A vízöntő tudománya bizonyítja istent

A Vízöntı kor tudománya bizonyítja a teremtı Istent – részlet „A Vízöntı Isten-ember” címő könyvbıl

1

Anyag-e a test?

A Polaritás Mérlege egy egyenlet: ha ismerem az egyik serpenyıt, tisztában leszek a másik térfél szereplıjével is. Mivel mindig az egyértelmő dolgok elemzésével érdemes kezdeni, vizsgáljuk elıször az anyagi test kérdését. Persze az anyag körül sem minden magától értetıdı. Korábban, amikor az anyagon belül az energia intelligens mivoltát bizonygattam, nyilvánvalóvá vált, hogy a XXI. század elején, a tudósok az anyag kapcsán sem értenek mindenben egyet.

Az ókori görög filozófus, Hermész Triszmegisztosz korszakalkotó felismerését viszont igazolja a ma tudománya: Amint fenn, úgy lenn; amint nagyban, akképpen kicsiben is. A mikrokozmoszon belül, a részecskék közötti energiával kitöltött őr arányaiban azonos a makrokozmosszal, vagyis a naprendszerrel.

Egy csillag és bolygói a gravitációs térben gigantikus energetikai rendszerré szervezıdnek. A tér iszonyatos méreténél fogva, arányaiban mintha nem is tartalmazna anyagot. Az atomon belül ugyanez a helyzet. Mintha mindenütt kizárólag csak energia lenne, anyag semmi. Minél mélyebbre hatolnak, az anyagban az anyagtalanság megrendítı jelensége, a valóságos semmi tárulkozik a kutatók elé. Semmi anyagi, azaz csak tömény energia.

Az anyag érzéki csalódás. Az Intelligens Energia, gravitáció által rendezetten sőrített állapotát, a durván hangolt érzékszerveink anyagként érzékelik.

Éppen ennek tudható, hogy az energia megannyi változatát viszont képtelenek vagyunk érzékelni. Számos sugárzás, szín, illat, íz, hang az ember számára nem létezik – nekünk ezek túl finomenergiák. A tudatosság és a gondolat – ık is finomenergiák, amiknek a vételére szintén alkalmatlanok az igen durván hangolt szerveink.


2

Van arra mód, hogy finomítsuk az érzékelésünket, és képessé váljunk felfogni a gondolatot. Sıt, a legfinomabb Isteni energiarendszer, a Lélek jelzéseinek értelmezésére is alkalmassá válhatunk. A Vízöntı kor megvilágosodott embere ezt a szent irányt követi.

Térjünk vissza az anyagi testhez, ami valójában nem is anyag, hanem állandó Isteni tudatosság által sőrített energia. Egyesek szerint olyannyira így van, hogy ha egy felhıkarcoló építıanyagából kivonnánk az összes energiát, ami marad, elférne egy gyufásdobozban! De maradna-e valami egyáltalán? Szerintem, nem. Csakhogy nem tudjuk valamibıl teljesen kivonni az energiát. A gravitációt kellene kivonni, vagy semlegesíteni, és ekkor az anyag megszünne létezni.

Ha visszalapoz a kedves Olvasó az Isteni szent hármasság mérlegéhez, láthatja, a test serpenyıjében egy teljes kis poláris mérleg van. A Lélek tökéletes Tai Chi energetikájával szemben az anyagi test létezésének alapfeltétele a Jin és Jang energiák rezgése, váltakozása. Test szinten Jin és Jang nincs egy helyen, nem tehetem ıket egy serpenyıbe, akkor sem, ha az átmenet szakában a folyamat Jang jellege átesik Jinbe, és ugyanez történik fordítva is. – késıbb részletezem az átesés jelenségét.

Azt állítottam, hogy az Isteni Energiát a gravitáció sőríti anyagi testté. Józan paraszti eszünk legalábbis ezt sugallja. Csakhogy a test poláris mérlegén két energiának kell lenni! A gravitáció mellett létezni kell egy olyan energiának, ami ellentétes tulajdonságokat mutat.

Létezik egy ilyen erı, amit a tudomány nem akar elismerni, ez a vákuum – teljes ellentéte a gravitációnak. A gond, hogy a tudomány a gravitációval sem tud mit kezdeni. Ahelyett, hogy megértenék, inkább elvetik, visszanyúlva Einstein harminc év alatt is megoldatlanul hagyott zavarképéhez: gravitáció helyett görbült idıtér!?


3

A rejtélyes vákuum Könyvem bevezetıjében a teremtés meghatározása

így hangzott: Az Intelligens Energia önmagából létre hozta a valamit és a semmit, megindítva a fejlıdésüket. – most már világos, miért tartottam tévedésnek, hogy a világ a semmibıl lett? Elvégre a semmi a polaritás egyik része, párja a valaminek! Az anyagi világ csakis a semmi és a valami egyvelegébıl állhat, a kettı egyesítése pedig a harmadik erı, a forrás, maga Isten. Hogyha a valami nyilvánvalóan az anyagi test, akkor mi a semmi?

Az alábbi táblázatban a Tai Chi ellentétpárjának néhány eddig nem tárgyalt tulajdonságát sorolom fel, ami által világossá válik, a gravitáció és a párja, a vákuum is.

JANG + JIN – Az Ég/őr – semmi A Föld – valami gyorsuló mozgás lassuló mozgás

térfogat tágul térfogat csökken a részecskék szétszélednek a részecskék közelednek

mozgás alulról felfelé mozgás felülrıl lefelé mozgás belülrıl kifelé mozgás kívülrıl befelé

Vákuum (?) Gravitáció

A Jin negatív gravitáció által összesőrített energiát, az érzékszerveink (valami) anyagként határozzák meg. A pozitív Jang, az anyagtalan semmi az ellentétes irányban ható vákuum(?)-energia, mely az érzékelhetetlen őrt, a teret, az anyag úszómedencéjét tölti ki. Logikusnak tőnik.

Elmélkedjünk, és elemezzük a vákuum-kísérleteimet, melyekkel alátámasztom e két erı létét (fárasztó képletek nélkül) – hogy még közelebb kerüljünk az Isteni elvhez.


4

Egy tévé mősorral kezdıdött, egy természetfilmmel. Mélytengeri sárga kis tengeralattjáró merülését mutatták. Egy kétszemélyes gömb volt, tíz cm-es falvastagsággal, kihangsúlyozva, hogy az iszonyatos víznyomás ellen tervezték. 3000 m mélyen egy robotkar segítségével apró puhatestő rákokat győjtöttek be, majd a jármő oldalán fityegı hálóban tárolva ıket, a felszínre emelkedtek. Egy akváriumba helyezték a parányokat, akik ugyanolyan jól érezték magukat 30 cm mélységben, mint a 3000 méteres vízoszloppal a hátukon. Ez lehetetlen! Vagy mégis?

Hát persze, a tengerfenéken nincs is többletnyomás! Elvégre, hogyan is szól Arkhimédész törvénye a vízbe (és gázokba) mártott testekrıl? Ha egy 3000 méteres vízoszlopot belemártok, képletesen belehelyezek a saját közegébe, éppen a saját súlyával lesz könnyebb, tehát a súlya lenullázódik, így nem gyakorol nyomást a környezetére!!! – A légnyomással ugyanez a helyzet!!!

Akkor mi az, ami mérhetı, vagy ami a fülben érezhetı is? A mőszereinket mi, a belsı fülünket pedig a teremtı erı a tengerszint viszonyaihoz állította be. Pozitív és negatív irányba távolodva ettıl a szinttıl, távolabb, illetve közelebb kerülünk a Föld gravitációs középpontjához. Belsı fülünk, és érzékeny mőszereink ezt a finom gravitációs változást jelzik? Valószínő. Gyakorlati és elméleti kísérletek:

Szükséges egy henger alakú, színültig vízzel töltött pohár. Letakarom egy vékony papírral, és lefordítom. Azt tanultam, hogy a külsı légnyomás nem engedi a vizet kiszabadulni. A levegı alulról odapréseli a papírt a pohár szájához. Persze!? De ha nincs légnyomás, akkor miféle energia tartja benn a vizet?

A Torricelli-féle méteres üveg kémcsıben ellenben a víznél 13,5 szer sőrőbb, így nehezebb higanyoszlop már lesüllyed, és a kémcsı tetejében légüres teret hoz létre.


5

Ugyanannyi higany minden bizonnyal elmozdítná a papírt, és kifolyna a lefordított pohárból.

Válaszom: a vizet, a fordított pohár feneke és a víz között létrejövı vákuum-energia tartja benn, a gravitáció ellenhatásaként. A víz súlya éppen annyi, hogy csak megkísérli létrehozni a légüres teret, de nem képes rá. A pohár felülre került alja és a víz részecskéi között nincs tér, és mégis jelen van a vákuumerı. Úgy is elvégeztem a kísérletet, hogy a poharat nem töltöttem meg színültig vízzel. Megfordítva így sem folyik ki a víz. A fölötte lévı légrétegben kialakuló enyhe vákuumerı már képes semlegesíteni a vízre ható gravitációt.

Mi is a helyzet az állítólagos légnyomást mérı, Torricelli-féle higanyoszloppal? Függıleges irányban emelkedve a tengerszinttıl, vagyis a Föld középpontjától eltávolodva, a higanyoszlop egyre könnyebb lesz, – a gravitációs erı csökkenése által – így a tengerszinten kialakult üres vákuumtér energiája feljebb húzza a higanyt. A világőrben pedig teljesen visszahúzódik a helyére, hiszen itt a gravitáció elenyészı mértékben hat rá. Tehát egyébként sem a nem létezı légnyomást méri, hanem a gravitáció változásait.

Egy bicikli pumpával is érdemes kísérletezni. Ha a dugattyús szár teljesen benyomott állapotában befogom a pumpa nyílását (a dugattyú és az ujjam között nincs tér) és megpróbálom kihúzni a szárat, az ujjamban érezni fogom a vákuum irdatlan szívó erejét. Amikor a pumpa egyharmad részét levegıvel telítve hagyom, és a nyílást befogva így kezdem kihúzni a dugattyús szárat, akkor is érezni fogom a vákuum szívását, de ekkor már sikerül kijjebb húznom a szárat. Az egyharmadnyi légréteget akár a duplájára tágíthatom, légritka teret létrehozva. Ha elengedem a pumpa szárát, a vákuum visszahúzza azt, és a levegı sőrősége visszaáll az eredeti állapotába.


6

Helytelen úgy fogalmazni, hogy a pumpa belsejében helyreáll a külsı légnyomással egyezı, eredeti állapot. A levegınek egy adott tengerszint feletti magasságban nem nyomása van, hanem sőrősége. Ez állhat helyre, de nem kiegyenlítıdés folytán, hiszen a pumpa belsı tere a külsı levegıtıl elzárt, nem érintkeznek, hogy bárminemő sőrőségbeli kiegyenlítıdésrıl lehetne szó. A tengerszint feletti gravitációs állapotnak megfelelıen áll be a levegı részecskék sőrősége, ami egyenlı lesz a környezetével.

Tudjuk, hogy bizonyos vízmélységben egy vashordó összeroppan. Mivel a víz alatt a víznek nincs súlya, ezért szerintem a hordó falát inkább a belsı vákuum szívja be.

