Sótonyi József:

Alkotmányellenes médiarendszer: a mennyiség forradalma, a minőség bukása- Értékrombolás, színvonaltalanság, dezinformáció, tömegmanipuláció -

- A szép magyar nyelv intézményes szintre emelt rombolása - - Mi kell még, hogy észhez térjen Magyarország? -

- Nekünk Mohács kell -

TARTALOMJEGYZÉKI. RÉSZ

Bevezetés a médiaháború tisztességtelen stratégiájába

1; A „negyedik hatalmi ág” kontroll nélküli működése a médiaszabadság égisze alatt……….42; Szakszerű, objektív tájékoztatás helyett nemzetromboló kommunikációs diktatúra……….6

3; A médiahatóság és az állam felelőssége. A jogbiztonság megsértése………………..……..84; Mit fejez ki az Alkotmány? A kommunikációs alapjogok sérelme…………………………95; A nullum crimen/nulla poena sine lege certa követelmény sérelme……………………….126; Az intézményrendszer gyakorlati működésben nem fejeződnek ki az alapjogok………….127; A modern tömegkommunikáció és Platón „virtuális valóságának” konvergenciája……….138; A „nemzeti”médiaszakértők és döntéshozók felelőssége.……………………….....………159; A „nemzeti” médiahatóság döntéshozói hatalmat játszanak a Global Governance és a Power Elit (globális elit) árnyékában………………………………………………………1710; Az igazi szakértők és a kardforgató nők…………………………………………………..1811; Sine ira et studio. Orwelli demokrácia…………………………………………………….19

II. RÉSZ

A „negyedik hatalmi ág” és a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság alkotmánysértő működése. Az állam felelőssége

1; A tömegkommunikáció szerepe……………………………………………………………..202; Esélyegyenlőtlenség. Értékközvetítő vagy érdekközvetítő televízió?.....................................21

3; Objektív, szakszerű tájékoztatás? Operettbe illő illúzió. Jogállami garanciák hiánya. A Global Management, a Goldman Sachs transznacionális érőterében szimuláljuk az alkotmányos értékek, a kommunikációs jogok érvényesülését………………………….…..21 4; Össztűz a szép magyar nyelv ellen. Magyar Rádió és Magyar Televízió, a magyar nyelv hivatásos gyilkosai…………………………………………………………………………..24

5; Értelemzavaró szöveg- és mondatfonetikai hibák. Fülsértően magyartalan beszéd. „A hangjuktól a sündisznóm kimenekül a szobából”………………………………………..256, Az MTA Nyelvtudományi Intézete a médiahatósággal karöltve bűnpártoló a magyar nyelv elleni támadásban……………..………………………………………………………..….…287; Szinkronizálás. Hitelrontás. Amatőrök, botcsinálta színészek ne szinkronizáljanak!........…..308; „Ha én ilyen rosszul beszélnék magyarul, Judit néni megbuktatna nyelvtanból!” Prima Primissima nyomán „Nulla nullissima” díj. „Grammaticus delictus”…………….…31 9; G. B. Shaw, Teller Ede és más notabilitások védik, a nyugatmajmoló médiumok pedig rombolják a magyart, az „istenek nyelvét”. A nyelvrombolás társadalmi vetülete ………...37 10; A gyerekek manipulálása a médiahatóság támogatásával. A reklámok döntő többsége

grammatikai bűncselekmény, ráadásul agresszív……………………………………………3911; „A rosszul beszélt nyelvből nem új nyelvek fognak születni, hanem a magyar nyelv és vele a nemzet fog szűnni”.....................................................................................................4012; Büntetőjogba ütköző okkultista csalás, megtévesztés a médiahatóság közreműködésével. Jósok, mágusok, sarlatánok, sámánok, táltosok, szellemgyógyászok, tisztánlátók, rontáslevevők, spiritiszták és fantaszták tömegmanipulációja…………..…………………. 4113; Véleménydiktatúra. A manipuláció módszertana. Implikált kauzalitás…………………….4214; Betondöngölő Emerkettő. Petőfi Rádió, a kereskedelmi torzó……………………….…….4415; Zaklatás jellegű kommunikáció. Verbális agresszió. Üvöltöző dervisek gyülekezete……...4416; „Na végre!”- mondta Auth Magda. Mikor lépnek fel a korifeusok?......................................4517; A Bartók Rádió szűnjön meg, mert útjában áll a profitorientált szemétáradatnak?...............4518; Petőfi Rádió, a közpénzből működő zajgenerátor. „Kulturális forradalom” magyar módra: kulturális környezetszennyezés…………………..……………………..……………….….4719; Az értelem bukása. Elektronikus média, a szellemi pornográfia magasiskolája……………4920; A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nem védi a gyerekeink alkotmányos jogait…….4921; Az alapjogok védelméért felelős ombudsman nem lát okot a beavatkozásra A nullum crimen/nulla poena sine lege stricta alapvető jogelv felrúgása……………….….5022; A határozatlanul megfogalmazott törvény destruktív következménye…………………..….50 23; A legfőbb törvény a józan ész! A szellem bukása, a trágárság és az agresszivitás dicsérete. 53

III. RÉSZ

Jogsértő állapot. Szabályozatlanság. Zűrzavar. Megtévesztés. Hitelrontás

1; Az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény definiálatlansága. Tisztességtelen piaci magatartás. A médiahatóság és felügyeleti szervek impotenciája…...552; A digitalizálás lényege és célja………………………………………………………………56 3; „Digitális minőség.” A fogyasztó megtévesztése a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság közreműködésével……………………………………………………………..………….. 584; Az impotens NFH bíztatást ad a multinacionális piaci szereplők jogsértő működéséhez…...585; Kompressziót alkalmazó televíziós jelátviteli rendszerek……………………………….......616; A médiahatóság nem teljesíti a jogszabályokban előírt kötelezettségét, nem védi a polgárok alapvető jogait……………………………………………………………………………….627; Szabályozatlanság. Zűrzavar. Hitelrontás………………………………………….……......648; A fogyasztói érdekeket sértő marketing stratégia……………………………………….......66

IV. RÉSZ

Az intézményrendszer működésének szakmai színvonala és erkölcsi minősége nem felel meg az európai alkotmányosság normáinak

1; A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság jogsértő működése veszélyes a társadalomra…...662; Nemzeti érdek kontra Alkotmánybíróság. Jogfolytonosság a totalitárius rendszerrel………683; Virtuális jogállam: a közhatalom demokráciát hirdet, de diktatúrát gyakorol………………69 4; A médiahatóság jogsértően adott műsorszolgáltatási jogosultságot az RTL -nek. Az államigazgatási szerv szubdiktatúrája. Orwelli demokrácia…………………………….69 5; A Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a médiahatóság és a Magyar Állam felelőssége. Alkotmányossági normakontroll…………………………………………………………….736; DUNA TV, a keresztény-konzervatív erők egyetlen győztes csatája az elvesztett Médiaháborúban……………………………………………………………………………..74

V. RÉSZ

2

Cui prodest? Kinek érdeke a nemzeti értékeket romboló stratégia?

1; A liberális stratégák és bírói kar tisztességtelen támadása………………………………….762; Cui prodest? Kinek az érdeke a fiatal generáció szellemi és erkölcsi fejlődését veszélyeztető állapot? A kulturális tárca és az MTA identitásromboló kishitűséget közvetít a tömegkommunikáció gépezetén keresztül………………………………………………….793; A jogbiztonság hiányának és a nemzeti identitás szétverésének következménye: értékválság, demográfiai krízis, migráció, sötét jövőkép………………………………………………..824; Epilógus: Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van értelme.

Sótonyi József:

Alkotmányellenes médiarendszer: a mennyiség forradalma, a minőség bukása- Értékrombolás, színvonaltalanság, manipuláció, alkotmánysértő állapot -

- A szép magyar nyelv intézményes szintre emelt rombolása - - Mi kell még, hogy észhez térjen Magyarország? -

- Nekünk Mohács kell -

„Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.”(Egyébként az a véleményem, hogy Karthágót a földig kell rombolni.) - mondta Marcus Porcius Cato római szenátor minden felszólalása után, függetlenül attól, hogy mi volt a téma. Végül a szenátus kiadta a parancsot Scipio Africanus Minornak, aki pozdorjává verte a pun sereget, a földig rombolták Karthágót, majd bevetették sóval, hogy még fű se nőjön az ókori világ egyik legnagyobb civilizációjának helyén, amely merészelt szembeszállni a Római Birodalommal.

Cato-tól plagizálva indítványozom: a magyar médiarendszert a földig kell rombolni és megfelelő jogi garanciákkal teljesen új, a transznacionális hatalmi erőtértől független, a nemzeti érdekeket markánsan kifejező, a civil társadalmat előtérbe helyező struktúrát kell létrehozni, amely összhangban van Magyarország 2011. április 18-án elfogadott Alaptörvényével.

A médiarendszer kritikájával foglakozó írások, beadványok döntő többsége a sajtószabadságért aggódik, mégpedig azért, mert állításuk szerint a közhatalom túlzottan beleavatkozik a tömegkommunikáció működésébe. Ezzel szemben a helyzet éppen fordított: az elmúlt húsz év gyakorlata bizonyítja, hogy a médiát birtokló és üzemeltető elit kommunikációs hegemóniája rátelepedett a társadalomra, következőleg a médiában nem a közvélemény fejeződik ki, hanem egy törpe minoritás véleménymonopóliuma. A kialakult helyzet súlyosan alkotmánysértő, mert nincs esélyegyenlőség a kommunikációs jogok gyakorlásában a különböző társadalmi csoportok között, ami összeférhetetlen a polgári demokrácia elemi normáival. Ebben a demokráciaellenes helyzetben az immáron két évtizede működő médiarendszer nemhogy nem teljesíti a törvényben előírt feladatát, de iszonyúan kártékony.

Az alkotmánysértő helyzetet öt fő ok generálja:

1; Az Országgyűlés nem gondoskodik a nullum crimen/nulla poena sine lege certa klasszikus jogelvnek megfelelő jogszabályok létrehozásáról (egyértelműen megfogalmazott torvények követelménye), továbbá olyan jogállami garanciákról, amelyek szükségesek a tömegkommunikáció működését szabályozó törvények preambulumában meghatározott célok végrehajtásához. 2; A törvény őre, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nem tartja tiszteletben a törvényeket, illetve nem tartatja be azokat a médiaszolgáltatókkal. A médiahatóság nem biztosítja a kommunikációs alapjogok érvényesülését, sőt, a patetikus nevével ellentétben a nemzeti érdekekkel ellentétes, a magyar társadalomra veszélyes tevékenységet folytat. Az úgynevezett

3

rendszerváltoztatást követő két évtizedben a médiatörvényként ismert definiálatlan fércmű és a médiahatóság nagyobb kárt okozott a polgári demokrácia fejlődésében, mint a bolsevista pártállam kommunikációs diktatúrája.3; Az állam, a végrehajtó hatalom a korábbi Alkotmány 8. § (1), (2) bekezdéseit és a 35. § a) és b) szakaszait megszegve nem gondoskodott a média működését szabályozó törvényekben kifejeződő jogalkotói akarat végrehajtásáról 4; Az ügyészség nem teljesíti megfelelően az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvényben és az Alaptörvényben előírt, az alkotmányos rend, az állampolgári jogok védelmére vonatkozó kötelezettségét. 5; Az Alkotmánybíróság nem teljesíti az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvényben, illetve a jelenleg hatályos 2011. évi CLI. törvényben előírt alapjogvédelmi feladatát. Noha észlelte a média jogsértő működését, a törvény előírásával ellentétben nem indított hivatalból eljárást az uniós normákba ütköző alkotmányellenesség megszüntetése érdekében. Ellenben olyan álságos beadványokkal foglalkozik, amelyek alkotmányossági vonzata marginális, és az előterjesztők a jogállamiság égisze alatt a nemzeti érdek fölé emelik médiát birtokló transznacionális erőtér profitorientált céljait.

Az értékromboló magyar tömegkommunikáció jellegzetessége, hogy az intézményrendszer szervei nem jogkövető, hanem jogsértő magatartást tanúsítanak. A demokráciától idegen magatartás összeférhetetlen az ezeréves magyar jogállamisággal és az Európai Unió normáival. Az Európai Bíróság többször hangsúlyozta a jogállamiság egyik lényeges kritériumát: a hatalomgyakorló szervek jogkövető magatartása nem elég, a törvényesség látszatát is meg kell őrizni. Ellenkező esetben megrendül a közhatalom iránti társadalmi bizalom, ami a demokrácia halálát eredményezi. Az államigazgatási szervként működő Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (jogelőd: ORTT) nemhogy a törvényesség látszatát, de magát a törvényt sem tartja be. Ennek egyik látványos manifesztumaként nem hajtotta végre a Legfelsőbb Bíróság Gf.VI.31.856/1998/19. számú ítéletét, amely az RTL Klub műsorszolgáltatási szerződésének azonnali felmondására vonatkozik. A médiahatóság ettől kezdődően elvesztette azt a csekély tekintélyét is, amellyel addig rendelkezett, megingatta a jogállamiságba vetett társadalmi bizalmat és a tudatosan jogsértő magatartása mintaként szolgál a műsorszolgáltatók tevékenységéhez. Ebben a helyzetben milyen alapon várja el a médiahatóság, hogy médiapiac szereplői jogkövető magatartást tanúsítsanak?

A dolgozatom öt fejezetből áll. Az I. részben összefoglalom, a további részekben pedig bővebben ismertetem a magyarországi médiahelyzetet, ami nem felel meg az európai alkotmányosság klasszikus kritériumainak, nem teljesül az Alaptörvényben és a médiatörvényben kifejeződő jogalkotói akarat. A kialakult állapot sérti az Európai Unió érdekeit is, hiszen Magyarország teljes jogú tagállamként kötelezettséget vállalt az uniós direktívák teljesítésére. Elemzem az állam és a demokratikus intézményrendszer szerveinek, nevezetesen a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, az ügyészség, a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság, a Gazdasági Versenyhivatal felelősségét, továbbá a Magyar Tudományos Akadémia és az Országgyűlési biztos (ombudsman) elégtelen működését.

I . RÉSZ

Bevezetés a médiaháború tisztességtelen stratégiájába

A bipoláris hatalmi konstelláció felbomlását, illetve a totalitárius rendszer bukását követő parlamentáris demokrácia fejlődésében a tömegkommunikáció kardinális tényező, ami különösen érvényes korunk információs társadalmában. Ugyanis annyira erős a pártállam autoriter uralmának inercia nyomatéka, hogy az úgynevezett rendszerváltoztatás után húsz évvel sem alakult ki megfelelő színvonalú politikai kultúra, amely alapján a civil társadalom biztonsággal differenciálhatna a nemzeti érdek, a nemzeti mázba burkolt csoportérdek, illetve az egyéni érdek között.

4

1; A „negyedik hatalmi ág” kontroll nélküli működése a médiaszabadság égisze alatt

A tömegkommunikáció a hírközlő rendszerek eszköz- és médiumfunkciójának együtthatásaként a hatalom megszerzésének és megtartásának legfontosabb elemévé vált. A média - főként a televízió - nem használható ugyan „ultima ráció”- ként, de az utóbbi időkben kéretlenül hozzákapcsolódott a Montesquieu-féle hatalmi struktúrához, következőleg közvetett hatalmi eszközként elképesztő hatékonysággal befolyásolja, manipulálja a közvéleményt. Ez azonban önmagában még nem is lenne olyan nagy baj. Ellenben a demokrácia fejlődését gátló súlyos probléma, hogy nincs esélyegyenlőség a tömegkommunikáció használatában a különböző társadalmi csoportok között. A tömegkommunikáció közvélemény-befolyásoló hatását a médiát birtokló transznacionális hatalmi körök aknázzák ki, mégpedig nyilvánvalóan nem össztársadalmi célok szerint, hanem a saját profitorientált érdekeiknek megfelelően.

A pártállam információs monopóliuma után a sajtószabadság a demokrácia nagy vívmánya, féltett érték. De nem egyedüli, nem korlátlan, nem mindenek felett álló. Másrészt a szólásszabadság nem szelektív: nem csak a médiapiacot uraló szereplőkre vonatkozik - amint ezt magukról előszeretettel hiszik -, hanem az egész társadalomra, azokra is, akik nem rendelkeznek tömegkommunikációs eszközökkel. Vannak más alkotmányos értékek is, amelyek jellemzik a jogállam demokratikus működését, mint például a jogbiztonság, a jogegyenlőség, továbbá a személyhez fűződő jogok, az emberi méltóság, a becsület, jó hírnév, nemzeti önérzet stb.A sajtószabadság tehát nem egyedülálló és nem korlátlan, a gyakorlása nem járhat más alapjogok sérelmével. Előfordulhat alapjogi kollízió, miszerint az egyik alapjog ütközik a másikkal, amely esetben az Alkotmánybíróság dönti el a prioritást. Az Alkotmánybíróság több határozatában kifejtette, hogy a sajtószabadság alapvető érték, de nem sérthet alkotmányos védelmet élvező jogokat, mint például az emberi méltóság. A sajtószabadság része az úgynevezett kommunikációs jogoknak: a szólásszabadság, az alkotáshoz és annak terjesztéséhez fűződő jog (reál és humán kultúra), továbbá az objektív tájékoztatáshoz, a hiteles információ megismeréséhez fűződő jog.

A Montesquieu-féle struktúra hatalmi ágai, a törvényhozó, bírói és végrehajtó hatalom egymást ellenőrző rendszert alkotnak. Ezzel szemben a „negyedik hatalmi ág”- ként aposztrofált média társadalmi és jogállami kontroll nélkül garázdálkodik a demokrácia égisze alatt. A magát főistennek tekintő média jogkövetkezmények nélkül megsérti az alkotmányos alapjogokat, manipulálja a társadalmat, különösen a felnövekvő generációt, továbbá célzatosan támadja a kulturális értékeinket, a nemzeti identitást kifejező szép magyar nyelvünket.

A médiaszabadság nem lehet egyenlő a kontroll nélküli garázdálkodással, nem torkollhat véleménydiktatúrába és szakmai dilettantizmusba. Márpedig a jogalkotói akarattal szemben az utóbbi két évtizedben ez a destruktív folyamat érvényesült, amelynek központi felelőse a törvény őre, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, amely autonóm államigazgatási szerv. Az uniós joggal hellyel-közzel harmonizáló magyar médiarendszer működését az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény (Eht.), a „médiaalkotmány” néven emlegetett sajtószabadságról szóló 2010. évi CIV. törvény (Smtv.), továbbá a „médiatörvényként” ismert médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló CLXXXV. törvény (Mttv.) szabályozza. Az Alaptörvény IX. cikk (3) bekezdése értelmében a médiaalkotmány és a médiatörvény egyes rendelkezései sarkalatosnak minősülnek.

Az Mttv. 123. § (1) bekezdése értelmében az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) jogutódja a Médiatanács, amely az NMHH önálló hatáskörű szerve. A jogelőd ORTT feladatairól a korábbi médiatörvény (1996. évi I. törvény a rádiózásról és televíziózásról) rendelkezett, amelynek preambuluma így szólt: „Az Országgyűlés a szabad és független rádiózás és televíziózás, a véleménynyilvánítás szabadsága, a tájékoztatás függetlensége, kiegyensúlyozottsága és tárgyilagossága, a tájékozódás szabadsága,

5

valamint az egyetemes és a nemzeti kultúra támogatása, a vélemények és a kultúra sokszínűségének érvényre juttatása érdekében, továbbá a tájékoztatási monopóliumok kialakulásának megakadályozására, az Alkotmány 61.§-ával összhangban a következő törvényt alkotja.”

A 2010 decemberében hatályba lépett új médiatörvény (Mttv.) preambuluma az előzőhöz hasonló célokat fogalmaz meg azzal a különbséggel, hogy felismeri a média hatalmát a magyar kultúra ápolásában és a nemzeti identitás megerősítésében, valamint hangsúlyozza az uniós normákhoz való igazodást: „Az Országgyűlés a közösség és az egyén érdekeinek felismeréséből, a társadalom integritásának előmozdítása, a demokratikus berendezkedés megfelelő működésének és a nemzeti, valamint kulturális identitás megerősítésének céljából, az Alkotmány és az alkotmányos elvek, valamint a nemzetközi jogi és európai uniós normák tiszteletben tartásával, a technológiai fejlődés által előidézett körülmények figyelembevételével, megóvva a véleménynyilvánítás és a szólás, valamint a sajtó szabadságát, felismerve a médiaszolgáltatások kiemelkedő kulturális, társadalmi és gazdasági jelentőségét és a médiapiaci verseny biztosításának fontosságát, megalkotja a médiáról és a tömegkommunikációról szóló alábbi törvényt.”

Az ORTT két évtizeden át nem, vagy nem megfelelően teljesítette az előző médiatörvényben előírt feladatait, amivel akadályozta a polgári demokrácia működését és háttérbe szorította a magyar kulturális értékeket. A jogutód Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság ez idáig az elődjéhez hasonló teljesítményt nyújtott, és csekély az esély, hogy a jövőben konstruktívabban fog működni, a patetikus nevével összhangban hatékonyan elősegíti a nemzeti identitás megerősítését. A médiahatóság két évtizedes, rettenetesen kártékony tevékenysége hűen követte a sztálinista alkotmány, nevezetesen az 1972. évi I. törvény 3.§-ának előírásait. A különbség mindössze az, hogy helyettesítette a munkásosztály marxista-leninista pártjának vezető szerepét a transznacionális hatalmi körök információs diktatúrájával, és ezzel a nemzetellenességhez közel álló magatartást tanúsított. Tudom, ez súlyos kijelentés, de a dolgozat egésze bizonyítja az állításom valóságtartalmát. A médiahatóság azzal tenné a legnagyobb szolgálatot az országnak, ha bejelentené az Országgyűlésnek, hogy képtelen ellátni a feladatát a nemzeti érdekeknek megfelelően, és megszüntetné a működését. Ez természetesen nem üdvözítő helyzet, de legalább azzal az előnnyel járna, hogy a médiahatóság nem adna bíztatást az értékrombolás folytatásához.

2; Szakszerű, objektív tájékoztatás helyett nemzetromboló kommunikációs diktatúra

Az európai alkotmányosság normáival szöges ellentétben, a rendszerváltoztatásként emlegetett folyamat során nem jött létre plurális, kiegyensúlyozott, pártatlanságot garantáló médiarendszer. Ellenben megvalósult egy „magyaros” médiamodell: a levitézlett pártállam információs monopóliumát felváltotta a transznacionális erőtér kommunikációs diktatúrája, amely elképesztő hatékonysággal rombolja a kulturális értékeinket és a nemzeti identitást.

A rendkívül kártékony folyamat eredményeképp az identitást már nem a közösséghez való tartozás, hanem az úgynevezett fogyasztói társadalomban elfoglalt pozíció határozza meg, ami viszont nem a szellemi érték, hanem az anyagi javak függvénye. Mivel a tömegkommunikáció működését a globális tőke finanszírozza, a média elemi érdeke, hogy „jó fogyasztókat” neveljen a fogyasztói társadalomnak a „fenntartható fejlődés” égisze alatt. Ellenkező esetben lassul a gazdasági fejlődés üteme, következőleg csökken a hirdetési bevétel, ami Damoklész kardjaként függ a médiaszolgáltatók feje fölött. No és ki a jó fogyasztó? Természetesen a média „célközönsége”. A célközönség tagja a média által teremtett virtuális világ szervilis polgára, aki a tömegkommunikáció silány értékszemlélete szerint cselekszik: nem gondolkodik, hanem fogyaszt, ha szüksége van rá, ha nincs. A gondolkodás, a bírálati hajlam zavart indukál a rendszerbe. A „fogyasztáscsökkentő zavart” elkerülendő, a tömegkommunikáció manipulálja a polgárt, amelynek legenyhébb eszköze a tájékozottsági szint alacsony értéken tartása, a súlyosabb fokozat pedig a dezinformáció. A

6

tömegkommunikáció szellemisége, a programstruktúra, a médiatartalmak ezt a szentséges célt szolgálják. A dolgozat későbbi részeiben bővebben elemzem a tömegkommunikációs rendszerek legnagyobb hibáját, nevezetesen azt, hogy az adó és a vevő közötti információáramlás egyirányú, tehát nem jön létre dialógus, ami eredetileg a kommunikáció lényege. Következőleg a hagyományos tömegkommunikációs rendszerek sokkal alkalmasabbak a társadalom manipulálására, mint a kommunikációra. Az elmondottak szinte automatikus következménye, hogy a jogalkotó hiába fogalmazza meg a nemzeti identitás és kulturális örökség ápolását, ha nem nyújt jogállami garanciákat a megvalósításhoz. Ennek sajnálatos következményeképp nem teljesült a médiatörvény preambulumában és a 23.§ (4) bekezdésében megfogalmazott jogalkotói akarat, ami a nemzeti kulturális örökség ápolását és terjesztését írja elő. Sőt, nemhogy nem teljesült, de éppen az ellenkezője történt. A jogsértő állapot legfájóbb eleme a csodálatos gazdagságú magyar zene háttérbe szorítása és a nemzeti identitást kifejező magyar nyelv rombolása. A műsorszolgáltatók széles felületen, óriási hatékonysággal terjesztik a szép magyar beszéd artikulációs bázisától idegen, monoton hangsúlyozású, rossz ritmizálású, mesterkélt dallamvezetésű, a mondatvégeket lebegtető, gépies, fülsértően magyartalan beszédmodort. Következőleg az elektronikus médiumok nem ápolják, hanem kifejezetten rombolják az anyanyelvünket, a kultúránk szerves részét, a nemzet, mint közösség legfőbb összetartó értékét. Ezzel egyetemben a magyarságra erőltetik a latin és germán nyelvek hangzásvilágát, amihez vajmi kevés közünk van, ami idegen a keleti kultúrában gyökerező magyar lélektől. Hagyja békén az idegen struktúrájú tömegkommunikáció a magyar kultúrát! A nyugatmajmolás egyrészt megalázó, másrészt nem vezet eredményre. Természetesen tisztelem a nyugati kultúrát, de az nem a miénk. Van nekünk évezredes saját kultúránk, ami semmivel sem alávalóbb a nyugatinál. Sőt!

Habár régebben szó sem volt a mostanihoz fogható pusztításról, a nyugatimádók már akkor is megkapták a magukét a nagyjainktól, például Bartóktól és Kodálytól. Kodály Zoltán A magyarság a zenében című művében így ír: „A legkevesebbet talán a németektől vettük át. Nem csoda: homlokegyenest ellenkezik a két nyelv ritmusa és hangsúlya, ezenfelül a tisztán zenei sajátosságok is ellentétesek.”

Már az egyetemen felfogtam, hogy a nyugati nyelvek ismerete nélkül nem lehet komoly eredményeket elérni. Kénytelen voltam megtanulni néhányat. Annál is inkább, mert különben nem érteném meg a nagyobbik gyerekemet, aki Dél-Amerikában él. De minél több nyelvet tanulok meg, annál jobban értékelem a magyar nyelv zseniális szerkezetét, egyedülállóan színes képi világát, érzelemgazdag kifejező erejét. A magyar nyelv apró rezdüléseket is hűen kifejező erejéhez képest G.B. Shaw, vagy a Cervantes nyelve eltörpül. A nagy civilizációk azonban védik a nyelvüket, mert felfogják, hogy a nyelv a társadalom létezésének és fennmaradásának alapvető eleme. Mi nem.

A Nemzeti Média- és Hírközlési hatóság segédletével intézményesített szintre emelkedett a nyelvrombolás. Határozottan állítom: aki a magyar nyelvet rombolja, az a magyar társadalmat támadja. Ez morális bűncselekmény, aminek minősített esete, amikor a nemzetnek felelős államigazgatási szerv a főkolompos.

Ismét Kodályra hivatkozom, akivel volt szerencsém találkozni egészen kis koromban. Sugárzott belőle az értelem és a jóság. Egyébként nem sokra emlékszem, csak arra, hogy szolmizáltatott bennünket, és egy szép nő állt mellette (Péczeli Sarolta), akiről azt hittem, hogy a lánya. (Aki önmagánál 58 évvel fiatalabb nőt vesz feleségül, annak van fogalma az életről, arra érdemes hallgatni.) Kodály Zoltán megrázó erővel ír a nemzet és a nyelv kapcsolatáról a Visszatekintés című művében: „A rosszul beszélt magyar nyelvből nem új nyelvek fognak születni, hanem a magyar nyelv és vele a nemzet fog szűnni”.

7

Nem feltételezem, hogy a médiahatóság nem fogja fel ezt az elemi tételt, továbbá valószínűtlen, hogy nem veszi észre az iszonyatos méreteket öltő pusztítást. Akkor viszont miért nem lép fel? Valószínűleg azért, mert tehetetlen, vagy azért, mert célként tűzte ki a nemzeti lét aláaknázását.

3; A médiahatóság és az állam felelőssége. A jogbiztonság megsértése

A dolgozat második részeiben elemzem, itt csak utalok rá, hogy a nemzetrontó állapot elsődleges felelőse a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, illetve a jogelőd ORTT. A médiahatóság az elmúlt két évtizedben nem teljesítette megfelelően a médiatörvény 41.§ (1) bekezdésében és a Ptk. 7. §-ában előírt feladatát, amely magatartási mintával bíztatást adott a műsorszolgáltatóknak az értékrombolás folytatására.

A médiahatóság jogkövetés helyett kirívóan jogsértő magatartást tanúsított többek között azzal, hogy nem hajtotta végre a Legfelsőbb Bíróság Gf.VI.31.856/1998/19. számú jogerős ítéletét, amely kötelezte az ORTT-t, hogy azonnali hatállyal mondja fel az RTL Klub műsorszolgáltatási szerződését. Ráadásul a törvényesség védelméért, a jogkövető magatartás betartatásáért felelős ügyészség és a végrehajtó hatalom (kormány) is tétlenül nézték a magyar jogállamiság történetében példátlan magatartást, ami súlyosan sérti a jogbiztonságot és ellentétes az európai alkotmányosság elemi normáival. Holott az intézményrendszer felelős szerveinek kötelessége fellépni az Alkotmány és a vonatkozó jogszabályok előírásai szerint. A médiahatóság elégtelen működésének soha semmilyen jogkövetkezménye nem volt. Példaként említem: Körmendy-Ékes Judit elnöksége idején az Országgyűlés nem fogadta el a Testület beszámolóját, ám semmilyen szankció nem történt. Akkor viszont mi értelme van annak, hogy a médiahatóság referáljon a választópolgárok akaratát kifejező törvényhozó hatalomnak?

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs szorgalmazni, hogy a médiahatóság cenzori funkciót töltsön be valamiféle „Központi Bizottság” gyanánt. Isten őrizz! Abból elég volt a pártállam idején, amikor az ideológiai generalissimus, Aczél elvtárs balkeze, Kőhalmi Ferenc filmfőcenzor és a Magyar Televízió kommunista vazallusai fővesztés terhe mellett előírták, mit lehet közölni és mit nem. A véleménynyilvánítás szabadsága égisze alatt még azt is eltűröm fogcsikorgatva, hogy a pszeudoliberális sajtó bosszút lihegő hangnemben, gyűlöletet keltve ócsárolja az ezeréves keresztény Magyarországot. Ellenben hivatkozom a kiegyensúlyozott médiarendszert előíró jogállami normákra: a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nem érvényesítette a jogalkotói akaratot, nem biztosította, hogy a műsorszolgáltatók a médiatörvény előírásai és a műsorszolgáltatási szerződésben vállalt kötelezettségek szerint működjenek. Rezzenéstelenül nézte, tétlenül tűrte, hogy a magyar kulturális értékek pusztítása olyan méreteket öltsön, ami már az Európai Unó érdekeit is sérti, hiszen a magyar kultúra szerves része az európai szellemi struktúrának. A magyar médiarendszerben kialakult siralmas állapot ellentétes az egyik központi uniós direktívával, nevezetesen azzal, amelyik a régiók kulturális sokszínűségének megőrzését és ápolását szorgalmazza.

Súlyos felelősség terheli a Magyar Államot az Alkotmány 8.§-ának megszegéséért, amely előírás szerint az alapvető jogok tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége, továbbá alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Az állam azonban nem gondoskodott a törvények végrehajtásáról, az állampolgárok jogvédelméről, jelesül arról, hogy az intézményrendszer szerve, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság működésének szakmai színvonala és erkölcsi minősége megfeleljen az európai alkotmányosság klasszikus kritériumainak.

Az állam mulasztása különösen súlyos, mert a médiarendszer alkotmánysértő működése akadályozza az állampolgári szerepvállalást, ami a polgári demokrácia a sikeres működésének az alapja. Az állampolgári szerepvállalás leglényegesebb eleme a véleménynyilvánítás joga, ami azonban nem érvényesül, mert a hatalmi struktúrába betolakodott, ám megfelelő társadalmi kontroll

8

nélkül működő „negyedik hatalmi ág” hadvezetése csak a saját katonáinak ad kommunikációs teret. Az ezeréves keresztény Magyarország fennmaradó része ki van rekesztve. Ilyetén módon alapjaiban sérül a fokozottan védett alkotmányos jog, a véleménynyilvánítás szabadsága, az objektivitás, a tárgyilagosság követelménye, hiszen nem a társadalom egészének véleménye érvényesül, hanem a privilegizált csoportok diktátuma határozza meg a közvéleményt.

4; Mit fejez ki az Alkotmány? A kommunikációs alapjogok sérelme

Mi az alkotmány? A jogtudósok könyvtárnyi szakirodalomban értekeznek az alkotmányról, következőleg meglehetősen nehéz röviden válaszolni. Talán úgy foglalható össze, hogy az alkotmány a törvények törvénye, ami nemcsak a jogalkalmazót, hanem a jogalkotót is köti. Az alkotmány a demokrácia vívmánya, amely kifejezi a társadalom és a közhatalom viszonyát: biztosítja az állampolgár alapvető jogait, megszabja a demokratikus intézményrendszer működési feltételeit és korlátozza az állam hatalmi funkcióját. Nézzük, mint mond a sztálinista alapokon nyugvó 1949. évi XX. törvény 1972. évi módosítása, ami a Magyar Népköztársaság alkotmányaként funkcionált, amelyből kiemelek három paragrafust, hogy érzékelhető legyen a különbség. A kommunista alkotmány az alábbiak szerint rendelkezik:

3.§ . A munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje.5.§ (1) bekezdés: A Magyar Népköztársaság állama védi a dolgozó nép szabadságát és hatalmát, az ország függetlenségét, harcol az ember ember általi kizsákmányolásának minden formája ellen, szervezi a társadalom erőit. 8.§ (1) bekezdés: Az állami tulajdon az egész nép vagyona.8.§ (2) bekezdés: Az állam tulajdona mindenekelőtt: a föld méhének kincsei, az állami földterület, a természeti erőforrások, a jelentős üzemek és bányák, a vasút. A közutak, a vízi és légutak, a bankok, a posta, a távíró, a távbeszélő, a rádió és a televízió. 55.§ (1) bekezdés: A Magyar Népköztársaság biztosítja állampolgárainak a munkához való jogot, valamint a végzett munka minőségének és mennyiségének megfelelő díjazást.59.§ (1) bekezdés: A Magyar Népköztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot.

Az úgynevezett rendszerváltozás időszakának törvényhozó hatalma nem alkotott új alkotmányt, hanem a parasztsággal szövetséges munkáshatalom analógiájára toldozta-foldozta az 1949. évi XX. törvényt, ráadásul elkövette az ezeréves magyar jogállamiság elleni legnagyobb bűnt: az Alkotmánybíróság szorgalmazásával jogfolytonosságot teremtett a Kádár-rezsim tömeggyilkos diktatúrájával.

Az újdonsült demokráciánk tehát ismét a sztálinista alkotmányt toldozta-foldozta a következő, preambulum jellegű magyarázkodással körítve: A többpártrendszer, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés átmenet elősegítése érdekében az országgyűlés - hazánk új alkotmányának elfogadásáig - Magyarország alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg. Noha a sztálinista alaptörvény „demokratikus változata” nem jogalkotási bravúr, de egyes kérdésekben világosan rendelkezik. A hatályban lévő Alkotmányunkból kiemelem azokat a rendelkezéseket, amelyeket sért a Magyarországon kialakult médiahelyzet:

2.§ (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam7.§ (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. 8.§: A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsődleges kötelessége.

9

10.§ (1) bekezdés: A Magyar állam tulajdona nemzeti vagyon (WARC szerinti frekvenciakészlet!)16.§: A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit.32/A.§ (4) bek.: Az Alkotmánybíróság eljárását törvényben meghatározott esetekben bárki kezdeményezheti. 32/B.§ (1) bek.: Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának feladata, hogy az alkotmányos jogokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat kivizsgálja vagy kivizsgáltassa, és orvoslásuk érdekében általános vagy egyedi intézkedéseket kezdeményezzen. 35.§. (1) bek.: A Kormány védi az alkotmányos rendet, védi és biztosítja az állampolgárok jogait; biztosítja a törvények végrehajtását. 51§ (1) bek.: A Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze és az ügyészség gondoskodik az állampolgárok jogainak védelméről, valamint az alkotmányos rendet, az ország biztonságát és függetlenségét sértő vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről. 54.§: A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz….. 61.§ (1) bekezdés: A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze. 61.§ (1) bekezdés a 2010. július 7-én hatályba lépett módosítást követően: A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságához, továbbá a közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez.61.§ (2) bek.: A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét61.§ (3) bek.: A demokratikus közvélemény kialakítása érdekében mindenkinek joga van a megfelelő tájékoztatáshoz a közügyek tekintetében 61.§ (4) bek.: A Magyar Köztársaságban közszolgálati médiaszolgáltatás működik közre a nemzeti önazonosság és az európai identitás, a magyar, valamint kisebbségi nyelvek és kultúra ápolásában, gazdagításában, a nemzeti összetartozás megerősítésében, illetőleg a nemzeti, etnikai, családi, vallási közösségek igényeinek kielégítésében. A közszolgálati médiaszolgáltatást az országgyűlés által választott tagokkal működő autonóm közigazgatási hatóság és független tulajdonosi testület felügyeli, céljainak megvalósulása felett pedig az állampolgárok egyes, törvényben meghatározott közösségei őrködnek. 67.§ (1) bek.: A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges. 70/A.§ (3) bek.: A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti. 70/F.§ (1) bek.: A Magyar Köztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot.

A példátlanul széles társadalmi felhatalmazást kapott Fidesz kezdeményezte az alkotmány újabb módosítását, illetőleg új alkotmány megalkotását, hogy az alaptörvény megfeleljen a nemzeti érdekeknek és az európai alkotmányosság normáinak. Ennek megfelelően az Országgyűlés, mint törvényhozó hatalom 2011 áprilisában megszavazta Magyarország Alaptörvényét, amely 2012 januárjában lép hatályba. Részletek a preambulumból és a rendelkezésekből, amelyeket szintén sért a médiarendszer működése:

- Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó erejét.- Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.- Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. - Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.

10

- Hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet napjától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.

Alapvetés:C) cikk (3) Az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében kényszer alkalmazására az állam jogosult.G) cikk (3) Magyarország védelmezi állampolgárait.H) cikk (2) Magyarország védi a magyar nyelvet.H) cikk (3) Magyarország védi a magyar jelnyelvet, mint a magyar kultúra részét.M) cikk (2) Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait.R) cikk (2) Az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek.

Szabadság és felelősség:I. cikk (2) Magyarország elismeri az ember alapvető egyéni és közösségi jogait.VI. cikk (2) Mindenkinek joga van a személyes adatai védelméhez, valamint a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez.IX. cikk (1) Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához.IX. cikk (2) Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit.XV. cikk (1) Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz.

Az állam:28. cikk: A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. 29. cikk (1) A legfőbb ügyész és az ügyészség az igazságszolgáltatás közreműködőjeként az állam büntetőigényét érvényesíti. Az ügyészség üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, valamint elősegíti a jogellenes cselekmények megelőzését. A fentiekben ismertetett alkotmányossági kritériumok tehát egyértelműen kimondják: mindenkinek joga van a hiteles információ megismerésére, továbbá a véleménye kifejtésére és terjesztésére. Hangsúlyozom, minden magyar polgárnak! Ezzel szemben a vélemény kifejtése csak parciálisan érvényesül, a társadalom széles spektrumának egy keskeny szeletére szűkül. A vélemény, az információ terjesztése a tömegkommunikációt birtokló hatalmi körök érdekeinek függvénye, ami kirívóan alkotmányellenes állapot.

Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a médiaszabadság, illetve a már említett kommunikációs jogok alkotmányos tartalmával. Példaként idézem a 30/1992.(V.26) AB határozatot, amely egyértelműen rögzíti a médiával szemben támasztott alkotmányos követelményt, amelynek teljesítése a jogalkotó és a jogalkalmazó felelőssége. A határozat éppen az előzőekben kifejtett állampolgári szerepvállalás fontosságát hangsúlyozza, csak más szavakkal: „…biztosítsa az egyén megalapozott részvételét a társadalmi és politikai folyamatokban”. Majd a jogalkotó és a jogalkalmazó felelősségét illetően így fogalmaz:

„Az egyéni véleménynyilvánítási szabadság szubjektív joga mellett az Alkotmány 61. §-ából következik a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló állami kötelezettség. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog objektív, intézményes oldala nemcsak a sajtószabadságra vonatkozik, hanem az intézményrendszernek arra az

11

oldalára is, amely a véleménynyilvánítási szabadságot általánosságban a többi védett érték közé illeszti. Ezért a véleménynyilvánítási szabadság határait úgy kell meghatároznia, hogy azok a véleményt nyilvánító személy alanyi joga mellett a közvélemény kialakulásának, illetve szabad alakításának a demokrácia szempontjából nélkülözhetetlen érdekét is figyelembe vegyék.” Tegye fel magának a kérdést a tisztelt médiahatóság: mi a szuverén jogállamunk kötelezettsége? A közvéleményben nemzeti érdek vagy a médiát uraló transznacionális erőtér érdeke fejeződjön ki? 5; A nullum crimen/nulla poena sine lege certa követelmény sérelme

A nemzeti érdekkel szöges ellentétben álló, alkotmánysértő helyzet elemzése óhatatlanul szükségessé teszi a jogi és erkölcsi környezet vizsgálatát, amely lehetővé tette, hogy ne érvényesüljön a médiatörvény preambulumában megfogalmazott jogalkotói akarat, nevezetesen a magyar kulturális értékek ápolása és közvetítése, sőt, tág teret adott az értékromboláshoz.

A rádiózásról és televíziózásról szóló törvény a magyar jogalkotás negatív csúcsteljesítmények tekinthető Werbőczy Tripartitumáig visszamenőleg, hovatovább nyugodtan nevezhetjük a nemzeti tömegkommunikáció Trianonjának is. Az új médiatörvény (Mttv.) sokkal jobb, de az sem fogja gyökeresen megváltoztatni a helyzetet. Az ok kettős. Az egyik: nincsenek megfelelő garanciák a törvény preambulumában megfogalmazott célok végrehajtáshoz. A másik: miként a régi, az új médiatörvény sem felel meg a klasszikus jogelvnek: nullum crimen/nulla poena sine lege certa, ami a törvény határozott megfogalmazására vonatkozó követelmény. A homályosan, pongyolán megfogalmazott törvény következményeképp nem teljesül a jogállamság másik fontos kritériuma: nullum crimen/nulla poena sine lege stricta, azaz a normaszöveghez való kötöttség elve. A két alapvető követelmény teljesülése hiányának mi a következménye? Destrukció. A jogállami működés ellehetetlenülése. Sérül a jogállamiság két fontos pillére, a jogbiztonság és a jogegyenlőség.

Miért? Azért, mert a definiálatlan törvények következményeképp a Montesquieu-féle struktúra legfontosabb ága, a bírói hatalom szerepzavarban van: nem jogalkalmazással, hanem „jogértelmezéssel” foglalkozik. Az ideális felfogás szerint a bírói hatalom mindentől független, a végrehajtó hatalom és a transznacionális körök befolyásától izoláltan működik, csak a törvénynek van alárendelve. A gyakorlatban ez egyáltalán nem igaz, de tegyük fel, hogy így van. Ebben az ideális esetben a bíróság a kötelességének megfelelően alkalmazni akarja a jogszabályt. De hogyan alkalmazza helyesen, ha a jogszabály definiálatlan? Úgy, hogy „értelmezi” azt az autokratikus érdekei szerint. Ez a magyar jogállamiság alapvető problémája: a bírói hatalom a jognak van alárendelve, de azt, hogy mit fejez ki a jog, szintén a bírói hatalom dönti el. Következésképp a bírói hatalom önkényesen átveszi a törvényhozó hatalom funkcióját, azaz jogalkotóként tündököl. Így viszont az állampolgárok érdeke sérül. Ugyanis képviseleti demokráciában a képviselőkből álló törvényhozó hatalom fejezi ki a nemzeti akaratot. A választópolgárok éppen ezért küldték a képviselőket a Parlamentbe.

De mégsem az állampolgári érdek érvényesül, mert a társadalmi kontroll nélkül működő bírói hatalom a kénye-kedve szerint „értelmezi”, átértelmezi, módosítja, csűri-csavarja a normaszöveget, a jogalkotó által kifejezett állampolgári akaratot. Tehát végeredményben a bírói hatalom megmondja az állampolgár helyett, hogy neki mi az érdeke. A végső döntést általában a Legfelsőbb Bíróság hozza meg, mégpedig az úgynevezett „jogegységi határozatokban”, amelyek az alacsonyabb fokú bíróságokra kötelező érvényűek. Kész. Vége a demokratikus jogállamnak. A kötelező érvényű jogegységi határozat ismeretlen a fejlett jogkultúrájú országokban, hiszen ellentétes a bírói autonómiával. A totalitárius rendszerrel jogfolytonosságot vállalt újdonsült jogállamunk azonban képtelen elszakadni bolsevik diktatúra örökségétől. Visszatértünk a pártállam

12

kézivezérléses taktikájához, amelynek irányelveit a Legfelsőbb Bíróság Kádár-rezsimben szocializálódott bírái diktálják.

