Védett és érzékeny természeti területek ... · Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai vi Created by XMLmind XSL-FO Converter. 2.4.2. 4.2.4.2

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának

alapjai

Ángyán, József

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai Ángyán, József Szerzői jog © 2003 Mezőgazda Kiadó

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. Támogatók ...................................................................................................................................... 1 2. 1. Előszó ......................................................................................................................................... 2 3. 2. A mezőgazdálkodásés a természetvédelem fejlődése és kapcsolatai .......................................... 5

1. 2.1. A mezőgazdálkodás ....................................................................................................... 6 1.1. 2.1.1. A mezőgazdaság fogalomköre, céljai, feladatai .............................................. 6 1.2. 2.1.2. Az európai mezőgazdaság fejlődésének szakaszai, alapkaraktere .................. 7

1.2.1. 2.1.2.1. Parlagos, legelő-/erdőváltó földművelési rendszer .......................... 7 1.2.2. 2.1.2.2. Ugaros földművelési rendszer (nyomásos gazdálkodás) ................. 8 1.2.3. 2.1.2.3. Vetésváltó földművelési rendszer ................................................... 8 1.2.4. 2.1.2.4. A mezőgazdaság iparosítása, iparszerű mezőgazdálkodás ............. 9

1.3. 2.1.3. A magyar mezőgazdálkodás fejlődése és helyzete ....................................... 11 1.3.1. 2.1.3.1. A fejlődés folyamata, jellemzői, eredményei ................................ 11 1.3.2. 2.1.3.2. Az iparosítás problémái ................................................................. 15

2. 2.2. Természetmegőrzés – természethasználat – természetvédelem – természetpolitika ... 32 2.1. 2.2.1. Fogalmak és alapelvek .................................................................................. 33 2.2. 2.2.2. Magyarország természeti értékeinek állapota és a természetvédelem célkitűzései

34 2.2.1. 2.2.2.1. Földtani és felszínalaktani értékek ................................................ 34 2.2.2. 2.2.2.2. Talajok .......................................................................................... 35 2.2.3. 2.2.2.3. Növényvilág, növényzet ................................................................ 35 2.2.4. 2.2.2.4. Különösen fontos magyarországi élőhelyek .................................. 36 2.2.5. 2.2.2.5. Állatvilág ....................................................................................... 38 2.2.6. 2.2.2.6. Tájképi és kultúrtörténeti értékek .................................................. 38

2.3. 2.2.3. A természetmegőrzés fejlődésének európai és világfolyamatai .................... 39 2.3.1. 2.2.3.1. A természetvédelmi szabályozás fejlődése ................................... 39 2.3.2. 2.2.3.2. Nemzetközi természetvédelmi egyezmények ................................ 40 2.3.3. 2.2.3.3. Az Európai Unió természetvédelmi törekvései és a Natura 2000 . 42

2.4. 2.2.4. A természetvédelem magyarországi fejlődése és helyzete ........................... 42 2.4.1. 2.2.4.1. A fejlődés mérföldkövei ................................................................ 42 2.4.2. 2.2.4.2. A hazai természetvédelmi jogi szabályozás története ................... 43

3. 2.3. A mezőgazdálkodás és a természetvédelem „újraegyesítése”: a többfunkciós európai

agrármodell ............................................................................................................................. 46 3.1. 2.3.1. A mezőgazdálkodás és a természetvédelemegymásrautaltsága .................... 46 3.2. 2.3.2. A többfunkciós európai agrármodellkialakulásának állomásai ..................... 49

3.2.1. 2.3.2.1. A változás fő szakaszai ................................................................. 49 3.2.2. 2.3.2.2. A változást jelző alapdokumentumok ........................................... 50

3.3. 2.3.3. Háttere: a fenntarthatóság és az ökoszociálispiacgazdaság .......................... 55 3.3.1. 2.3.3.1. A fenntarthatóság és mezőgazdasági ismérvei .............................. 55 3.3.2. 2.3.3.2. Az ökoszociális piacgazdaság mint a fenntarthatóság eszköze ..... 57

3.4. 2.3.4. Alapértékei és tartalma ................................................................................. 59 3.4.1. 2.3.4.1. Elvi megközelítés .......................................................................... 59 3.4.2. 2.3.4.2. Gyakorlati esettanulmány: a helyi közösség által támogatottmezőgazdaság

(CSA) működő modellje ...................................................................................... 60 3.5. 2.3.5. Magyarország számára felkínált lehetőségei ................................................ 65 3.6. 2.3.6. Földhasználati alapja: a magyar zonációs program ...................................... 67

3.6.1. 2.3.6.1. A probléma vizsgálatának és megismerésének folyamata ............ 67 3.6.2. 2.3.6.2. Helyzetértékelés és kiinduló tézisek .............................................. 69 3.6.3. 2.3.6.3. A fenntartható földhasználat alapelve: az alkalmazkodás ............. 70 3.6.4. 2.3.6.4. Alapmodellje: a földhasználati piramis ......................................... 72 3.6.5. 2.3.6.5. A megvalósítás koncepciója .......................................................... 77 3.6.6. 2.3.6.6. A különböző földhasználati kategóriák területi lehatárolása:a

földhasználati zónarendszer ................................................................................. 79 3.6.7. 2.3.6.7. Hatása a védett és érzékeny területek kiterjedésére ....................... 82

3.7. 2.3.7. A megvalósítás kerete:a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) 83 3.7.1. 2.3.7.1. Célkitűzései és alaptörekvései ....................................................... 83 3.7.2. 2.3.7.2. Szerkezete, alkotóelemei és célprogramjai .................................... 84

Védett és érzékeny természeti

területek mezőgazdálkodásának

alapjai

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.7.3. 2.3.7.3. Működésmódja és támogatási rendszere ....................................... 86 3.7.4. 2.3.7.4. Értékorientációja és területi irányultsága ...................................... 89 3.7.5. 2.3.7.5. A 2002. évi pályázatok előzetes értékelése, tapasztalatai .............. 93

3.8. 2.3.8. Alapmodellje: az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszere ............. 95 3.8.1. 2.3.8.1. A Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerének kialakulása és

működése Angliában ........................................................................................... 96 3.8.2. 2.3.8.2. Az EU közös agrárpolitikája (CAP) és az ESA .......................... 102 3.8.3. 2.3.8.3. Az ESA és a magyarországi Érzékeny Természeti Területek (ÉTT)

rendszere ............................................................................................................ 104 3.9. 2.3.9. Elterjesztésének esélyei és feltételei ........................................................... 116

4. 3. A védett és érzékeny természetiterületek jellemzése ............................................................. 117 1. 3.1. Magyarország védett és érzékeny természetiterületei ................................................ 117 2. 3.2. A környezeti feltételek általános jellemzése .............................................................. 122

2.1. 3.2.1. A domborzati viszonyok ............................................................................. 122 2.2. 3.2.2. A talajviszonyok ......................................................................................... 123 2.3. 3.2.3. Agráralkalmasság, környezeti érzékenység ................................................ 127

3. 3.3. A földhasználat jellemzése ........................................................................................ 129 4. 3.4. A védett területek bemutatása .................................................................................... 130

4.1. 3.4.1. Aggteleki Nemzeti Park (ANP) Igazgatóság ............................................. 130 4.1.1. 3.4.1.1. Az ANP Igazgatóság működési területe ...................................... 130 4.1.2. 3.4.1.2. Az ANP törzsterületei ................................................................. 131

4.2. 3.4.2. Balaton-felvidéki Nemzeti Park (BFNP) Igazgatóság ............................... 135 4.2.1. 3.4.2.1. A BFHP Igazgatóság működési területe ...................................... 135 4.2.2. 3.4.2.2. A BFNP törzsterületei ................................................................. 135

4.3. 3.4.3. Bükki Nemzeti Park (BNP) Igazgatóság .................................................... 139 4.3.1. 3.4.3.1. A BNP Igazgatóság működési területe ........................................ 139 4.3.2. 3.4.3.2. A BNP törzsterületei ................................................................... 139

4.4. 3.4.4. Duna–Dráva Nemzeti Park (DDNP) Igazgatóság ....................................... 140 4.4.1. 3.4.4.1. A DDNP Igazgatóság működési területe ..................................... 140 4.4.2. 3.4.4.2. A DDNP törzsterületei ................................................................ 141

4.5. 3.4.5. Duna–Ipoly Nemzeti Park (DINP) Igazgatóság .......................................... 143 4.5.1. 3.4.5.1. A DINP Igazgatóság működési területe ..................................... 143 4.5.2. 3.4.5.2. A DINP törzsterületei .................................................................. 144

4.6. 3.4.6. Fertő–Hanság Nemzeti Park (FHNP) Igazgatóság ..................................... 145 4.6.1. 3.4.6.1. Az FHNP Igazgatóság működési területe ................................... 145 4.6.2. 3.4.6.2. A FHNP törzsterületei ................................................................. 146

4.7. 3.4.7. Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) Igazgatóság ............................................ 147 4.7.1. 3.4.7.1. A HNP Igazgatóság működési területe ....................................... 147 4.7.2. 3.4.7.2. A HNP törzsterületei ................................................................... 148

4.8. 3.4.8. Kiskunsági Nemzeti Park (KNP) Igazgatóság ............................................ 151 4.8.1. 3.4.8.1. A KNP Igazgatóság működési területe ....................................... 151 4.8.2. 3.4.8.2. A KNP törzsterületei ................................................................... 153

4.9. 3.4.9. Körös–Maros Nemzeti Park (KMNP) Igazgatóság .................................... 155 4.9.1. 3.4.9.1. A KMNP Igazgatóság működési területe ................................... 155 4.9.2. 3.4.9.2. A KMNP törzsterületei ................................................................ 158

4.10. 3.4.10. Őrségi Nemzeti Park (ŐNP) Igazgatóság ............................................... 162 4.10.1. 2.4.10.1 Az ŐNP Igazgatóság működési területe ................................... 162 4.10.2. 3.4.10.2. Az ŐNP törzsterületei ............................................................. 163

5. 3.5. Az ÉTT mintaterületek bemutatása ............................................................................ 165 5.1. 3.5.1. Észak-Cserehát .......................................................................................... 165

5.1.1. 3.5.1.1. Területi lehatárolása .................................................................... 165 5.1.2. 3.5.1.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 166 5.1.3. 3.5.1.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 166

5.2. 3.5.2. Marcal-medence ........................................................................................ 167 5.2.1. 3.5.2.1. Területi lehatárolása .................................................................... 167 5.2.2. 3.5.2.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 168 5.2.3. 3.5.2.3. Támogatott tevékenységei .......................................................... 168

5.3. 3.5.3. Hevesi-sík és Borsodi-mezőség .................................................................. 169 5.3.1. 3.5.3.1. Területi lehatárolása .................................................................... 169 5.3.2. 3.5.3.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 170



alapjai

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5.3.3. 3.5.3.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 171 5.4. 3.5.4. Fás legelők Baranya megyében ................................................................. 172

5.4.1. 3.5.4.1. Területi lehatárolása .................................................................... 172 5.4.2. 3.5.4.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 172 5.4.3. 3.5.4.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 173

5.5. 3.5.5. Turján-vidék ............................................................................................... 174 5.5.1. 3.5.5.1. Területi lehatárolása .................................................................... 174 5.5.2. 3.5.5.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 175 5.5.3. 3.5.5.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 175

5.6. 3.5.6. Őrség-Vendvidék ....................................................................................... 176 5.6.1. 3.5.6.1. Területi lehatárolása .................................................................... 176 5.6.2. 3.5.6.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 177 5.6.3. 3.5.6.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 178

5.7. 3.5.7. Szatmár-Bereg ........................................................................................... 178 5.7.1. 3.5.7.1. Területi lehatárolása .................................................................... 178 5.7.2. 3.5.7.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 179 5.7.3. 3.5.7.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 179

5.8. 3.5.8. Dunavölgyi-sík .......................................................................................... 180 5.8.1. 3.5.8.1. Területi lehatárolása .................................................................... 180 5.8.2. 3.5.8.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 181 5.8.3. 3.5.8.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 181

5.9. 3.5.9. Dévaványa környéke ................................................................................. 183 5.9.1. 3.5.9.1. Területi lehatárolása .................................................................... 183 5.9.2. 3.5.9.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 183 5.9.3. 3.5.9.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 184

5.10. 3.5.10. Szentendrei-sziget .................................................................................. 186 5.10.1. 3.5.10.1. Területi lehatárolása ................................................................ 186 5.10.2. 3.5.10.2. Rövid leírása, értékleltára ........................................................ 186 5.10.3. 3.5.10.3. Támogatott tevékenységei ....................................................... 187

5. 4. A gazdálkodás összetevői, technológiai és tervezési szempontjai .......................................... 189 1. 4.1. Általános megfontolások, alapelvek ........................................................................... 189

1.1. 4.1.1. A gazdálkodás alapjellemzői ..................................................................... 189 1.2. 4.1.2. A térstruktúra, ökológiai infrastruktúra ..................................................... 190 1.3. 4.1.3. Gazdálkodási, üzemi méretek .................................................................... 192 1.4. 4.1.4. Körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák .............................................. 192 1.5. 4.1.5. Extenzív gazdálkodási rendszerek .............................................................. 198

1.5.1. 4.1.5.1. Az extenzív gazdálkodási módok általános jellemzői ................. 198 1.5.2. 4.1.5.2. Az extenzív gazdálkodási módok természetvédelmi jelentősége 199 1.5.3. 4.1.5.3. Természetvédelmi szempontból jelentős extenzív gazdálkodási módok

Magyarországon ................................................................................................. 200 2. 4.2. A növénytermesztés fő szempontjai .......................................................................... 211

2.1. 4.2.1. Vetésszerkezet, növényfaj- és fajtaszerkezet .............................................. 211 2.1.1. 4.2.1.1. Kialakításának alapelvei .............................................................. 211 2.1.2. 4.2.1.2. Ősi és őshonos haszonnövényeink .............................................. 212 2.1.3. 4.2.1.3. Nemesítés, fajtamegválasztás ...................................................... 218 2.1.4. 4.2.1.4. Összegző megállapítások, teendők .............................................. 221

2.2. 4.2.2. Vetésváltás, vetésforgó ............................................................................... 222 2.2.1. 4.2.2.1. Célok és elvek ............................................................................. 222 2.2.2. 4.2.2.2. Vetésforgó-elméletek .................................................................. 223 2.2.3. 4.2.2.3. Elővetemény-hatások .................................................................. 225 2.2.4. 4.2.2.4. A talajtermékenységre gyakorolt hatások ................................... 229 2.2.5. 4.2.2.5. Növényegészségügyi hatások ...................................................... 230 2.2.6. 4.2.2.6. Összegző megállapítások ............................................................ 231

2.3. 4.2.3. Talajművelés, talajvédelem ........................................................................ 231 2.3.1. 4.2.3.1. Célok és elvek ............................................................................. 231 2.3.2. 4.2.3.2. Eszközök, műveletek és hatásaik ................................................ 233 2.3.3. 4.2.3.3. Talajművelési rendszer ................................................................ 234 2.3.4. 4.2.3.4. Talajvédelem ............................................................................... 237

2.4. 4.2.4. Talajerő-gazdálkodás, trágyázás ................................................................. 238 2.4.1. 4.2.4.1. A talajerő-gazdálkodás tényezői ................................................. 239



alapjai

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2.4.2. 4.2.4.2. A tápanyag-szükséglet meghatározása, agrokémiai közelítésben 240 2.4.3. 4.2.4.3. A talaj termékenysége és a szerves anyagok ............................... 242 2.4.4. 4.2.4.4. A talaj biológiai tevékenysége és a növények táplálkozása ........ 247 2.4.5. 4.2.4.5. Tápanyagformák a talajban ......................................................... 248 2.4.6. 4.2.4.6. A talajerő-gazdálkodás gyakorlati módszereinek fejlesztése ...... 249 2.4.7. 4.2.4.7. Összegzés .................................................................................... 251

2.5. 4.2.5. Állati trágyák hagyományos kezelése és felhasználása ............................. 252 2.5.1. 4.2.5.1. Általános szempontok ................................................................. 252 2.5.2. 4.2.5.2. A trágya előkészítése az istállóban .............................................. 254 2.5.3. 4.2.5.3. A tárgya erjesztési helye ............................................................. 256 2.5.4. 4.2.5.4. Az istállótrágya erjesztése ........................................................... 257 2.5.5. 4.2.5.5. A híg ürülék, trágyalé és csurgaléklé kezelése ............................ 264 2.5.6. 4.2.5.6. A szalmatrágya (mesterséges istállótrágya) készítése ................. 267 2.5.7. 4.2.5.7. Az istállótrágya felhasználása ..................................................... 267

2.6. 4.2.6. A szerves anyagok komposztálása és a komposztok felhasználása ............ 269 2.6.1. 4.2.6.1. A komposztálás szakaszai ........................................................... 269 2.6.2. 4.2.6.2. A humuszképződés jelentősége a komposztálás során ................ 270 2.6.3. 4.2.6.3. A jó komposzt készítésének feltételei ......................................... 271 2.6.4. 4.2.6.4. A komposztálás során felhasználható nyersanyagok jellemzői ... 274 2.6.5. 4.2.6.5. Házikerti komposztálás ............................................................... 279 2.6.6. 4.2.6.6. Mezőgazdasági hulladékok komposztálása ................................. 283 2.6.7. 4.2.6.7. Élelmiszeripari hulladékok komposztálása ................................. 288 2.6.8. 4.2.6.8. A bio- és zöldhulladékok komposztálása .................................... 289 2.6.9. 4.2.6.9. A komposztok felhasználása ....................................................... 289

2.7. 4.2.7. Növényvédelem .......................................................................................... 296 2.7.1. 4.2.7.1. A növényvédelem célja ............................................................... 296 2.7.2. 4.2.7.2. A növényvédelem és az élővilág ................................................. 297 2.7.3. 4.2.7.3. Az alkalmazkodó növényvédelem eszköztára ............................. 298

3. 4.3. Az állattartás fő szempontjai ..................................................................................... 302 3.1. 4.3.1. Általános megfontolások ............................................................................ 302 3.2. 4.3.2. A háziállat géntartalékok szerepe az agrobiodiverzitás megőrzésében és a

fenntartható mezőgazdasági termelésben .................................................................... 306 3.2.1. 4.3.2.1. A háziállatok genetikai sokféleségének kialakulása .................... 307 3.2.2. 4.3.2.2. A géntartalékként nyilvántartott háziállat fajták veszélyeztetettségi

szintjei ................................................................................................................ 307 3.2.3. 4.3.2.3. A háziállat-géntartalékok jelentőségét, megőrzésük szükségességét

alátámasztó fontosabb szempontok .................................................................... 307 3.2.4. 4.3.2.4. A génmegőrzés módszerei az állattenyésztésben ........................ 308 3.2.5. 4.3.2.5. A fenntartható hasznosítás és a génmegőrzés összefüggése az

állattenyésztésben ............................................................................................... 309 3.2.6. 4.3.2.6. Haszonállatok védelme, állománymentés ................................... 309 3.2.7. 4.3.2.7. A háziállat fajták génmegőrzésének szervezeti alapjai Magyarországon

310 3.2.8. 4.3.2.8. Legfontosabb tennivalók ............................................................ 312

3.3. 4.3.3. Tájba illő állattartás .................................................................................... 313 3.3.1. 4.3.3.1. Vad és táj ..................................................................................... 313 3.3.2. 4.3.3.2. Hagyományos külterjes és vegyes állattartási rendszerek ........... 314 3.3.3. 4.3.3.3. Az ökológiai állattartás általános szempontjai és szabályai ....... 318

3.4. 4.3.4. Ősi és őshonos haszonállataink ................................................................... 321 3.4.1. 4.3.4.1. A magyar szürke szarvasmarha ................................................... 322 3.4.2. 4.3.4.2. A magyar tarka szarvasmarha ..................................................... 323 3.4.3. 4.3.4.3. A hazai bivaly ............................................................................. 324 3.4.4. 4.3.4.4. Ősi és őshonos juhfajtáink ........................................................... 324 3.4.5. 4.3.4.5. A magyar kecske ......................................................................... 325 3.4.6. 4.3.4.6. Nemesített lovaink ...................................................................... 326 3.4.7. 4.3.4.7. A magyar mangalica sertések ...................................................... 327 3.4.8. 4.3.4.8. A régi magyar baromfifajták ...................................................... 327 3.4.9. 4.3.4.9. Kutyafajtáink ............................................................................... 328 3.4.10. 4.3.4.10. Ősi és őshonos haszonállataink szerepe és jövője ................... 329

3.5. 4.3.5. Legeltetés .................................................................................................... 330



alapjai

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.5.1. 4.3.5.1. Általános megfontolások ............................................................. 330 3.5.2. 4.3.5.2. Gyep és vad ................................................................................. 330 3.5.3. 4.3.5.3. A legeltethető állatlétszám .......................................................... 331 3.5.4. 4.3.5.4. A legeltetési rendszer .................................................................. 336 3.5.5. 4.3.5.5. Háziállatfajok/fajták alkalmazhatósága ....................................... 337

3.6. 4.3.6. Méhészet ..................................................................................................... 341 3.6.1. 4.3.6.1. A méhészet hazai története .......................................................... 341 3.6.2. 4.3.6.2. Méhcsalád, méh egyedek ............................................................ 341 3.6.3. 4.3.6.3. Méhlakások, méhészek, méhcsaládok ........................................ 342 3.6.4. 4.3.6.4. Az ökológiai gazdálkodás és a méhészet ..................................... 342 3.6.5. 4.3.6.5. A méhlegelő ............................................................................... 343 3.6.6. 4.3.6.6. Méhlegelőnek alkalmas növények .............................................. 344

4. 4.4. Vizes élőhelyek extenzív mezőgazdasági hasznosítása .............................................. 347 4.1. 4.4.1. Halgazdálkodás ........................................................................................... 348

4.1.1. 4.4.1.1. A hazai halgazdálkodás helyzete ................................................ 348 4.1.2. 4.4.1.2. Halgazdálkodás és természetvédelem ......................................... 349 4.1.3. 4.4.1.3. Tógazdasági haltermelés ............................................................. 350 4.1.4. 4.4.1.4. A tógazdasági haltermelés és a természetvédelem konfliktusai .. 354 4.1.5. 4.4.1.5. A természetes vízi halgazdálkodás és a természetvédelem ......... 355 4.1.6. 4.4.1.6. A halgazdálkodás és a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program 356

4.2. 4.4.2. Nádgazdálkodás .......................................................................................... 358 4.2.1. 4.4.2.1. A hazai nádgazdálkodás helyzetének áttekintése ........................ 358 4.2.2. 4.4.2.2. A nádtermelés természetvédelmi szempontjai ............................ 359 4.2.3. 4.4.2.3. Természeti értékek ...................................................................... 360 4.2.4. 4.4.2.4. A nádgazdálkodási gyakorlat és a természetvédelem konfliktusai 361 4.2.5. 4.4.2.5. A természetvédelmi szempontú nádgazdálkodás alapelvei ......... 362

4.3. 4.4.3. Ártéri gazdálkodás ...................................................................................... 369 4.3.1. 4.4.3.1. Értelmezésbeli nehézségek .......................................................... 369 4.3.2. 4.4.3.2. Az ártéri gazdálkodás múltja ....................................................... 369 4.3.3. 4.4.3.3. Az újkori folyószabályozások hatása és a Vásárhelyi-terv

továbbfejlesztése (VTT) ..................................................................................... 374 4.3.4. 4.4.3.4. Az ártéri gazdálkodás felújítására irányuló kezdeményezések ... 376 4.3.5. 4.4.3.5. Az ártéri gazdálkodás lehetőségei a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi

Programban ........................................................................................................ 378 5. 4.5. Gyakorlati birtoktervezés: a természetvédelem, a növénytermesztés és az állattartás ökológiai

alapú összehangolása ............................................................................................................ 380 5.1. 4.5.1. A birtoktervezés környezeti szempontjai ................................................... 380 5.2. 4.5.2. A táj, a birtoktípus és -szerkezet összhangja ............................................... 381 5.3. 4.5.3. A birtoktervezés szereplői és folyamata ..................................................... 382

5.3.1. 4.5.3.1. A szereplők .................................................................................. 382 5.3.2. 4.5.3.2. A tervezés folyamata és a tervtípusok ......................................... 383

5.4. 4.5.4. A helyszín tervezése, értékelése ................................................................. 383 5.5. 4.5.5. A földhasználat tervezése ........................................................................... 385

5.5.1. 4.5.5.1. Az „ökológiai infrastuktúra” (biotóphálózati rendszer) és az üzemi

természetvédelmi terv ........................................................................................ 385 5.5.2. 4.5.5.2. A növényi szerkezet .................................................................... 391 5.5.3. 4.5.5.3. A talajok termőképességének becslése ........................................ 393 5.5.4. 4.5.5.4. Az állateltartó képesség becslése ................................................ 396 5.5.5. 4.5.5.5. Munkaerőmérleg ......................................................................... 399 5.5.6. 4.5.5.6. Birtokméret saját takarmánybázis esetén .................................... 400 5.5.7. 4.5.5.7. Birtokméret trágyaelhelyezési korláttal ....................................... 401

5.6. 4.5.6. A birtok létesítményeinek tervezése .......................................................... 402 5.6.1. 4.5.6.1. Területfelhasználási, beépítési terv ............................................. 403 5.6.2. 4.5.6.2. Szakági tervek ............................................................................ 403

5.7. 4.5.7. Közgazdasági tervezés ................................................................................ 405 6. 4.6. Esettanulmány: a Hortobágyi Nemzeti Park .............................................................. 408

6.1. 4.6.1. A Hortobágyi Nemzeti Park területe ........................................................... 409 6.1.1. 4.6.1.1. A hortobágyi táj kialakulása ........................................................ 410 6.1.2. 4.6.1.2. A Hortobágy éghajlati viszonyai ................................................. 410 6.1.3. 4.6.1.3. A Hortobágy vízrajza .................................................................. 411



alapjai

viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6.1.4. 4.6.1.4. A Hortobágy talajviszonyai ......................................................... 411 6.2. 4.6.2. A Hortobágyi Nemzeti Park területén folyó gazdálkodási tevékenység .... 411

6.2.1. 4.6.2.1. A gazdálkodás kapcsolata a természetvédelemmel ..................... 411 6.2.2. 4.6.2.2. A HNP rendeltetése és természetvédelmi feladatai ..................... 412 6.2.3. 4.6.2.3. A felmerült védelmi korlátok és konfliktusok alapjai ................. 413

6.3. 4.6.3. A Hortobágy mezőgazdasági hasznosítása ................................................. 414 6.4. 4.6.4. Állattartás a Hortobágyon ........................................................................... 415

6.4.1. 4.6.4.1. A védett terület sajátos állattartási helyzete ................................ 416 6.4.2. 4.6.4.2. Védelmi követelmények és korlátok – a gazdálkodás konfliktusai 416 6.4.3. 4.6.4.3. Javasolt gazdálkodási módok ...................................................... 417 6.4.4. 4.6.4.4. Az állattartás lehetőségei és céljai ............................................... 418 6.4.5. 4.6.4.6. Megoldási módozatok és alternatívák a HNP állattartásában ...... 420

6.5. 4.6.5. Növénytermesztés a Hortobágyon .............................................................. 421 6.5.1. 4.6.5.1. A növénytermesztés helyzete ...................................................... 421 6.5.2. 4.6.5.3. A növénytermesztés kulcspontjai ................................................ 422

6. 5. Összefoglalás, kitekintés ......................................................................................................... 425 1. 5.1. Paradigmaváltó természetvédelem és mezőgazdálkodás ............................................ 425 2. 5.2. Az iparszerű „agrobiznisz” ......................................................................................... 425 3. 5.3. A többfunkciós „agrikultúra”, a környezet- és tájgazdálkodás .................................. 427 4. 5.4. Az európai háttér ........................................................................................................ 429 5. 5.5. Kitekintés ................................................................................................................... 430

7. 6. A munkatársakról ................................................................................................................... 432 8. 8. Mellékletek ............................................................................................................................. 443

1. 8.1. 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről ......................................................... 443 1.1. I. rész Általános rendelkezések A törvény célja ................................................... 443

1.1.1. A törvény hatálya ..................................................................................... 443 1.1.2. Alapfogalmak ........................................................................................... 444 1.1.3. Alapelvek ................................................................................................. 444

1.2. II. rész A természeti értékek és természeti területek általános védelme ............... 445 1.2.1. Tájvédelem ............................................................................................... 445 1.2.2. Természeti területek körének meghatározása ........................................... 447 1.2.3. Az élőhelyek általános védelme ............................................................... 448 1.2.4. A földtani természeti értékek általános védelme ...................................... 449 1.2.5. A természeti értékek és a természeti területek védelmével kapcsolatos eljárási

szabályok ............................................................................................................ 449 1.3. III. rész Természeti területek és értékek kiemelt oltalma ..................................... 450

1.3.1. Védetté nyilvánítási eljárás ...................................................................... 450 1.3.2. A védett természeti területek .................................................................... 452 1.3.3. Védőövezet ............................................................................................... 453 1.3.4. Védett természeti területre vonatkozó szabályok ..................................... 453 1.3.5. A barlangok védelme ............................................................................... 459 1.3.6. Védett ásványi képződményekre vonatkozó szabályok ........................... 460

1.4. IV. rész A természet védelmének tervezési és szervezeti rendszere ..................... 461 1.4.1. A természet védelme és a területi tervezés ............................................... 461 1.4.2. A természetvédelem állami szervezete ..................................................... 462 1.4.3. Az ügyész szerepe a természetvédelemben .............................................. 463 1.4.4. Az állampolgárok részvétele a természet védelmében ............................. 464 1.4.5. Természetvédelmi információs rendszer .................................................. 464

1.5. V. rész A természet védelmének tulajdoni és gazdasági alapjai ........................... 464 1.5.1. Tulajdonjogi rendelkezések ..................................................................... 464 1.5.2. Gazdasági és pénzügyi jogi előírások ...................................................... 465 1.5.3. Támogatások és kártalanítás ..................................................................... 465 1.5.4. Felelősségbiztosítás és biztosíték ............................................................. 466

1.6. VI. rész A természetvédelmi eljárás jogi szabályai és szankciói .......................... 466 1.6.1. Eljárási rendelkezések .............................................................................. 466 1.6.2. A természeti állapotfelmérés .................................................................... 467 1.6.3. Természetvédelmi bírság ......................................................................... 467 1.6.4. Polgári jogi felelősség .............................................................................. 468 1.6.5. Vegyes és záró rendelkezések .................................................................. 468 1.6.6. A szabályozás célja .................................................................................. 469



alapjai

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1.6.7. A rendelet hatálya .................................................................................... 470 1.6.8. Az érzékeny természeti területek kijelölésének szempontjai ................... 470 1.6.9. Az ÉTT létesítésének eljárási rendje ........................................................ 471 1.6.10. Az ÉTT-en folytatott gazdálkodás támogatása ....................................... 472 1.6.11. Záró rendelkezések ................................................................................. 473 1.6.12. 1. számú melléklet: Az ÉTT kategóriánként kijelölt térségei ............... 473 1.6.13. 2. számú melléklet: Az ÉTT által érintett települések jegyzéke ............ 474 1.6.14. 3. számú melléklet: Az ÉTT tervezésének lépései és tartalma ............... 474 1.6.15. 4. számú melléklet: Az ÉTT szerződésekre vonatkozó nyilvántartási,

adatszolgáltatási kötelezettségek és információk köre ....................................... 474 2. 8.3. Védett és érzékeny természeti területek adatai ........................................................... 475

2.1. 8.3.1. Országos jelentőségű védett területek jegyzéke (2002. március 1.) ........... 475 2.2. 8.3.2. A magyarországi ÉTT-k védettségi fok szerinti megoszlása és területi statisztikai

adatai ........................................................................................................................... 485 2.3. A) Mintaterületek ................................................................................................. 485 2.4. B) Igen fontos Érzékeny Természeti Területek .................................................... 485 2.5. C) Fontos Érzékeny Természeti Területek ........................................................... 487 2.6. D) Lehetséges Érzékeny Természeti Területek .................................................... 489 2.7. 8.3.3. A talajtípusok és altípusok előfordulása (%) a védett területeken .............. 490 2.8. 8.3.4. A talajtípusok és altalajtípusok előfordulása (%) a kijelölt Érzékeny Természeti

Területeken .................................................................................................................. 491 3. 8.4. A földhasználati zónarendszer kialakításának adatbázisa, módszerei és eredményei 493

3.1. 8.4.1. A vizsgálatok adatbázisa és módszerei ...................................................... 493 3.1.1. 8.4.1.1. A vizsgálati adatbázisok és környezeti jellemzők ....................... 493 3.1.2. 8.4.1.2. Az információk feldolgozása ...................................................... 499

3.2. 8.4.2. A vizsgálatok eredményei .......................................................................... 500 3.2.1. 8.4.2.1. Magyarország területének mezőgazdasági alkalmassága ........... 500 3.2.2. 8.4.2.2. Magyarország területének környezeti érzékenysége .................. 502 3.2.3. 8.4.2.3. Az agráralkalmassági és környezetérzékenységi értékszámok egyesítése

505 3.2.4. 8.4.2.4. Földhasználati mintaforgatókönyvek, zonalitási példák .............. 507 3.2.5. 8.4.2.5. A művelési ágak változtatása ...................................................... 510

4. 8.5. A haszonnövények gyakorisága Magyarországon a régészeti magleletek alapján ..... 514 5. 8.6. Középkori gyümölcsfajtáink ...................................................................................... 514

Irodalom ......................................................................................................................................... 522

x Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az ábrák listája

1. A művelési ágak elhelyezkedése a parlagos földművelési rendszerben (Szalai, 1996) .................. 7 2. A fajták minősítésének éve és elért életkoruk (Ángyán–Menyhért, 1988) ................................... 12 3. Az agrártáj biotóphálózatának változása (Schleswig–Holstein) (Knauer, 1980) .......................... 17 4. A mezőgazdaság bruttó és nettó termelésének, valamint anyagköltségének alakulása (1949 = 100%)

(Fecske, 1987) .................................................................................................................................. 31 5. A közép-európai flóra diverzitásának változása (Hüppe, 1990 nyomán; Harrach, 1994) ............. 47 6. Az EU Közös Agrárpolitikájának átalakítási folyamata (Forrás: Buckwell Report, 1998) .......... 66 7. A fő földhasználati kategóriák területi aránya (%) (1995) (* Egyéb terület: nádas + egyéb vízfelület +

művelés alól kivett terület) (Forrás: OECD Environmental Data, Compendium 1997, Paris, 1997) 69 8. A növénytermesztés kapcsolatrendszere (Ángyán, 1991) ............................................................ 71 9. Az agroökológiai feltételeket rontó gazdálkodás elvi sémája (Ángyán, 1991) ............................. 71 10. A földhasználati piramis ............................................................................................................. 72 11. A bioszféra rezervátum általános zónarendszere és funkció-eloszlása (Erdmann, 1994) ........... 75 12. A biotóphálózat agrártájon való megjelenésének vázlatos rendszere ......................................... 77 T-1. Magyarország területének mezőgazdasági alkalmassága .......................................................... 79 T-2. Magyarország területének környezeti érzékenysége ................................................................. 80 T-3. Magyarország területeinek elhelyezkedése a környezetérzékenységi-agrártermelési skálán .... 80 T-4. A szántóterületek elhelyezkedése a javasolt három kategóriás földhasználati zónarendszerben (2.

szcenárió) .......................................................................................................................................... 81 13. A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program felépítése (Ángyán et al., 1999) ......................... 85 T-5. Kedvezőtlen adottságú térségben való gazdálkodás ................................................................. 90 T-6. A gazdaság területének környezeti (természetvédelmi, talaj-, vízvédelmi) érzékenysége ........ 91 T-7. Vidéki foglalkoztatáshoz hozzájárulás (munkanélküliségi ráta figyelembevétele) ................... 92 T-8. Az összpontszám alakulása településenként ............................................................................. 92 14. Broads-vidék ............................................................................................................................... 97 T-9. Az angliai Környezetileg Érzékeny Területek .......................................................................... 99 T-10. Zonális agrárkörnyezeti programok célterületei Magyarországon ........................................ 108 T-11. Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) Magyarországon ...................................................... 109 T-12. Az ÉTT rendszer 2002. évi modellterületei .......................................................................... 112 T-13. Jogi oltalom alatt álló területek Magyarországon ................................................................. 117 T-14. Jogi oltalom alatt álló területek és Érzékeny Természeti Területek Magyarországon .......... 117 15. Védett természeti területek Magyarország területéhez viszonyított aránya (%) ....................... 120 16. Országos jelentőségű védett és érzékeny természeti területek Magyarország összterületéhez

viszonyított aránya (%) ................................................................................................................... 120 T-15. Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ....................................................... 130 T-16. Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe .......................................... 135 T-17. Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ............................................................. 139 T-18. Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság működési területe .................................................. 140 T-19. Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ................................................... 143 T-20. Fertő–Hanság Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ................................................ 145 T-21. Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság működési területe .................................................... 147 T-22. Kiskunság Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ...................................................... 151 T-23. Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ................................................ 156 T-24. Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ............................................................ 162 T-25. Észak-Cserehát ÉTT mintaterület ......................................................................................... 165 T-26. Marcal-medence ÉTT mintaterület ....................................................................................... 167 T-27. Hevesi-sík és Borsodi-mezőség ÉTT mintaterülete .............................................................. 169 T-28. Fás legelők Baranya megyében ÉTT mintaterület ................................................................ 172 T-29. Turján-vidék ÉTT mintaterület ............................................................................................. 174 T-30. Őrség-Vendvidék ÉTT mintaterület ...................................................................................... 176 T-31. Szatmár-Bereg ÉTT mintaterület .......................................................................................... 179 T-32. Dunavölgyi-sík ÉTT mintaterület ......................................................................................... 180 T-33. Dévaványa környéke ÉTT mintaterület ................................................................................ 183 T-34. Szentendrei-sziget ÉTT mintaterület ..................................................................................... 186 17. Térhasználati stratégiák (Ángyán, 1991) .................................................................................. 190



alapjai

xi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

18ab. Természetes- és agrárökoszisztémák összehasonlítása (Ángyán–Menyhért, 1988) a) természetes

ökoszisztéma, b) agrár-ökoszisztéma az 1920-as években ............................................................. 193 18cd. Természetes- és agrárökoszisztémák összehasonlítása (Ángyán–Menyhért, 1988) c) Iparszerű,

kemizált agrár-ökoszisztéma (állattenyésztés nélküli, gamonatermesztésre specializált szélsőséges forma),

d) Agroökoszisztéma az alkalmazkodó növénytermesztésben ....................................................... 195 19. A mezőgazdasági biomassza-termelés és -felhasználás egyszerűsített rendszere (étkezési célú

főtermék-felhasználással) (Ángyán–Menyhért, 1988) .................................................................... 196 T-35. Magyarország füves élőhelyeinek aktuális térképe ............................................................... 202 20. A gyümölcsök fajtadiverzitásának változása ............................................................................ 215 21. Tokaj-hegyalján termesztett szőlőfajták diverzitásának változása ............................................ 216 22. A talajműveléssel és a gazdálkodással összefüggő talajállapot-romlás sémája (Birkás, 1993) 231 23. Példa a kíméletes talajművelésre (Weichel, 1981) ................................................................... 236 24. A talaj humusztartalmának változása 25 év során különböző szerves és műtrágyázás után (Bachthaler,

1979) ............................................................................................................................................... 244 25. A trágya szétszórása vasvillával a telepen ................................................................................ 257 26. A szakaszos trágyakezelési eljárások naponta adódó mennyiségeinek elrendezése ................. 259 27. Bernátsky Kornél dr. terve szerint készült négyszögletű és háromszögletű betonlap ............... 260 28. A félrerakott betonlapok helyére hasáb alakúan rakják be a trágyát ......................................... 260 29. A háromszögű betonlap használata ........................................................................................... 261 30. Összehasonlító kísérleti eredmények különböző trágyakezelési eljárásoknál (Kreybig, 1951) 262 31. A hőmérséklet változása a komposztálás során ........................................................................ 269 32. A szerves anyag átalakulása a komposztálás során .................................................................. 270 33. A kertben és a ház körül keletkező komposztálható hulladékok .............................................. 279 34. Komposztsilók különböző megoldásai ..................................................................................... 281 35. A komposztálás munkaműveletei ............................................................................................. 283 36. Az alkalmazkodó növénytermesztés eszköztára ....................................................................... 299 37. Az egészben való gondolkodás és cselekvés fő szempontjai (Győrffy, 1994) ......................... 303 38. A gyeptermesztés megoszlása és a legeltethető termés mennyisége a legeltetési idény alatt ... 333 39. A fészek széttaposásának veszélye néhány madárfaj esetében ................................................. 334 40. Az élősövény hatása a) környezetének mikroklímájára, b) a mezőgazdasági termelésre (Broggi, 1986)

......................................................................................................................................................... 385 41. Lokális biotóphálózati rendszer felépítésének sematikus ábrája (Jedicke, 1994) ..................... 387 42. Magyarország természeti nagytájai és agroökológiai körzetei (Láng et al., 1983). I. Dunai Alföld: 1.

Duna menti síkság, 2. Duna–Tisza közi hátság, 3. Bácskai hátság, 4. Mezőföld, 5. Dráva menti síkság; II.

Tiszai Alföld: 6. Felső-Tiszavidék, 7. Közép-Tiszavidék, 8. Alsó-Tiszavidék, 9. Észak-alföldi

hordalékkúp-síkság, 10. Nyírség, 11. Hajdúság, 12. Berettyó–Körös vidék, 13. Körös–Maros köze; III.

Kisalföld: 14. Győri-medence, 15. Marcal-medence, 16. Komárom–Esztergomi-síkság; IV. Nyugat-

magyarországi peremvidék: 17. Alpokalja, 18. Sopron–Vasi-síkság, 19. Kemeneshát, 20. Zalai-dombság;

V. Dunántúli dombvidék: 21. Külső-Somogy, 22. Belső-Somogy, 23. Tolna–Baranyai-dombság, 24.

Mecsek és Mórágyi-rög; VI. Dunántúli-középhegység: 25. Bakonyvidék, 26. Vértes és Velencei-hegység

és vidéke, 27. Dunazug-hegyvidék; VII. Észak-magyarországi középhegység: 28. Duna-kanyar

hegyvidéke, 29. Nógrádi-medence, 30. Cserhátvidék, 31. Mátravidék, 32. Bükkvidék, 33. Heves–Borsodi

medencék és dombságok, 34. Észak-Borsodi hegyvidék, 35. Tokaj–Zempléni hegyvidék ............ 392 43. Magyarország agroökológiai körzeteinek növényszerkezete a termőhelyi alkalmassága és a termelési

hagyományok alapján (Ángyán, szerk., 1989) ................................................................................ 392 T-36. Nemzeti Ökológiai Hálózat (NECONET) ............................................................................ 495 44. A felszínborítási adatbázis létrehozása (Büttner, 1997) ............................................................ 498 T-37. CORINE Land Cover felszínborítási adatbázis .................................................................... 498 T-38. Mezőgazdasági klímaalkalmasság ........................................................................................ 500 T-39. Környezeti érzékenység az élővilág szempontjából .............................................................. 502 T-40. Környezeti érzékenység a talaj szempontjából ..................................................................... 503 T-41. Környezeti érzékenység a vízbázisok szempontjából ........................................................... 503 45. A területek eloszlása a környezetérzékenységi-agráralkalmassági értékskálán ........................ 506 T-42. Javaslat három kategóriás földhasználati zónarendszer kialakítására (1. szcenárió) ............ 507 T-43. Javaslat három kategóriás földhasználati zónarendszer kialakítására (2. szcenárió) ............ 508 T-44. A mezőgazdasági teületek elhelyezkedése a javasolt három kategóriás földhasználati

zónarendszerben (2. szcenárió) ....................................................................................................... 509

xii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája

2. A búza és a kukorica országos termésátlagának szélső értékei (Bócz et al., 1992 és KSH kiadványok)

11 3. A mű- és szervestrágya-felhasználás Magyarországon (Ángyán-Menyhért, 1997 és KSH kiadványok)

12 4. A növényvédőszer-felhasználás Magyarországon (Ángyán-Menyhért, 1997 és KSH kiadványok) 13 5. A magasabbrendű növényfajok veszélyeztetettsége Magyarországon (Rakonczay, szerk. 1989) 14 6. Az I., II. és III. országos gyomfelvételezés húsz legjelentősebb szántóföldi gyomfajának rangsora és

borítási %-a. (Újvárosi, 1973 és Kovács et al. 1987 adatai alapján) (Ángyán-Menyhért, 1988) ...... 15 7. Talajpusztulás Magyarországon (Stefanovits, szerk., 1977. és Stefanovits, 1981 nyomán) ......... 18 8. Ivóvízvizsgálatok értékelése (Horváth - KSH, 1986) ................................................................... 19 9. A műtrágya-ráfordítás, a termésátlag és a termesztett búzafajták nedves sikértartalmának változása az

1961-1980-as időszakban Magyarországon (%) (Szabó, 1990 adatai alapján) (1961-65-ös érték = 100%)

20 10. A különböző időszakban minősített fajták minőségi jellemzőinek alakulása az 1970-1989-es időszak

adatai alapján (Szabó, 1990) ............................................................................................................. 20 11. Növényi eredetű élelmiszerek peszticidmaradványokkal való szennyezettségének mértéke

Németországban az 1984-86-os időszak adatai alapján (Guhl-Sante, 1990) .................................... 21 12. Peszticidmaradványok különböző gazdálkodási rendszerből származó zöldség- és gyümölcsmintákban

(Schüpach, 1986) .............................................................................................................................. 21 13. A 100 ezer lakosra jutó halálozások számának változása (%) halálokok szerint (1965 = 100%) (KSH

1996/97. Farkas 1994) ...................................................................................................................... 22 14. Főbb gabonafélék (búza, kukorica, rizs) termésmennyisége (1000 t) és annak növekedési üteme (%)

régiónként ......................................................................................................................................... 23 15. A népességszám (fo) növekedési üteme (%) régiónként 1965-1998 között ............................... 25 16. 1 főre jutó gabonatermés (kg/fo) ................................................................................................ 25 17. Különböző termelési rendszerek energiamérlege (Ángyán-Menyhért, 1997) ............................ 26 18. Kukoricatermesztés az USA-ban ................................................................................................ 29 19. A környezetbarát, alkalmazkodó, extenzív és a természetes életteret védő mezőgazdálkodás

támogatásának néhány eleme három EU tagországban 1996-ban (1 euro - 240 Ft) ......................... 30 20. Magyarország összehasonlító területi és népességi adatai (1995) .............................................. 52 21. 1000 lakosra jutó terület (ha) (1995) .......................................................................................... 69 22. Az általános földhasználati zónarendszer és a "MAB" zónarendszer egyesítésének hatása a különböző

földhasználati kategóriák területére .................................................................................................. 73 23. A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program potenciális kiterjedése és felhasználható támogatási

forrásai (Ángyán et al., 1999) ........................................................................................................... 82 24. Az NAKP célprogramjainak területalapú támogatásai ............................................................... 86 25. Az NAKP pályázatok elbírálásának szempontrendszere ............................................................ 88 26. Az NAKP-2002 pályázatok értékelésének statisztikai adatai ..................................................... 89 27. Az NAKP-2002 forráskereteinek célprogramok szerinti megoszlása ......................................... 93 28. A támogatásban részesülő pályázatok programonkénti alakulása .............................................. 94 29. Az NAKP-2002 forráskereteinek támogatási jogcímek szerinti megoszlása .............................. 94 30. Lehetséges információforrások az extenzív rendszerek lehatárolásához (Baldock et al., szerk., 1994)

95 31. Madárfajok, amelyek védelme érdekében a 2078/92 szabályozás alkalmazása javasolt (Tucker-Heath,

1994) (halastavakhoz és nádasokhoz kötődő fajok nélkül) ............................................................ 105 32. Az ÉTT kategóriák területe és aránya ....................................................................................... 106 33. Modellterületek, választható támogatott gazdálkodási csomagok és kifizetési összegek ......... 109 34. A 2002. évi pályázatok statisztikai adatai ................................................................................. 113 35. Védett természeti területeink összesítő adatai (2002. március 1.) ............................................ 115 36. Nemzeti parkjaink területi adatai (2002. március 1.) ................................................................ 118 37. Országos jelentőségű védett természeti területek alakulása (ha) .............................................. 119 38. Érzékeny Természeti Területek összesítő adatai (2002. március 1.) ........................................ 120 39. Védett és érzékeny természeti területek összesített adatait (2002. március 1.) ......................... 121 40. A védett és érzékeny területek lejtőkategóriák szerinti megoszlása (%) .................................. 121 41. A 100 pontos talajértékszám-kategóriák gyakorisága (%) ........................................................ 122 42. Az aranykoronaérték-kategóriák gyakorisága (%) ................................................................... 123



alapjai

xiii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

43. A genetikus talajfőtípusok előfordulása a védett és érzékeny területeken ................................ 123 44. A vízgazdálkodási tulajdonság-kategóriák előfordulása a védett és érzékeny területeken (%) 124 45. A talajok kémhatás- és mészállapot-kategóriáinak előfordulása a védett és érzékeny területeken (%)

124 46. A talajok szervesanyag-készlet kategóriáinak előfordulási gyakorisága a védett és érzékeny területeken

(%) .................................................................................................................................................. 126 47. Mezőgazdasági alkalmasságkategóriák gyakorisága (%) ......................................................... 126 48. Környezeti érzékenység-kategóriák gyakorisága (%) ............................................................... 127 49. Területmeghatározottsági kategóriák gyakorisága (%) ............................................................. 127 50. Országos jelentőségű védett természeti területek megoszlása művelési ágak szerint (ha) ....... 128 51. Védett és érzékeny természeti területek művetési ágak szerinti megoszlása (1 000 ha) ........... 129 52. Extenzív állattenyésztési és növénytermesztési rendszerek jellemzői (Nagy et al., 1997) ....... 129 53. Intenzív és extenzív gazdálkodási módok (Nagy et al., 1997) .................................................. 198 54. Magyarország füves élőhelyeinek aktuális területe .................................................................. 198 55. Néhány agroökológiai jellemző 95%-os gyakoriságú szélső értékei Magyarországon (1901-1980)

(Ángyán - Menyhért, 1988) ............................................................................................................ 201 56. Az évente újonnan minosített fajták átlagos száma (db) (1928-1996) (Ángyán-Menyhért, szerk., 1997)

......................................................................................................................................................... 218 57. Az újonnan minősített növényfajták száma és átlagos termesztésben maradási ideje (életkora) néhány

növényfajnál (1928-1996) (Ángyán-Menyhért, szerk., 1997) ........................................................ 219 58. Fontosabb szántóföldi növények elővetemény igénye (Szalai, 1995) ...................................... 220 59. A talajtermékenység szempontjából fontos tulajdonságok (Boguslawski, 1965, Gyori, 1984 nyomán)

226 60. A főbb talajművelő eszközök munkájának jellemzése alapműveletekkel (Nyíri et al., 1981 és Birkás,

1995 nyomán) ................................................................................................................................. 229 61. A humusz hatása a talajtermékenységre (Koepf et al., 1980. nyomán) .................................... 233 62. Néhány hazai talajféleség 0-20 cm-es rétegének átlagos egyensúlyi állandója az NPK tápelemekre

(Búzás, 1987. nyomán) ................................................................................................................... 243 63. A pH-tól függő P felvétel (Aldrich, 1976) ................................................................................ 248 64. A zöldtrágyázás lehetőségei (Holló, 1996) ............................................................................... 250 65. Veszteségek a gondatlanul kezelt trágyalében és vizeletben (Kreybig, l955) .......................... 251 66. Az alászántás idejének hatása a trágya értékére (Kreybig, 1955) ............................................. 265 67. A legfontosabb nyersanyagok C/N aránya ............................................................................... 268 68. A higienizáláshoz szükséges minimális hőmérsékleti határértékek az EU országokban .......... 272 69. A szennyvíziszap patogén mikrobáinak pusztulási ideje különböző hőmérsékleten (WHO, 1956) 273 70. Néhány nyersanyag kémiai összetétele ..................................................................................... 273 71. Néhány nyersanyag fontosabb tulajdonságai ............................................................................ 274 72. Néhány nyersanyag térfogattömege keletkezéskor ................................................................... 276 73. Néhány nyersanyag nehézfém tartalma mg/kg sz.a.-ban (Amlinger, 1993) ............................. 277 74. Különböző hulladékok idegenanyag-tartalma .......................................................................... 278 75. Különböző eredetű komposztok felhasználási területei ............................................................ 278 76. A különböző komposztok nyersanyagoktól függő összetétele ................................................. 290 77. Különböző szerzők által javasolt komposztadagok szántóföldi növényeknél (Forrás: Crepaz, 1991,

(Dunst), 1991, Gottschall, 1990,, Steinlechner-Katter, 1991) ........................................................ 291 78. A komposztálás beillesztése a vetésforgóba ............................................................................. 294 79. A tájelemek mint élőhelyek és funkcióik .................................................................................. 294 80. A mezőgazdaságilag művelt terület, a számosállat létszám és az egy hektárra jutó számosállatok száma

az Európai Unióban és Magyarországon 1998-ban (Binnyei, 2002) .............................................. 297 81. Magyarországon védett háziállat fajták (1) Emlos fajták ......................................................... 305 82. Magyarországon védett háziállatfajták (2) Baromfi- és halfajták ............................................. 311 83. A sérülések eloszlása és mértéke a különböző tartási formáknál, tejelő szarvasmarháknál, 60 üzemben

(%) .................................................................................................................................................. 312 84. A szaporodási mutatók kötött és kötetlen tartásban .................................................................. 316 85. 1 ha-ra engedélyezett legnagyobb állatlétszám az ökológiai gazdálkodásban .......................... 317 86. Az ökológiai gazdálkodás legkisebb területigénye épületben és szabadban, fajok és termelési típusok

szerint ............................................................................................................................................. 319 87. Ősi jellegű háziállatfajták alkalmazhatósága különböző gyeptípusokon .................................. 320 88. 1999. évi haltermelésünk halfajonkénti megoszlása (t) ............................................................ 339 89. Halastavainkon élő veszélyeztetett madárfajok és élőhelyigényük .......................................... 348 90. Az NAKP tógazdasági programjának 2002. évi gazdálkodási előírásai és azok várható hatásai 352



alapjai

xiv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

91. A legfontosabb nádas-felújítási eljárások ................................................................................. 356 92. A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésében javasolt síkvidéki árvíztározók (VTT, 2002) ............ 366 93. A 14 tározós javaslat által érintett területek jelenlegi és javasolt területhasználata (VTT, 2002) 375 94. A biotóphálózat-tervezés lépései és tartalma ............................................................................ 376 95. Termésszinthatárok néhány jellegzetes növényfajnál a fő szántóföldi termőhelyek szerint (t/ha)

(Ángyán-Menyhért, szerk., 1997) ................................................................................................... 391 96. Gabonaegység-szorzók ............................................................................................................. 394 97. A fő szántóföldi termőhelyek becsült gabonaegység hozama (t GE/ha) .................................. 397 98. Csernozjom talaj (I.) állateltartó képessége eltérő takarmánytermő területi arány esetén (db Sz.á./ha)

397 99. Állateltartó képesség közvetlen számítása a területi termésátlagokból (takarmánytermő terület =

100%) ............................................................................................................................................. 398 100. Munkaerőigény 25 db számosállat gondozásához és a hozzátartozó takarmánytermő-terület

ellátásához (szarvasmarha) ............................................................................................................. 398 101. Területigény (ha) eltérő talajtermékenységi kategóriában különböző területhasznosítási arányok

esetén (25 számosállat, szarvasmarha esettanulmány) (Csernozjom (I.) talaj) ............................... 400 102. Állatfajonkénti trágyatermelési határértékek .......................................................................... 400 103. 25 számosállat trágyatermelése (szarvasmarhatartás) ............................................................. 401 104. A cash-flow számítás menete ................................................................................................. 402 105. A HNPI működési területe ...................................................................................................... 405 106. Mezőgazdasági talajalkalmasság (osztálygyakoriság %) ........................................................ 491 107. Mezőgazdasági klímaalkalmasság (osztálygyakoriság %) ..................................................... 501 108. Magyarország területének mezogazdasági alkalmassága (osztálygyakoriság %) ................... 501 109. Környezeti érzékenység az élővilág szempontjából (osztálygyakoriság %) ........................... 502 110. Környezeti érzékenység a talaj szempontjából (osztálygyakoriság %) .................................. 504 111. Környezeti érzékenység a vízbázisok szempontjából (osztálygyakoriság %) ........................ 504 112. Magyarország területének környezeti érzékenysége (osztálygyakoriság %) .......................... 505 113. Magyarország területeinek elhelyezkedése a környezetérzékenységi-agrártermelési skálán

(osztálygyakoriság %) .................................................................................................................... 505 114. Javaslat háromkategóriás földhasználati zónarendszer kialakítására (1. forgatókönyv) ......... 506 115. Javaslat három kategóriás földhasználati zónarendszer kialakítására (2. forgatókönyv) ........ 508 116. Javaslat háromkategóriás földhasználati zónarendszer kialakítására (3. forgatókönyv) ......... 509 117. A szántóterületek mezőgazdasági alkalmassága és környezeti érzékenysége ........................ 510 118. Magyarország szántóterületeinek elhelyezkedése a környezetérzékenységi-agrártermelési skálán

511 119. A szántóterületek megoszlása a javasolt háromkategóriás földhasználati zónarendszerben (áttekintés)

......................................................................................................................................................... 511 120. Művelési ágak és területi változásuk a 2. zonációs forgatókönyv szerint ............................... 512

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Támogatók

A Kempelen Farkas Felsőoktatási Digitális Tankönyvtár vagy más által közreadott digitális tartalom a szerzői

jogról szóló 1999. évi LXXVI. tv. 33.§ (4) bekezdésében meghatározott oktatási, illetve tudományos kutatási

célra használható fel. A felhasználó a digitális tartalmat képernyőn megjelenítheti, letöltheti, elektronikus

adathordozóra vagy papírra másolhatja, adatrögzítő rendszerében tárolhatja. A Kempelen Farkas Felsőoktatási

Digitális Tankönyvtár vagy más weblapján található digitális tartalmak üzletszerű felhasználása tilos, valamint

kizárt a digitális tartalom módosítása és átdolgozása, illetve az ilyen módon keletkezett származékos anyag

további felhasználása is.

A jelen digitális tartalom internetes közreadását a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal 2006-ban nyújtott

támogatása tette lehetővé.


2. fejezet - 1. Előszó

(Wass Albert) —„A világ fölött őrködik a Rend”

(Teremtés könyve 2,15) —„Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.”

A természetvédelem koncepcióváltása az 1970-es évekre nyúlik vissza, és azon az alapvető felismerésen

nyugyszik, hogy az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónák zárványszerű

elszigetelése („itt tiszta természetvédelem, ott tiszta termelési- és fogyasztási célú környezethasználat”) helyett

azokat fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzuk az őket körülvevő gazdasági és társadalmi

környezetbe.

A teljes területre kiterjedő, a védett területek szigeteiről kilépő természetvédelem koncepciója a

környezethasználat intenzitásának változtatásával igyekszik elkerülni az alul-, illetve túlhasználat következtében

előálló károkat, és a következő alapvető célok területi harmonizációját kívánja elérni:

• természetmegőrzés (táj, ökoszisztéma, faj- és genetikai sokféleség fenntartása);

• gazdasági beágyazás (az ökológiai és kultúrális szempontból fenntartható földhasználati rendszerek,

gazdasági fejlesztés elősegítése);

• társadalmi beágyazás (oktatás, nevelés, bemutatás, kutatás, monitoring feladatok ellátása a lokális,

regionális, nemzeti és globális természetmegőrzés területein).

• E mélyreható paradigmaváltás, a szegregációs modellt felváltó integrációs – a gazdaság és a társadalom felé

nyitó – természetvédelmi stratégia új megközelítést, megoldásokat, módszereket kíván.

E természetvédelmi koncepcióváltással párhuzamosan a mezőgazdálkodás tartalmi átalakulása is gyors ütemben

halad. Ez azon a felismerésen alapul, hogy a mezőgazdaság mindig is több volt, mint egyszerű árutermelő

ágazat. Az élelmiszerek és nyersanyagok előállításán túl egyéb feladatokat is ellátott, tájat, élővilágot, talajt,

vizet, környezetet is „termelt”, és munkát, megélhetést adott a vidék embere és közösségei számára. Ez ma sincs

másképpen. Néhány évtizedes agráriparosítási, termésmaximalizálási kitérő után ismét rá kellett jönnünk: a

mezőgazdaságnak a termelési feladatok mellett regionálisan eltérő mértékben ugyan, de környezeti és

társadalmi, foglalkoztatási feladatokat is magára kell vállalnia. Ez utóbbiak olyan – az egész társadalom és

a helyi közösségek számára egyaránt fontos – ökoszociális szolgáltatások, amelyek helyben keletkeznek, nem

importálhatók, és amelyekért a mezőgazdaságot, a gazdálkodót fizettség illeti meg.

Az, hogy a mezőgazdaságnak a termelő vagy a szolgáltató jellege, funkciója válik e hangsúlyozottá, attól

függ, hogy milyen – nagy agrárpotenciálú és környezeti szempontból kevéssé érzékeny, vagy pedig kis

termelési potenciálú és érzékeny, sérülékeny, természeti értékekben gazdag – területeken, tájon vagyunk.

Minél érzékenyebb, sérülékenyebb területen gazdálkodunk, annál fontosabbá válnak a mezőgazdaság

ökoszociális szolgáltatásai. Mivel azonban az iparszerű – a termelés hatékonyságának és piaci

versenyképességének növelésére koncentráló – mezőgazdálkodás ökoszociális terljesítménye igen gyenge,

ezért – különösen védett és érzékeny természeti területeken – ettől eltérő gazdálkodási rendszereket kell

alkalmaznunk.

Ezek a felismerések vezettek el – sűrűn lakott vidéki térségekkel és még mindig nagy természeti értékeket

hordozó természeti és kultúrtájakkal jellemezhető kontinensünkön – a többfunkciós európai agrármodell

megfogalmazásához, az e modell elterjesztését szolgáló közös agrár- és vidékpolitika reformjához, támogatási

rendszerének kiépítéséhez és közösségi költségvetési forrásainak európai megteremtéséhez.

Ennek szellemében és EU-harmonizációs feladataink megoldása sorában született meg nálunk a Nemzeti

Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP), majd az ennek bevezetéséről rendelkező 2253/1999 (X. 7.) számú

kormányhatározat. A 2002-es költségvetés az agrártámogatások között 2,2 milliárd Ft-ot különített el e

támogatási-kifizetési rendszer kísérleti indítására. Ugyancsak e folyamat részeként született meg a Nemzeti

Vidékfejlesztési Terv és ennek hazai hátterét adó 1996/21. számú Területfejlesztési és Területrendezési

Törvény. A 2002. évi költségvetés e program támogatására 5,5 milliárd Ft-ot különített el.

1. Előszó


Ezzel, valamint az EU Bizottság 2002. január 30-ai – a csatlakozásra váró országok agrártámogatására

vonatkozó pozíciójának – bejelentése után az agrár-környezetvédelem és vidékfejlesztés helyzete,

megítélése gyökeresen meg kell, hogy változzon. Az nem lehet már csupán egy kötelező, utolsó,

„hatékonyságrontó” fejezete a „tisztességes agrárpolitikának”, hanem az integrált agrár- és vidékfejlesztési

politika ökoszociális pillérévé és az EU források megszerzésének fontos tényezőjévé vált.

Látnunk kell ugyanis, hogy míg kiváló agrárterületeinken az első – termelési – pillér kínál forrásszerzési

lehetőségeket, addig érzékeny, sérülékeny, kisebb agrárpotenciálú, ráadásul mindezekkel összefüggésben

gazdasági értelemben általában hátrányos helyzetű, gyakorta munkanélküliséggel súlytott térségeinkben a

többfunkciós európai agrármodell második, ökoszociális pillére mentén megnyíló európai források

jelenthetnek igen hathatós segítséget. Fel kell ismernünk, hogy a két pillér más-más adottságú területeinkre

irányul, azok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást! Az ökoszociális pillér mentén megfogalmazott

agrár-környezetgazdálkodási és egyéb vidékfejlesztési programok indításával a mezőgazdasági stratégiaváltás

Magyarországon is elkezdhető, ha felismerjük a két pillér nyújtotta lehetőségek egymást kiegészítő jellegét.

E nagy léptékű, történelmi jelentőségű agrár-, vidék- és környezetpolitikai stratégiaváltás azonban csak akkor

sikerülhet, ha kiépül annak nemcsak fizikai, hanem mindenek előtt szellemi infrastruktúrája. Ehhez új

ismeretekre, tudásra és gondolkodásmódra van szükség, amely sok esetben nem jelent mást, mint a szerves

fejlődéshez való visszatérést, e fejlődés fonalának újbóli felvételét, kialakult, évszázadok alatt csiszolódott, a

tájakhoz illeszkedő gazdálkodási rendszereinek korszerű újrafogalmazását. Könyvünk ehhez kíván

segítséget adni különösen azok számára, akik védett vagy érzékeny természeti területeinken gazdálkodnak, vagy

e területek mezőgazdasági és természetvédelmi hasznosításának irányítását, ellenőrzését végzik. Mindezekből

kiindulva a következő kérdésköröket vizsgáljuk.

• Részletesen elemezzük a természetvédelem és a mezőgazdálkodás kapcsolatait, a két terület fejlődésének fő

irányát, jellemzőit, eredményeit, problémáit.

• Ezek után több oldalról megvizsgáljuk a mezőgazdálkodás, a természetvédelem és a vidék újraegyesítését

célzó többfunkciós európai agrármodellt, annak kialakulását, hátterét, alapértékeit, Magyarország számára

felkínált lehetőségeit.

• Ezt követően bemutatjuk Magyarország területének környezeti érzékenységét, illetve agrárpotenciálját, az

azokat meghatározó tényezőket, majd a két terület összehangolását célzó földhasználati zónarendszert.

Kialakításának részletes metodikai leírását a mellékletben tesszük közzé.

• A többfunkciós európai agrármodell megvalósításának magyar kereteit adó Nemzeti Agrár-környezetvédelmi

Program bemutatását követően a védett és érzékeny területek szempontjából egyik legfontosabb

alapmodelljét, az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszerét, annak kialakulását, működésmódját és

hazai helyzetét, perspektíváit elemezzük. Ehhez kapcsolódóan a könyv mellékletében egy modellvizsgálaton

keresztül vázlatosan bemutatjuk a rendszert, mint az önkéntes megállapodások mintarendszerét és az ezekhez

kapcsolódó kifizetések modellszámításának módszereit.

• A könyv központi részét a védett és érzékeny természeti területek jellemzése és az e területeken folytatható

mezőgazdálkodás szempontjainak részletes elemzése adja, mely magába foglalja a gazdálkodás és a védelem

üzemi szintű összehangolása tervezési metodikájának bemutatását is. Mindezeken túl röviden, példaképpen,

esettanumányszerűen ismertetjük egyik nemzeti parkunk gazdálkodását.

• A gazdag bibliográfia lehetőséget és segítséget kínál az egyes területek részletesebb megismerésére, a

mellékletek pedig fontos kiegészítő információkat adnak.

Ezzel a könyvünkkel mindenek előtt Magyarország mezőgazdálkodásra alkalmas, védett és érzékeny

természeti területei földtulajdonosainak és használóinak fenntartható, természetkímélő gazdálkodásához

kívánunk elméleti és gyakorlati segítséget adni. Szeretnénk, ha kötetünket a természetvédelem gyakorlatában

dolgozó szakemberek, szakmai felügyelők és természetvédelmi őrök is gyakran és haszonnal forgatnák. Rajtuk

kívül jó szívvel ajánljuk e munkát a közép- és felsőfokú graduális és posztgraduális képzés keretein belül

gyakorlati természetvédelemmel, környezet- és tájgazdálkodással, mezőgazdálkodással foglalkozóknak,

oktatóknak, hallgatóknak és mindazoknak, akik érdekeltek a mezőgazdaság, a vidékfejlesztés és a

természetvédelem összehangolásában, harmonikus fejlesztésében. Akik tudnak, és akarnak is tenni ezen

új típusú fejlődés kibontakoztatásáért.

Gödöllő – Budapest, 2002. március 31.

1. Előszó


Ángyán József

Tardy János

Vajnáné Madarassy Anikó


3. fejezet - 2. A mezőgazdálkodásés a természetvédelem fejlődése és kapcsolatai

Hosszú utat tett meg a világ és Magyarország, míg eljutott az előszóban vázolt felismerésekig. E folyamat

eredményeként az elmúlt 35–40 év során a vidéki táj és környezet szerepe, megítélése jelentős változásokon

ment át. A vidéki térség hagyományosan szinte egyetlen feladata – az élelmiszerek, a növénytermesztési és

állattenyésztési nyersanyagok előállítása – mellett előtérbe kerültek az egyéb funkciók, amelyek közül érdemes

külön kiemelni a közösség érdekeit szolgáló, „közjavakat” előállító környezet-, természet- és tájvédelmi,

valamint fogyasztási és szolgáltatási funkciók széles körét. Rá kellett ébredni ugyanis arra, hogy a vidéki térség

nem csupán a mezőgazdasági termelés színtere, hanem egyben biológiai és társadalmi élettér is, ha tehát a

területfelhasználást és egyéb beavatkozásainkat csupán a termelés hatékonyságának növelése vezérli, akkor az

élettérfunkciók komoly veszélybe kerülhetnek. Ilyen körülmények között a környezet degradálódása nem

csupán a termelés visszaeséséhez vezet, hanem az emberi létfeltételeket is komolyan veszélyezteti.

A mezőgazdaság Magyarországon az összterület 65,5%-ával közvetlenül érintkezve a kultúrtáj fő

használója, a 3,6 millió ha-t meghaladó védett és érzékeny természeti területeknek viszont több mint fele

mezőgazdasági művelés alatt áll. Ebből fakad egyrészt, hogy a természetvédelem alapvetően rá van utalva a

mezőgazdasággal való együttműködésre. Másrészt a mezőgazdálkodás teljesítménye, eredménye, termékeinek

minősége és ezzel piaci versenyképessége döntően a környezet, a természeti erőforrások állapotától,

minőségétől függ. A természetvédelem és a mezőgazdaság egymásrautaltsága elkerülhetetlenné teszi a két

terület összehangolását.

Fel kell ismerni ugyanakkor azt is, hogy a lokális, passzív és utólagos szankcionálásra épülő természet- és

környezetvédelem rendszere csődöt mondott. Sokkal jobb eredményt ígér, ha helyette az aktív, diffúz védelem

alapelveinek megfelelően a termelési és fogyasztási célú környezethasználat rendszerét alakítjuk át úgy,

hogy a vidéki térségek a termelési funkció mellett növekvő jelentőségű népességmegtartó, társadalmi, kulturális

és környezetstabilizáló feladataikat is el tudják látni.

A vidéki térségek jellemző vonásainak, értékeinek és feladatainak ismeretében azt is be kell látni, hogy ezek

pótolhatatlanok az egész társadalom számára, a városi és vidéki területek ezer szállal kapcsolódnak

egymáshoz, a Vidéki Térségek Európai Kartájának (1996) megfogalmazása szerint „közös sorson osztoznak”.

A vidéki térség fejlesztése során tehát a mezőgazdálkodás fogalmát tágabban kell értelmeznünk, egyre

inkább megtöltve környezetgazdálkodási tartalommal, vagyis

• a természet- és környezetvédelmi (stabilizálási),

• a termelési és

• a fogyasztási-szolgáltatási, társadalmi, közösségi, kulturális

funkciókat, azok területigényét és szempontjait egyaránt figyelembe kell venni. Hosszú távon csak az a

gazdálkodás lehet fenntartható (értékőrző), amely e hármas szempontrendszerre épül.

Nem elég tehát az eddigi stratégia, rendszer technológiáit tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez

illeszkedő, ennek gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, rendszerekre van szükség. Ez az

új stratégia az úgynevezett „multifunkcionális” mezőgazdálkodás, a fenntartható környezet- és

tájgazdálkodás. Feladatait két nagy körbe sorolhatjuk:

• az alapvetően a piac által szabályozott termelési funkciók, melyek az élelmiszerek előállításán túl a nem

élelmiszer célú termékek (megújítható nyersanyagok, energiaforrások stb.) előállítását is egyre inkább

magukba foglalják, valamint

• a körzettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos természeti, társadalmi és kultúrfunkciók.

Ez utóbbiak olyan „nem importálható közjavakat” (élelmezésbiztonság, a kultúrtáj ápolása, az élettérfunkciók

fenntartható megőrzése, az ökológiai és műszaki infrastruktúra fenntartása, ökológiai stabilitás,

2. A mezőgazdálkodásés a

természetvédelem fejlődése és

kapcsolatai


népességmegtartás, munkaerő kiegyenlítés, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.)

testesítenek meg, amelyek létrejötte a piac hagyományos eszközeivel, az árakon keresztül nem szabályozható,

melyek ugyanakkor a vidék társadalmának és környezeti, természeti egyensúlyának fenntartásában növekvő

szerepet töltenek be.

Ennek felismerésére utal az EU támogatási rendszerének gyökeres átalakulása. Az 1992-es CAP1-reform

keretében megszületett EEC 2078/92 számú rendelet valamennyi tagállamban előirányozta olyan támogatási

rendszerek kidolgozását és bevezetését, amelyek elősegítik a környezet-, természet- és tájvédelmi célok

integrálását a mezőgazdasági tevékenységbe, és ehhez jelentős (50–75%-os mértékű) kiegészítő közösségi

forrásokat rendelt. Azóta elkezdődött a mezőgazdaság termelési típusú támogatásainak fokozatos leépítését

célzó programok kidolgozása, és annak vizsgálata, hogy milyen mechanizmusokon keresztül lehet e

felszabaduló forrásokat a mezőgazdaság ökoszociális (környezeti, ökológiai, foglalkoztatási, szociális,

kulturális stb.) funkcióinak támogatására átcsoportosítani, és e csatornán a gazdákhoz visszajuttatni.

Le kell azt is szögezni, hogy ezen új koncepciókhoz való illeszkedést nem csupán az európai és

világfolyamatok indokolják, hanem belső fejlődésünk, a mezőgazdaság, a természetvédelem és a

vidékfejlesztés összehangolása iránti növekvő igény is sürgeti.

∗ ∗ ∗

Lássuk hát először is e többfunkciós modell két alappillérének, a mezőgazdálkodásnak és a

természetvédelemnek a fejlődését, szétválásuk folyamatát, valamint újraegyesítésük esélyeit, lehetőségeit

és alapeszközeit.

1. 2.1. A mezőgazdálkodás

1.1. 2.1.1. A mezőgazdaság fogalomköre, céljai, feladatai

A mezőgazdálkodás értelmezése szoros összefüggést mutat azzal, hogy miket tartunk céljainak, feladatainak,

s e célokat és feladatokat hogyan rangsoroljuk, közülük melyeket hangsúlyozzuk. Ezek időben jelentősen

változtak, a hangsúlyok különböző helyekre kerültek, és mai vitáink élét is jelentősen tompíthatná, ha az

alapfogalmakat közösen tisztáznánk. Ennek okán könyvünket is célszerű ezzel kezdeni még akkor is, ha első

látásra ez nem látszik feltétlenül fontosnak.

A mezőgazdálkodás értelmezése körüli nézeteket két, egymástól alapvetően eltérő főirányba sorolhatjuk.

Ezeket a legrövidebben talán a termelési típusú értelmezés, illetve a környezetgazdálkodási típusú értelmezés

megjelöléssel illethetjük.

A termelési típusú értelmezés a mezőgazdálkodást szigorúan csak szántóföldi, kertészeti, gyepgazdálkodási és

állattenyésztési árutermelésként fogja fel, és specialitásainak túlhangsúlyozásával már az erdészetet, halászatot,

vadgazdálkodást és vadászatot is külön kezeli. Figyelmét kifejezetten az árutermelő technológiákra, azok

tökéletesítésére, technikai és gazdasági hatékonyságuk növelésére irányítja. Ez az értelmezés adja a

konvencionális (ipari, iparszerű) gazdálkodás egyik legfontosabb alappillérét.

A mezőgazdálkodás környezetgazdálkodási értelmezése szerint azon a természetes és az ember alkotta

környezetnek hosszabb távra szóló szabályozott hasznosítását, tervszerű fejlesztését és hatékony védelmét

értjük, a természet ökológiai egyensúlyának fenntartásával és a társadalom igényeinek figyelembe vételével

(Madas, 1985). Ez az értelmezés tehát abból indul ki, hogy a vidéki térség nem csupán a termelés színtere,

hanem egyben biológiai és társadalmi élettér is, és ez olyan típusú gazdálkodást követel, amely biztosítja a

környezet-, természet- és tájvédelmi, a termelési és a fogyasztási-szolgáltatási funkciók harmóniáját,

egyensúlyuk fenntartását.

A sűrűn lakott és természeti értékekben még mindig gazdag Európa fejlődési tendenciáinak ismeretében ma úgy

tűnik, hogy egyre inkább ez utóbbi, többfunkciós közelítés hódít teret, amely szerint a

mezőgazdálkodásnak legalább három feladata van (Schuhmacher, 1974):

• „az embert állandó érintkezésben kell tartania az élő természettel, amelynek ő maga rendkívül sebezhető

pontja és az is marad;

1 CAP: Common Agricultural Policy (Közös Agrárpolitika).



kapcsolatai


• emberarcúvá kell formálnia és meg kell nemesítenie az ember tágabb környezetét, és

• meg kell termelnie az élelmiszereket és egyéb anyagokat, amelyre az emberiségnek szüksége van”.

Ezen általános feladatmeghatározás pontosabb körülírását, célrendszerét Harrach (1992) a következőkben

foglalja össze:

• „értékes beltartalmú, szermaradvány-mentes termékek előállítása;

• a kultúrtáj ápolása és a biodiverzitás fenntartása;

• a talajt, vizeket, levegőt érintő környezetterhelés csökkentése, illetve elkerülése;

• elfogadható jövedelem biztosítása a lehető legtöbb ember számára”.

E teljesen újszerű, szélesebb körű értelmezést bontja ki Alfons (1994), aki a mezőgazdaság feladatait,

funkcióit a következő három csoportra osztja:

• termelési funkciók (élelmiszer, egyéb nyersanyagok, energia);

• körzeti vagy tájfunkciók (a benépesítettség biztosítása, népességmegtartás, a munkaerőpiac kiegyenlítése, az

ökológiai és műszaki infrastruktúra fenntartása, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti kultúra, értékek

ápolása);

• a földdel kapcsolatos kultúrfunkciók (tájfenntartás, a kultúrtáj ápolása, földvédelem, vízvédelem, ökológiai

feladatok, levegőtisztítási feladatok).

Könyvünkkel egy – a magyarországi adottságokból kiinduló, fenntartható, környezetéhez alkalmazkodó, abba

belesimuló – többfunkciós mezőgazdálkodás, a környezet és tájgazdálkodás irányelveit foglaljuk össze, amelyek

a természetvédelmi magterületektől az agrár magterületekig terjedő földhasználati zónarendszerben a védett és

érzékeny területek gazdálkodásához adnak segítséget. Mielőtt azonban ennek részleteit elemeznénk, vizsgáljuk

meg azt, hogy milyen fejlődési folyamaton keresztül jutott el a mezőgazdálkodás, illetve a természetvédelem

mai célrendszeréhez, fejlesztési prioritásaihoz.

1.2. 2.1.2. Az európai mezőgazdaság fejlődésének szakaszai, alapkaraktere

A mezőgazdálkodás kezdetei óta azon igyekszik, hogy a termékei iránti állandóan növekvő keresletet a

földhasználat intenzitásának növelésével minél jobban kielégítse. Ez a törekvés az egymás után következő

földművelési, földhasználati rendszerek kialakulásán, fejlődésén, egymást váltó folyamatán jól nyomon

követhető.

1.2.1. 2.1.2.1. Parlagos, legelő-/erdőváltó földművelési rendszer

A parlagos, legelő- és erdőváltó földművelési rendszer több mint ezer évig volt a mezőgazdasági termelés

uralkodó formája. Erre az időszakra általában jellemző a kis népsűrűség, a nomád, vándorló életmód és a

primitív földművelő eszközök használata. A földterület egy kis részét a település közvetlen környékén

művelésbe vonták, melyet néhány (4–6) évi használat után 50–60 évig parlagon hagytak. Ezeken az elhagyott

területeken a természeti adottságoknak megfelelően ismét az eredeti ősnövényzet alakult ki. A parlagos és a

legelőváltó a sztyeppes (füves), az erdőváltó viszont az erdős övezetek jellemző rendszere volt, amelyek az

összterületnek csak mintegy 5–10%-át hasznosították. A földművelés parlagos rendszerében a szántó általában a

lejtő középső harmadára korlátozódott. A vízválasztót erdő borította, a lejtő felső részén legelő volt, az alsó

részén pedig a rétek terültek el (1. ábra).

1. ábra - A művelési ágak elhelyezkedése a parlagos földművelési rendszerben (Szalai,

1996)



kapcsolatai


1.2.2. 2.1.2.2. Ugaros földművelési rendszer (nyomásos gazdálkodás)

Amikor a szántóföldek már nagyobb arányt foglaltak el, csökkenteni kellett a parlagoltatás idejét. Így a

parlagidőszakból azok a stádiumok maradtak el, amelyek a talajtermékenység helyreállítását segítették elő. A

gyomosodás viszont egyre nagyobb méreteket öltött. Ezen okok következtében a termés már nem elégítette ki a

szaporodó lakosság igényét, tehát fokozatosan újabb – az ugaros – földművelési rendszer alakult ki a parlagos

rendszerből. Európában a VII. század körül jelent meg, és mintegy háromszáz év múlva, vagyis a X–XI. század

körül vált általánossá.

Ebben a rendszerben fokozatosan kialakultak a művelési ágak, és állandósult a szántóföldi művelés. A

települések közvetlen környékén konyhakerti növényeket termesztettek, sőt gyümölcsösöket is telepítettek. A

rétek és legelők főleg a szántónak kevésbé alkalmas területekre szorultak vissza. A növények a szántóterület 50–

60, sőt esetenként 80%-át foglalták el, tehát a parlagos rendszerhez viszonyítva az arányok teljesen

megváltoztak. A talaj egy-két évi pihentetésének célja a gyomok irtása, a talaj szerkezeti állapotának javítása és

a természetes tápanyagok feltáródásának elősegítése volt, ugyanis a rendszer mindenekelőtt a talaj természetes

tápanyagainak felhasználására épült.

Jellemzője a nyomásos gazdálkodás volt. A kétnyomásos rendszerben a szántót két részre osztották: az egyik

felén gabonát termesztettek, a másik felén ugaroltak (gabona-ugar). A háromnyomásos rendszerben a gabona a

terület kétharmadát, az ugar pedig egyharmadát foglalta el (gabona-gabona-ugar). A szántóföldeken

takarmánynövényeket nem termesztettek. A takarmányszükségletet a közös használatban levő rétek és legelők

fedezték.

Az alapvetően saját szükségletre termelő rendszer egyensúlyát az árutermelés megjelenése bontotta meg.

Kezdetben ezt újabb területek szántóföldi művelésbe vonásával oldották meg az erdők és a legelők rovására. A

legelőterületek csökkenése következményeként kezdődött az ugarok legeltetése, mely az egyébként sem magas

színvonalú talajművelés romlásához vezetett, s így a termésátlagok tovább csökkentek. Ebben az időben az

ugaros földművelési rendszer már a népesség szaporodása, valamint az ipar fejlődése miatt megnövekedett

mennyiségi igényeket nem tudta kielégíteni.

1.2.3. 2.1.2.3. Vetésváltó földművelési rendszer

Az ugaroltatás felváltására kialakult többféle földművelési rendszer közül a legnagyobb arányban a vetésváltó

földművelés terjedt el. Legelőször a XVI–XVII. században alakult ki a mai Belgium és Hollandia területén. A

XVIII. század folyamán Angliában, majd Franciaországban, a XIX. században pedig Németországban vált

uralkodóvá. Magyarországon a vetésváltó rendszer a XIX. század végén kezdett terjedni először a városokhoz,

ipari létesítményekhez (cukorgyárak) közeli, valamint az istállózott, intenzív állattenyésztést folytató

gazdaságokban. Az előzőhöz viszonyítva lényeges változást jelentett a talajhasználat, a talajtermékenység

fenntartása, az új termelőeszközök és -módok kialakulása terén.

A talajhasználatban bekövetkezett változásokat a következőkkel jellemezhetjük. Minden természetes

takarmánytermő területet feltörtek, amely szántóföldi művelésre alkalmas volt. Természetes takarmánytermő



kapcsolatai


területként csak a nagy hozamú rétek, a mély fekvésű, vízrendezetlen rétek és legelők, valamint a szikes legelők

maradtak meg. A takarmánynövények termesztése a szántóföldre helyeződött át. Jelentősen bővült a

szántóföldön termesztett növényfajok száma. Az ugaros rendszerre jellemző gabonaféléken kívül nemcsak a

takarmány-, hanem az ipari növények aránya is jelentősen megnövekedett. Megszűnt az ugarolás. Kialakult a

növényfajok évenkénti váltására alapozott növénytermesztés. A szántóföldön termesztett növényeket két

csoportba sorolták: talajtermékenységet kimerítő és gazdagító csoportba. Olyan növényi sorrendet alkalmaztak,

amelyben a két növénycsoport évenként váltotta egymást. A rendszert tehát a változatosabb növényi összetétel

és ennek megfelelő vetésforgó jellemezte.

Az intenzívebb és sokoldalúbb talajhasználat mellett a vetésváltó földművelési rendszer a talajtermékenység

fenntartása terén is változást hozott az ugaros rendszerhez viszonyítva. Az ugarszakasz helyét elfoglaló évelő

vagy egyéves pillangós takarmánynövények javították a talaj termékenységét. A fejlődő állattenyésztés

lehetővé tette az istállótrágya rendszeres használatát. Az istállótrágyát általában a kapás növények alá adták,

amelyek azt a legjobban meghálálták, de az istállótrágya több éves tartamhatásánál fogva a következő növények

termésére is kedvező volt. Az intenzívebb állattenyésztő gazdaságokban 2–3 ha szántóra jutott egy számosállat.

Ez lehetővé tette az istállótrágya négyévenkénti rendszeres használatát. A műtrágyaipar kialakulása a nyugat-

európai országokban már a XX. század első évtizedeiben lehetővé tette az istállótrágya mellett a rendszeres,

kiegészítő műtrágyahasználatot.

A vetésváltó rendszerben, főleg pedig annak második szakaszában jelentős tényezővé vált a gépesítés fejlődése.

A jobb talajművelő eszközök, a gőzeke majd a traktor megjelenése lehetővé tette a mélyebb talajművelést. Ez az

igény főleg a kapás, az évelő és az ipari növények termesztésével került előtérbe. A cséplőgép megjelenése az

állatokkal végzett nyomtatást és az emberi erővel végzett kézi cséplést váltotta fel. Ezt követte az aratás

gépesítése, majd pedig az aratás és a cséplés egyidejű végzésére alkalmas kombájn megjelenése.

Magyarországon ez a felvázolt folyamat a XIX. század 60–70-es éveitől számítva mintegy 70–80 év alatt ment

végbe.

Ez a sokoldalú fejlődés a termésátlagok nagymértékű növekedését hozta anélkül, hogy ez a talaj

termékenységének csökkenését, vagy a környezet egyensúlyának megbomlását okozta volna. A nyugat-európai

országokban az őszi búza termése az ugaros rendszerben 7–8 q/ha volt a XVII. században. A vetésváltó rendszer

kezdeti elterjedése idején az 1840–1880 közötti években a búza hektáronkénti termése 16–17 q-ra, majd az

1900–1930 közötti időszakban 25–30 q-ra növekedett. Magyarországon ugyanezen értékek az egymást követő

időszakokban 6–7 q/ha, 8–10 q/ha majd a századfordulót követően 15–20 q/ha között alakultak.

1.2.4. 2.1.2.4. A mezőgazdaság iparosítása, iparszerű mezőgazdálkodás

Mint láttuk, a XVIII. és XIX. század fordulóján kezdődött el az az újabb szakasz, amely a földhasználat

intenzitásának leírt növelési folyamatába illeszkedik, és még ma sem fejeződött teljesen be. Alapvető kiváltó

oka a felgyorsult népességnövekedés és az ebből fakadó kereslet- és árnövekedés volt. A gazdálkodás kezdetben

új területek meghódításával (szűzföldek feltörése stb.) és különböző melioratív beavatkozásokkal (mocsarak

lecsapolása, folyamszabályozás stb.) igyekezett lépést tartani a népesség növekedésével. Ezek a törekvések

azonban hamarosan korlátokba ütköztek még akkor is, ha a XX. század közepéig eltartott az a folyamat és

törekvés, hogy az ember az „érintetlen természet” utolsó szigeteit művelésbe vonja.

Ezt a folyamatot csak még jobban felgyorsította az az időbeli egybeesés, hogy éppen akkor kezdtek végleg

kimerülni a területnövelésben rejlő termelésnövekedés lehetőségei, amikor elkezdődött az – a ma is tartó, és

a prognózisok szerint e századra is jelentős mértékben áthúzódó – demográfiai robbanás, amelynek

következtében a világ jelenlegi 6 milliárdos népessége a XXI. század végére meghaladhatja a 10 milliárd főt.

Mindezek ellenére ma már mégsem azon folyik elsősorban a vita, hogy el tud-e ennyi embert tartani a Föld,

hanem a különböző szakértők, gazdaság-, társadalom- és népesedéspolitikusok a népességnövekedés földrajzi

eloszlását, gazdasági, szociális és ökológiai következményeit tartják aggasztónak. Azt, hogy miközben a

népszaporulatnak 97–98%-a azokban a fejlődő országokban valósul meg, amelyekben ma is a Föld

népességének 80%-a él, aközben a világ népességének 1/5-ét kitevő „legfejlettebb” társadalmak tartják

ellenőrzésük alatt a világ bruttó jövedelmének 4/5-ét, és fogyasztják el a javak, valamint szolgáltatások

86%-át.

