· Web viewA parasztok évente 2–3 hold megművelésére vagy 2–3 nap szántó-vető robotra voltak kötelezve. A robotkötelezettség a gyakorlatban ennél többet jelentett

História 1983-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1983-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Mátyás az igazságos. A magyarországi agrárviszonyok Mátyás alatt és 1514 elõestéjén� � ...... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 61. Magyarország és Európa Corvin Mátyás korában. Dinasztikus érdekek és külpolitika ........ 62. Képek ...................................................................................................................................... 8

3. ....................................................................................................................................................... 101. A szultáni trón követelõi ....................................................................................................... 10

4. ....................................................................................................................................................... 131. A magyar királyság gazdagsága Mátyás korában ................................................................. 132. Képek ................................................................................................................................... 15

5. ....................................................................................................................................................... 171. Mátyás, az uralkodó ............................................................................................................. 172. Képek ................................................................................................................................... 19

6. ....................................................................................................................................................... 211. Amit a Korvinákról rosszul tudunk ...................................................................................... 212. Képek ................................................................................................................................... 23

7. ....................................................................................................................................................... 261. Viharsarok, 1944 vége. Megjegyzések a Banket címû filmrõl. Rendezõ Gazdag Gyula ..... 262. Képek ................................................................................................................................... 28

8. ....................................................................................................................................................... 311. Pergõtûzben. Sára Sándor filmsorozata a 2. magyar hadseregrõl ........................................ 312. Képek ................................................................................................................................... 32

9. ....................................................................................................................................................... 341. A doni hadsereg fegyverzete ................................................................................................ 342. Képek ................................................................................................................................... 36

10. ..................................................................................................................................................... 401. Fasizmus Norvégiában. Hogyan lett Quisling quisling?� � ...................................................... 402. Képek ................................................................................................................................... 43

11. ...................................................................................................................................................... 461. Lakások, bérek, árak. Életviszonyok az 1920-as években egy iparvidéken ........................ 462. Képek ................................................................................................................................... 49

12. ..................................................................................................................................................... 511. A kettõs honfoglalás elméletérõl. László Gyula A kettõs honfoglalásról címû cikkérõl.� � ..... 51

13. ..................................................................................................................................................... 541. Baráti vita Kristó Gyulával. Válasz Kristó Gyula A kettõs honfoglalás elméletérõl címû írására.� � ................................................................................................................................................... 54

14. ..................................................................................................................................................... 561. Egy 15. századi karrier története. Jacopo di Poggio: Filippo Scolari élete .......................... 562. Képek ................................................................................................................................... 59

15. ..................................................................................................................................................... 641. Kormányzati szervek Mátyás udvarában ............................................................................. 642. Képek ................................................................................................................................... 66

16. ..................................................................................................................................................... 691. Lehet-e ma jó tankönyvet írni? ............................................................................................. 69

17. ..................................................................................................................................................... 711. Általános mûveltség történelem érettségi� ........................................................................... 71


História 1983-01

18. ..................................................................................................................................................... 731. A jugoszláviai Petõfi-dandár ................................................................................................ 732. Képek ................................................................................................................................... 73


1. Mátyás az igazságos. A magyarországi � �agrárviszonyok Mátyás alatt és 1514 elõestéjénPACH Zsigmond Pál – VARGA István

„Mátyás az igazságos”

A magyarországi agrárviszonyok Mátyás alatt és 1514 előestéjén

A magyar nép történelmi tudatának nevezetes alkotóeleme az igazságos Mátyás királyról szóló hagyomány. Először Fazekas Miklós tordai unitárius prédikátor foglalta írásba abban a versezetében, amelyet Görcsöni Ambrusnak Mátyás királyról szóló széphistóriája befejező (ötödik) részeként írt.

„Igen igaz ám az Magyar közpélda,

Mátyás király miolta megholt válna,

Az igazság meg holt Magyar országba”

– olvashatjuk Bogáti Fazekas szövegében. Eszerint a szerző már „köz példát”: a köztudatba átment mondást szedett versbe az 1570-es évek közepén.

Vonzó feladat lenne megvizsgálni, hogyan alakult ki és vált közmondássá a Mátyás igazságosságáról szóló vélemény az 1490 óta lepergett évtizedekben. E helyütt be kell érnünk annak jelzésével, hogy egy ismeretlen költő Mátyás király halálára írt magyar nyelvű Emlékdala –, amelyet a 16. század elejéről fennmaradt Gyöngyösi-kódex őrzött meg, már felsejleni engedte nem csak a hatalmas, hanem az igazságos király alakját is – csakúgy, mint Nagyszombati Márton bencés szerzetesnek 1523-ban Bécsben megjelent Opusculum ad regni Hungariae proceres című verses propagandairata. Benczédi Székely István gönci kálvinista prédikátor azután 1559-ben Krakkóban megjelent Chronicajában – az első magyar nyelvű világtörténetben –‚ Heltai Gáspár pedig Chronica az magyaroknac dolgairól ... című művében (megjelent 1575) már közölt néhány olyan anekdotát, mondát (a Budára igyekvő szegényemberről, illetve a királlyal fát hordató kolozsvári bíróról meg az őt vendégül látó szebeni szegény özvegyről) is, amely Mátyást mint igazságosztót, a szegények pártfogóját, a jobbágyok védelmezőjét mutatta be.

Volt-e reális történeti alapja a formálódó néphagyománynak? A köztudatba átment nézet mennyiben tükrözte a valóságot – vagy túlnyomóan a „hamis tudat” kategóriájába utalható? (Felmerült ugyanis ilyen felfogás is a magyar szakirodalomban.)

Erre a kérdésre a legáltalánosabb válasz önként kínálkozik: a Jagelló-kor (1490–1526) oligarchikus és rendi reakciójának idején, majd a török hódítás, az ország három részre szakadásának nehéz megpróbáltatásai közepette Mátyás király egykori szilárd, biztonságos országa – még ha a korábbinál jóval súlyosabb állami adóterheket rótt is a parasztságra – méltán tűnt a rend és igazság birodalmának. Így látta Heltai Gáspár is, amikor voltaképpen megismételte, amit Antonio Bonfini, Mátyás haláláról szólván, az 1490-es években ekként fogalmazott: „A nép, a parasztsággal együtt, amelynek évente a nagy és sok háború miatt négyszeres adót kellett fizetni, és mindig panaszkodott az adók méltánytalan súlya miatt, most sóhajtozik és fél, hogy feldúlják földjét és tűzveszély fenyegeti mindenfelől. Fogadkoznak, hogy ha a királyt hatszoros áron kiválthatnák a másvilágról, megfizetnének érte.”

Ez a válasz csakugyan több vonatkozásban megértetheti a népi hagyomány kialakulását. Teljes magyarázatnak azonban nyilván nem tekinthetjük, kivált ha arra gondolunk, hogy Mátyás halála után alig egy negyedszázaddal tört ki a magyal történelem legnagyobb parasztfelkelése: a Dózsa György vezette 1514. parasztháború. Ez a tény problémánk szempontjából kétféleképpen értelmezhető. Vagy úgy, hogy már Mátyás korában jelen voltak azok a gazdasági-társadalmi tényezők és indító okok, amelyek utóbb a parasztfelkelést kiváltották – csakhogy akkor az erős államhatalom lehetetlenné tette a lázongást. (S volt is ilyen felfogás a magyar történetirodalomban.) Vagy pedig annak tulajdonítható, hogy a Mátyás halála utáni kurta negyedszázadban lényeges változások történtek a magyar falu életében: romlás, súlyosbodás következett be a parasztság – vagy egyes paraszti rétegek – helyzetében.

Jobbágyparasztok Mátyás korában


A 15. századi Magyarország – a feudális nagybirtok országa. A 60 leggazdagabb nagybirtokos, a bárók 1440 körül, hozzávetőleges számítás szerint az összes helységek kereken 40 százalékát tartották tulajdonukban; a Magyarországon járó külföldieknek feltűnt a magánbirtokok nagy terjedelme: napokig utaztak ugyanannak a nagyúrnak a jószágán.

De a feudális tulajdonban lévő föld túlnyomó részét a parasztok tartották közvetlen birtokukban, használatukban. Így például 1448-ban a Sopron megyei Szarvkő uradalmának (5 falu) csak a középpontjában volt 12 holdas urasági („majorsági”) szántó. Maróti Mátyus Valkó megyei atyai uradalmában (15 helység) 1476-ban teljesen hiányzott az önkezelésű gazdaság, csakúgy, mint a Bodrog megyei csentei birtokon (5 község) – 1484 körül. Bízvást elmondhatjuk: a földesúri magángazdaságok a 15. század második felében úgyszólván elvesztek a jobbágytelkek rengetegében. Hasonlóan a korabeli angol manorhoz, francia seigneurie-hez, német Grundherrschafthoz, a magyarországi nagybirtok sem mezőgazdasági nagyüzem, hanem túlnyomóan (vagy egészében) paraszti kisüzemek konglomerátuma, a paraszti szolgáltatások (feudális járadékok) nagy területről való behajtásának szervezete.

A parasztok évente 2–3 hold megművelésére vagy 2–3 nap szántó-vető robotra voltak kötelezve. A robotkötelezettség a gyakorlatban ennél többet jelentett ugyan, mert az urasági földön a megművelés további munkálatai is rendszerint a jobbágyokat terhelték, és a szoros értelemben vett mezőgazdasági roboton kívül a munkajáradék egyéb fajtái (utak, hidak karbantartása, bor- és faszállítás stb.) is szokásban voltak. Másfelől viszont tekintetbe kell vennünk azt az eddig alig mérlegelt körülményt, hogy a különböző robotfajták a 15. század második feléből származó urbáriumok tanúsága szerint – korántsem az egész jobbágyságot, hanem annak csak kisebb részét terhelték. Így a Pozsony megyei semptei uradalom urbáriuma (1480 körül) az 5 mezőváros és 16 falu közül csupán kettőnél írt elő (szántási és kaszálási) munkát, a Bodrog megyei csentei uradalom urbáriuma 1484 körül pedig egy falunál sem; a sárvár–kapuvári urbárium 1492-ben csak a helységek 18 százalékánál, a lékai urbárium egyetlen helységnél sem szólt robotról stb. Ezek az adatok feljogosítanak annak megállapítására, hogy a földesúri járadékok sorában a munkajáradéknak általában igen korlátozott szerepe volt Hunyadi Mátyás Magyarországán.

A földjáradék másik naturális formája, a változatos formában felbukkanó terményjáradék (élelmiszer-,,ajándékok”, gabona- és borszolgáltatások, inkább rögzített mennyiségben, mint a termés kilencedében kiszabva) sokkal nagyobb jelentőséggel bírt.

A feudális földjáradék harmadik, legfejlettebb formája, a pénzjáradék azonban legalább egyenrangú a terményjáradékkal, sőt sok helyütt már ennél is fontosabb szerepet töltött be. Az urbáriumok rendszerint éppen a pénztételekkel kezdik a jobbágyi szolgáltatások felsorolását: az évi 2–5 részletben fizetendő földesúri cenzussal (más néven: terragium), a rendkívüli raksával és a különjáradékokkal (erdélő-, fahordó-, rétpénz stb.). Hogy az új paraszti szolgáltatásokat a 15. század folyamán túlnyomóan pénzformában vezették be, és különösen az, hogy egyre gyakrabban került sor naturális szolgáltatások (munka- és terményjáradék-fajták) pénzfizetséggé alakítására, további adalékokat szolgáltat a pénzjáradék növekvő sok helyt elsőrendű szerepének szemléltetéséhez.

A paraszti pénzszolgáltatások jelentőségének növekedése a paraszti árutermelés viszonylag fejlett fokára vall: a paraszt csak a városi piacra termelés révén rendelkezhet pénzzel. Másrészt: a naturális járadékok háttérbe szorulása úri keresletet is teremt az agrárcikkpiacon: a főúri udvarok, egyházi udvartartások szükségleteinek ellátását. Ami azután ugyancsak a paraszt árutermelésének bővülését mozdítja elő.

És valóban: a 15. század derekán és második felében a szabad királyi városok kereskedői mellett nemcsak olyan nagy királyi mezővárosok lakói, mint Szeged, Gyula vagy Miskolc lépnek elénk „megélhetés céljából árucikkekkel utazgatókként”, illetve „mindennemű portékájuk után” általános vagy helyi vámmentességben részesítettekként, hanem falvak és kisebb mező városok jobbágyai is, akik „az ország különböző részeit bejárva”, „eladó javaikkal és áruikkal” – természetesen túlnyomórészt agrárterményekkel – „kereskedni és vásározni” szoktak.

Jobbágyok, akik a „szolgaállapotból” többnyire már régen „személyileg szabad állapotba” emelkedtek. Ez főleg két dologban jutott kifejezésre. Egyrészt abban, hogy Mátyás király idején a magyar jobbágyosztály egésze szabad költözködési joggal bírt, ha a költözés korlátozására irányuló ellentörekvés a kisebb nemesség részéről a század folyamán szemlátomást teret is nyert. Másrészt abban, hogy a parasztság viszonylag szilárdan használta-birtokolta telkét-földjét: azt élete végéig megtarthatta, özvegyére-gyermekeire átörökíthette, arról ingóságaival együtt végrendelkezhetett, annak ellenére, hogy a jobbágy birtoklása – a költözködéstől eltérően – jogi kodifikációt még nem nyert, s ha a valóságban e téren is gyakran a földesúri erőszak diktált.


Mindez azt jelenti: Matthias Corvinus korának magyar parasztját számos vonatkozásban joggal állíthatjuk párhuzamba korabeli angol (copy-holder), francia (censitaire), és német (Erbzinsleute) sorstársaival.

Persze nem Hunyadi Mátyás érdeme volt, hogy az agrárfejlődés nyugat-európai jellegű tendenciája éppen az ő uralmának időszakában ért tetőpontjához Magyarországon. De ez objektív tény volt, amelynek emlékezete a későbbi nemzedékek tudatában nemcsak Mátyás király korával, hanem személyével is összekapcsolódott. Annál is inkább, mivel Mátyás belpolitikája – amely a központi királyi hatalom megerősítésére és a városok adózóképességének előmozdítására irányult – kedvezett az áru–pénz-viszonyok és a paraszti árutermelés kiterjedésének.

A parasztok piaci tevékenységének korlátozása

A központosítási kísérlet összeomlása Mátyás halála (1490) után szélesebb lehetőségeket nyújtott a földesuraknak arra, hogy a paraszti (és polgári) árutermelés hasznát pénzalakban magukhoz ragadják. Egyházi és világi urak, régi bárók és felkapaszkodó köznemesek, a központi hatalom kordájától megszabadulva, mindenekelőtt az állami adókra és más állami pénzbevételekre (harmincadokra, bányajövedelmekre) vetették rá magukat, és lényegesen megváltoztatták a „centralizált járadék” elosztását a királyi kincstár rovására. Egyben jobbágyaik rovására magánföldesúri járadékaik gyarapítására is törekedtek, amit részben a paraszti pénzszolgáltatások emelésével és a belső, földesúri vámhelyek szaporításával értek el.

Ugyanakkora nemesi birtokosok más jellegű rendszabályokat is hoztak. Azokra az 1492., 1498., 1500. évi (és további) törvénycikkekre gondolunk, amelyek a 150 évvel korábbi rendelkezést (1351. évi dekrétum 6. artikulus) felújítva, a mezővárosi és falusi jobbágyokat szántó- és szőlőművelésük után jelentős terményszolgáltatásra kötelezték: kilenced vagy rögzített mennyiségű ún. akó beadására. S ezt az előírást a jobbágyok, sőt a városi polgárok bérelt szőlőire-szántóira is kiterjesztették. Az 1492. évi 47–48. törvénycikk a szolgáltatást még vagylagos alakban vetette ki; az 1500. 27. tc. már kizárólag a kilencedet, a súlyosabb formát kívánta általánossá tenni.

Kérdés: e rendelkezések törvénybe foglalása mennyiben függött már össze egyes földesúri rétegeknek az árukereskedelem felé fordulásával? Azt, hogy egyes elemeik, csoportjaik a 15. század végén már maguk is kezdtek bekapcsolódni a mezőgazdasági termények kereskedelmébe, számos forrásadat valószínűsíti. 1482-ben például Mátyás, Kassa város panaszára, utasította Zápolya Imre szepesi grófot: vizsgálja meg azt a panaszt, amely szerint „számos nemes és földbirtokos [a kassai polgárok] kiváltságai és szabadalmai ellenére falvaikban és birtokaikon árulerakó helyeket rendeztek be, s e helyekre sok bort gyűjtenek össze és azután áruba bocsátják azt az említett polgárok szabadalmának súlyos sérelmére és kárára”. E földesurak részéről tehát a terményjáradékok újbóli előírásában közrejátszhatott az a szándék, hogy ily módon piacra vihető borhoz, gabonához jussanak. Aminthogy joggal feltehető, hogy azok az egyidejű törvénycikkek, amelyek az állatkivitelt szorították vagy éppen tiltották meg, olyan urak törekvéseit fejezték ki, akik marhakereskedelemmel foglalkoztak és szabadulni akartak vetélytársaiktól. Ilyen volt például Geréb Péter országbíró, aki 1497-ben hatszáz ökör harmincadmentes kivitelének engedélyezését eszközölte ki a maga számára. Ilyen volt az ugyancsak főnemes Sárkány Ambrus, a későbbi országbíró, akit a köznemesi párt Mohács előestéjén majd így vádol: „Bor- és marhakereskedést űztél, a szegény népet zaklattad, míg mi a véghelyeket oltalmaztuk”.

E következtetéseket alátámasztja az a tény, hogy éppen a 15–16. század fordulóján – persze országonként nem egészen azonos időpontban – fordult meg az áralakulás hosszú távú irányzata Európa számos országában. A gabonaárak – évszázados hanyatlás, illetve stagnálás után – emelkedni kezdtek, nyomukban a többi élelmiszereké is. Az iparcikkek árai viszont egyre inkább elmaradtak tőlük. Mindez, néhány évtized leforgása alatt felgyorsulva, az árollót immár az agrártermények javára nyitotta ki.

A mezőgazdasági terményárak emelkedésére a földesurak kétféleképpen reagálhattak. Egyrészt a terményszolgáltatások pénzbeni váltságösszegét emelhették (az egykorú urbáriumok csakugyan nagyszámú adatot tartalmaznak ilyenféle eljárásra), másrészt az emelkedő árú gabonát és bort jobbágyaiktól in natura is elsajátítani igyekeztek (a törvények, mint láttuk, csakugyan számos ilyen értelmű rendelkezést tartalmaztak).

Ily módon ezek a rendelkezések immár az eddigi fejlődéstendenciával ellentétes mozzanatokat rejtettek magukban: beavatkozást jelentettek a paraszt piaci tevékenységének kialakult mechanizmusába. A termény járadék fokozása ugyanis egyrészt csökkentette a jobbágycsalád által áruba bocsátható termény mennyiségét, másrészt korlátozta a parasztgazdaság piaclehetőségeit. Éspedig nemcsak akkor, ha a földesúr konkurensként maga is bekapcsolódott az agrárcikkek kereskedelmébe, és a parasztoktól járadékként elsajátított terményeket áruba bocsátotta, hanem akkor is, ha ezeket maga, udvara, háznépe fogyasztotta el. Utóbbi esetben ugyanis szűkült a parasztok által piacra vitt élelmi cikkek iránti úri kereslet, amelyben pedig a paraszti árutermelés egyik


fontos piaci szektorát ismertük fel a korábbiak során.

A parasztfelkelés után

Mindezek a földesúri törekvések azután az 1514. évi parasztháború megtorlásának rendszabályaiban jutottak szembeötlően kifejezésre. A jobbágyfelkelés vérbe fojtását követő országgyűlésen ugyanis a földesurak már nem elégedtek meg – a pénzjáradék mellett – a terményjáradék fokozott mértékű elsajátításának lehetőségével, hanem törvénybe foglalták annak jogcímét is, hogy falusi és mezővárosi jobbágyaikat a feudális járadék mindhárom formájával: a cenzus (illetve egyéb pénzterhek) s a kilenced (és természetbeni „ajándékok”) mellett súlyos munkajáradékkal – heti 1 napos robottal – is megterhelhessék. A Mátyás kori évi néhány napos robothoz képest a heti 1 napos kiszabás igen lényeges súlyosbítást irányzott elő. S az országgyűlés 1514 fullasztó levegőjű őszén kimondotta a parasztköltözés megszüntetését, a falusi és mezővárosi jobbágyság röghöz kötését. Sújtó rendszabályait a közvetlen termelők szociális-jogi helyzetének másik fő ismérvére: földhasználati jogára, telekbirtoklására is kiterjesztette. Werbőczy hírhedt tétele (Hármaskönyv III. rész 30. cím. 7. §) úgy formulázta meg a földtulajdon feudális úri monopóliumát, hogy ezen belül a jobbágyok örökigényét telekföldjükre sem ismerte el.

Az 1514. évi megtorló dekrétum és a Hármaskönyv, e két szervesen összefüggő jogalkotás mindezzel – a magánföldesúri járadékok súlyosbító kodifikálásával, a költözési jog megvonásával, a jobbágyi föld birtoklás-földhasználat gyengítésével – lefektette a „második servage” („zweite Leibeigenschaft”) magyarországi változatának: az örökös jobbágyság rendszerének századokra szóló jogi alapjait, egyben a magyarországi agrárfejlődés Nyugat-Európától való „elkanyarodásának” jogi feltételeit és kereteit. Ennek a jogalkotásnak a hírét visszhangozták már Coelius Rodiginus olasz humanista Velencében, 1516-ban megjelent „Antik előadásai” is, amelyekben a spártai helóták nyomorúságos helyzetét éppen a magyarországi jobbágyokéval állította párhuzamba. Felidézve a mondást: „aki Spártában szabad ember, az a legszabadabb ember, de aki Spártában szolga, az szolga csak igazán”, a humanista szerző hozzáfűzte: „Hallom, hogy Pannoniában vagy ahogyan most mondják, Magyarországon, mindennél jobban figyelhető meg ugyanez; ezért jár közöttük a közmondás, hogy nem is lehet másutt igazán szolgaságról beszélni, mint Pannóniában.”

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között Mátyás király korának képe egyre jobban megszépült az utókor emlékezetében. És ez a kép – mint láthattuk – kétségtelenül valóságos gazdaság- és társadalomtörténeti elemekre épült, a parasztok biztonságosabb szociális-jogi helyzetének emlékére. Heltai Gáspár a következőket mondatja a kolozsvári bírót megfeddő Mátyás királlyal: „nem jobbágyul adtanak a szent királyok a szegény népet és a falukat az városokhoz, hogy a bírák és tanácsok rabul bírják azokat: nem ti jobbágyitok, hanem mindnyájan én jobbágyim vagytok, mint szinte amazok szegények... Még a nemeseknek is nem adtuk a szegény népet jobbágyul avagy rabul, hanem csak a földet adtuk nékik az ő vitézségekért, hogy majorkodjanak rajta, és a szegénység is majorkodjék rajta. És miérthogy a szegények élik az ő földeket, hogy azért adót adjanak nékik a király adója mellett, és bizonyos napokon is szolgáljanak nékik: és ezért viszontag tartoznak a nemesek véle, hogy gondjokat viseljék és megoltalmazzák őket.”

A 16. század hetvenes éveire tehát az igazságos Mátyás királyról szóló „közpélda” immár kiformálódott, hogy azután a magyar nép történelmi tudatának maradandó alkotóelemévé váljék.

2. Képek



1. Magyarország és Európa Corvin Mátyás korában. Dinasztikus érdekek és külpolitikaNEHRING, Karl

Magyarország és Európa Corvin Mátyás korában

Dinasztikus érdekek és külpolitika

Már a 14. század kezdete óta élt a törekvés a Magyarországot körülvevő országok uralkodóiban, hogy Csehországot, Lengyelországot, Magyarországot és – időnként – Ausztriát egy dinasztia alatt egyesítsék. II. Albert uralkodása (1438–39) óta a Habsburgok Ausztriának a luxemburgi örökös tartományokkal, Csehországgal, Morvaországgal és Sziléziával, valamint Magyarországgal való egyesítésére törekedtek. A lengyel királyok, a Jagellók egy, a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó nagy birodalmat kívántak létrehozni. Mindezeket az országokat egyaránt fenyegette az Oszmán Birodalom terjeszkedése, amely erre az időre majdnem minden balkáni országot – beleértve a Duna torkolatvidékét is – meghódított.

Ha össze akarnánk foglalni, hogy Corvin Mátyás harminckét esztendős uralkodása (1458–1490) alatt miként építette ki az önálló magyar külpolitika feltételeit, akkor a következő modellt rajzolhatjuk az olvasó elé: uralmának elismertetése III. Frigyes császárral (aki 1459-ben, Mátyás trónra kerülése után egy esztendővel Bécsben magyar királlyá koronáztatta magát), saját országában a bárók szembenállásának letörése és ezzel együtt az államigazgatás központosítása a pénzügyek területén (adók, vámok, bányajog), a nemesi hadszervezet átállítása zsoldoscsapatokra, valamint a megyei nemesség és a városok befolyásának erősítése a világi és egyházi nagybirtokosokkal szemben. E feltételek megteremtését jelzi a külpolitikában a Habsburg hatalommal kötött bécsújhelyi szerződés (1463–64) belpolitikában pedig az esztergomi érsek, Vitéz János által vezetett főúri összeesküvés leverése (1471). Ezután beszélhetünk Mátyás aktív európai külpolitikájáról.

Csehország. Mátyás 1479-ben meghódította Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot. Ezzel éket vert a Habsburgok és Jagellók közé, és egyidejűleg e gazdag területek adóbevételeinek egy részét is biztosította magának. A támadást azzal igazolta, hogy így megvédi a keresztény hitet a Podjebrád cseh király vezette cseh kelyhesekkel szemben. Elérte azt is, hogy cseh ellenkirállyá válasszák és ezzel elismerjék azon területek hűbérurává, melyeken a Hohenzollernek (Brandenburg), Wettinek (Szászország) és Wittelsbachok (Bajorország) is birtokoltak területeket.

Podjebrád halála után Mátyásnak a pápa támogatása ellenére sem sikerült megakadályoznia Ulászló cseh királlyá választását. Bár Ulászló uralma csak Csehország központi részére terjedt ki, a választás mégis a Jagellók megerősítését jelentette, akik – ugyanúgy mint a Habsburg császár – nem mondtak le Magyarországra formált örökösödési igényükről sem. Így Mátyás európai politikáját a III. Frigyes császárral, II. Ulászló cseh és IV. Kázmér lengyel királlyal szembeni ellentétek határozták meg.

Bajorország. A Mátyás és a Wittelsbachok közötti első kapcsolatok 1469-ről datálódnak: a Wittelsbachok müncheni ágából való Győzelmes Frigyes pfalzi választófejedelem IV. Albert herceg és a landshuti oldalágból való IX. Lajos követeket küldtek a magyar királyhoz Pozsonyba. Mátyás megerősítette őket azon hűbérbirtokaikban, melyeket Bajorország a cseh korona területén birtokolt, emellett egyoldalúan kötelezte magát: egy Bajorország elleni cseh támadás esetén a Wittelsbachok segítségére siet. A magyar külpolitikának ez volt az első jelentős lépése a német birodalmi választófejedelmek jóindulatának biztosítására. A magyar–bajor szövetség Mátyás haláláig fennmaradt, s több apróbb-nagyobb diplomáciai, birtoklási akcióban megmutatkozott. Így például a passaui püspökség betöltése körüli vitában, amelyben Mátyás a (Habsburg) császárral szemben Friedrich Mauerkircher püspöknek a Wittelsbachok indítványozta beiktatását támogatta; cserében 1481-ben elzálogosíttatta magának a passaui püspökség alsó-ausztriai birtokait, Sankt Pöltent és Mauternt.

Brandenburg és Szászország választófejedelmei és hercegei sziléziai hűbérbirtoklásuk megerősítése érdekében 1469 óta úgyszintén szoros kapcsolatban álltak a magyar királlyal. E kapcsolatokat Mátyás arra kívánta felhasználni, hogy a német birodalmi gyűléseken elszigetelje a császárt. Míg a szász választófejedelem időlegesen támogatta ebben, a brandenburgi választófejedelem, Albert Achilles kezdettől fogva a császár mellett állt, sőt a császár mellett az összes birodalmi fejedelem közül éppen ő volt a magyar király tényleges politikai ellenlábasa.

