Losonczy Gergő

FELHŐSZINDRÓMA

Rohadtul elterveztek mindent.Apám azt szerette volna, ha jogásznak

tanulok és átveszem a családi vállalkozást. Anyám azt szerette volna, ha megtalálom a tökéletes lányt, feleséget, anyát. A nagyapám azt szerette volna, ha ugyanolyan kimért és konzervatív leszek, mint a Mátrai generáció férfitagjai, akiknek jellemvonásukká vált, hogy finnyáskodva félrenéztek, ha éppen nem tetszett a látvány. A nagymamám pedig remélte titkon, hogy ki tudok törni ebből a fertőző körből, de sosem volt bátorsága, hogy ennek hangot adjon. És hogy én mit szerettem volna? Nos, ezt senki sem kérdezte meg.

Nézzünk egy gondolatkísérletet. Képzeld el, hogy egy budai villában élsz a Rózsadombon, kertésszel metszett sövények és hófehér falak börtönében, a nappaliban egy eredeti Kubikos festmény függ és a szobádból lélegzetelállító a panoráma egy távoli, számodra elérhetetlen

2

városra. Ehhez add hozzá, hogy egy erődnek beillő magániskolába jársz, ahova minden nap sofőr furikáz, az apád egy vezető építőipari vállalat igazgatója és az anyádnak a legnagyobb fejtörést a másnapi outfit kiválasztása jelenti. Elhinnéd, hogy ezt megérdemled? Elhinnéd, hogy minden így van jól? És vajon hozzám hasonlóan te is élni kezdenéd mások életét?

Három hét volt hátra a gimnáziumból. Leteszem gond nélkül az érettségit, történelemből emeltet, majd felvesznek az egyetemre. Jogász leszek. Öt évvel később pedig belépek a cégbe apám mellé. Hogy ne lehessen kivételezésre fogni, kezdetben gyakornokként, kényelmesen lépkedve a grádicsokon., persze a végcél sosem lehet kérdéses: az igazgatói szék. És ott ülök majd tíz év múlva a csupa fém, üveg és fa irodában, fojtogató sötétkék nyakkendőben, mögöttem a lustán hömpölygő folyó, és minden nap ugyanolyan. Otthon pedig várna Dorina a gyerekekkel, egy fiú és egy lány. Az esküvőt valami kastélyban tartjuk, amit anyám választ, nászútra pedig Bora Borára megyünk, hiszen egy különös véletlen folytán Mátrai még sosem járt Francia-Polinéziában, így muszáj ezt a

3

térséget is meghódítanunk. És amikor valaki meglát valamelyik üzleti magazin címlapján vagy az Instagramon egy mesterkélt #nofilter életképen, majd arra gondol, milyen tökéletes életem van. Néha, azokban a sötét percekben, felteszem magamnak a kérdést: valóban az lett volna?

– Imádom a felhőket nézni. Olyan mókásak, csak úgy cél nélkül sodródnak.

A városmajori parkban feküdtünk, még nedves volt a fű a délelőtti esőtől. Kezünk összekulcsolva és az eget néztük, a végtelen kékség káprázatosan eleven. Mindent olyan könnyűnek éreztem az itt és most bűvkörében lebegve. Egész nap kimaradtam, de nem érdekelt többé apám neheztelése. Nem rándult görcsbe a gyomrom az újabb prédikáció gondolatára, melynek egyetlen célja, hogy a bűntudatot apáról fiúra örökítse tovább. Valamilyen láthatatlan csomó véglegesen meglazult.

– Bármi lehet belőlük, csak nézőpont kérdése. Az például egy ugató kutya, látod Andor? Az pedig az apámra hasonlít, amint a hűtőhöz botorkál egy sörért. És nézd meg azt: tisztára olyan, mint Sellő rozoga tragacsa! Nemrég ott zötykölődtünk hátul és annyira be

4

voltál gyulladva, hogy lekésed a matek érettségit…

Egymásra néztünk. A szeme varázslatosan sötétkék, mint az éjféli Duna.

Bocsánat, elkalandoztam, ez csak jóval később történt. De akárhányszor meghallom ezt a dal, eszembe jut Lili. Évek óta nem hallgattam Muse-t, talán azon a nyáron utoljára, és hihetetlennek tűnik, hogy a Barri Gotic középkori árnyai között bolyogva, egy tapasbár piros, retro rádiójából lopakodjon mögém és öleljen magához az Unintended. Megakadnak a lépteim, két labirintusszerű utca találkozásánál állok, jobb kezemet húzza a bőr aktatáska. Látom magam egy kirakatüvegben, a boltban egy szecessziós szék áll, kékbársony huzattal, karfáján csigavonal. Elveszek ebben a spirálban, mely örvényként húz vissza a múltba.

Három hét volt hátra a suliból. Három hét az érettségiig, a meghatóra komponált ballagásig, a felnőtt életem kezdetéig. Hiába tűnik utólag minden olyan értelmetlennek, akkor mindegyik fontos volt. Késő estig tanultam, nem győztem nyugtatgatni anyámat, hogy mindenből kitűnő leszek, reggelente apámmal futottam, a hétvégeken Dorina

5

szeszélyei kergettek az őrületbe, és amikor akadt rá idő, a haverokkal kiültünk a medence mellé és söröztünk. Olyan zavarosak azok a napok. Lehet, hogy valami súlyos gond van a fejemmel, de mindenre csak homályosan emlékszem. Dodó arcra derengő folt, a vizsgaanyag széthulló szavak káosza, a jövőm iránti várakozás most közömbös üresség. Mintha nem is lenne mire emlékeznem.

Semmi másra, csak a felhőkre.

I.Unintended

(Showbiz, Muse, 1999)

Lili a régi fahíd közepén feküdt, nyitott szemmel, aranylóan szétterülő hajszálakkal, arcán átszellemült béke. Fölötte smaragdzölden izzó lombkoronák és vándorló felhők kompozíciója.

Április közepe volt, tiszta, meleg tavaszi nap, amikor legszívesebben minden időnket a szabadban töltenénk, és vétek akár csak perceket is tankönyvekre, rossz szavakra vagy komor gondolatokra pazarolni. A Budai-hegyekben túráztam, dombnak fel és dombról

6

le a bicajommal, teljesen belefeledkezve a körülöttem lélegző természetbe, mikor eszembe jutott a vasárnapi ebéd óramű-pontosságú szertartása. Tudom, hogy a legtöbben legyintenének erre, de apám hajlamos volt túlreagálni a dolgokat. Szinte hallottam a dorgálását, melyet átitatott az a finoman porciózott hűvösség:

– A Mátrai családban hagyományok vannak, Andor fiam, melyek generációról generációra szállnak tovább. Hagyományok, melyeket tiszteletben tartunk. Jellemük kovácsa az otthonunk tüze, hogy megboldogult nagyapádat idézzem. És amíg én vagyok a családfő, a vasárnapi ebéd is egy ilyen szép tradíció. Az összetartozásunk jele. Érhető voltam?

Kisgyerekként sok hasonló kioktatást kaptam, és még most is – egy barcelonai szálloda kávézójából nézve a Ramblán lüktető tömeget – élénken emlékszem a vele érkező szégyenre és zavarodottságra. Nem éreztem úgy, hogy valami megbocsáthatatlan dolgot tettem volna, mikor a zöld kartondoboz mélyéről előtúrtam a régi családi fényképeket a nagybátyámról, vagy mikor elsírtam magam, mert nem engedték a szüleim, hogy a

7

bejárónőnk félig arab, félig magyar kisfiával játsszak. Persze édesapám sosem tévedhetett, hagyományokról és kötelességekről szóló direktíváival nem lehetett vitába szállni. Nekünk is így lesz a legjobb, mondta mindig, én pedig hamar beletörődtem ebbe. Csak egyetlen, nyugtalanító gondolat bujkált bennem már kisgyermekként is: hogyan tartozhatnának össze jobban, ha ezek a sziklaszilárd elvek és rideg szavak csak falakat építenek?

Így hát siettem haza, nyomomban porzott a föld, és megszűnt a lágyan hullámzó zöld varázsa. Fülemben ütemet diktált a zene – Muse természetesen.

Élesen befordultam balra, és ott feküdt ő, keresztben a fahídon, mely köztem és apám fejmosása között állt. Kifarolva fékeztem le, sercegtek a kavicsok és por szállt fel.

Lepattantam a nyeregből és elvakított egy kósza napsugár. A lány mozdulatlansága elbizonytalanított. Lehet, hogy valami gond van. Rosszul lett, vagy meg is támadhatták. Esetleg egy kattant természetvédő, aki egyszemélyes hadseregként óvja a cseres-tölgyesek nyugalmát. Na jó, egyik sem tűnt túl valószínűnek.

8

Levettem a fülhallgatót. Az erdő mélyén énekesmadarak daloltak és csobogott a kis patak.

– Jól vagy? Segíthetek?A lány nem válaszolt, felém se pillantott.