6; Az intézményrendszer gyakorlati működésben nem fejeződnek ki az alapjogok

Ebben a siralmas jogi és erkölcsi környezetben miért éppen a médiaszabályozás lenne kifogástalan? A mindenki számára könnyen hozzáférhető Alkotmány szerint a Magyar Köztársaság demokratikus jogállam. Igen. Teoretikusan. De a gyakorlatban nem úgy működik, mint az Európai Unió fejlett jogkultúrával rendelkező tagállamai. A bipoláris hatalmi struktúra felbomlása és a bolsevik típusú diktatúra bukását követően Magyarország történelmi esélyt kapott a felemelkedésre. Megnyílt az út, hogy ismét konstruktív szereplők legyünk az európai integrációs folyamatban és a saját értékeinkkel gazdagítsuk Európa szellemi, gazdasági struktúráját. Magyarország azonban sokkal gyengébben szerepel a vártnál. Az újdonsült jogállamunk intézményrendszerének gyakorlati működése nem felel meg az európai alkotmányosság klasszikus kritériumainak Sikerült ugyan létrehozni a demokrácia felépítményét, de az eszmények, az alapjogok nem fejeződnek ki az intézményrendszer gyakorlati működésében. Ezzel összhangban az új médiatörvény vezérelve, a kulturális és nemzeti identitás megerősítése sem fog megvalósulni.

Enyhén szólva sosem voltam a kommunista eszmények rajongója. Diákkoromban gyakorta megkergettek a rendőrök, de mivel jó sportoló voltam, könnyedén lefutottam őket. Egyszer viszont úriemberhez nem méltó módon lesben álltak az utcasarkon és elgáncsoltak. Következőleg megismerkedhettem a „népi demokrácia” rendőrségének fogdájával, ahol a munkáshatalom szekrényhátú verőlegényeinek vendégszeretetét élvezhettem. Később, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” mélyenszántó filozófia szerint felajánlották: „Sótonyi elvtárs, a pártunk és kormányunk megbecsüli a jó szakembereket, lépjen be az MSZMP-be és a Munkásőrségbe, fényes jövő vár magára.” Közöltem velük, hogy az nekem túl nagy megtiszteltetés, nem vagyok rá méltó. Mindezek ellenére kénytelen vagyok belátni, hogy a főideológus Aczél elvtárs érájának vitathatatlanul színvonalas tömegkommunikációjához képest a médiatörvény megszületése után lavinaszerű lecsúszás következett.

Egetverő igénytelenség honol a teljes kommunikációs fronton, különösen a televíziózásban. Hála istennek, még vannak kiemelkedő tudású személyiségek - akikről a dolgozat második részében beszélek -, de már nem ők alkotják a mainstream- et, már nem az általuk képviselt minőség a jellemző. Amit az elektronikus médiumok általánosságban művelnek, az szakmai blama. Még paródiának sem jó. Hajdanán a Magyar Rádió és a Magyar Televízió a szép magyar beszéd szentélye volt. Mintaként szolgáltak Magyarország polgárai számára. Most mindkét médiumban súlyos beszédhibával küszködő, botrányosan magyartalanul beszélő szerkesztők szólalnak meg, akik korábban nemhogy a mikrofonig, de a portáig sem jutottak volna el. Az égbekiáltó szakmai dilettantizmussal szemben még minimumkövetelmény sem fogalmazódik meg.

7; A modern tömegkommunikáció és Platón „virtuális valóságának” konvergenciája

Szép hazánkban az elektronikus média olyan, mint a futball: mindenki ért hozzá, kivéve azokat, akik csinálják.

Az egyetemen a kommunikáció szakos hallgatók számára kötelezővé teszem Platón híres barlanghasonlatának ismeretét, ami a média által kreált virtuális világunkban aktuálisabb, mint valaha. Másokkal egyetemben vallom, hogy az egész európai filozófia nem egyéb, mint Platónhoz fűzött lábjegyzet, de a barlanghasonlat különösen elmés szöveg, ami a valóság és látszat közötti különbségről szól.

13

Platón a tapasztalat kritikájából indul ki. Kifejti, hogy az emberek beleragadnak a mindennapi folyamatok érzékelésébe, amit tapasztalatnak vélnek, de valójában látszatvilágban élnek, mint ahogy a barlanglakók, akik a jelenségeket a tűz fénye által a barlang falára vetülő kétdimenziós árnyék alapján látják. Majd amikor kimennek a háromdimenziós való világba, akkor az idegen a számukra, következőleg nem fogadják el. A modern ember számára a barlang virtuális valóságát a profitorientált tömegkommunikáció - különösen a televízió - teremti meg, a „médiaszakértők” és a döntéshozók pedig asszisztálnak hozzá. A propaganda duma szerint a modern kommunikációs rendszerek egyrészt hűen modellezik a való világot, másrészt információs robbanást okoztak, mégpedig a digitalizációnak köszönhetően. Tényleg így van ez? Az állítás második fele igaz, ám az első sokkal kevésbé. Célszerű kiindulni abból az általánosan elfogadott tézisből, hogy a homo sapiens nem digitális, hanem analóg lény, ugyanakkor a tömegkommunikáció által kitűnően manipulálható (programozható). Az érzékelő szervek, mint például az analóg szem és az analóg fül az aggyal együttműködve képessé teszik az embert a környezete vizuális és akusztikus leképzésére. Az érzékelő képességünk azonban egyáltalán nem objektív, hanem kifejezetten szubjektív. Nem a valóságot érzékeljük, hanem annak csupán egy deriváltját, nevezetesen azt, amire az érzékszerveink képesek. Például a fény teljes spektrumából csak egy keskeny sávot látunk, következőleg a környezetünk abszolút nem olyan a valóságban, mint amilyennek látjuk. Ha az ember közvetlenül sem a való világot érzékeli, akkor a közvetítő eszközök, mint például a televízió hogyan lehetne objektív? Természetesen sehogy. Rendszertechnikailag sem, a médiumfunkcióját illetően pedig pláne nem.

Ezzel szemben kitűnően alkalmas a társadalom manipulálására, amit viszont tökéletesen megvalósít, mégpedig a rendszert működtető hatalmi körök érdekeinek megfelelően. A valóság hű leképzéséről szó sincs. Az úgynevezett High Definition rendszerek kétségtelenül javították a minőséget, de nem mindenben. A hanginformáció átviteli minősége például romlott. (Akinek van zenei hallása, azonnal felismeri, hogy az analóg lemez (vinyl) természetesebb hangzást produkál, mint a gépies, sterilizált CD; nem is beszélve a jeltömörítést alkalmazó az MP3-ról, ami brutális merénylet, intézményesített szintre emelt bűncselekmény az emberiség zenekultúrája ellen.)

A televíziós rendszerek a képi és audio információk feldolgozása során az ember érzékelő képességének a fogyatékosságát használják ki, mégpedig a sávszélesség csökkentése érdekében. Miért? Ennek egyáltalán nem minőségjavítási, hanem gazdasági okai vannak. Az információ hordozására alkalmas frekvenciakészlet véges, következőleg profitorientált érdek fűződik ahhoz, hogy a rendelkezésre álló frekvenciasávba minél több adatátviteli csatornát (műsort) bele lehessen zsúfolni. Az analóg televíziós rendszerekben kezdettől fogva alkalmaznak ilyen eljárást, például az úgynevezett váltott soros (interlace) letapogatást. Hasonlóképpen, a színes televízió-rendszerek bevezetésének elemi feltétele volt, hogy a járulékos színinformáció nem foglalhat el további frekvenciasávot. Magyar tudósok közreműködésének is köszönhetően, Fourier analízisre épülő szenzációs megoldást dolgoztak ki: beleszőtték a színinformációt a világosságjel (fekete-fehér jel) spektrumába. Az informatikai robbanást a digitalizálás hozta meg, ami a kedvező hatás mellett széleskörű lehetőséget teremtett káros tartalmak közvetítésére is.

Az úgynevezett modern kor fogyasztói társadalmában (egyesek szerint: információs társadalom) két tényező van, amellyel minden vacak terméket és szolgáltatást el lehet adni. Az egyik a szexualitásra bazíroz, a másik pedig a műszaki tudományok fejlődésre. Ennek megfelelően a két vezérszó: „digitális” és „nő” (nőnemű emberi lény). A megtévesztő marketing hatékonyságának csúcsa az, amikor mindkettőt felhasználják. Például a reklámban egy balett-táncos küllemű nőszemély a digitális tévékészülék tetején ül, alatta pedig a felirat: „digitális minőség”.

Mi az, hogy „digitális minőség” és „emberközeli csúcstechnológia”? Milyen van még? Netán van „állatközeli” is? Tulajdonképpen mi a „digitális minőség” kifejezés tartalma? A médiaszolgáltatók sugallata szerint az valami fantasztikus dolog, ami még az eredetinél is jobb. Valójában azonban a digitális

14

minőség lehet jó, de lehet sokkal rosszabb is, mint az analóg. A kifejezés önmagában tartalmatlan, nem jelent semmit, viszont nagyszerűen alkalmas a fogyasztó megtévesztésére. Sajnos a vonatkozó jogszabályok nem definiálják egzakt módon a kérdést. Sőt, a korábbi médiatörvényben nem is szerepelt a „digitális” szó, a hírközlésről szóló törvény pedig pongyolán határozza meg a digitális minőséget. Mindössze ezt mondja: „megfelelő minőség”, ami nem definíció, viszont tág teret ad a szolgáltatónak a profitnövelésre a fogyasztó jogos érdekével szemben.(Erről részletesen írok a dolgozat II. részében.)

Különösen a felnövekvő generáció fogékony a „szép digitalizált világ” áldásaira, miközben a gyerekek perszonális kapcsolatteremtő képessége és kommunikációs készsége katasztrofálisan romlik. Ha a digitalizálás istenítése így megy tovább, megfordul a tudományos haladás eredeti célja: az elidegenedő, virtuális valóság világában megszűnik az ember és a természet közötti kapcsolat, az ember és ember közötti analóg kommunikáció, végül a biológiai ember értéktelenné válik. (Stanislaw Lem: Summa Technology).

8; A „nemzeti” médiaszakértők és döntéshozók felelőssége A dolgozatom merőben eltér a frekventáltan publikáló hírneves szerzők, mint például Vásárhelyi Mária, György Péter, Debreczeni József, Polyák Gábor és Koltay András írásaitól.

Az utóbbi két notabilitást kiemelem a sorból, mert ők a hirtelen tudományos rangra emelkedett média avatott jogtudósai, ráadásul Koltay András döntéshozó pozícióban van. A két közszereplő kezdetben nem győzött egyetérteni, ám amióta Koltav András a színtiszta Fidesz delegációból álló Médiatanács tagja, serényen korholják egymást. Ebben látszólag nincs semmi kivetnivaló, hiszen a vita a demokrácia motorja. Csakhogy a neves tisztségviselők viselők most széles nyilvánosság előtt közöltek egy levélváltást, amelynek társadalmi vonzatában nem a személyek a fontosak, hanem a súlyos állítások, amelyek jól jellemzik az alkotmánysértő médiahelyzetet. Hangsúlyozom: nem inszinuációról van szó, hanem határozott állításokról. Hiába próbálja Koltay András a válaszában vitának feltüntetni az ügyet, a jogsértő helyzeten semmit nem változtat az, hogy kinek mi a véleménye. A kérdés egyszerű: igaz vagy sem, amit Polyák Gábor nyilvánosan közölt? Bárkinek legyen is igaza, a kialakult helyzet mindenképpen jogsértő. Ha Polyák úr állítása valós, akkor azért, ha viszont Koltay úr mond igazat, akkor meg azért. Az első esetben a hatalom lábbal tiporja az európai alkotmányosság normáit, a második esetben pedig Polyák úr dezinformál, sőt rágalmaz, ami túlmegy a polgári jog keretein.

A nyilvános levélváltás nagyszerűen tükrözi, hogy a társadalom működését jelentősen befolyásoló jogtudós médiakutatók és döntéshozók miképp értékelik a magyar tömegkommunikáció helyzetét és a saját felelősségüket. Nyomatékosan felhívom a figyelmet: a leveleket nem amatőrök, hanem felelős tisztségviselők írták, továbbá a közölt állítások nem a Magyar Cserkészszövetség évadnyitó ülésén, nem a manökenek báljának megnyitó expozéjában hangzottak el, hanem széles nyilvánosság előtt, többek között a jogtudósok fórumán (http://www.jogiforum.hu).

Polyák úr pontosan megfogalmazott állításokat közöl, amelyek szerint a magyarországi médiahelyzet alkotmánysértő, ráadásul a Médiatanács tagjai hatalmi célokat „megszavazó-gépek”, akik egy „antidemokratikus és abszurd képződmény”-ben ülnek, tehát tisztességtelen magatartást tanúsító, alkalmatlan emberek. A Médiatanács tagja, a döntéshozó Koltay András egy gyengén felépített levélben enerváltan védekezik, költői kérdéseket tesz fel, de érdemben nem cáfolja Polyák állításait.

Idézem Polyák Gábor dörgedelmes levelének kulcsfontosságú részét: „Arra még találok magyarázatot, hogy részt vállaltál a jelenlegi Médiatanács működésében: belül lenni mindig esélyt jelent arra, hogy jó irányba fordítsd a dolgokat. Ettől azonban egy egypárti Médiatanács még antidemokratikus és abszurd képződmény marad, amelyben ráadásul a tagokat

15

jobbára egyszerű megszavazó-gépnek szánták.” Majd két sorral lejjebb így folytatja: „De semmi nem menti egy olyan médiatörvény-tervezet előkészítésében való részvételt, amelynek koncepciója a rosszindulaton, a hataloméhségen és a bizalmatlanságon alapul.” Puff neki, ez aztán a magyaros virtus! Határozott kijelentések. A hangvétel kissé bárdolatlan ugyan, de a tartalom egyértelmű. Itt nem két ember vitájáról van szó, hanem súlyos állításokról, amelyek szöges ellentétben állnak a jogállami normákkal.

Azt szoktam mondani: ha két ember mindig mindenben egyetért, akkor az egyik felesleges. Persze vannak hierarchikus élethelyzetek, amikor komoly problémát okoz a véleménykülönbség. Például, ha a kollokviumon nem értek egyet a hallgató előadásával, akkor megismerkedhet a pótvizsga gyötrelmeivel, merthogy megbuktatom. A két neves médiaszakember Polyák Gábor és Koltay András korábban egyformán látták a demokrácia alapértékeit, most viszont hirtelen radikálisan eltérő álláspontot képviselnek. Miért? Valószínűleg azért, mert megváltoztak az erőviszonyok. Koltay András közreműködött az új médiatörvény előkészítésében, majd a Fidesz delegálta őt a médiahatalomba, azaz a Médiatanácsba. Polyák Gábort viszont kihagyták a folyamatból, tehát nem szereplője a hatalmi struktúrának, következőleg teszi, amit tehet: lőtávolon kívülről tüzel. Nagyon helyes. De nem az a kérdés, hogy mi célból közli az állításait, hanem az, hogy igaz vagy sem. Az ártatlanság vélelmével összhangban senki nem feltételezheti, hogy Polyák Gábor hazudik. Akkor viszont valós állításokat közöl, ami jogkövetkezményeket von maga után.

Polyák közleményéből megtudtuk, hogy a korábban erkölcsi magaslatokban működő kollégája most vazallus módjára beállt egy „antidemokratikus és abszurd képződménybe”, amelynek tagjai nemcsak „antidemokratikusak”, hanem „rosszindulatúak” is. Ezek szerint a Médiatanács működése alkotmánysértő. Ráadásul a demokrácia felszámolásához nem kell mindkét feltétel. Bőven elegendő az „antidemokratikus” kitétel is, hiszen Bibó óta tudjuk: Demokráciát csak demokratákkal lehet építeni.

Nem kívánom analizálni ebben a konkrét ügyben az eltérő álláspontokat. Ugyanis az egész dolgozatom arról szól: mi a szakértők, a médiaszolgáltatók, a döntéshozók álláspontja és valóság közötti különbség, továbbá az egész médiazűrzavar milyen viszonyban van a jogállami normákkal, azaz a társadalmi érdekkel. Ellenben élesen vetem fel döntéshozók, az írástudók felelősségét. Ha Polyák Gábor állásai igazak, akkor azonnali hatállyal meg kell szüntetni a jelenlegi Médiatanácsot, hiszen az összetétele és működése ellentétes az európai normákkal. Konkrétan sérti a magyar polgárok érdekeit, nevezetesen a demokráciában vitális fontosságú kommunikációs alapjogok érvényesülését. Ha viszont Polyák úr nyilvános közleménye nem felel meg a valóságnak, azaz dezinformáció, akkor ő maga tartozik felelősséggel, hiszen a véleménynyilvánítás szabadságába a dezinformáció nem fér bele. A jogkövetkezmény kettős. Az egyik sérti a Médiatanács tagjainak személyhez fűződő jogait, méghozzá mind a polgári jog mind a büntetőjog területén. Látszólag Szalai Annamária elnök asszonynak és Médiatanács tagjainak személyes ügye, hogy megvédik-e a jogaikat vagy sem. De nem ilyen egyszerű a kérdés, hiszen ők fontos tisztséget betöltő közszereplők, következőleg kutya kötelességük a törvényesség biztosítása, amelyért felelősséggel tartoznak a társadalomnak.

Ha a nyilvánosan közölt állítások valótlanok, akkor Polyák úr magatartása a polgári jogba ütközik. A Ptk. 78.§ (2) bekezdése szerint: „A jó hírnév sérelmét jelenti különösen, ha valaki más személyre vonatkozó, azt sértő valótlan tényt állít, híresztel, vagy való tényt hamis színben tüntet fel.”

A kijelentések kimerítik továbbá a Btk.-ban tárgyalt rágalmazás és becsületsértés definícióját. A cselekmény alkalmas a becsület csorbítására a Btk. 179.§ (1) és 180.§ (1) bekezdése szerint: „Aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, vétséget követ el… Aki a 179.§ esetén kívül mással szemben a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével

16

összefüggésben, nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő”Polyák Gábor korrekt módon járt el, mert ugyanazon fórumon publikálta Koltay András válaszát. Koltay írása sajnos egyáltalán nem meggyőző, szakmai fejtegetésekbe bonyolódik, de a lényeget illetően nem érvel, nem cáfolja Polyák határozott kijelentéseit: „Nem gondolom, hogy ma hajnalban Magyarországon megszűnt a szólás- és sajtószabadság. Amint a törvény hatályba lép, és a hatóság alkalmazni fogja, a mai szigorú kritikusok is ráébrednek erre. Hidd el, a Médiatanács egyetlen tagjában sincs rosszindulat, hataloméhség és bizalmatlanság.…..Innentől a mi dolgunk az, hogy lehántsuk magunkról a „fideszes Médiatanács” jelzős szerkezet első tagját. …Komolyan azt gondolod, hogy a demokratikus közvélemény szétverésére szövetkeztünk össze a Reviczky utcában?”

Üdvözlendők a költői kérdések és a hitre buzdító gondolatok. De a társadalom számára nem az a fontos, hogy Koltay András mit gondol a magyar hajnalhasadásról, hanem az, hogy nem adott érdemi választ. Nem adott megfelelő választ Szalai Annamária elnök asszony sem. Eszerint Polyák úr állításai valósak, következésképp alkotmánysértő a végrehajtó hatalom által kialakított médiahelyzet. Jogkövetkezmény? Semmi. A nálunk fejlettebb jogkultúrájú országokban, például az Amerikai Egyesült Államokban a minimum következmény az, hogy ebben a helyzetben a felelősök lemondanak, az ügyészség pedig az alkotmányos kötelezettsége szerint, hivatalból eljárást indít a törvényesség védelmében.

9; A „nemzeti” médiahatóság döntéshozói hatalmat játszanak a Global Governance és a Power Elit árnyékában

Miközben a médiatudósok és a döntéshozók késhegyre menő vitákat folytatnak egymással, ne feledkezzenek meg arról: a médiát mi csináljuk, ők meg nézik. És tanítják! De az úgynevezett rendszerváltozás óta mi nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak bennünket (plágium Karinthy Frigyestől).

A dolgozat második részében bővebben kifejtem: a tömegkommunikáció működését nem a médiakutatók, nem a médiaszolgáltatók, nem is a médiahatóság és a jogszabályok, hanem az „új világrend globális kormányzása”, a nemzeti identitást szétverő „Global Management”(Global Governance), élén a Goldman Sachs határozza meg. Erre a profitorientált transznacionális erőtérre nemhogy az impotens médiahatóságnak, de Magyarországnak sincs semmilyen befolyása. A „globális elit”(The Power Elit) az egész világot átszövő intézményein keresztül döntően befolyásolja az országok (nemzetek) működését meghatározó stratégiai ágazatokat: politika, pénzügy, energiaellátás, hírközlés, kultúra, oktatás. Hogyan lehetséges ez? Egyszerűen, magától értetődő természetességgel. A világ népességének mindössze 1%-át kitevő globális elit birtokolja a Föld erőforrásainak és teljes vagyonának 90%-át, ami minimálisra szűkíti a kis országok kormányainak mozgásterét. Ebben a hatalmi konstellációban az uniós tagságunk sem hozhat üdvözítő változást, mivel az Európai Unió egyre jelentéktelenebb szereplő a világgazdasági és politikai folyamatokban.

Érzékeltetendő, hogy mit jelent a globális fiskális hatalom a gyakorlatban, vázolok egy történetet. A pártállam alkonyán, a Külügyminisztérium megbízása alapján filmet készítettünk az Amerikai Egyesült Államokban a magyar-amerikai gazdasági kapcsolatokról, amelyben a híres hazánkfia, Soros György is szerepelt. Soros úr kezdetben elhárította az interjút mondván, a bolsevista Magyar Televíziónak nem hajlandó nyilatkozni. De meggyőztük őt azzal, hogy nem a Magyar Televízió, hanem a világszerte megbecsült magyar filmgyártás fellegvára, a MAFILM égisze alatt működünk. Soros úr erre föl kifejezetten szívélyes magatartást tanúsított; olyan luxus limuzinnal utaztatott bennünket, amelynek nem látszott az eleje, amikor az ember a hátsó ajtónál beszállt. A világhírű

17

közgazdász zseni az interjún kívül mesélt egyet, s mást az újkor főistenének tekintett fiskális oligarchia dolgairól. Elmondta például, hogy egyszerű tőzsdei műveletekkel képes megingatni az angol fontot, mivel szerinte az angolok mesterségesen magasan tartják a font árfolyamát a német márkához képest. Akkor azt hittem, hogy tréfálkozik velünk. De nem! Később értesültünk róla, hogy Soros úr beváltotta az ígéretét: 1990-ben térdre kényszerítette az angol jegybankot, ami a font jelentős leértékelését vonta maga után.

Ehhez a világraszóló attrakcióhoz igazán semmiség, hogy a Soros Fund Management 2008 októberében egyetlen nap alatt 22%-al bombázta a mélybe az OTP Bank részvényeit, amitől a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete idegrohamot kapott, de ezen kívül nemigen tudott tenni semmit. A látszat kedvéért kiszabott ugyan némi bírságot, ami inkább volt elismerés, mint visszatartó erejű intézkedés. Ilyen átütő erejű pénzügyi, gazdasági hatalommal szemben ugyan mit számítanak a kis országok szuverenitást szimuláló akciói akár a tömegkommunikáció, akár más területen?

10; Az igazi médiaszakértők szakértők és a kardforgató nők

Nézhetjük médiaszakértők és a felelős döntéshozók által leírt állapotot, jobbról, nézhetjük balról, aluról felülről, a médiahelyzet végeredménye ugyanaz: autokratikus hatalmi közeg és erkölcsi mocsár.

Ebben a helyzetben milyen konstruktív változást eredményezhet a kevésbé tekintélyes, ám menetrendszerűen publikáló médiaszakértők fellépése? Az elmúlt két évtized a magyar tömegkommunikáció Trianonja volt, de a jövő sem reménykeltő. Persze nem szabad feladni, hátha a demokrácia fokozottan védett értékének, a véleménynyilvánításnak lesz némi hatása, amint Vásárhelyi Mária is hiszi. Ő igazán kedves hölgy, ráadásul jól ír; könnyedén egyeztetni tudja az alanyt az állítmánnyal. Amikor az írásait olvasom, mégis valahogy mindig a Biblia tanítása jut eszembe: Éktelen dolog asszonyállatnak szólni a gyülekezetben. Mivel nagy csodálója vagyok a női nemnek, imádom, amikor a matriarchális társadalmi berendezkedésért kardot rántó amazonok a szent társadalmi küldetésükről, az anyaságról megfeledkezve belebeszélnek a politikába, amit a férfiak évezredeken át egész jól irányítottak. Különben ugyanis nem lennénk itt, az emberi civilizáció már nem létezne.

De nem kell a sumér civilizációig elmennünk, az újdonsült magyar demokrácia botladozó működése is illusztrálja, hogy kevés kivétellel megbuktak mindazon szervezetek, amelyeket nők irányítottak, nevezetesen: Petrasovits Anna, Pusztai Erzsébet, Szili Katalin, Dávid Ibolya, Körmendy-Ékes Judit. A csúcsteljesítményt kétségtelenül Dávid Ibolya produkálta, akinek sikerült tökéletesen szétvernie a legnagyobb rendszerváltó pártot, az MDF-et. Az egyébként esztétikai élményt nyújtó, ám a Czeizel- féle bűnügybe keveredő Körmendy-Ékes Judit is ide sorolható. Noha az általa vezetett ORTT nem politikai párt volt, de úgy működött, mintha az lett volna, hiszen a testület tagjait politikai pártok delegálták. Miért? Azért, mert a sajátos magyar demokrácia-felfogás szerint ez a megoldás jelenti a pártatlanság garanciáját: politikai pártok emberei csakis pártatlan döntéseket hozhatnak. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy például az „MDF-es emberünk”, Wéber János az SZDSZ érdekeit támogatta volna a döntéshozatalban. Erkölcsi magaslaton állva természetesen minden tag „pártfüggetlen”, önálló véleményt képviselhet, aminek eredményeképp a továbbiakban a munkanélküliek széles táborában fejheti ki az álláspontját, mivel a pártja nem delegálja őt a következő ciklusban. Na, nem baj. Reménykedjünk abban, hogy a szimpatikus Szalai Annamária kitesz magáért az idők végtelenségébe nyúló médiaelnöki szerepkörében. Figyelmezzünk azonban Oliver Cromwell tanítására a Tudor-abszolutizmus korából: Trust in God and keep your gunpowder dry! (Bízz istenben és tartsd szárazon a puskaport).

18

A férfiú médiaszakértőre, György Péterre komolyan kell figyelni. Neki vannak gondolatai. Őt nagyra becsülöm, tanárom volt az ELTE kommunikáció szakán. Igaz ugyan, hogy jobbára már akkor sem értettem vele egyet, de az nem baj, hiszen polgári demokráciában a vélemények divergenciája megengedett. Az igazi fenomén az önmagát „médiaszakértő” titulussal felvértező Debreczeni József. Nem óhajtok Debreczeni médiaszakértő úrral foglalkozni, de megemlítem, mert ő is a „mi emberünk” volt az ORTT-ben. Médiaszakértő úr feltűnően szép ívű pályát futott be: kezdetben a Kulturális Bizottság elnöke, a kiváló Kulin Ferenc árnyékában szöszmötölt, később az MDF „liberális szárnya” által delegált ORTT tagként szorgalmasan munkálkodott a magyar kulturális értékek háttérbe szorításában, majd a Szabó Iván-féle szakadárokhoz beállva hátba támadta a saját pártját, aztán személyes tanácsokat osztogatott Orbán Viktornak, akit szintén hátba támadott. Az egyik utóbbi fellépésén ekként szónokolt Magyarország miniszterelnökéről: „Ott ártok neki, ahol csak tudok.” Ettől a fenyegetéstől Orbán Viktor fölöttébb megijedt, keze lába remeg, a végén még bocsánatot is kér a nagy tanácsadótól. Hősünk addig sem tétlenkedik. Most ír. Azt hirdeti magáról, hogy „médiaszakértő” és „közíró”. Noha az írásai az eredeti gondolatok szikráját sem tartalmazzák, Debreczeni Jóska az MSZP bértollnokságáig vitte. Ez a sértett az ember, aki a politikai pályafutása alatt sehol nem tudott eredményt felmutatni, és ezért nem is vették komolyan, most különféle posztkommunista orgánumokban publikál.

A politikai köpönyegforgatásból jelesre vizsgázott Debreczeni Jóska kiváló exibicionistaként ellenállhatatlan vágyat érez, hogy rendszeresen felvilágosítsa a magyar társadalmat a tömegkommunikáció rejtelmeiről, noha soha életében nem működtetett egyetlen médiumot sem. Ezzel összhangban a személyes varázsától sem fosztja meg a publikumot. Örvendezhetett is a közönség a Médiaparlament egyik ülésén, ahol a történelmi ismereteit villogtató Debreczeni úr ünnepélyesen bejelentette, hogy a médiatörvény éppen olyan, mint a jaltai konferencia: jó az, csak az a baj, hogy a szereplők nem tartják be. Minő balszerencse, hogy a szónoki magasságokba emelkedő médiaszakértő úr felszólalási ideje lejárt, következőleg arról már nem értesülhettünk, hogy a briliáns párhuzam szerint Sztálin, Roosevelt és Churchill szerepét most kik alakítják. De mondanom sem kell, a közönség így is az egyik bámulatból a másikba esett ettől a zseniális helyzetértékeléstől, amire legföljebb a Kárpátok géniusza, Ceausescu elvtárs lett volna képes a fénykorában. Nem is csoda, hogy a Fidesz felfigyelt erre a médiazsenire. Ha Orbán Viktor a jövőben is beszerez magának egy-két ilyen bombasztikus szakértőt, akkor a FIDESZ fényévekre fog kerülni a kormányzati pozíciótól.

A tollforgató média-amatőrök papírra vetnek különféle érdektelen víziókat, a televíziókat létrehozó és működtető profik viszont nem írnak. Ők hallgatnak. Pedig kitüntetett érdeklődéssel olvasnék elemzést például Székely Ferenctől, akivel közösen hoztuk létre a Nap TV-t. Annak idején publikáltam egy cikket, amelynek címe: A Nap TV, avagy a keleti blokk kommunikációs messiása. A cikkem tartalmát fenntartva utólag belátom, Székely Feri nem érdemelte meg a vitriolos kritikát. Noha az úgynevezett „médiaháború” idején ádáz politikai ellenfelek voltunk, szakmai vonalon kiválóan együttműködtünk, tiszteltem a szakértelmét. A kitűnő szakembernek köszönhető, hogy a kommunizmus alkonyán megszületett Nap TV az újszerű kommunikációs stílusával, sodró dinamizmusával halomra döntötte a Magyar Televízió bevett fogásait, kőkorszaki módszereit, és megingatta a pártállam információs diktatúráját, amelyet „Rózsika”, azaz Matúz Józsefné zúdított a jobb sorsa érdemes magyarságra. Rózsika kedvenc mondása imígyen szólt: „Ez a malom akkor is őrölne, ha magára hagynák.”

Őröl is! Hatékonyabban, mint valaha! Az adófizetők pénzéből működő Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság - a patetikus nevével ellentétben – hűen követi a pártállam kommunikációs diktatúráját, ami most a nemzetromboló transznacionális erőtér képében jelenik meg. Akkor inkább a kommunisták! Azok legalább magyarok. Azokról tudtuk, hogy kicsodák.

19

11; Sine ira et studio. Orwelli demokrácia

Sine ira et studio - mondja Tacitus. Ez az elv, a tárgyilagosság követelménye vezérelt a dolgozat megírása során. Nem vádolhatnak részrehajlással, nem mondhatja senki, hogy pártpolitikai érdekeket képviselek, mert nem vagyok tagja egyetlen pártnak sem. Való igaz, az úgynevezett rendszerváltoztatás idején a legnagyobb parlamenti párt választmányi tagja voltam. A későbbiekben kaptam egy határozatot, miszerint a médiában betöltött szerepem alapján az „Egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek” kategóriába soroltak az 1994. évi XXIII. törvény rendelkezései szerint. (A működésen főbb területei: CNN, Mafilm, Nap TV, Eutelsat Mozaika Project, Duna TV kísérleti adások, Alfa TV, VIASAT). A bonyolultan megfogalmazott tisztség összeférhetetlen a politikai szerepvállalással, következőleg megszüntettem minden ez irányú tevékenységemet.

Nem feledhetem azonban a tapasztalatokat, amelyeket a politika területén szereztem. Mivel demokratikusan megválasztott politikai szereplőként széles társadalmi kör véleményét ismerhettem meg, határozottan állíthatom, hogy a választópolgárok nem ilyen demokráciát akartak. Nem virtuális jogállamért küzdöttünk, amelyben a bolsevizmus után újabb idegen erő, a globalizmus uralkodik, méghozzá akként, hogy agyagba döngöli a nemzeti érdekeket. A magyar polgárok nem akarnak „orwelli demokráciában” élni, amelyben mindenki egyenlő, de a médiát birtokló transznacionális erőtér szereplői „egyenlőbbek”.

A siralmas helyzetért soha senki nem vállalta a felelősséget. Ám az önkritika egy dicséretes megnyilvánulását tapasztalhatta a magyar közönség, amikor a Magyar Televízió elnöke, Dr. Czeglédi László ezekkel a szavakkal köszönt le a tisztségéről: „Megkövetem a nézőket, hogy nem tudtam többet tenni.” Ez igen. Ez már európai hang! Kár, hogy mások nem követik ezt az erkölcsi minőséget. Nem látszik ugyanis a folytatás.

A dolgozatom második részében elemzem, hogy mi történt a médiatörvény megszületését követően. Röviden szólva: nemzeti tragédia.

II. RÉSZ

A „negyedik hatalmi ág” és a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság alkotmánysértő működése. Az állam felelőssége

1; A tömegkommunikáció szerepe

A plurálisnak aposztrofált médiarendszer szerepe akkor tekinthető konstruktívnak, ha tárgyilagosan, kiegyensúlyozottan, sokszínűen és szakszerűen mutatja be a polgári demokrácia politikai, gazdasági, társadalmi vetületét, terjeszti a kulturális értékeinket, elősegíti a párbeszédet a hatalom és a polgárok között, továbbá hiteles Magyarország-képet közvetít belföldön és külföldön egyaránt. Ezzel ösztönözhetné az állampolgári szerepvállalást a demokratikus jogállam intézményrendszerének működésében, a döntéshozatalban, az ország jövőjét meghatározó európai integrációs folyamatokban.

De mi történt az elmúlt húsz évben? Pont a kívánatos folyamat ellenkezője. A transznacionális erőtér által vezérelt tömegkommunikáció szétverte a közszolgálati médiumok piaci pozícióját, ráadásul más nemzetek szubkultúrájának legalját és a hozzá kapcsolódó silány eszmerendszert állította követendő mintaként a felnövekvő generáció elé. A kommunikáció birtoklásával megvalósított dezinformáció és megtévesztés nem új keletű, a média közvélemény-formáló erejét már II. Rákóczi Ferenc felismerte, és a pénz, posztó mellett létrehozta a

20

magyar sajtó első orgánumát, a Mercurius Veridicus ex Hungaria-t. A kiváló történész Antall József miniszterelnök úr azonban erre nem volt képes, következőleg a liberális stratégákkal folytatott „médiaháborúban” úgy jártunk, mint a lélek hatalmára hivatkozó XII. Piusz, amikor Sztálin feltette a kardinális kérdést: „Na és hány hadosztálya van a pápának?”

Azt mondják némelyek, hogy a médiatörvény megszületésével beállt a médiabéke. Miféle médiabéke? Ugyan már! Magyarország elveszítette a médiaháborút, mint a pinty. Miért? Azért, mert a liberális médiastratégák sokkal jobbak, és hatalmas tőkeerővel rendelkeznek. Amint Raimondo Montecuccoli is megmondta, a háborúhoz összesen három dolog kell: pénz, pénz és pénz. A „negyedik hatalmi ág” esetében sincs másképp. A „nemzeti erők” teljes kapitulációja következett. A médiabéke legföljebb Trianonhoz hasonlítható diktátum. Az újdonsült demokráciánkkal ellentétben a kuruc-korban, az idegen hatalom által uralt szellemiség közepette volt legalább egy kommunikációs fórum, amely teret adott a nép szavának. A hajdani népdalban kifejeződő gondolat szemléletesen jellemzi a mai magyar társadalom állapotát:Vezettesd magadat szembekötve vakon, Elfajult testvéridtől csinált álutakon.Kik őseink hamvait rútul megtapodták, Arany szabadságunkat aranyon eladták.

A magyar média – különösen az elektronikus médiumok - zöme hiteltelenné, a társadalom destruktív szereplőjévé vált. A folyamat különösen kártékony, mert a magyar média képtelen (illetve nem is akar) hiteles Magyarország-képet közvetíteni a nemzetközi színtéren, ami jelentősen gátolja a magyar érdekérvényesítést az integrációs folyamatokban.

Az Európai Unió nem jótékony szamaritánusok gyülekezete. Az EU-nak nem hitehagyott, enervált nemzetekre van szüksége, hanem hatékonyan működő országokra, amelyek nem segítségért könyörögnek, hanem a saját értékeikkel gazdagítják az európai közösséget. Ez egyébként nem újdonság, hiszen Magyarország évszázadokon keresztül konstruktív szereplője volt az európai szellemi, gazdasági struktúrának, kivéve a 40 év bolsevista kitérőt. Az utóbbi évek pszeudoliberális kormányzása azonban olyan erkölcsi és gazdasági válságba sodorta az országot, ami példátlan az ezeréves magyar történelemben. A tatárjárást is beleértve!

2; Esélyegyenlőtlenség. Értékközvetítő vagy érdekközvetítő televízió?

A magyar jogalkotás negatív csúcsteljesítményeként értékelhető médiatörvény megteremtette a mennyiségi forradalom feltételeit, ami viszont soha nem látott mélypontra süllyesztette a szakmai és tartalmi minőséget. Az új médiatörvény (Mttv.) lényegesen jobb: megfogalmaz üdvözítő célokat, csak éppen nem ad megfelelő garanciákat a megvalósításhoz, azaz nem biztosítja a színvonalas, tárgyilagos, sokszínű tájékoztatáshoz szükséges feltételeket. Nevezetesen nem biztosítja a plurális rendszer tulajdonosi szerkezetének egyensúlyát, illetőleg a tisztességes piaci versenyhelyzetet. A közszolgálati médiumok esetében pediglen nem biztosít elegendő anyagi fedezetet az értékközvetítő feladat teljesítéséhez.

Ily módon a közszolgálati televíziók, különösen a Magyar Televízió nem képes függetleníteni magát a sajátos médiapiaci viszonyoktól, következőleg kénytelen versenyezgetni a piaci szereplőkkel, amihez egyrészt sokkal kevésbé ért, mint a kereskedelmi televíziók, másrészt, ha értene hozzá, akkor is hátrányban lenne, mert nem a versenyzés a feladata, hanem a köz (nemzet) szolgálata. Mivel az állami költségvetés nem ad elegendő fedezetet a médiatörvényben meghatározott feladatok végrehajtásához, a közszolgáltatónak mégiscsak profitorientált felfogás szerint kell versenyeznie, amiben nyilván veszít. Ezáltal gazdasági függőségbe kerül, ami viszont keresztezi a közszolgálati funkciót mind a tartalmat, mind a minőséget illetően. Végül egyik feladatát sem tudja megoldani, nem tud megfelelni sem közszolgálati, sem a kereskedelmi szerepkörben.

21

A financiális függőséget még súlyosbítja a médiapiaci elemzésekből ismert tény, miszerint a magyar gazdaságnál sokkal nagyobb jövedelemtermelő képességű országokban is legalább öt millió nézőre van szükség egy színvonalas programot produkáló kereskedelmi televízió gazdaságos működtetéséhez.

3; Objektív, szakszerű tájékoztatás? Operettbe illő illúzió. Jogállami garanciák hiánya. A Global Management, a Goldman Sachs transznacionális érőterében szimuláljuk a kommunikációs alapjogok érvényesülését. A Kúria szerint kétszer kettő öt

Érdemes megvizsgálni, hogy ebben a tisztességtelen versenyhelyzetben hogyan érvényesülhet a sokat emlegetett objektivitás követelménye. Röviden: sehogy. Az I. részben elemeztem Platón „barlangvilága” és a tömegkommunikáció által közvetített „virtuális valóság” közötti kapcsolatot. Utaltam a tömegkommunikációs rendszerek minőségi fogyatékosságaira, továbbá arra, hogy az adó és a vevő közötti információáramlás egyirányú, tehát nem jön létre dialógus, ami eredetileg a kommunikáció lényege. Ebből következően a hagyományos tömegkommunikációs rendszerek nem a valóságot írják le, és sokkal alkalmasabbak a társadalom manipulálására, mint a kommunikációra, az objektív tájékoztatásra. De ne szűkítsük az objektivitás kérdését a tömegkommunikáció területére! Az egész fizikai világképünket Einstein relativitáselmélete határozza meg, következőleg az objektivitás követelménye filozófiai kontradikció. Ez különösen igaz a képinformációt közvetítő rendszerekre, amelyet egyáltalán nem a valóságot képezik le, hanem annak csak egy deriváltját. Les bonae magis ex moribus procreantur (a jó törvények erkölcsi elvekből születnek) - mondja a latin. A televíziózásban az objektivitás, a tárgyilagosság nem jogi, hanem erkölcsi kategória, amit törvénnyel szabályozni aligha lehet. Különösen érvényes ez a magyar bírói gyakorlatban, amelyben az erkölcs huszadrangú tényező. Következőleg hiába szorgalmazza a jogalkotó az objektivitást, műsorszolgáltatóként a leghatározottabban állítom: az objektivitás követelménye érvényesíthetetlen a definiálatlan törvényekkel szabályozott magyar médiarendszer gyakorlati működésében. Lehetne engem valamiféle politikai elfogultsággal vádolni, ami szubjektívvé teszi az értékítéletemet. Gyarló földi emberként természetesen szubjektív vagyok, de én legalább objektivitásra törekszem, ami nagy szó a politikai és fiskális függőséggel átszőtt magyar médiában.

A saját véleményemet igazolandó, hivatkozom a nemzetközi véleményekre és a hazai szakma álláspontjára, ami az Uniomedia Communications és a Nézőpont Intézet közvélemény-kutatására épül. Ennek keretében 500 újságírót kértek fel a magyarországi tömegkommunikáció értékelésére. Az eredmény lesújtó: az újságírók 80%-a vallotta, hogy a magyar tömegkommunikációt jelentősen befolyásolja a politika és a korrupció, ami már eleve demokráciaellenes, alkotmánysértő helyzet. Ezt súlyosbítja a szakmai színvonal, amit elégtelenre osztályoztak a megkérdezett újságírók. Ismétlem: az újságírók többsége szerint a szakmai színvonal a nullához konvergál, és mindössze 8% százalék adott jó osztályzatot, jelest pedig senki. A kifejezetten alkotmánysértő helyzetért legtöbben a médiatulajdonosokat okolták. Tévednek a tisztelt kollégák! Határozottam állítom: nem a médiatulajdonosok, nem is a vonatkozó jogszabályok és az impotens médiahatóság, hanem a médiát finanszírozó transznacionális hatalmi erőtér, a Global Management, élén a Goldman Sachs határozza meg a tömegkommunikáció működésének szakmai és erkölcsi irányelveit.

Lássuk, miért is van ez így! Minden szerkesztő képvisel valamilyen eszmerendszert, értékrendet, filozófiát, amely beállítottság óhatatlanul tükröződik a saját szubjektív személyiségén, a karakterén keresztül, feltéve persze, hogy van neki. Ugyanis, ha nincs sodró karaktere, temperamentuma, színes egyénisége, akkor inkább meg se szólaljon, mert a jellegtelen személy nem tud meggyőzően kommunikálni a közönséggel, az unalmas emberre nem figyel oda senki. A szürke eminenciás nagyon hasznos tagja lehet a társadalomnak: elmehet könyvelőnek, bankárnak, BKV ellenőrnek, csak ne

22

álljon a kamera elé, mert akkor a közönség szenved. Amikor Hollywoodban forgattunk, az ottani producer elmesélt egy anekdotát, miszerint a híres hazánkfia, George Cukor a következőket írta az irodája ajtajára: „Nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenni.”

A CNN-nél pedig megtanultam: a televíziózásban nem az a legfontosabb, hogy a szerkesztő mit mond, hanem az, ahogy mondja. Bizonyára hatott rám az amerikai tapasztalat, mert egyszer mérgemben azt találtam mondani az úgynevezett „válogatásra” (casting) jelentkező, fölöttébb szemrevaló, ám hajmeresztően tehetségtelen nőszemélynek: nem az a legnagyobb baj, hogy rossz vagy, hanem az, hogy nem vagy semmilyen. (Sírva fakadt szegényke, alig tudtam megvigasztalni). Ennek az ellenkezőjét jómagam éltem át, amikor a tragikusan elhunyt, kiemelkedő tehetségű rendező, Bódy Gábor rábeszélt, hogy szerepeljek az egyik filmjében. Nem vagyok színész - mondtam. Erre azt válaszolta: „Nem baj, de van karaktered.”

Ezekkel az esetekkel érzékeltetni akartam, hogy a gyakorlatban képtelenség teljesíteni az objektivitás törvényi követelményét, hiszen a szerkesztő nem gép, hanem szubjektív emberi lény. A szellemisége, irányultsága kifejeződik abban, amit mond, és ahogy mondja, még akkor is, ha nem akarja. Éppen ezért rettenetesen káros a televízióban és a rádióban zabolátlanul terjedő magyartalan beszéd, hiszen a színvonaltalan, szakszerűtlen közlés éppen a kívánatos hatás ellenkezőjét váltja ki. Tételezzük fel az ideális esetet, miszerint a szerkesztő felkészült, és a legjobb tudása szerint objektivitásra törekszik. Törekedni természetesen lehet, de ettől még nem lesz objektív senki. A magyar tömegkommunikációban már az is óriási bravúr, ha a szerkesztő egyáltalán törekszik a tárgyilagosságra. Ugyanis, ha ez a dicséretes igyekezete ütközik a munkaadója felfogásával, akkor a delikvens elég gyors ütemben meg fog ismerkedni az utcára került igazmondók széles táborával. Emlékezetem szerint én még nem rúgtam ki senkit, mert nem az elgondolásom szerint szerkesztett egy műsort. Nem cenzúráztam senki munkáját. Ám való igaz, a munkavállalók nem rebellisek, azaz nemigen szokás a televízió profitorientált érdekeivel ellentétes szemlélethez ragaszkodni. De most még csak a szerkesztőnél tartunk az objektivitás dolgában. Ehhez társul még sok más is, például az adott eseményről közölt információ képi világa, operatőri stílusa, ami elméleti értelemben sem lehet objektív, hiszen a stílus az adott kollégára jellemző, szubjektív tényező.