Lengyelország. Mátyás IV. Kázmér lengyel király elszigetelésére. 1477-ben szövetséget kötött az ermlandi


püspökkel és a Német Lovagrend nagymesterével. Nem sokkal később azonban, a Lengyelország és a Német Lovagrend között kitört háborúban Mátyás már tartózkodott Szövetségi kötelezettségei teljesítésétől, hogy ki tudjon egyezni a lengyel királlyal. Azzal, hogy 1479-ben a Jagellók szerződésben elismerték Mátyás királyságát, a Német Lovagrenddel és az ermlandi püspökkel kötött szövetség teljesítette funkcióját.

Kelet felé. A magyar király kapcsolatait jellemző pragmatizmus tükröződött a III. Iván moszkvai nagyherceggel és Nagy István moldvai fejedelemmel szemben követett magyar külpolitikában is. A Moszkvához fűződő élénk diplomáciai kapcsolatokat elsősorban azok az olasz művészek és építészek erősítették, akik budai tevékenységük után a nagyfejedelem szolgálatába léptek. A Lengyelország ellen irányuló közös szövetségi tárgyalások azonban semmilyen reális távlatot nem nyitottak Mátyás számára.

A pragmatizmus mutatkozott meg abban is, ahogy Mátyás a Német Lovagrenddel lengyelellenes éllel kötött megállapodást és az 1475-ben István moldvai herceggel kötött szövetségi szerződést kezelte. Gondolkodás nélkül feláldozta azokat, amikor a császárral folytatott vitája miatt fontosabbnak tűnt számára a moldvai herceget fenyegető oszmánokkal fegyverszünetet kötni. Az 1483-ban II. Bajazid szultánnal kötött magyar–török szerződést öt évvel később megújították. A császárral való konfliktusa, valamint a gazdaságilag lényegesen érdekesebb cseh örökös tartományokra, ugyanígy Alsó-Ausztriára formált igénye miatt Mátyás kitért az oszmánokkal való összeütközés elől. Nyugati politikai és diplomáciai sikereit nem használta fel egy nagy törökellenes hadjárat indítására, hanem arra törekedett, hogy elérje a császárnál, mondjon le végre magyarországi örökösödési igényeiről. A nyolcvanas évek háborús összecsapásaiban világosan megmutatkozott, hogy Mátyás számára fontosabb a Hunyadi-dinasztia megteremtése és egy magyar „nagyhatalmi pozíció” megvédése Nyugaton, mint folytatni apjának, Hunyadi Jánosnak harcát az oszmánok ellen.

Itália. Nem utolsósorban felesége, Aragóniai Beatrix, a nápolyi királylány befolyása alatt a magyar külpolitika erősebben belefolyt a belső itáliai összetűzésekbe. Mátyásnak sikerült biztosítania II. Pius és II. Pál pápák támogatását. Ügyesen tudta összehangolni a pápaság érdekeit saját politikai célkitűzéseivel. Részben ebből fejlesztette ki uralmi ideológiáját is: politikai céljait a kereszténység hasznával igazolta. Mivel a császár mint „a kereszténység legfőbb világi támasza” kudarcot vallott a huszita kelyhesek elleni háborúban, annak „vezetése” átcsúszott Mátyás kezébe. Ezzel Mátyás lehetőséget kapott arra, hogy magát mint a keresztény hit védelmezőjét igazolja és „sub colore mitteridi contra turcos” a Duna-medence feletti hatalmat biztosítsa.

E téren tett fáradozásait azonban végül is hátráltatta az a túlbonyolított és megoldhatatlan érdekellentét sorozat, amelybe a magyar–nápolyi kapcsolatok kiépítése vezette. A magyar–nápolyi jó viszonyt Budán a királyné, Beatrix építgette. Ferdinánd nápolyi király fiának milánói herceggé választása után a császári területek ütközőterületté váltak Velence és Magyarország között. Mátyás tehát III. Frigyest kívánta megnyerni egy Velence elleni szövetségnek. A velencei városköztársaság a hetvenes években a magyar királynak segélyösszegeket adott a törökök elleni harchoz, ezek azonban elfolytak a törökök elleni határharcokban anélkül, hogy döntő győzelemhez vezettek volna. Ráadásul Mátyás „érdeklődése” fokozottan a horvát–dalmát tengerpart visszahódítása felé irányult. Velence így azután leállította a segélyek kifizetését, Mátyás pedig visszavonta csapatait a török határvonalról, Horvátországból. Ekkor Itália legjelentősebb városállamai (Milánó, Velence és Firenze) új szövetségben egyesültek Nápoly és a magyar–nápolyi utódlási terv ellen. A nápolyiak és Beatrix királyné reménykedtek, hogy Mátyás hadat üzen az új szövetségnek, a király azonban minden beavatkozást visszautasított Nápoly és a Nápolyt támogató pápa oldalán. Mátyás ugyanis Magyarország nagyobb elkötelezettségét az Appennin-félszigeten egyedül attól tette függővé, hogy az hasznot hozna-e III. Frigyessel folytatott viszályában. Hozzájött még ehhez, hogy Velencének – a magyar fáradozások ellenére – 1479. január 25-én sikerült békét kötni a Portával, és Mátyásnak félnie kellett, hogy a törökök megerősödve fordulnak szembe Magyarországgal.

III. Frigyes természetesen Mátyás minden külpolitikai akcióját jogos bizalmatlansággal figyelte és közvetve még az új itáliai ligát is támogatta. Mátyás tétlenül szemlélte, hogy a Frangepán János gróf Velence pártfogását keresi, és később Vegliát (Krk szigetét) átengedi Velencének. A Serenissima ezzel minden jelentős szigetet megszerzett a magyar–horvát partvidék előtt és így ellenőrizhette az egyetlen jelentős adriai magyar kikötőt, Zengget, amely Magyarország és a Nápolyi Királyság közötti legrövidebb összeköttetés bázisa volt. Ugyanakkor a jó magyar–nápolyi kapcsolatok tovább rontották a viszonyt Róma és Magyarország között. A pápa 1479 decemberében szövetségre lépett Velencével Nápoly ellen és jelentős engedményeket tett a császárnak a salzburgi és passaui püspöki vitában. Nápoly-párti politikájával tehát, melynek végül is csekély haszna volt, Mátyás egyre inkább eljátszotta a pápa támogatását, amely addig biztos pontnak számított a magyar külpolitikában.

Svájc. Az itáliai tervekkel szoros összefüggésben álltak a magyar–svájci tárgyalások, amelyekkel Mátyás III. Frigyes ellenséges szellemű unokatestvéréhez, Tiroli Zsigmond herceghez is kereste a kapcsolatot. A magyar


tárgyalófeleknek végül sikerült 1479. március 26-án tíz évre szóló barátsági és semlegességi szerződést kötni a svájciakkal. Mátyás kérte a svájciak közvetítését egy Magyarország és Tiroli Zsigmond között kötendő szövetséghez. (Ez utóbbi volt az utolsó görzi gróf Velencével szomszédos tartományainak várományosa, és IV. Albert bajor hercegnek – Magyarország szövetségesének – ígérte tiroli területeit arra az esetre, ha örökös nélkül halna meg.) Tiroli Zsigmond azonban mégsem kockáztatta meg, hogy demonstratívan szembe szegüljön császár-unokatestvérével, mint ahogy a svájciak is kerülték a nyílt szakítást III. Frigyessel. Ennek ellenére Mátyás remélhette, hogy a svájciak nem kölcsönöznek zsoldosokat III. Frigyesnek Magyarország ellen, mint ahogy Bázel városa már az utolsó osztrák–magyar háborúban is visszautasította, hogy zsoldosokkal támogassa a birodalom fejét Magyarország ellen. A magyar–svájci szerződés csak annyiban volt Habsburg-ellenes, amennyiben a svájciak XI. Lajos francia király szövetségesei voltak, aki háborút viselt a császár fia, Miksa herceg ellen. [A későbbi I. Miksa (1493–1519) házassága révén megszerzi a Habsburg családnak Németalföldet.]

Mátyás és a császár harca háborúkhoz, s Bécs elfoglalásához (1485) vezetett. A nyolcvanas évek második felében a magyar külpolitika majdnem teljes egészében a meghódított Alsó-Ausztria és a belső-ausztriai tartományok politikai biztosítására korlátozódott. Hitvesével, Beatrix magyar királynéval ellentétben Mátyás az utódlási kérdést egy Hunyadi-dinasztia alapításával kívánta megoldani. Azonban Mátyás törvénytelen fia, Corvin János a magyar király halála után nem tudott érvényesülni a magyar rendekkel szemben. A magyar mágnások sikeresen igyekeztek megszabadulni a corvini centralizmustól és elkerülni a mind hatalmasabb Habsburg impériummal való együttélés és így a bekebelezés veszélyét. Hogy a nagyvonalú magyar külpolitika milyen szorosan Mátyás személyéhez, és nem a magyar nemesi-rendi vezető réteghez kötődött, megmutatkozott abban, hogy a rendek Mátyás utódjául a cseh királyt, Ulászlót választották. Ulászló eleget tett a magyar főnemesek kívánságainak, s ezzel a magyar arisztokrácia és Jagelló Ulászló lettek a Hunyadi–Habsburg ellentét igazi haszonélvezői a Duna-medencében.

2. Képek



1. A szultáni trón követelõiSZAKÁLY Ferenc

A szultáni trón követelői

Noha történetírásunk eleddig inkább csak a mohamedánná lett – jobban mondva: kényszerített – magyarok sorsa iránt érdeklődött, természetesen mind a Mohács előtti, mind pedig az az utáni évszázadokban jócskán akad példa az ellenkező irányú vallásváltoztatásra is. Ki ne emlékeznék például az Egri csillagok borissza törökjére, aki annyira megszerette foglyul ejtője, Bornemissza Gergő baranyai faluját, hogy hallani sem akart többé korábbi hitsorsosairól. Ilyen s hasonló esetekkel gyakorta találkozunk a középkor és a hódoltságkor levéltári forrásaiban is. A Kanizsáról elragadott Lantos Mahmud 1655-ben hatesztendei raboskodás után döntött úgy, hogy megkeresztelkedik. A 15. században – amikor a még ép és erős magyar állam a későbbinél jóval nagyobb biztonságot és több előrehaladási lehetőséget kínált – az is elő-előfordult, hogy egy-egy elesett török vár őrsége testületileg magyar zsoldba állt. A „Török” nevet viselő családok – köztük a legnagyobb rangra emelkedett enyingi Törökök – őseit nyilvánvalóan ezek közt az áttértek közt kell keresnünk. Bizonyíthatja ezt annak a tarkasi Török Józsának a példája is, aki a 15. század elején diplomataként sikerrel fáradozott Zsigmond király keleti kapcsolatainak kiépítésén. Róla ugyanis maga a király mondja el 1428-ban, hogy „már régebben került török földről a mi országunkba, miután igaz valójában megismerte Istent, az ő teremtőjét, saját szándékait és a maga akaratából letette átkos pogány hitét, s miután újjászületett a szent keresztség vizében, elnyerte az igaz katolikus hitet”. Azt viszont egy 1437-es vizsgálati jegyzőkönyvből tudjuk, hogy egészen mégsem szakított múltjával, hiszen a kristallóci kastélyát kifosztók, egyebek közt, egy Koránt is elraboltak tőle.

A Nyugatra menekültek közt szép számmal képviseltették magukat a szultáni ház tagjai is. Az uralkodóház tagjának lenni a török birodalomban ugyanis egyáltalán nem tartozott a hosszú, nyugodt életet biztosító rangok közé. A 15. században vált bevett szokássá, hogy a trónra került legidősebb fiú könyörtelenül megölette testvéreit és unokaöccseit, de az is megesett, hogy apa a fiával vagy fiú az apjával végzett.

Azok az ifjabb szultánfiak tehát, akik nem éreztek magukban erőt arra, hogy utódként kijelölt bátyjukkal ujjat húzzanak, a legjobban tették, ha a trónváltozáskor legott a keresztények közé menekülnek, s ott igyekszenek kivárni, míg eljön az ő órájuk. Közülük többen éppen a 15. századi török birodalom legnagyobb európai ellenfelének, a magyar királyságnak területét választották menedékhelyül.

I. Murád szultán (1360–1389) legkisebb fia, Szaudzsi – nyilván két bátyját jó előre megelőzendő – még apja életében igyekezett megkaparintani magának a fő hatalmat. Midőn 1365-ben Murád – éppen Magyarország ellen készülődve – a birodalom európai részében tartózkodott, a herceg az ősi székvárosban, Brusszában a maga nevére mondatta a pénteki imát, ami mohamedán szokás szerint a hatalom átvételét jelentette. Vállalkozása azonban csakhamar összeomlott, s Szaudzsi a saját és fia, Murád bég szeme világával fizetett a lázadásért. A megvakított és ilyképpen uralkodásra alkalmatlanná tett herceg a jelek szerint Konstantinápolyban élt, míg bátyja, I. Bajazid szultán (1389–1402) meg nem ölette. Fiát azonban valamilyen módon sikerült biztonságosabb helyre menekítenie.

Murád herceg később, 1411-ben Lazarevics István szerb despota udvarában bukkan fel; a despota a török birodalom belső zavarait kihasználva meg is kísérelte őt trónra segíteni. Mivel azonban az ankarai csatavesztésig (1402) Lazarevics a szultán hűséges szövetségese volt – nehézlovasai az 1396-os nikápolyi ütközetben jócskán hozzájárultak a Zsigmond elleni török győzelemhez –‚ nyilvánvaló, hogy a trónkövetelő 1389 és 1402 között valahol másutt (talán Konstantinápolyban) lappangott. 1402 után Lazarevics Zsigmond király oldalára állt; elismerte a magyar király hűbéruraságát, s ezért cserében jelentős magyarországi birtokokat kapott tőle. Murád bég az ő révén, pártfogója gyakori budai útjain kerülhetett kapcsolatba a magyar uralkodóval. II. Ulászló lengyel király 1412-es budai látogatásakor a budai udvarban jelenlevőkről készült jegyzék – a bosnyák király és a szerb fejedelem társaságában, előkelő helyen – „egy török herceget” említ, akin nyilvánvalóan Murádot kell értenünk.

Murád – feleségével, Ágnessel, fiaival: Dauddal és Orhánnal, valamint Katalin nevű lányával – valamikor a Lazarevics halálát (1427) követő években költözhetett át magyar földre. Érthetőképp, hiszen Brankovics György törökök által egyre jobban megkurtított Szerbiája vajmi kevés biztonságot nyújtott számukra. Egy 1433-as oklevél már az idősebb fiú, Daud Cselebi – magyar nevén Csalapia Dávid – kunegyházi és szenteltegyházi (Csanád megye) officiálisait említi. Zsigmond és utódai – akik egyébként a család többi tagjának a királyi székváros közelében: előbb Szentfalván (Pest megye), utóbb a pesti Búza piacon jelöltek ki lakóhelyet – elsősorban az ő szolgálataira számítottak. E szolgálatok természetéről árulkodik, hogy Daud 1440-ben hatalmas


(ezerforintnyi) zsoldösszeg átvételéről állított ki nyugtát Bátmonostori Töttös László főkincstartónak. Ez pedig annyit jelent, hogy a nálunk élő török herceg jókora csapat élén harcolt az ország déli határait újult erővel támadó harmadfokú unokatestvére, II. Murád szultán (1421–1451) ellen.

Mint birtokainak elhelyezkedéséből látható, Zsigmond – akárcsak a védőszárnyai alá menekült balkáni hercegeket – őt is a törökök által különösen veszélyeztetett al-dunai határszakasz mentén telepítette le. A határvédelemben való részvételen túl bízott azonban rá más, nagyobb horderejű, önállóságot igénylő feladatokat is. Úgy tűnik, hogy Daud afféle „utazó” hadvezér volt, akit Zsigmond a Balkán azon pontjára küldött, ahol a törökök éppen leginkább szorongattak. 1432-ben Havasalföld védelmében harcolt, 1436-ban pedig – egy raguzai híradás szerint – útban volt Albánia felé. Ezt az utazást akár valamiféle magánvállalkozásnak is gondolhatnánk, ha nem tudnánk, hogy az előző esztendőben Zsigmond másik menekült hadvezére, Fruzsin bolgár herceg is áthajózott – csapataival együtt – Albániába. Daud öt esztendővel később ismét Dalmáciában kerül a szemünk elé, alkalmasint ismét valami hasonló akcióra készülődve.

Bár adataink nincsenek erre, alighanem teljes joggal feltételezhetjük, hogy Csalapia Dávid részt vett Hunyadi János nagy offenzíváiban: az 1443-as és az 1444-es őszi–téli hadjáratokban is. Valószínűleg a vesztett várnai csatából menekülve jutott el Konstantinápolyba, ahonnan 1445-ben Hunyadival szövetségben, az Al-Dunán harcoló burgundi gályákon igyekezett vissza választott hazájába. Sándor havasalföldi vajda már 1432-ben is azért fűzött nagy reményeket Daud hadvezéri működéséhez, mert úgy vélte, hogy a török csapatok egy része átáll a trónkövetelő zászlaja alá. Most, 1445-ben Valerian Wavrin, a burgundi flotta parancsnoka – hasonló meggondolástól vezéreltetve – egy külön gályát bocsátott Daud rendelkezésére, amelynek árbocára felvonták a herceg aranyalmával díszített vörös lobogóját. Daud, hogy pártjára vonja őket, tárgyalásokba is kezdett a Szilisztriát védelmező szubasikkal, azok azonban nemigen hajlottak a szavára; a tárgyalásokra szolgáló tűzszünetet használták fel arra, hogy a keresztény gályákat célba vegyék. Kísérletei eredménytelenségét látva Daud el is hagyta a burgundiakat, és embereivel együtt a Nikápolyt ostromló havasalföldiekhez csatlakozott.

A következő esztendőkben Daud váratlanul a görög szigetvilágban bukkan föl. Raguza tanácsa 1447-ben jelentette Hunyadinak, hogy Korfun, a despota udvarában talált menedéket. Daud – harmincfőnyi kíséretével – 1448 júniusában érkezett vissza Magyarországra. Éppen idejében, hogy csatlakozhassék Hunyadi újabb döntő csatára készülő seregéhez. Egy kortárs görög történetíró szerint elsősorban ő hallatta szavát az 1448. október 16–18-i (második) rigómezei csata előtti haditanácson. Véleménye szerint a szultán és a janicsárok táborát az éj leple alatt kell megtámadni minden lehetséges tűzszerszámmal, mert csak is így remélhetni, hogy megrémülnek és megfutamodnak. Mivel a keresztény seregek azért vesztették el a kor összes nyílt mezei ütközetét a törökökkel szemben, mert a janicsárokkal nem tudtak megbirkózni, e tanácsot bölcsnek és hasznosnak kell tartanunk, függetlenül attól, hogy a kis keresztény sereg mennyire volt alkalmas egy ilyen összpontosított éjszakai támadás végrehajtására.

Hosszú és eredményes uralkodás után, 1451. február 2-én elhunyt II. Murád szultán. Bár ilyetén kísérletei korábban rendre-sorra kudarcot vallottak, Daud úgy érezte, hogy felvirradt az ő napja: a lengyel király a bizánci császár támogatásával török földre utazott, hogy pártot szervezzen a trón megszerzése végett. A születésétől fogva keresztények közt, keresztény vallásúnak nevelt hercegnek azonban vajmi kevés esélye volt rá, hogy elnyerheti a trónt a legális örökössel, II. Mehmeddel (1451–1481) szemben, akinek neve hamarosan a Hódító jelzővel került be Európa és a világ történetébe. Daud örülhetett, hogy ezt a kétes vállalkozást élve megúszta.

Időközben Daud, úgy tűnik, valamin összekülönbözhetett a magyarokkal, köztük is vélhetőleg elsősorban az országot kormányzó Hunyadi Jánossal. Erre utal, hogy török útját sem ő, hanem a lengyel király pénzelte, s még inkább az, hogy – bár törökföldi kudarca után Magyarországra tért vissza – csakhamar Itáliába távozott. Itt, kegyelemkenyéren, előbb a félsziget déli részében, utóbb az északi Friuliban tengődött. Az utóbbi területéhez tartozó Sacileben érte a halál 1453. december 31-én s a városka dómjában helyezték örök nyugalomra; sírfelirata máig őrzi e sokat hányódott és hazájától messze vetődött vándor emlékét. 1453. december 30-án kelt végrendeletének tanúsága szerint – mint egy vándorútjának legfőbb állomásait képviselve – halottas ágyát két magyar és egy albán famulusa állta körül. Szerény hagyatéka némi készpénzből és – többnyire török módra díszített – ruha- és posztódarabokból, szőnyegekből állott.

A vak Murád másik fia, Orhán semmiféle szerepet nem játszott hazánk és a térség történetében. Lánya, Katalin előbb Hunyadi János egyik familiárisának, a talán szintén török származású salgói Török Pálnak, utóbb gesztelyi Nagy Jánosnak a felesége volt. 1488-ban hunyt el, emlékét máig megőrizte a Szendrői névtelen Szilágyi és Hajmási című éneke (1571). A jelek szerint gyermek egyikük után sem maradt.

*


Az a Bajazid Ottomanus „török császár”, akit kiváló genealógusunk, Wertner Mór Daud leszármazottjának vélt, egészen más úton-módon került hazánkba.

Ő II. Murád szultán második házasságából született 1448-ban. Az atyának nem igen lehettek illúziói kisebbik fiai várható sorsát illetően; talán, mert e gyermeke különösen a szívéhez nőtt, egy lovag gondjaira bízta, akinek sikerült is kimentenie őt abból a vérfürdőből, amelyet II. Mehmed 1451-ben testvérei és féltestvérei közt rendezett. A menekültek Konstantinápoly elestekor (1453) ugyan török kézre kerültek, mivel azonban nem ismerték fel őket, végül is 1456-ban sikerült elvergődniük Rómába. A keresztségben a pápa, III. Calixtus után a Calixtus nevet kapta (a források ezért inkább Calixtus Ottomanus néven emlegetik).

1465-ben II. Pál pápa átengedte Bajazidot Mátyás királynak, akitől az előző évi boszniai diadalok nyomán Európa-szerte újabb törökellenes offenzíva megindítását várták. Hogy egy ilyen trónkövetelő felbukkanása milyen nyugtalanságot keltett a Portán, mi sem mutatja jobban, mint hogy II. Mehmed e hírre sürgősen főrangú csauszt menesztett Velencébe, hogy a Signoriát Bajazid áthaladásának megtiltására rábírja. A városköztársaság azonban, amelynek nem állt érdekében Mátyással emiatt ujjat húzni, a kérést nem teljesítette.

Hogy hol és miként élt Bajazid Mátyás Magyarországán, arról egyelőre vajmi keveset tudunk. Mindenesetre viszonylag jelentős nagyságú birtokokat kaphatott itt, hiszen egy 1467-es oklevél az ő udvarmesterének mondja a csúti prépostot. Mindennek ellenére mégsem érezhette valami jól magát Mátyás védőszárnyai alatt, mert utóbb a magyar király esküdt ellenségének, III. Frigyesnek a szolgálatába állott, s többnyire Bécs környéki birtokain tartózkodott. Igaz, 1482. november 27-én mégiscsak Pesten keltezte azon levelét, amellyel a rhodosi lovagok nagymesterét rá akarta bírni trónigényének elismerésére és támogatására. Megkésett és erőtlen kísérlete éppúgy nem okozott különösebb főfájást unokaöccsének, Mehmed 1481 májusában trónra lépett fiának, II. Bajazidnak (1481–1512), mint egykoron, 1451-ben Daud Cselebi vállalkozása Mehmednek.


1. A magyar királyság gazdagsága Mátyás korábanFÜGEDI Erik

A magyar királyság gazdagsága Mátyás korában

Ez év nyarán az ausztriai Schallaburg várában magyar és osztrák szakemberek nagy sikerű kiállítást rendeztek Mátyás királyról és a magyar reneszánszról. A kiállításon összehordták Európa és Amerika múzeumaiból mindazt, ami a fényes udvartartásból és a világhírű könyvtárból egy fél évezred viharait átvészelte, aranyat és ezüstöt, majolika tálakat, díszes kódexeket. A legfeltűnőbb egy majdnem 1 méter magas, 3 kilós aranyozott ezüst serleg volt, a hagyomány szerint Mátyás ajándéka Bécsújhely városának. Hát ilyen gazdag volt?

A kérdésre nem könnyű válaszolni, mert a magyar kincstár iratait Mohács után elvitte a török, igazán hiteles forrásból tehát nem ismerhetjük meg a király pénzügyeit, jövedelméről csak azok a jelentések világosítanak fel, amelyeket az udvarában tartózkodó követek írtak. Mondani sem kell, hogy a jelentések pontatlanok, a diplomatáknak a 15. században sem kötöttek mindent az orrára. Ezért örvendetes, hogy nemrégen előkerült egy olyan forrás, amely Mátyás követének tájékoztatását tartalmazza. 1475 végén Mátyás egy Fontana nevű olasz orvost küldött követként Milánóba, ahol az 1476. május 10-én nyújtotta át megbízólevelét, s az ünnepélyes fogadás után elmondta, mekkora jövedelemmel rendelkezik megbízója.

„Először a falusiak házai után egy dukátot behajtva évente 250 ezer dukát rendes jövedelme volt, nem számítva a taksát, amely rendkívüli és amelyet évenként hol egyszer, hol kétszer és háromszor vesz meg a háborúk szerint, s amely taksát annyiszor kell megszorozni ahányszor kivetik,

a rendes bevétel tehát 250 ezer dukát

továbbá a sókamarákból 80 ezer dukát

továbbá az arany- és ezüstbányákból 60 ezer dukát

továbbá a vám, amit az országból kivitt áruk, mint amilyen a ló, ökör és bőr után fizetnek 50 ezer dukát.”

A tételes felsorolás után a követ az ország politikai és társadalmi struktúráját ismertette, majd ismét visszatért a király jövedelmére.

„Csehországból a magyar király csak annak negyedrészét bírja, ez a rész 50 ezer dukátot fizet, ezt... a [terület] védelmére költi; és a pénzen kívül az ország 800 lovast és 600 gyalogost tart Csehország védelmére; és amikor a király ott tartózkodik, ellátására hetente 400 dukátot adnak.”

„Szlavóniára ugyanaz a kalkuláció érvényes mint Magyarországra; Szerbiában található Belgrád és más nagyon erős várak, ez semmit sem fizet, mert a védelmet látja el.”

Fontana szerint királyának rendes jövedelme évi 400 ezer dukát (ami megfelel ugyanannyi aranyforintnak) és ez különböző forrásokból ered. Mint minden középkori európai uralkodó, ő is igényt tarthatott alattvalóinak adójára és az ún. regálékra. De adón egészen mást kell értenünk, mint napjainkban, mert nem mindenkinek kellett adóznia. Nem fizettek az egyháziak, mert ők egész Európában mentesek voltak az adó alól, mentességet élveztek a nemesek is, mert ők – legalábbis elméletileg – a király hívására kötelesek voltak az ország védelmére fegyvert fogni; így aztán csak a földművelő jobbágyok és jobbára az iparos és kereskedő polgárok adóztak. Igaz, ők alkották az ország lakosságának majd 99 százalékát. A jobbágyok adóalapja az általuk megművelt föld, az ún. jobbágytelek volt (ezt Fontana háznak nevezte), ezután fizettek 20 denárt, ami akkoriban egy aranyforint egyötöde volt. (Azt minden esetre vegyük tekintetbe, hogy egy aranyforint óriási összeg: egy élő vágómarha ára; öt forintért már egy hordó bort lehetett kapni.) A városok adóját egy összegben állapították meg: Buda 4000, Szeged 2000, de Pozsony már csak 400, Kolozsvár meg csak 200 forintot adózott évente. Ha a király az adót emelni akarta, országgyűlést kellett összehívnia és meg kellett szereznie a főpapok, főurak és nemesek hozzájárulását. A regále (a latin, „regalis” = királyi szóból származik) monopóliumot jelentett. Egyedül a király birtokában lehettek sóbányák, csak ő árusíthatott sót, egyedül ő vethetett ki vámot az importált és exportált árukra (ez az áruk piaci értékének huszadrésze volt), övé volt a nemesfémtermelésből származó jövedelem, csak ő verethetett pénzt.

