View
448
Download
4
Category
Preview:
Citation preview
PREMONTREI ÖREGDIÁK PÁLYÁZAT
„RÉGIMÓDI TÖRTÉNETEK” – CSALÁDI LEGENDÁK
~ ÉDESAPÁMNAK SZERETETTEL ~
KÉSZÍTETTE: ZILAI BERNADETT
12/B
BUDAPEST 2011
Előszó
Szüleimtől számtalan izgalmas családi legendáról
hallottam, példának okáért mesélhetnék anyai
ükanyámról, aki – ha nem a XIX. század végén születik
– híres festőművész lehetett volna, s kinek festményei
mai napig otthonunk falait díszítik. De
megemlékezhetnék egyik dédmamámról is, aki 7 év
jegyesség és 4 év házasság után 2 apró gyermekkel
valamint egy párnába bugyolált ingaórával menekült el
falujából, miután dédapámat hajnalban elhurcolták az
oroszok. Soha többé nem látták egymást. Az a bizonyos
óra most itt ketyeg mögöttem…
Meg kell említenem, testvéreimmel igazán szerencsés
unokák voltunk, mert amíg nagyszüleink éltek, a
legnagyobb szeretettel kényeztettek minket. Közülük
kiemelném apai nagypapámat, aki fiatal sorkatonaként
részt vett az 56’-os forradalom budapesti
eseményeiben. Élete kockáztatásával mentette meg
súlyosan sebesült barátját. A forradalom leverése után
– testvére hívásának ellentmondva – nem hagyta el
hazáját, melynek oka az a hatvani kislány, akinek már
gyermekkorában megígérte, hogy feleségül veszi.
Mondanom sem kell, ő volt a nagymamám.
Itt kezdődik történetem, mely nem olyan
„régimódi”, mint az a bizonyos Szabó Magda regény.
Akiről írok, napjaink hőse. Úgy gondolom, életútjával
mégis példaként állítható mindannyiunk elé.
Az én hősöm az édesapám.
1.
A kezdet kezdetén
„Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk
a boldogságos Szűz Mária és Istennek minden
szentjei,
- hogy téged Julianna szeretlek,
szeretetből veszlek feleségül
- hogy téged József szeretlek,
szeretetből megyek hozzád feleségül
Isten rendelése szerint, az
Anyaszentegyház törvénye szerint, és hogy
téged el nem hagylak, holtomiglan-holtodiglan
semmiféle bajban.
Isten engem úgy segéljen!”
Nagyszüleim, Zilai József & Kis Julianna
Hatvan, 1957. 06. 15.
Szerelmük gyümölcseként 1958.
augusztus 1-jén megszületett
első gyermekük, Zolika. Édesapám
egészséges, életerős kisbabaként
látta meg a napvilágot szülei
nem kis örömére. Szépen
fejlődött, gyarapodott mind
testben, mind lélekben, szerető
és összetartó család vette
körül.
Nagyszülők, nagybácsik,
nagynénik, unokatestvérek.
Mama rengetegszer elmesélte azt a történetet, mely
örökre megváltoztatta apa életét:
A kis elevenség minden délutáni alvást követően
ugra-bugrálva adta tudtára anyukájának, hogy
fölébredt. Ám 1959 nyarának egyik napsütötte
délutánján nagymamám arra lett figyelmes, hogy
kisfia keservesen sír az ágyában. Nem tudta, mi
történhetett. Berohant a szobába és megpróbálta
talpra állítani, de apró lábacskái minduntalan
összerogytak. Halálra rémülten rohant a munkából
hazatérő nagyapám elé,
„- Gyere Dodi, gyere, összerogyik a gyerek!”
Diagnózis: poliomyelitis, azaz gyermekbénulás.
A járvány elleni kötelező védőoltást – a Sabin-
cseppet – Magyarországon 1960-ban vezették be…
Az egyetlen
„álló”kép
2.