Kifejtem az elképzelésemet: a hordót a felszínen zártuk le, így a benne lévı egységnyi levegı sőrősége a tengerszinti gravitációnak megfelelı. Amint a hordót erıvel a víz alá nyomjuk, és több ezer méterrel közelítjük a Föld gravitációs középpontjához, a hordó egységnyi levegıjének részecskéi, az erısödı gravitációban fokozatosan közelítenek egymáshoz, összesőrítve a levegı állagát, így az sokkal kisebb teret tölt ki. Csakhogy a tér a korábbi sőrőségnek megfelelı mérető. A sokkal kisebb helyigényő levegı összesőrősödésekor hatalmas vákuumenergiát idéz elı, ami a teret a lecsökkent igényhez szőkíti, összerántva a hordó falát. Ekkor megszőnik a belsı feszültség, hiszen a sőrőbb levegınek az összeroppant hordó éppen kellı mérető tér.

A tengeralattjáróban a fellépı vákuum-feszültséget beáramoltatott levegıvel semlegesítik. A mélyben ugyanazt a teret több levegı tudja kitölteni. Ugyanakkor a levegı jóval sőrőbb is lesz, mint a felszínen. Ez a sőrőbb levegı oldódik fel az ember vérében. Ha túl gyorsan emelkedünk a felszínre a levegıfölösleg buborékok formájában kiválik a vérben, és halált okoz. A keszon jelenség valós, de az oka nem a víz nyomása.


7

További kísérletekkel igazolom, hogy a levegınek, és a víznek, saját közegén belül nincsen nyomása.

Adott egy két literes, gyenge mőanyagfalú üres palack. Szájjal, tüdıvel kiszívom belıle a levegıt. Légritka teret hozok létre, így a külsı légnyomás összepréseli – mondják az iskolában. Csakhogy én magamban érzem az erıkifejtést, én hozom létre, a nem csekély mértékő vákuum-energiát, az rántja össze a teret.

Egy ugyanilyen mőanyag palackot tegyünk ki hısugárzásnak, és miután felmelegedett benne a levegı, csavarjuk rá a kupakját. Eltávolítva a hısugárzótól, szobahımérsékleten is megindul a folyamat, de hidegebb levegın még látványosabb. A palack összezsugorodik. Mivel a meleg levegı ritkább, ezért az egységnyi teret kevesebb részecske is ki tudta tölteni. Ahogyan hőlni kezdtek, a részecskék sőrősödtek és kisebb lett a térigényük, ezért összerántották a palack vékony falát.

Ez a gyakorlatban elvégzett kísérlet egy adott állandó gravitációs szinten történt. De folytassuk a gyakorlatot elméletben, és a lehőlt, összezsugorodott palackot vigyük fel 3000 méter magasba, a hegyekbe. Legyen -10 oC a külsı hımérséklet. Szerintem a palack újra visszanyeri eredeti alakját. Sokkal hidegebb van ugyan, mint a tengerszinten, ahol a szobahımérsékleten lehőlt levegı összerántotta a palackot, de 3000 méteren a gravitációs hatás miatt az egységnyi levegı ritkább, és talán éppen annyi térre van szüksége, mint a palack eredeti mérete.

Ez a bizonyos 2 literes palack érdekesen viselkedik a víz alatt is. Egy 200 literes hordó, vagy akvárium megteszi, a kísérlethez nem szükséges tenger. Az üres palack nyitott szájára egy lufit húzunk, és egy gumigyőrővel rögzítjük. Hagyományos lufival nem mőködik, válasszunk vékonyabb anyagú léggömböt. A palackot kétféleképpen is víz alá merítjük.


8

Elsı lépés. A palackot szájával, és így a lufival is lefelé merítjük a vízbe. Csak ameddig a karunk leér. (A palack erısített nyakát érdemes fogni mindkét esetben.)

Mi történik? Szinte semmi. A lufiban marad valamennyi levegı, így felemelkedik, odasimul a palackhoz, ami persze szintén szeretne kiemelkedni a vízbıl.

Tanulmányaink szerint a víz nyomása által létrehozott felhajtó erı miatt van mindez. Tévedés! Mivel nincs víznyomás, ez az erı antigravitációs erı, ami egyenlı az adott mélységben (!) kiszorított vízmennyiség súlyával. Ahogyan merülök, – nyilván látványosabb eredmény születhet tengeri mélységeknél – az antigravitációs hatás lejjebb egyre növekedni fog, mert a lent kiszorított víz sőrősége nagyobb, mint fentebb.

Második lépés. A palackot

most szájával felfelé merítem a víz alá. A víznek nincs nyomása, most mégis összeroppan a palack. Ha lenne víznyomás, az elızı esetben is logikus lett volna, hogy ugyanez történjék, elvégre a palack szája valójában nyitott volt, a lufi nem akadályozta a levegıt. Csakhogy a gravitáció ellenében ható erı csak függılegesen dolgozik, felfelé. Ezért nem tudott a levegı lefelé távozni.

Jelen esetben a levegı már felfelé ki tud szabadulni, meg is teszi, felfújva a léggömböt. A keletkezı vákuum-energia pedig hirtelen összeroppantja a palackot.


9

Maradva a lufis palacknál, hadd mutassak be még egy érdekes jelenséget, amikor a vákuum hallatlan erejét tér nélkül fejti ki. Ezúttal a léggömb legyen erıs anyagú és a palack a vastagabb falú, olyan visszaváltható. Most a léggömböt beledugom a palackba, és a nyílását kívül ráfordítom a palack szájára. Belül a lufit megtöltöm nagy nyomású vízzel, ami így teljesen felveszi a palack alakját. Fontos, hogy a léggömb és a palack fala közül minden levegı távozzon. Ezt úgy érem el, hogy a palack fenekének közepén, ahol vastagabb a mőanyag, fúrok egy kis lyukat. Ezt a levegıztetı nyílást, a feltöltést követıen egy kis csavarral bezárom. Miután megtelt a lufis palack, és az alsó levegıztetı nyílás is zárva van, egyszerően kiöntöm a vizet. A lufi mozdulatlan marad szorosan hozzásimulva a palack belsı falához. A semmi, a tér nélküli vákuum-energia tartja ott, és nyilván nem az a levegı, ami a kiömlı vizet felcserélte.

A palackot szemlélve, benne a falához simuló lufival, a rendszer nyugalmi állapotát látjuk, ugyanakkor tudjuk, hogy a léggömb gumi anyagában a befektetett energia feszültsége folyamatosan dolgozik. A léggömb minden részecskéje a belsı tér felé törekszik, hogy visszanyerje eredeti alakját, de a külsı felületét megragadja a vákuum-energia, és nem ereszti, hanem keményen visszatartja.

* Gravitáció és vákuum. A teremtett világ ennek a két

energiának az együtthatásától nevezhetı anyaginak. A fentebb leírt gyakorlati és elméleti kísérleteimben

azonban megfigyelhetı, hogy a vákuum akkor is fellépett, amikor nem egyértelmően gravitációs erıt fejtettem ki. Például a biciklipumpában, vagy a palack belsejében felmelegített, majd lehőlt levegı esetében. Igaz, ott, ahol az erık a tér belseje felé törekszenek, nagy hasonlóságot mutatnak a gravitáció hatásaival.


10

Van azonban valami közös mindegyik kísérletben: amikor egy energia a tér korlátjaiba ütközik, akkor a saját ellenhatásaként hozza létre a vákuumot! Ha a tér korlátjai feloldódnak, az erı-ellenerı feszültség elmúlik.

Ennek a jelenségnek leginkább szemléletes igazolója a tenger mélyén hirtelen összeroppanó acélhordó.

A gravitáció összesőríti a részecskéket, amik az egységnyi teret korábban kitöltötték. A lecsökkent térigényhez a tér alkalmazkodik, és összezsugorodik. A vákuumenergia csak arra a kis idıre lépett fel, amíg összerántotta a teret, legyőrve a korlátjait, jelen esetben a hordó anyagát. Amikor a tér, és az azt kitöltı részecskék energiája egyensúlyba kerül, a vákuumhatás megszőnik.

* Sokan kételkednek abban, hogy az ember valaha is

járt volna a Holdon, vagy hogy végzett őrsétát. Egy ilyen amerikai szkeptikus érvelését láttam egyszer valamelyik tévécsatornán. Egy áttetszı dobozból kiszívta a levegı nagy részét és bemutatta, hogy a dobozba hermetikusan belógatott őrkesztyő ujjait, kívülrıl belenyúlva, nem lehet megmozdítani, a dobozban kialakult vákuum miatt. Ezzel indokolta, hogy miért nem lehet őrsétát végezni.

A behatárolt tér valóban ezt eredményezi: az anyaggá sőrített energiát a vákuum mozdulatlanságra kárhoztatja.

A tér által akadályozott erı ellenhatásaként

fellépı energia a vákuum. A teremtett világ ezért végtelen, mert, ha lennének

határai, a gravitáció ellenhatása, azaz a vákuum miatt a részecskék mozdulatlan dermedtségben szunnyadnának. Az ember tud őrsétálni, hiszen a térben nincs vákuum.

A fentiekbıl meredek következtetés vonhatók le, ami máris közelebb visz az Isteni teremtı elv megértéséhez.


11

Az Isteni teremtés energiái Kezdetben a teret, homogén állapotban, az Isteni Erı

töltötte ki – részecskejelleg nélküli Intelligens Energia. Majd elkezdte önmagát besőríteni, egyre tömörebben

megjelenítve a sőrő durvaanyagot, beindítva a részecske-mozgást – tehát a térigénye egyre kisebb, és kisebb lett.

Amennyiben a gravitáció és a vákuum hatás-ellenhatása igaz, akkor az Isteni anyagteremtéskor az egyre fokozódó, irdatlan vákuum-energia, ellenerıként a tér külsı határait befelé szívva, el kellett azt torzítsa.

Csakhogy a tér végtelen, nincsenek külsı határai. Az Isteni energiasőrítı gravitációt nem akadályozza

semmi. Vagyis a végtelen őrben nem alakul ki vákuum-ellenerı. A mindenséget a teremtı gravitáció tölti be.

De, hogyha a térben nincs vákuum, ami a gravitációt ellensúlyozza, akkor létezik, hogy éppen az anyag megteremtése képviselné az egykarú Mérleget?

(A tudomány anyag-antianyag ellentétpárt feltételez!) Bizony félkarú mérleg egyáltalán nincs! Akkor sem,

ha szimpatikusabb lenne a kizárólagos alkotó teremtés, megsemmisülés nélkül. Ám semmi sem kizárólagos. Érdekes, lassan minden átértékelıdik, hiszen az anyagot megteremtı gravitáció Jin jellegő energia. Hogy ez a sötét oldal?! – Igen! Azt is az Isteni fény teremti!

A nıi jellege egyértelmővé teszi, miért a Jin a teremtı erı. A tüzes férfi energiák térfelén a Jang ellenhatás pedig pusztít. Csakhogy ez a pusztítás sem ártó, visszaállítja a kezdeti teremtı, eredet-állapotokat.

Szabad áramlás és akadályoztatás. A Föld, hol engedi a fény szabad áramlását, hol meg akadályozza. Ez igaz a Jinre és a Jangra a világosság, a sötétség és a fény viszonyában, ugyanakkor minden jelenség esetében így van. Amikor a Jang dominál, a Jin elnyomva, de létezik.


12

Egy eltérı kivétel van: az Isteni teremtés, az energia anyaggá sőrítése, a Jin gravitáció nem külsı akadály miatt jön létre – ezt is az Isteni rendezıelv irányítja.

A végtelen őrben nem lehet vákuum. Az anyag térfelén mégis lenni kell valamilyen ellenerınek.

Sötét és világos egy idıben vannak, de a szemlélınek hol éjjel, hol pedig nappal van. A Nap pedig rá se hederít a Föld hóbortjára, hogy tud sötétet is produkálni, a Nap számára a Föld mindig fényben úszik. A Napot semmi nem akadályozza, hogy árassza a fényét. A szent hármas mérlegen az Isteni energia áramlását pláne nem akadályozhatja semmi.