A jogalkotó könnyedén előírhatja, hogy mostantól legyen mindenki objektív, még a televízió épületének a portása és a kazánfűtője is. Csakhogy ezzel az előírással van egy ki bökkenő. Noha az európai alkotmányossági kritériumokkal hellyel-közzel harmonizáló magyar jogrendszer szerint az erkölcs nem jogi kategória, az emberi civilizációk mértékadó személyiségei az ókortól kezdődően, de az úgynevezett modern korban is rámutattak arra, hogy a demokrácia hatékony működésének feltétele bizonyos szintű erkölcsi minőség. Amint a bevezetőben utaltam rá: demokráciát csak demokratákkal lehet építeni. Magyarország azonban az európai társadalmak általános erkölcsi válságában is az előkelő mélypontot foglalja el. Nálunk piedesztálra emelkedett a tisztességtelen magatartás, mint a közérdek fölé emelt parciális érdekérvényesítés leghatékonyabb eszköze. Ráadásul a közhatalmat gyakorló korifeusok kifejezetten mintát szolgáltatnak erkölcstelenségből. Mivel a magyar demokráciát nem morális magaslaton álló angyalok építik, sőt még csak nem is demokraták, az objektivitás jobbára csak a jogalkotó vágyaiban manifesztálódik.

Mi történik akkor, ha valamelyik televíziós műsorszolgáltató megszegi az objektivitás követelményét?A műsorszolgáltató totális objektivitással közli a következőket: A dákó-román kontinuitás azért igaz, mert kétszer kettő egyenlő öttel.

Tegyük fel, hogy a médiahatóság valami isteni csoda folytán a sarkára áll, és dörgedelmes határozatot hoz mondván, a műsorszolgáltató dezinformálja a társadalmat. Mivel mostanában jogállamban élünk, a médiaszolgáltató mélységes fölháborodással a bírói hatalomhoz fordul, hogy az alkotmányban

23

rögzített feladata szerint szolgáltasson igazságot. A bíróság mérlegeli a felek előadását és megállapítja, hogy a médiaszolgáltató nem sértette meg az objektivitás követelményét, nem jár neki a dorgálás, tehát megsemmisíti a határozatot. A médiaszolgáltató azonban a médiaszabadság lángoló kardját kirántva fellebbezést terjeszt elő. A másodfokon eljáró bíróság megállapítja, hogy az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte a vonatkozó jogszabályt, tehát hatályon kívül helyezi az ítéletet. De a médiahatóság sem hagyja magát, és felülvizsgálati kérelmet nyújt be a Legfelsőbb Bíróságon (Kúria) mondván, hogy a másodfokú bíróság nem ért a médiához. Ugyanis a műsorszolgáltató azt állította a műsorban, hogy kétszer kettő egyenlő öttel.

A Legfelsőbb Bíróság (Kúria) tézise a régi nótát követi: Kétszer kettő néha öt. Ez a megállapítás kétségtelenül kontradikcióban van a tudomány jelenlegi állásával, de a Kelsen-féle jogformalizmust követő Kúria Kádár-rezsimben szocializálódott bírói kara számára nincs tudományos akadály. Meghozza a szokásos végzést: elutasítja a felülvizsgálati kérelmet, azaz helyben hagyja a jogerőre emelkedett másodfokú ítéletet. Az indoklásban előadja, hogy felülvizsgálati kérelmet csak jogszabálysértésre hivatkozással lehet benyújtani, ámde nincs olyan jogszabály, amely szerint kétszer kettő nem egyenlő öttel, a másodfokú bíróság ítélete tehát jogszerű. Mostantól kezdve a jog ereje mondja ki, hogy Magyarországon kétszer kettő öt. Aki ellenáll, az halál fia. De mindenképpen számolhat a deresre húzás pedagógiájával, hogy a rebellis polgár megtanulja tisztelni a bírói hatalmat.

Azt hihetné az olvasó, hogy ez valami vicc. Szó sincs róla! Noha kissé sarkítottam a példát, az objektivitás, a tárgyilagosság megítélése pontosan ilyen abszurd és komolytalan. Különösen érvényes ez a magyar médiarendszerben, amelyben nincsenek jogállami garanciák, amelyek legalább az alapját megteremtenék a tárgyilagosságnak. Egy szerkesztő, egy televízió önmagában soha nem lesz objektív. Az objektivitásra törekedhet ugyan, de csak addig a pontig, hogy ne ütközzön a tulajdonos érdekeivel. Mi a megoldás? A plurális médiarendszer alkalmas lehetne arra, hogy a tárgyilagossághoz közelítően működjön. Ehhez mindössze meg kellene teremteni az esélyegyenlőségre építkező, tisztességes piaci versenyhelyzet feltételrendszerét. Ebben az esetben a piac önmagát szabályozva kikényszerítené a tárgyilagosságot és a szakmai minőséget. De úgy tűnik, mind a döntéshozók, mind a jelenlegi prominens piaci szereplők ódzkodnak ettől.

4; Össztűz a szép magyar nyelv ellen. Magyar Rádió és Magyar Televízió, a magyar nyelv közpénzből fizetett hivatásos gyilkosai

Nyelvében él a nemzet – szól a szállóige. (Nincs egységes álláspont, hogy ki fogalmazott eme formában. Egyesek szerint Széchenyi, Kölcsey, Kazinczy, Kisfaludy; mások, például Grétsy tanár úr szerint Kőváry László írt így a Székely honról című művében).

A szinte uralkodóvá vált szakmai dilettantizmus széles tárházából ebben a dolgozatban csak a hihetetlen méreteket öltött nyelvrombolásra és a magyar zenekultúra háttérbe szorítására térek ki. Az elektronikus médiumok óriási hatékonysággal rombolják a legféltettebb kincsünket, az Alaptörvény H) cikke szerint védett magyar nyelvet, amit az MTA Nyelvtudományi Intézete rezzenéstelenül tűr. A médiatörvény vezérelvként írja elő, hogy a nemzeti kultúra, így a magyar nyelv és zene ápolása, terjesztése a műsorszolgáltatók kiemelten fontos feladata. A kulturális értékek közvetítése, a szép magyar beszéd tehát nem kegy, hanem szigorú kötelezettség. Ezzel szemben a műsorszolgáltatók folyamatosan és súlyosan megszegik a törvényi előírást azzal, hogy széles felületen terjesztik a magyar nyelv artikulációs bázisától, ereszkedő dallamvezetésétől idegen, rossz hangsúlyozású, monoton ritmizálású, a mondatvégeket felfelé íveltető, éneklő, affektáló, gépies, hadaró beszédmodort. A magyartalan beszéd egyrészt kellemetlen, másrészt alkalmatlan hiteles információ közvetítésére, következőleg sérül a polgár érdeke, nevezetesen a tájékozódáshoz fűződő joga.

24

Az audiovizuális kommunikáció jelrendszerét a nyelvtudomány egy viszonylag új ága, a szemiotika tárgyalja. Az információelméletből közismert, hogy a kép tízezerszer több információt hordoz, mint a leírt szó, következőleg az elektronikus médiumokban a képi világ, a vizuális információ lényegesen befolyásolja a verbális eszközökkel közölt tartalmat. A televízióban a kommunikációs jelrendszer metakommunikációs elemei (mimika, gesztus, tekintet, testtartás, mozgás) olyan erős hatásúak, hogy felülírhatják a verbális közlés tartalmát. Hasonlóképpen, a mondatfonetikai eszköztár, az úgynevezett vokális kód (hangsúly, hangszín, hangfekvés, dallamvezetés, ritmika, stb.) is járulékos információt közvetít. A nonverbális elemek alapján azonnal érzékelhető, hogy a hírolvasó felkészületlen, nem ismeri a szöveg mögötti tartalmat. Példaként említem: valamelyik műsorvezető „Schrödinger macskájával” példázódott, de az eszmefuttatásából azonnal kiderült, hogy fogalma sincs a témáról. Köztudott ugyanis, hogy nem egy cicusról van szó, hanem az élet rettenetesen bonyolult, kvantummechanikai értelmezéséről, amit Erwin Schrödinger az élő és az élettelen szervezet (macska) közötti entrópia különbséggel, illetve a szubatomi részecskék határozatlansági relációjával magyarázott.

Mivel a nemzetközi tevékenységem okán kénytelen voltam megtanulni néhány nyelvet, nem volt nehéz észrevennem, hogy a nyelvek zeneisége változó, más az intonáció, a hangsúlyozás, a dallamvezetés. A Dél-Amerikában élő nagyobbik gyerekem, Carla anyanyelve spanyol, de az „apanyelve” magyar. Következőleg meg is kapom tőle a beosztásomat, amikor véletlenül magyar dallamvezetéssel mondok valamit spanyolul. Hasonlóképpen ő is megnézheti magát, amikor csak egyetlen magyar szót is spanyol taglejtéssel mond. Kitűnően illusztrálja a nyelvek eltérő zeneiségét egy meghökkentő eset. Vendégségben volt nálunk az egyik barátom, aki spanyolból államvizsgázott, és tudta, hogy a gyerekem anyanyelve spanyol. Következőleg kedveskedni akart a kislányomnak és az anyanyelvén, azaz spanyolul szólt hozzá. Erre föl mi történt? Carli magyarul válaszolt, mert azonnal érzékelte, hogy a barátom csak tanulta a spanyolt, mert a magyar nyelvre jellemző hanglejtéssel és hangsúlyozással beszélt.

A magyar nyelvnek szép zenéje van, követi a magyar népzene pentaton szerkezetű, ereszkedő dallamvezetését és ritmizálását. Ezen nincs mit meditálni. A magyar nyelv legalább ezer éve így szól jól és kész. Tudomásul kell vennie annak, aki magyarul akar beszélni. Akinek a magyar kultúra nem tetszik, az a globalizálódó világban elmehet oda, ahol más szellemiség az uralkodó, de ne rombolja a nemzeti identitást kifejező évezredes nyelvünket. És főleg nem közpénzből. Magyarország a magyaroké!

Hosszú évekig külszolgálatot teljesítettem. Odakinn szomjaztam a magyar szót. Az alkotmányos jogaimmal élve, magyar emberként nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy az adófizetők pénzéből működő közszolgálati médiumok hatósági segédlettel rombolják az anyanyelvünket és háttérbe szorítsák a hihetetlen gazdagságú magyar népzenét, amit egyébként az egész művelt világ csodál. A rettenetesen kártékony hatást fokozza, hogy az elektronikus médiumokban a riporterek, tudósítók, szerkesztők többsége nemcsak irritálóan rossz magyarsággal beszél, hanem ráadásul fülsértően beszédhibás is.

5; Értelemzavaró szöveg- és mondatfonetikai hibák. Fülsértően magyartalan beszéd. A hivatásos nyelvrombolók magyar szavakat darálnak, de nem magyarul beszélnek. „A hangjuktól a sündisznóm kimenekül a szobából” „A hangjuktól a sündisznóm kimenekül a szobából.” - mondja epésen egy szerző a nyelvrombolással foglalkozó internetes fórumon. Az idézet jól jellemzi az égbekiáltó szakmai dilettantizmust, nyelvi igénytelenséget, ami már nemcsak a kereskedelmi, hanem a közszolgálati médiumokat is uralja.

Tökéletesen igaza van az illető polgárnak. A nyelv is zene. A magyar nyelv pedig kifejezetten szépen zenél. Az adófizető polgár joggal követeli meg, hogy az elektronikus médiumokban szereplő

25

emberek hangja úgy szóljon, mint egy Steinway, vagy egy Bösendorfer, de legalább úgy, mint egy Förster. A minimum elvárással szemben azonban akkora a differencia, mint Vlagyimir Horowitz D274-es Steinway koncertzongorája és egy kínai dzsunkán gyártott vacak között.

A hangzás jelentőségét érzékeltetendő elmondok egy történetet, ami zenei körökben jól ismert. Szvjatoszlav Richter Bösendorferrel vette lemezre Schubert Wanderer-fantázia című művét, majd a master szalagot meghallgatva úgy döntött, hogy újra játssza az egészet Steinway zongorával. Vlagyimir Ashkenazy szemléletesen fejezte ki a véleményét: „Steinway is the only piano on which the pianist can do everything he wants. And everything he dreams.” - (A Steinway az egyetlen zongora, amelyen a zongorista mindent kifejezhet, amit csak akar. És azt is, amiről álmodik.) A magyar ember ma már csak álmodhat arról, hogy a közszolgálati médiumokban képzett szerkesztők, tehetséges emberek szólalnak meg? Szerencsére vannak kiváló személyiségek - például Auth Magda - , akiknek a hangja úgy szól, mint egy Steinway, vagy egy Stradivari, de már nem ez a jellemző.

Régebben a Magyar Rádió és a Magyar Televízió a szép magyar beszéd szentélyei voltak, ma viszont a nyelvrombolás fellegvárává léptek elő a kereskedelmi médiumokkal egyetemben. Mindkét közszolgálati médium hallgathatatlan. De amit a kereskedelmi rádiók és televíziók művelnek a magyar nyelvvel, az a bűncselekmény határát súrolja.

Mivel az írás nem alkalmas audiovizuális élmények közvetítésére, a tehetség és nyelvi műveltség minőségét érzékeltetendő példaként említek kiváló közszereplőket. Nevezetesen: Acél Anna, Ciprusz Éva, Varga János, Török Annamária, Garami Zsuzsa, Szabó Zsuzsa, Szakonyi Judit, Bősze Ádám, Bolla Milán, Bódi Mátyás, Sári László, Perjés Klára, Czigány György, Liptay Katalin, Katona Márta, Papp Márta, Mohai Gábor, Lengyel Anna, Szente László, Érczfalvi András, Lukácsházi Győző, Novotny Zoltán, Bényi Ildikó, Veiszer Alinda, Szöllősi Györgyi, Jegyes-Tóth Kriszta, Süveges Gergő, Nagy György, Betlen János, Fiar Sándor, Erős Antónia ……, no és a kincset érő Auth Magda, akinek még életében szobrot kellene állítani. Ezeket a nagyszerű személyiségeket az ember akkor is örömmel és tisztelettel hallgatja, ha a téma egyébként érdektelen, mert kellemes orgánummal rendelkeznek, és kifogástalan magyarsággal beszélnek.

Megállíthatatlanul tör előre azonban a nyelvrombolók hada. Immáron ők alkotják a többséget, ők képviselik a szakmai színvonalat, illetőleg színvonaltalanságot. Ők jelentik a mintát a felnövekvő generáció számára. Az uralkodóvá vált harmatgyenge szakmai minőség közepette az elektronikus médiumokban tehetségtelen, pallérozatlan, súlyos beszédhibával küszködő emberek szólalnak meg, akik Körmendy László idejében nemhogy a mikrofonig, de a Magyar Rádió vagy a Magyar Televízió portájáig sem jutottak volna el. A hajdani magas szakmai színvonalat jellemzi egy érdekes anekdota, ami a kommunisták szerinti átkos korszakban történt: a Magyar Rádió akkori irodalmi lektora, Örley István nem engedélyezte, hogy Horthy Miklós megszólaljon, mert a kormányzó úr őfőméltósága kissé selypített (No persze nem annyira, mint Lendvai Ildikó!).

Aligha valószínű, hogy a Magyar Rádió égisze alatt működő, úgynevezett „Mikrofonbizottság” minden tagja hirtelen elvesztette a zenei hallását és az esztétikai érzékét. Nem hinném. Ugyanis Balázs Géza, a Mikrofonbizottság elnöke a magyar nyelvhelyesség szabályainak megfelelően, kifogástalan beszél. Akkor viszont miért nem követeli meg a szakmai minimumot a szerkesztőktől, a közszereplőktől? A multinacionális körök által vezérelt információs társadalomban általánosan devalválódott az érték, a helyes beszéd ma már nem szakmai feltétel. A média az egyetlen szakma, ahol nem szükséges se képzettség se képesség. A mérnök, az orvos, a tanár, a lóidomár, a kazánkovács, a kötéltáncos ért a szakmájához és felelősséggel tartozik. Aki nem ért semmihez, az nyugodtan elmehet rádiósnak vagy televíziósnak. A médiatörvény által generált mennyiségi forradalommal párhuzamosan megszűnt a szakmai követelmény, nincs nyelvi norma, még

26

követelményminimum sincs. Sőt, a helyzet odáig fajult, hogy kifejezetten sikkes idegen nyelvek dallamvezetésével, affektálva beszélni, mintha dicsőséges cél lenne az anyanyelv rombolása.

Immáron a fentebb említett kiváló szakemberek által képviselt minőséget kell különlegesnek tekinteni, a nyelvrombolók pedig a „mainstream” letéteményesei. Immáron ők, a hivatásos nyelvrombolók adják a mintát a felnövekvő generációnak. Óriási a kontraszt. Föl nem foghatom, hogy a gyönyörű szép magyarsággal beszélő Auth Magda, Török Annamária, Varga János mellett a tehetségtelen, alkalmatlan dilettánsok egyáltalán hogy mernek megszólalni. De nemhogy mernek, hanem förgetegként törnek előre. A riporterek, tudósítok, műsorvezetők többsége elviselhetetlenül rosszul, fülsértően magyartalanul beszél. Íme néhány illusztris személyiség a hivatásos nyelvrombolók egyre szélesedő táborából: Berente Mariann, Nánási Gabriella, Nánási Anikó, Dobozi Pálma, Pozderka Ivett, Gál Andrea, Bognár Mónika, Lengyel Miklós, Lengyel Imre Zsolt, Sárközy Júlia, Járai Judit, Fodor Csilla, Kádár Dóra, Diós Judit, Farkasházy Tivadar, Joó Hajnalka, Bombera Krisztina, Szántó Dávid, Losonczi Gergely, Schwajda Gergő, Demcsák Zsuzsa, Szellő István, Zakar Ádám, Miklya Attila, Kőhegyi Anna, Hajagos Andrea, Oláh Ibolya, Csorba Viktória, Benyó Rita, Kőrösi Gábor, Varga Ráhel, Wels Péter Mátyás, Hajdu Petra, Nádas Gergely, Faragó Richárd, Hegyi Nóra, Zöldhegyi Katalin, Maronics Annamária, Szalai Anett, Vági Barbara, Losonczi Gergely…..és így tovább.

Az exhibicionista médiasztároknak nem sikerült megismerkedniük a magyar beszéd alapvető szabályaival. Ezek az emberek magyar szavakat mondanak, de nem magyarul beszélnek. Ráadásul némelyek orgánuma fölöttébb kellemetlen. Annyira kártékonyak a közéletben, mint az amerikai szövőlepke a gyümölcsösben. No és mi a következmény? Azt hinné a naiv polgár, hogy most már aztán elég volt az amatőrizmusból és a notabilitások fellépnek a szakmai dilettantizmus ellen. Á dehogy! Sőt, kitüntetik a nyelvrombolásban élenjárókat! A Magyar Rádió üdvöskéje, a félelmetesen rossz magyarsággal beszélő Kádár Dóra elnöki díjat kapott, a még nála is tehetségtelenebb Nánási Gabriella pedig nívódíjat tűzhetett ki a szobája falára. De a televíziósok sem maradhatnak ki: Szellő István, aki életében nem volt képes elmondani egy mondatot a magyar nyelvhelyesség szabályai szerint, szintén a díjazott titánok között tündököl.

Nem akar lemaradni a nyelvpusztításban a kereskedelmi médiumokat majmoló Magyar Televízió sem. Naponta megcsodálhatjuk a műsor-előzeteseket bemondó urat, aki összetéveszti a közszolgálati televíziót az Operaházzal. A katolikus liturgiában szokásos dallamvezetéssel énekli a műsorelőzetes szövegét: „Jövő kedden az emegyeeeen!” A hangszíne és a modorossága alapján valószínűleg ugyanezen úriember darálja naponta a Magyar Rádió és a Magyar Televízió reklámszövegét: „Kossuth Rádió, a szavak ereje.” „Kossuth Rádió, a leghallgatottabb magyar rádió.” „M3D, térben vagyunk!”A romboló hatást remekül jellemzi, hogy a korábban aránylag jól beszélő Mátyus Kati is átvette az affektáló, éneklő beszédmodort. Orrhangon motyog, gépiesen ritmizál és felfelé ívelő dallamvezetéssel elhúzza a mondat végét, mint a rétestésztát: „Mátyus Kati vagyok a hírekkeeeel.”

Két eset lehetséges. Az egyik: a közszolgálati médiumok felelős vezetői botfülűek. (Aki botfülű, az járjon koncertre, de ne vezényeljen.) A másik: igenis van zenei hallásuk, de szándékosan alkalmaznak dilettánsokat, mert a jók már kilógnak a kórusból.

A kórus zömét alkotó nyelvrombolók az úgynevezett profik. A beszéd a foglalkozásuk. A magyartalan beszédükkel inzultálják a hallgatókat, a tévénézőket. És pénz kapnak a zaklatásért! Ezek a „profik” képviselik a szakmai színvonalat, ők adják a mintát azoknak az amatőröknek, akik a külsősöket foglalkoztató műsorokban szerepelnek, például Fővinform, Útinform, időjárás-jelentés. Mindezt még tetőzi, hogy a Magyar Televízió képernyőjén olyan durva helyesírási hibák tömkelege jelenik meg, amiért kampó jár az elemi iskola ötödik osztályában. Íme, egy példa a millió közül:

27

„Dr. Szabó Éva német nyelvtanár; Galamb Zoltán angol nyelvtanár; Jókuti Györgyné francia nyelvtanár.”

Képzelem, mit mondhattak ezek a tiszteletre méltó nyelvtanárok, hogy a Magyar Televízió önkényesen megváltoztatta a nemzetiségüket. A nevükből ítélve ugyanis nyilvánvalóan magyar emberekről van szó. Szerintem Dr. Szabó Éva nem német nemzetiségű nyelvtanár, ahogy a Magyar Televízió állítja, hanem magyar ember, aki történetesen német szakos tanár, azaz némettanár. Az elemi iskolában éppen most tanítják a gyerekemnek ezt a kérdéskört, ami a Magyar Televízió szerkesztői számára meglehetősen komplikált grammatikai feladvány.

6; Az MTA Nyelvtudományi Intézete a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósággal karöltve bűnpártoló a magyar nyelv elleni támadásban

A magyar kultúra, a szép magyar nyelvünk ápolásáért felelős szakmai grémiumok szerint a nyelvi igénytelenség a követendő példa. Nem így van? Nem. Legalábbis teoretikusan nem. Ugyanis az Alaptörvény kifejezettem előírja a nemzeti identitást kifejező magyar nyelv védelmét. Akkor viszont miért nem lép fel a nagyhatalmú NMHH, az adófizetők pénzéből működő Nyelvtudományi Intézet és az úgynevezett Mikrofonbizottság? Ennyi nem volt elég? A pusztítás még nem teljes? Mire várnak még? Balázs Géza, Grétsy László tanár úr és a többi prominens személyiség nyilvánvalóan hallja, hogy mit művel a média az anyanyelvünkkel. De mégsem háborog senki, holott az asztalra kéne csapni! A megfelelő intézkedés hiánya nyílt bíztatás arra, hogy a nyelvrombolók garázdálkodjanak csak nyugodtan, hadd pusztuljon a magyarság legféltettebb kincse, az egyetlen érték, amit eddig még nem sikerült elvenni tőle.

A gőgös Európa által lekezelt „harmadik világban” a törvény, az állam, a felügyeleti szervek megkövetelik a nemzeti beszédnormát. Peruban, ahol évekig éltem, elképzelhetetlen, hogy egy televíziós műsorvezető ne beszéljen kifogástalanul spanyolul vagy kecsua nyelven. Ha ez mégis megtörténne, akkor az illető úgy repülne, mint a kilőtt nyíl a Television Peruana vezetőségével együtt. Az ezeréves keresztény Magyarország tétlenül nézi, sőt, generálja a nemzeti identitás talpkövét jelentő kulturális értékeink intézményesített szintre emelt pusztítását. Különösen érvényes ez a végrehajtó hatalomra és az intézményrendszer szerveire, amelyek a transznacionális erők vazallusaként működnek, de a magyar választópolgároknak tartoznak felelősséggel.

És a kollégák? Ők ülnek a babérjaikon. Súlyosan neheztelek a kifogástalanul beszélő kollégákra, akik hagyják eszkalálódni a nyelvromboló folyamatot. A szép magyar beszéd mesterei, Péchy Blanka, Montágh Imre, Deme László, Wacha Imre, Jászó Anna, Körmendy László nyomdokain haladó Auth Magda, Acél Anna, Varga János, Török Annamária, Sári László, Bősze Ádám és a többiek enerváltan nézik a pusztítást. A nyelvrombolás odáig fajult, hogy a riportalanyok - beleértve a Fekete Paco néven villogó celebet is - jobban beszélnek magyarul, mint a közszolgálati médiumok riportereinek többsége. A magasságos égben lakozó jóisten a megmondhatója, hogyan sikerült ennyi tehetségtelen embert egy halomra összeszedni. Föl nem foghatom, hogy a magyar kultúra iránt fogékony polgárok miért tűrik ezt a gyalázatot. De sajnos tűrik. Olybá tűnik, semmi nem állítja meg a destruktív folyamatot, ami most már a Magyar Rádió és a Magyar Televízió bemondóira is kiterjed; ők is meg akarnak felelni a transznacionális körök által diktált értékromboló szubkultúra elvárásainak.

A korábban kifogástalanul beszélő Szalóczy Pál és Szlotta Judit is csatlakozott az új idők új dalait hirdető nyelvrombolók egyre szélesedő táborához. Ez aztán végképp megengedhetetlen. Ők ugyanis szakmai tekintélyek, akik felelősséggel tartoznak, mert mintát szolgáltatnak. A messze legszínvonalasabb elektronikus médium, a Bartók Rádió egyeduralkodó bemondója, Szlotta Judit néhány éve Körmendy László-díjat kapott. Örültem neki. Amikor kapta, akkor megérdemelte. Most

28

azonban Körmendy László a mennyekben is összevonja a szemöldökét hallván Szlotta Judit „modernizált”, éneklő mondatvezetését.

Szlotta Juditnál még csak érzékelhető a modoros, magyartalan dallamvezetés, ami az új generációnál már kiteljesedett. Teljes fényében pompázik. A közszolgálat égisze alatt mostanában megjelent bemondók szövegmondása fényévnyi távolságra van a magyar nyelvhelyesség elemi szabályaitól. Kirívó példák: Pozderka Ivett, Berente Mariann, Gál Andrea. Ezek az emberek magyar szavakat mondanak, de nem magyarul beszélnek. A destrukció két okból is elfogadhatatlan: egyrészt mélyen alulmúlja a Bartók Rádió színvonalát, másrészt a helytelen beszéd mintaként szolgál mások számára.

Vegyünk egy jellemző példát az adófizetők által finanszírozott közszolgálati rádió Irodalmi Újság című műsorából! A kulturális értékeket hangoztató műsorban Lengyel Imre Zsolt a saját jegyzetét olvasta fel. Barna Dávid: Egy magyar regény című művéről szóló kritika színvonalas volt, a felolvasás viszont botrányos. A szó szoros értelmében dedós. Az Eötvös Collegium kiválósága jeles irodalmár, ám senki nem várja el tőle, hogy beszélni is tudjon. Turi Tímea, a Bartók Rádió szerkesztője sem támasztott ilyen elvárást. Bizonyára tetszett neki ez a grammatikai bűncselekmény. Elfogadhatatlan, hogy a Magyar Rádió felelős vezetői teljes lelki nyugalommal a mikrofon elé engednek embereket, akik az általános iskola ötödik osztályában megbuknának olvasásból. László Imre Zsolt honnan vette a magyartalan beszédet? Az állítólagos profiktól.

A hírszerkesztő Pozderka Ivett újabban hírolvasással traktálja a Bartók Rádió jobb sorsra érdemes közönségét. Pozderka kisasszony döbbenetes erővel tolmácsolja a magyartalan beszéd minden jellegzetességét: a mondatok elejét egy terccel megemeli, majd ugyanazon a hangmagasságon, tagolatlanul, hangsúlytalan négynegyedes ritmusban darál. Iskolás módon, a vesszőknél fölviszi a dallamot, noha a mondat értelme nem indokolja, a szólamokat nem fejezi be, a mondatvégeket lebegtetve hadarja végig az egész szöveget. Kínszenvedés hallgatni. Az állítólagos profik munkaeszközként használják a magyar nyelvet! Az enyhén szólva pallérozatlan műsorvezetők szellemi bravúrnak is beillő gondolattal indítják a dialógust: „Nekem az lenne a véleményem, hogy …” Intellektuálisabb változat: „Nekem valahol az lenne a véleményem, hogy ….” Ezek szerint nincs neki véleménye, ám ha lenne, attól mentse meg az úristen a nézőket. De nem menti meg őket, mert következik a förtelmesen rossz magyarsággal előadott eszmefuttatás, amelynek jellemzője, hogy a szerkesztők, riporterek, tudósítók magyar szavakat mondanak, de nem magyarul beszélnek: hangsúlytalan 4/4-ben, azonos hangmagasságon gépiesen darálnak és elnyújtják a mondat végét, mint a rétestésztát. Abból tudható a mondókájuk vége, hogy megszólal a zene, vagy valaki dühében leveri a főkapcsolót.

A hangsúlytalan beszéd hamis, érdektelen. A kutya sem figyel rá. A hajmeresztően idegesítő nyelvi divatot újabban cifrázzák: az összetett mondat főmondatát ereszkedő dallamvezetéssel mondják és szünetet tartanak, mintha vége lenne a mondatnak. De nem, mert egy terccel följebb énekelve folytatják a szöveget a mellékmondattal, a végén azonban nem viszik le a dallamot, hanem lebegtetik, azaz nem fejezik be a mondatot. Mondok erre egy konkrét példát a közpénzből finanszírozott Magyar Rádió műsorából: „A miniszterelnök beteg és mozgássérült gyerekeket látogatott meg”.

A tudósító a beteg szóra helyezte a hangsúlyt, a dallamot levitte és a mondat ritmusát megtörve szünetet tartott, majd a mozgássérült szót egy terccel feljebb mondva folytatta a mondatot, ám végig ugyanazon a hangmagasságon maradt. Ez a mondatvezetés nemcsak iszonyúan fülsértő, hanem értelemzavaró is, hiszen nem azt a tartalmat fejezi ki, amit a szerkesztő vélhetően közölni akart. A tudósító ugyanis ezt közölte a jobb sorsra érdemes magyar polgárokkal: A miniszterelnök beteg, és (ennek ellenére) mozgássérült gyerekeket látogatott meg.

29

Igazán nemes cselekedet, hogy a beteg miniszterelnök meglátogatta a gyerekeket, de a gyerekek sokkal jobban örültek volna, ha a liberális kórral küszködő kormányfő inkább otthon marad.

Közismert a híres mondat, amelyet János esztergomi érsek latinul írt Bánk bánnak. A legismertebb fordítás a következő: A királynét meggyilkolni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem. Az esztergomi érsek szándékosan nem tagolta a mondatot, mert az akkori politikai érdekeket a dodonai fogalmazás szolgálta a legjobban, ami végül is Gertrudis halálát okozta. És a Magyar Rádió mit akar? Dezinformálni? Vagy nemzethalált, amire Kodály hívta fel a figyelmet? („A rosszul beszélt nyelvből nem új nyelvek fognak születni, hanem a magyar nyelv és vele a nemzet fog szűnni.”)A médiasztárok súlyosbítják az értelemzavaróan rossz hanglejtést hibás hangképzéssel (dysphonia) is: például „á” hang helyett „é” hangot ejtenek, ami nyegle, affektáló, rettenetesen bántó, fülsértő hangzást eredményez. Mások fokozzák a hallgatók, nézők szenvedését azzal, hogy súlyosan beszédhibásak: pöszék, selypítenek, raccsolnak, petyhüdten artikulálnak, elharapják a magánhangzókat, motyognak, mekegnek-makognak.

A logopédia tudományának teljes csődje jellemzi a magyar közéletet. Az elektronikus médiumokban a hibás hangképzés, a selypítés, a pöszeség olimpiai bajnokai tündökölnek: Kepes András, Járai Judit, Verebes István, Baló György, Friderikusz Sándor, Farkasházy Tivadar, Hegedűs Judit, Kéri László, Molnár Pál, Bombera Krisztina, és így tovább az agyonsztárolt Demcsák Zsuzsával bezárólag. De mit várhatunk az egyébként esztétikai élményt nyújtó Demcsák Zsuzsa szintű amatőröktől, ha a profik sem birtokolják a magyar nyelvet. Elrettentő példaként említem az ünnepelt színésznőt, Hegyi Barbarát, aki a selypítés nagymestere, aki képtelen helyesen képezni az úgynevezett sziszegő hangokat, aki a botrányosan rossz szinkronizálással rontja a filmek hitelét, világsztárok - többek között Rebecca De Mornay - hangját teszi tönkre. Hegyi Barbara beszédhibáját csak a Kossuth rádió riportere, Molnár Pál szárnyalja túl.

7; Szinkronizálás. Hitelrontás. Amatőrök, botcsinálta színészek ne szinkronizáljanak!

A minap megnéztünk régi magyar filmeket, amelyekben színészóriások játszottak: Ajtay Andor, Urai Tivadar, Csortos Gyula, Ungváry László, Sulyok Mária, Mányai Lajos, Egri István, Bánhidy László, Pécsi Sándor, Kálmán György, Domján Edit, Váradi Hédi, Major Tamás, Mádi Szabó Gábor, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Básti Lajos, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor…. Gyönyörűen beszéltek, tisztán, szépen, „úgy, ahogy a csillag megy az égen.” A kislányomnak egyből kinyílt a füle a szép magyar szóra. Különösen tetszett neki Ranódy László Légy jó mindhalálig című remeke, amelyben nemcsak a főszereplő Tóth Laci, hanem mindegyik gyerek tökéletes magyarsággal beszélt. Katasztrofális a bekövetkezett változás. A televízió által diktált silány nyelvi műveltség, illetve értékromboló műveletlenség rátelepszik a filmiparra is: a gyerekszínészek és az új színész generáció java része nemhogy játszani, de beszélni sem tud.

Az utóbbi évek szakmai dilettantizmusa a szinkronizálásra is kiterjed. A mostanában szinkronizáló „szakemberek” java része hivatásos nyelvromboló, botrányosan magyartalanul beszél. Régebben képzett színészek, kiemelkedően magas színvonalon szinkronizálták a filmeket. Határozottan állítom, hogy a legtöbb esetben a magyar szinkron jobb volt, mint az eredeti hang. Gyerekkoromból emlékszem a Hanna-Barbera Productions által jegyzett The Flinstones sorozatra, amelynek szövegét a magyar nyelv mágusa, a zseniális Romhányi József, a „rímhányó” írta. A színészek, Psota Irén, Váradi Hédi, Csákányi László, Márkus László, Markos József (Alfonzó), Szuhay Balázs szenzációs teljesítményt nyújtottak. Hasonló hangi élményt nyújtott a tartalmilag érdektelen Simon Templar című sorozat, amelyben Roger Moore meglehetősen szerény alakítást nyújtott a szigorúan befésült hajával, ami atomtámadás esetén sem rezdült meg. Ám a filmek értékét emelte az Angyalt szinkronizáló Láng

30

József, akinek a hangja nagyságrenddel jobb volt, mint a világsztár Roger Moore eredeti hangja. Hasonló élményt nyújtott Kálmán György a Casablanca-ban.

A jelenlegi szakmai színvonaltalanság nemcsak bosszantó, hanem szerzői jogokat is sért, hiszen rontja a művek hitelét. Iszonyúan fülsértő például: Láng Balázs, Kassai Károly, Galbenisz Tomasz, Czető Roland, Koroknai Géza, Varga Rókus. A nevezett személyek éneklő, affektáló, modoros hanghordozása nézhetetlenné teszi a National Geographic, a Discovery, az Animal Planet és a Spektrum színvonalas műsorait és a játékfilmeket, amelyekben szinkronizálnak.

Ne szinkronizálják, hanem feliratozzák a filmeket! Az Európai Unió tagállamaiban elterjed megoldás egyrészt megmenti a magyar nézőket a hivatásos nyelvrombolóktól, másrészt kifejezetten előnyös, mert kitűnő lehetőség idegen nyelvek tanulására, ami ráfér a magyarokra.Szerencsére a szinkronizáló színészek között is vannak szép orgánummal rendelkező, mintaszerűen beszélő művészek, akik emelik a filmek értékét. Példaként említem: Helyei László, Végvári Tamás, Haumann Péter, Sztankay István, Sinkó László, Szabó Gyula, Kozák András, Bánffy György, Mécs Károly, Inke László, Tordy Géza, Kováts Adél, Almási Éva, Piros Ildikó, Pápai Erika, Gubás Gabi, Für Anikó, Nagy-Kálózy Eszter, Fullajtár Andrea, Fehér Anna, Hegedűs D. Géza, Csankó Zoltán, Vass Gábor, Szersén Gyula, Mihályi Győző, Kertész Péter, Szombathy Gyula, Balázs Péter, Reviczky Gábor, Dörner György, Rékasi Károly, Gesztesi Károly, Gergely Róbert, Kristóf Tibor……

Igen. Ők színészek. Tudnak magyarul beszélni. A legnagyobb tisztelettel meghajlok előttük, mert tehetségesek, értenek a szakmájukhoz. De azokat, akik nem az ő színvonalukon teljesítenek, a Galbenisz Tomasz, Kassai Károly, Láng Balázs féle nyelvrombolókat ki kell zavarni a szinkronstúdiókból! A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnak nincs füle? A médiahatóságban ülő rengeteg „médiaszakértő” fülét nem sérti a botrányosan magyartalan beszéd? A speciális magyar jogállamunkban a lakatos, a kazánkovács, az esztergályos, a kötéltáncos, a fafaragó, a revizor működése képzettséghez kötött, de a társadalom mindennapi életét jelentősen befolyásoló médiát alkalmatlan dilettánsok hada árasztja el.

A médiahatóság ötezer határozatot hozott senkit nem érdeklő politikai kérdésekben, de egyszer sem lépett fel az anyanyelv rombolása ellen, holott a nemzeti identitást meghatározó magyar nyelv védelme az Alaptörvény H) cikk (2) bekezdésében előírt elemi kötelezettség. Noha most már rendeletalkotási joga is van, a médiahatóság mégsem védi a magyar kulturális értékeket, nem ér rá az Alaptörvényben előírt nyelvvédelmi kötelezettségével foglalkozni. Miért nem? Azért, mert az NMHH nem szakmai, hanem politikai fórum: rettenetesen el van foglalva a hatalmi csatározásokkal.

8; A magyar nyelv intézményesített szintre emelt rombolása a médiahatóság pártfogó közreműködésével. „Ha én ilyen rosszul beszélnék magyarul, Judit néni megbuktatna nyelvtanból!” Prima Primissima nyomán Nulla nullissima díj. Grammaticus delictus

A kislányomtól származó frappáns értékelésnél szemléletesebbet magam sem tudnék kitalálni. Ragyogóan jellemzi az esztétikai bűncselekményt, amit a média a szép magyar nyelvünkkel művel. Az adófizetők pénzéből működő közszolgálati médiumok eredetieskedő, mesterkélt, stílustalan mondatszerkesztése, hibás szóhasználata a minta, ami futótűzként terjed az egész országban. Ráadásul a képernyőkön olyan durva helyesírási hibák tömkelege jelenik meg, amiért kampó jár a dedóban.

Szerencsére létezik egy nemes kezdeményezés, amely felkarolja a tehetségeket a média területén is, nevezetesen a pénzmágnás, Demján Sándor által alapított díjról van szó. A Prima Primissima honlapján olvasható a Prima Primissima, a díjak díja című, szerény hangvételű ismeretterjesztő írás, amelyből megtudhatja a magyar társadalom, hogy a díj „néhány év alatt beépült a társadalom szövetébe”. Ráadásul komoly előnyökkel rendelkezik az állami díjakhoz képest. A pontos deklaráció

31

így szól: „A Prima Primissima Díj előnye, ellentétben a sokkal merevebb, hierarchikusabb és nehézkesebb állami díjakkal, díjazással, hogy rugalmasan képes alkalmazkodni a változó igényekhez. Az első három évben például külön-külön díjazták az írott és elektronikus sajtót, ám tavaly összevonták ezt a két kategóriát és a politikai újságírás nem, csak a kultúrával, színvonalas ismeretterjesztéssel, tudománnyal foglalkozó és abban kiemelkedőt produkáló újságírók részesülhetnek a rangos elismerésben.”

Az alapítók dicséretét zengő szövegben számos további érdekesség fedezhető fel. Példának okáért, világhírű emberek a holtukban is sajnálhatják, hogy nem a Prima Primissa Díj korában éltek, mert „Zsolnay Vilmos minden bizonnyal jó eséllyel pályázhatna a Príma Primissima díjra.” De ez még semmi. A cikk vége a legjobb: „A Prima Primissima valóságos társadalmi eseménnyé vált, s a Nobel, vagy az Oscar Díjhoz hasonlóan már a jelöltség is elismerésnek számít.” (Megjegyzés: az idézet pontos, a nyelvhelyességi hibákat nem én vétettem!)

Igazán dicséretes Demján Sándor igyekezete, miszerint felkarolja azokat a kiválóságokat, akiket a hatalom hanyagol, illetve „a saját ízlése szerint” adományozza az elismeréseket. Mivel újabban demokratikus jogállamban élünk, nem szép dolog kirekeszteni a díjazási folyamatból a színvonaltalanságban „kiemelkedőt produkáló újságírókat.” Ha az amerikaiak az Oscar-díj (Academy Award) ellentettjeként létre tudták hozni a legpocsékabb teljesítményekért járó Arany Málnát (Golden Raspberry Award), akkor a magyarok sem maradhatnak le a nemes küzdelemben. Különösen most, hogy megismerhettük a Prima Primissima, a díjak, díja előnyét, miszerint „rugalmasan képes alkalmazkodni a változó igényekhez”.A Prima Primissima mintájára megalapíthatnánk a botrányos színvonaltalanság díját. A neve lehetne: Nulla nullissima, Nullum maximum, Minimus maximus, Grammaticus delictus, Szörnyű szörnyisszimusz, és hasonlók.

A jelölő bizottság és a zsűri nagy bajban lenne, mert világraszóló negatív teljesítmények tömkelegéből kellene kiválasztani a legpocsékabbakat. Kezdhetnénk például azzal az úrral, aki írta a Prima Primissima, a díjak díja című, nyelvhelyességi, helyesírási hibákkal teletűzdelt cikket. A kislányom mondta is: külön díjazás ellenében beavatja a cikk íróját a magyar nyelvhelyesség rejtelmeibe, például abba, hogy miképp kell egyeztetni az alanyt az állítmánnyal.

Az alábbiakban példákkal illusztrálom a médiában tomboló nyelvrombolást:

1; Délben bemondásra kerülnek a hírek. - A fülsértő germanizmus díszpéldánya.

2; A híreket Szlotta Judit követte el. - Nyegle, erőltetett, bűnt követ el az, aki így beszél.

3; Ez a zene nem jön be nekem. - Meggyőződése, hogy milyen eredeti nyelvújító!

4; Te például bejössz nekem. - Tetszik neki a nőszemély!

5; Már Kóka is beszólt Gyurcsánynak a Parlamentben. - Beszólni csak kintről lehet!

6; Nekem a gyerek a legfontosabb, ezért bevállaltam két gyereket. Hogyan fogják azok a gyerekek megtanulni az anyanyelvet, ha az anyjuk sem ismeri? Az elvállal esetleg még elviselhető. A felvállal már komoly pallérozatlanságra vall. A bevállal pedig kifejezett bárdolatlanság, sőt, tahóság a szemünk fényére, a kis jövevényre alkalmazva. A vállal igéhez semmilyen igekötő nem kell.

7; Átjön a rádión. - Szakmai zsargon. Azt akarja mondani, hogy hatásos a duma.

32

8; Lejön a képernyőről. Egyes személyek esetében kifejezetten üdvözölnénk, hogy teljes mértékben lejöjjenek a képernyőről, mert esztétikai botrány, ahogy kinéznek.

9; Esélye sincs. Ez teljesen értelmetlen, hiányos mondat, amely azt fejezi ki, hogy a delikvensnek sok mindene nincs, többek között elegendő esze sincs. De már nincs semmi esélye, hogy ezen változtasson. Helyesen: semmi esélye nincs.

10; Köze sincs a szakmához. A műsorvezetőnek meg a magyar nyelvhez nincs semmi köze.

11; Visszapótol, visszaválaszol, visszaellenőriz. A „vissza” előtag értelmetlenné teszi a szó jelentését.

12; Olyan a Magyar Televízió műsora, amilyen. Semmitmondó, tartalmatlan frázis.

13; Ha úgy mennek a dolgok, ahogy mennek, akkor is csak azt csinálja a kormány, amit csinál. A Magyar Televízió által képviselt gondolati mélység.

14; Nyilvánvaló, hogy a miniszter ezért döntött úgy, ahogy döntött. Ez aztán a tartalmas mondat! Gratulálok a szerkesztő éleslátásához! Az ilyen nyelvzseni szerkesztők nyilvánvalóan azért szólalnak meg, mert megszólalhatnak.

15; Az MSZP a lehető legoptimálisabb megoldást választotta. Kár volt! A legoptimálisabbat túlszárnyalhatta volna a „legideálisabb” megoldással.

16; Ez a riport nem jött össze. Nem sikerült? Nem valósult meg? A tehéncsorda jön össze a falu szélén.

17; Beszélnünk kellene! Feltehetően azt akarta mondani: beszélgetnünk kellene.

18; Kérnék egy nevet! Intellektuel változat: Kérném egy nevet!A rossz helyen, rosszkor használt tárgyas ragozással a riporter a műveltségét akarja fitogtatni. Egyébként meg azt akarta mondani: Kérem, mutatkozzon be! Esetleg: Kérem, mondja meg a nevét! A Kossuth rádióban hogyan hangozhat el egy ilyen botrányosan rossz mondat? Hibák: kijelentő mód helyett feltételes mód, ráadásul alanyi ragozás helyett tárgyas ragozás, határozott névelő helyett határozatlan névelő. A média szorgalmas nyelvrombolásának köszönhetően már az üzletekben, hivatalokban, közintézményekben is így szólnak az emberhez: Kérnék egy nevet! A felszólításnak megfelelően szoktam mondani neveket, például: Kun Béla, esetleg Vlagyimir Iljics Lenin. Erre némi kétkedéssel megkérdezik: magát így hívják? Engem szerencsére nem, - válaszolom, de ön nem az én nevemet kérdezte.

19; Beelőz, leelőz, lealáz, lemosakszik. Helyesen: megelőz, megaláz, megmosakodik, megmosdik, stb.

