· Web viewSajnáljuk, de biz ez komoly böjti kép, betűről betűre a miniszteri ügyrend körül szerzett tapasztalatok után van papírra vetve. Hogy lélekvándorlás esetén

História 1988-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1988-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A bürokrácia ............................................................................................................................ 12. .......................................................................................................................................................... 4

1. Légy írnok! Az egyiptomi államigazgatás .............................................................................. 42. Képek ...................................................................................................................................... 6

3. .......................................................................................................................................................... 91. Államszervezet Mohács elõtt ................................................................................................. 92. Képek ................................................................................................................................... 11

4. ....................................................................................................................................................... 121. Az írás mûvészet. Még a kéztartást is szigorúan szabályozzák ............................................ 122. Képek ................................................................................................................................... 14

5. ....................................................................................................................................................... 151. Az újkori nagybirtok magánbürokráciája ............................................................................. 152. Képek ................................................................................................................................... 17

6. ....................................................................................................................................................... 201. Egy katonaállam bürokratái. Az Oszmán Birodalom ........................................................... 202. Képek ................................................................................................................................... 22

7. ....................................................................................................................................................... 261. A feudális megye bürokráciája ............................................................................................. 262. Képek ................................................................................................................................... 28

8. ....................................................................................................................................................... 311. Modern államszervezet, köztisztviselõk .............................................................................. 312. Képek ................................................................................................................................... 32

9. ....................................................................................................................................................... 381. Az ügy útja ........................................................................................................................... 382. Képek ................................................................................................................................... 39

10. ..................................................................................................................................................... 411. A szakszervezeti bürokrácia ................................................................................................. 412. Képek ................................................................................................................................... 43

11. ...................................................................................................................................................... 461. Gazdasági bürokrácia Magyarországon 1945 után .............................................................. 462. Képek ................................................................................................................................... 50

12. ..................................................................................................................................................... 521. Ami csak vágy maradt. Olcsó, hatékony, demokratikus közigazgatás!� � ............................... 522. Képek ................................................................................................................................... 54

13. ..................................................................................................................................................... 601. Pártapparátus Magyarországon 1948 után ........................................................................... 602. Képek ................................................................................................................................... 63

14. ..................................................................................................................................................... 681. Horthy István lezuhanása tények és legendák� ..................................................................... 68

15. ..................................................................................................................................................... 701. Az olasz követ Horthy István haláláról. ............................................................................... 70

16. ..................................................................................................................................................... 721. Dokumentumok Horthy István haláláról. 1. Horthy István özvegyének 1978-ban kelt levele. 2. Zuna Edgár nyilatkozata ........................................................................................................... 72

17. ..................................................................................................................................................... 751. Franz Braun visszaemlékezése Horthy István haláláról ....................................................... 75


História 1988-01

2. Képek ................................................................................................................................... 7618. ..................................................................................................................................................... 77

1. Horthy István utolsó fényképe ............................................................................................. 772. Képek ................................................................................................................................... 77


1. A bürokráciaGLATZ Ferenc

A bürokrácia

I.

A bürokrácia az újkori európai történelem közösségi életében a legjelentősebb szervező erő. Könnyű belátni: az aránylag kicsiny európai földrész kultúrájának kiemelkedése más területek kultúrái fölé, s e hely megőrzése egészen a 20. század közepéig – nem utolsósorban az itt élő társadalmak pontos és bonyolult egymáshoz illeszkedésének köszönhető. A mezőgazdasági, ipari munkafolyamatok összehangoltságának, a területi szerveződések (grófságok, királyságok, politikai-állami képződmények) pontosan szabályozott egymás mellett élésének (vagy még összeütközéseinek is). A törvények, szabályok együttese milliónyi hajszálérként fonta át a mindennapokban az egyének, kisközösségek (nagycsaládok, falvak, birtokok), majd nemzetiség szerinti tagozódások életét. A tízparancsolat „ne ölj”, „ne paráználkodj”, „ne lopj” stb. tiltásainak egymás mellett élést biztosító voltát ugyanúgy felügyelte az egyház, mint a termelés szakszerű folyamatosságát a jószág- majd iparigazgatás, és az utolsó évszázad bonyolult állampolgári kötelmeit az állam igazgatási-bírósági szervezete. És ezekben az együttélést szabályozó intézményekben kezdettől meghatározó szerepet játszott a munkamegosztás során külön foglalkozássá emelkedő szervező-funkcionárius elem. Ilyen közösségszervező erő az európai papi réteg, amely a 9–10. században egész Európára kiterjeszkedő egyházi szervezet szülötte; ilyen a gazdasági hivatalnok, a feudális földbirtokszervezet szülötte, majd az állami tisztviselő az európai államrendszerek rögzülése (10–13. század) idején. Mondhatjuk: ha az egyén napi 24 órájának szerveződését vizsgálja majd egyszer a történettudomány, akkor e mindennapi élet megélésének legfeltűnőbb fejlődési irányát napjainkig a mind több életfolyamatra, tevékenységre kiterjeszkedő szabályozottság előrehaladásában fogja megtalálni. És különösen erős változást észlelhet majd a történettudomány a 13–17. században, amikor a klasszikus tömeges írásbeliség terjedésére ráépül a hivatalszervezet, majd a 19. század végén, amikor a „modern” állami-katonai, a párt-, illetve mamut ipari-kereskedelmi adminisztrációk elburjánzanak…

A történetírás mégis aránylag későn figyel fel e bonyolult hivatalszervezet és az azt működtető hivatalnoksereg meghatározó szerepére. Ennek egyik oka: az emberiség sorsát eldönteni látszó nagy politikai döntések, háborúk, s azok főszereplői, a királyok, hadvezérek mögött sohasem jelenik meg a nyilvánosság előtt a hivatalnokok serege. Sőt, mivel mindig függő és így kiszolgáltatott helyzetben élnek – mind a gazdasági, mind a politikai adminisztráció tagjai –, befolyásuk sem látszik fontosnak. A történetírót ismét saját jelene figyelmezteti: századunk eleje, amikor már a modern államot és a technikai-gazdasági-igazgatási rendszereket működtető adminisztrációk önálló társadalmi erőként is szerveződnek fizetési osztályok, kiváltságok (pl. nyugdíj) biztosításával. A korabeli jelentudomány, a statisztika figyel fel számuk növekedésére (Németországban pl. a századfordulón a foglalkoztatottak 10%-a), a szociológia, közgazdaságtan pedig a hivatalnok társadalmi szerepét tanulmányozva, jelentőségére.

A történettudományos érdeklődés hiányának másik oka: tudományágunk korábban elsősorban a nemzeti-állami összeütközésekre összpontosított. Csak ahogy a történeti érdeklődés az állami politika csúcsától halad „lefelé” a mindennapi élet szférájához, úgy ébred rá a történész a közösségi élet szervezőinek fontosságára. S tárulkozik fel előtte különböző szinten a „hivatalnoki rend” befolyása a társas életre. A történettudomány az 1910-es években tesz kísérletet ennek megragadására (Otto Hintze), majd két magyar történész (Hajnal István 1920, Mályusz Elemér 1943) írja le és fedi fel: hogyan alakult ki a középkori egyházi értelmiségből a világi hivatalnokréteg, s milyen óriási ennek befolyása az újkori európai kultúra és az államrendszerek születésére. Hintze máig alapvető tanulmánya feltérképezi e réteget hivatása és társadalmi besorolódása szerint. Szól az állami hivatalnokokról, a közigazgatási elöljáráság tisztviselőiről, a bírósági alkalmazottakról, a katonaság tisztjeiről, a tanárságról, a közüzemek (posta, vasúthálózat) technikai tisztviselőiről és a városi körzeti autonómiák hivatalnokairól; és szól a magánhivatalnokokról, akik a mind erősebbé váló magángazdaságban szolgálnak.

Vajon történetírásunk nem túlságosan régimódi-e, amikor tematikáiban még mindig az állami-nemzeti összeütközésekre, politikai-párttörténeti csetapatékra összpontosít, s ezért nem tud választ adni századvégünk társadalmát izgató kérdésekre? Arra: vajon igaz-e, hogy ezen apparátus-hivatalnoki rend szerepe a korszakváltásoknál reakciósra fordul? Míg részben fenntartója, letéteményese az emberi együttélés kereteit adó intézményeknek – a folyamatosság biztosítója, ugyanakkor rabjává is lesz a maga által kitermelt régi szabály- és törvényrendszereknek. S hogy konzerváló erőként lép fel minden új törekvéssel szemben? Egyáltalán: a 20.


század végi európai társas élet nincs-e túlszervezve? Nincs-e az egyének élete túlságosan részletezett szabályozásnak alávetve? Ahogy a pontosan szervezett tudás- és tapasztalati anyag állandó jelenléte biztosítója volt az újkori európai kultúra kiemelkedésének, most nem válik-e az évezredes örökség az egyéni elgondolások kibontakozásának akadályozójává?

II.

A bürokrácia társadalomszervező erejének eszköze az írásbeliség. Minden európai nyelvben a „hivatal”-lal, „irodá”-val, „tisztség”-gel összefüggő szóban megtalálható a francia „büro”, eredeti jelentésében „íróasztal” szó. Mint ahogy a modern állami hivatalnokrendszer is a francia újkori államszervezetet tekintette példájának. A franciaországit, ahol a 13. század folyamán az európai tömeges írásbeliség kialakult.

Az írás a legerősebb szervezőeszköze a társadalomnak. Állandósuló birodalmak elképzelhetetlenek nélküle az emberiség történelmében. A váltás a teljes szóbeliségről az írásbeliségre a tűz meghódításának jelentőségével vetekszik az emberiség történelmében. Az írás (mind a képi, mind a betűírás) teszi lehetővé a munkafolyamat állandóságának megszervezését: ennek köszönhető névsorok, ellenőrző listák készítése, a rendszeresség, ellenőrizhetőség, s az írásba foglalás az egyetlen biztos módja a hagyomány, azaz a tapasztalati anyag megtartásának. Nem vész el az egyszer már „kitermelt” ismeretanyag. Az írást az emberi munkavégzés szervezettségének, összhangjának és az együttélés állandósulásának igénye fejleszti ki. Az „írnok” a társadalom szervező-funkcionáriusa, vagy a szervezők elsőszámú munkatársa. S a legtökéletesebb a gondolat kifejezésére, hagyományozására az európai betűírás. Volt olyan történetírói felfogás, amely ebből vezette le az európai kultúra kiemelkedését.

Mi késztette arra az európai népeket, hogy a nehézkes, csak egy szűk réteg (elsősorban papok, egyházi személyek) birtokolta írásmesterséget a 13. századtól hirtelen átalakítsák fürge kézmozgású folyóírássá? Amely már köznapi célokra használatos és mindennapi módon elsajátítható. Lehetséges indíték: az európai államok rendszerében az adott területek átfogása állandó igazgatással? Vagy az élénkülő csere- és pénzüzletek szabályozásigénye? A kérdésre máig nincs egyértelmű magyarázata a történettudománynak. Mint ahogy azt sem tudja felbecsülni: számszerűleg hogyan alakul a 13. századtól az írni tudásból és így a hivatalnoki munkából élők száma és súlya? Arról már inkább van áttekintésünk: a 17–19. században a hivatali rendszer kiépülése hogyan hozza magával az ún. polgári állam fejlődését, az államterület egészét átfogó hivatalszervezetet (igazgatás, technika, egészségügy), majd politikai képviseleti rendszert. (A történettudomány előszeretettel beszél „aktakorszak”-ról, jelezve: a nehézkes középkori oklevelezéssel szemben a tömeges írásbeliség, az akta lesz az ügyintézés alapja.) Az állam és a magángazdaság írásbelisége hogyan neveli fel önálló társadalmi erővé azt a műveltségéből, tudásanyagából élő réteget, amelyik legfőbb harcosa lesz a modern polgári-képviseleti államrendszereknek. Azután: a kötelező írni és olvasni tudás bevezetésével állami vagy magánhivatalnok lesz a „tanár”; az út, a posta, a közüzemek működtetésével a „mérnök”; a közegészségügy fejlesztésével az orvos… Az írástudó, műveltségőrző és örökítő szakember, az értelmiségi immáron biztos fizetése, de az adminisztráció kötelékeibe besorolódó hivatalnokká lesz… Azután: az akták, hivatali előírások „behálózzák” a modern társadalmak napi életét, azok az egyén szintjén is „elbürokratizálódnak”.

A modern történettudomány hiányossága, hogy napjaink kérdésállítására nem készült fel e téren sem. Vajon hogyan alakul ki e társadalom fölé emelkedő hivatalnokrétegben a hit: ő a közösség dolgainak letéteményese. A szervező-irányító tevékenység hozamának növekedése a munka- és életfolyamatokban? Vagy általában a szellemi tényező szerepének nyilvánvaló erősödése? „Kormányok, vezetők, sőt a pártok is feltámadhatnak, megbukhatnak, az adminisztráció marad” – fogalmazzák meg. Ugyanakkor rendelkezünk kutatással arra vonatkozóan: azzal, hogy az államszervezetek gyakorlatilag a teljes értelmiségi tevékenységet a maguk miniszteriális ellenőrzése alá vonták (az egyetemi tanár, a kutató, sőt az író is bármikor megfenyíthető állami alkalmazott lett), nem szorítják-e talán tudomásul sem vett korlátok közé az annyira kívánatos független gondolkodást? Az újkori európai kultúra nagyszerű fejlődésének egyik titka volt, hogy az értelmiségi szervező tudást eltartotta, hivatalosan elismerte, állami biztosítékokat adott számára. De vajon azzal, hogy az értelmiségit csak hivatalnokként kezeli, nem emel-e gátat a kultúránk fejlődését biztosító megújító elgondolások megszületése, napfényre kerülése elé? Vajon szükségszerű, hogy az írásbeliség, az írásgondolkodás általános elterjedtsége után is az ügyintézés ne háruljon mindjobban az állampolgárra, hanem továbbra is a társadalom fölé emelt hivatalnok-apparátus számát növelje? Vajon igaz, hogy a hivatalnok-apparátus azért akar az ügyintézés titkának birtokában maradni, hogy a társadalom feletti adminisztratív uralmát megőrizze? Vajon az, hogy a mikrochipek világában a hagyományos írásbeliséget a munkafolyamat és közösség szervezésében az új eszköz, a számítógép válthatja fel, mennyiben csökkentheti, vagy alakíthatja át a hivatalnok-szervezetet? S vajon a szervezéstechnika változása mellett egy új típusú társadalmi-politikai nyilvánosság programja mennyire követeli meg ugyancsak egy, a munkavégzési-közösségszerveződési igényekhez visszaidomuló bürokrata társadalom kifejlődését?


III.

A modern bürokrácia legdinamikusabb csoportja a politikai, ennek is legmozgékonyabb része a pártbürokrácia.

Láthattuk: az írástudó, a hivatalnok kezdettől a társas munka és együttélés szervezésének nélkülözhetetlen részeként emelkedett ki a társadalomból. A modern kori hivatalnok, a bürokrata joggal és büszkén mondhatta: ő szakmunkása a hivatalnak. Ő szakbürokrata. A politika – mint a közösség életének szakszerű irányító ereje – a 20. században e szakhivatalnokok együttesére támaszkodik.

A 20. század politikai életének legjellemzőbb új vonása a hatalomért folytatott harc tömegessé szélesedése. Intézményes keretei a modern politikai pártok, melyek létrehozzák a maguk kodifikált célegyüttesét követő bürokráciát, a pártapparátust. A pártbürokrácia nem szakbürokrácia, hanem a politika „általános” irányának letéteményese. Óriási méretűvé diktatórikus államrendszerek fejlesztik. A diktatúrák a társadalmi élet totális, azaz teljes átpolitizálásának igényével lépnek fel, és ezt a politikai totalitást az uralkodó párt mindent meghatározó eszközével kívánják elérni. A pártbürokrata az „általános politikus”, akinek faladata a központi akarat érvényre juttatása az élet adott területén. Jelenléte biztosítja a pártpolitikai szempontokat az igazgatásban, a gazdaságbon, a kultúrában, a hadseregbon – azaz a társadalom mindennapjaiban. A pártbürokrácia párhuzamosan épül ki a szakbürokráciával, központilag, területileg egyaránt. E kettősség „csúcsteljesítménye” a kultúra-oktatás területe, ahol a mégannyira politikai elkötelezettségű szakismeretek párthű képviselői mellett is létrehozza a politikai apparátust: az ideológiai tárgyak rendszerét.

Történettudományaink általában keveset tudnak a modern bürokrácia természetéről, de a legkevesebbet a pártbürokrácia majd évszázados történelméről mondanak el. Vajon igaz-e, hogy a szakbürokráciával teljes párhuzamosságban építkező politikai bürokrácia végül is a sztálini diktatórikus rendszernek, a minden iránt bizalmatlan politikának része csak, de általában még az egypártrendszernek sem szükségszerű követelménye? Vajon a párttag szakember valóban kevésbé alkalmas egy (vagy több) politikai célrendszer érvényre juttatására, mint a külön e célra kiemelt pártapparátus(ok)? Vajon igaz-e: ahogy a szakapparátus azonosítja magát már a 19. század második felében az állammal és a nemzet egészével, ugyanúgy kialakult (és ha igen, miért) a pártapparátusban az a tudat: ő azonos a párttal és azonos a politikával? Vajon nem azért következhet be lépten-nyomon a politikai vezető erő(k) elidegenedése a társadalmi napi gyakorlattól, mivel a politizálás leszűkül az apparátusmunkára, az adminisztrációra? De vajon lehetséges-e a politikai apparátusokat leépíteni vagy a szakapparátusok mögé helyezni? Tudunk-e történeti alapon válaszolni a kérdésre: feltétlenül egy főkönyvelői szemléletű (a maga szakbürokratikus ismereteire hivatkozó) kormánypolitika a helyes ellenpólusa a régi típusú, az agitációs-propagandisztikus célrendszereket ismételgető politikának? A sztálini rendszerek közül a magyarországi pártgyakorlat tett a legtöbb kísérletet az ellentétek feloldására. Mi a 30 év eredménye, és mik az alternatívák? Milyen szinten (esetleg területileg olvadjon össze a pártapparátus (a maga épületeivel, intézményeivel, eszközrendszerével) a szakbürokráciával? És vajon igaz-e: a térség demokratikus hagyományok nélküli politikájában az apparátus a felvilágosodott abszolutizmus, a „reform felülről” leghatékonyabb eszköze? Vagy: ahogy a szakbürokrácia a maga szervezettségével, önálló társadalmi érdekrendszerének megfogalmazásával gátja lehet a belső társadalmi reformoknak, akadályozója is az egyéni elgondolások érvényre juttatásának, ugyanúgy a politikai rendszerek reformjaiban éppen a pártbürokrácia válik a konzervatív visszahúzó erővé? Önálló érdekeit is megfogalmazva, akadályozójává lesz a politikai intézményrendszer átalakításának, mert ez egész gondolat – de érdekrendszerének átalakítását követeli? Vajon nem éppen térségünk elmúlt évtizedekbeli fejlődésének, mostani akadályoztatásunk egyik kulcskérdésére nem tud válaszolni történettudományunk?


1. Légy írnok! Az egyiptomi államigazgatásKÁKOSY László

Légy írnok!

Az egyiptomi államigazgatás

Keleti társadalmakban az „írástudó” megbecsülése, sőt méltósága – elsősorban az írások bonyolultsága miatt – sokkal magasabb fokon állt és áll a mai napig, mint Európában. Magam is többször megfigyelhettem a kairói kormányhivatalok előtt kis asztaloknál ülő mai írnokokat, akik nagy fontoskodások közepette készítettek el egy-egy beadványt, kérvényt, panaszt a vidékről érkező fellahok számára, miközben azok alázatosan figyelték, amint az írnok tolla fürgén siklott a nagy árkus papírokon, majd keserves sóhajtozás közben fizették ki a nem csekély honoráriumot.

Az írni-olvasni nem tudó emberben minden korban fokozottan van jelen a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzése az államapparátus legjelentéktelenebb képviselőjével szemben is. A fáraók Egyiptomában ezzel már tökéletesen tisztában voltak és tudatosan az írnoki pályát állították – mint egyetlen, az emberhez valóban méltó foglalkozást – az ifjúság elé példaként. Szatirikus iratokban karikírozták a fizikai munkát: a cipész a bőrt harapja, a kovács ujjai olyanok lesznek, mint a krokodilusé, a paraszt hiába dolgozik, víziló, egér, sáska pusztítja el a termést, és ami még megmaradt, azt az írnok viszi el beszolgáltatásként.

A birodalomépítő bürokrácia

Az írnokok kiképzése nagy gonddal történt, hiszen az államnak jól képzett írástudók sokaságára volt szüksége. Az írás Kr. e. 3000 táján alakult ki Egyiptomban és rövidesen létrejött a soklépcsős, bonyolult adminisztráció, amelynek egy hatalmas terület közigazgatását és gazdasági életét kellett irányítania. Az állami intézmények mellett a magángazdaságok is nagy számban foglalkoztattak írnokokat. Az írásbeliség az egyiptomi állam alappillére volt és történelmük sok apró epizódja őrződött meg az írnokok feljegyzéseiben, akik a legjelentéktelenebb eseményeket, ügyeket is írásban rögzítették.

Az adminisztráció csúcsán a vezírnek (tjati) nevezett főtisztviselő állt, akinek feladatait részletes előírások szabályozták. „Ha bárki kérvényt nyújt be a vezírhez földek ügyében, akkor azonfelül, hogy kihallgatja a szántóföldek felügyelőjét és a kataszteri ügyekkel foglalkozó bizottságot, rendelje őt magát [a kérvényezőt] is magához. Felső- vagy Alsó-Egyiptomban levő földek esetében két hónapig halaszthatja [az elintézést].

Ha olyan földekről van szó, melyek közel fekszenek a Déli Városhoz [Théba] vagy a székhelyhez, a törvény szerint három napig halaszthatja [az ügyet]. Minden kérvényezőt a törvénynek megfelelően hallgasson ki.” Ez csak egy példa a vezírnek szóló utasításokból. A szabályzatot annyira fontosnak tartották, hogy több vezír magával vitte a túlvilágra is; az idézett részlet Rehmiré sírjából való. A vezír hatáskörébe tartoztak a gazdasági életet irányító intézmények, hivatalok (kincstár, raktárak, földek határaira felügyelő szervek), ő irányította az építkezéseket, és ő volt, mint a legfőbb bíró, az igazságszolgáltatás feje is. Bár neki kellett felügyelnie a hadseregre és a flottára, méltósága polgári jellegű volt: nem tekintették főparancsnoknak és a haditanácsban sem volt döntő szava.

A vezírnek elvben az országban történt minden jelentős eseményről tudnia kellett, beosztottjai a fővárosban és vidéken egyaránt jelentéstételi kötelezettséggel tartoztak neki. A nagyobb országrészek elöljáróinak például minden négy hónapos évszak első napján személyesen kellett eléje járulniuk, de írásban is be kellett nyújtaniuk beszámolójukat. A kérvényezőknek, akik a vezírtől kaptak kihallgatást, szintén írásban is le kellett fektetniük panaszukat, kívánságukat, egyébként a hatóságok nem foglalkoztak az üggyel.

Alsóbb szinteken is megkívánták a főnökök beosztottjaiktól az írásos tájékoztatást. Ezeknek a jelentéseknek, hivatalos leveleknek megvolt a maguk előírt formája és az írnok-tanulóknak külön be kellett gyakorolniuk az előírt formulákat. A tananyag fontos része volt, hogyan, milyen stílusban kell levelezni az elöljáróval, a kollégával és a beosztottal. Egy udvarias levelet például így kellett bevezetni: „X-től Y-nak; Élet, üdv, egészség Amon-Rének, az istenek királyának kegyében! Azt mondom Izisznek, az összes isteneknek és istennőknek, hogy bár lennél egészséges, és bár élnél sokáig. Bár lennél a fáraó (Élet, üdv, egészség!), a te urad kegyében, életben, jó állapotban és jó egészségben mindig!” Ez még mértéktartó esete a szóvirágok halmozásának, de fennmaradt számos hosszú levél is, ahol a tényleges tartalom nem több, mint egy mondat. Ha viszont egy tábornok ír egy egyszerű írnoknak, nincs semmiféle töltelék szöveg, semmiféle udvariaskodás, csak rideg


tények és utasítások.

Írnok: leltáros, könyvelő

Egy alázatos levél bizonyos fokig irodalmi teljesítmény volt, de ilyen írásművek elkészítése az írnokok munkájának csak kisebbik részét alkotta. Legtöbb adatunk a thébai nyugati parton levő kézműves telep, Deir el-Medine írnokainak munkájáról, életéről maradt fenn. A királyi írnokok az „Igazság Helyén” felügyeltek a királysírok elkészítésével kapcsolatos munkálatokra. A nap a munkáslétszám ellenőrzésével kezdődött: névsorokat készítettek és feljegyezték a távolmaradás okát is. Feltűnő, hogy az aprólékos adminisztráció mennyire megfért a laza munkafegyelemmel. Egyesek azért nem jelentek meg, mert állítólag valamelyik istennek akartak áldozatot bemutatni, mások a feleségük vagy a lányuk betegségére hivatkoztak, de találunk olyan bejegyzést is, hogy az illető egyszerűen lusta volt.

Az írnokok vették át naponta a raktárakból a szerszámokat és a munkához szükséges anyagokat, majd gondos listák megírása után átadták őket a kézműveseknek. A munka befejezése után a szerszámokat vissza kellett szolgáltatni.

Fontos feladata volt az írnokoknak a járandóságok kifizetése. A munkások nem pénzként használt lemért fémdarabokat kaptak, hanem havonként természetbeni juttatást: élelmet, ruhát, testápoláshoz szükséges olajakat. Az írnokok emellett különböző magántermészetű feladatokat is vállaltak: leveleket írtak a munkások számára, irodalmi műveket másoltak, elkészítették a kézművesek sírjainak feliratait.

Az egyiptomi írnokok leggyakrabban papirusztekercsekre írtak, mivel azonban ezek drágák voltak, a sürgős, pillanatnyi jelentőségű feljegyzésekre lapos mészkődarabokat használtak. Ha a jegyzet fontos volt, később átmásolták papiruszra. A hivatalos iratokat levéltárakban őrizték. Az azonos természetű írásokat átmásolták, hosszú tekercseken összesítették, fontos témák esetében nem papiruszon, hanem bőrtekercseken.

A jogrend, az állampolgárok biztonsága nyugodott ezeken az iratokon. Jó példa erre a híres Mesz(Mosze)-per, egy bonyolult birtokjogi vita egy családon belül, melyben fontos bizonyítékként szerepelnek száz évre visszamenő adóösszeírások. Az egyik fél ezek meghamisítása révén akarta igazát keresztülvinni a törvényszéken.

Bár több nemzedéken át megőrizték a hivatalos iratokat, időnként elkerülhetetlenné vált a selejtezés. Az elavult irományok – az összetartozók szerencsére többnyire egy csomóban – szemétdombokra kerültek. Ezek a hulladékhalmok később mint becses lelőhelyek vonultak be a régészet történetébe, hiszen Egyiptom száraz klímája alatt a kidobott papiruszok nagy számban vészelték át az évezredeket.