Egy érdekes akadályoztatás azért itt is van, mégpedig kódoltan, az anyag mélyén. A korábbi táblázatot kicsit továbbfejlesztettem, így megértjük ezt a különös rejtélyt.

JANG + JIN – alapjellemzıje a MELEG HIDEG az alapjellemzıje

Vákuum? (kérdéses) Gravitáció Az Ég/őr (HIDEG ) semmi A Föld (MELEG ) valami

gyorsuló mozgás lassuló mozgás a térfogat tágul a térfogat csökken

a részecskék szétszélednek a részecskék közelednek mozgás alulról felfelé mozgás felülrıl lefelé mozgás belülrıl kifelé az eredmény: lehőlés

mozgás kívülrıl befelé az eredmény: felmelegedés

szabad áramlás akadályoztatottság


13

A Jin jellegő gravitáció alapjellemzıje a hideg. A sőrítés folyamata, a részecskék kívülrıl befelé történı közeledése, pedig egyértelmő felmelegedést eredményez. A meleg Jang oldalán pedig lehőlést és a hideg őrt látjuk. A Tai Chi-t vizsgálva nem gyızöm hangsúlyozni: nem létezik kizárólagos fekete Jin, és egyértelmő fehér Jang.

A pötty Jin és Jang jellege folyamatosan emlékezteti a rendszert az ellentétes eredetre. Az Isteni mőben éppen a két pötty ırzi a kódot és garantálja, hogy a hosszú Jin stádium után

biztosan lesz Jang is. A teremtés idıskáláján a Jin állapot évmilliárdokig tart, majd átesik Jangba. A csillag, hosszú zsugorodás után hirtelen kitágul, és a részecskéi szerte-szélednek a végtelen világőrben. A teremtés egyensúlya tökéletes: folyton születnek új csillagok, mások pedig visszaalakulnak tiszta Isteni energiává.

A Tai Chi egy energo-információs rendszer, ami állandó forgásban van. Ezt a mozgást az óra járásával ellentétes irányban ábrázoljuk. De tévedés azt gondolni, hogy maga a szimbólum forogna így. Ez a jelképes forgás – amit a következı ábrán szeretnék szemléltetni – valójában a két ellentétes jellegő energia felfejlıdésének ismétlıdı ciklusait és egymásból eredésüket jelenti. Az energia fejlıdésnek indul, kibontakozik, felduzzad, tartva az említett irányt, majd mielıtt elérné a tetıpontját, átesik az ellentétes térfélre. Ahol már idıközben elkezdıdött a vele ellentétes energia kialakulása és fejlıdése.

Az ábrán, mint ahogy a többi Tai Chi szimbólumon is, baloldalon helyeztem el a Jangot, jobb oldalon a Jint. A Polaritás mérlegével azonos ez a felosztás, és az agy két féltekéje is ugyanígy mutat Jang és Jin jelleget. A két pötty közepén húztam át a két térfél határvonalát. A pöttyök baloldala világosabb, ezzel a Jang jelleget, míg a sötét jobb oldalukkal a Jin tartalmat jelzem.


14

Jin és Jang átesés

Az alsó piros pontban elindul a hideg Jin, és a fekete

nyíl mentén fejlıdni kezd; amint közeledik a zöld határ-vonalhoz egyre melegebb lesz, majd a határmezsgyén átfordul forró Jang állapotba. A Jin energia amint elérte a felsı piros holtpontot, már beindítja a Jang folyamatokat, miközben egész a sárga görbevonalig együtt léteznek, e szakaszon a Jin még képes egyes tulajdonságait akár fel is erısíteni, de a sárga határon végérvényesen megszőnik, itt történik meg a hirtelen átesés Jangba. A Jang a Jintıl megörökölt forrósággal indul a lehőlés útján. Az alapból meleg Jang elérve az alsó holt pontot, egyre hidegebb Jin jelleget ölt, és a közös szakaszukon újraindítja a Jint.


15

A Jin negatív gravitáció által összesőrített energiát, az érzékszerveink (valami) anyagként határozzák meg. A pozitív Jang, az anyagtalan semmi az ellentétes irányban ható vákuum(?)-energia, mely az érzékelhetetlen őrt, a teret, az anyag úszómedencéjét tölti ki. – ezt állítottam korábban, de kiderült, hogy ez nem egészen igaz.

Az őrben lévı érzékelhetetlen semmi, vagyis anyagtalan energia csak vákuum tulajdonságokat mutató energia, de nem vákuum. A gravitáció ellenenergiájaként a vákuum csak a tér által akadályoztatva lép fel. Az őr, mivel végtelen, az anyagteremtésben nem akadály. A teret így nem vákuum, hanem a számtalan szupernova-robbanás Jangba átesett pozitív gravitációja, más néven a destrukturálódott, visszarendezı repulzivitás tölti ki.

Tehát, az Átesés ábra fényében ez a következıképpen nézhet ki: a teremtés a Jin folyamattal kezdıdik, amikor a lassú, abszolút hideg energia elkezdi besőríteni önmagát. A fekete nyíl mentén az energia térfogat-besőrítése nı, és kialakulnak a részecsketulajdonságai. A kívülrıl befelé történı impulzív mozgás révén a rendszer felmelegszik. A felsı holtponton, a Jang határán, a részecskék elérik a maximális sőrőséget – ez a belsı akadályozó tényezı. Zsúfoltságuk miatt sebességük már nem tud tovább nıni, átfordulnak, és hirtelen átesnek repulzív Jang állapotba.

A tovább nem sőríthetı, forró anyag egyszerre irdatlan sebességgel, gyorsulva szétrobban a térben. A részecskék távolodnak egymástól, sugárzássá alakulnak, elveszítve részecsketulajdonságukat. A meleg alapjellegő Jangra az abszolút térfogattágulás, repulzív semmivé válás és a totális lehőlésbe dermedés vár. A Jang folyamat valójában az anyag visszaalakulása tiszta, Isteni energiává. Ez a folyamat tölti ki az üresnek tetszı teret.

A rendszer újra átesik, és Jin, impulzív anyagteremtı jelleget ölt, ezt a pötty, az Isteni Rendezıelv szavatolja.


16

Végre kialakult a Teremtés táblázata, már nincs jelen a vákuum-energia – minden a helyére került, …talán.

TEREMTİ GRAVITÁCIÓ

JANG + JIN – Destrukturálódás Strukturálódás

visszarendezı repulzív gravitáció

szerkezetépítı impulzív gravitáció

szabad áramlás a végtelen

térbe, a semmi állapotig

belsı akadályoztatottság

a maximális sőrőségig

induláskor GYORS ÉS MELEG

induláskor LASSÚ ÉS HIDEG

mozgás belülrıl kifelé mozgás kívülrıl befelé a térfogat tágul a térfogat csökken

a részecskék szétszélednek a részecskék közelednek a folyamat eredménye:

LEHŐLÉS hideg tér, az ég/őr; anyagtalan semmi

a folyamat eredménye: FELMELEGEDÉS

meleg anyag, a Föld; valami anyagi test

A Jinbe való átesés elıtt, az alsó holtponton

a mozgás teljesen lelassul

A Jangba való átesés elıtt, a felsı holtponton a

mozgás hirtelen felgyorsul Az átesést az ısprincípium, (a Tai Chi pöttybe kódolva) az Isteni Rendezıelv, az Univerzum Lelke irányítja


17

Kvantumfizika – a paratudomány

Kvantumfizikai bizonyítás, egyenletek nélkül Az eddigiek alapján megkockáztathatom a következı

kijelentést: a világmindenség a végtelen térben végtelen ideje létezik. Nem keletkezet, s nem fog megsemmisülni.

Továbbá, a teremtés az egy szakadatlan, folyamatos esemény. A Hubble őrtávcsı képei igazolják: jelenleg is tart a csillagok és a galaxisok keletkezése, miközben némely csillag elpusztul. Aktívan zajlik a Jin, impulzív gravitáció szerkezetépítése, mely csillagokat szül, és a Jang, repulzív gravitáció visszarendezı pusztítása, mely a végtelen világőrt homogén háttérsugárzással tölti be.

Nincs egy pontból történı távolodás, tágulás, de a teljes világ-struktúra zsugorodásáról sem beszélhetünk. A teremtı gravitáció táblázatában összefoglaltak szerint, a Jin és Jang erık abszolút egyensúlyt tartanak fenn.

Szükségtelen tehát gravitáló, anyagtalan, úgynevezett sötét anyagot keresnünk az őrben, hiszen a repulzív gravitáció alátámasztja a tapasztalt egyensúlyt, amit a mai kozmológusok értetlenül szemlélnek. Egy lényeges elemet felejtenek ki a rendszerbıl: Isten Rendezıelvét!

Az ember rálátása a végtelen világmindenségre egy homokszem felfogó képességéhez mérhetı, ami a felszín alatt fél méterrel lapul. Része a tengerpartnak, mégsem érzékel belıle semmit, az óceánról ne is beszéljünk. Nem nehéz megérteni a kozmológia jelenlegi tehetetlenségét. Jártunk a Holdon, vannak kızetmintáink, felvételeink és némi elemzés a Naprendszerünkrıl. Egy ideje kidugtuk


18

fejünket a homokból, s rácsodálkoztunk a végtelen óceán hullámzására, titokzatos fényeire. A Hubble őrtávcsıvel a mindenség távoli területeinek képeit elemezgetjük, az évmilliárdos késéssel hozzánk érkezı torzult fényt. Azóta egyre világosabb, mennyire nem értünk szinte semmit.

Isten logikáját mellızve, a kozmológia területein nevetséges következtetések születnek. Egy ezotériakutató tollából túlontúl szigorú minısítése ez a tudós elméknek, belátom. A Tizenegyedik lépés felismerései révén úgy érzem, vitát kezdeményezhetek, és saját alternatívát kínálhatok az aktuális, de még bizonyítatlan tudományos nézetek mellé. Gravitáció, vákuum, tér, idı – Einstein óta a legtöbb nézetkülönbségre okot szolgáltató kérdések.

A továbbiakban meg fogjuk állapítani, bizony olykor a cáfolatok is több pontban mellékvágányon rostokolnak.

Tudomásunk szerint, a legkorábban 1687-ben Isaac Newton fogalmazta meg a tömegvonzás összefüggéseit. Szerinte a gravitáció az az erı, amely két tömeggel rendelkezı testet egymás felé való gyorsulásra késztet. A világegyetem minden objektuma a gravitáció révén kölcsönhatásban van egymással. A gravitációs erı a két objektum tömegközéppontját összekötı egyenes mentén hat. Az erı a nagyobb tömegő objektumok esetében nı, míg a távolságuk növekedésével csökken.

Einstein óta ez a megközelítés a feje tetejére állt. İ a gravitációt nem erınek tekintette, hanem mint a tér torzulását. Einstein szerint a semmi, vagyis az üres tér torzulását a fény is követi. Sıt, a gravitáció, vagyis a tér görbülete, hasonlóképpen hat, mint a gyorsulás és a sebesség: módosítja az idı múlását. Növekvı sebesség, vagy gravitáció esetén az idı lelassul, és fordítva.

Nikola Tesla kétségbe vonta Einstein relativitáselvét. Sem térgörbület, sem vonzóerı, harmadik lehetıségként, Tesla a gravitációt a teret kitöltı tolóerınek képzelte.