Vajon az emberi psziché legnagyobb ellentmondása lenne, hogy sértett kíváncsisággal vonzódunk azok iránt, akik látszólag semmibe vesznek?

Néztem egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát, virágmintás blúzát, a szellőben hullámzó hajszálakat, mikor végre eszembe jutott, hogy miért is tekertem, mint egy felőrült. Türelmetlenül ragadtam meg a kormányt és szándékosan csörtetve indultam meg a híd felé. Egyre jobban dühített, amiért úgy tesz, mintha észre sem venne.

Egy Shakespeare kötet hevert mellette, olcsó, a tipikus kötelező olvasmányos kiadás. Beugrott egy emlékfoszlány – ugyanez a könyv, cigarettacsikk, egy pad – és a déja vu titokzatos ismerőssége kerített hatalmába. Be kell vallanom, első pillantásra nem volt a lányban semmi rendkívüli: jelentéktelen vonások, nagy szemek, pisze orr, hófehér, szeplős bőr. Mégis, ahogy a fuvallat megrezegtette a fölénk hajoló lombokat és

9

arany-zöld pöttyökkel szórta tele az arcát, a maga távoli, elvágyódó módján gyönyörű vált egy pillanatra.

– Nem zavar, hogy az út közepén fekszel? – a hangom durvábban csattant, mint vártam.

– Mit látsz, ha felnézel? – válaszolt egy teljesen oda nem illő kérdéssel. A komoly, mélyen csengő tónus illett hozzá.

Felnéztem az égre. A lombokon túl tömött felhők formálódtak, szélük aranyban égett; kavargó füstalakokként forrtak össze, szakadtak szét.

– Az eget. Akármilyen meglepő.Megkockáztattam egy mosolyt.– Felhőket – helyesbített, mintha valami

eszméletlenül nagy tudományos felfedezést tett volna

Váratlanul érkezett a késztetés, valahonnan mélyről, de kedvem lett volna lefeküdni mellé. Hallgatni a fecsegő patakot, a turbékoló kövirigókat, a susogó lombokat. Megpihenni a világ zajában. Aztán eszembe jutott a családi ebéd, és megint átvette az uralmat az az éles, akarnok tónus:

– Átengednél? Szeretnék...– Gyűlölöm a drámákat – sóhajtotta, halvány

jelét sem adva, hogy szeretne valamiféle

10

épkézláb dialógusban részt venni. – Annyi fölösleges hallgatás, tétlenség és szenvedés. Mi értelme az egésznek?

Csak hebegtem valamit, a lány teljesen kizökkentett a szorongásomból. Megpróbáltam összerakni egy épkézláb mondatot, de csak annyi csúszott ki a számon, hogy mit keres itt.

Rám nézett tiszta, ártatlan pillantásával:– A lehetőségre várok.Kínomban elnevettem magam.– Tudod, ha az a bolond Hamlet, vagy az a

szerencsétlen Ophelia egyszer is felnéz az égre, nem haltak volna meg olyan ostoba módon. Rájöhettek volna, hogy nincs sorsszerű kötelesség, örök szenvedés vagy elkerülhetetlen bosszú, csak végtelen lehetőségek áramlata. Rájöhettek volna, hogy az élet a legnagyobb ajándék. Akár élvezhették is volna.

– Bocsi, de miről beszélsz? Arrébb mennél...– Te élvezed?Felnézett rám: íriszében zavaros víz

kavargott, középpontjában fekete Mariana-árok volt a pupillája. Éreztem, hogy valami formálódik, átalakul, mintha a körülöttünk lévő valóság meghasadna és az erdő szétfolyna, akár egy Dalí képen.

11

Hát így kezdődött. Olyan ez, mint az első, halk roppanás a vastagnak látszó jégrétegen. Távolról érkezik, még nem több egy láthatatlan repedésnél, de már benne rejlik a szétcsúszó jégtáblák moraja, a jeges víz borzalma és a néma sikoly az alámerülés előtt. Tudatom egyik kulcsra zárt szobájából árnyakként kúsztak elő az alattomos, önző gondolatok. A küszöb alól, a kulcslyukon, az ajtó repedésein keresztül.

Kedves Andor, valóban szeretsz minden nap hat körül kelni, hogy elmehess apáddal az ostoba futási rutinjára, melyet a gondoskodása manifesztumának tart? Szeretsz esténként órákon át magolni, hogy még abból is kitűnőre vizsgázz, ami kicsit sem érdekel? Alig várod, hogy egyetemre mehess, mégpedig arra az egyetemre, amit a szüleid választottak helyetted? Életed nagy lehetősége lenne, hogy apu cégénél dolgozhass, abban az unalmas irodaházban, azokkal az unalmas emberekkel, a világ legunalmasabb papírjai fölött? Tényleg a tökéletes család, a tökéletes élet lenne az egyetlen végcél? És vajon ki szerint lenne tökéletes? Vagy csak egy újabb látszatvilág lenne a Mátrai panoptikumban?

12

Hátráltam egy lépést. A fejemben darázsrajként zsongtak a gondolatok.

– Mi-mire gondolsz? – találtam meg a hangomat. – Szeretem a szüleimet, a barátnőmet, vannak céljaim...

Elfintorodott, és abban a becsmérlő arcban volt valami igazán hipnotikus.

Sokat töprengtem rajta, miért ez a találkozás jelentette a fordulópontot. Talán Lili szellős, szárnyaló személyisége tette, kontrasztban az én akkori tanult tehetetlenségemmel? Vagy már egy ideje érett a változás? Apám minden egyes lelketlen szabálya, anyám minden egyes meghunyászkodása egy újabb tudatalatti segélykiáltás volt, hogy végre ébredjek fel? Mikor pár hónappal később a karácsonyt Bécs külvárosában töltöttem egy alig 25 négyzetméteres lyukban, dideregve a takaró alatt, megfordult a fejemben, hogy az egész nem volt több egy ostoba, elkényeztetett kamasz lázadásánál, aki beleunt abba, hogy mindent megkapott. Sok évvel később, egy barcelonai rekreációs parkot tervezve, még mindig voltak kétségeim, hogy helyesen cselekedtem-e. Még ma sem tudom. Kezdek hinni benne, hogy nincsenek jó vagy rossz

13

döntések, csak azok a döntések, amiket meghozunk és amiket nem. Utána pedig ezekkel kell együtt élnünk a kényelmes „mi-lett-volnák” helyett.

– Ne haragudj – szólalt meg a lány halkan, már-már bocsánatkérőn. – Néha össze-vissza beszélek. – Felkelt, magához szorította a könyvét és intett játékos színpadiassággal, hogy menjek tovább nyugodtan.

Ez magamhoz térített. Az árnyak szétfoszlottak. Görcsbe rándult a gyomrom, amiért még mindig itt késlekedek. Apám meg fog ölni.

Kóvályogva pattantam fel a kerékpárra, odavetettem valami sietős elköszönést, majd elhajtottam. Egyszer néztem csak vissza. Lili a fák között sétált, ruganyosan, szinte már eksztatikus táncban, mígnem körvonalai fel nem oldódtak a zöld árnyalataiban.

*

Nemrég láttam egy filmet – talán éppen San Franciscoba repültem egy konferenciára? –, melyben emberi külsővel felruházott androidok éltek egy napraforgómezős birtokon. Kezdetben gondtalanul végezték a

14

rutinszerű cselekvéseket, felfedezve a létezésük örömeit és keserveit, barátságot, akaraterőt és szerelmet, mígnem akaratlanul is az identitásuk kérdése került a középpontba. Borzongató volt a pillanat, mikor rájöttek, hogy csupán előre programozott gépek, melyek akkor szeretnek, akkor humorosak vagy dühösek, mikor a programkódjuk ezt követeli, és szerelmük nem más, mint a tervezőik kegyetlen kísérlete, egy megkomponált illúzió. Lesújtott a szabad akarat hiányának gondolata, a letaglózó utolsó jelenet, melyben az egyik android – Michelangelonak hívták M1509 sorozatszáma után – végezni akart magával, már-már öntudatot gyújtva az üres héjban, mikor a tervező parancsára visszalépett a szirtről, engedelmesen átvágott a napraforgómezőn és folytatta megrendezett életét.

És nem így éltünk anyámmal mi is? Kanalaztunk a bejárónő által feltálalt bablevest, sétáltunk a belsőépítész által kialakított harmonikus színek, formabontó szobrok és bársonyos szőnyegek erdejében, tettük, amit apám mondott és fel sem merült bennünk, hogy valójában mit is szeretnénk. Egyszer, mikor a Városligetben sétáltunk,

15

beálltam volna a többi gyerek mellé focizni, de apám nem engedett, hogy megvédjen, mint mondta, a hétköznapok mocskától és vulgaritásától. Akkor csak annyit értettem belőle, hogy valamiért a maszatos, önfeledten játszó gyerekek veszélyt jelentenek rám. Most már tudom, Mátrai Ödön nem tűrte volna, ha a fia munkásgyerekekkel keveredik, netalán barátokra tesz szert. Hasonló „vétségért” feddte meg egyszer anyámat, mikor a huszadik érettségi találkozója után beült egy körúti kocsmába a barátnőivel, mely nem volt méltó a családunkhoz. Anyám először kinevette, majd egy számomra érthetetlen, tekintetekkel megvívott hatalmi játszma után megígérte, hogy kerülni fogja ezeket az „olcsó helyeket”. Apám számára minden a látszatról szólt. Arról, ami egy bizonyos nézőpontból akár igaznak is tűnhetett volna, de valójában sosem volt az.

