História 1982-01

História 1982-01

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. 0

1. A kettõs honfoglalásról 0

2. Képek 0

2. 0

1. Szent Mihály Arkangyal Légiója. A román fasizmus bölcsõje 0

2. Képek 0

3. 0

1. Újabb adatok Teleki Pál haláláról? Zemplén Elemér és Zabolai Szabó János visszaemlékezései 0

2. Képek 0

4. 0

1. Kassa bombázásáról 0

5. 0

1. Kérdõjelek, lehetõségek. Teleki Pál haláláról. 0

2. Képek 0

6. 0

1. Újabb adatok vagy újabb (?) legendák? Teleki Pál haláláról. 0

2. Képek 0

7. 0

1. Ejtõernyõsök a horthysta hadseregben. Huszár János, Szokolay Tamás és Urbán László visszaemlékezései Dombrády Loránd cikkéhez 0

2. Képek 0

8. 0

1. Az 1941. év legendái 0

9. 0

1. Munkács kapitulációja 1849-ben 0

2. Képek 0

10. 0

1. 1848 tavasza kezdet vagy vég? 0

11. 0

1. Kossuth szokatlan szemszögekbõl 0

2. Képek 0

12. 0

1. Afganisztán és az afgánok 0

2. Képek 0

13. 0

1. Ahogy én láttam 1956-ot 0

14. 0

1. Ifjúsági szervezetek programjai, céljai. 1956. október1957. március 21. 0

2. Képek 0

15. 0

1. 1957. Kronológia 0

16. 0

1. Szalonnás káposzta Magyarország címere 0

2. Képek 0

17. 0

1. Iskolák a tanyavilágban 0

2. Képek 0

18. 0

1. Tisztviselõk az elsõ világháború után 0

2. Képek 0

19. 0

1. Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái (1570) 0

2. Képek 0

História 1982-01

História 1982-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A kettõs honfoglalásról

LÁSZLÓ Gyula

A kettős honfoglalásról

László Gyula elmélete a magyarok kétszeri honfoglalásáról évtizedek óta egyik legtöbb érdeklődéssel követett vitája történettudományunknak. Szerkesztőségünk felkérte László professzort, foglalja össze hipotézisének lényegét. (A szerk.)

Tíz esztendeje már, hogy először fogalmaztam meg szakemberek és érdeklődők számára a kettős honfoglalás felismerését. Azóta számtalan előadásban és könyvben, írásban és szóban tárgyaltam újra és újra. A sok ismétlés azonban könnyen felületességre vezethet, közben az érvek önkéntelenül is egyszerűsödhetnek, amint ez általános tapasztalat. Így a História szerkesztőségének felkérése is azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a sokat ismételt érvek veszítenek meggyőző erejükből, sőt esetleg unalmasakká válnak. Megkísérlem tehát új oldalról megvilágítani a kérdést. Gondolom, akiket részleteiben érdekel egyik vagy másik tétel, megnézik a Gyorsuló idő sorozatban erről megjelent könyvemet (Magvető, 1978).

Nemrégen még sok előadást vállaltam országszerte – ma már, orvosaim tilalma miatt egyre kevesebbet. Nem szűnt meg azonban kapcsolatom múzeumainkkal és az ott dolgozó régészekkel, nagyrészt egykori tanítványaimmal. Nos, ezek a kapcsolatok a kettős honfoglalás feltevésének megszilárdításában is szerepet játszottak.

A Dunántúl déli, keleti és nyugati felében ugyanis egyre szaporodnak a késő-avar (tehát onogur) leletek, de Árpád magyarjainak temetői továbbra is hiányoznak, vagy ritkák, mint a fehér holló. Kniezsa István térképén pedig azt látjuk – mégha újabb kutatások finomításokat is eredményeztek –, hogy Tolna-Mezőföld, Baranya, Somogy, Zala, Vas és Győr-Sopron megye nyugati végeinek 11. századi alapnépessége magyar, kisebb részben szlávokkal keveredve. A folyónevekben is ezt tapasztalhatjuk. Várható lenne tehát, hogy sűrűn találjuk meg itt Árpád magyarjainak temetőit. De alig-alig van belőlük egy-kettő, ellenben szinte zsúfoltan találhatók a késő-avar magyar temetők. Dehát akkor kik adták e területek majdnem színmagyar helyneveit? A felelet csak egy lehet: akik ott laktak! Tehát az onogur-magyarok! E dunántúli területeken meglepő tisztasággal tárul elénk ez a kép és szeretném feltevésem ellenzőinek figyelmét felhívni, hogy erre a jelenségre találjanak más magyarázatot! Ez a kettős települési rendszer megvan a Kárpát-medence más területein is: a késő-avar és a 895–96-os honfoglalás temetői egymást kiegészítve tárják elénk a 11. századi magyar nyelvhatárt! Egyik tehát általában nem települ rá a másikra, hanem az addig meg nem szállt területekre. Ennek felismeréséhez azonban nem elegendők az eddig használt milliós kicsinyítésű térképeink, kisebb léptékűekre kell vetítenünk a lelőhelyeket, hogy eloszlásuk a való képét mutassa. Egy példa megmutatja ezt. Legutóbb Hódmezővásárhely történetének megírásában vettem részt. Ha a milliós kicsinyítésű térképre vetítjük a késő-avar és a honfoglalás-kori lelőhelyeket, a pontok összesűrűsödnek, szinte fedik egymást, leolvashatnók tehát az eredményt: e két nép ugyanarra a helyre temetkezett. Mihelyt azonban kisléptékű, a régi vízrajzot tükröző térképre vetítjük ugyanezeket a lelőhelyeket, kiderül: nemcsak, hogy távol vannak egymástól e két népesség temetői, de egyik is, másik is más talajon ült meg: az egyik a homokoson, a másik az agyagoson. Ezt a jelenséget még mint fiatal kutató megsejtettem, mert „A honfoglaló magyar nép élete” (1944) 67. lapján s más helyeken is azt írtam, hogy: „A magyar és az avar szállásterületek fő tömbjeiben szinte kiegészítik egymást” – és tegyük hozzá, a kettő együtt terül rá a 9. századi magyarság szállásaira.

Voltaképpen ebből a felismerésből nőtt ki a „kettős honfoglalás” feltevése. Rendben lenne ugyanis, hogy Árpád magyarjainak szállásterületén a helynevek magyarok, de ki adja a magyar helyneveket azokon a megyényi s még nagyobb területeken, amelyeket a 895–96-os honfoglalók nem szálltak meg, de sűrűn benépesítettek a késő-avarkori onogurok? Ismételnem kell: nyilván, akik ott laktak! Eszerint a magyar nép két rokon ága, két alkalommal hajtotta végre a honfoglalást, egyik (onogur) az avarkorban történt 670–680 táján, egy időben a dunai bolgár állam megalakulásával, a másik pedig (a turk, magyar) Árpád vezetésével a 9. század legvégén.

Megriadtam ettől a váratlan lehetőségtől s megkíséreltem ellenőrizni, sőt cáfolni. Olyan „objektív” tudományhoz fordultam, amelynek méréseihez nem férhet érzelmi mozzanat. Ilyennek látszott az embertan, azaz – amint előadásaimon kissé sarkítva mondtam – meg kell kérdeznünk azokat, akikről szó van, bár ők nem szólalnak meg, de csontvázuk mégis felelni tud a kérdésekre. Derengett bennem régi olvasmányaim emléke, például Bartucz Lajosnak, atyai jóakarómnak tanítása, hogy a magyarságban levő mongolos elemek avar örökség népünknél. Márpedig – gondoltam magamban – még feltevésnek is nevetnivaló, hogy valamilyen titokzatos erő kiválogatta volna a kései avarkor népeiből a mongoloid jellegű embereket, azok megérték volna Árpád honfoglalását, a többiek kihaltak volna. Bizonnyal – éppen főként azokon a dunántúli területeken, amelyekről az előbb szó esett, de máshol is – az egész késő-avarkori népesség érte meg Árpád magyarjait. Ennek a gondolatnak látszólag ellentmondott történelemtudományunk tanítása, hogy az avarok Nagy Károly hadjáratai után kipusztultak, vagy a másik vélemény, hogy elszlávosodtak volna. Mindkettő azonban csak „gondolom”, ami nem tényeken alapszik! Maradjunk továbbra is az embertannál. Bartucz Lajos tanításához csatlakozott Lipták Pál felismerése, hogy a középkori magyar népben az avarkor népessége újul meg. Bár feltevését nem mindenki fogadta el, kétségtelen, hogy az embertan nem mond ellent a késő-avarkori népesség (onogurok–magyarok) fennmaradásának, hanem éppenhogy javallja ennek felismerését a középkori és a mai magyarságban.

Ekkor fordultam a történeti forrásokhoz bizonyságért vagy cáfolatért (nem a forrásokból következtettem tehát a kettős honfoglalásra, mint egynémely tudálékosok vélik!): itt az orosz őskrónikákban megtaláltam az avar-kori fehér és az Árpád korában megjelenő fekete ungrok (magyarok) történetét, a bizánci forrásokban, a számok történetében mindenütt egykorú nyoma van az első honfoglalásnak, de ismétlem, nem az ő szövegük volt feltevésem alapja. A magyar krónikákban – természetesen – megvan „a magyarok második bejöveteléről” szóló tanítás. Eközben egyre szebben bontakozott ki az erre vonatkozó történeti források elemzése. Szádeczky-Kardoss Samu vonatkozó felismerése, Horváth János krónika-elemzése, újabban Rásonyi Nagy László (Hidak a Dunán) állásfoglalása új s újabb adatokkal szilárdította meg feltevéseimet. Egyik legdöntőbb adat Olajos Teréznek a 9. század közepén felbukkanó avar határnévre (marcha uengeriorum) vonatkozó kutatása, amely bizonyítja (több, eddig még közöletlen adattal együtt) az onogurok Árpád honfoglalása előtti Kárpát-medencei létét! Hiszen ez természetes is – mind a mai napig onogurnak nevez minket az egész világ!

Álljunk meg itt egy pillanatra. Történetírásunkban, nyelvészetünkben beidegződött az „onogur–bolgár” és a „bolgár–török” kifejezés. De ki tudná bizonyítani, hogy Kovrat öt népe egy nép öt ága volt és nem öt rokon nép? Ki tudná bizonyítani, hogy milyen nyelven beszéltek, s ez a nyelv török lett volna? Beidegzés, szokás ez, amit ellenőrizni kell, mert például a hozzánk telepedett onogurok népe – úgy látszik – magyarul beszélt, és nagy tömegeivel megérte Árpád honfoglalását. Így állván a dolog, kezdtem kételkedni abban, hogy a Kézai Krónika és a Képes Krónika honfoglalás-történetének évszáma egyszerű „elírás” lenne (Kézai 700, Képes 677!), szemben a nyugati krónikák 895–96-os adataival. Ám nem döntöttem önhatalmúlag egyik vagy másik dátum mellett, felteszem, mindkettő igaz, csakhogy nem ugyanazon eseményekről tudósít. Anonymus a későbbi dátumot fogadja el, nyilván megvolt az oka reá! Fel kell tennünk, hogy itt nem „elírásról” van szó, hanem mindkét évszám helyes, de nem ugyanarra a népre vonatkozik. Kétséges ugyanis, hogy azok a népnevek, amelyek történészeink szerint mind a magyarságra vonatkoznának, nem jelölnek-e külön-külön egymással talán rokon népeket, amelyek végül a magyar népben forrtak eggyé (turk, magyar, ungarus, szavárd, baskir). Horváth János (Székesfehérvár évszázadai I. kötet, 1967) például Krónikáinkból kimutatta a fehér magyarságot, a feketékről pedig nyugati forrásból tudunk. Az orosz őskrónika is valóságot jegyzett fel tehát, amikor fehér és fekete ugrokról tudósított.