19

Mára igen könnyő elveszni a tudományos igazolások és a tudományos cáfolatok tengerében. Nézetem szerint, a tiszta látás egyetlen esélyét az Isteni energia figyelembe vételével érhetjük el. Hála az Isteni tudatosságnak, az egyensúly érdekében, a számtalan tébolyult elgondolás mellett 1900-ban óvatos fejlıdésnek indult a fizika új nézete, a kvantumelv. A fizikában a kvantum (adag, kis egység) fogalma azt jelenti, hogy a mennyiségek változása nem folyamatos, hanem kis egységekben, lépésrıl lépésre történik. (Mint az ezotériában, igaz?!)

A XX. század végén a fizikusok a parapszichológia jelenségeinek kvantumfizikai igazolását vetítették elıre. Niels Bohr dán fizikus felhívja a figyelmet az anyag és a tudat lehetséges kvantumos kapcsolatára. Állítja, hogy „akit a téma megismerésekor nem ér sokkhatás, az nem értett meg semmit az összefüggésekbıl”. [22]

Az emészthetı bizonyításért igyekszem elkerülni az egyenleteket, vállalva a tudománytalan közérthetıséget. De, mielıtt a kvantum-parapszichológiai vonatkozásait ismertetném, megpróbálom a Newtoni tömegvonzás elvét rehabilitálni, remélve, hogy idıvel a kvantumfizikának talán sikerül az Einsteini relativitáselmélet ferdítéseit végképp kiiktatni a köztudatból. Ugyanakkor hálával is tartozunk neki: elkezdhettünk végre gondolkodni!

Nézzük tehát a számtalan tébolyult elgondolást. - Az objektumok a tér görbülete által kerülnek közel

egymáshoz. – Fizikusok egy érzékletes példával igyekeznek meggyızni, hogy ezt az egészet úgy kell elképzelnem, mint egy gumiasztalt, amin egy nagy kugligolyó bemélyedést hoz létre.


20

A feléje gurított golflabda nyilván legurul mellé, be a völgybe. Valóban, éppen a gravitáció által! A kísérlet a súlytalanság állapotában már semmit nem szemléltetne. A tér nem kétdimenziós gumilepedı. A tér az események közege, egy helyszín, a semmi. Ezt állította Einstein is, de akkor vajon hogyan képzelte a semmi görbületét?

- A tér gyorsulása idézi elı a gravitációt. – Egyre meredekebb! Tehát, nem az objektumok távolodnak egymástól, hanem a köztük lévı tér tágul. Vagyis, amikor egy vonat elindul Budapestrıl Bécsbe, nem a vonat fog távolodni Budapesttıl, hanem az álló vonat és a szintén mozdulatlan város közötti tér fog tágulni. Persze! Sıt, a semmi tér gyorsulva tágul. Nyilván, hát gyorsvonat!

A tréfát félretéve, tény, hogy a gyorsulás gravitáció jellegő erıt hoz létre. A gyorsulás irányától függıen ez az erı viszonyban is állhat a gravitációval. Például:

A felszálló repülı motorja mindaddig gyorsítja a gépet, amíg eléri az 1000 km/órás haladási sebességet, innentıl a befektetett erı a sebességtartásra fordítódik. Ha a gyorsulás befejezıdött, az ember már egyáltalán nem érzi a sebességet. Amíg a gyorsulás fennáll, az utast a székbe préseli egy erı, ami gravitáció jellegő erı. Azonban, mivel a repülı nem függılegesen emelkedik, rakéta módjára, hanem egy bizonyos szögben, ezért ez az erı nem adódik hozzá teljes egészében a gravitációhoz, másként hat, a menetiránnyal ellentétesen, vagyis az ülés háttámlájához préseli az utast. Egy autóban a gyorsulási erı már teljesen merıleges a földi gravitációra. De a függılegesen felfelé gyorsuló rakéta ellenben hozzáadja gyorsulási energiáját a Föld gravitációjához, ekkor az őrhajós súlya megnövekszik. A lefelé gyorsulva zuhanó speciális repülıgépben pedig a gyorsulási erı kivonódik a Föld gravitációs energiájából. Az asztronautáknak így idéznek elı súlytalanságot, a gyakorlás végett.


21

A gyorsuláskor fellépı gravitációhoz hasonló G erı további einsteini félreértésre adott okot.

- A gyorsulás idıdilatációt eredményez. – Vagyis, a gyorsulás növekedésével az idı lassuló tempóban telik. Ráadásként Einstein relativitáselmélete szerint az idı az eseményektıl függetlenül is telik.

Összetett kérdés. Nézzük, a gyorsulás tényleg hat-e az idıre. Elvégeztek egy érdekes kísérletet, amivel az idıdilatációt vélték igazolni. Egy vadászgépben, amely a hangsebesség kétszeresére is képes, elhelyeztek egy atomórát, egy másik órát pedig a földön hagytak.

Jelenleg a folyamatok tartamának összevetésére a legstabilabb eszköz az atomóra: egy másodperc eltérés egymillió év alatt sem következik be.

És mit ad Isten, a repülın eltöltött percek alatt az órán kimutatható tizedmásodperces késés, vagyis lassulás volt megfigyelhetı. Heuréka! Az idı tényleg lassul, ha a mérımőszer gyorsulásnak van kitéve. Innen már csak egy ugrás a tévedés fokozásáig, hogy tudniillik az állandó nagy sebesség ugyanezt teszi az idıvel.

A teremtı gravitáció táblázatából kiolvasható, hogy egészen más történik. Mi lesz a részecskékkel a növekvı gravitáció hatására? A Jangba való átesés holtpontjáig a részecskék tömörülnek, a zsúfoltság a sebességüket csökkenti. Mint az elszabadult vagonban. Az iszonyatos gyorsulás hatására, a korábban nyüzsgı utasok a tér egytizedére passzírozva, a kocsi végében várják sorsukat. Ha a gyorsulás folytatódik a végtelen felé, megtörténik az átesés Jangba. Amikor a térhatároló fal enged, az utasok hirtelen felgyorsulva, szétrepülnek a térben. Talán kevésbé véres példa is lett volna, elnézést.

Gyorsítóban talán elérhetı, de egyszerő kísérletekkel képtelenség reprodukálni ezt a fajta Jang átesést, mert a gyorsulásnak a végtelenhez kell közelíteni. Az viszont


22

egyértelmően bizonyított, hogy a gyorsulás hatására az óra atomszerkezeti rezgéseltérése tényleg bekövetkezik, ez által a földön hagyott etalonhoz képest a kijelzı késést mutat. Az óra felgyorsítása ezzel a módszerrel nyilván nem lehetséges, hiszen ahhoz az állóórához képest a másikat lassabban, csökkenı G-vel kellene reptetni.

- A gravitáció idıdilatációt eredményez. – Ez nem ugyanaz! Az elıbbiekben gyorsulásról volt szó, és az nem egészen gravitáció. Ahhoz a következtetéshez, hogy maga a gravitáció is befolyásolja az idı múlását, egy mási kísérlet hasonlóképpen téves értelmezése vezetett:

Egy atomórát egy felhıkarcoló tetején helyeztek el, míg egy másikat pedig egy mély bányába vittek le. A két atomóra között most is kimutatható, tizedmásodpercnyi idıkülönbség keletkezett. Ezt a kísérletet még inkább bizonyító erejőnek vélték, hiszen most már kétirányú eltérést észleltek: a magasban az óra sietni kezdett, a mélyben pedig késni. Mondom, az óra, most sem az idı!

Ez a kísérlet azt bizonyítja, hogy közelebb kerülve egy objektum gravitációs középpontjához, az atomi részecskék tömörülnek, mozgásuk lassul, míg távolodva a gravitációs középponttól a részecskék sebessége gyorsul és ritkulnak, a térbıl nagyobb helyet foglalnak el.

Idılassulásról, de gyorsulásról sem beszélhetünk. Az idı egy mértékegység, amit az események összevetésekor alkalmazunk, méghozzá egy közös megegyezés alapján, tudatosan kiválasztott konstans folyamatot figyelembe véve, mint etalont. Az óra atomszerkezeti rezgésébıl adódó kvantumegységek (másodperc, perc, óra) alkalmas arra, hogy egy esemény tartamát kifejezzük, és más eseményekkel összevessük. Mindebbıl az is egyértelmő, hogy nincs abszolút idı, ami események nélkül is múlna. Az idı fogalmának egy esemény mellérendeléséhez elengedhetetlenül szükség van az elemzı elmére is!


23

Az einsteini ikerparadoxon az elıbbiek alapján már egyértelmő mellébeszélés. A földön maradó ikertestvér semmivel sem lesz öregebb, mint az őrben egy évig nagy sebességgel röpködı testvére. Egyébként sem a sebesség hat az atomokra, hanem a gyorsulás. Ezt a jelenséget mindenki átélte már, aki nagysebességő utasszállítóval átrepülte valamelyik óceánt.

Térjünk vissza kicsit az utóbbi kísérlethez, amikor a két óra eltérıen reagált a gravitáció változására. Lent, a felerısödött gravitációs térben az óra részecskéi kissé összetömörültek, és mozgásuk lassult. Ezzel indokoltam a tengerszinten levegıvel töltött hordó összeroppanását a tengerfenéken. Játszunk el gondolatban újra a 2000 cm3 őrtartalmú mőanyag flakonnal. Mi lesz vele mélyen, a tenger alatt? Ha nyitott szájával lefelé helyezzük a víz alá, a mélységtıl függıen, a megnıtt gravitáció miatt, a

2000 cm3 levegı, mondjuk 500 cm3 térrészre tömörül. Ekkor a tér fölöslegessé váló 1500 cm3-ében vákuum lép fel. Jelen esetben, lévén a flakon nem egy teljesen bezárt tér, a fellépı vákuum vizet szív a feleslegessé vált térrészbe, így kiegyenlítve a tér energetikai egyensúlyát.

A második esetben, amikor a flakon a piros kupakkal bezárva kerül a tenger mélyére, a fölöslegessé váló teret a vákuum nem képes semmivel kitölteni, ezért a tér külsı határait összerántja, a tömörült levegı által igényelt 500 cm3-es méretre. Az egyensúly ekkor is beáll. Egyik esetben sem a nem létezı víznyomás dolgozott, hanem a vákuum negatív energiája.

A vákuumhoz azonnal visszatérek, de a víz alatti kísérletem kapcsán elıbb kanyarodjunk vissza az


24

elızıekben tárgyalt felhajtóerı kérdéséhez. Ezt az erıt a klasszikus fizika egyértelmően a víz alulról, felülrıl egyformán ható hidrosztatikai nyomásának tulajdonítja. Éppen Arkhimédész törvényével igazoltam, hogy sem a folyadékoknak, sem a gázoknak önmagukon belül nincs súlya – sem nyomása – hisz az egyébként kiszámolható súlyuk nyomban lenullázódik, mihelyt az adott térfogatú egységet a saját közegében vizsgálom. Immár nyugodtan átfogalmazhatjuk az ismert Arkhimédész törvényt:

Folyadékba, vagy gázba merülı test súlya a kiszorított folyadék, vagy gáz súlyának mértékével csökken. Hogyha a bemerülı test súlya negatív értékő, a testre antigravitációs erı hat, és a test a gravitációval ellentétes irányban gyorsulva elhagyja a közeget.

Érthetıbben: ha a bemerülı tárgy súlya kisebb az általa kiszorított közeg súlyánál, antigravitációs erı lép fel, ami a tárgyat gyorsulva kilöki a bemerítés közegébıl.

A fizikában nem ismeretes az antigravitáció fogalma, pedig a felhajtó erıt tiszta szívvel át lehetne nevezni.