Persze ezek a relevációk csak jóval később érkeztek, a Lilivel való beszélgetések, a közös séták, a világ megkérdőjelezése és a magányos nélkülözés során. Azon az áprilisi délutánon még csak halványan pislákolni bennem az öntudat.

– Miért szeretnétek, hogy jogász legyek? – kérdeztem félvállról, mikor a somlói galuskát

16

ettük a teraszon. Láttam a távolban a dombokat, a sűrű erdőt, és kontrasztként olyan mesterségesnek tűnt minden magam körül. A vastagon párnázott székek, a megkomponált virágültetvények, a nappaliból előlibbenő, csipkézett függönyök. Egy villanásra láttam a Kubikos képet, az Üveglabirintust. Szerettem az őszinte, opálos ecsetvonásokat, a képben rejlő szomorúságot és zűrzavaros logikát. Nemrég olvastam róla, hogy az Üveglabirintus volt Kubikos Sára ötödik képe, az utolsó a hírnév előtt, melyet alig néhány tízezer forintért vett meg tőle egy galéria. (Persze apám már egy kisebb vagyont fizetett érte egy árverésen.) Mégis, eredetileg nem azért készült, hogy a beléfektetett időt és munkát honorálja, hanem azért, amiért minden alkotásnak születnie kellene: a művészetért önmagáért.

– Hogyhogy miért, ez mégis milyen kérdés? – fordult felém apám értetlenül.

– Azért, hogy egy jó állásod legyen, kicsim – tette hozzá anyám szelíden. – Sokszor beszéltünk róla, és megvan hozzá a tehetséged. Olyan jó tanuló vagy.

– És ha orvos szeretnék lenni?

17

– Orvos? – mordult fel az apám. – Erről eddig miért nem hallottam? Különben sincs értelme Magyarországon orvosnak lenni, ez csakis akkor jöhet szóba, ha külföldön tanulsz tovább. Csak nem gondolod, hogy egy Mátrai a Szent Jánosban fog ügyelni? – és felnevetett azon az öblös hangján, mellyel minden képtelenséget megsemmisített maga körül. – Persze egy jó magánpraxist kiépíthetnél. Talán fogorvosként megállnád a helyed. De mikor ott van a vállalkozásunk, fölöslegesen töröd ilyeneken a fejed. Tudod, hogy számítok rád. Szükségünk van rád, Andor.

Kötelességtudóan elmosolyodtam. Apám lezártnak tekintette a beszélgetést, anyám viszont egy pillanattal tovább tartotta rajtam a tekintetét. Ma már tudom, hogy akkor jutott eszébe Ervin először hosszú évek után.

– Igen, persze, ott a vállalkozás – kezdtem halkan és egy szuszra kinyögtem a következőt: – De megkérdeztétek valaha, hogy én is ezt szeretném-e?

Apám először fel sem fogta, hogy mit kérdeztem, majd elkomorult az arca.

– Mi mást szerethetnél?Nem válaszoltam, csak a szemem üzente:

talán éppen azt a valami mást? De kimondani

18

nem mertem. Apám így is megérezte a néma lázadás vibrálását a levegőben és lecsapta a desszertes tálat.

– Mi ez az egész nonszensz dolog? Eddig semmi bajod nem volt azzal, hogy jogász legyél. Büszkének kellene lenned, hogy a családi cégünk ilyen szép sikereket ért el, és benned látja a jövőt. Legyél hálás a nagyapádnak, hogy ilyen lehetőséget hagyott örökségül.

Nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem, láthatatlan falakba ütközöm. Gyakran fordult elő, hogy apám evidenciáknak vett olyan dolgokat, amelyek csak a fejében léteztek. Tudom, hogy ezt a saját apjától tanulta, akitől kisgyerekként rettegtem, és igyekeztem a szobámba menekülni, ha nálunk vendégeskedett. Persze a hegyi beszédeket így sem úsztam meg. Ilyenkor, az asztalt körülülve, fürödve a kintről betörő ragyogásban, végignézve a nagypapára szegeződő hódolatteljes szempárokon, gyakran támadt az a benyomásom, hogy Mátrai György a mamát, apámat, anyámat és engem is kedves kis marionett-bábuknak tekint, akiket a kedve szerint táncoltathat. És amikor elvétjük a lépést, minket tesz felelőssé, mert a bábmester

19

sosem hibázhat. A halála sok szempontból felszabadulás volt, más szempontból pedig egy új zsarnok – vagy, ahogy a nagypapa mondaná, egy új családfő – születését eredményezte.

– Különben is, ki venné át a cég vezetését, ha nem te, édes fiam?

– Mi a helyzet Ervin bácsival? – csúszott ki a számon, amit rögtön meg is bántam. Anyám ijedten kapta rám a tekintetét, arca szokatlanul sápadt színt öltött.

– Ervin nem része a családunknak – morzsolta lassan a szavakat apám, ökölbe szorított keze remegett. – Elég ezekből a buta kérdésekből. Remélem, estére megjön a jobbik eszed.

Anyám figyelmeztetően rám nézett, én pedig annyiban hagytam a dolgokat. Azt hiszem, megijedtem tőle, hová vezetne egy komolyabb vita. És biztosra veszem, hogy apám is megijedt tőle. Talán olyan régen nem merészkedett önmagán túlra, hogy annak felderítése a terra incognita kiszámíthatatlan veszélyével fenyegetett.

Mintha mi sem történt volna, egy hegedűversenyre terelődött a szó, anyám vígan lelkendezett róla, apám pedig szűkszavúan szúrta közbe velős

20

kommentárjait. Nem bírtam ott ülni velük és semmiségekről csevegni, így inkább felmentem tanulni. Egész délután a történelem tételek fölött görnyedtem, majd mikor a szüleim elmentek szokásos esti sétájukra, visszamerészkedtem a kertbe és úsztam egy keveset. Hagytam magam a felszínen lebegni és néztem a vánszorgó felhőket. Elképzeltem, ahogy a medencében visszatükröződik az ég, és én is a felhők között úszom. Valahogy felszabadító volt, mintha bárhova eljuthatnék.

II.Supermassive Black Hole

(Black Holes and Revelations, Muse, 2006)

Iskola után gyakran megkértem Palit, a sofőrünket, hogy tegyen ki az uszodánál és a Kavics utcán keresztül mentem haza. Egyrészt zavart a gondolat, hogy háztól házig kocsival furikázzanak, mintha a széltől is óvni kellene,

21

másrészt pedig szükségem volt erre a kis lopott egyedüllétre, hogy feltöltődjem.

Ezeken a magányos sétákon kezdett először megmutatkozni az építészet iránti affinitásom. Ilyenkor végre felfedezhettem a körülöttem lévő világot, elmerülhettem az épített környezet szépségiben és tekintetem kíváncsian vándorolt a régi-új homlokzatok között, siklott át a múltból itt ragadt patinás szobrokra, pihent meg díszesen málladozó kapubejárókon. Valakitől egyszer azt hallottam, hogy Budapest architektúrája egyedülálló, és nem találunk két egyforma erkélyt vagy utcát, de még ajtót sem a városban. Budán pedig az egész felfedezést átjárta valami pompa, valami kövekből sugárzó természetes nyugalom, a domboldalakon felkaptató lépcsők szirénéneke. Az érzés, hogy otthon vagy.

Például ott a Kavics utca, mely pár lépés után egy vadregényes lépcsősorba torkollik, melyet régi, erődszerű villák, égig érő fák, és a magasba ágazó, labirintusszerű grádicsok tagolnak. Mintha egy elvarázsolt erdőn vágnék keresztül, kígyózó ösvények rengetegével, mindegyik egy nem választott útirány, egy lehetőség a következő alkalomra. És ha

22

megfordulok, kinyílik a táj, és a város eleven, pulzáló organizmusként tárja fel magát, mintha egy régi szerető lenne, aki a pamlagon elnyúlva felfedi hófehér nyakát és pőreségét. Legalábbis Lili mondta így, volt érzéke a hatáskeltéshez. Furcsa, hogy még annyi idő után is emlékszem minden egyes szóra, ami elhangzott közöttünk.

Kortyolok egyet a kávémból, gyengébb, mint számítottam rá. A Rambla továbbra sem pihen, turisták fotóznak a mobiljukkal, egy pincér tengeri gyümölcsös paellát tesz le egy középkorú pár elé, egy fiatalokból álló társaság a közeli La Boqueria-n vásárolt színes gyümölcsitalokat kortyolgatja és mindenfelé hasztalan portékákat kínáló árusok.