Ugyanez a kettősség mutatkozik meg eredetmondáinkban is, szinte szó szerint, mert ott Hunorról (onogur) és Magyarról mint két egytestvérről esik szó. Kettősség van beszédnyelvünk és zenei anyanyelvünk kettősségében (amaz finnugor vonzású, emez török jellegű), de kimutatható, hogy némelyik népmondánk (pl. az égig érő fa, a csodaszarvas és a Szent László legenda kozmikus küzdelme) megvan már az avarkorban, úgy is mondhatnók: avar-kori örökség a magyar néphitben (mindhárom megvan az egész magyar nyelvterületen!) Talán idetartozik az is, hogy nyelvtudósaink szerint korai nyelvemlékeinkben két, erősen eltérő nyelvjárást találunk. A két honfoglaló népnek közeli testvéreknek kellett lenniük, mint ahogyan a csodaszarvas mondánk keleti párhuzamaiban is mindig két közeli rokon népről esik szó.

Azonban sok-sok kérdés vár még tisztázásra. Ilyen például a kétfajta településterület (homokos és agyagos talaj) megszállásának életmódhoz fűzés, vagy törzsneveink kérdése (Csallány Dezső mintegy 60 törzsnevünk közelében mutatatott ki késő-avarkori temetőt, de Árpád magyarjainak temetői hiányoznak e települések közelében!) Megoldatlan kérdés (amely azonban a 670-es honfoglalás esetében önmagától megoldódik, akárcsak a székely kérdés!), hogy miért nem tudnak krónikáink egyetlen szót sem az avarokról. Ilyen megoldandó feladat helyneveink keltezése általában. Szádeczky-Kardoss Samu világos érvelése szerint nem tudható, hogy a késő-római idők után és a magyar okleveles gyakorlat megindulása közötti periódus melyik szakaszából valók. Ehhez a kérdéshez megjegyezném, hogy nyelvészeink sok orrhangú szláv szót tartanak nyilván nyelvünkben. Márpedig az orrhang a közép-európai szlávoknál a 10. század közepe táján kiveszett. Fel kell tehát tennünk, hogy e szavak még az orrhang meglétekor – és nem kihalása idején, mert akkor nálunk is kihaltak volna! – kerültek nyelvünkbe. Hogy a nagytömegű későavar népesség megérte a 10. századot, azt bizonyítják az egyre sűrűbben temetőinkben talált halántékkarikás sírok. Ezek ugyanis a régészek egybehangzó megállapítása szerint a 10. század közepénél hamarább nem kerülhettek földbe! Vajon a 10. századi és Szent István-kori temetők melyik népességet folytatják: az ÉNY–DK irányban temetkező onogurokét, vagy a NY–K irányban temetkező Árpád-népéét? Mindkettőt!

Sok kérdést kell tehát még tisztázni ahhoz, hogy a „kettős honfoglalás” a valószínűségből ténnyé szilárduljon. Nyilván igaza van a török nyelvű magyar krónikának (Tarih i üngürüsz), hogy a honfoglaláskor itt „saját” nyelvükön beszélő népet találunk.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Szent Mihály Arkangyal Légiója. A román fasizmus bölcsõje

ORMOS Mária

Szent Mihály Arkangyal Légiója

A román fasizmus bölcsője

A következőkben folyóiratunk sorozatot indít a történeti irodalom és a közönség előtt egyaránt kevéssé ismert európai „kisfasizmusok” történetéről. Talán sikerül ezzel is tovább mélyíteni, differenciálni azt a képet, amely a második világháborút követő első évtizedekben a fasizmusról világszerte, így nálunk is kialakult. (A szerk.)

1929 kemény telén, december utolsó napjainak egyikén, két lovas tűnik fel a Prut völgyében. Kis falu határába érve leszállnak a nyeregből, egyikük tovább siet. Hamarosan megkondul a falu templomának harangja. Gyerekek, asszonyok gyülekeznek a téren, majd megjelenik néhány férfi is. A jövevény a jótevő jöttét hirdeti, s hamarosan meg is érkezik fehér lován Corneliu Zelea Codreanu. Ámulattal vegyes csodálkozás fogadja, amikor megáll a gyülekezet közepén. Idegen, ismeretlen, olyan, mint egy jelenés. A Szajna mentén mindenki gyanakodna, hogy egyenest Hollywoodból érkezett és perceken belül megkezdődik majd a forgatás. De nem a Szajna mentén vagyunk. Itt, ahol vagyunk, a paraszti nyomor és tudatlanság mély bugyrában, itt sokan hinni vélik, hogy valóban az Ég küldöttje ő. S a szárnyatlan angyal leszáll lováról, méltósággal letérdel, derekát meghajtja, egészen addig, míg szájával az édes anyaföldhöz ér. Felálltában hangos szóval szent imát mond el, s néhány szót fűz hozzá a paraszti nép szép jövőjéről, amelyet ő hoz el neki.

S így megy ez tovább, faluról falura, növekvő kísérettel, Codreanu híres falusi „menetelése” idején. Mihelyt Codreanu nevét leírjuk, azonnal társul hozzá egy sor ismeret. Ő szervezte meg a hírhedt Vasgárdát, s a két világháború között ehhez a szervezethez fűződött Romániában a legtöbb verekedés, templomrablás, egyéni és tömeges gyilkosság. Könnyű ezt a „vezért” és mozgalmát, nagy vonalaiban, globálisan a „helyére tenni”. Codreanu fasiszta vezér volt, mint a többi, mozgalma fasiszta volt, mint a többi. Anarchista, antiliberális, anti..., anti..., mint annyi más. Nacionalista, soviniszta, sőt fajelméleti, mint oly sok társa a korabeli Európában. A forgatókönyv szelleme a szokásos, a szöveg mégis egészen egyéni.

Codreanu – az „Apostol”

Kezdjük a romániai fasiszta mozgalom egyéni vonásinak keresését a vezető személynél. Lassanként, ha fasiszta vezérre gondolunk, akarva-akaratlan egy kis bajusz, egy homlokba lógó hajtincs, egy rekedten ordító hang rémlik fel előttünk, s a kép talán már jobban hasonlít a Charlie Chaplin által alakított Adolf Hitlerhez, mint magához a modellhez. Holott a valóságban csak egyetlen Hitler Adolf volt, s minden más fasiszta vezér különbözött tőle. Codreanu éppenséggel egyáltalán nem hasonlított hozzá.

Codreanu nem középmagas volt, hanem magas, nem köpcös, inkább daliás. Nem volt népszónok, soha egyetlen német stílusú népgyűlést nem rendezett, hanem – mint láttuk – ő ment a „tömeg” után. Nem próbált puccsot szervezni, mint a nácik Münchenben, sem Bukarestbe menetelni a római és varsói menetelés mintájára. Mindamellett Codreanu – ellentétben a legtöbb fasiszta vezér városias megjelenésével – „népfiként” lépett fel. Előszeretettel járt népi öltözetben.

A légió vezérének román paraszti „gyökerei” azonban nemcsak gyengék, de nem is léteztek. Apja ugyanis a monarchiabeli Bukovinából az 1890-es években már valamilyen diploma birtokában költözködik át a romániai Husiba, ahol gimnáziumi tanár lesz. Ez hinni engedi, hogy a fiatal Zelinski – mert így hívták, és lengyel volt – maga sem egyenesen származott az erdőirtó ősöktől, akikre emlékezve a Codreanu nevet felvette (codre románul erdőt jelent). Hősünknek egyébként nemcsak apja, de anyja sem volt román: Eisabeth Brunner bizony bukovinai németnek született.

Codreanu, a tanár, fiát katonatisztnek szánja. A katonai középiskolát a fiú el is végzi, utána azonban a jogtudományt választja. Nem lehetetlen, hogy magasba néző szemei előtt a jogász karrier egyszerűen túlságosan alacsonyan helyezkedett el. Tény mindenesetre, hogy középiskolai tanulónak közepes volt, és az egyetemen egyáltalán nem szorgalmazta a vizsgák letételét.

Iaşiban Codreanu azonnal bekapcsolódott a Cuza professzor vezette jobboldali diákmozgalomba, s ebben a körben csakhamar vezéregyéniség lett. A mozgalom ideológiáját a professzor képviseli, s ez az ideológia a nagyon is széles körű intellektuális nacionalizmust egyetlen ponton haladja túl. Ez a pont az antiszemitizmus. Cuza a román társadalom minden problémáját „a” zsidókérdésre vezeti vissza.

Codreanu és csoportja 1923-tól jelenik meg a nemzetközi hírközlő irodák anyagában. Ekkoriban a Cuza által alapított Keresztény Nemzeti Védelmi Liga kereteiben tevékenykedik, s a figyelmet azzal hívja fel magára, hogy öt társával együtt letartóztatják összeesküvés vádjával. Kiderül: egy sor politikus és közéleti személyiség ellen terveztek merényletet azon a címen, hogy a kiszemelt áldozatok zsidóbarát álláspontot képviseltek.

Vacaresti börtönében, ahol Codreanu a felmentő ítéletre vár, módja van az elmélkedésre. Szent Mihály arkangyallal való börtönbeli találkozásáról többféle verzió kering az álomlátástól a jelenésig, s addig a prózai tényig, hogy a börtönkápolnában ott volt a szent képmása. A lényeg azonban az, hogy 1923. november 8-án Codreanu barátaival és híveivel közölte, hogy mozgalmát az arkangyalról nevezi el, akit egyúttal védőszentként tisztelnek majd.

Volt-e Codreanuban vallásosság vagy nem, voltaképpen közömbös kérdés ahhoz képest, hogy a leendő politikai vezér olyan szimbólumot talált mozgalma számára, amely az elképzelt és az egyáltalán lehetséges követőkhöz akart szólni. A parasztokhoz ugyanis, akiknek óriási többsége vallásos volt. Ekkoriban kezdi az arkangyal földi helytartója minden más tekintetben is beleszőni a Cuzától örökölt ideológiába az ortodoxiát, s ez annál is kevesebb gondot okoz neki, minthogy az ortodoxia új hulláma maga erősen nacionalista, és a tekintélyállam, a fasizmus felé kacsintgat. Ugyanakkor mégis nagyon valószínű, hogy Codreanu a népnek szánt misztikummal önmagát is tetemesen manipulálta. A vallásos-misztikus elkötelezettség végül odáig ragadja a légionárius vezetőt, hogy tagadni fogja mind az egyéni élet értékét, mind a közösség életének értelmét, amennyiben a végcélt már nem is a nemzeti létben, hanem a nemzethalált követő feltámadásban jelöli meg. Ezzel Codreanu szélsőséges formában fejez ki egy olyan jellemzőt, amely tulajdonképpen minden fasizmus és nácizmus sajátja: kétkedést saját evilági programja kivihetőségében.

Kik hallgattak rá?

A szociológia manapság azt tartja, hogy a fasizmus annál szélesebb bázisú lehet, minél nagyobb a kallódó, integrálatlan, marginális tömeg, amelynek „levezetésére” a csatornák az adott társadalomban szűkösek. E folyamat első fázisa akkor zajlik le, amikor a polgárosodás szétrobbantja a hagyományos agrár-szerkezetet, a második, amikor ugyanez történik a városi kistőkésekkel.

A háború előtti Romániában a polgárosodás gyenge. Az ország agrárjellegét és magát az agrár-szektortalig érinti. A kapitalista verseny és a pénzgazdálkodás nem hatolhatott be a mezőgazdaságba, érintetlenül maradhatott a régi birtokos és bérlő réteg. Ugyanakkor hatalmas nincstelen paraszti tömeg keletkezett, amelynek megélhetési lehetősége falun nincs, új társadalmi elhelyezkedése pedig a polgárosodás, az iparosítás kezdetlegessége miatt nincs kilátása.