Hatvani évek
A kegyetlen betegség következtében apa
1 éves korában nyaktól lefelé lebénult.
Sokáig úgy nézett ki, élete hátralévő
részét vastüdőben kell töltenie. A kitartó
imádságnak és a Jóistennek köszönhetően
azonban végtelennek tűnő kórházban töltött
hónapok után a fertőzés visszahúzódott, ám
a lábaiban lévő idegrostok véglegesen
lebénultak, gerince súlyosan deformálódott,
hasizmai legyengültek s több korrekciós
műtéten esett át, ugyanis az elhalt izmok
nem hagyták csontjait rendesen nőni.
Tolószék gyanánt jó pár évig egy
nagyméretű babakocsit használtak, ha
valahová mentek, de otthon csupán karjai
álltak rendelkezésére közlekedési
segédeszközként.
Mielőtt iskolába került, megkapta
élete első járógépét. Ez tulajdonképpen
egy fém sínpár, ami közé bőr pántokkal
szíjazták oda
lábacskáit. Emellé
egy pár fa mankó
dukált. Innentől
kezdve kicsit
kitágult a világ
számára, s már
egyedül is tudott
közlekedni.
Az el nem múló lelki fájdalom ellenére
nagyszüleim boldog és kiegyensúlyozott
gyermekkort biztosítottak neki, s a mindkét
részről nagy létszámú
család segítségére
mindig számíthattak.
Állapota és a
helyi általános iskola
körülményei lehetővé tették, hogy alsós
koráig Hatvanban tanulhasson.
1964-ben kistestvére született.
Józsival a 6 év korkülönbség ellenére
nagyon jó testvérek voltak. Nem tettek
köztük különbséget, úgy nevelték őket, hogy
mindig támaszai legyenek egymásnak.
„Oldszkúl” tolószék
A miskolci kórházban
3.
„Mexikóis”
Az általános iskola 5. osztályát már Budapesten kezdte a
Mexikói úti Mozgásjavító Intézetben, ahol 4 emlékezetes,
mozgalmas, boldog évet töltött. Nagyszüleim minden lehetséges
alkalommal meglátogatták, majd 2 év után fel is költöztek a
fővárosba, Pestszentlőrincre, hogy közelebb legyenek fiúkhoz.
Az elmúlt években többször volt lehetőségem elkísérni apát
a „mexikóis” osztálytalálkozókra, Minden alkalommal jól
szórakoztam vidám kis társaság visszaemlékezésein: hány mankó
törött el focizás közben, hányszor izgultak, hogy le ne
bukjanak cigarettázás miatt a vécé fölötti párkányon ülve.
Egészséges gyerekeket, meghazudtoló verekedéseket,
diákcsínyeket produkáltak, büntetőmunka gyanánt pedig törött
üvegdarabokkal csiszolták fel a padlót. Természetesen nem csak
a csibészségről szólt az életük. A jó öreg alma mater testi-
lelki táplálékkal egyaránt elhalmozta diákjait. Színházba,
múzeumba vitték a gyerekeket, számos kirándulást szerveztek
nekik. Egyszer egy gyalogos kirándulásra a Városligetbe apát
nem vitte el a tanárnő, mert a „nehezen mozgók” közé sorolta.
Ez annyira rosszul esett neki, hogy fogta magát, a mankóját és
a hosszabb kerülő úton utánuk ment több, mint egy
villamosmegállónyit gyalogolva, mégis egyszerre ért oda a
csoporttal. Ezen Ili néni annyira meglepődött, hogy meghatódva
ígérte meg: soha többé nem hagyja Öt otthon. Ebből is látszik,
hogy ez az otthon az életre is felkészítette lakóit,
önállóságra és kitartásra nevelte őket. Az itt eltöltött évek
meghatározóvá váltak édesapám életében. Az öreg falak között
olyan barátságok szövődtek, melyek a mai napig töretlenek.
Az iskola 2003-ban ünnepelte alapításának 100. évfordulóját.
