2

3

1. fejezet

Sápadt csillagok

- Vigyázz, Opál!

A saját kiáltásomra riadtam fel. Sötét volt, és nem tudtam mo-

zogni.

Ösztönösen csapkodni kezdtem magam körül, és csak akkor

kezdtem megnyugodni, amikor megéreztem a nyírkos ágyneműt a

tenyerem alatt: a takaró csavarodott a lábamra, nem pedig támadók

fogtak le…

A hajam izzadtan tapadt a tarkómhoz, egyszerre volt melegem és

rázott a hideg. Néhány pillanatig még bámultam az apró kis éjjeli

fényt, és csak utána ültem fel az ágyamban, hogy nagyjából meg-

nyugodott a pulzusom. Hiába csengtek még a fülemben a rémál-

momban hallott fegyverropogás hangjai és a fájdalomkiáltások, de

legalább már nem éreztem magamat közvetlen életveszélyben.

Letettem a lábam a padlóra, és felszisszentem a hidegtől. Egy

pillanatra az eszembe villant a régi, kényelmes papucsom képe, de

ez is csak arra emlékeztetett, ami már sosem lehet újra az enyém: az

életem.

A vállamra terítettem a takarómat, és elindultam az árvaház ki-

halt folyósóján: társaságra volt szükségem. Noha nem volt való-

színű, hogy ilyenkor bárki is ébren legyen, bíztam benne, hogy az

ügyeletes nővér mégsem alszik. Aztán amikor megláttam, hogy a

figyelőben sem ég a lámpa, halkan besurrantam a gyerekek hálóter-

mébe, és megálltam az ajtóban.

Percekig csak hallgattam az egyenletes szuszogásukat, amitől vé-

gül teljesen megnyugodtam. Óvatosan elsétáltam az ágyak mellett,

megigazgattam a takarókat, és suttogva elmormoltam egy-egy jókí-

vánságot az anyanyelvemen.

4

Lopva letöröltem egy könnycseppet. Mindössze ennyi maradt a

népemből: csak egy ijedt, fiatal nő, és néhány kívánság egy mára

ismeretlen nyelven. Ők nem akartak harcolni, az volt az életük ért-

elme, hogy a szépet és a művészetet eljuttassák mindenkihez. Azért

haltak meg, mert hittek a Mágiában.

A következő kiságynál megtorpantam, mert üres volt. Ezzel a

kislánnyal volt a legszorosabb a kapcsolatom a csoportból, úgyhogy

pontosan tudtam, hogy hova mehetett. Felvettem hát a földről a pa-

pucsát, és kimentem utána az erkélyre. Első pillanatban még nem

láttam meg őt, mert a régi kő korláton ücsörgött az egyik vízköpő

takarásában, de utána kibújt a Hold a felhők mögül, és így észrevet-

tem a fehér hálóingét.

Nem voltam hangos, de ő már tudta, hogy itt vagyok. Vékony kis

hangja megtörte az éjszaka mozdulatlanságát: - Nem tudtam aludni,

mert melegem volt. Ugye nem akarsz megbüntetni, amiért kiültem

ide?

- Csak akkor kapsz ki, ha leesel innen. - Felültem mellé a kor-

látra, magamhoz húztam, és mindkettőnket betakartam a takaróval.

Noha a kőkorlátból sütött a hideg, Reyna bőre természetellenesen

meleg volt, vagyis már megint felszökött a láza.

A tenyerébe vette a kezemet, és megsimította a karom belső ol-

dalán az ezüstszínű tetoválást. - Ezt eddig még nem vettem észre

rajtad. Mit jelent?

Magamban mérgelődni kezdtem: jobban szerettem, ha a lehető

legtöbb bőrfelületem takarásban maradt, de mivel most nem visel-

tem kesztyűt, jöttek a kérdések. Hazudnom kellett volna valamit, de

itt, a csillagok alatt nem éreztem helyesnek: Reyna csak egy kislány,

aki megérdemli az igazságot, illetve azt a részét, amelyiket meg

tudja érteni.

- A népem úgy tartotta, hogy az azálea a nők jelképe. A legendá-

ink szerint ez a virág segít megtalálni a boldogságot.

- Hiszel ebben?

5

A kérdése beleszúrt egy tüskét a szívembe, és elhúztam a keze-

met: - Nem tudom, Prücsök. Mára eltűnt a Mágia, ahogy azok is,

akik ezt mondták nekem.

Reyna megpróbált úgy helyezkedni, hogy a szemembe nézhes-

sen: - Te nem hiszel a boldog befejezésben?

Megráztam a fejem: - Azt ki kell érdemelni, de én már eltékozol-

tam a lehetőségeimet.

- Az, hogy itt vagy velünk, és segítesz a Nővéreknek, az nem elég

boldog befejezés?

Megsimogattam a haját: - Nem maradhatok itt örökké. Már így

is több időt töltöttem itt, mint szabadott volna: engem keresnek a

rossz emberek, és bajt hoz rátok, ha itt találnak meg.

Reyna bólintott. - De ugye megígéred, hogy nem fogsz búcsú

nélkül elmenni?

- Ígérem.

Szomorúsággal átitatott csönd telepedett ránk. Reyna sokkal több

gonoszsággal találkozott már élete során, mint szabadott volna egy

ennyi idős kislánynak, és eljön az idő, amikor én is fájdalmat fogok

okozni neki.

- Te válaszolsz nekem, ha kérdezek valami furcsát? - szólalt meg

hirtelen. - A felnőttek azt mondják, túl kíváncsi vagyok.

- Figyelj rám jól! Van egészséges kíváncsiság, azzal nincs semmi

baj, viszont nem mindegy, hogy kitől kérdezel, és mit.

- Oké… Akkor elmondod, kik a Legendák?

Kezdtem felfogni, hogy Reyna kérdései mennyire veszélyesek

lesznek, de válaszoltam: - Ők az a 12 képzett harcos voltak, akiknek

nem volt párjuk a galaxisban. Hősök voltak, akik vigyáztak a békére

és az egyensúlyra.

- És hol vannak most?

Kis híján elsírtam magam, hallva a kérdését: tényleg nagy szük-

ség lenne most a Legendákra, de ők már nem tehetnek senkiért sem-

mit: - Meghaltak egy nagy csatában.

6

- Az összes?

- Igen… Az egyik Legenda többre vágyott, ezért elárulta a társait.

Ő lett a Császárnő, és megölt mindenkit, akiről azt gondolta, hogy

fenyegeti a hatalmát.

- Ő akkor gonosz ember?

Nagyon óvatosan kellett fogalmaznom: - Talán valamikor jót

akart, de rossz eszközöket választott, és lassan egy szörnyeteggé

vált. De elárulok egy titkot, Prücsök: még a Mágia sem adhat neki

örök életet. Egyszer majd nem lesz elég óvatos, és hibázni fog: a

galaxis túl nagy, és nem tudja az összes mágikus kapcsolattal ren-

delkező kisbabát magához venni, majd a saját képére formálni őket.

Minél jobban próbálkozik, annál többen fognak kicsusszanni a ke-

zéből, és a régi rend visszaál: Legendáknak mindig lenniük kell, ez

a Mágia egyik alaptörvénye.

Egy képzeletbeli vállveregetéssel jutalmaztam magamat, hogy

egy ennyire komoly és veszélyes témát is le tudtam pozitívan zárni.

Csakhogy Reyna újra megszólalt: - És kik a nimfák?

A szívem kihagyott egy ütemet, és szinte éreztem, ahogy meg-

fagy a vér bennem. - Ki beszélt neked róluk?

A kislány megérezte, hogy most valami nagyon rosszat mondott:

- Én tényleg nem akartam hallgatózni, és csak pár mondatot hallot-

tam a beszélgetésből. A zárdavezető nővér valami évfordulóról és

gyászról beszélt. És a nimfákról.

Sebesen járt az agyam, hogy mit mondjak, de végül rájöttem: egy

idő után úgyis megtudna mindent… Akkor legalább szépíthetem az

igazságot. - A nimfák voltak az a kicsiny nép, akik a Sötét kor után,

először tudták használni a Mágiát, és ennek az erőnek hála, hatalmas

bölcsességre tettek szert. Ügyesek voltak a művészetekben: volt aki

zenélt, volt aki írt, aki festett, vagy aki épített. És a legfontosabb az

volt, hogy terjesztették a tudást.

- Mi történt velük?

Tűz, és füst.

7

A szálló por és törmelék szaga.

A könnyeim sós íze.

A bőre puhasága, és a szorítása, ahogy fogja a kezemet.

A hangja érdessége: - Kérlek, Sziporka… Ígérd meg, hogy élni

fogsz!

Minden erőmmel a jelenre koncentráltam, és így kirántottam ma-

gam az emlékekből, és tudtam válaszolni: - A hivatalos álláspont

szerint egy agresszív betegség tizedelte meg őket, és a lakosság ma-

radéka pedig szétszóródott a galaxisban.

- De ez történt?

- Nem… Először katonák jöttek, aztán a betegség… A nimfák-

nak esélyük sem volt. Aki mégis elmenekült, azokat üldözték és el-

fogták.

- Remélem, hamar visszatérnek a Legendák!

Bármennyire is érzékeny téma volt ez nekem, elmosolyodtam a

gyermeki haragon: - Először még meg kell születniük a Legendák-

nak, és utána meg is kell tanulniuk használni az erejüket. De hiszem,

hogy végül majd legyőzik a gonoszt.

- Megérdemli a Császárnő, hogy megállítsák!

A dacos kis hang ébresztett rá, hogy mit tettem: már ezekért a

gondolatokért is kivégezhetnek felségárulásért, és én megosztottam

őket egy kislánnyal!

Olyan hirtelen fordultam szembe Reynával, hogy majdnem el-

vesztettem az egyensúlyom és leestem. Megragadtam a két vállát, és

a szemébe néztem: - Ezekről soha, de soha nem beszélhetsz hango-

san! Sosem tudhatod, ki jelent titokban a katonáknak egy pár gara-

sért! Csak az árvaház biztonságos!

A kislánynak az ijedtségtől kigördült egy könnycsepp a szemé-

ből: - Megígérem, hogy senkinek nem mondom el.

Újra magamhoz öleltem, de attól, hogy halálra rémítettem, egy-

általán nem lettem elégedettebb vagy nyugodtabb, ezért elkövettem

még egy hibát. Egy hibát, ami sokkal, de sokkal nagyobb volt annál,

8

hogy megtudott néhány igazságot, amit a Császárnő el akart feled-

tetni, mert elkezdtem dúdolni egy dallamot: azt a dalt, amit az édes-

anyám énekelt nekem kiskoromban.

A józan eszem azt súgta, hogy fejezzem be az éneklést, mert ha

gyenge és ártatlan is volt, de ez is egyfajta Mágia: az Ősök Mágiája.

De éreztem, ahogy Reyna ellazult a karjaimban, és szinte azonnal

el is aludt. Adtam egy kis puszit a homlokára, majd nekitámasztot-

tam a hátam az egyik vízköpőnek, és kényelmesen elhelyezkedtem.

A szél végre elűzte a felhőket, és a csillagok mintha szemrehá-

nyóan hunyorogtak volna rám: meg fogom fizetni az árát, hogy most

egy varázslatot hajtottam végre.

Csakhogy már elegem volt belőle, hogy a józan eszem szabálya-

ira hallgassak, ezért folytattam az éneklést. Ez nem az a Mágia volt,

amire Reynának szüksége lett volna a gyógyuláshoz, ez túlságosan

gyenge és nyers volt ahhoz, de szép álmokat hozott neki. Adhattam

pár kellemes emléket egy kislánynak, aki fiatal korához képest túl-

ságosan sok gonoszságot látott.

Adhattam neki valamit, amire emlékezni fog, ha már nem leszek

mellette. Mert tudtam, hogy az Univerzumot nem csaphatom be, és

ha eljön az ideje, be fogja hajtani a tartozásaimat.

De amíg ez nem következik be, addig ülhetek itt Reynával a ka-

romban, és várhatom a napfelkeltét.

9

2. fejezet

Lidércfény

Egy gyengéd érintésre ébredtem. Azonnal, egy pillanat alatt meg-

feszültek az izmaim, és készen álltam a menekülésre. Kis híja volt,

hogy lelökjem az ölemből a még mindig alvó Reynát, de a kislány

egyenletes légzése döbbentett rá, hogy hol vagyok, és hogy csak az

egyik apáca áll mögöttem.

- Egész éjjel itt voltatok?

- Nem, Nővér.

- Vagyis nagyjából kipihented magad. Kérlek, kövess, mert a

Zárdafőnök beszélni szeretne veled.

Bólintottam, és épp megpróbáltam kitalálni, hogyan emelhetném

fel Reynát, majd fektethetném le az ágyára úgy, hogy nem ébred fel,

amikor a kislány kinyitotta a szemét. Gyorsan megértette, hogy vége

az alvásnak, ezért lekászálódott a korlátról.

Az ügyeletes nővér elindult a hálóterembe, és én is mentem volna

utána, de Reyna belekapaszkodott a hálóingembe: - El kell mesél-

nem valamit!

A kezembe fogtam a kezét: - Visszajövök, és beszélgetünk.

- Most le fognak szidni téged, hogy kiültél velem a korlátra?

Ugye nem ítélnek konyhaszolgálatra?

Elmosolyodtam a gyermeki ártatlanságán: szerinte a legrosszabb

büntetés a konyhai munka… Bárcsak igaza lenne.

Megsimogattam a homlokát, és örömmel állapítottam meg, hogy

nincs láza: - Dehogy is, Prücsök.

Gyorsan megöletem, majd sietősen elindultam az irodába, ahol a

Zárdafőnök már várt: - Foglalj helyet, Gyermekem.

Leültem az íróasztalával szemben, és hirtelen olyan érzésem lett,

mintha visszaléptem volna az időben: mintha rosszat tettem volna,

10

és a büntetést várnám. Elhessegettem az emlékeket, és megszólal-

tam: - Tehetek értetek valamit?

- Gondolom tudod, hogy a kereskedők az idén még a szokásosnál

is többet késnek.

Bólintottam. Az apácák ritka növényekből különleges, és jó mi-

nőségű festékeket állítottak elő: ezt a bevételt tudták az árvaház

fenntartására fordítani. Azonban minél jobban elharapódzott a bű-

nözés a galaxisban, egyre többet késtek a kereskedők. Már három

hete itt kellett volna, hogy legyenek.

- És én mit tudok segíteni?

- Nincs pénzünk bemenni a piacra, és venni még gyógyitalt Rey-

nának, hogy visszafogjuk a lázát.

- Patrisa nővér esetleg nem tud segíteni? Ő gyógyító, ért a növé-

nyekhez, és talán tud ilyen elixírt készíteni.

- Valóban, a szakmai tudása megvan hozzá… Ezért is akarunk

megkérni rá, hogy a hiányzó növényt szerezd be hozzá.

Fellélegeztem: - Vállalom. Csak mutass egy képet róla, és mondd

meg, körülbelül hol találom meg.

- Ennyire nem egyszerű a történet: egy azálea szirmai kellenek.

Az pedig…

Pontosan tudtam, hol lehet megtalálni azt a virágot, és azt is,

hogy minden tapasztalatomra szükségem lesz, hogy túléljem ezt a

napot. De Reynáért bármit megteszek.

Nagyot nyeltem. - Ilyen virág csak a Fekete mocsárban nő. Sze-

retném elvinni a lebegő motort, és még szükségem lenne az…

A szó a torkomon akadt, képtelen voltam kimondani, de a Zárda-

főnök értette, hogy mit szeretnék. Elővett egy csomagot az íróasztala

alól: - Gondolom, ezt szeretnéd.

Némán elvettem tőle, és magamhoz öleltem a vastag, barna pa-

pírba burkolt tárgyat. Csak egy pillanatnyi elgyengülést engedélyez-

tem magamnak, annyit, hogy egyetlen könnycsepp lefolyhasson az

arcomon. - Estére itt vagyok.

11

Nem fáradtam az elköszönéssel, csak felálltam és kimentem.

Szinte futva tettem meg az utat a szobámig, ahol finoman letettem

az ágyra a csomagot. A lehető legóvatosabban megbontottam a cso-

magolást, majd kiemeltem belőle a fegyveremet: egy nimfa íját.

Eddig menekültem a végzetem elől, de tudtam, ha újra a kezembe

veszem a fegyvert, ha újra használni fogom a Mágiát, akkor nincs

megállás a lejtőn: én is a népem sorsára jutok.

Pontosan 2 éve történt a támadás, és ennyi időt adott nekem a

Sors, hogy elbújva a sebeimet nyalogassam. De most már nem csuk-

hattam be a szemem, és nem hagyhattam még valakit meghalni.

Fintorogva álltam oda a tükör elé: valahányszor elhagytam az ár-

vaházat, jó alaposan fel kellett készülnöm, mert a nimfáknak van

néhány szembetűnő jellemzőjük. A tetoválásaimat ruhával el tudtam

fedni, de a hajammal nem volt ennyire könnyű dolgom: derékig érő

fekete tincseim végei ezüstösen csillogtak. A hajfesték nem fogta

meg, és akármennyit vágtam belőle, az utolsó néhány centi mindig

kivilágosodott. Az egyetlen lehetőségem az volt, ha bonyolult kon-

tyokat, fonatokat csinálok a hajamból, és elrejtem a hajvégeket.

Rengeteg hullámcsat felhasználásával, nagyjából negyedóra

szenvedés után, meggyőződhettem róla, hogy az eredmény kellő-

képpen tart, és szembesültem a következő problémával: azok a ru-

hák, amiket az apácáktól kaptam kölcsön, a városba menni tökélete-

sek voltak, de az erdőbe nem.

Lemondóan sóhajtva behajoltam a szekrény alá, és a meglazított

padlódeszka alól elővettem a régi ruháimat. Az arcomhoz érintettem

a felsőm, de csak a molyirtónak a levendulaillatát éreztem, semmi

mást.

Elfojtottam a csalódást, hiszen ennyi idő után amúgy is hiábavaló

volt reménykednem, hogy maradtak illatok a régi életemből. És ha

lettek is volna, akkor is elnyomta volna őket a por és a füstszag…

És ezért mostam ki őket jó alaposan, amikor ide kerültem.

12

A testem még emlékezett a mozdulatokra, a rejtett csattok és

gombok helyére: miközben az illatokon merengtem, gyorsan felvet-

tem a testhezálló nadrágot, a combközépig érő hosszított felsőt, és a

puha, bőr csizmát. Ám az emlékeimet csak addig tudtam távol tar-

tani magamtól, amíg rá nem jöttem, hogy épp az alkarvédőimet csa-

tolom fel.

Opál kisimította az izzadt tincseket a szememből: - Mi történt,

Sziporka?

- Szörnyű rémálmom volt: a nimfákat láttam… És rengeteg vért…

- Sziporka, csak álmodtad! - Addig ölelt magához, addig simo-

gatta a hátam, amíg a rettegésem csillapodott, és akkor újra meg-

szólalt: - Nemsokára úgy is fel kell kelnünk. Van kedved gyakorolni

velem egy kicsit a céllövészetet?

És a kezembe adta az első alkarvédőimet.

Minden igyekezetemre szükségem volt, hogy elfojtsam a feltörő

emlékeket. Opálon kívül csak egyvalakinek meséltem az álmaimról,

aki tudta azt is, hogy Látó vagyok. De ezt soha nem árulta el nekem,

csak kihasználta a képességemet…

Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, és akkor vettem

észre, hogy egy fontos dolgot felejtettem el: a fölsőm nyakbakötős

volt, ezért a hátamon és felkaromon lévő tetoválás nagy része kilát-

szott. Rövid gondolkozás után rávettem még egy bő, térdig érő pó-

lót, amitől úgy néztem ki, mint egy madárijesztő. De a célnak meg-

felelt, mert eltakarta a tetoválásokat.

Figyelmesen végigellenőriztem, hogy a nyílvesszők tökéletes ál-

lapotban vannak-e, mert egy ferde tollon, vagyis egy kevésbé pontos

lövésen múlhatott az életem. A biztonság kedvéért felcsatoltam a tő-

römet is a combomra, ám ha közelharcra kerülne a sor, akkor csak

Mágiával nyerhetnék: elmenekülnék, de leleplezném magam, és cél-

táblát ragasztanék a hátamra.

Majdnem elindultam, amikor szemebe jutott még valami: a mo-

csárban nagyon büdös lesz. Kerestem egy sálat, és cseppentettem rá

13

egy kis mentaaromát: légtisztító maszk helyett most ez is megteszi,

a lényeg csak az volt, hogy ne zavarjon a mozgásban.

A fegyvereimmel a kezemben léptem ki a szobából, és nem néz-

tem vissza. Egyre biztosabban éreztem, hogy a Sors közbeszól: el-

hozom ugyan a virágot, de utána nem maradhatok tovább az árva-

házban.

Halkan siettem végig a folyósón, kiélveztem, hogy a csizma mi-

att végre nem ormótlan trappolásnak hangzanak a lépteim. Mégis

minden megtett méterrel könnyebbnek éreztem magamat, hiszen két

év tétlenség után végre segítek valakinek.

Csak éppen a következményeket nem vártam.

A garázsban jöttem rá, hogy én tudat alatt már készültem arra a

percre, amikor el kell hagynom az árvaházat: ha volt egy szabad fél

órám, mindig lejöttem, hogy javítgassam a lebegő motort. Sosem

voltam jó szerelő, de a szükség megtanított néhány dologra, és most

itt volt a fáradozásaim gyümölcse: nem kellett az egész utat sétálva

megtennem.

A csomagtéren rögzítettem és lefedtem a fegyvereimet, de arról

is gondoskodtam, hogy szükség esetén azonnal elő tudjam kapni

őket. Még egyszer ránéztem a hajamra az egyik tükröződő felület-

ben, a derekamra kötöttem a sálamat, és felvettem a motoros szem-

üvegemet. Nem maradt más teendőm, ezért nem húzhattam tovább

az indulást: kihajtottam a garázsból.

Azonnal az erdő felé vettem az irányt, de a városhatárnál így is

át kellett mennem az utolsó ellenőrző ponton. Az írótáblás őr rám

nézett: - Azonosítója?

Némán átnyújtottam neki a kártyát, amit az árvaház állított ki ne-

kem, mint dolgozójának.

- Úticélja?

- Orgonavirágot kell gyűjtenem az erdőből festéknek.

- Ellenőriznem kell a csomagtartóját, hogy szállít-e tartós élelmi-

szert, cenzúrázatlan írásos anyagot, vagy fegyvert.

14

A tenyeremet vékony rétegben ellepte az izzadtság, de teljesen

higgadtan válaszoltam: - Mindenki tudja, hogy a Felkelőket bármi-

ben is támogatni halálbüntetést von maga után… De mondja csak:

komolyan felmerült Önben, hogy az apácáknak fegyvere van? - mé-

lyen a szemébe néztem, és egy csipetnyi Mágiát is sűrítettem a sza-

vaimba, majd éberen figyelve vártam a választ. Sajnos azt láttam a

tekintetén, hogy inkább csak szemtelennek tűntem, és ő csak azért is

keménykedni akar velem, ezért gyorsan elővettem a tartalék terve-

met: egy olyan érzetet küldtem felé, hogy fáradt, melege van, és

vissza akar menni a hűvös megfigyelőállásába.

A szerencse végre mellém állt, mert a katona eléggé unott és fi-

gyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy ez a késztetés átmenetek

nélkül jelent meg nála. Megdörzsölte a halántékát, majd egy vágya-

kozó pillantást vetett az árnyékban hűsölő társai felé, és egy sóhaj

kíséretében visszaadta az azonosítókártyámat: - A kijárási korláto-

zás előtt érjen vissza, különben kint tölti az éjszakát - majd egy in-

téssel elbocsátott.

Köszönés nélkül hajtottam el, és közben alaposan leszidtam ma-

gamat, hogy máris Mágiát kellett használnom. Az zavart, hogy nem

tagadhattam: jó érzés volt… Végre nem nyomtam el az igazi énem,

és önmagam lehettem.

Az első lehetőségnél letértem a főútról. Akkor sem álltam meg,

miközben beállítottam a navigációs komputert, és utána is csak job-

ban ráhajoltam a motorra: élveztem a száguldást, a szelet, a nap-

fényt. A hegyről lefelé vezetett az utam, és a hirtelen kanyarok, sza-

kadékok miatt mindenki más lassabban, óvatosabban vezetett volna.

De én régen kiváló pilóta voltam, és kellett a reflexeimnek a gyakor-

lás… Mert a Fekete mocsár tele volt ősi, mágikus lényekkel, akiket

szinte semmilyen szabály nem kötött…

Még a galaxis legerősebb lénye, a Császárnő sem próbálta meg-

ölni, vagy elüldözni innen őket, pedig az nagy gazdasági fellendülést

jelentett volna nemcsak a bolygónak, de az egész régiónak is: ez a

15

különleges, kén alapú mocsárgáz fontos alapanyag az üzemanyag

előállításban.

Ahogy a hegyi út veszített a meredekségéből, a fák is egyre öre-

gebbek és göcsörtösebbek lettek. A számítógép figyelmeztetőleg

felvillant, és én lassítottam: ahova készültem, nem vezetett kiépített

út, csak egy keskeny ösvény. Majdnem el is hajtottam mellette, de a

két egyforma szikla magához vonta a figyelmemet, és mielőtt meg-

láttam volna az ősi rúnákat, a Mágia pulzálásából már tudtam, hogy

jó helyen járok.

Leszálltam a motoromról, levettem a szemüvegemet, és felcsa-

toltam a tegezt a hátamra. Felvettem mellé a hátizsákomat is, amit

vészhelyzet esetére tartottam a csomagtartóban: kicsi volt, három-

szög alakú, és keresztpántos, ami szépen odasimult a tegez mellé,

ráadásul semmilyen mozgásban nem akadályozott. Csak egy kulacs

víz, szárított gyümölcs, némi pénz, rádió, és egy távcső volt benne.

A fegyvereimen és emlékeimen kívül mindössze ez a néhány tárgy

maradt a múltamból.

Néma tiszteletadásként megálltam a sziklák között, és lefordítot-

tam a két legnagyobb rúnát: menedék és börtön. Láttam, hogy van-

nak még további jelek is, mert csak akkor tudja a kövek mágiája bent

tartani a lényeket, ha minden fajnak a neve fel van tüntetve. De túl

sok idő lett volna, ha egyesével bogarászom ki a jeleket, ezért rátet-

tem a kezemet a kövekre, és hagytam, hogy a rúnák ereje átáramol-

jon rajtam.

Egy pillanatra meginogtam és a kövekre kellett támaszkodnom,

mert a Mágia sokkal hatalmasabb volt, mint számítottam rá, de nem

zúzott szét, mert nem módosítani akartam rajta, hanem csak meg-

nézni. Egymás után jelentek meg a rúnák a lelki szemeim előtt, egyre

gyorsabban váltották egymást, míg végül elfogytak, én pedig lerogy-

tam a kő mellé.

A szívem szaporán vert, és hirtelen nagyon hálás lettem, hogy az

Ősik megalkották ezt a helyet, és idegyűjtötték ezeket a lényeket. Ha

16

most is szabadon garázdálkodnának a galaxisban, soha nem léphet-

tünk volna ki a Sötét korból…

Még mindig a kövek mellett ülve, elővettem a táskámból a gyü-

mölcsöket, és elkezdtem eszegetni, hogy visszatérhessen az erőm,

de közben sebesen jártak a gondolataim. Egyre kíváncsibb lettem az

Ősök régen letűnt civilizációjára, mert hozzájuk képest a nimfák

csak játszadozó gyerekek voltak. Vajon miért tűntek el? És mit csi-

nálnának, ha tudnák, hogy most ismét beköszöntött egy Mágia nél-

küli kor, ahol mindenki, aki jártas a rúnák művészetében, veszélyt

jelent a Császárnő hatalmára, és ezért üldözik?

Összehajtogattam az üres zacskót, és visszaraktam a táskámba:

már sose tudom meg, ők mit tettek volna, felesleges ezen törnöm a

fejem. Fel akartam állni, de észrevettem egy rúnát a szemem sarká-

ból, aminek az előbb nem éreztem a mágiáját. Hitetlenkedve hajol-

tam közelebb, és a repedések, elszíneződések között újra megtalál-

tam: a szeretet és a hűség rúnáit karcolta bele egy nem túl szakava-

tott kéz.

De akkor miért nem éreztem az erejét?

Rátettem a kezemet a jelekre, de nem pulzált belőle a Mágia:

ezek csak erő nélküli vonalak voltak, amiket egy olyan valaki kar-

colt a kőbe, akinek nem volt kapcsolata a Mágiával: egy idegen meg-

próbálta fentartani a mágia nyelvét.

Könnyek folytak le az arcomon: - Nem vagyok képes rá!

Opál minden erejét összeszedte, és felemelte a kezét, hogy még

utoljára visszasimítson egy rakoncátlan tincset a fülem mögé: - De-

hogynem! Te vagy a legerősebb ember, akit csak ismertem! Csak te

vagy elég kitartó, hogy megoldást találj arra, hogyan viheted tovább

a népünk tanítását!

Egy idegen, akinél én sokkal gyávább vagyok… Mert nem tettem

semmit, csak elbújtam.

Szerettem volna hinni, hogy most már elég erős vagyok ahhoz,

hogy teljesítsem Opál utolsó kérését, de mélyen belül már tudtam a

17

választ: rég letértem az utamról, és esélyem sincs visszatalálni. Nem

tudom jóvá tenni a hibáimat, de most talán segíthetek egy kicsit…

Reynáért összeszedtem a maradék lelkierőmet, és kiléptem az

önmarcangolás mocsarából. A kövekbe kapaszkodva felálltam és le-

poroltam ruhámat, de közben már a feladatomon járt az eszem: a

félelem a mocsár lényeitől olyan erős az itteni emberekben, hogy

nagyon ritkán járnak csak erre, de ha valaki mégis erre vetődne,

azonnal feltűnne neki a motorom, és visszakövethetne a zárdáig…

Sem nekik, de pláne nekem nem volt szükségem arra, hogy oda

irányuljon a katonák figyelme, úgyhogy inkább lassan áttoltam a kö-

vek között a motoromat, és elindultam vele az ösvényen. Néhány

méter séta után, ahogy a csapás kanyargott és az aljnövényzet sűrű-

södött, végül találtam egy megfelelő rejtekhelyet neki.

Nagyon óvatosan tértem csak le az ösvényről, és pontosan meg-

jegyeztem minden lépést, mert ebben a pillanatban a túlélési esé-

lyeim drasztikusan csökkentek: az egyetlen megkötést az itteni lé-

nyeknek az jelentette, hogy az ösvényen közlekedőket nem bánthat-

ták… Mindenki más szabad préda…

Gondosan elrejtettem a motoromat, majd a saját lábnyomaimba

lépve visszatértem a csapásra, és folytattam utamat. Egy kis ideig

még úgy tűnt, ez csak egy egyszerű erdei ösvény, de egyre inkább

csúszósabbá vált a talaj, és az a szag, ami lassan ellepett… Valahol

az égett gumi és a záptojás bűze között volt.

Hányinger kerülgetett, ezért az arcom elé kötöttem a sálamat.

Hála az Ősöknek, a menta illata szinte minden mást elnyomott, így

kevésbé háborgó gyomorral indulhattam tovább.

A köd szinte egyik pillanatról a másikra lepett el. Próbáltam nem

csak a szememre támaszkodni, de a párafelhőben a hangok is jobban

terjedtek. Amikor egy közeli csobbanást hallottam, reflexből azon-

nal egy vesszőt helyeztem az idegre, megfeszítettem az íjam, és né-

hány percig csöndben figyeltem. Nem mertem a Mágiámat hasz-

nálni, mert azzal csak idecsalta volna azokat a lényeket, akiket el

18

akartam kerülni. Így viszont egy nagyon fontos érzékszervemtől

fosztottam meg magam: olyan volt, mintha szándékosan hátrakötöt-

tem volna az egyik kezemet.

Amikor aztán semmi mozgást nem érzékeltem, leengedtem az

íjamat, és még óvatosabban indultam tovább. Úgy véltem, hogy már

elég nagy távolságot tettem meg a mocsár belseje felé, hogy találjak

azáleát, ezért a talajra szegeztem a tekintetem… És ekkor vettem

észre, hogy eltűnt az ösvény a lábam alól.

Azonnal felnéztem, hogy a nap állásából tájékozódjak, de sem-

mit nem láttam: a köd is korlátozta a látási viszonyokat, és a fák is

teljesen összezárultak a fejem fölött…

Beleestem a mocsár csapdájába.

De akkor is… Észre kellett volna vennem, legalább a fokozatos

besötétedést. Vagy legalább azt, amikor leléptem az ösvényről, hi-

szen én ennél sokkal tapasztaltabb vagyok.

Olyan hirtelen kólintott fejbe a felismerés, hogy megtorpantam:

miután elrejtettem a motoromat, vissza sem találtam a csapásra, csak

valaki becsapta az érzékszerveimet, és elhitette ezt velem. Most pe-

dig elcsalt a mocsár légmélyére…

Pontosan azzal szolgáltattam ki magamat, hogy elzárkóztam a

Mágiától, és így egy nálam sokkal hatalmasabb erő játszott velem…

A tarkómon felálltak a kis pihék, és én azonnal megperdültem.

Az íjamat megfeszítettem, és mivel a Mágia kavargott bennem, a

rúnák is felragyogtak rajta. Gondolkozás nélkül kimondtam az egyik

igét, és elengedtem az ideget, majd azonnal felhelyeztem a követ-

kező vesszőt.

Csak egy egyszerű szó volt: fényt kértem, és amikor a vessző be-

lefúródott egy fatörzsbe, apró kis fénylő pontokká robbant szét,

amik lassan szétszóródtak.

Morgásszerű szavakat hallottam: - Elrontottad a játékomat!

A köd is enyhült egy kicsit, de még mindig nem láttam a hang

tulajdonosát. Az agyam szélsebesen járt, és gyorsan mérlegeltem a

19

lehetőségeimet: ha meglátom, milyen lénnyel van dolgom, rájövök,

hogyan tudok harcolni ellene, melyik igét használjam. Talán csak

egy félelmekkel táplálkozó szellem az…

- Kérlek, engedj utamra! Csak egy azáleát keresek!

Tudtam, hogy nem hagy elmenni, de talán felfedi magát… Tü-

relmesen vártam, de közben tisztában voltam vele, hogy a kis fénylő

pöttyeim lassan eltűnnek. Épp új vesszőt akartam kilőni, amikor a

lény lassan kilépett az árnyékok közül: - Komolyan azt mondtad,

hogy kérlek? Szerinted lesz rám bármi hatása?

A szempár egy pillanatra eszembe juttatott valamit, ám nem tud-

tam megragadni a benyomást. De nem is foglalkoztam vele: az íjam

újra ezüstösen felizzott, és én habozás nélkül elengedtem az ideget:

egy alakváltó megöléséhez nem kell Mágia, csak pontos találat.

Csakhogy a vesszőm nem ért célba: egyszerűen eltűnt, a tigris

pedig még közelebb lépett hozzám, és így az egyre gyengülő fény-

ben is megláthattam a bundáját: nem közönséges sárga színű volt,

hanem ragyogó arany… Vagyis belefutottam egy bosszúszomjas

lidércbe.

A vér is megfagyott bennem, amikor újra megszólalt: - Engem

sem mágikus, sem emberi fegyverrel nem tudsz megölni, mert már

halott vagyok!

Nem maradt más lehetőségem, ezért futásnak eredtem. Az íjam

felizzott, ahogy menekülés közben kimondtam még egy rúna nevét,

és ellőttem a vesszőmet arra, amerre a lidércet sejtettem. Nyilván

nem találtam el, de az aljnövényzet felgyulladt: talán le tudom las-

sítani egy kicsit.

Mögöttem felhangzott a nevetése, bár a hangját minthogyha egy

kicsit messzebbről hallottam volna: - Elég ügyes próbálkozás volt,

de mondd csak: szerinted elengedek egy nimfát, aki letért az útról?

Nem néztem hátra, csak futottam tovább, és közben fürgén ke-

rülgettem a fákat, átugráltam a gyökereket, ő pedig végig a nyo-

momban járt. Tisztában voltam vele, hogy csak játszik velem, mert

20

bármikor leteríthetett volna: csak a vacsorája vagyok… Azt akarta,

hogy féljek: először az elmém kell neki, utána a testem, de én egyi-

ket sem akartam megadni neki.

A következő pillanatban vízbe ért a lábam, és én megtorpantam:

egy nagy, mocsaras tó partjához értem. Itt csak pár ködfelhő lógott

fátyol szerűen a víz fölött, és a lemenő nap fényében már látszottak

a csillagok: vagyis a mocsár az időérzékemet is teljesen megbolon-

dította.

Nem volt többet hova futnom, mert a víz csak lassan mélyült:

elsüllyedtem volna az iszapban, mielőtt úszhattam volna. Visszafor-

dultam hát az erdő felé, megfeszítettem az íjam, és kimondtam a leg-

veszélyesebb rúna nevét: - Halál.

A lidérc kilépett a fák közül, és végigmért: - Mondd csak, Nimfa!

Van akár halvány fogalmad is róla, hogy mi lesz veled, ha eltalálsz

egy olyan nyílvesszővel, amire ezt a rúnát olvastad?

Nagyot nyeltem: - Elég, ha csak egy kicsit megkarcol, és megöl.

Én pedig elveszítem minden kapcsolatom a Mágiával.

- Megérné?

Nem gondolkodtam a válaszon: - Ha el tudom hozni a virágot, és

megmenthetem vele Reynát, akkor megteszem!

A tigris ásított egy nagyot, majd kényelmesen leült a földre, és

megszólalt: - Tudtad, hogy a lidércek régen nimfák voltak? Csak né-

hányan halál után itt ragadtunk, mert még van befejezetlen ügyünk,

és most szétszóródtunk a világban olyan helyeken, ahol erősen jelen

van a Mágia.

A kezem egy pillanatra megremegett, de újra megfeszítettem az

izmaim: - Miért mondod el ezt nekem?

- Hogy tudd, neked még van egy esélyed: ne tékozold el!

Nagymacskásan nyújtózkodott egyet, majd kecsesen visszasétált

a fák közé. És a gyökerek között megláttam néhány szál azáleát.

Biztos voltam benne, hogy bár nem látom, de még itt van a kör-

nyéken, ezért megszólaltam: - Köszönöm!

21

Ahogy leengedtem az íjamat, fokozatosan elhalt a rúna ragyo-

gása a vesszőn, de azért óvatosan eltávolítottam a Mágia maradvá-

nyait is, mert ilyen erőkkel nem szabadott felelőtlenül bánni.

Amikor végeztem, gyorsan letéptem a virágokat, és beraktam

őket a táskámba. A kivezető ösvényt is szinte azonnal észrevettem,

de mielőtt ráléphettem volna, lövéseket hallottam. Rögtön tudtam,

hogy a lidérc nem a virágok miatt hozott ide.

22

3. fejezet Útelágazás

Kutattam a hang forrását, de csak a következő lövéssorozatnál

ismertem fel, hogy ezek nagyteljesítményű lézerágyúk, amiket űr-

hajókra szoktak felszerelni. A tó fölé szegeztem a tekintetemet, és

kisvártatva kilépett a felhők takarásából néhány űrhajó.

A köd szinte teljesen visszahúzódott a fák közé, ezért tökéletes

rálátásom nyílt az üldözésre. Az első jármű egy kecses, szimmetri-

kus kisgép volt, és méretéből adódóan, talán apró lakóegység is le-

hetett benne, bár a típusát nem ismertem fel. A többinek a szeren-

csétlen súlyelosztása pedig magáért beszélt: a hadsereg gépei voltak.

A bennem élő pilóta máris a manővereken gondolkozott, hogy mi-

lyen trükkös fordulatokkal tudnék jelentősebb előnyre szert tenni.

Szurkoltam a menekülő gépnek, de az esélyekkel is tisztában vol-

tam: négyen üldözték, és a vékony füstcsík, amit húzott, arra utalt,

hogy megsérült. A pilóta valószínűleg abban bízhatott, hogy a köd-

ben nyer néhány értékes pillanatot, de a párafelhő szinte teljesen el-

tűnt. Miattam, hogy láthassam őket.

Vagy azért, hogy segítsek?

Lehúztam az arcomról a kendőt, hogy biztosan ne zavarjon a

koncentrálásban, majd villámgyorsan vesszőt helyeztem az idegre,

és megfeszítettem az íjamat. Halkan két szót suttogtam, és a lehető

legtöbb Mágiát sűrítettem a szavaimba: - Rombolás és gyorsaság.

Még túl messze voltak, de tudtam, hogyha a lőtávolságomon be-

lülre érnek, elengedem az ideget. A józan eszem ugyan megkérdő-

jelezte, hogy tényleg jó ötlet-e rátámadni a katonákra, de az is

eszembe villant, amikor a lidérc azt mondta, letértem az útról: most

már a nyakamat tettem volna rá, hogy nem a mocsárbéli ösvényre

gondolt.

23

Értetlenül figyeltem, hogy a menekülő pilóta egészen közel re-

pült a vízfelszínhez: ez öreg hiba volt, mert jelentősen szűkült az

irányváltoztatások lehetősége. De aztán hirtelen felrántotta a gépét,

és egy csavarral az üldözőik mögé került. Kétségbeesett lépés volt,

mert a manővertől valami lezuhant a füstölő jobb szárnyról. Őszin-

tén drukkoltam, hogy ne az egyik kormánylap legyen az.

Ám a trükk bevált, mert hiába tért ki a többi gép, a lézerágyúkkal

egyet leszedtek, egy másik pedig csúnya találatot kapott, és ki is lé-

pett az üldözésből. Ezzel a menekülők nyertek egy kis előnyt, de

semmi többet: a hajójuk újra irányt változtatott, és szabadszemmel

is láthatóan billegni kezdett kanyarodás közben. Nem csak az irá-

nyíthatóságából veszített, de a sebességéből is: a következő találattal

vagy akár hirtelen fordulattal a pilóta elveszítette volna gépe felett

az összes kontrollt.

Ellenben végre felém tartottak, és néhány másodperc múlva el is

repülnek majd fölöttem.

Most, vagy soha: a jobb karom izmai görcsölni kezdtek, de én

még jobban megfeszítettem őket, és húztam még néhány millimétert

az íjon. Már bőven látótávolságon belül voltam, de vagy nem vettek

észre, vagy nem foglalkoztak velem… Hiba.

A két másik hajó közben szinte teljesen beérte a menekülőt, de

nem lőttek rá, csak a földre akarták kényszeríteni: élve volt szüksé-

gük a személyzetre. Követtem a karommal a menekülő hajó mozgá-

sát, de mielőtt teljesen függőlegesre céloztam volna, megálltam.

Csak egy lehetőségem volt: mert a gyorsaságuk miatt nem tudtam

mindkét üldöző hajót leszedni. Ezért miután elrepült fölöttem a me-

nekülő gép, egy icipicit balra rántottam az íjam, és elengedtem az

ideget.

A rúnáimnak hála, a vessző egy lézerlövedék sebességét és erejét

kapta meg. Az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy eltalálom-e az

egyik katonai gépet, de csak reménykedhettem benne, hogy ki tud-

tam a tervezési hibát használni.

24

Megperdültem, és láttam, hogy a nyílvesszőm szabályosan át-

fúrta a hozzám közelebbi hajó törzsének burkolatát, és a páncélzat

egy része le is szakadt. Lék keletkezett a hajótestben, ami egy pilla-

nat alatt légkamrává vált: a pilóta elvesztette a gépe fölött az irányí-

tást, élesen balra fordult, és egyenesen nekiütközött a másik repülő-

nek. Együtt zuhantak a fák közé, és a néhány pillanattal későbbi rob-

banás bizonyította, hogy nem maradt épen bizonyíték, ami a jelen-

létemre utalt volna.

Ahogy az adrenalin távozott a testemből, remegni kezdtem: hir-

telen óriási mértékű fizikai és mentális kimerültség zúdult rám. Ki-

estem a gyakorlatból, ezért túlságosan sok Mágiámat emésztette fel

ez az egyetlen lövés.

Lassan elindultam vissza a fák közé, de közben meghallottam,

hogy megint közeledik egy űrhajó. Újra vesszőt helyeztem az íjra,

de tudtam, hogy nem leszek képes még egyszer előadni a magánszá-

momat.

Ám csak a menekülő hajó ereszkedett le közvetlenül a víz fölé,

nyitott légzsilippel. Azonnal felbukkant egy sisakos alak is az ajtó-

ban, és én a biztonság kedvéért megfeszítettem az íjat: attól, hogy az

elnyomó katonák üldözték őket, még nem feltétlenül voltak jó em-

berek.

A férfi, legalább is testalkatából erre következtettem, alaposan

végigmért engem és a fegyveremet, majd túlkiabálva a motorzajt,

megszólalt: - A katonák nem mernek a mocsárba bejönni, de biztos

vagyok benne, hogy a negyedik hajó már rádión szétkürtölte a sze-

mélyleírásodat. Ha nem is tudhatják biztosan, mi volt a szereped a

történetben, ők nem bíznak semmit a véletlenre. Jössz velünk, vagy

megpróbálsz átjutni rajtuk egyedül?

Leengedtem a fegyverem, és már majdnem elküldtem őket, de

aztán megpillantottam a sisakon ugyanazt a két rúnát, mint a köve-

ken. Ám ezeket szakszerűbben rajzolták fel, és így felfedték az

együttes jelentésüket is: a testvérek jele volt ez.

25

Ha a támogatásomról akartam biztosítani, elég volt a bal válla-

mat hozzáérintenem az ő jobb vállához Ez volt a közös jelünk: ösz-

szeérintettük a tetoválásainkat.

Opál bőrén volt a hűség, rajtam a szeretet rúnája, és ezek ketten

együtt fejezték ki az összetartozásunkat.

Nem kellett feltétlenül, hogy vérszerinti kötelék legyen a két em-

ber között, egyszerűen csak a barátság legfelső határán állt ez a ka-

pocs. Ismertük egymás legmélyebb vágyait, szinte gondolatot is tud-

tunk olvasni.

- Siess már! Velünk jössz, avagy sem?

Tudni akartam, hogy kik ők valójában, hogy honnan ismerik a

rúnákat, úgyhogy nem válaszolhattam mást: - Jövök.

A hátamra akasztottam az íjam, miközben a hajó még lejjebb

süllyedt, és így a férfi kinyújtott kezébe kapaszkodva felugorhattam

a gép belsejébe. Az ajtó becsukódott, és enyhe remegést éreztem,

amikor felemelkedtünk.

- Ez a hajó komolyan megsérült. Nem bír már ki túl sok időt a

levegőben - mondtam.

A férfi kényelmesen nekitámaszkodott az egyik ellátmányos lá-

dának: - Ne aggódj, a pilótánk tudja, mit csinál: nincs messze innen

az egyik búvóhelyünk. Tartozunk neked, ezért elhoztunk a tó mellől,

de nem bízunk benned annyira, hogy megmutassuk hová is megyünk

pontosan. Leszállásig itt maradunk a raktérben, ahonnan nem lát-

hatsz semmit.

Korrekt volt, mert kerek perec kimondta, hogy mire számíthatok.

Csakhogy én sose bírtam csöndben várakozni: - Ha ennyire tartotok

tőlem, honnan veszitek, hogy nincsen nálam poloska vagy jeladó?

A társam egyszerűen megkocogtatta a sisakját: - Így meg tudom

mondani, milyen elektromos eszközök vannak nálad.

- Hasznos kütyü…

Kimerülten felültem az egyik ládára, és közben szemügyre vet-

tem a sisakját. Jellegzetes formája volt, és egyre biztosabb voltam

26

benne, hogy valahol láttam már ilyet, mégis a felismerés szinte fej-

bekólintott: - Omár harcos vagy? - Ők voltak a galaxis legképzettebb

harcosai a Legendák után, bár a háború őket is megtizedelte. A férfi

származása megmagyarázná a rúnákat, és az űrhajó technikai felsze-

reltségét, szóval tudtam, hogy jó nyomon vagyok.

Ám megúszta a választ, mert a hajó motorhangja megváltozott,

vagyis lassítottunk, és néhány apróbb irányváltoztatás, majd az eny-

hén liftező érzés után, kis döccenéssel földet is értünk.

A társam ellökte magát a faltól, és létra felé biccentett, ami a hajó

többi részébe vezetett: - Csak utánad!

Nem áltattam magam, hogy az udvariasság beszélt belőle: csak

nem akart egy pillanatra sem szem elől téveszteni.

- Nálad komoly problémák vannak a bizalommal… - szúrtam

oda, de közben mélyen belül tudtam, hogy az ő helyében én is pon-

tosan így viselkednék, ezért további kommentár nélkül indultam a

kijelölt irányba.

Miután felmásztam, egy kisebb társasági helyiséget találtam, egy

egészen apró konyhával. A tompa vészhelyzeti világításban is lát-

szott, hogy ez a hajó szíve, mert kényelmesen volt berendezve, és

volt egy tetőablaka is. Láttam még néhány ajtót, de nem tudtam ala-

posabban körbenézni, mert a kísérőm felért a létrán: - Egyenesen!

Már eléggé idegesített, ezért felfortyantam: - Csak tőmondatok-

ban tudsz beszélni?

Egyáltalán nem voltam meglepődve, amikor nem válaszolt. A fe-

jemet csóválva érintettem meg az ajtó nyitópanelét, és beléptem a

pilótafülkébe, ahol a legmagasabb, és egyben legizmosabb ember

várt, akivel valaha találkoztam. Ráadásul kopasz volt, amivel éles

ellentétben állt a dús szakálla.

Mégsem ijedtem meg tőle, mert a marcona külsejét tökéletesen

ellensúlyozta a kedves tekintete: vagyis szinte szó szerint ő volt az

ellentmondások embere. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam

volna, hogy barátságos, egyszerű észjárású.

27

- Te lennél a pilóta? - kérdeztem tőle döbbenten, mert azt azért

nem néztem volna ki belőle.

- Nem, az én vagyok. - egy alacsony, olajfoltos ruhájú nő bújt elő

vezérlőpanel alól, csavarkulcsokkal a kezében. - Ne haragudj ezért

a furcsa fogadtatásért, csak gyorsan ellenőriznem kellett, hogy a kor-

mánymechanika elektromos rendszerével minden teljesen rendben

van-e. - bedobálta a szerszámokat egy ládába, lehúzta a szerelőkesz-

tyűjét, és a kezét nyújtotta: - Az én nevem May, a kőfejtők izomfel-

építésével megáldott társunk Orin, a kedvenc unokaöcsémet pedig

már biztosan ismered.

Elfogadtam a felém nyújtott kezét. - Sajnos csalódást kell okoz-

nom: az unokaöcséd ügyelt rá, hogy csak a legszükségesebb infor-

mációkkal lásson el, és ebbe a neve egyáltalán nem tartozott bele.

May elengedte a kezemet, és szemrehányóan nézett rá: - Ide fi-

gyelj, Alexander! Ez a kishölgy megmentette azt a hatalmas tökfe-

jedet, úgyhogy mutass némi tiszteletet!

A harmadik személy ingerülten lekapta a sisakját, megint végig-

mért, és gúnyosan mosolyogva meghajolt felém: - Elnézést kérek a

tiszteletlenségemért. Kérlek, nézd el nekem, hogy nem szolgáltalak

ki hűsítővel, hogy nem omlottam le lábaidhoz, hogy csodáljam a pá-

ratlan lövésedet, és kivételes szépséged… Hiszen te csak egyszerűen

ott termettél a mocsárban, egyedül a semmi közepén, pont akkor,

amikor szükségünk volt rád. És véletlenül pont volt nálad egy rob-

banótöltetes nyílvessző, amit emberbaráti szamaritánusként rálőttél

a rend éber őreire, hogy megments néhány vadidegent. - A cinizmu-

sát egy másik helyzetben biztosan értékeltem volna, most viszont

csak rámutatott azokra a kérdésekre, amiket nem akartam megvála-

szolni. Kezdtem azt érezni, hogy rossz ötlet volt velük jönnöm.

Alexander közben a társai felé fordult: - Még mindig csodálkoz-

tok, miért nem vagyok felhőtlenül boldog a megmenekülésünktől?

Akár egy ügyesen kifundált csapda is lehet, hogy elnyerje a bizal-

munkat! Semmit sem tudunk róla, még a nevét se!

28

Alexander fiatalabb volt, mint először tippeltem volna, nagyjából

velem egykorú lehetett. A zöld szemeivel, kreol bőrével, és sötét,

szinte fekete hajával az egyik legjóképűbb ember volt, akivel az éle-

tem során találkoztam. És a legidegesítőbb is.

A csöndet szinte vágni lehetett, de senki nem kapott a fegyveré-

ért, így én is nyugalmat erőltettem magamra. Tudtam, hogy valame-

lyikünknek nyitnia kell egy kicsit, és mivel ők már bemutatkoztak,

én következtem: - Cassy.

May megszakította a dühös farkasszemnézést az unokaöcsével,

és rám pillantott: - Mondtál valamit, Kedves?

Bólintottam. - A nevem Cassy.

- Nos, akkor Cassy. Mondd el kérlek, minek köszönhetjük, hogy

megmentettél minket és céltáblát ragasztottál a saját hátadra?

- Céltáblát?

May bólintott: - A rádióban nem csak minket, de már téged is

köröznek. És bár a fekete hajú, zöld ruhás, íjas lány nem túl pontos

leírás, de ha visszamennél így a városba, tuti elkapnának. Szóval

most egy kicsit meg kellene húznod magadat, vagy legalább másik

ruhát felvenned. - Bíztatólag rám mosolygott, bár a szemén láttam,

hogy kicsit ő is aggódik: - És esetleg tisztázhatnál néhány dolgot,

csak hogy Alex is megnyugodjon már végre.

Igazából itt kellett volna hagynom őket, most, hogy elkezdődött

a faggatózás, de túlságosan érdekelt, honnan ismerik a rúnát, úgy-

hogy beleegyeztem: - Rendben.

- Akkor kezdhetnél azzal, hogy miért mentettél meg minket.

- Bármilyen hihetetlennek hangzik, ez volt a lidérc feltétele, hogy

elengedjen… Feltéve, ha abból az egy darab homályos utalásból si-

került megértenem, hogy mit akart.

Alex felnevetett: - Nos, ez tényleg hihetetlennek hangzik. Akkor

inkább mondd meg azt, hogy mit kerestél a mocsárban.

Megfordult a fejemben, hogy nem őszintén válaszolok, mert már

éreztem, hogy ezekkel a válaszokkal nem fogom tudni elaltatni a

29

gyanakvásukat. Ám mivel hihetőbb hazugság sem jutott eszembe,

maradtam az igazságnál: - Egy azáleát kerestem, hogy megmenthes-

sek vele egy beteg kislányt.

- Honnan volt robbanós nyílvessződ?

- Én csináltam.

- Van még?

Nem tettem hozzá, hogy Mágia kellett hozzá, de végső soron így

sem hazudtam: - Tudok még ilyet csinálni, de most nincs másik.

- Miért pont íjjal harcolsz?

- Mert régimódi vagyok, és ezzel tanultam meg.

- Ki tanított meg, és miért?

- Az alapokat önerőből tanultam, de aztán a testőrség kapitánya

karolt fel, hogy bekerülhessek a Királyi Gárdába.

- És most miért nem ott vagy?

- Most már menj a francba! Ennek semmi köze semmihez! - El-

fogyott a kezdeti türelmem, amikor megérkeztünk azokhoz a kérdé-

sekhez amikre egyáltalán nem akartam válaszolni. Sőt, igazából em-

lékezni sem….

Ám a válaszomtól Alex csak még ingerültebb lett: - Dehogynem:

kiváló lövész vagy, úgyhogy biztos komoly oka van annak, hogy

most mégsem náluk vagy!

Ellenálltam a késztetésnek, hogy lekeverjek neki egy pofont, és

igyekeztem higgadtan, érzelemmentesen válaszolni: - Mert meghalt

a királyi család.

Döbbent csend támadt, majd néhány pillanat múlva Alex kicsit

finomabban tette fel a következő kérdést: - Szolgálatban voltál ak-

kor? Hogyan maradtál életben?

- Meg kell keresnem őt! Tudtok vigyázni a Családra nélkülem is?

Opál nekem szorította a vállát: - Sziporka… Neked lesz nehezebb

dolgod, neked kellene erősítés… Mi boldogulunk…

May kiáltása rántott ki az emlékeimből: - Alexander, elég volt!

Átlépted a határt, ez most már nem tartozik ránk!

30

Alex azonban nem hátrált meg: - Pedig szerintem pont ez a leg-

fontosabb kérdés. Tudnunk kell, hogy bízhatunk-e benned!

A Mágiám felizzott bennem, de a józan eszem tudta, hogy ez le-

het a vízválasztóvonal, ezért erővel visszafogtam magam, és kipré-

seltem magamból a választ: - Nem árultam el őket!

Noha nem kiabáltam, a felháborodásom és a dühöm határozottan

érződött a szavaimból. Alex óvatosan elmosolyodott, és lényegesen

kedvesebben folytatta: - Ne haragudj a nyersségemért, de fel kellett

tennem ezeket a kérdéseket. Tényleg sajnálom, hogy felhánytorgat-

tuk a veszteségedet, Cassy.

Vagy azért, mert ez volt első őszintén kedves mondat tőle, vagy

pedig azért, mert tetszett a nevem hangzása, amikor kimondta, ezért

megosztottam velük még egy kis részletet: - Én is a városban voltam

a merénylet idején, de nem voltam a család mellett. Folyamatosan

eszembe jut, hogy mennyi minden történhetett volna másképp, ha

nem megyek el akkor… De így cserbenhagytam őket.

- Még egy utolsó kérdést engedj meg: mit fogsz most csinálni?

Megvontam a vállam: - Fogalmam sincs: elviszem a virágot Rey-

nának, de utána… Nem maradhatok tovább, mert akkor veszélybe

sodornám azokat, akik befogadtak. A katonánk a városban nagyon

agresszívak és szabálykövetők.

Orin most először szólalt meg: - És nem fogsz majd elárulni min-

ket nekik büntetlenségért, vagy valami hasonlóért cserébe? Bízha-

tunk benned?

Kellemes, mély hangja volt, de amit mondott, felért egy arcul

csapással: - Lehet, hogy sok csalódást okoztam már, de mióta élek,

soha, senkit nem árultam el! - hátráltam egy lépést, és leültem a pi-

lótafülke egyik székébe: - Amúgy sem tudok rólatok semmit, szóval

ilyesmit majd csak akkor ígérek, ha ti is bebizonyítjátok nekem,

hogy nem épp a nagyobbik rossz vagytok! Ha nem épp mondjuk

gyerekgyilkosoknak segítettem elmenekülni!

Összenéztek: - Orin, tied a pálya!

31

Az említett bocsánatkérőn rám mosolygott: - Nézd el nekünk a

módszereinket, mert nem lehetünk elég óvatosak. Én egy trufi va-

gyok, és mi képesek vagyunk…

Kimerülten lecsuktam a szemem, bár a tenyeremet ellepte köz-

ben az izzadtság: - Meg tudjátok különböztetni a hazugságot az igaz-

ságtól…

- Őszinte voltál velünk, kivéve a nevedet.

Felpattant a szemem: - Mert már nem vagyok rá méltó! És éppen

ezért sem ezt nem fogom megmondani, sem a helyet megnevezni,

ahol felnőttem.

Alex a kezembe adta a sisakját: - Nincs is rá szükség, mert meg-

bízunk benned. A jel, amit a sisakomon látsz, valójában két rúna a

nimfák nyelvéből, és így szorosan egymásmellé írva a testvéri köte-

léket jelenti. De mi adtunk hozzá még egy jelentést: ez lett az Égisz

jelképe.

32

4. fejezet Reménysugár

Minden fáradtságomat elfelejtve, a döbbenettől tátott szájjal me-

redtem rájuk: - Ti vagytok az Égisz?

May nevetni kezdett: - Szerintem pont az emberek arckifejezése

miatt kellene gyakrabban mondanunk. És te legalább nem azt mond-

tad, hogy a Nép Pajzsa… Mert annak hiába nagy az igazságtartalma,

elég röhejesen hangzik.

Minden világossá vált: - Hát akkor ez volt a lidérc célja! Azt

akarta, hogy álljak be hozzátok…

Én a tiltakozásukat vártam volna, de mind megfejthetetlen tekin-

tetekkel bámultak. Végül May szólalt meg: - Melyik lidérc volt az?

- Az arany tigris.

- A neve Feyrus. Valamiért nagyon szeret minket: ő mutatta meg

ezt a búvóhelyet is. És ha ő vezetett el hozzánk… Tényleg lenne

kedved csatlakozni a csapatunkhoz?

Egy nagyon pici részem igent akart mondani, de a többi halálosan

félt: - A bolygót mindenképpen el kell hagynom, de hogy folyama-

tosan lopkodjam a Császárnő készleteit…

Alex megcsóválta a fejét: - A média próbál minket alávaló tolva-

joknak beállítani a nép szemében, de ez csak nagyon kevés alkalom-

mal működik: tudják, ha több élelmet sikerül szereznünk, akkor azt

a rászorulóknak adjuk. Ahhoz nem vagyunk elég erősek, hogy ko-

molyan szabotáljuk az Uralkodónő terveit, de késleltetni tudjuk

őket. Ez a fő célunk.

Előjött a pesszimista énem: - De akkor miért csináljátok, ha meg-

akadályozni nem lehet?

- Mert nem adhatjuk fel… Az a legfőbb célunk, hogy a mi gene-

rációnk gyerekei már egy jobb helyen nőjenek fel: a világ nem fog

33

magától visszabillenni a helyére, de mi tudunk segíteni abban, hogy

újra kialakulhassanak a Legendák. Feyrus mindig megjelenik May-

nek, ha a galaxisban születik valahol egy kisgyermek erős Mágiával,

és mi megpróbáljuk a katonáknál hamarabb megtalálni őket. Utána

egy titkos helyen családostul elrejtjük őket, és amíg fel nem csepe-

rednek, addig a Legendák, vagy legalább a nimfák múltjáról és taní-

tásairól gyűjtünk információkat. Így tudjuk majd tanítani őket… És

néhány év, évtized múlva az Uralkodónő megfizet a tetteiért.

A szavai egyszerűen berántottak a világába, ahogy mesélt a jö-

vőről: Alex valahol mélyen egy született idealista volt.

- Ha be-, és kijuttattok a városból, segítek nektek.

Azt hiszem, náluk csak engem döbbentettek meg jobban a sza-

vaim. Amíg ki nem mondtam, nem is vettem észre, hogy komolyan

elgondolkoztam a lehetőségen, csakhogy tartoztam ennyivel a né-

pemnek, tartoztam ennyivel Opálnak.

Kimerülten felálltam: - Ismerek néhány helyet, ahol maradhattak

még ősi tekercsek a Mágiáról, mondjuk könyvtárakat, amik talán

megúszták a könyvégetést. De cserébe kérlek, hogy ne faggassatok

a múltamról.

Megértően bólogattak: - Rendben.

- Jól sejtem, hogy most akarsz visszajutni a városba?

A fáradságtól lassan járt az agyam, úgy éreztem, folyamatosan

szaladnak szét a gondolataim, de kis szünet után válaszoltam Alex

kérdésére: - Amikor kimentem a városból, lehúztam az azonosító

kártyámat. Ha nem érek vissza tízig, bezárják a városkapukat, és én

túlságosan gyanús leszek: a nyomok vissza fognak vezetni az árva-

házhoz… Azt pedig nem hagyhatom.

May elgondolkodott: - Még van vagy két óránk. Adok másik ru-

hákat, és kitalálunk egy sztorit, miért értél vissza későn.

Legyintettem egyet: - A mesém már megvan: orgonavirágot kel-

lett szednem, de azzal valójában elég gyorsan végzek. Ha adtok egy

kis szerelőkészletet, akkor a motoromat is megpiszkálom gyorsan.

34

- Ez jó alibi, csak elfelejtetted, hogy át kell jutnod a katonák mel-

lett, akik a mocsár szélénél őrködnek… És benne van a pakliban,

hogy már megtalálták a motorodat… - fűzte hozzá Alex.

May ötletelni kezdett: - Maradt néhány bombánk: meg tudnánk

zavarni a katonákat elég időre, hogy Cassy felszívódjon.

- Feltűnő lesz, ha nem sokkal az elterelésünk után érkezik vissza

a városba.

- Talán, ha meg tudnánk javítani a hajót…

Én is beleszóltam a vitába: - Nincs időnk. Ha tényleg kockáztat-

nátok értem az életeteket, akkor…

May közbeszakított: - Kedvesem, te már megtetted értünk, úgy-

hogy most mi jövünk. Szükségünk van rád is, és a tudásodra is, szó-

val 15 perc múlva indulunk is mocsár széléhez.

Köszönetként rájuk mosolyogtam, és reméltem, hogy szavak nél-

kül is megértik azt a hatalmas hálát, ami elöntött… Régen volt már,

hogy valaki fedezte a hátamat.

A pillanatnyi csöndet Orin törte meg: - Készülj fel arra, hogy jó

alaposan meg fognak motozni a határőrök, és talán az azálea is fel

fog tűnni nekik. De ha magaddal viszed az íjadat, azzal gyakorlatilag

lebuktatod magadat.

Öntudatlanul, egy pillanatra ökölbe szorítottam a kezemet, de az-

tán kényszerítettem magamat, hogy ellazítsam az izmaim. - Igazad

van: szeretném itt hagyni a fegyvereimet.

Éreztem, hogy bízhatok bennük, de akkor is veszélyes ötlet volt.

Csakhogy nem kockázhattam meg újra a Mágia használatát, mert

legalább egy tucat, jólképzett őrre számíthattam.

May megfogta a kezem: - Gyere velem, megmutatom, hova tudsz

lepakolni. Addig Alex és Orin összeszedik a cuccokat, amikre szük-

ségünk lesz.

Miután bevezetett a szobájába, May sajnálkozva megvonta a vál-

lát: - Sajnos, csak ennyi hellyel szolgálhatok. Nem gond, ha osztoz-

nod kell majd a szobán?

35

Egy emeletes ágy, két falba épített szekrény, és egy íróasztal az

ablak alatt: ezek alkották az apró szoba berendezését.

- Megszoktam a kis helyeket, és az osztozkodással sincs semmi

gond. A felső lesz az én ágyam?

May már a szekrényében turkálva válaszolt: - Csak ha nem prob-

léma, de amúgy alhatok én is fent…

- Ne pakolj át, szeretek fent aludni.

A táskámat leraktam az asztalra, és kihúztam belőle a rádiót, ne-

hogy gyanúba keverjen. A hímzett szütyőt is elővettem, amiben a

pénzemet tartottam, és csak egy kis aprót raktam vissza a táskám

zsebébe, az igazolóm mellé.

Óvatosan lefektettem az íjamat és a tegezt az asztalra, majd rövid

gondolkodás után a combomra erősített kést is lecsatoltam, és a

többi holmim mellé tettem.

May pont ekkor lépett ide, és a maradék helyre letett néhány ösz-

szehajtott ruhát: - A méretünk nem egyezik meg teljesen, de hátha

találunk valamit, ami jó rád is. Vagy kérjek Orintól egy pólót?

Gyorsan átnéztem a ruhákat, és végül a kék tunikát vettem el a

kupacból: - Ez tökéletes lesz, köszönöm.

Majdnem kibújtam a nagy zöld pólóból, de megint eszembe ju-

tottak a tetoválásaim. Mielőtt valami jó kifogást találhattam volna

ki, hogy egyedül hagyjon, May visszafordult a szekrényhez: - Kel-

lene valami köpeny is rád… Este már hideg van.

A gondoskodása jól esett, és amíg nem figyelt, villámgyorsan át-

cseréltem a legfelső ruhámat. Épp a ruha nyakát igazgattam, amikor

May odanyújtotta a köpenyt is. Kellően puha és meleg volt, a hosszú

ujjának meg külön örültem.

- Szerintem le kellene venned az alkarvédődet is. Akinek van

szeme, kiszúrhatja, mennyire profi darab.

Elsápadtam. Maynek igaza volt, csakhogy a bő ujjak alól bármi-

kor elővillanhattak a tetoválásaim.

- De talán tudok neked keríteni egy pár kesztyűt…

36

A szemébe néztem, és szinte ledöntött a lábamról a felismerés:

May tudta. Suttogva megszólaltam: - Honnan jöttél rá?

Kedvesen elmosolyodott: - A reakciód miatt lettem biztos benne,

de már gyanítottam egy ideje. Furcsának találtam, hogy annyi lény

közül pont Feyrus volt barátságos veled, de nem foglalkoztam vele.

Ám most, amikor közelről láttam az íjadat, felismertem.

- A többiek vajon tudják, hogy én…

May megrázta a fejét, és átnyújtott egy pár fekete, ujjatlan kesz-

tyűt: - A merénylet nem túl nagy konkrétum, az erős kormányok

mind így végezték, nehogy fellázítsák a lakosságot a Császárnő el-

len. A tetoválásaidat ügyesen elrejtetted, és nem hiszem, hogy Alex

vagy Orin találkoztak volna nimfákkal.

Szomorúan elmosolyodtam: - Van már gyakorlatom… Életem

negyedében mást sem csináltam, csak igyekeztem beolvadni.

Amikor May visszakérdezett, már tudtam, hogy túl sokat mond-

tam: - Hány éves is vagy?

May a szemembe nézett, és én képtelen voltam hazudni: - 23.

Tudtam, hogy egy pillanat alatt rájött, hogy jóval régebb óta rej-

tőzködtem, mint mióta a Császárnő megtámadta a nimfákat. Le-

hunytam a szemem, és vártam az elkerülhetetlen kérdéseket, ám

amikor ez mégsem történt meg, értetlenül néztem rá.

May lassan megcsóválta a fejét: - Remélem, hogy hamarosan

majd tudsz bízni bennünk. Addig is, én nem fogok erőltetni semmit:

ezek a te titkaid, és te döntöd el, mikor fogod megosztani velünk. De

azt tudnod kell, hogyha hosszabb távon magadban tartod őket, azzal

ellentétet, bizalmatlanságot fogsz szítani köztünk.

Visszafojtottam a könnyeimet: - Nagyon sajnálom. Igyekszem…

Megsimogatta a karomat: - Csak ez nem megy egyik pillanatról

a másikra, tudom. Segítene, ha feltennél nekem egy kérdést? Bármit,

szabadon választhatsz, és én válaszolok rá.

Nem is kellett gondolkoznom, mert ez a kérdés azóta nem ha-

gyott nyugodni, mióta kitalálta, hogy nimfa vagyok: - Az íjam nem

37

tipikusan a Gárda fegyvere, és a faragások sem nimfa jellegzetessé-

gek… Akkor hogyan ismerhetted fel?

- Egy Gárdista megmentette az életemet. - May nekidőlt a falnak,

és mesélni kezdett: - A szüleim prémkereskedők voltak, és én kis-

gyerekként is mindig velük tartottam. Szerettem bámulni út közben

a csillagokat, és a lézerágyú lövegénél, az üvegbúrában volt a leg-

jobb a kilátás… A szüleim kiváló harcosok voltak, mégsem küzdöt-

tek, amikor a kalózok megtámadták a hajónkat: féltek, hogy engem

bántanának büntetésképpen. Amikor rájöttem, hogy nagy bajban va-

gyunk, a szellőzőn keresztül megpróbáltam a rádiónkhoz eljutni,

hogy segítséget hívjak, de a kalózok addigra már tönkretették… Vic-

ces, hogy pont a rádiócsend miatt talál meg a segítség.

Értetlenül néztem rá: - A Gárda csak akkor repült, ha a Királyi

családot kísérték.

May lassan elkezdte magára csatolni a páncélját: - Csak egyedül

volt, nem hivatalos minőségben… Nem árulta el a nevét, eddig azt

sem tudtam, hogy Gárdista volt. Csak véletlenül keresztezte az elté-

rített hajónk útját, és ironikus módon, egy technikai hiba miatt ő szo-

rult volna a segítségünkre: néhány szerszámra lett volna szüksége,

de furcsának találta, hogy nem válaszolunk neki. Erről én a szellő-

zőben még nyilván nem tudtam semmit, csak azt vettem észre,

ahogy a kalózok egy agresszív szóváltás után elhagyták az irányító-

termet. Akkor bújtam elő, és próbáltam segítséget hívni, de nem vol-

tam 10 éves se, honnan tudhattam volna, melyik vezetéket kell visz-

szadugni, hogy újra működjön a rádió? Ott próbálkoztam még, ami-

kor az egyik kalóz visszajött: nagyon meglepődött, hogy ott vagyok,

de azonnal elkapta a karomat, maga elé penderített, és a kését nekem

szorította. Kiáltani akartam, de befogta a számat a másik kezével, és

ebben a pillanatban lépett be az ajtón a férfi, egy íjjal a kezében…

Azonnal felmérte a szituációt, és álmomban még néha újra átéltem

azt a pillanatot, amikor gyengéden annyit mondott nekem: „nem lesz

semmi baj”. Pár másodpercig csak bámultak egymásra a kalózzal,

38

és tudtam, hogy azon őrlődik, mit tegyen, hiszen nem akarta, hogy

véletlen megsérüljek. Segíteni akartam neki, ezért vettem egy nagy

levegőt, és hirtelen megharaptam a számra szorított kezet. A kalóz

felkiáltott, és azt hiszem, ekkor találta el a nyílvessző is, mert telje-

sen elengedett, majd hátrazuhant. A nimfa annyira gyorsan kapta elő

és lőtte ki a vesszőt, hogy észre se vettem, csak azt, ahogy az íjának

a ragyogása lassan elhalványult. Meg akartam fordulni, de a férfi

nem hagyta, hogy lássam a halottat, hanem inkább elvonta a figyel-

memet: a kezembe adta az íját. Meglepően nehéz volt, meleg, és na-

gyon sima… Ezer közül is felismerném…

May kezébe adtam a fegyveremet, aki végtelen tisztelettel, köny-

nyekkel a szemében simította végig.

Bizonytalanul szólaltam meg, mert nem akartam megszakítani a

pillanatot: - Ismertem ezt a történetet, csak a másik oldalról: a férfit

Aenernek hívták, és ő lett a Gárda legfiatalabb kapitánya nemsokkal

azután, hogy megmentett téged. Kivételesen tehetséges íjász volt, és

szeretném hinni, hogy sikerült a nyomdokaiba lépnem, de szerintem

sosem lehetek annyira ügyes, mint ő.

May visszaadta a kezembe a fegyvert. - Ő volt az apád?

Megráztam a fejem: - Nem. Az apám nagyon sokat utazott és

dolgozott, úgyhogy az anyám, később a nagyszüleim neveltek.

- Akkor hogyan került hozzád… Aener íja?

Az kiképzés első estéjén én maradtam utoljára a gyakorlóterem-

ben. Hiába találtak alkalmasnak arra, hogy Gárdistának tanuljak, a

döntést sokan ellenezték, ezért folyton bizonyítanom kell majd.

Már megszámolni sem tudtam, hogy hányadik alkalommal feszí-

tettem meg az íjamat, de az izmaim szerint is túl sokadszorra: máris

éreztem a kezdődő izomlázat. Ám ez sem gátolt meg abban, hogy

nekifussak pár lépést, majd egy gyors bukfencezés után, feltérdelve

azonnal vesszőt helyezzek az idegre, és megfeszítsem.

Csakhogy hiába találtam volna el a céltábla közepét, mégsem en-

gedtem el a húrt, mert meghallottam, hogy az íjam egy hatalmasat

39

reccsent. Leengedtem az íjat, és az ablakon bejövő tompa fényben

követtem végig a tekintetemmel a repedést. Szomorúan vettem tudo-

másul, hogy a fegyverem karrierének a csúcsa az volt, hogy kivá-

lasztottak Kadétnak.

- Úgyis kinőtted már az íjadat, nem?

Megperdültem, és azonnal vigyázzba vágtam magam, amikor

megláttam a Kapitányt, egy hosszú dobozzal a kezében.

Ő jóindulatúan mosolygott: - Pihenj, Kadét!

A következő pillanatban erősen pislognom kellett, mert felkap-

csolta a lámpát. Észre sem vettem, hogy lassan besötétedett, és eny-

nyire kevés fényben gyakoroltam.

- Szerinted nem jobb így lőni? - kérdezte.

- Tisztelettel Uram, de nem bízhatok mindig a tökéletes látási vi-

szonyokban.

A jóízű nevetése betöltötte a termet: - Való igaz. - közelebb lépett

hozzám, lerakta a fadobozt a fal mellé, és a kezét nyújtotta: - Meg-

engeded, hogy megnézzem a fegyveredet?

Vonakodás nélkül nyújtottam oda: tudtam, ha mégis menthető,

akkor azt csak ő tudja megmondani és megjavítani.

Néhány perc múlva óvatosan visszaadta, és közben csóválta a fe-

jét: - Nagyon jó kis tanulófegyver volt, de már semmit nem tehetünk

érte.

- Azért köszönöm, hogy megnézte, Uram. - Mindent megtettem az

ellenkezőjéért, de mégis könny szökött a szemembe.

- Használhatod az itteni fegyvereket, nyugodtan.

