· Web viewEngel Pál elkészítette a középkori Magyarországról szóló összefoglalását, amely egy időben angolul és magyarul a História Könyvtár sorozatában jelenik

História 1999-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1999-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. München és Franciaország ..................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 71. Az egyházak "államosítása" ................................................................................................... 72. Képek ................................................................................................................................... 10

3. ....................................................................................................................................................... 121. Meghagyott református iskolák ............................................................................................ 12

4. ....................................................................................................................................................... 131. Végzetes kompromisszum? .................................................................................................. 132. Képek ................................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 201. Ésszel vagy erõvel ................................................................................................................ 202. Képek ................................................................................................................................... 23

6. ....................................................................................................................................................... 251. Carlos Prats tábornok (hadsereg-fõparancs-nok) naplójából ............................................... 25

7. ....................................................................................................................................................... 261. Nagy Sándor Perzsia meghódítására indul ........................................................................... 262. Képek ................................................................................................................................... 28

8. ....................................................................................................................................................... 301. Királyok születése az ókori Egyiptomban ............................................................................ 302. Képek ................................................................................................................................... 32

9. ....................................................................................................................................................... 351. Kerpel-Fronius Ödön, a gyermekbetegségek kutatója ......................................................... 352. Képek ................................................................................................................................... 38

10. ..................................................................................................................................................... 411. Szlovákok, románok, rutének ............................................................................................... 412. Képek ................................................................................................................................... 44

11. ...................................................................................................................................................... 461. Magyar Királyság a Habsburg Birodalomban ...................................................................... 462. Képek ................................................................................................................................... 49

12. ..................................................................................................................................................... 511. Hontárs, köztárs, polgártárs .................................................................................................. 512. Képek ................................................................................................................................... 53

13. ..................................................................................................................................................... 561. Jelenetek a pesti utcán .......................................................................................................... 562. Képek ................................................................................................................................... 57


1. München és FranciaországÉVFORDULÓ

ÁDÁM Magda

München és Franciaország

Létezett-e csehszlovák–francia katonai egyezmény?

Szerződést szegett-e Franciaország amikor aláírta a müncheni egyezményt? Ennek megválaszolásához ismerni kell azokat a politikai egyezményeket, illetve katonai megállapodásokat, amelyek létrejöttek a két állam között. A francia külügyi és hadilevéltárakban újonnan feltárt iratok betekintést engednek abba a hosszú évekig tartó küzdelembe, amelyet Franciaország a Csehszlovákiával tervezett szövetség létrehozásáért folytatott. Elősegítik annak a tisztázását, hogy a francia kormányra voltaképpen milyen kötelezettségek hárultak.

A legfontosabb láncszem

A francia politikai és katonai vezetés már a húszas évek legelején fontosnak tartotta, hogy a kisantant mindhárom államával összhangba hozza külpolitikai törekvéseit. Elképzelése az volt, hogy előbb Csehszlovákiával, majd röviddel utána Romániával és Jugoszláviával kötnek katonai egyezményt. Franciaország keleti politikája szempontjából e szerződések rendkívül fontosak voltak. Csehszlovákia pedig – földrajzi adottságai miatt – e politika legfontosabb láncszeme volt. Masaryk és Beneš nem utolsósorban ennek köszönhették azt a megkülönböztetett figyelmet, amelyet Párizsban kaptak a háború végén és a békekonferencia alatt. De míg Masaryk és Beneš a csehszlovák határok kialakításánál maximálisan igyekezett kihasználni Franciaország félelmét Németországtól, a franciák által felajánlott politikai és katonai egyezmény megkötésének kérdésében rendkívül óvatosak voltak, annak aláírását évekig halasztgatták.

Masaryk és Beneš tartózkodó magatartásának, kitérésének a szerződés megkötése elől gazdasági és politikai okai voltak. A Csehszlovák Köztársaság ugyanis a húszas évek elején szoros gazdasági kapcsolatba került a weimari Németországgal, amely legnagyobb kereskedelmi partnere lett. Emellett politikai kapcsolataik is kielégítők voltak. A franciák által felajánlott, Németország ellen irányuló politikai és katonai szerződéssel pedig ezt veszélyeztették volna, okot szolgáltatva egyúttal arra is, hogy Németország Csehszlovákia ellenségéhez közeledjék. (Potenciális szövetségeseként kezdettől fogva Magyarország jött számításba.) Masarykék tartottak továbbá a baloldaltól is, mindenek-előtt a komoly befolyással rendelkező Csehszlovák Szociáldemokrata Párt reakciójától, amelynek szoros kapcsolatai voltak Németországgal. De nem volt közömbös számukra a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom, s általában a demokratikus erők várható negatív reakciója sem.

A belpolitikai okokon kívül komoly visszatartó erőt jelentett Nagy-Britannia magatartása is. A csehszlovák államférfiak mindenáron el akarták kerülni a választás kényszerűségét Franciaország és Anglia között. Az utóbbira ugyanis gazdaságilag erősen rá voltak utalva. Csehszlovákiának kölcsönökre volt szüksége, ezeket pedig mindenekelőtt Angliában tudta beszerezni. De politikai megfontolásból sem kívántak szembekerülni Angliával. A közhiedelemmel ellentétben London szava sokszor meg-határozó volt Közép- és Délkelet-Európa politikai kérdéseinek eldöntésében.

A csehszlovák kormány nem akarta elrontani Olaszországgal való jó kapcsolatait sem, amellyel a tárgyalt időben egy sor fontos kérdésben – így mindenekelőtt a Habsburg-kérdésben – együtt tudott működni, s együtt is működött. Joggal tartottak tőle, hogy egy francia–csehszlovák katonai egyezmény ennek véget vetne.

Prágának fenntartásai voltak a tervezett francia egyezménnyel szemben azért is, mert fennállt annak a veszélye, hogy Lengyelország miatt – amely része volt a francia biztonsági politikának – katonai konfliktusba kerül Szovjet-Oroszországgal.

Az oly sok kockázattal járó francia egyezmény ugyanakkor semmilyen garanciát nem nyújtott volna Magyarország ellen. A garanciák kizárólag Németországra vonatkoztak volna, s ebben a relációban a csehszlovák politikusoknak nem volt veszélyérzetük. Hiszen a német kormány elfogadta Csehország történelmi határait. Magyarország viszont Kárpátalja és Szlovákia visszacsatolására törekedett. Beneš biztos volt abban, hogy a csehszlovák–magyar határt Franciaország soha nem fogja garantálni. Ki akarván térni az egyezmény meg-kötése elől, kitartott amellett, hogy a francia–csehszlovák egyezménynek nemcsak a német–francia, hanem a magyar–csehszlovák határt is biztosítani kell.


A francia politikai és katonai körök igyekeztek meggyőzni a csehszlovák kormányt arról, hogy kérése irreális, teljesíthetetlen, hiszen „nehéz elképzelni olyan esetet, hogy Magyarország megtámadja Franciaországot”. Az arra vonatkozó klauzula viszont kölcsönösségből kell, hogy kiinduljon. A csehszlovák kormány azonban egyáltalán nem tartotta kizártnak a magyar–francia háborút.

Egyezménytervezetek

A Ruhr-konfliktussal kapcsolatos események (1923) rendkívüli módon kiélezték a nemzetközi helyzetet általában, s a francia–német kapcsolatokat különösen.

Ebben a helyzetben a francia kormány ismét időszerűnek tartotta, hogy visszatérjen a Csehszlovákiával kötendő katonai szövetség alapgondolatához. A Quai d'Orsay-n számtalan egyezmény-tervezet áttekintésével rekonstruálható az a diplomáciai küzdelem, amely a tárgyaló felek között folyt, nyomon követhető a végül is aláírt szerződés megszületésének folyamata. Az egyezmény a kölcsönös kompromisszumok eredménye volt. Mindkét fél – de különösen Franciaország – engedett elképzeléseiből. Az alapvető ellentét abból adódott, hogy amíg a csehszlovák kormány egy általánosságokban mozgó, időhatárok nélküli és kizárólag politikai egyezményt kívánt kötni, amely Magyarországra is vonatkozott volna, addig a francia kormány erősen körülhatárolt, konkrét katonai együttműködésre is kiterjedő és Magyarországra csak közvetett módon vonatkozó szerződést akart. Lehetőleg olyat, amely Magyarországot név szerint meg sem említi.

A Quai d'Orsay az egyezménytervezetet 1923 júniusában juttatta el Prágába. Noha az álláspontok közeledtek, a tárgyaló felek nem tudtak közös nevezőre jutni a legfontosabb kérdésekben sem. A nyilvánosság előtt azonban az ellenkezőjét hangsúlyozták. Masaryk az Elysée-palotában mondott – akkoriban nagy feltűnést keltő – beszéde szerint: „Csehszlovákia jóban és rosszban együtt kíván haladni Franciaországgal”.

1923. november 28-án Beneš közölte Couget prágai francia követtel, hogy dolgozik az új egyezménytervezeten, amely nem olyan szűkszavú, mint az előző, barátságosabb hangvételű, s áttekinti a francia–csehszlovák kapcsolatokat. Valójában az új tervezet a franciák konkrét, szabatos szövegezése helyett általánosságokban mozgó, semmitmondó szöveget tartalmazott.

A legjelentősebb eltérés a katonai szövetség kérdésében mutatkozott. A csehszlovák szöveg még csak nem is utalt a katonai együttműködésre, míg a francia tervezetben egy külön paragrafus volt erről. Az egyezménytervezetből kimaradt Magyarország, ebben Beneš engedett a franciáknak. Szóban azonban hangsúlyozta: ettől függetlenül a Magyarországgal szembeni biztosítékokról gondoskodni kell. Nagyobb hangsúlyt kaptak viszont az Anschluss elleni óvintézkedések. Ez egybevágott a francia törekvésekkel. Teljesen új volt a Habsburg-kérdésre vonatkozó paragrafus is. A francia tervezet csak a Hohenzollern-házzal kapcsolatban intézkedett, kötelezővé téve a szerződő felek együtt-működését a restaurációs veszély elhárításában. Beneš e kötelezettségeket mindenképpen ki akarta terjeszteni a Habsburg-restaurációra is.

A végleges, aláírásra kerülő szöveget Beneš 1923. decemberi párizsi tartózkodása alatt készítették el. A francia kormánykörök messzemenően figyelembe vették Masaryk és Beneš kívánságait. Így a végleges szövegből kimaradt a vezérkarok együttműködésére vonatkozó bekezdés, amihez a franciák kezdettől fogva ragaszkodtak. A szerződés végül politikai egyezmény lett. Külön paragrafus foglalkozott a Habsburg-kérdéssel, s bekerültek az Olaszországra, valamint Ausztriára, Jugoszláviára és Romániára vonatkozó kitételek.

Lengyel aggodalmak

Az egyezmény előkészítése során mindkét fél számára nagy gondot jelentett Lengyelország. Csehszlovákia attól tartott, hogy a Franciaországgal szerződéses viszonyban lévő Lengyelország miatt háborúba keveredhet Szovjet-Oroszországgal. A francia-csehszlovák tárgyalásokat Varsóban nagy figyelemmel kísérték. Noha a tervezett egyezmény Lengyelország biztonságát is szolgálta volna, mégsem üdvözölték örömmel. Csehszlovákia miatt nem szívesen kerültek volna háborúba Németországgal. Aggasztotta őket Csehszlovákiának Franciaország által történő felfegyverzése is. Ezek a fegyverek bármikor Lengyelország ellen is fordíthatók. Hiszen a csehszlovák–lengyel határellentétek, amelyek miatt a két állam hétnapos háborút viselt, még távolról sem voltak elrendezve.

Sembek párizsi lengyel követ többször megjelent a Quai d'Orsay-n és fel-világosítást kért az egyezményről. Poincaré értesítette a lengyel kormányt az előkészületekről, tájékoztatta a tervezet tartalmáról s a tárgyalások folyamatáról. Megnyugtatásul közölte: a szerződés nem lesz ellentétben a Lengyelországgal kötött egyezménnyel, ellenkezőleg, annak szerves kiegészítője lesz. Katonai egyezményt nem írnak alá, mert a prágai katonai misszió, valamint a két vezérkar közötti együttműködés ezt feleslegessé teszi. Nem állhat elő tehát olyan helyzet, hogy Lengyelország Csehszlovákia miatt hadiállapotba kerülne Németországgal.


Vezérkarok együttműködése

Az 1924. január 25-én aláírt francia–csehszlovák egyezmény valóban nem tért ki a két állam katonai együttműködésére, nem tartalmazott katonai klauzulákat, csupán barátsági szövetségi szerződés volt, amely arra kötelezte a feleket, hogy „Minden olyan természetű nemzetközi kérdésben, amely biztonságukat veszélyezteti, vagy a mindkettőjük által aláírt békeszerződésekkel teremtett rendet sértheti, együttesen fognak eljárni”. Ilyen casus foederisnek a Hohenzollern- és/vagy a Habsburg-ház restaurációjára irányuló kísérleteket és az Anschlusst tartották.

Felmerül a kérdés, amely sokat foglalkoztatta a többi nagyhatalom diplomáciáját és sajtóját, hogy kötöttek-e titkos katonai megállapodást? Eddigi ismereteink alapján nemmel kell válaszolnunk. Mindeddig nem került ugyan-is elő olyan forrásértékű dokumentum, amely ennek létezését bizonyítaná. Csehszlovákia megszállása idején, 1939-ben a nácik is hiába kutattak a prágai levéltárakban ilyen egyezmény után, semmilyen nyomát nem találták.

A katonai együttműködésről azonban minden kétséget kizáróan tárgyaltak, sőt megegyeztek abban, hogy a szerződés végrehajtása érdekében a két vezérkar kidolgozza az agresszió kivédésére vonatkozó egységes tervet. Ez a megállapodás egy Poincaré–Beneš-féle levélváltásban nyert rögzítést. A leveleket azonban titokban tartották. A túlméretezett – hónapokig tartó – diplomáciai lárma, amelyet Olaszország és Anglia csapott a francia–csehszlovák ún. katonai egyezmény körül, nem is annyira a történteknek szólt, inkább az volt a célja, hogy megakadályozzanak egy tervbe vett hasonló egyezményt Romániával és Jugoszláviával. A francia diplomáciának hosszú – évekig tartó – küzdelemre volt szüksége, hogy Romániával és Jugoszláviával nem különösebb jelentőséggel bíró politikai egyezményeket kössön. A francia–kisantant szerződés megalkotására, amire Franciaország kezdettől fogva törekedett, soha nem került sor.

Megbékélés: Locarno

Franciaország nem tudta megvalósítani a közép-kelet-európai szövetségi rendszerre vonatkozó tervét. Ez kihatott külpolitikájának további alakulására, s arra késztette, hogy több figyelmet fordítson Németországgal való viszonyának rendezésére, vagyis a megbékélésre törekvő Stresemann német kancellár terveire, és jobban alkalmazkodjék Anglia közép-kelet-európai elképzeléseihez. Ez tapasztalható már a locarnói konferencián is. A német kormány a brit diplomácia aktív közreműködésével hozta létre a Locarnóban aláírt, ún. rajnai egyezményt, amely biztosította a békeszerződések által megállapított német–francia és német–belga határokat. A garanciák, az angol álláspontnak megfelelően, Németország keleti határaira nem vonatkoztak. Franciaország tehát Locarnóban aláírt egy olyan egyezményt, amely különbséget tett Németország nyugati és keleti határai között, s amely nyilvánvalóan gyengítette a keleti államok pozícióit.

Franciaország keleti szövetségesei megnyugtatására s szövetségi rendszerének megóvása érdekében Locarnóban – ugyanazon a napon – Csehszlovákiával és Lengyelországgal kétoldalú, kölcsönös garanciális szerződéseket kötött. Ezek a szerződések azonban nem tartoztak a locarnói konferencia zárójegyzőkönyvében felsorolt okmányok közé. A szerződéseket 1925. október 16-án parafálták. Az egyezmény rögzítette: amennyiben Németország valamelyiküket megtámadná, a szerződő felek a népszövetségi alapokmány 16. cikkelye értelmében kölcsönösen segítik egymást. Az egyezmény értékét nagymértékben csökkentette az, hogy gyakorlati funkcionálása a Népszövetségen múlott. Ez a gyors közbelépést nehezítette, sőt teljesen bizonytalanná is tehette, minthogy kritikus helyzetben a döntést a Népszövetségre bízta.

Beneš a harmincas évek közepéig Csehszlovákia Németországgal szembeni biztonságát mindenekelőtt a fent ismertetett francia–csehszlovák megállapodásokra alapozta. Tíz évvel később ezeket a biztosítékokat igyekezett kiegészíteni. 1935 májusában a francia–szovjet szerződés analógiájára megszövegezett, kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írt alá a Szovjetunióval. A szerződéshez olyan záradékot iktattak, amely szerint a két állam egymás iránti kötelezettsége csak abban az esetben lép életbe, ha az agresszió áldozatának Franciaország is segít. A csehszlovák– szovjet egyezmény funkcionálása tehát Franciaországon, illetve a Népszövetségen múlott.

Cserbenhagyás vagy szerződésszegés?

A köztudatban, a publicisztikában, sőt a történetírásban is elterjedt egy olyan nézet, amely szerint Franciaország 1938-ban cserbenhagyta Csehszlovákiát, szerződésszegő volt. Az előbbi igaz, az utóbbi nem. A francia kormány nem szegte meg az 1924-ben és 1925-ben megkötött szerződést. Az előbbi nem tartalmazott katonai megállapodást, az utóbbi funkcionálása a Népszövetség döntésén múlott. A francia kormány cserbenhagyta szövetségesét úgy, hogy nem lett egyúttal jogilag szerződésszegő is. Erőteljes nyomást gyakorolt Prágára,


amivel olyan helyzetet igyekezett teremteni, s teremtett is, amellyel kivédte egy esetleges fegyveres konfliktus kirobbanását, vagyis a francia–csehszlovák egyezmény életbelépését. Mi lett volna, ha 1938-ban Németország megtámadja Csehszlovákiát? Teljesítette volna Párizs szerződéses kötelezettségeit? Feltehetően nem. Ezt különben a München előtti napokban, amikor Angliával együtt a német követelések teljesítéséért szállt síkra, a prágai kormánynak többször tudomására hozta.

Franciaország a Csehszlovákiával kötött szerződéseket de jure tehát nem szegte meg. Nem teljesítette azonban a francia és a csehszlovák katonai vezérkarok együttműködésére vonatkozó megállapodásokat, amelyek 1924-ben, a Poincaré–Beneš-féle levélváltásban nyertek rögzítést. Ezek arra kötelezték a két ország vezérkarát, hogy együttműködjenek, s egységes tervet dolgozzanak ki, ha valamelyiküket agresszió fenyegeti. Nem kétséges, hogy a csehszlovák válság idején, ez a helyzet előállt. A francia kormány azonban igyekezett kibújni a vezérkarok együttműködésére vonatkozó megállapodások teljesítése alól.

1938 tavaszától a francia politikai és katonai körök figyelmüket már arra összpontosították, hogy az 1925-ben megkötött francia–csehszlovák szerződés teljesítése elől is kitérjenek. Ismert francia jogászok és politikusok a sajtóban és előadásokban azt bizonygatták, hogy a Rajna-vidék megszállása után az egész locarnói rendezés, így a francia–csehszlovák egyezmény, elvesztette érvényét. A Quai d'Orsay nyilvánosan elhatárolta magát ettől a koncepciótól. Fél évvel később, 1938 őszén azonban felülkerekedtek azok az erők, amelyek ha nem is ilyen címen, de mindenáron szabadulni akartak az egyezményben vállalt kötelezettségek alól.

2. Képek




1. Az egyházak "államosítása"BALOGH Margit – GERGELY Jenő

Az egyházak „államosítása”

Az 1948. őszi megállapodások

A Magyar Köztársaság kormánya, valamint a református, az evangélikus és az unitárius egyház, illetve az izraelita felekezet között 1948. október 7. és december 14. között az „állam és az egyház közötti viszony kérdésének mindkét részről óhajtott békességes és helyes rendezése céljából” ún. megállapodásokat kötöttek. (A megállapodás fogalom jogi természete homályban maradt, tudatosan kerülték az egyezmény, netán a sokkal egyértelműbb szerződés szó használatát. Azáltal viszont, hogy a megállapodások szövegét az illetékes egyházi fórumok jóváhagyták, és ezek a Magyar Közlönyben megjelentek, jogszabályi érvénnyel bírtak.) A megállapodások szövege egy alapsémát követ: nyolc vagy kilenc pontból és azokon belül alpontokból áll. Az eltéréseket csak az adott felekezet speciális vonatkozásai jelentik. Az, hogy a megállapodások egy kaptafára készültek, már önmagában is jelzi, hogy a hatalom formáljogilag és politikailag sem tett különbséget az egyes történelmi keresztény egyházak vagy az izraelita felekezet között.

Elválasztás vagy odaláncolás?

