Anthony HorowitzTitkos szolgálat

A mű eredeti címe: South by South-EastCopyright © Anthony Horowitz 1991, 1997A fordítás a Walker Books 1997-És kiadása alapján készült.Magyar kiadás: © Animus KiadóFordította: Tóth Tamás BoldizsárISBN 963 9307 86 6Kiadta az Animus Kiadó 2003-ban1301Bp. PE: 33animus@axelero.huAz 1795-ben alapítottMagyar Könyvkiadók és KönyvterjesztőkEgyesülésének tagjaFelelős kiadó: Balázs IstvánSzerkesztette: Gábor Anikó Borítóterv: Beleznai KornélTipográfia és nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászattöbb mint négy évszázados hagyományait őrzőALFÖLDI NYOMDA Rt. munkájaFelelős vezető: György Géza vezérigazgató

McGuffinMit mondjak Camden Townról? Észak-londoni negyed piaccal és csatornával. Amit a piacon nem talál meg az ember, azt megtalálja a csatornában - ingyen.Ezért költöztünk Camden Townba. Az új irodánk szűk volt és szegényes, de nem bántuk, elvégre így jól illett az ügyfélkörünkhöz is. Nem sok mindent vittünk magunkkal: pár ócska bútort és néhány rossz emléket. Meg az ajtót. Olcsóbb volt átszállítani, mint egy másik ajtóra rápingáltatni, hogy Tim Diamond Rt. Magánnyomozó. Ez állt ugyanis az üvegen.És ez a cégnév volt az utolsó, amelyet Jaké McGuffin életében látott. Ha két holland gyilkos üldözi az embert, késsel és pisztollyal felszerelkezve, akkor nincs ideje értelmezni a látottakat.Hosszú, forró nyarunk volt. Bár ezt akkor még nem tudtam. Aznap, amikor a dolog kezdődött, az én feladatom volt ebédet készíteni - csakhogy kiderült, nincs miből. Ettől függetlenül megtettem minden tőlem telhetőt: egy tálcára tányért, kést, villát, szalvé-tát készítettem, sőt még virág is került - a fürdőszobában szedtem, ott nőtt ki a falból. Épp csak a kaja hiányzott.- Ennyi? - kérdezte Tim, mikor bevittem a tálcát. Az íróasztala mögött ült, és papírrepülőket hajtogatott a telefonkönyv lapjaiból. - Egy doboz tartós tej?- Fél doboz - pontosítottam. - A másik felét megittuk a reggelihez.Valóban ez volt a helyzet: egy fél liter tartós tej választott el minket az éhhaláltól. Tim felemelt egy hosszúkás dobozt az íróasztala sarkáról, és kiborította. Egyetlen szívószál esett ki belőle.-Az utolsó cseppnek- motyogta.Azóta éltem bátyámmal, Herbert Timothy Simple-lel, amióta a szüleink kivándoroltak Ausztráliába. Herbert azt terjesztette magáról, hogy a neve Tim Diamond, és hogy a szakmája magándetektív. Egyik állítás sem volt igaz. A bátyám a saját ujja hegyén nem találta volna meg az ujj lenyomatot; nem bírta a halottak látványát, és ha nyomozást folytatott, az kábé annyi sikerrel kecsegtetett, mintha a nyomozás folytatta volna őt. Szomorúan bámultam a tejet.- Kéne neked egy állás, Tim - szóltam.-Jelentkeztem én több helyre is. - Tim kinyitotta íróasztala egyik fiókját. Az zsúfolásig tele volt levelekkel. - Nézd meg! Állások százaira jelentkeztem.- És hány helyen utasítottak el? - kérdeztem. Tim lehorgasztotta a fejét.-Ezek szinte mind elutasító levelek. Turkálni kezdett a rakásban, és végül felderült az arca. Előhúzott egy papírlapot. -Ezektől még nem kaptam választ.- Lehet, hogy meg se kapták a jelentkezésedet. Tim átfutotta a hirdetést.- A Canadian Bank a Pali Mallon biztonsági főnököt keres - olvasta fel. - Évi negyvenezer font fizetés, plusz ebédjegy és szolgálati kocsi. Autóval járhatnék kajálni.- Mikorra ígérnek választ?- Ne aggódj, egyszer csak megcsörren majd a telefon...- Nincs telefonunk - emlékeztettem. - Kikapcsolták.Tim elszontyolodott. Összehajtotta a hirdetést, és visszatette a fiókba.- Ne csüggedj, öcsém - motyogta csüggedten. -Előbb vagy utóbb biztos befut egy megbízás. Jön majd valaki, és bekopogtat az ajtón... Valaki kopogtatott az ajtón.Tim akkorát nyögött, mintha egyben lenyelt volna egy csirkecombot. Gyorsan körülnézett. A tálca az evőeszközökkel, a papírrepülők és a sok egyéb limlom jóvoltából a helyiség távolról sem hasonlított egy sikeres magánnyomozó irodájához. Az ajtón pedig egy potenciális ügyfél kopogtatott. Tim egy pillanatra megdermedt, aztán mindketten akcióba lendültünk. A papírrepülők a szemétben landoltak. Tim kihúzott egy fiókot, belesöpörte a tányérokat, késeket, villákat és szalvétákat, közben én a polcon álló vázába rejtettem a tejesdobozt. így már csak a tálca maradt elöl. Körülnéztem, hova tehetném. Jobb ötletem nem lévén, végül a székre dobtam és ráültem.

- Tessék! - kiáltott ki Tim, miközben az íróasztal fölé hajolt, és úgy tett, mintha jegyzetelne egy papírra. Arra gondoltam, sokkal meggyőzőbb lenne, ha nem fordítva tartaná a tollat. Kinyílott az ajtó.A látogatónk férfi volt, és pisztolyt tartott a kezében. A fegyver kurta és mattszürke, csakúgy mint agazdája, aki alig volt magasabb nálam, s arcszíne alapján mintha egy régi fekete-fehér filmből lépett volna ki. Szögletes áll. Rövidre nyírt haj. Apró szeme mintha el akart volna bújni vastag lencséjű szemüvege mögött. Vagy ő volt rémesen rövidlátó, vagy a szemorvosa. De az is lehet, hogy csak golyóálló üveg mögött érezte biztonságban a szemét.A jövevény becsukta maga mögött az ajtót. A halántékáról kövér vízcseppek hullottak a kabátjára.-Maga Tim Diamond? - kérdezte.- Igen, én vagyok Tim Diamond - felelte szabatosan Tim.A férfi közelebb lépett hozzánk, és rám nézett. Pisztolyának csöve egy másodpercig rám szegeződött, amitől a kezem önkéntelenül elindult az arcom elé.- És te ki vagy? - mordult rám a jövevény.- Nick Diamond - feleltem. - Tim öccse. A férfi tekintete lejjebb siklott.- Miért van alattad tálca? - kérdezte.- Pohárnak érzem magam - vágtam rá. Jobb válasz hirtelen nem jutott eszembe, de a jövevényt látszólag ez is kielégítette, mert elfordult tőlem, és az ablakhoz lépett.- Nem értettem a nevét - szólt Tim.-Jaké McGuffin. - A férfi kisandított az ablakon. Résnyire összehúzott szemével a rolót juttatta eszembe, amit az előző héten adtunk el. A válla fölött hátrapillantott az ajtóra. - Az az egyetlen bejárat?Tim bólintott.- Valami gondja van? - kérdezte.- Meg akarnak ölni.McGuffin elfordult az ablaktól, s ugyanabban a pillanatban egy golyó, amit valahol az utcán lőttek ki, csinos lyukat ütött az ablaküvegen, elsuhant egy milliméterre McGuffin arca mellett, majd összetörte a vázát a polcon, leleplezve a benne rejtőző tejesdobozt. A tej vékony sugárban csorgott a szőnyegre.-Miből gondolja, hogy az életére törnek, Mr. McKumfin? - érdeklődött Tim.Elképedve néztem bátyámra, és magának McGuffin-nek is elakadt a lélegzete. Tim azonban szemlátomást tényleg nem vette észre, mi történt. Figyelmét annyira lekötötte saját színészi produkciója, hogy valószínűleg az se tűnt volna fel neki, ha a golyó fejbe találja látogatónkat. Jómagam közelebb somfordáltam a kartotékszekrényhez, készen arra, hogy beugorjak mögé, ha esetleg további lövedékek érkeznének.McGuffin bedugta fegyverét a vállára szíjazott pisztolytáskába, és a szoba közepe felé indult.- Telefonálnom kell - mondta sürgető hangon. -Miért? - kérdezte Tim.McGuffin habozott. Valószínűleg még akkor sem látott át Timen. Még valószínűbb, hogy akkor épp egészen más problémák foglalkoztatták.- Nekem elmondhatja, Mr. McMuftin - folytatta Tim, és megcsippentette az orrát. - Magánkopó vagyok, életelemem a balhé.McGuffin körülnézett a szobában. Ha meglátott volna egy telefont, valószínűleg a zsinórjával megfojtotta volna Timet, hogy aztán zavartalanul használhassa a készüléket. Csakhogy nálunk nem talált telefont, így sarokba szorult. Az ideje fogytán volt, és nem maradt választása.- Rendben - bólintott. - Elmondom.Leült Timmel szemben, és elővett egy cigarettát.-Tűz?Tim beleszagolt a levegőbe.

- Nem érzek semmit - rázta a fejét. McGuffin rágyújtott, de néhány szippantás utánelnyomta a cigarettáját az íróasztal lapján. Éveket öregedett az utóbbi néhány percben.- Ide figyeljen - fogott bele a mesébe. - Én titkos ügynök vagyok. Nem számít, kinek dolgozom.- Mért, kinek dolgozik? - kérdezte Tim.- Nem számít. Egy Kharón nevű férfi után nyomozok. Kharón bérgyilkos, akkora bűnszervezet feje, ami nagyobb, mint az Esso olajtársaság.Tim a homlokát ráncolta.- Kharón? - visszhangozta. - Miféle név ez?- Fedőnév - magyarázta McGuffm. - A görög mitológiából számazik. Hallott már Hádész birodalmáról, a görög alvilágról? Az ókori mítoszok szerint oda kerülnek a holtak. Kharón az, aki átszállítja őket az alvilági folyón. Ő a holtak révésze.A nap bizonyára egy felhő mögé bújt, mert dideregni kezdtem, azon a nyáron először. Talán a golyó ütötte lyukon át fújt be a szél a szobába.- Senki nem tudja, ki is Kharón valójában - folytatta McGuffm. - Zseniálisan tudja álcázni magát. Azt mondják, annyi arca van, hogy a tulajdon édesanyja se ismerné fel.- Maga ismeri az édesanyját? - kérdezte Tim.- Nem. - McGuffm mélyet sóhajtott. - Csak egy dologról lehet felismerni Kharónt: a hiányzó ujjáról.- Miért, az hol van? - kérdezte Tim.-Nem tudom. Nincs meg. Levágták.Tim gúnyosan elmosolyodott.-Az ujjlenyomat hiánya elég sovány nyom.McGuffin néhány másodpercre behunyta a szemét. Bizonyára abban reménykedett, hogy csak álmodik, és ha megint kinyitja a szemét, valahol másutt lesz. Sajnos csalódnia kellett.- Hát igen - szólalt meg végül. - A helyzet az, hogy időzavarba kerültem. Kharón meg akar ölni egy Borisz Kuszenyov nevű orosz diplomatát.- Róla hallottam - dörmögtem. Valóban így volt. Abban az újságban láttam ezt a nevet, ami legutóbb a kezembe került. A sült krumplimat csomagolták bele.- Ha Kuszenyov meghal, mindennek vége - folytatta McGuffin. - Újra leereszkedik a vasfüggöny. Újabb fegyverkezési verseny kezdődik. Lehet, hogy kitör a világháború...-Ilyen nagy a baj? - csóválta a fejét Tim.-Én vagyok az egyetlen, aki meg tudja állítani Kharónt. Tudom, mikorra tervezi a merényletet, és tudom, hogyan akarja csinálni. Mindenképp telefonálnom kell.Tim vállat vont.- Sajnálom, Mr. McMukkini. Nincs telefonunk. -Nincs telefon... - Egy pillanatig attól tartottam,hogy McGuffin kitekeri Tim nyakát. Mindent elmondott nekünk. És nem kap cserébe semmit. Egy kicsit meg is rándult a keze, talán Tim nyakát képzelte a markába.- Lent a Skin Lane sarkán van egy telefonfülke -mondtam.McGuffin szemlátomást elfelejtette, hogy a szobában vagyok. Most rám nézett, kicsit csodálkozva, aztán a golyó fúrta lyukra pillantott. A lyuk olyan volt, mint egy fél szem, és mintha az is engem nézett volna.-A Skin Lane egy sikátor - tettem hozzá.- Odakint... - McGuffin megnyalta az ajkát. Kitaláltam, mi a gondja. Ha még sokáig ül az irodánkban, Kharón utánajön, és kinyírja. És legközelebb talán már nem egyetlen golyót küld be, hanem például egy gránátot, amivel aztán mindhármunkat végleg elnémít, ahogy az illetékesek a telefonunkat. Ha viszont kimegy az utcára, élő céltáblává válik. És Kharón má­sodszor nem fog hibázni.

McGuffin azonban szemlátomást talpraesett ember volt. Felpattant a székből, és a szoba túlsó végébe sietett, ahol egy kampón Tim esőkabátja lógott.- Ötven fontot adok ezért a kabátért.- De hiszen van kabátja - csodálkozott Tim.-Feltűnés nélkül kell kijutnom a házból.McGuffin levette a kabátját. Alatta piszkos, fehér zakót viselt, a pisztoly jól látszott alatta a válltartóban, valahol ott, ahol mások a tárcájukat tartják. McGuffin belebújt az esőkabátba, felhajtotta a gallérját, ezzel többé-kevésbé eltakarta az arcát. Ezután elővarázsolt valahonnan ötven fontot, és ledobta az íróasztalra. Ez az Öt darab tízfontos bankó volt számomra a nap legcsodálatosabb élménye. Tim sem akadékoskodott tovább. A kabátot tíz fontért vásárolta a jótékonysági használtruha boltban, és még azok is annyit kerestek rajta, hogy vehettek belőle öt hasonlót.McGuffin nagy levegőt vett, még egy pillanatig habozott, azután elsietett. Az ajtó kattanva becsukódott mögötte. Tim lehunyt szemmel hallgatott.Leszálltam a tálcáról.-Mit szólsz hozzá? - kérdeztem.Tim kinyitotta a szemét. A pénz ott hevert előtte az asztalon.- Ötven font! - rikkantotta, mint aki álmából ébred.-Vajon kinek dolgozhat? - morfondíroztam.- Ne törődj vele, Nick! - Tim zsebre vágta a pénzt. - Nem a mi dolgunk. Örülök, hogy nem keveredtünk bele.Megfogtam McGuffin kabátját, hogy a kampóra akasszam. Mikor felemeltem, kiesett valami az egyik zsebéből. Egy kulcs volt. Műanyag biléta lógott rajta, amin piros betűkkel ez állt: London International Hotel,605.Én a kulcsra, Tim pedig rám nézett. Még hogy nem keveredtünk bele!

Dél-délkeletLehet, hogy jobb lett volna, ha én is kivándorlok Ausztráliába.A szüleim három éve mentek el, amikor tizenegy éves voltam, és persze engem is magukkal akartak vinni. A Heathrow-ig velük is mentem. Aztán miközben ők a gép egyik ajtajánál sorban álltak, én a kifutópályán átrohanva kimenekültem a reptérről, magam mögött hagyva a motorok és az anyám visí-tását. Emlékszem, a kerítésnél megálltam, és hátranéztem. Apa és anya akkor már Ausztrália felé repültek. A gép elsuhant a lemenő nap előtt, nekem pedig gombóc volt a torkomban. Ugyanis akkorát nevettem a megkönnyebbüléstől, hogy lenyeltem a rágógumimat.Azóta Tim bátyám lakó- és munkatársa voltam. Két alkalommal is majdnem megöltek vele együtt. Gondolnom kellett volna erre, amikor McGuffin keresésére indultunk. Jó esély volt rá, hogy harmadszor nem ússzuk meg. ...JEP £53ö£V- Biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezte fintorogva Tim.Megpörgettem az ujjamra akasztott kulcsot.- Csak visszaadjuk, és kész - feleltem.Ahogy közeledtünk a Skin Lane-hez, egy utcaseprőt pillantottam meg, amint épp befordult a sarkon. Törött, rozoga seprűvel dolgozott, és ő maga sem volt jobb állapotban. Talán a hőség viselte meg. A sikátorban egy szemetestalicska állt, s még csodálkoztam is, hogy az utcaseprő nem viszi magával. Ezalatt Tim lendületesen továbbment, s mellette elnézve megláttam Jaké McGuffmt, aki egy telefonfülkében állt, álla és válla között a kagylóval.- Még itt van - állapítottam meg.- Igen. - Tim rosszallóan szipogott. - De nézd meg: öt perce van rajta a kabátom, és máris leöntötte valamivel.- Micsoda? - Egyszerre rossz érzés fogott el. Felállt a szőr a hátamon, ami már csak azért is

igen különös volt, mert nem tudtam róla, hogy szőrös a hátam. A talicskáról nyomban elfeledkezve megelőztem Timet. McGuffm nézte, ahogy közeledem, de a tekintete nem követett. A telefonfülke ajtaja felé nyúltam.- Ne zavard, Nick - szólt rám Tim. - Hiszen még beszél.Kinyitottam az ajtót. McGuffin már nem beszélt. A telefon néma volt, és ő sem készült már hangot kiadni. A folyadék, ami a kabátot beszennyezte, McGuffin vére volt. Kharón ontotta ki. A törött üveget is megláttam - az jelezte az ügynök szíve felé tartó golyó útját. Ugyanabban a minutumban rádöbbentem, hogy a gyilkos, vagyis Kharón, vagyis az utcaseprő már messze jár.Nyitva tartottam az ajtót. Egy pillanatra beszorultam mögé. Tim ott állt előttem tágra nyílt szemmel és még tágabbra nyílt szájjal. Aztán McGuffin egyszer csak előrebukott, egyenesen Tim karjaiba. Még élt. És beszélni kezdett. Hallottam volna, mit mond, de egy vonat épp abban a percben döntött úgy, hogy elrobog a fejünk fölötti felüljárón, így a következő néhány másodpercben a környéket fémes csikorgás és csattogás töltötte be. A sikátor téglafalai visszaverték a zajt, s az ide-oda pattogott, akár egy pingponglabda. Láttam, hogy McGuffin ajkai mozognak. Láttam, hogy Tim bólogat. De hallani egy hangot se hallottam. Igyekeztem előrefurakodni, de az üvegajtó elválasztott tőlük, s mirevégül közelebb férkőztem, addigra a vonat is elment.McGuffin szintúgy.Tim elengedte, s a halott ügynök elterült az aszfalton. Meg akartam szólalni, de kiszáradt számon egy hang sem jött ki. Mély lélegzetet vettem, és újra megpróbáltam.- Mit mondott? - kérdeztem.- Hogy „héé" - felelte Tim. -Héé? Mi az, hogy „héé"? -Nem tudom, talán „déél". -Dél?- Igen.- Csak ennyit mondott?- Nem, azt is, hogy „héélele". -Dél, „héélele"?- „Álhelés aoa".- „Álhelés aoa"???Tim bánatosan nézett rám.-Alig hallottam - sajnálkozott. - Olyan hangos volt az a vonat...- Tudom, hogy hangos volt! - csattantam fel. - De te egészen közel álltál hozzá. Hallanod kellett, mit mond!

- De hisz mondtam, mit mondott: „héé, héélele, álhelés aoa".- Héé. Héélele. - Megforgattam a fejemben az értelmetlen szavakat. - Talán „dél, délkelet". Nem azt mondta véletlenül?Tim felderült.- De igen! Pontosan azt mondta! Mármint biztos azt mondta, mi mást mondott volna? Dél, délkelet!-És az „álhelés aoa"? Talán „átkelés"... „Aoa"... „amoda". Átkelés amoda. Lehet?- Persze! Dél, délkelet. Átkelés amoda! Stimmel!- Dél, délkelet...Gyorsan végiggondoltam az égtájakat, aztán a megfelelő irányba fordultam: háttal a főutcának, szembe a sikátorral.- Holtvágány - állapította meg Tim. Lehajtotta a fejét, ránézett a hullára, miközben arca a penészes sajt színét öltötte. Tudtam, hogy ha még egy percig ott marad, bedobja a törölközőt.- Nem fogsz elájulni, ugye? - kérdeztem biztatón.- Dehogy fogok! - méltatlankodott.- Ha hullát látsz, általában elájulsz.- Nem igaz.

-Akkor is elájultál, mikor elpusztult az aranyhalad. -Mert gyászoltam!- Szerintem értesítsük a rendőrséget - váltottam témát.Tim a telefonfülkére pillantott. Én megráztam a fejem.- Ezt nem használhatjuk. Tudod, az ujjlenyomatok miatt...Az őrszoba fél mérföldnyire volt. Félig futva indultunk el. Fél óra alatt értünk oda. Úgy tűnt, a napunk ilyen felek jegyében telik. A baj csak az volt, hogy Tim mindenütt Kharónokat látott. Egy babakocsit toló nő, egy közlekedési rendőr, buszra váró férfi... mind halálra rémítették a bátyámat, aki végül a rendőrőrs ügyeletesével is csak akkor volt hajlandó szóba állni, miután megszámolta az ujjait.Az ügyeletes hűvös mosollyal végighallgatta a mesénket, majd bevezetett egy hátsó szobába, ő maga pedig elment keresni egy illetékes tisztet. Már akkor megfordult a fejemben, hogy talán hiba volt idejönnünk. Mikor aztán kinyílt az ajtó, egyszerre egészen biztos lettem benne.Az illetékes tiszt Snape főfelügyelő volt.Snape tagbaszakadt, gerendavállú, bikához hasonlatos ember. Mutass neki valami ingerlőt, és tuti, hogy agyontapos. A teste, a húsa az a fajta, ami többnyire a mészárosnál látható, fejjel lefelé lógva a kampón. Snape szinte soha nem mosolygott, mintha a szülei elfelejtették volna megmutatni, hogyan is kell. Még ha a szája felfelé görbült, apró szeme akkor is komor maradt.Snape legrosszabb velejárója mindazonáltal a haverja, Boyle volt. A haver szó Boyle-ra vonatkoztatva azt jelenti: akkor boldog, „ha ver". Valakit. Egyszer láttam egy fényképet róla, amin teljes rohamcuccban feszített - sisakban, pajzzsal, gumibottal, könnygázzal és gránáttal felszerelkezve - és az a fotó a szabadnapján készült. Alacsonyabb volt Snape-nél, s a fején díszelgő göndör, fekete szőrtömegnek valószínűleg folytatása is volt, ami a bokájáig beborította az egész testét.- Lám, lám, lám - dörmögte Snape. - Csak nem Tim Diamondot látom?- De bizony! - vágta rá éles elmével a bátyám.- Kuss!Snape tekintete elhomályosult. Talán eszébe jutott az az eset, mikor Tim összeállított egy fantomképet,és Nagy-Britannia összes rendőre két hónapig egy háromszemű, fordított szájú férfi után kutatott, akinek bajusz nőtt az állán.-Olyan rendőrünk, mint maga, azóta se volt -mondta rekedten Snape.-Köszönöm, főnök - bólintott hálás mosollyal Tim.- Ez nem dicséret! Kirúgtam magát! - csattant fel pipacspirosra gyúlt arccal Snape. Kihúzott egy széket, és zihálva lezuttyant rá.Boyle odalépett mellé. -Jól van, uram?- Igen, jól vagyok, Boyle.-Akarja, hogy... - Boyle kacsintott, és Tim felé bökött a fejével.- Nem, nem akarom. - Snape lassan összeszedte magát, és átfutott egy géppel teleírt papírlapot. - Mi ez a badarság? Kémek, gyilkosok, hulla a telefonfülkében?-Ez az igazság - feleltem.Cserébe egy sötét pillantást kaptam Boyle-tól.- Majd én kiszedem belőled az igazságot - morogta. Snape fáradtan rázta a fejét.-Hagyja, Boyle.- Használhatnánk a hazugságvizsgálót, uram. -Nem használhatjuk, Boyle, mert maga a leg­utóbb rövidre zárta. Nem emlékszik?- Nézze, főfelügyelő úr - szóltam -, ha nem hisz nekünk, higgyen a saját szemének. Megmutatjuk a hullát.Snape fontolóra vette az ötletet.-Rendben - felelte végül. - Odamegyünk, és megnézzük. De figyelmeztetlek, fiam, ha nem

lesz ott semmi...Jó néhányszor ültem már rendőrautóban, és általában élveztem. Snape azonban a komótos vezetés híve volt. Nem kapcsolta be a szirénát és az egyetlen villogó fény az autóban az üzemanyagszint-jelző lámpa volt. Mire visszaértünk a Skin Lane-hez, az események megelőztek minket. A londoni autók kétharmada úgyszintén.Leparkoltunk a kocsival, és kiszálltunk. A hátsó ülésen utaztunk Timmel, így néhány lépéssel Snape mögött jártunk, mikor az befordult a sikátorba. Boyle közöttünk haladt, mégis mind a négyen ugyanabban a pillanatban torpantunk meg.- Nos? - kérdezte Snape.Timnek leesett az álla.- Eltűnt - suttogta.Megnéztem, miről beszél, és megállapítottam, hogy igazat mondott. McGuffin holtteste eltűnt. De nem ez volt a legfurcsább.A telefonfülke is köddé vált.