Mátyás jövedelmének kérdése más okok miatt bonyolultabb. Tudjuk, hogy hosszú uralma alatt (1458–1490)


jövedelme állandóan növekedett. Uralma elején a törökkel szembeni hadjáratai sikertelenek voltak, ez indította arra, hogy 1467-ben nagy kincstári reformot vezessen be. A jobbágyok adóját addig kamaranyereségnek nevezték, Mátyás szakemberei – Ernuszt János, egy bécsi kereskedő és János pécsi püspök, akit költőként Janus Pannonius néven ismerünk – átkeresztelték az adót, ezentúl a „királyi kincstár vám”-jának nevezték, ugyanígy átkeresztelték a külkereskedelmi vámot is, amivel megszüntettek minden olyan mentességet, amit a király elődei adtak. A papság és nemesség adómentessége azonban változatlanul megmaradt. A kincstartó addig az ország valamelyik nagyura volt, most egyszerű, bár nagyhatalmú és fontos tisztviselő lett belőle, aki csak az uralkodónak felelt. A reform nyomán Mátyás jövedelme megnőtt, nemcsak a régebbi felmentések eltörlése miatt, hanem azért is, mert Mátyás pontosan behajtatta az adót és hozzászoktatta az ország lakosságát, hogy rendszeresen és az előírt mértékben adózzék.

A behajtott összeg mégsem volt elég, a jövedelmet még nagyobb mértékben kellett emelni, már csak azért is, mert Mátyás 1467-ben háborút kezdett Csehországért, állandó zsoldossereget állított fel, s a háború akkoriban is igen drága szórakozás volt. Ha Fontana azt állítja, hogy Mátyás „a háborúk szerint” évente kétszer, sőt háromszor veszi meg az adót, akkor ezt úgy kell értenünk, hogy a 20 dénár adót emelte 40, ill. 60 dénárra. Miután ezzel sem ért el megfelelő eredményt, az országgyűléstől évi egy forintos adó megajánlását kérte. Meg is kapta annak ellenére, hogy ezzel igen nagy terhet rakott a jobbágyok vállára, hiszen ötszörösét hajtotta be annak, amit korábban fizettek. Ellenszolgáltatásként ünnepélyesen megfogadta, hogy ilyen rendkívüli adót („segély”-nek nevezték) többé nem kér és nem hajt be. De nem tartotta meg szavát.

A király bevételeinek felsorolásából még egy következtetést vonhatunk le: Fontana vagy nem sorolt fel minden jövedelmet, vagy a milánói kancellária tudós jegyzője nem írt le minden tételt: kimaradt a szászok, Szlavónia és a zsidók adója, továbbá a királyi birtokok és a réz jövedelme. Az erdélyi szászok, főleg a két kereskedőváros, Brassó és Nagyszeben gazdagok voltak, adójuk ebben a korban 23 ezer forint volt évente. Külön adót fizettek a zsidók, akik a középkorban a király védelme alatt álltak, s ezért a védelemért évi 4 ezer forintot fizettek. A királyi birtokok ugyan nem voltak nagyok, egy másik követjelentés szerint mégis évi 50 ezer forintot jövedelmeztek. A kisebb jövedelmek közé sorolhatjuk a réz eladásából származót. Európa legnagyobb középkori rézlelőhelye a besztercebányai volt, innen a rezet a dél-német és velencei feldolgozó központokba szállították félkészáruként. Mátyás egyszerűen – és törvénytelenül – lefoglaltatta a rézbányákat, ebből évi 26 ezer forint jövedelemhez jutott. A jövedelem tehát valószínűleg a következőképpen alakult:

A jobbágyok adója (Szlavóniával együtt) 300 ezer forint

a városok adója 20 ezer forint

a zsidók adója 4 ezer forint

az erdélyi szászok adója 23 ezer forint

Adó összesen 347 ezer forint

külkereskedelmi vám 50 ezer forint

nemesfém és pénzverés 60 ezer forint

sóregále 80 ezer forint

rézeladás 26 ezer forint

királyi birtokok jövedelme 50 ezer forint

Összesen 613 ezer forint

Így Fontana jelentését kiegészítve azt állíthatjuk, hogy Mátyás évi jövedelme az 1470-es évek derekán mintegy 600 ezer forint volt. Jövedelme – mint már mondottuk – uralma alatt növekedett. Növelte a jobbágyok adóját, a töredékes adatokból úgy tűnik, hogy 1474 után az évi egyforintos „segély” vált a rendes adóvá. A városokra is különféle jogcímeken vetett ki rendkívüli adót.

Mindaz, amiről eddig szó volt, a „rendes jövedelem” címszó alá tartozik. Voltak rendkívüli jövedelmei is, bár ezekről sajnos csak nagyon töredékes adatokkal rendelkezünk. A 15. században Európában általánossá vált, hogy a világi uralkodók megcsapolták az egyházi vagyont. Ha meghalt egy püspök, utóda kinevezéséig a jövedelmet a király szedette be a maga számára. Ezen a címen az 1460-as években Mátyás 526, a 1470-esekben


145 ezer forint többletjövedelemre tett szert. A másik mód az egyháziak megadóztatása volt, persze a pápa hozzájárulásával. Mátyás úgy látszik 1470–1490 között ezt kétszer is behajtotta, így 160–180 ezer forinttal növelte jövedelmét, azaz évenként 16–18 ezerrel. Történészeink régebben azt hitték, hogy a meghódított területek adója is sokat jelentett. Fontana közlése azonban óvatosságra int; arról ír ugyanis, hogy a meghódított terület (pl. Csehország vagy Szerbia) semmit sem jövedelmez. Szilézia kivétel, mert innen a 70-es években évi 40 ezer forinthoz jutott a király egy 400 ezer forintos megváltás évi törlesztéseként. Ennél többet az osztrák tartományok sem hoztak, részben mert ott az adóreformot csak 1487-ben vezették be, részben mert a helyőrségeket ott is fizetni kellett. Összefoglalva: Mátyás rendkívüli jövedelme legfeljebb 100 ezer forinttal növelhette bevételeit.

Ha számításaink helyesek, Mátyás jövedelme az 1470-es években elérte az évi 700 ezer forintot, az 1480-as években meg is haladhatta azt. Elődeivel összehasonlítva ez az összeg igen magas volt, V. Lászlóé 110–120 ezer forint között mozgott, uralma kezdetén Mátyásnak sem volt többje 250 ezernél. Nem csoda, hogy sokkal többet költhetett műpártolásra, mint elődei. Ha az összeget az európai uralkodók bevételeivel hasonlítjuk össze, a kép megváltozik. A velenceiek szerint a francia király évi jövedelme 1454 körül egy millió, a spanyolé 800, az angolé 700 ezer forint volt. Így azt mondhatjuk, hogy Mátyás inkább csak felzárkózott a gazdaságilag fejlettebb európai országok színvonalához. Megváltozik az összeg nagyságáról alkotott véleményünk akkor is, ha a kiadásokat vesszük tekintetbe. Mátyás 20 000 zsoldost tartott, ha ezeknek felét tekintjük páncélos lovasnak (havi 3 forint bérrel), a másik felét gyalogosnak (havi egy forint bérrel), akkor a sereg zsoldja egy évben 500 ezer forint volt. Mindezt figyelembe véve a király jövedelme nem volt túlságosan magas.

Mindez az érem egyik oldala, a másik az ország és a jobbágyság gazdasági helyzete. A rendes jövedelemből a jobbágyok adója, a királyi birtokok jövedelme, de még a városok és a szászok adójának egy része, tehát mintegy 370 ezer forint, azaz kb. 60 százalék az agrártermelésből származott. Még jellemzőbb, hogy Mátyás ezeket a jövedelmeket tudta növelni: az agrárlakosság adója ötszörösére emelkedett. Az ipari termelésből származó jövedelem ennek csak a fele, bár benyomásunk szerint a városok adója igen alacsony volt, ennél többet bírtak el, amint azt Mátyás bebizonyította.

A jobbágyság adójával szemben változatlan maradt a külkereskedelmi vám nagysága. Az ország agrárjellege és a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helye volt döntő egy olyan korban, amikor még csak a hús (vágómarha), egy kevés bor és az ipari félkésztermék bírta el a szállítási költségeket. Mindegyiknek megvolt a maga abszolút határa, többet nem lehetett belőle termelni, legfeljebb a pénzzé vert arannyal, a forinttal fizethették ki a behozatal többletét. A magyar gazdaság Mátyás uralma alatt stagnált, ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint a külkereskedelmi vám állandó nagysága. Ilyen változatlan összeg mellett a struktúrában sem történhetett változás. Az egyházi tized segítségével megkísérelhető ennek a tehernek mérése is. A jobbágy által termelt mezőgazdasági termék értékének 42 százalékát vitte el a király, a földesúr és az egyház, a többi maradt meg a szükséges reprodukcióra. A stagnálás és a fokozott adóztatás terhét a jobbágyságnak kellett viselnie.

2. Képek



1. Mátyás, az uralkodóMŰHELY

MÁLYUSZ Elemére

Mátyás az uralkodó

Machiavelli róla mintázhatta volna meg a Principet, a nagy célokra törő reneszánsz uralkodó alakját. Életében ugyanis nem csak a tettvágyat és akaraterőt, másrészről pedig az óvatosan számító ügyességet találta volna meg, hanem a virtùt is, a teremtő erejű lelki tényezőt, amellyel egyedül lehet egy államot naggyá és hatalmassá tenni. Az olasz állambölcselő nem ismerte Mátyást, mert egy emberöltővel utána élt, amikor Magyarország – rövid tündöklés után – ismét arra a pontra esett vissza, ahol a 15. század közepén volt, s így nem vonhatta többé magára az egykorúak figyelmét. Pedig ha nem merül oly hamar feledésbe neve, a Principe bizonyára megőrizte volna annak a közép-európai fejedelemnek az emlékét, akit olasz és nyugati társainál nem kisebb becsvágy hevített, de aki orvgyilkosság, esküszegés és erőszak helyett egy magas műveltségű államférfi fölényes ügyességével és számító erejével győzött az akadályokon.

Mátyás nagyon nehéz viszonyok között lépett trónra. A 15. század elején még érintetlen volt Magyarország állami egysége. Erős királyi hatalom tartotta féken a centrifugális erőket, azokat a nagybirtokosokat, akik nemcsak hatalmas uradalmakkal és azokon a jobbágyok tömegeivel rendelkeztek, hanem a szabad köznemesség egy részét is hűbéreseikké tették. A század közepére azonban – trónviszályok és gyermekkirály uralkodása következtében – a főurak az állam kárára túlságosan nagy mértékben megnövelték hatalmukat. Kezükbe kerítették összefüggő, nagy területek állami adóját, pénzt vertek, lefoglalták a királyi bányákat és vámhelyeket, fennhatóságukat kiterjesztették a szabad városok fölé, sőt volt olyan, aki még a püspöki kinevezés jogát is megszerezte magának. Csaknem valamennyi nagybirtokos az állami bíráskodási és végrehajtó hatalom egy-egy részét is gyakorolta, s ha nem országos méltóságot, legalább japáni tisztséget tartott a kezében, amelynek segítségével egész megye köznemességének lett vezére a közigazgatás, hadiélet és igazságszolgáltatás terén. Ezek a főurak a királynak csak a névleges kormányzást hagyták meg. De nemcsak függetlenítették magukat, hanem háborúkat is viseltek egymással, ugyanakkor pedig elhanyagolták az ország közös ellenségeivel szemben a védekezést. Az állam tekintélye így a mélypontra süllyedve le, Magyarország nagyon közel volt ahhoz, hogy a német birodalom példájára több, független territóriumra bomlik szét. S mert ugyanekkor megjelent a déli határnál a török, Bizánc elfoglalója is, hogy Kelet harcias népét a Nyugat ellen vezesse, előrelátható volt, hogy a felbomlott ország rövid idő alatt a török zsákmányává lesz.

Ilyen körülmények között választották Mátyást 1458-ban királlyá. Az uralmat számára más tényezők egyénileg is súlyossá tették. Fő támasza apjának, a törökverő hadvezérnek hírneve volt. Nem dicsekedhetett előkelő származással, mivel apja, Hunyadi János homo novus volt, akit a nagyurak nem tekintettek magukkal egyenrangúnak. Megválasztását családjának gazdagsága és pártjának hatalma vitte keresztül, ez a gazdagság azonban szóba sem jöhetett az állam összes kiadásainak fedezésénél, a párt pedig hamar felbomolhatott, s jó barátaiból ellenségek válhattak, ha az óhajtott előnyöket nem kapják meg. Azonkívül az első volt, aki nem az Árpád-ház leányági leszármazói közül került a trónra, s ezzel nemcsak a legitimitásban rejlő erőt nélkülözte, hanem trónkövetelőkkel, köztük legközelebbi szomszédai, Lengyelország és a német birodalom uralkodóival is szembekerült.

A király, akinek útjába barát és ellenség mintegy versengve gördítette az akadályokat, még szinte gyermek. Szerencséjére neveltetését kiváló államférfi, apjának politikai szövetségese, Vitéz János váradi püspök irányította, s így nemcsak a humanista művelődés eszményeivel ismerkedett meg, hanem önálló gondolkozáshoz is szokott. Élénk szelleme, gyors felfogó képessége éppen trónra kerülése heteiben egész életére szóló tanításokat kapott Podjebrad Györgytől, Csehország kormányzójától, aki tanácsain kívül – korán elhunyt – leánya kezével is megajándékozta. Mátyás veleszületett ösztönére, tehetségére bízva magát az első perctől fogva erélyesen törekedett a viszonyoktól reárakott béklyókat levetni és a csorbítatlan királyi hatalmat visszaszerezni. Elsősorban családjának és pártjának adja tudomására, hogy nem tűr maga fölött gyámkodást. Anyja csendesen háttérbe is vonul, nagybátyja – Szilágyi Mihály – azonban, kit kormányzónak választottak meg melléje, pártjának több tagjával együtt azon elégedetlen főurakhoz csatlakozik, akik a német császárt választják meg ellenkirálynak. Rövid időre polgárháború, majd évekig tartó alkudozások következnek. Mátyás ugyanis inkább jó akarattal és adományokkal igyekszik megbékíteni ellenfeleit, mint fegyverrel győzni le őket. El is éri, hogy nagybátyja a török elleni harcot választja – ott is pusztul el –‚ a pártütők pedig sorra meghódolnak, miután látják, hogy Mátyás a legreménytelenebb helyzeteket is kedvezőre tudja fordítani. Erélye és hidegvére a


husziták ellenében éppen olyan sikereket mutat fel amikor sorra elfoglalja rablóváraikat, mint a törökkel szemben, akitől Bosznia felét ragadja el, megmentve ily módon Ausztriát és Észak-Olaszországot a pusztításoktól. Bár most már módjában volna megbosszulni a családján korábban esett sérelmeket, így testvére kivégeztetését, nem gondol ellenségei megalázására. Ellenkezőleg, személyes híveivé teszi őket, csakhogy erejüket az állam javára biztosíthassa. Egyetlen feltételt szab: az uzurpált felségjogokat vissza kell adniuk. Ebben a tekintetben hajthatatlan. Az eredmény gyors és jelentős: vám, adó, pénzverés, bányászat megint az övé, a főispánokat és tisztviselőket ismét ő nevezi ki régi és újabb hívei közül. Az államhatalom és államterület így ismét szilárd és egységes.

A régi Magyarország visszaállításával azonban nem éri be Mátyás. Célszerű pénzügyi reformjaival és új adórendszerrel, amely minden jobbágyra egyenlő terhet helyez, olyan nagy jövedelmet szerez, hogy lassan elsőrangú, fegyelmezett és állandó zsoldos sereget állíthat fel. Nemcsak végleg függetleníti így magát a nagybirtok uraitól, hanem merészebb tervek kivitelére is gondolhat. Életének hő vágya, amely sírjáig elkíséri, apja törekvéseinek megvalósítása: a török kiűzése Európából és Konstantinápoly visszavétele. Uralma elején évről évre háborúskodik a törökkel, amikor azonban azt kell látnia, hogy a pápa kivételével – a Nyugat közönyösen nézi harcát, mintha a török nem is az egész európai kultúrát fenyegetné, s amikor saját veszteségein győződik meg arról, hogy egyedül nem győzheti le a szultánt, merészen új utakra tér. A pápa és a császár felhívására vállalkozik a huszitákra Rómában kimondott egyházi ítélet végrehajtására, és a cseh korona megszerzésére tör. Az olmützi béke (1479) csak a cseh király címét biztosítja ugyan számára, elismeri azonban Morvaország, Szilézia és Lausitz feletti uralmát. 1480-ig külpolitikája pápa- és Habsburg-barát. Hosszú ideig a középkor e két nagyhatalmával egyetértésben igyekszik működni, s nem lankadó buzgalommal próbálja megtalálni a közös eljárás útját. Még áldozatokat is kész hozni, noha olyan sikerekre tekinthet vissza, mint a sokszoros túlerőben levő lengyel seregek tönkretétele (1474). Amikor azonban minden törekvése hiábavalónak bizonyul, mert a pápai székre olyanok jutnak, akiknek családjuk felemelése a legfőbb gondjuk, s mert a német választófejedelmek sem akarnak tudni arról, hogy a barbár egyenrangú velük, megfogamzik benne a gondolat, hogy Magyarországból, mint központból kiindulólag birodalmat teremt magának és regnumát impériummá fejleszti. Elhatározását csak sietteti az összeesküvés, amelyet a klérus egyes tagjai otthon szőnek ellene. Egykori mentorának és kancellárjának, Vitéz János esztergomi érseknek, meg legkedveltebb püspökének, Janus Pannoniusnak pártütése (1471) keserűen kiábrándítja, s ettől fogva az egyházi méltóságokat is kénye-kedve szerint, tisztán politikai szempontoktól vezettetve adományozza. Annak jeléül, hogy egyénisége felszabadult minden személyes tekintély és hagyomány varázsa alól. A pápa és a császár egyszerű hatalmi tényezők lesznek szemében, s most már nincs reájuk tekintettel. Nagyszerű hadseregével, háta mögött a kitűnően megszervezett országgal, gyors egymásutánban elfoglalja a császár székhelyét, Bécset és Bécsújhelyt, majd Stájerország és Karintia egy részét, miközben hadai előkészítik az utat nyugatra, Felső-Ausztria felé és délre, Velence irányába, hogy így ő legyen az első, aki – megelőzve a francia és spanyol királyokat, meg a császárt – hódítóként lép a félszigetre.

Az új impérium ugyanis magába foglalta volna mindazokat a területeket, amelyeknek lakossága és gazdasága nélkülözhetetlen a török elleni győzelmes és sikeres hadjárathoz, terheinek viseléséhez. Amit a Nyugat jószántából nem akart megtenni, arra a magyar király, a keresztény kultúrát fenyegető veszedelem legalaposabb ismerője, erővel akarta kényszeríteni. A reneszánsz fejedelem lelke legmélyén az igazi középkori lelkesedés tüzét táplálta, amikor nem egyedül becsvágyból, hanem sokkal inkább a nagy, fennkölt cél érdekében szétküldte hódító seregeit, s a keresztény szolidaritás érzéséről megfeledkezett Nyugatnak élő és cselekvő lelkiismerete lett.

Mátyás az impérium tagjainak, az elfoglalt országoknak különleges berendezkedéseit épségben hagyta. Népeinek nyelvét és nemzeti sajátságait megvédte, az összetartó országrészek autonómiáját pedig mindenütt fejleszteni igyekezett. A meghódított nyugati országok számára ezért uralma nem visszaesést, hanem emelkedést jelentett az önálló állami élet felé vezető úton. A példakép Magyarország volt. Itt ugyanis Mátyás már előzőleg fontos társadalmi reformokat valósított meg. Nem elégedve meg azzal, hogy a nagybirtok elszakadási és függetlenülési törekvéseit egyedül a királyi hatalom korlátozza, a köznemességet az állandó ellensúly szerepével ruházta fel. A főurakat tehát az igazságszolgáltatás tekintetében a köznemesség önkormányzati szerve, a megye alá rendelte, a rendi alkotmányt pedig – amelynek keretében a köznemesség az országgyűlésen befolyást nyert az ország sorsának intézésébe – kifejlesztette. Ugyancsak a társadalmat reformáló terveivel függött össze az a törekvés is, hogy a legfőbb méltóságok betöltésénél, azok királyi tisztviselői jellegét megszüntetve részt juttasson a politikai nemzetnek, a rendeknek, s a nádor személyében oly tényezőt állítson a magyar közéletbe, akinek egyaránt kell a király és az ország bizalmát élveznie. Ezeket a Magyarországon már kész társadalmi és állami formákat vette mintául Mátyás sziléziai és ausztriai reformjainál. Éppen úgy az ő uralkodásához fűződik az első osztrák Generallandtag összehívása, mint a sziléziai Fürstentag állandósulása, amelyen az ország valamennyi fejedelme, városa és rendje részt vett; mindazok, akik addig, a hűbériség korában egymással


harcolva úgy éltek, mintha nem is ugyanazon organizmus részei lettek volna. Ugyancsak Mátyás szervezte meg az egész sziléziai közigazgatás élén álló főkapitányságot, amely Nagy Frigyesig Szilézia állami egységének jelképe maradt, s mint Magyarországon a nádorságot, megpróbálta ezt a tisztséget is rendi jellegűvé változtatni. Célszerű pénzügyi, hadi, igazságszolgáltatási és közigazgatási reformok hosszú sorát valósította még meg, hogy ezzel Sziléziát az idők követelményeinek megfelelően korszerűsítse.

A hódítás és a szervezés művét akkor vitte végbe Mátyás, amikor a középkori középállamok sorából kezdtek kiválni az újkor nagyhatalmai. Ugyanazok a törekvések jellemezték uralmát, amelyek Franciaország és Anglia, vagy Velence és a Habsburg monarchia naggyá tételét biztosították. Rendezett pénzügyek, állandó hadsereg és káprázatos diplomáciai játék, amely igyekszik a közeli és távoli államok közt végbemenő minden eltolódást, változást észrevenni s a maga javára merészen, gyorsan és leleményesen értékesíteni – ezek voltak az eszközök, amelyek az erős központi hatalom irányítása mellett a magyar birodalom területét egyre növelték, s minden további hódítással, minden újabban megszervezett territóriummal fokozták az állam expanzív erejét, s további hódításokra képesítették. A birodalom, amelyet Mátyás a magáénak mondhatott, még távol állott attól, hogy végleges formáját elnyerje, Magyarország azonban így is beiktatódott a leendő nagyhatalmak sorába. Tettereje és tehetsége nagyra növelte tehát a felbomlás előtt álló országot, s ugyanakkor hatalmával védte is a nyugati keresztény kultúrát a mohamedanizmussal szemben.

Ez a szüntelenül dolgozó ember, akinek nyugalmat és pihenést csak azok a percek jelentettek, amikor humanista tudósai között megjelenhetett, hogy velük értékes kéziratok gyűjtéséről tanácskozzék vagy neoplatonikus filozófiai problémákról vitatkozzék, még nem volt ötvenéves amikor meghalt. Halálakor – amelyet hadjárataiban kapott sebei is siettettek – kiderült, hogy Fortuna erősebb volt nála. Virtùjával egész életében győzedelmeskedett a csalárd szerencsén, a méltó örököst azonban nem tudta kikényszeríteni tőle. Második feleségétől, a nápolyi királyleánytól, Aragoniai Beatrixtől, akinek műveltsége és pompaszeretete megálmodott nagyságához illő környezetet biztosított számára a budai királyi udvarban, nem született gyermeke. Reménykedésében csalódva a steini Edelpeck Borbálától házasságon kívül született fiát próbálta örököséül elfogadtatni. A tapintat, ahogyan fiának és fia anyjának sorsáról egyaránt igyekezett gondoskodni, oly gyengéd lelkületről tanúskodik, amely csak igazi nagy emberre lehet jellemző. Amit azonban fia nem örökölt tőle, az éppen a nagyság volt. Nem volt, aki folytassa művét, aki fenntartsa birodalmát s ezzel életmunkájának minden eredménye szinte órák alatt romba dőlt, hogy vele eltűnjék Magyarország nagyhatalmi állása, s ezzel Európa számára további két évszázadig megoldhatatlan probléma legyen a törökkel szemben való védekezés.

2. Képek



1. Amit a Korvinákról rosszul tudunkFIGYELŐ

CSAPODINÉ Gárdonyi Klára

Amit a korvinákról rosszul tudunk

Mátyás király budai könyvtáránál – a kötetek számát tekintve – a legnevesebb itáliai gyűjtemények közül is csak a vatikáni volt nagyobb. A fennmaradt kódexek – ókori írók és történetírók, egyházatyák valamint kortárs humanista szerzők művei – tartalmuk szerint a közvetkezőképpen oszlanak meg: Bibliák és liturgikus könyvek, irodalmi és történeti munkák, földrajzi, csillagászati, orvosi, hadtudományi, építészetelméleti és jogtudományi értekezések. A könyvtárat Mátyás halála után az országnagyok nemzeti kincsnek nyilvánították; ennek ellenére ajándékozások és kölcsönzések következtében gyorsan bomlásnak indult. Végső pusztulása a Buda elfoglalása utáni időkre tehető.

A múlt században élt kitűnő tudósunk Rómer Flóris egy helyen azt írta: meg van róla győződve, hogy már minden korvinát ismerünk, jóllehet akkor még fele annyi sem volt ismeretes, mint ma. Jelen századunk húszas–harmincas éveinek egyik legkitűnőbb miniatúratörténésze pedig azt a kijelentést tette: „már mindent tudunk a korvina-könyvtárról, csak azt nem, hogy mekkora volt”. Ha pedig ezt nem tudjuk, akkor voltaképpen semmit sem tudunk róla. Olyan kijelentések is elhangzottak, hogy a korvina-kutatás be van fejezve, további kutatásokra nincs szükség.

A legutóbbi két évtized kutatásai éppen ellenkező eredményekhez vezettek. 19 újabb korvinát azonosítottunk, ugyanakkor néhányat törölni kellett a korábbi jegyzékből.

A korvina-könyvtár állományára vonatkozó korábbi feltételezések 500 és 50 000 kötet között mozogtak. Ma már tudjuk, hogy legnagyobb virágzása idején, Mátyás halálakor a budai könyvtár mintegy 2000–2500 kötetet számlált. Ebből 200 és egynéhány kézirat maradt ránk – beleértve a néhány ősnyomtatványt is. A hiteles korvináknak mintegy negyed részét őrzik ma hazai gyűjtemények. Ezek közül mindössze 2 ősnyomtatványról, valamint egy kódexről tételezhető fel, hogy mindvégig Magyarországon maradt, a többiek ajándékozás vagy vásárlás útján kerültek később vissza hazánkba. A külföldön rekedtek 14 ország 44 városának 48 könyvgyűjteményében találhatók.

A humanistákkal való személyes vagy levélbeli kapcsolat szorosan összefügg a könyvgyűjtéssel. Nálunk a nagy tudású és híres könyvtárú Vitéz János volt a humanizmus meggyökereztetője. A fogékony lelkű Hunyadi Mátyást is ő ösztönözte könyvek gyűjtésére, a budai könyvtár felvirágoztatására. Mátyás célja nem kevesebb volt, mint minden ismert irodalmi és tudományos mű megszerzésére törekedni: egyrészt a maga okulására és gyönyörűségére, másrészt a Budára sereglő humanisták körének használatára.

A budai könyvtár egyre bővült, gazdagodott. Eleinte egyszerűbb kiállítású, majd díszesebb kódexekkel. Ezeket részben külföldön vásároltatta vagy rendelte meg, részben a helybeli, budai könyvkészítő műhelyben készíttette.

Teljesen tévesnek bizonyult azonban az a széles körben elterjedt feltételezés, amely szerint a király okkupáltatta, kifosztotta volna Vitéz János esztergomi könyvtárát, mikor az érsek elpártolt tőle (1471). A 15 ránk maradt, díszes Vitéz kódex közül csupán kettőben van átfestve Vitéz címere Mátyáséval és ezek nem is tartoznak a különösebben értékes kéziratok közé. Vitéz könyvtára az érsek haláláig (1472) Esztergomban maradt, mégpedig az utolsó időben Beckensloer János felügyelete alatt. Beckensloer Vitéz utóda lett az érseki székben, amit úgy hálált meg, hogy a király távollétében, zarándoklat ürügyén külföldre szökött, magával vive könyveket és egyéb értékeket is.

A múltbeli korvina-kutatásban a kódexeket elsősorban művészi kiállításuk szempontjából tették vizsgálat tárgyává, mintha a budai könyvtár csupán „szép könyvek” bibliofil gyűjteménye lett volna. Ez nem egy esetben oda vezetett, hogy egy-egy kéziratot pusztán kiállítása alapján korvinának tartottak.