Ezeket a megállapodásokat nem kölcsönösen akarták a felek, hanem a totálissá váló államhatalom kényszerítette ki (ami a katolikusokkal szemben ekkor még nem sikerült). Az állam és az egyházak, felekezetek között ugyanis közjogilag rendezett volt a viszony. A dualizmus kori liberális szabályozást (a felekezetek egyfajta rangsorolását is jelentő háromfázisú – bevett, elismert, el nem ismert – koordinált rendszert) az 1947. évi 33. tc. felszámolta, amikor kimondta, hogy Magyarországon kétféle jogállású felekezet létezhet: az állam által elismert, illetve el nem ismert felekezet. Ugyanakkor semmiféle törvény nem helyezte hatályon kívül az idevágó jogszabályokat, így a legfontosabbat, a vallásszabadságról szóló 1895. évi 43. tc.-t sem. Sőt mi több, az 1945 után született törvények ezt megerősítették. Így az 1946. évi 1. tc. a köztársasági államformáról vagy az 1947. évi 18. tc. a békeszerződés ratifikálásáról. E téren radikális változást az 1949. évi 20. tc., az ún. szocialista alkotmány hoz majd. Ennek 54. §-a mondta ki a szeparációt: az egy-házakat különválasztja az államtól. Tehát az 1948. őszi megállapodásokat még ezen közjogi változtatás előtt kötötték meg, mégpedig a hatályos törvények és jogszabályok mellőzésével.

A kormány a megállapodások kikényszerítésével egyrészt az iskolák 1948. júniusi államosításából fakadó bizonytalanságot akarta elsimítani, más-részt a szeparációból következő helyzetnek akart elébe menni. Ha ugyanis a szétválasztás bekövetkezik – legalábbis alkotmányos viszonyok közepette –, akkor ez azt jelenti, hogy az állam számára az egyházak működése közömbös, azokat a civil társadalom autonóm szervezeteinek tekinti. Amennyiben a vallás magánügy, akkor a vallást hordozó egyházak működése sem lehet az állam által szabályozott és ellenőrzött. A történelem már bebizonyította, hogy egy szeparáció lehet nem egyházellenes szándékú, hanem a természetes munkamegosztás következménye, s az állami gyámkodástól megszabadult egyházak saját maguk alakíthatják ki önkormányzatukat, autonómiájukat, és megtalálhatják az állammal való együttműködés lehetőségeit (Belgium). Ám ha a szeparáció antiklerikális céllal megy végbe (mint történt pl. Franciaországban a századelőn), akkor annak következménye az egyházak közéleti tevékenységének háttérbe szorítása. Rákosiékat a francia példa (is) bátorította arra, hogy a szeparáció jogi kimondása előtt már olyan feltételrendszer kialakítására törekedjenek, amely eleve korlátozta az egyházakat. Így formálissá tette a „szabad egyház a szabad államban” elv érvényesítését.

A megállapodások szomorúhistóriája

Az 1948. őszi megállapodásoknak csak a szövege hasonló, kikényszerítésük közelről sem egyformán ment végbe. Rákosi 1948. januári bejelentésének megfelelően a kormányzat tavasszal kezdett hozzá az egyházak helyzetének „rendezéséhez”, ekkor kezdődött a meg-állapodások előkészítése is. Akkor lényegében ez még csak az egyházi iskolák államosításának tervezete volt, leöntve néhány hangzatos mondattal az egyház szabadságáról. Református egyháztörténészek szerint a megegyezésre inkább hajlandók szerepét a református egyháznak szánta a Rákosi-féle „szalámipolitika”. A református egyház demokratikus alkotmánya megkönnyítette a hatalom számára nemkívánatos személyek 1948. április-májusban véghezvitt eltávolítását. Az új egyházi vezetés (a Ravasz László helyébe lépő Bereczky Albert püspök) hajlott az új hatalommal való megbékélésre, sőt együttműködésre, amit teológiai argumentációval – és bizonyos nemzetközi segédlettel (Karl Barth) – is alátámasztottak. S talán nem utolsó szempont az sem, hogy a megállapodás legelső tervezeteiben még több


oktatási intézmény meghagyása szerepelt, mint a véglegesben! (Pl. a meghagyottak mindegyike általános iskolát is működtethetett volna, ám a szorgos ujjak ezt húzták át elsőnek, s megmaradhatott volna a csurgói kollégium is.)

Keményebben ellenállt a jóval kisebb lélekszámú, de annál inkább figyelemre méltó szellemi és részint anyagi erővel rendelkező evangélikus egyház. (Amelyet ráadásul az evangélikus németek és szlovákok kitelepítése vagy kitelepülése is sújtott.) Nagy tekintélyű vezetői 1945–1948 között kiszorultak a vezetésből. A személyi változások azonban nem jártak azonnal a megegyezési készség felülkerekedésével. Az előző korszak vezéregyénisége, Raffay Sándor bányakerületi püspök helyébe lépő Ordass Lajos e tekintetben követte elődje példáját. Rákosiéknak így nem volt más ötletük, mint a püspök büntetőjogi felelősségre vonása. 1948. szeptemberben az evangélikus egyház több tekintélyes vezetőjével együtt letartóztatták. Ám Rákosiék ekkor még nem voltak elég magabiztosak ahhoz, hogy a későbbi Mindszenty-ügyhöz hasonló politikai pert kreáljanak Ordass körül. Ehelyett az Uzsorabíróság elé vitték az ügyet, amelynek különtanácsa devizabűntettben marasztalta el a vádlottakat. Ordass püspököt két év fegyházra ítélték. A színjáték funkciója az volt, hogy ezáltal eltávolítsák az egyház éléről azokat, akik a megállapodást (s a nagy horderejű iskolaállamosítást) ellenezték. Az Ordass-per nem az első per, amit püspök ellen kezdeményeztek. Bár a magyar közvélemény számára az egyházüldözés szimbóluma a Mindszenty-per (1949. február), de kevesen tudják, hogy az egyházi vezetők közül elsőként, 1945. május 22-én a tiszai evangélikus egy-házkerület püspökét, Turóczy Zoltánt tartóztatták le. A máig tisztázatlan Turóczy-ügy azért érdemel figyelmet, mert 1948-ban éppen ő lett az evangélikus püspökök között az állammal kötendő megállapodás egyik szorgalmazója, kidolgozója, majd aláírója. A 30-35 ezer lélekszámú unitárius egyház vezetői érthető módon a hozzájuk legközelebb álló reformátusokhoz „igazodtak”.

Az izraelita felekezet helyzete is speciális volt. Azon túl, hogy a magukat izraelita felekezetűnek valló magyar állampolgárok száma (1949) mintegy százezer volt – tehát a korábbinak csupán ötöde –, a vallásukat tényleg gyakorlók száma ennél is kisebb lehetett. Velük kapcsolatban még egy vallásilag közömbös, sőt tudatosan egyház- és vallásellenes hatalom sem hagyhatta figyelmen kívül a holocaust tragédiáját, s annak következményeit, amelyek még igencsak elevenen éltek az akkori Magyarországon.

Az 1948-as megállapodások keletkezéstörténetének – mármint az egyházak és az állam közötti viszony „rendezésének” – leginkább neuralgikus pontja az iskolakérdés: az egyházi iskolák államosításának végrehajtása volt. A megállapodásokban ugyanis ezt az aktust az egyházakkal „legitimáltatták”, azaz tudomásul vételük volt mintegy feltétele – szerény engedmények fejében – működési szabadságuk korlátok közötti meghagyásának. A hatalom ezzel elérte célját, hiszen ekkorra már szinte csak az iskola volt az a terület, amely a templomon kívül lehetővé tette az egyház(i)ak jelenlétét a közéletben, a társadalomban. Az iskolák elvételével ez a tevékenység szigorúan a templomok falai közé szorult vissza, ott is a besúgók hada által ellenőrzött módon.

Variációk egy témára

A protestáns egyházakkal 1948-ban aláírt megállapodások szövege szinte szó szerint azonos, az izraelita felekezettel aláírt megállapodás az előbbiektől több pontban lényegesen eltér. Az 1. pont arról szól, hogy az adott egyház helyzetének új rendezése céljából a kormány és az illetékes egyház állandó közös bizottságot küld ki új vallásügyi törvények kidolgozására. Ez mindegyik megállapodás kiinduló pontja.

A 2. pont mindegyik szövegben azonos. Részint deklarálta, hogy a kormány „minden eszközzel biztosítja a vallásgyakorlat teljes szabadságát” (amit egyébként a hatályos törvények meg is követeltek), részint pedig az aláíró egyház hűségnyilatkozattal felérően ezt a kijelentést nemcsak magáévá tette, hanem megállapította, hogy a kormány a szabad vallásgyakorlatot eddig is biztosította, védte, sőt az 1947. évi 33. tc. értelmében „jelentősen kiszélesítette”. A tények ismeretében nyilvánvaló, hogy ez sem felelt meg a valóságnak. A 3. pont az egyházi élet szabad működésébe tartozó dolgokat, tevékenységeket nevezte meg. Ezek az egyes felekezetek természetéből következően némileg eltérőek voltak, de a lényeg azonos: istentiszteletek tartása nemcsak a templomokban, hanem a családi otthonban vagy szabad téren is engedélyezett. Szabadon végezhetik a hitoktatást, a szeretetmunkát. E téren külön kiemelendő, hogy mindegyik megállapodásban a „kötelező iskolai vallásoktatás” jogáról és annak biztosításáról van szó!

Ugyanezen pont második bekezdése garantálja az egyházak autonómiájának sérthetetlenségét, amelyet az államfő által jóváhagyott egyházi törvények szabályoznak. (Ilyen autonómiaszabályzattal a protestáns egyházak éppúgy rendelkeztek, mint az izraelita felekezet. Önkormányzata csak a katolikus egyháznak nem volt.) A 4. pont az egyházak és felekezetek karitatív-szociális ténykedésének engedélyezését és helyeslését tartalmazza. Az 5. pont érdekes módon a református és az izraelita megállapodásban megegyező: a „szabad egyház szabad államban” elv deklaratív megfogalmazása, amit az állam tudomásul vesz. Ez elvileg ugyanis a szeparáció igenlését jelentette. Az elvi deklaráció után az elválasztást követő „átmeneti időre” vonatkozó passzus már


mindegyik megállapodásban szó szerint azonos. Az elválasztást követően egy átmeneti időre lesz szükség, amíg az egyes egyházak az államtól függetlenül anyagilag meg tudnak állni a saját lábukon. Addig ún. „egyházi államsegélyt” folyósítanak nekik. A személyi államsegélyt (azaz a kongruát) a köztisztviselői fizetésekhez viszonyítva adják 1949. január 1-jétől öt évig az aláíráskori mértékben. Ezt követően az állam újabb öt évig 25%-kal, 1959. január 1-jétől 50%-kal, 1964. január 1-jétől 75%-kal csökkentett mértékben folyósítja, míg végül 1968. december 31-én mindenféle államsegély megszűnik. Ennek megfelelően minden más segélyt, támogatást (dologit is) ennek a kulcsnak megfelelően csökkentve kaphatnak az egyházak. (Tegyük hozzá, hogy már az első öt év eltelte után komoly problémát okozott a csökkentés, amiben jelentős szerepet játszott az is, hogy 1951. szeptember 1-jei hatállyal az egyházak megmaradt földjeik „önkéntes felajánlására” kényszerültek. A megígért vételár egy részét csak 1953-ban fizették ki, a végleges összegen évekig vitáztak. 1956 után az államsegély csökkentésére nem került sor.) E pénzügyi passzusnak az volt az üzenete, hogy két évtized múltán az egyházak úgymond „önellátóvá” válnak, ezért nem szorulnak államsegélyre. Ez az érvelés már akkor is eléggé átlátszó lehetett. Miből tarthatta volna fenn magát bármelyik történelmi egyház húsz év múltán? Az egyre inkább elszegényedő hívek adójából vagy adományaiból aligha. Nyilvánvaló, hogy Rákosiék elképzelése szerint két évtizedre lett volna szükség ahhoz, hogy az egyházakat felszámolják, és mint „költségkihatású intézmények” megszűnjenek.

A 6. pont az újabb hűségnyilatkozat helye: az egyházak istentiszteletein a köztársaságért, az államfőért, a kormányért, úgyszólván az új rendszerért imádkoznak, az állami ünnepeken alkalomhoz illő istentiszteletet tartanak.

A 7. pont az iskolákkal és a tanintézményekkel foglalkozik. E pont elvi része egységesen a következő: az illetékes felekezet az egyházi iskolák államosítását tudomásul veszi, az állam átveszi a tanszemélyzetet, kizárólag egyházi célú – lelkészi utánpótlást biztosító vagy más egyházi tevékenységet végző – intézményeket nem államosítják. Ennek fejében a kormány elismeri az adott egyház érdemeit az oktatás terén, s kezelésében hagyja a megállapodásban felsorolt intézeteket. A történelmi érdemekhez kétség nem férhet, bár ezeket Rákosiék nem sokra becsülték. Azt azonban még a kommunista vezetés is belátta, hogy voluntarista elképzeléseik dacára még évtizedekig számolni kell az egyházak működésével, az pedig lehetetlen a lelkészi (papi) utánpótlás nélkül. A megállapodások egyházi részről történő elfogadásának egyik érve volt, hogy a legfontosabbnak tartott iskoláikat meghagyták. (A reformátusok megállapodásában még homályos ígéret is található, miszerint a meghagyott oktatási intézmények száma nem lezárt: „Az elkövetkező évek során az eddigi keret eseti bővítéséről az 1. pont szerint alakított állandó bizottság hivatott a kormánynak javaslatot tenni.”). Ugyanitt található egy megtévesztő kitétel: a kormány elismeri és biztosítja az „egyháznak azt a jogát, hogy az állami jellegű iskolákban a kötelező vallástanítás továbbra is teljesen szabadon történjék”. Úgy tűnhetett, hogy az egyházak csupán az iskolafenntartás terheitől szabadultak meg, a vallási nevelés nem csorbul. Valóban, az iskolák államosításáról szóló 1948. évi 33. tc. nem érintette a hitoktatás kötelező avagy fakultatív jellegét. Ám az előrelátóbbak már annak idején figyelmeztettek: egy ateista állam iskolamonopóliuma mellett ez az állapot nem lehet tartós. Az egyházakkal kötött megállapodások taktikai voltát éppen az iskolakérdésben bekövetkező fejlemények igazolják vissza a leginkább. Míg a katolikus egyház 1950-ben mégiscsak visszakapott nyolc középiskolát (1948-ban valamennyi katolikus iskolát államosították), addig 1952-ben a református egyház a debreceni fiúgimnázium kivé-telével „lemondott” minden iskolájáról, az evangélikus egyház pedig feladta mindkét gimnáziumát. Az izraelita középiskola folyamatosan működhetett.

A zárópontok (8-9.) arról rendelkeztek, hogy az illetékes egyházak az új állami törvényekkel szinkronba hozzák működésüket, illetve a fennmaradó vitás kérdésekről az 1. pontban beígért bizottságok hoznak majd döntéseket.

Az evangélikusokkal aláírt megállapodás a reformátusokénál jóval szerényebbre szabta a megtartható iskolák számát: csupán két fővárosi iskolájuk maradhatott, a VII. kerületi (Fasori) gimnázium és a IV. kerületi (ma V. ker.) Deák téri leánygimnázium. A valóban kis létszámú unitárius felekezet számára egyetlen egyházi fenntartású épületet hagytak meg: a füzesgyarmati volt unitárius iskola egy tantermét a vele egybe- épült lelkészi lakással, ám nem iskola, hanem „gyülekezeti otthon” céljára. Az izraelita felekezet megtarthatta a budapesti Abonyi utcai fiú- és leánygimnáziumát, amelyet a pesti izraelita hitközség tartott fenn. (A tervezet még az általános gépészeti irányú ipari fiú- és ipari leány- középiskolát is meghagyta volna.)

Az érintett egyházak kezelésében maradnak a kimondottan papi utánpótlást szolgáló intézmények, azaz a teológiai főiskolák. Az izraelita felekezettel kötött megállapodás azonban pontosan felsorolja (7/c. pont), hogy az államosítás nem érinti „a kizárólag hitfelekezeti célzatú, nem közoktatásügyi jellegű tanintézeteket, rabbiiskolákat, jesivákat, talmud-tóra iskolákat, lelkész- vagy hitoktatókat képző intézeteket... Változatlanul érvényben marad az Országos Rabbiképző Intézet jogállása és szervezete...”. Az izraelita felekezettel 1948. december 7-én kötött megállapodás több szempontból is figyelmet érdemel. A szövegben következetesen az „izraelita hitfelekezet” terminust használják, ezzel a kormány figyelmen kívül hagyta a felekezeten belüli


irányzatokat.

A két irányzat (neológ, ortodox) vezetői 1949. december 29-én a VKM-ben előterjesztették a közös választási szabályzatot, amely alapján a kormány 1950. január 15-én elrendelte az izraeliták országos gyűlésének összehívását azzal a céllal, hogy megteremtse a felekezet egységes szervezetét. A gyűlésre 1950. február 20-án került sor, ahol elfogadták a Magyar Izraelita Vallásos Szervezet Egységes Szervezetéről szóló szabályzatot. Az egységszervezet neve a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája lett, amely később MIOK néven egészen a rendszerváltozásig fennállt.

A kormány messzemenően tekintettel volt a zsidó vallási ünnepekre, amelyek csak ritkán estek egybe a keresztény ünnepekkel.

Az utóélet

A megállapodások évfordulóin – egészen a legutóbbi évtizedig – az udvariasságon túlmenő szervilis beszédeket és ünnepélyes istentiszteleteket tartottak. Holott 1948–1950 között nem az állam és az egyházak szétválasztása ment végbe, hanem az egyházakat állami ellenőrzés alá vonták, mondhatni államosították. Ez részét képezte a termelés és a tulajdon államosításának, a pártállami diktatúra megteremtésének, a civil szervezetek felszámolásának. A megállapodások az egyházakra távlatilag nézve katasztrofális következményekkel jártak. Az állam célja az egyházi struktúrák konzerválása, még centralisztikusabbá tétele volt. Jó példa erre a protestáns egyházakban a püspökök hatalmának növelése, az evangélikusoknál a püspök-elnök pozíció létrehozása. Nem járt jobban az izraelita felekezet sem. Az egyezmények aláírása után, az 1949. évi alkotmány értelmében az egyházak, felekezetek vezetői hűségesküt tettek. (A református, evangélikus és unitárius vezetők 1950. január 13-án, az izraeliták 1950. január 15-én.) A katolikus püspökök (ekkor még) megtagadták az eskütételt, csak a kongruás papok esetében járultak hozzá. A megállapodások egészen 1990-ig az állam és az illető egyházak kapcsolatainak formális alapját képezték.

1990. február 6-án Németh Miklós miniszterelnök és Paskai László bíboros közös nyilatkozatot tettek közzé, miszerint kölcsönösen semmisnek tekintik az 1950. augusztus 30-i megállapodást. Ezt követően az Országgyűlés felhatalmazta a kormányt, hogy vizsgálja felül a többi egyházzal kötött megállapodásokat. Ennek értelmében Glatz Ferenc kultuszminiszter javaslatára a miniszterelnök március 19-én találkozott a református, az evangélikus és az unitárius egyház, valamint az izraelita felekezet (MIOK) vezetőivel, és formálisan is felbontották az 1948 őszén aláírt megállapodásokat. Ezzel az aktussal felgyorsult mindazon korlátok lebontása, amelyek az egyházak szabad működését akadályozták.

2. Képek



1. Meghagyott református iskolákMegállapodások – részletek

Meghagyott református iskolák

A reformátusokkal kötött megállapodás 7/e. pontja szerint „az eddiginél nem nagyobb keretben továbbra is egyházi iskolák maradjanak: a sárospataki református kollégium szervezetébe tartozó gimnázium, líceum és tanítóképző intézet, a debreceni református kollégium szervezetébe tartozó gimnázium, líceum és tanítóképző intézet, valamint a Dóczi leánynevelő intézet leánygimnáziuma, leánylíceuma és tanítóképző intézete, a pápai református kollégium szervezetébe tartozó gimnázium, a budapesti IX. ker. Lónyay utcai református gimnázium és, mint ennek szerves része, a Baár-Madas leánygimnázium”.

Izraelita ünnepnapok

„Mentesül az iskolába járás alól minden izraelita vallású tanuló a következő ünnepeken: Ros Hasonoh (Ujév) két napja, Sabbosz-Tsuvoh (Megtérés szombatja), Jom Kippur (Engesztelő nap), Szukosz (Sátoros ünnep) első és második napja, Hosánoh Ráboh (Sátoros ünnep hetedik napja), Semini Aceresz és Szimchasz Tóra (Sátoros ünnep nyolcadik és kilencedik napja), Pészach (Húsvét) első, második, hetedik és nyolcadik napja, Sevuosz (Pünkösd) első és második napja. Szombati napnak és ünnepnapnak számít az ezeket megelőző köznap is napszálltától kezdve, mivel az izraelita vallástörvények értelmében az izraelita ünnepnapok már a megelőző nap napszálltával kezdődnek.” (7/e pont)

A szombat ünneplése

A kormány biztosítja, „hogy az izraelita vallástörvények értelmében az izraelita vallású tanulók a szombati napot megfelelően megünnepelhessék. Ennek értelmében a szombati tanításon való megjelenésre nincs kötelezve az a tanuló, akinek szülője, illetőleg gondozója szombattartó, és ezt az illetékes hitközség igazolja. Ezeknek a tanulóknak a száma nem haladhatja meg az illető iskolába járó tanulók 20%-át. A nem szombattartó izraelita vallású tanuló is mentesül az írás, számolás, rajzolás és kézimunka elvégzése alól, s általában minden olyan ténykedés alól, amelyek az izraelita vallástörvények értelmében a szombati napon tilosak, feltéve, hogy azt a tanulók szülője, illetőleg gondozója az iskola igazgatójától írásban kéri.” (7/e pont.)


1. Végzetes kompromisszum?FIGYELŐ

DEÁK István

Végzetes kompromisszum?