Nem értem, hogy miért jöttem ide, mert utálom a tömeget, majd észreveszem a kávézó falán függő három kis képet. A Katalán ciklus Kubikos Sárától, abból az időszakából, mikor önmagát keresve utazgatott Európában és rengeteg hasonló műalkotást festett, majd elajándékozott. A legtöbbet már felvásárolta egy múzeum vagy galéria, de tudok még három helyről – egy könyvesboltról Párizsban, egy étteremről Göteborgban és egy pékségről Nottinghamben –, akik nem váltak meg az

23

apró művektől. Jól döntöttek: most is kiszúrok egy magyar csoportot a kávézóban, akik a három kép körül tömörülnek, és az idegenvezetőjük a középső és legszebb festményről, Gaudí érintéséről tart kiselőadást. A kutatók sosem tudták teljesen visszakövetni Kubikos Sára egy évig tartó utazását, és a festőnő, talán az alakja körüli misztikumot táplálva, egyszer sem beszélt róla, hogy milyen városokban járt és hány képet festett ez alatt az idő alatt. Egy évvel ezelőtti interjúban, a halála előtt három héttel, csak annyit mondott sejtelmesen: „Miért rontanám el a rátalálás örömét? Nincs annál csodálatosabb érzés, mikor egy ismeretlen helyen valami ismerősbe botlunk, mely átmelengeti a szívünket. Utazzanak, lássanak világot, vesszenek el az utcák labirintusában, ahogy én tettem egykor, és ha szerencséjük van, rám találnak. Én már várom magukat.”

A rátalálás örömre, ízlelgetem a szót és a gondolataim újra elkalandoznak. Szerda lehetett vagy csütörtök, írtam egy jeles zh-t, az egyik srác a vadonatúj BMW-jével menőzött, Dodóval pedig megbeszéltük, hogy este elmegyünk mozizni. Pali szokás szerint kirakott a Császár-Komjádinál, én pedig

24

hazafelé baktattam a lépcsőkön, Muse-t hallgattam, mikor megpillantottam őt.

Lili a lábát keresztberakva olvasott egy padon, most egy Villon verseskötetet, és kinyúlt, zöld pulóverében, arcán azzal a borongós kifejezéssel megközelíthetetlennek látszott.

– „Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok...” – idéztem vissza a karszékben olvasgatós nyári délutánok emlékét. Nem rajongtam különösebben az irodalomért, de Villon lázadó karakterében megfogott valami és elég sok versét olvastam. Az Ellentétek volt a kedvencem, ami az akkori vívódásaim és a később történtek fényében egyszerre tűnt ironikus és profetikus választásnak.

Lili lassan nézett fel, mintha mérlegelné, hogy megérem-e az erőfeszítést és ő is egy idézettel válaszolt:

– „Igazság és hazugság egyre-megy, És elhiszem, hogy segít, aki árt; Mindent megőrzök s mindent feledek: Befogad és kitaszít a világ.”

Kellemetlen érzésem támadt a hangszínétől és hatalmas, tengermély szemétől, mellyel élveboncolást végzett rajtam.

25

– Meglep, hogy most nem az úton fekszel – próbálkoztam egy gyenge poénnal, de Lili jelzésértékűen visszatért a könyvéhez.

– Remélem, nem ijesztettelek meg múltkor.– Minden rendben. – Mondjuk igazából te...– Elfelejthetnénk, kérlek? – pillantott rám

bosszúsan, majd megenyhültek a vonásai: – Nehéz napom volt, és megnyugtatott, hogy az erdőben lehetek. Bele sem gondoltam, hogy más is arra járhat. Megzavartál... Épp egy fontos döntést készültem meghozni.

– És sikerült?Becsukta a könyvet, sóhajtott egyet

beletörődően és intett, hogy üljek le mellé; a fölénk tornyosuló fák és házak, mint kíváncsi szemek. A közelségétől pír ütött ki az arcomon és fészkelődni kezdtem, pedig sosem voltam az a szégyellős fajta. Mégis, Liliből valami természetes, felkavaró vonzerő sugárzott és elszégyelltem magam a fejembe tolakodó képektől, melyben ketten voltunk a szobámban és én egyesével szabadítottam meg a ruháitól.

– Hiszel a véletlenben? – kérdezte komolyan és úgy látszott, észre sem vette, hogy milyen hatást tett rám.

26

– Apám szerint a véletlennel és a sorssal azok kábítják magukat, akiknek nincs elég erejük, hogy valamire vigyék, hogy elérjék a céljaikat.

– És te is így gondolod?– Tudom, hogy szánalmas, de igazából nem

tudom, hogy mit gondoljak. Olyan sokáig gondoltam azt, amit a szüleim, hogy szinte már árulásnak tűnik, hogy saját gondolataim legyenek.

Együttérzően nézett rám, és a tekintete azt üzenete, hogy nincs ebben semmi szánalmas. Az arckifejezése átalakult, eltűnt róla a fátyolos bosszúság és derű lágyította meg a vonásait.

– Hmm, képzelj egy kétdimenziós világot, egy lap síkjába kivetített képet – kezdett bele, miközben ujjával két, egymásra merőleges vonalat rajzolt a Villon kötet borítójára. – Az egyik utcán egy futó halad, a másikon pedig egy biciklis – és végighúzta ujját az első, majd a második vonal mellett –, és egyenletes sebességgel közelednek a két utca közös sarkához. Az ütközés elkerülhetetlen – ütött a két vonal metszéspontjára. – A kétdimenziós világ korlátaiból kifolyólag a kanyar miatt

27

egyik sem látja a másikat, a baleset egy előre nem sejthető véletlen. Tudsz követni?

Annyira meglepett száguldó gondolataival, hogy csak tátott szájjal bólintottam.

– Erre itt vagyunk mi, a háromdimenziós világ mintapéldányai. Csak ránézünk felülről a lapos világra, ennek a könyvnek a borítójára, és minden egyértelmű: pontosan látjuk a két utcát, a biciklist, a futót és a találkozásuk szerencsétlen kimenetelét. A síkból nézve mindenható látnokok vagyunk. Miért ne lehetne hát, hogy a háromdimenziós világunk véletlenjeit csak azért látjuk annak, mert nem rendelkezünk a külső szemlélő tudásával? Mert nincs birtokunkban minden információ? Mi lenne, ha téren és időn, az ok-okozatiságon túlszárnyalva mindent egyszerre láthatnánk?

Megborzongtam a lehetőségtől. – Hát asszem, nem lenne több véletlen.

Mintha olvastam volna szuperszámítógépekről, melyek egyszer megjósolhatják a jövőt...

Lili ragyogó szemmel bólintott.– Pontosan. Nietzsche szerint, ha egy adott

pillanatban a világ minden információját birtokolnánk, akkor megmondhatnánk, hogy a következő másodpercben mi fog történni.

– És ez szeretnéd? Mindentudóvá válni?

28

Lili szomorkásan elmosolyodott.– Ugyan, én sodródásra születtem.Hallgattunk egy ideig, éreztem, hogy Lilire

árnyék telepedett. Nem akartam kérdezni, nem tudtam, mit kérdezni. Gondolom, apám is így érezte magát, akárhányszor meglátta anyámnak azt a távoli tekintetét. Ugye milyen könnyű azzal hitegetni magunkat, hogy egyszerűbb hallgatni, mint szembenézni a válaszokkal?

– Csak annyi akartam mondani ezzel – törte meg a csendet Lili szinte már bocsánatkérő hangon –, hogy akár véletlen is lehetett a találkozásunk fent a hegyen, más szempontból pedig egy minta része. Ok-okozati láncolat, melynek következményét még nem ismerjük. De a kérdésedre válaszolva, igen, sikerült döntést hoznom. És ennek akarva-akaratlan te is a részese lettél.

Megint fellobbant bennem az az elemi vonzalom. Lili annyira természetes volt, mentes mindenféle sallangtól, és a kisugárzása a szabadság egy soha nem tapasztalt dimenziójával kecsegtetett.

– Én is ezt érzem. Múltkor... – kerestem a megfelelő szavakat. – A lényegre tapintottál. Valami olyan dologra, amit eddig nem vettem

29

észre. Ahogy az égre sem nézünk fel sűrűn, pedig a felhők mindig ott vannak.

Lilin borzongás futott végig és már szólalt volna meg, mikor meggondolta magát. Visszanyelte a szavakat és helyette kurtán odavetette:

– Mennem kell. Biztos sok dolgod van.Igen, rengeteg tennivalóm volt, mégse

bántam volna cseppet sem, ha egész nap a lánnyal maradhatnék.

– Igazából...Lili azonban felpattant, magához szorította a

könyvet és félszegen búcsút intett. – Köszönöm a beszélgetést.– Én is. Izé... hogy hívnak?– Lili vagyok.– Én pedig Andor.– Tudom. Már láttalak korábban is.Egy pillanatra meglepődtem. Ugyanakkor

valóban ismerősnek tűnt, igaz csak olyanformán, mint egy elsuhanó arc a tömegben.