A művészettörténeti kutatás szükséges és fontos, de még inkább az a kritikai vizsgálat, amely éppúgy figyelembe veszi a kódex írását, kötését, tartalmát, mint annak egyszerűbb vagy gazdagabb díszítését.

A már említett egyoldalú, művészettörténeti szempontú kutatások miatt sok tévedést örököltünk a budai könyvkészítő műhellyel kapcsolatban is. Hogy ezek közül csak néhányat említsünk: többen tekintették Felix


Petancius Ragusinust – aki egy időben dokumentálhatóan a budai könyvkészítő műhely vezetője volt – egyúttal a legszebb korvinák művészi kivitelezőjének is. Ma már tudjuk: a műhely vezetőjének elsőrendű feladata csak lemásolt szövegek helyességének ellenőrzése volt. (Ragusinus egyébként igazi sokoldalú reneszánsz egyéniség volt: széles körű nyelvtudással rendelkező diplomata is.) Az, hogy – miként Oláh Miklós följegyezte róla – „a piktúrában is járatos volt”, semmiképpen sem bizonyítja miniátori tevékenységét. Ráadásul tudjuk, hogy csak 1489-ben állt Mátyás szolgálatába.

Jó szándékú, de rossz stíluskritikai érzékű külföldi művészettörténész állítja, hogy kezdettől fogva Franciscus de Castello Italico volt a budai műhely vezető művésze és a korvinák nagy részét ő díszítette, mégpedig a magyarországi környezet – a paprika piros virága (nem is volt ekkor még paprika hazánkban, virága pedig nem piros, hanem fehér) és a cigány hegedűjátékának tremolója (?) – hatása alatt. Ezzel szemben az igazság az, hogy Franciscus de Castello egyetlen kódex miniatúráit szignálta nevével: Kálmáncsehi Domokos gyönyörű breviáriumát.

Az újabb irodalom természetesen nemcsak régebbi tévedéseket oszlat el, de újabb tényeket is állapít meg. Így például a sienai karkönyvekről megjelent kötet alapján (I chorali dcl doumo di Siena) következtetni lehetett arra, hogy mely kódexeket díszíthette Francesco Rosselli, aki bizonyíthatóan dolgozott Sienában és Budán is.

Sokan keresték – de nem találták – annak a budai könyvdíszítő stílusnak forrását, amely Mátyás élete vége felé jelentkezik szebbnél szebb kódexekben. Meggyőződésünk, hogy ez nem más, mint a 15. század vége felé Észak-Itáliában általánosan elterjedt ún. lombard-velencei stílus, amely nemcsak a kódexdíszítésben, hanem pl. az építészet díszítő elemeiben is föllelhető. (Így említhetjük pl. a belvárosi plébániatemplom két pasztofóriumát és a velencei S. Zeno templom bejárati ajtajának márvány reliefjeit.)

A budai műhelyről még csak annyit, hogy ma is van olyan felfogás, amely szerint a budai könyvkészítő műhely még Mátyás halála után is fennállott. Ez mai ismereteink szerint teljesen téves.

Nem érdektelen talán az sem: hogyan került elő az elmúlt 20 esztendő alatt szinte minden évben egy-egy korábban ismeretlen, hiteles korvina? Részben hazai és külföldi kutatások, részben személyes kapcsolatok alapján.

A nemzetközileg is ismert és elismert oxfordi írástörténész, Albinia de la Mare hívta fel figyelmünket az El Escorial-beli Platon korvinára, ugyancsak az ő egyik tanulmányából tudtuk meg, hogy a firenzei Laurenziana egyik Celsus kódexében ma is látható Mátyás címerének pontos lenyomata. Borsa Gedeon által talált irodalmi utalás tette lehetővé a párizsi Petrarca-Dante kódex és a manchesteri Aulus Gellius korvina feltalálását. Az uppsalai könyvtárban őrzött Firmicius Maternus ősnyomtatványra (melynek kötésén II. Ulászló címere van) Filep Ottó, ma Svájcban élő hazánkfia, az ugyanott lévő vegyes tartalmú görög nyelvű korvina-kéziratra Herwig Maehler (London) hívta fel figyelmünket. A Vatikáni könyvtár vezetője, J. Ruysschaert korvina-kötése alapján ismert fel egy Cyprianus kódexet.

Josef Krása (Prága) könyvtártörténeti munkájában akadtunk a madridi Wilhelmus de Conchis korvina nyomára, melynek külön érdekessége, hogy Vitéz János kezében is megfordult. J. A. Ross angol tudós találta meg a vatikáni könyvtár Arrianus korvináját, melyet a Scriptorium című nemzetközi kodikológiai folyóiratban ismertetett. A párizsi Pseudo-Quintilianus korvináról abból az ismertetésből szereztünk tudomást, melyet F. Avril a mi Bibliotheca Corviniana című kötetünk egyik kiadásáról írt. A. Marucchinak a vatikáni könyvtárban található címeres kódexekről írt tanulmányára Szent-Györgyi Mária irányította figyelmünket, így egy Livius és egy Pseudo-Quintilianus korvina került elő. A nápolyi könyvtár nyomtatott katalógusából pedig a Beatrix királynénak ajánlott Chorale.

Írástörténeti kutatás alapján bukkantunk Rómában egy Sidonius Apollinaris korvinára. Vitéz János írását kutatva a budapesti Egyetemi Könyvtár törököktől visszakapott anyagában még legalább négyet sorolhattunk a hiteles budai kódexek közé.

A címerek vizsgálatával kapcsolatban egyik legjelentősebb új megállapítás, hogy a Mátyás és Beatrix egyesített címerével ellátott kódexek tulajdonképpen nem a korvina-könyvtárba, hanem Beatrix királyné személyes tulajdonába tartoztak. A budapesti Victorinus kódex egyik korábbi tulajdonosának megfejtetlen, 17. századbeli címerét egy a Nemzeti Múzeumban rendezett kiállítás alkalmával az illető család egy leszármazottja ismerte föl és közölte velünk (Antonio Buffa liber baro de Monte liliorum).

Elég nagyszámú kódex került Mátyás tulajdonába a firenzei Francesco Sassetti eladott könyveiből. Ezeket azonban könnyű felismerni, mivel legtöbb esetben az utólag belefestett Mátyás címeren átüt Sassettiének


nyoma, vagy benne megtalálható a korábbi tulajdonos ismert jelmondata. Egy másik – minden bizonnyal olasz – humanista könyvtárából 5 kódex került Budára. Ezek közül háromban az eredetire ráfestették Mátyás címerét, kettőben azonban ma is az ismeretlen tulajdonos koronás-liliomos címere van (az utóbbiak viszont korvina-bőrkötésben vannak). Talán egyetlen más, hiányzó adat után nem kutattunk annyit és olyan intenzíven, mint éppen ennek a címernek a megfejtése után – eddig sikertelenül...

Ezen a helyen nincs lehetőségünk minden új adat felsorolására, de befejezésül megemlítjük, hogy a továbbiakban legfontosabb feladat a kódexek szövegének filológiai vizsgálata, értékének megállapítása lenne. Ez a szaktudomány feladata. A korvina-kutatás tehát ma sincs lezárva.

2. Képek




1. Viharsarok, 1944 vége. Megjegyzések a Banket címû filmrõl. Rendezõ Gazdag GyulaSOMLYAI Magda

Viharsarok, 1944 vége

Megjegyzések a Bankett című filmről

1944 szeptemberének utolsó napjaiban Magyarország hadszíntérré változott. Október végére két Magyarországról beszélhetünk. Nyugaton Szálasi „országlásáról”, az ország keleti megyéiben, a Duna–Tisza-közén, valamint Baranya, Somogy, Tolna megyék egy részében pedig a demokratikus Magyarország megteremtése vette kezdetét.

A közigazgatási munka megindításával kapcsolatban a szovjet hadvezetés alapelve az volt, hogy a régi szervezeti kereteket nem kell bolygatni. A szovjet hadsereg érdekeinek lojális képviselete, a lakosság ügyeinek kielégítő intézése érdekében azonban általában a Horthy-rendszer ellenzéki pártjainak, mozgalmainak tagjait, a márciusi német megszállás után félreállítottakat, internáltakat látták szívesen a jelentősebb közigazgatási posztokon.

A szovjet politika irányítói tisztában voltak azzal: rövid távon egyszerűbb és biztonságosabb megoldás lenne a katonai közigazgatás bevezetése. Mégsem erre kívántak berendezkedni, bár a fegyverszünet megkötéséig (1945. január 20.) a beszámoltatás és az ellenőrzés jogát, egyes helyeken és kérdésekben az intézkedését is, fenntartották maguknak. E jog gyakorlásában lényeges különbségek mutatkoztak a frontvonal távolságától, a szovjet parancsnokok merevebb vagy rugalmasabb magatartásától és a magyar közigazgatási vezetők rátermettségétől függően. A skála a majdnem katonai közigazgatás és a csaknem polgári ügyintézés végletei között mozgott.

A célkitűzések: közbiztonságot teremteni, visszaszorítani a hadszíntér okozta zűrzavar vámszedőit; közmunkát biztosítani a harcoló hadsereg továbbhaladásának támogatására, a polgári lakosság mindennapi életét akadályozó háborús sérülések eltüntetésére; gondoskodni a határban maradt termés betakarításáról és a következő évben kenyeret adó őszi vetésről; a romossá vált ipari üzemekben megindítani és folyamatossá tenni a termelést; biztosítani a lakosság élelmiszer-szükségletét, egészségvédelmét.

A népi hatalmi szervek

A szükséges átrendezésben – mint ez tankönyveinkből is ismert – döntő szerep jutott a demokratikus pártoknak. Mindenekelőtt a pártok összefogásából létrejött, kezdetben különböző nevek alatt szereplő, majd 1944 decemberében a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front megalakulása után Nemzeti Bizottság néven hivatalosan elismert népi bizottságoknak. És természetesen nem kevésbé az elsőként megalakult kommunista pártszervezeteknek.

A közigazgatási hivatalok többsége ideiglenes városi (községi) tanács néven alakult újjá, amelyek működésbe hozták, ugyancsak ideiglenes jelleggel és elnevezéssel a korábbi városi (községi) képviselőtestületeket. Ezek gyakori üléseken döntöttek a soron levő feladatok megoldásáról. A kormány megalakulásáig (1944. december 22.) a hivatalok döntő többségének munkájában pártpolitikai törekvések sem a feladatok elosztásában, sem megoldási módjuk meghatározásában, sem távoli célok hangoztatásában nemigen jutottak szóhoz. Igaz, maguk a tennivalók sem olyanok voltak, amelyek ezt sürgették vagy követelték volna. Az így működő közigazgatási hivatalok és a pártok, illetve a népi bizottságok között sajátos munkamegosztás alakult ki. A közigazgatási hivatalok intézkedtek és nem politizáltak: a pártok és a népi bizottságok viszont politikailag véleményezték a dolgokat, de nem intézkedtek.

Ennek az általánosnak mondható közigazgatási és politikai gyakorlatnak egyik változata volt, hogy az újjászervezett hivatalok magukat direktóriumoknak, vagy néptanácsnak nevezték. Az elnevezés ezek jó részében nem járt együtt a szó jelentésében foglalt – feltételezhetően a diktatúrára utaló – politikai törekvéssel. Néhány helyen azonban – s ez már eltérés az előbb vázolt formától – a helyi kommunista pártszervezet ellenőrzési jogot követelt magának a közigazgatási ügyekben. Az érintett hivatalok egy része helyt is adott e követelésnek. Máshol tiltakoztak ellene.


Mi történt Békés megyében?

Külön „szervezeti formát” képeztek a közigazgatási és a politikai élet gyakorlatában azok a helységek, ahol a kommunisták, kifejezett pártpolitikai törekvésekkel, a közigazgatási hivatalok helyett, azokat feloszlatva hoztak létre direktóriumokat. Ezzel a gyakorlattal mindenekelőtt Békés megyében, a Viharsarokban találkozhatunk. A kommunisták itt megelőzték a közigazgatási hivatalok működésének újraindulását. Többnyire 1919-es kommunisták voltak – akik érthetően mind az elnevezésben, mind a tartalomban az 1919-es proletárdiktatúrához nyúltak vissza példáért –‚ s akik korábban szervezési nehézségek miatt csak igen lazán, vagy egyáltalán nem kötődtek az illegális párthoz, annak érvényes irányvonalát sem ismerhették.

Az 1944. október, november, december hónapokban mind a helyi ügyek intézésében, mind a politikai élet szervezésében a kommunista párt egyedülállóan aktív lett. Az összehasonlító kutatások bizonyítják: ahol nem volt a kommunista pártnak semmilyen befolyása, ott az első hetekben politikai szervezkedéssel alig-alig találkozunk. Ebben természetesen kifejeződött a többi párt tartózkodása a szovjet hadseregtől és e pártok bizonytalan jövendő-képe is. Idő és tapasztalás kellett hozzá míg megértették és látták, hogy a szovjet parancsnokságok valóban a népfrontos megoldásokat támogatják. Sőt a szovjet katonai parancsnokságok külön figyelmet fordítottak arra, hogy a kommunista párttagok nagyobb aktivitása révén ne alakulhasson ki – a politikai viszonyok meg nem értése vagy egy-egy személy önkényeskedése miatt – „egypárt uralom”.

Nem véletlen és nem is csupán felszabadulásának korai időpontjából következett, hogy túlzóan radikális megoldási törekvésekkel, követelésekkel mindenekelőtt Békés megyében találkozunk. A megye agrár mozgalmakon nevelkedett szegényparasztsága igyekezett politikailag – a saját fogalmai szerint – minél „messzebbre” jutni.

De jelentős politikai múlttal rendelkezett a megyében a módos parasztság is, s aktívan szemben is állott az úri Magyarország társadalmi rendszerével. Ezért természetszerűen már az indulásnál volt véleménye, bátorsága részt venni az ügyek intézésében, és szembeszegülni az időszerűtlennek tartott baloldalról jövő megoldásokkal, követelésekkel.

A filmben is emlegetett Rábai Imre esete ezt a történelmi konfliktust példázza. Rábai a proletárvezetést 1944 őszén Vésztőn már megvalósíthatónak ítélte és egyéni elképzelése szerint gyakorlattá is tette. Teltek azonban a hetek, a hónapok, s egyre nyilvánvalóbbá vált e felfogás tarthatatlansága. Rábai Imre ezt nem akarta tudomásul venni, s ezért egyre képtelenebb helyzetekbe sodródott, magával ragadva a falu lakosságát is. Teljesen elszigetelődött, miközben azt hitte, hogy a falu „önállóságát” teremtette meg. 1945 januárjában a belügyminisztérium és a pártközpont intézkedése vetett véget a helyzetnek.

A Békés megyei módos parasztság képviselője, a szovjet parancsnokság által alispánná kinevezett Csige-Varga Antal volt. Ő magát „alispán” helyett a vármegye „közigazgatási főnökének” nevezte, mert nem választás, hanem kinevezés útján került funkciójába. Természetes, hogy az általános politikai helyzetnek megfelelően és saját meggyőződése szerint is, sok energiát fordított a számára elfogadhatatlan – és mi, mai nézők is érzékeljük: szélsőségesen balos – törekvések megakadályozására. Sok olyan intézkedést foganatosított, melyek megfeleltek a kormány később hozott rendeletei szellemének. A polgári beállítottságú, nagy műveltségű politikus-hivatalnoknak típusa ő, aki egy jól működő osztályszövetségben hasznos partnernek számíthat. A mai néző nem véletlenül érzi: kár, hogy csakhamar úgy gondolhatta – nem ezt várják tőle. 1945 márciusában lemondott.

Az egyes pártok, illetve a pártok összefogásából szerveződő népi, nemzeti bizottságok, valamint a közigazgatási hivatalok együttműködésének kérdése november második felében – a Moszkvában élt kommunisták hazatérte után – döntésre került. Ők a Komintern VII. kongresszusán lefektetett népfrontos elvek szellemében igyekeztek meggyőzni a volt 19-eseket arról, hogy az adott helyzetben a közvetlen feladat csakis egy széles nemzeti összefogáson alapuló demokratikus kibontakozás lehet.

Amikor hangsúlyozzuk a Moszkvából hazatért kommunisták szerepét a helyzet tisztázásában, azt is le kell szögezni, hogy agitációjuk csak az addig megszerzett helyi tapasztalatok alapján, azzal feltöltődve lett hatásossá. Csak a konkrét hazai helyzet láttán vált számukra is igazolttá: valóban csak ott tudják kielégítően elvégezni a mindennapi teendőket, ahol a közigazgatás politikai kérdésekben elfogadja a pártok, a nemzeti bizottságok primátusát; ahol a pártok, vagy azok bizottságai nem törekednek a közigazgatás kiiktatására, a cselekvésre azok helyett; ahol elejét tudják venni egyesek pártpolitikai köntösbe bújtatott hatalmi törekvéseinek.

A politikai győzködés – kiegészülve Csige-Vargának, ugyancsak november közepétől, hivatali vonalon a „direktóriumok” ellen megindított erőteljesebb akciójával – többnyire eredménnyel zárult. Sikerült elérni, hogy a közigazgatási életet szervezetileg elválasszák a politikától. Volt azonban ahol csak formálisan tettek eleget a


követelményeknek, érdemi változást csak a központi kormány megalakulása után, annak hatalmi eszközeivel lehetett elérni. Ez volt a helyzet a filmbeli Vésztőn is.

A „19”-esek sorsa

A máig sajgó sérelmek jó részét az okozta, hogy a volt 19-eseket a Moszkvából hazatért vezetés csakhamar érdemi vita nélkül, taktikai meggondolásból – félreállította. Ezt a gyakorlatot egy-egy helyi politikus – mint a filmben megnyilatkozó Szobek András – szelídíthette, késleltethette, de érdemben nem változtathatta meg. A félreállításból eredő keserűséget csak fokozta, hogy a későbbiekben is minden „balos” hibának ők lettek a bűnbakjai. Ennek a taktikának az elvtelenségét – ha úgy tetszik „koncepciózusságát” – mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ez még a Rákosi nevével jelzett időszakban is tartott.

1945 első hónapjaiban a volt 19-esek személyi válogatás nélküli félreállítása az egyént ért sérelmeken túl – ma már látja történetírásunk – káros volt azért is, mert a jövendő építés egy fontos osztagát iktatta ki. Olyan embereket, akik a haladás érdekében minden áldozatra – még az új stratégia és taktika elsajátítására is – készek és képesek voltak, ill. lettek volna. Kollektív elmarasztalásuk sokat ártott úgy is, hogy ezáltal lehetetlenné vált a valóban sok kárt okozó helyi akarnokok és kiskirályok érdemi leleplezése és elítélése, ők pedig a 19-eseket ért méltatlan bánásmódból még tőkét is tudtak maguknak itt-ott kovácsolni.

Ezért nem tudtak a Bankett-en Rábai Imre egykori munkatársai, elvbarátai, rokonai, ismerősei sem megegyezésre jutni abban, hogy ki vagy mi is volt hát a vésztői direktórium hajdani vezetője: méltatlanul félreállított kommunista, vagy helyi kiskirály.

Az ország teljes felszabadulása után valódi és vélt, egyéni és osztálysérelmekre, a pártok köntösébe bújva egyre kevésbé körültekintően kerestek elégtételt. E kiéleződött küzdelem fő „hadműveleti területévé” a nemzeti bizottságok lettek. A politikai küzdelem két pólusán álló két párt, a kisgazda és a kommunista, merőben ellentétes meggondolásból, de azonos sorsot szánt a nemzeti bizottságoknak: az elsorvasztást. A kisgazdapárt azért, mert a tiszántúli tapasztalatok alapján a forradalmasodás tömegszervezeteit látták bennük. A kommunista párt pedig a dunántúli helyzet alapján: a visszahúzó erők eluralkodásától féltette azokat, s egyben úgy vélte, hogy a helyi torzulásokat, torzsalkodásokat csak erőteljesebb központi irányítással lehet kiegyensúlyozni. Mindkét párt aggodalmai bizonyos mértékig jogosak voltak. De azt is tudjuk ma már: a nemzeti bizottságok elsorvasztása annak a spontán forradalmi lendületnek a jelentős részét is magával vitte, amely nélkül – minden túlzásával együtt – 1944 őszén el sem indulhatott volna az ország demokratizálódása.

2. Képek




1. Pergõtûzben. Sára Sándor filmsorozata a 2. magyar hadseregrõlSIPOS Péter

Pergőtűzben

Sára Sándor filmsorozata a 2. magyar hadseregről

Pergőtűz – ezzel a címmel mutatják be Sára Sándor rendezésében azt a többrészes filmet a filmszínházaink és a Magyar Televízió is, amely a 2. magyar hadsereg pusztulásáról szól, felidézve a ma még élők emlékeit, valamint a korabeli dokumentumokat. (A szerk.)

Hogyan lehetséges az, kérdik jogosan, hogy a magyar történetírás oly keveset mondott eddig az ország 20. századi történetének egyik legnagyobb katasztrófájáról, a 2. magyar hadsereg elpusztulásáról a Don-kanyarban. Hiszen Horváth Miklós okmányválogatása mintegy negyedszázada, Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című publicisztikai írása egy évtizede jelent meg. A hiányérzetet, gondolom, nem is az eseménytörténet feldolgozatlansága okozza. Hiszen a puszta tények igen röviden összefoglalhatók, ahogyan ezt a Magyarország története sorozat 8. kötete megteszi. Néhány hónap alatt minden lezajlott: a mozgósítás, a felvonulás a hadszíntérre, a tűzkeresztség, a hídfőcsaták, majd az áttörés és a vereség.

A közvélemény azonban ma már nem éri be a leírásra szorítkozó rekonstrukcióval, amely csak a nagypolitikában gondolkodik, s azt nyomozza: mi történt a budai Várban, a minisztériumokban, az európai fővárosok kormányzati negyedeiben. Már arra is kíváncsi, milyen volt a társadalom mélyebb rétegeinek politikai szemlélete, közérzete a háború idején. A történetírás még azt a kérdést sem válaszolta meg, hogy a rossz háborúban, rossz helyen, rossz időben küzdő emberek maguk mennyiben voltak felelősek a saját végzetükért és az ország tragédiájáért. A felelet késlekedése még talán gyanúpert is ébreszthet: csak nem „kényes” téma ez is? talán van e téren is valami „kimondhatatlan”, amiről a beavatottak zárt ajtók mögött pusmognak, de a közvélemény elé nem kívánnak kilépni?

Sára Sándor több órás filmeposzában oly nyitottan, oly széles ívben bontakozik ki a 2. magyar hadsereg sorsa, hogy eleve eloszlat minden kételyt, lehet-e, kell-e az igazságot kimondani e kérdésben. S már csak ezért is gondolkodást tisztító és közvéleményt mozgató erejű művészi teljesítmény.

A rendező kétfajta anyagból építkezik. A korabeli híradók a történelmi hátteret idézik meg. A film gerincét adó emlékezések pedig az egyes ember legszemélyesebb élményanyagát tárják fel.

A híradó a korszak egyik legfontosabb eszmeterjesztő és manipulációs eszköze volt. Nem véletlen, hogy több hadviselő országban az államvezetés legfelső szintjén ellenőrizték. Ezek ugyanis minden beszédnél, vezércikknél figyelemébresztőbb, szuggesztívebb módon adtak a háborúról az államérdeknek megfelelően kozmetikázott, de sok valóságelemet is tartalmazó képet a frontokon és a hátországban lezajlott fejleményekről.

A mesteri érzékkel összeválogatott interjúkban megnyilatkoznak hivatásos és tartalékos tisztek a generálistól a hadapród őrmesterig, tisztesek, honvédek és munkaszolgálatosok – mind a 2. magyar hadsereg volt katonái –‚ valamint hátramaradottak, az özvegyek, akikhez nem tért haza senki.

A tárgyi világot jelző híradórészletek és a szubjektív benyomásokat rögzítő emlékezések szembesítésekre, a kontrasztok kiemelésére adnak módot a rendezőnek. Egyfelől leleplezi a híradókban megjelenő propaganda és a személyes tapasztalatok ellentmondásait. Másfelől, s ez a fontosabb, a lényegesen újat mondó mozzanat, egymásnak felelteti az eseményeket különböző szinteken átélő emberek élményeit. A nézőben ezekből az ellenpontozott közlésekből alakul ki, mi is történt a fronton, a lövészárkokban, a törzseknél és a hátországban. Érzékelhető, hogy az események részesei maguk nem rendelkezhettek összképpel a dolgokról, hiszen csak egy-egy mozaikot ismerhettek, s még a magasabb beosztású tisztek is legfeljebb csak „nagyobb darabot” pillanthattak át, mint a közrendűek. Ez egyúttal részben magyarázza is, miért nyugodtak bele a sorsukba: mindenki úgy vélte, csak az ő környezetében oly rossz a helyzet, de más szakaszokon talán kedvezőbbek a viszonyok, tehát indokolatlan, végzetes lenne bármiféle lázongás, vagy akár csak ódzkodás a parancsok legjobb tudás szerint való végrehajtásától. Ezzel veszélybe sodorná a bajtársait.

Persze leegyszerűsítés lenne, ha csak az atomizáltságot tekintenénk az egyetlen lélektani tényezőnek, amely a


helytállás kísérletére, az egyenlőtlen esélyekkel szemben is a küzdelem felvételére késztette a 2. hadsereg katonáit. Ők annak sem voltak, nem lehettek tudatában, hogy rossz ügyet szolgálnak. A hadviselés nem volt népszerű, hiszen az „örömkatonaság”, különösen elsővonalbeli frontszolgálattal súlyosbítva soha, sehol nem közkedvelt. Akik azonban odakerültek a Don partjára, úgy vélték, nem az ő hibájuk, hogy minderre sor került, de ha már így adódott, teljesíteniük kell kötelességüket a legjobb tudásuk, lelkiismeretük szerint. Ezért nem volt ritka a bátor magatartás a tisztek és a katonák részéről. Nem volt módjuk azt mérlegelni, hogy a szembenálló fél a haladást képviseli. A két átellenes lövészárokban küzdők ellenségnek tekintették egymást, a háború természetes logikája szerint. Persze egészen más jellegű kapcsolatok alakultak ki a 2. hadsereg által megszállt területen élő orosz és ukrán néppel. A több hónapos beszállásolás, a közös élet következtében szükségszerűen kialakult az együttélés valamilyen közmegegyezésen alapuló rendje, amelyet mindkét fél igyekezett betartani. Érthetően emberi szálak is szövődtek, amelyek mindmáig becses emléket jelentenek. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy több, volt katona tanúsága szerint a helyi lakosság támogatása nélkül a visszavonulóknak még a töredéke sem tudott volna megmenekülni. A film ezeknek a kapcsolatoknak a bemutatásával a 2. hadsereg történetének eddig még egyáltalán nem ismert oldalak világította meg.

Több megszólaltatott volt katona töpreng azon mindmáig: kik voltak ők, hősök vagy áldozatok. Úgy tűnik, még nem sikerült egyértelmű, meggyőző választ adni erre a kérdésre sem. Talán azért, mert első sorban a publicisztika és az oktatás egysíkúan, sematikusan, a háború hullámzását figyelmen kívül hagyva közelítette meg a hadsereg sorsát. Közkeletű tévedés, hogy ezeket a csapatokat már eleve halálra szánták, tehát minden értelmetlen volt, bármit is tettek a fronton. S ezt a megállapítást a résztvevők érthetően nehezen fogadják el. Ugyanis 1942 tavaszát és nyarát nem lehet egybemosni a háborúban fordulatot jelentő esztendő késő őszével–telével. Amikor sor került a mozgósításra és a hadsereg kiérkezett a frontra, a fasiszta tengelyhatalmak a tetőponton állottak, győzelmük már nem is a távoli jövő lehetőségének tűnt. A 2. hadsereg akkor vált valóban áldozatnak szánt embertömeggé, amelyet a magyar katonai és politikai vezetés leírt, amikor Sztálingrádnál kibontakozott a fordulat. A fronton lévő csapatok ez időtől már a német–magyar barátságnak, egymásrautaltságnak, mint a magyar uralkodó osztályok egyik alapvető politikai princípiumának megőrzéséhez szolgáltak zálogul. Arra ugyanis, hogy Németország többé nem lesz számottevő erőhatalmi tényező Közép-Európában, senki nem számíthatott. Noha a teljes győzelem már nem tűnt valószínűnek, a legpesszimistább megítélés is egy 1918–19-eshez hasonló befejezést tartott valószínűnek a magyar fővárosban, s ebbe még a hitleri rendszer esetleges bukása is belefért. A versailles-i béke után azonban csupán 15 évvel, tehát történelmi mércével szinte egy pillanat alatt, Németország már ismét a revans jelszavát hirdette. S a magyar vezető körök a dolgok ilyen ismétlődésében bízva, nem akarták „árulással” eljátszani a jövő eshetőségeit. (Gondoljuk meg: Horthy még tíz évvel a világháború befejezése után is szükségesnek tartotta, hogy mentegesse magát Adenauernél 1944. október 15. miatt.)