Van azonban a román falunak egy sokkal szűkebb, de boldogulni tudó rétege is. Elszánt és ügyes parasztok, akik megőrzik a földet, sőt gyarapítják, kereskednek, vagyonosodnak. Elsősorban ebből a rétegből kerülnek ki az elszánt fiatalok, akik a város csábítására elindulnak azt meghódítani. A kezdeti kapitalizálódás és még inkább a politikai események nyitnak is számukra egy kis rést a bejutásra. Amikor az ország elnyeri függetlenségét, s amikor területe megháromszorozódik (1920), a rendelkezésre álló tanult fő kevés; rengeteg új tisztviselőre, alkalmazottra, tanítóra, tanárra stb. van szükség. Látszólag tehát hatalmas felemelkedési lehetőségek nyílnak, a valóságban azonban az általános gazdasági szint nem teszi lehetővé a kibontakozást, a felfelé mutató mobilitás elakadt.

Az utóbbi csoportot, amely már a városban él, s a középosztály alsó csoportjaiból szeretne valamiként a csúcsra jutni, képviseli többek között Codreanu. Ő azt az elégedetlen, magát felfelé verekedő, de útján megrekedt csoportot akarja bejuttatni a társadalmi elitbe, amelyhez maga is tartozik. Harca azon kevesek ellen irányul, akik már boldogultak, s az újonnan érkezők elől elfoglalják a helyet. Ezek az „idegenmajmolók”, a „néptől elszakadtak”, a liberálisok, a demokraták. Harcoltak azok ellen is, akik a jövőt veszélyeztethetik, vagyis a szociáldemokraták és a kommunisták ellen. Codreanu azonban megjegyzi: „ha kommunistát mondok, zsidót értek rajta”. Vagyis a Légió mindenekelőtt és a legelszántabban a zsidók ellen harcol. Hogy pontosak legyünk: tulajdonképpen a romániai zsidó lakosság egy nagyon szűk csoportja van az útjában, ezt azonban a régi jó szokás szerint általánosítja. Mármint az ideológiában, amikor általánosságban beszél, ám távolról sem a részletekben és a gyakorlatban. Codreanunak ugyanis tulajdonképpen egyetlen szava sincs az úgynevezett zsidó nagytőke ellen, s a gazdasági antiszemitizmus gondolata nála – mint annyi más fasiszta mozgalomban Európában – fel sem merül. Nem egy zsidó nagytőkéstől kapott és fogadott el anyagi támogatást, sőt az is előfordult, hogy egy gazdag zsidó család bújtatta a törvény elől. Az egyetlen csoport, amely a valóságban foglalkoztatja, s amelyet „a” zsidónak nevez, pontosan azokon a helyeken található, amelyeket az ő gárdája kíván elfoglalni; a felső középosztályban.

Amikor Codreanu a börtönből szabadul, első dolga a Kereszt Testvérisége nevű csoport megteremtése. A nevezett csoportocska 1924-ben Iaşitól nem messze a Prut folyó partját telephelyet alakított ki magának. Mivel ehhez semmiféle engedéllyel nem rendelkeztek, s a banda amúgy is mindenféle randalírozásról volt hírhedt, Manciu rendőrprefektus az egész társaságot összeszedette, s csak néhány nap múlva, több professzor intervenciójára engedte őket szabadon. Mikor valamivel később a rendőrprefektus kitüntetést kapott, Codreanu ez ellen hiába tiltakozott mindenfelé. Elhatározta, hogy a szégyent maga korrigálja. Október 24-én a rendőrtisztet a törvényszéki tárgyalóteremben lelőtte. Manciu meghalt, a gyilkost Turnu-Severinben egy zsűri felmentette. Mielőtt az ítélethozatalra sor került, elszabadult a pokol. Az egyetemisták jobboldali szervezetei az ország minden egyetemi városában tüntetni kezdtek, megkísérelték az egyetemek elfoglalását, s ez nem egy esetben sikerült is nekik. Nekitámadtak a kirendelt karhatalmi alakulatoknak. A legtöbb esetben nem maradtak meg egyetemi keretekben, s már nem csak a zsidó egyetemistákat ütlegelték és kergették el, hanem Bukarestben szétvertek egy szakszervezeti székházat, továbbá számos zsidó tulajdonban lévő üzletet. Temesvárott a gyárvárosban több zsidó fiatalembert úgy összevertek, hogy súlyos sérüléssel szállították őket kórházba, ugyanitt a zsidó gimnázium összes ablakát beverték és az épületet szétdúlták, majd hasonló sorsa jutott a Szarvas vendéglő valamennyi vendégével együtt. Iaşiban félholtra vertek több demokrata gondolkodású egyetemi tanárt, Kolozsvárott a Fő téren és a Király utcában a tüntetők kirakatrombolása mintegy 1 milliós kárt eredményezett. Hasonló cselekményekre került sor Nagyváradon és Csernovicban is.

A kedélyek a „hős” szabadon bocsátása és diadalmenetben való hazatérte után lecsillapodtak, de csak rövid időre. Codreanu 1927. június 24-én kimondotta Mihály Arkangyal Légiójának a megalakítását. A mozgalom újra „fellendül” s ennek csalhatatlan jele 1927 decemberében az újabb antiszemita hullám, amit ugyanaz a kis ifjúsági csoport irányít, mint korábban. Ezúttal a magyar követ jelentése szerint Kolozsvárott 249 személyt bántalmaznak botokkal és fadarabokkal, amelyek vas-nehezékkel vannak ellátva. Az áldozatok jó része idős ember. A rombolás okozta kár hivatalos adatok szerint ebben a városban több mint 41 millió, Nagyváradon pedig becslés szerint ennél jóval nagyobb volt. Hasonló brutalitásokra került sor több más városban is.

A Vasgárda megalakul

Codreanu elhatározza, hogy „kilép a tömegek elé”, s elindul a cikkünk elején leírt vándorlásra. 1930 áprilisában „tömegkapcsolatait” már elegendőknek hitte ahhoz, hogy felvegye a politikai cselekvés fonalát. A mozgalomnak a politikai világban elfogadhatóbb nevet adott. Ekkor lett a Légióból Vasgárda. Codreanu programot hirdet, melynek jegyében kíván indulni a soron következő parlamenti választásokon. A miszticizmussal induló mozgalomban ettől kezdve a politizálás kerül középpontba. „Romániát magunknak akarjuk meghódítani” – mondja. Végre akarják hajtani az egy-nemzeti Románia kialakítását, s maguknak, az új középosztálynak akarják megszerezni a hatalmat. A programban tovább él minden korábbi alkotóelem: vallásos misztika, antiliberalizmus és kommunizmusellenesség. Amennyiben egyáltalán ígér valami jövőt, az kifejezetten egy agrárország képe. A nemzetgazdaság alapjának a mezőgazdaságot tekinti, ezért szigorú agrárvédelmet követel, s meg akarja szüntetni azokat az adósságokat, amelyek után a bankok az „erkölcsösnél”, vagyis a szokásosnál magasabb kamatra tartanak igényt. (Mint ismeretes, a banktőke Kelet-Európában elsősorban zsidó kézen van.) A kapitalizmust még egy vonatkozásban támadja: sürgeti a munkáskáderek védelmét. Az államszerkezettel kapcsolatban a „rendi állam román változatáról” beszél, testületi parlamentről, amelyben a társadalmi osztályok képviseltetik magukat, s ami alkalmas lehet az össznemzeti érdek kifejezésére. Figyelemre méltó, hogy sem a programban, sem a Vasgárda vezetőinek egyéb megnyilatkozásaiban nem merül fel támadás a királyság intézménye ellen. Ennek oka elsősorban az, hogy Codreanu ebben az időben és még jó darabig, tulajdonképpen az új királlyal, az 1930-ban trónra lépő II. Károllyal szeretne kompromisszumot kötni. A királynak ugyanis hazatérte idején a politikai világban – viharos ifjúsága, hosszú távolléte és rendezetlen magánélete miatt – több az ellensége, mint a barátja. Minden támogatás jól jön neki, s a mozgalomnak érvényrejutási lehetőséget kereső Codreanu egy percig sem habozik, hogy a trónelfoglalás körüli nehézségekben a királynak segítségére legyen. A Vasgárda életi az új királyt.

Ebben az időben a Vasgárda történetébe beleszól egy új motívum, minden fasizmus legnagyobb segítője: a gazdasági és társadalmi katasztrófa. Elkezdődtek a csődök, az eladási nehézségek, megszűnt a falu átmeneti fellélegzése, amit a háború után a részleges földreform idézett elő, a liberális politika elvesztette minden tartalékát és hitelét. A szélsőjobboldali mozgalom éppen ekkor jelenik meg a valódi politikai arénában, kiutat hirdetve a válság sújtotta társadalmi rétegeknek. Azok a rétegek, amelyek korábban jóindulatú elnézéssel tekintettek a szélsőjobbra, most támogatni kezdik.

A Vasgárda minden politikai kombinációba igyekszik befurakodni. Codreanu most már politikus, aki minden áron és eszközzel hatalomra tör.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Újabb adatok Teleki Pál haláláról? Zemplén Elemér és Zabolai Szabó János visszaemlékezései

Az 1941. év legendái

Újabb adatok Teleki haláláról?

Két visszaemlékezés

Vajon miért élt és él tovább évtizedekig egy olyan legenda, amelynek tengelyében az áll, hogy gróf Teleki Pál magy. kir. miniszterelnök 1941. április 3-ára virradó éjjel nem öngyilkos lett, hanem a németek, a Gestapo embereinek áldozata?

A legenda keletkezésének története kétségtelenül az öngyilkosság pillanatához nyúlik vissza, mégpedig a korabeli polgári hivatalos Magyarország politizáló középrétegeinek azon elemeihez, amelyek számára Teleki politikája az önálló, németbarátságtól mentes területi revíziók jelképe volt. Születésében nyilvánvalóan szerepet kapott a nemzettudat egyféle skizofréniája: egy nemzet vélt vagy valós sérelmek „orvoslását” attól várja és kapja, aki ellen évszázadokon át élt benne a veszélyeztetettség tudata, a németektől. Legendák keltek szárnyra Teleki angolbarát politikája körül: 60 ezer szövetséges ejtőernyős ledobásáról (ami haditechnikai képtelenség volt a korban), angol–görög–magyar–lengyel szövetségről (ami a korabeli valamennyire tájékozott ember előtt is dőreség volt), Churchill kijelentéséről, amely szerint Teleki számára majd egy széket üresen hagynak a háború utáni béketárgyalásokon... A kétségtelenül németellenes ihletettségű Teleki-legenda erősödött a háború vesztének láttán: ébren maradása párosult a közgondolkodásban mindig erősen ott lappangó történetietlen történetírással, a „mi lett volna, ha”, a „másként is lehetett volna” önmegnyugtató magyarázgatásaival. És párosult egy jogos lelkiismeret-furdalással is, amely különösen a hitleri Németország szövetségesének közelebbi megismerésekor ébredt fel a magyarság sorsáért felelősen gondolkodó polgári politikusok fejében. Teleki a másik, az emberileg becsületes, de a „fő célt”, a revíziót mégis mindenek elé helyező politikus jelképe is lett...