– Hol találkoztunk? Lili csak mosolygott, de nem válaszolt.

Lassan hátrálni kezdett, én pedig néztem utána megbabonázva – ruganyos léptek, fodrozódó szőke haj, melankolikus dúdolgatás

30

–, mígnem arra eszméltem, hogy egyedül állok a lépcsőn.

*

Dorina szobája maga volt a megtestesült báj. Kacskaringók, bársonyos párnák, hangulatos csillár, hatalmas tükör, pianínó és néhány ízlésesen elrendezett, különleges orchideafaj. Régebben büszkeséggel töltött el, hogy mennyire harmonikusan passzolt a finom, mesés kis szoba a szerelmemhez, most viszont sehogy sem találtam benne a helyem. Zavartak az édeskés illatok, az ágynemű érintése, az éjjeli lámpa tompa, sejtelmes fénye, a laptopból kiszűrődő, halk jazz taktusok. És ha őszinte akarok lenni, Dodó jelenléte feszélyezett a legjobban.

A Lilivel való találkozás után mintha kívülről néztem volna azt a rám kísértetiesen hasonlító srácot, aki gépiesen hazament, felmondott pár tételt, letusolt, tiszta inget vett és rohant a busz után. Beültünk Dodóval egy cukrászdába, elfeleztünk egy fügés, kecskesajtos tortácskát, közben ő arról csacsogott, melyik tengerpartra ugranak le a barátnőivel egy csajos hétvégére az érettségi után és milyen ruhát varratnak a

31

bankettre. Igyekeztem, hogy ne vágjak unott arcot. Korábban még a véletlenek kvantumfizikáján töprengtem, most pedig arról kellett döntést hoznom, hogy a pántos vagy a pánt nélküli fazon a divatosabb. Utána kezdődött a film, és Dodó szinte percenként bújt hozzám vagy kapaszkodott belém, ugyanis egy különös pervezió folytán imádta a horrorfilmeket, de nagyon könnyen megijedt. Amikor harmadszorra sikoltott fel, már én éreztem kellemetlenül magam. Mogorván baktattam mellette vissza a Rózsadomb villáinak felszínes világába.

Pár utcányira laktak tőlünk, a Vérhalom téren túl, a Kupeczky utcában. Az édesanyja – merev, gyakorlatias, a gyereknevelést a PR-os karriere oltárán feláldozó nő – pengeéles mosollyal fogadott, és bár kedvesen invitált vacsorára, a szeme azt üzente, ne maradjak túl sokáig. Meglepődött volna, ha tudja, hogy kivételesen egy rugóra járt az agyunk, és igyekeztem rövidre fogni a látogatást. Valahogy nem találtuk a közös hangot Dodóval, de ő, talán éppen ezért, még ragaszkodóbb és tüzesebb volt a megszokottnál. Herczegné hamar magunkra hagyott minket és pár lopott csók után Dodó

32

ágyában kötöttük ki. Ennyit arról, hogy még a desszert előtt távozom. Dorina szerint csodálatos volt a szex, én azonban még sosem éreztem, hogy egy aktus ilyen gépies és üres is tud lenni.

Feküdtünk egymás mellett az ágyban, Dodó a paplan alatt cirógatott és végül elhagyta a száját a kérdés, mely már régen a levegőben lebegett:

– Mi a baj?És erre nem tudtam jobbat kitalálni a

megszokott sablonválasznál:– Semmi, Dodóm.Nem hitt nekem és én se magamnak.

Tényleg, mi történik velem? Pár napja még minden rendben volt. Elszórakoztatott Dorina gyermeteg fecsegése, kedveltem a barátait, kölcsönösen túlzó udvariassággal kijöttem az anyjával is, és gyakran terveztük a jövőt. Milyen házunk lesz, hol fogunk lakni, hány gyereket szeretnénk. Biztosan korai volt még ezekről fantáziálni, de ha valakit a gyermekkorod óta ismersz és a hallgatólagos megállapodás szerint egyszer férj és feleség lesztek, nem is tűnnek olyan légből-kapottnak az ilyen ábrándok. Fiatalok voltunk, szerettük egymást, és ezt előbb-utóbb meg akartuk

33

pecsételni. Egészen mostanáig. A gondolattól, hogy elköteleződjek, hogy 18 évesen kőbe véssem a jövőm, úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt állat.

– Csak fáradt vagyok – menekültem egy újabb kézenfekvő hazugsághoz. – Már várom, hogy vége legyen ennek a sok tanulásnak, az agyamra megy a magolás.

– Jaj, ne is mondd. De már csak pát hét. – Megsimogatta az arcom és fejét a mellkasomra hajtotta. – Tudod, hogy hova mehetnénk el utána?

Néztem a ragyogó szemét, gyönyörű arcát, meztelen vállát, és arra gondoltam, hogy igazán szeretni tudtam volna ezt a lányt. De nem itt és nem most. Nem azzal a múlttal, ami a hátunk mögött volt. Nem azzal a mások számára viccesnek tűnő, ámde kínos pillanattal, mikor a megboldogult nagyapám, Mátrai György hadnagy hatévesen áthívta a szülinapi bulimra a szomszéd lányt és tőle szokatlan, éppen ezért rémisztő mosollyal kijelentette, hogy hozott nekem egy kis feleséget. Mindenki nevetett. Mi pirultunk. Ma pedig tudom, hogy ezért nyílt bennem az a mély szakadék, mely végül elválasztott minket egymástól.

34

– Hova? – kérdeztem kedvesen, és abban a pillanatban ráébredtem, hogy sosem megyünk el oda.

Dodó mondott valami romantikus helyet. Homok, azúrkék tenger, pálmafák és koktélok. A Herczeg és Mátrai szülők biztosan mélyen a zsebükbe nyúlnak majd, ha csodálatos gyermekeik végre kitűnővel érettségiznek. Ki tudja, talán egy eljegyzésre is sor kerül.

Simogattuk egymást, Dodó felolvasott nekem az egyik lányregényéből egy megható részletet, néztünk valami sorozatot és közben szakadni kezdett az eső. És ahogy dörgött, ahogy a szél rázta az ablaktáblákat, ahogy Dorina kéjesen megnyalta az ajkait, nem bírtam tovább. Furcsa, hogy gyakran akkor pattan el az utolsó cérnaszál, mikor kívülről úgy tűnhet, minden rendben van.

– Haza kell mennem, ne haragudj.– Tessék? Tudod, hogy nem kell anyám miatt

aggódnod, Borzaskám.Utáltam ezt a becenevet. Gondolom, senki se

örülne, ha egy főételről asszociálnának rá, de Dodó kilencéves korunk óta hívott így, mikor a szakácsnőjük először készített mátrai borzaskát. Emlékszem, hetekig cukkolt vele, aztán számára egy kedves, szeretetteljes

35

gesztussá vált, hogy sajtos-tejfölös karajhoz hasonlítson.

– Nem azért.Dodó felült az ágyban és csak nézett rám

értetlenül, várakozóan. Nem tudtam hazudni, így nem mondtam semmit. Bámultuk egymást, a falakon esőárnyak patakzottak és láttam rajta, hogy először érezte meg azt a nihilt, mely közöttünk növekedett.

– Akkor menj – mondta sértetten és magára húzta a takarót. Csak a szeme és a feje búbja látszott ki belőle. Tudta, hogy ezzel mindig megnevettet.

– Sajnálom. Tényleg muszáj... Hétvégén itt alszom, és azt csinálunk, amit szeretnél.

Vajon minden hamis ígéret ilyen gonoszul cseng? Létezik olyan ember, aki ezeken nem lát el? Vagy mindig egyszerűbb az illúziót választani?

Szerencsétlenül kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, majd búcsúcsókot adtam Dodó homlokára, de ő nem szólt hozzám. Lelopództam a lépcsőn, felcsaptam a kapucnimat és kiléptem a zuhogó esőbe. Hazáig futottan. Döngő lépteim felverték a kertváros nyugalmát, és a villámok egy kifordult, pocsolyákban visszatükröződő

36

világot gyújtottak fel. A hűvös cseppek átmostak, kavargó gondolataim szétfolytak, és abba a csalóka látszatba ringattam magam, mintha ezzel a megtisztító zuhataggal egy új ember születne meg.

III.Butterflies and Hurricanes(Absolution, Muse, 2003)

Kisgyerekként gyakran merültem le a medence aljára, megtámasztottam a hátam a kék csempéken és számoltam magamban, hogy meddig tudom visszatartani a lélegzetem. Szerettem azt az érzést, a körülöttem csendesen morajló víztömeget, a kívülről beszűrődő tompa hangokat és a fenti világ elmosódottságát. Akkoriban a medence alján éreztem magam a legnagyobb biztonságban, mintha ott nem találhatna meg a nagypapa és nem fájna annyira, hogy Ervin bácsi elhagyott minket.