Az iménti flakonos gondolatkísérletben a jelenséget a vákuum negatív energiájának tulajdonítottam – ez a téma úgyszintén nagyon kényes területe a klasszikus fizikának. Ellenben a kvantumfizika már kecsegtet némi eséllyel, a tisztánlátásra. Vagy a totális ırületre. A kvantumfizika tényleg sokkoló. Olykor maguk a tudósok sem hiszik a méréseik valódiságát, illetve a becsléseik értékeit.

Például, egy becslés szerint, a jelenleg belátható világegyetem, a hiányzó sötétanyag tömegével együtt 1056 gramm. Abszurdum. Mint a Csipkerózsika álmából feleszmélt homokszem, aki a felszínre vergıdve meg szeretné saccolni a föld összes homokjának tömegét. A szerencsétlen ellát egész a legközelebbi napozómatracig. Plusz a kísérteties sötét anyag. E kvantumfizikai feltevés igazán meredek része most következik, figyelem:


25

Az antienergia erıtér A kvantum-vákuumban lezajló energia fluktuáció

tömeg-egyenértékét 1061 és 1093 gr/cm3 közé becsülik. Nem tévedés. A tér egyetlen cm3-ében a vákuum erı tömegegyenértéke lényegesen nagyobb a világmindenség összes anyagának a tömegénél??? Persze tudják, hogy itt valami nagyon nem ok. Hiszen, ha így lenne, az üres világőr szerkezete keményebb lenne a gyémántnál.

Emlékezzünk arra az amerikai kétkedıre, aki szintén úgy hiszi, hogy a világőrben a vákuumerı megkeményíti a teret, éppen ezért nem lehet őrsétálni. Ismétlem:

A tér által akadályozott erı ellenhatásaként fellépı energia a vákuum. – A világőrnek, épp a végtelenségénél fogva nincs határa, így a világőr terében az energiákat nem akadályozza semmi. Ott nem alakulhat ki vákuum!!!

A laboratóriumi határolt térben elıidézett kvantum-vákuum megfigyelések reálisak, de nem lehet ıket a mindenség végtelen terére vonatkoztatni. A zárt térben mért kvantum-vákuum tömege nem létezı az őrben, de a részecske-, illetve az energiafluktuációja (ingadozás, áramlás) sem vonatkoztatható az akadálytalan őr viszonyaira. És minket most leginkább ez foglalkoztat, ugyanis a vákuumban valami döbbenetes dolog figyelhetı meg: negatív energiájú részecskék képzıdnek, és tőnnek el. Ezt a klasszikus fizika nem teszi lehetıvé: számára nincs negatív energia!

1928-ban Paul Dirac publikálta relativisztikus hullám egyenletét, amellyel képes volt elektronok viselkedését leírni. Számítási mőveleteinek meglepı eredménye volt, kiderült, hogy létezhet negatív energiájú elektron is. Egyenlete alapján állította, hogy az egész vákuumtér tele kell legyen ezekkel a negatív energiájú elektronokkal.

Dirac elméletét kezdetben képtelen spekulációnak


26

vélték, de 1932-ben sikerült kísérletekkel igazolni az antirészecskék létezését. Az anti-elektron (pozitron) után 1956-ra már volt anti-proton, anti-neutron. Sıt, kiderült, hogy minden részecskéhez tartozik antirészecske.

Egyre közelebb vagyunk tehát ahhoz, hogy megértsük, a gravitáció valójában tömegvonzás-e, vagy inkább az őrbıl jövı tolóerı.

Akik a tömegvonzást, Teslához hasonlóan tagadják, és a gravitációt tolóerınek gondolják, azzal érvelnek, hogy a graviton negatív tömegő, negatív sebességő, azaz negatív energiájú kellene legyen, s mindez a klasszikus fizika értelmében lehetetlenség. Zavarodott elgondolásuk szerint a gravitáció a vákuumtérben van, és a Földön lévı objektumokra felülrıl nyomóerıt fejt ki.

A kvantum-vákuumban megfigyelt antirészecskék már igazolják, létezhet negatív erıtér, tehát a gravitáció igenis vonzóerı. Azonban a vákuummal az a gond, hogy folyton ingadozik. Az üres vákuum-térben, a semmibıl virtuális fotonok villannak fel, majd elektron-pozitron párképzıdés során hirtelen eltőnnek. Az antirészecskék a vákuumtérben rendkívül instabilak, a megjelenésüket követı pillanatban meg is semmisülnek. A Dirac féle vákuum-tenger, fotonokkal és antirészecskékkel telített rendszer, amely az Univerzum végtelen terét képezi.

Minden, ami a kísérleti körülmények között, a határolt vákuumtérben zajlik, és minden erre vonatkozó számítás egyaránt a struktúra határozatlanságát igazolja. Nézetem szerint, az antienergia erıtér és benne a negatív energia, a végtelen Univerzumban igenis stabil struktúrát képes alkotni, méghozzá körbefogva minden testet.

Az antianyagot, az antienergiát (ami egy és ugyanaz) ne valami párhuzamos világként képzeljük el, egy másik dimenzióban. Az antienergia erıtere minden Jin anyagi struktúrát körbevesz. Mindez részecskeszinten ugyanúgy


27

igaz, mint makrokozmikus szinten. Tehát pontosabban kell fogalmazni: az antienergia körbeveszi, és áthatja valamennyi anyagi megnyilvánulást.

Szerintem ez az energia tartja össze a részecskéket és a kozmikus objektumokat egyaránt, ugyanakkor ez az erıtér tartja pályán ıket, vagy rántja egymáshoz a testeket, illetve taszítja el ıket egymástól.

Ismerıs jelenség? Ugyanezt írtam le Archimédesz törvénye kapcsán. Árnyalatnyi csupán a különbség. Jelen esetben a tömegvonzás nem súlykülönbségen alapul, hanem a testek elektromágneses töltéskülönbségén.

Vizsgáljuk meg, Archimédesz felismerése miként lehet igaz a gravitáció újszerő értelmezésekor.

Nézetem szerint: legyen az mikrorészecske, vagy kozmikus objektum – minden fizikai testet az impulzív gravitáció veszi körül, egy antienergia erıtér.

Az erıtér kvantum-energia fluktuációjának tömeg-egyenértéke azonos az őrobjektumok tömegével, így az egyensúlyuk tökéletes. Minél nagyobb az objektum, annál nagyobb kiterjedéső antienergia erıtér veszi körül a végtelen térben. Ez az energia minden őrobjektumot igyekszik gömbalkuvá formálni, a folyamatos, kívülrıl befelé történı áramlása révén. Távolodva az objektum közepétıl az erıtér gyengül, majd a hatása megszőnik.

Úgy tőnhet, mintha a gravitáció tényleg nyomóerı lenne – ha egyszer kívülrıl, befelé hat – de szerintem, nem így van. Nézzük elıször a nagyobb összefüggéseket, vizsgáljuk a Naprendszert. Minden bolygó, a holdjaival, a kisbolygók, az üstökösök, a törmelék, minden a Nap antienergia erıterében úszik. A felsorolt őrobjektumok saját antienergia erıtere benne van a Napéban, és szoros kölcsönhatásban vannak egymással.

A Föld - Hold viszonyban e kölcsönhatás az árapály jelenségében látványosan megnyilvánul.


28

Miért stabil az őrobjektumok Nap körüli keringése? A Nap miért nem vonzza magához a bolygóit, vagy ık a holdjaikat? Vagy miért nem eresztik el egymást? További kérdés, hogy a keringési pályák miért nem kör-, miért ellipszis alakúak? Egy bolygó miért épp az ismert helyén kering, keringhetne-e közelebb, vagy távolabb?

A válaszok az antienergia erıtér töltöttségi arányában rejlenek. Ebben az erıtérben nemcsak vonzóerı van. Mint egy gumikötél, kifelé nyújtva is rugalmas, de befelé préselve is az. Vizsgáljuk meg az ellipszis pályát:

Nézetem szerint, két nagymérető őrobjektum azért képes kapcsolatban maradni egymással, mert antienergia erıtereikben váltakozva Jang, majd Jin kvantumgerjesztés zajlik.

Az adott pályán való keringést egyrészt a test tömegébıl adódó erıtér, és a keringési sebesség szabja meg. A bolygók keringhetnének közelebb, vagy távolabb a Naptól, de akkor más lenne a sebességük.

Az erıterük intenzitásától és a sebességüktıl függıen minden bolygónak van egy, a Naptól számított kritikus távolsága. Akár az említett gumikötélben: ha a bolygó a kritikus távolságon belül kerül, az antienergia-térben a Jin sőrítı hatás átesik Jang taszításba, ami az objektumot távolodásra készteti a Naptól. A távolodás a maximális kritikuspontig nyúló ellipszis pályát eredményez. Ekkor bekövetkezik a Jinbe való átesés, és a bolygó fokozatosan újra közeledni kezd a Naphoz. A rendszer igen érzékeny, a kritikus távolság rendkívül finom hangolású. A Föld ellipszis pályája, a szabályos körtıl alig eltérı.


29

Mindez kicsiben. Az alma képes Föld körüli pályára állni, amikor 10 m magasan elválik az ágtól? Nem. De, ha 100.000 km magasban kidobják az őrbe, ott már pályára állhat. Abban a magasságban olymértékő a Földi antienergia-tér intenzitásának csökkenése, hogy az almáéval összhangban, kialakulhat a keringési kritikus távolság. 10 méterre a Földtıl az alma erıtere elenyészı, így a Föld Jin hatása az almát becsapódásra készteti.

Számomra továbbra is egyértelmő, hogy a végtelen térrel nem történik az égvilágon semmi. Az abszolút térben mindenütt az energiák és antienergiák Isteni kiegyensúlyozottságát és tökéletes szinkronját érzékeljük.

Nincs tehát térelhajlás. A csillagok és a bolygók mellett, azok antienergia erıterében a fény egyenes terjedési iránya térül el – ha tetszik, hajlik el – és nem a tér. Éppen ez a szembetőnı Einsteini tévedés lehetetleníti el, mind a mai napig az általános relativitáselméletnek, a kvantumfizikával való összehangolását.

Még egy gondolat: a belsıfülnek a Föld antienergia-terére hangolt, igen kifinomult kvantum-mőködése lehet – a nem létezı légnyomás ugyanis nem érzékelhetı.