Szerkesztőségünkbe több visszaemlékezés, sőt tanulmány érkezett Teleki állítólagos meggyilkolásáról, többen különböző fórumokon Teleki holttestének exhumálását sürgetik. A történettudomány soha nem zárkózhat el attól a társadalomtól, amelynek ír, és amelyről ír. Minél több a tudományos eredményeivel, gondolkodásával nem egyező felfogással találkozik, annál szenvedélyesebben kell a nézetek genezisét felkutatnia, és annál nagyobb türelemmel ismételten számba vennie, a közönség elé tárnia bizonyítékait. A Teleki-legendát is így kell kezelnie. Forrásként, az elmúlt évtizedek hazai közgondolkodásának lecsapódásaként. Meg azután figyelmeztetőként: ha nem tudjuk bemutatni közelmúltunk történéseit (és ez áll nem csak a Horthy-korszak, de ugyanígy legközelebbi múltunk történetére is) –, akkor a közgondolkodás a legendák iránt fogékony marad. (Ismét csak zárójelben: még ma is fiatalnak számító tanárgeneráció előadásokon Telekit a Horthy-fasizmus szélsőségeivel hallhatta egy sorba állítani...)

G.

I.

Az 1941. év áprilisában a budapesti ügyészségen szolgáltam, mint Baróthy Pál, kir. ügyészségi elnök titkára. 3-án déli 13 óra felé az elnök komor arccal átadott nekem egy fehér papírlapra gépelt jegyzőkönyvet azzal, hogy azonnal iktassam és hozzam vissza.

A jegyzőkönyv lényegileg ennyi volt: a miniszterelnök ágyban feküdt a jobb oldalán; jobb kezében, amely a párnán nyugodott, revolver. A jobb halántékán a golyó bemenetele látszott.

Azonnal telefonáltam a törvényszéki orvosnak. Rövidesen meg is érkezett. Elolvasta a jegyzőkönyvet és a legnagyobb meglepetésemre elnevette magát. Közölte: a jegyzőkönyv teljesen irreális, ilyen a való életben nincsen. Aki főbe lövi magát fekvő helyzetben, annak karját a lövés taszító ereje kivágja és a revolver a földre esik. Képtelenség, hogy a revolver a kézben maradjon és a kéz nyugodtan a fej mellett, a párnán helyezkedjen el. Csak egy eset lehetséges: a miniszterelnököt álmában főbe lőtték és kezébe adták a revolvert.

Kis idő múlva jelentkezett az aznapi soros ügyész. Elolvasta a jegyzőkönyvet és ugyancsak megdöbbenve kiáltott fel: képtelenség! – Majd megkérdezte, mi lesz a törvényszéki orvossal stb. Semmit sem tudtam mondani, de tovább beszélgetve mindketten megállapítottuk, hogy ez ideig is többrendbeli jogszabályellenesség történt. A bűnvádi perrendtartás rendelkezései ellenére sem a rendőrséget, sem a soros ügyészt, sem a vizsgálóbírót nem hívták a helyszínre. A holttestet nem a törvényszéki orvos, hanem Bakay sebészprofesszor nézte meg: semmi köze sem volt hozzá, vizsgálatra csak a törvényszéki orvos illetékes.

Kora délután ismét hívatott az ügyészség elnöke és egy fehér papírlapot adott át, amelyen az ő saját kézírásával a következő szöveg állt:

Teleki Pál hullájának a temetésére az engedélyt megadom.

Aláírás: Baróthy Pál kir. főügyész, a budapesti kir. ügyészség elnöke

Ezt a szöveget majdnem 40 év távlatából sem felejtettem el! Az ügyészség elnöke azonnal utasított: tegyek a papírlapra bélyegzőt és futárral azonnal juttassam el a miniszterelnökségre. Újabb szabálytalanság, és igen groteszk megoldás.

Az engedély átadásával együtt az ügyészség elnöke utasított, hogy a halálesetről szóló jegyzőkönyvre üssem rá azt a bélyegzőt, amelynek a szövege az volt:

A nyomozást a Bűnvádi perrendtartás 326. § 1. pontja értelmében bűncselekmény hiányában megszüntetem. Irattárba!

Ha még nem került selejtezésre, az akta megtalálható az ügyészség – ma Fővárosi Ügyészség – irattárában.

ZEMPLÉN Elemér

II.

1979. november 23-án czestochowai barátjától kapott értesítés alapján felkerestem Budapesten, lakásán (Szinyei Merse u. 12. I. em.) Zabolai Szabó Jánost, akinek a neve ismerős volt arról, hogy a második világháború idején bátran segített a hazánkon keresztül menekülő lengyeleket. Annak idején a 393. sz. Erkel Ferenc cserkészcsapat tagja, majd segédtisztje volt. Később Szabó Budapesten a Nagy Sándor utcai Cserkészbolt üzletvezetőjeként dolgozott. Ő mondotta el: „Teleki Pált a cserkészeten keresztül ismertem meg. Sokszor megkért, hogy legyek a kíséretében lengyelországi cserkészútjain stb. Különböző feladatokat és megbízásokat adott. Bizonyos értelemben cserkésztitkára voltam. Az 1941. évi tavaszi cserkésztiszti lelkigyakorlatot bezáró szentáldozás utáni közös reggeli előkészítését is reám bízta. A Bazilika plébánia Wekerle utca 15. sz. alatti előadótermében rendeztük meg ezt. A szükséges élelmiszereket Teleki Pál költségén nekem kellett beszerezni.

Április 2-án este meghallgattuk a lelkigyakorlatos beszédet. Utána közös vacsora, mely előtt a 61 résztvevő elvégezte a gyónást, kivéve Telekit, akinek el kellett sietnie, Witz Béla plébános, cserkésztiszttel megbeszélte, hogy a vacsora után visszajön és akkor végzi majd el a gyónást. Így is történt. 3/4 1–1/4 2 közt folyt le ez a gyónás. Mi a vacsora után a sekrestye oldalánál gyülekeztünk, hogy elbúcsúzhassunk Telekitől. Taxi várakozott rá egy sarkon, amivel a felesége meglátogatására ment el, azután a Park Szanatóriumba. Miután mindnyájan elköszöntünk, beszállt a taxiba.

Másnap, április 3-án a Bazilikában reggel 7 órára volt kitűzve a közös szentmise kezdete. A szentélyben, a sekrestye bejárata mellett álltam a Cserkész Szövetség zászlajával. Szemben velem Borsiczky a magyar nemzeti zászlóval. Koszterszitz József, a soproni Szent Imre Kollégium igazgatója mondta a szentbeszédet. A felajánlás után egy kispap a sekrestyeajtóban sietve igazgatta el a magára kapott karinget és kezében egy cédulával felment az oltárhoz, és a papírt a miséző Witz Béla elé tette. Ő elolvasta a rajta levő szöveget. Leroskadt az oltárra, de erőt vett magán és folytatta a misét. Az áldoztatás előtt csak annyit közölt az oltárról, hogy a kegyelmes úrnak – úgy látszik – más elfoglaltsága lehet, majd megáldoztatja a cserkésztiszteket.

A reggeli után siettem a Cserkész Szövetségbe (Hajós u., később Nagy Sándor u. 18. sz.), ahol osztályvezető voltam. 8.15-kor szólt a telefon. Pusztaszeri Ferenc barátom, cserkésztiszt telefonált: Gyere hozzám gyorsan, a Zrínyi u. 7-be. Teleki meghalt. Taxiba ugrottam. Már messziről láttam, hogy fehér köpenyében integet felém. Beszálltam vele együtt az ott várakozó egyik rendőrségi kocsiba és a József nádor tér 7. sz. alatti a Teleki házba mentünk az I. emeletre. A házat jól ismertem. Sokszor jártam ott Teleki különböző megbízásai kapcsán. Az öreg inas is ott állt. Felindultan kérdeztem tőle: – Mi történt? „A dolgozószobájában az ágyon feküdt Teleki holtteste. A drapéria leszakítva. Az ágy alatt, félig az ágy alól kihúzva egy 16. századi móringos láda, vörösréz veretekkel, kb. 5 fiókkal, Teleki az ágy végén erősen jobbra kidőlve, fejével szinte a ládát érintve feküdt mereven. Hátul a tarkóján s a párnán sok vér, a csigolya fehérsége messzire kiviláglott, összehajtott balkezében egy nagycsövű pisztoly. Frottír hálókabát volt rajta – tele vérfoltokkal. Az ágyon dulakodás nyoma. A fiókok kihúzva, felforgatva, a szekrényajtók kinyitva, a padlón véres papírlapok szétszórva.”

„A kegyelmes úr hajnali három óra tájban jött haza. Feküdjön le – mondta –, már elég sokáig várt, késő van. Csak egy pohár tejet kérek... Ha jön valaki, én majd kinyitom az ajtót... A kapuban csengettek! A kegyelmes úr az első emeletről kinyitotta a kapuajtót... én majd ki is engedem a vendégemet... Az ajtóból még azt láttam, hogy egy német katonatiszt jött fel a lépcsőn. – Akkor a kegyelmes úr kívánságára szobámba mentem, ami az első emelet végében volt.”

Közben odajött hozzánk Sombor-Schweinitzer:

– Megtiltok minden kérdezősködést az inastól – mondotta. Mindnyájunkat átirányítottak egy szomszédos szobába. Pusztaszerinek megtiltották a fényképezést. Ott gyülekeztek továbbá a képviselőház elnöke, a kultusz államtitkár: Tárczay Felicides Román és több magasállású... állítólag minisztertanács készült.

ZAKAR András

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kassa bombázásáról

BORUS József

Kassa bombázásáról

Kassa bombázásával az elmúlt években nyugaton könyv, több tanulmány és cikk foglalkozott, a számuk most, 1981ben, a 40. évforduló kapcsán tovább bővült. Túlnyomó többségük elismeri, hogy még nem került elő egyértelmű, megnyugtató bizonyíték a támadó gépek hovatartozásáról. A kérdés teljes megoldása vagy perdöntő, aktaszerű bizonyítékok előkerülése, vagy a bombatámadás technikai vonatkozásainak vizsgálata révén volna lehetséges. A számításba jöhető gépek műszaki adataival ez idáig jóformán csak a Kanadában élő Ormay József, egykori m. kir. repülőtiszt foglalkozott behatóbban.

Idehaza most, az évforduló idején a Magyar Hírlap 1981. június 28-i számában dr. Ölvedi Ignáccal készített interjú emlékeztetett a bombázásra. Ugyancsak Ölvedi a szerzője a „Honvédelem”-ben, a Magyar Néphadsereg hadtudományi folyóiratában két folytatásban közölt: A Honvéd Vezérkar és a kassai „casus belli” e. tanulmánynak. Feltevése szerint Kassa bombázásának fő szervezője és irányítója a német titkosszolgálat volt, a túlbuzgó magyar vezérkar részvételével.

Állítását szerintünk Ölvedi a rendelkezésére álló, elég gyér számú adatból levont következtetésekből vezeti le. Nem tér ki arra, hogy a német légierőben rendszeresített bombázógépek nem voltalt alkalmasak a Kassán ténylegesen robbant, a tölcsérekből és a rombolás mértékéből megállapíthatóan többségükben 100 kg-os bombák szállítására. (Tanulmányában – nyilván elírásból – 150 kg áll, holott ilyen bombasúlyt a II. világháborúból nem ismerünk.) A Luftwaffénak az 50 kg-os bombája után 250 kg-os következett, ám e kettő között más, közbeeső súlyú bamba nem volt. A bombázógépek bombatára és bombavető berendezése olyan, hogy nem lehet tetszőleges típusú vagy súlyú bombát felfüggeszteni, illetve ledobni. Amennyiben tehát a Kassa elleni bombatámadást német repülőszemélyzet hajtotta véltre, ezt csak valamilyen külföldi, nem német gyártmányú repülőgépekkel tehette.