Szobaszerviz- Nem hiszem, hogy Snape hitt nekünk - jegyezte meg Tim.- Ugyan miből következtetsz erre? - kérdeztem.Rövid beszélgetésünk azután hangzott el, hogy bedugtak minket egy zárkába a rendőrség félrevezetéséért. Egy emeletes ágyon üldögéltünk szűk cellánkban, amelyet egyetlen gyenge villanykörte világított meg.Snape egy szót se hitt el abból, amit mondtunk, de ezt kivételesen meg is tudtam érteni. Elvégre viszonylag ritkán fordul elő, hogy az emberhez bekopogtat egy titkos ügynök, kabátot cserél, lelöveti magát, majd holtában felszívódik a tetthellyel, egy telefonfülkével együtt. Az eseménysor még Timet is elgondolkoztatta.- Lehet, hogy valaki ellopta a telefonfülkét - morfondírozott. - De ki?-Talán McGuffin?- Nem, Nick, ő nem lehetett. Ő már nem élt.Valami kemény nyomta a fenekemet. Először azt hittem, a matrac, de mikor odanyúltam, éreztem, hogy a zsebemben lapuló szállodai szobakulcs az. A nagy izgalomban teljesen megfeledkeztem róla. Megmutathattam volna Snape-nek, de valószínűleg nem sokra mentünk volna vele. Mire az ő tempójában eljutunk a London International Hotelhez, a szállodát akár le is bonthatták volna.Elővettem a kulcsot, és megmutattam Timnek. Beletelt néhány másodpercbe, mire felismerte. Akkor nyögött egyet.- Oda kell mennünk - mondtam. - A 605-ös szobába. ..- Minek? - vágott a szavamba Tim. -Hallottad, mit mondott McGuffm. Ha azt azoroszt megölik, kitör az atomháború... és itt a világvége!- Lehet, hogy túlzott egy kicsit.- Lehet, de volt, aki hitt neki. -Miből gondolod? -Abból, hogy lelőtték.Snape másnap reggel kiengedett minket, miután nyomatékosan figyelmeztetett, hogy többé ne veszte-gessük a rendőrség drága idejét. Amint azt megtapasztalhattam, ő maga nem pazarolta ránk a rendőrség drága reggelijét, így aztán első dolgunk volt, hogy beüljünk egy McDonald's-ba, és elfogyasszunk egy McReggelit. Miután McEttük, kicsit McFeküdte a gyomrunkat, de azért felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket a London International Hotelhez.A huszonhét emeletes szálloda azok közé a mamutok közé tartozott, ahol egymást taposták a turisták. A nyári szezon közepén voltunk, úgyhogy az épület valóban zsúfolásig tele volt japánokkal, németekkel meg skandinávokkal. Ott bóklásztak tanácstalanul, keresve valakit, aki elmeséli nekik a saját nyelvükön, hogy merre van a Harrods áruház.Senki nem állt az utunkba, így akadálytalanul eljutottunk a lifthez, és felmehettünk a hatodik

emeletre. A folyosón egy lélek sem volt. Gyorsan megtaláltuk a 605-öst. Az ajtaja ugyanolyan volt, mint a többi szobáé. Miért tűnt mégis olyan masszívnak és fenyegetőnek? Tim kezébe nyomtam a kulcsot. -Azt akarod, hogy kinyissam? - kérdezte.- Igen - bólintottam.- De hát nem tudhatjuk, mi van odabent. -Épp azért kell bemennünk.A biztonság kedvéért először kopogtattam, majd hátrébb húzódtam. Tim elfordította a kulcsot, beosontunk, és becsuktuk magunk mögött az ajtót. Ott álltunk Jaké McGuffin szobájában! Arra gondoltam, vajon mikor döbbennek rá a szállodában, hogy a vendégük örökre kijelentkezett.Odabent nem volt senki. Nem tudom, mi másra számítottam, de amit találtunk, egy szimpla szállodai szoba volt franciaággyal, fürdőszobával és színes tévével. Szép kilátás nyílt belőle a Hyde Parkra. Az ablakot nem lehetett kinyitni, nehogy a vendég kiugorjon rajta, amikor megkapja a számlát.Az ágy természetesen érintetlen volt, de McGuffin néhány holmija ott volt a szobában: pár nyakkendő egy szék támláján, egy toll az asztalon, egy bőrönd az ajtó mögötti állványon.- Itt nincs senki - állapította meg Tim. -Jól van. Lássunk hozzá!A bőrönddel kezdtem. Nem találtam benne semmi érdekeset, csupán néhány inget, zoknit és zsebkendőt. Tim közben kotorászni kezdett az éjjeliszekrényben.- Nick! - szólalt meg hirtelen.- Tessék.-Mit keresünk?A kérdés nem volt rossz. Becsuktam a bőröndöt.- Ki kell derítenünk, kinek dolgozott McGuffin, és merre járt - feleltem. - Nyomot keresünk, ami elvezet minket Kharónhoz. Neveket, címeket, telefonszámokat...- Értem.Tim felkapott egy doboz gyufát, ami egy hamutartóban hevert az ágy mellett.- London International - dörmögte. - Ismerős ez a név.- így hívják a szállodát, ahol vagyunk.- Stimmel. - Tim letette a gyufát, és benézett a párnák alá. Érdekelt volna, mit remél ott találni, de inkább nem kérdeztem meg.Átmentem a szoba túlsó oldalára, ahol a falra szerelt tükör alatt alacsony asztal állt - és ott megtaláltam. Egy belépőjegy volt az; a 86-os ülésre szólt egy Arnstel Ijsbaan nevű helyen, ami, bármi volt is, csak külföldön lehetett. A mi nyelvünkön az általam ismert egyetlen szó, amit két a-val írnak, az „aah". A belépőjegyet egy kis ábra is díszítette: egy pár korcsolya.- Gyere, nézd meg ezt! - szóltam Timnek.Átadtam neki a jegyet, és ő figyelmesen megszemlélte.- Gondolod, hogy McGuffm műkorcsolyázó volt?- kérdezte.-Nem, nem tűnt annak.- Igazad van - bólintott Tim. - Nem hordott fiitteres ruhát.Visszakértem a jegyet.- Lehet, hogy találkája volt valakivel ezen a helyen- mondtam.- Amstel Ispán. - Tim kóstolgatta a szavakat. - Lehet, hogy egy darab címe?-Annak nem túl frappáns - dörmögtem.Ekkor zörgő hangot hallottunk az ajtó felől. Mindketten megdermedtünk. Valaki egy kulcsot próbálgatott a zárban, és volt egy olyan érzésem, hogy nem a szobapincér az.- Gyorsan! - suttogtam, és a fürdőszoba felé mutattam. Mire az ajtó kinyílt, mi már besurrantunk. A belépőjegyet magammal vittem.Két férfi lépett a szobába. A fürdő ajtaját csak behajtottam, így a résen át megleshettem a

jövevényeket. Az egyik férfi körülbelül harmincöt éves, sovány és sápadt volt. Fekete öltönyt viselt, és olyan rövidrevolt nyírva a haja, hogy amikor beszélt, látszott, hogyan mozog a bőr a fején. A másik férfi pontosan ugyanígy nézett ki, bár nem hiszem, hogy ikrek lettek volna. Még a napszemüvegük is egyforma volt. Nem lehetett látni a szemüket.- Oké, Ed - szólt az első férfi. - Ez az a szoba.-Igen, Ted.A második - az Ed - felemelte McGuffin bőröndjét. Kinyitotta, és elkezdte belehajigálni a holmikat: a nyakkendőket, a tollat, mindent, amit McGuffin a szobában hagyott. Ezalatt Ted mobiltelefont vett elő a zakója zsebéből, és fojtott hangon beszélni kezdett valakivel.-Red? Itt Ted. Itt vagyok Eddel. Várjatok meg Neddel. Öt percig maradunk. - Kikapcsolta a telefont. - Gyerünk! Húzzunk bele! - A kiejtésének kissé amerikaias íze volt, mégis az volt a benyomásom, hogy angol.- Kiürítem a fürdőszobát - szólt Ed.Nyomban el is indult az ajtónk felé. Épp csak annyi időm maradt, hogy megragadjam Timet, és berángassam a kádba. Már nyílt az ajtó, amikor elhúztam a zuhanyfüggönyt. Ed a mosdóhoz lépett, és felmarkolta McGuffin fogkeféjét meg borotváját. Ezek-ben a másodpercekben csak egy vékony műanyagfüggöny választott el bennünket tőle. Tim mintha pityergett volna... El töprengtem, vajon mitől borulhatott ki, de aztán észrevettem, hogy az orrára csöpög a zuhany.Ed kiment a fürdőszobából. Erre mi is kikászálódtunk a kádból, és az ajtóhoz léptünk. Tim önvédelmi szándékkal megmarkolta a vécékefét.A két férfi teljesen kipucolta a szobát. McGuffin holmijai a bőröndben voltak, a bőrönd pedig Ted kezében. A legegyszerűbb folytatás az lett volna, ha ennyiben maradunk, a két férfi távozik, és kész. De nem így történt. McGuffin szobájának ajtaját ugyanis Tim nyitotta ki. A kulcsot pedig szépen letette az ágyra. Először én pillantottam meg, aztán - fél másodpercre rá - Ted.-Ed! - szólt.-Ted?- Nézd!Ed az ágyra nézett, és meglátta a kulcsot. A következő pillanatban Ed és Ted egy emberként fordultak a fürdőszoba felé. Ted fegyvert húzott elő a zakója alól, majd elindult. A helyzet nem volt valami rózsás. Ott álltam sarokba szorítva egy fürdőszobában, egyreszkető báttyal és egy vécékefével megtámogatva. Hátsó kijárat nem volt.És akkor hirtelen kinyílt a folyosóra nyíló ajtó. Ted megpördült a tengelye körül. A pisztoly olyan gyorsan tűnt el a kezéből, hogy ha véletlenül nem találja el a tokját, leszúrta volna vele magát. Egy szobalány, hál' Istennek épp ezt a percet választotta a belépésre. Karján egy rakás törölközővel megállt az előtérben, és megütközve nézett a két férfira.- Elnézést kérek - szólt. - A tiszta törölközőket hoztam.Tudtam, hogy most kell cselekednünk. Lekaptam két fürdőlepedőt a tartóról, és Tim kíséretében kisétáltam a fürdőszobából. Rá se néztem Edre és Tedre. Gyorsan olajra kellett lépnünk! Ted eldugta a fegyverét, s ez arra utalt, hogy tanúk jelenlétében nem akar lövöldözni. Mielőtt meggondolhatta volna magát, odaléptem hozzá és Edhez, mintha én is szállodai dolgozó lennék.-Jó napot - szóltam. - Ezek a piszkos törölközők.- Ugy van - erősítette meg Tim. - Nagyon piszkosak.A fürdőlepedőket egy gyors mozdulattal hozzávágtam a két férfihoz, és futásnak eredtünk.Kirohantunk a folyosóra. Tudtam, hogy Ed és Ted a nyomunkban vannak. Előbb a szitkozódásukat hallottam meg, aztán lábuk tompa dobogását a szőnyegpadlón. A folyosó végtelenül hosszúnak tűnt, s én már nem emlékeztem, merre van a lift. Átfutott a fejemen,

hogy megfordulok, és vállalom a harcot, de gyorsan elvetettem az ötletet. Keress embereket, súgta az ösztönöm. Tömegben biztonságban leszel!A szerencse mellém szegődött, mert épp akkor találtam meg a liftet, amikor a fülke a hatodikra ért, és kinyílt az ajtó. Beugrottam, és megnyomtam egy gombot, azt se néztem, melyiket. Azt akartam, hogy elinduljon a lift, mielőtt Ed és Ted megérkeznek, de az ajtó csak nem akart becsukódni. Végül észrevettem, hogy azért nem, mert Tim nagy lihegve nekidőlt. Beljebb rántottam őt, mire az ajtó nyomban . becsukódott. Dallamos zümmögés kíséretében a fülke végre elindult lefelé.Leértünk a földszintre, és amint kinyílt az ajtó, kiiszkoltunk. Átsiettünk az előcsarnokon, majd a forgóajtón át kijutottunk az utcára. A napfény az arcunkba vágott, s a következő pillanatban egy taxi fékezett le közvetlenül mellettünk. Ezt már akkor is furcsállottam egy kicsit.- Hova lesz a fuvar? - kérdezte a sofőr. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és beszálltam.- Camden Townba megyünk - felelte Tim.Kinéztem a hátsó ablakon. Ednek és Tednek nyomát sem láttam, mikor elindultunk. Mégis kellemetlen érzés költözött a gyomromba, és nem azért, mert rázott a taxi. A sofőr befordult balra, azután jobbra. Ez különös volt, mert ha Camden Townba indulok, én előbb jobbra fordultam volna, és csak azután balra.- Rossz felé megyünk - jegyeztem meg. -Mi? - nézett rám Tim.A taxis ekkor megnyomott egy gombot - ettől a kocsi ajtajai hangos kattanással bereteszelődtek-, aztán padlógázt adott, mire Tim meg én belepréselődtünk az ülésbe.A sofőrnek esze ágában sem volt Camden Townba menni. Foglyok voltunk, s nem tudtuk, hova szállítanak minket. Egyvalamit tudtunk csak, de azt biztosan: nem fogunk borravalót adni.

TizenhétA taxi London belvárosába ment; végigrobogott az Oxford Streeten, mígnem elértük Clerkenwell csúnyábbik felét. Ott ráfordultunk a Kelly Streetre, egy olyan útra, amely sehonnan sehova vezet, és a kettő között sem kínál látnivalót. Végül megálltunk a tizenhetes szám előtt. A ház viharvert, négyemeletes, vörös téglaépület volt. Kétszárnyú üvegajtaja közvetlenül egy nagyobb helyiségbe nyílt. Egykor valami üzlet lehetett, de most legfeljebb pormacskákat árulhattak volna benne.-Kifelé!A sofőr szűkszavú ember volt, de nem ez volt a baj, hiszen én beértem volna egy „köszönöm, visz-lát"-tal. Most, hogy alaposabban szemügyre vettem őt, láttam, hogy ugyanazon a futószalagon készült, amin Ed és Ted, s kikövetkeztettem, hogy két ismerősünk őt riasztotta telefonon a hotelből. A fegyvere is olyan volt, mint Tedé, és épp úgy szegezte ránk, ahogy ő.A kocsi ajtaja kinyílt, mi kiszálltunk, és elindultunk az üvegajtó felé. A Kelly Street néptelen volt, máskülönben megpróbáltunk volna kereket oldani. Elgondolkoztam a lehetőségen, de aztán elvetettem.- Emberrablás és gyilkossági kísérlet - mondtam. -Azt hiszi, megússza?- Úgy bizony - helyeselt Tim, és a taxi felé bökött. - Ráadásul tilosban parkol.-Mozgás! - intett a sofőr.Végigkísért minket egy folyosón, majd beterelt egy ajtón. Burkolatlan, csupasz lépcsőházban találtuk magunkat. Elindultunk felfelé, s miközben éreztem a beton hidegét a talpam alatt, azon gondolkodtam, vajon mi vár ránk odafent. Egyszer csak a sofőr odalépett egy rozsdásodó tűzcsaphoz, és határozott mozdulattal kinyitotta. Őrültségnek tűnt, amit csinál, tűznek nyoma sem volt, de aztán megértettem, miről van szó. A fal egy része kinyílott - titkos ajtó volt, és a tűzcsap volt rajta a kilincs.- Nagyon vicces - mondtam. - De mit csinálnak majd, ha ne adj' isten, tűz lesz?Beléptünk a feltáruló nyíláson - és nyüzsgő tömegben találtuk magunkat.Körös-körül minden tele volt emberekkel. Szemközt egy csinos recepciósnő hívásokat

fogadott egy még nála is szemrevalóbb telefonközponton. Karácsony óta nem láttam annyi villogó lámpácskát. Mindkét oldalon Öt-hat iroda nyílt, maga a terem pedig tele volt fülkeszerű munkahelyekkel. Minden irányból telefoncsörgés hallatszott, az alapzajt, valami furcsa zümmögésszerűséget pedig az ott dolgozók hangja szolgáltatta - mind olyan halkan beszéltek, mintha folyamatosan attól félnének, hogy kihallgatják őket.-Tim...!Megböktem a bátyámat, és az egyik ajtó felé mutattam, amelyik időközben kinyílt. Mögötte hiánytalanul felszerelt laboratórium vált láthatóvá, valamint sürgő-forgó fehér köpenyesek egész kis hada. Ahhoz mindenesetre nem kellett mikroszkóp, hogy kileshessük, mivel dolgoznak: ott állt a telefonfülke a sikátorból, és a fehér köpenyesek épp azon voltak, hogy minél apróbb darabokra szedjék szét. Az egyik férfi valamiféle port permetezett az üvegre, közben egy másik leszerelte a telefonkagylót. Többet nem láttam, mert a taxisofőr megbökött a pisztolyával, majd a recepciósnőhöz legközelebb eső ajtóra mutatott.- Befelé - mondta.Bementünk. A helyiség átlagos iroda volt, íróasztallal, számítógéppel és néhány bőrszékkel. A megvilágítás olyan bársonyos volt, akár a padlószőnyeg. Az íróasztal mögött egy élete delén jócskán túljáró, színes bőrű férfi ült. Ősz volt a haja, mellényes öltönyt és hozzá iskolai nyakkendőt viselt. Mozdulatait nem siette el, hunyorgó, szürke szeme viszont annál fürgébben táncolt.- Foglaljanak helyet - szólt. - Egy perc türelmüket kérem.Leütött néhány billentyűt számítógépe klaviatúráján, de nem láthattam, mit ír, mert a monitor háttal volt nekem. Tim fészkelődni kezdett, és a nyakát nyújtogatta, hogy rálásson az íróasztalra. A férfi észrevette, és abbahagyta a gépelést.-Valami problémája van? - érdeklődött.Tim megköszörülte a torkát.- Ön csak két ujjal gépel - szólt.- Valóban. - A férfi elmosolyodott, és megmutatta mindkét kezét. - De megvan az összes ujjam. - Eltolta maga elől a billentyűzetet. - Ezek szerint tudnak Kharónról?-Talán...-Hát persze, hogy tudnak, Mr. Diamond... Ön Tim Diamond, ha nem tévedek. Tim szeme elkerekedett.- Honnan tudja?-Tippeltem. Találtunk egy névjegyet a kabátban, amelyet McGuffin viselt, mikor... kilépett a cégtől. -El kellett mosolyodnom ezen a diszkrét megfogalmazáson. - Felteszem, kabátot cserélt önnel, úgy próbált megszökni Kharón elől. Ez a módszer jellemző McGuffinra. Ön pedig megtalálta a szállodai kulcsot a kabátjában. így van?- Folytassa - dörmögte Tim.- Az adatai megvannak a számítógépemben. - Az öreg a képernyőre pillantott. - Tim Diamont Rt. Magánnyomozó iroda. Camden Town. - Most hozzám fordult. - Te nem szerepelsz a nyilvántartásomban.- Az öccse vagyok - világosítottam fel. -Aha. Az öreg begépelt néhány szót.- Nick Diamond. Betűzzem? -Azt hiszem, boldogulok.- Pontosan mi az, amivel boldogul, Mr... - kezdte Tim.- A nevem Waverly. - Az öreg elmosolyodott. - Én vagyok ennek az intézménynek az igazgatója.-És miféle intézmény ez? Waverly halkabbra fogta a hangját. -Feltételezem, hallott már az MI6-ról. -Már utaztam is rajta - bólintott Tim.- Nem, nem - rázta a fejét Waverly. - Amire ön gondol, az az M6-os birminghami autópálya. Amire én gondolok, az a hírszerzés.Tim arca felderült.

-Aha! Útinform! Közlekedési hírek.- Nem. Katonai hírszerzés - magyarázta türelmesen Waverly.- Kémkedés - tettem hozzá.-McGuffin ügynök volt, és nekem dolgozott -folytatta az öreg. - Egy Kharón néven ismert bérgyilkos után nyomozott. Nem tudom, mennyit mondott el önnek, de Kharón megbízást kapott, hogy öljön meg egy Borisz Kuszenyov nevű orosz diplomatát.-Honnan tud erről? - kérdeztem.A kérdést én magam sem tartottam túlságosan lényegesnek, puszta kíváncsiságból tettem fel. Mindazonáltal érzékeny pontra tapinthattam vele, mert Waverly, a brit titkosszolgálat feje egyszerre olyan ar-cot vágott, mint egy használtautó-kereskedő, aki főként rejtett hibákat árul.-Nem fontos, honnan tudom - felelte, amiből rögtön tudtam, hogy nagyon is fontos. - Csak az számít, hogy Kharón ne ölje meg Kuszenyovot, vagy legalábbis ne hazánk földjén ölje meg.- És ha egy háztetőn öli meg? - tette fel újabb ravasz kérdését Tim.Waverly nagyot nyelt, s ezúttal gondosabban válogatta meg a szavait:-Úgy értem, tennünk kell azért, hogy Kuszenyovot ne öljék meg, amíg Nagy-Britanniában tar­tózkodik. Annak ugyanis igen nagy nemzetközi visszhangja lenne. Épp ezért feltétlenül el kell mondaniuk nekem mindent, amit McGuffintól hallottak.- Nem mondott nekünk semmit - tártam szét a karom.- Nem bizony - erősítette meg Tim. - Telefonálni akart, de nekünk nincs telefonunk. Ezért aztán lement a sikátorba. - Hüvelykujjával a laboratórium irányába bökött. - Még szerencse, hogy önök nem vitték el a fülkét, mielőtt leért.-A gyilkosság miatt hoztuk el a fülkét, Mr. Diamond - mondta végtelen türelmet erőltetve ma-gára Waverly. - McGuffinnak még sikerült felhívnia minket. Megmondta, hol van, de azután lelőtték. így aztán elhoztuk a fülkét, hogy nyomokat keressünk rajta.-És találtak? - érdeklődtem.- Még nem. De biztosan hagyott valamilyen jelet. McGuffin találékony ügynök volt. Szeretett titkolózni, és mindig egyedül dolgozott, de ez esetben biztosra veszem: minden tőle telhetőt megtett, hogy tájékoztasson minket.A beszélgetés elakadt.Timmel egymásra néztünk. Nem zárhattuk ki, hogy Waverly elhallgat előlünk valamit, nekünk viszont mindent el kellett mondanunk neki, amit tudtunk. Elvégre ő az MI6 feje volt. Vagyis a mi oldalunkon állt.- „Dél, délkelet, átkelés amoda" - idéztem. - Ehhez mit szól?- Tessék?- Ezek voltak az utolsó szavai - magyarázta Tim.- „Dél, délkelet, átkelés amoda"? Semmi több? -Waverly beírta a négy szót a komputerbe, majd megnyomott egy billentyűt, és ezzel az adatbázisba küldte a szöveget. A képernyő néhányszor megvillant. Waverly megnyomott még egy gombot.- Semmi - dörmögte. Tim felállt.-Attól tartok, többet nem tehetünk önért... -kezdte.- Kérem, üljön vissza, Mr. Diamond! Körülbelül félperces csönd következett. Waverlytűnődve fürkészett minket. Szürke szeme elárulta, hogy tervei vannak velünk, s hogy agya e percben gyorsabban dolgozik, mint bármely szuperkomputer. Végül felemelte a kezét, és megnyomott egy gombot az asztalon lévő készüléken.- Miss Jones - szólt bele a mikrofonba. - Hozna egy italt a vendégeinknek? - Ezután ismét hozzánk fordult. - Van egy ajánlatom az önök számára. Szeretném, ha nekem dolgoznának. Meg kell találnunk Kharónt, és ehhez szükségünk van a segítségükre.-Álljon meg a menet... - kezdte Tim. Waverly nem törődött vele.- Fogytán az időnk, Mr. Diamond. Borisz Kusze-nyov néhány nap múlva megérkezik

Angliába. Használható nyomunk viszont most már nincsen. Az egyetlen kapcsolatunk Kharónnal... - itt mély lélegzetet vett - ... ön.-Én? - cincogta Tim.dolgozik, talán nyugtalankodni kezd.- Honnan tudná meg? - kérdeztem. -Tőlünk.Nem akartam hinni a fülemnek. Visszajátszottam a fejemben a mondatot, és meg kellett állapítanom, hogy valóban az, ami: a halálos ítéletünk. Mi leszünk a csalétek a Kharónnak állított csapdában. És ha a zsákmány az akció során bekapja és lenyeli a csalit, Waverly feltehetőleg még csak virágot sem küld majd a temetésünkre.Erre a következtetésre a jelek szerint még Timnek is sikerült eljutnia.- Ezt nem teheti velünk! - tiltakozott. - Én nem vagyok titkos ügynök...- Most már az - felelte Waverly.Kinyílt az ajtó, és belépett Miss Jones, kezében tálcával. Alacsony, kövérkés asszony volt, haját kontyba tűzve hordta - de a frizurája volt akkor a legkevésbé fontos számomra. A tálcán két pohár állt, mindkettő tele valamilyen élénkzöld folyadékkal, ami szinte világított. Valami azt súgta, hogy nem zöldalma italt kapunk- Gondoltam, szomjasak - mondta Waverly. -Az voltam, amíg a hölgy be nem jött - motyog­tam.- Igyanak, kérem...Az udvarias megfogalmazás ellenére ez inkább parancs volt, semmint kínálás, és az az érzésem támadt, hogy valami csúnya dolog történik velünk, ha nem nézünk a pohár fenekére. Ugyanakkor meg mertem volna jósolni, hogy mindenképp valami csúnya dolog fog történni velünk. Egyszóval nem volt sok választásunk. Kezembe vettem az egyik poharat.- Fenékig - szólt Tim.- Igen, a hajófenékig - tettem hozzá. Mindketten ittunk a zöld léből.A folyadék édes és mentolos ízű volt - mint a szájvíz. Azt hiszem, már akkor éreztem a hatását, mikor még le se nyeltem.-Egyetlen támpontot adhatok a munkájukhoz -folytatta Waverly, de a hangja már valahonnan a szomszéd szobából szólt. Ő maga zsugorodni kezdett az íróasztalával együtt, mintha egy fordított távcsövön át néztem volna rá. - McGuffm nem teljesen egyedül dolgozott. Kapcsolatot tartott fenn a holland titkosszolgálattal...- Nem tudtam, hogy a hollandoknak van titkosszolgálatuk - jegyeztem meg. A szavak nagy, puha gombócokként gurultak ki a számból.-Ebből is látszik, mennyire titkos - magyarázta Waverly. - Még mi sem ismerjük annak az ügynöknek a nevét, akivel dolgozott. De azt tudjuk, hogy a 86-os a kódszáma. Meg tudják jegyezni?- 68-as - mondta Tim.- 89-És - javítottam ki.- 86-os - javított ki Waverly.Forogni kezdett körülöttem a szoba. Végre megtudtam, milyen érzés lehet hanglemeznek lenni. Csakhogy zene helyett Waverly egymásba olvadó, visszhangos szavait hallottam.-Egyedül van, Diamond - mondta. - Egyedül... egyedül.- Hol van Nick? - kérdezte Tim. -A földön - feleltem.A következő pillanatban a szőnyeg sebesen elindult az arcom felé, és jóslatom beteljesedett.

Madarak- Waverly titkolt valamit - mondtam.Timmel újra a Camden Town-i irodában ültünk -ott tértünk ugyanis magunkhoz. Nem tudom, mit itattak velünk a kémközpontban, de valami erős anyag volt, az biztos. Még mindig fájt tőle a fejem, a nyelvem pedig olyan állapotban volt, mintha valaki edényeket csiszatolt volna vele.