Grimaszolva megvontam a vállamat: - Az apám nem hagyná,

hogy egy kölcsön-íjat használjak. Biztosan mindenkinek elújságol-

hatja, hogy mindkét gyereke Kadét lett, és kapok is majd egy szép

fegyvert tőle, de megfizetem majd ennek az árát… A következőkben

minden családi vacsorán felhánytorgatja ő is, és a szülei is, hogy túl

gyenge vagyok, ezért rossz szakmát választottam, de ők szívesen fa-

ragnának belőlem diplomatát…

40

- Akkor honnan volt az előző fegyvered? Biztos vagyok bennük,

hogy nem tőlük kaptad.

Most először nem éreztem, hogy zavarna a faggatózás: - Amikor

Opál elkezdett készülni a felvételire, hogy Kadét lehessen, elkezdtem

gyűjteni egy saját fegyverre. Nemsokkal az után, hogy őt felvették,

engem pedig elutasítottak, megvettem.

- Emlékszem… A Tanács igazságtalan, és túl durva volt veled:

azt mondták, hogy sosem leszel elég ügyes ahhoz, hogy Kadét lehess.

Mindenki abbahagyta volna a gyakorlást, és nem küzdött volna to-

vább, de te nem… Mondd, miért tartottál ki?

Furcsán néztem rá: - Miért kellett volna feladnom? Ez volt az

álmom, és be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok rá... Egysze-

rűen csak tartozni akartam valahova.

- Tény, hogy a Gárdisták nagyon összetartóak. De nem érdekelt

a pénz, a tisztelet és a megbecsülés, amit követként kaphatnál?

- A királynő édesapám unokatestvére, ezért valami alap járadé-

kot elvileg fogok kapni. De hogy teljesen őszinte legyek, nem érdekel

a pénz… Biztosan hallottad, hogy anya eltűnt, amikor 6 éves lettem,

és utána a nagyszüleim mindig tárgyakkal pótolták, hogy nem tudtak

velünk lenni, és én nem akarom elkövetni ezt a hibát… Sosem leszek

dúsgazdag, de remélem, szép életem lesz. Tiszteletet és megbecsülést

a Gárdisták is kapnak, szóval szerintem jól választottam.

Aener bólintott: - Tudtam, hogy jól döntöttem.

- Uram? - nem értettem miről beszél, egészen addig, amíg fel nem

rakta az asztalra a ládát, és ki nem nyitotta. Visszahátráltam a fal-

hoz: - Azt nem fogadhatom el…

Kiemelte az íjat, és felém nyújtotta: - Dehogynem: ritka tehetsé-

ges és kivételes ember vagy. Már amikor először találkoztunk, akkor

is tudtam, hogy sokkal több van benned, mint amit akkor láttunk: én

fel akartalak venni, de leszavazták a véleményemet. És te mégis ki-

tartottál, amikor senki más nem tette volna, és fizikailag egyre erő-

sebbé, egyre ügyesebbé váltál.

41

Az íj szinte mágnesként vonzott, ezért érte nyúltam, de aztán az

utolsó pillanatban visszahúztam a kezemet, és mégsem érintettem

meg: - Miért nekem akarja adni? Hiszen nem én vagyok az első, és

nem is az utolsó íjász a tanítványai között.

- Emlékeztetsz egy bátor kislányra, aki pont úgy, mint te, egy har-

cos volt: és a bátorság, nem tanítható. Tudom, még egy kicsit nagy

neked a fegyver, de igazán megérdemled, és hozzá fogsz nőni hamar.

Meghatódva vettem a kezembe az íjat: a fa szinte bársonyos volt,

és enyhén meleg. Ebben a pillanatban számomra ismeretlen rúnák

izzottak fel az íjon ezüstösen: - De hát… Mágia?

Aener megint felnevetett: - Látod, megmondtam! Nekem az íj ed-

dig kéken izzott, de most elfogadott téged tulajdonosának, és azon-

nal kapcsolódott a Mágiádhoz. Hidd el, eljön az az idő, amikor ezzel

a fegyverrel te leszel az embereknek a reménysugár! Már csak el kell

nevezned…

Ösztönösen jött a számra a válasz: - A neve Örökké lesz.

- Azt mondta, a kitartásom és a bátorságom emlékezteti egy kis-

lányra: rád. Azért adta oda az íjat, mert nem volt családja, és úgy

gondolta, nálam nem fog alkalmasabb embert találni. Félek, hogy

tévedett, bár talán most újra meg fogom érdemelni ezt a bizalmat…

May megfogta a kezem, és gyengéden megszorított: - Sosem ér-

tettem egyet azzal, hogy mi csak porszemek vagyunk az univerzum-

ban. Én hiszem, hogy mindenki ugyanannyira fontos, de néhányunk-

nak, mint neked vagy nekem, nagyobb felelősséggel kell szembe-

néznie, és ez az íj majd a segítségedre lesz. Hiszem, hogy méltó vagy

erre a fegyverre, és egyszer, a nem túl távoli jövőben az ifjú Legen-

dákat fogod vele tanítani.

Elnevettem magam: - Csapnivaló tanár vagyok.

- Bele lehet jönni, majd mi segítünk neked.

Ebben a pillanatban a vörös, vészhelyzeti világítást felváltotta a

rendes, nekünk meg azonnal pislognunk kellett, hogy a szemünk be-

fogadja a fényviszonyok hirtelen megváltozását.

42

És ez meg is szakította a pillanatot. May elengedte a kezemet,

majd megigazította az alkarján a páncélt: - Nos, azt hiszem, ez volt

a végszavunk, mert Alex már annyira unatkozott, hogy az energia-

ellátást is meg tudta javítani… Gyere, együnk valamit, aztán indul-

nunk kell.

43

5. fejezet

Összetört virág

Kiléptünk a szobából, és láttam, hogy a többiek már megterítet-

ték az asztalt. Hogy elnyomjam az üres gyomrom korgását, gyorsan

leültem az asztal mögé a kanapéra, és Orin már nyújtotta is a tányé-

romat egy hatalmas szendviccsel. Azonnal beleharaptam, de csak

akkor jutott el a tudatomig, hogy egyedül ülök az asztalnál, amikor

lenyeltem az első falatot.

Épp nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek a tiszteletlensé-

gemért, de May megelőzött: - Te veszítetted el a legtöbb energiádat,

és ezért neked kell most a leggyorsabban pótolnod.

A gyomromban lévő üresség emlékeztetett rá, hogy én ma alig

ettem, úgyhogy nem mondtam ellent neki, csak hálásan újra beleha-

raptam a kenyérbe.

A szendvics nagy részét már megettem, amikor megjelent Alex

egy századosi egyenruhában, katonai hátizsákkal. Az étel a hasam-

ban ellazított, és környezetem is annyira hasonlított a régi életemre,

hogy nem tudtam fékezni magam, és a kíváncsiságom is visszatért

újult erővel: - Az a ruha a tied volt, vagy szereztétek valahonnan?

Azonnal tudtam, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem, mert

May megfeszült mellettem, de Alex nem akadt ki, egyszerűen leült

velem szembe, és megvonta a vállát: - Csak akkor avatlak be a múl-

tam egyik fontos szeletébe, ha majd te is megteszed velünk ugyanezt

cserébe.

- Jogos…

A vacsora további része némán telt, de nem volt kellemetlen a

csönd: ha visszajöttem, lesz elég időnk beszélgetni.

Amikor kiléptünk az űrhajó ajtaján, ugyanúgy megcsapta az or-

romat a mocsárszag, de most már sokkal jobban viseltem. A szemem

44

sarkából megpillantottam Feyrust, de nem jött elég közel hozzánk,

ezért nem tehettem föl neki azokat a kérdéseket, amik a szívemet

nyomták.

Út közben Alex halkan elmagyarázta nekem, hogy a városfalon

hol jutok át, és hol fognak várni engem. Már épp faggatni kezdtem

volna, hogyan találták meg ezt a rejtekutat, de akkor elértünk a mo-

toromhoz, és May megtorpant.

A kezével megérintette a sisakját, állított egy érzékelőn, majd né-

hány pillanattal később elmondta, mit látott: - A mocsárnak néhány

méter múlva vége, és a kövek után nagyjából kéttucat katona vár

minket. Vannak lebegő motorjaik, három lövegük, és van velük két

harci kocsi. Azok jelentik ránk a legnagyobb veszélyt, szóval Alex

azokat robbantja föl, majd mi lövéseket kezdeményezünk a fák kö-

zül. A robbanások után, ha teljes a káosz, akkor Cassy el tud indulni.

Mindnyájunknak jó szerencsét, vagy szép halált!

Mindenki elmormogta az utolsó szavakat, és már indultak is. Ne-

kem gyanúsan sok változó volt a tervükben, nagyon sok minden

esett a „majd kialakul” kategóriába, ugyanakkor láttam, hogy meny-

nyire összeszokott csapatot alkotnak, és tudtam, hogy nem lehet baj.

Beraktam a motorom csomagtartójába a kapott szerszámokat,

majd szépen kitoltam az ösvényre, felültem rá, de nem indítottam

még el: nem leplezhettem le magamat olyan amatőr dologgal, mint

a motorhang.

Némán teltek a percek, ezért időkitöltés gyanánt megigazgattam

a hajcsatokat, hogy kellőképpen tartsanak. Ám mivel nem volt több

teendőm, amivel leköthettem volna magamat, elkezdett lankadni a

figyelmem.

Akkor döbbentem rá, hogy komoly gond van, amikor el kellett

fojtanom egy ásítást: nagyon, de nagyon nem voltam formában. Ez

a néhány rúna meg sem kellett volna, hogy kottyanjon, de ennyi év

után, amíg elnyomtam a Mágiámat, most akkor hagy cserben az

erőm, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá.

45

Tudtam, hogy nagyon rossz ötlet mágikus fáradságot rúnával or-

vosolni, de nem maradt más választásom. Az ujjammal felrajzoltam

a combomra a megfelelő jelet, halkan elsuttogtam a nevét, és elége-

detten figyeltem, ahogy egy pillanatra ezüstös fényt árasztva megje-

lentek a cikornyás vonalak. Egy szempillantással később semmivé

is váltak, de a hatását elkezdte a rúna kifejteni: hirtelen erősnek, ki-

pihentnek éreztem magam, de ez csak átmeneti volt. A rúna elhitette

a testemmel, hogy minden rendben van, de néhány óra múlva, amint

elveszíti az erejét, gyakorlatilag el fogok ájulni a fáradtságtól.

Megint nem maradt más lehetőségem, csak az, hogy reményked-

jek abban, hogy ez csak akkor fog megtörténni, amikor biztos helyre

értem.

Összerándultam, amikor meghallottam az első robbanást, és

szinte azonnal követte a második, majd azonnal kezdődött a lövöl-

dözés is. Indulnom kellett volna, de a káosz és a katonák kiáltozása

régi emlékeket idéztek bennem, ami mozdulatlanná dermesztett.

Épp egy nyílvesszőt faragtam, amikor feltűnt, hogy a palotában

megnőtt a nyüzsgés, a kiabálás, és a káosz. A következő pillanatban

kivágódott a szobám ajtaja, és Opál hangosan rám kiáltott: - Fogd

a fegyvereidet, és azonnal gyere!

Nem kérdeztem semmit, csak tettem amit mondott, és rohantunk

az irányítóközpontba. A káosz közepén ott állt a Testőrség Kapitá-

nya, akit még sosem láttam ennyire vészesen nyugodtnak: - Megtá-

madnak bennünket!

Az agyam alig fogta fel az információt: - Mennyi időnk van?

- Túl kevés. Nem vagyunk felkészülve semmilyen harcra, eddig

példa nélküli volt, hogy valaki megtámadjon minket: nincsenek óvó-

helyek, nincsenek katonáink a Gárdán kívül, de mi a Királyi Csa-

ládra vigyázunk.

- És a nép?

- Reménykednünk kell, hogy csak békésen át akarják venni az

uralmat, de ha harc lesz… Aki tud, megpróbál Mágiával harcolni…

46

Hívtunk a környező bolygókról is segítséget, de már nincsenek Le-

gendák, a többiek pedig nem fognak időben ideérni.

- Ki képes ekkora szörnyűségre, hogy megtámadjon egy apró né-

pet, aki a légynek sem ártana?

- Héra.

Gázt adtam. Még egy rúna nevét ki tudtam mondani, azét, ame-

lyik segített éjszaka látnom, de a könnyeimet nem volt időm letö-

rölni, mire kiértem a mocsárból. Azonnal jobbra fordultam, olyan

sebességgel, amivel valószínűleg a fizika szabályait szégyenítettem

meg, és nem néztem hátra. Mégis biztos voltam benne, hogy nem

követtek.

Amint teljesen elhaltak mögöttem a hangok, felkapcsoltam a

fényszórókat, és megálltam egy orgonaliget mellett. Villámgyorsan

teleraktam a csomagtartómat a virágaival, töröltem a navigációs

komputer előzményeit, a kis kulacs vízzel arcot mostam, és mentem

tovább. Idegesen az órámra pillantottam: ha elég gyors vagyok, még

visszérhetek.

Kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor felértem a fenn-

síkra, és megpillantottam a város fényeit. Tudtam, hogy a katonák is

észrevettek, és mire odaértem, ketten már lebegőmotoron ültek, ha

szökni akarnék, a többiek pedig rám irányították a fegyverüket.

- Mi történik?

Két női őr lerántott a motoromról, levették a hátizsákom, és gyor-

san megmotoztak. Én pontosan annyi küzdést és ellenkezést vittem

bele a mozdulataimba, amennyi egy értetlen szemlélőtől elvárható

volt, de a kifakadásomat, amikor a földre borították a táskám tartal-

mát és a kevéske pénzemet elrakták, nem játszottam meg. Az utolsó

csepp az volt, amikor elkezdték az orgonavirágokat is kidobálni a

földre: - Hé! Hagyják békén a virágokat!

Az azáleák szirmait porrá törve egy picike tégelybe raktam, amit

a melltartómba rejtettem, szóval nem találhatták meg. De az, ahogy

más tulajdonával bántak, végtelenül felháborított.

47

Megpróbáltam odajutni a motoromhoz, de lefogtak, és egyikük a

puskájával még hasba is vágott. A fájdalom egyáltalán nem volt

nagy, de egy pillanatra lebénított, elég időre, hogy hamis könnyek-

kel a szememben a Parancsnokhoz fordulhassak: - Szóval itt ez az

igazságszolgáltatás… Mégis mit követtem el?

A Parancsnokuk lassan elém sétált, majd leporolta az azonosító

kártyám, és alaposan átolvasta az adataimat. Mikor végzett, odalé-

pett hozzám, majd olyan gyorsan adott egy pofont, hogy alig tudtam

felkészülni rá: - Jól jegyezd meg, Cassidy Weiss: itt csak én kérde-

zek! Érthető voltam?

Az arcom tompán lüktetett, de messze nem volt elviselhetetlen.

Úgy tettem, mint aki megadta magát, és ennek jeleként lassan lehaj-

tottam a fejemet: - Igen.

Csakhogy valójában a szívemben lüktetett a harag, és ha eddig

nem találkoztam volna az Égisszel, akkor most elindultam volna

megkeresni őket… Ez így tényleg nem mehet tovább, hogy a kato-

nák az emberi jogokat ennyire a porba tiporják, és a Császárnő még

támogatja is ebben őket.

De mivel a valódi érzelmeimet jól elrejtettem magamban, a Pa-

rancsnokkal elhitettem, hogy feladtam, mert látványosan kiélvezte,

hogy „megtört”: - Lemaradt, hogy: Uram!

Összerezzentem, és azt mondtam, amit hallani akart: - Elnézést…

Uram.

Felemelte az államat, hogy a szemembe tudjon nézni, a szívem

rögtön ezerrel kezdett verni, és rajtam ténylegesen eluralkodott a pá-

nik. Már voltam egyszer ennyire kiszolgáltatott helyzetben, csak ak-

kor az Utolsó Legenda tartotta a kezét az államon.

- Már nem véd téged senki és semmi: túlságosan messzire kerül-

tél az otthonod biztonságától, Kislány!

Hátra akartam húzni a fejem, de túl erősen szorított. A kezemet

összekötötték a hátam mögött, és a biztonság kedvéért két őr tartott,

hogy nyugton maradjak.

48

A torkom teljesen ki volt száradva, és be is voltam rekedve attól,

hogy annyit zokogtam Opál mellett. A hangom szinte nem is emlé-

keztetett a sajátomra, amikor megszólaltam: - Te tettél róla, hogy ne

legyen se otthonom, se családom. Egyszerűen már nincs mit elveszí-

tenem.

Héra elengedte az államat: - Ha lett volna eszed, elbújsz életed

végéig, és nem jössz ide, hogy megpróbálj megölni.

Kiegyenesedett, majd letörölte a képzeletbeli piszkot a ruhájáról,

és hátat fordított nekem: - Őrök, vigyétek innen, és öljétek meg va-

lahol, ahol sosem találnak rá a testére!

A Parancsnok szája mozgott, de fülemben doboló vértől nem ér-

tettem, mit mondott. Ő elégedetten vigyorgott rám, amikor meglátta

a színtiszta rettegést a szememben, hiszen azt hitte, tőle félek. Ma-

gabiztosan újra megszólalt: - Akkor most újra megkérdezem: hol

jártál, Báránykám? A kártyád miatt tudom, hogy még délelőtt men-

tél ki, de az nagyon régen volt.

Halk, de biztos hangon válaszoltam: - Orgonavirágot szedtem,

hogy az apácák festéket készíthessenek belőle.

- No de Báránykám… Ennyi időn keresztül?

- Nem… A motorom lebegőrendszere tönkrement, és meg kellett

próbálnom egyedül megjavítani.

- Akkor miért nem hívtál ki a városból szerelőt, vagy egy trélert?

- És mégis mivel fizettem volna? Amíg a kereskedők nem jön-

nek, az apácáknak semmi pénzük nincs.

A Parancsnok elfordult: - 47-es, nézd meg a motort, igazat mon-

dott-e a lány…

A pulzusom újra felszökött, mert most dőlt el, hogy harcba kell-

e bocsátkoznom velük, hogy lebukom-e… A navigációs komputer

mesterkulcsát ismertem, és nincs idejük annyira belemenni a részle-

tekbe, hogy észrevehessék az átprogramozást. A lebegtetőrendsze-

res hazugságom a gyenge láncszem, de mivel azt is én javítottam

meg, nem lehet baj…

49

Éveknek tűnő percek után a katona végre felállt a motorom mel-

lől: - Uram, a navigációs komputer előzményei szerint a lány az or-

gonaligetben volt egész nap. A lebegtetőrendszeren pedig azonnal

látszik, hogy tele van profi, de ugyanakkor nagyon is házi és egy-

szerű megoldásokkal… A vészhelyzeti szerelőfelszerelést pedig

nem is olyan régen használták, mert az egyik csavarhúzóról még

nem lett rendesen letakarítva az olajfolt, és még ragad is.

- Látod, most szerencséd volt, Báránykám! - A Parancsnok intett

az engem tartó katonáknak, akik elengedtek.

Én gyorsan a földre rogytam, és összeszedtem a hátizsákom ki-

borított tartalmát. A szerteszét szóródott, összetaposott virágokra

néztem, és épp felvettem volna az elsőt, amikor a Parancsnok besé-

tált a látómezőmbe. A szívem minden haragjával dacolva, a lehető

leglassabban emeltem fel a fejemet, hogy eltűntethessem az arcomra

kiülő gondolatokat.

A Parancsnok vigyorát látva tudtam, hogy élvezte, hogy előtte

kuporgok, és fel kell néznem rá. A régi énem egy pillanat alatt, akár

Mágia vagy fegyverek nélkül is képes lett volna rá, hogy letörölje

róla ezt az arckifejezést.

Csakhogy a mostani nem tudta megtenni. Szerettem volna azt

hinni, hogy Reyna miatt, mert ha lebuktatom magam, nem jutok el

hozzá, pedig valójában csak egy gyáva kukac voltam.

A Parancsnok rendesen kiélvezte a helyzetét, és csak másodper-

cekkel később szólalt meg: - A városkaput most zárjuk. Vagy be-

mész, vagy összeszeded a virágokat, de akkor kint alszol, és a raga-

dozók prédája leszel…

Óvatosan átlépdeltem a virágokon a motoromhoz: - Már itt sem

vagyok, Uram.

A katonatiszt megint csak mosolygott, de most azon, hogy meny-

nyi haragot tudtam egyetlen szóba sűríteni. Ahogy elindítottam a

motorom, a légpárnák szele szétröpítette, majd teljesen összetörte a

virágokat. Még jó, hogy ez már nem az én dolgom többé.

50

- Még találkozunk, Báránykám!

Ha soha többet nem látom ezt a tetűládát, akkor is túl sokat szív-

tam vele együtt a levegőt. Gázt adtam, és végigszáguldottam a kihalt

utcákon a városfal mellett, egészen az árvaház vastag kőkerítéséig.

51

6. fejezet

Tiszta szív könnyei

Meglepetésemre Patrisa nővért láttam a kapuban ülni, egy taka-

róba burkolózva: - Egész nap hallgattuk a rádiót, és imádkoztunk,

hogy ne történjen veled semmi baj.

- Jól vagyok, legalábbis nagyjából… De most már nem marad-

hatok itt tovább…

Az apáca segített betolni a motoromat a garázsba, és indultunk a

Zárdafőnök irodájába. Az árvaház vezetője megkönnyebbülten állt

fel a székéből, amikor beléptem a szobába, de ahogy fény az arcomra

esett felszisszent: - Mi történt veled?

Óvatosan megérintettem a dudort: - Nagyon csúnya?

A főnővér megrázta a fejét: - Nem vészes. Amikor megtaláltunk,

rosszabb állapotban voltál. Majd Patrisa nővér hoz valamit, ami le-

lohasztja a duzzanatot.

Az apáca biccentett, de mielőtt kimehetett volna, odafordultam

hozzá, és elővettem a kis tégelyt: - Az azálea szirmai vannak benne.

Talán a következő hónap végéig is ki fog tartani…

- Köszönjük, Kedvesem! - az Patrisa nővér hálásan átvette a fio-

lát, és kiment a szobából. Közben a Zárdavezető a székre intett: - Ülj

le, Gyermekem, és igyál egy kis teát. Még meleg.

Hálásan a kezembe vettem a bögrét, de nem ittam bele: - El kell

mennem innen…

Leült velem szembe: - Tudom… El szeretnéd mesélni, hogy mi

történt veled?

Megráztam a fejemet: - Így is többet tettetek értem, mint szaba-

dott volna. Csak hadd búcsúzzak el Reynától rendesen.

- Ez természetes, de kérlek, egy kérdést engedj meg nekem: hogy

kerültél a folyóba?

52

Miután Héra elment, a katonák belöktek egy ládába, és rámzár-

ták a fedelét. Tudtam, hogy utána ráraktak egy siklóra, de nem kel-

lett különösebben találgatnom, hogy tudjam, hova akarnak vinni:

egy rejtett helyre, ahol nem derül ki a gyilkosság… Mert hiába, hogy

nem maradt több élő Legenda, attól még nem lett rögtön Hérának

tejhatalma: óvatosan kellett megválogatnia a lépéseit, nehogy láza-

dás törjön ki.

És egy nimfa megölése nem segített volna neki abban, hogy Csá-

szárnővé váljon… Szépen, csendben kellett tehát megtennie.

Az első órában még feszegettem a kötelet, amivel hátrakötötték a

kezemet, de a szűk hely miatt csak annyit értem el, hogy felsebesítet-

tem a csuklóimat. Kimondhatatlanul fáradt voltam, és semmi mást

nem akartam, csak aludni, de ebben a kitekert pózban mégsem sike-

rült. Időnként elvesztettem az eszméletem a kimerültségtől, de így az

időérzékem is teljesen összezavarodott, és erőt sem tudtam gyűjteni,

amíg nem ettem valamit.

A Mágiám minden cseppjét felhasználtam, és mégsem sikerült

megölnöm a személyt, aki ennyi élet kiontásáért volt felelős. Gyenge

voltam, és kudarcot vallottam.

Amikor megálltunk, már tudtam, hogy nem leszek képes semmi-

lyen ellenállásra: valószínűleg órákat töltöttem ezen a kis helyen, és

teljesen elgémberedtek a végtagjaim.

Mint egy rongybabát, úgy emeltek ki a ládából, majd felültettek

a híd kőkorlátjára. A vállam fölött hátrapillantottam: a víz tele volt

zúgókkal, sziklákkal, vagyis ha hátra vetem magam, bekötött kézzel

szinte semmi esélyem sem lesz.

Csak három katona volt velem, de ebben a pillanatban legyőzhe-

tetlennek tűntek. Az egyikük közelebb lépett hozzám, és kezében meg-

láttam a késemet: - Kell egy kis szuvenír… Nem gond, ugye?

A mocsok levágott egy tincset a hajamból.

A nevetésük visszhangzott a fülemben, miközben egy másik rám

emelte a saját íjamat.

53

- Ne aggódj, Nimfa! Stílusos halálod lesz, a fegyveredet pedig

megtartom magamnak. Szerinted hány katonának lesz még ilyenje?

Nem hagyhattam, hogy az íjam nála maradjon, és ártatlanok vére

szennyezze be. Talán egy kis Elemi Mágiával még megpróbálkozha-

tok ájulás nélkül… A kötelet, amivel a csuklóimat kötötték össze,

megérintettem az egyik ujjammal, és egyenletes légzéssel próbáltam

odaküldeni a maradék Mágiám.

Fekete pontok táncoltak a szemem előtt, de a zsineg azon a pon-

ton felgyullad. Azonnal kétfelé rántottam a kezemet, és a kötél elsza-

kadt: a kezemet megégettem, de szabad voltam.

A katona kilőtte az első vesszőt, de addigra már rávetettem ma-

gamat a második férfira, és mind a ketten a földre kerültünk. Az erő-

teljes koppanásból tudtam, hogy hosszú időre elvesztette az eszmé-

letét. A végtagjaim erősen zsibbadtak, így a mozdulataim bizonyta-

lanok voltak, de késlekedés nélkül kirántottam a magatehetetlen ka-

tona övéből a késemet, és elvágtam a lábaimon a kötelet.

Még a földről kigáncsoltam a harmadikat, és a tokjába csúsztat-

tam a tőröm, mert szükségem volt mind a két kezemre. A hátamba

tompa fájdalom hasított, amikor a harmadik katona megrúgott, de

kihasználva az ütés erejét bukfenceztem egyet, így kicsit távolabbra

kerültem tőlük.

Sikerült felkapnom a tegezemet és fel is tudtam csatolni, mielőtt

eltalált az első lézerlövedék a vállamon. A fájdalom szétsugárzott a

vállamból a testembe, de így is kicsavartam az első katona kezéből

az íjamat. Csakhogy képtelen voltam a sebem miatt hátra hajlítani a

kezemet, hogy a tegezből elővegyek egy vesszőt.

Megroggyant a lábam, és az egyensúlyomat is elvesztettem, ami-

kor a következő lövedék a combomat találta el. Csak azért tudtam

talpon maradni, mert meg tudtam támaszkodni a híd korlátjában.

Nem sok könnyebbséget jelentett, hogy a második katona a földön

feküdt mozdulatlanul, amikor a másik kettő rám szegezte a fegyverét.

Nem értettem, hogy miért nem lőttek még.

54

Az, amelyik levágta a tincset a hajamból, lehajolt a földön fekvő

társa mellé, majd hitetlenkedve rám nézett: - Eltörted Buck nyakát.

A másik katonának összeszűkült a szeme: - Lehet, hogy a gyors

halál mégis túl könyörületes lenne neked, Nimfa. De talán, ha letér-

delsz elénk, és könyörögsz érte, akkor átgondoljuk még egyszer…

Na, mit szólsz hozzá? - a gonosz nevetésük hosszan visszhangzott a

szurdokban.

A kezem akaratlanul is megrándult egy kicsit a vesszők felé, és

ebből megtudtam, hogy a fájdalmat el tudnám viselni, de képtelen

lennék megfeszíteni az íjamat. Sebesen jártak a gondolataim: lőni

ugyan nem tudok, de a tőrömet el tudnám hajítani, és akkor már csak

egy maradna.

A katonák nevetése megszakadt, amikor meglátták az apró moz-

dulatot. Most döbbentek rá, hogy így is jogosan félhetnének tőlem,

hogy korlátozottak a mozgási lehetőségeim. Óvatosan ráhelyeztem

a súlyomat a sebesült lábamra, de ettől a fájdalomtól könnyek szök-

tek a szemembe, és kis híján felsikoltottam.

Sajnos ez sem kerülte el a figyelmüket, és így azonnal el is vesz-

tettem a pillanatnyi előnyömet. - Könyörögsz a halálodért, Nimfa?

A katonák keze általi halálnál még a folyó is jobb választásnak

tűnt. - Még találkozunk… - ígértem halkan, majd hátravetettem ma-

gam a hídról. Amint beérkeztem a vízbe, felküzdöttem magam a fel-

színre, hogy levegőt vegyek, de a következő pillanatban újra elkapott

a sodrás, és elsötétült előttem a világ.

- Fogalmam sincs, hogy hogyan élhettem túl.

A Főnővér bólogatott: - Nagy szerencséd volt, csak ennyit mond-

hatok. Amikor kihúztunk a vízből, alig éltél, mégis nehezen tudtam

az íjadat kivenni a kezedből, annyira erősen szorítottad… Csakhogy

én azt kérdeztem, hogy hogyan kerültél oda.

- Biztosan tudni akarod? Ez az információ veszélyt hozhat rátok.

Jóindulatúan mosolygott: - Gyermekem, annál nem lehet veszé-

lyesebb, mint hogy nimfa vagy.

55

Nagy levegőt vettem, és kiböktem: - Amikor Héra megtámadta a

holdunkat, megbocsáthatatlan bűnt követett el a népünk és a Mágia

ellen. De én mégsem ezért próbáltam megölni, hanem azért, mert az

életem legfontosabb embereit vette el tőlem. Csakhogy kudarcot

vallottam, kimerültem, és már okot sem találtam, amiért életben kel-

lett volna maradnom. Alighanem hagytam volna, hogy a katonái ki-

végezzenek, ha nem a saját fegyvereimmel akarták volna megtenni.

Megszereztem őket, de nem tudtam elmenekülni… Az egyetlen esé-

lyem az volt, hogy belevetettem magam a folyóba. De nagyon hideg

volt a víz, és valószínűleg bevertem a fejemet is, mert csak homá-

lyosan emlékszem rá, hogy kihúztok a vízből. A következő éles em-

lékem az, hogy itt vagyok.

Az Apátnő szeme olyan élesen vizslatott, hogy úgy éreztem, a

lelkemig lát vele: - És most már van miért élned?

- Egyedül nem tudtam küzdeni, de most már talán változtathatok

végre…

- Találkoztál az Égisszel, és csatlakoztál hozzájuk.

Nem kérdezte, csak kijelentette. A biztonságuk érdekében tagad-

nom kellett volna, de ebben a pillanatban érkezett vissza Patrisa nő-

vér. Nem kérdezte, miért hallgattunk el, csak mindent tudó mosoly-

lyal nézett rám, majd egy krémmel óvatosan bekenegette a zúzódást

az arcomon.

- Nagyon vészes?

Patrisa nővér kis tétovázás után megrázta a fejét: - Reynát nem

fogja zavarni…

Letettem az üres bögrét a kezemből, és felálltam a székből. Még

egyszer alaposan körbenéztem a szobában, és amikor visszafordul-

tam a Zárdafőnökhöz, ő már a kezét nyújtotta: - Köszönjük szépen

a rengeteg kis apróságot, amit megtettél értünk Cassydi Weiss.

Én is még egyszer meg akartam köszönni, hogy megmentettek,

de teljesen más jött ki a számon: - Valójában nem ez az igazi nevem.

- El akarod mondani?

56

Megráztam a fejemet: - Még nem. Ha egyszer már nem kell foly-

ton a hátam mögé néznem, akkor vissza fogok jönni Reynáért. Majd

akkor elmondom.

Elengedte a kezemet: - Még találkozunk, Kedvesem. Addig is kí-

vánom, hogy az Ősik szeme vigyázza minden léptedet.

Odalépett hozzám Patrisa nővér is. - Ha valaha neked vagy a ba-

rátaidnak orvosi segítségre lesz szükségetek, ide mindig jöhettek.

- Köszönöm szépen. Mindkettőtöknek.

Olyan csendben csuktam be magam után az ajtót, hogy szinte

szellemnek éreztem magam. Az árvaházban sötét volt, már min-

denki aludt, ezért halkan osontam végig a folyósókon.

Az első utam a szobámba vezetett, ahol gyorsan összeszedtem

azokat a ruhákat, amikre szükségem lehetett, de utána rögtön Reyna

osztályának hálótermébe mentem. Az ügyeletes nővér szemrehá-

nyóan nézett rám, amikor benyitottam a terembe, ám nem állt

utamba.

Halkan végigsiettem az ágyak mellett, és Reynáé mellett megáll-

tam. Alig hittem el, hogy az ma reggel volt, amikor a kislánnyal az

ölemben ébredtem az erkélyen: szinte egy élet telt el azóta, annyi

minden megváltozott.

Még egyszer utoljára alaposan szemügyre vettem az arcocskáját,

és örültem, hogy most olyan békésnek láthatom. Nem tudtam, ho-

gyan keltsem fel, mi lenne a legjobb, de hirtelen elkezdett moco-

rogni és nyöszörögni az ágyában: rosszat álmodott.

Megsimogattam a kezét, és suttogni kezdtem: - Itt vagyok mel-

letted, kis Prücsök.

Ő megragadta a kezemet, majd kinyitotta a szemét: - Cassy? Te

vagy az?

Lehajoltam mellé: - Kijössz velem az erkélyre? Beszélgetnünk

kell egy kicsit.

- Persze, mehetünk. - a kislány gyorsan belebújt a papucsába, és

maga köré terítette a takarót, majd megfogta a kezemet. Igazodtam

57

a lépteihez, majd óvatosan becsuktam mögöttünk az erkélyajtót.

Még szinte meg sem tudtam rendesen fordulni, amikor ő már meg-

ölelt. - Most elmész?

- Sajnálom, kis Prücsök. Nem tehetek mást.

A kislány zokogni kezdett. Semmit sem tehettem érte azon kívül,

hogy leültem a falhoz a hátizsákomra, az ölembe ültettem, és lassan

ringatni kezdtem magunkat. Végül lecsillapodott kicsit, és elhúzó-

dott, hogy a szemembe nézhessen, de még mindig nem engedett el.

Amikor először megszólalt, annyira összefolytak a szavai, hogy

nem értettem, mit mondott, de aztán megismételte: - Te vagy az

egyik Legenda?

Sajnáltam, hogy csalódást okozok neki: - Nem… Hiába van nagy

Mágiánk, egy nimfa nem lehet Legenda. Túlságosan sok erő össz-

pontosulna a kezünkben, és nem lenne, ami visszafogna minket, és

a jó úton tartana.

- Akkor miért ennyire fontos, hogy elmenj?

- Mert én vagyok a Legendák jövője… Tanítanom kell.

Reyna bólintott: - Akkor megígérsz nekem valamit?

- Bármit, Prücsök.

- Bízz Alexben, mert amikor bajba kerülsz, ő az ajtó túloldalán

lesz. Kérlek, engedd meg neki, hogy vigyázzon rád, mert neked is

szükséged van egy kis gondoskodásra!

Elkerekedett a szemem: - Tessék?

- A zöld szemű fiú, akinek van egy kardja, furcsa jelekkel. Alex-

nek hívják, nem?

Megragadtam a vállát: - Honnan tudsz róla?

- Álmodtam…

- Ez nagyon fontos! Mit láttál pontosan?

Behunyta a szemét, és úgy próbált meg még jobban koncentrálni,

hogy mindent elmondhasson: - Zavaros volt… Neked egy tetoválás

és egy tegez volt a hátadon, egy íj meg a kezedben. Egy sötét fo-

lyósón lopakodtatok, aztán hirtelen az egyik zugba behúzott téged,

58

és adott egy puszit a szádra, és azt mondta: „Ezt mindenképpen meg

kellett tennem”. Te pedig a nevét suttogtad.

- Volt más is?

- Igen… Ugyanaz a ruha volt rajtatok, de már nem voltatok

együtt. Ragyogott az íjad, és gyönyörű, elegáns ruhás nőre szegez-

ted. Ő csak nevetett, és azt mondta, hogy egyedül nem fogod tudni

legyőzni, mert Alex már elment. De valójában az ajtó túloldalán várt

az alkalmas pillanatra, hogy megmenthessen téged.

- Ezt mikor álmodtad?

- Ma hajnalban… De nagyon kellett sietned, ezért nem mondtam

el reggel.

Sebesen jártak a gondolataim. Én is nagyjából ennyi idős voltam,

amikor elkezdődtek az álmaim, és csak azért nem kattantam be, mert

megoszthattam őket Opállal.

- Prücsök, figyelj rám: Látó vagy. Képes vagy a jövőnek néhány

pillanatát megálmodni, de ezek nem mindig történnek meg. A jövő

mindig változik, és neked lehetőséged nyílik alakítani rajta, ha va-

lami rosszat látnál. Nem fogok hazudni, nem csak kellemes álmaid

lesznek: olyankor csak az segít, ha egy hozzád közel álló személlyel

megbeszéled.

- Ezt te is átélted?

Bólintottam, de ennél jobban nem akartam kifejteni. Kellemes,

de mégis szomorúsággal átitatott csönd ereszkedett ránk, amit na-

gyon nehezemre esett megtörni. De nem maradhattam tovább. Meg-

érintettem Reyna arcát, és letöröltem a frissen kibuggyanó könny-

cseppet: - Van még olyan kérdésed, amire csak én válaszolhatok?

A kislány azonnal kibökte: - Mi van a hátadra tetoválva?

- Meg akarod nézni?

A lelkes bólogatására fölálltam, levettem a köpenyt és a tunikát,

majd a hátamat fordítottam felé. Noha így sem látszott a teljes teto-

válás, de ő mégis lenyűgözve nézte: - Még soha nem láttam ilyen

szépet… Ez milyen madár?

59

Visszavettem a tunikámat: - Ez egy főnix. Sosem értettem, miért

pont ezt kaptam, egészen idáig: a főnixmadár halála pillanatában

lángra lobban, és utána saját hamvaiból feltámad. Ez volt az én fel-

támadásom, hogy újra hallom a galaxis segélykérőinek kiáltásait.

Reyna vállára terítette a takarót: - Vissza fogsz még jönni?

Adtam egy puszit az arcára: - Megígérem neked, hogy eljön majd

a nap, amikor nem kell már menekülnöm. Akkor visszajövök érted.

- Mutatsz egy varázslatot, mielőtt elmész?

Tudtam, hogy az időt húzza, de nem tudtam ellenállni neki. Fel-

vettem a hátizsákom, majd a tenyeremre rajzoltam egy rúnát, és ki-

mondtam a nevét: - Macskaléptek.

A rúna felizzott egy pillanatra, majd eltűnt.

Reyna csodálkozva nézett rám: - Most mi történik?

Utoljára megöleltem, majd felléptem a korlátra: - Látod a virágos

krétarajzot azokon a macskaköveken? Megmutatom, hogy érkezik a

talpára egy macska.

Mielőtt elképedhetett volna, leugrottam. Felhúztam a lábaimat,

egyszer átfordultam a levegőben, majd egyensúlyvesztés nélkül, pu-

hán érkeztem pontosan a virág közepére.

Reyna elismerően nézett le rám: - Király!

- Ha legközelebb találkozunk, rád is rajzolok egy rúnát, és te is

kipróbálhatod.

A kislány szája lassan legörbült: - Hiányozni fogsz!

- Te is nekem, kis Prücsök. - nem néztem hátra, amikor kisétál-

tam az udvarról, ki az életéből. Nem akartam megmutatni a könnye-

ket, amik folytak le az arcomon.

60

7. fejezet

Gólyahír

A hasam korgására ébredtem. Kinyitottam a szemem, de vaksötét

volt, és semmit sem láttam.

Nem voltam gyakorlatban, így tegnap túlságosan kimerítettem a

szervezetem az erős rúnák használatával, és ezért a fáradtságtól las-

san járt az agyam. Megpróbáltam összeszedni az emlékeimet, de az

volt az utolsó dolog, ami rémlett, hogy éjszaka átmásztam a város-

falon, és odakint várt rám Alex… De vajon most hol vagyok?

Egyre biztosabb voltam benne, hogy tegnap elhasználtam az

utolsó energiatartalékaimat is: egyszerűen csak összeestem és elájul-

tam, valószínűleg éppen a lehető legalkalmatlanabb időpontban.

Egy pillanat alatt, rosszabbnál rosszabb lehetőségek futottak át a

fejemen: vajon a katonák elkaptak minket? Teljesen egyedül va-

gyok, és Alex elmenekült, mert én nem voltam magamnál, és nem

tudtam harcolni? Most visznek a Császárnő elé? Vagy már ott is va-

gyok a palota börtönében?

A levegővételem szabálytalanná vált, a pulzusom megugrott, és

elborított a félelem, amitől görcsösen belemarkoltam a paplanba.

Ám a következő pillanatban meg hisztérikus nevethetnékem támadt:

a börtönben biztosan nincs ilyen puha ágynemű… Tehát visszake-

rültem a hajóra.

Alex visszahozott.

A hátamon fekve hallgattam May egyenletes szuszogását, ami-

nek elvileg nyugtatólag kellett volna hatnia rám, ám pont az ellen-

kezője történt: a sötétben a múlt és a félelmeim összemosódtak a

jelennel. A pánik határán egyensúlyoztam, és úgy éreztem, megfojt

a sötétség, ezért egy egyszerű feladat, mint az ágyról a lemászás,

vagy az ajtó irányítópanelének megtalálása, lehetetlen kihívásnak

61

tűnt. Kapkodva tapogatództam, és amikor éveknek tűnő másodper-

cekkel később elhúzódott az ajtó, kizuhantam a központi terembe.

Az ajtó lassan visszazáródott mögöttem, de én képtelen voltam

felállni. A kezeimmel a padlón támaszkodtam, és szabad folyást en-

gedtem a könnyeimnek: gyenge és gyáva vagyok.

A következő pillanatban valami csörömpölést, utána sietős lépé-

seket hallottam, majd valaki letérdelt mellém és magához ölelt, amíg

rázott a zokogás. Felismertem, hogy Alex ül mellettem, és mivel

nagy szükségem volt rá, hogy ne legyek egyedül, még közelebb hú-

zódtam hozzá. Igaz, hogy még két kedves mondatot sem váltottunk

egymással, de tegnap magatehetetlen voltam, és ő mégis fokozott

életveszélynek tette ki magát, hogy megvédjen: kockáztatta, hogy

kettőnket kell elmenekítenie esetleges üldözők elől.

Sírtam korábban is az árvaházban, leginkább azokban a hetek-

ben, amikor lábadoztam. De az teljesen más volt: akkor főleg a ku-

darc bántott, hogy nem tudtam megölni Hérát… Nem gyászoltam

meg a barátaimat, a tanáraimat, és még csak Opáltól sem búcsúztam

el. Egyszerűen elzártam magamban az emlékeket, és igyekeztem el-

felejteni őket, ami nyilván nem sikerült… De most a törődéstől,

hogy Alex semmit nem kérdezett, csak megnyugtatóan simogatta a

hátamat, minden újra előjött.

- Bocsátsatok meg! - A kapkodó légzésemtől és zokogástól való-

színűleg Alex semmit sem értett a szavaimból, de nem is neki szán-

tam őket. Ez mindenkinek szólt, akiket eddig valahogyan, valamijen

módon cserbenhagytam: tudtam, hogyha figyeltek eddig, vagy ha

most látnak engem, szomorúan csóválják a fejüket.

Lassan elapadtak a könnyeim, és valami szokatlan, ürességszerű

békesség szállt meg: a véglegesség érzése.

Elhúzódtam Alextől, aki erre tapintatosan a térdemre fektetett

egy zsebkendőt. A lehető legtöbb időt töltöttem azzal, hogy megtö-

röljem az arcomat és az orromat: megpróbáltam húzni a pillanatot,

amikor a szemébe kell néznem: nem akartam látni a sajnálatát.

62

Alex lassan felállt, és felém nyújtotta a kezét: - Csináltam kávét.

Nem kérsz egy bögrével?

Elfogadtam a segítségét, és én is feltápászkodtam, bár még min-

dig kerültem a tekintetét: - Nem szeretem a kávét.

- Akkor forró csokit?

Halványan elmosolyodtam: - Az tökéletes lesz, köszönöm.

Odabotorkáltam a kanapéhoz, és leültem az asztal mellé, amíg

Alex a pultnál tevékenykedett. A pillantásom lassan a törött bögrére

tévedt, amelyik valószínűleg a kezéből eshetett ki, amikor meglátta,

milyen állapotban vagyok.

Noha úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak, le akartam ha-

jolni a darabjaiért, hogy felszedjem őket, de Alex ebben a pillanat-

ban jelent meg a látómezőmben, két bögrével és egy szendviccsel a

kezében. - Hagyd csak ott a darabokat, ráérünk még feltakarítani,

mielőtt még May fel nem ébred. Most egyél inkább, vagy legalább

igyál egy kis csokoládét: jót fog tenni.

Az árvaházban is segítettek nekem, de az más volt: egyáltalán

nem kérdeztek tőlem semmit, csak egy kis munkát vártak el a szál-

lásért cserébe. Tudták, hogy úgysem maradok ott hosszútávon.

De az Égisz teljesen más volt. May már kezdeményezett, de Alex

gondoskodása egyértelművé tette, hogy ő is szeretne befogadni a

csapatba, és nem titkolt célja volt, hogy teljesen meg tudjunk bízni

egymásban.

Olyan régen volt, hogy igazán tartoztam valahova, és annyira hi-

ányzott már! De képes vagyok újra bízni az emberekben? Képes va-

gyok a legféltetteb titkaimat rájuk bízni?

Tudtam, hogy igaza volt Maynek, amikor tegnap mondta, hogy a

titkolózás ellentéteket szül, ezért két választásom maradt: vagy meg-

bízom bennük, vagy el kell mennem, mielőtt szétbomlasztom a csa-

patukat.

Ám valójában mégis csak egy lehetőségem maradt: egyszerűen

nem tudtam máshogy dönteni, bíznom kellett bennük.

63

Belekortyoltam a csokoládéba, és közben ezerrel jártak a gondo-

lataim. Még képtelen voltam mindent elmondani, de talán ha foko-

zatosan teszem… - Magyarázattal tartozom nektek.

Alex megrázta a fejét: - Egyáltalán nem. A múltad tett azzá, aki

most vagy, és nekünk nincs jogunk ezt firtatni.

- De igen, ha titeket is érint… - keresgéltem a megfelelő szava-

kat: - Most azt hiszitek, hogy én is hasznos tagja leszek az Égisznek.

Láttatok lőni, ebből azt a következtetést vontátok le, hogy van harci

tapasztalatom… Nos, ez igaz, de…

- Cassy, nekünk sokkal fontosabb volt, amit a régi könyvekről

mondtál. Harcolni mi is tudunk, ezért ha csak információkkal akarsz

nekünk szolgálni, találunk neked biztos menedéket.

Megcsóváltam a fejem: - Tudod, engem úgy neveltek, hogy higy-

gyek a Sorsban. Tegnap reggel, amikor eldöntöttem, hogy eljövök a

Fekete mocsárba, már éreztem, hogy a bujkálásomnak vége. Külö-

nösebben meg sem lepődtem, hogy találkoztam veletek, és azonnal

tudtam, hogy segítenem kell.

- Akár hiszel a Sorsban, akár nem, tudom, hogy mindig van vá-

lasztásod.

- Igen, és én választottam: segítek nektek. Csak félek, hogy ezzel

többet ártok nektek, mint használok.

Alex figyelmesen tanulmányozta az arcomat: - A múlt sok sebet

okozhat, és a többségük szemmel láthatatlan. A háborúban én is

vesztettem el barátokat, és a mai napig gondolok rájuk, sőt, sok min-

dent azért teszek, hogy az ő áldozatuk ne legyen hiábavaló.

Mindent megtettem, hogy Alex ne tudja meg, mennyire felka-

vart, amit mondott: amíg ő erőt kovácsolt a gyengeségéből, én elme-

nekültem.

Hogy csináljak valamit, felemeltem a szendvicset, és beleharap-

tam. A gyomrom hálásan fogadta a táplálékot, ezért nem is álltam

meg addig, amíg meg nem ettem az egészet. Közben persze ezerrel

jártak a gondolataim. Eszembe jutott, hogy nekünk mindig azt

64

mondta Aener, hogy együtt vagyunk erősebbek, mert kölcsönösen

kiegészítjük egymás hiányosságait: ez nagyon hasonlított Alex gon-

dolkozásmódjához. De aztán a következő tanárom arra tanított min-

ket, hogy jól rejtsük el a hibáinkat, mert a halálunkat okozhatják.

Eddig ezt az elvet követtem, mert ő elérte, hogy ne csak egy lábon

álljak: megtanított a közelharcra, és a Mágia teljesen más oldalaival

is megismertetett.

De a titkolózás most nem volt megoldás. Hogy elkezdjem a köl-

csönös bizalmat kiépíteni, inkább Aener tanácsát követtem, és fel-

fedtem a legnagyobb gyengepontomat: - Nem bírom elviselni a tel-

jes sötétséget, vagy a bezártságot… Két éve néhány katona bezárt

egy szűk ládába, és úgy szállítottak el a helyre, ahol meg akartak

ölni. Azóta, ha egy sötét helyen ébredek, az az első gondolatom,

hogy még ott vagyok, és valójában sosem sikerült a ládából kijut-

nom. Vagyis minden más, ami azután történt, csak a képzeletem szü-

leménye volt.

- Cassy… Mindenkinek lehet valami félelme…

Alex a kezemért nyúlt, de én elhúztam az enyémet. - Várj, nem

érted: ez még nem lehet ok, hogy az életemet a félelmek irányítsák,

de mégis ezt teszik. Egy teljesen hétköznapi cselekvéstől, tárgyak-

tól, mozdulatoktól is bevillannak jelenetek a múltamból, és én lefa-

gyok. Legyenek ez szép, vagy kegyetlen emlékek, én újra átélem

őket, és értékes másodperceket veszíthetek el a jelenből: az életem-

mel, és most már a ti életetekkel játszom, ha egy kulcsfontosságú

pillanatban „kapcsolok ki”.

- Ez történt tegnap este is?

Na, erre a válaszra még nem álltam készen: - Fogjuk rá…

Alex figyelmesen nézett, és tudta, hogy most messze nem voltam

őszinte vele. Mégsem erőltette a témát, mert érezte, ha tovább fag-

gat, csak bezárkózom: - Nos, akkor? Mit szeretnél csinálni?

Kiittam az utolsó kortyot a bögrémből, és határozottan letettem

az asztalra: - Elegem volt abból, hogy régi árnyékok és rémképek

65

elől bujkálok. Ha most látna a múltbeli énem, szégyenkezne, mi lett

belőlem: régen harcos voltam, most áldozat… Ki akarom venni a

részem a munkából: segíteni akarok.

Alex felállt az asztaltól: - Hát, segítő kezekre mindig szükség

van, mert teendő van elég…

És mire feleszméltem, máris kint voltunk a hajó mellett, és a sé-

rült szárnyat akartuk megjavítani. A barlangba kevés természetes

fény jutott be, de Alex csatlakoztatott egymáshoz két vezetéket, és a

munkaállomást máris elárasztotta a fény. A szerelőlámpák nagyon

jó minőségűek voltak, de így is homályba veszett a sziklaüreg vége.

Mivel láttam további vezetékeket is arra kanyarogni, feltételeztem,

hogy van ott más, és ha jól koncentráltam, néhány halvány körvona-

lat ki is tudtam venni.

Alex a kezembe adott egy szerelőládát. - Elbírod?

- Jókor kérdezed… - Préseltem ki egy nagy szusszanás közben.

Egy pillanatra azt hittem, hogy összeroskadok a láda súlya alatt, de

aztán megtámasztottam a combomon, és visszanyertem az egyensú-

lyomat.

- Tudtam, hogy elbírod.

Őszinte érdeklődéssel kérdeztem: - És mégis honnan?

Alex megvonta a vállát: - A harccal és edzéssel töltött évek nyo-

mokat hagynak. Vékony vagy, ezért a katonák elől el tudtad bő pó-

lókkal rejteni az izmaidat, de a mozgásod is legalább ugyanennyire

árulkodó lehet: olyan kecsességgel mozogsz, amire csak azok képe-

sek, akik nagyon jól ismerik a testüket: táncosok és harcosok. Igen,

a nyers erőd nem túl nagy, de a mozdulataidba beleviszed az egész

tested, amivel így sokkal nagyobb erőt tudsz kifejteni.

Pontosan tudtam, hogy miről beszél, hiszen én évekig egy ritka

harcmodort tanultam, ami a női test különleges erősségeire épült: a

fürgeségünkre, a hajlékonyságunkra, és a különböző rúgástechni-

kákra.

- Ez egy furcsa bók volt? - kérdeztem.

66

- Ténymegállapítás.

Alex a hóna alá vette a falhoz támasztott létrát, a másik kezébe

pedig a hegesztőpákát fogta. Mivel nem volt hajlandó a témáról töb-

bet mondani, ezért én is némán mentem mellette, majd segítettem

odatámasztani a létrát a hajóhoz. Stabilan tartotta, amíg felmásztam

a szárnyra, majd utánam adta a ládát is. Azonnal láttam, hogy a kor-

mánylap mozgatásáért felelős mechanikát éjszaka May és Orin már

befejezték, ezért ránk hárult a fizikai munka, a burkolás.

Ugyan én csak az elektronikus rendszerekhez értettem egy kicsit,

de így is gyorsan kialakult a munkaritmusunk: Alex szerelt, én pedig

adogattam neki a megfelelő szerszámokat.

Mivel jól össze tudtunk dolgozni, megjött a kedvem, hogy fag-

gassam egy kicsit: - Mi van a barlang többi részében?

- Ha végeztünk, majd megmutatom. Javarészt ellátmány: külön-

böző szerszámok, ruhák, fegyverek, üzemanyag. Van még ott két

lebegő motor is, amik egy kicsit gyorsabbak, mint amit az árvaház-

ban használtál. Ja, és van még egy egyszemélyes űrsiklónk, amit fő-

leg May szokott használni.

Alex a kezembe adta a fúrót, és a csavarkulcsok felé biccentett.

Készségesen nyújtottam neki a megfelelőt, de közben már jött a

számra a következő kérdés: - Honnan van az energia, amivel a lám-

pákat működtetitek?

- Van odakint néhány napelem, és van egy generátorunk is, de

azt nem szeretjük használni, mert üzemanyagpocséklás… Ráadásul

rohadt büdös és hangos is.

- Hogyhogy nem találják meg a napelemeket a szkennerek?

- Ez nagyon egyszerű: az a föld mélyén, a mocsár és a hegy alatt

tele van mágneses fémmel. A minősége gyatra, kitermelni nem éri

meg, de nekünk elég hasznos, mert az érzékelőik hamis eredménye-

ket mutatnak. Repülőről messziről nem szúrhatják ki őket, mert ren-

geteg vízfelület van a mocsárban, ami pontosan ugyanúgy fénylik,

ha adott szögben éri a fény. Ahhoz, hogy meglássák a napelemeket,

67

szó szerint felettünk kéne átrepülniük, de ez a mocsár közepe, és raj-

tunk kívül egy űrhajó sem élvez védelmet az itteni lények, például a

hidrák elől. Ez is egy Feyrus ajándékai közül.

- És az minek köszönhető, hogy ő ennyit segít az Égisznek?

Alex megcsóválta a fejét: - Szólj, ha rájöttél, mert ezt nekünk sem

sikerült kideríteni.

- Talán ugyanannyira gyűlöli a Császárnőt, mint mi - vetettem

fel. - Mert nekem azt mondta, hogy a lidércek olyan nimfák, akiknek

maradt még lezáratlan ügyük a haláluk után.

Egy kicsit mind a ketten a gondolatainkba mélyedtünk, és szinte

szentségtörésnek éreztem, amikor percekkel később új kérdés jutott

az eszembe, és megszólaltam: - Miért nem érzem már büdösnek a

mocsárszagot?

Alex egész érdekes beszélgetőtársnak bizonyult, és nem zavarta,

ha furcsa dolgokat kérdeztem tőle. Nyilván a munka volt számára az

első, de miután átirányított, hogy mostantól hol kell erősebben

nyomnom a fémlemezt, válaszolt: - Ezt May sokkal jobban el tudná

magyarázni neked, de dióhéjban Feyrusnak és néhány rúnának kö-

szönhető.

A kezem megrebbent egy pillanatra, de ellenálltam a kísértésnek,

hogy lerántsam a kesztyűmet, és a bőrömön megkeressem a jelet. Én

is ismertem ezt a rúnát, de eddig úgy éreztem, hogy nem éri meg a

kockázatot a használata, mert minden jel, amíg el nem veszti az ere-

jét, hagy egy kis mágikus lenyomatot. Ez volt a fő oka, hogy elzár-

kóztam a rúnáktól, mert ezeket a maradványenergiákat egy tapasz-

talt mágus, ha elég közel kerülne hozzám, megérezné és leleplezne.

- Oké, de hogy került rám a rúna?

Alex egy pillanatra abbahagyta a szerelést, és a hegesztőpákáért

nyúlt, majd odadobott nekem egy védőszemüveget. Ám ő mégsem

vette fel a sisakját, hanem felém fordult: - Többet tudsz a Mágiáról,

mint először gondoltam, de ez is azt mutatja, hogy máris mennyire

fontos tagja lettél a csapatunknak… Segíthetnél és elmondhatnád,

68

amiről tudsz még: akkor nem fogom feleslegesen borzolni az idege-

idet a hozzá nem értésemmel, ahogy megpróbálok magyarázni.

„Bizalom kiépítése” mondtam magamnak, majd kényszerítettem

magam, hogy válaszoljak. - Mágiával bíró tárgyakat bárki használ-

hat, ahhoz nem kell különleges képesség. Aztán tudom azt is, hogy

a rúnák hatásait azok is élvezhetik, akik nem tudják használni a Má-

giát, de az ő elméjük és testük csak néhány apróbb jelet tud elviselni,

különben megőrülnek vagy meghalnak. Rúnát felrajzolni pedig csak

az tud, aki erős Mágiával bír, és a legtöbbször ehhez is huzamos testi

érintkezés szükséges.

Magam sem tudom, hogy mennyit akartam még neki elmondani,

de hála égnek félbe szakított: - Ahogy azt az előbb említetted: a leg-

több esetben… De az olyan erős lényeknek, mint mondjuk a lidér-

cek, nekik erre egy pillanat is elég.

Ezt első kézből tudtam, hogy mennyi mindent tehet egy pillanat-

nyi érintéssel, egy erős mágiával bíró személy… Mint mondjuk egy

nimfa, vagy egy Legenda…

Hiába kaptak el Héra katonái, csak testileg voltam kimerült, a

Mágiám még izzott bennem, de erőnek erejével visszafogtam: csak

egyetlen lehetőségem lesz.

Egy kisebb terembe rángattak be az őrök, majd erőszakosan le-

nyomtak a padlóra. A térdem nagyot koppant a parkettán, de ez csak

egy pillanatnyi fájdalom volt, semmi ahhoz a hatalmas űrhöz képest,

amit Opál hiánya okozott. Életemben először nem tudtam a válla-

mon lévő kis rúna pulzálásából erőt gyűjteni, mert már nem volt meg

a párja.

Teljesen egyedül maradtam.

A nagy ajtó egy kicsit kinyílt, és a résen kecsesen besiklott Héra

egy gyönyörű zöld ruhában. Királynői tartással elindult felém, de a

mondandóját a katonáknak címezte: - Uraim, számíthatnak az elő-

léptetésükre, amiért nem verték fel az egész kastélyt, miközben el-

kapták ezt a fruskát.

69

Mögöttem az őrök kihúzták magukat. Túl ostobák voltak ahhoz,

hogy felfogják, csak azért tudtak elkapni, mert én azt akartam: csak

így volt esélyem Héra közelébe jutni.

Muszáj voltam addig utána menni, amíg nem szilárdította meg

teljesen a hatalmát, és a védelmi rendszere is gyenge. Egyértelmű

volt, hogy kettőnk közül ő a jobb közelharcban, ezért nem volt nagy

taktikai hiba, hogy fizikailag nem voltam teljesen kipihent. Csak el

kell valahogy altatnom a gyanakvását…

- Érdekelne, hogy hogyan tudtátok elkapni…

Ajjaj, Héra mégis gyanút fogott.

- A lány a konyha felől szökött be. Ártalmatlanította a szakácso-

kat, de pechjére mi pont akkor léptünk be a konyhába, amikor vég-

zett a személyzet összekötözésével. Azonnal nekünk támadt, és úgy

meglepett minket a gyors mozdulataival, hogy nem volt időnk a töb-

biekért kiáltani. De mi hárman voltunk, és végül a dulakodásban el-

csúszott egy kis kifolyt tejen.

Héra most először nézett igazán rám, én pedig dacosan álltam a

fürkésző tekintetét. Végül ő szakította meg a szempárbajunkat, és

szinte már kedvesen mosolygott: - Komolyan egy kis tejre volt szük-

ség, hogy elkapjanak? Azt hittem, ennél ügyesebb vagy, Drágám…

Felém nyúlt, hogy megsimogassa az arcomat, de ez az érintés

egyáltalán nem volt olyan ártatlan, mint amilyennek kinézett: a Má-

giájával közben óriási szakértelemmel szaggatta szét a védőrúnái-

mat, amiket pontosan az ilyen támadások meghiúsítása érdekében

rajzoltam magamra.

- Hát már megint csalódnom kellett benned, Nimfa, hogy ennyire

könnyű dolgom van?

Nem válaszoltam neki, mert minden figyelmemre szükségem volt,

hogy még pár pillanatig visszafogjam a Mágiám. Tessék-lássék küz-

döttem ellene, de abban a pillanatban, amikor azt hitte, hogy szét-

zúzta az összes védelmemet, és készült, hogy rúnákkal átvegye a tes-

tem felett az uralmat, visszatámadtam.

70

Csak egy egyszerű, de erős jelet akartam használni: gúzsba akar-

tam kötni. Héra szeme elnyílt attól a felismeréstől, hogy csapdába

csaltam, és mindent megtett, hogy kivédje a próbálkozásomat.

De én meg mindent megtettem azért, hogy sikerüljön.

Az idő megszűnt létezni, ahogy kettőnk tudata összeért: emlékké-

pek villantak fel, az enyémek, és az övé is. Láttam kislányként virágot

szedni, később csókolózni élete szerelmével, majd harcolni a Legen-

dák oldalán. És utána ellenük.

Aztán láttam, ahogy véres tőrrel, higgadtan áll Opál mozdulatlan

teste fölött.

Artikulálatlan üvöltés szakadt ki belőlem: - Hogy tehetted?

Kölcsönösen éreztük, amit a másik is, ezért nem ért meglepetés-

ként, hogy arra a gyilkos dühre, ami elöntött, ő hideg kárörömmel

reagált. Nagyon erősen kellett koncentrálnia a beszédre, de megpró-

bált kizökkenteni: - Könyörgött…

A szívem őrült tempóban kezdett verni: - Opál soha nem könyör-

gött volna neked az életéért!

- Nem is tette: a földön feküdt, alig lélegzett, és mégis, az utolsó

erejével megpróbált meggyőzni, hogy kíméljem meg a te életed…

Mintha Héra egy tőrt forgatott volna meg bennem. Könnycsep-

pek csordultak ki a szemem sarkából, és valami nedveset éreztem az

orrom alatt is. A Mágiám is megbicsaklott, pedig a koncentrációm

nem hagyott ki: túlságosan gyorsan fogyott az erőm.

Csakhogy láttam Héra orra alatt is megjelenni az apró vércsep-

pet a megerőltetéstől. Minden maradék Mágiámat egyetlen hatal-

mas lökésbe sűrítettem, és reménykedtem, hogy ennyi már végre elég

lesz.

A következő pillanatban a keze lecsúszott az arcomról, és neki-

tántorodott a falnak. A kapcsolat megszakadt közöttünk, és egy bol-

dog másodpercig azt hittem, hogy sikerült megbénítanom. Rögtön

tudtam, hogy milyen mozdulatokkal fogom leszerelni a katonákat, de

aztán megláttam, ahogy Héra lassan kiegyenesedett.

71

Elakadt a lélegzetem, úgy figyeltem, hogy királynői kecsességgel

törölte le a zsebkendővel a vércseppet az orra alól. Hitetlenkedve

nézett a szemembe: - Alábecsültelek: te majdnem sikerrel jártál, pe-

dig én sokkal erősebb vagyok nálad: az édesanyám egy Ősi volt.

Elsápadtam. Ez elvileg nem is lenne lehetséges, hiszen az összes

Ősi eltűnt, de valahogy mégis tudtam, hogy igazat mondott. Ez sok

mindent megmagyarázott.

Majdnem az összes erőm elfogyott, szinte már csak az adrenalin

tartott talpon, de egy utolsó kétségbeesett pillanatban megkíséreltem

kitörni a katonák közül. Gyorsan ráültem a sarkamra, előre hajol-

tam, és ezzel egyszerre felfelé csaptam a hátul megkötött kezemmel:

így sikerült a mögöttem lévő katonát a lába között megütnöm. Azon-

nal oldalra perdültem, ezzel kigáncsoltam a másodikat, majd felpat-

tantam, és térden rúgtam a harmadikat.

Héra várt rám: noha már állni is alig volt erőm, de az első két

ütése elől így is ki tudtam térni. Csakhogy közben az egyik katona

feltápászkodott a földről, és ő is beszállt a küzdelembe: a kis har-

comnak azelőtt vége szakadt, hogy igazán elkezdődött volna. A ka-

tonák újra lenyomtak a földre, de már jóval több erővel és dühhel,

mert rájöttek: átvertem őket.

Teljesen elmúlt az adrenalin jótékony hatása, és annyira fáradt

voltam, hogy térdemen állni is alig tudtam. Küzdőszellem nélkül, tel-

jesen megadva magam figyeltem, ahogy Héra hátrasimított egy tin-

cset a meglazult kontyába, majd megigazította a ruháját.

Hideg, pengeéles hangon szólalt meg: - Fogadd el, Kislány, hogy

soha nem is volt esélyed legyőzni engem. De most mégis adok egy

lehetőséget, hogy válassz: a győztes oldalra állsz inkább, vagy meg-

halsz a vesztes oldalon?

Nem tudtam, honnan vettem az erőt, hogy szemtelenkedjek vele,

de meg akartam mutatni neki, hogy legyőzheti a testemet, a Mágiá-

mat, de a lelkemet sosem törheti meg: - Köszönöm, de maradnék in-

kább a saját oldalamon… Mert tudom, hogy ez a győztes oldal.

72

Közel hajolt hozzám, és erősen megragadta az államat: - Arcát-

lan fruska! Megadtam neked az esélyt, és Te visszaszájaltál ahelyett,

hogy éltél volna vele! De most már nem véd téged senki és semmi:

túlságosan messzire kerültél az otthonod biztonságától, Kislány!

- Nem lehet, hogy Feyrus hozzád ért véletlenül?

Eltartott pár pillanatig, amíg felfogtam, hogy mit kérdezett tőlem

Alex, aztán még egy kis időbe került, mire végiggondoltam rá a vá-

laszt: - Ki van zárva. Amíg azt hittem, tigris, azért tartottam a távol-

ságot, utána meg azért, mert kiderült, hogy egy még veszélyesebb

lény. Hidd el, nem akartam megsimogatni…

Alex a sisakját piszkálta, amíg gondolkozott. - Akkor nem nyúl-

tál valamihez, amihez Feyrus Mágiája tapadt?

Egy torokhangú nyögés szakadt ki belőlem: - De: biztosan tu-

dom, hogy nem volt ott korábban az az azálea, csak miután a lidérc

elment onnan.

- Akkor itt a válasz a kérdésedre.

Alex felvette a sisakját, és bekapcsolta a hegesztőpákát. Én is fel-

helyeztem a szemüvegemet, de csak bámultam a kis kékes fény felé.

Magamban letettem a nagyesküt, hogy amint nyugodtan vissza tu-

dok menni a szobámba, felrajzolok magamra néhány védőrúnát. Az

Égisszel szem előtt leszek annyira, hogy ne az alig észrevehető má-

gikus lenyomatok miatt aggódjak, hanem inkább a néhány megma-

radt Mágus támadásaitól tartsak.

Alex párszor megütögette a kormánylapot, és elrakta a hegesztő-

pákát. Én is levettem a szemüvegemet, és megszemléltem a művün-

ket: első ránézésre tökéletes lett, csak… - Le kell majd tesztelni,

hogy működik-e.

- Még szép! Amint felébred, ez lesz May első dolga.

Már nyitottam a számat, hogy felajánljam, azt én is meg tudnám

tenni, amikor Orin kikiáltott a hajóból: - Itt egy új gólyahír!

Alex kapkodva lemászott a létrán, én pedig gyorsan leadogattam

neki a szerszámokat: - Miért ennyire sürgős egy virág? - kérdeztem.

73

Noha rajta maradt a sisak, a válla rázkódásából láttam, hogy hal-

kan nevet: - Ez nem csak egy virág, ez a mi kis belső viccünk: gólya

és hír. Vagyis amíg May aludt, az álmában Feyrus figyelmeztette,

hogy valahol született egy erős mágiával bíró kisgyerek.

Nem kérdeztem többet, mert azonnal felfogtam, hogy ez meny-

nyire sürgős ügy. Gyorsan elraktuk a szerszámokat, szükség esetére

betoltuk a két lebegőmotort a hajó rakterébe, és fürgén felmásztunk

a létrán a társalkodóhelyiségbe.

May csípőre tett kézzel, szorosan összepréselt szájjal várt min-

ket: - Alexander Iljaszón Gerdicsof! Eltörted a kedvenc bögrémet,

és még csak össze sem takarítottad a darabjait!

74

8. fejezet

Új Husi

Hoppá, azt elfelejtettük összetakarítani…

- Izé, az az én hibám volt, nem Alex tehet róla. Ne haragudj,

May… - Nem tudtam mennyire mérges, de nem akartam, hogy jog-

talanul legyen Alexra kiakadva. Tényleg miattam ejtette el a bögrét,

ezért én akartam a következményeket is vállalni.

Hosszú másodpercek teltek el síri csöndben, míg végül képes

voltam May szemébe nézni, mert az előbb annyira ijesztő volt, mint

egy anyaoroszlán. De aztán abban a pillanatban elnevette magát,

ahogy találkozott a pillantásunk: - Drága Cassy, ez csak egy törött

bögre, ezért nem kell halálbüntetéstől tartanod. Majd megtanulod,

hogy az edények nálunk fogyóeszköznek számítanak, és amúgy is

én töröm el a legtöbbet.

Körbenéztem, és láttam, hogy a többiek pukkadoznak a nevetés-

től, bár volt bennük annyi betyárbecsület, hogy megpróbálták visz-

szafojtani. Szóval ügyesen behúztak a csőbe, és ez csak egy ártatlan

kis tréfa volt.

Biztos voltam benne, hogy az ugratást már hamarabb kitalálták,

és gyanítottam azt is, hogy Alex volt az ötletgazda. Itt az ideje fel-

vennem a kiosztott lapokat, és a saját térfelén, a saját fegyverével

visszavágnom neki.

Visszafojtottam a mosolyomat, haragos arckifejezést vettem fel,

és odacsörtettem Alexhez: - Így fogok legközelebb kiállni érted! Fi-

gyelmeztethettél volna, de te inkább gúnyt űztél belőlem!

Mivel már nem volt rajta a maszkja, azért nagyon könnyen tud-

tam a mimikájából olvasni, bár ennek ellenére megpróbálta rendezni

a vonásait: - Bocsi Cassy, de most te vagy az Új húsi, úgyhogy még

el kell viselned hasonló tréfákat egy darabig.

75

Eljött az én időm: először kedvesen rámosolyogtam, majd elfor-

dultam tőle, de közben gyorsan visszalendítettem a karomat, és kéz-

tőből gyomorszájon vágtam. Alex összegörnyedt az ütésemtől, ám

még maradt annyi levegő a tüdejében, hogy halkan nevessen.

Orin meglapogatta a vállamat: - Ez szép volt: Alexnek jók a ref-

lexei, és elég nehéz meglepni, de neked mégis sikerült. Teszem

hozzá, hogy szerintem is megérdemelte, amit kapott…

May köszörülte meg a torkát: - Nem akarom a barátkozást meg-

szakítani, de mi újság a kormánylappal?

Alex felegyenesedett, bár még mindig a hasán tartotta a kezét. -

Elvileg működik, de ki kell próbálni…

- Fantasztikus. Akkor mindenki, irány a pilótafülke!

Egy emberként elindultunk, de az ajtón csak sorban tudtunk be-

lépni. Engem Alex udvariasan előreengedett, de miközben elmen-

tem mellette, megfogta a vállamat, és halkan a fülembe súgott pár

szót: - Szóval az Új Husi keményen akar játszani?

Ez felhívás volt keringőre, úgyhogy teljesen felszabadultan vi-

gyorogtam rá: - Új Husi reméli, hogy kitalálsz neki egy normálisabb

becenevet, vagy különben kirobbantasz egy kisebbfajta háborút…

Márpedig azt te nem akarhatod…

Felvonta a szemöldökét, de elengedte a vállamat: - Kíváncsivá

tettél… Új Husi.

- Jönnétek már? - May közben már beindította a hajót, most pedig

türelmetlenül nézett ránk. Egy dolog viccelődni, és egy dolog sza-

botálni a küldetést, úgyhogy gyorsan siettünk a helyünkre.

Az űrhajó valószínűleg négyfős legénység részére volt tervezve,

mert ennyi ülés tartozott a pilótafülkéhez, de a raktérben volt még

néhány lehajtható ülőke a fal mellett is. Kicsit olyan érzésem volt,

hogy velem lett teljes a csoport létszáma, aminek valahol belül na-

gyon örültem. Persze, a szívem kicsit fájt, hogy nem én vagyok a

pilóta, de zokszó nélkül elfoglaltam a helyemet Orin mögött: hittem

benne, hogy majd egyszer újra ott fogok ülni a kormány mögött.

76

May megkezdte a felszállást, de közben már ontotta magából a

szabályokat: egy igazi kapitány volt, aki vigyázott az emberei testi

épségére. - Oké Cassy, kérlek figyelj, mert amíg én vezetek, szeret-

ném, ha ezeket a szabályokat be tudnád tartani. Amíg ki nem léptünk

az űrbe, és nem haladunk fénysebességgel, ha egy mód van rá, legyél

bekötve. Most mindegy, hogy a löveg ülésében, vagy a pilótafülké-

ben ülsz, de a korai, felszíni manőverek közben történhet a legtöbb

sérülés. Nyilván lesznek vészhelyzetek, amikor muszáj helyet vál-

toztatni, de kérlek, akkor is törekedj a biztonságra.

- Persze, így lesz. - Bólogattam, de közben egyre csak azon

agyaltam, hogy alig idősebb nálam négy-öt évvel, és mégis úgy vi-

selkedik, mintha az egész csoportnak az anyukája lenne. Kíváncsi

lettem, hogy hogyan vált ilyenné, mi az ő története. De ezt nem most

fogom megtudni…

A karfába kapaszkodtam, amíg May nyaktörő mozdulatsorokat

hajtott végre a hajóval a tó fölött. Megállapítottam, hogy biztosan

kezeli a hajóját, és egyáltalán nem rossz pilóta, de mégis: nekem egy

kicsit túl merevnek tűntek a mozdulatai, és hiányzott belőlük a kre-

ativitás: egyszerűen csak nem tette bele a szívét a repülésbe.

May lassan befejezte a gyakorlatozást, lefuttatott egy gyors helyi

diagnosztikát a jobbszárnyon, majd elégedetten füttyentett egyet: -

Esküszöm, az irányítás jobb, mint új korában. Mindenki nagyon meg

van dicsérve.

Mormogtunk valamit válaszul, miközben ő felhúzta a hajó orrát,

és gyorsan emelkedni kezdtünk. Noha sokszor repültem már, de még

mindig lenyűgözött a látvány, amikor átléptük a felhőket, és kiér-

tünk a légkörből: a csillagok mosolyogtak rám, bennem pedig előtört

az érzés, hogy bárhova eljuthatok és bármit megtehetek. Csak a kép-

zeletem szabhat határt.

Régen éreztem magam ennyire szabadnak.

Megéreztem, hogy valaki engem néz, és találkozott a tekintetem

Alexével: láttam rajta, hogy sejti, mi járhat a fejemben. Kihívóan

77

felvontam a szemöldököm, hogy akar-e valami élcelődő megjegy-

zést hozzáfűzni, de ő csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

May közben odafordult Orinhoz: - Kérlek, állítsd be a navigációs

komputert: az úticélunk Kazahjna.

Sosem hallottam még erről a bolygóról, de ez nem meglepő a

galaxis hatalmas méreteit tekintve: - Ez milyen hely?

Alex összedörzsölte néhányszor a kezét, és elkezdte lehelgetni az

ujjait: - Nincs tőlünk túl messze, úgy saccolom, fél óra múlva meg-

érkezünk. Egy magányosan keringő bolygócskát képzelj el, sűrű

aszteroida övvel, és ahol most pont nyár közepe van: ha szerencsénk

lesz, akkor napsütéssel és csak mínusz 10-20 fokos hőmérséklettel.

Kerekre nyílt a szemem: - Mennyivel?