20; A kedves néző hiányosan nyújtotta be a kérelmét, de később visszapótolta. Súlyos hiányosság lehetett, ha a Magyar Televíziónak a pótol szavunk nem volt elegendő. A kedves nézőnek azonban az is elegendő lenne, ha a médiahatóság végre teljesítené a törvényben előírt

33

kötelezettségét, azaz megvédené az anyanyelvünket. Például a rendeletalkotási jogkörével élve előírhatná, hogy három elemi és két tánciskola szintjén álló nyelvi ismeretekkel rendelkező szerkesztők ne működhessenek a médiumokban.

21; A rádióhallgató elküldte a levelet a minisztérium felé, de nem kapott választ. A Főtáv felé 25000 háztartásnak áll fenn tartozása.Valószínűleg válaszoltak volna a hallgatónak, ha nem a minisztérium felé, hanem aminisztériumba küldi a levelet, akkor ugyanis megkapták volna. Hasonlóképpen célszerűbb lenne, ha a polgárok nem a Főtáv felé, hanem a Főtávnak küldenék a csekkeket.22; A kedves hallgatónk problémája végül megoldásra került. Sőt, megoldást nyert. „Bizonyítást nyert”, hogy a Kossuth Rádió a nyelvrombolás fellegvára. Menjen a fenébe a nyugatmajmoló elektronikus média ezzel az indokolatlan, fülsértő germanizmussal!

23; A színes bőrű emberek jogai azonosak a fehérekével.Ezt a szerencsétlen kifejezést bővebben érdemes kommentálni, mert állandóan hallható a televízióban, amelyhez sajnos az MTA ad alapot. Arról van szó, hogy az MTA értelmező szótára a néger szót pejoratívnak tünteti fel, ami indokolatlan, téves felfogás.

Kik azok a színes bőrűek? Csak nem a feketék? Aki egy kicsit is járatos a fizikában, az a CIE színdiagram ismerete nélkül is tudja, hogy a fehér is szín. Méghozzá éppen a legösszetettebb szín, amelynek színhőmérséklete a Magyar Televízió által is használt D-fehér esetében 6504 Kelvin fok. Ellenben a színesnek titulált fekete meg éppen hogy nem szín, mert a feketében a színtelítettség nulla. Példának okáért a falevél azért látszik zöldnek, mert a levél a fehér fény minden összetevőjét elnyeli, de a zöld frekvenciatartományt visszaveri. Ellenben a fekete test (a kozmoszban: fekete lyuk) minden színösszetevőt elnyel, éppen ezért fekete. Következőleg a helyzet pont fordított: a fehér emberek színesek, a fekete bőrű emberek pedig színtelenek, azaz feketék.

Ismeretes, hogy ezek az elnevezések a köznyelvben a homo sapiens fajtáinak (nem fajainak!) megkülönböztetését akarják szolgálni, és közismert az is, hogy az eredeti néger szó pejoratív felhangot kapott - pontosabban nem a néger, hanem az amerikai szlengben használt változata, a nigger. De a fekete elnevezés egyáltalán nem sértő. Latin-Amerikában is élnek négerek. Ha Peruban azt mondom egy csinos néger nőnek - aki spanyolul negra - hogy színes bőrű, azaz colorada, akkor vagy hülyének néz, vagy lekever egy óriási pofont, mert azt hiszi, inzultálom. Akkor viszont miért erőlteti az MTA a tudománytalan és téves tartalmú színes bőrű megnevezést?

24; A romák hátrányos helyzetben vannak Magyarországon.A liberálisok és a média bravúros teljesítménye, hogy bevezették a magyar nyelvtől teljesen idegen roma megnevezést, holott a cigány szót évszázadokon át pejoratív felhang nélkül, természetességgel használta a köznyelv. Mostantól akkor Czinka Panna, Dankó Pista romaprímások lesznek? Nem is beszélve arról, hogy a roma szó jelentése: cigány férfi. Mi lesz az emancipációval? A romaasszony jelentése micsoda? Cigányférfiaszzony egybegyúrva? Ami a liberálisok által terjesztett kijelentés valóságtartalmát illeti, azzal nem foglakozom, csupán megjegyzem: a világon elsőként Magyarország állított szobrot cigányembernek, nevezetesen Dankó Pistának Szegeden. A talapzaton Juhász Gyula verséből szerepel egy idézet: „Húzd rá cigány, te örök, te áldott, virulj mindig dicső nótafa, halhatatlan híred ragyogását be ne földelje feledés hava!”Ezek szerint Juhász Gyula sem felel meg az etnikai feszültség generálásában jeleskedő SZDSZ és az LMP nevezetű párt elvárásainak. Csodálom, hogy a személyhez fűződő jogok durva megsértése okán ez idáig még nem szerveztek tüntetést, hogy azonnal cseréljék ki a vers első sorát erre: Húzd rá roma,…

25; Én Nánási Gabriella vagyok és várom önöket.

34

Az „és” kötőszó mit keres itt? Helyesen: Nánási Gabriella vagyok, várom önöket. De a leghelyesebb az lenne, ha az irritálóan rossz magyarsággal beszélő Nánási Gabriella nem várna senkit, esetleg Godot-ra várhatna a Magyar Rádió falain kívül. Nánási Gabriella, Kádár Dóra és a többi nyelvromboló annyira kártékony a közéletben, mint az amerikai szövőlepke a gyümölcsösben.

26; Nagyon szépen köszönöm, hogy bennünket hallgattak. Tegyék ezt holnap is!Ebben a szövegkörnyezetben a tesz ige használata a választékos fogalmazás látszatát akarja kelteni, de valójában dühítően amatőr és erőltetett. Polcra tesz, lépéseket tesz, szabaddá tesz, bolonddá tesz, tűzre tesz, lóra tesz, az asztalra tesz …stb. A legszínvonalasabb médium, a Bartók Rádió szerkesztője, Becze Szilvia nem érzi, hogy a tesz ige nem ide illő? Egyébiránt miért köszöni meg, hogy a hallgatók hallgatják a rádiót? Ráadásul fölösleges finomkodással! Az adófizető polgár nem jótékony szamaritánus, nem szívességet tesz, amit meg kell köszönni, hanem azért hallgatja a rádiót, mert érdeke fűződik hozzá. Ám ha a műsorvezető annyira udvariaskodni akar, akkor változtassa meg a felszólító mondatot, mert a pártállam bukását követő parlamentáris demokrácia polgárai nem szeretik, ha utasítgatják őket. Mondhatná ekként: Kérem, hallgassák a Bartókot holnap is!

27; Ott lesz a só az asztalon. A tévé egyik förmedvény műsorában az asztalnál ülő vendég sót kért a pincértől, aki rámutatott az asztalon lévő sótartóra és ekképpen szólt: „Ott lesz a só az asztalon.” A jövő idő indokolatlan, ráadásul értelemzavaró.

28; Ott lesz a kijárat. Föl nem foghatom, hogy honnan a csudából származik ez a „lesz”-es nyegleség, amit a budapesti sznobok hada azonnal követ. A gyerekem becipelt engem egy plázába, ahol egyébként is a hidegrázás környékez a művilág műembereitől. Vetetett velem valami vacakot, majd gyorsan menekülőre fogtam a dolgot. Az eladó segítőkészen megszólalt: „Ott lesz a kijárat.” Mi okból mondja, hogy ott lesz, amikor ott van már száz éve? - kérdeztem. Nem értette a kérdést.

29; Ez a zene, mint olyan, már nem olyan jó, hanem olyan, amilyen. Eredetieskedő, virtuóz mondatszerkesztés látszatát akarja kelteni, de valójában az egész mondat teljesen tartalmatlan, orbitális marhaság.

30; Erről a műsorról csak imperatívuszokban lehet beszélni, mert ez a műsor tuti, hogy megüti azt a mértéket, mint azok a műsorok, amelyek a mértéket megütik.Gratulálok! Ez aztán a szellem diadala! Az ember szinte önkéntelenül fejet hajt a magyar tömegkommunikáció szellemóriásainak bravúros teljesítménye előtt. Ha a szerkesztő villogtatni akarja az idegen nyelvek iránti vonzódását, akkor legalább tanulja meg azokat. Ha ennyire idegenmajmoló, akkor az imperatívuszok helyett a szuperlatívuszok kifejezés lenne a megfelelő. Nem is beszélve az összetett mondat mellékmondatáról, aminek a jelentése egyenlő a nullával. Sőt, a nullánál is nullább! Félelmetes: Megüti azt a mértéket, mint azok, amik a mértéket megütik.

31; Reméljük, kialakul egy olyan civil társadalom, aki ellenőrzi a hatalom működését. Most egy olyan pártra hivatkozom, aki nagyon népszerű. Az aki névmás a főmondatban megnevezett személyre vonatkozik. A politikai párt azonban nem személy, legföljebb jogi személy. Tehát helyesen: amelyik nagyon népszerű.

32; Nézzétek meg! Ő egy elektronikus kártya. Őneki az a feladata, hogy lopás esetén riasszon. Az előző borzalmas példa förtelmes ellentettje. A nyelvi műveletlenség romboló hatását súlyosbítja, hogy egy gyerekek számára készített tévéműsorban beszélt így a tanár!

33; Az volna a kérdésem, hogy…

35

Ezek szerint nincs neki kérdése, de volna, ha lenne elég esze, hogy helyesen megfogalmazza.

34; Az lenne a véleményem… Intellektuálisabb változat: Valahol az lenne a véleményem… Rendben van, hogy a szerkesztőnek lenne véleménye, de célszerűbb lenne, ha annak kifejtésével nem a közpénzből működő Magyar Rádió és MTV nézőit traktálná, hanem elmenne inkább kukoricát kapálni.

35; Bármikor bejöhet. Hova a fenébe jöhet be? Micsoda, kicsoda jöhet be? A karmester? Nem, hanem a lottó főnyeremény „jön be” naponta huszonötször a Kossuth Rádió szerint. Szerintem meg a nyelvzseni szerkesztőknek kellene kimenni nyelvórákat venni.

36; A médiák diktatúrája… Éppen elég nekünk a média diktatúrája is! A latin média szó eleve többes szám, mégpedig a médium többes száma.

37; A következő alternatívák vannak…Ahogy Könyves Kálmán óta boszorkányok nincsenek, úgy alternatívák sincsenek, alternatív megoldások viszont vannak. Az alternatíva szónak nincs többes száma. Az alternatíva szó jelentése: az egyik a kettő közül.

38; Sikerült növelni az afgán kormány nagyobb hatékonyságát. Micsoda? Növelni a nagyobb hatékonyságot? Ezt a baromságot már valóban nem lehet fokozni. Így néz ki a közszolgálati rádió szakszerű, kulturált tájékoztatása!!!

39; Segíthetek? Pallérozott változat: Segíthetek esetleg? A médiumok által terjesztett modorosság, amely egy angol kifejezés rossz fordításából származik: Can I help you? A helyes értelmezése: Mit parancsol? Mivel szolgálhatok? Miben állhatok a rendelkezésére? A magyar gazdaságot uraló multinacionális szolgáltatók nem szolgáltatnak, nem a kötelességüket teljesítik, hanem segíteni akarnak, mintha ingyen dolgoznának. A minap bementünk egy vendéglőbe, odapenderült hozzám a pincér és imígyen szólt: Segíthetek valamiben? Mondtam neki: természetesen segíthet, mert otthon éppen betonozunk, itt azonban szolgáljon ki, hiszen a felszolgálónak éppen az a dolga, egyébiránt örülnék egy komoly összegű kamatmentes kölcsönnek is.

40; Lehetek őszinte? A műsorvezető megkérdezi a vendéget: Lehetek magával őszinte? Ezek szerint a magyar médiában az Európában szokásos erkölcsi normák követése már külön engedélyhez kötött. A normális az, ha a szerkesztő folyamatosan hazudik? 41; Több mint lehetséges…, Hát azért, ez nem semmi! Mi fán terem az a nem semmi? Az valami szellemi bravúr? Ezek a hollywoodi forgatókönyvekből plagizált jópofáskodó mondatok mit fejeznek ki? Semmit. Kötelezze a médiahatóság az elektronikus médiumokat, adjanak ki egy értelmező szótárt, hogy megérthessük, mit akarnak mondani.

42; Emerkettő, nagyon zene! Pontosan ilyen színvonalú a Petőfi rádió műsora, mint ez az eredetinek szánt, de valójában az egysejtűek szellemi szintjén álló mesterkélt, szánalmasan erőltetett, ám tökéletesen kifejezéstelen, tartalmatlan mondat. Petőfi Sándor forog a sírjában.

43; A Magyar Televízió adása olyan „set-top box”-al fogható, amelyik támogatja a PAL rendszert.

36

A szerkesztő valószínűleg azt akarta mondani: A Magyar Televízió adása PAL rendszerű vevőkészülékkel fogható. A támogat igének ebben a mondatban nincs semmi szerepe, sőt értelmetlenné teszi az egész mondatot.

A szegényeket lehet támogatni, a komcsikat is lehet támogatni, a részeg is támogathatja a falat, de PAL rendszert nem lehet támogatni. A televíziókészülék alkalmas lehet PAL rendszerű adás vételére, de támogatni nem tudja. Ennek ellenére valamelyik médiasztár elkezdte ezt a tökéletesen értelmetlen, idétlen szóhasználatot, mert ezzel eredetinek akart mutatkozni, a többi meg jó vazallus módra követte, így most már tele van vele az egész szakirodalom. Egyébként ez a nyelvi szörnyeteg is az angolból származik, mégpedig a Can I help you (segíthetek?) analógiájára, de ebben az esetben is rossz a fordítás. Az eredeti szöveg így szól: This television set supports the PAL system. A mondat értelme magyarul: a televíziókészülék alkalmas PAL rendszerű adás vételére, vagy PAL jel feldolgozására.

44; A készüléken a progresszív letapogatás elérhető. Ráadásul elérhető áron!Elérhető ár? Mi a csuda érhető el elérhető áron? Az előző esethez hasonlóan, ebben az esetben is arról van szó, hogy a készülék alkalmas a televíziós jel feldolgozására, mégpedig progresszív módon.

45; Sok megkeresést kapott az MTV a nézőktől. Sokan rosszul írták rá a levélre az elérhetőségünket Megkeresést kapott az elérhetőségén? Nagy kár, hogy nem kapott egy nyelvtankönyvet is!

46; Nem áll módunkban egyetérteni a kedves nézőnk véleményével. Miért nem áll módjukban? Megakadályozza a politikai hatalom? Helyesen: Nem értünk egyet a néző véleményével.

47; Ennek nagyon jó fílingje van. Látszik, hogy sokat kasztingolsz. Nem semmi!Mi az a nem semmi? Az már valami? Ilyen szellemi magaslaton állnak a menők a közszolgálati televízió „A la carte” című kulturális löketű műsorában. Ezeket az emberek láthatóan nem érzik jól magukat Magyarországon. Talán kényszeríti valaki őket, hogy itt éljenek? Nem tudom, hogy mit vagy kit szolgál a közszolgálati Magyar Televízió, de a nemzetet, mint közösséget aligha.

48; Kedves hallgatóink! Híreket mondunk. Kórusban? Mi indokolja a többes számot? A kedves hallgatóknak az is bőven elég, ha a bemondó egyedül mondja a híreket. A végén még megérjük, hogy a csodálatosan szép magyarsággal beszélő Auth Magda mellé odatesznek valakit, aki tercel neki.

49; Ebben a kérdésben, mint az ellenzéknek, mint a kormánynak igaza van. Mit keres itt a mint szó? Mihez képest van igaza? A szerkesztő feltehetőleg azt akarta mondani: mind az ellenzéknek, mind a kormánynak igaza van.

50; Olvasd el (a) könyved (et), amit tegnap vettél (a) plázában. Az elektronikus médiumok nyelvromboló tevékenységének egyik újszerű fejleménye a határozott névelő következetes elhagyása, ami fülsértő és értelemzavaró. Ez a futótűzként terjedő nyelvhelyességi vétség elsősorban a birtokos jelzős szókapcsolatokban gyakori:- Kérem (a) barátod (at), olvassa fel (a) versét. - Remélem, megtérül (a) befektetésed.- Nem hagyd veszni (a) becsületed (et).- Olvasd el (a) könyved (et), amit tegnap vettél (a) plázában.- (A) hazáért és (a) szabadságért.

51; Kőkemény gáz, amit a Magyar Televízió művel! Fölöttébb eredeti megállapítás. Egyébiránt milyen az a kőkemény gáz?

37

52; Végül a Magyar Televízió képernyőjén tündöklő helyesírási hibákból közlök egy példát:

Dr. Szabó Éva német nyelvtanár; Galamb Zoltán angol nyelvtanár; Jókuti Györgyné francia nyelvtanár. Képzelem, mit mondhattak ezek a tiszteletre méltó nyelvtanárok, hogy a Magyar Televízió önkényesen megváltoztatta a nemzetiségüket. A nevükből ítélve ugyanis nyilvánvalóan magyar emberekről van szó. Szerintem Dr. Szabó Éva nem német nemzetiségű nyelvtanár, ahogy a Magyar Televízió állítja, hanem magyar ember, aki történetesen német szakos tanár, azaz némettanár. 9; G. B. Shaw, Teller Ede és más notabilitások védik, a nyugatmajmoló médiumok pedig rombolják a magyart, az „istenek nyelvét”. A nyelvrombolás társadalmi vetülete

A fentiek után már természetes, hogy a hallgatók a közszolgálati médiumok által diktált nyelvrombolást követik. A kislányom pontosan a Magyar Rádió tanítása szerint szokta felolvasni a leckéjét. Nyolc éves korában! Erre föl megfenyegettem, hogy lelakatolom a csokoládés szekrény ajtaját és magammal viszem a kulcsot, ha még egyszer magyartalanul szövegel. Na, ez hatott. Fannika a média kártékony befolyása ellenére megtanult magyarul, ami az úgynevezett „profiknak” nem sikerült.

A transznacionális erők előtt térdre rogyva hajlongó cégek sznobizmusa, nyugatmajmolása hatalmas méreteket ölt. Kifejezetten sikkes, hogy magyar cégek angol neveket használnak, például: Digital Media Solution Kft., Best Hollywood Kft. Az utcákon idegen feliratok fityegnek, a „shoppok” polcain idegen nyelven írják ki az áruk nevét (ciabatta, croissant, grissini, stb.), ám még az eladó sem ismeri a szavak jelentését. Az utcák tele van idegen feliratokkal, mintha nem is Magyarországon lennénk. A reklámokban angolul dumálnak, ráadásul rossz kiejtéssel. Az üzletek homlokzatán cégnév gyanánt ilyesmik láthatók: „On the run”. Megkérdeztem az eladót, mit jelent a cége neve magyarul. Fogalma sem volt. Kérdeztem az üzletvezetőt, ő sem tudta. Cui prodest? - kinek fűződik ehhez érdeke? Ha az ember hazajön külföldről, nem érzi, hogy itthon van.

Dél-Amerikában vagy Franciaországban miért nincs angolszász uralom? Jellemző a következő eset. Az EUTELSAT nemzetközi Euromozaika műholdas program keretében francia producerrel tárgyaltunk Párizsban. Később megjelent az angol partner, de a francia nem volt hajlandó megszólalni angolul, holott addig kifogástalanul beszélt. Megkérdeztem: mi történt, rosszul lett? Szó sincs róla, az angol tanuljon meg franciául, vagy hozasson tolmácsot, ha beszélni akar velem - válaszolta. Millió példa bizonyítja, hogy más népek büszkék a nemzetükre, a nyelvükre, csak mi alázzuk meg magunkat folyamatosan. A franciáknál büszkébb embereket nem hordott a föld a hátán, de az ultraliberális sajtó mégis a magyarságot, a világ életében befogadó népet vádolja „nacionalizmussal”.

A multinacionális szolgáltatók világából példáként idézem a telekommunikációval foglalkozó hajdani MATÁV, most Magyar Telekom elnevezésű céget, amely a nevével ellentétben a magyar nyelv hivatásos gyilkosa. Nem elég, hogy a posztkommunista végrehajtó hatalom idegen kézbe adta a stratégiai fontosságú ágazatokat, mint az energiaellátás és a hírközlés, idejön a Deutsche Telekom és nagy erőkkel rombolja a nyelvünket. A felelős szervek meg tűrik. A Magyar Telekom cég kiadványai tele vannak más nyelveket majmoló kifejezésekkel, ami sértő, hiszen a magyar polgárok többsége nem sznob, ellenben van önbecsülése. A Magyar Telekom által a magyar társadalomra erőltetett angol terminológiák sértik a nemzeti önérzetet: „T-Home", My T-Home”, Classic Happy", "Solo Easy", „Office Standard", IP Office, Light Office", „Help Desk”, Account Manager” és így tovább a végtelenségig.

Mit szólnának a német polgárok, ha egy magyar cég „privatizálná” a német telekommunikációs cégeket, és teleaggatná Németországot magyar feliratokkal?

38

Mégis mi indokolja az idegen szavak használatát, amikor az adott fogalomra van legalább olyan jó, vagy jobb magyar kifejezés? Semmi. Nem is beszélve arról, hogy a Magyar Telekom nem tanította meg a munkatársait helyesen beszélni angolul, következőleg az angol nyelvet is pusztítják, hibásan ejtik a szavakat. Az 1430 számon bárki felhívhatja a Magyar Telekom ügyfélszolgálatát, óriási élményben fog részesülni. A saját pénzén kell hallgatnia a reklámszöveget, amit egy borzasztóan rossz magyarsággal beszélő hölgy mond. Ha a magyar polgár még nem kapott idegrohamot ettől a hölgyeménytől, akkor semmi akadálya nincs, hogy Krisztus kálváriáját végigjárva minimum fél órán keresztül várakozzon, amire kapcsolnak egy élő embert, aki szintén nem tud magyarul, viszont kellemetlen a hangja.

Az idegen nyelvek erőltetésében nincs ráció, mivel egyrészt a lakosság zöme nem érti, másrészt a magyar nyelv sokkal kifejezőbb, mint az angol, amit több világhírű notabilitás kifejtett. A magyar nyelvért lelkesedő G. B. Shaw például a következőket nyilatkozta: „After studying the Hungarian language for years, I can confidently conclude that had Hungarian been my mother tongue, it would have been more precious. Simply because through this extraordinary, ancient and powerful language it is possible to precisely describe the tiniest diffenrences and the most secretive tremors of emotions.” (Mivel évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, határozottan kijelenthetem, a munkásságom sokkal értékesebb lenne, ha a magyar lenne az anyanyelvem. Mégpedig azért, mert ezen a különleges, ősi erőtől duzzadó nyelven pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.)

Grimm Jacob, a nagy meseíró és egyetemi tanár G.B Shaw-ra is rádupláz: „A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.”

Teller Ede hasonlóképp vélekedett. Határozottan állította, hogy a magyar nyelv zseniális felépítése, félelmetesen logikus szerkezete nagyban elősegíti a tudományos gondolkodást. A magyar nyelvben kifejeződő „magyar észjárásnak” tulajdonította, hogy Szilárd Leóval, Wigner Jenővel és Neumann Jánossal egyetemben uralták a mezőnyt Los Almosban. Jellemző módon, a nagyhírű kolléga, Enrico Fermi „marslakóknak” nevezte a csavaros gondolkodású magyarokat. A reáltudományok világhírű képviselője, Teller Ede egyébként elég jól zongorázott. A zene iránti fogékonysága valószínűleg összhangban volt a magyar nyelvről alkotott véleményével, amit az utolsó budapesti látogatásakor fejtett ki: „Új, jeles felfedezésem, miszerint egyetlen nyelv van, s az a magyar.”

Hasonlóképp vélekedik Ove Berglund, József Attila verseinek avatott fordítója: „Mivel már van fogalmam a nyelv struktúrájáról, állíthatom: véleményem szerint a magyar nyelv az emberi logika csúcsteljesítménye.” Másutt nem kevesebbet mond: „A magyar az istenek nyelve, és azért teremtették meg, hogy az emberek költeményeket írjanak rajta.”

Érdekességképp álljon itt egy mondat, amely visszafelé olvasva ugyanazt jelenti:Ön Agárdi Anikó, icipici ókínai drága nő. A magyaron kívül az ismert világ melyik nyelvén lehet megszerkeszteni egy mondatot, amely visszafelé olvasva is értelmes, sőt ugyanazt jelenti?

A fenti példák is bizonyítják, hogy a magyar nyelv és népzene nemcsak a magyarság legdrágább kincse, de az egyetemes kultúra hatalmas értéke, amelynek most intézményesített szintre emelt, szándékos rombolása folyik a patetikus elnevezésű, de nemzetidegen Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság égisze alatt. 10; A reklámok döntő többsége grammatikai bűncselekmény, ráadásul agresszív. A gyerekek manipulálása a médiahatóság támogatásával.

39

A reklámok döntő többsége grammatikai bűncselekmény. Ráadásul az agresszivitásra és a pornográfiára bazíroz. Ám pont az ellenkező hatást váltja ki, mint amit elérni szeretne. A rengeteg kártékony film közül most csak egyet emelek ki, nevezetesen a nyelvromboló ROBITUSSIN- reklámot, amit a „legidegesítőbb reklám” előkelő titulussal vérteztek fel a véleménynyilvánító fórumok. A Robitussin-reklám azért is felháborító, mert az ország gazdaságát romhalmazzá változtató, a se istent se embert nem tisztelő transznacionális gengszterek ebben a filmben kezdték felhasználni a magyar gyerekeket a profitorientált céljaik eléréséhez. És ehhez a gyalázathoz az Országgyűlésnek felelős Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság szervilis módon asszisztál! Az előzőekben említettem, hogy a multinacionális reklámok sztárja, a kifejezetten szép orgánummal rendelkező Kautzky Armand művész úr a latin nyelvek zeneiségét majmoló, felfelé ívelő szólamvezetéssel, a mondatvégeket elnyújtva beszél. A negatív példa nyilvánvalóan hat a gyerekszínészekre is. Eklatáns példa a ROBITUSSIN- reklám, amelyben egy tündéri kislány ezt a szöveget mondja: „Anya, mit mondunk akkor, ha valaki tüsszent?

A legfülsértőbb hibák egyike, ha valaki kérdődallamot használ akkor is, ha mondatban van kérdőszó. A kislány Kautzky Armand hibás dallamvezetésével beszél, de azzal a különbséggel, hogy a mondat végét nemcsak kunkorítja, hanem oda is helyezi a hangsúlyt. Ez rettenetesen bántó hangzást eredményező hiba, merénylet a szép magyar beszéd ellen. A nagyszerű Montágh Imre mesélte: Pécsi Sándor harmincféle módon kérdezte meg:Hány óra van? De mindegyik verziót a magyar nyelvhelyesség szabályai szerint mondta. A Robitussin- reklámban a közpénzből működő Magyar Televízió bemutatta és terjesztette az összes beszédhibát, ami lehetséges. Természetesen nem a kislány a hibás, hanem a botfülű rendező, akinek halvány fogalma sincs a magyar nyelvhelyességről, és a Magyar Televízió, amely hónapokon át inzultálta a jobb sorsra érdemes magyar polgárokat, továbbá a médiahatóság, amely tűrte a jogsértő nyelvrombolást.

A televízió kártékony hatása elképesztő. A Robitussin- reklám hatására más gyerekek is elkezdek a mondatvégeket felkapó, éneklő dallamvezetéssel beszélni. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság árgus szemekkel figyelő szolgálata éveken át nem vette észre a grammatikai bűncselekményt? Nyilván észrevette, de nem tett semmit. A hatóságnak tetszik a nyelvrombolás. Noha a kiskorúak különleges alkotmányos védelmet élveznek, amit a médiatörvény 5. §-a is rögzít, a nyelvrombolást támogató Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság tétlenül nézi, hogy a média kártékonyan befolyásolja a gyerekek szellemi és erkölcsi fejlődését, sőt felhasználják őket profitorientált célok érdekében.

11; „A rosszul beszélt nyelvből nem új nyelvek fognak születni, hanem a magyar nyelv és vele a nemzet fog szűnni.”

A fenti idézet Kodály Zoltán Visszatekintés című művéből való. A nagy zeneköltőnk már évtizedekkel ezelőtt aggódott a magyar nyelvért, holott abban az időben legföljebb csak az utcán, a sarki kocsmában, a piacon és úttörő szakkörökben lehetett hallani olyan förtelmesen színvonaltalan beszédet, ami ma nemhogy megüti a normát, de egyenesen profinak tekintendő. Nem ismerem a szerkesztők, riporterek, tudósítók kiválasztására vonatkozó kritériumrendszert a közszolgálati médiumok esetében. A harmatgyenge produkciók alapján két eset lehetséges: nincs nyelvi norma, nincs követelmény; esetleg valami van, de azt sem tartják be. Mégis mit gondol a Magyar Rádió tisztelt vezérkara? Amint a bevezetőben említettem, a kép tízezerszer több információt hordoz, mint a kimondott szó. Következőleg nem véletlen, hogy az információs társadalomban a televízió vélemény- és ízlésdiktatúrát gyakorol a gazdag képi világával. Hogyan akar a Magyar Rádió versenyezni ilyen rendszertechnikai hátrányban, ami ráadásul a hatékony kommunikációhoz szükséges visszacsatolást, interaktivitást sem biztosítja? Az egyetlen

40

lehetőség a szép beszéd, a minőség, az intellektuális fölény. Ezzel szemben a Magyar Rádió éppen úgy viselkedik, mintha el akarná zavarni a hallgatóit és ki akarná írni magát a magyar tömegkommunikációs piacról.

A médiában dolgozó szerkesztők, tudósítók, tudósítók, műsorvezetők munkaeszközként használják az anyanyelvet, hiszen ezzel az eszközzel közvetítik a gondolataikat. Feltéve persze, ha van nekik. A gyenge szakmai tudás akadályozza a gondolatközlést. A tehetségtelen, felkészületlen szerkesztők, műsorvezetők, tudósítók idegesítő szereplők. Hamisan játszanak. Mivel a nyelv is zene, az elektronikus médiumok nyelvi dilettantizmusa a hamisan játszó zongoristához hasonlítható, aki nemcsak rossz harmóniákat fog, hanem még azt sem veszi észre, hogy a zenekar már Cisz-dúrba modulált, miközben ő még mindig C-ben van.

Az ókori görög demokrácia színházaiban közvetlen visszacsatolás volt a szereplők és a nézők között. Ez a kétirányú információáramlás a kommunikáció, a dialógus lényege. Ebben a rendszerben a közönség megbüntette a tehetségtelen szereplőket: egyszerűen elkergették őket. A „modern” tömegkommunikáció egyirányú, nincs interaktivitás, nem jön létre dialógus az adó és a közönség között. A közönség ki van szolgáltatva a műsorszolgáltató által szabott tartalmi és minőségi feltételeknek. De miért? Kinek fűződik érdeke a színvonaltalansághoz? Aki tehetségtelen, azt nem dédelgetni kell, hanem le kell zavarni a színpadról.

„Akiben van tehetség, köteles azt művelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni és hazájának szolgálni tud.” - mondotta Kodály, de hasonlóképp fogalmazott Szent-Györgyi Albert és még sokan mások.

A magyar tömegkommunikáció szereplőinek többsége nem szolgálja a hazáját. Sőt, a médiumok arra kényszerítik a polgárokat, hogy elviseljék a szakmai dilettantizmust. De amint a bevezetőben említettem, nem elsődlegesen a műsorszolgáltatók hibásak, hanem a médiahatóság és a vonatkozó jogszabályok, amelyek nem felelnek meg a nullum crimen/ nulla poena sine lege certa követelmények. Mivel a törvény definiálatlan, a médiaszabályozás is elégtelen. A közönség meg bosszankodik. Kénytelen tűrni, hogy utóbbi években uralkodóvá vált szakmai igénytelenséggel összhangban a munkatársak jelentős részének nem sikerült megismerkednie a magyar nyelv elemi szabályaival, következőleg sérül a tájékoztatási kötelezettség, mert gyenge beszédkészséggel nem lehet információt közvetíteni.

Ráadásul a hírek alá még zenét is kevernek, ami tovább nehezíti az egyébként is zavaros beszéd érthetőségét. De nem csak az érthetőséggel van baj. A legbosszantóbb az, amikor a műsorvezető magatartásán, hanglejtésén, metakommunikációján érezhető, hogy nem érti a szöveget, nincsenek megfelelő ismeretei.

Mi végeredmény? Az adófizető polgár hiába finanszírozza a közszolgálati médiumok működését, idegen érdekek megakadályozzák az alkotmányos jogok érvényesülését.

12; Büntetőjogba ütköző okkultista csalás, megtévesztés a médiahatóság közreműködésével. Jósok, mágusok, sarlatánok, sámánok, táltosok, szellemgyógyászok, tisztánlátók, rontáslevevők, spiritiszták és fantaszták tömegmanipulációja

Miképp lehetséges az, hogy az európai szellemi struktúra szerves részét képező magyar humán és reál kultúra csak nyomelemekben jelenik meg a televíziózásban?

A világszerte méltán megbecsült magyar filmkultúra tökéletesen háttérbe szorult a hollywoodi gépezet „akciófilmjeivel” szemben, amelyek legfőbb jellemzője a teremtő gondolat teljes hiánya, ami újabban idegesítő képi világgal párosul. Az új divat szerint az operatőr össze-vissza hintáztatja a

41

kamerát, rángatja a zoomot, amivel a legócskább karate filmekben alkalmazott „életszerű” drámai hatást akar kifejezni. De ha az operatőr nem rángatta eléggé a kamerát, akkor a vágó az utómunkálatok során nézhetetlenné vagdalja a filmet.

Az újsütetű magyar televíziózás olyan egetverő teljesítményre képes, amilyet nem láttam a világ egyetlen táján sem. A hollywoodi vacakokkal teljes összhangot mutatnak az egysejtűek szellemi szintjén álló kvíz műsorok és „valóságsók”, amelyeket azonban túlszárnyalják a tudományos világképet megkérdőjelező, a fájdalomküszöb határát súroló ezoterikus baromságok. Az okkult tudományok legszínvonaltalanabb képviselőinek tömkelege naponta oktatja az ország népét a legkülönbözőbb szakterületeken. Jósok, jövendőmondók, tisztánlátók, mágusok, sarlatánok, sámánok, táltosok, szellemgyógyászok, rontáslevevők, csakratisztítók, spiritiszták és fantaszták hadserege naponta becsapja a nézőket olyan elképesztő sületlenségekkel, ami már Giordano Bruno idejében is közröhej tárgya volt. Amikor először láttam ilyen műsort, azt hittem, hogy valami bohózatról, paródiáról van szó. De nem! Ez a magyar média valósága. Ezek a „műsorok” tökéletesen kimerítik a büntetőjogba ütköző csalás definícióját, hiszen szándékosan megtévesztik a nézőt, ráadásul pénzt kasszíroznak érte. A Btk. 318.§ (1) bekezdés így szól: „Aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz, csalást követ el.” Milyen társadalmi érdek fűződik ezekhez a „műsorokhoz” a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság szerint? Ideje lenne, ha a tisztelt médiahatóság eldöntené, hogy melyik oldalon áll!

Ilyen alulmúlhatatlan színvonal és értékszemlélet közepette az a műsor számíthat sikerre, amely rendelkezik a következő jellemzőkkel: alacsony intellektuális szint, dilettantizmus, kulturális szemét, szex és agresszivitás. Ezen központi összetevők külön is hatásosak, de egetverő nézettség akkor lesz, ha mindegyiket egyszerre alkalmazzák. Mivel ez a minta, az a televízió is kénytelen alkalmazkodni, amelyik szeretne értéket közvetíteni. Kísérleteztünk olyan filmekkel, amelyeknek rendezői a filmművészet értékteremtő személyiségei: Bernardo Bertolucci, Paolo Pasolini, Michelangelo Antonioni, Alan Pakula, Stanley Kubrick, Ingmar Bergman, Milos Forman, Akira Kurosawa, Nagisa Oshima, Roman Polanski, Francis Ford Coppola, Bódy Gábor, Fábry Zoltán, Makk Károly, Szabó István ….. Mi lett a következmény? Rémisztő. A nézettség lecsökkent 1% alá, ami gyakorlatilag a televízió halálát jelenti.

A kereskedelmi televíziók gazdasági társaságok, központi céljuk a profit, ami viszont egyenes arányban áll a nézettséggel. Az úgynevezett „célközönséget” nem egyetemi tanárok alkotják. A magyar médiapiac sajátossága az értéktelen, sőt értékromboló vacak iránti fokozott kereslet, ami remek nézettségi mutatókat és csodás reklámbevételt eredményez. Ilyetén módon nyilvánvaló, hogy a televízióknak elemi érdeke fűződik a silánysághoz, mert az garancia a magas nézettségre, ami viszont szoros összefüggésben van a profittal.

Fentebb említettem, hogy a kulturális tárca, a közoktatás felelős az intellektuális színvonalért. Ez nem egészen így van. A kardinális kérdés ugyanis a következő: azért sugároznak a televíziók színvonaltalan műsorokat, mert meg akarnak felelni a közízlésnek, vagy azért ilyen a közízlés, mert döntően befolyásolja azt a televízió?

A felnövekvő generáció számára a televízió a viselkedési, értékszemléleti minta, ami olyan iszonyúan erős hatású, hogy a szűkebb kulturális környezet, nevezetesen a család és az iskola nem képes ellensúlyozni az elektronikus médiumok értékromboló hatását. A televízió szabályosan betelepedett a magyar családok életébe és átvette a szellemi, erkölcsi irányítást. És sajnos nem csak a gyerekek esetében! Korunk információs társadalmában a tömegkommunikáció döntően befolyásolja a felnövekvő generáció értékszemléletét. Sőt, a befolyásolás nem is jó kifejezés. A manipuláció pontosabban kifejezi a destruktív folyamat tartalmát.

42

Ennek megfelelően a kulturális kormányzat alakítja ki a közoktatás koncepcióját, de a gyakorlati folyamatot a televízió diktálja , amelyhez a médiatörvény teremtette meg a jogszabályi környezetet.

Ha nem tükröződik a nemzeti jelleg a magyar médiában, akkor mi a különbség Magyarország és egy másik állam között? Semmi. A globalizációimádó pszeudoliberális stratégák kiadták a jelszót: Ott a haza, ahol több pénz van!

13; Véleménydiktatúra. A manipuláció módszertana. Implikált kauzalitás

Babits szerint: „Minden rossz mondat egy törött ablak, melyen át rossz gondolatra látni.”Eszerint hiába jó a gondolat, ha a szerkesztő zavarosan fogalmaz és rosszul beszél, akkor a hatás lesújtó.

Sajnos az ellenkezőjére is van példa bőven. Jelesül, a gondolat zavaros, de a szerkesztő pallérozott elme, aki választékos fogalmazással, stílusosan adja elő a mondandóját. Ez a legveszélyesebb. Azt a látszatot kelti, mintha értéket közvetítene, holott az ilyen emberek a demagógia, a dezinformáció, a manipuláció nagymesterei. Ezek az emberek profi módon alkalmaznak tisztességtelen kommunikációs módszereket. Ilyen például az implikált kauzalitás. A tisztességtelen taktika lényege: a szerkesztő az érvelésében úgy kapcsol össze egymástól független változókat, mintha azok között oksági viszony lenne, mintha az egyikből következne a másik.

Vegyünk egy szándékosan sarkított példát. A szerkesztő megfelelő metakommunikációs elemeket bevetve kifejti a bombasztikus tézisét: kétszer kettő azért öt, mert hat körte és két alma egyenlő nyolc dinnyével. Ez egy összetett mondat, amelynek a mellékmondata indokolja a főmondat tartalmát. A stúdióba behívott liberális stratégák - egymás szavába vágva - nem győznek replikázni, hogy a kimondott tétel milyen zseniális. Az „eszmetársak” fergeteges logikával megállapítják, hogy a mellékmondat állítása igaz, hiszen kettő plusz hat az éppen nyolc. Majd ezt az igazságot továbbfűzve egészen odáig jutnak az eszmefuttatásban, hogy a Föld a táguló világegyetem központja, ahol éppen ők vannak középen. A társadalom fennmaradó része pedig a perifériáról integethet nekik.Az elmondott példával túloztam ugyan, de nem nagyon. Jó közelítéssel modellezi a magyar médiarendszer „objektivitását”. Hogyan jöhet létre ilyen abszurd állapot? Kettős ok következtében. Az egyik: a magyar médiapiac tulajdonosi struktúrájából következően kiegyenlítetlenek az erőviszonyok, ami eleve kizárja a tárgyilagos, sokszínű tájékoztatást. A másik: a médiarendszerek alkalmasabbak a manipulációra, mint a kommunikációra. Miért?

A tömegkommunikáció legnagyobb rendszertechnikai hibája, hogy nincs közvetlen visszacsatolás (feedback) az adó (televízió) és a vevő (néző) között, hiszen az adó szerepe aktív, de a vevő szerepe passzív. Ebben a rendszerben tehát nem kétirányú, hanem egyirányú információáramlás zajlik, ami azonos a véleménydiktatúrával. Éppen ezért tévedés tömegkommunikációs eszköznek nevezni az elektronikus médiumokat, hiszen nem jön létre dialógus, ami a kommunikáció lényege. Mivel nincs párbeszéd, a közönség kitűnően manipulálható. Ha a szerkesztő kiváló képességű, akkor a nemzeti érdek fölé emelhet idegen érdekeket úgy, hogy az ellenkező hatást kelti. Ez a manipuláció. A jó manipulátorok kiváló kommunikációs szakemberek, kitűnő beszédkészséggel rendelkeznek.

A magyar nyelvnek nagy hatalma van. Nemhogy a televízió virtuális világában, de a való életben is nagy hatású a kifogástalan beszédtudás, amivel vissza is lehet élni. Mondok egy jellemző példát.

A kollokviumon az egyik hallgatóm nehéz tételt kapott, a szókratészi homlokáról csurgott a veríték. De összeszedte magát, és a láthatóan szegényes tárgyi tudását olyan remekül, szónoki magaslatokba

43

ívelően adta elő, mintha valóban komoly ismeretekkel rendelkezne. A produkciója elején engem is megtévesztett. Nagyra értékeltem a Laurence Olivier szintű színészi teljesítményét, de megbuktattam, mert néhány kérdés alapján kiderült, hogy fogalma sincs arról, amit mond. Mivel a tömegkommunikációban nincs mód dialógusra, a véleménydiktatúra, a dezinformáció, a manipuláció tág teret kap, amit nagyszerűen ki is használnak azok a hatalmi körök, amelyek értenek a tömegkommunikációhoz.

Összegezve: A kialakult helyzet alkotmánysértő, ellentétes a kommunikációs jogokkal és a médiatörvény előírásaival.Nincs kiegyensúlyozott médiarendszer, következőleg a tájékoztatás sem lehet tárgyilagos. Az alkotmányos követelménnyel szemben a média nem a társadalom véleményét tükrözi, hanem a médiát működtető hatalmi körök érdekét. A médiában burjánzó magyartalan, színvonaltalan beszéd sérti a hiteles információ megismeréséhez fűződő jogot, az emberi méltóságot, a nemzeti önérzetet. A médiatörvény definiálatlansága és a médiahatóság elégtelen működése miatt nincs semmilyen garancia arra, hogy teljesülhessenek az európai alkotmányosság normái.

14; Betondöngölő Emerkettő. Petőfi Rádió, a kereskedelmi torzó

Az általános iskolába járó kislányom szó szerint a következőket mondta az elektronikus médiumok, különösen az Emerkettőpetőfi által képviselt siralmas nyelvi műveltségről: „Ha én ilyen magyartalanul beszélnék, Judit néni megbuktatna nyelvtanból.”

Ám Petőfi szellemi és erkölcsi örökségét szemérmetlenül meggyalázó Emerkettőt nem lehet megbuktatni. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (dicsőséges jogelőd: ORTT) szerint az Emerkettő a követendő közszolgálati minta. Vagy talán nem? Akkor viszont a médiahatóság miért nem teljesítette két évtizeden át a törvényben előírt feladatát? Miért nem követelte meg a műsorszolgáltatóktól a kulturális értékek ápolására és közvetítésére vonatkozó kiemelten fontos feladat teljesítését? Miért nézte tétlenül, miért hagyta eszkalálódni az értékromboló folyamatot? Pedig bizonyára hallottak Kölcsei Ferencről, aki így ír a Parainesis-ben:

” Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel.…Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog… soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.”.

A legfájóbb, hogy a kereskedelmi médiumokat majmoló Emerkettőpetőfi a nyelvrombolás és a betondöngölő zene fellegvárává lépett elő. Szakmai botrány, morális bűncselekmény az, amit a dühítően mesterkélt hangzású névre keresztelt kereskedelmi torzó művel az adófizetők pénzéből közszolgálatiság égisze alatt. (Az emeregyet és emerkettőt bizonyára a BBC1, BBC2 mintájára ötölte ki valamelyik lángelme, tán még találmányi díjat is kapott érte. Csakhogy a BBC2 jól hangzik, az Emerkettő pedig fülsértő!) Ami a zenei szerkesztést illeti, az Emerkettő nem bíbelődik olyan apróságokkal, mint ami a zenét megkülönbözteti a zörejtől. Kár! Pedig már a kitűnő Pernye András is megmondta: „Nem azért zenélünk, hogy ne legyen csend.”

15; Zaklatás jellegű kommunikáció. Verbális agresszió. Üvöltöző dervisek gyülekezete

Az értékközvetítés, a megfelelő szakmai színvonal a kereskedelmi rádiók és televíziók esetében elvárás, a közszolgálati médiumoknál követelmény. A magyar adófizető polgárok nem azért finanszírozzák a Magyar Rádiót, hogy a nemzeti tulajdonban lévő frekvencián zajgenerátor

44

működjön. Nem az a fő kérdés, hogy az Emerkettő verbális kommunikációja színvonalas vagy színvonaltalan, a zenéje jó vagy rossz, hanem az, hogy idegesítő!!! „Emerkettő, nagyon zene!”- üvöltözi az Emerkettő megmondó embere. Pontosan ilyen színvonalú a Petőfi Rádió műsora, mint ez az eredetinek szánt, de valójában szánalmasan erőltetett, tökéletesen tartalmatlan mondat. Petőfi Sándor forog a sírjában. Szegény költőnk volt már minden. A nevét kisajátították gazok. A parasztsággal szövetséges munkáshatalom nemzetközi beütésű elit alakulata a „Forradalmi napok” rendezvényei keretében nem győzte hangsúlyozni, hogy Petőfi minden kétséget kizáróan ifjú kommunista volt, reggeltől estig munkásmozgalmi röpiratokat gyártott, amíg meg nem halt. Ezért is indokolt a sírját Oroszországban keresni. A végén még az is kiderül, hogy Lenin Petőfitől lopta a világmegváltó téziseit. Petőfi neve azonban még soha nem kötődött nyelvromboláshoz. Ez a Magyar Rádió reveláló erejű találmánya. Kulturális forradalom. Ha a Magyar Rádió kultúra elleni hadjárata Petőfi korában folyt volna, akkor a nagy költőnk a „bíboros haramiák”, „koronázott tolvajok”, „a gyáva faj, a törpe lelkek” minősítést nem az osztrákoknak írta volna, továbbá nem a mágnásokról beszélt volna ekként:Vasvillára velök, aztán szemétre, Ott egye meg a kutya őket ebédre.