- Mit titkolt? - kérdezte Tim, aki semmivel sem volt jobb színben, mint én. Délután négy óra volt, vagyis körülbelül hat óra esett ki az életünkből.-Nem tudom pontosan, de úgy sejtem, Borisz Kuszenyowal kapcsolatos a dolog. Honnan tudja Mr. Waverly, hogy Kharón meg akarja ölni az oroszt? És miért olyan fontos neki, hogy a merényletre ne Nagy-Britanniában kerüljön sor?- Talán mert az káros lenne az idegenforgalomra. Tim teát töltött magának.- Munkát ajánlott nekem! - lelkendezett. - Kém lehetek! Az MI6 színeiben!Megráztam a fejem. Sajnáltam, hogy el kell keserítenem bátyámat, de meg kellett tudnia a szomorú igazságot.- Nem kém vagy, Tim - világosítottam fel -, hanem céltábla.Tim felállt.-Ezt meg hogy érted?- Ha Kharón megtudja, hogy az MI6-nak dolgozol, beléd ereszt néhány golyót. Vagy egy kést. Vagy egy szigonyt. És Mr. Waverly pont ezt akarja.- Miért? Nem vagyok szimpatikus neki?- Ha Kharón elkezd vadászni rád, egyrészt nem lesz ideje Kuszenyowal foglalkozni, másrészt Waver-lynek alkalma lesz elkapni őt.- Úgy érted, csalinak használ engem?- Igen.- Csak a holttestemen keresztül!- Nem probléma...Tim visszaült az íróasztala mögé. Aztán felállt. Majd megint leült. Már kezdett belefáradni a nyakam, ahogy néztem, de végül megfordult, és láttam, hogy életétben először igazi dührohama van.- Hogy merészel ilyet tenni velem!? - fakadt ki. -Majd én megmutatom neki!- Mit mutatsz meg neki?- Elrabolt, elkábított, most pedig meg akar öletni! Mit gondolsz, mit csinálok ezek után? Megyek a rendőrségre!- Snape-hez? - Elvigyorodtam. - Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?Tim azonban nem hagyta magát eltéríteni a szándékától, így aztán - ugyanazon a napon, amikor kiengedtek a zárkából, ahol a rendőrség félrevezetéséért ültünk - ismét bekopogtattunk volt fogvatartó-inkhoz. Az ügyeletes nem örült kimondottan nekünk. Kiharapott egy kisebb darabot az asztalából, és egy másik rendőrt kellett meneszteni Snape főfelügyelőért.Snape hamarosan meg is érkezett, nyomában az elmaradhatatlan Boyle-lal.- Nem hiszem el! - hörögte köszönés helyett. -De főnök... még nem is mondtam semmit! -hüledezett Tim.Bátyám beszámolt a hotelszobáról, a két MI6-os ügynökről, a taxizásról, a Kelly Streetről, a tizenhetes számú épületről, Mr. Waverlyről... mindenről. Snape végighallgatta, nem szólt közbe, de az volt az érzésem, egy szót se hisz el az egészből. Talán azért támadt ez abenyomásom, mert unottan dobolt az asztalon, kibámult az ablakon, és néha szipogva, némán elkuncogta magát. Boyle mindvégig a falat támasztotta, és sötéten vigyorgott.- Ennyi? - kérdezte Snape, mikor Tim végzett a beszámolóval. - És azt várja, hogy ezt elhiggyem?- De hát ez az igazság! - erősködött Tim. Segélykérően nézett rám. - Mondd meg neki!-Ez az igazság - bólintottam. Mit mondhattam volna? Snape elgondolkodott.- Na jó - dörmögte végül. - Nézzük meg azt a tizenhetest. De figyelmeztetem, Diamond...A főfelügyelő elvitt minket a Kelly Streetre, és leparkolt a sarkon. Az utolsó ötven méteren gyalogoltunk - Snape vezetési stílusa mellett ez volt utunk leggyorsabban megtett szakasza. Tizenegy, tizenhárom, tizenöt... magamban felolvastam a házszámokat, ahogy elhaladtunk mellettünk. Minden úgy volt, ahogy emlékeztem rá. Aztán elértük a tizenhetes számot.

A kémközpont eltűnt.Pontosabban az épület maga megvolt, de nem úgy festett, mint mikor nem sokkal korábban ott jártunk.Megdöbbentő volt a változás. Koszos kirakat, pormacskák és betonpadló helyett egy csinos üzletet találtunk, ami úgy festett, mintha évek óta működne. A bejárat fölött fatábla hirdette: Bodega madárszaküzlet. A boltban a madaraknak nem a konyhakész változatát árulták, amint azt a fülsiketítő csiripelés elárulta. A pintytől a kanáriig mindenféle tollas szerzet képviseltette magát a kínálatban.-Jó napot! - rikkantotta valaki, feltehetőleg egy papagáj.A látvány Timet is szíven ütötte.- Hékás! - visított fel sajátos fejhangon. Talán a papagájt próbálta utánozni. - Itt nem voltak madarak!- Akkor most hogy kerültek ide? - kérdezte Snape. - Talán berepültek?- Nem tudom!Bementünk a boltba. Tekintetemmel a lépcsőházba vezető ajtót kerestem. Az legalább megvolt, csak épp kanárik mentén vezetett hozzá az út. Egyébként is minden tele volt madarakkal. Csipogtak, röpdöstek, hintáztak, gubbasztottak, csipegettek, tollászkodtak, ki-ki kedve szerint. A hátsó falat madárele-séggel, madárjátékokkal, madárfürdetőkkel és egyéb madárszükségleti cikkekkel megrakott, jó pár éves-nek látszó polcok borították. Minden, amit magunk körül láttunk, úgy nézett ki, mintha évek óta ott lenne.- Rossz helyen járunk - rázta a fejét Tim. -Ez a tizenhetes szám - morogta Snape.- Segíthetek? - A hang gazdája egy idős hölgy volt. Rózsaszínű kardigánt, fehér blúzt és gyöngysort viselt; apró, fekete szeme és hegyes orra volt. Ha még néhány tollal is megáldotta volna a jóisten, saját magát is eladhatta volna díszmadár gyanánt. Egy pult mögül csoszogott elő, vállán egy nagy, kék papagájjal.- Ön az üzlet vezetője? - kérdezte Snape.- Igen - felelte magas, vékony hangon a hölgy. -Mrs. Bodega vagyok.-Mióta működik ez az üzlet?Mrs. Bodega az ujjain kezdett el számolni.- Hát, lássuk csak - trillázta. - Két évvel a férjem halála előtt nyitottam, ő pedig, szegény, nyolc éve ment el. Halálra csipkedték a madarak. Imádták őt a kis drágák, csak hát nem tudtak mértéket tartani. Szóval... nyolc év meg két év. Az összesen tíz év.Mrs. Bodega megcsiklandozta az egyik papagájt. A madár élvezkedve kihúzta magát, és gazdájához dörgölőzött.- Ő Hercule - magyarázta az öregasszony. - A férjem kedvence volt.Boyle-nak tetszett a név.- Hercule - gügyögte, és a madár felé bökött. Az sértődötten károgott, és belecsípett az ujjába.- Egy bizonyos fajta madarat keresnek? - érdeklődött Mrs. Bodega.Snape Timhez fordult. -Nos?- Hazudik! - fakadt ki a bátyám. - Ez a bolt nemrég még nem volt itt! - Megbökött engem. - Mondd meg te is!Nem sok értelmét láttam az erősködésnek, de azért elmotyogtam, amit kellett.- így van. Az egész bolt csak álca. Ő pedig... -Mrs. Bodegára mutattam. - Ő színésznő vagy valami ilyesmi.- Dehogy vagyok én színésznő! Kik maguk? Mit akarnak tőlem?Boyle kihúzta bedagadt ujját a szájából, és odalépett Snape-hez.- Öt percre hagyjon egyedül velük, uram - könyörgött. - Csak öt percre.Snape fáradtan sóhajtott.-Nem, Boyle.

-Akkor a papagájjal.-Nem.Tim még mindig nem tért magához döbbenetéből. Mrs. Bodega arca értetlenséget és enyhe felháborodást tükrözött.- Na jó - legyintett Snape.- Halljuk: hova vitték magukat azok az ügynökök?- Felkísértek az emeletre - felelte Tim, és mutatta az irányt. - Az ajtó mögött egy lépcsőház van.- Ugyan már! - motyogta Mrs. Bodega.- Megmutatom!Tim odacsörtetett az ajtóhoz, és kinyitotta. Neki még két lépést kellett tennie, mire észrevette, amit én rögtön láttam: a lépcsőház sem volt már meg. Takarítószer-tároló kamra volt a helyén. Tim kis híján hasra esett egy felmosóvödörben. Egy polcban kapaszkodott meg, ami viszont feldőlt, és több évre elegendő mennyiségű ma-dáreleség Ömlött le róla. Timet a szó szoros értelmében térdre kényszerítette az aranysárga-fehér zuhatag.A vége az volt, hogy a kamra közepén csinos domb magasodott, csak két láb látszott alatta. Aztán a domb megmozdult, kinyílott, és kibukkant belőle Tim feje. Köhögött, s magok potyogtak ki a füléből.Snape nem bírta tovább cérnával.- Szóval egy raktárba vitték be magát? - recsegte. -Most meg seprűnek álcázzák magukat a kémek?-Főfelügyelő úr! Értse meg...De már hiába volt minden szó. Snape grabancon ragadta Timet, én pedig fájdalmas nyikkanással konstatáltam, hogy nyakam Boyle markának harapófogójába került. Azután a talpam felemelkedett a padlóról. Körülöttem füttyögtek, rikácsoltak a madarak. Olyan volt, mintha kinevetnének. Talán sejtették, hogy nem csak ők fogják kalickában tölteni az éjszakát.

Fő a biztonságSnape ezúttal két napra csukott le minket.Miután szabadlábra kerültünk, egyenesen visszamentünk az irodába. Tim meglehetősen hallgatag volt. A buszon például egy szót sem szólt, még annak kapcsán se, hogy elfoglaltam az ablak melletti helyet. Akkor is csak motyogott valamit, amikor megérkezvén egy borítékot pillantott meg a lábtörlőn. Pedig elég ritkán kapott levelet, eltekintve persze a gáz- és villanyszámláktól, de azok nem voltak túl olvasmányosak. Anya és apa hébe-hóba küldtek nekünk egy-egy lapot: Meleg van idelenn, hideg van odafenn, jók legyetek mindketten... efféle szövegekkel. De többnyire csak annyi olvasnivaló volt a lábtörlőnkön, hogy: „Használj engem!"Ez a levél szép fehér borítékban érkezett, és londoni postabélyeg díszelgett rajta. Tim az irodában nyitotta ki, miközben én teát töltöttem magunknak. Kiszabadulásunk alkalmából új teafüvet avattam. A le-vél rövid volt, Tim mégis hosszasan böngészte. Talán jó hírt közöltek benne.- Na, mondd már! - unszoltam végül.- Munka. - Tim, bebörtönzésünk óta először, elmosolyodott, majd átadta nekem a levelet. A Cana-dian Banktól érkezett, és egy Louise Meyer nevű nő írta alá. Felvételi beszélgetésre hívták benne Timet a biztonsági főnöki állás kapcsán.-Mi ez...? - kezdtem.-Nem emlékszel? Ez az, amiről meséltem. Néhány hónapja jelentkeztem egy álláshirdetésre. - Tim elvette tőlem a levelet. - Szükségük van egy új biztonsági főnökre.- De hisz' te nem értesz a biztonsági dolgokhoz.- Hogyne értenék! - méltatlankodott Tim. - Ide, az irodába is felszereltem egy riasztót.- De ellopták - emlékeztettem. Tim nem felelt.-Úgy látom, megfeledkezel valamiről - folytattam. - Mi lesz Kharónnal? És az MI6-tal? -Mi

lenne velük?- Ezt nem intézheted el egy vállrándítással! Hallottad, mit mondott McGuffm! Még mindig nem tudod, mit jelent az, hogy „dél, délkelet"...Tim szipogott egyet.- Valószínűleg semmit. Különben sincs semmi közöm hozzá. Az én területem a bankszektor.Nem vitatkoztam vele tovább.- Mikorra hívtak be? - kérdeztem. Tim újra átfutotta a levelet.- Ez a Meyer nevű nő ma délután kettőkor akar találkozni velem - felelte, majd egy másodperccel később felugrott a székből. - Ma délután! Az ma van!Pontosan fél egy volt. A következő húsz perc azzal telt, hogy Tim kapkodva igyekezett kicsípni magát. Zakót, nyakkendőt és inget vett, én pedig közben kipucoltam a cipőjét. Ez utóbbi nem sikerült valami fényesen, mivel cipőkrém híján bútorfényezőt kellett használnom hozzá. Végül Tim előásott az egyik szekrényből egy kengurubőr diplomatatáskát, ami egykor édesanyánktól érkezett karácsonyi ajándék gyanánt. Tim akkoriban továbbpasszolta nekem, én pedig levittem az ócskáshoz. Nem vették be. Egyszóval a táska mindeddig a kutyának se kellett, Tim most mégis elővette, mert úgy vélte, tiszteletreméltó külsőt kölcsönöz majd neki. Mikor az óra egyet ütött, készen állt az indulásra.-Veled megyek - ajánlottam fel.-Jó - bólintott Tim. - Majd megvársz az utcán. Felszálltunk egy belvárosi buszra, s Tim ezúttal már jobb hangulatban utazott. Egész úton orra alatt motyogva gyakorolta tervezett válaszait, és időnként lelkesen bólogatott. Utastársaink bizonyára bolondnak nézték, sőt bennem is felmerült ez a gyanú. Az mindenesetre világos volt, hogy Tim tökéletesen elfelejtette Kharónt és McGuffint. Ezzel pedig nagy hibát követett el.Akkor történt a dolog, mikor a Pali Mail megállóba értünk. Rajtunk kívül mintegy húsz ember utazott a busz emeletén. Egyikük lejött utánunk a lépcsőn, és amikor leszálltunk, megütögette Tim vállát. - Elnézést, uram - szólt. - Ezt odafent hagyta. Azzal átadta Timnek a kengurubőr diplomatatáskát. Ennyi történt. A illető sötét arcú és szakállas volt. Csak egy pillanatig láttam, mert a busz rögtön továbbindult, és mi magunkra maradtunk a megállóban. Az egészben nem volt semmi különös, engem mégis nyugtalanság fogott el, magam sem tudtam, miért. -Tim...Bátyám azonban már vidáman masírozott a Cana-dian Bank bejárata felé. Az épületet könnyű volt fel-ismerni a tetején lengedező kanadai zászlóról és az ajtót díszítő bronz jávorszarvasról. Egyszintes, kocka alakú ház volt; inkább hasonlított drága ékszerbolthoz, semmint belvárosi bankhoz. Minden tekintetben csöndes és diszkrét benyomást keltett. Valószínűleg még a riasztószirénákon is hangtompító volt, nehogy véletlenül zavarja a szomszédokat. Tim már az ajtóban járt, amikor utolértem.- Beszélnünk kellene - mondtam.- Tudom, mit kell mondanom. Te csak várj idekint.Azzal bement. Ránéztem a bejárat fölötti órára. Vagyis ránéztem volna, ha lett volna. Ez annál különösebb volt, mivel ketyegést hallottam, mikor Tim mellett álltam. Megint eszembe jutott a diplomatatáska. Egyszerre libabőrös lettem, és kiszáradt a szám. Két lehetőség merült fel bennem: vagy Tim életveszélyben van, vagy az influenza készül kitörni rajtam.Nem az utóbbi volt a jó tipp. Makkegészséges voltam, és nagyon gyorsan kellett cselekednem. Csak egy futó pillantást vethettem a szakállas férfira, de már tudtam, miért vette magához a diplomatatáskát, és mit rakott bele.Azt is tudtam, hogy ha számolni kezdtem volna az ujjait, nem jutottam volna el a tízig.Timet elnyelte a bank épülete. Futásnak eredtem, és berohantam utána a fehér márvánnyal borított előcsarnokba. A kinti hőség után odabent kimondottan hideg volt. A márványlapok jégtábláknak tűntek, s még a cserepes virágok is mintha dideregtek volna a légkondicionálók fagyos szelében. Tekintetem végigfutott a pultokon, a bőrbútorokon, a csilingelő kris­

tálycsillárokon. Meg is pillantottam Timet, de már csak akkor, amikor éppen belépett a csarnok túlsó végében bal oldalt nyíló ajtón. Az lehetett Mrs. Meyers irodája.Összeszorítottam a fogamat, és bátyám nyomába eredtem. Valahogy ki kell hoznom onnan! Lehet, hogy máris túl késő! Azonban még két lépést se tettem, amikor valaki megfogta a vállamat, és maga felé fordított. A világ talán letermetesebb biztonsági őre állt előttem.-Mit akarsz te itt? - kérdezte barátságtalanul.- Számlát akarok nyitni - feleltem, jobb ötletem nem lévén.Az őr gúnyosan mosolygott.- Nem árulunk malacperselyt.- Pedig egy-két disznót látok itt.Öt másodperccel később ismét az utcán álltam, és úgy éreztem, mintha mángorlóval kezelték volna a nyakamat. Eltűnődtem, vajon a kanadai őrt favágóból képezték-e át jelenlegi munkájára. Ha igen, valószínűleg a puszta vigyorával döntögette a fákat.Lehet, hogy a napsütés miatt, mindenesetre verejtékezni kezdett a nyakam, mikor elindultam a bank mellett hátrafelé. Az épület egy sarkon állt; oldalfalát csupán rövid, rá merőlegesen sorakozó virágágyások választották el a járdától. Lábujjhegyen lépkedtem a dáliák között, és sorban belestem az ablakokon. Szerencsére meglehetősen alacsonyan helyezkedtek el, és a nagy melegben némelyik félig nyitva is volt. A helyiségekből beszélgetésfoszlányok meg pénz- és telefoncsörgés szűrődött ki. A hatodik ablaknál aztán meghallottam Tim hangját. A felvételi beszélgetés már el is kezdődött.- Mondja, Mr. Diamond - szólt Louise Meyer. -Van önnek tapasztalata biztonsági téren?- Ott éppen nincs, Lucy - felelte Tim. - Megengedi, hogy Lucynek szólítsam?- Inkább maradnék a kevésbé közvetlen formánál.- Rendben, Lucy, nyugodtan szólítson továbbra is Mr. Diamondnak.Talpam alatt újabb dália lelte halálát, amikor az ablak alá léptem. Belekapaszkodtam a párkányba, felhúztam magam, és benéztem.Tim az ablak felé fordulva ült, Louise Meyer pedig szemben vele, az íróasztalánál. Az igazgatónő szigorú, gyakorlatias üzletasszony benyomását keltette. Sötétkék kosztümje olyan éles szabású volt, hogy füvet lehetett volna nyírni az ujjával.- Bár nincs sok tapasztalatom biztonsági téren -folytatta Tim -, biztonsággal állíthatom, hogy tapasztalt vagyok.Körülnéztem az irodában. Tágas helyiség volt, benne egy nagy íróasztal, néhány szék, bárszekrény, egy nagy kartotékszekrény és a falon Kanada térképe. Az alkóvszerű kis előtérben egy régimódi, öntöttvas páncélszekrény állt. Tim diplomatatáskája annak a tetején feküdt.- Ezek szerint soha nem dolgozott még bankban -állapította meg Louise Meyer.- Lehet így fogalmazni - felelte Tim.- Dolgozott vagy sem? -Nem.Integetni kezdtem Timnek. Bátyám az ablak felé bámult, de annyira el volt foglalva saját magával, hogy nem vett észre. Be is kopogtathattam volna, de nem tűnt jó ötletnek felhívni magamra Meyer figyelmét. Nem akartam mást, csak az épületen kívül tudni Timet, és vele együtt az aktatáskát.-Beszéljünk inkább a kegyed bankjáról, Loo -folytatta Tim. - Őszintén szólva nagyobb biztonságban lenne a pénzem egy papírzacskóban a strandon, mint itt.Mrs. Meyer hátrahőkölt a döbbenettől.-Valóban ez a véleménye?- Több lyuk van a biztonsági rendszerükön, mint egy szúnyoghálón. Egy rabló kábé tizenöt másodperc alatt ki tudná rámolni az intézményüket.- Gondolja?- Nem gondolom, tudom. - Tim kényelmesen hátradőlt a székben. Szemlátomást élvezte a dol­

got.Most már vadul integettem, ugráltam és füttyögtem is. Tim ügyet se vetett rám.- Ellenőrizte például, hogy az vagyok-e, akinek kiadom magam, Lulu? - tette fel a kérdést. - Én magam is lehetnék bankrabló.-Hát... - Láttam, hogy Mrs. Meyer keze elindul az íróasztal lapja alá szerelt riasztógomb felé. -Lehetne nálam fegyver.- Egy pillanat, Mr. Diamond. - Mrs. Meyer kezdett ideges lenni, s ezt Timen kívül bárki észrevette volna.- Lehetne egy bűntársam, aki odakint vár...- Igen? - Louise Meyer hátrafordult, és meglátott engem. Ott álltam megdermedve, magasba emelt kézzel, mintha éppen az ablakot készültem volna betörni. Nyitottam a szám, hogy magyarázkodni kezdjek, de Tim folytatta eszmefuttatását.-És behozhattam volna egy bombát is.Mondanom se kell, hogy ebben a pillanatban robbant fel a bomba.Először fel se fogtam, mi történt. Vörös villanást láttam, és az ablak mintha kidudorodott volna, mint egy átlátszó gumilabda. Valószínűleg eleve bizonytalanul álltam, ugyanis egy szempillantás alatt a virágok között találtam magam. Ez szerencsésnek bizonyult, mivel a tűzforró levegőből és üvegszilánkokból álló gyilkos áradat így is csak egy hajszállal kerülte el az arcomat - fölöttem a fél iroda kirobbant az utcára.Valahogy sikerült talpra vergődnöm, és nagyon örültem, hogy van még min állnom. Sebtében meg-vizsgáltam magam. Az ingemet apró vérfoltok tarkították, de különben egyben voltam. Eleredt az eső, s én csodálkozva felnéztem. Az eső papírból volt. További másodpercekbe tellett, mire rájöttem, mi történik. Bankjegyek hullottak a fejemre, az igazgatónő személyes széfjének tartalma: kanadai dollárok és angol fontok. Miközben a bejárat felé botorkáltam, el­kaptam pár bankót, és zsebre gyűrtem. Volt egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz rájuk.A bank előcsarnoka sokkal izgalmasabb látványt nyújtott, mint pár perccel korábban. Az alkalmazottak egy elmegyógyintézet életfogytiglani lakóira emlékeztettek, a riasztók vijjogtak, és vágni lehetett a füstöt. A favágó múltú biztonsági őrnek nyoma se volt, de nem is hiányoltam különösebben. Aztán megpillantottam Timet.A bátyám úgy botorkált be a csarnokba, mintha erős kábítószeres befolyás alatt állna, s ez bizonyos szempontból így is volt. Ruháiból csak rongyok maradtak, arca koromfekete volt, ő maga pedig félig süket és teljesen néma. De hozzám hasonlóan ő is egy darabban volt.Egyszerre feltűnt előtte az általam ismert biztonsági őr, s ugyanabban a pillanatban Louise Meyer ismegjelent irodája kapuvá tágult ajtajában. Kétrészes kosztümje négyrészessé vált, sminkje lerobbant az arcáról, s egészében úgy festett, mintha órákig a porban hempergett volna. Amikor a biztonsági őr már csak milliméterekre volt Timtől, felkiáltott:- Ne menjen a közelébe! Fegyver van nála!- Nincs nálam fegyver - motyogta Tim. Egyszerre rájöttem, hogy csak egy módon mászhatunk ki ebből a csávából.- De igen, van! - kiáltottam oda a bátyámnak.- Van? - Tim rám nézett. Viszonylag gyorsan felfogta tervem lényegét. - Van bizony! - harsogta. -Fegyver van nálam!A trükk bejött. A banki alkalmazottak újfent visítozni kezdtek, s a biztonsági őr meghátrált. Egy pillanatig szabad volt előttünk az út, de már hallottam a közeledő rendőrautók szirénázását. Ideje volt olajra lépnünk.- Tim! - kiáltottam. - Menjünk innen, de gyorsan!Mentünk is. Senki nem próbált feltartóztatni hiszen a jelenlévők szemében veszélyes bűnözők voltunk. Fogalmam se volt, hova megyünk, mihez kezdünk. Egyelőre csak az érdekelt,

hogy minélmesszebb legyünk a banktól. Amikor azonban kiléptünk az ajtón, Tim megtorpant, és visszafordult.- Várj egy percet, Nick - szólt. - Nem derült ki, hogy megkapom-e az állást.A sarkon befordult egy rendőrautó. Megragadtam Timet, és futásnak eredtünk.

LáncreakcióEgy órával azután, hogy bankot robbantottunk, Tim már országos körözés alatt állt. Benne volt az újságokban, bemutatta őt a tévé. Olyan gyorsan kijött a fantomképe, mintha a rendőrség már előre elkészítette volna, szükség esetére. Ismét közellenség lettünk - pedig csak kétszáz dollárt és néhány utazási csekket sikerült zsákmányolnunk a bankból. A dollárt beváltottam, és vettem Timnek egy új inget. A maradékból futnia kellett egy hotelszobára.Az irodába nem mehettünk vissza. Nyilvánvaló volt, hogy ott fognak először keresni. Egy olcsó szállodára volt szükségünk; olyan helyre, ahol a vendégnek csak a zsebében turkálnak, a múltjában nem.Paddington rosszabbik felében végül rá is bukkantunk a megfelelő hotelre. Igazából nem is hotel volt, inkább panzió: keskeny, koszlott ház, amin még név sem volt, csak egy „szoba kiadó" tábla az egyik ablakban. Az épület egy zsákutca közepén állt, úgyhogysok autó nem haladt el előtte. Hátulról se lehetett megközelíteni, mivel a Paddington pályaudvar vasúti sínei a kerten haladtak át.- Mit szólsz hozzá? - kérdezte Tim. -Tökéletes - feleltem, és becsöngettem.Egy sovány öregasszony nyitott ajtót. Elnyűtt, hosszú ruhát viselt, rajta szürke kardigánt - bizonyára maga kötötte, de a felénél szemlátomást elfelejtette a mintát -, lábán pedig egy pár, rózsaszín pompo-nos papucsszörnyeteg vicsorgott.- Tessék.-Van szobájuk? - érdeklődött Tim.-Hogyne! Fáradjanak be! Rengeteg szobánk van!Végigmentünk egy nyomasztó, sötét előszobán, ami egy hasonlójellegű társalgóba vezetett. A berendezést hat, göröngyösre kiült szék és egy csészealjkarikás kávézóasztal alkotta. Az asztalnál két öregember sakkozott. Egy harmadik férfi egy karosszékben ült, háttal nekünk.- Mrs. Jackson vagyok - mutatkozott be az öregasszony. Úgy beszélt, mint valami hercegnő, ajkai között megpörgetve a szavakat. - Bemutatnám a vendégeimet. - A karosszékben ülő kövér, szőke férfira mutatott. - Mr. Blondini színházi ember! -jelentettenagy büszkén. A férfi ránk vigyorgott, és megpróbált felállni. Nem sikerült neki, mivel kényszerzubbony volt rajta, és néhány tucat lánc tekeredtett a karja, a lába és a törzse köré. - Mr. Blondini szabaduló-művész - magyarázta Mrs. Jackson.-Éppen gyakorolok! - tette hozzá Mr. Blondini heves vállrángatás közepette.Mrs. Jackson most a sakkozókhoz lépett. Az egyik férfi alacsony volt, szinte kopasz, és monoklit viselt. - Ez az úr Mr. Webber - mutatta be az öregasszony. -Mr. Webber német, de máskülönben tökéletes úriember.- Sakk! - reccsent ellenfelére Mr. Webber, s olyan erővel lökte odébb futóját, hogy az is megreccsent.-A másik úr Mr. Ferguson.A kettes számú sakkozó félénk embernek tűnt, emellett magas volt, sovány és göndör hajú. Mrs. Jackson félrevonta Timet.- Kérem, ne beszéljen előtte se tornyokról, se szakadékokról - súgta. - Mr. Ferguson ugyanis súlyos tériszonyban szenved.Tim megértően bólintott, majd a sakkozókhoz fordult: -Mélységes tiszteletem, uraim.Mr. Feguson megdermedt, és lefordult a székről. Mrs. Jackson összevonta a szemöldökét.- Van egy első emeleti szobám - mondta. - Hány napig szándékoznak maradni?- A hét végéig - hazudtam találomra.