A kollaboráció és az ellenállás problémái a második világháború alatt*

A kollaboráció a nemzet érdekétől eltérő érdekekből a megszálló hatalom kiszolgálása, vagy kooperáció az erősebb külső hatalommal annak érdekében, hogy a nemzet erőtartalékait megőrizhessük jobb időkre várva? Évezredes vitakérdése ez a napi politikának és több évszázados vitája – a politikusokat utólagosan értékelő vitája – a történetírásnak. Egyesek azt gondolták, hogy nemzetüknek tesznek szolgálatot, mások azt, hogy „világtendenciák” lokális végrehajtói lehetnek. Van, akit pedig egyszerűen személyes vágy hajtott a pozíciók felé. De ki, mikor, hogyan minősíthető?

A norvég, a magyar, a szlovák, a horvát, de ugyanígy a francia, sőt a szovjet „együttműködők” tevékenységét újra elemzi Deák István, az USA-ban élő neves magyar történész.

A közvéleményt, az olvasóközönséget a második világháború jobban foglalkoztatja, mint bármi más téma. Se szeri, se száma a Hitlerrel, a háborúval, az SS-sel, a koncentrációs táborokkal, a háborús felelősség kérdésével és a második világháború következményeivel foglalkozó könyveknek. Máig sem emésztettük meg a háborút és annak következményeit.

Ami sok minden máson kívül megkülönbözteti a második világháborút az elsőtől, az a második háború erősen ideológiai jellege. Ideológiai konfliktusok esetén sok az önkéntes mind a katonaság, mind a polgári lakosság körében. Gondoljunk a második világháborús önkéntes rohamutászokra, kommandókra, ejtőernyősökre, repülőkre, Waffen-SS katonákra, nagyvárosi ellenállókra, vidéki partizánokra, kollaboráns milicistákra, a németek oldalán harcoló önkéntes segédcsapatok tömegére! Az első világháborúban a legtöbb ember azért szolgált, mert behívták. A második világháborúban a behívottak millióin kívül lelkes emberek tömegei jelentkeztek valamilyen szolgálatra. Ha leszámítjuk a kezdeti két évet, amikor Európában még klasszikus háború folyt, akkor állíthatjuk, hogy a második világháború az önkéntesen jelentkezők háborúja vagy az önkéntesek háborúja is volt.

Polgárháborúk

A németek megszállta szovjet területen szovjet partizánok, orosz nemzetiek, ukrán nemzetiek, fehérorosz nemzetiek, ukrán kollaboránsok és kaukázusi népek harcoltak egymással. A háború során több mint egymillió szovjet polgár viselt valamifajta német katonai egyenruhát. Semmi kétség, többen is jelentkeztek volna, elsősorban a szovjet hadifoglyok közül, ha a németek engedik őket.

Mi sem jellemzőbb a háborús német politika fejetlenségére, mint hogy sohasem tudtak döntésre jutni a kollaboráció kérdésében. Hitler általában ellenezte akár a fegyveres, akár az ideológiai kollaborációt. A Führer szemében a legyőzött és megszállt népek, mint például a franciák, nem érdemelték meg, hogy fegyverrel szolgálják az ügyet, sem pedig hogy maguk is nemzetiszocialistákká váljanak. Az utóbbi a német nép vagy legfeljebb az északi árja népek kiváltsága volt. Hitler leginkább az olyan megalázkodó, gazdaságilag hasznos, konzervatív országokat kedvelte, mint Románia, Magyarország, Pétain marsall Franciaországa vagy a Dán Királyság. Katonai támogatást nem szívesen kért a csatlósoktól, s az ajánlkozókat gyakran elutasította.

Példaként említhetjük a Vlaszov-féle orosz hadsereget s annak sok elődjét. Ha Hitler 1941-ben támogatja az orosz önkéntes hadseregek felállítását, akkor igen valószínű, hogy Sztálin szovjet ellenségei, a németekkel karöltve, megdöntik a szovjet rendszert.

Heinrich Himmler az orosz segédcsapatok ügyében inkább meggyőzhető volt, feltéve, hogy az önként jelentkező megfelelt az árja faji követelményeknek. Az SS főnök, hangulatának megfelelően, a német/árja karakterisztikumokat megtalálta hol az ukránokban, hol a lettekben és észtekben, sőt néha még a cseh népben is, de érdekes módon Himmler a litvánokat nem tartotta „beárjásíthatóknak”, nem beszélve a lengyelekről, akiket mélységesen megvetett. Így aztán Himmler szívesen fogadta az ukrán, de még a muzulmán bosnyák önkénteseket is a Waffen-SS-ben, de hallani sem akart lengyelek felvételéről. Pedig a bosnyákok is, az ukránok


is az „alsóbbrendű szláv népekhez” tartoztak.

Egyes német katonai ellenállók, köztük Claus Graf Schenk von Stauffenberg, 1944-ben a Hitler-ellenes merénylet tervezője és kivitelezője, 1941 után megpróbálták mozgósítani a fogságba esett szovjet katonákat a sztálini rend-szer megdöntésére, abban a reményben, hogy azután egyesült erővel vonulhatnak fel a hitleri zsarnokság ellen. Tervükből persze semmi sem lett.

Az önkéntesek számát illetően óvatosaknak kell lennünk, hiszen az ún. önkéntesek gyakran az éhhalál elől menekültek el a fogolytáborokból. És mégis! Gondoljunk csak a sok önkéntes seregre: Jugoszláviában horvát usztasák, szerb csetnikek, kommunista partizánok, bosnyák, albán és szerb nemzetiek ragadtak többé-kevésbé önként fegyvert. Görögországban a köztársaságiak, monarchisták és kommunisták vívtak véres polgárháborút. A második világháborúban európaiak milliói hagyták ott önként otthonukat, s társaikkal bevetették magukat az erdőkbe és a hegyekbe, vagy bujkáltak a nagyvárosokban, alkalmat keresve, hogy a megszállóknak ártsanak. Velük szemben szintén sok volt az önkéntes: a Waffen-SS-ben, a németek helyi segédcsapataiban, a különböző nemzeti rendőrségekben. Az általában náciellenes Dániában, valamint Norvégiában több önkéntes szolgált a Waffen-SS-ben és más németbarát alakulatokban, mint az ellenállási mozgalomban. Hogy az önkéntesek jó vagy rossz ügyért szálltak harcba, az e pillanatban nem kutatásunk témája.

Kollaboránsok és ellenállók

Sem az ellenállók, sem a kollaboránsok nem hittek igazán a parlamenti rendszerben, hanem inkább egy olyan tekintélyállamot tartottak megfelelőnek, amelyben ők maguk játsszák majd a főszerepet. Igaz, ebből a szempontból a fasiszták és a kommunisták sokkal messzebb mentek, mint a mérsékelt, nem kommunista ellenállók és a mérsékeltebb, konzervatív kollaboránsok.

Vajon hány kollaboráns és hány ellenálló volt? Számadataink nincsenek, nem is lehetnek, hiszen nem tudjuk meghatározni, egymástól elhatárolni a két tevékenységet. Hol végződik az ellenállás és hol a kollaboráció? Melyik ponton olvad egyik is, másik is a semleges magatartásba? Különben is, a két tevékenység nem mindig ütközött egymással. Gyakran ugyanaz az ember vagy ugyanaz a csoport volt egyszerre ellenálló és kollaboráns. Maurice Papon volt francia rendőrfőnököt a háború után a bíróság elítélte mint kollaboránst, hogy utána rögtön felmentse és megdicsérje ellenálló tevékenységéért. Mint az ellenállás kitüntetett hőse, Papon ragyogó karriert futott be Franciaországban, egészen addig, amíg vén korában egy másik francia bíróság az emberiség ellen elkövetett bűnök vádjával börtönbüntetésre nem ítélte. Tény, hogy a háború alatt Papon mint vidéki prefektus sok zsidót adott át a németeknek, de az is tény, hogy más német intézkedéseket elszabotált a szövetségesek és a francia maquis érdekében.

Papon esete nemhogy nem egyedülálló, de nagyon sok politikailag aktív emberre jellemző. Tömegével akadtak lengyel, ukrán vagy orosz németellenes ellenállók, akik habozás nélkül segítettek a németeknek a zsidók összeszedésében, más kérdésekben viszont a lehető legtöbbet ártottak a németeknek. Vajon kollaboráns vagy ellenálló volt-e Kállay Miklós miniszterelnök? Úgy érzem, hogy Kállay és sokan mások, akik a náci és a bolsevista veszélyek között próbáltak navigálni, valamilyen harmadik, eddig név nélkül maradt kategóriába sorolandók.

A háború utáni tisztogatás a lakosság 8%-át érintette. A felelősségre vonásnak igen sok formája volt: lincselés, rögtönítélő és rendes törvényszéki eljárás, internálás, rendőri felügyelet, polgárjogoktól való megfosztás, nemzeti becstelenség kimondása (dégradation nationale), nyugdíjtól való megfosztás, elbocsátás, különböző tilalmak és eltiltások. Francia kollaboráns nem lakhatott az olasz vagy a német határ közelében; magyar kollaboráns nem lehetett ügyvéd; osztrák kollaboráns nem lehetett középiskolai tanár; holland kollaboráns még a szabadulása után sem utazhatott külföldre, sőt otthonában sokáig ún. hazafiúi felügyelet alatt állt.

Úgy tűnik, hogy háborús viselkedéséért az európai lakosság 3%-a ellen indult eljárás, a tisztogatás a felnőtt férfilakosságnak kb. 8%-át érintette. Ilyen arányú tisztogatás azelőtt sohasem volt, és ma teljesen elképzelhetetlen. A volt kommunisták elleni eljárások teljes elhanyagolása talán éppen annak tulajdonítható, hogy a második világháború végén olyan sok embert vontak felelősségre.

A szövetségesek dilemmája

Történetünkben különleges helyzetet foglalnak el a németek szövetségesei. Nota bene: Hitler Európájában több volt a német szövetséges, mint a legyőzött ellenség, illetve a helyzet gyakran és gyorsan változott, legyőzött ellenségből német szövetséges, majd a német hatalom hanyatlása idején újra ellenség lett. Gondoljunk Romániára, amely 1939-ben még francia- és britbarátnak számított, de 1941-ben Hitler oldalán lépett a


háborúba, hogy 1944-ben teljes erejével a németek és szövetségeseik ellen forduljon. A legnagyobb német sikerek idején, 1940-ben és 1941-ben, az európai kormányok nagy többsége a németek oldalán állt, később ugyanazok a rezsimek igyekeztek bebizonyítani, hogy ők is, népük is, mindig a nácik ellen harcolt. Kezdettől végig náciellenesnek, a kollaborációra nem hajlamosnak egyedül a lengyel nép bizonyult. Igaz, nekik a németek nem is adták meg a lehetőséget, hogy kollaboráljanak.

A németek hivatalos szövetségesei Olaszország, Finnország, Magyarország, Románia, Horvátország, Szlovákia, Bulgária és Dánia voltak, az utóbbi főleg azért, mert a dán kormány aláírta az antikomintern paktumot. Ezen felül a helyi hatóságok németbarát magatartást tanúsítottak Franciaországban, a három balti államban, Albániában, sőt Szerbiában is. Igaz viszont, hogy a németek előbb-utóbb kénytelenek voltak katonailag is megszállni a háborúból kilépni szándékozó szövetségeseiket. Így egyik ország sem volt az elejétől végig száz százalékosan kollaboráns, és Lengyelország kivételével egy ország sem volt konzisztensen ellenálló.

Mindez azt jelenti, hogy a németekkel szövetséges országokban a klasszikus ellenállásra, illetve a klasszikus kollaborációra késztető helyzetek nem léteztek, vagy csak a német katonai megszállás aránylag rövid ideje alatt váltak lehetővé. Hogyan is lehetett volna 1944 előtt Magyarországon kollaborálni a német megszállókkal vagy ellenállni a németeknek, amikor Magyarországon nem állomásozott német megszálló hadsereg?

A hágai egyezmény válasza a megszállás kérdésére röviden: a megszállt ország lakossága köteles együttműködni a megszálló hatalommal, amennyiben az törvénytisztelő, és képes a rendet fenntartani. Ilyen klasszikus helyzet állott elő például Norvégiában, ahol a német megszállók először óvatosan kerülték az atrocitásokat, miközben uralmukat az egész országra kiterjesztették. A baj onnan származott, hogy az Angliába menekült király és kormány nem ismerték el a német–norvég fegyverszünetet, ellenállásra buzdítottak, s így a norvég polgárt súlyos dilemma elé állították. El kellett döntenie, mivel szolgálja jobban a haza és a maga meg a családja ügyét: ha Norvégia nyugalma, a termelés folytonossága és a német atrocitások elkerülése végett engedelmeskedik a megszállóknak, vagy ha az ország becsülete és a jövő érdekében ellenáll a német intézkedéseknek? Ki kellett számítania, hogy mi az ellenállás ára, rövid lejáratra, s mi a kollaboráció ára, hosszú lejáratra. A háború utáni viták Norvégiában e dilemma körül forogtak.

A magyar probléma

Magyarország számára, amely német szövetséges volt, az ilyen típusú kérdések csak a német megszállás idejére lehettek érvényesek. Horthy sikertelen fegyverletételi kísérletének idejéig a német hatalom és a magyar polgárok között állt a magyar kormány, amely még a legválságosabb helyzetben, így 1944 nyarán is, képes volt újra megerősíteni a pozícióját és korlátozni a német befolyást. Mi volt a magyar kormánnyal szemben egy németellenes polgár kötelessége, miként viselkedtek a németellenes magyar politikusok? A választ tudjuk: a kommunisták kivételével minden németellenes magyar politikus a Horthy-rendszerrel való együttműködést választotta, abban a reményben, hogy ezzel a kormányt erősíti a náciellenes küzdelemben. Az üldözött zsidóság vezetői még ennél is messzebb mentek, amikor bizalmukat egy hírhedten antiszemita rezsimbe vetették abban a reményben, hogy a Horthy-rendszer megvédi őket a még sokkal elvetemültebb német antiszemitákkal szemben.

Képzeljük el az ellenállás dilemmáját Romániában! Antonescu Romániája a németek leglelkesebb katonai szövetségese volt, a háború alatt mégis titokban tárgyalt a szövetségesekkel. Még maga Antonescu is a háborúból való kilépés politikáját támogatta. 1944. augusztus 23-án a király és a hadsereg, a föld alatt szervezkedő kommunistákkal karöltve, megdöntötte Antonescu rendszerét, szembefordult Hitlerrel, és segített kiverni az országból a hatalmas német hadsereget. Vajon helyes lett volna, ha 1944 augusztusa előtt a németellenes politikusok, katonai parancsnokok vagy egyszerű polgárok nem engedelmeskednek a kormánynak? A katonai átállás azért sikerült, mert a katonai parancsnokok engedelmeskedtek a főnökeiknek, még akkor is, amikor ezek rövid egymásutánban homlokegyenest ellenkező utasításokat adtak ki alantasaiknak.

Magyarországon az aránylag tiszta, norvég típusú helyzet csak 1944. október 15. után következett be. Azelőtt sokkal bonyolultabb volt a probléma, amennyiben adva volt egy jobboldali, ellenforradalmi rendszer, amelyben a szocialistáknak, a demokratáknak, a liberálisoknak, de még az angol értelemben vett konzervatívoknak sem volt igazán helyük, de amely mégis eltűrte, sőt az ország függetlensége érdekében sokszor fel is használta ezeket a csoportokat. Az ellenforradalmi rendszer maga is megoszlott. A kormánypárt mérsékelt szárnya a baloldal mérsékelt szárnyával szimpatizált; közös céljuk volt a fasiszta elemek távoltartása a hatalomtól. A kormánypárt jobboldali, radikális szárnya gyakran, de nem mindig, a fasisztákkal, a magyar nemzeti szocialistákkal alkotott érdekszövetséget. Gyakran, de nem mindig, mondhatnám, hiszen a szélsőjobboldali elit általában elutasította a nyilaskeresztesek forradalmi, plebejus programját. Sőt, nemcsak elutasította, de rettegett is tőle.


Kialakult tehát két tábor: az egyik szerette a náci németeket, a másik félt tőlük: az egyik társadalmilag konzervatív volt, a másik a radikális társadalmi reform felé hajlott, az egyik mérsékelten, a másik vadul szállt szembe a zsidókkal. Viszont majdnem mindenki, még a baloldali ellenzék is, megegyezett a területi revizionizmusban mint nemzeti célban. Továbbá, az egész ellenforradalmi rendszer, sőt még a baloldali ellenzék nagy része is egyetértett abban, hogy a zsidók befolyását csökkenteni kell a kultúrában és a gazdasági életben. Végül majdnem mindenki rettegett a bolsevista hatalomátvétel lehetőségétől Magyarországon. Így aztán Magyarországon volt parlamentarizmus, de nem volt demokrácia, s volt területi revízió, amelynek folyamán az országot sok szempontból alárendelték a németeknek. Viszont figyelemre méltó, hogy ez az alárendeltség csak kétszer, 1944 tavaszán és ugyanazon év késő őszén hozott teljes alárendeltséget. Hasonlóképpen Magyarország részt vett a háborúban a németek oldalán, de sohasem vett teljes erővel részt benne.

Ezt a bonyolult háborús helyzetet a háború utáni rendszer nem vette, talán nem is vehette figyelembe. Többek között ez magyarázza a háborús bonyodalmak sommás megítélését a háború utáni években. A gyakorlatban persze nem lehetett a régi rendszer minden tagját kivégezni vagy börtönbe zárni. Ezért a népbíróságok különbséget tettek a nyilasok és a Horthy-rendszer között. A nyilas rendszer vezetőit bűnösnek mondták, függetlenül attól, hogy mit, vagy mit nem cselekedtek. A Horthy-rendszer vezetői közül azonban az antifasiszta pártok és a népbíróságok különbséget tettek a jó és a rossz Horthy-tisztek, a jó és a rossz Horthy- politikusok között.

Néhány éven belül érdektelenné vált a különbségtétel a bűnös Horthy-rendszer és a bűnös Szálasi-rendszer között. Rákosi Mátyás uralma alatt a volt ellenállókat ugyanúgy letartóztatták, mint a volt kollaboránsokat, a szociáldemokratákat jobban üldözték, mint a jobboldali népi írókat, a zsidómentő katonatiszteket ugyanúgy kitelepítették, mint a volt nyilas katonatiszteket. Nem csoda, hogy a magyar közvélemény ma sem igen tud mit kezdeni akár a háborús eseményekkel, akár a Horthy-rendszerrel.

Megválaszolatlan kérdések

Az alapvető kérdés továbbra is: rosszul, bűnösen politizált-e a Horthy-rendszer, vagy talán az adott körülmények között nem is politizált olyan helytelenül. Kérdés, hogy mi mást tehetett volna a magyar politikai vezetés, s ez a másfajta politika kinek hozott volna hasznot, illetve ki itta volna meg a másfajta politika levét? Ahhoz, hogy a fentiekre válaszolhassunk, tudnunk kellene, hogy mi egy politikai vezető réteg célja, feladata? Az egyik út: megőrizni az ország becsületét mindenáron, a veszteségeket nem tekintve. Ezt az utat választotta a londoni lengyel kormány és a honi lengyel ellenállás vezetősége. A másik út, mindenáron, még a legnagyobb megalkuvás árán is megmenteni az ország vagyonát, ipari és más gazdasági létesítményeit. Ezen cél érdekében tevékenykedett a dán királyi kormány, valamint a prágai cseh csatlóskormány. A harmadik út: még a kollaboráció árán is megmenteni az ország legfenyegetettebb polgárait. Ezt a megoldást választotta talán Bulgária, amely katonailag, gazdaságilag együttműködött a németekkel, de egyetlen bolgár zsidót sem volt hajlandó átadni a németeknek. A negyedik út: az ellenállás keretében előkészíteni egy társadalmi forradalmat, mindezt akár a lakosság jelentős részének elpusztítása árán is. Ilyen volt Tito háborús politikája. Az ötödik út a fentiek kombinációjából állt, amely úton járt Magyarország és még sok más európai állam.

*

Külpolitikai tekintetben a legtöbb megszállt vagy szövetséges ország kormánya kényszerpályán mozgott. Ezért érdemel dicséretet az olyan államférfi, aki a rendkívül szűk lehetőségeket kihasználva megpróbált megőrizni valamit országa önállóságából, és igyekezett megmenteni a legfenyegetettebb állampolgárok, vagyis a zsidók életét. Ezért érdemel dicséretet többek között Kállay Miklós. Bár a kis országok külpolitikailag kényszerpályán mozogtak, ez nem menti azokat a politikusokat, tisztviselőket, rendőr- és csendőrtiszteket, akik semmit sem kockáztattak volna azzal, hogy emberibben, megértőbben bánnak az üldözöttekkel.

* Az 1998. május 28-i Akadémiai Kerekasztal vitaindító előadásának rövidített változata.

2. Képek





1. Ésszel vagy erõvelANDERLE Ádám

Ésszel vagy erővel*

Államcsíny Chilében

Latin-amerikai koordinátákban szemlélve is úgy tűnik, hogy a Chilében történtek kontinentális forgatókönyv szerint zajlottak. Már az 1950-es években látszott, hogy a latin-amerikai nemzeti tőkés csoportok, a sokszínű középrétegek és a dolgozó osztályok politikai pártjaiban hasonló törekvések és ambíciók formálódtak politikai programokká. Az USA nyomasztó politikai súlya és arroganciája, a hazai oligarchiák szűk csoportjaival összefonódó külföldi (főleg észak-amerikai) tőke uralma, az óriás latifundiumok és életképtelen „minifundiók” világa, a politikai függetlenség erős korlátozottsága, a demokrácia deficitje modernizációs stratégiák születésében jelent meg. Viták az oligarchia alatti társadalmi csoportok politikai pártjaiban a hogyant illetően és a kinek a vezetésével kérdésében voltak. Populista katonai diktatúrák, népi forradalmak és gerillakísérletek kudarcai után az 1960-as évek első felében a „nemzeti reformista” (Alexander) pártok desarrollista (= fejlődés, fejlesztés) alternatívái Kennedy Szövetség a Haladásért programjának támogatását is megnyerték.