„Én is mexikóis voltam” 1972. VII. osztály
4.
Fiatalság, bolondság…
Középiskolás éveit a IX. kerületi Szent István
Közgazdasági Szakközépiskolában kezdte, de közös megegyezéssel
a második év után elhagyta ezt az intézményt. Tanulmányait
a Rudas László Közgazdasági Szakközépiskolában folytatta
Pestszentlőrincen, Itt meglehetősen jó dolga volt, a nagy
létszámú osztályban összesen hárman voltak fiúk, de egymaga
volt mozgáskorlátozott. Osztálytársai nagyon szerették, hiszen
mindig is barátságos, nyitott természetű ember volt.
1978-ban sikeresen leérettségizett, mint könyvelő ill.
statisztikus, de ebben a szakmában soha nem dolgozott.
Első állását egy szerszámértékesítő vállalatnál kapta,
ahol 1 évet töltött. Utána nagyapám segítségével felvették a
MÁV villamos vonalvezetőség lőrinci irodájába, ami azért volt
nagyon előnyös, mert így reggelente csak átsétált a szomszédba
dolgozni. Ezen kívül lehetősége nyílt fizikai munkát is végezni
a karbantartó műhelyekben.
Trabantjával, amit már 17 és fél évesen megkapott, minden
szabadidejét csavargással töltötte. Barátaival bejárta az
országot, sőt egyszer Bulgáriába is kiautóztak. Innen apa egy
összezördülés miatt autósstoppal tért haza.
Kedvenc üdülőhelyükké Harkány vált, ahol népes baráti tábor
várta őket, valahányszor leugrottak Baranyába, akár egy-egy
hétvégére is. Az ilyen kiruccanások alkalmával pattant ki
fejükből az a gondolat, hogy valami rendkívüli dolgot kéne
tenni. Így jött el 1984 nyara…
Családi fotó 1974-ből Osztálykirándulás
5.
Valami rendkívüli
„Mozgássérült vagyok, 26 éves, két
barátommal… tervezünk egy utat Párizsba… Nem
tudom ismeri–e ezt az utcai háromkerekűs, kézi
hajtányú rokkantkocsit… Szóval egy ilyennel
szeretnénk az utat megtenni…” Ezekkel a
szavakkal jelentkezett be apa 1984 tavaszának
egyik estéjén egy utcai telefonfülkéből az
akkor népszerű „Halló, itt vagyok!” c.
egyetlen élő rádiós műsorba. Szilágyi Jánost
annyira megérintette ez az ötlet, hogy addigi
szokásával ellentétben megígérte, ha valaki
adáson kívül érdeklődik irántuk, megadja az
elérhetőséghez szükséges adatokat. Nem telt el
sok idő, s jó pár ismeretlen ember ajánlott fel kisebb –
nagyobb segítséget. Volt közöttük idős nyugdíjas, aki
megtakarított pénzecskéjéből küldött támogatást, de kaptak
címeket, telefonszámokat, szálláslehetőségeket, amik valóban
hatalmas segítséget nyújtottak. Ekkor ismerték meg Rózsika
nénit, aki a legaktívabb segítő volt, s akit később anya
bérmakeresztanyjának választott.
Eredetileg, mint említettem, a francia fővárosba tervezték
ezt az utat, de az akkori rendszer utazási törvényei ezt nem
tették lehetővé. (Köztudottan max. 30 nap volt megengedett
hivatalos kinttartózkodás.) Így – mivel nem kapták meg a
szükséges engedélyeket - leredukálták a távolságot, hogy
beleférjenek az időintervallumba, s a bajor nagyvárost,
Münchent tűzték ki úti célul. A három mozgássérült helyett
végül csak ketten mertek útnak indulni. A harmadik vállalkozó
apa egyik vasúti kollégája, aki a már említett világjáró
Trabanttal kísérte őket.
„Hétszáz kilométer három
keréken” Akaraterő,
kitartás és példamutatás
mozgássérült társaknak!