- Harminc font egy éjszaka. Naponta előre fizetendő.Bólintottam, és Tim kiguberált három tízfontost. Mrs. Jackson sóváran kapott a pénz után.- A tizenkettes a maguké, az első emeleten, a folyosó végén - mondta, majd ismét Timre nézett, és a homlokát ráncolta. - Nem találkoztunk mi már valahol? Olyan ismerős az arca. Mit is mondott, hogy hívják?-Hát... hát... - Tim tanácstalanul nézett rám. Tekintetem a Mrs. Jackson kezében nyugvó tízfontosokra tévedt.- Bankov a nevünk - böktem ki. - Mi vagyunk a Bankov fivérek.-Értem...-Jó éjt, Mrs. Jackson.Karon fogtam Timet, és a lépcsőhöz vonszoltam. Az emeletre érve még egyszer hátranéztem. Az öregasszony nem mozdult a helyéről, s még mindig bennünketnézett. Szeme furcsán csillogott a félhomályban. Biccentettem neki, mire sarkon fordult, és elsietett.- Tudja, kik vagyunk!- Nem, Tim. Lehet, hogy látott téged a tévében, de nem hiszem, hogy felismert...Néhány perce már a tizenkettesben ültünk. A szoba semmivel sem volt bizalomgerjesztőbb, mint a hotel többi része. Volt benne egy ősrégi ágy, egy kanapé meg egy fakó szőnyeg. Tim az ágyon feküdt, én mellette ültem, és töprengtem. Sokáig nem maradhattunk a panzióban. Napi harminc fontért semmiképp. Tovább kellett állnunk, de fogalmam sem volt, hova mehetnénk.Úgy tűnt, csak egy út maradt nyitva számunkra. Timet körözték bankrablásért. Tudtam, hogy Snape a telefonfülkés és a madárboltos fiaskóink után meg sem hallgatná a bombás sztorinkat, nemhogy hitelt adna a szavainknak. Nem, Mr. Waver-lynek sikerült elérnie, amit akart. Segítenünk kell neki Kharón felkutatásában. Ez volt az egyetlen esélyünk.De hol kezdjük? Ott, az ágyon ülve végiggondoltam, mit mesélt nekünk Waverly. Hogy az egyik ügy-nöke, Jaké McGuffm nyomon követte Kharónt, de nem dolgozott egyedül. Említett egy holland titkos ügynököt. Egy embert, akinek nem volt neve, csak száma. Hetvenhatos? Vagy nyolcvanhatos?Nyolcvanhat! A szám valahogy ismerősnek tűnt. Biztos voltam benne, hogy láttam vagy hallottam valahol az utóbb időben. És a göröngyös matracon ülve egyszer csak be is ugrott, hogy hol.- Tim! - kiáltottam fel. Felálltam, és elővettem a zsebemből a jegyet, azt a korcsolyapálya-belépőt, amit McGuffm hotelszobájában találtunk. És tényleg! A jegy bal felső sarkára egy szám volt nyomtatva.A nyolcvanhatos. Megmutattam Timnek,- Hát nem érted? Szerintem ez egy amszterdami műjégpályára szóló belépőjegy. McGuffm és a holland ügynök biztosan ott találkoztak. - Rámutattam a jegy felső szélén álló két szóra. - Amstel Ijsbaan. Ez hollandul hangzik, nem?- Nekem kínai - felelte Tim.-Amstel... - Ez egyszer azt kívántam, bár odafigyeltem volna a földrajzórákon. - Azt hiszem, az egy folyó. Méghozzá Amszterdamban. - Kezdett összeállni a kép. - El kell mennünk oda.- Amszterdamba?-Megkeressük a jégpályát. Megkeressük nyolcvanhatost. Ő pedig majd segít megkeresni Kharónt.-És aztán?-Nem tudom. Most még sötétben tapogatózunk. ..Ekkor elaludt a villany.A szobában egyszerre vaksötét lett. Ugyanabban a pillanatban kattanást hallottam, és hűvös légáramlat csapott az arcomba - kinyílt az ajtó. Amikor felocsúdtam meglepetésemből,

felálltam, de valaki visszalökött az ágyra. Tim felkiáltott mellettem. Ezután megragadták a kezemet, és hideg fémkarika zárult a csuklómra. Újabb kattanás hallatszott, ezúttal közelebbről és tisztábban. Mozgatni próbáltam a karom, de nem tudtam.Ekkor újra kigyulladt a villany, és nem más nézett a szemembe, mint Mrs. Jackson és két lakója - Mr. Webber és Mr. Ferguson. Nem ez volt azonban a legrosszabb. Tim mellettem feküdt, és csak most láttam, hogy összebilincseltek bennünket. Mindennek a tetejébe pedig Mrs. Jackson pisztolyt tartott a kezében.Néhány másodperccel később Mr. Blondini is belépett a szobába. Nyilván ő kezelte az elektromos biztosítékot.- Elkapták őket? - kérdezte.- El bizony! - Mrs. Jackson összeráncolta a szemöldökét. - Ki hitte volna? Egy közveszélyes bűnöző alszik a szállómban!-Ez nem igaz! - tiltakoztam.- Nem - erősítette meg Tim. - Még nem aludtam!- A bátyám nem közveszélyes bűnöző - magyaráztam. - Nem csinált semmit!-Akkor hogy kerül ide a képe? - kérdezte Mr. Ferguson, és előhúzta az Evening Standard aznapi számát, amelynek címoldaláról Tim arca bámult rám. Szóval innen ismertek fel minket!-Azt mondom, hívjuk a rendőrséget. - Mrs. Jackson még mindig ránk szegezte a pisztolyt. - Meg kellene tudni a számukat.-Megmondani a számot! Egy-kettő! - mordult rám Mr. Webber.-Nem, semmiképp sem egy-kettő a rendőrség száma - rázta a fejét Mrs. Jackson.- Már telefonáltam nekik - jelentette Mr. Blondini. - Úton vannak.- Helyes!Körülnéztem, kiutat keresve szorult helyzetünkből. Addig nyilván nem tehettem semmit, amíg Mrs. Jackson stukkert szegezett ránk. Stukker... Életemben jó néhányszor kellett már fegyvercsőbe néznem. A Hájas, Johnny Powers, Nagy Ed - mind megcéloztak egyszer-kétszer. És most, ahogy Mrs. Jacksont néztem, észrevettem, hogy valami nem stimmel vele. Nem is vele, csak azzal, ahogy a fegyvert tartja. Vagy talán magával a fegyverrel...Aztán egyszerre rádöbbentem, mi zavar.- Van egy cigarettája, Mrs. Jackson? - kérdeztem.- Neked még nem lenne szabad dohányoznod -felelte feddőn az öregasszony.-Akkor miért akar tüzet adni nekem?A fegyverre mutattam. Mivel össze voltam bilincselve Timmel, kénytelen volt ő is ugyanezt tenni.-Mi...? - értetlenkedett.Ekkor megszólalt a csengő. Megérkeztek a rendőrök.- Nyomás! - kiáltottam.Felugrottunk az ágyról, és az ajtó felé nyomultunk, félrelökve Mrs. Jacksont és a barátait. Kitörési kísérletünk váratlanul érte őket, és mire maguk-hoz tértek, mi már a folyosón voltunk. Csuklómon megfeszült a bilincs jelezve, hogy Tim elég kelletlenül követ. Talán attól félt, hogy utánunk lőnek. Nekem nem voltak ilyen aggályaim. A pisztoly ugyanis nem igazi fegyver volt, csupán egy míves kidolgozású öngyújtó. Hogy miből jöttem rá? Talán csak megérzés volt, de mindenesetre a csőre nyomtatott Dunhill cigarettamárka neve is segített egy kicsit.Odalent a rendőrök már dörömböltek az ajtón. Mi tehát csak felfelé indulhattunk. Találtunk egy másik lépcsőt, azon felszaladtunk a másodikra, ami egyben a legfelső emelet volt. Zsákutcába kerültünk. Hátulról hallottam, hogy Mrs. Jackson lefelé siet, ajtót nyitni a rendőröknek. Kábé tíz másodpercünk maradt, hogy eltűnjünk.A folyosó végén volt egy ablak. Timet magam után vonszolva odamentem. Az ablak az

oldalsó tűzfalon nyílott, és egy szűk, alig két méter széles sikátorra nézett, melyet a túlsó oldalról egy alacsonyabb épület határolt. A ház lapos, bitumenes teteje néhány méterrel volt alattunk.- Ugorjunk le - indítványoztam.- Inkább ne - nyöszörögte Tim.- Muszáj - zártam le a vitát.Kinyitottam az ablakot, és kimásztunk a párkányra. A bilincs alaposan megnehezítette a mutatványt. Pár másodpercig a mélység fölött egyensúlyoztunk, miközben tisztán hallottuk a lépcsőn közeledő rendőrök lépteinek zaját.- Ugrás!Azzal elrugaszkodtam. Tim úgyszintén. Úgy szálltunk ki a hotel épületéből, mint egy szárnya­szegett, őskori madár. Egy rémisztő pillanatig azt hittem, nem érem el a tetőt. És ha én nem, akkor Tim sem. Már szinte láttam, amint szétkenődünk lent, az aszfalton. Aztán a bitumenes tető mégiscsak besuhant alám, és jól mellkason csapott. A lábam a levegőben kalimpált ugyan, de elég nagy darab volt belőlem a tetőn ahhoz, hogy megmeneküljek. Jobbra fordultam. Tim ott feküdt mellettem.- Nem sok híja volt... - szólt rekedten, és megtörölte a homlokát. Mivel ezt a bilincses kezével tette, kénytelen voltam segíteni neki.A ház, amin landoltunk, valamilyen irodaépület volt. Találtunk egy tetőablakot, odabent egy lépcsőt, lent pedig egy nyitott ajtót. Senki nem vettészre. Vagy tucatnyi rendőrautó parkolt a szélesebbik utcán, de mindenki Mrs. Jackson szállodájára volt kíváncsi, így szépen leléphettünk. A sarokig kézen fogva tettük meg az utat, de érthető okokból utána is kellemetlenül szoros maradt köztünk a kapcsolat.™

Sínen vagyunkElég nehezen vergődtünk keresztül Londonon, de nem volt más választásunk. Ha el akarunk jutni Amszterdamba, Doverben kompra kellett szállnunk. Ha el akartunk jutni Doverbe, előbb el kellett érnünk a Victoria Pályaudvart. Ebből következően kéz a kézben tettük meg az utat a Hyde Parkon, majd a Knightsbridge-Én át London túlsó végébe.Az esélyünk arra, hogy észrevétlenül elérjük a pályaudvart, ezer az egyhez lehetett, mégis összejött! Megérkeztünk a főbejárathoz, ahol dermedt, fekete-piros mozaikot alkotnak a taxik és a buszok. Már csak meg kellett keresnünk a vonatunkat.-Hol a jegypénztár?A kérdést inkább magamnak motyogtam el, semmint Timnek, de balszerencsémre meghallotta.- Megkérdezem - vágta rá, és odafordult az első emberhez, akit meglátott. - Elnézést, meg tudná mondani, hol a jegypénztár?- Hogyne, uram. Bemegy a főbejáraton, és bal kéz felé fordul.Az „uram" szó riasztott meg. Odanéztem, és kis híján összeestem az ijedségtől. Tim egy rendőrtől kért útbaigazítást!Akkor még eliszkolhattunk volna. Tim azonban rádöbbent, mit csinált, elvörösödött, nyikkant egyet, és az arca elé emelte a karját. Ezek után persze a rendőr jobban megnézett minket magának. Gyorsan elvonszoltam onnan Timet, de már elkéstem vele. A vállam fölött hátrapillantva láttam, hogy a rendőr utánunk mered, és közben belebeszél a rádiójába.Nem vettünk jegyet. Tudtam, hogy hamarosan a nyomunkba erednek a rendőrök, és a pénztárak környéke lesz az első hely, ahol keresni fognak. Az egyetlen esélyünk az volt, hogy vonatra szállunk, és a lehető leggyorsabban eltűnünk a szemük elől. Átvágtunk a csarnokon. A következő vonat Doverbe kilenc perc múlva indult. Vajon kigördül-e, mielőtt begördülnek a zsaruk? Úgy döntöttem, vállalom a kockázatot. Felszálltunk a vonatra.Még a lépcsőn voltunk, amikor Tim megállított.

- Nézd!Követtem a tekintetét.-Délkeleti Hálózat! - magyarázta.így is volt. A Délkeleti Hálózat szerelvényén készültünk utazni, amint azt felirat hirdette a kocsik oldalán.- Na és? - kérdeztem.-A Délkeletivel utazunk délre!El kellett ismernem, hogy van valami abban, amit mond. Dél délkelet. Délre a Délkeletivel. Talán ezt jelentették McGuffin utolsó szavai?- Gyerünk befelé! - indítványoztam. Végigsétáltunk a vonaton a legnéptelenebb kocsitkeresve. Természetesen még mindig össze voltunk bilincselve, utastársaink azonban szerencsére belemerültek a szendvicskicsomagolásba és újságlapozgatásba, így ügyet sem vetettek ránk. Épp beléptünk az első osztályú kocsiba, amikor a szerelvény egy rándulással mozgásba lendült. Elindultunk.A másodosztályú kocsik nagyjából tele voltak, az első osztály viszont majdnem üres volt. Már épp tovább akartunk indulni, mikor észrevettem egy fiatal nőt, aki egy könyvet olvasott. Mármint addig olvasott, de most minket nézett.A nő néhány évvel lehetett idősebb Timnél, szép blúzt, kosztümöt, selyemsálat és szürke antilopbőrkesztyűt viselt. Színésznőnek vagy esetleg egy divatcég vezetőjének nézhette az ember. Hosszú, szőke haja volt, leheletfinom sminkje, és lágy, napbarnított bőre. A szeme az a fajta zöld volt, amiről nekem macskák, egyiptomi királynők és boszorkányok jutnak az eszembe. A nő tudta, kik vagyunk. Ehhez kétség sem fért.- Üljenek le! - szólt.Haboztam. Aztán beláttam, hogy nincs menekvés. Leültem, magammal húzva Timet.- Tim Diamond! - A nő mosolyogva ejtette ki a nevet. Az ő tudomása szerint Tim körözött bűnöző, veszélyes bankrabló volt, mégis úgy viselkedett, mintha valami ártatlan tréfának tartaná az egészet.- Üdvözlöm, kisasszony - köszönt egészen furcsa hangon Tim.Ránéztem. A bátyám elvörösödött, és remegett a szája. Egy pillanatig azt hittem, rosszul lett a vonatozástól. Aztán rájöttem, hogy ennél sokkal, de sokkal nagyobb a baj. Tim első látásra beleszeretett a nőbe.- Tim vagyok - szólt. - Ő menni kaki őslény.- Tessék?- Ő meg Nick, a kisöcsém - helyesbített Tim. A nő a bilincsünkre pillantott.-Ez a lánc vészfék gyanánt szolgál, vagy mindig így utaznak? - kérdezte.Enyhe akcentusa volt, ami azt sejtette, hogy nem angol, de erre azért nem vettem volna mérget. Milyen nemzetiségű lehet? Kicsoda egyáltalán? És miért nem nyomta meg a vészcsengőt?-Megmagyarázom... - kezdtem.- Nem szükséges. - A nő ismét elmosolyodott. El kellett ismernem, hogy bájos a mosolya. - A nevem Charlotte Van Dam - folytatta. - Holland írónő vagyok. Krimiket írok. Egy fogadáson voltam Londonban, és most hazafelé tartok.- Fogadni mertem volna - motyogta Tim. -Ha felismerte a bátyámat, miért nem hívja arendőrséget? - kérdeztem.A nő előredőlt, és Tim térdére tette a kezét. Tim megborzongott, és elpirult.- Mert azt is felismerem, ha valaki ártatlan. A bátyádnak pedig gyönyörű szép, nagy, ártatlan szemei vannak.Persze, illenek is a gyönyörű szép, nagy, ártatlan agyához! - gondoltam. De inkább nem szóltam semmit. Ha Charlotte Van Dam olyan bolond, hogy kegyeibe fogadja Timet, az

nekünk tiszta haszon. Egykis könnyítés szorult helyzetünkön momentán nagyon is ránk fért.- Mondja, Timothy, mit keresnek a doveri vonaton? - kérdezte a nő.- Hát... Doverbe utazunk - felelte Tim a rá jellemző éleselméjűséggel.- A rendőrség elől menekülnek! - suttogta izgatottan az írónő. Ekkor értettem meg, mi jár a fejében. Egész életében kitalált bűnesetekkel foglalkozott, és most először találkozott egy igazi bűnözővel. - Külföldre akarnak szökni?A vége az lett, hogy elmondtuk Charlotte-nak az egész sztorit, épp úgy, ahogy pár napja Snape-nek is. A nő pedig nem csak, hogy hitt nekünk, de egyenesen el volt bűvölve a történetünktől.- Segíteni akarok! - sikkantott fel, miután végeztünk a beszámolóval. - Majd én megkeresem azt az embert!-A 86-ost?- Igen. A titkos ügynököt. Elmegyek maguk helyett az Amstel Ijsbaanra. Amszterdamban lakom. Holland az anyanyelvem. Könyörgök, hadd menjek el!Tim a fejét rázta.-Nem, Charlotte, veszélyes lehet.- Lehet, hogy Kharón is ott lesz - bólogattam.- Bizony. És magácska könnyen el is csúszhat a jégen - tette hozzá Tim.Charlotte közelebb húzódott Timhez, és esdekelve nézett rá. Szinte hallottam a finom hegedűszót a háttérben. Ez a nő beleszeretett Timbe! Hihetetlen!- Maga éppen olyan, mint a könyveim szereplői -duruzsolta Charlotte.-Miért, rémregényeket is ír? - kérdeztem. Charlotte ajkai Tim szájához közeledtek. -Tim... -Charlotte...- Fékez a vonat! - sikkantotta Charlotte, és gyorsan elhúzódott.Valóban. Mialatt beszélgettünk, a vonat lassított, és most teljesen megállt, pedig a nyílt pályán voltunk, egy mező kellős közepén.- Vajon miért... - kezdte Charlotte. Felállt, és kiment a szerelvény kocsijait összekötő, alagútszerű részbe. Csak ott voltak ugyanis nyitható ablakok. Néztem, ahogy kidugta a fejét az egyiken.Közben a vonat megint elindult, és lassan fel is gyorsult. Charlotte aggódó arccal tért vissza hozzánk.- A rendőrség zárta le a pályát - jelentette. - Öt emberük fel is szállt a vonatra.Valóban elhaladtunk egy rendőrautó mellett, ami a sínek mellett állt. A mi kocsink a vonat közepe táján volt. A rendőrök elöl szálltak fel. Úgy saccoltam, hogy egy-két percen belül elérnek hozzánk.-Honnan tudhatták, hogy a vonaton vannak? -kérdezte Charlotte.- Fogalmam sincs - felelte Tim.Én viszont tudtam. A rendőr, akitől Tim útbaigazítást kért a pályaudvaron, bizonyára követett minket, és látott felszállni a vonatra.- Ki kell ugraniuk - jelentette ki Charlotte.- Micsoda?Kinéztem az ablakon. Máris vagy ötvennel robogtunk, és a sebességünk másodpercről másodpercre nőtt.- Gyorsan!- Nem húzhatnánk meg előbb a vészféket? - kérdezte félősen Tim.- Nem. - Charlotte a fejét rázta. Látszott, hogy már végiggondolta a problémát, ahogy vérbeli krimiíróhoz illik. - Ha meghúzzák a vészféket, azzal elárulják a rendőröknek, hogy tényleg a vonaton voltak.- Plusz megbüntetnek minket ötven fontra - tettem hozzá.

- Indulás!Felálltunk, és a legközelebbi ajtóhoz igyekeztünk. Charlotte követett minket. Szerencsére csak néhány utas mellett kellett elhaladnunk, és ők is elmélyülten olvastak.Tim kinyitotta az ajtót. A menetszél az arcába csapott. A vonat már egyenesen száguldott, s láttam Timen, hogy már cseppet sem lelkesedik Charlotte tervéért. Hasonlóan éreztem én is.- Sok szerencsét - mondta Charlotte. -Inkább... - kezdte Tim. -Viszlát! - búcsúzott a nő.Tim kilendült a vonat ajtaján, és abban a tizedmásodpercben két dologra lettem figyelmes: arra, hogy a kezdő sebességet Charlotte adta meg Timnek, és arra, hogy még mindig össze vagyok bilincselve a bátyámmal. Rémülten felkiáltottam, és utánazuhantam.Éreztem, hogy megcsap a szél. Egy másodpercig minden összemosódott a szemem előtt, s a magas fű köröskörül rohanvást közeledett felém. Hallottam Tim ordítását, de az is összemosódott a robogó vonatzajával. Éreztem bátyám testének súlyát a rablánc másik végén. Még mindig húzott előre. Aztán a vállam csúnya puffanással a talajnak ütközött. Csak a színek kék-zöld-kék-zöld kavalkádját láttam, mivel lefelé gurultam a füves lejtőn. Timet már nem láttam, és át is villant az agyamon, hogy vajon letépte-e a karomat.Ezután egy percre elveszíthettem az eszméletemet, mert a következő dolog, amire emlékszem, hogy a hátamon fekszem, és kábán levegő után kapkodok. A fejem fölött egy ismerősnek tűnő szempár pislogott.- Tim? - motyogtam.-Mú - hangzott a felelet.A szempár egy tehéné volt. Úgy tűnt, legalább annyira csodálkozik azon, hogy élek, mint én magam.Felemeltem a kezem. Megkönnyebbülten láttam, hogy megvan. Úgy tűnt, nem szakadt le egyetlen végtagom sem az esés során, a bilincs viszont igen. A csuklókarikámon üres lánc fityegett.Hangos nyögés hangzott fel a közelben, és egy kis bokor mögött feltűnt Tim. A bokor csak azóta volt kicsi, hogy bátyám átgurult rajta. Neki nem volt akkora szerencséje, mint nekem. Szakításunk óta átgör-dűlt hat nagy csalánon, egy bogáncson, egy tehénlepényen és egy bokron.- Legközelebb busszal megyünk! - dörmögte mérgesen, miközben a ruháját tisztogattam. A tehén odaballagott hozzánk, és meg akarta kóstolni Tim inge ujját.- Hess! - förmedt rá Tim.A tehén erre lehajtotta a fejét, és az ing helyett evett egy falatot a cipőjéből.Az élősdi kérődző elkergetése után megkerestük Tim másik cipőjét, majd hátat fordítottunk a vágánynak, és elindultunk a mezőn. Előttünk sövénykerítés húzódott, azon átbújva balra folytattuk utunkat, csak úgy az orrunk után. Tim orra persze akkorára dagadt, hogy azt követve bármerre mehettünk volna.Bátyám mégsem panaszkodott; gondolataiba merülve bicegett mellettem. Hosszú ideig egyetlen szó sem esett köztünk, végül aztán Tim sóhajtott egy nagyot.- Charlotte! - Valahogy gyanítottam, hogy a nő jár az eszében. - Tudod, komolyan az az érzésem, hogy kedvel engem.Vállat vontam.- Tény, hogy mosolygott, amikor kilökött a vonatból.Keresztúthoz értünk, és ezúttal egy táblát is találtunk. Mutatta, hogy merre van Dover, de azt nem, hogy hány kilométerre.- Szerinted milyen messze van? - kérdezte Tim.- Pár kilométerre lehet, nem messzebb - feleltem. Tim elfintorodott.- Nem biztos, hogy tudok annyit gyalogolni, öcsi. Azt hiszem, kificamodott mind a két bokám.

Lenéztem a lábára.- Nem ficamodott ki - állapítottam meg. - Csak fordítva vetted fel a cipődet.-Ejnye, tényleg.Mentünk még egy darabig, aztán egyszer csak odaértünk. Mélyen alattunk ott csillogott a kéklő tenger. Dover kikötője bütykös ökölhöz hasonlított - beton-ujjai között épp akkor siklott be egy komp meg egy légpárnás hajó. Balra és jobbra, ameddig a szem ellátott, fehér szalag nyúlt el a nap alatt: Dover fehér sziklái. Eljutottunk Anglia peremére. De nem állhattunk meg, át kellett kelnünk a tengeren, idegen országok felé.Észrevétlenül besurrantunk a zsúfolt kikötőbe. Lehet, hogy a rendőrök még mindig a pályaudvaron lestek ránk, de az is lehet, hogy lemondtak rólunk. Akövetkező komp a belgiumi Ostendbe tíz perc múlva indult. Úgy döntöttünk, elmegyünk vele. Hiába szereztem némi pénzt a bankban, kis vagyonunk fogytán volt, így csak egy útra szóló jegyet vettünk.De, ahogy Timnek is mondtam, ha nem találjuk meg Kharónt Amszterdamban, úgyse valószínű, hogy hazatérünk.

A titkos ügynökŐszintén szólva nem rajongok Amszterdamért. Túl sok ott a csatorna meg a turista, és a házak többsége úgy fest, mintha egy erősen hiányos Lego-készletből rakták volna össze. Emellett a hollandok majonézt raknak a sült krumplira. Viszont aki szereti a bicikliket, a macskakövet, a virágárusokat és a templomokat, az biztos egész jól elvan ott.Stoppal jutottunk el idáig. Szerencsénkre jóformán minden holland tud angolul.Még csak tíz perce kerestük az Amstel Ijsbaant, de máris reménytelenül eltévedtünk. Az utcatáblák szövegét nemhogy nem értettük, de ki se tudtuk ejteni. A járókelőktől kértünk útbaigazítást, de ők se sokat segítettek.Én: „Elnézést, uram, merre van az Amstel Ijsbaan?"Barátságos holland: „Menjenek arra a csatorna mentén, aztán a csatornánál forduljanak le balra. Ha-marosan elérnek egy csatornához. Amit keresnek, egy csatornán van."A városban több száz, tökéletesen egyforma csatorna volt. Ha az ember Amszterdamba megy nyaralni, elég, ha egyetlen fényképet csinál, és azt pár tucat példányban kinagyíttatja. Vagy másfél óráig bolyongtunk, mire végre megtaláltuk, amit kerestünk: egy alacsony, négyzet alaprajzú csarnokot a város szélén. A cégtáblán, ami pontosan olyan viharvert volt, mint az egész épület, ez állt: AMSTEL I SBAAN.- Hiányzik a jé - dörmögte Tim.- Reméljük, a jég nem.Bementünk. A jegypénztár üvegablaka mögött egy vén banya ücsörgött. Mikor Tim odalépett, a banya letette olvasmányát, egy szamárfüles füzetregényt, és gyanakodva végigmérte a bátyámat.- Kan ik u misschien helpen? - kérdezte. Úgy hangzott, mintha gargalizált volna, de a holland nyelv már csak ilyen.Tim nagy szemeket meresztett.- Hoeveel kaartjes wilt u? - hangzott a következő, immár türelmetlenebb kérdés.Nem kellett Einsteinnek lenni ahhoz, hogy az ember kitalálja, mit kérdez a banya, elvégre belépőtárult, mi pedig belépőt akartunk. Tim mégis csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és motyogott valamit, ami mintha ófranciául lett volna. Úgy döntöttem, a segítségére sietek.-Twee kaartjes alstublieft - mondtam, és pénzt dugtam át az ablak alatt. Az öregasszony mordult egyet, adott két jegyet, aztán tovább olvasott.- Mit mondtál? - érdeklődött Tim. -Kértem két jegyet.- Mikor tanultál meg hollandul?