Gazdaság és társadalom

Ha chilei gazdaságról van szó, akkor a réz jut eszünkbe. Bár az 1960–70-es években a bányászatban dolgozók aránya nem érte el a 4%-ot, a világkészlet 20%-át kitevő chilei réz, mely minőségében is a világ legjobb érce, az export 76%-át tette ki, s profittermő képessége 2-3-szor magasabb volt a chilei átlagnál.

A bányászat egésze (réz, vas, salétrom) az export csaknem 90%-t adta. A kisvállalkozások mind az iparban, mind a kereskedelemben és egyéb szolgáltatásokban igen jelentősek voltak, nagyarányú és sokérdekű középréteget hozva létre a chilei társadalomban.

Az országban az USA-tőke dominanciája nyomasztónak tűnt az 1960-as években, amely miatt „az ország kiárusításáról” beszéltek. 1966-ban az összes rézbánya észak-amerikai vállalatoké volt. Sajátos fejlemény, hogy bár igen népes a kiskereskedők társadalma, a kereskedelem is 800 külföldi rt. függésébe került: 10 kereskedőház, ill. -hálózat pedig 60%-kal részesedett a chilei kereskedelemben.

A gazdaságfejlődés 1960–66 közötti növekedése (2,4–3,5% évente) 1967-től megtorpant, s erős inflációval párosult (1970: 34,9%).

Pártok és szervezetek

Chile politikai története hasonló a szubkontinensen történtekhez. Az 1950-es években Carlos Hauez tábornok peronista stílusú diktatúráját (1952–1958) J. Alessandri oligarchikus kormányzata követte (1958–1964), mely – szólt a vád – kiszolgáltatta az országot a külföldi tőkének. Az oligarchia erős pártja (Nemzeti Párt) mellett a kontinens legnagyobb kereszténydemokrata pártja (DC) a chilei, mely a sokrétegű közép-osztályra és a nemzeti tőkés csoportokra támaszkodott. Erős pártokkal rendelkezett a baloldal (KP, Szocialista Párt) is. Nemcsak chilei sajátosság volt radikális csoportok megjelenése mindegyik ideológiai irányzatban. A jobboldalon a Haza és Szabadság náci ihletésű paramilitáris szervezete jelent meg fenyegetően; a keresztény baloldal a MAPU-ban tömörült, a MIR pedig a marxista radikálisokat tömörítette.

Abban 1965 tájékán egyetértés volt az oligarchia alatti chilei társadalmi rétegekben és pártjaikban, hogy radikális nemzeti reformpolitikára van szükség, hogy az ország visszaállíthassa gazdasági és politikai szuverenitását. A legvonzóbb tervvel a kereszténydemokraták jelentek meg az 1964-es elnökválasztáson, ahol Eduardo Frei – az oligarchikus jobboldal támogatásával – 56,1%4 szerzett.

„Forradalom a szabadságban”

Ezt ígérte a DC programja, mely ekkor jelentős paraszti és munkásrétegeket is meghódított. A kapitalizmus megreformálását és „chileiesítését”, radikális agrárreformot is programjába iktatva.

A balközéptől a jobbközépig foglalta el a DC-ben található 3 tendencia a chilei politikai spektrumot, s elnyerte a katolikus egyház támogatását is.


Oktatási reformot, béremelést, lakás-építési programot, szolidáris szegénypolitikát ígért, s a chilei réz nacionalizálását tűzte ki célul. A DC független külpolitikát hirdetett, és az el nem kötelezettek mozgalma felé fordult. A reformterv lassan haladt előre, s ez a népmozgalmak sürgetését váltotta ki. 1967–68-ban 1341 sztrájk, 3026 kollektív beadvány sürgette a reformpolitika lendületes végrehajtását: 1967–68-ban 21, 1969-ben már 80 földfoglaló mozgalmat regisztráltak. Eközben a chilei hadsereg, amely porosz hagyományai miatt erős kasztszellemmel és -helyzettel jellemezhető, egyre több USA-segélyt kapott, s megkezdődött rangers típusú kiképzésük az USA-támaszpontokon.

A politikai mező ezért rendeződött át 1969-ben: a baloldali pártok, a Radikális Párt, a DC-ből kiszakadt MAPU (= Egységes Népi Akciómozgalom) és néhány kisebb párt létrehozta a Népi Egység blokkját, mely a szocialista Salvador Allendét jelölte köztársasági elnöknek.

Békés út a szocializmushoz

Allende a gerillakísérletek latin-amerikai kudarca után megpróbált a jogállamiság keretei, a többpártrendszer körülményei között, lemondva a proletárdiktatúra elvéről, „békés úton” elindulni a szocializmus felé, fokozatosan teremtve meg a parlamentarizmus keretei között a „népi hatalmat”.

A Népi Egység kormányprogramja tulajdonképpen igen hasonlított a DC programjához: nacionalizálni akarta a nagyipart és a latifundiumokat – különös tekintettel a bányákra, a bankokra és biztosítótársaságokra, villamosiparra és a közlekedés stratégiai ágaira. Egyszóval azokat a stratégiai jellegű cégeket akarta állami ellenőrzés alá venni, amelyek egyébként külföldi kézben voltak.

A hazai kis- és középvállalatok erős támogatását ígérték, az agrárreform fel-gyorsítását, felvázolva egy népi alapú szociális politikát.

Az 1969-es parlamenti választások már jelezték, hogy Frei kereszténydemokrata kormányától elfordultak a választók: 27 mandátummal kevesebbet szereztek a korábbinál. Választóik egy része a jobboldal (Alessandri) felé fordult, másik része a Népi Egység felé. A Tomic vezette kereszténydemokrata centrum ezért vereségre volt ítélve az elnökválasztásokon.

Allende és a Népi Egység győzött ugyan, de az abszolút többséget nem szerezte meg, ezért a döntés a Kongresszusra várt. A DC kezdeményezésére Allende és a Népi Egység pártjai együtt kidolgozták az „alkotmányos biztosítékok statútumát”, amelyben a győztes pártok garantálták a demokratikus alkotmányos jogrend fenntartását és védelmét. Ezért a kereszténydemokrata képviselők és szenátorok nem Alessandrit, hanem Allendét támogatták, aki a lehetséges 200-ból 156 szavazatot kapott. Salvador Allende tehát a kétharmadosnál is messze nagyobb, széles konszenzussal lett Chile elnöke.

Az udvarias gyűlölettől a nyílt ellenségeskedésig

A Népi Egység kormányzása kezdettől a jobboldal heves ellenállását váltotta ki, mely biztatást és aktív támogatást kapott az USA-cégektől (p1. ITT) és -titkosszolgálatoktól. Már az első évben katonai puccskísérlet terve lepleződött le, elkezdődött a gazdasági pánikkeltés, az USA nyílt gazdasági szankciókat foganatosított Chile ellen, stratégiai réztartalékainak piacra dobásával pedig radikálisan lenyomta a réz világpiaci árát, a chilei bevételek legfontosabbikát.

A Népi Egység kormányának cselekvési tere ezért leszűkült, válaszul soraiban radikalizálódás kezdődött. Az Altamirano vezette Szocialista Párt „gyors áttérést” sürgetett a szocializmus felé; a MIR pedig meghirdette a „szavazás helyett puskát” jelszavát, erőszakos föld- és gyárfoglalásokat kezdeményezve.

A középrétegek és a DC bizalmát mindez erősen kikezdte, ahogy az is, hogy a választási bizottságok sem szűntek meg, mert a kormány egy második, helyi, népi hatalom lehetőségét látta bennük. Az 1971-es helyhatósági választások is riasztották a jobboldalt és a centrista DC-t: a Népi Egység pártjai ugyanis 50,58%-ot szereztek, jelezve az alsó néprétegek növekvő szimpátiáját is. A reálbérek gyors növekedése (a kormány egyszeri, 37,3%-os bérkiigazítást rendelt el 1971-ben) mellett fontos, hogy a munkahelyteremtéssel 3%-ra szorították le a munkanélküliséget is.

Mindez persze nemcsak a pénzügyi egyensúlyt borította fel, hanem a belső piacon is erős hiányt teremtett, miközben az agrártermelés is 20-22%-kal csökkent – párhuzamosan az agrárreformmal, amely egyébként nemcsak az óriásbirtokokat, de a közepes farmergazdaságokat is fenyegette, és a szövetkezetesítést preferálta. 1972 közepére kisajátították az összes bányavállalatot, a 26 kereskedelmi bankból 18-at; megkezdődött a kiskereskedők kártalanítás nélküli államosítása is. Ez időben az állam ellenőrizte már az export 85%-át, az


import 60%-át.

Az első év történései tehát az oligarchián kívül széles középrétegek veszélyérzetét is erősítették, s fordították szembe Allende kormányával. 1972 második felétől ezért egyre mélyülő és szélesülő politikai harc bontakozott ki a Népi Egység ellen: a társadalom polarizálódott. Az „alkotmányos biztosítékok” betartásában – főként a Szocialista Párt radikális balra fordulása miatt – 1972 végétől a Népi Egység ellenfelei már nem bíztak. Megkezdődött a kormány megbuktatásának egyre radikalizálódó és mélyülő kampánya.

Sokan javasolták Allendének a kereszténydemokrata párttal való tárgyalásokat; maga a főparancsnok, Carlos Prats tábornok is. Allende elnök hajlott a DC-vel való szövetségkeresésre, de a kormány szélsőségesei ezt meggátolták.

Chile 1973 elejétől a polgárháború felé sodródott. Jobb- és baloldali fegyveres terrorakciók, Allende-párti tisztek meggyilkolása (Schneider tábornok-főparancsnokot is megölték), a kereskedők és szállítócégek kormányellenes bojkottja, tisztfeleségek Allende elleni tüntetései, a hadseregen belüli konspirációk az ismertebb fejezetei ennek a gazdasági és politikai háborúnak. A DC a Nemzeti Párttal kötött egyezséget, s ez erős parlamenti többséget is jelentett, mely megakadályozta, hogy a kormány gyorsítsa a szocialista orientációt.

A közellátás és az infláció katasztrofálissá vált 1973-ban (utóbbi 160% fölé emelkedett). Allende 1972 végén átalakította kormányát, melyben a haderőnemek főparancsnokai is helyet kaptak, de a politikai háború nem csendesült, inkább hisztérikussá vált a szocializmus vélt, közelinek látszó fenyegetése miatt.

Allende és a Népi Egység az 1973. márciusi parlamenti választásokban bízott, de ez, bár 1969-hez képest javuló pozíciókat hozott a kormány számára (43,39%), nem jelentett többséget. Patt-helyzet alakult ki, amelyben a kormány belső megosztottsága miatt elvesztette kezdeményező- és akcióképességét, ezért a katonák kiléptek a kormányból.

A szocialista párt jelszava: „Teljes gőzzel előre” riasztóan hangzott, a kommunisták közvetítő, mérséklő szerepe viszont csak a „Polgárháborút nem!” jelszóra futotta.

Diákzavargások és bányászsztrájkok jelezték, hogy a Népi Egység társadalmi bázisa is erősen beszűkült; a fegyveres milíciák akciói állandósultak. 1973 júniusában a Népi Egység mellett sztrájk kezdődött, amelyre június 29-én jobboldali katonai puccskísérlet volt a válasz. 1973 júliusában–augusztusában az ország már kormányozhatatlan: a szélsőbal és a szélsőjobb egyaránt polgárháborúra készült. Allende pedig foglya lett a Népi Egység bénultságának és saját bizonytalanságának.

Allende ebben a helyzetben népszavazást akart kezdeményezni, általános választásokat akart kiírni, illetve a Kongresszus rendkívüli ülését kívánta összehívni szeptember 20-ra.

A törvényesen megválasztott elnök, Salvador Allende tehát alkotmányos eszközökkel akarta e mély politikai válságot megoldani, hogy az ország elkerülje a polgárháborút. A katonai hírszerzés és a fegyveres erők jobboldali puccsistái azonban ismerték ezt az elnöki szándékot, de nem bíztak a választókban. Ezért preventív államcsínyt indítottak szeptember 11-én Pinochet tábornok vezetésével. Allende elnök a Moncada-palotában fegyverrel a kezében halt meg. A puccs előre eltervezetten vált kegyetlenné és széles körűvé. Megtervezői így akarták csírájában elfojtani a lehetséges ellenállást.

Fasizmus Chilében?

Magát a puccsot egyetlen ezrednyi kommandós és repülő, valamint a Haza és Szabadság jobboldali fegyveres szervezet akciócsoportjai, a katonai titkosszolgálat aktív részvételével hajtották végre. A fegyveres erők tisztjeinek és katonáinak többsége csupán szemlélője volt az eseményeknek – de nem állt az elnök mellé sem. A puccsot követő hónapok egyértelműen a „nyílt és terrorista diktatúra” jegyeit mutatták: a represszió és törvényen kívül helyezés elérte a kereszténydemokratákat is, akik a kezdeti támogatás után szembefordultak Pinochettel, ahogy a chilei katolikus egyház is.

Az erős USA-távirányítás arra utalt, hogy Pinochet egy kontinentális forgatókönyv szerint tevékenykedett. A „nemzetbiztonság doktrínája” Egyesült Államokban kidolgozott koncepciójáról van szó, amely (a vereségre álló vietnami háború kellős közepén vagyunk) Latin-Amerikában a polgári demokrácia hagyományos intézményeit nem tartotta

elég erősnek a kommunista expanzióval szemben. Brazília, Argentína, Bolívia, Uruguay a kemény, nyers diktatúrák legismertebb példái az 1960–70-es években.


A Népi Egység, illetve az előző, Frei-adminisztráció által végrehajtott gazdasági-szociális reformok felszámolását Pinochet már a neoliberális filozófia sokkterápiájával hajtotta végre.

* „Por la razón o la fuesza.” A chilei köztársaság címermondata.

2. Képek



1. Carlos Prats tábornok (hadsereg-fõparancs-nok) naplójábólCarlos Prats tábornok naplójából

1970. augusztus 27.

„Azt hiszem, lebecsültük az Egyesült Államokból irányított Chile-ellenes összeesküvés súlyát és erejét. Nem fogtuk fel teljes nagyságát, bár tudomásunk volt arról, hogy két héttel a Népi Egység győzelme után Kissinger egy nem hivatalos megbeszélésen vett részt Chicagóban. Kissinger kertelés nélkül kimondta, hogy ha Allendét beiktatják elnöki tisztébe, Chilében kommunista kormány alakul, és Argentína, Bolívia és Peru követhetik ezt a példát. Világosan utalt rá, hogy az Egyesült Államok ebbe nem megy bele... Azt hiszem, sem Allende elnök, sem a Népi Egység pártjai nem tudják, hogy milyen nagy az amerikai befolyás fegyveres erőink körében, hogy mennyire hat a chilei katonák gondolkodására... Ez a befolyás, amit nem ellensúlyoz semmi [...] igen negatív szereget játszhat az elkövetkező eseményekben...”

1973. szeptember 27.

„Az események most kezdik megmutatni, ki is valójában Pinochet. Kis kaliberű de határtalanul nagyravágyó gazember, aki képes csúszva-mászva, meglapulva leélni életét, várva a kedvező pillanatra... Meg vagyok győződve arról, hogy csak az utolsó pillanatban kapaszkodott fel a puccsisták szekerére, de az biztos, hogy mindenáron ragaszkodni fog a hatalomhoz...”

Allende utolsó beszéde 1973. szeptember 11-én, a katonai puccs óráiban

„Honfitársaim! Lehetséges, hogy elhallgattatják a rádiókat, ezért elbúcsúzom tőletek. Ezekben a pillanatokban érkeznek fölénk a repülőgépek. Lehet, hogy mindannyiunkat megölnek. De tudjátok meg, hogy mi itt vagyunk, azért hogy legalább példát mutassunk: akadnak férfiak, akik tudják, mi a kötelességük. Én megteszem a kötelességemet, amellyel a nép megbízott, egy olyan elnök elszántságával, aki méltósággal viseli megbízatását...

Hazánkban a fasizmus már jó ideje jelen van a terrorista merényletekben, hidakat robbant, vasútvonalakat rongál meg, olaj- és gázvezetékeket semmisít meg, meghúzódva azok hallgatása mögött, akiknek kötelességük lett volna cselekedni...

Ezek az utolsó szavaim... Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy lesz erkölcsi igazságszolgáltatás, amely elítéli a hitszegést, az aljasságot és az árulást.”

Szemtanúk Allende utolsó órájáról a Moncada-palotában

„A katonák vadul lövöldöztek mindenfelé, már nem is céloztak. Minden irányban sorozatokat lőnek, és közben üvöltöznek: »Adjátok meg magatokat marxista kutyák!« Allende elnök egy kis csoporttal elsáncolja magát a Vörös terem egyik sarkában. Amikor megpróbál előnyösebb pozíciót keresni, egy lövés eltalálja a hasán. Sikerül eljutnia egy karosszék mögé, rátámaszkodik és sebesülten is tovább tüzel... [Aztán] az elnököt golyó éri, valamivel a bal válla alatt. Kénytelen elengedni a fegyvert. Már semmi sem érdekel bennünket... Az elnök megpróbál fölállni, de már nem tud. A katonák észreveszik ezt, és néhány pillanatra abbahagyják a tüzelést. De rögtön újrakezdik... testét több golyó érte. A holttestet Bernardo O'Higgins, a Haza Atyja karosszékébe helyezték, ráadták az elnöki vállszalagot, és letakarták a chilei zászlóval, amely mindig ott volt íróasztala bal oldalán...”


1. Nagy Sándor Perzsia meghódítására indulKERTÉSZ István

Nagy Sándor Perzsia meghódítására indul

A makedón–görög sereg

Húsz napon át tartott az út, amíg Kr. e. 334-ben a makedón-görög had a Helléspontosnál a tengeren is átkelve eljutott Trója közelébe. Jóllehet mindössze 160 gálya állt a király rendelkezésére, a perzsáknak az Égei-tenger déli vizein cirkáló hajóhada pedig 400 hajót számlált, az átkelés Európából Ázsiába mégis zavartalanul bonyolódott le. Ez a körülmény egyrészt rámutat arra a szervezetlenségre, amely a Perzsa Birodalom irányítását ez idő tájt jellemezte, másrészt utal a perzsa flotta akciórádiuszának korlátozott voltára. A Trója közelében megpihenő inváziós erő persze nem csupán reguláris harcosokból állt. A kísérők, vagyis hajcsárok, fegyverhordozók, hordárok, szolgák stb. számarányát ma általában egy a háromhoz becsülik, azaz egy kísérő jutott három katonára. Így, ezekkel együtt körülbelül 65 ezer emberre kell becsülni Nagy Sándor hadinépét.

Élelmiszer-szállítás

Ez a sereg indulásakor harminc napra elegendő élelmet vett magához, és miután elérte első úticélját, Tróját, még mindig tíz napra elegendő készlettel rendelkezett. Nyilvánvaló, hogy az élelmet és az azon kívül meglévő poggyászt: sátrakat, függőágyakat, egyéb felszerelési tárgyakat részben hajókon, részben azonban szárazföldön szállították. Ugyanakkor számítaniuk kellett arra, hogy előbb-utóbb olyan területre érkeznek, ahol hajóikat nem használhatják, és emiatt kizárólag szárazföldi szállításra kell berendezkedniük. Ezért a harci méneken kívül teherhordó állatokat kellett magukkal vinniük. Erre a célra lovakat és öszvéreket, majd Egyiptom elfoglalása után tevéket is igénybe vettek.

Az amerikai D. W. Engels kutatásai alapján az expedíciós sereg által igénybe vett állatok száma, az emberek és állatok élelmiszer-szükséglete, valamint az összes szükséges holmit magával cipelő had vonulási sebessége a következőképpen becsülhető meg. A harci mének száma feltehetően megegyezett a lovasság létszámával, tehát 6100-ra becsülhető. Mivel ezeknek bármikor harcra kész állapotban kellett lenniük, nyilvánvalóan nem hordattak velük terhet, ez a már említett teherhordó állatokra maradt. Egy állat szállítókapacitása körülbelül 250 libra (1 libra = 453,6 gr) volt, de ebből 10 librát nyomott a saját napi gabonaadagja. Ismeretes, hogy a római legiókban is használatos nyolcszemélyes sátor, amelyet állatok szállítottak, 40 librát nyomott. Ebből tehát egy ló vagy öszvér hatot tudott vinni. A hat nyolcszemélyes sátor durván ötven ember befogadására volt alkalmas. Így mintegy 50 katonára lehet a sátorcipelés vonatkozásában egy teherhordó állatot számítani. Ha ezt az arányt a Trója közelében gyülekező, körülbelül 65 ezer reguláris és irreguláris harcosra, kísérőkre is érvényesnek tekintjük, akkor fel kell tételeznünk, hogy a teherhordó négylábúak 1300-an voltak, azaz a 65 ezer ember ötvened részét tették ki.