May hátrafordult a székével: - Kazahjnában semmi nincs a glecs-

csereket és hóviharokat leszámítva. Kis közösségek élnek ott, akik

nagyméretű, tengeri állatokra vadásznak a zsírjukért. Alig tíz cso-

portról van szó, és mindegyikben vannak ismerőseim, szóval gyor-

sabban meg fogjuk találni a kisbabát, mint a Császárnő.

- És utána? Hogyan védjük meg őket?

- A Császárnő csak azt érzi meg a Mágián keresztül, hogy hol

született a kisbaba, azt nem, hogy hol lesz, ha elvisszük onnan. Mi

pedig tudunk egy biztonságos helyet, ahol sosem találnak rájuk. -

May visszafordult Orinhoz: - Ugye, jók a koordináták? Indulhatunk?

Belesimultam az ülésbe, lehunytam a szememet, és így hallgat-

tam a hajó hangjait. Megnyugtattak az ismerős neszek: néhány

gombnyomás után a motor dorombolása érezhetően határozottabb

lett, majd az ismerős érzés jelezte a gyomromban, hogy fénysebes-

ségbe léptünk.

May újra felénk fordult: - Sicc ki, mindenki. Beszélnem kell a

kapcsolataimmal, akik meglehetősen szégyenlősek, és nem szeretik

a társaságot.

Alex kikapcsolta a biztonsági övét, és nyújtózkodott: - May csak

attól tart, hogy megkérdezzük tőle, hogy hol és mikor ismerkedett

78

meg kalózokkal, törvényen kívüliekkel, vagy más hétpróbás csirke-

fogókkal.

- De hát a Császárnő szemében mi is beleillünk mindhárom ka-

tegóriába - mutattam rá.

May felnevetett: - Pontosan: ez is csak azt bizonyítja, hogy ők is

lehetnek jó emberek, akik egy jobb világot akarnak létrehozni. De

közben biztonságban akarják tudni a gyerekeiket.

Orin felállt, és elindult az ajtó felé. - Gyertek velem a raktérbe,

és keressünk téli ruhákat Cassynek.

Láttuk, hogy May tűkön ülve várja, hogy eltűnjünk végre, ezért

szó nélkül követtük Orint. A feladatunk egyszerű volt: lent, a hajó

gyomrában egyesével át kellett néznünk a ládákat, hogy melyi-

kekben találunk a hideghez megfelelő ruhákat, használati tárgyakat.

Alex elkiáltotta magát: - A rakománylistát használni tilos, és az

nyer, aki több hasznos cuccot talál: ő nem mosogat egy hétig. És a

bónusz, hogy aki megtalálja a kabátot Cassynek, az pedig egy hétig

nem főz!

Szóval ez egy kincsvadászat. Felnevettem, hogy az ő valutájuk a

mentesség a házimunka alól, de aztán Orin megbökte a könyökével

az oldalam: - Szerintem, ne hagyjuk nyerni, mert ezen az űrhajón

Alex főz a legjobban!

Mosolyra húzódott a szám, és belecsaptam a tenyerébe: innentől

csapattársak lettünk. Alex morgott valamit az orra alatt, de azonnal

kinyitotta az első ládát, és így kezdetét vette a mi kis versenyünk.

Gyorsan átvettem a többiek játékos hangulatát, és a következő per-

cek óvatos lökdösődésekkel, tréfálkozással teltek el, miközben

szisztematikusan néztük át a ládákat. A kisebbekben főleg konzer-

vek voltak, de aztán az egyiknél diadalittasan felkiáltottam: - Sí-

szemüvegek, kesztyűk és katonai kabátok! Én nyertem!

Alex mellettem termett: - Cassy, még ne igyál előre a medve bő-

rére: elképzelhető, hogy ez lesz a leghasznosabb láda, de a főzés alól

még nem húztad ki magadat!

79

Kérdőn Orinra néztem, aki kelletlenül bólintott: - Van egy nőiru-

hás láda is valahol.

Körbenéztünk, és feltűnt, hogy már majdnem minden ládát ki-

nyitottunk, egyet leszámítva: egyszerre vetődtünk az utolsó doboz

felé, együtt emeltük fel a tetejét, és azonnal megláttuk a színes cso-

magolóanyagok tetején a két pár női csizmát. Egymásra néztünk,

majd kirobbant belőlünk a kacagás.

- Most akkor May fog egy hétig főzni? - préseltem ki magamból

két nevetőhullám között.

Alex nekitámaszkodott a falnak: - Vagyis éhen halunk…

Ettől újrakezdődött a nevetőgörcs, ami addig tartott, amíg mind

a hárman kétségbeesetten szorítottuk a hasunkra a kezünket, és kap-

kodtuk a levegőt.

Orin tápászkodott fel először a ládáról, ahova lerogyott, és végig-

nézett a rakodótéren: - Össze kellene pakolni a ládákat, és kiválo-

gatni a katonai cuccokat.

Alex ugrott az egyenruhákhoz: - Már úgyis kellett nekem egy új

kesztyű, és meg kell hagyni, hogy a katonákénál még nem találkoz-

tam jobb minőségűvel.

- Akkor én emelgetek. - Orin nagy szusszanással emelte fel az

első konzerves dobozt, és elkezdte rendszerezni őket.

Én letérdeltem a ruhás láda mellé, és kiemeltem a két csizmát.

Nagyon szépek voltak, de a fehér hasítottbőr magassarkút inkább

félreraktam, mert nem divatbemutatóra készültem. A másik csizma

fekete volt, belül sötétkék szőrme borította, és amikor felpróbáltam,

kiderült, hogy kicsit nagy, de ha elég jól meghúzom a fűzőket, töké-

letesen tartja a lábamat. Végigsimítottam a kékkel hímzett virágmo-

tívumokon, és megértettem, hogy valaki sokat költött ezekre a ru-

hákra.

Tovább folytattam a kutatást, és félretettem a vastag pulóvereket,

sálakat, míg végül elérkeztem a kabátokhoz. Az első szintén fehér

hasított bőrből készült, és hosszított, elegáns szabása volt, amiből

80

azonnal világossá vált, hogy csak állni vagy ülni lehet benne. A fe-

ketét viszont vízlepergetős anyag borította, és hiába ért csak comb-

középig, az öv miatt jól tartotta a hőt. Mégis, a sötétkék szőrmével

szegélyezett ruhaujjak és a kapucni a praktikusság mellett kifejezet-

ten csinossá is tették.

Mivel a ládában nem volt több ruha, gondoltam, hogy ez a kabát

a legjobb lehetőségem, ezért felpróbáltam. Mellben egy kicsit bő

volt, az ujja pedig talán egy kicsit hosszú, de ezt leszámítva akár rám

is szabhatták volna. Gyorsan csináltam benne néhány nyújtógyakor-

latot, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem gátol

a mozgásban. Valaki nagyon-nagyon sok pénz fizethetett ezért, hogy

ez a ruha ilyen legyen.

- Nagyon jól áll a kabát, Új Husi!

Amikor meghallottam a becenevem, támadt egy ötletem: újra

Alex ellen fordítom a saját fegyverét. - Köszönöm szépen a bókot,

Szájhős.

- Ez fájt… Hát így fogok én legközelebb…

Csak félfüllel figyeltem Alex panaszkodására, mert közben már

óvatosan elkezdtem kibújni a kabátból: ügyelnem kellett rá, hogy a

vékony kis kesztyűm ne csússzon le a tetoválásaimról, ezért eltartott

egy kis ideig, amíg felfedeztem a kabát belsejébe hímzett monogra-

mot. Kerekre nyílt szemmel bámultam Alexre: - Elárulnád, hogy

honnan a fenéből szereztetek Giusieppe Sammartini ruhákat? - Ezt

a nevet még én is ismertem, mert ő volt a galaxis leghíresebb, és

valószínűleg legjobb ruhatervezője.

Alex szerényen mosolygott: - Hát, kaptunk egy fülest, hogy el-

látmányt szállítanak egy jeges bolygóra. Nagy érvágás lett volna, ha

megnyirbáljuk a katonák utánpótlását, ezért rajtuk ütöttünk. Aztán a

rakománylistából kiderült, hogy az a szállítmány nem csak fegyve-

reket, konzerveket vagy bélelt katonai zubbonyokat tartalmazott, ha-

nem az egyik kis ládában a Császárnő új téli ruhái voltak. Mi pedig

örömmel lenyúltuk azokat is, hadd bosszankodjon az Öreglány.

81

Felvontam a szemöldököm a gúnynév hallatán, de elkezdtem a

felesleges ruhákat visszapakolni a ládába. - Ugye tudod, hogy a Csá-

szárnő csak néhány évvel idősebb Maynél?

- Persze. - válaszolta Alex teljesen komolyan. Aztán megláttam

a mosolyt a szája sarkában, és tudtam, hogy most megint a tréfás

oldala van előtérben: - De annyira leköti, hogy új módszereket talál-

jon ki a közemberek jogainak teljes eltiprására, hogy már biztosan

több ránc van a homlokán, mint egy öreg trufinak…

Orin felháborodottan rászólt Alexre, de elnyomta a nevetésem.

Jól esett, hogy elképzelhettem egy pillanatra vén szipirtyóként Hé-

rát, mert amúgy a galaxis egyik legszebb nője volt. Egy pillanatra

bevillant, hogy mennyire tökéletesen kiemelte a fekete haját és ka-

ramellszínű bőrét a mélyzöld ruhája, de hogy kiszakítsam magam az

emlékből, Alex felé fordultam: - És bevált a terv? Kiakadt a Csá-

szárnő, hogy elvittétek a Sammartini ruháit?

Alex kihúzta magát. - Még szép: eddig nem volt példa rá, hogy

vadászgépeket küldött volna utánunk a Fekete mocsárba, de így

megtette… A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem,

mert ott találkoztunk veled…

Orin nagy puffanással rakta az utolsó ládát a helyére: - Most me-

gyek, én is megkeresem a kabátomat. Jó mókázást, fiatalok.

Értetlenül figyeltem, ahogy Orin felmászik a létrán. - Ez mi volt?

- Majd hozzászoksz nemsokára… Orin nem szeret sem túl sokat

beszélgetni, sem mások beszélgetését hallgatni. Eléggé meg is le-

pődtem, hogy most eddig elviselt minket: valószínűleg miattad ma-

radt, mert kíváncsi volt rád.

- Ez egy általános trufi jellemző?

- Igen, de Orin hozzájuk képest is magának való.

Lett volna még kérdésem, de azzal úgy éreztem volna, hogy a

háta mögött beszéljük ki, ezért folytattam inkább a hajtogatást. Né-

hány perccel később visszazártam a ruhás ládát, és a kis antigravitá-

ciós emelő segítségével a többi mellé vittem.

82

Megfordultam, hogy megtudjam, Alex miért volt csöndben, ami-

kor megláttam, hogy csukott szemmel zsonglőrködik négy sárga

labdával. Azt tudtam eddig is, hogy az omár harcosoknak van egy

kevés kapcsolatuk a Mágiával, és emiatt képesek teljes sötétben is

harcolni, de sosem árulták el a technikájukat senkinek. És Alex most

mégis egy kívülálló előtt gyakorolja.

Megérezhette, hogy figyelem, mert sorban elkapta a labdákat, és

kinyitotta a szemét. Találkozott a pillantásunk, de nem sütöttem le a

tekintetemet, hanem hagytam, hogy leolvassa az arcomról, mennyire

lenyűgözött.

Néhány pillanatig csak álltunk szótlanul egymással szemben, de

aztán nem bírtam tovább elviselni a csendet: - Szóval az az omárok

titkos harci technikájának az alapja, hogy zsonglőrködnek.

Noha viccnek szántam, Alex nem nevetett. - Valójában nem is

tévedsz akkorát: csak annyi Mágiánk van, hogy néhány kisebb rúnát

fel tudunk rajzolni, és ha eléggé koncentrálunk, megérezzük a kör-

nyezetünkben a mozgási energiákat. A titok annyi, hogy nem szabad

a látásunkra támaszkodni, mert az nagyon könnyen be tud csapni.

Pontosan értettem, hogy miről beszél, mert mindig, amikor célra

tartottam az íjamat, inkább éreztem, mintsem láttam a célpontot.

- Tudod, a népem rengeteg különböző törzsből áll, és ezek több-

nyire apróbb ellentétek miatt harcban állnak egymással. Nálunk

mindenki jó harcos kellett, hogy legyen, különben nem élt volna túl

egy összecsapást sem. A vicc az, hogy halálos áldozat szinte sosem

volt, mindig csak harcképtelenné tettük az ellenfelet. Mind tiszteltük

az életet, de túlságosan erős volt a széthúzás, és amikor kirobbant a

Nagy Háború, nem tudtunk elég gyorsan összefogni… A mi népünk

tartott ki a legtovább, de a bizalmatlanságunkat kihasználva a Csá-

szárnő hónapok alatt fel tudta őrölni az ellenállásunkat. Utána min-

denki inkább a homokba dugta a fejét, mert féltek, hogy a családja-

ikat érik el a megtorlások.

- Nem mindenki… Te és May harcoltok.

83

Alex kihúzta magát: - Hidd el, vagyunk még néhányan… De a

többieknek is csak egy szikra kell, egy ok, egy reménysugár, ami

miatt harcba szállnak.

- Ezért akarjátok megvédeni a Legendák új generációját.

- És hidd el, nagyon jó úton járunk…

Alex odadobta nekem az egyik labdát a kezéből, és ekkor vettem

észre, hogy az valójában egy narancs.

Felcsillant a szemem, és gyorsan felvettem a kabát csomagolását

a földről, majd ráterítettem a nejlon anyagot az egyik nagyobb láda

sarkára. Pillanatok alatt megpucoltam a gyümölcsöt, és türelmetle-

nül beleharaptam az első gerezdbe. Hálásan lehunytam a szemem,

ahogy átadtam magam az élménynek: szinte könny szökött a sze-

membe, annyira finom íze volt.

A valóságba Alex nevetése rántott vissza. Küldtem felé egy meg-

semmisítő pillantást, de ettől csak erősebben nevetett: - Ha láthattad

volna az arcodat! Esküszöm, sosem láttalak még ennyire boldognak,

Új Husi!

- A boldogság bűn?

- Félreértettél: arra akartam célozni, hogy többet kéne elenged-

ned magadat. Jól áll neked, ha mosolyogsz, és végre nem ráncolod

a homlokodat.

- Nem is ráncolom… - megcsóváltam a fejemet, mert rájöttem,

hogy talán mégis. Bekaptam inkább a következő gerezdet, majd újra

megszólaltam: - Szeretem a gyümölcsöket, és amikor csak lehetett,

majszolgattam őket, de a narancs más: az illata az Édesanyámra em-

lékeztet.

Alex a kezembe adta narancsot, amit megpucolt: - Milyen ember

volt?

Lassan gerezdekre bontottam, és közben az emlékeimben kutat-

tam utána: - Nem nagyon emlékszem rá, csak hangokra, illatokra…

Tudom, hogy sokat nevetett, és szépen énekelt… Gyönyörű kék

szeme volt, és nagyon hosszú hullámos haja, amit néha befonhattam.

84

Valószínűleg utána órákat töltött azzal, hogy kifésülje a gubancokat,

de sosem panaszkodott érte… Emlékszem még a narancsokra: nem-

csak enni szerette, hanem illatosított is a héjával, vagy sütemé-

nyekbe rakott belőle.

A konyhapadlón hangosan koppant a térdem, én pedig kerek sze-

mekkel néztem, ahogy a lehorzsolt bőrömön megjelent az első ki-

csike vércsepp. Egy pillanaton belül már hangosan zokogtam: - So-

hasem leszek balerina!

Anya mögém térdelt a földre, és az ölébe húzott: - Talán esetleg

nem a konyhában kellene a piruettezést gyakorolnod, hanem ott,

ahol több a hely.

Egy zsebkendővel letörölgette a térdem körüli kis vért, majd az

ujjaival a seb fölé rajzolt egy rúnát. A jel halványan izzott néhány

másodpercig majd eltűnt, és utána csak az egészséges bőr maradt a

lábamon.

Most, hogy már nem fájt semmim, fészkelődni kezdtem, de ő a

fejemre támasztotta az állát, és így nem tudtam szembe fordulni vele.

De akkor is meg volt a határozott elképzelésem, aminek hangot kel-

lett adnom: - De én melletted akarok táncolni, és te nem tudsz a nap-

paliban főzni!

- Igazad van Kiscsillag. Akkor nincs más hátra, mutatnom kell

neked egy táncot, amihez kevesebb hely is elég…

- És ő tanított először táncolni.

Alex először megdöbbenve nézett rám, majd megvonta a vállát:

- Ez még jobban megmagyarázza a kecsességedet… Mondd csak,

mit táncoltál?

- Mindenfélét. Először nim… először régi körtáncokat mutatott

nekem, és körbetáncoltuk a konyhaasztalt. Utána addig nyaggattam

valakit, amíg el nem kezdtünk párosan táncolni.

Döbbenten próbálta feldolgozni a hallottakat: - Jól értem, hogy

azt akarod, hogy táncoljak?

Igazi könnyekkel a szememben néztem rá: - Kérlek, Opál!

85

Egy pillanatra átfuthatott a fején néhány ellenkezés, de végül

megadóan bólintott. - Rendben, Sziporka. De ez miért ennyire fontos

neked?

Nem tudtam megmondani.

Sőt, azóta soha nem tudtam elmondani, mit is jelentett nekem

pontosan a tánc, de talán most: - A tánc mindig biztonságot adott

nekem: az volt az első dolog, amiben jó voltam. Ha táncoltam, el-

merültem a saját világomban, és szabad voltam… Távol az apám

nagyratörő terveitől, és ez csak az enyém volt…

- Táncolsz még?

Keserűen elmosolyodtam: - Már évek óta nem. Az utolsó taná-

rom mindig azt mondta, hogy a küzdősport hasznosabb, nekem pe-

dig a napok végére nem maradt elég lelkierőm, állóképességem,

vagy időm, hogy a magam örömére táncoljak.

- Akkor nagyon kemény kiképzése lehetett a Gárdádnak… De

úgy érzed, megérte?

Megráztam a fejem: - Az nem a Gárda volt. 15 voltam, amikor

Kadét lettem, de két évvel később már ott is hagytam őket, mert

Yuno elhitette velem, hogy többet tehetek az emberekért, ha ő veszi

át a tanításomat… 21 évesen jöttem rá, hogy óriási tévedés volt,

hogy bíztam benne, ezért visszamentem a Gárdához. De addigra

szinte ki is robbant a háború, ezért menekülhettem újra…

Alex elgondolkozva simogatta az állát: - Yuno? Sajnos nem is-

merős a név, pedig biztosan kiváló harcos volt, ha ő tanított téged.

Azt hiszem, bókolni akart, de én teljesen lefagytam, ahogy meg-

hallottam a szájából a nevet: hosszú évek óta most először mondtam

ki a nevét, és észre sem vettem.

- Megtanítottam neked mindent, amit tudtam. Vedd észre végre,

hogy egy esélyt adok neked: egy esélyt, hogy végre kilépj a testvéred

árnyékából!

Belenéztem Yuno szemébe, és azt a nőt kerestem benne, akit éve-

kig második anyámként szerettem és tiszteltem, aki annyi mindenre

86

megtanított. De már nem láttam benne az ismerős csillogást, mert

elnyomta az őrület sajátos fénye.

Félreértette a hallgatásomat, és azt hitte, meg tud győzni az iga-

záról: - Képzelj el egy világot, ahol nincsen többé háború, nincsen

több erőszakos halál, és végre mindegyik nép sosem látott bőségben

és boldogságban élhet.

Megráztam a fejem: - Ez tényleg szép lenne… De egy sosem látott

nagyságú háború kellene hozzá, abba pedig nem fogok beszállni. Ha

te igen, akkor ellenségekké válunk.

- Yuno nem érdemli meg, hogy elismerően nyilatkozz róla.

Alex értetlenül nézett rám: - Mit követett el ellened?

A szívembe friss erővel mart bele a fájdalom, mégis száraz ma-

radt a szemem, miközben válaszoltam: - Túlságosan egyetértett a

szélsőségesekkel, akik kirobbantották a Nagy Háborút. Miután meg-

halt a szerelme, nagyon radikálissá váltak a nézetei, és talán, ha idő-

ben felfigyeltem volna rá, akkor…

Alex gyengéden megszorította a vállamat. - Te nem tehetsz sem-

miről: Héra híres volt a meggyőző erejéről, és rengeteg gyengeaka-

ratú embert vett rá akár Mágia segítségével is, hogy harcoljanak mel-

lette.

Leráztam a vállamról a kezét. - Nem érted: Yuno nem csak egy

névtelen arc volt a katonák között, aki követte az utasításokat. Ő egy

vezető pozícióba küzdötte fel magát, és az ő ötlete volt, hogy had-

üzenet nélkül rohanják le a nimfákat.

Alex csendben emésztette meg a szavaimat, majd percekkel ké-

sőbb, bizonytalanul kérdezett: - A történelmet a „győztesek” írják:

akkor miért nem ismertebb ez a név?

Keserűen elmosolyodtam: - Yuno sosem akart híres vagy hírhedt

lenni: az a legszomorúbb az egészben, hogy szerintem ő tényleg csak

békét akart…

- De az csak akkor lehetséges, ha jó vezető van a nép élén, aki

nem akarja a sajátjait veszélybe sodorni.

87

- Szerintem nincs tökéletes társadalom, és nincs tökéletes vezető

sem. A Legendák tudtak igazán segíteni másoknak, mert egyedül ők

képviselték az egyensúlyt.

Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk, és néhány percig csak

csendben eszegettünk, amíg meg nem jelent May. Gyorsan lemá-

szott a létrán, és nagyot szippantott a levegőből: - Narancs!

Felé nyújtottam néhány gerezdet, ő pedig hálásan elvette őket.

Amint lenyelte az első falatot, azonnal beszélni kezdett hozzám: -

Cassy, szokj nyugodtan hozzá a friss gyümölcshöz, mert legtöbbször

nem tudunk a zsákmányon gyorsan túladni, így a romlandó dolgokat

nekünk kell megennünk.

- Ezt az áldozatot bármikor szívesen vállalom.

May visszamosolygott rám, aztán elkezdett egy narancsot pu-

colni. - Fogok kérni tőletek tényleges áldozatot is: tudom, hogy Alex

is, és te is azt viselitek a legnehezebben, ha nyugton, egy helyben

kell maradni, de most ez lesz a feladatotok. Az informátorom egy

trufi, ezért Orin fog engem a családhoz elkísérni, hátha úgy hama-

rabb megnyílnak nekünk. Ti pedig őrködni fogtok addig.

May tévedett egy kicsit: nem volt bajom az őrködéssel, de csak

akkor, ha tényleg volt értelme. - Mi a terv pontosan?

- Megtaláltuk a kisbabát: Talyanak hívják, és klánjuk most épp a

bolygó egyetlen szigetének városában van.

Alex felszisszent: - Ez tényleg elég rossz hír, mert a Császárnő is

ott fogja keresni először, nem pedig a vízben szétszórtan haladó óce-

ánjárókon.

May bólintott. - Igen, és ugyanezért nem szállhatunk le közvet-

lenül a város mellett vagy az apró űrkikötőben sem: mert ha hama-

rabb megjelennek a katonák, mint hogy végeznénk, akkor azt is

azonnal tudni fogják, hogy itt vagyunk.

Megköszörültem a torkomat: - De arról sem lehet elfelejtkezni,

hogy egyre több, egyre távolabbi bolygórendszerekben is vannak tit-

kos helyőrségek.

88

- Igen, ezt Orinnal már alaposan átbeszéltük. Azt biztosan tudjuk,

hogy a városban évek óta nem jártak idegenek, csak a már ismerős

kereskedők. De az őslakosok sosem szoktak átmenni a hegy másik

oldalára, és ott gond nélkül el lehetne rejteni egy katonai támaszpon-

tot. Ez lesz a ti feladatotok: a lehető legmagasabbra másztok a he-

gyen, és hőkereső távcsővel végigpásztázzátok a vidéket, utána pe-

dig a lehető leggyorsabban visszatértek a hajóhoz.

Rossz érzésem lett: - És ha tényleg vannak ott katonák?

- Akkor azonnal szóltok nekünk rádión, hogy csapdába sétálunk

bele… És követjük a 17-es protokollt.

Alex bólintott, de én értetlenül néztem: - Ami mi is?

- Jaj, bocsáss meg nekem Cassy! Egy kicsit olyan érzésem volt,

hogy sokkal régebb óta vagy velünk… Néhány hónapja kitaláltunk

25 különböző vészhelyzeti tervet, amit a katonák akkor sem értenek,

ha véletlenül belehallgatnak a rádiócsatornánkba. A 17-es az, ami-

kor…

Ebben a pillanatban csipogni kezdett May csuklóján a kis kom-

munikátor, és amikor engedélyezte a hívást, Orin sürgető hangon

szólalt meg: - Néhány perc, és megérkezünk. Azonnal gyertek fel!

- Bocsi Cassy, leszállás közben mindent elmagyarázok!

89

9. fejezet

Légörvény

May pont abban a pillanatban ült le a székébe, amikor kiléptünk

a fénysebességből. Mindenki azonnal a műszerekre pillantott, és

csak akkor nyugodtunk meg, amikor a szkennerek nem érzékeltek

másik űrhajót: nem értek még ide a katonák.

Amíg a hajóval megközelítettük a bolygófelszínt, én annyira

előre hajoltam az ülésemben, amennyire a biztonsági öv engedte, és

úgy ittam be a látnivalókat. Megdöbbentett, hogy ez a bolygó egy-

szerre volt a nimfák holdjának az ikertestvére, és a teljes ellentéte is:

a méretük majdnem megegyezett, és mindkettőn csak egy lakott vá-

ros volt, de ennyiben ki is merült a hasonlóság. Otthon a felszínt

hegyek, erdők és tavak borították, de itt az egészet egyetlen hatalmas

jeges víztömeg, amiből csak egy magas hegy emelkedett ki.

Amikor láttam, hogy a szigetet a város felől közelítjük meg, ag-

gódni kezdtem: - És ha mégis vannak itt katonák? Akkor biztosan

megláttak minket, és csak feltűnőbb lesz, ha nem a városban lando-

lunk.

May ugyanúgy folytatta az ereszkedést: - Bízom az informáto-

romban. De mivel nem tudjuk, hogy van-e támaszpont a túloldalon,

ez a kevésbé kockázatos megoldás: űrszondák és műholdak nem ke-

ringtek a bolygó körül, ezért a katonák fölött kell elrepülnünk, hogy

érzékeljenek.

Bólintottam, de belül nem nyugodtam meg: tudtam, hogy az asz-

teroida övben simán el lehetne rejteni egy szkennert, és csak akkor

jönnénk erre rá, amikor már késő. Mégsem mondtam semmit, mert

nem akartam már megint akadékoskodni.

A leszállásunk zökkenőmentes volt. Lehet, hogy nem May volt a

legjobb pilóta, akivel eddig találkoztam, de az biztos, hogy alaposan

90

kiismerte a hajóját, és ezért nagy tisztelettel adóztam neki. Sok em-

ber nem veszi erre a fáradtságot, pedig az olyan információk, mint

hogy hogyan gyorsul a hajó, vagy mennyire fordulékony, meg tud-

ják menteni az életünket.

May kikapcsolta a biztonsági övet, és felállt az ülésből. - Jó ala-

posan öltözzetek fel, mert sokat leszünk a kint a hidegben!

Alex részéről volt egy kis morgolódás, de engem kimondhatatla-

nul vonzott a hófehér takaró, és ezért bármikor elviseltem volna a

hideget is.

- Ha a galaxisban bárhova elmehetnél, mi lenne a hely, amit a

leginkább meg akarsz nézni?

Levettem a szemem a vesszőről, amit eddig farigcsáltam, és el-

gondolkoztam. Opál nagyon szerette az olyan kérdéseket, amikre

nem létezett jó vagy rossz válasz, és most, hogy én is Kadét lettem,

több lehetősége volt feltenni őket.

Most is rengeteg válasz futott végig a fejemen: szerettem volna

tengerben hullámlovagolni, meg akartam nézni az Óvárosokat, lo-

vagolni akartam az egyik legendás hatlábú paripán, le akartam ug-

rani egy vízesés tetejéről…

Szerettem ezeket a kérdéseket, mert a határ a csillagos ég volt,

bármit válaszolhattam rájuk. Ahogy most is: - Igazi, szűz hótakarót

akarok látni, és egy hatalmasat hócsatázni.

- Cassy!

Erősebben pislogtam párat, és Mayre fókuszáltam. - Minden

rendben?

- Persze, csak annyira elbambultál, hogy másodjára kellett szól-

nom, mire reagáltál.

Ennyit arról, hogy nem hagyom, hogy az emlékeim uraljanak…

Körbenéztem, és láttam, hogy a fiúk már felszívódtak. - Bocsánat.

- Semmi gond, csak sietnünk kell: ha minden jól megy, van két

óránk, mielőtt a Császárnő csapatai ideérnek. Addig kell eltűnnünk

ebből a rendszerből.

91

Feltápászkodtam az ülésből, és követtem Mayt az alvókam-

ránkba. Miközben ő előkereste a téli ruháit, én felhúztam a nadrá-

gom szárát, hogy rajzoljak magamra néhány rúnát. Ment volna ru-

hán keresztül is, de most szükségem volt az ezüstös vonalak meg-

nyugtató látványára. Tudtam, hogy nem használhatok fel hozzájuk

túlságosan sok Mágiát, nem fáraszthatom le magam, ezért három

egyszerű jelet választottam. Két rúna a védelmemért felelt, de ezek

is inkább csak jelzés értékűek voltak, amik nyernek nekem néhány

tizedmásodpercet. A harmadik pedig segített a testhőmérsékletemet

megtartanom.

May meg sem rezdült, amikor kimondtam a jeleknek a nevét,

ezért tétován feltettem egy kérdést: - Szeretnéd, hogy rajzoljak rád

is néhányat?

Fel sem nézett, csak fűzte tovább a hótaposó csizmáját, miközben

válaszolt. - Talán később néhány Védelmezőt, de most nem akarom,

hogy kifáradj.

Amikor a másik lábához hajolt, akkor vettem észre, hogy ő majd-

nem felöltözött, én pedig még hozzá sem nyúltam a téli ruháimhoz.

Villámgyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, és a kabátért nyúl-

tam volna, amikor May a nyakamba terítette a sálamat. Én meglepve

néztem fel rá, és ő egy tétova mosollyal segített úgy körém tekerni,

hogy a lehető legtöbbet melegítsen. Egy kicsit anyáskodóan viselke-

dett velem, amit eléggé furcsáltam, de valahol mélyen nagyon jól

esett: végre tartoztam valahová, egy olyan helyre, ahol segítették

egymást, és ahol törődtek egymással.

Aztán a pillanat elszállt, amikor May hátrébb lépett, hogy ráve-

gye a páncéljára kabátot, én pedig gyorsan megigazítottam a kissé

zilált kontyomat, és felhúztam rá a sapkát. A csatok egy kicsit nyom-

ták fejbőrömet, de nem tudtam tenni semmit ellene, csak remény-

kedhettem, hogy egy idő után nem fog zavarni.

May türelmesen megvárta, hogy felcsatoljam a tegezemet és a

késemet, majd a kezembe adta az íjat és a hátizsákomat.

92

- Mehetünk? - kérdezte.

A légzsilipben találkoztunk a többiekkel. A vészhelyzeti világí-

tás halvány vöröses fényében másztunk le a létrán, majd gyorsan el-

osztottuk a felszereléseket. May a kezembe pottyantott egy kicsi

csuklóra rakható kommunikátort, és mindenkinek adott hozzá füle-

seket is: - Most biztonságosabb, ha nem leszünk kihangosítva.

Kaptam még egy hőkereső távcsövet is, amit azonnal beleraktam

a hátizsákomba, és épp azzal foglalkoztam, hogy úgy vegyem a há-

tamra az íjamat, hogy ne akadályozzon a mozgásban, és gyorsan elő

is tudjam venni, amikor hirtelen minden sokkal sötétebb lett. Értet-

lenkedve el akartam venni a napszemüveget a szemem elől, amit va-

lószínűleg Alex adott rám, amikor May hangja megállított: - Cassy,

hagyd magadon.

Ellenkezni akartam, de a következő pillanatban kinyitották a zsi-

lipkaput, és napszemüvegben is félre kellett néznem, amíg a szemem

megszokta a hatalmas világosságot: a két nap fényét még fel is erő-

sítette a szikrázóan fehér hótakaró.

Amíg May és Orin kitolták a hajóból a két lebegőmotort, én elő-

rébb sétáltam a sziklaszirten. Szinte nem bírtam befogadni a renge-

teg látnivalót: gyönyörű kilátás nyílt innen a hegyoldalra és az

öbölre. Láttam a várost, füstölő kéményeket, és a kikötőt, ahova épp

most futott be egy óceánjáró.

Még közelebb akartam menni a szirt széléhez, de a következő

pillanatban Alex megragadott a karomnál fogva, maga felé fordított,

és jó erősen megrázott. Először ki a kartam tépni magam a szorítá-

sából, de aztán eljutotta a tudatomig, hogy mit mond halkan, de ha-

tározottan: - Eszednél vagy, Cassy? Nem mehetsz ennél közelebb

szakadékhoz, mert lezuhanhatsz! A hó miatt minden csalóka, és nem

tudhatod, hol van igazából vége a sziklának!

Lehunytam a szemem egy pillanatra, és egy kis Mágiával köny-

nyedén kitapogathattam, hogy igazat mondott. Még néhány lépés,

és… - Bocsánatot kérek. Nincs tapasztalatom a hóval kapcsolatban.

93

Alex lassan elengedte a karomat: - Te tényleg sohasem láttál még

havat, igaz?

Beharaptam az alsó ajkamat, és megráztam a fejemet. Alex szóra

nyitotta a száját, de nem tudtam meg, hogy mit is akart mondani,

mert odaért hozzánk May és Orin.

- Minden rendben van?

Alex válaszolt helyettem: - Persze, Cassy csak kipróbálta, meny-

nyire tapad jól a csizmája.

Az Ősöknek hála, sem May, sem Orin nem tett megjegyzést, pe-

dig az utóbbi biztosan észlelte a hazugságot. Éreztem, hogy nem

akartak kellemetlenebb helyzetbe hozni, hogy mihamarabb felen-

gedhessek a társaságukban. Érdekes, hogy ettől csak még feszül-

tebbnek éreztem magam, hiszen az előbb úgy viselkedtem, mint egy

zöldfülű, aki sosem járt még terepen.

Annyira elfoglaltak a gondolataim, hogy nem értettem meg rög-

tön, miért nyújtja a kezét felém May, csak amikor a többiek beálltak

egy körbe, és együtt néztek rám várakozóan: rám vártak, hogy kis

elköszönő szertartásukat megcsinálják.

Meghatódva léptem közéjük, és elsuttogtam a köszönésüket: - Jó

szerencsét, vagy szép halált!

Mivel nem volt veszteni való időnk, May és Orin utána rögtön

felültek a lebegőmotorjaikra és elhajtottak, mi meg kettesben ma-

radtunk Alex-vel.

- Szóval, nem nagyon utaztál eddig a galaxisban?

Összevont szemmel fürkésztem, hogy most vajon gúnyolódni

fog-e, de amikor elindult a várossal átellenső irányba, már tudtam,

hogy csak beszélgetni akart. Hozzá igazítottam a lépteimet, és vála-

szoltam: - Amikor kicsi voltam, be akartam járni az egész galaxist,

és segíteni akartam az embereknek. Ez valamennyire teljesült, de

messze nem jutottam el elég helyre. Miért kérdezted?

- Csak azon nevettem magamban, hogy valahogy sikerült mindig

elkerülnöd a hideg helyeket. - A következő pillanatban megbotlott,

94

majdnem el is esett, de azonnal visszaegyenesedett, és csak a keze

ért le egy pillanatra a hóba.

Én is jobban figyeltem, hogy hova lépek, ezért csak később vála-

szoltam: - Akartam én, csak valahogy sosem sikerült…

Alex lassan bólintott: - Akkor nincs más hátra, meg kell adjam

neked a teljes „hó-élményt”.

És a következő pillanatban megperdült, és hasba dobott egy hó-

golyóval, amit akkor gyúrhatott, amikor „megbotlott”, sőt, mindezt

olyan gyorsan csinálta, hogy észre sem vettem, miben mesterkedik.

Már épp hangosan felnevettem volna, de ő gyorsabb volt, és a

számra tapasztotta a kesztyűs kezét: - A szél messzire viszi a han-

gunkat, úgyhogy nem lehetünk nagy zajjal.

Bólogatni kezdtem, hogy értem, ezért elvette a kezét. Kicsit rosz-

szul esett, hogy feladatunk van, mert olyan jó lett volna elengednem

magam, és kiprovokálni egy hócsatát.

Alexnek hasonló gondolatok járhattak a fejében: - Ha nem kel-

lene egy titkos katonai támaszpontot hajkurásznunk, akkor belelök-

nélek a hóba…

Nem tudtam, hogy ezt vajon figyelmeztetésnek szánta-e, ezért

határozottan belefúrtam a sarkamat a hóba, hogy nehezebben tudjon

kibillenteni a helyzetemből. Alex vigyorogva felemelte a kezét, és

hátrébb lépett: - Csillagfény, senkinek az életéből nem hiányozhat

egy alapos hócsata, amiután ronggyá ázik az összes ruhája… De

most mi fedezzük a többieket…

Alex újra elindult felfelé, én pedig szorosan mögötte haladtam,

mivel az ösvény elkezdett keskenyedni.

- Te most tényleg azt mondtad rám, hogy Csillagfény?

Nem válaszolt rögtön, és nem is fordult meg, csak a válla rázkó-

dásából gondoltam, hogy nevet a kérdésemen. Nem éreztem kelle-

metlenül magam, csak kíváncsian vártam a válaszát, és amikor végre

megszólalt, nagyon kellett figyelnem, hogy ne felejtsem el egymás

után tenni a lábaim, annyira meglepett, amit mondott: - Tudod, azt

95

már megfigyeltem, hogy mindig felragyogsz, ha olyan dolgokról

mesélsz, amik fontosak neked: anyukád, vagy a tánc például.

- Hogyan értetted azt, hogy felragyogok?

Alex megvonta a vállát: - Nem szó szerint, inkább csak beleéled

magad a dolgokba, és ez magával ragad másokat… De akkor is az

történik, ha egy apróság lenyűgöz téged: másnak fel sem tűnnének a

csillagok vagy a hó, de te mindenben meg tudod látni a szépet, és

ezzel fényt adsz nekünk. Reményt és bizonyítékot arra, hogy maradt

még a galaxisban jó.

Ez olyan… hű…

Nagyon megilletődtem, mert még senki sem mondott ilyen szé-

peket rólam, különösen pár nap ismeretség után nem. Egy kicsit el-

játszottam a gondolattal, hogy igaz lehet, hiszen régen Sziporka és

Kiscsillag volt a becenevem. Talán mások is így gondolhatták, csak

nem fogalmazták meg így nekem?

Bosszúsan fújtam egyet: - Valamikor talán igazad lehetett, de ma

már nem.

Alex hátranézett a válla felett: - Lehetne több önbizalmad…

Mindazonáltal megértem, hogy miért nem hiszel nekem: biztosan

tudom, hogy sok szörnyűségen mentél keresztül, és amiket elmesél-

tél eddig, az csak a jéghegy csúcsa. Tudom, hogy majd mindent el-

mondasz, ha készen állsz rá, de szeretném, ha tudnád, hogy nem fog-

nak senkit sem zavarni a sebhelyeid…

- A sebhelyeim? - ötletem nem volt, hogy mire gondolhatott.

Alex nem tudhatta, hogy annyira erős a kapcsolatunk a Mágiával,

hogy a nimfák bőre sosem gyógyul úgy, hogy heg maradjon a sérü-

lés után.

- A kesztyűd… Feltűnt, hogy mindig, minden helyzetben takar-

gatod valamivel az alkarodat.

Itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy elmondjam a titkomat, de

a pillanat elszállt, amikor egy erős szélroham majdnem felborított

minket. Alex hátrafordult, hogy megnézze, minden rendben van-e

96

velem, de csak egy pillanatig voltam a figyelme középpontjában,

mert utána valahova mögém bámult: - Nagyon nem tetszik nekem

ott az a felhő.

Én is megfordultam, és azonnal kerekre nyílt a szemem. Az ég

elvesztette vidám kék színét, és haragosszürkére változott: nem le-

hetett megmondani, hogy meddig tart az óceán, és hol kezdődnek a

felhők. Levettem a napszemüveget, de ettől sem lett sokkal fénye-

sebb a helyzet, inkább csak hátborzongatóbb színűvé vált minden.

Alexre néztem: - Ezek a felhők változtatnak a terven?

- Igen: gyorsabban kell végeznünk.

A következő pillanatban kicsit recsegve megszólalt a füleseink-

ben May hangja: - Most futott be a kikötőbe egy hajó, és azt mondta

a kapitánya, hogy a tenger felől vihar közeleg. Legyetek óvatosak!

Alex lehúzta a csuklójáról a kesztyűt addig, hogy szabadon ma-

radjon a kommunikátor, és a szájához emelte a kis beépített mikro-

font: - Igen, nekünk volt szerencsénk élőben megtekinteni azt a ha-

talmas felhőfalat, ami nyugati irányból közeledik.

- Mit gondolsz, mennyi időnk lehet, mielőtt ideér?

- Talán egy fél óra, talán kicsit több… Hogy álltok?

- Még csak most értünk be a városba. Sietünk, ahogy tudunk, de

ti is tegyétek azt!

- Úgy lesz.

- Még úgy negyedórát maradjatok kint, de utána menjetek vissza

a hajóhoz. Vétel vége!

Alex megcsóválta a fejét: - Ha lenne itt egy támaszpont, már ré-

gen küldtek volna járőröket a kisbabáért.

Felhúztam a sálat az orromig, mert a levegő hirtelen elkezdett

lehűlni: - Egyetértek, de May utasítása is jogos: nem hátrány, ha nem

lőnek minket hátsón visszavonulás közben egy titkos bázisról.

Alex elővette a hátizsákjából a hőkereső távcsövet, majd a nya-

kába akasztotta, és közben dünnyögött valamit magában, ami pont

úgy hangzott, mintha ezt mondaná: „és ezért ne vitatkozz nőkkel”.

97

Tovább indultunk, de már megcsappant a beszélgetési kedvünk.

Néhánypercenként szétnéztünk a távcsövekkel, de nem találtunk

semmit, ami arra utalna, hogy itt egy katonai bázis lenne, és hőkere-

sőink is vakok voltak.

Egy idő után elfogyott az ösvény, és Alex megtorpant. Még egy-

szer körülnézett, majd megfordult: - Sehol semmi. Mehetünk vissza

a hajóra.

Ekkor hullott le az első hópehely, pontosan Alex orrának a he-

gyére. Mosolyogva néztem, ahogy egy rövid pillanatig még ott volt,

aztán egyszerűen elolvadt.

Alex értetlenül nézett rám: - Minden rendben? Egy kicsit furcsán

nézel rám…

- Persze, csak elkezdett esni a hó.

Alex káromkodott egyet, majd egy kötelet vett elő a hátizsákjá-

ból, és az egyik végét a derekamra kötötte, a másikat pedig a saját-

jára. - Itt perceken belül ítéletidő lesz… A kötél arra kell, hogy ne

szakadhassunk el egymástól, és ha valamelyikünk elesik, a másik

megtarthassa, hogy ne guruljon le a hegyoldalon.

- Vagy ügyetlenül esek, és ezzel lerántalak magammal a szaka-

dékba téged is.

Alex felvonta a szemöldökét: - Azt mondtad, táncoltál, úgyhogy

bízom az egyensúlyodban.

Én is bíztam benne, de aztán perceken belül a szelíd hóesésből

óriási hóvihar lett: olyan sűrűn kavarogtak a hópelyhek, hogy egy

komplett katonai alakulat elsétálhatott volna 10 méterre tőlünk, és

nem vettük volna észre őket.

A viharos széllel is meg kellett küzdenünk, úgyhogy lefelé ha-

ladni fárasztóbb volt, mint fölfelé. Éreztem, hogy Alex is kezd ki-

merülni, ezért megpróbáltam tartani magunkban a lelket. A szél mi-

att kiabálnom kellett, ha azt akartam, hogy megértse szavaimat,

mégis megérte, amikor láttam a játékos csillogást visszatérni a sze-

mébe: - Szóval ez a nyári időjárás?

98

Az erős szél elnyomta a nevetését: - Te nem szereted a nyári vi-

harokat?

- Nálunk az villámlást, dörgést és jégesőt jelentett…

- Alex, Cass…, hal…tok …ngem? - May hangja szólalt meg a fü-

lesekben.

Közelebb húzódtunk a sziklafalhoz, hátha az ad egy kis védelmet

a szél elől, és Alex bekapcsolta kommunikátort: - Igen, de egy kicsit

szakadoztok.

- Az a viha… miatt v…. Menj…ek vissza a hajó…, és melegít…k

elő a …tóművek…, és …üljetek i….

Alex visszakérdezett, de csak statikus zörejek jöttek át válasznak:

- Nos, azt hiszem, behalt a kommunikációnk. Bármi tipp, hogy mit

akartak a hajóval?

Bólintottam: - Azt akarta, hogy jól melegítsük elő a hajtóművet,

mert ebben az időben ki van zárva, hogy másképp elinduljunk innen.

- Akkor az „üljetek i…” pedig „repüljetek ide” volt?

- Valószínűleg… Én biztosan nem indulnék ilyen időben útnak

egy újszülöttel.

- Hát, akkor irány vissza… - Alex elővette az iránytűjét, és ellen-

őrizte, hogy újra jó irányba indulunk. - Mit szólnál egy versenyhez?

Az lesz a nyertes, aki nem töri el semmijét a visszaúton!

Megigazítottam a vállamon a hátizsákot, és rávigyorogtam, bár a

sáltól nem láthatta: - Vigyázz, hóban lépegetésből van diplomám!

Jól esett viccelődni egy kicsit, mert a visszasétában semmi mu-

latságos nem volt: csak lassan haladhattunk, alig láttuk a talajt, és

nem tudtuk, hol vannak a gödrök, amiket idefelé kerülgettünk, mert

mostanra betemette őket a hó. Ráadásul a szembeszél olyan erős

volt, hogy néha majdnem ledöntött a lábunkról.

- Hamarabb kellett volna elindulnunk visszafelé a hajóhoz, mert

végre melegem van.

Pontosan értettem, hogy miről beszélt Alex, mert az én hátamon

is csorgott lefelé az izzadtság a megerőltetésről. Eléggé igyekeznem

99

kellett, hogy ne kezdjem el a számon keresztül kapkodni a levegőt,

hanem egyenletesen lélegezzek: - Előre szólok, hogy tüdőgyulladást

kapni nem ér!

Alex nevetése inkább zihálás volt, de kitartóan tettük tovább egy-

más után a lábainkat, míg végül megláttuk a hajónk körvonalait a

hóesésen keresztül.

- Végre! - kiáltottam fel, de ezzel egyidőben, térdig süllyedtem a

hóba, és aztán el is estem. Valahogy még így is volt annyi lélekje-

lenlétem, hogy ne az íjamra érkezzek, de semmi más sikerélményem

nem maradt: azonnal intenzív fájdalom áradt szét a bokámból a tes-

tem többi részébe. Tudtam, hogy ez nem csak egy sima rándulás.

Alex azonnal mellettem termett, és kioldotta a kötelet: - Jól vagy,

Cassy?

Megrándult az arcom, ahogy segített felállni, de kimondtam a ha-

zugságot: - Csak egy ficam, nincs komoly bajom. Segíts be a hajóba,

ott majd befáslizom, és nemsokára jobb lesz, mint régen.

Alex káromkodott egyet, de a sérült lábam felőli kezemet a vál-

lára vette, és egész jól tehermentesítette a lábamat. Így tudtam meg-

tenni az utolsó métereket, de még így is könny szökött a szemembe

minden lépéstől, amik szinte azonnal oda is fagytak a szempilláim-

hoz.

Egy örökkévalóságig tartott, amíg Alex kívülről lenyitotta a rak-

tér ajtaját, és végül bebicegtünk. Megkönnyebbülten felsóhajtottam,

amikor segített leülnöm egy ládára.

Amint Alex kizárta a hóvihart és felkapcsolta a belső világítást,

azonnal jött volna vissza hozzám, de én megráztam a fejem: - Kap-

csold be a hajtóműveket, mert a többiek várnak.

Alex kelletlenül biccentett: - Vedd le a csizmádat.

Gondosan leraktam a fegyvereimet, és lehámoztam a kabátom,

de a csizmákkal megvártam, amíg Alex felmászott a létrán. A két

bokám formája már teljesen eltért egymástól, ezért különösebb or-

vosi tudás nélkül is biztosan meg tudtam állapítani, hogy törés.

100

Vetettem még egy gyors pillantást az üres létrára, majd felrajzol-

tam a bokám fölé a gyógyító rúnát. A fájdalom azonnal enyhült, de

mégis koncentráltam tovább, hogy csak a törést kezeljem, a kisebb

duzzanatokat és rándulásokat meghagyjam: nagyon furcsának

tűnne, ha egyik pillanatról a másikra tökéletesen egészséges lennék.

A hajtóművek felizzottak, a hajó dorombolni kezdett, majd né-

hány pillanattal később megjelent Alex, az egyik elsősegély készlet-

tel kezében. Letérdelt elém a földre, hogy segítsen levenni a zokni-

mat, és közben az sem érdekelte, hogy az olvadt hólétől átázik a nad-

rágja.

Először szakszerűen megmozgatta néhányszor a bokámat, majd

fellélegzett: - Cassy, neked nagy szerencséd volt: tényleg csak egy

rándulás. Valószínűleg a következő néhány napban fájni fog még

egy kicsit, de gyorsan elmúlik. - Óvatosan körbe tekerte a fáslival,

majd felhúzta rá a zoknit és a csizmát.

- Köszönöm szépen.

- Ez a legkevesebb, Napsugár.

A karját nyújtotta, hogy segítsen a járásban, de megráztam a fe-

jem: - Inkább egyedül próbálnám… De segítene, ha közben elvon-

nád a figyelmemet.

- Rendben… Mondjuk elmondom, hogy mit jelent a 17-es proto-

koll: ha kétfelé szakadunk, és rajtunk ütnek a katonák, a közelebbi

csoport megy vissza a hajóhoz, és felszedi a többieket. Ez a csoport

most mi lennénk.

Közben lassan odaértünk a feljárathoz, ami rámutatott egy újabb

problémára, amivel eddig nem foglalkoztuk: - Fel tudsz mászni a

létrán egyedül?

Nagy levegőt vettem: - Hát, most kiderül. - Amint felraktam a

befáslizott lábam az első fokra, máris bántam, hogy nem erősebb

rúnát használtam.

Hallottam, ahogy máshogy helyezkedett alattam: - Ne aggódj, el-

kaplak, ha leesel…

101

- Köszönöm a felajánlást, de szerintem boldogulok. - Rájöttem,

hogyha a karomra helyezem a testsúlyom nagy részét, fel tudok

mászni. Alex aggódva figyelt lentről, és tőle is érkezett egy meg-

könnyebbült sóhaj, amikor fönt lerogytam a nappali padlójára.

Gyorsan utánam mászott, majd felsegített a földről. - Egy igazi

hős vagy!

Fáradtan rámosolyogtam: - Legyen inkább hősnő, oké?

A következő pillanatban valami gyorsan pittyegni kezdett, Alex

pedig elkáromkodta magát: - Űrhajók jelentek meg fölöttünk. Ki-

szúrta a szkennerünk.

- De ha mi észleltük őket, akkor ők is minket, igaz?

Alex sóhajtva bólintott egyet, majd gyorsan felemelt a padlóról,

és az ölében vitt be a pilótafülkébe, én pedig nem tiltakoztam, mert

ez így tényleg gyorsabb volt. A fejemmel a pilóta széke felé intet-

tem. - Mondd csak: fantasztikus pilóta vagy, aki álmában is ki tud

játszani néhány vadászgépet, vagy bízol bennem, és engedsz repülni

a hajótokkal?

Alex letett a kiválasztott ülésre: - Nagyon remélem, hogy tudod,

mit csinálsz…

- Hát, azt én is…

Gyorsan előkészítettem a hajót a felszálláshoz. Először nagyon

izgultam, és némelyik gombot nem találtam meg rögtön, de aztán

fokozatosan megnyugtattak az ismerős mozdulatok.

Alex kivetítette középső képernyőre az érkező hajók elhelyezke-

dését, és felszisszent: - Másodpilótára, vagy inkább lövészre van na-

gyobb szükséged?

Én is odapillantottam: egy közepes anyahajó volt a légkörön kí-

vül, és egy tucat vadászgép, akik határozottan az űrhajónk felé tar-

tottak. - Sokkal többen vannak, mint ahányan egy kisgyerek elrablá-

sához kellenek: minket is el akarnak kapni - egy pillanatig vacillál-

tam, majd döntöttem: - Menj a felső löveghez, és ha épp nincs lőni

valód, próbálj kapcsolatba lépni a többiekkel!

102

Kellett volna még idő a hajtóműveknek, hogy rendesen bemele-

gedjenek, de amikor újra rápillantottam a képernyőre, világossá vált,

hogy csak másodperceim maradtak, mire lőtávolba kerülünk. Min-

den felesleges energiát a motorokhoz irányítottam, és felfelé húztam

a kormányt.

Két kritikus másodperc következett, amíg kiderült, hogy leful-

lasztom-e a járművünket, és szabad céltáblává válunk, vagy fel tu-

dunk emelkedni. Végül az idegőrlő pillanat eltelt, a hajó rázkódott

néhányat, majd lassan felemelte az orrát.

Azonnal szembesültem is a következő problémával: vagy föld-

közelben maradok, amivel kockáztatom, hogy a hóvihar miatt későn

veszem észre a sziklákat és frontálisan ütközünk, vagy feljebb emel-

kedek, de akkor nem csak a szél játékszere leszünk, hanem a 12 va-

dászgép céltáblája is.

Alex, mintha csak tudta volna, hogy milyen lehetetlen döntési

helyzetbe kerültem, megszólalt a belső kommunikációs csatornán-

kon: - Cassy, ebben a viharban nem bízhatod az életed a műszerekre,

mert az értékek a valóságtól eltérőek lehetnek: és itt másodperces

késésekről beszélek!

Kikapcsoltam a monitort. - Lehet, hogy nem mindig működnek

a célkeresőink és a szkennerek, de az övék sem… Csak arra lőhet-

nek, amit tényleg látnak. Be vagy kötve, ugye?

Alex kitalálhatta, mire készülök. - Cassy, ne csináld…

Nem válaszoltam. A kezem az izzadtságtól csúszott egy kicsit a

kormányon, de ez csak annyiban módosított a terveimen, hogy erő-

sebben kellett szorítanom, miközben magam felé rántottam. Addig

tartottam így, amíg a hajónk orra a függőleges irányba fordult, majd

a lehető leggyorsabb tempóban kezdtünk el emelkedni.

Szabályosan bele préselődtem az ülésembe, de közben azért hal-

lottam Alex felháborodott kiabálását: - Megőrültél? Ha itt akarod

hagyni a többieket, akkor én lemegyek a pilótafülkébe, és nem lesz

olyan földi vagy égi erő, ami meg tudna gátolni abban, hogy…

103

A következő pillanatban a hóvihar függönyén át megláttam egy

fekete foltot: egy vadászgép alját. Azonnal vízszintesbe rántottam

magunkat, és szinte sikolyként szakadt ki a mondat a számból: - Lőj!

Hallani nem hallottam a felső lézerágyú hangját, de láttam felet-

tem a robbanást, és kitértem a lehulló törmelék útjából.

- Sokkal jobb pilóta vagy, mint azt hamarabb gondoltam, de most

is azt mondom, hogy esélytelen, hogy az összes vadászgépet, és a

szélrohamokat is kijátszd!

Elegem lett, és kifakadtam: - A francba is, Alex! Megígérem,

hogy mind túléljük, és el fogunk menekülni. De. Most. Fogd. Be. A.

Szád!

A lehető legmostohább időjárású helyre vitt, amit csak a közeli

bolygókon talált, azért, hogy megtaníthasson repülni.

- De az ott egy tornádó…

Gyengéden megszorította a kezemet, majd határozottan rátette a

kormányra. - Pontosan. Tökéletes helyszín, hogy megtanuld: nem

tudsz harcolni az összes légáramlat ellen, úgyhogy könnyebb, ha kö-

veted őket!

A kormánykar rángott a kezemben, ahogy a szél dobálta volna a

hajót. Kifújtam az eddig benntartott levegőt, és engedtem, hogy át-

áramoljon rajtam a Mágia, sőt lassan én is a Mágia részévé váltam.

És amikor újra levegőt vettem, már éreztem a vihart. Nem har-

coltam tovább a légáramlatokkal, hanem követtem azokat a viszony-

lag csendes légfolyósókat, amiket létrehoztak.

Nagyon kijöttem a gyakorlatból, ezért szinte azonnal meg is sza-

kadt a koncentrációm, ahogy könnyebben tudtam irányítani az űrha-

jót. A hajótest újra megremegett, ahogy a légörvények dobálni kezd-

ték, és hiába tartottam erősen a kormányt, mégis irányt változtattunk

kissé.

- Ez csak egy tánc, ne görcsöld túl… - suttogtam magamnak. És

lássanak csodát, működött: kiengedtem a vállamból a feszültséget,

és évek óta először, végre igazán a részévé váltam a Mágiának.

104

Egyensúlyba hoztam a hajót, és együtt játszottam a viharral.

Szinte megfordult, hogy ki most a vadász, és ki a préda: Alex köny-

nyűszerrel le tudott szedni még kettőt a rosszul kiegyensúlyozott va-

dászgépek közül.

- Hol vannak a többiek? - kérdeztem.

- A zárt öbölben horgonyzó nagyobbik óceánjárón. Elvileg arra

lehet a legkönnyebben leszállni ebben a viharban.

Rápillantottam a műszerekre, és tudatosult bennem, hogy már

jócskán kint járunk az óceán fölött. Követtem a vihar ívét, de azon-

nal, amikor alkalmam nyílt rá, átrepültem egy olyan légfolyósóba,

ami a város felé vezetett.

Már majdnem megkönnyebbültem egy kicsit, amikor hirtelen

úgy tűnt, hogy elfogyott a szerencsénk, mert a vadászgépek megpró-

báltak bekeríteni minket. Hárman közelítettek szemből, ketten há-

tulról, és egy felülről.

Az első öt még nem jelentett ránk veszélyt, de a felső lőtávolba

került, és sortüzet indított felénk. Nem tudta, hogy hol vagyunk pon-

tosan, de a nagy számok törvénye alapján eltalált. Az elhárítópaj-

zsuk megrázkódott: ha továbbra is tartom ezt az irányt, a többi gép

is beér, és a pajzs hamarabb felmondja a tűzerejüktől a szolgálatot,

mint hogy fel tudnám szedni a csapatunk másik felét. Márpedig az

öbölben leszünk a legsebezhetőbbek, oda kell a legtöbb védelem.

- Ugye tudod, hogy ha lefelé indulsz, csapdába csalnak?

Előjött a szokásos harctéri optimizmusom, amin Opál régen na-

gyon sokat nevetett: - Igen, meg fogják próbálni, de én fogok túljárni

az ő eszükön, nem pedig fordítva… - felkészültem egy dugóhúzóra.

- Figyelj, balra lesz két gép. Visszaszámolok: három… kettő…

- Ugye tudod, hogy May kinyír, ha összetöröd a hajóját?

- Most!

Alex azonnal, még vakon elindított egy lövéssorozatot balra fel,

de közben én már határozottan előre toltam a kormányt, és még a

szabadesésénél is gyorsabban haladtunk lefelé, a mozgásunkkal egy

105

tölcsért formázva: ebben a sebességben csak így lehetett a hajó irá-

nyíthatóságát megtartani.

Csakhogy a katonák gépei ehhez a manőverhez túlságosan insta-

bilak voltak, és erre tett még egy lapáttal az erős vihar is: amelyik

gép követni fog minket, az egyenesen belecsapódik a tengerbe.

Ebben a pillanatban láttam meg a hófüggönyön keresztül a há-

borgó vízfelszínt. Az ösztöneim sikították, hogy végre rántsam már

föl a hajó orrát, de az egyetlenegy nyugodt légfolyósó közvetlenül a

hullámok fölött volt, vagyis még egy kicsit várnom kellett.

Végül az utolsó utáni pillanatban hoztam egyenesbe a hajót, és

így a közvetlen veszély elmúlt, mert mögöttem három üldöző csa-

pódott bele a vízbe.

- Cassy, ha szeretnéd, hogy ezt túléljük, szedd elő kérlek az ösz-

szes szörfös tapasztalatodat!

Összevontam a szemöldököm: mi a francot akart Alex a szörffel?

Ám a következő pillanatban kifutott az arcomból az összes vér, ami-

kor a hóesés megritkult, és megláttam, hogy balra tőlünk egy óriás-

hullám van kialakulóban… Akkor ezért volt itt egy kedvező irányú

légfolyósó…

Irányt változtattam, de a kezdeti magabiztosságom teljesen el-

tűnt: - Alex… Ez nem fog menni…

- Dehogyisnem! Az öböl körül van egy nagy elektromágneses

mező, ami valami furcsa elvre épülve képes ártalmatlanítani egy ek-

kora hullámot is. A város bő 10 km innen, csak addig kell kitartanod!

Márpedig ha eddig túléltük a vihart és a vadászgépeket, akkor ez

már csak piskóta lesz…

- Még mindig borzalmas vagyok a konyhában…

Alex néhány pillanatig csöndben volt, majd hirtelen elkezdett ne-

vetni: - Látod, már viccelődsz is! Mondtam, hogy sikerülni fog, és

látod, máris túléltünk fél percet.

A poén nem ért annyit sem, hogy az emberek elmosolyodjanak

rajta, de az, hogy Alex értékelte, adott még egy kis lelkierőt.

106

Fizikailag még kitartottam, mert a Mágiának ez a felhasználása

kevésbé igényelt testi erőt, de a koncentrációm kezdett kihagyni, és

ha kényszerítettem magam, hogy ellazuljak, akkor is ki-kiléptem eb-

ből az állapotból.

- Csillagfürt, hunyd be a szemedet!

A hajó újra rángatni kezdett, úgyhogy tettem, amit Alex mondott.

Kicsit azt vártam, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, és elnyel

a hullám, de mégsem: valahogy minden egyszerűbb lett: sokkal tisz-

tábban láttam magam előtt a légfolyósót, és sokkal egyszerűbben

tudtam benne tartani a gépet, de a hullámot is jobban éreztem a há-

tunk mögött. Már nem csak egy több emelet magas víztömeg volt,

hanem meg tudtam volna méterre pontosan adni, hogy mekkora tá-

volságra van tőlünk, és mennyi idő, mire elsodor minket.

Ha felhúzom a hajó orrát, kilépünk a hullám alkotta veszélyzó-

nából, de a biztonságos légfolyósóból is. Már épp meg akartam koc-

káztatni, amikor megpillantottam a határjelző oszlopokat a vízben.

Fél kézzel kikacsoltam a felesleges rendszereket, és adtam még

egy kis energiát a hajtóműveknek. Esküszöm, az egész hajó pana-

szosan nyögött egyet, de mégis gyorsabban repültünk tovább.

Abban a pillanatban, amint áthaladtunk az elektromágneses érzé-

kelők között, kinyitottam a szemem, és felrántottam a gép orrát. Volt

egy tizedmásodpercem, mialatt fel tudtam mérni azoknak az ellen-

séges vadászgépeknek a helyzetét, akik az öbölben kerestek mene-

déket az ítéletidő elől. Utána az óriáshullám szétporladt mögöttünk,

és az a hatalmas vízpermet beterített minket.

Kétségbeesetten felkiáltottam: - Alex, balra kettő, és egy harma-

dik lejjebb!

- Láttam, intézem!

Megint vakon mentem bele egy mozdulatsorba, de most lénye-

gesen bátrabb voltam, mint eddig. A végeredmény magáért beszélt:

az egyiknek eltaroltam a szárnyát, a másik vízbe pottyant, a harma-

dikat Alex lőtte le.

107

- Szóltam a többieknek, hogy készüljenek, és azt mondták, le sem

kell szállnod, elég, ha kinyitod nekik a zsilipkaput és a rámpát.

Visszalassítottam a hajót, és ereszkedni kezdtem a nagy cirkáló

fölé: - Vannak még vadászgépek?

- Igen, kettő, és idetartanak.

A hátsó kamerán figyeltem fél szememmel a beszállást, de köz-

ben több energiát irányítottam a pajzsunkra, mert beértek a támadó-

ink. Lassan a vihar is kezdett csendesedni, ami csak megnehezítette

a menekülésünket.

Különböző manőverek, tervek futottak át a fejemen, amikor Alex

hangja csattant a hangszórókból: - Cassy, mehetünk!

Túl sokat gondolkoztam. Már megint.

Egyszerűen csak átengedtem a szerepet az ösztöneimnek és a

Mágiának. Éreztem, ahogy kezdek egyre jobban kimerülni, elkezd-

tek összemosódni a pillanatok, és a hangok. Annyit tudtam tenni,

hogy mindig a következő mozdulatra, manőverre gondoltam, és el-

hitettem magammal, hogy az lesz az utolsó. Utána már pihenhetek.

Orin ült le a másodpilóta székébe: - May az alsó lövegnél van,

úgy gondolta, ott most hasznosabb.

Bólintva vettem tudomásul, de nem volt erőm hangosan vála-

szolni. A következő pillanatban végre kiértünk a felhők fölé, elhagy-

tuk a légkört, és a galaxis nagysága, a csillagok ragyogása adta meg

az utolsó löketet, hogy kitartsak: - Írd be a koordinátákat, én pedig

nyerek annyi egérutat, hogy be tudjunk lépni a fénysebességbe - ad-

tam ki az instrukciókat.

Az anyahajó úgy fordult, hogy megpróbálja elállni az utunkat, és

továbbra is üldöztek a megmaradt vadászgépek. Nem maradt válasz-

tásom: - Orin, kapcsold ki a mesterséges gravitációnkat, és mindent,

ami nem kell a fénysebességhez: a felszabadult energiát pedig irá-

nyítsd a védőpajzsokba.

- Vagyis elslisszolunk az anyahajó mellett. - Orin azonnal tette,

amire kértem. Ahogy megszűnt a gravitáció, és csak a biztonsági öv

108

tartott székemben, bevillant, hogy nem rögzítettem az íjamat sem-

mihez. Őszintén reméltem, hogy nem kell majd egy újat faragnom

magamnak, ha a kis kalandunk véget ért.

A védőpajzsok megremegtek, ahogy próbáltunk két tűz közül ki-

menekülni, és még az aszteroidákat is kerülgethettem. A műszerfalra

pillantottam, majd utána rögtön Orinra: - Mindjárt elhagyjuk az asz-

teroidaövet, és utána be is léphetünk a fénysebességbe. Beolvastad

már a bolygó kordinátáit?

- Az valójában egy hold, de mindjárt meglesz: 314-1592-

- 6535 - préseltem ki a számsor utolsó néhány számjegyét az ösz-

szeszorított fogaim között. Orin kérdőn nézett rám, de abban a pil-

lanatban, hogy tiszta lett az utunk, meghúztam a kart, és végre fény-

sebességbe léptünk.

- Elmenekültünk… - szinte már hitetlenkedve suttogtam.

Orin fürgén elkezdte visszaállítani az energiaellátását a hajónak,

de közben feltette a kérdést, amitől a leginkább tartottam: - Honnan

tudtad Edelweiss koordinátáit?

Onnan, hogy ez volt az otthonom. De ezt képtelen voltam most

kimondani, és nem azért, mert nem érdemelték meg az igazságot,

hiszen végre képesnek éreztem magam, hogy elmondjam.

Hanem azért, mert már arra sem volt erőm, hogy a szememet

nyitva tartsam. Az utolsó összefüggő gondolatom az volt, hogy va-

jon lesz-e olyan küldetésünk, ami nem azzal végződik, hogy teljesen

kimerítem magamat?

De mire ez az egész így megfogalmazódott bennem, elnyelt a fe-

keteség, és én hálásan fogadtam a pihenést.

109

10. fejezet

Ballada

A hálókamránkban az alsó ágyon ébredtem. Noha az ablak el volt

sötétítve, egy picike éjjeli fény égett az ajtó mellett, ami sejtelmes,

kékes derengésbe burkolta az egész szobát.

Halványan elmosolyodtam Alex figyelmességén, de ebből azon-

nal grimasz lett, amikor felültem, és rá akartam helyezni a súlyomat

a fájós lábamra. Megláttam egy fából készült mankót az ágy mellé

támasztva, de nem nyúltam érte, hanem inkább lebontottam a fáslit

a bokámról, és felrajzoltam a gyógyító rúnát. Elegem lett a színle-

lésből.

Nagyot nyújtózkodtam, és felálltam. Első utam az ablakhoz ve-

zetett, ahol kitapogattam a kis gombot a kereten, amivel a sötétítőt

lehetett szabályozni. Ettől sem lett sokkal világosabb a hálókamrá-

ban, mert kintről csak kevéske fény szűrődött be, de így azonnal

megláttam az asztalon a fegyvereimet. Csak akkor nyugodtam meg

egészen, amikor gondosan leelenőriztem az állapotukat, és biztos

lettem benne, hogy sértetlenek.

Kényszerítettem magam, hogy ne mérjem fel a környezetet, és

egy kicsit még dugjam homokba a fejemet. Tudtam, hogy a nimfák

holdján vagyok, de ezen felül biztosra vettem azt is, hogy a városban

keresett az Égisz egy megfelelően nagy főúri kúriát. Nem akartam

még tudni, hogy melyik barátom családjának a házát foglalták el.

Ahogy elfordultam az ablaktól, azonnal találkozott a tekintetem

a tükörképemmel, és megborzongtam, annyira szörnyen néztem ki.

A pólóm nem csak gyűrött volt, de borzalmas szagot is árasztott ma-

gából, úgyhogy azt vettem le először. A top, amit alatta viseltem, a

Gárda egyenruhájához tartozott, ezért jó minőségű anyagból készí-

tették, Mágia felhasználásával. Légáteresztő volt, öntisztító, és még

110

támadáseltérítő rúnát is rajzoltak rá: amíg csak egy morzsányi Má-

giám is maradt, ez megakadályozta, hogy egy lövés pontosan talál-

jon el, vagy súlyosan sebesítsen meg. Mindentől nem védhetett meg,

de a harctéren így is nagyon hasznos segítség volt.

Kicsit hezitáltam, aztán mégis rávettem egy másik túlméretes pó-

lót. Attól, hogy eldöntöttem, felfedem egy nagy titkomat a társaim-

nak, nem akartam világgá kiabálni, hogy nimfa vagyok.

A hajammal már jóval több problémám volt: lassan már két napja

ugyanabban a kontyban volt, és nemsokára egy hajmosás sem ártott

volna neki, de most feltétlenül ki kellett fésülnöm.

Úgy negyedóra volt, mire sikerült teljesen kibontanom, és újabb

tíz perc telt el, mire a gubancokat is eltüntettem belőle. Még így is

kicsit kócosnak tűnt a rengeteg hullám miatt, és bár sokat bosszan-

kodtam a hajam miatt, hogy megnehezítette a rejtőzködésemet, ne-

kem is el kellett ismernem, egész szép lehettem volna, ha kiengedve

hagyom.

Bűnnek tűnt, hogy újra fonni kezdtem a tincseket, de nemsokára

újra ugyanaz az átlagos, kontyos lány lettem: a túlélés szempontjá-

ból a szépség sohasem szempont.

A fegyvereim nélkül egyáltalán nem éreztem magam biztonság-

ban, de végül inkább csak a kést csatoltam a combomra. A konyhá-

ban még felkaptam egy almát, és azt rágcsálva indultam el megke-

resni a többieket.

A rámpa már le volt engedve, úgyhogy egyszerűen lesétáltam a

hajóról. Felkészületlenül ért a félhomály, mert itt régen minden ház-

ban világító kövek ontották magukból a fényt. Ostobaság volt, hogy

ugyanezt vártam volna most is, hiszen évek óta nem járt itt sem

nimfa, sem pedig egy tudatos Mágiahasználó, hogy az erejükkel fel-

töltsék őket.

A Mágiám már ösztönösen megérintette volna a köveket, és meg-

szokásból majdnem engedtem is neki, de aztán átkozni kezdtem ma-

gam az óvatlanságomért: furcsa lenne, ha a kövek hirtelen izzani

111

kezdenének, amikor elsétálok mellettük. Az eszem mondta, hogy itt

elengedhetném magamat, de képtelen voltam rá: a nimfák is bizton-

ságban hitték magukat, és mi lett a vége…

Az árnyak között gyorsan felmértem, hogy egy nagyobb terem-

ben vagyok, ahol valószínűleg legalább féltucat űrhajó elfért volna,

de a miénken és az ellátmányos ládákon kívül már csak kettő állt itt.

Erősen gyanítottam, hogy ezeket csak hosszas javítgatás és rábeszé-

lés után lehetne repülésre bírni, ezért érdekelni kezdett, mi az itteni

kis közösség vészhelyzeti terve, ha esetleg megtámadnák őket. Va-

jon máshol rejtették el az űrhajóikat? Vagy inkább mindent egy lapra

tettek fel?

A következő pillanatban mozgást vettem észre a szemem sarká-

ból, és a bennem évek alatt összegyűlt feszültség miatt azonnal a

kezembe kaptam a késemet.

- Barát vagyok! - jött a halk női hang a ládák felől.

Összevontam a szemöldököm, mert az alak, ami közeledett hoz-

zám, csak az egyik kezét emelte látható helyre, hogy ártatlanságát

jelezze, a másikat viszont nagyon furcsán tartotta, és egy kis csoma-

got szorított magához. A Mágiámmal óvatosan felé tapogatództam,

és csak akkor engedtem le késemet, amikor megéreztem, hogy egy

kisgyermeket tart a karjaiban.

A nő lassan beért a teremben függő egyetlen gázlámpa fénykö-

rébe, és kedvesen rám mosolygott: - A nevem Fiona. Te pedig bizo-

nyára Cassy, igaz?

- Igen. - kíváncsian az alvó kisbabára pillantottam: - Ő lesz az

egyik Legenda?

A nő megrázta a fejét, és elmosolyodott. - Nem, a nagyobbik fiam

az. Én maradtam itt, hogyha felébredtél, elkísérjelek hozzájuk, és ne

bolyongj egyedül a sötétben.

Nem kételkedtem, hogy önként vállalkozott erre a feladatra, rá-

adásul mindenfajta hátsószándék nélkül: Mágia nélkül is érzékel-

tem, ahogy hullámokban árad belőle szeretet. Nemcsak a gyermekei

112

felé, hanem még engem, egy vadidegent is megölelt volna, ha azzal

nem ébresztette volna fel a kisbabáját. Az egész lénye békés volt, és

ezt nagyon irigyeltem tőle.

Elindultunk a homályos folyósón, ahová csak egy-egy gázlámpa

volt kifüggesztve világításnak. Az árnyak között keresgettem a jele-

ket, hogy ismerhetem-e ezt a házat, de feladtam, amikor percek tel-

tek el, és semmit nem találtam.

- Mondd kérlek, Fiona, hol vagyunk? - kérdeztem suttogva, hogy

ne ébresszem fel a kisbabát.

- Egy főúri kastélyban. Szentségtörésnek éreztük, hogy a palo-

tába költözzünk be, de egy olyan helyet kellett találnunk, ahol vész-

helyzet esetére vannak titkos folyósók.

Szóval hála az Ősieknek, csak van valami menekülési protokoll-

juk. Már majdnem megkérdeztem, hogy ezeket a rejtekutakat hon-

nan ismerik, de aztán bevillant Feyrus és May kommunikációs kap-

csolata, ami aztán válasz is volt kérdésemre.

A kíváncsiságom viszont nem csökkent, ezért folytattam a fag-

gatózást: - Hányan éltek itt?

- 8 gyermek van itt, akik majd Legendákká válnak, de összesen

43-an vagyunk.

- Ez elég sok ember ahhoz, hogy gondot okozzon az élelmezésük.

- Vannak vadászaink, van konyhakertünk, és ti segítetek nekünk

az olyan alapanyagok beszerzésével, amiket nem tudunk mi magunk

előállítani.

Nemsokára a folyósó egy kisebb terembe torkollott, nekem pedig

a földbe gyökerezett a lábam, és némán bámultam a többszáz éves

tölgyfát. Annyi lehetséges ház közül választhattak volna, és pont

emellett döntöttek.

- Gyere, mássz föl mellém, Sziporka!

- Nem! - hirtelen még magasabbnak tűnt a fa.

Opál fogást váltott az ágon, és felém nyújtotta a kezét, bár nyil-

ván nem érhettem el. Talán csak Apa tudta volna levenni.

113

Anyu megcsikizte a copfom végével a fülemet. - Legyél bátor, Kis-

csillag! Hiszen, ha ilyen ügyesen tudsz táncolni, akkor nem egy fa

fog az utadba állni!

Mély levegőt vettem, majd felmásztam a padra, ami a fa alá volt

állítva, és nyújtózni kezdtem, hogy elérjem az alsó ágat.