Bürokrácia: taktikázás, packázás

Az írni tudás, az írásos adminisztráció az egyiptomiak szemében a civilizáltság, a fejlett államélet kritériuma, a rend biztosítéka volt. A bürokrácia, mint negatív fogalom, ezért nem alakulhatott ki. Az írnokok, akiktől forrásaink származnak, egymás tudatlanságát, fontoskodását ugyan kigúnyolták, de saját foglalkozásukról soha nem mondtak rosszat. A legmagasabb állami tisztségekbe emelkedett főurak, királyi hercegek előszeretettel örökítették meg magukat írnokként, jelezve azt, hogy későbbi pályafutásukat tudásuknak köszönhették.

Természetesen – bár a bürokrácia tudatosan nem témája irodalmuknak – ők maguk is jól látták egyes korszakokban az államszervezet korruptságát, a hatalmaskodást és ugyanakkor a tehetetlenséget. Ezek a vonások nemcsak a Ramesszidák alatt (Kr. e. 1186–1070), a bomlás időszakában tűnnek szembe. Becses emlék számunkra egy levél a piramisépítők korából, a VI. dinasztia idejéből (Kr. e. 2155 előtt), amikor a piramisok ugyan nem érték már el a gizai óriás-gúlák méreteit, de még mindig nagyarányú építészeti tevékenység folyt a memphiszi temetőben. A finom mészkövet a Nílus túlsó partján, a turai kőbányákból nyerték a piramisokhoz és a masztabákhoz. Az egyik bányászcsapat vezetője panaszos levélben számol be arról a kellemetlen helyzetről, melybe a hivatal nemtörődömsége miatt került. Utasítást kapott a fővárosból, hogy keljen át embereivel a nyugati partra, ahol a munkásoknak járó ruhákat kellett volna átvenniük. Hat napig várakoztatták őket, a ruhakiosztásra mégsem került sor, holott – mint írja – egy nap elegendő lett volna az ellátmány átvételére. Ennél az esetnél különösen az az érdekes, hogy a sírépítés Egyiptomban mindig kiemelt fontosságú munkának számított, az illetékes hivatal mégis ténylegesen akadályozta a munkát. Több mint ezer évvel később, III. Ramszesz korában (Kr. e. 1184–1153) a Deir el-Medine-i telep munkásai felvonulásokkal és sztrájkkal tiltakoztak ellátmányuk elmaradása miatt.

A megromlott, önmaga karikatúrájává vált földi államszervezet égi kivetülését a Hórusz és Széth története


címen ismert késő újbirodalmi műben találjuk meg. Az istenek világát megosztja Hórusz és Széth pere, mely Ozirisz örökségéért folyik immár nyolcvan éve. Hiába születnek döntések, mert a Mindenség Ura megakadályozza végrehajtásukat, de ő maga sem meri saját akaratát keresztülvinni. A kicsinyes taktikázás, intrikálás közben az istenek cirkalmas kancelláriai stílusban megfogalmazott átiratokat, megkereséseket, fenyegető leveleket küldözgetnek egymásnak. Az istenek írnoka, Thot ebben a szatirikus műben istentársaihoz hasonlóan elveszti minden méltóságát és úgy ír, mint a fáraó udvaroncai, akik már csak semmitmondó formulákban tudnak gondolkodni. Az olvasóban joggal merülhetett fel a kérdés: ha az isteneket is megrontja a túltengő adminisztráció, mit lehet tenni földi képviselői ellen?

* Vö. Kákosy László: Sztrájk III. Ramszesz korában. História, 1980/1. sz.

Képmagyarázat

„Az egyiptomi írás szóírás volt, de jelei közül néhányat szótagok, helyesebben mássalhangzócsoportok, sőt egyes hangok jelölésére is felhasználtak. …mintegy ezer jelük volt, de ezekből csak négy-ötszázat használtak állandóan… A hieroglif írás monumentális díszírás volt. Hieroglif jeleket csak emlékműveken, kőbe, fába vésett feliratokon látunk, papiruszon legfeljebb a Halottak Könyvében. A mindennapi életben levelezés, gazdasági feljegyzések, irodalmi szövegek leírása céljából a később görög szóval hieratikusnak (papinak) elnevezett kézírást használták. Ez nem másfajta írás, hanem a hieroglif jeleknek a kézíráshoz alkalmazkodó, egyszerűsített formája. A hieroglif jeleket vésővel, kalapáccsal faragták ki, a hieratikus feleket nádtollal, ecsettel rótták papiruszra. Természetes, hogy az írófelület és az írás eszköze erősen befolyásolta a jelek formáját. A hieratikus írás jelei sokkal egyszerűbbek, képszerűségűket jórészt elvesztették, de többé-kevésbé még mindig felismerhetően utalnak az ábrázolt tárgyakra…”

(Kéki Béla: Az írás története)

2. Képek




1. Államszervezet Mohács elõttPALOVICS Lajos

Államszervezet Mohács előtt

A magyar feudális állami és egyházi szervezet kiépítése különböző előzmények és példák nyomán első királyunk, Szent István korában történt meg. István (1000–1038) létrehozta a királyi vármegyéket, élükön a várispánokkal, valamint a több vármegye területére kiterjedő püspökségeket, az egyházmegyéket, törvényeiben pedig meghatározta az állami és egyházi szervezeti egységek életében felmerült problémák legfontosabb jogi szabályait. A király hatalma földbirtokain alapult; István az Árpádok birtokállományát a legyőzött törzsfők, nemzetségfők földjeinek kétharmadával egészítette ki. Az ország területének nagyobb részét kitevő királyi birtokok, az ott lévő várak és katonaságuk, a birtokok népeinek ekkor még természetbeni szolgáltatásai mind a király hatalmát, érdekeit szolgálták, az ő kezében volt a törvényhozás és legfelső fokon az ítélkezés, hatalma még az egyházi ügyekben is érvényesült.

Első királyaink mellett fontos tanácsadó testület volt a királyi tanács. A királyi udvar, a közvetlen kíséret feje a nádor (comes palatii, palatinus). A király vándorló kíséretének ellátása volt a feladata a királyi udvarhelyek körül tizedekbe, századokba szervezett szolgálónépeknek. A szintén tizedekbe, századokba osztott várnépek tisztjei a várjobbágyok voltak, az ő bírájuk és a harcos elemek (milites) parancsnoka volt a várispán (comes castri). Az egyházszervezés során felállított püspökségek, káptalanok, szerzetesházak ellátását, a 10 falunként építendő (plébánia) templomok fenntartását a király birtokadományokkal biztosította. A nagyobb adományokról szóló okleveleket az uralkodó környezetében lévő írástudók, egyházi személyek, gyakran maguk a megadományozottak állították ki esetenként, majd a király megpecsételéssel érvényesítette.

A magyar állam központi szervei

A királyi birtokok egyre növekvő mértékű eladományozása következtében a király hatalma csökkent, illetve megváltozott, anyagi alapjának súlypontja a nagybirtoktól a regálejövedelmek (adó, nemesfémbányászat és pénzverés, sókereskedelem jövedelmei, harmincadvám bevétel stb.) felé tolódott. Az uralkodók közül többen megosztották az ország területét testvérükkel, unokatestvérükkel (hercegség, ducatus), vagy fiukkal (ifjabb királyság). A herceg (dux) vagy az ifjabb király (rex iunior) saját területén királyi jogokat gyakorolt, az utóbbi saját, a királyéhoz teljesen hasonló udvart is szervezett, ítélkezett, birtokot is adományozott.

A király kormányzati és bírói tevékenysége továbbra is a legfelső szintű. Az évenkénti törvénynapon Székesfehérváron (Aranybulla, 1222) és a helyét állandóan változtató királyi udvarban bíráskodott, A társadalom fejlődése miatt az ügyek megszaporodtak, így a király országos bírói feladatainak egy részét II. István (1116–1131) idején az udvar népei felett korábban is bíráskodó nádor vette át, aki a 13. században önálló bíró lett. Az 1222. évi Aranybulla szerint a nádor az ország „minden embere felett különbség nélkül” ítélkezhetett, az 1231. évi Aranybulla azonban a nádori hatáskörből kivette az egyháziakat és az egyházi bíróság számára fenntartott ügyeket.

1131 előtt említették először az udvarispán (comes curialis) tisztségét. Az udvarispán tehermentesítette a nádort az udvartartás és a gazdasági ügyek irányításában, ellátta a királyi jelenlét bírói teendőit. (Ekkortól lett a nádor országos bíró.) Hamarosan az 1214-től ismert tárnokmester (magister tavarnicorum) vette át a gazdasági ügyeket, s a királyi jelenlét bírói széke is megoszlott közöttük. A tárnokmester egyes kiváltságolt települések, később a királyi városok felett ítélkezett. Az udvarispán, az 1230-as évektől udvarbíró, országbíró (iudex curiae) sűrűbben és többféle ügyben járt el, bíráskodása mellett hiteleshelyi oklevéladó működést is folytatott.

A királyi okleveleket kiállító iroda, a királyi kancellária III. Béla (1172–1196) korában szerveződött meg. Vezetője a kancellár (a 13. századtól legtöbbször püspök), aki alá jegyzők tartoztak. 1209-ben tűnt fel az alkancellár, aki leggyakrabban, de nem kizárólag a székesfehérvári préposttal azonos. A 13. század derekától a kancellária személyzete már nagyobb számú és állandóbb, egyszersmind tagozottabb: a jegyzők közül kiemelkedtek a titkárok (notarii secretarii), a királyi pecsétgyűrű kezelői. Az okleveleket író írnokok keze nyomát évtizedeken át követni lehet. A királyi kancellária oklevéladása igen nagy hatással volt más testületek, hatóságok kiadványaira. Nagy Lajos (1342–1382) korában a kancellária kettévált: a nagykancellária (cancellaria magna) a kül- és belügyi kormányzati ügyeket intézte, a kisebb vagy titkos kancellária (cancellaria minor, cancellaria secreta) az igazságszolgáltatási ügyeket vitte. A két kancellár egyben kúriai bírói feladatokat is ellátott, a királyi különös jelenlét bíróságának feje a főkancellár, a királyi személyes jelenlét bírája – ha nem a király ítélt személyesen – 1453-tól a titkos kancellár lett. 1463-ban ezt a két bíróságot Mátyás (1458–1490)


egyesítette, a királyi személyes jelenlét bíróságának feje ettől kezdve a személynök. Ez a bíróság, amelyet már a 15–16. század fordulóján királyi ítélőtáblának kezdtek nevezni, egész évben szinte folyamatosan működött, míg a nádor és az országbíró bírói fórumai csak bizonyos ünnepek nyolcadán, oktáváin ítélkeztek. Mindegyik bíróság munkájában ítélőmesterek (protonotarii) és jegyzők tevékenykedtek.

A tárnokmester Károly Róbert (1307–1342) korában a teljesen átszervezett államháztartás élén állt. A 14. század végén pénzügyi és gazdasági feladatait helyettese, a kincstartó (thesaurarius) vette át. A tárnokmester kivált a királyi kúria bírói közül, a szabad királyi városok főbírájaként a városi bíróságok fellebbviteli fórumán, a tárnoki széken (sedes tavernicalis) ítélkezett. A kincstartó, majd főkincstartó ezzel a királyi (regále) jövedelmek kezelőjévé, országos méltósággá vált. Országos hatásköre volt a sóügyek intézésében Zsigmond (1387–1437) uralkodása idején a sókamaraispánnak.

Regionális és megyei szervek

Az ország távolabb fekvő vidékein, több megyényi területen a királyt a megyésispánokénál nagyobb hatáskörrel rendelkező méltóságok képviselték, ilyenek a horvát, szlavón, dalmát és a délvidéki (sói, macsói, szörényi stb.) bánok, az erdélyi vajda. A királyi jogok egy részét gyakorolhatták, például a szlavón bánok a 13. században pénzt verhettek, amelyet nem kellett évente beváltani. Oklevélkiadásuk hasonló az országos méltóságokéhoz.

Lényegében szabályozatlan volt, személyenként és esetenként gyorsan változott a tárnokmester, majd a kincstartó, illetve a sókamaraispán alá rendelt gazdasági szervek, intézmények, hatóságok területi és ügyrendi hatásköre. A bánya- és pénzverőkamarák ispánjai, a sókamarások, az adószedők, a harmincadispánok feladatait egyénileg kötött megállapodásokban rögzítette az uralkodó vagy a fölé rendelt országos méltóság. A pénzügyigazgatásban a 13. század végéig főleg mohamedánok és zsidók, később külföldi és magyarországi városi polgárok dolgoztak.

A megyésispán, várispán legfontosabb feladatköre először a királyi várbirtok igazgatása és a megyei hadak vezetése mellett a vármegye népei felett való bíráskodás volt. A királyi birtokok területének csökkenése után bírói funkciója kizárólagossá vált, bár a szerviensek, később a nemesek birtokai fölött csak korlátozott hatásköre volt. Az ispán, főispán a vármegyében a király személyét képviselte, a nemesség a 13, század utolsó harmadától saját köréből választott képviselőit, a négy szolgabírót (iudex nobilium) delegálta a megyei törvényszékre, az ispán bírótársainak. A megyei esküdt nemesek a 15. századtól a szolgabírákkal együtt részt vettek a megyei törvénykezésben, a szolgabírákkal együtt egyéb perbeli eljárásokban (idézések, tanúkihallgatás, határjárás), magánjogi ügyekben (birtokba iktatás) a királyi ember (homo regius) szerepét látták el, a földesúri bíróságok, az úriszékek ülésein vármegyei kiküldöttként vettek részt.

A főispáni feladatok nagyobb részét a 15. századtól helyettese, az alispán vette át, aki előbb a főispán familiárisa volt. A 16. század elejétől a megyei nemesség már – több esetben sikerrel – törekedett arra, hogy saját köréből választhassa. A megyei adminisztrációt, az írásbeli teendőket (oklevélkiállítás, jegyzőkönyvek stb.) a vármegyei jegyző végezte.

Sajátos, egyedi igazgatási szervezettel rendelkeztek az országban szétszórtan élő kiváltságolt népelemek, székelyek, szászok, kunok, jászok, románok.

Egyházi hiteleshelyek

A korai feudális korban a perek és birtokügyek többségét szóban folytatták le, ezekben a hatósági kiküldött vagy közhitelű személy a király, nádor, megyésispán poroszlója (pristaldus) volt. Már a 12. században felmerült az igény, hogy az istenítéleteket tanúk előtt folytassák le, illetve, hogy mindenféle ügyről írásban is tanúbizonyság legyen. Ezért az 1222. évi Aranybulla a poroszlók működését csak a káptalanok és konventek tanúsága mellett tekintette érvényesnek, kisebb ügyeket pedig a káptalanok és konventek is megoldhattak. Az egyháziak, akik ebben az időben egyedüli birtokosai az írás tudományának, hiteleshelyi tevékenységüket a veszprémi káptalan 1181. évi oklevelével kezdték meg, előbb a székes és királyi társaskáptalanok, majd a 13. század második harmadában a királyi alapítású szerzetesházak, konventek is bekapcsolódtak ebbe a munkába. A hiteleshelyi tevékenység egy részét a poroszlókat fokozatosan felváltó, a megyei nemességből vagy városi emberekből kijelölt kiküldöttel, az ún. királyi (nádori, országbírói stb.) emberrel végzett perbeli vizsgálatok, jelentések, birtokba iktatások stb. oklevélbe foglalása, másik részét a különböző magánjogi ügyekben előttük tett bevallások (fassio) leírása tette ki. A törvényekben is meghatározott fizetség ellenében kiadott oklevelek másodpéldányát saját levéltárukban őrizték meg, vagy tartalmát regisztrumokba jegyezték fel. Mások által kiadott oklevelek letétként való megőrzését is vállalták. A király, királyné vagy a nagybírák parancslevelére azok emberével végzett hiteleshelyi kiküldetésekben pl. a leleszi premontrei konventből a legfontosabb


esetekben maga a prépost vagy a prior járt el, legtöbb esetben a jegyzők, akiknek a törvények értelmében felszentelt papoknak kellett lenniük. Az ügyek nagy száma, olykor pedig a hiteleshely tagjainak csökkenése miatt, bár ezt tilalmazták, egyszerű plébánosokat vagy fel nem szentelt klerikusokat is kiküldtek. Emiatt Nagy Lajos az 1351. évi törvény alapján a káptalanok és konventek hiteleshelyi pecsétjeit bekérette, működésüket megvizsgáltatta, s a pecséteket csak azoknak adta vissza, amelyek alkalmasnak látszottak feladatuk rendszeres és megfelelő elvégzésére. Az egyházi hiteleshelyek száma ezután már csak a török hódoltság és a reformáció következtében csökkent lényegesen. Néhányuk egészen a feudális kor végéig működött, a leleszi konvent például egyházi, az erdélyi káptalan és a kolozsmonostori konvent pedig világi intézményként.

A városok igazgatása

A királyi városok igazgatását a kiváltságként kapott önkormányzat jellemezte. A városi tanács élén a városbíró (villicus, majd iudex) állt, tagjai az esküdtek (6–12 fő). A király néha megszüntette a szabad bíróválasztás jogát, pl. Budát 1347-ig a király által kinevezett rector kormányozta. Bányavárosnál a helyileg illetékes pénzverő- vagy bányakamarai ispán is lehetett a tanács feje (Körmöcbánya 1331). A városbíró a tanáccsal együtt ítélkezett a városlakók ügyeiben. Az esküdteknek külön szerepük volt az ingatlan adásvételeknél, végrendelkezéseknél tett bevallások esetében, ekkor a felek legalább két esküdt jelenlétében nyilatkoztak az ügyről, amelyről a tanács oklevelet állított ki vagy bejegyezték a városkönyvbe. A külső hiteleshelyi tevékenységnél, mivel a tanács maga is bírói hatóság volt, a két esküdt együtt betöltötte a hatósági megbízott és a hiteles bizonyság szerepét. A városi kancellária vezetője a jegyző, városi írnok (protonotarius, Stadtschreiber) volt, ő írta az okleveleket, vezette a városkönyvet stb. A városi jegyzők eleinte bizonyosan a városi plébánosok voltak, majd a 14. századtól világi személyek. A szabad királyi városok tanácsai saját területükön nem ismerték el más hiteleshelyek okleveleit.

* Vö. Szűcs Jenő: A középkori Magyarország népei. História 1982/4–5. és 6, szám

2. Képek


1. Az írás mûvészet. Még a kéztartást is szigorúan szabályozzákHAJNAL István

Írástudók – hivatalnokok

A középkori európai hivatalnokréteg kialakulásának felfedése magyar történész, Hajnal István (1892–1956) érdeme. Az írástörténet az írásbeliség felújulása korából (Budapest, 1920.) c, könyvének – melyből alább részleteket közlünk – gondolatmenete a következő.

Miközben Hajnal összehasonlítja a magyarországi, az ausztriai, a német, a francia oklevelek írásbetűformáit, felfigyelt az írásformák feltűnten egyező voltára. Honnan jöhet az azonosság? A válasz: nyilván az azonos képzésből. Hajnal feltevése: a 13. századtól szükség van egy, a betűvetés mesterségét és az ehhez kötődő hivatali-kulturális szervező tevékenységet végző társadalmi rétegre. Így jut el – végül is mellékesen – az írás-összehasonlításoktól a középkori értelmiségi réteg társadalomszervező erejének kimutatásához. (G.)

Ebben a korban [ti. a 13. században] az oklevélírás a mi írásterületünkön már nem a szerzetesek kezében volt, de nem is egyes vállalkozók kezében, akik azután a közönség szolgálatára állottak, mint Olaszországban a nótáriusok; az okleveleket túlnyomó részben valamely világi vagy egyházi fejedelemnek vagy előkelő úrnak udvarához szegődött világi papok írták, mert hiszen a kor társadalmában ezek a hatalmasságok voltak minden jog tulajdonosai vagy őrzői, amit csak oklevélbe foglalni érdemes volt. Az okleveles gyakorlat mind az ilyen udvarokból indult ki és nem a közönség köréből. Míg Olaszországban a XIII. században az udvari oklevelezés teljesen megszűnt és a néhány egyházi és világi fejedelem is, akinek addig kancelláriája volt, feloszlatta azt, hogy egész szükségletét a közjegyzők igénybevételével elégítse ki, addig Franciaországban és Közép-Európában az egész gyakorlat a fejedelmi oklevelekkel kezdődött. Az már későbbi eredmény volt, hogy városok, községek rendszeresen alkalmaztak oklevélíró jogászokat, vagy hogy egyes országokban a fejedelem személyétől és udvarától elválasztott hivatalnok jogászokat találunk.

Ezek az oklevélíró papok nem tisztán oklevélírói tehetségükért voltak szívesen látottak az udvarokban, a főurak kíséretében; sőt úgy látszik, az oklevelek kiállítása félig-meddig az ő magánüzletük volt. Sokkal többen is voltak annál, semhogy teljesen az ilyen teendők kötötték volna le őket. Nem is lelkipásztori hivatásuk hozta őket ezekre az előkelő helyekre, hiszen a lelkiek számára rendesen külön szerzeteseket tartottak a főurak kíséretükben. Fölényes, világi műveltségű, messzi országban jártas férfiak voltak ezek az oklevélíró papok, akik tanultságuk, ügyességük révén és uruk jóakaratának reményében fényes egyházi pályafutás előtt érezték magukat és többnyire nem is csalódtak. Az írás-összehasonlítások és az egyes adatok mind arra mutatnak, hogy ezek a papok nem egy szűkebb hivatalnak az írói, nem zárt kancelláriának az alkalmazottai voltak, hanem a fejedelem hívei, kísérete fényének emelői. Kancelláriáról legtöbb helyen nem is tudnak még kortársaik ez időben, csak kancellárokról és udvari papokról, akiket későbben rendesen nótáriusoknak neveznek. Amely feladatokhoz műveltség, tanultság, nyelvtudás és világismeret volt szükséges, azokra mind ezeket a papokat vették igénybe; ők voltak a kor diplomatái, jártak követségben a pápához és az idegen uralkodókhoz; helyet foglaltak az uralkodók tanácsában, annyira, hogy Magyarország nemesei egy ízben fel is zúdultak túlságos befolyásuk ellen; s ami bizonyára nem utolsó hivatásuk volt, művelt egyéniségükkel szórakoztatták előkelő társaságukat. A francia király több udvari papjától maradtak fenn mulattató, néha igen pajkos munkák, amelyeket később püspök korukban maguk is szánva-bánva emlegettek. A német és magyar korabeli történeti művek legtöbbjének szerzője ilyen udvari pap volt. Ezek a papok azután az udvarban pártfogókat szerezvén, a különböző egyházaknál javadalmakhoz és tisztségekhez jutottak. így történik, hogy a királyi oklevélírások Magyarországon bizonyos idő múltán a vidéki káptalanokhoz terjednek el.

És ugyanebben a korban voltak kanonokok, akik még olvasni is alig tudtak, sőt kiskorú kanonokok is voltak, s az írás tudománya még kevés papnak volt igazán sajátja.

Kik voltak tehát ezek az udvari papok? Hogyan járhatott volna egy Magyarországon, a szokásos módon felnevelkedett pap követségbe Franciaországba, Aragóniába, Rómába, a német császárhoz, Csehországba, ahol a különböző magyar királyok követei gyakran megfordultak?

Az udvari élet, az udvari műveltség a XII. században kezdett Európa-szerte egységes fogalommá kialakulni; olyan műveltség volt ez, amely felsőbbséges és nemzetközi akart lenni, s büszkeségét abban találta, hogy életmódban, divatban, beszédben, erkölcsökben magasabb, a népek legelőkelőbbjei körében elfogadott


szokásoknak hódolt. Finomultabb légkör volt ez, amelybe minden lovag törekedett, s amelyet minden hatalmasabb úr igyekezett maga körül meghonosítani. S minden kicsiségben, a ruhák szabásától kezdve a költészetig, a társaságbeli szokásoktól a nyelvtudásig francia vezetés alatt állott az egész udvari élet mindenütt, még Németországban is, amelynek pedig egész politikai története a művelt Olaszországgal való szoros érintkezések között játszódott le. […]

A papok jó része fiatalon kerülhetett az udvar szolgálatába, legtöbbje csak ezután kezdi meg előlépését egyházi pályáján, később jut címekhez és javadalmakhoz; sokan nem is felszentelt papok még. Némelyek igen előkelő családból valók, de sokan alsórendű származásúak; némelyik hosszabb ideig marad az udvar szolgálatában, mások meg csak átmenetileg szerepelnek ott. Ha később valamely egyházi testülethez kerülnek, rendesen átveszik ott is a jogi ügyek intézését, gyakran római küldetéssel is bízzák meg őket, s hacsak lehet, a káptalani iskolának lesznek vezetői. A XIII. század végén pedig sokan meg sem kezdik az egyházi pályafutást, városokban lesznek Schreiberek [írnokok], vagy, mint Ausztria egyes tartományaiban, Landschreiberek lesznek, megházasodnak, előkelő rokonságra tesznek szert és meggazdagodnak.

Arról kevés egyenes adatunk van, hogy hol szerezték ezek a papok műveltségüket, amely fiatalon, néha alacsony származással a legelőkelőbb és legfinomultabb környezetbe hozta és a legnehezebb feladatokra is képessé tette őket. Csak egyes papokról maradtak fenn említések, amelyek szerint az egyetemeken tanultak, mint például Conradus de Mureról, a konstanzi püspök papjáról, aki Párizsban és Bolognában végezte tanulmányait, vagy Andrásról, IV. Béla és V. István káplánjáról, aki a párizsi egyetemen szerezte műveltségét. Egyeseknek neve mellett egyetemi fokozat pontos címét találjuk (doctor, licentiatus, baccalaureatus); ezekről szintén bizonyosra vehetjük, hogy egyetemi tanulmányokat végeztek.

Különös társadalmi helyzet, különös szerep az államügyekben, írásuknak, az oklevélírásnak valószínű francia eredete az udvari papok nevelőhelyének a kor legmagasabb iskoláit jelöli ki. Amidőn az udvari papok műveltségének forrását keressük, elsősorban az egyetemekre kell irányítanunk figyelmünket.

És éppen ez a kor, a XII. és XIII. század volt az egyetemek hirtelen felvirágozásának és kifejlődésének kora; látogatásuk éppen ebben az időben kezdett világszerte divatozni. […]

Az egyetemek nem voltak zárt tudományos iskolák, hanem óriási nagy diáktelepek, amelyek még mai fogalmaink szerint is rengeteg hallgatót számláltak. Bolognában 1200 körül körülbelül tízezer tanuló lehetett. Vercelli 1222-ben 500 lakást ígér a bolognai egyetemről kivándorolt diákoknak. Párizsban állandó volt a lakásszükség és a lakásuzsora; a diákok egymás kezéről igyekeztek elütni a lakóhelyeket, s maguknak a pápáknak is többször közbe kellett lépniök a tömegesen jelentkező baj orvoslására. Az egyetem mindig új meg új lakásoknak árát taksálta, hogy folyton növekedő számú hallgatóinak szállást biztosítson és az uzsorának elejét vegye. 1280-ban 75 újonnan taksált házról maradt fenn jegyzékünk. 1286–89-ig 65 új lakást vesznek fel ismét a listára. Egy-egy házban körülbelül 10-12 diák lakott. A párizsi egyetemnek 1284-ben a kancellár állítása szerint 400, az egyetemnek állítása szerint 120 mestere volt egyedül az artesek fakultásán. 1316-ban az egyetem maga is azt írja, hogy az illető szakon azelőtt egyszerre 500 mester tanított. 1349-ben a pápához ugyanannak a fakultásnak 516 tényleg tanító mestere folyamodik segélyért. Egy-egy ilyen mesternek nem volt ugyan több tanítványa 4-5-nél, de az ifjabb diákokat nem is ők tanították, hanem alacsonyabb egyetemi fokozatot elért tanulók, s ezért számuk mégis fogalmat ad a párizsi egyetem nagyüzeméről. Évente százszámra tették le a párizsi egyetemen a mesteri vizsgát. Pedig ezek közül a diákok közül igen nagy számmal voltak külföldiek, amit az egyetemeknek nemzetekre való tagozódása is bizonyít. [..]