Egy... kettő... három...Hétvégén baljós visszhangként környékezett

meg ugyanez a gyermekkori érzés. Eltávolodtam önmagamtól és mindenki mástól,

37

mintha a medence alján ragadtam volna és számolnék rendületlen, órákon át, és ott motoszkálna a tudatom peremén a bénító felismerés, hogy már régen megfulladtam, már csak visszajáró kísértet vagyok.

...kilenc... tíz... tizenegy... Apám a szombat reggeli kocogás közben a

cégének ügyes-bajos dolgairól mesélt, és észre se vette, hogy mennyire unalmas a harmadik ugyanolyan alvállalkozós sztori. Anyám pedig nem mesélt semmiről, és most vettem észre először, hogy mennyire szellemszerű: ugyanúgy siklott szobáról szobára, ahogy a hétköznapokon a barátnői puha nappalijából az áruházak nyüzsgő folyosóin és boltjain keresztül az edzőteremig, majd haza. Megpróbáltam beszélgetni vele, hogy mi lelkesíti, de közhelyeken kívül nem mondott más. Te vagy a fontos. Akkor vagyok boldog, ha boldognak látlak. Apád a mindenem. A fenéket.

Megbénultam tőle, hogy milyen üresség fészkel az egész házban. Apám, ha érezni vágyott, kiegyenesedett a szónok pózába, és nekikezdett a Mátrai intelmeknek. Hogyan kell vezetni egy vállalkozást. Hogyan kell kacsát sütni. Hogyan kell ajtót festeni, ugyanis ő

38

gyerekként rendszeresen dolgozott vidéken. Hogyan kell határozottan kommunikálni, hogyan kell rendesen focizni, hogyan kell a külföldi befektetőket lenyűgözni. Mindig csak az intelmek. De egyszer sem vette a fáradtságot, hogy valóban megfőzzön egy kacsát, együtt lefessük a kerítést a veteményes körül vagy elmenjünk közösen egy meccsre. Pedig ezt tennék az igazi apák, ugye?

...huszonkettő... huszonhárom... huszonnégy...

Semmi kedvem nem volt ahhoz a puccos koktélbárhoz, amit a haverjaim kinéztek szombat estére, nem volt kedvem felhívni Dodót, hogy bocsánatot kérjek tőle, helyette a környéken sétáltam, néztem az embereket, a Vérhalom téren játszó gyerekeket, és rávettem a szüleimet, hogy menjünk el moziba. Apámnak nem tetszett a film, anyám teljesen érdektelenül megjegyezte, hogy jó volt, belőlem meg véletlenül kicsúszott a kérdés a Rózsadomb utcáin kanyarogva:

– Mi történt köztetek?...harminchárom... harmincnégy...

harmincöt...Apám nem értette a kérdést, anyám pedig

nem válaszolt. Egy pillanatra ott függött a

39

levegőben, hogy megismétlem a kérdést és erőszakkal szakítom ki belőlük az eltemetett szavakat, de a Mercedes csendesen siklott tovább. Otthon megittunk egy pohár bort, néztük a medencében tükröződő csillagokat, és úgy éreztem, mintha fényévek választanák el a teraszon ülő embereket egymástól.

– Hogyan... ismerkedtetek meg?Azt hittem, most sem kapok választ, mintha

a szüleim már belefáradtak volna abba, hogy a családi narratívát ilyen régmúlt élményekkel gazdagítsák, mikor anyám rutinszerűen belekezdett a történetbe. Egy balatoni nyár, fülledt, szeles este, egy vitorlás hajó. Éppen kezdett kivirulni az arca, mikor apám egy bosszús dörmögéssel rövidre zárta az emlékezést:

– Ne beszéljünk Ervin hajójáról. Nem értem, miért olyan nehéz megérteni, hogy nem akarok róla hallani. Önként hagyott itt minket. Ne pazaroljunk rá több szót.

Így is lett. Több szót nem pazaroltunk semmire, mindannyian visszasüppedtünk saját melankóliánkba. Mikor a szüleim lefeküdtek, levetkőztem és fejest ugrottam a medencébe, lemerültem az aljára és a csempés falnak támasztottam a hátam. Számolni kezdtem.

40

Lebegő fénytörés volt a magasban a holdfényes éjszaka.

....negyvenkilenc... ötven... ötvenegy...Noha korábban megnyugtatott a vízfelszín

alatti világ, mely néhány másodpercig megóvott a felszín letaglózó gravitációjától, most nem éreztem ezt a békét, csak valami fásult izoláltságot. Megrohant egy korábbi emlék: borús délután volt, apám az irodában, anyám a barátnőivel csacsogott, porceláncsészék koccantak, én pedig Kolumbusz Kristóf bőrébe bújva belopóztam a tiltott dolgozószobába. Kihúztam az antik íróasztal legalsó fiókját és ott volt az intarziás fadoboz, melyben a családi képeket tartottuk. Sokáig lapozgattam a fotókat, de bizonyos képek hiányoztak: a legelső látogatásunk a vidámparkban, a kirándulás a Holdvilág ároknál, a bécsi állatkertes hétvége. Nagyot dörrent az ég, én pedig beleremegtem. Nem lehetett véletlen ez a szelekció. Ervin bácsi mindegyik alkalommal velünk volt, de a képeket nézve mintha sosem létezett volna.

...hatvanhat... hatvanhét... hatvannyolc...A tüdőm levegőt követelt, mégsem

rugaszkodtam el a medence aljáról. Próbáltam visszaemlékezni az utolsó emlékemre Ervin

41

bácsiról. A konyhában ültem, a lábammal kalimpáltam és elmélyülten színezgettem az erdei virágokat a kifestőmben, mikor kivágódott apám dolgozószobájának az ajtaja. Ervin sétált ki dühösen, apám csak az ajtófélfában állt és nézte mereven. Ervin megtorpant a jégvirágos bejárat előtt, előbb rám nézett egy szomorú mosollyal, majd anyámra, mintha várna tőle valamire. Anyám nem viszonozta a pillantását.

– Felteszem a teát – jegyezte meg közömbösen, azzal eltűnt a konyhában.

Ervin bácsi kapkodó, ideges mozdulatokkal megkötötte a sálját és kiviharzott a hófúvásos estébe. Emlékszem, hogy olyan vadul kezdtem színezni, hogy a vörös ceruza hegye kitört és a parkettán elgurult. Az volt az első este, hogy se anyám, se apám nem jött fel hozzám esti mesét mondani.

...hetvenöt... hetvenhat...Légbuborékok szálltak a felszínre és

ezüstösen pattantak szét. A szívem a fülemben dörömbölt, a mellkasom egyre jobban fájt, némán tátogtam, de nem kaptam levegőt. A látásom darabokra hullott, majd újra összeállt, hirtelen nem tudtam, hogy merre van a fent és a lent. Ellöktem magam.

42

...nyolcvankettő. És a következő pillanatban, átszakítva a

vízfelszínt és hatalmasat, mohón lélegezve a nyárelői éjszakából, végre rájöttem, hol láttam korábban Lilit.

*

Van egy békés szeglet a Mechwart-liget mögött, Papkertnek hívják. Az önkormányzati épület sárga tömbjének árnyékában kis gyalogutak és lépcsősorok kergetőznek, felettük dús lombú fák, közöttük kis padok, a domb alján egy kutyafuttató és egy focipálya. Néha kiugrottuk ide a többiekkel és addig rúgtuk a labdát, míg el nem fáradtunk, vagy elő nem került egy üveges sör. És ilyenkor, egy-egy lopott pillantás erejéig láttam a padon ülő lányt és a pufók, tüskés hajú srácot, amint egy cigit vagy könyvet adnak kézről kézre. Furcsa szeánsznak tűnt, mintha afféle néma dac- és érdekszövetség lenne, és mára pontosan tudom, hogy az is volt. A láthatatlan emberek kiáltványa.

Szombat este sokáig feküdtem a medence mellett a kövön, ziháltam és addig néztem a csillagokat, míg összefolytak a szemem előtt.

43

Rájöttem egy nagy igazságra: nem is olyan nehéz megfelelni, ha mindenkinek azt mondjuk, amit hallani szeretnének. Másnap apámnak megemlítettem, hogy alig várom az egyetemet, anyámnak a Dodóval tervezett nyaralásról meséltem, Dorinának pedig a szemébe néztem és annyit mondtam, hogy mindennél jobban szeretem. Közben alig vártam a kedd délutánt, hogy megint kimenjünk focizni és újra lássam Lilit.

A szemem sarkából vettem észre. Nevetett. Átvette a cigarettát, narancssárgán izzott a parázs, tartotta egy darabig, a füst táncolt az arca előtt, majd fintorogva elnyomta a szemetes vasrácsán.

– Hé, Andor, figyeljél már!– Pillanat... – vetettem oda és kikocogtam a

pályáról. Lili azonnal észrevett és kérdőn nézett rám, mintha kételkedne benne, hogy a barátaim előtt oda merek-e menni hozzá. Feleslegesen aggódott. Megálltam előttük sután, mintha a kihívást teljesítettem volna, de fogalmam sem lenne, utána hogyan tovább.