Az új út, amelytől a XX. század közepén a problémák megoldását remélték, számos tényező eredőjeként mégis

– vagy talán éppen ezért – az iparosodás és a mesterséges energiaráfordítás növelése, a terméktömeg növelését

célzó iparszerű gazdálkodás kialakulása lett. Az iparszerű mezőgazdálkodási rendszerrel az ipar logikája

(zárt, ember által szabályozott tér, funkcionális kapcsolatokon alapuló, kívülről vezérelt, pontosan kiszámított és

kiszámítható folyamatok stb.) mint ideál jelenik meg a mezőgazdálkodásban. Alaptörekvése ennek



kapcsolatai


megfelelően a függetlenedés, mesterséges szabályozás, a természeti erőforrások fokozatos kicserélése

(helyettesítése) mesterséges erőforrásokkal. További jellemzői ezen alaplogikából, alapideálból többé-kevésbé

jól levezethetők, amelyek vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze.

• A függetlenedési alapelvnek megfelelően a tér egyéb (biológiai és társadalmi élettér) szerepeinek rovására

figyelmét kizárólag a termelési feladatokra irányítja, a megoldásokat, technológiai folyamatokat kizárólag

azok termelékenysége, hatékonysága és gazdaságossága alapján választja ki és használja. Mi sem fejezi ki

jobban ezt a szemléletmódot, mint a német mezőgazdaság klasszikusának (akit sok magyar mezőgazda még

ma is szellemi atyjának ismer el), Albert Thaernek a megállapítása, aki 1810-ben! így jellemzi a

mezőgazdaságot: „A mezőgazdaság olyan ipar, amelynek a célja, hogy növényi és állati eredetű termékek

előállításával profitot termeljen.”

• Ennek érdekében koncentrációra és centralizációra törekszik, a méreteket (üzem, tábla, gép) növeli,

igyekszik minél nagyobb „homogén” területeket kialakítani, ezek révén a „központi vezérlést”, a folyamatok

„kézben tartását” minél hatékonyabbá tenni.

• Alapmódszere a környezet átalakítása az elhatározott feladatok és tevékenységek igényei szerint, vagyis a

teret alakítja a feladathoz, és nem a tér adottságaihoz keres illeszkedő tevékenységeket.

• Mindezekkel összefüggésben előbb szándékos, majd a környezet összeomlásával fokozódó mértékű

kényszerű, rohamos mesterséges erőforrásráfordítás-növelés kíséri.

A környezetnek az elhatározott funkciók és tevékenységek igényei szerinti átalakításával, a természeti

erőforrások kikapcsolásával járó rohamos mesterséges energiaráfordítás-növelési kényszer olyan önmagát

gerjesztő folyamat, amely már a termésátlagok növekedése időszakában is káros tendenciákat indított el a

környezetben, majd ezen látens folyamatok káros környezeti, gazdasági, társadalmi és regionális hatásai már

a felszínen is jól látható módon megjelentek. Miközben ugyanis ez az iparszerű mezőgazdálkodás igen jelentős

termelésnövekedést eredményezett, aközben egyre nagyobb számban jelentkeztek azok a problémák, amelyek

kedvezőtlenül hatnak magára a termelésre, de a helyi társadalomra és az általános emberi létfeltételekre is. Ezek

a negatív jelenségek többségükben az energiaintenzív földhasználat és az ezzel együtt járó növekvő

közvetlen (üzemanyag) és közvetett (műtrágya, növényvédőszer, gép stb.) energiabevitel környezetterhelő és

az élőmunkát, az embert kiszorító hatásának tulajdoníthatók.

Közülük számos a termelési alapokat romboló jelenségek közé sorolható, mint például a termőtalaj pusztulása

(szervesanyag-tartalmának, biológiai életének csökkenése, savanyodása, vizenyősödés, láposodás, szikesedés,

illetve sivatagosodás, kiszáradás, talajvízszint süllyedés, a talajszerkezet romlása, porosodás, tömörödés), a

növényi és állati genetikai alapok beszűkülése, pusztulása, a biodiverzitás csökkenése, a gyomosodás,

fajspektrum-beszűkülés, rezisztencia, vagy a mezőgazdasági területek és termékek szennyeződése, a

mezőgazdasági terület csökkenése az iparosítás és az urbanizáció következtében.

Mások az emberi létfeltételek közvetlen veszélyeztetettségére utalnak, mint például a vadon élő növény- és

állatfajok, természetes biotópok, élővizek, talajvíz, rétegvíz, ivóvízbázisok elszennyeződése, szermaradványok

feldúsulásának, metabolitjaik nyomonkövethetetlen rekombinálódásának kiszámíthatatlan hatása az élőlényekre,

köztük az emberre, az élelmiszerek beltartalmának felhígulása, táplálkozási és környezeti eredetű humán

egészségkárosodás, tájképi elszegényedés, ingerszegény környezet, az ember belső (pszichikai, fizikai,

biológiai) és külső (természeti, társadalmi és épített) környezetének erős eróziója, szellemi és lelki elsivárodás.

Ugyanakkor számos olyan jelenség is felerősödött, amelyek a közgazdasági, piaci, társadalmi közeg

megváltozására, az iparszerű gazdálkodás ellehetetlenülésére utalnak. Ilyenek például a vidéki

munkanélküliség és elvándorlás felgyorsulása, a negatív externáliák (a gazdasági növekedés társadalmi

költségeinek) rohamos növekedése, az energiaigényes gazdálkodás erős függősége az energetikai piactól, a

véges mennyiségű kőolaj árának hosszú távú törvényszerű és exponenciális emelkedése, ezzel a petrolkémiai

bázisú anyagok és energiahordozók felhasználására alapozó gazdálkodási stratégia előrelátható veszteségessé

válása, ellehetetlenülése, a gyenge minőségű tömegáruk iránti fizetőképes kereslet erőteljes csökkenése a

piacokon, igény a változatosabb élelmiszer-kínálat iránt, szelektívebb vásárlási szokások, a közvélemény

fokozódó nyomása a „biztonságosabb” élelmiszerek előállítása érdekében, társadalmi előítéletek az élelmiszerek

minőségének és biztonságának vonatkozásában, különösen ha azokat új technológiák (besugárzás,

biotechnológia, génsebészet, GMO-k) segítségével állították elő, vagy a növekvő társadalmi érzékenység az

állatvédelemmel kapcsolatban.



kapcsolatai


E negatív – egymással is összefüggő – jelenségek és a természeti, gazdasági, társadalmi környezet

megváltozásának első figyelmeztető jelei az 1970-es évek közepétől már Magyarországon is mutatkoztak.

1.3. 2.1.3. A magyar mezőgazdálkodás fejlődése és helyzete

Az európai folyamatok vázlatos áttekintése után vizsgáljuk meg azt, hogy a magyar mezőgazdaság fejlődésében

hogyan jelentkeztek ezek a kérdések, és milyen továbblépési irányok körvonalazódnak.

1.3.1. 2.1.3.1. A fejlődés folyamata, jellemzői, eredményei

A magyar mezőgazdaság fejlődését az elmúlt évtizedekben szintén a közvetlen és közvetett energiabevitel

rohamos növekedése jellemezte. Az ipari eredetű, illetve feldolgozású anyagok részaránya a mezőgazdaság

összes anyagfelhasználásán belül az 1960-as évek elején még elenyésző volt, de az 1980-as évek közepére

megközelítette a 60%-ot. A gyors ütemű iparosodó fejlődés hatására 25 év alatt a területegységre jutó hozamok

megkétszereződtek. Magyarország élelmiszerekből önellátóvá vált, sőt jelentős export árualapot is előállított,

amely a fizetési mérleg egyensúlyban tartásának egyik legfontosabb elemévé vált. Ugyanakkor alapjaiban

megváltozott a parasztság évszázadok alatt kialakult hagyományos, a természeti folyamatokhoz közelálló

életmódja, a termelési módszerek, az alkalmazott fajták, a tápanyagellátás, a növényvédelem egész rendszere.

E változási folyamat legfontosabb eredményei a következőkben foglalhatók össze:

• A terméktömeg, valamint a termésátlag megtöbbszöröződött (1. táblázat)

• Miközben az abszolút termésingadozás nőtt, a relatív termésingadozás – éppen a termésátlagok rohamos

növekedése következtében – jelentősen csökkent (2. táblázat). Az időjárási anomáliákat tompítani képes

technológiák mögött bőséges – sokszor a kultúrnövény termésképzéséhez szükséges mértéket meghaladó –

tápanyagellátás állott, amiben kiemelt szerep jutott a könnyen oldódó N-műtrágya forrásoknak.

• Kezdeti anyagi gyarapodás, viszonylagos anyagi jólét (≠ „jól-lét”!), átmeneti szociális biztonság.

• A különböző üzemi formák (nagyüzemi, kisüzem, háztáji) sajátos, számos vonatkozásban hatékony

együttműködése.

2. táblázat - A búza és a kukorica országos termésátlagának szélső értékei (Bócz et al.,

1992 és KSH kiadványok)

Időszak Növényfajok

Őszi búza Kukorica Cukorrépa Lucerna

1931–1940 1,37 1,87 20,34 4,06

1951–1960 1,48 2,19 19,94 3,83

1961–1965 1,86 2,61 24,64 2,97

1966–1970 2,43 3,23 32,52 4,30

1971–1975 3,32 4,17 33,00 4,79

1976–1980 4,06 4,85 33,64 5,29

1981–1985 4,63 6,11 38,90 5,23

1986–1990 4,88 5,63 38,40 5,24

1991–1995 4,26 4,43 31,23 4,59



kapcsolatai


1996–2000 3,76 5,70 39,64 4,98

3. táblázat - A mű- és szervestrágya-felhasználás Magyarországon (Ángyán-Menyhért,

1997 és KSH kiadványok)

Évek

Búza Kukorica

t/ha

Termésingado

zás

(%)

t/ha

Termésingado

zás

(%)

1921–

1930 0,90–1,59 51 0,92–2,07 77

1931–

1940 1,10–1,66 41 1,20–2,29 63

1961–

1970 1,57–2,71 53 2,03–3,79 60

1971–

1980 3,07–4,76 43 3,54–5,40 42

1981–

1990 4,00–5,44 31 5,47–6,86 23

1991–

2000 3,05–5,19 53 3,50–6,71 67

Mindezen elvitathatatlan eredmények arra utalnak, hogy az iparszerű gazdálkodás az adott történelmi

helyzetben, a gazdaság és társadalom meghatározott fejlődésfokán Magyarországon is szükségszerű, a

belterjesítés folyamatába illeszkedő lépcsőfok volt.

Az intenzív, növekvő ráfordítások, energiabevitel kezdeti látványos sikerei azt sugallták, hogy az ipari

folyamatokhoz hasonlóan szabályozható és környezetétől egyre inkább függetleníthető a gazdálkodás. Ez csak

úgy valósítható meg, ha a „kikapcsolt” természeti erőforrások pótlására a rendszerbe egyre több mesterséges

energiát viszünk be. Azt a felfogást, hogy a kibocsátott termék mennyisége a meghatározó, ami csaknem

kizárólag az energiatranszformáló rendszer (növényfajta) teljesítőképességétől és a bevitt energiák

mennyiségétől függ, jelzi a fajtaváltás felgyorsult folyamata (2. ábra), és a termelésben felhasznált műtrágyák és

növényvédőszerek mennyiségének robbanásszerű növekedése (3. és 4. táblázat).

2. ábra - A fajták minősítésének éve és elért életkoruk (Ángyán–Menyhért, 1988)



kapcsolatai


4. táblázat - A növényvédőszer-felhasználás Magyarországon (Ángyán-Menyhért, 1997

és KSH kiadványok)

Időszak

Szántó +

kert +

gyü-

mölcsös

+ szőlő,

mill. ha

Műtrágyahatóanyag-felhasználás Szervestrágya-

felhasználás Szerves

-trágyá-

zott

terü-let

ará-nya,

%

1000 t/év kg/ha/é

v millió

t/év t/ha/év

N P K Összesen NPK

1931–

40 5,95 2 10 1 13 2,2 30,0 5,04 25,0

1941–

50 5,90 1l 19 5 35 5,9 26,5 4,49 21,0



kapcsolatai


1951–

55 5,85 15 12 8 35 6,0 25,7 4,39 20,1

1956–

60 5,75 60 55 25 140 24,3 21,5 3,74 18,1

1961–

65 5,63 143 100 56 299 53,1 20.5 3,64 13,7

1966–

70 5,62 293 172 150 615 109,4 22,0 3,91 13,7

1971–

75 5,54 479 326 400 1205 217,5 14,6 2,62 7,6

1976–

80 5,39 556 401 510 1467 272,2 14,3 2,65 7,4

1981–

85 5,30 604 394 495 1493 281,7 15,3 2,92 7,6

1986–

90 5,25 487 278 324 1081 207,1 13,0 2,48 6,2

1991–

95 5,02 172 25 27 224 44,6 6,3 1,25 3,1

5. táblázat - A magasabbrendű növényfajok veszélyeztetettsége Magyarországon

(Rakonczay, szerk. 1989)

Időszak

Szántó +

kert +

gyümöl-

csös +

szőlő,

mill. ha

Gomba-

ölő Gyom-

irtó Rovar-

ölő Egyéb

Össze-

sen Össze-

sen Ható-

anyag

1000 tonna/év kg/ha/év

1951–

60 5,80 11,6 0,2 1,3 – 13,1 2,3 0,9

1961–

65 5,63 12,5 1,2 2,9 – 16,6 3,0 1,2

1966–

70 5,62 13,5 21,2 6,6 – 41,3 7,3 2,7

1971–

75 5,54 17,6 21,4 15,6 – 54,6 9,9 3,9

1976–

80 5,39 19,2 28,8 15,0 3,0 66,0 12,2 5,5

1981–

85 5,30 19,8 27,5 13,5 3,5 64,1 12,1 5,6



kapcsolatai


1986–

90 5,25 12,5 20,2 13,5 1,3 47,5 9,1 4,2

1991–

95 5,02 5,3 8,6 5,8 0,5 20,2 4,0 1,8

1.3.2. 2.1.3.2. Az iparosítás problémái




környezetben, majd ezen rejtett folyamatok káros környezeti, társadalmi és gazdasági hatásai már a felszínen

is jól látható módon nálunk is megjelentek. A jelek arra utalnak, hogy a magyar mezőgazdaság már az 1980-as

évek közepére ebbe a „fejlődési” szakaszba jutott.

Lássunk e problémákra – különböző területekről vett – néhány jellegzetes példát.

a) Környezeti problémák és kockázatok

A mezőgazdálkodás és a környezet szoros, de egyben kényes egyensúlyokra épülő kapcsolatára utal, hogy míg

egy – az ökológiai feltételekhez – alkalmazkodó mezőgazdálkodás elengedhetetlen feltétele a területfedő

természetvédelemnek, a biodiverzitás, a környezeti egyensúly fenntartásának (a 2.3.1. fejezetben erre

viszszatérünk), addig egy környezettől függetlenedő, iparos, „csúcsra járó” rendszer épp ellenkező hatású.

Napjainkban az ország területének 65,5%-a a mezőgazdaságilag hasznosított terület, a termőterület pedig

86,4%-ot tesz ki, így a mezőgazdaság a környezet állapotára igen jelentős hatással van nem csupán a közel 6

millió ha művelt területen, hanem az érintkező egyéb területeken is. A mezőgazdálkodás káros környezeti

hatásai közül az egyik legfontosabb a biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő hatása.

Magyarországon a magasabb rendű természetes növényvilág fajszáma mintegy 3000. Veszélyeztetettségének

mértéke az 5. táblázat adatai alapján megítélhető.

6. táblázat - Az I., II. és III. országos gyomfelvételezés húsz legjelentősebb szántóföldi

gyomfajának rangsora és borítási %-a. (Újvárosi, 1973 és Kovács et al. 1987 adatai

alapján) (Ángyán-Menyhért, 1988)

Megnevezé

s

Összes

fajszám

Magyar

-

országo

n (db)

Veszélyeztetettségi kategóriák fajszáma (db)

Arány

(%)

1.

kipusz-

tult

2.

közvet-

lenül

3. aktu-

álisan

4.

poten-

ciálisan

5. össze-

sen

(1+2+3+4

) veszélyeztetett

Mohák 589 4 32 39 45 120 22,7

Harasztok 60 1 1 13 20 35 58,3

Nyitvaterm

ők 8 – – – 2 2 25,0

Zárvatermő

k 2343 35 40 114 384 573 24,5

Összesen 3000 40 73 166 450 730 24,3



kapcsolatai


Arány (%) 100,0 1,3 2,4 5,6 15,0 24,3 –

Az ország állatvilága mintegy 30 000 ismert és 8–12 000 ismeretlen fajból áll. A veszélyeztetett fajok száma

mintegy 400, amelyből a rovarok (272 faj) és a madarak (83 faj) száma a legnagyobb.

A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő tényezőinek, okainak többsége a

termőhely adottságait, környezeti érzékenységét meghaladó földhasználati, gazdálkodási intenzitásra, annak

mértéktelen növekedésére vezethető vissza.

• Az emberi populációk létszámnövekedése és az ezzel párhuzamos, egyre intenzívebb élőhely-hasznosítás

következtében az életközösségek populációi is jelentős emberi befolyás alá kerültek. A hatások egyik

csoportját az jelentette, hogy az ember kiválasztott és háziasított néhány fajt. Ezeket egyre nagyobb tömegben

kezdte termeszteni, illetve tenyészteni, és elterjesztette mindenütt a Földön. Egyre nagyobb területeket vont

mezőgazdasági termelésbe. Ennek következtében a vadon élő fajok élettere szűkült, esetleg meg is szűnt.

• Egy faj eltűnésével a táplálékláncokban ráépülő fajok (ragadozók, parazitáik és parazitoidjaik) is veszélybe

kerülhetnek, végül kipusztulhatnak. A nagyobb testtömegű fajok eltűnése több egyéb faj pusztulását vonja

maga után. Becslések szerint egyetlen növényfaj kihalása átlagosan mintegy 30 specializált, egyéb szervezet

kipusztulásához vezet. Trópusokon azonban található olyan fafaj, amelyen csupán specialista bogárfajból

mintegy 160 él. Becslések szerint ez azt jelenti, hogy ezen egyetlen faj kipusztulása mintegy 600 további

állatfaj pusztulását vonná maga után.

• Az iparszerű mezőgazdasági termelésbe vont területeken élő fajok számát rendszerint nem vizsgálják, a

gazdálkodás szervezésénél nem veszik figyelembe. Megelégednek a termelés szempontjából közvetlenül

fontos fajok, a termesztett növények és gyomok, a tenyésztett állatok, valamint ezek parazitái, a területen

előforduló kártevők számbavételével. Ez mindösszesen néhány tíz faj táblánként. Ha az eddig figyelembe

nem vett fajokat is számba vesszük, kiderül, hogy a talajokban – még növénytakaró teljes hiányában is –

rendkívül bonyolult faji összetételű életközösségek vannak, amelyek nagyon különböző szervezetek

millióiból tevődnek össze.

• A monokultúrák elterjedése az egyik legfontosabb oka a fajszám csökkenésének a mezőgazdasági

területeken. Ez az előzőekben leírtakból egyenesen következik. Ennek mindent homogenizáló törekvése és

hatása gyökeres ellentétben van a természet sokszínűségével.

• A mezőgazdasági termelési technológiák a földrészek között is terjedni kezdtek, a növény- és állatfajok

elterjesztése a faj saját areáján kívül is lehetséges módszerré vált. Fajokat telepítettek a termés növelése,

növényvédelem vagy egyéb célokból. Idegen fajok betelepítésének következtében azonban az őshonos

fauna gyakran károsodott, mivel az idegen faj (fajok) létszámszabályozásának tényezői (ragadozók, paraziták,

abiotikus feltételek) nem voltak jelen, és így nem szabhattak természetes gátat a betelepített faj

szaporodásának. Ebben az összefüggésben utalni kell a transzgénikus szervezetek (GMO-k) mezőgazdasági

felhasználásának kockázataira is. Erre még később részletesen visszatérünk.

• A túl nagy intenzitású legeltetés jelentősen befolyásolja a növények fajösszetételét. A legelők túlterhelése

gyakran vezet a fajösszetétel változásához és ritka fajok kihalásához, esetenként a növénytakaró teljes

pusztulásához. A nagytestű növényevő háziállatok válogatva fogyasztják a növényeket, gyakran éppen a ritka

fajokat, tapossák a legelőt, és ezzel kiirtják a mechanikai hatásokra érzékeny növényfajokat, valamint

tömörítik a talajt. Mindezek a hatások a legelők növényeinek diverzitáscsökkenéséhez vezethetnek.

• A mezőgazdaságban használatos peszticidek hatásairól már igen sok ismeret áll rendelkezésre. Ezeket itt

még vázlatosan sem tudjuk leírni. Csupán a példa kedvéért említjük, hogy hiába fejlesztettek speciális

inszekticideket, fungicideket és herbicideket, és tesztelték azokat a szokásos tesztfajokon, specificitásuk a

nem célszervezetekre nézve már nem érvényesül. A szerves anyagok lebontása szempontjából fontos talajlakó

ugróvillás rovarokra például a peszticidek mindegyik típusa halálos lehet, függetlenül attól, hogy

inszekticidről vagy fungicidről van-e szó. Megjegyezzük, hogy a műtrágyázás is járhat hasonló hatásokkal

az élővilágra, mint a növényvédőszeres beavatkozás.

• A modern állatorvosi kezelések szintén veszélyt jelenthetnek a növény- és állatfajokra. A paraziták ellen

használt gyógyszerek maradványai és bomlástermékei az ürülékkel a talajba kerülnek, és ezek – hasonlóan a

peszticidek szermaradványaihoz – számos esetben a talajállatok fajszámát csökkentik, hiszen éppen állatok

irtására fejlesztették ki azokat.



kapcsolatai


• A talajművelési módokat egyértelműen annak érdekében fejlesztették ki, hogy a növények fajszámát

csökkentsék, és csakis a termesztett faj (esetleg néhány faj) maradjon a táblán. Ennek következményeképpen

jelentősen csökken a növényeket fogyasztók fajszáma is. A talajművelés hátrányos lehet a földön fészkelő

madarakra, mert a fészkelési és az intenzív talajművelési periódusok gyakran egybeesnek. A talajművelés

következtében jelentősen megváltozik a talaj szerkezete, porozitása, ennek következtében a levegő- és

vízviszonyok és talajhőmérséklet is. Mivel ezek az abiotikus tényezők befolyásolják legjobban a mikrobiális

biomassza, valamint a fauna minőségi és mennyiségi összetételét, a talajszerkezet romlása a fajszám

csökkenéséhez vezet. Tovább növelheti a fajok pusztulását a talajművelés következtében fellépő talajerózió

is.

• A vizes, nedves területek lecsapolása és átalakítása mezőgazdasági tevékenységek céljaira különösen nagy

károkat okoz, és komoly mértékű fajszámcsökkenéshez vezet. Ezek a környezetileg érzékeny területek, vizes

élőhelyek igen sérülékenyek. Sajátos flórájuk és faunájuk van. Különösen sok ritka mocsári növény-, hal-,

kétéltű- és hüllőfaj él ilyen helyeken. Említendő a lecsapolások káros hatásai között az is, hogy a kialakított

öntözőcsatornán keresztül gyakran szennyezett, pl. nitrátos víz kerül a területre, ami további káros hatással

van az élővilágra.

• Az egyoldalú, „termeléshatékonysági”, „méretökonómiai” szempontok szélsőséges érvényesítése

következtében a mezőgazdasági területeken a tartós struktúrák, a bolygatatlan élőhelyek (a biotóphálózat)

rendszere és annak elemei, mint a gazdálkodást zavaró tényezők szinte teljesen eltűntek a termelési térből. Az

így kialakult gigantomán üzem és tábla méretek nem hagytak teret az ökológiai infrastruktúra, a

biotóphálózati rendszer számára. Az iparszerű gazdálkodás földhasználati rendszere és térstruktúrája

minimálisra szorítja és elszigeteli a számára haszontalan természetes, illetve természetközeli élőhelyeket. Az

ökológiai hálózat ennek következtében a „keringési rendszer infarktusához” hasonló képet mutat (3. ábra).

• Az iparszerű gazdálkodás általános homogenizáló hatása (monokultúra, fajszegény növényszerkezet,

technológia egységesítés, méretek stb.) kiterjed a gazdálkodás intenzitási fokának környezettől függetlenül

egységes növelésére is, amely a területek többségén túlhasználathoz, és ebből következően „környezeti

distresszhez” vezet.

3. ábra - Az agrártáj biotóphálózatának változása (Schleswig–Holstein) (Knauer, 1980)



kapcsolatai


A vázlatosan felsorolt tényezők mindezeken túl nem csupán önmagukban, hanem egymással kölcsönhatásban,

egymást erősítve hatnak a biológiai sokféleségre. Ennek bemutatására példaképpen a gyomproblémát

vehetjük, amely a három országos gyomfelvételezés adatai alapján jól nyomon követhető (6. táblázat).

7. táblázat - Talajpusztulás Magyarországon (Stefanovits, szerk., 1977. és Stefanovits,

1981 nyomán)

Gyomfaj Élet-

form

a

1947–53. (I.) 1969–71. (II.) 1986–87. (III.)

borítás

(%) rangsor

borítás

(%) rangsor

borítás

(%) rangsor

Echinocloa crus-

galli T4 0,86 9. 3,44 1. 5,07 1.

Amaranthus

retroflexus T4 0,51 17. 1,39 5. 3,25 2.

Chenopodium

album T4 1,53 3. 2,04 3. 3,07 3.

Ambrosia elatior T4 0,39 21. 0,79 8. 2,76 4.

Convolvulus

arvensis G3 7,93 1. 2,50 2. 1,92 5.

Matricaria inodora T4 0,07 65. 0,19 27. 1,45 6.

Setaria glauca T4 1,11 7. 1,89 4. 0,82 7.

Cirsium arvense G3 2,00 2. 1,09 6. 0,76 8.

Sinapis arvensis T3 0,37 22. 0,34 18. 0,73 9.

Bilderdykia

convolvulus T4 0,71 14. 1,04 7. 0,73 10.

Polygonum

lapathifolium T4 0,25 29. 0,37 17. 0,70 11.

Amaranthus

chlorostachys T4 0,02 103. 0,38 16. 0,60 12.

Helianthus annuus T – – – – 0,59 13.

Galium aparine T2 0,01 132. 0,07 55. 0,56 14.

Apera spica-venti T2 0,08 56. 0,13 36. 0,54 15.

Agropyron repens G1 0,28 27. 0,51 11. 0,46 16.

Hibiscus trionum T4 0,30 25. 0,49 12. 0,45 17.

Digitaria

sanguinalis T4 0,64 16. 0,22 26. 0,43 18.



kapcsolatai


Sorgum halepense G1 – – 0,03 85. 0,40 19.

Papaver rhoeas T2 – – – – 0,39 20.

A 20 faj összes borítása 17,06

16,91

25,68

Az összes gyomborítás 34,70

26,92

33,70

A 20 faj borítása az összes

borítás %-ában 49,20

49,20

76,20

Ezek a 15–20 évenként megismételt, többé-kevésbé azonos területekről származó felvételezési adatok azt

mutatják meg, hogy milyen gyomborítás-érték alakul ki abban az esetben, ha a felvételezés évében gyomirtást

nem végzünk. Ez az érték tehát az úgynevezett „gyomosodási nyomás” mértékére utal, amely az 1980-as évek

közepére – az egyre növekvő adagú gyomirtószer felhasználás ellenére is – megközelítette az 1950-es évek

elejének értékét. Ez azt jelzi, hogy a növekvő vegyszeradagokkal a „gyomosodási nyomást” egyensúlyban

tudtuk ugyan tartani – ami persze a termelési költségek és a környezetterhelés növekedésével járt –

megszüntetni azonban nem sikerült.

A monokultúrás gazdálkodás és a vegyszerek hatására a gyomflóra fajszáma jelentősen lecsökkent, de a

megmaradt fajok vegyszerrezisztenciája folyamatosan növekedett, és mivel a konkurens fajok is eltűntek,

szaporodásuk szinte ellenőrizhetetlenné vált. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy míg 1950-ben például

az első húsz legnagyobb borítású faj aránya az összes gyomborításon belül 49,2% volt, addig 1970-re ez az érték

62,8%-ra, 1987-re pedig 76%-ra növekedett, vagyis az összes gyomborítás 76%-át húsz faj tette ki.

A fajspektrum szegényedése igen kifejezett. Külföldi adatok szerint az elmúlt 100 évben a szántóföldi kultúrák

gyomfajszáma a harmadára csökkent, és ma már kevesebb mint 50 faj adja az összes gyomborítás több mint

99%-át, ami a biodiverzitás általános csökkenési folyamatán belül jól mutatja a művelés alatt álló

szántóterületeken e folyamat rendkívüli felgyorsulását.

Az egyre intenzívebbé váló erdőgazdálkodás következtében csökken a természetes és természetszerű erdők

aránya, és nő a telepített, általában elegyetlen, ökológiailag kevésbé stabil erdőállomány. Az erdőket érő

kedvezőtlen hatások közül a legjelentősebbek az erdőirtás, a légszennyezés (savas esők, S, N-oxidok), a

talajvízszint változása, a mezőgazdasági kemikáliák helytelen és túlzott használata, természeti csapások,

járványszerű vírus- és gombabetegségek stb. Ezeken túl a legfontosabb tápelemek (N, P, K, S stb.) pozitív

mérlege, vagy a legtöbb kation (Ca, Mg, Na stb.) negatív mérlege jelzik a környezet szennyezés természetszerű

és természetes erdőkre gyakorolt kedvezőtlen hatását, és az iparosítás, valamint a kemikáliák növekvő

használatával az egész bioszférára kiterjedő környezeti kockázatait. Mindezek hatására a károsodott erdőterület

aránya az összes faállománnyal borított erdőterület 10%-ára tehető. Az intenzív erdőgazdálkodás rendszere,

valamint a felsorolt károsító tényezők hatására elsősorban a gyertyán-, a bükk-, a cser- és a tölgyfaállomány

csökkent, a károsodás elsősorban az értékesebb faállományt súlytja.

A termőtalaj pusztulása (erózió, defláció) is igen kifejezett és jelentős területeket érint. Mértékét a 7.

táblázatban összefoglalt néhány adat is jól szemlélteti.

A víz minőségének romlása különösen a felszín alatti vízkészletek esetében nyugtalanító mértékű. A minőség

szempontjából kifogásolt ivóvízminták arányát mutatja be a 8. táblázat.

8. táblázat - Ivóvízvizsgálatok értékelése (Horváth - KSH, 1986)

Talajpusztulás 1000 ha Az össz-

terület %-

a

Erózió Erős 554 6,0

Közepes 885 9,5



kapcsolatai


Gyenge 858 9,2

Összesen 2297 24,7

Defláció által

erősen

veszélyeztetett 1450 15,6

Összesen: 3747 40,3

9. táblázat - A műtrágya-ráfordítás, a termésátlag és a termesztett búzafajták nedves

sikértartalmának változása az 1961-1980-as időszakban Magyarországon (%) (Szabó,

1990 adatai alapján) (1961-65-ös érték = 100%)

Vizsgálati

szempontok

Kifogásolt minták aránya az összes minta

%-ában

Ásott

kutak

(talajvíz)

Fúrt kutak

(rétegvíz) Vízművek

Bakteriológiai 42,4 18,8 25,4

Kémiai

összesen 58,9 36,9 26,4

vas 20,0 15,9 11,3

nitrát 25,3 12,5 9,0

ammónium 17,0 10,6 7,6

Biológiai 26,8 10,3 17,4

b) A mezőgazdasági termékek, az élelmiszerek minősége

Az iparszerű gazdálkodás, a mesterséges energiaráfordítás-növelés hatására a termésátlagok robbanásszerű

növekedése a termékek minőségromlásával és egészségre káros szennyeződésük növekedésével járt együtt.

A minőségromlásra példának termesztett búzafajtáink sütőipari minőségét vehetjük (9. táblázat). Ha

összehasonlítjuk a műtrágya-ráfordítás, a termésátlag és a minőségi paraméterek közül pl. a nedves

sikértartalom változását az 1961–1980-as időszakban, az intenzifikálás legerőteljesebb időszakában, akkor jól

látható, hogy miközben 15 év alatt a műtrágya-ráfordítás 5,1-szeresére növekedett, azonközben a búza

termésátlaga 2,2-szeresére nőtt, a termés nedves sikér-tartalma viszont 1/3-dal csökkent, és nem érte el a 15

évvel korábbi érték 67%-át sem. Az 1980-as évek elején e folyamat következtében nem volt A1-es – javító

minőségű – kenyérgabonája annak a Magyarországnak, amely a két világháború között minőségi búzát exportált

Kanadába!

10. táblázat - A különböző időszakban minősített fajták minőségi jellemzőinek alakulása

az 1970-1989-es időszak adatai alapján (Szabó, 1990)

Megnevezés 1961–

65 1966–

70 1971–

75 1976–

80



kapcsolatai


Műtrágya hatóanyag-

felhasználás (kg/ha) 100 206,2 409,6 512,6

Termésátlag (t/ha) 100 130,6 178,5 218,3

Nedves sikértartalom (%) 100 83,7 71,9 66,9

E folyamat mögött nyilván nem csupán a műtrágya felhasználás növelése, hanem – egyebek mellett pl. – egy

egyirányú nemesítési-, fajtaminősítési- és fajtaváltási program is meghúzódott. Ha az 1970 előtt minősített

fajták jellemzőit 100%-nak vesszük, akkor megállapítható, hogy az 1979 után minősített fajták ugyanezen

minőségi paramétereinek értéke már csupán 80–94%-ra tehető (10. táblázat).

Ez a termésnövelő, minőségrontó, iparszerű „fejlődési” folyamat nyilvánvalóan tarthatatlan.

11. táblázat - Növényi eredetű élelmiszerek peszticidmaradványokkal való

szennyezettségének mértéke Németországban az 1984-86-os időszak adatai alapján

(Guhl-Sante, 1990)

Megnevezés

A fajta minősítésének

időszaka

< 1970 1971–79 > 1979

Sikér

mennyis

ég 32,9 30,1 28,9

% 100,0 91,5 87,8

Farinográfos min.

értékszám

mennyis

ég 64,8 62,8 60,9

% 100,0 96,9 94,0

A próbacipó térfogata cm3 1227,0 1108,5 980,0

% 100,0 90,3 79,9

c) A vegyszer- és metabolitprobléma, humánegészségügyi kockázatok

Az élelmiszerek beltartalmi romlása, táplálkozásfiziológiai értékük csökkenése, káros vegyületekkel,

metabolitokkal és azok maradványaival való feldúsulása, a táplálkozási lánc általános szennyeződése olyan

káros folyamat, amely igen súlyos egészségügyi kockázatokat hordoz magában, s következményei

beláthatatlanok lehetnek.

Az egészségre káros – táplálékláncon keresztül az emberi szervezetbe kerülő – kémiai anyagok,

szermaradványok (reziduumok), átalakulási termékek (metabolitok) és azok új képződményei (neokombinánsai)

mennyiségének növekedése, feldúsulása kézzel foghatóan a kemizáció és iparosítás egyenes következménye.

Ezt a zömében iparszerű gazdálkodási rendszerekből származó élelmiszerek káros maradványtartalma

egyértelműen igazolja (11. táblázat), és a különböző gazdálkodási rendszerek közti különbségek e tekintetben

igen meggyőzőek (12. táblázat).

12. táblázat - Peszticidmaradványok különböző gazdálkodási rendszerből származó

zöldség- és gyümölcsmintákban (Schüpach, 1986)



kapcsolatai


Termékcsoport

Minta-

szám,

db

Maradványok Határérték

felett

db % db %

Gyümölcs 6 154 2573 41,8 93 1,5

Zöldség 6 304 1686 26,7 188 3,0

Gabona,

gabonatermékek 1 479 813 55,0 15 1,0

Kenyér- és pékáru 72 54 75,0 0 0,0

Tésztafélék 111 68 61,3 1 0,9

Teák, teaszerű

termékek 568 504 88,7 33 5,8

Fűszerek 155 112 72,3 6 3,9

Hüvelyesek, olajosok,

héjasok 768 574 73,0 91 11,6

Növényi zsírok és

olajok 319 131 41,1 4 1,3

Bor, sör 381 264 69,3 0 0,0

Összesen 16 311 6779 41,6 431 2,6

13. táblázat - A 100 ezer lakosra jutó halálozások számának változása (%) halálokok

szerint (1965 = 100%) (KSH 1996/97. Farkas 1994)

Megnevezés

Gazdálkodási

rendszer

biológiai iparszerű

Mintaszám (db) 173 856

Maradványmentes

(%) 97,1 60,9

Maradványt

tartalmazó 2,9 39,1

< e. ü. határérték

(%) 2,9 32,9

> e. ü. határérték

(%) – 6,2



kapcsolatai


Ennek jelentőségét igazán akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy az életfolyamatokat károsító kémiai anyagok

több mint 70%-a a táplálékkal kerül a szervezetbe! Az élelmiszerek kémiai reziduuma által kiváltott

egészségügyi kockázatok növekednek, melyek közül külön kiemelésre érdemesek a kémiai maradványok:

• szervezetben való felhalmozódása (kumulálódása);

• idült mérgezések (toxikózisok) kifejlődése;

• mutagén hatása (mutagenitás);

• daganatképző hatása (carcenogenitás);

• torzképződést kiváltó hatása (teratogenitás);

• szaporodóképesség-csökkentő hatása;

• szív- és agyérrendszert károsító hatása (Kovács–Brydl–Sas, 1995).

E kozkázatok növekedését jelzi az is, hogy az elmúlt 30 év alatt a 100 ezer lakosra jutó halálozások száma

összességében mintegy 48%-kal emelkedett, ám ugyanezen időszak alatt a – környezet, az ivóvíz és a táplálék

szennyeződésével legszorosabban összefüggő – rosszindulatú daganatos (rákos), valamint az emésztőrendszeri

betegségek okozta halálozás mintegy 55%-kal, vagyis az átlagot meghaladó mértékben növekedett (13.

táblázat).

14. táblázat - Főbb gabonafélék (búza, kukorica, rizs) termésmennyisége (1000 t) és

annak növekedési üteme (%) régiónként

Halálokok 1965 1975 1985 1995

Rosszindulatú daganatok 100 110,8 126,1 154,4

Emésztőrendszeri

betegségek 100 107,7 118,7 154,6

Egyebek 100 113,2 124,8 145,1

Összesen 100 112,3 124,7 147,9

Ebben kétségtelenül fontos szerepet játszik a szennyezett közegben, szintetikus növényvédőszerek

hozzáadásával előállított élelmiszerek, valamint a szennyeződő ivóvíz elfogyasztása is. Miközben felmérések

szerint a világon eddig mintegy 6 millió szintetikus anyag született, az IARC Nemzetközi Rákkutató Központ

eddig mindössze 900 anyag alapos vizsgálatát tudta elvégezni, és adott ki róluk bizonyítványt. (Farkas,

1994).

d) Transzgénikus haszonélőlények termesztése/tenyésztése, mint komplex kockázati tényezőegyüttes

Az első transzgénikus haszonnövényt 1983-ban hozták létre, de mezőgazdasági termesztésük csak 1994 óta

folyik. Az Európai Unióban komoly ellenállás tapasztalható e növények termesztésével szemben, míg másutt –

elsősorban az amerikai kontinensen – 1999-ben már mintegy 40 millió hektáron vetettek transzgénikus

növényeket, amelyek vetésterületének 99,5%-án mindösszesen négy növényfaj osztozik. A ma termesztett

transzgénikus növények az alábbi fő csoportokba sorolhatók:

• herbiciddel szemben ellenállóvá tett növények (70%),

• rovarkártevőkkel szemben ellenállóvá tett növények (22%),

• mindkét fenti tulajdonsággal rendelkező növények (7%),

• az egyéb tulajdonságokra módosított növények (1%).



kapcsolatai


A transzgénikus haszonállatok esetében nagy hozamú, jó tápanyag-hasznosítású, betegségekkel szemben

ellenálló fajták létrehozása a cél. Az állati géntechnológia eddigi fő eredménye (ami először 1982-ben sikerült),

hogy növekedési hormont kódoló gént vittek be embriókba.

Milyen kockázatai lehetnek a GMO2-k mezőgazdasági alkalmazásának, különösen védett és érzékeny

természeti területeken? Milyen kérdések fogalmazódnak meg, és ezekre milyen válaszok adhatók?

• Hogyan fenyegetik a transzgénikus haszonélőlények a fajdiverzitást, illetve a genetikai diverzitást?

1. Nemcsak a kártevők pusztulnak el.

A növényekbe bevitt méreggén által termelt toxin hatása nem szelektív, azaz nem csupán a célfajok, hanem más,

„ártatlan” élőlények is áldozatul eshetnek. Hasonló módon, a gyomirtóval szemben ellenállóvá tett növények

esetében is az a cél, hogy a széles hatásspektrumú herbicid hatására a haszonnövényen kívül lehetőség szerint

minden további növény elpusztuljon. Noha ezek a hatások nem specifikusan a géntechnológiára, hanem az

intenzív, iparosított mezőgazdaságra jellemzőek – hiszen a különböző kemikáliák hatása is a fentiekhez hasonló

–, hangsúlyozandó, hogy a géntechnológia nem nyújt megoldást e problémákra, hanem tovább erősíti azt a

folyamatot, hogy egyre kevesebb általunk nem fogyasztott élőlény talál életlehetőséget a mezőgazdasági

területeken, miáltal a biodiverzitás vészes mértékben csökken.

2. Egyes esetekben növekedhet a vegyszerhasználat.

A génkezelt növények termesztése a tapasztalatok szerint egyes esetekben növelheti a vegyszerhasználatot. Az

amerikai farmerek például jóval több gyomirtószert használnak a herbicid-rezisztens szója termesztésekor, mint

a kezeletlen esetében. A több vegyszer nyilvánvalóan nagyobb károkat okozhat az élővilágban, ráadásul a

vizekbe bejutva a kibocsátás helyétől távol is kifejtheti káros hatását.

3. A transzgénikus növények átadhatják az idegen gént más fajoknak.

Máris léteznek kísérletes bizonyítékok arra, hogy egy génmanipulált növény virágporával átadta az idegen gént

egy vadon élő, közeli rokon fajnak. Ez utóbbi növény az új génnek köszönhetően szelekciós előnybe kerülhet, és

így kiszoríthat más fajokat.

4. Tovább csökken a haszonélőlények genetikai diverzitása.

Mivel minden termelőnek rövid távon a génmanipulált „szuperfajta” termesztése/tenyésztése éri meg, a többi

fajta kipusztulhat, vagy jobb esetben génbankokba szorulhat vissza. A „szuperfajta” egyedei azonban

genetikailag szinte azonosak, ami nagyfokú sérülékenységet jelent a kártevőkkel, illetve a környezeti

változásokkal szemben. Mindez az élelmiszerellátás biztonságának csökkenését is maga után vonja.

5. Nemcsak a biodiverzitást érintő, hanem egyéb – humánegészségügyi, gazdasági, társadalmi stb. –

kockázatokat és etikai problémákat is hordoz.

A mezőgazdasági géntechnológia nem csupán a biodiverzitás megőrzése szempontjából problematikus. További

kockázatot jelent egyrészt a génkezelt élelmiszerek fogyasztása, másrészt pedig társadalmi és gazdasági

veszélyek is felmerülnek (pl. a biotechnológiai óriáscégektől, illetve a technológiától való függőségünk vészes

növekedése). Számos etikai probléma is felmerül a géntechnológia mezőgazdasági alkalmazásai kapcsán.

• Szükségesek-e, és ha igen, hogyan érhetőek el a mezőgazdasági géntechnológia által kitűzött célok más – a

biodiverzitás, az ökológiai stabilitás és az emberi egészség megőrzése szempontjából előnyösebb –

eszközökkel?

Számos jel mutat arra, hogy a mezőgazdasági géntechnológia által kitűzött célok kérdésesek, alkalmazásának

indokai gyenge lábakon állnak. Vegyük sorra ezeket a szempontokat.

1. Nem a megtermelt élelmiszerek elégtelen mennyiségével, hanem egyenlőtlen birtoklásával és területi

eloszlásával van baj.

A transzgénikus haszonélőlények előállítása és mezőgazdasági felhasználása mellett érvelők legfontosabb

mondanivalója az, hogy a világban kevés az előállított élelmiszer, emiatt sokan éheznek. Nincs más kiút –

2 GMO: Genetically Modified Organism (Genetikailag Módosított Szervezet).



kapcsolatai


mondják – mint a „Zöld Forradalom”-hoz hasonlóan újból erőteljes élelmiszertermelési többletet kell előállítani,

ami a 2050-re megduplázódó emberiségnek elegendő élelmiszert biztosíthat. Erre csupán a géntechnológiai úton

előállított transzgénikus fajták adhatnak lehetőséget, mivel a hagyományos nemesítés tartalékai – beleértve a

heterózis nemesítés eredményeit is – már nem nyújtanak lehetőséget. Példának hozzák fel, hogy a N. E. Borlaug

nevével fémjelzett „Zöld Forradalom” eredményeként évente 2,1%-kal nőtt az élelmiszertermelés (1960–1990

között), miközben a népességgyaparodás, „csak” 1,5%-os volt.

A Zöld Forradalom valóban „átrendezte” a világtermelést. A FAO Production Yearbook 1970–98-as

évkönyveikből kiindulva számításokat végeztünk, hogy a Borlaug-team sikerei nyomán hogyan alakult át a

világtermelés. Kiemeltük a három legfontosabb gabonaféle (búza, kukorica és rizs) termelési adatait (14.

táblázat).

15. táblázat - A népességszám (fo) növekedési üteme (%) régiónként 1965-1998 között

Régió Termésmennyiség (1000 t) Növekedés (%)

1965 1980 1990 1998 összesen évi átlag

Világ összesen 723 644 1 263

059 1 589

086 1 756

043 242,7 4,3

Európa 86 576 180 711 177 070 252 063 291,1 5,8

Észak- és Közép-

Amerika 150 551 310 999 345 817 385 993 256,4 4,7

USA 131 591 265 281 283 070 325 883 247,6 7,5

Afrika 20 415 46 027 58 280 74 304 364,0 8,0

Dél-Amerika 35 936 57 943 62 496 85 751 238,6 4,2

Ázsia 327 125 582 230 800 693 933 933 285,5 5,6

Magyarország 5 361 11 857 10 694 11 481 214,2 3,5

Ezen idő alatt természetesen nemcsak az élelmiszertermelés változott, hanem – régiónként eltérő mértékkel – a

népesség is gyarapodott (15. táblázat). Kiugróan magas a népességgyarapodás: Afrikában (4,2%/év), Dél-

Amerikában (3,1%/év) és Ázsiában (2,6%/év).

Emiatt hiába növelték az élelmiszertermelést Afrikában pl. 8%-kal, Ázsiában pedig 5,6%-kal évente, a

lakossággyarapodás miatt az 1 főre eső élelmiszer-termelés alig növekedett (16. táblázat).

16. táblázat - 1 főre jutó gabonatermés (kg/fo)

Régió Népességszám (fő) Növekedés (%)

1965 1998 összesen évi átlag

Világ összesen 3 363

089 5 901

054 175,4 2,3

Európa 444 396 568 336 127,9 0,8

Észak- és Közép- 294 038 472 525 160,7 1,8



kapcsolatai


Amerika

USA 188 000 260 000 138,3 1,2

Afrika 313 476 748 927 238,9 4,2

Dél-Amerika 166 188 335 715 202,0 3,1

Ázsia 1 896

918 3 514

299 185,6 2,6

Magyarország 10 148 10 116 99,7 –0,01

17. táblázat - Különböző termelési rendszerek energiamérlege (Ángyán-Menyhért,

1997)

Régió

Termés (kg/fő) Növekedés (kg/fő)

1965 1998 teljes

időszak évi átlag

Világ összesen 215,2 297,6 82,4 2,5

Európa 194,8 495,9 301,1 9,1

Észak- és Közép-

Amerika 515,4 816,9 301,5 9,1

USA 700,0 1253,4 553,4 16,8

Afrika 65,0 99,2 34,2 1,0

Dél-Amerika 216,2 255,4 39,2 1,2

Ázsia 172,5 265,6 93,1 2,8

Magyarország 528,3 1135,0 606,7 18,4

A „Zöld Forradalom” növelte ugyan a régiók termésmennyiségét (és az 1 főre eső termésmennyiséget is), de

erősen eltérő arányban. Az iparilag fejlett országokban a termésnövekedés jóval erőteljesebb volt, mint a fejlődő

országoké. Így a „Zöld Forradalom” eredménye erősen megkérdőjeleződik, hiszen a szegény és gazdag

országok ellentétét nemhogy nem csökkentette, hanem tovább növelte. Amíg ugyanis 1965-ben Dél-Amerika és

Ázsia 1 főre eső gabonatermelése elérte az európai értéket, addig 1998-ban – a Zöld Forradalom

eredményeképpen – ezek a régiók is a legszegényebbek közé kerültek.

Mindebből levonható az a következtetés, hogy a Zöld Forradalomhoz hasonló kívánalom a biotechnikai

vívmányok terén sem hoz majd más eredményt, mint azt, hogy a transzgénikus fajták bevezetése nem a ma is

szegénységben élők gondját oldja meg, hanem a Zöld Forradalom mintájára a mai gazdagok (iparilag fejlett

országok, országcsoportok és multinacionális beszállító cégek) profitját növeli tovább, ugyanis ezekre a fajtákra

és a fajták termesztésével összefüggésbe hozható beruházásokra és eszközök, anyagok megvásárlására itt lesz

lehetőség. Azaz: a GMO-k termesztése nem a szegények érdeke, hanem a gazdagoké, tehát az igazi

lobbiérdekeket, szűk gazdasági érdekcsoportok profitszerzési szempontjait takargató, elfedő az éhező világra

hivatkozni.

A világélelmezési problémákat alapvetően nem az eddig is intenzíven művelt régiók termelési kapacitásának – s

benne a termesztett fajták terméspotenciáljának – növelésével, hanem az ökológiai feltételekhez illeszkedő,



kapcsolatai


alkalmazkodó fajtaszortiment használatával, a termőhelynek megfelelő intenzitási fokú gazdálkodási formákkal

és annak a helyzetnek a felszámolásával lehet megoldani, amelyben egy svájci vagy amerikai állampolgár az

erőforrások és a javak több mint negyvenszeresével rendelkezik, mint egy szomáliai, afgán vagy etióp.

2. Magyarországon nem népességnövekedés, hanem erőteljes fogyás zajlik.

A transzgénikus fajták használatával elérni kívánt termelésnövekedést Magyarországon a népességrobbanással

indokolni nyilvánvalóan ellentmondásos. Miközben ugyanis Magyarországon az 1996–98-as években az

élveszületések száma alig haladta meg a 100 ezer fő/év értéket (100 847 és 105 272 fő/év között változott),

azonközben a halálozások száma jócskán meghaladta a 120 ezer fő/év értéket (126 188 és 143 130 fő/év között

alakult), vagyis az éves deficit, csökkenési érték 25–40 ezer fő/év.

A termelésnövekedésből és a népességfogyásból származó növekvő terméstöbbleteket ugyanakkor a telített

fizetőképes piacokon értékesíteni gyakorlatilag lehetetlen. Annak pedig nem sok a valószínűsége, hogy

Magyarország belátható időn belül ingyen átengedje az így keletkező feleslegeit az éhező világnak.

3. Ha növelni is akarnánk a termelést, akkor is nagy tartalékai vannak a hagyományos nemesítésnek. Jelenlegi

fajtáink terméspotenciáljának alig több, mint 30%-át használjuk ki. Véleményünk szerint a hagyományos

nemesítés tartalékai messze nem merültek ki.

Magyarországon jelenleg az OMMI fajtajegyzéke alapján a termelők kukoricából 208 hibrid, búzából pedig 71

fajta közül választhatnak. A meglévő fajtaszortiment minden termesztői igényt kielégít, beleértve azt is, hogy az

eltérő termőhelyek és gazdálkodási színvonal eltérő igénye is biztosított.

A jelenleg termesztett fajták és hibridek terméspotenciálját még messzemenően nem használjuk ki. A ma

meglévő kukorica hibridek alkalmazásával például, jó agrotechnika mellett igen nagy termésátlagok érhetők el.

1998-ban pl. az USA-ban több mint 29 millió hektár termőterületen 8,16 t/ha termésátlagot értek el. A 90-es

évek elején ugyancsak az USA-ban (Saybrook, Illinois állam, Herman Warshaw termesztő) öntözés nélküli

egyik tábláján (374 bu/A =) 23,94 t/ha termést ért el. Az USA országos termésátlaga 1998-ban ennek csak a

34%-a volt. Magyarországon is értünk már el 20 t/ha termést, igaz, csak kisparcellás körülmények között. 14–15

tonnás termésátlagot viszont már több üzem is elért. Az 5–6 t/ha közötti termésátlag ennek csupán 1/3-a!

Jelenleg egyáltalán nem a fajták termőképessége okozza az alacsony termésátlagokat.

4. A gazdasági árukapcsolásos (fajta + vegyszer) kiszolgáltatottság, a gyom- és kártevő-rezisztencia várható

kialakulása, valamint az egyéb, hagyományos eszközök tartalékai ismeretében mezőgazdálkodási, termelési

szempontok egyáltalán nem indokolják ezen kockázatos eszköz bevetését.

A transzgénikus fajták vetőmagköltsége feltehetően magasabb lesz, mint a ma kapható hibridek (egyébként már

egyáltalán nem olcsó!) vetőmag árai. Emellett meg kell venni a transzgénikus hibridekhez szükséges

herbicideket (mert a kettő képez egységet!). Jelenleg 3 gyomirtószer hatóanyaggal szemben rezisztens kukorica

hibridet állítottak elő (glufozinát, glifozát, szulfonilurea rezisztens, de lehet, hogy már más is van!). Kérdés,

hogy a gyomirtószer-rezisztencia meddig marad meg (általában 4–5 évig), így a kultúrnövény védelme már az

ajánlott kémiai gyomirtószerrel nem oldható meg.

A Bacillus thuringiensis gének átvitelén alapuló rovarrezisztencia is feltételezi, hogy kialakul(hat) egy toxin

ellenálló rovarrassz. Ráadásul feleslegesnek is tűnik, mert a martonvásári hibridfejlesztés igazolta, hogy

hagyományos úton is lehetséges a kukoricamoly ellen védekezni, és így – ha kiegészítik azzal, hogy a kártevők

áttelelését lehetővé tevő kukorica- és napraforgókórót április 15-ig megsemmisítik – a kukoricamoly számottevő

kárt nem okoz.

A GMO-k bevezetésével feltehetően csökkenni fog a hibridek száma, emiatt az 1 hibridre eső országos

termőterület növekszik, ami maga után von(hat)ja a genetikai sebezhetőség megnövekedését. (Erre már volt

példa a citoplazmatikusan hímsteril, T-plazmát tartalmazó hibridek termesztése esetén, ami 1970-ben az USA-

ban a termés 15%-át megsemmisítette). A herbicid- és rovarrezisztenciát eredményező transzgénikus hibridek –

az átvitt gének vonatkozásában – rokonoknak foghatók fel, így a genetikai sebezhetőségtől (Genetic

vulnerability) való félelem jogosnak vélhető.

5. A vegyszerfelhasználás hagyományos mezőgazdálkodási eszközökkel is jelentősen csökkenthető. Igaz,

hogy ez a beszállító iparok érdekeivel ellentétes, hiszen kevésbé tőke- és technológia/energiaigényes, sokkal

inkább tudásintenzív, a felhalmozott helyi ismereteket felhasználó és igénylő rendszereket, megoldásokat jelent.



kapcsolatai


A vegyszerfelhasználás, a környezetterhelés csökkentésének hagyományos mezőgazdálkodási eszközei közül az

alábbiak azok, amelyek rendszerbe foglalva úgy képesek jó minőségű és az ökológiai, termőhelyi feltételeknek

megfelelő mennyiségű élelmiszert és egyéb terméket előállítani, hogy közben fenntartják a környezet

egyensúlyát, biológiai sokféleségét, biodiverzitását:

• földhasználat, térstruktúra és az ágazati arányok ökológiai harmonizációja;

• emberléptékűség, üzem- és táblaméretek változtatása, a tér újrastrukturálása ökológiai, talajvédelmi

szempontok, tradíciók, kultúrökológiai szempontok, tájképi, esztétikai, valamint gazdasági, termelési,

technológiai szempontok szerint;

• körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata;

• táji, termőhelyi alkalmazkodás a következő fő területeken:

• tájnak megfelelő gazdálkodási szerkezet kialakítása, tájba illő biológiai alapok (növényfaj- és

fajtaszerkezet) megteremtése, azok társítása, vetésváltásba, vetésforgóba illesztése (sokszínűség az

egyoldalúság, pl. monokultúra helyett);

• természeti nagytájanként és tájanként differenciált agrotechnika (talajművelés, talajvédelem,

talajerőgazdálkodás, trágyázás, vetés, növényápolás, növényvédelem, betakarítás) alkalmazása, amely a

lehető legteljesebb mértékben alkalmazkodik az eltérő agroökológiai adottságokhoz;

• a tájak eltérő ökológiai állateltartó képessége, növényi produkciója és állatlétszáma közti harmónia

megteremtése;

• a parasztság, a vidéki népesség gazdává tétele, a helyi közösségekre, munkaerőre és értékekre építő

gazdálkodási rendszerek használata.

Ezen eszközökkel ugyanazokat a célokat kisebb természeti kockázatokkal és több járulékos haszonnal lehetne

elérni, mint a genetikailag módosított szervezetek felhasználásával. Ezeket a jövő mezőgazdasága

szempontjából fontos, hagyományos eszközöket a későbbiekben részletesen bemutatjuk.

• Milyen ellentmondás és összeférhetetlenség feszül a környezetgazdálkodás, a természetvédelem és az

ellenőrzött és minősített ökológiai gazdálkodás, illetve a GMO-k alkalmazása között?

Az ökológiai gazdálkodást és bioélelmiszer-forgalmazást szabályozó európai és hazai törvények és rendeletek

(EU EC 2092/91. és az IFOAM előírásai, valamint a hazai 140/1999. sz. kormány- és 2/2000. sz. FVM

miniszteri rendelet, illetve a Biokontroll Hungaria KHT előírásai) szigorúan és egyértelműen tiltják a GMO-k

alkalmazását. Eközben a géntechnikai tevékenységet szabályozó (Kelet-Európában egyedülálló!) 1998. évi

XXVII. törvény és annak végrehajtását szabályozó 1/1999. FVM rendelet alapján a jelenlegi OMMI

fajtavizsgálati és -minősítési kísérletekben szereplő GM-kukorica, -búza, -szója, -repce, -cukorrépa stb.

fajtajelöltek közül 1–2 év múlva néhány akár forgalmazási engedélyt is kaphat.

Az ökogazdálkodás hivatkozott alapvető rendelkezéseiben az egyik legszigorúbb előírás az izoláció biztosítása,

viszont a GM-kísérletekben és -termelésben az egyik legnagyobb probléma az ún. „gén-kiszabadulás” (pl.

pollennel, madár- és rágcsálókártétellel, mikroba-közvetítéssel, környezetszennyezéssel, emberi mulasztással

stb.) szinte megakadályozhatatlan.

• Milyen aggályos tények és események vezettek az egyértelműen elutasító (környezetvédelmi és ökológiai

szemléletű) vélemények kialakulásához a GMO-kal szemben?

(1) A növekvő GMO-ellenes nemzetközi tendencia kialakulásához – sokak mellett – pl. az alábbiak is

hozzájárultak:

• a génkiszabadulás nem akadályozható meg, és a fertőzöttség visszafordíthatatlan állapotot idéz elő;

• a GMO-k alkalmazásának igazi hatását még nem ismerjük, vagyis nincs alaposan elvégezve a szükséges

kutatómunka és hatáselemzés (elővigyázatosság elve!);

• a GMO-k felhasználásával előállított élelmiszerek gyengébb értékű tömegáruvá minősülnek, így leértékelik

egy ország élelmiszergazdaságát;



kapcsolatai


• veszélybe kerül a biológiai sokféleség (a biodiverzitás) fenntartása, sőt jelentős leromlás következik be;

• a szinte teljes európai fogyasztói elutasító véleményt nagyban igazolta az a jelentős mértékű allergiás

megbetegedési hullám Észak-Amerikában, amelyet a GMO-s „Start Link” étkezési kukorica okozott.

(2) A hasonló jellegű hazai folyamatok megértéséhez és a valódi országérdekek érvényesítéséhez kapcsolódóan

a GMO-k megítélésekor a következő sajátos magyar szempontokat is figyelembe kell venni:

• egy olyan kis kelet-közép-európai ország képét, amelynek kiváló minőségű élelmiszertermelése és feltörekvő

idegenforgalma van, a GMO-k használata jelenősen lerontaná;

• ebben az esetben leértékelődik a mezőgazdaság és a táj, nehezen vagy áron alul lesznek eladhatók a hazai

termények és élelmiszerek;

• jelentősen csökkenne vagy megszűnne a mezőgazdasági és élelmiszeripari jövedelmezőség, elsorvadna több,

tradicionális hazai ágazat, mint pl. a vetőmagtermesztés, valamint visszafordíthatatlan károsodás érné a

természeti és vidéki értékeket stb.

• Összegzésként és megoldási javaslatként: az ország valódi érdekei azt kívánják, hogy szülessen hamarosan

olyan döntés, amely szerint hazánk

• 15 évre kibocsátási, termelési és forgalmazási moratóriumot rendel el a környezetet, a mezőgazdaságot

és az élelmiszereket érintő GMO-k alkalmazásában (illetve csatlakozik az ezt már kimondó

Franciaországhoz, Ausztriához és Olaszországhoz), valamint

• azonnali határszéli hatósági ellenőrzést vezet be a génátterjedés megakadályozása érdekében, továbbá

• védett és érzékeny természeti területekre szülessenek olyan további rendszabályok, amelyek kizárják e

területeken transzgénikus haszonélőlények alkalmazását.

e) Az energetikai és társadalmi hatékonyság

Kifejezetten tragikus és minden józan észnek ellentmond az a korábbi magyar gyakorlat és bizonyos körökben

ma ismét tapasztalható törekvés is, amely óriási mennyiségű importált energiával, importált vegyszerekkel és

más eszközökkel, valamint energiaintenzív, iparszerű technológiákkal olyan mezőgazdasági termékeket állít

elő, amelyek exportálása csak jelentős exporttámogatással lehetséges. Az így szerzett csekély összegű nettó

nyereséget ezután ismét energiaimportra fordítjuk. Ezzel csak a környezet és az élővilág pusztulását

„támogatjuk”, miközben egyre kevesebb és kevesebb vidéken élő ember talál megélhetést a mezőgazdaságban.

Ebből a csapdaszerűen működő ördögi körből csak az energia-, környezet- és mezőgazdasági politika

alapvető, radikális megváltoztatásával, összehangolásával lehet kitörni.

„Értelmesnek” csak azok a rendszerek tekinthetők, ahol egységnyi pótlólagos ráfordítás-növeléssel még

legalább egységnyi hozamnövekedés érhető el, vagyis a „marginális hatékonyság” nagyobb mint 1. Ez az

iparszerű rendszerek többségénél energetikei szempontból már egyáltalán nem teljesül (17. táblázat).

18. táblázat - Kukoricatermesztés az USA-ban

A vizsgált egység

és jellemzője

Energia, MJ/ha/év

Arány

2/1

Marginális

hatékonysá

g, MJ/MJ** bevitel

1

fosszili

s % kihozat

al 2

1. Új-Guinea (erdős

hegyoldal, naturális

gazdálkodás) 103 0 1 460 14,2 14,05

2. Dél-Anglia (Wiltshire,

farm az 1800-as évek elején) 586 2 7 390 12,6 12,28



kapcsolatai


3. Jáva (Polinézia, 1970-es

évek, kezdeti technikai

fejlődés) 1 079 54 14 760 13,6 11,07

4. Dél-India (1955, farm,

„zöld forradalom”, kezdete) 3 255 58 42 280 13,0 7,01

5. Dél-India (azonos terület,

1975) 6 878 77 66 460 9,7 3,47

6. Franciaország

(biogazdálkodás) 8 160 * 51 500 6,3 2,95

7. Németország

(biogazdálkodás) 10 741 * 66 986 6,2 2,24

8. Németország

(integrált gazdálkodás) 11 882 * 63 360 5,3 1,92

9. Franciaország

(integrált gazdálkodás) 16 658 * 59 000 3,6 1,25

10. Franciaország

(iparszerű gazdálkodás) 21 388 * 62 000 2,9 0,88

11. Németország

(iparszerű gazdálkodás) 21 498 * 83 710 3,9 0,87

12. Dél-Anglia (Wiltshire,

farm az 1970-es években) 21 870 99 44 890 2,1 0,85

Megjegyzés: * = A forrás ezt az adatot nem közli. ** = Egységnyi energiaráfordítás-növelésre jutó

energiahozam.

A különböző gazdálkodási rendszerek energetikai hatékonysága rendkívül eltérő. Annak tudatában tehát,

hogy a fosszilis energiahordozók ára – véges mennyiségük következtében – az idő előrehaladtával kiszámítható

módon, exponenciálisan növekedni fog, az a gazdálkodási rendszer, amely csökkenő hatékonyság mellett a

ráfordítások növelésén alapul, törvényszerűen ellehetetlenül, nemcsak környezeti szempontból, hanem

gazdasági oldalról is tarthatatlanná válik.

Ráadásul az ilyen rendszer mesterséges, foszilis energiával helyettesíti az élő munkát, kiszorítja az embert,

elveszi a vidéki népesség megélhetési lehetőségét, és így piacszerzési, eladási, profitszerzési

érdekközösségben lévő műtrágyát, növényvédőszert, gépet, GMO-t gyártó, beszállító országok

munkanélküliségét importálja Magyarországra. Jó példa erre a 18. táblázatban összefoglalt adatsor, mely az

amerikai kukoricatermesztés példáján szemlélteti ezt a folyamatot.

19. táblázat - A környezetbarát, alkalmazkodó, extenzív és a természetes életteret védő

mezőgazdálkodás támogatásának néhány eleme három EU tagországban 1996-ban (1

euro - 240 Ft)



kapcsolatai


Dekádok Átlagtermés

, t/ha

Emberi munkaerő-

felhasználás

óra/t termés óra/ha

1900–1909 1,66 58,8 97,6

1910–1919 1,66 53,6 89,0

1920–1929 1,70 47,6 80,9

1930–1939 1,57 46,4 72,8

1940–1949 2,19 26,4 57,8

1950–1959 2,82 10,8 30,5

1960–1969 4,47 3,6 16,1

1970–1979 5,62 2,0 11,2

1980–1989 6,99 1,2 8,4

Forrás: Farmer’s Digest, 1999. januar, Vol. 63., No. 1. p. 10

Ez az adatsor – attól függően, hogy a hatékonyság mely dimenzióit tekintjük – teljesen eltérő értékelést kaphat.

Ha az adatokat egydimenziós közelítésben, az „élőmunka hatékonysága” szempontjából vizsgáljuk, akkor

igen elégedettek lehetünk, hiszen 90 év alatt az 1 tonna termés előállításához szükséges emberi munka, helyben

hozzáadott emberi érték az 1/50-ed részére, a területegységre jutó emberi munka pedig 1/12-ed részére

csökkent. De ha a többfunkciós mezőgazdaság társadalmi, regionális, foglalkoztatási szempontjai mentén

értékeljük, akkor ez az adatsor katasztrófára utal. Hosszabbítsuk meg, „extrapoláljuk” ezt a trendet! És akkor

megdöbbenve azt látjuk, hogy igen rövid időn belül ebben a rendszerben egyáltalán nem lesz szükség emberre!

Legalábbis a mezőgazdaságban nem, ugyanis az embert helyettesítő eszközöket és energiát előállító, beszállító

iparok telephelyein, általában a városi körzetekben, vagy ráadásul gyakorta külföldi városi körzetekben akár sok

munkát is adhat az embereknek, exportálva ezzel az ottani munkanélküliséget vidéki térségeinkbe! Ennek

ismeretében talán nem a valóságtól elrugaszkodott az a megállapítás, hogy ettől eltérő megoldásokat kell

keresnünk!

f) A bruttó és a nettó növekedés elváló trendje

Amit az előbbiekben vázolt folyamattal elérünk, az ráadásul csak látszólagos növekedés, ha a helyben termelődő

új értékek szempontjából vizsgáljuk azt. Ennek szemléltetésére kiválóan alkalmas a 4. ábrán bemutatott

magyarországi „fejlődés”.

4. ábra - A mezőgazdaság bruttó és nettó termelésének, valamint anyagköltségének

alakulása (1949 = 100%) (Fecske, 1987)



kapcsolatai


Az a körülmény, hogy a mezőgazdaság gyors fejlődését az anyagi ráfordítások fokozott növelésével értük el, és

a munkaerőt a technikával drágán sikerült kiváltani, azt eredményezte, hogy a világviszonylatban is

kiemelkedőnek számító, „kebeldagasztó” bruttó növekedés mellett a mezőgazdaság helyben keletkező, nettó

termelése ezen időszak alatt gyakorlatilag stagnált. Ráadásul a felhasznált „holtmunka” élelmiszertermékké

való átalakítása során nem sikerült olyan hatékonyságot elérni, amely a fejlesztés pénzügyi fedezetét is

biztosította volna.

Más szavakkal a mezőgazdaság „látványos növekedésének” 30 éves időszaka alatt tulajdonképpen csak az

ember és a természeti folyamatok helyettesítésére használt ráfordítások, mesterséges, ipari eredetű

inputok (az ábrán az „anyagköltségek”) növekedtek, a helyben hozzáadott érték ezzel szemben alig

változott. Jogosan tehetjük fel tehát a következő kérdést. Mezőgazdaságot akarunk fejleszteni, vagy az ipar

számára akarunk felvevőpiacot és a tőke számára befektetési terepet biztosítani? Ki-ki ízlése szerint adjon erre

választ!

∗ ∗ ∗

E negatív jelenségek vezettek azokhoz az európai felismerésekhez, amelyek előkészítették a többfunkciós

európai agrármodell kialakulását, és amelyek segítik ennek közös agrár- és vidékpolitika rangjára emelését.

Most lássuk a másik pillér, a természetvédelem fejlődését.

2. 2.2. Természetmegőrzés – természethasználat – természetvédelem – természetpolitika



kapcsolatai


2.1. 2.2.1. Fogalmak és alapelvek

A modern, „gondolkodó” társadalmak egyik legfontosabb feladatukként ismerik el azon értékek megőrzését,

amelyek az emberiség számára pótolhatatlanok és megismételhetetlenül egyediek. Ezek az értékek, bár gyakran

látszólag nincs közvetlen anyagi hasznuk, elválaszthatatlanul hozzátartoznak az emberi léthez és annak

minőségéhez. Ilyen természeti örökségünk egésze, amely nemcsak eszmei értékű, hanem a gazdasági eltartó

képességnek, az emberi egészségnek („jó közérzet”) és a fenntartható fejlődésnek is alapfeltétele. Legfontosabb

fogalmi elemei az alábbiak.

• Az ember biológiai és társadalmi léte a Föld földrajzi burkához kötött, amely a felszín három szférájának: a

geoszféra, a bioszféra és a nooszféra komplex rendszereiből áll, s amelynek anyagai folytonos mozgásban és

kicserélődésben vannak, illetve bonyolult és igen gazdaságos energiaátviteli kapcsolatban állnak egymással.

A geoszféra és annak három alapegysége: a szilárd kéreg (litoszféra), a vízburok (hidroszféra) és a légkör

(atmoszféra) az élettelen természet sajátosságai szerint épül föl. A geoszféra és a bioszféra egymásra

hatásában, érintkezési felületein alakul ki a pedoszféra, a talajtakaró változatos rendszere. A bioszféra az élő

természetet képviseli, a nooszféra pedig az emberi szellem, illetve a társadalom által létrehozott művi

alkotásokat foglalja magában.

• A természet fogalmán a földön eddig végbement és folyamatos fejlődés eredményeként az ember társadalmi

tevékenységétől függetlenül kialakult dolgok, szervezetek, jelenségek és folyamatok fejlődéstörténetileg

összehangolódott, nagyrészt önszabályozott rendszerét értjük, amelynek két fő része az élettelen és az élő

természet. Az élettelen természethez tartoznak például a kőzetek, a föld felszíni formái, a víz, a levegő stb.,

erre épül az élő természet a maga számtalan fajával, azok bonyolult szerveződéseivel és fejlődési

folyamataival.

• A természetmegőrzés kiindulópontja, hogy a természet az emberiség közös kincse, értékei a pótolhatatlan

örökség részei. A természetnek az országhatárok közé zárt területe nemzeti kincs, az ország közvagyona. E

közvagyon jelentős részét (energiahordozók, ásványi nyersanyagok, termőtalaj, víz stb.) természeti

erőforrásként felhasználják a termelői-gazdasági tevékenység során. Elemi érdek az erőforrások tartós

felhasználásának szavatolása, a fenntartható természethasználat. A természetnek, mint közvagyonnak

másik része olyan ritka vagy megismételhetetlen egyedi értéket képvisel, olyan pótolhatatlan természeti

tartalékot képez, avagy a közjó szempontjából olyan (esztétikai, egészségügyi, gazdasági, tudományos stb.)

fontosságú, hogy védelme és változatlan formában történő fenntartása alapvető közérdek.

• A természetmegőrzés része a természetvédelem, mely – a World Resources Institute (Washington D. C.)

nevezéktana értelmében – a bioszféra emberi használatának olyan módja, amely a jelenlegi nemzedéknek

szánt fenntartható mértékű haszon szolgáltatása mellett megőrzi a természeti erőforrások és rendszerek

potenciálját arra, hogy a jövő nemzedékek szükségleteit és törekvéseit kielégítsék. A természetvédelem olyan

pozitív, céltudatos, szervezett, intézményesített emberi-társadalmi tevékenység, amelynek célja a természet

élő és élettelen értékeinek feltárása, megőrzése, tudományos alapokon nyugvó fenntartása, s felöleli a

fenntartható hasznosítást, a kezelést, a környezet természetközeli állapotának, szerkezeti és működési

sajátosságainak megőrzését, helyreállítását és a természeti környezet jobbítását is.

• A természetvédelemre vonatkozó koncepciók, stratégiák, szabályok, előírások és intézkedések együttesen a

természetpolitika fogalomkörét alkotják.

A természetvédelem működtetésének legfontosabb alapelvei a következőkben foglalhatók össze.

• A holisztikus elv: a természetvédelmet nem lehet csak a védett objektumokra (pl. növény- és állatfajokra,

egyes barlangokra stb.) korlátozni. Egész rendszereket, a hozzájuk tartozó védőövezetekkel együtt kell

védelem alá helyezni.

• A folyamat elv: a természet állapotának megőrzése sosem egy pillanatnyi helyzetnek, hanem a természeti

rendszerek működésének folyamatos fenntartását, a folyamat biztosítását jelenti. A természetvédelem

gyakorlatában az „állapot” megjelölés mindig folyamatot jelent.

• A komplementer elv: a környezetvédelem és a természetvédelem egymáshoz való viszonyát kifejező elv,

mely szerint a két – önmagában is rendkívül összetett, egymást kiegészítő – terület tevékenységét, stratégiáját

és intézkedési tervét a mellérendeltség és egyenrangúság szigorú tiszteletben tartásával szorosan öszsze kell

hangolni, mert a két terület kölcsönösen hat egymásra.



kapcsolatai


• Az elegendő méret elve: a megőrzendő élő- és élettelen objektumnak elegendően nagynak kell lennie ahhoz,

hogy a diverzitás genetikai fenntartásához szükséges populációméretek fennmaradását és a rendszer

folyamatos működtetését biztosítsa.

2.2. 2.2.2. Magyarország természeti értékeinek állapota és a természetvédelem célkitűzései

Természeti örökségünk az ország földrajzi fekvésének, életföldrajzi helyzetének és földtörténeti múltjának

köszönhetően ma még unikális jellegű, élő és élettelen természeti értékekben viszonylag gazdag. A Kárpát-

medence biogeográfiai tekintetben határhelyzetű. Életföldrajzi helyzetét meghatározza, hogy minden oldalról

hegyvidékek határolják, amelyek az ide irányuló hatásokat korlátozzák és szűrik, ám izoláló hatásuk révén azt is

lehetővé teszik, hogy az itt megtelepedett élőlények és közösségeik a maguk önálló evolúciós útját járják.

A Pannonicum gazdag élővilágában az éghajlati hatásoknak megfelelően az eurázsiai, európai, kontinentális,

pontusi, szubmediterrán, szubatlanti flóra és fauna elemei keverednek és találkoznak. Ezt a tarkaságot tovább

színezik egyes szubalpin és boreális elemek. Az átmeneti jellegből fakadó sokféleség okán a Kárpát-medence

Európa biótájának fontos területe.

Földtani és természetföldrajzi viszonyaink változatossága folytán kis területen sokféle, változatos élőhelytípus

alakulhatott ki. Különösen nagy változatosság jellemző a Kárpát-medence egyes peremterületeire. Ilyen pl. az

Alpokalja, ahol a kelet-alpesi (noricumi), a nyugat-balkáni (illír) és a medence belseje felől jövő (pannon)

hatások találkoznak, de ilyenek a Dél-Dunántúl dombságai és hegyvidékei (pl. a Villányi-hegység és a Mecsek),

ahol különösen erős a mediterrán és az illír hatás. Ilyen a Bánát és az Erdélyi-szigethegység, ahol a pannon, a

mediterrán, a kárpáti és a kontinentális hatások összegződnek, de sajátos hatások torlódnak a Gömör-Tornai

karsztvidéken (Aggteleki-, illetve a Szlovák-karszt) is, ahol kárpáti, észak-kontinentális (boreális) és száraz-

hegyvidéki (xeromontán) elemek találkoznak a medence belsejére jellemző pannon és szubmediterrán

jellegűekkel.

Flóránk és faunánk kiemelkedő értékei a bennszülött (endemikus) fajok. Puhatestű faunánk endemizmusa pl.

olyan magas arányú, amilyen csak a szigetfaunákat szokta jellemezni. Nagymértékű endemizmus csupán a Déli-

és a Keleti-Kárpátokra, a Bánát hegységeire és az Erdélyi-szigethegységre, illetve peremterületeikre jellemző.

Bennszülött fajaink többségét szűk elterjedésű, veszélyeztetett népességek képviselik (Fekete–Varga–Somogyi,

2001).

A mai képet illetően meghatározó a vegetációnak az utolsó jégkorszakot követő története, bár egyes fajok

sokkal korábbról, az interglaciálisokból is fennmaradhattak. A növény-és állatvilágnak az eltűnt földtörténeti és

vegetációtörténeti korokat dokumentáló fajai a különösen értékes maradvány fajok, a reliktumok. Ezek az

életközösségek, élőhelyek természeti örökségünk pótolhatatlan értékei, a hazai föld- és élettörténet szentélyei,

élő múzeumai. Mozaikos elhelyezkedésük, sokrétűségük, széttöredezésük és elszegényedésük veszélye miatt

különösen sérülékenyek.

2.2.1. 2.2.2.1. Földtani és felszínalaktani értékek

A földtani és felszínalaktani értékek az ún. élettelen természeti, táji értékek kategóriájába tartozó természeti

objektumok. A földtörténet gazdag eseménysorának (szerkezeti mozgások, éghajlatváltozások, akkumulációs és

eróziós folyamatok stb.), az élővilág változásának epizódjait őrzik a szaktudományok, a gazdasági szféra,

továbbá az oktatás és az ismeretterjesztés számára. Tudományos adatbankok, egyúttal a természetvédelem és a

földtudományok gazdag eszköztárának (ősföldrajzi rekonstrukció, történeti ökológia, paleoantropológia,

őslénytan, történeti éghajlattan, történeti növény- és állattan, ásványtan stb.) színterei.

A védett földtani és felszínalaktani értékek tudományos igényű feltárásával, megőrzésével, bemutatásával a

földtani természetvédelem foglalkozik, amelynek egyik sajátos területe a barlangvédelem és -hasznosítás. A

barlang különösen érzékeny, összetett és bonyolult rendszer, környezeti indikátor. Olyan komplex képződmény

és információforrás, amely a földtani, ásványtani, morfológiai, klimatológiai jelentésén túl a múltra vonatkozó

egyéb adatok gazdag tárházát is magában rejti, s biológiai, őslénytani, ősrégészeti jelentősége mellett az

emberiség kultúrájában is mély nyomot hagyott. A barlangok tudományos kutatásával a barlangtan

(szpeleológia) foglalkozik. Magyarországon minden barlang törvényes védelem alatt áll. A jogi védelem

kiterjed a bejárattól a barlang egészére, a folyékony és légnemű kitöltésre, őslénytani és régészeti leletanyagára,

a bejárat növényzetére, a barlang flórájára, a barlangkedvelő és -lakó állatokra egyaránt.



kapcsolatai


A szakmai nevezéktan a földtani értékek két alapvető típusát különbözteti meg: a természeti erőforrások

(ásványi nyersanyagok, energiahordozók) körét és az ún. élettelen természeti-tudományos értékek

(rétegszelvények, ásványok, kövületek, barlangok, felszínalaktani formák és formaegyüttesek stb.) csoportját.

Míg az előbbi tényleges értéke elsődlegesen legkisebb veszteséggel történő kitermelésében,

felhasználhatóságában rejlik, a tudományos és/vagy esztétikai tekintetben különösen fontos földtani és

felszínalaktani értékek többnyire éppen érintetlenül hagyásuk, „in situ” megőrzésük révén válnak, válhatnak

meg nem újuló, tényleges vagy potenciális természeti erőforrásaink részévé. Ez utóbbiak (különösen a

barlangok és az ősmaradványok, kövületek) sajátossága még, hogy felismerésük, felszínre kerülésük többnyire

éppen a létüket legjobban veszélyeztető tevékenységeknek (bányaművelés, alapozási és közműépítési

munkálatok stb.) köszönhető. Közös tulajdonságuk helyhez kötöttségük, s az élő értékekkel szembeni át nem

telepíthetőségük. A tudományos-esztétikai jelentőségű földtani értékek meg nem újuló, helyre nem állítható,

súlyos sérülésük esetén végleges pusztulásnak kitett, zömmel egyedi, egyszeri és megismételhetetlen

képződmények, formák, formaegyüttesek, sajátos biotópok. Megőrzésük, fennmaradásuk ezért a táj, a faj és az

élőhely védelmét is szolgálja (Császár–Tardy, 2002).

2.2.2. 2.2.2.2. Talajok

A talaj a felszín természetes eredetű, ásványi és szerves anyagokból álló, laza szerkezetű, bonyolult összetételű

képződménye. A kőzetburok (litoszféra) legkülső, biológiailag aktív rétege, a geoszféra, az atmoszféra és a

hidroszféra határfelülete, melynek alapvető tulajdonsága a termékenysége. Kialakulásában a szilárd kőzetek

felszínének fizikai aprózódását, kémiai mállását követően, illetve azzal egy időben zajló biológiai

folyamatoknak van meghatározó szerepe. A talaj a természeti környezet része, amely biztosítja az anyagok

biológiai körforgását, s mint ilyen, fogadja a felszínre érkező energia- és anyagáramlásokat, egyúttal természeti

erőforrás, amely az anyagok zavartalan körforgása esetén az élővilággal való szoros kölcsönhatásban

megújulhat.

A talajvédelmi problémák világjelenségként kezelendők. Az Európai Unió országaiban 52 millió hektárra

becsülik azon területek kiterjedését, ahol valamilyen fokú talajdegradáció tényként kezelendő. Az EU-n belül

több, mint 26 millió hektárt érint a vízerózió, s 1,1 millió hektárt a szélerózió. Mind figyelemre méltóbbak az

ipari létesítmények, a külszíni bányászat és a hulladék elhelyezés okozta szennyezések. Az intenzív

mezőgazdálkodás során alkalmazott nehézgépek és a túllegeltetés talajtömörödést okoz. Becslések szerint

Európa talajainak kb. 4 százalékát érinti ez a jelenség. A szerves anyag csökkenése különösen a mediterrán

országokban figyelhető meg: Dél-Európa csaknem 75 százalékán a talajok szervesanyag-tartalma alacsony.

Magyarországon 38 talajtípus fordul elő. A talajpusztulás folyamata valamilyen mértékben és módon

Magyarország területének kb. 40 százalékát érinti. Ennek jelentősége különösen annak ismeretében

értelmezhető, hogy a teljes nemzeti vagyon mintegy 20 százalékát a termőföld értéke szolgáltatja (Ángyán,

2001).

A talajok savanyosodása is az aggasztó jelenségek sorát gyarapítja: a kedvezőtlen folyamatot gerjesztő tényezők

sorában természeti folyamatok és az emberi tevékenység egyaránt szerephez jutnak. Az eredmény: 1976 és 1985

között 2,8 millióról közel 4 millió hektárra növekedett a savanyodással terhelt területek kiterjedése, melynek

következményeként lényegesen csökkent a növények tápanyagfelvevő képessége, felgyorsult egyes

meghatározó elemek kilúgozódása.

A termőterület csökkenése is szembetűnő: 45 év alatt a csökkenés mértéke elérte az évi 14 ezer hektárt,

amelyben a szántók aránya megközelíti a 75 százalékot. A művelés alól felhagyott, esetenként kiemelkedően

értékes termőterületek jelentős hányadát visszavonhatatlanul beépítették (Tardy–Csúzdi–Kertész et al., 2003).

Azokon a területeken, ahol az elmúlt évtizedekben intenzív kemizálás folyt, súlyosan károsodott a talajélet – a

mezőgazdasági talajok mikroflórája és faunája –, s ezzel párhuzamosan csökkent a talajok biológiai aktivitása.

A talaj termőképességének hosszú távú fenntartása csak a talajélővilág diverzitásának (sokféleségének)

megőrzésével együtt lehetséges. Csökkenteni és korlátozni kell azokat a tevékenységeket, amelyek a talaj

nagymértékű kemizálásával, toxikus (mérgező) anyagokkal történő kezelésével és terhelésével járnak.

2.2.3. 2.2.2.3. Növényvilág, növényzet

A világon jelenleg ismert növényfajok száma kb. 270 ezer (a becsülteké kb. 320 ezer). A Magyarország

területén előforduló élőhelyeken – mai tudásunk szerint – kb. 2800 növényfaj alkotja az edényes flórát

(harasztok és virágos növények), melyekhez további 800 mohafaj társul. Ezek elsősorban ökológiai indikátor

szerepük miatt fontosak. Európa növényvilágának 21 százaléka veszélyeztetett. Magyarország területéről,



kapcsolatai


ismereteink szerint 36 virágos növényfaj pusztult ki, köztük egy, csak nálunk előforduló bennszülött faj, a

magyar mézpázsit. A kipusztulás szélére egy sor további növényfaj jutott el.

A fajok védelme elsősorban az élőhely, az életközösségek védelmével lehet hatékony. Az egyes életközösségek

közül mind kisebb területre szorulnak vissza a természetes erdők. Kiterjedésükben csökkennek, e mellett

szegényednek a hínártársulások, a magassásosok, a mocsárrétek. Uniformizálódnak kaszálórétjeink,

végveszélybe kerültek a forráslápok, az üde és a kiszáradó láprétek, a lápok. Erőteljesen visszaszorulnak a

löszpuszták, a pusztafüves lejtők, szárazgyepjeink.

A közeljövő egyik kiemelt feladata az EU csatlakozási folyamat részeként az Élőhelyvédelmi Irányelv

függelékeiben szereplő 483 növényfaj hazánkban előforduló élőhelyeinek és fajainak fokozott védelme, különös

figyelemmel az általunk javasolt és előzetesen elfogadott, a pannon biogeográfiai régióra jellemző élőhelyekre

és fajokra. A Natura 2000 területek kijelölését és szabályozását, továbbá a működőképes Nemzeti Ökológiai

Hálózat jogszabályi szintre emelését követően, a határon átnyúló védett területek rendszerének további

kiterjesztésével a Kárpát-medence féltett növényritkaságainak, természetes, természetközeli állapotot megőrzött

élőhelyeinek védelme fokozható.

2.2.4. 2.2.2.4. Különösen fontos magyarországi élőhelyek

Európa területén – becslések szerint – több, mint kétezer élőhelytípus található. Magyarország területén 470

növényasszociációt (társulást) tartunk nyilván. Ebből természetes és féltermészetes társulásnak tekinthető 350,

antropogén eredetűnek kb. 120, kifejezetten gyomjellegű társulásnak 114. Ha a társulások természetes

növényzetet képviselő 75 százalékának természetvédelmi helyzetét tekintjük, figyelmeztető jel, hogy ezek 62

százaléka, azaz csaknem kétharmada (vagyis nem kevesebb, mint 218 asszociáció) igényel egyszerű vagy

fokozott védelmet (Borhidi, 1999).

a) Füves területek

A kis lélekszámú aprófalvak elnéptelenedése, a kis magánbirtokon alapuló földművelés erőszakos felszámolása,

a hagyományos takarmánybázisú állattartás visszaszorulása következtében rétgazdálkodásunk – az intenzív

művelésű kultúrtáj öntözött-felülvetett, vegyszerezett gyepeitől eltekintve – gyakorlatilag megszűnt.

Virággazdag hegyi- és dombvidéki rétjeink eltűnése, rohamos szegényedése biológiai sokféleségünk

pusztulásának egyik legriasztóbb ténye.