Kodály Zoltán találóan mondta: „Nem lehet boldog ember, akinek nem öröm a zene! Erre az örömre azonban tanítani kell az emberiséget, mert magától nem jut el odáig.” Nahát, a transznacionális tőke által vezérelt magyar tömegkommunikáció megtanítja a felnövekvő generációt! Mire? A kozmopolita kalmárszellemre, a haszonelvűségre, az értéktelenség dicséretére, arra, ami a lényege. Pontosan úgy, ahogy Lucifer riposztja szól Madách örökbecsű művében: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.”

A profitorientált média célzatosan elvágja a gyerekek személyiségfejlődésének legfontosabb elemét, a kulturális gyökérzetet. A gyökértelen embert ugyanis könnyen lehet manipulálni. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság pedig szorgalmasan asszisztál hozzá.

16; „Na végre!”- mondta Auth Magda. Mikor lépnek fel a korifeusok?

A valóban súlyos problémával, az értékrombolással nem foglalkoznak a felelősök. Esetleg enervált berzenkedések hallhatók néhanapján. Kontrasztként álljon itt egy jellemző eset, aminek a társadalmi jelentősége hozzávetőlegesen egyenlő a nullával, de rögvest, nagy erőkkel vonult fel az egész liberális had.

Cikkek sorozata jelent meg, miszerint a Magyar Rádió „szélsőjobboldali” vezetése megtámadta a sajtószabadságot, sőt az egész demokráciát. Még az ORTT is bevetette magát. Ha jól emlékszem Kondor Katalin elnöksége idején rúgták ki a Magyar Rádióból a liberális főstratéga Bolgár Györgyöt és a súlyos beszédhibával küszködő Farkasházy Tivadart. A „nagy eseményről” szóló hírblokk végén Auth Magda azt találta mondani: „Na végre!”. Erre aztán beindult a liberális gépezet. A Magyar Rádió nem győzött mentegetőzni, a hivatalos közlemény szerint Auth Magda „rosszul lett”, és a felelős tisztségviselő nyomban hazaküldte őt. Mi az, hogy rosszul lett? A hírblokk végén, éppen az utolsó szónál? Milyen érdekes! Jellemző. A Magyar Rádió teljesen hülyének nézve a hallgatóságot, ilyen infantilis dumával rukkol elő, ahelyett, hogy elmondta volna az igazat. A valóság az lehetett, hogy Auth Magda nyílván nem akarta az éterbe mondani a kommentárját, ám elfelejtette kikapcsolni a mikrofont, a hangmérnök meg a röhögéstől nem tudta időben lekeverni a hangot.

Szerintem nem hazaküldeni, hanem kitüntetni kellett volna a kiváló bemondót. Auth Magda akkor lett volna rosszul, ha nem fűzött volna véleményt az említett közszereplők kirúgásához, persze nem az éterbe, hiszen tudjuk: a hír szent, a vélemény szabad. Akárhogy is volt, ez a kis intermezzo lényegtelen a bemondónő munkásságában. Auth Magda Körmendy Lászlóhoz fogható nagy érték.

45

Vigyázzon rá a Magyar Rádió! Ha rajtam múlna, tízszeresére emelném a fizetését, és nem díjat adnék neki, hanem róla alapítanék díjat. Ha tehetem, mindig meghallgatom őt, sőt a gyerekemet is odaparancsolom a rádióhoz. Persze nem kell neki parancsolni, mert jó füle van, fölfogja az értéket. Auth Magda szép orgánummal, mintaszerűen beszél: a mondatvezetése jól ível, a mondat értelmének megfelelően hangsúlyoz és ritmizál, a dallamvezetése kifogástalan, a modulációja tökéletes, a hangképzése tiszta. Szinte hibátlan. Még a bakit is jól mondja. A beszéde zenél. A hangja úgy szól, mint egy Steinway, amikor Kocsis Zoltán zongorázik. Egy baja van: keveset szerepel a legszínvonalasabb médiumban, a Bartók Rádióban. Pedig a szakmai csúcsteljesítmény az, amikor Auth Magda a bemondó és Bősze Ádám a műsorvezető.

17; A Bartók Rádió szűnjön meg, mert útjában áll a profitorientált szemétáradatnak?

A közszolgálati médiumok kultúraellenes divíziója állandóan meg akarja szüntetni a Bartók Rádiót, mert kicsi a hallgatottsága. Érdekes argumentum. Na és hol van a médiatörvényben olyan paragrafus, amely előírja, hogy mennyi legyen a közszolgálati médiumok nézettsége, illetve hallgatottsága? Sehol. Ellenben rögtön a preambulum előírja a magyar és egyetemes kulturális értékek ápolását, terjesztését. Köztudomású azonban, hogy szellemi értékekre nem lehet médiapiacot bazírozni. A Bartók Rádió nem tud egyebet, csak értéket közvetíteni, ami a jelek szerint édeskevés az üdvösséghez a transznacionális tőke által vezérelt világunkban. Ráadásul a demokratikus elvekkel is baj van: a vezetőség megsérti az európai alkotmányosság vezérelvét, nevezetesen a diszkrimináció tilalmát azzal, hogy nem engedi be a Bartók Rádióba a nyelvrombolók hadát, továbbá kirekeszti más nemzetek szubkultúrájának legócskább szemetét. Ellenben olyan emberek szólalnak meg, mint Bősze Ádám, akinek egyetlen mondatából azonnal érzékelhető a széleskörű műveltség, akinek egyetlen műsora többet ér, mint a szakmai mélypontra süllyesztett Emerkettő összes betondöngölő zenei programja együttvéve.

Mivel a Bartók Rádió likvidálása aligha sikerülhet, a színvonaltalanság nagy pártfogói folyamatosan próbálkoznak a felhígítással. Nemrégiben közvélemény-kutatást rendeztek az operettről. Nincs nekem semmi bajom az operettel. Amikor a Petőfi Rádióban volt operett, néha hallgattam, a Bartók Rádió műsorstruktúrájába azonban nem illik. Nem szeretném a Parsifal után hallgatni a Hajmási Pált. Osztom Kálmán Imre véleményét, ami így szól: Liszt Ferenc egyetlen darabja többet ér, mint az egész életművem.

A nézettséget orrvérzésig erőltető szerkesztők azt szokták mondani, hogy a fiatalság olyan zenét szeret, amelynek a jellemzői szoros rokonságban vannak a zajjal, hiszen ilyesmit kérnek a kívánságműsorokban is. Ugyan kérem! Ez orbitális baromság, álságos duma. A zeneiskolás kislányom ezek szerint nem elég fiatal, ő ugyanis kitörölte az Emerkettő-t a rádiója memóriájából, mert annyira idegesíti a magyartalan beszéd és a betondöngölő, ordítozós, torzítós, monoton zene. A fiatalok nyilvánvalóan azt a zenét szeretik, amelyet ismernek, és azt a kultúrát ismerik, amelyben nevelkednek. A fiatalok nem Krőzusok, hogy bemenjenek a Rózsavölgyibe és tíz millió forintért megvásárolják az emberiség zenekultúrájának az esszenciáját. A gyerekek joggal panaszkodnak, hogy a rádióban alig van magyar népzene, és egyetlen darabot sem lehet hallani azok közül, amelyeket a zeneiskolában tanulnak. Pedig milyen szívesen meghallgatnák például Bartók népdalfeldolgozásait, Weiner Leó Rókatáncát vagy Kabalevszkij Bohócát Kocsis Zoltán vagy Prunyi Ilona előadásában.

Néhány éve még más volt a helyzet. Ha ebben a médiavezérelt szubkulturális mocsárban valamelyik gyereket véletlenül még érdekelte a népzene, akkor semmi akadálya nem volt, hogy kakaskukorékoláskor felkeljen és meghallgassa Csóré János népzenei összeállítását. Most már hajnali öt órakor sincs magyar zene a Magyar Rádióban. Mi a következmény? A minap megkértem az

46

iskolában néhány gyereket, énekelnék el az Elindultam szép hazámból című gyönyörű magyar népdalt. Néma csönd. Nem ismerte senki. Hát akkor hol ismerik a magyar népzenét? Külföldön. Érzékeltetendő, hogy más nemzetek mennyire megbecsülik a csodálatos gazdagságú népzenénket, elmondok egy történetet. A Külügyminisztérium támogatásával filmet forgattunk Japánban az országaink közötti kulturális kapcsolatról, különös tekintettel a népzenére. Amikor Tokyo egyik zeneiskolájában láttuk, hogy a Szatmári verbunkra táncolnak a ferdeszemű csemeték, az egész stábnak könnybe lábadt a szeme. De az igazi meglepetés az volt, amikor a japán gyerekek Bárdos Lajos népdalfeldolgozásait énekelték. Magyarul!

Hasonlóan megrázó volt az eset, amelyet Dél-Amerikában éltem át, ahol évekig külszolgálatot teljesítettem. Televíziós kommunikációt tanítottam Limában, a San Marcos Egyetemen (Universidad Nacional Mayor de De San Marcos). Az egyik előadás szünetében a büfében kávézgattunk a hallgatókkal, miközben a rádióban megszólalt a Búzavirág, de gyönyörű a te színed című népdal Boross Lajos és Utri Anna előadásában, E-dúrban. Kiesett a kanál a kezemből. Vártam, hogy most mi lesz. Gondoltam botrány, hiszen a latin-amerikai zene dallamvilága, ritmikája fényévekre van a mi zenénktől. De nem volt botrány. Éppen ellenkezőleg: mindenki hegyezte a fülét, mint huszárló a trombitaszóra, és az egyik inka gyerek így szólt: Que bonita la musica Hungara! (Milyen szép a magyar zene!). Ezek után a hallgatóim rendszeresen követelték, beszéljek néhány mondatot magyarul, mert tetszik nekik a „különös magyar nyelv”zenéje, amiről Joseph von Machik így beszél: aki csak hallja a lágy hömpölygését, fenséges zengését, erőteljes hangját, vágyat érez, hogy megértse. Évekkel később, itthon hallottam: a csodálatos tehetségű, varázslatos hangú Sebestyén Márta lemezre énekelte az El Condor Pasa című dalt, ami a közfelfogással ellentétben nem perui népdal, hanem a kecsua (quechua) indiánok zenevilágára építkező műdal, nevezetesen Alomin Robles szerzeménye.

Úgy tűnik, a zenei nyelven kifejezett kultúra jelentőségét felfogják a világ minden táján, csak a magyar tömegkommunikáció korifeusai nem. Illetőleg lehet, hogy felfogják, de szándékosan nem terjesztik; a törvény előírása ellenére sem. Vajon mi okból? A munkám során a fél világot bejártam, és azt tapasztaltam, hogy a rádió és a televízió zenei programját minden országban a nemzeti jelleg határozza meg. Következőleg nyelvismeret nélkül, a rádiók zenei programjából percek alatt felismerhető, hogy az ember melyik országban van. Nálunk órákig hegyezheti a fülét az idegen, az elektronikus médiumok zenei összeállításából soha nem jön rá, hogy Bartók és Kodály országában van. 18; Petőfi Rádió, a közpénzből működő zajgenerátor. „Kulturális forradalom”: szellemi környezetszennyezés. A magyar kulturális értékek szisztematikus pusztítása

A zene nemcsak a kultúrában, hanem a kommunikációban is fontos szerepet játszik, hiszen a nyelv is zene. De az úgynevezett „modern korunk” fogyasztói társadalmára nem az értékközvetítés, hanem az értékrombolás jellemző. Az emberiség története során a civilizáció és a kultúra összhangot mutattak, ám elérkeztünk egy speciális szakaszba, amelyben a civilizáció fejlődése a kultúra hanyatlását vonja maga után.

A destruktív folyamat központi generátora a Montesquieu-féle struktúrában „negyedik hatalmi ággá” előlépett tömegkommunikáció, amely a profitorientált transznacionális hatalmi körök szolgálatában állva óriási hatékonysággal rombolja a kulturális értékeket, a nemzeti identitást kifejező anyanyelvünket, és döntően befolyásolja a közgondolkodást. Így aztán a polgár nem kap tájékoztatást az emberi civilizáció fejlődéséről, például arról, hogy ki tervezte a Challenger űrhajót, de arról sem, hogy ki volt Friedrich Nietzsche, Werner Heisenberg, Szilárd Leó, vagy Dohnányi Ernő. Az elektronikus médiumok által gerjesztett kártékony folyamat következményeképp a magyar gyerekek többsége részletes ismeretekkel rendelkezik arról, hogy az egysejtűek szellemi szintjén álló hatökör popsztárok milyen márkájú bugyogóban járnak, de nem ismerik a magyar humán- és

47

reálkultúra értékeit. Fogalmuk sincs arról, hogy kicsoda: Bihari János, Erkel Ferenc, Kadosa Pál, Doráti Antal, Cziffra György, Heltai Gáspár, Balassi Bálint, Tömörkény István, Tamási Áron, Vass Albert, Szabó Dezső, Apponyi Albert, Prohászka Ottokár, Wesselényi Miklós, Bercsényi Miklós, Bulcsú horka, Görgey Artúr, Andrássy Gyula, Bolyai János, Eötvös József, Gábor Dénes, Bay Zoltán, Puskás Tivadar, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Wigner Jenő…és így tovább.

A gyerekek kívülről fújják a kereskedelmi rádiók betondöngölő zenéjét üvöltöző popsztárok nevét, de nem ismerik a hihetetlen gazdagságú magyar népzenét, amelyet egyébként az egész világ csodál. Jellemző módon az általam megkérdezett gyerekek közül senki nem tudta megmondani, hogy ki írta a Szózat zenéjét és nem ismerték a Kossuth Rádió esti meséje előtt felhangzó Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok című gyönyörű népdalunkat sem. Néhányan hallottak valamit híres magyar személyiségekről, akik jelentősen gazdagították az egyetemes kultúrát, de a jellemző a következő elképesztő reakció volt: „Köszi a kérdést, de bocsi, Bartók, Kodály, Széchenyi, Bolyai meg ilyen emberek tök cikik. Nem a középkorban élünk. Én mindent utálok, ami magyar.”

Itt tart ma a közoktatás-politika Bartók, Kodály és Klebelsberg Kunó országában. A gyerekek szégyellik a saját kultúrájukat és más nemzetek szubkultúráját majmolják. No és miért? Azért, mert a globalizációban érdekelt tömegkommunikáció olyan idegen szellemi környezetet teremtett, amelybe a magyar kultúra nem fér bele. A kereskedelmi és közszolgálati médiumok száműzték Magyarországról a magyar zenét. Nálunk az a sikk, hogy puffogó, durrogó, üvöltöző, torzítós, szintetizátoros angol rock-ot, rapp-ot sugároz minden csatorna orrba-szájba zene gyanánt. Ez a söpredék zene kimeríti a büntetőjogban definiált zaklatás tényállását. A zenének ugyanis vannak jellegzetességei: melódia, harmónia, összhangzat, ritmus, ütem, dinamika és hasonlók, amely jellemzőkkel a zeneszerző kifejez valamilyen zenei gondolatot, érzelmet.

A magyar hallgatóságra erőszakolt rettenetesen idegesítő angolszász hangzavar sokkal közelebb áll a zajhoz, mint a zenéhez. A fantasztikus harmóniagazdagságra jellemző, hogy ebben a gépies műzenében van három akkord, esetleg egy negyedik, ha a zenész eltéveszti a harmadikat. Egyébként pedig olyan a hatás, mintha a mennyezetet vernék egy kőfejtő kalapáccsal. Nemrégiben betonoztunk otthon. Állítom, hogy a betonkeverő gép hangja élvezhetőbb volt, mert néha elakadt a tengely, ami egy kis változatosságot vitt a hangzásba, szemben a mélynyomókkal felerősített puffogó rock monotóniájával.

A titkosszolgálatok jelentése szerint rendkívül hatékonyan alkalmazták a betondöngölő zenét Guantanamo katonai támaszpontján a kínvallatásoknál, hogy szóra bírják a legmakacsabb delikvenseket. De nem sokáig, mert az emberjogi szervezetek nyomására betiltották a kínvallatás eme antihumánus módját. És ez a döngetés megy a hírek alatt is, következőleg nem lehet érteni az egyébként is rosszul beszélő szerkesztő mondandóját.

Képzelem, mit mondana Brahms, aki az egyik ifjú titán zeneműve hallatán a következő kritikát fogalmazta meg: „Kérem önt, ha a jövőben valami zenei gondolat jutna az eszébe, nehogy bemutassa azt”. Persze Brahms is megkapta a magáét, de különösen Berlioz, amikor valamelyik műve bemutatóját követően azt találta írni egy kritikus: „Berlioznak annyi bátorsága sincs, hogy becsületesen főbe lője magát.”

Az elektronikus médiumok ízlésdiktatúrát folytatnak: a médiatörvény előírása ellenére kirekesztik a magyar és egyetemes zenekultúra értékeit a műsorstruktúrából. Következőleg a fiatalok értékszemléletét, zenei ízlését a média diktálja, amely diktátum a kultúra egy rendkívül szűk és kommersz szeletére koncentrálódik. Miért? Többek között azért, mert a jogdíjak miatt ehhez fűződik anyagi érdek.

48

A Magyar Rádió hanganyaga olyan gazdag, hogy egy emberöltő is kevés a meghallgatására. A médiaguruk milyen jogon korlátozzák egy keskeny sávra a széles spektrumot, amelyből a közönség választhat? A közmédiának nem az a dolga, hogy minősítsen, hanem az, hogy szolgáljon. Mondom: szolgáljon, nem pedig kiszolgáljon. Profitorientált érdekeket.

És nemcsak a komolyzenéről van szó! Az úgynevezett könnyűzenei repertoárnak is csak egy töredéke hallható. A Petőfin volt például egy Verkli című műsor, amelyben a betondöngölő zenén kívül a korábbi idők zenéje is szerepelt a swing korszakig, sőt a New Orleans-i klasszikus jazzig bezárólag. Likvidálták. Egyetlen tollvonással megszűntették továbbá a Jó ebédhez szól a nóta című összeállítást. Ami engem illet, nem vagyok valami nagy magyarnóta rajongó, de mások igen. A Magyar Rádió azonban nem tiszteli sem a polgárt sem a kultúráját. Való igaz, a népies műdalok, a nóták között sok a silány, de értékes is van bőven. A zenei értéktől eltekintve, az vitathatatlan, hogy a magyar dalnak közösségi értéke van. Az úgynevezett „cigányzenére”mulatott sok jó magyar ember, közöttük Ady, Kosztolányi. Zenei elemzés helyett idézem Kosztolányi gondolatát: „Mindegy, hogy hány egyetemet végeztem és hol, nekem az igazi mulandóságot csak az a pár sor érzékelteti meg, mint itt bárkinek, hogy Szép asszonynak, jónak, jó járású lónak kár megöregedni.”

A hallgatók nyilvánvalóan olyan zenét kérnek a kívánságműsorokban, amilyet ismernek, és úgy beszélnek, ahogy az elektronikus médiumokban, főleg a televízióban hallják. A nyelv is zene. Méghozzá speciális zene. A magyar nyelv jól szól, szép zenéje van. De már nem sokáig, ha az Emerkettő és a kereskedelmi médiumok az eddigi szorgalommal és hatékonysággal folytatják az aknamunkájukat.

19; Az értelem bukása. Az elektronikus média a szellemi pornográfia magasiskolája

A kereskedelmi és közszolgálati médiumok a törvénnyel ellentétben árucikket csináltak a kultúrából. A magyar kultúra nem jó, nem profittermelő árucikk. Nincs széles piaca. A profitorientált tömegkommunikáció gondoskodik arról, hogy jó fogyasztókat neveljen a fogyasztói társadalomnak. Ki a jó fogyasztó? A jó fogyasztó nem gondolkodik, hanem végrehajt. Szolgalelkű. Vazallus. Megveszi a rengeteg vacakot, ha szüksége van rá, ha nincs. A bírálati hajlam, a gondolkodás zavart indukál a rendszerbe . Nem kell gondolkodni, majd a televízió gondolkodik helyette. Majd a televízió megmondja, hogy mi a sikk, mit kell megvenni, milyen gatyában kell járni, hogyan kell beszélni, mit kell olvasni és milyen zenét kell hallgatni. Ennek megfelelően a legnézettebb műsorok esetleg elérik az egysejtűek szellemi szintjét, de a pattintott kőkorszakét nem haladják meg.

A műsorszolgáltatók, különösen a vizuális effektekkel manipuláló kereskedelmi televíziók rendszeresen sugároznak kultúrtörténeti jelentőségű, ismeretterjesztő műsorokat, amelyekben úgynevezett „sztárvendégek” vetélkednek. Ezek a szellemi bravúrt produkáló emberek adják a felnövekvő generáció személyiségfejlődéséhez, helyes értékszemléletéhez szükséges mintát.Ezekben az épületes műsorokban a selypítő, raccsoló, mekegő-makogó, idétlenkedő, az értelem legkisebb szikráját sem sugárzó műsorvezető először ismerteti a legfontosabb eseményeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a fiatal polgár biztonságosan eligazodjon a globalizálódó világunkban.

Ilyen reveláló erejű információ például az, hogy a sztárok világában ki kivel „kavar”, és a fődizőz popsztár hány darab szeretőt gyűjtött be az elmúlt két hét leforgása alatt. A feszültségoldó, szellemes bevezető után már kezdődhet is a kulturális vetélkedő, amely fogós, ravasz kérdéssel indul: Ki volt Csokonai Vitéz Mihály? A szereplő az első pillanatban homályba révedő tekintettel összevonja a szemöldökét, majd határozottan kijelenti, miszerint Csokonai Vitéz Mihály Kun Béla harcostársa volt, amint a neve is jelzi. A műsorvezető belátja, hogy a feladat nehéz volt, tehát fölteszi a mentő kérdést: Hány darabból áll a közismert fotómodell bugyi-kollekciója? Na, ebben a témakörben már részletes ismeretekkel rendelkezik a versenyző, következőleg semmi akadálya nem nincs, hogy induljon a

49

következő fordulóban, amelyet az a szexbomba küllemű honleány nyer meg, aki tovább bírja, hogy egy tarantula pók (Lycosa tarentula) mászkáljon a hasán. De nincs veszve semmi, ha ebben a fázisban a leányzó nem teljesít jól, mert a vetélkedő második szakaszában még kompenzálhat azzal, hogy bebizonyítja: ő egy perc leforgása alatt több szárított szöcskét tud megenni, mint a többi illusztris versenyző együttvéve.

Nagy szerencséje van a televíziók sztárjainak, hogy G. B. Shaw nem a kortársunk. Ő ugyanis ennél sokkal kevesebbért is kardot rántott. A színházról szóló híres kritikáiban például kifejtette: micsoda ordító igazságtalanság az, hogy nem lehet dárdával bemenni a nézőtérre. Az egyik női címszereplőt ugyanis dárdával akarta átdöfni, rávilágítva arra, hogy ezzel nagy szolgálatot tett volna a világnak, mivelhogy megszabadította volna az emberiséget a kulturális csapástól, amit a címszereplő okozott. Manapság G. B. Shaw már nyílván korszerűbb eszközöket alkalmazna: figyelemmel a tudomány legújabb vívmányaira, az ilyen műsorok kapcsán nem riadna vissza a vállról indítható rakéták bevetésétől sem. Habár az RTL Klubnak nem kellene izgulnia. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nemcsak a Legfelsőbb Bíróság ítéletétől, hanem a vállról indítható rakétáktól is megvédené a magyar kultúra szétverésében jeleskedő RTL-t.

20; A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nem védi a gyermekek alkotmányos jogait

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság jó vazallus módjára dédelgeti az idegen RTL-t, de nem védi meg a magyar gyerekek alkotmányos jogait. Az alábbiakban konkrétumokkal mutatom be, hogy a gyakorlatban milyen semmitmondóan, sőt megalázóan működik a nemzet jövőjét jelentő kiskorúak alkotmányos védelme az állami gondoskodás keretében.

A zeneiskolába és néptáncra járó kislányom állandóan korhol engem, hogy médiatulajdonos létemre nem tudom elintézni azt, hogy a magyar tömegkommunikációban magyar zenét sugározzanak, és helyes magyarsággal beszéljenek. Elmagyaráztam neki, hogy az Európai Unió alkotmányossági kritériumai szerint a kiskorúak különleges védelemben részesülnek, következőleg forduljon a panaszával a Magyar Rádió Zrt. elnökéhez, és ha minden kötél szakad, akkor a törvény őre, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság majd a védelmére kel. Mivel Fanni öntudatos, vagány gyerek, megtette, amit lehetett. Dörgedelmes levelet írt, amelyben ekképpen érdeklődött: „A szerkesztő bácsik szégyellik a saját kultúránkat?” Majd így folytatta: „Kakaskukorékoláskor kell felkelnem, hogy népzenét hallhassak a rádióban.” A levél közvetlen stílusán és kendőzetlen tartalmán magam is meglepődtem. Gyermeki naivitással azt hitte, hogy a magyar fiataloknak nemcsak teoretikus, hanem a való életben is érvényesíthető jogai vannak, hiszen ezt hallja tőlem és a kormánypropagandából is. Tévedett. Nem szükséges az okkult tudományok tárgykörébe tartozó jövőbelátás képességével rendelkezni ahhoz, hogy prognosztizálható legyen az eredmény, ami aszimptotikus jelleggel konvergál a nullához.

Such György a Magyar Rádió akkori elnöke kezdetben nem válaszolt, majd egy médiakonferencián emlékeztettem őt a magyar gyerekek alkotmányos jogaira, aminek következményeképp szép levelet írt a kislányomnak 2006. október 30-ei keltezéssel. A központi gondolat imígyen szól:

„A szerkesztő bácsik nem szégyellik a saját kultúránkat, de lesz majd új műsorszerkezet a rádióban, akkor majd nem kell hajnalban hallgatnod a magyar népzenét. A szép magyar beszéd - igazad van – nagyon fontos a rádióban, hisz ebből tanulnak a hallgatók. Ezért igyekszünk műsorvezetőink, riportereink mikrofonengedélyét időről-időre felülvizsgálni, és sokukat bizony beszédtanárhoz küldünk, hogy javítson a kiejtésén.” Dicséretes! És mi valósult meg ebből? Semmi! Mivel a gyakorlatban semmilyen javulás nem történt, sőt, a helyzet lényegesen romlott, az agilis Fannikám nem adta fel, hanem a törvény őréhez, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz fordult, hátha a demokratikus intézményrendszer felelős szerve

50

„el tudja intézni” az alapjogok érvényesülését, többek között azt, hogy Magyarországon magyarul szólaljanak meg a médiában. Szó szerint idézem a mindenható médiahatóság 09-283/2/09 iktatószámú válaszának esszenciáját a főigazgató tollából:

„A leírtakat az Országos Rádió és Televízió Testület megvitatta és a döntésüknek megfelelően a következőkről kell tájékoztatnom téged. .... A kiskorúak elsősorban a médián keresztül ismerkednek meg a körülöttük lévő világgal, annak kultúrájával, zenéjével, irodalmával. .....Ahogy te írod, valóban erős jogai vannak a gyerekeknek. … Több magyar zene és köztük több magyar népzene fog majd szólni és a műsorok jobban megfelelnek a közszolgálati elvárásnak. … A leghasznosabb az lenne, ha a Mikrofonbizottságnak te is leírnád ilyen szép helyesírással, fogalmazással, mi zavar téged és mit kérsz tőlük, mire figyeljenek jobban oda.”

Komolyan mondom, az ész megáll! A médiahatóság bejelenti, hogy képtelen ellátni a törvényben előírt feladatát. Ellenben bíztatja a 12 éves gyerekemet, hogy intézze el az alkotmányos jogok védelmét úgy, ahogy tudja. Például levelezgessen a Magyar Rádió mikrofonbizottságával, esetleg a római pápával, vagy kérje meg Carlát, a Peruban élő testvérét, hogy járjon közbe a magyar kultúra védelmében az inka törzsfőnököknél.

21; Az alapjogok védelméért felelős ombudsman nem lát okot a beavatkozásra. A nullum crimen/nulla poena sine lege stricta alapvető jogelv felrúgása

A médiában betöltött pozíciómmal összeférhetetlen, hogy politikával foglalkozzam, ám az úgynevezett rendszerváltoztatás idején a legnagyobb parlamenti pártválasztmányi tagjaként működtem, tehát közvetlen ismereteim vannak, hogy a választópolgárok milyen demokráciát akartak. Virtuális jogállamot biztosan nem! Húsz évvel a totalitárius rendszer bukása után a saját gyerekem életében is kénytelen vagyok szembesülni a magyar jogállamiság működésképtelenségével.

Mivel a Peruban élő nagyobbik gyerekem nemzetközi jogász és diplomata, elmagyarázta, hogy a sajátos magyar demokráciákban létezik egy speciális, az alkotmányos jogokat védő intézmény, az ombudsman, amiről az Alkotmány is rendelkezik. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény 1.§-a szerint az országgyűlési biztos feladata, hogy az alkotmányos jogokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat kivizsgálja, vagy kivizsgáltassa, és orvoslásuk érdekében általános vagy egyedi intézkedéseket kezdeményezzen.Nagyszerű. Miután a gőgös Európa által lekezelt, úgynevezett „harmadik világban” élő Carla leányom elmagyarázta a húgának, hogy miképp működik a magyar demokrácia, Fanni nem volt rest és reményteli várakozással az ombudsmanhoz fordult. Prof. Dr. Szabó Máté országgyűlési biztos választékosan megfogalmazott levélben (OBH 4997/2009) tájékoztatta Fannit arról, hogy felvette a kapcsolatot Dr. Majtényi Lászlóval, az ORTT akkori elnökével. Fannika ugrált örömében, hogy ő nem egy senki, hanem a Magyar Köztársaság polgára, akinek válaszolt az ombudsman bácsi, tehát most aztán ég és föld megmozdul, nagy erők vonulnak fel a magyar kultúra, a magyar nyelv védelmében.

De nem! Az ORTT-vel folytatott eszmecserét követően Országgyűlési biztos úr nekem is írt egy levelet (OBH 4997/2007), ami nemhogy nem örömteli, de kifejezetten aggályos, sőt, rémisztő. A levél két lényeges állásfoglalást tartalmaz: „...azért kértem tájékoztatást az ORTT-től, illetve az érintett rádióadótól, mert a gyermeki jogok védelmezőjeként kiemelt hangsúlyt fordítok minden gyermektől érkezett beadvány, levél, jelzés megválaszolására, a hozzám forduló kiskorúak tájékoztatására. …A rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény ön által is hivatkozott 23.§ (4) bekezdés a) pontja szerint a közszolgálati műsorszolgáltató és a közműsor-szolgáltató különös figyelmet fordít az egyetemes és nemzeti kulturális örökség értékeinek ápolására. A különös figyelem a jogszabály kontextusára figyelemmel a

51

műsorszolgáltató egyéb, szintén törvényi kötelezettségén alapuló feladataihoz képest jelent többletet, de ebből még egyáltalán nem következik az, hogy a nemzeti kultúra ápolása a műsorszolgáltató központi, még kevésbé kizárólagos feladata lenne.”

Ízekre lehetne szedni ezt a döbbenetes, a nemzeti érdekeket kifejezetten sértő állásfoglalást, de nem teszem, csupán néhány megjegyzést fűzök hozzá:

a; Nem veszem zokon, de fölöttébb érdekesnek tartom, hogy a tisztelt Országgyűlési biztos úr elmagyarázza nekem, mi is a műsorszolgáltató feladata, holott immáron két évtizede műsorszolgáltató vagyok. Ugyanis másokkal egyetemben megnyertem az 1994-ben kiírt frekvenciapályázatot, továbbá közreműködtem a médiatörvény előkészítésében. b; Az idézett állásfoglalás tisztességtelen következtetési módszert alkalmaz, amelyet már említettem. Nevezetesen a pszichológia tudománya implikált kauzalitás címszó alatt tárgyalt jelenségről van szó. Dr. Szabó Máté levele nem ad választ Fanni panaszára. Ugyanis Fanni levelének tárgya egyáltalán nem az, hogy a nemzeti kultúra ápolása a műsorszolgáltatók „központi”, „kizárólagos” feladata vagy sem. Fanni világosan, félreérhetetlenül fejtette ki a keservét, ami egyrészt a magyar kulturális értékek, azon belül is a magyar nyelv rombolásáról szól, másrészt arról, hogy aránytalanul kevés a magyar zene a „betondöngölő” idegenhez képest. (A levél jellemző mondata: „Sajnos a rádióban és televízióban már alig lehet hallani népzenét, és a műsorvezetők rosszul, magyartalanul beszélnek.) Mindkét tényező súlyosan sérti a magyar gyerekek alkotmányos alapjogait, így Fanniét is. Következőleg Országgyűlési biztos úrnak panasz nélkül, hivatalból is kötelessége lett volna eljárni. De nem tette meg.

c; Országgyűlési biztos úr megsérti a „nullum crimen/nulla poena sine lege stricta ősi jogelvet, azaz a normaszöveghez való kötöttség követelményét. Egy hajmeresztő „jogértelmezéssel” kifejti, hogy szerinte mi a jogszabály tartalma, mi a törvényszövegben kifejeződő jogalkotói akarat. Megtudhatjuk, hogy a normaszövegből egyáltalán nem következik az, hogy nemzeti kultúra ápolása a központi feladata lenne. Hát akkor mi következik a nemzeti kultúra iránti különös figyelemből? Semmi. Ombudsman úr szerint a kulturális értékek rombolása, a szép magyar beszéd pusztítása nem aggályos, sőt jogszerű, törvényes folyamat.

Ez a metódus feltűnően hasonlít a magyar jogalkalmazás problematikájához. Az európai alkotmányossággal csak hellyel-közzel harmonizáló magyar jogrendszer jogforrásnak tekinti az úgynevezett „bírói gyakorlatot”, amelynek égisze alatt a bíróság előszeretettel összemossa a jogalkalmazást a „jogértelmezéssel”, végül jogalkotóként lép fel az autokratikus érdekeinek megfelelően. Más szavakkal: a bíróság teoretikusan a jognak alárendelve cselekszik, de hogy mit fejez ki a jog, azt a bíróság dönti el.

d; Amikor először olvastam a levelet, azt hittem, hogy hamisítvány, vagy valami fatális tévedés, nem Dr. Szabó Máté ombudsman úr írta. Képtelenség a levélben kifejtett jogértelmezés és értékszemlélet. Miközben önkritikusan belátom, hogy az elektronikus médiapiac szereplőjeként jómagam is felelős vagyok az elmúlt két évtizedben bekövetkezett értékrombolásért, Országgyűlési biztos úr felvilágosít, hogy nem kell aggódni, a műsorszolgáltatók rombolják csak nyugodtan a kulturális értékeket, hiszen annak nincs szankciója, illetve a magyar nyelv és kultúra ápolása nem lényeges feladat a mai Magyarországon.

Ezek után élesen merül fel a kérdés: egyáltalán van-e értelme az adófizetők pénzéből működtetni olyan intézményeket és állami szerveket, amelyek csak teoretikusan védelmezik az alapjogokat és a nemzeti érdekeket. Illetve még úgy sem. Egyébként Szabó Máté országgyűlési biztos úr igazat mondott: Majtényi László elnök úr valóban ismerte Fanni levelét. Az egyik televíziós konferencián ugyanis beszélgettünk az ügyről. Megkérdeztem, miképpen orvosolható az értékromboló folyamat.

52

Elnök úr készséges volt, ám sajnálattal közölte, hogy átütő változás nem várható, mert az ORTT keze meg van kötve. A továbbiakban ismertetem az okokat.

22; A határozatlanul megfogalmazott törvény destruktív következménye

Amint a bevezetőben mondottam, az 1996. évi médiatörvény a magyar jogalkotás negatív csúcsteljesítményeként értékelhető fércmű.

Amint Woody Allen mondta: A jóslás nagyon nehéz dolog, különösen a jövőt illetően. A médiatörvény kapcsán azonban nem kellett az okkult tudományokban járatos látnokok képességével rendelkezni annak felismeréséhez, hogy a régi médiatörvény képtelen ellátni a médiaszabályozás feladatát a digitális rendszerekre épülő információs társadalomban. Nem is látta el. A hihetetlen politikai csatározások után kínkeservesen megszületett médiatörvény több kárt okozott, mintha nem is létezett volna. Az előkészítő tárgyalásokon még véletlenül sem kerültek előtérbe a szakmai követelmények. Mindegyik parlamenti párt kizárólag azzal volt elfoglalva, hogy a saját hatalmi törekvései minél jobban érvényesüljenek a törvény által, azaz érdekérvényesítő eszközként tekintettek a törvényre.

A médiaszabadság szemszögéből az egyetlen fontos fejlemény az úgynevezett „frekvenciamoratórium” feloldása volt. Akkoriban a Művelődési Minisztérium rendelkezett diszkrecionális jogkörrel a frekvenciapályáztatás dolgában. A frekvenciapályázatok kiírása és elbírálása médiatörvény nélkül is megoldható lett volna. Jobban, mint ahogy történt. De született egy rettenetesen rossz médiatörvény, ami szétverte a közszolgálati médiumok pozícióját és egyúttal tág teret adott a magyar kulturális értékeket agyagba döngölő transznacionális médiahatalom garázdálkodásához. De új időkben új médiatörvény született. Ez már sokkal jobb, de nem jó. Hiányzik belőle egy alapvető kritérium. Nevezetesen a nullum crimen/nulla poena sine lege certa, azaz a határozottan megfogalmazott törvény elemi követelménye.

Tételezzük fel, hogy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nem úgy értelmezi a magyar kultúra védelmét, ahogy idéztem az előző pontban az ombudsman téves állásfoglalását, hanem helyesen. Pontosabban, nem értelmezi sehogy, hanem végrehajtja a jogalkotó által megfogalmazott normaszöveg rendelkezését. Következőleg felismeri az értékrombolás társadalomra veszélyes, nemzeti érdekeket sértő hatását. És akkor mi történik? Jó közelítéssel semmi. Esetleg a kiskorúak jogait brutálisan sértő esetekben a médiahatóság alkalmaz valamiféle látszat-szankciót, amelynek a visszatartó ereje pontosan egyenlő a nullával. Mondjuk, a kedvenc eljárásának megfelelően hoz egy határozatot, miszerint 20 percre felfüggeszti az egyébként is jogszerűtlenül működő RTL Klub műsorszolgáltatási jogosultságát. Ettől aztán az RTL annyira megijed, hogy keze-lába beleremeg.A nézők meg dühöngnek, mert 20 percig nem nézhetik, hogy az amerikaiak megmentik a pusztulástól az egész emberiséget, vagy amint a harlemi fenegyerek, Rambo ordenáré káromkodások közepette egy szál magában pozdorjává veri a dicsőséges Vörös Hadsereg teljes délkeleti divízióját.

Kissé sarkítva érzékeltettem, hogy mi az új médiatörvény fő problémája. Ugyanaz, mint a régié: szakszerűtlen és definiálatlan. Nem fogalmazza meg precízen a jogokat és kötelezettségeket, következőleg a jogsértő magatartás nem szankcionálható hatékonyan. A régi médiatörvény előkészítésekor javasoltam, hogy a médiahatóság „ultima ráció” jellegű jogokkal rendelkezzen, azaz felbonthassa a műsorszolgáltatási szerződést a törvényben szabályozott esetekben. A médiahatóság azonban akkor sem bontotta fel az RTL Klub műsorszolgáltatási szerződését, amikor Legfelsőbb Bíróság arra kötelezte a Gf.VI.31.856/1998/19. számú ítéletben. Ha a törvényesség betartásáért felelős médiahatóság jogsértő magatartást tanúsít, akkor milyen alapon vár el jogkövető magatartást a műsorszolgáltatóktól?

53

23; A legfőbb törvény a józan ész. A szellem bukása, a trágárság és az agresszivitás dicsérete

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság úgy hivatkozik a sajtószabadságra, mintha az valamiféle korlátozás nélküli isteni abszolútum lenne, ami mindenek felett áll, ami mentesít minden felelősség alól.

A Tocqueville- féle klasszikus demokrácia lényege a többségi akarat érvényesülése, kisebbségi jogvédelemmel. Ezzel szemben a sajátos magyar demokrácia működését egy törpe minoritás határozza meg mind gazdasági mind szellemi vonatkozásban, ami különösen érvényes a médiára. A médiát birtokló hatalmi erőtér jogkövetkezmények nélkül megsértheti a többség alkotmányos alapjogait, sárba tiporhatja az emberi méltóságot, agyagba döngölheti a nemzeti önbecsülést. Nincs következmény! Az Országgyűlésnek, azaz a nemzetnek felelős Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nemhogy nem teljesíti a feladatát, de feltartja a kezét, mint Pilátus a krédóban, mint valami kívülálló.

Az alábbiakban példákkal illusztrálom a kulturális mocsok, a trágár beszéd és az agresszió zabolátlan terjesztését, amit a médiahatóság a törvény definiálatlanságára hivatkozással tétlenül néz. Sőt! A passzivitásával bíztatást ad a műsorszolgáltatóknak, és egyúttal veszélyezteti a kiskorúak szellemi, erkölcsi fejlődését. Az NMHH arra hivatkozik, hogy az erkölcsromboló, szellemleépítő, jogsértésre buzdító műsorok bal sarkában ott van a 18-as karika, ami megvédi a gyerekeket. Ugyan már! Ez aztán hatalmas ötlet, direkt felhívja a gyerek figyelmét! A gyerekek ugyanis érdeklődő emberkék, kifejezetten odafigyelnek arra, amitől tiltják őket. Ha a szülő véletlenül a sarkára állva nem engedi megnézni az adott förmedvényt, akkor a gyerek beviharzik a szobájába, előkapja a laptopját vagy az iphone-ját és megnézi azon.

Először nem mertem leírni az erre vonatkozó példákat, mert undorító, gyalázatos, szégyenletes, hogy az európai kultúrkör részét képező Magyarországon ez megtörténhet, méghozzá büntetlenül. De a hitelesség érdekében kénytelen vagyok konkrétumokat közölni. A sarki kocsmákban is ritkán hallható trágárság, útszéli stílus, obszcén beszéd, ordenáré káromkodás, undorító viselkedés már mindennapos jelenség, különösen az agressziót és szexet népszerűsítő hollywoodi „filmalkotásokban”.

A TV2 (MTM-SBS Televízió Zrt.) sugározta A Mexikói című film-remeket, amelyben szitává lőtték egymást az emberek, miközben a következő lélekemelő, pedagógiai értékű, nyelvművelő, erkölcsépítő kifejezések hangzottak el milliók füle hallatára: faszfej, oltári nagy faszfej, köcsög, kibaszott köcsög, baszd meg, elbasztad, ezt nagyon elbasztad….. , és így tovább folyamatosan.Hasonló oktatásban részesült az ország népe egy másik hollywoodi remekmű kapcsán. A címét nem tudom, de Michael Douglas és az akkoriban még szemrevaló Sharon Stone főszereplésével a következő épületes dialógus hangzott el: „Sajnálja, hogy meghalt a barátja? Igen. Jó volt vele baszni.” De még nincs vége a TV2 pedagógiájának, mert a nőszemély az előző ordenáré szövegre is rádupláz: „Különben elmehetnek a picsába.”

Távol álljon tőlem, hogy ugyanoda küldjem a TV2-t, de ami sok, az sok. Én csupán Szibériába küldeném a TV2 főszerkesztőjét tanulmányútra, ami azzal az előnnyel is járna, hogy kiélhetné az agresszív hajlamait a hótigrisekkel vívott harcban.

A médiaszabadságnak is vannak korlátai. A műsorszolgáltató (médiaszolgáltató) nem élhet vissza a szerkesztői autonómiával. Hiába biggyeszti oda a 18 éves korhatárra vonatkozó karikát, az útszéli, ocsmány szöveg a felnőtt polgárokat is sérti. Ezeket a filmeket magyar emberek szinkronizálták, még a nevüket is feltüntették, ahelyett, hogy elsüllyedtek volna a föld alá szégyenükben.

54

Megemlítek egy másik felemelő alkotást is a TV2 nevű médiapiaci szereplő tolmácsolásában. Jelesül a Hideg fejjel című filmről van szó, ami túlszárnyalja az előzőt mind trágárságban, mind agresszivitásban. Sőt, a filmben ábrázolt agresszivitás olyan fokú és olyan leírhatatlanul undorító, hogy az ép elméjű ember képzeletvilágán kívül esik. Ennél már csak az felfoghatatlanabb: mi célból és miképp merészelte bemutatni ezt a mocskot az idegen tulajdonosi struktúrájú TV2 Európa kellős közepén, az ezeréves keresztény Magyarországon. A TV2 nem kevesebbet, mint egy karóba húzást szemléltet. De nem ám a középkori módon, hanem a modern korunk műszaki vívmányainak bevetésével. Nevezetesen akként, hogy egy militáns hajlamú nőszemély vérben forgó szemekkel, a halántékán kidagadó erekkel tuszkol egy Kalasnyikov géppisztolyt a lekötözött áldozat végbelébe, miközben az őstulok tekintetű társa egy konyhakéssel szabdalja a szerencsétlent.

Az RTL természetesen nem akar lemaradni a trágársági versenyben, következőleg nemcsak verbálisan, hanem írásban is villogtatja a hatalmas műveltségét, a választékosságát, a nyelvi igényességét, a kifinomult barbarizmusát. Az egész világ tudtára adja, hogy jó lesz vigyázni, mert Magyarországon valójában nem a TV2, hanem az RTL a fasza gyerek. Az RTL 2009. április 5-én „Ki a fasza gyerek?”- címmel sugárzott egy bombasztikus hollywoodi produkciót, amivel nyílván versenyre akart kelni a TV2-vel meg az egysejtű élőlényekkel. A Magyar Rádió által működtetett műsorújság, az RTV Részletes precízen publikálta a Ki a fasza gyerek című közérdekű információt, a médiahatóság meg rezzenéstelen arccal tűrte ezt az ocsmányságot is a többivel együtt.