Az interjúkból kiderül, hogy igen sok tiszt, katona gondolkodásában jelen volt bizonyos németellenesség, amit a visszavonulás tapasztalatai még tovább mélyítettek. Ez az érzület azonban valójában az ősi kuruc „huncut ez a német” szemlélet volt, amely nem jelentett politikai, világnézeti meggyőződést, nem ötvöződött hozzá a náci rendszer elutasítása, az antifasizmus, még kevésbé ösztönzött 1942–43-ban aktív ellenállásra, tettekre. Persze a németellenesség még fent említett formájában sem váltott ki automatikusan szovjetbarátságot, hanem inkább a hungarocentrizmust, az „egyedül vagyunk” hitet erősítette. Az egymást követő emlékezők szavai nemcsak a 2. hadsereg, hanem a korabeli magyar társadalom túlnyomó többségének érzelmeit, hangulatát idézik fel. Sára filmje ily módon a vállalt feladatot messze meghaladó mélységű, dokumentatív erejű történeti alkotás.

2. Képek



1. A doni hadsereg fegyverzeteDOMBRÁDY Lóránd

A doni hadsereg fegyverzete

1942 januárjában Ribbentrop német külügyminiszter, majd röviddel utána Keitel vezértábornagy, a német véderő főparancsnoka Budapestre látogattak, és nagyobb magyar katonai részvételt követeltek a háborúban. A magyar politikai és katonai vezetés egyaránt felismerte, hogy a német kérés elől teljesen elzárkózni nem lehetséges. Ez többek között felidézte annak veszélyét, hogy a háborút követő „elszámolásnál” hátrányba kerülnek a 2. bécsi döntéssel elvesztett területek visszaszerzésére törekvő, a háborúban ez ideig nagyobb „érdemeket” szerzett Antonescu-Romániával szemben.

Keitel, aki Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnökkel tárgyalva 15 harcoló és 8 megszálló hadosztályt kívánt, nem volt hajlandó elfogadni partnere érveit, amelyek szerint a magyar hadsereg – gyenge fegyverzete miatt – eleve csak legfeljebb megszálló feladatokra lehet alkalmas. Keitel elutasította azt is, hogy a magyar csapatok hadászati tartalékként a Duna-medencében maradjanak. Végül hosszas alkudozás után megegyeztek abban, hogy a hadsereg egész állományának mintegy 25 százalékát kitevő 9 könnyű gyalogos, valamint 1 páncélos hadosztály kerül ki a frontra.

A csapatokat fenntartások nélkül, minden tekintetben a német hadvezetés rendelkezésére bocsátották. Alkalmazási módját, annak területi és időhatárait nem tisztázták, mindennek eldöntését a német hadvezetés magának tartotta fenn. Így a magyar katonai vezetés vajmi kevés befolyással rendelkezett hadserege további sorsának irányítására. Abban bíztak, hogy ezzel eleget tesznek szövetségesi hozzájárulásuknak a várható német győzelmekhez. Azt remélték, hogy a német hadvezetés erejéhez mérten a mellékirányban, esetleg megszálló feladatokra alkalmazza majd a 2. hadsereget, amelyik így nem keveredik súlyosabb harcokba, s majd néhány hónap múlva – mint az korábban a gyorshadtest esetében történt – elérhetik annak kivonását.

A tárgyalások során azt is tisztázták, hogy a frontra menő magyar alakulatok fegyverzeti hiányait a német hadsereg pótolja, és a folyamatos utánpótlásról is gondoskodik.

Februárban megkezdődött a 2. hadsereg alakulatainak felállítása. A minisztertanács döntésének megfelelően a hadseregvezetés célul tűzte ki, hogy a kiküldendő hadsereg állománya egyenlően terhelje az ország egész területét, valamint minél kisebb mértékben érintse a honvédség szempontjából legértékesebb korosztályokat. Ezen elveknek megfelelően fogtak hozzá a mozgósításhoz és alakították ki a hadsereget, melyben a sorállomány 20, a tartalék 30 százalékban volt képviselve. Az alakulatok 20 százaléka főleg frissen átképzett román nemzetiségiekből, míg a fennmaradó hányad főleg 30 éven felüli póttartalékos korosztályokból került ki.

A felszerelés gondjai. A 2. hadsereg fegyverzetét – a már említett minisztertanácsi döntésnek megfelelően – a honvédség összes alakulatától egyenlően elvont anyagból, a német hadseregtől remélt kiegészítésekre hagyatkozva állították össze. A hiányok gyors pótlását a felfutóban levő magyar hadiipari termeléstől várták.

A 2. magyar hadsereg a fronton a Heeres gruppe Süd (Déli Hadseregcsoport) alárendeltségébe került, s annak parancsnoka, Weichs vezérezredes gondoskodott ellátásáról is. A fegyverzet kiegészítése, valamint az ellátás és utánpótlás kérdéseinek megtárgyalására Weichs Budapestre küldte Weinknecht ezredest, a hadseregcsoport törzsének hadtápfőnökét. A magyar vezetők felhívták figyelmét az elsősorban páncéltörő fegyverekben, harckocsikban és szállítójárművekben meglevő hiányokra. Igyekeztek ígéretet kapni a pótlásra. Weinknecht tartózkodó volt, s közölte, hogy bármilyen anyagi intézkedést, a rendelkezésére álló lehetőségeknek megfelelően majd csak akkor tehet, ha a 2. hadsereg kivonult az arcvonalba. A magyar vezetés – remélve, hogy majd a fronton kiegészítésre kerül a felszerelés – elengedte a csapatokat a háborúba.

Kézifegyverek. A keleti frontra küldött 2. hadsereg két ezredből álló hadosztályai hadrendi előírások szerint 234 golyószóróval – ez megfelelt a német könnyű géppuskának –‚ 102 géppuskával, 38 nehézpuskával, valamint 26 db 50 mm-es gránát- és 40 db 80 mm-es aknavetővel rendelkeztek.

Ezzel szemben a magyar könnyű hadosztállyal azonos feladatok megoldására hivatott, 3 ezredből álló német hadosztályok előírás szerint 437 könnyű és 112 állványos géppuskával voltak ellátva. Ezen kívül nagyszámú géppisztolyuk is volt, amiből a magyar alakulatok csak kis számban kaptak a németektől. A magyar géppisztoly-gyártás csak ezután kezdődött meg.


A magyar és német hadosztály között a gyalogsági fegyverekben mutatkozó különbséget tovább növelte, hogy míg a németeknél még a tüzér- és hadtápalakulatok is rendelkeztek automata gyalogsági fegyverekkel, ezek a hasonló magyar egységeknél teljesen hiányoztak.

Tüzérség. Nagy különbséget találunk a tüzérség összehasonlításakor. A magyar könnyű hadosztály tüzérezrede 8 ütegének összesen 32 lövege volt. Ezek zöme a könnyű tüzérséget képviselte (12 db 10 cm-es ágyú és 8 db 10 cm-es, valamint 4 db modernebb, 10,5 cm-es tarack). A közepes tüzérség mindössze 8 db 15 cm-es tarackból állt.

A hadosztályok tüzérségét támogatta a hadtest közvetlen tüzérosztálya, amely azonban csak 16 db 15 cm-es tarackkal rendelkezett. Ezek közül csak 8 volt gépvontatású.

Igen gyenge volt a légelhárítás. A hadosztályok védelmét 6–6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú volt hivatva ellátni. A hadtest egy 8 löveges légvédelmi tüzérosztállyal járult hozzá hadosztályai védelméhez.

A német hadosztály tüzérségének ezzel szemben 74 aknavetője, 26 ágyúja és 48 tarackja (10,5 – 15 – 17cm-es) volt. Ezt az erőt egészítette ki a hadtest közvetlen tüzérezrede közepes és nehéz ütegeivel.

A 2. hadsereg tüzérségének hátránya azonban nemcsak ebben mutatkozott meg. A magyar hadosztályok tüzérsége teljes egészében fogatolt volt, ami igen alacsony fokú mozgékonyságot biztosított a zömében lánctalpas vontatókkal rendelkező német tüzérséggel szemben. Fokozta a nehézségeket a lovak élelmezésének és megbetegedésének gondja. A Don menti állásokból emiatt ki kellett vonni és hátravinni a lovakat, ami a tüzérütegeket mozgásképtelenné tette.

Páncélelhárítás. Külön kell szólni a 2. hadsereg legsebezhetőbb pontját képező páncélelhárításról. A német hadosztályoknak 75 db 50 és 75 mm-es páncéltörő ágyúja volt. A 2. hadsereg összesen 244 db elavult, 37 mm-es páncéltörő ágyúval vonult el a hadműveleti területre, holott a szükséglet 360 db lett volna. A 37 mm-es ágyúk pedig teljesen hatástalanok voltak még a T 34-es harckocsiknál gyengébb páncélzatú harckocsik ellen is. A magyar hadvezetés elsősorban 75 mm-es ágyúkat kért a 2. hadsereg számára. A szükséges mennyiségi és minőségi kiegészítést a németektől várták. Hazai utánpótlásról nem lehetett szó. Az itthon maradt alakulatok így is páncéltörők nélkül voltak, mivel a hazai gyártást az ipar még nem kezdte meg. A németek, akik maguk is hiányokkal küszködtek a 2. hadsereg kintlétének egész időszakában, az időközbeni veszteségeket is figyelembe véve, mindössze 36 db 47 mm-es – belga zsákmányból származó –‚ valamint 50–60 db 50 és 75 mm-es páncéltörő ágyút adtak át a 2. hadseregnek. A páncélelhárítás tehát mindvégig megoldatlan maradt.

Szállítás. Elháríthatatlan akadályokat okozott a csapatok ellátásában a hadtáplépcsők elmaradottsága. Egy német hadosztály ellátó részlegei 400 tehergépkocsival rendelkeztek, míg a magyarok papíron 50-nel, a valóságban jó ha a felével. A 2. hadsereg alakulatai a németektől az ígért tehergépkocsikat sem kapták meg, így szinte teljes egészében a fogatolt járművekre kellett hagyatkozni. A nagy távolságok, a rossz útviszonyok és időjárás lehetetlenné tették, hogy a kis teherbírású szekerek megfelelően ellássák az elöl levő csapatokat.

Páncélosok. A megegyezés értelmében a magyar hadvezetés felállította és frontra küldte az I. magyar páncélos hadosztályt is. Ennek felszerelése is gondot jelentett. A hadosztály gépjárműveit még összeszedték a gyorshadtest anyagából, harckocsikat azonban a németeknek kellett adniuk. Ez meg is történt, bár közel sem a magyar vezetés által elvárt módon. Nem a remélt, a német páncélos hadosztályokban rendszeresített harckocsi-típusokat kapták. A hadosztály 22 db 75 mm-es ágyúval ellátott Pz IV. közepes, és 89 db gyenge páncélzatú, 37 mm-es löveggel felszerelt T 38-as, csehszlovák zsákmányból származó könnyű harckocsival vonult fel. A felszerelést a magyar páncéljármű állományból 17 Toldi könnyű harckocsival és 19 Nimród, 40 mm-es légvédelmi gépágyúval felszerelt, úgynevezett „páncélvadász”-szal egészítették ki. Az igen gyenge anyaggal felszerelt hadosztály már a nyári harcokban felmorzsolódott, harckocsi-állománya használhatatlanná vált. Pótlását a német hadseregtől várták, ami nem történt meg.

Utánpótlás. A hadsereg harci értékét nagymértékben csökkentő eredeti hiányok végig fennmaradtak, sőt a nyári harcokban elszenvedett súlyos veszteségek következtében tovább fokozódtak. Az emberanyag és a felszerelés egyaránt elhasználódott, a harci morál rohamosan csökkent. Ráadásul a németek biztosította élelmezés mennyisége és minősége egyaránt rossz volt, nem felelt meg a magyar élelmezési normáknak.

A fegyver- és anyagutánpótlás terén a magyar vezetés a németekre hárította ennek minden gondját. Mindössze az élelmezés javítására küldtek ki a frontra élelmiszert. A télre is kint maradó katonákat megpróbálták ellátni téli ruházattal. Fegyverek kiküldéséről azonban a magyar vezérkar hallani sem akart. Az itthon maradt erők fegyverzetének kiegészítése és modernizálása volt folyamatban, ennek kárára utánpótlásról szó sem lehetett,


ezeket nem kívánták a német szövetség oltárán feláldozni. A 2. magyar hadsereg sorsa megpecsételődött.

A 2. hadsereg egyre siralmasabbá váló fegyverzeti és felszerelésbeli helyzetének e vázlatos bemutatása után hangsúlyoznunk kell, hogy hiba lenne előrelátható pusztulásának okát elsősorban erre vezetni vissza. A szovjet hadvezetés januárra a voronyezsi front állományában 243 000 embert, 4000 löveget, 909 harckocsit és 208 repülőgépet összpontosított, ami arcvonal-kilométerenként 50–100 löveg és aknavető, valamint 10–12 harckocsi alkalmazását tette lehetővé az áttörési szakaszokon. Az anyagi fölényt kiegészítette a szovjet csapatok erkölcsi fölénye, jó harci szelleme és kitűnő vezetése. A 200 km-es szélességben elnyúló frontot, ahol egy-egy magyar könnyű hadosztályra 20–25 km jutott, s a védelem mélységéről szó sem lehetett, a szellemileg és fizikailag egyaránt lerongyolódott, harci kedvüket és reményeiket vesztett magyar csapatok akkor sem tudták volna eredményesen védeni, ha fegyverzetük nem lett volna hiányos, s minőségileg is megfelelt volna a követelményeknek. A front német csapatai jobb felszerelésükkel sem tudtak eredményesebben ellenállni a szovjet csapatok elsöprő támadásának.

A 2. magyar hadsereg tehát reménytelen helyzetben várta sorsának beteljesülését. A magyar politikai és katonai vezetés magára hagyta és a szövetségi együttműködés oltárán feláldozta katonáit. A szovjet hadsereg támadása tett pontot az érlelődő tragédia végére.

2. Képek





1. Fasizmus Norvégiában. Hogyan lett Quisling quisling?� �ORMOS Mária

Fasizmus Norvégiában

Hogyan lett Quisling „quisling”?

A külföldi hatalom érdekeinek a nemzett szempontokat feláldozó, azokkal saját országa érdekei ellen kollaboráló politikusokat a közgondolkodásban „quisling”-nek nevezzük. A „névadó” Vidkun Quisling norvég politikus. Pályafutásának felelevenítése egyben bepillantást is enged a norvégiai fasizmus történetébe.

1940 tavaszán a németek megszállták Norvégiát is. Quisling, a jelentéktelen fasiszta párt vezetője került a kormány élére, de politikai elszigeteltség miatt német birodalmi biztos vette át a helyét. 1942-ben ismét Quisling alakított kormányt, bábkormányt, de ekkor már a 3 milliónyi norvégra 3–400 000 német katona vigyáz. A horogkereszt közel öt éves rémuralma után, 1945-ben Quislinget halálra ítélték és kivégezték.

„3000 főnyi kis csapatára támaszkodva vette át Quisling – saját legszorosabb munkatársai intései ellenére – a hatalmat Norvégiában és kiáltotta ki 1940. április 9-én vezetése alatt a nemzeti kormányt” – állapította meg egy ismeretlen időpontból és ismeretlen szerzőtől származó német náci feljegyzés. Vidkun Quisling 1940 tavaszán – saját hazája német megszállásának hatása alatt – meg volt róla győződve, hogy végre ütött az ő órája. De tévedett. Ugyanez a német dokumentum leszögezi, hogy a megszálló hatóságok egyelőre nem akartak tudni Quislingről és pártjáról. A norvég nép szemében pedig áruló volt. Quisling kormányát a megszállók támogatásának hiányában a passzív népi ellenállás néhány nap alatt elseperte. Április 15-én Quisling egy úgynevezett nyílt levélben lemondott. A nácik Norvégiát minden békekötés nélkül egyszerűen megszállták és Terboven személyében birodalmi biztost neveztek ki az ország élére.

Quislingnek 1940-ben tehát még nem sikerült „quislinggé” lennie, azzá a szimbólummá, amellyé neve később vált: a megszálló németekkel való együttműködés és nemzetárulás megjelölésévé.

Norvégiában az első világháború után – eltérően az európai országok többségétől – a baloldal rövid időre sem került hatalomra, hanem a polgári jobboldal kormányzott. A gazdasági és politikai zavarok így az ő nehézségeikként léptek fel. Ennek eredménye az lett, hogy 1927-től kezdve Norvégiában mind jobban előretört s megszilárdult a baloldal. A „menetrend” tehát pontosan az ellenkezője volt a németországi és általában a közép-európai fejlődésnek. Az 1927-es választásokon a korábban uralmon volt jobboldal, a „Höire” 43 mandátum helyett 29-et szerzett meg csupán, míg a „Norges Bondelag”, az agrárpárt képviselőinek számát 22-ről 26-ra, az egyesült Munkáspárt pedig 32-ről 59-re növelte. A gazdasági válság éveiben a Munkáspárt 69 mandátumával a legerősebb párt volt.

A Munkáspárt sikerét természetesen nem kizárólag helyzeti energiája idézte elő. Szerepe volt ebben, hogy magában a Munkáspártban különféle erők éltek egymás mellett: tipikusan szociáldemokraták, agrárdemokraták, baloldali szocialisták és kommunisták. Politikája egészében véve eléggé radikális és egyúttal erősen agrár színezetű volt. A párt vezetőinek nem csekély része maga is vidékről származott és ott is maradt, az agrárkérdéseket ismerte. A párt agrárpolitikája tehát nem teóriákból, hanem tapasztalatokból indulhatott ki. Talán ennél is fontosabb volt, hogy a Munkáspárt Norvégiában nem találta szembe magát a polgári demokrácia kereteiben úgyszólván megoldhatatlan nagybirtokrendszerrel, sem egy ilyen rendszer politikai képviseletével. Így lehetővé vált, hogy Norvégiában az agrárpárt és a munkáspárt egymásra találjon, szilárd politikai szövetséget kössön. 1936-tól kezdve egészen az 1940. évi német megszállásig ez a koalíció Norvégiát a megfontolt, mérsékelt demokratizálás útján vezette.

Ugyanabban az időben, amikor a hagyományos konzervatív jobboldal bomlása megindult, megkezdődtek a kísérletezések egy radikálisabb jobboldali alakulat létrehozására. Az első nacionalista szélsőjobboldali szervezetet még 1925-ben alapította három nevezetes személyiség: az 1905 óta független Norvégia első miniszterelnöke, Michelsen, valamint a két világhírű sarkutazó: Nansen és Amundsen. Miután ez a párt az 1927-es választásokon összeomlott, nyomába 1927-ben a már radikális, „marcia su Oslo”-t követelő Nemzeti Liga lépett. Ezt csekély sikere után 1929-ben az Északi Népi Egység és a Norvég Népi Egység, 1931-ben a Norvég Nemzetiszocialista Párt, azután pedig az úgynevezett Nemzeti Klub követte.


Egyik nacionalista szervezet sem tornázta fel magát a politikai arénába. Toboroztak néhány száz tagot, és a választásokon szereztek egy-két ezer szavazatot. Szóra sem lennének érdemesek és valószínűleg a történetírás teljesen megfeledkezett volna azóta róluk, ha nem lett volna közöttük egy, amely útnak indította egy áruló karrierjét. Ez az Északi Népi Egység, a Nordisk Folkereisnig volt, amelyet 1929-ben Vidkun Quisling alapított.

Mint a múltban már oly sokszor, a jómódú farmer Quisling család tehetséges fiú sarját, az 1887. július 18-án született Vidkunt is katonaiskolába adta. A norvég tiszti akadémia 100 éves történetében Quisling hadapród a legjobb eredményt érte el, és mindössze 24 éves volt, amikor beosztották a vezérkarba, 25 esztendős, midőn feladatul Oroszország tanulmányozását kapta, és 31. életévében, 1918-ban Szovjet-Oroszországban katonai attasé lett. Ezt követően Helsinkiben teljesített szolgálatot, majd 1921-ben Nansen, aki ebben az időben segélyakciót szervezett Szovjet-Oroszországban, a segítségét kérte. Úgy látszik, hogy ezzel a munkával bizonyos hírnévre tett szert, mert 1924-ben már a Népszövetség kérte fel a menekült örmények gondozására a Balkánon. Quisling ennek a missziónak is sikerrel tett eleget.

Hosszú külföldi tartózkodása alatt, amely gyakorlatilag 1918-tól 1929-ig csaknem szakadatlanul tartott, valamivel, valahol, valamikor gyanússá tehette magát, mert miután hazatért, a norvég hadsereg nem akart többé tudni róla. A 42 éves, ereje és ambíciói teljében lévő férfi, állományon kívülre kerülve, foglalkozás nélkül maradt. Mi történt valójában, nem tudjuk megmondani, és úgy tűnik, eddig komolyan senki nem is próbálta megállapítani. Ismerjük azonban a róla szóló mendemondát, amit elsősorban ellenfelei terjesztettek, de amit egy-két elvbarátja is megerősített. Eszerint Quisling már 1917-ben vagy 1918-ban a brit Intelligence Service szolgálatába lépett és külföldi tevékenysége idején annak hírszerzőjeként működött. E tevékenységét állítólag akkor is folytatta, amikor hosszabb-rövidebb ideig Norvégiában tartózkodott. Így például ugyancsak kémkedés céljából közeledett volna 1926-ban a Norvég Kommunista Párthoz, amelynek katonai szervezőként szolgálatait is felajánlotta. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ebben az évben a kommunista párt lapjában Quisling cikket jelentetett meg a Szovjetunió nemzetiségi politikájáról.

Teljesen ellentétes volt viszont e cikk irányával az a politikai tevékenység, amelyet Quisling 1929-ben kezdett el. Szereplését ugyancsak a Szovjetunióról írott cikksorozattal nyitotta meg, amelynek az „Oroszország és mi” címet adta, s ebben a szovjet politikát, a marxizmust, a szocializmust elítélte, és már politikai alapon közeledett a fajelmélethez. A „nemzeti népállam” megteremtését és az északi faj érdekképviseletét tűzte ki feladatául az 1929-ben általa életre hívott szervezet is. 1931. május 11-én, amikor az agrárpárt még antimarxista ellenállás kiépítésén mesterkedett, Hempel miniszterelnök Quislinget meghívta honvédelmi miniszternek újonnan alakuló kormányába. Quisling, mint honvédelmi miniszter, tevékenységének számottevő részét a Szovjetunió elleni fellépésekre fordította. Az általa terjesztett rágalmak odáig terjedtek, hogy denunciálása eredményeképpen a norvég parlament, a Storting, 1932 áprilisában bizottságot küldött ki megvizsgálandó, igaz-e, hogy a Munkáspárt vezetői egy „idegen hatalom segítségével” az ország bolsevizálását készítik elő. A norvégiai politikai állapotok módosulását tükrözi viszont, hogy jóllehet a többségében jobboldali bizottság a vádat megalapozottnak jelentette ki, az agrárpárt már nem mert a Munkáspárt ellen állást foglalni.

Nem mást jelentett ez, mint állásfoglalást Quisling ellen, aki kénytelen volt levonni a következtetéseket és a kormányt elhagyta. Karrierje másodszor is megfeneklett.

A Nasjonal Samling

1933. május 17-én jelentette be Quisling új szervezete, a Nasjonal Samling megalakulását. Közölte egyúttal, hogy szervezete nem párt, hanem nemzeti és szocialista alapokon nyugvó népmozgalom, amely a pártok felett áll. Célja az, hogy helyreállítsa az állam tekintélyét, megtörje a szakszervezetek „zsarnokságát”, helyreállítsa a munka és az osztályok szabadságát, és a párt irányította szakszervezetek helyén a munkások és a vállalkozók közös részvételén alapuló „szabad nemzeti szakmai szervezetek”-et teremtsen. Az állítólagosan pártok feletti párt követelte még a közadósságok rendezését, a farmerek és a halászok adósságainak eltörlését, a paraszti tulajdon védelmét. Olyasmit képviselt tehát, amit közkeletűen agrárfasizmusnak szoktak nevezni. Bár a Nasjonal Samling kérkedett pártonkívüli voltával, és noha 1933-ban nem volt sem kidolgozott programja, sem követő tábora, mégis jelöltette magát a választásokon, amelyek eredménye siralmasan ütött ki számára, és a mozgalom 27 850 szavazatával egyetlen mandátumra sem tudott szert tenni.

Quisling azonban makacsul kitartott. Nagyszabású program-munkálatokba kezdett, 13 tagú programbizottság létesült. Ez azonban számos kérdésben megoszlott. Az egyik fő ellentétet a szabadkőművesség megítélése, a másikat a zsidókérdés idézte elő. Mondanunk sem szükséges, hogy mindkét kérdés a német nácizmus hatására merült fel.

Quisling, igaz, rendszeresen hangsúlyozta az északi faj magasabbrendűségét, de ezt az eszmét nagyon nehéz


volt konkrét társadalmi irányba beállítani. Norvégia ugyanis etnikai szempontból gyakorlatilag egységes volt, és a határokon túl alig éltek norvégok. A nemzeti kívánságok az 1905-ben visszanyert függetlenséggel teljesültek. Maga a tény, hogy Norvégiában mindössze 2000 zsidó lakost tartottak nyilván, még nem lehetett akadálya egy harcos antiszemitizmusnak (a náci antiszemitizmus sem magyarázható ugyanis az 1% alatt mozgó zsidó lakosság létével), ennek azonban Norvégiában sem hagyománya nem volt, sem hangulatot nem lehetett mellette kelteni. Szemben a náci mintára zsidófaló Nasjonal Samling-vezetőkkel, Quisling ebben a kérdésben mindvégig mérsékelt maradt, s még 1941. március 28-án, a németországi Frankfurtban tartott beszédében is a következőképpen nyilatkozott: „A zsidó problémát nem lehet egyszerűen azáltal megoldani, hogy a zsidókat kiirtják vagy sterilizálják; parazita voltukat azáltal kell megszüntetni, hogy megkapják ők is saját államukat, mint a föld többi népei”. Vajon Quisling zsidó államon néhány náci vezetőhöz hasonlóan maga is egy telepes-rabszolga államot értett-e, vagy egyebet, nem tudni. Tény viszont, hogy a 2000 norvég zsidóból a német megszállók 700-at még Terboven uralma idején deportáltak, s a többi megmenekült.

Heves viták dúltak a szabadkőművesség körül is, amit a nácik tudvalévőleg szoros kapcsolatba hoztak a „zsidósággal”. A nemzetiszocialista dogmák értelmében mind a szabadkőművesség, mind a bolsevizmus a zsidók „találmánya” volt. Norvégiában azonban nehezen lehetett azt állítani, hogy a 15 000 főt számláló szabadkőművességet a 2000 zsidó alkotja. Ráadásul – amint ezt Quisling maga is elismerte – a 15 000 szabadkőműves közül 3000-nek a neve a norvég Ki Kicsodában volt olvasható, vagyis az ország politikai, tudományos és kulturális elitjének jelentős része közülük került ki. Mindamellett a német megszállás után elég sok szabadkőműves, vagy volt szabadkőműves lépett be a Nasjonal Samlingba, sőt Quisling főhadsegédje, Langlie is az volt. Mindezek alapján érthető, hogy az NS ebben a kérdésben nem tudta következetesen követni a német mintát. A páholyokat ugyan a németek feloszlatták, az NS azonban továbbra is lehetővé tette a belépéseket. Quisling maga 1942 februárjában cikket írt e kérdésről, amelyben a szabadkőműves eszmevilágot elítélte, de tulajdonképpen azért szállt síkra, hogy volt szabadkőművessége miatt senkinek ne legyen személyes bántódása.

Az NS egyik vezető embere, Jacobson szerint Quisling képtelen volt a határozathozatalra, s ha egyszer határozott is, döntését nem tudta keresztülvinni. Végtelenül gyanakvó, gyenge s alapjában véve magányos ember volt. A magányosság–gyengeség–határozatképtelenség–lojalitáskészség azonban kétségtelenül mind olyan vonások, amelyek segítenek felfogni a megérthetetlent: hogyan és miért vállalkozhatott egy ember önként és minden valódi indíték nélkül arra, hogy – honfitársai zöme és az utókor szemében – áruló legyen.