Ezek a gondolatok
indították útnak a két
budapesti mozgássérültet,
Szőke Sándort és Zilai
Zoltánt, akik a még itthoni
utolsó állomásukon,
Győrött, a kempingben
pihentek meg. Az idén
elhatározták, hogy Felső-
Ausztrián keresztül
Münchenig három keréken teszik meg a több száz kilométeres
utat.” (Képes Újság, 1984)
Telve reményekkel,
töretlen lendülettel
és nagyszüleim féltő
szavaival indultak
útnak. A városon
való biztonságos
átkelésüket a Buda
Taxi biztosította.
A magyar szakaszon
viszonylag
zökkenőmentesen
sikerült
végigtekerni. Elbeszéléseik alapján bátram
állíthatom, felemelő érzés volt átlépni a
határon és meginni az első korsó hideg
osztrák sört, melyben a szabadság ízét
érezhették.
Bécsig előfordult, hogy
kempingben vagy a csillagos
ég alatt aludtak. Az osztrák
fővárosba késő éjszaka
érkeztek meg, aminek
következtében a pályaudvaron
tértek nyugovóra. Ez volt az
utolsó nomád éj. Innentől
szinte mesében illően
alakult a sorsuk.
Felfedezték őket, számos
újságban cikkeztek róluk,
így városról városra
fogadóbizottság köszöntötte
hármójukat. Az osztrák ill.
német egyház, magánszemélyek, polgármesteri
hivatalok, rendőrség egyöntetű segítségével,
22 nap kemény fizikai megpróbáltatás árán,
esőben, kánikulában, meredek lejtőkön föl-le
tekerve jutottak el végül
Münchenbe.
A város ajándékokkal
halmozta el őket, majd pár
nap jól megérdemelt pihenés
után Trabantjukat
tolószékestül felpakolták
egy osztrák autóversenyző
trélerére, és hazaindultak.
Bebizonyították ép és sérült
embertársaiknak egyaránt,
hogy akaraterővel és
kitartással a lehetetlen is
valósággá válhat.
Clark Ádám tér, Budapest 1984. júlus 6.
Vár a Nyugat!
6.
„Aranyos kislány Siklósról”
Külföldi utazásaink során az emberek
szeretnek képeslapot
küldeni szeretteiknek.
Nem volt ez másképp
apáékkal sem. Egy
notesznyi címmel a
kezükben nekiültek
képeslapokat írogatni.
Sajnos a lista túl
hosszú volt, anyagiak
miatt kénytelenek
voltak szelektálni.
Így esett, hogy Magyar
Judit („aranyos
kislány Siklósról”
megjegyzéssel) nem
kapott azon a nyáron
képeslapot Münchenből…
Hazaérve amint
alkalmuk adódott,
felkeresték törzshelyüket, a harkányi kempinget és strandfürdőt, a
jól megérdemelt pihenőre. Számtalan barát és ismerős körében
ünnepelték sikerüket, kik között ott örült nekik az aranyos kislány
is. Ebből az ismeretségből barátság, majd nem is sokkal később
szerelem szövődött… Egy év múlva – 1985. június 18-án – Budapesten
szüleim polgárilag összeházasodtak. Esküvőjüket hatalmas
házibulival ünnepelték meg, mert úgy tervezték, hogy lakodalmat
majd a templomi szertartás után tartanak.
Rákoskeresztúron vették meg első közös otthonukat, egy lakótelepi –
mozgássérültek számára átalakított – 53 m2-es - lakást. Ehhez a
Mozgássérültek Egyesülete (MEOSZ) segített hozzájutni a müncheni út
elismeréseként.
Az első közös Karácsony este megünneplésére lesétáltak a helyi
templomba, ami zsúfolásig megtelt az éjféli misére érkezőkkel. Apát
előre tolták a Szentélyhez, hogy lásson is valamit. Áldozáskor a
plébános Gát István atya odalépett hozzá a következő szavakkal: „-
Elfogadod-e Krisztus testét?” Erre csak egy válasz lehetséges… Apa
ekkor volt elsőáldozó, s ez a momentum meghatározta egész további
életét, hiszen előtte nem volt gyakorló katolikus.