De természetesen élelmiszert is kellett szállítani. Egy ember napi élelmiszer-szükségletét nagyjából 3, míg egy állatét 20 librára lehet taksálni. Ez az ember esetében teljes egészében gabonát jelent, míg az állatoknál fele-fele arányban gabonát, illetve egyéb takarmányt. (Itt most tételezzük fel, hogy a vizet – ember esetében 0,5 gallon, azaz 4,543 liternek a fele, állatnál 8 gallon a napi fejadag – menet közben szerzik be, tehát nem kell magukkal vinni.) Ekkor a 65 ezer ember 195 ezer, a harci mének 122 ezer, míg a teherhordó állatok 26 ezer libra élelmiszert fogyasztanak el naponta, ami összesen 343 ezer libra. Ezt a hatalmas mennyiséget élelmiszerszállító állatok hordták. Engels szerint körülbelül 20 ezer állatot vettek igénybe a makedónok élelmiszerük szállítására.

További számítások azt vizsgálják, mennyi az az élelem, amennyit a sereg állatok igénybevétele nélkül képes lehetett magával vinni. Az ilyen számítások azért nem haszontalanok, mert bizony speciális esetekben előfordult, hogy a katonák és kísérőik csak magukra számíthattak. Nos, a harcosok teljes poggyásza körülbelül 80 librát nyomott (könnyebbé teszi a megértést, ha a librát megfelezzük, és az eredményt kg-ban számoljuk, 80 librát tehát 40 kg-nak). Ebből a fegyverzet súlya 50, míg az élelmiszeré 30 libra lehetett. Ez volt a maximális súly, amely mellett még menetelni tudtak az emberek. Ha úgy számolunk, hogy Alexandros 65 ezer embere fejen-ként 30 libra élelmiszert volt képes szállítani, akkor a hadinép élelmiszer-szállító kapacitását 1 950 000 librára tehetjük.

Útirány, vonulási idő

A hatalmas tömegű ember és állat tehát nem kevés szilárd táplálékot igényelt, és akkor még nem is szóltunk az


ivóvízről, feltételezve, hogy az helyben volt fellelhető, tehát nem kellett cipelni. Pedig alkalmanként annak beszerzése és tárolása is a seregre hárult. Ilyen körülmények között különösen nagy jelentősége volt az útvonal és a hadmozdulatok idő-pontja megválasztásának. A cél az volt, hogy lehetőleg vízzel jól ellátott és dúsan termő vidékeken vonuljanak át, hogy minél kevésbé szoruljanak a magukkal hozott élelemre. Mindezt figyelembe véve teljesen érthető, hogy a makedón sereg április végén indult útnak. Így májusig kitartott a magukkal vitt élelem. Ekkorra érkeztek ellenséges területre, ahol a gabonát már be lehetett takarítani és el lehetett fogyasztani. Megfigyelhető, hogy Alexandros mindig figyelembe vette az aratás idejét, és ahhoz igazította mind útirányát, mind pedig a vonulási időt.

A Perzsia meghódítására induló sereg minden bizonnyal csak gabonát vitt magával, tekintettel arra, hogy a délthrák tengerpart, amelyen végigvonult, bővében volt víznek és legelőterületnek. Takarmány és víz jutott tehát mindenkinek. Más volt a helyzet a gabonával. Ezt, ha nem vitték volna magukkal, az útjukba eső városoktól kellett volna beszerezniük. Ám ezek szövetséges vagy éppen makedón uralom alatt álló települések voltak, a saját lakosságuk ellátásához is csak szerény készletekkel rendelkeztek, és ennek egy részét átengedni súlyos terhet jelentett volna számukra. Az aratás viszont legkorábban júniusban kezdődött, és a lábon álló, még eléggé fejletlen termést szintén nem lehetett levágni e barátságos érzelmű lakosság nagy kára nélkül. Helyes elgondolás volt tehát, hogy a szükséges gabonakészletet a sereg magával vitte. Miután tizennyolc napon át vonultak, és közben két napot pihentek, húsz nap alatt érték el a Helléspontos európai oldalán álló Séstos városát. Hála a gondos előkészületeknek, még mindig rendelkeztek – mint említettük – tíz napra elegendő gabonával. Ez azért volt fontos, mert így elegendő idejük maradt arra, hogy átkeljenek a trójai partokhoz, ott biztonságos hídfőt alakítsanak ki, felkészüljenek egy esetleges perzsa ellentámadás elhárítására, egyáltalán megvessék lábukat az ellenség földjén. Azután, ha már mindenről gondoskodtak, feltölthették élelmiszerkészletüket a meghódított föld terméséből.

D. W. Engels számításai nyomán arról is fogalmat alkothatunk, mekkora sebességgel volt képes mozogni ez az ókori viszonyok között igen nagy létszámúnak számító makedón–görög hadsereg. Ha az ármádia gyorsaságát vizsgáljuk, először is különbséget kell tennünk az egész sereg és annak alkalmanként önállóan tevékenykedő kisebb része között, azután figyelembe kell vennünk az éghajlati körülményeket és az útviszonyokat. Ideális helyzetben, vagyis gyors haladást lehetővé tevő út és mérsékelt éghajlat esetén volt példa arra, hogy Alexandros hadának kisebb, könnyűfegyverzetű csapatai naponta akár 50 mérföldet (1 mérföld = 1609,33 m) is megtettek. Hasonló körülmények között az egész sereg maximum napi 19,5 mérföld teljesítményre volt képes, míg átlag mozgási sebessége rövidebb távon 14, hosszabb szakaszokon 13 mérföld lehetett naponta. Persze sohasem beszélhetünk folyamatos haladásról. Hiszen napközben is pihenőt kellett tartani, és néhány egymást követő vonulási nap után, minden ötödik vagy hetedik napot követően, egy pihenőnapot kellett közbeiktatni. Voltak további nehézségek is, amelyek a hadinép és az állatok sokaságából adódtak. Így például igen hosszú volt a menetelő csapatok hadoszlopa.

Indulás és pihenés

Ha Alexandros seregének személyi állományát 65 ezer főben állapítjuk meg (a kis-ázsiai partraszállástól kezdve ez a szám érvényes), és feltételezzük, hogy egymás mellett tíz ember menetelt, a harci mének számát hatezernek vesszük, és úgy számolunk, hogy ezek közül öt lépkedett egymás mellett, valamint számolunk azzal, hogy az emberek és lovak által alkotott sorok között helyet kellett hagyni a teher- és élelmiszer-szállító állatoknak, akkor a hadoszlop hosszát 16,5 mérföldnyire becsülhetjük. Ez azt jelentette, hogy például a sereg elejének éjfél előtt öt órával kellett elérnie a táborhelyet, ha azt akarták, hogy a had vége éjfélre a pihenőhelyre jusson. Ugyanis három mérföldes óránkénti menetsebességet feltételezve a gyalogosok esetében durván öt óra kellett ahhoz, hogy a leghátul haladók is a táborba érjenek. És ez az öt óra természetesen a napközben tartott pihenő esetére is érvényes, amennyiben a pihenőidőt biztonságos körülmények között akarták eltölteni.

Hasonlóan időigényes dolog volt elindítani a sereget. Vegyünk például egy olyan helyzetet alapul, amikor először az emberek, majd a harci mének indulnak útnak, legvégül a teherhordó és élelmiszerszállító állatok. Az emberek tízesével, a harci mének ötösével haladnak egymás mellett. Ekkor 6500 sor keletkezik emberekből és 1200 a lovakból. Ha az első sor indulását egy másod-perccel követi a másodiké, és ez így megy végig, akkora legutolsó sor körülbelül két órával az első után tud csak elindulni. Közbevetőleg megjegyezzük: ez idő tájt sem a kengyel és a nyereg, sem a patkolás nem szerepelt a lovasművészet eszköztárában. Ha kemény, egyenetlen talajon kellett huzamosabb időn keresztül haladni, akkor fonadékból vagy vasból készült, saruszerű alkalmatosságot húztak a lovak lábára, így akadályozva meg a lesántulás bekövetkezését. Ezen okok miatt a lovasság hosszabb hadmenetek alkalmával gyalogszerrel vágott útnak.

Két órát vett tehát igénybe a had „gyors” indulása, és akkor még nem is számoltunk a szállító feladattal ellátott állatokkal. Ilyen körülmények között persze fokozott jelentősége volt a meg-járandó út minőségének. Ennek


javítása érdekében útépítő csapatok serénykedtek a vonuló sereg előtt. Ezek elhordták a kisebb dombokat, kiegyengették az út hepehupás szakaszait, kivágták a gyors mozgást akadályozó fákat, bozótokat.

Részlet a szerző „Hellenisztikus történelem” című, a História Könyvtár sorozatában megjelenő művéből. (A szerk.)

2. Képek



1. Királyok születése az ókori EgyiptombanCSALÁD ÉS TÁRSADALOM

LUFT Ulrich

Királyok születése az ókori Egyiptomban

Szülni és alkotni

Az ókori egyiptomiak a fogantatást és a szülést szemérmesen az éjszakához kötötték. Ennek mitikus indoklása is volt: este eltűnt a nap a láthatatlanságban, más magyarázat szerint az anyja bekapta őt, s reggel „anyja két combja között megszületett”. Ahogy egy óbirodalmi szöveg elmondja: „Unasz (király) éjjel fogantatott, Unasz éjjel született”, és egy másik helyen azt olvassuk, hogy „Nut (az ég istennője) megszülte ezt a Pepi királyt az Orion csillaggal együtt”. Pepi király anyjának személye változhat, amennyiben a királynak azt mondják: „Az ég fogan téged az Orionnal együtt, a hajnal szül téged az Orionnal együtt.”

Az eddigi idézetek a Kr. e. 3. évezredből származnak, és a király kivételes helyzetét írják le, miszerint istennőtől született.

Egy királynő születése

A szülésről magáról viszont csak kevés adat maradt ránk, mert a szülés az élők szférájához tartozott, így profán témának számított. A fáraó isteni származását leginkább legendával igyekeztek megalapozni. A leghíresebb ilyen legenda Hatsepszut királynőnek (ur. Kr. e. 1479/83–1458), a Deir el-Bahari-i halotti templomában feljegyzett szövege. Hatsepszut királynő a korán elhunyt II. Thotmesz király özvegyeként a kiskorú III. Thotmesz trónra lépése után lett régens Egyiptom felett. Mint fiatal, energikus nő, az egyik ágyas szülte gyermek gyámjaként ő is kedvet kapott az uralomhoz. Saját magát férfinak ábrázoltatva, lassan a gyermek király helyére lépett. Az öt szükséges címet felvette, és Egyiptom két országának (Alsó- és Felső-Egyiptom) királyává koronáztatta magát.

Hatsepszutnak szüksége volt egy hihető magyarázatra, amellyel meg tudta indokolni a gyermek király trónfosztását. A kitalált történet a következő: Amun, a thébai székhely főistene, egy időben a birodalom vezető istene, I. Thotmesz király, tehát Hatsepszut atyjának alakjában közeledett a szűz királynőhöz. Amun megérdeklődi Thotnál, hogy ki a királyné, amely kérdésre Thot a következőképpen felel: „Az a szűz, akiről beszéltél (...) Ahmosze az ő neve, szebb ő az ország minden asszonyánál. I. Thotmesznek, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának a felesége. Ő királyi felsége fiatal, menjél csak (...).”

Amun felöltötte I. Thotmesz alakját, és Thot vezeti be Ahmosze királynéhoz. „E dicsőséges isten, Amun, a két ország trónjának – azaz Karnaknak – ura eljött, miután átváltozott férjévé, I. Thotmeszszé, Felső- és Alsó-Egyiptom királyává. [A királynét] megtalálták szépséges palotájában pihenve. Az isten illatára felébredt, és őfelségére mosolygott. [Amun] hozzá lépett, és vágya feltámadt iránta, szívét adta belé, és isteni alakját láttatta vele, miután eléje lépett. Szépségének örült, szerelmeskedésben testébe behatolt, s a palota teli volt az isteni illattal, minden illata Puntból való volt.”

A fogantatás után Hnum, a teremtő kosfejű isten alkotta a fazekaskorongon Hatsepszut királynőt. Hnum munkája közben megfogalmazta gondolatait: „Hatsepszutot, ezt a lányodat a fazekaskorongon alkotom az élet, az üdv, az egészség, az élelem, a táplálék, a gondolat, a szeretet s minden más jó dolog számára. Különbözzön alakja az istenétől, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának nagy méltóságában.”

Amikor Hnum a királynét női társával, Hekettel együtt a szülésre vezette, a következőt mondotta neki: „Fiadat oltalmammal körülveszem. Te – ezzel fordul a gyerekhez és az anyához – nagy vagy, és az is, aki testedet nyitja.”

A királyné szülési fájdalmai akkor jelentkeznek, amikor az istenek megjelennek. Amun a szülés után a következő szavakkal fogadja el gyermekét: „Testemből való lányom, Kamaatré [Hatsepszut királynő trónneve] belőlem származó csodálatos képmás. Te király leszel.” Érthető, hogy egy ilyen hercegnőt megilletett a trón, rendeltetését nem lehetett kétségbe vonni.

Ré fiai


Világos viszont az is, hogy a királyi félisten is emberi körülmények között születik. Az egyiptomi király nem ember, nem isten, hanem isteni származású és emberi születésű.

A király származását egy népies el-beszélésben az egyiptomiak a következő módon jellemezték: az óbirodalmi 4. dinasztia idején, tehát a nagy gizai piramisok építésének korszakában (Kr. e. 3. évezred közepe) Kheopsz király unalmában azzal szórakoztatta magát, hogy történeteket meséltetett. Dzsedefhór királyfi viszont nem tudott mesélni, hanem atyja udvarához Dzsedi varázslót hozta, aki különböző emberfeletti képességekkel rendelkezett, így tudott jövendölni is. Kheopsz király meghallván, hogy családjának leszármazottai nem uralkodnak örökké Egyiptom felett, haragra gerjedt, vagy a szöveg szavai szerint: „Őfelségének a szíve pedig elszomorodott emiatt.” Dzsedi jövendölése így szólt: „A szakhebui Ré papjának felesége, Rének, Szakhebu urának három gyermekével van teherben. Megmondta neki Ré, hogy ők fogják gyakorolni ezt a felséges hivatalt ebben az egész országban.” A jövendölés után a király Dzsedit Dzsedefhór királyfi házában helyezte el.

A szülést a szövegben így írják le: „Ezen napok egyikén történt, hogy Ruddzsedet szenvedni kezdett, fájdalmas volt a szülése. Őfelsége Ré, Szahebu ura így szólt Iziszhez, Nephthyszhesz, Meszhenethez, Hekethez és Hnumhoz: »Menjetek hát, segédkezzetek Ruddzsedetnek a három gyermek megszülésénél, akik testében vannak, hogy gyakorolják ezt a felséges hivatalt ebben az egész országban. Ők majd felépítik templomaitokat, táplálják oltáraitokat, felfrissítik asztalaitokat, nagyobbá teszik isteni áldozataitokat.«

Elindultak ekkor ezek az istenek, s táncosnőkké változtak át. Hnum mint hordszékvivő volt velük. Elérkeztek Pauszer házához. Úgy találták, amint rendetlen ruházatban állt. Odavitték hozzá nyakékeiket és csörgőiket. Ő így szólt hozzájuk: »Úrnőim, íme van itt egy asszony, aki szenved, fájdalmas a szülése.«

Ők azt mondták: »Hadd lássuk őt! Íme, mi értünk a bábáskodáshoz.« Ekkor így szólt hozzájuk: »Gyertek!«

Bementek Ruddzsedethez, s rázárták a szobát. Ízisz eléje állt, Nephthysz mögéje, Heket siettette a szülést. Ízisz így szólt: »Ne erőlködj a testében te, Uszer [erős] nevednél fogva.« A gyermek lesiklott a karjain. Egyrőfös, erős csontú gyermek volt. Bőre aranyból volt, fejkötője valódi lazúrkőből. Lemosták, elvágták köldökzsinórját, és a téglákon levő lepedőre tették. Meszhenet hozzálépett, és így szólt: »Király ő, aki a királyságot fogja gyakorolni ebben az egész országban. Hnum egészségessé tette tagjait.«” Háromszor, majdnem azonos fogalmazásban mondják el a leendő három király születését.

A szülést pontosan írják le. A valódi bába Heket istennő. Meszhenet, akivel már máskor is találkoztunk, megtestesíti a születéshez szükséges téglát, amelyre más forrás szerint a szülő nő ráül. Az elhangzott szöveg alapján viszont úgy tűnik, mintha a tégla rakodási tér lenne. Más, szüléskor alkalmazott szerszámról nincs adatunk.

A Nap születése

A 18. dinasztiától nyomon követhető Amduat – azaz „a túlvilágban lévő” világ leírása – képszerűen festi le a Napisten születését. Tizenkét isten húzza Napisten hajóját egy óriáskígyó testén át. Az istenek neve az öregségre utal: az Öreg, az Aggastyán, a Gyenge, a Bölcs, az, Aki életbe lépett, az, Aki éveit átélte, a Hatalmas idővel rendelkező, a Tiszteletre Méltó, a Tisztelet Ura, a Megőszült, az Őszhajú, az Első.

„Ez a természetük – mondja a kísérő szöveg. – Ők húzzák ezt a nagy istent az Istenek Élete nevű (kígyó) gerincén át. A Ré mögötti és előtti tisztelendők – azaz a halottak – naponta megszületnek a földben, miután ez a nagy isten meg-született, az égbolt keleti oldalán. Az Istenek Élete nevű (kígyó) titkos képébe belépnek tisztelendőkként, és naponta kilépnek belőle Ré megifjadottaiként.” Ré, a napisten azzal járul hozzá az újjá-születéshez, hogy a kígyót „simá"-nak nevezi, így „sima az isten születésekor”. A kígyó „a gerincében tartózkodó tisztelendők mormolásából él, akik naponta szájából kijönnek”.

A szülés nagyon érdekes ábrázolását szöveg nélkül a Nappal könyvében lehet megtalálni. A Napot megszüli ott Nut, az ég istennője. Az istennőt az egyiptomi ábrázolási szokástól eltérően frontális nézetből mutatják, ölében a megszületendő gyerek hólyagban, a két oldalán egy-egy térdelő istennő, akik oltalmukkal körülveszik a leendő anyát. Fölötte repül a szkarabeusz, a megifjodott nap-isten jelképe. A jelenet az óriási Nut képe alatt van elhelyezve. A szövegben nem utalnak a születésre: „Ennek az istennek felsége felragyog abban az órában, amelynek neve »Aki Ré tökéletességét bemutatja«, az az óra, amely »Magának harmóniát teremt«, amikor Ré a horizontiak országában felkel. Jó ez az útja, hogy éltesse az embereket, az állatokat, a csúszómászókat, mindazt, amit Ré megteremtett.” Itt a születés kozmikus aspektusa kerül az előtérbe. A halottak maradnak, ahol vannak, a Föld feletti életet viszont biztosítja Ré újjászületése naponta, az örökkévalóságig.


2. Képek




1. Kerpel-Fronius Ödön, a gyermekbetegségek kutatójaÉLETUTAK

MÉHES Károly

Kerpel-Fronius Ödön, a gyermekbetegségek kutatója

A magyar gyermekgyógyászat történetéből

A gyermekgyógyászat önállósodása óta a magyar gyermekorvosok nemzetközileg is jelentős szerepet játszottak a szakma fejlesztésében. A sok kitűnő szakember közül a nagyvilágban különösen Schöpf-Merei Ágoston, idősebb és ifjabb Bókay János, Heim Pál nevét ismerik, és az orvostörténelem nagyjai között emlegetik. Méltán sorolható mögéjük Kerpel-Fronius Ödön, aki századunk harmincas éveitől ötven éven át külföldön az egyik legsikeresebb és legismertebb, hallatlanul népszerű magyar klinikai kutató volt, jelentősen hozzájárult a csecsemőkori só- és vízháztartás zavarainak korszerű kezeléséhez és ezzel a halálozás csökkentéséhez.

A sokkultúrájú Monarchiában

Kerpel-Fronius Ödön 1906. január 14-én Versecen született. Apja a kisváros főügyésze, majd megbecsült ügyvédje volt. Anyja régi erdélyi szász családból, a Froniusoktól származott, amelyben a fiúk több nemzedéken át hagyományosan orvosok vagy evangélikus lelkészek voltak. Kerpel két fivérével a szintén verseci Herczeg Ferenc által „megénekelt” Várhegy alatt töltötte gyermekkorát; mások visszaemlékezései szerint ugyancsak „eleven” kamaszok voltak. A többnyelvű, de főleg németajkú városkában négy gimnáziumi osztályt magyarul, hármat németül végzett, és szerbül érettségizett. Otthon viszont a francia kisasszonytól 10 éves korára megtanult franciául, majd apja engedélyével a szokásos zongoraleckék helyett angolórákat vett, a latint pedig természetesen szigorúan vették az iskolában. A sokoldalú nyelvtudásnak később nagy szerepe lett karrierjében: felnőtt korában hat európai nyelvet kiválóan beszélve tudományos és köznapi kérdésekben egyaránt könnyen szót értett kollégáival és mindenkori környezetével. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a legkülönbözőbb nemzetközi kongresszusoknak, tanfolyamoknak, társasági rendezvényeknek szinte haláláig közkedvelt előadója, elnöke, közreműködője volt.

A gimnázium hetedik osztályában szerzett kitűnő bizonyítvány jutalmaképpen apja lehetővé tette számára, hogy a vakációt Olaszországban töltse. Ez döntő élménynek bizonyult: az idegen tájak, azok történelme és főleg művészete iránti lelkesedése élete végéig elkísérte.