A megszállók politikája

A német „hálátlanság” azonban Quisling személye és pártja iránt, amelyet a bevezetőben idézett német dokumentum tanúsít, az NS-nek tulajdonképpen jót tett. A náci rend bevezetésével kapcsolatos piszkos munkát: a pártok betiltását, a szakszervezetek megszüntetését, a baloldali sajtó felszámolását, és a baloldal vezetőinek elüldözését vagy letartóztatását, a már említett szabadkőműves páholyok feloszlatását, az ugyancsak említett 700 zsidó elhurcolását, a munkaszolgálat megszervezését és így tovább, mind-mind a német főbiztos, Terboven, illetve a Wehrmacht vállalta magára. A német megszállás viszont új létfeltételeket teremtett, és mivel az emberek mindenekelőtt élni akartak, ennek az egyszerű ténynek a hatását az NS élvezte. Megkezdődött, ha nem is a „széles néptömegek”, de mégiscsak a tömegek átadása a párt felé. Német adatok szerint a taglétszám a következőképpen alakult:

1940. augusztus 23. = 4 202

december 25. = 23 755

1941. november 1. = 31 859

1942. július 15. = 45 673

Noha ez a táblázat a taglétszám több mint megtízszereződését mutatja, mégis azt kell mondanunk, hogy az NS tömeghatása ebben az időben sem volt nagy. Hiszen vegyük tekintetbe, hogy ezt az eredményt egy olyan párt érte el, amely egyedül élvezett legalitást, s amelyet ekkor már a német megszálló hatóságok minden rendelkezésükre álló eszközzel támogattak.

Az 1940-ben tanúsított német közöny azonban hamarosan érdeklődésnek adott helyet az NS iránt. 1940 augusztusában Bormann javaslata alapján Hitler elrendelte, hogy az egyik norvégiai Gauleiter-helyettest, Wegnert, rendeljék Quisling oldalára állandó tanácsadóként. Wegner Einsatzkommandója a Német Birodalomból érkező alkalmi segítők közreműködésével 6 hónap alatt 1000 nyilvános gyűlést szervetett az NS


számára, 1 939 000 példányban adott ki brosúrákat, 680 000 plakátot nyomtatott. Mindezt úgy tette, hogy a nyilvánosság előtt kizárólag az NS szerepelt.

A törpepárt állampárttá lépett elő. Közben azonban – mint ezt a legutóbbi kutatások kimutatták – szociális értelemben más összetételűvé vált. A törpepártot elsősorban eladósodott, illetve konzervatív gondolkodású farmerek, továbbá szabad foglalkozásúak, mérnökök, technikusok és magánalkalmazottak, tehát olyan középrétegbeliek alapították és alkották, akik gazdaságilag és társadalmilag létükben fenyegetettek voltak ugyan, de többségükben nem közvetlenül függő dolgozók. A megszállás alatt kiépült pártban a belépők között – érthetően – éppen ellenkezőleg, a bérből és fizetésből élők tették ki a többséget.

A zömében kényszer-kollaborálók élén azonban olyan ember állt, akit nemcsak a nácik kerestek, mint norvégiai emberüket, de aki maga is kereste a nácikat, hogy vágyait – a „jó diadalát”, az északi árják uralmát, a germán nagytérgazdaság megvalósítását, vagy talán inkább saját mániákus hatalom-szomjúságát – kielégíthesse. Quisling maga kereste az áruló bélyegét, de a nácik segítsége nélkül soha nem szerezhette volna meg.

2. Képek




1. Lakások, bérek, árak. Életviszonyok az 1920-as években egy iparvidékenELSÜLLYEDT VILÁG

SZÁNTÓ Ferenc

Lakások, bérek, árak

Életviszonyok az 1920-as években egy iparvidéken

A lakáshelyzet

Az észak-dunántúli ipar- és bányavidék munkásságának életkörülményeit elsődlegesen a foglalkoztatás lehetőségei és a kereseti viszonyok határozták meg, azonban erőteljesen befolyásolták azt a lakáskörülmények is. A legrosszabb viszonyok között a városi proletariátus élt. A határszéli városokká vált Győr, Komárom fejlődése megrekedt, a pénztelenség miatt jelentősebb méretű építkezés ezekben a városokban a két világháború közötti évtizedekben nem folyt, sőt a szükséges tatarozási munkák elmaradása miatt a legtöbb lakóépület állaga is tovább romlott.

Bár a statisztikai adatok azt mutatják, hogy 1920–30 között Győrben 852, Komáromban 313, a Dorog–Tokodi iparvidéken 474, Tatabánya Felsőgalla községében 277 lakóház épült, a lakásigénylők felduzzadt számához képest azonban az épületállomány elégtelennek bizonyult.

1 kg barna kenyér ára 7 korona, a munkások átlagórabére a faiparban 15, a vasiparban 13,50, az építőiparban 11, a textiliparban pedig 5,50 korona volt. (Győr, 1921 nyarán)

Győrben és Komáromban több száz munkáscsalád élt szükséglakásokká átalakított raktár- és felvonulási épületekben, vályog és sárviskókban. A győri lakáshelyzet javítása érdekében Malasits Géza, a város szociáldemokrata párti képviselője több alkalommal is interpellált a parlamentben. „Győr ipari gócpont – mondta 1927. június 22-i felszólalásában –‚ s így a lakosság természetes szaporulata is lényegesen nagyobb, mint akármely más alföldi városé. Ehhez járul még az a körülmény is, hogy Győrben meglehetősen sok menekültet helyeztek el, akik természetesen a meglehetősen kevés rendelkezésre álló lakást is elfoglalták... A város próbál ugyan drága kölcsönökkel építkezni, ez azonban rendkívül kevés, olyannyira, hogy ott, ahol a munkásnép túlnyomó számban él, pl. Győr-Újvárosban, a legbotrányosabb állapotok vannak. A falak túlnyomó része összeomlóban van, nedves. Az emberek összezsúfoltan laknak ezekben a lakásokban, úgyannyira, hogy közegészségügy ellenes, tűzveszélyes a legtöbb utca, ahol járunk.” A Rába partján meghúzódó „Gorkij-telep”-en „az emberek százai nyomorúságos vityillókban húzódnak meg, mint a cigányok valamikor húsz esztendővel ezelőtt”. A Duna-parti, gabonaraktárakból átalakított szükséglakásokról pedig elmondta, hogy az egyik hombárépületben 52, a másikban 33 4x4 méteres, konyha nélküli szobát alakítottak ki, amelyek sötétek, fűthetetlenek. „A lépcsők, a mellékhelyiségek elrohadnak a nedvességtől. Fürdőszoba nincs, mosókonyha nincs. A patkányok csak úgy hemzsegnek ott, és tucatjával vannak gyerekek – mondta –‚ akiken patkánymarta sebeket tudtak felmutatni.” Ezekben a börtönszerű szobákban 370 ember élt, s szobánként havi 8 pengő 80 fillér lakbért fizettek a városnak.

A Budai úti telepen, a lakásokká átalakított katonai barakképületekben 273 család, mintegy 1200 ember, a Fluvia-telepen pedig a szerszámraktárból kialakított 28 – konyha és mellékhelyiség nélküli – 3x4 méteres szobákban további 150 ember élt hasonló körülmények között. A komáromi ún. városi barakkokban több mint 60 család, mintegy 300 ember élt ugyanilyen embertelen viszonyok között.

A bánya- és ipartelepek munkásságának zöme a vállalatok által barakkszerűen megépített, szoba-konyhás lakásokban élt, amelyeket Szabó József keresztényszocialista képviselő 1925-ös parlamenti interpellációjában „sertésólakhoz, ketrecekhez hasonló düledező viskók”-nak nevezett. „Lehet – mondta –‚ hogy abból a gondolatból indulnak ki azok, akik ezeket a viskókat építették, vagy azok, akik nem építettek helyettük tisztességes, rendes, levegős munkáslakásokat, hogy ezeknek a bányászoknak úgysincs szükségük rendes lakásra, mert a nappalt a bánya mélyében töltik, éjszaka pedig meghálni, s napi munka fáradalmait kipihenni elégséges az a kis ketrec, elégséges a sertésólhoz hasonló tákolmány, nincs nekik kultúrára, egyéb földi jóra szükségük, mert hiszen ezek a szerencsétlen emberek barmokhoz hasonló életet élnek.”


Egy 1936-os felmérés minderről a számok nyelvén beszél. „A lakásproblémák szempontjáról 213 földalatt dolgozó bányászra vonatkozólag gyűjtöttünk adatokat – olvasható a vizsgálat zárójelentésében. – Egy szoba, konyha és kamrából álló lakásban lakott 164 bányász (76,9%), két szoba és konyhában lakott 49 bányász (23,1%). A lakások egyes helyiségeiben alvók számára nézve a következő adatokat kapjuk:

1 szobában 1 személy aludt 4 esetben











Összesen 250 szoba, illetve helyiség laksűrűségét dolgozták fel ezekben az adatokban.

Ha azt vizsgáljuk, hogy a szóban forgó 213 bányászlakásban egy-egy fekvőhelyen hányan aludtak, még szomorúbb kép mutatkozik meg előttünk, mint amilyent a laksűrűség ismertetésénél láttunk. Összesen 991 egyénre vonatkozóan következnek itt adatok. Ezek közül:

1 fekvőhelyen egyedül aludtak 295 esetben

1 fekvőhelyen ketten aludtak 290 esetben

1 fekvőhelyen hárman aludtak 33 esetben

1 fekvőhelyen négyen aludtak 3 esetben

1 fekvőhelyen öten aludtak 1 esetben

Fekvőhelyenként nem mindig ágy szerepel, gyakran előfordul a dívány, a szalmazsák, gyermekeknél a bölcső, sőt járóketrec is.”

A felmérés készítői nem tesznek említést a lakások belső képéről. Egy 1928-as tatabányai Népszava-riport alapján azonban erről is fogalmat alkothatunk: „Gyermek fekszik a bölcsőben – olvasható a cikkben –, rongydarabok között, nagy fekete legyek donganak rajta, amint nyitott szájjal alszik. Rajta kívül van még a szobában két láda, egy lóca, a falon egy szentkép keret nélkül, az van rá írva: »Könyörögj érettünk!« Hát itt van is könyörögni való. Az asszony a cementgyárban dolgozik, az ember a kőbányában, a másik három gyermek valahol az utcán, a szemétben játszik. Csak este folyik itt családi élet. Már ahogy folyik ezeknek az embereknek az élete: megeszik a levest vagy mit, aztán lefekszenek. Itt mind a földre, mert ágy nincs. Igaz – teszi hozzá a tudósító –‚ hogy vannak sokkal jobban berendezett lakások is. A szomszédban már rendes ágy, szekrény van, még az apámtól örököltem – mondja a bányász, aki 37 éves és 20 éve dolgozik a bányában. De az ágynemű csupa rongy.”

A mezőgazdasági munkásság lakásviszonyai nem sokban térnek el az iparvidékeket jellemző lakásviszonyoktól. A Győr megyei községekben végzett felmérésből tudjuk, hogy 1939 tavaszán a különböző községekben megvizsgált 76 munkásház közül csak 25 felelt meg az előírt alapméreteknek. Egy szobában átlag 5,6 személy lakott és csak 2,3 személyre jutott egy ágy.


A város legjobb vasipari szakmunkásainak órabére 10 000 korona. Ez – levonások nélkül – heti 480 000 korona. (Az építőmunkások órabére 2000–2500 koronával elmaradt a vasmunkásoké mögött.) Egy öttagú család heti létminimuma 764 507 koronát igényelt volna. (Győr, 1924 november, főispáni jelentés)

Amikor egy 2 kg-os kenyér ára 12 500 korona, a vájárok napi keresete 30–35 000 korona között mozog.

(Tatabánya, 1925 január, Népszava riport)

A betevő falat

A munkában állókat és munkanélkülieket egyaránt sújtó nélkülözés, létbizonytalanság az egyoldalú, szegényes élelmezésben is kifejezésre jutott. A régió munkásságának táplálkozása a két világháború közötti évtizedekben túlnyomóan szénhidrátból állt, s mint azt Kovács Sándor, Győr város főorvosa vizsgálatai alapján megállapította: „meglehetősen egyhangú, fehérjeszegény, kevésbé ízletes” volt.

Dobi István a Komárom melletti Szőny község földmunkásainak sorsáról 1933-ban írt cikkében a táplálkozásról ezt írta: „Falun lakunk, ahol a tejet termelik, de tejet már egyáltalán nem tudunk szerezni. A kis apróságok reggelije rántottleves. Ők szegénykék kávéról még csak nem is álmodhatnak. Nyári eledelünk zöldségféle faggyúval vagy nagyon csekély zsírral. Télen? Az aztán az igazi nehéz időszak. Amíg a nyári kereset tart, addig kenyeret és tészta félét eszünk, aminek elkészítése a zsírhiány miatt nagy gondot okoz asszonyainknak. A disznóölést már csak hírből ismerjük. Karácsony tájékán, de sokszor annál még jóval előbb is, kukoricalisztből készült eledellel élünk. ...Burgonyát is eszünk, mert ahhoz nem kell zsír, csak egy kis só és akár sütve, akár főve el lehet fogyasztani.”

Az ipari munkásság táplálkozása sem volt változatosabb, amint ezt a tatai szénmedencében készült interjúk is mutatják.

A textilmunkásnők heti 56 óra mellett 245 400 koronát tudtak megkeresni. A férfi munkások 276 900 koronát. A heti létminimum biztosítása már 853 449 koronát igényelt volna. (Győr, 1935. május, Népszava riport)

Egy faipari munkás heti 50 órai munkáért – a betegsegélyző és a kereseti adó levonása után – 214 500 koronát kapott kézhez, ami 28,2 kg kenyér árával volt egyenlő. (Győr, 1925. május)

A Népszava 1928-ban több tatabányai bányászasszonyt szólaltatott meg, többek közt arra keresve választ, mit főznek, mit esznek a bányászcsaládok.

„– Sok munkám a főzéssel nincs – mondta az egyik megkérdezett asszony. – Ebéd valami leves, amíg tart a zsír. Aztán sült krumpli. A gyerekeknek reggel, este kávét adok.

– Jól teszi – nyugtázta a riporter –‚ kisgyermekeknek mégiscsak kell valami tápláló étel.

– Csakhogy nem kávé az kérem, éppen a neve az. Veszek két kiló árpát, megpörkölöm, ebből van. Tej, dehogy, miből telne rá.

– Én szaharint használok – mondja a másik asszony –‚ mert ezzel jobban jövök ki, mint a cukorral.

– Tudja-e, mi a kalória?

– Hallottam már róla, valami étel.

– Hogy mennyi tápértéke van az ételnek – magyarázta meg az újságíró. – Ezzel mérik. Lássa, ennek a maguk kávéjának majdnem semmi, a cukornak van, de a szaharinnak nincs.

– Igen, de az olcsóbb, mint a cukor.

– Na és az ünnepnap, mit főz?

– Attól függ, milyen távol esik a fizetés napjától. Én a fizetés napján mindig szoktam venni fél kiló húst, csonttal, levesnek megfőzöm.”

Hogy ezek a sorra vett egyedi megnyilatkozások (szubjektív hangvételük ellenére is) mennyire nem túloztak, azt meggyőzően bizonyítja a már idézett, tudományos igényű 1936-os felmérés idevágó bekezdése is. A vizsgált 227 bányászcsalád közül „73 esetben találunk egészen szegényes táplálkozást, hetenkint csak egyszer kerül hús


az asztalra, sokaknál azonban egyszer sem – olvasható a jelentésben. – 119 családnál találunk valamivel jobb étkezést, ami azt jelenti, hogy a családoknál reggelenként kávé, kenyér, esetleg kenyér és szalonna, délben leves, főzelék vagy tészta, azonkívül hetenkint 2–3 alkalommal hús is kerül az asztalra. Vacsorára a déli maradékot fogyasztják el, vagy teát és burgonyát esznek. 35 családnál találunk az átlagos kispolgári viszonyoknak megfelelő étkezést, amidőn reggel kávé, kenyér, délben főzelék vagy tészta (olykor mind a három fogás), hetenként 3–4 esetben pedig hús vagy máj stb. is jut hozzá. Vacsorára olykor friss ételt is főznek.”

E sorok azon túl, hogy hitelesítik a sajtó-riporterek megállapításait, tényszerűen bizonyítják: a munkások többségénél a táplálkozás minősége a 30-as években sem javult lényegesen.

2. Képek



1. A kettõs honfoglalás elméletérõl. László Gyula A � �kettõs honfoglalásról címû cikkérõl.DISPUTA x

KRISTÓ Gyula

A „kettős honfoglalás” elméletéről

A História olvasói legfrissebben a folyóirat 1982. évi 1. számában László Gyula tollából megjelent írás alapján tájékozódhattak a „kettős honfoglalás” elméletét alátámasztani hivatott érvekről. Ezek az érvek – mint ismeretes – annak igazolását szolgálnák, hogy a 9. század végi (Árpád nevéhez fűződő) magyar honfoglalás előtt, 670 táján már volt egy magyar honfoglalás a Kárpát-medencében, vagyis hogy a 895 körüli honfoglalók magyarokat is találtak itt. Hogy 670 táján az akkor már kereken száz éve Avarországnak számító Közép-Duna-medencében etnikailag új népesség jelent meg, kétségtelen tény. Ám ennek a 670 táján idekerült népességnek a magyarságát jószerével csak egyetlen módon lehetne bizonyítani: nyelve magyarságának (finnugor jellegének) kimutatásával. Ezzel szemben László Gyula érvelnek jó része olyan, amely etnikum meghatározására nem alkalmas.

Elsősorban a régészeti, embertani vonatkozású argumentumok ilyenek. A „kettős honfoglalás” elmélete alapvetően régészeti felismerésből nőtt ki, abból, hogy az avar és a magyar lelőhelyek (sírok) fő tömbjeikben (országrészenként, tájegységenként) szinte kiegészítik egymást. Eszerint tehát az avarok tömegesen megérték a 9. század végi magyar honfoglalást. Nem szólva most arról, hogy magát ezt a tételt a magyar régészettudomány számos képviselője nem fogadta el, sőt cáfolta azt, elég csak arra utalni: az avar és magyar temetők (szállásterületek?) egymáshoz való viszonyának önmagában nincs jelentősége az avar (késő avar) leletanyagot hátrahagyó népesség nyelvét illetően. Éppen ezért ez az – erősen megkérdőjelezhető hitelű – régészeti megfigyelés nem önállóan, hanem a névtani szemponttal szembesítve szolgál a „kettős honfoglalás” elméletének alapjául. László Gyula szerint ugyanis „a késő avar és a 895–96-os honfoglalás temetői egymást kiegészítve tárják elénk a 11. századi magyar nyelvhatárt”! Ám amikor László Gyula ezt írja, legalábbis két évszázadnyi távolságra lévő dolgokat vet össze; a 11. század végére ugyanis – erős megszorításokkal – érvényes etnikai viszonyokat ábrázoló Kniezsa-térkép (amelynek egy változata a História 1982/I. számának 3. oldalán megtalálható) alkalmatlan arra, hogy a késő avar sírok halottainak etnikai minősítése dolgában perdöntő bizonyságként szolgáljon. Alkalmatlan azért, mert a Dunántúlt a 10. század elejétől kezdve birtokában tartó magyarság két évszázad alatt létrehozhatta ott azokat a magyar helyneveket, amelyeket a 11. század végi állapotokat mutató Kniezsa-térkép tükröz. László Gyula szerint a Dunántúl déli, keleti és nyugati részében zsúfoltan vannak késő avar temetők, míg Árpád magyarjainak temetői hiányoznak. Mivel pedig a Kniezsa-térkép e terület alapnépességét magyarnak minősíti, László Gyula arra következtet, hogy e terület majdnem színmagyar helyneveit a késő avarok, vagyis az első honfoglalás magyarjai adták. Nemhogy kényszerítő körülmény, de semmiféle olyan szempont nincs, ami indokolná azt, hogy a dunántúli magyar helyneveket Árpád magyarjait megelőzően idejött magyar népességnek kellene vagy lehetne tulajdonítani. László Gyula nem számol azzal, hogy Árpád magyarjainak temetőit nem csupán a lovastemetkezéses-szablyás-övgarnitúrás (mindenképpen gazdag mellékletes) sírokban kereshetjük, hanem a 895-ös honfoglalás magyarjainak részük van (ha nem is kizárólagos részük) a sűrű, soros, kevés mellékletű (hagyományosan a Bjelo Brdó-i kultúrához sorolt) temetkezési rend sírjaiban is. Már pedig így eleve módosul a Dunántúl településtörténeti képe, s régészetileg is bizonyíthatóvá válik Árpád magyarjainak dunántúli jelenléte a 10. század eleje óta, s könnyen magyarázhatóvá lesz általuk a 11. század végi magyar helynévanyag.

László Gyula további tudományágak is bevont vizsgálódásába a célból, hogy azok elmélete támogatására szolgáljanak. Maga írja le: a fenti érvek alapján arra a következtetésre jutva, hogy Árpád előtt már egy magyar néprész honfoglalást hajtott végre, megriadt a lehetőségtől, s olyan „objektív” tudományhoz fordult, „amelynek méréseihez nem férhet érzelmi mozzanat”. Aligha volt ez szerencsés fordulat, hiszen etnikai-nyelvi kérdésekben az embertan legalább olyan „néma”, vallomásra képtelen, mint a régészet. Elmélete megerősítését találta meg László Gyula Lipták Pálnál, aki szerint „a középkori magyar népben az avarkor népessége újul meg”. Mindenesetre eleve óvatosságra int az a körülmény, hogy a mai embertani kutatások az avar korral mint egységgel számolnak, holott a „kettős honfoglalás” elmélete szempontjából az avarkornak csak második, 670 utáni szakasza jöhetne számításba. Arra pedig maga László Gyula is utal, hogy Lipták „feltevését nem mindenki fogadta el”. Éry Kinga határozottan úgy foglalt állást, hogy az általa megvizsgált avar kori és Árpád-kori sorozatok között – a nőknél még inkább, mint a férfiaknál – a „közeli hasonlóság hiánya” a jellemző. Embertani adatok aligha szólhatnak tehát egyértelműen a „kettős honfoglalás” elmélete mellett.


László Gyula a történeti forrásokból adódó következtetésekkel is érvel. Megállapítja, hogy a „magyar krónikában – természetesen – megvan »a magyarok második bejöveteléről« szóló tanítás”. A magyaroknak krónikáinkban valóban olvasható második bejövetele inkább azzal van összefüggésben, hogy a hun–magyar azonosság tana alapján a hunok Kárpát-medencei behatolását tekintik első bejövetelnek. Figyelembe véve azt, hogy e tan kidolgozása Magyarországon Kézai Simon nevéhez fűződik az 1280-as évek első felében, nincs okunk azt hinni, hogy ezt megelőző magyar krónikás alkotások is két honfoglalással számoltak volna. Perdöntő tanú ebben a vonatkozásban a Kézai előtt élt és alkotott Anonymus, aki egy egész regényes gesztát szentelt a magyar honfoglalásnak, de mégsem adja tanújelét annak, hogy tudomása volna két („kettős”) magyar honfoglalásról.

A »kettős honfoglalás« elmélete melletti bizonyságul László Gyula nagy fontosságot tulajdonít Kézai Simon krónikája 700-as és a Képes Krónika 677-es, hun és magyar honfoglalással kapcsolatos dátumainak. Első pillanatra ezek meglepően közelinek tűnnek a 670 körülre tett Kárpát-medencei első magyar bevándorlás időpontjához. László Gyula azonban nem említi, hogy a két évszám a kétféle krónikában nem egyazon eseményre vonatkozik. A 700-as dátumot Kézai a Szkítiában megsokasodott hunok kapitányválasztásának időpontjául adja meg, vagyis ez az esemény Attila előtti időre utal. Tudnunk kell, hogy Attila ténylegesen 434–453 között uralkodott. Ehhez képest a 700-as dátum teljesen dezorientáló. (Kézai a tulajdonképpeni magyarok honfoglalása, tehát a második honfoglalás idejéül 872-t adja meg.) A magyar krónika kétféle szöveghagyománya a hun kapitányválasztás dátumát 328-ban, illetve 373-ban jelöli meg, ami sokkal reálisabb a Kézainál olvasható 700-nál. A Képes Krónika szövegváltozatában olvasható 677-es dátum nem az első „magyar” (vagy is hun) honfoglalás dátuma – amihez László Gyula kapcsolni törekedett –‚ hanem a tulajdonképpeni magyarok Szkítiából való kivonulásának évszáma. Szerencsére e krónikavariáns többféle módon körül is írja a 677-es dátumot. Részint úgy értelmezi, hogy ez volt Attila halálától számítva a 104. év. Pár sorral korábban ugyanez a szöveg 445-re teszi Attila halálát, ami ugyan közel áll a tényleges időponthoz (453), de ennek 104-gyel megnövelt összege viszont igen messze van 677-től. Részint pedig úgy értelmezi, hogy a 677-re tett esemény III. Konsztantinosz császár és Zakariás pápa idejében volt. III. Konsztantinosz 641-ben uralkodott, Zakariás pedig 741–752 között ült Szent Péter trónján. Aligha szabad tehát ezekre a dátumokra olyan nagy horderejű elméletet építeni, mint amilyen a „kettős honfoglalás”-é.

László Gyula a „kettős honfoglalás” elmélete érdekében próbálja értelmezni a magyar, a nyugati és az orosz krónikák adatait a fehér és fekete ugorokról (magyarokról). Nem vitás: a fehér és fekete magyarság kérdése történelmünk egyik nagy rejtélye, s a kérdéskör máig nincs megoldva, de a megoldás aligha lehetséges a László Gyula által javasolt módon (a „kettős honfoglalás” elmélete keretében). Alapvető probléma van ugyanis azzal – s ezt a körülményt László Gyula nem említi –‚ hogy a magyar és nyugati forrásokból kihüvelyezhető fehér és fekete magyarok egyidejű (szimultán) fogalmak, a 11. századra érvényes népelnevezések. Ezzel szemben az orosz őskrónika a fehér ugorokat Hérakleiosz császár idejében (610–641) említi, míg a fekete ugorokat Oleg fejedelem (879–912) alatt, vagyis ezek időben egymásra következő értelemben használt etnonimek, s a 7., valamint a 9–10. században szerepelnek.

Még két forrásnak tulajdonít László Gyula az elmélet szempontjából nagy jelentőséget. Az egyik egy 860-as okleveles adat Német Lajos diplomájából, amely a Dunántúl nyugati peremén egy marcha uuangariorum nevű hegyet említ. Az uuangar névben kétségtelenül az onogur népnév rejtőzik, annak az onogur népnek a neve, amely a magyarok idegen nyelvi ungar, vengr stb. elnevezésének névadója volt. Ám az onogurok 860-as felbukkanása a mai Burgenland területén csak annyit jelent: a 670 körüli Kárpát-medencei bevándorlás vezető etnikuma, az onogur, még két évszázaddal később is megfigyelhető az Alpok keleti lábánál. Ez az adat a „kettős honfoglalás” elméletének veleje – egy 895 előtti Kárpát-medencei magyar honfoglalás – szempontjából mit sem jelent, hiszen nem ad útbaigazítást abban a vonatkozásban, hogy a 860-as adat onogurjai milyen nyelvet beszéltek. Mivel azonban tudjuk, hogy egy, onogurnak is nevezett nép, a dunai bolgár, bizonyosan nem finnugor nyelvet beszélt, külön bizonyítékok híján a 860-as onogurokról sem tételezhető ez fel. Kiváltképpen nem, ha Német Lajos 860. évi oklevelében a marcha uuangariorummal együtt, annak szomszédságában előforduló helynévanyagból (továbbá a Dunántúlnak éppen déli, keleti és nyugati részéről a 895 előtti évtizedekből előforduló mintegy két-három tucat földrajzi névből) egy sem vonható a finnugor eredet gyanújába. Márpedig hol várnánk a 895 előtti időben a Kárpát-medencében finnugor jellegű (magyar) helynévanyagot, ha nem éppen az állítólagos onogur-magyarok lakta területen, ott, ahol a László Gyula által magyarnak minősített késő avar sírok sokasodnak!?

