Felülírt sorok

Arató Lacinak

Laci egyik legszebb írásában megemlít egy Radnóti-verset, A félelmetes angyalt, amely az ismert és tudatosan zárttá komponált életművel szemben egy másik, számára hitelesebb, de az egész életkompozíciótól elfedett, tulajdonképpen felülírt költőt sejtet. A rejtett, felülírt írói üzenet természetesen nagy téma. Leo Strauss Az üldöztetés és az írás művészete című könyvében egyes, igazán nagy filozófiai művek rejtett, taktikai okokból felülírt üzenetének elméletét fogalmazza meg, Thomas Szlezák pedig egyesenesen arról ír, hogy Platón megírt művei elfedői valódi, szóbeli tanításának, amelyeket nem közönséges olvasóknak, hanem beavatott tanítványoknak szánt. Természetesen túlzás volna a megírt művekben pusztán a rejtettek álcáját látni, ahogy az áthúzás nem törli ki a világból a felülírtat, a rejtett mű sem érvényteleníti a láthatót, de mert gyakran épp a szerző engedi – persze csak az értők számára – megmutatkozni a látható mögött a láthatatlant, mégis másként olvassuk a kész, lezárt

1

műveket is, ha nem végső dermedtségükben tekintünk rájuk. Ha annak a folyamatos küzdelemnek pillanataiként olvassuk őket, amelyben megpróbáljuk megragadni, megnevezni, formára hozni a szenvtelen hömpölygő, idegen, névtelen, formátlan vagy épp ellenünkre értelmezett létezést.

+

Egy nemrégi, másik bulin, a legendás berlini könyvkiadó és Kafka-szakértő, Klaus Wagenbach 85. születésnapján, Kafka naplójának kihúzott sorait mutatta be Roland Reuß. A számítógépes szövegszerkesztés korában különös, új hangsúlyt kapnak a még kézzel írt művek. A kéziratoldalak őrzik a szerzői törléseket, melyek vagy rekonstruálhatók vagy nem. A mai technikai lehetőségek sok olyan szövegrész helyreállítását is lehetővé teszik, amelyek korábban véglegesen elfedettnek tűntek. A filológus a kihúzott szövegrészek több típusát különböztette meg a Kafka-kéziratokban. Három alapvető törlést említett, az áthúzást, az eltüntető satírozást és az áttetsző törlést. Most a harmadik kihúzástípushoz

2

szeretnék megjegyzést fűzni, de előbb lássuk az első kettőt.

Az egyik az olyan átlós vagy X vonallal jelzett törlés, amely egyszerűen azt jelzi, hogy a szerző a jelölt részt már letisztázta, illetve beillesztette a véglegesnek szánt szövegbe. Máskor egy-egy túl korán a szövebe került szó vagy gondolat töröltetik, hogy azután alkalmasabb helyre vagy épp másik szövegbe kerüljön. Ilyenkor az írói gondolat előreszaladt, s a későbbi – akár csak egy pillanattal későbbi – szerzői kontroll korrigál, szerkeszt.

A kihúzások egy másik jellegzetes esete, amikor olyan sűrű satírozások fedik el az eredeti szöveget, hogy az – legalábbis írója szándéka szerint – olvashatatlanná válik. A függőleges, vízszintes vagy a kettőt a biztonság kedvéért kombináló vonalakból szőtt komor tintapokróc dolga, hogy végleg eltakarja azokat a szó- vagy sortetemeket, amelyeket szerzőjük legszívesebben kitépne a papírból, látni sem akar. E mélyen a papírba vésődő, kihúzó vonalak, melyek mintegy újra beszántanák a szöveget, nemhogy az olvasó (épp a