Hová lett ez a rengeteg diák? A magistereket, akiket ilyen tömegben neveltek az egyetemek, eddig mintha elvesztettük volna további pályájukon szemünk elől [azaz az eddigi kutatás vesztette szem elől], amint az egyetemről hazajöttek. Az egyetemeknek csak elméleti jelentőséget tulajdonítottunk, s nem gondoltunk arra, hogy milyen szerepet vittek azoknak a tanulóknak százai, akik a különböző országokban széjjelszóródtak. Pedig ezek az arányok olyanok, amelyek arra mutatnak, hogy az egyetemek szűkebb tudományos jelentőségüket túllépve, egész művelt osztály alapját vetették meg Európában. A XIV. és XV. század fordulóján, 73 esztendő leforgása alatt, 3000 magyar diák tanult a bécsi egyetemen. Ez körülbelül annyit jelent, hogy az egész tanult magyar papság egyetemi végzettséggel rendelkezett. […]

Az egyetemek működésükkel mélyen belenyúltak a messzi európai vidékek szellemi életébe is. Az egész művelt előkelő társadalom nyugat felől vette szellemi táplálékait s életformáit; a magyar törvényekben sokszor olyan kifejezések és intézkedések vannak, amelyek az egykorú nyugati intézményekkel meglepően összevágnak; a papság felsőbb oktatása mindenütt az egyetemek vagy az egyetemet végzett mesterek kezében volt; a jogi iratok formái fejlődésükben együtt haladnak a francia példákkal s így aligha maradhatunk kétségben afelől, hogy a legműveltebb papok s jogi írók, az udvarok jegyzői, tanácsadói, diplomatái hol szerezték műveltségüket.


***

Képmagyarázat

„… az írók tolla ebben a korban és a következő századokban, tehát amíg a gótika uralkodott, hegyén mindig ferdére volt vágva, valószínűleg azért, hogy a könyvbetűk tagjait, amelyeknek bizonyos idomuk, vastagságuk volt, könnyebben, erőszakos tollnyomás és minden különösebb utánaigazítás nélkül vethessék hártyára. Ilyen tollal pedig nem lehet kerek vonásokat húzni, hanem csak igen vastag vonásokat, ha a tollat lefelé húzzuk és igen vékonyakat, ha ferdén, a toll végélének irányában. Az egyes tagokat ezzel a tollal csak éles szögletekben lehet egymás mellé illeszteni. A tagokban való írás és a toll ferdesége vitte az írást a gót formák felé, amelyeket később öntudatosan stilizáltak.” (Hajnal István: Írástörténet, 110. l.)

2. Képek


1. Az újkori nagybirtok magánbürokráciájaKÁLLAY István

Az újkori nagybirtok magánbürokráciája

A História már közölt Kállay István professzor tollából cikket a magyarországi nagybirtokról. Az alábbi szöveg mintegy kiegészítője is az általános kérdésekkel foglalkozó korábbi írásának. (A szerk.)

Ahhoz, hogy a nagybirtokos földesúr több száz szétszórt birtokrészét, faluját, pusztáját, majorját össze tudja tartani, biztosítani tudja hasznának a növelését és a nagyobb jövedelmezőséget, gondosan kiépített szervezetre volt szüksége.

Az irányítók kapcsolatban, néha levelezésben állottak egymással (habár ezt a földesúr mindenütt tiltotta), és figyelemmel kísérték egymás intézkedéseit. Ez eredményezhette azt, hogy pl. az ország két különböző végében fekvő herceg Esterházy és gróf Károlyi birtokok kormányzata erős hasonlóságot mutat.

Már Mohács előtt kialakultak a nagybirtok igazgatási szervezetei, amelyeknek az igazságszolgáltatáson kívül az adószedés és a falvak irányítása, a munka szervezése is feladata volt.

A hivatal

A fejlődő gazdaság, az ügyintézés egyre növekvő méretei az 1750-es évektől szükségessé tették modern birtokkormányzati szervek létrehozását. Ennek legcélszerűbb formája, mint az államigazgatásban is, a hivatal volt, mivel ez biztosította leggazdaságosabban a legnagyobb eredményt.

A birtokkormányzati hivatalok természetesen hierarchikusan tagozódtak. Legfelül álltak a központi szervek: a régensi, a titoknoki hivatal, a praefectúra, a jószágigazgatóság, a kormányzóság, az ügyészség, a kancellária, a számvevőség, a pénztár és a levéltár. Kerületi szinten működött a felügyelőség (inspektorátus), a kerületi számvevőség és pénztár. Uradalmi volt a tiszttartóság, a kasznári hivatal (kasznárság)” a pénztár, az erdőhivatal, a pincemesteri és az építészeti hivatal stb.

Az országban három család tartott fenn – a királyi udvarokhoz hasonlóan – régensi hivatalt, élén a régenssel: a hercegprímás, a herceg Esterházy és a gróf Károlyi család. E hivatal legfontosabb feladata a birtokos akaratának továbbítása volt, s e célból szoros írásbeli és szóbeli kapcsolatban állott a birtokkormányzat összes hivatalaival. Fontos feladata volt a személyzeti igazgatás. A régens továbbította a birtokoshoz a fontosabb jelentéseket, éves mérlegeket és gazdasági terveket. A régens a beérkezett iratokat a prímási, hercegi, grófi titkárral közösen vitatta meg, kialakult véleményükről tájékoztatták a birtokost.

A jószágigazgatóság vagy kormányzóság a birtokigazgatás több uradalmat vagy birtokkerületet átfogó szerve. Foglalkozott az alárendelt uradalmi hivatalok összes ügyével, felügyelte a kerületi és uradalmi gazdatiszteket. A legtöbb nagybirtokon, nem lévén régensi hivatal, ez volt a kormányzat legfőbb szerve. Élén az igazgató állott, tagjai a főtisztek (főszámvevő, főszámtartó, levéltáros stb.). Kisegítőként rendszerint jegyzők, írnokok, gyakornokok voltak beosztva. Az igazgatóság tagjai igazgatótanácsi üléseiken döntéseket is hoztak. Ugyancsak a főtisztek alkották a gazdatisztek munkaértekezletét, a központi tisztiszéket, amely a jószágigazgatósággal párhuzamosan működött.

A legismertebb igazgatóság (Directio) kétségkívül a Festetics-birtokokon működött.

Gróf Festetics György 1792-ben hívta meg teljhatalmú jószágkormányzónak a kiváló Nagyváthy Jánost, aki saját elképzelései szerint átszervezte a birtokigazgatást. A keszthelyi igazgatóság tagja volt az igazgató, a felügyelő, a számvevő, a teljhatalmú megbízott (ügyvéd), a levéltáros, a titkár, a jegyző és az írnok.

Az igazgatóság feladata az uraság törvényes jogainak védelme, a gazdatisztek szemmel tartása, serkentése, a bevételek és kiadások számonkérése és elszámolása, az uradalmi hitelpénztár kezelése volt. A jószágigazgató dolgozta ki az uradalmi utasításokat, amelyek szellemében a birtok vezetését végezni kellett. Negyedévenként megvizsgálta a javakat, felelt az uradalmak havi jelentéseiért, ellenőrizte a beküldött elszámolásokat (pl. táblázatokat), tanácskozott a számvevőséggel, irányította a földmérőt. Munkájában a felügyelő segítette. Utánuk rangsorban a számvevő következett, aki „újból kiszámította” az uradalmakból beérkezett számadásokat és észrevételezte a hiányosságokat.


Az uradalmak, illetve az uradalmi központok ügykezelését a kancelláriák látták el.

Feladatuk elsősorban közvetítő jellegű: eljuttatták a birtokos utasításait az alsóbb szervekhez, és viszont. Ellátott a birtokos személyéhez kapcsolódó feladatokat is, pl. újévi, eljegyzési stb. jókívánságok küldése, gratulációk megköszönése, magánlevelezés. Gróf Károlyi Antal 1788-ban Pesten állította fel cancellaria centralis-át. Ez levelezett a nagykárolyi, csongrádi és a surány-megyeri felügyelőségekkel. Az Esterházy hercegi hitbizományon 1802-ben jelent meg a központi kancellária.

A kancelláriák feladata az ügykezelés volt. Ezt maga a nagybirtokos vagy a jószágigazgatóság szabályozta. A beérkezett leveleket az igazgató, a titkár, néha maga a birtokos bontotta fel, kivéve a név szerint az uraságnak szóló leveleket. A beérkezett és felbontott leveleket iktatták, majd az illetékes főtisztnek adták elintézésre, megválaszolásra. A válaszokat a kancellárián letisztázták, ami az írnok, a napidíjas, a járulnuk vagy a gyakornok feladata volt. Ahol a központi kancellária másutt volt, mint pl. a fentebb említett Károlyiaknál, ott az iratokat kiadványozásra oda küldték, ami az ügyintézést lassította.

Az ügyeket kezdetben az igazgatóság üléseken jegyzőkönyvenként újrakezdődő sorszámmal iktatták. Az évente végigfutó sorszámozás (az évszámmal törve) a 18. század végétől lett honos. A Károlyi-uradalmakon 1788-tól, a többiekben az ezt követő évtizedekben jelent meg az iktatás. Az irattermelés mai szemmel nézve nem volt nagy. A Károlyi-birtokok hivatalában pl. 1789-ben a központi gazdasági kancellária 1859, a titoknoki hivatal 1404, a surányi felügyelőség 306, a jogügy-igazgatóság 140 iratot intézett el. Az iktatókönyvekhez mutatók készültek, a Festeticseknél szakmutató (szempontjai: térképek, törvényes jussok, titkos ügyek) is volt. Használták a másolati (levelező-) könyvet, az utalványozási könyvet és a megyei végzések–átiratok könyvét.

A legfejlettebb bürokrácia a Károlyi és a Festetics hivatalokban alakult ki. Itt az iratokat – nyilván a Magyar Királyi Helytartótanács mintájára – 29 tárgyi csoportba (kútfőbe) osztották. Külön irattározták az összeírásokat, az építkezéseket, az ingatlanbecsléseket, a bérleti szerződéseket, a jövedelmek és szolgáltatások nyilvántartását, a hátralékos szolgáltatások kimutatását, a birtokok szerinti jövedelem-kimutatásokat, az összesített jövedelem-kimutatásokat, az alkalmazottak fizetési jegyzékeit, az utasításokat, a folyamodványokat, a gazdasági jelentéseket és az ezekre adott válaszokat, a gazdasági ülések jegyzőkönyveit, a mérnöki jelentéseket, a földesúri utasításokat, a perekről szóló jelentéseket, a terméskimutatásokat, a számvevőségi észrevételeket, az évi gazdasági terveket, a kegyúri ügyeket, a katonaság eltartására vonatkozó iratokat, az adóssági ügyeket és pereket stb.

Az uradalmi igazgatás természetszerűleg legjobban szervezett ága a bevételeket–kiadásokat kezelő számvevőségek. A számadások vezetése uradalmanként változó volt ugyan, de mindenütt legalább kettős ellenőrzésnek (cenzúrának) vetették alá. A 18. század közepétől kezdve próbálkoztak számadásmintákkal, 1805-től előre nyomtatott számadás-formulárét is használtak. A számadásokban talált hiány (difficultates) esetén a számadó tiszteket kártérítésre kötelezték. Ha a vétkes ezt nem akarta vagy tudta megfizetni, állásából rövid úton kitették.

A tisztviselő

Uradalmi hivatalba nehéz volt bejutni. A felvételnél az igazgatóság mérlegelte a kérelmező megbízhatóságát, jámbor életét, vagyoni helyzetét. Olyan állásba, amely pénzkezeléssel függött össze, csak vagyonos személyt vettek fel, aki a kauciót le tudta tenni. A szakképzettség a 18. század közepéig nem annyira az iskolázottságon, mint inkább a gyakorlaton, a föld népének évszázados tapasztalatain alapult. Az uradalomba felvett gyakornok – végigjárva a szamárlétra fokait – munkája során sajátította el azokat az ismereteket, melyek birtokában idővel a gazdaság vezetője lehetett. De a létrejött gazdasági iskolákban, pl. a keszthelyi Georgikonban is a gyakorlat állott a középpontban: például tanulmányozták Nagyváthy János utasítását a gróf Festetics György jószágai igazgatásában követendő eljáráshoz.

A szakképzettség mellett a gazdatisztektől az uraság és az uradalom iránti hűséget követelték meg. Az egész rendszer alapja erre a hűségre való hagyatkozás. Szorgalmasnak kellett lenniük és a gazdaságot jól vezetniük. A jobbágyokkal emberségesen kellett bánniuk, feleslegesen nem terhelhették Őket, és túl szigorú eljárást nem alkalmazhattak velük szemben.

A nagybirtok tehát a 18. század közepétől létrehozta hivatali szerveit, amelyek dacolva a Mária Terézia-kori úrbérrendezéssel, az 1848. évi forradalommal, az első világháborúval, egészen 1945-ig fennmaradtak. Olyan, viszonylag kis létszámú, jól képzett szakbürokrácia volt ez, amely előbbre vitte a nagybirtok gazdálkodását. Ugyanakkor nem kis szerepe volt a birtok társadalmi viszonyainak és szervezeti struktúrájának konzerválásában.


* Vö. Kállay István: A nagybirtok. História, 1985/3. szám.

2. Képek




1. Egy katonaállam bürokratái. Az Oszmán BirodalomHEGYI Klára

Egy katonaállam bürokratái

Az oszmán birodalom

A hódító oszmánoktól megrettent Európa a 15–16. században győzhetetlennek érezte a török hadsereget. Elkábították a röplapok vérgőzös tudósításai a török katonák irdatlan számáról és esztelen kegyetlenkedéseiről, megdöbbentették az oszmán földet bejárt utazók tárgyszerű leírásai a szultáni hadsereg fegyelméről és pontosságáról. Arról a hivatali apparátusról, amely a háttérbe húzódva minden szükségeset megszervezett, már kevesebbet hallott. Létére csak abból a híradásból következtethetett, amely szerint az oszmán hadsereg ellátása – szemben az európaiakéval – mindig megfelelő.

A 15–16. századi török igazgatás hatásfoka, írásbeliségének magas színvonala, az óriásbirodalom egymástól távoli tartományaiban élő azonos ügyintézés nem annyira a kortárs, mint inkább a mai szemlélőt ragadja meg. Amikor az 1950-es évek végén Grúziában török összeírásokat adtak ki, még a világhírű Fekete Lajost, a budapesti egyetem török tanszékének török iratokon igazán edzett professzorát is elbűvölte az, hogy a birodalom másik végében hajszálra olyan népesség- és adóösszeírások készültek, mint a Duna–Tisza közén.

Katonai és adminisztratív vezetők

A Kis-Ázsiába bevándorló nomád oszmán-törököknek nem voltak hivatalaik. A meghódítottak ihlették meg őket: a fejlett adminisztrációjú szeldzsuk birodalom és az iszlám hétszáz éves intézményrendszere. A 14. század közepére már megteremtették később hatalmasra növő igazgatási rendszerük alapelemeit: a területi beosztást és a legfontosabb hivatalokat.

A megalapozás évszázadában olyan emberek vitték az államügyeket, akik egyszerre voltak katonai és adminisztratív vezetők. Előbbi minőségükben a saját bőrükön tapasztalták, milyen intézkedéseket, változtatásokat, újításokat igényel a terjeszkedés, s az utóbbiban bevezették őket. Ez a kettősség, s ami velejárt: a követelményekhez való hajlékony alkalmazkodás hallatlan eredményességet biztosított az adminisztrációnak. Ekkor még az erősödőben lévő szultáni hatalom is rugalmas volt. A szultán és a mellette kialakuló tanács kormányzott és igazságot szolgáltatott. A kettő szorosan összekapcsolódott, mert az uralkodói bíróság – amely előtt bárki panaszt tehetett – nemcsak szorosan vett jogi ügyekben határozott, hanem a pénzügy és a közigazgatás vitás kérdéseiben is. Működésében, döntéseiben semmilyen jogi szabály vagy megszorítás nem korlátozta. Ez a legmagasabb szintű döntésekben és bíráskodásban meghatározó tényezővé tette ugyan az önkényt, ám ekkor még ez is előre vitt. Központi rendeletek sora szabályozta a termelést, az áruforgalmat, a birtokügyeket, a telepítéseket, a hadsereg szervezetét és a differenciálódó közigazgatást. A 15. század első felében készen álltak a keretek, hogy magukba fogadják és beépítsék a meghódított országokat.

A század második felében és a 16. században – a birodalom stabilizálásának és fénykorának idején – a hatalmas területnövekedést követve hirtelen felduzzadt és tartalmában is átalakult az igazgatás. II. Mehmed korában (1451–1481) megszülettek az első átfogó törvénykönyvek, s kiadásuk egy évszázadon át gyors ütemben folytatódott. A török szultánok törvényhozása, amely a muszlim világában a konzervatív vallásjog ellensúlyozására mindenütt bevezetett adminisztratív törvényalkotás meghaladhatatlan csúcsának bizonyult, az összbirodalmi gazdasági és hivatali rendtől a tartományi városok piacainak rendjéig mindent szabályozott.

E korszak adminisztrációja óriási feladatokat kapott és teljesített: felmérte az újonnan szerzett tartományok népességét és gazdasági erejét, állami ellenőrzés alá vonta termelésüket és áruforgalmukat, megszervezte adózásukat, szétosztotta a birtokokat. Mindez végső soron a hadsereg ellátását szolgálta, amihez még egy sor közvetlen intézkedés járult: a katonaságnak szükséges készletek folyamatos biztosítása, a várak és a felvonulási utak karbantartása stb.

A tartományok beépítésének hatalmas munkáját már egy új emberekből felépített hivatali apparátus végezte. A legmagasabb posztokon – a nagyvezírén és a tartományi kormányzókén – továbbra is egy kézben maradt a katonai és az adminisztratív irányítás, tőlük lefelé azonban szétvált. A hivatalokban egységesen képzett bürokraták dolgoztak azonos központi utasításokat követve, a készítettek egyforma összeírásokat Grúziában és Magyarországon. Munkájukat – a korszak mércéivel mérve – páratlan pontossággal végezték. Kezük alól kimutatások tömege áramlott a fővárosba: a szultáni szeráj irattárának alkalmazottai percek alatt utána tudtak


nézni, mennyibe került valamelyik budai fürdő javítása, mit hagyott a kincstárra egy Tolnán elhunyt, magányos öregasszony, s hány tüzérnek fizettek zsoldot Szegeden.

Hivatali szakszerűség

A döntést (gyakran. apró ügyekben is) a központi kormányzat továbbra is magának tartotta fenn (azért követelt pontos kimutatásokat, hogy mindenről tudomása legyen), a tartományi hivatalokra csak a szervezés és a végrehajtás munkája maradt. Ebben a korban a szultáni hatalom önkénye elsősorban a vezető személyiségek brutális kiválogatásában érvényesült, a kormányzásban és adminisztrációjában a legfelső szinten is a hivatali szakszerűség jutott uralomra.

A hivatalok ragyogóan működtek, ami elsősorban annak volt természetes következménye, hogy értelmes, teljesítésre érdemes feladatokat kaptak. De jókora része volt benne az aprólékosan felépített ellenőrzési rendszernek is. A fővárosi hivatalok mindenről tudtak, amiről tudni akartak, részben a hivatalok iratterméséből, részben a hivatalviselőktől. Közöttük ugyanis bonyolult alá- és fölérendelési viszony állt fenn, jogköreik jócskán egymásba folytak, így hivatali kötelességként is, féltékenységből is ellenőrizték, lesték egymást. Néhány tartományi kulcsfigurát egyenesen megbíztak a többiek figyelésével: a kádik a kormányzat „szemei és fülei” voltak a tartományokban.

Mindettől persze a birodalom fénykorában sem volt ismeretlen a hivatali visszaélés. Nagyhatalmú, saját kísérettel rendelkező főemberek minden tiltás ellenére dúltak és fosztogattak, törvénytelen eljárásokból gazdagodtak, a fővárosi börtönök telve voltak sikkasztó pénzügyi tisztviselőkkel. Az önkényeskedések azonban nagy számuk ellenére is egyes emberek egyedi akciói maradtak, a gépezet működését nem bénítatták. A hivatal még szolgált, nem nőtt sem az állam, sem polgárai fölé. A központ pedig nemcsak büntetett, hanem érdekeit is sikerrel védelmezte. A sikkasztó adóbérlő börtönbe került, azok a katona- vagy hivatalnoktársai pedig, akik az általános rend szerint kezességet vállaltak érte, évekig nyögve fizették tartozásukat a kincstárnak.

Fejlődésképtelen bürokrácia

A birodalom stagnálása majd hanyatlása ezt a csodagépezetet is megtépázta. 17. századi gyengülésének egyik jeleként a központi hatalom elvesztette korábbi kezdeményező képességét, reményét az áttekintésre és az ellenőrzésre. A hódítások leálltak, nem kellett új tartományok életét megszervezni. A megelőző évszázadban minden, az állam számára fontos körjogi kérdés elnyerte szabályozását, nem volt szükség újabb szultáni törvénykönyvekre. A rendszer megmerevedett, s mivel tökéletesre alkották, csak szétesni tudott, fejlődni nem.

A tartományi hivataloknak már nem jutottak nagy feladatok, unalmas rutinmunkával csak működtetniük kellett a gépezetet. S mivel a központ ellenőrzése meglazult, ugyanakkor megtorlásai egyre dühödtebbekké – emiatt az egyén helyzete egyre bizonytalanabbá – vált, a hivatalviselők hátsó utakat kerestek az érvényesülésre. A hivatalok kölcsönös függése és ellenőrzése fejetlenségbe fordult: mindenki illetékesnek érezte magát mindenben – s hatalmával visszaélve, csakhogy az eljárási díjakból befolyó jövedelmeit növelje, minden lehető ügybe beleártotta magát. A hivatal szolgálóból szeszélyes kényúrrá változott.

A törökök magyarországi uralma éppen a fénykor és a stagnálás-hanyatlás nagy fordulójára esett, az itteni irattermésből jól felmérhető a változás, s mindaz, amit ez az alattvalók életében jelentett.

Török adminisztráció Magyarországon

Magyarország középső része több hadjárat és szüntelen várharcok során, 1541–1566 között került török uralom alá. A hódítók első és legfontosabb tennivalója mindig az volt, hogy a megszerzett várakat őrséggel lássák el. A nagyobb helyek egyben igazgatási központokká – vilájet vagy szandzsák székhelyekké – váltak. Élükre azonnal kinevezték a beglerbégeket és szandzsákbégeket, a közigazgatási egységek katonai és polgári kormányzóit.

A központokba telepített hivatalok napok alatt munkához láttak. Székesfehérvárt 1543. szeptember 3-án hódították meg a törökök, s tizennyolc nappal később bekerült az első vámbejegyzés a pénztári naplóba. Munkájukban a bizonytalan katonai helyzettől sem zavartatták magukat: a dunai átkelőhelyeken, Tolnán, Pakson és Földváron a vámosok már 1542 áprilisában folyamatosan dolgoztak, tehát több mint egy évvel Szulejmán szultánnak a Dunántúl nagy várait bekebelező hadjárata előtt.

A hódítás utáni legnagyobb feladat az új tartomány településeinek, adózó népességének és termelésének felmérése volt. A Magyarországon felállított szandzsákok első részletes összeírásai 1545–46-ban készültek el. Ezeket szükség szerint hol három, öt, hol meg tizennyolc évenként újak követték, amelyek a változásokat regisztrálták. A szandzsák-összeírások részletességüknek és pontosságuknak köszönhetően a kor


településhálózatának, demográfiai viszonyainak és mezőgazdasági termelésének páratlan értékű forrásai. A beszedett adókról, a birtokosok változásairól, a kincstári bevételekről–kiadásokról és a katonaságról hasonlóas részletes kimutatások készültek. A bírák és az elméleti jogászok (a kádik és a müftik) napi jogi ügyekkel töltötték meg jegyzőkönyveiket.

Mindez tekinthető éppen a törökök „belügyének”, legközvetlenebb anyagi érdekeik kiszolgálásának is, ám az sem vitatható el tőlük, hogy ittlétük első századában alattvalóik tőlük oly idegen problémáival is igyekeztek foglalkozni. Megpróbáltak eligazodni határpereikben, s máig érezhető ingerültséggel dönteni vallási vitáikban. A frissen ideküldött hivatalnok különösen az utóbbiakból értett keveset, de döntött, mert döntenie kellett.

A 16. század utolsó évtizedeinek összbirodalmi fordulata Magyarországon mindenekelőtt a katonai helyzetben érződött. A századforduló hosszú háborúja (1591–1606) nyilvánvalóvá tette, hogy a törökök kifulladtak, a küzdő felek ereje kiegyenlítődött. De ezekre az évtizedekre tehető igazgatásuk ellustulása is, amit hamarosan elzüllés követett.

Itt is beköszöntött az a korszak, amikor a jól bejáratott gépezet inkább önsúlyától és a rutintól működött tovább. Az adminisztráció ritkán került új helyzet elé, ritkán kapott érdemi feladatokat. Érsekújvár elestekor (1663) a vele bukó környező megyéket ugyanolyan gonddal mérték fel, ahogy száz évvel korábban szokás volt, de a hódoltság régi területein már a 16. század végén előfordult, hogy korábbi összeírást másoltak le új gyanánt. A következő században azután ezzel is felhagytak. Az állami adókivetéseket a helyi hatóságok kevés adminisztrációval és sok, önérdeket néző önkénnyel intézték, a magánbirtokosok és adófizetőik kapcsolatába pedig a hatóságok már egyáltalán nem avatkoztak bele. Ez a termelők terheit is, kiszolgáltatottságát is súlyosabbá tette.

A megváltozott helyzetet általában az jellemezte, hogy az igazgatás korábban összehangolt részfolyamatai, az egyes hivatalok és hivatalnokok önálló életet kezdtek: az addig központi (és ettől bizonyos fokig „közérdeket szolgáló”) önkényt az alattvalókat közvetlenül sújtó hivatali önkény váltotta fel.

A mindennapi életnek volt néhány olyan területe – az adózás, a robot, a hagyatéki eljárások és a büntetőügyek –, amelyekben az előírások erőszakos megszegése minden hivatalviselőnek anyagi hasznot hozott. A kísértésnek senki nem tudott ellenállni. A támogatás megvásárolhatósága viszont azzal a következménnyel járt, hogy a hivatalok nemegyszer egymásnak ellentmondó döntéseket hoztak. A hatáskörök összemosása pedig, ami korábban a belső ellenőrzést segítette, most a „mindenki illetékessége mindenben” zűrzavaros gyakorlatát eredményezte. Olyan ügyekbe, amelyeket rövid úton el lehetett volna intézni, mindenki beleavatkozott, hogy határozatáért illetéket szedhessen.