Száraz pusztagyepeink és sziklagyepeink a Kárpát-medence legsajátosabb tájképi értékei. Védett területeink

jelentős hányada ide tartozik és legnagyobb számban itt fordulnak elő endemikus növény- és állatfajaink. A

Hortobágy, a Kiskunság, a Körösök vidéke, a fertői táj pusztagyepei, dolomit térszineink, karsztjaink és

vulkanikus hegyeink különleges flórájú és faunájú sziklái, lejtői tartoznak ide. A hazánkból kipusztult vagy

eltűnt gerinctelen állatfajok legnagyobb része ilyen gyepek lakója. Az állapotromlás legfőbb oka az élőhelyek

beszűkülése, illetve megszűnése: a gyepfeltörés, a gyomosodás, a beerdősítés, a legeltetés intenzitásának

erőteljes csökkenése, továbbá éghajlati okok (aszály, szárazodás). Löszpuszta gyepeinkből töredéknyi terület

maradt meg, s ezek végveszélyben vannak.

Nedves és mezofil rétjeink, kaszálóink állapota főleg az utóbbi két-, két és fél évtized során számottevően

romlott, és a rohamosan fogyatkozó legelő állatállomány miatt a jelenlegi gazdasági változások tendenciái sem

megnyugtatóak.

A füves élőhelyek természetvédelmi osztályozásának kidolgozását követően, az egyes élőhely-típusokra

kimunkált területkezelési szakmai irányelvek (ld. Kelemen, 1997.) érvényesítése a mezőgazdálkodás és a

természetvédelem együttműködésének egyik „vizsgafeladata” lesz. A természetvédelem által bevezetett

Érzékeny Természeti Területek programjának kiterjesztése pedig a veszélyeztetett, különösen értékes

gyepterületek megóvásának egyik letéteményese lehet. A természetes, természetközeli állapotot megőrző

gyepeken fel kell lépni a gyepjavítás és gyeptörés bármiféle állami motiválása ellen. Figyelemmel kell lenni az

agresszív, sokszor idegenföldi káros (invázív) fajok betelepülésére. A legeltetésükkel kapcsolatos legfontosabb

ismereteket a 4.3.5. fejezet tartalmazza.

b) Erdők

A természetes vegetáció rekonstruált térképe szerint az emberi tevékenység kiszélesedése előtt Magyarország

területének 70 százalékát erdő borította. Ez az arány több fázisban csökkent a II. világháborút követően 12,5

százalékra. Az ország erdősültsége ma 19,2 százalékos, a természetközeli erdők aránya alig haladja meg a 9



kapcsolatai


százalékot. (Erdészeti szempontból az ország három nagy tájegységre osztható: a Dunántúl, zömmel

dombvidéki erdősültsége 23%-os, az Északi-középhegység erdősültsége kb. 27%-os, az alföldi térség

erdősültsége csupán 12%-os.

Az alacsonyra szabott vágásérettségi korok miatt az idősebb állományok aránya kicsi. (A kedvezőtlen

korösszetételt bizonyítja, hogy a 80 évesnél idősebb erdőállományok az összes erdőnek csak 11%-át teszik ki,

arányuk azonban az elmúlt évtizedben folyamatosan javul). Különösen az 1965–1985 közötti két évtizedben

igen sok, természetvédelmi szempontból is nagy értékű, koros állományt termeltek ki, ami főként bükköseink,

tölgyeseink kiterjedését csökkentette. Jelentős veszteségeket, faállomány-degradációt okozott a hetvenes évek

végétől kezdődően a főként tölgyeseket ért erdőpusztulás. További károkat okozott a talajvízszint sok helyütt

drasztikus csökkenése, amely csúcsszáradást, a természetes felújulás sikertelenségét vagy az újulat

összetételének kedvezőtlen változását idézte elő (Horváth–Somogyi, 2002).

Magyarország 350 természetes és féltermészetes társulásának a jelentős része erdő, nem kevesebb, mint 96 (90

lombhullató és 6 tűlevelű) társulás. Az erdők veszélyeztetettsége kimagasló: a 90 erdőtársulás közül 73, azaz 82

százalék védelemre szorul. Különösen veszélyeztetettek a láperdők, az ártéri keményfa ligeterdők, a homoki

tölgyesek, a gyöngyvirágos és a sziki tölgyesek. Romlik a hegyvidéki bükkösök állapota is. Nem kis mértékben

a talajvízszint süllyedése miatt az alföldi homoki és a löszt borító erdőssztyepp erdők egy részét a közvetlen

kipusztulás veszélye fenyegeti. Erdeink állapotromlásához esetenként a túltartott nagyvadállomány is

hozzájárult.

Célul kell kitűzni – egyebek között –, hogy az ország erdősültsége elérje a 20, később a 25%-ot, a

természetszerű erdők kiterjedése pedig haladja meg a 12%-ot. Gondoskodni kell arról, hogy az erdőtelepítésre

alkalmas, több mint félmillió hektáron, hosszabb távon akár ennek kétszeresén, de csakis ott, ahol az a

természetvédelem érdekeivel nem ellentétes, a pénzügyi fedezet megteremtését követően megkezdődjön az

erdőtelepítés. Törekedni kell arra, hogy az új erdők zömmel változatos hazai lombos fafajokból álljanak, s a

lehető legjobban megközelítsék a természetes jellegű erdőtársulásokat. A nem őshonos és nemesített fajok csak

az ültetvényszerű erdőkben és faültetvényekben legyenek telepíthetők. Valamennyi erdőben biztosítani kell a

fenntartható használatot, ami ökológiai értelemben a tartamos gazdálkodási rendszert és a biológiai sokféleség

fenntartását jelenti. Célul kell kitűzni az emberi tevékenység vagy természeti okok miatt minimálisra csökkent

területű, különösen jelentős erdőtársulások (bokorerdők, pusztai és szikla cserjések, karszterdők, szikla-,

szurdok- és törmeléklejtő-erdők, hegyvidéki és sziklai bükkösök, keményfás ligeterdők, patak menti éger-

kőrisligetek, láperdők, homoki, lösz-, sziki és alföldi gyertyános-tölgyesek) megőrzését. A biológiai sokféleség

védelme helyenként megköveteli a természetes szukcesszió, a beerdősülés elleni küzdelmet. Az ősi vegetációt

hordozó természetes kopárok, „önfenntartó” gyepek, láprétek fásítását törölni kell az erdőtelepítési

programokból, sőt a spontán betelepülést is vissza kell szorítani. (Bartha, 2001; Horváth–Somogyi, 2002).

c) Vizes élőhelyek

Magyarország felszíni és felszín alatti vizei minden tekintetben változatosságot mutatnak. Az ország földrajzi

helyzete, medence jellege, domborzata, klimatikus viszonyai nagymértékű változatossága következtében

gyakorlatilag minden főbb víztípus e térségben képviselve van. Fontos körülmény az is, hogy vízkészletünk

döntő hányada a környező országokból érkezik. Ennek megfelelően a vizek mennyiségi és minőségi

paramétereit illetően is kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. A vízkészletek és a vízigények térben és időben is

jelentősen eltérnek egymástól. A nagy kiterjedésű csatornarendszerek ellenére a vízfolyás-hálózat ritka,

vízhozamuk egyre ingadozóbb, az állóvizek vízmennyiségének csökkenése egyre súlyosabb, esetenként

katasztrofális. Hasznosítható felszíni és felszín alatti vízkészleteink az utóbbi időkben mind számban, mind

hozamban jelentősen csökkentek, minőségükben pedig erősen degradálódtak.

A hazai víztértípusokat társulástani alapon a Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer (Á-NÉR, 1997) foglalja

össze és írja le (hínárasok, mocsarak, forráslápok, átmeneti és dagadólápok, rétlápok). A víztér-tipológiai

törzsadattár (V-NÉR) 81 víztértípust különböztet meg. Az élőlénytársulásokat illetően különösen értékes és

kimagasló sokféleséggel (biodiverzitással) jellemezhető magyarországi vizes élőhelyek fő típusai az alábbiak:

állóvizek (nagy kiterjedésű sekély tavak, fertők, kistavak, mocsarak, kopolyák, parány vizek, tározók), áramló

vizek (források, kisvízfolyások – erek, csermelyek, patakok –, folyók, folyamok), felszín alatti vizek.

Vizeink, vizes élőhelyeink veszélyeztetettsége számottevő, egyes típusok esetében a pusztulás mértéke

nemzetközileg is kirívóan magas (pl. a lápok 97 százaléka a folyószabályozásokat követő időszakban elpusztult,

a szikes tavak pusztulásának aránya is meghaladja a 60 százalékot). A mocsári és lápi növényzet 78 altípusából

48-at védelemre javasoltak, különös tekintettel arra a körülményre, hogy az ország egykori ártéri és lápi

élőhelyéből még vannak kiemelkedően értékes maradványterületek. Fokozott védelmet igényelnek az „ex lege”



kapcsolatai


védett forráslápok, tőzegmohás és dagadólápok. Közvetlenül kipusztulással fenyegetett 17, gyakorlatilag

kipusztultnak tekinthető 5 társulás. Ez a körülmény is arra figyelmeztet, hogy a Kárpát-medencében egyidejűleg

kell(ene) felkészülnünk a szárazodás (ariditás) és a kiszámíthatatlan ár- és belvízveszély csaknem együttes

megjelenésére és következményeire. A vízelvezetés mellett (illetve helyett) a szabályozott vízvisszatartás

stratégiájának érvényesítésére kell törekedni.

2.2.5. 2.2.2.5. Állatvilág

A világon ismert állatfajok száma 1 millió 320 ezer, a becsülteké 10 millió 600 ezer. Ebből Magyarországon kb.

42 ezer állatfaj fordul elő. Ezek sorában 83 emlős, 375 madárfaj, 18 kétéltű, 15 hüllő, 81 halfaj és mintegy 41

460 gerinctelen állatfaj fordul elő. Ezeknek megközelítően 20–25 százaléka veszélyeztetett. 483 gerinces (2

körszájú, 32 hal, 18 kétéltű, 15 hüllő, 361 madár, 55 emlősfaj), 482 gerinctelen (44 puhatestű és 438 ízeltlábú)

állatfaj áll jogszabályi oltalom alatt. Az EU jogharmonizáció folyamatában további 568 állatfaj védelmét

hirdettük ki Magyarországon. Az utóbbi évszázadban száznál több állatfaj tűnt el, a gerinces fajok közül

bizonyítottan 15 faj kipusztult. Európában az emlősfajok 42 százaléka, a hüllők 45, a halak 52 százaléka, a

kétéltűek 30 százaléka, a kontinens madarainak 15 százaléka veszélyeztetett.

Egyes behurcolt vagy betelepített állatfajok (pl. muflon, növényevő halak stb.) súlyosan károsítják élőhelyüket.

A populációk és állatközösségek közvetlen védelmén túl gondoskodni kell az élőhelyek védelméről. E

törekvések egybeesnek a növénytársulások védelmével, azzal a különbséggel, hogy az állatközösségek

kialakulásához és életkörülményeinek fenntartásához szükséges legkisebb terület kiterjedése sok esetben

meghaladja a növényzetét. Az állatvilág sokféleségének megőrzéséhez nem elégséges helyi intézkedéseket

hozni. Sok faj esetén a fregmentált, kis populációk fennmaradása csak regionális léptékben biztosítható. Az

állatvilág megőrzésében ezért az ökológiai („zöld-”) folyosóhálózat kialakítása meghatározó jelentőségű.

2.2.6. 2.2.2.6. Tájképi és kultúrtörténeti értékek

Természetközeli és történelmileg kialakult, hagyományos tájhasználatú kultúrtájaink összefüggő rendszert

alkotnak. Kiemelkedően értékesek azok a tájaink, amelyek

• kizárólagosan hazánkban vagy a legszebb, leglátványosabb kialakulásukban fordulnak elő (pl. a Tapolcai-

medence vulkáni kúpjai, a hortobágyi puszta, a tokaji történelmi borvidék stb.),

• még nagy kiterjedésben, viszonylagos érintetlenségben őrzik a természetes táj képét (pl. az Őrség és a

Vendvidék, az Ormánság, a Sárköz, a Beregi-sík stb.),

• különleges tájképi értéket és/vagy biotópokat foglalnak magukba (pl. karrformációk, szigethegyek,

dolomitfelszínek stb.), illetve

• az ország vízgazdálkodása szempontjából mint kitüntetett víznyerő vagy vízmegőrző funkciót töltenek be (pl.

nagy folyók völgye, lápok, tavak, karsztterületek stb.).

Az ilyen területeket meg kell óvni a tájromboló nagylétesítményektől, a kiterjedt parcellázásoktól. Rajtuk

szigorúan meg kell őrizni a táj természetes képét meghatározó élő környezetet és a hagyományos gazdálkodási

módokat.

A hazai tájakat veszélyeztető legfontosabb degradációs folyamatok, illetve tényezők az alábbiak:

• az át nem gondolt, a táj adottságait, a táj ökológiai potenciáljából fakadó tájhasználati prioritásokat, a tájba

illesztés szempontjait figyelmen kívül hagyó területhasználat,

• a nagyüzemi mező- és erdőgazdálkodás uniformizáló hatása, a tájat gazdagító, változatos élőhelyeket

biztosító tájelemek (fasorok, sövények, erdősávok) megszüntetése,

• a termelési és kommunális hulladékok szervezetlen és illegális lerakása, a tájgondozás hiánya,

• a tulajdonrendezés (privatizáció, kárpótlás) nyomán jelentkező rendkívül nagymértékű területaprózódás.

A tájhasználatnak és a gazdálkodásnak a táj ökológiai potenciáljára (az elsődleges rendeltetését meghatározó

természeti adottságainak, azok állapotának, terhelhetőségének, teljesítő képességének ismeretére) kell épülnie,

és az alábbi prioritások érvényesítésére kell törekednie:



kapcsolatai


• kis és közepes mezőgazdasági üzem- és táblaméret, vetésforgó alkalmazása, kemikáliák mértékletes

használata,

• hagyományos tájgazdálkodás (kert- és szőlőkultúra visszaállítása, extenzív állattartás, rét- és

legelőgazdálkodás, ártéri gazdálkodás stb.),

• természetes tájelemek és élőhely reliktumok (fasorok, erdősávok, vizes területek) megőrzése és helyreállítása,

• kultúrtörténeti emlékek ápolása. (Védett területeken kultúrtörténeti értéknek minősülnek mindazon

földrészletek, melyek nemzeti történelmünk számottevő eseményeinek színhelyei voltak vagy hozzájuk

történeti monda fűződik. Ide tartoznak továbbá mindazon tárgyi emlékek, amelyek a védett terület történeti

múltjára, az ott élő ember és a természet viszonyára, a helyi sajátosságokra mutatnak rá, mint agrár-,

építészet-, ipar-, irodalom-, közlekedés-, művelődéstörténeti, művészeti, néprajzi és régészeti emlékek.)

2.3. 2.2.3. A természetmegőrzés fejlődésének európai és világfolyamatai

2.3.1. 2.2.3.1. A természetvédelmi szabályozás fejlődése

A természet védelmének az emberiség történelmében igen mélyre nyúló gyökerei vannak. Kezdetét a XII.

századra, Assisi Szent Ferenc (1181–1226) tevékenységének idejére teszik. Az ember fokozódó és egyre

nagyobb mértéket öltő „természetátalakító” tevékenysége következtében fellépő természetkárosodások vetették

fel a természeti értékek védelmének szükségességét.

A modern értelemben vett természetvédelem alig több mint egy évszázados múltra tekint vissza, de a

természet egyes elemeinek védelmére egészen korai példákat találunk. A korai jogszabályokban azonban a

szabályozás tárgya nem a természetvédelem, hanem az ember számára hasznos élőhelyek megóvása vagy a

természet javaihoz való hozzáférés (pl. erdő és vadászati törvényekkel való) biztosítása volt. A szabályozásnak

ezt a formáját másodlagos szabályozásként lehet felfogni, ahol az elsődleges szabályozási cél elérése mellett,

mintegy melléktermékként jelentek meg a természetvédelem újabb kori rendelkezéseinek csírái. A hasznossági

elven alapuló szankcionálásra jó példa IV. (Bajor) Lajos egy, 1328-ból származó okirata, amelyben kimondja:

súlyos bírság szabatik ki arra, aki cinegét – a rovarok buzgó vadászát – fog. Aki e törvényt megszegi, 60

schilling királyi adóval, egy szép hízott tyúkkal és 12 csirkével fizessen az elfogott cinegéért (Csepregi, 1998).

A modern értelemben vett, államilag szervezett és garantált természetvédelem kezdetét általában 1872-re teszik,

amikor az Amerikai Egyesült Államok Parlamentjének döntése alapján létrehozták a Yellowstone Nemzeti

Parkot. Ezt követően vált a természetvédelem önálló szabályozási, majd törvényhozási tárgykörré. A világ első

önálló természetvédelmi törvényét a Hesseni Nagyhercegség alkotta meg 1902-ben. Ez azt jelentette, hogy

az új jogszabályok – elsődleges szabályozásként – már a védetté nyilvánított növény- és állatfajok, természeti

területek oltalmát szolgálták, és ez napjainkra általánosan elterjedt a világon. Szinte nincs is olyan ország,

amelynek magas szintű természetvédelmi jogszabálya ne lenne.

Ugyanakkor napjainkban megjelenik a természetvédelmi jogszabályozás megújításának az igénye,

melynek oka a minket körülvevő természeti környezeti állapotának fokozódó romlása, a válságjelenségek

kiszélesedése (pl. erdőpusztulás, a biológiai sokféleség csökkenése, természetes élőhelyek beszűkülése,

pusztulása). Az 1980-as évekig a világon szinte mindenütt a természetvédelem fogalma és feladata alatt a

védetté nyilvánított természeti területek, illetve növény- és állatfajok megóvását értették. Az mindenki

számára nyilvánvaló, hogy a természet, mint rendszer, nem ér véget a védett természeti terület mesterségesen

megállapított határainál, illetve a védett természeti terület nem függetleníthető környezetétől. Ebből fakad a

természetvédelem úgynevezett holisztikus elve, melynek értelmében a természetvédelmet nem lehet csak a

különlegesen védett természeti értékekre korlátozni, hanem az egyes rendszereket, a hozzájuk kapcsolódó

védőövezeteket, társulásokat stb. kell megőrizni.

Ez az elv jelent meg ENSZ Közgyűlésének 7/XXXVII. számú, 1982. október 28-án kihirdetett határozatában, a

Természeti Világ-Chartában (World Charter for Nature), mely rámutatott arra, hogy a Föld valamennyi

területét, mind a szárazföldit, mind a tengerit, alá kell rendelni a megőrzés alapelveinek. A természet védelméről

vallott új felfogás a jogi szabályozás megújítását is megköveteli, ami a biológiai sokféleség megőrzése mellett

a természet egészének válogatás nélküli védelmére épül. Ez jelenik meg az elmúlt években Európa egyes

országaiban elfogadott természetvédelmi törvényekben, de ebbe az irányba mutat valamennyi közelmúltban

elfogadott nemzetközi természetvédelmi egyezmény, okmány is. Ezek szakítanak a természetvédelemnek azzal



kapcsolatai


a tradíciójával, amely e szakterületet kizárólag a külön jogszabállyal védetté nyilvánított objektumokra

korlátozza, és különbséget tesznek általános és hagyományos természetvédelem között (Csepregi, 1998).

2.3.2. 2.2.3.2. Nemzetközi természetvédelmi egyezmények

A természetvédelmi nemzetközi együttműködés abból a felismerésből eredeztethető, hogy a Föld, mint az

emberiség élőhelye, olyan ökológiai rendszer, amelynek határai teljesen függetlenek a politikai határoktól. A

bioszféra oltalma csak az egész emberi közösség cselekvő magatartásával biztosítható, amelynek során

tudatában kell lennünk, hogy a nemzeti keretekben meghozott természetvédelmi intézkedések csak részét

képezik a világméretekben szükséges döntéseknek.

A természet védelmét szolgáló nemzetközi jogi szabályozás alapvetően a XX. század terméke, de történeti

előzményei megtalálhatóak a kétoldalú halászati vagy fókavadászati egyezményekben. Ezeket a

megállapodásokat azonban nem ökológiai megfontolások, hanem gazdasági érdekek hívták életre.

Elsősorban a gazdasági érdekek érvényesítését szolgálta az 1902. március 19-én, Párizsban az európai kontinens

csaknem valamennyi állama által aláírt „A mezőgazdaság számára hasznos madarak védelméről” szóló

többoldalú regionális egyezmény. Az egyezménynek részes állama volt az Osztrák-Magyar Monarchia is. Az

egyezmény általános védelmi kötelezettséget állapított meg azokra a hasznos madárfajokra, melyeket jegyzék

nevesített. Ezen túlmenően minden év március l. és szeptember 15. között általános vadászati tilalmat vezetett

be a listán szereplő fajokra (a részes államok ettől eltérő szabályok megállapítására is jogosultak). A védelem

kiterjedt a kifejlett egyedeken kívül a tojásokra, a madárfiókákra és a madárfészkekre is. Ezeknek nemcsak a

károsítása, pusztítása tilalmazott, hanem a velük való kereskedelem is. Egyes vadászati módszereket is

korlátozott az egyezmény (pl. hurok, lépveszsző). Az egyezmény az általános tiltó rendelkezései alól elsősorban

tudományos, kutatási és növényvédelmi okból dott felmentést (Csepregi, 1998).

Az első valóban természetvédelmi nemzetközi egyezmény az „Afrikai vadon élő állatok, madarak és halak

megőrzéséről” szóló konvenció volt, melyet az érintett gyarmattartó államok 1900. május 19-én írtak alá. 1914-

ben négy nagyhatalom (USA, Nagy-Britannia, Oroszország, Japán) megállapodást írt alá arról, hogy a 30.

szélességi foktól északra tilos a fókák vadászata. Az I. világháborút követően 1933. november 8-án írták alá

Afrika növény- és állatvilágának megőrzéséről és azok természetes állapotban való tartásáról szóló regionális

egyezményt, feltéve, hogy az egyezményben meghatározott fajok nemzeti parkokban vagy más, szigorúan

védett területeken fordulnak elő. Az amerikai kontinens vonatkozásában 1940. október 12-én Washingtonban

írtak alá többoldalú egyezményt, amely elsődlegesen védett természeti területek létrehozásával, valamint vadon

élő növény- és állatfajok (különösen a vándorló madárfajok) védelmével kapcsolatban tartalmazott

rendelkezéseket. A II. világháború után kisebb jelentőségű, általában egyes állatfajokra vonatkozó kétoldalú

vagy regionális egyezmények jöttek létre (pl. fókavadász, bálnavadász egyezmények, madárvédelmi

egyezmény, 1968-as Algíri Afrika Egyezmény) (Csepregi, 1998).

A természetvédelem területén a nemzetközi jogalkotás az 1970-es években gyorsult fel, amelyben jelentős

szerepet játszott az 1972-es Stockholmi Környezetvédelmi Világkonferencia is. A konferencián elfogadott ún.

Stockholmi Nyilatkozat 4. pontja értelmében a természetvédelem, ezen belül a vadon élő növény- és állatfajok

védelme a gazdasági fejlesztések tervezésében jelentős szerephez jut. A globális és többnyire keret jellegű

egyezmények mellett fokozatosan megnövekedett a regionális többoldalú egyezmények, valamint a kétoldalú

megállapodások szerepe és száma.

Hazánk számára speciális jelentőségű az Európai Közösség környezet- és természetvédelmi jogalkotása. Ezt jól

tükrözi, hogy a Magyar Köztársaság és az Európai Közösség tagállamai között társulás létesítéséről szóló,

Brüsszelben, 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás kihirdetéséről szóló, 1994. évi I. törvény

külön cikkben foglalkozik a környezet kérdéskörével (79. cikk). A természetvédelem területén számos –

joghatásában különböző – direktíva, határozat, szabályzat van jelenleg is érvényben, amelyek az EU-hoz

csatlakozás esetén vagy jogrendszerűnk részévé válnak vagy rendelkezéseiket a hazai jogalkotásba be kell

építenünk.

Azok a nemzetközi egyezmények, amelyekhez Magyarország is csatlakozott, az alábbiak (Kovács-Kiss,

1998; Csepregi, 1998):

• A vizes élőhelyekről („a nemzetközi jelentőségű vadvízekről, különösen mint a vízimadarak tartózkodási

helyéről”) szóló Ramsari egyezmény. Az egyezményt az iráni Ramsarban fogadták el 1971. február 2-án. Ez a

nap ma a Vizes Élőhelyek Világnapja. Az egyezmény az első modern, az egész világra kiterjedő államközi

szerződés, amely a természetvédelmet és a „bölcs” vagy fenntartható hasznosítást tűzte zászlajára. Az



kapcsolatai


egyezmény 1975-ben lépett hatályba, és azóta 131 ország vált részesévé. A nemzetközi jelentőségű vizes

élőhelyek jegyzékében napjainkra csaknem 100 millió hektár kiterjedésben több mint 1200 vizes élőhely

szerepel. Magyarország 1979-ben csatlakozott az egyezményhez, melyet az 1982. és 1987. évi

módosításokkal, egységes szerkezetben az 1993. évi XLII. törvényben hirdettek ki. 21 magyarországi vizes

élőhely szerepel a jegyzékben, összesen 155 ezer hektár kiterjedéssel. A felvételére az érintett ország

előterjesztése alapján, nemzetközileg elfogadott kritériumrendszer útján kerül sor. A Ramsari egyezmény

vizes élőhelynek tekinti azon vizes területeket, ahol a természet, az annak részét képező növény- és állatvilág

számára a víz az elsődleges meghatározó tényező. Az egyezmény fő célja a vizes élőhelyek megőrzése,

fenntartható hasznosításuk elősegítése, az ehhez szükséges jogi, intézményi és együttműködési keretek

biztosítása. Magyar javaslatra (Rádai Ö., Tardy J.) vette fel az egyezmény a részes felek VII. Konferenciáján,

Costa Ricában a vizes területek osztályozásának új kategóriáját, a felszín alatti vizes élőhelyeket. 2001-ben e

magyar előterjesztés érvényre juttatása alapján került fel a jegyzékre a Baradla-Domica-barlangrendszer.

Magyarország az 1990-es években hat esztendőn át töltötte be a konvenció állandó bizottsága elnöki posztját .

• Az UNESCO (az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) világörökség

egyezménye a világ kulturális és természeti örökségének védelméről. Az egyezményt 1972-ben fogadta el

Párizsban az UNESCO, válaszként a kulturális és természeti értékeket fenyegető globális veszélyre és arra a

körülményre, hogy számos ország nem rendelkezik sem elegendő anyagiakkal, sem a megfelelő tudományos

és technikai eszközökkel ahhoz, hogy megoldja védelmüket. Magyarország 1985-ben csatlakozott az

egyezményhez. Hazánkat, sikeres tevékenysége elismeréseként 1997-ben a Világörökség Bizottságba, majd

2001-ben a 21 tagországot magában foglaló bizottság héttagú vezetőségébe, s a 2002. évi budapesti bizottsági

ülést követően egy esztendőre annak elnökévé választották. Napjainkig 125 állam 730 jelölése szerepel a

világörökség listán: 563 kulturális, 144 természeti érték, 23 pedig az ún. vegyes kategória részeként.

Magyarország világörökség címmel büszkélkedő nyolc helyszíne: Budapest, a budai várnegyed és a Duna-

partok látképe (1987), továbbá az Andrássy út és történelmi környezete (2002), Hollókő ófalú és táji

környezete (1987), az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai (1995), az ezeréves pannonhalmi

bencés főapátság és természeti környezete (1996), a Hortobágyi Nemzeti Park, a puszta (1999), a pécsi

ókeresztény sírkamrák (2000), a Fertő-Neusiedler See kulturtáj (2001), a tokaji történelmi borvidék (2002).

• Washingtoni egyezmény a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről

(angol röv.: CITES). 1973-ban írta alá 23 ország, ma 160 tagállamával a biológiai sokféleségről szóló

egyezmény mellett a világ legtöbb országa által elfogadott természetvédelmi megállapodás. Célja a

kereskedelem által leginkább veszélyeztetett fajok és a belőlük készült termékek (szőrmék, bőráruk,

dísztárgyak) kereskedelmi forgalmának figyelemmel kísérése, szabályozása, korlátozása. Szigorú

engedélyezési rendszerrel szabályozza a hatálya alá tartozó közel 35 ezer állat- és növényfaj nemzetközi

kereskedelmét, melyeket veszélyeztetettségük alapján három függelékbe sorol. Az I. függelékbe tartozó fajok

vadon fogott vagy gyűjtött egyedeinek forgalomba hozatalát az egyezmény tiltja. A II. és a III. függelékbe

sorolt állatok és növények korlátozott kereskedelmi forgalomba hozatala éves kvótához kötött feltételek

szerint lehetséges. Magyarország 1985-ben csatlakozott az egyezményhez.

• Bonni egyezmény a vándorló, vadon élő állatfajok védelméről. Az 1979-ben létre jött egyezmény célja,

hogy nemzetközi jogi kereteket teremtsen a vándorló vadon élő szárazföldi és tengeri állatfajok (madarak,

lepkék, halak, békák stb.) és vonulási területeik összehangolt védelmére azok teljes útvonalán. Az egyezmény

vándorlónak tekinti mindazon vadon élő állatfajokat, amelyeknek egyedei bizonyos időközönként egy vagy

több országhatáron átlépnek. Magyarország 1986 óta aktív részese az egyezménynek. Azok a csatlakozó

államok, amelyek közös vonulási területet biztosítanak a különböző állatok vagy állatcsoportok számára, a

szerződés keretein belül további megállapodásokat kötnek azok megóvására (pl. az európai denevérfajok

populációinak megőrzéséről szóló megállapodás, melyet hazánk 1994-ben hirdetett ki. Az afrikai és eurázsiai

vonuló vízimadarak védelméről szóló megállapodás, melyhez Magyarország 2002-ben csatlakozott stb.). Az

egyezmény alapelvei értelmében az I. függelékben felsorolt, a kipusztulás veszélyével fenyegetett állatfajok

védelmében szigorú intézkedéseket kell hozni. A II. függelékben szereplő fajok kedvezőtlen védelmi helyzete

többoldalú megállapodásokkal javítható.

• A következő természetvédelmi nemzetközi egyezmény, amelyhez hazánk csatlakozott, már nem globális,

hanem regionális, európai egyezmény. Ennek kidolgozására az Európa Tanács keretében, aláírásra pedig

1979. szeptember 19-én Bernben került sor. Magyarországon „Az európai vadon élő növények, állatok és

természetes élőhelyek védelméről” szóló egyezmény közzététele 1990-ben történt meg (Magyar Közlöny,

1990. 64. szám). Az egyezmény célja az állat- és növényfajok és különösen a természetes élőhelyek számára

a védelmi minimum garantálása, a veszélyeztetett fajok esetében a kiemelt védelem kialakítása, valamint a

természetvédelmi érdekek becsatornázása az ágazati tervezési rendszerekbe és politikába. Az egyezmény I.

fejezete az általános védelmi követelményeket, II. fejezete az élőhelyek védelmének, III. fejezete a fajok



kapcsolatai


védelmének, IV. fejezete pedig a vándorló fajok védelmének speciális elveit, szabályait határozza meg. Az

egyezményt négy függelék egészíti ki. Az első és a második felsorolja azokat a növény-, illetőleg állatfajokat,

amelyeknek a szándékos pusztítását, zavarását stb. tiltja, a harmadikban pedig azoknak a fajoknak a

felsorolása található, melyeknek igénybevétele, meghatározott feltételek mellett, engedéllyel lehetséges. A

negyedik függelék rendhagyó módon nem fajokat, hanem tiltott befogási eszközöket és módszereket nevesít.

• A legutóbbi, hazánk által is elfogadott természetvédelmi tárgyú, globális nemzetközi megállapodás a Rio de

Janeiróban az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciáján, 1992. június 5–14. között aláírt. „A biológiai

sokféleségről” szóló egyezmény (vagy röviden „biodiverzitás egyezmény”), melyet eddig 183 állam és az EU

is ratifikált, és hazánk az 1995. évi LXXXI. törvénnyel hirdetett ki. Az egyezmény célja az élővilág –

beleértve a növény- és állatfajokat, élőhelyeket, mikroorganizmusokat – védelme, a biológiai sokféleség –

amely magában foglalja a fajok, társulások sokszínűségét és a genetikai sokféleséget – megőrzése. A

szerződő felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy gondoskodnak a természetes élőhelyek védelméről, az

egyes fajok életképes populációinak a fenntartásáról, továbbá kialakítják azt a szabályozó rendszer, amely

biztosítani képes a fajok és populációik megóvását. A fentieken túlmenően kialakítják a védett természeti

területek országokon belüli és országok közötti rendszerét is, gondoskodnak azok fenntartásáról. Az

egyezmény külön foglalkozik a genetikai erőforrások védelmének és hasznosításának kérdéskörével is.

Rögzíti, hogy az egyes államok területén található genetikai erőforrások felett az adott állam szuverén jogokat

gyakorol, de rendelkezik a nemzeti fennhatóság alá nem tartozó területeken található biológiai erőforrásokhoz

való hozzáférésről is.

2.3.3. 2.2.3.3. Az Európai Unió természetvédelmi törekvései és a Natura 2000

A „Natura 2000” az Európai Közösség tagállamai által meghatározott, egységes szempontrendszer szerint

javasolt és kijelölt, szükséges nagyságú és elhelyezkedésű, európai jelentőségű természeti területek ökológiai

hálózata. Európai jelentőségűnek tekintendők e helyütt azok a fajok és élőhelyek, amelyek előfordulása az

Európai Közösség területén ritka, kipusztulással veszélyeztetettek, illetőleg jellemzőek Európa természeti

képére.

Létrehozásának tudományos, politikai és jogi kereteit az Európai Közösség természetvédelmi szabályozó

rendszerének két fő pillére: a madarak védelméről 1979-ben, valamint a természetes élőhelyek, vadon élő

állatok és növények védelméről szóló 1992-ben megalkotott irányelvek határozzák meg.

A madárvédelmi irányelv az összes európai vadon élő madárfajra kiterjed. Elfogadása óta a tagországokban több

mint 2436 különleges madárvédelmi (angolul Special Protection Area – SPA) területet jelöltek ki, melynek

kiterjedése meghaladja a 164 ezer négyzetkilométert. Ezek a területek a csatlakozáskor minden külön intézkedés

nélkül a Natura 2000 területek részeivé válnak.

Az élőhelyvédelmi irányelv a mellékleteiben felsorolt 198 féle élőhely, 230 állat- és 483 növényfaj célzott

védelmét segíti elő. A javasolt területek az EK jóváhagyását követően kerülhetnek a listára.

A Natura 2000 területeit a fenti két irányelv alapján javasolt részek együttesen alkotják. Az Európai

Közösséghez csatlakozó kelet- és közép-európai országok révén további három jellegzetes biogeográfiai régió: a

Pannóniai, a Sztyeppei és a Fekete-tengeri életföldrajzi övezet természeti értékeivel egészülhet ki a Natura 2000

hálózata. Magyarország belépésével az Európai Közösség természeti értékekben is gazdagabbá válik, hiszen

számos, Magyarországon honos élőhelytípus és faj a jelenlegi tagállamok területén nem fordul elő.

2.4. 2.2.4. A természetvédelem magyarországi fejlődése és helyzete

2.4.1. 2.2.4.1. A fejlődés mérföldkövei

Magyarországon a természetvédelem fontossága akkor került a figyelem homlokterébe, amikor a természeti

értékek tömeges pusztulása az iparilag fejlett államok után hazánkban is bekövetkezett. A természetvédelem

fejlődése pedig az azt szabályozó jogszabályokhoz kötődik.

Hazánkban az intézményes természetvédelem kezdeteként az 1879-ben alkotott erdőtörvényt tekintik. Ez a

törvény ugyan kötelező erővel nem írta elő a természet védelmét, de egyes paragrafusai azt lehetővé tették. Így

például az erdőtörvény védelmet biztosított a magasabb hegyek kőgörgetegein álló erdőknek, amelyek letarolása

káros következményekkel járt volna. Az 1883-ban hatályba lépett vadászati törvény előírta az énekesmadarak



kapcsolatai


általános védelmét, számos egyéb, ritkábban előforduló madárfajt pedig a költés ideje alatt részesített

oltalomban. Egy évtizeddel később, 1894-ben a mezőrendezőségről szóló törvény a hasznos madarak

védelméről még alaposabban intézkedett. Hasznos madárnak tekintette az énekesmadarak nagy részét, a

ragadozók közül pedig azokat, amelyek egerekkel és kisebb emlősökkel táplálkoznak. Az utóbbiak közé

sorolták az egerészölyvet, a vércséket és a baglyokat.

Az Országos Erdészeti Egyesület 1908-ban felmérte a hazai őserdőállományokat. A felmérő munka

kezdeményezője Kaán Károly (1867–1940) erdőmérnök volt, aki a természetvédelem kialakításának

meghatározó egyéniségeként elsőként dolgozta ki a hazai természetvédelmi szervezet koncepcióját, ma is

érvényes természetvédelmi alapelveket és fogalomrendszert alkotott. Előkészítette a természetvédelem átfogó

szabályozását tartalmazó jogszabály, az 1935. évi, az erdőkről és a természetvédelemről szóló törvény

megjelenését. E törvény alapján jött létre az Országos Természetvédelmi Tanács, amelynek feladata a védetté

nyilvánítási javaslatok elkészítése és szaktanácsadás volt. Az első magyarországi természetvédelmi területet

1939-ben nyilvánították védetté, a Debreceni Nagyerdő területén, 1945-ig pedig további 219 terület kapott

jogi oltalmat.

A II. világháború után, 1950-től indult meg újra a védetté nyilvánítás. Az első tájvédelmi körzet 1952-ben

(Tihanyi TK), az első nemzeti park pedig 1973-ban (Hortobágyi NP) jött létre. A természetvédelmi

jogszabályokat 1961-ben törvényerejű rendelet formájában korszerűsítették, majd 1962-ben megalakult az

Országos Természetvédelmi Hivatal, amely 1977-ig látta el a természetvédelem irányítását. 1977–87 között az

Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, 1987–90-ig a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási, 1990–

1998-ig a Környezetvédelmi és Területfejlesztési, 1998–2002-ig a Környezetvédelmi, 2002-től pedig ismételten

a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium irányítja a hazai környezet- és természetvédelmet.

1979-ben egy OKTH elnöki utasítás létrehozta a környezet- és természetvédelmi felügyelőségek rendszerét,

amelyek – többek között – ellátták az országos jelentőségű védett természeti értékekkel kapcsolatos elsőfokú

hatósági feladatokat. E feladatokat ma a KvVM Természetvédelmi Hivatala irányításával a Nemzeti Park

Igazgatóságok látják el.

A természetvédelem átfogó és 1996. december 31-ig is hatályos szabályozására 1982-ben (a

természetvédelemről szóló 1982. évi 4. törvényerejű rendelet, a végrehajtására kiadott 8/1982 MT rendelet,

illetve az ehhez kapcsolódó 1/1982. OKTH rendelkezés formájában) került sor. A fejlődés az 1990-es években

felgyorsult. Ennek során született meg a környezet általános védelméről szóló 1995. évi LIII. törvény, a

természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény. Elkészült az ezek által előirányzott Nemzeti

Környezetvédelmi Program (NKP) megvalósításának általános terve, valamint ennek intézkedési terve (NKP-

IT), a Nemzeti Természetvédelmi Alapterv, illetve a biológiai sokféleség megőrzésének akcióprogramja is.

2.4.2. 2.2.4.2. A hazai természetvédelmi jogi szabályozás története

A fejlődés mérföldkövei jelzik annak irányát, a részletes jogi szabályozás változása pedig mutatja ennek tartalmi

átalakulását. E jogi szabályozás legfontosabb állomásai az alábbiakban adhatók meg (Csepregi, 1998).

A természetvédelem első átfogó törvényi szabályozása, az erdőkről és a természetvédelemről szóló 1935. évi

IV. törvénycikk. A törvény külön címben foglalkozott a természeti értékek védelmének szabályaival,

meghatározva a természetvédelem célját, tárgyait és a védetté nyilvánítási eljárás szabályait. A törvény

alapvetően három védelmi formát ismer: a területi védelmet (természetvédelmi terület, tájvédelmi körzet), a

természeti értékek védelmét (egyedi természeti alkotások, tárgyak, pl. szikla, fa, facsoport) és a fajok

(kipusztulással fenyegetett vagy hasznos fajok) védelmét. Meghatározta, hogy a védett természeti területeken,

illetőleg a védett fajokkal kapcsolatban melyek a tiltott tevékenységek (pl. elpusztítás, rongálás, eredeti

állapotában való megváltoztatás), valamint milyen beavatkozások engedélykötelesek (pl. üzem, épület,

létesítmény létrehozása, védett faj tudományos célra való megszerzése). Részletesen meghatározta a

magántulajdonban álló védett természeti területeken található természeti értékek jogállását, illetve azt, hogy a

tulajdonosok a természetvédelmi előírások folytán bekövetkezett tulajdonjogi korlátozásuk miatt milyen módon

juthatnak kártalanításhoz. A törvény a kárenyhítési kötelezettség kimondása mellett rendelkezett az állam

részére való közérdekből történő kisajátításról is. Meghatározta a védetté nyilvánítási eljárás legfontosabb

elemeit, a védetté nyilvánító határozat tartalmi kellékeit és elrendelte a védett természeti területekről, illetve

értékekről törzskönyv felállítását. Terület védetté nyilvánítására az érintett ingatlantulajdonosok meghallgatását

követően, az Országos Természetvédelmi Tanács javaslatára a földművelésügyi miniszter a vallás- és a

közoktatásügyi miniszterrel egyetértésben volt jogosult.



kapcsolatai


1961-ben különvált egymástól az erdők és a természetvédelem jogi szabályozása, az erdők és a

vadgazdálkodás szabályairól az 1961. évi VI. törvény rendelkezik (jelenleg is ez a hatályos jogi szabályozás

alapja), míg a természetvédelemről az 1961. évi 18. törvényerejű rendelet került elfogadásra. Ez

szerkezetében hasonlóságot mutatott az 1935-ös erdőtörvény természetvédelmi címének rendelkezéseivel, annak

nem túl sikeres adaptációjának tekinthető. Jelentős újdonsága volt, hogy a barlangokat a jogszabály erejénél

fogva védett természeti értéknek tekintette, amely a mai napig az egész világon egyedülálló rendelkezés. A

jogszabály pozitív rendelkezése volt, hogy létrehozta az Országos Természetvédelmi Hivatalt, amely államtitkár

vezetése alatt álló országos hatáskörű szervként működött. Az OTvH elnökét a Kormány nevezte ki, felügyeletét

is a Kormány látta el.

A 12/1971. (VI. l.) Kormányrendelet különválasztotta a helyi és az országos jelentőségű természeti értékek

védelmét, ezzel némi decentralizációt valósított meg. A helyi jelentőségű természeti értékek védetté

nyilvánításáról, megőrzéséről a megyei (fővárosi) tanács végrehajtó bizottsága gondoskodott, míg az országos

jelentőségű természeti értékek esetében ezek a jogkörök továbbra is az OTvH elnökének kezében maradtak.

Ebben a rendeletben jelent meg először a magyar jogi szabályozásban a nemzeti park, mint a területi védelem

újabb kategóriája. Ennek eredményeként létesült 1972-ben első nemzeti parkunk, a Hortobágyi Nemzeti

Park. A rendelet fenntartotta az ideiglenes védelem jogintézményét, a természeti értékek nyilvántartási

rendszerét és külön rendelkezéseket tartalmazott a barlangokra, a vadon élő védett madárfajokra.

Hazánk első környezetvédelmi törvényének elfogadására 1976-ban került sor (1976. évi II. törvény), amely

közvetlenül és közvetve is kihatással volt a természeti értékek védelmére. Védett környezeti elemként

nevesítette – többek között – a földet, a vizet, az élővilágot, a tájat, amelyek mindegyike megjelenik és jelentős

szerepet játszik a természetvédelemben is. A szabályozási tárgykör részbeni azonossága mellett a

környezetvédelem szervezetrendszerének kialakulása van szoros kapcsolatban a természetvédelemmel. Az 1977.

évi 23. törvényerejű rendelet alapján az Országos Természetvédelmi Hivatal és az Országos Környezetvédelmi

Tanács összevonásával létrejött az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, amely államtitkár

vezetése alatt, országos hatáskörű szervként látta el a környezetügy központi irányítását. A Természetvédelmi

Tanács helyébe az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács lépett, mint konzultatív testület.

A természetvédelem átfogó és 1996. december 31-ig is hatályos szabályozására 1982-ben került sor (a

természetvédelemről szóló 1982. évi 4. törvényerejű rendelet, a végrehajtására kiadott 8/1982. /III. lS./ MT

rendelet, illetve az ehhez kapcsolódó, a védett és fokozottan védett növény- és állatfajokról, egyedek értékéről, a

fokozottan védett barlangok körének megállapításáról, valamint egyes védett állatfajokkal kapcsolatos

korlátozások és tilalmak alóli felmentésekről szóló 1/1982. /III. lS./ OKTH rendelkezés formájában). E

jogszabályok formailag és tartalmilag is lényegesen korszerűbbek voltak a korábbi rendelkezéseknél. Pontosan

meghatározták a természetvédelem feladatát, a védelem létrehozásának eljárási szabályait, a védett természeti

területek típusait, a védetté nyilvánított növény- és állatfajokra, valamint a védett természeti területekre

vonatkozó korlátozások és tilalmak körét.

Az 1996. évi LIII. törvény a természetvédelemről minden korábbinál átfogóbban kívánta a természet

védelmével kapcsolatos kérdéseket rendezni. Létrejöttét az alábbi fő tényezők indokolták.

a) Az elmúlt évtizedben – a széles körű jogi szabályozás ellenére – felgyorsult a természet élő és élettelen

elemeinek a pusztulási folyamata. Ebben jelentős felelősség hárult a fokozott területfelhasználással járó

tevékenységekre. Az új típusú kihívásokra természetesen új típusú jogi eszközökre is szükség van.

b) A rendszerszemléletű gondolkodásmód, az ökológiai ismeretek bővülésével és általánosan elfogadottá

válásával nyilvánvalóvá vált, hogy a természetvédelem feladata nem csupán a passzív megőrzés, hanem – a

hagyományos tevékenysége mellett a természeti erőforrások felhasználásához, megújításához szükséges

feltételrendszer kialakítása.

c) Hazánk számos nemzetközi természetvédelmi tárgyú egyezményhez csatlakozott, amelyek a csatlakozó

államok számára jogalkotási többletfeladatokat írtak elő. Ehhez párosul Magyarországnak az a politikai

eltökéltsége, amely hazánk Európai Uniós integrációját tűzte ki célul. E feladat a jogharmonizáció, azaz

Magyarország és az Európai Unió jogrendszerének a közelítése nélkül elképzelhetetlen.

d) Az 1989–1990-es években megindult politikai, társadalmi és gazdasági változások a jogrendszer

korszerűsítését, a jogállamiság követelményeinek megfelelő jogi háttér megteremtését kívánták meg.



kapcsolatai


E hatályos joganyagot a könyv melléklete (8.1. fejezet) tartalmazza, de a témánk szempontjából

legfontosabb – a természet általános védelmével kapcsolatos tájvédelmi és a természeti területekre vonatkozó –

előírások közül néhányat érdemes itt külön is említeni.

A Tvt. értelmében a tájak védelmére vonatkozó előírások függetlenek a területek bármely

természetvédelmi területi kategóriába sorolásától, ezért ez a Tvt. legszélesebb körű előírásaként

értelmezhető.

A természetvédelmi területekre vonatkozó előírások a Tvt. által a természet általános védelme körében

bevezetett új előírások egy csoportját képezik. Részben anyagi jogi, nagyobb részben eljárásjogi elemeket foglal

magában, melyek elsősorban mező-, erdő-, nád-, hal-, vadgazdálkodást, továbbá a vízgazdálkodást és a

bányászatot érintik. Alapelvi jelleggel írja elő a Tvt, hogy a fenti gazdálkodási körbe tartozó tevékenységek

végrehajtása során biztosítani kell a fenntartható használatot. Ezen általános alapelvből kiinduló

megállapításai a következők:

• A mező-, erdő-, nád-, hal-, vadgazdálkodás (a továbbiakban gazdálkodás) során biztosítani kell a fenntartható

használatot, ami magában foglalja a tartamosságot, a természetkímélő módszerek alkalmazását és a biológiai

sokféleség védelmét.

• A gazdálkodást a talajfelszín, a felszíni és felszín alatti formakincs, a természetes élővilág maradandó

károsodása, a védett élő szervezetek, életközösségek tömeges pusztulása, biológiai sokféleségük számottevő

csökkenése nélkül kell végezni.

• Erdő telepítése – ha a termőhelyi adottságok lehetővé teszik – elsősorban őshonos fafajokkal, természetes

elegyarányban, természetkímélő módon történjék.

• Gyepgazdálkodás elsősorban a gyeptípushoz igazodó legeltetéssel, kaszálással, valamint a vegyi anyagok

mérsékelt, természetkímélő használatával történhet.

• A vízfolyások és a tavak természetes és természetközeli állapotú partjait – a vizes élőhelyek védelme

érdekében – meg kell őrizni. A vízépítési munkálatok során a természetkímélő megoldásokat kell előnyben

részesíteni.

• A vadon élő szervezetek élőhelyének, azok biológiai sokféleségének megóvása érdekében minden

tevékenységet a természeti értékek és területek kíméletével kell végezni.

• A természeti területek hasznosítása során figyelemmel kell lenni az élőhely típusára, a jellemző vadon élő

szervezetek fajgazdagságára, a biológiai sokféleség fenntartására.

• A termőföld hasznosítása, illetve a hasznosításra alkalmatlan területek használata, igénybevétele, meliorációs

tervek készítése és végrehajtása, egyéb mezőgazdasági tevékenységek folytatása, valamint a vízgazdálkodás

és a vízrendezés során a természetes és természetközeli állapotú vízfelületeket, nádasokat és más vizes

élőhelyeket, valamint a mezőgazdasági termelés számára kedvezőtlen termőhelyi adottságú területek

természetes növényállományát meg kell őrizni.

• A növényvédő szerek, bioregulátorok és egyéb irtószerek, valamint a talaj termékenységét befolyásoló vegyi

anyagok forgalomba hozatalának, felhasználásának, alkalmazásának kísérleti célú, ideiglenes vagy végleges

engedélyezése a külön jogszabályban meghatározott feltételekkel lehetséges, az engedélyezéshez a

minisztérium hozzájárulása szükséges.

• A talaj termékenységét befolyásoló vegyi anyagok természetvédelmi területen történő felhasználása – külön

jogszabályban foglaltak szerint – csak indokolt esetben, talajvizsgálatok eredményeire alapozva,

természetkímélő módon történhet.

• Természetvédelmi területen a természeti értékek és a biológiai sokféleség fenntartása érdekében egyes

növényvédő szerek vagy a talaj termőképességét befolyásoló vegyi anyagok alkalmazásának – külön

jogszabály szerinti – korlátozását vagy megtiltását az igazgatóság kezdeményezheti.

• A természetes és természetközeli állapotú vizes élőhelyen, a természeti értékek fennmaradásához, a

természeti rendszerek megóvásához, fenntartásához szükséges ökológiai vízkészletet mesterséges

beavatkozással elvonni nem lehet.



kapcsolatai


• Az ökológiai célú vízkészlet mértékét a vízügyi hatóság – az igazgatóság szakhatósági hozzájárulásával –

állapítja meg. Ökológiai célú vízkészlet menynyiségének megállapítását az igazgatóság is kezdeményezheti.

• Természetvédelmi területen – a település belterülete kivételével – tilos a természetes és természetközeli

állapotú vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 50 méteren, tavak partjától számított 100

méteren belül, valamint a vízfolyások hullámterében új épületek, mesterséges létesítmények elhelyezése. A

vízi létesítmények, a hajózást, a halastavakon a halászati hasznosítást szolgáló létesítmények elhelyezésére

külön jogszabályban meghatározott módon és esetben, az igazgatóság hozzájárulásával kerülhet sor.

• Tilos a természetes és természetközeli állapotú vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 1000

méteren belül – a vízkárelhárításhoz szükséges vegyi anyagok kivételével – a külön jogszabályban

meghatározott, a vizekre és a vízben élő szervezetre veszélyes vegyi anyagok kijuttatása, elhelyezése.

∗ ∗ ∗

Könyvünkkel egy olyan mezőgazdálkodás irányelveit szeretnénk közreadni, amely a fenntartható

környezethasználat itt jelzett követelményeinek meg tud felelni, s biztosítja a természeti javakkal való

gazdálkodás és azok védelmének lehető legteljesebb összhangját. Ehhez az egymástól mesterségesen

szétválasztott mezőgazdálkodás és természetvédelem „újraegyesítésére” van szükség. Lássuk hát ennek

szempontjait!

3. 2.3. A mezőgazdálkodás és a természetvédelem „újraegyesítése”: a többfunkciós európai agrármodell

3.1. 2.3.1. A mezőgazdálkodás és a természetvédelemegymásrautaltsága

A természeti tájban az ember a természetes ökoszisztémának még integráns része volt. Növekvő aktivitása

azonban a növénytakarót és ezáltal a táj képét fokozatosan megváltoztatta. A természetes erdők visszaszorulása

főleg azokból az erdősztyeppei területekből indult ki, amelyek a földtörténeti középkor és újkor határán az

ember számára különösen kedvező feltételeket biztosítottak. A mezőgazdasági kultúrák terjedése, a talajjavító

beavatkozások és egyéb antropogén aktivitások a flóra és a fauna fokozatos átalakulásához, a biológiai

sokféleség hosszú időszakon keresztüli növekedéséhez, majd drasztikus csökkenéséhez vezetett.

Maga ez a folyamat is jelzi a mezőgazdaság és a természet, a biológiai sokféleség megőrzésének szoros

kapcsolatát, a védelem és a használat, a környezeti érzékenység és termelési potenciál környezettől függő

összehangolásának szükségességét. Különösen igaz ez azokon a védett és érzékeny természeti területeken,

amelyeken a mezőgazdasági művelés fenntartása a biodiverzitás és a tájkarakter megőrzésének alapfeltétele. A

kölcsönhatás kétirányú.

A természeti erőforrások és rendszerek állapota alapvetően meghatározza a mezőgazdálkodás

gazdaságosságát, hosszú távú működőképességét, termékeinek minőségét, táplálkozás fiziológiai és

egészségügyi értékét, valamint mindezekből fakadó piaci versenyképességét, eredményességét. A környezeti

elemek és rendszerek összetétele, értékei alapvetően meghatározzák a lehetséges gazdasági szerkezetet, üzemi

formát és méretet is. Szerves fejlődés esetén a természeti környezetnek ki kell fejeződnie a mezőgazdálkodás, a

gazdaság, az épített környezet és a társadalom szerkezetében is, a természeti környezet-gazdasági környezet-

épített környezet-társadalmi környezet egymással szoros ok-okozati láncolatot alkot, és az ökológiától a

kultúráig ível. Mindezeken túl társadalmi és biológiai életteret biztosít az ember és közösségei, valamint azok

aktivitásai számára.

A mezőgazdasági művelés Magyarország összterületének több mint 65%-át érinti, így az igen jelentős hatással

van a biológiai sokféleségre nem csupán a közel 6 millió ha művelt területen, hanem az érintkező egyéb

területeken is. Ez a hatás alapvetően kétirányú lehet. A mezőgazdálkodás növelheti vagy csökkentheti a

biológiai sokféleséget.

A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget növelő hatása arra vezethető vissza, hogy az általa létrehozott

antropogén agrárökoszisztémák új élőhelyeket és lehetőségeket nyitottak olyan fajok részére, amelyek az

erdővel borított természeti tájakon nem találták volna meg létfeltételeiket. A föld használatba vételével

összefüggő biodiverzitás növekedésre és annak mértékére igen szemléletes példát ad a közép-európai flóra



kapcsolatai


diverzitásának változási tendenciáit szemléltető 5. ábra. Megállapítható, hogy a flóra diverzitása az ipari

forradalom időszakára érte el Közép-Európában a maximumát. Kr.e. 4500 körül a diverzitás ennek még 50%-a

sem volt. Az ábra egyúttal azt is jelzi, hogy az ipari forradalmat követő erőteljes intenzifikáció a környezet

túlhasználata, terhelhetőségét aránytalanul meghaladó mesterséges energiaráfordítás, ipari inputnövelés

drasztikus diverzitáscsökkenést okozott, s amit a környezet kíméletes és fokozatos használatba vétele e

tekintetben 2500 év alatt felépített, azt a túlhasználat 250 éve tökéletesen lerombolta. A tendencia folytatásának

beláthatatlanok a következményei.

5. ábra - A közép-európai flóra diverzitásának változása (Hüppe, 1990 nyomán;

Harrach, 1994)



kapcsolatai


A mezőgazdálkodás hazánkban a század hatvanas évtizedéig csak kis mértékben okozott környezetkárosodást.

Egészen a közeli múltig jelentős területeken alkalmaztak olyan hagyományos, illetve törvényileg szabályozott

gazdálkodási módokat, amelyek változatos élőhelyi viszonyok fenntartását és fajgazdag élővilág megélhetését

tették lehetővé, mint pl.:

• sekély talajú termőhelyeken a talajvédelmi funkciójú, természetközeli, fajgazdag erdőtársulásokban,

amelyeket, mint véderdőket tartottak fenn;



kapcsolatai


• a sík- és dombvidéki füves pusztákon, mint extenzív használatú legelőtájakon, amelyek Közép-Európában

egyedülálló tájképi értékeket, és sajátos összetételű, fajgazdag életközösségeket őriztek meg (Hortobágy,

Kiskunság);

• nagy folyóink természetközeli állapotú árterein, holtágakkal, liget- és láperdőkkel, hagyományos ártéri

gazdálkodás maradványaival;

• domb- és hegyvidéki, hagyományos rétgazdálkodású, szőlő- és gyümölcstermelő területeken, gyakran az ősi

területhasználat és településszerkezet maradványaival (Őrség, Tokaj-Hegyalja, Szatmár-Bereg stb.);

• dombvidéki, hagyományos vetésforgós művelésű területeken, a mocsár és láprétek hagyományos kezelésével

(Ny-Dunántúl, Beregi-sík, Nyírség).

Az agrártermelés területeinek növelését célzó nagy folyamszabályozási és lecsapolási hullámok (Duna, Tisza,

Lajta-hanság, Nagyberek stb.) jelentős változásokat hoztak, különösen a korábbi vizes területek használatában,

melyeket tovább erősített a földhasználat intenzitásának növekedése.

Az 1960-as évektől a rendszerváltásig Magyarország agrártermelését az intenzív földhasználat és az ún.

iparszerű gazdálkodási formák jellemezték, és ezek már nagyobb környezeti terhelést, természetpusztítást és

károsodást okoztak. Az elsődleges cél a hozamok folyamatos növelése volt és ez csekély teret hagyott az

agrárterületek élővilágának természetvédelmi célú megmentésére. A termelési lehetőségek vélt kibővítése

érdekében költséges és kockázatos meliorációs programokba fogtak, amelylyel a mezőgazdaság számára addig

kedvezőtlen adottságú területeket is megpróbálták bevonni a kemizált nagyüzemi termelésbe.

Ezek a kísérletek számos értékes vizes élőhelyet (láprétet, láperdőt, ligeterdőt stb.) tettek tönkre és hozzájárultak

olyan gazdaságilag is káros folyamatok elmélyüléséhez, mint a talajvízszint süllyedése, kártevő rovarfajok

tömeges elszaporodása és az erdőpusztulás.

A mezőgazdálkodás természetgazdálkodási jellegének erőteljes csökkenését, a két terület dezintegrációját és

az ezzel együtt járó iparszerű, egydimenziós mezőgazdasági modell szinte teljes egyeduralmát kísérő negatív

jelenségek vezettek azokhoz az európai felismerésekhez, amelyek előkészítették az egymásra utalt,

szervesen egybe tartozó agrár-, környezet- és vidékpolitika újraegyesítését, a többfunkciós európai

agrármodell kialakulását. Lássuk hát, hogyan születtek meg ezek a felismerések, milyen szakaszai voltak

ennek a fejlődésnek.

3.2. 2.3.2. A többfunkciós európai agrármodellkialakulásának állomásai

Ha kicsit közelebbről akarjuk megvizsgálni az európai folyamatokat, akkor ezek megértéséhez érdemes

legalább az 1960-as évekig visszatekinteni. Az azóta eltelt 35–40 évet három – egymástól törekvéseit és

jellemzőit illetően alapvetően eltérő – szakaszra bonthatjuk (Ángyán–Menyhért, szerk., 1997).

3.2.1. 2.3.2.1. A változás fő szakaszai

Az első időszak (1960–1975/80) fő jellemzője az volt, hogy a mezőgazdaság-politikát a kis családi gazdaságok

és a társadalompolitika problémái, azok megoldási szándéka határozta meg. Így a mezőgazdasági piacpolitika és

agrár-struktúra politika fő elemei a következők voltak:

• ártámogatás,

• a mezőgazdasági termékek EU piacának védelme,

• a mezőgazdaság technikai modernizálásának támogatása,

• beruházási támogatás.

Ezek alapvető indítékai a mezőgazdasági népesség viszonylagos nagy arányában keresendők, másrészt az a

törekvés motiválta, hogy olyan bevételi biztonságot teremtsen, amely biztosítja a mezőgazdaság technikai

modernizálásának alapját.



kapcsolatai


A második időszak (1975/80–1990) fő motívumai a termelésnövekedés megállítására való törekvés és a vidék

elnéptelenedésének megakadályozása voltak. A modernizációs politika ugyanis túltermeléshez,

birtokkoncentrációhoz és elvándorláshoz, egyre súlyosabb környezeti és közösségi költségvetési problémákhoz

vezetett. A termelést és a modernizációt támogató mezőgazdasági piac- és struktúrapolitikát mindezek hatására

olyan intézkedések váltották fel, mint

• a kvótarendszer a cukorpiac szabályozására,

• extra adókivetés a tejpiac szabályozására,

• területkivonás, ugaroltatás a gabonapiac szabályozására,

• a mezőgazdasági termelés növelését célzó beruházások támogatásának megszüntetése,

• a terület- és tájvédelem farmon belüli megoldásainak támogatása,

• a vidék komplex gazdasági fejlesztésének támogatása.

A harmadik – 1990 óta eltelt – időszak meghatározó motívumai a mezőgazdaság fizikai kibocsátásainak

további csökkentése, a vidéki népesség helyben tartása, a mezőgazdasági terület nem élelmiszer-termelési célú

egyéb hasznosításainak támogatása és a környezeti problémák kezelése. E korszak egyik meghatározó állomása

a GATT tárgyalások Uruguay fordulója volt, ahol a mezőgazdaság már a kezdet kezdetén a viták középpontjába

került olyan kérdésekben, mint az export támogatások csökkentése, a fizikai termeléssel kapcsolatos

támogatások – beleértve az ártámogatásokat is – megszüntetése vagy az úgynevezett környezeti csomag (green

box) kérdésköre. Ezek a tárgyalások, valamint az EU költségvetési problémái vezettek az EU mezőgazdasági

politikának Mac Sharry nevével fémjelzett reformjához, melyet olyan törekvések jellemeznek, mint:

• a termelés fokozott piaci szabályozás alá helyezése,

• a közvetlen támogatások növelése, az ártámogatások csökkentése,

• több – a környezeti csomaggal (green box) kapcsolatos – közvetlen támogatás,

• kevesebb exporttámogatás,

• a kvótarendszer reformja,

• a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés összekapcsolása, integrált vidékpolitika kidolgozása.

3.2.2. 2.3.2.2. A változást jelző alapdokumentumok

A harmadik időszakra jellemző elvek több alapvető európai dokumentumban körvonalazódtak: az egyik az

1992-ben a CAP reform keretében elfogadott „2078/92 EU tanácsi rendelet a tájfenntartás és a

környezetvédelem követelményeinek megfelelő mezőgazdasági termelés támogatásáról” (Regulation

2078/92, 1992), a másik a „Vidéki Térségek Európai Kartája” (Antilla-Seiler, 1996) elnevezésű, az Európa

Tanács által 1996-ban elfogadott alapdokumentum, a harmadik az AGENDA 2000 elnevezésű – az EU 2000–

2006 közötti időszakra vonatkozó költségvetéséről szóló – dokumentum, a negyedik pedig a 1257/1999. számú

EU tanácsi rendelet, amely a vidékfejlesztés támogatási formáit határozza meg.

a) A CAP reform agrár-környezeti kísérő intézkedései (1992)

Az agrár-környezetvédelem megjelenése az 1992. évi CAP reformhoz fűződik. Az úgynevezett „Kísérő

Intézkedések” egyikeként, a 2078/92 EU rendelet szabályozta ezt a területet. Az alkalmazás részletes szabályait

az ezt kiegészítő 746/96 EU rendelet tartalmazza. A környezetvédelmi és tájmegőrzési intézkedések

menülistájából a tagállamok az ország sajátosságainak megfelelően alakíthatták ki saját agrár-környezetvédelmi

programjukat.

A tagországok így a regionális adottságoknak, a vidék jellegének és környezetvédelmi helyzetének megfelelően

illesztették be a különböző támogatási formákat, amelyek a következő részletes célok elérését szándékoztak

elősegíteni:



kapcsolatai


• olyan gazdálkodási módok elterjedését, melyekben a mezőgazdaság környezetszennyező volta a lehető

legminimálisabbra csökken, s mely a termelés volumenének csökkenése révén együtt jár a piac

kiegyensúlyozottabbá válásával;

• mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés extenzívebbé válása révén az elvárt környezeti javulás

biztosítását, beleértve a szántóföldi kultúrák gyepműveléssel való felváltását is;

• olyan gazdálkodási módok folytatását és elterjedését, amelyek összeegyeztethetőek a környezet, a természet,

a vidék, a táj és a természeti erőforrások megőrzésével és javításával;

• az elhagyott termőföldek és erdők fenntartását és gondozását, és ezáltal a vidéki területek elnéptelenedésének

megakadályozását;

• a művelés alól hosszú távra kivonás megvalósítását, pl. vizes élőhelyek (wetland területek) kialakítását,

rehabilitációját; élőhely (biotóp) hálózati rendszer megvalósítását a környezeti célok elérése érdekében;

• a földterületek szabad átjárás és pihenési, rekreációs céllal való hasznosításának biztosítását;

• a gazdálkodók részére indított oktatási és képzési programokban való részvételt, melyek összeegyeztethetőek

a környezetvédelem és a vidék, tájmegőrzés alapelveivel.

A 2078/92. EU tanácsi rendelet 2. cikkelye alapján a következő tevékenységek részesülhettek

támogatásban:

• természetkímélő gazdálkodás: a környezet és a természeti erőforrások védelmével összhangban lévő

gazdálkodási módszerek alkalmazása, a tájjelleg és a tájképi értékek fenntartása, valamint a kipusztulás által

veszélyeztetett helyi állatfajták in situ fenntartása;

• extenzifikáció: ezen belül a műtrágya és növényvédőszer-felhasználás csökkentése, vagy az alacsony szint

fenntartása, illetve az organikus gazdálkodásra vagy az extenzívebb kultúrák termesztésére való áttérés,

illetve annak folytatása, szántó extenzív gyeppé alakítása, az egységnyi takarmánytermő területre jutó juh- és

szarvasmarha állomány csökkentése;

• a felhagyott szántó, gyep és erdőterületek kezelése;

• a mezőgazdasági művelés hosszú távú felhagyása környezetvédelmi célok érdekében: különösen élőhelyek

vagy természeti parkok létrehozása vagy a hidrológiai rendszerek védelme érdekében;

• a közösségi célokat és pihenést szolgáló területek fenntartása, továbbá

• a fenti programokhoz kapcsolódó továbbképzések a gazdálkodók számára.

A 2078/92 EU tanácsi szabályozás tehát a tájfenntartás és a környezetvédelem követelményeinek megfelelő

mezőgazdálkodás támogatását biztosító, olyan európai alapdokumentum, amely alapvetően meghatározta a 90-

es évek fejlődési folyamatait. Fő célkitűzései összefoglalva a következők voltak:

• az EU-n belüli mezőgazdasági termelés további mérséklése,

• környezetorientált mezőgazdálkodás elősegítése a gazdák közvetlen támogatásával,

• a mezőgazdasági üzemek tevékenységi körének kiszélesítése, diverzifikálása.

Támogatási prioritásai ennek megfelelően a következők voltak:

• Extenzifikálás (külterjesítés) olyan eszközökkel, mint pl.:

• műtrágyák és növényvédőszerek használatának racionális csökkentése,

• a hektáronkénti számosállat létszámnak az eltartóképességhez való igazítása,

• a biológiai (organikus) gazdálkodásra való áttérés,

• szántóterületek visszagyepesítése.



kapcsolatai


• A vidék, a természet és a táj fenntartása olyan módszerekkel, mint pl.:

• a természethez és a tájhoz alkalmazkodó mezőgazdálkodás,

• veszélyeztetett helyi tájfajták (növénytermesztés) és őshonos haszonállatfajták (állattenyésztés) fenntartása

és szaporítása,

• az elnéptelenedett, felhagyott mezőgazdasági vagy erdészeti területek fenntartása, ápolása,

• 20 éves művelésből való természetvédelmi célú kivétel (parlagoltatás),

• földterület biztosítása a közösségi funkciók (átjárás, üdülés, pihenés) ellátására.

• Oktatási, továbbképzési és demonstrációs programok és projektek a fenti területeken.

A finanszírozás e területeken a szubszidiaritás3 elvének megfelelően kiegészítő jellegű volt, vagyis a támogatott

területeken a saját nemzeti hozzájárulást egészítette ki az EU az első célcsoporthoz tartozó területeken (ahova

Magyarország egész területe is tartozna) az összköltség 75%-áig, egyéb területeken annak 50%-áig. Nézzük

néhány EU tagország példáján ennek gyakorlati megvalósulását, amit a 19. táblázatban foglaltunk össze.

20. táblázat - Magyarország összehasonlító területi és népességi adatai (1995)

Támogatási prioritások

A támogatás mértéke (euro/ha)

Németorszá

g Franciaorsz

ág Ausztria

1. Műtrágyahasználat elhagyása 64 125 48

2. Peszticidhasználat elhagyása 64 100 125

3. Mindkettő (1+2) elhagyása 106 150 241

4. Áttérés biológiai gazdálkodásra

(első 3 év)

• gyepen

• szántóterületen

• szőlő-gyümölcs területen

106

106

106

125

250

590

181

272

604

5. Szántó extenzív gyeppé alakítása

(Sz. á. ≤ 1,4 db/ha) 254 313 151

6. Extenzív gyepek fenntartása 106 31 109

7. Számosállatlétszám csökkentése

1,4 db sz. á./ha alá 190 188 168

3 Legteljesebb megfogalmazása XI. Pius pápa Quadragesmo Anno kezdetű enciklikájában olvasható: „A társadalomelmélet szilárd és örök

érvényű elve az a rendkívül fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges, ez így szól: amit az egyes személyek saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt hatáskörükből kivenni és a közösségekre bízni tilos, éppen így

mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, nagyobb és magasabb szinten

szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni, szubszidiálni köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben

soha sem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.”

[Az enciklika teljes szövege megtalálható „Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok” c. kötetben (Szent István Társulat, 1993.).]



kapcsolatai


. . . .

: : : :

A sor még hosszan folytatható lenne, ám e néhány példa is jelzi a 2078/92. EU szabályozás által kijelölt változás

fő tendenciáit. Az ezt felváltó 1257/1999. számú – a vidékfejlesztés támogatási formáiról és módszereiről szóló

– EU tanácsi rendelet a 2078/92-es szabályozás tartalmát és módszereit teljes egészében átvette, magába

emelte, azt komplex vidékfejlesztési közegbe ágyazta. Erre később még visszatérünk.

b) A Vidéki Térségek Európai Kartája (1996)

Ez egy olyan – témánk szempontjából szintén igen fontos – európai alapdokumentum, amellyel ugyancsak

célszerű röviden megismerkednünk (Szakál, 1996). Ezt ugyanis az Európa Tanács – az EU-nál, mint „exluzív

klubbnál” tágasabb európai tömörülés – fogadta el, amelynek ajánlásai az EU 15-ökénél lényegesen szélesebb

európai értékrendet közvetítenek, és amelyek azután bizonyos fáziskéséssel általában az EU belső politikájában

és dokumentumaiban is megjelennek, éreztetik hatásukat.

A karta célját a preambulum 5. pontja a következőkben határozza meg: „...azon alapelvek megfogalmazása,

amelyeket alkalmazva olyan életképes mezőgazdasági, erdészeti és halászati/aquakultúra szektorokra épülő

vidékfejlesztés valósítható meg, amely képes az emberi tőke megtartása és fejlesztése érdekében gazdasági

tevékenységeket vonzani a vidékre, és amely védi és fejleszti a sokoldalú európai vidék természeti, gazdasági és

kulturális örökségét.”

Különösen fontos a második részben a vidéki térségek funkcióinak meghatározása, amely szerint e funkciók

három csoportba sorolhatók:

• gazdasági,

• ökológiai és

• szociális funkciók.

A gazdasági funkciók között hangsúlyozottan szerepel az a feladat, hogy a vidéki térségek jó minőségű

élelmiszerek mellett megújítható nyersanyagokat is kell termeljenek az ipar és az energiaszektor számára, és

hogy alapul szolgáljanak az üdülési és turisztikai tevékenységekhez.

A mezőgazdaság és a vidéki térségek kapcsolatáról a karta megállapítja: „A vidék életképes mezőgazdaság

nélkül nem töltheti be életbevágó feladatait, amely a vidéki élet követelményeihez igazodva (vagyis családi

gazdaságokban) szerveződik, és szoros kapcsolatban van a természettel. A mezőgazdaság a vidéki térségek

gerince.”

A karta az ún. „sokfunkciós mezőgazdaság” kialakítását tartja szükségesnek, amely koncepció sajnos Közép-

és Kelet-Európa országaiban részben nem is ismert vagy nem elfogadott. A mezőgazdaság feladatai között a

termelésen túl az alábbiakat sorolja fel:

• a táj megőrzése és gondozása, úgy is, mint a turizmus alapvető „tőkéje”;

• a vidéki értékek, életstílusok és kultúrális javak megőrzése, és más, a közösség számára szükséges szociális

feladatok ellátása.

Az a szemlélet, amelyet sok magyar szakember vall és sok külföldi tanácsadó (pl. a Világbank) is javasol, hogy

tudniillik a mezőgazdaságnak semmi köze az őt körülvevő vidéki társadalmi közeghez, semmilyen más feladata

nincs, mint a hatékony és jövedelmező termelés, a tőkebefektetések hasznosítása, teljesen tarthatatlan, és

ellentétes az európai tendenciákkal. (Nem véletlen, hogy az ilyen szakemberek és tanácsadók amerikai

példákra hivatkoznak, bár ott is egyre erősebb az a törekvés, hogy a pusztán „profitorientált” mezőgazdasággal

szemben az életképes családi gazdaságokra és élő farmerközösségekre épülő vidéki élet alakuljon ki.)

A karta azt is kihangsúlyozza, hogy a mezőgazdaság termelésen túli – vagyis természetgazdálkodási és

szociális – feladatainak teljesítését a társadalomnak megfelelő díjazással kell elismernie. Ez egyben a

vidéki lakosság egyik fontos megélhetési forrása is lehet, és hozzájárulhat a mezőgazdaság hosszú távú



kapcsolatai


stabilitásához is, hiszen olyan szolgáltatásokról van szó, amelyek – mint a karta is hangsúlyozza – „csak

helyben állíthatók elő és nem importálhatók”.

c) Az AGENDA 2000 (1999)

Az európai értékrendszerben, az EU Közös Agrár- és Vidékpolitikai koncepciójában (CARPE, 1998), valamint

az agrárpolitika 2000–2006-os időszakra vonatkozó, 7 éves költségvetési kereteit megteremtő AGENDA–2000-

ben ezek az elképzelések és értékek egyre erőteljesebben jelennek meg. A Közös Agrárpolitika (CAP)

reformjának egyre világosabban körvonalazódó fő iránya a támogatások súlypontját fokozatosan a

többfunkciós mezőgazdálkodás második, ökoszociális pillérére, környezeti, társadalmi, szociális,

foglalkoztatási, kulturális stb. funkcióira helyezi át (6. ábra, lásd később).

Ennek lényege, hogy a mezőgazdasági politikának tovább kell haladnia abban, hogy ne csak szektorális

politika legyen, amely a gazdálkodókat segíti a termékpiacokon, hanem egy területileg meghatározott, sokkal

inkább integrált politika, amely az állami politika más elemeivel együtt hozzájárul a vidéki térségek

fejlődéséhez. Ehhez úgy kell átalakítani azt, hogy a piaci ártámogatások helyett több közvetlen kifizetést

adjon a kulturális, környezeti és területi feladatokért. Célja az, hogy lehetővé tegye a gazdaságilag hatékony

és környezeti szempontból fenntartható mezőgazdaságot, miközben serkenti az Unió vidéki területeinek

integrált fejlődését, és csökkenti a konfliktust a mezőgazdaság és a vidéki térségek között. Négy fő elemből áll:

piacstabilizáció, környezeti és kulturális – tájra vonatkozó – kifizetések, vidékfejlesztési kezdeményezések,

valamint az átmenethez szükséges átalakulás segítése.

Az elképzelések szerint hosszabb távon a kompenzációs kifizetések és a piaci támogatások – amelyek most a

CAP költségeinek több mint 80%-át teszik ki – teljesen megszűnnének, és részben az átalakulást segítő

támogatásokra, de jelentősebb részben a környezeti és vidékfejlesztési feladatokra kerülnének átcsoportosításra

közvetlen kifizetések formájában. Hangsúlyozottan kifizetésről, díjról (payment) van szó és nem támogatásról

vagy segélyről (subsidy), mivel ez közpénzekből kerül kifizetésre a közösség számára szerződéses alapon

végzett környezeti szolgáltatásokért. A jelenlegi strukturális politikai és agrár-környezetvédelmi intézkedések

helyét az egyre bővülő agrár-környezeti és vidékfejlesztési kifizetések vennék át. Az exporttámogatások is

teljesen megszűnnének, így a termeléskorlátozó (kvóta és egyéb) rendszerre már nem lesz szükség, tehát

megszűnne a CAP minden piactorzító és feszültséget okozó hibája (Szakál, 1998; 1999).

E folyamat kezdetét jelzi a berlini csúcson, 1999. március 26-án ezek alapján elfogadott AGENDA 2000 című

EU dokumentum. Ebben a költségvetési reformcsomagban megfogalmazásra került az európai mezőgazdaság

új, multifunkcionális modellje, amely új alapokat teremt az agrárpolitika és a vidékfejlesztés számára.

Érdemes áttekinteni, mik is az új modell legfontosabb jellemzői.

• Túlzott mértékű támogatásoktól mentes, versenyképes mezőgazdaság kialakítása, mely képes a világpiac

felmerülő kihívásainak megfelelni.

• Környezetkímélő termelési eljárások széles körű alkalmazása, melyek által lehetővé válik a fogyasztók

igényeinek megfelelő, minőségi termékek előállítása és a környezeti, természeti értékek, a vidéki tájak

megóvása.

• Sokszínű gazdálkodási rendszerek, formák megléte, a termelési hagyományok megőrzése, amelyek nem csak

a termelési célkitűzéseket, a termékkibocsátást veszik figyelembe, hanem a mezőgazdaság egyéb funkcióit is,

a vidéki környezet, a táj megőrzését, javítását, valamint a vidéki közösségek erősítését, munkalehetőségek

biztosítását is.

• Egyszerűbb, közérthetőbb agrárpolitika kialakítása, amely világosan elhatárolja a közösen meghozandó

döntéseket a nemzeti szintűektől, és amely a közösségi források felhasználását úgy irányítja, hogy ne csak a

gazdálkodók szűk köre, hanem a széles értelemben vett társadalom legyen azoknak haszonélvezője

Összességében egy olyan multifunkcionális mezőgazdasági modell kialakítását célozza meg a reform, amely

révén Európában a különböző adottságú régiók eltérő lehetőségeit, problémáit és igényeit figyelembe vevő

sokszínű rendszer alakul ki, és amely képes pozitív választ adni a felmerülő kérdésekre.

d) A vidékfejlesztés támogatási formáiról és módszereiről szóló EU tanácsi rendelet (1999)

A negyedik lényeges dokumentum, amelyet az EU az AGENDA 2000 költségvetési reform-programcsomag

részeként fogadott el az agrárpolitika 2000–2006 közötti időszakára, a 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet,

amely a vidékfejlesztés támogatási formáiról és módszereiről intézkedik. A rendelet – amely a korábbi



kapcsolatai


2078/92 EU rendeletet teljes egészében magába emelte – lényege, hogy az eddigiekben elszórtan és többnyire

egymás ellenében is „dolgozó” agrár-környezeti és vidékfejlesztési – a közös agrár- és vidékpolitika

második (ökoszociális) pilléréhez kapcsolódó – intézkedéseket egységes rendszerbe foglalta, és

meghatározta alkalmazásuk keretszabályait is. Az Unió ezzel definiálta a vidékfejlesztés eszközeit,

intézkedéseit, amelyek a következőkben foglalhatók össze:

• mezőgazdasági beruházások támogatása;

• agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási támogatások;

• kedvezőtlen adottságú területek (LFA4) normatív támogatása;

• mezőgazdasági termékek feldolgozásának és értékesítésének támogatása;

• erdőtelepítési támogatások;

• a rurális térségek alkalmazkodásának és fejlődésének elősegítése, úgymint pl.: falumegújítás, jövedelem

diverzifikáció elősegítése, mezőgazdasági vízgazdálkodás támogatása, vidéki (agrár)infrastruktúrák

fejlesztése, falusi turizmus és kézműves tevékenységek támogatása, birtokrendezés támogatása, minőségi

termékek marketingje, életkörülmények javítása stb.;

• idős gazdálkodók korai nyugdíjazásának támogatása;

• fiatal gazdálkodók támogatása;

• gazdálkodók oktatása, képzése.

A felsorolt intézkedések „menülistájáról” a tagországok maguk választhatnak, közülük azonban az agrár-

környezetvédelmi és tájgazdálkodási támogatások alkalmazása kötelező elem. A kiválasztott intézkedéseket

programokba kell csoportosítani, így legelőször egy országos keretprogramot kell alkotni (Országos

Vidékfejlesztési Terv), amelyben meg kell jelölni minden olyan intézkedést, amely a vidékfejlesztést szolgálja.

Ezt követően a OVT kereteit (menülistáját) felhasználva az adott régiók igényeit, problémáit és kitörési

lehetőségeit figyelembe véve térségi programokat kell kidolgozni. Ezek a területspecifikus programok végül

konkrét megvalósítható projektekre bontódnak le, és így lehetséges lesz finanszírozásuk hazai és EU

forrásokból.

3.3. 2.3.3. Háttere: a fenntarthatóság és az ökoszociálispiacgazdaság

Az ismertetett dokumentumokban egyre határozottabban körvonalazódó európai agrármodell alapját, hátterét

és társadalompolitikai kereteit a fenntarthatóság, mint újfajta erkölcsi felelősségtudat, és az ökoszociális

piacgazdaság, mint társadalmi egyensúlyi modell adja.

Vizsgáljuk meg először, hogy mit is jelent általában és a mezőgazdaságra vonatkoztatva a fenntarthatóság. Ezt

követően elemezzük az ökoszociális piacgazdaság alapelveit, eszközeit, szerepét és lehetőségeit a többfunkciós

európai agrármodell megvalósításában, lehetséges társadalompolitikai szerepét az európai agrárium és vidék

fejlődésében.

3.3.1. 2.3.3.1. A fenntarthatóság és mezőgazdasági ismérvei

Gyakran hallunk napjainkban a „fenntartható fejlődésről” (sustainable development), a „fenntartható

mezőgazdálkodásról” (sustainable agriculture), de magáról a „fenntarthatóságról” (sustainability) is. A

fogalom magyar megfelelője azonban – az egyre gyakrabban tapasztalható félremagyarázása, az elvvel gyakorta

teljesen ellentétes folyamatok és törekvések legitimálására való felhasználása láttán – feltétlenül magyarázatot

kíván.

A legegyszerűbb meghatározás szerint olyan fejlődés, amely a jelen generációk igényeit és törekvéseit úgy

elégíti ki, hogy az a jövő generációk igényeinek kielégítését nem veszélyezteti.

4 LFA: Less Favourable Areas



kapcsolatai


Filozófiája azokból a gondolatokból táplálkozik, melyek az ún. Brundtland tanulmányból erednek. Ez a

„fenntartható fejlődést”-t a következő módon definiálja (Mansvelt et al., 1992): „Olyan fejlődés, mely kielégíti a

jelen igényeit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ugyanezekkel az igényekkel a

jövőben ők is élni tudjanak. Ez a fejlődés nem állandósított harmónia, hanem inkább folyamatos változás,

melynek során

• a források használata,

• a beruházások célja,

• a technológiai fejlődés iránya és

• az intézményi változások

• összhangban vannak mind a jelen, mind a jövő igényeivel”.

Messze nem arról van tehát szó, mint hogy ha az eddigi gazdasági-anyagi növekedési pályát kellene a világnak

fenntartania, és olyan mesterséges rendszereket kidolgoznia, amelyek ezt hosszú távon garantálják, hanem az

esélyeket, a lehetőségeket, a döntés szabadságát kell a jövő generációk számára is legalább olyan szinten

biztosítani, amilyen szinten ez a ma élő generációk rendelkezésére áll. Ezért a fenntarthatóság helyett

szerencsésebb lenne értékőrzésről, értékfenntartó gazdálkodásról beszélni.

Ez persze az „érték” definiálási problémáját veti fel, vagyis az értékrend, értékválasztás kérdésköre nem

kerülhető meg! Másrészt a jövő nemzedékek jogainak definiálására, valamint az ezek érvényesítéséhez

szükséges jogosítványok létrehozására sajnos az elv definiálása óta eltelt közel 30 év sem volt elegendő.

Magyarországon a Védegylet, mint társadalmi tömörülés tett erre komoly kísérletet, amikor az ökológiai

válságtól a technokultúrán át az etikáig és a politikáig húzódó vonulat elemzésével, az ebből levonható

tanulságok összegzésével kísérelte meg kodifikálni és a hazai jogrendbe illeszteni a jövő nemzedékek jogait, és

ezek jelenbeli képviseletét, javaslatot téve a Magyar Országgyűlésnek a „Jövő Nemzedékek Országgyűlési

Biztosa” jogintézmény létrehozására (Jávor, szerk., 2000).

Nézzünk ezek után három olyan meghatározást, amelyek a fenntarthatóság mezőgazdaságra vonatkoztatott

ismérveit veszik számba.

A Kanadai Mezőgazdasági Minisztérium (O’Connell, 1991) meghatározása szerint: „Azokat nevezzük

fenntartható mezőgazdasági-, élelmiszer-ipari rendszereknek, amelyek

• gazdaságosak,

• kielégítik a társadalom korszerű táplálkozással kapcsolatos igényeit, és

• megőrzik a környezet minőségét, a világ természeti erőforrásait a jövő generációk számára”.

Az USA Kongresszusa (Madigan, 1991) a fenntartható mezőgazdaságot a következő módon definiálta: „A

növénytermesztési és állattenyésztési gyakorlatnak olyan integrált, termőhelyhez alkalmazkodó rendszere, amely

hosszú időszakra:

• kielégíti az emberi táplálék- és nyersanyag-igényeket;

• megőrzi a környezet minőségét és a természeti erőforrásokat, melyek a mezőgazdasági termelés alapját

képezik;

• a lehető leghatékonyabban használja a nem-megújítható természeti és farmon belüli erőforrásokat, ahol csak

lehet integrálja a természetes biológiai körfolyamatokat és szabályozó mechanizmusokat;

• biztosítja a mezőgazdasági műveletek gazdaságosságát;

• megőrzi a mezőgazdaságban dolgozók és a vidéki társadalom egészének életminőségét.”

A FAO/Hollandia Konferencián 1991. áprilisában (FAO, 1991) a fenntartható fejlődés alábbi –

mezőgazdaságra vonatkozó – meghatározását fogadták el a résztvevők (Mansvelt et al., 1992; Mansvelt–

Mulder, 1993): „A természeti erőforrás-bázis olyan menedzselése és megőrzése, valamint a technológiai és

intézményi változások olyan irányba terelése, hogy az emberiség szükségleteinek folyamatos kielégítése a jelen



kapcsolatai


és a jövő generációi számára egyaránt biztosított legyen. Ez a fenntartható fejlődés (a mezőgazdasági, erdészeti

és halászati szektorokban):

• megőrzi a termőföldet, a vizeket, a növény- és állatgenetikai erőforrásokat,

• környezeti szempontból nem káros,

• műszakilag megfelelő,

• gazdaságilag életképes és

• társadalmilag elfogadható.”

A néhány példán túl számos meghatározással találkozhatunk. Valószínűleg nehéz volna ezeket egy minden

tekintetben kielégítő, tömör, kerek, közös definícióban egyesíti. A gyakorlati használhatóság szempontjából

vélhetően egyébként is hasznosabb e meghatározások közös elemeit számba venni. Ha ezen elemek nem is

fogalmazhatók könnyen egy kerek definícióba, ám jól használható vezérfonalat adnak értékőrző stratégiai

rendszerek kidolgozásához. Az ismert számos meghatározás legfontosabb közös elemei, értékösszetevői a

következők lehetnek:

• az egymást követő generációk közti egyenlőség, a jelen generációk felelőssége;

• a termőföld mint kitüntetett természeti erőforrás megkülönböztetett használata;

• a környezetminőség, tájjelleg, biodiverzitás megőrzése,

• a termékminőség, élelmezésbiztonság, gazdaságosság, produktivitás fenntartása és javítása;

• az életminőség javítása, elfogadható jövedelem és életszínvonal biztosítása a lehető legtöbb ember számára;

• a társadalmi és környezeti kockázatok csökkentése, az élelmiszer- és környezetbiztonság növelése.