- Még a kompon. Belenéztem egy úti szótárba.- Tényleg? Zseni vagy!- Az túlzás. Három jegyet már nem tudtam volna kérni.Bementünk egy kétszárnyú lengőajtón, és már hallottuk is a pályáról kiszűrődő zajokat és a zenét. Feltűnt, hogy Tim menet közben magához vett egy pár korcsolyát.- Nem korcsolyázni jöttünk - emlékeztettem -, hanem hogy megkeressük a 86-ost.- Lehet, hogy a jégen van - felelte Tim. -Tudsz te egyáltalán korcsolyázni?- Hogy tudok-e? - Tim rám vigyorgott. - Még hogy tudok-e!Nem tudott. Amíg néztem, háromszor esett el - és akkor még rá se lépett a jégre. Otthagytam, hadd próbálkozzon, és a 86-osnak nevezett titkos ügynök keresésére indultam. Miről fogom felismerni? Kicsi volt a valószínűsége annak, hogy a számával ellátott jelvényt hord. De talán egy tetoválást... Úgy döntöttem, hagyom a normális embereket, és a fura alakokra koncentrálok. Csak az volt a baj, hogy senkit nem tartottam normálisnak, aki a nyár közepén egy lerobbant, holland műjégpályán tölti az idejét.A pálya hatalmas volt. Mintha egy repülőgéphangárban rendezték volna be. Két oldalról öt-öt, lépcsősen emelkedő üléssor fogta közre; az egyik végénél páholy emelkedett, a másiknál kávézóteraszt alakítottak ki. Minden kicsit kopott, régimódi... és hideg volt. A jég szó szerint gőzölgött, ahogy lehűtötte a kintről beáramló meleg levegőt. A pályán alig fél tucat ember volt, s ők bizarr, táncoló kísértetekként tűntek el, majd bukkantak fel újra a ködből.A lelátókon elszórtan nézők ültek. Egyikük egy kötögető, öreg hölgy volt. Lehetett vagy 86 éves, mégse éreztem valószínűnek, hogy ő a titkos ügynök. Egy fagylaltárust is láttam; ő egyedül üldögélt, és láthatóan szomorkodott, mert senkinek nem kellett a porté-kája. Ő még a havi bevételét tekintve is messze elmaradt a 86-tól.Tekintetemmel megkerestem Timet. Megint épp elesett - bár lehet, hogy csak megpróbált orron korcsolyázni.Volt azonban a jégen egy feltűnően ügyes ember is, egy fekete, testhezálló ruhába bújt profi. Aki látott már műkorcsolyázót, tudja, hogy szinte nem is mozog a lábuk, úgy siklanak. Szinte olyan, mintha állva repülnének. Hát ez az ember ilyen volt. Végignéztem, ahogy leírt egy nagy nyolcast a pályán, aztán megint a lelátók felé fordultam, hogy szemügyre vegyem a többi nézőt.Ekkor pillantottam meg a két férfit. A legfelső sor közepén ültek, lábukat az előttük álló székek támláján nyugtatva. Egyikük magas és sovány volt, szürke öltönyt és csokornyakkendőt viselt. Egyszer régen csúnya összezördülése lehetett valakivel... de nagyon csúnya. Egy sebhely idézte az emlékét, ami a bal fülétől egészen az álláig húzódott. Sose láttam még ilyen sebhelyet! Olyan volt, mintha levelet lehetne bedobni rajta a pasas fejébe. A másik férfi alacsonyabb volt, farmert, fehér pólót és fekete bőrdzsekit viselt. A haja akár egy olajfolt, az arca pedig olyanvolt, mintha ököllel gyurmázták volna. Neki nem kellett sebhely, hogy ronda legyen.Hogy miért tűntek fel nekem? Nagyon egyszerű. Mert nem a pályát nézték. Az volt a gyanúm, hogy engem figyelnek, és mikor pár sorral alattuk végigmentem a székek között, szinte bizsergetett piócaként rám tapadó tekintetük. Vajon egyikük a 86-os ügynök? De nem akartam megkérdezni tőlük.A hangszóróból eddig klasszikus zene szólt, most dzsesszre váltott.Tim ezúttal nem klasszikusan, inkább dzsesszesen esett hasra. A profi korcsolyázó szép karikát írt le körülötte. Sebhelyes és Csúf továbbra is a helyükön ültek, de elfordították az arcukat. Úgy döntöttem, nem törődöm velük.De hol lehet a 86-os?Felmentem a legfelső sorba, és megkerestem a 86-os széket. Üres volt. Visszafordultam, és még egyszer utoljára végigpásztáztam a pályát. Tim fejcsóválva gubbasztott a jégen, nekem pedig egyszerre nevetni támadt kedvem. A fekete ruhás korcsolyája élével két jól kivehető

ívet rajzolt Tim köré : egy nyolcast és egy hatost.Leszaladtam a pálya szélére, és bekiáltottam Timnek. Ez hiba volt. Bárki láthatta rajtam, hogy iz-gatott vagyok. S bár akkor épp csak észrevettem, később okom volt emlékezni rá, hogy Sebhelyes és Csúf ekkor megint engem nézett.Az öltözőben megtaláltuk a testhezálló, fekete ruhát, de a korcsolyázó már nem volt benne. Éppen zuhanyozott. Megvártuk, amíg visszatért, fehér törölközővel a derekán. Keménykötésű, széles vállú férfi volt. A vízcseppek még ott csillogtak izmain, amelyek egy lónak is becsületére váltak volna. Fehér bőre volt, és szürke, fürkésző szeme, ami régi barátomat, Snape főfelügyelőt juttatta eszembe. A férfi úgy ült le Tim és énközém, mintha észre sem vett volna.- 86-os? - szólítottam meg.Lassan felém fordította a fejét, és kifejezéstelen arccal rám nézett.- Nem ismerlek téged - szólt. Tim átvette a beszélgetés irányítását.- Szépen korcsolyázott - mondta. - Számot gyakorol?A korcsolyázó vállat vont. -És ha igen?Tökéletes angolsággal beszélt, enyhe amerikai akcentussal.- Egy barátjának a barátja vagyok - tért a lényegre Tim. - Az illető neve McMufkin.-McGuffin -javítottam ki. A férfi megrázta a fejét, vizet fröcskölve szét a hajából.- Sose hallottam ezt a nevet...Tim elmosolyodott. A magándetektív szerepét játszotta, s nyugalma hűvösebb volt, mint a pálya jege.- Akkor elmesélek valamit, amit nem tud - duruzsolta. - Az öreg McGuffin mcmurdelt.A korcsolyázón nem látszott, hogy felkavarta volna a hír.- Ki maga? - kérdezte.- Tim Diamond. Privátkopó. -És maga? - kérdeztem én.-A nevem Rushmore. Hugó Rushmore. Sajnálom, hogy a barátjuk elhunyt, de nem segíthetek maguknak. Műkorcsolyázó vagyok. Egyszerű műkorcsolyázó.Egy másodpercig majdnem hittem neki - de a jégbe karcolt két szám nem lehetett a véletlen játéka. A 86-os ügynök nélkül pedig elveszett emberek voltunk.Elhatároztam, hogy még egyszer megpróbálom.- Kérem szépen, Mr. Rushmore - mondtam. - Segítenie kell nekünk!Még mindig a kifejezéstelen arc. Aztán eszembe jutott a jegy, amit McGuffin szobájában találtam, a jegy, ami elvezetett minket a hollandiai műjégpályára. Még mindig ott volt a zsebemben. Előkotortam, és átadtam Rushmore-nak.- Ezt McGuffintól kaptuk - fűztem hozzá. - A halála előtt adta.Rushmore elvette a jegyet. Olyan volt, mintha kimondtam volna a titkos jelszót, vagy kinyitottam volna egy számzárat. A férfi szemében fény villant.- Rendben - mondta. - Igyunk meg valamit.Felmentünk a kávézóteraszra. Onnan rálátás nyílt a jégre, de vagy a levegő lett melegebb, vagy a jég hidegebb, mindenesetre olyan sűrű volt a köd, hogy alig lehetett látni valamit.Épp csak ki tudtam venni két alakot a pálya távolabbi végében - Sebhelyest és Csúfot gyanítottam bennük, de ez a látási viszonyok miatt inkább csak megérzés volt. Rushmore kólát ivott, nekünk pedig olyan tejturmixot hozott, amiben a tejet tejjel ízesítették.105- Sokat nem tudok mondani maguknak - kezdte Rushmore. - Végzek egy kis munkát a holland titkosszolgálatnak.-Miféle munkát? - kérdezett bele Tim.- Az titok. De amit lehet, elmondok. Azt a feladatot kaptam, hogy működjek együtt Jaké McGuffin-nal, amíg Hollandiában tartózkodik. A főnöke, Mr. Waverly mindenáron fel akarta

kutatni Kharónt. -Rushmore elgondolkodott. - Volt a dologban valami furcsa - folytatta. - Mintha Waverly nem mondta volna el Jake-nek a teljes igazságot.- Úgy érti, Waverly titkolt valamit? - kérdeztem.- Pontosan. Mr. Waverly és Kharón között valamiféle rejtett kapcsolat volt. Mintha ismerték volna egymást. Jaké azt mondta, szerinte bűzlik a dolog. Épp csak arra nem tudott rájönni, hol a stikli.Kapcsolat Waverly és Kharón között. Képtelenségnek hangzott. Elvégre éppen Waverlynek volt olyan fontos, hogy ártalmatlanná tegye Kharónt. Kezdett zavaros lenni az egész.- Hogy került McGuffin Hollandiába? - kérdeztem.- Követte Kharónt. - Rushmore kiitta a kóláját. -Amikor utoljára találkoztunk, egy régi házat készült megnézni, Amszterdamtól nem messze.-Tud közelebbit mondani a házról? - kérdezte Tim.Rushmore bólintott.-Igen. Winter-háznak hívják, hollandul Villa de Winternek. Körülbelül húsz kilométerre van Amszterdamtól.- Húsz kilométer... - Tim az ujjain próbálta kiszámolni, hogy az hány mérföld. Nem volt elég ujja.- Tizenkét mérföld - segítettem ki, majd Rushmore-hoz fordultam. - El tud vinni minket oda?A férfi szeme összeszűkült. -Veszélyes lehet.- Nem baj - kotyogott bele Tim. - Majd maga megy előre.Rushmore megint felém fordult.- Rendben - bólintott. - A pálya hatkor zár. Itt találkozunk, öt perccel hat után. Ma este elmegyünk oda.Felálltunk.-Jég vele, 86-os - motyogtam.-Aha. Csaó, Csúszó Hugó - tódította Tim.Lenéztem a pályára, a ködben látott embereket keresve tekintetemmel. A pálya azonban üres volt. A két alak köddé vált.A délutánt Amszterdam utcáin töltöttük, majd hatra visszamentünk a műjégpályára. A szabad ég alatt még világos volt, de a lengőajtón át a mesterséges sarkvidéki éjszakába léptünk. A pénztárosnő már hazament, a lámpákat leoltották, a tejüveg ablakokon pedig alig szűrődött be fény. Maga a pálya üres és néma volt, felette vékony ködréteg gomolygott lustán. A zene sem szólt már. Ajeget előállító gép azonban ki-tartóan dolgozott. Úgy zümmögött és sziszegett, mint egy mesebeli szörny, ami láthatatlan csápjaival mindent megfagyaszt maga körül.- Hol lehet? - kérdeztem suttogva. A hideg levegő felkapta szavaimat, és dobálni kezdte őket a csarnok falai között. Hol lehet? Hol lehet?A jég fölött a köd gomolyagba gyűlt, és felénk gördült.-Mi az ott? - kérdezte Tim.Valami volt a pálya közepén, a jégen. Egy szürke kupac, mintha valaki otthagyta volna a régi ruháit.-Várj meg itt - mondtam.Átléptem a palánkon, és elindultam a jégen. A cipőtalpamon át is éreztem a hidegét. Menet közben újra meg újra megcsúsztam, és csak nagy nehezentudtam talpon maradni. A fagyasztócsövek halkan zúgtak alattam. A köd a bokám körül gomolygott, bele-beleharapva a bőrömbe. Kedvem lett volna megszaporázni lépteimet, de nem akartam elesni. Végül odaértem a kupachoz.Rushmore volt az. A holland titkos ügynök valószínűleg már elindult felénk a jégen át, amikor megállították. Valaki rájött, hogy ki ő, és milyen kapcsolatban állt McGuffmnal. És az a valaki tett róla, hogy Rushmore ne adhassa tovább nekünk a titkait.Az ügynököt hátulról ölték meg, két szúrással. Az egyik a vállánál érte, a másik a dereka

fölött. Kinyújtott karja mellett tócsába gyűlt a vér, és már meg is fagyott.Vetettem még egy utolsó pillantást a holttestre és a gyilkos szerszámokra a sebekben. A tettes stílusosan választott fegyvert. Hugó Rushmore profi műkorcsolyázót és kémet ugyanis nem késsel ölték meg.Hanem egy pár korcsolyával.

AratásAz éjszakát egy olcsó, városszéli motelben töltöttük. Az a veszély fenyegetett, hogy kifogyunk a pénzből és az ötletekből is. A néhai Rushmore lett volna a következő szem a láncban, ami Kharónhoz vezetett volna minket. És ami még rosszabb, Kharón a jelek szerint rájött, hogy Amszterdamban vagyunk. Különben hogyan került még előttünk a jégpályára?Esett, amikor megérkeztünk a Van Bates motelbe. A szobánkat egy sovány, rángó arcú férfi mutatta meg nekünk - a tulaj -, aki egy szót se tudott angolul. Végül a mamája jött le tolmácsolni.Csak egy meleg zuhanyra és egy hűvös ágyra vágytam, de a zuhany nem működött, Tim pedig szokás szerint elfoglalta az ágyat. A szoba sarkában állt egy tévékészülék. A BBC is be volt hangolva rajta, így megnézhettük az esti híreket. A tévében egy riportert mutattak, aki a Sotheby's aukciós ház előtt állt a londoni New Bond Streeten.- Borisz Kuszenyovot... - Ez volt az első két szó, amit hallottam, erre kaptam fel a fejem. - ... a Kremlben zajló hatalmi harc kulcsfigurájának tartják.Változott a kép. A riporter most már az aukciós ház belsejében állt, egy nagy festmény előtt. Egy pillanatig azt hittem, elromlott a tévé. Aztán láttam, hogy egy modern festményről van szó.- Kuszenyov azért látogat Angliába, hogy licitáljon Salvador Dali szürrealista festő egyik képére - folytatta a riporter. - A cár lakomája címet viselő alkotás II. Miklós cárt ábrázolja, amint száraz kenyérrel kínálja elégedetlenkedő jobbágyait...Hát, lehet, hogy a riporter így értelmezte a képet. Én egy elolvadt órát láttam rajta, meg egy rózsaszín tavat, amit két túlméretezett amőba nézeget. Azért utazik annyit Kuszenyov, hogy ezt megvegye? A képernyőn megint feltűnt a riporter, és megválaszolta helyettem a kérdést.- Kuszenyov váratlan látogatása annak köszönhető, hogy a politikus meggyőződése szerint a képnek Oroszországban a helye. Bár a vételár a várakozások szerint az egymillió fontot is elérheti, Kuszenyov licitálni óhajt rá a Sotheby's holnaputáni árverésén.A riporter belesomolygott a kamerába, a kép pedig visszatért a stúdióba, és áttértek a következő hírre.-A rendőrség pillanatnyilag nem rendelkezik információval a veszélyes bűnöző, Tim Diamond hollétéről. Diamond...Kikapcsoltam a tévét. Tim Diamondról nem akartam többet hallani.- Kuszenyov - motyogtam. Tim felült az ágyban. Bizonyára arra ébredt fel, hogy mondták a nevét. -Már Angliában van.-És az baj? - kérdezte Tim.Sóhajtottam. Nem baj volt, hanem tragédia.- Azt jelenti, hogy fogytán az időnk. Kharón bármelyik percben léphet. - Eltöprengtem. - Meg kell keresnünk a Winter-házat. Ahhoz pedig segítségre lesz szükségünk.Timnek felcsillant a szeme.- Charlotte!- Fel kéne hívnod.Tim felhívta. Vagy hat csöngetést vártunk meg, mire felvették. Charlotte hollandul jelentkezett be.- Charlotte? - vágott a szavába Tim. - Én vagyok az... Tim.-Tim? - Szünet következett, mintha Charlotte nem emlékezne, ki az a Tim. De aztán izgatottan folytatta: - Istenem, de jó, hogy felhívott. Találkoznunk kell. Azt hiszem, találtam valamit.

- Mit? - kérdezte Tim.-Telefonon nem mondhatom el. Találkozzunk egy biztonságos helyen. Amszterdamtól nem messze, a Flavolandban van egy útkereszteződés buszmegállóval. Találkozzunk ott reggel kilenckor.- Reggel? - Tim szomorúan hümmögött. - De hiszen az csak holnap van!-Igen, tudom.-Ott leszek.Tim letette a kagylót.- Holnap - jelentette. - Nem messze Flavodam-tól, Autolandban.Épp eleget hallottam. Charlotte félt, Rushmore pedig meghalt. Úgy tűnt, Kharón mindenütt ott van. Mennyi időbe telik, amíg minket is utolér?Amszterdamban az észak felé induló buszra kellett szállnunk, ami aztán egykettőre a Flavolandba ér. Ha az ember látnivalókat keres, de egyet sem talál, az a biztos jele annak, hogy megérkezett. A Flavoland tengerfenékvolt, amíg valakinek az a zseniális ötlete nem támadt, hogy kiszedje onnan a vizet. A művelet nyomán egy nagy, lapos, széles semmi maradt. A holland farmerek gabonatermesztésre használják, és ez a legtöbb, ami a vidékről elmondható: szép, szabályos kukorica-, búza-és árpaföldek váltják egymást. A Flavolandban egyetlen domb sincs. Nincsenek fák. A madarak annyira unatkoznak, hogy csicseregni sincs kedvük.A környéken egyetlen buszmegálló volt, mégpedig a Charlotte által említett útkereszteződés mellett. A buszvezető le akart beszélni minket a leszállásról -azt hitte, megbolondultunk -, de mi kitartottunk szándékunk mellett.- Mikor jön a következő busz? - kérdeztem.- Holnap.A busz elrobogott, és mi magunkra maradtunk a búza közt a szélben.Hátranéztem. Semmi. Előre néztem. Semmi. Az út két összefutó sávból állt, és a busz már csak egy pötty volt a hosszú háromszög hegyén. A búzamező lágyan hullámzott a szélben. Tikkasztóan meleg volt. Kíméletlenül tűzött ránk a nap, és dombok meg fák híján árnyékot is hiába kerestünk volna. Egy hatalmas ser-penyő közepén perzselődtünk, Charlotte-nak pedig nyoma se volt.Tényleg egyedül voltunk.Tim az órájára nézett.- Késik.Ekkor távoli zümmögés ütötte meg a fülemet. Először azt hittem, egy darázs röpköd a közelben. A szemem sarkából láttam, hogy egy egészen apró valami elhúz a nap előtt. De nem rovar volt, hanem egy mezőgazdasági repülő. Figyeltem, és most már tisztábban kivettem: régi, fából készült, kétfedeles gép volt, amolyan első világháborús maradvány. Ezüstös felhőt hagyott maga után, ahogy apró cseppekre porlasztott vegyszert szórt a...- Furcsa - jegyeztem meg. -Mi?- Az a repülő ott permetez, ahol nem is termelnek semmit.A gép most éles kanyart vett, és elindult felénk. Jól hallottam, ahogy propellere a levegőt metélte. A motor dühösen zúgott. Hosszú ideig csak álltam és figyeltem. Talán a hőség volt az oka, talán fáradt voltam, mindenesetre eszembe se jutott, hogy saját közeledő halálomat bámulom.115De aztán a gép lecsapott, és mielőtt az agyam felvilágosíthatott volna, mi történik, a lábam már szaladt is velem oldalirányba. így a gép csak a levegőt szelte ott, ahol két másodperce még a fejem volt. Tim felvisított, és félreugrott a másik irányba. Egy pillanatra minden elsötétült, mert a repülő eltakarta a napot. A propeller szele felkavarta az út porát, szemünk, szánk tele lett vele. Aztán a gép felemelkedett és egyúttal kanyarodni kezdett, újabb támadásra

készülve.Tim köhögve, pislogva feltérdelt.- Elég alacsonyan repül - jegyezte meg.Nem hiszem, hogy felfogta, miről szólt a dolog.Bólintottam.- Ha alacsonyabban repülne, szárny se kéne neki. -Arra célzól, hogy...Ezúttal még Tim is rájött, mire gondolok. Kharón volt az. Pontosan tudta, hogy itt van találkozónk Charlotte-tal. Most megint eszembe jutott, mennyire rémült volt a nő hangja a telefonban. Lehet, hogy követték őt. Lehet, hogy már nem is él.A repülő Kharón fegyvere volt. És mi nem menekülhettünk, nem bújhattunk el sehova. Ugyanis a semmi közepén voltunk.A gép újra lecsapott. És egy új, még kellemetlenebb meglepetés: a gép két szárnyán géppuskát hordozott. Láttam a torkolattüzeket, és hallottam a becsapódó golyók szapora puffogását. Mellettem felrobbant az aszfaltút egy darabja. Tim félreugrott, és én követni próbáltam, de ekkor erős ütést éreztem a vállamon, és hanyatt estem. A gép elzúgott fölöttem, szele az arcomba csapott és elvakított. Azt tudtam, hogy megsebesültem, de azt nem, milyen súlyosan.A gép eltávolodott, és én valahogy talpra vergődtem. A bátyám arca hamuszürke volt, de talán csak a portól. A repülő éles kanyart írt le, készülve a következő támadásra.Csak egy esélyünk volt.- Gyere! - kiáltottam. - A búzába! Tim nem mozdult.- Oda nem mehetek!A repülő vészesen közeledett.- Miért?-A szénanáthám miatt!- Tim! - Nem akartam hinni a fülemnek. Kharón géppuskával lő ránk, és Timet a szénanáthája izgatja. Pillanatokon belül több lyuk lesz benne, mint az ementáli sajtban, és egyszerre húszfelé fog tüsszente-ni. Nem volt idő a szelíd meggyőzésre. Sajgó vállamról megfeledkezve megragadtam Timet, és lelöktem az útról.A gép megint lecsapott, és körülöttem látványosan elfeküdt a búza. Tim tüsszentett. Ezek szerint nem találták el. A helyzetünk azonban továbbra is reménytelen volt. Bújócskázhatunk a búzamezőn, amíg találunk lábon álló kalászokat, de a végén nyilván ott fogunk ülni a közepén, mint nyuszitojás a lenyírt fűben. Ki kellett találnunk valamit, mégpedig azonnal.És akkor megláttam őket. A búzamező közepén árválkodtak szomorúan. Drótból és seprűnyélből készültek, a fejüket lyukas focilabda alkotta. Madárijesztők. A leggyávább madár se ijedt volna meg tőlük, de nekem kapóra jöttek.A repülő után néztem. Pályája legtávolabbi pontján járt, s épp készült újra irányba fordulni.-Vedd le a dzsekid! - kiáltottam rá Timre.- Minek?-Vedd le!Én magam is kibújtam a dzsekimből. Fájdalmas akció volt, és láttam, hogy a kabát válla csupa vér. De most nem törődhettem a sebesülésemmel. Felkap-tam az egyik madárijesztőt, és Tim felé dobtam. Bátyám csodával határos módon mindenféle magyarázat nélkül megértette, mi a tervem. A repülő már majdnem teljesen befordult. Csak reméltem, hogy Kharónnak is káprázik a szeme a naptól, és nem látja, mit csinálunk. Sikerült felöltöztetnem a kisebbik madárijesztőt. A dzsekim petyhüdten lógott rajta, és a fekete-fehér focilabda fej sem hasonlított az enyémre - legalábbis reméltem, hogy nem hasonlít. Hátranéztem. A gép befejezte a kanyarodást. Úgy repült felénk, mintha a nap köpte volna ki.-Tim...?Tim ráakasztotta dzsekijét a másik madárijesztőre. Óvatosan egymásnak támasztottuk a két

bábut, s azok úgy álltak ott vállt vállnak vetve, mint két részeg cimbora. Már tépte a dobhártyánkat a repülőgép zaja, s szinte éreztem, hogy megborzong körülöttem a búza.-Feküdj! - kiáltottam.Abban a másodpercben vetettük magunkat hasra, amikor ismét eleredt a golyóeső. Felnéztem, és láttam, hogy a madárijesztőket szabályosan kettévágta a pásztázó géppuskatűz. A repülő elzúgott fölöttünk -és vége volt. A gép folytatta útját, és eltűnt a távolban.A madárijesztők szétcincálva hevertek, a szél úgy simogatta a még álló gabonaszálakat, mintha vigasztalni akarná őket.Felálltunk. Azt rögtön láttuk, hogy dzsekijeinket többé nem fogjuk hordani: a golyók megannyi zsebkendőt csináltak belőlük. Tim felnézett az égre.- Szerinted Kharón volt? - kérdezte.- Ki más lett volna? - kérdeztem vissza. -Hát egy farmer...-Mi? Egy farmer, aki géppuskával permetezi a földjét? Tim végiggondolta a dolgot.- Ez talán valami modern biomódszer a kártevő-írtásra.Megráztam a fejem.- Nem hinném.Hosszú csend következett. Csak most vettem észre, hogy szorongatom a karomat. Ujjaim között vér szivárgott.Tim elmerült a gondolataiba, majd végül így szólt:- Ha Kharón volt az, most azt hiszi, meghaltunk. Ha pedig azt hiszi, többet nem próbál megölni.- Stimmel - bólintottam. Tim arca felderült.- No, akkor lépjünk le, de sebesen! - Ekkor látta meg a vért. - Nick!-Mi van?-Te megsebesültél!- Tudom.Tim lépett egyet előre. Az arca falfehér volt, s tudtam, mi következik. Be is következett. Nyögött egyet, és összecsuklott. Hiába, nem bírta a vér látványát.Én csak álltam, és a sebesült karomat markoltam. Egyre jobban fájt, de örültem neki.Emlékeztetett rá, hogy életben vagyok.