Még ez év szilveszteri műsorába Rózsa Gyuri is
meghívta a világjárókat és a MTV „Leg…leg…leg…”
érmével tüntette ki őket. Ezt az érmet azok kapták
meg hazánkban, akik „valami rendkívülit” vittek
végbe, röviden a magyar Guiness – rekordokról
szólt a műsor.
7.
Családalapítás
1986. február 1-jén a
rákoskeresztúri Szent Kereszt
templomban Isten szent színe előtt
is örök hűséget fogadtak egymásnak.
Snell Gyuri atya, aki eskette őket,
egyben lelki vezetőjükké és
barátjukká is vált. Lakodalomra
ekkor sem kerülhetett sor…
Anya a kerület egyik általános iskolájában kezdett el
dolgozni, mint napközis tanító. Bár szakmáját tekintve fazekas,
tehetségét és álmait feladva mellettünk, azaz a gyereknevelés
és férje mellett döntött. Apa nyugdíjazását kérte a vasúttól, s
nyugdíj-kiegészítésként – mivel a focit gyerekkora óta nagyon
szerette – a Ferencváros és a Budapest Honvéd labdarúgó
mérkőzésein kezdett el árusítani. Mivel családjában soha nem
volt kereskedő, ezt az ötletet apa mai napig isteni sugallatnak
tartja. Ez immáron 26 éve tart, s ez által számos barátra,
ismerősre és a szurkolók körében nagy népszerűségre tett szert.
1986. júniusában édesanyám világra hozta idősebbik bátyámat,
Matyit, aki az első gyermek és unoka volt a családban mindkét
részről. Másfél év múlva, 1988 januárjában Bence bátyám
gondoskodott arról, hogy a túláradó szeretetet ne egyedül
kelljen az elsőszülöttnek „elviselnie”.
8.
„Hová megyünk jövő nyáron?”
Ezt a kérdést tette fel 1990 őszén, a tábortűz mellett
üldögélve egy hatvani srác a barátainak. A választ apa egyik
unokatestvére adta meg: „-Lourdes-ba”. Miért pont ebbe a
francia városba? Azért, mert ennek az unokatestvérnek az
édesanyja is nagy Szűzanya-tisztelő volt, s ha már ő nem
juthatott el erre a kegyhelyre, a fia elhatározta, majd ő
elzarándokol helyette. Eszébe jutott apa müncheni útja, s már
össze is állt a kép: hárman gyalog, ketten tolószékkel. Apáékat
nem kellett sokáig győzködni, hiszen régóta ott motoszkált a
fejükben egy újabb megmérettetés gondolata. Így újra elkezdtek
szervezkedni, immáron több tapasztalattal, rutinosabban. Bő fél
évük volt arra, hogy mindent előkészítsenek. Teendők
oroszlánrészét ismét édesapám vette a nyakába (támogatók,
szállás, útvonal, stb.…) Plébánia, kerületi önkormányzat,
magánszemélyek, Benkó Dixieland, Puma… Mind-mind segítő jobbot
nyújtottak. Az út több okból is nagyobb kihívást jelentett az
előbbinél: nem csupán a majd’ 3x hosszabb távolság gondolatával
kellett megbarátkozni, de 2 hónapra el kellett búcsúzni két
kisfiától és feleségétől is.
Kontra Sándor „Sanya”, Káré Tibor „Tibu” (az unokatestvérek)
és Antal Tibor „Sárga”. Ők voltak azok a hatvani srácok, akik
fejéből kipattant ennek a
zarándoklatnak a gondolata, s
akik ezt gyalogosan
vállalták. Szőke Sándor
„Szunyi”, Zilai Zoltán „Apa
”, akik három keréken
tekertek végig. A csapat
1991. június 2-án, Úrnapján
indult útnak a reggeli
szentmise után, Gyuri atya
áldásával.