Kerpel-Fronius 1923-ban beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára. Vidám, sőt bohém diák volt, de tanulmányait komolyan vette. Medikus évei alatt több szemesztert külföldön, Münchenben, Bécsben és Párizsban tölthetett. Nagy hatással volt rá a kor több kiemelkedő orvos-tudósa. Így később sokat emlegette a belgyógyász Friedrich von Müllert és az allergiakutatás atyját, a gyermekgyógyász Clemens von Pirquet-t, akik akkor már világhírű professzorok voltak, de szerényen, sőt alázattal foglalkoztak a betegekkel és a medikusokkal. Budapesten elsősorban Farkas Géza élettani előadásaiért lelkesedett, a klinikusok közül főleg Korányi Sándor betegbemutatásai maradtak számára emlékezetesek. Ifj. Bókay János előadásai döbbentették rá arra, hogy az anyagcsere-folyamatok szabályozása különösen érdekes a csecsemő- és gyermekkorban, ahol a reguláció az életkorral is változik.

Fiatal orvos és kutató

A fiatal Kerpel-Froniusból hamarosan ügyes és népszerű gyakorló gyermekorvos lett, aki emellett egyre nagyobb érdeklődéssel vett részt a csecsemőkori só- és vízforgalom kutatásában.

1932-ben megnősült. Felesége, az ugyancsak verseci, okos és művelt Zoffmann Sára, kitűnő társa és támasza lett későbbi pályáján. Így 1933-ban a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjával már együtt töltöttek egy évet Amerikában, ahol Kerpel a bostoni Harvard Egyetem Gyermekklinikáján és azon belül James L. Gamble laboratóriumában dolgozhatott. Gamble a vízháztartás világhírű szakértője volt. Az amerikai tapasztalatok komoly szerepet játszottak abban, hogy Kerpel a következő években, immár újból Budapestről, több cikkben és két nagyobb, monografikus tanulmányban élesen elkülönítette a szervezet kiszáradásának két fő formáját, a só- és a vízhiányos állapotot, aminek figyelembevétele ma is döntő szempont a kezelésben.


Amerikából hazatérve a díjtalan gyakornokból fizetett tanársegéd, később adjunktus lett, akinek klinikai és tudományos tevékenysége mellett komoly magánpraxisa is volt, a követségi gyermekek többségének ő lett a „háziorvosa”. Ezek a kapcsolatok hamarosan szakmai és magánéletében is hasznosnak bizonyultak.

A gyermekek megmentője

1944-45-ben néhány hónapig katonai szolgálatot teljesített. Az egyetemre visszatérve szomorúan kellett tapasztalnia, hogy a romba dőlt fővárosban a gyermekek között milyen óriási pusztítást végzett a nyomor és az éhínség. Megdöbbenéssel észlelte, hogy a rossz higiénés viszonyok, az élelmiszerek és főleg a tej hiánya miatt tömeges méreteket ölt a csecsemőkori sorvadás, amit csak fokozott, hogy az éhező anyák nem tudtak szoptatni, nem volt fűtés, nem voltak gyógyszerek. Gyakori volt, hogy addig megfelelő állapotban lévő csecsemők és kisgyermekek bélhurut vagy megfoghatatlan, ismeretlen eredetű fertőzés, láz folytán 24–36 óra alatt válságosan rossz állapotba kerültek. Ezzel a „toxicosis"-nak nevezett állapottal szemben az orvosok akkor még tehetetlenek voltak, ezért Kerpel a megelőzést szem előtt tartva, korábbi diplomatakapcsolatait kihasználva igyekezett enyhíteni a helyzeten. A több szálon futó akciók közül a leginkább eredményesnek Dr. Richard L. Shackelforddal való együttműködése bizonyult. A baltimore-i Johns Hopkins Egyetem munkatársa, későbbi professzora az amerikai hadsereg önkénteseként egyfajta katonai attasé szerepében részt vett a segélyek elosztásában hazánkban és Romániában. Kerpel-Froniussal mindenekelőtt anya-tejgyűjtést szerveztek; a magyar gyermekorvos tanácsára élelmiszercsomaggal jutalmazva összegyűjtötték a jól szoptató asszonyok felesleges tejét, és ezzel táplálták a szoptatásra képtelen anyák gyermekeit, illetve egyes kórházba került csecsemőket. Ugyancsak együttműködtek egyes életmentő gyógyszerek, így a nem kapható inzulin és a Magyarországon akkor még ismeretlen, első penicillinszállítmányok célszerű elosztásában.

Az egészében tragikus helyzetet Kerpel-Fronius megpróbálta arra is felhasználni, hogy megfigyeléseit összehangolja a csecsemő életműködéséről és sorvadásáról végzett kutatásaival. 1945-ben a romok között éledező tudományos élet egyik eseménye volt Kerpel-Fronius magántanári habilitációja a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Témája „A csecsemő élettana” volt. Ugyanekkor a kórélettani okokat kutatva feldolgozta az 1945. év csecsemőhalálozásának adatait; az erről szóló tanulmány az Egyesült Államokban jelent meg, és megrázó hatással volt az amerikai és nemzetközi szakmai közvéleményre.

Két pécsi évtized

A világháború utáni évek, az előre nem látható, de sejthető politikai változások nem sok jót jósoltak a konzervatív szemléletű, de egyben világpolgár, liberális gondolkozású Kerpelnek. Nyugati barátai és saját maga előtt is világos volt, hogy két választása lehet: vagy elhagyja az országot, vagy megpróbálja magát vidéken meghúzni. Az utóbbi mellett döntött, és megpályázta a pécsi gyermekklinika megüresedett igazgatói állását.

A klinikán a fiatal professzort lelkes és jól képzett szakembergárda, de szegényes felszerelés fogadta. A műszerek többségét és a könyvek egy részét Nyugatra szállították. Külföldi összeköttetései révén Kerpelnek néhány hónap alatt sikerült a legszükségesebb eszközöket pótolni, egyben új gyógyszereket, folyó-iratokat is sikerült beszereznie. Több korszerűsítést vezetett be a klinika gyógyító munkájába is. A viziteken, konzíliumok alkalmából mindenkinek a véleményére kíváncsi volt, a legfiatalabbakat is meghallgatta, de a kialakított határozat végrehajtását szigorúan megkövetelte. Rövid időn belül a klinika kedvelt és népszerű vezetője lett.

A sikerek elismerése sem maradt el. 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett (az erről szóló oklevelet Kodály Zoltán elnök írta alá), 1951-ben Kossuth-díjjal, majd ugyanebben az évben a Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozatával tüntették ki.

Pedig ezekben a „személyi kultusszal” jellemzett években a mindenkitől elvárt politikai buzgólkodásban nem vett részt, semmilyen pártnak soha tagja nem volt. A hidegháború az átlagosnál jobban sújtotta, 1948 után az utazási lehetőségek több évig tartó teljes hiánya az őt mindig is éltető, ösztönző külföldi szakmai és magánkapcsolatok szüneteltetésére kárhoztatta. A klinika vezetésében az „üzemi háromszög” egyik tagjává degradálták; elképzeléseit a párt és a szakszervezet írni, olvasni alig tudó képviselőivel kellett egyeztesse. Ezt a terhet ugyan többnyire bölcs derűvel viselte, de azért sok bosszúsága is volt, különösen néhány tehetséges, de „rossz káder”-nek számító munkatársának az akarata ellenére történt eltávolítása bántotta.

Komoly és az adott korban életveszélyes ügyekben is szilárd jelleműnek bizonyult. Szentágothai Jánossal össze-fogva meghiúsították a professzorok között Mindszenty hercegprímás letartóztatása és elítéltetése érdekében kezdeményezett aláírásgyűjtést. Pontos dokumentáció maradt ránk az Akadémia életében nevezetessé vált Sántha-ügyben tanúsított magatartásáról. Az MTA Orvosi Osztálya 1951. június 1-jén tárgyalta Sántha Kálmán debreceni ideg-elmegyógyász professzor előre eldöntött kizárásának ügyét.* Az egyébként baloldali érzelmű,


kiváló tudós a szakmai meggyőződésével ellentétes kérdésekben nem kívánt a rendszer szócsöve lenni, ezért a legfelsőbb körökben a tudományos életből való kirekesztése mellett döntöttek. Az osztályülés jegyzőkönyvében a Sánthát elítélő nagyszámú demagóg nyilatkozat mellett csak hárman mertek mellette, és ezzel a kutatás és a véleménynyilvánítás szabadsága mellett érvelni: Haynal Imre, Szentágothai János és Kerpel-Fronius Ödön. Közülük Kerpelé a legrövidebb, de egyben a legbátrabb kiállás Sántha érdekében.

1956 októbere természetesen itt is izgalmakat keltett, de Kerpel igyekezett a munkára összpontosítani, és a diákokat is óvta a meggondolatlan akcióktól. Egyesek feltételezik, hogy a szovjet megszállás után egyik tanársegédje az ő tudtával vitt fel gyógyszereket és kötszereket a Mecsekben rejtőző nemzetőröknek, az viszont tény, hogy hozzájárulásával az egyik padlásszobában húzódott meg gyermekével a klinika egyik korábbi nővére, az AVH egyik tagjának a felesége. (Az illető később az útlevélosztályra került, és alkalmanként segített a doktorok kiutazási engedélyének intézésében.)

1958–59-től lassan újjáéledtek a nemzetközi kapcsolatok. Személyes szereplései és újabb közleményei, valamint 1959-ben megjelent „Pathologie und Klinik des Salz- und Wasserhaushaltes” című, nagy sikerű összefoglaló könyve alapján a hatvanas években pályája zenitjén állt. Bel- és külföldi kollégái versengtek a lehetőségért, hogy klinikáját meglátogathassák, ott néhány hetet eltölthessenek. A Német Természettudósok Leopoldina Akadémiája 1962-ben fogadta tagjai közé; a hallei irattárban ma már hozzáférhető az elnökségnek a szavazásról szóló jegyző-könyve, amely Kerpelt az európai tudományos élet egyik legkiválóbb, legszínesebb és legszellemesebb egyéniségeként jellemzi. A szakmai sikerek mellett magánemberként is elégedettnek látszott. Szerette a mecseki sétákat, a kedélyes vacsorákat, tartotta a kapcsolatot régi pesti, majd pécsi művész barátaival, többek között Palló Imrével, Vilt Tiborral, Martyn Ferenccel. 1966-ban mégis váratlanul megpályázta a budapesti Tűzoltó Utcai II. Sz. Gyermekklinika Petényi Géza professzor elhunytával megüresedett igazgatói állását. Erről később csak annyit mondott, hogy szeretett feleségét kívánta megajándékozni a „pesti nyugdíjas évekkel”.

A pálya vége Budapesten

1967 januárjában megkapta az állást, amiben kezdetben nem túl sok öröme volt. Tudása, műveltsége, közvetlen és kedves egyénisége azonban lassan meghódította az őt tisztelő és hamar megkedvelő munkatársain túl a „hivatalos embereket” is. Ennek köszönhetően néhány hónap elteltével már megkezdődhetett a korábban is nívós részlegek megerősítése, a kevésbé jók fejlesztése. Tehetséges munkatársait itt is a legjobb külföldi klinikákra és laboratóriumokba „utaztatta”, irányításával a klinika néhány év alatt több területen is a hazai és nemzetközi élvonalba került. Hosszú évek előkészületei után 1969-ben jelent meg „Gyermekgyógyászat” című tankönyve. Ez az egyszerzős mű egyszerű szerkezete, világos és logikus fogalmazása folytán hallatlanul népszerűvé vált, magyar változata három kiadást ért meg, de kiadták oroszul is, óriási, 180 ezres példányszámban.

A hetvenes években nem szűkölködött személyes sikerekben sem. 1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett, 1975-ben Semmelweis Emlékérmet kapott. Külföldön is számos elismerésben részesült, többek között az Egészségügyi Világszervezet táplálkozási referensévé, a Rostocki Egyetem díszdoktorává, az Amerikai Gyermekgyógyász Akadémia tiszteletbeli tagjává választották.

Magánéletét beárnyékolta felesége betegeskedése, majd 1971-ben bekövetkezett halála. Vigaszt talált sikeres lányában és fiában, unokáiban, de egyre gyötrőbb asztmás nehézlégzése miatt abba kellett hagynia a szertartásosan, élvezettel űzött cigarettázást és a vadászatot, amit némileg pótolt mindenkori tacskó kutyájának sétáltatása. 1973-ban újra megnősült. A régi családi ismerős, Rubido-Zichy Johanna kedélye és temperamentuma felvidította, de az öregedéssel reálisan szembenézett, és 1976-ban minden rossz érzés nélkül ment nyugdíjba. Mivel a klinika igazgatásával járó hivatali terheket, adminisztrációt sohasem szerette, és utóda nagylelkűsége folytán eredeti irodáját, titkárnőjét megtarthatta, a következő években fel-szabadultan csak a szakmával foglalkozhatott. Bár egészsége fokozatosan romlott, ha itthon vagy külföldön meghívták, ami gyakran megesett, még mindig elegáns jelenségként hatott egy-egy ülésen, kongresszuson. Örömmel töltötte el, hogy volt pécsi és budapesti tanítványaiból számos egyetemi tanár és jó nevű kórházi főorvos lett, akik gyakran keresték fel tanácsért, vagy egy-egy dolgozatuk átnézését kérve. Közben a festői rendetlenségben heverő iratok között még egy nagy munkára készült: áttekintő és összegző munkát írt a csecsemőkori sorvadás kórélettanáról. A saját hattyúdalaként aposztrofált, angol nyelvű könyv 1983-ban jelent meg, és jelentős nemzetközi sikert aratott, a recenziók egyértelműen a világ nagyobbik részén még mindig égető kérdés kitűnő és előremutató összefoglalásaként értékelték. A vélemények kimondva vagy kimondatlanul egyben azt is kifejezték: az előrehaladott specializálódás korában Kerpel egyike volt az utolsó hagyományos értelemben vett, az egész embert, az egész kérdést értékelni tudó, szintetizáló klinikai kutatóknak.


A „hattyúdal” kedvező fogadtatásának örült, de ereje fogytán volt, állapotán az adriai nyaralások és a soproni gyógykúrák is alig segítettek. 1984. április 22-én, húsvét vasárnapján halt meg Berlinben.

* Vö. Huszár Tibor „A politikai gépezet 1951 tavaszán Magyarországon, Sántha Kálmán ügye” című, a Corvina Kiadónál 1998-ban megjelent kötetével. (A szerk.)

2. Képek




1. Szlovákok, románok, ruténekMŰHELY

ENGEL Pál

Szlovákok, románok, rutének

Telepítések Magyarországon Zsigmond korában

„Az Anjouk és Zsigmond uralkodása a magyar történelem felfelé ívelő szakasza. Az a modernizációs folyamat, amely a 13. században indult meg, ekkor érte el tetőpontját.”

Engel Pál elkészítette a középkori Magyarországról szóló összefoglalását, amely egy időben angolul és magyarul a História Könyvtár sorozatában jelenik meg. A könyv egyik fejezetét közöljük.

A politikai rendszer szilárdsága önmagában is kedvezett a természetes fejlődésnek. Azok a zavarok, amelyeket az ország 1382 és 1403 között átélt, felületiek voltak és átmenetinek bizonyultak. Jóval több kárt okoztak az ellenséges betörések, de a törökök végtére is csak néhány déli megyét értek el, a husziták pedig mindössze néhány évig jártak itt. A pusztítások súlyosak voltak, de egészében véve a lakosságnak csak kis hányadát érintették. A többinek módja volt élvezni azt a biztonságot, amit a szilárd királyi hatalom nyújtott. Elvezte emellett az udvar tevékeny támogatását is, mert a modernizációs törekvések ekkoriban is, éppúgy, mint Szent István óta bármikor, a király környezetéből indultak ki.

A fejlődés üteme még Nyugat-Európával egybevetve is gyorsnak tűnik. Korábban divat volt a politika és a gazdaság némely jelenségeit egyoldalúan túlértékelve a késő középkori Nyugat általános válságát emlegetni. Ma már világos, hogy nem volt igazán találó így jellemezni egy olyan korszakot, amelyben a modern Európa olyan előzményei születtek meg, illetve terjedtek el, mint a firenzei bankrendszer, a könyvnyomtatás, a humanizmus vagy a reneszánsz. A Nyugat országai is fellendülőben voltak tehát, közben azonban meg kellett küzdeniük az éhínségek és a Fekete Halál traumájával s ezek következményeivel. Magyarország, mint Kelet-Közép-Európa általában, kedvezőbb helyzetben volt. A válságtünetek itt nem, vagy alig jelentkeztek, a fejlődés mozgatóerői viszont éppúgy hatottak. Ezért a térségnek, egész történelme során, ebben a korszakban sikerült viszonylag a legjobban megközelítenie Európa nyugati országainak fejlettségi szintjét, noha hangsúlyozni kell, hogy azt sem ekkor, sem később nem érte el.

A népesség gyarapodása

A töretlen fejlődés legvilágosabb jele a népesség gyarapodása és a lakatlan hegyvidékek betelepülése volt. A Kárpát-medencében a 13–14. század volt az egész középkor folyamán a legnagyobb arányú défrichement időszaka. A 15. század közepére már csak az országhatár mentén, Trencsén, Árva, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg és Máramaros megyék legészakibb, illetve északkeletibb zugaiban maradt itt-ott hely új telepesek számára. Itt a betelepülés csak később, a 16. században zárult le, sőt néhol még azon túl is tartott.

A folyamat a 13. században kezdődött Zólyom, Turóc, Liptó és a Szepesség királyi erdőségeinek betelepítésével. Az Anjouk idején gyors ütemben népesedtek be Trencsén, Árva, Gömör, Sáros, Zemplén és Ung addig lakatlan erdővidékei. Az észak-gömöri Pelsőc vidékén 1243-ban, amikor IV. Béla a Bebekek őseinek adta, csak 10 helységet említettek, 1320-ban az utódok már 29 falun osztoztak. 1427-ben ugyanitt 51 falut írtak össze 1181 portával. A telepítés jelentőségét mutatja, hogy ez a szám a megye összportaszámának közel egynegyede volt. Sáros megye északi része, a lengyel határ mentén, ahol később a Cudarok makovicai uradalma terült el, 1300 táján még nagyrészt lakatlan erdőség lehetett. 1427-ben mintegy 50 falu állt itt 1471 portával. A Drugetek kárpátaljai birtoka, az ország legnagyobb kiterjedésű uradalma is ezekben az évtizedekben kaphatott lakókat. 1437-ben 106 falut írtak össze benne mintegy 3200 házzal (mansio). Hasonló folyamat figyelhető meg az ország keleti hegyvidékein, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szatmár, Szolnok, Kraszna, Bihar, Zaránd, Arad és Temes megyékben, magában Erdélyben és a szörényi végeken. Mindezekben a 15. század közepéig százával, sőt ezrével keletkeztek az új falvak, olyan birtokokon, ahol a történelem kezdete óta ember még nem élt. III. András 1292-ben engedte meg Ákos nembeli Sándor ispánnak, hogy a Maros menti Illye földjére románokat telepítsen. A 15. század közepére körülbelül 50 apró helység állt itt. Hasonló példák tetszés szerint idézhetők.

Népsűrűség


A nagy telepítések kezdete előtt a népsűrűség igen alacsony lehetett, a 14. század elején egyes becslések szerint 5–7 fő/km2. „A királyság, nagysága miatt, valósággal üresnek látszik” – összegezte benyomásait 1308-ban egy Kelet-Európában utazgató francia dominikánus. Az 1330-as évek pápai tizedjegyzékei is arról tanúskodnak, hogy az ország peremvidékei ekkor még jórészt lakatlanok voltak. Az 1430-as évekre, amikor először van némi támpontunk a lélekszám becsléséhez, a helyzet gyökeresen megváltozott. Ekkor 400 ezer adózó jobbágyportát írtak össze az ország 295 ezer km2-nyi területén, amiből hozzávetőleg 3–3,5 milliónyi népességre, azaz 10–12 körüli népsűrűségre lehet következtetni.

A telepítési mozgalom töretlen volta, és egyéb jelek is arra mutatnak, hogy a Nyugatot ekkoriban sújtó demográfiai katasztrófa Magyarországot éppen csak meglegyinthette. Tudjuk persze, hogy a Fekete Halál ide is elérkezett. 1349 márciusában már dühöngött, úgyhogy Velence nem merte útnak indítani a követeit. Nyáron Lajos király a járvány végéről értesítette a köztársaságot, de az hamarosan újból fellángolt, és szeptemberben a királynét is elragadta. Pusztításairól csak annyit tudunk, hogy Nagyvárad vidékén falvak néptelenedtek el, és a járvány évét Sopronban évek múlva „a halandóság ideje"-ként emlegették. Talán még súlyosabb volt a következő járvány, amely 1359. október táján érkezett meg, és a télen át tartott. Egy lengyel kortárs úgy látta, hogy az előző inkább falun pusztított, míg ez főleg a városokban és az előkelők között. A magyarországi adatok alátámasztják ezt a megfigyelést. A velencei követ 1360 januárjában „sok nevezetes báró” haláláról számolt be, februárban pedig Buda és Visegrád nagy halandóságát emelte ki. A méltóságsorokból kitűnik, hogy a járvány idején, bizonyára annak következtében, halt meg az erdélyi vajda, az országbíró, a tárnokmester és a pohárnokmester, úgyhogy 1360 tavaszán a kormányt újjá kellett szervezni. Nyilvánvaló azonban, hogy demográfiai értelemben egyik csapás sem lehetett számottevő. Ez két okkal magyarázható. Egyfelől a népesség itt jóval ritkább volt, mint nyugaton, másfelől valószínűleg sokkal jobban táplálkozott. Magyar-ország közmondásosan gazdag volt élelemben, és itt valóban nincs hír olyasfajta éhínségekről, aminők a Nyugat lakosságát 1315 óta folyamatosan tizedelték.