– Helló – préseltem ki magamból. A kövér srác leplezetlenül végigmért; mintha

elégedettség mosoly bujkált volna a szája sarkában . Azonnal észrevettem a felkarját

44

díszítő ízléstelen, fakózöld sellős tetoválást. Valahogy illett hozzá, piszkosszürke szeméhez, seszínű hajához, komoly tekintetéhez. Az egyéniség aprócska szikrájával ruházta fel.

– Szóval róla beszéltél? Enyém a megtiszteltetés – szólalt meg Sellő meglepően érett hangon, lerombolva az előbbi sztereotípiát. Az évek alatt egyre inkább megtanultam, hogy az emberek személyisége leginkább a hangjukon keresztül nyilvánul meg. Fontos persze a látvány, az első benyomás, ahogy apró kis skatulyába passzírozunk egy ismeretlent, de ez a legtöbb esetben felszínes kép. Fontosak a gesztusok, az öntudatlan mozdulatok, ám ezek értelmezéséhez idő kell, hosszabb ismertséget feltételez, mint a címkézéshez szükséges néhány pillanat. Fontos a másik tekintete, melyben a lelke tükröződik, de ez gyakran csak kifürkészhetetlen mélység, hiszen a lelkünket csak az arra érdemeseknek tárjuk fel. Viszont a hang egészen más: azonnali, ösztönös, jelentésekben gazdag. Amint valaki megszólal, számomra minden a helyére kerül. Ahogyan a mássalhangzókat formálja, ahogy lelkesen hadar vagy éppen pihentető szüneteket tart, ahogy elharapja a mondatokat

45

vagy körmondatokkal tér vissza önmagához, miközben mindenki mást kirekeszt a társalgásból, ahogy ugyanazokat a közhelyeket ismételgeti, vagy bárdolatlan harsánysággal palástolja műveletlenségét. Sokan nem hittek nekem, de elég volt pár percet beszélgetnem valakivel, hogy egészen jól kiismerjem. Sellő is abban a pillanatban, a beszédében rejlő kifinomult árnyalatokkal, többé vált annál a ronda tetoválásnál.

– Róla. Ő lenne a fiú a fellegvárból – kacagta el magát Lili.

Sellő biccentett, újra végigmért és a tekintete súlyos dolgokat üzent, majd átölelte a lányt és magunkra hagyott minket.

– Kedvelem őt – szólalt meg Lili, mikor leültem mellé. – Tudod, sok mindenen ment keresztül.

Akkor csak mozaikdarabkákkal lettem gazdagabb, de később, Lili és Sellő elmondásai alapján apránként megismertem a fiú történetét. Ma már tudom, hogy az egész felvezetése volt csupán egy másik történetnek; egy párhuzamos játék az összefonódott sorsok rengetegében.

– Alkoholista anya, az apja lelépett, már az óvodában is csúfolták, általánosban pedig

46

ráragadt a Malacka becenév. Kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek, ha céltáblát találnak. Ilyenkor muszáj valahova menekülnünk, mely a védelem látszatával kecsegtet, és Sellő a könyveket választotta. Hamar műveltebb lett a kortársainál. Képzeld, tőle hallottam először Nietzschéről és a Zarathustráról. Filozófiatanár szeretne lenni, és azt hiszem, illene hozzá az egyetemek dohos, krétaporos idealizmusa. Különben 12 éves kora óta dohányzik, ez volt a másik menedék, a nikotinfüggőség. Én nem bírom a bagót és állandóan nyúzom, hogy szokjon le róla, de ha együtt vagyunk, a cigit mindig én nyomom el. Így olyan, mintha megosztoznánk rajta, mintha a terhéből részesülnék. Egyébként Boldizsár a rendes neve, csak én hívom Sellőnek.

Emlékszem egy másik alkalomra, mikor Sellő vezetett, mi a hátsó ülésen bambultunk Lilivel. A nap alábukott a horizonton és természetellenesen fellángolt az utastér, mindenkiről csöpögött a narancssárga alkonyat.

– Tudod, én miből merítek erőt Andor? – mormolta az orra alatt egy korábbi beszélgetésünkre reflektálva. – Ebből itt – és egy pillanatra elengedte a kormányt és a sellős

47

tetoválásra bökött. – Gusztustalan tudom, de ez vagyok én. Örök emlékeztetője annak, hogy felülkerekedtem önmagamon.

És így tudtam meg, hogy Sellőt a gimnázium harmadik osztályában úgy leitatták egy balatoni táborozáson, hogy alig tudott magáról. Döntötték belé az italt, és elhitették vele, hogy tartozik valahova. Rávették, hogy üljön be abba az olcsó tetováló szalonba a sétányon, választottak helyette egy mintát és megígérték, hogy mindegyikük megpecsételni magát a barátságuk bizonyítékaként. Mire a tetoválás elkészült, Sellő ott maradt egyedül, részegen, és alig tudott járni. Egy parkban aludt el, és a tajtékozó osztályfőnökük másnap talált rá.

– Gondolom, a többség szerint remek móka volt – vont vállat Sellő, majd mellékesen hozzátette: – Pedig utána majdnem felkötöttem magam, haha.

Mosolya a belső visszapillantó tükörben inkább grimasznak tűnt.

– Mi... mi történt? – kérdeztem tompán, a körülöttem izzó autó a megnyúló árnyakkal és lángoló mozdulatokkal különös, szürreális világgá változott.

48

Sellő hosszan hallgatott, majd rágyújtott egy cigire, bal kezében az izzó dohány, jobb kezében a kormány, tekintete mereven az úton.

– Nem tudom. Furcsa, de nem emlékszem. Sírva értem haza a kirándulásról, senki nem volt otthon, és ekkor bekattant, hogy akár vége is lehetne. Kiléphetnék ebből az scheiße világból. Apám fiókjában kutattam, míg találtam egy nyakkendőt, aztán sokáig néztem a csillárt a nappaliban, hogy vajon elbírna-e. Mikor arra gondoltam, hogy a szék kifordul alólam és a dagadt seggem súlya alatt kiszakad a csillár, és ott fekszem szerencsétlenül a régi perzsaszőnyegen a vakolatban, elnevettem magam. Olyan sokáig nevettem, hogy belefájdult a hasam, a tetoválás helye pedig annyira égett, mintha abban a percben vésték volna a húsomba. Aztán eltettem a nyakkendőt, befaltam a hűtőben lévő tortát és minden rendben volt. Talán rájöttem, hogy semmi sem tart örökké.

Pár órával később, valamivel éjfél után, egy eldugott kis apartman erkélyén ültünk Lilivel, szürkebarátot ittunk és néztük a távolban a Balatont. Valahogy megint Sellőre terelődött a

49

szó, Lili fejezte be a történetét büszkeséggel a hangjában.

– Képzeld, már másnap visszament a suliba a kirándulás után. Ekkor kezdte Sellőnek hívni magát. Úgy állította be, mintha a tetoválása valami menő dolog lenne. Az identitása része. És lassanként azzá vált. Közben beletemetkezett a tankönyvekbe, megmutatta az egész osztálynak, hogy jobb nálunk és most jó esélye van rá, hogy felvegyék az ELTE-re. Tudod mit mondott legutóbb a Papkertben? Hogy már csak pár hetet kell kibírnia, és hiába gúnyolják, dobálják galacsinnal vagy fenyegetik meg, ha nem puskázhatnak róla, tudja, hogy az igazi purgatórium önmagunkban van. Ha onnan visszatérünk, már nem kell félnünk semmitől.

Csak néztem Lilit, a holdfényben sápadt arcát, beesett szemét, és kedvem lett volna örökké őt hallgatni. Volt a hangjában valami varázslatos. Valami élő. Valami bódító melankólia. Akárhányszor gondolok vissza arra az estére, sosem bántam meg, amit utána tettem. Sokan elítéltek érte, de én tudom, hogy életem egyik legkönnyebb és legőszintébb döntése volt.

50

Ám ez a balatoni este ott, a Papkertben, még csak gondolatban sem létezett. Ültünk ketten a padon, beszéltük Sellőről, meséltem neki a fociedzésekről és a barátaimról, Lili pedig elárulta, hogy rajong a várostörténetért.

– Tudom, hogy milyen unalmasan hangzik. Más lányok popsztárokért lelkesednek, vagy énekesnők, színésznők szeretnének lenni, de engem a helyek bűvölnek el. A történetek, melyek ott élnek a kövek és fák között, azok a hétköznapi szellemek, akik egy utcát jelentéssel ruháztak fel.

Sokszor eltöprengtem, hogy már a kezdetektől fogva osztoztam-e a lelkesedésében, vagy éppen Lili rajongása tett azzá az urbanisztikai mélybúvárrá, akivé az évek során váltam. Egyszer olvastam egy cikket, mely azt boncolgatta, vajon a lényünk teljes kibontakozásához szükséges magot a születésünktől fogva hordozzuk-e magunkban vagy éppen ellenkezőleg, egy szeretett lénnyel való szimbiózis plántálja-e belénk. A szerző szerint nem a mag volt a lényeg, hanem a munka, amit a felnevelésére szánunk. Az a rengeteg áldozat, erőfeszítés, vér és verejték, amit az álmainkért teszünk. Sokan azonban a

51

bennük rejlő maggal sincsenek tisztában, visszhangzott bennem az elkeserítő konklúzió.