A bombázásnak szinte minden szemtanúja megegyezik abban, hogy a gépek a várost délkelet felől közelítették meg, s utána ebbe az irányba repültek el. Ezt Ölvedi is bizonyítottnak veszi, s ebből azt következteti, hogy a gépek Észak-Romániából is „jöhettek”. Feltevésének igazolásául a Magyar Hírlap 1981. november 22-i számában: Suceavából szálltak fel a Kassát bombázó repülőgépek címmel közli Ion Cernaianu román ezredesnek a kazányi hadifogolykórházban 1947 elején tett vallomását. Eszerint Kassát Antoneseu utasítására a román légierő Suceavából felszállt gépei bombázták.

Véleményem szerint ezt célszerűbb lett volna nem határozott állításként, hanem kérdőjellel közölni. Kérdőjel ugyanis több adódik, ha végiggondoljuk ezt a közlést. Mindenekelőtt meg kellene állapítani, volt-e a román királyi hadseregben ilyen nevű ezredes, és milyen beosztásban. A második világháború idejéből ismert román katonai sematizmusban Ion Cernaianu neve nem szerepel, s egyelőre annak sincs nyoma, hogy 1944. augusztus 23-án Antonescu letartóztatott hívei között lett volna. Amennyiben mégis létezett személyről van szó, még mindig fennáll a kérdés: honnan, hogyan értesülhetett erről az akkoriban kétségtelenül államtitokként kezelt „tény”-ről?

Ölvedi cikkében a másik lényeges állítás: Suceava. Ez a helység valóban délkeletre fekszik Kassától, a vele azonos nevű, a Szeretbe ömlő folyó déli partján. Ma van repülőtere, kérdés azonban, volt-e 1941-ben? Egyes adatok szerint nem, más adatok szerint legfeljebb kisegítő jellegű, felderítőgépek fel- és leszállására alkalmas kifutóval. Az tény, hogy miután 1941. június 22-én a hitleri Wehrmachttal egy időben Antonescu Romániájának csapatai is megtámadták, a Szovjetuniót, Suceavát nem érte szovjet légitámadás, nagyobb vagy jelentősebb repülőtere tehát nem lehetett. A m. kir. honvédvezérkar 2. osztálya 1940 második félévéről kiadott összefoglaló helyzetjelentésének 12. sz. melléklete tartalmazza a román hadsereg 1941. január 1-jei elhelyezését. Ezen Suceava helység szerepel, de csupán ennyi, a név mellett nincsen sem repülőtér, sem katonai alakulat.

Ettől persze még telepíthettek ide 1941 januárja és június vége között tábori repülőteret, nyoma azonban ennek sincs. A romániai német Luftwaffenmission 1941. június 14-én kelt „Geheime Kommandosache! Chefsache!” (titkos parancsnoksági ügy! főnöki ügy!) jelzésű ügyiratának két melléklete pontosan feltünteti a román légierő tagozódását és elhelyezését, megadja a gépek számát és típusait is. Suceava azonban egyik mellékletben sem fordul elő. Kizártnak kell tartani, hogy ilyen titkossági jelzést viselő, kizárólag a német parancsnokok számára készült iratokból szándékosan kihagyták volna Suceava repülőterét, az ott állomásozó repülőalakulat gépeivel egyetemben. Vagy mégis kihagyták, mert az illetékes német parancsnokok 1941. június 14-én már tudták, hogy a suceavai gépeknek 12 nap múlva milyen feladatuk lesz?

Mi lehet a megoldás, részben az állítólagos Ion Cernaianu – esetleg nem mindenben pontos – nyilatkozatával kapcsolatban, részben Kassa bombázásának rejtélyét illetően? Mindenképpen a további kutatás és az előkerülő újabb adatok, állítások ellenőrzése, egybevetése a már ismertekkel. Publicisztikai fórumaink, de történészeink is gyakran feledkeznek meg arról, hogy még a hazai irat- és levéltárak anyagait sem ismerjük minden vonatkozásban! S még inkább áll ez a külföldi, jórészt még hozzáférhetetlen levéltárakra.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kérdõjelek, lehetõségek. Teleki Pál haláláról.

HATOS Géza

Kérdőjelek, lehetőségek

Teleki Pál váratlan és tragikus halálának hírével szinte egyidejűleg terjedni kezdett a gyanú, hogy a miniszterelnök nem önkezével vetett véget életének, hanem politikai merénylet történt. A hivatalos jelentés semmitmondó volta csak alátámasztotta ezt. Az értesülések ellentmondóak voltak.

Az alábbiakban eddig nem ismert források, elsősorban visszaemlékezések alapján kíséreljük meg Teleki Pál utolsó óráit rekonstruálni. Azért az utolsó órákat, mert akár gyilkosság, akár öngyilkosság történt, a közvetlen oknak akkor kellett jelentkeznie. Teleki Pál április 2-i, másodikáról harmadikára virradó éjjeli programja hézagmentesen összeállítható. Határidőnaplója csak délig tartalmaz adatokat. 12 órakor az országházban járt, utána a Nemzeti Bank elnökét kereste fel. Délutánra nincsen előjegyzés, de visszaemlékezésekből tudjuk, hogy 5 óra körül beteg feleségét látogatta meg a szanatóriumban. Onnan, úgy látszik, már nem szándékozott hazatérni, telefonált az inasnak, hogy másnap nem kér reggelit és hogy 6 órakor költsék fel. Az volt a szándéka, hogy másnap részt vesz a cserkésztisztek közös lelkigyakorlatát lezáró szentáldozáson a Bazilikában. A szanatóriumból nemsokára el is ment. Nem sokkal később a lelkigyakorlatot befejező beszédet hallgatta meg, majd megjelent, de részt nem vett a közös vacsorán, csupán teát fogyasztott és nemsokára elsietett. Előbb azonban még megbeszélte Witz Béla plébánossal, hogy vissza fog térni, és elvégzi a gyónást. Ezután eltávozott. 9 óra körül betelefonált a miniszterelnökségre, nincs-e valami újság, majd jelezte, hogy nemsokára hazatér.

Valószínű, hogy ez idő tájt lehetett Bárdossynál, ahol Barcza londoni követ táviratáról értesült, amely közölte: Jugoszlávia elleni magyar támadás esetén Teleki nem számíthat az angol kormány megértésére. Este ¼ 10-kor magántitkárnője, Bethlen Erzsébet kereste telefonon, de még nem volt otthon. Körülbelül ½ 10-kor ért haza a Sándor-palotába. Ekkor az ügyeletes tisztviselő behívatta a két rendőrőrszemet és bezáratta a kaput. Éjjel 12 órakor Bárdossy érkezett, beszélgettek. A beszélgetés után Teleki ¾ 1 és ¼ 2 között ismét a Bazilikában volt és meggyónt. Nagyjában ez alatt az idő alatt a Sándor-palotából két német tiszt távozott. Arra nincsen adat, mikor és miért érkeztek oda. Teleki éjjel 1 óra körül a József nádor téri palotába telefonált, sógornőjét kereste, de az nem volt otthon. A bazilikai tartózkodás után Teleki ismét elment a feleségéhez. Innen éjszaka 3 óra körül a József nádor térre tért haza. Az inastól egy pohár tejet kért, majd elküldte aludni. Az ekkor felhangzó csengetésre megjegyezte, hogy majd ő nyit kaput. Az inas elbeszélése szerint német katona jelent meg. Majd a nyomokból következően dulakodás kezdődött és Telekit közben halálosan megsebezték. (A hazatérés hajnali időpontját, a beteglátogatás után, a magyar külügyminisztérium is ismerte.)

A fentiek után három kérdést kell megválaszolni. Az egyik az úgynevezett kettős helyszín kérdése, a másik az említett támadás feltehető oka és háttere. Végül pedig a koponya sérüléseire vonatkozó adatok.

Kettős helyszín?

Teleki halálát a Sándor-palotai hír szerint 6 órakor fedezte fel az őt kelteni akaró inas.

A helyszínre vonatkozó adatok eltérőek. Az elbeszélések alapján feltételezhető, hogy a tettet nem ott hajtották végre, ahol a holttestet a környezete megtalálhatta. Az egyik forrás szerint abban a szobában, ahol Teleki holttestét megtalálták, az íróasztalon már semmi sem volt. Mások viszont azt állítják, hogy a szobában nem volt íróasztal, s ez csak a Sándor-palotai irodára vonatkozhat. Az egyik ágy, a kettő közül, amelyikben Teleki holttestét látták, faragott, baldachinos, mahagóni ágy volt. Ez a József nádor térre utal.

A holttest helyzetét közlő leírások is eltérőek. Ezek arra mutatnak, hogy a holttestet mozgatták. Egy változat szerint Teleki karja lelógott, a másik azt állítja, hogy a bal keze a mellén feküdt és benne volt a pisztoly.

Lövés vagy ütés?

A hivatalos jelentés szerint a koponya a két halántékon volt keresztüllőve. Ezzel szemben több szemtanú azt állította, hogy a takaró felett nagy kiterjedésű, roncsolt súlyos sérülés volt látható, úgy, hogy belőle még a csigolya is kifehérlett. Ennek alapján többen arra gondoltak, hogy a sérülést tarkólövés okozta, amely valószínűen távolról érhette Telekit, ezért volt olyan nagy terjedelmű a seb. Lehetségesnek tartották azt is, hogy a lövés ülő helyzetben érhette.

A visszaemlékezők szerint a lövés helye olyan volt, ami nem öngyilkosságra mutat.

A fentieket alátámasztja, hogy amikor Teleki holttestét a Kerepesi úti temetőből, eredeti kívánsága szerint 1947-ben lánya, Zichy Nándorné átszállíttatta a máriabesnyői kapucinus kolostor temetőjébe, az exhumálás során feltűnt, hogy a koponya tarkórésze csaknem teljesen hiányzik. Az a tudósítás, amely a támadásról számolt be, azt állította, hogy a sérülés következtében a hátsó koponyavarrat is leszakadt. Witz Béla és Beresztóczy Miklós, akik látták a holttestet, egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy a sérülés a koponyán hátul volt.

A fentiek alapján számomra kétséges, hogy a leírt sérülést lövés okozta-e. Egyrészt az szól ellene, hogy a károsodás túl nagy kiterjedésű, másrészt pedig sehol sem említik a kimeneti nyílás nyomát. A tudósítás szerint a sebzés dulakodás közben történt. Ilyenkor azonban nem szokás lőfegyvert használni, maroklőfegyvert sem. Mindezt figyelembe véve és egyeztetve a leírtakkal, az sem valószínűtlen, hogy a sérülést egy kemény, de tompa tárgy okozta, ami hihetően fegyvermarkolat vagy tus lehetett. Emellett szól az, hogy a csigolya kifehérlett a sebből. Ha azonban valóban az történt, amit az emlékezők állítanak, akkor mi lehetett a támadás oka, illetve a házba való behatolás célja?

A búcsúlevelek

Teleki Pál halálának közlésével egy időben búcsúlevelet nem hoztak nyilvánosságra. Ilyenről említés sem történt. Később azonban forgalomba került egy levél, és egy másikat is emlegettek. Az egyik, amely hosszabb volt és Horthyhoz volt címezve, később ismertté vált.

Amikor a rendőri bizottság a helyszínre érkezett, mint azt Leviczky Károly dr. közölte, az íróasztalon már nem voltak iratok, mindent átvittek a kormányzóhoz.