Jin és Jang átesés, mint kvantumugrás

A Tizenegyedik lépésben tárgyalt Jin és Jang átesés

az élet fizika és érzelmi területein egyaránt fellelhetı. Kicsiben és nagyban úgyszintén. Az elıbbiekben a Föld - Nap viszonyban is ezen erık hatottak. Az elızı lépésben a teremtés jelenleg is zajló, végeláthatatlan folyamatára építettem fel a Jin és Jang átesés elméletét. Benkı László kísérleti-fizika kutató egyik tanulmányában elméletem tökéletes kvantumfizikai alátámasztására találtam. [23]

A következı szövegrész tıle származik. A Jin és Jang átesés és a tudományos nézet között világos az


30

átfedés, egy különbséggel, én nem a térrıl beszélek, hanem a tartalmáról, a teret kitöltı energiarendszerekrıl. Néhol zárójelben beszúrom a saját meglátásomat:

„Ha a tér – tegyük fel – hosszabb ideje tartózkodik valamelyik kvantumállapotában, annak folyamatosan egyre sőrősödnie kell”. (Szerintem ez nem a térre, hanem csakis egy energiarendszerre lehet igaz, méghozzá a Jin állapotára) „Ez egyben azzal is jár, hogy benne az energia is egyre több és több lesz. Ismeretes, hogy az energia folyamatosan gerjeszti a teret. Ha ez a gerjesztés meghalad egy meghatározott szintet, a tér egy magasabb energiaszintre kerül.” (Valóban, ekkor következik be a Jangba való energia-átesés.) „Igen ám, de ebbıl az állapotból jól meghatározott felezési idı elteltével a tér kvantumállapotának le kell bomlania. Ilyen esemény viszont még ismereteink szerint sosem következett be. Ennek az oka, hogy az említett felezési idırıl jelenleg fogalmunk sincs. Egyes feltételezések szerint ez lehet akár év-százmilliárdokban mérhetı is.” (Pontosan így vélem én is, talán egyetlen eltéréssel, Jangba való átesést láthatunk. Ez a szupernova robbanás.) Folytatom:

„Gondoljunk bele, milyen eseményekkel jár vagy járhat egy ilyen kvantumugrás. Elsı sorban egy csomó részecske egyszerően megszőnne létezni, ugyanis azt már sejtjük, hogy a tér kvantumállapota meghatározza a benne létezhetı részecskék létét. Azt is tökéletesen jól ismerjük, hogy magasabb energiaszintre jutáskor a két szint energiakülönbségével azonos energiát a térnek el kell nyelnie, lebomláskor ugyanennyit kibocsátania kell.”

Újra a teret bizonygatja. Szerintem az üres, végtelen tér, mint az események helyszíne, minden résztvevınek egyformán üres és végtelen – abszolút tér. Energiát vagy antienergiát kibocsátani, vagy elnyelni, a teret kitöltı energiarendszerek képesek, és nem az abszolút tér.


31

Az ısrobbanás – a XX. század legnagyobb tévedése A képen a mindenséget úgy ábrázolom, amilyennek,

szerintem az ısrobbanás folytán lennie kellene.

Az ábra nem pontos, mert a belsı ürességet nem lett

volna szabad feketével jeleznem, de így szemléletes. Ha egy barackból készítünk egy ilyen metszetet, és a magot kiemeljük, a belsı, üres térben is fogjuk látni a barack belsı szerkezetét. Tehát, a mindenség ábráját ne mint győrőt nézzük, hanem egy homogén gömbnek képzeljük.

Fejtegetésemben a Világegyetem életkorából indulok ki. A számtalan becslés és számítás közül a 15 milliárd


32

évet választom. Honnan veszik ezt a számot? Állítólag, a legtávolabb észlelt galaxis fénye ennyi idı alatt ér el a Földre. A fehér egyenesen, ahol elhelyeztem a Földet, vajon melyik irányból érzékelték azt a legtávolabbi csillaghalmazt? Nem tudható, pedig nem lényegtelen. Ugyanakkor kérdés, hogy érzékelték-e a Világmindenség közepén tátongó gigantikus ürességet, ahonnan mind az anyagi részecske, mind a sugárzás már régen kirepült? Erre egyértelmően nem a válasz. Az Univerzumban minden irányból abszolút homogén háttérsugárzást észlelünk és homogén galaxis elıfordulást. A mérések ellenére azt állítják, hogy a valamikori kiindulópontban éppen, hogy jelenleg is a legerısebb a sugárzás. Miért is?

Mellızzük most az alaptévedést, hogy nem az objektumok távolodnak egymástól, hanem a köztük lévı tér tágul, és fogadjuk el, hogy kezdetben minden anyag egy pontban volt összesőrítve. Tekintsünk el attól is, hogy ennek az állításnak az ismert fizikai törvények egyike sem ad alátámasztást, és nyilvánvalóan a józanész is megkérdıjelezi. Továbbá azt se firtassuk, hogy ez az ısanyag ugyan honnan volt? Gondolom a tér kapcsán már nem akartak további kérdéseket, hogy az a végtelen üresség mitıl lett – nos hát, mivel az semmi, tehát nem is volt, gondolják, az anyag robbanásakor kezdett kitágulni.

Tehát, ez a misztikus ısanyag, állítólag 15 milliárd évvel ezelıtt valamilyen érthetetlen erıtıl szétrobbant, és azóta az egész rendszer folyamatosan tágul. Azonban ez az idımeghatározás enyhén szólva is sántít. Azt állítják, hogy a távolabbi galaxisok egyre fokozódó sebességét lehet mérni. A Sombrero-galaxis például 4 millió km/h sebességgel távolodik tılünk.

Komoly iram, ellenben a fény 1 milliárd, 80 millió km/h sebességgel terjed.


33

Most a Világmindenség korát, a 15 milliárd év tévességét szeretném igazolni. Ha valamirıl biztos tudni lehet, hogy távolabb már nincsen semmi (?), és annak a valaminek a fénye 15 milliárd év alatt ér el hozzánk, csak akkor lehet az egész rendszerrıl azt állítani, hogy 15 milliárd éves, ha a Föld az egész rendszer mozdulatlan közepe lenne, és az a legtávolabbi valami minimum a fénysebesség kétszeresével jutott oda, ahol most van.

A testek nem haladnak fénysebességgel. Mivel meg fogom kérdıjelezni, hogy a Világegyetem egyáltalán tágul, és a távoli galaxisok gyorsulva távolodnak tılünk, teljességgel lényegtelen, milyen távolodási sebességet veszünk alapul. Számoljunk a Sombrero-galaxis 4 millió km/óra sebességével. Nézzük, ha a legtávolabbi galaxis 4 millió km-t tett meg óránként (állandó sebességgel), a 15 milliárd fényév távolságot mennyi idı alatt tette meg:

Egy fényév az a távolság, amit a fény tesz meg egy év alatt – kb. 9,4 billió (9.400.000.000.000) km!

Ez azt jelenti, hogy a fény 15 milliárd év alatt: 142.000.000.000.000.000.000.000 km-t tesz meg. Évi 8760 óra x 4 millió km = 35.040.000.000 km/év, sebességgel hány év kell a 142 és 21 nulla távolságnak?

4.052.511.415.525, vagyis 4 billió, 52,5 milliárd év! De még ez a 270 szer nagyobb szám sem lehet a

Világegyetem életkora, hisz a Föld nincs a középpontban. Egy újabb hajmeresztı kérdés: az eredeti 15 milliárd

év kinek az ideje? A Földi atomóráé, vagy a fényé? Mert az általános relativitás elve szerint ez sem mindegy. Egy rendszer minden résztvevıjének állítólag külön ideje van. Azt is leszögezték, hogy ha valami megközelíti a fény sebességét, a saját ideje lassabban telik. A fény számára tehát áll az idı? Akkor pedig az Einsteini ikerparadoxon számításai szerint, amíg a fény megteszi a 142 és 21 nulla km távolságot, a Földön végtelen idı telik? Nonszensz!


34

Az ikerparadoxon tévképzete

Úgy tőnik, nagyon kedvelt eljárás egy ellentmondást kész tényként bevezetni a köztudatba. Ilyen a korábban említett ikerparadoxon is.

Fontos visszatérnem a témához, az alapos cáfolat kedvéért. Nézetem szerint, ugyanis rendkívül fontos a hivatalos tudományos nézetek ferdítéseinek leleplezése.

Már volt részünk az elıbb némi matematikában, és ez a rész is megkíván egy kis enyhe agytornát, de tovább is remélem, nem bánja a kedves Olvasó, hogy mellızöm az egyenleteket. Hét éve kezdıdött az elméleti fizika iránti érdeklıdésem. Azóta kitartóan boldogulok a képlet- és egyenletcsapdák nélkül is. Nem kell az ı eszközeikkel harcba szállni. Szélmalomharcban csak nevetséges végzet várna ránk, de ha józanul elkezdjük tisztán látni a torzításokat, tisztán értjük majd az Isteni mővet is. Hála az éber józanságnak és a kvantumfizikának.

Az ikerparadoxon tehát még tartogat meglepetéseket. A térrel kapcsolatban nagyjából mindent tisztáztunk.

Nézetem szerint ki lehet jelenteni, hogy a tér végtelen és önmagának nincs szerkezete, sem állaga – a tér abszolút.

A gravitáció ugyan csak közvetett módon fog végül hozzákapcsolódni az ikerparadoxonhoz, de mégis helyes újra megfogalmazni, mit érthetünk gravitáción: legyen az mikrorészecske, vagy kozmikus objektum – mindent az impulzív gravitáció vesz körül, azaz egy antienergia erıtér, amelyben a kvantum-energia fluktuáció tömeg-egyenértéke azonos az őrobjektumok tömegével.

Az idı fogalmát azonban még nem tisztáztuk minden körülményre való tekintettel. Például, kapcsolatát a fény állandó sebességével, illetve kettejük összefüggését a Galilei-féle sebesség-összeadási elv figyelembevételével.

200 éve, éppen Galilei révén tudunk arról, hogy


35

minden relatív. (Csak halkan jegyzem meg, szerintem helyesebb lett volna megmaradni e tisztán érthetı nézetek mellett.) Mit is bizonyított Galilei relativitáselméletében? Azt, hogy az egymáshoz képest egyenletesen mozgó rendszerek sebessége összegzıdik. Egy mindennapi példával illusztráltam is ezt a kérdést, a következı rajzon. Ha két jármő egymással szemben halad egyenletes sebességgel, mindkét autóban ülık a másik sebességét a sajátéval megnövelve fogja érzékelni. 100+50 km/h lesz a relatív sebességük. Galilei a rendszertıl független abszolút idımérést alkalmazott – helyesen – ebbıl arra következtetve, hogy a fény sebessége is relatív.

Igyekszem igazolni, hogy a fénysebesség kapcsán is igaza volt. De elıbb még mindig az idı legyen a téma. Korábban az olyan abszolút idı létezését cáfoltam, ami események nélkül is múlna. De annak az idınek a létezését is cáfolnom kell, ami az elemzı elme jelenléte nélkül egyáltalán létezhet. Az idı fogalmának egy esemény mellérendeléséhez elengedhetetlenül szükség van az elemzı elmére is! Még a biológiai óra esetében is igaz mindez. Az állat és a növény precíz idıegységei csak akkor kerülnek be az emberi idı fogalomkörébe, ha beemeljük ıket egy emberi viszonyítási rendszerbe. Így a biológiai óra az emberi idıetalon által kap értelmet.

Fontos tehát az emberi tudat számára egy abszolút idı, mint etalon-mértékegység megfogalmazása:

A tengerszinten behangolt, nyugalmi állapotban lévı atomóra, atomszerkezeti rezgésébıl adódó kvantum-egységei tekinthetık az abszolút idı etalonnak.

Egy rendszer értelmezésekor csak az ember számára jelenik meg az idı fogalma. Kijelenthetjük, hogy abban a koordinátarendszerben, ahol az idıdimenzió is szerepel, ott figyelembe kell venni az emberi tudatot, és az általa meghatározott Földi abszolút idıt, mint etalont.


36

Einstein spekulatív egyenletei alapján ragaszkodnak ahhoz, hogy egy koordinátarendszer sajátidejének telési üteme a koordinátarendszer sebességétıl függ.

Például egy feltételezett, fénysebességet megközelítı őrrepülı fedélzetén olymértékben lelassul az idı múlása, hogy az ikrek egyikének 4 éves száguldása alatt a Földön a testvére 27 évet öregszik. 6 évnek már 200 földi év felel meg, 8 évnek 1500 év, 12 évnek 81000 év. Amíg az őrhajós 15 évet öregszik, a Földön 2 millió év múlik el!