Még kevésbe szerencsés László Gyula másik adata az elmélet szempontjából, pedig ennek kiváltképpen nagy fontosságot tulajdonít. Arról a 16. századi török nyelvű, de magyar forrásra visszamenő krónikáról van szó, amelyet Blaskovics József magyar fordításában ismerünk, s amelyről László Gyula többször idézte azt a kitételt, hogy a honfoglalók az ország birtokbavételekor itt saját nyelvükön beszélő népet találtak. A bővebb


szövegkörnyezet önmagában elárulja, hogy félreértésről van szó: mert igaz ugyan, hogy említés történik itt Hunor népének Pannónia tartományba költözéséről, s arról, hogy „sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak és az ő nyelvükön beszélnek [az ottani népek]”, de ez az esemény nem a magyar honfoglalással, hanem Hunorral kapcsolatos, aki mondai figura. Ami pedig a perdöntőnek tekintett mozzanatot, a nyelvet illeti, az egyébként megbízható forrásnak nagy jóindulattal sem nevezhető török krónika világosan megmondja: Hunor népe tatár volt.

Egyre szélesebb körben keresve a „kettős honfoglalás” bizonyságait, László Gyula mindenütt, ahol kettősség van vagy ilyen feltételezhető, a „kettős honfoglalás” bizonyságát látja. Így vonja be az elmélet érvei közé a magyar eredetmonda két egy-testvérét, Hunort és Magyart, elfeledkezve arról, hogy a testvérpáros szerepeltetése – bármiféle „kettős honfoglalás” feltételezése nélkül – a római Romulustól és Remustól kezdve a steppei Utugur és Kutrigur testvérpárig Eurázsia különböző régióiban gyakori. Így vonja ide beszédnyelvünk finnugor és zenei anyanyelvünk török jellegének kettőségét, az Árpád-kori nyelvemlékekből kihámozható két nyelvjárás létét, s így gyanakszik arra, hogy kétféle településterület (homokos és agyagos) megszállása is a „kettős honfoglalás”-sal magyarázható, megint csak nem méltatva figyelemre azt, hogy mindezeknek magyarázatára más, a „kettős honfoglalás”-tól független, azoknál sokkal megalapozottabb elméletek is léteznek, amelyeknek részletezésére itt nincs mód.

Bármelyik oldalról is közeledünk a „kettős honfoglalás” elméletéhez, azonos eredményre juthatunk: ennek az elméletnek nincsenek meggyőző érvei: bizonyítékai peremjelenségekből, tudásunk hézagainak egy cél érdekében való kitöltéséből és az önkényesség határát súroló megállapításokból állnak. Hogy az elmélet az alap gyengesége ellenére még egyáltalán áll, az egy nagy formátumú, rendkívüli képességekkel rendelkező tudós, László Gyula személyes érdeme.


1. Baráti vita Kristó Gyulával. Válasz Kristó Gyula A kettõs honfoglalás elméletérõl címû írására.� �LÁSZLÓ Gyula

Baráti vita Kristó Gyulával

A szegedi Kristó Gyula jelenkori történetírásunk egyik megbecsült szerzője. Minden írása figyelmet kelt. Én is nagy érdeklődéssel olvastam „kettős honfoglalás” feltevésem bírálatát. Tanulságos volt látnom, miként lehet másként is – a beidegződött módon – értelmezni ugyanazokat a tényeket. Amint az alább közölt jegyzeteim mutatják, sok mindenben nem tudok vele egyetérteni.

Mindenekelőtt azonban örömmel látom, hogy azt a régészeti megállapításomat, hogy 670 táján új, nagy tömegű nép jelenik meg a Kárpát-medencében, s hogy ez az új nép az onogur volt, Kristó már „kétségtelen tény”-ként természetesnek veszi (akár csak újabban Györffy György). De hát ezzel akarva-akaratlan már el is fogadták a kettős honfoglalás feltevésének kiinduló pontját!

Nem is ezt vitatja Kristó Gyula, hanem azt, hogy ez az új nép tömegében magyar nyelven beszélt volna.

Régészetileg és embertanilag kimutatható, hogy a nagy tömegű griffes-indás övű nép, az onogurok, megérték Árpád honfoglalását és a királyság megalakulását, hiszen késői temetőikben megjelennek a halánték karikák, amelyek a 10. század közepénél korábbra nem keltezhetők! Ezeket tudva felvetnék egy kérdést, amelyet ebben a formájában eddig még nem fogalmaztam meg, pedig egyszerű és világos. A kérdés így hangzik: van-e nyoma – pedig kellene lenni! – valamely nagy tömegű nép beolvadásának korai helyneveinkben? Nincsen, mert korai helyneveink zöme magyar, a peremeken s itt-ott másutt is szláv, és kimutathatók egyes területeken török emlékek is. Következésképpen az Árpád magyarjaival összeolvadt, helyben talált nagy tömegű nép emlékeit a magyar helynevekben kell keresnünk, tehát – ebből következően – magyarul adták faluneveiket. Ezzel pontot is tehetnénk baráti vitánkra, ám folytassuk az ellenvetések bemutatását.

Kristó Gyula már régebben is tagadta, hogy 10. századi helyneveinkről értesüléseink lehetnének, mivel 200 év távolából (okleveles gyakorlatunk kezdetei) nem várhatunk megőrzött helynevet. De hát ezek a helynevek még ma is – 800 év elteltével! – élnek. Nem érzem tehát indokoltnak Kristó ellenvetését.

Bírálóm hitetlen abban is, hogy a nagy tömegű griffes-indás nép temetői nagy területeken magukban lennének, nem terülne reájuk Árpád népe, mert úgy gondolja, hogy a magyar köznépi temetők jelentették Árpád magyar népét. Nem beszélve arról, hogy ezek a halántékkarikás temetők csak itt-ott települtek meg a griffes-indások által sűrűn lakott területeken, ez a gondolata időrendi zavart jelent, mivel ezek a temetők a 10. század közepe előttre ritkán keltezhetők! Nagy kérdés az is, hogy mennyiben tekinthetők kivétel nélkül magyarnak.

Az embertani adatokkal valóban szőrmentén kell bánni. Ámde hadd hívjam fel a figyelmét kitűnő bírálómnak arra, hogy éppen Éry Kinga három nagyobb jellegcsoportot különböztet meg Árpád magyarjai közt, az avarkor népességében pedig – történeti és régészeti források szerint – legalább 8–10-féle népességgel kell számolnunk, olyan tehát, hogy az avarok ilyenek, a magyarok amolyanok lettek volna, nincsen. Itt magamnak is finomítani kell feltevésemet.

Kézai és a Képes Krónika 700-ba és 677-ben adja meg a honfoglalás időpontját. Ennek vizsgálata valóban a szövegkritikára vár, de hadd idézzek itt egy székely mondást: „szél fúvatlan nem indul”!

Ugyanígy szövegkritikai vizsgálatot igényel (Horváth János részben elvégezte!) a fehér és fekete ugrok kérdése. Annyi azonban bizonyos, hogy a Kárpát-medencében mindkettő megvolt, s az is bizonyos, hogy az orosz őskrónika az egyik népet az avarkorba, a másikat Oleg idejébe (Árpád kora) teszi. Miért nem lehet az egykorú forrásoknak is hinni? Hiszen a „marcha uuangariorum”-mal kapcsolatban Kristó Gyula is újra megerősíti tételemet (bár nem idéz), hogy, az onogurok (ahogy minket az egész világ nevez, de nem azért ám, mert a Kaukázusban együtt éltünk volna!) 670-ben árasztották el a Kárpát-medencét. Igaz, hogy Német Lajos 860-as oklevelében s társaiban nincsenek finnugor helynevek, de más sincsen, csak bajor, a bajor telepesek aztán eltűntek a Dunántúlról, s velük együtt faluneveik is!

Nem mehetünk végig Kristó Gyula valamennyi ellenvetésén – bár szívesen megtennők (pl. a Hunor-onugor, Magyar mondák, vagy a Tarih i Üngürüsz adatai kapcsán), de ezzel túllépném a hozzászólás illendő terjedelmét.


Befejezésül csak annyit, hogy bár Kristó Gyula „peremjelenségek”, „az önkényesség határait súroló megállapítások” és „torzítások” halmazának tartja feltevésemet, továbbra is vallom, hogy a kettős honfoglalás érvei egyre szilárdulnak. Jómagam pedig továbbra is figyelemmel és őszinte baráti várakozással olvasom írásait, ellenvetéseit.


1. Egy 15. századi karrier története. Jacopo di Poggio: Filippo Scolari életeSZEMTANÚ

TEKE Zsuzsa

Egy 15. századi karrier története

Jacopo di Poggio: Filippo Scolari élete

Bizonyára sokan ismerik a Quattrocento egyik neves firenzei festőjének, Andrea del Castagnonak (1423–57) híres képét Filippo Scolariról, magyar nevén Ozorai Piporól. A festő a legnaiai Carducci villában, a Híres emberekről és asszonyokról 1450 körül festett sorozatában állított ezzel a képpel emléket nagynevű, Zsigmond király (1387–1437) udvarában fényes karriert befutott honfitársának. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy a festővel szinte egy időben (1450 körül) a nagynevű honfitárs egy másik firenzeit is megihletett: Jacopo di Poggiot, ő azonban tollal örökítette meg. Az életrajza reneszánsz korában a közkedvelt műfajok sorába tartozott, hősei a kor „nagy” emberei, a politikai, művészeti élet kiválóságai. Ozorai Pipo életrajzírójáról, Jacopo di Poggioról keveset tudunk. Apjáról feljegyezték, hogy a konstanzi zsinaton (1414) alkalma nyílott személyesen is megismerkedni Ozorai Pipoval, és így fia első kézből nyerhetett információkat róla. Kétségtelen, hogy a Scolariról szóló megemlékezések közül az ő írását tarthatjuk a leghitelesebbnek. Ez azonban nem utolsósorban Poggio tudós buzgalmának is köszönhető, aki nem érte be csupán a szájhagyomány nyújtotta ismeretekkel, a Piporól ez idő tájt Firenzében keringő történetek lejegyzésével, s nemcsak írói képzeletére, mesélő kedvére hagyatkozott, de merített a hősével kapcsolatos egykorú írásos anyagból is.

A következőkben a reánk maradt, mintegy 20 mai gépelt oldal terjedelmet kitevő életrajzot szemelvényesen tesszük közzé. A szemelvények amellett, hogy a kortársak csodálatát jogosan kiváltó politikai-hadvezéri karrier történetével ismertetnek meg, betekintést engednek talán a reneszánsz társadalom- és emberszemléletébe, íráskultúrájába is. Az összekötő szövegekkel pedig igyekeztünk megvilágítani: közölt forrásunknak hol és mennyi lehet az igazságtartalma.

„A Buondelmonte, ez az igen régi és nemes firenzei család a Saluzzo hercegek családjából eredt. A család tagjait mindenkor a legkiválóbb pártok vezetői között tartották számon. Messer Buondelmonte, ez az igen tiszteletreméltó, magas állást betöltő férfiú 1215-ben halt meg a két párt, a guelfek és ghibellinek közötti összecsapás alkalmával. A Scolarik eredetileg maguk is a Buondelmontekkal egy párton voltak, de később, engedve a rossz tanácsadóknak, átpártoltak a ghibellinekhez. A család egy része elesett a pártharcokban, a túlélők pedig nagy nyomorban tengették életüket. E család sarjaként született 1369-ben Filippo, akit később Spano néven ismertek. Apját Istvánnak, anyját Antóniának nevezték, szerényen éltek. Pipo 13 éves koráig a várostól 7 mérföldre fekvő falucskában, Tizzanóban nevelkedett. Ez idő tájt történt, hogy Luca Pecchiával Magyarországra ment, aki Budán fontos kereskedelmi ügyleteket bonyolított le. Még csak rövid ideje tartózkodott a városban, amikor úgy esett, hogy Zsigmond király kincstartója Pecchiához jött, hogy urának egyet s mást bevásároljon. A kincstartó látva, hogy Pipo milyen ügyesen bonyolítja Pecchia számadásait, milyen gyors eszejárású, rögtön kérte őt, adná neki a fiút, ígéretet téve, hogy fiaként fogja nevelni. Pecchia pedig, mivel erősen vágyott arra, hogy a kincstartó jóindulatát elnyerje, de még inkább arra, hogy testvérének, a nagyhatalmú esztergomi püspöknek a kegyeibe férkőzzön, neki adta a fiút.

…Történt egyszer, hogy Esztergomba látogatott a püspökhöz, akinél éppen akkor a király is vendégeskedett. Miután lehordták az asztalt, az urak arról kezdtek el tanácskozni, hogy egy 12 000 lovasból álló sereget kellene kiállítani, amely a Szerbiát csak kevés ideje uralma alá hajtó török betöréseitől óvná az országot. S mivel nem volt közöttük senki, aki a számoláshoz valamit is értett volna, és ki tudta volna számolni, mennyi pénz szükséges a katonák zsoldjára – mivel ajánlatos, de szükséges is a háborús költségekkel tisztába jönni mielőtt a háborúskodást elkezdenék, és tisztázni kell azt is, honnan fogják előteremteni az összeget. – Fillipot hívták. Ő pedig vette a tollat és oly gyorsan elkészült a számítással, hogy valamennyien csodájára jártak, dicséretekkel halmozták el. A nagy dolgokra hivatott Zsigmond király, aki előszeretettel gyűjtötte maga köré a kiváló szellemű embereket és egyengette előrejutásukat, látva a fiatalember értelemtől csillogó szemeit, rátermettségét, mindjárt arra gondolt, hogy nagyobb dolgok elvégzésére született, mintsem kereskedőként élje le életét. A püspök pedig, hogy a király kedvében járjon, átengedte neki a fiatalembert. Zsigmond a királyság legfontosabb jövedelmének kezelésével, az aranybányák felügyeletével bízta meg őt. Pipo a rábízottakat nagy szakértelemmel látta el, oly nagy becsben állt a király előtt, annyi kiváló tisztséget kapott, hogy az urak erősen megirigyelték.”


Pipo tehát az 1380-as évek végén, az 1390-es évek legelején kerülhetett Zsigmond környezetébe. Az említett Szerbia ugyanis 1389-ben, a rigómezei csatát követően, válik török vazallusállammá, és a törökök 1390-ben törnek be első ízben a déli magyar végekre. Pipo valóban szépen haladt előre. Ebben az időben az államháztartás két fontos ágában, s pénzverő- és bánya-, majd a sókamarai igazgatásban tevékenykedett. Feleségül vette Ozorai Borbálát, ezt „az igen nemes magyar családból származó” asszonyt, és általa maga is a magyar nemesség sorába emelkedett. Pályájának igazi fordulata azonban 1404-ben következett be:

„1403-ban az ország bárói megelégelve, hogy a csehek és az idegenek töltik be a király mellett az összes tisztséget, úgy határoztak, hogy Zsigmondot megfosztják trónjától és Nápolyi Lászlót teszik meg helyébe királynak. ...Zsigmond értesülve az urak terveiről, az ellenség jöveteléről, a királyság szívébe, Budára jött. Majd nem egykönnyen hagyta magát meggyőzni, hogy mindezt azok követték el ellene, akiket magas tisztségekre emelt, akiknek tetemes adományokat juttatott. ...Miközben erről folyt a beszéd, az urak átkeltek a Duna folyón, és feljöttek a várba. A király a nagyszámú belépőtől megkérdezte, mit jelentsen ez a tömeg, mi végre az uraknak e népes gyülekezete. A legöregebb főúr válaszolt meg a királynak, mondván, hogy összeesküdtek ellene, és eljöttek, hogy kivegyék kezéből a birodalom kormányzását, mert az egész nemesség akarata ellenére és más népek megvetésére nem uralkodhat tovább ilyen igazságtalanul és méltatlanul, tisztességes emberhez nem méltó módon. A különben nyugodt természetű király e szavakra olyannyira felindult, hogy tőrét kirántva a beszélőre támadt. Míg az ellenséget üldözte, az egyik főúr, Bigatto Marino karddal rontott rá, és kis híján halálra sebesítette. Az volt a szerencséje, hogy időben kitérhetett a csapás elől. Drágakövekkel, gyönggyel ékesített koronája azonban leesett a fejéről. Filippo Scolari, aki a nagy kavarodásban a király oldala mellett küzdött, az esztergomi püspök segítségével menekült meg. A püspök, miközben palástjával betakarva védte, azt kiáltotta, hogy elfogta őt. A püspök ezután Esztergomba vitte, ahol fogva tartotta. Majd miután a király fogságából Csehországba szökött – fogvatartói [a Garai testvérek] anyjuk biztatására engedték el Szlavóniából, ahol őrizték – Filippo az esztergomi püspök biztatására, aki azt tanácsolta, hogy kövesse a királyt, Ozorába, saját birtokára ment. Majd innen eltávozva nagy sietséggel katonákat gyűjtött, mintegy 700 lovast, akikkel bevette a veszprémi püspök egyik erős várát. A király nevében mindenfelé katonákért küldött, és rövid időn belül nagy sereget toborzott össze. A sereggel felkerekedve nagy félelmet keltett mindenütt, ahol csak megfordult, az elvesztett tartományokból pedig jó néhányat visszaszerzett. László pedig félve, hogy apjáéhoz, Károlyéhoz hasonló sorsra jut majd – Károlyt Lajos király halála után hívták az országba, és néhány napra rá, hogy a királyságot elfoglalta [1382] a királyné ármánykodásának esett áldozatul – visszatért Nápolyba. Filipp Scolari pedig, aki biztosra vette, hogy a dolgok így alakulnak majd, minderről levelekben értesítette Zsigmondot, buzdítva őt, mielőbb térjen vissza Magyarországra. ...Zsigmond, miután megfontolta a dolgot, egy elég nagy sereggel, amelyet bátyjától, a cseh királytól kapott, Bécsbe jött. Filippó magához rendelte és megköszönte neki, hogy a válságos időben oly készséggel sietett segítségére, oly derekasan helytállt az ellenséggel szemben. ...Neki, az ő bátorságának, kitartásának köszönheti, hogy királyságát visszaszerezhette, és királyhoz méltóan élhet benne. Ennyi érdemet nem könnyű méltóképpen megjutalmazni. A királynak azonban úgy kell eljárnia, hogy a jövőben mindenki előtt világos legyen, hogy a király számára semmi sem kedvesebb, mint hálás lélekkel megjutalmaznia az arra érdemeseket. Egyelőre Temesvár várát adja neki, és az ispáni címet. Ispán olaszul annyit tesz, mint egy tartománynak a grófja. Ez a cím, amelyet örök életében viselt, hasonló ahhoz, amelyet Nagy Sándor, vagy Scipio, az Afrikai viseltek.”

Poggio, bár a történteket meglehetősen kiszínezi, a lényeget illetően nem jár messze a valóságtól. Zsigmond időközben igyekezett szabadulni az őt uralomra segítő és az ország kormányát is kézben tartó nagyuraktól. Az 1390-es években új embereket keresett, akik általa lesznek hatalmasok és ezért politikáját támogatják. Az új emberek emelkedése nem kevéssé sértette a kormányrudat mindeddig kézben tartó nagyurak érdekeit. Ráadásul ezek között szép számmal akadtak idegenek, főként németek és lengyelek.

1401 áprilisában az esztergomi érsek és a nádor vezette országnagyok a Csehországból hazatérő királyt Budán elfogják, és csak azzal a feltétellel bocsátják szabadon, ha egy meghatározott időn belül visszaveszi idegen híveitől a kezükön lévő várakat. Igaz, a feltétel teljesítéséig egyik hű embere, Garai Miklós horvát–szlavón bán őrizetében kellett maradnia, aki a királyért fiát és öccsét adta túszul az országnagyoknak. Ha torzítva is, erre a tényre utal Poggio, amikor a király szlavóniai fogságáról tesz említést. Egy királyi oklevél tanúsága szerint Pipo nem 1403-ban – mint szerzőnk írja – hanem az 1401-i események kapcsán került az esztergomi érsek fogságába, aki egyáltalán nem volt vele szemben olyan barátságos, miként Poggio leírja.

Zsigmond azonban kiszabadulása után sem változtatott korábbi politikáján. 1403-ban országos méretű felkelés robbant ki ellene. A régi arisztokrácia alig néhány tagja maradt meg hűségén, míg az újonnan felemeltek többségükben kitartottak mellette. A felkelők László nápolyi királyt hívták meg a magyar trónra, aki 1403-ban partra is szállt a dalmáciai Zárában, ahol az esztergomi érsek megkoronázta. Zsigmondnak még az évben sikerült felülkerekednie, hatalmát végérvényesen megszilárdítania. 1403 augusztusában–szeptemberében Pestnél


győz egy ellene támadó seregen, ostromzár alá veszi Esztergomot, Visegrádon pedig, uralma jogosságát bizonyítandó, fejére téteti a Szent Koronát. Októberben már Budán találjuk, hogy kegyelemben részesítse a hűségére megtért felkelőket. László még novemberben visszatér Itáliába.

Poggio tehát azon túl, hogy regényes elemekkel fűszerezte mondandóját, két év – 1401 és 1403 – eseményeit egybemosta, az 1403. évi elbeszélése alatt tárgyalta azokat is, amelyek korábban estek meg. Bár szerzőnk a hőse iránti elfogódottságában eltúlozza Pipo érdemeit Zsigmond trónjának megmentésében, kétségtelen, hogy Pipo – nem egy királyi oklevél a bizonyíték rá – fontos szolgálatokat tett a királynak. Temesi ispáni kinevezése is (1404 őszén) összefüggésben állhatott ekkor szerzett érdemeivel. Temesi ispánként meg kellett szerveznie a délkeleti országrész védelmét a török betörésekkel szemben. Nemcsak Temes megye tartozott a fennhatósága alá, hanem eleinte még öt, később még két vármegye és vagy 15–20 királyi vár. Filippo tehát most már nemcsak mint pénzügyi szakember szolgálta urát – sókamarai ispánságát élete végéig megtartotta és egy rövid ideig főkincstartó is volt – hanem katonaként is megmutatta, hogy méltó a király bizalmára.

„18 alkalommal mérkőzött meg a törökkel, és mindannyiszor győzött, oly nagy dicsőséggel végezte dolgát, hogy a törököt már neve hallatára is rémület szállta meg, és hosszú idő kellett ahhoz, hogy elfelejtse, ki volt Pipo.

Midőn a császár Pozsony várától mintegy 40 mérföldnyire levő Tata környékén, a Duna mentén tartózkodott, a keresztény fejedelmek követei mind ide jöttek, és ide jöttek 200 lóval a rác despota követei is, hogy hírül hozzák, ha nem ad nyomban segítséget uruknak, az kénytelen a törökkel kiegyezni, mintsem országát a török martalékául hagyja. Zsigmond mindezt hallva, alighogy megevett, lóra ült és mindössze hat előkelő – főpap és herceg – kíséretében Pipo házához jött, aki éppen betegen feküdt, a köszvény kínozta. Zsigmond buzdította őt, menjen a despota segítségére. Spano azonban betegségére hivatkozva vonakodott ezt megtenni, de a császár váltig erősködött, mondva, hogy az ő bátorságát, kiváló képességeit az ellenség többre tartja a seregnél, különösen most, amikor híre ment, hogy meghalt. Így, bár törődött volt és gyenge, a hadi készülődéseket meg kellett kezdenie. Lovas hírnököket küldött a Rácországgal szomszédos területeket őrző katonáihoz, hogy mire ő megérkezik, legyenek készenlétben. Ő maga napokon keresztül szekéren vitette magát, mígnem egy táborba ért, ahonnét még tíz napnyi járóföldet kellett megtenni a határig. Miután a sereget Galambócnál összegyűjtötte, a török szultán követei keresték fel, hogy békét vagy fegyverszünetet kérjenek, mondván, azért indultak meg a keresztények ellen, mert halottnak hitték, de tőle mint élőtől erősen tartanak. Spano az ajánlatot visszautasította, és kitűzte a csata napját. S nem késlekedett, seregét elrendezve az ellenségre támadt, és győzött. Nagy öldöklést vittek véghez, több mint 20 mérföldnyi területen hevertek a holtak.

A Duna mentén végig, és mindenhová, ahonnan az országba bejárás nyílt, őrséget helyezett, erősségeket, fatornyokat építtetett, úgyhogy az országot nehezen, nagy véráldozatok árán lehetett csak megközelíteni.”

Pipo valójában csak az 1420-as években ért el említésre méltóbb sikereket a török ellen. Feltehetően ekkor kezdődött az Al-Duna menti végvár-rendszer kiépítése is. Mindemellett Piponak időközben részt kellett vennie a velenceiek és a cseh husziták elleni háborúban, és diplomataként is szolgálta a királyt. Zsigmond egész Európát átfogó diplomáciájában kiemelt hely jutott a pápákkal és az olasz államokkal való kapcsolatoknak. Ezek bonyolítására senki sem volt alkalmasabb, mint az olasz születésű Filippo Scolari.

„Zsigmond pedig mindezek után úgy gondolta, hogy a római császár feladatai közé tartozik az is, hogy a vallásról gondoskodjék, hogy az egyház megosztottsága, a szkizma szűnjék meg, az egyháznak egyetlen feje, Krisztusnak egyetlen helytartója legyen. Miután királyságában mindent elrendezett, és helyettesévé Spanot tette meg, Itáliába jött, hogy XXIII. János pápával tanácskozzék.”

Poggio leírását annyiban kell helyesbítenünk, hogy Pipo nem volt azon országnagyok között, akiket Zsigmond távolléte alatt (1412–1418) az ország kormányzásával megbízott. Az 1414. november 5-én megnyílott konstanzi zsinaton azonban más előkelőségekkel egyetemben ő is részt vett, és ha hihetünk Poggionak, nem kisebb feladattal bízták meg, mint XXIII. János pápa őrizetével.

„Miután V. Mártont pápává választották, a többi pápát pedig lemondatták, és Zsigmond az egyházat régi állapotába és méltóságába visszahelyezte, Pipo a császárral együtt visszatért Magyarországra, és továbbra is olyan nagy becsben állt előtte, hogy nélküle, az ő tanácsa nélkül semmilyen ügyben nem határozott.”

Poggio itt megint csak túloz, de az igazságtól azért nem jár messze. Filippo a királytól kapott nagy hatalmát egészen haláláig, 1426 decemberéig megtartotta. A kortársak joggal látták benne Zsigmond 1403 után kiépült uralmának egyik oszlopát, és – mivel külföldi volt – a kormányzásból kiszorult nagyurak nem kis irigységgel és gyűlölettel voltak iránta. Pipo tehát egyéniségében tipikus reneszánsz ember, diplomata, katona, szervező,


kereskedő.

„Mondják, hogy Pipo középtermetű, fekete szemű, fehér bőrű, vidám tekintetű ember volt, szinte mindig mosolygó. Alkatára nézve szikár, de jó egészségű, bár utolsó esztendeiben köszvény kínozta. Az itteni népek szokása szerint hosszú szakállt viselt, haja a válláig ért. Ruhája földig ért, és mindig selyemből készült. Kitűnő szónok, az ékesszólás mestere, kitűnő elme, aki a firenzei és magyar nyelven kívül úgy beszélt németül, lengyelül, csehül és valachul, hogy bárki gondolhatta, az anyanyelvén szól. ...Házát királyi pompával rendezte be, minden aranytól és ezüsttől ékes benne. Háza népét oly jelesül kormányozta, hogy minden erény példájaként szolgált. Szabad idejében, ha nem hadakozott, lelke felüdülésére szívesen vadászott. Sok kiváló munka fűződik nevéhez. A Duna melletti Orsova várát, amelyet a törökök földdel tettek egyenlővé, bámulatos gyorsasággal felépíttette (mivel még aznap éjjel, fáklyafénynél kezdtek az erődítmény építéséhez). Újjáépíttette Ozorát, ahol egy gyönyörű templomot és egy gazdagon berendezett királyi házat építtetett. A mintegy 4 mérföldnyire lévő Balatonból egy hegyet átfúratva vizet vezettetett a várhoz, és tavat csináltatott. Temesvár, amikor a király nekiadta, elhanyagolt állapotban volt, lakói odahagyták. Pipo fallal vetette körül, új épületekkel díszíttette és újra benépesítette. Lippán pedig, ahol meghalt, kórházat alapított, amelyet nagy művészettel építettek fel, és amely Pipo kegyes adományai folytán egyre gazdagabb lett. A családjából, akiken csak tudott, segített. A Buondelmontékból egyeseket magához hívott, kettőt közülük tekintélyes egyházak főpapjaivá tétetett meg. Mivel övéi közül senki sem bizonyult alkalmasnak a háborúra, s mert örököse nem volt, amikor a török ellen hadba indult, örökösének a császárt tette meg. 1426-ban, 57 éves korában halt meg.”