Felvidéken – szlovákok

A telepítőmozgalom igen jelentős etnikai változásokkal járt. A Kárpát-medence nagy kiterjedésű peremterületei ekkoriban váltak szlovákok, rutének és románok lakta vidékké. Ennek a ténynek ugyan csak a nacionalizmus korában lett jelentősége, de azért regisztrálnunk kell. A telepesek etnikumáról ritkán vannak közvetlen adataink, de megfigyelhető, hogy az ekkoriban benépesülő területeken a későbbiekben idegen ajkú lakosságot találunk. Ezért kézenfekvő a következtetés, hogy a telepesek maguk is idegenek voltak, olyankor is, ha a telepesfalu nevét az egykorú összeírásokban magyarul, vagyis a birtokosok nyelvén jegyezték fel.

Az északi hegyvidék, Trencséntől a Kárpátaljáig, ekkoriban vált szlovák nyelvűvé. Szlávok természetesen korábban, a honfoglalást megelőzően is éltek itt, de a számuk aligha volt jelentős. Későbbi falvaik nagy tömegben a 14. századi telepítések során tűnnek fel a forrásokban, és sok esetben maga a telepítés ténye is igazolható. A bevándorlást német vállalkozók szervezték, többnyire városi polgárok, akiket keleten „soltész"-nek (scultetus, a német Schultheiss szóból), nyugaton „vojt"-nak (advocatus, a német Vogt szóból) neveztek. A földesúr velük szerződött, rendszerint írásban, egy-egy erdőterület benépesítésére. Maguk a telepesek kétségtelenül szláv nyelvet beszéltek, és főleg Morva-és Lengyelországban toborozhatták őket. Észak-Trencsénben több adat szól arról a telepítőmunkáról, amelyet a vidék honorbirtokosai, az országbírák folytattak soltészek útján az 1324 utáni évtizedekben.

1439-ben, amikor az itteni uradalmak tartozékait először ismerjük meg, az újkori települések zöme már létezett. Az árvai, liptói és zólyomi uradalmakban ugyanezt tapasztaljuk a 15. század közepén. Számos, ekkor keletkezett falu a nevében is tükrözte alapításának körülményeit, igen sok közöttük a magyar -vágás nevű és szláv megfelelője, a poruba, ami az erdőirtás szerepére utal, továbbá a szláv lehota, amely „könnyített helyzetű”, azaz kiváltságos falut jelentett.

A szlovákiai telepesek szabad parasztok voltak, akiket a kedvező feltételek csábítottak ide. Megtelepedéskor általában hosszú, legtöbbször 16 évi adómentességet kaptak, hogy megalapítsák falujukat és berendezkedjenek: kiirtsák az erdőt, a kapott telken felépítsék gazdaságukat és művelés alá vegyék a földet. Majdani szolgáltatásaik pontosan rögzítve voltak. Főleg pénzben, esetleg terményben kellett őket teljesíteniük, robotról nem volt szó. Jogaik viszonylag széles körűek voltak, és a cseh és lengyel területeken már elterjedt „német jogú” telepítések liberális normáihoz igazodtak. A soltész is megtalálta számítását, mert eleve kétszeres nagyságú telket kapott, amely mentes volt mindenféle adó és szolgáltatás alól. Ezenfelül ő és leszármazói lettek a falu örökös bírái, joguk volt ítélkezni a „kisebb”, azaz nem főbenjáró ügyekben, és beszedni az ezek után járó bírságokat. Az ő kiváltságuk volt a malom tartása, a sörfőzés, a kocsmatartás és a legfontosabb kézmű-ipari tevékenységek gyakorlása. Gyakran még a falu földesúri adójából is rész illette őket.


Kárpátalja – románok, rutének

Északkeleten is ekkoriban, I. Károly korában kezdődött a kárpátaljai románok és rutének bevándorlása. Az Árpád-korban még alig lakott Máramarosban 1326-ban említenek először románokat, Ungban 1337-ben, Beregben 1338-ban és Szatmárban 1357-ben. A legkorábbi adatok kifejezetten új telepesekről szólnak. A telepítés ütemére jellemző, hogy a Druget család Ung megyei, nevickei uradalmának hegyvidéki részén 1398-ban 393 jobbágyot írtak össze, 1437-ben pedig már 622-t. Ugyanitt a falvak száma ezalatt 20-ról 29-re gyarapodott. A telepítés további lehetőségeit jelzi viszont, hogy a terület népsűrűsége még 1437-ben is messze 1 fő/km2 alatt maradt, és a későbbiekben még falvak tucatjai létesültek itt.

Erdélyben – románok

Viszonylag jól nyomon követhető a románok elterjedése Erdélyben és a szomszédos megyékben. A 13. században, mint láttuk, a Déli-Kárpátok előterében tűntek fel, 1288-tól fordultak elő a szebeni szászok földjén, 1292-től Hunyadban és 1293-tól Fehér megyében. Innen áramlottak szét az Anjouk korában fokozatosan észak és nyugat felé, Zaránd (1318), Krassó (1319), Bihar (1326), Arad (1337), Kraszna (1341) és Temes (1343) irányában, illetve magában Erdélyben Torda (1342), Kolozs (1344), majd Beszterce és Doboka (1366) megyékbe. Belső-Szolnokot már előbb, 1353 előtt elérték, feltehetőleg a szomszédos Máramaros felől. Az említett dátumtól kezdve a róluk szóló adatok minden megyében megsokasodnak. Számos adat tanúskodik arról is, hogy elterjedésük a földesurak telepítő-tevékenységének volt az eredménye. 1335-ben bizonyos Bogdán vajda, talán a későbbi moldvai uralkodó, költözött be „a földjéről Magyarországra”, és ennek lebonyolítására a kalocsai érsek csaknem egy évet töltött Krassó megyében a király megbízásából. 1337-ben Druget Vilmos telepített románokat Ung megyei uradalmába, 1341-ben egy Bihar megyei nemes család tervezte, hogy birtokára „oláhokat gyűjt”. Nyilvánvaló persze, hogy a románok tényleges betelepedése sok esetben akár évtizedekkel is megelőzhette legkorábbi írásos említésüket. Mindamellett az adatokat térképre vetítve nem lehet nem felismerni, hogy a beköltözés dél és északkelet felől, azaz a Balkán és Moldva irányából történt, és csúcspontja a 14. század első fele, I. Károly uralkodása lehetett.

Társadalmi változások

A telepítőmozgalommal is összefüggött, hogy a 14. század elejére megszűnt a társadalmi rétegek régebbi tarkasága. 1320 után már csak elvétve esett szó várnépekről, udvarnokokról vagy kondícionáriusokról, többnyire olyankor, amikor az uralkodó egykori földjeiket követelte vissza a maga számára. A megmaradt néhány rabszolgáról és rabnőről már csak akkor hallunk, amikor uruk felszabadította őket, és 1350 tájára a rabszolgaság utolsó nyomai is eltűntek. Befejeződött az az átalakulás, amelynek során az Árpád-kor sokféle állapotú, „szabad” és „szolga” eredetű paraszti népessége egyetlen kategóriában, a „jobbágyság"-ban olvadt össze. Az 1320-as években a falvak lakóiként már szinte csak jobbágyokat emlegetnek, és ettől fogva az újkorig belőlük áll Magyarország népességének túlnyomó része. A közös név azt is kifejezte, hogy a parasztság jogi állapotát és társadalmi helyzetét az ország egész területén nagymértékben hasonlónak tekintették.

Ugyanígy olvadt össze egységes társadalmi osztállyá, már a 13. század végére, a „hadakozók rendje”. Az ispáni nemzetségek leszármazói, a királyi szerviensek és a „nemes” várjobbágyok utódai ezentúl egyformán „nemes"-ként szerepeltek. Megszűntek azok a regionális különbségek, amelyek a liptói, turóci és más partikuláris nemeseket elválasztották az „igazi” nemesektől. Az erdélyieket már I. Károly kiváltságokban részesítette, 1351-ben pedig Nagy Lajos mind őket, mind a szlavóniaiakat az anyaországiakkal azonos jogállásúnak ismerte el. Ettől kezdve a magyar társadalom lényegében nemesekre és jobbágyokra tagolódott, és a lakosságnak csupán néhány százaléka tartozott továbbra is olyan csoportokhoz, amelyek, mint a városi polgárok, kunok vagy székelyek, sem az egyik, sem a másik kategóriába nem voltak beilleszthetők.

Nemes és paraszt

Ellentétben Európa számos országával, a határvonal itt nemes és jobbágy között éles volt és világos. A különbség a két kaszt között nagyon egyszerűen leírható, mert a határt a földhöz való viszonyuk tette élessé. Nemesnek az számított, aki „nemesi módra” (more nobilium) saját házzal és földdel (possessio) rendelkezett; jobbágynak pedig az, akinek ilyen nem volt, s aki következésképp másnak a birtokán, „idegen födél alatt” lakott, ahogyan a „jobbágyok” vagy „parasztok szoktak” (more iobagionum/rusticorum). A „birtokos ember” (homo possessionatus) ezért lényegében a nemes szinonimája volt, míg a „birtoktalan” (impossessionatus) ipso facto nem nemesnek, hanem „nemtelennek” (ignobilis) számított. Birtokot vagy örökölni lehetett, vagy királyi adománnyal szerezni, és a jobbágynak egyikre sem igen volt esélye. Olyasmi tehát, amit a szociológusok ma „vertikális mobilitás"-nak neveznek, gyakorlatilag nem létezett, és a legtöbbek számára már a születéskor eldőlt, hogy a társadalom melyik kasztjában fogják leélni az életüket.


2. Képek



1. Magyar Királyság a Habsburg BirodalombanHECKENAST Gusztáv

Magyar Királyság a Habsburg Birodalomban

16–18. század

„A történésztől azt várja el a társadalom, hogy hitelesnek tetsző választ adjon a kor nagy kérdéseire. Bármilyen áttételes is a dolog, arról van szó, mit mond a történész helyünkről és szerepünkről a Habsburg Birodalomban évszázadokkal ezelőtt, amikor mi ma az Európai Unióba törekszünk. A kutatási eredmények szuverének, de a hangsúlyok már nem tőlünk, hanem a körülményektől függnek. Extrém példa, de tanulságos: a magyar történetírás Trianon után kezdett el foglalkozni a nemzetiségi kérdéssel, addig nem vett róla tudomást. Habsburg (európai) viszonylatban ma jobban állunk, már 1989 előtt megkezdtük a felzárkózást. Hogyan látjuk ma a Magyar Királyság helyzetét a 16-18. századi Habsburg Birodalomban?” – teszi fel a kérdést szerzőnk, aki a kézirat elkészítése után hosszan tartó, gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. Emléke előtt szerkesztőségünk cikkének közlésével tisztelettel adózik.

Történeti tudatunk közhelye, hogy 1526-ban elveszett Magyarország függetlensége. De mi történt tulajdonképpen 1526-ban? A magyar rendek kisebbsége Habsburg Ferdinánd osztrák főherceget, cseh királyt választotta meg királlyá, és Ferdinánd meg tudott maradni a trónon. Hogy más ország vagy országok uralkodója magyar király lett, nem volt újdonság. Luxemburgi Zsigmond óta minden magyar király más országnak vagy országoknak is ura volt. De az ő hatalmuk súlypontja a Magyar Királyság lett. Zsigmond Váradon temetkezett, Albert mint magyar király halt meg vérhasban Neszmélynél, I. Ulászló mint magyar király esett el Várnánál, Mátyás mint magyar király halt meg bécsi székvárosában, és az őt követő Jagellók is Budán laktak, bár cseh királyok is voltak. Habsburg Ferdinánd is berendezkedett 1527-ben Budán, folytatta volna a hagyományos sort, ha Szulejmán szultán el nem űzi Bécsbe. A Magyar Királyság hatalmi súlya veszett el tragikusan Mohács után, és ezzel új helyzet állt elő. Annak a magyar–osztrák–cseh hatalmi komplexumnak, amely már megszokottá vált, új súlypontot kellett keresnie: a török dúlta Magyarország kiesett.

A török elleni védekezés kényszere nem engedte meg az egy uralkodó alatt lévő különböző országok korábbi laza egymás mellett élését. Össze kellett fogni az erőket, a véletlenszerű perszonális uniókból birodalmat kellett szervezni. I. Ferdinánd megtette, ami rajta múlt, létrehozta az udvari kamarát és a bécsi haditanácsot, titkos tanácsában is biztosított két helyet a magyar uraknak. De a magyarok nem mentek be a titkos tanácsba, nem akartak betagozódni a birodalomba.

Perszonális unió vagy reálunió?

A kérdés, amit a Mohács utáni helyzet fölvetett, így hangzott: perszonális unió vagy reálunió a Habsburgok többi országaival? A magyar rendek kitartottak a középkorból örökölt perszonális unió mellett, a Habsburgok szerencsénkre megvalósítottak egyfajta reáluniót. Ez tette lehetővé a megmaradt országterület védelmét, a királyi Magyarország fennmaradását a török hódítás korában, de a reáluniótól tartózkodó magyar rendek kimaradtak a birodalom irányításából. Ez nem értékítélet, csak ténymegállapítás. (Az értékítéletekkel vigyázni kell, gyakran fordulnak az idők változásával az ellenkezőjükre.)

16–17. századi történelmünk egyik alapkérdése volt, hogy milyen jogon uralkodnak a Habsburg-királyok Magyarországon. A válasz magyar részről egyértelmű: a választás jogán. Ferdinánd ugyan szeretett volna családi szerződések jogán trónra lépni, de aztán engedett és elfogadta a választást. Idővel a magyar rendek is tettek egy gesztust: az 1547. évi 5. tc. igaz, a sorok közé bújtatva, elismerte a dinasztia örökös jogát a magyar trónra. Elvben meglett volna a lehetősége, hogy a magyar rendek ne azt a Habsburg-főherceget válasszák, aki az osztrák és cseh tartományokban (és a Német Birodalomban) is uralkodni fog, de rendjeink tudomásul vették, legalább a gyakorlatban, a realitásokat.

Új helyzet állt elő a 17. század utolsó harmadában. A magyar rendi társadalom a vasvári békét követően, közel másfél évszázaddal Mohács után jutott el oda, hogy elfogadja a töröktől való függést, mint a Habsburg-uralom alternatíváját. A balkáni népek vezető rétegei már első-második generációjukban, a 15. században tudomásul vették, hogy a török az erősebb nemzet, a magyar rendeknek négy vagy öt generáció kellett ahhoz, hogy belefáradjanak a látszólag reménytelen küzdelembe. Thököly Imre török hűbéres fejedelemsége politikai hiba volt: nem ismerte fel, hogy már nem a török az „erősebb nemzet”. Nem ismerte fel Apafi Mihály sem, nem csatlakozott idejében, még Buda visszavívása előtt a Szent Ligához, pedig hívták. Mentségükre legyen, hogy a


bécsi udvar is csak 1683 őszén döbben rá erőfölényére és az ebből adódó lehetőségekre.

Egyensúly a birodalomban?

Az utókor könnyen szerzett bölcsessége számára már világos, hogy I. Lipót korának politikusai mindkét oldalon minden elkövethető hibát elkövettek. A Mohács utáni száz évben bizonyos hullámzó egyensúly érvényesült a birodalom és a Magyar Királyság viszonyában.

A magyar rendek tudták, hogy szükségük van a birodalomra, s ha a központi hatalom megbontotta az egyensúlyt, rendi felkelések, Bocskai, Bethlen állították helyre. A változás első jele, hogy I. Rákóczi Györggyel már szembefordultak a magyar főurak. A Wesselényi-féle szövetkezés politikai dilettantizmusa aztán lehetőséget kínált a birodalomnak a rendek elleni katonai akciókra, és I. Lipót tanácsosai nem tudtak ellenállni a kísértésnek. De az 1670-es évek abszolutista kísérlete csődbe torkollott. A birodalom és a Magyar Királyság viszonyát ezek után új alapokra kellett helyezni.

A „megbízhatatlan ország”

Történetírásunk eddig nem szentelt kellő figyelmet Csonka bég bécsújhelyi vallomásának, pedig az anyag Angyal Dávid óta ismert. Csonka bég Buda eleste után, fogságában részletesen tájékoztatta Strattmann kancellárt a magyar urak terveiről török hűbéres fejedelemségek alakítására a birodalom romjain, ha Bécs 1683-ban elesik. Miután Bécs felszabadult az ostrom alól, a magyar urak éltek az amnesztia lehetőségével, és sietve visszatértek a császár hűségére. De mi még nem gondoltuk végig, milyen sokkot jelenthetett a bécsi kormánynak ezeknek a terveknek az utólagos megismerése.

Az amnesztia érvényességén ez természetesen nem változtatott, de az érintetteknek, Draskovich Miklós országbírónak, Erdődy Miklós bánnak, Batthyány Kristóf főkapitánynak többé nem lehetett hitelük az udvarban. A birodalom vezetői úgy látták, az elmúlt két évtized zűrzavarában lelepleződött – hogy Kollonich szavait idézzem – „a forradalomra és nyughatatlanságra hajlamos magyar vér”, s a török felett aratott győzelmek nyomán itt az idő és alkalom ennek a megbízhatatlan országnak „természetes örökös királya és ura iránt állhatatos hűségre és szeretetre” késztetéséhez.

Következett tehát a Habsburg-fiág örökös királyságának elfogadtatása az 1687. évi országgyűléssel, az Aranybulla ellenállási záradékának eltörlése, majd az újszerzeményi birtokpolitika ennek minden velejárójával, katonai határőrvidékek szervezése kifelé a török, befelé a rebellis magyarok ellen, Erdély és a Partium külön államiságának fenntartása, s ebbe a sorozatba illeszkedik két évtizeddel később a töröktől akkor visszafoglalt Bánát közvetlenül Bécs alá rendelése. Még a magyar nemesség megadóztatására is történt kísérlet. Az állhatatos hűségre és szeretetre késztetés eredményeként kitört a Rákóczi-szabadságharc.

Nagyobb megértés

Ezzel ismét új helyzet állt elő a Habsburg Birodalom és a beletartozó Magyar Királyság viszonyában, és a cselekvő politikusok mindkét részről levonták a tanulságokat. Az alaphangot III. Károly adta meg még Spanyolországból haza-küldött levelében: „Az az akaratom, és különösképpen arra kell ügyelni, hogy ezzel a nemzettel nagyobb megértéssel kell bánni, s elejét kell venni azon panaszának, hogy a németek elnyomják; [...] meg kell mutatni a magyaroknak, hogy őket pártatlan igazsággal és szeretettel akarják kormányozni.” Az örökös királyságról elfogadtatott törvény természetesen érvényben maradt, a Magyar Királyság a Habsburg-dinasztia örökös tartománya lett, de a központi kormányzat felhagyott azokkal a kísérletekkel, hogy a magyar politikai élet aktivitását a többi örökös tartomány szintjére szorítsa vissza. Visszatért az évszázados rendi dualizmus hagyományos hatalmi technikáihoz. Jellemző apróság – cseppben a tenger – a nádorválasztásról folytatott vita a titkos tanácsban Esterházy Pál nádor halála után: a magyar kancellár azt fejtegette, hogy fölösleges a két katolikus jelölt mellett két protestánst is jelölni, elég lesz egy is, hiszen a rendek úgysem fognak protestáns nádort választani; III. Károly ragaszkodott a hagyományos jelölési rendhez.

Ebben a légkörben került napirendre a nőági örökösödésnek a Habsburg Birodalom jövőjét meghatározó kérdése. A magyar főurak – mert az ő véleményük számított – egyetértettek a nőági örökösödéssel, eredetileg választani szerették volna a nőági örököst, de könnyen engedtek; nem ez volt fontos számukra, hanem az, hogy a dinasztia többi országa és a Magyar Királyság feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul közös uralkodó alatt maradjon. A Pragmatica Sanctio híres indivisibiliter ac inseparabiliterje, Deák Ferenc 1867-es kiegyezési gondolatmenetének közjogi alapja, a magyar rendek kívánságára került a törvénybe. Miért ragaszkodtak a birodalom osztrák, cseh és magyar országainak fel-oszthatatlanságához és elválaszthatatlanságához, miközben ahhoz is ragaszkodtak, hogy a Magyar Királyságot nem lehet más országok és tartományok módjára


kormányozni?

Magyar biztonság a Habsburgok mellett

A rendek azon generációjának, amely 1722/23-ban a nőági örökösödést elfogadta, három nagy háborús élménye volt: gyermekkorában a török kiűzése, ifjúságában a Rákóczi-szabadságharc elbukása, férfikorában Savoyai Eugén temesvári és belgrádi győzelme a törökön. Nem vonhatott le ezekből más következtetést, mint hogy Magyarország biztonsága megköveteli a Habsburg Birodalom feloszthatatlanságát, s a birodalom többi országával való elválaszthatatlan kapcsolatot. Emlékezett ez a generáció az I. Lipót alatti sérelmekre, és jólesően vette tudomásul, hogy ezek nem ismétlődtek meg. Nem felejtette el jobbágyai fölötti hatalmának megrendülését Rákóczi idején, és azzal is tisztában volt, hogy magára hagyatva nem tudna megküzdeni egy újabb török támadással. A szatmári béke után megvalósult politikai rendszer elfogadható, nem egy tekintetben kifejezetten kedvező volt számára. Maradandóvá kívánta tenni ezt az állapotot.