Fiona észrevette, hogy mit nézek: - Szép nagy fa, igaz? Legalább

négyszáz éves lehet. El nem tudod képzelni, mennyire szeretnek fel-

mászni rá a gyerekek.

Nagy nehezen kinyögtem valami helyeslés-féle választ, de köz-

ben körbe futtattam a tekintetem az ismerős sarkokon: nem volt tető

a fejünk fölött, úgyhogy az aula inkább volt udvar vagy átrium, de

itt mégis egy konkrét helyiség volt. A nimfák nagyon szerették a

természetet, és ezért inkább körbeépítették az öreg fát, mint hogy

kivágják egy épület kedvéért.

Körbe hordoztam a tekintetem a lehetséges útirányokon: a két

lépcsősoron tőlünk jobbra, amik az emeletre vezettek, a kijáraton,

tőlünk barra, és a másik két folyósóra: az egyik velünk szemben volt,

a másik a két lépcső között.

- Merre megyünk?

A nő határozottan elindult a jobboldali folyósó felé: - Van itt egy

szép kert. Az lett a kis falucskánk gyülekezőhelye, ha épp ünnepel-

nivalónk van. Márpedig az bőven akad, hiszen az Égisz új taggal

bővült, és megmentettetek még egy családot…

Próbáltam óvatosan fogalmazni: - És az nem zavar titeket, hogy

itt régen nimfák laktak?

- Szerintünk örülnének, hogy itt menedékre leltünk. A galaxisban

elterjedt a hír, hogy ezt a helyet átok sújtja, ezért senki nem jön ide,

még a Császárnő sem… Mi pedig igyekeztünk a legkevésbé lakott

szobákba beköltözni, és az ott talált személyes tárgyakat gondosan

elcsomagoltuk.

Teljesen megértettem őket, de ez nem tette sokkal könnyebbé a

helyzet elfogadását.

114

Távolról gyermekzsivaj ütötte meg a fülünket, ezért Fiona meg-

állt: - Én megyek, befektetem a kis hercegemet az ágyába. Odata-

lálsz egyedül? Csak követsd a füledet.

- Az menni fog. - tovább indultam a folyósón, és pont akkor ér-

tem ki a kertbe, amikor gitárakkordok ütötték meg a fülemet. Nem

akartam megzavarni a mulatozást, ezért a bokrok között indultam a

tábortűz fénye felé. Ahogy közeledtem, már meg tudtam különböz-

tetni az arcokat, és felismertem Alexet, akit egy csomó kisgyerek

figyelt mély áhítattal.

Elkezdtem figyelni az akkordokra, és már azelőtt felismertem a

balladát, mielőtt Alex elkezdett volna énekelni: Opállal ez volt a

kedvencünk, és gyakran dúdolgattuk egymásnak.

Kalózok repültek a kicsiny falu felé,

Hogy ellopják a szegény emberek élelmét.

Már nem ez volt az első eset,

Hogy útjuk erre a bolygóra vezetett,

Ezért nem számítottak ellentámadásra,

Vagy bármilyen más ellenállásra.

Leszállt az űrhajó, kinyílt az ajtaja,

És kirontott a kalózók apraja-nagyja.

A sor végén vonult ki a kapitány,

És szemében csillogott a kapzsiság.

Azonnal fel is hangzott a gonosz parancsa:

„Aki nem jön ki a térre, eladjuk rabszolgának!”

Egy öregasszony volt a falu vezetője,

Hajlott háta utalt a megélt esztendőkre.

„Nagy hibát követhetsz el kapitányom,

Ha nem hagyod el most rögtön a határom.”

Gonosz kacaj hasított a levegőbe:

„Akadályozz hát meg minket, Néne!

Emberek, tovább, előre!”

115

Alexnek nem csak szép hangja volt, hanem kiváló előadó is volt

egyben. Minden szereplőt máshogy szólaltatott meg: a hangját és az

énekét is megváltoztatta. Nem csak a gyerekek, de én is lenyűgözve

figyeltem.

A mohó kalózok rögtön ellepték a házakat,

És átnéztek minden tárgyat a szobákban.

Hirtelen a térre az egyik rabló kiáltása szállt:

„Főnök, találtam odabent egy lányt!”

„Hozd ki a többi közé a kupacba!”

Így szólt a kapitány újabb parancsa.

Teltek a percek, felállt egy aranyhajú kamasz.

„Fogadja minden tiszteletem, Uram,

De én már jól ismerem a húgomat:

Ön menjen be érte, vagy nem jön ki onnan.”

„Hogy engem egy kamaszlány ugráltasson?

Nosza kalóz, fogd meg a fáklyát,

Égjen máris a favágóház!”

A szalmatető gyorsan tüzet fogott,

De a lány hangja máris az űrhajó felől hallatszott:

„Évek óta fosztogatjátok ezt a falut,

Leromboltátok a városkaput,

Elloptátok a téli élelmüket,

És a kevés összespórolt pénzüket!”

Minden kalóz a lány felé indult,

Aki már lándzsával a kezében várt rájuk:

„Nocsak fiúk! Talán táncolni szeretnétek?”

És az ütésétől az első kalóz ájultan esett a földre.

A többiek vad üvöltéssel vetődtek a lány felé,

De ő nevetve kicselezte a kalózokat,

És csalta egyre messzebb őket.

116

A többiek még feszülten figyeltek, de engem az utolsó sorok rím-

hiánya kizökkentett: reménykedtem benne, hogy Alex csak másik

változatban ismeri a történetet, vagy pedig, ha el is rontotta a szöve-

get, akkor legalább végig tudja énekelni a balladát.

Aztán amikor nem a következő versszakot kezdte el, hanem ket-

tőt kihagyott, már azért szorítottam, hogy legalább a történetet tudja

egészbe lezárni.

A kapitány elkövette azt a súlyos hibát,

Hogy nem figyelt eléggé a falusiakra már.

Az aranyhajú fiú fürgén elhajította dobókését,

És kiverte a kapitány kezéből a fegyverét.

„Emberek, ha mi most elzavarjuk őket,

A kalózok később úgyis visszajönnek!

Tényleg egyszerűbb fejet hajtani,

Mint kiállni magatokért, és harcolni!

De ennek most már itt a vége:

Keljetek végre a földről fel,

És harcoljatok mellettünk,

A Legendák oldalán!”

Minden tiszteletem Alexé volt, hogy így tudott rögtönözni, de

láttam a szemén, hogy nem akart csalódást okozni a gyerekeknek, és

itt akarja befejezni a történetet.

Már az utolsó akkordokat játszotta a gitáron, amikor egy hirtelen

ötlettől vezérelve én folytattam az éneklést:

Az embereknek nem kellett több bíztatás,

Azonnal a földre döntötték a kapitányt.

Megkötözték, elvették a pisztolyát,

És máris indultak a többi rabló után.

Mielőtt a kalózok észbe kaptak volna,

Sorra ők is a kapitányuk sorsára jutottak.

117

Alex gyorsan kapcsolt, és elkezdett engem kísérni. A gyerekek-

nek semmi nem tűnt fel, azt hitték ez is az előadás része, és felváltva

figyeltek minket, ezért a folytatást már mosolyogva énekeltem.

Amikor lecsillapodtak a kedélyek,

A falu vezetője odament a testvérekhez:

„Hogyan tudjuk megköszönni nektek,

Hogy megmentettetek bennünket?”

Az aranyhajú fiú csak a felét rázta:

„Ti vívtátok meg a saját harcotokat,

Mi nem is segítettünk olyan sokat!”

Az ezüstszemű lány felállt egy padra,

És határozottan ránézett a falu lakosaira.

„Jegyezzétek meg, amit most mondok:

Annak, hogy a gonoszság így elszaporodott,

A legfőbb oka a jó emberek tétlensége volt.

Nem kell fejest ugrani a veszélybe,

Ne vakmerőek, csak bátrak legyetek!”

Az idős nő halkan kérte a testvéreket:

„Legalább áruljátok el nekünk a neveteket!”

Az aranyhajú fiú a testvérét magához ölelte,

Majd mosolyogva válaszolt a kérdésre:

„Ő a húgom Feyre, engem pedig Marcusnak hívnak.

Mi vagyunk a Legendák 2 legújabb tagja.”

Ma is ott áll a pici falu a galaxis szélén,

De lakói közül már egy sem annyira félénk.

Megtanulták megvédeni magukat,

És minden évben, mikor elvetik a magokat,

Egy nagy táncmulatságot tartanak.

Így tartják az emlékezetükben örökké,

Hogy mit tanított nekik Marcus és Feyre.

118

Amint elhaltak az utolsó akkordok, a gyerekek abban a pillanat-

ban tapsolni kezdtek. Én egy kicsit félve néztem Alexre, nem tud-

tam, hogyan fog reagálni ahhoz, hogy elvettem előle a rivaldafényt.

De a tekintetében azonban nem láttam mást, csak hálát és boldogsá-

got, úgyhogy azonnal megkönnyebbültem: végre igazán otthon érez-

tem magam, de nem az éltetett, hogy az előbb mindenki engem né-

zett, hanem hogy a része voltam valaminek szépnek, valami jónak.

Valaki hátulról óvatosan megtaszított, így odabotladoztam a gye-

rekek között Alex mellé, aki átkarolta a vállamat: - Gyerekek, ő itt a

csapatunk legújabb tagja: Cassy. Neki köszönhetjük, hogy Lindá-

ékat el tudtuk menekíteni Kazahjnáról.

Újra kirobbant a taps, de most sokkal hangosabban. Teljesen is-

meretlen emberek jöttek oda hozzám hálálkodni, gratulálni, és be-

mutatkozni. Fél órába került, mire el tudtam szabadulni, és eltűnhet-

tem a kertben az árnyékok között. Egyszerre egy kicsit sok volt ez

így még nekem.

A fűzfa alá ültem le, oda, ahol régen Anya is szeretett pihenni és

gondolkozni. Még idehallatszott a gyerekek nevetése, és vacsorának

is erre szállt az illata, de nem bírtam enni. Jó volt végre ülni egy

kicsit, és nem aggódni a jövő miatt.

Néhány perc múlva már éppen fel akartam állni, hogy megkeres-

sem Alexet, mert neki akartam először felfedni a titkaimat, amikor

ő talált rám. Leült mellém a földre, és odaadott nekem egy tányér

pörköltet egy szelet kenyérrel: - A te tiszteletedre főzték, hogy ki-

hoztál minket abból a tűzharcból. Sok életet megmentettél vele, köz-

tük az enyémet is, ezért szeretnék bocsánatot kérni tőled: volt né-

hány pillanat, amikor kételkedtem benned, és azt hittem, cserben ha-

gyod a többieket.

Megráztam a fejemet. - Tényleg nincs semmi gond, megértelek:

nem tudhattad, hogyan fogok ilyen helyzetben reagálni.

- Valójában biztos vagyok benne, hogy valahogy mégis tudtam,

különben nem engedtem volna, hogy te repülj May hajójával. Csak

119

azt akartam, hogy tudd, szerintem is teljes értékű tagja vagy a csa-

patunknak, és bízom benned.

Éreztem, hogy eljött az időm, ezért fel akartam állni: - Mutatnom

kell neked valamit…

Alex visszahúzott a kezével: - Élet-halál kérdése?

Értetlenkedve ráztam a fejem: - Nem.

- Akkor megtennéd, hogy megeszed előtte a pörköltöt? Ők tény-

leg sokat fáradoztak vele, neked pedig tényleg szükséged van gyü-

mölcsöknél táplálóbb ennivalóra is.

Igaza volt, úgyhogy elkezdtem kanalazni, majd az első falat után

felsóhajtottam, annyira jól esett: - Mindenképp meg kell majd kö-

szönnöm nekik, annyira fennséges lett.

Alex halkan, de jóízűen felnevetett: - Imádom, mennyire válasz-

tékosan tudsz fogalmazni néha.

- Talán zavar?

- Dehogy is! Csak ez is mutatja, mennyire különleges vagy.

A bókjától elpirultam, de a sötétben szerencsére nem lehetett

látni. Ezután kellemes csend telepedett ránk amíg ettem, és amit az-

tán egy olyan mondattal tört meg, amitől majdnem félrenyeltem

meglepetésemben: - Végre kitaláltam a becenevedet: Tündérfény.

Értetlenkedve bámultam rá: - Hogy mi?

- Tündérfény. Ahogy énekeltél, olyan voltál, mint egy tündér, és

nem csak én éreztem, hogy ragyogsz, hanem mindenki más is. Ezért

nem tudták a gyerekek levenni rólad a szemedet: gyönyörű vagy és

különleges.

A félhomályban is le tudta Alex olvasni a döbbenetet az arcom-

ról: - Te tényleg gyönyörűnek tartasz engem?

- Nem csak külsőleg: szép arcod és bőröd van, fényes a hajad, de

a szíved is tiszta. És ez a legkülönlegesebb benned.

Letettem az üres tálat, felálltam, és Alex felé nyújtottam a keze-

met: - Kérlek, gyere velem. Most már tényleg meg szeretnék mutatni

valamit neked.

120

Azt vártam, hogy elengedi a kezemet, miután felállt, de nem ez

történt. Meglepődtem, mennyire jól esett kézenfogva sétálni vele a

sötétben.

- Örülök, hogy jobban van a lábad, bár Orin egy kicsit biztosan

szomorú lesz, hogy nem használtad a mankót, amit készített neked.

Óvatosan Alexre mosolyogtam: - Majd megköszönöm neki.

- Elárulod, hova megyünk?

Megráztam a fejemet, majd határozottan elindultam az egyik fo-

lyósón. Alex, ha furcsállta is egy kicsit, hogy a ház egy nem kivilá-

gított részébe vezetem, nem szólt semmit, csak leakasztotta az utolsó

gázlámpát, és a halványan pislákoló fénnyel mentünk tovább.

Amikor odaértünk a nagy, kétszárnyú ajtóhoz, segített kinyitni is,

de közben már a fejét rázta: - Nem használjuk semmire a könyvtárat,

mert nincsenek benne a könyvek. Hiába kutattuk át az egész várost,

a könyveket és a fegyvereket valaki már régen elvitte innen.

Erre igazából számítottam is. - Biztos vagyok benne, hogy a Csá-

szárnő tette: megpróbál mindent megsemmisíteni, aminek köze van

a Mágiához.

Kivettem a lámpást Alex kezéből, és a fejem fölé tartva próbál-

tam felmérni, hogy is néz ki most a hajdan vidám, kellemes hangu-

latú szoba. Az ülőbútorokat elvitték, a könyvespolcok üresen ásítoz-

tak, mindenhol vastagon állt a por, viszont valaki letakarta a zongo-

rát, hogy ne károsodjon meg.

- Miért nem vettétek használatba ezt a szobát?

Alex megrázta a fejét: - Megszavaztuk, hogy nem alakítjuk át, és

könyvek nélkül nem sok hasznát vennénk.

Némán a sarokban álló zongorára pillantottam, aztán a középső,

üres térre, ahonnan kivitték az asztalokat és székeket. Tudtam, hogy

táncolni vagy harcolni is ideális lenne ez a hely, de most nem álltam

le vitatkozni. Majd később megmutatom.

Az ajtóval szembeni falhoz indultam, ahol a két nagy ablak kö-

zött egy lepellel betakart festmény lógott. Óvatosan megérintettem

121

a fekete drapériát: a képet még Apa takarta le, nem sokkal Anyu el-

tűnése után. Soha többet nem vette le róla, de mindig vigyázott rá,

hogy az anyag tiszta maradjon.

Most vastag rétegben állt rajta a por.

Alex félreértette a hallgatásom: - A család, aki itt élt, elveszített

valakit. Nem akartuk megzavarni a nyugalmukat, hogy megnézzük

a képet, ami alatta van.

Ez szép dolog volt tőlük, és nagyon hálás voltam érte.

Nagy levegőt vettem, és jó erősen megragadtam az anyagot mind

a két kezemmel: - Vegyél mély levegőt, és csukd be egy kicsit a sze-

medet, nehogy belemenjen a por!

- Cassy, ez nem hiszem, hogy… - Lerántottam a leplet.

Alex szava néhány köhögésbe fulladt, majd kiegyenesedett, és

értetlenül nézett rám. Csodálkoztam, hogy nem jött rá azonnal az

összefüggésre, de ahogy újra a képre pillantottam, megállapítottam,

hogy a gázlámpa nem adott elég fényt, és nem látszott elég részlete-

sen a képen lévő négytagú család.

A festmény alá léptem középre, Alex felé fordultam, és a Mági-

ámmal megérintettem a falon lévő köveket. Másodpercek alatt, las-

san egyre határozottabban kezdtek fényleni, és nagyjából ennyi idő

kellett Alexnek is, amíg összerakta a képet.

Először alaposan tanulmányozta a két ölelkező felnőttet a fest-

ményen, majd a két nevető gyerekre esett a pillantása. Alex szeme

rám villant, majd újra a képre: először a kislány szürke, viharos ég

színű szemére, majd a hosszú, hullámos fekete tincseire és az ezüs-

tös hajvégekre, végül a tetoválásra a csuklója belső oldalán.

- Szóval ezért volt mindig kontyban a hajad, és valójában nem is

hegeket rejtegetsz a karodon…

- Nem, ezek tetoválások. Akarod, hogy…

Alex felemelte a kezét, és ezzel megakasztotta a szavaimat. Vár-

tam, hogy mondani fog valamit, de egyre hosszabbra nyúlt közöt-

tünk a csönd. És ez rosszabb volt, mintha kiabált volna.

122

Nem bírtam tovább, én törtem meg a hallgatás: - Kérlek, mondj

már valamit!

Alex hosszasan a szemembe nézett, majd szinte kihívóan tette fel

a kérdést: - Mi az igazi neved?

Csak ezt az egyet ne… Egy pillanat alatt ezer emlék villant be a

régi életemből, és mégis az a kép maradt előttem, ahogy lassan el-

halványul Opál szemében a fény.

Lefutott egy könnycsepp az arcomon, és megtörtem a szemkon-

taktust: - Kérdezz bármi mást.

- Nincs több kérdésem… - Alex lassan megcsóválta a fejét: - Ér-

dekel, miért nem értek oda az enyéim segíteni a nimfáknak? Mert

először azt hittük, hogy az egész segítségkérés egy nagy átverés, és

egy számunkra érthetetlen terv része. Nem bíztunk bennetek, mert

tudtuk, hogy a Mágia segítségével bárkinek kiadhatjátok magatokat:

megváltaztathatjátok a kinézeteteket, és a rúnák segítségével még

olyan tulajdonságokat is nyerhettek ideiglenesen magatoknak, amik-

nek nem, vagy csak kis mértékben vagytok tulajdonosai.

- A Mágia nem pont így működik, de az igaz, hogy…

- Na látod. Ebből állnak a nimfák: kívül díszes csomagolás, de

belül nincsen semmi… Elhitetted velem, elhitetted velünk, hogy ki-

tartó, hűséges és bátor ember vagy, de mondd: valójában hány rúnát

kellett ehhez magadra rajzolnod?

Nem hittem volna, hogy szavak is képesek arra, hogy így fájja-

nak. - Egyet sem…

Megvetően fújt egyet: - Azt várod, hogy ezt el is higgyem? Te

magad mondtad, hogy ott voltál a népeddel azon a végzetes napon,

és sem akkor, sem utána nem harcoltál értük.

Tévedtem: a szavai tudnak ennél is jobban fájni.

- Fogalmad sincs, hogy mi történt velem aznap…

- Te pedig nem mondod el…

Várt néhány pillanatot, de nem válaszoltam neki. Végig az járt a

fejemben, hogy nem is tévedett Alex olyan nagyot: tényleg gyenge

123

és gyáva vagyok. Mindenkit cserben hagytam, és ezen nem tudok

változtatni.

Néma csöndben, szinte teljesen dermedt állapotban néztem vé-

gig, ahogy Alex lassan megfordult, és minden további szó nélkül

kisétált a könyvtárból.

Én pedig összeomlottam.

124

11. fejezet

Fabula

Az éjszakát a könyvtárszobában töltöttem.

Alex valószínűleg mindenről beszámolt a többieknek, mert senki

sem keresett. Ennek valahol örültem, de közben féltem is a reggeltől:

féltem, hogy mit fognak gondolni rólam a barátaim. May eddig mel-

lettem állt, de ha meghallgatja Alex véleményét, ez megváltozhat,

Orin pedig eddig csak semlegesen viszonyult hozzám.

Megpróbáltam egy kényelmesebb pozíciót találni a fal mellett, és

majdnem felnevettem: pont most jöttem rá, hogy már a barátaim vol-

tak, amikor elveszítettem őket.

Valahogy elszundíthattam, mert éjszaka rémálmaim voltak: Alex

vádjait hallottam a fejemben, és fájt az igazságtartalmuk. Persze,

megpróbáltam megküzdeni Hérával, de miután nem sikerült legyőz-

nöm, gyáván elbújtam, és a sebeimet nyalogattam.

A tehetetlenségtől könnyek szöktek a szemembe, és hagytam,

hogy Opál eltolja a kezem a mellkasáról, a sokadik gyógyító rúna

pedig hatástalanul oszlott szét a bőrén.

- Nem értem… Miért nem működik? Mit rontok el?

Opál szavait szabálytalan időközönként köhögések, zihálások

szakították meg: - Ne büntesd magad, nem a te hibád! Héra tőre

megfosztott a Mágiámtól: ezek szerint akkor a rúnák sem fejthetik ki

az erejüket…

- De ha nem segítek, akkor meg fogsz… - nem tudtam befejezni a

mondatot, csak újra a mellkasához érintettem az ujjamat, és meg-

próbáltam volna felrajzolni a következő jelet, de Opál meglepően

erős szorítása akadályozott meg a tervemben. Dühösen a szemébe

néztem, és szabályosan megdermedtem, amint megláttam benne a

beletörődést. Tudta, hogy meg fog halni, és egyszerűen feladta.

125

Azonnal kirántottam a markából a kezem, és hitetlenkedve me-

redtem Opálra: - Hogy tehetted? Hogy adhatod fel?

- Kettőnk közül mindig is te voltál a harcos… Te mindig küzdöt-

tél, én pedig csak sodródtam az eseményekkel.

Kétségbeesetten ráztam a fejem: - Ez nem igaz!

- De igen: nekem minden könnyen jött, neked viszont mindenért

küzdened kellett, és ezért lettél sokkal erősebb, mint én.

Opál teste megremegett. Láttam, hogy fájdalmai vannak, a ked-

vemért mégis lassan elmosolyodott. Egy pillanatra megláttam benne

azt a fiút, akit ismertem, és elhittem, hogy valahol máshol vagyunk.

Egy pillanatra elhittem, hogy ez csak egy rossz álom, hiszen nem is

lehet más…

Opál felemelte remegő kezét, és az arcomra fektette: - Énekelj

nekem valamit, Sziporka!

Odaszorítottam a kezéhez az enyémet, és amennyire csak tudtam,

belesimultam az érintésébe. A hangom el-elcsuklott, ahogy teljesí-

tettem a kérését és elkezdtem a kedvenc balladánkat énekelni neki.

Láttam, ahogy Opál mellkasa egyre ritkábban, és egyre kisebbe-

ket emelkedett. Hiába ömlöttek könnyek a szememből, én folytattam

tovább az éneklést, mert tartoztam neki ennyivel.

Az utolsó versszaknál megrándult a keze. Közel hajoltam hozzá,

és pont ki tudtam venni az utolsó szavait: - Sziporka, Te vagy a fény

a Galaxisban. Sose add fel, mert te vagy a remény és a jövő!

Hangosan felzokogtam, ahogy eltűnt a melegség a szeméből, és

elernyedt a keze.

Opál nincs többé.

Héra elvette tőlem.

Hirtelen, minden átmenet nélkül elfogytak a könnyeim: egysze-

rűen nem voltam képes több érzelemre. Megfagytam.

Nem tudom, meddig ültem mellette dermedten, amikor valaki fel-

állított mellőle. Hitetlenkedve néztem Apára: az elmúlt pár évben

nem is nagyon találkoztunk, erre most idejött, és átölelt.

126

- Odaadom az űrhajómat, Kiscsillag: ez a leggyorsabb gép az

egész holdon. Egyedül te vagy rá képes, hogy bosszút állj azért a

rengeteg szörnyűségért, amit Héra követett el a családunk és a né-

pünk ellen!

Ha erős lettem volna, azt mondom, hogy egy nimfa tiszteli az éle-

tet, és nem hisz a bosszúban. De ehelyett elvettem a kulcsot.

- Ne várjatok meg a halotti máglyával. Az én búcsúztatásom az

lesz, ha lángba borítom Héra kastélyát!

Nem jó dühből cselekedni.

A bosszúállás azért veszélyes, mert az ember nem tud higgadtan

gondolkozni, és rossz döntéseket hoz. És én is ott rontottam el, pedig

Opál nem azt akarta, hogy megölessem magam: azt akarta, hogy én

legyek a jövő, hogy tanítsam a Legendákat.

A hajnali nap első sugaraival együtt keltem fel, és elindultam az

űrhajóba, mert volt egy olyan érzésem, hogy a nappalijában találom

meg a többieket. Igazam is lett, és szinte összeroskadtam a három

szempár súlya alatt: May és Orin várakozóan néztek rám, és Alex is

inkább volt meglepett, mint dühös, hiszen vissza mertem jönni hoz-

zájuk, ami nem egyezett az ő tegnapi rólam alkotott véleményével.

Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy mit kell mondanom: - Na-

gyon sajnálom!

May felkelt, és hosszan átölelt. - Isten hozott újra a csapatunkban,

Drágám! Nincs miért bocsánatot kérned!

Alex után néztem, aki ebben a pillanatban tűnt el a szobájában,

és letörten kérdeztem: - Tényleg nincs?

May a csukott ajtóra nézett, majd megvonta a vállát: - Majd meg-

békél egy kis idő múlva…

De a hangján még én is hallottam, hogy nem biztos ebben.

A hosszúra nyúlt csendet Orin törte meg: - Jó, hogy jöttél, Cassy,

mert most tervezgettük, mit fogunk a következő napokban csinálni.

Vonakodva leültem az asztalhoz, és elkezdtem egy szendvicset

csinálni: - Mire jutottatok?

127

- Amíg nem kapunk újabb fülest szállítmányokról, itt maradunk:

lesz egy kis időnk pihenni, és átellenőrizni a hajót. Esetleg tudunk

egy kicsit foglalkozni a gyerekekel, hiszen most már lenne, aki ta-

nítsa őket a Mágia használatára.

Orin szavaiból kihallottam, hogy hagytak nekem választási lehe-

tőséget, ezért egy kis hezitálás után rábólintottam: - A nimfák taní-

tásai nem egyeznek meg teljes mértékben a Legendákéval, de meg-

teszem, amit tudok.

- És hogy tervezed? Itt maradsz, és csak a gyerekeket szeretnéd

tanítani, vagy ha újra el kell mennünk, velünk jössz?

Ezen a válaszon már nem kellett gondolkodnom: - Szeretnék az

Égisz igazi része lenni, nem csak elbújni egy félreeső bolygón. Majd

először olyan dolgokat tanítok a gyerekeknek, amiket nélkülem is

tudnak gyakorolni, a többit meg később meglátjuk.

May és Orin szeme összevillant, és Mágia nélkül is azonnal tud-

tam, mire gondolnak: velük kevésbé vagyok biztonságban, és a tu-

dásom miatt nem engedhetik meg, hogy elveszítsenek. De ha végleg

itt maradok, akkor a gyerekek szemében elveszik a tanításom lé-

nyege, miszerint az ártatlanokat a mi feladatunk megvédeni.

Megpróbáltam könnyíteni a döntésükön: - Nem akarom felfedni

a nagyvilágnak, hogy nimfa vagyok, vagyis az itteni embereken és

rajtatok kívül senki nem tudná, ezért nem lenne extra céltábla a há-

tamon… Ráadásul én főként íjász vagyok, vagyis nem kell harc sű-

rűjében lennem, és megígérem, hogy óvatos leszek.

Nem tudtam átverni őket, hiszen még rengeteg veszély fenyeget-

het, például felrobbanhat az űrhajó, vagy egy kósza lövedék is elta-

lálhat, de ez ugyanannyi eséllyel a többiekkel is megtörténhet.

Orin bólintott: - Rendben, de most meg kell cserébe ígérned va-

lamit: ha mi bent ragadnánk valahol, de neked esélyed nyílna elme-

nekülni, akkor nem minket próbálsz megmenteni, hanem visszajössz

ide, és a gyerekekkel maradsz.

- Soha többet, senkit nem hagyok cserben, akin tudnék segíteni!

128

May megcsóválta a fejét: - Hát, legalább nem hazudtál…

Vártam, hogy lesz-e még ellenvetésük, de elfogadták a döntésem,

és a saját reggelijük felé fordították a figyelmüket. Én is beleharap-

tam a szendvicsembe, pont, amikor Alex kilépett a szobájának ajta-

ján, végigmért minket, majd elviharzott mellettük. Mire felálltam, ő

már a létrán is lemászott, és a hátsó zsilipen elhagyta az űrhajót.

- Ne menj most utána, hagyj neki időt, Kedves…

Tudtam, hogy igaza van Maynek, mégsem ültem vissza, mert az

előbbi nyugodt hangulat eltűnt a szobából. - Nem vagyok már éhes,

elment az étvágyam. Inkább megyek, és megtartom a gyerekeknek

az első óránkat.

May kivett a zsebéből egy csuklóra erősíthető kommunikátort, és

felém nyújtotta: - Mindenkinek van egy ilyenje, így tudunk beszélni

egymással, ha 50 km-en belül vagyunk a hajóval. Az alkarvédőddel

együtt sajnos nem tudod viselni, de most jó lesz: csak szólj nyugod-

tan, ha valami segítségre lenne szükséged.

- Köszönöm. - praktikus szerkezet volt: jól illeszkedett a csuk-

lómra, viszonylag kényelmes és meglepően könnyű volt. - Kitalá-

lom: ez is a Császárnő készletei között volt?

- Most mit mondhatnánk… Őrizetlenül elöl hagyta…

May újfent elérte, hogy kicsit jobb kedvem legyen, úgyhogy már

egy halovány mosollyal csomagoltam el a szendvicsem, és elindul-

tam a könyvtár felé. Volt néhány ötletem, hogy miket fogok mutatni

nekik, de minden azon múlt, hogy az első leckém mennyire lesz si-

keres: vajon hányan fogják megérezni, hogy Mágiával hívom őket a

könyvtárba?

Nagyon kellett koncentrálnom, hogy nagy erősségű, de kis távol-

ságig terjedő mágikus jelet küldjek, mert ha elméretezem, legrosz-

szabb esetben akár egy idegen Mágus is megérezheti, és akkor fel-

fedem a rejtekhelyünket Héra előtt…

A biztonság kedvéért még egyszer ellenőriztem az energiát, majd

megismételtem a hívást, csak most gyengédebben. Tudtam, hogy a

129

gyerekek az elsőt is megérezték, csak nem tudják még értelmezni,

de nemsokára megjelennek a könyvtárban. Majd akkor megkérde-

zem, hogy hány energialöketet éreztek, és ezzel is kapok egy képet

kapcsolatukról a Mágiával.

A könyvtár ajtaja előtt megtorpantam, mert halk zongoraszót hal-

lottam bentről. Mivel tudtam, hogy a házban máshol nincs zongora,

kíváncsian benyitottam, és azonnal két gondolat fogalmazódott meg

bennem: egyrészt, valaki hozááértő felhangolta és gondosan karban-

tartotta Anya hangszerét. A másik gondolatom pedig az volt, hogy

akkor sem tudom elkerülni Alexet, ha kifejezetten ez a szándékom.

Néhány pillanatig csak figyeltem, hogy belefeledkezett a zenébe:

teljesen kisimult az arca, és az egész lénye a zene részévé vált. Még

sohasem hallottam senkit így játszani.

De aztán észrevett.

Azonnal abbahagyta a játékát, és színtiszta haragot láttam a sze-

mében, amikor rám nézett: - Nem tudtam, hogy tegnap kisajátítottad

ezt a szobát. A többieket is el akarod esetleg zavarni a házból?

Hogy ne csattanjak föl, inkább elszámoltam magamban háromig,

és becsuktam az ajtót. Megpróbáltam nem felvenni ezt a hangnemet,

amivel hozzám szólt, de nehéz dolgom volt, mert minden szava egy

tőrdöféssel volt egyenlő. Nagyon büszke voltam magamra, hogy a

hangom nem remegett meg, amikor válaszoltam neki: - Itt akartam

a gyerekeknek órát tartani, de gyorsan találok másik helyet, csak ak-

kor ki kell mennünk a kúriából.

Alex odasétált hozzám: - Tudod mit? Nyertél magadnak egy bó-

nusz tanítványt: itt leszek, amikor a gyerekekkel foglalkozol.

- Te most vizsgáztatni akarsz engem?

- Csak biztosra megyek, hogy nem gyávaságot tanítasz nekik.

A döbbenettől csak akkor jöttem rá, hogy pofon vágtam, amikor

leengedtem a sajgó tenyeremet. Azonnal kihúztam magam, és kihívó

tekintettel vártam, hogy mit fog reagálni, de közben azon agyaltam,

hogy ő is fegyvertelen-e.

130

Egy hosszú pillanatnyi mozdulatlanság után Alex olyan gyorsan

ragadta meg a felkaromat, hogy időm sem volt megmozdulni. Félni

nem féltem tőle, de a szívem az indulattól a torkomban dobogott, és

már épp ki akartam tépni a karomat a szorításából, amikor rájöttem,

hogy bár erősen fog, semmilyen erőszakosság nincs a szorításában.

Értetlenül feljebb emeltem a fejem, és ezzel elkövettem azt a hibát,

hogy belenéztem a szemébe: a tekintete szinte szikrázott a haragtól,

de volt még benne valami más is. Talán csodálat?

Hirtelen feltűnt, hogy a szeme nemcsak olyan zöld, amilyet még

sosem láttam, hanem olyan, mint egy tó: örökre el tudnék merülni

benne, és ezt egy pillanatig sem bánnám, mert csak ő tudna meg-

menteni.

A következő pillanatban valami megváltozott: még mindig mér-

hetetlenül dühös voltam rá, de már nem harcolni akartam vele, ha-

nem… Megcsókolni?!

A karom bizseregni kezdett ott, ahol fogta, és hirtelen tudatosult

bennem, hogy a testünk mennyire közel van egymáshoz. Hogy csak

egy kicsit kellene feljebb nyújtózkodnom, és összeérne a szánk.

A szívem még jobban a torkomban kezdett dobogni, ahogy Alex

lassan közelebb hajolt hozzám, de mielőtt találkozhattak volna az

ajkaink, valaki tétován kopogott az ajtón.

Megtört a varázs: Alex olyan hirtelen engedte el a karom, mintha

megégettem volna, és egészen a falig elhúzódott, én pedig ott ma-

radtam a szoba közepén. Most, hogy elhúzódott tőlem, hirtelen fázni

kezdtem, ezért megdörzsöltem a karomat, akaratlanul is ott, ahol az

előbb a keze volt. Hiányzott az érintése.

Először fel se tűnt, hogy néhány kisgyerek óvakodott be a könyv-

tárba, csak a mikor egyikük megszólalt: - Bocsánat, hogy bejöttünk

a ház elzárt részébe, de… - láthatóan elakadt a szava, mert egysze-

rűen nem talált hihető indokot, mit keresnek itt.

Megpróbáltam Alex szemébe nézni és ebből megtudni, hogy va-

jon ő is azt érezte-e, amit én az előbb, de mivel határozottan kerülte

131

a tekintetem, ezért feladtam, és visszafordultam a gyerekekhez: - Én

hívtalak titeket ide, nem kerültetek bajba, ne aggódjatok.

Szemem sarkából észrevettem, hogy Alex egy pillanatra megme-

revedik mellettem, de most már szándékosan figyelmen kívül hagy-

tam őt, és teljesen a gyerekekre koncentráltam. Láttam, hogy le van-

nak nyűgözve, és csak néhány pillanatig lesznek már csak csöndben,

utána várni fogják a magyarázatot.

Végül a legnagyobb fiú lépett előre, akit úgy 14 évesnek saccol-

tam: - Te vagy Cassy, az Égisz új harcosa?

- Igen.

A következő kérdést már egy kicsit bizonytalanul tette fel: - Hal-

lottunk egy hangot, amit rajtunk kívül senki más nem… Az te voltál?

- Igen.

- Akkor te egy Mágus vagy? - kilenc szempár nézett rám várako-

zóan és … reménykedve.

- Nem… én több vagyok egy Mágusnál: én egy nimfa vagyok.

Amire egyáltalán nem számítottam, az az volt, hogy mind odaro-

hannak hozzám, és megölelnek. A lendületükkel majdnem feldön-

töttek, és én nevetve próbáltam talpon maradni: - Hékás, óvatosan!

Néhány jólnevelt lurkó bocsánatot motyogott, de ugyanúgy ölel-

tek tovább. Végül lassan kiszabadítottam magam a karjaik közül, és

megkérdeztem: - Ezt miért kaptam?

Most egy ötéves forma kislány válaszolt, megkapó őszinteség-

gel: - Végre van itt egy felnőtt, aki érti, hogy mi történik velünk.

Amikor először találkoztunk, épp izzadtan és koszosan jöttem

vissza egy edzésről. Elegáns ruhája és kontya mellett azonnal rút

kiskacsának éreztem magam, de ahelyett, hogy elslisszantam volna

mellette, a jólneveltség miatt mégis megszólítottam: - Segíthetek?

- Épp keresek valakit - mondta lágy hangon.

Meglepetten megálltam, mert csak egy oka lehetett, hogy meg-

szólított, de nem tudtam segíteni: - Asszonyom, ha Opál nincs az

Arénában, akkor nem tudom hol lehet, mert reggel óta nem láttam.

132

- Semmi gond, mert én nem őt, hanem téged kerestelek.

Ez a nap egyre furább lett. Semmit nem értettem, de az udvarias-

ság megkövetelte, hogy válaszoljak: - De hát én nem is voltam a Je-

löltek között.

- Ami teljesen érthetetlen, hiszen bárki lehetett volna Jelölt.

Megvontam a vállam: - Utálom a feltűnést.

- Éppen ettől lettem teljesen biztos a döntésemben: ma követtelek

egy kicsit, és megnéztem, hogyan gyakorolsz.

- Nincs a gyakorlásomban semmi különös: akármit csinálok, kö-

zépszerű vagyok benne.

A kezét nyújtotta felém: - Benned van a lehetőség, hogy a galaxis

egyik legjobb harcosa legyél. De nem csak ezért választottalak, ha-

nem mert pontosan tudom, mik a legnagyobb félelmeid, a gyengesé-

geid, és erősségeid. Tudom, mert én is ugyanabban a cipőben jár-

tam, mint te. Segíteni szeretnék, de csak akkor tudok, ha hagyod: ha

a tanítványom leszel…

Egy pillanatnyi gondolkozásra volt csak szükségem, és utána el-

fogadtam Yuno felém nyújtott kezét.

Kiszakítottam magam az emlékből, és minden erőmmel az előt-

tem álló gyerekekre koncentráltam: - Én nem csak értem, hogy mi

történik veletek, hanem segítek is nektek: azért vagyunk most itt,

hogy tanítsalak titeket.

A lelkesedésük engem is magával ragadott, ezért meg sem pró-

báltam lecsitítani őket, hanem inkább megidéztem egy kis fénygöm-

böt. A szemük azonnal rátapadt, és csak úgy itták a szavaim: - Ezt a

kis labdát fogjuk dobálgatni egymásnak. Aki elkapta, mondja ki a

nevét, majd azét, akinek dobni fogja: így gyorsan megtanulom a ne-

veteket.

Mielőtt megszólaltak, vagy aggódni kezdtek volna, eldobtam a

fénylabdát: a legidősebb fiúnak céloztam, aki ösztönösen el is kapta.

Áhítattal az arcán nézte, hogy a kis gömb nem ért hozzá a kezéhez,

133

de mégis tudta irányítani: - Nem is forró, csak langyos… és vala-

hogy puha is. - egy kicsit dobálgatta a kezében, majd megszólalt: -

Az én nevem Tóri, és a labdát dobom…

Büszke voltam magamra, hogy ez a kis játék az eszembe jutott:

a fénygömb ugyan az én Mágiám része volt, tehát én figyeltem rá,

hogy ne aludjon ki, de a gyerekek irányították. Egyszerű kis feladat

volt, mégis sok önbizalmat adott nekik, ami a Mágia használatához

elengedhetetlen.

Amikor a labda visszaért hozzám, eltüntettem, és már mondtam

is a következő feladatot: - Most arra szeretnélek kérni titeket, hogy

csukjátok be a szemeteket. - egy kicsit vártam, amíg mindenki meg-

tette, majd újra megszólaltam: - Most emeljétek fel annyi ujjatokat,

ahány hívást hallottatok. - gyorsan megszámoltam őket, majd mond-

tam, hogy leereszthetik a kezüket, és kinyithatják a szemüket.

- Ez mije volt jó?

Megsimogattam a kis kíváncsi kérdező buksiját: - Most kérlek,

lépjenek elő azok, akik egy ujjukat mutatták.

Alex felszisszent a sarokban, mert azt hihette, hogy meg akarom

szégyeníteni őket, ami fájt, és nem csak azért, mert nem volt való-

ságtartalma, hanem mert nem hittem, hogy ezt is kinézi belőlem.

A gyerekek toporogtak egy kicsit, majd hárman előrébb léptek.

Nem voltam meglepve, mert tudtam, hogy a 8 leendő Legenda közül

ketten még túl kicsik, és itt összesen 9 gyerek volt.

- Ti valószínűleg nagyon meglepődtelek, amikor megéreztétek a

hívásom, mert a többiektől eltérően nem tudtatok arról, hogy kap-

csolatotok van a Mágiával: ti Mágusok vagytok.

Megint zsibongás támadt, amit a legidősebb fiú kérdése szakított

felébe: - Van különbség a Mágusok és a Legendák tanítása között?

- Ácsi… Az, hogy valakiből egyszer lehet Legenda, az még nem

jelenti azt, hogy most is az: akik csak tanulók voltak, őket régen Fa-

buláknak hívták. És nem minden Fabulából lehetett Legenda. - bár

az eredeti kérdés ártatlan volt, ám mégis nagy veszélyt hordozott

134

magában: azt, hogy elbízzák magukat. Kicsit talán túlzottan határo-

zottra is sikeredett a magyarázat, de elértem a célomat: a gyerekek

kezdték egy kicsit érezni a súlyát.

Azt viszont nem akartam, hogy ez a tudat agyon is nyomja őket,

ezért nem hagytam tovább, hogy ezen gondolkozzanak, hanem meg-

szólaltam: - Hallottatok már az Elemi Mágiáról?

Egy idősebb lányka válaszolt: - Én igen: 5 elem van, a föld, a víz,

a tűz, a levegő, és az elme.

Gyakorlatilag nem volt igaza, mert minden Elemi Mágia, amihez

nem használunk rúnát. Csakhogy annyira bonyolult lett volna, hogy

elmagyarázzam, pontosan mik is a rúnák, ezért ezt egy későbbi al-

kalomra tartogattam.

Azért elismerően ránéztem a kislányra. - Ügyes. És van tippetek,

hogy a kis fénylabdám melyik volt?

A vélemények megoszlottak, mert volt, aki a tüzet, és volt, aki az

elmét mondta.

- Mindenkinek igaza van: a fény miatt a tűzhöz tartozik, az elme

mindegyik elem irányításához kell. Sőt, elérkeztünk oda, ami erede-

tileg Tóri kérdezett: az egyszerű különbség az a Legendák és a Má-

gusok között, hogy a Legendák tudják mind az öt elemet irányítani,

míg a Mágusok csak az elmét, és még egy vagy két másikat. Nyilván

a harci technikák is eltérők, de abban már nem tudok segíteni: tehát

a tanításotok között nem lesz különbség…

Alex a fal mellől szólt bele a beszélgetésünkbe: - És mit is jelent

az, hogy „elme”? - Nagyon nehezen álltam csak meg, hogy ne kezd-

jem el forgatni a szemeimet, hiszen, ha nem okoskodásnak fogom

fel a szavait, akkor segített nekem.

- Akár léleknek vagy gondolatnak is lehetne nevezni. Az egy-

szerű magyarázat az, amit itt már mindenki megtapasztalt: az elme

minden, ami gondolatok erejéhez kapcsolódik.

Rögtön jöttek is a példák a gyerekektől, hogy segítsenek Alexnek

megérteni a Mágia működését:

135

- Mint az álmok!

- Mint a gondolatolvasás!

- Mint az, ahogy Cassi beszélt velünk!

Alex csúnyán nézett rám, de ő kezdte azzal, hogy beleszólt a ta-

nításomba, és nem én uszítottam rá a gyerekeket. Hagynom kellett

volna, hogy Alex főjön egy kicsit a saját levében, de mégsem tettem,

inkább odasétáltam az ablakokhoz, és kinyitottam őket, majd felraj-

zoltam egy védőrúnát a családom festményére: - Most pedig megta-

nultok a gondolatok és a szél erejével portalanítani.

136

12. fejezet

Tiszta lap

A napok lassan összefolytak. Minden nap kétszer tanítottam a

gyerekeket, akik nagyon gyorsan haladtak, és Alex is bent volt min-

den alkalommal a könyvtárban, de ügyesen került velem mindenféle

kommunikációt vagy szemkontaktust, én pedig az első néhány nap

után feladtam: én csak egy magyarázatot vártam volna tőle, de majd

kezdeményezzen ő, ha akar tőlem valamit.

Az egyetlen változás az volt, hogy May kapott egy kódolt üzene-

tet egy másik felkelőtől: összehívták a lázadó hajók kapitányait.

Tudtuk, hogy ez valami nagyon komoly dolog lehetett, mert óriási

kockázatot vállaltak: ha a Császárnő elfogja és megfejti az üzene-

tet… Ők is tudták, hogy az ilyen alkalmakkor a legkönnyebb le-

csapni rájuk, ezért különböző nyelvekből ollózták össze a kódjukat,

és nem jelöltek meg az üzenetben egy konkrét helyszínt se, csak az

általuk ismert utalásokat használtak.

Mind megpróbáltuk Mayt lebeszélni az útról, de azt mondta ne-

künk, hogy a kockázat elenyésző a hír fontosságához képest, ezért

elindult az egyik itt elrejtett egyszemélyes kisgéppel.

Miután May elment, az űrhajóban eluralkodott a nyomott hangu-

lat, ezért amikor nem volt dolgom, anya kertjében kerestem mene-

déket. Volt egy olyan rossz érzésem, hogy hamarosan felpörögnek

az események, ezért mindent megtettem, hogy formába hozzam ma-

gamat: szorgalmasan edzettem a testemet, és egyre több, egyre erő-

sebb rúnákat rajzoltam magamra vagy a kezem ügyébe kerülő tár-

gyakra.

Amikor pedig fizikailag teljesen lefárasztottam magamat, akkor

vesszőket faragtam, vagy pedig meditáltam, hogy még jobban erő-

sítsem a kapcsolatom a Mágiával.

137

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem feljegyezni egy

könyvbe a rúnákat, amiket ismertem, és melléjük írtam, mire lehet

használni őket: tankönyvet készítettem a gyerekeknek.

Késő este, hulla fáradtan mentem csak vissza az űrhajóra, és haj-

nalban rögtön el is jöttem onnan, egész napi élelemmel. Ha a gyere-

kek nem lettek volna, akkor teljesen bezárkózom, mert csak velük

beszélgettem, de ők az óráinkon kívül is gyakran megkerestek, és a

kérésemre fadarabokat dobáltak a levegőbe, amiket az íjammal lelő-

hettem.

Annyira lelkesek voltak, hogy végül beszéltem a szüleikkel, akik

vonakodva bár, de beleegyeztek, hogy lőni taníthassam az idősebb

gyerekeket. Másnapra négy kis faragott íjat találtam a szobám ajtaja

előtt, de nem tudtam, hogy Alex, vagy Orin ajándékai voltak-e.

Egy koradélután volt, amikor a gyerekek már elmentek az íjász

óráról ebédelni, én pedig épp meditáltam, amikor hirtelen erőt vett

rajtam egy régről ismert, émelygő érzés.

May a háta mögé kötözött kézzel ült a székben egy ismeretlen

szoba közepén. Szemben vele volt egy asztal mindenféle különleges

étellel megpakolva, és a szoba másik oldalán egy jólöltözött, poca-

kos, kopaszodó férfi veszekedett valakivel a kommunikátoron keresz-

tül.

- Az én árum mindig minőségi áru! Te egy omár nőt kértél, és

nekem itt van egy, pont az orrom előtt. Kicsit idősebb ugyan húsznál,

harmincasnak tippelem, de mégis fantasztikus formában van, úgy-

hogy ajánlom, hogy megadd az árát!

Arra eszméltem, hogy Alex szólongat, és a vállamat rázza.

Most először nem láttam haragot a szemében, amikor rám nézett,

mégsem engedett ki a feszültség a tagjaimból: - Mit keresel itt?

- Örülök, hogy ébren vagy.

Nagyon rossz érzésem lett: - Hol van most May? - Két éve nem

volt látomásom, ezért most nagyon reméltem, hogy csak elaludtam,

és ez egy rémálom volt.

138

- Gyere vissza a hajóra. - Mivel Alex nem a kérdésemre válaszolt,

ezért már biztosan tudtam, hogy mi történt, de az űrhajóig mégis

csendben mentem vele, és a nappaliban sem én szólaltam meg elő-

ször, mert hallani akartam, ők mit tudnak.

Egy nagy levegővétel után Orin kezdte el: - May már elindult

visszafelé, de út közben a hajója pár pillanatig vészjelet adott le,

majd teljesen eltűnt. Először megpróbáltam a kommunikátoron ke-

resztül elérni, de nem válaszolt, utána pedig belehallgattam a kato-

nák hullámhosszába, de ott sem beszéltek arról, hogy elkaptak egy

felkelőt. Egy szóval: nem tudjuk, hogy hol van most May.

Alex rácsapott a falra dühében: - Ugorjuk át azt a részt, amikor

azt mondom, hogy én szóltam, mennyire rossz ötlet elmennie a gyű-

lésre. Ugorjunk rögtön oda, hogyan találjuk meg, és hogy hozzuk

haza őt.

Orin pontosította az információkat: - A találkozó már lezajlott,

és May elindult. Az utolsó, amit nekem mondott, az volt, hogy meg

kellett állnia az egyik félreeső bolygón tankolni. De onnan is fel-

szállt már, amikor eltűnt.

Bizonytalanul szólaltam meg, mert nem tudtam, mennyire lesz-

nek mérgesek, amikor egy újabb képességemről szereznek tudo-

mást: - Ismertek abban a körzetben valakit, aki rabszolgákkal fog-

lalkozik?

- Csak Warwick… De miért kérdezed? - Alex szavaitól beugrott,

hogy minden használatitárgy egy cirkalmas, ízléstelen arany W-vel

volt díszítve.

Vettem egy mély levegőt, és kiböktem: - Látó vagyok. Kicsit re-

ménykedtem benne, hogy a képességem eltűnt, mert már hosszú

évek óta nem volt látomásom. Most viszont azt érzem, hogy May

vagy ott van, vagy majd nemsokára odakerül a rabszolgakereskedő-

höz.

Alex megfeszült egy pillanatra, majd leült Orin mellé: - Oké, már

tudjuk, hol van, de onnan nem lesz egyszerű kihozni. Warwicknak

139

nagy birtoka van, hatalmas őrséggel… Még ha el is érnénk egy má-

sik lázadó hajót, nincs időnk segítséget kérni és egy nagy mentőak-

ciót megszervezi, mert bármikor továbbadhatja Mayt. Valami egy-

szerű, gyors megoldás kell, hogy bejussunk, mert az a legnehezebb

része a dolognak.

- Mondjuk egy csali…

A válaszuk egyöntetű volt: - Nem!

Megdöbbenve néztem Alexre, mert Orinéval ellentétben, az ő vá-

lasza meglepett: - Miért nem? Itt egy megoldás, ami nem végződik

már a kapunál mindegyikünk halálával, és csak úgy elvetitek?

Alex hetek óta először, végre őszinte aggódással nézett sze-

membe: - Te vállalnád a legnagyobb veszélyt, és mi nem veszíthe-

tünk el téged… - egy pillanatra a buta szívem reménykedni kezdett,

de aztán Alex folytatta: - A gyerekeknek nagy szükségük van rád…

- hosszú idő óta először volt velem kedves, de ez valahogy jobban

fájt, mintha kiabált volna velem… Most jöttem rá, hogy akartam,

hogy neki is fontos legyek…

Megpróbáltam összeszedni az érveimet, hogy meg tudjam

győzni őket, amikor Orin megszólalt: - Alex, ha meg akarjuk men-

teni Mayt, tényleg ez a legjobb ötletünk. Rövidtávon viszonylag

kockázatmentes, hosszútávon pedig…

- Hosszútávon nem hoz változást, mert a Császárnő eddig is ül-

döztette az Égiszt - tettem hozzá.

Alex töprengve nézett ránk: - Tételezzük fel, hogy belemegyek,

és tiszta lappal indítunk. Cassy, van konkrét terved is?

- Igen: induljunk el most azonnal, mert így is órák múlva érünk

csak oda, és addig én a szobában megpróbálom minél feltűnőbbé

tenni magam. Utána Alex átad Warwicknak, és én bent megkeresem

Mayt. Jelzek bentről nektek, és addig ti elterelitek a figyelmüket,

amíg mi kijövünk.

Alex összevonta a szemöldökét. - Ez a világ legkevésbé kidolgo-

zott, és legkockázatosabb terve…

140

Mivel annyira kihívó tekintettel nézett rám, egyszerűen kifakad-

tam: - Tévedsz: ez máris sokkal több bárminél, mint amit ti találtatok

ki az elmúlt tíz percen.

Alex nyitotta a száját, de Orin belevágott a szavába, hogy meg-

előzze a kirobbanó vitát. - Mindkettőtöknek igaza van: az idő fogy,

ezért keresek egy féreglyukat, és beállítom a navigációs komputert,

aztán út közben kidolgozzuk részletesen a tervet. És ha mégsem elég

jó, máshogy fogunk bejutni, mondjuk a szennyvízvezetéken keresz-

tül. Jó lesz így? - megvárta, hogy mind a ketten helyeseljünk, és csak

utána ment a pilótafülkébe, hogy elinduljunk. Közben Alex küldött

egy pármondatos üzenetet a családoknak, amiben tájékoztatta őket a

helyzetünkről, de közben nem mondott el semmi konkrétumot, sem

olyasmit, ami pánikra adhat okot. Tiszteltem ezért a képességéért,

hogy így tudott fogalmazni.

Amint elhagytuk a bolygó légterét és végre fénysebességben ha-

ladhattunk, újra összegyűltünk a nappaliban. Még csak le sem ültem,

Alex már fel is tette az első kérdést: - Hogy fogod meggyőzni őket,

hogy nimfa vagy?

Kérdőn felvontam a szemöldököm: - Mármint azon kívül, hogy

tényleg az vagyok?

Alex bosszúsan sóhajtott: - Biztosra veszem, hogy Warwick lá-

tott már néhány „ál-nimfát”, úgyhogy tudni szeretném, te mivel aka-

rod meggyőzni.

- Csak a tetoválásaimmal. A rúnákhoz is Mágia kellene.

- De azt se felejtsük el, hogy Warwick egy Mágus… Talán túl jól

is fog sikerülni a meggyőzése, és tényleg fogságba tud ejteni. - szólt

közbe Orin.

Megvontam a vállamat: - Ez nem befolyásol túl sok mindent. Mi-

vel Mágus, jobban kell vigyáznom, hogy kis Mágiát se használjak

túl korán, de Warwick nem tudhat rólam semmi olyasmit, ami új

kockázati tényező lehetne: a nimfák csak a művészetekkel kapcso-

latos tudásukat terjesztették, a Mágikus ismereteiket nem.

141

- És hogy hitetjük el Warwickal, hogy nem tudod használni a

Mágiádat?

Már mielőtt Orin megkérdezte volna, már gondolkodtam a kér-

désen egy ideje, hiszen tényleg léteznek olyan bilincsek és mérgek,

amik képesek megkötni a Mágiát, de annyira ritkák, hogy a Császár-

nőn kívül senkinek sincs ilyenje. Ráadásul a mi célunk csak az volt,

hogy elhitessük velük, ne pedig ténylegesen megtörténjen a korláto-

zás: - Van egy közismert tévhit, miszerint egy levendulaolajba ázta-

tott bronz karperec képes elvenni egy nimfának erejét. Ha tudnátok

nekem valami ilyesmit készíteni, az jó lenne.

Orin felsóhajtott: - Ennek egy kicsit hamarabb kellett volna

eszedbe jutnia, mondjuk, mielőtt elindulunk a holdról: körbenézek,

hogy mit találok, de nem hiszem, hogy a hajón találok annyi bronzot,

amennyi neked kellene.

- Hát… May megmentése mindennél előrébb való. - kis tétovázás

után lecsatoltam a tőrömet a combomról, majd a hüvelyét odacsúsz-

tattam Orin elé: - Ez bronzból van.

Orin forgatta a kezében a hüvelyt egy kicsit: - Ennek lenyűgöző

a kidolgozottsága. Biztos, hogy fel akarod olvasztatni?

- Csak egy tok… - Megpróbáltam érzelemmentes hangot meg-

ütni, de nem sikerült túl jól: nem kellett, hogy Orin kimondja, a szo-

bában így is tudta mindenki, hogy hazudtam.

Reggel valamiért korán ébredtem, és mivel már nem tudtam visz-

szaaludni, le akartam osonni a konyhába egy kis tegnapi sütemény-

ért. Az inaslépcsőn lopakodtam le mezítláb, hogy ne csapjak zajt, de

a könyvtár ajtaja előtt megtorpantam: résnyire nyitva volt, és láttam

egy árnyékot odabent mozogni.

Gyorsan mérlegeltem magamban, hogy a süteményt akarom job-

ban, vagy beszélgetni egy kicsit Anyával, és hamar az utóbbira esett

a választásom. Ki tudja, talán elkezd zongorázni tanítani is egy ki-

csit: mindig azt mondta, hogy ha nagyobb leszek, sort kerítünk rá.

És ma lettem 6 éves, vagyis már nagylány vagyok.

142

Ettől a gondolattól mosolyogni kezdtem, majd besurrantam az

ajtón: - Anyu? - aztán egy lépéssel később megtorpantam, mert Apát

láttam meg a könyvtárban: - Hol van Anyu?

Apa eddig háttal állt nekem, és a családunk festményét nézegette,

de most hirtelen megfordult és rám nézett. Akkor, ott ijedtem meg

életemben először igazán, mert még sohasem láttam Apát sírni.

Először pislogott néhányat, mint aki nem tudja eldönteni, hogy a

valóságot látja-e, majd lassan letérdelt és ölelésre tárta a karját.

Gyorsan hozzábújtam, hogy megvigasztaljam, mert ez anyánál min-

dig segített, amikor veszekedett Apa unokatestvérével.

- Pont olyan szép vagy, mint Anyukád… - Apa felemelt a földről,

és leült velem a foteljébe. Tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel,

mert amikor dolgozott, sosem ülhettünk az ölébe. De ha én nem tu-

dom megnyugtatni őt, majd Anya igen.

Mocorogni kezdtem, de erre erősebben tartott: - Apu? Hol van

Anyu?

Éreztem, ahogy még jobban megmerevedik, majd lassan eltolt

magától, hogy a szemembe tudjon nézni: - Sajnálom, Kiscsillag:

Anyu nem jön többet haza.

Először nem is értettem, hogy mit mondott nekem. Hogyhogy nem

jön haza? Mi történt itt?

Apa nem mondott többet, de kinyitotta az íróasztalának a legfelső

fiókját, és kivette belőle Anya tőrét: - Anyukád is azt szerette volna,

hogy ez a tied legyen.

Tényleg soha többet nem láttam Anyát, és Apu is aznap viselke-

dett utoljára az apánkként. Aznap, a hatodik születésnapomon hul-

lott szét a családom.

Az ujjaim egy pillanatra megmoccantak, de nem nyúltam a tok

után: - Most May a legfontosabb…

Látták, hogy a döntésem megmásíthatatlan, ezért Orin eltette a

hüvelyt, de a tőrt visszaadta: - Erre nincs szükségem, és egy órán

belül megleszek a karpereceddel is. De mondd csak: hogyan akarsz

143

bentről kommunikálni velünk? Egy jeladót biztos nem fogsz tudni

becsempészni.

- Rajzolnék rátok egy-egy rúnát, aztán bent rajzolok majd ma-

gamra és Mayre is: így fogunk tudni beszélni egymással a leleple-

ződés veszélye nélkül. - tapasztalatból tudtam, hogy ez kockázat-

mentes, mert Opállal az unalmas tanórák alatt így beszélgettünk egy-

mással.

- De ha lebuksz…

- Nem fogok.

Még megvitattunk néhány apróságot azzal kapcsolatban, hogy

mi legyen a sztorink, hogy Alex miért akar „eladni”, aztán bezár-

kóztam a szobámba, hogy felkészüljek.

Először kiengedtem a hajamat, majd fehérneműben megálltam a

tükör előtt, és a tetoválásaimat méregettem: mindegyik valami fon-

tosat jelentett a számomra, és piszkosnak éreztem magam már csak

attól, hogy olyan emberek is látják őket, akik nem érdemelték ki.

Mert az egy dolog, hogy mutogatunk belőlük, de egy nőnek csak

egyetlen férfi láthatja a teljes tetoválását. És az a férfi határozottan

nem Warwick lesz, vagyis kell egy másik tetoválás a hátamra…

Pillanatok alatt megcseréltem az ágyakon az ágyneműt, és hason

befeküdtem az alsó ágyba. Lassan meditációba merültem: elképzel-

tem, ahogy egy szivaccsal szépen, módszeresen letörlöm a festéket

a bőrömről. Elég kellemetlen érzés volt, de tudtam, hogy lassan el-

tűnik a tetoválásom.

És innentől volt szükségem segítségre.

Gyorsan, mielőtt meggondoltam volna magam, levettem a mell-

tartómat és felvettem egy fürdőköpenyt, aminek jól megkötöttem a

derekát, majd a kezembe vettem a kommunikátoromat: - Van ne-

gyedórád segíteni nekem?

- Azonnal ott vagyok.

Mivel Orin épp karperecet barkácsolt nekem, csak Alextől tud-

tam segítséget kérni. A kezem furcsa módon izzadt egy kicsit, de

144

türelmesen vártam az ajtó előtt, aztán amikor kopogott, beengedtem.

A szoba hirtelen sokkal kisebbnek hatott a jelenlététől, ezért hátrál-

tam egy keveset.

Alex karba tette a kezét, látszott, hogy most bárhol szívesebben

lenne, mint itt: - Miért hívtál?

- Segítened kellene megrajzolni egy tetoválást.

Vidámság nélkül felnevetett: - Láttad a testvérek rúnáit a Fekete

mocsár szikláin… Az én kézügyességem addig terjedt. Biztos, hogy

engem akarsz megkérni erre a feladatra?

Megvontam a vállamat: - Normál esetben egy barátnőt, szóval

Mayt hívnám, de most nincs ilyen opció… Úgyhogy vagy te, vagy

senki.

- De én nem tudok tetoválni, és kétlem, hogy az eszközeid meg-

lennének hozzá.

Leültem az ágyra, és jobban összehúztam magamon a köntöst: -

Tudod, miért vannak a nimfáknak tetoválásai?

- Nem.

- Amit most elmondok neked, az szigorúan titkos, és csak nagyon

kevesek ismerik: amennyire én tudom, csak a nimfák jöttek rá az

összefüggésre, de valójában nem csak rájuk, hanem más Mágiahasz-

nálókra is igaz: minél idősebb valaki, minél nagyobb az ereje, annál

több és annál vastagabb Horgonyra van szüksége, ami az anyagi vi-

lágban tartja. Az a folyamatos energia, ami átáramlik a testünkön,

annyira megterhelő, hogy egy nagyobb varázslat után képes lenne,

és tiszta Energiává robbantana szét minket. Akik a Mágiát harcra

használják, mint mondjuk a Legendák vagy a néped, nektek általá-

ban a fegyveretek szokott lenni a Horgonyotok. De mivel a nimfák

ereje főleg mentális, ezért nekünk a tetoválások azok.

- Csakhogy te tudsz harcolni is…

Lenyűgözött, hogy ennyire gyorsan megértette: - Nos, én a ritka

átmenetek közé tartozom. A Királyi Gárda tagjai voltak a bolygón-

kon az egyetlenek, akik kiválóak voltak a harcművészetekben is.

145

Horgonynak számított nekünk a tetoválás és a fegyver is, bár ezek

csak kiegészítették, nem helyettesítették egymást. Ha más fegyver-

rével vetnék be rúnákat harc közben, a hatás kisebb lenne.

Alex összehúzott szemmel méregetett: - Mondd csak: egy nim-

fából nem válhatna Legenda?

Megráztam a fejem: - Nincs olyan tetoválás vagy tárgy, ami elég

erős Horgony lenne ahhoz, hogy ekkora Mágiával szemben tartósan

megóvja a testét és az elméjét egy nimfának.

- Oké, megértem, de még így is te vagy a gyerekek legjobb esé-

lye. Térjünk is vissza a tetoválásokhoz: mit szeretnél, mit csináljak?

- Elkezdek dúdolni, és meg fog jelenni a bőrömön egy vonal: azt

kell követned az ujjaddal, és így a vékony csík ezüstszínűre fog vál-

tozni a Mágia miatt…

Alex odahúzta a széket az ágy mellé, és rá ült: - Rendben. Hova

kell rajzolnom?

- A hátamra, úgyhogy most fordulj el, kérlek.

Alex szeme elkerekedett, amikor megértette, hogy szinte ruha

nélkül fogok feküdni, de azonnal tette, amire kértem.

- Nem lenne jobb, ha kimennék, amíg te befekszel a takaró alá?

Nem féltem, hogy a tükörben véletlenül megpillant, mert az a

mellettem lévő falon volt, nem pedig a szemköztin. Mégis úgy érez-

tem, hogy nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is lecsupaszítom

neki, amikor megszólaltam: - Bízom benned.

Tudtam, hogy nem lát, mégis elképesztően zavarban voltam: az

egyik pillanatban a padlóra került a fürdőköpeny, a másikban pedig

már bebújtam a takaró alá: - Megfordulhatsz.

Amikor kicsit hátra fordítottam a fejemet és a szemébe néztem,

nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk érzi magát kellemetleneb-

bül. Ám a pillanat megszakadt, amikor Alex megköszörülte a torkát,

majd gyengéden félresimította a hátamról a hajamat, én pedig visz-

szaraktam a fejem a párnára, és megpróbáltam ellazítani az izmai-

mat.

146

A következő pillanatban Alex felszisszent, és gyorsan elkapta a

kezét: - A hátad…

Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, hogy nem figyel-

meztettem előre. - Nagyon vészesen néz ki?

Alex keze roppant egyet, és hangból rájöttem, hogy épp hatalmas

erővel szorította össze ökölbe: - Olyan, mintha valaki egy éles késsel

nekiesett volna a hátadnak, és nagyon csúnyán hegesedett volna be.

Ki tette ezt veled?

Csak nem aggódást hallottam a hangjában?

- Én voltam, de nem pont ez történt: néhány perce Mágiával el

kellett távolítanom az előző tetoválásomat, és a testem most érezteti

velem, hogy nem vagyok megfelelően védve: ha most kellene ko-

molyabb rúnákat használnom, valószínűleg belehalnék. Ez csak ak-

kor fog megváltozni, ha felrajzolod a hátamra a másik mintát, és ak-

kor a bőröm is visszasimul.

Óvatosan megérintette a hátamat: - Fáj is?

Megráztam a fejem: - Nem, de eléggé viszket… Úgyhogy kérlek,

csináljuk meg, és utána minden kérdésedre válaszolok.

- Rendben.

Nagyon nehezen tudtam ellazulni úgy, hogy közben Alex is ide-

gesen itt ült mellettem, de lassan sikerrel jártam. Halkan elkezdtem

dúdolni az Ősök énekét, és nemsokára megéreztem az egyik ujját a

hátam közepén. Majdnem kizökkentem, de folytattam a koncentrá-

lást, és lassan kirajzolódott a lelki szemeim előtt a tetoválás képe.

Percekkel, vagy talán órákkal később Alex elvette a kezét a há-

tamról: - Ez mit jelent?

Magam elé képzeltem a tetoválást: középen egy tőr volt rajta he-

gyével lefelé, aminek a markolatán kapaszkodott egy szárnyas, tűz-

okádó, aprólékosan kidolgozott sárkány: - Azt jelenti, hogy megvé-

dem az enyéimet.

Alex hátrább tolta a széket, és felállt: - Gondolom, felöltözöl elő-

ször, és utána beszélünk.

147

Kicsit feljebb emeltem a fejemet, hogy rendesen a szemébe tud-

jak nézni: - De csak ha nem gond…

- Nem az.

Magamban megmosolyogtam, ahogy szó szerint kimenekült a

szobából. Vártam még egy keveset, majd gyorsan belebújtam a für-

dőköpenyembe. Az volt a tervem következő, és a nehezebb pontja

is, hogy kerítek magamnak valami megfelelő ruhát. De mivel

ilyesmi nem volt sem az én, sem May ruhatárában, Mágiát kellett

használnom hozzá.

Fáradtan megdörzsöltem a homlokomat, és az emlékeim között

kutattam. Elvileg minden nimfát megtanítottak az Alkotás Mágiá-

jára, de mivel én főleg harcos voltam, nem fektettek erre ekkora

hangsúlyt, és ezért nehezen jutottak eszembe a megfelelő rúnák.

Körben ültem az osztálytársaimmal a földön, de természetesen

Opál volt az egyik oldalamon. Egy idős nimfa sétált lassan közöt-

tünk, és folyamatosan magyarázott: - Jól jegyezzétek meg: a semmi-

ből képtelenség valami fizikait csinálni, ezért ezeken az órákon Má-

giával fogtok átalakítani egy tárgyat egy másikká. Kezdetben csak

apróságokat kell változtatnotok, és majd innen jutunk el a nagy dol-

gokig: néhányan képesek lesztek egy dióból űrhajót csinálni.

Az egyik kislány kiosztott mindenkinek egy kendőt, és a tanár

folytatta: - Első feladat: a lila anyag legyen piros színű!

Természetesen Opál volt az első, aki megcsinálta.

Elővettem a szekrényből egy pólót, és visszaültem az ágyra. Fel-

rajzoltam a rúnákat az anyagra, kimondtam a nevüket, de nem tör-

tént semmi: újra megpróbáltam, megint ugyanazzal az eredménnyel.

Azt a nyavalyás kendőt szorítottam a mellkasomhoz, és a paplan

alatt zokogtam a hétévesek minden bánatával.

Hirtelen felkapcsolódott a kislámpa, és valaki leült mellém az

ágyamra: - Semmi baj, Sziporka!

Lehúztam a takarót a fejemről: - Tökéletesen fel tudom rajzolni

a rúnát, jól mondom a nevét, mégsem történik semmit!

148

- Igen, mert ez így még nem Mágia. A szíveddel, a lelkeddel is

akarnod kell, és magad elé kell képzelned a végeredményt.

Lassan bólogatni kezdtem: - Azt hiszem, értem… Itt maradsz ve-

lem, amíg sikerülni fog?

Opál gyengéden meglökött a vállával: - Bármeddig!

Elmosolyodtam a keserédes emlék hatására: gyerekek voltunk

mind a ketten, Opál mégis rengeteget segített nekem. Ő volt a biztos

pont az életemben. Egy könnycsepp hullott ki a szememből a ke-

zemben tartott anyagra, ami már egyáltalán nem a kinyúlt póló volt:

nem emlékeztem, hogy mikor változtattam át, de úgyis csak a vég-

eredmény számított.

A tükör előtt felvettem, de még így is meztelennek éreztem ma-

gam: még sosem maradt befedetlenül ennyi bőrfelületem. A vörös

ruha majdnem a térdemig ért, de második bőrként tapadt rám, vagyis

semmit nem bízott az alakomból a képzeletre, és olyan anyaga volt,

mintha apró sárkánypikkelyekből állna. Nyakpántos volt, azaz a

mellkasomat teljesen takarta, de a hátam és a vállaim szabadon ma-

radtak. Látszott a teljes tetoválásom, szóval a figyelemelterelés adott

volt, ráadásul úgy néztem ki, mint egy üres fejű kirakatbábu… Így

senki nem fog fenyegetésként tekinteni rám.

Felbátorodva, hogy az első átváltoztatásom ennyire jól sikerült,

a cipővel már sokkal hamarabb boldogultam. A papucsot egy fekete

pántos magassarkúvá változtattam, ami megfelelően tartotta a boká-

mat, és tűhegyes sarka volt. Nyilván először le kell majd vennem,

de ügyesen használva fantasztikus fegyver lesz.

Már csak annyi maradt hátra, hogy a hajamat előrefésültem a

jobb vállam fölött, és szemrevételeztem magam a tükörben: noha

nem keltettem olcsó benyomást, nem tudtam szabadulni az érzéstől,

hogy ma feladok magamból valami fontosat.

Tudtam, hogy a hajó többi helyiségében hidegebb van, ezért be-

leburkolództam May fekete köpenyébe, és elindultam megkeresni

Alexet… Tartoztam neki a válaszokkal, és csak remélni tudtam,

149

hogy ez a beszélgetés nem úgy fog végződni, mint ami a könyvtár-

ban zajlott le hetekkel ezelőtt. Most May a legfontosabb, félre kell

raknunk az ellentéteinket.

Alex a pilótafülkében ült, és a mellettünk elsuhanó csillagokat

bámulta, de amint becsukódott mögöttem az ajtó, felém fordult, és

felszisszent: - Gyönyörű a hajad kiengedve.

Ám ezt valahogy mégis úgy mondta, hogy tudtam, ezt nem bók-

nak szánta, ezért határozottan felszegtem a fejem, és minden méltó-

ságomat összeszedtem: - Azért vagyok itt, hogy válaszoljak a kér-

déseidre, nem azért, hogy gúnyolódj.

Ám Alex ahelyett, hogy kérdezett volna, felállt a székből, és oda-

lépett hozzám. Ahogy a köpeny nyakánál lévő szalaghoz nyúlt, már

pontosan tudtam, mit szeretne: látni akarta a ruhámat, a tetoválásai-

mat, és hogy rajzoltam-e magamra rúnákat.

Bár fizikailag közel volt hozzám, és nagyon jól esett, ahogy fi-

noman hozzám ért, mégis olyan volt, mintha egy áthidalhatatlan sza-

kadék lenne kettőnk között. Még sosem éreztem magam ennyire tá-

vol tőle.

Mozdulatlanul hagytam, hogy a köpeny lecsússzon a vállamról,

Alex pedig hátrébb lépett, és végigmért: - Lenyűgöző vagy… - a

szavaiban őszinte elismerés volt, de vegyült bele valami más is: le-

mondás.

Lehajolt a köpenyemért, hogy visszaadta a kezembe, de ahogy

elvettem, meglátta a rúnát a vállamon, és örömtelenül elnevette ma-

gát: - Hihetetlen, hogy még én magyaráztam neked a Testvérek Rú-

nájáról, amikor te sokkal többet tudsz róla.

Tudtam, hogy rájött az mindenre, mert csak ez az egyetlen jel

volt a bőrömön matt, szürke színű, a többi motívum mind csillogó,

ezüstös volt.

- Opálnak hívták… - itt volt az ideje, hogy végre meséljek róla,

és abban a pillanatban, hogy évek óta először hangosan kimondtam

a nevét, átszakadt bennem egy gát, és a szavak megállíthatatlanul

150

törtek elő: - Opál nekem sokkal több volt, mint egy báty. Ő volt az

ikertestvérem, aki alig néhány perccel született hamarabb, mégis

mindenben egymás ellentétei voltunk: Opál mindenre szinte azonnal

ráérzett, míg nekem a legtöbbször évek kellettek egy-egy képesség

elsajátításához… Ő mindenkivel tudott beszélgetni, mindenkivel jó-

ban volt, és a társaság középpontja volt; míg rám mindenki csak úgy

emlékezett, hogy én vagyok a kishúga. És ez engem egy pillanatig

sem zavart, sőt, boldog voltam, hogy ő a bátyám.

A szemem elfelhősödött, mert ahogy meséltem róla, az is

eszembe jutott, hogyan veszítettem el.

Alex látta rajtam, hogy mi villant fel előttem, ezért megfogta a

kezemet, és megpróbálta a kérdésével elvonni a figyelmemet: - Az

Opál a beceneve volt, igaz?

Sűrűbben pislogtam, hogy az árulkodó könnycsepp ne folyhas-

son le az arcomon: nem a szánalmát akartam. Figyelmesen néztem

őt, de amikor csak válaszoltam a kérdésére, amikor felismertem az

őszinte törődést a szemében.

- Ez volt a mi kis viccünk: ő volt kettőnk közül feltűnőbb, mind

személyiségre, mind kinézetre, míg én inkább a szürke kis egérke

voltam, aki a partvonalról figyelte az eseményeket. Mégis, mind-

ezek ellenére ő hívott engem Sziporkának, én pedig őt Opálnak.