– Mesélj akkor valamit erről a kertről. Csak hogy ne unatkozzam.

Lili játékosan megcsóválta a fejét.– Tudtad például, hogy a Margit-körút Buda

egyik legrégibb útvonala és már az Árpád-korban is kereskedők jártak itt? Vagy, hogy a Mechwart liget valamikor egy hatalmas agyagbánya és téglavető volt? Ez a terület viszont évszázadok óta kert. Valószínű a középkortól kezdve szerzetesrendekhez tartozott, szinte látom, ahogy ott a kis domboldalon szőlőt neveltek. És a körút forgalmától most is a ferences plébánia és a mellette álló templom védi. Egyszer belestem a kolostori kertbe, ápolt gyümölcsfák, gondozott veteményesek, régen ez az egész park is olyan lehetett. Ha jól emlékszem, valamikor az ötvenes években adták át a kertet a népnek, mikor felépült a polgármesteri hivatal. Volt itt játszótér, sportpálya, most pedig kutyafuttató. Számomra azonban őrzi a régi hangulatát: amolyan titkos kert, titkos találkozókra.

52

Nem tudtam eldönteni, hogy Lili szándékosan cukkol-e, de nem is hagyott időt a töprengésre:

– És most te jössz! Történetért cserébe történetet.

– Én nem tudok a környékről semmit…– Ugyan, arról csak hallottál, hogy a

Rózsadomb honnan kapta a nevét? Hiszen ott élsz a legkisebb királyfiként, nem?

Vállat vontam, sértette az önérzetemet a lány gúnyos hangja. Megfeszült az arcom és megfagyott a levegő körülöttem. Ilyenkor hajlamos voltam valami bántó dolgot mondani, hogy helyreállítsam a sértett ego büszkeségét. A Mátrai vér, jegyezte meg egyszer a nagymamám, mikor nem szóltam hozzá órákig, mert sóskát főzött ebédre.

Lili nem adta jelét, hogy észrevette volna a hangulatváltozásomat, de kedvesebben folytatta:

– Szóval a legendák szerint a török hódoltság idején Gül Baba rózsáival ültették be a dombot, és innen ered a neve is. Később, nagyjából 150 évvel ezelőtt szőlőt műveltek rajta, aztán a 19. század végétől kezdve egyre több hétvégi nyaraló épült ott, utána pedig a korabeli elit költözött be a grandiózus villákba.

53

Majd a második világháború után az állam elkobozta az ingatlanokat, hogy magas pozícióban lévő párttagoknak utalják ki őket.

– Ó, igen, erről hallottam! Ezért is gúnyolták akkoriban a környéket Káderdülőnek.

– Nem is vagy reménytelen eset Andor – mosolygott Lili, és képtelen voltam tovább neheztelni rá. – Viszont ezzel nem úszod meg a történetet. Tőlem mesélhetsz valami gáz gyermekkori sztorit is, az talán izgalmasabb is, mint az én városrajzi fecsegésem.

Így elmeséltem Lilinek azt az igencsak kínos epizódot, mikor nyolcévesen sikítva rohantam ki a Balatonból, miután egy vízisikló fröcskölt el mellettem.

– Azóta is rettegek a kígyóktól. Kiráz a hideg, ahogy elképzelem, hogy nyirkos, pikkelyes bőrük hozzám ér. Nyolcévesen rengeteg rémálmom volt erről, de hát mindenkinek kell egy gyermekkori mumus.

– Nekem nem volt időm mumusokra – jegyezte meg Lili szomorkásan, és éreztem, hogy megint készül közénk telepedni az a mély, mindent elnyelő csend.

– Akkor nem félsz semmitől? – kérdeztem nevetve, hogy visszarántsam a jelenbe.

54

Lili rám nézett: sötétkék szemében lágyan morajló hullámok, pupillája színtelen éjszaka. Láttam rajta, hogy azon töpreng, mennyit mondjon el, egyáltalán mondjon-e valamit vagy hagyjon faképnél.

– Dehogynem Andor, rengeteg dolgoktól félek. Leginkább attól, hogy egyszer meggyógyulok.

Kérdőn néztem rá.– Meggyógyulsz?Lili nyugtalanul felkelt, felsétáltunk a

lépcsőn, majd lehuppantunk a domboldalra, előttünk pózolt egy rozsdabarna, meztelen női szobor. Elhaltak a focizás hangjai, a kiáltások egybemosódtak a rohangáló kutyák lihegésével, a jobbra lévő rozoga ház ablakában színes ruhák száradtak. Békesség töltött el. Mintha üvegbura zárult volna körénk és ketten maradtunk volna az egész világon. És megéreztem a bizsergést. A tarkómból indult, végigfutott a gerincem mentén és átjárta a testemet. Már mozdult volna a kezem, hogy végigsimítsak Lili karján.

– Nevezzük Felhő-szindrómának – folytatta a lány halkan, mintha ő is vigyázna, nehogy a buborékunk szétpattanjon. – Az emberek azt hiszik, hogy a sodródás valamiféle betegség.

55

Azt hiszik, ha valaki nem választ, ha valaki nem hozza meg a Szükséges és Nagy Döntéseket, az selejtes. Mintha a szabályok követése, a konvencióknak megfelelés lenne az egyetlen lehetséges út, és aki feszegetné a kereteit, az megbélyegzést érdemelne. Én nem akarok meggyógyulni. Nem akarok lassan beolvadni a szürkeségbe. Feloldódni, elpárologni, köddé válni. Érted, miről beszélek?

Ez történt volna velem? Ha szót fogadunk, és igyekszünk megfelelni az elvárásoknak, az összes elvárásnak, akkor lassanként eltűnünk? Nem marad a személyiségünkből más, csak egy darabka elegyengetett föld, melyen mások kedvükre taposhatnak?

– Értem, azt hiszem. Az osztályunkban van egy lány, Kata, versenyszerűen úszik évek óta. Ki szeretne jutni az olimpiára. Minden esélye is megvolt rá, mígnem... nem tudok rá jobb szót, összetört. Három hete az egri kiránduláson megivott egy üveg bort. Azt magyarázta részegen, hogy minden egyes nap érezte a nyomást... mintha erős kezek megragadnák a vállánál fogva és tolnák előre... tolnák abba az irányba, hogy legyen okos, ügyes, mosolygós, sikeres, tökéletes.

56

Lili komolyan bólintott.– De ő egyszer csak ellenállt, igaz? Innentől

fogva már fizika az egész. Ha két erő egymásnak feszül, előbb utóbb valami összeroppan. Néha azt látom, az élet, az elvárásokkal teli élet az egyik ilyen erő, a másik pedig az őszinte élni akarás.

– Hát igen...– Apám kamionsofőr és laktunk már pár

helyen, de az emberek mindenhol ugyanolyan boldogtalanok. Tudod, szeretek céltalanul sétálni, felfedezni új utcákat, befogadni a pillanatot, de mindenki csak megy a dolgára gépiesen. Leszegett fejjel, sietős léptekkel, tettre készen, kibiztosítva. Egy ilyen fegyver előbb-utóbb nagy durranással elsül, a füst felszáll, és mi marad utána? Egy vérző seb. Ezt látom Andor mindenhol. Bezárult sorsok, láthatatlan emberek, célokba fojtott céltalanság.

Próbáltam küzdeni ellen, próbáltam nem ilyen melankolikus szemüvegen át tekinteni a létezésre, de nem sikerült. Tudtam, hogy Lilinek igaza van. Csak akkor kerülhetjük el a megsemmisülést, ha önmagunkká merünk válni.

Vajon sikerült?

57

Ne gondoljátok, hogy megváltottuk volna a világot ott a domboldalon ülve a fűben. Hogy még órákat filozofáltuk a jelen megéléséről, a néplélek anatómiájáról vagy a kiüresedő személyközi kapcsolatokról. Egyszer csak egyikünk mondott valami vicceset, és kirobbant belőlünk a nevetés. Utána elmentünk fagyizni, én sósmogyoróst kértem, Lili pedig fahéjas szilvát. Kiültünk a Mechwart téri szökőkúthoz és néztük a vízsugarak koreográfiáját. Hagytuk, hogy a kósza cseppek lefröcsköljenek. Beszélgettünk hétköznapi témákról. Arról, hogy még nem láttam egy Tarantino filmet sem, hogy Lili régen minden hétvégén kijárt az állatkertbe és vázlatokat rajzolt a vöröspandákról, hogy mindkettőnk dédszülei Vas megyében születtek és megnyugtat minket a tetőn doboló eső hangja. Többet nem filozofáltuk, csak két tizennyolc éves gyerek-felnőtt voltunk, akik között különös kötelék formálódott. Ahogy Lili mondaná, felhők voltunk és hagytuk, hogy a szelek sodorjanak.

58