A magyar szakasz 10 napig
tartott. Hála a kerületi
önkormányzat segítségének,
reményen felül, az országban
„kézről kézre” adták őket, így
mindig volt fedél a fejük felett
és elemózsia is jutott a
tarisznyába.
Komáromban meglepetés érte őket.
Nagyszüleim édesanyámmal és
bátyáimmal vártak rájuk. Egy
ideig utoljára ehettek egy kis
hazait, és ölelhették meg
egymást.
Anya – miután hazahozta
papáékat – vonattal elutazott
Fertődre, hogy az utolsó
itthon töltött napon együtt
gyalogoljon apával Sopronig.
Másnap ismét vonatra szállt,
hogy gyalogosaink szüleit
immáron kocsival (még aznap)
visszahozza a határhoz. Így
mindenki elbúcsúzhatott
szeretteitől.
Sopron, határátkelő 1991.
Úton-útfélen Ausztriában
Az Alpokban
Olykor áztak-fáztak Németországban…
Eredeti tervek szerint édesanyám csak Lourdes-ba ment volna
utánuk, hogy onnan kisbuszunkkal hazahozza őket. Ám a svájci-
francia határnál kisebb technikai malőr következtében az egyik
tolószék meghibásodott, így anya a mentőangyalként utánuk vitt
egy harmadik járgányt.
Innen azonban már nem jött
haza, hanem végigkísérte
őket Franciaországon
keresztül az autóval. Hol
előttük, hol mögöttük haladt
kitartóan.
A két hónapos út során
megtapasztalták az emberi
segítőkészség és
szeretetkinyilvánítás
legfelsőbb szintjeit. Laktak
József-nővéreknél, Mária-
szerzeteseknél, egyszerű
családoknál, panzióban és
hittanteremben egyaránt. Az
emberek bizalmát élvezve
számos imaszándékot bíztak
rájuk.
Egy osztrák család személyesen kereste fel őket, amikor városuk
felé jártak és súlyos szívbeteg kislányuk fényképét rájuk bízva
kérték őket, imádkozzanak a lourdes-i Szűzhöz Klaudia
gyógyulásáért. Minden reményük ebben volt. Klaudia ma 20 éves,
egészséges felnőtt, Istennek hála.
Hosszú és fáradalmas, de
élményekben gazdag
kilométerek megtétele
után végre elérték
céljukat, a Pireneusok
lábánál fekvő kisvárost,
ahol Bernadette
Soubirousnak megjelent
Mária, avagy ahogy
Bernadette nevezte, a
„Szép Hölgy”.
A kislánynak Lourdes
melletti Massabielle-
barlangban 1858. február
11.- július 16-ig 18
alkalommal jelent meg a
Szűzanya. "Menj, igyál a
forrásból, és mosdj meg a
vizében!" Ez utóbbi
fölszólításra a kis
látnok kezével kaparni
kezdett a barlang alján,
és ott fakadt egy forrás,
amely ma is ontja magából
a vizet.
Ezután pedig a forrás
mellett csodálatos
gyógyulások szemtanúja
volt a falu népe. A
csodák világhírűvé tették
a helyet, s a zarándokok
körmenettel adnak hálát a
Szűzanyának. Így tettek
ők öten, valamint
édesanyám is, s emellett
a rájuk bízott
imaszándékokat Mária
lábai elé tették.
Szüleimben a barlangnál
megfogalmazódott egy
gondolat, amiről a
későbbiekben részletesen
is mesélek…
Lélekben megújulva tértek haza,
életre szóló emlékekkel
szívükben.
Pár héten belül II. János Pál
pápa Budapestre látogatott s a
Szent István Bazilikában
találkozott mozgássérült és
beteg testvéreivel. Anyát és
apát nagy meglepetés érte,
amikor ajándékba kaptak két
belépőjegyet erre az alkalomra.