A túlhajtott centralizáció, a fővárosi hatóságok ellenőrzése látszólag most is nyomasztóan nehezedett a tartományokra, valójában azonban merő formalitássá vált. Temesvár várparancsnoka a 17. századvégén is havonta hozzájárulást kért Isztambulban ahhoz, hogy a várőrség egyes alakulatainak zsoldot fizethessen. A szükséges összeget csak akkor vehette ki a temesvári kincstárból, ha felterjesztése a nagyvezír láttamozásával visszaérkezett. A látszatellenőrzés példái azok a szultáni rendeletek is (ezeknek nagyobb részét már nem az uralkodó állította ki), amelyek dörgedelmesen megtiltották az alattvalóktól felpanaszolt visszaéléseket, de az ilyen ügyeket kivizsgálásra és orvoslásra visszautalták a visszaélést elkövető hivatalba. A kör ezzel bezárult.

2. Képek





1. A feudális megye bürokráciájaVÖRÖS Károly

A feudális megye bürokráciája

Az 1848 előtti Magyarország közép és alsó fokú általános közigazgatása és jogszolgáltatása a törvényhatóságok (vármegyék, szabad királyi városok, szabad kerületek, Erdélyben ezenkívül még székek) kezében volt. Ezek a maguk területén az igazgatást és a jogszolgáltatást önkormányzati alapon látták el időszakosan újra, vagy ritkább esetben élethossziglanra választott tisztviselők, illetve kinevezett alkalmazottak által. A választás és a meghatározott, legfontosabb ügyekben döntést hozó testületben, a megyei közgyűlésben való személyes részvétel joga csak a nemességet illette meg, de a nemességen belül a nőket és a nem bevett felekezetek tagjait természetszerűen már nem. 1840-ig csak a nemesség rendelkezett a választhatóság jogával is.

A központi uralkodói hatalomnak, az udvarnak a kezében a közigazgatásnak, illetve a jogszolgáltatásnak csupán egyes szakágazatai (így elsősorban a kamarai igazgatás és az országban állomásozó katonaság ellátásának igazgatása), valamint bizonyos magasabb fokú bírói instanciák (a királyi kerületi táblák, a királyi kúria és formailag a királyi kancellária) voltak: ezekhez azonban valamely ügy általában már csak fellebbezés útján, másodfokon kerülhetett.

A megyék az igazgatási feladatok ellátására megválasztott tisztviselőket és alkalmazottakat, az ún. „szegődéseseket” saját bevételi forrásaikból fizették: erre a célra a hadiadónak nevezett állami adótól megkülönböztetésként házi adónak nevezett, a hadiadóval azonos módon kivetett adó szolgált.

A polgárias viszonyok egyre erőteljesebb és egyre szélesebb benyomulása a gazdaságba, a társadalomba, az igények és értékek rendjébe a 18. század végétől kibővítette az általános közigazgatás megyei szintű teendőinek körét.

Tisztviselők

Az 1840-es évek közepén, a polgári forradalom előestéjén a magyarországi megye élén a kormány képviselőjeként az uralkodó által kinevezett főispán (illetve bizonyos megyékben egyes főúri családokban öröklődő főispáni rang esetén a főispán helyett a ténylegesen intézkedő, már a kormány által kinevezett ún. adminisztrátor) állt. Maga a megyei igazgatás apparátusa a tisztviselőkből, illetőleg ezek együtteséből, a tisztikarból és alkalmazottakból, „szegődésesek”-ből tevődött össze.

A tisztikar élén az alispán állt, aki nemcsak az igazgatás főnöke, hanem elnöke a megyei büntető, illetve polgári törvényszéknek is. A megye közgyűlésén megválasztott tisztikar tagjai egyes érdemi ügyintézői funkciók betöltői voltak. Erősen rétegzett apparátus ez. Tagjai: a másodalispán, aki az alispán helyettese; az ún. fizetéses táblabírák, akik egyes megyékben a megyei igazgatás évenként négy közgyűlése között is mintegy állandó testületi irányításának és ellenőrzésének látszatát hivatottak kelteni; a tulajdonképpeni adminisztrációt (köztük nagy részben a központi királyi szervektől érkező rendeletek végrehajtását) intéző főjegyző (és általában 1–3 aljegyzője); a megye jogi képviseletét ellátó, valamint jogi ügyeit intéző, főügyész, aki a megyei törvényszéken részint a vádat, részint a védelmet is ellátja (és általában 1–3 alügyésze); a kincstárba fizetendő állami (ún. hadi) adó és a megye saját feladatainak ellátására szedett ún. házi adó beszedői, pénztárnokai; végül a megye pénzgazdálkodására felügyelő számvevő, a levéltáros és az irodaigazgató, a lajstromozó. Ők azonban még csak a megye központi tisztviselőt: azok, akik, ha többnyire nem is laknak a megyeszékhelyen, de tevékenységük hatásköre a maguk szakágában az egész megyére kiterjed.

A megyei igazgatás, a tisztikar az igazgatott társadalommal legszélesebb sávban azonban nem a központi tisztviselők, hanem az egyes járások élén álló főszolgabírák és az alájuk rendelt, a járás egyes kerületeit irányító alszolgabírák, valamint az utóbbiak mellé rendelt ún. esküdtek révén érintkezett. Az első fokú általános igazgatást ők gyakorolták a bírságok megállapításával és behajtásával, a testi büntetés (néhány pálca vagy botütés) kiszabásával és végrehajtásával, tanúvallomások jegyzőkönyvezésével.

A tisztikaron belül különös pozíciójuk volt az egyes speciális igazgatási feladatokat, az egész megyére kiterjedő hatáskörrel ellátó biztosoknak, a kommiszáriusoknak. Ilyenek voltak általában a közbiztonsággal, az utak rendben tartásával, a katonai élelemraktárak és általában a katonai beszállásolás és ellátás, vagy az árvízvédelem intézésével megbízott tisztviselők. De a megyék egyéb biztosságokat is létrehozhattak.


A korszak megyei közigazgatásáról szólva lehetetlen nem megemlíteni a táblabírót, mint ennek az apparátusnak egyik legjellegzetesebb, szinte szimbólumává tett tagját. A táblabírót a közgyűlés választotta, vagy a főispán nevezte ki, minden esetben élethossziglanra. A táblabíróság tiszteletbeli hivatal volt, ezért a táblabírák a megye azon jómódú, tekintélyes birtokos nemesei közül kerültek ki, akik – mint anyagilag független emberek – alkalmasnak bizonyultak arra, hogy a megyei törvényszék munkájában időnként bírótársakként részt vegyenek, vagy mint különböző megyei közgyűlési alkalmi bizottságok tagjai, mintegy társadalmi munkában, fizetés nélkül, legfeljebb konkrét költségeik megtérítése fejében közmegbízásokat vállaljanak. Ezenkívül a megyék megtiszteltetésként is adományozták ezt a címet országosan érdemeket szerzett más megyebeli jeles személyek számára is. Röviden: a táblabírák csoportja a megyei irányt szabó vagyoni-politikai-értelmiségi elitet alkotta – mégha jelentős részük inkább konzervatív, „fontolva haladó” beállítottságú volt is.

Az alkalmazottak, a szakemberek

A reformkor megyei igazgatási apparátusának másik felét az alkalmazottak, a „szegődöttek” alkották: azok, akik egyes konkrét gyakorlati, tehát nem politikai-jogi-adminisztratív feladatok ellátására nyertek alkalmazást. Többségüket a főispán vagy az alispán nevezte ki, de volt olyan, akit egyes megyékben a közgyűlés választott, éppúgy, mint a tisztikar tagjait. A döntő különbség a két kategória között abban mutatkozott meg, hogy a szegődötteknek általában nem kellett nemeseknek lenniük, sőt orvosnak még zsidót is elfogadtak. A szegődöttek kategóriája nagyon változatos volt: míg a tisztikar a hagyományos megyei tevékenységnek megfelelő hagyományos szervezeti struktúrába épült be, addig itt a polgárosodó fejlődés a megyéket is lassan elérő újabb igényeit kielégítő funkciók jelennek meg. Mérnök, orvos, állatorvos, seborvos, bába, útmester, ménfelügyelő, selyemtermesztési felügyelő és gyakornokai, kéményseprő, levélhordó, kovács (nyilván az egyszerű állatorvosi feladatokat ellátó megyei gyógykovácsról van szó), hajós szerepei a szegődöttek felsorolásában – és végül a hóhér.

Az alkalmazottaknak ebben a kategóriájában kétségtelenül legalul helyezkedik el a szegődöttek legnépesebb csoportja: a megyei karhatalom tagjai. Majd minden megyében a karhatalom minden csoportjának feje a várnagy, aki egyszersmind a megyeház gondnoka és hagyományosan az ott berendezett börtön felügyelője is. E minőségében alárendeltjei voltak a porkolábok, illetve a vármegyei hajdúk, akiknek közvetlen parancsnoka az őrmester és a káplár. A megyei gyalogos karhatalomnak, a pandúrok csapatának és a lovas karhatalomnak, a megyei huszároknak hadnagy és káplár parancsolt. Az 1840-es évek közepén az 52 megye karhatalmának összes létszáma 3246 főt tett ki. Ebben benne volt a várnagyoktól a porkolábokig és a különféle elnevezés (hajdúk, pandúrok, huszárok) alatt szervezett fegyveres alakulatokon át a lovászokig minden karhatalomként szolgáló, ilyen célra alkalmas szervezet, illetve funkció betöltője.

Így áttekintve a megyék apparátusát, megjegyzendő, hogy az ennek nyomán az olvasó előtt kialakuló struktúra egyik megyében sem épült ki teljesen. A megyék túlnyomó többségében nem voltak fizetéses táblabírák (mivel az ellenzéki reformnemesség ebben – nem alaptalanul – a kormány fokozott befolyásolásának eszközét látta.) A megyék nagyobb felében az itt bemutatott biztosi állások nem voltak mind megszervezve, legfeljebb közülük egy vagy kettő. Megyei gyógyszerész –vagy megyei állatorvos pl. alig néhány megyében volt, és a karhatalom felsorolt típusaiból is megyénként legfeljebb egy vagy kettő volt megszervezve: a karhatalom egyik megyében hajdúk, a másikban pandúrok neve alatt működött, volt megye, ahol csak néhány lovas megyekatona volt alkalmazásban.

Az 1840-es évek második felében így Magyarországon (Erdélyt és Horvátországot, valamint a Határőrvidékeket és a Tengerpartot leszámítva) az 52 megye igazgatása 2507 tisztviselőt és 4127 szegődöttet foglalkoztatott: összesen 6634 személyt. Ezek közül azonban 3246 szegődött a karhatalom túlnyomórészt alacsony rangú és rosszul is fizetett tagja volt.

Természetesen érvényesült a rangnak és a megye nagyságának megfelelő differenciálódás. Az alispán évi 6–800, a főszolgabíró 3400, a főorvos 4–500 forint körüli illetményt élvezett; a karhatalom tagja azonban átlagban 70–80 forinttal volt kénytelen megelégedni. És bár a nemesi vármegyére való későbbi nosztalgikus emlékezésekben gyakran szerepel a megyei hivatal „nobile officium”-ként emlegetése (ami az ingyenes hivatalviselést jelentette), a valóság: a megyei tisztviselők és a szegődöttek egyaránt, ha bármily csekély is, de készpénzfizetésre nagyon is rászorult voltát bizonyítják.

A főszolgabíró

A megye sokféle igazgatási feladatát legpontosabban és legteljesebben az 1840-es évek nagy tapasztalatú közigazgatási szakemberének, Zsoldos Ignácnak, a „Szolgabírói hivatal”-ról írott, 1842-ben megjelent kitűnő kézikönyvéből ismerhetjük meg, lévén, hogy – mint említettük – a megyei igazgatás majd minden ügye


valamelyik, többnyire végső fázisában a szolgabíró kezében futott össze. Rajta keresztül jutott el a nemesi községekhez éppúgy, mint a jobbágyfalukhoz.

Nos, a főszolgabíró ügyköreinek, illetve lehetséges partnereinek már csak egyszerű felsorolása is alkalmas arra, hogy érzékeltesse állásának és ezen keresztül az egész megyei igazgatásnak oly sokféle terhét és felelősségét.

A főszolgabírónak mindenekelőtt az adó adminisztrálásával volt sokféle feladata: az adótárgyak és adóalanyok összeíratása, az adók kivetése és behajtása, a községek adószámadásainak ellenőrzése és a katonasággal való elszámolások lebonyolítása. Ő szedte be a papságtól évenként az általa vezetett anyakönyvek másodpéldányait. Sokféle teendője volt az árvaügyek, a jobbágyközségek bíráinak és jegyzőinek választása, illetve jelölése, a nemesi községekben pedig az elöljáróság választása, a nemes személyek és vagyonok összeírása körül. Feladata volt az agrártermelés biztonságának védelme: az ún. „mezei rendészet”. Az ő feladata volt az adózó népesség évenkénti összeíratása, a talált gyermekekről való gondoskodás. Peres felek előtte mint hites személy előtt adtak meghatalmazást ügyintézőknek és ügyvédeknek. Számos teendője volt az újoncozás, majd a katonák tartós szabadságoltatása körül. Emellett ő állította ki és ellenőrizte a járásbeli lakosok útlevelét, és ő felügyelt a vízlevezető árkok, csatornák és vízfolyások szabályszerű használatára.

Az ő feladata volt a cselédek felügyelete (ami végül is a mezőgazdasági munkaerőpiac normális működésének felügyeletét is jelentette), de őhozzá tartozott a cigányok felügyelete is. Ő véleményezte a gyógyszertárak felállítását, részt vett az időszaki gyógyszertári vizsgálatokban, időszakosan jelentést tett a kórházak és a jótékony intézmények állapotáról. Ő szervezte a himlőoltást, nagy télben a hóeltakarítást, ellenőrizte a húsmérés és kenyérsütés egészségügyi szabályszerűségét és a maximált hús- és kenyérárak betartását. Feladatai voltak járványos időben a védekezés megszervezésében; ő felügyelte a házaló kereskedőket és a koldusokat, rendszeresen jelentéseket tett területe közbiztonságának helyzetéről. Az ő feladata volt a megyeházán őrzött rabok jegyzékének vezetése és évenként a megyéhez való beküldése.

Többféle feladata volt a főszolgabírónak a marhabetegségek elhárítását, valamint az elbitangolt vagy ellopott állatok utáni nyomozást illetően, de ő felügyelte a mérgek adásvételét és felhasználását, valamint a járásban használatos mértékek helyességét, az etalonok karbantartását. Neki kellett gondoskodnia a szegények közköltségen való gyógyításáról, talált tárgyakról, elmebetegekről. Évenként jelentést kellett tennie a várható termésről, a tűzkárokról. Feladatai voltak a vadászatot és az orvvadászatot, a vámok és a révek állapotát, a veszett állatokkal való bánásmódot, a katonasággal való kapcsolatok gondozását, az utak és a hidak karbantartását, a zsidók összeírását illetőleg.

A megyei igazgatás a főszolgabíró ügyköreiben tükröződő feladatainak sokféleségét illetőleg felmerül azonban a kérdés az ennyire szétágazó igazgatási feladatok ellátásának hatékonyságára vonatkozóan. Ennek a kérdésnek megnyugtató megválaszolása azonban még hosszú és bonyolult kutatást, nagy forrásfeltárásokat igényel. Mindezek elvégzése előtt is azonban látható: a széles hatáskörű s tevékeny bürokratikus mechanizmus működtetése révén a megyék alkalmasak voltak olyan funkciók ellátására, amelyek a „régi jó táblabírák” politikai magatartásának az udvar előtt is kénytelen-kelletlen súlyt adtak, és azt fenn is tartották.

2. Képek




1. Modern államszervezet, köztisztviselõkHELLNER Zoltán

Modern államszervezet, köztisztviselők

A 19. századnak – már a dualizmus viszonyai által jellemzett – második felében a kibontakozó tőkés fejlődés a magyarországi társadalomban is új problémákat és új konfliktusokat eredményezett. Ezek a problémák akár a gazdaságnak, akár az emberek egymáshoz való viszonyának, akár a művelődésnek a szféráiban jelentkeztek is, kibontakozásuk meghatározott szakaszában az állam (tágabb fogalmazásban a közösség, a köz) beavatkozását, szabályozó tevékenységét igényelték. Ahhoz viszont, hogy mindezen feladatok teljesíthetők legyenek, egyre több személy munkájára lett szükség, a bíróktól a vasutasokig, a falusi jegyzőktől a minisztériumok élén álló miniszterekig, az útkaparóktól a tanárokig.

Felmérni az ilyen módon a köz szolgálatába lépett személyek számát és létszámuk alakulását nem könnyű feladat – már csak azért sem, mert hosszú időn át magának a közszolgálatban álló személynek a fogalma sem volt egyértelműen és szabatosan meghatározva. Mindenekelőtt problémát jelent az, hogy a kor szóhasználatában az állami alkalmazott fogalma csak az állam központi szerveinek, illetve az azok közvetlen alárendeltségében álló szervezetek alkalmazottaira terjedt ki; a területi önkormányzatok (megyék, városok, községek) szolgálatában levő személyeket az „államiak”-tól minőségileg különböző megyei, városi, községi alkalmazottaknak nevezték. Ugyancsak többféle, sokáig egységesen nem értelmezett elnevezés szolgált a közszolgálat alkalmazottainak megjelölésére: nevezték őket közhivatalnoknak, köztisztviselőnek, közalkalmazottnak. A legkorábbi (és legszélesebb körű) törvényes meghatározás az 1878:V. tc.-ben, a büntető törvénykönyvben olvasható: „közhivatalnokoknak azok tekintendők, akik az állam közigazgatási vagy igazságszolgáltatási vagy valamely törvényhatóság vagy község hatósági teendőinek teljesítésére hivataluknál, szolgálatuknál vagy különös megbízatásuknál fogva kötelezve vannak, úgyszintén azok is, akik az állam, törvényhatóság vagy a község által közvetlenül kezelt közalapítványoknál, kórházaknál, tébolydáknál mint felügyelők, orvosok, hivatalnokok vagy szolgák vannak alkalmazva. A kir. közjegyzők szintén közhivatalnokoknak tekintetnek”. – A Pénzügyi Szolgálati Szabályok az „állami tisztviselő” fogalmát így magyarázzák: ilyennek tekintendő az, akit „az államfő, a kormány vagy kinevezési joggal felruházott hatóság a törvényileg megállapított fizetési osztályokban felsorolt állások egyikére kinevez, aki ezután hivatali esküt tesz és az állam igazgatásában vagy az államvagyon kezelésében részt vesz”. A Szabályzat külön beszél az önkormányzati tisztviselőkről: őket ugyancsak köztisztviselőnek kell tekinteni (az 1907. évi iskolatörvények a tanítót is köztisztviselőnek nyilvánították).

Akármilyen kategorizálás által létrejött fogalmat tekintsünk is a fejlődés során, ennek új meg új kihívásaira válaszolva a legáltalánosabban közalkalmazottaknak nevezhető személyek hatalmas, egyre növekvő csoportján belül egyrészt a feladatkörök természete, másrészt az alkalmazás jellege, valamint a funkciók társadalmi presztízse (s az ezzel összefüggően megállapított illetmények) szerinti gyors differenciálódás indult: az ennek során kialakuló egyes közalkalmazotti kategóriák (melyeknek ismérvei részben fedték is egymást) egyre határozottabb körvonalakkal jelentek meg. Így vált el egymástól a tisztviselők és a más közalkalmazottak (már a reformkorban is egymástól elváló) csoportja. A tisztviselőket a törvényben megállapított fizetési osztályokba nevezték ki; az egyéb közalkalmazotti rétegbe már csak a kezelők, a díjnokok, a szakdíjnokok és a kisegítő szolgák tartoztak. Megmaradtak azonban a kinevezés módja szerinti rétegződést mintegy merőlegesen átvágó kategóriák is, mint az „állami” és az „önkormányzati” alkalmazottak – mellettük harmadiknak ekkor alakult ki a közüzemi (közlekedés, posta) alkalmazottak kategóriája. De differenciálódott a közalkalmazottak rétege az állásukhoz megkívánt képesítés, az alkalmazás minősége, vagy a feladatkör, s végül (és alapvetően) az illetmények nagysága szerint.

A közalkalmazottak ilyen sokfélesége és magának a fogalomnak többféle értelmezése miatt a dualizmus egész időszakában a közalkalmazottak létszámának megállapítása meglehetősen nehézkes és bizonytalan. A nehézségeket nem oszlatta el az állami statisztikai szolgálat sem, mert az 1870-től 10 évenkénti népszámlálásoknál magát a fogalmat is mindig másféleképpen definiálták. Arról nem is szólva, hogy a hierarchia – legalábbis felsőbb rétegének – megállapításához már a tiszti cím- és névtárakat kellene tanulmányozni: erre a tagolódásra a népszámlálások nem adnak választ.

A mellékelt három táblázat a magyar közalkalmazotti kar létszámának, ezen belül ágazatonkénti megoszlásának alakulását mutatja 1870-tól 1910-ig. A táblázatok alapjául a népszámlálások szolgáltak. A közalkalmazott fogalmának meghatározása körüli bizonytalanságok és az értelmezés ingadozásai folytán az abszolút számok


nem tekinthetők pontosnak. A táblázat összeállításánál az adatoknak az állami és megyei költségvetésekben meghatározott létszámokkal való egyeztetésére, illetve ezek általi kiegészítésére nem volt módunk. A közalkalmazotti létszám alakulásának nagyságrendjeit és tendenciáit azonban így is jól megfigyelhetjük.

Ha megvizsgáljuk a táblázatok adatait, érdekes következtetéseket vonhatunk le: Általánosságban 1867-től 1910-ig a köztisztviselők létszáma emelkedett. A legintenzívebb periódus 1880 és 1900 közé tehető. Az emelkedési ütem 1900 és 1910 között némiképp lelassult, de ez nem visszaesést jelentett, hanem egy belső átrendeződést a már meglevő struktúrában. Ez nyomon követhető abban, hogy 1900 és 1910 között megugrott – mégpedig jelentősen – az állami és törvényhatósági jogú városi tisztviselők létszáma, míg a többi közigazgatási tisztviselő létszáma nem növekedett intenzíven, sőt a megyei tisztviselők száma csökkenést mutat. Tehát a közigazgatási szolgálaton belül az arányok az állami tisztviselők javára módosultak, ami az állami hivatalok jelentőségének növekedését bizonyítja. Az 1890–1900 közötti időszak rendkívül jelentós periódus volt a közhivatalok alsóbb állományának kiépülésében. A díjnokállomány megháromszorozódott. Megjegyzendő: ebben az időszakban született törvény a díjnokok helyzetének javításáról is (1897:XXIV. tc.).

Összegzés: A statisztikák és a törvénykezés jól mutatják a modern polgári közigazgatás megszervezésének folyamatát. Láthatjuk a közhivatalok és a hozzájuk tartozó tisztviselői réteg kialakulását, nyomon követhetjük az ettől elkülönülő és egyre jelentősebb hatalmi szervek fejlődését, hogy végül egy olyan pontosan szervezett szakszerű bürokrácia képe táruljon elénk, ahol az állami hivatalok súlya a döntő. Véleményem szerint nem tartható az a főként a szépirodalomból táplálkozó nézet, hogy itt a szakszerűség rovására a protekció volt a döntő. Habár nyilván volt protekció, az 1883:I. tc. nagyon szigorú követelményeket támasztott a köztisztviselői hivatalra pályázókkal szemben. Minősítésükhöz szakvizsgákat kellett tenniük, gyakran szóban és írásban egyaránt.

Az 1867 és 1910 közötti időszak a hivatali szervek és tisztviselők oldaláról vizsgált képe egy szakszerű polgári bürokrácia kiépülését és megszervezését mutatja.

2. Képek







1. Az ügy útjaVÖRÖS Károly

Az ügy útja

Régi újságokban lapozgatva az olvasó gyakran találkozik olyan jelenségekre való utalásokkal, hivatkozásokkal, amelyeknek láttára felkapja a fejét: az évszázados probléma napjaink kortársi bajaira, problémáira emlékezteti, azoknak gyökereit, előzményeit világítja meg. Ilyen az az adalék is, amely több mint 110 év előttről a bürokráciát pécézi ki, annak is azt a vonatkozását, amely a levéltáros és a levéltári anyagban kutató történész számára a legtanulságosabb, mert az ügyirat kialakításában játszott szerepe folytán napjainkban is élő realitást jelent számára: az ügykezelés bürokratikus vonásait.

Az ironikus modorban tartott, valójában azonban nagyon is reális leírás jellemzően mutat rá a bürokrácia két jellegzetes vonására egyrészt az előadó egyéni felelősségének elsorvasztására (ez az, ami az aktával rendeltetésszerűen járatja végig a sok aprólékos, de időrabló foglalatossággal teli hivatali utat), másrészt e felelősség tényleges elsorvadására (ami az előadót a döntés felelősségének lehetőleg más nyakába varrására, vagy legalábbis felelőstárs keresésére indítja). Jól érzékeltetve ezáltal azt, hogy a bürokratikus ügyintézés minden esetben csak kórtünet, amely az intézkedő apparátus rossz szervezésére vagy éppen gyengeségére mutat rá, s ennek megfelelően ezeknek az alapvető hibáknak és hiányosságoknak előzetes kiküszöbölése: a hatáskörök pontos és világos elhatárolása és a felelősség vállaltatása és vállalása nélkül, pusztán ügyvitel-technikai vagy szervezési rendelkezésekkel véglegesen soha nem lesz megszüntethető, legfeljebb enyhíthető.

Az alábbi szöveg Csernátony Lajos Ellenőr című balközép párti, tehát ellenzéki lapjának 1873. január 29-i számában jelent meg, részlet A központi igazgatás labyrinthje című cikkből. Bár a cikk névtelenül látott napvilágot, a csípős, ironikus stílus arra enged következtetni, hogy szerzője maga a szerkesztő lehetett.

DOKUMENTUM

Egyébiránt, mint már lapunkban kifejtettük, a munkakerülésen kívül a központi igazgatás legfőbb bibéje a szövevényes ügykezelés.

A beérkezett ügydarab a segédhivatali igazgató irodatisztje által átvétetik (elsőkéz) s az igazgató futólagos szemjártatása után (másodkéz) az elnöki osztályba áttétetik (a szolgaposta mint harmadkéztől); most átveszi az elnöki osztályban alkalmazott ügykezelő irodatiszt (negyedkéz), jő a fogalmazó, esetleg titkár bírálgatása: elnöki elintézés alá tartozik az ügydarab, vagy nem (ötödkéz); e műtét szerencsés elvégzése után az ügykezelő tiszt könyvbe vezeti (hatodkéz), szolga segélyével (hetedkéz) a nem elnöki ügydarabokat átteszi az iktató hivatalba. Eljutottunk e szerint a tulajdonképpeni kezdetre, lássuk tovább. Az iktató hivatal e célra rendelt személye (nyolcadkéz) az elnökségből áthozott ügydarabokat körülményesen megvizsgálva és nyugtatva, átadja a segédhivatali aligazgatónak (kilencedkéz); jő a beiktatás tárgyanként (tizedkéz), betűrendben (tizenegyedik kéz), osztályonkénti csoportosítás (tizenkettedik kéz). A gyalogposta (tizenharmadik kéz) vándorutat tesz az osztályokban, egy az osztályokban ügykezelésre szánt egyénnel (tizennegyedik kéz) nyugtattatja. Következik az osztályművelet. Először is az osztály iktató könyvébe vezettetik (tizenötödik kéz), most magasabb szemügyre vétetik a naponkint egy órát ásítozó osztálytanácsos vagy, mi leggyakoribb, titkárja, első fogalmazója által (tizenhatodik kéz); a megrendelt kiosztás jegyzőkönyvileg megörökíttetik (tizenhetedik kéz).