3

kéziratolvasó) elé nem kerülhetnek, a szerző sem kívánja látni őket. Itt valódi törlésről van szó, amit ma egy billentyűmozdulattal elintézünk – megfosztva magunkat persze attól, a düh nyomait megörökítő szenvedélytől, amellyel a kézzel író ember kikaparni igyekszik elvetett gondolatát a világból. A kézirat meghittebb viszonyban van az idővel, mint a számítógépen szerkesztett szöveg, hiszen pontosan őrzi az idő lényegét: visszafordíthatatlanságát. Ahogyan araszolnak vagy száguldanak előre a sorok, úgy nyer a papíron fizikai, kétdimenziós kiterjedést az idő, az írásképből még azt is pontosan látjuk, milyen gyorsan vagy kínlódva vettette őket szerzőjük papírra. S ott marad a törölt szó vagy sor is visszavonhatatlanul. Vadul vagy akkurátusan satírozott sötétje most már mindig kiabálva őrzi titkát, s egyben a kéziratoknak azt a másik, súlyosabb világát, melynek a kész könyv csupán halvány, óvatos, szemérmes felidézése. Míg a nyomtatott kiadásban végül a jóváhagyott szavak élik életüket, a kéziratlap a halál győzelme az élet fölött, itt a pusztulásra ítélt üli fekete torát, s kacag ki diadalmasan a kegyelmet kapott szavak sápadt környezetéből. A nyomtatott szöveg

4

elmesél egy történetet, de a kézirat maga is történet, az elbeszélés története. S a kettő együtt egy harmadik.

A kihúzásoknak azonban az a harmadik típusa a legérdekesebb, ahol jól látható marad az áthúzott szó vagy sor. Ezeket a kritikai kiadások jegyzetei meg is adják, ami a szövegek szokásos olvasatát persze nemigen befolyásolja. Pedig talán nagyon is komolyan kellene vennünk a kihúzott szavakat. Bár nyilván nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy valamely szerző szándékosan hagyta meg olvashatónak a kiiktatott részt, de ha más esetekben ugyanő hevesen igyekezett olvashatatlanná feketíteni a törlendő szavakat, akkor a finom áthúzás, vagy jól áttetsző laza satírozás mégis valami fontos szerzői ambivalenciára utalhat az adott szövegrész státusát illetően. Mintha az író vagy bizonytalan volna az adott szó, mondat közölhetőségét, a közlés helyességét illetően, vagy éppenséggel az áthúzással akarna üzenni kézirata olvasójának. Az áthúzásnak ez a típusa megvonja ugyan a közlést egy adott szótól, mondattól, de nem próbálja eltűntetni, megsemmisíteni a felmerült gondolatot.

5

Az ilyen áthúzás egy gondolat tudatos elnyomása, ám elnyomottként élve hagyása. Persze csak a beavatottak számára szóló jelzés ez, a kézirat olvasója nem a nagyközönség, a kritikai kiadásé sem. Szó sincs arról, hogy érdektelen szövegrészekkel volna dolgunk. (A szerelmes levelekről – mint az a filológus kézirat-előadása utáni beszélgetésben el is hangzott – mindenki tudja, hogy kihúzott szavaik a legizgalmasabbak.) Az egyik nevezetes áthúzott Kafka-sor így hangzik: “Ich bin das geistige Zentrum Prags.” Kafka nyilván nem azért húzta ki e mondatot, mert nyomban megváltozott a véleménye, hanem, mert ilyesmit finom ember mégsem írhat le. Úgy látszik, magánszövegben sem. Vannak gondolatok, melyekről nem beszélünk, de azért még elgondolt, és valamiképpen mégiscsak megüzenni való gondolatok maradnak.

Számos nagyszerű gondolatmenetbe annak megbicsaklása, apróbb-nagyobb logikai botlása, váratlan stílustörése nyitja meg a belépést számunkra. Éppen ezek, a szöveg töréspontjai jelzik, hogy a szerző számára valami az adott

6

pillanatban fontosabb volt, mint a szöveg logikai vagy stilisztikai következetessége, hogy tollát talán valami erősebb, de nem közvetlenül tematizált indíték (vagy kényszer) vezette, mint az, amit a szöveg megnevez. Azt, hogy mi az adott írás igazi tétje. S akkor még csak a többnyire akaratlan töréspontokról beszélünk. A szövegnek vannak krizispontjai, amelyek rávilágítanak a szövegben feszín alatt lejátszódó drámára. A láthatónak meghagyott, de áthúzott szavak, mondatok sokszor vajon nem a kézirat ilyen krízispontjait fedik el fel? Míg a szöveg akaratlan töréseinek elemzése a freudi analízishez hasonlóan próbál hozzáférni a mögöttes történethez, addig az áthúzások által szándékosan elnyomott, de elvetettségükben megőrzött szövegrészek komolyan vétele inkább a szerzői üzenet hermetikus, de az értőknek mégis világosan megfogalmazott rétegéhez próbálhat hozzáférni.