Alex megsimogatta a kézfejemet. - Megértem ezt a kapcsolatot:

nekem öt idősebb lánytestvérem van, és mindent azért tettem, hogy

megvédjem őket. A háborúban a Legendákért harcoltam, de utána

mégis beálltam a Császárnő seregébe. Noha az elveink egyáltalán

nem egyeztek, mégis katona lettem, hogy a családom ne félhessen a

megtorlástól. A népem igen komolyan vette az esküket, a Császárnő

számíthatott a hűségemre.

- Akkor hogyan kerültél az Égiszhez?

- Egy titkos küldetésen voltam, ami rosszul sült el, és elég súlyo-

san megsérültem… A történet vége az lett, hogy a felettesem a Csá-

szárnő parancsára nem küldte el a kimentésemre készenlétben tartott

hajót. Egyszerűen lemondtak rólam, és hagytak egy falu határában

meghalni. A családom pedig megkapta a Gyásziratot, hogy egy Hősi

151

halott vagyok, és a Császárnő osztozik a mély gyászukban… Ez,

hogy jogilag halott voltam, és hogy saját bőrömön is tapasztaltam,

mennyit ért, hogy hűséges maradtam minden körülmények között,

arra sarkalt, hogy innentől a pozitív változásért tegyek.

- Hogy menekültél meg?

- Orin talált meg, és elvitt a gyógyítójukhoz… Innen pedig csak

kis egy lépés volt az Égisz megalapítása: nem nézhettük tovább tét-

lenül, hogy mennyire nem számít a vezetőknek egy emberélet.

Gyengéden megszorítottam a kezét: - És a családod? Tudják,

hogy élsz még, ugye?

Alex megrázta a fejét: - Csak feleslegesen aggódnának értem, és

abban a pillanatban, ha beavatnám őket, veszélyben lennének. Kép-

zeld csak el… Ha megjelennék, biztosan nagyon örülnének nekem.

De mi történne, ha nemsokkal utána elkapnának, és nyilvánosan ki-

végeznének? Akkor megint meg kellene gyászolniuk engem? Bele-

szakadna a szívük… Majd akkor, ha már nem kell menekülnöm,

megkeresem őket, és ünnepelhetünk…

- Mit is ünnepelünk? - Orin ezt a pillanatot választotta, hogy be-

jöjjön a pilótafülkébe, majd elismerően füttyentett: - Csinos vagy,

Cassy. Warwick biztos örömmel meg fog venni, csak nem tudom,

hogy ez tényleg olyan jó ötlet-e: előbb vagy utóbb a Császárnő fü-

lébe is el fog jutni a híred, de persze csak akkor, ha nem ő lesz az

első ember, akivel Warwick fel fogja venni a kapcsolatot.

Bólintottam: - Éppen ezért fogunk sietni.

- Egy pillanat… - Alex megköszörülte a torkát: - Az lenne a leg-

jobb, ha el sem jutnánk odáig, hogy Warwick megvesz téged, hanem

ha hamarabb lesz egy jó esélyünk, akkor törünk ki, és keressük meg

Mayt.

- Próbáljuk meg, bár azt kétlem, hogy Warwick ennyire óvatlan

lenne. Szerintem fel van készülve mindenre.

- De az esélyt megadhatjuk neki, ebben igaza van Alexnek. Jó

lenne, ha nem szakadnánk szét egymástól. - Orin a kezembe adta a

karpereceket: - Biztosan nem fog korlátozni semmiben?

- Biztos…

152

Ebben a pillanatban a hajó komputere jelezni kezdett, hogy nem-

sokára megérkezünk, ezért Orin azonnal leült a pilóta ülésébe: - Em-

berek, 3 percünk van!

Alex segített felcsatolni a csuklómra a bronz karpereceket, és

közben megsimogatta az alkarom belső oldalán az azálea tetoválást,

én pedig jólesően beleborzongtam az érintésébe. Egy kicsit tovább

fogta a kezében a kezemet, mint szükséges lett volna, majd a hátam

mögé lépett, és felsegítette rám a köpenyemet. Óvatosan előrefésülte

a hajamat a hátamról, majd a fülemhez hajolt, és belesúgott: - Kér-

lek, bizonyítsd be, hogy a könyvtárban tévedtem veled kapcsolat-

ban: annyira szeretném hinni, hogy nem olyan vagy, mint a nyers

agyag, ami felveheti bárminek a formáját, és a személyiséged nem

csak egy tükör, ami azt mutatja, amit látni akarunk… Amit én látni

akarok… - villámgyorsan szembe fordított magával, majd kicsit el-

húzódott, és a szemembe nézve kérte: - Bizonyítsd be, hogy az a

lány vagy igazából is, akit ma láttam: aki hajlandó kockázatot vál-

lalni a barátaiért, aki törődik másokkal, és aki elég bátor küzdeni…

153

13. fejezet

Vaksötét

Alex a századosi egyenruhájában állt mellettem a raktérben, és

vártuk, hogy kinyíljon a zsilipajtó. Már csak percek választottak el

a földet-éréstől, ezért megpróbáltam valami alázatosabb arckifeje-

zést felvenni.

- Elöl kulcsold össze a kezedet, hajtsd le a fejedet, és mellettem,

de mégis egy lépéssel mögöttem gyere. És soha, semmilyen körül-

mények között ne nézz a gazdáid szemébe.

Döbbenten felkaptam a fejem, és Alexre meredtem: - Ezeket meg

mégis honnan tudod?

Alex arca annyira érzelemmentes volt, hogy már szinte egy

maszkra hasonlított: - Nem csak egy átlagos tiszt voltam a Császárnő

seregében, hanem túlzás nélkül állíthatom, hogy az egyik legjobb

kém is: az utolsó küldetésem az volt, hogy beszervezzem neki War-

wick elődjét. A Császárnő legalizálni akarta az emberkereskedel-

met, és bár belül elleneztem, az esküm értelmében minden parancsá-

nak legjobb tudásom szerint engedelmeskednem kellett. - az arcán

továbbra sem láttam érzelmet, ezért meg voltam róla győződve hogy

a régi életéből láttam meg gondosan titkolt, és minden bizonnyal

szégyellt részt.

Megértettem az érzéseit, sokkal jobban, mint azt valaha is gon-

dolhatta volna: - Ne hibáztasd magad, hiszen csak azt követted, amit

a becsületed diktált.

Ha nem figyeltem volna ennyire tüzetesen az arcát, észre se vet-

tem volna a fájdalom villanását a szemében, főleg, hogy a hangját

továbbra sem emelte fel, amikor megszólalt: - Vak voltam és ostoba.

May segített igazán megértetni magammal, hogy amikor megalapí-

tottuk az Égiszt, nem elvesztettem a becsületem, hanem pont akkor

lettem igazán érdemes rá. Az első „igazi” feladatunk az volt, hogy

megpróbáltuk szabotálni a rabszolgakereskedelem legalizálást, vagy

154

legalább a kiterjesztését. Warwick elődje belebukott, de mint látha-

tod, nem végeztünk jó munkát.

- Együtt majd megoldjuk. - mosolyogtam rá bátorítólag.

Most láttam újra valami életet Alex arcán, talán aggódást. De egy

pillanattal később már nem volt ott. - Cassy kérlek, nagyon vigyázz

magadra odabent. Előre is bocsánatot kérek a viselkedésemért, de

próbálj meg felkészülni, hogy dicső tettként fogok a nimfák megtá-

madására hivatkozni.

- Semmi baj, ezt elfogadtam, amikor kitaláltuk a tervet. Most az

a legfontosabb, hogy megmensük May-t, úgyhogy könnyen el fogok

tudni vonatkoztatni.

- Magadat se hagyd ki a fontossági sorrendből! - utasított halkan

Alex. - Nem csak May, de te is épségben ki fogsz jutni, rendben?

A féltése megmelengetett valami rejtett zugot a lelkemben, és

már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, amikor megváltozott a mo-

torhang, és egy kis döccenéssel földet értünk. Kinyílt a légzsilip, le-

ereszkedett a rámpa, és mi még szinte ki sem léptünk az űrhajóból,

amikor egy kézikomputeres, szürke kis emberke lépett elénk.

Szinte a földig hajolt le, és úgy szólította meg Alexet: - Rhodolp

vagyok, miben lehetek a Méltóságos Úr segítségére? Eladni vagy

venni szeretne?

Én igyekeztem a háttérbe olvadni, miközben Alex magabiztosan

válaszolt: - Warwickal akarok találkozni.

- Megbeszéltek egy időpontot esetleg?

- Nem.

A szemem sarkából is láttam, hogy a kis szürke emberke elsá-

padt: - Attól tartok, Uram, hogy ez a találkozás most sajnos nem

kivitelezhető, de a Mesterem meghatalmazott rá, hogy bármilyen

adásvételt intézhetek a nevében.

Alex úgy tett, mint akinek fogytán van a türelme: - Ez nekem így

nem megfelelő: eladni szeretnék, de a Mesterével kell konzultálnom.

A szürke emberke éppen egy kifogással akart élni, amikor Alex

megragadta a karomat, és maga mellé rántott: - Úgy néz ki ez a lány,

mint akit átvehet egy harmadrangú kis szolga?

155

Az emberke simulékony hangot ütött meg, és Alex kedvében

akart járni: - Valóban egész csinos darab, Uram, és a Mesterem is

biztosan adna érte 250 drachmát, de én most megajánlok érte 300-at

is…

Alex még mindig szorította a karomat, de a másik kezével felrán-

totta a ruhám ujját, és odatartotta a tetoválásomat az emberke szeme

magasságába: - Ennek a lánynak az ára legalább 300.000 drachma,

de ismétlem, hogy csak Warwickal vagyok hajlandó tárgyalni.

A szürke kis ember nyelt egy nagyot: - Engedjék meg, hogy kon-

zultáljak a Mesteremmel…

Alex lassan elengedte a karomat, majd anélkül szólalt meg hal-

kan, hogy megmozdította volna a száját: - Tudod, hogy mi nem ju-

tott eszünkbe? Hogy mit csinálunk akkor, ha úgy döntenek, nem is

akarnak fizetni érted?

Én is hasonlóképpen válaszoltam neki: - Ugyanúgy megmentjük

Mayt, csak kicsit többet kell harcolnunk.

Alig csendesedtünk el, a szürke emberke visszatért: - Kérem,

hogy kövessen, Uram. A Mesterem már várja az árujával együtt.

A hangárból egy pazar terembe vezetett minket, ahol lehajtott

fejjel is mindent láttam, annyira fényesre volt polírozva a padló,

hogy tükröződött. Minden felületet aranyozás borított, de az egyet-

len berendezési tárgy a szobában a hatalmas étkezőasztal volt, ami

mögött ült az az ember, akit már a látomásomból ismertem.

És természetesen minden sarokban őrök álltak. Túl sokan voltak.

Egy szolga átnyújtott Warwicknak egy krémszínű asztalkendőt,

hogy megtörölje benne a kezét, majd a rabszolgakereskedő felállt,

Alexhez lépett, és a kezét nyújtotta: - Úgy érzem, hogy hátrányban

vagyunk a neveket illetően.

Alex kezet rázott vele: - A nevem III. Szergej Ivanov.

Nagyon igyekeztem, hogy ne nyíljon kerekre a szemem megle-

petésemben, hiszen ez tényleg egy hatalmas blöff volt. Warwick te-

kintete is azonnal Alex pecsétgyűrűjére villant, amit én is csak most

vettem észre az ujján. Mivel Warwick nem fújt riadót, feltételeztem,

hogy nem egy egyszerű hamisítványról volt szó.

156

A rabszolgakereskedő elmosolyodott, és a kegyetlenségtől, ami

ettől a mosolytól kiült az arcára, szinte érezhetően hidegebb lett a

szobában. Amikor megszólalt, a hangjából is érződött, hogy ez a

Mágus mindig megkaja, amit akar. - Szerfölött örülök a találkozás-

nak. Az én nevem Warwick, de ezt gondolom már tudja. Megkínál-

hatom esetleg valami harapnivalóval?

Alex lebiggyesztette a száját: - Megkínálni megkínálhat, de az

önérzetem tiltja, hogy elfogadjam: az előbb engem arról informál-

tak, hogy az utolsó élő nimfa mindössze 300 drachmát ér. Ha nem

tudunk egy elfogadhatóbb árban megegyezni, akkor nem is akarom

húzni az idejét, és már itt sem vagyunk…

Warwick szemében megvillant valami: - Más szóval azt szeretné,

hogy ugorjunk egyből az üzletre: azt mondja, hogy az ott egy igazi,

élő nimfa. Megtekinthetném akkor esetleg az árut?

Alex rám förmedt: - Vedd le azt a vackot!

Engedelmesen kibontottam a köpeny nyakában a szalagot, kibúj-

tam belőle, majd szépen a kezembe hajtogattam az anyagot. Láttam

a padló tükröződésében, hogy Warwick körüljárt, majd amikor újra

elém ért, megragadta az államat, és kényszerített, hogy a szemébe

nézzek. Nem tudtam néhány másodpercnél tovább elviselni az érin-

tését, ezért elrántottam a fejemet, és hátráltam egy lépést.

Tudtam, hogy ez nagy hiba volt, de szerencsémre Warwick fel-

nevetett: - Tüzes lány vagy, de nem is baj, lesz benned egy kis kihí-

vás: majd leszoktatnak róla… - Újra Alexhez fordult: - Az elmúlt

években összesen nyolcszor próbáltak átverni engem, de ez itt tény-

leg egy igazi nimfa: a szemüket nem lehet sehogy maszkírozni, az

mindent elárul. Áruld el nekem Szergej, akkor te hogyan tettél szert

erre itt, és most miért akarod eladni?

Alex megvonta a vállát: - Ez magánügy.

- Ha nem árulod el, azt kell feltételeznem, hogy ez egy csapda,

és akkor nem éred el élve az űrhajódat.

Alex nemhiába volt kém, nagyon jól játszotta a szerepét: úgy tett,

mint aki zaklatott, és ezért ingerülten felsóhajtott. - Gondolom, ak-

kor tudja, hogy a nagyapám, I. Szergej Ivanov, nemcsak részt vett a

157

Jégvirág műveletben, de a megszállásnak az egyik fő kidolgozója is

volt. Ezt kapta ajándékba a Császárnőtől, és általában az estélyein

használta a közeli barátjainak a szórakoztatásra. Aztán meghalt, és

én örököltem mindenét… köztük a kártyaadósságait is.

Nagyon rossz volt így hallani kívülről, hogyan igázták le a népe-

met, ám Alex nem közismert, és mégis valós információkat használt

fel, ettől pedig hihető volt a meséje. Warwick először rám nézett

ahelyett, hogy Alex-vel foglalkozott volna, és ebből tudtam, hogy

túl nagy csábítást jelentek neki.

Néhány másodperc után a kezét nyújtotta Alexnek: - Szimpatikus

vagy nekem… Mennyi is az az adósság?

- 300.000 drachma. Az utolsó élő nimfa határozottan ér ennyit,

igazam van?

- Hát, talán érne ennyit, ha tényleg az utolsó lenne… De te magad

mondtad, hogy a nagyapád kapta ajándékba, tehát élhet még néhány

másik nimfa is a galaxisban…

Majdnem felnevettem, annyira tipikus alkudozási módszer volt,

hogy erre hivatkozott, és Alex is érezte, hogy nyert ügye van, főleg,

hogy ha duplaannyit kért volna értem, Warwick azt is megadta volna

némi alkudozás után: rontotta volna a hírnevét, ha fizetség nélkül

megöli Alexet, és aztán később mindenképpen óriási nyeresége lesz,

mert „az utolsó nimfáért” bármennyit követelhet.

Rövid alkudozás után Alex megkapta a megbeszélt összeget,

majd újra megjelent a szürke emberke, és kikísérte a hajójához. Alex

járása feszült volt, de nem maradhatott és nem is nézhetett vissza,

mert még azzal is leleplezett volna minket. Az ajtó halk kattanással

csukódott mögöttük, mégis összerándultam a hangra: egyedül ma-

radtam a szobában egy olyan férfival, aki a Legendák idejében a ga-

laxis legkeresettebb bűnözője lett volna.

- A neved mostantól Faith lesz. Megnyugtatlak, senki sem fogja

használni, de sokkal hangulatosabb lesz így a hirdetésed. Kövess, és

ha nem szegülsz ellen, nem kell használni a bénítópisztolyaikat.

Lehajtott fejjel megpróbáltam felmérni az esélyeimet, de újra

arra a következtetésre jutottam, hogy még mindig túlságosan sok

158

fegyveressel kellett volna szembenéznem, és tudtam, hogy Warwick

sem fedte még fel a lapjait: nem tudtam, miből áll a Mágiája.

Engedelmesen követtem hát egy kisebb szobába, ahol odaállított

egy 3D-s képkészítő gép elé: - Tedd le oda a földre azt a köpenyt, és

mosolyogj szépen a kamerának!

Néhány perc alatt végeztünk, majd Warwick elkezdett a gép mel-

lett matatni, de közben rám szólt: - Vedd vissza a köpenyedet, mert

kevesebbet kapok érted, ha megfázol!

Engedelmeskedtem neki, és amint lebújtam, először a mosolyát

vettem észre, ami annyira ijesztő volt, hogy kivert tőle a víz: - Van

számodra egy meglepetésem… - és meglóbálta előttem a bilincset.

Kis híja volt, hogy nem estem pánikba. Ugyan eddig még sosem

láttam ilyet, de most azonnal felismertem.

- Tetszik az ajándékom, Nimfa? Nem bízok benned, és mivel az

előző Mestered nem adta oda a bronz karpereced kulcsát, azt kell

feltételeznem, hogy nálad van. Így viszont, ha ezt rád rakom, akkor

sem fogod tudni használni a Mágiád, ha csuklópántodat leveszed.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy féltucat

fegyver csöve mered rám. Tudtam, hogy magamra maradtam: Mágia

nélkül kell kijuttatnom Mayt, és segítséget sem tudok kérni Alextől.

De most tényleg nem adhattam föl: én vagyok May utolsó reménye.

Magamban az Ősökhöz fohászkodtam segítségért, és odanyújtot-

tam a kezem Warwick felé, aki felkattintotta rám a bilincset. - Látod,

Nimfa? Tudod te, hogy mikor nem éri meg ellenszegülni… Talán

még is tanultál valamit az előző Mestereidtől?

Most bármit megtettem volna, hogy használhassam a Mágiámat,

mert meg akartam mutatni ennek az arrogáns tuskónak, hogy milyen

is egy igazi Mágus.

- Rhodolp! Hol vagy már? - üvöltötte el magát Warwick.

- Itt vagyok, bocsánatot kérek, Mester.

Utáltam, hogy úgy tudnak mellettem beszélgetni, mint ha csak

egy berendezési tárgy lennék, de most muszáj voltam elviselni még

egy kicsit.

- Van szabad cellánk a VIP szektorban?

159

- Attól tartok, a Császárnő érkezése miatt már nincs.

A torkom kiszáradt, és egy izzadságcsepp elindult a köpeny alatt

lefelé a hátamon. Nem lehet ekkora pechem!

Mivel nem figyeltek rám, megpróbálhattam volna kitörni, való-

színűleg sikerült is volna, de akkor elveszíteném az egyetlenegy esé-

lyünket arra, hogy megmenthessük Mayt.

- Nem lehet máshogy csoportosítani az árut?

- Félek, nem lehet megoldani anélkül, hogy az áru minőségileg

ne károsodjon.

- Akkor melyikben vannak a legkevesebben?

- Csak az omár nő van egyedül.

Abbahagytam az agyalást: végre valami úgy történik, ahogy sze-

retném. Most egyszerűbb egy kicsit hagyni a dolgokat megtörténni

maguktól, ráérek harcolni utána.

- Nézz a szemembe, Nimfa! - mivel nem engedelmeskedtem rög-

tön megint megragadta az állam, és néhány hosszú pillanatig egymás

szemébe bámultunk. Gyanítottam, hogy épp a Mágiáját használja el-

lenem, de mivel az én erőm meg volt kötve, ezt nem tudtam ellen-

őrizni. Cserébe viszont abban biztos lehettem, hogy a fejembe nem

lát bele, mert a bilincs csak a tudatos Mágiahasználatban gátolt meg,

de a védekezés a nimfáknál viszont ösztönös: csak egy másik nim-

fától, egy Legendától, vagy egy Ősitől kellett volna félnem. De az is

biztos, hogy Warwick nem volt egyik sem.

Nemsokára elengedett, és rám parancsolt, hogy kövessem, de saj-

nos az őrök is jöttek velünk. Kevésbé díszes folyósókon haladtunk

át, közben gyakran kanyarodtunk el és váltottunk irányt, de nem tu-

dott összezavarni. Csak azt érte el, hogy magamban jobban feltérké-

pezzem a létesítményt: tudtam, ha például itt megint balra fordultam

volna, visszalyukadok a szobába, ahol lefényképezett.

Végül elindultunk egy teljesen új irányba, egy keskeny lépcsőn

lefelé, és néhány perc után megálltunk egy jellegtelen ajtó előtt. Egy

kód volt ráfestve: VIP #32.

Volt egy határozott érzésem, hogy megérkeztünk, és az ajtó túl-

oldalán ott vár May.

160

Warwick megszólalt mellettem: - Tudod, hogy lehet a legköny-

nyebben fogságban tartani az embereket? - meg sem várta, hogy vá-

laszoljak: - A saját félelmeiket teszem meg börtönőrnek.

Elakadt a lélegzetem, és hirtelen nagyon rossz érzés fogott el,

amikor Warwick az ajtóra helyezte a kezét, majd néhány másodperc

koncentráció után elvette onnan.

- Sajnos a fejedbe nem láttam bele, de a félelmeidet így is meg-

éreztem: félsz, hogy a fiú, aki tetszik neked, elhatárolódik tőled, ha

megismeri az igazi énedet. Félsz, hogy csalódást okozol a barátaid-

nak, és a szüleidnek. És végezetül, halálosan rettegsz a sötétségtől

és a bezártságtól.

Még fel sem foghattam a szavainak a jelentését, amikor Rhodolp

hirtelen kitárta a cella ajtaját, engem pedig Warwick belökött rajta.

Egy matracra estem, de mielőtt bármit megfigyelhettem volna a szo-

bából, az ajtó hangos dörrenéssel becsapódott mögöttem, és ezzel

kizárt minden fényt.

Vaksötét lett idebent.

Hirtelen már nem létezett számomra az idő és a tér fogalma. Már

semmiben sem voltam biztos: nem tudtam megmozdulni, beszélni,

és sorra láttam magam előtt a népem tagjait és a barátaimat. Holtan.

Egy tömegsírban voltam.

És ők mind haragudtak rám, hogy én voltam az egyetlen, aki túl-

élte. Pont az, aki a legkevésbé volt rá érdemes.

Nem kaptam levegőt, csak ziháltam, a pulzusom közben a fülem-

ben dobolt, és ettől semmi mást nem hallottam. A következő pilla-

natban egy kéz érintését éreztem a vállamon, és felsikítottam. Őrül-

ten csapkodni kezdtem magam körül, de ettől belegabalyodtam a kö-

penyembe, amitől még inkább pánikba estem.

- Sssss, nyugodj meg, Kedvesem! Biztonságban vagy, nem vagy

egyedül!

A pánikroham ködén keresztül lassan meghallottam May meg-

nyugtató hangját. A holtak még mindig itt voltak körülöttem, de már

éleseben láttam őket, és így észrevettem, hogy nem haraggal az ar-

cukon figyelnek, hanem aggódva.

161

A zihálásból zokogás lett, May pedig magához ölelt, megnyug-

tató szavakat mormolt a fülembe és lassan simogatta a hátamat, amíg

megnyugodtam. Talán fél óra is eltelt, mire rendesen összeszedtem

magam, de ő nem sürgetett.

És a holtak eltűntek. Őszintén reméltem, hogy örökre.

May gyengéden kisimította a könnyektől nedves hajamat az ar-

comból. - Hogy hívnak, Kedvesem?

A kérdése teljesen visszazökkentett a valóságba: mivel ő sem lá-

tott eddig kibontott hajjal, egy fél pillanat alatt nem ismerhetett meg,

utána pedig a vaksötétben sem. Ám nem szólhattam még neki, amíg

meg nem tudtam, hogy be van-e poloskázva a cellánk, különben le-

leplezem magunkat.

A sírástól teljesen felismerhetetlen, rekedtes hangon szólaltam

meg: - Figyel most minket?

May megfogta a kezemet: - Én úgy számolom, hogy már egy fél

napja itt vagyok. Eddig fel voltak kapcsolva a lámpák, úgyhogy jó

alaposan át tudtam kutatni a cellát, hátha találok valamit, ami segít

megszöknöm, de semmi nincs itt, csak egy dohos matrac és egy ta-

karó, pedig azokat is alaposan átnéztem. De a jó hír, hogy se rúna,

se poloska nincs idebent.

A megfigyelésnek még így is volt jónéhány módja, de már csak

reménykedni lehetett, hogy Warwick nem újított be valamivel, mert

nagyon lefoglalja a Császárnő érkezése. Kicsit megnyugodva szó-

laltam meg: - May, én vagyok az…

- Cassy? De hát hogyan kerültél ide? - hirtelen elhallgatott: - Már

értem: te voltál a csali, és Warwick bekapta a horgot.

Megdörzsöltem a homlokomat: - Nem egészen… óvatosságból

rakott rám egy bilincset, ami blokkolja a Mágiám. Hacsak nincs va-

lami jó ötleted, amivel elszökhetünk, addig itt maradunk, amíg ezt

le nem szedjük, vagy el nem adnak minket.

May elgondolkozott: - Sorold fel, mi van nálad! Bármi segíthet.

- A magassarkúm, de az csak fegyvernek jó, egy köpeny, és a

karperecem. Az volt hivatott elhitetni Warwickkal, hogy nem tudom

használni a Mágiám.

162

- Áh, az a régi teória… Bronzból van?

Felhorkantam: - A tőröm tokját adtam oda Orinnak, hogy olvasz-

sza be. De nem értem vele semmit…

- Megnézhetem azt a karperecet?

- Megnézhetem azt a tőrt?

Kivettem a tokjából, hogy odaadjam Yunonak, de ő megrázta a

fejét: - A hüvelyét is szeretném látni, ha nem gond.

Lecsatoltam a tartóját is, de azt már teljesen értetlenül adtam a

kezébe. Yuno hosszú percekig forgatta lassan a kezében, lenyűgözve

nézte a révésett rúnákat, majd hitetlenkedve megkérdezte: - Van róla

fogalmad, hogy milyen értékes valójában ez a tőr?

Megráztam a fejem: - Ez csak egy egyszerű kés: éles, könnyű, és

jó az egyensúlya. Nincs benne semmi különös, még csak nem is Má-

giával készítették…

- Nem: egyszerűen csak nem olyan Mágiával készítették, amit is-

mernél… Honnan van ez a tőr?

Türelmetlenül elvettem a kezéből: - Az utolsó ajándék volt, amit

Anyától kaptam. Apa azt mondta, hogy a tőr Anya családjában örök-

lődött már hosszú évek óta.

- Azok inkább évezredek voltak… Ez egy Ősi tőr, amiből már csak

néhány van a galaxisban. Hatalmas ereje van, ami a használójától

függ, hogy veszélyes fegyver, vagy gyógyító erővé lesz.

- Sajnálom, de ezt egyáltalán nem értem…

Yuno felemelte a szememhez a közel tőrt, és hagyta, hogy jó ala-

posan az eszembe véssem a központi motívumot, majd újra megszó-

lalt: - Az ott az egyik leghatalmasabb és legősibb rúna, alig néhá-

nyan emlékszünk csak rá, és még kevesebben vagyunk rá képesek,

hogy felrajzoljuk. Ez a rúna képes szinte bármilyen Mágiát semle-

gesíteni. Ha ezzel valakit megszúrsz, Mágiával képtelenség meggyó-

gyítani, de ez fordítva is igaz: akár egy kis vágással is meggyógyít-

hatsz valakit, akit Ártással próbálnak megmérgezni.

Hitetlenkedve bámultam a rúnát: - Ez hogyan lehetséges?

- Ez maga a Mágia: nem eredendően rossz vagy jó… Minden tő-

lünk függ, hogy mi hogyan használjuk.

163

Egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben: ha képes semlege-

síteni minden Mágiát, kinyithatja a bilincsemet is…

De volt egy bökkenő: - May, van bármennyi Mágiád?

- Egy nagyon kicsi: néhány apró rúnát fel tudok rajzolni. Miért?

Egészen fellelkesültem: - Azt hiszem, tudom hogyan fogjuk le-

venni a bilincset.

Bár nem láttam Mayt, tudtam, hogy a fejét rázza: - Én nem tudok

nyitórúnát rajzolni.

- Nem is kell, mert az alapból sem hatna rá. Csak pattintsd le a

csuklómról a karperecet, érintsd hozzá a bilincsemhez, és mondd ki

egy rúna nevét. Működnie kell, mert egy mágikus tárgy használatá-

hoz nem kell nagy Mágia.

- Azt hiszem, az menni fog…

Percekig gyakoroltuk a rúna nevét, hogy pontosan ejtse ki, mert

nem akartam kipróbálni, hogy mi történik, ha elrontja egy ősi rúna

nevét. Az aggodalmaimat persze nem közöltem May-vel, mert így

is túlságosan félénken csinálta azt, amire kértem. Magamban nagyon

szurkoltam neki, és csak akkor engedtem ki az addig bent tartott le-

vegőt, amikor a bilincsem halk csörrenéssel a padlóra hullott.

Tűzmágiával azonnal megidéztem néhány világító gömböt, ami-

től végre láttunk. - Sokkal jobb. - sóhajtottam elégedetten.

- És most? - kérdezte May, miközben visszacsatolta a karperecet.

- Most? Rajzolok magunkra egy rúnát, és megnyugtatjuk a töb-

bieket, hogy még élünk…

Abban a pillanatban, hogy befejeztem a jeleket és ezzel gondo-

latban összekötöttem négyünket, meghallottam Alex szemrehányó

hangját a fejemben: - Ezt nem sietted el, Tündérfény! Már arra ké-

szültünk, hogy megrohamozzuk a létesítményt.

Nagyon jól esett, hogy újra a becenevemen szólított, de most nem

engedhettem el magam: - Felmerült néhány probléma, de már meg-

oldottam a legtöbbet. May itt van mellettem, most szökünk ki a cel-

lából. Ti már rájöttetek, mivel terelitek el Warwick figyelmét?

Alex nevetését hallottam a fejemben: - Hát, a barátunk nem csak

rabszolgákkal kereskedik, hanem ritka állatokkal is. Fogalmazzunk

164

úgy, hogy amíg mi Warwickkal alkudoztunk, Orin néhány veszélyes

kedvencét kiengedte a ketrecéből, szóval kerüljétek el a -3. szintet!

Kicsit aggódva kérdeztem: - Ti hol vagytok a hajóval?

Orin szólalt meg kifejezetten elégedetten: - Ne aggódj Cassy, a

légkörön kívül vagyunk. Alaposan felmértük a terepet: egy gyors és

pontos landolást valamelyik hangárba nem tudnak kivédeni a légvé-

delmi ágyúk. Pontosan negyvenöt másodpercre van szükségünk, és

utána be is tudtok pattanni hozzánk. Jó móka lesz!

Ebben egy kicsit kételkedtem, de Mayre néztem: - Mehetünk?

Amikor biccentett, levettem magamról a köpenyemet és a ma-

gassarkúmat, majd az egyiket a kezébe adtam: - Csak addig, amíg

nem találsz magadnak jobbat.

- Köszönöm. Menjek előre?

Megráztam a fejem: - Engem segít a Mágiám. Magamra vonom

a figyelmüket, és te hátulról könnyebben le tudod szerelni őket.

Maynek nem volt ellenvetése, és ezért elfoglaltuk a helyünket az

ajtó mellett. Egy kicsit lehunytam a szememet, hogy könnyebben

belemerüljek a Mágikus energia áramlásába, és megérezzem hány

őr van kint a folyósón.

Mély lélegzetet vettem, és amikor kifújtam a levegőt, kinyitottam

a szemem: sikerülni fog. Éreztem.

- Öt őr, kettő ajtónak háttal, három a folyósó másik oldalán. Min-

denképp meg kell akadályoznunk, hogy riadóztassanak.

Alex hangja megszólalt a fejünkben: - Elterelés kész. Jó játékot

csajok, a vendég-hangárban találkozunk!

May-vel még egyszer összenéztünk, majd felrajzoltam a nyitórú-

nát az ajtóra, ami halk kattanással résnyire kinyílt. Azonnal kiron-

tottam rajta, és a lendületemmel elsodortam az első őrt, a másikat

pedig a cipőm sarkával vágtam fejbe, majd el is hajítottam a haszon-

talanná vált lábbelit: kettő a földön, őket majd May teszi teljesen

ártalmatlanná.

Most jött a vicces része: a másik kettő a fegyveréért nyúl, a har-

madik, a nagyobb testfelépítésű viszont a kommunikátoráért, ezért

őt vettem célba. Azt hitték, a testalkata miatt ő a legjobb arra, hogy

165

riadóztasson, hiszen „biztosan ő tart ki a legtovább”, de valójában ő

állt hozzám a legközelebb, tehát ő volt a legkönnyebb célpont is.

Három nagy lépéssel átszeltem a közöttünk lévő távolságot, amitől

a kiszemelt őr azt hitte, hogy nyers erővel próbálom feldönteni, ami

amúgy teljesen hiábavaló próbálkozás lett volna, de ő azért előrébb

dőlt egy kicsit, hogy biztos ne lökhessem a földre. Ám az ostobája

pont ezzel kedvezett nekem: az utolsó lépésnél kitértem a többi őr

felé, majd belekapaszkodtam a zubbonyába, és megpördültem: ő

emiatt lefejelte a falat, én pedig 270°-ot fordultam anélkül, hogy a

lendületemet elvesztettem volna.

Már közel volt hozzám a másik kettő. Megpróbáltak eltalálni a

bénítólövedékekkel, de egy gyors tigrisbukfenccel átgurultam az el-

sőnek a lába között, és amikor felpattantam, közvetlenül a második

előtt álltam. Először felrántottam a térdemet, amitől összegörnyedt

és átmenetileg mozgásképtelenné vált, majd berántottam közém és

az utolsó őr közé, így élőpajzsént felfogta az érkező lövedékeket.

Amikor már nem vettem hasznát, oldalra löktem, és megragad-

tam a tőlem karnyújtásnyira lévő fegyvert, fél kézzel félrerántottam,

és egy torokra majd egy gyomorra mért ütéssel leszereltem az utol-

sót őrt is.

Már épp megfordítottam volna a kezemben a pisztolyt, hogy rá-

lőjek, de May addigra beleeresztett egy bénítólövedéket az utolsóba

is. Körbenézte és láttam, hogy már mindegyik őr mozdulatlanul fe-

küdt a földön.

- Szép munka! - mondtam elismerően.

May felnevetett: - Hah! Talán tényleg az lehetett volna, hogyha

hagysz nekem akár egyet is. Már mindegyik a földön volt, amikor

lelőttem őket. Mégis hol tanultál meg így harcolni?

Kicsit kellemetlenül éreztem magam a dicséretétől: már régen

sem tudtam kezelni, ha valaki elismerően nyilatkozott rólam, de

mostanra kifejezetten elszoktam tőle: - Hát, ez egy hosszú történet…

May még mindig teljesen lenyűgözve bámult rám, ezért elkaptam

a tekintetemet, ami véletlenül egy rúnán állapodott meg, ami a cel-

lánk ajtajára volt kívülről rajzolva.

166

Elkerekedett a szemem: - Indulás. Most!

A gondolatcsatornánkon is közzétettem a hírt: - Egy rúna lelep-

lezett minket! Warwick tud a szökésünkről! Sanszos, hogy nagyon

gyorsan fog kelleni az a kimentés!

May-vel fürgén szaladtunk fölfelé a lépcsőn, és félretéve minden

óvatosságomat, kiterjesztettem a Mágiámat, hogy időben érezzem,

ha jön valaki. Már nem féltem, hogy Warwick felismeri egy másik

Mágus jelenlétét, hiszen már tudott a szökésünkről, akkor nem lehet

neki nagy meglepetés, hogy használom a Mágiámat.

Megéreztem, hogy felülről egy nagyobb csapat közeledik, ezért

a következő emeleten elhagytuk a lépcsőházat, pontosan egy szinttel

hamarabb, mint akartam. Azonnal felvettem a kapcsolatot a többi-

ekkel: - Le kellett térnem az ismert útvonalról, mondjátok, hogy tud-

tok egy utat a vendég-hangárba.

Orin azonnal válaszolt: - Mondjátok, hol vagytok!

Én segélykérőn néztem Mayre, aki szintén teljesen kétségbeeset-

ten keresett valami jellegzeteset, amit fel tudunk használni tájékozó-

dási pontnak. Végül jobb ötlet híján felrántottam a hozzánk legkö-

zelebbi ajtót, és azonnal lelőttem egy bénítólövedékkel a bent tar-

tózkodó szolgát, ne leplezzen le minket. May-vel becsuktuk magunk

mögött az ajtót, és csak ezután néztünk körbe, de attól, amit láttunk,

nekem elakadt a szavam.

May szólt bele a gondolatcsatornánkba: - Egy könyvtárszobában

vagyunk.

- De abból is van három! A tietek melyik?

Közelebb léptem a polcokhoz, és megérintettem az egyik könyv-

nek a gerincét, majd nyeltem egy nagyot: - Abban vagyunk, amelyik-

ben a tiltott könyveket tartják.

Orin egy pillanatig csöndben volt, majd megkönnyebbülten só-

hajtott: - Megvan, és nem is vagytok messze a hangártól. Csak in-

duljatok el a folyósón balra, aztán a második keresztfolyósón…

Az útvonaltervet Alex szakította félbe: - Skacok, azt hiszem, lesz

egy kis gondunk! Egy új hajó lépett be a bolygó légterébe: a jelzése

szerint a Hadsereg egyik szállítóhajója.

167

Hitetlenkedve megdörzsöltem a halántékom: - Akkor nemcsak kis

gondunk van, hanem hatalmas… Az magának a Császárnőnek a ha-

jója lesz, és ő maga is a gépen van!

168

14. fejezet

Rémálom

Egy pillanatig dermedt csönd volt a gondolatcsatornában, amíg

mindenki megemésztette a hallottakat, majd Alex szólalt meg elő-

ször: - Tündérfény, biztos vagy benne?

Nagy nehezen nyeltem egyet, de a torkom teljesen ki volt szá-

radva: - Az életemet tenném rá.

Egy újabb párpillanatnyi csönd után May mondta ki a nyilvánva-

lót: - Akkor azt tuti, hogy a Császárnő a vendéghangárba fog ér-

kezni, vagyis nekünk sürgősen kell egy másik hely. Kinek van ötlete?

Mindenáron el akartam kerülni a találkozást, mert tudtam, hogy

azt most semmiképpen nem élhetem túl, ezért a második legkevésbé

borzalmas vészforgatókönyvvel álltam elő: - Biztos van egy hangár

az állatok miatt a -3. szinten. Találkozzunk ott!

Orin szólalt meg: - Cassy, van róla fogalmad, hogy milyen álla-

tokat engedtem ki?

Kitartottam a véleményem mellett: - Pontosan ezért: valószínű-

leg összekötötték velünk az esetet, ezért senki sem számít rá, hogy ott

távozunk.

Vártam, hogy mind egyszerre fognak tiltakozni, de ehelyett Alex

szólalt meg: - Én bízom Cassy-ben és az ötleteiben, hiszen azok ed-

dig is beváltak mindig. Azt mondom, csináljuk!

- Tőlem is mehet. Ez sokkal jobb ötélet, mint hogy feladjuk ma-

gunkat, és szerintem is sikerülhet. - mondta May.

Orin gyorsan elhadarta az útvonalat, és mi fürgén elindultunk a

hangár felé. Lefelé kellett haladnunk, de a katonák miatt kétszer is

irányt kellett váltanunk, hogy észrevétlenek maradhassunk. Már töb-

ben voltak együtt, ezért kételkedtem benne, hogy el tudnék bánni

egyszerre ennyivel, főleg anélkül, hogy riadóztatnának mindenkit a

helyzetünkről.

- Most szállt le a Császárnő hajója. - tájékoztatott minket Alex.

169

- Szuper. Mi mindjárt ott vagyunk a találkozóhelyen. - lihegtem.

Ahogy futottunk, lassan erősödni kezdett a háttérzaj, ami min-

denféle állathangból, fájdalomkiáltásokból és különböző nyelvű ká-

romkodásokból tevődött össze. Így már az útvonal pontos ismerete

nélkül is odataláltam volna, és épp szólni akartam a többieknek,

hogy indulhatnak, amikor befordultam az utolsó előtti sarkon, és a

legrosszabb rémálmom nézett velem farkasszemet.

Először a rengeteg katonát vettem észre magam előtt, majd meg-

láttam Hérát is, ahogy kimondja a barátaimra a halálos ítéletet, akik

ott térdeltek előtte a földön.

Hirtelen valaki megragadta a felkaromat, és visszarántott a fo-

lyósó kanyarulatába, én pedig sűrű pislogásokkal, döbbenten mered-

tem Mayre: - Te hogy kerültél ide, amikor az előbb ott térdeltél Héra

előtt a földön?

May aggódva vizslatott: - Le voltam maradva mögötted néhány

lépéssel, így csak azt láttam, hogy megdermedsz, ezért visszarántot-

talak a kanyarból. Mi van ott?

Megpróbáltam felidézni, amit láttam: - Először azt hittem, hogy

egy állat lesz, amit nem éreztem meg, de aztán megláttam Hérát…

- Itt van a Császárnő?!

May megragadta a karomat, hogy fussunk az ellenkező irányba,

de én nem hagytam magam: - Az ott nem Héra volt, csak én hittem

azt… - a felismerés olyan hirtelen vágott fejbe, hogy szinte belesi-

kítottam a gondolatcsatornánkba: - Orin, te tényleg elengedtél itt egy

Hügrót?

Egy pillanatnyi döbbent csend után szólalt csak meg: - Ugye nem

találkoztatok vele?

May letörten válaszolt: - De, pontosan, és itt áll köztünk és a han-

gárhoz vezető út között…

- Ne menjetek arra, mert ha a szemébe néztek, meg fogtok der-

medni a félelemtől, és könnyű prédává váltok. Várjatok egy kicsit,

keresek egy másik utat… - csak félig figyeltem tovább Orin szavaira,

mert a Mágiámmal újra körültapogatóztam, és rájöttem, hogy eddig

ugyanazért nem éreztem a lényt, mint ahogy régen nem éreztem meg

170

a tőrömön a rúnákat: annyira ősi volt, hogy egy teljesen más érzést

kellett keresnem, mint amit megszoktam.

Orin elkezdte mondani az új útvonalat, de félbeszakítottam, mert

a következő pillanatban katonák bukkantak fel mögöttünk a fo-

lyósón, és két tűz közé szorultunk.

- Most mi legyen?

Újra a katonákra villant a szemem: ők voltak a kisebbik rossz, de

a mi utunk a másik irányba vezetett, úgyhogy megragadtam May

kezét: - Csukd be a szemed, és ne engedj el!

A katonák lőtávolságon belülre értek, de mi pont ebben a pilla-

natban fordultunk be a sarkon, és egy sokkal veszélyesebb lény felé

rohantunk. Elhajítottam a pisztolyom, ami a szemközti falon kop-

pant egyet, és ez egy pillanatra elvonta a szörny figyelmét.

Látni ugyan nem láttam, de mivel erősen koncentráltam, ezért a

Mágiám segítségével pontosan ugyanúgy megéreztem a tárgyak,

emberek és állatok helyét, mintha nyitva lett volna a szemem. A szí-

neket nyilván nem tudtam meghatározni, de jelen pillanatban ez volt

az utolsó dolog, amire kíváncsi voltam. A lény feje tetejétől a farka

tüskés végéig nagyjából hat méter hosszú lehetett, három pár lába

volt és hat nyaka, de ebből csak öt végződött fejben, a hatodik csak

egy csonk volt.

A hügro felénk fordult, és mi nyertünk pár értékes másodpercet,

amíg megértette, hogy nem fogunk megdermedni a félelemtől. Már

majdnem eljutottunk mellette, amikor több dolog történt egyszerre:

a katonák befordultak a sarkon és lőni kezdtek ránk, de helyettünk a

lényt találták el. Persze a hügrónak ettől nem lett semmi komoly

baja, de fájni fájtak neki a lövések, ezért egy óriásit üvöltött az öt

szája egyszerre, és dühében csapkodni kezdett a farkával. Túl gyors

volt, csak annyit tehettem, hogy a tüskék elől elrántottam magunkat,

de teljesen nem tudtam kitérni előle, ezért a lendületével elsodort

minket: elestünk és May keze kicsúszott a szorításomból.

Neki legalább annyi mázlija volt, hogy átgurult a Hügro alatt a

mások oldalára, míg én a lábai között rekedtem. - Nyitsd ki a sze-

med, de ne nézz még felém, mert minket bámul! Csak rohanj előre,

171

a folyósó kanyarulata után már újra biztonságos lesz! - kiáltottam

kétségbeesetten.

May szót fogadott nekem, én pedig még mindig összeszorított

szemmel kigördültem a lény lábai közül, amíg az néhány falással

eltüntette a minket üldöző őröket. Ám mire talpra álltam, már mind-

egyik feje engem nézett és elkezdett lassan becserkészni: odaszorí-

tott a falhoz.

Mivel nem volt hova már futnom, csak egy ésszerű lehetőségem

maradt: meg kellett próbálnom megszelídíteni. Vakon felrajzoltam

a megfelelő rúnát a tenyeremre, majd felé fordítottam, és kimondtam

a jel nevét: - Nyugalom!

Sajnos a próbálkozásom nem aratott osztatlan sikert, mert a lény

még csak lelassulni sem lassult le, úgy kapott felém a fejeivel. Az

utolsó, kétségbeesett kísérletem az volt, hogy nem elfelé menekül-

tem, hanem felé: egy bukfenccel visszagördültem a hasa alá.

De ezzel csak elodáztam az elkerülhetetlent, és csak néhány pil-

lanatot nyertem, mert a hügro folyamatosan mocorgott, és nekem is

mindig arrébb kellett gurulnom, hogy ne taposhasson össze, és a fe-

jeivel se ragadhasson meg. Majdnem végezetes következménye lett,

amikor megéreztem Mayt felénk közeledni, de csak néhány hajszá-

lam bánta.

Az Ősöknek hála May biztonságos távolban maradt, és a szemét

is takarta. - Cassy, mondj valamit, merre vagy?

Az állat mocorgott, úgyhogy megint pozíciót kellett váltanom, de

válaszoltam: - Alatta vagyok!

Éreztem, hogy valamit odahajított felém, de nem értettem, hogy

ez miben segítene nekem. Aztán meghallottam a fém összetéveszt-

hetetlen csörömpölését tőlem néhány méterrel arrébb, felismertem,

hogy May pont most mentette meg az életemet: idejuttatott hozzám

egy kardot.

Újabb jelet rajzoltam a tenyeremre, és magamhoz hívtam a fegy-

vert. Kicsit nehezebb volt, mint amit régen megszoktam, de a mar-

kolat megnyugtatóan simult a tenyerembe, és a testem emlékezett a

régi edzések mozdulataira.

172

A kard pont a legjobb pillanatban érkezett, mert az egyik fej meg-

elégelte a tétlenséget, és benyúlt a Hügro hasa alá. Egy gyors vágás-

sal választottam el a fejet a nyaktól, és kigördültem a lény hasa alól.

- Alex, gyertek értünk! - reméltem, hogy időben ideérnek.

Egy óriási üvöltés harsant a hátam mögül, de nem fordultam meg,

csak rohantam tovább: tudtam, hogy mögöttem a hügro immár újra

hat fejjel, és nagyon morcosan vágtat utánam. Ahogy a sarokra ér-

tem, már nagyobb biztonságban voltam, ezért nyitott szemmel ro-

hantam tovább, de így a meglepetéstől majdnem hasraestem: May

az őrökkel összefogva harcolt, vagyis inkább védekezett egy griff

ellen, de az egész hangárt ellepték az állatok, sőt még Warwick is itt

volt, mert éreztem a Mágiáját.

Mögöttem felharsant a hügro üvöltése, amitől én automatikusan

oldalra vetődtem, ki a hangár falához, bent pedig a döbbenettől der-

medt csend támadt. Nem tudtam ellenállni a lehetőségnek, és elkiál-

tottam magam: - Meglepetés!

Mellettem a folyósóról pedig dühösen kirontott a hügro.

Becsuktam a szememet, és hallottam, hogy egy pillanatra kitört

a kiabálás: néhányan azonnal a szörny szemébe néztek, mások elfor-

dultak, de a kíváncsiságuk erősebb volt, és ők is sorra megdermed-

tek. Csakhogy már megint én voltam a legközelebb hozzá, és a leg-

utóbbi fejlevágós mutatványom miatt a lény ki is pécézett magának.

Meg kellett hagyni, a szörny okos volt, mert egy fejét nem fordí-

totta felém, hogy a többiekkel is megtarthassa a szemkontaktust, és

ne tudjanak segíteni nekem. Újra felemeltem a kardomat, de tudtam,

hogy még egyszer nem fogja hagyni, hogy becsusszanjak a hasa alá.

Nem nagyon maradt más ötletem, így amikor felém kapott az egyik

fejével, én ösztönösen a nyaka felé vágtam, és el is találtam. De tud-

tam, hogy abból a nyakából nemsokára két fej fog vicsorogni rám.

- Ostoba! Ostoba nimfa! - először egy kiáltás, majd egy tűzlabda

hasította át a hangárt.

Látványnak biztosan nem lehetett utolsó, de a tűzgömb Mágiája

is lenyűgöző volt, különösen, hogy beforrasztotta a sebet a lény nya-

kán, és meggátolta, hogy új fej nőjön ki.

173

Warwick közben odaért mellém, és tudtam, hogy ő is a Mágiájá-

val tájékozódik, csak sokkal rosszabbul csinálja, mint én: - Nimfa,

tied a fej, enyém a nyak!

Nem bíztam benne, de tudtam, hogy Warwick a legjobb esélyem

a túlélésre, és így egész gyorsan fogytak a fejek. Sajnos a hügro is

tanult a hibáiból: már nem csak egy fejjel támadt ránk, és mivel nem

tudtam hova visszavonulni, csak az mentett meg a harapástól a bal

oldalamba, hogy Warwick egy tűzfalat emelt közénk.

Hirtelen Alex hangját hallottam meg a fejemben: - Ki kért taxit?

A következő pillanatban megéreztem, hogy a hajónk nagy sebes-

séggel repült be a hangárba, majdnem túl gyorsan is, de Orin vala-

hogy ura maradt a gépnek, és tett fölöttünk egy félkört, hogy újra

menetirányba nézzen a hajónk orra, és majd gyorsan tudjunk in-

dulni. A hajtóművek hangosan felnyögtek a terheléstől, mert egy-

szerre kellett lefékezniük az űrhajó lendületét és egyhelyben lebegve

tartaniuk. Tudtam, hogy mi fog következni, és azonnal a földre ve-

tődtem, majd kisvártatva fel is hangzott mögöttem az űrhajó lézer-

ágyúinak összetéveszthetetlen hangja.

Éreztem, ahogy a lövések energiája a földre dönti Warwickot, és

én automatikusan a fejemhez emeltem a kezemet, hogy védjem ma-

gam a felcsapódó törmelékektől.

A hügro még egyszer utoljára felüvöltött, majd az egész hangár

síri csöndbe borult egy hosszú pillanatra, hogy aztán még nagyobb

káosz robbanjon ki. Csak most annyi különbség volt a korábbiakhoz

képest, hogy a törmelékektől és a sűrűn szálló portól az emberek

köhögtek, és minimális volt a látótávolság.

May sürgetően szólt meg a gondolatcsatornánkba: - Cassy, a lény

halott, gyere el onnan azonnal, mielőtt Warwick magához tér!

Feltápászkodtam, bár a fejem még egy kicsit kótyagos volt. Va-

lamikor meghúzhattam a lábamat, mert bicegve indultam el az űr-

hajó felé, és már majdnem oda is értem, de egy újabb lángfal meg-

állított. Megfordultam, és Warwick borzalmas állapotban lévő ábrá-

zatát láttam magam előtt. Az egyik szeme nagyon be volt dagadva,

és néhány hatalmas karmolásnyom húzódott keresztbe az arcán.

174

Rám emelte a kezét, mintha ezzel meg tudna állítani: - Nem me-

hetsz el, Nimfa!

Kihúztam magam: - Igen? Akkor csak figyelj!

Őszinte félelmet láttam átfutni az arcán, és már majdnem könyör-

gött nekem: - Nem mehetsz el! Fogalmad sincs, mit tenne velem, ha

hagynálak megszökni!

Elkezdtem összegyűjteni az erőmet, hogy majd egy óriási széllö-

késsel elsöpörjem Warwick lángfalát. - Pontosan tudom, mit tenne

veled Héra, mert ha engem elkapna, ugyanazt tenné velem is.

Meglepetésszerűen előretörtem, és a kardom markolatával úgy

vágtam fejbe, hogy Warwick eldőlt, mint egy zsák krumpli. Amikor

pedig leengedtem a kezemet, elszabadítottam a Levegőmágiámat is:

ezzel nemcsak a tüzet söpörtem el teljesen, de a levegőből is kiszűr-

tem a szálló port, és beterítettem vele az embereket és állatokat.

Köztük a Császárnőt és a kíséretét is, akik a hangár másik oldalán

lévő folyósó torkában álltak.

Egy hosszú pillanatig megszűnt létezni a világ, csak bámultuk

egymást. Ahhoz túl messzire voltunk, hogy egymás arcából olvas-

sunk, de biztosan tudtam, hogy így is felismert. Mi sem bizonyította

ezt jobban, mint az, hogy megszólalt, én pedig tökéletesen értettem

minden szavát, pedig óriási hangzavar volt: - Nocsak, Kedvesem…

Tartogatsz te még meglepetéseket…

Felizzott bennem a Mágia. Tudtam, hogy nem győzhetem le, de

nem akartam olcsón adni a bőrömet.

Csilingelő kacagást hallatott: - Jaj, édes vagy, de sajnos most nem

fogok harcolni veled. Kapsz tőlem egy ajándékot, amiért eddig élet-

ben maradtál: elengedlek téged is, meg a bosszantó kis barátaidat is.

Tudom, hogy hamar eljön a pillanat, amikor önként fogsz megke-

resni engem, hogy behódolj és az oldalamra állj…

Pontosan tudtam, hogy a többiek mikor ismerték fel, hogy ki a

magas nő, mert akkor lőttek rá a hajó lézerágyúival. Héra egy hatal-

mas lángfalból védőpajzsot csinált magának, amivel sikeresen meg-

védte magát, de a hangjában most már nyoma sem volt nyugalom-

nak: - Induljatok, mielőtt a végén még meggondolom magam!

175

Az űrhajó továbbra is eredménytelenül lőtte Héra a lángpajzsát,

de közben közelebb lebegett hozzám.

- Cassy, siess már! - kiáltott rám Orin a nyitott zsilipkapuból.

Nem törődtem a vádlimba nyilalló fájdalommal, futásnak ered-

tem, majd felugrottam, Orin pedig elkapta a kezemet és behúzott a

hajóba. A zsilipkapu azonnal becsukódott mögöttünk, és intenzíven

emelkedni kezdtünk.

Az érzelmi és fizikai megpróbáltatásoktól majdnem összeestem,

de Orin megrázta a fejét: - Még nem hagytuk el a bolygót…

Igaza volt, ezért összeszedtem magam, és elindultam a létra felé.

Nem volt túl könnyű dolgom, mert a csupasz talpam csúszkált a pad-

lón, és May is fürge irányváltoztatásokkal repült. Mire felértem a

pilótafülkébe és leültem a másodpilóta székébe, már el is hagytuk a

légkört.

- Hányan üldöznek? - rápillantottam a szkennerekre, de semmit

nem mutattak.

May feszültségéről csak a mereven tartott válla tett tanúbizony-

ságot: - Épp ez a legfurább, hogy senki nem üldözött, még csak nem

is lőttek ránk. Pedig a Császárnő is ott volt.

- Hova megyünk?

- Az úticélunk a Kazahjna… Túl könnyen elengedtek minket, és

nem fogom egyik rejtekhelyünkre sem elvezetni őket…

Határozottan egyetértettem a döntésével, és azonnal beírtam a

komputerbe a koordinátákat, May pedig beleszólt a hajó központi

kommunikációs rendszerébe: - Gyertek a nappaliba, ki kell talál-

nunk a következő lépésünket!

Miután fénysebességbe léptünk, még elvégeztünk néhány igazí-

tást a műszereken, majd mire elhagytuk a pilótafülkét, a többiek már

az asztal körül ültek, előttük kávéval. Amint mi is helyet foglaltunk,

Alex hozzánk is odatolt egy-egy bögrét: bele sem kellett szagolnom,

tudtam, hogy az enyémben forrócsoki van.

May megfogta a bögréjét és egyben lehúzta a tartalmát, majd elé-

gedetten sóhajtott egyet: - Áh, végre egy kis koffein… - néhány pil-

lanatnyi csend után újra megszólalt: - Szóval, most nagy szükségem

176

van a segítségetekre: át kell néznünk a lehető legalaposabban az űr-

hajót, hogy valahogy megjelöltek-e bennünket. Ez poloska, vírus a

komputerben, vagy igazából egy rúna is lehet. De nagyon alaposnak

kell lennünk, mert nem ok nélkül engedtek el minket…

Hirtelen már nem is kívántam annyira a forrócsokit: ezt nem hall-

gathattam el a barátaim elől. - Félek, hogy én voltam az ok… Héra

beszélt hozzám, és azt mondta, hogy azért enged el minket, mert

tudja, hogy nemsokára önként fogom megkeresni, hogy a szolgála-

tába álljak…

Ám a többiek ahelyett, hogy rögtön árulónak kiáltottak volna ki,

érdeklődve, de közben nyugodtan néztek rám, May pedig megnyug-

tatóan megfogta a kezemet: - Azért mondhatta ezt, mert azt hiszi,

hogy ismer téged, és előre ki tudja találni, hogyan fogsz reagálni egy

adott szituációra.

Grimaszoltam egyet: - Miután leigázta a bolygómat, megpróbál-

tam megölni őt, de kishíján én haltam bele… Szóval leszögezhetjük,

hogy ismer engem is, és a reakcióimat is.

Alex megvonta a vállát: - Mindenkinek van olyan gyenge pontja,

amivel lehet manipulálni őt… A kérdés csak az, hogy a tied mi, és

ha ezt megfejted, máris lépéselőnyben vagy.

- Ez egyszerű: ha azzal megmenthetnélek titeket, hogy „az utolsó

élő nimfaként” behódolok neki, akkor kérdés nélkül megtenném.

Számomra érthetetlen módon Alex elmosolyodott: - Akkor most

miért nem mentél oda, és miért nem térdeltél le előtte?

- Mert volt más út… Tiszta szívemből gyűlölöm őt, és amíg van

más lehetőség, sosem állok a szolgálatába.

- De mindig van más út. Mi itt mindnyájan bízunk benned Cassy,

és tudom, hogy nem hiába tesszük.

Nagyon jól estek May szavai, de egy kicsi kétely mégis motosz-

kált bennem: - Héra nagyon biztos volt a dolgában, hiszen arra vár,

hogy „önként” keressem meg… Van egy ütőkártyája, amit nemso-

kára ki is fog játszani.

May elgondolkozva ült a székében: - És ha már kijátszotta, csak

arra vár, hogy összerakjuk a képet?

177

Értetlenül összevontam a szemöldököm, de Alex már rá is jött az

összefüggésre: - Arra a titokzatos hírre gondolsz? Azt hiszed, hogy

Héra szándékosan szivárogtatta ki? Mindez valami bonyolult terv

része lenne, csak azért, hogy a Császárnő Cassyt maga mellé állítsa?

- Az tény, hogy jelenleg Cassy az egyik legnagyobb Mágiával

bíró személy, és komoly fenyegetést jelentesz a Császárnőnek.

- Vagy pedig hasznos szolga lennék…. - grimaszoltam. - De a

bökkenő az, hogy eddig nem tudta, hogy élek.

- De azt tudja, hogy az Ellenállók mozgalma létezik. Szerintem

csak változtatott a tervén. - gondolkozott hangosan May: - Először

minket akart csapdába csalni, utána máshogy játszotta ki a lapjait.

A gyomrom összeszorult, mert rossz előérzetem lett. - Mi válto-

zott? Miért nem akart megölni? Hiszen 2 éve ő mondta ki rám a ha-

lálos ítéletet!

- Akkor talán hirtelen fontos lett a Császárnőnek, hogyan ítélik

meg őt? - tippelt Alex. - Azzal szeretné megerősíteni az uralmát,

hogy a nép felé azt mutatja, hogy egy nimfa is képes volt neki meg-

bocsátani, törődjenek bele ők is?

- A szimbólumoknak nagy ereje van. - Orin most először szólalt

meg: - Talán valami újabb hatalmas szörnyűségre készül, és az elő-

zőt, a nimfák lemészárolását akarja elfeledtetni az alattvalóival. És

ha „az utolsó nimfa” támogatja…

Elegem lett a spekulációkból: - Mi az a nagy titok, May?

May hátradőlt a kanapén, és karba fonta a kezét: - A nagy büdös

semmi. Az egész hír abból állt, hogy van a Császárnő kastélya alatt

valami nagy és fontos…

Alex is hátradőlt: - De pontosan mi is van ott?

May legyintett: - Mindenki azt remélte, hogy a másiknak van

olyan részinformáció a birtokában, amitől meglátjuk a nagy egészt.

De nem jöttünk rá. Az a hely, ha létezik is egyáltalán, egyrészt bár-

mekkora méretű lehet, de ha nem a méret a fontos, hanem hogy mi

van ott, a lehetőségek tárháza végtelen: egy fegyvergyártól kezdve,

a börtönön és kiképzőtáboron keresztül, a bányával bezárólag bármi

lehet ott…

178

Értetlenül bámultam Mayre: - Oké, eddig világos. De miért hi-

szed, hogy ezt az információt a Császárnő szivárogtatta ki?

- Csak egy kósza gondolat, ami most ugrott be… Amikor össze-

hívtak bennünket, mindenki világmegváltó hírt várt, de csak egy kis

morzsát kaptunk… Vártuk, hogy majd valaki tud mondani valamit,

de lehet, hogy rossz helyen keresgéltük: most szóba került, hogy le-

het a Császárnőnek valamije, amit ha rosszkor tudunk meg, vagy

amit Te rosszkor tudsz meg, képes rávenni téged, hogy feladd ön-

magadat, és behódolj neki. Azt nem hiheti, hogy ennyiből kitalálod,

majd akkor teszi az információt teljessé, amikor a legsebezhetőbb

vagy. - May közelebb hajolt hozzám, majd megfogta a kezemet, és

mélyen a szemembe nézett: - Segíts nekünk Cassy, hogy ezegyszer

mi kerüljünk lépéselőnybe. Szerinted mi lehet ott? Mi lenne rád ek-

kora hatással?

Ha nem az enyém lenne az összes felelősség.

Ha élnének még rajtam kívül nimfák.

Kirántottam May kezéből kezemet, és kétségbeesetten a hajamba

túrtam: - Ez csak egy rémálom lehet, mert ez nem történhetett meg.

- Mi az, Cassy? Mire gondolsz, mi van ott?

Hírtelen erős késztetést éreztem, hogy őszinte legyek, és elmond-

jak mindent, de mielőtt megszólaltam volna, Alex felállt, és rácsa-

pott az asztalra: - Orin, elég volt! Nem teheted ezt vele, nem hasz-

nálhatod fel a képességedet arra, hogy kikényszeríted Cassyből a…

Nem hallottam, hogyan szólt a mondat folytatása, mert felpattan-

tam a székből és fürgén lemásztam a létrán. Fogalmam sem volt,

hogy hova megyek, de egyszer csak kikötöttem az alsó lövegnél,

ahol kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, és bámultam ki az

űrbe. És egyszerűen nem gondoltam semmire.

Percekkel vagy órákkal később Alex jelent meg mellettem, és a

vállamra terítette a kabátját. Még mindig a piros ruhámban voltam,

még mindig nem volt rajtam a cipőm, de csak akkor éreztem meg,

hogy mennyire fáztam, amikor beleburkolóztam a meleg anyagba.

Alex illata volt.

- Köszönöm… - mondtam halkan.

179

- Szívesen. Nem akartam, hogy megfázz.

Kicsit megráztam a fejem, de nem néztem rá: - Én nem csak a

kabátot köszöntem meg, hanem azt is, hogy kiálltál mellettem, hogy

Orin ne faggasson.

- Nem akartunk összetörni téged Tündérfény.

Elmosolyodtam, de a hangulatom nem lett jobb: - Miért vagy itt?

- Hogy ne legyél egyedül…

Pontosítottam a kérdésem: - Úgy értem, miért te jöttél ide?

Alex elfordította az ülésem, hogy a szemembe tudjon nézni, és

leguggolt elém: - Azért, mert ismerlek Tündérfény: már szinte nálad

is hamarabb rájöttem, hogy a Császárnő csak azzal tud ennyire ma-

nipulálni téged vagy bárkit, aki fenyegetést jelenthet rá, ha életben

tart néhány nimfát, és aztán megfenyeget, hogy megöli őket… A

nimfák régen boldogságot adtak a galaxisnak, de ha élnének, most

reményt adnák: de te életben vagy, és reményt is adsz nekünk, hogy

lehet jobb életünk.

Értetlenül megráztam a fejemet: - Nem értem. Meséltél a csalá-

dodról, és meséltél a múltadról: a te történeted is van annyira ször-

nyű, mint az enyém, de akkor te hogyan vagy képes mosolyogni, és

reménykedni szebb jövőben?

Alex a kezébe zárta a kezemet: - Fontos, hogy az én családom él.

Fogalmam sincs, hogy neked pontosan mennyi mindenen kellett ke-

resztül menned, csak azt a néhány apróságot tudom, ami fű alatt ter-

jedt a galaxisban a nimfákról, meg azt, amiket már elmondtál ne-

kem. De azt biztosan tudom, hogy ismered az érzést, amikor semmid

sincs… Ilyenkor nem marad más, csak a hit, hogy egyszer minden

jobb lesz, ha teszünk érte. Merj álmodni!

Egy darabig csöndben ültem, ezért Alex elengedte a kezem, és

felállt, hogy egyedül hagyjon a gondolataimmal, de megtorpant,

amikor megszólaltam: - Nem tudom, hogyan kell…

- Mit? Álmodni? Hiszen Te is voltál gyerek! Nem volt, amit any-

nyira el akartál érni? Nem volt célod?

Én is felálltam, de ügyeltem rá, hogy ne essen le a vállamról a

kabát, és közben megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a kis

180

hely miatt mennyire közel állunk egymáshoz: - Meséltem neked

Opálról, és hogy mennyire mások voltunk mi ketten. Nos, a legfon-

tosabb különbség az volt, hogy ő mindenben tehetséges volt, én pe-

dig mindenhez túl ügyetlen. Gyerekek voltunk, de már akkor biztos

volt, hogy belőle Gárdista lesz, belőlem pedig „csak” egy diplomata.

Be akartam bizonyítani, hogy én sem vagyok selejt, és harcos is le-

hetek… Az összes szabad pillanatomban íjászkodtam, és fejlődtem

is, de ez a felnőtteknek nem volt elég. Opál volt az, aki hitt bennem,

aki késő este és kora reggel Mágiát gyakorolt velem, aki titokban

megtanított azokra technikákra, amiket neki napközben mutattak.

- Hány éves voltál akkor?

- Fiatalon kiszűrték azokat a nimfákat, akik tehetségesek voltak,

és 12 éves kor után kezdték tanítani harcolni őket, bár akkor nyilván

csak játékosan. Én 15 éves voltam, amikor felvettek, és rögtön egy

évfolyamba kerültem Opállal, ami példa nélküli volt.

Alex a két tenyerébe fogta az arcomat: - Látod, mikre vagy képes,

ha hiszel benne? Most én vagyok itt melletted, és én hiszek benned.

Kérlek, merj álmodni! Merj remélni!

Nem bírtam elviselni az érintését, mert úgy éreztem, hogy nem

érdemlem meg. - Tessék, akkor halld, hogy mit remélek a világon

mindennél jobban: remélem, hogy valóban én vagyok az utolsó élő

nimfa, mert különben tényleg mindent megteszek, hogy Héra ne

bánthassa őket többé! Nem tudtam megjósolni a támadást, pedig látó

vagyok! Harcos voltam, mégsem tudtam megmenteni sem a Király-

nőt, sem a testvéremet, sem a barátaimat. A támadás után megpró-

báltam orgyilkosként megölni Hérát, és az sem sikerült. Cserben

hagytam a népemet, számát sem tudom, hogy mennyiszer… És ha

életben vannak, akkor az azt jelenti, hogy minden eltelt nappal újra

és újra cserbenhagytam őket: mert ahhoz, hogy tényleg titokban ma-

radhasson a létük, borzalmas körülmények között kellett raboskod-

niuk… Pontosan ezért nem is hiszem, hogy élnek… Nem lehetnek

életben… - a szavaim zokogásba fulladtak. Alex gondolkodás nélkül

magához szorított, miközben én olyan kétségbeesetten kapaszkod-

tam a vállába, mintha az életem múlna rajta.

181

Alig éreztem, hogy Alex az üléshez hátrál velem, majd az ölébe

húzott, és addig tartott szorosan, amíg lassan a könnyeim elfogytak,

és már csak az ólmos fáradtság maradt. Amikor már csak szipogtam,

megszólalt: - Te mindent megtettél, de ekkora hatalommal szemben

nem volt igazi esélyed. Hiszem, hogy van egy boldog hely, ahonnan

a halottak figyelnek minket, és tudom, hogy a családod és barátaid

büszkék rád! A legjobb dolog, ami a közelmúltban tört velünk, tör-

tént velem, az volt, hogy találkoztunk. Melletted a világ egy jobb

hellyé válik, ezért kérlek, hogy ne hagyd magadban kialudni ezt a

szikrát! Ne büntesd magad olyan dologért, amiről nem tehetsz!

A szavai megmelengették a szívemet, ezért megérdemelte, hogy

őszinte legyek: - Nem tudom, hogy menni fog-e. Nagyon félek.

- Elhiszem, de szerintem nincs miért. A személyes véleményem

az, hogy a Császárnőnek már akkor sem volt tiszta az elméje, amikor

megtámadta a nimfákat. Márpedig kizártnak tartom, hogy ilyen ál-

lapotan ennyire előre tudott volna gondolkozni, hogy néhány nimfát

életben tartott volna. Szerintem csak egy mesterien felépített blöffről

lesz szó.

A szavaitól valahogy teljesen megnyugtattak, így végre ellazul-

tam: - Köszönöm! - mondtam, és ebben a szóban minden benne volt.

Kellemes csend telepedett ránk. Talán kicsit kényelmetlenül kel-

lett volna éreznem magam, hogy nemcsak az ölében ülök, de am-

ennyire csak lehet, hozzá is vagyok bújva, de mivel nem úgy tűnt,

hogy Alex bánja, igyekeztem a lehető legkevesebb mocorgással még

jobban belevackolni magam az ölelésébe. Tompa félelem hasított

belém, amikor ő is megmozdult, de csak hátradőlt az ülésen, anélkül,

hogy lazított volna az ölelésen.

Fogalmam sincs, hogy meddig ültünk volna még így, de néhány

pillanat múlva May állt meg az ülésünk mögött, és megköszörülte a

torkát. - Ne haragudjatok, annyi időt adtam nektek, amennyit csak

lehetett, de mindjárt megérkezünk a Kazahjnára. A lehető legkeve-

sebb időveszteséggel kellene átvizsgálnotok a hajó külső borítását,

hogy van-e rajta bármilyen nyomkövető. Cassy, maradt hozzá elég

Mágiád?

182

Igyekeztem visszafojtani a panaszos sóhajt, amikor kibontakoz-

tam Alex öleléséből, de azonnal el is felejtettem, hogy mit kérdezett

May, amikor meghallottam, hogy Alex is erősebben fújta ki a leve-

gőt, mint indokolt lett volna. A boldogság meglepő erővel tört rám,

és így képtelen voltam visszatartani a mosolyomat, amikor May sze-

mébe néztem.

- Vagyis igen? - kérdezte, félreértve a jókedvemet.

Gyorsan rendbe szedtem a gondolataimat, hogy mi is volt az ere-

deti kérdés, aztán a biztonság kedvéért egy pillanat alatt tényleg el-

lenőriztem, hogy mennyi Mágiát tudok még használni. Az eredmény

egy kicsit engem is megdöbbentett: - Ne aggódj, mostanra kifejezet-

ten formában vagyok. Akár néhány újabb hügróval is képes lennék

elbánni.

Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, Alex mögém lépett,

így is éreztem az energiát, ami áradt belőle: - Szerintem Tündérfény,

inkább ne kiabáld el. Általában mindig az ilyen mondatok után üt be

a krach.

A szám még nagyobb mosolyra húzódott, May pedig fürkészően

nézett ránk, majd megcsóválta a fejét, de nem kerülte el a figyelme-

met, hogy az ő szeme is nevetett. - Cassy, gyere velem vissza a szo-

bánkba, Alex-vel lesz még bőven időtök beszélgetni.

A pillantásom találkozott Alexével, aztán töretlen jókedvvel el-

indultam Mayt után. Amint becsukódott a szobánk ajtaja, May azon-

nal felém fordult: - Alex mindig is született idealista volt, de a há-

ború óta nem láttam, hogy akárcsak kétszer nézett volna ugyanarra

a lányra. Közelről látta, hogy mennyire veszélyben lehetnek a csa-

ládtagok ezekben a zűrös időkben, és úgy volt vele, nem ad támadási

felületet az életnek. Különleges lány lehetsz, ha ezt képes volt át-

gondolni érted.

Fürkésző tekintettel, ugyanakkor mindenféle rosszindulat nélkül

nézett rám. Fogalmam sem volt, milyen választ vár tőlem, ezért az

őszinteség mellett maradtam: - Amennyire eddig sikerült megismer-

nem, Alex nagyon becsületes és kötelességtudó, de mindig szerette

a pillanat örömeit kihasználni.

183

- Ezt ugye te sem hiszed komolyan, hogy csak pillanatnyi szóra-

kozás vagy neki?! - láttam rajta, hogy bár kiakadt, igyekszik vissza-

fogni magát, nehogy rám ijesszen.

Gyorsan megráztam a fejem: - Az Ősökre, dehogy is! Úgy értet-

tem, hogy ő a jelenben is jól érzi magát, és most megfogadja a saját

tanácsát velem kapcsolatban is.

May végre rám mosolygott: - Akkor fogadd meg te is, és ne félj

a mi véleményünktől. Orinnal nagyon örülünk nektek, mind a ketten

megérdemeltek magatok mellé egy fantasztikus embert.

- Nem hiszem, hogy jelenleg beszélhetünk olyanról, hogy „mi”.

May jelentőségteljesen ránézett Alex kabátjára a vállamon: - At-

tól, hogy nem beszéltetek róla, még nem jelenti azt, hogy nincs…

Ezt valahol én is tudtam, mindenesetre jól esett May szájából hal-

lani. - Köszönöm.

- Kedvesem, nem kell megköszönnöd. Inkább öltözz át gyorsan,

mert mindjárt megérkezünk.

Maynek nem kellett kétszer mondania, és mire a hajónk kilépett

a fénysebességből, már pont beléptünk a pilótafülkébe. Megszokás-

ból elindultam a másodpilóta széke felé, de May gyorsabb volt. Döb-

benten néztem az üresen maradt ülés felé: - De May… Ez a te hajód.

May már a műszereket fürkészte, de most felnézett rám: - Igen,

és szeretem is ezt a hajót. Pontosan ezért fogod te vezetni, mert így

nagyobb esélyünk van rá, hogy épségben marad… Engem az élet

kényszerített rá, hogy jó pilóta legyek, de te a repülésbe a szívedet

is beleviszed… És ezért leszel mindig jobb pilóta nálam.

Ez mind igaz volt, de nem álltam volna le vitatkozni vele, ha ő

akart volna vezetni, így viszont boldogan ültem bele a pilóta szé-

kébe. Mire megközelítettük a holdat, Orin és Alex is befutottak, de

egy szó nélkül vették tudomásul a pilóta cserét.

- Katonák valahol? - kérdezte Orin.

- Nincs nyomuk sehol… - vetett egy újabb pillantást a szkenne-

rekre May. - De én inkább ellenőriznék mindent.

Ezzel mind egyetértettünk: jobb biztosra menni.

- Hol szálljak le? A városban, vagy a hegyen? - kérdeztem.

184

- A hegyen. - mondta Alex. - Onnan a múltkor is fenomenálisan

el tudtál menekülni.

Most kevésbé szeles és tiszta idő volt, így a landolás gyerekjáték

volt. May gyorsan kiosztotta a feladatokat: - Cassy, tiéd a rúnák el-

lenőrzése, Orin, te a komputert vizsgáld át, van-e benne vírus, Alex,

te kint keresel jeladót, én pedig bent. Dolgozzunk gyorsan, de ala-

posan.

Gyorsan mindenki elindult a dolgára. Miután lemásztam a létrán,

Alex rám adott egy napszemüveget, aztán felvette a sisakját. - Előbb

a feladat, aztán a szórakozás - kérte.

- Mit szólsz esetleg egy versenyhez? - vetettem fel, amikor kilép-

tünk a hóra.