Lássuk ezek után, hogy az ökoszociális piacgazdaság – mint társadalom- és gazdaságpolitikai modell – hogyan

tud megfelelni a fenntarthatóság elveinek, hogyan válhat annak megvalósítása gyakorlati eszközévé.

3.3.2. 2.3.3.2. Az ökoszociális piacgazdaság mint a fenntarthatóság eszköze

Az emberiség túlélésének központi kérdése az, hogy hogyan képes olyan gyorsan és hatékonyan megoldani a

fenntartható gazdálkodás- és életmódra való átállást, hogy az évszázadunkra előrejelzett fenyegető események

mégse következzenek be. Ehhez a svájci iparos, Dr. Stephan Schmidheiny, a „World Business Council for

Sustainable Development” alapítója a következőket nyilatkozta (Riegler, 1998):

„A világ kormányai Rióban mindenekelőtt »környezetpolitikai ártatlanságukat veszítették el«. Most már

egyetlen ország, egyetlen ipari vagy érdekcsoport sem hivatkozhat arra, hogy nem ismeri a problémákat, hogy

például nem tudja: a fosszilis energiahordozók elégetésével növeljük az atmoszféra CO2-tartalmát, és ezáltal

veszélyeztetjük éghajlatunkat; vagy hogy természeti készleteink kizsákmányolásával olyan gyorsasággal

pusztítunk ki növény- és állatfajokat, ami természetes körülmények között csak világméretű katasztrófák

esetében fordulhatott elő; és hogy e fejleménynek mi, ipari államok – s a fejlődő országok is egyre növekvő

mértékben – mindnyájan részesei vagyunk.

A mai helyzet legérzékenyebb pontja az, hogy az utóbbi száz évben a tényleges vásárlóerőhöz képest a

nyersanyag és az energia egyre olcsóbb lett, míg a munkaerő ára – bér és szociális járulékok – az ötvenszeresére

emelkedett. Így nem csoda, hogy a gazdaság igen takarékosan bánik a munkaerővel, azaz mindent megtesz és

semmilyen beruházást nem sajnál azért, hogy kevesebb munkaerővel boldoguljon. Ezért cserébe belemegy abba,

hogy több – olcsó – energiát és nyersanyagot használjon föl. Ez nem fenntartható! Ezen a ponton kell

közbelépnie a politikának, és úgy rendeznie a keretfeltételeket, hogy nagyobb legyen az ösztönzés az ökológiai

hatékonyságra.

Első lépésként világszerte le kell építeni az energia és a nyersanyagok dotációját. A továbbiakban a külső

költségeket (externáliákat) belsőkké (internáliákká) kell alakítani, és ezáltal mindenki másról az okozóra kell

őket hárítani. Ennek, ha lehet, nem előírások és törvények útján, hanem piacgazdasági eszközök segítségével

kell megtörténnie, például azzal, hogy az adóterheket a munkáról lassanként átcsoportosítják a természeti



kapcsolatai


adottságokra, különösen az energiára. Ez megnövelné az ökológiai hatékonyság ösztönző erejét, és egyidejűleg

a gazdaság szerkezetéből adódó munkanélküliség ellenszere is volna.”

A fenntarthatóság elérését célzó ökoszociális piacgazdaság központi gondolata az, hogy meg kell változtatni

a piac felé irányuló jelzéseket, mégpedig az árak és költségek viszonyának átállításával. Azoknak a

termelési módoknak és termékeknek, melyek megfelelnek a fenntarthatóság elvének, előnyt kell biztosítani a

piaci versenyben, míg azoknak a termelési módoknak és termékeknek, melyek elvi alapja a rablógazdálkodás, el

kell veszíteniük ma még meglévő, jogtalan előnyeiket. Milyen eszközökkel érhetjük ezt el? (Riegler, 1998)

1. Az áraknak tartalmazniuk kell a környezeti költségeket!

Itt a környezetrombolás externális költségeinek internalizálásáról van szó. Annak érdekében, hogy ez a

versenyszellem értelmében tisztességes lehessen, arra van feltétlenül szükség, hogy a politika – törvények és

rendelkezések formájában – nemzeti és nemzetközi síkon egyaránt megteremtse a szükséges feltételeket! Az

kell legyen a cél, hogy a vállalkozásokra a világ minden táján azonos feltételek és kötelezettségek legyenek

érvényesek. Ez csak apránként kivitelezhető. Ezt saját országunkban, illetve az Európai Unióban kell

megkezdenünk. Arra kell rávenni a termelőket, hogy az általuk előállított javak fogyasztói árába számítsák bele

azok környezetterhelő hatásainak költségeit is. De költségtényezőként kellene számításba venni a korlátozott

mennyiségben rendelkezésre álló természeti kincsek felhasználását is. Ugyanígy be kellene vezetni a környezet

(levegő, víz, talaj) szennyezésének mértéke szerinti adózást. Ez nagy erővel indítaná be azokat a törekvéseket,

hogy olyan technológiákat, termelési eljárásokat és termékeket fejlesszenek ki, amelyek megfelelnek a

fenntarthatóság elvének. Sok ipari üzem már megtanulta a maga kárán, hogy fontos az ökológiai hatékonyság

elvének alkalmazása. Ezek azonban a jelenleg hamis piaci jelzések miatt néha gazdaságilag hátrányos helyzetbe

kerülnek. Ez tulajdonképpen abszurdum! A legnagyobb gond az, hogy a nagy hatalommal rendelkező és

világszerte több fronton működő lobbik természetesen vehemensen védelmezik jelenlegi jogtalan előnyeiket. A

politikai döntéshozóknak pedig gyakran nincs meg a bátorságuk és erejük ahhoz, hogy a jelenlegi gazdasági

elittel szemben keresztülvigyék a hosszú távon szükséges és helyes intézkedéseket.

2. Az adórendszer ökologizálására van szükség!

Jelenlegi adórendszerünk teherelosztása még a XIX. századból, az ipar térhódítását ösztönző, iparosító

időszakból maradt ránk. Ennek értelmében az adóterheknek mintegy 80–90%-át közvetlenül vagy közvetve az

„emberi tényezőnek” kell viselnie. Ennek az adórendszernek a piac törvényei szerint oda kell vezetnie, hogy

amikor csak lehet, egyéb módokon helyettesítsék az emberi munkaerőt. Ez az egyik alapvető gyökere az

úgynevezett strukturális munkanélküliségnek. Már régóta köztudott, hogy a küszöbön álló összeomlás

elkerülése érdekében át kell alakítanunk adórendszerünket. A politikai döntéshozatal azonban mindmáig erőtlen

– e téren is. Az adórendszer ökologizálásának célja – leegyszerűsítve – kettős:

a) az adóterheket az emberi tényezőről apránként át kell csoportosítani a természeti erőforrásokra és a termelési

folyamatokra;

b) a megújuló és a környezet számára nem káros erőforrások (napenergia, biomassza) gazdasági

versenyképességének érdekében meg kell emelni a véges mennyiségű erőforrások (pl. fosszilis

energiahordozók) adóját.

Az adórendszer ökologizálása nem az összadóterhek megnövekedését, hanem az adórendszer fenti célokra

irányuló belső átrétegzését jelentené.

3. Világos terméknyilatkozatok kellenek!

Minél intenzívebb a világkereskedelem, annál fontosabbak a pontos terméknyilatkozatok! A fogyasztónak

tudnia kell, mit vásárol! A nyilatkozatnak tájékoztatnia kell a termék származási helyéről, a benne lévő

anyagokról, a termelési és kezelési folyamatokról, az adalékanyagokról és minden egyéb eljárásról. A

géntechnológia, a hormon- és sugárkezelések, vegyi adalékanyagok stb. korában – különösen élelmiszerek

esetében – váltak a terméknyilatkozatok a tisztességes kereskedelem feltételévé. A terméknyilatkozatokkal

szembeni ellenállás világosan megmutatja az ellenkezők tényleges szándékait!

4. Csak a fenntartható jövőt ígérő beruházásokat szabad támogatni!

Ma a befolyt adókból hatalmas összegek mennek arra, hogy már meghaladott struktúrákat mesterségesen

életben tartsanak. Ez szintén hamis jelzés a piac felé! Például: a szénbányászat támogatása, a repülőgép-

üzemanyag adómentessé tétele, az atomenergia közvetlen vagy közvetett támogatása, a szállítás és a közlekedés



kapcsolatai


közvetlen vagy közvetett támogatása, a műtrágyák és kémiai növényvédő szerek támogatása stb. Ha már

adópénzeket gazdasági ágazatok támogatására fordítunk, akkor ezt a holnapot jelentő újítások javára tegyük, és

ne a tegnapi állapotok konzerválására. Itt különösen a tudományos kutatásról van szó, alkalmazott kutatásokról,

a gyakorlatban bevethető módszerek kidolgozásáról, valamint a fenntarthatóságot szolgáló új technológiák

bevezetésének finanszírozásáról. Az eddig említett négy pont tartalmazza azokat a legfontosabb és központi,

makrogazdasági eszközöket, melyek a piacnak jeleznék a fenntarthatóság felé való irányváltást, s ezt ki is

váltanák. Természetesen van még egy sor további igen fontos ilyen eszköz; melyek közül a legfontosabbak

címszavakban az alábbiak:

5. Tiltani csak ott kell, ahol a piac erői nem hatnak!

6. Széles körű „környezeti tudatosságot” kell kialakítani az iskolában, képzésben, továbbképzésben és

információban való intenzív tevékenység által.

7. A környezetvédelem nemzetközi feladattá tételére van szükség.

8. Az egyes nemzetgazdaságok gazdasági és társadalmi fejlődésének értékelésére új mércét kell kidolgozni. A

„bruttó hazai termék” (GDP) helyett az „ökoszociális termék” (ÖSP) kategóriáját kellene bevezetni.

3.4. 2.3.4. Alapértékei és tartalma

3.4.1. 2.3.4.1. Elvi megközelítés

A többfunkciós európai agrármodell a fenntartható mezőgazdaság céljait, feladatait, a következőkben rögzíti:

• értékes beltartalmú, szermaradvány mentes, egészséges és biztonságos termékek előállítása;

• a meg nem újítható nyersanyagok és energia takarékos felhasználása;

• a talajt, vizeket, levegőt érintő környezetterhelés csökkentése, illetve elkerülése;

• a kultúrtáj ápolása és a biodiverzitás fenntartása;

• a vidék kulturális és agrikulturális értékeinek megőrzése;

• munkalehetőség és elfogadható jövedelem biztosítása a lehető legtöbb ember számára.

E feladatok egyidejű megoldására az eddig volt – iparszerű, nagy mesterséges (fosszilis) energiaigényű,

erősen kemizált, a mezőgazdálkodás céljai közül egyedül a tömegtermelést, a tőkemegtérülést szem előtt tartó –

gazdálkodás nem alkalmas. Az ökoszociális piacgazdaság közegébe ágyazott többfunkciós

mezőgazdálkodás az erősen kemizált, iparszerű rendszertől eltérő megoldásokat követel. Nem elég tehát

az eddigi stratégia, rendszer technológiáit tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek

gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, rendszerekre van szükség. Ez az új stratégia az

úgynevezett „multifunkcionális” mezőgazdálkodás, a környezet- és tájgazdálkodás, az új európai

agrármodell, melynek feladatait két nagy körbe sorolhatjuk:

• az alapvetően a piac által szabályozott termelési feladatok, melyek az élelmiszerek előállításán túl a nem



• a körzettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos környezeti, társadalmi, foglalkoztatási és kultúrfeladatok.

Ez utóbbi funkciók olyan „nem importálható közjavakat” (élelmezésbiztonság, a kultúrtáj ápolása, a

biodiverzitás fenntartása, a társadalmi és biológiai élettér megőrzése, az ökológiai infrastruktúra fenntartása,

ökológiai stabilitás, népességmegtartás, munkaerő kiegyenlítés, a vendégfogadás és idegenforgalom alapjának

biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.) testesítenek meg, amelyek létrejötte a piac hagyományos eszközeivel,

az árakon keresztül nem szabályozható. Ezek ugyanakkor a vidék társadalmának és környezeti egyensúlyának

fenntartásában növekvő szerepet töltenek be, így a mezőgazdaság e teljesítményeit közvetlen kifizetések

formájában a társadalomnak honorálnia kell.



kapcsolatai


E rendszer – a környezet- és tájgazdálkodás, a többfunkciós, hosszú távon működőképes, fenntartható

mezőgazdálkodás – alapelve az iparszerű rendszer függetlenedési alapelvével szemben a környezeti

alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a

legalkalmasabb, illetve amit képes károsodása nélkül elviselni. A mezőgazdaság szerves fejlődésében

évszázadok során kiválogatódtak azok a rendszerek, amelyek legjobban illeszkednek a környezeti feltételekhez,

a legtökéletesebben „kifejezik, hasonítják saját környezetüket”. Ha tehát tartamosságra, kiegyensúlyozottságra

törekszünk, akkor nem uniformizálni, „macdonaldosítani, cocacolásítani” kell a világ mezőgazdaságát,

hanem felkarolni, támogatni a szerves fejlődésben kialakult, az idők során kiválogatódott helyi

rendszereket, segíteni azok korszerű továbbfejlesztését.

A helyi alkalmazkodás, a helyi erőforrásokra való támaszkodás nem csak ökológiai vagy társadalmi-regionális

szempontból, hanem egyúttal gazdaságilag is racionális törekvés akkor, ha a gazdaságpolitika az ökológiai

szempontokat és a helyi természeti, társadalmi és kulturális erőforrásokat képes értékükön kezelni.

A termelési, a természetvédelmi és a vidék társadalmával kapcsolatos foglalkoztatási, szociális feladatokat

újraegyesítő környezet- és tájgazdálkodás – fenti alapelvének és törekvésének megfelelő – kritériumai,

meghatározó jellemzői vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze.

• Az alkalmazkodási alapelvnek megfelelően a gazdálkodás során a tér gazdasági, környezeti és

társadalmi, regionális funkcióit egyaránt figyelembe veszi, és olyan rendszereket alkalmaz, amelyeknek e

három dimenzióban mért összhatékonysága a legnagyobb. E rendszerekben a három terület, dimenzió

mindegyike fontos szerepet játszik, ám azok súlya a szerint változik, hogy milyen – nagy agrártermelési

potenciálú, kevésbé sérülékeny, munkanélküliséggel kevéssé sújtott vagy kis termelési potenciálú, környezeti

szempontból sérülékeny és társadalmi, regionális hátrányokkal küzdő – térségről, tájról van szó.

• Nem a teret alakítja az elhatározott funkció igényeihez, hanem a tér, a táj, a hely adottságaihoz illeszkedő

tevékenységeket, gazdálkodási formákat, rendszereket keres és alkalmaz. Ehhez felhasználja, figyelembe

veszi az évszázados helyi tradíciókat, hagyományos módszereket, helyi megoldásokat, a helyi természeti

viszonyokat, valamint a helyben élő emberek és közösségeik érdekeit, törekvéseit.

• Diffúz, kis léptékű, méreteiben a táj adottságaihoz illeszkedő megoldásokat használ, a lehető legnagyobb

mértékben támaszkodik a helyi erőforrásokra, a helyi értékteremtésre, a helyi munkaerő és közösségek

részvételére. A külső, mesterséges erőforrás-ráfordítást, annak régión kívűlről történő beszállítását igyekszik

minimalizálni, a helyben rendelkezésre álló természeti és társadalmi erőforrásokat azokkal csak a

legszükségesebb mértékben kiegészíteni.

• A termelőt és a fogyasztót igyekszik egymáshoz közelebb hozni, növelve ezzel is a régió stabilitását, belső

függetlenségét, élelmezésbiztonságát és javítva a két egymásra utalt kör – a termelő és a fogyasztó – bizalmi

viszonyát. Jó példája ennek a közösség által támogatott mezőgazdálkodás (CSA5) terjedő rendszere,

melynek modelljét immár három éve alkalmazza kísérleti jelleggel Intézetünk, a SZIE-KTI6 és a Nyitott Kert

Alapítvány ökológiai modellkertészete Babatvölgyi Ökológiai Modellközpontjában. Lássuk hát kicsit

közelebbről ezt a – felsorolt elveket megvalósítani igyekvő – gyakorlati példát.

3.4.2. 2.3.4.2. Gyakorlati esettanulmány: a helyi közösség által támogatottmezőgazdaság (CSA) működő modellje

a) A „CSA” rendszer bemutatása

Ellentétben a hagyományos közgazdasági felfogással, mely szerint a piacon az eladó és a vásárló

ellenérdekeltek, hiszen az eladó a lehető legmagasabb, a vevő a lehető legalacsonyabb árat igyekszik elérni, a

CSA elmélete és felfogása az együttműködésen alapul. A Közösség Által Támogatott Mezőgazdálkodás a

mezőgazdasági termelésnek és a termékek értékesítésének egy olyan megközelítése, melyben a termelők és

fogyasztók egymással közvetlen kapcsolatba lépnek, nagyobb biztonságot hozva ezzel a mezőgazdasági

termelésbe. A CSA nem egy merev rendszer, sokkal inkább a mezőgazdálkodás – de különösen az értékesítés –

sajátos szemlélete. Termelők és fogyasztók úgy alkotnak közösen egy csoportot, hogy ez minden résztvevő

félnek előnyökkel járjon. A CSA szemlélet célja olyan rendszerek létrehozása, melyek gazdasági, szociális és

környezeti szempontból egyaránt fenntarthatóak.

5 CSA: Community Supported Agriculture 6 SZIE-KTI: Szent István Egyetem, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet, Gödöllő



kapcsolatai


A CSA előnyös a termelőknek, mivel így közvetlen és hosszú távú kapcsolatot építhetnek ki fogyasztóikkal, és

energiáikat így jó minőségű mezőgazdasági javak előállítására fordíthatják. Előnyős ugyanakkor a

fogyasztóknak is, hiszen tudják, hogy honnan származik az élelmük, és tudhatják, hogy azt milyen módon

termelik. A termékek frissek, egészségesek és igen ízletesek. A CSA általában egyben biogazdálkodással is

társul, a termelők, jellemző módon jobbára biogazdák. A CSA támogatja a helyi közösségek felélesztését, mivel

elősegíti az élelem helyi termelését és értékesítését, a pénz helyben maradását, erősítve ezzel a helyi gazdaságot

is.

b) A háttér

A II. világháború óta eltelt időben a mezőgazdaság zsákutcába jutatta magát. A műtrágyák és a kémiai

vegyszerek fokozott használata, valamint az egyre nagyobb és nagyobb gépek alkalmazása következtében a

termelés nagyságrendje felszökött és a fogyasztói árak lényegesen csökkentek. Olcsó és bőséges termés – úgy

tűnt – elérhető szintetikus szerekkel és új módszerekkel a mezőgazdaságban, mintegy iparosítva azt.

Idővel világossá vált, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság nem oldott meg minden gondot, sőt, új problémák is

jelentkeztek, és minél agyafúrtabb megoldások születtek, annál nagyobbra nőttek ezek a problémák.

A modern mezőgazdaság – ahogyan ezt már részletesen elemeztük – bőséges és olcsó élelmet termelt, de milyen

áron! Ahogyan a farmok egyre nőttek, termelésükben pedig specializálódtak, úgy vált a termelés egész menete

egyre inkább természetidegenné. A monokultúrák, azaz egy vagy csak néhány növény termesztése nagy

területeken azt eredményezte, hogy a gazdálkodás a műtrágyák és egyéb kémiai szerek függvényévé vált. A

specializált termények nagymértékben növelik a szállítási és különleges tárolási igényeket. Mindezek erősen

terhelik környezetünket, hiszen egyre több és több gép, energia és anyag szükséges a termeléshez. Ugyanakkor

egyre kevesebb emberre van szükség, és a fennmaradó munkahelyek jellege is inkább gyári munkához

hasonlítható.

A nagyüzemű mezőgazdaság legújabb találmánya valószínűleg szintén nem fogja a lényegi problémát

megoldani. A transzgénikus szervezetekkel (GMO-kkal) előállított élelmiszerek a korábbi ígéreteket

hangoztatják: nagyobb terméshozam, olcsóbb árak, de az alapvető problémákat ismételik meg: egyre távolabb

kerülünk a természettől, egyre inkább függővé válunk a technológiáktól, a távoli „agrár-ipartól”.

A CSA az 1960–70-es években, Japánban alakult ki, az egyre iparosodottabb élelmiszer-előállítás és -értékesítés

elleni válaszlépésként. Japán asszonyok, feleségek fogtak össze annak érdekében, hogy friss, egészséges

élelmiszer-forrásokat találjanak ismert farmokon és farmeroknál. A „teikei” vagy „élelmiszer a termelő

arcképével” néven ismert rendszer termelőket és vásárlókat hozott össze egy mindkét fél számára előnyös

kapcsolatban.

Az 1970-es években, Észak-Európában többen kísérleteztek hasonló ötletek megvalósításával, megpróbálva

kikerülni a szupermarketek és a közvetítők csapdáit. Az 1980-as évek közepén és végén a CSA eszméje Észak-

Amerikában is kezdett gyökeret ereszteni. A svájci Jan Vandertuin és a német Trauger Groh magukkal vitték

ötleteiket és tapasztalataikat az USA-ba, és segítettek megalapozni a ma már gyorsan fejlődő CSA-mozgalmat.

Robyn van En Indian Lane farmja Massachusett-ben és Trauger Groh Temple Wilton Közösségi farmja New

Hampshire-ben az elsők között volt annak a mozgalomnak a megalapításában, amelyhez az 1990-es évek végére

több mint 1 000 CSA tartozott, és ami közel 100 000 háztartást lát el az USA-ban. Az észak-amerikai sikerek

hatására ismét terjedni kezdett a CSA szemléletmódja Európában (pl. Angliában és Hollandiában) is, ahol az

intenzív mezőgazdaság okozta problémák nem oldódtak meg, és ahol a jövő kreatív megoldási ötleteken múlik.

c) A CSA-k típusai és működése

A gazdálkodók ismert vásárlói körnek, az ún. CSA csoportnak termelnek, a vásárlók ismert gazdálkodótól (vagy

gazdálkodói csoporttól) vásárolnak. Mindenki ismeri a termelési technológiát, és mindenki tisztában van azzal,

hogy ennek környezetbarátnak kell lennie a jövőnk érdekében. A termék előállítása és értékesítése helyben

történik, ezáltal lecsökkennek a szállítási és csomagolási költségek. A termelés és értékesítés helyben tartásával

erősödik a helyi gazdaság, ami egyben munkahelyteremtést is jelent a vidéki területeken, ezzel elősegítve a

lakosság helyben maradását.

A CSA működési típusokat el lehet helyezni egy olyan skálán, ami a résztvevők elkötelezettségét szemlélteti.

Ezen a skálán a részarányos gazdálkodási mód jelenti a legnagyobb elkötelezettséget, és a gazdálkodók piaca

igényli a leggyengébb szövetséget vásárló és termelő között. A CSA típusai az alábbi jellemzőkkel írhatók le.

• Részarányos gazdálkodás



kapcsolatai


A CSA világában a „részarány” a termés egy részét jelenti, amiért valaki előre fizet. Ez a CSA típus a

gazdálkodók és a vásárlók szoros kooperációján alapszik, általában a csoport magja (egy termelő és néhány

elkötelezett vásárló) dolgozza ki az együttműködés részleteit. A termesztési időszak elején a farmer megbecsüli

a termelés költségeit, megállapítja a gazdálkodás fenntartásához szükséges jövedelmet, és ezek segítségével

kiszámolja a termelés gazdasági hátterét. Ezután a költségeket arányosan elosztják a vásárlók számával. Egy

részarány a termés egy fix részét jelenti, ami a termés nagyságától és a „részarány tulajdonosok” számától függ.

• Állandó vásárlók rendszere

Az ilyen típusú CSA azon alapszik, hogy gazdálkodók és vásárlók létrehoznak egy állandó értékesítési/vásárlási

szövetséget. A termelő felajánlja a terméket, amit előállítani képes – ez lehet zöldség, hús, tojás, méz, tej stb. A

termelő és a vásárlók együtt előre megállapodnak a termék árában és abban, hogy milyen gyakran fognak

vásárolni (általában hetente). Bár a vásárlók hetente fizetnek, de amennyire ez lehetséges, kötelezettséget

vállalnak arra, hogy állandó vásárlók lesznek. Ezáltal a farmer viszonylag pontosan ismerni fogja a

vásárlóközönség méretét, és ennek megfelelően tud tervezni. A vásárlók viszont biztosan számíthatnak az adott

termékre és vásárlási szokásaikat ennek megfelelően alakíthatják. Azt is pontosan tudják, hogy hetente ez

mekkora kiadást jelent, ami megkönnyíti a háztartásvezetést.

• Kiszállítási rendszer

A kiszállítási rendszerek nagymértékben változnak attól függően, hogy hogyan működnek és milyen termékkel

foglalkoznak. Az alapötlet azonban az, hogy a termelők (vagy ellátók) megszerveznek egy kiszállítási rendszert

(néha háztól-házig, esetleg egy állandó pontra). A vásárlók számára kialakítanak egy megrendelési rendszert is,

amelyen keresztül szabályos időszakonként benyújthatják megrendeléseiket (ez történhet telefonon, faxon,

levélben vagy e-mailben), és az adott napon a kiszállítás megtörténik. Ezek a rendszerek elég rugalmasak, a

vásárlók gyakran választhatnak, hogy mit és mikor akarnak vásárolni, azonban éppen emiatt a gazdálkodó nem

lehet biztos abban, hogy amit megtermel azt értékesíteni tudja. Ezek a rendszerek általában kicsit drágábbak a

vásárlóknak, mert a szállítási költségeknek is meg kell térülni, ugyanakkor az áruválaszték széles lehet (friss és

tartósított termékek), és a rendszerben általában több termelő termékei is megjelennek. A kiszállítási rendszer

kiépítése alatt akadhatnak problémák, fennakadások, de miután néhány éve már jól működik a rendszer, a

vásárlóknak rugalmas lehetőségeket és széles választékot, a termelőknek pedig jó értékesítési lehetőséget kínál.

A kiszállítási rendszerek nagyobb településeken és városokban működhetnek jól, ahol az emberek távolabb

élnek a termelőktől.

• Gazdálkodók piaca

A gazdálkodók piaca első pillanatban nagyon hasonlít egy átlagos piachoz, de ha közelebbről megvizsgáljuk

kiderül, hogy vannak különbségek. A gazdálkodók piacát általában termelők egy csoportja vagy a helyi hatóság

szervezi meg, és szabályok biztosítják azt, hogy a piacra kerülő termékeket az ott áruló gazdálkodók állítsák elő.

Ez azt jelenti, hogy az élelmiszert helyben állították elő, friss és a vásárló tudja, honnan származik, mi az, amit

megvesz. Nagyon gyakran a gazdálkodók piaca csak biotermékek értékesítésével foglalkozik, és ehhez a

termelőknek valamiféle minősítést kell szerezniük (pl. az Egyesült Királyság Talajtani Egyesületétől vagy a

Magyar Biokontroll Hungária Kht. minősítő és tanusító szervezettől). Cserében a termelő állandó, helyi piacot

alakíthat ki, ahol a termékéért méltányos árat kérhet (amit a vásárlók általában szívesen megfizetnek), ezáltal

nincs szükség közvetítőkre és kereskedőre. Miután beindul egy ilyen gazdálkodói piac, állandó vásárlóközönség

alakulhat ki, és közvetlen párbeszéd jöhet létre a vásárlók és a termelők között.

Fontos megemlíteni, hogy a CSA-rendszer nem működik mindenkivel és mindenkor. Egy jól működő CSA

kialakításához elengedhetetlenül szükségesek az olyan vásárlók, akik nem kizárólag az olcsó, hanem a jó

minőségű élelmiszert részesítik előnyben, és lehetőleg igyekeznek környezettudatosan élni. A CSA rendszer

működtetése általában több mint pusztán piaci környezet kialakítása, hiszen itt egy „csoport” működtetéséről is

beszélünk. A CSA egyik legfőbb jellemvonása – az együttműködés – az, melyből előnyei és hátrányai is

fakadnak. A CSA emberarcú rendszer, tagjai egymással kommunikáló, különböző emberek. A csoport tagjainak

igényeit és érdekeit kell tudni szem előtt tartani és kiszolgálni. A termelő biztos megélhetést szeretne, hogy a

termelésre koncentrálhasson, és a vásárlók igényeinek megfelelően termelhessen. A vásárló változatos, jó

minőségű, egészséges élelmiszert szeretne, melynek előállítása során természeti környezetünk egészsége nem

romlik. Egy ilyen heterogén csoport összetartása sok szervezési energiát igényel a termelőtől és

elkötelezettséget a vásárlóktól, különösen az első időkben, míg a rendszer ki nem alakul. Valójában mindezek

nem feltétlenül hátrányok, inkább jellemzők, amit termelők és vásárlók vagy elfogadnak, vagy nem. A CSA ott

működhet jól, ahol a részvevők egy ilyen rendszerben szívesen vesznek részt.



kapcsolatai


d) A gödöllői CSA bemutatása

• Történeti áttekintés

1998-ban indult a gödöllői CSA első zöldségszezonja, az akkori GATE (ma SZIE) Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetének támogatásával. A rákövetkező év elején alakult meg a Nyitott Kert Alapítvány,

mely a CSA-t azóta is működteti, és így idén (2002-ben), az ötödik zöldség szezonban járnak. Kapcsolatuk a

SzIE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetével továbbra is szoros.

1998-ban a termelés Szárítópusztán, egy 2 hektáros kertben indult. 2000-ben a kert átköltözött Babatpusztára,

ahol idén a harmadik szezonban termelik a biozöldséget. Kezdetben a CSA csoport 35 családból állt, és egyféle

CSA dobozt készítettek, mára közel 150 család alkotja a csoportot, négyféle dobozt készítenek, és a termékskála

bővítése érdekében több más, környékbeli biogazdával is együtt dolgoznak. Értékesítenek részes rendszerben,

heti vásárlóknak, házhozszállítással és a budapesti ökopiacon is.

• Termelés

Babatpusztán, egy 1,5 hektáros kertben, főképpen zöldségeket (saláta, krumpli, répa, káposzta, borsó, bab,

paradicsom, paprika, kukorica, cékla, hagyma, édeskömény, mángold, cukkini stb.), fűszernövényeket,

gyógynövényeket (pl. zsálya, bazsalikom, kasvirág, zeller, petrezselyem, menta) és egyelőre kevés gyümölcsöt

(pl. málna, szamóca) termesztenek biodinamikus gazdálkodással. 1–2 nagyobb mezőgazdasági munka (pl.

szántás, komposztszórás) kivételével a földet leginkább kézi munkaerővel, illetve egyszerű gépekkel művelik. A

legnagyobb probléma a gyomok fékentartása, melyet kapálással és gyomlálással végeznek.

• Csomagolás, szállítás

Mivel a CSA csoport tagjai maximum 40 km-re laknak a kerttől, így lehetőségük van arra, hogy a termékeket

éretten szedjék le, frissen szállítsák, minimális csomagolással. A heti adagokat egységesen műanyag vagy

kartondobozokban szállítják, melyeket a vásárlók visszahoznak a következő héten. A csomagolásból származó

hulladék elenyésző. Szállítanak házhoz és közösségi gyűjtőpontokra, pl. iskolákhoz, óvodákhoz is.

• Kapcsolattartás a vásárlókkal

Egy CSA-ban a folyamatos kapcsolattartás a tagokkal elengedhetetlen. Így nyílik lehetőség arra, hogy

megtudják, elégedettek-e a tagjaik, mi az, amit jól csinálnak, mi az, amin javítani kell. A szezonon kívül

levélben tartják a kapcsolatot, a szezon során a dobozokban elhelyezett hírlevelekkel, felhívásokkal,

receptekkel, illetve a dobozok átvételekor személyesen is találkoznak, ami szintén nagyon hasznos és fontos.

Évente két kérdőívet is kitöltenek tagjaik, egyet az év elején a felmerülő igényekről, és egy értékelést a szezon

végén.

• Közösségi események

Minden évben több közösségi eseményt szerveznek, melyek közül a legfontosabb a betakarítási ünnep, melyre

általában októberben kerül sor a kertben. A CSA tagok rendszerint családostól érkeznek. Délelőtt segítenek a

még földben lévő termékek betakarításában, délben közösen készített ebédet esznek, majd délután együtt

szórakozunk. A gyerekeknek közös játékprogramok vannak, általában van táncház, kötélhúzás és még sok

egyéb program. Tagjaik számára ez jó lehetőség a találkozásra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek a földdel,

jobban megérthessék élelmiszereink előállításának folyamatát, illetve azt, hogy mi is aktív részei és résztvevői

vagyunk a környezeti folyamatoknak, a mi felelősségünk is, hogy mennyire tudunk harmóniában élni

környezetünkkel.

• Oktatási, demonstrációs tevékenységek

Tekintettel arra, hogy a CSA Magyarországon még gyermekcipőben jár, így a kapcsolattartás,

információterjesztés a CSA csoporton belül önmagában is oktatási tevékenység. Ezeken túlmenően az elmúlt

években több szemináriumot, műhelymunkát szerveztek más biogazdák, civil szervezetek, iskolák részére,

kiadtak továbbá egy CSA kézikönyvet magyarul és angolul. Minden szezonban fogadnak látogatókat is, akik a

kert működését, a termelési módszert jönnek tanulmányozni.

• Pénzügyi háttér



kapcsolatai


Gyakran kérdezik meg azt, hogy bár ezek mind nagyon szép és hasznos dolgok, de vajon kifizetődő-e? A

kérdésre nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni. Sajnos a mezőgazdálkodás, különösen a

zöldségtermesztés nem gyors és nagy haszonnal kecsegtető ágazat. A tény, hogy immár az ötödik szezonban

járnak, azt mutatja, hogy egy ilyen rendszer működtethető. A kertben előállított zöldségek eladása fedezi a kerti

munkák költségeit, sőt némi hasznot is termel, mely haszon viszont önmagában nem fedezi a termelés hosszú

távú beruházásigényét (pl. öntözőrendszer). A termékek iránti kereslet rohamosan növekszik, bár az is igaz,

hogy a termelési módszer – a jelen gazdasági környezetben – viszonylag drága, figyelembe véve a magas kézi

munka költségeket. Fontos megjegyezni azonban, hogy ez a termelési mód nem használ fel olyan externáliákat,

melyeket máshol, másvalakinek kell megfizetni (lásd például az iparszerű mezőgazdálkodásból eredő

környezetkárosítás egészségügyi vonatkozásait és költségeit). Tekintettel viszont arra, hogy egy CSA nem

pusztán élelmiszer előállító, hanem környezetvédő és közösségformáló rendszer is, így lehetőség nyílik más

források, pl. állami vagy EU-s támogatások igénybevételére is. Ez a tendencia az EU-ban is megfigyelhető,

miszerint a gazdák, termelők a termelésen túl más ágazatokból is forrásokhoz jutnak (pl. környezetvédelmi

programok, turizmus). Összegezve tehát elmondható, hogy azokon a területeken, ahol egy CSA működésének

külső körülményei adottak (lásd fentebb), egy olyan gazdálkodó számára, akit érdekel a CSA, és annak

működtetésének társadalmi és környezetvédelmi aspektusa is, stabil és megbízható piacra számíthat, bár hirtelen

nem fog tudni meggazdagodni belőle. A közgazdasági szabályozórendszer ökologizálása, az ökoszociális

piacgazdaság korábban ismertetett elveinek érvényesítése a gazdaságpolitikában (pl. az adóterhek fokozatos

áthelyezése az élőmunkáról az anyag-, energia- és környezethasználatra) gyökeresen meg fogja változtatni e

rendszerek gazdasági helyzetét.

e) A gödöllői CSA 5 évének tapasztalatai

• Környezeti szempontok

A gödöllői CSA biokertje Babatpusztán semmilyen műtrágyát nem használ, a növenyvédelemben használatos

szerek száma is elenyésző, még a biogazdálkodásban megengedett szereket is csak ritkán alkalmazzák. A kert

jobbára erdővel körülvett völgyben fekszik, a területen számos védett madár- és rovarfaj (pl. sárgarigó,

szarvasbogár, levelibéka stb.) megtalálható. A kert egészséges, az évenkénti rendszeres komposztszórás

következtében a talaj termékenysége nem csökken. A növényvédelemben a környezetükben vadon élő állatok

nagy segítséget jelentenek, így például a ragadozó ízeltlábúak közül a katicák minden évben hatékonyan

mentesítik a kertet a levéltetű károktól. Büszkén állítják, hogy a termelés a környezetet nem károsítja, a talaj

termékenységét nem csökkenti, szermaradványok sem a talajban, sem a termékekben nincsenek.

• Társadalmi szempontok

A vásárlók

A CSA az elmúlt évek során átlagban 70–90 család számára biztosított friss, egészséges és ízletes biozöldséget,

évente általában 25 héten át. A CSA csoportból különböző okok miatt minden évben kilép néhány család, és

újak csatlakoznak. A lemorzsolódás kisebb mint 10 százalék, viszont minden évben egyre többen akarnak

csatlakozni. Elmondható tehát, hogy a CSA csoport meglehetősen stabil. A kert jelenlegi területen nem tud több

családot ellátni, ami önmagában a siker fontos mércéje. A közösségi rendezvények, az évenkénti betakarítási

ünnep a csoport fontos közösségi eseményei.

A dolgozók

Ma Magyarországon a kétkezi mezőgazdasági munka erkölcsi és anyagi megbecsülése elég csekély. Részben

ennek következtében a kertben dolgozó csoport tagjai gyakrabban cserélődtek. Tapasztalatuk az, hogy a biokert

olyan emberek számára biztosított nagyra értékelt munkahelyet, akik a nyílt munkaerő piacon valamilyen oknál

fogva nem tudtak vagy nem akartak munkát találni. Volt olyan dolgozójuk, aki számára a kerti munka a

megélhetés mellett terápiás célt is szolgált, volt olyan, akit a biokert eszmeisége és szellemisége is mélyen

megérintett, voltak olyan korábban munkanélküliek, akik már hosszú ideje nem találtak állást. Jelenleg egy

fogyatékosok számára munkát biztosító egyesülettel tárgyalnak munkahelyek betöltéséről. Összefoglalva

elmondható, hogy a CSA kertjében nagyon hasznos és értékes munkát tudnak az ott dolgozók végezni, mely

munka érdekes, természetközeli és emberi, és ami a helyi közösség valamilyen szempontból hátrányos

helyzetben lévő csoportjainak gondjait is enyhíteni tudja.

Együttműködések



kapcsolatai


2001-től kezdődően lehetőség nyílt arra, hogy a környező biogazdákat is bevonják a CSA-ba, és az általuk

termelt zöldségek is bekerülhessenek a dobozokba. A tevékenység során a biogazdáknak aktív hálózata alakult

ki, erősítve ezzel a helyi környezettel harmóniában álló termelést.

• Gazdasági szempontok

A gödöllői CSA legnagyobb problémája abból fakadt, ami a mezőgazdaság egyik legnagyobb problémája: a

kézi munkaerő magas költsége. Ez jelenti a legnagyobb kiadást. Az iparszerű mezőgazdálkodás válasza erre a

gépesítés és a vegyszerek használata volt, de ennek mindannyian ismerjük már az árát (pl. munkanélküliség

vidéken, a környezet leromlása), ami viszont erősen megkérdőjelezte a módszer hatékonyságát. A CSA úgy

gondolja, hogy nem szabad olyan externáliákat bevonnunk, amivel ugyan látszólag magasabb nyereséget tudunk

elérni, de aminek valós költségét a társadalomnak és a természeti környezetnek kell kifizetnie.

A termesztés és értékesítés a jelenlegi közgazdasági környezetben, gazdasági körülmények között nem fog

hatalmas profitot eredményezni, ám a CSA nem kizárólag termelési és értékesítési rendszer, hanem non-profit

célokat is szolgál, így pl.:

• a helyi közösség társadalmi és gazdasági megerősítését,

• az egészség megóvását kiemelkedően jó minőségű élelmiszerek termelését,

• hátrányos helyzetű csoportok számára emberi munkalehetőség biztosítását,

• a környezet, természet védelmét,

• oktatást.

Tapasztalatuk az, hogy ha a CSA-t pusztán mint nyereségérdekelt mezőgazdasági termelési egységet vizsgáljuk,

akkor az a jelen gazdasági környezetben nem elég stabil. Ha viszont számításba vesszük mindazokat a

forrásokat, amiket a fent említett egyéb tevékenységek finanszírozására lehet igénybe venni, akkor gazdasági

szempontból is fenntartható rendszerként kell a CSA-t értékelni. Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy a CSA

egyben a környezeti és társadalmi szempontok alapján is fenntartható rendszer, melynek társadalmi hasznait

előbb-utóbb a gazdaságpolitikának is honorálnia kell.

f) A CSA jelentősége Dél-Kelet-, Kelet- és Közép-Európa számára

Dél-Kelet-, Kelet- és Közép-Európa legtöbb országában a mezőgazdaság nagyon fontos, vagy talán a

legfontosabb termelői ágazat. A II. világháború és az 1980-as évek vége között a központi irányítás alatt álló

gazdaságban a mezőgazdaság nagyjából a nyugat-európai és az észak-amerikai „modern” mezőgazdaság

termelési filozófiáját követte itt is. Eszerint a mezőgazdaságnak a lehető legnagyobb hatékonysággal kellett

termelnie a növekvő városi lakosság ellátása érdekében. Az iparszerű mezőgazdálkodás elve, amelyben a

technológiákat a termésnövelés, a termelési költségek és a munkaerő-szükséglet csökkentése érdekében

alakították ki, egész Európában elterjedt, mégha a gazdálkodás mögött meghúzódó gazdaságpolitikai

elképzelések különböztek is a vasfüggöny két oldalán.

Az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején szinte egyik napról a másikra megszűntek a Kelet-Közép-

Európában működő termelőszövetkezetek és támogatási rendszerek, ami a mezőgazdaságban dolgozó rengeteg

ember számára borzalmas következményekkel járt. Dél-, Kelet- és Közép-Európa vidéki népessége magára

maradt az erodált talajok és kizsigerelt természeti környezet örökségével, miközben munkahelyeik megszűntek,

számos súlyos problémát hagyva maguk mögött.

Ebben az összefüggésben egy ember- és természetközpontú gazdálkodási mód iránti szükséglet még nagyobb

jelentőségű itt, mint Európa más területein. A mezőgazdaságot talpra kell állítani, új életet, lehetőségeket kell

teremteni a vidéki lakosság számára. Túlzás volna azt állítani, hogy a CSA önmagában képes volna megoldani

ezeket a problémákat. A CSA-szemléletmód még maga is gyermekcipőben jár, kísérleti stádiumban van, de

talán képes néhány megoldást kínálni a termelés-központú, iparszerű mezőgazdálkodás által hátrahagyott

problémákra, a természet, az élelmiszer-termelés és a helyi közösségek közti harmónia helyreállítására.

3.5. 2.3.5. Magyarország számára felkínált lehetőségei

Ha a magyar vidék és agrárium érdekeit szem előtt tartó agrárfejlesztést akarunk megvalósítani, akkor a

többfunkciós gazdálkodási modellnek megfelelő megoldásokat kell alkalmaznunk. Ez különösen igaz egy



kapcsolatai


olyan országban, mint Magyarország, amelynek agroökológiai adottságai kiválóak, gazdálkodási,

agrikulturális hagyományai gazdagok, ugyanakkor energiahordozókban szegény, vidéki körzetei pedig

jelentős munkanélküliséggel küzdenek. Ilyen keretek között szerencsétlen lenne olyan fejlesztési stratégia

követése, amely jelentős állami támogatással embert, élő munkát helyettesítő műtrágya, növényvédő szer, gép és

üzemanyag formájában megjelenő drága energiát importál, majd azt egy „csúcsra járó”, a potenciál felső határát

közelítő szinten, a fizetőképes élelmiszerpiacok bizalmát tartósan romboló génmanipulált szervezetekkel

(GMO-kkal) termelő, a környezetet degradáló, az élővilágot végveszélybe sodró rendszerben, rossz hatásfokkal

nagy tömegű, rossz minőségű termékké alakítja, amely csak igen nagy nehézségek árán és jelentős

exporttámogatással, vagyis újabb állami költséggel adható el külföldön, vagy inkább „tuszkolható ki” az

országból. Ez azonos lenne a külföldi beszállítók, majd a külföldi fogyasztók magyar forrásokból történő

támogatásával, a külföldi munkanélküliség importálásával, valamint a magyar vidék és munkaerő egyidejű

leértékelésével, a természeti és társadalmi tőkénk felélésével.

Ezt egy felelős nemzeti agrár-, környezet- és vidékstratégiai program nyilván nem akarhatja. És őszintén szólva

az európai folyamatok egy ilyen típusú fejlesztésre egyre kevésbé biztosítanak lehetőséget és forrásokat.

Látnunk kell ugyanis, hogy az EU Közös Agrárpolitikájának (CAP7) 1992-es reformja óta zajlik annak

agrár- és vidékpolitikává alakítása, vagyis épül a közös agrár- és vidékpolitika második, a termeléspolitikai

pillért kiegészítő – környezeti, társadalmi, regionális, szociális és foglalkoztatási elemekre épülő –

vidékpolitikai (ökoszociális) pillére. E feladatok megoldása tehát – ellentétben sok magyar „agrárstratéga”

elképzelésével – nem másra (pl. a szociálpolitikára, foglalkoztatáspolitikára, környezetpolitikára stb.), hanem a

mezőgazdaságra és az agrárpolitikára tartozik. Ezek a mezőgazdaságnak olyan – termeléssel egyenrangú –

szolgáltatásai, amelyek helyben keletkező, „nem importálható közjavak”, a társadalom számára

nélkülözhetetlenek, így e teljesítményeiért a parasztságot fizetség illeti meg.

A Közös Agrár- és Vidékpolitika (CARPE8) „két lábra állításának” zajló folyamata a támogatások oldaláról

úgy jelenik meg, hogy csökkennek a termeléshez (kvótákhoz, mennyiségekhez), az első pillérhez kötődő

támogatások, és az így felszabaduló források fokozatosan átkerülnek a második – agrár-környezeti és

vidékfejlesztési – pillérhez kapcsolódó kifizetésekre (6. ábra).

6. ábra - Az EU Közös Agrárpolitikájának átalakítási folyamata (Forrás: Buckwell

Report, 1998)

A termeléshez, mennyiségekhez, kvótákhoz kötődő támogatások leépítéséről az EU megegyezett a

szabadkereskedelmi tárgyalások Uruguay fordulóján az Egyesült Államokkal, és ennek költségvetési

vonzatait az Agenda 2000, az EU 2000–2006. közötti időszakra szóló költségvetése már tükrözi. Ezt azonban

7 CAP: Common Agricultural Policy (Közös Agrárpolitika) 8 CARPE: Common Agricultural and Rural Policy for Europe (Európai Közös Agrár- és Vidékfejlesztési Politika)



kapcsolatai


Európa a vidék elnéptelenedése és a környezetromboló, méretökonómiai szempontok szerint felépülő, az

embert kiszorító, iparos agrár-fejlődés veszélye nélkül csak akkor fogadhatja el, ha egyidejűleg a második

pillér mentén adja vissza az agráriumnak, a vidéki népességnek ezeket a forrásokat. Európa ezért komoly

erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a WTO keretében zajló szabadkereskedelmi tárgyalások

tematikájában kellő súllyal megjelenítse az ökoszociális elemeket.

Magyarország szempontjából ez a helyzet az EU-csatlakozást illetően kettős stratégia kialakítását kívánja meg,

„egyszerre két pályán kell játszanunk”.

• Egyrészt a láthatóan szűkülő első pillér mentén is törekednünk kell a megfelelő kvóták és az ezekhez kötődő

normatív támogatások, kompenzációs kifizetések (pl. a gabonánál ma még 63 Euro/tonna) megszerzésére. Ha

minden kívánságunkat elfogadnák, amire a szűkülő első pilléres költségvetés ismeretében szinte semmi

esélyünk sincs, akkor ez maximálisan 350 milliárd Ft éves forrást jelenthetne. Reális megítélés szerint

azonban, ha ennek az egyharmadát-egynegyedét meg tudnánk szerezni, az komoly sikernek számítana.

• Másrészt a CARPE épülő és növekvő költségvetésű második pillére mentén 2006-ra jelenlegi értéken

számolva évi mintegy 250 milliárd Ft forráskeretet tudunk az országba behozni, ha e pillér agrár-környezeti

és vidékfejlesztési elemeire programok készülnek, indulnak, és ezekre a nemzeti költségvetésben forrásokat

különítünk el. Minden egyes elkülönített és e programokban felhasznált forinthoz három forint normatív

közösségi támogatási forrás szerezhető. (Lásd később a 2.3.7.3. fejezetet!)

Mindez úgy valósulhat meg, hogy nem termeléspolitikai, ágazati programokat („gabonaprogramot”,

„húsprogramot”, „tejprogramot” stb.), hanem olyan gazdálkodási rendszereket (ökológiai gazdálkodás,

tájgazdálkodás, integrált gazdálkodás, extenzív gyepre alapozott állattartás, vizes élőhelyek – árterek, belvizes

területek, volt rizstelepek, tógazdaságok stb. – extenzív mezőgazdasági hasznosítása, Érzékeny Természeti

Területek mezőgazdálkodása stb.) támogatunk, amelyek:

• termelési oldalról jó minőségű, szermaradvány mentes, egészséges, biztonságos élelmiszereket és egyéb

nyersanyagokat állítanak elő,

• a második pillérhez tartozó környezeti, valamint társadalmi, szociális, regionális, foglalkoztatási

teljesítményeik, összhatékonyságuk pedig jobb, mint a menynyiségi termelési orientációjú rendszereké.

Magyarországon ennek kereteit a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) teremti meg. Mielőtt

azonban e programot ismertetnénk (2.3.7. fejezet), lássuk előbb földhasználati alapját, a magyar zonációs

programot.

3.6. 2.3.6. Földhasználati alapja: a magyar zonációs program

3.6.1. 2.3.6.1. A probléma vizsgálatának és megismerésének folyamata

A gazdasági élet minden mozzanatának van területi, földhasználati aspektusa, ezért a gazdálkodás összefüggései

egyszersmind térbeli kapcsolatokat is jelentenek (Kukovics et al., 1973). Ez a megállapítás különösen igaz a

mezőgazdaságra, mely a térrel, annak jellemzőivel igen szoros kapcsolatban áll.

Ez a felismerés nem új keletű. Az a tény, hogy hatékony gazdálkodás csak a termőhelyi adottságok messzemenő

figyelembevételével valósítható meg, már korán megfogalmazást nyert a szakközleményekben (Beke, 1933;

Fodor, 1929; Teleki et al., 1936; Kreybig, 1946; 1953; 1956; Géczi, 1964). Kreybig (1946) ezt a következőkben

foglalja össze: „A mezőgazdasági tájak megállapítására és lehető pontos térképezésére azért van szükség, mert

a mezőgazdasági termelésben alkalmazott termelési rendszerekben, a különböző üzemi rendszerek valóban

okszerű tervezésében, a termesztési módokban, tehát az alkalmazandó művelési, trágyázási és talajhasználati

eljárásokban és még sok más vonatkozásban a tájanként érvényesülő természeti adottságok és egyéb fontos

termelési tényezők döntő szerepet játszanak. Addig tehát, amíg a mezőgazdasági tájaknak a termelésben

érvényesülő adottságai nincsenek pontosan megállapítva és egymástól szabatos vizsgálati és felvételi adatok

alapján elhatárolva és ameddig nem ismerjük behatóan a növényeknek ezekkel szemben fennálló igényeit, addig

egy valóban tájszerű termelésszervezés és -irányítás nem valósítható meg.”

Ezen elképzelések vezettek a földhasználat, a gazdálkodás racionális területi elhelyezésének eddig nem

tapasztalt széles körű kutatásához. E helyütt csak néhány jelentős munkára szeretnénk a figyelmet felhívni,

amelyek igen értékes eredményeket szolgáltattak a problémakör megoldásához (Görög, 1954; Erdei et al.,



kapcsolatai


1959; Sebestyén, 1960; Bernát et al., 1961; Bulla, 1962; Bernát et al., 1977; Kukovics et al., 1973; Szániel.,

1966, 1973; Nagy, 1981 ).

Ezen vizsgálatok eredményei, valamint a gyakorlat részéről megfogalmazódó igények készítették elő azt a

széles körű elemző munkát, mely Magyarország agroökológiai potenciáljának felmérését, az objektív területi

fejlesztés megalapozását szolgálta (Láng, 1980, 1981; Láng et al., 1983). Ez a kutatás az átfogó,

interdiszciplináris kutatási programoknak egy olyan sorozatát indította el, melyet a következő főbb állomások

jellemeznek:

• „Magyarország agroökológiai potenciáljának felmérése” (1978–1981);

• „A biomassza termelésének és komplex hasznosításának lehetőségei” (1981–1984);

• „Az alkalmazkodó mezőgazdaság rendszere” (1985–1990);

• „Magyarország környezeti jövőképe” (1992–1994);

• „AGRO–21 (Az agrárgazdaság jövőképe)” (1992–1995);

• „Az agrárgazdaság fenntartható fejlesztésének tudományos alapjai” (1994–1995);

A zömében Láng István akadémikus által vezetett programok (Láng et al., 1983; Láng, 1985; Láng–Csete,

1992; Greenland–Szabolcs, 1993; Láng et al., 1994; Várallyay, 1991; 1994; Láng et al., 1995) jelentős

előrehaladást hoztak a magyar agrárszférára és a természeti erőforrásokra vonatkozó adatok rendszerezésében,

feldolgozásban és elemzésében, amelyek meghatározzák az ország agroökológiai potenciálját, területének

mezőgazdasági alkalmasságát, és olyan kérdésekre formálták a válaszokat, mint:

• Az ország mely részei a legalkalmasabbak a különféle növények termesztésére?

• Meddig érdemes a ráfordítási szinteket a nemzetgazdaság és az agrárpolitika által meghatározott

mozgástérben a különböző ágazatokban növelni?

• A megtermelt biomasszát hogyan lehet a legmegfelelőbben hasznosítani?

• Hogyan kell, és hogyan tud a magyar mezőgazdaság alkalmazkodni a természeti feltételekhez és az adott

közgazdasági, piaci körülményekhez?

• Milyenek a különböző alternatív gazdálkodási módoknak a környezetre, a bioszférára és az élet minőségére

gyakorolt hatásai?

Az 1990-es évek politikai és gazdasági változásai, valamint euroatlanti törekvéseink növekvő igényt

támasztottak az ilyen típusú vizsgálatok iránt. Ennek jegyében 1996-ban indult Glatz Ferenc, az MTA elnöke

kezdeményezésére és irányításával a „Magyarország az ezredfordulón” című stratégiai kutatási keretprogram.

Ennek programjai közül témánk szempontjából a következőket kell kiemelni:

• „Az agrártermelés tudományos alapozása” (programvezető: Kovács Ferenc);

• „AGRO-QUALITAS 21 (A minőség dimenziói az agrárgazdaságban)” (programvezető: Láng István)

• „Zöld Belépő (EU-csatlakozásunk környezeti szempontú vizsgálata)” (programvezető: Kerekes Sándor),

„Mezőgazdaság, vidékfejlesztés és természetvédelem” tématerület (vezető: Ángyán József)

Ugyancsak e harmonizációs és csatlakozási folyamat előkészítését szolgálta az FVM Agrár-

környezetgazdálkodási EU-harmonizációs Munkabizottságának 1996-os létrehozása, melyben a kérdéskörben

érintett társminisztériumok (KvVM, KHVM) is képviseltették magukat. A bizottság célul tűzte maga elé, hogy

az EU-csatlakozási tárgyalások megalapozása érdekében az eddigi fejlődési folyamat szerves folytatásaként

kidolgozza „Magyarország földhasználati zónarendszerét” (programvezető: Ángyán József). Ezt a programot

az FVM-en, a KvVM-en és a KHVM-en kívül az említett programok keretében az MTA is támogatta. Ennek

során megtörtént a területek mezőgazdasági alkalmasságának, valamint környezeti érzékenységének

alapfelmérése, és nagyléptékű földhasználati zónarendszerének kialakítása. A továbbiakban e vizsgálat

legfontosabb megállapításaira támaszkodva elemezzük a többfunkciós mezőgazdálkodás földhasználati alapjait.



kapcsolatai


3.6.2. 2.3.6.2. Helyzetértékelés és kiinduló tézisek

A termőföld az emberiség történetében a kezdetektől fogva több volt, mint egyszerű termelő eszköz, a rajta

megvalósuló mezőgazdaság pedig több volt, mint árutermelő ágazat. Vizsgáljuk meg legelőször

adottságainkat ebből a szempontból! Magyarország összehasonlító területi és népességi adatait a 20. táblázat

foglalja össze.

21. táblázat - 1000 lakosra jutó terület (ha) (1995)

Megnevezés Magyar-

ország EU–15 OECD Világ

Összterület (1000 ha) 9 303 313 025 3 352 529 13 045 423

ebből mezőgazdasági

terület 6 131 145 557 1 294 076 4 839 852

erdő terület 1 777 113 710 1 123 097 4 135 399

Népesség (1000 lakos) 10 229 372 099 1 084 416 5 687 118

Forrás: OECD Environmental Data, Compendium 1997, Paris, 1997

A mezőgazdasági célú földhasználat feltételeit illetően abból indulhatunk ki, hogy az ország természeti

erőforrásai lényegesen jobb feltételeket biztosítanak a mezőgazdasági termelés számára, mint az EU–15-

ök, az OECD tagállamok vagy a világ átlaga (7. ábra).

7. ábra - A fő földhasználati kategóriák területi aránya (%) (1995) (* Egyéb terület:

nádas + egyéb vízfelület + művelés alól kivett terület) (Forrás: OECD Environmental

Data, Compendium 1997, Paris, 1997)



kapcsolatai


Megállapítható, hogy Magyarország szántóterületi aránya az EU–15-ök átlagának közel kétszerese, az OECD

tagállamokénak mintegy négyszerese, a világátlagnak pedig közel ötszöröse. Ha a gyepterületeket is

hozzávesszük, vagyis a mezőgazdasági területek arányát vizsgáljuk az összterületen belül, akkor ez a

világátlagnak közel duplája.

Ha a fajlagos területeket vizsgáljuk (21. táblázat), akkor megállapítható, hogy míg 1000 lakosra az EU–15-ök

átlagában csupán 234 ha szántó + kert + ültetvény jut, addig ez az érték a világ átlagát tekintve 255 ha, az

OECD tagállamaiban 412 ha, Magyarországon viszont 492 ha. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a saját

népesség ellátásán túl Magyarország jelentős mezőgazdasági exportárualap előállítására is képes.

Földhasználati

kategóriák Magyarorsz

ág EU–15 OECD Világ

Szántó, kert és

ültetvény 492 234 412 255

Gyep 112 157 782 597

Mezőgazdasági

terület 604 391 1194 852

Erdő 172 305 1034 728

Egyéb területa 134 145 864 714

Összesen 910 841 3092 2294 a Nádas + halastó + egyéb vízfelület + művelés alól kivett terület.

Ezek az adatok az ország termelési potenciálját jelzik, melyeket feltétlenül hasznosítanunk kell, ám –

ahogyan azt már megfogalmaztuk – a mezőgazdálkodás egyáltalán nem csak termelési feladatokat kell, hogy

ellásson. A mező- és erdőgazdaság Magyarországon az összterület 85,5%-ával (a termőterülettel) közvetlenül

érintkezve a kultúrtáj, a termőföld fő használója, a vidék megőrzésének és fejlesztésének alapeszköze.

Ebből is következik, hogy a környezet- és természetvédelem alapvetően rá van utalva a mezőgazdasággal való

együttműködésre. Másrészt a mezőgazdálkodás teljesítménye, eredménye döntően a környezet, a természeti

erőforrások és rendszerek állapotától, minőségétől függ. A környezet- és természetvédelem, a mezőgazdaság és

a vidék egymásrautaltsága elkerülhetetlenné teszi e három terület földhasználati összehangolását.

E feladatok egyidejű megoldására, valamint a nemzeti vagyonunk 20%-át kitevő termőföld megóvására,

átörökítésére az iparszerű mezőgazdálkodás, a mezőgazdaság feladatai közül egyedül a tömegtermelést

magára vállaló és kizárólag a tőkemegtérülést, az egydimenziós, rövid távú gazdasági hatékonyságot szem előtt

tartó gazdálkodási rendszer és az ehhez kapcsolódó egyoldalú földhasználat úgy tűnik nem alkalmas. Ha a

föld, mint különleges, stratégiai termelőeszköz, és mint társadalmi és biológiai élettér fontos számunkra, akkor

az iparszerű mezőgazdálkodás földhasználati rendszerétől eltérő megoldásokat kell keresnünk.

3.6.3. 2.3.6.3. A fenntartható földhasználat alapelve: az alkalmazkodás

A hosszú távon működőképes, fenntartható mezőgazdálkodás megvalósításának és a természet, valamint a

termőföld megóvásának tehát legelső, alapvető feltétele, alapelve a környezeti alkalmazkodás, vagyis az,

hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit

képes károsodása nélkül elviselni.

Selye János orvos-biológus „Stressz distressz nélkül” című munkájában az emberi társadalomra vonatkoztatva

írja, hogy „a többségnek a stressz hiánya és a túl sok stressz egyaránt kellemetlen, distresszt okoz. Ezért

mindenkinek … gondos önvizsgálatot kell végeznie, hogy megtalálja azt a stressz-szintet, amelynél a legjobban

érzi magát. Akiknek ez a vizsgálat nem sikerül, azok vagy a tétlenség unalmától vagy pedig a folytonos túlzott

igénybevételtől szenvednek.”



kapcsolatai


Selye megállapításai úgy tűnik az emberen túl kiterjeszthetők az egész élő környezetre, természetre, annak

rendszereire is. Minden környezet magában hordja ugyanis azt a használati intenzitási fokot, amely a selyei

terminológia szerint nem okoz distresszt számára, amelyen „a legjobban érzi magát”, vagyis az alulhasználat és

a túlhasználat okozta distressz elkerülhető.

A helyi alkalmazkodás, a helyi erőforrásokra való támaszkodás nem csak ökológiai vagy társadalmi


szempontokat és a helyi természeti, társadalmi és kulturális erőforrásokat képes értékén kezelni. A

mezőgazdálkodás ugyanis három fő elemből áll. Ezek:

• a környezeti feltételek, adottságok, erőforrások;

• a termeléshez használt biológiai objektumok (növény/állatfajok és -fajták), ezekkel kapcsolatos igényei,

valamint

• e két oldal eltéréseit csökkenteni igyekvő agrotechnikai és melioratív beavatkozások.

Az agroökológiai feltételek és az agrotechnikai ráfordítások együtt adják a gazdálkodás bemeneteit, amelyek

biológiai és természeti folyamatokon keresztül kimenetekké, produktummá, termékké alakulnak. E kimenetek

között maguk az agroökológiai feltételek, azok állapotváltozása is megjelenik, mint a mezőgazdálkodás

különleges terméke. Ez a következő termelési ciklusban ismét bemenet lesz. E folyamatot és rendszert a

növénytermesztés példáján szemlélteti a 8. ábra.

8. ábra - A növénytermesztés kapcsolatrendszere (Ángyán, 1991)

Adott szervesanyag-tömeg előállításához meghatározott mennyiségű energiára van szükség, mely részben az

agroökológiai feltételek által biztosított természeti erőforrásokból származik, másrészt technológiai

(agrotechnikai) eredetű. Ha tehát az ökológiai feltételeket, benne mindenek előtt a termőföldet, annak állapotát,

mint kimenetet nem vesszük figyelembe, és így azok folyamatosan romlanak, akkor ugyanazon termésszintek

elérése érdekében egyre több agrotechnikai és melioratív energiát kell a rendszerbe bevinni. Ennek két súlyos

következménye lesz: a termelés egyre gazdaságtalanabbá válik, valamint nő a környezet terhelése, s így a

folyamat önmagát erősíti, „ördögi körré” válik, amelyből igen nehéz kilépni (9. ábra). A fosszilis

energiahordozók árának várható rohamos növekedése is ezen ráfordítások csökkentése irányába hat, és ez a

fejlődés, a stratégiaváltás várható irányát is meghatározza. Nem kétséges ugyanis, hogy a gazdálkodás

fejlődésének ökológiai és ökonómiai indokok alapján hosszú távon ökológikus irányt kell vennie.

9. ábra - Az agroökológiai feltételeket rontó gazdálkodás elvi sémája (Ángyán, 1991)



kapcsolatai


A környezet- és tájgazdálkodás tehát olyan rendszereket keres, amelyekben az igény- és adottságoldal

(agroökológiai feltételek) eltérése kicsi, a termelésben csak kiegészítő jellegű és a lehető legkisebb a

mesterséges, viszont nagy a természeti erőforráshányad, és ez utóbbi a termelési ciklusok során sem csökken,

hanem legalább egyensúlyban marad.

3.6.4. 2.3.6.4. Alapmodellje: a földhasználati piramis

Ha a táj- és földhasználat rendszere nem felel meg a terület adottságainak, akkor később ez a hiba

agrotechnikával tartamosan és eredményesen nem hozható helyre. A védelem és a használat területre jellemző

egyensúlya tehát az értékőrző, fenntartható gazdálkodásnak kulcskérdése, kiinduló feltétele.

A természetvédelem és a mezőgazdaság egymásrautaltságának ismeretében kétségtelenül el kell vetni az

úgynevezett szegregációs modellt, amelynek alapelve a természetvédelem korlátozása meghatározott

felületekre, és minden egyéb területen megengedi a környezetorientált felelősség és korlátozás nélküli

mezőgazdálkodást. („Itt tiszta természetvédelem, ott tiszta mezőgazdálkodás!”) De az a másik szélsőség sem

tartható, amely szerint az egész mezőgazdálkodás általános extenzifikálására („külterjesítésre”) lenne szükség,

így tulajdonképpen az egész terület természetvédelmi terület lenne, s az a felület 100%-án biztosítaná a fajok

védelmét. Ez a nézet nemcsak gazdasági szempontok miatt tarthatatlan, hanem éppen az antropogén

ökoszisztémák megléte miatt a bennük életteret találó fajok védelme szempontjából sem egészen igaz.

Marad egy harmadik stratégia, amelyet először Erz (1978) az úgynevezett földhasználati piramissal írt le

(10. ábra).

10. ábra - A földhasználati piramis



kapcsolatai


E stratégiának, a földhasználati piramiskoncepciónak messzemenően az a célja, hogy a földhasználatot és a

természetvédelmet integrálja, a táj adottságainak megfelelően határozza meg a használat és a védelem

intenzitását, egymáshoz viszonyított arányát. Ez az a megközelítés, amely a táj adottságaiból levezetve

megteremti a két törekvés összhangját, és lehetőséget kínál a környezeti alkalmazkodásra és a biodiverzitás

fenntartására. A természetvédelem és a mezőgazdálkodás igényeit egyesítve, ennek a rendszernek a

földhasználati kategóriái a következők:

• a piramis csúcsán – régiónként eltérő nagyságú – olyan területek találhatók, amelyek egyértelműen a

természetvédelem területei kell hogy legyenek (természetvédelmi területek, tájvédelmi körzetek, nemzeti

parkok, bioszféra rezervátumok magterületei), az egyéb célú földhasználat teljes kizárásával;

• alatta egyéb védett területek – magterületeket körülvevő pufferzónák – helyezkednek el korlátozott,

természetvédelmi szempontú mezőgazdasági földhasználattal;

• ez alatt bizonyos földhasználati korlátozásokat igénylő, átmeneti területek (pl. vízvédelmi területek,

pufferzónák stb.), extenzív agrárzónák találhatók;

• a piramis széles bázisát képezi végül egy – a talajadottságoktól függő intenzitású ám – környezetkímélő és

környezetéhez, a termőhelyhez alkalmazkodó mezőgazdálkodás zónája, melynek kiterjedése felfelé attól

függ, hogy milyen régióban (nagy mezőgazdasági kapacitású agrártájon vagy nagy természetvédelmi és kis

mezőgazdasági kapacitású tájon) vagyunk, a terhelés intenzitásának fokát pedig a terület környezetvédelmi

kapacitása és védendő értékeinek környezeti érzékenysége határozza meg.

A természetvédelem és az egyéb célú földhasználat szempontjait összehangoló rendszer kategóriái –

Zielonkowsky (1988) nyomán – tehát a következők lehetnek:

22. táblázat - Az általános földhasználati zónarendszer és a "MAB" zónarendszer

egyesítésének hatása a különböző földhasználati kategóriák területére

Terület/

funkció Egyéb célú

földhasználat Státusz

Természetvédelmi

célok objektumok



kapcsolatai


1. Védelmi nincs totális fajok,

biocönózi- a védettek

rezervátum sok, biotópok, listáján szereplő

(lehetőleg

állami természeti növény- és állat-

tulajdon) egyensúly fajok, valamint

védelme élőhelyek

2. Védelmi korlátozott vízvédelem, a természeti felszíni vizek és

prioritások

tájvédelem, javak (talaj,

víz, parti területeik,

által

védett

tájelemek növény- és

állat- felszín alatti

korlátozott

fajok) védelme vizek, talajok,

használati

mocsarak, vizes

rétek, száraz

füves puszták,

természetközeli

erdők

3. Használati rendeltetésszerű kultúrtáj a tájkarakter élő sövények,

és a természet-

fenntartása és erdősávok,

védelmi célokat

ökológiai fasorok, tábla

figyelembe vevő

funkcióinak szegélyek, erdő

megőrzése szélek, finom

struktúrák

Az iparszerű gazdálkodás a földhasználati piramis kategóriahatárait drasztikusan fölfelé mozdította el,

figyelmét szinte kizárólag a termelési célú használati funkciókra összpontosította. Vitathatatlan feladatunk

ennek megfelelően, hogy ezeket a határokat lefelé mozdítsuk el, csökkentve a belterjes földhasználat

(elsősorban szántóművelés) területét, és minden kategóriában a neki megfelelő földhasználati intenzitást,

gazdálkodási rendszert szorgalmazzunk.

A védelmi és használati környezeti funkciók e teljes körű egyesített zónarendszerét abból a kétirányú, rendkívül érdekes törekvésből vezethetjük le, melyet a már részletesen bemutatott többfunkciós

mezőgazdálkodás erős környezeti orientációja, illetve a természetvédelem koncepcióváltása és ennek

legjellegzetesebben az „Ember és bioszféra (MAB9)” program által jelzett gyakorlati irányváltása mutat. Az ún.

9 MAB = Man and the Biosphare Program (Ember és Bioszféra Program)



kapcsolatai


bioszféra-rezervátum koncepció az 1970-es évek elejére nyúlik vissza, és azon az alapvető felismerésen

nyugszik, hogy az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónák zárványszerű elszigetelése

helyett azokat fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzuk az őket körülvevő gazdasági és társadalmi

környezetbe (Eigenbrodt-Ott, 1994).

A bioszféra-rezervátumok tehát olyan modellterületek, amelyeken meghatározott ökoszisztémák védelme

és ápolása mellett az ott élő emberekkel és közösségeikkel együtt a tájra jellemző fenntartható

földhasználat kialakítása is fontos célkitűzés. Az első bioszféra rezervátum kialakulása (1976) óta az egy

évvel ezelőtti adatok szerint 83 országban összesen 218 millió ha területen 325 ilyen egység alakult a világon.

Közülük mintegy 200 Európában, ezen belül 4 Magyarországon (Hortobágy, Kiskunság, a Fertő tó térsége és a

Pilis) található. Alapfunkciói, melyek egymással harmonizálva valósulnak meg e területeken a következők:

1. természetmegőrzés (táj, ökoszisztéma, faj- és genetikai sokféleség fenntartása);

2. gazdasági beágyazás (az ökológiai és kulturális szempontból fenntartható földhasználati rendszerek,


3. társadalmi beágyazás (oktatási, nevelési, kutatási, monitoring feladatok ellátása a lokális, regionális, nemzeti

és globális természetmegőrzés és a fenntartható fejlesztés területein).

Az e koncepciónak megfelelő funkciószélesedés megváltoztatta a védett természeti területek hagyományos

zónarendszerét is, s új elemként létrehozta az úgynevezett átmeneti zónát. E zónarendszer kategóriái tehát a

következők:

a) magzóna (core area, Kernzone),

b) pufferzóna (buffer zone, Pflegezone),

c) átmeneti zóna (transition zone, Entwicklungszone).

A bioszféra rezervátum e zónarendszerét mutatja be a 11. ábra, melyen az alapfunkciók zónák szerinti eloszlását

is szemléltetjük.

11. ábra - A bioszféra rezervátum általános zónarendszere és funkció-eloszlása

(Erdmann, 1994)



kapcsolatai


a) Magzóna (core area, Kernzone)

Minden bioszféra rezervátumnak van szigorúan védett magzónája, amelyben a természet zavartalanul fejlődhet,

és az emberi behatásoktól a lehető legteljesebb mértékben védett. A magterület több részfelületből is állhat. Az

egyéb célú földhasználat teljes kizárásával a természetes, illetve természetközeli ökoszisztémák védelme teljes

körű elsőbbséget élvez. Kutatási aktivitások vagy inkább megfigyelések is csak akkor folytathatók, ha azok az

ökoszisztémát nem zavarják, nem terhelik. A magzónának elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy abban az

ökoszisztéma dinamikus folyamatai végbemehessenek, a természet hosszú távú fejlődési trendjei

érvényesülhessenek. Területe a teljes rezervátum területének mintegy 3–10%-a.

b) Pufferzóna (buffer zone, Pflegezone)

A pufferzóna védelmezi a magzónát a károsító külső behatásoktól, és a kultúrtáj ökoszisztémáinak megőrzését

és ápolását szolgálja. A használatnak összhangban kell állnia a magzóna védelmi céljaival. Az ökoszisztéma pl.

kutatási célú változtatása is csak akkor engedhető meg, ha annak hatásai a magzónára kizárhatók. A vendéglátás

konkrét formáit és lehetőségeit is a magzóna védelmi céljainak kell alárendelni. A specifikus termőhelyi

viszonyok és az azokhoz alkalmazkodó föld/környezethasználati módok az évszázadok során változatos,

sokszínű kultúrtájakat alakítottak ki, amelyek ökológiai, kultúrtörténeti és tájesztétikai szempontból gyakran

különösen értékesek. A kultúrtájak a természeti tér jellegzetes állat- és növényfajai sokfélesége számára fontos,

különböző élőhelyek széles spektrumát tartalmazzák, melyek fenntartásához az adott termőhelynek megfelelő

használatra vagy ápolásra van szükség. A gazdasági célú térhasználat (pl. mező- és erdőgazdaság) a

pufferzónában a védelmi célok mögé szorul, azaz a beavatkozás elsődlegesen tájápoló és élőhelyfenntartó

célokat szolgál. A zóna területe a rezervátum területének mintegy 10–47%-a, vagyis a két védelmi zóna

(magzóna + pufferzóna) együttes területe az összterületnek általában 20–50%-át teszi ki.

c) Átmeneti zóna (transition zone, Entwicklungszone)



kapcsolatai


A mag- és pufferzónát átmeneti zóna veszi körül, amelyben az emberi hasznosítás erőteljesebben megjelenik, és

a helyi lakosság, valamint a bioszféra rezervátum látogatói számára élet-, gazdasági-, illetve pihenési teret

biztosít. Ebben a zónában a kultúrtáj ökoszisztémáinak megőrzése mellett a helyi lakossággal együtt meg kell

őrizni, illetve fejleszteni kell a fenntartható földhasználati formákat. A cél olyan termőhelynek megfelelő,

alkalmazkodó gazdálkodási formák kifejlesztése és megvalósítása, amelyek az ember és a természet igényeinek

egyaránt és egyenlő mértékben megfelelnek. Ezek a gazdálkodási formák a legtöbb esetben a természeti tér

tájképének is megfelelnek, így esztétikai értékük is igen nagy. Jelentőségük mindezért egyáltalán nem

elhanyagolható a környezeti és társadalmi szempontból egyaránt elfogadható vendégfogadás kialakításában. A

környezeti és társadalmi szempontból elfogadható módon előállított termékek és szolgáltatások célzott és

tudatos értékesítése hozzájárulhat a térség fenntartható fejlesztéséhez, és a legtermészetesebb módon teremtheti

meg a védelem és a fenntartható használat összhangját. Az átmeneti terület a rezervátum területeinek legalább

50%-át kell, hogy kitegye.

Látható tehát, hogy a természetvédelem az 1970-es évektől egyre erősödő gazdasági, társadalmi, regionális

fejlesztési irányú nyitása, stratégiaváltása, valamint az európai mezőgazdasági politika (CAP) – különösen az

1990-es évek elején bekövetkezett – környezeti és regionális irányú nyitása, gyökeres átalakulása egyre

határozottabban kényszeríti ki a kétirányú közelítés összehangolását, a természetvédelem, a

mezőgazdálkodás és a vidékfejlesztés földhasználati alapozását, közös zónarendszerének kialakítását.

Ebben kulcsszerepet játszik az úgynevezett átmeneti zóna, amely a természetvédelmi magterületeket és

pufferzónáikat, valamint az agrár (mag)területeket összekapcsolja, közöttük a dinamikus átmenetet megteremti.

Ez az a zóna, ahol agrártermelési oldalról jelentős intenzitáscsökkentésre van szükség, más szóval ennek az ún.

külterjes (extenzív) gazdálkodási formák, tradicionális földhasználati rendszerek dominanciáján alapuló

zónának kell lennie. A tradicionális külterjes gazdálkodási formákat, azok jellemzőit, természetvédelmi

jelentőségét, mint a két terület összehangolásának eszközét a későbbiekben (4.1.5. fejezet) részletesen

elemezzük.

3.6.5. 2.3.6.5. A megvalósítás koncepciója

Mindezek figyelembevételével a földhasználati piramis gyakorlati megvalósítására, kategóriahatárainak

lefelé való elmozdítására a következő földhasználati koncepció javasolható.

(1) Az extrém talajokkal borított felületek (túlságosan száraz és nedves termőhelyek) kivonása a

mezőgazdálkodásból, és a meglévő értékes biotópokhoz csatolásával olyan tartós struktúrákból álló

biotóphálózat létrehozása, mely biztosítja a vadon élő növény- és állatfajok, veszélyeztetett életközösségek

védelmét.

A biotóphálózati rendszer, az agrártáj bolygatatlan élőhelyrendszere zöldfelületekből, szabad térségekből,

védterületekből, élősövényekből, erdősávokból, fasorokból és egyéb regenerációs zónákból álló hálózatos

rendszer, amely úgy őrzi meg a táj biológiai diverzitását és ökológiai alapkarakterét, a környezet stabilitását és a

tér természetes struktúrálódását, hogy ehhez azokat a felületeket, környezetileg érzékeny területeket használja,

amelyeknek mezőgazdasági terméspotenciálja egyébként is igen alacsony. Az agrártájon való megjelenésének

vázlatos rendszerét mutatja be a 12. ábra.

12. ábra - A biotóphálózat agrártájon való megjelenésének vázlatos rendszere



kapcsolatai


Ez a rendszer a gazdálkodásnak szerves része, melynek keretében az alábbi alapfunkciókat látja el:

• térstruktúra-kialakító funkció: a tér tagolása, részegységekre bontása;

• élettérfunkció: a természetes flóra és fauna fenntartása;

• talajvédelmi funkció: szél- és vízerózió elleni védelem, talajregeneráció támogatása, terhelésének tompítása,

szűrése;

• vízvédelmi funkció: az ivóvízbázisok, a felszín alatti és a felszíni vizek védelme, szűrőfunkció;

• levegőszűrő funkció: az áramló levegő mechanikai (por, egyéb szennyezés) szűrésével, az oxigéntermelés

növelésével;

• mezőgazdálkodási funkció: termésnövelés és minőségjavítás a talaj védelmével, kedvező mikroklimatikus

hatással, a mezőgazdálkodás számára hasznos élőlények (beporzó rovarok, kártevők természetes ellenségei

stb.) számára élőhely biztosításával, a hálózat tudatos mezőgazdálkodásba integrálásával;

• tájképi-esztétikai, pihenési és jóléti érték növelése a helyi közösség számára, vonzóvá tétele a vendégfogadás

és az idegenforgalom számára.

Ahhoz, hogy e funkcióit a rendszer el tudja látni, területi arányának a tapasztalatok szerint a legjobb szántóföldi

mezőgazdálkodási adottságú területeken is el kell érnie az összterület 7–12%-át. Kialakítása során figyelembe

kell venni – pl. történeti földhasználati térképek alapján – a kultúrtáj korábbi struktúráját, el kell végezni a

meglévő értékes biotópok felmérését, térképezését, ugyanakkor meg kell őrizni a táj népességeltartó képességét,

és egyben gondoskodni kell a rendszer kezeléséről is. Ez egyúttal része kell, hogy legyen az összeurópai

ökológiai hálózatnak (ECONET-nek) is.

(2) A biotóphálózat által strukturált térben a korlátozott szűrőképességű termőhelyek kivonása a

belterjes (konvencionális) gazdálkodásból, és átállítása természetvédelmi (ökológiai) szempontú

mezőgazdasági földhasználatra, kiegészítve a természetvédelmi teljesítmények megfelelő honorálásával.

Ezek elsősorban laza alapkőzeten kialakult sekély termőrétegű talajok, homokok és nedves termőhelyek,

amelyek mezőgazdasági szempontból korlátozott értékűek, de megfelelő használat esetén természetvédelmi

értékük nagy. Ahol az extrém termőhelyek, valamint a korlátozott környezetvédelmi szűrő- és mezőgazdasági

termőképességű talajok a jó talajokkal társultan, keverten jelennek meg, ott lehatárolásuk a genetikus

talajtérképek és kartogrammjaik segítségével elvégezhető. Ahol ezek a talajok nagy felületeket, régiókat

borítanak – mint például az igen laza szerkezetű homoktalajokkal borított tájak – ott olyan konszenzusos

stratégiát kell a földhasználatra kidolgozni, amely a mezőgazdálkodás, a vízgazdálkodás és a természetvédelem

szempontjait, valamint az emberek, a lakosság kultúrtájjal szembeni igényeit egyaránt figyelembe veszi.



kapcsolatai


(3) Minden egyéb területen integrált, alkalmazkodó, környezetkímélő mezőgazdálkodás, amelynek

alapkövetelményei:

• a talajtermékenység fenntartásával (a talajpusztulás megakadályozásával, a talajélet támogatásával) értékes

beltartalmú, szermaradvány mentes termékek előállítása;

• a korlátozottan rendelkezésre álló nyersanyagok (pl. foszfát) és energia takarékos felhasználása;

• a talajvíz nitrát-, növényvédőszer- vagy más szennyezőanyag-terhelésének elkerülése (a határértékek

betartása);

• a felszíni vizek tápanyagokkal, illetve szennyező anyagokkal való terhelésének elkerülése (erodált talajrészek,

trágyák, növényvédő szerek stb. vizekbe jutásának megakadályozása);

• a levegőszennyezés elkerülése (pl. ammónia az állattenyésztésből);

• hozzájárulás ritka, illetve veszélyeztetett fajok és életközösségek védelméhez.

E koncepció Magyarországon úgy valósítható meg, hogy a belterjes (intenzív) szántóföldi művelésből

különböző becslések szerint 0,5–1,5 millió hektár területet ki kell vonni, és az 1. pontban megfogalmazott

földhasználati koncepciónak megfelelően erdősíteni vagy gyepesíteni kell, illetve a 2. pontban

megfogalmazottaknak megfelelően külterjes (extenzív) mezőgazdasági irányba kell átállítani. Ezek

általában olyan termőhelyek, amelyek eredetileg – a mezőgazdaság iparosítását, kemizálását és erőltetett

intenzifikálását megelőzően – sem tartoztak a szántó művelési ágba, és így – mivel mezőgazdasági kapacitásunk

természetvédelmi kapacitásunknál lényegesen kisebb – a szántó művelési ág fenntartása sem termelési-

gazdálkodási, sem természetvédelmi szempontból nem indokolható, sőt kifejezetten káros. E lépés

következtében a szántóterület csökken, és ennek egy része is – mindenek előtt a védett területeken – ökológiai

(biológiai) vagy egyéb külterjes (extenzív) gazdálkodásra áll át.

3.6.6. 2.3.6.6. A különböző földhasználati kategóriák területi lehatárolása:a földhasználati zónarendszer

Hogy hol vannak hazánkban a különböző földhasználati kategóriák területei, eligazítást ad Magyarország

földhasználati zónarendszere. Ennek alapját az a földhasználati értékskála, agráralkalmassági-

környezetérzékenységi értékskála adja, mely a földhasználati piramiskoncepciónak megfelelően a területek

agrártermelési alkalmasságának (1. térkép) és környezeti érzékenységének (2. térkép) térinformatikai

egyesítésével, területi integrációjával keletkezett (3. térkép).

T-1. ábra - Magyarország területének mezőgazdasági alkalmassága



kapcsolatai


T-2. ábra - Magyarország területének környezeti érzékenysége

T-3. ábra - Magyarország területeinek elhelyezkedése a környezetérzékenységi-

agrártermelési skálán



kapcsolatai


Az agrártermelési alkalmasság értékelésére és minősítésére 9 domborzati és talaj-, valamint 7 klímaparamétert, a

környezeti érzékenység megítélésére pedig 7 élővilágra vonatkozó, 5 talaj- és 2 vízbázisokra vonatkozó,

integrált paramétert használtunk. Részletes ismertetését a 8.4. melléklet tartalmazza. A földhasználati

értékskála képezte az alapját a természetvédelmi magzónára, pufferzónára, átmeneti (vagy extenzív

agrár-) zónára, valamint az agrár magzónára épülő integrált földhasználati zónarendszer kialakításának.

E zonalitás adja az alapját a területileg differenciált és a többfunkciós mezőgazdálkodás modelljének

megfelelő agrárfejlesztés kereteit rögzítő Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programnak (Ángyán et al.,

1999).

Az elkészült térkép információit egybevetve a jelenlegi földhasználattal, különösen a szántóföldi művelés

területeivel (4. térkép), annak formájával és intenzitásával megállapíthatjuk, hogy az ország területének

mintegy ¼-én jelentős művelési ág változásra, illetve földhasználati, gazdálkodási rendszer- és

intenzitásváltozásra van szükség. Ennek során a vizsgálatok szerint mintegy 1,5 millió ha-t célszerű az

intenzív szántóföldi művelésből kivonni, melyből mintegy 6–700 ezer ha erdősítésre, 3–400 ezer ha gyepesítésre

vár, mintegy 500 ezer ha pedig külterjes szántóföldi művelésbe kerülhet. Részleteit a 8.4. melléklet tartalmazza.

T-4. ábra - A szántóterületek elhelyezkedése a javasolt három kategóriás földhasználati

zónarendszerben (2. szcenárió)



kapcsolatai


3.6.7. 2.3.6.7. Hatása a védett és érzékeny területek kiterjedésére

A jelenlegi 920 ezer ha védett terület „MAB” terminológia szerinti megoszlása azt mutatja, hogy mintegy 12%-

a (110 ezer ha) fokozottan védett magzónába, 62%-a az úgynevezett pufferzónába, míg 25%-a a hasznosított,

úgynevezett átmeneti, külterjes (extenzív) gazdálkodási területhez tartozik. Az új zónarendszer ugyanakkor

mintegy 970 ezer ha-ban határozza meg a közvetlen védelmi területek (mag + pufferzónák) nagyságát, a

külterjes (extenzív) mezőgazdasági területeket pedig forgatókönyvtől függően 1,6–2,8 millió ha-ban adja meg.

Ez a helyzet lehetőséget teremt arra, hogy az úgynevezett külterjes (extenzív) agrárterületeken jelentős átmeneti

zónát kapcsoljunk a védelmi területekhez, s ezzel megközelítsük a zónák „MAB” koncepció szerinti arányait.

Ez azt jelentené, hogy a 970 ezer ha mag- és pufferzónához az őt körülvevő külterjes (extenzív) agrárzónából

további 970 ezer ha-t átmeneti zónaként hozzákapcsolnánk, és így a bioszféra-rezervátum koncepció szerinti

három zóna összterülete mintegy 1,9 millió ha körül alakulna. Ennek összefoglaló adatait mutatja a 22. táblázat.

23. táblázat - A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program potenciális kiterjedése és

felhasználható támogatási forrásai (Ángyán et al., 1999)

„MAB”

zónák

Területük MAB

koncepci

ó szerint

%

jelenlegi tervezett

1000 ha % 1000 ha %

Magzóna 110 12,0 130 6,7 3–10

Pufferzóna 570 62,0 840 43,3 10–47

Átmeneti

zóna 240 26,0 970 50,0 50

Összesen 920 100,0 1940 100,0 100

Ez a zonációs átalakítás igen jól megközelítené azt a „MAB”-programban megfogalmazott ideát, hogy a

természetvédelmet fokozatos területi átmeneteken keresztül be kell kapcsolni a körülvevő társadalom és



kapcsolatai


gazdaság folyamataiba, a használati és a védelmi funkciókat fokozatos átmenetekkel egy integrált

földhasználati zónarendszerben kell egyesíteni.