2. Képek






1. Kormányzati szervek Mátyás udvarábanLEXIKON

HELD József

Kormányzati szervek Mátyás udvarában

A királyt, akárcsak a többi korabeli európai királyságban, Magyarországon is Isten sajátos képviselőjének tekintették. Az egyház legmagasabb rangú magyarországi méltósága, az esztergomi érsek koronázta meg. A király a kor felfogása szerint így Isten világi helytartója, a hit és az egyházi kiváltságok védelmezőjévé vált. Abban az esetben azonban, ha nem tett eleget az arisztokráciával és a papsággal szemben vállalt kötelezettségeinek, számolnia kellett azok ellenállásával. A király ugyanakkor a rend, valamint a politikai és társadalmi viszonyok kontinuitásának szimbóluma is volt. Bár személyében „halandónak” tekintették, királysága „örökkévaló” volt az öröklés és a kontinuitás különböző dologi jelképei által. A 15. századi magyar államelmélet is az állam két személyi alkotóelemének (király és nemzet) fogalmán, azaz a királyt is magában foglaló állam organikus szemléletén alapult.

Királyság és korona

Az öröklődés elve nem érvényesült kizárólagosan a késő középkori magyar királyságban. Az állam legnagyobb méltóságai jogot formáltak arra, hogy beleszólásuk lehessen az új király megválasztásába. Jogukat abból a legendából eredeztették, hogy a hét vezér, mielőtt a magyar törzsek a Duna-medence meghódítására megindultak volna, Árpádot pajzsára emelte, azaz fejedelmévé választotta. A 15. században a király megválasztásakor kénytelen volt megerősíteni az Aranybullát, amelynek egyik cikkelye felhatalmazta a nemességet, hogy ellenszegüljön uralmának, ha az „szabadságjogait” nem tartaná tiszteletben. Az idők folyamán a királyi korona – amelyről azt tartották, hogy az első királyé, Szent Istváné volt a „nemzet” politikai testének szimbólumává vált, és mint ilyen elkülönült a személytől, aki viselte. Ez a felfogás lassan alakult ki; az I. Lajos halála és Zsigmond trónra lépése közötti (1382–1387), majd az V. László csecsemőkorára eső „átmeneti” évek idején nyert fontosságot. Ezen időszakokban az ország legnagyobb méltóságai (prelati et barones regni) a „Szent Korona” nevében kormányozták az országot.

Bár a korona a királyság szimbóluma volt, valójában még ennél is nagyobb jelentőséggel bírt. A politikai „nemzet” folytonosságát jelentette: királyok jöttek, mentek, a korona azonban – amelyre a kiváltságos rendek beleegyezése által a felségjogok átruháztattak – a kor gondolkodása szerint egységbe fogta őket. A korona a 15. században már „jogokkal” is rendelkezett, melyeket nevében a törvényes uralkodó gyakorolt, lett légyen az a király, a királyi tanács vagy a kormányzó. Ebben az értelemben a koronát tekintették az ország, a „regnum” valódi tulajdonosának. „Regnum”-on részben a magyar királyság földrajzilag meghatározott területét értették, részben a korona „testét”, a politikailag kiváltságos rendeket. Így a királyi jövedelmek: a vámok, a sómonopólium, a pénzverdék és a bányák, a lucrum camerae (a „kamara haszna”, az ország jobbágynépessége által évente a kincstárnak fizetett adó), valamint a királyság területén lévő földbirtok jog szerint a korona tulajdonát alkották. A király természetesen adományozhatott és adományozott is – igaz, nem örök időkre – a kiváltságosok erre érdemes tagjainak ebből a birtokból, haláluk után azonban, ha nem rendelkeztek megfelelő örökössel, vagy felségsértést követtek el, a birtok visszaszállt a koronára. A magyar politikai közfelfogás szerint tehát a király személye és a királyság intézménye különböző fogalmak voltak.

A késő középkori Magyarországon a király nem válhatott „zsarnokká”, mivel csak kiváltságos alattvalói, főként az egyházi s világi tisztségviselők, a prelátusok és bárók jóváhagyásával uralkodhatott. A prelátusok és bárók többnyire a királyi tanácsban, vagy az országgyűlésen járultak hozzá a király döntéseihez.

A királyi tanács

A királyi tanács eredete a magyar királyt korai évszázadaira nyúlik vissza. Tagjai az egyházi és világi főemberek, a „prelati et barones” voltak. A tanácsnak még a 15. században sem volt szervezett formája.

Arra, hogy kik vehettek részt a tanács vitáiban, nem voltak szabályok. Alacsonyabb rangú nemesek, a király vitézei (milites aulae), vagy éppenséggel nem nemes kereskedők, akik a királyi udvarban jelen voltak, mind részt vehettek az üléseken, ahol fontos államügyeket vitattak meg. A bárók és egyéb méltóságok a határozatok végrehajtói is voltak, megvalósítva azokat tartományaikban.


A királyi tanács működött akkor is, ha a király bármely oknál fogva nem tartózkodott az országban. Jogilag ugyan ilyenkor a nádor volt a király helyettese, a valóságban azonban a tanács kormányozta az országot és gyakorolta a felségjogokat. Ez egyáltalán nem volt rendkívüli. Logikusan következett abból a koncepcióból, miszerint a királyra megválasztásával a főrendek ruházták át a hatalmat és a király az arisztokraták sorában első volt az egyenlők között.

A királyi tanács hatalma valójában nagyobb volt, mint amekkorát mérete és szervezetlen formája alapján feltételeznénk. A király kevés fontos határozatot hozott tagjainak beleegyezése nélkül. A tanács véleményét kikérték az évi adókivetések meghatározásánál, külföldi kapcsolatok kérdésében és – ami a legfontosabb – az országos méltóságok betöltésénél. Bár a tanács nyilvánvalóan bizonyos egyensúlyozó erőt jelentett a király és a nemesség között, mégis biztosított bizonyos előnyöket a király javára. Tény, hogy a király számára előnyös volt, ha a főurakat és a prelátusokat maga mellett tudhatta, kikérhette véleményüket amikor szükségét látta és rábírhatta őket nézeteinek elfogadására. A királyi tanács azonban mégsem fejlődött a nyugati parlamentekhez hasonló intézménnyé. Ennek fő oka tagságának gyakori kicserélődésében, s ami még fontosabb, a főúri családokat jellemző gyors demográfiai változásokban keresendő.

A királyi tanács tevékenysége rávilágít a magyar feudalizmus egy fontos jellemzőjére, nevezetesen arra, hogy a király a rendek („regnum”) azaz a politikai nemzet egyetértésével uralkodott. E szempontból kevés jelentőséggel bírt, hogy a király erős volt vagy gyenge; az alattvalók azon joga, hogy részt vegyenek a felségjogok gyakorlásában, a tanácson keresztül nyert megerősítést. Továbbmenve, bár voltak olyan arisztokrata családok (pl. a Garaiak), amelyek hivatalukat öröklődővé tudták tenni, ezek kivételt jelentettek. Sokkal jellemzőbb volt a hivatalt viselők gyors váltakozása és a két-három generáción belül kihaló arisztokrata családok eltűnése a politikai életből. Az állami hivatalokat így állandóan újonnan jöttek töltötték be, akik aztán elölről kezdték a harcot a hatalomért, és ezáltal a királyi tanács sokkal erőteljesebben képviselte a nemesség érdekeit, mint azt korábban feltételezték.

A hatalom egyfajta megosztása a király és a királyi tanács tagjai között a mindennapi gyakorlathoz tartozott. Ezt talán a legjobban a királyi udvar diplomáciai ügyvitele mutatja. Amikor külföldi követek látogatták meg a királyt, megbízóiktól nemcsak neki hoztak levelet, hanem a tanács egyes tagjainak is. Amikor viszont a király küldött követeket külföldi hatalmakhoz, nem volt szokatlan, hogy valamelyik nagy hatalommal rendelkező báró követei csatlakoztak hozzájuk, mintha a király követeivel egyenrangúak lettek volna. Mindazonáltal ez nem jelentette azt, hogy ezek a főurak tartományaikat kis önálló királyságokként uralták volna; ebben a magyar királyság alapjában különbözött a nyugati feudális monarchiáktól.

Országos főméltóságok

A királyi adminisztráció – ha ez a fogalom egyáltalán használható – a király személyes képviselőjéből, a nádorból, és a bárók három csoportjából állt. Ezek: 1. a királyi bírók (országbíró, tárnokmester) 2. a kormányzati csoport (vajda, bánok) valamint 3. az udvari méltóságok viselői, akik a király személyes kíséretéhez tartozó nagyurak voltak.

A nádor a királyi tanáccsal együtt Magyarország kormányzójaként működött, mikor az uralkodó nem tartózkodott az országban. E szabály alól Hunyadi János képezett kivételt, aki erdélyi vajdaságból emelkedett kormányzóságra.

Az országbíró bíráskodásának forrása a király helyettesítése az udvarban. (Erre a helyettesítő funkciójára utal az is, hogy nem a saját, hanem a király jelenléte elé szokott idézni.) A tárnokmester a városok főbírája volt.

A déli tartományok és Erdély kormányzói, a bánok és a vajda rangban a nádor után következtek. Általában katonák voltak, de felelősséggel tartoztak körzeteik polgári igazgatásáért is.

Az udvari méltóságok viselői, az udvar-, az asztalnok-, a pohárnok- és lovászmester a király belső tanácsosai voltak, egyes politikai feladatok megoldásában a király segítői, de igazságszolgáltatással nem foglalkoztak. Katonai szerepe csak a lovászmesternek, a király marsalljának volt.

A kancellária

Az ügyek írásba foglalásával a királyi kancellária foglalkozott. Ezt a hivatalt általában a király bizalmasa töltötte, ő őrizte a királyi pecsétet, mely nélkül egyetlen királyi okmány sem volt érvényes. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a 15. században a kancellária két hivatalra oszlott; a kisebbik volt az úgynevezett titkos kancellária, mely diplomáciai ügyekkel foglalkozott. A másik továbbra is jogi okmányok oklevelek írásba


foglalásával, kibocsátásával foglalkozott.

A 15. század elején a királyi udvar többé-kevésbé állandó jelleggel Budán székelt, bár ez nem jelentette azt, hogy a király mindig itt tartózkodott. Az ország legfőbb bírájaként, valamint amúgy kedvteléstől is hajtva, sokat utazott. Gyakran háborúzott vagy különböző célokból Nyugat-Európában tartózkodott, mint Zsigmond és V. László. Zsigmond gyönyörű palotát építtetett Budán és a bárók követték példáját. Ennek következtében a királyi közigazgatás mindinkább e városban működött még akkor is, ha a király éppen távol volt.

2. Képek




1. Lehet-e ma jó tankönyvet írni?TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

PESTI János

Lehet-e ma jó tankönyvet írni?

Magam is úgy látom, összefüggés van a szaktudomány és az oktatás gyakran merev elválasztódása és a módszertani sémák, az absztrakciós maximalizmus elhatalmasodása között. Roppant nagy kár, hogy igaz az is, amelyre magyarázatnak szánt válaszában Szabolcs Ottó mutatott rá: a tankönyvírót sok előírás köti. De azt kétlem, hogy a problémák fő forrása az a feszültség lenne, amely az oktatáspolitikai igény és a munkát honoráló anyagi-erkölcsi megbecsülés között kialakult.

A kiút, a teendő egyrészt annak elérése, amit Glatz Ferenc kíván: lássa be a történészszakma (is), hogy az ismeretek terjesztésének intézményesített fórumán az eddiginél jóval több operatív munkát illenék végeznie. Másrészt jelentősen oldani kell azt az óvatos-aggályos túlszabályozást, amely a saját fejükkel gondolkodni képes és hajlandó szuverén egyéniségeket már eleve elriasztja. (Csöppet sem vigasztal, hogy a túlszabályozás, az alig táguló uniformizmus egész oktatásügyünket, s nem csupán a tankönyvírást köti gúzsba.) Szabolcs Ottó fejtegetése e szempontból rendkívül rokonszenves, mert akarva-akaratlanul kimondja: a tankönyvíróra a miért, milyen fokon és a kötelező anyag elhatárolásán kívül szinte minden (!) rá van bízva. Attól tartok, hogy ez a „szinte minden” ijesztő kevés, hiszen a tilalmi táblák száma annak ellenére sok, hogy az évtizedekkel korábbit meg sem közelíti. Találomra nézzünk meg a maradékból egypárat!

Hétféle iskolatípusunknak (amelyből hatféle a középfok) hétszer írjuk-tanítjuk újra az emberiség történelmét a kezdetektől napjainkig, nagyjából azonos koncepció szerint, holott általános iskolásaink bő 90 százaléka régóta továbbtanul. Például az elsős szakközépiskolásoknak heti két órában 1526-ig kell – ismét! – eljutniuk. A felnőttoktatás levelező szakmunkásait évi 15 órában „igazítjuk el” 1640-ig, illetve 17 (és ez már eredmény: korábban ők 1790 után tehették ki a pontot.) Nem jobb a korszakolás visszája sem: a negyedikes szakközépiskolások első órája a második világháború. A gimnazisták heti négy órában hetven évvel foglalkoznak. Pedig naivság azt hinni, hogy a jelenkor megértését a tanítására fordított idő puszta mennyiségi növelésével oldhatjuk meg!

A jónak aligha nevezhető korszakolás pénz- és energiapocsékolással egészül ki: az ország 12 könyvkiadójának évi 450–500 millió forintos költségvetéséből 1981-ben a tankönyvkiadás nyelt el közel 200 milliót. Az arányok évek óta hasonlóak. Mondjam, hogy ilyen „lucullusi lakomát” a világ leggazdagabb országai sem engednek meg maguknak? Kérdezzem, hogy a befektetéssel arányban ment-e vagy megy-e előrébb oktató-nevelőmunkánk? Jogosan csodálkoztunk-e, amikor egy-egy tankönyvpályázatra egyetlen pályamű sem érkezett? Elítéljük azt a sablontól irtózó szerzőt vagy lektort, aki inkognitóban kíván maradni, bár dolgozott egy adott, saját koncepciójától azonban távoli kéziraton?

Ami a tantervet – a kialakult vita egyik főszereplőjét – illeti, én azokkal értek egyet, akik veszedelmesnek tartják azt a múltból örökölt, akkor is ésszerűtlen eljárást, hogy egyoldalúan a tanterv determinálja a tankönyvet. Veszedelmes, mert „jó” tanterv nincs, szükségképpen „rosszak” a mi tanterveink is. Tantervnek sem nevezném őket, hipotetikus tananyagbeosztások csupán. Ráadásul a középfok valamennyi történelem-tanterve mögül hiányzik a gyakorlat, az ellenőrzés hitelesítő pecsétje. Nem tartom figyelembe vehetőnek az általános iskolák egy részében folytatott kísérleteket sem, mert végső soron a tantervkészítő irányította és értékelte valamennyit.

Mindezekből két lényeges kérdés adódik. Egyrészt az, hogy tudunk-e, lehet-e jobb tanterveket írni. Másrészt, hogy egyáltalán szükség van-e rájuk?

Úgy gondolom, ha fenntartjuk a tantervkészítés mai formáját, a legjobb szándékú, nagy tapasztalatokkal rendelkező szakember sem képes a mainál megbízhatóbb tantervet produkálni. De ha így van, akkor módosítani kell a tanterv szerepét. Ugyanis valamilyen útmutatásra mindenképpen figyelni kell tankönyvírás közben. Leginkább egy fogalmazványként használandó tantervi vázlatot képzelek el ilyen célra. Ezt is csupán annak tekinteném, ami: tervnek! S a terv majd a próbákon váljék (törvénnyé soha nem merevedő) valósággá. Az első próba a tankönyvírás. Aközben a patkót igazítsuk a lóhoz, ne fordítva! E munkában mindenekelőtt a tankönyvíró vegyen részt. A kedve is, a felelőssége is nagyobb lesz.

Említettem, hogy ma is vannak jó tankönyveink. Most hozzáteszem: Unger Mátyás azzal a kikötéssel írta meg a


szakmunkástanulókét, hogy ő készíti – s ha kell, tovább tökéletesíti – az akkor még lezáratlan tantervet is. Bellér Béla könyve jórészt azért élvezetes, izgalmas olvasmány, mert jóváhagyott tanterv híján mesélőkedve, expresszív alkata megsokszorozhatta nem köznapi tudását. S mivel a gimnázium tanterveinek szentesítésére is a tankönyvpályázatok lezajlása, illetve az első két könyv elkészülte után került sor, relative itt is szabadabban mozogtak a szerzők.

Bizonytalankodásból fakadó szerencse kíséri a felnőttoktatás könyveinek születését. Amikor ezt a cikket gépelem, egy osztály könyve már megjelent, kettőé nyomdában van, írják a harmadikosokét, a tanterv azonban csak ezután hagyja el a nyomdát, fejtörést kínálva korunk oktatástörténete jövő krónikásainak. Ugyanis a jóváhagyott, megrendelt és kifizetett fakultatív tankönyv helyett – alaposan elkésett, elvileg azonban okos döntés értelmében – a törzsanyag tájékoztató és kiegészítő részletei tekintendők a fakultáció bázisának. A baj mindössze annyi, hogy épp a tervezett, majd elmaradó fakultatív könyv miatt alig lesz a könyvben kiegészítő anyagrész. Így lesz, így lehet az ürömből öröm: ha valami csoda folytán értesülnek a tankönyvszerzők a jelzett változásokról, józanságukra támaszkodva korrigálják a Hivatal (ritkának nemigen mondható) balkezességét.

Bőven volna mivel folytatni a címben fogalmazott kérdés – nem tételesnek szánt – megválaszolását. Könnyű lenne még világosabban érzékeltetnem, kiváló történészeink és pedagógusaink miért nem tülekednek tankönyvírói megbízásért. Mégis azt a régi, de érvényes megállapítást hangsúlyozom inkább: véleményalkotásra az a meggyőződés késztetett, hogy a továbbjutás alapfeltétele gondjaink, tennivalónk minél pontosabb ismerete és kendőzetlen, nyíltszíni elemzése. A történetírás – szakmunkában és tankönyvben egyaránt – a korábbi eredmények állandó újraalkotásának tudománya, ahol a kijegecesedettnek látszó „termékek” már koncepcióba foglalásuk közben meghaladottá válhatnak, vagy módosításra szorulnak. Akármilyen magas polcon ülve sem presztízsveszteség belátni, ha elvétettünk valamit. A kételkedés, a szüntelen önvizsgálat, a kísérletek visszajelzésének föltárása elemi követelmény. Vallhatjuk: „Növeli, ki elfödi a bajt.”


1. Általános mûveltség történelem érettségi�VÖRÖS László

Általános műveltség – történelem érettségi

Az érettségi és felvételi vizsga korszerűsítésének egyik fontos célja, hogy kedvezően befolyásolja a középiskolában az általános műveltséget adó tárgyak tanulását. 1981-től ismét kötelező érettségi tárgy lett a történelem, 1982-től a közös érettségi-felvételi tárgyak köre bővült a kémia tárggyal. A kötelező történelem érettségi visszaállítása a tárgy súlyának növekedését jelzi. Jele annak, hogy mind többen ismerik fel: a történelemnek különös jelentősége van a közoktatás megújításának alapvető elve, a nevelésközpontúság és ezen belül a világnézeti, politikai nevelés erősítése szempontjából. Az érettségi vizsga fejlesztő és ösztönző funkciója semmivel sem pótolható. Sok egyéb mellett kitűnő lehetőséget nyújt az áttekintő, rendszerező, koncentráló készség fejlesztésére. Serkentően hat az érettségi a tanítás-tanulás folyamatára. Másként dolgozik a tanár és diák négy éven át, ha tudja, hogy munkájáról az érettségi vizsgán is számot kell adnia. Az érettségi vizsgán a tanárok nemcsak mérnek, meg is méretnek. Vagyis az érettségi fontos pedagógiai, társadalmi funkciót tölt be.

A felvételi rendszer korszerűsítésének az általános műveltség elmélyítése mellett az is a célja, hogy kedvezően hasson vissza a középiskolai tanulmányokra, és követelményszintje igazodjék az új nevelési és oktatási tervekhez. Az eddigi pontszámítási módnak az volt a hibája, hogy a pályázókat elsősorban a felvételi eredményébe beszámító tárgyak tanulásában tette érdekeltté, így hátrányosan befolyásolta a tanulók általános műveltségét. A módosítás ezt a tanulási stratégiát változtatja meg úgy, hogy a felvételi eredményét befolyásoló – ún. hozott pontokat adó – középiskolai tárgyak körét szélesíti. Az új felvételi rend szerint 1983-tól a történelem – több más tárggyal együtt – valamennyi középiskolából minden felsőoktatási intézménybe történő jelentkezés esetén pontszámot adó tárgy lesz. Ennek a változásnak serkentő, a történelemtanítást elősegítő, fejlesztő hatása várhatóan legalább akkora – ha nem nagyobb – lesz, mint a kötelező történelem érettségi visszaállításának.

A hatékony középiskolai felkészítő munka nem nélkülözheti a felvételi követelmények és vizsgaeredmények ismeretét. Sokat tudnak a középiskolai diákok és tanárok a felvételiről, a követelményekről, a vizsgatapasztalatokról, de nem eleget. A Tájékoztató csak globálisan jelöli ki a felvételi vizsga tárgyköreit, követelmények, a vizsgatapasztalatokról szóló beszámolók értékítéletei pedig sommásak, jórészt – vagy kizárólag – a pályázók kirívó hiányosságaira összpontosítanak.

A felvételi bizottság a tehetség, a felkészültség, a rátermettség és az emberi magatartás értékelésére törekszik. Ám a rendelkezésére álló idő alatt csak a jelöltek felkészültségét tudja tárgyilagosan megállapítani, a három további feltételről legfeljebb impressziókat képes gyűjteni. Ebben a középiskolák is hibáztathatók, mert ritkán adnak használható jellemzést növendékeikről. A felkészültség mérését és megállapítását, az eredmények kifejezését nagymértékben nehezíti, hogy hiányzik a felvételi követelmények pontos rendszere. Így a pályázók sokkal inkább tudják azt, hogy hány másikat kell majd megelőzniük, mint hogy mit kell ehhez teljesíteniük. A pontszámból sem az derül ki, hogy a jelölt valójában mit nyújtott, milyen követelményeket teljesített és milyen fokon, hanem az, hogy milyen benyomást tett a felvételi bizottságra. A felvételi bizottságok értékítéletei tehát viszonylagosak, pontszámaikkal gyakorlatilag nem minősítik a pályázókat, hanem besorolják. Ennek a mérési módnak hibája és egyben velejárója az is, hogy akarva akaratlanul azt sugallja: a jelöltek többsége a felvételi vizsgán nem nyújt kielégítő teljesítményt. Ezt a benyomást azonban ilyen módon sem igazolni, sem megcáfolni nem lehet.

Felesleges bizonytalanság és titokzatosság veszi ma még körül a felvételit, és ez is nehezíti a középiskola felkészítő munkáját. Nehezen elérhető – de talán nem reménytelen –‚ hogy valamennyi felvételiző írásbeli és szóbeli teljesítményéről elemző tájékoztatót adjon a felsőoktatási intézmény. Ez azonban évről évre elmarad. A jövőben azt is lehetővé kell tenni, hogy a felvételi írásbeli feladatait és eredményeit a középiskolai tanárok megismerhessék. Ezért javasolom, hogy az értekező (ún. esszé) típusú kérdéseket a javítók ne csak pontozzák, hanem néhány sorban szövegesen is értékeljék. Ez a szóbeliztető tanár számára is útmutatással szolgálhat. Az írásbeli feladatokat kitűző bizottságok megbízatása terjedjen ki az írásbeli eredmények összegezésére, elemzésére is. A módszertani lap minden évben közölje a felvételik írásbeli feladatait, azok megoldását és az eredményeket. Ebből tűnjék ki, hogy a jelöltek milyen eredménnyel oldották meg az egyes írásbeli feladatokat (a megszerzett pontok átlaga, százalékos megoszlása), melyek voltak a legjellegzetesebb tapasztalatok. Ennek a gyakorlatnak várhatóan többirányú haszna lenne. A sikerek és kudarcok a mainál jobb megvilágítást nyernének, tisztábban látna tanár és diák, és nemcsak a középiskola előkészítő munkáját tenné eredményesebbé, közvetve a felsőoktatási intézmények munkáját is segítené.


A felvételi gyakorlat mind a középiskola, mind pedig a felsőoktatás képzési rendszeréhez kapcsolódik. Ezért is elengedhetetlen, hogy a mainál jobban ismerjék egymás munkáját, tapasztalataikat rendszeresen és nyíltan cseréljék ki, és közösen keressék mind a felkészítés, mind pedig a kiválasztás egyre hatékonyabb útjait, módjait.


1. A jugoszláviai Petõfi-dandárGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

STEMLERNÉ Balog Ilona

A jugoszláviai Petőfi-dandár

Jugoszlávia népeinek felszabadító háborúja során 1943. augusztus 15-én alakult meg Szlavóniában az első önálló magyar alegység, a Petőfi Sándor zászlóalj, Kis Ferenc kapitány parancsnoksága alatt. A zászlóalj tagjai sapkájukon a vörös csillag mellett kis, nemzetiszínű kokárdát viseltek, zászlójuk is volt, amelyet Haraszti község adományozott a magyar partizánoknak. Az egyszerű nemzetiszínű zászlóra hímezték a feliratot: „Petőfi Sándor zászlóalj, Haraszti falu adománya”.

Az önálló magyar zászlóalj megalakulásának elsősorban politikai jelentősége volt. Röplapokat, felhívásokat adtak ki, amelyekben a német és a magyar megszállók elleni harcra szólították fel a magyar lakosságot, ugyanakkor részt vettek és hősiesen helytálltak a szlavóniai harcokban.

A Petőfi-zászlóalj megalakulásának hamarosan híre ment, a magyarországi hivatalos szerveknek is viszonylag pontos értesüléseik voltak róla. Az önálló magyar alegység létezése Magyarországról sok fiatalt vonzott a jugoszláviai partizánokhoz, közülük legismertebb a budapesti szabóifik tízfős csoportja, akik 1944 februárjában érkeztek meg a horvátországi 2. szerémségi partizánosztaghoz.

A jugoszláviai népfelszabadító harc vezetői az 1943 nyarán létrejött Petőfi Sándor zászlóaljat kezdettől fogva úgy tekintették, mint egy későbbi önálló magyar dandár magvát. Ennek megalakítására a Vajdaság felszabadulása után, 1944. december végén került sor. Az év utolsó napján a magyarországi Csányoszró községben négy magyar zászlóaljból – köztük volt a Szlavóniából idevezényelt Petőfi Sándor zászlóalj is – megalakult a tizenötödik vajdasági dandár, amely szintén a Petőfi Sándor nevet vette fel. Parancsnoka a volt szlavón alegység vezetője, a katonái körében nagy népszerűségnek örvendő, sokat próbált harcos, Kis Ferenc kapitány, politikai biztosa Jontovics Rudolf lett. A Petőfi-dandár – vagy ahogy a Vajdaságban ma is nevezik – Petőfi-brigád létszáma mintegy ezerkétszáz fő volt, közülük csaknem kétszázan magyarországiak.

1945 január–februárjában a Dráva menti harcokban vettek részt, majd a március 6-án ellentámadásba lendülő németek Bolmányban kiépített hídfőállásának felszámolásáért folytatott elkeseredett harcban súlyos veszteségek árán is mindvégig helytálltak. Március 22-én, a Bolmányért vívott harc utolsó napján esett el Kis Ferenc dandárparancsnok, akit a közeli Lőcs községben temettek el, katonái és a község lakóinak nagy részvétele mellett.

Március végén a nemzetiségi egységek – így a Petőfi Sándor rohamdandár – önállósága is megszűnt, a katonák közül sokan hazatértek, vagy a jugoszláv hadseregben harcoltak tovább a háború végéig.

A Petőfi Sándor zászlóalj majd dandár tevékenységéről, harcairól az utóbbi években került jelentősebb mennyiségű fényképanyag a Vajdasági Forradalmi Múzeumból a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum fényképgyűjteményébe.

2. Képek




Documents

· Web viewA parasztok évente 2–3 hold megművelésére vagy 2–3 nap szántó-vető robotra voltak kötelezve. A robotkötelezettség a gyakorlatban ennél többet jelentett