Az arcát takarta a sisak, de így is tudtam, hogy mosolyog. - Attól

függ: mi a nyertes jutalma?

Úgy tettem, mint aki elgondolkozik: - Hááát… Egy csók.

Alex azt hiszem, megdöbbent a merészségemen, de aztán elne-

vette magát: - Nem vagyok annyira lovag, hogy ezt vissza tudjam

utasítani… Szóval: rajt!

Felszabadultan nevettem, amikor megláttam, hogy azonnal meg-

kocogtatta a sisakját, hogy a szkennerrel máris keresse a poloskát. A

tervem amúgyis az volt, hogy veszíteni fogok, ezért nyugodtan lép-

kedtem a hóban a hajó felé, és közben elcsendesítettem a gondolata-

imat. A hajótest még nem volt annyira hideg, amikor megérintettem

a kesztyűs kezemmel, ezért a homlokomat is nekidöntöttem, és ne-

kiálltam, hogy lassan, aprólékosan, belülről kifele mágikus lenyo-

matokat keressek.

Fogalmam sincs, mennyi ideje csináltam, de egészen átfagytam,

mire ellöktem magam a hajótól: - Nem találtam semmit. - szóltam

bele a kommunikátoromba.

Alex megérintette a vállamat: - Ahogy a többiek sem. A hajónk

hivatalosan is poloska mentes.

- Hála égnek. - megdörzsöltem a kezeimet, és feljebb húztam az

orromra a sálat. - Akkor sürgősen menjünk be, mielőtt idefagyok, és

jégszoborrá változom.

185

Alex halkan felnevetett, de vita nélkül jött be velem. Amint a

hangárajtó becsukódott mögöttünk, hírtelen sokkal melegebb lett,

ezért gyorsan lehámoztuk magunkról a kabátot, sálat, Alex a sisakját

is. Mivel én mozdulatlanul ácsorogtam, jobban átfagytam, ezért

Alex segített lefejteni a dermedt ujjaimról a kesztyűt, és a saját ke-

zével melegítette föl őket.

- Valaki ígért nekem egy csókot.

Felkaptam a fejem, és elővettem a lehető legártatlanabb arckife-

jezésemet. - Nahát! Tényleg?

Alex vigyorogva bólintott: - Bizonyám. Megállapodtunk, hogy a

nyertes kap egy csókot… És én nyertem.

Beharaptam az alsó ajkamat, hogy ne nevessem el magam: - Hát,

akkor az adott szó kötelez, és adnom kell neked egy csókot.

Alex tekintete fogvatartott, és a levegő hírtelen felforrósodott kö-

zöttünk. Bár most már nehezemre esett, mégis maradtam az eredeti

tervnél, ezért megköszörültem a torkomat. - Sajnos, soha nem álla-

podtunk meg abban, hogy hol csókollak meg. - És már nem tudtam

visszafojtani a vigyorgásomat, amikor felemeltem az egyik kezét, és

lassan belecsókoltam a tenyerébe.

Alex egy pillanatig dermedten állt, majd a tekintetében fellob-

bant valami. Utánam akart nyúlni, de eltoltam a kezét, és nevetve

elslisszoltam mellette, majd meg sem álltam, amíg fel nem másztam

a létrán. - Egy csókért jobban meg kell dolgoznod! - kiáltottam oda

neki, miközben szándékosan nem néztem vissza.

A nevetését még akkor is hallottam, amikor becsukódott mögöt-

tem a May-vel közös szobánk ajtaja, én pedig boldog mosollyal az

arcomon nekikészültem, hogy eltávolítsam a hátamról az ideiglenes

tetoválást.

186

Epilógus

Alex magában dudorászva nyitott be a szobájába. Régóta nem

volt ennyire boldog, és az örömének az oka a lehető legváratlanabb

helyről jött: persze, a lány alapból is gyönyörű és különleges volt, de

amikor elengedte magát és teljesen felszabadultan nevetett, ahogy

kisimultak az aggódás ráncai a homlokán és az egész lénye kivirult,

Alex elveszett.

Orin nem volt még bent, ezért a lámpa sem égett, de Alex mégis

biztosan érezte, hogy rajta kívül van még valaki bent a szobában…

És az a valaki az alsó ágyon ült.

Alex direkt nem nézett arra, hagyta, hogy a betolakodó azt hi-

hesse, biztonságban van az árnyékok között. Egyenes úton a szek-

rényéhez ment, de ruhák helyett két dobókést vett elő, és az elsőt

hirtelen megpördülve elhajította, centikkel a betolakodó feje mellé.

A kés a fém falról csörögve hullott az ágyra, de Alex már emelte

is a másikat: - A következővel máshova célzok!

A hívatlan vendég lassan előrébb óvakodott, ki az árnyék közül,

Alex amint megpillantotta, habozás nélkül hajította el a másik tőrt,

pontosan a nő szívét célozva meg. Ám a dobás hiába volt pontos,

áthatolt a testen anélkül, hogy megsebesítette volna. Mintha a nő

csak egy árnyék lett volna.

Alex az ajtó felé iramodott, de mielőtt kinyithatta volna felizzott

előtte egy rúna, és az ajtó meg sem mozdult, bármennyire is erőlkö-

dött.

A nő meglepően kellemes hangon szólalt meg: - Kérlek, ne me-

nekülj előlem, nem akarlak bántani.

Alex rájött, hogy így nem juthat ki, ezért megfordult, és a nő sze-

mébe nézett: - Mégis mit akarsz tőlem, Héra?

A nő megrázta a fejét: - Tévedsz, Fiú: az én nevem Menerva. Héra

a lányom…

- Az lehetetlen!

187

- Tényleg? Nem hiszed el, hogy valaki, aki ma Császárnőnek ne-

vezi magát, valaha egy kislány volt, akinek az anyja mesét olvasott

esténként?

- Nem így értettem. - Alex enyhén ostobának érezte magát, de

muszáj volt megdörzsölnie a szemét, hátha csak a fáradtság miatt

tréfálják meg az érzékei, de még mindig ugyanúgy látta, hogy a nő

testének a körvonalai életlenek. Erre pedig vagy az a magyarázat lé-

tezett, hogy egy szellem, akkor viszont képtelen lett volna Mágiát

használni, vagy pedig… - Maga egy Ősi!

Menerva elismerően nézett rá: - Eltaláltad. Azt is tudod esetleg,

hogy miért vagyok itt?

Alex egy kicsit megnyugodott, de közel sem érezte még magát

biztonságban. Elhatározta, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból,

ezért közönyt erőltetett magára, és megvonta a vállát. - Passzolok.

Annyit tudok, hogy az Ősik egy idő után egyszerűen eltűntek, mert

túl hatalmas képességeik voltak, és túl unalmas volt hozzá az életük.

Megunták, milyen segíteni az embereknek, és egyszerűen lehúzták

a rolót. - amint kimondta, azonnal meg is bánta, hogy provokált egy

ilyen ősi és erős lényt. Menerva arckifejezése megváltozott, a szeme

szivárványszínben felizzott, a levegő megtelt Mágiával, és Alex meg-

érezte, milyen is igazán félni: a nő egyetlen legyintésével nemcsak

őt tudta volna játszi könnyedséggel elpusztítani, de egész bolygókat

is meg tudott volna semmisíteni.

- Az én különleges képességem az, hogy lássam az időt… Min-

dent, aminek a családomhoz köze van, a legelejétől a legvégéig. És

ezek nem azok a véletlenszerű szeletek a jövőből, amiket a Látók

képesek érzékelni, és vagy bekövetkeznek, vagy nem; hanem azt,

ami tényleg meg is fog történni. Már akkor láttam, milyen jóvátehe-

tetlen szörnyűségeket fog tenni a lányom, mielőtt még megfogant

volna. Szóval, Fiú… Te csak ne magyarázz nekem a múltról, mert fo-

galmad sincs mekkora teher egy ilyen erő bírtokában élni… Egy idő

után nem marad más lehetőség, csak az, hogy igazán eggyé válsz a

Mágiával, és lassan Te magad leszel a Mágia…

188

Alex egy hosszú pillanatig dermedten állt, majd amikor már biz-

tosan érezte, hogy a nő nem fogja elpusztítani, nyelt egy nagyot, és

óvatosan megszólalt: - Bocsánatot kérek a tiszteletlenségemért.

Menerva lassan bólintott: - Fátylat rá, már el is múlt… A múlton

pedig nem lehet változtatni, nemigaz? Hiszen a már a neve is az: a

múlt, tehát valami, ami már megtörtént.

- De igen, Asszonyom. - Alex érezte, hogy a nő nem teljesen nor-

mális, de aztán helyesbített magában: inkább csak minden felfogható

értelemben más.

- És van bármi ötleted, hogy miért vagyok itt?

- Nem, Asszonyom.

- Két fontos dologról van szó, de igazából annyira összefüggnek

egymással, hogy egy dolognak is mondhatnám… Szóval, azért jöt-

tem, hogy segítsek nektek legyőzni Hérát.

Alexnek a meglepetéstől enyhén elnyílt a szája: - Itt marad ve-

lünk, és harcolni fog?

Menerva arca elfelhősödött: - Ez volt a népem nagy keresztje…

Mi nem avatkozhattunk be az emberek életébe közvetlenül, csak

iránymutatást adhattunk. De ezért képeztük ki a Legendák első ge-

nerációját, ezért mutattuk meg nekik a Mágiai igazi jelét… Tudom,

milyen nagy szükségetek lenne most rám, de ha fizikailag is beavat-

koznék, az a Mágia egyensúlyának felborulását eredményezné, és

beláthatatlan következményekkel járna…

- Akkor miért jött ide? El akarja mondani, hogy el fogunk bukni?

- Érdekes, hogy pont a kudarc az első, ami eszedbe jutott… Nem

hiszel a sikeretekben, Alexander?

Alex meg sem lepődött, hogy a nő tudja a nevét, de eléggé ide-

gesítette, hogy belelát a gondolataiba is. - Én hiszek a csapatunkban.

És most, hogy itt van Cassy, egy hajszálnál kicsit több esélyünk lett

Héra ellen. Egyszer majd elég erősek lesznek hozzá a gyerekek, hogy

legyőzzék. Tudom, hogy sikerül nekik. De mi hol leszünk addigra?

Menerva közelebb lépett és Alex felé nyúlt, mintha meg akarná

vigasztalni, de végül inkább leeresztette a kezét: - A jövő ismerete

189

borzasztó nagy teher, és nem tehetem meg, hogy a válladra rakom.

De segíthetek egy kicsit… Adhatok két iránymutató támpontot.

Alex ellenállt, hogy ne kezdje el forgatni a szemét: - Végülis, ez is

több, mint a semmi. És mik lennének azok a támpontok?

- Az első az, hogy igazatok volt.

- De mégis miben?

- Amikor nemrég Cassy-vel beszélgettetek: tényleg élnek még

nimfák. Pontosabban azon a múltbeli szörnyű napon alig százan hal-

tak csak meg… Mindenki más felett megállt az idő…

Alex felszisszent: - Cassy teljesen össze fog törni.

- Nem feltétlenül, mert nem csak ennyit fogsz tudni mondani

neki. Hanem azt is, hogy hogyan tudjátok őket kiszabadítani.

Menerva hatásszünetet tartott, és ez a nyugodtság teljesen ki-

hozta Alexet a sodrából, mert itt életekről volt szó. - Hogyan ment-

hetjük meg őket? Mondja már meg! - Alex a nyelvébe harapott, hogy

több meggondolatlan szó ne csússzon ki a száján, és erősen ökölbe

szorította, majd kiengedte a kezét, hogy lehiggadjon. Érezte, hogy a

nő azért csepegteti az információkat, hogy próbára tegye. Csak azt

nem tudta, hogy átment-e a teszten. Végül nyelt egyet, és nyugod-

tabb hangszínnel folytatta: - Elnézést, nem akartam kiabálni.

- Nincs miért elnézést kérned, érthető, hogy miért jöttél ki a sod-

rodból. Mondd csak, Alexander: hallottál már a Tudás Csarnokáról?

Alex megrázta a fejét: - Nem, Asszonyom.

- A legnagyobb szerencsétek az, hogy aki hallott is róla, legendá-

nak hiszi a létezését. Pedig minden legendának van alapja…- a nő

tekintete a semmibe révedt, és ahogy teltek a másodpercek, lassan

elviselhetetlenné vált a csend.

Alex először megköszörülte a torkát, majd amikor nem érte el

vele semmit, közelebb lépett a nőhöz, és próbaképpen megérin-

tette a karját, hogy kizökkentse a révületéből. Valami megmagyaráz-

hatatlant tapintott: az ősi teste nem volt sem szilárd, sem folyékony,

és nem egészen gáznemű sem. Annyira idegen volt az érzés, hogy

Alex azonnal elrántotta a kezét, és ekkor látta meg az ősi szeméből

190

kicsurranó egyetlen fénylő könnycseppet. Szinte lassított felvétel-

ben nézte végig, ahogy a csepp végiggördül a nő tökéletes arcán, és

a levegőben egyszerűen eltűnt. Egyévált a Mágiával.

- Mi történt? - kérdezte halkan Alex.

Szinte választ sem várt, de a nő mégis megszólalt: - Azon ritka

alkalmak egyike jött el, hogy nem látom egyértelműen a jövőt. Egy

óriási változás van készülőben, ami befolyásolhat mindent.

- Héra csinál valamit?

Menerva megrázta a fejét: - Nem… Te fogsz.

Alex úgy érezte, hogy teljesen elveszítette a fonalat: - Én csinálok

valamit, ami az egész világra hatással lesz?

- Mondtam, hogy én csak a családtagjaim jövőjét látom, de mivel

Héra ilyen fontos szereplő a galaxis fejlődése szempontjából, így is

fogalmazhatunk… Az eredeti jövő, aminek a bekövetkezésében se-

gítettem volna, az Héra, később pedig Cassy halálával, de a Legen-

dák továbbélésével folytatódott volna.

- Tessék?! - Alex mostmár nem fogta vissza magát: - Cassy halálát

készítem éppen elő?

Menerva határozottan Alex szemébe nézett: - Nem azt mondtad,

hogy a Császárnő legyőzése a legfontosabb? És hogy mindent felál-

doznál érte?

Alex majd összerogyott a nő tekintetének súlya alatt, de csönd-

ben maradt, mert a kérdésre már nem létezett számára jó válasz.

Menerva végül megtörte a szemkontaktust: - Tudod Alexander,

a Mágia nem válogat: ha ahhoz, hogy az egyensúly megmaradjon,

meg kell néhány embernek halnia, legyen azok jók vagy gonoszak,

akkor meghalnak… De most a teljes káoszt látom, a lehetőségek pe-

dig végtelenek. Megtörténhet, hogy meghal Héra, Cassy túléli, de

közben a Legendák örökre eltűnnek. Most még annak is megvan az

esélye, hogy Héra hatalma megmarad, mert ti elbuktok.

Alex egy szalmaszálba kapaszkodott: - De akkor az is megtörtén-

het, hogy mi győzünk… - Cassy pedig túléli, és bár ezt nem mondta

ki hangosan, Menerva mégis tudta, hogy mire gondol.

191

- Igen, most minden megtörténhet. De ez azt jelenti, hogy a tét is

sokkal nagyobb: amióta világ a világ, sosem volt opció a Mágia eltű-

nése. De már nincs több Ősi, és ha nem lesz több Legenda sem, nem

marad igazi őrzője a Mágiának… És lassan egyre kevesebb és egyre

gyengébb mágusok születnek, majd a Mágia teljesen eltűnik. Fel tu-

dod fogni, hogy milyen sivár hellyé válik a világunk Mágia nélkül? Ha

elvész az egyensúly? Felborul az állatvilág és az emberek kapcsolata,

a természet rendszere megszűnik, természeti csapások és kataszt-

rófák történnek; a technika és az emberek szellemi fejlődése nem

lesz párhuzamos…

Alex kihúzta magát: - Asszonyom, azt mondja inkább, hogy mit

tehetünk… Hogy mit tehetek én.

Menerva szomorúan elmosolyodott: - Már tudom, hogy mi borí-

tott föl mindent: a kapcsolat, ami kialakulóban van köztetek Cassy-

vel. Lehet, hogy csak egy kis fellángolás, ami szoros barátsággá vá-

lik; lehet, hogy nagy szerelem, de mégis el tudnád őt engedni, ha

szükséges; vagy pedig a halálodig harcolsz érte…

- És ez bűn?

- Nem, önmagában nem az. De a jövő szempontjából nagyon fon-

tos lesz, hogy hogyan döntesz.

- Hérát kell az első helyre helyeznem?

Menerva kisimította a ruhája nemlétező ráncait, hogy elkerülje

Alex tekintetét: - Nem árulhatom el.

- Miért nem Cassynek jelent meg? Ő egy nimfa, sokkal több Mági-

ája van, mint nekem.

- A te döntéseidhez létfontosságú, hogy elsőkézből kapott infor-

mációid legyenek. Az övénél nem.

Alex újra ökölbe szorította a kezét, és elhatározta, hogy amint ez

a nő eltűnt innen, Orinnal eddzenek néhány órát, hogy kiadja a fe-

szültséget. Most viszont még türelmet erőltetett magára: - Akkor

azt mondja el, hogy hogyan tudjuk megmenteni a nimfákat.

- Nos, Héra kastélya régen a Legendáké volt, és ők a Mágia közel-

sége miatt egy Ősi város romjai fölé építették. Emiatt a palota alatti

192

terület jelentős része egy jelenkori tudósok által feltérképezetlen

földalatti labirintus. Héra ennek az egyik zsákutcájába börtönözte a

nimfákat.

Alex lemondóan sóhajtott: - Fantasztikus: jól védhető hely, és

esélyünk sincs, hogy legalább térképünk legyen róla.

- Ezt nem mondtam: ha elmentek a Tudás Csarnokába, minden

szükséges tudást megtalálhattok, akár térképet is az alsó városról.

- És hol ez a hely?

- Sokkal közelebb hozzátok, mint gondolnád. Mondd csak, Ale-

xander: nem gondolkoztál még el azon, hogy a nimfák holdján miért

csak Edelweiss, az egyetlen lakott város van?

Alex legyintett: - Ezen nem kellett gondolkoznom. Közismert,

hogy a várost ölelő hegyek és a tenger másik oldalán nagyon veszé-

lyes lények élnek. Sárkányok, hügrók, hogy csak párat felsoroljak.

- Igen, de miért csak azon a medencén kívül élnek?

- Mert távol tartja őket a nimfák Mágiája…

Menerva szeme felcsillant, ahogy lecsapott a mondatra: - És él-

nek még nimfák Edelweissban?

Alex azonnal megértette: - Cassy kivételével nem. Tehát akkor

Ősi mágia tartja távol lények? Ott van a város alatt a Csarnok? A nim-

fák tudtak erről a helyről?

- Igen, ott van a közelben a Tudás Csarnoka, de erről a nimfák

nem tudtak. Amíg képes voltam rá, hogy fizikailag megőrizzem a tes-

temet ott éltem közöttük, és mint az egyik utolsó Ősi, az volt a fel-

adatom, hogy a titkot megőrizzem.

- És hol van a Csarnok bejárata?

Menerva tekintete megint a távolba révedt: - A gyerekeket nem

lehetett becsapni, vonzotta őket… - a pupillája hírtelen összehúzó-

dott, és Alexet kirázta a hideg, ahogy a nő rá nézett. Nem gonoszan,

inkább… rémülten: - Egyetlen esélyetek van, ne felejtsd el! Csak ak-

kor dönts, ha biztos vagy a választásodban, mert a végsőkig ki kell

tartanod mellette! Ha útközben változtatnod kell az elhatározáson,

máris veszítettél. De nem csak te, hanem mindenki.

193

194

195

196

Prológus

Nyugodt, csöndes éjjel volt az árvaházban.

A gyerekek békésen aludtak, csak az egyik ágyacskában mocor-

gott egy kislány. Apró testét vékony rétegben belepte az izzadtság,

halkan nyöszörgött, és egyre erősebben rúgkapált, mintha láthatat-

lan szörnyekkel harcolna.

Az éjjeli ügyeletes nővér megérezte, hogy a hálószobában szük-

ség lehet rá, ezért letette a kezéből az újságot, amit eddig olvasott,

és becsúsztatta a matraca alá: ezeket a híreket nem hagyta jóvá a

Cenzúra, vagyis, ha megtalálták volna nála a lapot, őt kivégzik, az ár-

vaházat bezárják, a gyerekeket pedig átnevelőtáborokba küldik.

Patrisa nővér csendben kinyitotta a figyelőszoba ajtaját, és elsé-

tált az ágyak mellett. Már tisztán hallotta a kislány zihálását, de enél-

kül is megtalálta volna a megfelelő ágyikót, mert az elmúlt hónapok-

ban többször is előfordult, hogy a lányka rosszat álmodott.

Odaért a kiságy mellé, és a résnyire nyitva maradt ajtó miatt a fi-

gyelőből pont kiszűrődött annyi fény, hogy lássa, mennyire fénylik a

kislány arca az izzadtságtól, és hogy a hánykolódástól teljesen ösz-

szegyűrte az ágyneműjét.

A nővér lehajolt, hogy gyengéden felébressze a lánykát, de alig,

hogy a vállára helyezte a kezét, a gyermek felriadt, és sikoltásra nyi-

totta a száját, de az ijedtségtől csak egy halknyüszítésre volt képes.

Patrisa nővér szívét egy pillanatra éles fájdalom járta át, ahogy

látta a színtiszta rettegést a fiatal szemekben, és azt kívánta, bár

elég fiatal lenne ahhoz, hogy ő is tehessen valamit azért, hogy a ha-

sonló helyzetű gyerekek élete ne legyen tele félelemmel. De az áldo-

zatának hála, felette gyorsan eljárt az idő, ezért felesleges volt ezen

elmélkednie, és most úgyis sokkal fontosabb volt, hogy a kislányt

megnyugtassa.

Leült mellé az ágyra, és halkan beszélt hozzá: - Minden rendben

van, Reyna, vigyázunk rád. Az árvaházban biztonságban vagy.

197

A karját nyújtotta a kislány felé, akinek a zihálása időközben pi-

tyergéssé vált, és így végre a nővér megértette, hogy eddig egy ne-

vet ismételgetett folyamatosan: - Cassy…

Patrisa nővér tudta, hogy a lányka Látó, de azt is, hogy a látomá-

sok nem feltétlen válnak valóra: - Ne aggódj Kedvesem, Cassy tud

vigyázni magára.

Reyna bólintott, majd lassan odabújt az apácához és halkan me-

sélni kezdett: - Ezt tudom, de most az én jövőmet láttam… El fognak

jönni értem, hogy elvigyenek az árvaházból.

- De hiszen ez egy remek hír! Cassy megígérte, hogy visszajön ér-

ted és magával visz, ha végre talál egy biztonságos helyet!

Reyna újra pityeregni kezdett: - De őt nem láttam, hanem csak a

barátait… Cassy nem volt velük, és amikor kérdeztem, hogy hol van,

ők csak megrázták a fejüket…

198

1. fejezet Láthatár X

A családom régi kúriájában álltam a könyvtárszoba ajtaja előtt,

és éppen készültem benyitni, hogy órát tarthassak a gyerekeknek,

amikor az a határozott benyomásom támadt, hogy valami nem stim-

mel: valami nagyon más, mint eddig. A kezem tétován körözött a

kilincs fölött, de nagy levegőt vettem és határozottan lenyomtam,

közben pedig felkészültem rá, hogy a szobában bármi lehet.

Amire viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a könyvtárban

nincs semmi: ez volt az első alkalom, hogy úgy mentem oda órát

tartani, hogy Alex nem ült a zongoránál, és nem Anya régi kottáiból

játszott valamit. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire vártam a talál-

kozást, csak most, hogy nem jött el.

Gyorsan végigpörgettem a fejemben az eseményeket, és rájöt-

tem, hogy akkor már majdnem egy napja nem is beszéltünk normá-

lisan: az utolsó dolog az volt, amikor rákérdezett a tetoválásaimra,

én pedig egy kis flörttel elütöttem a kérdését. Utána persze hiányzott

a társasága, de mindig találtam rá valami magyarázatot: át kellett

kutatnunk a hajót a lehetséges poloska miatt, aztán May visszaraj-

zolta az eredeti tetoválást a hátamra, vagy pedig, hogy mindannyian

túl fáradtak voltunk, és ki kellett pihennünk magunkat.

De most, hogy nem jött el a könyvtárba, már nem tudtam tovább

hitegetni magam, és el kellett fogadnom: Alex kerül engem. Csak

azt nem tudtam, miért.

A gyerekek is elkezdtek lassan beszállingózni a szobába, és bo-

lond fejjel reménykedtem még egy kicsit, hogy Alex mégis megje-

lenik, de miután megérkezett az utolsó kislány is, csak el kellett kez-

denem az órát. Mosolyt erőltettem az arcomra, és a gyerekekre néz-

tem: - Örülök, hogy újra itt vagytok! A mai első feladatunk az lesz,

hogy mindenki felrajzolja a Hívórúnát a tenyerére, és ideröpít ma-

gának egy párnát a fal mellől. Kérdés van?

199

A legidősebb kisfiú, Tóri tette fel a kezét: - Miért nem inkább

Elemi mágiát használunk? Eddig azt gyakoroltuk…

Felvontam a szemöldököm, és visszadobtam a kérdést: - Ez egy

nagyon jó kérdés. Szerinted miért?

- Hát… Talán pont azért, mert eddig az Elemi mágiát gyakorol-

tuk, és most valami mást kell tanulnunk?

Elmosolyodtam: - Ez egy jogos érv, de van rá más okom is - a

következő szavaimat már az összes gyerekhez intéztem: - Az új fel-

adat az lesz, hogy Elemi mágiával hívjátok a kezetekbe a párnákat.

Melyik elemet fogjátok használni?

Az összes kéz a magasba lendült, ezért véletlenszerűen kiválasz-

tottam egy kislányt, aki lelkesen válaszolta: - A levegőt!

Bólintottam. - Helyes. Akkor most mind csukjátok be a szemete-

ket: érezzétek a szellő érintését a bőrötökön, és bízzatok benne, hogy

a levegő csak arra vár, hogy teljesítse a kéréseteket. Legyetek hatá-

rozottak, de mégis adjátok meg a Mágiának a tisztelet, és lássátok a

lelki szemeitekkel, amit szeretnétek.

Láttam az összeszorított szemükön és feszült testtartásukon,

hogy erősen koncentrálnak. Kicsit talán túlságosan is befeszültek, de

még sosem kértem tőlük olyat, hogy maguk felé hívjanak valamit,

csak olyat, hogy el tudják lökni.

Kisvártatva néhány párna megemelkedett, de vagy nagyon fel-

röppentek, és a gyerekeknek felugorva kellett elkapniuk őket, vagy

csak bukdácsoltak egy kicsit a földön, és el sem jutottak hozzájuk.

Elláttam őket néhány névre szóló instrukcióval, majd türelmesen

megvártam, hogy mindenkinek sikerüljön, és újra odafordultam

hozzájuk: - Na, mi a véleményetek? Nehéz volt a feladat?

A gyerekek nem túl nagy lelkesedéssel bólogattak, és az egyikük

fel is tette a kérdést, ami mindnyájukat foglalkoztatta: - Miért volt

ez ennyire nehéz? Ellökni sokkal könnyebben lehetett még nehezebb

dolgokat is, mint az a párna…

- Azért, mert az ellökéshez elég volt egy körülbelüli irány, és ah-

hoz kellett nagy erőt párosítani. Viszont az, hogy a párna pontosan

a kezetekbe jöjjön, sokkal nehezebb. Megmutatom, hogy az Elemi

200

mágia mire igazán jó… - és egy hírtelen fuvallatot támasztottam,

amivel kitéptem a gyerekek kezéből a párnákat, és visszaröpítettem

őket a falhoz. - A tárgy súlya, amit mozgattok, nem számít, csak az,

hogy hisztek-e benne, hogy meg tudjátok mozdítani.

Hogy ne csak beszéljek, hanem demonstráljak is egy kicsit, Apa

nehéz tölgyfa íróasztalához fordultam, és Levegőmágiával a szoba

sarka felé löktem, de nagyon vigyáztam, hogy ne sodorjak el vele

mást, és ne is ütközzön neki a falnak. A gyerekek ámultan levegő

után kapkodtak, de még nem fejeztem be a szemléltetést: - Viszont

az, hogy ezt az asztalt Levegőmágiával pontosan visszaállítsam a

helyére, már sokkal nehezebb…

Most felemeltem az asztalt néhány centivel a padló fölé, és lassan

visszalebegtettem a helyére. Hogy segítsem a tárgy mozgását, a ke-

zemmel próbáltam irányítani, de így is billegett, és nem finoman

ereszkedett vissza a padlóra, hanem nagy dörrenéssel érkezett le.

Újra visszafordultam a gyerekek felé, és felrajzoltam a Lebegte-

tőrúnát a kezemre: - Viszont, ha kicsi, finom mozgást akarok elérni,

akkor ahhoz jeleket használunk… - kimondtam a rúna nevét, majd

az asztal felé intettem a kezemmel, az pedig kecsesen felemelkedett,

és elkezdett méltóságteljesen forogni. A másik kezemmel pedig a

párnákra mutattam, erre azok is felemelkedtek a földről, és elkezd-

tek egymással „táncolni” a gyerekek legnagyobb örömére.

Végül a párnámat kivéve mindent visszaröptettem az eredeti he-

lyére: - Ha a Hívórúnát akarjátok használni, nagyon fontos tudnotok

valamit: ha erősen koncentráltok, a kívánt tárgy odarepül a keze-

tekbe, de ha fizikailag nem vagytok elég erősek hozzá, hogy elbírjá-

tok, akkor Lebegtetőrúnával együtt célszerű használni, különben sé-

rülés lehet a vége… De egy párna nem okozhat ilyen galibát, szóval

munkára fel: emlékeztek még a könyvemből arra a néhány jelre,

amiket feladtam nektek, hogy papírokon gyakoroljátok őket? - egye-

sével végignéztem rajtuk, és mivel mind lelkesen bólogattak, ezért

összecsaptam a kezemet: - Akkor kezdhetitek is a feladatot!

Amíg próbálgatták, én járkáltam közöttük: tanácsokkal láttam el

őket és segítettem a vonalak felrajzolásának az ívében, ezért hamar

201

újra elkezdtek röpködni a párnák, és kisvártatva minden gyerek ke-

zében volt egy.

Gyorsan rájöttem, hogy akkor terhelem le legkevésbé a gyereke-

ket, ha a gyakorlatot és az elméletet felválva csináljuk, szóval most

következett egy kis történelem. Kört alkottunk a párnákkal a földön,

leültünk, és ránéztem a mellettem ülő kislányra, hogy feltegyem

neki az első kérdést: - Meséltem egy kicsit már a Legendákról és a

Fabulákról nektek. Meg tudod mondani, hogy mi közöttük a különb-

ség?

- A Fabulák azok a tanulók, akiket megtanítottak arra, hogy Le-

gendák legyenek, de még nem azok.

- Helyes válasz, de ennél egy kicsit azért bonyolultabb volt. - rá-

mosolyogtam, majd mindig a következő gyerekhez fordultam az új

kérdésemmel. Rájuk fért egy kis ismétlés: - Hány Legenda volt egy-

szerre?

- 12.

- És Fabula?

- Belőlük is 12.

Most jött a beugratós kérdés: - És most hány Fabula van?

A soron következő kisfiú összeráncolta a szemöldökét: - Most

nem 12?

Megráztam a fejem: - Sajnos nem, mert most nincs egy tucatnyi

Legenda, hanem csak egy. Tehát akkor a Mágia törvényei szerint

most 23 Fabula van szerte a galaxisban.

- De itt csak 8-an vagyunk Fabulák, pedig ketten még ahhoz is

kicsik, hogy órára jöjjenek.

- Vannak, akik az utóbbi két évben születtek, de a legtöbb Fabula

most 10 éves lehet, és ők a galaxisban szétszórtan élnek a családja-

ikkal. - amit elhallgattam előlük, az az volt, hogy a maradék gyere-

kekkel maga a Császárnő foglalkozik, hiszen neki is érdeke volt a

Legendák új generációjának felépítése. Abba pedig bele sem mer-

tem gondolni, hogy azok közül, akik már a Legendák idejében Fa-

bulák voltak, közülük hány van életben, és hány hódolt be Hérának.

- És hogyan lettek a Fabulákból Legendák?

202

Mosolyogva néztem Tórira: - Én is pont ezt akartam kérdezni tő-

letek. Van ötletetek? - vártam egy kicsit, de mivel mindegyikük a

fejét rázta, én válaszoltam meg a kérdésem: - Ha az egyik Legenda

meghalt, akkor a legképzettebb Fabulára felrajzoltak egy különleges

rúnát, aminek az volt a neve, hogy a „Mágia jele”. Előfordulhatott

ezért, hogy valaki élete végéig Fabula maradt, de ez is egy nagyon

neves tisztség volt.

Alig, hogy befejeztem a mondatot, rögtön ezer kérdés érkezett a

gyerekektől:

- Mit csinált pontosan az a rúna?

- Megmutatod, hogy néz ki a rúna?

- Mivel döntötték el, hogy ki a legerősebb?

- És miért a legerősebbre rajzolták?

Felemeltem a kezemet, hogy elcsendesítsem őket: - Ne aggódja-

tok, válaszolok a kérdésekre, de csak sorjában. Azért a legerősebb

Fabula kapta meg a rúnát, mert nagy fizikai és mentális erő, illetve

lelki egyensúly kellett hozzá, hogy el tudják viselni az erejét, és ne

őrüljenek meg tőle: ez a jel kaput nyit az ember és a Mágia között,

és majdnem olyan erőssé tesz, mit egy Ősi.

Megint zsivaj támadt, ezért újra le kellett pisszegnem őket, de

most már határozottan a szemükbe néztem, hogy nyomatékosítsam

a szavaimat: - Ha nem maradtok csöndben, nem válaszolok a kérdé-

seitekre, hanem visszatérünk az Elemi Mágia gyakorlásához…

A fenyegetésem hatásos volt, mert azonnal lepisszegték egymást.

Vártam még egy kicsit, majd előrébb hajoltam, és leraktam a muta-

tóujjamat a körünk közepére. Egy kicsit gondolkoznom kellett, hogy

hogyan is néz ki ez a rúna, mert én még sosem rajzoltam fel, de a

galaxisban annyira ismert volt, hogy még az is fel tudta volna idézni,

akinek semmi köze nem volt a Mágiához.

Az ujjam kicsit bizonytalanul indult meg, de ahogy egyre több

készült el a rúnából, úgy lettem benne egyre biztosabb a vonalak

ívében, annyira ősi volt. Amikor befejeztem, a jel ahelyett, hogy erő-

sen felvillant majd eltűnt volna, halvány ezüst színben fénylett egy

darabig, majd teljesen elhaványult. A gyerekek még a jel hűlt helyét

203

is lenyűgözve nézték, de én teljesen elkedvetlenedtem. A gond az

volt, hogy én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy felrajzoljam a rúnát

a gyerekekre, majd ha készen állnak, mert csak egy Ősinek, vagy

egy Legendának van hozzá elég ereje. Emlékeztettem magam, hogy

később beszéljek a problémáról a többieknek.

Lassan a gyerekek felemelték a fejüket a földről, és várakozóan

rám néztek, ezért gyorsan felálltam: - Most akkor megtanuljuk a Le-

begtetőrúnát használni…

A gyerekek felpattantak, visszavitték a párnákat a helyére, én pe-

dig kiosztottam nekik apró tárgyakat, amivel tudtak gyakorolni. Fi-

zikailag velük voltam és segítettem nekik, de lélekben messze jár-

tam, mert a problémán gondolkoztam: Hérát biztosan nem tudjuk

rávenni, hogy rajzolja rájuk a rúnát, az Ősik pedig már évszázadok

óta eltűntek… De annyi szerencsénk van, hogy a megoldás kitalálá-

sára még éveink vannak.

A gyerekek kiabálása rántott ki a gondolataimból, arra lettem fi-

gyelmes, hogy az egyik kisfiú felemelkedik a földről, és nekirepül a

falnak. Légmágiával gyorsan meg tudtam akadályozni, hogy meg-

üsse magát, majd nagy léptekkel a gyerekek között termetem: - Ki

volt az? Ki lökte neki a falnak? - noha nem kiabáltam, a nyugalmam

ugyanannyira megijesztette a gyerekeket.

A pórul járt kisfiú határozottan rámutatott a társára, és sírós han-

gon kiáltotta: - Ő volt!

A másik persze azonnal védekezett: - Mert szándékosan nekem

lebegtette a kulccsomóját, és megütött vele!

- Nem igaz, véletlen volt!

- Szándékos volt!

- Véletlen!

- Elég legyen! - pirítottam rájuk, majd leguggoltam melléjük, és

megfogtam a vállukat: - Jegyezzétek jól meg, amit most mondani

fogok, mert nem ismétlem el még egyszer! Sőt, ez mindenkire vo-

natkozik! - körbe néztem, hogy nyomatékosítsam a szavaim: - Soha,

semmilyen körülmények között nem használhatjátok egymás ellen a

Mágiátokat! Nem szeghetitek meg Mágiával a szabályokat, és tilos

204

megtréfálnotok meg vele a szüleiteket, testvéreiteket, vagy barátai-

tokat! A mi feladatunk az, hogy segítsünk és védelmezzük azokat,

akik rászorulnak, tehát ha mégis megtudom, hogy valaki visszaélt az

erejével, az egy nagyon súlyos büntetésre számíthat. És csak hogy

tisztázzuk, én érzem, ha itt valaki Mágiát használ, és azt is gyorsan

megtudom, hogy milyen okból tette… Gyakorolni lehet, de sose fe-

lejtsétek el, hogy a Mágia ajándék, és arra szolgál, hogy jót tegyünk

vele! Megértettétek?

A gyerekek kórusban igent mondtak, úgyhogy felálltam: - Akkor

ez az óra vége, mehettek ebédelni, holnap találkozunk… Addig pe-

dig gyakoroljátok a lebegtetést, és a tárgyak idehívását.

A két kis lurkó ki akart csusszanni a kezem alatt, de nem enged-

tem el a vállukat, és újra a feléjük fordultam: - Gyakorlás közben kis

balesetek előfordulnak, ezeket ne vegyétek annyira komolyan, de

szándékosan nem árthattok egymásnak! Most pedig meséljétek el

nekem, miért haragszotok egymásra?

Az egyikük karba tette a kezét: - Nem akarom!

- Pedig fontos tisztázni a nézeteltéréseket, hogy tudjatok igazán

bízni egymásban.

Már a másik is megmakacsolta magát: - De nem is kell bíznom

benne!

Szomorúan megcsóváltam a fejemet: - Dehogynem: majd amikor

egymással vállvetve fogtok harcolni, ismerni fogjátok a másik gyen-

geségeit és erősségeit, és tökéletesen kiegészítitek egymást. Tudni

fogjátok, hogy melyikőtöknek mikor van szüksége segítségre, és ho-

gyan is tudtok segíteni neki igazán. Ott lesztek, amikor szükségetek

lesz egymásra, és meg fogjátok oldani, akármilyen problémával is

kell szembenéznetek.

A harciasságuk lecsökkent: - Te már bíztál így valakiben?

- Igen: a testvéremben. Ő volt a legjobb dolog az életemben, és

indig számíthattunk egymásra.

- És hogy hívták?

- A neve… - Mielőtt befejezhettem volna a mondatot és mesél-

hettem volna még nekik róla, az ajtó kinyílt, és Alex dugta be a fejét

205

a szobába. Azonnal meglátott minket, és rögtön szabadkozni kez-

dett: - Ne haragudj Tündérfény, azt hittem, hogy véget ért már az

óra. Kint megvárlak, fejezzétek be nyugodtan.

Amikor meghallottam a becenevemet, úgy éreztem, az életem

visszatért a rendes kerékvágásba. Hírtelen mosolyoghatnékom tá-

madt, és nem is próbáltam titkolni a jó kedvemet, amikor válaszol-

tam: - Mindjárt végzünk, úgy kettő percet kérek még.

Alex bólintott, majd becsukta az ajtót, én pedig visszafordultam

a gyerekekhez: - Mára akkor ennyi volt… De nektek bónuszban az

lesz a feladatotok, hogy kibéküljetek. Az a határozott benyomásom

támadt, hogy nem is ismeritek egymást igazán, hanem már amikor

először találkoztatok, akkor összekaptatok valamin, és azóta is csak

mérgesedett a kapcsolatotok. Igazam van?

A gyerekek lassan összenéztek, és én azonnal tudtam, hogy nem

tévedtem. Elfojtottam egy mosolyt: - Menjetek ebédelni… És köz-

ben ismerjétek meg egy kicsit egymást. - Kinyitottam előttük az aj-

tót, ők elmormoltak egy köszönést, majd pedig, ha kicsit bizonyta-

lanul is, de elindultak a családjaik felé. Együtt.

- Qunid szerelmére, te kibékítetted ezt a két kis rosszcsontot?

Mosolyogva megcsóváltam a fejemet és becsuktam az ajtót, majd

Alexhez fordultam: - Hát, a kibéküléstől még messze vannak, de már

jó úton járnak felé.

- Akárhogy is, de fogadd őszinte elismerésemet. Csodát teszel

ezekkel a gyerekekkel, úgyhogy megérdemelsz egy kis pihenést.

Várakozóan ránéztem, hogy gondol-e valami konkrétra, és ekkor

vettem észre, hogy egy kisebb hátizsák van a vállára akasztva, ami-

től rögtön el is komorodtam: - Készülsz valahová?

- Arra gondoltam, hogy ebédelhetnénk együtt… Hol van a ked-

venc helyed?

Elmosolyodtam a gondolatra, hogy megmutathatom Alexnek a

vízesést, ahova gyakran jártunk, de aztán ugyanilyen gyorsan el is

komorodtam. - Tudom, gyávaság, de amióta újra itt… illetve újra

otthon vagyok, a csak a könyvtár, a kert és a hangár között ingáz-

tam… Könnyebb volt, mint szembenézni azzal, hogy mi változott…

206

Alex azonnal közelebb lépett, és megfogta a kezemet: - Ne hara-

gudj Tündérfény. Ebbe nem gondoltam bele… Csak azt akartam,

hogy jól érezd magad egy kicsit: régebben szinte fuldokoltál féle-

lemtől és a gyásztól, most meg csak hajtod magadat… Visszamen-

jünk inkább a hajóra? Vagy inkább a…

- Nem! - felemeltem a fejemet, és belenéztem a szemébe, hogy

lássa, félek ugyan, de már nem a félelem ural engem. - Arra még

nem állok készen, hogy kimenjek a városba, de megmutatom a ked-

venc helyemet a házban… Ha velem jössz…

Alex bíztatólag megszorította a kezemet: - Tudtam, hogy te vagy

az egyik legbátrabb ember, akit ismerek. - Megérezhette, hogy tilta-

kozni akartam, ezért folytatta: - a bátorság azt jelenti, hogy mersz

harcolni a félelmeiddel, és sorra le is győzöd őket. Nem mindet egy-

szerre, hanem csak kis lépésekkel, de folyamatosan… Szóval, hová

megyünk?

A szavai kellemes meleget hoztak a lelkembe, és eltűnt tőlük a

rossz érzésem. - Valahova, ahol gyönyörű a kilátás.

Alex kérdőn felvonta a szemöldökét, majd elengedte a kezemet,

és udvariasan előretessékelt: - Csak utánad.

Erős kényszerem volt rá, hogy megragadjam a kezét, mint valami

mentőövet, de igazán bátor akartam lenni, ezért csak bizonytalanul

rámosolyogtam, és elindultam az emeletre. A kezdeti magabiztossá-

gom Opál régi szobájának az ajtaja előtt fogyott el teljesen. Rátettem

a tenyeremet az ajtóra, és nagyot sóhajtva nekitámasztottam a hom-

lokomat.

Izgatottan dörömböltem az ajtón: - Gyere Opál, gyönyörű idő

van odakint! Elmegyünk a vízeséshez? A szakácsnő sütött barackos

pitéket is! Még melegek!

Az ajtó kisvártatva kinyílt, és megláttam Opált a másik oldalán

pizsamában, kócosan. Ásított egy hatalmasat, és közben kidörzsölte

az álmot a szeméből, de máris mosolygott: - Olyan pitét, amit any-

nyira szeretek?

Fülig érő szájjal vigyorogtam, és pont válaszolni akartam, ami-

kor a hátam mögött valaki megköszörülte a torkát. Megperdültem,

207

és azonnal láttam a szeme villanásán, hogy a szokásosabbnál is

rosszabb a kedve, ezért megtörtem a szemkontaktust, és kicsit lejjebb

hajtottam a fejemet. - Bocsánat Apa. Nem fogok megint hangos-

kodni.

Opál azonnal mellettem termett, és átkarolt. - Én voltam hangos,

ne őt szidd le!

A következő pillanat hosszú másodperceknek tűnt, miközben vé-

gig éreztem Apa tekintetének a súlyát. Végül odalépett hozzánk és

mindkettőnket magához ölelt. - Pontosan tudom, hogy melyikőtök ki-

abált… Nem rosszat akarok neked, Kiscsillag, csak azt szeretném,

ha úgy viselkednél, mint egy úrilány. Akár tetszik, akár nem, a kirá-

lyi család tagja vagy, becsüld hát meg! Anyu is így akarná… Dél-

után etikett különórád lesz, azon ott legyél! - ezekkel a szavakkal ki

is bontakozott az ölelésből, majd elindult a folyósón a könyvtárba.

Opál bátorítólag megszorította a kezemet: - Hallottad, Sziporka,

elengedett minket!

Visszamosolyogtam, de már egyáltalán nem voltam olyan vidám.

Kipislogtam a könnyeket a szememből. - Régen nagyon sokszor

nyílt és csukódott ez az ajtó… A legtöbbször jó dolgok történtek itt,

de a mi családunknak is megvolt a maga keresztje.

Alex közelebb lépett hozzám, és a vállamra tette a kezét: - Ez volt

a szobád?

- Nem. Ez Opálé volt. - nagy levegőt vettem, és elfordultam az

ajtótól. - Az enyém az ott, balra… Segítesz nekem?

Alex kérdés nélkül tudta, hogy arra van szükségem, hogy mellet-

tem legyen, és ezért nagyon hálás voltam neki. Lecsúsztatta a kezét

a vállamról, de helyette összekulcsolta az ujjainkat. - Itt vagyok ve-

led. Nem siettetlek, ha arra van szükséged, hogy várjunk még…

- Ha várunk, el fogok teljesen gyávulni. - Az érintéséből merítet-

tem erőt, abból, hogy itt van velem valaki, akire támaszkodhatok, és

így közösen megtettük a hátralévő lépéseket a szobámig. - De tud-

nom kell, hogy valaki beköltözött-e ebbe a szobába, vagy változott-

e valami. Neked talán nem tűnik fontosnak, de nekem tudnom kell,

hogy mire számíthatok.

208

- Érthető… A testvéred szobája is üres, és a tied is. De a szemé-

lyes tárgyakat bedobozoltuk, és néhány bútort kivittünk, illetve leta-

kartuk azokat, amik itt maradtak.

Némán bólintottam mert a helyükben én is így tettem volna.

A kilincset hírtelen nyomtam le, nehogy visszakozhassak, és ha-

tározott mozdulattal belöktem az ajtót. Nyikorgott.

- Ugyanúgy nyikorgott akkor is, amikor legutóbb kinyitottam.

- Nem olajoztattátok be?

- Nem… Ez volt a varázsa. Tudod, így sosem tudott Opál megle-

petésszerűen berontani, hogy megijesszen.

Alex megértően bólogatott: - Fiútestvér… Megértem… Én a nő-

véreimet ijesztegettem gyakran. Egészen addig, amíg egyszer bosz-

szúból lefogtak, és befújtak mindenféle pacsulival, amiket ők hasz-

náltak. Napokig nem tudtam azt a parfümbűzt lemosni magamról.

Ahogy magam elé képzeltem a jelenetet, felszabadultan felnevet-

tem, és éreztem, ahogy a feszültség távozik a testemből és a lelkem-

ből. Anya gyakran mondta, hogy nincs jobb gyógyszer a nevetésnél.

Igaza volt.

Még mindig fogtam Alex kezét, amikor beléptem a szobába, ő

pedig szorosan mögöttem jött, hogy támogasson. Már az első lépés

is furcsa volt, mert nem süppedtem bele a szőnyegbe, hanem a csu-

pasz parkettára léptem. A szoba többi része viszont nem változott

meg nagyon: az ágyat és az öltözőasztalt letakarták, az éjjeliszek-

rény és a ruhásszekrény eltűnt. A polcok üresek voltak.

- Jól vagy, Tündérfény?

Nehezen találtam meg a megfelelő szavakat, hogy leírjam a ben-

nem dúló érzelmeket: - Nem olyan, mint képzeltem… Rájöttem,

hogy ez a ház csak az emberek miatt volt az otthonom, akik itt él-

tek… Most inkább üresség érzésem van.

- Visszamenjünk a hajóra?

- Nem kell. - kihúztam magam, és sokkal magabiztosabban indul-

tam el az erkély felé, mint gondoltam volna magamról.

A tolóajtó kicsit be volt ragadva, de némi erőlködés után kinyi-

tottuk, és a háztetők fölött elénk tárult a hegyek panorámája. Noha

209

már számtalanszor megcsodáltam ezt a kilátást, most is ugyanany-

nyira megérintett, mintha először látám.

- Jól mondtad, innen tényleg különösen szép a táj.

A szám újra fülig szaladt: - Pedig még nem is láttál mindent…

Innentől fölfelé megyünk.

- Föl?! - Alex megszokásból lépcsőt vagy létrát keresett, de csak

a futónövényeket látott a falon. Megrántotta az egyiket, de az el is

szakadt, úgyhogy megcsóválta a fejét: - Szerintem Tündérfény ez

nem jó ötlet… Biztos vagyok benne, hogy régen elbírtak, de már sok

minden megváltozott…

- Nem is úgy mászunk föl. Szereted a mászófalakat?

A falra tettem a kezemet, és felrajzoltam a rúnát. Nem volt igazi

neve, és nem is volt olyan jelentése, mint a többinek, de ahogy be-

fejeztem a jelet, ezüstösen felizzott, és felvillant vele együtt még jó

néhány másik is. Majd azok a kövek, amik meg voltak jelölve, kij-

jebb csusszantak a falból: voltak kisebbek, nagyobbak, de felvezet-

tek egészen a tetőig.

Alex felnevetett: - Hát, köszönöm Tündérfény… Magasra tetted

a lécet, innentől akármit csinálok, már nem foglak tudni űberelni té-

ged. Ennyit arról, hogy elkápráztatlak.

- Még sikerülhet, feltéve, ha nem esel le…

Hírtelen megijedtem, hogy elvetettem a sulykot, de Alex csak

felvonta az egyik szemöldökét: - Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak:

12 évesen tettem le a falmászóvizsgámat, és nem voltam 17 sem,

amikor egyedül megmásztam otthon a Kalamakao csúcsot. Nálunk

ez a felnőtté válás fontos lépcsője, szóval szerintem megvan a kellő

gyakorlati tapasztalatom, és egyáltalán nem terveztem leesni… Sőt,

mit szólnál, ha versenyezzünk a tetőig?

Boldogan bólogattam: - Rendben, de van két feltételem.

- Hadd halljam őket.

- Mindkettőnkre rajzolok egy rúnát a biztonság kedvéért.

- Rendben.

Először felrajzoltam egy jelet az erkély közepére, majd egy ha-

sonlót a tenyereinkre. - Az a lényege ennek a rendszernek, hogy ha

210

lezuhanunk, hiába nem az erkély fölött voltunk, ide fogunk érkezni.

Egy kicsit fékezi is az esésünket, de mindenképpen fájni fog, ha le-

érkezünk.

- Mondtam, hogy nem terveztem leesni. De köszönöm… És mi a

második feltételed?

- Nem hagysz nyerni, csak azért, mert lány vagyok…

- Tündérfény, ez meg sem fordult a fejemben… Te egy nagyon

értékes lány vagy, és sokkal többet érsz, mint hogy álszerénységből

hagyjalak nyerni.

A szavai megmelengették a lelkemet: - Tudod, máris sikerült.

- Micsoda sikerült?

- Lenyűgöztél…

Nem vártam meg a válaszát, hanem gyorsan megtettem azt a pár

lépést, ami elválasztott faltól, és fürgén elkezdtem felmászni.

Alex nevetéséből tudtam, hogy ő is elindult, és az erkélyajtó má-

sik oldalán kapaszkodik felfelé. Amikor már a távolság felét meg-

tettem, megengedtem magamnak, hogy lepillantsak a vállam fölött,

és meglepve láttam, hogy Alex hátizsákkal is sokkal gyorsabban má-

szik, mint gondoltam: már majdnem beért.

Elkapott a versenyszellem. Gyorsabban húztam és toltam fel ma-

gam a kapaszkodókon, mint kényelmes lett volna, de hát így tud a

test fejlődni, ha kihívást állítunk elé. Amikor már csak másfél méter

választott el a tetőtől, éreztem, hogy az izmaim elkezdenek remegni

a megterheléstől. Győzni akartam a kis versenyünkben, de nem min-

denáron, úgyhogy inkább kicsit visszább vettem a tempómból, de

továbbra is töretlen lelkesedéssel kerestem másztam felfelé. Így vi-

szont nem engedhettem meg magamnak azt a pillanat veszteséget

sem, hogy oldalra pillantsak és megnézzem, hogy Alex hol tart, csak

kerestem a következő kapaszkodót a kezeimmel és a lábaimmal.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor végre megragad-

tam a tető szélét, és elkezdtem felhúzni magam, de a látóterembe

benyúlt felülről egy kéz. Egy kicsit tartottam még magamat, de vé-

gül az egyik kezemmel eleresztettem a peremet, és elfogadtam Alex

segítségét.

211

Ő különösebb erőfeszítés nélkül felhúzott, és utána sem engedte

el a kezemet, hanem magához húzott, és megölelt: - Tudod Tündér-

fény, a kihívások sosem hiányoztak az életemből, de régen szóra-

koztam ennyire jól. Köszönöm!

Mind a ketten ziháltunk, mégis nagyon kellemes volt belesimulni

a karjaiba. Valahogy a gondok és a tragédiák eltávolodtak, én pedig

ki tudtam élvezni a pillanatot. Azt akartam, hogy ez a perc örökké

tartson.

Nyilván a kívánságom nem teljesülhetett, és ahogy a légzésünk

normalizálódott, Alex elengedett. Ám mielőtt bármit reagálhattam

volna, a derekamnál fogva elfordított úgy, hogy háttal álljak neki,

majd újra magához vont, és így együtt nézhettük a tájat.

- Már értem, hogy miért szerettél régen ide járni. - mondta csen-

desen Alex.

Megpróbáltam Alex szemével nézni, hogy ő mit láthat, mi tetsz-

het neki. Mivel a családom kúriája a völgy szélén a dombos területre

épült, tökéletesen ráláttunk az alattunk fekvő városra, a mezőkre, a

folyóra, a látóhatár szélén pedig ott csillogott a tenger. Tényleg szép

volt, csak éppen… - Most olyan üres... De szívesen megmutatom

neked, hogy régen milyen volt.

Alex egy kicsit szorosabban ölelt: - Örülnék neki Tündérfény.

A karjaimat eddig Alex karjain nyugtattam, de most felemeltem

a jobb kezem, és az arcához simítottam. Néhány pillanat után hírte-

len élesebben szívta be a levegőt, és innen tudtam, hogy látja, ho-

gyan emlékszem erre a helyre.

Nem hagytam, hogy a rossz érzések a hatalmukba kerítsenek,

ezért inkább mesélni kezdtem: - Nálunk nem nagyon létezett az

anyagi megkülönböztetés fogalma, de azért voltak különbségek. Aki

fontos tisztséget töltött be, annak nagyobb háza, esetleg kúriája volt,

ami a hegyek tövébe épült, vagyis feljebb a városnál. A királyi pa-

lota van a legmagasabban, pontosan jobbra fölöttünk, innen nem lát-

szik, csak a városból. Nem tudom, hogy mi volt a pontos ok, talán a

Mágia, de az emberek nem uralkodtak egymáson: azok, akiknek na-

gyobb házuk volt, nyilván szükségük volt segítségre, de nem voltak

212

konkrét szolgálók. A tehetősebbek is ugyanúgy bepiszkolták a kezü-

ket: anya nem csak főzött, de ha ideje engedte, mosogatott vagy ta-

karított is, apa pedig amikor csak tudott, kiment, és a kertészekkel

együtt dolgozott. Az inasok a családjaikkal együtt itt laktak velünk,

a gyerekeikkel együtt nőttünk fel. Minden nap más vigyázott ránk:

anya például mindig énekelt velünk, és gyakran több szólamú da-

locskákat tanított nekünk. Dromi bácsi, a vázafestő, hulladék anya-

gokon festeni tanított minket, Ametist néni vicces rúnákat mutatott

nekünk, amikkel tudtunk játszani, amíg ő leszedte a függönyöket a

nagymosáshoz. A hétvége volt az, amit mindenki a családjával töl-

tött: mi például gyakran mentünk hajókázni vagy túrázni a szüleim-

mel.

- Csodálatos lehetett. - Alex lehellete megcirógatta a tarkómat, és

beleborzongtam egy kicsit.

- Az volt. Amikor Opállal már kicsit idősebbek lettünk, és volt

velünk egy nagyobb is, akkor kimehettünk a városba. Előttünk lent

volt a piac. Néha kaptunk apróbb tárgyakat a mesteremberektől,

olyankor a szüleink meghívták őket és a családjaikat vacsorára. A

duplatornyos épület balra pedig az iskola, ahol az uncsi órákon kívül

voltak nagyon különlegesek is: volt rúnatanunk, megtanultuk az ál-

latokkal is megértetni magunkat, és specializálódhattunk, attól füg-

gően, hogy a Mágia melyik része érdekelt minket különösen, vagy

miben voltunk tehetségesek.

- Kitalálom: téged a rúnák érdekeltek.

Megráztam a fejem. - Csak félig van igazad. Tényleg érdekeltek

a rúnák, de nem vettek be abba a csoportba, mert akkor még nem

hitték, hogy elég Mágiám van hozzá. Apróságokat meg tudtam csi-

nálni, de sokkal gyengébb voltam, mint a többi gyerek.

Alex kicsit szorosabban ölelt magához: - Kiközösítettek? Bántot-

tak téged?

- Igen, de nem úgy, ahogy gondolod. Itt sem bírt mindenki egy-

forma erősségű Mágiával, ezért a tanáraink segítettek mindenkinek

megtalálni a boldogságot a művészetekben vagy valamelyik tudo-

mányágban. A baj ott kezdődött, hogy a szüleimnek különösen erős

213

képességeik voltak, amiket elvileg nekem is örökölnöm kellett

volna. Viszont mivel Opállal ikrek voltunk, ami a nimfáknál példa-

nélküli volt, a felnőttek azzal magyarázták a gyengeségemet, hogy

ketten osztozunk egy nimfányi Mágián, és mivel én születtem ké-

sőbb, nekem jutott kevesebb.

Alex prüszkölve felnevetett: - Nem nagyon értek a Mágiához, de

én is tudom, hogy ez marhaság.

Nagyot sóhajtottam. - A Felnőttek csak okokat kerestek, ennyi az

egész. És én nem hibáztatom őket, mert igyekeztek elérni, hogy ne

csökkentértékűnek érezzem magam: a tanáraim felismerték, hogy

mennyire szeretek táncolni, és igyekeztek abba az irányba terelgetni,

sőt, még Apa is segíteni akart a maga módján: egyengette az utamat,

hogy diplomata lehessek.

- De te nem adtad fel.

Alex ezt olyan határozottan mondta, mintha el sem tudott volna

képzelni más opciót, ezért még jobban belesimultam az ölelésébe,

hogy szavak nélkül megköszönjem a belém vetett bizalmát: - Olyan

érzés volt, mintha egy túl szűk kabátot erőltettek volna rám, éreztem,

hogy ennél többre vagyok képes. De közben mégsem tudtam jobban

teljesíteni. A Mágia mindenhol itt van körülöttünk, és áramlik be-

lénk, minél erősebbek vagyunk, annál többet tudunk elviselni és

kedvünk szerint formálni. Valahányszor megpróbáltam elmerülni

ebben az áramlásban, olyan volt, mintha csak egy részét érezném.

Sosem tudtam jól leírni, de olyan, mintha tudnád, hogy van ott va-

lami, de nem éred el.

- És mi változott?

- Az égegyadta világon semmi. Azt mondták, hogy elméletileg

képes vagyok rá, hogy felmérjem a környezet Mágiáját, de mivel ez

senkinek sem sikerült eddig, csak feltevés maradt. Az viszont tény,

hogy a Mágiát úgy kell elképzelni, mint patakokat, amik átszelik a

világunkat. Vannak csomópontok, ahol több ér is összeolvad, ott

szinte folyóvá duzzad, de van olyan hely is, ahol csak egy kis cser-

melynyi Mágia csordogál. Ezekből aztán annyit merítünk, amennyit

csak képesek vagyunk elviselni, és elméletileg ki lehet meríteni a

214

környezet Mágiáját, de persze csak ha elég sok Mágus használja az

erejét. Egy egész életem kellett volna hogy legyen, hogy ezt kiderít-

sem, igaz lehet-e.

- Akkor ezért akarták, hogy diplomata legyél, mert lett volna le-

hetőséged bárhova elutazni.

Elhúztam a számat. - Talán… Vagy talán csak azt akarták, hogy

ne legyek útban a folyamatos ügyetlenkedésemmel… Tudod, ha

nem lett volna Opál mellettem, hagytam is volna, hogy a felnőttek

teljesen más irányba tereljék az életem… De ő mindenben támoga-

tott, és szorgalmasan gyakorolt velem, hogy megerősödjek. Aki va-

gyok, ahova eljutottam, azt neki köszönhetem.

- Ezzel csak az a baj, Tündérfény, hogy egy fontos dolgot elfe-

lejtesz: Te voltál az, aki harcolt, aki nem adta fel. A testvéred hitt

benned és iránymutatást adott, de minden mást te csináltál.

Nem először hallottam ezeket az érveket, de most először gon-

dolkoztam el rajtuk komolyabban: - Talán igazad lehet…

Éreztem Alex levegővételén, hogy szeretne valamit mondani, de

a hasam ebben a pillanatban kordult meg. Jó hangosan.

Néhány pillanatnyi döbbent csönd után egyszerre kezdtünk ne-

vetni.

Lehunytam a szememet, és beleszippantottam a levegőbe: - Va-

laminek nagyon finom illata van!

215

2. fejezet

Légszomj

A békés beszélgetésünket a kommunikátorunk csipogása törte

meg: - Alex, Cassy, gyertek vissza a hajóra, meg kell beszélnünk né-

hány dolgot!

Alex azonnal megmerevedett mellettem, a hangulata pedig érez-

hetően megváltozott. Csodálkozva leemeltem a vállamról a karját és

szembe fordultam vele, hogy a szemébe tudjak nézni. Azonnal lát-

tam, hogy valami miatt komolyan aggódik.

- Minden rendben van? - kérdeztem.

- Persze, Tündérfény, csak ez egy érdekes beszélgetés lesz…

Alex anélkül húzódott el, hogy a szemembe nézett volna, szóval

ebből máris tudtam, hogy valami komoly dolgot hallgat el előlem.

Talán erőltethettem volna, hogy mondja el, de saját tapasztalatból

tudtam, hogy ezzel többet ártanék, mint használnék, ezért inkább

csendben segítettem neki visszapakolni a táskába a dolgokat, amiket

felhoztunk.

Igazodtam a hangulatához, és némán másztam le vele, majd kö-

vettem a hajónkhoz. A leengedett zsilipkapu előtt Alex megtorpant,

én pedig támogatóan megszorítottam a kezét: - Nem tudom, mi tör-

tént, de megígérem, hogy megoldjuk. Együtt megoldjuk.

Alex magához húzott, és olyan szorosan ölelt, mintha attól félne,

hogy ami elkezdett közöttünk alakulni, bármelyik pillanatban dara-

bokra törhetne. Annyit tehettem, hogy hozzábújtam, és én is magam-

hoz szorítottam, amíg harcolt a belső démonjaival.

Nem tudom, meddig maradhattunk így, de egyszercsak a kom-

munikátoraink újra csipogni kezdtek, és Alex elengedett: - Mennünk

kell…

Udvariasan előreengedett az ajtóban, de kerülte a tekintetemet,

amikor ránéztem. Lassan, de biztosan félni kezdtem ettől a beszél-

getéstől. Mi az, amiről nem tudok? Vajon mit akarhat May?

216

Nem voltam meglepődve, hogy mire felmásztam a létrán, Orin

az asztalnál ült, May pedig a falnak támaszkodva hajtott fel épp egy

nagy csésze kávét, de ez sem tüntette el a szeme alatti karikákat. Az

elmúlt 48 óra lelkileg és fizikailag is megerőltető volt számunkra,

mind fáradtak voltunk, de most mégis itt voltunk: az emberek szá-

mítottak ránk, nem hagyhattuk őket cserben.

Körbeültük az asztalt, May pedig egy ásítást elfojtva bele is kez-

dett: - Nem halaszthatatlan ügy miatt hívtalak titeket ide, de úgy

éreztem, a lehető leghamarabb meg kell beszélnünk, hogy mit kezd-

jünk a Warwicktól kapott pénzzel. 300.000 drachma nem kis pénz.

Valahogy teljesen kiment a fejemből, hogy a pénz nálunk van,

valószínűleg azért, mert ott és akkor a túlélésünk jobban érdekelt.

Mivel valamiért mindenki engem nézett és tőlem várták a kor-

szakalkotó ötleteket, megvontam a vállamat: - Részemről teljesen

mindegy. Mivel ti régebb óta harcoltok a fennálló rendszer ellen,

jobban tudjátok, mire kell költeni: tartalék alkatrészek, készletek,

gyógyszerek…

May bólintott: - Nyilván, de másról is szó van: mivel ezt a pénzt

azért kaptuk, mert te eladtad magadat, ezért arra gondoltam, hogy a

negyede teljesen a tied.

Legnagyobb meglepetésemre Orin is egyetértett ezzel, de én ettől

függetlenül mereven elzárkóztam az ötlettől: - Nekem nincs csalá-

dom, akit támogathatnék, és nem kell egy privát rejtekhely sem: ha

nem fogok veletek harcolni, akkor minden bizonnyal halott leszek,

és nem kell a pénz. - láttam a megrovó pillantásaikat, de nem visz-

szakoztam. - Ha ti nem tudtok mit kezdeni a részemmel, akkor az

egyik segélyszervezetnek eljuttatom az árvaházak támogatására.

- Ez is egy opció. - mondta May. - Cassy, te ezt még nem tapasz-

taltad meg, de nekünk megvan a bevált megoldásunk, mit kezdünk

a zsákmányolt pénzzel, már csak az arányokat kell megbeszélnünk.

Biztos, hogy semmit nem akarsz megtartani a pénzből?

- Ezer százalék.

- És mi van a gyerekekkel? - kérdezte Orin. - Most van rá bőven

keretünk, hogy néhány Mágiával kapcsolatos könyvet vásároljunk a

217

feketepiacról. Vagy esetleg ha szükségük lenne néhány különlege-

sebb tárgyra, ami tudná segíteni a felkészülésüket, olyat is tudnánk

beszerezni.

Alex megrázta a fejét: - Szerintem nem jó ötlet… A Császárnő

biztosan figyelteti a Mágikus tárgyak kereskedelmét, és könnyen le-

het, hogy ezek csak csapdaként vannak a feketepiacon. Nem olyan

bonyolult nyomkövető rúnát elrejteni rajtuk, a hatástalanításához pe-

dig egy Mágusra lenne szükség. Cassy könnyedén meg tudná csi-

nálni, de nem tudhatjuk, mennyire terjed el, hogy nimfa vagy… Az

álláspontom, hogy néhány könyv nem éri meg a kockázatát, hogy

elveszítsük Cassyt.

Az, hogy Alex óvni akart engem, valahol nagyon is jól esett, de

egyébként… - Alex, igenis hasznos tagja vagyok az Égisznek, nem

zárhatsz el egy félreeső helyre, csak azért, mert Héra elsőszámú cél-

pontja lettem. Ugyanakkor most mégis egyet kell értenem veled: fe-

lesleges tiltott könyveket keresgélni, mert csak a Legendák titkos

tanait nem tudom megtanítani a gyerekeknek, azok viszont nem sze-

repelnek írott formában sehol.

- Akkor ezt az ötletet el is vetettük. - mondta May. - Javaslom,

hogy az összeg felét adományozzuk olyan jótékonysági szervezetek-

nek, akik ténylegesen segítenek is, a maradékból pedig töltsük fel a

búvóhelyeink készleteit, és vegyünk a feketepiacról egy-két kisebb

szállítóhajót. Ha beüt a krach, akkor Edelweissről nem csak a rozs-

dás hulladékhajókkal tudjuk menekíteni a családokat. Mindenkinek

jó lesz így? - Sorra bólintottunk, May pedig elégedetten hátradőlt a

kanapén: - Akkor sicc, megérdemlünk egy nap pihenőt. Majd holnap

részletes kivitelezési terveket készítünk.

Mivel ez volt a végszó, Orin fel is tápászkodott a kanapéról, én

pedig mosolyogva megböktem Alex oldalát a könyökömmel: - Ettől

a beszélgetéstől féltél ennyire? Azt hitted, kiakadok, ha megtudom,

hogy nekem is akartatok adni a pénzből?

Azonnal tudtam, hogy baj van, amikor Alex válla megmereve-

dett: - Sajnos nem… Tényleg beszélnem kell veletek valami fontos

dologról.

218

May kihúzta magát, és kiáltva hívta vissza Orint is. Egy ember-

ként néztünk Alexre, és vártuk, hogy beszélni kezdjen.

Végül vett egy nagy levegőt, és mindenkihez címezve feltette a

kérdését, de közben végig rám nézett: - Rémlik valakinek Menerva

neve valahonnan?

Kitartóan kutattam az emlékezetemben, mert úgy rémlett, hallot-

tam már a nevet, de nem tudtam semmihez sem kötni. Végül May és

Orin után én is megráztam a fejemet: - Ki ő?

Alex többször is kinyitotta majd becsukta a száját, és végül ami-

kor megszólalt, olyan érzésem volt, mintha tojásokon lépkedne, any-

nyira óvatosan fogalmazott: - Menerva egy Ősi. Tegnap éjszaka je-

lent meg nekem a szobában. Azt mondta, hogy segíteni fog nekünk

Héra ellen.

- De hiszen ez remek! - kiáltottam. Ha megtámogat minket egy

Ősi, akkor Hérát könnyedén le tudjuk győzni, és az is megvan, aki

rá tudja rajzolni a Mágia jelét a gyerekekre.

Alex valahogy mégsem kezelte az információt jóhírként, és erre

Orin mutatott rá: - Ezt hogyhogy nem hamarabb mondtad el? Miért

most? És miért így?

A kérdések úgy hatottak Alexre mintha mindegyik egy-egy ököl-

csapás lett volna. May rakta össze az eseményeket: - Menerva nem

avatkozik be tevőlegesen, ugye?

Alex bólintott: - Azt mondta, hogy csak hasznos információkkal

láthat el. Ráadásul minden jóhírre jutott egy rossz is: kiderült, hogy

a Császárnő félvér, és Menerva az anyja.

May felszisszenéséből ítélve ez a többieknek újdonságot jelen-

tett, viszont én azonnal felismertem, hogy így felvetődött egy újabb

probléma is: - Akkor nem biztos, hogy hihetünk Menervának, mert

lehet, hogy csak Hérát segíti. És egy ilyen hatalmas erejű partner azt

is megmagyarázná, hogy hogyan ragadta ilyen gyorsan magához a

hatalmat.

Alex határozottan megrázta a fejét: - Menerva ártatlan, erre bár-

mikor fel merem tenni a családom életét…

Kezdett nagyon rossz érzésem lenni: - Akkor hol a de?

219

Alex kétségbeesetten beletúrt a hajába: - Csak kiderült, hogy na-

gyobb a baj, mint hittük… Ha Héra meghal, nem lesz több Legenda.

Ha hatalmon marad, szintén nem lesz több Legenda, és a Legendák

nélkül idő után eltűnik a Mágia is…

A gondolatmenet ijesztően logikus volt, és nem is értettem, hogy

eddig nekem hogy nem esett le a papírtantusz.

- Cassy, Alex, valamelyikőtök magyarázza meg, hogy miért nem

megoldás, ha Héra meghal. - kérte Orin.

Megköszörültem a torkomat: - Már akartam erről beszélni vele-

tek, de eddig nem volt sürgős, és azt hittem, hogy a probléma meg-

oldására még éveink vannak. Csak egy Legenda, vagy egy Ősi elég

erős hozzá, hogy felavasson egy Fabulát. Menervától tudjuk, hogy

az Ő nem avatkozhat be fizikailag, és nem túl valószínű, hogy talá-

lunk másik Ősit. Tehát Héra az utolsó esélyünk: le kell fegyverezni,

és rá kell vennünk, hogy segítsen. Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan

tudnánk megcsinálni. - Mayhez fordultam: - Tudom, hogy nem sze-

retsz a többi Felkelőről beszélni, de azt el tudod mondani, hogy van-

nak-e közöttük erős Mágusok?

May megrázta a fejét: - Talán egy, vagy kettő. De az biztos, hogy

sokkal erősebb vagy náluk.

- Akkor maradnak a Fabuláink… Az új terv, hogy laza 10-15 évig

még rejtőzve maradunk, és addig a lehető legerősebbé nevelem őket.

Majd ez után, ha lesz egy megfelelő alkalom, összefogottan táma-

dást indítunk Héra ellen. És tizenöt évem van, hogy megalkossam a

lehető leghatásosabb Mágikus hálót, ami elméletileg ártalmatlanná

tudja tenni a Császárnőt.

- A bökkenő az, hogy azért vagyunk viszonylag sikeresek a Csá-

szárnő ellen, mert az uralma még viszonylag friss, és nem szilárdult

meg eléggé. Ha mi életben is maradunk a következő évtizedben,

nem biztos, hogy a Felkelés is. - osztotta meg velünk Orin a megle-

hetősen negatív jövőképét.

Az üres bögrémbe bámultam, hátha meglátok ott valamit, amiből

egy korszakos ötlet jut eszembe, de ez természetesen nem történt

meg. - Héra egyszerre Legenda és Félvér… Legalább 10-12 erős

220

Mágus kell hozzá, ha legyőzni, de nem megölni akarjuk. És akkor

még nem is beszéltünk azokról a Fabulákról, akik Héra mellett áll-

nak, plusz a helyszínen tartózkodó többezres hadseregről. Ha nem

öngyilkos küldetést akarunk indítani, akkor csak annyit tehetünk,

hogy várunk és erőt gyűjtünk.

May bólintott: - Elfogadom az okfejtésed, Cassy, és veled értek

egyet. Most nincs jó döntés, de ez a kisebbik rossz.

Alex elkezdett dobolni az ujjával az asztalon. Láttam rajta, hogy

egyre idegesebb. - Én viszont azt támogatom, hogy a lehető legha-

marabb lépjünk, és azt is tudom, hogy hol találhatunk még erős Má-

gusokat.

Prüszkölve, örömtelenül felnevettem. - Ne haragudj rám, Alex,

de kétlem, hogy a néped Mágusai mellettünk harcolnának: Héra a

nimfák után őket igázta le először, és szigorúan megtorolt minden

lázadó tevékenységet. Ők már feladták.

Alex abbahagyta a dobolást az ujjaival, de most ökölbe szorította

a kezét. Tudtam, hogy most fog érkezni az igazi rossz hír. - Nem is

rájuk gondoltam… Sajnálom Cassy… - a szemembe nézett, én pedig

már az előtt tudtam, hogy mit fog mondani, mielőtt kinyitotta volna

a száját. - A nimfák fogságban vannak, de nem haltak meg.

Ennél még az is jobb érzés lett volna, ha belelökött volna a Kha-

zajna jeges vizébe. A mellkasom feszített, levegőre volt szükségem,

de olyan volt, mintha lefelé süllyednék a tenger fenekére.

Szörnyen hideg volt a víz, a szikla, amibe kapaszkodtam, pedig

nagyon csúszott. Alig volt erőm tartani magamat, de tudtam, ha el-

engedem a követ, a folyó elragad magával, és soha többet nem jutok

fel a felszínre. De vajon ez akkora baj lenne?

A sebeimből kiinduló fájdalom felemésztette a testemet, nem tud-

tam gondolkodni.

„Opál nem akarná, hogy feladd!”- Fogalmam sincs, honnan ér-

kezett ez a gondolat, de igaz volt. Megpróbáltam kinyitni a szeme-

met, de a világ újra meg újra elhomályosult előttem, és attól féltem,

hogy magához ölel a sötétség. Ha pedig most elájulok, azzal megpe-

csételem a sorsom.

221

Beverhettem a fejemet, mert nem voltam képes rá, hogy rendesen

fókuszáljak, de így is láttam, hogy nem vagyok messze a parttól.

Csakhogy az néhány méter akár fényévekre is lehetett volna tőlem:

kizárt, hogy ilyen állapotban eljussak oda.