3.7. 2.3.7. A megvalósítás kerete:a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP)

3.7.1. 2.3.7.1. Célkitűzései és alaptörekvései

A vázolt többfunkciós agrármodell és ennek alapjául szolgáló földhasználati zónarendszer gyakorlati

megvalósítását célozza a Kormány 2253/1999 (X. 7.) számú határozatával elfogadott Nemzeti Agrár-

környezetvédelmi Program (NAKP), az európai agrármodell elterjesztésének magyar kerete (Ángyán et al.,

1999). Ez tehát egy olyan új agrárstratégiai rendszer, amely:

• többfunkciós mezőgazdaságot céloz, amely mindazon – élelmiszertermelési, ökológiai-környezeti, valamint

regionális, társadalmi – funkcióját betölti, melyeket a társadalom elvár tőle;

• fenntartható mezőgazdálkodást céloz, amely tartósan abban a helyzetben van, hogy e többféle funkcióját

egyaránt el tudja látni azáltal, hogy fenntartható termelési módszereket alkalmaz, valamint annak beismerése

által, hogy e termelési, gazdálkodási mód környezeti, valamint társadalmi, regionális teljesítményeit

honorálnunk kell;

• alkalmazkodó mezőgazdaságot céloz, amely a tájak adottságainak megfelelő gazdálkodási rendszereket és

intenzitási fokot használ a tájra, termőhelyre jellemző, minőségi termékek előállítására;

• egész területünkre kiterjedő („területfedő”) mezőgazdaságot céloz, amely védett vagy hátrányos helyzetű

térségeinkben ugyanúgy jelen van, mint agrártermelési régióinkban, de itt ökoszociális feladatai kerülnek

előtérbe; végezetül

• versenyképes mezőgazdaságot céloz, amely megállja a helyét a piacokon is; a verseny azonban tisztességes

versenyt jelent, vagyis azokat az „ökoszociális játékszabályokat”, amelyeket az európai s benne a magyar

mezőgazdaság modellje magába foglal és gyakorlata betart, azokat valamennyi agrárgazdálkodó számára a

WTO10 keretei között is rögzíteni kell.

A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) elsődleges törekvése tehát olyan mezőgazdasági

gyakorlat kialakítása, amely a természeti erőforrások fenntartható használatán, a természeti értékek, a

biodiverzitás megőrzésén, a táj értékeinek megóvásán, valamint egészséges termékek előállításán és élhető

vidék, az embereknek munkát és megélhetést biztosító gazdálkodási rendszer megteremtésén alapszik. Ennek

megfelelően nem egyes termelési ágazatokat, hanem a felsorolt igényeknek egyaránt megfelelő gazdálkodási

rendszereket támogat, és az alábbi célkitűzéseket fogalmazza meg:

• „a környezetkímélő mezőgazdasági termelési módszerek és ezeket megtestesítő rendszerek széleskörű

elterjesztése, ezáltal természeti értékeink, a biodiverzitás, a táj, a termőföld és a vízkészletek állapotának

megőrzése és javítása;

• hozzájárulás egy fenntartható mezőgazdasági földhasználati, ésszerű területhasználati rendszer, illetve

Magyarország agro-ökológiai adottságainak megfelelő kiegyensúlyozott és stabil földhasználati, termelési

struktúra kialakításához;

• piacképes, kiváló minőségű, értékes termékek termelésének növelése, és ezáltal a mezőgazdasági

exportlehetőségek javítása;

• a vidéki foglalkoztatási és jövedelemszerzési lehetőségek bővítése, a vidéki életminőség javulásához való

hozzájárulás, alternatív jövedelemszerzési lehetőségek kialakítása;

• a turisztikai potenciál fejlesztése, kihasználása elsősorban a vidék, a táj képének javítása, az ökoturizmus,

falusi turizmus feltételeinek javulása révén;

• hozzájárulás egyéb vidékfejlesztési intézkedések sikeréhez, a vidéki népesség, a gazdálkodók termelési-

környezeti ismereteinek fejlődéséhez, szemléletváltás elősegítéséhez.”

10 WTO: World Trade Organisation (Világkereskedelmi Szervezet).



kapcsolatai


Miután minden EU-tagállamnak kötelezően kell, hogy ilyen működő programja legyen, belépésünk

alapkritériuma az NAKP indítása. Mindemellett kedvező európai fogadtatása lehetőséget biztosít egy olyan

országimázs kialakítására, melynek mottója: „Tiszta, élő környezetből egészséges és biztonságos élelmiszert!”

lehet. Elkerülhetetlen és érdekeinknek megfelelő bevezetését ezen túl az is indokolja, hogy:

• megteremti a forrásait a sokszínű és minőségi termékkínálat, valamint környezet biztosításának és az

ökológiai szempontból tartamos („fenntartható”) agrár- és vidékfejlesztésnek;

• a vidéken élő emberek és családok, közösségek számára munkalehetőséget, megélhetést biztosít, különösen

azokban a térségekben, amelyek környezeti szempontból sérülékenyek, agrárpotenciáljuk és így piaci

versenyképességük alacsonyabb, és már ma is jelentős munkanélküliséggel, foglalkoztatási gondokkal

küzdenek;

• a kultúrtájak és a környezeti elemek fenntartásával alapvetően meghatározza a Nemzeti Környezetvédelmi

Program céljai megvalósításának sikerét a vidéki térségekben;

• egészséges élelemmel, tiszta ivóvízzel és élő, egészséges környezettel jelentősen hozzájárul az „Egészséges

Nemzetért” Népegészségügyi Program – a hangsúlyt a prevencióra helyező – törekvéseinek

megvalósításához, valamint

• hozzájárul, konkrét formába önti és forrásokat teremt a „Magyarország Középtávú Gazdaságpolitikai

Programja (az uniós csatlakozás megalapozásához)” kormánydokumentumban megfogalmazott agrár- és

vidékfejlesztési, regionális fejlesztési és környezetvédelmi programelemekhez, valamint

foglalkoztatáspolitikai célokhoz; mindezeken túl

• a két pillér mentén megcélzott EU forrásbevonás mértéke és esélye lényegesen nagyobb, mint az első pillér

termelési kvóták mentén megnyíló lehetősége.

Mindezek alapján joggal mondhatjuk, hogy a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program az ökoszociális

piacgazdaság közegébe ágyazott fenntartható, többfunkciós európai agrármodell, a környezet- és tájgazdálkodás

hazai megvalósításának, széleskörű elterjesztésének magyar keretét, nagyléptékű hazai programját adja, és így a

termelés-, a környezet- és a vidékpolitika területileg differenciált összekapcsolásának, az agrárpolitika

paradigmaváltásának alapvető jelentőségű kerete és eszköze.

3.7.2. 2.3.7.2. Szerkezete, alkotóelemei és célprogramjai

A NAKP célkitűzéseiben a különböző térségek adottságainak megfelelő, ahhoz igazodó fenntartható

mezőgazdasági földhasználat kialakítása fogalmazódik meg olyan módon, hogy az megfeleljen az EU 2078/92

rendeletében, valamint az azt 2000-ben felváltó 1257/1999. számú EU tanácsi rendeletben foglaltaknak. A

program jelentős támogatási prioritást biztosít az ökológiai adottságokon alapuló, multifunkcionális

mezőgazdasági földhasználatnak, az EU-ban is megcélzott agrár-vidékfejlesztési politika célkitűzéseinek.

Célprogramjai két fő típusba sorolhatók.

Az első fő típust az úgynevezett horizontális vagy országos célprogramok alkotják, amelyek a hazai

mezőgazdasági földhasználat teljes területére kiterjednek. Ezen programok célkitűzése az, hogy támogatást

nyújtsanak a különféle földhasználati ágakban a környezetbarát termelési, gazdálkodási eljárásoknak,

rendszereknek, elősegítve ezzel a magyar agrárgazdaság új, hosszú távon is fenntartható és versenyképes

fejlődési modelljének kialakulását. Ennek érdekében különböző támogatási programok révén segíti a környezeti

szempontokat is figyelembe vevő gazdálkodás elterjedését, az integrált növény-, zöldség-, illetve

gyümölcstermesztés, az ökológiai gazdálkodás terjedését, a gyepterületek és vizes élőhelyek ökológiai

feltételeknek megfelelő hasznosítását, valamint a környezetbarát állattartás kialakulását.

A célprogramok másik fő típusát a zonális vagy térségi célprogramok adják, amelyek az adott térség

környezet- és természetvédelmi szempontú mezőgazdasági földhasználatát segítik, hozzájárulva az egyes

térségek adottságaikhoz illeszkedő gazdálkodási formák elterjedéséhez, a tájgazdálkodás kialakulásához, a

terület környezeti, természeti értékeinek megőrzéséhez és fejlesztéséhez. Ezen programok célterületei közé

olyan térségek tartozhatnak, amelyek természetvédelmi, talajvédelmi vagy vízvédelmi szempontok miatt

valamilyen speciális hasznosítást igényelnek. A térségenként kidolgozott földhasznosítási formák, gazdálkodási

módszerek alkalmazását támogatják az egyes célprogramok. Az említett térségi célprogramok hálózatot

alkotnak, így kialakulhat az ún. Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) hálózata.



kapcsolatai


A NAKP felépítését a 13. ábra szemlélteti. Intézkedései célprogramok formájában kerülnek megfogalmazásra,

amelyek tehát az alábbiak:

• agrár-környezetgazdálkodási alapprogram,

• integrált gazdálkodási célprogram,

• ökológiai gazdálkodási célprogram,

• extenzív gyephasznosítási célprogram,

• vizes élőhely-hasznosítási célprogram,

• Érzékeny Természeti Területek célprogramja,

• képzési, kutatási-fejlesztési, szaktanácsadási és demonstrációs programok.

13. ábra - A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program felépítése (Ángyán et al., 1999)

A felsorolt célprogramokon kívül (amelyek hektáralapú támogatásokat, illetve költségtérítésre alapuló projekt-

támogatásokat tartalmaznak) szükség van az agrár-környezetvédelmi intézkedésekhez kapcsolódó beruházás

jellegű támogatásokra. Ezek körébe az alábbiak tartozhatnak: szántó/gyep konverzió, gyümölcsös, illetve ártéri

gyümölcsös telepítése, őshonos állatok beszerzése, az állattartáshoz kapcsolódó legeltetési berendezések

helyreállítása, létesítése (karámépítés, villanypásztor rendszer kialakítás, itatók stb), agrár-környezetvédelemhez



kapcsolatai


kapcsolódó eszköz, illetve járulékos munkagép beszerzése, talajvízháztartás helyreállítása, épületberuházások,

feldolgozási, marketing támogatások stb.

3.7.3. 2.3.7.3. Működésmódja és támogatási rendszere

A program működésmódja és támogatási rendszere jelentősen eltér a Magyarországon eddig alkalmazott

agrártámogatási rendszertől.

A célprogramokban való részvétel önkéntes, a gazdálkodók maguk döntik el, hogy részt kívánnak-e azokban

venni. Az országos programokhoz bárki csatlakozhat, akinek saját tulajdonú termőföldje vagy erre vonatkozó

tartós földbérlete van, a térségi (zonális) programokhoz természetszerűleg csak azok, akik a meghatározott

régióban vagy kistérségben gazdálkodnak. A gazdálkodó, miután megismerkedik a feltételekkel, és úgy dönt,

hogy csatlakozni kíván, 5 éves szerződést köt az állammal, amelyben vállalja, hogy a szerződésben foglalt

feltételeket (az adott célprogramban megfogalmazott gazdálkodási „szabályokat”) betartja. Ennek fejében

évente rögzített hektáronkénti kifizetést kap a szerződött időszakban. Ez fedezi a felvállalt intézkedések miatti

esetleges jövedelemkiesést, a felmerülő többletköltségeket, és tartalmaz további 20% ösztönzőt, amely az

esetleges gazdasági hátrányok kiegyenlítésén túl a gazdálkodási rendszer ökoszociális szolgáltatásait honorálja,

és így a környezetbarát gazdálkodási formákat versenyképessé, vonzóvá teszi a gazdálkodók számára.

Célprogramok formájában megfogalmazódó támogatott gazdálkodási rendszereit, azok becsült területét és

finanszírozását a 23. táblázat foglalja össze.

Támogatási célprogram

Potenciális

célterület

(2006–

2007) ezer

hektár

Támogatási forrás

nagysága (jelenlegi EU

normák szerinti

minimummal számolva)

ezer

Ft/hektár milliárd Ft

Agrár-környezetgazdálkodási

alapprogram 600 35 21

Integrált gazdálkodási célprogram 2700 45 122

Ökológiai gazdálkodási célprogram 300 50 15

Gyephasznosítási célprogram 400 25 10

Vizes élőhely célprogram 80 75 6

Érzékeny Természeti Területek

célprogramja 1980 80 158

Összesen 6060 – 332

24. táblázat - Az NAKP célprogramjainak területalapú támogatásai

Társfinanszírozás megoszlása EU forrás (80%)

249 milliárd Ft Nemzeti

költségvetés

(20%) 83 milliárd

Ft

Támogatásra jogosultak: az agrár-környezetvédelmet és tájfenntartást szolgáló környezet- és természetkímélő

mezőgazdasági termelési módszerek és tevékenységek alkalmazását felvállaló, legfeljebb 300 ha-on

mezőgazdasági tevékenységet folytató, földhasználó



kapcsolatai


a) természetes személyek,

b) jogi személyiségű és jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok, és

c) egyéb mezőgazdasági tevékenységet folytató szervezetek.

A támogatási jogosultság további feltételei:

a) a pályázó földhasználó földtulajdonnal, vagy az érintett területre vonatkozó, legalább 5 évre szóló érvényes

földhasználati szerződéssel rendelkezzen, amely megfelel a Földhasználati rendeletben foglaltaknak;

b) tulajdonában vagy használatában van legalább

– 1 hektár szántó vagy gyepterület, illetve halastó

– 0,5 hektár zöldség- vagy gyümölcs- vagy szőlőterület.

A program támogatására a 2002. évi agrártámogatási keretből az agrártárca önálló soron 2,2 milliárd Ft-ot, a

környezetvédelmi tárca pedig 0,3 milliárd Ft-ot különített el.

Az egyes célprogramok induló, 2002-es területalapú támogatásainak mértékét a 24. táblázatban

összefoglalt adatok mutatják.

Agrár-környezetvédelmi célprogramok Támogatási

összeg

(Ft/ha)

A Agrár-környezetvédelmi alapprogram

A 1.

Talajvédő gazdálkodás 18 000

B Integrált növénytermesztési célprogram

B 1. Szántóföldi zöldségek 30 000

B 2. Almatermésűek 50 000

B 3. Csonthéjasok és bogyósok 40 000

B 4. Szőlő 40 000

C Ökológiai gazdálkodási célprogram

C 1.1. átállási időszakban Szántóföldi növények 25 000

C 1.2.

Zöldségek 30 000

C 1.3.

Gyümölcs 40 000

C 1.4.

Szőlő 40 000

C 1.5.

Rét-legelő 10 000

C 2.1. a már átállt területekre Szántóföldi növények 15 000

C 2.2.

Zöldségek 18 000



kapcsolatai


C 2.3.

Gyümölcs 20 000

C 2.4.

Szőlő 20 000

C 2.5.

Rét-legelő 8 000

D Gyepgazdálkodási célprogram

D 1. Legeltetésre alapozott gyepgazdálkodás 8 000

E Vizes élőhely célprogram

E 1.

Halastó 8 000

F Zonális agrár-környezetvédelmi célprogramoka, amelyek

az 10–40 000b

alábbi érzékeny természeti mintaterületeken kerülnek

bevezetésre:

Szatmár-Bereg, Észak-Cserehát, Őrség-Vendvidék,

Hevesi sík, Borsodi Mezőség, Marcal-medence, Drávazug,

Dunavölgyi sík, Dévaványa, Turjánvidék, Szentendrei-sziget

a A természet védelméről szóló 1996 évi LIII. Törvény 53. § (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően közös KöM-FVM rendelet készült

az Érzékeny Természeti Területek rendszerének kialakításáról. A hivatkozott mintaterületeken a később teljes körűen bevezetett rendszer kipróbálása történik 2002 során. b A támogatási összegek a felsorolt területeken szántó- és gyephasznosítási programokra vonatkoznak.

A területalapú támogatásokat kiegészítő agrár-környezetvédelmi támogatások az alábbiak:

1. Agrár-környezetgazdálkodási üzemterv készítéséhez nyújtott támogatás, melynek mértéke: komplex

üzemtervenként

a) 10 ha gazdaság méretig legfeljebb 50 000 Ft,

b) 10–100 ha gazdaság méretig legfeljebb 70 000 Ft,

c) 100 ha feletti méret esetén legfeljebb 100 000 Ft.

2. Kiegészítő állat-beállítási támogatás az alábbiak szerint:

25. táblázat - Az NAKP pályázatok elbírálásának szempontrendszere

Támogatott

haszonállat Őshonos fajta eseténa

Ft/db Nem őshonos fajta

esetén Ft/db

szarvasmarha 10 000 6000

juh 2 000 1000

sertés 2 000 – a Az alábbi fajták esetében: magyar szürke marha (szarvasmarha), hortobágyi és gyimesi racka, cigája, cikta (juh), szőke, vörös, fecskehasú

mangalica (sertés).



kapcsolatai


3. Agrár-környezetvédelmi tanfolyamok, képzések támogatása képzési tanfolyamonként maximum 400 000 Ft.

A képzések/tanfolyamok minimális időtartama (nettó) 12 óra, a résztvevők minimális száma 10 fő.

4. Agrár-környezetvédelmi mintagazdaságok támogatása pályázatonként legfeljebb 8 millió Ft vissza nem

térítendő támogatás formájában.

3.7.4. 2.3.7.4. Értékorientációja és területi irányultsága

Az NAKP pályázatok elbírálásának rendszere is jelzi annak értékorientációját, egyúttal jelentősen eltér az eddigi

magyar gyakorlattól, amennyiben normativitást visz azok megítélésébe. A 100 pontos EU-konform rendszer

szempontjait a 25. táblázat foglalja össze.

26. táblázat - Az NAKP-2002 pályázatok értékelésének statisztikai adatai

Megnevezés Adható

pontszám

1. A pályázó gazdálkodási formája:

• természetes személy,

• jogi személyiségű vagy jogi személyiség nélküli gazdasági

társaság,

• egyéb mezőgazdasági tevékenységet folytató szervezet

10

5

0

2. Piaci kapcsolat:

• terméktanács és TÉSZ tagja

• terméktanács vagy TÉSZ tagja

• nem tagja termelői szervezetnek

10

5

0

3. Kedvezőtlen adottságú térségben való gazdálkodása:

• hegyvidéki, dombvidéki térségek

• alacsony termőképességű, gyenge földterület (17 AK alatt)

• egyéb, környezetvédelmi korlátozás

• 2 vagy több tényező együttes fennállása

5

5

5

10

4. Környezetkímélő gazdálkodás megléte (ökológiai

gazdálkodás, integrált növénytermesztés, extenzív

gyepgazdálkodás, halgazdálkodás, egyéb):

• több mint 3 éve

• kevesebb mint 3 éve

• nincs

10

5

0

5. A gazdaság területének környezeti (természet-, talaj-,

vízvédelmi) érzékenységeb:

• hármas érzékenység

• kettős érzékenység

30

20

10



kapcsolatai


• egyszeres érzékenység

6. Vidéki foglakoztatáshoz való hozzájárulás

(munkanélküliségi ráta alapján):

• országos átlag alatt vagy egyenlő

• azt meghaladja

10%-kal

20%-kal

30%-kal

0

5

10

15

7. Agrár-környezetvédelmi mintagazdasági szerepkör

betöltése, felvállalása (térségi bemutató, képzési,

szaktanácsadási, információs feladatok):

• igen

• nem

5

0

8. Agrár-környezetvédelmi célprogramban a pályázó:

• teljes területével részt vesz

• területe több mint 50%-ával vesz részt

• területének kevesebb mint 50%-ával vesz részt

10

5

0

Összesen 100 a Az EU 1257/1999 EU tanácsi rendeletének LFA – Kedvezőtlen Adottságú Területek – besorolása alapján. b A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program kialakításához elkészült földhasználati zonációs adatbázis alapján.

A pályázat elbírálása a pályázó egyéni gazdálkodási adottságai (összesen 45 pont) és területének adottságai

(összesen 55 pont) alapján normatív módon történik. Minél nagyobb egy adott településen ez a területi

pontszám (vagyis hátrányos helyzetű, környezetileg érzékeny és/vagy munkanélküliséggel súlytott térségben

helyezkedik el a település), annál inkább számíthat e program támogatására.

A termelés ökológiai feltételeinek korlátozottságát az úgynevezett kedvezőtlen adottságú térség (LFA) (25.

táblázat, 3. bírálati szempont) európai kategóriája határozza meg. Ide a hegyvidéki, dombvidéki térségek,

valamint az alacsony (17 AK alatti) termőképességű, kis agrárpotenciálú és/vagy egyéb – környezet- és/vagy

természetvédelmi – korlátozás alá eső (védett természeti vagy vízbázisvédelmi) területek tartoznak. Ennek

településenkénti alakulását mutatja az 5. térkép.

T-5. ábra - Kedvezőtlen adottságú térségben való gazdálkodás



kapcsolatai


A település/gazdaság területének környezeti (természetvédelmi, talaj-, vízvédelmi) érzékenysége (25.

táblázat, 5. bírálati szempont) (6. térkép) szintén korlátokat szab a termelés intenzitásának, és annál jelentősebb

a szerepe, minél több szempontból minősül a terület sérülékenynek. Az érzékeny térségekben, településeken

fokozottan felértékelődik a mezőgazdaság környezeti teljesítménye.

T-6. ábra - A gazdaság területének környezeti (természetvédelmi, talaj-, vízvédelmi)

érzékenysége



kapcsolatai


Végül a vidéki foglakoztatáshoz való hozzájárulás (25. táblázat, 6. bírálati szempont) (munkanélküliségi ráta

figyelembevétele) (7. térkép) adja e területileg differenciált, többfunkciós agrár- és vidékfejlesztési stratégia

társadalmi, szociális elemét.

T-7. ábra - Vidéki foglalkoztatáshoz hozzájárulás (munkanélküliségi ráta

figyelembevétele)

Ha e három szempontot a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) pontrendszere szerint

összegezzük, akkor értjük meg igazán, hogy milyen nagy térségekben válhat létkérdéssé egy ilyen

megközelítésű agrár-, környezet- és vidékfejlesztési stratégia követése, a többfunkciós európai agrármodell

megvalósítását segítő program gyors ütemű fejlesztése és e pillér mentén európai források bevonása.

Településenkénti területi megoszlását a 8. térkép szemlélteti, pontos értékei pedig a http://www.nakp.hu, illetve

a http://nakp.gau.hu/palyazat_elbiralas.php internetcímen tudhatók meg.

Minél nagyobb pontszámot ér el (a térképen minél sötétebb) egy település e minősítési rendszerben, annál

fontosabb, annál több lehetőséget kínál az agrár-környezetgazdálkodás, valamint az ennek hazai keretit

megteremtő NAKP a település és gazdálkodó közössége számára.

T-8. ábra - Az összpontszám alakulása településenként



kapcsolatai


3.7.5. 2.3.7.5. A 2002. évi pályázatok előzetes értékelése, tapasztalatai

A program 2002. évi – az agrártámogatások között önálló fejezetben megjelenő – pályázati kiírására több mint

5000 pályázat érkezett, a pályázott terület meghaladta a 270 ezer ha-t, az igényelt területalapú támogatási összeg

pedig megközelítette a 4,5 milliárd forintot. Egy pályázat átlagos területe 51,4 ha, összege 839 eFt. Az 1 ha

pályázott területre jutó átlagos támogatásigény 16 320 Ft/ha. A pályázatok célprogramonkénti statisztikai adatait

a 26. táblázatban foglaltuk össze.

A program rendelkezésére álló 2,5 milliárd Ft keret célprogramok közötti szétosztása a pályázott terület

arányában történt. A területalapú kifizetések és az ezekhez kapcsolódó üzemtervkészítési és oktatási feladatok

elvégzésének költségei a 27. táblázatban összefoglaltak szerint oszlanak meg a célprogramok között.

A nyertes – támogatásban részesülő – pályázatok száma és a program-főcsoportonkénti ponthatárok alakulása a

28. táblázatban tanulmányozható.

A 29. táblázatban összefoglaltuk a NAKP–2002 forráskereteinek támogatási jogcímek szerinti megoszlását.

27. táblázat - Az NAKP-2002 forráskereteinek célprogramok szerinti megoszlása

Célprogram Pályázott terület Pályázatok száma

Pályázott

támogatás

ha % db % eFt %

Agrár-

környezetgazdálkodási

alapprogram 18 184 7 154 3 327 428 7

Integrált gazdálkodási

célprogram 18 913 7 1633 31 804 965 18



kapcsolatai


Ökológiai gazdálkodási

célprogram

átállási terület 41 386 15 692 13 773 982 179

átállt terület 33 967 12 351 7 399 148

Gyephasznosítási

célprogram 94 911 35 1770 33 759 368 17

Vizes élőhely célprogram 17 536 6 80 2 140 344 3

ÉTT célprogram 46 854 17 641 12 1 247

692 28

Összesen 271 751 100 5321 100 4 452

927 100

28. táblázat - A támogatásban részesülő pályázatok programonkénti alakulása

Célprogram Támogatás

Ft %

Agrár-környezetgazdálkodási

alapprogram 111 361 440 5,2

Integrált gazdálkodási célprogram 128 790 000 6,0

Ökológiai gazdálkodási célprogram

átállási terület

átállt terület 293 573 700

231 939 230

13,7

10,8

Gyephasznosítási célprogram 645 513 280 30,1

Vizes élőhely célprogram 116 856 720 5,5

ÉTT célprogram 613 340 846 28,6

Összesen 2 140 375

206 100,0

29. táblázat - Az NAKP-2002 forráskereteinek támogatási jogcímek szerinti megoszlása

Célprogram Ponthatár Nyertes

Kimara

dt Összes

pályázatok száma (db)

Agrár-környezetvédelmi

alapprogram 43 100 54 154



kapcsolatai


Integrált növénytermesztési

célprogram 72 320 1313 1633

Ökológiai gazdálkodási

célprogram átállási terület 63 332 360 692

átállt terület 63 238 113 351

Gyepgazdálkodási célprogram 50 1320 449 1769

Vizes élőhely célprogram 52 55 25 80

Zonális célprogram (ÉTT) 62 326 316 642

Összesen

2691 2630 5321

30. táblázat - Lehetséges információforrások az extenzív rendszerek lehatárolásához

(Baldock et al., szerk., 1994)

Támogatási jogcím Támogatás

Ft %

Területalapú támogatás 2 008 925

216 80,4

Üzemterv-készítés támogatása 41 050 000 1,6

Oktatás, képzési tanfolyamok

támogatása 91 400 000 3,7

Állatbeállítási (beruházási)

támogatás 144 624 784 5,8

Mintagazdaságok támogatása 184 000 000 7,4

Program-működtetés költsége 30 000 000 1,2

Összesen 2 500 000

000 100,0

A rendelkezésre álló területalapú támogatási forráskeret a pályázók által igényelt összegnek csak mintegy 45%-

át fedezi, más szavakkal az igény a rendelkezésre bocsátott keret mintegy 2,2-szerese már úgy is, hogy az

agrárium a programot és annak lehetőségeit szinte nem is ismeri. Ez önmagában – EU forrásbevonási

szándékainkon túl – is feltétlenül indokolja a program költségvetésének gyors ütemű emelését, és minimális

célként 7,5 milliárd Ft biztosítását a 2003. évi agrártámogatási rendszerben.

3.8. 2.3.8. Alapmodellje: az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszere

Az NAKP célprogramjai közül a természeti környezet fenntartása szempontjából talán a legfontosabbak a

zonális (térségi) programok és azok rendszerének kiépítése. A térségi programok olyan élővilág- (természet-),

talaj- és/vagy vízvédelmi szempontból sérülékeny területekhez kötődnek, amelyek – éppen a területek

érzékenysége miatt – különleges gazdálkodási előírások betartását igénylik. Ezek az úgynevezett Érzékeny



kapcsolatai


Természeti Területek, amelyeken a három környezeti elem (élővilág, talaj, víz) közül legalább egy, de a

területek jelentékeny részén egyszerre több is érzékeny, így erre tekintettel kell a gazdálkodás szabályait

kidolgozni.

A rendszer az 1980-as években Angliában alakult ki, majd az 1992-es CAP-reform keretében az EU zonális

agrár-környezeti intézkedéseinek alapjává vált. Vizsgáljuk meg először ezt a folyamatot (Avar, 1998).

3.8.1. 2.3.8.1. A Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerének kialakulása és működése Angliában

a) Az intenzív mezőgazdálkodás és a természetvédelem konfliktusa

Angliában először 1947-ben Huxley bírálta az akkori angol természetvédelmi politikát. Elhibázottnak tartotta

azt a természetvédelmet, amely csak a természetvédelmi területekben gondolkodik. Szerinte bizonyos fokú

védelmet nagyobb és változatos élőhelyű területekre is ki kell terjeszteni, amelyek átmeneti zónát

képezhetnének a természeti és az intenzíven használt területek között.

Huxley felismerte a másodlagosan kialakított antropogén ökoszisztémák jelentőségét. Ezek azok a gazdálkodási

rendszerek, amelyek külterjes földhasználati formák között keletkeztek, és létük ezen gazdálkodási,

földhasználati formák megmaradásától függ. Elképzeléséből akkor még nem lett gyakorlat. A természetvédelmi

területek hálózatából ugyanis kimaradtak olyan mozaikos, féltermészetes élőhelyek (folyóvölgyek, lápok,

mocsarak, legelők), melyek mezőgazdasági termelés (állattenyésztés) alatt álltak.

Az agrártámogatások egyre intenzívebb termelésre ösztönözték a gazdákat. A vizes élőhelyeket lecsapolták, a

gyepeket felszántották, ennek hatására a tájkép megváltozott, élőhelyek szűntek meg. Az 1970-es évek közepére

világossá vált, hogy ez a táj átalakítás olyan nagy területeket érintett, ami a természetvédelem érdekeit súlyosan

veszélyeztette.

A tanulsága ezen területhasználati konfliktusoknak abban áll, hogy a táj karaktere összefüggésben van az ott

kialakult hagyományos gazdálkodással, ezért utóbbi fenntartása a természetvédelem alapvető érdeke.

b) A kiút keresése

A negatív folyamatok visszaszorítását törvényi szinten próbálták megoldani. Az első erre irányuló lépés

Angliában az 1981-es Vad- és Tájvédelmi Törvény (Wildlife and Countryside Act) volt, amely már olyan

területeket is a tudományos szempontból különleges értékű terület (Site of Special Scientific Interest, SSSI)

kategóriájába sorolt, amelyeken mezőgazdasági tevékenység folyt, és természetvédelmi szempontból is

értékesek voltak.

Az SSSI-be sorolt területeken az intenzifikálás tiltott volt, de a gazdákat kártalanították az elmaradt fejlesztések

miatt kiesett profit becsült összegével. A törvény azonban nem érte el a kívánt hatást, mivel a természetvédelmi

szerveknek nem volt megfelelő költségvetésük a gazdálkodók kártalanítási igényeinek kielégítésére. Ezért a

termelés hatékonyságának növelése még mindig kifizetődőbb volt, mint a kárpótlás igénybevétele, így a gazdák

kifejezetten ellenezték, ha földjüket SSSI-be akarták besorolni.

Nem csak az angol természetvédelmi politikában, hanem az Európai Közösség regionális politikájában is

megjelent a természetvédelmi szempontból jelentős agrárrendszerek támogatása. Az első regionális célzatú

irányelvet 1975-ben a hátrányos helyzetű területekkel (Less Favoured Areas Directive 75/268) kapcsolatban

fogadták el. E rendelet egyik bekezdése lehetővé teszi, hogy a farmerek támogatást kapjanak azért, hogy a

termelést folytassák, ha az a területükön található természetvédelmi értékek fenntartását jelenti. A rendeletben

tükröződik az az újfajta szemlélet, amely már nem csak a hagyományos mezőgazdasági, hanem a szociális és

természetvédelmi célokat is figyelembe veszi.

Alapvetően ez a rendelet sem tudta csökkenteni a konfliktust, hiszen csak a hegyvidéki vagy valamilyen okból

kifolyólag speciálisan hátrányos helyzetűnek nyilvánított területeken adtak támogatást. Ez viszont csak kis

részét érintette a problémás területeknek. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy nem a régi területi kategória

értelmezését célszerű tágítani, inkább újat kell definiálni. Ezzel együtt a korábbi támogatási rendszert is át kell

alakítani úgy, hogy csökkentsék a hátrányos adottságú területek egyre intenzívebb – természetvédelmi

szempontból káros – művelését.

c) A Norfolk vidék (the Broads) legeltetési programja



kapcsolatai


Angliában ez az az országrész, ahol a leglátványosabban megmutatkozott az intenzívvé váló mezőgazdálkodás

káros következménye. Talán ennek köszönhető, hogy a mezőgazdasági tárca és a természetvédelmi hatóság

közösen lépett fel a probléma megoldása érdekében. Ezt a területet a hagyományos legeltető állattartás

jellemezte, ami összhangban volt a terület természeti adottságaival. A tájra jellemző a nyílt vizek, a nádasok, a

lápok és a nedves rétek mozaikja, amelyek természetvédelmi szempontból értékes élőhelyek (14. ábra).

14. ábra - Broads-vidék

A konfliktus akkor kezdett kibontakozni, amikor a gazdák az Európai Közösség agrártámogatásainak

felhasználásával az állattenyésztésről a szántóföldi növénytermesztésre tértek át. (Anglia 1973-tól az Európai

Közösség tagja.) Ez ugyanis gazdaságilag sokkal kifizetődőbb volt. A nedves területeket lecsapolták és

felszántották, így megszüntették az értékes vizes élőhelyeket, és megváltoztatták a táj képét.

A változást jól tükrözi, hogy a gazdák 1980–82 között 4 000 hektárnyi területet csapoltak le. A

természetvédelmi hatóság megpróbálta megfékezni a táj további átalakítását úgy, hogy kihasználta az 1981-es

természetvédelmi törvény adta lehetőséget, és a területet SSSI-nek akarta nyilvánítani. Az előző fejezetben

említett okok miatt ez nem sikerült. Valamilyen megoldást viszont találni kellett. Ekkor fejlesztették ki azt az

elvet, amely elődje és alapja a Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerének.

A program célja az volt, hogy támogassák az állattartást, és így szorítsák vissza a legelők felszántását. Ha a

gazdák nem szántották fel a legelőket, és betartották a legelő használati előírást, hektáronként támogatást

kaptak. Ebben előírták az állatsűrűséget, és szabályozták a műtrágya- és növényvédőszer-használatát. A

rendszerbe önkéntes volt a belépés.



kapcsolatai


A módszer sikeresnek bizonyult. A norfolki gazdák 89 százaléka csatlakozott a programhoz, ami 5 000 hektár

terület megóvását jelentette. Látva a rendszer hatékonyságát arra gondoltak, hogy a Norfolk Vidék Legeltetési

Programban megvalósuló elv alapján más – az intenzív területhasználatra érzékeny – területekre is ki kell

terjeszteni a rendszert Környezetileg Érzékeny Területek (Environmentaly Sensitive Area: ESA) néven.

d) Az ESA területek kijelölése

Az angliai ESA területek lehatárolásának szempontjait az Európai Közösség szabályozásán kívül az 1986-ban

elfogadott mezőgazdasági törvény (Agriculture Act) is kiegészíti. Ezek szerint az ESA-hoz azok a területek

tartoznak, ahol:

• megőrzik és javítják a természeti környezet állapotát;

• megőrzik az adott terület növénytani, állattani és geológiai értékeit;

• megőrzik a táj arculatát és óvják a kultúrtörténeti és régészeti emlékeket.

A Környezetileg Érzékeny Területek rendszere (ESA) olyan tájak megőrzésére hivatott, ahol maga a táj, az ott

fellelhető élővilág és a kultúrtörténeti értékek országos jelentőségűek. Az ESA olyan terület, ahol a

hagyományos mezőgazdálkodási módszerek segítettek kialakítani egy sajátos tájarculatot, történeti

jellegzetességet és nem utolsó sorban növény- és állatközösségek élőhelyeit. A támogatási rendszer célja az,

hogy segítse ennek a gazdálkodási gyakorlatnak folyamatos fennmaradását, és a környezetvédelmi érdekek

érvényesítését.

Egy ESA földrajzilag jól körülhatárolható, természetvédelmi szempontból értékes, de nem védett vagy

csak részben védett terület. Az ESA kiválasztásánál a hátrányos adottságú mezőgazdasági tájak és azok relatív

külterjes gazdálkodási rendszerei jönnek számításba.

A kritériumok alapján a Nature Conservation Council (NCC, Természetvédelmi Tanács), a Countryside

Comission (Vidékbizottság) és az English Heritage (Angol Örökség) tehettek javaslatot a lehetséges ESA

területekre.

Az egyeztetésbe bevont szervezetek összetétele alapján is lehet látni azt a szándékot, hogy az ESA rendszer

célja nem csak a természetközeli állapot fenntartása, hanem az ebben kialakult kultúrtáj, a hagyományos

életforma emlékeinek megőrzése. Ezért ezt a rendszert nem szabad csupán természetvédelmi célú eszköznek

tekinteni.

A lehatárolás kiinduló pontja az volt, hogy olyan régiókat kell bevonni a rendszerbe, ahol szoros a kapcsolat a

természeti érték és a mezőgazdálkodás között. Ez a kritérium úgy módosult az idő előrehaladtával, hogy a

mezőgazdálkodás intenzitási fokának megváltozása veszélyeztetné a természeti értéket.

A Természetvédelmi Hatóság álláspontja az volt, hogy a természetvédelmi szempontból értékes területekkel

együtt a kevésbé jók is kerüljenek be a támogatási rendszerbe, és így ezeknek is esélyük lenne a

regenerálódásra. Ez a szándék teljesen összhangban volt Huxley – az előzőekben már vázolt – elméletével.

A Countryside Comission ajánlása szerint viszont a határokat a lehető legszigorúbban kell meghúzni, mivel a

leendő ESA területnek egységesnek és jellegzetesnek kell lennie. Végül kompromisszumok árán 1986

decemberében a Mezőgazdasági, Halászati és Élelmezésügyi Minisztérium jóváhagyta a 6 ESA-t tartalmazó

listát.

A javasolt régiók – annak ellenére, hogy különböző tájakat foglalnak magukba – rendelkeznek közös

tulajdonságokkal:

• a harmónia megőrzésének szükségessége a mezőgazdálkodási gyakorlat, a táj és az ökológiai adottságok

között;

• a mezőgazdálkodás extenzív – főleg külterjes állattenyésztési – jellege;

• a táj- és természetvédelmi szempontból jelentős extenzív mezőgazdasági rendszerek megszűnésének

veszélye.



kapcsolatai


Az ESA területek kijelölésével együtt megtörtént azon gazdálkodási útmutatók kidolgozása, amelyek alapján a

rendszer működik. Azok a gazdák, akik belépnek az ESA rendszerbe, kezelési megállapodást írnak alá. Ebben

rögzítik azokat az előírásokat, amelyek betartása esetén a farmer támogatást kap. Az útmutatók tartalma nem

teljesen azonos, hiszen különböző tájtípusokra más típusú gazdálkodási módszert kell alkalmazni. Bizonyos

általános, közös szabályok viszont minden ESA-ra jellemzőek:

• védeni és kezelni kell a természetvédelmi és történelmi emlékeket;

• támogatják

• a szántók gyepesítését;

• a rétek, legelők hagyományos kezelését;

• a vizes élőhelyek vízszintjének fenntartását;

• a szántóföldi szegélyek kialakítását és kezelését;

• élő sövények, hagyományos vonalas biotópelemek kialakítását és kezelését;

• a terület átjárhatóságának biztosítását;

• tiltott a gyepterületek felszántása;

• csökkenteni kell a felhasznált műtrágya és növényvédő szer mennyiségét.

A farmerekkel való kapcsolattartás érdekében létrehoztak egy hálózatot. Minden egyes ESA területnek van egy

ún. project vezetője (project officer). Hozzá lehet fordulni, ha valaki pályázni szeretne, vagy bármilyen típusú

kérdése van az ESA rendszer működésével kapcsolatban.

Az adminisztrációt, pénzügyek intézését és az ellenőrzést a Mezőgazdasági, Halászati és Élelmezésügyi

Minisztérium regionális hivatalainak hatáskörébe utalták.

Ma Angliában 22 ESA terület van (9. térkép). Ezeket 4 szakaszban hozták létre. Az első hatot 1987-ben, a többit

1988, 1993 és 1994-ben. Angliában az ESA-k összterülete 1,1 millió ha.

T-9. ábra - Az angliai Környezetileg Érzékeny Területek



kapcsolatai


e) Az ESA rendszer működésének általános szabályai

Az ESA rendszerbe önkéntes a belépés. Ha valaki igénybe szeretné venni a támogatást és a területe ESA-án

helyezkedik el, akkor ki kell töltenie egy jelentkezési lapot és egy térképet. Az adatlapon közölnie kell a

földhasználóra, a bevitt földterületre és a korábbi földhasználatra vonatkozó adatokat. A térképen jelezni kell az

egyedi tájértékeket, valamint azt, hogy milyen előíráscsomag teljesítését vállalja a gazda, és azt a területe

melyik részén végzi el. Aki kitölti ezt a csatlakozási adatlapot, mellékeli a térképet és a pályázatát elfogadják, az

kezelési megállapodást ír alá, ami 10 éves időtartamra szól. A farmer a szerződés alapján a vállalt

kötelezettségek megtartása esetén a rendszerbe bevitt terület alapján évente egyszer fizetést kap.

Öt év eltelte után a szerződő feleknek lehetőségük van a megállapodás felülvizsgálatára. Minden egyes ESA-ra

jellemző az, hogy különböző szintű feltételrendszert dolgoznak ki rá. Egyes fokozatokhoz mindig más

gazdálkodási iránymutatás tartozik. Minél magasabb fokozatba lép be a gazdálkodó, annál jobban szigorodnak

az előírások, viszont arányosan nő a kifizetés összege is.



kapcsolatai


Általában az első kategória olyan alapvető eljárásokat fogalmaz meg, amelyek a környezeti állapot általános

javítását szolgálják. A magasabb kategóriák, amelyek teljesítéséért több támogatás jár, nagymértékben javítják a

környezet állapotát, segítik a természeti értékek megőrzését.

Az ESA kezelési megállapodásán felül egy természetvédelmi tervet is el lehet készíteni (Márkus, 1995). A

természetvédelmi terv célja az, hogy a kezelési megállapodásokon felül elősegítse a táj és az élővilág

állapotának javítását, valamint a történelmi emlékek megőrzését. Minden egyes ESA-ra megadják, hogy a fent

említett célok megvalósításának érdekében milyen feladatokat teljesíthet a gazda. Ezek általában

élőhelyfejlesztési intézkedések, például fák ültetése, sövény, fasorok telepítése, ápolása, vizesárok és csatornák

kezelése, hagyományos épületek renoválása. Ilyen és ehhez hasonló munka egyenként vagy akár kombinálva is

választható. Minden egyes teljesítésért költségtérítést és ezen felül a költség 20–80 százaléka közötti ösztönző

járulékot kap a farmer. A támogatás alsó és felső határa egyaránt meg van szabva. Így próbálják elérni azt, hogy

a terv hatékony legyen, de a minél nagyobb támogatási öszszeg elnyerése érdekében ne vállalja túl magát a

gazdálkodó.

A pályázat kettő évre szóló munka-, ütemtervből és egy mellékelt térképből áll. A pályázat része lehet a kezelési

megállapodásoknak. A támogatási összeg kifizetésére csak a befejezett és ellenőrzött munka után kerülhet sor.

Ha a két év lejárt, és sikerült az összes munkát befejezni, akkor újabb két évre lehet szerződést kötni.

A rendszerben való részvétel feltételei és általános szabályai tehát az alábbiakban foglalhatók össze.

• Az ESA rendszerbe bárki beléphet aki földtulajdonos vagy bérlő, és képes teljesíteni a kezelési

megállapodásban leírtakat. A területnek mezőgazdasági művelés alatt kell állnia.

• A szerződés 10 éves időszakra szól, de ezt többször meg lehet hosszabbítani.

• Amennyiben a támogatás kedvezményezettje eladja a földjét, akkor a vásárló köteles folytatni a vállalt

tevékenységét. Ennek hiányában a támogatási összeget vissza kell fizetni.

• Ha új földterület kerül a gazda birtokába, akkor arra automatikusan érvényes a hatályos kezelési

megállapodás.

• Ha a farmer nem tudja teljesíteni a szerződésben foglaltakat, akkor a támogatási összeget köteles

visszafizetni, vagy bírósághoz fordulhat. Ha önhibáján kívüli események miatt nem tudja betartani a

megállapodást, akkor egyéni elbírálásban részesül.

• Ha a szerződés megkötése után vagy esetleg közvetlenül előtte az ESA rendszer céljaival ellenkező

tevékenységet folytat a gazda, akkor kizárja magát az ESA rendszerből.

• Angliában több agrár-környezetvédelmi program működik. A hasonló célkitűzésű programok között

átjárhatóság csak akkor engedélyezett, ha egy szigorúbb feltételeket előíróba lép be a gazda.

• A farmerrel mindig kapcsolatban van az adott ESA területért felelős projektvezető, aki bármely felmerülő

kérdésre válaszol.

• A támogatási összegeket évente vizsgálják felül. Az egyes ESA területeken általános vizsgálatot 5 évente

végeznek.

f) Ösztönző rendszer

A brit tapasztalatok szerint (Márkus, 1995) az ESA rendszer fő vonzereje az, hogy lényegesen egyszerűbb, mint

a védett területeken alkalmazott kártérítési vagy kompenzációs megoldások. Ilyen területeken, a

természetvédelmi előírások betartása miatt kiesett jövedelmet kompenzálják.

Ennek az összegnek meghatározása hosszas alku és bonyolult számítások eredménye. Ezzel szemben az ESA

rendszer területegységhez kötött fix összegű támogatást ajánl a gazdálkodónak. Ebben az esetben a

kötelezettségek, illetve ezek betartásáért ajánlott díjazás jobban átlátható. A gazda egyéni mérlegelésétől függ,

csatlakozik vagy sem a rendszerhez. Ez gyakorlati szempontból előnyös, hiszen egy ilyen rendszer működtetése

sokkal kevesebb egyedi számítgatást igényel, és kizárja a hosszan elhúzódó pereskedések lehetőségét is.

Az önkéntesség miatt fontos követelmény a támogatási összegek helyes meghatározása. Előfordulhat, hogy a

gazdák területüknek csak kis részére vállalják az előírásokat. Az, hogy egy farmer csatlakozik-e egy önkéntes



kapcsolatai


támogatási rendszerhez, elsősorban annak gazdasági vonzerején múlik, és háttérbe szorul a gazdálkodó viszonya

a környezeti problémákhoz. A támogatás összegének versenyképesnek kell lennie az intenzív termelést elősegítő

szubvenciókkal.

Az alacsony részvételi arány veszélyezteti az ESA rendszer természetvédelmi céljait. Az nem megfelelő, ha

több gazda a területének csak egy részén vállalja az előírásokat. Ilyenkor megeshet az, hogy a fennmaradó

területeken sokkal intenzívebb termelésbe kezdenek. Ezen okokból kifolyólag egy ESA terület létjogosultságát

és várható költségeit jobban lehet előre jelezni, ha előzetes közvélemény-kutatást végeznek, ami kiterjed:

• a csatlakozás minimálisan elvárható arányára;

• a gazdálkodók hozzáállására, a javasolt előírások „népszerűségére”, valamint arra, hogy

• az ajánlott támogatás segítségével elérhető jövedelem mennyire vonzó a gazdáknak.

g) Ellenőrzés

Az egyes Környezetileg Érzékeny Területek monitorozásához Angliában légifotókat használnak. Ez elsősorban

a földhasználati változásokra vonatkozóan szolgáltat információkat. Ezt kiegészítve földi vizsgálatokat

végeznek, ami kiterjed:

• a védelmi előírások célját jelentő fajok, élőhelyek állapotának vizsgálatára, beleértve a madarak, növények

szaporodásának sikerét, illetve élőhelyek esetében a túllegeltetést, tápanyag-felhalmozódást jelző gyomok

mennyiségének változását is;

• a kezelési előírásokban meghatározott munkálatok ellenőrzésére;

• a támogatási rendszerhez kapcsolódó gazdaságok ökonómiai helyzetének vizsgálatára.

3.8.2. 2.3.8.2. Az EU közös agrárpolitikája (CAP) és az ESA

A Környezetileg Érzékeny Területek mint területi kategória és támogatási rendszer kialakulása viszonylag

hosszú folyamat eredménye. Létrejötte nem csak a környezeti problémák előtérbe kerülésének köszönhető,

hanem a piaci helyzet alakulásának is, ezért fontos megvizsgálni az EU agrár termelésének változását. Az

európai agrár- és vidékpolitika az elmúlt 30–35 év során jelentős változásokon ment át. E folyamatok

megértéséhez korábban már részletesen elemeztük az európai törekvéseket. Ezek közül most csupán azokat

foglaljuk még egyszer röviden össze, amelyek az ESA rendszer kialakulása és működése szempontjából a

legfontosabbak.

A Közös Agrárpolitika (CAP) első időszakában építették ki a termékek védelmi és támogatási rendszerét, és

modernizálták a gazdaságokat. A különböző fejlesztéseknek köszönhetően a mezőgazdasági munka

termelékenysége 1960 és 1985 között 10 ország átlagában évente 5%-kal nőtt. A közösség élelmiszer-önellátási

szintje az alapításkor 85%-os volt, ám a ’80-as évekre néhány termékcsoport esetében (olajos magvak, fehérje-

takarmányok, egyes gyümölcsfélék, juhhús kivételével) meghaladta a 100%-ot.

A termelőknek nyújtott értékesítési biztonság, a valós piaci viszonyoktól függetlenített intervenciós

felvásárlások rendszere idővel deformálódott. Annak elsődleges célja ugyanis az időleges piaci hullámzások

áthidalása volt. Idővel viszont a megnövekedett termékfelesleg rendszeres levezetési formájává vált. Ezért a

készletek és az intervenció költségei rendkívül megnövekedtek. A kialakult helyzet tanulságai a következők

voltak (Nagy, 1997):

• az árgaranciák szükségképpen a termelés növekedéséhez vezetnek;

• a növekvő trendet mutató termelési többletek növekvő szubvenciót igénylő exporthoz vezetnek;

• a nagyobb intenzitás beépített ösztönzői veszélyeztetik a környezetet;

• növekvő költségvetési kiadások a farmok elenyésző kisebbségéhez jutnak el, az egyre nagyobb kiadások nem

oldják meg általában a mezőgazdasági jövedelmek problémáit.



kapcsolatai


Mindezek a tényezők az agrárpolitika ár- és jövedelempolitikát „összekapcsoló” modelljének elviselhetetlen

költségeit bizonyítják. Az 1992-es reform legnagyobb jelentőségű hajtóereje az agrárpolitika pénzügyi

összeegyeztethetetlensége az igényekkel és a lehetőségekkel (Halmai, 1997).

Az 1992-ben elfogadott MacSharry-féle reform a CAP eddigi legradikálisabb átalakítását jelentette. A reform

alapjában véve az ár-és jövedelempolitika szétválasztását (de-coupling) jelentette. Ennek keretében az árakat

jelentős mértékben közelítették a világpiacihoz, és a termelők jövedelempozícióját közvetlen termelői

támogatások (direct payments) rendszerén keresztül erősítették. A közvetlen termelői támogatások

termőterülethez nem pedig az előállított termék mennyiségéhez kötődnek. Ebből következik, hogy lehetőséget

nyújtanak a mezőgazdasági népesség támogatására a termelés ösztönzése nélkül. A módosítás elsősorban az ún.

nagy kultúrákat (gabona, olajos magvak, fehérjehordozók) a dohány-, a tej-, a vágómarha- és a vágójuh

termelését érintette (Halmai, 1997).

A Közös Agrárpolitika az EU egyik legátfogóbb közös politikája. A CAP nem csak a mezőgazdasági termelés

viszonyait szabályozza, hanem hat a vidék egészére, annak szociális és környezeti állapotára. Ezt azonban már

sokoldalúan elemeztük. Összefoglalásul annyit mindenképpen le kell szögeznünk, hogy 1992 jelentős

fordulópont, választóvonal a közös agrár-, vidék- és környezetpolitikában.

a) Az 1992 előtti szabályozás és az ESA

Az Európai Közösségben 1985-ben a birtokszerkezet javításáról szóló 797/85 EC rendelet 19. szakasza tette

lehetővé a Környezetileg Érzékeny Területek rendszerének bevezetését. A törvény szerint az ESA

rendszerjellemzője az, hogy:

• biztosítsa egyrészt a természetes élőhelyek megőrzésével összhangban álló mezőgazdasági gyakorlat

bevezetését vagy fenntartását, másrészt a gazdálkodók jövedelemszintjének megőrzését;

• ESA-nak olyan területek jelölhetők ki, amelyek ökológiai vagy tájképi szempontból fontosak;

• a gazdálkodók jövedelem-színvonalának megőrzése érdekében díjazást kell biztosítani azoknak, akik

vállalják, hogy úgy művelik az ESA területen levő földjeiket, hogy megőrizzék, illetve javítsák azok

környezeti állapotát.

Ennek érdekében nem kezdenek intenzívebb termelésbe, az állatállomány sűrűsége, illetve a mezőgazdasági

termelés összhangban áll a terület ökológiai adottságaival, valamint terhelhetőségével.

A Környezetileg Érzékeny Területek rendszerére vonatkozóan újabb szabályozást jelentett a 2328/91 (EC)

rendelet, amelynek a 21. szakasza foglalkozott a Környezetileg Érzékeny Területekkel. E rendelet értelmében a

területek kijelölése már több kritériumon alapult, mint a 797/85-ös (EC) esetében. Fontos változás volt, hogy az

új szabályozás lehetővé tette a Környezetileg Érzékeny Területek rendszerének alkalmazását abban az esetben

is, amikor az nem járt termeléscsökkenéssel, sőt az élőhelyek fenntartása érdekében a termelés bizonyos

növekedéséről is szó lehetett (pl. extenzív legeltetés újraindítása felhagyott legelőkön). E rendelet végrehajtása

során azonban olykor nagyobb figyelmet szenteltek a tájképi érték védelmének, mint a természetvédelmi

céloknak (Baldock–Beaufoy, 1993).

b) Az Európai Közösség 2078/92 EEC szabályozása és az ESA

A CAP 1992-es reformja keretében a Környezetileg Érzékeny Területekkel kapcsolatos szabályok az ún.

kísérőmechanizmusok részét képző szabályok egyikébe, a 2078/92 EEC EU tanácsi rendeletbe épültek be,

melyet korábban már részletesen bemutattunk.

A rendelet 3. cikkelye értelmében a tagállamoknak többéves (legalább 5 éves) úgynevezett zonális (pl.

Környezetileg Érzékeny Terület) programot kell megvalósítaniuk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy környezeti

adottságaik és tájjellegük alapján homogén területeket, úgynevezett zónákat kell kijelölni, ahol az adott térség

környezeti viszonyainak, természeti állapotának, valamint mezőgazdasági szerkezetének és gyakorlatának

megfelelő támogatási programot kell kialakítani.

A támogatási programnak (pl. egy ESA terület kijelölésénél) tartalmaznia kell:

• a területi, illetve részterületi lehatárolást;

• a terület környezeti és természeti viszonyainak leírását;



kapcsolatai


• a javasolt célok leírását annak megjelölésével, hogy a célok hogyan kapcsolódnak az Európai Közösség

környezetvédelmi jogszabályaihoz;

• a támogatás feltételeit a megoldandó problémák fényében;

• a program éves megvalósítási költségeinek becslését;

• azokat az intézkedéseket, amelyek azt biztosítják, hogy a mezőgazdaságban, illetve a vidéken dolgozók

megfelelő információkat kapjanak.

A szabályzat 4. cikkelye meghatározza az egyes tevékenységek ellenében adható maximális kompenzációs

összegeket.

A rendszer működésének legfontosabb közös ismérvei az EU tagállamaiban a következőkben foglalhatók

össze.

• A terület kijelölését a mezőgazdasági és a környezetvédelemi tárca közösen végzi, közös miniszteri rendelet,

illetve az azt megelőző parlamenti döntés alapján.

• A környezetkímélő gazdálkodás szakmai útmutatását a mezőgazdasági, a környezetvédelmi és

természetvédelmi kormányzat közösen dolgozza ki, és ezt a termelőkkel szerződésben rögzíti.

• A kijelölt érzékeny területek gazdálkodásának koordinálója és felügyelője általában a mezőgazdálkodásért

felelős tárca.

• A környezetkímélő gazdálkodással járó kieséseket a központi, valamint a két tárca által létrehozott alapból

kompenzálják a létrejött szerződések szerint. Az EU tagországok esetében a kompenzálásban 50–75%-os

mértékben a közös mezőgazdasági költségvetés is részt vállal

• A kijelölt területek nagysága változó, az adott környezettől vagy a már meglévő védett területektől függ.

Általában a védett területek ütköző övezeteiként, illetve a védett mozaikok összekötőiként kap kiemelt

szerepet az ESA.

• Az ESA működtethető egy-egy gazdálkodási elem szabályozásának korlátozásával (pl. műtrágya-

felhasználás, felülvetés, művelési ág változtatása, korlátozott állatlétszám, szabályozott fajtaválasztás stb.) is,

azonban a többfunkciós, komplex megközelítés az általános.

• Tipikusnak mondható, hogy minden ESA-ra a gazdálkodással kapcsolatos elvárások sorozatát, azaz különféle

szintű feltételrendszert dolgoznak ki, amiből a gazdálkodók választhatnak.

• Az ESA rendszer komplexen hat a természetvédelemre, a mezőgazdaságra és a területfejlesztésre.

3.8.3. 2.3.8.3. Az ESA és a magyarországi Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszere

Az 1996. évi LIII., a természet védelméről szóló törvény (8.1. melléklet) vezeti be az ESA rendszerhez hasonló

Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) fogalmát. A törvény 53/3/c pontja szerint „érzékeny természeti terület

az olyan extenzív művelés alatt álló terület, amely a természetkímélő gazdálkodási módok megőrzését,

fenntartását, ezáltal az élőhelyek védelmét, a biológiai sokféleség fennmaradását, a tájképi és kultúrtörténeti

értékek megóvását szolgálja”. A törvény alapján a védett területeken és a védett természeti érték megőrzése

érdekében természetkímélő gazdálkodást folytatók támogatásra számíthatnak. A törvényi definícióból

egyértelműen lehet látni az ESA rendszer és az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) közötti hasonlóságot,

tehát az ESA magyarországi megfelelőjeként ezt az elnevezést fogjuk a továbbiakban használni.

a) Az Érzékeny Természeti Területek lehatárolásának szempontjai

Az érzékeny természeti területek lehatárolásakor alapvetően a természetvédelmi törvény definíciójából

indulhatunk ki, azaz hol vannak Magyarországon olyan térségek, ahol a természeti, táji és kultúrtörténeti

értékek megőrzése az extenzív gazdálkodási módok fennmaradásától függ?



kapcsolatai


Az extenzív gazdálkodású területek lehatárolása nem volt könnyű feladat, mert ehhez nem álltak rendelkezésre

sem a megfelelő felmérések, sem a megfelelő könnyen hozzáférhető térképek, de néhány támpont azért

megkönnyítette a munkát (30. táblázat).

31. táblázat - Madárfajok, amelyek védelme érdekében a 2078/92 szabályozás

alkalmazása javasolt (Tucker-Heath, 1994) (halastavakhoz és nádasokhoz kötődő fajok

nélkül)

Földhasználat

és vegetáció

A gazdálkodás

intenzitásának

indikátorai

Mezőgazdasági

input/output statisztikák Ökológiai

indikátorok

A különböző

formák

%-os aránya

öntözés

lecsapolás

termesztett növényi

kultúrák

háziállat

fajok/fajták

ültetvények kora,

faja

műtrágya és szerves

trágya felhasználás

növényvédőszer-

felhasználás

állatsűrűség

termelési érték

foglalkoztatás

fajok és

élőhelyek

elterjedése

Első lépésként célszerűnek látszott úgy szűkíteni a kört, hogy Magyarországon melyek a természetvédelmi

szempontból jelentős extenzív művelési módok? (Részletes bemutatásukat a 4.1.5. fejezet tartalmazza.)

Korábbi vizsgálatok (Márkus, 1994; Márkus– Nagy, 1995) alapján ezek közé az alábbiak tartoznak:

• gyepgazdálkodási rendszerek,

• extenzív szántóföldi rendszerek,

• hagyományos ültetvények,

• vegyes gazdálkodás rendszerei;

• halgazdálkodás;

• nádgazdálkodás.

Az EU tagállamok tapasztalatai szerint védelmi, vidékfejlesztési, politikai és adminisztratív szempontokból

egyaránt célszerű, hogy a zonális programok elég nagy területeket fedjenek le. (A kisebb területek védelmét

szolgálhatják az ún. horizontális programok). Ezért a potenciális érzékeny természeti területek lehatárolásához

alkalmasnak tekinthetjük az 1:100 000 méretarányú CORINE Land Cover felszínborítási adatbázisokat és

térképeket, amelyeken az alábbi élőhely típusokat különítik el: urbanizált területek, szántóföldek, rizsföldek,

gyepek, szőlők, gyümölcsösök, bogyósok, egynyári kultúrák állandó kultúrákkal vegyesen, vegyes művelésű

területek, erdők, vizenyős és tőzeges területek, vizek.

Ezek a kategóriák viszonylag jól megfeleltethetők a természetvédelmi szempontból jelentős mezőgazdasági

rendszereknek az alábbi megfontolások alapján.

• Magyarországon nincsenek tradíciói az intenzív gyepgazdálkodásnak, a javított gyepek is 10–20 éven belül a

természetes társulásokhoz közeli fajkészlettel rendelkeznek. Emellett az EU 2078/92. tanácsi rendelete is

kiemelten ösztönzi az extenzív gyepgazdálkodásra történő áttérést. Így a füves élőhelyeket az országos

átlagnál nagyobb arányban tartalmazó térségeket joggal tekinthetjük potenciális érzékeny természeti

területeknek.



kapcsolatai


• A rizsföldek és halastavak természetvédelmi szempontból értékesek, de kis területi kiterjedésük miatt az

érzékeny természeti területek térségi megközelítése nehezen alkalmazható rájuk. Ezek esetében inkább a

horizontális megközelítés a célravezetőbb.

• A vizenyős és tőzeglápos területek vagy nem igényelnek kezelést, vagy nád-, illetve gyepgazdálkodás folyik

rajtuk, így ezek nagyobb kiterjedésű területei is potenciális érzékeny természeti területek. Meg kell azonban

jegyezni, hogy a nagyobb kiterjedésű nádasok (Kis-Balaton, Fertő-tó, Hortobágy) állami tulajdonban vannak,

és védett területeken helyezkednek el. Így ezeken a területeken a bérleti szerződések megfelelő lehetőséget

kínálnak a természetvédelmi érdekek érvényesítésére, és nincs feltétlenül szükség természetvédelmi

támogatásokra.

• A szántók, szőlők, gyümölcsösök esetében önmagában a CORINE Land Cover még nem ad elegendő

információt. Az ún. vegyes művelésű területek esetében pedig a hagyományos szőlő és gyümölcsösök mellett

a hobbikertes térségek is ebbe a kategóriába tartoznak. Ezért ezek esetében csak azokat a területeket

tekintethetjük potenciális érzékeny természeti területnek, ahol azt terepi tapasztalatok, illetve az extenzív

gazdálkodáshoz kötődő védett vagy veszélyeztetett fajok (elsősorban madárfajok) jelenléte azt indokolttá

teszi. A mezőgazdasági élőhelyekhez kötődő veszélyeztetett madárfajok száma az ország egy-egy 10×10 km-

es UTM négyzetében a 31. táblázat szerint alakul.

32. táblázat - Az ÉTT kategóriák területe és aránya

Faj neve Eszmei

értéka Trendb SPECc Bernd Bonne

Vörös

Könyvf

Füstifecske 2 000 0 3 II.

nem

Fürj 50 000 +1 3 III. II. aktuálisan

Mezei pacsirta 10 000 –1 3 III.

nem

Vörös vércse 10 000 0 3 II. II. nem

Búbospacsirta 2 000 +1 3 III.

nem

Nagy őrgébics 2 000 n. f. 3 II.

nem

Gyöngybagoly 100 000 –1 3 II.

aktuálisan

Kerti sármán 100 000 –1 2 III.

aktuálisan

Tövisszúró

gébics 10 000 0 3 II.

nem

Cigánycsuk 2 000 +1 3 II. II. nem

Fogoly nem

védett –1 3 III.

aktuálisan

Haris 250 000 –2 1 II.

aktuálisan

Üstökösgém 250 000 –1 3 II.

aktuálisan

Póling 100 000 0 3 III. II. aktuálisan

Barna kánya 100 000 0 3 II. II. aktuálisan



kapcsolatai


Fehér gólya 100 000 0 2 II. II. aktuálisan

Réti

fülesbagoly 100 000 0 3 II.

potenciálisan

Nagy goda 10 000 0 2 III. II. nem

Piroslábú

cankó 10 000 0 2 III. II. nem

Bakcsó 10 000 0 3 II.

nem

Túzok 500 000 –2 1 II. I. közvetlenül

Székicsér 250 000 –2 3 II. II. közvetlenül

Széki lile 250 000 –2 3 II. II. közvetlenül

Szalakóta 250 000 –2 2 II. II. aktuálisan

Szikipacsirta 250 000 –1 3 II.

közvetlenül

Ugartyúk 250 000 0 3 II. II. aktuálisan

Kuvik 100 000 –1 3 II.

nem

Daru 50 000 n. f. 3 II. II. nem

Kis őrgébics 50 000 –1 3 II.

aktuálisan

Kék vércse 50 000 –1 3 II. II. nem

Parlagi pityer 10 000 0 3 II.

nem

Kerecsensólyo

m 500 000 +1 3 II. II. közvetlenül

Kígyászölyv 250 000 0 3 II. II. közvetlenül

a A madárfajok eszmei értéke. 100 000 Ft-tól fokozottan védett fajokról van szó.

b Az állományváltozás trendje 1970 és 1990 között

–2: nagy mértékű állománycsökkenés (> 50%),

–1: kis mértékű állománycsökkenés (25–50%),

0: stabil állomány (+25%),

+1: kismértékű állománynövekedés (25–50%),

+2: nagymértékű állománynövekedés (> 50%).

c SPEC: Európában veszélyeztetett állományú fajok.

d Egyezmény az Európában vadon élő növény- és állatfajaink és élőhelyük védelméről. A II-vel



kapcsolatai


jelölt fajok az egyezmény II. függelékében (fokozottan védett állatfajok), a III-mal jelöltek a III.

függelékben szerepelnek.

e Egyezmény a vándorló állatfajok védelméről. A II-vel jelölt fajok az egyezmény II. függelékében

szerepelnek.

f Rakonczay (1990) szerint (veszélyeztetettségi fok).

b) Az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) magyarországi lehatárolása

Az Érzékeny Természeti Területekre vonatkozó előírásokat azok kijelölésének szempontjait, valamint

létesítésük eljárási rendjét a 2/2002 (I.23.) KöM-FVM együttes rendelet szabályozza (8.2. melléklet).

A potenciálisan érzékeny természeti területeket a természetvédelmi támogatás fontossága alapján értékelve az

alábbi három kategóriát állíthatjuk fel:

1. Kiemelt területek: ahol nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő természeti értékek jelentős állománya

fordul elő, amelynek fennmaradása már középtávon (5–10 év) is kétséges, amennyiben a természetkímélő

gazdálkodás nem részesül támogatásban.

2. Fontos területek: ahol országos viszonylatban jelentős természeti, táji és kultúrtörténeti értékek fordulnak

elő, amelyek fennmaradása vagy állapotának javítása érdekében a természetkímélő gazdálkodás támogatása

szükséges.

3. Lehetséges területek: ahol jelentős az extenzív mezőgazdasági élőhelyek aránya, de a természeti, táji és

kultúrtörténeti értékek jelentősége kisebb, illetve olyan területek, hol az extenzív gazdálkodás ösztönzésével a

terület természeti értéke növelhető lenne.

E területek magyarországi lehatárolásához jelentős segítséget adtak a földhasználati zónarendszer

kidolgozása során előállított (talaj-, víz- és élővilág-, valamint komplex) környezetérzékenységi térképek.

Azokat tekinhetjük potenciális ÉTT célterületeknek, amelyek e térképek szerint átlag feletti (a 9,3 millió

hektár átlagát meghaladó) sérülékenységet mutattak. Mindhárom elem szempontjából meghatározva tehát

ezeket az átlagosnál érzékenyebb területeket előállítható a potenciális ÉTT területek szintézistérképe (10.

térkép).

T-10. ábra - Zonális agrárkörnyezeti programok célterületei Magyarországon



kapcsolatai


A leírt szempontok és prioritások alapján – a Természetvédelmi Hivatal koordinálásával és a Nemzeti Park

Igazgatóságok, valamint a SZIE-KTI szakembereinek bevonásával – meghatározott magyar ÉTT területeket a

11. térkép szemlélteti. Fontossági sorrend szerinti megoszlásukat a 32. táblázat mutatja.

T-11. ábra - Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) Magyarországon

33. táblázat - Modellterületek, választható támogatott gazdálkodási csomagok és

kifizetési összegek

ÉTT kategória Terület (1000 Arány (%)



kapcsolatai


ha)

Mintaterület 179,4 1,9

Igen fontos 1 883,2 20,2

Fontos 936,4 10,1

Lehetséges 294,4 3,2

Összesen 3 293,7 35,4

Ország összesen 9 300,8 100,0

A leírt szempontok és prioritások alapján meghatározott és az ÉTT rendeletben (8.2. melléklet) közzétett 53

legfontosabbnak ítélt magyar ÉTT terület felsorolását és legfontosabb adatait a 8.3.2. melléklet tartalmazza.

Ezek tehát olyan – különleges, illetve sérülékeny természeti, környezeti értékeket tartalmazó – mezőgazdasági

művelés alatt álló területek, amelyek megőrzése speciális gazdálkodási rendszer alkalmazását,

rendszabályok, technológiai előírások betartását kívánja meg a gazdálkodótól. Ha vállalja ezen előírások

betartását, akkor ezért normatív, föld alapú, vissza nem térítendő támogatásban, gazdálkodása kedvező

környezeti teljesítményeiért nyújtott kifizetésben részesül. A kifizetés nagysága arányos az előíráscsomag

várható környezeti hatásával, összetettségével, valamint a termelés gazdasági eredményét befolyásoló hatásával.

A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program térségi célprogramja tehát olyan konkrétan lehatárolt, ún.

Érzékeny Természeti Területeken támogatja a gazdákat a természetkímélő gazdálkodási módok kialakításában

és fenntartásában, ahol a mezőgazdasági hasznosítás folytatása különösen fontos feltétele az élővilág, a tájkép,

valamint az épített és történeti értékek hosszú távú megőrzésének. Ennek érdekében a Program olyan – a helyi

adottságokhoz igazított – gazdálkodási előírásokat, csomagokat fogalmaz meg, amelyek önkéntes felvállalásáért

és teljesítéséért kifizetés illeti meg a gazdálkodót. A csomagok több szintű előírásokat tartalmaznak. Az első

szint előírásai mindig kötelező érvényűek, míg a felsőbb szintek előírásai szabadon választhatók.

c) A programban való részvétel alapfeltételei

A programban való részvétel a gazdálkodók számára önkéntes. Azok jelentkezhetnek, akik:

• a kijelölt ÉTT határain belül legalább 1 hektár egybefüggő saját tulajdonú termőfölddel vagy erre vonatkozó

tartós (legalább 5 éves időtartamú) földbérlettel rendelkeznek, és azon gazdálkodnak;

• elfogadják a gazdálkodási formára vonatkozó előírásokat;

• szerződésben vállalják annak legalább 5 évre kiterjedő betartását;

• agrár-környezetgazdálkodási üzemtervet készítenek/készíttetnek, és biztosítják a végrehajtás ellenőrzésének

lehetőségét;

• vállalják az agrár-környezetgazdálkodási képzési programokban való részvételt, melynek költségeit a

program fedezi.

A kifizetésekkel kapcsolatos feltételek az alábbiak szerint alakulnak:

• a szerződésben foglalt előírások teljesítéséért a gazdálkodó – a vállalt csomag előírásaitól függően hektárra

vagy számosállatra vetített – éves kifizetést kap;

• a felsőbb szintek előírásainak teljesítéséért magasabb kifizetési összeg jár;

• a kifizetések nagysága fedezi az előírások teljesítéséből eredő esetleges többletköltségeket, kompenzálja az

esetleges bevételkiesést;



kapcsolatai


• a kifizetés a gazdasági versenyhátrányok kiegyenlítésén túl 20% prémiumot is tartalmaz a kedvező környezeti

hatások ellenértékeként, versenyképessé téve ezzel a természetkímélő gazdálkodási módok alkalmazását;

• a kifizetési összeget évente hozzáigazítják az infláció mértékéhez.

A szántóföldi növénytermesztési és gyepgazdálkodási rendszerekbe önkéntesen belépő gazda tehát vállalja a

gazdálkodási csomag kötelező és speciális előírásainak betartását, az állam pedig vállalja az ehhez kapcsolódó

kifizetések évenkénti folyósítását.

d) Az ÉTT rendszer kötelező gazdálkodási előírásai

Valamennyi gazdálkodási csomag két típusú előírást tartalmaz. Vannak olyan előírások, amelyeket valamennyi

ÉTT csomag tartalmaz, azok betartása a rendszerbe belépő valamennyi gazdálkodó számára kötelező. Az

előírások másik csoportja ÉTT-nként és gazdálkodási rendszerenként, előíráscsomagonként eltérő, az adott

gazdálkodási csomagra jellemző, speciális előírások.

A szántó művelési ágban a következő feltételek betartása valamennyi gazdálkodási csomagban kötelező:

• altalajjavítás, talajjavítás, melioráció és drénezés nem végezhető;

• tarló és szalma égetése nem megengedett;

• csak természetvédelmi szempontból kedvező kaszálási és aratási módszerek, technológiák alkalmazhatók

(kaszálás a tábla közepétől kifelé haladva, a táblaszegélyeket utoljára kell lekaszálni);

• betakarítás során vadriasztó lánc használata szükséges;

• a támogatás időtartama alatt a meglévő fasorok, erdősávok, idős fák megőrzése (őshonos fa- és cserjefajok

használata);

• a gazda köteles az általa használt területen az esetlegesen ott található szemetet saját költségén eltávolítani;

• a növénytermesztéssel kapcsolatos technológiai munkálatok során bármilyen depónia (trágyaszarvas,

bálakazal, szalmakazal stb.) csak a művelt területen hozható létre;

• ideiglenes és állandó létesítmények felállítása a nemzeti park igazgatóságával történő konzultáció alapján

lehetséges;

• telephelyek, kazlak tényleges tűzveszélyeztetése esetén az alábbi módon kell eljárni:

• a körbeszántás távolsága a fentiektől maximálisan 50 m-re lehet;

• a szántás szélessége maximálisan 5 m;

• a tűzveszély elmúlása után legkésőbb 24 órán belül (felázott talaj esetében száradás után) a durva szántást

fel kell tárcsázni, majd simítózni;

• a területhatár megjelölése csak természetes anyagokkal (faoszlopokkal) történhet;

• a területre természetvédelmi célú agrár-környezetvédelmi üzemi gazdálkodási tervet kell készíteni, amelyet a

területileg illetékes nemzeti park igazgatóság hagy jóvá;

• agrár-környezetgazdálkodási képzési programban kell a szerződött időszakban legalább 1 alkalommal részt

venni.

A gyep (rét-legelő) művelési ágban a következő feltételek betartása valamennyi gazdálkodási csomagban

kötelező:

• a gazdálkodó vállalja a gyep (rét-legelő) rendeltetésszerű használatát;

• altalajjavítás, talajjavítás, melioráció és drénezés nem végezhető;

• növényvédőszer használata nem megengedett;



kapcsolatai


• a lekaszált és bebálázott szénát a területről 1 hónapon belül le kell hordani;

• minden gépi munka csak a talajfelszín károsítása nélkül végezhető;

• égetés nem megengedett;

• csak természetvédelmi szempontból kedvező kaszálási módszerek, technológiák alkalmazhatók (kaszálás a

tábla közepétől kifelé haladva, a táblaszegélyeket utoljára kell lekaszálni);

• betakarítás során vadriasztó lánc használata szükséges;

• a támogatás alatt a meglévő fasorok, erdősávok, idős fák megőrzése, pótlás csak őshonos fajokkal;

• a gazdálkodó köteles az általa használt területen az esetlegesen ott található szemetet saját költségén

eltávolítani;

• a gyeptermesztéssel kapcsolatos technológiai munkálatok során bármilyen depónia (trágyaszarvas, szénakazal

stb.) csak a művelt területen hozható létre;

• ideiglenes és állandó létesítmények felállítása a nemzeti park igazgatósággal történő konzultáció alapján

lehetséges;

• telephelyek, kazlak tényleges tűzveszélyeztetése esetén az alábbi módon kell eljárni:

• a körbeszántás távolsága a fentiektől maximálisan 50 m-re lehet,

• a szántás szélessége legfeljebb 5 m,

• a tűzveszély elmúlása után legkésőbb 24 órán belül (felázott talaj esetében száradás után) a durva szántást

fel kell tárcsázni, majd simítózni;

• a terület-, illetve táblahatárok jelölése csak természetes úton feljövő bokorcsoportokkal, illetve később

kialakuló facsoportokkal, természetes anyagokkal történhet;

• a területre természetvédelmi célú agrár-környezetvédelmi üzemi gazdálkodási tervet kell készíteni, amelyet a

területileg illetékes nemzeti park igazgatóság hagy jóvá;

• agrár-környezetgazdálkodási képzési programban a szerződött időszakban legalább 1 alkalommal részt kell

venni.

e) Modellterületei és speciális gazdálkodási előírásaik

2002-ben kísérleti jelleggel 11 modellterületen indult az ÉTT program (12. térkép).

T-12. ábra - Az ÉTT rendszer 2002. évi modellterületei



kapcsolatai


Ezek részletes bemutatását a 3.5. fejezet tartalmazza.

A kiválasztott modellterületeken a célok elérését szolgáló gazdálkodási rendszerek, támogatott tevékenységek,

választható speciális szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és kifizetési összegek az alábbiak

(33. táblázat).

34. táblázat - A 2002. évi pályázatok statisztikai adatai

Modellterület és gazdálkodási csomag Kifizetési összeg

Ft/ha

1. „Észak-Cserehát” ÉTT mintaterület

1.1. Szántóföldi művelés 34 800

1.2. Nedves rétek kaszálása 16 200

2. „Marcal-medence” ÉTT mintaterület

2.1. Szántóföldi művelés, félintenzív

gazdálkodással 30 000

2.2. Nedves gyepterületek kaszálása 22 800

2.3. Nedves gyepterületek legeltetése 16 200

3. „Hevesi-sík” ÉTT mintaterület

3.1. Szántóföldi művelés túzokvédelemmel 32 400

3.2. Lucernatermesztés túzokvédelemmel 26 400

3.3. Gyepgazdálkodás túzokvédelemmel 21 600



kapcsolatai


4. „Fás legelők Baranya megyében” ÉTT

mintaterület


4.2. Fás legelők fenntartása legeltetéssel 27 600

4.3. Fás legelők fenntartása kaszálással 19 200

5. „Turján-vidék” ÉTT mintaterület


5.2. Gyephasznosítás üde réten és kaszálón 21 600

6. „Őrség – Vendvidék” ÉTT mintaterület

6.1. Mozaikos kisparcellás tájszerkezet,

hagyományos tájkép megőrzése

természetkímélő szántóföldi gazdálkodással 33 000

6.2. Gyephasznosítás 15 000

7. „Szatmár-Bereg” ÉTT mintaterület


7.2. Gyephasznosítás 19 200

8. „Dunavölgyi sík” ÉTT mintaterület


8.2. Nedves rétek kaszálása 22 200

8.3. Nedves rétek legeltetése 24 600

9. „Dévaványa környéke” ÉTT mintaterület


9.2. Őszi káposztarepce termesztése 23 400

9.3. Gyephasznosítás kaszálással 21 600

9.4. Gyephasznosítás legeltetéssel 21 600

10. „Borsodi-Mezőség” ÉTT mintaterület


10.2. Lucernatermesztés túzokvédelemmel 26 400



kapcsolatai


10.3. Gyepgazdálkodás túzokvédelemmel 21 600

11. „Szentendrei-sziget” ÉTT mintaterület


11.2. Fás legelő hasznosítása legeltetéssel 27 600

11.3. Gyepgazdálkodás kaszálással 22 200

A modellterületek és választható speciális gazdálkodási programcsomagjaik leírását a 3.5. fejezet tartalmazza.

f) A 2002. évi ÉTT pályázatok előzetes értékelése és a program állása

A 2002. évi pályázatok legfontosabb statisztikai adatait a 34. táblázatban foglaltuk össze.

Az ÉTT program indítására rendelkezésre álló 613 millió forint – melyből 300 millió forintot a KvVM, 313

millió forintot pedig az FVM költségvetése biztosít – 326 nyertes pályázat keretében összesen mintegy 23 ezer

ha területen tette lehetővé a program megkezdését. Az átlagosan mintegy 27 eFt/ha területalapú ÉTT kifizetés

első 50%-os részletéhez a megkötött támogatási szerződések alapján nyár végén jutottak hozzá a gazdák. A

második 50%-os részlet kifizetésére – az október 31-éig lefolytatott helyszíni ellenőrzések függvényében – az

év végéig került sor.

35. táblázat - Védett természeti területeink összesítő adatai (2002. március 1.)

Megnevezés

NAKP összesen

(term.

mértékegység)

ÉTT

term.

mértékegység NAKP %-

a

Pályázatok száma

(db) 5 321 641 12

Pályázott terület (ha) 271 751 46 854 17

Pályázott támogatás

eFt

Ft/ha

4 452 927

16 386

1 247 692

26 629

28

162

2002. évi keret (eFt) 2 140 375 613 341 29

Nyertes pályázatok

db

ha

2 691

153 035

326

22 332

12

17

A zonális agrár-környezetvédelmi célprogramok ellenőrzését a területileg illetékes Nemzeti Park Igazgatóság a

megyei növény- és talajvédelmi szolgálat bevonásával végzi évente legalább egy helyszíni ellenőrzés

formájában.

Az 5 éves szerződés folytatásának feltétele továbbá a legalább 12 órás tanfolyami képzésen való részvétel,

melynek határideje a pályázati év október 31-e. További feltétel az agrár-környezetgazdálkodási üzemterv

tárgyévi december 15-éig történő benyújtása is. A képzési feltételek a program által akkreditált képzőhelyeken

teljesíthetők. Azok költségét a program teljes egészében fedezi, a gazdáknak az kiadást nem okoz. Az



kapcsolatai


üzemtervek a program által akkreditált szakértőkkel (természetes, illetve jogi személyekkel) készíttethetők el. A

tervkészítés költségeit a program 90%-os mértékben megtéríti a gazdáknak.

Az ezekre vonatkozó és további – a programot érintő – friss információk a www.nakp.hu internetes oldalon

szerezhetők.

3.9. 2.3.9. Elterjesztésének esélyei és feltételei

De milyen esélyünk van egy ilyen rendszer megvalósítására, meggyökereztetésére, elterjesztésére? Mi erre az

esélye Európának és nekünk, magyaroknak? Ennek lehetőségét, alapját azok az európai felismerések

jelentik, amelyek előkészítették a többfunkciós európai agrármodell kialakulását, és amelyek segítik ennek

közös agrár- és vidékpolitika rangjára emelését.

E felismerések összegződése egy olyan többfunkciós mezőgazdasági modellt körvonalaz, amely úgy állít elő

értékes, szermaradvány-mentes, egészséges és biztonságos élelmiszereket és egyéb nyersanyagokat, hogy

közben megőrzi a környezetet, az élővilágot, a tájat s benne az embert, közösségeit és kultúráját.

Magyarországnak valószínűleg ugyancsak elemi érdeke, hogy az európai reformfolyamatot a

többfunkciós agrármodell teljes kiépítése irányába folytatni szándékozó, az ökoszociális piacgazdaság

alapján álló európai agrár-, környezet- és vidékpolitikai irányzatokhoz, politikai erőkhöz társuljon, és a

fejlesztési politikában ne a multinacionális cégek, hanem a magyarság, a magyar vidék, a magyar tájak és a

helyi termelő közösségek érdekeit képviselje, továbbá a többdimenziós hatékonyság szem előtt tartásával, az

ennek megfelelő agrárrendszerek támogatásával segítse elő a magyar vidék, a vidéki népesség

életkörülményeinek javítását és természeti értékeinek megóvását.

A természetvédelem, a mezőgazdaság és a vidék egymásrautaltsága számunkra is elkerülhetetlenné teszi e

három terület összehangolását. Magyarország mindemellett belátható időn belül (2004. május 1-jével) teljes

jogú tagja lesz az EU-nak, és ezzel az európai belső piachoz fog tartozni. Az EU-ban zajló várható agrár-,

környezet- és vidékpolitikai átrendeződés, az ehhez való alkalmazkodás számunkra csak akkor lehet előnyös,

ha az agrár-környezetgazdálkodás előmozdítása a mezőgazdaság támogatásában prioritást élvez. Ráadásul ehhez az EU Közös Agrár- és Vidékpolitikája lényegesen nagyobb eséllyel biztosít növekvő

forrásokat, mint a kvótákhoz, mennyiségekhez kötődő kompenzációs kifizetések csökkenő volumenű keretéből,

és a két forrás ráadásul különböző adottságú területeink fejlesztését segítheti, így azok nem kizárják, hanem

kiegészítik egymást.

E program megvalósítása csak a különböző szakmák és tudományterületek együttműködésével képzelhető el.

A fordulat a gazdálkodók, a fogyasztók, valamint az irányítók részéről egyaránt olyan általános

értékrendváltást feltételez, amely Magyarországon is reális távlatokat nyit az ökológiai alternatíva, az

ökoszociális piacgazdaság közegébe ágyazott többfunkciós mezőgazdálkodás számára. Ehhez egyebek

mellett a „szellemi infrastruktúra” gyökeres megújítására van szükség!

Ez a 3. évezred nagy kihívása, melynek csak akkor tudunk megfelelni, ha a földet nem csupán

termelőeszköznek, hanem létünk alapjának, a vidéki térségeket pedig nemcsak termelési, hanem társadalmi és

biológiai élettérnek is tekintjük. Ha a helyi közösségek megmaradása, a tiszta környezet és táplálék, az emberi

egészség, valamint a bennünket körülvevő természet egyensúlyának megőrzése fontosabb lesz számunkra, mint

a beszállító iparok, multinacionális konszernek tulajdonosainak tőkeérdekeltsége. Egyre többen gondolják így!

Agrobiznisz helyett agrikultúrát akarnak, amiben velük van Európa ökoszociális fele! Paradigmaváltás, az

eredeti értékekhez való visszatérés előtt áll a világ! Ehhez kívánunk könyvünkkel szellemi muníciót és szakmai

ismereteket adni.

∗ ∗ ∗

Vizsgáljuk meg ezek után jelenlegi védett és érzékeny területeink főbb kategóriáit, azok fontosabb környezeti

és földhasználati mutatóit, változási tendenciáit. Nézzük meg tehát közelebbről azt a területet, amelynek

gazdálkodási irányelveit adjuk közre e könyvben.


4. fejezet - 3. A védett és érzékeny természetiterületek jellemzése

1. 3.1. Magyarország védett és érzékeny természetiterületei

Magyarország jelenlegi jogi oltalom alatt álló, védett természeti területeinek kategóriáit és azok Nemzeti Park

Igazgatóságok szerinti elhelyezkedését mutatja be a 13. térkép. Ha a jogi oltalommal védett (13. térkép; színes

melléklet) és az érzékeny természeti területeket (11. térkép. 2.3.8. fejezet, lásd korábban) egy térképen

ábrázoljuk, akkor a teljes rendszer jól tanulmányozható (14. térkép).

T-13. ábra - Jogi oltalom alatt álló területek Magyarországon

T-14. ábra - Jogi oltalom alatt álló területek és Érzékeny Természeti Területek

Magyarországon

3. A védett és érzékeny

természetiterületek jellemzése


E térkép alapján a területek három kategóriába sorolhatók: vannak

• jogi oltalom alatt nem álló ÉTT-k;

• olyan ÉTT-k, amelyek jogi oltalom alatt álló, védet területeken találhatók és

• ÉTT rendszerbe nem vont, jogi oltalom alatt álló, védett területek.

A térkép alapján első közelítésben az is megállapítható, hogy a kijelölt ÉTT-k túlnyomó többsége jogi

oltalommal nem védett, mezőgazdasági területen helyezkedik el, ám az esetek többségében körülöleli a

fragmentálódott, védett területeket, mintegy átmeneti zónát képezve a természetvédelmi magterületek, azok

pufferzónái és az agrártermelés területei között. Ez a kép a korábban vázolt egységes földhasználati zonalitás

irányába mutat, minden tekintetben megfelel a differenciált, területfedő természetvédelmi koncepció vázolt

rendszerének és az ÉTT elveknek.

A továbbiakban e területek áttekintő jellemzését adjuk, mely kiterjed azok 2002. március 1-jei állapot szerinti

területi statisztikai adataira, természeti viszonyaira, s az egyes területek részletes jellemzésére is. Jelenleg ez az

a terület, ahol a mezőgazdálkodás e kötetben leírt elveit kell érvényesítenünk, ha a földhasználat tartamossági

követelményeinek meg akarunk felelni.

Nézzük tehát legelőször is a természetvédelem e területekre vonatkozó statisztikai adatait.

A 35. táblázat a védett területek természetvédelmi kategóriák közti megoszlását, a 14. ábra pedig azoknak az

ország összterületéhez viszonyított arányát szemlélteti. Megállapítható, hogy az összességében 920 000 ha-t

meghaladó védett területből – amely az ország összterületének 9,9%-a – közel 110 000 ha-t tesznek ki a

fokozottan védett magterületek, vagyis ezek adják a védett területek 11,9%-át.

A védett területek 52,5%-a nemzeti parkjainkban található. Ezek nemzeti parkok közötti és védelmi szint

szerinti megoszlását mutatja a 36. táblázat.

A 37. táblázat a védett területek növekedését mutatja az 1992–2002-es időszakban. Megállapítható, hogy az

országos jelentőségű védett természeti területek növekedése ez idő alatt meghaladta a 190 ezer ha-t.