A nyilvánosságra hozott „búcsúlevél”-lel kapcsolatban azonban aggályok merülnek fel. Stílusa idegen Telekitől s nem utal öngyilkosságra, még átvitt értelemben sem. Ugyanúgy a másik, voltaképpen egy cédula, amelyet Bakay János professzor, Zsindely Ferenc államtitkár és Jankovich Miklós Fejér megyei főispán említ. Öngyilkosságról ebben sincs szó. A cédula egy tervről szól, amely ha nem sikerül, akkor ő (Teleki) lemond a miniszterelnökségről. Híre járt, hogy a levelet a VKF 2 alkotta.

Miért?

Azok, akik úgy vélték, hogy Teleki merénylet áldozata lett, az okot abban látták, hogy útjában állt a Jugoszláviával kapcsolatos német terveknek. Annak semmi nyoma, hogy Teleki ezt akadályozni igyekezett volna. Még le sem mondott.

Néhány egyelőre még csak szórványos adat azonban arra mutat, hogy Telekinek angol konspirációs összeköttetései voltak. Beszélték akkoriban, a BBC adására hivatkozva: április 2-án éjjel 10 óra után, egy tanácskozáson többen elfogadtak egy angol ajánlatot, amely azt tartalmazta volna, hogy Szeged és Baja térségében egy 60 000 főnyi angol–lengyel ejtőernyős egységet tegyenek földre. A beleegyező választ lefordították és futárral kiküldték a Keleti pályaudvarra. A német követ, megbízottja útján erről tudomást szerzett, s a futár után egy Gestapo különítményt küldtek. A különítmény az akkori Göböljárás (ma Palotaszállás) megállónál megállította a vonatot és a futártól megszerezte az iratokat. Ezután azonnal visszatértek Budapestre, s ekkor zajlott volna le az említett merénylet. A helyszín a József nádor téri palota volt, s az adatok szerint itt angol konspirációs iratokat kerestek. Eközben kerülhetett sor arra, vagy egy ahhoz hasonló jelenetre, amelyről fentebb visszaemlékezőink szóltak.

A fentiek alapján tehát feltehető: Teleki Pált dulakodás közben érte halálos lövés. A kutatás, amely a szoba felforgatásával járt, nyilván ezzel függött össze. E két tény együtt indokolja azt, hogy a holttestet átszállították egy másik valószínűsíthető és főleg bemutatható helyszínre. A támadás okát az adatok egy leleplezett kiugrási kísérletben tárták elénk. Szintén korabeli felfogás szerint német szempontból pedig egy esetleges jugoszláv–görög–magyar–angol–német együttműködés igen komoly veszélyt jelentett volna. Így ezt meg kellett akadályozni.

Irodalomjegyzék

Teleki IV. 2-i délutáni és éjszakai programjára vö. Teleki határidőnaplója (OL 1941. K–37), Bajkai Lajos (miniszterelnökségi irodatiszt, az aznapi ügyeletes), Bóna Paula (Teleki édesanyja komornája), Bóna Béláné (a József nádor téri Teleki-palota portásának a felesége, aki aznap éjjel helyettesítette férjét), Forrai Sándor (rendőrfőkapitánysági kezelő), Fáy Mariska (Bethlen Erzsébet házvezetőnője), Éry Emil (cserkésztiszt), Szabó János (cserkésztiszt) szóbeli közlései.

A József nádor téri dulakodásra vö.: A KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Szövetsége) vezetőivel kapcsolatban volt Dr. Kátai Lajos tanár közlése. A József nádor téri helyszínre vö. még: Bajkai Lajos, Faludy Magdolna (Beresztóczy Miklós házvezetőnője), Incze Péterné (Teleki Pál titkárának felesége), Bethlen Erzsébet (Teleki Pál magántitkárnője), Szepezdi Sándor (prímási levéltárnok), Zánkay Péterné (Teleki hivatali titkárnője) közléseit.

A koponyasérülésre: Beniczky Sándor, Csontos Tivadar (ferences-tanár, közvetett információ) közlései. Az exhumálásra: Dr. Komjáthy Miklós közlése. Az elfogott futárról még vö. Forrai Sándor közlése.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Újabb adatok vagy újabb (?) legendák? Teleki Pál haláláról.

TILKOVSZKY Loránt

Újabb adatok – vagy újabb (?) legendák

Hatos Géza cikke már bizonyos átgondoltsággal igyekszik tiszta képet teremteni Teleki halála ügyében, és ez a tisztázó igyekezet jelentős mértékben csökkenti a nagyfokú káoszt, amely a felkeresett és megkérdezett személyeknek dr. Zakar András eredetileg több mint 120 oldalas gyűjteményében szereplő részletes elbeszéléseiből tárul elénk. (Ezekből olvashatunk fentebb kettőt.) A cikkben sem tagadott ellentmondások annál inkább elgondolkodtatók, mert a gyilkosság verziójának keretein belül mutatkoznak. Az öngyilkossági verziót ugyanis – főleg Teleki mély vallásosságára hivatkozva – mint eleve lehetetlent utasítják el az erre vonatkozóan megkérdezettek. S jegyezzük meg, a megkérdezettek szemlátomást erősen kötődtek a korabeli katolikus irányzatú mozgalmakhoz, jórészt mint papok, cserkésztisztek, KALOT-emberek.

Teleki utolsó napjának, utolsó éjszakája óráinak, halála körülményeinek az alkalmasnak vélt mozaikszemek kiválogatásával történt „hézagmentes” és meghökkentő rekonstrukciója, mellyel a fenti cikkben találkozunk, széthullik, ha visszanyúlunk azon személyek egymásnak nagymértékben ellentmondó eredeti, kusza „vallomásaihoz”, akik olykor magas korban, de hangsúlyozottan teljes szellemi frissességgel voltak képesek visszaemlékezni órákra s percekre, aprólékos körülményekre, idestova négy évtized távlatából, vagy akik – s ez az esetek döntő többsége – másod- vagy harmadkézből, tíz, húsz, harminc éve elhunyt férjüktől, apjuktól, rokonuktól, kenyéradó gazdáiktól vagy szavahihetőnek tartott ismerőseiktől hallottak valaha egyet s mást. S mint kiderül, az ismerősök is sokszor csak hallomásból értesültek. Ahol a cikkben szemtanúkról esik szó, azok sem a haláleset szemtanúi, hanem olyanok, akiknek állításuk szerint módjukban volt látni – a holttestet.

Bizonyos, hogy a visszaemlékezés-gyűjtés során megkérdezettek túlnyomó többsége a valóság kiderítéséhez való hozzájárulás őszinte szándékával igyekezett tőle telhető mértékben és módon információkkal szolgálni, egyes esetekben azonban eléggé elragadta őket fantáziájuk. A fenti cikk – véleményem szerint kellő ellenőrzés nélkül – hitelt érdemlőknek minősíti az ilyenfajta elbeszélésekből származó „adatok” jó részét is: összhangba hozza azokat, ellentmondásaikat feloldani igyekszik. Minthogy egyesek a várbeli Sándor-palotában, a miniszterelnökség épületében gyilkoltatják meg az így vagy úgy behatoló és ugyanott észrevétlen távozó németekkel a szerintük semmiképpen sem öngyilkos Teleki Pált, mások viszont a József nádor téri Teleki-palotában jelölik meg a merénylet dulakodás nyomait viselő színhelyét, érdekes egyeztető megoldásnak lehetünk tanúi: eszerint Telekit a József nádor téri palotában ölték meg, de a gyilkosságot a várbeli Sándor-palotában történt öngyilkosságnak tüntették fel, a (szőnyegbe csavart holttest gyors odaszállításával, átöltöztetésével, ágyba fektetésével, a revolver megtévesztő elhelyezésével stb. Mindez miért? A válasz: mert az öngyilkosság látszatának keltése felelt meg a németek érdekeinek; ezt a beállítást az ország németbarát vezetői elfogadták s hivatalos megállapodáskén propagálták.

Ami Teleki halála körülményeinek kriminalisztikai vizsgálatát illeti, nem valószínű, hogy egy negyven év utáni mai vizsgálat számára ez az anyag, mint gyűjtője véli, használható fogódzót nyújthatna. A maga idején lefolytatott hivatalos vizsgálatról pedig – a sajtónak szánt és ott megjelentetett rövid közleménytől eltekintve – semmiféle részletes jegyzőkönyv, helyszínrajz, bűnügyi fotó nem maradt fenn, illetve nem került elő, így a vizsgálat alaposságáról vagy felületességéről, állítólagos szándékos hamisításairól ítéletet alkotni bajos. A gyűjtött visszaemlékezések idevonatkozó részeivel szemben mindenesetre a legnagyobb fenntartás ajánlatos.

Hatos szükségesnek tartaná Telekinek a Kerepesi temetőből 1947-ben Máriabesnyőre áthelyezett hamvai esetleges újabb exhumálását, s a koponyamaradvány vizsgálatát; felveti továbbá a Teleki által hátrahagyott levelek mindeddig el nem végzett szakértői vizsgálatát is. Ez utóbbi aligha ütköznék nehézségbe, hiszen Teleki számos ez időből származó kézírásos levele nyújthatna megbízható összehasonlítási alapot. A Teleki halála színhelyén talált, Horthyhoz címzett két levél búcsúlevélnek tekintését a visszaemlékezőkkel egyezően Hatos Géza is elutasítja: az elsőben (a hosszabban) nem talál kifejezett utalást öngyilkossági szándékra, a második (a rövidebb) levél valójában elég világos utalását az elhatározott öngyilkossági cselekedetre úgy értelmezi viszont, hogy egy németellenes ellenállói cselekedetre való készülésre céloz. Ezzel összefüggésben e második (rövidebb) levél hitelességét, Teleki kezétől származását maga sem kívánja kétségbe vonni – eltérőleg az első (hosszabb) levéltől, amelyet hamisítványnak vél. Szerinte ugyanis Telekinek egyrészt nem volt oka arra, hogy bűnösnek tartsa magát, másrészt elfogadja a kortársak érvelését: nem az ő stílusára vallanak az olyan kifejezések, mint „hullarablók”, és „a legpocsékabb nemzet”.

Mi lehetne az az állítólagos ellenállói cselekedet, amelyre hivatkozva szembe lehetne állítani az olyan felfogásokkal, hogy Teleki nem állt helyt, hanem más kiutat nem látván, öngyilkosságba menekült? Először, minden valószínűség szerint egy olyan, hallomásból eredő információ szolgált ehhez szerény kiindulópontul, amely szerint Teleki megbízható pilóta után érdeklődött, akit bizalmas küldetésekre felhasználhat. Ebből a csírából nőtt ki az a feltevés, hogy Teleki maga akart repülőgépen távozni az országból, de tartott terve megakadályozásától, a gép esetleges lelövésétől, s erre vonatkoznának a Horthyhoz intézett rövidebb levél sorai: „Ha cselekedetem nem is sikerülne teljesen és még élnék, ezennel lemondok”. Csakhogy az emigrációban létesítendő kormány fel-felmerülő tervét, amellyel 1941. januárjában foglalkoztak, addigra már elvetették s Teleki esetleges egyéni távozási szándékára semmi jel sem mutat. Sokkal tetszetősebbnek tűnhetett annak feltételezése, hogy Teleki idehaza készült ellenállásra: ez lett volna az a cselekedete, amelynek sikertelensége esetére, még ha életben maradna is, lemond a miniszterelnökségről, nehogy a felülkerekedő németek az ő nevével fedezzék tetteiket.