Kharón- Nem fog fájni.Miért van az, hogy az orvosok mindig ezt mondják, mielőtt fájdalmat okoznak az embernek?Dr. Mónika Bloem ráadásul nem is volt igazi orvos, csak lódoktor. A Flavoland szélénél bukkantunk a házára, miután elindultunk vissza a város felé. Egy kicsit zavart, hogy olyasvalaki lát el, aki jobban ért az állatokhoz, mint az emberekhez, de nem volt választásom. Körülbelül fél liter vért csöpögtettem el az úton, s bár a pöttyös vonalat kimondottan dekoratívnak találtam, félő volt, hogy Amszterdamig nem tart ki a vérkészletem.A fehér köpenyes dr. Bloem tömzsi, szigorú nőszemély volt. A vak is látta, hogy szerelmes a munkájába. A rendelője tele volt állatképekkel, még az íróasztalán is állt néhány, bekeretezve. Elég nehéz volt rábeszélni, hogy ellássa a sebemet, és - mint a többi páciensének - meg kellett ennem két kockacukrot a kezelés előtt.Borzasztóan fájt, mikor a sebemben matatott egy csipesszel, de amikor végzett, a szerszám két szára között ott lapult a golyó.-Jól érzed magad? - kérdezte angolul. A kiejtése elég gyatra volt, ellentétben sebészi felkészültségével.- Hát, egy kicsit még kába vagyok, de... - kezdte Tim. A doktornő lesújtó pillantást vetett rá.-Az öccsét kérdeztem. Kipróbáltam a karomat.- Igen, dr. Bloem, jól vagyok.A doktornő egy vesetálba pottyantotta a golyót.

- Szerencséd volt. Ha egy centivel odébb megy balra, egy artériát talált volna el.- Bizony - bólogatott Tim. - Ha pedig egy centivel odébb megy jobbra, engem talált volna el.Dr. Bloem kötszert vett elő.-Az az érzésem, nem mondtatok igazat - szólt, miközben előkészítette a gézt a kötözéshez. - Hogy került a golyó a karodba?-Hát...Nem volt időnk hihető magyarázatot kitalálni, és a mesénk - akárcsak a karom - kissé hiányos volt.-A bátyád azt mondta, autóbalesetben sérültél meg - folytatta dr. Bloem.- Úgy is volt! - bizonygatta Tim. - A kocsi vezetője tette.- Igen - erősítettem meg. - Véletlenül rám lőtt. Dr. Bloem egy szót se hitt el a mesénkből, de nemfirtatta tovább a dolgot. Inkább bekötötte a karomat.- Készen vagyunk - mondta, miután megcsomózta a gézt. - Gyorsan rendbe fog jönni.- Köszönöm, doktornő.Megint kipróbáltam a karomat. Egy kicsit lüktetett, de már sokkal kevésbé fájt.- Hogy akarnak visszajutni a városba? - kérdezte dr. Bloem. - Elvinném magukat, de vár rám még egy páciens. Egy fejőstehén.- Mehetnek gyalog is, de elég messze van - folytatta - úgyhogy inkább kérjenek meg valakit, hogy vigye el magukat kocsival. Egy kilométerre innen van egy nagy ház. Egy szélmalom áll a közelében.- Hogy hívják azt a házat? - kérdeztem. Dr. Bloem rám mosolygott.- Villa de Winternek - felelte. - Winter-háznak.Még sose láttam a Villa de Winterhez fogható házat. Vörös és fehér téglából épült, de a kövek és alakzatok nem rajzoltak ki semmilyen harmonikus mintát. Azegész ház olyan volt, mintha egy tolvaj hordta volna össze. A tornyok egy kastélyból származtak, az ablakok egy templomból, a szürke nyeregtető meg egy vasútállomásról.Az épület az úttól tisztes távolságra állt. Átmásztunk a kerítésen, majd egy bokor mögé rejtőztünk, hogy kikémleljük a házat.- Szerinted itt lakik Kharón? - kérdezte Tim. Bólintottam.- Ide jött el McGuffin, mielőtt meggyilkolták.- Igaz. - Tim a házat fürkészte. - Bárcsak belátnánk a falak közé!- Belátunk. -Hol?-Az ablakon.Kimásztunk fedezékünkből, és a gyepes részen át a házhoz sprinteltünk. Az árnyékaink előbb értek oda. Látni továbbra se láttunk senkit, viszont meghallottuk egy zongora kiszűrődő hangját. Felismertem a darabot, de csak nagy nehezen. Beethoven Holdfény-szonátáját játszotta valaki - csapnivalóan. Átfutott a fejemen, hogy a zongoristának talán csak kilenc ujja van...Megböktem Timet.- Hallgasd csak!- Kharón!-Minden egybevág. Megölte McGuffint és Rushmore-t, most pedig Beethovent gyilkolja.Eddig mindketten guggoltunk, de most én felegyenesedtem, megfogtam az ablakpárkányt, és megpróbáltam felhúzni magam. Tim rémülten nézett rám.-Mit művelsz!?- Itt az alkalom, hogy meglássuk Kharón igazi arcát - feleltem.Valóban jó alkalom lett volna. Csakhogy amikor nekirugaszkodtam, motorzaj ütötte meg a fülemet. Egy kocsi közeledett a bekötőúton. Eleresztettem az ablakpárkányt, és visszakuporodtam Tim mellé. A következő másodpercben a zongora elhallgatott, majd

ajtócsapódást hallottam. A közelünkben két kuka állt. Odamásztam az egyikhez, és elrejtőztem mögötte.Az autó megállt. Két férfi szállt ki belőle. Nyomban felismertem őket felejthetetlen arcukról: Sebhelyes és Csúf volt az, a két férfi a műjégpályáról. Csikorgott a murva a talpuk alatt, ahogy a bejárati ajtó felé lépkedtek. A zaj a Rushmore hátából kiálló kor-csolyákat juttatta eszembe. Nyeltem egy nagyot.Tim bambán bámulta a két férfit. Megrángattam az inge ujját.

- Menjünk be! - súgtam.Tim már nyitotta a száját, hogy hangot adjon tiltakozásának, de nem hagytam neki időt rá. Az ablak mellett volt egy ajtó, és a szerencse ez egyszer mellénk szegődött: az ajtó nyitva volt. Besurrantam a házba. Fel kellett mennem egy rövid lépcsősoron, ami egy folyosóra vezetett. A padlót fekete és fehér lapokkal burkolták - a régi németalföldi festményeken lát ilyet az ember. A folyosó másik vége az előtérbe nyílhatott, mert a távolból hangokat hallottam - valaki köszöntötte a két jövevényt. Balra tőlünk is volt egy ajtó. A tágas helyiségben, ahova nyílott, egy íróasztal, négy-öt antik szék és egy hangversenyzongora állt. Ez lehetett Kharón szobája. Végigkorcsolyáztam a polírozott padlón, amíg meg nem akadt a lábam egy kínai szőnyegben.- Mit keresünk mi itt? - sziszegte Tim.Tényleg, mit is keresünk? Már hallottam a folyosón közeledő léptek zaját. Kharón két barátjával felénk igyekezett. Erős kétségeim voltak afelől, hogy ha ott találnak, meghívnak teára...- Gyorsan!Az egyik oldalon nyílt egy alkóv, amelyett egy nehéz perzsaszőnyeggel függönyöztek el. Besurrantunk a szőnyeg mögé, és gondosan behúztuk magunkután. Egy másodperccel később belépett Kharón és a két jövevény.Hallottam, ahogy becsukják az ajtót, és a szoba közepére sétálnak. Egyikük hollandul hadart valamit. Egy szót sem értettem belőle, és a hangot sem ismertem fel. Utána egy másik ember beszélt. Az ő hangja is idegen volt. Ezúttal azonban megértettem egy szót, pontosabban egy nevet: Waverly. Miért emlegetik az MI6 vezetőjét? Rushmore azt mondta, valamiféle titkos kapcsolat van Waverly és Kharón között. Talán pont erről beszélnek?A helyzet szörnyű volt. Egy függöny mögött kuksoltam Timmel, semmit se értettem a kihallgatott beszélgetésből, és még csak nem is láttam a beszélgetőket. Akkor mi a csudának jöttünk ide egyáltalán? Rápillantottam Timre. Az arcán apró fénypont ült. Követtem a fénysugarat a szőnyeg-függönyig. A szőnyeg közepén volt egy kis lyuk, amit eddig nem vet­tem észre. Odahajoltam, és átnéztem rajta, vigyázva, hogy ne mozdítsam meg a szőnyeget. Láttam Sebhelyest, aki ült és cigarettázott, meg Csúfot, aki a szék mellett állt. Kharón takarásban volt.És akkor megszólalt. Egyetlen szót mondott, azt se értettem, de legalább hallottam a hangját. Erőtlen,inkább magas, semmint mély hangja volt. Lehet, hogy hallottam már valahol?Kharón kinyújtotta a kezét. Nyitott tenyerét felfelé fordította, így tisztán láttam négy ujját. Csúf nyomban odalépett hozzá, és egy kis fehér kalapácsot adott át neki. Ez is antik darab volt, valószínűleg elefántcsont. Mit akarhatnak vele? Csúf még egy percig hablatyolt, s az volt az érzésem, hogy a beszélgetés a végéhez közeledik. Bárcsak Kharón felállna! Minden idegszálammal szuggerálni próbáltam, hogy kicsalogassam a székéből.De Kharón helyett Sebhelyes állt fel. Elindult a függönyünk felé, így kénytelen voltam visszahúzódni kémlelőlyukamtól. Kharón és Csúf még motyogtak valamit. Utána kinyílt az ajtó, és rögtön tudtam, hogy Kharónék kimentek. Valóban: miután az ajtó becsukódott, a szobára csend ült. Egy hajszálnyira voltam a nagy rejtély megoldásától, de néha egy haj­

szálban is elbotlik az ember.-Elmentek? - kérdezte suttogva Tim.-El...Félretoltam a függönyt, és visszamentünk a szobába. Kharón elment, az igaz, de az asztala ott maradt. Reménykedtem benne, hogy nem zárta be a fiókokat.-Láttad az arcát? - kérdezte Tim.- Nem. De azt kivettem a szavaikból, hogy Mr. Waverlyről beszélnek.Kihúztam a felső fiókot. Nem nagyon tudtam, mit keresek. Esetleg egy jogosítványt, egy fotót, egy hitelkártyát. ..Szinte biztosra vettem, hogy találok valamit, ami segít megfejteni, ki is igazából ez a Kharón. A fiókban azonban három iratkapcson, egy fésűn, egy furcsa porral szennyezett kis tükrön és egy fél doboz cigarettán kívül semmi sem volt.Ezektől nem lettem okosabb. Pedig ha egy kicsit gondolkozom, kitalálhattam volna, kicsoda Kharón.Kihúztam a második fiókot, és ott aztán érdekes dologra bukkantam. Egy közönséges csekk volt, négyszázezer guldenről. A „Kharón Vállalat" számára állították ki. Az aláírója pedig...Megmutattam Timnek.-Négyszázezer gulden! - álmélkodott. - Az...Matematikatudománya szokás szerint csődöt mondott.- Kábé százhúszezer font - mondtam. - De az aláírást nézd meg!Megnézte, és elkerekedett a szeme.- Mr. Waverly!- Bizony. Mr. Waverly bérelte fel Kharónt Kusze-nyov meggyilkolására.- De hát miért? - értetlenkedett Tim. - Hisz éppen ő akarja megfékezni Kharónt!- Hát igen. - Zsebre vágtam a csekket. A kép még nem igazán állt össze, de most már legalább volt valami a kezemben Waverly ellen. - Gyerünk! - Elindultam az ajtó felé. - Tűnjünk el innen gyorsan!Tim az ellenkező irányba mutogatott.-Inkább az ablakon át menjünk!-Jó, de csak csendesen.Tim kinyitotta az ablakot, mire az egész házban visítani kezdett a riasztó.Nem volt időnk töprengeni. Fejest ugrottunk az ablakon át, bukfencet vetettünk a füvön, majd feltápászkodtunk. A hátunk mögött kinyílott egy ajtó, és láttam, hogy Sebhelyes a nyomunkba ered. Akkor azonban már a füves rész közepén jártam. Lélekszakadva rohantam a bokrok felé, abban reménykedve, hogy ott el tudok rejtőzni. Durranás hallatszott, és valami elsüvített a fülem mellett. A karom egyszerre megint fájni kezdett. Hát egy golyó nem elég egy napra?Átugrottunk az első bokrokon, és bevetettük magunkat a telket határoló, ligetes részbe. IdőközbenCsúf is csatlakozott kollégájához. Hallottam, hogy valamit kiabál hollandul. Aztán újabb lövés dördült. Tim felkiáltott.-Eltaláltak? - kérdeztem aggódva.-Nem, csalánba léptem.- Ki kell érnünk az útra!Körülbelül harminc másodperc volt az előnyünk, amikor átmásztunk a kerítésen, és lezuttyantunk az aszfaltra. Egy újabb pisztolylövés szilánkokra hasította az egyik kerítéslécet. Az út kihalt volt. Nem jött se autó, se busz, de még egy bicikli se. Még mindig nem voltunk biztonságban.- Merre tovább? - zihált Tim. -Arra!Dr. Bloem azt mondta, a Winter-ház közelében egy szélmalom áll. Valóban ott is volt, úgy száz méterre tőlünk. Hatalmas vitorlái lassan forogtak a szélben.

A szélmalom volt az egyetlen esélyünk. Közel s távol nem volt más rejtekhely, és tudtam, hogy Sebhe-lyes meg Csúf pillanatokon belül utolérnek. Átrohantunk az úton, és beszaladtunk a szélmalom egyetlen - szerencsére nyitott - ajtaján.Egy bejárat, ami egyúttal az egyetlen kijárat is. Csak ekkor döbbentem rá, hogy csapdába estünk.Ráadásul Sebhelyes és Csúf láttak minket bemenni. Már nem is futottak, csak komótos léptekkel közeledtek felénk, fegyverüket lövésre készen tartva. Sebhelyes mosolygott. Ettől a sebhelye középen megtört, és nyílhegyet formázott. Mintha azzal is engem célozna!- Utánunk jönnek! - rémüldözött Tim. - Most mit csinálunk?- Bújj el!Tim balra indult, én jobbra.A szélmalom belseje egészen elképesztő látványt nyújtott. Az épületet - ami belülről sokkal nagyobbnak tűnt, mint kívülről - lassan forgó gerendák, fa fogaskerekek és csikorgó malomkövek töltötték meg - mintha egy mesebeli óra szerkezetébe léptünk volna. A falak mentén két lépcső és két létra indult négy különböző irányba. Az egyik létra egy külső erkélyre nyíló ajtóhoz vezetett. Én azt választottam.Miközben felkapaszkodtam a létrán, azon tűnődtem, vajon merre indulhatott Tim. Sok időm azonban nem volt rá, hogy érte aggódjam. Mire kiértem a szabadba, Sebhelyes már a létra alsó fokán állt, és indult felfelé. Úgy tizenöt másodperc előnyöm lehetett. Sürgősen találnom kellett egy búvóhelyet.De hol? Egy keskeny fapallón álltam, ami körbefutott a szélmalom fala mentén, kábé négy méteres magasságban - túl magasan ahhoz, hogy leugorhassak. Másik ajtó nem volt. Szaladhattam körbe-körbe, de tovább nem vezetett út, a lejáratot pedig Sebhelyes ellenőrizte. Egyszerre hatalmas árnyék vonult végig rajtam - a szélmalom egyik vitorlája függőleges irányban elhaladt a palló mentén.A vitorla...Mikor elindultam felé, már tisztában voltam vele, hogy az ötlet komplett őrültség. Aki azt képzeli, hogy egy szélmalom vitorlái lassan és könnyedén forognak, az nagyon téved. Még szélcsendben is akkora a lendületük, hogy egy ökröt is fel tudnak dönteni. Még szerencse, hogy épp nem volt erős a szél.Mikor megérkezett a következő vitorla, ráugrottam, és elkaptam. A laza vásznon keresztül sikerült fogást találnom a favázon. Karjaim majdnem kiszakadtak a helyükből. Aztán egy szempillantás alatt kiugrott a lábam alól a palló, és én a vitorlával együtt gyomorpróbáló forgásba kezdtem.Miközben két kezemmel kétségbeesetten fogódzkodtam, lábamnak is igyekeztem biztos helyet találni. Beszorítottam a bokámat a faváz és a vászon közé,és ettől kezdve úgy utaztam a vitorlán, mint a légypapírra ragadt légy. A vitorla csendben forgott, szemem előtt a fű zöldje és az ég kékje váltogatta egymást. Olyan érzés volt, mintha az egész világ egy hatalmas üstben lenne, és valaki kavarná.Nem bírtam sokáig nézni, behunytam a szemem.Vajon Sebhelyes meglát-e? Elképzeltem, ahogy megáll a pallón, majd körbesétál. Vajon eszébe jut-e felfelé nézni?A vitorla vagy harmincszor körbefordult velem. A tizenötödik kör után abbahagytam a számolást. Minden, amit az elmúlt két napban ettem, kifelé kívánkozott a gyomromból. Karom és lábam éles fájdalommal tiltakozott a megerőltetés ellen. A szél teljesen elállt, így a vitorla is lassulni kezdett. Elegem volt. Mikor ismét a palló közelébe értem, elengedtem a vitorlát, és lezuhantam, mint egy zsák. Már azt se bántam, ha Sebhelyes megtalál és lelő - legalább gyorsan véget ér a szenvedésem. Sebhelyes azonban már nem volt ott. Felállni még nem tudtam, de fektemből is láttam a két gyilkost, amint a mezőn szaladnak. Valószínűleg azt hitték, hogy leugrottam, és kereket oldottam.

De mi lehet Timmel?További öt percbe tellett, mire összegyűjtöttem annyi erőt, hogy fel tudjak állni. És még le kellett másznom a létrán! Kész rémálom volt. Mintha még mindig forogna velem a vitorla. A létra mindenáron ki akart siklani a kezeim közül, mintha óriáskígyóvá vált volna. Odalent baljós csend fogadott. Az egyetlen zaj a súlyos malomkő csikorgása volt.Timnek nyomát se láttam.Kapaszkodva végigbotorkáltam a fal mentén. Oldalt teli zsákok sorakoztak, hátul pedig embermagasságú dombban állt a liszt. Fent a pallón nem volt senki. Az egyetlen ajtó csukva volt.- Tim! - kiáltottam. - Hol vagy?Csönd. Most már komolyan aggódni kezdtem.- Tim! Elmúlt a vész! Elmentek!Ekkor megmozdult valami a hátam mögött. Megfordultam. A két méter magas lisztdomb oldala megremegett, és miniatűr lavina indult el rajta.A liszt felhőben kavargott, és mindent elborított. Azután megjelent egy tapogatózó kéz. Végül megnyílt a domb oldala, és egy vergődő alak vált láthatóvá. Tim igyekezett kiszabadulni a liszthalom alól.A végén ott állt előttem, tetőtől talpig fehéren. Már azt hittem, lehet, hogy Csúf mégiscsak lelőtte, és ez a kísértete.-Ebbeddeg? - kérdezte.A szája és az orra tele volt liszttel. Tüsszentett egyet, amitől fél kiló liszt hullott le a fejéről, és kis rózsaszín kör jelent meg az orra és a szája körül.- Elmentek? - tette fel újra a kérdést.- El. Jól vagy?- Dúléldem - motyogta Tim.- Na, induljunk.Kibotorkáltunk a szélmalomból. Tim útját fehér lábnyomok jelezték, én kissé tántorogtam. A hátunk mögött lassan forogtak körbe a vitorlák.Mivel az elmúlt tizenkét órában géppuskával üldöztek minket egy búzaföldön, engem megoperált egy állatorvos, megtaláltuk Kharón főhadiszállását, kis híján láttuk is Kharónt, elloptuk Mr. Waverly csekkjét, és menekülés közben majdnem otthagytuk a fogunkat, nem csoda, hogy olyanok voltunk, mint két félhulla. Forró fürdőre és hosszú alvásra volt szükségünk, mert - valljuk be - a szélmalomharc eléggé felőrölt mindkettőnket.

LámpalázHuszonnégy órával később az amszterdami központi pályaudvaron álltunk. Timnek a liszt nagy részétől sikerült megszabadulnia, de a haja még mindig fehér volt a halántékánál. Nem tartottam kizártnak, hogy fehér is marad. Az előző nap eseményei után nem csodálkoztam volna rajta.Kifizettük a számlánkat a Van Bates motelben, és vettünk két jegyet Londonig. Ezzel el is fogyott a pénzünk, ami hollandiai nyaralásunk végét jelentette.- Nem értem - mondta Tim. -Azt hittem, nem megyünk vissza Angliába!— Muszáj visszamennünk - magyaráztam. - Figyelmeztetnünk kell az oroszt, Borisz Kuszenyovot. Mr. Waverlyben nem bízhat. Gondolj a csekkre.-Az igaz. - Tim eltöprengett. - És nem bízhat senkiben, akinél kalapácsot lát.-Ezt majd te mondd meg neki.Ez még mindig rejtélyes momentum volt. Láttuk, hogy Kharón és bűntársai egy fehér kalapácsot vizsgálgattak. Mit akarhatnak vele? Fejbe kólintani Kuszenyovot?Volt ezen kívül más kérdés is. Dél, délkelet, átkelés, amoda. McGuffin utolsó szavai. A nagy izgalomban meg is feledkeztem róluk, pedig még mindig nem tudtuk biztosan, hogy mit jelentenek.

Tim mutogatni kezdett.- Nick!Egy olyan embert pillantottam meg, akire a legkevésbé se számítottam: Charlotte Van Dam sétált a peronon, világos kosztümben, kezében táskával. Arra számítottam, hogy észrevesz minket, de az utolsó pillanatban elkanyarodott balra, és bement egy elegáns kávézóba.- Mit kereshet itt? - dünnyögtem.- Biztos vonatra vár - mondta Tim.- Azt gondoltam. De vajon hova utazik? És miért nem jött el a buszmegállóba?Tim elgondolkodott.- Nem tudom. Kérdezzük meg tőle.- Helyes. Kérdezzük meg!A 2b vágány melletti kávézó egy Agatha Christie-regényben is szerepelhetett volna. Faragott faburkolata falak, márványlapos asztalok, fehér kötényes fel-szolgálók, finom porceláncsészék. Charlotte egy olyan ablak mellett ült le, ahonnan jól láthatta a vágányokat. Egy csésze forró csokoládét és rongyoskiflit szolgáltak fel neki, talán kései ebéd gyanánt. Két óra volt. A vonatunk húsz perc múlva indult.Odaléptünk az írónőhöz. Mikor meglátott minket, megvillant a szeme, de az volt a benyomásom, nem az örömtől. Azután elmosolyodott, és felállt.- Tim! Annyira aggódtam magáért!Könnyű csókot lehelt bátyám arcára. Tim elvörösödött.- Tényleg?- Hát persze. Mióta olvastam arról a meggyilkolt műkorcsolyázóról...- Rushmore - dörmögtem.-A néhai 86-os - tette hozzá Tim. Charlotte leült, és minket is hellyel kínált.- Gyorsan mondják el, mi történt, mióta nem találkoztunk - kérte.Tim a homlokát ráncolta.- Charlotte - szólt -, mi elmentünk a Flavolandba, ahogy kérte, de maga nem volt sehol.A nő bűnbánóan lehajtotta a fejét. -Tudom. Nem tudtam elmenni.- Miért? - kérdeztem. Charlotte felnézett.-Jaj, Tim... Nick... hazudtam maguknak.- Nem hiszem el! - vágta rá Tim.- De bizony. Most már bevallom... hogy nem vagyok krimiíró.Tim összevonta a szemöldökét. -Akkor milyen író, Charlotte?- Semmilyen! Charlotte mélyet sóhajtott.- Kém vagyok - mondta fojtott hangon. - A holland titkosszolgálatnak dolgozom, csakúgy mint a néhai 86-os. Nem fedhettem fel a kilétemet, mert inkognitóban kellett maradnom. Én is Kharón után nyomozok.- Ez még nem magyarázat arra, hogy nem jött el a találkozónkra - jegyeztem meg.- El akartam menni, de az utolsó pillanatban észrevettem, hogy követnek. Két férfi tapadt rám. Az egyiknek sebhely volt az arcán.- Hosszú és csúf - dünnyögte Tim.- Igen, hosszú és csúf sebhely volt. Le kellett ráznom őket, és mire sikerült, már lekéstem a találkozót.Tim hozzám fordult.- Látod, megmondtam, hogy van logikus magyarázat.- Hogy talált magára a két férfi? - kérdeztem.- Nem tudom. Kharón keze lehet a dologban. Az az érzésem, még a gondolataimat is ismeri. Egy lépést se tehetek... - Charlotte hirtelen elhallgatott, és kibámult az ablakon. - Úristen!Megfordultam, és nyomban kővé dermedtem.Sebhelyes és Csúf közeledett a peronon. Még nem vettek észre, de egyenesen a kávézó felé