Eljutottunk volna valahára a fogalmazási munkálatokhoz. No még egy kis türelem. Fogalmazó úr (tizenhetedik kéz) bepillantgatván az ügyiratok közé, első dolga kisütni, miként lehetne az egész komédiát, akár véleményadásképpen, akár végelintézés végett más osztály nyakába sózni. Heuréka! a folyamodvány kettős kérelemmel rekesztetik be: az egyiknek tárgya más osztály ügykörébe vág – vagy számadatokat tartalmazván, le vele a számvevőségbe! Az osztály ujjong, az ügykezelő bosszankodik, mert az áttoloncolandó ügydarabokat számonkint az illetékes osztály nyugtató könyvecskéjébe kell vezetni (tizennyolcadik kéz); a szolga előhívatik (tizenkilencedik kéz) és sorba járja az előírt osztályokat, hol az imént elbírt processus (négy kéz, összesen huszonharmadik kéz) ismételtetik. Itt a kérelem fele elintéztetvén (huszonnegyedik kéz), a szolga közbenjöttével (huszonötödik kéz) az előbbi osztályba áttétetik (ismét négy kéz, az eddigiekkel együtt huszonkilencedik kéz). Végre aztán az osztálytanácsos legmagasabb kézjegyével láttatik el (harmincadik kéz), s még hagyján, ha az osztálytanácsos a collegialis munkakört át nem hágja, mert ha figyelmet szentel neki, véleményével együtt új fogalmazás alá bocsátja – de hát a harmincegyedik kezet hagyjuk számításon kívül. Az ekképp fogalmazott ügydarab az ügykezelő által (harmincegyedik kéz) a kiadói nyugtakönyvecskébe iktattatik, az osztály-iktatókönyvből mint elintézett ügydarab kivezettetik (harminckettedik kéz), s a rendes expediens segélyével a


kiadóba hurcoltatik (harmincharmadik kéz).

Átestünk a fogalmazási műtéten is. Jő a kiadói kezelés. Az osztályokból beérkező ügydarab először nyugtattatik (harmincnegyedik kéz), aztán a beérkezési (harmincötödik kéz), majd az elintézési könyvbe vezettetik (harminchatodik kéz). Ekkor a szolga (harminchetedik kéz) revisió végett a miniszteri tanácsoshoz, esetleg államtitkárhoz viszi (harmincnyolcadik kéz). Innen a fontosabb ügydarabok a minisztert is bejárják. A miniszteri tanácsos felülvizsgálata vagy egyszerű, vagy ismét egy új osztályprocessust von maga után. Az ekkép felülvizsgált ügydarab ismét a kiadóba hurcoltatik (harminckilencedik kéz).

Megálljunk csak! De már egy tapodtat sem haladunk tovább e bonyodalmas, szövevényes, huzavonás labyrinthben, mert az elősoroltaktól is szédül a fejünk, pedig a ceremónia, a görbébbnél görbébb, tekervényesebbnél tekervényesebb hivatalos utak java még csak most következnék.

Ez a tárca volt szánva farsangi tréfának – gondolja magában a folyamodó vagy folyamodni szándékozó jóhiszemű olvasó. Sajnáljuk, de biz ez komoly böjti kép, betűről betűre a miniszteri ügyrend körül szerzett tapasztalatok után van papírra vetve. Hogy lélekvándorlás esetén nem nagy kedvünk volna ilyen folyamodás bőrébe bújni, az nem ördöngösség.

Ily erő- és időpazarlás nem csoda aztán, ha oly mohó sárkánygyomorral fogyasztja az ország adózási képességét.

***

Képmagyarázat

Az 1867. évi kiegyezést követő nyugalmas évtizedek a polgárosodás és a modern állami berendezkedés időszaka. Ennek egyik eleme az állami közigazgatás fokozatos kiépítése volt. Az 1870: XLII. tc. még kompromisszum a széles körű önkormányzat hívei (municipalisták) és a kormány között. A főispán a kormány embere, de a tisztviselőket (alispán, jegyző, tiszti ügyész, árvaszéki elnök és ülnök, pénztárnok, főorvos stb.) a közgyűlés választja. Az 1871: XXXI. tc. a királyi bíróságok felállításával a vármegyék igazságszolgáltatási jogkörét veszi el, tisztán közigazgatási hatósággá téve azokat. A közigazgatási bíróságok megszervezésével (1876: VI. tc.) – a megyei tisztviselők számbeli túlsúlya ellenére, 15:6 – az állam befolyása tovább nő, a közgyűlés szerepe még inkább sorvad. Az 1883: XV. tc. révén a vármegyei háztartást a belügyminiszter ellenőrzése alá vonta. Az 1886: XXI. tc. pedig a főispánnak rendkívüli hatáskört biztosít, aki ezentúl közvetlenül rendelkezhet a megyei alsó fokú szervekkel, s bármikor kézbe veheti a megyei és községi közigazgatást. Az állami befolyás a községek tekintetében is nőtt. Az 1871-ben már erősen megcsonkított községi autonómiát az 1886: XXII. tc. gyakorlatilag felszámolta. – A történetírás máig vitatkozik: modernizációt hozott ez a szakszerűsödés, a reform felülről?

2. Képek



1. A szakszervezeti bürokráciaERÉNYI Tibor

A szakszervezeti bürokrácia

A szakszervezeti (és párt-) bürokrácia kérdése szinte egyidős a szocialista (esetünkben: szociáldemokrata, hiszen a magyar munkásmozgalom 1868-tól 1918-ig terjedő, „tisztán” szociáldemokrata időszakáról szólunk) mozgalommal. Kérdésről, de egyben vádról van szó. Már az 1868-ban megalakult Általános Munkásegylet (az első magyarországi szocialista tömörülés) politikai és gazdasági (tehát szakmai) szervezeteket létesítő vezetőiről egyes polgári lapokban azt híresztelték, hogy csak álcázott, illetve volt munkások, akik nem „tisztességes munkájukból”, hanem a munkásságból „kisajtolt” tetemes fizetésből élnek. Bérüket hazai, illetve külföldi szervezetektől kapják. Ráadásul – úgymond – nem is magyarok, hanem zömmel németek és osztrákok.

Az kétségtelen, hogy a szocialista szervezkedésnek, propagandának és agitációnak megvoltak a maga „személyi feltételei”. Így szükség volt arra, hogy az illető tudjon írni és olvasni” ismerje a magyar és a német nyelvet. Ezeknek a követelményeknek a szervezkedés élén járó szakmunkások megfeleltek. A „mozgalmárok”-nak természetesen a megfelelő politikai-gazdasági tájékozottságon kívül kellő életviszonyokra is szükségük volt. Aligha várható párt- és szakszervezeti munka attól, aki nyomorog, éhezik. Szükség van megfelelő szabadidőre is. A korabeli magyarországi szakmunkások munkabére a 19. század utolsó harmadában mondhatni kispolgári életszínvonalat tett lehetővé; az átlagosan napi 10-11 órás munkaidő is elviselhető volt.

Szakmunkás és apparátus

A párt- és szakszervezeti ügyek intézése mind nagyobb szakértelmet és időt igényelt. Megkezdődött a „függetlenítés” folyamata. Az, aki gyárban vagy kisüzemben napi 10 órát dolgozott, vagy ugyanennyi időben korrektorkodott, magántisztviselősködött, aligha lehetett – a kor kifejezésével élve – „munkásvezér”. Amikor Hrabje János asztalos, az Általános Munkásegylet első vezetője Marx felkérésére eljött Magyarországra szervező munkát végezni, már régóta megvált a fűrésztől és a kalapácstól, akárcsak a korabeli szociáldemokrata mozgalom hasonlóan kiemelkedő alakja, Ihrlinger Antal a szedőszekrénytől. (A nyomdász szakma elsőként szervezkedett.) Farkas Károly vasmunkás (az Internacionálé magyarországi megbízottja) rendszeresen csak fiatalkorában dolgozott gyári munkásként. Frankel Leó a hatvanas és hetvenes évek fordulóján, Párizsban jól kereső ötvös volt, de már a későbbiekben, így Magyarországon is, újságírásból élt. Ugyancsak újságíróvá lett Engelmann Pál bádogos is.

De tartsunk sorrendet: igaz, hogy a „munkásvezérség” függetlenítést kívánt, bár nem minden szociáldemokrata szervező volt – korabeli polgári szóhasználattal élve – „munkásvezér”. A hetvenes évek elejétől meghonosodott az üzemekben a „bizalmiférfiú”-rendszer. A bizalmiak voltak a szakszervezeti mozgalom (és gyakran a pártmozgalom) pillérei. Az üzemben dolgozó, legjobban kvalifikált szakmunkások közül kerültek ki; látták mi történik a gyárban és azon kívül. Többnyire személyesen ismerték a munkáltatót, illetve annak megbízottját, jól dolgoztak (és ezáltal kevésbé voltak kiszolgáltatottak), tekintélyük volt felfelé és lefelé is. Szakmunkások voltak, de – „társadalmi munkában” – az egész munkásság ügyét képviselték. Teszársz Károly vasöntő – aki már az Általános Munkáspárt 1880. évi megalakulása után országos szakszervezeti hálózatot kívánt létesíteni – 1898-ban a szakegylet vezetője és a szaklap szerkesztője. Már nem végzett fizikai munkát, de nem élt magasabb színvonalon, mint szakmunkás korában. A mozgalom szegény volt. Honnan volt pénze? A krajcáros tagsági járulékokból, az 1871-ben létesült – függetlenített alkalmazottakat is foglalkoztató – Munkás-Betegsegélyző és Rokkantpénztár tagsági illetékeiből, a munkáslapok előfizetési díjaiból és különböző jótevők adományaiból. Mindenekelőtt az erősebb német és osztrák szakszervezetek tekintették feladatuknak, hogy – lehetőségeikhez képest – támogassák a jóval gyengébb magyarországi szakszervezeti mozgalmat. A „valcoló”, Európát járó magyarországi szakmunkások itthon is számíthattak külföldi „szaktársaik” rokonszenvére.

Párt és szakszervezet

A szakszervezeti mozgalom a Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása (1890) után gyorsan fejlődött. Az új század elején kezdődik meg az országos hatósugarú ágazati modern „szakszervezeti szövetség”-ek alakítása. Nézzük meg az 1904 decemberében: összeülő, harmadik országos szakszervezett kongresszus által megválasztott Szakszervezeti Tanács névsorát: Horovitz Gábor kárpitos, Czédli István asztalos, Drahovszky Antal rézesztergályos, Frankel Lipót cipőfelsőrész-készítő, Jászai Samu nyomdász (főtitkár), Kitajka Lajos szabó, Knittálhoffer Ferenc kőműves, Rádi Sándor vasesztergályos, Sterbinszky Lipót ács, Teszársz Károly vasöntő (elnök), Vanczák János lakatos. Ez a nemzedék a későbbiekben is jelentős tevékenységet fejtett ki.


Ekkor jelenik meg a szakszervezeti apparátusban az a generáció, melynek tagjai 1918 után váltak vezető egyéniségekké: Garbai Sándor építőmunkás, a majdani Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsának elnöke, Peyer Károly géplakatos, a bányamunkások szervezésének egyik úttörője, aki a két világháború közötti időszakban a SZOT elnöke és az SZDP tényleges vezetője volt, valamint Mónus Illés cipőfelsőrész-készítő, a mozgalom későbbi fő teoretikusa, a bőrmunkás szaklap, majd a Népszava és a szociáldemokrata elméleti folyóirat, a Szocializmus szerkesztője.

1902–1904-ben került sor először fizetett állások létesítésére. Az összes szakszervezetek 1904-ben – viszonylag szerény összeget – 38 531 koronát költöttek alkalmazottaik fizetésére.

A SZOT titkára évi. 2000 koronát kapott, a vasmunkás szövetség titkárának 1400–1500 korona fizetése volt. (Egy jó szakmunkás is megkeresett ennyit.) Függetlenített titkárt csak a 4-5 országos ágazati szövetség foglalkoztatott, de az egyleti helyiségeket rendben tartó gondnok már számos szervezetben működött. (A gondnok lakást, fizetést, világítást és kb. évi 300 korona díjazást kapott.) 1904-ben az országban kb. 40-50 főre tehetjük az állandóan foglalkoztatott szakszervezeti alkalmazottak számát. (Ebben benne foglaltatnak az esetenként függetlenített lapszerkesztők is. Majd mindegyik szakszervezetnek volt már ekkor hetenként, kéthetenként vagy havonta megjelenő lapja.) Ehhez – ha a mozgalom egészére tekintünk – hozzá kell vennünk az 1907-ben egyesített országos társadalombiztosítási intézményben, a munkáltatók és a munkások paritásának elvéből következően foglalkoztatott szociáldemokrata funkcionáriusokat, a Népszava 16 függetlenített munkatársát, a párttitkárság adminisztrátorait, az 1904-ben alakult Általános Fogyasztási Szövetkezet fizetett alkalmazottait – a szám országos viszonylatban a 180-at így sem haladja a meg. (A szervezett munkások száma az országban mintegy 100 ezer volt.) A párt- és a szakszervezeti irodák szerények voltak. A Népszava és a párttitkárság csak az 1915–16. évi fellendülés után költözött a pártnyomdának is helyt adó ízléses Conti utcai épületbe, ami akkoriban szinte monumentális mozgalmi palotának számított, csakúgy, mint az építőmunkások ugyancsak ekkortájt épült és az előző épülethez hasonlóan még ma is álló székháza. Választott párt- és szakszervezeti tisztségért (pártvezetőségi tagság, SZOT-tagság) külön fizetés nem járt. A tagok vagy a pártsajtótól, vagy a társadalombiztosítástól, illetve az ÁFOSZ-tól kapott, vagy pedig a szakszervezeti tisztségeik után járó fizetésükből esetenként szerzői honoráriumaikból, alkalmi „agitációs pótlékaikból” – éltek kispolgári, az 1910-es évektől egyesek már mondhatni alsó-középpolgári szinten. Polgári módon öltözködtek, külsejük tekintélyes volt. Már a kilencvenes években azzal fogadta Bánffy Dezső miniszterelnök a szakszervezeti ügyekben eljáró Teszársz Károlyt, hogy mi köze a munkásokhoz, hiszen szalonkabátot visel, akárcsak jómaga. Mire Teszársz önérzetesen levetette a kabátját, mondván: nekem ez az egyetlen szalonkabátom és látom, Nagyméltóságod ezt is irigyli tőlem. Mi már ezt az életvitelt és viselkedési formát nem látjuk sem komikusnak, sem elmarasztalhatónak. Egyébként ez volt az általános külföldön is. A munkásosztály érdekeinek képviselete megkívánta a jó munkát, a rendezett családi életet és a korrekt külsőt. Mindez az „emancipálódás” szándékát is kifejezte. Így maradt ez lényegében a Horthy-korszakban is, azzal a különbséggel, hogy ekkor már az MSZDP parlamenti párt volt, s a néhány szociáldemokrata képviselő viszonylag jelentős állami fizetést kapott. (Ennek azonban egy részét a párt számára le kellett adni.)

A bürokrácia veszélyei

A bürokrácia kérdése a mozgalom teoretikusait is foglalkoztatta, így utolsó éveiben Friedrich Engelst, majd Karl Kautskyt és Edward Bernsteint is. (Az MSZDP-nél és szakszervezeteinél sokkalta nagyobb német és ausztriai mozgalomban is hasonló arányban foglalkoztattak fizetett alkalmazottakat.) Engels és tanítványai figyelmeztettek a bürokrácia fenyegető veszélyeire, és ezek ellenszerét a párt- és szakszervezeti demokratizmusban látták, vagyis abban, hogy a választott szervek az apparátust rendszeresen és szigorúan ellenőrizzék. Nem estek a demagógia hibájába. Alkalmazottak foglalkoztatásának szükségességét – modern politikai, illetve gazdasági szervezetekről lévén szó – ők sem vitatták. (Marx a Párizsi Kommün idején [1871] – még az állami bürokráciával foglalkozva – úgy vélte, hogy az lényegében felesleges, hiszen minden intelligens munkás képes arra, hogy – társadalmi munkában – ellássa az államügyeket.) A századfordulóra nyilvánvaló lett, hogy az irányítás teljes munkaidőt igényel és szakismeret nélkül lehetetlen ellátni! A bürokrácia veszélyét mindenesetre a viszonylag szerény fizetések is ellensúlyozták. Itt – legalábbis részben – megvalósult az a marxi igény, hogy a politikával foglalkozók se kapjanak a szakmunkásoknál nagyobb fizetést.

Gyakran felvetődött – leginkább az 1950-es évek hazai párttörténeti irodalmában –, hogy a kapitalizmus kori pártbürokratáknak több vesztenivalójuk volt, mint a kétkezi munkásoknak, ezért inkább ragaszkodtak a meglevő állapotokhoz. Ez az állítás aligha tartható. Nem annál nagyobb forradalmár valaki, minél nagyobb nyomorban él.

Adataink azt mutatják, hogy az MSZDP és az általa vezetett szakszervezetekkel szemben a bürokratizmus vádja akkoriban is, később is túlzott volt.


A keringő korabeli pletykák ellenére az 1918 előtti időszakból jelentősebb szakszervezeti sikkasztásról, korrupcióról nem tudunk. A szakszervezeti tisztségviselők aligha éltek tisztességtelen eszközökkel. Nehezen is élhettek, hiszen a szakszervezetek ellenzéki erőként, tekintélyes nyilvánosság ellenőrzésével működnek. A polgári lapok a tudomásukra jutott legkisebb visszásságról is beszámoltak. A szakszervezetekben a többségi demokrácia elve érvényesült, habár a vezetésnek voltak bizonyos manipulációs lehetőségei. Tény azonban az is, hogy a vezetőket a párt és szakszervezeti kongresszusokon gyakorta érdemben is bírálták, s e kritikák a sajtóban is megjelentek. Mindez korlátozta a visszaélések lehetőségét.

Bürokrácia a munkásokért

Felvethető a kérdés: vajon megfeleltek-e a szakszervezeti tisztségviselők feladataiknak? Az adatok tanúsága szerint igen. A százezresre felfuttatott szakszervezeti taglétszámot (Budapesten és környékén az ipari munkásság kb. 30, vidéken 10%-ra) sikerült stabilizálniuk.

A „régi” szakszervezeti bürokráciának (nyilvánvaló, hogy nem megbélyegző jelleggel használjuk ezt a szót) jelentős része volt abban, hogy a századelőn a munkásság életszínvonala – habár lassan és egyenlőtlenül – növekedett mintegy 10%-kal, politikai presztízse pedig sokkal nagyobb mértékben. Az MSZDP országos politikai tényezővé vált, a szakszervezetek pedig a hatóságok és a munkáltatók elismert partnereivé. Ha kellett – az érdekvédelem vitathatatlan prioritása mellett – a szakszervezeti funkcionáriusok nagy lendülettel vettek részt politikai választó-jogi tüntetések megszervezésében, nélkülük pl. 1912. május 23-ára aligha került volna sor.

Volt-e visszhangja a munkásság körében a „szakszervezeti bürokraták” elleni támadásoknak? Volt, de csekély. A szakmunkások viszonylag közelről látták a szakszervezeti funkcionáriusok tevékenységét, s ami a fontosabb: többnyire ellenőrizhették azt, s ami nem tetszett, az ellen nyilvánosan szót emelhettek. Kétségtelen azonban, hogy a kevésbé képzett (és rosszabbul fizetett, nehezebb fizikai munkát végző) munkásrétegekben nem ritkán ellenszenvet keltett a szalonkabátos vagy polgári öltönyös, nemritkán keménykalapos szakszervezeti tisztségviselő, aki már-már „úriember” volt. Az is bizonyos, hogy a szakszervezetiek a munkáltatókkal való tárgyalások során megismerkedtek az utóbbiak szempontjaival, bizonyos olyan ipargazdasági érdekekkel, amelyek nem voltak összhangban a munkások jelentős részének követeléseivel. Nemegyszer jó kapcsolatokat alakítottak ki személy szerint is a gyárosokkal, vállalati jogtanácsossal, mérnökkel.

A szakszervezeti vezetők sokat tettek a munkások (beleértve a munkásnőket és az ifjúmunkásokat is) szakmai és általános műveltségének gyarapítása érdekében. Ebben a tekintetben sem voltak korlátolt bürokraták. A század első éveiben a hazai és a világirodalom javát tartalmazó könyvtárakat alapítottak, tudományos (köztük klasszikus történettudományi) munkákat juttattak el olvasóikhoz, megalapozták a munkáskórus-mozgalmat, felnevelték a munkássportot, támogatták – sokszor nagyon is jó ízléssel – a modern zenei és képzőművészeti törekvéseket. Segítették a szakszervezetek munkaközvetítő és jogvédő tevékenységét, amely – habár közvetve – ugyancsak a munkásság kulturáltságát növelte. Szakmai tanfolyamokat indítottak („a szervezett munkás – képzett, jó munkás”) és általános műveltséget nyújtó kurzusokat szerveztek. Ezeken a magyar polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia tudós emberei szóltak a munkásokhoz. Az akarnok értelmiségieket nem kedvelték, de a tudást és a meggyőződést tisztelték.

Méltánytalan utókor

Az 1950-es években rendszeres volt a hagyományos magyar szakszervezeti mozgalom, illetőleg a régi szakszervezeti emberek szidalmazása, meghurcolása, „munkásarisztokratizmus”-sal és még sok minden mással történő megvádolása. Ebben a vonatkozásban is elérkezett a történelmi igazságtétel ideje. Ha tárgyilagosan nézzük a hagyományos szakszervezeti vezető gárda – beleértve a függetlenítetteket és a társadalmi dolgozókat – szerepét, arra a megállapításra jutunk, hogy ez a „bürokrácia” a humanista, szocialista elvek érvényesítésével hasznosan tevékenykedett, nem volt túlméretezett, nem fajult el, nemcsak szubjektív okok következtében, hanem elsősorban azért, mert olyan társadalmi közegben dolgozott, amely ezt lehetetlenné tette. Van tehát megszívlelendő a szociáldemokrata hagyományokban.

2. Képek




1. Gazdasági bürokrácia Magyarországon 1945 utánPETŐ Iván

Gazdasági bürokrácia Magyarországon 1945 után

Egyértelműen bürokratikus volt az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945-ben alkalmazott módszere, amikor még az alacsony beosztású minisztériumi tisztviselők kinevezéséhez is az egész testület jóváhagyására volt szükség. (Csak némileg szépíti a képet, hogy – amint az a közölt dokumentumból kitűnik – az ilyen döntésekhez nem kellett a kormánynak összeülnie, hanem körözés útján is elfogadhatták a javaslatot.) És ugyancsak meglehetősen bürokratikusan járt el az az osztályvezető (nincs is jelentősége, hogy milyen hivatalban), aki 1951-ben írásban kért a munkahelyi telefonközponttól egy bizonyos Barna elvtárs részére interurbán beszélgetést.

Körözés útján elfogadtatott. Budapest, 1945. augusztus 1.

KÖRÖZVÉNY

2.274/ELN.

1943.

A Pénzügyminiszter Úrral egyetértve tisztelettel kérem Miniszter úr hozzájárulását ahhoz, hogy tárcám – Ipari munkaügy – címének keretében a munkaközvetítői, munkafelügyelői és kezelést szakszemélyzetének létszámába Dr. Matheidesz Gézáné szül. Kristyóry Zita ideiglenes irodai alkalmazottat az állami rendszerű XI. fizetési osztály 3. fokozatába II. osztályú irodatisztté kinevezhessem.

Budapest, 1943. július 28-án.

(Magyar Iparügyi miniszter)

Hozzájárulok:

M. Miniszterelnök Úr

M. Pénzügyminiszter Úr

M. Földművelési Miniszter Úr

M. Belügyminiszter Úr

M. Külügyminiszter Úr

M. Kereskedelem- és Közlekedésügyi Miniszter Úr

M. Igazságügyminiszter Úr

M. Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Úr

M. Közellátási Miniszter Úr

M. Népjóléti Miniszter Úr

M. Honvédelmi Miniszter Úr

M. Újjáépítési Miniszter Úr

[Az aláírások sorrendben; Bán Antal, Dálnoki Miklós Béla, Oltványi Imre, Nagy Imre, Erdei Ferenc, Gyöngyösi János, Pozsgay Gyula (Gerő Ernő helyett), Ries István, Teleki Géza. Rónai Sándor, Molnár Erik, Vörös János, Nagy Ferenc.]

FELJEGYZÉS


Kérem a telefonközpontot [sic!], hogy a Vác Városi Tanácsot interurbán hívja meg Barna elvtárs részére.

Budapest, 1951. dec 4.

(Salamon Mihály)

Oszt. vez.

Látszólag hasonlít az imént említett két „ügy”-re az alább itt közölt dokumentumból kitűnő eset is. Bár az utókor számára bájosnak tetszik, de senki nem szeretne ilyen eljárással működő hatóságok, hivatalok ügyfele lenni. Csakhogy míg az első két esetben a köznapi értelemben vett bürokráciáról, annak is szélsőséges változatáról van szó, amilyen – ha más és más mennyiségben, megjelenési formában is, de – mindenhol, minden társadalmi, politikai rendszerben előfordulhatott és előfordulhat, ahol igazgatás, hivatali hatáskörök, írásos ügyintézés volt és van, addig az utóbbi eset egy rendszer, a bürokratikus gazdaságirányítás, igaz, szélsőséges, centralizált változatának tulajdonképpen mindennapos terméke.

Részlet az Állami Ellenőrzési Központ Bányaanyagbeszerző Nemzeti Vállalatnál tartott vizsgálat jelentéséből

Budapest, 1930. április 22. BIZALMAS!

Példa arra vonatkozótag, hogy milyen adminisztrációt jelent egy a szénbányavállalat által helyileg is beszerezhető 300 Ft-értéken aluli cikk beszerzése központosított anyagbeszerzés esetén.

Általában:

1. A szénbánya 2 példányos garnitúrán megrendeli a cikket.

2. 1 példány postán a BBNV-hez [Bányaanyagbeszerző Nemzeti Vállalat] kerül.

3. a BBNV iktatta.

4. A beszerzési főosztály vezetője átnézi.

5. A szakosztályi előadónak kiadták beárazásra.

6. Visszaadják a szerzési főosztályra, ahol beírják a vállalati megrendelőkönyvbe.

7. Kiadták az illetékes szakosztály vezetőjéhez.

8. Továbbadja az előadóhoz.

9. Előadó kitárgyalja a szállító cégekkel.

10. Kiírja 5 példányban a megrendelést.

11. 4 példányt lead a szállítási osztály diszponensének, aki nyilvántartásba veszi és ennek alapján irányítja a beszerzésre induló autó útvonalát.

12. Pénzigénylés a napi készpénzvásárlásokra.

13. A kis kézipénztárnál feljegyzik, hogy az árukísérők mennyi pénzt kaptak.

14. Az árukísérő bevásárol, és délután a kézipénztárnál elszámol.

15. A kézipénztár a számlákat jegyzékbe foglalja és átadja a számlaellenőrzésnek.

16. A számlaellenőrzés kiállítja a végleges pénztárbizonylatokat.

17. A jegyzék és az utalványok eljutnak az elszámolási számlák likvidációjához, ahol kiállítják az elszámolásra kiadott összeg visszavételezését és szignálják a pénztárbizonylatokat.