Olyan szavakról, sorokról van szó, amelyhez írójuknak ambivalens viszonya van: leírná őket, s mégsem. Letiltja saját gondolatát, de a letiltást is látni engedi. Vajon nem ez egy szöveg legizgalmasabb pillanata? Első kérdésünk persze:

7

miért a megtagadás? S nem éppen azt üzeni-e a szerző: gondolkozz el, miért! Vajon nem itt kezdődik el a szöveg utáni, tulajdonképpeni, fontosabb szöveg, amely azonban – s épp az – már ott áll a szerzői cenzúrának alávetettben? Nem ütközik-e olykor az író saját gondolatai olyan elemeibe, amelyeket a szöveg rendje vagy eredeti intenciója nem visel el? De attól még ott áll a szó, a gondolat a maga vállalhatatlanságában, közölhetetlenségében és eltüntethetetlenségében. Néha csak így közölhető az, aminek más módon közlését valami súlyos ok ellehetetleníti. Vagy egymással békülni nem tudó szövegrészek összecsapásáról van szó, amelyek ellentmondva, együtt képezik a szöveget.

Természetesen a külső, politikai, kiadói megfontolásokból történt húzásokról itt most nem beszélünk.

A láthatóvá tett, s jogaiban megőrzött kihúzásnak van persze igazi magasiskolája is. Ilyen kedvenc példám, Kant máshol már elemzett Világpolgár-esszéje. Bár itt formálisan nem kihúzott sorokról van szó, a kinyomtatott sorok alig tűrik egymást.

8

Ennek az írásnak felépítése mesteri: szinte nem is áll másból, mint állított és visszavont, majd újra állított és megint áthúzott gondolatokból, s nem valamelyik gondolat a szerzői üzenet az egymással feleselők közül, hanem az egymást nem tűrő gondolatok szemünk előtt folyó birkózása, az egymást rendre felülíró gondolatok küzdelme adja az írás elbeszélte történetet.

S Kertész Sorstalansága is a folyamatosan áthúzott történet elbeszélése, az önmegsemmisítő történeté: egyetlen jól látható áthúzás.

Heidegger egyik nevezetes Hölderlin-olvasata persze arra példa, hogyan interpretálhatja a maga kényére az értelmezés felségjogáért folytatott olvasói harc a kihúzás tényét. Az Erläuterungen zu Hölderlins Dichtung (Ffurt, 1951. 56f. (=4, erw. Aufl. Ffurt, 1971, 58) az “Am Quell der Donau”-himnusz három kihúzott soráról – Hellingrathra hivatkozva – úgy véli, a törlés indítéka az, hogy Hölderlin Heideggernek kedves okokból a “Natur”-szóval kívánt leszámolni, hogy azt meghaladva lényegében a “Seinslichtung”-nak megfelelő fogalommal váltsa fel. Hölderlin-

9

filológusok szerint erről szó sincs, egyrészt a “Natur” később is fontos helyeken szerepel Hölderlinnél, másrészt a ceruzás kihúzás egyszerűen annak jelzése volt, hogy később még javítandó versszakról van szó. (Vö. Jürgen Link: Hölderlin-Rousseau: Inventive Rückkehr, Westdeutscher Verlag, Opladen/Wiesbaden, 1999. 259–260)