Az Isteni gondviselésnek
köszönhetően ráadásul mind a
ketten kezet csókolhattak a
Szentatyának.
„Rendkívüli zarándokok”
„Ave, ave, ave Maria!”
A kép, ami 20 év után került elő…
9.
Életre szóló ajándék(ok)
Az előző oldalon említettem, hogy szüleimben megfogalmazódott
valami a lourdes-i barlangnál. Nos, ott közösen imádkoztak a
Szűzanyához egy lánygyermekért a két fiú mellé. Megfogadták, ha
a következő baba kislány lesz, hálából a Bernadett nevet kapja
a francia szent tiszteletére. Történt ez 1991. augusztusában. A
zarándoklat indulásának első évfordulójára – 1992. június
elején – világra jöttem.
1999-ben az én álmom is valóra vált. A 7. születésnapom után 3
nappal megszületett a legédesebb kisbaba, akit valaha láttam –
Eszter, a húgom. Így lett kerek a létszám, apa, anya, 2 fiú, 2
lány. Drága nagyszüleim végre elhitték, hogy van kiút,
gyermekük teljes életet élhet a betegség ellenére is. 4
gyerekes családapa lett belőle 40 éves korára.
Spontán családi kép 99’-ből
10.
Ez is ő…
-… akit a humorérzéke
soha nem hagyott el
-… aki a legnépszerűbb
árus a Fradi pályán
-… aki az 50.
születésnapján
elvégezhette az egyik
bajnoki mérkőzésen a
„kezdőrúgást”
-… és aki
tanúságot tett
II. János Pál
pápa boldoggá-
avatásának
ünnepén a Szent
István Bazilika
előtt, 20 évvel a
lourdes-i út után
(szakadó esőben)
Zárógondolatok
„1991 nyarán egy Lourdes-i gyalogos zarándoklat egyik kerekes
székes résztvevője voltam.
Hazaérkezésünk után újabb lelki táplálék, „lelki lakoma” volt
számomra, hogy a többi beteg emberrel együtt itt lehettem a Szentatya
látogatásakor a Bazilikában.
Ő mondta nekünk:
„- Mindazok, akik Isten akaratát elfogadva vállalják a szenvedést,
hasznosak felebarátaik számára. A lélek fényét sugározzák szét maguk
körül, amelyből mások erőt meríthetnek.”
Nem csupán nagyszerű szavaival, de személyes példájával is
megmutatta nekünk, hogyan viseljük betegségeinket Jézussal!
Mi, testi fogyatékos emberek, lelki teljességet kaphattunk tőle.
Akik személyesen is találkoztunk vele, érezhettük az atyai
gyöngédséget, a szeretet krisztusi kisugárzását általa.
A Szűzanya munkatársa volt Ő!
Ahogyan mi, sérült, beteg emberek, úgy sérült Magyar Nemzetünk
is számíthat buzgó imáira a Mennyei Atya Országában, az igazi
hazánkban:
- Ó Mária, Édesanyánk, aki ismered az Egyház és a világ szenvedéseit
és reményeit, segítsd gyermekeidet a mindennapi élet elkerülhetetlen
próbatételei között!”
/Tanúságtétel, 2011. május 1./
Hálával tartozom édesanyámnak, aki a dolgozat megírásában
hatalmas segítséget nyújtott, s akivel együtt nevettünk és
sírtunk, miközben felidéztük a kedves emlékeket, előszedtük a
régi fényképeket.
Köszönet a Premontrei Öregdiákok Egyesületének a
pályázatkiírásért. Lehetőségem nyílt arra, hogy kifejezhessem,
mennyire büszke vagyok a szüleimre.
„A szeretet az az erő, amely a családtagok, mint személyek
között kölcsönös kapcsolatokat ápol, s ezáltal az otthon
közösségét létrehozza, és életben tartja.”
/II. János Pál, 1981/
~ ISTENNEK HÁLA ~
Recommended