18. A főpénztár bevételezi az elszámolásra kiadott összeget, és kiadásba helyezi a vásárolt tételeket.

19. A főpénztár lefejti a pénztárbizonylatokról a számlákat, és inkasszódossziéban gyűjti.


20. A főpénztár, ha egy-egy vállalat ilyen módon gyűjtött tételei 500 Ft-ot elérnek, prompt inkasszót állít ki, és az összeget a M. Nemzeti Bank egyszámlájáról leemelteti.

21. Közben a beszerzett árut a transit raktárba viszik és onnan a tételeket gyűjtve megküldik a megrendelő bányavállalatnak.

A Bányászati Kutatási és Mélyfúró N. V. 1930, jan. 4-én a 32. sz. beruházási anyagigénylésében több cikk mellett 3 db habkövet is rendelt a BBNV-tő1, amelyet egyébként bármelyik sarki Háztartási Boltban beszerezhetett volna. A habkövet a BBNV 1950. ápr. 12-én vásárolta meg készpénzért. ára 6,86 Ft-ba került és azt az igénylő vállalat 1950. ápr. 12-én kapta meg. […]

A modern gazdaságoknak alapjában véve két típusát szokás megkülönböztetni. Az egyikben a gazdasági folyamatokat a piac mintegy automataként szabályozza, a másikban ezt a szabályozást tudatos emberi tevékenység kívánja helyettesíteni. (Persze, tiszta formájában egyik sem jelenik meg, általában a kétféle módszer valamelyik kombinációja alakul ki.) Ahol a piaci szabályozás van túlsúlyban, ott piacgazdaságról, piaci koordinációról beszélünk. Ahol viszont a piaci eszközök háttérbe szorulnak, ott szerepüket részben vagy egészben hivatali, hatósági döntések igyekszenek helyettesíteni. Ilyenkor az eljárás technikája alapján bürokratikus gazdaságirányításról, szabályozásról, koordinációról beszélünk – anélkül, hogy e kifejezés értékítéletet tartalmazna.

A bürokratikus koordináció általában valamilyen magasabb rendűnek vélt, hitt cél, elv jegyében igyekszik korrigálni, kiiktatni a piaci szabályozást, avatkozik be a gazdaság, a termelés, a forgalmazás részfolyamataiba. Feladatának egyebek közt azt tekinti, hogy a megtermelt javakat részben vagy döntő mértékben központosítsa, és elképzeléseinek megfelelően újra elossza.

Bürokratikus gazdasági koordináció

A háború utáni Magyarországon a javak szűkössége, az újjáépítés, a jóvátétel, a közellátás feladatai miatt nemigen vitatta senki, hogy a piaci koordinációt részlegesen ki kell iktatni, korrigálni szükséges. Abban azonban már lényegesen eltértek a vélemények, hogy milyen mértékben és meddig. A kommunista párt nem csinált titkot abból, hogy ideálisnak a Szovjetunióban kialakult gazdasági rendszert tartja – amely a bürokratikus típusú koordinálásra épült –, igaz, 1945–1947 között folyamatosan hangsúlyozta a piaci rendszer, pontosabban az azt megalapozó számottevő magántulajdon hosszú távú létjogosultságát. A többi párt a piaci koordináció dominanciáját kívánta, de míg a szociáldemokraták például jelentős és tartós korlátozásokkal, addig más koalíciós erők lehetőleg minél liberálisabban.

Az MKP az állam gazdaságirányító szerepének növelése mellett az állam gazdasági tevékenységének, az államosítások körének bővítését is koalíciós partnereinél radikálisabban képviselte, így szükségszerűen tekintette fontos feladatának, hogy bizonyítsa: az államapparátus, az állami vállalat nem feltétlenül nehézkesebb, a szó rossz értelmében bürokratikusabb, mint a magánvállalat. Egyebek közt már a párt 1946, szeptember végi III. kongresszusának határozatai közt is szerepelt: gazdaságossá kell tenni az állami kezelésű, tulajdonú üzemeket, egyszerűsíteni kell az állami ügykezelést, meg kell szüntetni. a felesleges hivatalokat. Egy évvel később, az 1947. szeptember elején közreadott kormányprogram-javaslatban az MKP már egyenesen így fogalmazott: biztosítani kell „az állami üzemek és szövetkezeti szervek vízfejű központi igazgatásának ésszerű csökkentését… az állami és közérdekű vállalatoknál a mamutigazgatóságok megszüntetését…”

Az 1947. október 7-én kelt, itt közölt levélrészlet is utal rá, hogy az MKP vezetői azt ígérték: az államosítással, az állami kezelésbe vétellel megszervezett vállalatok rugalmasak lesznek, valódi vállalatként fognak működni. De a levélből az is kitűnik: már igen korán megmutatkoztak a bürokratikus koordináció jellegzetességei. Szemben ugyanis a piaci szabályozással, ahol a gazdaság szereplői – egyének és szervezetek – közvetlen kapcsolatban vannak egymással, e rendszerben az ilyen, horizontálisnak nevezett kapcsolatokat és a nyereség által motivált tevékenységet a hivatali irányítás, a soklépcsős hierarchia utasításai helyettesítik, a feladatokat bürokratikus aktussal jelölik ki.

Budapest, 1947. október 7. Vas Zoltán miniszter úrnak

(… Élénken emlékezetemben élnek mélyen tisztelt Miniszter Úr szavai, amelyeket akkor intézett a NIK-vállalatok egybegyűlt főtisztviselőihez, amikor az állami kezelésbe vétel a megvalósítás stádiumába jutott.

Miniszter úr akkor azt mondta, hogy a vállalatok önálló tevékenységének fenntartását tartja szükségesnek szigorú ellenőrzés és a vállalati vezetők teljes felelőssége mellett. […]


A minél nagyobb mértékben való decentralizálás helyett a teljes centralizálás következett be, a létesült túldimenzionált, nehézkes szervezet nemhogy az egyes vállalatok részleteibe betekintést tenne lehetővé, hanem direkt lehetetlenné teszi az egyes vállalatok ténykedésének a gazdaságos termelés szempontjából való ellenőrzését.

A vállalatok központi irányítása megszüntette a vállalati vezetők felelősségérzetét, ahelyett, hogy szigorú központi ellenőrzés mellett ők irányítanák önállóan, de teljes körrel a vállalatok ügyeit.

A vállalatok kívánatos vetélkedése helyett egységes irányítás következett be, amely lehetetlenné teszi a gazdaságos, versenyképes termelés kialakítását és az életképes gyártási ágazatok kívánatos fejlesztését.

Azon évtizedes, értékes tapasztalatok, amelyek a vállalatok vezetői részéről rendelkezésre álltak, figyelmen kívül hagyattak és az ügy érdekében nem hasznosíttattak.

A gyártási programot sok esetben a kereskedelmi vezetők mellőzésével állapítják meg, holott a kereskedők azok, akik közvetlen kapcsolatban állnak a piaccal […] ők tudják, hogy eladhatóság szempontjából mit, milyen mennyiségben kell gyártani.

Fokozott mértékben áll ez az invesztíciós program megállapítására vonatkozólag.

Olyan cikkek gyártásának fokozása, amelyek sem belföldön, sem exportban egy bizonyos mértéken felül nem adhatók el, a vállalatok immobilizálására vezet. Az immár jelszóvá lett válogatás nélkül való „többtermelés” helyett az ésszerű, „gazdaságos termelés”-t kellene forszírozni, amelynek kritériuma a versenyképesség és az elhelyezési lehetőség […]

A belföldi eladási áraknak a termelési önköltségnél alacsonyabban történő megállapítása a vállalatok anyagi romlásához vezet és azon belül szinte lehetetlenné teszi annak megállapítását, hogy mennyiben irracionális valamely vállalat termelése […] Az a tudat, hogy az adott körülmények között hiábavaló minden erőlködés a veszteség megszűntetése érdekében, demoralizálólag hat a racionalizálás és takarékoskodás szempontjából […]

Tiszteletteljes soraim megírására kizárólag az a becsületes szándék késztetett, hogy a demokratikus gazdálkodásnak legjobb képességem szerint szolgálatára lehessek.

Mély tiszteletem kifejezésével vagyok

Miniszter úrnak szolgálatkész híve

Radvány Jenő

Tervgazdaság – jelentések, ellenőrzés

A bürokratikus koordinálás sokféle lehet. Míg 1945–1948 között többnyire ad hoc, alkalmi eszközök és módszerek jellemezték a rendszert, és – bár fokozatosan csökkenő hatókörrel – a piaci elemek is számottevőek voltak, addig a tervgazdaság kiépülésével megváltozott a helyzet. 1948–1949-től az irányítás a gazdasági automatizmusokat már teljesen fel kívánta számolni. Úgy vélte, hogy a központilag (bürokratikus úton) hozott döntések, a tervnek nevezett feladatok, a hierarchia egymásra épülő szintjein lefelé haladva egyre részletesebb utasításokká formálva, „lebontva” megvalósíthatóak. Amikor pedig azt érzékelték, hogy az elképzelések mégsem válnak valóra, a politikai okok (ellenséges aknamunka stb. mellett a végrehajtásban látták a gondok eredőjét. Csupán az ellenőrzés, a jelentések rendszerének szigorítása, máskor a tervek további részletezése tűnt csak megoldási lehetőségnek. Így az 1950-es évek első harmadában végül is olyan tömegű tervvel, beszámolóval kellett volna az apparátusnak megbirkóznia, ami technikailag is megoldhatatlan volt. (Csak a Minisztertanács hatáskörébe tartozó, ún. kiemelt termékek éves tervének elkészítéséhez több mint tízezer összesítő adatra volt szükség. A részletességet jellemzi, hogy egyebek közt központilag határozták meg például: a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium működési körében, a tudományos kutatásban az év második negyedévében kell az összesen háromezer forint értékű szögmérő-szükségletet „realizálni”, vagy hogy a könnyűiparban egy adott évben 103 tonna szappant lehet felhasználni stb.)

A „reform”

Az 1968-ban bevezetett gazdasági reform a terv és a piac ideális harmóniáját kívánta megteremteni. Megfogalmazottan is az addigi irányítás bürokratikusságának felszámolására törekedett, amikor a központosított döntések legfőbb eszközét, a tervutasításokat, illetve a hatósági anyagelosztási rendszert felszámolta. Az eredeti


elképzelések azonban – anélkül, hogy a változások jelentőségét kisebbíteni akarnánk – jórészt gazdaságon kívüli okok miatt nem valósultak meg. A gazdasági rendszer nem lépte át a bürokratikus koordinációt a piacitól elválasztó határvonalat. Az utasítás jellegű terv helyét a közvetettebb módszerekkel operáló szabályozás foglalta el. A tökéletes tervezhetőség illúzióját a tökéletes szabályozhatóság illúziója vette át, ahol a formalizált, jogszabályként közzétett gazdasági előírásokat olykor egyenrangú társként egészítik ki az elvárások, útmutatók, hirdetmények, határozmányok, irányelvek. S miként a tervbürokráciában a tervek mennyisége, úgy a szabályozási bürokráciában a szabályozóé válik áttekinthetetlenné. A Figyelő című gazdaságpolitikai hetilap 1987. december 10-i számában olvasható: „Nyolc kötetben jelenteti meg a Kamara Kisvállalkozói Tagozata azokat az állásfoglalásokat, amelyeket a Pénzügyminisztérium az elmúlt hat évben hozott a kisvállalkozásokról.” És egy másik cikk adatai ugyanonnan: az 1968-at követő tizenhét év alatt 2403 ív terjedelmű jogi normaanyag készült. (Ez közel 53 000 gépelt oldal) 3850 jogszabályt helyeztek hatályon kívül, 6359-et alkottak, vagyis több mint tízezret kellett ismerniük az illetékeseknek. 1975–1985 között 85 jogszabályt még a kibocsátás évében, 292-t egy éven belül hatályon kívül helyeztek. Öt év alatt a teljes joganyag egynegyede vált érvénytelenné, de a Pénzügyminisztériumnál ez az arány megközelítette az 50%-ot. Az említett tizenhét év alatt az „életben hagyott” 9036 jogszabályt 4537 esetben módosították. A jogszabály-gyűjteményekbe az érvényes rendelkezések alig több mint 80%-a került be, rendszeressé vált a jogforrások hierarchiáját sértő módosítás, hatályon kívül helyezés. (Egyik miniszter a másik rendelkezését érvénytelenítette, a SZOT rendszeresen felülbírálta a Munkaügyi Minisztérium rendeleteit, a Minisztertanács bizalmas határozatokkal érvénytelenített nyílt rendelkezéseket stb.)

Az 1950-es évek közepétől – nem engedve a domináns bürokratikus szabályozásból – bővült a piaci, pontosabban piaci jellegű koordinálás köre. Jelentősen csökkent ugyan a bürokratikus utasítások, szabályozás részletessége, de a gazdaság rendszere alapjában véve változatlan maradt, hiszen az automatizmusoknak továbbra is csak az irányítás által meghagyott köztes területeken maradt mozgásterük.

2. Képek



1. Ami csak vágy maradt. Olcsó, hatékony, �demokratikus közigazgatás! �G. VASS István

Ami csak vágy maradt

„Olcsó, hatékony, demokratikus közigazgatást!”

A kiegyezés után megalkotott polgári államszervezet a következő háromnegyed évszázadban sokat változott, korszerűsödött, de az 1930-as, 1940-es években mégis általános volt a felfogás, hogy átfogó reformja nem halasztható tovább. E kérdésről a felszabadulás után széles körű vita bontakozott ki, amelynek csaknem valamennyi résztvevője egyetértett abban, hogy a megalkotandó új közigazgatási szervezetnek olcsónak, hatékonynak kell lennie, felépítése pedig legyen demokratikus.

Átszervezés, elbürokratizálódás

Magyarország Tiszti Cím- és Névtárának 1944-ben megjelent utolsó kötete a mai országterületen működő mintegy 250 központi (egyedi) kormányszervről, s a központi államigazgatás dekoncentrált szerveinek több mint 140 típusáról (törvényszékek; megyei, járási gazdasági felügyelőségek; tankerületi főigazgatók stb.) tesz említést. A Magyar Állam Szervei 1944–1950 című, 1985-ben megjelent lexikon tanúsága szerint a felszabadulás után a dekoncentrált szervek csaknem valamennyi típusát újjászervezték. A központi kormányszervek közül csupán mintegy 30 szervet (köztük például a csendőrséget) szüntettek meg. A korábbi államigazgatási struktúrát tehát lényegében helyreállították.

Ezután megkezdődött az „átszervezés”, aminek eredményeként 1945–1950 között 630 új központi kormányszervet létesítettek és 440 szervet szüntettek meg. (Kiindulásként 1945-ben 220 szervet tartottak nyilván.) 1950-ben kb. 410 központi kormányszerv működött, tehát 190-nel több, mint 1945-ben. Kevésbé volt „dinamikus” a dekoncentrált szervek hálózatának átszervezése, bár a tendencia hasonló: az átvett 140 szervtípus mellé (illetve részben helyett) 220 új szervezetet építettek ki, miközben 175 szűnt meg. Azaz: 1950-ben a dekoncentrált szervek 185 típusa működött. A megszüntetés, átszervezés elsősorban természetesen a Horthy-korszakból átvett szerveket, szervezeteket érintette, de – mint az a számok alapján is nyilvánvaló – nem kímélte az újonnan létrehozottakat sem. Ezek között volt olyan, amelyik nem hogy a korban átlagos két évet, de még két hónapot, sőt két napot sem ért meg, azaz valójában mire ténylegesen megszerveződött volna, már meg is szüntették.

A megfelelő struktúra keresése, a koalíciós erőviszonyok változásai, egyes pártok aspirációi egyaránt közrejátszottak abban, hogy a legfelsőbb kormányszervek, a minisztériumok is gyakran változtak. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 11 minisztérium szervezését hagyta jóvá, eggyel többet, mint amennyi a Horthy-korszak utolsó kabinetje, a Lakatos-kormány keretében működött. Az újonnan felállított Népjóléti Minisztérium létét a háború súlyos következményei, a lakosság sokasodó szociális gondjaival való foglalkozás indokolta. Ugyancsak a háború által teremtett súlyos helyzet – és részben a koalíciós pártok versengése – hívta életre 1945 májusában az Újjáépítési Minisztériumot, amely később Építési és Közmunkaügyi, majd Építésügyi Minisztériumként folytatta működését. 1945 novemberében a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium kettéosztásával született meg a Kereskedelem- és Szövetkezetügyi, valamint a Közlekedésügyi Minisztérium.

Az 1949-ben kihirdetett alkotmány alapján újabb változtatások következtek: az Iparügyi Minisztériumot Nehézipari és Könnyűipari Minisztériumra bontották, a Kereskedelem- és Szövetkezetügyi Minisztérium helyett Belkereskedelmi és Külkereskedelmi Minisztériumot szerveztek, s végül a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hatásköréből kivett ügyek intézését az újonnan létesített Népművelési Minisztériumra bízták. 1949-ben tehát – a Népgazdasági Tanácsot és az Országos Tervhivatalt is ideszámítva – már 17 főhatóság irányította az ország ügyeit. 1951-től azután a főhatóságok „szaporodása” különösen felgyorsult: 1952-ben már 28 főhatóság működött. Csak az ipar irányítását (az élelmiszeripar és az építőanyag-ipar nélkül!) hét minisztérium végezte, de a művelődésügynek is jutott három, a mezőgazdaság- és élelmezésügynek pedig négy.

Önkormányzat és kormányszervek

A közigazgatás reformjáról folytatott viták során lépten-nyomon felvetődött a kérdés: hogyan alakuljon az önkormányzatok által fenntartott helyi szervek és a dekoncentrált kormányszervek egymáshoz való viszonya,


aránya. Míg az önkormányzat védői a demokratizmust féltették, addig a másik oldalról kétségkívül joggal hangoztatták, hogy a központi kormányszervek összehasonlíthatatlanul magasabb szakmai színvonalat képviselhetnek.

A felszabadulás előtt például – a helyi szerveket felügyelő Belügyminisztérium mellett – a Földművelésügyi Minisztérium rendelkezett a legkiterjedtebb apparátus felett: 56 egyedi szerv mellett 32-féle típusszerv működött, amelyek tevékenysége a mezőgazdaság ügyeinek általános koordinálása és figyelemmel kísérése (pl. gazdasági felügyelőségek) mellett kiterjedt az egyes szakágak és ágazatok irányítására és koordinálására is (állategészségügyi, kertészeti, méhészeti stb. felügyelőségek, erdőigazgatóságok, folyam- és kultúrmérnöki hivatalok, munkaközvetítők stb.). Ez a szervezet jórészt 1950-ig működött, 1949-től azonban egy ellenkező irányú folyamat indult meg: előbb 15 – többnyire a megyeszékhelyeken működő – szervet vontak össze megyei mezőgazdasági igazgatóság elnevezéssel a Földművelésügyi Minisztérium közvetlen irányítása alatt, majd ebbe további dekoncentrált szerveket olvasztottak be.

Hasonló folyamat más területeken is lejátszódott. Az Országos Tervhivatalnak már megalakulása után néhány nappal megbízottai („tervmegbízottak”) működtek nemcsak a különböző minisztériumokban és nagyobb vállalatoknál, de a megyékben és városokban is. Feladatuk egyelőre csupán a hároméves terv végrehajtásáról való tájékozódás és központjuk rendszeres informálása volt. Az 1949 októberében létesült Országos Tervhivatal megyei (városi) kirendeltségei már meglehetősen széles hatáskört kaptak: ők hagyták jóvá a községi vállalatok és szövetkezetek terveit, a helyi jellegű egészségügyi, oktatási, községfejlesztési beruházásokat, a megye mezőgazdasági tervét lebontották a községek szintjére, s egyben ellenőrizték a tervek végrehajtását, emellett anyaggazdálkodási, ármegállapítási és árellenőrzési stb. feladatokat láttak el. A megyei tanácsok megszervezésekor (1951) azután ezek is megszűntek, belőlük alakultak a tanácsok terv- és statisztikai osztályai, amelyeknek szakirányítását közvetlenül a Tervhivatal elnöke látta el. Vagyis az 1950-es években a megyei tanácsok egyes osztályai inkább voltak a minisztériumok „dekoncentrált szervei”, semmint a helyi demokratizmus megtestesítői.

Begyűjtés, államvédelem, ellenőrzés

A tanácsi szervek hatásfokával azonban az államvezetés elégedetlen volt. Ezt igazolja az 1950-es évek elején az egész ország politikai életében hírhedtté vált „begyűjtés-ügy” esete is.

1941-ben minden megyében megszervezték a Közellátásügyi Minisztérium felügyelete alatt a közellátási felügyelőségeket a hadsereg és a városok (és természetesen a német szövetséges) szükségleteit biztosító terménybeszolgáltatás végrehajtására. E szervezet felszabadulás utáni fenntartását a kialakult súlyos helyzet indokolta. A gazdasági élet konszolidálódása folytán úgy tűnt, nincs szükség külön közellátási szervezetre. 1948 januárjában megszüntették a Közellátásügyi Minisztériumot, sőt 1949 októberében a Földművelésügyi Minisztérium alá rendelt Közellátási Hivatalt, 1950 januárjában pedig a megyei közellátási felügyelőségeket is. Az előbbi feladatkörét a Belkereskedelmi Minisztérium, az utóbbiakét pedig a megyei kereskedelmi igazgatóságok vették át. Ezek – a fentiek analógiájára – beolvadtak a megyei tanácsi kereskedelmi osztályokba, amelyek tehát így a meginduló begyűjtés ügyeinek is gazdáivá váltak. De csak rövid ideig, mert 1951-ben a begyűjtés felső szintű irányítása már ismét a Földművelésügyi Minisztérium feladata, s ennek megfelelően a megyei mezőgazdasági osztályokon is külön begyűjtési csoportot szerveznek. Ez sem tartott sokáig, mert 1952 januárjában a begyűjtés-ügy irányítására önálló minisztériumot szerveztek, ami természetesen maga után vonta, hogy a megyei, járási és városi tanácsoknál is önálló begyűjtési osztály alakult. Ezek mellett külön megyei begyűjtési hivatalokat is létesítettek. Ez a szervezet még mindig nem tudta elég hatékonyan megoldani feladatát, mert 1954-ben egy törvényerejű rendelet a begyűjtés operatív ügyeit teljesen kivette a helyi tanácsok hatásköréből, megszüntette az említett osztályokat és csoportokat, s a végrehajtást egy, a minisztériumtól a községekig kiépített, helyi kötődésektől mentes apparátusra bízta.

E szüntelen szervezés-átszervezés, helykeresés közben az apparátus óriásivá duzzadt. Példaként az „államvédelem-ügyet” említjük, amelynek gazdája kezdetben – miután a csendőrséget nem szervezték újjá – az egész országra kiterjedő hatáskörrel a Budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya volt, majd 1946-tól a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO). 1948 szeptemberében az „államvédelem-ügyet” kivették a rendőrség hatásköréből, s a vele kapcsolatos feladatok ellátására a belügyminiszter közvetlenül alárendeltségében létrehozták a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságát. Egy év után a belügyminiszter hatásköréből is kivették, s – a határvédelem ügyeivel összevonva – közvetlenül a Minisztertanács felügyelete alá rendelték. A két feladatkör együttes ellátására hozták létre a Belügyminisztériummal felérő létszámmal dolgozó (és jóval nagyobb hatalmú) apparátust, az Államvédelmi Hatóságot (ÁVH).

Létszámigény, „gatya-ügyek”


A közigazgatás intézményrendszerének változása természetesen nem csak egyes szervek megszüntetése és mások létesítése útján következett be. Alapvetően megváltozott egyes folyamatosan működő szervek feladatköre, szervezete, s ezzel együtt mérete is. Egy szerv struktúráját és létszámát a feladat határozza meg. Nem vitatható, hogy az államosítások után indokolt volt az Iparügyi Minisztérium szervezetének és az alá tartozó intézményrendszernek alapos átalakítása, mindkettő bővítése. De indokolt volt-e mindaz a hatáskör, amelyet feladatává tettek vagy amelyet feladatkörébe vont? Ma már közismert, hogy a hatáskörök ilyen centralizációja összefüggött azzal, hogy az államosított vállalatoktól minden önállóságot megvontak, s ezáltal hasonlatossá váltak a költségvetési szervekhez, amelyeknek működéséért végső soron a miniszter felel. A döntési szintek egyre magasabbra kerültek, a minisztérium egyre több operatív ügyet intézett, s ez állandóan újabb és újabb létszámigényt szült.

Természetesen a jelenség megítélését is befolyásolja az adott történelmi helyzet: 1945 elején rendelet írta elő, hogy a bárhol nagyobb tételben fellelhető zsírpapírkészleteket az iparügyi miniszternek be kell jelenteni. Ki vitathatná, hogy amikor a lakások ezrei romokban hevertek, sérülést szenvedtek, s a kereskedelem megbénult, az üveget helyettesítő bármely anyagnak életmentő jelentősége volt, s csak hathatós központi intézkedés révén juthatott el a rászorulókhoz. De a viszonyok normalizálódása után az ilyenfajta kötelezettség felvállalása már nevetséges. Mégis: a Belkereskedelmi Minisztérium 1949 októberében közzétett ideiglenes ügyrendje szerint a Terv- és Üzemgazdasági főosztály keretében működő Szállítások tervezésének osztálya a következő feladatokat (és csak ezeket!) látta el: „A vállalatok szállítási tervének elkészítése; a vállalatok szállítóeszközeinek nyilvántartása; a szállítási költségtényezők csökkentésére vonatkozó terv előkészítése.” Más példákat hosszan lehetne sorolni. Mindenesetre érthető egy mai levéltáros kifakadása, hogy az ő referenciájához tartozó minisztérium iratfondjában csak „gatya-ügyek” aktái vannak. S mindez egy olyan időszakból, amikor egy minisztériumnak már sem „zsírpapír-ügyekkel”, sem „gatya-ügyekkel” nem kellett volna foglalkoznia.

Így aztán érthető, hogy a minisztériumok (és más hatóságok) létszáma állandóan duzzadt. Például az Igazságügy-minisztériumban a felszabadulás utáni években a költségvetésben engedélyezett 380 fő felett évről évre további 220-230 fő dolgozott, akiket más igazságügyi szervektől rendeltek be. Az Iparügyi Minisztérium létszámnövekedése a megszaporodott feladatokkal is nehezen magyarázható: a felszabadulás előtti 200 fővel szemben 1945 végén 344, 1948 áprilisában 468, 1949 nyarán pedig már több mint 2000 fővel dolgozott.

A szervek szaporodása és az egyes szervezetek létszámának felduzzadása együttesen eredményezte, hogy míg 1941-ben 194 ezer fő, az összes keresők 4,3%-a dolgozott az államigazgatásban (közszolgálatban), addig számuk 1949-re már megközelítette a 260 ezer főt, azaz az összes keresők 6%-át.

Az alcímben jelzett célkitűzések egyike tehát bizonyosan nem valósult meg: a közigazgatás olcsóbb nem lett.

2. Képek







1. Pártapparátus Magyarországon 1948 utánT. VARGA György

Pártapparátus Magyarországon 1948 után

A Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) 1948. június 12-én egyesült. Létrejött a Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Az egyesülés érintetlenül hagyta az MKP országos vezető szerveinek, testületeinek és központi apparátusának rendszerét, vagyis az MDP az MKP szervezeti felépítését vette át. Lényegében ugyanez mondható az új párt központi apparátusának személyi összetételéről is, bár kerültek be baloldali szociáldemokraták az MDP vezető szerveibe és testületeibe.