A harmadik példa kenterbe ver mindent, vérengzőbb, mint az első három együttvéve. Az Azumi című film a fiataloknak ad útmutatást vérengzésből. Ebben a filmben egy nádszálvékony, 45kp súlyú, 16 év körüli csenevész leányzó szabályos vérfürdőt rendezve kardélre hányja a shogun keleti hadseregcsoportjának teljes hadosztályát. Hullahegyek tornyosulnak, fejek hullnak, a fej nélküli testekből sugárban spriccel a vér, ami a főhős arcán landol. De a negatív hőst ez a kis hiányosság, azaz a fejvesztettség sem tudja megállítani, mert fej nélkül is bemutat még néhány speciális kardvágást. A levágott feje pediglen mellette gurul és eszelősen vigyorog, miközben folyamatosan spriccel a vére, mintha atommeghajtású kompresszor lenne beépítve a testébe. Végül jön a rendkívül hatásos záró kép. A kezdetben népművészeti remekműnek is beillő falu a jelenet végén olyan romhalmazzá vált, hogy a film láttán a NATO légimarshallja benyújthatná a lemondását, mert rögtön ráébredne, micsoda amatőr munkát végeztek Bagdadban és Szerbiában a lézervezérlésű sidewinder rakétákkal felszerelt vadászbombázói.

Ha a NATO nem is, az HBO megirigyelte a magyar elektronikus médiumok ordenáré stílusát és szakmai dilettantizmusát, következőleg bemutatta a Spartacus című folytatásos vérengzést. Jó hosszan, 13 részben. Ez aztán a nagy mű! Ez lepipálta az összes előző szemetet. Míg az előző filmcsodákban csak időnként fröcsögött a vér, ebben a tökéletesen történelmietlen, hiteltelen zagyvaságban szünet nélkül tombolt a vérzivatar, a teljes képernyőt beborította a paradicsomlé. A szteroidokkal fölpumpált izomzatú szereplők trágárságban kimerülő nyelvi kultúrája megrekedt a gyengébb képességű kubikusok és kocsmai verekedők szintjén. Már szinte feltűnést keltett, amikor éppen nem káromkodtak. De még a trágár beszéd is egysíkú, dögunalmas volt, legalább a káromkodásban mutattak volna egy kis változatosságot. Való igaz, a fogyatékos angol nyelv káromkodásban is elmarad a magyartól, de legalább a fordító kitehetett volna magáért.

Hivatkozhatna az NMHH arra, hogy nem kötelező megnézni a förmedvényeket, de ez álságos érv. Ugyanis a nézők többsége nem a hollywoodi szeméten nevelkedett, következőleg nem ismeri a filmeket, nem tudhatja előre, hogy melyik részben lesz sokkoló vérengzés és undorító beszéd.

Figyelemmel Churchill tézisre, miszerint a demokrácia nem ideális rendszer, de még senki sem talált ki jobbat, tudomásul veszem, hogy toleranciát kell tanúsítani. De meddig? Hol van a határ?

55

A médiahatóság ingerküszöbe hol áll, ha történetesen nem a matematikailag kifejezhető reklámidő túllépésről, hanem annál sokszorta súlyosabb törvénysértésekről van szó?Demokratikus jogállamban addig lehet elmenni, amíg a polgár bele nem ütközik a törvénybe és az alapvető erkölcsi normákba. Az európai társadalmak morális válságának mélypontján lévő Magyarországon tekintsünk el az erkölcsi normáktól, mert nálunk az erkölcs az érdekérvényesítés gátló tényezője, amint erről tanítást kapott az ország a közhatalom egyes korifeusaitól. Az erkölcsi gát tehát nem releváns tényező, a jogkövető magatartás azonban mindenképp kötelező. A média sem kivétel. Akkor viszont miért nem teljesíti a törvényi előírást? Nyilván azért, mert nem követeli meg senki, a törvény őre, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság pedig különösen nem. De ha megkövetelné, akkor sem lehet mindent belefoglalni a törvényekbe. Egy demokratikus berendezkedésű jogállam abból indul ki, hogy a polgárai nem gazemberek, hanem demokraták, akiknek a viselkedése az európai kultúrkör szellemi és erkölcsi normáin nyugszik. Ezzel összhangban, Svájcban a Legfelsőbb Bíróság homlokzatán a következő felirat olvasható: A legfőbb törvény a józan ész! Szerencsére a törvényhozó hatalom is felismerte ez az elemi tételt, és az Alaptörvény 28. cikkében ekképpen rendelkezik: „Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.”

III. RÉSZ

Jogsértő állapot. Szabályozatlanság. Zűrzavar. Megtévesztés. Hitelrontás

1; Az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény definiálatlansága. Tisztességtelen piaci magatartás. A médiahatóság és felügyeleti szervek impotenciája

Noha a bírói hatalom nem tekinti jogi kategóriának az erkölcsöt, az mégis a polgári jog alapvető eleme, amit több jogszabály rögzít. Példaként említem a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvényt, a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvényt. Specifikusan hivatkozom továbbá a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 4.§-ára, amely előírja a felek tisztességre alapozott együttműködési kötelezettségét, és az 5. § (1) bekezdésre, amely tiltja a joggal való visszaélést. Mindezek ellenére a profitorientált szolgáltatók akadálytalanul megtévesztik a fogyasztókat, amelynek alapja a vonatkozó jogszabályok definiálatlansága és a felügyeleti szervek impotenciája.

A médiatörvényhez szorosan kapcsoló hírközlési törvény alapvető problémája a minőség definiálatlansága, ami súlyosan sérti a fogyasztói érdekeket. Továbbá a szerzői jogok is sérülnek, mivel a digitálisan továbbított filmek, szellemi alkotások minősége definiálatlan, ami hitelrontást eredményez. Ugyanis a pocsékul digitalizált jel rosszabb minőségű, mint az eredeti analóg, tehát a műsorszolgáltató (médiaszolgáltató) nem az eredeti művet közli, hanem annak egy deriváltját. A törvény „megfelelő minőségű” szolgáltatást ír elő. Mi az, hogy megfelelő minőség? Ez nem egzakt kifejezés, alkalmatlan a televíziós képminőség meghatározására. Ha a jogalkotó ilyen definiálatlan, pongyola kifejezést használ a törvényben, azzal bíztatást ad a szolgáltatónak arra, hogy visszaéljen vele. Vissza is él vele, mert az illetékes állami szervek, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság, a Gazdasági Versenyhivatal nem tesznek semmit, holott a Ptk. 7.§ (1) bekezdése szerint a törvényben biztosított jogok az állam minden szervének kötelessége.

Ez a dolgozat nem televíziós tankönyv, de célszerű röviden ismertetni az alapvető fogalmakat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a szolgáltatók és a fogyasztók közötti jogviszonyban hatékonyabban érvényesüljenek a fogyasztói érdekek. Következőleg kissé bővebben vizsgálom, miképp folyik a nézők megtévesztése a„digitális minőség”, az emberközeli csúcstechnológia” és a hasonló löketű sztereotip reklámszövegekkel, miközben nincs egzakt információ a valódi minőségről.

56

A digitális jelátvitel minőségi jellemzői szubjektívek, azaz nem definiálhatók olyan egyértelműen, mint az analóg rendszerek esetében. Az analóg televíziós műsorszórás során az úgynevezett összetett videojel vertikális kioltása alatt mérőjeleket sugároznak (VITS: 17., 18., 330., 331. sor), amelyek segítségével a minőségi jellemzők pontosan meghatározhatóak, például sávszélesség, lineáris, nemlineáris, differenciális és egyéb torzítások. (ITU, Insertion of Test Signals in the Field Blanking Interval of Television Signals, Rec. J63 ex CMTT. 473). Ezzel szemben a digitális átviteli rendszerek meglehetősen bonyolult eljárással tömörítik az információt, amelyet megpróbálok leegyszerűsítve, közérthetően ismertetni, hogy bizonyítsam: a szolgáltatók, például UPC propagandájában használt „digitális minőség” és „emberközeli csúcstechnológia” alkalmas a fogyasztó megtévesztésére, mert a jó minőség látszatát kelti, de valójában nem jelent semmit.

Mi az, hogy „emberközeli csúcstechnológia”? Milyen van még? Netán van „állatközeli” is? Tulajdonképpen mi a „digitális minőség” kifejezés tartalma? A UPC sugallata szerint az valami fantasztikus dolog, ami még az eredetinél is jobb.

2; A digitalizálás lényege és célja

Az egyetemen a kommunikáció szakos hallgatók számára kötelezővé teszem Platón híres barlanghasonlatának ismeretét, ami a média által kreált virtuális világunkban aktuálisabb, mint valaha. Másokkal egyetemben vallom, hogy az egész európai filozófia nem egyéb, mint Platónhoz fűzött lábjegyzet, de a barlanghasonlat különösen elmés szöveg, ami a valóság és látszat közötti különbségről szól. Platón a tapasztalat kritikájából indul ki. Kifejti, hogy az emberek beleragadnak a mindennapi folyamatok érzékelésébe, amit tapasztalatnak vélnek, de valójában látszatvilágban élnek, mint ahogy a barlanglakók, akik a jelenségeket a tűz fénye által a barlang falára vetülő kétdimenziós árnyék alapján látják. Majd amikor kimennek a háromdimenziós való világba, akkor az idegen a számukra, következőleg nem fogadják el.

A modern ember számára a barlang virtuális valóságát a tömegkommunikáció és ezen belül főképp a televízió teremti meg. A valóságot állítólag hűen modellező digitalizálás dolgában célszerű kiindulni abból az általánosan elfogadott tézisből, hogy a homo sapiens nem digitális, hanem analóg lény, ugyanakkor a tömegkommunikáció által kitűnően manipulálható (programozható). Az érzékelő szervek, mint például az analóg szem és az analóg fül az aggyal együttműködve képessé teszik az embert a környezete vizuális és akusztikus leképzésére. Az érzékelő képességünk azonban egyáltalán nem objektív, hanem kifejezetten szubjektív. Nem a valóságot érzékeljük, hanem annak csupán egy deriváltját, nevezetesen azt, amire az érzékszerveink képesek. Például a fény teljes spektrumából csak egy keskeny sávot látunk, következőleg a környezetünk abszolút nem olyan a valóságban, mint amilyennek látjuk.

A televíziós rendszerek a képi és audio információk feldolgozása során éppen az ember érzékelő képességének a fogyatékosságát használják ki, mégpedig a sávszélesség csökkentése érdekében. Miért? Ennek egyáltalán nem minőségjavítási, hanem gazdasági okai vannak. Az információ továbbítására alkalmas frekvenciakészlet véges, következőleg profitorientált érdek fűződik ahhoz, hogy a rendelkezésre álló frekvenciasávba minél több adatátviteli csatornát (műsort) bele lehessen zsúfolni. Az analóg televíziós rendszerekben is alkalmaznak ilyen eljárást, például: váltott soros letapogatás, vagy a spektrumbeszövés, azaz a színinformáció beleszövése a világosságjel spektrumába. Az igazi áttörést azonban a digitalizálás hozta meg.

A digitalizálás lényege az analóg jel mintavételezése és kvantálása az úgynevezett Nyquist - kritérium alapján. A Nyquist - kritérium szerint az analóg jelből amplitúdó mintákat vesznek (kvantálás), mégpedig olyan gyakorisággal (frekvenciával), ami a sávszélesség minimum kétszerese. Például a szubjektív hallásunkhoz igazodó audio rendszerek felső határfrekvenciája 20 KHz, következőleg a tömörítetlen CD mintavételezési frekvenciája 44.1 KHz. A kétszeres frekvenciával

57

történő mintavételezés periodikus jelek esetében valóban megfelelő, de a sztochasztikusan változó audio információ aligha reprezentálható valósághűen. Következőleg a stúdiórendszerek 48 KHz, 96 KHz, sőt 192 KHz mintavételezési frekvenciával próbálnak javítani valamit a helyzeten. A probléma gyökere a következő: a mintavételezések közötti időintervallumban az eredeti információ egyszerűen elveszik, amit még súlyosbít a kvantálás véges felbontásából eredő pontatlanság. A CD esetében alkalmazott 16 bites felbontás hozzávetőlegesen 65535 vertikális sávnak (lépcső) felel meg, tehát a sávok közötti információ a mintavételezéshez hasonlóan itt is elveszik, pontosabban a kódoló áramkör egy lekerekített értékkel helyettesíti azt. Az ily módon előállított (kódolt) digitális jelfolyam (bitstream) megfelelő eszközzel (dekóder) visszaalakítható analóg jellé, de az csak hellyel-közzel írja le az eredeti jelet.

A fentiekből egyértelműen következik, hogy az analóg információ digitalizálása önmagában semmiféle minőségi javulást nem eredményezhet. Éppen ellenkezőleg: a legbravúrosabb digitális jelátalakító (MODEM vagy CODEC) is csak ronthat a minőségen. Ráadásul különféle eljárásokkal, mint például a közismert MP3 (MPEG-1 Layer 3) még tömörítik is a digitalizált audio jelet, ami katasztrofális minőségromlást eredményez. Igaz azonban az is, hogy a digitális adatátvitel során alkalmazott különféle hibajavító eljárások miatt előfordulhat, hogy az átviteli lánc végén megjelenő jel kevesebb hibát tartalmaz, mint a bemenetre táplált digitális jel. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a digitalizált jel jobb lenne az eredeti analógnál. Persze a digitális környezetben nevelkedő gyerekek számára az MP3 sajnos természetes, mert megszokták azt a förtelmes, természetellenes hangzást. Ezzel szemben mások, például a kislányom a zongorista füleivel sokkal szívesebben hallgatja Chopin cisz-moll keringőjét Arthur Rubinstein előadásában bakelit (vinyl) lemezen, mint ugyanazt a felvételt „digitális minőségben”. A különbség mindössze annyi, hogy az analóg hangzás természetes, kellemes az emberi fülnek még akkor is, ha a lemez „serceg”, a „digitálisan feljavított” CD változat pedig élettelen, művi, sterilizált, mesterkélt.A tudomány jelenlegi állása szerint nem lehet egzakt módon meghatározni egy audio rendszer minőségét, mert a mérési módszerek erre alkalmatlanok (THD, TIM, etc.) másrészt filozófiai kontradikció, hogy objektíven mérhető lenne a szubjektív hallás. Evidens, hogy az analóg jelet digitalizálhatjuk, csűrhetjük-csavarhatjuk, abból sosem lesz jobb, mint az eredeti. Mindezek ellenére a profitorientált tőke propaganda gépezete állandóan ezzel a digitális dumával traktálja a közönséget, ami nem egyéb, mint tisztességtelen marketingfogás. Erre főleg a gyerekek fogékonyak, miközben a perszonális kapcsolatteremtő képességük és kommunikációs készségük katasztrofálisan romlik.

Ha a digitalizálás istenítése így megy tovább, megfordul a tudományos haladás eredeti célja: az elidegenedő, virtuális valóság világában megszűnik az ember és a természet közötti kapcsolat, az ember és ember közötti analóg kommunikáció, végül a biológiai ember értéktelenné válik. (Stanislaw Lem: Summa Technology).

3; „Digitális minőség.” A fogyasztó megtévesztése a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság közreműködésével

A UPC még a fentiekre is rátesz egy lapáttal és „digitális minőség” meg „emberközeli csúcstechnológia” sztereotip szövegekkel manipulálja a fogyasztót, miközben rejtve marad a tényleges minőség, holott az a szolgáltatási szerződés lényeges eleme. Köznapi kifejezéssel élve: az idegen tulajdonú UPC hülyének nézi a magyar fogyasztót. Ha az emberi civilizáció kultúrtörténetében helyezzük el a televíziós technológia fejlődését, akkor a UPC által produkált minőség a pattintott kőkorszak színvonalát idézi. Félreértés ne essék: nem az alkalmazott technológiáról van szó, hiszen az valóban korszerű, hanem a minőségről, ami viszont csapnivaló. No és mikor történik mindez? A XXI. század hajnalán, amikor a világ műszaki fejlődése már régen túllépte a hagyományos SD televíziózást (Standard Definition Television) és a nagyfelbontású HDTV (High Definition Television) korába lépett.

58

Amikor a VIASAT műsorát az UHF 47-es földfelszíni frekvencián is sugároztuk, a nézők állandóan reklamáltak, hogy a UPC adása homályos, elmosódott, életlen (rossz felbontású) a normál antennával vehető eredetihez képest. A VIASAT már nem használ földfelszíni frekvenciát, de bárki, minden szakképzettség nélkül összehasonlíthatja a Magyar Televízió adásának minőségét az UHF 41-en és a UPC Direct-en. Zongorázni lehet a különbséget. Az analóg javára! Az MTV eredeti, földfelszíni adása teljesíti az ITU (International Telecommunication Union) CCIR, PAL jelre vonatkozó sávszélességi követelményt (5,5 MHz), de ugyanezen program a UPC Direct rendszerben alig éri el a VHS felbontását (2,8 MHz, ami cirka 240 horizontális sornak felel meg).

A műholdas, kábeles elosztó rendszerekben a „digitális minőség” önmagában definiálatlan, semmitmondó, hiszen a jelátvitel minőségét a digitalizált jelsorozat (transport stream) sebessége határozza meg. Ezt viszont a profitorientált szolgáltatók a lehető legalacsonyabb értékre állítják be az úgynevezett multiplexerrel, hogy minél több csatornát zsúfolhassanak be a műhold transzponderének adott sávszélességébe. Mivel a jelátviteli sebesség a sávszélesség függvénye, a „gazdaságos eljárás” minőségromboló következményt von maga után. Ha az információtartalom gyors ütemben változik, akkor a tömörítést alkalmazó digitális jelátviteli rendszerek alacsony bitsebességgel nem tudják követni a képtartalom változását, ami drasztikusan rontja a képminőséget: csökken a kép felbontása, különféle elmosódások, húzások, csóvák és hasonló kellemetlenségek fűszerezik a műsort. Ilyen eset például, amikor egy sportközvetítésen az operatőr svenkel (pásztáz) a kamerával. A kamera horizontális irányú mozgása esetén az egész képtartalom gyorsan változik, amelynek korrekt feldolgozása nagy adatátviteli sebességet igényel. Mindezekből következően a UPC és a Magyar Telekom hiába publikálja a műhold transzponderének szimbólum sebességét, az szinte semmit nem árul el az adott tévéműsor képminőségéről.

4; A Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság bíztatást ad multinacionális piaci szereplők jogsértő működéséhez

Az adófizetők pénzéből működő Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság feladata a preventív érdekvédelem, azaz mindenféle bejelentés nélkül, hivatalból kell gondoskodnia a polgárok jogainak érvényesüléséről. Ezzel szemben a NFH az intézményrendszer virtuális szerve, amely - különféle okok miatt - nem látja el megfelelően a törvényben előírt feladatát, nem képes kikényszeríteni a szolgáltatók és forgalmazók jogkövető magatartását, illetőleg nem biztosítja a polgárok jogvédelmét. Sőt, a hatóság tehetetlenkedése kifejezetten bíztatást ad a cégeknek a jogsértő magatartás zavartalan folytatására. A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény preambulumában megfogalmazott cél: „Az Országgyűlés annak érdekében, hogy olyan szabályozás jöjjön létre, amely biztosítja a fogyasztói érdekek - különösen a biztonságos áruhoz és szolgáltatáshoz, a vagyoni érdekek védelméhez, a megfelelő tájékoztatáshoz és oktatáshoz, a hatékony jogorvoslathoz, továbbá a társadalmi szervezeteken keresztül történő fogyasztói érdekképviselethez fűződő fogyasztói érdekek - védelmét, valamint az érvényesítésükhöz szükséges intézményrendszer továbbfejlesztését, a következő törvényt alkotja:”

Mivel polgárok millióival egyetemben magam is tapasztalom, hogy a hatóság áltatában nem védi meg a fogyasztói érdekeket, kíváncsi voltam, miképp fog eljárni néhány konkrét jogsértés dolgában. A tapasztalat lesújtó: ha nagyon finoman akarok fogalmazni, akkor a NFH működése nem felel meg a hatályos magyar jogszabályoknak és az Európai Unió normáinak. Az alábbiakban néhány példával illusztrálom a hatóság gyenge színvonalú működését. Nemcsak a szolgáltatók, de multinacionális elektronikai cégek - például Samsung, LG, Pioneer, Sony, Panasonic - előszeretettel megtévesztik a fogyasztókat hangzatos szövegekkel, amelynek lényege, hogy a reprodukált kép jobb minőségű, mint az eredeti. Ilyen eset például az úgynevezett „felskálázás” (upscaling, up-conversion) című reklámduma, amelynek lényege, hogy a DVD

59

lejátszók „felkonvertálják”, „felskálázzák” a standard (SD), 576 soros képjelet 1080i váltott soros „HD minőségű” jelre. A Sony honlapja arra ösztökéli a magyar fogyasztót: „Nézze meg a DVD gyűjteménye klasszikusait részletgazdag formában!” Ez a tudományos bravúr a „Sony felskálázási technológiájának köszönhető”.

Az LG Electronics sem akart lemaradni a kábításban, és a következő szemfényvesztéssel rukkolt elő: „A DVX-582H képességei hamar szembe tűnnek: egy normál felbontású DVD képminőségét 1920 x1080 pixelre javítja, ami megegyezik a Full HD tévék képfelbontásával”.

Fantasztikus! Most megtudta a magyar polgár, hogy nem kell méregdrága Blu-Ray lemezeket venni, mert a multik a normál felbontású DVD-ből HD minőséget varázsolnak. Ez gátlástalan hazugság, fizikai képtelenség. Amint a latin mondja: De nihilo nihil. A helyzet a tudomány jelenlegi állása szerint sem változott: a semmiből nem lehet valamit csinálni. A megtévesztés „csúsztatásra” épül. Ugyanis valóban 1080i, vagy 720p HD jel lesz a DVD lejátszó HDMI (High Definition Multimedia Interface) kimenetén, de csak rendszertechnikailag! A „felskálázás” során a DVD lejátszó áramköre különféle eljárásokkal (interpoláció, predikció) megjósolja, hogy mi lehet az információtartalom azokban a sorokban, ahol az eredeti 576 sorfelbontású képben nincs semmi. Elképzelhető, hogy statikus geometriai alakzatok, mondjuk egy vörös csillag átvitele szebb lesz az átlós vonalak finomabb gradációja miatt. A magyar ember mostanában meglehetősen ritkán nézeget mozdulatlan vörös csillagot a tévén, viszont a véletlenszerűen változó jel esetében nagy bajba kerül a DVD lejátszó bravúros „felskálázó” áramköre. Ha a képtartalom gyors ütemben változik, a végeredmény rosszabb is lehet, mint az eredeti. A „felskálázás” ugyanis beleavatkozik a jelbe, tehát olyan információt jelenít meg, ami nincs benne az eredeti jelben, azaz meghamisítja a képtartalmat, mégpedig az adott készülék áramköre minőségének függvényében. Következőleg a propagandaszöveggel ellentétben a felskálázott SD jel HD rendszerű lesz ugyan, de sosem lesz HD minőségű. Szó sincs tehát arról, hogy valami isteni csoda folytán a „felskálázott” SD jel megfelelne a HD minőségnek.

A magyar fogyasztó fizet a semmiért!

A Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság a jogsértés kriminálisabb eseteiben sem védi meg a fogyasztót. Neves világcégek gátlástalanul megtévesztik a fogyasztókat azzal, hogy a nevük alatt forgalmaznak különféle berendezéseket, amelyeket „noname cégek” gyártanak, ám erről egyáltalán nem adnak tájékoztatást. Következőleg a polgár azt hiszi, hogy egy márkás terméket vett, holott az egy kínai dzsunkán gyártott vacak. Ez a magatartás jogszabályok sorozatába ütközik: például a tisztességtelen piaci magatartásról szóló 1996.évi LVII törvény, a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV törvény, a kereskedelemről szóló 2005. évi CLXIV törvény. A millió eset közül ismertek kettőt, ami jól jellemzi a magyarországi fogyasztóvédelem siralmas állapotát.

A reklámszöveg alapján vásároltunk egy Konica Minolta KF1600j fénymásolót, amellyel rengeteg probléma volt. A kollégáim a többi piacvezető márka szakembereivel konzultálva arról tájékoztattak, hogy a Konica Minolta kiváló berendezéseket gyárt a professzionális vonalon, de ez a specifikus eszköz botrányosan rossz minőségű. A vizsgálatok során kiderült, hogy a KF 1600j nem Konica Minolta konstrukció, hanem egy másik cég, nevezetesen a Sagem Communications gyártmánya. Amikor fény derült a botrányra, a Minolta magyarországi képviselete arra hivatkozott, hogy a Sagem ugyanolyan jó, mintha Minolta lenne. Ugyan kérem! Ennek a megítélése nem a forgalmazóra, hanem a fogyasztóra tartozik. A fogyasztó joga, hogy eldöntse, megveszi-e a világcég neve alatt futó berendezést akkor is, ha az valójában egy „noname” termék, vagy sem.

60

A forgalmazó cég menteni akarta a becsületét azzal, hogy nemcsak a Minolta, hanem a Philips és a Xerox ugyanúgy megtéveszti a fogyasztókat. Nevezetesen a Minolta KF 1600j fénymásoló identikus a Philips MDF6020 és Xerox Phaser 3100MFP típusszámú eszközökkel. A három készülék közötti különbség mindössze az, hogy más-más márkanév szerepel rajtuk.

A folyamatos jogsértések újabb botrányos példája egy másik világcég, a Verbatim (Mitsubishi Chemical Co.) Live it szériájú írható CD-je, amelynek azonosító száma: 43364. Ebből Magyarországon két változat van forgalomban, amellyel becsapják a vevőt. Ugyanis a CD kódja és ára azonos, de valójában két különböző termékről van szó. A VIASAT stúdiójában vizsgálatot folytattunk, mert véletlenszerűen rossz paramétereket produkáltak a lemezek. A vizsgálat során kiderült, hogy az egyik változat professzionális minőségű Taiyo Yuden (Japán), a másik viszont Kínából származó, használhatatlanul pocsék termék. Ezekből a lemezekből több százezer került forgalomba, amellyel a forgalmazó Corwell Kft. óriási kárt okozva oly módon tévesztette meg a fogyasztókat, ami már túlmegy a polgári jog keretein és büntetőjogba ütközik.

A Verbatim ügy csak egy kiragadott példa. A megtévesztés tökéletes: a fogyasztó nem tudja, hogy mit vesz, ugyanis az esetek többségében nem az van a dobozban, ami rá van írva. Noha a dobozon nem szerepel, megfelelő eszközökkel megállapítható, hogy az adott lemez valójában melyik cég gyártmánya és mi az úgynevezett MID kódja (Manufacture Identification Code), aminek fontos szerepe van az írásstratégiában. Rengeteg CD-R és DVD-R van forgalomban, amelyekről a felvételt követő néhány hónap múltán eltűnik az információ, mert a lemez rossz minőségű, instabil szerves anyaga lebomlik. Vannak szerencsés esetek is, például a Maxell Inkjet Printable DVD-R kiváló minőségű, de nem Maxell, hanem TY-G03 MID kódú Taiyo Yuden gyártmány. Ezzel szemben sok Maxell feliratú DVD-R van forgalomban, amelyek más gyártók borzalmasan rossz minőségű termékei. Hasonló a helyzet az EMTEC, a TDK és a Memorex márkanevekkel forgalmazott lemezekkel is. És miképpen védi meg a fogyasztókat az érdekvédelméért felelős Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság, továbbá a tisztességtelen piaci magatartás ellen fellépni köteles Gazdasági Versenyhivatal? Sehogy. A korifeusok nem érnek rá a fogyasztói érdekekkel bíbelődni. El vannak foglalva azzal, hogy kávéznak a multinacionális cégek rendezvényein. Magyarországon bármelyik transznacionális cég úgy veri át a fogyasztót, ahogy akarja az adófizetők pénzéből működő érdekvédelmi szervezetek égisze alatt.

5; Kompressziót alkalmazó televíziós jelátviteli rendszerek. A médiaszolgáltatók busásan profitálnak a fogyasztói érdek sérelmére Amint korábban kifejtettem, a szolgáltatók kedvenc megtévesztési stratégiájának lényege, hogy nem definiálják a minőséget valóban meghatározó jellemzőket, ám „digitális minőség”, „emberközeli csúcstechnológia” és ezekhez hasonló szlogenekkel kápráztatják el a fogyasztókat. A könnyebb eligazodás érdekében röviden vázolom a digitális jelátviteli rendszerek minőségbefolyásoló tényezőit.

Való igaz, a digitalizálásnak rengeteg előnye van az analóghoz képest, például a jeltovábbítás során nincs akkora jeltorzulás, kisebb a sávszélesség igény, járulékos adatokat (EPG) lehet közölni, stb. Az adott frekvenciaspektrum jobb kihasználása, illetve a sávszélesség csökkentése érdekében jeltömörítést, kompressziót alkalmaznak a digitalizálás során. A kompresszió alapja a Shannon kritérium, amely kimondja: ha a képtartalom nem változik, vagy ha a változás megjósolható (predikció), akkor az időben következő redundáns információt nem szükséges ismételten feldolgozni. Az ismételt jelátvitelt feleslegessé teszi a Fourier analízishez hasonló DCT eljárás (Discret Cosinus Transformation), amellyel valószínűsíthető az időben következő képtartalom, tehát nem az egész képet, hanem csupán a képi információ változását kell átvinni.

61

Az MPEG (Moving Picture Experts Group) nevezetű társaság számos eljárást dolgozott ki, amelyek közül az ismertebbek: MPEG-1, MPEG-2, MPEG-4 Part 2, MPEG-4 Part 10, ami más néven MPEG-4 AVC/H.264. Az 1990-es évek elején DVB (Digital Video Broadcasting) néven létrejött egy páneurópai együttműködési fórum, amelynek célja a digitális műsorszórás gyakorlati megvalósítása.

Magyarországon elsőként az Antenna Hungária indított földfelszíni (DVB-T) adásokat, amelyben MPEG-2 rendszerű jeltömörítést használt. Később meggondolta magát és átállt az MPEG-4 kódolásra, mondván, hogy az jobb minőség. A fenét jobb! Ebben az esetben sem a minőség, hanem a szolgáltató profitorientált érdeke döntött. Ugyanis az MPEG-2 eljárás a nagyfelbontású televízió (High Definition Television) esetében cirka 20 Mbit/sec sebességet igényel, míg a sokkal nagyobb tömörítési aránnyal működő MPEG-4 mindössze 8-9 Mbit/sec-ot. A kisebb bitsebesség következtében a sávszélesség is csökken, ami gazdasági előnnyel jár, következőleg HD jelátvitel esetében nem MPEG-2, hanem MPEG-4 AVC/H.264 rendszert alkalmaznak. A döntés következtében hoppon maradtak azok a nézők, akik korábban MPEG-2 rendszerű készüléket vettek, mivel a két rendszer nem kompatibilis. Az Antenna Hungária időközben megnyerte Nemzeti Hírközlési Hatóság által kiírt pályázatot, így legalább 12 évig marad az MPEG-4 rendszer.

A digitális adásokhoz felhasználható frekvenciákat a 2006-os WARC (World Administrative Radio Conference) jelölte ki, amelyet követően Magyarország huszáros virtussal vállalta, hogy 2011-ben átáll a digitális adásra, majd módosították 2012 végére. (Ez nagyon dicséretes vállalás. Csakhogy van vele egy kis bökkenő. A teljesítés esélye hozzávetőlegesen annyi, mint annak a valószínűsége, hogy Mózes népe előtt megnyílt a Vörös-tenger. Habár ezer év hányattatott sors után a magyaroknak is jár egy kis isteni protekció, hiszen már Ady megmondta: Góg és Magóg fiai vagyunk)

A piacvezető UPC más telekommunikációs cégekhez hasonlóan MPEG-2 rendszerű kódolást alkalmaz a normál televíziós jel átvitelére (Standard Definition Television). Mind az MPEG-2, mind az MPEG-4 esetében a kép minősége erősen függ az adatátviteli sebességtől (bitsebesség). A bitsebesség közvetlen összefüggésben van a szimbólumsebességgel (Symbol Rate), mégpedig a műholdas jelátvitelben alkalmazott modulációs eljárások függvényében. A legismertebbek: QPSK (Quadrature Phase Shift Keying), 8PSK (Octal Phase Keying) és 16QAM (Quadrature Amlitude Modulation).

A szimbólumsebességet korlátozza a műhold transzponderének a sávszélessége. Hivatkozhat a szolgáltató arra, hogy specifikálja a szimbólum rátát (SR), például egy 33MHz sávszélességű transzponder maximális szimbólum sebessége 28 MS/sec körüli érték, tehát a fogyasztó tudja, hogy milyen minőségre számíthat. De ez nem egészen így van. Ugyanis egyrészt a szimbólumsebességet erőteljesen csökkentik a különféle hibajavító eljárások (Forward Error Correction), Reed-Solomon kód, Viterbi kód. Másrészt az MCPC (Multiple Channel Per Carrier) elnevezésű többcsatornás eljárás miatt a szolgáltató által megadott szimbólumsebesség nem azonos azzal a bitsebességgel, ami egy programcsomagon belül közvetlenül jellemzi az adott televízió program jelének a minőségét. Referenciaként említem, hogy a televízió stúdió tömörítetlen, un. komponens kimeneti jelének bitsebessége 270 Mb/s.

A szolgáltatók úgynevezett statisztikus multiplexeléssel alacsony értéken tartják a minőséget döntően befolyásoló bitsebességet, mert ehhez fűződik gazdasági érdekük. Ebből következően definiálatlan a programcsomagban szereplő egyes műsorok jelátvitelének minősége: a bitsebesség össze-vissza változik annak függvényében, hogy éppen melyik program képtartalmában van gyors információváltozás. A bitsebesség változtatására azért van szükség, hogy a programcsomag csatornái együttesen ne lépjék túl a transzponder sávszélességét. A már említett multiplexeren beállítható a bitsebesség, ami standard (SD) felbontású televíziós jel esetén cirka 0,9 Mb/s és 8Mb/s közötti érték.

Összehasonlításképp: a 8Mb/s hozzávetőlegesen megfelel a teljes sávszélességű CCIR, PAL jel, vagy a DVD minőségének, a 0.9 Mb/s pedig a VHS minőségét sem éri el. Az eddigi tapasztalatok alapján a műsorelosztóknak eszük ágában sincs 8Mbit/sec sebességgel továbbítani az SD programokat, következőleg

62

a képminőség óhatatlanul rosszabb az eredetihez képest, amely a televíziós műsorszolgáltatók stúdiójából a műsorelosztó rendszer fejállomásához érkezik, majd onnan a műholdra továbbítják (uplink). Ámde a kisebb adatátviteli sebesség keskenyebb frekvenciasávot foglal le, tehát több program zsúfolható bele a transzponder sávszélességébe, következésképp a UPC, a Magyar Telekom és a többi szolgáltató olcsóbban bérelheti a műholdat.

Mi a következmény? A multinacionális szolgáltatók busásan profitálnak, de a magyar fogyasztó jogos érdeke sérül!

6; A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nem teljesíti a vonatkozó jogszabályokban előírt feladatát, nem védi a polgárok jogait

Nyílván nem arról van szó, hogy a műsorelosztók nem tudnának jobb minőségben szolgáltatni, hanem arról, hogy nem akarnak, mert gazdaságilag ellenérdekeltek. A törvény őre, a médiahatóság viszont nem védi meg az alapjogokat, ami tiszteletlenség a polgárokkal szemben.

A hatályos jogszabályok értelmében a Nemzeti- Média és Hírközlési Hatóság (és annak részét képező Médiatanács) látja el a jogelődök, nevezetesen a Nemzeti Hírközlési Hatóság és az ORTT feladatait. A NMHH, illetve a jogelődök immáron két évtizede rezzenéstelenül tűrik a UPC és más szolgáltatók által produkált botrányos minőséget, noha a médiaszolgáltatásokról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (Mttv.) és az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény (Eht.) egyik vezérelve a fogyasztói jogok védelme.

Az NMHH berkein belül működik a régebben Nemzeti Hírközlési Hatóság (még régebben: Hírközlési Főfelügyelet) megnevezésű divízió, amelynek nem új keletű a bámulatos toleranciája, hiszen a földfelszíni frekvenciák esetében sem foglalkozik a megfelelő minőséggel. Való igaz, megfelelő szabályozás hiányában nem egyszerű a hatóság fellépése. A régebbi médiatörvény nemhogy nem definiálja a digitális minőséget, de még csak nem is szerepel benne ez a szó: „digitális”. A köznyelvben új médiatörvényként ismert Mttv. és az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény (Eht.) már ismeri a digitális jel fogalmát, hellyel-közzel foglalkozik a minőséggel is, de nem ad egzakt definíciót, mindössze ezt közli: „megfelelő minőség”. És ennek mi a jelentéstartalma? A „megfelelő minőség” széles értelmezési lehetőséget ad mind a szolgáltatónak, mind a fogyasztónak. Induljunk ki abból az alapelvből, miszerint az uniós alkotmányossági normákkal harmonizáló magyar jogrendszer nem a transznacionális tőkét, hanem a polgárt védi. Ugyanis az Országgyűlés, azaz a jogalkotó arra kapott felhatalmazást, hogy a választópolgárok érdekeit képviselje. A végrehajtó hatalomnak, az intézményrendszer szerveinek, a szakhatóságnak kutya kötelessége kidolgozni olyan gyakorlati szabályozást, amely garanciákat ad a jogalkotói akarat gyakorlati érvényesülésére, azaz a fogyasztói érdekek védelmére.

Az európai kultúrkörben elfogadhatatlan az a műszaki minőség, amit Magyarországon az állítólag piacvezető UPC és a többi műsorelosztó a profitorientált felfogás szerint megfelelőnek tart. Olybá tűnik, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnak is fölöttébb tetszik a gyatra minőség. A médiahatóság föltartja a kezét, mint Pilátus a krédóban és nem tesz semmit az információs társadalom védelme érdekében, holott a törvény szerint direkt az a dolga. Ezzel szemben úgy viselkedik, mintha a globális tőke által vezérelt tömegkommunikációs erőtér vazallusa volna.

Az elmúlt évtizedek során a magyar polgárnak módjában volt tüzetesen megismerkedni a Nemzeti Hírközlési Hatóság sajátos felfogásával, miszerint a hatóság nemhogy nem lép fel hivatalból, de a minőséggel kapcsolatos panaszokat is elhárítja a pillanatok töredéke alatt. Példaként említem, hogy a földfelszíni frekvenciákon CCIR, PAL rendszerben sugárzó televíziók minőségi jellemzői a múltban sem feleltek meg és ma sem felelnek meg az ITU (International Telecommunication Union) előírásainak. Az adásminőséget meghatározó lineáris és nem lineáris

63

jellemzők elemzésére itt nincs mód, csupán egyet emelek ki, nevezetesen a csatornán belüli frekvenciamenetet (alapsávi videojel), ami egyszerűen rémisztő:

- RTL (UHF 24):5 dB kiemelés 2,3 MHz-en és 6 dB amplitúdó csökkenés 4,6 MHz-en; - TV 2 (UHF58): 4 dB leszívás 3,6 MHz-en és 5 dB kiemelés 4,8 MHz-en; - MTV1 (UHF 41): 3,5 dB kiemelés 3 MHz-en, 4 dB amplitúdóesés 4,9 MHz-en (ez a legjobb!).

A Hírközlési Hatóság a bejelentések kapcsán arra szokott hivatkozni, hogy a mérési körülmények valószínűleg nem megfelelőek, rossz az antenna vagy hibás a mérővevő. Érdekfeszítő továbbá az is, hogy konkrétan hol rossz a jel. Feloldom a dilemmáját: mindenhol rossz a jel!Ez a tarthatatlan állapot magyarázható ugyan különféle okokkal, de az nem mentség. Az egyik ilyen magyarázat szerint az Antenna Hungária százmilliós nagyságrendű összeget spórolva olyan adóantennát (Rohde-Schwarz) szerzett be, amely Németországban nem felelt meg a minőségi előírásoknak, de úgy gondolták, hogy a magyaroknak a vacak is jó. Ha viszont nem így van, akkor miért nem sikerült hosszú évek alatt beállítani az antennarendszer belső reflexióját, ami az előbb említett hibákat okozza? Arra azért mégsem gondolhatunk, hogy a hírneves Antenna Hungária nem rendelkezik megfelelő szakmai ismeretekkel! Mivel sok munkatársat ismerek, állítom, hogy kitűnő szakemberek.

A Nemzeti Hírközlési Hatóság felfogása szerint az adásminőség nem rendszertechnikai jellemző, hanem szubjektív témakör. Ez igaz. De akkor minden megengedett? A CCIR-nek van egy úgynevezett ötfokozatú skálája, amely a képminőség szubjektív megítélésére használandó Európa civilizált régióiban. Az ezeréves keresztény Magyarországon, Puskás Tivadar, Bay Zoltán és Goldmark Péter hazájában miért nem? A néző nem szubjektíve, hanem objektíven fizet a szolgáltatónak a pocsék minőségért.

A Hírközlési Hatóság kizárólag az adásminőséggel összefüggésben lévő interferenciás zavarvédelemre reagál. Az igen, az már érdekfeszítő téma. De hogy mennyire szubjektív ez a kérdés is, példaként említem az UHF 47-es frekvenciára kiadott rádióengedély ügyét. Az akkori elnevezés szerinti Hírközlési Főfelügyelet alapos elemzést követően megállapította, hogy mekkora adóteljesítmény szükséges a jó vételi minőséghez. A műsorszolgáltató és a nézők azonban enyhén szólva nem tolerálták ezt az álláspontot, amiből botrány kerekedett, végül a Hírközlési Főfelügyelet revideálta a korábbi nézetét és tízszeresére növelte az adóteljesítményt. Nem elírás! Nem tíz százalékkal, hanem tízszeresére! Az új teljesítmény már nemcsak elméletben, a rajzasztalon, hanem a gyakorlatban is megfelelt a követelményeknek. De ehhez óriási csatákat kellett vívnom a hatósággal.

Az UHF 47-es csatorna rádióengedélye kapcsán és több televíziós konferencián folytattunk késhegyre menő vitákat a Nemzeti Hírközlési Hatóság képviselőivel, de nem jutottunk dűlőre. Végül megkértem őket, definiálják a szerintük megfelelő minőséget. Esküszöm, hogy ezt válaszolták: ha a képernyőn meg lehet különböztetni az alakokat, az már elfogadható minőség. Félelmetes. Korszakalkotó meghatározás. Kár, hogy nem nekem jutott eszembe, mert akkor azonnal szabadalmaztattam volna. Az adófizetők pénzéből működő Nemzeti Hírközlési Hatóság szerint: ha Gyurcsány Ferencet meg lehet különböztetni Kun Bélától, akkor már jó a kép.

A magyar televíziós piacon kialakult és a hatóság által eltűrt gyenge színvonal alapján ugyan mi ösztönözné a profitorientált szolgáltatókat arra, hogy nagyobb adatátviteli sebességgel, nagyobb költséggel, jobb minőségű szolgáltatást nyújtsanak? Semmi. A piaci versenyhelyzet sem sokat lendít a polgár sanyarú sorsán, mert mindegyik cég hasonlóan pocsék színvonalú szolgáltatást nyújt. Mi több, a digitális jelátvitel esetében a piaci versenyhelyzet kifejezetten a minőség romlását eredményezi, hiszen minden szolgáltató arra törekszik, hogy kisebb önköltséggel működjön, aminek feltétele az alacsony adatátvitelei sebesség. Még szerencse, hogy piacgazdasági versenyhelyzetben élünk: a polgárnak módjában áll választani a pocsék és a még pocsékabb színvonal között.

64

Elég súlyos hiba már az is, hogy a magát hirtelen szociáldemokratává átkeresztelt politikai hatalom idegen kézbe adta a nemzeti létet döntően befolyásoló stratégiai fontosságú ágazatokat, mint például a tömegkommunikáció, a hírközlés, amely területen Magyarország óriási értékekkel gazdagította Európa műszaki kultúráját. Ennek a katasztrofális hibának nem lehet további következménye az, hogy az isteni megváltásnak tekintett transznacionális cégek fennen hirdetik: a magyaroknak az is jó, ami az Európai Unió tőlünk nyugatra fekvő régiójában közröhej tárgya.

Ha példának okáért a UPC a nálunk demonstrált színvonalon próbálna működni Nagy- Britanniában, akkor nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozással még a birodalomból is kitiltanák. A BBC kardot rántana azért a förtelmes minőségért, amit a Magyar Televízió kőbalta merevséggel tűr. Bizonyára leköti a letűnt dicsősége, amit most a kereskedelmi televíziók eszköztárát utánzó szakmai dilettantizmussal akar feléleszteni. Közszolgálati televízió létére!

7; Szabályozatlanság. Kötelességszegés. Hitelrontás. A fogyasztói érdek folyamatos megsértése

A UPC és más műsorelosztók a televíziós műsorszolgáltatók (MTV, Duna TV, RTL, TV2, VIASAT, etc.) által nyújtottnál rosszabb minőségben és módosítva továbbítják a tartalmakat, ami a fogyasztói érdek sérelmén túlmenően szerzői jogokat is sért. A hitelrontás és a nézők jogainak megsértése a műsorelosztóknak, hanem a műsorszolgáltatóknak róhatók fel, de elsődleges felelősséggel a médiahatóság tartozik, mert a jogszabály előírásával ellentétben nem gondoskodik a nézők alapvető jogainak érvényesítéséről. a; A jelátvitel gyatra minősége rontja a művek hitelét. Sőt, a mű információtartalmának egy része el sem jut a nézőhöz, mert a szolgáltatók profitérdekét szolgáló nagy jeltömörítési arány és alacsony adatátviteli sebesség következtében csökken a képfelbontás, az eredeti képi információ jelentős része hiányzik.