Egy pillanatra elveszíthettem az eszméletemet, mert azt vettem

észre, hogy a fejem víz alá süllyedt. Egy utolsó nagy erőfeszítéssel

feljebb húztam magam, és görcsösen köhögtem ki a tüdőmbe jutott

vizet. Tudtam, hogy elértem a határaimat, és most már tényleg meg

fogok halni: ha nem égett volna ennyire a tüdőm, valószínűleg fel-

nevetek, hogy végül a sok-sok év küzdés után egy folyó fog legyőzni.

- Patrisa, oda nézz!

- Az Ősök segítsenek! Tarts ki még egy kicsit, Gyermekem!

Jön a segítség.

Már csak egy kicsit kell tartanom magam.

Már csak egy kicsi kell.

Nem emlékeztem, hogy pontosan hogyan kerültek a hátam mögé,

de egyszercsak erős karok fogtak át, és megszólalt egy kedves női

hang: - Már minden rendben, elengedheted a sziklát. Itt vagyuk, tar-

tunk.

Olmos fáradtság tört rám, kóválygott a fejem, ezért csak sokadik

próbálkozásra sikerült elengednem a sziklát, de így is maradt annyi

lélekjelenlétem, hogy a fegyvereimet magamhoz öleljem. Nem en-

gedhetem el őket.

Bármennyire küzdöttem, mégis elveszíthettem az emlékezetemet,

mert amikor újra kinyitottam a szememet, már a parton feküdtem, és

egy borzalmas szagú növényt tartottak az orrom alá. Most könnyeb-

ben tudtam egy kicsit fókuszálni a szememmel, és így láttam meg,

hogy a megmentőm két nő volt, akik mellettem térdeltek a földön.

- Az Ősöknek hála, hogy magadhoz tértél, Kedvesem!

Megpróbáltam felemelni a kezemet, de az idősebb megállította a

mozdulatom, és megszorította a karomat: - Most tartalékolnod kell

az erődet. Patrisa szerint csak akkor maradsz életben, ha felrajzolsz

egy gyógyító rúnát. Túl sok és túl komoly sérüléseid vannak ahhoz,

hogy gyógynövényekkel megmenthessünk.

222

Kinyitottam a szám, és néhány fájdalmas levegővétel után ki tud-

tam pár szót préselni magamból: - Már nincs annyi Mágiám.

Egy pillanatig csendben voltak, majd a nálam kicsit idősebb nő

szólalt meg. Ő lehetett Patrisa. - Akkor használd fel az én erőm. - Az

egyik kezét a homlokomra tette, a másikat pedig az én kezemre fek-

tette: - De így is neked kell vezetned az ujjainkat.

Homályosan felrémlett a tanítóm arca, amikor azt mondta, hogy

a gyógyító rúna a sérülés környékén a leghatásosabb, de most csak

annyi erőm volt, hogy kettőnk kezét a combomra emeljem, és elkezd-

tem felrajzolni a jelet. Csak a rutin miatt tudtam megcsinálni, mert

a kezem már automatikusan tudta a mozdulatsort, nem kellett hozzá

gondolkoznom.

Valahogy most már érzés volt, ahogy a rúna belesüllyedt a bő-

römbe, ezért kipattant a szemem. Még a jelnek nem volt elég ideje,

hogy kifejthesse a hatását, és egyébként is a súlyos sérülést gyógyítja

meg legelőször, szóval a látásom még nem volt elég tiszta. De így is

azonnal tudtam, hogy már két egyforma korú nő ül mellettem a föl-

dön. Kiáltani akartam, de csak egy gyenge „nem” szaladt ki a szá-

mon. Patrisa az életenergiájából adott nekem, hogy megrajzolhas-

sam a rúnát.

Már sokkal összefüggőbbek voltak a gondolataim, és ebből tud-

tam, hogy egy erős rúnát rajzoltunk. Nem is éveket, hanem évtizede-

ket adott az életéből, hogy megmentsen.

Kicsurrant egy könnycsepp a szememből, Patrisa pedig válaszolt

a ki nem mondott kérdésemre: - Nem bántam meg a döntésem. Most

viszont pihenned kell, hogy gyorsítsd a gyógyulásod.

Az egész testem elnehezült, és tudtam, nem kötelező az alvást vá-

lasztanom. De azzal csökkentem a rúna hatásfokát, és nem akartam

egy picikét sem pazarolni az áldozatából.

Abból az áldozatból, amit nem is érdemeltem meg.

- Cassy!

- Mit csináljunk vele?

Karok emeltek fel, majd Alex megszólalt: - Lefektetem a kana-

péra. Elvileg nemsokára magához fog térni.

223

Megint maga alá temetett a múltam, és el kellett telnie néhány

másodpercnek, hogy leküzdhessem a kudarc és az önutálat érzését.

Addigra újra ura lettem a testemnek, és az is eszembe jutott, hogy

mi történt az elmúlt pár percben, és mi hozta elő az emléktöredéket.

- Alex, azonnal tegyél le. - még szinte ki sem nyitottam a szeme-

met, de máris ez volt az első kérésem. Alex nem ellenkezett, és hír-

telen a kanapén ülve, két aggódó, és egy bűnbánó szempárral talál-

tam szembe magam.

- Cassy, jól érzed magad? - kérdezte May. Majd hozzátette azt is,

ami számomra nyilvánvaló volt: - Egy pillanatra elájultál.

Megdörzsöltem a halántékomat, és közben mindent elkövettem,

hogy elkerüljem Alex tekintetét. - Sajnos ez előfordul, ha intenzíven

magához ragad a múltam. - nem fűztem hozzá további kommentárt,

ők pedig nem kérdeztek. Kellemetlen csend ereszkedett a nappalira,

engem pedig kis híján összeroppantott, hogy olyat látok a barátaim

szemében, amit soha nem akartam: szánalmat. Megköszörültem a

torkomat, és megpróbáltam továbblendíteni a beszélgetést: - Ne néz-

zetek rám úgy, mintha tojásokon kellene lépkednetek. Emlékszem,

hogy miről beszéltünk, nem kell újra felvezetnetek. - kényszerítet-

tem magam, hogy Alex szemébe nézzek: - Most viszont mindent na-

gyon pontosan át kell adnod, hogy mit mondott neked Menerva.

Alex közelebb lépett: - Tudnod kell Tündérfény, hogy miért nem

mondtam ezt el hamarabb.

Nem hibázhatok többször, a nimfák megmentése pedig egy több-

lépcsős és nagyon bonyolult folyamat lesz, aminek a megoldásához

is ugyanarra a készségre van szükség, mint ami a túlélésemhez eddig

elengedhetetlen volt: vagyis mindig csak a soron következő problé-

mával foglalkozok, nem minddel egyszerre. Éppen ezért vettem egy

mély levegőt, és megpróbáltam az elmém leghátsó zugába rejteni a

haragomat, hogy Alex ilyen fontos dolgot titkolt el előlem.

Mire megszólaltam, sikerült jeges higgadtságot erőltettem ma-

gamra: - Alex, most nem ez számít, hogy mit és miért tettél. Ha kicsit

is fontos vagyok neked, akkor ezt most félre is rakjuk addig, amíg

meg nem mentjük a népemet. Több, mint két éve vannak fogságban,

224

és csak egy lehetőség van, amivel ennyi nimfát ilyen sokáig bezárva

lehet tartani: ha annyira legyengítik őket, hogy még épphogy életben

vannak, de már képtelenek Mágiát használni. Így most a népem min-

den egyes percben, amíg itt beszélgetünk, szenved… Szóval vagy

elmondasz mindent szó szerint, amit Menerva mondott, vagy máris

feladom magam a Császárnőnek. - a legszörnyűbb az volt, hogy nem

alaptalanul fenyegetőztem: tényleg megtettem volna.

Ezt a többiek is tudták, ezért Alex gyorsan beszélni kezdett: - Azt

mondta, hogy Héra kastélya alatt egy Ősi városnak a romjai vannak,

a Császárnő pedig az Alsóvárosba rejtette el a nimfákat.

Nem hallottam még erről, de volt benne ráció, hiszen a kastélyt

még az Ősik utasítására építették a Legendák. - Az a hely hatalmas

lehet, és Héra bárhova rejthette őket.

- Ezt nem részletezte tovább Menerva, de azt mondta, te képes

vagy arra, hogy megtaláld őket.

- Bocsi, hogy beleszólok, - kezdte May. - Nem tudunk rögtön

mentőexpedíciót szervezni, először mindenképpen fel kell mérnünk

a terepet. De az is biztos, hogy nem sétálhatunk le a kastélyon ke-

resztül, de ha sikerül is, a nimfákat arra biztos nem tudjuk kivinni.

Orin mutatott rá egy másik problémára: - Akárhogy nézzük, né-

gyen kevesek vagyunk, hogy egy városnyi nimfát elmenekítsünk.

Arról nem is beszélve, hogy ha leszállunk a hajókkal, akkor vagyunk

a legsérülékenyebbek.

- Elég! - nem akartam felemelni a hangom, de valahogy kiáltás

lett belőle. Mondjuk a többiek el is csendesedtek, szóval nem kértem

bocsánatot. - Egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk. A mí-

nusz első szint az, hogy kitaláljuk, hogy hogyan fogunk tudni lejutni

az Alsó városba.

Alex újra magához vette a szót: - Komoly esély van rá, hogy lesz

térképünk, feltéve, ha megtaláljuk az Tudás Csarnokát. Menerva

szerint itt van a holdon, és valahol a völgyben van a bejárata.

Kiegyenesedtem ültömben: - Ez lehetetlen… De ha tényleg itt is

lenne, akkor mégis hogyan lehetséges, hogy a nimfák eddig nem ta-

lálták meg?

225

- Csak akkor jelenik meg a bejárata, ha egy bizonyos helyre fel-

rajzolják ezt a rúnát. - Alex a zsebébe nyúlt, és egy fehér textilzseb-

kendőt csúsztatott elém az asztalon.

Anélkül vettem el, hogy összeért volna a kezünk, és kihajtogat-

tam a textildarabot, majd amikor megláttam a rúnát, élesen felszisz-

szentem.

- Nem vagy elég erős hozzá, hogy felrajzold?

Még mindig hitetlenkedve bámultam a rúnát, de közben válaszol-

tam May kérdésére: - Igazából épp ellenkezőleg. Ezt a rúnát szinte

bárki fel tudná rajzolni, akinek van egy kicsi Mágiája is. Viszont ez

a legveszélyesebb jel mind közül: ez a Halál rúnája. Ha fegyverre

rajzolom, akit megsebzek vele, azonnal meghal, én pedig cserébe

örökre elveszítem minden kapcsolatomat a Mágiával, és szinte biz-

tos, hogy a józan eszemet is. - itt erősen a nyelvembe haraptam, és

nem mondtam el azt a részt, ami a legjobban aggasztott: ha egy

szimpla, hétköznapi tárgyra rajzolom fel ezt a rúnát, akkor én halok

meg… - Ha tényleg ez a jel nyitja a Tudás Csarnokát, akkor borzal-

mas humoruk volt azoknak, akik elrejtették.

Orin gyanakodva méregetett, mert érezte, hogy valamit elhallgat-

tam előle. - Ez biztonságos?

Nagyon megválogattam a szavaimat, hogy teljesen őszintén vá-

laszoljak: - Ha tényleg ez a jel a kulcs, akkor nem történhet baj, ha

a megfelelő helyre rajzolom fel a rúnát. - megköszörültem a torko-

mat, hogy ne remegjen meg a hangom. - Mit mondott Menerva, hol

van a bejárat?

Alex elhúzta a száját: - Itt lesz érdekes a történet: Menerva csak

azt mondta, hogy ő volt az utolsó Ősi, aki itt élt nimfának álcázva

magát, és az volt a feladata, hogy titokban tartsa a Csarnok helyét.

- És?! - képtelen voltam elhinni, hogy az Ősi csak elhúzta a mé-

zesmadzagot, de nem adott segítséget. - Alex, Menerva egy Ősi. Ők

már máshogy gondolkodnak, mint mi: nem árulhat el pontos hely-

színt, de adhatott segítséget, ami alapján kiderül, hogy méltók va-

gyunk-e erre a tudásra. Bármi lehet támpont: egy értelmezhetetlen

mondat, néhány véletlenszerűnek tűnő szó…

226

Elgondolkozva bólintott: - Tényleg mondott valamit: „A gyere-

keket nem lehetett becsapni.” Ezt közvetlenül azután mondta, miu-

tán elmesélte, hogy az ő feladata volt a Csarnok helyének titokban

tartása.

Néhány másodperc kellett hogy értelmezzük az Alex által elmon-

dottakat, majd May csapott le leghamarabb a mondatra: - Bizonyára

úgy értette, hogy a gyerekek felismerték, hogy a hely különleges, de

nem jöttek rá, hogy miért. Cassy, te vagy a kulcs: itt éltél, biztosan

volt egy hely, ahova szerettél eljárni, bár magad sem tudtad, hogy

miért vonz.

Elfogadtam May érvelését. - Igazad lehet… Csak egy ilyen hely

van, ami kapásból eszembe jutott, de ott tényleg nagyon sok nimfa

megfordult már. Nem biztos, hogy jó nyomon járunk.

- A semminél csak jobb lehet. - szögezte le Orin.

May felhajtotta a második kávéját: - Mondd csak, Cassy: szerin-

ted mennyire veszélyes az a Csarnok?

Tudtam, hogy a kis csapatunk fizikai állapota miatt kérdezte, és

nagyon sajnáltam, de nem tudtam különösebben megbízható válasz-

szal szolgálni: - Őszinte leszek, csak találgatni tudok. A Tudás Csar-

noka eddig csak egy legenda volt számomra. Elvileg ott megtalál-

ható az összes tudás, amit az Ősik gyűjtöttek össze: nem csak a Má-

giával kapcsolatos ismereteik, hanem találmányok tervrajzai, mate-

matikai eredmények, receptek, hadászati technikák… Felbecsülhe-

tetlen információmennyiség lehet ott felhalmozva.

- De ha ilyen jelentős dolgok vannak ott feljegyezve, akkor miért

rejtették el?

Alex kérdését hallva megvontam a vállamat: - Nagyon régen a

Tudás Csarnoka mindenki előtt nyitva állt: de sajnos minden tudást

fel lehet rosszra is használni. A történetek egy soha nem látott mé-

retű háborúról számoltak be, ami óriási törést okozott a Mágiában.

Hogy enyhítsék a kárt, a legtöbb Ősi eggyé vált a Mágiával, a töb-

biek pedig áthelyezték és elrejtették a Csarnokot. A népem története

szerint ezután jelentek meg az első nimfák… A tudás nagy része el-

veszett, de az Ősik néhány Mágust felemeltek, és így születtek meg

227

az első nimfák: az volt…, illetve az a feladatunk, hogy a tudás békés

oldalát terjesszük… Hogy az újabb szörnyűséges háborút elkerüljük,

a szellemi egyensúly fenntartása a nimfáké, a fizikai pedig a Legen-

dák kötelessége lett.

- Az átlagemberek pedig örökre elveszítették a jogot, hogy meg-

tekinthessék a Csarnokot? - May nem is kérdezte, inkább tényként

közölte.

- Az Ősik szerint az emberek minden tudást megtalálhattak a

nimfáknál, amire szükségük volt. De válaszolva az eredeti kérdé-

sedre, szerintem a lehetőségét megtartották, hogy az emberek újra

beléphessenek egyszer a Csarnokba, feltéve, ha méltók rá. Biztos

vagyok benne, hogy fizikailag talán kevésbé, de mentálisan biztosan

megterhelő lesz bejutni. - tudtam, milyen következményei lesznek a

szavaimnak, de őszinte kellett, hogy legyek velük, mert csak együtt

volt esélyünk bejutni a Csarnokba. Az nem segít a nimfákon, ha túl-

hajszoljuk magunkat, ezért meghoztam én a nehéz döntést, hogy ne

a barátaimnak kelljen: - Javaslom, hogy holnap reggel menjünk csak

el oda, ahol tippem szerint a bejáratnak lennie kell. Oda csak tiszta

és friss fejjel van esélyünk bejutni.

May megszorította a kezemet az asztal fölött: - Biztos, hogy ez a

döntésed, Cassy? Megértjük, ha azonnal indulnál…

Erőt merítettem May érintéséből, és megerősítettem a döntése-

met: - Biztos.

228

3. fejezet

Visszhang

Alig vártam, hogy vége legyen a gyűlésünknek, mert minden to-

vábbi beszélgetés értelmetlen szócséplésnek tűnt. Amit May elbo-

csátott minket, én felpattantam, elsiklottam Alex keze mellett, aki

megpróbált feltartóztatni, és egy percen belül máris becsukódott mö-

göttem a legközelebbi rejtekút ajtaja. Tudtam, hogy most egy kis

egyedüllétre van szükségem, amíg rájövök, hogy mit is érzek pon-

tosan Alex titkolózásáról és a népem helyzetéről.

Nem tudtam felcímkézni az érzelmeimet, minden olyan vegyes

volt: egyrészt megkönnyebbültem és reménykedni kezdtem, de a fe-

lelősségérzet és az önutálat is felerősödött bennem. Tennem kellett

volna valamit. Rá kellett volna jönnöm, hogy életben vannak, nem

pedig elfogadni Héra hiteles blöffjét.

Túl sok fény volt. Ez volt az első, amire gondoltam.

Ki akartam nyitni a szememet, de mintha mázsás súly lett volna

a szemhéjaimon, annyira nehezen sikerült.

- Nahát, de szép szemed van!

Még mindig vakított a fény, és be voltak macskásodva az izmaim,

azért a lehető legkevesebb fejmozgatással felmértem, hogy hol va-

gyok. Egy régi, több ágyas szobát láttam, amiben csak én voltam,

meg egy sápadt arcú kislány. Sosem jártam még itt.

- Hol vagyok? - a hangom szinte felismerhetetlen volt, ezért meg-

köszörültem a torkomat, és bár még mindig nehezen forgott a nyel-

vem a számban, megismételtem a kérdést.

- Hát nálunk. - felelte magától értetődően a kislány. Majd leug-

rott az ágyamról, de el is veszítette az egyensúlyát, és én ösztönösen

felé kaptam, bár minden porcikám tiltakozott a mozdulat ellen. A

kislány a segítségem nélkül is talpon maradt, majd kedvesen rám

mosolygott: - Csak megszédültem. Ez néha előfordul velem… Most

pedig szólnom kell Patrisa nővérnek, hogy felébredtél.

229

Magamban óvatosságra intettem a kislányt, amikor láttam, hogy

kiszaladt a szobából. A Mágiámmal megérintettem, és azonnal rá is

jöttem, hogy különösen erős képességei vannak, és hogy minden bi-

zonnyal haldoklik. A legszomorúbb az volt, hogy ezt ő is tudta ma-

gáról, de ettől függetlenül tudott vidám gyerek lenni.

Tudtam, hogy az általános gyógyító rúna nem hatásos idült be-

tegségek kezelésére, ezért ott helyben el is döntöttem, hogy lesz ami

lesz, elviszem az egyik gyógyítónkhoz a kislányt.

A következő pillanatban újra nyílt az ajtó, és belépett a két hölgy,

akik homályosan rémlettek a rémálomszerű emlékeimből. Az egyikük

a gyógyfüves szekrényhez lépett, a másik pedig leült az ágyam mellé.

- Hogy érzed magad Gyermekem?

- A gondolataim tiszták. A testem viszont… - nem maradt erőm

befejezni a mondatot, de ő így is értette.

- Semmi baj, ez gyakori ilyenkor: majdnem két hétig feküdtél itt

eszméletlenül. A sérüléseid meggyógyultak, de ettől csak még jobban

legyengültél. Patrisa nővér szerint nagyon erős vagy, és hatalmas

élni akarásod van, hogy életben maradtál.

Megpróbáltam felülni, de visszazuhantam: - Kérem, szólnia kell

a családomnak, hogy jól vagyok!

A nő megfogta, és gyengéden megszorította a kezemet. - Most pi-

henj inkább. A többivel ráérsz később foglalkozni.

- Nem, ezt nem érti! - a pulzusom elkezdett felgyorsulni, és ahogy

egyre idegesebb lettem, úgy emeltem a hangerősségemet is: - Ké-

rem, nagyon fontos, hogy beszéljek velük!

A nők pillantása egy töredékmásodpercig találkozott, majd aki

az ágyamon ült, gyengéden visszanyomott fekvő helyzetbe. Észre se

vettem, hogy amikor felemeltem a hangom, felültem.

- Sajnálom, de egy rossz hírt is kell elmondanom neked Gyerme-

kem. A nimfák sajnos… - megköszörülte a torkát. - A nimfákat meg-

fertőzte egy nagyon agresszív, ismeretlen betegség. Edelweist lezár-

ták, a Császárnő orvoscsapatokat küldött a helyszínre, de nem tud-

tak segíteni… Sajnálom Kedvesem, de tegnapelőtt a Császárnő ki-

adott egy hivatalos közleményt: senkit nem tudtak megmenteni.

230

Az összes levegő kiszorult a tüdőmből, a könnyek viszont elma-

radtak. Azt hiszem, hogy addig mantráztam hangosan, hogy „elkés-

tem”, amíg a másik apáca elkábított egy gyógyfűvel.

A könyvtár ajtaja előtt szakadtam ki az emlékeim közül, és meg-

állapítottam, hogy fejlődtem: már nem lefagyok, amikor újraélem a

múltamat, hanem kvázi alvajáróként sétálni is tudok. Örömtelenül,

szaggatottan felnevettem ettől az abszurd szituációtól, de a követ-

kező pillanatban a hangom megcsuklott, és minden önuralmamra

szükség volt, hogy ne kezdjek el zokogni.

Az ajtó lapjához támasztottam a fejem, amíg összeszedtem ma-

gamat, majd benyitottam a könyvtárba és leültem a zongorához. Bár

én magam soha nem játszottam rajta, ilyenkor éreztem magamhoz

Anyut a legközelebb. Végig húztam az ujjamat a billentyűkön anél-

kül, hogy bármelyiket is lenyomtam volna, majd csak bámultam ma-

gam elé: Anyut és Opált már elveszítettem, de Apu még életben le-

het, ahogy talán Aener, vagy a barátaim is. Nem hagyhatom őket

újra cserben.

Sóhajtva visszahajtottam a zongora fedelét, és megfordultam a

széken. Kartávolságon belül, a fal mellett állt a nagy láda, amiben

Anyu a kottáit tartotta, és most ezek közé a lapok közé túrtam be,

hogy megtaláljak egy bizonyos papírt.

Percekkel később egy hang szakított meg a keresgélésben: - Nem

mondtad, hogy tudsz zongorázni.

Sóhajtva lecsuktam a ládát, majd felegyenesedtem az egyik kot-

tával a kezemben. - Mert nem is tudok. Anyu azt mondta, ha na-

gyobb leszek, majd megtanít. De ez már nem történhetett meg.

Alex közelebb jött hozzám, bár volt annyi esze, hogy ne érintsen

meg, mert érezte, hogy így is csak egy hajszálon függött, hogy nem

hagytam újra faképnél. - Meg tudlak tanítani zongorázni. - mondta.

Ezen egy pillanatra őszintén meglepődtem, és majdnem éltem is

a felajánlott lehetőséggel, de aztán a többi körülmény is eljutott a

tudatomig. - Ez veled a baj, Alex: egyáltalán nem érted, hogy milyen

helyzetben van a népem, és hogy most nem engedhetek meg ma-

gamnak egy pillanatnyi pihenést sem.

231

Alex megrázta a fejét. - Sajnos ezt most inkább te nem érted. Én

is azonnal szólni akartam neked, miután beszéltem Menervával, de

nem tehettem. Gondold át most egy kicsit józanul: ha azonnal el-

mondom, akkor sem tehetsz semmit, csak még jobban túlhajtod ma-

gad. Szükséged volt egy délelőttre, amikor a gyerekekkel foglalkoz-

tál, és utána arra, hogy te magad is feltöltődj.

A tehetetlen dühtől ökölbe szorult a kezem és könny szökött a

szemembe. - De ezt nem a te feladatod volt eldönteni! Bíztam ben-

ned, és te elárultál!

- Megértem, miért érzed így. - Alex leguggolt elém, és kivette a

kezemből a kottát, mielőtt még jobban összegyűrtem volna. - De ha

vissza tudnék menni a múltba, akkor is pontosan ugyanígy csináltam

volna, mint most… Mindenkinek szüksége van valakire, aki vigyáz

rá. Tündérfény, még neked is, pedig te vagy a legerősebb ember, akit

csak ismerek. Csak segíteni akartam, hogy ne kelljen egyedül cipel-

ned az összes terhedet. Szeretnék én lenni az, akinek megengeded,

hogy vigyázzon rád, és akivel meg tudod osztani a problémákat.

Még mindig haragudtam rá, de a szívemet melegség járta át, és

amikor belenéztem a szemébe, éreztem, hogy elvesztem. A könny-

csepp kicsurrant a szememből, de már teljesen más okból: - Alex,

nem tudom, és nem is akarom tagadni, hogy egy érzelmi roncs va-

gyok. Bízom benned, jobban, mint azt hittem, hogy valaha is képes

leszek, de így sem tudok neked mindent elmondani. A szívem

meg… A szívem odaveszett, amikor Opál meghalt a karomban, és

aztán darabokra tört, amikor meghallottam, hogy a népem is ha-

lott… A picike részem, ami mert még szeretni és reménykedni ezek

után, most a jövőt latolgatja, mert még egyszer nem hagyhatom cser-

ben a népemet… - nem tudtam tovább elviselni a tekintetét, olyan

volt, mintha a lelkembe látna, ezért lehunytam a szememet. - Nem

maradt belőlem semmi, amit oda tudnék adni neked. Te jó ember

vagy, és esélyt érdemelsz a szerelemre. Találsz majd egy nőt, akit

nem üldöznek a rémálmok, aki főzhet neked vacsorát, miközben a

gyermekeitek békességben a kertben játszanak. Aki megcsókol,

amikor este hazaérsz, és a napi apróságokról mesél neked. Ő képes

232

lesz ara, hogy boldog családi fészket építsen… De én sosem leszek

ilyen nő.

Gyengéden megszorította a kezemet. - Mondd, te komolyan azt

képzeled, hogy én egy ilyen nőre vágyom? Nekem nem egy félénk

nebáncsvirágra van szükségem, hanem egy harcosra, aki sosem adta

fel, és aki a sok rossz után még mindig látja a szépet a világban. Meg

akarlak ismerni, de nem kizárólag a múltad érdekel, hanem az összes

kis apróság is… Tudni szeretném, hogyan eszed a clafoutit: édesen

vagy sósan inkább? Kíváncsi vagyok, hogy a virtuális, vagy a kézzel

fogható könyveket szereted jobban? Hogy szöföztél-e már óriás

kowi hal hátán, vagy hogy hogyan hívták az első kisállatodat… Sze-

retnék veled igazándiból időt tölteni, és nem érdekel, hogy ezek csak

lopott percek, vagy órák lesznek. Szívesen megtanítalak zongorázni,

de akár főzhetünk vagy edzhetünk is együtt. De most legelőször is

segíteni akarok. Tudom, hogy most a néped megmentése a legfon-

tosabb, és a lehető legjobban támogatni akarlak benne.

Valahol a monológja közepén kinyitottam a szememet, mert nem

bírtam tovább, látnom kellett, hogy komolyan gondolja-e. És a vég-

telen zöld szemeiben nyomát sem láttam hazugságnak.

- Elismerem - folytatta, - a titkaid néha felbosszantanak, de nem

amiatt, hogy nem akarod velem megosztani őket, hanem csak min-

den alkalommal jobban gyűlölöm azokat az embereket, akik miatt

nem tudsz bízni. Nem vagyok szent, abban a pillanatban, hogy meg-

osztod velem azokat a neveket, én örömmel fogom levadászni őket.

Alex hagyta, hogy nyugodtan megemésszem a szavait, és percek

teltek el anélkül, hogy bármelyikünk is megszólalt volna. Ez a hall-

gatás nem volt kellemetlen, szinte átölelt minket a csönd, és én végre

döntöttem. Elfogadtam, hogy az élet ezeket a lapokat osztotta ne-

kem, és végre igazán megértettem azt is, hogy rajtam áll, hogy ho-

gyan játszom ki őket.

Elengedtem Alex kezét, és letöröltem a könnyeimet, aztán szó

szerint „belevetettem” magam: lecsúsztam a zongoraszékről, Alex

pedig belevont a karjaiba, és nekitámasztotta a hátunkat a ládának.

Érezte, hogy most pontosan erre van szükségem.

233

Addig ültünk a földön, amíg teljesen elgémberedtek a tagjaink.

Egy nagy sóhaj után kibontakoztam az öleléséből: - Mutatni szeret-

nék valamit. - mondtam.

- Jól sejtem, hogy köze lesz ahhoz a kottához? - tápászkodott fel

a földről Alex, majd maga után húzott engem is. - Pontosan hova is

megyünk? - kérdezte.

Felvettem a földről a kottát, és elindultam az ajtó felé. - Ki a ház-

ból. Nem akarom, hogy a gyerekek lássák, amit csinálni fogunk.

Alex pillanatokon belül felvette a tempómat, majd előre engedett

az ajtóban. Az udvariassága még most is meglepett néha, de közben

megmelengette a szívemet. Máris sokkal derűsebben láttam a vilá-

got.

- Na és May meg Orin? Ne szóljunk nekik? - kérdezte.

- Hadd pihenjenek… De te is mehetsz, ha fáradt vagy. Én boldo-

gulni fogok egyedül is.

Alex hozzám igazította a lépteit. - Egy pillanatig sem kételked-

tem benne, hogy képes vagy-e rá, de akkor is kizárt, hogy egyedül

hagyjalak, Tündérfény… Szóval hova is megyünk?

- Kíváncsi voltál az első kisállatomra, hát most bemutatlak neki.

Prüszkölve felnevetett mellettem: - Ugye tudod, hogy általában

fordítva szokták ezt mondani? - mivel nem nevettem, Alex elkomo-

lyodott. - Jól sejtem, hogy akkor nem egy aranyhalról lesz szó, igaz?

Felszegtem a fejemet: - A neve Echó. Még a legbölcsebb, a leg-

nagyobb tudású nimfák sem tudtak róla szinte semmit. Egyedül ab-

ban értettek egyet, hogy ő tartja távol a többi szörnyű lényt a város

környékétől. Ezért nem költöztek be ide az után sem hügrók, sárká-

nyok, és más egyéb borzalmak, hogy nem maradtak nimfák.

Épp most léptünk volna ki a kúriából, de Alex megtorpant: - Nem

kellene visszamennünk a fegyvereinkért?

A vállammal megtaszítottam a nehéz fa ajtót, és évek óta először

kiléptem a városba. De most nem hagytam, hogy megérintsen a do-

log, egyszerűen mentem tovább. - Hidd el, hogy észrevettétek volna,

ha Echó jelzi, hogy zavarja őt a jelenlétetek. Amúgy sem érnél a

fegyvereiddel semmit…

234

Alex két hosszú lépéssel beért, majd megfogta a karomat és maga

felé fordított: - Ezt hogy értetted?

- Úgy, ahogy hallatszott: Echó egy szinte sebezhetetlen hallha-

tatlan, hatalmas Mágiával. A világon valószínűleg csak három fegy-

ver van, amivel meg lehet sebesíteni, és ezek közül az egyik sincs a

bírtokodban. - a szavaim sokkal keserűbbre és élesebbre sikeredtek,

mint akartam.

Egy dermedt pillanatig azt hittem, hogy megbántottam, és éppen

nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek tőle, amikor megköszö-

rülte a torkát: - Talán mégis. - Alex elengedte a karomat és hátrált

egy lépést, majd lehunyta a szemét. Láttam az összepréselt száján, a

feszült testtartásán, hogy erősen koncentrál.

Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni, egészen addig, amíg

előre nem nyújtotta a két kezét, és a nyitott tenyereiben meg nem

láttam kirajzolódni egy-egy rúnát: a Becsület jelét. Lélegzetvissza-

fojtva figyeltem, ahogy néhány centivel Alex keze fölött semmiből

körvonalazódni kezdett egy kard. Lassan egyre több apró, fantaszti-

kusan kidolgozott részlet vált láthatóvá a markolaton és a hüvelyen,

majd néhány pillanattal később, egy halk puffanás kíséretében a kard

megérkezett Alex kezébe.

Nagy nehezen elszakítottam a tekintetemet a pompás fegyvertől,

és felnéztem a szemébe: - Szabad?

Alex fáradtan elmosolyodott. - Nyugodtan.

Először csak közelebb hajoltam, a szemem szinte itta a tökélete-

sen megmunkált bőr különböző mintáit, majd észrevettem az ősi je-

leket is a vésetek között elrejtve. - Azok ott…?

Noha nem néztem fel, Alex hangján így is hallottam, hogy mo-

solyog: - … rúnák. Igen. - fejezte be a mondatomat.

Nem bírtam tovább, muszáj volt megérintenem. Próbáltam felké-

szíteni magamat, de így is elakadt a lélegzetem egy hosszú pilla-

natra, annyi Ősi Mágia áramlott át rajtam. A rúnák nagy részét nem

is ismertem, ettől teljesen egyértelművé vált számomra, hogy ez a

kard még annál is hatalmasabb fegyver, mint ahogy a galaxisban sej-

teni lehetett.

235

Lassan leengedtem a kezemet, közben pedig kérdések tömkelege

kavargott a fejemben, mégsem tettem fel egyiket sem. Nem éreztem

illőnek.

Alexet közben felcsatolta a kardot a hátára, és láthatólag remekül

szórakozott a megilletődöttségemen. Végül megkönyörült rajtam, és

mesélni kezdett: - A felnőtté avatási szertartás után szinte már ritu-

álénak számított közöttünk, hogy a legjobb kihívhatja egy párbajra

a Mestert.

- És legyőzted? - tettem fel a nyilvánvalóan ostoba kérdést.

Alex elnevette magát: - Melkert? Egy nagy frászt! Nagyjából úgy

húsz másodpercen belül háton feküdtem a földön. Ott abban a pilla-

natban, miközben a szívemnek szegezte a kardját, kibukott belőlem

a kérdés, hogy tanítana-e. Azt mondta, nem én vagyok az első, aki

ezt kérdezi tőle, és valószínűleg nem is az utolsó. De a válasza akkor

is egy határozott „nem”. Aztán a kezét nyújtotta és felsegített a föld-

ről, majd megköszönte a „testmozgást”, és elsétált.

Nem bírtam tovább, kipukkant belőlem a nevetés, ahogy elkép-

zeltem a szituációt.

- Köszönöm az együttérzést… - Alex megpróbált szigorúan rám

nézni, de az ő szája sarkában is ott bujkált a mosoly.

Megpróbáltam ráncba szedni az arcizmaimat, és komoly arckife-

jezést vettem fel, bár időnként megrándult a szám sarka: - Elnézést,

meséld tovább.

- Melker nemcsak harcolni tudott, de ő volt az egyik legjobb fém-

művesünk, és ő készítette a legjobb páncélokat is. Úgy döntöttem,

hogy nem hagyom magam lerázni, és minden reggel, amikor kilépett

a házából, ott vártam rá, aztán követtem a műhelyéhez. Utána az ut-

cán tébláboltam, időnként bementem és körbenéztem a boltjában…

Más szóval ott töltöttem a napot, este pedig visszakísértem a házá-

hoz anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna. Ezt 8 napon keresztül

csináltam. A 9. napon nagyon rossz idő volt, de én elfoglaltam a

szokásos helyemet a műhellyel szemben. Azt hiszem, délután lehe-

tett, amikorra teljesen rommá áztam, hiába húzódtam be az eresz alá.

Váratlanul kilépett a műhelyéből, és rám nézett: „akár hasznossá is

236

tehetnéd magad, és segíthetsz a köszörűnél”. Aztán ez lett a napi ru-

tinunk: nem beszélt sokat, de segíthettem neki, és ahogy figyeltem

nagyon sok dolgot megtanultam a páncélokról. Néhány hét után fel-

vetette, hogy kipróbálhatjuk az épp elkészített kardokat. Persze nem

tudtam legyőzni, de adott néhány tanácsot és mutatott pár mozdula-

tot, amiket aztán éjszakába nyúlóan gyakoroltam. Lassan a Mester

elkezdte edzésnek nevezni ezeket az alkalmakat, és egyre gyakrab-

ban mutatott trükköket. Hat hónap telt el, mire először ki tudtam ütni

a gyakorlókardot a kezéből, és akkor felajánlotta a párbajt, de ha ve-

szítek, nem tanít többet. Nem éltem a lehetőséggel, és ő feltette ezt

a kérdést minden alkalommal, amikor valamit ügyesen csináltam.

Még egy évet maradtam vele, aztán fogadtam el a kihívást. Életem

leghosszabb negyedórája volt, de végül én nyertem… - Alex hátra

nyúlt a válla felett, és megsimította a kard markolatát. - Sajnos aztán

pont ezzel, hogy elnyertem Becsületet, ezzel hívtam fel magamra

Héra figyelmét.

Alex tekintete elfelhősödött, ahogy elmerült a múltban, én pedig

tétován megérintettem a kezét, és bátorítólag rámosolyogtam: - Ezek

mind kellettek ahhoz, hogy az az ember legyél, aki most vagy, és az

életed egy olyan irányba haladjon, hogy találkozhassunk…

Egy pillanatig abban sem voltam biztos, hogy reagál, de aztán

megszorította a kezemet. - Köszönöm, Tündérfény. Azóta, hogy be-

léptem a Császári Seregbe, nem hívtam magamhoz a kardot, mert

kicsit attól tartottam, hogy elveszítettem a becsületem. Akkor vi-

szont nem tudnám használni.

- Sok legendát hallottam már erről a fegyverről, köztük azt is,

hogy sebezhetetlenné és gyorsabbá tesz. Ezek közül mi igaz?

Alex kérdőn felvonta a szemöldökét: - Nem mérted fel a rúnákat?

Elhúztam a szám. - Ez nem pont így működik: az erejük keresz-

tüláramlik rajtam, de csak azokat a rúnákat tudom értelmezni, ami-

ket ismerek. Olyan ősi jelek voltak rajta, amiket már a nimfák is el-

felejtettek.

- Akkor segítek eloszlatni a tévedéseket: ezt a kardot valóban egy

Ősi készítette, és csak addig tudom használni a kard Mágiáját, amíg

237

megőrzöm a becsületemet. Nem, nem leszek sebezhetetlen, de ha

használom, olyan érzés, mintha a világ egy kicsit lelassulna körülöt-

tem, és jobban érzem a Mágiát… Mintha az is irányítaná egy kicsit

a mozdulataimat.

Tétován elmosolyodtam: - Valami ilyesmi érzés nekem is, ami-

kor harcolok. Ha elengedem magam, a Mágia vezet.

Alex megköszörülte a torkát. - Mondd meg őszintén Tündérfény:

ez a fegyver képes megvédeni minket?

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és igyekeztem kizárni a fe-

jemből, hogy az a bizonyos rúna mekkora károkat volt képes okozni,

de nem voltam elég gyors.

- …Héra mérgezett tőre megfosztott a Mágiámtól. Ezek szerint

akkor a rúnák sem fejthetik ki az erejüket.

Erőszakkal elterelnem a figyelmemet Opálról, és válaszoltam a

kérdésre. - Igen, az egyik rúna semlegesít minden Mágiát, legyen ez

rossz, vagy jó. Éppen ezért meg kell ígérned, hogy nem veszed elő

a kardod, akkor sem, ha valami nagyon félremegy.

Alex felszegte a fejét: - Ezt pedig nem ígérhetem meg.

- Akkor én meg nem viszlek el Echóhoz - dühösen farkasszemet

néztünk, amit végül én törtem meg, mert láttam, hogy Alex nem fog

meghátrálni. Megpróbáltam inkább az eszére hatni: - Mondd Alex:

sosem gondolkodtál el rajta, hogy hogyan lehet, hogy Héra egy ha-

talmas hadsereggel sem tudta elsőre elsöpörni a nimfákat? Hiszen

nem volt hadüzenet, csak alig néhány tucat harcosunk volt, a civilek

a Mágiát pedig csak alkotásra használták, nem tudtak érdemben vé-

dekezni.

Láttam, ahogy elgondolkodik a szavaimon, majd megrázta a fe-

jét. - Eddig nem jutott eszembe. De ezek szerint akkor Echó segített?

- Igen, de nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy az én ötletem

volt, hogy kérjük a segítségét…

- Megkaptad a parancsot, menj a dolgodra! Most!

Összerezzentem Aener hangjától, mert még sosem szólt hozzám

ilyen rideg hangnemben. Nem mutatta a többiek felé, hiszen most

még fontosabb volt, hogy határozottságot és bátorságot lássunk, de

238

én tudtam, hogy belül aggódik, és nem hisz a pozitív végkifejletben.

Héra órák alatt felőrli majd a védelmünket.

- Tisztelettel Uram, de van egy ötletem.

Aener végre teljes figyelmével felém fordult: - Halljam.

- Nem biztos, hogy beválik, de talán egy próbát megér… Leg-

alábbis szerintem…

- Röviden!

Kihúztam magam. - Elnézést Uram! Arra gondoltam, hogy Ekho

mindig is minket védett, csak eddig más jellegű volt a fenyegetés…

De talán most is segíthet…

Aener büszkén rám mosolygott: - Ez még működhet is.

- Cassy?!

Pislogtam néhány határozottat: - Ne haragudj.

- Máshol jártál, Tündérfény?

Bólintottam. - Ne haragudj… Mivel én voltam a kedvence, ezért

én hívtam, hogy segítsen nekünk. Echó pedig egyedül megfutamí-

totta a támadók nagy részét.

- Hol a „de”? Mi mehet félre?

Örömtelenül felnevettem: - Hát az, hogy mivel én hívtam segí-

teni, ezért javarészt az én hibám, hogy Echó súlyosan megsérült. Fő-

leg, mivel a volt mesterem, Yuno sebesítette őt meg nagyon hasonló

fegyverrel, mint a kardod… ráadásul azt a rúnát tőlem tanulta meg…

Szóval csak abban reménykedhetek, hogy Echo szeretete a nimfák

felé sokkal erősebb, mint a gyűlölete irányomba…

Alex homlokán megjelentek az aggodalom barázdái: - Egy állat-

ról beszélünk, egy ösztönlényről, aki nagyon veszélyes és szinte se-

bezhetetlen, és ami elképzelhető, hogy meg fog támadni téged? És

hogyha meg akarnálak védeni, és előveszem a kardomat, akkor jó

eséllyel mindkettőnket megöletem?

Nagyot sóhajtottam: - Szerintem a Tudás Csarnokának a bejárata

annál a vízesésnél van, amihez sokat jártunk régen Opállal. De hogy

pontosan hol, ahhoz nagyjából heteket kellene meditálnom szünet

nélkül, ami a jelenlegi mentális állapotomban gyakorlatilag teljesen

kivitelezhetetlen: nem tudnék ellazulni eléggé, és mivel sürgetem a

239

dolgot, valószínűleg rossz következtetésre jutnék… A másik lehető-

ségünk, hogy Echó segítségét kérjük, aki még az Ősik idejéből ma-

radt itt. Talán tud a Csarnokról, és elvezethet minket a bejárathoz.

- Én inkább kivárnám azt a néhány hetet, mert bízom a tudásod-

ban… - már épp Alex szavába akartam vágni, amikor folytatta a

mondatot: - …ugyanakkor megértem, hogy miért nem szeretnél eny-

nyit várni. Ha azt mondod, nem lesz baj, bízom benned.

Nem foglalkoztam a szívembe nyilalló félelemmel, csak félretet-

tem minden rossz érzésemet: - Akkor megígérem, hogy nem lesz

semmi baj.

Alex mosolyt erőltetett az arcára: - Szóval, hova is megyünk?

Újra elöntött a hála, hogy megért és támogat engem, ezért köny-

nyebb léptekkel indultam el a kézművespiac felé: - A régi szökőkút-

hoz. A víz segítségével fogjuk tudni magunkhoz hívni Echót.

- Mesélj egy kicsit erről a lényről… Hogy lehetett a kisállatod?

Felé nyújtottam a kottát: - A hátoldalán van a versike, amit Anyu

tanított meg nekem. Ezt kell énekelni, aztán ha eléggé tetszik Echó-

nak, és kedve is van hozzá, akkor megjelenik. - elmosolyodtam az

emlékek hatására, ahogy együtt játszottunk vele és Opállal. - Echó a

világon bármilyen lénnyé képes átváltozni, sőt még újakat is ki tud

találni. Nagyon szerette a gyerekeket, és imádta, ha nevetni lát min-

ket. Ha pedig sírtunk, bármit megtett, hogy megvígasztaljon.

- Hát, amióta velünk vagy, láttam már furább dolgokat is. - elol-

vasta a néhány sort, aztán elnevette magát: - Ki írta ezt a katyvaszt?

Mindig ott vagy, ahol kell,

és harcolsz a szörnyekkel.

Ha este rémálmunk van,

Feltörlöd a könnyeinket,

És járod velünk a világot.

Gyere, játssz velünk Echó.

Megvontam a vállamat és befordultam a sarkon, de megtorpan-

tam, amikor megláttam a teret. Pontosabban a romjait… A hajdani

bódékból, amikben a kézművesek árulták portékáikat, szinte semmi

nem maradt, és a piac szélén álló házikók nagy része is összedőlt.

240

A talpam alatt csikorogtak a kövek, ahogy átvágtam a kézműves

piac romjain, és futottam arra, amerre a parancsnoki hajót sejtet-

tem. Éreztem, hogy Echó elszáguldott mellettem, de a törmelékek

miatt annyi por szállt a levegőben, hogy nem láttam, milyen állat

alakjában van.

A levegő nem mozdult, mintha a Mágia is visszafogná a lélegzetét

ettől a szörnyűségtől, ami most bekövetkezett. Átugrottam egy ka-

tona holttestén, és amikor leérkeztem a földre szinte elsöpört a deja

vu érzés: én már jártam itt, és láttam már ezt. Én már átugrottam

felette, nem is egyszer, de valahányszor felriadtam éjszaka, csak azt

hittem, hogy egy rossz álom volt.

Megtorpantam, hitetlenkedve körbenéztem, majd egy artikulálat-

lan üvöltés szakadt ki belőlem. Én ezeket előre láttam, és nem tettem

semmit. Annyira jól akartam teljesíteni, hogy szégyelltem beszélni

másokkal a rémálmaimról, én magam pedig túlságosan földhözra-

gadt voltam, hogy felismerjem: látó vagyok.

A Mágia segített volna megakadályozni ezt a szörnyűséget, de én

túl gyáva és vak voltam, hogy rájöjjek.

Ez miattam történt így.

- Tündérfény?

Csodával határos módon, a szemem száraz maradt. - Semmi ba-

jom. - mondtam, és csak kicsit hazudtam. Kaptam még egy esélyt,

hogy megmenthessem a népemet, és most már nem fogok kudarcot

vallani. - Csak nem számítottam rá, hogy így fog kinézni a piac.

- Echónak mennyire fontos, hogy vizet találjunk? - nézett a szö-

kőkút romjaira Alex.

- Megoldom. - egy kicsit arrébb rugdostam a törmeléket a lábam-

mal, hogy legalább egy tálnyi mélyedést találjak. Amikor sikerült,

Elemi Mágiával nyertem egy kis vizet a levegőből, ezzel megtöltöt-

tem a mélyedést, aztán kivettem a fülemből az egyik fülbevalómat.

Csak egy pici, értéktelen kő volt, de szépen megtörte a fényt, ezért a

célnak tökéletesen megfelelt: - Echó szereti a vízben csillogó dolgo-

kat. - mondtam.

- És most mi jön? Beledobod?

241

- Először megtanítalak a dalocskára.

Igazam lett, amikor azt gondoltam, hogy ez lesz a dolognak a

könnyű része, mert Alex másodjára már hiba nélkül elénekelte ve-

lem ezt a néhány sort, úgyhogy nagy levegőt vettem, és beleejtettem

a kövecskét a vízbe. Először semmi nem történt, de néhány pillanat-

tal később lassan felszállt a gödör aljáról egy buborék, majd kiemel-

kedett a vízből, és lebegni kezdett előttünk. Nem sokkal később fel-

emelkedett a következő, majd még egy, és végül már nem is maradt

víz a gödörben, hanem mind buborék formájában lebegett előttünk.

Gyönyörűen szikráztak a napfényben, és szinte lüktettek a Mágiától.

- Most mi is történik? - kérdezte Alex, amikor a buborékok lassan

elkezdtek mozogni: egyik-másik összeolvadt, némelyik pedig szét-

osztódott. Csodálatos volt nézni őket, de el kellett nyomnom ma-

gamban a rossz érzést, amikor lassan körbekerítettek minket. Sokkal

több buborék szállt már a levegőben, mint amennyi kis víz a mélye-

désben volt, és ha kinyújtottam volna a kezemet, meg is tudtam

volna érinteni őket.

Mély levegőt vettem, és lehajoltam a földre a fülbevalómért, amit

aztán vissza is raktam a fülembe. Amikor már biztos voltam benne,

hogy úgy tudok megszólalni, hogy Alex nem hallja ki a hangomból

a bizonytalanságot és az aggódást, válaszoltam: - Azt hiszem, Echó

nem tudja eldönteni, hogy milyen állattá alakuljon.

- Vagyis hogy támadjon-e. - fejezte be Alex a gondolatomat. Lát-

tam rajta, hogy nagyon szeretne a kardjáért nyúlni, de bízott ben-

nem, ezért uralkodott magán.

Félresöpörtem minden rossz érzésem, és elmosolyodtam: - Em-

lékszel még rám, Echó? Sziporka vagyok. - lassan előre léptem, és

megszokásból megérintettem az egyik buborékot.

Ám azonnal vissza is kaptam a kezemet, mert a buborék kipuk-

kant, és pillanatokon belül a mellette lévők is, majd fokozatosan az

azután következők is eltűntek. Ez olyan gyorsan játszódott le, hogy

mire megpördültem a tengelyem körül, már egyet sem láttam. És

amikorra visszaérkeztem a kiindulási pontomra, ott láttam magam

előtt Echót.

242

Alig tíz centire lebegett a fejem előtt, ezért ösztönösen hátra lép-

tem, hogy nyerjek egy kis teret. Amikor végre sikerült ráfókuszál-

nom, megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt: Echó em-

lékezett rám, és ugyanazt az ezüstös vidra alakot vette fel, mint kis-

koromban.

A kis úszóhártyás lábaival és a hosszú farkával úgy mozgott a

levegőben, mintha vízben úszna: gyorsan előrebukott, majd bukfen-

cezett egyet és átsiklott a karom alatt, aztán a törzsem körül gyorsan

körbefordult néhányszor, amitől elnevettem magam. Emlékezett rá,

hogy hol vagyok csiklandós, és direkt úgy mozgott, hogy a lehető

legtöbb pontot érintse, és én közben ne tudjam elkapni. A neveté-

semre ő is egy kacagásszerű hanggal válaszolt, majd amikor már

folyt a könnyem, és alig kaptam levegőt, Echó úgy döntött, hogy

kiörömködte magát, és hátulról a nyakam köré tekeredett. A fejét a

kulcscsontomra hajtotta majd egy hatalmasat szusszant, amikor ké-

nyelmesen elhelyezkedett.

Felnyúltam a jobb kezemmel, és masszírozni kezdtem a tarkójá-

nál, amire ő dorombolással válaszolt. Szinte el is felejtettem, hogy a

szőre tapintásra nem hasonlít semmilyen más prémhez, és őt simo-

gatni olyasmi érzés, mintha víz lenne kettőnk között, amitől mégsem

leszek vizes.

- Echó, - szólítottam meg - bemutatom neked Alexet.

Éreztem, ahogy kíváncsian felemelte a kulcscsontomról a fejét,

majd beleborzongtam, ahogy megcsapott az ősi Mágiának az ereje:

Echó lemásolta magát. Tovább feküdt vidraként a vállamon, de köz-

ben a másik énje leugrott rólam, és a földtől néhány centire megállt.

Megrázta magát, amitől buborékok szálltak fel a bundájáról, majd

egy pillanattal később már egy fehér kecskegida állt a helyén.

Ártatlan kíváncsiságát az enyhén elfordított feje mutatta, a hor-

pasza pedig gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy Alex illatát ele-

mezte. Néhány szívdobbanással később óvatosan előrébb araszolt,

majd türelmesen várt.

- Tündérfény? - Alex halkan szólt, hogy meg ne riassza Ekhót.

Bátorítóan rámosolyogtam: - Csak nyújtsd előre a kezed.

243

- Ha leharapja a kezem, akkor már soha többet nem hallasz zon-

gorázni! - figyelmeztetett Alex suttogva, majd óvatosan Ekhó felé

nyújtotta a kezét, aztán hagyta, hogy az utolsó centiket a kecskegida

tegye meg. Ekhó előrébb döntötte a testsúlyát, és amikor megérin-

tette az orra Alex bőrét, gyorsan megnyalta a kézfejét.

Alex meglepetten elkapta a kezét, én pedig felnevettem: - Ekhó

ért minket, érti a szavak jelentését, és így akart megnyugtatni, hogy

nem fog bántani.

- Fura egy humorod van, kisjószág - Alex közelebb lépett, és ami-

kor látta, hogy Ekhó nem hátrált el, óvatosan megsimogatta. Megint

megéreztem az ősi Mágiát, és hírtelen már nem egy kisgida, hanem

egy fenséges szarvasbika állt közöttünk.

Alex megcsóválta a fejét: - Ezen már meg sem kellett volna le-

pődnöm, de valahogy mégsem tudok hozzászokni.

- Ha találkoztok, főleg szarvas alakban fog megjelenni előtted,

mert erre az állatra emlékezteted. - amíg beszéltem, közelebb léptem

hozzájuk. Alex rám nézett, majd megakadt a szeme a még mindig

vállamon fekvő vidrán.

- Várjunk csak… - kezdte. - Akkor az a vidra mégsem Ekhó?

- Dehogynem: ők itt Ekhó - megsimogattam először a vidrát,

majd a szarvast is. - Ekhó a világon bármilyen, és bármennyi állattá

képes változni. Ő annyira Ősi lény, hogy képes a saját tudatát is le-

másolni, és függetleníteni a többitől. Amennyire én tudom, az emlé-

keik és a személyiségeik mindig megegyeznek, de közben ők egy-

mástól független lények.

- Értem… - de közben láttam rajta, hogy mégsem érti.

Próbáltam segíteni: - Igazából én sem tudom a miérteket, de el-

fogadtam, hogy a Mágia nem olyan dolog, amit érteni lehet…

Elhúzta a szája sarkát, majd a békésen legelésző szarvasbikához

fordult, és simogatni kezdte. Abban sem voltam biztos, hogy meg-

szólalt egyáltalán, és nem csak képzeltem a halk szavait: - A feje

tetejére állítottad a világomat, Tündérfény.

Alex tovább simogatta a szarvast, ám Ekhó a következő pillanat-

ban összerezdült, és arrébb lépett. A legfurcsább az egészben az volt,

244

hogy vele egyszerre a vállamon fekvő vidra teste is megfeszült, majd

újra elernyedt.

Amikor megszólaltam, őszintén reménykedtem benne, hogy nem

lesz igazam: - Megengeded, hogy megnézzem a hasadat? - kérdez-

tem Ekhót.

A vidra néhány pillanat múlva felállt a vállamon, majd elrugasz-

kodott, és mintha vízben úszna, elém siklott a levegőben. Most nem

játszott, csak lassan a hátára fordult, nekem meg elakadt a lélegze-

tem, ahogy megláttam a csúnya sebhelyet: a bal válla mögött kezdő-

dött, és a hasán keresztben húzódott végig. Noha már évekkel ezelőtt

történt, a szőre még mindig nem nőtt vissza, és tudtam, hogy már

soha nem is fog.

- Nagyon sajnálom, Ekhó. Én kértem, hogy segíts nekünk, és te

örökké hordozni fogod a nyomát.

Ekhó villámgyorsan a hasára fordult, majd felém siklott, közben

pedig a csak rá jellemző, vidám csicsergés szerű hanggal válaszolt.

- Még én is tudom, hogy mit mondhatott - szólalt meg Alex. - De

ha akarod, akkor tolmácsolhatom.

Elmosolyodtam, és megvakargattam Ekhó nyakát. - Nem szük-

séges. Köszönöm a nimfák nevében az áldozatot, amit hoztál értünk.

És szeretném, ha tudnád, hogy nem volt hiábavaló: egy Ősitől tud-

juk, hogy még élnek! - Ekhó kipenderült a kezem alól, és kacagva

Alexez siklott, majd egy dupla bukfenccel a karomba érkezett. - A

segítségedet szeretném kérni - kezdtem, ő pedig figyelmesen hallga-

tott. - Ki szeretném szabadítani a nimfákat, amihez azt a tanácsot

kaptuk, hogy keressük meg a Tudás Csarnokát. Ekhó, szerintem te

tudod, hogy hol van. Odavezethetsz minket?

Egy örökkévalóságnak éreztem, amíg a szemembe nézett, aztán

lassan bólintott.

- Köszönöm - mondtam hálásan.

Ekhó kibújt a karomból, majd gyorsan elsiklott az egyik irányba,

a szarvas pedig követte. Éppen indultam volna utánuk, amikor Alex

megfogta a karomat: - Várj egy pillanatot Tündérfény. Szerintem

direkt mentek messzebb tőlünk.

245

Majdnem vitába szálltam Alex-vel, amikor megéreztem a Mági-

ának az erejét: összeolvadtak, majd Ekhótól kiindulva annyi bubo-

rék lepte el a teret, amennyit még sosem láttam egyszerre. Aztán

ugyanolyan dermedt bámultam magam elé, mint Alex, amikor a bu-

borékok közül lassan előbukkant egy sárkány.

- Nem kell a kardom, ugye? - kérdezte Alex.

A torkom kiszáradt, és nyelnem kellett egy hatalmasat, mielőtt

megszólaltam: - Nagyon remélem, hogy nem lesz rá szükség… Ha

Ekhó ennyire veszélyes lénnyé változott, akkor ki kell mennünk a

völgyből.

Ekhó megerősítés képen bólintott, majd mélyről jövő rezonanci-

ával dorombolva közelebb lépett hozzánk, aztán lekushadt a földre,

hogy könnyebben felmászhassunk rá. Egy pillanat alatt átgondoltam

a lehetőségeket, hogy hová lenne a legjobb felülni, aztán megpró-

báltam felkapaszkodni a hátára.

Alex már a mozdulat legelején megállított: - Mondd Tündérfény:

lovagoltál már?

A homlokomat ráncoltam: - Én csak lebegő motoron ültem ed-

dig, de abban biztos vagyok, hogy te sem lovagoltál még sárkányon.

- De lovon már sokszor. Ha elfogadsz egy tanácsot, inkább a mar-

jánál próbálkozz.

Kisöpörtem a hajamat a szememből: - Nagylány vagyok, méltó-

sággal tudom viselni, ha valaki jobban tud nálam valamit - hátrébb

léptem. - Kérlek mutasd meg, hogy csináljam.

Alex bíztatóan rám mosolygott, majd olyan gyakorlattal lendült

föl Ekhó hátára, mintha ezerszer csinálta volna már. Meglepetten

pislogtam, majd tényszerűen megszólaltam: - Azt hiszem, hogy ezt

nem fogom tudni utánad csinálni.

Alex a háta mögött lenyújtotta a jobb karját: - Nem lesz nehéz:

csak fogd meg a jobb kezeddel a kezemet, és háromra rugaszkodj el.

Felhúzlak.

Még mindig voltak kétségeim, de tettem, amit mondott, és nem-

sokkal később Alex mögött ültem a sárkány hátán. Alig fújtam ki az

eddig bent tartott levegőt, Ekhó máris elrugaszkodott a földtől, és

246

csak azzal tudtam megtartani magam, hogy Alex derekába kapasz-

kodtam.

Sárkányhátról amúgy is teljesen más érzés volt látni a völgyet,

mint hajóról, de a táj is teljesen megváltozott: a növények elvadul-

tak, egy kéményből sem gomolygott fel füst, és minden szokatlanul

néma volt. Tudtam, hogy egyedül voltunk ezen a hatalmas helyen,

de nagyon szomorú volt így látni.

Ekhó gyors de puha szárnycsapásokkal repült, és így hamar ma-

gunk mögött hagytuk a várost, utána pedig az elhagyatott szántóföl-

dek és gyümölcsösök következtek. A távolban felsejlett a tenger, de

Ekhó a hegyek felé fordult, és a folyót követte folyásiránnyal ellen-

tétben. Biztos voltam benne, hogy helyes volt az első megérzésem,

és a vízesés felé tartottunk.

Nagyjából negyedórával később Ekhó lassított egy kicsit, és így

volt időnk gyönyörködni az elénk táruló látványban: a folyóparti

erdő megritkult, és egy élénkzöld fűvel borított tisztásban végződött,

amit C alakban egy magas, szinte teljesen függőleges sziklafal sze-

gélyezett. A fal hasadékából zúdult elő a hatalmas víztömeg, ami a

tóban összegyűlt, lecsendesedett, és a lassú folyású folyó vezette le

egészen a tengerig.

Közelebb hajoltam Alex füléhez, hogy a menetszél ne vigye el a

hangomat: - Itt játszottunk sokat gyerekként Opállal. - fél kezemmel

elengedtem a derekát, hogy rámutathassak a sziklaszirtre, ami a fal-

nak körülbelül a fele magasságában volt: - Mindenkinek csak odáig

volt szabad felmásznia, mert a sziklafal a Völgy határa. Ez Ekhó te-

rületének a széle, és innentől már nem biztonságos.

Alex hátra fordította a fejét, hogy halljam: - Jól sejtem, hogy nem

fogunk itt leszállni?

Ekhó megválaszolta helyettem a kérdést, élesen jobbra fordult,

majd feljebb emelkedett, berepültünk a hasadékba. Alattunk a víz

hangosan dübörgött, a vízpára beterített minket, és néhány hosszú

pillanatig teljes vaksötétben repültünk, amikor csak azt éreztük,

hogy Ekhó néhányszor gyorsan irányt váltott, hogy kikerülje a szik-

lákat.

247

Amikor már épp egy kis fényt varázsoltam volna, megláttam a

távolban a napfény csillogását a vízen: kiderült, hogy a barlang va-

lójában csak egy alagút volt, ami nemsokára kiszélesedett, és visz-

szavitt a felszínre. Az életem nagy részét Edelweissben éltem le, de

csak most először léptem ki a Völgyből.

Még mindig a folyó fölött repültünk, de a világ valahogy komo-

rabbnak, veszélyesebbnek látszott a kopár növényzettel, a csipkézett

hegyláncokkal, és a szűk völgykatlanokkal.

A völgyszurdok elkanyarodott, és így megpillantottunk a folyó

közepén egy kis szigetet. Pont akkora volt, hogy az űrhajóval csak

nagy igyekezetek árán tudnék rajta landolni, de mivel Ekhó annál

lényegesen kisebb volt, gond nélkül leszállt. Türelmesen megvárta,

amíg elmacskásodott végtagokkal lekecmergünk róla, majd újra fel-

szökkent a levegőbe, és a folyó túlpartján kapaszkodott meg a szik-

lafalon.

Alex megtornáztatta a vállát, és ellenőrizte a kardját: - Ekhóval

vigyázunk rád, Tündérfény. Neked elég csak a Mágiával és a Tudás

Csarnokával foglalkoznod.

Hírtelen pittyegni kezdett a csuklómra erősített kommunikátor,

és May hangja szólalt meg: - Alex, Cassy, hol vagytok?

Alex volt a gyorsabb, ő válaszolt hamarabb: - A világ végén.

- Nem vicces! - torkollta le azonnal May. - Két kisfiú esküszik rá,

hogy sárkányt láttak a város fölött. Tekintve, hogy mik élnek a völ-

gyön kívül, még igaz is lehet, úgyhogy azonnal gyertek vissza!

Most én válaszoltam: - May, ne aggódj. A sárkány itt van velünk,

és amúgy sem bántana senkit. Biztonságban vagyunk.

Néhány másodperc döbbent csend után szólalt meg újra: - És hol

is van az az „itt”?

- Nem tudom pontosan: a Völgyön kívül vagyunk, és talán itt lesz

a Tudás Csarnokának a bejárata.

Szinte láttam magam előtt, ahogy May gondterhelten a fejét csó-

válta: - Melegen ajánlom, hogy tényleg egy karcolás nélkül jöjjetek

haza. Utána pedig el kell beszélgetnünk a biztonságos szó jelentésé-

ről… Vétel vége!

248

Alex prüszkölve felnevetett: - Tündérfény, te aztán értesz hozzá,

hogyan kell megnyugtatni az embereket!

Felvontam a szemöldököm: - Mert neked jobban ment?

- Azt nem mondanám, de engem May már megszokott.

Mosolyogva megcsóváltam a fejemet, majd levettem a csuklóm-

ról a hajgumimat, és egy gyors kontyba tekertem a hajamat: - Kezd-

jük el: először is keresnünk kell valamit, ami kirí a környezetéből.

A Mágikus csomópontokon mindig van valami szemmel láthatóan

is furcsa: különleges virág, rúna a fák törzsén, ilyesmi…

Még bele sem kellett merülnöm a Mágia áramlataiba, így is érez-

tem, hogy ez az egyik legnagyobb gócpont, ahol valaha is jártam.

Szinte alvajáróként sétáltam, próbáltam követni a Mágiát, de az ér-

zékeim annyira túltelitődtek, hogy körbe-körbe járkáltam.

- Tündérfény?

Azt hiszem, a többedik szólítás után nyitottam csak ki a szeme-

met és néztem Alexre, pedig arra sem emlékeztem, hogy becsuktam

volna. - Igen? - kérdeztem. - Találtál valamit?

Alex a fejét rázta: - Nem, te találtál valamit: nézz le!

Egy pillanat alatt felmértem a környezetet: ahol körbe-körbe jár-

káltam, ott a gyep le volt hajolva, a belső köríven pedig körben gom-

bák nőttek. Térdre estem, és belefúrtam a kezemet a puha földbe, és

élveztem, ahogy belekapcsolódtam a Mágia áramlásába.

- Mi ez? - kérdezte Alex.

- Ez egy boszorkánykör.

- A kört értem. De mi a boszorkány?

Úgy válaszoltam neki, hogy közben oda sem igazán figyeltem a

szavaimra: - Már az Ősik ideje előtt is léteztek Mágusok, de minden

nép máshogy hívta őket: sámánnak, tündérnek, boszorkánynak. Az

ő életkörülményeik lényegesen nehezebbek voltak a miénknél, mert

el kellett rejteniük a képességeiket. Az Ősik tiszteletből a különleges

Mágikus helyszíneket róluk nevezték el: például a tündérkert az em-

beri beavatkozás nélkül is gyönyörű, virágos tisztás. Vagy ugye a

boszorkánykör: gombákból, vagy más növényekből nőtt szabályos

kör.

249

A távolban egy ismeretlen lény hatalmas ordítás harsant, én pe-

dig nem akartam megvárni, amíg kiderül, hogy mi az, ezért feláll-

tam, és leporoltam a kezemet: - Mehetünk.

Alexen láttam, hogy szeretne a kardjáért nyúlni, de hősiesen tar-

totta magát: - Ha szükséges, maradhatunk még. Komolyan mond-

tam, hogy Ekhóval vigyázunk rád.

- Elhiszem, de már tudom, hogy hol a bejárat. Pihenjük ki ma-

gunkat, és holnap együtt jöjjünk vissza.

250

4. fejezet

Végtelen

A reggel viszonylag zökkenőmentesen indult, csak May és Alex

tudtak nehezen megegyezni, hogy mennyire legyünk felfegyve-

rezve. Az igazi probléma akkor kezdődött, amikor a régi piacon

megidéztük Echót, aki három fehér kecskegida képében jelent meg.

May lenyűgözve nézte őket, Orin viszont olyan gyorsan kezdett

hátrálni, hogy megbotlott a törmelékekben. Elkaptam a kezét, így

nem esett el, és megláttam a rettegéstől tágra nyílt szemeit: - Azt

elfelejtetted mondani, hogy Ekhó egy kiméra!

May is döbbenten nézett rám, Alex viszont hangosan elkezdett

nevetni: - Na, hivatalosan is senki nem fogja a történetet, hogy egy

kiméra hátán repültem!

Ekhó tudta, hogy most meg kell nyugtatnom a barátaimat, ezért

a lehető leglassabban sétáltak oda hozzám a kecskegidák, én meg

leguggoltam hozzájuk, és simogatni kezdtem őket: - Amennyire én

tudom, tényleg Ekhó az egyetlen kiméra a világon. A nimfák nem

igazán szoktak mesélni róla, ezért csak kevés információ kering róla

a galaxisban, és azok is tévesek. Mint látjátok, Ekhónak nincs egy-

szerre oroszlánfeje, kecsketeste, sárkányszárnya és sárkányfarka.

Egyszerűen csak ennek a három állatnak az alakjában szeret lenni

leginkább.

Alex is odatérdelt mellém, és ő is simogatni kezdte a kecskegi-

dákat, erre a hozzá közelebbi gyorsan szarvasgidává változott, és ne-

kidőlt a lábának. Óvatosan mozogva May is követte a példáját, majd

felnevetett, amikor az egyik kisgida megnyalta az arcát.

Felnéztem Orinra: - Ne haragudj, hogy nem beszéltem erről, nem

hittem, hogy fontos lehet. Kérlek bízz bennem, Ekhó a legártatla-

nabb, legszeretetreméltóbb állat az univerzumban. Mi gyerekként,

onnantól kezdve, hogy tudtunk beszélni, Ekhóval játszottunk. Nem

fog bántani senkit.

251

Orin lassan bólintott: - Tudom, hogy igazat mondasz, és amit lá-

tok, az ellentmond mindannak, amit évtizedeken keresztül, tanulmá-

nyoztam. Mielőtt Alex-vel találkoztam, a mágikus állatok felkutatá-

sának és megvédésének szenteltem régen az életem. Sok veszélyes

lénnyel találkoztam, kitapasztaltam, hogyan tudok kapcsolatba lépni

velük… A kimérákról csak régi feljegyzéseket találtam, de mind ve-

szélyes, megzabolázhatatlan lénynek írták le…

Ekhó kedveskedve megcsipkedte az ujjamat, én pedig elmoso-

lyodtam: - Ez mind igaz… Ugyanakkor jóindulatú és békés állat is.

Orin néhány pillanat után leguggolt és hívogatóan megpaskolta a

combját. Én levettem a kezemet arról a gidáról, amit eddig simogat-

tam, Ekhó pedig elindult Orin felé. Félúton megrázta magát, majd

egy bolyhos kutyakölyök képében rohant oda hozzá.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Orin szemében könnyek csillog-

tak volna, de aztán felkapta a lelkesen viháncoló kiskutyát, és nem

láttam tovább az arcát. - Pont úgy nézel ki, mint az én kis Rufusom…

De az olyan régen volt már…

Nemsokára Orin letette a földre Ekhót, és lopva megtörölte a sze-

mét: - Mindig is akartam sárkányt látni, és Cassy azt mondta, hogy

azzá is át tudsz változni. Megmutatod nekünk?

A kiskutya lelkesen vakkantott egyet, kicsit eltávolodott tőlünk,

és felvette ugyanannak a lenyűgöző színű sárkánynak az alakját,

mint tegnap. Még most is, hogy nem elsőre láttam, így is lenyűgöző

volt, a barátaim arcán pedig az abszolút csodálat tükröződött.

- Kitárnád a szárnyadat, Ekhó? - kérte Orin. - Érdekelne a felépí-

tése, hogy aerodinamikailag hogyan tud felemelni… Mennyi is a

tested súlya körülbelül?

May megállt mellettem, de még mindig a sárkányt nézte: - Nem

akarlak kiábrándítani, Cassy, de így soha nem fogunk eljutni a Tudás

Csarnokához: Orin nemsokára visszamegy a hajóra a jegyzeteiért…

Elnevettem magamat, de közben a gyomrom görcsbe rándult egy

kicsit. Bár nagyon szívesen rávettem volna Ekhót, hogy döbbentse

meg valamivel még jobban Orint, a kötelességtudatom erősebb volt:

meg kell mentenem a népemet. Én vagyok az egyetlen esélyük.

252

Megköszörültem a torkomat: - Orin, nem akarod a levegőből ta-

nulmányozni Ekhó mozgását? Mondjuk a hátán ülve?

Orin szerencsére azonnal megértette a célzást: - Megengeded ne-

kem Ekhó, hogy felüljek a hátadra? - a sárkány azonnal lekushadt a

földre, Orin pedig May felé fordult: - Repülsz velem?

- Még szép! - May azonnal összedörzsölte a kezét, megmozgatta

a vállait, majd nekifutásból felpattant Orin mögé.

- Úgy fest, megint mi repülünk együtt… - szólalt meg Alex a

hátam mögül.

Megpördültem, de már mosolyogtam közben. Alexre nézve a vi-

lág sokkal jobb helynek tűnt, és a félelem fullánkja bennem máris

sokkal kevésbé volt éles. - Jól sejtem, hogy ebben a te kezed van?

Mielőtt Alex válaszolhatott volna, éreztem, hogy a Mágia felka-

varodott mellettem, és az eddigi szarvasgida helyén egy második

sárkány állt. Alex pedig egy olyan magabiztos mozdulattal lendült

fel a hátára, mintha egész életében ezt csinálta volna, majd a kezét

nyújtotta felém: - Talán beszéltem velük tegnap este, de egy Omár

harcos sosem fedi fel a titkait teljesen.

Mögöttem Ekhó Orinnal és May-vel a hátán fel is szökkent a le-

vegőbe, boldog kurjantásaiból pedig egyértelműen tudtam, hogy na-

gyon élvezik. - Ti fogtok veszíteni! - hozta a szél May hangját.

- Mi? - néztem értetlenül Alexre.

Alex grimaszolt: - Lehet, hogy a verseny volt May feltétele, hogy

ez az ülésrend legyen. A vesztes főz egy hétig…

Aznap először nevettem el magam őszintén, majd felültem Alex

mögé, a sárkány pedig azonnal szárnyalni kezdett. Bár a sebességtől

újra felnevettem, mégis odakiáltottam Ekhónak: - Ne siess nagyon,

nem akarunk nyerni!

Éreztem, hogy Alex nagy levegőt vett, de végül mégsem vitába

szállt velem: - Rendben, de akkor te is segítesz!

Egy kis részem örökre a levegőben maradt volna, de erre termé-

szetesen nem volt lehetőségem. Minél közelebb értünk, annál jobban

nőtt bennem a félelem: mi lesz, ha tévedek? A Halál rúnájával nem

lehet játszani…

253

Természetesen Orinék érkeztek meg hamarabb, és ahogy leszáll-

tunk, máris benyújtották az igényüket, hogy mit szeretnének vacso-

rára. Megpróbáltam rájuk mosolyogni, de még én is éreztem, hogy

mennyire erőltetettre sikeredett.

Alex megszorította a kezemet: - Minden rendben lesz - mondta.

- Biztosan találunk térképeket az Alsó városról, és megmentjük a

nimfákat!

Bár félreértelmezte az idegességem okát, de így is jól esett a tá-

mogatása. Bár már tudtam, hogy hova kellene a rúnát rajzolni, a biz-

tonság kedvéért újra elmerültem a Mágiában, és ugyanazt az érzést

tapasztaltam, mint tegnap: a Mágikus áramlatok itt értek össze, és

aztán vezettek tovább a völgy és Edelweis felé. Csakhogy volt egy

apró furcsaság is, ami megborította a Mágiának a sodrását: mintha

egy picike lefolyó is lett volna itt, valami furcsa, valami Ősi, ami

maga felé húzott. Ha nem kerestem volna, észre sem vettem volna.

Letérdeltem a földre, majd megérintettem a legkisebb, legcsene-

vészebb gombát: - Ez a gomba azért ennyire csoffadt, mert rajta ke-

resztül távozik a Mágia máshová.

- A Tudás Csarnokába? - kérdezte May.

- Igen. - mondtam hangosan, majd magamban hozzátettem, hogy

„remélem”.

Tudtam, hogy felesleges tovább húzni az időt. Már épp fel akar-

tam rajzolni a Halál rúnáját, de Orin felemelt a földről, és szorosan

megtartott. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de azonnal kapá-

lózni kezdtem, amikor láttam, hogy Alex ült le a földre. Rögtön tud-

tam, hogy miről beszélgettek még tegnap este.

- Ne nehezítsd meg még jobban - kérte Orin.

- Így lesz a legjobb, Alex tudja, hogy mit csinál - mondta May is.

- Alex, de miért…? - Alex tekintete fogvatartott, ezért nem tud-

tam befejezni a mondatot, hogy miért ő. A kimondatlan szavak kö-

zöttünk lebegtek, de szerintem így is tudta, mire gondoltam.

- Felesleges küzdened, Tündérfény - mondta Alex. - Omárok va-

gyunk, mi is ismerjük a Halál rúnáját, sőt, ez az első, amit megtaní-

tanak nekünk, ezért azt is tudjuk, mi történik, ha tévedsz. Én hiszek

254

benned, hiszek a tudásodban, de a gyerekeknek rád van a legjobban

szükségük, téged nem veszíthetnek el. Engem pedig nem vár senki

haza…

A torkom kiszáradt, és csak suttogva tudtam megszólalni: - Kér-

lek, ne csináld!

Alex szomorúan rám mosolygott: - De persze te megtetted volna?