Az MDP országos vezető szervei

Az MDP legfelsőbb szerve a kongresszus, amely meghatározza a párt politikai irányvonalát, elfogadja programját és szervezeti szabályzatát, megválasztja vezető szerveit.

Két kongresszus közötti időszakban a kongresszus által választott Központi Vezetőség a párt legfelsőbb szerve. Az MDP I. kongresszusán (1948) elfogadott szervezeti szabályzat előírta, hogy a Központi Vezetőség legalább háromhavonta üljön össze. A Központi Vezetőséget azonban egyre ritkábban hívták össze, akkor is lényegében azzal a céllal, hogy jóváhagyja a Rákosi Mátyás és csoportja által hozott döntéseket. A testületben érdemi vitát nem folytattak, a kollektív vezetés elve írott malaszt maradt, a párton belüli nézeteltéréseket adminisztratív eszközökkel számolták fel. Ez a helyzet lényegesen azt követően sem változott, hogy a Központi Vezetőség 1953. június 27–28-i ülésén kimondotta: vissza kell állítani a Központi Vezetőség és a kollektív vezetés szerepét.

A Központi Vezetőség ülései közötti időszakokban a Politikai Bizottság volt a párt legfelsőbb vezető testülete. Legalább kéthetenként egyszer ülést kellett tartania. A nagy elvi jelentőségű kérdéseket tárgyalta.

A Titkárság hetenként ülésezett. Feladatát abban szabták meg, hogy „a folyó ügyeket és a szigorúan konspiratív jellegű kérdéseket” tárgyalja. A gyakorlatban a PB és a Titkárság munkája, hatásköre sokszor összemosódott.

A Szervező Bizottság feladata a párt szervei és szervezetei munkájának irányítása volt: beszámoltatta az osztályok vezetőit, megvitatta az osztályok munkaterveit, közvetlenül foglalkozott a megyei titkárokkal. 1950-ben a Szervező Bizottságot az osztályvezetők tanácskozó testületévé szervezték át: tagjai a Központi Vezetőség titkárai és a központi apparátus osztályvezetői lettek.

A Központi Vezetőség nevezetes 1953. június 27–28-i ülése fontos szervezeti döntéseseket is hozott. A határozat megszüntette a Szervező Bizottságot és a pártfőtitkári funkciót. A Központi Vezetőség Titkárságából a Politikai Bizottságnak alárendelt Titkárságot hozott létre. Feladata: „a vezető pártszervek határozatai végrehajtásának biztosítása, a végrehajtás ellenőrzése, valamint döntés a hatáskörébe utalt káderek elosztásáról”.

A vezető szervek rendszeréhez tartozott még a Központi Ellenőrző Bizottság, a KV Iroda és a Központi Revíziós Bizottság.

Pártvezetés és apparátus

Noha az egyesült munkáspárt a Magyar Kommunista Párt szervezeti felépítését vette át, a „fordulat éve” után a központi pártapparátus átszervezése azonnal napirendre került. Az átszervezés e nagy hulláma 1950 derekáig tartott, vagyis abban az időszakban zajlott le, amikor hazánkban végbement a hegemón pártrendszerről az egypártrendszerre való áttérés.

Az egyesült párt átszervezésének gondolatát a Szervező Bizottság 1948. június 28-i ülésén vetették fel. Ott úgy ítélték meg, hogy szükséges a központi apparátus „jobb centralizációja” egyes osztályok átépítése és a feleslegessé vált osztályok leépítése útján. Július 2-i ülésükön megbíztak egy bizottságot, hogy július 30-ig készítsen e tárgyban javaslatokat. A munkálatok elhúzódtak s a Szervező Bizottság 1948. december 3-án egy másik bizottságot küldött ki a központi osztályok munkamódszereinek felülvizsgálására. A két bizottság közös javaslatát (vagy az időközben egyesült két bizottság jelentését) a Titkárság 1949. február 9-i és a Politikai Bizottság 1949. február 17-i ülése tárgyalta.


A jelentés az alapvető ellentmondást abban látja, hogy a fordulat éve előtti politikai viszonyoknak megfelelően kiépített központi apparátus a hatalmi viszonyokban bekövetkezett döntő fordulat után lényegbevágóan nem változott, s továbbra is ellátja az állami apparátus számos feladatát. A jelentés megállapítja: „Az utóbbi időben bekövetkezett kormányátalakítások, különösen a Hadügyminisztérium [!] és a Pénzügyminisztérium átvétele után a pártvezetés nagy pártapparátus nélkül is biztosítható és ez lehetővé és szükségszerűvé is teszi, hogy munkánk kormányzati jellegű operatív részét adjuk át az állam és a közigazgatás szerveinek.”

A bizottság megállapítása szerint a PB mellett működő különböző bizottságok nem elégedtek meg azzal, hogy politikai irányítást adjanak a hozzájuk tartozó osztályoknak, hanem átvették azok operatív munkáját is. Ezáltal megszűnt az osztályok önállósága, leszűkült munkakörük, egyszerű végrehajtó szervvé váltak. A jelentés leszögezte a reszortterületek pontos körülhatárolásának hiányát, ami egyúttal azt is jelenti, hogy „…egyugyanazon ügyet több bizottság, esetleg osztály is megvizsgál és egyik a másikra tolja a döntés felelősségét”. Ez az oka annak – teszik hozzá –, hogy a pártapparátuson belül „komoly bürokratikus veszélyek mutatkoznak”, másrészt a párhuzamosságok csökkentik vagy éppenséggel megszüntetik az egyéni felelősséget, kizárják az osztályok munkájának megfelelő koordinálását. Mindezekhez járul, hogy az osztályokon belül is sok a bizottság, melyek ülései a politikai munkatársak idejének nagy részét lekötik.

Az elaborátum befejezésül a következő javaslatokat tartalmazza: a feladatok egy részét át kell adni az állami apparátusnak, csökkenteni kell az osztályok számát; meg kell szüntetni a bizottsági és albizottsági rendszert; ne minden osztály kérjen jelentést, hanem a pártbizottságok jelentései a Szervezési Osztályra fussanak be, ahol azokat a megerősített információs alosztály feldolgozza s továbbítja az illetékes osztályoknak.

A szovjet példa

A szervezeti elvek végleges tisztázására 1949–1950 fordulóján került sor, az október és november havában a Szovjetunióban járt pártdelegáció tapasztalatai alapján. A delegáció feladatává azt tették, hogy tanulmányozza a szovjet pártban a pártépítés, valamint a politikai és ideológiai vezetés kérdéseit, a központtól az alapszervezetekig. Mivel a küldöttség útjára olyan időpontban került sor, amikor már elvetették a szocializmusba való átmenet többféle lehetőségét, s kizárólag a Szovjetunió útját tartották járhatónak, ezért a feladat valójában a kötelező minta minél hívebb átvételében állott. A bizottság jelentésének címe: Javaslat a központi pártvezetés munkájának megjavítására és a Központi Vezetőség apparátusának átszervezésére. A jelentés alapvető tétele: „A vezetés centralizálása érdekében szükség van arra, hogy a választott szervek ne osszák meg a vezetést.”

Ilyen előzmények után került sor a Titkárság 1950. március 22-i ülésére. Az ülésre készített javaslat címe azonos a Szovjetunióban járt pártdelegáció jelentésének címével; a két elaborátum között tartalmilag sincs számottevő különbség. A javaslatot a Titkárság kiegészítésekkel elfogadta és úgy határozott, hogy minden héten megvizsgálja egy osztály munkáját, és javaslatot tesz a Politikai Bizottságnak az apparátus átszervezésére. E javaslatok határozatra emelésével fejeződött be a központi apparátus átalakítása.

Az apparátus osztályai

Az átszervezés után az MDP Központi Vezetőségének osztályai a következők voltak:

Párt- és Tömegszervezetek Osztálya (PTO). Az osztály felállítását a Titkárság 1950, április 19-i ülésén határozták el, és a Szervezési és Instruktor Osztálynak a Tömegszervezeti Osztállyal való összevonásával hozták létre.

Az osztály feladata volt a pártépítés elvi kérdéseinek érvényesítése, a szervezeti szabályzat betartásának ellenőrzése és ezzel kapcsolatban javaslatok kidolgozása a párt vezető szervei számára, a pártszervezetek és párttagok nyilvántartása, a pártstatisztika készítése, az alsóbb szervek jegyzőkönyveinek és jelentéseinek feldolgozása, azok alapján összefoglaló jelentések és rendszeres információk – készítése. Az osztályhoz tartoztak a szakszervezetek, a DÉFOSZ, az MNDSZ, a DISZ és a nemzetiségi szervezetek. A kádermunka decentralizálását követően az osztályon végezték a párt- és tömegszervezeti káderek nyilvántartását, a pártiskolák szervezését és vezetését.

Agitációs és Propaganda Osztály (APO). Az osztály felállítására vonatkozó javaslatot a Titkárság 1950. április 12-i ülése tárgyalta és fogadta el. Az osztály feladatkörét korábban négy osztály látta el: az Értelmiségi Osztály, amelyet 1948. november 15-én átszerveztek s nevét Kultúrpolitikai Osztályra változtatták (1949. június 15-ig működött); az Oktatási Osztály, amelybe 1949 júniusában beolvadt a Kultúrpolitikai Osztály köznevelési reszortja; a Sajtó Osztály, amely 1949. március 23-án beolvadt az Agitációs Osztályba; végül a Propaganda


(1948. december 20-tól Agitációs) Osztály, amelybe a Sajtó Osztályon kívül beolvadt a Kultúrpolitikai Osztály.

Az osztály munkaterületei a következők voltak: a pártoktatás és a marxizmus-leninizmus propagandájának egyéb területei; agitációs munka (rádió és sajtó); köznevelés és tudomány, kultúra. Az osztály hatáskörébe tartozott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (és jogutódai), a Népművelési Minisztérium, a Magyar Tudományos Akadémia, a Kultúrkapcsolatok Intézete, a Magyar–Szovjet Társaság és a Műszaki és Természettudományi Egyesületék Szövetsége (METESZ). A pártintézmények közül: az Előadói Iroda, a Pártépítési Munkaközösség, az Adat- és Anyagszolgáltatás és a Szikra Könyvkiadó.

1954. július 5-én az APO tudományos, kulturális és köznevelési részlegéből megszervezték a Tudományos és Kulturális Osztályt.

Államgazdasági Osztály. Felállításáról a PB 1949. február 17-én hozott határozatot. Elődjétől (Állampolitikai Osztály) eltérően nem foglalkozott az igazságügy és a népjólét (szociálpolitika) elvi kérdéseivel.

Az osztály tevékenysége a mezőgazdaság kivételével felölelte a népgazdasági élet egészét. A kővetkező részekre tagolódott: nehézipari, könnyűipari, építésügyi, közlekedési, belkereskedelmi, külkereskedelmi, terv és ár, műszaki fejlesztés és tudományos munka, bér- és munkaügyi, pénzügyi, szakoktatási, KGST, osztálytitkárság.

Az osztály kettéválasztásával 1952-ben két új osztályt hoztak létre: a Terv-, Pénzügyi és Kereskedelmi Osztályt, valamint az Ipari és Közlekedési Osztályt. Ezt a megoldást különben már az 1949 őszén a Szovjetunióban járt pártdelegáció javaslata felvetette.

Mezőgazdasági és Szövetkezeti Osztály. Az osztályt 1948 novemberében szervezték meg, amikor egyesítették az Agrárpolitikai Osztályt a Szövetkezetpolitikai Osztállyal.

Az osztály feladatkörét 1950 májusában így körvonalazták: „…a mezőgazdasági termelés és a mezőgazdaság szocialista átszervezése terén a párt vezető szervei határozatainak végrehajtását ellenőrizze, továbbá a Káder Osztállyal együtt ezen a területen részt vegyen a káderjavaslatok elkészítésében és javaslatokat dolgozzon ki a párt vezető szervei számára a mezőgazdaság szocialista átszervezése és a mezőgazdasági termelős színvonalának emelése érdekében.”

Az osztály hatáskörébe tartozott a Földművelésügyi Minisztérium, a mezőgazdasági tudományos intézetek, a mezőgazdasági szakiskolák és a Gépállomások Politikai Osztálya.

Káder Osztály. A kádermunka decentralizálását a párt vezető szervei már 1949 februárjában kívánatosnak tartották, s hasonló álláspontot foglalt el a Szovjetunióban járt pártdelegáció is. Az ehhez vezető folyamat kiinduló pontjául a Titkárság 1950. március 29-i javaslata szolgált, amelynek értelmében az osztályon a központi pártapparátus osztályainak megfelelően káder alosztályokat szerveztek. A Káder Osztály megszüntetéséről, a kádermunka decentralizálásáról a Politikai Bizottság 1952. március 20-i határozata intézkedett. Kimondta, hogy „Az egyes osztályokon nem lesznek külön káderesek, hanem minden politikai munkatársnak egyik legfontosabb feladata lesz a hatáskörébe tartozó kádermunka végzése, a káderjavaslatoknak az illetékes pártszervek elé való gondos előkészítése.” A határozatot 1952 augusztusáig fokozatosan hajtották végre. 1956 májusában ismét felállították a Káder Osztályt. 1948–1950 között a Központi Vezetőség apparátusának hatáskörébe 2700–3100, 1950 tavaszától 3500–4000 pozíció betöltése tartozott.

Adminisztratív Osztály. Az osztályt 1950. április végén állították fel, és fokozatosan építették ki. Az osztály hatáskörébe tartozott a Honvédelmi Minisztérium, a rendőrség, a pénzügyőrség, a tűzoltóság, a közigazgatás, az Igazságügy-minisztérium, a bíróságok és ügyészségek, a Jogász Szövetség, a Külügyminisztérium, a Népjóléti Minisztérium, az OTI, a Vöröskereszt, a Sporthivatal, a Szabadságharcos Szövetség, a Magyar Vadászok Szövetsége stb.

Az államvédelmi Hatóság (ÁVH) felügyelete a Politikai Bizottsághoz, illetve közvetlenül Rákosihoz tartozott.

Ügykezelési Osztály. A Bizalmas Ügykezelési Osztályt 1949 augusztusában hívták életre. Ezzel vette kezdetét a párton belül a rendszeres iratkezelés.

Gazdasági Osztály (Pártgazdasági Osztály). A Központi Vezetőség pénzügyi és anyagi feladatait látta el. 1952 márciusában egyesítették az Ügykezelési Osztállyal s így jött létre a Pártgazdasági és Ügykezelési Osztály.

A függetlenített pártfunkcionáriusokról szóló statisztika értékelése az 1954. január 1-jei állapotnak megfelelően


„Az értelmiségiek aránya fokozatosan növekszik. 1952-höz képest 2,2%-kal több az értelmiségi a pártapparátusban. A növekedés mértéke azonban nem egyenletes az ország minden területén. Az értelmiségiek aránya indokolatlanul alacsony a budapesti pártszervezetekben (5,73%). Ezen belül a Budapesti Pártbizottság apparátusában 10,2%, a kerületi pártbizottságok apparátusában 4,2% az értelmiségi funkcionáriusok aránya.

A Budapesti Pártbizottság osztályvezetői és osztályvezető-helyettesei között, valamint a 21 kerületi első titkár között és a 112 budapesti üzemi pártbizottság titkárai között egyetlen értelmiségi sincs.

A 92 budapesti üzemi pártszervezet függetlenített titkárai között mindössze egy értelmiségi van. Nincs eredetileg értelmiségi foglalkozású a megyei első titkárok és a járási titkárok között sem. A 19 megyei titkár, 57 városi titkár, valamint a 11 megyei másodtitkár között mindössze 2 értelmiségi van. A függetlenített értelmiségi pártfunkcionáriusok több mint 25%-a a Központi Vezetőség apparátusában dolgozik.

Vannak olyan megyék, mint pl. Nógrád megye, ahol az egész függetlenített pártapparátusban csak egy függetlenített értelmiségi dolgozik, Tolna megyében pedig kettő.”

2. Képek






1. Horthy István lezuhanása tények és legendák�TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

Még mindig a Horthy-legenda

Az elmúlt esztendőkben igen sok olvasói levél, visszaemlékezés érkezett szerkesztőségünkbe Horthy István kormányzóhelyettes 1942. évi – már a maga idejében is sok szóbeszédre alapot adó – haláláról. Legendák születtek; amelyek a halált belpolitikai erőviszonyokkal, mindenekelőtt a Horthy család politikai szerepével, a magyar–német viszonnyal hozták összefüggésbe. Nem hiányoztak a bulvárpletykák (pl. Ismeretesnek vélt részegeskedésről) sem. Szerkesztőségünk felkérte Borus József hadtörténészt, hogy a kérdésről született feljegyzések állításairól ismertesse a tudományos – saját – kutatás legújabb álláspontját. (A szerk.)

BORUS József

Horthy István lezuhanása – tények és legendák

Horthy István kormányzóhelyettes 1942. augusztus 20-án reggel 5 óra 7 perckor történt halálos repülőbalesete után nyomban megindult a vizsgálat a helyszínen. Külön bizottság hallgatott ki mindenkit, akinek szolgálatilag köze volt a repüléshez, vagy szemtanúként látta a történteket. Ezek a jegyzőkönyvek fennmaradtak; Szolnok város története 1975-ben megjelent I. kötetében már hivatkoztam rájuk, röviden ismertetve az eseményeket (232. old.). Nem szükséges bizonygatni, hogy az akkori Magyarország második közjogi méltóságát viselő Horthy István halálának körülményeit vizsgáló bizottság gondos munkát végzett, de mivel a jegyzőkönyvek levéltárba kerültek, a lényeg – hogy ugyanis a baleset Horthy István hibájából következett be – sem akkor nem vált ismertté, sem azóta nem került bele a köztudatba. Így nyomban a baleset után elterjedhettek különböző hírek, álhírek, sőt kombinációk, melyek jó része ma is tartja magát, kiegészülve valódi vagy állítólagos szemtanúk tényleges vagy ilyennek állított észleléseivel.

Anfuso olasz követnek 1942. szeptember 4-én kelt jelentése nem szorul különösebb cáfolatra. „Szolnok repülőraj” nem létezett; Horthy István a szolnoki 1/1 vadászszázad kötelékében került önkéntesként a harctérre. Szó sem volt arról, hogy ez a század augusztus 20-án haza akart volna térni, ráadásul Szolnok helyett Budapestre.

A legkevésbé fogadhatók el a „szemtanú”, Franz Braun állításai. Szerinte a lezuhanás a frontvonaltól kb. 1 km-re történt. Valójában ez a frontvonaltól mintegy 40 km-re fekvő Ilovszkoje község közelében a közelfelderítő repülőtéren következett be, mintegy 300 m-es magasságból. Teljes képtelenség, hogy három vadászgép repült volna, s a jobb oldali lelőtte volna a középsőt. A magyar rádió Horthy István lezuhanásáról jelentett, de nem reggel, hanem kora délután, és azt sem ekkor, sem később nem állította semmiféle fórum, hogy az oroszok lőtték le. 1942. augusztus 20-án magyar vadászgépek semmilyen légiharcban nem vettek részt, 1942-ben saját gépet tévedésből sem lőttek le. A szemtanú tehát nem láthatott piros-fehér-zöld jelzésű, horogkeresztes repülőgépeket, mert ilyesnek nem léteztek. Láthatott valahol másutt, más időpontban légiharcot, aminek semmi köze Horthy Istvánhoz.

A tényekkel több vonatkozásban ellentétes Zuna Edgár 1978-ban tett, a kanadai Magyar Szárnyakban akkor megjelent, majd 1986-ban ugyanebben a kiadványban megismételt nyilatkozata. A felszállás után a közelfelderítő gép próbálta ki géppuskáit, a vadászok nem – ezt az említett jegyzőkönyvek így rögzítették. Zuna állítása szerint Horthy István másodiknak repült a felderítőgép után. Ha ez valóban így lett volna, akkor tartalmaznák a jegyzőkönyvek, és a kísérő Nemeslaki Zoltán őrmestert kötelességmulasztásért hadbíróság elé állították volna. A kísérőnek ti. a vezérgép védelme, oltalmazása volt a feladata, ehhez mögötte kellett repülnie, valamivel magasabban. Ha előtte repül, akkor nemcsak nem látja, hanem nem tudja állandóan, hátulról fedezni.

Horthy István nem a géppuskák kipróbálása végett repült a domb felé, és nem „túl nagy körön”, hanem a közelfelderítő géphez szándékozott felzárkózni, de ehhez túl szűkre vette a fordulót, ezért került dugóhúzóba. Nem fúródott azonban nyomban a földbe, hanem mintegy két fordulat után csapódott a domboldalba, és robbant fel.

Nemeslaki Zoltán, aki mindezt látta, azaz mögötte repült, és észleléseit az augusztus 20-án délután felvett jegyzőkönyvvel egybehangzóan – de e jegyzőkönyv fennmaradásáról mit sem tudva – 1975-ben nekem megismételte, még hozzátette: „Fel sem tételeztem, hogy nem tudja kivenni gépét a dugóhúzóból.”


A bizottság a jegyzőkönyvek bizonysága szerint semmiféle olyan adatot, körülményt nem talált, ami arra utalt volna, hogy a baleset mások mulasztásából, netalán szabotázsból következett volna be, Horthy István a legjobb gépet kapta, ezt a leggondosabban karbantartották. Ha lezuhanásával kapcsolatban bármilyen gyanús körülmény felmerült volna, akkor ezt a vizsgálat nyilván nem hagyja említés nélkül. Arról nem is szólva, hogy ha saját kísérője lövi le, akár tévedésből, akkor az illető semmiképpen nem nyilatkozhatott volna 1975-ben, és azóta is.

Végül a részegség vádja. Semmiféle adat nincs arra, hogy Horthy István nem színjózan állapotban kezdte volna meg repülőfeladatának teljesítését. Viszont az sem áll, miszerint a csapatnál „alkoholtilalom” lett volna. Éppen az özvegye által említett Vitéz Horthy István a repülő című könyvben, ami a Magyar Repülő Sajtóvállalat és Stádium RT Sajtóvállalat kiadásában jelent meg, olvasható századtársa, Pirithy Mátyás repülő hadnagy nyilatkozata: „Az alkoholfogyasztás a legminimálisabb volt a táborban. Hazai, kenderesi szilvóriumából hajnali indulások előtt azonban ő kínálta meg egy pohárkával bevetésre induló társait. Ez is csak a csípős hidegnek szólt és nem az alkohol élvezetének.” (100. old.)

Inokai András akkori bombázópilóta visszaemlékezésében pedig arról olvashatunk, hogy 1942. július 17-én, a medvenszkojei bombázó repülőtéren tett látogatásakor délelőtt felhajtott egy pohárka cseresznyepálinkát, mivel csak délután kellett repülnie. (Magyar Szárnyak 1986., 17. old.)

Összefoglalva: Horthy István lezuhanásában sem szabotázs, még kevésbé merénylet nem játszott közre, részegség sem. Az a tény, hogy előzőleg több száz órát repült, főleg könnyű sportgépeken, nem tette alkalmassá arra – 38 éves koráról nem is szólva –, hogy tökéletesen uralhassa a két és fél tonna felszállósúlyú, 1000 LE-s motorral ellátott, nem könnyen vezethető Héja vadászgépet. Ehhez – szakértői vélemények szerint – legalább 200 teljesített repülőóra kellett volna ezen a gépen. Neki azonban a lezuhanásig mindössze 75 óra 15 perc gyakorlata volt, és ez végzetesen kevésnek bizonyult.


1. Az olasz követ Horthy István haláláról.RÉTI György

Az olasz követ Horthy István haláláról

A közelmúltban aláírt magyar–olasz levéltári egyezmény lehetővé tette, hogy magyar kutatók is betekintést nyerhessenek a Horthy-rendszer második felére vonatkozó olasz dokumentumokba. (Korábban az 50 éves kutatási zárlat akadályozta meg ezt.) E sorok írójának elsőként volt alkalma áttanulmányozni az Olasz Külügyminisztérium Történelmi Archívumában található sok ezer magyar vonatkozású anyagot. Ezek nagy része a budapesti olasz követ jelentései és számjeltáviratai a magyar bel- és külpolitika szinte minden fontosabb eseményéről.

Az alábbiakban közöljük a budapesti olasz követ jelentését Horthy István haláláról és annak következményeiről. A jelentés szerzője, Filippo Anfuso követ korábban Ciano kabinetfőnöke volt, 1942 elejétől képviselte hazáját Budapesten.

Bár a jelentés nem szolgál revelációkkal, mégis érdekes, mert ismerteti a kormányzóhelyettes halálával kapcsolatos különböző híreszteléseket és az utódlással kapcsolatos terveket.

Mint ismeretes, az utódlás kérdését – a magyar uralkodó körök ellentétei miatt – később „ad acta” tették.

DOKUMENTUM

Őexcellenciája, Galeazzo Ciano di Cortellazzo gróf, Külügyminiszternek

2492/1197

1942. szeptember 4. (a fasizmus XX. éve)

Tárgy: Horthy István halála és a Kormányzóság kérdése

Miniszter úr,

a Horthy István halálát követő számos elbeszélésből, amelyek a szerencsétlenség előzményeiről és annak a kormányzóság kérdésére gyakorolt hatásáról szólnak bizalmas, de megbízható forrásból [kiemelés most és a továbbiakban az eredetiben] néhány információ jutott el hozzám, amelyeket a következőkben jelentek Önnek.

Ez év augusztusának első napjaiban, az ellenzéki pártok megbízásából a liberális csoport vezetője, Rassay Károly a Minisztertanács elnökéhez fordult, hogy kifejezze megelégedettségét az utódlás kérdésének megoldása felett. Éppen ezért szükségét érezte annak, hogy egy igazi és valódi kormányzóhelyettes legyen, nem pedig „a stukák kormányzóhelyettese”, aki élete kockáztatásával egyidejűleg Magyarország nyugalmát és biztonságát is veszélyezteti. Kállay miniszterelnök helyesnek találta Rassay képviselő okfejtését, és a Minisztertanács augusztus 11-i ülésén jóváhagyatta a kormányzóhelyettes visszahívását [a frontról], megbízva Bartha tábornok honvédelmi minisztert a határozat végrehajtásával. Eddig ismeretlen okokból Bartha tábornok egy hétig várt, hogy a Minisztertanács határozatát továbbítsa a Vezérkari Főnökséghez, amely a parancsot augusztus 19-én hajtotta végre, tájékoztatva a kormányzóhelyettest. Ő augusztus 19-én este, miután több bridzspartit játszott, parancsot adott, hogy hajnali öt órakor keltsék fel. A parancs szerint a kormányzóhelyettesnek repülővel kellett volna visszatérnie a fővárosba, a „Szolnok” nevű repülőraj kíséretében. Valóban így történt. Reggel 5-kor a „Szolnok” repülőraj Budapestre indult. Az ifjú Horthy utolsóként emelkedett a levegőbe, és mint ismeretes, 60 méter magasságból lezuhant és életét vesztette.

Az informátor szerint ez a kormányzóhelyettes halálának egyetlen autentikus verziója: az összes többit vagy a kormány sugallta, vagy merő kitalálások. Egyes ebben érdekelt körök, különösen a nyilaskeresztesek, igyekeznek rossz fénybe helyezni az elhunytat, kitalált híreszteléseket terjesztve, például azt, hogy augusztus 20-án a névnapját ünnepelve részegre itta magát, amint ez szokása volt, és részegen ült volna a repülőre. Mások szerint viszont a névnapját a szülei körében kívánta ünnepelni, és ezért ült repülőre mindenféle engedély nélkül. Ezek a híresztelések azért is pontatlanok, mert Horthy protestáns, és a protestánsok Szent István napját december 26-án, nem pedig augusztus 20-án ünneplik. Bárhogy is legyen, az országban százféle variáció kering a kormányzóhelyettes haláláról, és ezek – a fentebb jelentetten kívül – mind hamisak és pontatlanok.