tartottak.- Ők azok! - suttogta falfehéren Charlotte, és felpattant. - Külön kell válnunk.- Helyes - bólintott Tim. - Én magával megyek.- Kösz, bátyó - morogtam.Charlotte azonban már el is indult a konyha irányába.- Nem, menjenek csak a maguk útján. Én is megyek a magamén.Mire Tim felelhetett volna, Charlotte köddé vált. A kesztyűjét az asztalon felejtette. Magamhoz vettem, gondoltam, jó lesz emlékül Timnek. Ekkor érkezett meg Sebhelyes és Csúf.A kávézónak két ajtaja volt. Mikor a két gyilkos belépett az egyiken, mi kimentünk a másikon. Nem messze találtunk egy lépcsőt, azon egy aluljáróba jutottunk. Ekkor már sejtettem, hogy le fogjuk késni a két óra húszas ostendi vonatot.Az aluljáró kivezetett a pályaudvarról. Hátra se kellett néznem, úgy is tudtam, hogy Sebhelyes és Csúf a nyomunkban van. Hallottam a félrelökött járókelők felháborodott tiltakozását.-Erre gyere! - kiáltottam.Tim nem hallotta meg. Amíg én beszaladtam egy épület kapuján, ő befordult a sarkon. Megint elváltunk, de ez önmagában nem volt baj. így nagyobb esélyünk volt rá, hogy legalább az egyikünk egérutat nyer.Megálltam, és körülnéztem. Egy kicsi, régimódi színházban találtam magam. Az ajtó mellett pénztárbódé állt, oldalán plakáttal, ami egy frakkos öregembert ábrázolt. Az öreg kártyákat tartott a kezében. Alatta állt a neve: Mr. Marvano, bűvész. Jobb se kellett! Ő talán segít nekem eltűnni, gondoltam.Az előadás már megkezdődött. A pénztáros újságot olvasott, és jegyszedőt se láttam sehol. Lábujjhegyenvégigosontam a folyosón, és besurrantam a sötét nézőtérre. Reméltem, hogy Sebhelyes és Csúf nem látták, merre megyek.Mr. Marvano a színpadon állt. Kerek, pirospozsgás arcú, ősz férfi volt, és meglehetősen szomorú látványt nyújtott frakkjában és fehér csokornyakkendőjében. Amikor beléptem, épp befejezett egy mutatványt egy sétapálcával meg egy selyemsállal. Az egyiket átváltoztatta a másikká, s ezt a közönség szórványos tapssal jutalmazta. A bűvész most egy pakli kártyát vett elő, és hollandul felkonferálta a következő trükköt. Én közben leültem hátul, egy teljesen üres sorba.Meglehetősen hűvös volt a színházban, verejtékező arcom egyenesen fázott. Az egész dolog zavaros és érthetetlen volt. Hogy került Sebhelyes és Csúf a pályaudvarra? Charlotte azt mondta, Kharón még a gondolatait is ismeri. Hogy lehet az? Márpedig Kharón valóban mindig egy lépéssel előttünk járt - Londonban, Amszterdamban, mindenütt.A közönség megint tapsolt, én is a színpadra pillantottam. Mr. Marvano mellényzsebéből egy pikk dáma emelkedett ki.- Ezt a lapot választotta? -Hollandul beszélt, de kitaláltam, mit mond, hiszen ezerszer láttam már ilyen mutatványt.Ekkor mozgást láttam a sötétben. Valaki végigment a székek mentén, majd megállt az én sorom végénél. Odanéztem, és a lélegzetem is elállt. Sebhelyes volt az.Félig felálltam, hogy elinduljak az ellenkező irányba. Csakhogy ekkor egy másik alak is kibontakozott a sötétből: Csúf. A két gyilkos ott állt a széksor két végénél. Csapdába estem.A bűvész megint magyarázni kezdett a színpadon. Csúf elővett valamit a zsebéből. Egy halk kattanás jelezte, hogy kinyitotta a rugós kését.Sebhelyes elindult felém. Mindössze tíz szék választott el tőle. Nem volt menekvés.Mr. Marvano befejezte mondókáját. Hosszú szünet következett. Közben Csúf is oldalazni kez­dett felém. A rugós kés pengéje megcsillant az egyik színpadi lámpa fényében. A másik irányba fordultam. Sebhelyesnél nem volt más fegyver, csak hosszú, vékony ujjai, melyek

már most a torkomat keresték.- Most pedig kérek egy önként jelentkezőt.Mr. Marvano ezúttal angolul szólította meg a közönséget, talán mert a holland nyelvű felkérésére senki sem jelentkezett. Sebhelyes és Csúf már csak három széknyire voltak tőlem.A magasba lendítettem a kezem.- Én jelentkezem! - kiáltottam.Minden néző felém fordult, plusz még egy reflektor is. Néhány másodpercig semmit nem lát­tam, csak vakító fehérséget. Sebhelyes és Csúf mozdulatlanná dermedt, bár a fénycsóva őket nem világította meg. Csúfnak sikerült egy szempillantás alatt eltüntetnie a kést. Fürgén átugrottam az előttem lévő szék háttámláján. Mire a két gyilkos felocsúdott, már messze jártam. A nézők megtapsoltak, és én átmenetileg biztonságban érezhettem magam.Mr. Marvano egy mosógép méretű, tarka ládát gurított be a színpadra. A láda tetején kerek lyuk tátongott, oldalain pedig vagy húsz, keskeny, hosszúkás rés volt Egy kicsit gyanús volt nekem a dolog, de már késő volt visszakozni. Mr. Marvano megragadta a kezem, és rám villantotta műfogait.- Szabad a nevedet, fiatalúr? - kérdezte angolul.- Nick vagyok.-Nick. Köszönöm. Nos, kedves Nick, elmondom, mi lesz a mutatvány.Mellém gördítette a ládát, és kinyitotta a tetejét. A láda üres volt. Láttam, hogy ha belemászom, letérdelek, és Marvano rám csukja a tetőt, akkor csak a fejem fog kilátszani a ládából, erre szolgált a kerek lyuk. Ez a lehetőség nem nagyon vonzott. Átvillant az agyamon, hogy futásnak eredek, és keresek egy hátsó kijáratot. Aztán mégis úgy ítéltem meg, hogy amíg a két gyilkos a színházban ólálkodik, a színpadon vagyok a legnagyobb biztonságban.-Ez itt a mexikói kardláda - mondta Mr. Marvano, majd hollandul is megismételte a mondatot. -Arra kérlek, ülj bele.Rövid habozás után engedelmeskedtem. A közönség feszülten figyelt.Letérdeltem. Mr. Marvano rám csukta a láda tetejét, majd három retesszel le is zárta. Mocorogni próbáltam, de a láda belülről szűkebb volt, mint hittem. - A ládát három helyen lezártam: itt, itt és itt - folytatta magyarázatát Mr. Marvano. - És most hozom a mexikói kardokat. - Figyelmeztetően felemelte mutatóujját. - Nehogy megszökj nekem!Arra esélyem se volt. Nagy nehezen elfordítottam a fejem, és néztem, ahogy a bűvész kicsoszog a színpadról. A nézők nevettek, amiből arra következtettem, hogy igen bizarr látványt nyújtok. A kulisszák mögött hosszú ezüst pengék sora lógott egy kerekes állványon. Azokért indult a bűvész.Ekkor azonban feltűnt mögötte Csúf. Meglendült az ökle, és keményen állkapcson vágta Mr. Mar-vanót. A bűvész egy nyikkanás nélkül összerogyott. Csúf elkapta, hogy ne csapjon zajt, majd leeresztette a földre, s ugyanazzal a mozdulattal lehúzta a frakkját. Ügyesen csinálta, de sajnos csak én élvezhettem a mutatványt. A következő pillanatban Sebhelyes is felbukkant. Sietve belebújt Mr. Marvano frakkjába, majd fogta a kardos állványt, és betolta a színpadra. A közönségen a csodálkozás moraja futott végig. Könyökömmel a láda oldalait feszegettem, de csak azt értem el vele, hogy megfájdult a sebem.-Jó estét, hölgyeim és uraim - szólalt meg Sebhelyes. Angolul beszélt, talán az én kedvemért. - Mr. Marvano sajnos rosszul lett. Engem kért meg, hogy fejezzem be a mutatványt.Azzal leakasztotta az egyik kardot. Az még Csúf rugós késénél is veszélyesebb fegyvernek tűnt: kábéfélméteres, széles pengéje volt. Nyelét valamilyen műazték minta díszítette. Meglehet, hogy az egész kard mű volt, de az én szemszögemből nagyon is igazinak tűnt.Sebhelyes szépen, lassan elindult felém. Soha életemben nem éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak és tehetetlennek. Mozdulni se bírtam. Alig kaptam levegőt. Épp csak a szememet forgathattam.

Sebhelyes láthatóan élvezte a helyzetet. Rám mosolygott, de mosolyából sütött a gyűlölet.-Várjon... - kezdtem.- Az első kard, hölgyeim és uraim - vágott a szavamba a gyilkos.Azzal beszúrta a pengét. Behunytam a szemem, és nyögtem egyet. Meghaltam? Felnyársalt? Úgy tűnt, nem. Kinyitottam a szemem. Sebhelyes legalább annyira csodálkozott, mint én. A kardpenge az egyik oldalon behatolt a ládába, a másik oldalon pedig kijött, a testemen mégse ment keresztül.A közönség együtt csodálkozott velünk. A produkciót lelkes tapssal jutalmazták. Sebhelyes le­akasztott még két kardot az állványról, és vicsorogva a ládába döfte. Mindkettő simán kijött a túloldalon, de rajtam egy karcolás se esett. A közönség megint tapsolt.Sebhelyes hollandul szitkozódott, és felnyalábolta a maradék kilenc kardot. Egyenként bedöfte őket, és minden alkalommal várta, hogy felordítsak, majd jobblétre szenderüljek. Hiába. Úgy tűnt, sebezhetetlen vagyok.Addigra a ládám már erősen emlékeztetett egy hatalmas tűpárnára. A közönség roppantul élvezte a mutatványt. A végén aztán elfogytak a kardok, és elfogytak a rések is a ládán. Sebhelyes azonban még nem végzett velem. Zsebéből előhúzta Csúf rugós kését. Megnyomta a gombot, és a hosszú penge engedelmesen kiugrott a nyélből.A közönség elnémult. Sebhelyes odahajolt az arcomhoz. Láttam a bőre alatt lüktető ereket, és észrevettem, hogy az egyik szeme idegesen rángatózik.-Nincs több lyuk, Diamond - sziszegte. - Ezt most te kapod. Nem kellett volna az ügyeinkbe avatkoznod, bolond kölyök!- De ha egyszer nem bírok a kíváncsiságommal. -Szép álmokat...Sebhelyes gondosan célzott. Ezúttal nem szándékozott a ládával vesződni, tekintetét egyenesen a torkomra szegezte, és közben lassan felemelte a kést.A közönség várt. Csúf még mindig ott állt Mr. Marvano ernyedt teste fölött, és figyelt minket. A rugós kés megállt a magasban.Behunytam a szemem, és vártam a halált.

BaklövésAz egész jelenet olyan volt, mint egy fénykép: Sebhelyes, a kés, a dermedt nézők. Aztán egy csomó dolog történt egyszerre.A kés elindult felém. Lövés dörrent. Sebhelyes hátratántorodott, felordított, és a kezét szorongatta. Ujjai közül vér csöpögött a nadrágjára és a cipőjére. A kés belefúródott a világot jelentő deszkákba, és rezegve megállt. Csúf a nyakát nyújtogatta. Sebhelyes összegörnyedve markolta a kezét, és nyöszörgött.- Szép lövés volt, Ted.- Köszönöm, Ed. -Mehet a függöny, Red.Az MI6 ügynökei a semmiből bukkantak elő. Egyszerre megtelt velük a színpad, a közönség pedig vidám tapssal köszöntötte őket. Csúf tessék-lássék védekezett, mire az egyik ügynök tessék-lássék leütötte, majd elvonszolta. Két másik ügynök Mr. Marva-nót cipelte ki, Ed és Ted pedig Sebhelyest vette keze-lésbe. A gyilkos keze csúnyán vérzett.. Nem mondhatnám, hogy sajnáltam.Miután Red leeresztette a függönyt, Ted odalépett hozzám. Ugyanolyan fekete öltöny és ugyanolyan napszemüveg volt rajta, mint első találkozásunkkor a London Internationalben. Ezúttal azonban levette a szemüvegét, és a szemembe nézett.-Jól vagy, fiam? - kérdezte.- Igen.Remekül voltam, épp csak mozdulni nem tudtam. Ted kinyitotta a ládát. -Jó kis trükk - jegyezte meg.Aztán Tim is megjelent, két ügynök kíséretében. Talán ők voltak Ned és Zed.- Odakint találtunk rá -jelentette az egyik ügynök. - Egy kukában bújt el.

- Figyelőállást vettem fel egy konténerben - helyesbített méltatlankodva Tim.- Veszélyes hulladéknak álcázta magát - bólintott a másik ügynök.Tim lerázta magáról kísérőit, és hozzám sietett. -Jól vagy? - érdeklődött.-Jól - feleltem, de hazudtam. Úgy éreztem magam, mintha egy héten keresztül megállás nélkül rohantam volna. Tedhez fordultam, de lehet, hogy Ed volt az. - Szeretnék hazamenni, ha lehet.- Szívélyes üdvözletem - köszöntött minket Waverly.- Amint hírt kaptam róla, hogy Amszterdamban vannak, rögtön kitaláltam, hogy Kharónt üldözik. Oda-küldtem hát az embereimet, hogy vigyázzanak magukra. Úgy hallom, épp idejében érkeztek...Repülővel szállítottak haza minket, s most nagyjából ott voltunk, ahonnan elindultunk: a Kelly Street tizenhetes szám alatt. Ezúttal nyoma sem volt a Bode-ga madár-szaküzletnek. Az MI6 főhadiszállása pontosan olyan volt, mint első látogatásunk alkalmával; Mr. Waverly is ugyanúgy fürkészett minket bőrmap-pás íróasztala mögül. Ted és Ed őrt állt az ajtónál.- Lehet, hogy megmentett minket - feleseltem -, de eleve maga miatt kerültünk kutyaszorítóba.Waverly vállat vont.-Honnan tudhattuk volna, hogy Kharón meg akarja ölni magukat?Játszotta az ártatlant, de engem nem tudott félrevezetni. Tudtam, ő volt az, aki értesítette Kharónt, hogyaz MI6-nak dolgozunk. Elkábított és odadobott minket csalinak. Az embereit pedig nem azért küldte Amszterdamba, hogy megmentsenek bennünket hanem hogy elkapják Kharónt.-Gondolom, van néhány kérdésük - mondta Waverly.- Nekem egy van - szólt Tim. - Mi lett a madarakkal?- A madarakkal? - Eltelt néhány másodperc, mire Waverly kapcsolt, mire céloz Tim. - Vagy úgy, a Bo-dega madár-szaküzletre gondol. Az csak álca volt. Értsék meg, nem hagyhattuk, hogy belekeverjék a rendőrséget.- Hát persze - bólintottam. - Esetleg rájöttek volna, hogy maga bízta meg Kharónt Borisz Kuszenyov meggyilkolásával.Ez talált. Waverly szeme megvillant, és észrevettem benne a rémületet. Ted és Ed zavartan toporogni kezdtek. A három férfi úgy viselkedett, mint az iskolásfiúk, mikor cigizésen kapják őket a fiúvécében.- Miből jöttek rá? - kérdezte Waverly. Elővettem a csekket, amit Kharón íróasztalfiókjá-ban találtam. -Ebből.Waverlynek szinte rá se kellett néznie a papírlapra, pontosan tudta, mit tartok a kezemben. Köhintett egyet, és hátrasimította a haját.- Gratulálok - mondta. - Lenyűgöző a találékonyságuk.- Miért csinálta? - faggattam. - Ha el akarja fogni Kharónt, miért bérelte fel?Waverly sóhajtott. Azt hiszem, megkönnyebbülés volt számára, hogy elmondhatta az igazságot.- Az egész galibát egy félresikerült titkos operáció okozta - kezdte vallomását.-Jaj, istenem - kotyogott bele Tim. - Nem tudtam, hogy műtéten esett át.- Nem estem át műtéten, Mr. Diamond! - fortyant fel Waverly, majd szünetet tartott. Már tudta, hogy a vallomás nehezebb lesz, mint gondolta. - Fel kellett kutatnunk Kharónt. Túl sokat gyilkolt. Angliában, Amerikában, Franciaországban, sőt még Oroszországban is. így hát elhatároztuk, hogy hadműveletet indítunk a leleplezésére és likvidálására. Az alapötlet az volt, hogy a legegyszerűbben úgy kerülhetünk kapcsolatba vele, ha megbízást adunk neki.- Szóval felbérelték Kuszenyov meggyilkolására.- Igen. Azért választottuk épp Kuszenyovot, mert neki nem állt szándékában Angliába jönni. Közismert, hogy ki se teszi a lábát Moszkvából. Vagyis tudtuk, hogy Kharónnak

Oroszországba kell utaznia, ha végre akarja hajtani a merényletet. Ahhoz pedig szüksége lesz valamire...- Repülőgépre? - tippelt Tim.-Vízumra. Oroszországba csak vízummal lehet utazni. Értik már? Zseniális terv volt. Nem volt más dolgunk, mint figyelni azokat, akik orosz vízumot igényeltek Csak meg kellett várnunk az első kilencujjú igénylőt...- Szóval nem is akarták Kuszenyov halálát.- Dehogy akartuk! Épp ez volt a lényeg. A megbízást végrehajthatatlan feladatnak szántuk.Egyszerre mindent megértettem. Jól mondta Waverly, a terv valóban zseniális volt, aztán egy csapásra dugába dőlt.-Kuszenyov viszont kitalálta, hogy mégis eljön Angliába, igaz? - kérdeztem.- Pontosan. A Sotheby's árverésre bocsátotta azt az átkozott festményt, A cár lakomáját. Kuszenyov műgyűjtő, és Salvador Dali a kedvencei közé tartozik. Az a rögeszméje, hogy meg kell szereznie a fest-ményt Oroszország számára, úgyhogy Londonba jött licitálni. Erre végképp nem számítottunk.-Értem - mondtam.-Én nem - mondta Tim.Elmagyaráztam neki.- Ha Kharón brit földön öli meg Kuszenyovot, és az oroszok megtudják, hogy a megbízó az MI6 volt...- Belegondolni is szörnyű - legyintett Waverly, és hátradőlt a székében.- Viszont Kharón még mindig nincs meg - csóváltam a fejem. - Kuszenyov továbbra sincs biztonságban.- Édes fiam! - tárta szét a karját Waverly. - A sebhelyes férfi! Ő Kharón!-A Sebhelyes?- Igen. Most már rács mögött van. Biztos, hogy ő az. A jobb kezén csak négy ujja van.- Azért van csak négy ujja a jobb kezén - magyaráztam -, mert Ted lelőtte a ötödiket!Ez a fordulat elbizonytalanította, sőt megrémítette a három kémet. Gyors eszmecserét tartottak, majd Ted szólt a nevükben:- Az igaz, hogy a kezébe lőttem - mondta. - De arról nem tudok, hogy az ujját találtam volna el.- De igen, biztos, hogy így történt! - bizonygattam. - Amikor először láttam, még megvolt az összes ujja!Ted konokul rázta a fejét.- Higgadj le, fiam. A sebhelyes úr igenis Kharón. -Elismerte? - kérdeztem.- Még nem, de megtörjük.A magam részéről kételkedtem benne, hogy Ted akár egy diót is meg tudna törni, de inkább nem mondtam. Inkább Mr. Waverlyhez fordultam. Benne volt minden reményem.- Mr. Waverly, biztos vagyok benne, hogy Sebhelyes nem azonos Kharónnal. Nagyon kérem, higgyen nekem. Nem ő az, akit keresnek.Waverly azonban megmakacsolta magát.- Azt hiszem, ezt én jobban tudom - felelte.- Miért?- Mert én az MI6 igazgatója vagyok, te pedig egy tizennégy éves kölyök vagy!Tim vállat vont.- Ebben van valami.Szívesen válaszoltam volna, de inkább az ajkamba haraptam. Nem volt értelme vitatkozni velük. Úgy döntöttem, inkább magam oldom meg a problémát.- Most mi lesz velünk? - kérdeztem. Waverly elmosolyodott.

- Elmehettek - felelte. - Beszéltem a rendőrséggel. A bankos ügy el van intézve. A körözést visszavonták.Egyszerre nem kellettünk senkinek. Se a zsaruknak, se a kémeknek. Tim felállt.- Szóval ennyi volt.- Ennyi.- Értem. - Tim a homlokát ráncolta. - Nem tudnának kölcsönadni annyit, hogy busszal mehessünk haza?Gyalog mentünk haza. Egész úton egyetlen gondolat lüktetett a fejemben: Nem Kharónt fogták el. Nem Kharónt fogták el. Tudtam, hogy Sebhelyes nem Kharón. A Winter-házban hárman voltak a szobában: Sebhelyes, Csúf és még egy férfi. Kharón a harmadik ember volt.Felidéztem az íróasztalt, a fiókot, amelyben a cigaretta volt, a tükör... és még valami. Már nem emlékeztem rá, micsoda. Fáradt voltam. Pihenésre volt szükségem. De még nem szállhattam ki az ügyből. A titkosszolgálatosok nem Kharónt fogták el!Tim útközben egy padon talált egy újságot, és most, hogy biztonságban érezte magát alig várta, hogy kivághassa a róla megjelenő képeket. Csakhogy az újságban egy sort sem írtak róla. Már nem volt érdekes, mindenki elfelejtette.Felmentünk a lépcsőn az irodába, és miközben Tim az újságot böngészte, én teát készítettem. Mire bevittem, és leültem Timmel szemben, az agyam már javában dolgozott. Gondosan összegyűjtöttem a kirakósjáték darabjait, és megpróbáltam összerakni a képet.Kharón.Egy fehér kalapács.Egy tükör egy fiókban.Dél, délkelet, átkelés, amoda.Még mindig nem tudtuk biztosan, mit is akart közölni velünk McGuffin. Tényleg azt kérte volna, hogy utazzunk délre a délkeleti vasúti hálózattal, majd keljünk át a tengeren Hollandiába? Valahogy nem tudtam elhinni, hogy mindössze ennyit akart mondani nekünk. Felidéztem a halála percét, amikor Tim karjaiban beszélni próbált, miközben a fejünk fölött elrobogott egy szerelvény- Ma lesz az az árverés - szólt Tim, és rábökött az egyik újságcikkre.Dél, délkelet, átkelés, amoda. -Egészen érdekes. -Mi?- Hát ez a cikk. Meg a kép. Különben más képek is kalapács alá kerülnek ma a Sotheby's-nél, de ez a Lakoma lesz az első. Izgalmas lehet egy ilyen árverés.Kép... képeket... árverés... lakoma... kalapács.Felkaptam a fejem.- Mit mondtál?Tim sóhajtott.-Azt, hogy...-Zseniális vagy, Tim! Megfejtetted!Tim elmosolyodott.- Hát igen... - Aztán lehervadt az arcáról a mosoly. - Mi? Mit fejtettem meg?- Mindent! A kalapács!- Hol van?-A Sotheby's-nél! Ezt akarta elmondani neked McGuffin! De a nagy zajban csak a felét hallottad, és azt is félreértetted!- Gondolod?- Persze! Nem azt mondta, hogy „dél" meg „délkelet", hanem hogy „kép" meg „képeket". Nem azt mondta, hogy „átkelés", hanem hogy „árverés". Az abizonyos „aoa" pedig nem „amoda", hanem „lakoma"!Megragadtam Tim csuklóját, hogy lássam az óráját. Fél kettő volt.- Mikor kezdődik az árverés? - kérdeztem szinte kiabálva.

- Kettőkor.- Fél óránk van. Talán odaérünk!Már indultam is a lépcsőház felé.-Az árverésre? - motyogta. - Miért akarsz odamenni?- Hát nem érted? Meg kell akadályoznunk! -Az árverést?-Nem, azt, hogy Kharón felrobbantsa Kusze-nyovot.A kalapács alattAz iroda előtt buszra szálltunk, de a nagy forgalomban csak lassan araszoltunk előre. Ránéztem Tim órájára. Már tíz perccel elmúlt fél kettő. Nem fogunk odaérni! Tim kitalálta, mire gondolok.- Miért nem telefonálunk oda? - kérdezte.- Nem hinnének nekünk.Tim feszengve pislogott rám. Rosszat sejtettem.- Te se hiszel nekem! - kiáltottam fel végül. -Igaz?-Hát, tudod, egy kicsit...- Ide figyelj! - Tudtam, hogy igazam van. Százszor végiggondoltam. Ez a logikus megoldás. - Emlékszel a kalapácsra, amit a Winter-házban láttunk? Arra a kis fehér kalapácsra...?- Igen.- Az egy árverési kalapács volt. A festmény kalapács alá kerül. Ez azt jelenti, hogy ha elkelt, az árverés vezetője koppant egyet a kalapáccsal.- Igen.- És Kharón ki fogja cserélni az eredeti kalapácsot arra, amit a házában láttunk. Erről beszélgetett ott az embereivel. A hamis kalapács zár valamiféle áramkört...Tim szemében fény gyúlt.-Szóval szerinted... Kharón áramot akar vezetni az árverési kikiáltóba?- Nem! - Próbáltam nyugodt maradni. - Valamilyen bombát rejtettel a teremben, amit a kalapács fog felrobbantani. így akarja megölni Kuszenyovot. Abban a pillanatban, amikor lezárják a licitálást, az egész terem a levegőbe repül.A busz megállóba érkezett. Háromnegyed kettő volt. Már semmiképpen nem érünk oda időben, Más megoldást kellett keresnem.- Futni fogunk - jelentettem ki.- Micsoda? - rémüldözött Tim. - Odáig?De addigra már el is indultam. Nem volt hát időm vitatkozni.A Sotheby's központi aukciós háza a New Bond Streeten van, Mayfair kellős közepén. Aki arra jár,annak nem ajánlom, hogy sokat nézegesse a kirakatokat, mert ott még a látvány is megfizethetetlen.Amikor befordultunk az Oxford Streetről, hogy megtegyük az utolsó száz métert, a közeli órák akkor ütötték el a kettőt. A bejáratnál nem láttam biztonsági őrt. Kuszenyovnak bent kellett lennie. Az árverés elkezdődött, Mr. Waverly pedig még mindig azt hitte, hogy az orosz biztonságban van.Már emeltem a kezem, hogy benyissak a házba, amikor újabb kétely támadt bennem. Biztos, hogy be akarok menni? Ha odabent bomba van - márpedig szinte biztosra vettem, hogy van -, akkor amint a kikiáltó lesújt a kalapáccsal, mindennek vége. Ránéztem Timre, akit szemlátomást hasonló kétségek kínoztak. Csak állt a járdán, és úgy feszengett, mintha odaragadt volna a talpa az aszfalthoz.- Be kell mennünk - döntöttem el.-De Nick...Faképnél hagytam. Most már eltökélt voltam: félbe kellett szakítanom az árverést. Tim csináljon, amit akar!