Mi adott alapot ehhez a konstrukcióhoz? Egy falusi tanító úgy emlékezett vissza 1977. áprilisában az angol rádió 1941. áprilisi egyik magyar nyelvű adására, hogy abban Macartney professzor Teleki németek általi meggyilkolásáról beszélt, s annak okát abban jelölte meg, hogy a Gestapónak a futártól sikerült elrabolnia az április 2-i minisztertanács írásos hozzájárulását ahhoz az angol tervhez, amely szerint egy 60 ezer főnyi (!) angol–lengyel ejtőernyős egység szállna le Szeged–Baja térségében, Magyarország függetlensége megőrzésének megsegítésére. Az elbeszélő krimibe illő autós hajszát írt le; a Gestapo emberei az ő lakhelye közelében érte utol és állították le a jugoszláv határ felé tartó vonatot, ahol a megtalált futárra rázárva a fülke ajtaját, a tőle elvett irattal, mint az angolokkal való konspirálás és ellenállási terv bizonyító erejű bűnjelével, egyenesen a budapesti német követhez mentek.

Az említett Macartney professzor később igen jól dokumentált tekintélyes szakmunkát írt Magyarország ezen évei történetéről, de abban azokon az angol kormányhoz titokban eljuttatott magyarázatokon és ígéreteken túl, amelyekben Teleki a németekkel szembeni nehéz helyzetének megvilágításával mentegette politikáját, s az iránt megértést és bizalmat kért, a magyar miniszterelnök semmiféle „kiugrási kísérletéről” nem tud; sem az angol, sem a magyar levéltárakban ilyesminek nincs legkisebb nyoma sem, a német források sem tudnak arról, hogy ilyen terv jutott volna kezükbe s lepleződött volna így le. A fenti cikk azonban aggálytalanul támaszkodik a színesen előadott történetre, sőt már „egy esetleges jugoszláv–görög–magyar–angol együttműködés” lehetőségéről is ír, amint minden áron meg kellett akadályozni.

A cikk a háttérben folytatott állítólagos konspiráció váratlan lelepleződésében látja a Teleki sorsát megpecsételő döntő mozzanatot, minthogy a magyar miniszterelnöknek a jugoszláv válságról, a jugoszláv-ellenes német együttműködési ajánlatról folytatott tárgyalásokon tanúsított magatartása nem volt a németekkel szemben ellenséges és elutasító, nem akadályozta Teleki a vezérkarok kapcsolatfelvételét és megállapodását sem; a tervezett angol ejtőernyős vállalkozás ügyének kipattanásáig nem alakulhatott ki tehát a németekben olyan benyomás, hogy Teleki útjukban áll, mégpedig annyira veszélyes módon, hogy feltétlenül el kell tenniök láb alól. Teleki fenntartásairól, konkrét kikötéseiről, kétségeiről és elkeseredettségéről a cikk hallgat; azt állítja, „annak semmi nyoma, hogy Teleki ezt akadályozni igyekezett volna. Még le sem mondott”. Holott Hóman naplójából tudjuk, hogy alig tudták lebeszélni erről.

A történetírás, természeténél és feladatánál fogva, politikai tetteket keres és értékel, de valójában nem közömbös az erkölcsi tett iránt még akkor sem, ha politikai csőd kifejezője: amikor megállapítja, hogy Telekinek – emberileg és politikailag egyaránt – volt lelkiismerete, s hogy lelkiismeret-vizsgálatai lelkifurdalásokkal, adott esetben határozott bűntudattal jártak, valójában nem hogy kisebbítené „jelleme tisztaságát és szilárdságát, hanem erkölcsileg méltán fölébe emeli azoknak, akiknek –mint Horthy, Werth, Sztójay stb. – nem voltak lelkiismereti aggályaik, akik nem voltak olyan kényesek sem a magyarok, sem a nemzet becsületére, hanem csak az elérhetővé vált újabb revíziós sikert áhították, és – eszük ágában sem volt agyonlőni magukat.

Az 1969-ben megjelent Teleki-életrajz részletesen előadta Teleki azon erőfeszítéseinek kudarcát, hogy a németek által felkínált újabb revíziós területszerzési lehetőséget megragadva egyrészt leplezze a csak nemrég megkötött magyar–jugoszláv „örök barátsági” szerződés megszegését, másrészt korlátok közt tartva a német haderővel való együttműködést, a Jugoszlávia elleni támadásnak – mindenekelőtt Anglia részéről – a diplomáciai viszony megszakításával, rosszabb esetben hadüzenettel fenyegető következményeit elkerülje. A Horthy támogatását élvező katonai vezetés azonban, mint kiderült, nem respektálta Teleki kikötéseit, és egyetértésével már meg is kezdődött a német katonai alakulatok felvonulása Magyarország területén a Jugoszlávia elleni támadásra, megindult a propagandagépezet is a mondvacsinált magyarellenes atrocitásokról szóló hírveréssel, ami a magyar katonai fellépést volt hivatva előkészíteni és indokolni, s ugyanakkor megérkezett a londoni magyar követ, Barcza tájékoztatása: Teleki nem számíthat az angol kormány „megértésére” ezen eljárás iránt, s annak következményei nem maradnak el. Mint ezt történetírásunk már megállapította, több történt ekkor, mint az adott helyzetben követni próbált taktika kudarca: egy életmű omlott össze. Teleki arra tette fel életét, tudományos munkásságát és politikai tevékenységét, hogy a világ közvéleményét a magyar revízió ügyének megnyerje, annak indokoltságát minden oldalról elismertesse, lépésenként elért sikereit lehetőleg minden nagyhatalom részéről biztosítsa, belülről pedig nemzetiségpolitikailag is megszilárdítsa. S most azt kellett tapasztalnia, hogy a „revíziót minden áron” jelszavát követők a revízióval eddig szerzett területek aggasztó konszolidálatlanságával nem sokat törődve, úgy rohannak megtartani az újabb területszerzési lehetőségeket, hogy már nem is tartják különösebben szükségesnek leplezni együttműködési szándékukat a németekkel, s a tengelyhatalmak támogatása kárpótolni látszik őket a világközvélemény rokonszenvének elvesztéséért. Teleki érezte a veszélyt, hogy így az ország belesodródhat a világháborúba, mégpedig olyan körülmények között, amelyek elveszítéssel fenyegetik a területi szerzeményeket, sőt veszélybe juttathatják magát a rendszert is.

Teleki e napokban szörnyű idegfeszültségben élt, kimerültség, keserű kiábrándultság, mélységes csömör vett erőt rajta, s ehhez még önvád is járult: minthogy – aggályai ellenére, súlyos megfontolások alapján – maga sem látta elmulaszthatónak a németek által felkínált területszerzési lehetőséget, nem tartotta vissza Horthyt a szerződésszegő kalandtól, amely a világ rokonszenvére érdemes magyar nemzetet egyszeriben „a legpocsékabb nemzet”-té teszi a világ szemében: a kidolgozott taktika szerint „hullarablók” módjára fogják kiragadni részüket a Horvátország önállóságának kikiáltása nyomán felbomló Jugoszláviából. A történetíró becsülni tudja Teleki önmagát is bűnösnek valló férfias magatartását, s többnek tűnik szemében Teleki önmagával való tragikus számvetése, mint ha titkos házkutatás közben tetten ért, a páncél-iratszekrény körül matató németek eresztették volna belé a gyilkos golyót, vagy verték volna pisztolyaggyal főbe.

Teleki halálhíre valójában váratlanul és igen kellemetlenül érte a németeket, mert zavart okozhatott a Jugoszlávia ellen részben Magyarországon keresztül és magyar közreműködéssel előkészített akcióban; nem kevésbé volt kellemetlen a területszerzést sóvárgó magyar vezetőköröknek, amelyek – érthetően – szintén kerülni akartak minden komplikációt. Teleki németek általi meggyilkolását a tengelyellenes külföldi sajtó- és rádiópropaganda, míg a magyarországi németellenes körök, a németekkel szemben gyanakvó széles közvélemény rezonanciájától azt remélték, hogy ha megakadályozni nem is, de nehezíteni, zavarni fogja a közös akció megindítását, lefolytatását. A magyar–jugoszláv barátsági szerződés megszegésének, a németekkel való együttmasírozásnak voltak határozott ellenfelei a magyar politikában, s elképzelhetetlen, hogy pl. egy Bajcsi-Zsilinszky, aki oly tisztelettel adózott Teleki figyelmeztetésnek szánt vagy mindenesetre annak érzett halálos „Curtius-ugrásának”, fennmaradt bizalmas írásaiban ne emlékezett volna meg Teleki német pribékek általi galád meggyilkolásáról – ha ennek alapja lett volna. Elképzelhető-e másfelől, hogy Serédi hercegprímás az öngyilkosokkal szembeni egyházi temetési rendszabályok elvi következetességű szigorát alkalmazta volna az egyház hű fiával, Teleki miniszterelnökkel szemben –, „lefokozott gyászpompával, egyszerű formában” történő temetésre adva csak engedélyt egy, a tett beszámíthatatlan állapotban történő elkövetéséről kiállított orvosi bizonylat ellenében – odakölcsönözve az egyház féltve óvott tekintélyét egy politikai célú megtévesztéshez, ha a valóság, amit pedig elismernie kellett, az lett volna, hogy Telekit meggyilkolták? Végül az is felvethető, hogy Teleki családját ma már mi akadályozhatná vagy feszélyezné abban, hogy nyilvánosságra hozza: Teleki nem lett öngyilkos! Az 1969-ben megjelent Teleki-életrajznak Teleki politikájáról adott értékelésével, felfogásával a tragikus sorsú miniszterelnök fia, Teleki Géza sok mindenben nem értett egyet, de az ellen, hogy a szerző Teleki öngyilkosságról ír, nem tett kifogásoló észrevételt.

Mindezek ellenére tegyük fel, hogy egy szép napon a történeti kutatás, vagy a merő véletlen megdönthetetlen bizonyítékokat hoz felszínre arról, hogy Teleki nem önkezével vetett véget életének, hanem megölték, mégpedig a németek. Mi fog történni akkor? A történetírás, mint minden új, lényeges, hitelt érdemlő adatot, figyelembe fogja venni ezt is, és elhelyezi a történelmi összefüggések egészében. Várható-e egy ilyen fordulattól – az eddigi ismeretek pontosabbá tételén, finomításán túl – nagyhorderejű érékelésbeli változás Teleki politikája, az ellenforradalmi rendszer jellege, a korszak problematikája, a fejlődés tendenciái megítélésében? Telekiben fogjuk látni azontúl a nemzeti függetlenség elsőszámú és legkövetkezetesebb védelmezőjét, ő lesz a nemzeti önérzetünket emelő azon ellenállói hagyomány, amire a világ előtt leginkább hivatkozhatunk? Aligha. Addig is azonban helyesebb, ha Teleki halála kérdését nem tesszük „krimiben tudós” vetélkedőkre emlékeztető agytornák tárgyává, s fantáziánk felelőtlen csapongásai helyett közelmúlt történelmünk valós problémáinak komoly vizsgálatára, elfogulatlan ismeretére törekszünk. Társadalmilag, nemzetileg egyedül ennek látjuk igazán hasznát.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Ejtõernyõsök a horthysta hadseregben. Huszár János, Szokolay Tamás és Urbán László visszaemlékezései Dombrády Loránd cikkéhez

FIGYELŐ

Ejtóernyősök a horthysta hadseregben

Szerkesztőségünkben igen nagy számmal érkeztek levelek az elmúlt esztendők folyamán a második világháborús magyar hadseregről. Különösen megszaporodtak e visszaemlékező írások Bárczy János két könyvének (Vádindítvány – Budapest, 1979 – Zuhanóugrás – Budapest, 1981.), Valamint Dombrády Loránd „Egy ejtőernyős akció 1941-ben” című cikkének megjelenése után (História, 1980. II. évf. ). Most, hogy a Televízió nagy sikerrel vetítette „Vádindítvány” című kétrészes filmjét, úgy gondoltuk, nem minden tanulság nélküli e levelek néhány részletét közreadni. A beérkezett amatőr fotók közül is mellékelünk néhányat. (A szerk.)