Ami Bartha tábornokot illeti, akinek késlekedése a kormányzóhelyettes visszahívásában, még ha véletlenül is, hozzájárult a szerencsétlenséghez, nos, Horthy kormányzó annak a kívánságnak adott hangot, hogy ne vessék fel a felelősség kérdését. Ennek ellenére Bartha tábornok valószínűleg lemond, és a honvédelmi miniszter posztját Nagy Vilmos tábornok kapja, aki az Erdélyben tevékenykedő magyar csapatok parancsnoka volt a bécsi döntés után.

Az őt sújtó súlyos gyász ellenére a kormányzó már a temetés előestéjétől hallani akarta gróf Károlyi Gyula volt miniszterelnök, gróf Bethlen István, valamint Baranyai Lipót, a Nemzeti Bank elnökének véleményét. Gróf Bethlen István az akkori tartózkodási helyére, Mezősámsonra küldött gépkocsin érkezett Budapestre. A temetés után a kormányzó további tanácskozásokat folytatott számos más politikussal. Állítólag mindannyian egyetértettek abban, hogy Károlyi Gyula gróf a legalkalmasabb személy a kormányzóhelyettesség utódlására. Ezt a megoldást a kormányzó is szívesen fogadná, akit a volt miniszterelnökhöz nemcsak a barátság szálai fűznek, hanem a háláé is, mivel Károlyi volt az, aki 1919-ben megtisztította az utat számára a kormányzósághoz. Az egyetlen fenntartás, amelynek a politikusok hangot adtak, az, hogy Károlyi gróf nem fiatal, alig egy évvel fiatalabb a kormányzónál. Erre válaszolva a kormányzó ezeket mondta: „Én és Károlyi egykorúak vagyunk, de nincs kimondva az, hogy egyszerre haljunk meg. Ha egyikünk meghal, még mindig lesz idő az elhunyt helyettesítésére.”

A katolikus vallású öreg Károlyi Gyula gróf jelölése egyetértésre talál valamennyi politikai és kormányzati körben, mivel egyenes és becsületes személyiség, akinek tekintélye van az országban. Bizonyos körökben kiemelik, hogy nem szimpatizál Németországgal. Emlékeztetnek arra, hogy az 1914–1918-as világháború óta, vagyis 24 éve az egyetlen miniszterelnök, akinek volt bátorsága, hogy keresse a közeledést Franciaországgal, annak kisantant-barát politikája ellenére.

Informátorom hozzáfűzte, hogy még két másik megoldásról is szó van. Az egyiket a Nemzetvédelmi Szövetség melengeti, különösen Somogyi Béla és Magasházy László (a kormányzó kabinetjének volt főnöke) parlamenti képviselők. Ők az elhunyt Horthy István kormányzóhelyettes fiának jelölését akarják előterjeszteni, aki most 18 hónapos. Mellé egy kormányzótanácsot neveznének ki, amelynek tagja lenne az ifjabb Károlyi Gyula gróf, a kormányzó veje, a közelmúltban repülőszerencsétlenség áldozatává lett Horthy Pauletta férje.

A másik megoldást Kölcsey Ferenc képviselő és Lukács Béla miniszter, a kormánypárt korábbi elnöke melengeti. Ők a kormányzóhelyettesi posztot [ifj.] Horthy Miklósnak, Magyarország brazíliai követének szeretnék felajánlani. Meskó Zoltán képviselő pedig az elhunyt kormányzóhelyettes fiának, az ifjú Horthy Istvánnak királlyá koronázását javasolná.

Végül is az egyetlen lehetséges megoldás – fejezte be az informátor – Károlyi Gyula gróf, volt miniszterelnök. Hamarosan összehívják a parlamentet, hogy jóváhagyja a kormányzónak ezt a döntését, amellyel Kállay és a kormány is egyetért. Ebben az esetben a kormányzó hat hónapra visszavonulna, Károlyi Gyula grófra hagyva az ország gondjait, aki vasegészségnek örvend.

Eddig tartanak az informátor értesülései, amelyekről nehéz eldönteni, hogy mennyire autentikusak vagy önkényesek, de mindenesetre összességükben hozzájárulhatnak a jelenlegi helyzet megvilágításához, a válság közeli megoldására vonatkozó túlságosan explicit állításai ellenére. Minderről egyébként jelentettem Őexellenciájának szeptember 3-i, 481 és 482-es számú távirataimban, ami ez ideig tartalmazza mindazt, amit a témáról biztosan el lehet mondani.

Kérem, fogadja Őexellenciája legmélyebb tiszteletem megnyilvánulásait.

F. Anfuso


1. Dokumentumok Horthy István haláláról. 1. Horthy István özvegyének 1978-ban kelt levele. 2. Zuna Edgár nyilatkozataDOKUMENTUMOK

Az alábbi két, kissé rövidítve közölt dokumentum, Horthy István özvegyének levele és Zuna Edgár nyilatkozata, eredetileg 1978-ban jelent meg a Magyar Szárnyak című kanadai kiadványban, az Oshawai Magyar Aero Múzeum évkönyvében. Mindkét dokumentum a Magyar Aero Múzeum (név szerint Ormay József) felkérésére készült 1978 tavaszán. (A szerk.)

A kormányzóhelyettes özvegyének 1978 májusában kelt levele

[…] Biztosan ismeri apósom könyvéből az én saját leírásomat az eseményekről, amelyet elsősorban a férjem mellett szolgálatot teljesítő tisztiszolga-inastól kaptam, aki feleségével együtt már két éve volt alkalmazottunk, és akit ezek szerint nagyon jól ismertem és én magam kérdeztem ki részletesen az utolsó estéről és a kora reggeli indulásról. Az ő beszámolója teljesen megbízható volt, frissében az események után, melyek szerint férjem előző este rövid ideig volt együtt bajtársaival, közöttük Csukás alezredessel, aki mindezt megerősítette, amikor pár nappal később eljött személyesen Gödöllőre, mint teljesen megtört ember, saját magát hibáztatva, amiért engedélyt adott az utolsó bevetésre. Rövidesen ezután, Csukás az Ilovskojeból való kitörés közben meghalt.

Hogy nem volt alkoholfogyasztás, az nem kétséges, és ez természetes volt, minthogy tudtommal alkoholtilalom volt a csapatnál és férjem lett volna az utolsó, aki ezt megszegi, mert nem szerette a kivételezést, és amikor valamit nem szeretett, akkor abban példát is mutatott. Különben férjemet egyetlenegyszer sem láttam ittas állapotban amióta megismertem, még a legkisebb mértékben sem. De mindez akkor lényegtelen részlet volt, mert senki sem sejtette, hogy a nácik ezt fogják terjeszteni, mint a baleset okozóját. […]

Természetesen három okozat lehetséges: szabotázs, géphiba vagy a pilóta hibája. Ez utóbbira később térek ki. Fogható bizonyíték nincs, sem mellette, sem ellene, hogy szabotázs lett volna az ok, de hogy súlyos körülmények vannak, amelyek erre mutatnak, az elvitathatatlan. Vegyük csak azt, hogy 5 nappal a baleset előtt, augusztus 15-én érkeztem meg Kievbe, ahol férjem az állomáson várt és onnét Kitzinger tábornok, Ukrajna főparancsnokának villájába mentünk, mert ott voltunk elszállásolva. A főparancsnok (Befehlshaber Ukraine) maga ajánlotta fel villáját. Minket meglepett az elhelyezés, de nem volt lehetőség akkor Kievben ilyen hirtelen jó szállást kapni, így utolsó percben nem lehetett változtatni a dolgon. A főparancsnok távol volt és magunk voltunk a lakásban. (Később egy német tábornok mondotta nekem, hogy nincsen kétség afelől, hogy a lakás mikrofonokkal volt felszerelve.) Minthogy házasságunk óta ez volt az első alkalom, hogy ilyen hosszasan távol voltunk egymástól, sok volt a megbeszélnivalónk és apósom is sok mindent üzent általam a férjemnek, többek között, hogy a legrövidebb időn belül vissza kell térjen Magyarországra. Nem tudom megérteni, és persze így visszatekintve, mindazt tudva, amit ma tudok, még kevésbé érthető számomra: milyen könnyelműek voltunk, ott beszéltük meg mindazt, amit írásban nem mertünk volna közölni. De ott, az alatt a 3 nap alatt erre nem gondoltunk és habár csendesen és csakis egymás között beszélgettünk, de Pista elmondotta nekem mindazt, amit apjának üzenni akart. Ezek szerint, mint ahogyan már régen mondotta, most adatokkal bizonyította, hogy a németek elveszítették a háborút, és ő sem a fronton sem otthon nem tud a magyar helyzeten segíteni, így eldöntötte, hogy amint visszaérkezik Budapestre, elmegy Angliába vagy az Egyesült Államokba. De nekünk, a családnak nem szabad erről hivatalosan tudnunk, nem is fog ezért velünk részleteket közölni, mert tudja, hogy apjának ez nagy nehézségeket fog okozni és azt is hozzátette – ha nem megy másképp –, akár bélyegezzük meg mint árulót. Csakis odakint tud segíteni, Magyarországon, itt már minden elveszett. Mondta, hogy a katonák között sok az olyan, akik a német győzelemben még hisznek. Őróla tudják a nácik, hogy hogyan gondolkodik, kitüntetést eddig sem adtak neki, de élete legrosszabb napja lenne, ha most kapna egyet, „de ne félj, nem adnak”, mondta. (El lehet képzelni mit éreztem, akkor az Országházban felravatalozott koporsó előtt, kitüntetései között, ott volt két magas német kitüntetés, melyeket Ribbentrop külügyminiszter hozott magával a temetésre „a hősnek, aki a közös ügyünkért esett el”. Kormányzóhelyettessé választását ugyanezen Országházban a német kormány elhallgatta, csak az olasz kormány küldött sürgönyt annak idején.)

Hogy teljes legyen a magyarázat, itt hozzá kell fűzzem, hogy férjem ott Kievben sokat mesélt repüléseiről, hiszen tudta, mennyire érdekel, mert sokat repültünk együtt és engem ő tanított meg repülni. Így többek között elmondta, hogy sehogyan sem volt megelégedve a vadászrepülőink által használt olasz gépekkel, melyeknek


több hibáját felsorolta, elsősorban azt, hogy szűk kanyarban könnyen megcsúsznak. Ez vele is megtörtént már, de szerencsére 4000 méter magasságban, úgyhogy a gépen még úrrá lett. Szerencsés volt, mert így már ismeri a gépnek ezen tulajdonságát. Megígérte, hogy természetesen a jövőben e tekintetben is különösen óvatos lesz. Ezt azért fontos megemlítenem, mert közvetlen a baleset után ezt hozták fel, mint a baleset egyetlen lehető okozóját, azzal érvelve, hogy felderítőt kísért aznap és a felderítő lassabban repül, így a vadászgépnek mindig vissza kell fordulnia és felszállása után közvetlen a föld fölött visszafordult, így lecsúszott a gépe. Nekem persze mondhatnak, amit akarnak, de teljesen ki van zárva, hogy alig két napra kijelentései után ő maga követi el ezt a hibát közvetlen a föld fölött… Férjem rendkívülien jó pilóta volt és ezt nem én állítom, kérem elolvasni a „Horthy István” könyvet (ahol számos szakember nyilatkozik erről) és tekintetbe venni azt a tényt is, hogy a repülőnapokon Magyarországon ő mutatta be az akrobata mutatványokat. […] Majdnem minden héten repültünk Arado gépével, leghosszabb utunk nászutunk volt, amikor Olaszországon végig, az afrikai partokon, Israel, Törökország és Bulgárián keresztül tértünk vissza; így alaposan ismertem minden mozdulatát repülés alatt, hogy mennyire kitért mindenre a figyelme, sohasem felejtett el semmit. Törökország felett a kis egymotoros, rádió és vakrepülési eszközökkel el nem látott géppel viszontagságos, nehéz utunk volt. […]

Zuna Edgár volt m. kir. rep. hadnagy nyilatkozata

Alulírott Zuna Edgár, volt m. kir. rep. hadnagy, mint a Kormányzóhelyettes úr 1942. augusztus 20-án történt halálos repülőszerencsétlenségének szemtanúja előadom a következőket.

1. 1942. augusztus 20-án a 3/2. közelfelderítő században repülőgépvezetői beosztásban voltam az ilovszkojei repülőtéren.

Ilovszkojen két repülőtér volt. Az erdő É-i oldalán volt a vadász rep. tér, a D-i oldalon volt a közelfelderítők rep. tere. Az erdő kb. 2 km széles lehetett.

Az volt a szokás, hogy a bevetésre menő felderítőgépet két vadász kísérte. Mivel a felderítőgép (He. 46-os) lassúbb volt, az szállt fel először és „leírt” egy kört a vadászrepülőtér felett, akkor a felderítőrepülőtér végében lévő domboldalba lőve, kipróbálta a fegyvereit. A vadászok minden alkalommal ugyanezt tették. Ugyanúgy, mint a felderítő gép, leírtak egy kört, rövid sorozatot lőttek a domboldalba, és folytatták útjukat.

Augusztus 20-án reggel kb. 5 óra tájban századparancsnokommal (vitéz Trón Zoltán szds.) együtt üldögéltünk a latrinán, ugyanis „ukrainitisz”-ben szenvedtünk.

2. Láttuk, amikor a felderítő géppel Wágner Károly zls. felszállt. Elment a vadászok fölé. „Leirt” egy kört, fordult a domb felé, kipróbálta fegyvereit és repült a front felé.

Jött az első vadász. A megszokott „repülőpályán” fordult a domb felé, belelőtt a domboldalba és repült a felderítő után.

Jött a második vadász. Túl nagy körön jött. Ahogy próbálta a domboldalra „rászűkíteni” a fordulót, ugyanaz történt, mint amikor a pilóta hirtelen „hasra húzza” a kormányt. Ilyenkor a gép „levág” egy gyors orsót.

A gép bal-fordulóban volt, orra a föld felé mutatott. A hirtelen húzás következtében a gép jobbra kiperdült és a földbe fúródott. A gép körülbelül 60 fokos szögben, orral vágódott a földbe. A gép jobboldala felfelé, baloldala a föld felé nézett. Ismeretes volt a „Héja” gépeknek ez a „tulajdonsága”. Több vadászpilótát ért már ilyen meglepetés. Természetesen, ha az kellő magasságban történt, akkor ezt a „figurát” ki lehetett parírozni.

3. Az orrunk előtt, a szemünk láttára történt mindez, alig fél kilométerre tőlünk.

Elkezdtünk Trón „Zsigával” rohanni a gép felé. Félúton lehettünk, mikor a gép töltényei egyenként kezdtek robbanni. Hasra vágtuk magunkat, majd a robbanások lecsendesedésével újra rohanni kezdtünk. Mikor odaértünk, a gép jelzéséből a V4-es már égett. A vadászok lajstromszámai mind V4-es jelzéssel kezdődtek. A 21-es szám még látszott. Tehát ez volt a V4 21-es gép. Fogalmunk sem volt, hogy ki volt a gép vezetője.

4. Mikor a gép közelébe értünk, Trón „Zsiga” két ujjal felvett a földről egy tenyérnyi nagyságú hajjal benőtt koponyadarabot és bedobta azt a tűzbe. 3-4 óra múlva, mikor a jegyzőkönyvet felvették, én ezt az adatot is bemondtam. Lehet, hogy ez mentett meg bennünket a hadbíróságtól. Ugyanis azt mondták, hogy életünk kockáztatásával is segíteni kellett volna kihúzni a Kormányzóhelyettes Urat az égő gépből, hátha még élt. Természetesen ki volt zárva annak lehetősége, hogy ilyen „becsapódás” után valaki is életben maradjon. Mi nem tudhattuk, hogy a Kormányzóhelyettes úr a gép pilótája.


Az a koponyadarab, amelyet néhány méterre az égő géptől találtunk, volt a bizonyíték arra, hogy a pilóta a földbevágódás pillanatában azonnal életét vesztette.

5. Egy szerelő, az első személy a vadászrepülőtérről, futva érkezett. Látták a füstöt. Ásót ragadott és futott. Szinte ordítva mondta, hogy: a Kormányzóhelyettes úr. Ismételten mondta: Igen kérem, Ő van a gépben.

Ekkor már jöttek mindkét repülőtérről az emberek. Ásóikkal földdel szórták be az égő gépet.

6. 10–11 óra tájban kezdték a földet lekaparni. A tűz újra fellángolt, úgyhogy újból be kellett a tüzet földdel takarni.

7. Délután 2 óra tájban lekaparták a földet a gép maradványairól. Ott helyben egy kb. egy méteres nagyságú cin-koporsóba rakták azt, ami megmaradt a Kormányzóhelyettes úrból. A helyszínen leforrasztották a cin-koporsót. Ezt beletették egy tölgyfakoporsóba és abban vitték haza.

8. Mellkastól felfelé jóformán semmi sem maradt a tetemből. Deréktól lefelé a felismerhetetlenségig összeégett „maradványok” voltak.

9. Előző este (19-én) Wágner Károly zls. volt odaát a vadászrepülőtéren, eligazításon. Ez így volt szokásban. A vadász szd. pk. jelenlétében történt az eligazítás. Horthy István és kísérője természetesen jelen voltak. Eligazítás után mindenki hazament aludni.

10. Úgy hírlett, hogy ez lett volna a Kormányzóhelyettes úr 25-ik bevetése. Reggel 9 órakor indult volna Kievbe. (A Kormányzóhelyettes Úrnak 24 bevetése volt és ezért külön engedélyt kért és kapott, hogy 25-re kerekítse ki. Eredetileg valaki más volt erre a bevetésre beosztva.) […]


1. Franz Braun visszaemlékezése Horthy István halálárólFranz Braun visszaemlékezése

Az alábbi részlet Franz Braun, 1945 előtt magyar, jelenleg nyugatnémet állampolgár visszaemlékezése. A visszaemlékezést Jeney György juttatta el szerkesztőségünkbe. (A szerk.)

1941-ben vonultam be Szombathelyre az 5. gyalogezredhez, – annak a IV. zászlóaljába, a 3. századba. 1942-ben Nagygencsre mentünk, ahol a 35. gyalogezredet állították fel. Itt a gyalogezred törzsébe kerültem. 1942 tavaszán utaztunk a frontra. Együtt utaztam Tantos Árpád hadnaggyal, Varsányi őrmesterrel, Szalai István szakaszvezetővel és egy Funtek nevű őrmesterrel.

Kurszkban szálltunk ki és végig az ezredtörzsnél szolgáltam. Kurszktól a kis Don-kanyarig vonultunk, ahová 1942 nyarán érkeztünk. Először egy kis faluban táboroztunk (a nevére nem emlékszem). Onnan átvonultunk egy nagyobb faluba. (A nevére nem emlékszem, talán Boldirevkának hívták). Mint már említettem, végig az ezredtörzsben szolgáltam. 1943-ban tértem velük haza az 5. gyalogezredhez Szombathelyre, a lovassági laktanyába. Az ezredtörzsben a GH részlegben dolgoztam. Az élelmiszer beszerzése, kiosztása volt a feladatom. Nemcsak az emberek táplálása, hanem a lovak ellátása is hozzám tartozott. Ezért mindennap utaztam a húsért. Ilyenkor lovasszekérrel mentünk. A kocsist Jackienek hívtuk. 149 cm magas volt. Nem kellett volna bevonulnia, de parasztgyerek volt és saját lovait kísérte el a frontra. Valamelyik Szombathely környéki faluból származott.

1942. augusztus 20-án a következő történt. Reggel korán – a pontos időre nem emlékszem, 1/25 és 5 óra között lehetett – indultunk el. Ketten voltunk a Jackie nevű kocsissal. Ilyenkor egészen a frontvonalig mentünk előre, utána jobbra fordultunk az úton. Mielőtt jobbra fordultunk volna, három vadászrepülőt vettem észre. Balról mögülünk közelítettek felénk. Én a bakon ültem a kocsis mellett. Innen figyeltem – a hajnali csendben – a repülőgépeket, ahogy balra mellettünk elhaladtak a front irányába. A frontvonaltól kb. 1 km-re lehettünk becslésem szerint. A repülőgépek alacsonyan repültek. Csodálkoztam, miért repülnek olyan alacsonyan, mert a frontvonal irányába haladó gépek mindig magasabban szálltak.

Tisztán láttam a repülőgépeken a piros-fehér-zöld színeket és a horogkeresztet. Biztosan német típusú gépek voltak és a piros-fehér-zöld szín azt jelentette nékem, hogy magyar használatban vannak. Egyébként is a környéken csak magyar katonák voltak, és többnyire magyar jelzésű repülőgépek repültek. Előfordult, hogy orosz támadás esetén német gépek jöttek. Ezt onnan tudtam, hogy ezeken a gépeken nem volt magyar színjelzés. A kérdéses napon, augusztus 20-án 3 repülőgép repült kötelékben. A középső gép elöl ment és két oldalról két gép kísérte. Többször láttam ilyen támadó alakzatot. A gépek repülését figyelve láttam, hogy a jobb oldali kísérőgépről két világító lövedék a középső gépbe becsapódott. A becsapódás pillanatában a középső gép (amely előrébb repült) orra lebukott és függőlegesen pörögve lezuhant.

Teljesen világos volt. A szememmel nem követtem a gép lezuhanását egészen a földig, mert a gép lezuhanása közben az kötötte le a figyelmemet, hogy a két kísérőgép a zuhanás pillanatában kifelé kanyarodva visszafordult. Egyik jobbra, a másik balra fordult. Sík terepen haladtunk. Így arra gondoltam, hogy a gép a mi területünkre esett. Ugyanúgy többször jártam már előbb ezen az úton, mikor húsért mentünk reggelente. Tudtam, hogy hol húzódik a frontvonal, mert az út előtte kanyarodott jobbra. Legfeljebb 1500 méterre lehettünk a becsapódás helyétől, de az is lehet, hogy 500 méterre zuhant le a gép. Én ezt akkor így becsültem. Sok lelőtt gépet láttam. A lövés után mindegyik siklásba ment át, és a lelövés helyétől távolabb esett le. Ennél az esetnél az volt a különös, hogy a gép rögtön előrepörögve, függőlegesen zuhant le. Ilyen zuhanást se előtte, se utána nem láttam. Abban a pillanatban megkérdeztem a kocsist: – Jackie láttad ezt? Ő felnézett és azt válaszolta: – Marci nem voltak ezek hárman?

Erre nem beszéltem vele tovább, láttam, hogy magyar gép lőtt le egy magyar gépet. Rögtön azt gondoltam, hogy itt nincs rendben valami.

A húst felvételeztük. Utána visszamentünk az ezredtörzshöz. Az ezredtörzsnél volt egy kis rádió és ez jelentette reggel – a visszatérésünk után –, hogy Horthy István gépét az oroszok lelőtték, de még magyar területre esett. A rádió említette a lelövés helyét és én tudtam, hogy ott voltunk. Sajnos most már – negyvennégy évvel az eset után – nem emlékszem arra a helynévre, amit a rádió említett. Ellenőrizni lehetne úgy, hogy valaki utánanéz annak, hogy hol tartózkodott a 35. gyalogezred törzsének GH-részlege augusztus 20-án. (Mellékesen megjegyzem, hogy ezután már csak néhányszor tettük meg ezt az utat, mert a húst azontúl a közelünkbe vágták


– emlékeim szerint – a Potuzán folyó partján.)

Amikor meghallottam a hírt a kormányzóhelyettes gépének lelövéséről, bekopogtam Tantos Árpád hadnagyhoz. Mint mindig, azt mondta: – Sváb ülj le az ágyamra. Reggel korán volt, így az ágyban feküdt. Mondtam neki: – Hadnagy úr, hallotta, hogy a Horthy le lett lőve. Ilyesmit válaszolt: – Sajnos, hallottam. Mire én azt mondtam neki, hogy én láttam, ahogy a kísérőgép lőtte le. Erre felugrott az ágyból és azt mondta: – Marci! Nekem ezt megmondtad. Én nem szólok senkinek. De te se szólj erről tovább, mert elvisznek, és senki se tudja, hogy hova kerülsz.

Egy évig szolgáltunk még együtt, de erről nem beszéltünk többet. Az eset el lett felejtve.

A háború után haza akartam jönni az amerikai fogságból, de egy magyar bizottságban azt tanácsolták, hogy maradjak Németországban. Azt mondta egy őrnagy, hogy fiam, neked jobb ha itt maradsz. Talán arra gondolt, hogy miután a háború végén három és fél hónapig német katona voltam, ezért nem tanácsos hazajönnöm Magyarországra. A háború után a feleségemnek megemlítettem, amit láttam. Később beszéltem erről családi-ismerősi körben. 1986-ban a Magyar Népköztársaság bonni nagykövetségén elmondtam az esetet egy követségi beosztottnak.

Ők megnyugtattak, hogy ezt az esetet – minden bántódás nélkül – elmondhatom Magyarországon. Azt tanácsolta, hogy a Várban, a Hadtörténelmi Intézetben és Múzeumban mondjam el az élményemet.

2. Képek


1. Horthy István utolsó fényképeFRANK Tibor

Horthy István utolsó fényképe

Érdekes fotódokumentumok kerültek elő a nemrég elhunyt, kiváló és sokoldalú orvos, dr. Bollobás Béla (1911–1985) hagyatékából.

Bollobás Béla orvosi pályáját a Honvédkórházban kezdte, majd a visszafoglalt Kárpátalján lett katonaorvos. Rahón és Körösmezőn teljesített szolgálat után 1940 végén került a légierőkhöz, 1941-től a Légierők Parancsnokságán szolgált orvosszázadosi beosztásban. 1942 elején a légierők vezető orvosa lett, s ebbeni minőségében szervezte a légi úton történő sebesültszállítást, ellátva a repülőgépen szállított alakulatok orvosi felügyeletét, s rendszeresen látogatta a repülőtereket és a frontot.

Az itt látható fényképet az akkor fiatal doktor 1942. augusztus 18-án készítette a szovjetfronton, ahol a légierők parancsnokával és vezető tisztjeivel együtt látogatást tett a repülőhadnagyként katonai szolgálatot teljesítő Horthy István kormányzóhelyettesnél. A kép különlegessége éppen a felvétel dátuma, hiszen az ifjabb Horthy, mint az köztudott, két nappal később, 1942. augusztus 20-án repülőszerencsétlenség áldozata lett. Így a fénykép feltehetőleg a Horthy Istvánról készült utolsó felvétel.

A képen a kormányzóhelyettes mint beosztott tiszt jelentést tesz a légierők parancsnokának, Rákosy Béla altábornagynak. Az ifjabb Horthy mellett osztályparancsnoka, Csukás Kálmán repülő vezérkari őrnagy áll.

A fénykép 1942 őszén Keresztes-Fischer Lajos tábornok, főhadsegéd közvetítésével eljutott Horthy Miklóshoz is.

2. Képek


Documents

· Web viewSajnáljuk, de biz ez komoly böjti kép, betűről betűre a miniszteri ügyrend körül szerzett tapasztalatok után van papírra vetve. Hogy lélekvándorlás esetén