Az aukciós házban aznap nagy volt a forgalom. Még a lépcső és a folyosó is tele volt emberekkel. Egy férfi antik babát vitt a karján. A baba lábán még ott lógott a cetli.Egy másik ember bronzkeretes tükröt cipelt. Egy pillanatra megláttam benne magamat - nem voltam valami üdítő látvány.Halálosan kimerültnek tűntem. És túl fiatalnak. Beengednek egyáltalán egy tizennégy éves gyereket egy aukcióra?-Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim...A köszöntést a recepciós pult fölé szerelt hangszóró közvetítette. A hang émelyítően édeskés volt.- Az egyes tétel annak a művésznek az alkotása - folytatta a kikiáltó -, aki talán a legnagyobb hatással volt az európai szürrealizmus fejlődésére: Salvador Dalié. A kép vászonra készült olajfestmény, a címe A cár lakomája. Kikiáltási ára egyszázezer font.Timhez fordultam, aki mégiscsak úgy döntött, hogy bejön, és most mellettem állt.- Elkezdődött - mondtam. -Hol? - kérdezte. Körülnéztem.-Az emeleten.Még el se indultunk a lépcsőn, máris kiderült, hogy Mr. Waverly mégsem szállt ki teljesen az ügy-ből. A MI6 embereit ugyan nem küldte ki, de szólhatott a rendőrségnek, mert egy beugróból két egyenruhás lépett elénk.-Te meg hova igyekszel? - kérdezte tőlem az egyik.- Kétszázezer font - hangzott az első licit a hangszóróból.Megpróbáltam határozott fellépéssel legyőzni az akadályt.-Az árverésre megyek.-Egy kicsit korán kezded - nevetett a másik rendőr. - Menj szépen haza, fiam. Ez a felnőttek játéka.- Muszáj bemennem - sziszegtem összeszorított fogakkal. - Engedjenek be...-A moszkvai úr háromszázezret ajánl.- Nem értetted, mit mondtam? - A rendőr már nem nevetett, helyette rám pislogott apró, buta szemével. Az a fajta ember volt, aki nagyot lép előre, ha a következő életében majomnak születik.-Kérem, engedjenek be - motyogta Tim. - Beszélnünk kell Mr. Grusemowal.-Borisz Kuszenyowal -javítottam ki. - Veszélyben van az élete.-Miért? - érdeklődött az első rendőr. A hangszóró ismét megszólalt.- Négyszázezer font az első sorban ülő hölgytől. -Majd egy másodperccel később: - Ismét a moszkvai úr: ötszázezer. Köszönjük, uram.-Fel kell menniük! - erősködtem. - Kuszenyov veszélyben van. Mindannyian veszélyben vagyunk. Fel fog robbanni az egész ház!- Gyere szépen velünk, fiam - mondta az első rendőr.- Hatszázezer font a hátsó sorban ülő úrtól.- Hova megyünk? - kérdeztem. -Az őrszobára.- Hétszázezer Mr. Kuszenyovtól.-Ez nem igaz! - Legszívesebben a hajamat téptem volna. Talán csak másodperceink maradtak, és nekem Eszlény őrmesterrel meg Mitugrász tizedessel kellett vitatkoznom. Nem volt sok választásom. Bevetettem a legegyszerűbb és legrégibb trükköt, remélve, hogy a két rendőr még a trükknél is egyszerűbb. A plafonra mutattam.- Ott! - kiáltottam.A két rendőr felnézett. Tim szintúgy. Én pedig egy ugrással a lépcsőn termettem. Az egyik rendőr elkap-ta a karomat, de leráztam, aztán meglöktem. Elvesztette az egyensúlyát, és ráesett a kollégájára. Tim még mindig a plafont bámulta nagy kíváncsian. Aztán a két rendőr nekiesett,

és egy másodpercre rá már egy kupacban hevertek a földön. Szabad volt előttem az út.-Az ifjú hölgy hétszázötvenezret ajánl...A lépcső tetejét egy antik kanapé és az azt cipelő két rakodómunkás barikádozta el. Futtomban . hanyatt vetettem magam, és átcsusszantam a bútor alatt. Az egyik rakodó utánam kiáltott, de nem törődtem vele. Reméltem, hogy a rendőröket is feltartják a kanapéjukkal.-Mr. Kuszenyovtól nyolcszázötvenezer. Kilencszázezer. Ismét az öné, Mr. Kuszenyov.Hallottam a licitálást, az árverési csarnokot viszont még mindig nem láttam. A folyosóról nyílott ugyan egy tágas helyiség, falain kifakult vízfestményekkel és metszetekkel, de üres volt. Aztán megakadt a szemem egy boltíves átjárón. Berohantam rajta. Lábam puffogott a kopott szőnyegen.És végre célba értem!- Mr. Kuszenyov kilencszázötvenezret ajánl. Ki kínál többet?Berontottam a terembe, és egyetlen pillantással felmértem a helyzetet.- Kilencszázötvenezer először...Ott volt középen maga a festmény, A cár lakomája, ami Angliába csábította Kuszenyovot, és ezzel az egész galiba okozója volt. Nagyobb volt, mint hittem; egy állványon pihent aranykeretében, a színpadszerű emelvény közepén. Mellette egy alkalmazott állt.A kikiáltó sovány, öltönyös ember volt. Egy díszes faragott asztal mögött állt, kezében az antik fehér kalapáccsal.A csarnokban körülbelül kétszáz ember ült sorokba rendezett székeken, s ott volt köztük Kuszenyov is. Azonnal kiszúrtam: olyan volt, amilyennek képzeltem: rövidre nyírt ősz haj, gránitszürke arc, kövérkés test, szigorú tekintet, öltöny. Ez a fura az oroszokban: hogy mind olyan... oroszosak.Kuszenyov külön rendőri őrizetet kapott, s ha másról nem, a díszkíséretéről mindenképp felismertem volna. Egyik oldalán Snape ült, a másikon a látványosan unatkozó Boyle. Vajon miért épp ők? -töprengtem. Valahogy át kellett vágnom a több mint ötven méter hosszú termen, hogy megszerezhessema kalapácsot. Két rendőr volt a sarkamban, előttem pedig ott ült Snape és Boyle.- Kilencszázötvenezer másodszor...A kikiáltó felemelte a kalapácsot. Egy másodperce érkeztem a csarnokba, de máris túl sok időt vesztettem. A kalapács lesújtani készült. Több licit nem érkezett. Ép ésszel nem is lehetett többre számítani.Hacsak...Egyetlen lehetőségem maradt. Felemeltem a kezem.-Egymillió font! - kiáltottam.A kikiáltó kezében megállt a kalapács. A jelenlévők tömegén a csodálkozás moraja futott végig, és minden szem felém fordult. Továbbindultam a terem közepe felé. A kikiáltó rám meredt, majd a segédjéhez fordult, és odasúgott neki néhány szót.- Te meg ki vagy? - kérdezte végül. Láttam a zavarodottságot a tekintetében. -Vevő vagyok - feleltem. - És egymillió fontotajánlok.Beszéd közben tempós léptekkel folytattam utamat a kalapács felé. Tudtam, hogy mindenki engem bámul.A szemem sarkából láttam, hogy Snape és Boyle felállnak a helyükről, és elindulnak, hogy utamat állják. De a végsőkig elszánt voltam, mindenképpen tovább kellett mennem.- De hiszen te még gyerek vagy! - fakadt ki a kikiáltó. A kalapács megremegett a kezében.- Igen, de sok zsebpénzt kapok - feleltem. Ismét moraj futott végig a széksorokon. Kusze-nyov csodálkozva nézett rám. Snape időközben kiért a székek közül, és sietve elindult előre.- Egy pillanat - szólt. - Én ismerem ezt a gyereket. -Én is - morogta Boyle, főnöke nyomában

loholva.A kikiáltó elkeseredetten bámult a két rendőrre.- Maguk kicsodák? - kérdezte remegő hangon.- Rendőrök vagyunk - csattant Snape válasza. - A gyereknek egy fillérje sincs!A kikiáltó kis híján elsírta magát. Nyilván sose került még ilyen helyzetbe.-Hát... akkor... - motyogta. - Az utolsó ajánlat kilencszázötvenezer font.- Másfél millió! - kiáltottam. -Micsoda? - hördült fel a kikiáltó.- Boyle! - kiabálta Snape. - Tartóztassa le!Boyle elvigyorodott.- Örömmel.A kikiáltó igyekezett nem venni tudomást rólunk. -Kilencszázötvenezer font - harsogta. - És... Még egy lépést tettem előre.- Megveszem a kalapácsot! - kiáltottam.-És... - A kikiáltó most már nem törődött velem. Le akarta végre zárni a licitálást. Semmit se tehettem.Boyle gyorsan közeledett felém. És akkor, az utolsó előtti pillanatban, megjelent a boltíves átjáróban Tim. Valahogy sikerült leráznia a rendőröket.- Hol van a bomba? - kérdezte. -Bomba!? - rémüldözött Snape. Mindenki megdermedt.Egy ugrással a kikiáltó előtt termettem, és kikaptam a kezéből a kalapácsot.-Tim! - kiáltottam, azzal megfordultam, és bátyám felé hajítottam a kalapácsot. Az szép nagy ívben átrepült a széksorok fölött, és tisztán landolt Tim kezében.Boyle rám vetette magát. Félreálltam az útjából.Boyle akadálytalanul repült tovább, és kinyújtott keze nekiütközött^! cár lakomájának. A vászon fájdal-

mas reccsenéssel megadta magát, s a rendőr teljes felsőteste eltűnt a képben.Kuszenyov elájult.A kikiáltó a fejét csóválta, és szomorúan nézett a tönkretett festményre.-Elkelt - motyogta.A csomag- Tudod-e - fordultam Timhez -, hogy amennyi dinamit Kuszenyov széke alatt volt, azzal fél Londont fel lehetne robbantani?- Melyik felét? - kérdezte Tim.Három nap telt el az árverés óta. Az újságot olvastam, részletesen beszámoltak a Sotheby's-beli tervezett merényletről. A tippem helyesnek bizonyult: a kikiáltói emelvényt bedrótozták, összekötötték egy detonátorral és tizenkilenc rúd dinamittal, amit a padló alatt rejtettek el. Ha a kalapács lesújt, Kusze-nyovot ízekre szaggatta volna a robbanás. Kivert a víz, mikor arra gondoltam, hogy én is ott voltam a csarnokban.A beszámoló a sajtóban persze nem tárta fel a teljes igazságot. Az én nevemet például meg se említették. A cikk szerint Snape főfelügyelő fújt riadót, és mentette meg a moszkvai vendég életét. Én csupán mint „ismeretlen kamaszfiú" szerepeltem, aki a bomba felfedezése előtt nem sokkal megzavarta az árverést.Mr. Waverly és az MI6 nem jelentkezett nálunk. Miután kihúztuk őket a csávából, legalább egy kétsoros köszönőlevelet elvártunk volna, de hát mit várhatunk a titkosszolgálatoktól? Imádnak titkosak lenni, de az udvariasság fogalmát nem ismerik.így aztán a történet végén kábé ott tartottunk, ahonnan elindultunk. Délután öt óra volt, és egy doboz tej állt előttünk az asztalon. Nem is tudom, hogy uzsonnára vagy vacsorára szántuk-e. Valószínűleg mindkettőre.- Tizenkilenc rúd dinamit, Tim - néztem fel az újságból. - Kharón nem sok esélyt adott Kusze-nyovnak.

-Nem - felelte Tim.- Kár, hogy nem jöttünk rá, ki az. Tim tejet töltött magának.- Hát egy orosz diplomata, Nick.-Nem Kuszenyov, hanem Kharón! A rendőrök nem találták meg.- Kharón valószínűleg olyasvalaki, akire eszedbe se jutna gyanakodni, Nick. - Tim felemelte a poharát. -Persze én előbb-utóbb lelepleztem volna a hatodik érzékem segítségével.- Ha már az első öt használhatatlan - dörmögtem.Kopogtattak az ajtón. A legutóbbi kopogtatás egyheti életveszélyt hozott nekünk. Üldöztek, elraboltak, elkábítottak és felrobbantottak minket, aztán kilöktek a mozgó vonatból, lőttek ránk, és egyéb módokon bántalmaztak, s ráadásul mindezért egy pennyt se kaptunk. Ezúttal nem siettünk hát ajtót nyitni.Az ajtó azonban magától is kinyílt, és belépett rajta egy motoros futár. Tetőtől talpig fekete bőrszerelés volt rajta, s arcát elrejtette a bukósisak. Ösztönösen megszámoltam az ujjait. Mind a tíz megvolt, s öt közülük egy hosszúkás kartondobozt szorongatott.- Tim Diamond? - kérdezte.- Én vagyok - felelte Tim.- Csomagot hoztam...Aláírtam az elismervényt, és kikísértem a futárt. Mire visszaértem, Tim már ki is nyitotta a dobozt. Egyetlen szál piros rózsa volt benne.- Hadd találjam ki, ki küldte - mondtam. - Mr. Waverly.- Nem. - Tim elpirult. - Charlotte.- Charlotte? - A nővel legutóbb az amszterdami pályaudvaron találkoztunk. Szinte már el is felejtettem őt. - Mit akar?178- Találkozni szeretne velem. - A csomagban egy fehér kártya is volt. - Ma este.-Hol?Tim összegyűrte a kártyát.- Négyszemközt akar találkozni.- Honnan tudod?-Irta. És külön alá is húzta. Pirossal.-Attól még megmondhatod, hol találkoztok.Tim megint elpirult, s ebből megértettem, hogy Charlotte iránti érzelmei jottányit sem változtak. Szokatlan, különös helyzet volt. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Tim járjon valakivel, főként azért, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki járni akarjon Timmel. Nem mintha a bátyám csúnya lett volna, de mégis, kinek van kedve az idejét egy olyan pasival tölteni, aki sírva fakad a Csipkerózsikán, és hupikék törpikékkel mintázott pizsamában alszik?Charlotte Van Dam látszólag mégis bukott rá. Nyíltan bevallotta, sőt, alá is húzta. Pirossal...- Nem számít, hol találkozunk - felelte Tim. Az arca is piros volt. Vajon mi állhatott azon a kártyán? -Az csak rá és rám tartozik...Tim kiment a konyhába zuhanyozni. Hallottam a vízcseppek pergését a függönyön. Aztán léptek cup-pogtak a padlón, ahogy vizes lábbal átment a hálószobába. Tüsszentett. Biztos hideg volt a víz. Becsapódott mögötte az ajtó, majd csend lett.Húsz perccel később megjelent egy gyűrött vászonzakóban, aminek a mellzsebéből halványkék zsebkendő sarka kandikált ki. Hajat mosott és megfésülködött. Az egyik fülcimpáján borotvahab volt, a másikon hintőpor.- Majd jövök - búcsúzott. -Jó szórakozást - dörmögtem.- Nem kell megvárnod a lefekvéssel. Megittam a tej maradékát, és a dobozt a szemetesfelé dobtam. Elvétettem. Mi lesz, ha Tim összeköltözik egy nővel? Mi lesz, ha ez a nő van

olyan bolond, és hozzámegy? Lehet, hogy Hollandiában telepednek le - és akkor én mihez kezdek?Jobb dolgom nem lévén, takarítani kezdtem. Megpüföltem a párnákat, és átrendeztem a port a kandallópárkányon. A padlón hevert egy ing, azt betettem a kartotékos szekrénybe, az I betűhöz. Az ing alatt pedig megtaláltam azt a pár kesztyűt, amit Charlotte az amszterdami pályaudvar kávézójában felejtett.Felemeltem, hogy berakjam az íróasztalfiókba. De ahogy ott lógott a kezemben, úgy éreztem, érdemesjobban szemügyre vennem. Volt benne valami furcsa, de beletelt vagy fél percbe, mire rájöttem, hogy mi az.A bal kesztyű négyujjas volt.Mintha egy jéghideg kéz ragadta volna meg a torkomat! A levegő a tüdőmbe szorult, és csak fura kis nyögés tört ki az orromon. Önkéntelenül összegyűrtem a kesztyűt, mintha ki akarnám csavarni.Charlotte kesztyűje. Kharón kesztyűje.És persze egy csapásra minden világos lett. Csak Charlotte tudott róla, hogy találkozni akarunk a 86-os ügynökkel. Mi magunk meséltünk neki a vonaton a műjégpályáról. Amint megérkezett Amszterdamba, elküldte a két emberét, Sebhelyest és Csúfot, hogy intézzék el a 86-ost, mielőtt az elvezet minket hozzá, Charlotte-hoz.Már a nevéből rá kellett volna jönnöm. Charlotte és Kharón - a két név szinte ugyanúgy kezdődik. Akkor hát miért nem jöttem rá? Nem szép dolog, ha az ember lebecsüli a gyengébb nemet, de mégis: fel se merült bennem, hogy ez a hidegvérű gyilkos nő is lehet. Mindenki - McGuffm, Waverly, Rushmore -férfiként emlegette Kharónt. Talán épp ez volt Charlotte leghatásosabb fegyvere: kihasználta az em-berek előítéleteit, azok mögé rejtőzött el. Tudta, hogy egy nőre senki nem gyanakszik.Csakhogy erre is rá kellett volna jönnöm. Mikor átkutattam Kharón íróasztalát a Winter-házban, egy kis tükröt találtam, amin valamiféle por volt. Ha gondolkodom egy kicsit, kitaláltam volna, mi az: piperetükör, rajta egy kevés púderral. Az az íróasztal egy nőé volt, nem egy férfié. Ha erre rájövök, már akkor minden világos lett volna.Eltökéltem, hogy a jövőben feminista irodalmat is olvasok majd - de csak a jövőben, nem most. Tim elment egy gyilkossal randevúzni. Ha Charlotte az ő számlájára írja Kuszenyov megmentését... Sürgősen meg kellett találnom Timet!Átszaladtam a hálószobába. A szekrény kivételével minden tele volt ruhákkal. Tim feltehetőleg a teljes ruhatárát felpróbálta, mielőtt kiválasztotta a vászonzakót. Meg kellett találnom a fehér kártyát, elkezdtem hát egyenként halomba rakni a nadrágokat és ingeket.A kártyának nyoma sem volt. Mikor a ruhákkal végeztem, a képregénygyűjtemény következett, majd szétdobáltam három évfolyamnyi Forró nyomon magazint. Addigra már vagy kilenc réteg választott el a padlótól. Ha valaki porszívózni akart volna ebben aszobában, egyheti munkájába került volna előásni a porszívót. Én pedig egyetlen kicsi, fehér papírlapot kerestem. És ha Tim magával vitte?És ha...?Teljes erőből gondolkodtam. Tim nem egyenesen a hálószobába ment. Előtte lezuhanyozott. A zuhany. ..A lakásunk olyan kicsi volt, hogy nem volt benne hely külön fürdőszobának. A zuhanyfülke a konyha hátuljában, egy beugróban kapott helyet. Odakorcsolyáztam a csuromvizes padlón, és kutatni kezdtem. Tim fürdősapkája a vízforraló kannán árválkodott. A jégszekrény három szappant rejtett.A kártyát nem találtam meg.Kiürítettem az összes konyhafiókot. Kések és villák záporoztak a padlóra, konyharuhák röppentek a négy sarok felé. Átkutattam a szemetest, a tűzhelyet, a szekrényeket... és végül

megtaláltam a kártyát! Az ajtó mögött volt, a falra tűzve. Ez állt rajta:Ma 19 órakora Hampstead Heath-i vásárban,a Szerelem AlagútjábanCharlotteA Szerelem Alagútja! Nem csoda, hogy Tim elvörösödött, amikor ezt olvasta. Az órámra néztem. Fél hét volt. Még odaérhetek idejében, hisz Hampstead csak pár kilométerre volt tőlünk.Már az utcán loholtam, amikor megpróbáltam rendszerezni a gondolataimat. Tim szerelmes, és egy gyilkossal randizik, meg kell tehát mentenem! Üres kézzel, fegyvertelenül.Már alkonyodott, mikor kiértem a High Streetre, és elindultam felfelé a dombon. Volt egy olyan sejtelmem, hogy nem sok romantikára számíthatok a Szerelem Alagútjában.Villogó fények. Tömeg. Az esti szellő hot dog illatával és szédítő zsivajjal volt terhes. Hat óra ötvenöt perc volt. Egész úton szaladtam a nyári melegben, s most csak álltam és szédelegtem a kimerültségtől. Egyik oldalról a szellemvasút kísérteties hangjai bombázták a fülemet, a másik oldalon egy színesre mázolt kisvasút zakatolt körbe-körbe. Nem mondhatnám, hogy túlzottan lelkesedem a vurstlikért. Egy pár virsli jobban lázba hozna, ha lenne rá pénzem. Aznap este azonban a Hampstead Heath-i vidámpark a legjobb oldalát mutatta. Legalább ezer emberszórakozott itt, s köztük volt a bátyám is. Nekem pedig öt percem volt rá, hogy megtaláljam.Elhaladtam a céllövölde, a késdobálós pavilonok, az elvarázsolt kastély és az óriáskerék mellett. Balról verkli hangja harsant, ahogy elindult a nagy, klasszikus körhinta. Tarka lovai föl-le hintáztak kopott póznáikon. Nemsokára megpillantottam a Szerelem Alagútját, s ugyanabban a pillanatban Timet is: egy csónakban - a tizenegyes számúban - kuporgott Charlotte oldalán. Mielőtt azonban utolérhettem volna őket, a csónakot elnyelte az alagút szája. Egy alacsony, kövér pasas bezsebelte az egyfontos díjat, majd újabb kuncsaftok után kutatva körülnézett. Bizonyára túl nagy volt a meleg a romantikához, mert egyelőre nem akadt több csónakázni vágyó.A Szerelem Alagútja egy nagy faépítmény volt. Belső fala sziklaszerűnek szánt műanyagból készült, és pontosan annak is látszott: sziklaszerűnek szánt műanyagnak. Az álromantikára vágyó egy kis csónakban utazott, amelyet egy sekély patak vize sodort végig az alagúton. Keserűen elmosolyodtam. Kharón a holtak révésze volt a görög mitológiában, s Tim bizony az ő hajójára váltott jegyet.Nem követhettem Timék csónakját az alagútba. Pénzem nem volt rá, hogy befizessek, és különben isgyanítottam, hogy a kövér pasas nem engedne be egyedül. Viszont az jutott eszembe, hogy valószínűleg csak a bejáratot őrzik, a kijáratot nem. Megkerültem a körhintát, pár másodpercig együtt loholva a lovakkal. Aztán ők balra kanyarodtak, én pedig jobbra, az alagút kijárata felé, ahol a víz lustán kihullámzott, hogy aztán folytassa végtelen, körkörös útját. Gondolkodás nélkül beszaladtam az alagútba.Egyetlen úton haladhattam: a műpatak medrében. A víz a bokám fölé ért. Csobbanó léptekkel haladtam a szerelmesek műanyag világát betöltő, bágyatag fényben. Aki járt már efféle intézményben, tudja, miről beszélek. A műpatak kanyargott, hurkokat vetett, és szépen komó­tosan csorgott - sehova. Partjait felöltöztetett bábok szegélyezték- műanyag Cupidók meg effélék, a fő attrakciót pedig Rómeó, és Júlia dermedt párosa jelentette.Az alagútban a víz halk csobogását és a beszűrődő vásári zajokat leszámítva csend volt. Egy-két műanyag csontváz elhelyezésével tökéletes szellemvas-úttá lehetett volna átalakítani a barlangot.Felbukkant előttem egy csónak, s én kiléptem a partra, hogy elhaladhasson mellettem. Rossz érzés töltött el, ahogy ránéztem: a tizenegyes szám volt ráfestve - és üres volt.

-Mindent tönkretettél! Te meg az a szemtelen öcséd...A hang dühösen sziszegett. Lábujjhegyen folytattam utamat. Előttem vastag fekete kábel kígyózott a földön. A vége becsatlakozott egy másik kábelbe, ami viszont egy fali csatlakozóhoz vezetett. Rádöbbentem, hogy az alagút áramellátását biztosító vezetéket találtam meg, s nyomban támadt egy ötletem. Felemeltem a kábelt a lengő csatlakozónál. Tudtam, ha kihúzom a dugót, az alagút teljes sötétségbe borul. Én pedig feltehetően halálos áramütést szenvedek.-De Charlotte... - tiltakozott Tim.A kábelt még mindig a kezemben tartva a következő kanyarhoz osontam, és bekukucskáltam. Charlotte egy háromszögletű műszigeten állt, Hófehérke és a királyfi szobra előtt. Ő játszotta a gonosz mostohát: a kezében pisztolyt tartott, és Timet fenyegette vele.- Idejében meg kellett volna ölnöm mindkettőtöket - sziszegte rekedten, s most felismertem azt a jellegzetes hangot, amit a Winter-házban hallottam.-De hát azt hittem, szeretsz!-Szeretlek? Utállak...!-Ó... - Tim csalódottan lehorgasztotta a fejét.Charlotte lövésre emelte a fegyvert.- Öröm lesz kilyukasztani a bőrödet - folytatta. -Aztán majd az öcsédet is elteszem láb alól. Ugyanis szeretek ölni. Az a munkám és a hobbim. Ezért aztán még nagyobb bérgyilkoshálózatot fogok kiépíteni. Mindenkinek van olyan ellensége, akit szeretne holtan látni. Én szívesen elvégzem ezt a munkát. Egy multinacionális vállalkozás feje leszek. Tőzsdére vi-szem a céget! Én leszek a piacvezető!Charlotte őrült volt, ehhez most már kétség sem fért. Valóban ő volt Kharón, a Halál szolgája.A nő ujja megfeszült a ravaszon.Még egyet léptem előre, elhagyva fedezékemet.-Tim! - kiáltottam. - Bukj le!Azzal szétrántottam a csatlakozót.A kábel szikrázott egyet, majd vaksötét lett az alagútban. Kharón azonban abban a szempillantásban megfordult, és lőtt - nem Timre, hanem rám. Éreztem, ahogy a golyó elsuhan az arcom mellett. Hátratántorodtam, és elejtettem a két kábelt.- Megöllek! - ordította Kharón. Hangja mint egy tűzokádó sárkányé. - Meghaltok, mind a ketten!Aztán lépések zaját hallottam. Látni még mindig nem láttam semmit.-Ne!Ez Tim volt.-Mi...?Ez Kharón volt.Aztán csobbant valami, és a következő pillanatban borzalmas kék fény villant. A hátamon feküdtem, de annak az egy villanásnak a fényében mindent láttam.Tim észrevette, hogy Kharón elindult felém, és belelökte a nőt a patakba. Azt viszont nem tudhatta, hogy a feszültség alatt álló kábel, amit elejtettem, úgyszintén a vízben van. A patakba zuhanó Kharón testét átjárta az áram.Nem tehettünk semmit. Újabb kék villanás következett. Kharón mozdulatlanul hevert a bokáig érő vízben.Végignéztük, ahogy a mentősök elszállították Kha-rónt. Csodák csodája, az áramütés nem volt halálos, de az biztosan látszott, hogy beletelik pár napba, mire lábra tud állni. És ha felgyógyul, az első útja biztos a fodrászhoz vezet majd, a feje ugyanis most leginkább egy jókora vécékeféhez hasonlított.A rendőrök is megérkeztek, s mi meleg, édes teát szürcsölgetve válaszolgattunk a kérdéseikre. A zsaruk meg voltak győződve róla, hogy sokkot kaptunk.

Nekem nem sok mondandóm volt. Elszédített a színes forgatag, s a fejem megtelt a vásári sokaság lármájával. El kellett ismernem: bár azért jöttem, hogy megmentsem Tim életét, a végén ő mentett meg engem. Elnéztem a bátyámat, ahogy a teáját szürcsölte, és szinte elérzékenyültem. Lehet, hogy tényleg sokkot kaptam. -Kösz, Tim - mondtam.- Nem én hoztam a teát - legyintett a bátyám. -Annak a rendőrnek köszönd.A hátam mögött a körhinta ezredszer is beindult, s ez újabb gondolatokat ébresztett bennem. Az emberek embereket ölnek, és még annyi más szörnyűség történik a világban. Mégis, ha úgy vesszük, az életünk egy menet a világ körhintáján: befizettek rá minket, pedig nem kértük. A legjobb, amit tehetünk hát, hogy élvezzük a dolgot, sírni pedig ráérünk majd akkor, ha le kell szállni...

TartalomMcGuffinDél-délkeletSzobaszervizTizenhétMadarakFő a biztonságLáncreakcióSínen vagyunkA titkos ügynökAratásKharónLámpalázBaklövésA kalapács alattA csomag