Miért nevezem spekulatívnak az ilyen számításokat? Az alábbi példa alapján világossá válik a torzítás:

A sárgaszínő 1. kocsi 50 km/h sebességgel halad A-ból B-be, ami 100 km. Ugyanez a 100 km vár a piros, 2. kocsi vezetıjére is, de az ı jármőve fürgébb, ı képes tartani a folyamatos 100 km/h sebességet. Mindketten délelıtt 9-kor indulnak. A számok egyszerőek, nem kérdés, hogy az 1. kocsi csak 2 óra alatt teszi meg a távot, és azt sem nehéz kiszámítani, hogy a 2. kocsi délelıtt 10-re már el is érkezik A-ba. Mindkét sofır tudja, hogy egymáshoz képest 150 km/h sebességgel haladnak és egy pillanatra érezni is fogják ezt a tempót, amikor egymás mellett elsuhannak. De megjelenik-e ez a sebesség bárhol a kettejük egységes rendszerében, avagy külön-külön?


37

Az összegzett sebesség a valóságban sehol, senki számára nem jelenik meg. Számolni ugyan lehet vele, s így könnyen meg tudjuk állapítani, a két autó mikor fog egymás mellé érni. Mert mit is jelent, egymás mellé érni?

Az 1. kocsi a maga 50-es cammogásával elindul A-ból B felé, ahonnan a 2. kocsi száguld felé 100-al. Amikor egymás mellett vannak, ketten biztos végigjártak 100 kilométert. A 2. kocsi nyilván kétszer akkora távot teljesített, mint a fele olyan gyors 1. kocsi. De mennyit?

Ennél a számításnál hasznos az összegzett sebesség. Ha egyetlen jármő haladna 150 km/h sebességgel, hány perc alatt végezne a 100 kilométerrel? 40 perc alatt.

A számítás kedvéért elképzeltem egy 3. kocsit, ami 150-es tempóval halad, de a számítás után visszatérek az eredeti két autóhoz, amiknek az állandó tempóját mitsem befolyásolta az én eszmefuttatásom. Ezek után már meg tudom határozni, hogy pontosan hol találkoznak a térben, 33,33 és 66,66 km megtétele után, 40 perc elteltével.

És az befolyásol-e bármit is, hogy kettejük sebessége között igen nagy a különbség? Változik-e az út hossza, vagy bármi az idıetalonban. Semmi nem változik! Az út mindkét kocsi számára marad 100 km, mindkettıjüknek egyszerre jön el 10 óra, és a 11 is.

Egy dolog változik, az idı minısége! Kétszer annyi ideig zötykölıdni egy Trabantban 100 kilométeren, igen gyötrelmes 2 órát jelent, szemben a gyors Mercedes utasával, aki 1 óra kényelmes suhanás után a másik 1 órát egy vendéglı teraszán tölti. Ennyi az egész, ami történt!

Még valami. Megesik-e bárminemő katasztrófa azok után, hogy 20 percet egymásnak háttal tesznek meg?

Semmi. A sebességük egymáshoz képest most is 150 km/h lesz, csak most a távolság nem csökken, hanem nı.

Azzal érvelnek, hogy ez a tapasztalati tény felborul, ha a jármő mondjuk 100.000 km/s sebességgel közeledik


38

egy csillag felé, aminek a fénye állandó fénysebességgel terjed a jármő irányába is. Einstein nyomán úgy érvelnek, hogy itt nem lehet a sebességeket összegezni, mert a fény sebessége állandó. Ma még erre sincs bizonyítékunk, a spekulatív egyenleteken kívül, de nem is ez a lényeg. Nem is kell összegeznünk a fénysebességet. A 400.000 km/s sem jelenik meg sehol a rendszerben, mint valós sebesség. Számításokat miért ne végezhetnénk vele. Az még sem az abszolút teret nem torzítaná el, sem az abszolút idıetalont nem befolyásolná.

* „Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez az elmélet nem

spekulatív meggondolásokból származik, felfedezését az a törekvés segítette elı, amely a fizikai elméletet az észlelt tényekhez akarja a lehetıséghez képest alkalmazni.” – ez Einstein érvelése.

* Szerintem mégis spekuláció. Addig csőrte csavarta

az egyenleteket, amíg azt eredményezték, amit ı észlelni vélt, vagy szeretett volna. Ennek ékes bizonyítéka az álló Univerzum képéhez való ragaszkodás, és az egyenletek hozzá igazítása. Einstein korában a világot statikusnak vélték. Számításai megdöbbentették a kutató fizikusokat, és ı maga is meglepetten állapította meg, hogy a térben táguló és/vagy összehúzódó folyamatok zajlanak. Ezt nem tartotta összeegyeztethetınek a hagyományos nézetekkel, és bevezette a kozmológiai állandót, hogy azt az eredményt kapja, amit elvárnia illett – statikus képet.

Erre jött Alexander Friedmann, és rámutatott, hogy ez a beavatkozás instabil megoldást eredményez, sokkal stabilabb a rendszer, ha a térben tágulhatnak és/vagy összehúzódhatnak a folyamatok. Az aláhúzott részt én manipuláltam. A felhasznált tanulmány így fogalmaz: a tér vagy tágul, vagy összehúzódik. Megint a tér? [24]


39

A Hubble-állandó – az Isteni megértés fékje Szerintem, az abszolút térben az egyensúly akkor

stabil, ha egyszerre hatnak az anyagteremtı folyamatok, és a visszarendezı események is, mint egyenlı értékő alkotórészei az Isteni teremtés végtelen mővének.

Végezetül még ismertetek néhány bizonyítékot a térgörbület vagy -elhajlás, és az ısrobbanás cáfolatára.

Amikor az észlelések igazolták, hogy a gigantikus őrobjektumok mellett a fény terjedési iránya elhajlik, Einstein ezt egyértelmően a tér görbületének vélte. Ma már tudjuk, hogy a gravitáció, vagyis az objektum körüli antienergia erıtér téríti el a fényt, és nyilván nem a teret.

Azt is tudjuk, hogy ez az erıtér eltorzítja a fény elektromágneses színképét. Ez a torzulás a színkép vonalainak eltolódását jelenti. Elsıként Edwin Hubble amerikai csillagász kezdett számításokat végezni és – szerintem téves – következtetéseket levonni a galaxisok fényének vöröseltolódását felhasználva.

A vöröseltolódás mellet, kisebb százalékban ugyan, de a csillagok fényének kékeltolódása is megfigyelhetı. Hubble-lal az élen, ezt a jelenséget a Doppler-hatással magyarázzák, és a galaxisok többségének nagy sebességő távolodását vélik igazolódni, s ez, szerintük alátámasztja a táguló Világegyetem képét. De mi is a Doppler-hatás?

A Doppler-hatással találkozhatunk, amikor például elhalad mellettünk egy száguldó és szirénázó mentıautó. Észlelésünket módosítja a hangforrás iránya és a sebessége: a közeledı hangot az eredetinél magasabbnak, a távolodót mélyebbnek halljuk. Közeledve torlódnak a hang hullámfázisai, távolodva megnyúlnak. Állítólag csillagászati sebességeknél ez a jelenség a fényre is igaz.

A távolodó csillag fényének frekvenciasávja a vörös felé tolódik, míg a közeledıé kékes eltolódású – állítólag.


40

Mi is történik a hanggal? Az elıbbi rajzos autós példához visszatérve, ott csak viszonylagosan adódtak össze a sebességek, a valóságban a két autó különálló rendszert alkotott, egymást nem befolyásolták, és a külsı megfigyelıt még kevésbé. A szirénázó autó esetében már az autó és a hangforrás egy rendszert képez, és két eltérı sebességet kell figyelembe vennünk. Ráadásul van külsı szemlélı, akinek a füle, és a mőszere egyaránt jelzi a hanghullámok torlódását, közeledéskor, és fordítva. Itt bizony a két sebesség, a kocsié s a rajta gerjesztett hangé kölcsönhatásban vannak egymással.

Hogyan történhet ugyanez a fénnyel, ha egyszer azt állítják, hogy a fény sebességét semmi nem befolyásolja? Természetesen a fénynél hétköznapi sebességekkel nem bizonyítható a Doppler-hatás. Figyelembe véve a színkép gravitációs eltolódásának lehetıségét, a fénynél nem kell Doppler-hatást feltételezni. Ha mégis kiderül, hogy egy csillag sebessége befolyásolja fényének hullámhosszát, azonnal megdılt a fénysebesség abszolútuma.

A színképeltérés új anyagok felfedezését is jelentheti a csillagokban, erre inkább eltolják a frekvenciatengelyen a sávokat, hogy ismert anyagot kapjanak. Nem érdekes?

Hubble-nak van még egy fondorlata, a H0-állandó. 1998-ban az Arizona Egyetemen, egy kvazár (erıs

rádiósugárzást kibocsátó csillag) fényelhajlását elemezve a Hubble-állandó alsó határa alatti értékét számolták ki. Ezután a CSIRO Australia Telescope munkatársai a H0 állandóra szintén 20%-kal alacsonyabb értéket kaptak. [25]

A Hubble féle tágulási állandó (H0) – ez a szám erılteti az egyenletekbe az egyetemes gyorsuló tágulást – kritikus alsó határa 50 km/sec/megaparsec. Kevéssel ez alatt a tágulás olyan lassú, hogy a világegyetem nem születhetett nagy erejő robbanásban. Ez nyert bizonyítást, a kozmológiában mégsem indult el forradalom! Miért is?


41

…

Azonnali kölcsönhatás Istennel

A kvantumfizika a spirituális elmét puhatolja

A Vízöntı kor tudománya a parajelenségeket ki fogja emelni az áltudományok kategóriájából. A kvantumfizika XX. századi megjelenésével számos Nobel-díjas fizikus vélt felismerni szoros kapcsolatot a megmagyarázhatatlan kvantumfizikai jelenségek és az emberi tudat között.

„Az 1973. évi fizikai Nobel-díjas Brian D. Josephson professzor szerint a biológiai rendszerek mőködése hatékonyabb elvekre épül, mint amelyeket a tudományos eljárásokban figyelembe szokás venni, és valószínő, hogy az élı szervezetek képesek hasznosítani a telepátia és pszichokinézis képességeit is, mivel ezek a képességek nem ellenkeznek a kvantumfizika lehetıségeivel” – az idézet Héjjas István: „A kvantumfizika alátámaszthatja a parajelenségeket?” címő tanulmányából származik. [32]

Az 1930-as években Carl Gustav Jung és Wolfgang Pauli együttmőködése során felmerült, hogy a Jung féle szinkronicitás és a kvantumfizika azonnali kölcsönhatása azonos dimenzióban történhet.

A kvantumfizika két jelensége a tudat és az anyag közötti viszonyra irányítja a tudományos világ figyelmét: ez az EPR paradoxon és a hullámfüggvény összeomlása.

Röviden, és hétköznapi nyelven, mirıl is van szó: Einstein, Podolszky és Rosen neveibıl ered az EPR

rövidítés. A három tudós 1935-ben közösen publikált egy cikket, melynek alapja Einstein felvetése, hogy tudniillik szerinte az elméleti kvantumfizika téves, mert nem fér


42

össze a józanésszel. – „Az EPR jelenségben egy kvantum objektum részekre szakad, azután a részek mőszeres méréssel külön-külön megfigyelhetık, azt találjuk, hogy a viselkedésük összehangolt, bár közöttük nem létezik olyan fizikai kapcsolat, amely alkalmas információk átvitelére.” – Ez az EPR paradoxon, Héjjas szavaival.

Einstein ezzel a kvantumfizika tökéletlenségét akarta igazolni, hiszen az azonnali kölcsönhatás nem tiszteli az általa kidolgozott relativitáselmélet állítását, mely szerint a fénysebességnél gyorsabb (pláne azonnali) hatás nincs.