„Valószínűleg ma már én vagyok az egyetlen életben lévő tagja annak az ejtőernyős csoportnak, amelyből kikerültek a Veszprémben lezuhant repülőgép utasai is. Én tehát nem levéltári adatokra, nem mások írására, hanem személyes emlékeimre támaszkodva írom ezt a levelet. Az ejtőernyős kísérleti keret 1938 nyarán alakult meg Szombathelyen, 7 tiszttel és 22 fő legénységgel. A keret 1939 őszén költözött Pápára és ott alakult meg az első ejtőernyős század. Bertalan Árpád valóban elmúlt 40 éves, amikor az ejtőernyős kísérleti keret parancsnokságát átvette, de testi kondíciója kiváló volt, és megfelelt repülő szolgálatra. Bátor, de nagyon meggondolt ember volt; szigorúan tiltotta, sőt büntette a fölösleges kockáztatásokat. Nem volt sem „vad katona”, sem „fenegyerek [...] A kiképzés szintje semmivel sem maradt e más szakalakulatok kiképzési szintjétől [...] Egyéves katonai szolgálat után lehetett önként jelentkezni az ejtőernyős csapathoz, ahol még két év volt a letöltendő szolgálati idő. Az első 300 fő jelentkezőből csak mintegy 100 fő maradt meg, de azok mind kifogástalannak bizonyultak. Ebből a századból alakult az a harccsoport, amelyik 1941. április 12-én bevetésre került. Ennek a csoportnak a felszerelése: fűzőscsizma, vízhatlan ruha, télen báránybőr bélés, repülősapka és kesztyű. Fegyverzet: minden ember géppisztollyal és minden raj golyószóróval volt felszerelve. A században, illetve a bevetésre kerülő csoportban volt egy árkász-raj, vízenjárásban és robbantásban kiképezve [...] A Savya Marchetti 75 utasszállító gépek befogadóképessége 24 személy volt, hozzá 4 fő kiszolgáló személyzet, nem 16 fő, mint azt Dombrády Loránd cikkében írja. Jól képzett pilóták kellettek hozzá, mint Segesvári főhadnagy, majd Kelemen százados, akik mind a ketten évekig repülték ezeket a gépeket az utasforgalomban. Jelen voltam, amikor Bertalan őrnagy, Kelemen századossal a terhelést megbeszélte. Kelemen százados azt mondta, hogy annyi embert lehet szállítani a megadott poggászsúly mellett, amennyi a gépbe befér. Ez így is volt, mert még 10 q-val alatta volt a terhelés a megengedettnek. Azt pedig még egy laikus ember sem hiheti, hogy egy olyan műszaki kérdésben, mint a gépek terhelhetősége, nem műszaki ember hatalmi szóval döntsön. Ilyen parancsot nem csak a pilótáknak, de még a szerelőnek is meg kellett volna tagadni. Nem beszélve arról, hogy a játék az ő bőrükre is ment.

Bertalan őrnagy parancsnoki törzse én voltam egyszemélyben. Nekem „sem híradó”, sem „egyéb felszerelésre nem volt szükségem. A lezuhanás oka nem a repülőgép kormányszerkezete, illetve az azt működtető hidraulika-berendezés meghibásodása volt. Az ilyen hibát a leggondosabb előzetes vizsgálatok sem deríthetik fel [...] A szerencsétlenül jártak temetése nem Pápán április 19-én, hanem Veszprémben április 15-én volt.”

Szokolay Tamás ny. gép. főmérnök Palotás 3042 Szabadság út 29.

„A lapban leírtak egy része az akkori időket figyelembe véve nem egészen pontos. Én ugyanis ott voltam azon a Savoya 75 típusú szállítógépen, tehát tanúsíthatom, hogy a kapott parancs szerint jártunk el. A kiképzés és a fegyverzet az adott kor színvonalának megfelelt. A tragédiát az Olaszországban gyorsított ütemben kiképzett Molek Károly (a gépet nem Kelemen százados vezette) első pilóta azzal idézte elő, hogy a gépet hirtelen megemelte. A visszaesés szörnyű volt. Egyik lábam nekem is égett, de katonák voltunk, és tenni kellett a dolgunkat.”

(M).

„Az 1941. IV. 12-én történt repülőgép-lezuhanásnak valódi oka a következő volt: ...a maximálisan terhelt gépnek a biztonságos levegőbe emelkedéshez még egyszer olyan hosszú kifutópályára lett volna szüksége, mint ténylegesen volt. A kellően fel nem gyorsult gép orrát a pilóta idő előtt hirtelen túlzottan megemelte, de amikor rögtön utána korrigálni próbált, már késő volt, mert az alacsonyan szálló, terhelt, kis sebességű gép kormányzása lehetetlen volt [...] Egyébként téves az a nézet, hogy Bertalan őrnagy nem tájékoztatta beosztottjait a bevetés pontos helyéről. Tulajdonomban van egy fénykép, amely az elindulás előtti utolsó eligazítást dokumentálja. Néhány szót a célpont előtti indokolatlan (!?) kiugrásról: a megmaradt és elindult 3 gép egyikének a bal oldali motorja közvetlen a felszállás után felmondta a szolgálatot, és emiatt a gép a szükséges magasságot nem tudta teljesíteni. Az ejtőernyősök mielőbb el akarták hagyni az alacsonyan szálló gépet, a pilóta és a navigációs pedig mielőbb meg akart szabadulni rakományától. Így történt, hogy a gép legénysége percekkel a célba érés előtt 200 m magasságból megkezdte a gép elhagyását. Ezt tapasztalva a másik két gépből is megindították az ugrást.”

Urbán László Budapest 1138

Arasz u. 3.

„Mint helytörténész, én is gyűjtöm a pápai ejtőernyősökre vonatkozó levéltári anyagot és emlékezéseket. Segíti munkámat, hogy pápai diákként és lakosként figyelemmel kísérhettem az alakulat életét. A cikket és a két dokumentumot igen érdekesnek találtam és szeretnék néhány adattal segítségükre lenni: 1. Pápai Kurir című újság városunkban sohasem volt. 1941-ben a Pápai Napló és a Pápai Hírlap tudósított hetenként egyszer az eseményekről a város lakóit. 2. Az életben maradottak az egyik ajtón keresztül menekültek ki, többen közülük szinte teljesen sértetlenek maradtak. 3. Hivatalosan nem propagálták, de nem is titkolták a szerencsétlenség tényét. Idézem a zászlóaljparancsnokság által kiadott gyászjelentés szövegét: „A M. Kir. 1. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj tisztikara és legénysége mély fájdalommal tudatja, hogy folyó hó 12-én 17 óra 30 perckor kötelességük hű teljesítése közben Veszprémben repülő hősi halált haltak: vitéz Bertalan Árpád őrnagy stb.” Érdekesség, hogy a gyászjelentésben a parancsnokon kívül 15 ejtőernyős neve szerepel, ugyanakkor a Hadtörténeti Levéltárban található táviratok mindegyike 19 ejtőernyős haláláról számol be. 4. A cikkíró egyértelműen a túlterhelésnek tulajdonítja a katasztrófát. „A magyar repülés története” című mű a trimmelő-rendszer, a kormányba beépített hidraulika hibájának rója fel a balesetet. A túlélők vallomásai is ezt igazolják. 5. A Savoya 75-ös 24 férőhelyes gépeket a polgári légiforgalom vásárolta, s csak később adta át azokat a honvédségnek.

Huszár János 8500 Pápa

Sallai u 15.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Az 1941. év legendái

GLATZ Ferenc

Szépirodalmunkat, történeti publicisztikánkat régóta foglalkoztatja a Horthy-korszakbeli magyar hadsereg és e hadsereg tevékenységének megítélése. Ez volt az a hadsereg, amely az ellenforradalmi rendszer születésétől az uralkodó társadalmi rend egyik legerősebb támasza. volt – mondjuk. És hozzátesszük mindazokat az ismert tényeket, amelyek már Horthy Magyarországának összeomlása utáni első pillanatoktól, a felszabadulástól, ismertek a közgondolkodásban: ez a hadsereg, illetve tisztikara – mint társadalmi-politikai erő – döntő szerepet játszott abban, hogy Magyarország a hitleri Németország oldalán belépett a második világháborúba; főszereplője volt a szovjetellenes háborúnak, annak a néhány esztendőnek, amely végül is Magyarország újabb romlását idézte elő; évtizedekre ültetett ellenszenvet Magyarországgal szemben az ellenünk harcoló katonák és polgári lakosok gondolkodásában. A szigorú kritika a bukott társadalmi rendszer erőszakszervezete fölött mindenki előtt kétségbevonhatatlanul indokolt és szükséges. – Ugyanakkor nyomdát vagy nagyobb nyilvánosságot nem kapottan, számtalanszor hangzik el: a hadsereg a történelem folyamán minden társadalmi rendszerben alárendeltje a politikának, és nem más, mint a politikai rendszert katonai eszközökkel biztosító erő; a hadsereg minden társadalmi rendben hadsereg – folytatódik az érvelés –, amelyet a vezetés döntéseinek végrehajtására nevelnek; nem lehet tehát az intézmény egészét vagy az azokban részt vevő embereket e politikáért utólag felelőssé tenni. [...] A közvéleményben és a történeti közgondolkodásban bennefeszülő fent említett ellentmondásosság idézte elő, mintegy évtizeddel ezelőtt a doni 2. magyar hadsereg körüli vitát, és azt a rendkívüli érdeklődést is, amely a közelmúltban volt tapasztalható, illetve tapasztalható ma is a Horthy-hadsereg katonatisztjeinek közzétett emlékiratai iránt.

A történettudomány sokáig megelégedett azoknak az általános igazságoknak a dokumentálásával, amelyekről fentebb már szóltunk. Az újra és újra felkavaródó viták azonban újabb, és a részleteket is feltárni akaró kutatásokra ösztönöztek. Ma már tudjuk, hogy a történeti értékelésnek különbséget kell tennie az ellenforradalmi rendszer szerves részét képező hadseregnek, mint intézménynek és ugyanakkor az e hadseregben szolgáló – esetleg kötelező behívóval szolgáló – közkatonák, tisztek tevékenységének megítélésében. Ma már látjuk, ha nem mutatunk rá arra, hogy a polgári szellemben gondolkodók fejében a hadsereg mintegy a politika felettinek tűnt, olyan képződménynek, amely kormányzattól független „általános nemzeti” és „állami” célokat követ, akkor nem érthetjük meg, hogyan volt lehetséges: e hadsereg keretében még azok is megmaradtak, akik – sokan – különösen a hitleri háborúban való részvétel során már nem azonosították magukat, több vonatkozásban a rendszer politikai céljaival. És semmiképpen sem azokkal az uralmi módszerekkel, eszközökkel, amelyek a végkifejlet idején bel- és külpolitikailag általánossá váltak. Ha mindennek megmagyarázására történetírásunk nem vállalkozik, akkor a korábbi korszakot meg nem élt fiatal generációk családi beszélgetésekben, világháborús regényekben, népszerű emlékiratokban hallva, olvasva emberileg tisztességes, a szovjetellenes háború embertelenségeiben elpusztult parasztokról, tisztviselőkről, rekrutált közkatonákról, altisztekről, gyakran a magyar függetlenségi harcok hagyományaiból is táplálkozó németellenes gondolkodásról – könnyen juthatnak oda, hogy megszépítve lássák magát a horthysta hadsereget, mint intézményt is.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Munkács kapitulációja 1849-ben

VÁRADI STERNBERG János

Munkács kapitulációja 1849-ben

Hamarosan napvilágot lát Váradi Sternberg Jánosnak az orosz–magyar történelmi kapcs