Csakhogy bármennyire magához ragadta is Heidegger Hölderlin ceruzáját, a költő szövegvariánsainak, húzásainak értelmezése azért ismeretesen mindennek nevezhető, csak egyszerűnek nem. Günter Martens “Wie subjektiv darf, wie subjektiv muss eine Edition sein. Hölderlins ‘letzte Hymne’ Die Nymphe. / Mnemosyne.” című esszéjében (in: Edition und Interpretation moderner Lyrik seit Hölderlin, hg. von Dieter Burdorf, Walter de Gruyter, Berlin/New York, 2010. 83–102) a Hölderlin-kéziratok kiadásainak alig megoldható problémájáról ír. A Homburger Folioheftben található himnusz fölött két cím vagy – és épp ez nehezen eldönthető kérdés – kettős cím áll. Die Nymphe. / Mnemosyne. A szerző mind a két címet a kéziratra írta, s bár a

10

másodikat alighanem később, egyiket sem húzta ki. A mértékadó kiadások közül van, amelyik az első, van amelyik a második címet adja meg, s van, amelyik alternatív címeknek tekintve őket, mindkettőt. A kiadók dolgát azonban nem könnyíti meg, hogy ezután nem egyszerűen egymást követő, hanem egymásra írt verssorok következnek, amelyek egyike sincs áthúzva, viszont saját szövegtestük mégis a másik versszakot írja felül. Így mintha két párhuzamos vers futna két cím alatt, melyek azonban mégis szemlátomást összetartoznak, és egyetlen művet képeznek. A filológus jelzi, hogy a papíron bőven volt hely, így a sorok egymásra írásának más oka lehetett. S Hölderlin máshol is alkalmazta ezt a felülírási technikát – olykor azért áthúzással is kombinálva. “Hat hier nicht Hölderlin versucht, das scheinbar sich ausschlißende zu vereinigen, eine graphische Einheit des bedeutungsmäßig Gegensätzlichen zu bilden, das Naiv-Sinnliche, dem Leben zugewandte, das sich in der Gestalt der Nymphe manifestiert, mit dem Heroischen, dem tod anheim Gegebenen, das in der Gestalt der Mnemosyne angesprochen ist, zu einem – freilich bis zum Zerbrechen angespannten – Ganzen

11

zusammenzuführen?” [Vajon nem kísérelte-e meg itt Hölderlin a látszólag egymást kizárók egyesítését, az ellentétes jelentéssel bírók grafikai egységének létrehozását, a Nimfa alakjában testet öltő naív-érzékinek, az élet felé fordulónak és a Mnemoszüné alakjában megszólított heroikusnak, a halálnak szenteltnek egyetlen egésszé ötvözését?] – kérdezi Martens. Vajon nem éppen ez Hölderlin költészetfelfogásának tudatosan kidolgozott üzenete? Hiszen, emlékeztet rá, a Hyperion “Athener Brief”-jében Herakleitosz “das Eine in sich unterschiedne” mondatát Hölderlin “a szépség lényegé”-nek, “a költészet alaptörvényének” nevezi. A költészetet tehát az önmagában különböző feszült egységének látja, mint azt Martin a költő más poétikai írásaiból is kimutatja. Martens olyan szövegkiadásokat javasol, ahol a nyomtatás indokolt esetben nem lábjegyzetben, hanem egyenrangú szövegelemként próbálja hozni a variánsokat. Különben a kiadó választásával – kihagyásával – “beleír” a szövegbe.

Persze ismerünk szerzőjüktől egészükben letiltott szövegeket vagy szövegegyütteseket is, az elégetésre hátrahagyott Kafka vagy Burckhardt

12

kéziratok alighanem szintén a kihúzott sorok kategórájába tartoznak. Hiszen a szerző megsemmisíthette volna őket, s tudta, hogy utasítása ellenére nem ez vár műveire. (Max Brod például sokszor megmondta Kafkának, hogy esze ágában sincs elpusztítani kéziratait, s tudta, hogy Kafka tudja, ki fogja adni őket.)