A tudósok állásfoglalása a témában igen megosztott volt. Egyesek szerint az azonnali kölcsönhatás csakis mikro-közegben képzelhetı el, az emberléptékő makro-világban ezek a jelenségek kiegyenlítıdnek, ezért nem érzékelhetık. Ezzel szemben David Bohm, [33] szélsıséges közegben, például alacsony hımérsékleten, a makro-mérető objektumok között is lehetségesnek vélte a nem helyi, azonnali kapcsolat megvalósulását.

Brian D. Josephsonnak [34] az a véleménye, hogy az élı szervezet is elég extrém környezet ahhoz, hogy képes legyen az azonnali, nem lokális hatások felerısítésére.

Ez a gondolatátvitel tudományos igazolásának alapja. Héjjas István: „Az EPR jelenség ellenırzésére

alkalmas kísérlet elméleti lehetıségét John S. Bell [35], a Genfi CERN laboratórium munkatársa publikálta 1964-ben. De a technikai nehézségek miatt ilyen kísérletekre csak az utóbbi években – a XX század végén – került sor.

A kísérleteket az Innsbrucki Mőszaki Egyetemen elektronokkal, a Genfi Egyetemen fotonokkal végezték. Az utóbbi kísérleteknél a Genfi tó alatt húzódó fény-kábeleken 20-25 km távolságra küldtek el egymástól foton párokat, és azt tapasztalták, hogy ha az egyik foton polarizációs állapotát befolyásolják, hasonló változás a másik fotonnál is fellép. A mérések alapján az látszott


43

beigazolódni, hogy a kölcsönhatás sebessége legalább a fénysebesség 10 milliószorosa!” – Einstein feltételezése újra tévesnek bizonyult. Az EPR már nem paradoxon!

„Ha felléphet nem lokális kapcsolat makromérető tárgyak között, akkor esetleg létezhet kölcsönhatási hálózat az univerzum összes objektuma között, beleértve az emberi tudatot, mely ugyancsak az univerzumnak része. Ezzel kapcsolatban Grinberg-Zylberbaum [36] érdekes kísérletsorozatot publikált. Ennek során egy kísérleti személy EEG jelében fényingerrel kiváltott jelösszetevıket idéztek elı, és ugyanez a jelösszetevı egyidejőleg megjelent egy másik személy EEG jelében is, mikor a két személy meditációban kölcsönösen egymásra koncentrált.” – Héjjas István

A hullámfüggvény összeomlás még bonyolultabb kérdésének tisztázásakor is Héjjas István tanulmánya lesz a segítségünkre. Az anyagot alkotó részecskének kettıs természete van: „ (…) az atomok egyik építıeleme, az atommag körül keringı elektron, például, az atommag vonzásából kiszakadva, pontszerő részecskeként jelenik meg, amikor a repülési pályájának végén valahová becsapódik, utazásakor azonban hullámként viselkedik”.

A folytatás elıtt fontos az interferencia fogalmának tisztázása: a hullámmozgás kölcsönhatását jelenti, azt a jelenséget, melyben az összetalálkozó hullámok erısítik, vagy gyengítik, illetve teljesen kiolthatják egymást.

„Részecskék interferenciája értelmezhetı úgy is, hogy amíg a becsapódás, vagyis a részecske ’észlelése’ meg nem történik, addig a részecske helyett csupán egy ’nem materializálódott’ hullám, ún. anyaghullám vagy valószínőségi hullám létezik. A becsapódáskor viszont ez a hullám eltőnik, és helyette megjelenik egy valóságos részecske. Ezt az eseményt szokták a hullámfüggvény összeomlásának nevezni. (…) Niels Bohr [37] és Werner


44

Heisenberg [38] által kidolgozott koppenhágai értelmezése azt feltételezi, hogy a hullámfüggvény összeomlása a tudatos megfigyelés hatására következik be. Niels Bohr szerint ezért nem is lehetünk képesek a kvantumelméletet teljesen megérteni, ha nem vesszük figyelembe az emberi tudat mőködését.”

Roger Penrose [39] az agysejtek hullámfüggvényének kollektív összeomlásának tulajdonítja a felmerülı kreatív gondolatokat. Amit Goswami [40] véleménye szerint nemcsak az agyban jöhet létre összeomlásra alkalmas együttes hullámfüggvény, hanem bárhol és bármikor, és ez, az ún. szuperponált állapot mindig a tudatos megfigyelésnek tulajdoníthatóan omlik össze, ily módon hozva létre a tapasztalható valóságot.

Fred Alan Wolf [41] amerikai fizikus még tovább megy. Gondolataihoz nagyszerően hozzáilleszthetı egy évekkel korábban félretett, elsı könyvembıl kihagyott érvelésem. Mielıtt továbblépünk, összefoglalom a részecske kettıs (hullám - anyag) természetébıl eredı összeomlást: – a sokak által igen vitatott koppenhágai modell szerint egy részecske, amíg nem kerül kapcsolatba a tudatos megfigyelıvel, szuperponált hullámállapotban van, ekkor a helyzetét egy összetett állapot-hullámfüggvény jellemzi. A függvény a részecske megnyilvánulási lehetıségeinek választékát fejezi ki. Amikor pedig a részecske megfigyelése megtörténik, a hullámfüggvény összeomlik, és helyette megjelenik egy reálisan tapasztalható részecske.

Wolf szerint a részecske szuperponált helyzetében tudati hatásra nem változik semmi. A hullámfüggvény a megfigyeléskor nem omlik össze, hanem a lehetıségek teljes választéka párhuzamosan létezik, és a megfigyelı a legvalószínőbb állapotot tapasztalja valóságosnak.


45

Héjjas István tanulmánya alapján „Wolf lehetségesnek tartja, hogy különösen érzékeny személyek a kevésbé valószínő állapotokat is észlelhetik. Ilyen tapasztalás lehet például az auralátás. Wolf elmélete azt is jelenti, hogy végtelen sok párhuzamos valóság létezik egyszerre, és a tudatunk választja ki ezekbıl a számunkra legvalószínőbb lehetıségek szuperpozícióját, azt, amelyet valóságként elfogadunk. Ez lehet az oka annak is, hogy ugyanazt a szituációt az egyik ember boldogságnak, míg egy másik szenvedésnek érzi.”

A kvantumfizika további különös jelensége az idı irányának megfordulása a hullámfüggvényben. Wolf szerint „ez azt jelentheti, hogy mikrofizikai szinten, – rövid idıtartományon belül – állandó kommunikáció zajlik múlt és jövı között. Ezt alátámasztja, hogy a Heisenberg-féle ’határozatlansági reláció’ szerint az alacsony energiaszintő, igen gyors részecske-kölcsönha-tásokban az idıbizonytalanság olyan mértékő lehet, hogy az ’elıbb’ és a ’késıbb’ fogalmakat sem lehet megkülönböztetni. Ezért a részecskefizikai kísérletekben az is elıfordul, hogy bizonyos többlépéses kölcsönhatási sorozatok eredménye csak úgy magyarázható, ha feltesszük, hogy egyes részecskék korábban léptek kölcsönhatásba, mint amikor keletkeztek. (???)

Ha ez lehetséges, az sem zárható ki, hogy az idıbeli kommunikáció makrofizikai szinten is mőködhet, és emiatt tudattalan szinten üzeneteket kaphatunk a múltból és a jövıbıl, és mi is küldünk ezek felé öntudatlan üzeneteket.” – A kvantumfizika Isten dimenzióját és a spirituális elmét puhatolja, a tudósok mégis ragaszkodnak materiális megközelítésükhöz. Szerintük a tér és az idı csakis a sebesség fokozásával hidalható át – a Vízöntı kor tudománya remélhetıleg határozottabb lépéseket is tesz a tökéletes, teremtı intelligens energia, Isten felé …


46

– Ajánlom figyelmébe „A Vízöntı Isten-ember” folytatását, illetve a „ TUBA féle idıkivetülés” címő kétrészes tanulmányt.

Hivatkozások

[22] – Niels Bohr (1885- 1962) Nobel-díjas dán fizikus; területe az atom-szerkezet és a kvantummechanika [23] – Benkı László (1934-) kutató – • Benkı László, 2000. 08. 10. Budapest – „A gravitációról” – Jómagam Számítástechnikai Bt. – Hozzáférés: http://www.jomaga m.hu/tudomany/fizika/benko/index.htm [olv: 2008. 03. 9.] • Benkı László, 2008. április 18. „Gondolataim a mozgásokról” – Enternet 2001 Kft, Budapest – Hozzáférés: http://w3.enternet.hu/fizika/ [olvasva: 2008. 03. 11.] [24] – A Magyar Tudományos Akadémia Folyóirata –XLVIII. kötet, 2003/10. – „A világegyetem fejlıdése” – Akaprint Kft. Budapest – Hozzáférés: http://www.ma tud. iif.hu/2003-10.pdf [olvasva: 2008. 07. 19.] [25] – Az AKG Csillagászati Szakkörének kozmológia részlege, Kozmológia Cosmo supernova online, Budapest – „Veszélyben az İsrobbanás elmélete!” – Hozzáférés: http://cosmo.supernova.hu/osrobb.htm [olv: 2008. 07. 21.] … [32] – Pointernet-DB Kft. http://www.pointernet.pds.hu – Héjjas István 2006. 02. „A kvantumfizika alátámaszthatja a parajelenségeket?” – Hozzáférés: http://www.pointernet. pds.hu/ujsagok/evilag/2006-ev/02/200702201521251670 00000304.html [olvasva: 2008. 09. 24.] [33] – David Bohm – (1917-1994) brit kvantumfizikus és tudományos filozófus. Szerinte a részecskék azért tudnak kommunikálni egymással, függetlenül a helyzetüktıl, mert az a nézet, hogy külön állnak egymástól, illúzió.


47

[34] – Brian David Josephson (Cardiff, 1940-) brit fizikus, Nobel-díj, 1973. – A szupravezetı anyagokat elválasztó szigetelırétegen létrejövı jelenségeket tanulmányozva felfedezte a szupravezetı anyagok alagúteffektusát. [35] – John Stewart Bell (1928 - 1990) ír fizikus. Nevéhez főzıdik a Bell-egyenlıtlenség elmélete. [36] – Jacobo Grinberg-Zylberbaum – Mexikói Egyetem neurofiziológusa. Kísérlete után kijelentette, hogy a modern tudomány eszközeivel sikerült igazolniuk a tudat egységességének képzetét. [37] – Niels Bohr (1885 - 1962) dán fizikus, atomszerkezet és kvantummechanika területén dolgozott. Atomi sugárzás vizsgálatáért 1922-ben fizikai Nobel-díjat kapott. [38] – Werner Heisenberg (1901-1976) Nobel-díjas német fizikus, a kvantummechanika egyik megalapítója. Nevéhez kötıdik a határozatlansági reláció elve. İ vezette a náci Németország nukleárisenergia-programját. [39] – Roger Penrose (1931-) Angol matematikus és elméleti fizikus, de a kozmológia területén is alkotott. [40] – Amit Goswami. Indiai elméleti kvantum fizikus. Szerinte a valóság és a megfigyelı közötti kapcsolatot feltáró kvantumfizika tökéletesen egybecsengenek az ısi védanta és más spirituális tanítások tételeivel, állításaival. [41] – Dr. Fred Alan Wolf (1934-) Amerikai fizikus, író, elıadó, az elméleti fizika doktora. Kutatási területe a kvantumfizika és tudat kapcsolata.

Education

A vízöntő tudománya bizonyítja istent