36. táblázat - Nemzeti parkjaink területi adatai (2002. március 1.)




Védett természeti

területek Száma Területe Ebből fokozottan

védett

védettségi kategóriái (db) (ha) ha %

Nemzeti parkok 10 484 883 79 821 16,5

Tájvédelmi körzetek 36 309 817 28 608 9,2

Természetvédelmi

területek 142 25 927 1 316 5,1

Természeti emlék 1 – – –

Országos jelentőségű

védett természeti

területek összesen 189 820 627 109 745 13,4

Ex lege védett lápok – 44 359 – –

Ex lege védett szikes

tavak – 20 160 – –

Helyi jelentőségű védett

természeti területek 1236 36 700 – –

Mindösszesen 1425 921 846 109 745 11,9

37. táblázat - Országos jelentőségű védett természeti területek alakulása (ha)

Nemzeti parkok Területe (ha) Ebből fokozottan védett

ha %

Aggteleki NP 19 981,0 3 922,0 19,6

Balaton-felvidéki NP 57 019,8 11 134,0 19,5

Bükki NP 43 129,8 3 774,0 8,8

Duna–Dráva NP 49 473,0 14 123,0 28,5

Duna–Ipoly NP 60 314,1 16 119,0 26,7

Fertő–Hanság NP 23 588,2 7 492,0 31,8

Hortobágyi NP 80 548,9 12 457,0 15,5

Kiskunsági NP 56 761,0 12 457,0 21,9

Körös–Maros NP 50 134,0 6 411,0 12,8

Őrségi NP 43 933,5 3 104,0 7,1




Összesen: 484 883,3 79 821,0 16,5

38. táblázat - Érzékeny Természeti Területek összesítő adatai (2002. március 1.)

Védett területek 1992 1997 2002

Nemzeti parkok 159 100 407 445 484 883

Tájvédelmi körzetek 431 500 319 830 309 817

Természetvédelmi

területek 37 400 25 402 25 927

Összesen: 628 000 768 077 820 627

Az országos jelentőségű védett területek 2002. márciusi állapotok szerinti teljes listáját a 8.3.1. melléklet

tartalmazza.

A 38. táblázat a kijelölt Érzékeny Természeti Területek fontossági kategóriák szerinti megoszlását, a 15. ábra

pedig azoknak az ország összterületéhez viszonyított arányát szemlélteti.

A 39. táblázat az országos jelentőségű védett és érzékeny természeti területek összesített adatait tartalmazza.

Az ország összterületéhez viszonyított arányukat a 16. ábra szemlélteti.

15. ábra - Védett természeti területek Magyarország területéhez viszonyított aránya

(%)

16. ábra - Országos jelentőségű védett és érzékeny természeti területek Magyarország

összterületéhez viszonyított aránya (%)




39. táblázat - Védett és érzékeny természeti területek összesített adatait (2002. március

1.)

ÉTT kategóriák Területe (ha) Aránya (%) Az ország

területéből

(%)

Mintaterület (M) 441 274 13,6 4,7

Igen fontos terület (I) 1 573 409 48,7 16,9

Fontos terület (F) 925 812 27,6 10,0

Lehetséges terület (L) 292 464 9,1 3,2

Összesen: 3 232 959 100,0 34,8

40. táblázat - A védett és érzékeny területek lejtőkategóriák szerinti megoszlása (%)




Kategóriák Területe (ha) Aránya (%) Az ország

területéből

(%)

Védett területek (V) 389 182 10,7 4,2

Védett és érzékeny területek (V

+ É) 437 925 12,1 4,7

Érzékeny területek (É) 2 794 855 77,2 30,0

Összesen: 3 621 962 100,0 38,9

2. 3.2. A környezeti feltételek általános jellemzése

A védett és az érzékeny területek domborzati- és talajviszonyairól, valamint agráralkalmassági, illetve

környezetérzékenységi meghatározottságáról ízelítőt adnak az alábbi táblázatok.

2.1. 3.2.1. A domborzati viszonyok

A védett és érzékeny területek domborzati viszonyait jól mutatja azok lejtőkategóriák szerinti megoszlása (40.

táblázat).

41. táblázat - A 100 pontos talajértékszám-kategóriák gyakorisága (%)

Lejtőszög % Összesen V V + É É

> 17,0 2,3 12,3 3,9 0,7

15,0–16,9 0,8 3,8 1,0 0,3

13,0–14,9 1,0 4,7 1,2 0,5

11,0–12,9 1,4 5,7 1,4 0,8

9,0–10,9 1,8 6,6 1,6 1,1

7,0–8,9 2,4 7,4 1,9 1,7

5,0–6,9 3,1 7,8 2,4 2,6

3,0–4,9 4,5 8,6 3,3 4,1

1,0–2,9 9,1 11,5 8,1 9,0

< 1,0 73,6 31,6 75,4 79,2

Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0

Jelmagyarázat: V = védett, V + É = védett érzékeny, É = érzékeny.

A táblázat alapján megállapítható, hogy a védett és érzékeny területek 74%-a kifejezetten sík vidéken, 3%-a

pedig 15% feletti lejtésű domb- és hegyvidéken található. Ezen belül a védett területeken a lejtősebb felszíni

viszonyok aránya (16%) nagyobb, mint az ÉTT-ken (1%).




2.2. 3.2.2. A talajviszonyok

A 100 pontos talajértékszám (41. táblázat), valamint az aranykorona érték (42. táblázat) alapján

megállapítható, hogy a védett és érzékeny természeti területek 85–90%-a átlagosnál gyengébb agrárpotenciálú

területeken helyezkedik el.

42. táblázat - Az aranykoronaérték-kategóriák gyakorisága (%)

Talajértéksz

ám Összesen V V + É É

100–91 – – – –

90–81 – – – –

80–71 0,8 0,5 – 1,0

70–61 4,8 1,0 0,8 6,0

60–51 6,1 0,4 3,7 7,3

50–41 17,5 30,1 11,1 16,7

40–31 23,8 18,3 16,7 25,6

30–21 17,8 18,2 15,8 18,1

20–11 12,9 22,3 18,3 10,8

10– 16,3 9,2 33,6 14,5

Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0

43. táblázat - A genetikus talajfőtípusok előfordulása a védett és érzékeny területeken

Aranykorona

érték Ak/ha

szántó Összesen V V + É É

40– – – – –

35–39 0,7 2,8 0,7 0,4

30–34 3,3 3,4 7,8 2,5

25–29 9,1 8,3 9,2 9,1

20–24 21,9 14,3 19,2 23,4

15–19 24,9 28,9 20,4 25,1

10–14 24,8 30,8 25,8 23,9




5–9 14,5 9,7 14,9 15,1

–5 0,8 1,8 2,0 0,5

Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0

A genetikus talajfőtípusok előfordulását a vizsgált területeken a 43. táblázat adatai jól mutatják. A

táblázatokban összehasonlításképpen azok országos gyakoriságát is feltüntettük. Megállapítható, hogy az

országos területi aránynál nagyobb gyakorisággal jelennek meg a vizsgált területeken a váztalajok, a szikesek, a

réti talajok, valamint a láp és mocsári talajok. A kiváló mezőgazdasági adottságú csernozjomok és öntéstalajok

viszont az országos aránynál lényegesen kisebb területeket foglalnak el. Részletes, talajtípusonkénti bontásukat

a melléklet (8.3. fejezet) tartalmazza.

A talaj vízgazdálkodási tulajdonságait vizsgálva (44. táblázat) megállapítható, hogy a védett területeken az

országosnál lényegesen nagyobb arányban jelennek meg a gyenge, sőt extrém vízgazdálkodású talajok.

44. táblázat - A vízgazdálkodási tulajdonság-kategóriák előfordulása a védett és

érzékeny területeken (%)

Megnevezés Orszá-

gosan*

Védett és érzékeny területeken

Összesen V V + É É

1. Váztalajok 11,4 13,8 17,8 8,4 14,1

2. Erdőtalajok 34,8 25,9 50,0 21,9 23,2

3. Csernozjom talajok 22,4 11,6 2,0 4,8 15,9

4. Szikes talajok 6,0 12,0 1,8 34,4 9,9

5. Réti talajok 10,9 27,5 18,5 19,7 30,0

6. Láptalajok 3,3 3,8 5,0 3,5 2,2

7. Mocsári és ártéri erdők

talajai 0,2 0,3 0,5 0,3 0,2

8. Folyóvizek és tavak

öntéstalajai 11,0 5,1 4,4 7,0 4,5

Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

Megjegyzés: * Forrás: Láng I.–Csete L.–Harnos Zs. (1983)

45. táblázat - A talajok kémhatás- és mészállapot-kategóriáinak előfordulása a védett és

érzékeny területeken (%)

A talaj vízgazdálkodási

tulajdonságai

Orszá-

gosan

*

Védett területeken


Igen nagy víznyelésű és vízvezető




képességű, gyenge vízraktározó

képességű, igen gyengén víztartó, 5,0 7,4 0,8 4,2 8,8

talajok

Nagy víznyelésű és vízvezető

képességű,

közepes vízraktározó képességű, 18,8 16,4 5,0 6,5 19,6

gyengén víztartó talajok

Jó víznyelésű és vízvezető

képességű;

jó vízraktározó képességű; jó

víztartó, 30,6 22,4 19,8 17,9 28,7

talajok

Közepes víznyelésű és vízvezető

képességű, nagy vízraktározó 16,5 15,4 30,3 10,9 14,0

képességű, jó víztartó talajok

Gyenge víznyelésű, igen gyenge

vízvezető képességű, erősen

víztartó, igen kedvezőtlen,

extrémen 11,3 14,3 0,5 21,1 15,2

szélsőséges vízgazdálkodású

talajok

Igen gyenge víznyelésű,

szélsőségesen

gyenge vízvezető képességű, igen

erősen víztartó, kedvezőtlen 3,7 8,1 1,7 27,7 5,9

vízgazdálkodású talajok

Jó víznyelésű és vízvezető

képességű,

igen nagy vízraktározó és víztartó 1,4 2,3 5,0 3,3 1,6

képességű talajok

Sekély termőrétegűség miatt

szélsőséges vízgazdálkodású

talajok 12,7 13,7 36,9 8,4 6,2




Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0


A kémhatás és a mészállapot alakulását mutatják a 45. táblázatban összefoglalt adatok.

A talajok szervesanyag-készletét a 46. táblázat adatai foglalják össze. Ez alapján megállapítható, hogy a

védett és érzékeny területeken a túlságosan kis és túlságosan nagy (szélsőséges) szervesanyag-készletű területek

aránya egyaránt meghaladja az országos átlagot.

46. táblázat - A talajok szervesanyag-készlet kategóriáinak előfordulási gyakorisága a

védett és érzékeny területeken (%)

A talaj kémhatása

és mészállapota

Orszá-

gosan

*


Összese

n V V + É É

Erősen savanyú talajok 13,3 27,9 49,1 26,5 25,2

Gyengén savanyú

talajok 42,5 32,5 25,8 20,4 35,3

Felszíntől karbonátos

talajok 38,3 27,5 23,3 18,2 29,6

Nem felszíntől

karbonátos szikes

talajok 4,2 10,4 1,7 30,0 8,5

Felszíntől karbonátos

szikes talajok 1,7 1,7 0,1 4,9 1,4

Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0


47. táblázat - Mezőgazdasági alkalmasságkategóriák gyakorisága (%)

Szervesanyag-

készlet (t/ha) Orszá-

gosan*



< 50 5,0 11,8 4,6 9,9 13,1

50–100 21,1 20,2 37,2 12,0 19,0

100–200 29,4 26,8 18,8 24,7 28,2

200–300 21,2 24,8 19,8 38,7 23,4

300–400 20,0 11,2 13,6 7,1 11,5

400 < 3,3 5,2 6,0 7,6 4,8




Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0


2.3. 3.2.3. Agráralkalmasság, környezeti érzékenység

A védett és érzékeny területek agráralkalmaságáról, illetve környezeti érzékenységéről, valamint a területek

(agrártermelési, környezetérzékenységi, illetve kettős) meghatározottságáról közöl adatokat a 47–49. táblázat,

amely egyben összehasonlítási lehetőséget kínál az országos adatokkal is. Alapja az a földhasználati

zónarendszer, amelynek bemutatását a 2.3.6. fejezet, részletes elemzését pedig a 8.4. melléklet tartalmazza.

A mezőgazdasági termelési alkalmasságkategóriák (47. táblázat) gyakoriságának elemzése alapján

megállapítható, hogy a védett területeknek több mint 65%-a átlag alatti mezőgazdasági adottságokkal

jellemezhető.

Az élővilág, a talajok és a vízbázisok szempontjából vizsgált környezeti érzékenységkategóriák (48. táblázat)

gyakorisága azt mutaja, hogy a védett és érzékeny területek mintegy 35%-ának környezeti érzékenysége igen

nagy. Az ilyen területek aránya országos összesítésben viszont alig több, mint 21%.

A védett és érzékeny területek elhelyezkedését mutatja az agráralkalmassági-környezet-érzékenységi

értékskálán a 49. táblázat.

Megállapítható, hogy míg a védett és érzékeny területek több, mint 30%-a környezetérzékenységi, s további

43%-a kettős (extenzív agrár) meghatározottságú, addig országos összesítésben a környezeti meghatározottságú

területek aránya alig haladja meg a 21%-ot, a kettős meghatározottságú területek aránya 37%, és az

agrártermelési meghatározottságú területek aránya pedig közel 42%.

Nézzük ezek után, hogy hogyan jellemezhető e védett területek földhasználata, a művelési ágak megoszlása.

48. táblázat - Környezeti érzékenység-kategóriák gyakorisága (%)

Magyarország

területének

mezőgazdasági

alkalmassága

(0–100 értékskála)

Orszá-

gosan*



< 20 1,2 1,5 5,8 4,2 0,5

21–30 5,5 6,0 14,7 9,5 2,9

31–40 18,8 19,5 31,0 16,7 17,1

41–50 39,2 45,4 24,0 54,5 46,9

51–60 21,0 20,2 18,6 13,8 24,0

61–70 13,6 7,1 5,4 1,2 8,3

70 < 0,7 0,3 0,5 0,1 0,3

Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

Megjegyzés: * A földhasználati zónarendszer (Ángyán et al., 1999) értékskálája alapján

49. táblázat - Területmeghatározottsági kategóriák gyakorisága (%)




Magyarország

területének környezeti

érzékenysége

(0–100 értékskála)

Orszá-

gosan*



< 10 1,1 0,3 0,1 0,0 0,4

11–20 17,3 7,3 2,1 0,6 9,1

21–30 29,0 22,9 13,1 5,2 26,9

31–40 31,4 34,9 30,6 17,9 38,2

41–50 14,7 24,5 25,9 43,3 21,4

51–60 5,3 8,1 21,9 24,7 3,6

60 < 1,2 2,0 6,4 8,3 0,4

Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0


50. táblázat - Országos jelentőségű védett természeti területek megoszlása művelési

ágak szerint (ha)

Magyarország területeinek

elhelyez-kedése

környezetérzékenységi-agrár-

termelési (0–200-as)

értékskálán

Orszá-

gosan

*



< 50

környezeti

meghatározottságú

0,1 0,1 0,1 0,8 –

51–60 0,3 0,5 2,3 2,2 –

61–70 1,1 1,3 4,5 4,4 0,3

71–80 2,1 3,4 11,4 8,3 1,6

81–90 5,8 8,4 16,8 19,8 5,4

91–100 11,8 17,1 21,7 29,4 14,5

101–110 kettős


19,0 21,5 16,3 18,3 22,7

111–120 18,3 21,4 14,9 11,8 23,8

121–130 agrártermelési


15,1 14,2 8,2 3,3 16,8

131–140 12,3 9,0 3,0 1,4 11,0




141–150 10,2 2,7 0,5 0,2 3,4

150 < 3,9 0,4 0,3 0,1 0,5

Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0


3. 3.3. A földhasználat jellemzése

Témánk szempontjából a földhasználat, a művelési ágak megoszlása az egyik döntő kérdés. Ennek legfontosabb

összefoglaló adatait az 50. és 51. táblázat tartalmazza. Jelen tanulmánykötetünk mindenek előtt a

szántóterületekkel foglalkozik, de az állattenyésztés révén érinti a gyepterületek egy részét is.

Az országos jelentőségű védett területek (50. táblázat) 12%-át (98 ezer ha-t) a szántók, 27%-át (218 ezer ha-t) a

gyepek teszik ki.

A védett és érzékeny természeti területeket együttesen vizsgálva (51. táblázat) megállapítható, hogy az

összességéban 3,6 millió ha-t meghaladó terület 49%-át szántók, 17%-át gyepek, 22%-át erdők borítják, és a

többi művelési ág együttes részaránya 12%.

51. táblázat - Védett és érzékeny természeti területek művetési ágak szerinti megoszlása

(1 000 ha)

Kate-

góriák

Művelési ágak

Szántó Gyep Szől

ő Kert

Gyü-

mölcs Nádas Halastó Erdő Kivett

Össze-

sen

NP 54 513 134 646 3913 168 683 11 936 8 018 198 680 72 326 484 883

TK 41 977 75 990 635 116 597 1 995 3 671 171 277 13 559 309 817

TT 1 831 6 865 69 32 10 1 315 1 263 10 996 3 546 25 927

Össze

-sen 98 321 217 501 4617 316 1290 15 246 12 952 380 953 89 431 820 627

52. táblázat - Extenzív állattenyésztési és növénytermesztési rendszerek jellemzői (Nagy

et al., 1997)

Kategó-

riák

Művelési ágak

Szántó Gyep Szől

ő Kert

Gyümölc

s Nádas Halastó Erdő Kivett

Össze-

sen

Védett 45,9 33,1 5,9 0,2 0,2 13,1 9,8 261,9 19,1 389,2

Védett

és

érzékeny 91,2 177,9 1,5 0,2 0,2 21,3 15,4 124,2 6,0 437,9

Érzéken 1630,0 398,0 41,7 12,5 18,9 18,0 26,2 397,8 251,8 2794,9




y

Összesen 1767,1 609,0 49,1 12,9 19,3 53,4 51,4 276,9 276,9 3622,0

∗ ∗ ∗

Vizsgáljuk meg ezek után közelebbről a tíz Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozó törzs területeket,

következzék ezek bemutatása, a „száraz” statisztikai jellemzőik után a természeti és kultúrtörténeti értékeik

„lágyabb, szelídebb” leírása, azok táji megjelenésének és egybefonódásának érzékeltetése.

4. 3.4. A védett területek bemutatása

4.1. 3.4.1. Aggteleki Nemzeti Park (ANP) Igazgatóság

4.1.1. 3.4.1.1. Az ANP Igazgatóság működési területe

Az Aggteleki Nemzeti Park (Baross G. et al., 1997) 1985. január 1-jén alakult Észak-Magyarország festői

karsztvidékén. Területe 19 708 ha. E középhegységi táj a Gömör-Tornai karszthegység déli nyúlványa, 500–600

m magasságú, fennsík jellegű rögökkel, melyeket apró medencék, karsztos szurdokvölgyek és széles talpú,

hegységszerkezeti vonalak mentén futó folyóvölgyek tagolnak. A Bódva ÉK-DNy irányú völgyszakasza a

parkot két jól elkülönülő részre osztja: A Szilicei-fennsík déli folytatását képező Aggteleki-karsztra, valamint az

önálló rögként kiemelkedő Szalonnai-hegységre, amelyhez a Bódva szerkezeti völgyétől délre szorosan

kapcsolódik a Rudabányai-hegység Telekes-patak környéki nyúlványa. A nemzeti park területe északon a

Szlovák Karszt Tájvédelmi Körzettel határos. Földtani, tájföldrajzi, sőt kultúrtörténeti szempontból is a két

terület egységet alkot, s egyben nemzetközi védettséget is élvez az UNESCO Ember és Bioszféra (MAB)

programja kapcsán. Mindkettő bioszféra rezervátum. Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság illetékességi

területéhez tartoznak a Keleméri Mohos-tavak és a Rudabányai őshominida lelőhely Természetvédelmi

Területek is. 1995-ben az Aggteleki- és Szlovák-karszt barlangvilága felkerült az UNESCO Világörökség

Listájára (15. térkép).

T-15. ábra - Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe




4.1.2. 3.4.1.2. Az ANP törzsterületei

a) Földtörténet

Az Aggteleki Nemzeti Park területe több hegységrészre terjed ki, melyeket Gömör-Tornai-karszt, illetve

Aggtelek-Rudabányai-hegység néven foglalnak össze. Részei a földtörténeti múltban egymástól távolabb

helyezkedtek el, s geológiai fejlődésük sem volt egyforma. Jelenlegi helyükre tektonikai erők hatására,

vízszintes mozgások révén, a földtörténeti újkor folyamán kerültek.

A területet nagyrészt a földtörténeti középkor triász időszakában, mintegy 230 millió évvel ezelőtt képződött

kőzetek építik fel, ezek tulajdonságai szabják meg a táj arculatát, ezekben alakultak ki a világhírű barlangok és a

többi karsztjelenség. Ezek a formációk (kőzetegyüttesek), valamint földtani alapszelvényként szolgáló

feltárásaik hazánkban csak itt fordulnak elő.

Az egykori elzárt, oxigénhiányos tengeröbölben lerakódó mésziszapban nem oxidálódott a lesüllyedt szerves

anyag sem; sötétszürke, fekete kőzet képződött. Amikor a gátalkotó küszöb elsüllyedt, s újra behatolt az

oxigénben gazdag víz, a fenéken mészvázú és mészkiválasztó élőlények, nagyrészt mészalgák telepedtek meg.

Ezek lábtörlőszerű fonadékokat, kisméretű zátonyokat alkottak, a köztük lévő sekély medencékben mésziszap és

a zátonylakó szervezetek váztörmeléke rakódott le. Ez a folyamat hosszú időn át lépést tartott a süllyedéssel, így

ezer méternél vastagabb világos mészkő rétegsor jött létre.

A mélyvízi üledékképződés a jura időszakban is folytatódott. A földtörténeti középkor végén (kréta időszak) és

az újkor elején a térség kiemelkedett és erősen lepusztult. Az így kialakult szárazulaton néhol vörös agyag,

másutt bauxit képződött. A tenger ezután visszatért, de a változatos harmadidőszaki kőzetek a felszínen csak

elszigetelt foltokban mutatkoznak. A harmadidőszak vége felé keletkezett hatalmas tóban agyagból, homokból,

kavicsból és lignitből képződött pannon rétegsorok azonban többfelé megtalálhatók az idős kőzetekre települve,

a mészkőterület szegélyén, vagy – néhol meglepő vastagságban – a hegyek közti medencékben (pl.

Bódvaszilasnál, a felső Bódva-völgyben).

A pannont egészen máig tartó kiemelkedés követte. A kiemelkedéssel járó lepusztulás során újra feltáródott

mészkő- és dolomitfelszínekre folyóvízi kavics és homok, vagy kőzetmálladékból, hulló porból és az egykori

bauxittelepek degradálódott anyagából képződött vörös agyag települt. A legújabb idők, a jégkorszak és a

jelenkor termékei még a vízmosások torkolatában felhalmozódott törmelékkúpok, a lejtőtörmelékek, a

patakhordalékok, valamint a barlangokban lerakódott agyag és kavics is.

b) Felszíni formák és felszín alatti világ

Az Aggteleki-karsztvidék arculatát elsősorban a mészkő alapkőzet lepusztulásával kapcsolatos folyamatok

eredményei, a karsztjelenségek határozzák meg. E viszonylag kis területen a jégkorszak során megindult és

azóta is tartó mérsékeltövi karsztfejlődés szinte valamennyi megjelenési formáját megfigyelhetjük.

A változatos karsztfelszín mai képét a fizikai-kémiai és biokémiai természetes hatásokon túl az emberi

tevékenység is formálta. Az egykor erdővel borított területeken a fák gyökérsavaik segítségével csőszerű

üregeket oldottak a talaj alatt fekvő mészkőbe. Az erdő kiirtása, majd a mezőgazdasági hasznosítás

következtében a csapadékvizek akadálytalanul lehordták a talajtakarót. Így feltárult az alapkőzet, melynek apró

üregeiből, az ún. gyökérkarokból a növényi maradványok időközben kikorhadtak. Ezt a barázdált, át- meg

átlyuggatott kopár felszínt nevezzük karsztmezőnek, népiesen ördögszántásnak. A karsztvidék legszebb ilyen

képződménye az Aggteleki-tó fölötti Tóhegy-oldal. Maga a tó a lejtőről lemosott hordaléknak köszönheti létét,

mivel így a Baradla-barlang egyik állandó víznyelője eltömődött, és az összegyűlő csapadékvíz tóvá

duzzadhatott.

A nemzeti park területe a felszíni karsztjelenségek igazi szabadtéri múzeuma. Az oldódás következtében

beszakadt, berogyott felszíni formák, a dolinák vagy töbrök, valamint a víznyelők mint sajton a lyukak tarkítják

az erdős platókat. A mészkőrögök között helyenként karsztos szurdokvölgyek, felszakadt barlangok

maradványai húzódnak.

A karsztosodás során a csapadékvizek a talaj felső rétegéből kioldott szén-dioxid révén savas kémhatásúvá

váltak. A mészkő repedéseibe jutva tágították azokat, bővítve az utat a föld alatti üregek falának koptatását,

kivájását végző, az esővízzel bejutó kvarckavicsok számára. Eközben helyenként a hajszálnál is vékonyabb

repedéseken át lassan leszivárgó vízből a létrejött barlangok falain, talaján és mennyezetén kalcium-karbonát

képződmények: cseppkövek váltak, illetve jelenleg is válnak ki. A felszínről bemosott talaj ásványaival színezett




függőcseppkövek, állócseppkövek, cseppkőoszlopok, cseppkőzászlók és drapériák, vékony szalmacseppkövek,

borsókövek és korallszerű képződmények, görbecseppkövek és a kalcitkristályoktól csillogó mészkőteraszok

mind e páratlan gazdagságú felszín alatti világ kincsei.

Az Aggteleki-karsztvidéken és a vele földtani-földrajzi értelemben szerves egységet alkotó Szlovák-karszton

összesen több mint 700 barlang ismert. A függőleges barlangok, az ún. aknabarlangok vagy zsombolyok

legtöbbje a Bódvaszilas fölött emelkedő Alsóhegyen található, köztük második legmélyebb hazai barlangunk, a

235 m mély Vecsembükki-zsomboly.

A Baradla-Domica-barlangrendszer csaknem 25 km-es hosszával előkelő helyet foglal el Európa

cseppkőbarlangjai sorában. A 6–7000 éve már lakott Baradla értékeivel, méreteivel és érdekességeivel

kiemelkedik a többi barlang közül. A Baradlában található hazánk legnagyobb állócseppköve, a 19 m-es

Csillagvizsgáló, valamint a legnagyobb barlangi csarnok is, az Óriások terme. A Baradlában a barlangok

kialakulásának minden fázisa és módja tanulmányozható, az oldásos eredetű fülkéktől a felszakadással

keletkezett barlangtermekig, a többszintű járatrendszerek kialakulásától az üregek feltöltődéséig. A Baradla

minden bizonnyal az egyik legalaposabban kutatott hazai barlang, de teljes egészében ma sincs feltárva.

A karsztvidék több mint 260 barlangja közül 20 fokozottan védett. Az 1952-ben felfedezett 6,4 km hosszú

Béke-barlangot levegőjének összetétele a légúti betegségek klímaterápiás gyógyítására is alkalmassá teszi. Ez az

Aggteleki-karszt második leghosszabb barlangja, jellegzetesek barlangi teraszai, függőcseppkövei és impozáns

mésztufagátjai. A barlang állandó patakja ma is formálja medrét. A 3200 m hosszú Szabadság-barlang a

Baradlához és a Békebarlanghoz hasonlóan eróziós tágulással keletkezett, méretei azonban jóval kisebbek.

Jellemzőek a barlangban a bor sóköves kiválások. A Nagyoldal és tágabb térségének víznyelőin át bejutó

csapadékvizek a cseppkőképződményekben szegényebb Kossuth-barlang tektonikus hasadékát kitöltő gyors

folyású patakban gyűlnek össze és Jósvafő fölött a Nagy-Tohonya forrásban jutnak a felszínre.

Külön kategóriába tartoznak a Szalonnai-hegységhez tartozó Esztramos-hegy sasbércének barlangjai, amelyek a

bányaművelés során kerültek feltárásra. A karsztvíz szintje alatt, melegvizes behatásra létrejött különleges

formakincsük világviszonylatban is kiemelkedő. Falaikat a tömegesen megjelenő borsókövek és

görbecseppkövek (heliktitek) mellett különféle színű és formájú kalcitkristályok borítják.

c) Éghajlat és vízrajz

Az Aggteleki Nemzeti Park földrajzi fekvésének és földtani felépítésének köszönhetően sajátos éghajlati és

vízrajzi viszonyokkal rendelkezik.

A csapadék mennyisége kevesebb mint középhegységeinkben, az átlagos évi csapadék 600 mm. Ennek oka,

hogy minden oldalról magasabb hegységek övezik, így a csapadék nagyobb része már nem jut el a karsztra. A

Bükk felől érkező DNY-i és a Kárpátok felől fújó É-i, ÉNY-i szelek nem hoznak csapadékot, a K-i

légtömegekből azonban több esőt kap, mint környéke. A kevesebb csapadék a hőmennyiségben is

megmutatkozik. Augusztus és szeptember a legszárazabb, május és június a legcsapadékosabb hónap. A

barlangokban árvízveszély márciusban és május, júniusban várható.

A terület évi középhőmérséklete 10 °C, a napi értékek az országos átlag alatt maradnak. A völgyekben a sajátos

helyi mikroklíma következtében a hőmérséklet kiegyenlítettebb, mint a fennsíkokon. Nyáron az 5–600 m magas

fennsíkokon a hőmérsékleti maximumértékek magasabbak, télen a minimumértékek alacsonyabbak, mint a

völgyekben. Ennek oka a völgyekben folyó karsztpatakok állandó 11 °C-os hőmérséklete, amely kiegyenlíti a

szélsőségeket. Jellemzőek a fennsíkokról lefelé áramló hűvös, hideg helyi szelek, melyek a völgyekben és

medencékben fejtik ki hatásukat.

A barlangokban a levegő páratartalma megközelítheti a telítettségi értéket. A térség tiszta levegőjének

különleges sajátossága, hogy több allergén növény (pl. a parlagfű) pollene nem található meg a park körzetében.

A Sajó-Bódva vízgyűjtőjéhez tartozó területen a felszíni vízfolyásokat a barlangi patakok és a karsztforrások

táplálják, melyek egy része csak időszakosan működik. A patakok vízjárását a csapadékmaximumok és a tavaszi

hóolvadás szabályozzák, ezekben az időszakokban gyakori a néhány napig tartó árvíz. A felszíni vízhálózat

képét néhány mesterségesen felduzzasztott tó (pl. Tengerszem-tó) és az eltömődött víznyelőkben és dolinákban

összegyűlt apró tavak színezik.

d) Élővilág

Az Aggteleki-karszt geológiai, domborzati és klimatológiai viszonyai, valamint földrajzi fekvése alapján a

terület növény- és állatvilágának legfontosabb vonása a peremhelyzet és az átmeneti jelleg. Növényföldrajzilag




a Kárpáti és a Pannóniai flóratartomány átfedésében, karsztos viszonyok között kialakult önálló flórajáráshoz

tartozik. A nemzeti park nagy részét erdők borítják. Természetes eredetű erdőtlen régiók csak a sziklás

letöréseken és gerinceken találhatók, míg egyes területek az évszázados extenzív használat (legeltetés, kaszálás)

során váltak gyepekké.

A terület óriási élőhelyi és fajgazdagságát mutatja az egymástól teljesen eltérő ökológiai igényű fajok egész

sorozata. Az északi oldalakon, hűvös töbörperemeken kialakult szubmontán bükkösökben, a meredek völgyek

szurdokerdeiben számos észak-kárpáti, dacikus és boreo-montán flóra- és faunaelem található. Április táján

ilyen termőhelyen illatozik a farkasboroszlán, veri fel az erdő csendjét a fekete harkály és a fehérhátú harkály

dobolása. Szintén itt fészkel az odúlakó kékgalamb és a kis légykapó. A legzavartalanabb erdőkben költ az uráli

bagoly és legtermetesebb énekesmadarunk, a holló is. Említést érdemel a bükkösökben élő kék meztelen csiga, a

lenyűgöző mintázatú havasi cincér vagy a viszonylag gyakori nagypele is.

A meredek kőkibúvásos letörések sziklaerdő fragmentumait illír-kárpáti elemek gazdagítják, melyek

legpompásabb képviselője a kakasmandikó. A karszt egyik legjellemzőbb erdőtársulása a gyertyános tölgyes,

amely mintegy keretbe foglalja a korábbi társulástípusokat. A gyertyánosokban virágzik, még lombfakadás előtt

a hóvirág és az illatos ujjas keltike. Az elgyertyánosodásra hajlamos erdők aljnövényzetéhez kötődik a nagy

nyárfalepke, a lonclepke, valamint a fecskefarkú lepke. Itt találkozhatunk egyetlen fajdfélénkkel, a

császármadárral is, melynek legjelentősebb hazai populációja a karszton él.

A déli lejtők melegkedvelő tölgyeseiben sztyepp- és erdős-sztyepp fajokat, a molyhos-tölgyes

karsztbokorerdőkben és sziklagyepekben szubmediterrán és kisázsiai elemeket találunk szép számban. Ilyen

például a kora tavaszi leánykökörcsin, a pirosló kígyószisz, a vörösbarna nőszőfű vagy a piros madársisak. Az

Esztramoson virít a korai fehér szegfű és a fürtös kőtörőfű. Hazánkban már csak a nemzeti parkban fordul elő az

osztrák sárkányfű, míg a fás szárúak közül legérdekesebb a lisztes berkenye és az olasz tölgy. Még izgalmasabb

bennszülött virágritkaság – csak a határközeli Alsóhegyen és a szlovákiai Vár-hegyen fordul elő – a nemzetközi

vörös könyves tornai vértő. A tölgyesek cserjés erdőszegélyén él az erdélyi kurtaszárnyú szöcske vagy a tarka

mintázatú rézsikló. Az idősebb erdők ritka fészkelője a parlagi sas, a békászó sas, a kígyászölyv vagy a

darázsölyv. A tölgyeseket és a bokorerdőket előszeretettel keresi fel a „nagyvad”, az őz és a gímszarvas.

Legnagyobb számban mégis a vaddisznók vannak. A tömegesen előforduló rőtvad, és a terület viszonylagos

zavartalansága eredményeként időszakosan már megtelepedett több nagyragadozó. Míg a barnamedve csak

alkalmanként bukkan fel a tájon, addig a hiúz és a farkas már állandó lakó.

A bokorerdők és sziklagyepek mozaikos társulástípusai látványosan gazdag faunát őriznek. A különféle

színekben pompázó vadvirágos gyepek lakója – a gerinctelenek közül – a fűrészlábú szöcske és a kis apolló

lepke. A széltől hullámos árvalányhajmezőt tagoló sziklakibúvások között surran a csöppnyi pannon gyík és a

termetesebb zöld gyík. A madárfaunából a lappantyú, a bajszos sármány, sőt az Esztramoson alkalmanként

kövirigó színesíti a palettát. Külön szót érdemelnek a másodlagosan kialakult hegyi kaszálórétek. Ezek hazánk

fajokban leggazdagabb élőhelyei. Az orchideák családját képviseli a bíborszínű vitézvirág, míg ősszel különféle

tárnicsok kéklenek e réteken. Állatviláguk is feltűnően gazdag, különösen a lepkék és az egyenesszárnyúak

(szöcskék, sáskák...) rendje képviselteti magát ritka fajokkal.

A karsztot tagoló patakvölgyeket – legszebb közülük a Telekes- és a Ménes-völgy – a mézgás éger pompás

ligetei övezik. Alattuk a magashegyekre jellemző fehér acsalapu és ikrás fogasír virít. A surranó patak partján a

hegyi billegető, a patak vizében gázolva hazánk legritkább énekese a vízirigó keresgél. A kristálytiszta vízben a

forráscsiga mellett ritka tegzesek és halfajok élnek. A nemzeti park vizeiben kutatóink megtalálták a petényi

márnát és a tiszai ingolát is. A zárt, hűvös patakvölgyek ritka kétéltűje a foltos szalamandra, az Aggteleki

Nemzeti Park címerállata. Az alsó patakszakaszokon gyapjúsásos láprétek, üde mocsárrétek pompáznak mocsári

kosborral és kockás liliommal. A magassásos élőhelyek ritka fészkelő madara az európaszerte megritkult haris.

A karsztot sem kerülte el a tájidegen fajok (fenyők, akác, bálványfa) betelepítése. Ezen erdőállományok

felszámolása, a hazai fajok visszatelepítése is a természetvédelem feladata, még akkor is, ha a fenyvesekben

búbos cinege vagy keresztcsőrű színesíti a madárvilágot.

Külön említést érdemel a barlangi élővilág. Legismertebbek a denevérek, melyek főként a Béke- és a Baradla-

barlangban jónéhány fajjal képviseltetik magukat. A legérdekesebb a kereknyergű patkósorrú denevér. A

kutatók mégis inkább a magyar vakfutrinka vagy az aggteleki vakrák, valamint a szálfarkú ízeltlábú jelentőségét

hangsúlyozzák.

e) Kultúrtörténeti értékek




Az Aggteleki-karsztvidék területén már az őskortól éltek emberek. A hegységeket borító vaddal teli erdőségek a

vadászcsoportokat csalogatták, a neolitikumtól kezdve földműveléssel is foglalkoztak. A bükki kultúra

emberének eszközei és művészi szépségű, vonaldíszes cserépedényeinek maradványai nagy számban kerültek

elő az aggteleki Baradla-barlangban és bejáratánál. Feltehető, hogy a kor emberei a barlang bejárata előtti

tanyahelyen éltek, s csak veszély esetén menekültek a barlangba. Az ásatások során több vékonyfalú

vonalkötegekkel díszített kerámia került elő.

Az újkőkor után sokáig lakatlan volt a barlang, majd a bronzkor végén és a korai vaskorban újra megjelent az

ember. Ebből a korból arany karperecek, gyűrűk, fényes fekete színű edénytöredékek származnak.

A római korban is lakott volt e vidék. A Baradla bejárata előtt és Jósvafőn, Szelce-pusztán római kori cserepekre

bukkantak. A középkorban a területen jelentős vaskohászati tevékenység is folyt. Helyi, sőt talán a környék

igényeit is kielégítő vasolvasztó kemencéket tártak fel Aggtelek, Imola, valamint Trizs határában.

A környék települései középkori eredetűek. A tatárjárás után az újjáépítés szinte azonnal megkezdődik.

Valóságos építési láz tör ki, nemcsak templomok épülnek százával hanem egymás után létesülnek kolostorok is.

Martonyi községtől alig egy óra járásnyira az erdőben találhatók az 1347-ben alapított pálos kolostor fákkal

benőtt romjai. A szalonnai Árpád-kori körtemplomot töredékesen fennmaradt belső falképeiért, Rakacaszend

egyenes szentélyzáródású román kori templomát értékes falképmaradványaiért és 1657-ben készült festett

famennyezetéért érdemes felkeresni. A hazai műemlékállományban páratlan a tornaszentandrási ikerszentélyes

római katolikus templom. A XIII. században épült és többször átépített zubogyi református templom kazettás

mennyezetével, fazsindely tetejével és a fa szerkezetű haranglábbal gyönyörű látványt nyújt. Jóval egyszerűbb a

ragályi románkori templom, amelynek toronytalan épülettömbje a XIII. század óta szinte változatlan formájú. A

jósvafői és tornakápolnai templomok kazettás festett mennyezetei a XVIII. századból való kiemelkedő

alkotások. Az említett templomok jelentős értékeit képviselik a festő-asztalos mesterek által készített

faberendezések (padok, szószékek, mennyezetek), amelyek egyben a magyar népi díszítőművészet legszebb

emlékei közé tartoznak. Az Aggteleki-karszt falvainak peremén Teresztenyén, Jósvafőn és Aggteleken fejfás

temetőket találunk.

A XIII. század második felében Északkelet-Magyarországon is az ország más tájaihoz hasonlóan egymás után

épülnek a várak. Szögliget községtől északra a Szárd hegyen építette IV. Béla a tomai királyi uradalom

védelmére az 1250-es években a Szádvárat, mely hazánk egyik legnagyobb vára volt. A térségből néhány

korábban létesített földvár is ismert.

f) Világörökség

Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete 1972-ben fogadta el a Világ Kulturális és

Természeti Öröksége védelméről szóló egyezményt, amelynek célja a Föld legkiemelkedőbb, az emberiség

egyetemes felelősségvállalására és gondozására méltó kulturális és természeti értékeinek megőrzése. Az

egyezményhez eddig száznegyvenhárom ország csatlakozott. A listára csak olyan, világviszonylatban is

egyedülállónak minősíthető értékek kerülhetnek fel, amelyek csorbítatlan megőrzése az egész emberiség érdeke,

s ez hosszú távon is biztosítható.

1995. december 6-án Berlinben az UNESCO Világörökség-Bizottsága az Aggteleki- és Szlovák-karszt

barlangvilágát a Világörökség részévé nyilvánította.

A Világörökség-listára korábban felkerült négyszáznegyven tétel alig egynegyede természeti örökség, s

Európában ez az arány még rosszabb: a több mint száz kulturális örökségre csupán tizenegy természeti érték jut.

Magyarországot e rangos listán eddig két kulturális érték: a Budai Vár a Duna-part panorámájával, valamint

Hollókő ófalu része képviselte.

Az Aggteleki- és Szlovák-karszt a mérsékelt övi középhegységi karsztosodás egyik legváltozatosabb és

legösszetettebb képviselője. Az összesen mintegy 560 négyzetkilométeres terület barlangtípusainak

változatossága képződésüket és formakincsüket tekintve egyedülálló. Itt található a mérsékelt égöv leghosszabb

cseppkődíszes aktív patakos barlangja, a 25 kilométer összjárathosszúságú Baradla-Domica-barlangrendszer,

valamint a mérsékelt öv legalacsonyabban fekvő jégbarlangja, a tengerszinttől 503 méteres magasságban nyíló

Szilicei jégbarlang (Silická 1’adnica). A barlangvilág több mint ötszáz barlanglakó és barlangkedvelő állatfajnak

nyújt élőhelyet, köztük több a Földön kizárólag csak itt található.

A barlangok legalább 35 000 évet átfogó kultúrák sorozatát őrzik, s európai jelentőségű őslénytani lelőhelyeket

foglalnak magukba. A barlangok fölötti felszíni formák, a dolinák százaival tagolt karsztfennsíkok, töbörsoros




karsztvölgyek, kifejlett karrmezők, több kilométer hosszú szűk és mély mészkő-szurdokok a mérsékelt övi

középhegységi karsztosodás minden jellegzetes elemét magukban hordozzák, a változatosság Európában

egyedülálló. A barlangtípusok, a formakincs, a képződmények és a felszíni karsztformák változatossága,

valamint a barlangok biológiai, régészeti és földtani jelentősége alapján az Aggteleki- és Szlovák-karszt a

természettudományok kiemelkedő felszín alatti múzeuma, az emberiség egyetemes kincse. E kincs megóvása,

védelme, az utókor számára történő sértetlen megőrzése nemcsak a természetvédelem, hanem mindnyájunk

érdeke és kötelessége.

4.2. 3.4.2. Balaton-felvidéki Nemzeti Park (BFNP) Igazgatóság

4.2.1. 3.4.2.1. A BFHP Igazgatóság működési területe

Veszprém és Zala megye rendkívül változatos földrajzi adottságai kiemelkedően sok természeti értéket őriztek

meg számunkra. A Balaton északi partvonalától a Rába síkjáig, a Marcal folyó völgyétől a Tési-fennsíkig, a

Mura-mentétől a Kis-Balatonig számos geológiai, botanikai, zoológiai és tájképi érték érdemelte ki a

természetvédelmi oltalmat. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park (Sonnevend–Megyer, 1997) 56 682 hektáros

területén kívül Veszprém megyében 2 tájvédelmi körzet és 20 természetvédelmi terület, míg Zalában 2

természetvédelmi terület áll országos védelem alatt. Helyi (önkormányzati) védettséget élvez további 417,5 ha

(31 helyszínen), illetve 746,3 ha (87 helyszínen) (16. térkép).

T-16. ábra - Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe

4.2.2. 3.4.2.2. A BFNP törzsterületei

a) Tihany

Magyarország első tájvédelmi körzetét az ország egyik legváltozatosabb, legattraktívabb, ugyanakkor

természettudományos szempontból az egyik legjobban megkutatott területén hozták létre 1952-ben. Területe

1562 ha (fokozottan védett 195 ha). Az 1927-ben Tihanyban alapított Biológiai Kutató Intézet munkatársai

nemcsak a tó vizének élővilágát kutatták, hanem rendkívül részletes vizsgálatokat is végeztek a félsziget

szárazföldi részein. Tihany geológiájával, növény- és állatvilágával több száz tudományos publikáció

foglalkozott. Ezek mind a természetvédelmi oltalom alá helyezést támasztották alá.




A félsziget természeti értékei közül elsősorban a geológiai látnivalók, valamint a táj megkapóan változatos

formái egész évben vonzzák a látogatókat. A megannyi erdővel, szőlővel borított hegykúp és domb között még

két sajátos tó is fűszerezi a látványt. A szabad vízfelületű, a faluhoz közelebb eső Belső-tavat (amely 25 m-rel

van a Balaton vízszintje felett) délről körülvevő dombok gejzírkúpok. Keletkezésük a félsziget zömét kialakító

vulkáni tevékenység utánra tehető, az időszakosan feltörő forró vizű források száznál is több helyen

forrásmészkőből és hidrokvarcitból álló sziklaalakzatokat hagytak maguk után. Közülük is legszebb az

Aranyház nevű gejzírkúp, amely a rajta lévő sárga zuzmóról kapta a nevét. Különösen szép forrásbarlang látható

az Apátság épülete alatti részen, valamint a Csúcs-hegyen. A bazalttufa változatos lepusztulási formáit a

Kiserdő-tetőn tanulmányozhatjuk.

A Tihanyi-félsziget különleges geológiai értéke a teljes és rendkívül kövületgazdag felső-pannóniai üledéksor.

Ennek leghíresebb ősmaradványa, a tihanyi kecskeköröm néven közismert, megkövesedett Congeria-kagyló, ma

már csak ritkán kerül a felszínre.

A növény- és állatvilág ritka értékei a viszonylag enyhe, mediterrán jellegű tihanyi klímának köszönhetik

jelenlétüket. A száraz, molyhos tölgyes-virágoskőrises-cserszömörcés erdők különösen ősszel festőiek. A

félsziget ritka fészkelő madara a délies elterjedésű füles kuvik, de az énekes és manna kabócák is ezekben az

erdőkben élnek.

A száraz pusztafüves lejtősztyeppekben több szubmediterrán, ritka, védett növény található. A hajdan jobban

legeltetett pannon ősgyepek mára kezdenek spontán visszaerdősülni, például az Óvár oldalában. Az aktív

tájkezelés módszereként, a Csúcs-hegy alatt 1990-ben létesített, tájba illő nádfedeles birkahodály lakóival

(fekete rackák és merinók) tartja karban a természetvédelem az elhanyagolt tihanyi legelőket.

Különlegesen gazdag a félsziget melegkedvelő rovarfaunája is (közel 1000 faj). A lepkék közel 800 faja él

Tihanyban, köztük több igen ritka faj. Érdekes a félsziget Balatonra letörő meredek homokos-agyagos partjainak

földi méh- és darázsfaunája is.

A félsziget történeti emlékei is kimagaslóak. Az 1055-ben I. Endre király által alapított Bencés Apátság barokk-

kori épületegyüttese, a tufába mélyített altemplommal, amely az alapító király sírját is őrzi, szinte megkoronázza

a festői fekvésű falut. A mai apátság helyén állt a 18. századig a törökök által soha el nem foglalt Tihany

végvára is. A hajdan teljesen nádfedeles halásztelepülés több régi háza skanzenként működik, megőrizve a 19.

századi balaton-felvidéki népi építészeti formákat.

Az Óvár hegyének Balaton felőli meredek tufaszikláiban láthatjuk ma is a középkori eredetű Barátlakásokat. Az

omladozó és balesetveszélyes hajdani remetelakokat 1993-ban a természetvédelem helyreállíttatta. Itt éltek a

XI–XII. században a valószínűleg Kijev környékéről idehozott szerzetesek, egymás mellé vájt cellákból álló

„lavrá”-jukban, amely az oklevelek szerint a Szent Miklósról nevezett Oroszkői remeteség nevet viselte.

b) A Pécselyi-medence

Lankás hegyoldalak, széles medencék, a lapos fennsíkok némelyikén karsztos formakincs jellemzik a tájat. A

negyedidőszaki bazaltvulkanizmus különleges emléke a mencshelyi Halom-hegy.

A növénytakaró összetételére döntő hatással vannak a balkáni-szubmediterrán flóraelemekben gazdag száraz

tölgyesek és karsztbokorerdők. Jellemzőek a sziklagyepek, sziklacserjések. A botanikai értékek közül említést

érdemel a jelentős számú nagy ezerjófű, tavaszi hérics, vitézvirág vagy a helyenként előforduló vetővirág,

mocsári nőszőfű és mocsári kosbor. Zoológiai szempontból a terület kevésbé feltárt, elsősorban madártani

értékei ismertek, de egyes részein részletes bogárfaunisztikai kutatásokat is végeztek, melynek során gazdag

cincér- és futóbogárfaunát tártak fel. A madárfaunából kiemelt figyelmet érdemelnek az aktuálisan

veszélyeztetett fajok, például a fehér gólya, a gyurgyalag és a közép fakopáncs.

A tájképi értékek gazdag műemlékegyüttessel párosulnak. Alsódörgicse XIII. századi román, Felsődörgicse XI–

XII. századi koraromán eredetű templomromjai és műemléki környezetük vagy Pécsely község kisnemesi

telekosztásokra visszavezethető faluszerkezete és tornácos lakóházai mind ritkuló és így megőrizendő értékek.

c) A Káli-medence

A jellegzetes balaton-felvidéki táj „mintaterületét” nyilvánították védetté azzal, hogy a Káli-medencében 1984-

ben 9111 hektáron tájvédelmi körzetet sikerült – talán az utolsó pillanatban – létrehozni.




A medence természeti kincsei közül kiemelkedők a geológiai értékek. A rendkívül változatos kőzettani felépítés

(délen permi vörös homokkő hegysor, északon hatalmas bazalthegyek, nyugaton mészmentes homokkő

konglomerátumok, keleten és a medence közepén a mészkövek és dolomitok változatos formái) egyedülállóan

sajátos térszínformákat hozott létre. A bazalthegyek nagy kiterjedésű platóval nyúlnak a terület északi határáig,

az Eger patak völgyéig.

A medence síkjából több helyen is bazaltkúpok emelkednek ki. A medence közepén dolomit és mészkőhátak

lápréteket szabdalnak fel és veszik körül a 15 ha-os Kornyi-tavat. Szentbékkálla, Kővágóörs és Salföld mellett a

hajdan nagyobb kiterjedésű, de az évszázadok folyamán malomkőfaragásra felhasogatott kőtengerek

maradványai Európa-szerte híres geológiai értékek. A legszebb közülük a szentbékkállai kőhát zömmel eredeti

állapotban megmaradt sziklasorozata.

A hét falu számos templomtornya, a falvak szőlőhegyeinek pincéi, a változatos művelési ágak (szőlők, rétek,

szántók, tavak) sajátos tájképi összhangba olvadnak a Káli-medencében.

A terület kimagasló botanikai értékei a láprétek. A Köveskáltól nyugatra elterülő Sásdi-réteken él hazánk

legnagyobb lisztes kankalin populációja. Ez az alhavasi növény nedves, hűvös termőhelyen tud csak

megmaradni. A természetvédelem itt fából készült zsiliprendszerrel vízvisszatartó élőhely-rekonstrukciót hajtott

végre 1982-ben a láprét kiszáradásának megakadályozására, a kővágóörsi Tódi-kút gyapjúsásos láprétjének

gazdag flóráját pedig 1983 óta egy szélkerékkel működtetett vízvisszapótló rendszerrel mentik meg.

A Fekete-hegy bazaltplatójának apró mélyedéseiben kialakult tavakban két helyen is tőzegmohaláp maradt fenn

a jégkor óta. A hegy nedves láprétjein számos védett orchidea, a ritka kornistárnics és a védett nőszirmok négy

faja él. A hegytetőkön lévő erdők különösen változatos képet mutatnak: a mészkerülő tölgyesektől a

cserszömörcés molyhos tölgyesen, a bazaltgörgetegek hársas törmelékerdein át a fajgazdag cseres tölgyesekig és

az északi letörések gyertyános-bükköséig számos erdőtársulás fordul itt elő.

A Balaton-felvidék eddig nélkülözött egy olyan természetvédelmi látogatóközpontot, ahol a védett területek

természeti értékeit összefoglalóan meg lehetett volna ismerni. Ez a központ a népi építészeti emlékekkel,

középkori műemlékekkel, templomokkal, régen elpusztult falvak templomromjaival, láprétekkel és tavakkal

koszorúzott Káli-medence nyugati sarkában, Salföldön épült fel. Egy tsz-major helyén a vidékre jellemző régi

magyar háziállatfajtákat (racka, szürke marha, mangalica, bivaly) tenyésztő és bemutató telepet hozott létre a

Nemzeti Park Igazgatóság.

d) A Badacsony és a Tapolcai-medence

A Badacsonyt és környékét írók, költők, festők hazánk legszebb tájegységeként tartották nyilván már

évszázadok óta.

A magyar természetvédelem egyik legnagyobb fegyverténye volt ezeken az egyedülálló tanúhegyeken az 1903

óta működő bazaltbányákat bezáratni. Már Herczeg Ferenc a század 20-as éveiben erőteljesen lobbyzott a

főrendi házban az ügy érdekében. Az akkori sajtóban is meg-megújult a harc Magyarország legnagyobb

bazaltbányájának bezárásáért, de ez csak 1964-ben sikerült véglegesen a Badacsonyon. A Gulács és a Tóti-hegy

bányái a II. világháború végén, illetve az 50-es évek elején szűntek meg. A Szentgyörgy-hegy és a Csobánc

bazaltja szerencsére kevésbé volt alkalmas a felhasználásra, így oldalaikon csak kisebb tájsebeket okozó bányák

működtek.

A terület bazalthegyei nemcsak egyedülállóan érdekes és festői geológiai emlékek, hanem számos igen ritka

növény- és állatfaj élőhelyei is. A természeti értékek gazdag sorához társul a római korig visszavezethető

országos jelentőségű szőlőkultúra, valamint a szőlőhegyek és községek megannyi építészeti emléke: a

várromok, templomromok, kastélyok, falusi és szőlőhegyi népi építészeti emlékek.

A pannon kor végén feltörő vulkánosság sajátos képződményei ezek a tanúhegyek. A messziről nagyobb

koporsóformát adó Badacsony, Szentgyörgy-hegy és Csobánc szélein a kőzet érdekes megszilárdulási formái, a

bazaltkőzsákok láthatók. Legszebb ezek közül a badacsonyi Kőkapu és a szentgyörgy-hegyi bazaltorgonák.

Ezek könynyen omlanak. A Badacsony oldalain a még meglévő sziklák tövében hatalmas kőfolyások,

kőtengerek láthatók, rajtuk alig tud megkapaszkodni a sajmeggyes-nagylevelűhársas törmelékerdő. A

bazaltkúpok cukorsüveg alakú formái a Gulács, a Tóti-hegy, a Hegyesd és a szigligeti Várhegy festői kúpjai.

A bazalthegyek extrém éghajlati és geológiai viszonyai között számos botanikai ritkaság él. A kőomlásokon,

bányafalakon tavasszal rendkívül látványos a sziklai ternye sárga virágzuhataga. A Badacsonyon csak itt

előforduló mészkerülő virágos kőrises-bükkös él a sziklás részek letörésein, a hegy bükköseiben ciklámen,




gyertyános tölgyeseiben májvirág, pirítógyökér, borostyánfojtó szádorgó található. A Szentgyörgy-hegy

napsütötte szikláin virít a cselling-páfrány hazánkban csak itt előforduló kis populációja, együtt a ritka

pikkelyharaszttal és a Lumnitzer-szegfűvel. A lisztes berkenye több helyi alfaja is megkapaszkodik az emberkéz

által elérhetetlen sziklák repedéseiben.

A Csobánc virágpompáját fokozza a fekete és leánykökörcsin, a kőfalakon a ritka buglyos kőtörőfű és a hajdani

várkertből kivadult orgonaliget. A Tóti-hegy apró kúpján festőien tarka virágszőnyeg fogadja a látogatót: az

Orlay-murok fehér fátylába beleszövődik a tarka nőszirom, a kökörcsinek és a piros vadszegfűk látványa. A

ferdén álló bazaltszálak repedéseiben látványosan sorakoznak a pannon madárbirs apró termetű bonzai-szerű

cserjéi.

A terület keleti szélén permi homokkövön található a nyár végi piros virágszőnyeget adó csarabos törpecserjés,

festői sziklák, borókások és a sárga virágú hölgymál fajok társaságában. A sík részeken, a hajdani láprétek

maradványain számos botanikai szenzáció lelhető fel: Raposka alatt mocsári kardvirágos, orchideás láprét

található, Káptalantóti mellett pedig az 1 m magasra megnövő, nagy és illatos virágú, másutt egyre ritkuló

buglyos szegfűnek van gazdag előfordulása, az ősz eleji enciánkék virágú kornistárniccsal.

A bazalthegyek szikláin és erdeiben számos madárritkaság fészkel (holló, vörös vércse, kövirigó). A Szigliget

alatti nádasokban a védett nyári lúd él és szaporodik.

A szigligeti és a csobánci várrom, a szentgyörgy-hegyi pazarul gazdag barokk Tarányi pince és Lengyel

kápolna, a szigligeti kastély és udvarház, a gazdag népi oromdíszekkel ékes Szabó Flórián-féle pince a szigligeti

Rókarántón, a szőlőhegyi kápolnák, a faragott útszéli keresztek, a templomromok, a méltóságteljes Szegedy

Róza ház a Badacsonyon, a magyar múlt megannyi becses emléke és a védett terület látnivalója.

e) A Keszthelyi-hegység, a Tátika és a Kovácsi-hegy csoportja

A szinte teljesen erdővel borított terület jellemző alapkőzete a dolomit. Ezen a Dunántúli-középhegységre

jellemző kőzeten sajátos növény- és állatvilág figyelhető meg.

A legsekélyebb sziklás-köves váztalajú gerincein, meredek oldalain még erdő sem tudott kifejlődni, itt igen

fajgazdag nyílt vagy zárt dolomit sziklagyepeket és lejtősztyeppeket találunk. A cserszömörcés molyhos tölgyes

karsztbokorerdők a Keszthelyi-hegységben nagy területeket borítanak, elsősorban a déli kitettségű

hegyoldalakon és gerinceken. Sok bennük az orchidea, a bennszülött maradványfaj magyar gurgolya és a

jellegzetes örökzöld törpecserje, a szúrós csodabogyó. Ez utóbbiból szép állományok vannak az Edericsi-hegy

oldalain, az erdők aljnövényzetében.

Legnagyobb botanikai értéke az Edericsi-erdőnek a Sipos-torok nevű meredek völgy bükkösében található keleti

(vagy kaukázusi) zergevirág előfordulása. Ez a délies, illír fészkesvirágzatú faj itt éri el elterjedése északi

határát. Magyarországon máshol csak a Mecsek és a Tolnai dombság néhány pontján él.

A Keszthelyi-hegység geológiai értékeinek sorában a kőfülkék, sziklaalakzatok és szurdokok mellett több

feltárás alatt álló barlang is van az edericsi határban, közülük a Csodabogyós-barlang cseppkövekkel is

büszkélkedhet. Ezek a barlangok csak barlangkutatók számára látogathatóak.

A terület északi részén a Kovácsi-hegy–Tátika-csoport egykori hasadékvulkánjai sorakoznak. A két

lávaömlésből keletkezett Tátika alsó bazaltkúpján található az ősbükkös 200–210 éves gyertyánnal, magas

kőrissel, kocsányos tölggyel elegyes állománya.

f) A Kis-Balaton

A Kis-Balaton, mint nagy kiterjedésű, összefüggő vizes élőhely Európában is egyedülálló értéket képvisel, s a

nemzetközi természetvédelem mindig is számon tartotta. Már a múlt században is híres volt páratlan

madárvilágáról, ami szerencsére a mocsárvilág 1922-ben megkezdett lecsapolása után is – kisebb számban

ugyan, de – fennmaradt. 1979-ben, miután hazánk csatlakozott a Ramsari Egyezményhez, a 14 750 ha

kiterjedésű Kis-Balatont is felvették a „Nemzetközi jelentőségű vadvizek” jegyzékébe.

Az 1980-as évek közepén megkezdett mocsárrekonstrukciós munkálatokat követően, a Kis-Balaton tározó I-es

ütemének létrejöttével megnövekedtek a kedvező táplálkozási és szaporodási lehetőséget biztosító területek,

melyet a fajok rendkívül rövid idő alatt el is foglaltak. Már az első évektől kezdődően tízezres példányszámban

tértek vissza a vonuló, illetve itt telelő madárfajok. Az eddig megfigyelt közel 250 madárfajon kívül számos –




ma már ritka – állat- és növényfaj talál menedéket ezen a területen. Külön említést érdemel ezek közül a

patkányfejű pocok, a lápi póc, a réti csík és néhány ritka szitakötőfaj.

Az érdeklődők számára Balatonmagyaród község határában, a szabadon látogatható Kányavári sziget segít

betekintést nyerni a Kis-Balaton élővilágába. Fenékpuszta közelében található a Vönöczky Schenk Jakab

Kutatóház, ahol ismeretterjesztő anyagok, a terület élővilágát bemutató kiállítás és videofilm, valamint

szálláshelyek várják az érdeklődőket.

4.3. 3.4.3. Bükki Nemzeti Park (BNP) Igazgatóság

4.3.1. 3.4.3.1. A BNP Igazgatóság működési területe

A Bükki Nemzeti Park (Sulyok, 1997) Igazgatóság Magyarország egyik legváltozatosabb vidékének, az Északi-

középhegység és az Alföld egy részének természetvédelmi felügyeletét látja el. Nógrád, Heves és Borsod-

Abaúj-Zemplén megyékre kiterjedő működési területén (lásd: 17. térkép) ma a Bükki Nemzeti Park mellett 11

tájvédelmi körzet és 18 országos jelentőségű természetvédelmi terület található.

T-17. ábra - Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe

4.3.2. 3.4.3.2. A BNP törzsterületei

A Bükki Nemzeti Park Magyarország északkeleti részén, az Északi-középhegységben elhelyezkedő Bükk-

hegység tömbjét foglalja magába. 1976. december 28-án alapították, területe ma 43 200 ha.

A Bükk-hegység helyén a földtörténeti ókorban és középkorban közel 200 millió éven át tenger hullámzott,

amelyben hatalmas mennyiségű üledék halmozódott fel. Ebből a tengeri üledékből, az évmilliók során jött létre

a hegység, amelynek felépítésében vulkáni kitörések is többször szerepet játszottak. Így a hegység

kőzettömegében nemcsak mészkövek, dolomitok és palák, hanem változatos vulkáni kőzetek is előfordulnak.

A karbonátos üledékes kőzetek bővelkednek karsztjelenségekben. Az évmilliók felszínformáló erői töbrökkel

tagolt jellegzetes karsztfennsíkokat, víznyelőket, barlangokat, mély szurdokvölgyeket, kiemelkedő

sziklabérceket („köveket”) hoztak létre.




A Bükk-hegység hazánk barlangokban leggazdagabb vidéke: területén jelenleg 853 barlang ismert, amelyek

közül 45 fokozottan védett. Itt található az ország legmélyebb barlangja is, a 250 m mélységű, 4,5 km

hosszúságú István-lápai barlang. A hírneves bükki „ősemberbarlangok” (pl. Suba-lyuk, Szeleta-barlang, Istállós-

kői barlang) kitöltéséből kiemelkedő jelentőségű ősrégészeti leletek kerültek elő.

A hazánkban átlagmagasságát tekintve kiemelkedő hegységben változatos növénytakaró alakulhatott ki. A

növényzet legértékesebb részei azok a növénytársulások, amelyekben fennmaradhattak az utolsó jégkorszak és

az azt követő klímakorszakok egyes növényfajai. Ezért számos olyan növény található a Bükkben, amely

máshol nem fordul elő. Ilyen például a mészkőtörmeléken élő, alhavasi sárga ibolya, vagy a fagyzugos töbrök

oldalában élő kékvirágú északi sárkányfű.

A változatos növénytakaróhoz igen nagy fajgazdagságú állatvilág kötődik, amelyből tudományos szempontból

sok gerinctelen és gerinces képvisel kiemelkedő értéket. A gerincesek közül a madár- és emlősfauna számos

ritkasága mellett érdemes megemlíteni az apró termetű pannon gyíkot, a hegyi patakok egyik veszélyeztetett

halfaját, a Petényi-márnát vagy az alpesi gőtét.

A Bükk-fennsík karsztformái, a fennsíkot körülvevő meredek sziklaszirtek, a „Kövek” vonulata, a mély

szurdokvölgyek, a középkori várak maradványai, a lillafüredi idegenforgalmi barlangok (Szent István-barlang,

Anna-barlang) nagy számban vonzzák a hazai és külföldi kirándulókat, a hegyvidéki üdülésre, pihenésre

vágyókat.

4.4. 3.4.4. Duna–Dráva Nemzeti Park (DDNP) Igazgatóság

4.4.1. 3.4.4.1. A DDNP Igazgatóság működési területe

A Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság (Lehmann et al., 1997) természetvédelmi felügyeleti köre Somogy,

Baranya és Tolna megyék területére, azaz a Dél-Dunántúlra terjed ki, ahol a nemzeti parkon kívül 4 tájvédelmi

körzet és 23 önálló természetvédelmi terület található.

A Dél-Dunántúl legnagyobb része dombsági táj, melyből a Mecsek- és a Villányi-hegység szigetként emelkedik

ki. E dombvidéket keletről és délről a Duna és a Dráva hordalékával feltöltődött síkságok szegélyezik, így a

természetvédelmi oltalom alatt álló területek a nyílt vízfelületektől kezdve a különböző lombos erdőtípusokon át

a száraz szikla- és homokgyepekig nagyon sokféle élőhelyet foglalnak magukba (18. térkép).

T-18. ábra - Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság működési területe




4.4.2. 3.4.4.2. A DDNP törzsterületei

A Duna–Dráva Nemzeti Park megalakulását több éves előkészítő munka előzte meg, amely a magyar

Országgyűlés 1991. évi határozatának megfelelően, eredetileg az akkori Jugoszláviával közös nemzeti park

létrehozását célozta „e folyók, mellékágrendszerük, valamint a környező területek természeti értékeinek a felszíni

és felszín alatti vízkészleteknek, továbbá az érintett területek erdeinek, termőtalajának és más megújuló

természeti erőforrásainak nemzetközi védelmére”. Az időközben lejátszódott politikai és társadalmi-gazdasági

folyamatok következtében a Nemzeti Park végül is 1996 tavaszán, Magyarország területén jött létre a Duna Sió-

torkolat és az országhatár közötti szakasza, illetve a Dráva mentén fekvő és részben korábban, részben a nemzeti

park megalakulásával védetté nyilvánított, összesen 49 479 ha kiterjedésű területen.

a) Gemenc

A Duna-menti síkságon, a Sárközben található Gemenc morfológiáját és genetikáját tekintve a Nagy Magyar

Alföld szerves része. Az 1977-ben már Tájvédelmi Körzetté nyilvánított, erdő borította területet át- és átszövik a

„fokok”, melyek részben természetes, részben mesterséges keskeny csatornák. Ezeken keresztül biztosították

hajdan a belső területek csendes elárasztását, mely területeket a fokok híján a víz óriási rombolással öntene el. A

folyó ártéri szukcessziójának főbb stádiumait a bokorfüzesek, fűz nyárligetek, tölgy-kőris-szil ligeterdők jelzik.

Különlegességük a Csepel-szigettől az Al-Dunáig élő, endemikus fekete galagonya. Megtalálható itt a nyári

tőzike, a ligeti szőlő, a dunai csillagvirág és a zömében a Dél-Dunántúlon előforduló borostás sás.

Állatvilágának kiemelkedő értékei a védett jégmadár, a fokozottan védett réti sas, fekete gólya és

kerecsensólyom. Gyakoriak a nagyvadak (gímszarvas, dámvad, vaddisznó), ezért Gemenc hazánk mindmáig

egyik legjelentősebb vadászterülete. A festői szépségű, háborítatlan táj az idegenforgalom számára is nyitott.

b) Béda-Karapancsa

A Nemzeti Park megalakulása előtt már ugyancsak Tájvédelmi Körzet státuszt élvező terület a Duna alsó

szakaszának kiemelkedő értéket képviselő élőhelyeit foglalja magába. Ligeterdeiben kockás liliom, jerikói lonc

és a fürtös gyűrűvirág is előfordul. Az ártéri erdők irtása nyomán keletkezett mocsárrétek, legelők védett

növénye a réti iszalag és a mocsári aggófű.

A Duna alsó szakasza a réti sasok és a fekete gólyák által „legsűrűbben lakott” területe az országnak, e

tekintetben hazánkban egyedülálló. A Duna–Dráva Nemzeti Park Gemenci, béda-karapancsai dunaszakaszán él




Magyarország legerősebb, létszámát tekintve legnagyobb réti sas állománya. A háborítatlan ártéri erdők mélyén

zavartalanul pihennek meg a gémfélék. Ősszel a Duna árterein, hullámterein több százas csapatai tartózkodnak a

fokozottan védett nagy kócsagoknak, kis kócsagoknak, kanalas gémeknek, fekete gólyáknak. Az állóvizek

befagyása után a folyón megjelennek az itt telelő több ezres récetömegek is. A szinte egész télen át jégmentes

Duna védett öbleiben nagy létszámú vadlúdcsapatok tartózkodnak.

Az emlősök közül kiemelkedő jelentőségű a fokozottan védett vidra állománya. Az áthatolhatatlan sűrűségű

ártéri erdők kitűnő élőhelyei a vadmacskának is. Kiváló genetikai értéket képvisel az európai hírű Duna-ártéri

gímszarvas állomány.

A Mohácsi-szigeten található Riha-tó (ami ramsari terület) különleges értéke a kis kócsag és a bakcsó

fészkelőtelep. A Balaton vonalától délre csak itt ismeretes a nyári lúd rendszeres költése. További érdekesség a

néhány párban előforduló üstökös réce.

c) Dráva-menti síkság

A Dráva és mellékfolyóinak árterét szintén holtágak és galériaerdők kísérik. A morotvákban szép lebegő

hínártársulások vannak (sulyom, tündérfátyol, rucaöröm, kolokán stb. állományaival), de ingóláp is előfordul.

A Dráva-menti ligeterdők, erdőszélek egyedülálló értéke a magasszárú kocsord, a Dráva zátonyain pionír

növényzetben él (hazánkban csak itt) a csermelyciprus.

A Dráva vize még aránylag tiszta, ezt tükrözi tegzes fajokban való gazdagsága. Közülük egy faj kizárólag a

Dráva vízrendszeréből ismert. A hazai Dráva szakasz az itt élő 48 halfaj bizonyított előfordulásával halban

leggazdagabb vizeink egyike. A halállomány fennmaradása szempontjából kiemelkedő jelentősége van a Dráva

homok- és kavicspadjainak, mivel ezek egyes folyami halak utolsó ikrázó helyei.

A partokon, homok- és kavicszátonyokon költ a kis lile és a billegető cankó. A küszvágó csér kisebb telepei

találhatók a Dráva somogyi szakaszain. Rendkívüli zoológiai különlegesség a hazai állatvilágból teljesen eltűnt

kis csér felfedezett költése a folyó kavicszátonyán. A folyó menti magas partokon parti fecske kolóniák

alakultak ki, állományuk 34 ezer párra tehető. A Dráva homokpadjai a part mentén élő madarak kedvelt

tartózkodási helyei. A lefűződött morotvák nádasaiban, bokorfüzeseiben népes gémtelepek vannak. Itt

elsősorban bakcsók, vörös gémek és kis kócsagok költenek együtt. A szürke gémek kolóniái találhatók a vízhez

közeli égeresekben. A háborítatlan dús lombú erdőkben több fekete gólya pár is fészkel.

A Dráva-menti galériaerdők élete tavasszal és ősszel a legmozgalmasabb. A fűzek lombkoronájában ilyenkor

ezrével vonulnak az énekesmadarak: pityerek, billegetők, füzikék, poszáták, rigók, vörösbegyek. Különleges

színfoltja a területnek a Mattyi Madár Emlékpark, melynek kopjafái a hazánkban kipusztult madárfajokra

emlékeztetnek. A térségben tekinthető meg a kormorános erdő is, mely a kárókatonák tömeges fészkelő telepe.

d) Barcsi borókás

Belső-Somogy déli részén a homokpusztagyepekkel, égerlápokkal, tavakkal, magassásos és mocsárrétekkel,

cseres kocsányos tölgyesekkel tarkított táj a Barcsi borókás.

A nyíres-borókás az egykori cseres kocsányos tölgyesek irtása és legeltetése által, másodlagosan jött létre. Az

égerlápok egyedülálló értéke a királyharaszt, mely a Kárpát-medencében kizárólag itt él. Eredetileg

homokpusztagyepek növénye a hazánkban csak e tájon található rejtőke, valamint a homoki kocsord. Az

egykori mészkerülő erdők emlékét őrzi a kapcsos korpafű előfordulása, valamint ezen a tájon található dekoratív

fűzlevelű gyöngyvessző is.

A Barcsi borókásból leírt egyedülálló békaboglárkás-csikorgófüves mocsárrét ritka növényei a gázló, tóalma,

sűrű csetkáka és egy tőzegmohafaj. Tőzegmoha az égerlápokban is előfordul ritka páfrányfajokkal, mint például

a tarajos pajzsika. A magaskórósok dísze a sárgaliliom.

A lápos élőhelyeken tömegesen tanyázó kétéltűek kiváló táplálkozási lehetőséget nyújtanak a fekete gólya

számára. A Barcsi borókás állatvilága gazdag, egyebek között több mint 700 nagylepkefajt írtak le a területről.

e) Lankóci-erdő

A Dráva mentén felfelé haladva érdekes ligeterdőket találunk. Ezek hazánkban egyre ritkábbak, mert a

folyószabályozások óta nem tudnak újra képződni, illetve felújulva megmaradni.




A Bélavár környéki bükkös hegyvidéki elemekben egyedülállóan gazdag síkvidéki erdő, amelyben a keleti

zergevirágot is megtalálhatjuk. A Gyékényes melletti Lankóci-erdő keményfaligeteiben gyertyános-

kocsányostölgyeseiben tömegesen nő a tavaszi tőzike, a környező réteken pedig a kockás liliom és a szibériai

nőszirom is pompázik. A további védett fajok között megemlíthető a borostás sás, nyári tőzike és a lápi csalán.

Az ártér rétjeinek jelentőségét madártani szempontból az a tény emeli ki, hogy a somogyi Dráva-mente 70–80

pár fehér gólyának a jó táplálkozó területe. A Drávát szegélyező idős erdőkben fekete gólya is költ.

Az élőhelyeinek zsugorodása miatt veszélyeztetett haris fennmaradása szempontjából rendkívül fontos a nedves

talajú, extenzíven hasznosított rétek megóvása. A haris kitűnő biotópjai a Komlósd, Babócsa, Bolhó környéki

rétek.

f) Zákány-Őrtilos térsége

Zákány és Őrtilos vályoggal borított dombos-völgyes felszíne hazánkban egyedülálló növényfajoknak és

társulásoknak ad otthont. Az országban máshol nem található bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben, éger- és

kőrisligetekben él a hármaslevelű szellőrózsa, a fogasír, az osztrák- és hegyi zergevirág. A Duna–Dráva

Nemzeti Park egyik legértékesebb területe. Védelme nagyon fontos, mert a mezőgazdasági parcellákkal

körülvett völgyekben található természeti értékek erősen veszélyeztetettek.

4.5. 3.4.5. Duna–Ipoly Nemzeti Park (DINP) Igazgatóság

4.5.1. 3.4.5.1. A DINP Igazgatóság működési területe

A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság (Füri–Csihar, 1997) működési területe Magyarország sűrűn lakott,

infrastrukturális és ipari létesítményekkel behálózott középső részén helyezkedik el. Az Igazgatóság a Főváros,

Pest megye, Komárom-Esztergom megye, Fejér megye területén gyakorol hatósági (szakhatósági) jogkört,

valamint természetvédelmi és vagyonkezelési feladatokat lát el. Működési területén országos jelentőségű védett

területként a Duna–Ipoly Nemzeti Park mellett jelenleg 8 tájvédelmi körzet és 29 természetvédelmi terület

található, melyek kiterjedése összesen közel 118 ezer ha (lásd 19. térkép).

T-19. ábra - Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság működési területe




4.5.2. 3.4.5.2. A DINP törzsterületei

A Duna–Ipoly Nemzeti Park a Dunakanyart övező erdővel borított hegységeket és az Ipoly-völgyének még

viszonylag érintetlen szakaszát foglalja magába.




A harmadidőszaki vulkáni tevékenység szülte Börzsöny-hegység önálló hegycsúcsok rendszere. A

környezetéből meredeken kiemelkedő kaldera, a főcsúcsokból kiinduló gerincek, a „V” alakú völgyek, a

változatosan szaggatott felszín csodálatos tájképpé ötvöződik. Természetes eredetű állóvizei nincsenek, de 300–

350 forrás fakad és táplál csermelyeket, patakokat. Érdekesség, hogy 600 m-rel a tengerszint felett negyvennél

több forrás található.

A földtörténet triász időszakában keletkezett mészkőből és dolomitból felépülő, rögökre darabolódott Pilis-

hegységre jellemzőek a meredek, kopár mészkő- és dolomitlejtők. A területen kevés az állandó vízfolyás, a

karsztosodás jelentős mértékű. Közel 200 barlangja közül 12 fokozottan védett, a legismertebbek a Leány-, a

Legény- és a Sátorkőpusztai-barlang.

A Visegrádi-hegység a Börzsönnyel mutat rokonságot, és attól a Duna visegrádi áttörése választotta el. A

miocénben zajlott vulkáni tevékenység központja Dobogókő, Nagy Csikóvár és Visegrád környéke volt. A

vulkáni kőzetekből enyhébb formák keletkeztek, ám a Holdvilág-árok és a Rám-szakadék vadregényes szurdoka

éppoly lenyűgöző, mint a szél, a fagy és víz formálta Thirring-szikla és Vadállókövek.

A Nemzeti Park növényvilága rendkívül összetett. Az egyes fajok elterjedésében nagy különbség van a Pilis

mészkővonulata, valamint a Börzsöny és a Visegrádi-hegység andezitje között. A jellemző zonális

erdőtársulások, a cseres tölgyesek és gyertyános tölgyesek hasonlóak, de a ritkább, általában extrazonálisan

jelentkező társulásokban érdekes eltérések találhatók. Mindezt egészítik ki az Ipoly-völgy vizes élőhelyeinek

jellegzetes társulásai.

Az Alföld és az északabbra lévő magasabb térszínű területek között álló Börzsöny egy sor növényfaj elterjedési

határterülete. A hegység növényvilágában a védett kosbor-, nőszirom-, tárnicsfajok nagyobb állományban

vannak jelen, míg mellettük más növényritkaságoknak (szirti páfrány, havasalji rózsa, gímpáfrány stb.) csak

egy-egy töve vagy pár négyzetméternyi előfordulása ismeretes.

A Dunántúli-középhegységre jellemző molyhostölgy, bükk, virágoskőris alkotta elegyes karszterdő a Pilisben

éri el elterjedésének keleti határát, de keletről, az Északi-középhegységből idáig hatol a nyúlfarkfüves bükkös. A

sajmeggyes karsztbokorerdő a déli sziklás gerincek, meredek oldalak elterjedt társulása, jellemző lágyszárúja a

magyar bogáncs, de a jégkorszakból fennmaradt magyarföldi husáng is itt él. Az Ipoly hullámtéri rétjeinek

dekoratív növénye a réti iszalag, de az égeres láperdők is rejtegetnek botanikai ritkaságokat.

A Nemzeti Park állatvilága a növényvilághoz hasonlóan változatos. A sztyepprétek ritka egyenesszárnyúak

élőhelyei. A kárpáti reliktum magyar tarsza, az egész Európában ritka fűrészeslábú szöcske mellett érdekes az

orosz sztyeppékre jellemző, nálunk reliktum jellegű réti sáska populációja.

A Dunakanyarban áttörő víz a felgyorsult folyással, kavicsos aljzattal ritka, endemikus csigafajok élőhelye.

Előfordul az aktuálisan veszélyeztetett bödöncsiga és rajzos csiga is. A halfauna legértékesebb tagja a petényi

márna. A madarak közül költ többek között a fokozottan védett parlagi sas, kerecsensólyom, vízirigó,

gyurgyalag, kígyászölyv és a fehérhátú harkály. Barlangjai, bányajáratai ritka denevérek élőhelyei.

A kultúrtörténeti értékek közül a visegrádi palota romjai, a Fellegvár, a dömösi apátság és Drégely várának

maradványai nevezetesek. A Nemzeti Park területén bronzkori települések, számos római rom és középkori

építészeti-régészeti emlék található.

4.6. 3.4.6. Fertő–Hanság Nemzeti Park (FHNP) Igazgatóság

4.6.1. 3.4.6.1. Az FHNP Igazgatóság működési területe

A Fertő–Hanság Nemzeti Park Igazgatóságot (Kárpáti–Tolnai, 1997) (20. térkép) 1991-ben azzal a céllal hozták

létre, hogy az Őrségtől a Fertő és Szigetköz vízi világán át a gönyűi árvalányhajas homokpusztákig hozzáértő

gondossággal az utókor számára megőrizze, kutassa és a lehetőségek szerint bemutassa Vas és Győr-Moson-

Sopron megyék természeti értékeit.

Ezen eredeti terület egy részét 2002 óta az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság gondozza. Az Igazgatóság

működési területén 3 tájvédelmi körzet és 3 természetvédelmi terület található.

T-20. ábra - Fertő–Hanság Nemzeti Park Igazgatóság működési területe




4.6.2. 3.4.6.2. A FHNP törzsterületei

a) Fertő (12 543 ha)

A – már a rómaiak által is ismert – Fertő a Keleti-Alpok lábainál elterülő sztyepptó. Sajátos földrajzi

elhelyezkedése folytán egyszersmind az eurázsiai füves-pusztai élőhelyek hírnöke. Vize sekély és sós, felszínét

szeszélyes széljárás borzolja. A tavat elsősorban a csapadékvíz, továbbá a Wulka és Rákos-patak táplálja. A

környezetébe besüllyedő medencéje miatt természetes lefolyása nincs, vizét a Hanság-főcsatorna vezeti el.

Mindezen természeti tényezők az emberi hatásokkal együttesen befolyásolták, illetve alakítják ma is élővilágát.

A magyar-osztrák határon átnyúló Fertő hazai részét a környező nádövvel, rétekkel és belső tavakkal, valamint a

Szárhalmi-erdővel és a Fertőrákosi kőfejtő tetején található pannon lejtősztyepp-foltokkal együtt 1977-ben

nyilvánították tájvédelmi körzetté. Még 1979-ben az UNESCO Ember és Bioszféra (MAB) Programja keretében

Bioszféra Rezervátummá léptették elő, 1989 óta pedig Európa nemzetközi jelentőségű vadvizei (ramsari

területei) között tartják számon.

A magyarországi Fertő-táj elkülöníthető részei a Fertőt nyugatról övező Fertőmelléki-dombsor (Fertőrákostól

Fertőhomokig) és a délkeleti részen fekvő Fertőzug hazai területe (Hegykőtől Sarródon át Fertőújlak határáig).

Fertőrákos közel az osztrák határhoz, a tó nyugati partjánál fekszik. Egyik nevezetessége a különleges, nagy

kamrás fejtési módot alkalmazó egykori mészkőbánya, amelynek kitűnően faragható anyagát – a mészvázú

élőlények maradványaiban rendkívül gazdag lajtamészkövet – még a bécsi operaház és a városháza építésénél is

felhasználták. A kőfejtő tetején tavaszonként szép számban virítanak a leánykökörcsinek és a különféle

kosborok. A községtől nem messze, közvetlenül a tó partján épült ki a fertőrákosi fürdőtelep.

A középhegységek melegkedvelő élővilágának otthont adó Szárhalmi-erdő a dombsor legkiterjedtebb erdeje. Az

elsősorban botanikai szempontból kiemelkedő területen a ritkább növényfajok mellett (boldogasszony papucsa,

légybangó) számos gyakoribb védett faj is megtalálható (tavaszi hérics, apró nőszirom). Az erdő jelentős

szerepet tölt be a Fertő kétéltűi és hüllői életében is: az állatok ide húzódnak vissza a tél elől.

A Fertő délkeleti részén, Sarród község határában, a fertőújlaki út mentén található a nemzeti park központja, a

Kócsagvár. Az impozáns épületegyüttes irodáinak szomszédságában 46 fő befogadására létesítettek

szálláshelyet. Az épület időszakos és állandó kiállításoknak is helyet ad. A fertőújlaki (mekszikópusztai)

kutatóházban rendezkedhetnek be mindazok, akik kutatómunkáikat a nemzeti parkban készítik.




A Nyéki szállás vagy a fertőújlaki Cikes a vízimadarak (gém- és récefélék, sirályok és parti madarak) igazi

paradicsoma. A látogatható területek megközelítése egyszerű, a szemlélődést megfigyelőtornyok segítik. Előbbit

a Hanság-főcsatorna töltésén haladva, gyalogosan, utóbbit a faluba vezető autóútról érhetik el a madarászni

vágyók. A pusztákon legelésző szürke marha és bivaly gulya, illetve rackanyáj is a táj kiemelkedő értékei közé

tartozik.

b) Hanság (7194 ha)

A Fertő-tájat keleti irányban elhagyva hazánk egyik legnagyobb, s a Fertővel egykor összefüggő lápterületére, a

Hanság medencéjébe érkezünk. Vadvizei, mocsarai, láperdői élelem és eszközforrása voltak a „Hany”

emberének. A nádat és az égerfát jégről termelték le; a sásból, gyékényből papucsot, táskát és falvédőt

készítettek; a füzek hajlékony vesszőiből kosarat, varsát fontak. Halászok, csíkászok, pákászok és rákászok

járták az óriási vízivilágot. Alkalmasint összegyűjtötték a vadméhek mézét és a récetojásokat is. Állataikat a

lápszigetek (porondok) savanyúfüvű legelőin tartották.

A Hanság napjainkban szinte kultúrtájjá szelídült a számos emberi beavatkozás (vízrendezési munkálatok,

tőzegbányászat stb.) következtében. Sikerült megőrizni azonban tájképi megjelenési formájának egy részét,

élővilágának jellegzetes fajait. A csatornák állóvizében, a tavak védett öbleiben fehér tündérrózsa és békaliliom

virít. A megmaradt tavakban még szép számmal található réti csík és lápi póc. Nádasaiban nagy kócsag,

bölömbika és különféle nádi énekesmadarak költenek. Kékperjés láprétjeit mocsári kosbor, buglyos szegfű és

kornis tárnics díszíti. Itt még fészkel a túzok, a hamvas rétihéja és előfordul a ritka parlagi vipera is. Erdeiben

szürke gém kolónia él, fekete gólya, darázsölyv és kabasólyom költ.

A Dél-Hanságot felkeresőknek ajánljuk Öntésmajorban a Hanság kialakulását, élővilágát és a „hanyi emberek”

egykori életét bemutató múzeum megtekintését, amely egész évben várja látogatóit. A Dél-Hanság többi pontja

(a Madárvárta múzeuma, Csíkos-égeres, Király-tó), valamint a Fehér- és Barbacsi-tó szakvezetővel

látogathatók. Az Észak-, vagy Lébényi-Hanságban a védett területeket csak a kijelölt erdészeti feltáró utakon

lehet megközelíteni. A Fehér-tó partján épült Madárvárta már húsz éve színhelye a júliustól augusztusig tartó

hansági Ornitológiai és Természetvédelmi Kutatótábornak. Itt a nemzeti park szakembereinek vezetésével

szerezhetnek a fiatalok ismereteket a környék természeti értékeiről.

4.7. 3.4.7. Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) Igazgatóság

4.7.1. 3.4.7.1. A HNP Igazgatóság működési területe

A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság (Fintha et al., 1997) működési területe Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-

Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéket, valamint Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tisza-tavi kis

szeletét foglalja magába. 1450 km2-nyi védett területére az alföldi élőhelytípusok változatossága jellemző, sőt

még két valódi heggyel is büszkélkedhet: az ÉK-i Kárpátok előterében lévő Kaszonyi-, illetve Tarpai-hegygyel.

Természetvédelmi kezelésében található a Közép-Európa legnagyobb füves pusztáján létrehozott Hortobágyi

Nemzeti Park, 4 tájvédelmi körzet és 20 önálló természetvédelmi terület (21. térkép).

T-21. ábra - Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság működési területe




4.7.2. 3.4.7.2. A HNP törzsterületei

a) Történeti előzmények

A jégkorszak végétől egészen a múlt század közepéig a Hortobágy sekély mélyedéseinek nagy része a Tisza és a

Berettyó szabad árterülete volt. Kiöntéseiket az alacsonyabban fekvő térszíneken kialakult mocsárrendszer fogta

fel. A Hortobágyot a pleisztocén időszaktól több szikesedési periódus is formálta. Ezek az időszakok a pusztai

növény- és állatfajok betelepülésének kedveztek. A később csapadékosabbá és melegebbé váló korokban

megnőtt a folyók vízhozama, gyakoribbá és bőségesebbé váltak áradásaik, az ártéri ligeterdők, mocsári

növénytársulások területe a szárazabb gyepek rovására terjedt. Honfoglaló őseink itt nagy kiterjedésű

mocsarakkal, szikesekkel, rétekkel tarkított tájat találtak, amely a Hortobágy utolsó természetes képe lehetett.