Mindez természetesen visszavezet annak problémájához, mennyiben fagyaszthatóak a szövegek valamely pillantban megmerevedő, holt tárggyá, el lehet-e tekinteni keletkezésük alatti elevenségüktől, az önkorrekció lüktetésétől, vajon történeteink pusztán megragadják, kifejezik az időt, vagy anyagukban is időbeliek, “levésben” levők, s pillanatképpé, véglegessé dermesztésük épp e lényegi dimenziótól fosztja meg őket. “Nincsen irodalom, csak kísérletek vannak” – Deleuze és Guattari e mondata persze első pillantásra a forma, a mű véglegességét, világgá zártságát látszik tagadni, de talán folytatható úgy is, hogy a változatok küzdelméről van szó, amelyek magukban zártak, világok ugyan, de egymással mérkőznek az elmondandó fölötti felségjog megszerzéséért, ahogyan a műfordítások

13

versengenek az eredetihez való hozzáférésért, átmeneti reprezentálásáért. Persze minden mű tekinthető fordításnak, interpretációnak, amely az idegent elbeszélésével, a szöveg teremtette kontextusba vonásával egy percre sajáttá hódító, fogadó birtokbavételével igyekszik zsákmányul ejteni, kiváltani idegenségéből. Ha jól értem Walter Benjamint, akkor szerinte a valódi szöveggé, művé, saját történetté hódítás a veszély – az önelvesztés veszélye – felismerésének pillanatában, csak e pillanatban és csak e pillanat erejéig lehetséges. Amikor világossá válik a tét, vagyis, hogy saját elbeszélés, interpretáció, saját történet, világ híján magunk sem létezünk szubjektumént, legfeljebb idegen történetek, világok kiszolgáltatott tárgyaként. Az elbeszélés nem feltétlenül verbális, de mindenképpen világot létrehozó aktus. Amely világokat persze kívülről számosaknak, ideigleneseknek, percéletű töredékvilágoknak látja az, aki kívülről, fölülről lát rájuk. De sokszor az elbeszélő önmagában is érzékeli a narrációk küzdelmét, hiszen azokkal az elbeszélésekkel sem vagyunk teljesen azonosak, melyekkel épp saját világunkat szegezzük idegen világokkal vagy a világtalansággal szembe.

14

Mindannyiunknak sok története van, össze nem illők, s egyetlen leírt, kimondott mondat is sok kifejezésre törő mondat összecsapásának pillanatnyi mérlege. Minden kinyomtatott mondat, szó, ecsetvonás, mozdulat le nem írt, vagy kihúzott mondatok, ecsetvonások, mozdulatok tetemén trónol, és saját világán, a művön belüli diadaláért legyőzött változatainak csendjébe fúló magányával fizet. S mert az elbeszélő nem azonos a művel, tudva erről, gyakran megüzeni a megírttal a meg nem írtakat is.

Az idei Frankfurti Könyvvásáron láttam egy tréfás kis könyvet, a meg nem írt művek lexikonát. Bohó ötletnek látszik, pedig köteteink valóban őrzik a meg nem írtakat is, könyvtáraink a szerzők által letiltott könyvtárak hosszú sorát.

Ha mindegyikbe be nem is léphetünk, sejtjük, hogy a kihúzott, felülírt, visszavont sorok irodalomtörténete annak az angyalnak a nézőpontjából volna megírható, aki Benjamin történelemfilozófiai esszéjében rálát a maguk pillanatában világot formáló narrációk töredékességére és szakadatlan, a megváltáshoz

15

közelebb nem férő küzdelmük rommezejére. Előtte minden egésznek vélt: tépett darabka csak, de ő felismeri bennük az egykor lüktetett életet. Szemében a napvilágra törteknél nem kevésbé létező a vesztes, áthúzott sorok, bekezdések és műtöredékek sok csonka darabja sem, hiszen a győztesek is töredékek csupán. Szerzőnek, olvasónak persze jó oka van rá, hogy ne lássa meg azt, amit az angyal, ha pedig látja, ne fecsegjen róla túl sokat, s addig is míg a szövegek Nagy Olvasójukra várnak, aki előtt esetleg végképp összeáll a mű, megbéküljön egy-egy pillanatra a szövegbe éppen jól-rosszul záródó világgal. Hogy ne időzzön soká az áthúzott soroknál.

2015. december 28-án

16