Ebből a gondolatmenetéből következett az 1741-es „vitam et sanguinem” is. „Mária Terézia sorsa lényegében Magyarország magatartásától függött: ha ott ekkor is, mint negyven évvel előbb, a spanyol örökösödési háború kitörésekor, felcsap a felkelés lángja, a királynő menthetetlenül elveszett” – írta a 18. századi európai államrendszer történetét századunk elején feldolgozó porosz történész, Max Immich, máig meg nem haladott könyvében. A rendek a Pragmatica Sanctio megtagadásával csak veszíthettek. Ha a bajor vagy a szász választó szerzi meg az osztrák és cseh tartományokat, Magyarországot Münchenből vagy Drezdából kormányozták volna, egy függetlenné vált Magyar Királyság pedig támadásra ösztönözte volna a Török Birodalmat, amelynek még mindig tekintélyes katonai erejét III. Károly hadseregének az 1737–1739. évi háborúban elszenvedett vereségei bizonyították. Mária Terézia elismerésének, „a birodalom megmentésének” viszont szükségszerűen növelnie kellett a magyar rendiség súlyát a rendi dualizmus kialakult rendszerében.

A számítás bevált. Nem szükséges kitérnem Mária Terézia uralkodásának eseményeire, csak megemlítem Szlavónia, a Maros–tiszai Határőrvidék, az elzálogosított szepesi városok és a Bánát visszacsatolását, hogy a Haugwitz-féle közigazgatási reformból Magyarország kimaradt, és az Államtanács sem a rendi alkotmány megsértésével, hanem megkerülésével foglalkozott a magyar ügyekkel. A valóságos reálunió mellett sértetlen maradt a perszonális uniónak a magyar rendek számára annyira fontos fikciója.

„Összmonarchia” és rendi ellenállás

Még II. József „Gesamtmonarchie”-kísérlete kívánkozik ebbe a rövid áttekintésbe egy apró, de a lényegre rávilágító mozzanattal. A német nyelvrendelet, a kerületi beosztás és a vármegyei autonómia felfüggesztése, a népszámlálás és a földek felmérése, a nemesség küszöbön álló adó alá vetése, az országban pusztító éhínség kibékíthetetlenül szembefordította a rendeket a császárral. De a megyék, panaszkodva bár, engedelmesen újoncoztak a császár török háborúja számára, és aggódva figyelték az eleinte kedvezőtlen hadi eseményeket. 1789. október 9-én Laudon bevette Belgrádot, a török veszély 400 év után végleg ekkor múlt el; a megyék most találták meg hangjukat, most kezdődött a nyílt ellenállás, amely három hónap alatt elvezetett a „nevezetes tollvonás”-hoz, a reformrendeletek visszavonásához.

A rendi ellenállás az összbirodalmi tervekkel szemben sikeres volt, de újat alkotni nem volt képes. Az 1791. évi 10. tc. kimondta, hogy a Habsburg Birodalom többi országaival és tartományaival feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul összekapcsolt Magyar Királyság szabad és független ország, amelyet nem lehet más országok és tartományok módjára kormányozni. Mind a valóságos reál-unió, mind a perszonális unió fikciója fennmaradt. A Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság tényleges viszonyának közjogi megfogalmazását csak az 1867-es kiegyezés alkotta meg.

A végkifejlet

Magyarország évszázadokon keresztül áhított függetlenségét a Habsburg Birodalom felbomlása után, 1920-ban, igazán nem kívánt módon és körülmények között nyerte vissza, nem is tudta hasznára fordítani. Ma az a kérdés, hogy 1989-ben újra megnyert függetlenségünkről milyen mértékben és milyen formák között mondjunk le.

Quid nunc? – kérdezhetjük az első magyar történetíróval, akinek munkája ránk maradt, Anonymussal. Egy latin közmondással fejezem be: Historia est magistra vitae – a történelem, ha igaz, az élet tanítómestere. De a legjobb tanítómester sem adhat választ olyan problémákra, amelyek eddig nem volt körülmények között merülnek fel. Többé-kevésbé hasonló helyzeteket lehet találni, az analógiákat tanulmányozni kell, erre törekedtem ebben a rövid áttekintésben, de a ma és a holnap kérdéseire soha nincs kész válasz. A feladat mindig is az övék volt, a politikusoké.


2. Képek



1. Hontárs, köztárs, polgártársHORDALÉKOK

KÓNYA Sándor

Hontárs, köztárs, polgártárs

Megszólítások, 1954

Az Akadémia Levéltárában az elnöki iratokat lapozgatva találtam az alábbi dokumentumegyüttest. Az iratok 1954 utolsó negyedében születtek.

Már több mint egy év eltelt a sztálini típusú proletárdiktatúra merev rendszerén lazítani akaró, az MDP Központi Vezetősége által 1953 júniusában megtartott ülés óta. 1954 augusztusában értekezletet tartottak a politikai, társadalmi, kulturális és tudományos élet vezető képviselői, és megállapodtak abban, hogy az eddiginél szélesebb alapokra támaszkodó, új népfrontra van szükség. Október 23–24-én tartotta meg a Hazafias Népfront alakuló kongresszusát. A dokumentumok egy része a kongresszus előtt, más része a kongresszus után született.

Vas Zoltán, a Minisztertanács Titkárságának vezetője az alábbi levelet intézte Rusznyák Istvánhoz, az Akadémia elnökéhez 1954. október 9-én:

„Rusznyák Elvtárs!

Javasolom, hogy a sokat vitatott »Grazsdanyin«-kérdést a hontárs kifejezéssel oldjuk meg. Jobb, mint a polgártárs. Elvtárs – hontárs is jól hangzana. Szerintem könnyen megszoknák. Tömör és kifejező.

Vas Zoltán s. k. Szeged, 1954. október 9.

Farkas elvtárs szegedi beszédében használta a honfitársat. Régi magyar nyelvújító kifejezés, ami a beszédben igen jól hangzott. Tetszett is. A Népfront fogalmat is kifejezi. Honfitárs, hontárs szinte hasonlóan hangzana. Jobb a hontárs azért is, mert a honfitárs inkább férfias. A hontárs nőre, férfire, fiatalra, öregre – akár az elvtárs – mindenkire alkalmazható.

Vas s. k.”

Az elnök az Akadémia I. Osztályának véleményét kérte október 11-én:

„Feljegyzés

Bóka László osztálytitkár elvtárs részére

Újabban egyre több helyen felvetik azt a problémát, hogy szükséges lenne a magyar nyelvhasználatban egy, az orosz »Grazsdanyin« megszólításnak megfelelő kifejezés. A polgártárs és egyéb hasonló megszólításokat a legtöbben mesterkéltnek tartják.

Kérem az I. Osztály Vezetőségét, hogy tárgyalja meg az Írók Szövetségével e kérdést, és tegyen javaslatot az Elnökségnek.

Mellékelem Vas Zoltán elvtársnak hasonló ügyben hozzám intézett néhány sorát.”

Az I. Osztály kikérte a Nyelvművelő Főbizottság javaslatát. A főbizottság 1954. december 8-i ülésén alakította ki álláspontját.

Részlet a főbizottság üléséről készített jegyzőkönyvből:

„Jelen vannak: Kodály Zoltán elnök, Lőrincze Lajos titkár, Bárczi Géza, Fábián Pál, Karinthy Ferenc, Kovalovszky Miklós, Pais Dezső, Ruzsiczky Eva, Sömjén Endre, Tompa József, Veres Péter főbizottsági tagok; Deme László, Juhász József, Loványi Gyula meghívott vendégek; Pákozdy Endre szakelőadó.

Kodály Zoltán elnök megnyitja az ülést.


1. Fábián Pál a legutóbbi ülés határozata értelmében felolvassa előterjesztését a nyelvünkből hiányzó általános, udvarias megszólító forma pótlásának kérdésében.

Referátumában sorra elemzi a férfiak és nők megszólítására használatos kifejezéseket:

Az úr szó osztálytartalmú megszólításként keletkezett, idővel színtelenedni kezdett, de a teljes elszíntelenedéshez legfeljebb egyes foglalkozásnevekhez kapcsolva jutott csak el.

Az elvtárs kezdetben csak a munkásmozgalomban résztvevőket jelölte. A felszabadulás után a kommunisták és a szociáldemokraták, majd az MDP tagjainak a neve és megszólítása. Később egyre bővült a használati köre, ma már a mindennapi életben is elég általános a használata. Tulajdonneveken kívül foglalkozásnevekhez is jól kapcsolódik, bár nem minden foglalkozásnévhez. Ellene szól az, hogy bizonyos körökben van némi kedvezőtlen hangulatú zöngéje; és olykor – pl. bírósági tárgyaláson – visszásan hat a használata. A kartárs, szaktárs csak szakmabeliek körében használható. A honfitárs régies hangulatú. A polgártárs szintén tartalmaz kedvezőtlen hangulati elemeket.

A nők megszólítása még nehezebb. A nagyságos asszony nevetséges, az elvtársnő sokszor túlságosan hivatalos, a per maga sértő, a kartársnő, asszonytárs szűk körű.

Mindezeket figyelembe véve azt javasolja, hogy az elvtárs, elvtársnő megszólításokat ne foglaljuk le csupán a mozgalmi élet számára, hagyjuk elszíntelenedni, általánossá válni. Számításba jöhetne még véleménye szerint a polgártárs, polgártársnő is, bár elterjesztése körül könnyen támadhatnak nehézségek.

Fábián Pál javaslattételét vita követi:

Kodály Zoltán elnök az orosz grazsdanyin, grazsdanka eredetére és mai használatára vonatkozó kérdéseket tesz fel.

Juhász József előadja, hogy a grazsdanyin, grazsdanka eredeti jelentése »városi lakos«. A szó 1790-ben a francia citoyenhez hasonló jelentést kapott: a társadalom öntudatos tagja, haladó egyén, polgár. Ezt a jelentést a 19. sz.-i szótárak még nem tüntetik fel, ez arra mutat, hogy nem volt általános, inkább csak a haladás képviselőinek körében élt. Ma az általános, udvarias megszólítás kifejezésére használatos a szó; ezt a szerepet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, a szovjet korszakban vette fel. Karinthy Ferenc véleménye szerint a polgártárs szó bevezetése lenne a kívánatos; ennek a szónak már van hagyománya nyelvünkben, 1848-ból. Emellett az úr szó használatát sem ellenezné, a tanár úr, százados úrféle megszólítás üldözése szerinte fölösleges. Úgy gondolja, hogy az úr szó lassan elveszíti mellékízét. Az elvtárs szó általános megszólítási formaként való elterjesztését nem erőltetné.

Tompa József rámutat: akár régi szót javaslunk, akár teljesen újat, mindenképpen számolnunk kell bizonyos nehézségekkel. Maga részéről a polgártárs, polgártársnő megszólítást ajánlja, ennek már van némi demokratikus hagyománya a nyelvünkben.

Deme László véleménye szerint két kérdésről van szó: mit használjunk általános udvarias megszólításként, és hogyan fordítsuk az orosz grazsdanyin, grazsdanka szót. Azt javasolja, hogy hozzuk forgalomba a polgártárs szót, de mellette hagyjuk szabadon használni az úr, elvtárs megszólítást is. A gyakorlat majd eldönti, mikor melyiket használjuk.

Loványi Gyula új szó bevezetését javasolja. A polgártárson kívül jónak tartaná pl. a népi társ, s még inkább a köztárs szót.

Sömjén Endre azt jegyzi meg, hogy olyan megszólítási formára lenne szükség, amelyet név nélkül is lehet használni.

Lőrincze Lajos titkár hangsúlyozza: egészen széles körű használatra alkalmas, általános megszólításra van szükség, olyanra, amely a népfrontpolitika szellemében összefogja a tömegeket. Az elvtárs megszólítás erre a célra nem felel meg, mert nem alkalmazható mindenkire. A honfitársnak valóban van egy kis régies íze, ünnepélyes hangulata. Legalkalmasabbnak a polgártárs, polgártársnő látszik: ennek van hagyománya, és élő is. (Vö. a haza polgárai, állampolgári jogok és kötelességek.)

Veres Péter a polgártárs, polgártársnő mellett foglal állást, mivel megfelel a fogalomnak; az elvtárs nem használható minden esetben, hisz nem vallunk mindenkivel egy elvet.


Fábián Pál hangsúlyozza, hogy neki nincs ellenére a polgártárs, polgártársnő.

A vita eredményeképpen a főbizottság a következőket határozza el:

Általános udvarias megszólításként, az orosz grazsdanyin, grazsdanka magyar megfelelőjeként a polgártárs, polgártársnő szót ajánlja. A szó értelme világos; a kapcsolat, amelyre utal, reális: a megszólító és a megszólított egyén egyaránt állampolgár. Jól megfelel a népfront politikai törekvéseinek: alkalmas arra, hogy a legszélesebb tömegeket összefogja, egyesítse. Nem gyökértelen kifejezés, demokratikus hagyományai vannak. Ami nehézséget a hozzáfűződő, esetleges nem kívánatos hangulati tartalom okoz, azt le lehet küzdeni.

A felvetett egyéb kifejezések közül egyik sem felel meg jobban a célnak. A teljesen új népi társ, köztárs túlságosan szokatlan, nem is eléggé kifejező, épp ezért elterjesztése már eleve nem sok sikerrel kecsegtet. Könnyen megeshetne az is, hogy komikus színezetet kap. A honfitárs, honfitársnő megszólítást újabban kezdik használni. Az archaikus, illetőleg ünnepélyes színezetű hon, honfi előtagja miatt azonban nem alkalmas arra, hogy a mindennapi társadalmi érintkezés kifejezésévé váljék. Az elvtárs szó használati körének a kiterjesztése szintén nem oldaná meg a problémát. Pártéleten kívüli használata nem egy esetben fonákul hatna (pl. a bíróságon).”

Az Akadémia elnöke december 17-én tájékoztatta Vas Zoltánt a Nyelvmű-velő Főbizottság határozatáról, megküldve a fent idézett jegyzőkönyvrészletet.,

Íme a nagypolitika hullámának egy apró rezdülése.

2. Képek




1. Jelenetek a pesti utcánNYÍLT TÉR

RÁDAY Mihály

Jelenetek a pesti utcán

Egy album bemutatkozása

Kézikönyv, vagy művészeti album? Ezt kellett volna mindjárt a munka meg-kezdésekor eldönteni. Körülbelül százötven helyszínt kell bemutatni, gondoltam kezdetben, s a kiadó így is tervezte meg a könyvet. A korábban megkezdett gyűjtő-munkát – immár könyv reményében – folytatva, egyre újabb építményeket megörökítve s a fényképek tömegétől megrészegülve nőtt, vastagodott a képzelt kötet. Végül kétszáznyolcvankét ház, illetve emlékmű jelenetei kerültek háromszáz-húsz oldalon a nyájas olvasó kezébe. A megjelenés óta kapott információk és újabb saját felfedezések figyelembevételével még legfeljebb tíz-tizenöt helyszínnel dúsítanám a „bővített, javított” második kiadást – ha (bár) lenne. Volt olyan kritikai észrevétel is, amely a részletes mutatókat hiányolta az utolsó oldalakon, ami egy kézikönyvtől igazán elvárható lenne... Hát, majd legközelebb.

Az őskor barlangrajzaihoz kell visszanyúlnunk, ha tudományos alapossággal akarnánk megvizsgálni, miért és miképpen kerültek az épületekre (építményekre) különböző ábrázolások, amióta csak ember él a földön. Mennyi ezek közül a díszítő szándékból született, mennyi az „üzenet”? Külön tanulmányt lehetne írni arról, hogyan követi az épület szerkezeti adottságait a díszítmény, mint éppen az ókori görögöknél, vagy hogyan, s miért csapong kötetlenebbül, mint a kultúrtörténet oly sok századán át, napjainkig.

Folytathatnám, mi mindent nem kutat, s nem tár Önök elé a könyv, de inkább bevallom, az eredeti cél és szándék a fölfedezésé s a szórakoztatásé. Tudományos közlés helyett mindössze egy gyűjteményt kapott a kezébe az Olvasó, amely egyetlen európai ország, egyetlen (fő)városának díszítményeit tartalmazza, s azokat is erős szűrés után, bizonyos szempontok szerint fellelve, megörökítve s közreadva.

Jelenetek a pesti utcán. Tehát nem minden ábrázolás. Csak azok, amelyeken valaki(k) valamit csinál(nak). Amelyeken történést, cselekvést, valami tevékenységet ábrázolt mestere, vagy legalább az alakok egymáshoz való viszonyát, az emberi kapcsolatot. Persze vannak kivételek a kötetben. Van, aki csak iszik, van, aki fest, fényképez, egyedül végez valamiféle cselekvést, s van, aki csak jelkép, allegória, megtestesít művészetet, szerelmet, évszakot, munkát.

Már a kezdetekkor, amikor még csak magamnak gyűjtögettem, meg kellett húznom a határt. Sok minden maradt ki emiatt. Például minden köztéri szobor, akár jelenetet ábrázol, akár nem. Kivételt csak két okból tettem. Egyrészt akkor, ha a szobormű falhoz, falra épített, tehát nem önállóan, körüljárhatóan állították fel. Más-részt akkor, ha a szobor talapzatán jelenetet ábrázoló domborműve(ke)t helyeztek el.

Jelenetek a pesti utcán. Budapest utcáiról van szó – természetesen. De hányszor mondjuk ezt a rövidített alakot mindannyian! Pesti nőről szól a dal, pedig a budai, óbudai, újpesti, vagy másként sorolva: a lágymányosi, újlaki, angyalföldi, kőbányai, rákospalotai, terézvárosi, sashegyi nő is „este fess...” (meg máskor is). Ha ünnepélyes valaki, majdnem mindig Budapestről beszél, pedig Pestre megy haza (vagy látogatóba, ha külföldre szakadt hazánkfia) vidékről, külföldről. S ez még akkor is igaz, ha a valóságos helyszín, ahova igyekszünk, esetleg éppen a Duna másik partján fekszik. Utazott már Önök közül bárki – mondjuk – Debrecenből Budára? Ugye, hogy nem...

Az elő(d)városok beolvasztásával 1950-ben hatalmassá duzzasztott város meghatározó magját alkotó három nagy múltú települést 1873-ban egyesítették Budapestté. Novemberben volt éppen 125 éve. E kötet az évfordulót, Budapestet köszönteni született, mégis pesti utcákról szól – remélem, megbocsátja az ünnepelt.

Jelenetek a pesti utcán. A könyv anyagának gyűjtésekor, s a szerkesztés során is csak az utcáról (közterületről) látható ábrázolások számbavételére törekedtünk.

Lehet bármilyen értékes és fontos kép, dombormű valamely épület kapuin belül, ki kellett maradnia. Ez alól is van kivétel. Néhány különleges eset, olyan domborművek, amelyek valamikor korábban köztéren voltak láthatók, s most mint kiállítási tárgyak tekinthetők meg egy középület falai között, illetve falain.


Néhány jellegzetes ábrázolás a legrégebbinek tekinthető korokból is megmaradt az eredeti helyén, vagy ott tanulmányozható azért, mert elkészült – éppen az elmúlt néhány évben – az eredetihez hasonló kópiája (mint az Illés-kút domborművei vagy a Sándor-palota három frízéből kettő). Megmaradt a II. világháború utáni évtizedek „lenyomataiból” néhány az utcán is, s megtekinthetők e könyv lapjain. Ilyen a (pártháznak épült) József Attila Színház Medgyessy-domborműve is.

A századvég és a századelő építési konjunktúrája számos gazdagon díszített épületet örökített ránk. Sajnos a nagyjából egy időben emelt házak nagyjából egy időben öregednek meg, s az elmúlt fél évszázadnyi gondozatlanság jól látszik a homlokzatokon (is). Ha végre sor került a tatarozásra – megspórolva a többletköltséget, -munkát, -figyelmet –, azt a legegyszerűbb módon, a díszítményeket letakarítva végezték el. Ott, ahol a felújítás még mindig (s ki tudja, meddig) várat magára eltűnnek, lehullanak, leválnak, lemállanak a mozaikok, sgraffitók, freskók, domborművek, a homlokzatok díszítményei. Sokszor látni, amint magas létrán vagy szerelőkosárban álló emberek csákánnyal, kőműveskalapáccsal verik a homlokzatot, ütik le a vakolatot s a stukkódíszeket. „Veszélytelenítenek” – így mondják.

Kell jogszabály, tiltás és büntetés. De a leghatásosabb talán mégis az, ha sikerül megismertetni, megszerettetni kincseinket. Ha elfogadjuk, majd elfogadtatjuk hogy az a két évszázad, illetve ezen belül az a néhány évtized, amely a legtöbbet hozta létre Budapesten, meghatározó s megőrzendő. Ha meggyőződünk arról, hogy ez – ami a mi sajátunk – egyedi, máshoz nem mérhető. Ha jó karban lenne, még irigyelnék is, s remélhetően fogják is irigyelni majd. Ilyen egységes eklektikus-szecessziós város, a gondatlan és gondos pusztítások ellenére, nincs még egy. Ahogy uniformizálódik a világ, úgy nő az értéke! Ha sikerül megtartanunk.

A B/III-on látható képek Ráday Mihály: Jelenetek a pesti utcán című könyvéből származnak. A kötet N. Kósa Judit írásaival kiegészítve a Karinthy Kiadónál jelent meg 1998-ban. (A szerk.)

2. Képek








Documents

· Web viewEngel Pál elkészítette a középkori Magyarországról szóló összefoglalását, amely egy időben angolul és magyarul a História Könyvtár sorozatában jelenik