Úgy, hogy el sem mondod a veszélyét?

Nem maradt már mit mondanom, mert igaza volt. Mindegyikük-

nek igaza olt. Az érveik logikusak voltak és megértettem őket. - Ez

akkor sem tetszik.

- Ebben teljesen biztos voltam - mondta Alex, majd a boszor-

kánykör felé fordult.

Orinnak dőltem, és minden idegszálammal a Mágia rezdüléseire

figyeltem. Éreztem, ahogy Alex vezeti a gombán az ujját, és szinte

láttam magam előtt, ahogy a jel megszületik. Úgy tűnt minden rend-

ben lesz.

Abban a pillanatban, hogy Alex befejezte a rúnát, a Mágia kisza-

badult. Annyira eggyé váltam az Áramlatokkal, hogy a testem alig

bírta elviselni ezt az intenzitást: minden izmom összerándult fájda-

lomtól, és tehetetlenségemben felsikoltottam. Orin megtartott, így

nem estem el, de közben lassított felvételként néztük végig, ahogy

Alex teste elernyedt, majd halk puffanással a gyepre borult.

Annyira megvoltunk döbbenve, hogy egy pillanatig semmi sem

történt. Én mozdultam meg először: kitéptem magam Orin karjaiból,

és két nagy lépéssel Alex mellett termettem. Mire letérdeltem mellé,

már a kezemben volt a tőröm, és ahogy a hátára fordítottam, azonnal

felvágtam a pólóját a mellkasán. Először fel sem fogtam, amit látok,

de aztán szinte beleégett a szemembe és a szívembe a kép.

Alex szíve fölött élénken izzott a Halál rúnája.

A késem kiesett a kezemből, és azonnal fölé hajoltam, hogy el-

lenőrizzem a pulzusát. A szívverése szabálytalan volt, és ahogy las-

sult, úgy veszített a rúna is a fényéből.

Ha May nem emeli meg Alex fejét, és nem hajoltam volna hozzá

olyan közel, nem értettem volna meg a szavait: - Nem a te hibád volt

255

Tündérfény. - Alex szeme még egyszer kinyílt, a pillantásunk pedig

összekapcsolódott, és így pontosan láttam, hogyan hunyt ki belőle a

fény. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Alex meghalt.

A kezem lecsúszott a vállára, de nem tudtam megérinteni, a teste

egyszerűen halványulni kezdett, és mielőtt pisloghattam volna, tel-

jesen eltűnt. A Mágia örvényleni kezdett körülöttünk, és már tud-

tam: Alex eggyé vált a Mágiával.

Egyszerűen megszűnt létezni.

May Orinba kapaszkodott és zokogni kezdett, én viszont csak ül-

tem dermedten: minden olyan gyorsan történt, hogy el sem tudtam

hinni. Néztem magam elé, de nem fogtam fel, amit látok, a kezem

pedig tapogatózva keresgélt egészen addig, amíg meg nem találtam

azt a hülye kis gombát, mindennek az okozóját, és ki nem téptem a

földből. A Mágia hírtelen újra, harmadjára is felizzott, engem pedig

berántott magába, és aztán már semmit sem láttam.

Jó ideig csak zuhanást éreztem, de a kinti semmi illett a belsőmet

mardosó ürességhez. Egyszerre éreztem hideget és meleget is, Má-

giát viszont egyáltalán nem.

Aztán a zuhanás is véget ért, és hírtelen már csak azt éreztem,

hogy egy kemény felületen fekszem. Továbbra is vaksötét volt, nem

láttam semmit, ezért megpróbáltam a környezetemből Mágiát merí-

teni és egy fénylabdát idézni, de ahol eddig mindig a megnyugató

Áramlást éreztem, most csak üresség volt.

Lassan egy férfitestnek a körvönalai bontakoztak ki a sötétből,

belőlem pedig akaratlanul is kiszakadt egy reménykedő, félénk kér-

dés: - Alex? - ám ahogy közelebb ért hozzám, máris láttam, hogy

tévedtem, ezért a fájdalom újult erővel izzott fel.

Az alakon fekete köpeny volt, és valami sajátos fény áradt belőle,

amitől nem lett a környezete világosabb, de őt mégis láttam: magas,

viszonylag vékony férfi volt, kortalan arccal. A kisugárzása pedig

egyszerre volt békés, de hatalmas is.

Azonnal tudtam, hogy egy Ősi áll előttem.

Aztán pedig olyasmi történt, ami még ennél is jobban meglepett:

az igazi nevemen szólított.

256

Ébredés után, mielőtt kinyitottam volna a szemem, volt egy pilla-

nat, amikor még nem jutottak eszembe a történtek, és csak feküdtem

nyugodtan. De aztán a szemhéjamon átszűrődő fénnyel együtt az em-

lékek is beszivárogtak a tudatomba.

Kinyitottam a szememet, de csak bámultam ki a fejemből, és nem

mozdultam meg.

- Bár nem ébredtem volna fel! - súgtam az üres szobának.

Valaki megköszörülte a torkát, de most nem nyúltam a Mágiám-

hoz, inkább csak oldalra fordítottam a fejemet. Az egyik középkorú

apáca állt az ajtóban, kezében egy tálkával. - Éhes vagy? - kérdezte.

- Nem - gyenge voltam, de tényleg nem éreztem azt, hogy táplá-

lékra lenne szükségem.

A nő mégis közelebb jött: - Pedig enned kell, nagyon lefogytál.

Csöndben akartam maradni, mégis furcsa, nyüszítés szerű hang

szakad ki a torkomon: - Kérem, hagyjon békén! Hagyjon meghalni!

Az apáca közelebb jött, és egy pillanatra azt hittem, hogy meg-

pofoz. Végül nyugalmat erőltetett magára, majd halkan, de határo-

zottan szólalt meg: - A legjobb barátnőm, a legvidámabb, legjószí-

vűbb ember a világon, évtizedeket adott az életéből, csak azért, hogy

téged megmentsen! És van itt egy kislány is, alig hatéves, akinek te

lehetsz az utolsó esélye, hogy valaha is meggyógyuljon. Nem tudom,

hogy mi volt az Ősök akarata, hogy életben maradtál, de megbocsát-

hatatlan bűnnek tartanám, ha eldobnád magadtól az életet. A csalá-

dod sem ezt akarná.

A fájdalom összeszorította a belsőmet, és a következő pillanatban

már a zokogás rázott. - De olyan nehéz! - hüppögtem.

A nő fürgén letette a tálkát az éjjeliszekrényre, majd leült az ágy

szélére és magához ölelt. Hosszú percekig csak a hátamat simogatta,

amíg sikerült megnyugodnom kissé. - El sem tudom képzelni a fáj-

dalmadat. Azt viszont tudom, hogy az Ősik csak akkora terheket rak-

nak a vállunkra, amiket elbírunk.

- Ha maga mondja. - A szavaim csöpögtek a cinizmustól.

Talán kicsit túlzásba eshettem, mert az apáca lassan felállt az

ágyról: - Most még hagylak, hogy meggyászold, akiket elveszítettél.

257

Patrisa nővér szerint mostanra tökéletesen egészséges vagy, szóval

elvárom, hogy holnaptól besegíts a munkáinkba. Nem adunk át a

katonáknak, ameddig maradni akarsz, itt tökéletesen biztonságban

leszel, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak úgy még egy

éhes szájat etessünk. Dolgozz meg az ellátásért, és minden rendben

lesz.

Homályosan érzékeltem, hogy így akar nekem célt adni. Egy kis

részem el akarta küldeni az apácákat a sunyiba az ajánlatukkal

együtt, de aztán eszembe jutott Patrisa nővér áldozata: még meg sem

köszöntem neki. Úgyhogy végül lassan bólintottam: - De csak addig

maradok, ameddig ki nem találom, hogyan legyen tovább.

Az apáca a kezét nyújtotta felém: - Megegyeztünk. Akkor már

csak a nevedre vagyok kíváncsi.

Elfogadtam a kezét, megszorítottam, de a nevemet már nem érez-

tem helyénvalónak, és helyette teljesen más bukott ki a számon: - A

nevem Cassy. Cassidy Weiss.

Amikor visszatértem az emlékeimből, az a határozott érzésem tá-

madt, hogy az Ősi tudja, hogy mit éltem át újra.

Magam köré fontam a karomat, hogy ösztönözzem magam egy

kicsit. Ha információt adok neki, talán ő is segít nekem: - Már nem

használom azt a nevet… Az édesanyámtól kaptam, és az Ősi nyel-

ven azt jelenti, hogy tündér. Arra bíztatott vele, hogy olyan legyek,

mit a régi világok Mágusai: hiába találkozom majd az emberi go-

noszsággal, szűklátással, én mindig tartsak ki… Csakhogy ehhez túl

gyenge voltam, és ezért képtelen voltam tovább használni. Úgy érez-

tem, hogy Anyunak hazudok ezzel, és meggyalázom az emlékét.

A férfi megdörgölte az állát: - Ennyi év után is érdekesnek talá-

lom, hogy a Halandók mennyire végletekben gondolkoznak… Hogy

mennyire irányítják őket az érzelmeik…

Nem tetszett a vizslató tekintete, ezért felcsattantam: - Válaszol-

tam, most pedig maga következik: mi történt Alex-vel?

A férfi ijesztően közönyös maradt: - Furcsa, ennél azért okosabb-

nak hittelek, Nimfa… Mivel Alexander felrajzolta a Halál rúnáját,

meghalt. Eggyé vált a Mágiával… Történet vége.

258

- De hiszen az a rúna volt a kulcs! - kiáltottam fel. - Annak kellett

volna a Tudás Csarnokába vezetnie!

Az Ősi megvonta a vállát: - Meg is tette, hiszen itt vagy…

Most kezdtem igazán megérteni a véglegességet, és lecsurrant az

első könnycsepp az arcomon: - Szóval akkor Alex volt az áldozati

bárány? De hát ezt nem mondta Menerva!

A férfi felnevetett, én pedig nem tudtam tovább türtőztetni ma-

gamat és nekiugrottam, ám a Mágiájának egyetlen legyintésével fél-

resöpört. Az Ősi újra felnevetett: - Szóval azt gondoltad, hogy Me-

nerva készakarva hallgatott el egy ilyen fontos információt? Fel sem

merült benned, hogy a halandó fiú talán szándékosan nem árulta el

neked?

A csontjaim még fájtak a Mágia erejétől, ezért nem keltem fel a

földről, csak ülő helyzetbe tornáztam magam, és átöleltem a lábai-

mat. - Már úgyis mindegy.

- Nos, Cassy - az Ősi olyan lassan mondta ki a nevem, mintha

ízlelgetné. - Újra és újra csalódok benned: itt vagy a Végtelen Tudás

Csarnokában, és meg sem kérdezed, hogy vissza lehet-e csinálni.

Hiszen itt olyan információk vannak, amikről nem is álmodhattál, és

amik akár az egész világot megváltoztathatják.

Olyan hírtelen pattantam fel, hogy megszédültem: - Lehetséges

lenne?

Az Ősi megcsóválta a fejét: - Most mondtam: minden lehetséges,

csak kérned kell.

A remény szinte teljesen letaglózott, és így alig tudtam azt az egy

szót kinyögni: - Kérem! - válaszként magasan fölöttem fellobbant

egy picike fénygömb, majd lassan leereszkedett hozzám egy kismé-

retű könyv társaságában.

A könyv pont a kezembe érkezett, és megdöbbenve tapasztaltam,

hogy mennyire vékony volt. A fedőlapján egyetlen lenyűgöző rúna

domborműve volt. - Mi ez a könyv?

- Az Idő rúnájának a működését írja le. Ha felrajzolod magadra,

képes leszel az időben bárhova elutazni, és akár odáig is visszame-

hetsz, hogy figyelmezteted a fiatalabbi önmagadat, és így rengeteg

259

mindent meg tudsz akadályozni: a nimfák megtámadását többek kö-

zött… Aztán visszatérsz a jelenbe, és megkeresed a mostani, de még

élő és tudatlan Alexandert… Nem fog rád emlékezni, hiszen a közös

pillanatok nem történtek meg, de ha tényleg megvan közöttetek a

szikra, akkor felépíthettek egy új kapcsolatot… Ennyire egyszerű.

Azonnal megfordítottam a tenyeremet, hogy belerajzoljam a rú-

nát, de közben megláttam a könyvet, ahogy haszontalanul mellettem

lebeg, és ez megállított a mozdulatban. Elnyomtam magamban a re-

ményt, és az Ősire néztem: - Várjunk csak egy kicsit: miért nem ezt

mondtad el rögtön, miért mutattad meg a könyvet is? Hol a kiskapu?

A férfi egy pillanatra mintha majdnem elmosolyodott volna, ami

megkongatta a fejemben a vészharangokat. Azonnal kinyitottam a

könyvet, erre a kis fénylabda a fejem mellé lebegett, hogy lássam is

a sorokat. Gyorsan elkezdtem átfutni a szöveget: a rúna tényleg azt

csinálta, amit az Ősi mondott, de ahogy tovább lapoztam, mintha a

saját szívemben forgattam volna meg a tőrömet.

Az utolsó sorokat már alig láttam a könnyeimtől, és amint végez-

tem, gondolkodás nélkül hozzávágtam a könyvet az Ősihez. Szinte

fulladoztam a zokogástól, mégis kinyögtem néhány szót: - Szadista

szemétláda! - majd a földre rogytam, és átöleltem magamat, hogy

tompítsam a fájdalmat. Nem sikerült.

Tényleg a remény a legfájdalmasabb dolog a világon: az Ősi el-

hitette velem, hogy meg tudom menteni Alexet, meg tudom menteni

Opált és a Királyi családot, de a következményeket már nem mondta

el. Ugyanis, ha használnám az Idő rúnáját, az egy olyan törést okoz-

nék a jelenben, ami feketelyukként szívná el a világunkból a Mágiát:

először apránként, majd egyre nagyobb mértékben, végül pedig tel-

jesen eltűnne a Mágia.

Megmenthetném Alexet, de akkor ugyanarra a lassú halálra ítél-

ném a galaxist, mint amire Héra, és a következmények is ugyanazok

lennének. Pont olyan lennék, mint ő.

- Na, mi az? Mégsem mented meg azt a Halandót?

Akaratlanul is a Mágiámhoz nyúltam volna, de ezen a helyen

egyszerűen nem tudtam hozzáférni. Végül inkább fel sem néztem az

260

Ősire, és most először tényleg örültem, hogy már nincsenek többen.

Már a tisztelet egy kis szikráját sem adtam meg neki, amikor meg-

szólaltam: - Csak játszottál az érzéseimmel: elhitetted velem, hogy

megmenthetem Alexet, tényleg hittem is benne, hogy van rá mód…

De azt az árat soha nem lennék képes megfizetni… - tudtam, hogy

csöndben kellene maradnom, de a szavak megállíthatatlanul törtek

elő belőlem: - Eddig az Ősiket tartottam a legnagyobbra ezen a vilá-

gon, de tévedtem: csak egy kegyetlen gyerek vagy, aki szeret mások

szenvedésével játszani!

Nem tudtam megmondani, hogy a megtorlását akartam-e kipro-

vokálni, de arra semmiképpen sem számítottam, hogy egy nagy só-

haj közepette leült mellém a földre: - A bocsánatodat kell kérnem,

Cassidy Weiss.

Tudtam, hogy valószínűleg vékony jégen járok, de nem voltam

hajlandó rá nézni, akkor sem, ha megöl a szemtelenségemért: - Nem

kell a bocsánatod. Ha jóvá akarod tenni, akkor töröld ki az emléke-

imből ezt a rúnát, hogy ne arra gondoljak nap-mint-nap, hogy meny-

nyire gyenge vagyok.

- Valóban megtehetném, hogy elfeledtetem veled, de nem fogom

megtenni. Emlékeztessen ez a perc inkább arra, hogy milyen erős

vagy: téged nem fog a hatalom befolyásolni, és a Könyvtár informá-

cióit nem fogod rosszul felhasználni. Én, Erasmus, a Tudás Csarno-

kának az Őrzője, szabad akaratommal és a felelősségem teljes tuda-

tában megengedem, hogy szabadon olvasd a köteteimet.

Felemeltem a fejemet, de most sem éreztem mást, csak a végtelen

ürességet magamban: - Ha örömet vagy köszönetet vársz, akkor csa-

lódást fogok okozni neked.

Az Ősi lassan bólintott: - Megértem. Ugyanakkor neked is meg

kell értened, hogy azért volt szükség erre a kis játékra, mert a galaxis

nem viselne el még egy akkora háborút, mint ami a Legendák előtti

időszakban volt. A társaim eggyé váltak a Mágiával, hogy biztosít-

sák annak folytonosságát, és mára már csak ketten maradtunk Me-

nervával. Ha újra kialakul egy olyan mértékű káosz, már magatokra

lesztek utalva, és nem lesz meg a kellő hatalmatok: ez pedig akár az

261

emberi élet végét is eredményezheti… Mivel ennyire hatalmas a tét,

ezért biztosan tudnom kellett, hogy a kis csapatotok méltó a könyv-

táram használatára, és bármennyire is nemes a célotok, az nem szen-

tesíti az eszközt. Gondolom tudod, hogy mi volt Héra eredeti célja,

amikor magához ragadta a hatalmat?

Meg kellett volna próbálnom minimális érdeklődést mutatni az

Ősi felé, de csak arra vágytam, hogy visszamehessek Edelweissba,

hogy szabadon, közönség nélkül gyászolhassak egy ideig. Ám a férfi

továbbra is a válaszomra várt, és megértettem, hogy hamarabb túl

leszek az egészen, ha felelek a kérdésére: - Héra békét és biztonságot

akart… A baleseteket persze nem lehet teljesen elkerülni, ezért el-

kezdte korlátozni az emberek jogait, cenzúrát vezetett be, aztán a

kötelező katonaságot. Végül a „jólét” biztosítása miatt legalizálta a

rabszolgaságot: ők először bűnözőkből és az „állam ellenségeiből”

kerültek ki, majd eladósodott polgárokból, és végül azokból, akiket

véletlenszerűen elfogtak a rabszolgakereskedők.

- Vagyis Héra csak a célját tartotta szem előtt, de az eszközeit

nem… Ha ő, vagy ilyen emberek jutnának be a Tudás Csarnokába,

az beláthatatlan következményekkel járna, ezt pedig nem hagyha-

tom… Téged viszont szeretnélek megnyugtatni, hogy végül mind a

négyen alkalmasnak találtattatok. Büszke lehetsz magadra és a ba-

rátaidra is, mert erre csak nagyon kevesek képesek.

Egy pillanatra nem fogtam fel a szavainak a jelentőségét, de az-

tán az a makacs kis reménysugár újra belefészkelte magát a szí-

vembe: - Mit mondtál az előbb?

- Hogy erre nagyon kevesek képesek.

- Előtte!

A férfi most először mosolyodott el igazán: - Hát persze: annyit

mondtam, hogy mind a négyőtöknek sikerült. Alexander még csak

meg sem sérült, mindössze egy trükkös illúzió volt, amit láttatok. Ha

jobban figyelsz a Mágiára, talán észre is vehetted volna: amikor elő-

ször összekavarodtak az Áramlatok, akkor jelentem meg közöttetek

és borítottam rátok az illúziót, a másodikkal hoztam ide Alexandert,

a harmadikkal pedig már te is megérkeztél… A barátaid tényleg jól

262

vannak, és könyvtáram pedig csak rátok vár: használjátok kedve-

tekre, és mentsétek meg a nimfákat!

Az Ősi felállt, én pedig mélyen a szavai hatása alatt állva figyel-

tem, ahogy lassan egyre több kicsike fénypont jelent meg a sötétben,

és végül a végtelen tárult elém: egy láthatatlan, szilárd alapon álltam,

körülöttem pedig számtalan kisebb-nagyobb, különböző színű fény-

pöttyöket láttam: a csillagokat. Az egész univerzum a lábam előtt

terült el.

Nem messze tőlem pedig ott álltak a barátaim.

A végtelen szélén álltam, az egész világ mégis egyetlen emberre

szűkült le számomra: szinte lassítva néztem végig, ahogy Alex felém

fut. Sokkal lassabbnak éreztem a végtagjaimat, mint ahogy valójá-

ban mozogtam, mert mire felálltam, Alex már magához is szorított.

- Nagyon sajnálom, hogy ezt át kellett élned, Tündérfény. - súgta

a fülembe. - Borzalmas volt látni a fájdalmat az arcotokon, de hiába

küzdöttem, kiabáltam, a testem nem engedelmeskedett… Nem én

irányítottam…

Pontosan értettem, hogy milyen szörnyű lehetett számára, hogy

az életében csak kevés dolgot tudott igazán uralni, és most még a

teste is cserben hagyta. Éreztem, ahogy szó szerint kapaszkodik be-

lém, bár nekem is ugyanakkora szükségem volt rá, hogy tudjam, ez

tényleg a valóság, mégis eltoltam magamtól. Ezen Alex annyira

megdöbbent, hogy tiltakozás nélkül hagyta. Egy fél lépést hátráltam

is, hogy elég tér legyen kettőnk között, majd jó erősen a felkarjába

bokszoltam.

- Hé! Ezt miért kaptam? - Alex értetlenül dörzsölte az ütés helyét.

- Mert azt hitted, hogy téged senki nem vár haza.

Alex egy pillanatig őszinte döbbenettel nézett rám, majd megra-

gadott a derekamnál fogva, magához húzott, és megcsókolt. A kar-

jaiban csak azt éreztem, hogy végre a helyére került a világ, és ha-

zatértem.

Percekkel vagy órákkal később elhúzódott egy kicsit, és össze-

érintette a homlokunkat. - Kicsit reménykedtem benne, hogy miután

felrajzoltam a rúnát, valami ilyesmit fogsz mondani… Arra viszont

263

nem számítottam, hogy ilyen érzelmi hullámvasút is tartozni fog

hozzá… De én bárhányszor átélném újra, ha az kellene ahhoz, hogy

ehhez a pillanathoz érkezzünk… - vallotta meg nekem.

Elhúzódtam tőle, hogy komolyan a szemébe tudjak nézni: - Most

emlékeztetőt kaptam, hogy milyen gyorsan elmúlhat az élet. Tud-

nom kell, hogy nem fogod csak úgy odadobni az életed a jövőben.

Alex megérintette az arcomat: - Most sem tettem: bíztam benned,

tudtam, hogy igazad van, és nem is tévedtem. De muszáj volt, hogy

én csináljam, mert Orinnak egyáltalán nincs mágiája, May pedig…

ez az ő titka, de ha kérdezed, biztosan elárulja… Azt viszont nem

tudtam volna végignézni, hogy a szükségesnél többször az életedet

kockáztatod.

- Az életünk nem ilyen egyszerű…

Alex leeresztette a kezét, és összekulcsolta az ujjainkat. - Ezt én

is tudom, Tündérfény… De majd vigyázunk egymásra.

Kézenfogva sétáltuk vissza a többiekhez. May ránk mosolygott,

és épp nyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, amikor megjelent

mellettünk Erasmus. A többiek arca is megmerevedett, és ebből tud-

tam, hogy ők is éppen annyira haragszanak az Ősire, mint én.

A kellemetlen csend hosszúra nyúlt, majd végül Erasmus szólalt

meg először: - Mentegetőzni nem fogok, de kérdezzetek bátran, és

ha tudok, segítek!

Legnagyobb meglepetésemre Alex válaszolt: - Mi minden van itt

összegyűjtve pontosan?

- Ez egy igen hosszú lista: minden könyv, ami valaha is megjelent

elektronikus vagy nyomtatott formában, ezen felül térképek, hitele-

sített tervrajzok és sajtóanyagok… Viszont azt fontos megjegyez-

nem, hogy csak az egy évnél régebbi anyagok vannak itt jelen.

- Ezt nem teljesen értem… Ez valóban rengeteg információ…

Hogyan kerülnek ide egyáltalán, vagy mondjuk honnan tudjuk, hogy

egy információ helytálló? Át vannak válogatva a valóságtartalmuk

alapján? - kérdezte May.

Erasmus elmosolyodott: - A válaszom mind a kettőre ugyanaz:

Mágia… Egyéb kérdés?

264

Félretettem az ellenérzeteimet az Ősivel szemben, és megszólal-

tam: - Nekem lenne még egy: ha találunk valamit, akkor elvihetjük

a könyvet?

- Nem, de azért nem, mert nem lesz olyan kötet, amiből minden

információra szükségetek lenne. - Erasmus félig elfordult tőlünk, és

egy intésére asztalok, székek, fotelek jelentek meg. - Viszont segít-

hetek a jegyzetkészítésetekben. Kívánom, hogy találjátok meg, amit

kerestek!

Az Ősi elfordult tőlünk, majd miközben tett néhány lépést, foko-

zatosan láthatatlanná vált, majd teljesen eltűnt.

- Most akkor a fickó elment, vagy még minket figyel? - kérdezte

Alex.

Egy pillanatra lehunytam a szememet, és megdöbbenve tapasz-

taltam, hogy már hozzáférek a Mágiához. Erasumst pedig egyáltalán

nem éreztem. - Az Ősi ereje valahogy kioltja mások Mágiáját. De

most nincs már itt.

A barátaim tartásából érezhetően eltűnt a feszültség: - Az Ősik-

nek hála… - súgta May, de aztán azonnal rájött, hogy a szófordula-

tával kinek is hálálkodott, úgyhogy prüszkölt egyet, és megcsóválta

a fejét. - Próbáljunk meg nem Erasmussal foglalkozni, van fonto-

sabb dolgunk is: Alex és Orin, ti keressetek térképeket az Alsóvá-

rosról, és vessétek össze a Legendák kastélyának tervrajzaival…

Feltéve persze, ha találtok olyanokat… Cassy-vel mi majd informá-

ciókat keresünk a Császárnő kastélyának életéről, hátha mondjuk el-

rejtőzhetünk egy élelmiszerszállítmánnyal…

Tétován megszólaltam: - Én inkább a rúnákkal foglalkoznék, ha

lehet. Héra sokkal többet ismer, mint én, és nem szeretném, ha bele-

sétálnánk egy csapdába.

- Ez nagyon jó ötlet. - mondta May. - Bárkinek még valami hoz-

záfűzni valója? - mivel senki sem válaszolt, lelkesen összecsapta a

kezét: - Akkor hajrá!

Alex bátorítóan még egyszer megszorította a kezemet, majd el-

vonultak Orinnnal a legnagyobb asztalhoz, May lecsapott egy ké-

nyelmes fotelre, én pedig teljes erővel belevetettem magam a rúnák

265

tanulmányozásába. Azt sem tudtam, mivel foglalkozzak legelőször:

fontos volt, hogy utánanézzek azoknak a jeleknek, amivel Héra tart-

rósan be tudta börtönözni a nimfákat, de közben a rúnák kombináci-

ójával, és a védekezésre alkalmas a jelekkel is foglalkoznom kellett.

Végül minden témából kértem könyveket, majd hagytam őket

magam körül lebegni, egyet pedig véletlenszerűen kiválasztottam

belőlük. A legtöbb jelet ismertem, úgyhogy csak az ismétlés kedvé-

ért gyorsan átfutottam a sorokat, amikor pedig ismeretlen és hasznos

rúnával találkoztam, néhány címszóval együtt gyorsan lefirkantot-

tam az üres jegyzetfüzetbe, amit Erasmus előrelátóan az asztalra ké-

szített.

Alex és Orin néha halkan vitatkozni kezdett, amikor ellentmon-

dásokat találtak, de alapvetően csendben, megszakítások nélkül dol-

goztunk. Nem éreztünk éhséget és szomjúságot, csak az árulkodott

az idő múlásáról, hogy bár kedvezőek voltak a fényviszonyok, a sze-

münk egyre jobban fáradt.

Végül, amikor már úgy éreztem, hogy elfolynak a szemem elől a

betűm, May felállt: - Én mára végeztem. Szerintem nem kellene el-

kapkodnunk semmit, jöjjünk vissza holnap is, vagy ahányszor még

szükséges, hogy alaposan befelyezhessük a kutatást.

Még néhány szót papírra vetettem, majd becsuktam a könyvet,

amit eddig olvastam: - Támogatom az ötletet.

Amint szedelőzködni kezdtünk, hívnunk sem kellett, az Ősi újra

megjelent. Legnagyobb meglepetésemre egy vászontáska is volt

nála, amit felém nyújtott. - Ebben van néhány könyv, ami hasznára

válhat a gyerekeknek. Vigyétek el őket bátran.

Bizalmatlanul méregettem a csomagot: - Mégis miért adod ide

ezeket nekünk?

Erasmus elhúzta a száját, és ez a grimasz volt a legemberibb do-

log, amit csak láttam tőle: - Akár hiszitek, akár nem, én is magányos

vagyok, és én is ugyanannyira szeretném, hogy a nimfák visszatér-

jenek: akkor legalább az esélye meglesz, hogy lesz társaságom…

Szeretném, hogy ti is könnyebb szívvel jöjjetek vissza, ezért ameny-

nyire tehetem, enyhíteném a nektek okozott fájdalmakat.

266

Döbbenten meredtünk a felénk nyújtott táskára, mintha legalább

azt vártuk volna, hogy egy szörnyeteg ugrik ki belőle. A kínos pilla-

natnak végül Alex vetett véget azzal, hogy elvette és megköszönte a

könyveket. A többiek is elmotyogtak egy köszönömöt, ahogy elő-

ször én is akartam, de végül teljesen más jött ki a számon: - Megér-

tem, miért tetted, és megbocsátom neked.

A szavaimmal saját magamat is megleptem, főleg azért, mert iga-

zak voltak: ahogy ránéztem az Ősire, hírtelen csak egy megfáradt,

magányos embernek láttam, akit szinte összenyomott a felelősség a

világ sorsa felett. Felismertem, hogy a fájdalom tüskéje végleg el-

tűnt belőlem, és már csak a sajnálat maradt.

Az Ősi megérezhette, mi jár a fejemben, mert így szólt: - Ne szánj

engem, Cassidy Weiss: az én döntésem volt, hogy ezt az utat járom,

büszkén viselem hát a következményeit. Muszáj ilyen teszt alá vet-

nem, aki ide belép, de néha tehetek jó dolgokat is másokért: például

most megadhatom a választ, amit keresel.

- Választ? - ismételtem meg értetlenül. Annyi kérdés kavargott

bennem, hogy fogalmam sem volt, melyikre gondolt.

- Én nem olyasmikre gondoltam. - Erasmus úgy társalgott velem,

mintha csak mi ketten lennénk itt, és minden szót hangosan kimond-

tam volna: - Én arra a kérdésre gondoltam, ami az szinte az egész

életedet végig kísérte és sehol sem találtál rá választ: tudom, hogy

mi történt Melodyval.

A szám elnyílt: - Mi köze van hozzád Anyunak?

- Jó hírekkel nem tudok szolgálni, de megadhatom a válaszokat,

és így békére lelhetsz végre. Viszont azt sem ígérhetem, hogy nem

fog fájni… De legalább már a kezedben van a döntés…

Annyira meg voltam döbbenve, hogy hírtelen nem is tudtam mit

mondani. Egyrészt végre választ akartam, de nem tudtam, hogy al-

kalmas-e az időpont, hogy nem fogja-e túlságosan elterelni a figyel-

memet. Vagy ha innen nézzük, akkor van-e egyáltalán alkalmas idő-

pont.

267

Alex látta, hogy milyen háború dúl bennem, ezért összekulcsolta

a kezünket: - Itt vagyunk veled, Tündérfény.

- Mondd el! - kértem végül Erasmust. Nem lehettem gyáva.

- Talán emlékszel rá, hogy Melody egyre sápadtabb és gyengébb

lett, ahogy teltek az évek.

Összeráncoltam a szemöldökömet, ahogy kutattam az emlékeim-

ben, de semmi ilyesmi nem rémlett. Anyu mindig gyönyörű és élet-

erős volt, Opál néhány barátja még irigykedett is, hogy milyen szép

az Anyukánk. Végül megráztam a fejem: - Ilyenre nem emlékszem.

- Érthető, hisz nagyon fiatal voltál még… Melodynak egy olyan

ritka betegsége volt, amit még a nimfák sem tudtak meggyógyítani,

és végül választania kellett: vagy végignézitek, ahogy lassan elher-

vad, amivel hatalmas szenvedést okoz nektek, vagy pedig kilép az

életetekből. Az utóbbi mellett döntött.

Lélekben újra hatévesnek éreztem magam, és így újra átélhettem

a fájdalmat, amit a magárahagyatottság okozott… - Ez nem volt jó

döntés: a gyerekkorom a hatodik születésnapomon véget ért. Olyan

érzés volt, mintha már Anyunak sem kellettem volna. Mintha nem

szeretett volna eléggé, hogy maradjon - fakadtam ki.

Erasmus megvonta a vállát: - Nem az én dolgom pálcát törni. Vi-

szont azt el kell ismerned, hogy Melodyról csak szép emlékeid van-

nak, és mivel ilyen nemes jellemű nővé fejlődtél, mégsem volt any-

nyira rossz a döntése: még az eltünésével is csak arra sarkalt, hogy

küzdj és fejlődj.

Nem voltam benne biztos, hogy ez az ok-okozati viszony helyt-

álló, és ha akartam bele is tudtam volna kötni, de más fontosabbnak

tűnt: - Már értem az okát, de tőlünk hova ment?

- Ide: hosszú idő óta ő volt az első, aki megtalálta a Tudás Csar-

nokát. Először tudni akarta, van-e más megoldás, de amikor kiderült,

hogy nincs, inkább egyévált a Mágiával, hogy így lehessen veled.

Így vigyázott rád.

268

5. fejezet

Tervek

A következő néhány nap összefolyt: minden nap a Tudás

Csarnokában kutattunk, reggel korán kezdtünk, tartottunk egy

rövid ebédszünetet, és este későn értünk csak vissza a hajóra.

Örültem az elfoglaltságoknak, mert abban a pillanatban, hogy

nem kellett konkrét dologra koncentrálnom, a figyelmem szét-

zilálódott, és egyszerre ezer dolog járt a fejemben, de legfő-

képpen a nimfák, Anyu, és Héra.

A negyedik nap hozott változást, amikor May reggeli köz-

ben, minden átmenet nélkül így szólt: - Még van egy kis dol-

gom a hajón, de ti nyugodtan menjetek előre, én majd később

csatlakozom hozzátok.

- Baj van a hajóval? - kérdeztem értetlenül, hiszen egy ideje

meghúztuk magunkat, és sehova nem repültünk vele.

Orin válaszolt helyette: - Szerintem May inkább úgy értette,

hogy mindenképpen a hajón kell maradnia.

May egy hajtásra felhúzta a kávéját, amitől olyan érzésem

támadt, hogy nagyon türelmetlen. - Van egy bennfentes infor-

mátorom - kezdte el magyarázni. - Közösen kidolgoztunk egy

gyakorlatilag megfejthetetlen jelrendszert, és hogy a rendsze-

res adások se tűnjenek fel senkinek, egy hónapban csak két

délelőtt tudunk kommunikálni… Muszáj meghallgatnom a hí-

reit, úgyhogy majd később megyek utánatok.

- Szerintem együtt kellene mennünk inkább - mondta Alex,

majd reménykedve rám nézett, hogy támogatom-e. Mivel ed-

dig csak lopott pillanatokat tudtunk kettesben tölteni, értettem,

hogy mi az igazi célja.

269

A szívem egyértelműen két különböző irányba húzott, ezért

az eszemre kellett hagyatkoznom a válasznál: - Ekhó területe

csak Edelweiss és a völgy, ide nem merészkedik be más lény,

de kívül még Ekhóval sem túl biztonságos egyedül maradni…

Szerintem is mozogjunk inkább együtt, és akkor csak délután

megyünk el a Tudás Csarnokába.

May megszorította az asztal fölött a kezemet: - Köszönöm

Cassy, hogy megérted, mennyire fontos ez nekem, és nem kér-

ted, hogy hagyjam ki.

- Nem szabad elsietnünk a mentőakciót - mondtam. - Egy

fél nap pihenés talán segíteni is fog, hogy tisztábban lássunk.

- Most mikorra végeztek, May? - kérdezte Alex.

- Délre. Ebédeljünk meg itt, és utána rögtön mehetünk is a

Csarnokba.

- Majd főzök én, May hadd figyeljen nyugodtan - tápászko-

dott fel Orin az asztaltól.

- Szuper, akkor tényleg van egy kis szabadidőnk - állapí-

totta meg Alex is, majd ő is gyorsan felállt: - Tündérfény, mit

szólnál egy közös edzéshez?

Összevontam a szemöldökömet, mert a múltkori fogadás

szerint nekünk kellett volna az ebédet elkészíteni, de Alex alig

láthatóan nemet intett a fejével, hogy ne emlékeztessem őket.

Elpakolni ettől függetlenül segítettem, és ahogy a konyhában

mocorogtunk, úgy helyezkedtem, hogy megbökhessem Alexet

a könyökömmel: - Átgondoltad ezt az edzést egyáltalán? Hi-

szen csak most reggeliztünk…

Alex vigyorogva felvonta a szemöldökét: - Vagyis akkor te

lassabb leszel teli hassal? Nem baj, így könnyebben nyerek.

Levettem egy másik hajgumit a csuklómról, hogy a lófar-

kamból egy tartósabb kontyot csináljak, és megcsóváltam a fe-

jemet: - Szerintem, te nem is tudod, hogy mit beszélsz…

270

Alex nem visszakozott, továbbra is ugyanazzal a „felhívás

keringőre” pillantással méregetett, én pedig tudtam, hogy min-

dent meg fogok tenni, hogy letöröljem róla ezt az arckifejezést.

Néhány perccel később már a könyvtárban álltunk egymás-

sal szemben, és egy láthatatlan kör mentén oldalaztunk. Meg-

mozgattam a nyakamat és a vállaimat, de közben fél szemmel

Alex mozdulatait figyeltem: - Mik a szabályok? - kérdeztem.

- Nincs fegyver, nincsenek rúnák és Elemi Mágia sem.

- Ezek korrekt szabályok - mondtam. Amint befejeztem az

utolsó szótagot, előre vittem a súlypontomat, úgy tettem, mint

aki előre akar törni, de egy fél lépés után visszatáncoltam: csak

Alex védekezőmozdulatát akartam látni.

Ám ő is tapasztalt harcos volt, és pontosan tudta, hogy mi-

ben mesterkedem, ezért meg sem mozdult, csak a szemöldökét

vonta fel: - Ez az összes, amire képes vagy, Tündérfény?

Provokálni akart, de nem kaptam be a csalit, inkább a tü-

körképeként követtem a mozdulatait. Még megtettünk néhány

kört, de továbbra sem akart egyikünk sem akart támadni, amíg

a másikunk fel nem fedett valamit a technikájából.

- Meg fogsz őszülni! - cukkoltam.

- Hölgyeké az elsőbbség! - hangzott azonnal a riposzt.

A másodperc tört része alatt eldöntöttem, hogy nem várok

tovább. Most is előretörtem, pont akkor, amikor Alex testsúlya

teljes egészében a jobb lábára terhelődött: esélyem nyílt ledön-

teni őt a lábáról. Nem volt teljesen felkészülve a támadásomra,

de hatalmas gyakorlattal blokkolta a rúgásomat, és olyan erő-

vel lökött vissza, hogy én veszítettem el kis híján az egyensú-

lyomat. Mire újra stabilan álltam a lábamon már ő támadt: az

ütéseivel a vállamat célozta, hogy harcképtelenné tegyen. Az

elsőt még felfogtam az alkarommal, de úgy is eléggé fájt, hogy

tudtam, nem vitte bele az ütésbe a teljes erejét.

271

A következők elől inkább fürgén elhajoltam, majd végre-

hajtottam egy olyan mozdulatsort, amire nem számíthatott: az

ütésre nyújtott karja alatt átpördültem, hogy visszakézből gyo-

morszájon vágjam. Azonban Alex az ütés erejének legnagyobb

része elől kifordult, és így már a hátát sem tudtam támadni,

mert addigra újra szemben állt velem. Legalább egy kis távol-

ságot tudtam nyerni.

- Honnan tudtad, hogy hogyan foglak megtámadni? - kér-

deztem, hogy nyerjek egy kis időt, és kiagyaljak egy olyan tá-

madási stratégiát, ami az előbbiekkel szemben működni is fog.

- Pontosan nem tudtam, mit fogsz csinálni, de a kisebb test-

alkatod miatt kizárásos alapon csak úgy van értelme támadnod,

ha közben teret is nyersz. Viszont valahányszor befejezed a

védekezést, a pislogásnál egy kicsit tovább tartod csukva a sze-

medet, és ez elárul.

Faarcot vágtam, de közben jó alaposan leszidtam magamat,

hogy ennyire amatőr hibát vétettem. Újra támadtam, és a rúgá-

somnál direkt rákoncentráltam, hogy ne áruljam el magam, de

Alex még így is el tudta kapni a bokámat. - Most túlságosan

rákészültél - mondta, majd határozottan ellökte a lábamat.

Ilyen szituációt viszont számát sem tudom, hogy hányszor

gyakoroltunk, a testem pedig határozottan emlékezett a moz-

dulatsorra. Alex lökése olyan erős volt, hogy hátrafordított, én

viszont a várakozásával ellentétben nem megakasztottam, ha-

nem tovább vezettem a tőle kapott lendületet: így visszaérkez-

tem vele szembe, de most azon a lábamon volt a súlyom, amit

az előbb megfogott, és a másikkal indítottam el a térdhajlatát

célzó rúgást. Ezzel most először tényleg meg tudtam lepni, és

Alex elveszítette az egyensúlyát.

Az örömöm egy századmásodpercig sem tartott ki, mert az

rég ellenfeleimmel szemben Alexnek volt annyi lélekjelenléte,

272

hogy megragadja a csuklómat, és ezzel engem is magával ránt-

son. Amikor leérkeztünk a földre, még én voltam felül, de egy

pillanat alatt átfordított alulra, és csak annyi időm maradt,

hogy a szabad kezemet az oldalához érintsem kést imitálva,

mielőtt ő is a nyakamhoz tette az övét.

Egy hosszú pillanatig csak a zihálásunk hallatszódott, majd

megszólaltam: - Akkor ez döntetlen?

Alex felnevetett, a keze pedig elernyedt, és lecsusszant a

nyakam oldalához. Az érintése olyan jól esett, hogy akaratla-

nul is élesebben szívtam be a levegőt, és ahogy találkozott a

pillantásunk, azonnal elhalt a nevetése. Egy szempillantás alatt

tudatosult bennünk, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz:

mind a ketten lihegtünk, izzadtak és koszosak voltunk, mégis

csak az az érzés számított, ahol összeért a testünk.

Nem tudom, melyikünk közelített először, de amikor végre

csókban forrt össze a szánk, a szemem automatikusan lecsukó-

dott, a szívem pedig örömtáncot járt a mellkasomban.

Percek vagy órák teltek el, amíg csak ez a pillanat létezett,

de végül Alex egy cifra káromkodás keretében elhúzódott tő-

lem. Furcsa hiányérzet telepedett rám, és így hallottam meg a

kommunikátorunk csipogását.

Alex egész lénye feszült volt, ahogy belevakkantott a kom-

munikátorba: - Ajánlom, hogy fontos legyen!

- Vissza kell jönnötök, a lehető leggyorsabban! - hallottuk

May sürgetését.

A szívem határozottan tiltakozott, de a testem azonnal en-

gedelmeskedett, és felpattantam. Addigra már Alex is talpon

volt: - Támadnak? - kérdezte.

- Nem, nincs veszély. De akkor is nagyon fontos, gyertek ide

azonnal! - hangzott a válasz.

Alex ingerülten kifújta a levegőt: - Jövünk!

273

A csók utóhatásaként, még mindig lihegtem egy kicsit, de

ahogy Alex kikapcsolta a kommunikátort, szaggatottan felne-

vettem: - Ilyen a mi formánk…

Alex tekintete felvillant, az arckifejezése megváltozott, és

mielőtt akár pisloghattam volna, egy nagy lépéssel átszelte a

közöttünk lévő távolságot, és nekidöntött a falnak. A pulzusom

azonnal megugrott, de mielőtt teljesen a hatása alá kerültem

volna, még kinyögtem: - És May?

- Felőlem fejre is állhat, de ebben akkor sem akadályozhat

meg! - mondta Alex halkan de határozottan, majd a szája újra

az enyémen volt, én pedig átadtam magamat a csóknak. Szinte

nekipréselt a falak, de közben mégis vigyázott rá, hogy ne

okozzon fájdalmat. Viszonoztam az intenzitását, amivel csó-

kolt, a tudatom pedig teljesen kikapcsolt: mozdulataim ösztö-

nösek voltak, egyszerűen muszáj volt, hogy érintsem, hogy ka-

paszkodjak belé.

Mikor elhúzódott tőlem, alig kaptam levegőt, de egy kis ré-

szem elégedetten vette tudomásul, hogy az ő mellkasa is sza-

porán emelkedik és süllyed. - Most már visszamehetünk a ha-

jóra - mondta rekedtes hangon.

Prüszkölve felnevettem, és megpróbáltam megigazítani a

kontyomat, de Alex kivette a kezemből a hajgumit: - Hagyd

még kibontva - kérte.

Ösztönösen tiltakozni akartam, de amikor találkozott a pil-

lantásunk, megégsem tettem, mert csodálatot és szerelmet lát-

tam a szemében.

Éreztem, hogy ez tökéletes pillanat lenne ahhoz, hogy na-

gyobb horderejű szavakat mondjak, de ez az egész még any-

nyira friss volt nekem, és túl nagy lett volna a kényszer, nem

tudtam volna igazán szívből szólni. Végül lemondóan ennyit

mondtam csak: - May már biztosan türelmetlen.

274

Rosszabb színész voltam, mint gondoltam, mert Alex látta

rajtam, hogy milyen gondolatok futottak át a fejemen, és bíz-

tatólag megszorította a kezemet: - Nem siettetek, Tündérfény.

Nem megyek sehova, és addig várok rád, ameddig szükséges.

Viszonoztam a szorítását, de ezt nem éreztem elégnek, ezért

közelebb léptem hozzá, és tétovázás nélkül megöleltem. Az ér-

zelmektől elfúlt hangon mondtam: - Köszönöm, hogy vagy ne-

kem!

Alex adott néhány apró puszit a fülem mögé, közben pedig

halkan súgta: - Tündérfény, én köszönöm, hogy beragyogod a

világomat.

Bármennyire is jól estek a csókja és a szavai, a kötelesség-

tudatom egyre erősödött, ezért én húzódtam el először: - Men-

nünk kellene…

Alex nagyot sóhajtott: - Utálom, hogy ezt kell mondjam, de

igazad van… Majd a következő szabadnapunkon is folytatjuk

az edzést?

- Ki nem hagynám! - mosolyogtam rá, majd futólépésben

indultunk vissza a hajóra. Amint beléptünk a rakterébe, máris

hallottuk, hogy a pilótafülke rádiója a Hivatalos csatorna szó-

rakoztató dalait bömbölte. De ezek most kivételesen nem az

elcsépelt popzenék voltak, hanem retró klasszikusok.

Viccelődni próbáltam: - Valakinek jó ízlése van!

- May titkos forrása zenékkel kommunikál velünk - magya-

rázta Alex.

Amint felmásztunk a létrán, érdekes látvány tárult a sze-

münk elé: a pilótafülke ajtaja nyitva volt, ami megmagyarázta

a hangos zenét, Orin az asztalnál ült egy csomó papírral együtt,

May pedig fel-alá téblábolt, és úgy nézett ki, mint aki alvajár.

- Itt vagyunk. - mondta Alex, de meg kellett ismételnie ki-

abálva is, hogy May meghallja.

275

Ahogy May kinyitotta a szemét, az a határozott érzésem tá-

madt, hogy nem is minket lát maga előtt, és gondolatban telje-

sen máshol jár. Az arca kipirult, a szeme csillogott, és az egész

lényéből földöntúli, eszelős boldogság áradt.

Közelebb léptem hozzá, és megpróbáltam megérinteni a

homlokát, hogy lássam, van-e láza, de kitért előlem, és a kezé-

ben tartott jegyzetfüzeten dobolt az ujjaival a zene ritmusára.

Újra próbálkoztam, de megint nem maradt nyugton, ezért kér-

déshez folyamodtam - Fogyasztottál valamilyen hallucinogén

anyagot, May?

A kérdésem rántotta vissza Mayt a valóságba. Távirányító-

val halkította a zenét, majd sürgetően ránk nézett: - Üljetek le!

Értetlenül Alexre néztem, aki csak grimaszolt egyet, majd

engem is a kanapé felé húzott. Amint leültünk, May azonnal

bele is vágott a mondanivalójába: - Cassy, van már valamilyen

konkrét terved a nimfák kiszabadítására?

Kezdtem sejteni, hogy merre fog vezetni a beszélgetés, és

nem kellett fél pillantást sem vetnem a papírokra az asztalon,

így is tudtam, hogy tervrajzok és térképek. Kellett még néhány

pillanat, hogy rendszerezhessem a gondolataimat, és csak ez-

után szólaltam meg: - Konkrét tervem nincsen, csak egy gon-

dolati vázam: kétszer kell bejutnunk a palota alá. Az első csak

egy villámakció lenne, amikor felmérjük, hol vannak a nimfák,

és hogy milyen rúnákkal tartják őket fogságban. Fontos, hogy

észrevétlenek maradjunk, mert ha véletlenül lebukunk, akkor

kiderül az is, hogy tudunk mindenről, és máris veszítünk. A

második lépcsőfok lesz a nehezebb, mert egyedül nem tudunk

egy városnyi nimfát kicsempészni. Ahhoz egy komoly elterelő

manőver szükséges, rengeteg hajó a nimfák szállításához, és

egy biztos menedék, ami határozottan nem Edelweiss, mert

Héra itt keresne minket először.

276

May egyetértően bólintott: - Én is valami ilyesmire gondol-

tam… És mondd csak: az, hogy észrevétlenek maradunk, ak-

kor is megoldható, amikor a Császárnő a kastélyban van?

Beharaptam az alsó ajkamat: - Ha szerencsénk van akkor

úgy is kivitelezhető, de én inkább megvárnám, amíg elutazik

valami hivatalos ügyben…

May megköszörülte a torkát: - És most szerinted eléggé fel-

készültek vagyunk a villámakcióhoz?

Alex azonnal válaszolt: - Nekünk Orinnal van egy egészen

jól összevetett térképünk. Talán lehetne még finomítgatni, de

szerintem sokat módosítani már amúgy sem tudnánk rajta.

- Én tudom, hogy melyik nap milyen szállítmány érkezik a

palotába, és kitaláltam, hogy hogyan tudunk elvegyülni közöt-

tük - mondta May. - Szóval, hogy állsz a rúnákkal, Cassy?

A gondolataim ezerrel száguldoztak, és alig találtam meg a

szavakat: - Héra hova utazott? És meddig nincs a kastélyban?

- Ezeket még nem tudom, mert a hivatalos közleményekbe

csak utólag kerül bele, de ha most elutazunk a Császárvárosba,

a forrásom el tudja mondani… Akkor el tudjuk dönteni, hogy

megéri-e felmérni a terepet, vagy várunk egy kevésbé veszé-

lyes alkalomra…

- Egyetlen dologtól félek: mi van akkor, ha Héra még min-

dig ott lesz, és az egész csak egy csapda? - kérdeztem.

May sóhajtott egyet: - Az információk sziklaszilárdak, mert

a kommunikációért felelős tábornoktól kaptam őket. Megbe-

széltük, hogy melyik zene mit jelent, és havonta kétszer, ami-

kor a lányával tart közös délelőttöt, ő választhatja ki, hogy mi

szóljon a rádióban… Ma pedig azt a zenét használta, amelyik

azt jelzi, hogy a Császárnő elutazott - mivel továbbra is kétel-

kedve néztem rá, ezért folytatta: - Óvatosak voltunk, ezért ki-

választottunk két biztonsági zenét is: az egyik megerősíti az

277

információt, a másik pedig megcáfolja, és veszélyre figyel-

meztet.

Összevontam a szemöldököm: - Ne haragudj meg, de én in-

kább a hűségét kérdőjeleztem meg, hiszen a tábornokod gya-

korlatilag a Császárnő egyik jobb keze.

Alex megfogta a kezemet: - Tündérfény, Kevlin lojalitásá-

ért én is kezeskedem. Ha ne adja ég bajba is került volna, akkor

is jelzett volna nekünk.

- Egyetlen feltételem van: személyesen is találkozni akarok

akkor ezzel a Kevlinnel. Ha a Császárnő tényleg nincs itt, ak-

kor ő is biztonságban lesz, mi pedig megtudjuk, mennyi időnk

van, mielőtt visszajön… Ha elegendő, akkor felmérjük a tere-

pet… Ez így elfogadható számotokra? - kérdeztem, és sorra

végignéztem rajtuk.

- Akkor induljunk azonnal! - mondta May, és azonnal a pi-

lótafülke felé iramodott. Valahogy most még boldogabbnak

tűnt, mint néhány perccel ezelőtt.

Tanácstalanul néztem Alexre és Orinra: - Oké… Pontosan

ki is ez a Kevlin?

Meglepő módon mind a ketten vigyorogni kezdtek, mint a

fakutya, de csak Alex szólalt meg, és tőle sem kaptam „igazi”

választ: - Tündérfény, ezt inkább meghagyom meglepetésnek.

A következő pillanatban bezáródott raktér zsilipkapuja, a

hajtóművek felzúgtak, és mielőtt akár csak felállhattunk volna,

olyan sebességgel kezdtünk emelkedni, hogy teljesen belepré-

selődtünk a kanapéba. A kellemetlen érzésnek körülbelül fél

perc múlva végszakadt, amikor kiértünk a légkörből, és a haj-

tóművek zúgásának megváltozásából azt is tudtuk, hogy máris

fénysebességbe léptünk.

- May tényleg nem viccelt, amikor azt mondta, hogy azon-

nal indulunk - jegyeztem meg.

278

- Az időnk véges, és a lehető legjobban szeretném kihasz-

nálni - hangzott a válasz a pilótafülke ajtajából, majd May leült

az egyik székre velünk szemben, és letette az asztalra a jegy-

zetfüzetét: - Nos, van kicsit több, mint 2 óránk arra, hogy kita-

láljuk, hogyan fogunk bejutni az Alsó városba, és hogy való-

színűleg hol lehetnek a nimfák. Melyikkel kezdjünk?

Alex szétterítette az asztalon a papírokat, amik Orin előtt

voltak, majd gyorsan átcsoportosította őket, és az egyiket fe-

lénk fordította: a kastély tervrajza volt. - A palotából is le lehet

jutni az Alsóvárosba - kezdte Alex. - Szerintem onnan kellene

mennünk, mert ha én lennék a Császárnő, akkor a lehető leg-

közelebb tartanám magamhoz a nimfákat, és így lehet, hogy

mi is gyorsabban megtalálnánk őket.

- A kastélyba pedig egész könnyen bejuthatnánk a konyhán

keresztül, csak meg kellene hamisítani a rakományjegyzéket,

és akár simán be is sétálhatunk - kapcsolódott be May.

Egész jó terv kezdett körvonalazódni, de mégis tiltakozni

kezdtem: - A konyhai utat inkább meghagynám menekülőút-

nak, túl kockázatos a hajót is belevonni, mert azt könnyen fel-

ismerhetik.

May összeráncolta a homlokát: - Minden alkalommal meg-

változtatom az azonosítójelét. Az összes számítógépet át tud-

juk vele verni.

- Pont ez a baj - válaszoltam. - Amikor megpróbáltam or-

gyilkosként megölni Hérát, a konyha felől jutottam be, szóval

most már biztosan katonák is őrzik azt a bejáratot… Valószí-

nűleg könnyen átjutunk rajtuk, de a hajó típusa gyanúra ad-

hatna okot… Főleg, hogy annyi borsot törtetek az orruk alá.

Alex tanácstalanul beletúrt a hajába: - Ahhoz sosem voltunk

elég merészek, hogy a Császárvárosban szabotőrködjünk, de a

bolygó rengeteg más pontján igen… Igazad lehet, Tündérfény.

279

Orin maga elé vette a papírkupacot, majd egy másikat rakott

elénk, amin az Alsóváros térképe volt domborzati viszonyok-

kal, és még egyet, amelyik pedig a mostani Császárvárost áb-

rázolta. - Másik kiépített lejáró nincsen az Alsóvárosba, de van

további három hely, ahol a járatok elég közel vannak felszín-

hez, és így némi Mágia segítségével lejuthatunk.

Közelebb hajoltam a térképekhez: - A Mágia nem akadály.

De hol vannak ezek a helyek?

Orin az ujjával mutatta a helyet: - Itt.

- Ami egy bank alaksora, vagyis nem jó - mondta Alex.

- És itt.

- Ez már lényegesen kedvezőbb, mert valamivel a piac mel-

lett van, a harmadik pedig az ipartelepen. Mind a két helyen

könnyen tudunk landolni, és még csak különösebben feltűnőek

sem leszünk - folytatta Alex.

- De az ipartelepet biztos jobban őrzik - tettem hozzá.

- Óh, Cassy, messze nincs akkora gazdasági fellendülés a

galaxisban, mint ahogy azt a Császárnő szeretné velünk elhi-

tetni - mondta May. - A telep jó fele egyáltalán nem működik.

Tény, hogy őrzik, viszont ha megvan a tökéletes álcánk, akkor

ott soha nem keresnék a hajónkat, még akkor sem, ha megtör-

ténik a legrosszabb, és lebuknánk.

- Azért odáig ne jussunk el…

Alex bátorítólag rám mosolygott: - May-nek mindig leg-

alább három terve van, és igyekszik mindenre felkészülni. Ne

aggódj, nem fogunk idejekorán lelepleződni.

May dobolni kezdett az ujjaival a jegyzetfüzetén: - Kevlin-

nel meghackelhetjük a számítógépes rendszert, és hulladékel-

szállítónak beírhatom magunkat. Lesz belépőnk az ipartelepre,

és viszonylag szabadon mozoghatunk, csak a szigorúan őrzött

területektől kell távol maradnunk.

280

- Tételezzük fel, hogy bejutottunk, leszálltunk, aztán meg-

találtuk a helyet, ahol lejuthatunk az Alsóvárosba - vezette to-

vább a gondolatmenetet Alex. - De ott hogyan tovább? Mire

számítsunk odalent? Hogyan találjuk meg a nimfákat?

Beharaptam az alsó ajkam, ahogy gondolkoztam: - A leju-

tás nem lesz túl bonyolult: Földmágiával fél perc alatt megol-

dom… Az igazán érdekes rész a nimfák megtalálása lesz: erős,

de ugyanakkor mesterien elrejtett Mágikus lenyomatokat, rú-

nákat kell keresnem, és közben arra is figyelnem kell, nehogy

elindítsunk egy titkos riasztót.

- Ne érts félre, én is hiszek benned Cassy, de mi lesz akkor,

hogyha mégsem érzed meg azonnal, hogy merre vannak a nim-

fák? - kérdezte May.

- Akkor egyszerűen addig keressük, amíg meg nem találjuk

őket… Nincs más ötletem. - vallottam be szomorúan.

- Nem baj, azt is csinálhatjuk következetesen - Alex össze-

szedte a papírokat: - Egy bő fél óra alatt összerakhatok ezekből

egy háromdimenziós térképet, és akkor eltévedni sem fogunk,

és kétszer sem járjuk végig ugyanazt az utat.

May végre abbahagyta a dobolást az ujjaival, és karba tett

kézzel hátradőlt a székén: - Ez a terv kezd egyre jobb lenni: ha

minden jól megy, dolgunk végeztével egyszerűen csak kisétá-

lunk ugyanott, ahol bejöttünk. Az igazi mentőakciót pedig a

lent látott viszonyok alapján tervezzük meg… Valakinek van

még hozzáfűzni valója?

- Nincs - mondtuk szinte teljesen egyszerre Alex-vel, de az-

tán én korrigáltam kicsit: - Illetve ezzel kapcsolatban nincs, az

viszont érdekelne, hogy Kevlinhez hogyan jutunk oda a legke-

vésbé feltűnő módon.

- Nekem van egy fontosabb kérdésem - kezdte Orin. - Tud-

nom kell, hogy Cassy képes lesz-e otthagyni a nimfákat.

281

- Jogos felvetés - mondta halkan May. - Ha egy picit is se-

gítesz rajtuk, ha bármin is változtatunk, akkor kiderül, hogy ott

jártunk, és még nagyobb veszélybe sodorjuk őket… Elég erős

vagy, hogy ne tegyél semmit, Cassy?

Felháborodhattam volna a felvetésen, de tudtam, hogy csak

engem igyekeznek óvni. Összeszorult a torkom, ahogy elkép-

zeltem, hogy milyen szörnyű helyzetben lehetnek: - Valószí-

nűleg nem és kor szerint különítették el őket, de mivel kizárt,

hogy ennyi Mágiát blokkoló bilincs létezzen, csak a férfiakra,

illetve a Gárda maradék tagjaira raktak… A többiek, a nők és

gyerekek erejét máshogy kellett csökkenteni: azzal, hogy ép-

pen annyi ennivalót kapnak, amennyi az életben maradásuk-

hoz szükséges. Ha ennyire legyengítik őket, képtelenek lesz-

nek Mágiát használni… Rengeteg gyerek, napfény és étel nél-

kül… Orin, ennél a gondolatnál már a valóság sem lehet rosz-

szabb. Borzasztóan fájni fog, hogy otthagyom őket, de megte-

szem, ha ez szükséges ahhoz, hogy megmentsem a népemet.

282

6. fejezet

Kegyelem X

- Ugye ez csak egy vicc?! - húzkodtam magamon értetlenül

a durva szövetű, élénknarancssárga ruhadarabot. Meg sem le-

hetett pontosan nevezni ezt a borzalmas felsőruhát, csak azt

tudtam, hogy valahol átmenetet képez a talár és a köpeny kö-

zött. - Azt kérdeztem, hogyan leszünk a legkevésbé feltűnőek,

nem azt, hogy hogyan fog mindenki utánunk fordulni!

May megigazította a saját, napsárga köpenyét: - Higgy ne-

kem, Cassy! A Császárvárosban most a különböző korú és

nemű emberek így tudnak a leginkább együtt mozogni feltűnés

nélkül: az Új Hajnal egyháznak vagyunk a tagjai, és most me-

gyünk adományt gyűjteni…

Az égig szaladt a szemöldököm: - Héra hogy a viharba en-

gedi ezt meg az embereknek? Hogyan lehet tejhatalmú uralko-

dónő, ha közben mindenféle vallási szekták alakulnak? Miért

nem üldözteti őket?

- Ne mozogj! - szólt rám, én pedig lehunyt szemmel hagy-

tam, hogy valami motívumot rajzoljon narancssárga festékkel

a homlokomra és az államra. - A fő ok gondolom az, hogy ők

is elvetik a Mágiát - kezdte May magyarázni. - Mivel a külső

és a belső békét keresik, nincs velük különösebb gond, ráadá-

sul még el is ismerik a Császárnő hatalmát, úgyhogy Héra

hagyta, hadd intézzék a maguk kis dolgait… Ez egyszerűbb

volt, mint őket is üldöztetni, úgyhogy megtűri őket, amíg nem

okoznak gondot… - elvette az arcomtól a kezét, és a tükör felé

fordított: - Hogy tetszik?

Figyelmesen tanulmányoztam magamat. A köpeny alatt a

Gárda egyenruhája volt rajtam, amiben könnyen tudtam mo-

zogni, és nem is látszott ki, a hajam pedig a szokásos unalmas

283

de tartós kontyban volt. De mindezekről elvonta a figyelmemet

ez a rikító narancssárga ruha, és az ugyanolyan színárnyalatú

festett nap a homlokom közepén, illetve az aszimmetrikus vo-

nalak az államon. - Ne haragudj May, de ez borzalmas.

May a fejemre húzta a ruha csuklyáját: - Most jobb?

Nem bírtam tovább, kipukkant belőlem a nevetés: - Nem,

most esküszöm rosszabb lett, pedig ezt eddig lehetetlennek tar-

tottam!

May beharapta a száját, hogy ne nevesse el magát, majd ar-

rébb tolt, és a saját arcára, a szeme köré kezdett el halvány-

sárga vonalakat festeni. Szinte páratlan volt a kézügyessége,

hogy képes volt ilyen részletes indamotívumot rajzolni az uj-

jával. Amikor végzett, csak a lenyűgöző és a feltűnő jelzőt tud-

tam rá használni.

Az arcomon látta, hogy még mindig nem tartom magunkat

alkalmasnak arra, hogy beolvadjunk, ezért igyekezett elosz-

latni az ellenérzetemet: - Én főpapnőnek öltöztem, és te vagy

a tanoncom. Ha ez vígasztal, Orin és Alex is viccesen néz ki.

Magam elé képzeltem őket ugyanebben a ruhában, és len-

dületesen az ajtó felé fordultam: - Na jó, ezt akkor nekem is

látnom kell! - mondtam, majd nagy hévvel kiléptem a közös

térbe.

Sajnos Maynek nem volt igaza, a fakó borvörös köpenyeik

messze nem voltak olyan szörnyűek, mint az enyém. Orin

azonnal elfordult, ahogy meglátott, de a válla rázkódásából így

is tudtam, hogy remekül szórakozik, Alex viszont még csak

nem is leplezte: - Ne haragudj, Tündérfény, de akármennyire

is gyönyörű vagy, ez a szín még rajtad is borzalmasan áll!

May is megállt mögöttem, és rosszul színlelt meglepetéssel

összecsapta a kezét: - Nahát, akkor mégis vannak bordó köpe-

nyeink is!

Hitetlenkedve megfordultam: - Akkor van harmadik borvö-

rös köpeny is? - lassan megértettem, hogy egy jóindulatú tréfa

284

áldozata lettem, de a hajót irányító komputer csippanása meg-

mentette Mayt a választól.

- Emberek, mindjárt kilépünk a fénysebességből. Helyeket

elfoglalni! - adta ki a parancsnoki utasítást May.

Engedelmesen elindultunk utána, Alex pedig úgy igazította

a lépteit, hogy mellém érjen: - Tényleg nincs több bordó kö-

peny. May megpróbált rávenni minket, hogy az egyikünk vi-

seljen narancsszínűt, de őszinte leszek, erre még én sem vol-

tam hajlandó…

Angyalian rámosolyogtam Alexre: - Ne aggódj, kreatívan

állok bosszút! - mondtam, majd beleültem a pilóta ülésébe.

Amint mindenki elfoglalta a helyét, ki is léptünk a fényse-

bességből. A város felé irányítottam a hajót, majd Mayre néz-

tem: - Hol akarunk leszállni?

- Az 1-es polgári úrkikötőben, mert az van közelebb a vil-

lanegyedhez.

Arra vettem az irányt, és meglepően könnyen átjutottunk az

ellenőrzőpontokon a kitalált történetünkkel. Landolás után vá-

rakozva néztünk Mayre. - Mi a terv? - kérdezte Alex.

May felállt, és eligazgatta a vállán a köpenyét: - Én megyek

elölre, Cassy valamivel utánam a bal oldalamon, és végül hátul

jöttök ti Orinnal. Húzzátok a homlokotokig a csuklyát, nézze-

tek lefelé, és ne beszéljetek. Ennyi.

Mondani sokkal könnyebb volt, mint megtenni. Kanyarog-

tunk az utcákon, a város zsivaja hol kisebb, hol nagyobb volt,

és tudtam, hogy rengeteg ember van körülöttünk. Minél többet

sétáltunk, annál feszültebb lettem: amikor legutóbb a Császár-

városban jártam, gyilkos düh volt bennem, és kezdett az az ér-

zésem lenni, hogy most sem úszom meg szárazon. Lefelé

nézve alapból is szűk volt a látóterem, de ezt még a csukja is

csökkentette, úgyhogy folyamatosan küzdenem kellett a kész-

tetéssel, hogy hátra forduljak, és megnézzem, hogy követnek-

e. Ebben a narancsszínű köpenyben a legfeltűnőbb jelenségnek

285

éreztem magam a városban, és még a Mágiámat is szándéko-

san vissza kellett fojtottam, nehogy megérezzen minket egy

másik Mágus.

Utáltam vak lenni.

286

x. fejezet

A levél X

- A tankönyvben találtuk ezt a levelet. A te neved volt rajta, és

gondoltuk, odaadjuk, hátha segít valamit.

A gyerekek kis idő után megunták, hogy Alex csak ül maga elé

meredve, ezért letették mellé a fűre a borítékot, és elmentek. Alex

lassan odanyúlt és felvette, majd percekig csak forgatta a borítékot

a kezében, és kézírást bámulta:

Alexnek

Ha megtörténik a legrosszabb

- Nem is tudtam, hogy Cassy ilyen szépen ír… Bár, ha már itt tar-

tunk, semmit nem tudtam róla.

Nagy levegőt vett, és kinyitotta a borítékot, majd elkezdte ol-

vasni a levelet.

Kedves Alex!

Fogalmam sincs, hogyan kezdjem el.

Talán ott, hogyha ez a levél a kezedbe került,

akkor valami nagyon rosszul sikerült, és nem va-

gyok ott, hogy szemtől szemben mondjam el neked.

Sajnálom, mert többet érdemeltél néhány papírra

vetett szónál, de legalább válaszolhatok a legtöbb

kérdésedre, és megosztom veled az utolsó titkomat.

Én azért nem

Biztosan feltűnt, hogy jól ismerem Hérát.

287

Kérdezted a nevemet, és én nem mondtam meg.

Azért nem, mert nem vagyok rá méltó, hogy hasz-

náljam, és úgy gondoltam, hogy…

Nem, nem mentegetőzöm tovább: az igazi nevem

Feyre.

Csakhogy a ballada történetével ellentétben,

sem a bátyám, sem én nem voltunk Legendák. Vi-

szont lehettünk volna, ha nem lépünk vissza.

17 éves voltam, amikor a Legendák egy hírt

küldtek hozzánk, hogy kivételes harci és mágikus

képességű nimfákat keresnek segédeknek, hogy ők

új technikákat tanítsanak a Fabuláknak. Azt

mondták, a „vérfrissítés” mindig jól jön, és Opál

Marcus jelentkezett is a Jelöltek közé.

Én nem szerettem a tömeget és a felhajtást, ezért

a bemutató megnézése helyett inkább az egyik ki-

sebb teremben edzettem egyedül. Máig nem tudom,

hogy Yuno hogyan nézhette végig a gyakorlásomat,

de amikor mentem vissza a szobámba, ő már az

ajtóban várt rám. Elárulta, hogy valójában Fabu-

lákat akartak találni, és én vagyok az egyik al-

kalmas jelölt. Ekkor árulta el azt is, hogy mégis

van olyan erős Horgony, ami képes az anyagi vi-

lágban tartani a nimfát, ha Legendává válik.

Ugyan titkolóztam, de amióta ismerjük egymást,

csupán egyetlen egyszer hazudtam neked: amikor

288

nem beszéltem a „kiskapuról”. Semmi nem elég

erős, hogy az anyagi világban tartsa a Legendává

vált nimfát, csak egy elszakíthatatlan érzelmi kö-

telék. Sajnos nagyon kevés ilyen adatik meg az em-

bereknek… néhány szerelem, egypár szülő-gyer-

mek kapcsolat, vagy az ikrek közötti testvéri köte-

lék… De ez egy nagyon nagy titok volt, mert ha

kiderült volna, a Legenda Horgonya célponttá vá-

lik. És ha meghal… akkor „jobbik” esetben a Le-

genda is meghal.

A rosszabbik esetben pedig a galaxis egyik leg-

nagyobb hatalmú harcosa megőrül… Ezért lettünk

ilyen vonzóak a Legendák szemében, mert mind a

ketten elég erősek voltunk hozzá, hogy Fabulák le-

gyünk, és egyikünk Horgonya sem lenne „civil.”

És mivel ez titok volt, nekünk is titkolnunk

kellett, hogy nimfák vagyunk, vagyis el kellett

fednünk a tetoválásainkat. A Fabulák egyenruhá-

jában ez viszonylag könnyű volt, mert egy magas

nyakú, fekete kezeslábasunk volt kesztyűvel,

amikre rúnákat rajzoltunk. De a hajamat akkor

tanultam meg ilyen jól elrejteni.

Ettől függetlenül a következő néhány év az éle-

tem egyik legboldogabb időszaka volt. Rengeteget

tanultam, de még ennél is többet segítettem a baj-

bajutottakon. A falu a balladából csak az egyik

289

ilyen kis történet, de voltak mellette kisebbek, na-

gyobbak is.

Csakhogy aztán megtörtént a baj: Yuno szer-

elme, a Horgonya meghalt egy véletlen balesetben.

Ilyenkor a helyes lépés az lett volna, ha Yuno ön-

ként lemond a jelről, ami őt Legendává tette, és

akkor a többiek az együttes erejükkel le tudják

róla venni. És akkor gyászolhatott volna békében.

Csakhogy a Legendák későn értesültek a halá-

láról, és közben Yuno eltűnt. Hetekkel később ér-

kezett csak vissza, és még mindig magam előtt lá-

tom a mosolyt az arcán, amikor bevallotta nekem,

hogy megölte a két férfit akik a balesetért szerinte

felelősek voltak. Most már tudom, hogy a Mágia

törvényeit senki sem szegheti meg, és akkor már

késő volt neki.

De én akkor, ott követtem el életem legnagyobb

hibáját: józan ésszel próbáltam meggyőzni Yunót,

hogy mondjon le a Jelről, nem pedig a Mágiám-

mal. Akkor, ott valószínűleg sikerülhetett volna

legyőznöm, de nem voltam képes erőszakot hasz-

nálni vele szemben… De amikor nem tudtam szót

érteni vele, éjszaka Marcussal megszöktünk, és

csak egy levelet hagytunk hátra: mi nem akartuk,

hogy ez történjen velünk is, úgyhogy visszatértünk

290

a Gárdába. Úgy voltunk vele, a Legendák képesek

megoldani maguk között a gondjaikat.

Közben Yuno a fejébe vette, hogy a galaxis tele

van igazságtalansággal és gonoszsággal, ami csak

akkor fog megszűnni, ha egy erős kezű, tejhatalmú

vezetője van… Amire pedig szerinte ő a legalkal-

masabb… Onnantól kezdve csak a Héra nevet

használta, amit a felavatásakor választott. Ironi-

kus, hogy az Ősik nyelvében a „héra” szó jelentése:

bátor, nagyhatalmú hősnő. Yunónak elég volt egy

Legendát megölnie, hogy a többiek ereje már kevés

legyen hozzá, hogy semlegesítsék a rárajzolt Jelet.

Úgy döntötte meg a Legendákat, hogy ők szinte

észre sem vették, csak akkor, amikor a tőre már a

torkuknak szegeződött. Akik pedig nem akartak

meghalni, azok mellé álltak: a Pecséttel nem lehet

dacolni, vakon követniük kellett minden utasítá-

sát. Nyilván nemsokára gyorsan meg is szabadult

tőlük, hogy semmi esélye ne legyen annak, hogy őt

valaki legyőzze.

A „veszélyt jelentik” listán a Fabulák álltak a

második, a nimfák meg a harmadik helyen. Ta-

lán, ha nem haza jövök, akkor a népemhez is eljut

a Legendák bukásának híre, és lett volna időnk

felkészülni…

291

De mi ezekről a történésekről már csak akkor

értesültünk, amikor Héra megindította a támadást

a holdunk ellen. Sokak szerint azért tette, mert a

nimfákban a Mágiájuk miatt potenciális ellensé-

get látott, de ők nem voltak harcosok. Szerintem

inkább Marcus és én voltunk a célpontok, a töb-

biek pedig csak a „járulékos veszteség”.

A második nagy hibám az volt, hogy nem a ki-

rályi családot védtem a támadás alatt, hanem

megpróbáltam megkeresni Hérát. Úgy számoltam,

ha legyőzöm, akkor a serege felbomlik, és sikerül

visszaverni őket. De Héra ismert engem, számított

rá, hogy ezt fogom lépni, és tudta, hogy mivel tud

a legjobban megsebezni: amíg én a hajójára lopa-

kodtam fel, ő a palotában megölte Opált. Tudta,

hogy ezzel eléri, hogy meggondolatlanságot csinál-

jak.

Én pedig csináltam, és a harmadig nagyon nagy

hibám az volt, hogy nem a népemmel maradtam,

hanem utána mentem… Majdnem nyertem, de ke-

vés voltam hozzá…

Most viszont tényleg hittem benne, hogy sike-

rülhet, és a gyerekekkel sikerül majd jóvá tennünk

Héra hibáit. De mivel ezt a levelet olvasod, már

csak azt remélem, hogy meghaltam. Mert ha tör-

292

tént valami, és Héra elkapott, vagy mit ad ég, fel-

adtam magamat, akkor az ellenségetek lettem… A

Pecsétet én sem tudom megtörni, és így bármikor

felhasználhat engem ellenetek.

Menjetek el a gyerekekkel a holdról, menjetek

olyan helyre, amiről még véletlenül sem tudok. Ha

pedig találkozunk, ne bízzatok bennem, és kérlek,

öljetek meg, hogy ne bánthassalak benneteket.

Hogy ne bánthassak ártatlanokat.

A „sajnálom” ide nagyon kevés, de nem írhatok

mást.

Köszönöm, hogy találkoztunk, és adtatok újra

reményt nekem, még ha csak kis időre… Ha nél-

külem is, de hiszek benne, hogy nektek sikerül, és

Győztök. Az Ősiek segítsenek!