Emberi tevékenység nyomai már a fiatalabb kőkorszakból is bizonyíthatóak. A réz- és bronzkor folyamán

emelték a helytelenül kunhalmoknak is nevezett kurgánok, halomsírok nagy részét, amelyeket azonban a

későbbi, népvándorláskori nomád népek is használtak temetkezésre vagy őrhelyként. A mocsarak közötti

földszigetek jó talajú szántóikkal, másutt legelőkkel, alkalmasak voltak az ember tartós letelepedésére is. A

középkori falvak emlékét templomromok és a gyakran pusztanevekké vált régi helységnevek őrzik, mint például

Papegyháza, Zám, Derzs, Máta, Angyalháza. Ezek néhánya a tatárjáráskor semmisült meg. A természetes okok

miatt sem jelentős kiterjedésű erdők maradéka a török hódoltság alatt, a megmaradt településekkel együtt

pusztult el. A mocsarakkal körülvett legelőkön, ahol a jószágok oltalom alatt voltak, „szilaj”-félnomád

pásztorkodást folytathattak.

Az elnéptelenedett terület jelentős része a töröktől kiváltságokat nyert mezőváros, Debrecen kezébe került. A

Tisza áradásai minden évben dús legelőt biztosítottak a cívis gazdák gulyáinak. Így virágozhatott fel itt a XVI–

XVII. században a magyar szürke marha tartása és exportja Nyugat-Európa városaiba. Fontos kereskedelmi

útvonalak is igazodtak ehhez a „csapáshoz”. Ilyen volt a „sóút” is, amelyen az erdélyi sóbányák kincsét

szállították. A főbb utak mentén álló csárdák többségét még a XVII. század végén építették, és a múlt században

is legalább negyven működött közülük. Vizes időkben a hidak jelentették a folyókon, holtágakon való átkelés

egyetlen lehetőségét. Ezért épült a híres Kilenclyukú híd is.

A XIX. század közepén, 1846-ban azonban megkezdődött a Tisza szabályozása Tiszadobnál. A kanyarulataitól

megfosztott, gátak közé terelt folyó nem áraszthatta el többé termékeny iszapjával a Hortobágy laposait, nem

táplálhatta a holtágak és a távolabbi területek mocsárvilágát. A folyószabályozás, a szélsőséges – aszályokra




hajlamos – éghajlati, illetve a talajadottságokkal együtt a szikesek kiterjedéséhez vezetett, amely most már az

egész táj arculatát meghatározta.

A XX. század fordulója óta eltelt idők számos új törekvést hoztak. Az igazi erőket felvonultató

természetátalakító munka az 1950-es években kezdődött meg. A Hortobágyot csatornákkal hálózták be, és

megpróbálták ráerőszakolni a nagyüzemi, monokultúrás mezőgazdaságot. A puszta pedig az ősi paraszti,

pásztorkodó és halászó életformájával, háziállataival, ősgyepeivel, vizeivel és élővilágával haszontalan, „a

múltból ittrekedt csökevénnyé” vált, amelynek a felszámolása csak idő kérdése volt. 1967 decemberében a Pro

Natura Akció keretében 22 világhírű tudós memorandumban kérte a magyar kormányt a Hortobágy egyedülálló

természeti és néprajzi értékeinek megőrzésére, egy nemzeti park formájában. Ennek eredményeként Közép-

Európa legsíkabb kistáján, 51 000 hektáros kiterjedéssel (ma 73 500 ha) 1973. január 1-jén létrejött a

Hortobágyi Nemzeti Park, százegy évvel a világelső Yellowstone Nemzeti Park megalapítása után.

b) Az ártéri erdők, holtágak élővilága

A Tiszát egykor széles sávban kísérték az ártéri erdők és mocsaras területek, amelyek a szabályozás

következtében megritkultak. A 70-es években létesített Kiskörei-víztároló 3200 hektáros része 1973-tól szintén

természetvédelem alatt áll. A tározó védett területrésze az 1990-es évek második felében további 3000 ha-ral

bővült. Mélyebb, nyílt vízfelületei az úszó- és bukómadarak (vöcskök, kárókatona, récék, szárcsa) számára

kedvezőek. A terület legértékesebb részén hazánk egyik legváltozatosabb fajösszetételű vegyes gémtelepe

látható. Fészkel itt a szürke gém, a kis kócsag, bakcsó, üstökös- és kanalas gém, valamint a kis kárókatona is. A

sekélyebb vizű szegélyeken terjedő nádasokban vörös gém, bölömbika, nagy kócsag, nyári lúd és szép számban

nádi énekesmadarak költenek.

A Tisza mentének hullámtéri területei a folyószabályozások előtti vízivilág képét őrzik. A legszebb ártéri

erdőfoltok Ároktő Tiszacsege határában maradtak fenn, melyeket rendszeresen el-elönt az ár, de nyár végére

akár ki is száradhatnak. A vízhez legközelebb a bokorfüzes sávja, majd a fűzes-nyáras, végül a hullámtér

magasabb szintjein a keményfa-ligetek foltjai találhatók. Az idős fák záródott lombkoronája alatt szinte

áthatolhatatlan cserjeszint nő, amelyet sűrűn átfonnak a kúszónövények. A lágyszárúak közt néhol tömeges a

fehér virágú nyári tőzike. Az állatvilág is ezerszínű itt. A ligeterdők igazi kincsei a gémtelepek, de fészkel itt a

fekete gólya, a ragadozók közül a barna kánya, sőt néha a kerecsensólyom is. A Tisza magas partfalaiban költ a

trópusi tollruhájú gyurgyalag és a jégmadár. Az erdők között megbújó rétek és kaszálók egész évben vonzó

látványt nyújtanak. Tavasszal, kora nyáron a fekete nadálytő, a lila réti és vesszős füzény, a sárga nőszirom, a

réti iszalag kék virágai, nyár végén a tisza-parti margitvirág gyermektenyérnyi „margarétái” virítanak.

A tatárjuharos sziki erdősztyepp-tölgyesek kis foltjait ma már csak Ohat és Újszentmargita mellett találjuk meg.

Felső lombkoronaszintjüket tölgyfajok, az alsót tatárjuhar, mezei juhar és szil alkotják. A cserje- és a lágyszárú

szint is hasonlóan gazdag, a kikelettel virágzó odvas keltikével, tavaszi csillagvirággal. A hézagos lombok alatt

nő a magyar zergevirág, valamint a fátyolos nőszirom, a tisztásokon pedig a sziki kocsord, réti őszirózsa díszlik.

A kidőlt fák helyben korhadnak el, ezzel életfeltételeket teremtve az értékes cincérfajoknak. Előfordul az erdei

sikló, erdei fülesbagoly is.

c) A mocsarak és tavak világa

Az egykor hatalmas kiterjedésű mocsárrendszerek az ármentesítés után kicsiny foltokra zsugorodtak.

Vízszintjüket a Nemzeti Park élőhelyrekonstrukciós programja hivatott szabályozni. Az úszóhínár gazdag

vegetációjában jelenik meg a rucaöröm, az Európa-szerte szintén ritka sulyom, de érdekes még a sárga virágú

rovaremésztő rence, a fogazott levelű kolokán és a békatutaj is. A virításkor felejthetetlen élményt nyújtó

tündérfátyol sárga szőnyegei között a tündérrózsa tenyérnyi fehér virágai tűnnek elő. A hínárszigetekre építik

fészküket a vöcskök, melyek közül itt mind a négy, hazánkban költő faj előfordul. A tündérrózsák és

kolokánmezők a fattyúszerkő telepeinek adnak otthont.

A nyílt víztől magas falával élesen különül el a nádas, vele a gyékény, a tavi káka alkot szinte áthatolhatatlan

zöld sűrűséget, melyet csak a virágkáka rózsaszín és a mocsári nőszirom sárga virágai tarkítanak. Itt van a

tanyája a nyári lúdnak, az egyetlen hazai fészkelő vadlúdfajunknak, de ez a világa a sokféle gémen kívül a

szárcsának, vízityúknak, guvatnak és több vadrécefajnak is. A nádasok országa pedig az apró énekesmadarak, a

barkós cinege, nádi sármány, a nádirigó, a jellegzetes hangú tücsökmadarak és a nádiposzáták csirimpolásától él

igazán.

A nádasok sokszor folytatódnak mocsárrétekben, ahol a tarackos tippan zsombékjai a csetkáka és az ecsetpázsit

a jellemző. Az apró „kukackalászkákat” hordozó hernyópázsit már erősebben szikesedett talajt jelez. A




zsombékosokkal tarkított mocsárrétek nyújtanak otthont a réti fülesbagolynak, a vízicsibéknek, a

sárszalonkának, a godának, a pólingnak és a piroslábú cankónak. Az Európában már megritkult csíkosfejű

nádiposzáta számottevő állománya él itt. A fentieket a magasabb és szárazabb szinteken a sziki rétek veszik

körül, ahol az ecsetpázsit az uralkodó fűféle. Ezek képeznek aztán átmenetet a száraz füves puszták felé.

A halastavak gazdasági céllal létesültek, így tulajdonképpen mesterséges élőhelyek. Jó részüket a szabályozás

előtti Tisza áradásait felfogó mocsarakban alakították ki. A lecsapolások után rohamosan pusztuló vízivilág

megmentésében rendkívül fontos szerep jutott nekik. Ma a Hortobágy tágabb területén hatezer hektáron

működnek, közülük a legértékesebb az ezerhétszáz hektáros Hortobágyi- vagy Nagyhalastó élővilág, amely a

nemzeti park határain belül, védelem alatt áll. Vegetációjuk a mocsarak nádszegéllyel övezett nyíltvizes

élőhelyeinek felel meg, így növény- és állatfajaik nagy része is közös.

A vízben egyre szegényedő Alföldön a hortobágyi mocsarak és halastavak európai jelentőségű madárvonulási

centrumot jelentenek.

d) A gyepek és a hortobágyi pásztorkodás

Ma a végeláthatatlan rövidfüvű puszta a Hortobágy legjellemzőbb képe. Az alacsonyan fekvő síkon a néhány

centiméteres szintkülönbségek a növényzet szempontjából óriási jelentőségűek, kialakulásuk a speciális helyi

körülményeknek köszönhető. A szikesek talajának legfelső, lazább rétege sajátos eróziós folyamatok révén

pusztul le, amelyet padkásodásnak nevezünk. Ha a gyeptakaró a járművek kerekétől, a legelő állatok patájától

megsérül, a tavaszi és őszi esőzések nyomán a talaj felső rétege lemosódik, és a vékony szikerecskén át az alig

valamivel lentebb fekvő mélyedések felé veszi az irányt.

A talajadottságokat követve a vegetáció is mozaikos. A magasabb, szárazabb padkatetőkön jelenik meg a

cickafarkfüves szikes puszta, ahol helyenként keverednek a löszpusztákra és a valódi szikesekre jellemző fajok.

A névadón kívül ott vannak az aprótermetű lóherék és a kifejezetten sótűrő növények is. Leggyakoribb füve a

veresnadrág csenkesz, amelynek jellegzetes „színeváltozásai” öltöztetik a pusztát. A hóolvadás után nemsokára

kékeszöld lesz, virágzása alatt vörösre színezi a tájat, s végül a nyári naptól kiaszott síkság általa nyer

aranysárga ragyogást. Legnagyobb kiterjedésben az ürmös sziki gyep tenyészik, amelyben a sziki üröm mellett a

sós talajt tűrő fátyolvirág, sziki pozdor, sziki útifű, vagy a lila virágú sziki őszirózsa, pozsgás zsázsa és a magyar

sóvirág nő. Értékes gyógynövénye a kamilla, amely tavaszonként szerte kivirít. A déli puszták kárpát-medencei

bennszülött, védett növényfaja az erdélyi útifű.

A szikerecske „völgyének” alján elhelyezkedő vaksziksáv már annyira szélsőségesen sós talajú, mint amilyenek

a tengerpartok. Ehhez a vízhiányos, „sivatagi üzemmódhoz” való alkalmazkodás súlyos gond a növények

számára, amit csak kevés faj képes elviselni.

Már az első nyári sétánál feltűnő a töméntelen sáska, amelyek a század elején még gyakorta, ma ritkábban

mutatkoznak sáskajárásszerűen. Ilyenkor a puszta gazdagon terített asztal a néha idáig vándorló pásztormadár

inváziószerű seregeinek. Gyakori fészkelő itt a magasban daloló mezei pacsirta, de annál ritkább közeli rokona,

a sziki pacsirta. A kopárabb talajon költ a székicsér és a széki lile. Közönséges fészkelő a bíbic, a nagy goda. A

végtelen legelők felett gyakorta tűnik fel a pusztai ölyv és a parlagi sas. A magas hegyekből a szirti sas, a keleti

sztyeppékről pedig a pusztai sas néhány példánya is idevetődik. Téli vendégeink a hósármány, a havasi füle,

pacsirta, a nagyszámú rétisas és a tundralakó törpesólyom, melyek a magas észak hidege elől menekülnek.

A löszpuszták tarka növénytársulása csak töredékeiben maradt fent, hiszen ezeket a termékeny földeket már

régtől művelik. Ma már inkább csak a hátak, kurgánok tetején található meg, ahol a barázdás csenkesz az

uralkodó, de mellette sok gyönyörűséges kétszikű is helyet kap, mint a vajsárga virágú osztrák zsálya, a

rózsaszín csomócskákat viselő macskahere a kecses magyar szegfű és a lila ökörfark kóró. A kurgánok

jellegzetes növénye a hideg puszták taréjos búzafüve és a kunkorgó árvalányhaj. A nem legelt, magasabb füvű

gyep búvóhelyeit részesíti előnyben a túzok, a fürj és a fogoly. A löszös talajba ássa otthonát az ürge. Szinte

szalad a rét, ha rejtekhelyükről előbújnak. A kis ragadozó emlősök, a menyét, a hermelin és a pusztai görény

zsákmányai ők.

Valamikor legelő állatok százezreit tartották el ezek a területek. A kizárólag akácból álló kerekerdőket,

szárnyékerdőket azért ültették, hogy azok enyhet nyújtsanak az időjárás viszontagságai ellen.

Aljnövényzetükben jellemző a nitrogénkedvelő csalán, különösen a varjútelepek alatt, mivel e madár ürüléke

nitrogénben igen gazdag. Az öregedő fák odvaiban búbos banka és kuvik költ, a gazdátlan varjúfészkeket

kékvércse és erdei fülesbagoly foglalja el.




Az itt megtelepedett népek, majd őseink mindenféle legeltetni való jószágot tartottak, de ezek közül

valószínűleg csak a hosszú szőrű racka egyezett meg a mai képviselőivel. Évszázadokig a pödrött szarvú juh

egyet jelentett a magyar rackával, s csak a XIX. században váltotta fel azt a finomabb gyapjút adó merinó. A

magyar szürke marha származására több elmélet is van: őseink hozták magukkal, vagy később betelepült nomád

népekkel került be, vagy a középkorban, a Kárpát-medencében háziasították az akkor még gyakori őstulokból.

Lehet, hogy mindháromban van valami igazság. Az tény, hogy a XV–XVIII. században „világmárkának”

számított a húsa. A második világháború végén állománya katasztrofálisan megfogyatkozott, végül a

Hortobágyi és a Közép-Tiszai Állami Gazdaság kapta azt a feladatot, hogy a fajtát génbankként örökítse át az

utókornak. A busa fejű, hullámos szőrű komondor a szállást őrizte, míg a nyájat a kuvasz védte a farkasoktól,

meg a rablóktól. A napóleoni háborúk idején Normandiából került Magyarországra a nóniusz lófajta alapító őse,

amelyből a múlt század közepén, spanyol és angol fajtákkal keresztezve jött létre a mai nemes tartású forma.

A Hortobágyi Nemzeti Park élővilágának nemzetközi jelentőségét jól jellemzi, hogy egész területe Bioszféra

Rezervátum, egynegyede pedig a vízimadarak védelméről szóló Ramsari Egyezmény alapján különösen védett

terület. Legértékesebb foltjai fokozottan védettek. A természeti értékek gazdagságának megőrzése

mindanynyiunk érdeke. E cél érdekében a nemzeti park területét övezetekre osztották, amelyek mindegyikében

más-más szabályok érvényesek. Erre még visszatérünk.

4.8. 3.4.8. Kiskunsági Nemzeti Park (KNP) Igazgatóság

4.8.1. 3.4.8.1. A KNP Igazgatóság működési területe

Magyarország egyik legjellegzetesebb földrajzi térsége a Duna–Tisza köze. Az itt található természeti értékek

megóvását a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága (Vajda–Kelemen, 1997) látja el (22. térkép).

T-22. ábra - Kiskunság Nemzeti Park Igazgatóság működési területe




A védett területek kiterjedése 75 620 ha, melyből 48 198 ha a kilenc külön egységből álló Kiskunsági Nemzeti

Park (KNP), míg a fennmaradó részt a tájvédelmi körzetek (TK) és természetvédelmi területek (TT) teszik ki. A

védett területek az alábbi négy tájegységbe tartoznak:

• a Duna-völgy az egykori öntésterületen kialakult szikes pusztákkal és tavakkal,

• a Duna–Tisza közi hátság a Duna hordalékából formálódott homokbuckákat, homokpusztát, lefolyástalan

mocsarakat, maradványerdőket foglalja magába,




• az Alsó-Tisza Vidék a folyószabályozás során leszakadt holtágakat, még természetközeli állapotban

megmaradt ártéri erdőket és a mentett területen található, kapcsolódó szikeseket öleli fel,

• Bácska magyarországi részén a homokbuckás területek (Illancs) és az uralkodóan löszös térség néhány

hektáros maradványfoltjain a meredek Duna-völgyi löszpartok a természetvédelmi értékek hordozói.

A természetvédelem célja a Duna–Tisza köze jellegzetes arculatának, a táj természeti értékeinek, földtani és

felszínalaktani képződményeinek, vizeinek megőrzése, ezen értékek tudományos kutatása és oktatási,

ismeretterjesztési célú bemutatása. Alapvető feladat még az évszázadok alatt kialakult tanyasi életforma, a

hagyományos gazdálkodási módszerek, az ősi jellegű háziállat-fajtáink fenntartása. A kiemelkedő természeti

értékek nemzetközi elismeréseképpen a KNP területének kétharmadát az UNESCO Ember és Bioszféra (MAB)

programja 1979-ben Bioszféra Rezervátummá nyilvánította.

A vizes élőhelyek fokozott védelmét szolgáló Ramsari Egyezmény hatálya alá az alábbi területek tartoznak:

• a KNP Felső-Kiskunsági tavainak vidéke,

• a Pusztaszeri TK egy része és

• a Mártélyi TK.

4.8.2. 3.4.8.2. A KNP törzsterületei

a) A Felső-Kiskunsági puszta

Az Alföld második legnagyobb szikes pusztája. Mély fekvésű, 90–100 m tengerszint feletti magasságú, kis

terepesésű hajdani Duna-ártér. A szikesedési folyamat a vízrendezés után felgyorsult. Az elszikesedett

területeken meszes-szódás, ún. szoloncsák-szolonyec puszta alakult ki. Szikes rétek, legelők, szikfokok,

vakszikes foltok váltogatják egymást a beékelődő löszhátakkal.

Növényzetét jórészt sótűrő-sókedvelő fajok alkotják, pl. veresnadrág csenkesz, sóvirág, kamilla, sziki üröm. A

löszfoltok védett növénye a törpe nőszirom és az agárkosbor. Állatvilágának kiemelt jelentőségű faja a túzok,

amelynek egyik legerősebb hazai állománya található itt. Jellegzetes fajok még a kék vércse, az ugartyúk, a nagy

goda, a piroslábú cankó. Jelentős területrekonstrukció valósult meg az egykori halastavak természetvédelmi célú

felújításakor. Ennek során állandó és időszakos vizes élőhelyeket alakítottak ki. Ezek elsősorban a költő- és

vonuló madárvilág és a kétéltűek számára nyújtanak kedvező életfeltételeket.

Az ősgyep jelenlegi állapotának fenntartásában az évszázados hagyományokkal rendelkező külterjes állattartás

is szerepet játszik. Az ősi magyar háziállatfajták génbanktelepét a KNP Bösztörpusztai telepén találjuk, ahol

magyar szürke szarvasmarha, racka és cigájajuh, magyar félvér lovak és mangalica sertések tenyésztése folyik.

b) A Felső-Kiskunsági tavak

A Felső-Kiskunsági pusztával azonos kialakulású területen a talajfelszín mélyedéseiben lefolyástalan szikes

tavak és mocsarak alakultak ki. Míg a folyószabályozás előtt ezeket a területeket a Duna rendszeresen elöntötte,

vízutánpótlásuk jelenleg kizárólag csapadék-eredetű. A tavak jellemzője, hogy nyár végére kiszáradnak. A

szikes tavak magas sótartalmú vize Közép-Európában egyedülálló mikro-flórának és -faunának kialakulásához

vezetett, melyre az ún. sziki fészkelő közösség épül. Ennek jellegzetes tagjai a gulipán, a gólyatöcs és a széki

lile. A szikes mocsarak adnak otthont a bölömbikának, a barna rétihéjának, valamint számos nádi

énekesmadárnak. A tavak ősszel és tavasszal a tömegesen átvonuló vízimadarak számára is kiváló pihenő- és

táplálkozóhelyet jelentenek.

A tavakat szikes gyepek veszik körül. A növényzet leggyakoribb társulásalkotó fajai a zsióka, a fehér tippan, a

sziki zsázsa, a sziki mézpázsit és a bárányparéj.

c) A Izsáki Kolon-tó

A Duna posztglaciális (jégkorszak utáni) mellékágában kialakult, hajdan nyílt vízfelületű tó ma a nádas

mocsarak, fűzlápok, zsombékosok igazi hazája. A tavat láp- és ligeterdők, fajgazdag láprétek, mocsárrétek,

nyugat felől pedig homokbuckás területek övezik. Északról dél felé haladva először az egybefüggő nádasok

tűnnek szemünkbe. Legfontosabb értékük a hazánkban előforduló valamennyi gémfaj és a kanalas gém

rendszeres költése. A gazdag madárvilág mellett ritka halfajok, a lápi póc és a réti csík, a hüllők közül a mocsári




teknős, a vízi sikló és a fürge gyík, valamint az emlősök közül a vidra is megtalálhatók. Ritka növényfaja a lápi

csalán. A megmaradt kicsiny nyílt vízfoltok gyakori növényei a tündérrózsa és a közönséges repce.

A déli rész fajgazdag láprétjeinek védett növényritkaságai közül elsősorban az orchideákat kell megemlíteni,

melyek 9 faja él itt. Leggyakoribb orchideák a vitézkosbor, hússzínű ujjaskosbor, mocsári kosbor, pókbangó.

Jellemző védett fajok a szibériai és a korcs nőszirom, valamint az epergyöngyike. A fennmaradt tölgy-kőris-szil

ligeterdők az Duna–Tisza közére egykor jellemző tájképet idézik.

d) A Fülöpházi buckavidék

Felszínalaktani szempontból két nagyobb egységre bontható terület. Nyugati részén változatos formakincsű

buckavidék található. A futóhomokot az uralkodó (ÉNY-DK-i irányú) szelek rendezték a jelenlegi alakzatokba.

Földtani és felszínalaktani szempontból nagy jelentőségű, hogy a szél felszínformáló munkája még ma is

megfigyelhető az erős tagoltságú, részben mozgó homokbuckákon.

A buckavonulatokat homoki csenkeszes, árvalányhajas nyílt homokpusztagyepek borítják, melyekben itt-ott

megjelenik a boróka. Az itt élő növények jól alkalmazkodtak a szárazsághoz, pl. a naprózsa, a homoki

báránypirosító, a kései szegfű, a homoki vértő és a homoki varjúháj. A buckaközökben serevényfüzeseket, a

buckaoldalakon borókásnyárasokat találhatunk.

Rovarfaunája a mostoha körülmények ellenére is gazdag. Ez a táplálékbázisa az itt együtt előforduló három

gyíkfajnak: a homoki, a zöld és a fürge gyíknak. Madarak közül említést érdemel az itt költő szalakóta, a búbos

banka, a gyurgyalag és a sárgarigó.

A buckavonulat keleti részén a szél által kialakított medencékben szikes tavak voltak, melyek a nyolcvanas évek

aszályos időjárása miatt mostanra kiszáradtak.

e) Az orgoványi rétek

Ez a leegyszerűsített elnevezésű térség felépítésében, értékeiben is igen változatos. A nádasokat, nedves

kaszálókat, szikes gyepeket, homokbuckákat magába foglaló terület két nagy egységre bontható. Keleti részén

az Ágasegyházi rét, az orgoványi Nagy-rét élővilágát az időszakos vízhatások határozzák meg. A kiszáradó

láprétek, kaszálók több orhideafajt, pl. a vitézkosbort és a hússzínű ujjaskosbort, a buglyos szegfűt és a kornis

tárnicsot rejtik. Az itt élő állatvilág legkiemelkedőbb faja a bennszülött Metelkamedvelepke. Jellemző madarak

a nagy goda, a bíbic, a piroslábú cankó, valamint vonuláskor a nagy póling.

A nyugati részen szikesek és homokterületek találhatók. Bár az orgoványi homokbuckák formakincse

megegyezik a fülöpházi és a bugaci területekével, növényzete a másik kettő közötti átmenetet mutatja, jól

tanulmányozhatóvá téve a homoki szukcesszió teljes sorozatát. A buckák növényzetére itt a nyílt homoki gyep

jellemző, de a boróka nagyobb mennyiségben fordul elő. A homoki gyepekre jellemző fokozottan védett

csikófark szép állományai találhatók itt.

f) Bócsa-Bugac buckavilága és pusztái

A KNP legnagyobb és egyben legösszetettebb területét homokpuszták, buckavonulatokon megtelepült homoki

erdők, szikes puszták és a valamikori szikes tavak, mocsarak, lápok, láprétek, nedves kaszálók maradványai

alkotják.

Természetvédelmi szempontból kiemelt figyelmet érdemelnek a borókás-nyárasok (legismertebb a bugaci

Ősborókás). A mészben gazdag változatos formakincsű homokfelszínek értékes növényvilágnak adnak otthont.

Jellemző fajok a borzas len, a homoki kikerics, a homoki nőszirom, a piros madársisak, a tartós szegfű és a

gyapjas csüdfű.

Rovarvilága nagyon gazdag. Érdekessége a fűrészlábú szöcske egyetlen alföldi előfordulása. Hüllőfaunája

nemzetközi szempontból is jelentős az itt élő, veszélyeztetett, parlagi vipera miatt. Leggyakoribb emlőse az

üregi nyúl nagy szerepet játszik az Ősborókás növényzetének alakulásában.

Bugac neve nemzetközileg is ismert, már az 1930-as évektől kezdve kedvelt idegenforgalmi célpont volt. Itt áll

hazánk első nemzeti parki múzeuma, mely a hozzá kapcsolódó szabadtéri építményekkel együtt a pásztorélet

hagyományait mutatja be. A pusztán folytatott hagyományos állattartás, az ősi jellegű háziállatfajták a

génmegőrzési feladatok mellett idegenforgalmi igényeket is kielégítenek.




g) Szikra és az Alpári-rét

A nemzeti park legkisebb területének festői szépségét a szikrai Holt-Tisza ág, az azt kísérő liget- és láperdők,

ártéri mocsarak és mocsárrétek adják. Itt találkoznak egymással a Duna–Tisza közi homokhátság magasabb és a

Tisza-völgy mélyebb fekvésű területei. Az eltérő felépítésű területek markáns rétegtani határán források

fakadnak.

A terület élővilága igen gazdag. Növényzetének érdekes tagja a bennszülött Tisza-parti margitvirág és az

Alföldön ritkaságnak számító kontyvirág.

E változatos táj sokszínű madárvilágnak biztosít táplálkozó- és fészkelőhelyet. Énekesmadár faunája a Duna–

Tisza közén kiemelkedőnek számít. Említést érdemel az Alpári-rét gémtelepe is. Az ártéri erdő fontos fajai a

szürke küllő és a fekete harkály.

A természeti szépségek, a Holt-Tisza szabad strandja, a 40 °C termálfürdő, a szomszédos üdülőtelep a területet

közkedvelt pihenőhellyé teszi. Ezért a Tőserdő a természetvédelem és a turizmus összehangolását bemutató

típusterület.

h) Miklapuszta

Az 1993 óta már tájvédelmi körzet státuszt élvező terület 1996 októberében vált a Kiskunsági Nemzeti Park

részévé. Átminősítését az itt található, egységes kezelést igénylő jelentős természeti értékek indokolták.

A kiemelkedő tájképi értékekkel rendelkező terület a Duna-völgy egyik legszebb szikes pusztáját őrzi, melynek

kialakulásában alapvető szerepet játszott a Duna folyószabályozás előtti felszínalakító munkája. Itt találhatók a

legtagoltabb morfológiájú hazai szikpadkás térszínek. Jellemző élőhelyei a szikes mocsarak, időszakosan vízzel

borított szikes gyepek, vakszikek és az ezekbe beékelődő szikpadkák.

Botanikai szempontból a terület viszonylag fajszegény, mivel a magas sótartalmú talajon csak sótűrő- és

sókedvelő növények élnek meg. Ilyenek például a bárányparéj, sóvirág, pozsgás zsázsa, mészpázsit. A

szigetszerűen kiemelkedő, néhány deciméter magas szikpadkák teljesen eltérő talajadottságokkal, és ebből

kifolyólag különböző növényzettel rendelkeznek. Itt található meg az agárkosbor, a mezei zsálya, a koloncos

legyezőfű.

A terület madárvilága egyedülálló. Különleges adottságai miatt, melyek hazánkban eltűnőben vannak,

fokozottan védett, ritka fajok menedékeként szolgál. Ilyenek a széki lile, az ugartyúk, a túzok, a kékvércse és a

székicsér. Vonuláskor igen jelentős szerepet tölt be a terület mint pihenő- és táplálkozóhely a parti madarak és

lúdfélék számára.

i) A peszéradacsi rétek

A tájvédelmi körzetként már 1993 óta természetvédelmi oltalom alatt álló területet – Miklapusztához hasonlóan

– a KNP 1996. évi bővítése során minősítették át a nemzeti park kilencedik törzsterületévé.

A jelentős természeti értékeket hordozó területegység a Duna–Tisza közi hátságelőtér egy máig megmaradt,

egykor oly jellemző vízjárta részét, az ún. Turján-vidéket őrzi. Változatos élőhelyei közül említést érdemelnek a

lápok, láprétek, mocsárrétek és nedves kaszálók, valamint az ezekbe fogazódó homokbuckák és homoki erdők.

Különleges tájképi értékei mellett kiemelkedők a botanikai értékek, melyek több, fokozottan védett és

veszélyeztetett fajt foglalnak magukba, mint a szarvas-, a légy- és pókbangó, a vitézkosbor, a vitézvirág, a

szúnyoglábú bibircsvirág. A mocsári kardvirág, a korcs- és a szibériai nőszirom található még itt.

A terület a veszélyeztetett parlagi vipera egyik legjobb élőhelye. Madárvilágának jelentős tagjai az itt fészkelő

nagy póling, a hamvas rétihéja, a túzok, a szalakóta és a gyurgyalag.

A terület hagyományos gazdálkodási módszerei biztosítják a természeti értékek fennmaradását, egyben

hozzájárulva kulturális örökségünk fenntartásához.

4.9. 3.4.9. Körös–Maros Nemzeti Park (KMNP) Igazgatóság

4.9.1. 3.4.9.1. A KMNP Igazgatóság működési területe




A Délkelet-Alföld sajátos hangulatú tájain hazánk 7. Nemzeti parkjaként alakult meg 1997 januárjában a Körös–

Maros Nemzeti Park (Bíró et al., 1997). Működési területe magába foglalja Békés megye egész területét,

Csongrád megye Tiszától keletre eső területeit, valamint a Dévaványai-Ecsegi puszták és a Körös-ártér Jász-

Nagykun-Szolnok megyébe nyúló részeit. Az Igazgatóság látja el 42 ezer ha védett – ebből több mint 6 ezer ha

fokozottan védett – terület kezelési, fenntartási és fejlesztési feladatait.

A működési terület (23. térkép) két, arculatában eltérő, de kialakulásában sok közös vonással rendelkező

tájegységre különíthető el. Egyik a Körösvidék, a hajdani Nagy- és Kis-Sárrét Békés megyei területeivel, a

másik az ország egyik legjobb talajadottságú vidéke, a Békés-Csanádi löszhát. Kiemelt feladat a kiterjedt szikes

puszták, a meglévő mocsármaradványok, a még fellelhető természetes és természetközeli erdők védelme. A régi

folyómedrek környékén az ott kialakult pusztai területeknek, az egykori löszpuszták maradványainak, valamint

a megkapó szépségű Maros-ártér értékeinek megóvása tekinthető elsődlegesnek.

T-23. ábra - Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság működési területe




Országosan is egyedülálló feladat azoknak az állat- és növényritkaságoknak a megőrzése, melyek

Magyarországon egyedül itt tenyésznek vagy állományuk jelentős része az Igazgatóság működési területén

található. Az erdélyi hérics és a bókoló zsálya termőhelyének védelme, az ország jelentősebb vetővirág

állományának fenntartása nagy felelősséget ró a természetvédelmi szervekre. A túzok törzsalakjának

legéletképesebb populációja Békés megye északi területein él. A mezőgazdasági munkák során veszélybe került




fészekaljak megmentését, a tojások kikeltetését és a felnevelt túzokok visszavadítását hazánkban a dévaványai

túzokrezervátum koordinálja. A Dél-Tiszántúl vizes élőhelyeinek szerepe a madárvonulásban nemzetközileg is

jelentős. A számtalan itt található, pihenő madárfaj közül kiemelhetjük a darut, a kis liliket, és a pólingokat,

melyeknél a világállomány zöme érinti vonulása során az említett területeket.

4.9.2. 3.4.9.2. A KMNP törzsterületei

a) A Dévaványai-Ecsegi puszták (I.)

A Dévaványai-Ecsegi puszták törzsterület őrzi észak Békés megye mozaikszerűen elhelyezkedő pusztai

környezetét a körülötte fekvő mezőgazdasági és erdő területekkel. Az 1975-ben védetté nyilvánított tájban a

tájképi és kultúrtörténeti emlékeken túl számos védett és fokozottan védett állat- és növényfaj is él. Közülük

legjelentősebb a hazai állomány egyharmadát képviselő értékes túzokpopuláció, melynek létszáma 1995-ben

378 példány volt. A természetvédelmi tulajdonban levő 7 200 ha-os területen lehetőség van a túzokcentrikus

gazdálkodásra, amely a túzokon kívül számos más fajnak, így többek között a földön fészkelő

énekesmadaraknak, a fogolynak, a hamvas rétihéjának és a réti fülesbagolynak is kifejezetten kedvez.

A törzsterület kétharmada pusztai táj, melyen jellegzetes száraz és nedves szikespusztai növénytársulások

találhatók. A tartós szárazság következtében a mocsarak, mocsárrétek eltűnőben vannak. Az ökológiai változás

ellensúlyozására már 4 éve, két területen folyik mesterséges árasztással vízimadár élőhely kialakítása.

A pusztákon számos védett növény, például a macskahere, a nyúlánk sárma, a réti őszirózsa, a sziki kocsord

jelentős állományai tenyésznek.

A törzsterület különösen értékes foltja a több mint 4000 ha-os ecsegpusztai terület, amely a Hortobágy-Berettyó

folyó hullámtéri szakaszát és a környező területeket foglalja magába. A Hortobágy-Berettyói védett 20 km-es

szakasza azon ritka magyarországi folyók egyike, amely elkerülte a múlt századi folyamszabályozást. Lassan

meanderezve hatalmas kanyarokat ír le a területen, közrefogva jelentős gyepterületeket.

A terület jelentős madártani értéke a Farkas-zugi erdő gémtelepe, ahol a kolóniaalapító szürke gémek és

bakcsók mellett a fokozottan védett kiskócsag és üstökös gém néhány párja is költ. A rizsföldek körzetében

majd minden évben kolóniában fészkel a székicsér. A folyó menti három gulyakútban az Alföldön ritka és

védett gímpáfrányt találhatunk. A víztér felszínén az európai vörös könyves sulyom található tömegesen, de

említésre érdemes a tündérfátyol még nagyszámú előfordulása, valamint a vízitök és a kolokán.

b) A Körös-ártér (II.)

A Hármas-Körös hullámtere Békés és Szolnok megyében 1979-től védett terület, mely mintegy 6400 hektárt

foglal magába. Védetté nyilvánítását tájvédelmi, növénytani és állattani értékek indokolták.

A múlt századi folyamszabályozások felszámolták az Alföld vízivilágát. Ennek töredékeit jelentősen degradált,

másodlagos tájként a folyók hullámtere őrizte meg napjainkra. Még így is üde zöld szalag a folyók két partja a

végtelennek tűnő alföldi kultúrtájban. E keskeny területen megtalálhatók az egykori mocsárvilág egyes

növényei, mint a nyílfű, a virágkáka, a sulyom, a tündérfátyol. Az elmocsarasodott holtágakat és kubikgödröket

réti ecsetpázsitos kaszálók és mézpázsit társulások váltják fel a magasabb részeken. A folyót sok helyen puhafás

ártéri erdők, füzes-nyárasok bokros, ligetes állományai követik.

Állatvilágára az év nagy részében előforduló gémfélék a jellemzőbbek, gyakran találkozhatunk bakcsóval,

kiskócsaggal, szürke gémmel. Nyár végi, ősz eleji vonuláskor rendszeresen megfigyelhető a fekete gólya. Télen

a jégmentes folyó vadrécék ezreinek nyújt pihenő helyet. Az emlősük közül gyakoriságánál fogva a vidra

emelhető ki.

c) A Cserebökényi-puszta (III.)

A ma Cserebökényi-puszta összefoglaló név alatt ismert terület a Tiszántúl délkeleti részén, Szentes és

Fábiánsebestyén határában helyezkedik el.

Az első látásra csaknem teljesen sík vidék felszíni formákban gazdag. A múlt beszédes emlékei a szikes és

édesvízi mocsarak foltjai, a vízállások, elhagyott folyómedrek, enyhe lejtésű löszhátak, kunhalmok. A pusztán

átkanyargó Veker és Kórógy erek valamikor a Körösök szabadon áradó vizeit vezették a Tiszába, nagyobb

áradáskor azonban a környék összegyűlt vadvizei tengerré változtatták az egész lapályos vidéket.




A táj változását a helytörténet tükrében is nyomon követhetjük. A honfoglalás után e vidéken elsősorban kunok

telepedtek le a vizek melletti magas partokon. A nomád pásztorkodást felváltotta a karámos, a szállások

fokozatosan pusztafalvakká alakultak át. A vidék története a középkortól háborúk, kihalások és betelepülések

sorozata. A veszedelmek elől a lakosság bevette magát a mocsarak és nádrengetegek világába. A XIX. század

közepéig a környező falvak pusztaterületek, csak a birtokrendezések, földosztások, majd a belvízrendezési

munkálatok után indult meg jelentősebb földműves gazdálkodás. A XX. században egyre nagyobb területeket

szántottak fel gabona- és takarmányfélék termesztéséhez. Máshol legelők és kaszálórétek alakultak ki. A

nádasok és mocsárrétek a leglapályosabb részeken maradtak csak fenn.

A terület történetében új fejezetet nyitott, hogy 1992 január elsejével 4556 ha-on megalakult a Cserebökényi-

puszták Tájvédelmi Körzet, amely ma a nemzeti park egyik részét alkotja. A védettség oka a még meglevő

pusztai tájkép, az ősgyepek és mocsarak, a különleges madárvilag.

A terület legfőbb botanikai értékeit a nagy csatornákban és a mocsárfoltokban fennmaradt vízi növénytársulások

jellemzik. Tájképileg meghatázóak a régmúltat idéző törékeny fűz, fehér és szürkenyár csoportok.

Bár az értékek felmérése csak napjainkban indult meg, már most jól látható, hogy a legfontosabbak közöttük a

madarak. Eddig közel 230 madárfajt figyeltek meg a Cserebökényi-pusztán. A terület ökológiai madártani

értékét kevésbé a kuriózumok, mint inkább a jellegzetes költők és rendszeres átvonulók határozzák meg. Ilyenek

a kék vércse, a haris, a szalakóta, a vonulók közül a pusztai ölyv, a réti sas.

d) A Kis-Sárrét (IV.)

Sterbetz István már az 1970-es években szorgalmazta a biharugrai halastavak és a környező területek védetté

nyilvánítását. A Biharugrai Tájvédelmi Körzet megalakítására azonban csak 1990 március 31-én kerülhetett sor.

Addigra sajnos sok kedvezőtlen változás játszódott le a tájon. A vidék azonban még így is sokat megőrzött

értékeiből, és a védetté nyilvánítás óta kedvező változások indultak el. Az immár a nemzeti park részét alkotó, 7

932 hektáros terület három egységre különíthető el.

A Biharugra és Körösnagyharsány között fekvő Ugrai-rét, Sző-rét a hajdani Kissárrét két máig fennmaradt

mocsármaradványa. Kiterjedt nádasaikban olyan ritka madarak fészkelnek, mint a nagy kócsag, kanalas gém,

nyári lúd. Az időszakos vízállású mocsárszél ritka növényei a mocsári kosbor és a hús színű ujjaskosbor.

Szeptemberben a szárazabb gyepeken nagy foltokban virít az őszi kikerics.

A közel 100 hektáros halastavi vízfelület mindig kedvelt pihenő és táplálkozó területe volt az őszi-tavaszi

vonuló vadlúd- és vadrécetömegeknek, a parti madaraknak. Az 1993-ban elrendelt általános vízivad vadászati

tilalom már érezteti kedvező hatását. 1994 őszétől a régi időkre emlékeztető madárvonulásnak lehetünk tanúi. A

tavak fészkelő madarai közül meg kell említenünk olyan ritkaságokat, mint a vörösnyakú vöcsök, a nagy

kócsag, a gulipán, a nyári lúd. 1996 óta a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyekről szóló Ramsari Egyezmény

hatálya alá tartozik a halastórendszer a mocsármaradványokkal együtt.

Mezőgyán, Geszt és Zsadány térségében nagy kiterjedésű erdőfoltokat találunk. Az erdők zöme az 1930-as

években telepített tölgyes, amelyek nem csupán látványukkal ragadják meg az idelátogatót. Madárviláguk is

igen gazdag. Az énekes fajokon kívül fészkel itt a holló, a darázsölyv, a fekete harkály. Az idősebb

tölgyesekben éjszakáznak a halastavak környékén telelő rétisasok. Számuk az utóbbi években a 25–30 példányt

is megközelíti.

Az erdők mellett néhol igen jó állapotú, fajgazdag rétek, legelők húzódnak. A csillaglaposi legelőn április

végén, májusban több ezer tő agárkosbor virít. Naggyanté felől Mezőgyán felé haladva az eperjesi erdőn túl

nagy kiterjedésű szikes legelők terülnek el. A pusztán és a környék szántóin még megtalálható a túzok 12–17

példányos állománya. A zsombékosokból, sziklaposokból sajnos ma már árkok viszik le a vizet, de azért minden

évben költ néhány párban a nagy goda, a sárszalonka és a piroslábú cankó.

A mezőgyáni varjasi gyepen értékes szikes-erdőspusztai növénytársulást találunk. Májusban szép látvány a

fátyolos nőszirom kékes virágmezője, ősszel a sziki kocsord hatalmas kórói és a réti őszirózsa állományai

uralják a területet.

e) A Bélmegyeri Fás-puszta (V.)

A 641 hektáros védett terület környékét a honfoglaláskori idők előtt is erdők borították, melyek a XIII.

században már írásban megemlített Fás települést ölelték körül. Fás-puszta az ősi erdőssztyepp látványát idézi, a

magányosan álló több száz éves kocsányos tölgyekkel és az idős vadkörtefákkal. A szikes pusztát legelőként




hasznosítják, míg a bélmegyeri erdőket a nagy hagyományokkal rendelkező vadgazdálkodás jellemzi.

Növénytani értékként a fátyolos nőszirom foltjait, a sziki kocsordot, érdekességként a sziki lóromot említhetjük.

Kiemelkedő jelentőségű a századforduló óta folyamatosan létező gémtelep és a ragadozó madarak csoportja. A

gémtelepen főként bakcsó, kiskócsag és szürke gém fészkel, míg a ragadozók között jellemző a békászó sas, a

kerecsen és a barna kánya.

A fokozottan védett madarak közül a gyurgyalag, a kuvik és a gyöngybagoly rendszeresen költ a területen. A

történelmi idők óta fennmaradt erdők változatos rovarvilágot őriztek meg. Megtalálható itt az Alföldön

egyébként ritka szarvasbogár és itt tenyészik az ország egyik legerősebb nagy szikibagoly populációja. A terület

az Európai Jelentőségű Madárélőhelyek közé tartozik.

f) A Mágor-puszta (VI.)

A Sebes-Körös szabályozása és a mocsarak lecsapolása előtti Kis-Sárrét nyugati határánál, a Holt-Sebes-Körös

ölelésében húzódik a 927 hektár kiterjedésű védett terület. Kiemelkedő kultúrtörténeti értékét a több ezer éven át

emberi településnek otthont adó kettős halom adja. A Sebes-Körös áradásai az év túlnyomó részében elöntötték

a környéket, és ez a kiemelkedő domboknak évezredeken keresztül biztonságot jelentett. A kettős Mágorhalom

egyrészt az újkőkortól a bronzkorig itt élő emberek történeti emlékeit hordozza, másrészt a Csolt nemzetség

monostorából (XI. század) átépített kolostortemplom (XII. század) romjait őrzi.

A dombok oldalait 1810-ben gróf Wenckheim Ferenc szőlővel betelepítette, és a halom oldalába pincét

építtetett. A ligetes erdőfoltok, a legelők, a Sebes-Körös eredeti medre az ártérrel, a kultúrtörténeti emlékek és a

geomorfológiai értékek alkotják azt az értékes együttest, amely méltán kiérdemelte az országos védettséget.

A fokozottan védett állatok közül a haris az ártéri réteken, a kuvik az állattartó telepeken, míg a vidra a Sebes-

Körös és a Holt-Sebes-Körös vízrendszerében fordul elő.

g) A Kígyósi-puszta (VII.)

Az 1977 nyarán megalakult Szabadkígyósi Tájvédelmi Körzet 3 800 ha szántókkal, erdőfoltokkal tarkított

mozaikos ősgyepet, az egykori Ókígyós központjában elhelyezkedő Wenckheim-kastélyt és a hozzá tartozó

mezőgazdasági, illetve vadászati szempontból hasznosított területet foglalta magába. Ez a mély fekvésű,

időszakos vízállásokkal szabdalt, többé-kevésbé összefüggő pusztai táj ma a nemzeti park egyik

törzsterületeként 4 790 ha-on szolgálja az itt élő növény- és állatvilág érdekeit.

A 70-es évek végén és a 80-as évek elején a vízállásos puszta sok vonuló madár számára biztosított rendszeres

pihenő- és táplálkozóhelyet, sőt lehetővé tette a kócsagok, gémek és szerkők megtelepedését is. Az ezt követő

szárazabb évek átalakították a védett terület képét. Az értékes növénytársulások, a szikesek jellemző domborzati

formái és ezekkel az állatvilág időlegesen átalakult, illetve elszegényedett.

Napjainkban a Kígyósi-pusztán a szikes pusztai jellegű növényzet az uralkodó, melynek jellegét a szikesedés

mértéke, vagyis a talaj sótartalma és különböző talajmélységekben való koncentrálódása – a vízellátás és a

vízborítás időtartama – határozzák meg. A pusztát megszakító kunhalmok pusztai, sztyepp jellegű

növényzetének védelme különösen fontos, hiszen számos, tipikusan kontinentális növényfaj még fennmaradt

utolsó élőhelyei.

A puszta szikes, tocsogós rétjei az ilyen vizes élőhelyekre jellemző növény- és állatfajok otthona. A madarak

közül gyakori a bíbic, nagy goda, piroslábú cankó és sárga billegető.

h) A Kardoskúti Fehértó (VIII.)

A terület központi része a kelet-nyugati irányban elnyúló Fehértó. A tó medre a Maros egyik holocénkori

mellékágából alakult ki. A fokozatos sófelhalmozódás eredményeként nemcsak a lefűződött mellékág, hanem a

környező puszták is (a valamikori Vásárhely-puszta) elszikesedtek.

A Fehértó régészeti emlékei, a pusztákhoz kapcsolódó növény- és állatvilág együttese, illetve a

madárvonulásban betöltött rendkívül fontos szerepe miatt Magyarország legértékesebb természetvédelmi

egységei között tartják nyilván. A vizes élőhelyek védelméről szóló Ramsari Egyezmény körébe még 1979-ben

bevonták. A 90-es évek elején felvették a Nemzetközi Jelentőségű Madárélőhelyek listájára is.




A fészkelő madarak közül a fokozottan védett gulipán emelhető ki. Az európai madárvonulásban betöltött

szerepe a Fehértónak szinte egyedülálló. Egyes években a vonuló vadlibák száma eléri a 40–50 ezret, a vadrécék

száma a 120 ezret és a megritkult darvak 15–20 ezres őszi éjszakázó állományai sem ritkák. Az alkalmilag

elvetődő madárfajok közül a vékonycsőrű póling, a pártásdám, a vörösnyakú lúd, a kislilik, a vándorsólyom és a

récecsapatokra vadászó rétisas nemzetközi jelentőségű.

Napjainkban a legnagyobb természetvédelmi gond, hogy az utóbbi csapadékszegény években a talajvízszint

erősen lesüllyedt, és a meder alsó vízforrásai teljesen elapadtak. A Nemzeti Park Igazgatóság a madárvonulás

biztosítása érdekében tavasszal és ősszel mesterséges úton, mélyfúrású kutakból pótolja a vízszükségletet.

i) A Csanádi-puszták (IX.)

A nemzeti park e részegysége Csongrád és Békés megye határán fekszik. Békéssámson, Tótkomlós,

Csanádalberti, Csanádpalota, Királyhegyes, Makó-Rákos települések térségében. A terület 1989-ben nyerte el a

védettséget 4124 ha-on.

Az érintett terület, a Békés-Csanádi löszhát DNy-i része, legalább 7000 éve bizonyíthatóan lakott, így a

posztglaciális klimatikus sztyeppkorszakban kialakult ősi puszták feltehetően erdőfázis nélkül, többé-kevésbé

közvetlenül mehettek át a jelenkori legeltetett, majd később zömében feltört kultúrpusztába. Körülbelül a XIX.

század második felére alakult ki a jelenleg is meglévő művelési ág szerkezet.

A terület növényzete a lecsapolási munkák és a gyepek túllegeltetése, majd jelentős részük feltörése miatt a múlt

század óta sokat változott, szegényedett. Eltűnt a vidékről a kolokán, a tündérfátyol, a bókoló zsálya,

ugyanakkor íy gyomfajok telepedtek meg, például a gyalogakác.

A káros folyamatok ellenére a terület még mindig számos jellegzetes, védendő alföldi fajnak őrzi jelentős

állományát. A legtöbb értékes növényfajnak a löszpusztagyepek adnak otthont. Itt tenyészik a Dél-Tiszántúl

egyetlen jelentős tavaszi hérics populációja és az ország egyik legnagyobb vetővirág állománya. A térség

egyetlen fennmaradt ősmocsara, a Liliomos szintén több értékes fajt őrzött meg, mint például a pompás kosbor,

vagy a Tiszántúlon ritkán előforduló kisfészkű aszat. Fajszegényebbek a száraz és padkás szikesek, nem szabad

azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy ezek nagyon szélsőséges, speciális élőhelyek, amelyeken csak kevés

faj találja meg életfeltételeit. A terület szikes pusztáinak kiemelkedő értéket ad az azokon élő, 5–10 millió tő

nagyságúra becsült őszi csillagvirág állomány. Az ecsetpázsitos és hernyópázsitos nedves kaszálórétek szélein

tenyészik védett, bennszülött növényünk, az erdélyi útifű és a réti őszirózsa.

A terület állatvilágára vonatkozó ismereteink sajnos jóval hézagosabbak, különösen a gerinctelenek

vonatkozásában. Okkal feltételezhetjük azonban, hogy a növényvilágot kedvezőtlenül érintő hatások az

állatvilágban is hasonló tendenciákat okoztak. Példa erre a jelenleg igen ritka, fokozottan védett földikutya,

amely még századunk elején is elterjedt és gyakori volt a térségben.

Európai vonatkozásban is kiemelkedő jelentőségű madárvonulási folyosó részét képezi a terület, elsősorban a

daru, a récefélék és a parti madarak tekintetében. A puszta fontos táplálkozó és pihenő terület az átvonuló nagy

lilikek, darvak, pusztai ölyvek számára, nyáron pedig fészkelőhelyet nyújtanak a böjti récének, a sárszalonkának

és a kucsmás billegetőnek. Állattani szempontból még a puszták közé ékelődő és azokat övező szántók is

hordoznak értékeket, mivel fontos táplálkozó és alkalmi fészkelőhelyei például a hamvas rétihéjának, a

túzoknak.

A gerinctelen fauna kutatása csak a védetté nyilvánítást követően. indult meg, de már ilyen rövid idő alatt is

figyelemre méltó eredmények születtek, számos értékes fajt sikerült kimutatni a területről. A puszták

nemzetközileg is kiemelkedő állattani értéke a sztyepplepke egész Közép-Európában már csak itt tenyésző

állománya.

j) Az erdélyi hérics termőhelye (X.)

Az erdélyi hérics Magyarország legritkább és legveszélyeztetettebb növényritkaságai közé tartozik, egyetlen

ismert hazai állománya Csorvás közelében található.

A növényt 1935-ben fedezték fel mint a magyar flóra új tagját, akkor még 15 helyen fordult elő a jelenlegi

élőhely tágabb környezetében. Északias kitettségű, hűvösebb mikroklímájú élőhelyén számos értékes

löszgyepfajjal fordul elő, mint pl. macskahere, vetővirág. Állományának nagy arányú csökkenését a kiszántás, a

vegyszeres gyomirtás és az állatgyógyászati célokat szolgáló „tályoggyökér” gyűjtése okozta.




k) A tatársánci ősgyep (XI.)

Két-három ezer évvel ezelőtt a Körös–Maros közének túlnyomó részét pusztai cserjésekkel és tatárjuharos-

tölgyesekkel tarkított löszpusztagyepek fedték.

A szántóföldi művelés előretörésével a kiváló minőségű, mezőségi (csernozjom) talajú területeket teljes

egészében feltörték, így az eredeti növénytakaró csak néhány kisebb foltban, kurgánon és határmezsgyén maradt

meg. Ilyen maradványfolt a Tatársánci ősgyep, melynek értékét tovább fokozza a valamikori földvár

kultúrtörténeti emlékegyüttese. Az időszámításunk előtti VIII–V. században építették a környék lakói a

Pusztaföldvár határában húzódó Nagytatársáncot. Az Ős-Maros mellékágára félkörívben építették rá a kétszeres,

vizesárokkal kiegészített sáncvonalat.

A fő gyepalkotók közül a zsályákat, a sarlós gamandort, a csuklyás ibolyát, a macskaherét és a jakabnapi

aggófüvet érdemes említeni. Külön ki kell emelni a bókoló zsálya jelenlétét, melynek csak két hazai előfordulási

helye ismert.

l) A tompapusztai löszgyep (XII.)

A tompapusztai löszgyep a legszebb zárványfoltok egyike hazánkban. Fennmaradását egyrészt a Szárazér

(Maros mellékága) védelmező ölelésének, másrészt a településektől való viszonylag nagy távolságának

köszönheti. Uralkodó társulása a löszpusztagyep, jellemző fajai a pusztai meténg, a mirigyes kakascímer, a

koloncos legyezőfű, a kunkorgó árvalányhaj, a macskahere, a közönséges borkóró és a Dél-Tiszántúlon ritka

szennyes ínfű.

A gerinces állatvilágból kiemelkedő értékű a földikutya itteni populációja, a gerinctelenek közül pedig a magyar

tarsza egyetlen síkvidéki előfordulása.

m) A Maros-ártér (XIII.)

Az 500 kilométer hosszú Maros rövid magyarországi szakaszának természetvédelmi megóvása országos érdek.

A magyarországi szakasz élővilágának egyik meghatározó tényezője, hogy az árvizek gyorsan és bővízűen érik

el hazánkat. Gyakran telepednek meg az elöntéseket követően (ideiglenesen vagy véglegesen) szubmontán állat-

és növényfajok.

Mivel a Maros átszeli Erdélyt és a hegyektől kisebb-nagyobb erdők kísérik a szegedi torkolatig, nemcsak az

árvizek sodornak élőlényeket, de a parti zónában a folyamatos migrációnak is tanúi lehetünk. A terület döntő

többsége erdő, kemény- és puhafa állományok váltják egymást. A védett nyári tőzike is több helyen

megtalálható az ártéren. A védett terület kiemelkedő értékei közé tartozik a bánáti csiga előfordulása.

4.10. 3.4.10. Őrségi Nemzeti Park (ŐNP) Igazgatóság

4.10.1. 2.4.10.1 Az ŐNP Igazgatóság működési területe

Az Őrségi Nemzeti Park 2002. március 1-én alakult, kiterjedése 44 település határában közel 44 ezer hektár,

melyből 3100 hektár fokozottan védett. Területe az Őrség magyarországi részét, a Vendvidéket, a Vasi hegyhát

egy részét, a Rába mentét az országhatártól Csákánydoroszlóig, és néhány Zala megyei község környékét öleli

fel. Az Igazgatóság működési területét a 24. térkép szemlélteti, amelyen 2 tájvédelmi körzet és 6

természetvédelmi terület is található.

T-24. ábra - Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság működési területe




4.10.2. 3.4.10.2. Az ŐNP törzsterületei

A történelmi Őrség az egykori gyepűvédők 18 falva, melyből jelenleg 3 Szlovéniához tartozik. Népessége

magyar, hazánkban egyedülálló módon a honfoglalás óta itt él. Ősi, máig élő családneveik (Galambos, Siska,

Baksa, Tamaskó, Zsohár, Gerencsér, Jakosa …) is ezt bizonyítják ezt.

Rossz, agyagos, kavicsos földjeiket égetéses irtásgazdálkodással kezelték, de a települések környezetében

trágyázott szántókat is műveltek, amit nagyszámú magyar tarka marha állományuk tett lehetővé. Az Őrségre az




istállózó állattartás, a kaszáló gyümölcsösök, még nem is olyan rég a kisparaszti szálalásos erdőgazdálkodás,

településeire a szeres szerkezet, múlt századi borona falú házaira a kontyolt zsupp tető és a „kódisállás”

jellemző.

A Vendvidék a gyepűn túli szlovén nyelvű népcsoport lakóterülete, mindössze 6 önálló település.

Földművelésük, állattartásuk hasonló az őrségihez, erdőgazdálkodásukra jellemző a hazánkban mára

egyedülállóvá vált kisparaszti szálalásos erdőhasználat. Házaikat a gazdák birtokuk közepére építették, így

alakultak ki a szórvány szerkezetű falvak.

Az évezredes extenzív használat során kialakult kaszálórétek – melyek az országban egyedülálló növény-, állat-

és gombavilágot rejtenek – a szarvasmarha- és lóállomány gyors csökkenése miatt rohamosan átalakulnak,

beerdősülnek. A rétek fenntartása egyedül a hagyományos paraszti gazdálkodással oldható meg, amely egyben

az adott terület legkíméletesebb használatát is jelenti.

A nemzeti park földrajzi helyzetéből adódóan nedves, szubalpin éghajlatú, unikális és reliktum fajokban

rendkívül gazdag élővilággal rendelkezik.

Az Őrségre és a Vendvidékre jellemző és meghatározó összefüggő lombelegyes erdeifenyvesek a magyar–

szlovén–osztrák hármas határon elterülő szigetszerű erdeifenyves övezet részei. Feltehetően jégkori

maradványok, mely társulások legközelebb csak Észak-Európában találhatók meg. Fennmaradásukat az itteni,

hűvös kelet-alpesi éghajlat és az Ős-Rába savanyú kavicstakaróján képződött extrém talajok biztosították.

Hazánk legnagyobb kiterjedésű acidofil erdeifenyveseinek karakterfajai a kapcsos korpafű, a lapos korpafű, a

kígyózó korpafű, a hegyi páfrány, a bordapáfrány, a vörös áfonya, a kereklevelű, kis és zöldvirágú, a

gyöngyvirágos, az egyvirágú, és az ernyős körtike, valamint a henye boroszlán. Hazánkban csak innen ismert az

avarvirág, a havasi éger és a fenyérgamandor előfordulása. A védett területen mintegy 50 láp található, 6

nagyobb kiterjedésű ingóláp, 20-nál több tőzegmohás átmeneti láp, illetve tőzegmohás fűzláp és fülesfűz láp. A

védett és fokozottan védett kategóriába javasolt tőzegmohás lápi társulásokban élő legértékesebb növények közé

tartoznak a vidrafű, a széleslevelű ujjaskosbor, a széles- és keskenylevelű gyapjúsás, a fülesfűz, a tőzegeper, a

kereklevelű harmatfű, az északi és a szürkés sás, valamint 14 tőzegmoha faj.

A Rába itteni, felső szakasza teljesen szabályozatlan. A folyót természetes állapotú bokorfüzesek és puhafás

ligetek szegélyezik. Medre igen változatos, szigetekben, zátonyokban és szakadó partokban gazdag. A

zabolázatlan folyót holtágak sora kíséri, melyek legértékesebb fajai a sulyom, a fehér tündérrózsa, a békaliliom.

A rétek közül a vizes típusok a jellemzőek, közülük a zsombékosok és más sástársulások, illetve a kiszáradó

kékperjés láprétek a legértékesebbek. Jelentős állományban díszlik rajtuk sárgaliliom, kígyógyökerű keserűfű,

széleslevelű ujjaskosbor, kenyérbél cickafark, zergeboglár, osztrák zergevirág, kornistárnics, buglyos szegfű,

vidrafű, szibériai nőszirom, széles- és keskenylevelű gyapjúsás. Hazánkban egyedül a Vendvidéken fordul elő a

réti palástfű.

A nagygombák közül több mint 30 faj hazánkban csak e tájon él, ezek előfordulása Európában is igen ritka.

Élőhelyeik a visszaszorulóban levő, beerdősülő száraz gyepek. Megőrzésük csak kíméletes gyephasználattal

valósítható meg.

A kiterjedt fenyőelegyes lomberdők, fenyvesek, kaszáló- és láprétek, patakvölgyek gazdag állatvilágnak adnak

otthont. A jelentős ritka fajok nagy része vizes élőhelyekhez, illetve a fenyvesekhez kötődik. Ilyenek a

vérfűboglárka, a sötétaljú boglárka, az erdei szitakötő és az európai Vörös Listán is szereplő kétcsíkos hegyi

szitakötő.

Gazdag és változatos a táj gerinces állatvilága is. Jellemzőek a hegyvidéki elterjedésű kétéltűek, mint a foltos

szalamandra, a sárgahasú unka, a gyepi béka. A Vendvidéken, apró vízállásokban, tókákban él hazánk egyik

legnagyobb alpesi gőte állománya.

A nemzeti park madárvilágára az apró erdőlakó fajok jellemzőek. A lucfenyvesekhez kötőnek a keresztcsőrű, a

sárgafejű és a tüzesfejű királyka. Az őrségi fenyvesek jellegzetes faja a fenyvescinege, a búbos cinege és a hegyi

fakúsz. Az idős bükkösök ritka odúlakó madarai a kék galamb és a kis légykapó. Az őrségi dús füvű, üde rétek

rejtett fészkelője a haris, a Rába kavicsos zátonyain költ a kislile. A háborítatlan, zárt erdők legféltettebb

fokozottan védett madara a fekete gólya, a környék jellegzetes, gyakori fészkelője a fehér gólya.

Templomtornyokban megtalálhatjuk a gyöngybaglyot, idős, odvas gyümölcsösökben a füleskuvikkal

találkozhatunk. Fél évszázada a legháborítatlanabb erdőben még a siketfajd is élt. Hazánk utolsó fajdjai azonban

a megnövekedett zavarás és a kíméletlen vadászat miatt kipusztultak.




A Rába és a kisebb patakok mentén időnként felbukkan a fokozottan védett vidra.

A lakosságnak a természetvédelemhez való hozzáállását is kedvezően befolyásolja az Érzékeny Természeti

Területek támogatási rendszere. A mintaterületen a hagyományos extenzív gazdálkodáshoz kapcsolódó

tevékenységek kapnak támogatást, ezzel elsősorban a természeti és táji környezet megóvását kívánják

elősegíteni, de ez egyben az itt élő emberek megélhetéséhez is segítséget nyújt.

∗ ∗ ∗

Az országos jellentőségű védett természeti területek teljes listáját – beleértve a nemzeti parkok törzsterületein

túl a tájvédelmi körzeteit és természetvédelmi területeit is – a 8.3.1. melléklet tartalmazza. Lássuk ezek után

az ÉTT rendszer mintaterületeit.

5. 3.5. Az ÉTT mintaterületek bemutatása

A 2002. évben kísérleti jelleggel 11 modellterületen indult az ÉTT program (Ángyán et al., 2002). A

kiválasztott modellterületek az alábbiak:

Lássuk tehát e mintaterületek területi lehatárolását, rövid bemutatását, értékleltárát és speciális – a korábban már

ismertetett és valamennyi ÉTT-n kötelező előírásokon túlmutató – támogatott tevékenységeik listáját, valamint

az ezek teljesítése fejében ajánlott kifizetési összegeket.

5.1. 3.5.1. Észak-Cserehát

5.1.1. 3.5.1.1. Területi lehatárolása

Az Aggtelek-Rudabányai-hegyvidék legkeletibb részén járunk: a Tornai-dombság szelíd lankáin, amelyet a

Bódva folyóba torkolló Rakaca-patak medencéje tagol, és nyugatról a Sas-patak mészkőszurdoka tesz

változatossá. A Debréte, Pamlény, Hídvégardó, Bódvalenke, Rakacaszend, Tornabarakony, Becskeháza,

Tornaszentjakab és Viszló települések területén elhelyezkedő Észak-Cserehát ÉTT páratlan szépséget hordoz.

A modellterület elhelyezkedését és érintett településeit a 25. térkép mutatja.

T-25. ábra - Észak-Cserehát ÉTT mintaterület




5.1.2. 3.5.1.2. Rövid leírása, értékleltára

Változatos a táj: a vízfolyások mentén égerligeteket, a dombokon cseres-tölgyes, gyertyános-kocsánytalan

tölgyes erdőket, a mészkőkibukkanásokon foltszerűen karsztbokorerdőket találunk.

Az év jelentős részében vagy folyamatosan vízborította területeken megjelenő fűzlápok, bokorfüzesek és velük

mozaikszerűen megjelenő fátlan társulások jelentős természeti értéket képviselnek. A nedves területek ritka

növényfajai között említhető a kígyógyökerű keserűfű, a kockásliliom, a kornistárnics, a mocsári kosbor, a

széleslevelű ujjaskosbor, a szibériai nőszirom, a zergeboglár vagy a zsombéksás. Jelentős természeti és tájképi

értékkel rendelkeznek az átalakított, másodlagos élőhelyek, melyek számos kiemelkedő természeti értéknek

adnak otthont.

A száraz gyepek védett növénye többek között a csinos árvalányhaj, a leánykökörcsin, a magyar nőszirom és a

nagyezerjófű.

A térségben még fellelhető rövidfüvű legelőkön él az ürge. A területen megtalálhatjuk a parlagi és a békászó

sast. A művelt rétek, illetve még be nem erdősült magassásosok ritka költő madara a haris.

A hagyományos kisparcellás mezőgazdasági területek ritkuló madara a fogoly és a fürj. A művelés alól

felhagyott területeken a beerdősülés különböző fázisaiban lévő egykori legelők ritkuló madara a búbosbanka. Ez

az élőhely nagyon kedvező a gébicsféléknek is. Az egyedi tájképi értéket képviselő fás legelőkön kétszáz éves

faegyedekkel is találkozhatunk.

A térségben fellelhető természetes karsztbokorerdők, sziklagyepek, láp- és mocsárrétek mellett kiemelkedő

fontosságúak az emberi tevékenység hatására kialakult másodlagos élőhelyek: fás legelők, kaszálók, kisparcellás

mezőgazdasági területek, melyek természeti értékei a hagyományos gazdálkodás, legeltetés hanyatlásával, a

művelés felhagyásával veszélybe kerültek.

5.1.3. 3.5.1.3. Támogatott tevékenységei




Az Észak-Cserehát ÉTT program célja a táj jellegének, természetes és féltermészetes élőhelyeinek megőrzése a

hagyományos gazdálkodási módok újbóli elterjedésének támogatásával. A célok elérését szolgáló gazdálkodási

rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az

azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.

a) Szántóföldi művelés

• Gazdálkodási előírások:

• műtrágya használata legfeljebb 80 kg/ha vegyes hatóanyag mennyiségben megengedett, szerves trágya

használata javasolt;

• extenzív termelésre alkalmas talajtakaró növények vetésforgóban való termesztése legalább 20%-ban

(gabonafélék, pillangósok, takarmány- és másodvetésű növények);

• gabonafélék termelése során – aratás után – zöldugar vagy másodvetés alkalmazása kötelező;

• évente egyszeri alkalommal változó mélységű szántást is lehet végezni;

• környezetkímélő, gyorsan elbomló (sárga és zöld kategóriás) szelektív növényvédő szerek alkalmazása;

• gyomirtó szerek évente legfeljebb egyszeri, a haszonkultúrát érintő alkalmazása;

• vegyszerhasználat mellőzése a táblaszegélyeken (1–2 m);

• táblaszegélyek eredeti állapotának megőrzése.

• Kifizetési összeg: 34 800 Ft/ha

b) Nedves rétek kaszálása


• a korábbi parcellaméretek fenntartása;

• időjárási viszonyoktól függően évi maximum kétszeri kaszálás;

• az első kaszálás elhalasztása július 31-e utánra, amennyiben haris (Crex crex) fészkelése észlelt;

• az első kaszálás végrehajtása legkésőbb július 15-ig, amennyiben haris (Crex crex) fészkelése nem észlelt;

• nedves talajviszonyok mellett a talaj szerkezetét romboló agrotechnikát (nehéz gépekkel történő kaszálást,

betakarítást stb.) nem lehet alkalmazni.


5.2. 3.5.2. Marcal-medence


A Kisalföldön elhelyezkedő Marcal-medence Érzékeny Természeti Terület mintegy 2750 hektár kiterjedésű, a

Marcal folyó 62 km hosszú szakaszát és árterét foglalja magába, érintve Adorjánháza, Csögle, Egeralja,

Kamond, Kisberzseny, Kispirit, Külsővat, Nagypirit és Zalaszegvár községek közigazgatási határait.

Elhelyezkedését és érintett településeit a 26. térkép mutatja.

T-26. ábra - Marcal-medence ÉTT mintaterület





A kistájat egykor égerligetek, tölgy-kőris-szil ligeterdők és gyertyános kocsányos tölgyesek borították. Egyes

felületeken zsombéksásosok, magassásos és mészkerülő láprétek is meghúzódnak. Az utóbbi években a gyepek

tényleges területe csökkent. A művelt szántók és a gyepek közötti átmenetet több hektár kiterjedésű korábban

feltört, művelt, majd magukra hagyott táblák képezik.

A Torna-menti területek igen változatos képet mutatnak. Mozaikos térszerkezettel térszíntől és

területhasználattól függően sásos, néhol nádas, vizes területek, kaszálók, füzes, cserjés területek, viszonylag

száraz legelők delelő helyekkel figyelhetők meg. A térség legjelentősebb összefüggő vizes-zsombékos területe a

Csergedi-dűlő.

A területen a fokozottan védett fajok között megtalálható a haris, a fehér gólya, a kerecsensólyom, az emlősök

közül a vidra. A mezőgadasági területekhez kötődő védett fajok közül a térségben találkozhatunk bíbiccel,

fürjjel, pajzsos cankóval, mezei pacsirtával, törpe sárszalonkával, réti cankóval és olyan ragadozómadarakkal,

mint a barna rétihéja, vörös vércse, egerészölyv, kékes rétihéja.


Az ÉTT rendszer bevezetésével a legfőbb cél a térség – főként vizes – természetes élőhelyeinek megtartása és az

ehhez kapcsolódó speciális mezőgazdálkodási formák jövedelmezőségének javítása. A felszíni vizek jelentős

felülete miatt a vegyszerhasználat csökkentésére van szükség. A vizes élőhelyekhez kötődő állatfajok (főként a

fokozottan védett haris, illetve fehér gólya) és növényfajok számára kedvező gyephasznosítási formák

elterjedését is szorgalmazni kell. A védelmi feladatok megoldását szolgáló gazdálkodási rendszerek, támogatott

tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az azokhoz kapcsolódó

kifizetések az alábbiak.

a) Szántóföldi művelés, félintenzív gazdálkodással





• műtrágya használata legfeljebb 80 kg/ha vegyes hatóanyag mennyiségben megengedett, kiváltása istálló-,

illetve zöldtrágyával lehetséges;

• csak környezetkímélő (sárga és zöld kategóriás) szelektív, gyorsan bomló szereket lehet használni;

• a szántók táblaszegélyei mentén 2 m-es sávban mezsgyék, gyepes táblaszegélyek meghagyása;

• vízfolyások 5 m-es sávjában növényvédő szer és műtrágya használata nem megengedett;

• belvizek elvezetése nem megengedett;

• bármely hasznosítási stádiumban lévő táblát a nem honos és agreszszív gyomoktól mechanikai úton

mentesíteni kell.


b) Nedves gyepterületek kaszálása


• évente a teljes tábla 10%-ának kaszálatlanul hagyása rotációszerűen más és más helyen;

• az első kaszálás időpontja haris vagy vízicsibe előfordulása esetén július 15-e után lehet;

• a területen előforduló hamvas rétihéjafészkek esetén a fészek körül 50 m sugarú körben az első kaszálás

időpontjának kitolása július 30-ig;

• a zsombékos, vízállásos területek zavartalanul hagyása;

• felszíni vizek elvezetése nem megengedett;

• gyepek felülvetése, műtrágyázása, valamint szervestrágyázása nem megengedett;

• kötelező a nem honos és agresszív gyomfajok mechanikai úton történő irtása;

• a táblaszegély mentén 2 m-es sávot csak minden 3. évben lehet kaszálni.


c) Nedves gyepterületek legeltetése


• legeltetni csak juh, szarvasmarha és ló állatfajokkal lehet, a legeltetett állatlétszámnak 0,5–1 számosállat/ha

között kell lennie;

• gyepek felülvetése, műtrágyázása, valamint a természetes úton kijutó trágya mennyiségén felüli szerves

trágya kijuttatása nem megengedett;

• felszíni vizek elvezetése nem megengedett;

• nem honos és agresszív gyomfajokat fajspecifikus, mechanikai úton kell irtani (pl. acatolóval).


5.3. 3.5.3. Hevesi-sík és Borsodi-mezőség


A modellterületek elhelyezkedését és érintett településeiket a 27. térkép mutatja.

T-27. ábra - Hevesi-sík és Borsodi-mezőség ÉTT mintaterülete





a) Hevesi-sík

A terület az Észak-alföldi hordalékkúpsíkság, Hevesi-sík és Hevesi-ártér kistájain helyezkedik el. A két kistáj

éghajlati, geológiai, talajtani és vegetációtörténeti adottságainak megfelelően alakult a terület flórája és

vegetációja, amely az utóbbi évszázadokban nem mentesült az emberi hatások alól sem. A ma nagyrészt

kultúrtáj egykor gazdag és változatos vízi és mocsári növényvilága eltűnőben van, miként a löszpuszták flórája

is. A terület flórájában az alföldi erdőspuszta hol löszön, hol sziken kialakult mozaikos fás-füves foltjainak,

azok társulásainak a fajai jellemzőek. A területen előforduló védett növények közül megtalálható pl. a réti

iszalag, a buglyos boglárka, a macskahere, a réti őszirózsa, a sziki őszirózsa és a fátyolos nőszirom.

A terület állatvilágára jellemző, hogy a kétéltűeket életmódjukból fakadóan az időszakosan legnagyobb számban

vízzel borított részeken találjuk meg. Domináns fajuk a vöröshasú unka (Bombina bombina). A hüllőket csak

három faj képviseli, közülük szinte mindenhol megtalálhatjuk a gyakori fürge gyíkot (Lacerta agilis). A terület

egyik legkomolyabb értékét jelentik az itt élő ritka és veszélyeztetett madárfajok, melyek védelme is kiemelt

szerepet kap. A terület kiemelkedő madártani értékei miatt bekerült az Európai Jelentőségű Madárélőhelyek

(IBA) jegyzékébe. Megtalálhatók a jellegzetes pusztai fészkelő fajok (túzok, ugartyúk) és a ritka ragadozómadár

fajok (parlagi sas, kerecsensólyom, hamvas rétihéja) jelentős állományai is. Vonulási időszakban partimadarak

tömegei lelnek biztos pihenőhelyre egyes pusztarészeken, téli időszakban pedig rétisasok jelennek meg nagy

számban a területen. Az emlősök közül legnagyobb számban a cickányfélék és pocokfélék képviseltetik

magukat. Legnagyobb értéket a térségben élő vidra, vadmacska és molnárgörény jelenti.

b) Borsodi-mezőség

Az Észak-alföldi hordalékkúp síkságon elhelyezkedő népiesen Kishortobágynak nevezett területen helyezkedik

el a Borsodi-mezőség ÉTT. Mai formáját a Bükkből érkező patakok és a Tisza alakította ki.

A ma nagyrészt kultúrtáj, egykor gazdag és változatos vízi és mocsári növényvilága, miként a löszpuszták

flórája is eltűnőben van. A terület flórájában az alföldi erdőspuszta hol löszön, hol sziken kialakult mozaikos

fás-füves foltjainak, azok társulásainak a fajai jellemzőek. A terület növényzete a mezőgazdálkodás

következményeként nagyobb részben másodlagos. A síkság eredeti állapotát reprezentáló szikesek és a




folyamszabályozás után kialakult másodlagos szikesek növényzetére az ürmös és cickafarkos pusztai gyepek

jellemzőek, mozaikosan váltakozva nedves sziki rétekkel és löszgyepfoltokkal.

Kiemelt természeti értékek az állatvilágból kerülnek ki. Itt életképes populációja él még hazánk legnagyobb

madarának, a túzoknak és nagy egyedszámban fészkel az egzotikus megjelenésű szalakóta.


A száraz szikes pusztától a magassásos mocsárrétekig terjedő változatos élőhelyeket csak körültekintő

gazdálkodással őrizhetjük meg. Az ÉTT rendszer bevezetésével a legfőbb cél a térségre jellemző változatos

élőhelyszerkezet megtartása, és az ehhez kapcsolódó hagyományos gazdálkodási formák jövedelmezőségének

javítása. Az élőhelyek fejlesztése, élőhelyrekonstrukció érdekében a védett fajok számára kedvező

vetésszerkezetet és gyephasznosítási formákat kell elterjeszteni.

A célok elérését szolgáló gazdálkodási rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és

gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.

a) Szántóföldi művelés túzokvédelemmel


• a lucerna első kaszálását csak június 15-e után lehet elkezdeni;

• a területen vetésforgót kell alkalmazni a következő – túzok számára kedvező – növények meghatározott

arányú termesztésével: kalászos 20–25%, lucerna 20–30%, repce és egyéb növények (borsó, fénymag,

köles, napraforgó, kukorica, cirok) 25–30%, ugar 20–25%;

• a vegyszeres növényvédelem során csak gyomirtó és gombaölő szerek alkalmazhatók;

• vegyszerfelhasználás esetén a következő hatóanyagok nem megengedettek:

• gyomirtó szerek: 2,4-D, atrazin, linuron, trifluralin, cianazin, alaklór,

• gombaölő szerek: maneb, cineb, benomil, mankoceb, metiram, TMTD, triadimefon;

• min. 6 méter széles vegyszerezetlen táblaszegélyeket kell hagyni.


b) Lucernatermesztés túzokvédelemmel


• kaszálásonként változó helyen 5% területarányban lucernasávokat kell meghagyni;

• a lucerna első kaszálását el kell hagyni, és a kaszálást csak június 15-e után lehet elkezdeni.

• a vegyszeres növényvédelem során csak gyomirtó és gombaölő szerek használhatók;

• vegyszerfelhasználás esetén a következő hatóanyagok nem megengedettek:

• gyomirtó szerek: atrazin, linuron, trifluralin, cyanazin, alaklór,

• gombaölő szerek: maneb, cineb, benomil, mankoceb, metiram, TMTD, triadimefon;


c) Gyepgazdálkodás túzokvédelemmel


• a gyepterület fenntartása során nem alkalmazható felülvetés, és nem használható szerves- és műtrágya;




• a gyep csak juh, szarvasmarha vagy ló legeltetésével vagy kaszálással hasznosítható, az állatlétszámot 0,5–

1 számosállat/ha értékre kell beállítani;

• a legeltetést csak június 15-e vagy a tavaszi felszáradás után lehet megkezdeni, és az őszi esőzések

beálltával fel kell függeszteni (általában ápr. 24 – szept. 29.);

• a kaszálás megkezdését június 15-e utánra kell halasztani;

• a kaszálókon éves váltásban 5% területarányú kaszálatlan sávokat kell meghagyni.


5.4. 3.5.4. Fás legelők Baranya megyében


A Dráva-síkon elhelyezkedő Érzékeny Természeti Terület magában foglalja Drávakeresztúr, Markóc, Drávafok

és Bogdása községek közigazgatási határait és délen érinti a Duna–Dráva Nemzeti Park védett területeit is.


T-28. ábra - Fás legelők Baranya megyében ÉTT mintaterület


A terület nagy része ártéri síkság, kisebb része pedig alacsony ármentes térség, amelyet futóhomokkal fedett

enyhén hullámos síksági részek tagolnak. Természetes növénytakarója igen gazdag. Fontosabb erdőtársulások a

talajvíz által jobban befolyásolt területeken, horpadásokban a fűz-, a nyár- és az égerligetek. Az öntés

erdőtalajokon a közép-dunai tölgy-kőris-szil ligetek a jellemzőek. Ezek a társulások kis kiterjedésűek, de

tájesztétikailag meghatározóak. Ilyen a „Kerekerdő” és a szántóföldeket elválasztó erdősávok növényzete. A




gyertyános kocsányos tölgyesekben az üde, párás mikroklíma hatására sok domb- és hegyvidéki növényfaj talált

menedéket, melyek a Korcsina-csatorna mentén kis kiterjedésben még fellelhetők. Fajai: gyertyán, kocsányos

tölgy, madárcseresznye, kislevelű hárs.

A vidék az erdőkön kívül bővelkedik árterekben és egykori legelőkben is. Az állattartás háttérbe szorulása miatt

parlagon hagyott legelőkön és kaszálókon megkezdődött a beerdősülés. Az őszi kikerics termőhelyei a

karbantartott kaszálók és legelők, így a Markóctól délnyugatra eső Balog-rét. Bogdása mellett a Kökényesi

legelő egy kis darabján megfigyelhető még a legelőkre jellemző bogáncstársulás. A nedves réti vegetáció védett

fajai az agárkosbor és a nyári tőzike. A Nákói-mocsár növényvilága igen gazdag.

Védett növényfajai közé sorolhatók a kockásliliom, réti iszalag, szibériai nőszirom, vagy a fekete kökörcsin.

A nagy vízfelület miatt a madárvilág igen változatos: kócsagok, fehér gólya, bakcsó, gémek, réti sas és

kerecsensólyom található itt. A legelők jó életteret biztosítanak a rágcsálóknak, úgymint az erdei pocoknak,

mezei cickánynak, törpe egérnek. Egyéb itt élő emlősök közül a nyuszt, a nyest, a mogyorós pele és a

vadmacska érdemel említést. Jelentős az ártéri ligeterdők nagyvad (őz, szarvas, vaddisznó) állománya is.


A „Fás legelők Baranya megyében” ÉTT program célja a hagyományos gazdálkodási módok újbóli

elterjedésének támogatásával a táj jellegének, természetes és féltermészetes élőhelyeinek megőrzése. A célok

elérését szolgáló gazdálkodási rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és

gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.



• kétévenként lehet istállótrágyázni, legfeljebb 20 t/ha mennyiségben;

• az ökológiai gazdálkodásban engedélyezett tápanyag-utánpótlás megengedett;

• a betakarítás után késleltetett tarlóhántást (min. 30 nap) kell alkalmazni;

• a gazdálkodó a területének 20%-án köteles eltűrni meglévő belvizes foltokat;

• csak mechanikai gyomirtást lehet alkalmazni;

• csak a zöldkategóriás vegyszerek használata engedélyezett;

• a kialakult táblahatárok mezsgyéit, gyepes táblaszegélyeit meg kell őrizni.


b) Fás legelők fenntartása legeltetéssel


• 0,5–1 számosállat biztosítása hektáronként;

• mechanikai jellegű ápolási munkák elvégzését, az itatás és deleltetés helyét egyeztetni kell a Duna–Dráva

Nemzeti Park Igazgatósággal;

• szakaszolással, a delelőhelyek változtatásával lehet legeltetni;

• nem szabad a gyepterületet csökkenteni út létesítése, kiszélesítése, építés stb. céljából;

• rágcsálók irtása nem végezhető;

• őszi tisztító kaszálás elvégzése kötelező, 10 cm-es tarlómagassággal;

• a keletkező vizek megőrzendők, a felszíni vizeket elvezetni, a talajvíz csökkenését eredményező

tevékenységet végezni tilos;




• műtrágyázás nem megengedett.


c) Fás legelők fenntartása kaszálással


• a területen történő gépi mozgást minimalizálni kell, azaz a mechanikai jellegő ápolási munkák elvégzése

(fogasolás, hengerezés) a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatósággal történt egyeztetés után lehetséges;

• kaszálni csak száraz időben szabad, belvizes területeken kaszálás csak július 15-e után lehetséges;

• nem szabad a fás legelőket csökkenteni út létesítése, kiszélesítése, építés stb. céljából;


• a keletkező vizek megőrzendők, a felszíni vizeket elvezetni, a talajvíz csökkenését okozó tevékenységet

végezni tilos.


5.5. 3.5.5. Turján-vidék


A Turján-vidék ÉTT Pest megye déli részén helyezkedik el, Alsónémedi, Ócsa, Bugyi, Dabas, Kakucs, Inárcs és

Újhartyán települések közigazgatási határában (29. térkép).

T-29. ábra - Turján-vidék ÉTT mintaterület





A Turján-vidék négy kistáj, a Pesti hordalékkúp síkság, a Csepeli-sík, a Pilis-Alpári homokhát és a Kiskunsági

homokhát találkozásában helyezkedik el. Jellemzője a homokhátságba mélyedő teknőrendszer, mely a Duna

egykori hordalékán alakult ki. A változó méretű és alakú mélyedések gazdag lápvilágnak adnak otthont, míg a

homokhátak száraz környezeti adottságai közt pusztagyepek alakultak ki.

A Turján-vidék vegetációját állandóan ható, részben spontán, részben emberi hatások következményeként

jelentkező folyamatok alakítják. A területen jellegzetes hidrogeológiai képződmények az emberi beavatkozás,

elsősorban a kavicsbányászat (ócsai kavicsbányató) és a tőzegkitermelés (Ócsai Öregturján, kakucsi lápok)

következtében kialakuló lápteknők és állóvizek.

A terület növényzete az élőhelyek sokszínűsége miatt igen gazdag, részben lápi, részben homoki növényzet,

valamint az ezek között kialakult átmenetek borítják a felszínt.

A Turján-vidék jellegzetes képét kialakító különféle láprétek védett növényei között említhető a szibériai

nőszirom és a fokozottan védett vidrafű. Az itt található nagy számú kosborféle populációja országos

viszonylatban is kiemelkedő értéket képvisel.

Rendkívül fajgazdag az Ócsai Tájvédelmi Körzet, illetve a Dabas község határában elhelyezkedő üde rétek

zöme; a legtöbb védett lápi növény előfordulása ehhez az asszociációhoz kötődik, pl.: szúnyoglábú bibircsvirág,

buglyos szegfű, kornistárnics, mocsári nőszőfű.

A Turján-vidék területén kis kiterjedésben előforduló homokpusztagyepek többségét mezőgazdasági művelésbe

vonták, de néhány védett faj még megtalálható rajtuk, így a homoki vértő, a fekete kökörcsin vagy a homoki

kikerics .

A terület állatvilágából kiemelkedő fontosságú a rendkívül veszélyeztetett és fokozottan védett parlagi vipera

populációja, amely Dabas térségében él.

A Turján-vidék egy része nemzetközi madárvédelmi egyezmény hatálya alá tartozik. Számos védett (szürke

gém, bíbic, nádirigó) és fokozottan védett (bölömbika, vörösgém, nagy kócsag, fehér gólya, fekete gólya, haris,

hamvas rétihéja) madárfaj előfordulását regisztrálták. Az emlősök közül külön kiemelendő a fokozottan védett

vidra előfordulása.


Az ÉTT rendszer bevezetésével a legfőbb cél a térségre jellemző változatos élőhelyszerkezet megtartása, és az

ehhez kapcsolódó hagyományos gazdálkodási formák jövedelmezőségének javítására. A célok elérését szolgáló

gazdálkodási rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási

előíráscsomagok és az azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.