Az előzőekben kifejtettem, hogy a jeltömörítő digitális rendszereket (MPEG) használó kábeles műsorelosztók (DVB-C) és műholdas műsorterjesztők (DVB-S) abban érdekeltek, hogy nagy jeltömörítési arányt és alacsony adatátviteli sebességet alkalmazzanak, mert akkor a rendelkezésre álló véges sávszélességbe több csatorna zsúfolható bele. Ez nyilván előnyös a szolgáltatónak, de súlyosan sérti a fogyasztók érdekét, hiszen a minőségi jellemzők fordított arányban állnak a sávszélességgel. Nevezetesen: ha a képtartalom változása gyors, akkor rohamosan romlik a képminőség, mert a jelátviteli rendszer nem képes követni az információ változását.

b; A kereskedelmi televíziók levágják a filmek végéről a főcímet, amellyel egyrészt megcsonkítják a műalkotást, másrészt megsértik a nézők alapvető jogait.

c; A műsort már alig lehet látni, mert a képernyő mindegyik sarkában valamilyen logo éktelenkedik: a bal alsó sarokban a korhatár, a jobb felső sarokban a csatorna azonosító jele. De ez még hagyján. Az utóbbi időben a bal felső sarokban folyamatosan szerepel a következő műsor reklámlogója, ami ráadásul idegesítő módon össze-vissza pörög, villog. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: a reklámok között hol van a műsor? A kereskedelmi televíziók brutálisan beleavatkoznak a filmalkotások képi világába, lerontják a művészi értéket, megsértik a nézők alapjogait.

d; Az egyes televízióadók (médiaszolgáltatók) hangszintje (hangerő) között legalább 10dB szintkülönbség van, ami szöges ellentétben áll a vonatkozó nemzetközi normákkal és sérti a fogyasztói jogokat.

Ennek a dolgozatnak nem tárgya a meglehetősen bonyolult akusztikai rendszerek analízise, de néhány mondatban kitérek a kérdésre, mert az ilyen mértékű szabályozatlanság és az állampolgári érdekek semmibe vétele példátlan nemhogy az Európai Unió berkeiben, de a világ gyengébben fejlett vidékein is.

65

Az ember hangérzékelő képessége erősen szubjektív. Függ például a hang frekvenciájától (hangmagasság), amelyet az úgynevezett Fletcher-Munson görbe ír le. A környezetünk akusztikai leképzése tehát rengeteg tényezőtől függ, ráadásul a hangminőség nem definiálható egzakt módon. Mivel a hangérzékelés szubjektív, nem létezik olyan módszer, amellyel meghatározható lenne, hogy a stúdióban rögzített hang mennyire hasonlít az eredeti hangzáshoz. A műszaki tudományokban alkalmazott mérési módszerek (frekvenciamenet, harmonikus torzítások stb.) erre alkalmatlanok, legföljebb indikációt adnak. A hangintenzitás, hangerő, hangnyomás, hangosságérzet, hangszint egymással rokon fogalmak, de nem azonosak. Noha a hangérzet erősen szubjektív, a hangszint az elektronikus hírközlésben pontosan definiálható.

A hangszintet, illetőleg két hangszint közötti különbséget decibelben (dB) adják meg, ami logaritmikusan kifejezett adat (20x log U1/U2). A 10 dB szintkülönbség azt jelenti, hogy az egyik csatorna hangja halk, a másik meg hangos. Mindenki hallhatja, hogy a TV2 UHF 58-as földfelszíni frekvencián sugárzott műsorának hangja ordít a Magyar Televízió (UHF 41) és az RTL (UHF 24) műsoraihoz képest. Következőleg a néző kénytelen állandóan nyomogatni a hangerő gombot, végül már kötélen táncolnak az idegei. Ha nagy hangerővel hallgatja, mondjuk az M1-et és a TV2-re vált, akkor könnyen előfordulhat, hogy a hangszóró membránját a szoba közepén találja meg.

Vettem a fáradságot és speciális műszerrel, úgynevezett spektrum analizátorral megmértem az audio jel szintjét mindegyik televízió esetében Budapest különböző pontjain. Jelentem, hogy a TV2 adásának hangszintje 10.6 dB-el nagyobb, mint az M1. Ez pontosan 3,4-szeres viszonyt jelent, ami elképesztően nagy különbség, súlyosan sérti a vonatkozó nemzetközi előírásokat (International Telecommunication Union, European Broadcasting Union). Egyébként nem szükséges különleges mérőműszer: egy primitív voltmérővel bárki megmérheti a jelszintet a televíziókészülék vagy a DVD felvevő kimenetén, amely tunerrel rendelkezik. Úgy látszik a médiahatóság monitoring szolgálatának még nem sikerült beszerezni egy ötezer forintos voltmérőt. Noha felróható a műsorszolgáltatóknak is, hogy képtelenek megállapodni egységes rendszerben, de nem a műsorszolgáltatókat és a műsorelosztókat terheli az elsődleges felelősség, hanem a médiahatóságot, amely két évtizede nem teljesíti a feladatát. A médiahatóságnak a korábbi jogszabályi környezetben nem volt rendeletalkotási joga, de ajánlást kidolgozhatott volna. Nem tette. Immáron van rendeletalkotása joga, de most sem lép fel a fogyasztók védelmében. Nem szabályozza az egzakt műszaki kérdéseket, amelyek polgárok millióit naponta bosszantják.

A magyar médiahatósággal ellentétben a BBC könnyedén megoldotta ezt a kérdést, ámde nem szükséges az óriási szakmai reputációnak örvendő BBC-re hivatkozni. Nemrégiben forgattunk egy filmet a gőgös Európa által lekezelt, úgynevezett harmadik világban, és a tapasztaltak alapján jelenthetem: az afrikai őserdő vidékén élő bantu négerek társadalma meg tudta oldani azt, ami a mindenható magyar médiahatóság számára immáron két évtizede kivitelezhetetlen feladvány.

A műsoron belül is ugyanez a helyzet: az egyes műsorszámok közötti hangerő össze-vissza változik. Különösen érvényes ez a reklámokra, amelyek hangszintje sokkal nagyobb, mint a „normális” műsoré. Miért? Azért, mert a fogyasztói társadalom diktátumának megfelelően sokkolni kell a nézőt, nehogy elszenderedjen, mert akkor nem veszi meg azt a rengeteg baromságot, amit ráerőltet a globális tőke által vezérelt tömegkommunikációs gépezet. Örvendetes fejlemény, hogy a műsoron belüli reklámok brutális hangerőváltozása ügyében nagy kínkeservesen, két évtized szenvedés után sikerült némi eredményt felmutatni, nevezetesen az Mttv. 33.§ (4) bekezdése szerint. De az elektronikus médiaszolgáltatók (televíziók) egységes hangszintje továbbra is szabályozatlan. Mit csinálnak az adófizetők pénzéből működő felügyeleti szervek, különösen a Nemzeti- Média és Hírközlési Hatóság és a vele együttműködő Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság, továbbá a Gazdasági Versenyhivatal? Mindenféle bejelentés nélkül, hivatalból is kötelességük, hogy eljárást indítsanak a fogyasztói érdekek védelmében. De nem indítanak semmit, ellenben folyamatosan, szisztematikusan

66

megszegik a kötelezettségüket. Miért? Mert nem a magyar polgár, hanem az istenként kezelt multinacionális tőke érdekeit védik. A magyar adófizető polgár pénzén!

8; A fogyasztói érdekeket sértő marketing stratégia

A UPC propaganda szövegei alapján tájékozódó földönfutó polgár fölöttébb megütközik a botrányos színvonalú szolgáltatáson. De a csodálkozásra nincs semmi ok, ha a közönség megismerkedik a UPC-t birtokló Liberty Global Inc. piaci stratégiájával, amelynek vezérelvét maga Mike Fries elnök úr tolmácsolja, szó szerint ekként:

„The sustainability of our business rests on our financial success – so we always focus on economics, profitability, and cash flow. That’s a given for us.”

Gratulálok Elnök úr! Profitability and cash flow! Ez aztán a magyar piacot uraló szolgáltatóhoz méltó, nemes cél! A médiavezérelt szolganemzetünk térdre rogyva hajlong a UPC financiális bravúrja előtt. De hol van ebben a fellengzős szövegben akár egyetlen szó a fogyasztói érdekről, a szolgáltatás minőségéről? Sehol. Lenyűgöző a narcisztikus ars poétikában megfogalmazott financiális siker, de az teljesen indifferens az ügyfél szemszögéből. Ezzel szemben a magyar fogyasztói társadalom abban érdekelt, hogy a UPC futólépésben távozzon Magyarországról, ha csak ezt a kritikán aluli, az Európai Unió minőségi normáival összeférhetetlen, pocsék színvonalat tudja nyújtani.

IV. RÉSZ

Az intézményrendszer működésének szakmai színvonala és erkölcsi minősége nem felel meg az európai alkotmányosság normáinak

1; A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság jogsértő működése veszélyes a társadalomra

Nem a médiumokat terheli az elsődleges felelősség, hanem demokratikus intézményrendszer szerveit, szélesebb értelemben az államot, a végrehajtó hatalmat, amely nem teljesíti az elsőrendű kötelezettségét, nem védi az alkotmányos rendet, nem gondoskodik a törvények végrehajtásáról, nem érvényesíti a jogalkotói akaratot. A média a profitorientált felfogásának megfelelően csupán él azzal a jogszabályi és erkölcsi környezettel, amelyet az intézményrendszer teremtett meg. Súlyos felelősség terheli az államigazgatási szerveket, különösen a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságot, amely nem teljesíti megfelelően a törvényben előírt feladatát, mert nem tartatja be a műsorszolgáltatókkal a hatályos jogszabályokat. De milyen erkölcsi alapon követelhetné meg a törvény betartását, amikor ő maga sem tanúsít jogkövető magatartást?

A törvényesség betartásáért felelős Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság úgy viselkedik, mint valami kívülálló, mintha nem is lenne felelőse a nemzeti érdekeket sértő destruktív folyamatoknak. Igenis súlyos felelősség terheli a médiahatóságot, mert nemhogy nem teljesíti megfelelően a feladatát, hanem akarva-akaratlanul bíztatást ad a műsorszolgáltatóknak azzal, hogy nem lép fel az értékrombolás ellen. Ellenben Dunát lehetne rekeszteni az olyan ügyekben hozott határozatokkal, amelyeknek semmilyen társadalmi jelentősége nincs. A médiahatóság mániája például a reklámidő túllépése, amit árgus szemekkel figyel. Ez nem valami komplikált feladvány, aránylag csekély matematikai ismeretekkel kiszámolható, hogy a műsorszolgáltató megszegte-e a törvényben előírt időtartamot vagy sem. A nemzeti identitást kifejező magyar kultúra és magyar nyelv védelme összetettebb, felelősségteljesebb feladat. E tárgyban hány határozat született? Egy sem.

Mi a jogkövetkezménye annak, ha a médiahatóság nem teljesíti a törvényben előírt kötelezettségét? Semmi. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság speciális államigazgatási szerv: jogköre van, de felelőssége nincs. Pontosabban, nagyon is van felelőssége, ám a kötelezettsége

67

megszegésének nincs jogkövetkezménye. A legrosszabb eset, ha az Országgyűlés nem fogadja el a médiahatóság beszámolóját. És akkor mi történik? Ismételten semmi. Minden korifeus marad a posztján és akadálytalanul folytatódik a magyar kulturális értékek, a nemzeti érdekek rombolása. A magyar polgár általában vazallus módjára tűri, hogy a profitorientált műsorszolgáltatókkal kollaboráló médiahatóság beledöngölje a nemzeti önbecsülést az agyagba. De tegyük fel, hogy a nemzeti sorskérdések iránt fogékony ember él a demokrácia eszköztárával, tehát az állampolgári szerepvállalás keretében fellép a közérdeksértő folyamat ellen. Dicséretes! Ennek nincs semmilyen elméleti akadálya. Van azonban egy csekélyke probléma a gyakorlati kivitelezésben: a magyar jogrendszer és az úgynevezett „bírói gyakorlat” kirívóan diszkriminatív a polgár és a hatalom, továbbá a polgár és a multinacionális szolgáltatók közötti jogviszonyban. Következőleg az ilyen ügyekben az öntudatos polgár hatalmas energiákat áldoz, nagy ívben szórja a pénzt a horribilis perköltségre, miközben a jogérvényesítési esélye aszimptotikus jelleggel konvergál a nullához.

Az újdonsült magyar jogállamiság központi problémája az, hogy más posztkommunista országokkal ellentétben nem zárta le a totalitárius rendszert, hanem jogfolytonos az illegitim totalitárius rendszerrel, amiből óhatatlanul következik a demokrácia működésképtelensége. Nevezetesen: hiába épültek fel a demokrácia intézményei, az intézményrendszer gyakorlati működésében nem fejeződnek ki a demokrácia eszményei, azaz nem érvényesíthetők az állampolgári alapjogok . Ezzel az áldatlan, alkotmánysértő állapottal összhangban az intézményrendszer szervei, illetve a vezetők a kollektív felelősség hiánya és a mentelmi jog intézménye mögé bújva kivonják magukat az igazságszolgáltatás hatásköréből. Legföljebb nagy kegyesen vállalják a politikai felelősséget az ország romba döntéséért. Ó de kedves gesztus! Mi az, hogy politikai felelősség? A magyar jogrendszer nem ismer ilyen kifejezést. Ezzel szemben a hatalom rendelkezik a szankcionálás teljes eszköztárával, amellyel kikényszeríti az állampolgár jogkövető magatartását. A helyzet súlyosan diszkriminatív. Az állampolgárt ugyanis megilletik az alkotmányos jogok, de a jogrendszerben nincsenek megfelelő garanciák az alapjogok védelmére, és amint mondottam, különösen a hatalommal szemben esélytelen a jogérvényesítés. Az alapjogok nem érvényesülnek a gyakorlatban, az állampolgári szerepvállalás gyenge, nincs civil kontroll, ami jelentősen fékezi a demokrácia fejlődését.

Az európai alkotmányosság normáiba diszkriminációra példaképp említem a közigazgatási és hatósági eljárásról szóló 2004. évi CXL. törvényt, amelynek preambuluma nem a hatalom uralmi, hanem éppen ellenkezőleg: a közhatalom szolgáltató funkcióját szorgalmazza, de az eljárási alapelvek mégis ellentmondásosak, sőt sértik a legfőbb jogállami értékeket, a jogegyenlőséget és a jogbiztonságot. A civilizált országok jogrendszerében és erkölcsi normáiban alapvető követelmény a kölcsönös tiszteletre és tisztességre alapozott együttműködés (Ptk. 4.§). Ennek ellenére az említett, 2004. évi CXL. törvény 6.§-a prejudikál: bírsággal sújtja a tisztességtelen, csibész, csirkefogó, cégéres zsiványnak feltételezett polgárt, ám a hatalom képviselőjének rosszhiszeműségét nemhogy nem bünteti, de fel sem veti. Esetleg felveti, de nincs jogkövetkezmény. Mivel a magyar polgár az Európai Uniónak is polgára, a kialakult helyzet ütközik az uniós joggal is.

2; Nemzeti érdek kontra Alkotmánybíróság. Jogfolytonosság a totalitárius rendszerrel

A példátlanul széles társadalmi felhatalmazást kapott Fidesz végre elsöpörte az 1989. évi XXXI. törvénnyel módosított 1949. évi XX. törvényt, a toldozott-foldozott sztálinista Alkotmányt, amely egyrészt torzan fejezte ki a társadalom és a közhatalom viszonyát, másrészt nem állította helyre a történeti alkotmányunk 1944. március 19-én megszakadt kontinuitását. Az úgynevezett rendszerváltoztatás folyamatában az ügyészség és a bírói hatalom, különösen a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság szorgalmasan akadályozta a nemzeti érdekek érvényesülését például azzal, hogy foggal-körömmel ragaszkodott a sztálinista Alkotmánnyal való jogfolytonossághoz. A kialakult jogi helyzet maga után vonta a totalitárius rendszer minden bűnét, köztük a 22,5 milliárd dollár államadósságot is, amelynek visszafizetése Magyarország jövedelemtermelő képessége alapján

68

közgazdasági képtelenség. Az Alkotmánybíróság által diktált jogfolytonosság következtében az ezeréves keresztény Magyarország egyetlen kardcsapás nélkül a transznacionális erőtér vazallusává vált, és ezzel egyetemben a nemzet jövőjét jelentő felnövekvő generáció végtelenül igazságtalan és kilátástalan helyzetbe sodródott. A Hans Kelsen féle jogformalizmust követő Alkotmánybíróság szabályosan belehajszolta a jövő nemzedéket az illegitim kommunista rendszer által vállalt igazságtalan kötelezettségspirálba. A keresztény értékrenddel és a nemzeti érdekkel szöges ellentétben álló felfogást remekül jellemzi az Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5) AB határozata, amelynek III/5. pontja ekképpen szól:

„Az adott történelmi helyzetet a jogállam keretein belül és annak kiépítése érdekében figyelembe lehet venni. Nem lehet azonban a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte igazságosságra hivatkozva a jogállam alapvető biztosítékait félretenni. Jogállamot nem lehet jogállam ellenében megvalósítani. A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való.”

Mit jelent az erkölcs-független, „tiszta jogtan” szolgai követése a magyar társadalom gyakorlati életében? Azt, hogy az Alkotmánybíróság a Kelsen-féle szeparációs tétel szerint függetleníti a jogot az erkölcstől, következőleg magától a társadalomtól is. Ugyanis az erkölcs a helyes emberi cselekvések abszolút mértéke, amelyre a demokratikus berendezkedésű társadalmak működését szabályozó jogrend épül. A bipoláris hatalmi konstelláció és a bolsevizmus bukását követően Európa „keleti blokkjában” olyan történelmi, politikai helyzet alakult ki, ami megnyitotta a lehetőséget az illegitim Kádár-rezsim minden hordalékának eltörlésére. A totalitárius rendszer szellemi, erkölcsi és materiális örökségét tiszteletben tartó Alkotmánybíróság jogfelfogása azonban akkor sem vette figyelembe, sőt most sem veszi figyelembe a valós társadalmi folyamatokat, hanem azonosítja az államot a jogrenddel, beleértve az államhatalom elnyomó szerepét is. Ebben a rendszerben a társadalom másodlagos szereplő, és az igazságszolgáltatás helyébe a jogszolgáltatás lép. Nézzük, miképp működik az Alkotmánybíróság által hirdetett „formális elvekre támaszkodó jogbiztonság” az intézményrendszer közegében. És milyen preferenciális elvek alapján, tulajdonképpen kinek szolgáltat jogot a bírói hatalom?

3; Virtuális jogállam: a közhatalom demokráciát hirdet, de diktatúrát gyakorol. Az újdonsült jogállamunk tragédiája, hogy az intézményrendszer gyakorlati működése nem tükrözi a népszuverenitást kifejező Országgyűlés által hozott törvények tartalmát. Ezzel szemben tág teret kapnak az orwelli demokrácia hagyományai, nevezetesen: mindenki egyenlő, de az államhatalom szervei még egyenlőbbek. Más szavakkal: a hatalom demokráciát hirdet, de diktatúrát gyakorol!

A közhatalom által kialakított gyakorlat súlyosan sérti az európai alkotmányosság elemi normáit, különösen a diszkrimináció tilalmát, miszerint a jogkövető magatartás követelménye a polgár számára kötelező, de az intézményrendszer szerveire nem. Noha a jogalkotási bravúrnak aligha tekinthető Alkotmány a bolsevik típusú totalitárius rendszerből örökölt sztálinista doktrína demokratizált változata, így is tartalmazza az államszervezet működésének szabályait és az alapjogokat, amelyeket azonban a hatalom nem tart be. Ráadásul az intézményrendszer szervei jogsértésének nincs jogkövetkezménye. Ezt hívják intézményesített szintre emelt korrupciónak!

A jogellenes magatartás következménye elmaradásának széles tárházából kiemelem a médiahatóság korábban már említett botrányos akcióját, amit a mai napig rezzenéstelenül bámul az egész szakma. És a törvényesség betartatásáért felelős ügyészség mit tesz? Semmit! Sőt, palástolja a törvénysértő magatartást.

4; A médiahatóság jogsértően adott műsorszolgáltatási jogosultságot az RTL -nek.

69

Az államigazgatási szerv szubdiktatúrája. Orwelli demokrácia

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság jogelődje, az Országos Rádió és Televízió Testület kerek-perec megtagadta a Legfelsőbb Bíróság ítéletének a végrehajtását, és államigazgatási szervként sem gondoskodott a jogszabályok betartásáról. Nevezetesen a Gf. VI. 31.856/1998/19. számú ítéletről van szó, amelyben a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az ORTT jogsértő módon járt el a földfelszíni frekvenciapályázatok elbírálása során, amelynek jogkövetkezményeként az ORTT köteles felmondani az RTL Klubbal (Magyar RTL Televízió Rt.) megkötött műsorszolgáltatási szerződést.

A médiahatóság kedvenc hivatkozása, miszerint a Legfelsőbb Bíróság nem adhat utasítást a szerződés felmondására és a pernyertes fél nem kérte az ítélet végrehajtását. Ennek azonban nincs jogi relevanciája, ugyanis a médiahatóságnak, a törvény őrének hivatalból is észlelnie kellett a jogsértést, amit semmiképp nem tarthat fenn. Sőt, észlelnie sem kellett, mert a Legfelsőbb Bíróság kristálytisztán megállapította az eljárás szabálytalanságát, továbbá annak jogkövetkezményét. Következőleg nem az a kérdés, hogy a Legfelsőbb Bíróság utasíthatja-e az ORTT-t vagy sem, hanem az, hogy a médiahatóság (államigazgatási szerv) semmibe vette a médiatörvény (1996. évi I. törvény) 112.§ (4) bekezdésének rendelkezését, és ezzel folyamatosan veszélyezteti az alapvető jogállami normákat, köztük a jogbiztonságot. A médiatörvény hivatkozott rendelkezése szerint azonnali hatállyal fel kell mondani a műsorszolgáltatási szerződést, ha azt nem lehetett volna megkötni. Márpedig nem lehetett volna megkötni, hiszen a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletben állapította meg az eljárás szabálytalanságát.

A Polgári Törvénykönyv 200. § (2) bekezdése szerint semmis az a szerződés, amely jogszabályba ütközik, kivéve, ha ahhoz a jogszabály más jogkövetkezményeket fűz. Az alkalmazandó jogszabály ez esetben a médiatörvényként ismert 1996. évi I. törvény 112.§ (4) bekezdése, amely ekként rendelkezik: „Azonnali hatállyal kell felmondani a szerződést, ha a szerződést nem lehetett volna megkötni, és a jogsértő állapot még fennáll.”A Legfelsőbb Bíróság kifogástalanul alkalmazta a döntésében az idézett jogszabály helyet, hivatkozott továbbá a Ptk. 7.§ (1) bekezdésére, miszerint: „A törvényben biztosított jogok védelme az állam minden szervének kötelessége.”

Ezen nincs mit meditálni. Amint az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdése is rögzíti, a jogszabályok mindenkire kötelezőek, a médiahatóságra is. Sőt, demokratikus jogállamban az állam kényszer alkalmazásával is köteles biztosítani a jogszabályok érvényre juttatását, amint az Alaptörvény C) cikk (3) bekezdése is kimondja. Lehet ugyan kezdeményezni különféle jogorvoslati eljárásokat, de azok nem halasztó hatályúak, azaz nem mentesítenek a jogerős ítélet végrehajtása és a törvény betartása alól.

Az ügy kissé bonyolult, de nem annyira, hogy az ORTT, az Országgyűlésnek beszámolási kötelezettséggel tartozó állami szerv ne fogta volna fel ép ésszel a saját felelősségét (1996. évi I. törvény 43.§ (1) bekezdés). Két országos frekvenciakészletre írtak ki pályázatot, amelyen három szereplő vett részt: az MTM-SBS Televízió Rt. (TV2, Tolvaly Ferenc), a német érdekeltségű Magyar RTL-Klub Rt. és az amerikai CME tulajdonában lévő Írisz TV (Első Magyar Kereskedelmi Televízió Rt.), amelyet Baló György fémjelzett. Mondanom sem kell, hogy óriási csaták, mélyreható lobbizások zajlottak már a pályázat kiírása előtt is. Olyannyira, hogy a kereskedelmi televízióknak szánt, eredetileg egyetlen országos lefedettségű frekvencia-készletből kettőt kellett varázsolni, hogy az MTM-SBS mellett a lobbizást később megkezdő RTL is nyerhessen. Miért kellett mindenáron nyernie? Azért, mert maga Helmuth Kohl kancellár lobbizott a német egyesítésben „piknik hős” szerepet játszó, korábban pufajkás őskommunista Horn Gyulánál, aki kiadta a jelszót: az RTL-nek győznie kell! Az akkori politikai erőviszonyok alapján egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a Baló-féle Írisz TV benyújthat akár

70

olyan színvonalú pályázatot, ami felülmúlja Einstein speciális relativitáselméletét is, akkor sem fog nyerni. Ezzel összhangban az RTL pályázhat az általános iskola alsó tagozatának szintjén, és még a formális követelményeket is megszegheti, akkor is nyerni fog.

A pályázat demokratikus, igazságos, jogszerű elbírálása? Ugyan már! Az újkori magyar demokrácia egyesíti magában a bolsevizmus és a kapitalizmus össze hátrányát: a jogsértő magatartás motorja maga az intézményrendszer, legalábbis annak egyes szervei, mint például a politikai parancsokat végrehajtó Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, illetve a jogelőd ORTT. A joguralmat semmibe vevő, a társadalmi igazságosságot földbe döngölő magyar demokrácia valós helyzetét érzékeltetendő elmondok egy lobbizást, amikor is Tolvaly Ferenc tiszteletét tette az MDF-nél. Dr. Balaton Péter, a Budapesti Választmány elnöke és jómagam tárgyaltunk vele. Tolvaly úr átnyújtotta az Ablak Európára című dolgozatát, majd az arisztokratikus stílusában előadta, hogy azért kéri a támogatásunkat, mert az MDF nemzeti szellemiségű párt és ő is éppen a nemzeti érdekeket akarja megjeleníteni a televízióban. Ezt elmondta hozzávetőlegesen tízszer.

Mondtam neki, hogy már elsőre is megértettem az eszmefuttatását, most inkább kérdezek valamit. Nevezetesen arra voltam kíváncsi, hogy mégis miben fog kifejeződni a TV2 nemzeti jellege. Ugyanis Tolvaly Feri cége, az MTM addig csak egy műsort gyártott a Magyar Televíziónak, nevezetesen a Szerencsekerék című kvíz műsort, amelyben árgus szemekkel sem lehetett felfedezni semmiféle nemzeti jelleget. Na, erre aztán épületes válasz következett. Esküszöm, hogy Ferencünk a következőket mondta. A nemzeti dolgokkal finoman kell bánni, mert érzékenységeket sérthetnek. Nahát, ki hitte volna! Nyílván én vagyok a hibás, mert nem figyeltem behatóan. Mert aki elmélyedt ebben a mélyenszántó gondolatokat kifejező műsorban, az láthatta, hogy a műsorvezető Prokopp Dóra blúzára apró kis tulipánok vannak hímezve. Először azt hittem, hogy Tolvaly úr valamiféle humorisztikus fordulattal rukkolt elő. De láttam Ferenc arcának merev vonásain, hogy komolyan beszél. Ilyen taktikai zsenialitásra valóban nem voltam felkészülve. Végül Tolvaly úr megkért, hogy intézzem el a Magyar Televízió akkori elnökénél, Nahlik Gábornál, hogy fizessék ki a Szerencsekerék gyártási költségét, mert legalább 50 millió forinttal késedelemben vannak.

A Baló György által jegyzett Íriszt TV-t csak a liberális stratégák támogatták, élükön az SZDSZ-el. Az RTL-nek azonban minden jobbközép politikai erő segített, köztük mi is, ám a rendkívül gyengécske pályázata nemhogy tartalmilag, de még alakilag sem felelt meg. Sőt, a lobbizást későn kezdő RTL szándékának a komolysága is kérdéses volt. A felkészületlenségére jellemző, hogy a műsorszolgáltatást nagy kínkeservesen tudta beindítani, az első három hétben csak régi magyar filmeket sugárzott. Az MTM-SBS átgondoltabban építette fel a stúdiórendszerét és aránylag színvonalas pályázatot nyújtott be, amelynek fő erőssége volt, hogy feltűnően magas, 40% arányt vállalt a közszolgálati műsorokra, amiért rengeteg pontot kapott, és azzal nyert. Igaz ugyan, hogy később esze ágában sem volt betartani a műsorszolgáltatási szerződésben vállalt 40% arányt, de az már nem érdekelte az ORTT-t.

Az Írisz TV pályázati komolyságát jellemzi, hogy a vesztes létére is beindított egy kábelcsatornát és óriási összegért vásárolt filmjogokat. Egyébként pedig Baló György írta a legszínvonalasabb pályázatot, ráadásul horribilis, 12 milliárd forint koncessziós díjat (műsorszolgáltatási díj) ajánlott, ami négy milliárddal volt több, mint az RTL által kínált összeg. Ettől a meghökkentő fejleménytől az ORTT szabályszerű idegrohamot kapott. Ugyanis a számokkal nem lehet mit kezdeni. Azt nem lehet bírálni, értelmezni, átértelmezni, csűrni-csavarni, mert a matematika törvényei szerint járnak a pontok és kész. Mit volt mit tenni, az ORTT brutálisan lepontozta, kemény két pontra értékelte az Írisz TV pályázatának szakmai részét, de csak azért nem vitte mínuszba, mert a negatív számokat nem lehetett értelmezni az elbírálásban. Az ORTT iskolapéldáját adta, hogyan lehet az euroatlanti civilizáció normáival semmiféle hasonlóságot nem mutató döntést hozni, amelynek következtében az Írisz TV elvesztette a „negyedik hatalmi ág” szereplői közötti első csatát.

71

Az Írisz TV érhetően nem nyugodott bele az egetverően igazságtalan döntésbe, és megtámadta a pályáztatási eljárás, illetve az elbírálás törvényességét. A kereseti kérelem központi indoklása szerint az RTL formailag hibás pályázatot nyújtott be, amit a vonatkozó jogszabályok szerint el kellett volna utasítani, azaz ki kellett volna zárni az RTL-t a pályázatból. Baló György csapata a Fővárosi Bíróság előtti elsőfokú eljárásban vesztett, de megfellebbezte az ítéletet. A kereseti kérelmének helyt adva a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét, és megállapította, hogy az ORTT súlyosan megsértette a pályázatok elbírálására vonatkozó szabályokat. Többek között az RTL nem csatolta a tulajdonosi struktúrát leíró nyilatkozatot, ami sérti a Művelődési Közlönyben publikált Általános Pályázati Feltételeket (ÁFP) és a Pályázati Felhívás kritériumait, következőleg az ORTT-nek kötelessége lett volna kizárni az RTL-t a pályázók sorából. Ebből értelemszerűen következik, hogy nem lehet jogszerűen műsorszolgáltatási szerződést kötni a pályázatból kizárt versenyzővel. Az ORTT azonban fittyet hányva a vonatkozó szabályokra, mégis megkötötte a szerződést.

A Legfelsőbb Bíróság ítéletének kihirdetésekor, az úgynevezett „médiaháború” idején éppen egy együttműködési szerződést készítettünk elő a VIASAT jogelődje, az ALFA TV és az RTL között. A vezérigazgató Kavas István rémülten közölte, a Legfelsőbb Bíróság ítélete alapján levonulási tervet kell készíteniük. Szegény vezérigazgató úr abban a téveszmében volt, hogy Magyarország éppen olyan jogállam, mint az Európai Unió fejlett jogkultúrával rendelkező tagállamai. Az ORTT azonban a realitás talaján állt, esze ágában sem volt végrehajtani a Legfelsőbb Bíróság ítéletét. Sőt, a ciklus lejártát követően hét évvel meghosszabbította az RTL műsorszolgáltatási szerződését.

Az ORTT a virtuális jogállamiság égisze alatt tett ugyan egy-két látszatintézkedést. Többek között utólagos normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól, továbbá felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Legfelsőbb Bíróságon, amiről az óvodában is közismert, hogy nem halasztó hatályú. Következőleg az ORTT súlyosan megsértette a jogállami normákat, a jogbiztonságot veszélyeztető, demokráciaromboló magatartást demonstrált azzal, hogy nem teljesítette az ítéletben foglaltakat, sőt a mai napig fenntartja a jogsértő állapotot. A jogerős ítélet semmibe vételéhez képest indifferens, hogy az ORTT „a törvény őre” a jogállamiságot szimuláló színjáték keretében az Alkotmánybírósághoz is fordult egy álságos jogdogmatikai dilemmával. Az Alkotmánybíróság nem jogsegélyszolgálat, hogy felvilágosító előadást tartson az államigazgatási szervnek jogkövető magatartás elemi szabályairól.

Noha az ORTT „jogorvoslati akciójának”sincs semmilyen halasztó hatálya, vázolom az eszmefuttatás lényegét: a médiahatóság polgári jogi jogalanyi minőségben kötötte meg a műsorszolgáltatási szerződést, ám szerinte a felmondás közigazgatási jogkör, amelyben viszont a Legfelsőbb Bíróság nem utasíthatja. Na és? Miért kellene utasítania? Nem elég, ha az ORTT tudja, hogy jogszabályt sértett, amit azonnal orvosolnia kell? Ezek szerint nem. A médiahatóság a jog uralma fölött áll, nem vonatkoznak rá az alapvető alkotmányossági kritériumok, miszerint a jogszabályok betartása mindenki számára kötelező.

A felülvizsgálati eljárás során egy érdekes fordulat következett, de az sem menti a médiahatóság súlyos jogsértését. Arról van szó nevezetesen, hogy a médiapiacon ellenfél RTL és az MTM-SBS felismerve a nagyobb veszélyt, hirtelen szövetségbe tömörült és a saját pozíciójukat bebetonozandó együttes erővel belebelezték a felperes Irisz TV-t. Később az ORTT is csatlakozott a „szövetséges alakulatokhoz”, és a felülvizsgálati eljárásban hatalmas egyetértésben kérték a per megszüntetését. A Legfelsőbb Bíróság eleget tett a fura „szövetség” kérésének, hiszen a vonatkozó jogszabályok szerint nem terjeszkedhet túl a kérelmen. Ez a röhejes manőver azonban az ég adta világon nem változtat semmit az ORTT kötelezettségén és felelősségén. Ugyanis a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletében megállapított jogsértés ténye nem függvénye annak, hogy később ki kicsodát vett meg. Az ORTT-nek természetesen nem a per megszüntetését kellett volna kérnie, hanem a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és új eljárás lefolytatását. Ezt azonban nem merte megtenni, mert a

72

tényállás alapján a pernyertesség esélye a nullához konvergált. Mindezek alapján a jogerős ítélet hatályban maradt, az ORTT pervesztes lett. Ez pedig egyértelműen azt jelenti: egyrészt a RTL műsorszolgáltatási szerződése továbbra is jogsértő, másrészt az NMHH fenntartja a jogsértő állapotot, ami a polgári jog keretein túllépő kötelességszegés és hivatali visszaélés.

Demokratikus jogállamban a jogvita eldöntése bírói monopólium. Ez azt jelenti, hogy a Montesquieu-féle struktúra legfontosabb ága, a bírói hatalom jogerős döntése maga a törvény (ítélt dolog), amit az atyaúristen sem változtathat meg, nemhogy a jognak alárendelt médiahatóság. Jogerős ítéletnél „jogerősebb” nincs. (A felülvizsgálati kérelem egyrészt nem halasztó hatályú, másrészt nem az ítélet tartalmára, hanem a bíróság esetleges eljárási szabálytalanságára vonatkozik.) A jogerős ítélet tehát mindenki számára kötelező. Kivétel nincs. Ellenkező esetben sérül a jogbiztonság, ami a jogállamiság alapvető értéke. A médiahatóság azonban fittyet hányt a jogerős ítéletre, illetve a médiatörvény rendelkezésére, amely kirívóan jogsértő magatartásával veszélyeztette a jogbiztonságot, gyakorlatilag szembefordult a jogállamisággal. Autoriter szerv módjára szubdiktatúrát hozott létre a demokrácia égisze alatt.

A rettenetesen kínos helyzetben a médiahatóság jogkövető magatartást szimulálva kénytelen volt államigazgatási eljárást indítani, hiszen azt mégsem mondhatta, hogy nem olvasta a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, amely megállapította a szerződéskötés szabálytalanságát. Önmagában is abszurd, a tárgyilagosság, a semlegesség követelményeinek totálisan ellentmondó helyzet, hogy az ORTT saját magát vizsgálja, de világraszóló eredményekre nem sikerült jutni, mert pillanatok töredéke alatt felfüggesztette az eljárást a már említett alkotmányossági aggályok ürügyén. Mindezek következményeképp a jogsértés jelenleg is fennáll, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság folytatólagosan és súlyosan megszegi az európai alkotmányosság normáival harmonizáló magyar jogrendszer előírásait.

Joggal merül fel a kérdés: a tisztelt médiahatóság milyen alapon vár el jogkövető magatartást a műsorszolgáltatóktól, ha ő maga megsérti a törvényt? Summa summarum, a törvényesség védelméért felelős Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nemcsak ebben az ügyben sértette meg brutálisan a jogállami normákat, hanem általában nem teljesíti a médiatörvényben előírt kötelezettségeit. A nevével ellentétben nem szolgálja a nemzet, mint kulturális közösség érdekét: noha rendelkezik megfelelő jogosítványokkal (most már rendeletalkotási joggal is!) nem tartatja be a műsorszolgáltatókkal a preambulumban egyértelműen megfogalmazott jogalkotói akaratot, ami a magyar kultúra értékeinek ápolását és terjesztését írja elő. Ezek közül a legfájóbb: a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság tétlenül nézi, hogy a műsorszolgáltatók óriási hatékonysággal rombolják a nemzeti identitásunkat kifejező magyar nyelvet, amelyet az Alaptörvény H) cikk (2) bekezdése határozottam véd.

A társadalmi kontroll és felelősség nélkül működő ügyészség destruktív szerepe

Végezetül hangsúlyozom az ügyészség felelősségét. Milyen magatartási mintát mutat a totalitárius rendszer hagyományait tisztelő posztkommunista ügyészség? Az Alaptörvény 29. cikk (1) bekezdése, továbbá az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény értelmében az ügyészségnek kötelessége fellépni minden jogsértő cselekménnyel szemben. De mégsem teljesíti megfelelően ezt a feladatát. Nemhogy nem előzi meg a jogellenes cselekményeket, de akkor sem lép fel, amikor a bírói hatalom megállapítja a jogsértést. Az ügyészség feltartja a kezét, mint Pilátus a krédóban, úgy viselkedik, mint valami kívülálló, mintha semmi köze nem lenne a társadalom életminőségét meghatározó állami intézmények működéséhez. Sőt, akarva- akaratlanul jogsértő magatartásra sarkallja a társadalmat, amint számos delikvens, mint például Varga Gergely ügyész, vagy Váradi Csaba, a Nemzeti Nyomozó Iroda vezető tisztségviselőjének folytatólagosan elkövetett hivatali visszaélése is példázza. Eredmény? Destrukció, tomboló korrupció. Az intézményesített szintre

73

emelt jogsértő folyamat már a demokráciát veszélyezteti, amiért az ügyészség elsődleges felelősséggel tartozik.

Kádár-rezsimben szocializálódott bírói kar és a vele kollaboráló ügyészség notabilitásai képtelenek, illetőleg nem is akarnak elszakadni a totalitárius rendszer ideológiai, erkölcsi örökségétől. A „szocialista törvényességét” követő ügyészség bolsevista elkötelezettségét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a Legfőbb Ügyészség Pártbizottsága még az úgynevezett rendszerváltás idején is határozatban ítélte el Nagy Imre és mártírtársainak rehabilitálását. Továbbá, az újkori magyar demokrácia elmúlt húsz évében a törvényesség betartásáért felelős ügyészség nem emelt vádat a tömeggyilkos kommunista vezetők egyike ellen sem. Illetőleg hatalmas társadalmi nyomásra, nagy kínkeservesen tett valami enervált látszatintézkedést a kommunista fővezér Biszku elvtárs ellen, aki a mai napig hirdeti, hogy 1956 ellenforradalom volt. És a tömeggyilkos Kádár-rezsimet dicsőítő ügyészek nem a bíróság előtt állnak, hanem a rendszerváltás után húsz évvel kioktatják a magyar társadalmat jogkövető magatartásból.

5; A Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a médiahatóság és a Magyar Állam felelőssége. Alkotmányossági normakontroll

Az előző fejezetekben bizonyítottam, hogy sérültek a magyar polgárok alkotmányos jogai. A jogorvoslat többszörösen indokolt. Ami engem illet, nem anyagi jellegű (erkölcsi) kártérítési pert indítok a Magyar Rádió Zrt., a Magyar Televízió Zrt., továbbá a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság és a Magyar Állam ellen. A közműsor-szolgáltatók és a hatóság felelőssége abban áll, hogy nem teljesítették a médiatörvényben előírt kötelezettségeiket, amely vétkes magatartással alkotmánysértő helyzetet generáltak. A Magyar Állam a Ptk. 28.§ (1) bekezdése szerint jogi személy, tehát kártérítési felelősséggel tartozik a polgárainak. Az állam felelőssége ebben az esetben: nem gondoskodott az európai alkotmányosság normáinak megfelelő médiarendszer kialakításáról, nem garantálta az állami szerv, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság jogszerű működését, továbbá különösen nem biztosította a fokozottan védett kommunikációs jogok társadalmi szintű érvényesülését, holott az Alkotmány 8.§ szerint ez elsődleges állami kötelezettség. Ráadásul szerződésszegést követett el. Ugyanis megszegte a társadalmi szerződést. Ennek megfelelően, a kártérítés egyik elemeként húsz évre visszamenően visszakövetelem a befizetett adómnak azt a részét, ami a közszolgálati médiumok finanszírozására vonatkozik.

A peres eljáráson túlmenően kérelmet nyújtok be az Alkotmánybírósághoz. Utólagos normakontroll keretében kérem, állapítsa meg, hogy a dolgozatban kifejtett indoklás szerint a médiatörvény nem alkalmas az alkotmányossági normák érvényesítésére, továbbá a kialakult helyzet nem felel meg az európai alkotmányosság klasszikus kritériumainak.

6; DUNA TV, a keresztény-konzervatív erők egyetlen győztes csatája az elvesztett médiaháborúban

A dolgozatom záró részében írok néhány szót a „médiaháború” közepette megszületett DUNA TV-ről, amit egyrészt szeretek, másrészt nem kis szerepem volt a létrehozásában. Elkeserítő, hogy az úgynevezett „nemzeti erők” médiastratégái nem tanultak semmit az akkori csatákból.

A jelenlegi helyzet hasonló ahhoz, mint amikor az Antall-kormány megpróbálta elérni, hogy a tömegkommunikáció a liberális doktrína mellett közvetítse a keresztény kultúrkör értékeit is az ezeréves Magyarországon. A pszeudoliberális körök akkor is világméretű jajveszékelést rendeztek, mert Csúcs László elbocsájtott néhány tehetségtelen léhűtőt a Magyar Rádióból, Nahlik Gábor pedig a Magyar Televízióból. A liberális stratégák az internacionalista testvériség teljes haderejét bevetve megbuktatták mindkét közszolgálati médium elnökét, és minden maradt a régiben. Nahlik Gábor

74

panaszkodott, hogy hiába dolgozott ki olyan rendszert, amely alkalmas a nemzeti kultúra és szellemiség hatékonyabb megjelenítésére, a beosztottak szabotálják az utasításait. Világossá vált, hogy olyan elképesztő liberális túlsúly van a médiumokban, hogy nem száz, de legalább ezer embert kellett volna elbocsájtani ahhoz, hogy a szellemiség megváltozzon, és a megvalósuljon a kiegyensúlyozott, tárgyilagos tájékoztatás elemi követelménye. Ilyen mértékű beavatkozás azonban nem volt elfogadható az akkori politikai kultúra nemzetközi ege alatt.

Mivel abban az időben úgynevezett „frekvenciamoratórium” volt érvényben, benyújtottunk a kormánynak egy javaslatot műholdas televízió, nevezetesen a DUNA TV és azt működtető Hungária Televízió Alapítvány létrehozására, amelyet hihetetlen politikai manőverekkel sikerült elfogadtatni a kormánnyal. Antall József miniszterelnök úr állandóan attól rettegett, hogy jaj, mit szólnak az SZDSZ médiastratégái, ahelyett, hogy a végrehajtó hatalom birtokában elküldte volna őket a nagymamájukhoz melegebb éghajlatra. Végül hallgatólagosan áldását adta az ügyre, de azzal a feltétellel, hogy az Antenna Hungária, az EUTELSAT, az ALFA TV (a VIASAT jogelődje) és a MAFILM szakmai műhelyei által önállóan lebonyolítandó kísérleti adások sikerétől teszi függővé a project beindítását, amihez kezdetben egy árva fillér anyagi támogatást nem adott. A borotvaélen táncoló helyzetben minden adásmenetet elküldtem Kulin Ferencnek, a Parlament Kulturális Bizottsága elnökének, nehogy az SZDSZ részrehajlás vádjával torpedózza meg a projectet.

A kísérleti adások nagyszerűen sikerültek, létrehoztuk Magyarország első műholdas televízióját. Célként a határokon átívelő kommunikációt, a határon túl élő magyarsággal való kapcsolattartást jelöltük meg. Noha a cél teljes összhangban volt az európai kultúrkör politikai direktíváival, az SZDSZ idegrohamot kapott attól, hogy a konzervatív erők - amelyek egyébként elképesztő amatőrizmussal kezelték a médiát - ezzel a stratégiai húzással veszélyeztették a liberális hegemóniát . Csinálták is a botrányokat sorozatosan. Engem például egyenesen „titkos kormányügynöknek” nevezett a liberális sajtó. Ez egy marhaság, ámbátor a titulusnak volt némi alapja, nevezetesen az, hogy az akkori külügyminiszter, Jeszenszky Géza személyes megbízottjaként működve részt vettem a kormány DUNA TV-vel kapcsolatos ülésein. A liberális sajtó egyik gyöngyszeme - ha jól emlékszem a Kurír -, utat mutatott: felhívta a figyelmet az óriási felelőtlenségre, miszerint életveszélyes helyzetbe sodorjuk a határon túl élő magyarságot, mert a DUNA TV-ügybe a kormány nyilván bele fog bukni. És akkor aztán jön az államcsőd, mert az ellenzék még nem kormányképes! (Ilyen orbitális marhaságok közepette az ember időnként nem tudta, hogy egy Nóti Károly bohózatot vagy pszeudoliberális politikai eszmefuttatást olvas. Ideje átértékelni a szórakoztatás módszertanát. Az dolgozó polgár hatalmas energiákat fordít arra, hogy megszerezzen egy Moliére kötetet, a liberálisok meg könnyedén szállítják a műsort.)

A Duna TV volt a jobboldalnak nevezett politikai erő legnagyobb médiateljesítménye, de abban is amatőr hibák sorozatát követte el. Példaként említem: óriási támadási felületet adott a kormány az SZDSZ számára azzal, hogy a DUNA TV működését finanszírozó Hungária Televízió Alapítványt Csoóri Sándor elnök úr lakására jegyezték be. De még ennél is meghökkentőbb volt, hogy a kuratóriumban egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás megjelent Kőhalmi Ferenc filmfőcenzor, amitől engem a gutaütés környékezett. Kőhalmi elvtársról Szobolits Béla filmrendező barátom akart filmet készíteni „Átváltozások fejedelme” címmel, de érdekes módon nem kapott hozzá anyagi támogatást. Ez a kivételes titulus kétségtelenül kijár Kőhalmi elvtársnak, a Lenin-kötetek kiváló ismerőjének, aki a kommunista ideológia terjesztésért felelős Aczél elvtárs balkezeként működve szórta a proletárdiktatúra világmegváltó téziseit a nép közé, aki betiltotta Bacsó Péter legjobb filmjét, A tanút. Erre nyomós oka volt, mert Kőhalmi komiszár elvtárs magától a nagy Lenintől tanulta a médiastratégiát, aki már a szifiliszes korszaka előtt felismerte a birodalomépítés főszabályát: film plusz villamosítás egyenlő szovjethatalom.

A Kőhalmi-ügyből iszonyatos vita kerekedett és végül Antall József döntött. No és ki hozta be a Hungária Televízió Alapítvány kuratóriumába az ősbolsevik komiszárt? Az általam addig félistenként

75

tisztelt Csoóri Sándor. A nagy költőnk azzal vigasztalt, hogy „Feri jó szakember”, majd gondunk lesz rá. Hát persze! Kőhalmival egyébként aránylag jó viszonyban voltam, csodáltam a hihetetlen képességét, miszerint a leninista tézisek elképesztő mennyiségű maszlagát volt képes összehordani egy határra, szinte levegővétel nélkül. Ámde képtelen volt felfogni, hogy az ő idejük lejárt. Kőhalmi úr nem is tagadta meg önmagát és azonnal a keblére ölelte a régi harcostársát Szekeres Lászlót, akit rögvest beleültetett a DUNA TV igazgatói székébe, ahonnan Szekeres elvtárs a jól begyakorolt kommunista taktika szerint az első adandó alkalommal hátba támadta a kitűnő Sára Sándort, később pedig kétséges gazdasági ügyeket vezényelt közpénzekből.

Annak idején az MDF tele volt ilyen megtért kommunistákkal, úgynevezett „jó szakemberekkel”, mintha az ország szellemi potenciálja kizárólag belőlük állt volna. Meg is mutatták a kiváló képességeiket, amelynek gyümölcsét élvezhette az erkölcsi és politikai mélypontra zuhant MDF. A sorozatos hibák ellenére a Duna TV túlélte az SZDSZ koncentrált támadásait - az élen Haraszti Miklóssal -, és különféle alkukat követően közszolgálati televízió lett belőle, majd ott is megjelentek a liberális médiastratégák és átvették a szellemi irányítást. Fölöttébb tiszteltem Antall Józsefet a hatalmas tudása és a nemzetközi formátumú, tekintélyt parancsoló személyisége miatt. De a „kamikáze kormány” és a „csináltatok volna forradalmat” felfogás okán és az amatőr médiastratégia következtében nem tudta megtartani a hatalmat, illetve időnként úgy tűnt, hogy nem is akarta. Kétségtelenül volt némi enervált, hamvába holt stratégiai kezdeményezés, miszerint az MDF egy huszárrohammal be akarta venni a közszolgálati médiumokat. De a liberális nehéztüzérség pillanatok alatt szétlőtte a taktikátlan manővert, a frontvonalon túljutott csapatok pedig lepattantak az elsöprő fölényben lévő liberális hadállás kőfaláról.

A médiaháborúban olyan könnyedén győzött a kiváló stratégákkal rendelkező liberális ellenzék, hogy a főerőket szinte be sem kellett vetni. Miközben a liberálisok győzelmi tort ültek, a nemzetközi szövetségesek sajtója világgá kürtölte, hogy az Antall-kormány megtámadta a demokráciát. Az MDF-nek hozzávetőlegesen annyi esélye volt a győzelemre, mint a kuruc generális, Vak Bottyánnak a császáriak ellen. Akkor is a fél világ ellen harcoltunk a függetlenségünkért meg most is. Habár II. Rákóczi Ferenc felismerte a média hatalmát, és a pénz, posztó mellett létrehozta a magyar sajtó első orgánumát, a Mercurius Veridicus ex Hungaria-t. A kiváló történész Antall József azonban erre nem volt képes, következőleg úgy járt, mint a lélek hatalmára hivatkozó XII. Piusz, amikor Sztálin feltette a kardinális kérdést: Na és hány hadosztálya van a pápának?

Ami a szellemiséget illeti, elmondok egy elképesztő történetet. Az egyik televíziós konferencián egy főszerkesztő kollégám arról panaszkodott, hogy vizsgálat indult ellene. Megnyugtattam, hogy nem kell izgulnia, ha nem volt besúgó. Sőt, akkor sem, ha az volt. Engem is vizsgált egy parlamenti bizottság, mégpedig az Egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyekről szóló 1994. évi XXIII. törvény alapján. Erre föl a tisztelt kolléga a következő épületes kérdést intézte hozzám: Hát az meg hogy lehet, hogy te vezető tisztséget töltesz be a médiában és nem vagy zsidó?A megdöbbenéstől alig jutottam szóhoz. Az itthoni tevékenységemet megelőzően éveken át külszolgálatot teljesítettem Dél-Amerikában, ahol ilyen kérdések fel sem merülnek. Engem sem érdekel, hogy ki milyen származású. Felőlem lehet zsidó, arab vagy hottentotta, csak az emberi minőség számít. Semmi más.

V. RÉSZ

Cui prodest? Kinek érdeke a nemzeti értékeket romboló stratégia?

1; A liberális stratégák és bírói kar tisztességtelen támadása

76

Hatalmas felelősség terheli a magát hirtelen szociáldemokratává keresztelt posztkommunista, neoliberális politikai hatalmat, amely a transznacionális erők vazallusaként soha nem látott gazdasági és erkölcsi válságba sodorta az országot. Hozzávetőlegesen olyan állapotban van Magyarország, mintha két háborút vesztettünk volna egymás után. Ráadásul a pszeudoliberális ellenzék nemhogy bocsánatot kérne a választóktól, hanem a médiatörvény ürügyén kifejezetten destruktív, tisztességtelen magatartást tanúsítva hátba támadja a példátlanul széles társadalmi felhatalmazást kapott végrehajtó hatalmat a nemzetközi színtéren, méghozzá a törvény elfogadása után. No és kik a vezérszónokok? Azok a levitézlett politikusok, akiket a választópolgárok akarata beledöngölt az agyagba, élükön Bokros Lajossal, Haraszti Miklóssal és Majtényi László exelnök úrral, aki az ORTT-s regnálása alatt látványosan manifesztálta, hogy miképp lehet szabotálni a jogalkotói akarat érvényesülését, miképp lehet kiiktatni a magyar kultúrát a nemzeti médiából.

A régi médiatörvény színvonaltalan fércmű, az új már sokkal jobb, de kétségtelenül nem egy jogalkotási bravúr. Sokak nem elégedettek vele, köztük én sem. Az új médiatörvény sem fogja megoldani az alapvető feladatot, a tárgyilagos, színvonalas tájékoztatást, továbbá magyar kulturális értékek ápolását és közvetítését, a nemzeti identitás megőrzését, mivel a közszolgálati médiumok megfelelő finanszírozása, a tisztességes piaci versenyhelyzet, a tulajdonosi egyensúly továbbra sem biztosított. Részletes elemzésre itt nincs mód. Helyette elmondok egy anekdotát, amely Széchenyi Zsigmond jogfelfogásával kapcsolatos. Az akkori időkben többször átdolgozták a vadásztörvényt, de a gróf úrnak nem tetszett egyik verzió sem. Végül megkérték őt, mondaná meg, hogy szerinte milyen a jó vadásztörvény. A nagytiszteletű gróf úr habozás nélkül vágta rá a választ: „A jó vadásztörvény egyszerű, ekképpen szól: vadászni csak Széchenyi Zsigmondnak szabad!” Az új médiatörvény tehát nem szakmai csúcsteljesítmény, de legalább megnyitotta a jogi utat ahhoz, hogy a nemzeti érdek kifejeződjön a tömegkommunikációban.

Nem tetszik a liberálisoknak a médiatörvény? Ez nagy pech, de nem baj. Churchill óta tudjuk: A demokrácia nem jó dolog, de nincs nála jobb. Liberálbolsevikokra szabott demokrácia pedig különösen nincs és sosem volt. Már Bibó is világosan megmondta: demokráciát csak demokratákkal lehet építeni. Ebbe a definícióba a rongyember magatartás nem fér bele. A csatát vesztett, szárnyaszegett krakéler haderő lassacskán észrevehetné, hogy az ezeréves keresztény Magyarország nem az afrikai őserdő közelében van - ahol a bárdolatlan magatartás esetleg elfogadható - hanem az euroatlanti civilizáció kellős közepén, ahol a polgári demokrácia normái vannak érvényben. Ennek megfelelően semmilyen jogi akadálya nincs, hogy a neoliberálisok meggyőzzék a magyar társadalmat, elsöprő többséggel megnyerjék a következő választásokat, és hozzanak olyan médiatörvényt, amilyet akarnak. Ennek az esélye azonban aszimptotikus jelleggel konvergál a nullához, következőleg érthető a nagy riadalom.

Éveken át külszolgálatot teljesítettem, a munkám során szinte az egész világot bejártam, de olyat sehol nem láttam, hogy belső erő, amelynek kötelessége nemzeti érdekeket szolgálni, nemzetközi porondon támadja meg a demokratikus úton megválasztott törvényhozó és végrehajtó hatalmat. Ez egy speciális magyar találmány, amely tisztességtelen magatartáshoz a bírói hatalom mutatott elképesztő példát. Az adófizetők pénzéből működtetett bírósági honlapon megjelent „Közlemény az ország és az Európai Unió nyilvánosságához” című deklarációban a bírói kar színe-java megtámadta a törvényhozó hatalmat, ami példátlan az ezeréves magyar jogállamiság történetében. Az irat tartalmától függetlenül, már a cím is sértő. Az Európai Uniót megnevezi, de Magyarországot nem tartja méltónak arra, hogy a nevén nevezze. (Talán nem is rólunk van szó, hanem a bantu négerek országáról!) Dr. Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke első helyen írta alá az épületes nyilatkozatot, ami szerint fölháborító „képtelenség”, hogy a jogalkotó Országgyűlés megszüntette a bírók kiváltságait nyugdíj ügyben, és őket is a fennmaradó tízmillió magyar polgárral azonos szintre helyezte. Ezek szerint a bírói hatalom nemhogy nem képviseli az európai alkotmányosság egyik legfontosabb kritériumát, a jogegyenlőséget, hanem az autokratikus érdekeinek megfelelően aláaknázza az

77

alkalmazását. Miért? Azért, mert a Kádár-rezsimben szocializálódott bírói hatalom képtelen elszakadni a bolsevik diktatúra szellemi és erkölcsi örökségétől. A bírói kar viselkedése összeegyeztethetetlen az európai kultúrkör erkölcsi normáival és a jogállamiság alapértékeivel. Következőleg veszélyes a társadalomra, mert jogkövetés helyett tisztességtelen magatartási mintát szolgáltat.

Való igaz: nagy hibát követett el a törvényhozó hatalom. Ugyanis nem most, hanem már az úgynevezett rendszerváltoztatás idején cselekedni kellett volna. Annak idején többször javasoltam: ha valóban rendszerváltozást akarunk, akkor első intézkedésként el kell távolítani a bírói karból mindenkit, aki szolgálta az illegitim kommunista rendszert. Az érvelésem így szólt: az emberi természettel ellentétes képtelenség, hogy a bírák ugyanolyan meggyőződéssel szolgálják a demokratikus jogállamot, mint a bolsevik diktatúrát. Antall József miniszterelnök úr azonban ugyanazt a politikát képviselte ebben a kérdésben is, mint a média esetében. Hallani sem akart a kommunista rendszer pallosaként működött bírák kirúgásáról mondván, azt a demokrácia elleni támadásnak tekintené a „nemzetköziség”. Állandóan a mindenható internacionalista erőtér elvárásainak akartunk megfelelni ahelyett, hogy a saját hazánkat építettük volna. A bírói hatalom önérdek-érvényesítő, demokráciaellenes megnyilvánulása után már nincs mit csodálkozni a pszeudoliberális ellenzék magatartásán. De hangsúlyozom: nem az a baj, hogy a pszeudoliberális ellenzék itthon kritizálja a kormány tevékenységét, hiszen az a dolga, hanem az, hogy az ellenzék nem konstruktív, hanem kifejezetten destruktív. ( Azért használom a pszeudoliberális kifejezést, mert az pontosabban fejezi ki a kortárs liberális erő szellemiségét. A közfelfogás ugyanis összemossa a liberalizmust Széchenyi, Wesselényi, Deák, Eötvös, Kossuth nemzeti liberalizmusával, amelyhez a bolsevista beütésű, nemzetrontó liberalizmus méltatlan. Fényévnyi távolságra van attól. Egyébiránt a klasszikus politikai terminológiákon túllépett a történelem. Idejétmúlt definíciók: jobboldal, baloldal, centrum, jobbközép, balközép, ultrabal, szélsőjobb, balhalf és egyéb tartalmatlan kifejezések).

A fogyasztói társadalmak világában egyszerű a politikai küzdőtér: a nemzeti lét élethalálharcát vívja a gyökértelen, kalmárszellemű globális masszával. Nincs elég bajunk? A magát liberálisnak nevező belső politikai erő kívülről is támadva aláaknázza Magyarország pozícióját Európai Unióban. Elképesztő. Az ember alapvető erkölcsi parancsával összeférhetetlen, tisztességtelen magatartás, a politikai erkölcs mélypontja. Ez nemhogy nem úriember magatartás, de kifejezetten jogsértő, megkérdőjelezi a polgári demokrácia alapvető értékeit, és hiteltelen Magyarország-képet alakít ki a világ előtt.

Erre a helyzetre mondaná Talleyrand: Ez nem bűn, ez már hiba!

A liberális gyülekezet nemhogy elsüllyedne a föl alá szégyenében, hanem a mellét döngetve büszkén hirdeti: én vagyok az, aki hátba támadom a saját hazámat, ide nekem a Júdás pénzt! Milyen módszerek ezek? Olybá tűnik, egyes politikai szereplők ellenállhatatlan nosztalgiát éreznek a klasszikus bolsevik taktika iránt. Hiányolják a kedvenc kommunikációs fórumukat, a Politikai Főcsoportfőnökség III/III-as Ügyosztályát. Ennek hiányában először alattomosan a háttérben bomlasztanak, majd nyíltan kimennek a nemzetközi piactérre, kisbíró módjára fölállnak a hordó tetejére és onnan szórják a világmegváltó téziseiket a nép közé. Ha eddig még nem övezte össztársadalmi utálat a liberális politikai erőket, akkor most hatalmas lépést tettek ez irányban.

Mi a támadás központi argumentuma? A Fidesz túlsúlya a Médiatanácsban, ami a liberálisok szerint egyenlő a demokrácia szétverésével. Mégis milyen túlsúlynak kellene lennie? Kommunista őskövületek üljenek ott? Az internacionalista testvériség legyen ismét a meghatározó eszmény? Prejudikáció azt feltételezni, hogy a Fidesz delegáltjai tisztességtelen emberek, akik nem a hatályos jogszabályok alapján fognak döntéseket hozni. Tételezzük fel, hogy majd előfordul részrehajló döntés. Akkor semmi akadálya nincs, hogy az ellenérdekelt fél a súlyok és ellensúlyok rendszerét

78

felhasználva megtámadja a döntést a független bírói halom színe előtt, amely aztán igazságot szolgáltat. No persze a jogszolgáltatással is baj van - mondják, mert a bírói hatalom összefonódott a végrehajtó hatalommal. (Ebben bizony van valami, amire már utaltam.) Mindenesetre érthető a nagy riadalom, hiszen a liberális hegemónia meginogni látszik, ami pech a liberálisoknak, de ettől még a demokrácia értékei nem csorbulnak, ugyanis a demokrácia lényege a többségi akarat érvényesülése, no persze kisebbségi jogvédelemmel.

Egyébiránt miért éppen a kormányt és Orbán Viktor miniszterelnököt támadják? A hatalmas szürkeállományukra büszke liberálisok nyílván ismerik a polgári demokrácia alapszabályait, köztük azt is, hogy nem a kormány és nem is a kormányfő hozza a törvényeket. A végrehajtó hatalom csupán a dolgát végzi, azaz szolgálatot teljesít: végrehajtja a jogalkotó által megfogalmazott választói akaratot. Ezek szerint a neoliberálisoknak nemcsak a médiatörvény nem tetszik, hanem hadilábon állnak a képviseleti demokráciával is, ha abban nem ők diktálnak. Minő fájdalom, hogy a „népi demokráciának” nevezett, a munkásosztállyal szövetséges parasztság internacionalista proletárdiktatúráját már nem lehet visszahozni. Habár ez egyáltalán nem biztos, ha a dolgok így mennek tovább. Mindenesetre Magyarország berendezkedése most éppen nem „népi demokrácia”, hanem demokratikus jogállam, amire a jog uralma jellemző. Ha a posztkommunista, kozmopolita notabilitások támadják a hatályos törvényt, akkor bíztatást adnak arra, hogy a földönfutó polgárok se tanúsítsanak jogkövető magatartást, ami anarchiához vezet. Ez a tisztességtelen magatartási minta persze nem túl meglepő a minimum hatvan millió ember halálát okozó bolsevizmus szellemi és erkölcsi örököseitől.

Magyarországnak egyetlen szerencséje van: a társadalom erkölcsi nívója a döntéshozók morálja fölött áll.

Aligha áll meg a liberálisok hivatkozása, miszerint ők a társadalom azon részét képviselik, amely nem szavazott a Fidesz koalícióra. Ugyan kérem, ez egy álságos duma. Ócska csúsztatás. A társadalom fennmaradó része lehet, hogy rájuk szavazott, amit természetesen tiszteletben kell tartani. De a liberálisok aligha kaptak felhatalmazást arra, hogy a támadják hátba Magyarországot az Európai Unióban, ha nem tetszenek nekik a döntések, amelyeket a törvényesen megválasztott, legitim Parlament hoz. A hajdani Római Birodalomban a minősíthetetlenül tisztességtelen magatartást tanúsító patríciusokat bíróság elé állították és a nép ellenségeként kivégezték. Most egy liberális köntösben tündöklő, önmagát az euroatlanti civilizációhoz tartozónak valló alakulat nyugodtan támadhatja, szabotálhatja az elfogadott törvényt, támadhatja a polgári demokrácia intézményrendszerét, ócsárolhatja a saját hazáját, nincs jogkövetkezmény. A pszeudoliberális métely a demokrácia égisze alatt pusztítja a nemzeti létet.

A liberálisok szerint egetverő botrány, hogy a szuverén Magyarország húsz évvel a totalitárius rendszer bukása után végre törvénybe merészeli iktatni a nemzeti kultúra védelmét, ami a világ bármelyik országában magától értetődő, természetes dolog. Az Európai Unió egyes alakulatainak aggályos az olyan médiaszabályozás, amely legalább jogdogmatikailag lehetővé teszi, hogy Magyarországon a magyar kultúra értékei megjelenjenek a tömegkommunikációban. Egyáltalán nem aggályos azonban a tisztelt uniós korifeusoknak, hogy az olasz miniszterelnök és egyben médiamágnás Silvio Berlusconi tulajdonolja a világ egyik legnagyobb médiabirodalmát, amellyel úgy befolyásolja a közvéleményt, ahogy akarja. Kíváncsi lennék, mit művelnének a liberálisok, ha Orbán Viktor birtokolna egy kis kerületi kábeltévét.

A magyarság Hunyadi Mátyás óta mindig szolgált valakit: az oszmán birodalmat, a Habsburgokat, a nemzeti szocializmust, aztán a még pusztítóbb bolsevizmust, most meg a globalizmust. Elég volt! Nem azért léptünk be az Európai Unióba, hogy évszázadok után most ismét legyen kit szolgálni, hanem azért, hogy profitáljunk az egység által ígért előnyökből. Emlékeztetek arra, hogy Magyarország ezer éven át egész jól megvolt mindenféle internacionalista gyülekezet

79

segítsége nélkül is. Egyébként a liberálisok „ügyességét” dicséri: egyáltalán rá tudták venni az Európai Uniót, hogy a nemzetközi szinten huszadrangú médiatörvénnyel foglalkozzon, miközben súlyos válsággal küszködve egyre jelentéktelenebb szereplővé válik a világgazdasági folyamatokban.

2; Cui prodest? K inek az érdeke a fiatal generáció szellemi és erkölcsi fejlődését veszélyeztető állapot? A kulturális tárca és az MTA identitásromboló kishitűséget közvetít a tömegkommunikáció gépezetén keresztül

Napóleon - miután a híres csatáiban (Austerlitz, Wagram, Jena, Marengo) pozdorjává verte az egész pöffeszkedő európai haderőt - megkérdezte a pallérozott elméjű miniszterét, hogy mi tévő legyen a magyarokkal. Talleyrand válasza: Felség! A magyaroknak régi szokásuk, hogy felnéznek a nagyjaikra, büszkék a múltjukra. Vedd el a magyar nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz.

Pontosan ez a stratégia érvényesül a mai Magyarországon is, méghozzá intézményesített szinten. Az előző részben tárgyaltam, hogy a kulturális kormányzat, vagy a média felelős a nemzeti önbecsülést romboló folyamatért. A kérdést eldöntendő hivatkozom a 14 éves gyermekem történelemkönyvére. Lesújtó! A szerző úgy ír, mintha meg akarna felelni annak a nemzetrontó szellemiségnek, amit a transznacionális erőtér által vezérelt tömegkommunikáció diktál. A kulturális tárca gondozásában megjelent tankönyv az alávetettség, a kishitűség érzetét plántálja a gyerekek fejébe. De legalább lenne színvonalas és következetesen építkező. Nem, az sem! Miközben az államisága tizenhetedik születésnapját ünneplő Szlovákia a magyar kisebbséget sújtó nyelvtörvénnyel védi a saját kultúráját, más országok pediglen a népmesék fantáziavilágát is túlszárnyaló 2000 éves történelmet írnak maguknak (holott a XIX. századig még nyelvük sem volt), a magyar történészek aláaknázzák a nemzeti önbecsülést hatalmas igyekezettel. Gyalázat, hogy az intézményrendszer felelős szerve ki mer adni a kezéből egy ilyen színvonaltalan, történelemferdítő fércművet. Az adófizetők pénzén!

A szellemi bravúrnak nem éppen nevezhető tankönyv fölöttébb érdekfeszítő fejezete a honfoglalásról értekezik. Ez a fejezet dühítően logikátlan, dezinformál, következőleg kíváncsi voltam, hogy a gyerek mit érthet belőle. Kértem a kislányomat, mondja el a saját szavaival, hogy miképp történt a honfoglalás, és büszke-e az őseinkre, akik hazát teremtettek nekünk. Amint várható volt, nem értette az egészet, viszont feltett egy kérdést: Hogyan foglalhattuk el a Kárpát-medencét, ha a besenyők megvertek bennünket, és menekültünk előlük?

Ezek szerint a nemzeti önbecsülés rombolását a kulturális kormányzat kezdi, a média meg folytatja. A diplomáim nem kötődnek a történelemtudományhoz, korántsem akarok a történészek helyébe lépni, adófizető polgárként azonban elvárom, hogy a „hivatalos” történelemtudományra alapozott közoktatás olyan honfoglalás-teóriával álljon elő, amely, ha nem is bizonyított, de legalább szakszerű, következetesen építkezik és hihető. A tankönyvben leírt verzió azonban egyrészt színvonaltalan, másrészt következetlen, harmadrészt még lábjegyzetben sem jelöl meg forrásokat, amelyek alapján az érdeklődő gyerek tájékozódhatna. A könyv nem tárja fel a korabeli erőviszonyokat, nem világos a honfoglalás indítéka, az ok-okozati összefüggés, a kivitelezés módja zavaros, az egész szöveg botrányosan logikátlanul építkezik és érthetetlen. Mi lehet a napjainkban is folytatódó történelemhamisítás mögötti ráció? Az egyik központi ok: a bukásában is felemelő 1848-as szabadságharcunkat követően a Magyar Tudományos Akadémia irányítását a Habsburgok vették át, ami rányomta a bélyegét a közéletben kialakult szellemiségre. A cél a klasszikus lélektani stratégia szerint az volt, hogy a hódítók megtörjék a leigázott nemzet (közösség) identitását, erkölcsi tartását.

A központi dilemma a magyarság eredete körül forgott, amely diskurzus az egymással kapcsolatban élő népek nyelveinek kölcsönhatásából próbálta levezetni a magyarok származását. Az egyik csoport a

80

török és a magyar nyelv szerkezetének, szókészletének hasonlóságával érvelt, a másik pedig ugyanezen okok miatt a finnugor rokonságot erőltette. A monarchia kultuszminisztere, Trefort Ágoston Ignác nagysándori vágással oldotta meg a tudományos kérdést: „Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban, - mint miniszternek - az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonságra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.”

Ez aztán a tudományos argumentum! A magukat nemzetinek nevező, de valójában az úgynevezett "felszabadulást" követő államszocialista diktatúrát vazallusként szolgáló ősbolsevista történészek ugyanezt a nemzetrontó ideológiát sulykolták a felnövekvő generációba. A Trianonban aláírt diktátum utáni összeomlás, majd a kommunisták által ócsárolt, de mégis gazdasági felemelkedést hozó Horthy korszakot felváltó bolsevizmusban alaptézissé vált a kishitűség mindenben, amire büszkék lehetnénk. A kérdéskört részletesen elemzem a Honfoglalás, csaták, nemzeti önbecsülés, Magyarország romlása című írásomban, itt csupán hivatkozom a nagyszerű László Gyula professzorra, akivel Buglya Sándor rendező barátom készített egy filmet, de sajnos nem lehetett befejezni, mert időközben meghalt a jó öreg. Ezt a nagyszerű embert az akadémia marxista-leninista alakulata nem győzte támadni az úgynevezett „kettős honfoglalás” elmélete és a finnugor rokonságot kritizáló felfogása miatt. Az vágták a fejéhez: Egy történész mit nyelvészkedik! Az agresszivitástól távol álló László Gyula kivételesen megadta a marxista történészeknek, ami jár nekik: Nem én nyelvészkedem, hanem a nyelvészek történészkednek. Tudniillik a nyelvészek önkényes történelmi következtetéseket vonnak le a nyelvi rokonságból.

További példaként idézem Nemeskürty Istvánt, aki ekként ostorozza a honfoglalás hivatalos verzióját: „A magyarság pánikszerű menekülése Etelközből és minden tervszerűséget nélkülöző felbukkanása a Kárpát-medencében a múltunk dicsőségét előszeretettel tépázó 1949 utáni történetírásban vált vezérszólammá.” Vezérszólam? Ha Nemeskürty tanár úr sem tartja hitelesnek a hivatalos történelemszemléletet, akkor mit gondoljon egy kisgyerek? A hivatalos felfogás szerint a besenyők által lekaszabolt magyarság megmaradt része hanyatt-homlok menekülve átvánszorgott a hegyeken és kutyaszánnal tántorgott be az Alföldre 895-ben, majd valami isteni csoda folytán elfoglalta az egész Kárpát-medencét. Továbbá a megtépázott magyar haderő mindössze két év múltán, úgynevezett „kalandozó hadjáratok” keretében megsemmisítő vereséget mért Berengár király többszörös túlerőben lévő seregére a Brenta folyó melletti csatában. Ha ezt tudta produkálni a besenyők által szétvert, szerencsétlen magyarság, akkor joggal merül fel a kérdés: mit művelt volna, ha nem lett volna szétverve?

A nagy besenyő diadal egyetlen kútfője a nyakra-főre hivatkozott Bíborbanszületett Konstantin császár meglehetősen ellentmondásos könyve, amit a magyar történészek a mai napig hitelesnek tekintenek a többi külföldi forrással egyetemben. És ugyan miért? A marxista történelemírók még az ötvenes évek történelmét is szemrebbenés nélkül meghamisították a bolsevista korszellemnek megfelelően. Mi bizonyítja tehát a Bíborbanszületett Konstantin féle írás hitelességét? Semmi. A császár talán személyesen vizitelt a magyaroknál, amely alapján közjegyzőkkel hitelesített naplót vezetett? Nyílván nem. Sokkal valószínűbb, hogy a nőcsábász hírében álló Konstantin egy részeges utazó zavaros meséi nyomán írt valamit, amit ráadásul jól kiszínezett, hogy jobban megfeleljen az olvasói igényeknek, hogy az udvarhölgyek ámuldozhassanak a császár bravúros irodalmi tehetségén. Ilyeneket olvashatunk a műben: „Amikor a türkök (magyarok) hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen elpusztították, megsemmisítették, és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét.”

81

Ez a „megsemmisítés” szöveg sokkal inkább fantazmagória, mint tény, hiszen akkor csak a megmaradt katonai alakulatok jöttek volna be a Kárpát-medencébe, és a harcosok kénytelenek lettek volna szláv nőkkel házasodni, ám a honfoglalás kori sírfeltárások egyáltalán nem bizonyítanak etnikai keveredést. (Megjegyzem: ha Bíborbanszületett meséjét bizonyítékként kezeli a tudomány, akkor miért nem következetes a türk rokonságban is a finnugor helyett? A mondat első fele hiteles, de a másik nem?) Tökéletesen ésszerűtlen és életszerűtlen a feltételezés, miszerint a katonai főerő magára hagyta volna a teljes népességet. A történészek egybehangzó állítása szerint a magyar népesség lélekszáma abban az időben fél millió fő lehetett, amelyből a hadsereget 60.000 - 90.000 fő alkothatta. Ez óriási haderő, amit nem lehet csak úgy rajtaütésszerűen szétverni még akkor sem, ha két hadosztály elmegy „kalandozni”. Ráadásul a Bíborbanszületett Konstantin féle leírás szerint kő kövön nem maradt, mert a besenyők kiirtották a teljes lakosságot családostul, mindenestül. No, de tegyük fel, a besenyők hirtelen komoly katonai tényezővé váltak és jól elpáholták az Etelközben maradt magyar főerőt, amely nem vett részt az említett hadjáratban. Mit volt mit tenni, a mészárlásból megmaradt magyarság összecsomagolt és menekülésre fogta a dolgot. Képzelem mekkora versenyfutás lehetett ott. Futott a besenyők elől minden és mindenki, ember, ló, kutya, macska, ökör, barom ész nélkül, ki merre látott. Akik a versenyfutásban jó eredménnyel szerepeltek, azok megmaradtak. Kik maradhattak meg egy ekkora mészárlásból? Illyés Gyula gyönyörűen veti fel a kérdést az Árpád című versében:„Minden elveszett, mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár.Egy csapat özvegy férfi s egy seregárva siheder, ez volt a magyarság?”

Az MTA marxista-beütésű történelemszemlélete szerint ez. A töredék magyarság űzött vadként menekült minden vagyonával, ökrös szekerekkel, öregekkel, gyerekekkel a jól képzett besenyő lovas hadsereg elől. Ez bizony olyan egetverő marhaság, ami nemhogy nem hiteles, de egy bohózatban sem állná meg a helyét. És ezt az épületes baromságot a történészek „tudományos” tételként terjesztik a médiában.

De mégis hogyan történt a nagy menekülés? Árpád apánk éles elméjű, művelt ember volt, aki a történelemkönyvekből kiolvasta a hozzávetőlegesen 400 szó hasonlóságára épülő, sziklaszilárd finnugor rokonság elméletét. Ennek megfelelően követeket küldött az északi rokonokhoz kérvén, rögvest küldjenek nekünk 250 ezer rénszarvast és ugyannyi kutyaszánt, amire rámolhatunk, merthogy az egész magyarság éppen fut a besenyők elől. Ez igazán semmiség mondta a nagy rokon, és már küldték is a kontingenst. Így aztán megmenekültünk, ugyanis köztudomású, hogy a rénszarvasos, kutyaszános alakulatok pillanatok alatt faképnél hagyják a legjobb besenyő lovakat is. Ebből is látszik, hogy Feszti Árpád mekkorát tévedett, amikor nem téli tájat festett a körképére. Valószínűleg így történhetett a nagy menekülés, ami éppen annyira hiteles, mint a hivatalos történelemtudomány verziója, miszerint a diadalittas besenyőknek hirtelen lelkiismeret furdalásuk támadt és emberbaráti szeretetből hagyták elsétálni a magyarokat a javaikkal együtt. Nem kellett nekik a zsákmány. Milyen érdekes! Pedig ők már ismerhették Julius Caesar tézisét: Jaj a legyőzötteknek!

Miután az államhatalom hatalmas igyekezettel az agyagba döngöli mindazt, amiért érdemes Magyarországon élni, akkor mégis mi várható az idegen érdekeket szolgáló, profitorientált tömegkommunikációtól? A tömegkommunikáció védje meg a magyarság érdekét a nemzetromboló államhatalomtól, illetve az intézményrendszer szerveitől, mint például a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság? Nem. A kereskedelmi televíziók profittermelő gazdasági vállalkozások, a profit érdekében felhasználnak minden eszközt, úgy működnek, ahogy a szabályok megengedik. A médiaszabályozás pedig megengedi, hogy tömegkommunikáció értékrombolása felérjen egy kulturális atomcsapással.

3; A jogbiztonság hiányának és a nemzeti identitás szétverésének következménye: értékválság,

82

demográfiai krízis, migráció, sötét jövőkép

Orbán Viktor olimpiai csúcsot döntő, korszakalkotó teljesítményt nyújtott azzal, hogy a személyes varázsának köszönhetően a fél világ megismerheti Magyarországot a latin-amerikai népdalokba ágyazva, amint a YouTube-on látható Orbán Viktor a latin-amerikai népdalok hőse címmel. Noha az európai régióban enyhén szólva enervált az érdekérvényesítő képességünk, igazán üdvözlendő a messzi földön aratott diplomáciai sikerünk. Erre föl mit tesz a hálátlan Orbán Viktor? Az előző ciklusban, ország-világ előtt bejelenti, hogy nálunk latin-amerikai állapotok uralkodnak. Ez fölöttébb sértő megnyilvánulás. De nem Magyarországra nézve! Nem éppen diplomatikus húzás, hogy Orbán Viktor egy földrészt inzultál. A végén még megijed tőle Dél-Amerika.

Évekig külszolgálatot teljesítettem Dél-Amerikában és családi kapcsolat fűz oda, következőleg határozottan kijelenthetem, hogy Orbán Viktor téved a latin-amerikai népek erkölcsi nívóját illetően. Miniszterelnök úr csak szeretné, ha a magyar társadalom olyan mentális és erkölcsi állapotban lenne, mint a gőgös Európa által lekezelt harmadik világ társadalmai. Dél-Amerikában valóban elég nagy a korrupció, de tőlünk sokat tanulhatnának. Mindenesetre óriási különbség, hogy az ottani államok nem intézményesítik, hanem üldözik a korrupciót, aminek megfelelően például a volt perui államfőt, Alberto Fujimorit nemrégiben 25 év börtönre ítélték annak a tizedéért, aminek Magyarországon már szinte hírértéke sincs.

Az életminőséget döntően befolyásoló további lényeges különbség: a latin-amerikai államok védik a saját állampolgáraikat, nálunk pedig a végrehajtó hatalom nemhogy nem védi, de kifejezetten támadja a polgárokat. Még lovasrohamot is vezényel ellenük posztkommunista típusú huszáros virtussal, ha megpróbálják gyakorolni az alkotmányos jogaikat. Társadalomlélektanilag rosszabb a helyzet, mint a bolsevik típusú diktatúrában volt.

Akkor ugyanis a hatalom kiadta a jelszót: Kuss! Ez világos beszéd. De ha a renitenskedő polgárnak mégsem volt elég világos, akkor a fővezérek kissé bővebben fogalmaztak: Nem a zsömle kicsi, hanem a pofátok nagy! Így aztán mindenki tudomásul vette, hogy diktatúra van, ámde megvolt a remény, hogy kimennek az oroszok és a saját kezünkbe vehetjük a sorsunk irányítását. Most remény sincs. Most reményvesztettség, beletörődés, politikai apátia, rezignáció, totális kapituláció van. A transznacionális erőteret vazallusként szolgáló politikai erők és a közhatalmat gyakorló cezaromániás korifeusok demokráciát hirdetnek, ám diktatúrát gyakorolnak: az egyéni érdeket a közösségi (nemzeti) érdek fölé emelik. A hatalommal való sunyi visszaélés az erkölcsi minőség mélypontja. Inkább állítsuk vissza a „becsületes diktatúrát”! A totalitárius rendszer ugyanis általában védte a polgárait, csak a parasztsággal szövetséges munkáshatalmat bíráló elemeket támadta. Ellenben az úgynevezett rendszerváltoztatást követő hatalom védi a multinacionális érdekeket, de támad mindenkit, aki keresztény és magyar.

Összegezve az elmondottakat: Orbán Viktor miniszterelnök úr örülhetne, ha Magyarország olyan mentális állapotban lenne, olyan karakteres nemzeti identitással rendelkezne, mint a gőgös Európa által lekezelt, harmadik világnak tekintett latin-amerikai társadalmak. A szándék azonban üdvözlendő: a pszeudoliberális korifeusokkal szemben Orbán Viktor legalább szeretne valamilyen jövőképet kialakítani, megpróbálja helyreállítani a magyarság agyagba döngölt önbecsülését. Egészséges nemzeti identitás, értékszemlélet, hit, akarat, konstruktivitás nélkül Magyarországnak nincs esélye, hogy sikeresen működjön az európai szellemi és gazdasági struktúrában. A kérdés csupán az alkalmazott taktika hatékonysága, ami ez idáig nem volt átütő erejű. Miért nem?

A pszeudoliberális politikai erők piedesztálra emelték a tisztességtelen magatartást, mint az egyéni érdekérvényesítés leghatékonyabb eszközét, amelynek következtében megingott a végrehajtó hatalom iránti társadalmi bizalom. A romboló folyamatban sodródik a bírói hatalom és az

83

ügyészség is. A törvényhozó hatalomnak még van némi presztízse, de a jogalkotói akarat megfeneklik a működésképtelen, függőségi viszonnyal, korrupcióval terhelt intézményrendszerben. De tételezzük fel a legjobb szándékot, miszerint a hatalom a demokrácia szabályai szerint a polgárok, a nemzet, mint közösség érdekeit akarja képviselni. Már késő! Magyarország mozgástere beszűkült. Most már nem a választópolgárok akaratát képviselni köteles végrehajtó hatalom, hanem transznacionális erőtér diktál.

A legnagyobb magyar, Széchenyi István szerint: Magyarország nem volt, hanem lesz. Most azt mondaná: Magyarország nincs. Eladtuk! A választópolgárok bizalmával visszaélő politikai hatalom elherdálta. Az ügyészség meg rezzenéstelenül nézte a károkozást. Nem tett semmit, holott tapasztalta, hogy botrányos privatizációs szerződések keretében megsemmisül a nemzeti vagyon java része. A globális érdekszféra megszerezte az ezeréves örökségünket. Egyetlen kardcsapás nélkül! Elherdáltuk őseink örökségét, gúny tárgyává tettük a nemzeti önbecsülésünket, lekezeltük a kulturális értékeinket, önként sodortuk szolgasorba a kiváló természeti és humán erőforrásokkal rendelkező Magyarországot. Miért?

Merjünk kicsik lenni?- mondják a posztkommunista korifeusok. Legyenek csak ők olyan kicsik, amennyire társadalompolitikailag lehetséges, de Magyarországot hagyják békén! A történészeink és politikusaink kishitűséget sulykoló felfogása alapján a felnövekvő generáció joggal csodálkozik: ez a szerencsétlennek beállított magyarság egyáltalán hogyan tudott meglenni ezer éven át a csodálatos Nyugat gyámolító segítsége nélkül. A nemzeti vagyon „privatizációs sikerként” aposztrofált elherdálása olyan katasztrofális gazdasági és morális válságba sodorta az országot, mintha két háborút vesztettünk volna egymás után. Az úgynevezett fogyasztói társadalom fenntartható fejlődésének tragikus vonzata a példátlan méreteket öltött értékválság, beleértve a nemzeti lét alapvető sejtjét, a családot is. A KSH adatai szerint az úgynevezett rendszerváltoztatás óta eltelt időszak alatt több mint félmillió fővel csökkent a magyar népesség lélekszáma. Ekkora demográfiai katasztrófát, ehhez fogható nemzeti tragédiát még a bolsevik diktatúra sem produkált. Ráadásul a lelkületében magyar érzelmű emberek is menekülnek a karakterét vesztett, a liberális globalizáció mocsarába süllyedt Magyarországról. Kiváló képességű magyar emberek, fiatal tudósok hagyják el a hazánkat és gazdagítanak idegen nemzeteket. Majd óriási pénzen visszavásároljuk azokat az értékeket, amelyeket a mi honpolgáraink állítottak elő. Mi kell még, hogy észhez térjen Magyarország?

Nekünk Mohács kell – mondja Ady. Az úgynevezett rendszerváltás neoliberális korifeusai az akkori nemzeti tragédiát is túlszárnyalták. Mohács után még volt remény. Most remény sincs. Most a polgári demokrácia égisze alatt sunyi, alattomos diktatúra van. Magyarország elvesztette a nemzeti identitását és gyakorlatilag a szuverenitását is. Médiavezérelt szolganemzet lettünk. Idegen érdekek kiszolgálói. Belesüppedtünk az integrációs folyamatnak nevezett globális masszába, amely elnyeli a nemzeti karaktert, az erőforrásainkat pedig felemészti, holott nyilván nem ez volt a cél, amikor beléptünk az Európai Unióba.

A kínkeservesen összetákolt, de máris düledező Európai Unió eredeti célja az intézményrendszer egységesítése, ami egyáltalán nem azonos a globalizációval. Sőt, éppen ellenkezőleg: az integrálódó Európa vezérelve a régiók identitásának a megőrzése, mivel Európa értékét az évezredes kulturális öröksége és sokszínűsége jelenti. Legalábbis mi európaiak erre szoktunk hivatkozni, más hatalmi tényezők meg mosolyognak rajta. Az amerikai hadügyminiszter (védelmi miniszter), Donald Ramsfeld kerek-perec kioktatta a szerinte döntésképtelen, szfinx-módjára megkövült, ósdi Európát, amikor nem mutatott egységet Irak lerohanása dolgában.

4; Epilógus: Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van értelme

84

Évszázadokig különféle hatalmi erőtereket szolgáltunk, de legalább tudtuk, hogy ki ellen küzdöttünk. A globalizálódó világban („new age”) azt sem tudjuk, hogy tulajdonképpen ki a fenét szolgálunk. Most mindenkit: a nemzeti létet szétverő, merkantilista, arcnélküli monetáris oligarchiát. A választópolgárok erre adtak felhatalmazást a közhatalmat gyakorló notabilitásoknak? Aligha. A magyarok mindig képesek voltak világraszóló megoldásokra, de a mostani egy politikatudományi bravúr. Szabadalmaztatni kellene a speciális magyar demokráciát, amelynek esszenciája: a magát jajveszékelve kirekesztettnek hirdető törpe minoritás uralma a többség fölött.

Ki a felelős a nemzeti önbecsülés leértékelődéséért, a magyar társadalom soha nem látott erkölcsi válságáért és a gazdasági romlásért? Senki. Az újdonsült polgári demokráciánkban az intézményrendszer szervei előszeretettel kivonják magukat a felelősség alól. Úgy gondolják, a jogkövető magatartás csupán a polgárokra kötelező, a hatalom a törvény felett áll. Kollektív felelősség nincs. A közhatalom jogsértő magatartásának nincs jogkövetkezménye.Mi történt az elmúlt húsz évben? A média közvetítésével sikerült elérni, hogy az ezeréves keresztény Magyarország történelmében gyakorlatilag nulla szerepet játszó liberalizmus a közgondolkodás vezérfonalává vált (Nem Széchenyi, Deák, Eötvös, Kossuth nemzeti liberalizmusáról van szó!). A transznacionális körök által vezérelt tömegkommunikáció szétverte a közszolgálati médiumok piaci pozícióját, és más nemzetek szubkultúrájának legócskább szemetét állította követendő mintaként a felnövekvő generáció elé. Ráadásul azt is színvonaltalanul. A minőséget felváltotta a szakmai dilettantizmus. Értékközvetítés helyett értékrombolás folyik. Évszázadokon keresztül hazafiak vére folyt az önálló identitással rendelkező szuverén Magyarországért. Az elmúlt húsz évben az idegen érdekeket szolgáló hatalmi körök egyetlen kardcsapás nélkül akkora pusztítást vittek véghez a szellemi, erkölcsi, gazdasági struktúrában, ami példátlan Magyarország történetében, a Muhi csatát is beleértve.

Az Európai Unió nem jótékony szamaritánusok gyülekezete: eltiporják azt, aki nem mutat értéket és erőt. Az EU-ban nincs szükség identitását vesztett, karakter nélküli, viszályokkal küszködő országra, amely még arra is képtelen, hogy kifelé egységet mutasson, ellenben pusztítja a saját kultúráját és bomlasztja a közösségét.

Mivel aktív szereplője voltam a rendszerváltoztatási folyamatnak, engem is felelősség terhel azért, mert nem teljesült a nemzetépítő eszmény. De mentségemre szolgáljon: mi annak idején nem virtuális demokráciát akartunk, hanem valóságos népképviseletre építkező alkotmányos jogállamot, amelynek keretében Magyarország ismét konstruktív szereplője lehet az európai szellemi és gazdasági struktúrának, amelyben a közhatalom nem a globalizmust, hanem a nemzetet szolgálja.

Ady A fajok cirkuszában így kesereg: Céljainkat elcélozták, Életünket már elélték. Cirkusz-ponyvák Bohóc-sorsa leng előttünk.Bohóc sors? Az jár nekünk?Orbán Viktort nagyra becsülte Antall József, aki a halálos ágyán ezekkel a szavakkal búcsúzott a földi élettől: „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van értelme.”

Hol van a keresztény Magyarország? Magyarországon már nem a külföldi, hanem a magyar polgár idegen. A keresztény kultúrkörben nevelkedett magyar ember már nem érzi magát otthon a saját hazájában. Causa finita?

85