• a termeszthető növények köre: kalászos gabona, pillangós vagy takarmánynövény, kisparcellákon zöldség

(elsősorban hazai tájfajták), gyógy- és fűszernövények;

• műtrágyázni tilos, helyette almos szerves trágyát, zöldtrágyát, illetve komposztot lehet használni;

• gyomirtás csak mechanikai úton végezhető;

• csak környezetkímélő, gyorsan elbomló (sárga és zöld kategóriás) szelektív növényvédő szereket lehet

használni;

• zöldségfélék termesztése esetén hazai nemesítésű fajtákat kell használni;

• nem szabad új víznyerő helyeket kialakítani;

• a kisparcellás szántókon öntözőrendszer nélküli öntözést szabad csak alkalmazni.





b) Gyephasznosítás üde réten és kaszálón


• kaszáláskor a teljes terület 20%-át szabálytalan, foltszerű mintázatban meghagyva, évente váltakozó

területrészeken kaszálatlanul kell hagyni;

• csak kaszálás lehetséges, a legeltetés nem megengedett;

• tilos a jelentkező felszíni vizek elvezetése és a talajvízszint mindennemű csökkentése;

• szükség esetén a becserjésedett részeket a vegetációs időszakon kívül szárzúzóval meg kell tisztítani,

amelyet a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósággal egyeztetni kell;

• a lekaszált növényi részeket 30 napon belül el kell távolítani a gyepről;

• új utak létrehozása vagy a meglevők szélesítése nem megengedett.


5.6. 3.5.6. Őrség-Vendvidék


A terület Apátistvánfalva, Felsőszölnök, Kétvölgy, Orfalu, Őriszentpéter, Szalafő, Bajánsenye, Kercaszomor,

Magyarszombatfa, Velemér, Kerkáskápolna települések közigazgatási határait foglalja magába. A modellterület

elhelyezkedését és érintett településeit a 30. térkép mutatja.

T-30. ábra - Őrség-Vendvidék ÉTT mintaterület





Keskeny hegyhátak, mélyen bevágódott völgyek és lapos tetők jellemzik az Őrség-Vendvidék Érzékeny

Természeti Területet. Erősen felszabdalt, folyók formálta dombvidék az országnak ez a nyugati tája. Az

Alpokból lefolyó gyors patakok széles kavicstakarót teregettek itt szét, amely alól temérdek forrás bukkan elő. E

térség amúgy is hazánk csapadékban leggazdagabb tájai közé tartozik. Természetes állóvizei apró erdei

tavacskák, dagadólápok (Fekete-tó). A terület nagy részét elegyes és elegyetlen erdeifenyvesek, bükkösök

borítják, a patakokat égeresek kísérik. A tipikus őrségi falvakban a patakvölgyre tekintő domboldalakon

egymástól távol sorakoznak a pár házból álló települési egységek, a szerek, amelyek a gyepürendszer részeként

a honfoglalás utáni faluformák maradványai. Jellegzetesek a vendvidéki szórvány tanyaszerű települések is.

A terület kiemelkedő értékei a rétek, kaszálók. Az erdőirtások helyén kialakult sovány hegyi rétek számos védett

növényfajnak adnak otthont. A jó vízellátottságú domboldalakon, domblábakon, árterek és széles patakvölgyek

magasabb fekvésű részein található kaszálók a korábbi nagyüzemi hasznosítás miatt erősen leromlottak,

elveszítve korábbi értékük nagy részét. Ma főleg a magántulajdonú, kisebb méretű kaszálók, kaszáló

gyümölcsösök hordoznak olyan védett növényfajokat, mint a réti palástfű, major völgycsillag, szártalan

bábakalács, erdei ujjaskosbor, sömörös kosbor, kígyónyelv vagy a szártalan kankalin.

Az árterek mélyebb fekvésű részein, patakok mentén, domblábakon mocsár- és láprétek, a patakmenti

területeken, feltöltődött holtágakban, lefolyástalan mélyedésekben magaskórósok és magassásosok találhatók,

amelyek botanikailag egyaránt rendkívül értékesek. A különféle kosbor és gyapjúsás fajok mellett megtalálható

a területen a kornistárnics, sárgaliliom, szibériai nőszirom, osztrák zergevirág, zergeboglár, vidrafű.

A kiterjedt fenyőelegyes lomberdők és fenyvesek, a kaszálók, láprétek, patakvölgyek és a vizes élőhelyek láncai

fajgazdag állatvilágnak adnak otthont. Rétjei kiemelten gazdagok nagylepke fajokban.

Gazdag a térség madárvilága, az őrségi dús füvű üde rétek ritka fészkelője a haris. Az őrségi települések

jellegzetes fészkelő madara a fehér gólya. A ragadozó madarak közül említést érdemel a darázsölyv. A lakott




településekhez kötődik a gyöngybagoly, az idős gyümölcsösökben a füleskuvik figyelhető meg. Az emlősök

közül az idős, odvas gyümölcsösökben számos denevérfaj megtalálható. A terület egyetlen fokozottan védett

emlőse a vidra.


Az Őrség-Vendvidék ÉTT program célja a hagyományos gazdálkodási módok újbóli elterjedésének

támogatásával a táj jellegének, természetes és féltermészetes élőhelyeinek megőrzése. A célok elérését szolgáló

gazdálkodási rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási

előíráscsomagok és az azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.



• műtrágya használata nem megengedett, kiváltása istálló-, illetve zöldtrágyával vagy komposzttal

lehetséges;



használni;

• a kialakult táblahatárok mezsgyéit, gyepes táblaszegélyeit, illetve a fasorokat, bokorsávokat meg kell

őrizni;

• tókák, illetve régóta meglevő vízállások megőrzése.


b) Gyephasznosítás


• évi egy vagy két kaszálás lehetséges, az első kaszálást május 15 utánra kell halasztani;

• a szénalehordást a kaszálás után 1 hónapon belül el kell végezni;

• a gyepterületek min. 10%-ának kihagyása a kaszálásból, évente váltakozó területrészeken;

• műtrágyázás, felülvetés, öntözés, gyepfeltörés nem megengedett;

• a gyepeken felhajtó útvonalak kialakítása nem megengedett;

• tókák megőrzése;

• a begyepesedett szántó művelési ágú területeken a NP Igazgatóság igazolásával kezdeményezni kell az

illetékes földhivatalnál a művelési ág változtatást.


5.7. 3.5.7. Szatmár-Bereg


A Barabás, Beregdaróc, Beregsurány, Csaroda, Gelénes és Márokpapi községek határolta mintegy 6674

hektárnyi terület változatos, természetközeli jellegű, főként legeltetett vagy kaszált gyepek, erdők, illetve

mocsarak, lápok vagy vízfolyásokhoz kötődő természetes élőhelyek rendszere, amely páratlan természeti

értékeket hordoz.





T-31. ábra - Szatmár-Bereg ÉTT mintaterület


Az Alföld és a Kárpátok hegylábi régiójának határán elhelyezkedő Szatmár-Bereg ÉTT, Magyarország egyik

legkeletibb sarka.

A táj mai arculata változatos földtani események nyomát őrzi. Ősi vulkáni, majd folyóvizi tevékenység

alakította e táj alapvető vonásait. A kiemelkedő botanikai értékekkel rendelkező barabási Kaszony-hegy,

romvulkán, az Alföld legősibb felszíni geológiai képződményei közé tartozik, míg a medrüket intenzíven alakító

folyók jó néhány mocsaras területet hagytak hátra, amelyeken az évszázadok alatt kialakult tőzegmohás lápok,

égeres láperdők nemzetközi mércével mérve is értékes, alföldi viszonylatban páratlan különlegességet

jelentenek, és természetvédelmi szempontból kiemelkedő növény- és állatközösségnek adnak otthont.

A füves térségek fokozottan védett, földön fészkelő madárfajok (haris, réti fülesbagoly, hamvas rétihéja stb.)

otthonai, valamint számos ritka, védett növény (agár- és elegáns kosbor, szibériai nőszirom, sziki kocsord, réti

őszirózsa, réti iszalag, kornistárnics stb.) termőhelyei. E területek nagy része enyhén szikesedő nedves legelő,

félszáraz kaszáló, amelyek állapota az állattenyésztés elsorvadását követően erőteljesen romlik. A térség, a

fészkelések mellett nagy jelentőségű madárvonulási útvonalként is működik, ezért nemzetközileg is számon

tartott fontos madárélőhely.

A mélyfekvésű, víznyomásos szántók ritka, védett iszapnövények (látonyák, sürű csetkáka, iszapfű stb.)

állományainak adnak otthont.





A felsorolt tájképi és természeti értékek megőrzéséhez a hagyományos gazdálkodás elemeinek fenntartására,

tájkarbantartó, élőhelyfejlesztő beavatkozásokra van szükség. Ilyen tevékenységeket jelent többek között a fás

legelők/kaszálók őshonos, a tájra jellemző fafajjal való felújítása, a legeltetés újbóli beindítása őshonos (magyar

tarka, magyar szürke) szarvasmarhával, a tájjellegű gyümölcsfajtával telepített gyümölcsösök kétszintű (alatta

legeltetett vagy kaszált gyep) gazdálokdással való környezetkímélő művelése vagy a szántókon az egykor

elterjedt „bakhátas” (hátas-árkos) gazdálkodási rendszer alkalmazása stb. A célok elérését szolgáló gazdálkodási





• műtrágya használata legfeljebb 80 kg/ha vegyes hatóanyag mennyiségben megengedett, kiváltása istálló-,

illetve zöldtrágyával vagy komposzttal lehetséges;

• a területen vetésforgót kell alkalmazni a következő növények meghatározott arányú termesztésével:

kalászos 30–40%, évelő pillangós 30–35%, egyéb hagyományosan termesztett növények 20–25%,

napraforgó, kukorica, cirok 10–20%, ugar 10–20%;

• lápok védőövezetében csak csökkentett mértékű, legfeljebb 10 t/ha szervestrágyázás engedélyezett;

• vegyszerezetlen táblaszegélyeket kell kialakítani legalább 6 m szélességben;



használni;

• a kialakult táblahatárok mezsgyéit, gyepes táblaszegélyeit, illetve a fasorokat, bokorsávokat meg kell

őrizni.


b) Gyephasznosítás


• gyepeket juh, szarvasmarha, ló legeltetésével kell hasznosítani;

• az első kaszálásra legkorábban július 15-e után kerülhet sor, de védett és védelemre tervezett területeken,

illetve lápok védőterületein július 31-e után;

• felülvetés nem megengedett;

• műtrágya használata nem megengedett;

• nem szabad fogasolni a gyepkezelés során.


5.8. 3.5.8. Dunavölgyi-sík


A Dunavölgyi-sík Érzékeny Természeti Terület Bács-Kiskun megye északi részén helyezkedik el. Érintett

településeit a 32. térkép mutatja.

T-32. ábra - Dunavölgyi-sík ÉTT mintaterület





A Felső-Kiskunsági-pusztán szikes rétek, legelők, szikfokok, vakszikes foltok váltogatják egymást a beékelődő

löszhátakkal. Növényzetét jórészt sótűrő-sókedvelő fajok alkotják, pl. sóvirág, kamilla, sziki üröm. A löszfoltok

védett növénye a törpe nőszirom és az agárkosbor.

Állatvilágának kiemelt jelentőségű faja a túzok, amelynek egyik legerősebb hazai állománya található itt. A

védett területek közé ékelődő szántók a túzoknak jelentős táplálkozó és fészkelő helyei. Jellegzetes fajok még a

kékvércse, az ugartyúk, a nagy goda, a piroslábú cankó is.

A térség másik része, a Peszér-Adacsi rétek a Duna–Tisza közi hátságelőtér egy máig megmaradt, egykor oly

jellemző vízjárta részét, az ún. turjánvidéket őrzi. Változatos élőhelyei közül említést érdemelnek a lápok,

láprétek, mocsárrétek és nedves kaszálók, valamint az ezekbe ékelődő homokbuckák.

Különleges tájképi értékei mellett kiemelkedőek a botanikai értékek, melyek több fokozottan védett és

veszélyeztetett fajt foglalnak magukba, mint a szarvas-, a légy- és pókbangó, a vitézkosbor, a vitézvirág, a

szúnyoglábú bibircsvirág, a mocsári kardvirág, a korcs- és a szibériai nőszirom. A terület a veszélyeztetett

parlagi vipera élőhelye. Madárvilágának jelentős tagjai az itt fészkelő nagy póling, a hamvas rétihéja, a túzok, a

szalakóta és a gyurgyalag.


Az ÉTT program célja a térség jellegzetes arculatának, a táj természeti értékeinek, földtani és felszínalaktani

képződményeinek megőrzése, valamint az évszázadok alatt kialakult tanyasi életforma, a hagyományos

gazdálkodási módszerek és ősi jellegű háziállatfajtáink fenntartása. A célok elérését szolgáló gazdálkodási








• a kiindulási művelési ágtól eltérő hasznosítás nem megengedett;

• a kialakult táblahatárok mezsgyéit, gyepes táblaszegélyeit, illetve a fasorokat, bokorsávokat meg kell őrizni;

• lucernatábláknál 5–15 méteres mezsgyéket, gyepes táblaszegélyeket kell hagyni;

• javasolt a lucernatelepítés, feltörését egyeztetni kell a NP Igazgatósággal;

• a lucerna első kaszálásának legkorábbi időpontja június 30.;

• mélyszántás csak a lucernatelepítés talajelőkészítése során alkalmazható;

• lucernánál kötelező a természetkímélő kaszálási technológia (kaszálás a tábla közepétől kifelé haladva, a

táblaszegélyeket utoljára kell lekaszálni) alkalmazása;

• a területről vizet elvezetni nem lehet;

• a vízállások hosszabbik érintkező partszegélyével párhuzamosan kell a művelési iránynak futnia;

• szántóföldi kultúrák öntözése nem megengedett;

• nem évelő kultúra után két éves pihentetés (zöldugar) javasolt.


b) Nedves rétek kaszálása


• szerves- és műtrágyázás, felülvetés nem megengedett;

• mechanikai jellegű ápolási munkák csak korlátozottan végezhetők;

• vizek nem vezethetők el;

• kaszálás szeptember 1. és október 1. között egyszer végezhető;

• a kaszálást legalább 10 cm-es fűtarlóval kell végezni a teljes kaszált területen, a terület 20%-át lábon kell

hagyni kisebb foltokban, évente váltakozó részeken.


c) Nedves rétek legeltetése


• legeltetés esetén a gyep húshasznú szarvasmarhával történő külterjes legeltetése 1 marha/3 ha

állatsűrűséggel, május 1. és október 1. között;

• a gyepeken felhajtó útvonalak kialakítása, az állatok tömeges és gyakori terelése tilos;

• műtrágyázás nem megengedett, szerves trágyázás is csak az állatok által kijuttatott mennyiségben;

• az újonnan megjelenő fás szárú sarjakat folyamatosan kézzel el kell távolítani;

• mechanikai jellegű ápolási munkák csak korlátozottan végezhetők;

• felülvetés nem megengedett;

• legelő állatok hajtása tilos;

• vizek nem vezethetők el.





5.9. 3.5.9. Dévaványa környéke



T-33. ábra - Dévaványa környéke ÉTT mintaterület


A Berettyó és Körösvidék hordalékán kialakult Dévaványai-síkon elhelyezkedő Érzékeny Természeti Területen

szinte mindenhol megtalálhatók az egykori folyómedrek, morotvák, erek és az ezekből kiemelkedő szigetek

maradványai. Sok a lefolyástalan mélyedés, leginkább a gyepterületeken találhatunk ilyen elmocsarasodott

foltokat. Jelentősebb kiemelkedéseket csak a kunhalmok adnak (Magas-halom, Sártó-halom, Csorda-halom),

legmagasabb pontja a Berek-halom. A terület – bár távol esik a Berettyó folyómedrétől – jellegét tekintve

mentett ártéri táj, kiszárított és elszikesedett puszták és szántóföldek mozaikja.

Legjelentősebb ritka, veszélyeztetett, védett növénye a sziki kocsord, melynek élőhelyei a szikeserdei rét

kiszáradt és elszikesedett maradványain több helyen előfordulnak. A kocsordos élőhelyek közül legjelentősebb a

Szilasok. A szigeti helyen 100–500 tő előfordulása ismert. Ezen az élőhelyen a fő veszélyeztető tényező a

környező szántók terjedésével járó beszántás.

A terület gazdag állatvilágnak ad otthont. A pusztai kaszálórétek jellemző fészkelő fajai a mezei pacsirta, a fürj,

a réti fülesbagoly és a túzok. A száraz füves puszták, padkás szikesek nagy része az állattartás visszaszorultával

gyomosodásnak indult. Jellegzetes füvespusztai fajok a mezei pacsirta, a bíbic, a goda, a piroslábú cankó. A

ritkán előforduló padkás szikeseken szívesen fészkel az ugartyúk és a parlagi pityer.

Dévaványa térségében jelentős a szántó területek aránya, amelyek számos – jellegzetesen a kultúrterületekhez

kötődő – védett és fokozottan védett madárfajnak nyújtanak táplálkozó vagy fészkelőhelyet. Ezek közé tartozik




a túzok, a székicsér, az ugartyúk, a hamvas rétihéja, a réti fülesbagoly, a bíbic, a magevő énekesmadarak közül a

tengelic, zöldike, sordély.

A területen előforduló további fajok közül említésre méltó a barna rétihéja, az egerészölyv, a fehér gólya, a

hamvas rétihéja, a kék vércse, a nyári lúd, a parlagi sas, a réti sas, a vörös vércse, a daru, a barna kánya, a gatyás

ölyv. Az ország túzokállományának mintegy 1/3-ad része él itt, jelentőségét pedig tovább növeli az, hogy az

itteni populáció Európa szerte az egyik legéleterősebb állománynak mondható.


Az ÉTT rendszer bevezetésével a legfőbb cél a térségre jellemző változatos élőhelyszerkezet megtartása, és az

ehhez kapcsolódó hagyományos gazdálkodási formák gazdaságosságának, versenyképességének elősegítése. Az

élőhelyek fejlesztése, élőhely-rekonstrukció érdekében a védett fajok számára kedvező vetésszerkezet és

gyephasznosítási formák elterjedését támogatja a program. A célok elérését szolgáló gazdálkodási rendszerek,

támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az azokhoz

kapcsolódó kifizetések az alábbiak.



• műtrágyázás talajtani szakvélemény alapján max. 80 kg/ha N hatóanyaggal lehetséges és április 15-e után

nem végezhető;

• a vetésszerkezetben évente min. 15% őszi káposztarepce vetését be kell ütemezni;

• védőzóna kialakítása a fészekvédelem érdekében:

• földön fészkelő védett madárfajok fészkének megtalálása esetén 0,2–0,3 ha nagyságú védőzónát kell

hagyni, majd 400–500 m-es távolságon belül 2–3 órára a munkát szüneteltetni kell annak érdekében,

hogy a költő madár a fészekre visszaülhessen,

• a védőzóna és 50 méteres körzetének zavartalanságát a költés és a fiókaelvezetés befejeztéig biztosítani

kell,

• a megtalált fészket a védőzóna kialakítása után azonnal jelezni kell a nemzeti park munkatársainak;

• a vetésforgóban lucerna használata esetén a korai első kaszálás időpontja ápr. 25–30, a második

kaszálás jún. 15 után lehetséges;

• a rovarkártevők elleni védekezéskor virágzáskor méhkímélő technológiát kell alkalmazni;

• sorköz-kultivátorozás május 1. és június 30. között nem végezhető;

• az öntözés nem megengedett;

• a tarlóhántást közvetlenül a termény lekerülése után kell elvégezni, majd a vetés előtti szántásig a

tarlót műveletlenül kell hagyni;

• a tábla szélén legalább 2 méteres sávban a műtrágyázást és a vegyszerezést el kell hagyni.


b) Őszi káposztarepce termesztése

• Gazdálkodási előírások

• a műtrágyát alaptrágyaként kell kijuttatni, felhasználható mennyiség legfeljebb 80 kg/ha vegyes hatóanyag

lehet;

• a gyomirtó vegyszerezést ősszel (szeptemberben) kell elvégezni;




• tartós (1 hét) 5 cm-t meghaladó hóborítás esetén a termelő vállalja a terület 2%-ának, de legalább 0,5 ha-

nak eltolással történő hómentesítését;

• tarlóhántást közvetlenül az aratás után kell elvégezni, majd utána a terület a következő növény vetéséig

műveletlen marad;

• védőzónát kell kialakítani a fészekvédelem érdekében:


hagyni, majd 400–500 m-es távolságon belül 2–3 órára a munkát szüneteltetni kell annak érdekében, hogy

a költő madár a fészekre visszaülhessen,


kell,

• a megtalált fészket a védőzóna kialakítása után azonnal jelezni kell a nemzeti park munkatársainak.


c) Gyephasznosítás kaszálással


• a gyepeken nem végezhető kamillaszedés;

• nem végezhető gombaszedés május 1-től július 30-ig;

• kaszálás csak június 15-e után évente egyszer végezhető;

• kötelező természetkímélő kaszálási technológia (kaszálás a tábla közepétől kifelé haladva, a

táblaszegélyeket utoljára kell lekaszálni) alkalmazása;

• szerves- és műtrágyázás, felülvetés nem megengedett;

• fogasolás csak március 15-e előtt végezhető;

• a gyommentességet egyszeri őszi tisztító kaszálással kell biztosítani;






kell,

• a megtalált fészket a védőzóna kialakítása után azonnal jelezni kell a nemzeti park munkatársainak.


d) Gyepművelés legeltetéssel


• a gyepeken nem végezhető kamillaszedés;

• nem végezhető gombaszedés május 1-től július 30-ig;

• műtrágyázás, felülvetés nem megengedett;

• szerves trágya csak legeltetés során kerülhet a gyepre, gépi kijuttatás nem engedélyezett;

• fogasolás csak március 15 előtt végezhető;









kell,

• a megtalált fészket a védőzóna kialakítása után azonnal jelezni kell a nemzeti park munkatársainak;

• a gyommentességet egyszeri őszi tisztító kaszálással kell biztosítani.


5.10. 3.5.10. Szentendrei-sziget



T-34. ábra - Szentendrei-sziget ÉTT mintaterület


A Dunamenti síkságon elhelyezkedő Szentendrei-sziget Érzékeny Természeti Terület természetföldrajzilag az

Alföld észak-nyugati kapuja. Mai formáját a szél és a Duna évezredes munkája alakította ki. A terület

vízviszonyait ma is döntően a Duna határozza meg. Itt található Budapest legfőbb vízbázisa: parti szűrési kútjai

napi hatszázezer köbméter kristálytiszta ivóvízzel látják el a fővárost és a közeli településeket. E vízbázis

védelme rendkívül fontos, hiszen elég azt egyszer elszennyezni, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlanná váljon.




A Szentendrei-sziget és környéke – különleges adottságainak és elhelyezkedésének köszönhetően – kiemelkedő

természetvédelmi, vízbázisvédelmi és rekreációs funkciójú értékes, érzékeny terület.

Az eredeti ártéri növényzet füzes bokrosai, puhafás és keményfás ligeterdei az emberi behatás eredményeként

mára megritkultak, helyüket szabályos időközönként vagy alkalomszerűen víz járta extenzív nedves rétek

foglalták el.

A mélyebb részeken tőzeges foltokon mocsárrétek találhatók. Magán a szigeten 25 védett növényfaj tenyészik,

közöttük két szigorúan védett faj a gyapjas gyűszűvirág és a homokpusztagyepeken előforduló csikófark.

A Szentendrei-sziget a költöző madarak vonulási útvonalának fontos közép-európai állomása a Duna mentén. A

területen 205 madárfaj fordul elő, amelyből 104 rendszeresen költ. A sziget legnagyobb vizes élőhelye a

Merzsán-tó. Az árterek, vizes élőhelyek szórványos, de rendszeres vendége a kiskócsag, gyakori a nagykócsag.

A homokos partoldalakban mintegy 100 pár gyurgyalag költ.


A terület nagy része mezőgazdaságilag hasznosított táj, ezért az ökológiai sokszínűség, a különféle élőhelyek

megőrzése, fejlesztése a gazdálkodás minőségén múlik. A célok elérését szolgáló gazdálkodási rendszerek,

támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az azokhoz

kapcsolódó kifizetések az alábbiak.



• vízminőség-védelmi célú tápanyag-gazdálkodás

• az alkalmazott szerves trágya és műtrágya együttes nitrogéntartalma nem haladhatja meg a 80 kg/ha/év

hatóanyag szintet;

• az alkalmazott tápanyag vegetációs időben történő minimum két alkalommal történő kijuttatása;

• lassan feltáródó hatóanyagok alkalmazása;

• a talaj takarását biztosító másod-, köztes, utóvetemény, zöldtrágya termesztés, és/vagy egyéb

talajtakarási módszerek (mulcsozás, szalmával fedés) alkalmazása;

• integrált, környezetkímélő növényvédelem sárga és zöld kategóriás szerek alkalmazásával.


b) Fás legelő hasznosítása legeltetéssel


• a terület min. 70%-ának nyitott tartása liget esetén, a terület min. 95%-ának nyitott tartása fás legelő esetén;

• számosállat sűrűség min. 0,5 db/ha fás legelő esetén, max. 1 db/ha liget esetén;

• nem szabad a gyepterületet csökkenteni út létesítése, kiszélesítése, építés stb. céljából;


• őszi tisztító kaszálás elvégzése kötelező, 10 cm-es tarlómagassággal;

• a keletkező vizek megőrzendők, a felszíni vizeket elvezetni, a talajvíz csökkenését eredményező

tevékenységet végezni tilos;

• műtrágyázás, vegyszerhasználat, szerves trágyázás, feltörés, felülvetés nem megengedett;

• a védett növényfajok területének megfelelő kezelése.





c) Gyepgazdálkodás kaszálással


• legeltetés nélküli gazdálkodás, vegyszerhasználat/szerves trágya/műtrágya/feltörés/felülvetés nélkül;

• természetvédelmi szaktanácson alapuló kaszálási rend; kétszer évente, az értékes védett fajok termésérése,

illetve fészkelése után;

• mechanikai gyomirtás megengedett, az „élőhely-idegen” cserjék és gyomnövényzet eltávolítása (szükség

szerint);

• degradált terület esetén, a célállapotnak megfelelő és természetvédelmi szaktanácson alapuló rehabilitációs

célú kezelési intézkedések (beleértve agreszszív nem őshonos fajok aktív visszaszorítása/eltávolítása vagy

ellenőrzött égetés), a nemzeti parki szakemberek útmutatása alapján;

• a terület évente változó 10–15%-ának érintetlenül hagyása és védett madárfajok ismert fészkelő helyének

elkerülése.


∗ ∗ ∗

Elemeztük a mezőgazdálkodás és a természetvédelem fejlődését, szétválásának folyamatát, majd

újraegyesítésének esélyeit, lehetőségeit, eszközeit, megjelenési formáját, a többfunkciós európai agrármodellt,

annak hátterét, alapértékeit, tartalmát, földhasználati alapját, megvalósításának keretét, a Nemzeti Agrár-

környezetvédelmi Programot, és annak egyik legfontosabb alapmodelljét, az Érzékeny Természeti Területek

rendszerét. Ezt követően megismertük azokat a védett, valamint érzékeny természeti területeket, amelyekre

a figyelmünk e könyvben irányul. Lássuk hát ezek után e területek gazdálkodásának alapelemeit, rendszerét,

technológiai és tervezési szempontjait, az értékeket fenntartó mezőgazdálkodás irányelveit.


5. fejezet - 4. A gazdálkodás összetevői, technológiai és tervezési szempontjai

A két egymásra utalt terület, a mezőgazdálkodás és a természetvédelem részletes elemzése, majd a védett és

érzékeny természeti területek bemutatása után következzenek e területek mezőgazdálkodásának irányelvei.

Ennek keretében az általános alapelvek (4.1.) ismertetése után elemezzük a növénytermesztés (4.2.) és

állattartás (4.3.) fő szempontjait. Ezt követően megvizsgáljuk a vizes élőhelyek extenzív mezőgazdasági

hasznosításának lehetőségeit, a hal-, a nád- és az ártéri gazdálkodás alapelveit (4.4.), majd a természetvédelem,

valamint a növénytermesztés és az állattartás ökológiai alapú összehangolását a gyakorlati birtoktervezésben

(4.5.). Végül példaképpen esettanulmány-szerűen bemutatjuk a Hortobágyi Nemzeti Park

mezőgazdálkodását (4.6.).

1. 4.1. Általános megfontolások, alapelvek

1.1. 4.1.1. A gazdálkodás alapjellemzői

Amilyen egyszerűnek tűnik az értékfenntartó (sustainable) gazdálkodás alapvető célját meghatározni, olyan

nehéz azt megmondani, hogy mely rendszerek és módszerek képesek e célnak megfelelni. Az eddig leírt

gondolatmenetből kiindulva, azt öszszegezve, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ehhez a

függetlenedéssel szemben az ember belső és külső környezetéhez való alkalmazkodás általános alapelveinek

(emberléptékűség, a körfolyamatok megőrzése, sokszínűség, sokoldalúság, az ember, az egyén középpontba

állítása, gazdává tétele) kell a gazdálkodásban is érvényesülniük.

Az eddig elmondottakra alapozva, azokat összegezve elmondható, hogy Magyarország népe, települései és helyi

közösségei számára – a gazdaság, a társadalom és a természeti környezet állapotából kiindulva – az a

gazdálkodási, környezet-(tér)-használati rendszer tűnik elfogadhatónak, amely a világban ma fellelhető

irányzatok jellemzői közül a következőket egyesíti magában (Ángyán, 1994):

• a mezőgazdálkodás széles, környezetgazdálkodási értelmezése, amely a környezet védelemét, termelési és

fogyasztási célú használatát, valamint alakítását és tervezését egyaránt magába foglalja;

• diffúz (területfedő) védelem szigetszerű termeléssel és fogyasztással, melynek alapvető eszköze a

természetes biotóphálózat meglévő elemeinek megőrzése, hiányzó elemeinek pótlása és a rendszer ápolása,

fenntartása;

• természeti, társadalmi és gazdasági környezetéhez alkalmazkodó, saját mezőgazdálkodási és kulturális

tradícióiból táplálkozó termelés, környezet- és tájgazdálkodás;

• természetes-mesterséges energiaráfordítási arányok változtatása, elmozdulás az ökologikus (ciklikus)

rendszerek irányába;

• környezet-gazdaságtani (environmental economics) alapkoncepcióra épülő közgazdasági-, gazdaságpolitikai

szabályozás.

E gazdálkodási mód alapelemei, fő eszközei közül az alábbiak azok, amelyek rendszerbe foglalva úgy képesek

jó minőségű és az ökológiai, termőhelyi feltételeknek megfelelő mennyiségű élelmiszert és egyéb terméket

előállítani, hogy közben fenntartják a környezet és a helyi társadalom egyensúlyát, biológiai sokféleségét:

• a térfunkciók (védelem, valamint termelési és fogyasztási célú környezethasználat) harmóniájára törekvő

földhasználat, térstruktúra kialakítása, az ágazati arányok ökológiai harmonizációja;

• emberléptékűség, üzem- és táblaméretek megválasztása, a tér strukturálása ökológiai, talajvédelmi

szempontok, tradíciók, kultúrökológiai, tájképi, esztétikai, gazdasági, termelési, valamint technológiai

szempontok szerint;

4. A gazdálkodás összetevői,

technológiai és tervezési szempontjai


• körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata;

• a diverzitást (sokszínűséget) védő, speciális minőséget előállító és foglalkoztatást biztosító gazdálkodási

rendszerek alkalmazása;


• a tájnak megfelelő gazdálkodási struktúra kialakítása, tájba illő biológiai alapok (növényfaj- és

fajtaszerkezet) megteremtése, azok társítása, vetésváltásba, vetésforgóba illesztése (sokszínűség az

egyoldalúság, pl. monokultúra helyett);

• természeti tájanként differenciált agrotechnika (talajművelés, talajvédelem, talajerő-gazdálkodás,

trágyázás, vetés, növényápolás, növényvédelem, betakarítás) alkalmazása, amely a lehető legteljesebb

mértékben alkalmazkodik az eltérő agroökológiai adottságokhoz;

• a tájak eltérő ökológiai állateltartó képessége, növényi produkciója és állatlétszáma közti harmónia

megteremtése;



1.2. 4.1.2. A térstruktúra, ökológiai infrastruktúra

Mindenek előtt olyan fenntartható térhasználati rendszert kell kialakítani, amely a mezőgazdálkodás szerves

részeként hosszú távon biztosíthatja az alapvető (természetvédelmi-környezetstabilitási, valamint termelési és

fogyasztási) térfunkciók harmóniáját. A 17. ábra két település – három térhasználati kategóriára leegyszerűsített

– elvi térszerkezetét mutatja.

17. ábra - Térhasználati stratégiák (Ángyán, 1991)




Egy település valamennyi területe ugyanis végső soron három fő feladatkört láthat el, három alapvető

funkciócsoportba rendezhető:

• vannak elsősorban környezet- és természetvédelmi, ökológiai stabilizáló, a hosszú távú környezeti – ezzel

egyúttal gazdasági és társadalmi – egyensúlyt biztosító térszerkezeti elemek, természetes vagy

természetközeli, többé-kevésbé bolygatatlan élőhelyek;

• vannak meghatározóan termelési feladatú térszerkezeti elemek, mint amilyenek például egy mezőgazdasági

jellegű tájon a táblák; és

• vannak döntően fogyasztási funkciójú térszerkezeti elemek, pl. lakóterületek, infrastruktúra elemek,

szolgáltató feladatú felületek stb.

A konvencionális (ma általánosan elterjedt) térhasználat (2) alapjellemzője, hogy a termelési és fogyasztási

funkciójú térszerkezeti elemek összefüggő hálózatot, mátrixot alkotnak, amelyben egymástól elszigetelődnek és

így folyamatosan elhalnak a stabilitást és védelmet biztosító, izolált térszerkezeti elemek. Ez a térhasználat még

akkor is veszélyezteti a környezet stabilitását, ha a termelés és a fogyasztás maga környezetkímélő.

Fenntarthatónak, kiegyensúlyozottnak inkább az a térhasználat (1) tekinthető, ahol a védelmi, stabilitási

funkciójú természetes biotóphálózat által alkotott mátrixban „úsznak” a termelési és fogyasztási funkciójú

térszerkezeti elemek szigetei, és ezeken a termelés, gazdálkodás és fogyasztás maga is környezetébe

„belesimuló”, annak adottságaihoz illeszkedő és ezáltal környezetkímélő. Számunkra ez a stratégia látszik

elfogadhatónak.

Ennek földhasználati hátterét, Magyarország földhasználati zónarendszerének kialakítását a 2.3.6. fejezetben

részletesen tárgyaltuk, megoldásának módszereit pedig a 8.4. mellékelt tartalmazza.




A földhasználat tervezése során mindenek előtt a bolygatatlan élőhelyek és a művelt területek helyének

kijelölését, elválasztását és hálózatba foglalását kell elvégezni. A biotóphálózati rendszer kialakítása során a

meglevő élőhelyek felmérését, új biotópok létesítését és ezek egységes hálózattá szervezését kell elvégezni úgy,

hogy területük még a legjobb mezőgazdasági termelési adottságú tájakon is érje el az összterület 7–12%-át

(Jedicke, 1994).

A biotóphálózati rendszer kialakításának szempontjait, tervezésének lépéseit és tartalmát később (4.5.

fejezetben) – a birtoktervezési és -méretezési problémák vizsgálata során – részletesen tárgyaljuk.

A diverzitás elvének és a különböző funkcióknak megfelelő földhasználati és térstruktúra adja tehát a

fenntartható mezőgazdálkodás kiindulási alapján, keretfeltételeit, megvalósításának elengedhetetlen

„ökológiai infrastruktúráját”. Ezek rendezése után léphetünk be a termelési térbe, és vizsgálhatjuk a termelés

alapelemeit, azok összefüggéseit. Közülük is legelső az emberléptékű üzem- és táblaméretek kialakítása.

1.3. 4.1.3. Gazdálkodási, üzemi méretek

Az „emberléptékű gazdaság” azt az évszázados, évezredes gyakorlati tapasztalatot fejezi ki, hogy az ember

számára átlátható az olyan méretű gazdaság, amelyet egy nap alatt – napkeltétől napnyugtáig – kényelmesen

körbe tud járni. Itt ugyanis nap mint nap képes átlátni, nyomon követni és befolyásolni a természeti

folyamatokat és azok változását. Ez az „üzemméret” már csak ebből levezetve is teljesen eltérő

birtoknagyságot jelent nagy síkságainkon, illetve hegy- és dombvidékeinken.

Az ember átlátó képességén túl persze a környezet heterogenitásának mértéke is megszabja a racionális

üzemi és táblaméreteket, vagyis a környezeti adottságoknak a méretekben is ki kell fejeződniük. Teljesen

abszurd általában, a környezettől elvonatkoztatva „optimális gazdaság és táblaméretekről” beszélni. A tábla

definíciója szerint többé-kevésbé „homogén gazdálkodási egység”, így mérete igen erősen függ a felszín

mozaikosságától.

Ebben az összefüggésben, de talajvédelmi szempontból is elkerülhetetlennek tűnik a gigantomán tendenciákat

tükröző, emberléptékűnek egyáltalán nem nevezhető és egyben környezetromboló üzem- és táblaméretek

felülvizsgálata, újbóli táblásítás, gépesítés az agroökológiai alapon kialakuló méreteknek megfelelően.

Ellenkező esetben teljesen reménytelen törekvés a szóban eddig is szorgalmazott termőhelyhez illeszkedő,

„táblára adaptált” termesztési módszerek megvalósítása, de a növény- és állatvilág, valamint az agrártáj

védelme is. A tájkarakter megőrzése szempontjából is rendkívül fontos olyan gazdaságok és méretek

kialakítása, amelyek az ott munkálkodóknak és a külső szemlélőnek esztétikai élményt is nyújtanak (a táj

esztétikai és pihenési, regenerálási értékének növelése).

A környezethez illeszkedő gazdálkodás méretezési problémáinak megoldásában egyebek mellett ökológiai,

talajvédelmi, tradicionális földhasználati, kultúrökológiai, tájképi, esztétikai, termelési, technológiai, valamint

gazdasági szempontokat egyaránt figyelembe kell venni, és nem lehet azt – amint korábban – pusztán

termelés-gazdaságossági, méretökonómiai, technikai-technológiai kérdésként kezelni.

Környezeti szempontból kiegyensúlyozott és egyben gazdaságos, hosszú távon működőképes birtokok csak

úgy alakíthatók ki, ha azok tervezése az agroökológiai, termőhelyi feltételekből, a helyi tradíciókból, azaz

összefoglalóan az adottságokból indul ki, és ezeket a szándékoknak és a piaci lehetőségeknek megfelelően

hasznosítja. Erre építve végezhető el a földhasználat, az épületek, a szükséges közművek és infrastruktúra

tervezése. Mindezek a tervezési program, a beruházási programterv, az engedélyezési terv s végül a kiviteli terv

formájában jelennek meg. E tervezési folyamat fő lépéseinek és környezeti szempontjainak, egyszerű gyakorlati

számítási metódusainak ismerete a fenntartható birtokok kialakításában elengedhetetlen. Erre a 4.5. fejezetben

esettanulmányszerűen még visszatérünk.

1.4. 4.1.4. Körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák

Az ökoszisztéma sokat használt, és igen sokféleképpen definiált fogalom. Az ökoszisztéma szót a

hétköznapokban egyszerűen egy terület megjelölésére használják akkor, amikor annak a biológiai egységét

kívánják hangsúlyozni. Ilyen módon beszélnek erdei, tavi, mezei stb. ökoszisztémákról. Hasonló módon érthető

az agrárökoszisztéma kifejezés is: egy mezőgazdasági művelésbe vont területről van szó. Ilyen módon a

mezőgazdasági szakirodalomban egy halastavat, egy gyümölcsöst, egy erdőt, egy legelőt, egy növényekkel

bevetett táblát, sőt esetenként egy állattenyésztő telepet is agrárökoszisztémának neveznek.




Az elemek a bioszférában körforgásszerűen áramolnak. Ezeket a folyamokat nevezik biogeokémiai

ciklusoknak. A földi élet szempontjából meghatározó szén a légkörben, valamint a szerves anyagokban

(humusz, élő biomassza, fosszilis energiahordozók) kötött formában található. Az ökoszisztémák számára

legfontosabb szénraktár az atmoszféra. Innen kötik meg a zöld növények a fotoszintézis során, és ide kerül

vissza a légzés következtében. A biomassza termeléshez az atmoszférában levő szén könnyen és gyorsan

hozzáférhető. A ciklus fordulási ideje néhány perctől körülbelül egy évig tarthat. A fosszilis energiahordozók

felhasználásának következtében az ökoszisztémák széntartalékai folyamatosan kerülnek az atmoszférába. A

karbonátok – melyek lehetnek akár a vízben, akár a talajban – szintén részt vesznek a szén biogeokémiai

körfolyamatában. Az atmoszféra a nitrogén számára is fontos raktár. A szénnel ellentétben azonban az

ökoszisztémák belső nitrogén ciklusai különösen fontosak. A nitrogén ugyanis a lebontó szervezeteken keresztül

áramolva mineralizálódhat, és a növények számára újra felvehetővé válik anélkül, hogy az atmoszférába jutna.

A szén és a nitrogén ciklusa szorosan kötődik egymáshoz, számos ponton kapcsolódik és befolyásolja is

egymást. Még szorosabb a kapcsolat a hidrogén és az oxigén között. E két elem döntő mértékben a víz

körforgásában vesz részt.

Mindezek figyelembe vételével megállapítható, hogy – belépve a termelési térbe – alapvető fontosságú a

biotóphálózat által természetesen strukturált tér szerkezeti elemein (a táblákon, a birtokon) a talaj → növény →

talaj, a talaj → növény → állat → talaj, valamint a talaj → növény → állat → ember → talaj körfolyamatok

fenntartása, harmonikus összekapcsolása a természeti ökoszisztémák mintájára (a termelési körfolyamatok,

ciklusok, anyag- és energiaáramlás megőrzése). Ezek a természetes egyensúly fenntartásának alapelemei. A

nyitott (lineáris) rendszerek (pl. monokultúra) ugyanis csak mesterségesen és az idő előrehaladtával egyre

nagyobb beavatkozással és egyre nehezebben tarthatók fenn.

Minden agrárökoszisztémát a természetes ökoszisztémáktól (18/a. ábra) az ember folyamatos

beavatkozása különböztet meg, amely az energia- és anyagáramlás szabályozása révén meghatározott

gazdasági termés elérését célozza. E szabályozás formái a növénytermesztés fejlődése során folyamatosan

változtak (18/b. ábra). A beavatkozás növekedése és a mesterségesen bevitt – első sorban fosszilis – energiák

fokozódó felhasználása következtében a talaj Ő növény Ő állat Ő ember Ő talaj körfolyamat önszabályozó

képessége fokozatosan csökkent, és szélsőséges (teljesen kemizált, gépesített, állattenyésztés nélküli)

gazdálkodási mód esetén a körfolyamat meg is szakad (18/c. ábra). Az agrár-környezetgazdálkodás arra

törekszik (Diercks, 1983), hogy a megszakadt körfolyamatot többé-kevésbé helyreállítsa (18/d. ábra).

18ab. ábra - Természetes- és agrárökoszisztémák összehasonlítása (Ángyán–Menyhért,

1988) a) természetes ökoszisztéma, b) agrár-ökoszisztéma az 1920-as években







18cd. ábra - Természetes- és agrárökoszisztémák összehasonlítása (Ángyán–Menyhért,

1988) c) Iparszerű, kemizált agrár-ökoszisztéma (állattenyésztés nélküli,

gamonatermesztésre specializált szélsőséges forma), d) Agroökoszisztéma az

alkalmazkodó növénytermesztésben

A mezőgazdasági termelés hatására tehát a természetes ökoszisztémák helyét mesterséges agrárökoszisztémák

vették át. Ezekben a mesterséges ökoszisztémákban az egyensúly csak külső energiabevitellel és szabályozással




volt fenntartható, amely nemcsak a növények életfolyamataira, de a környezetre magára is jelentős hatást

gyakorolt. A természetes ökoszisztémák környezeti feltételek által meghatározott széles fajspektrumát a

haszonnövény váltotta fel, és az egyéb fajok gyomokként, a táplálkozási láncban részt vevő állatok

kártevőkként, egyes mikroszervezetek pedig kórokozókként jelentek meg.

Az 1920-as évekre a gazdálkodásnak egy olyan rendszere alakult ki, amely úgy biztosította a mesterséges

ökoszisztémák gazdaságos működését, hogy közben a környezet stabilitását is megőrizte, és ezzel egyszersmind

a termelés biztonságát, egyensúlyának megőrzését is elősegítette. Igaz azonban az is, hogy így az

agrárökoszisztémák szervesanyag-produkciója, vagyis a rendszerből kivehető energiák mennyisége a jelenlegi

szintnél valamivel kevesebb volt.

A második világháborút követően a mennyiségi növekedés iránti egyre fokozódó gazdaságpolitikai igény a

legkönnyebben és leggyorsabban a fosszilis energiabevitel (kőolajszármazékok, hajtóanyag, műtrágyák,

növényvédő szerek, gépek stb.) növelésével volt kielégíthető. A környezet fokozódó terhelése azonban olyan

káros folyamatokat indított el, amelyek már az agrárökoszisztémák teljesítőképességét is korlátozzák, és egyben

a globális emberi létfeltételeket is veszélyeztetik.

Ma már úgy tűnik, hogy a káros folyamatok megállítása és az agrárökoszisztémák hatékonyságának egyidejű

megtartása csak akkor valósítható meg, ha a mezőgazdaság különböző elemeit a környezetre és a

termékkibocsátásra gyakorolt együttes hatásaik alapján mérlegeljük.

A környezet-, növény-, állat-, ember-kölcsönhatásokban megjelenő biomassza-termelés és -felhasználás olyan

körfolyamatokon alapuló, bonyolult, nyílt és dinamikus rendszert alkot, amelynek alrendszerei

(növénytermesztés, állattenyésztés, feldolgozás, fogyasztás, melléktermék-hasznosítás) kiragadva csak nehezen

elemezhetők (Szakál, 1985; Sárközy, 1978).

Az egyes alrendszerek, kapcsolataik és egymásra épülésük, a fő kommunikációs irányok ismeretében a 19.

ábrán vázoltuk fel a mezőgazdasági biomassza-termelés és -felhasználás erősen egyszerűsített rendszerét

(Ángyán – Menyhért, 1988).

19. ábra - A mezőgazdasági biomassza-termelés és -felhasználás egyszerűsített rendszere

(étkezési célú főtermék-felhasználással) (Ángyán–Menyhért, 1988)




A biomassza-termelés és -felhasználás rendszere alapvetően és leegyszerűsítve három alrendszerből áll:

növénytermesztés, állattenyésztés, élelmiszeripari feldolgozás. Mindhárom alrendszerbe energiák mennek be

(input), s ezeket transzformálva mindegyik alrendszer fő- és melléktermékeket bocsát ki (output). A főtermékek

vagy közvetlenül, vagy az egyéb alrendszerekben tovább transzformálva kerülnek emberi fogyasztásra vagy

ipari feldolgozásra. A melléktermékek vagy a mezőgazdasági rendszerben tarthatók és reciklizálhatók, vagy

eltávolíthatók, és más területeken (energetika, ipar stb.) hasznosíthatók.

Egyszerű példával ezt úgy szemléltethetjük, hogy a környezeti (klíma, talaj) és agrotechnikai feltételek

határozzák meg a növénytermesztés lehetőségeit. A növénytermesztés élelmiszereket állít elő közvetlen vagy

közvetett emberi fogyasztásra, nyersanyagokat biztosít az iparok számára és takarmánnyal, valamint

alomszalmával látja el az állattenyésztést. Az állattenyésztés élelmiszereket állít elő, a keletkező trágya pedig

mint melléktermék ismét a folyamat elejéhez csatlakozva szolgáltatja a talajok termékenységének

fenntartásához feltétlenül szükséges megfelelő formájú szerves anyagot.

Ezen ábra alapján többféle következtetés is levonható, egy dolgot azonban feltétlenül le kell szögeznünk: ha a

környezeti stabilitás, a talajok egyensúlyának és termékenységének fenntartása értéknek számít a

gazdálkodásban, akkor tartamos (fenntartható) állattenyésztés növénytermesztési terület nélkül,

növénytermesztés, szántóföldi és gyepgazdálkodás pedig állat nélkül nem képzelhető el. (Lásd a

szélsőséges, szakosított állattartó telepek, illetve állat nélküli növénytermesztő nagyüzemek környezeti, állat- és

növényegészségügyi, valamint talajdegradációs problémáit!) Magyarország mai 0,5 számosállat1/ha

állatsűrűsége ehhez nem elegendő. A két terület aszinkronitásának megszüntetése létkérdés, és ez különösen

igaz védett és érzékeny természeti területeinken, ahol az érzékeny környezet stabilitása, értékeinek megőrzése

más eszközökkel nem is biztosítható.

Bármennyire meglepő is: ahhoz, hogy az Európai Unióban elfogadott extenzív rendszerek szintjére

emeljük az állatsűrűséget jelentős állatlétszám-gyarapítást kell végrehajtanunk! Ez végeredményben

intenzitás növelést jelent a mai helyzethez képest, ami – bármilyen groteszkül is hangzik – az extenzív

gazdálkodási rendszerek kategóriájában támogatható. Az EU kategóriarendszere szerint ugyanis extenzívnek

1 Számosállat: 500 kg élősúlyú állat.




fogadható el az a gazdálkodási rendszer, amelynek állatsűrűsége 0,5–1,4 számosállat/ha érték között

mozog. Magyarországon egyébként a számosállat létszám a két világháború között 1–1,2 db/ha körül alakul.

Ez azonban már tovább visz bennünket az ún. extenzív gazdálkodási rendszerekhez. Mielőtt azonban e

rendszereket bemutatnánk, annyit ismételten le kell szögeznünk, hogy e talaj-növény-állat-talaj körfolyamatok

helyreállítása a védett és érzékeny természeti területek gazdálkodásának kulcskérdése.

1.5. 4.1.5. Extenzív gazdálkodási rendszerek

1.5.1. 4.1.5.1. Az extenzív gazdálkodási módok általános jellemzői

Az extenzív gazdálkodási módokra2 jellemző, hogy külső, ipari eredetű inputokat, különösen műtrágyát és

növényvédő szereket, fosszilis energiahordozókat korlátozottan használnak, ezáltal környezeti hatásukban

jelentősen különböznek az intenzív gazdálkodástól (Baldock et al., 1994; Márkus, 1994). Az extenzív

gazdálkodási módok egyaránt jellemezhetik az állattenyésztést és a növénytermesztést, illetve a mindkettőt

tartalmazó vegyes gazdálkodási rendszereket (52. táblázat).

E jellemzők alapján általában számszerű kritériumok nélkül is jól megkülönböztethetők az intenzív és az

extenzív gazdálkodási rendszerek (53. táblázat).

53. táblázat - Intenzív és extenzív gazdálkodási módok (Nagy et al., 1997)

Állattenyésztés Növénytermesztés

• kevés tápanyagbevitel, javarészt szerves

eredetű • kevés tápanyagbevitel, javarészt szerves

eredetű

• az adott helyre jellemző állatsűrűség • az adott helyre jellemző hektáronkénti

hozam

• kevés vegyszerhasználat • kevés vegyszerhasználat

• vízrendezés nincs vagy kismértékű • öntözés, vízrendezés nincs vagy

kismértékű

• fajgazdag gyepek, természetszerű

növényzet • tájtermesztés

• hagyományos, egyszerű gépesítettség • ugar alkalmazása a vetésváltásban

• gyakran ellenállóbb helyi fajták

alkalmazása • sokféle növényből álló vetésszerkezet

• hagyományos módszerek fennmaradása • hagyományos fajták használata

• természetes szaporodási ritmus • hagyományos, egyszerű gépesítettség

• takarmánykoncentrátumok korlátozott

használata • hagyományos betakarítási módszerek

alkalmazása

54. táblázat - Magyarország füves élőhelyeinek aktuális területe

Rendszerint intenzív Rendszerint extenzív

2 A nemzetközi szakirodalom inkább az alacsony intenzitású gazdálkodás (low intensity farming) kifejezést használja ebben az értelemben, és extenzív gazdálkodás alatt csak a kis ráfordítást, de nagy területet használó rendszereket érti (Baldock et al., 1994).




gazdálkodási rendszerek

sertés és baromfi tenyésztés külterjes húsmarhatartás, üszőnevelés

alföldi tejtermelő tehenészet juhászat

zárttéri marhahízlalás hagyományos szántóföldi gazdálkodás

nagyüzemi szántóföldi növénytermesztés hagyományos gyümölcsösök

nagyüzemi gyümölcstermesztés tanyasi gazdálkodás

nagyüzemi kertészet ártéri gazdálkodás

Az extenzív gazdálkodási módok gyakran tartalmaznak hagyományos elemeket, de az extenzív gazdálkodás

nem feltétlenül őrzi meg, és tartja fenn a hagyományos módszereket. Sokkal gyakoribb – különösen az intenzív

gazdálkodás számára kedvező, e rendszerek igényei szerint kialakított közgazdasági közeg következtében –,

hogy az extenzív rendszereket a hagyományok tartják fenn. Ezek nélkül az extenzív gazdálkodás sok esetben

csak egyfajta átmenetet jelent a művelés felhagyása és a táj elnéptelenedése felé.

Mára az extenzív gazdálkodási módok – jórészt az e rendszerekkel szemben ellenséges, értékeiket nem honoráló

gazdasági szabályozórendszer következtében – többnyire csak olyan területeken maradtak fenn, ahol a fizikai

adottságok nem tették lehetővé az intenzívebb termelési módszerek bevezetését, főként kedvezőtlen kémiai,

vagy fizikai tulajdonságokkal rendelkező talajokon, meredek lejtőkön, a száraz vagy éppen a túl nedves

területeken. Néhány esetben az extenzív rendszerek fennmaradásának inkább társadalmi okai lehetnek

(tőkehiány, elaprózott birtokszerkezet, szállítás nehézkessége), amik értelmetlenné teszik az intenzifikálást a

tulajdonos számára (Baldock et al, 1994).

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a kis mesterséges energiaráfordítású, „extenzív” gazdálkodás nem

azonos az elmaradott vagy primitív gazdálkodással, mint ahogy az iparszerű, kemizált, nagy mesterséges

energiaráfordítású, „intenzív” gazdálkodás egyáltalán nem azonos a modern, korszerű gazdálkodással.

Az ország igen jelentős, kiterjedt régióiban tehát – ahol a helyi viszonyok, az ökológiai feltételek ezt

megkívánják – az extenzív gazdálkodás lehet a legkorszerűbb. Ezekben a régiókban ugyanis az

energiaintenzitás, a mesterséges ráfordítás növelése

• erősen megterheli, elviselhetetlenül károsíthatja a környezetet;

• rosszabb minőségű, élvezhetetlen és eladhatatlan termékeket „eredményez”;

• a ráfordítások költségei a termékekben nem térülnek vissza;

• a gépesítés és automatizálás erősen leszűkíti a munkavállalási lehetőségeket;

• mindezek együttesen e tájak népességmegtartó képességének csökkenéséhez, elnéptelenedéséhez és

környezeti állapotuk rohamos romlásához vezetnek.

E régiókban a többfunkciós mezőgazdálkodás termelési, környezeti és társadalmi, foglalkoztatási, szociális

feladatainak kizárólag az „extenzív” gazdálkodási formák és rendszerek képesek megfelelni, ezek tehát ott és

akkor a legkorszerűbbek. Ahhoz azonban, hogy ezek fennmaradhassanak és fejlődhessenek, ahhoz kedvező

hatásaikat – mint piacon közvetlenül nem értékesíthető „termékeiket” – a társadalomnak honorálnia,

támogatásokkal segítenie kell. E kedvező hatások között fontos helyet foglalnak el az extenzív rendszerek

természetvédelmi hatásai. Lássuk tehát először e rendszerek természetvédelmi jelentőségét.

1.5.2. 4.1.5.2. Az extenzív gazdálkodási módok természetvédelmi jelentősége

Mivel a természetes élőhelyek jelentős része mára már elpusztult vagy erősen leromlott Európában, nem

meglepő, hogy a művelt területek is jelentőssé váltak számos faj fennmaradása szempontjából. Amint a

gazdálkodás egyre belterjesebbé vált, úgy csökkent a mezőgazdaságilag művelt területek természetvédelmi




értéke. Ilyen körülmények között az extenzív művelés alatt álló területek egyre nagyobb jelentőséget kapnak a

gyakoribb fajok állományának fenntartásában (Baldock et al., 1994).

A védett területek önmagukban nem képesek a legtöbb faj állományának fenntartására, illetve lehetővé tenni

azok vándorlását, és diszperzióját. Az sem valószínű, hogy a közeljövőben jelentős területeket vissza lehetne

adni a természetnek, különösen annak társadalmi hatásai miatt. Sok esetben ráadásul még az sem biztos, hogy a

mezőgazdasági művelés felhagyásának egyértelműen kedvező hatása lenne a biológiai sokféleségre, hiszen a

klimax társulásokban általában kevesebb – természetvédelmi szempontból prioritást élvező – faj található, mint

az extenzív rendszerekhez kapcsolódva. Ezért az extenzív művelés alatt álló területek a jövőben is

kulcsfontosságúak maradnak természetvédelmi szempontból. Az extenzív gazdálkodás által biztosított kedvező

körülmények sokszor csak a termelő tevékenység „melléktermékeként” jelentkeznek, illetve maradnak fenn, bár

gyakran kis változtatásokkal óriási károkat, vagy javulást lehet előidézni a veszélyeztetett fajok állományaiban.

A fajok ökológiai igényei és a gazdálkodási gyakorlat közötti kapcsolat meglehetősen komplex kérdés, de az

extenzív rendszereknek van néhány olyan kulcsfontosságú jellemzője, amit azért érdemes mégis kiemelni.

E jellemzők egyik csoportja azokkal a gazdálkodási módszerekkel van összefüggésben, amik kedvező

életkörülményeket biztosítanak egyes növény- és állatfajok számára. Ezek:

• a természetszerű növényzet magasabb aránya változatosabb élővilág megtelepedését teszi lehetővé, mint az

intenzív területeken;

• a talaj alacsonyabb tápanyagtartalma lehetővé teszi azoknak a növényfajoknak a fennmaradását, amelyek az

ilyen körülményeket elviselik;

• a nagyobb strukturális diverzitás – ami elsősorban az egyszerűbb művelési módszereknek és a természeti

adottságoknak köszönhető – tovább javítja az élőhelyi adottságokat, hiszen több faj megtelepedését teszi

lehetővé, és változatosabb, illetve stabilabb táplálékkínálatot biztosít;

• a lassú változások sokkal inkább lehetővé teszik az élővilág alkalmazkodását a megváltozott

körülményekhez, mint az intenzív rendszerek esetében.

Az extenzív gazdálkodási rendszereknek vannak olyan sajátosságai is, amiknek az a fő értékük, hogy az intenzív

rendszerre jellemzőnél kevésbé zavarják az élővilág élettevékenységét:

• a tápanyagbevitel kis mértéke lehetővé teszi a magasabb nitrát- és foszfáttartalomra érzékenyebb fajok

fennmaradását:

• a növényvédő szerek használatának hiánya vagy alacsony szintje előnyös a növényzet és – a táplálkozási

kapcsolatokon keresztül – az állatok (rovarok, madarak) számára is;

• a „hagyományos” módszerek (pl. kései kaszálás, tereléses legeltetés) kedvező feltételeket teremthetnek egyes

fajok számára.

1.5.3. 4.1.5.3. Természetvédelmi szempontból jelentős extenzív gazdálkodási módok Magyarországon

Az előző fejezetben ismertetett szempontoknak megfelelően Magyarországon az alábbi természetvédelmi

szempontból jelentős – általában – extenzív gazdálkodási rendszerek találhatók:

• gyepgazdálkodási rendszerek,

• külterjes (extenzív) szántóföldi rendszerek,

• hagyományos ültetvények,

• halgazdálkodás,

• nádgazdálkodás,

• vegyes gazdálkodás rendszerei:




• hagyományos (tradicionális) parasztgazdálkodás, tanyasi gazdálkodás,

• ártéri gazdálkodás,

• biológiai gazdálkodás.

A földhasználati zónarendszer koncepciója ezek kifejezett területi növekedésével számol.

a) Gyepek és főbb gyepgazdálkodási rendszerek

Az extenzív gazdálkodási rendszerek közül gazdasági és természetvédelmi szempontból is a különböző

gyepgazdálkodási rendszereknek van talán a legnagyobb jelentősége. Ezekhez kötődik ugyanis a védett növény-

és állatfajok kb. 1/3-a és számos veszélyeztetett társulást (Simon, 1992) is számon tartanak közöttük. Az ország

területének kb. 12%-a, azaz mintegy 1,15 millió hektár terület tartozik a gyep művelési ágba3. Területük ma már

csak kb. 1/3-a a 150 évvel ezelőttinek!

Meglevő értékes gyepterületeink elhelyezkedését mutatja meg a 35. térkép, amely Magyarország füves

élőhelyeinek becsült aktuális térképe. Az 1999 februárjában készült trékép a CORINE felszínborítási térkép

(FÖMI 1992–1996) természetes gyep, legelő és cserjés terület kategriáinak és az AGROTOPO (MTA TAKI,

1993) genetikai talajtípus fedvényének illesztésével, a foltmintázat talajtani és élőhelyi értelmezésével, az MTA

ÖBK (Vácrátót) és az MME (Budapest) munkatárainak közreműködésével és szerkesztésében készült4. Az

egyes kategóriák területi adatait foglalja össze az 54. táblázat. A CORINE felszínborítási adatbázis alapján

meghatározott összterület – annak léptékéből, felbontásából következően – kisebb, mint a gyep művelési ágban

nyilvántartott terület. Az eltérést a táblázat 12. kategóriaként tartalmazza.

55. táblázat - Néhány agroökológiai jellemző 95%-os gyakoriságú szélső értékei

Magyarországon (1901-1980) (Ángyán - Menyhért, 1988)

Kategória Terület

ha %

1. Dombvidéki, erodált talajú, száraz legelők és

sziklagyepek köves, kavicsos és földes váztalajon 9 941 0,8

2. Domb- és hegyvidéki, helyenként cserjésedő,

sztyepp jellegű szárazgyepek, legelők, felhagyott

szőlők-gyümölcsösök rendzina talajon, valamint

irtásrétek, sziklagyepek és felhagyott szántók

35 328 3,1

3. Domb- és síkvidéki löszsztyeppek, homoki

sztyeppek és felhagyott szőlők-gyümölcsösök,

mészlepedékes, réti és öntés csernozjomon,

csernozjom jellegű homokon, csernozjom barna

és kovárványos barna erdőtalajon, olykor

azonban üde és szikes gyepek

73 606 6,4

4/a. Irtásrétek, felhagyott szántók és

vágásterületek: zömmel félszáraz és száraz

gyepek barnaföldön, erubáz és ranker talajon 50 140 4,4

3 Ez azonban nem azonos Magyarország gyepterületével, ugyanis (1) a kivett művelési ágba is jelentős gyepterületek tartoznak (elsősorban

katonai területek, gátak stb., amiket sokszor ugyanúgy kezelnek, mint a gyep művelési ágba tartozó területeket), (2) az erdei tisztásokat többnyire erdő művelési ágban tartják nyilván, (3) a földhivatali adatok nem tükrözik a valós változásokat, ugyanis a földtörvény alapján

még csak be sem kell jelenteni, ha a gyepet feltörik és három évig szántóként hasznosítják. Nem véletlen, hogy a földtörvény elfogadása óta

a statisztika nem jelez területi változást a gyepek esetében. 4 Szerkesztette: Molnár Zsolt; GIS feldolgozás: Varga Csaba; Talajtani értelmezés: Kovács Gábor; Botanikai értelmezés: Balogh Lajos,

Bauer Norbert, Bölöni János, Dénes Andrea, Farkas Sándor, Galambos István, Gergely Tibor, Hudák Katalin, Juhász Magdolna, Keszei

Balázs, Kun András, Margóczi Katalin, Máté Sándor, Molnár Attila, Molnár Zsolt, Nagy Gábor, Óvári Miklós, Pintér András, Vojtkó András és Wágner László. 1999. február.




4/b. Irtásrétek, felhagyott szántók, és

vágásterületek: zömmel üde gyepterületek

agyagbemosódásos, savanyú, nem podzolos barna

erdőtalajon

107 365 9,4

5. Nyílt homoki gyepek és nyáras-borókások, de

főleg felhagyott szántók és szőlők erodált

humuszrétegű futóhomokon és humu-szos

homoktalajon

80 746 7,0

6. Duna–Tisza közi jellegű szikesek szoloncsákon

és szoloncsák-szolonyecen 33 106 2,9

7. Ősi szikesek és kiszáradt ártéren kialakult

másodlagos puszták réti szolonyecen, mélyben

sós, illetve szolonyeces réti csernozjomon és

sztyeppesedő réti szolonyecen

237 061 20,6

8. Kiszáradó láprétek és szikesedő mocsárrétek

(a Duna–Tisza közén), illetve szikes puszták (a

Tiszántúlon) szolonyeces réti talajon

40 075 3,5

9. Pangóvizes irtásrétek, láprétek és felhagyott

szántók pszeudogle-jes barna erdőtalajon 10 642 0,9

10. Egykori és mai árterek, illetve természetesen

magas vízállású területek zömmel belvizes rétjei,

sásosai és mocsarai réti talajon, réti és nyers

öntéstalajon, valamint egykori mocsári erdők

talaján

201 765 17,6

11/a. Egykori és mai lápvegetáció: láprétek, lápi

jellegű sásosok és kiszáradt lápvegetáció lápos

réti és síkláp talajon 60 631 5,5

11/b. Egykori és mai lápvegetáció: kiszáradt

lápvegetáció, gyomos üde gyepek és maradvány

lápvegetáció lecsapolt és telkesített síkláp talajon 18 086 1,6

Összesen: 961 493 87,7

12. Egyéb, gyep művelési ágban nyilvántartott

mezőgazdasági terület 186 507 16,3

Mindösszesen: 1 148 000 100,0

T-35. ábra - Magyarország füves élőhelyeinek aktuális térképe




A magyarországi gyepek csaknem 70%-a igen gyenge vagy gyenge, és csak 5%-a jó termőképességű (Barcsák–

Kertész, 1986), mivel a magyarországi gyepek jelentős része az ún. feltétlen gyepek közé tartozik. Ezek olyan

kedvezőtlen termőhelyi adottságú területeken maradtak fenn, ahol kevés csapadék és gyenge talajadottságok a

jellemzőek, amelyek nem tették lehetővé a szántóföldi hasznosítást. Többségük erodált, homokos, szikes,

savanyú vagy láptalajokon található, csupán kisebb részük maradt fenn a jobb termőképességű csernozjom vagy

vályog talajokon. A Magyarországon előforduló fontosabb gyeptípusok közül:

• a löszgyepek területi aránya kicsi, mezőgazdasági jellegű kezelést nem, inkább csak fenntartó jellegű

természetvédelmi kezelést igényelnek;

• a szikes gyepek nagy területi kiterjedésűek, állapotuk fenntartásában, természeti értékeik megőrzésében a

megfelelő módszereket alkalmazó gazdálkodás lényeges szerepet tölt be;

• a homoki gyepek nagy területi kiterjedésűek, állapotuk fenntartásában, természeti értékeik megőrzésében a

megfelelő módszereket alkalmazó gazdálkodás lényeges szerepet tölt be;

• a sziklagyepek és a lejtősztyeppek területi aránya kicsi, mezőgazdasági hasznosítás többnyire nem folyik

rajtuk, de nem is kívánatos; inkább csak fenntartó jellegű természetvédelmi kezelést igényelnek;

• a mezofil kaszálórétek, mészkerülő hegyi rétek, mezoxerofil szubmediterrán gyepek (összefoglalóan: hegyi

rétek) szórványos elterjedésűek, létük alapvetően a hagyományos gazdálkodási módok (kaszálás, egyes

esetekben legeltetés) fennmaradásától függ;

• a nedves rétek szórványosan, illetve alkalmas területeken nagyobb kiterjedésben is előfordulnak,

fenntartásukban a hagyományos gazdálkodási módok folytatásának fontos szerepe van.

Mezőgazdasági hasznosítási szempontból 5 fő típusba sorolhatók, melyeket a füves mezsgyék és

vegyszermentes táblaszegélyek, mint füves élőhelykategóriák egészítenek ki. Ezek az alábbiak:

•

• homoki gyepgazdálkodás,

• szikes legelők és legeltetési rendszerek,

• domb- és hegyvidéki gyepgazdálkodás,




• rétgazdálkodási rendszerek,

• legelő erdők és fás legelők hasznosítása.

• Homoki gyepgazdálkodás

A homoki gyepek tipikus formáit elsősorban a Kiskunságban találhatjuk meg. A Nyírségben, a Dél-Mezőföldön,

Belső-Somogyban és a Kisalföldön már csak töredékeik maradtak fenn. A homoki gyepek legnagyobb

természetvédelmi jelentőségét a bennszülött fajok nagy száma, továbbá az élőhely nagyon mozaikos jellegéből

és egyes területek különböző szukcessziós állapotából adódóan a fajok és társulások sokfélesége adja.

A homokpusztai gyepek elsősorban botanikai értékeik miatt jelentősek, közöttük több fokozottan védett is

található. Szintén nagyon értékes a rovarfaunájuk, elsősorban a lepkék és az egyenesszárnyúak. Madártani

értékeiket elsősorban olyan fajok adják, amelyek kopár, gyér füvű talajfelszínnel (pl. ugartyúk), illetve a gyepek

és fás élőhelyek mozaikjával jellemezető élőhelyeket (pl. szalakóta, búbosbanka) kedvelik.

A homoki gyepekre az igen alacsony produktivitás és nagyfokú sérülékenység jellemző. Emellett fontos

természetvédelmi szempont, hogy egyes szukcessziós fázisok fenntartása csak megfelelő kezeléssel –

elsősorban legeltetéssel – biztosítható.

A nagy állatlétszámmal történő legeltetés következtében az évelő homoki gyeptársulások könnyen

elpusztulhatnak, és felszínre kerülhet a nyers homoktalaj. Ez ugyan esetenként – pl. futóhomokos területek

fenntartásakor – kívánatos lehet, természetvédelmi szempontból azonban általában a leginkább fajgazdag

állapotok: az évelő nyílt homokpusztagyep, és a zárt homokpusztagyep fenntartására és bebokrosodásuk

elkerülésére törekszünk.

Sérülékenységük miatt a homoki gyepek csak kis állatlétszámot (0,3–0,5 számosállat/hektár) képesek

eltartani, amit a hagyományos tanyasi gazdálkodás viszonyai között az önellátásra törekvő kis családi gazdaság

2–3 szarvasmarhával és 8–10 juhval, illetve kecskével megfelelően biztosított.

• Szikes legelők és legeltetési rendszerek

Európa vegetációtípusai között meglehetősen egyedi a kontinens belső területein a szikesek előfordulása.

Kialakulásuk a földtörténeti negyedkor klíma- és vegetációváltozásaival is kapcsolatban van, de újabb

elterjedésük antropogén hatásra vezethető vissza.

Ez utóbbi komplex hatás: az alföldi erdőirtások, folyószabályozások, vízlevezetések és a külterjes, csaknem

egész éves legeltető állattartás eredménye. Ott alakultak és alakulnak ki szikes puszták, ahol a magas sótartalmú

talajvíz a felszínhez közel helyezkedik el, és a jellemzően száraz éghajlat következtében a párolgás nagyobb,

mint a lehulló csapadékmennyiség. Mindezek eredményeként Közép-Európa legnagyobb szikes térségei ma

Magyarországon találhatók.

A szikes puszták a Duna, a Tisza és a Körösök egykori, szabályozás előtti árterei helyén széles körben

elterjedtek. Sokszor szintén szikes, ezért gyenge minőségű szántókkal váltakoznak, illetve azok veszik körül

őket. Esetenként a szikesek értékes löszgyepmaradványokat foglalnak magukba.

Természeti értékeik között találhatunk bennszülött növény- és lepkefajokat, illetve számos Európában, illetve

világszerte is veszélyeztetett pusztai- és vízimadárfajt. Ezek közül több nagy tömegben fordul elő a szikes

pusztákon őszi, illetve tavaszi vonulása során, így a szikesek a kontinentális jelentőségű madármozgalmakban is

fontos szerepet töltenek be.

A szikes puszták megfelelő állapotának és biológiai sokféleségének fenntartása általában viszonylag erős

legeltetést igényel, amelyet a terület növényállományának megfelelően a rövidfüvű területeken elsősorban

juhokkal, a magasabb füvű területeken szarvasmarhákkal történő legeltetéssel lehet elérni. Ráadásul a „feltétlen

gyepként” számontartott szikes puszták egyetlen fenntartható hasznosítási módja a juh-, szarvasmarha- és

lólegeltetés. E hasznosítási módok természetvédelmi jelentőségét hangsúlyozzák azok a megfigyelések is,

amelyek szerint a széki lile, a széki csér és a sziki pacsirta eltűnése a pusztai területekről időben egybeesik a

legelő állatok számának csökkenésével.

Sajátosságuk, hogy nem javított, „természetközeli” állományaik különböző adottságú és kezelést igénylő

tárulásokból állnak össze. Ráadásul védelmük (pl. túzok) és gazdálkodási rendszerük (juhászat és

szarvasmarhatartás takarmányellátása) sokszor szorosan kapcsolódik a környező, illetve a beékelődő szántókhoz




is. Ezért a szikesek esetében különösen fontos a természetvédelmi területi célprogramok (érzékeny természeti

területek) kialakítása. Gazdálkodásuk legfőbb szempontjai – jellegüktől függően – az alábbiak.

• Önfenntartó területek: ahol a legeltetés hiányából adódó leromlás nem jelentkezik vagy lassú. Elsősorban

az ürmös puszták, vakszikes területek. Előírás: 0–4 anyajuh/ha, műtrágyázás, vízelvezetés tiltása. Érintett

terület aránya: kb. 20%.

• Cickafarkos pusztagyepek: 4–6 anyajuh/ha legeltetés, műtrágyázás, felülvetés, vízelvezetés tiltása. Érintett

terület aránya: kb. 50%.

• Szikes rétek, mézpázsitos szikfok növényzet: júniusi kaszálás, 0,5 szarvasmarha/ha megengedhető,

műtrágyázás, felülvetés, vízelvezetés tiltása. Érintett terület aránya: kb. 30%.

• Domb- és hegyvidéki gyepek

Erdők helyén az ősi erdőirtások nyomán másodlagosan kialakult társulások, ezért elsősorban barna erdőtalajon,

agyagbemosódásos barna erdőtalajon, barnaföldön találhatók.

A beerdősülés megakadályozása érdekében támogatandó a kaszálás legalább évente egy alkalommal. Legeltetés

a szőrfűgyepek kivételével (területi kiterjedésük elhanyagolható) tiltandó. Műtrágyázás tiltandó.

Jó minőségű takarmányt adnak, intenzifikálás nélkül is közepes vagy jó termőképességgel rendelkeznek.

• Rétgazdálkodási rendszerek

Nedves talajú vagy időszakosan vízzel borított területek kínálnak lehetőséget a rétgazdálkodásra. Gyakran a

száraz gyepekkel mozaikosan váltakozva fordulnak elő. Ma már csak kis területre szorultak vissza a

vízrendezések következtében. A szárazzá vált területeket legelőként hasznosítják, ami mind talajukat, mind

vegetációjukat súlyosan degradálja.

Botanikai és zoológiai értékeik elsősorban a hűvös, párás mikroklímát igénylő fajok közül kerülnek ki.

Rovartani értékeiknek sokszor már a tápnövénye is védett.

Az állattartás koncentrálódásával a rétek gazdasági jelentősége csökkent, mert az intenzív és iparszerű

állattenyésztés a téli takarmány- és alomszükségletét elsősorban szántóföldi területen igyekezett megtermelni.

Máshol a vízrendezésekkel intenzív gyepgazdálkodásra vagy szántóföldi művelésre alkalmas területeket

alakítottak ki helyükön. Ezek a szántó/gyep művelési ágváltás célterületei kell, hogy legyenek.

Az üde láprétek semmiféle kezelést nem igényelnek, csak a megfelelő vízellátást. Az átalakult élőhelyeken lévő

állományok és a kiszáradó láprétek esetében kaszálás évente egyszer – nyár végén (augusztus, szeptemberben) –

kézzel vagy könnyű géppel végezhető. A későn virágzó védett fajok termésérlelése érdekében a terület 10%-át

még ekkor is ki kell hagyni a kaszálásból. Műtrágyázás, lecsapolás, feltörés tilos.

Értékes szénát nem adnak, amit adnak, annak a beltartalmi értéke is romlik a kései kaszálás miatt. Megfelelő

állatállomány hiányában a kaszálás költségei jelentős részben nem térülnek meg a betakarított széna

hasznosításából. A legeltetés, műtrágyázás tiltása hasznosítási korlátozást jelent a gazdálkodó számára.

• Legelőerdők és fás legelők

A legelőerdők és fás legelők területe mára már minimálisra zsugorodott. A legelőerdők fásabb (25% fa és bokor,

75% legelő) és a fás legelők (5% fa) árnyékadó, hagyásfás gyepeit leginkább szarvasmarhával, esetleg a

középhegységi peremeken birkával hasznosítják. Kiterjedésük jelenleg néhány ezer hektár, 30–40 évvel ezelőtt

még a mainak többszöröse volt.

A fás legelők természetvédelmi és tájképi szempontból értékesek. Flórájukban és faunájukban nagy léptékben

érvényesül az ökológiai szegélyhatás, tekintve, hogy átmenetet képeznek az erdei és a fátlan társulások között.

Az idős fák kiváló élőhelyet jelentenek az odúlakóknak.

Fenntartásuk érdekében speciális gazdálkodásra van szükség, ami biztosítja a legelő fenntartását és ugyanakkor

a fák pótlását is. A megváltozott gyepgazdálkodási technikák, a hagyományos ismeretek eltűnése, továbbá a

szarvasmarha, illetve juhtenyésztés válsága miatt megfelelő kezelésük ma nehézséget okoz, amin feltétlenül

változtatni kell.




• Füves mezsgyék, vegyszermentes szegélyek

Füves mezsgyék létesítése és fenntartása

A táblák szegélyén, nagyobb táblák közepén létesített 6 m széles füves sáv, ahol a szálfüvek költőhelyet

jelentenek a madarak (pl. fogoly, mezei pacsirta) számára, illetve a kisemlősök, rovarok, baglyok és ragadozó

madarak táplálkozóhelyéül is szolgálnak. Létrehozható természetes módon vagy fű és „struktúrajavító”

növények vetésével. A füves sáv fejlődését és fenntartását évi egy kaszálással (július 15. és augusztus 31.

között) lehet biztosítani. Ennek során magas (20 cm) tarlót kell hagyni. Nem lehet növényvédő szert vagy

műtrágyát alkalmazni, kivéve a veszélyes gyomok megjelenését. Nem lehet legeltetni. Nem lehet közlekedni

rajta.

Vegyszermentes szegélyek létesítése és fenntartása

A vegyszermentes szegély a gabonatáblákban létesített 10–12 m széles sáv a tábla szélén, ahol nem

megengedett a trágyázás, korlátozott a gyom- és rovarirtó szerek alkalmazása. Gyomirtó szer csak a veszélyes

gyomok megjelenése esetén használható. Március 15. és az aratás között rovarirtó szer nem alkalmazható. Célja,

hogy élőhelyet biztosítson a vetési vadvirágok és a hozzájuk kötődő nektárgyűjtő rovarok (pl. méhek) számára.

A vegyszermentes szegély lehetőséget nyújt a hasznos rovarok megtelepedésére, és pufferövezetként védi a

csatlakozó, nem szántóföldi élőhelyeket.

Gyepjeink extenzív mezőgazdasági hasznosítására a 4.3. fejezetben, legeltetésük szempontjaira pedig

részletesen a 4.3.5. fejezetben térünk ki (lásd később).

b) Külterjes (extenzív) szántóföldi rendszerek

Annak ellenére, hogy a hetvenes évektől kezdve Magyarországon az intenzív mezőgazdaság volt a meghatározó

– a búza, kukorica, napraforgó stb. jelentős részét iparszerű módszerekkel, termelési rendszerek szigorúan

ellenőrzött hálózatában termelték meg – mégis fennmaradtak, illetve a privatizációs folyamat után újra

kialakultak olyan szántóföldi rendszerek, amelyek természetvédelmi szempontból jelentősek. Ezek legfontosabb

képviselői:

• a pusztai térségek szántó-gyep mozaikja (kultúrsztyepp);

• a hagyományos parasztgazdálkodás, a tanyasi gazdálkodás és a biogazdálkodás szántóterületei,

• a hagyományos művelésű rizstelepek;

• a kisparcellák;

• az ugarok.

A felsoroltak közül nem mindegyik tartozik az extenzív rendszerek közé, sőt a rizs kifejezetten intenzív

kultúrának számít. E rendszerek természeti értékét alapvetően a következő tényezők befolyásolják:

• a termesztett növények köre és ezen keresztül az élőhelyi adottságok;

• az agrokemikáliák felhasználásának mértéke és módja;

• az alkalmazott technológiai műveletek és azok időzítése.

c) Hagyományos ültetvények

A hagyományos szőlők és gyümölcsösök többnyire a szántóföldi művelésre alkalmatlan, vagy speciális

mikroklímával rendelkező területeken (pl. árterek, meredek domb- és hegyoldalak, futóhomok) alakultak ki

(Fekete et al., 1997).

A szőlőültetvények az ország területének mintegy 1,5%-át (140 000 ha) foglalják el. 30%-uk nagyüzemi,

intenzív rendszer, további 52% a kisüzemi, de félintenzív gazdálkodással jellemezhető terület. Csupán 15–20%

(kb. 25 000 ha) tekinthető extenzív szőlőültetvénynek. A gyümölcsösök nagyságrendje a szőlőkéhez hasonló,

azaz az ország területének kb. 1%-át (mintegy 94 000 ha-t) foglalják el. Ma már az intenzív és félintenzív

ültetvények a jellemzőek. Az extenzív gyümölcsösök területe csupán néhány ezer hektárra tehető országosan

(Márkus, 1994). Jellegzetesen elkülönülő típusaik (Fekete et al., 1997):




• homoki szőlők és gyümölcsösök: gyakran elegyesen, helyenként sorközműveléssel (főként a Kiskunságban,

de szórványosan más homokterületeken is, pl. Tiszazug);

• löszlábazatokon és löszdombokon: az erózió elleni védekezés érdekében sövényekkel, rézsűfonatokkal

tarkítva (pl. Tolnai-Hegyhát, Szekszárdi-dombság, Mecsek, Zselic, Nyugat-Külső-Somogy, Zalai-dombvidék,

Balaton-felvidék egyes részei stb.);

• kis lejtésű, szilárd alapkőzeten: könnyebben művelhetők és modernizálhatók, de az edafikus adottságok

miatt bizonyos mozaikosság itt is felfedezhető (pl. Tokaj-hegyalja, Gyöngyös-Eger vidéke);

• nagyobb lejtésű, szilárd alapkőzeten: rézsűkkel, teraszokkal erősen tagolt, de a mechanikus gyomirtás

korlátai miatt a vegyszeres kezelés nagyobb szerepet kap (pl. Badacsony, Tokaji-hegy stb.);

• ártéri gyümölcsösök: nagyméretű fák, régi fajtákkal, elvaduló, ún. dzsungelgyümölcsösök, elsősorban a

Felső-Tisza vidékén;

• kaszált gyümölcsösök: magas törzsű, régi fajták, védett növényekben gazdag gyepszinttel (Zala, Vas megye,

Sopron környéke, Dunakanyar, Gömöri-dombság stb.).

d) Halgazdálkodás

Magyarországon a mesterséges halastavak építése a századfordulón táján kezdődött, majd a II. világháború után,

az ötvenes-hatvanas években kapott nagy lendületet. Összterületük jelenleg mintegy 25 000 ha, de ebből csak

kb. 22 000 ha üzemel. Ehhez járul még mintegy 147 000 ha természetes vízfelszín és víztározó, így a mai

halgazdálkodás teljes területe Magyarországon 172 000 ha. Természetvédelmi jelentőségüket elsősorban az

adja, hogy:

• sokfelé a halastavak és kiszolgáló csatornáik a vizes élőhelyek egyetlen képviselői, ráadásul a csatornák révén

más vizes élőhelyekkel is kapcsolatban állnak, azaz az ökológiai hálózat fontos elemei;

• lehetőséget adnak a mocsári növényzet megtelepedésére;

• a halastórendszereken belül változatos élőhelyek találhatók, amelyek sok faj igényeit képesek kielégíteni;

• a gazdálkodási tevékenység ciklikussága többnyire összhangban van a természeti értékek életciklusával és az

év megfelelő időszakában alkalmas élőhelyeket (pl. iszapos tófenék a parti madaraknak) alakít ki számukra;

• a halastavak nagy kiterjedésű (esetenként 50–100 ha-os) medencéi biztosítják a vonuló madarak számára a

szükséges nyugalmat;

• kiváló táplálkozási lehetőséget adnak a vízimadaraknak;

• kedvezően befolyásolják a környező területek vízgazdálkodását.

E gazdálkodási ág részletes bemutatását a 4.4.1. fejezet tartalmazza (lásd később).

e) Nádgazdálkodás

A földhasználati statisztika szerint Magyarországon 40 000 hektár nádas van, ez az ország területének 0,4%-a. A

hivatalos földhasználati statisztika 1960-ban országosan 26 000 hektár nádast említ, ez 1975-ben 43 000 ha, és

1990-ben is több mint 40 000 hektár. A növekvő tendencia – a nagy lecsapolási program ellenére – jórészt a

halastavak és mesterséges víztározók építéséből fakad. Maguk a mesterséges vízfelületek peremrészei gyakran

nádasok, de a víztározók környéke – a talaj jelentős átvizesedése miatt – szintén nádasodásnak indult.

Gyakorlati tapasztalatok és a statisztikák természetének ismeretében állíthatjuk, hogy a valóságban mintegy 80

000 hektár nádas található Magyarországon (Márkus, 1994). A művelésből kivett kategóriába tartozó területek –

például természetes vízfelület – nem elhanyagolható hányada náddal borított, amit statisztikailag nem tartanak

számon.

A nádasok a sekély tavak, mocsarak, víztározók esetében fontos szűrő szerepet töltenek be, puffer hatásuk igen

jelentős (Kis-Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó stb.). Környezetvédelmi jelentőségük napjainkban egyre inkább

felértékelődik. Természetvédelmi jelentőségük kiemelkedő. Mind a gerinctelen, mind a gerinces vízi




életközösségek és fajok szempontjából fontos élőhelyek. Számos védett és veszélyeztetett szitakötőtől kezdve a

telepesen költő madárfajokig a vízhez kötődő élővilág jelentős részének a nádas kínál élőhelyet.

E gazdálkodási ág részletes bemutatását a 4.4.2. fejezet tartalmazza (lásd később).

f) Vegyes gazdálkodású rendszerek

E rendszerek a mezőgazdálkodás különböző ágazatainak harmonikus egyesítésén alapulnak, és a több lábon

álló, ökológiai és gazdasági szempontból is kiegyensúlyozott, sokszínű gazdálkodás üzemi modelljét valósítják

meg. Ennek fő formái a hagyományos (tradicionális) parasztgazdálkodás, a kisparaszti árutermelés, illetve az

alföldi tanyás gazdálkodás, az ártéri gazdálkodás, valamint az ökológiai gazdálkodás és annak különböző

irányzatai.

• Hagyományos (tradicionális) parasztgazdálkodás, tanyás gazdálkodás

A magyar tanyarendszer eredete a török dúlás nyomán kialakult alföldi mezővárosokhoz kötődik (Erdei, 1942).

A tanyarendszer kialakulásában fontos szerepet játszott a kisparaszti árutermelés kialakulása. Tájökológiai

szempontból másik fontos sajátossága az önellátásra való berendezkedés. Tudatos cél volt, hogy lehetőleg

minden megteremjen a tanya körül, ami az élet viteléhez szükséges. Ezáltal a tanyás gazdálkodás

nagymértékben hozzájárult a tájdiverzitás kialakulásához és fenntartásához. A családi munkaszervezetre alapuló

tanyasi gazdálkodás kedvezett a sokféle növény termesztésének egyrészt a jószágok takarmányellátása, másrészt

a rendelkezésre álló munkaerő minél jobb kihasználása miatt. Ez az élőhelyi sokféleség viszont kedvezően hat a

mezőgazdasági területeken élő madárfajok életfeltételeire (O’Connor-Shrubb, 1986).

Ma, amikor még van esély sokszínű, kis-, közép- és nagybirtokokból álló birtokstruktúra kialakulására,

különösen érdemes a tradicionális település- és birtokformáknak a táji adottságokhoz való alkalmazkodásában

rejlő előnyeit kihasználni. Ilyen tradicionális birtokforma az Alföld egymástól távol eső települései között

kialakult tanya.

A növénytermesztésre, állattartásra kedvezőtlen adottságú területeken, változatos, sokszínű termelési profilú,

több lábon álló, középméretű, korszerű családi gazdaságok kialakítása lehetséges, kihasználva az extenzív

gazdálkodásra nyíló lehetőségeket, a tanyán való ideiglenes vagy állandó kintlakás évszázados

hagyományokban gyökeredző módozatait. A tanyai gazdálkodás jellegzetességei kedvező adottságokat kínálnak

a zárt rendszerű biológiai gazdaságok kialakítására és a tiszta, rendezett környezet alkalmat teremthet a

gazdálkodási tevékenységnek a tanyai vendéglátással való kiegészítésére is (Ónodi – Okányi, 1990; Ónodi –

Markolt – Ángyán, 1990).

A tanyák elhagyásával és lepusztulásukkal párhuzamosan azok természetvédelmi értéke is elvész (Sterbetz,

1975). Helyüket sokszor csak ruderális gyomtenger jelzi, amely legfeljebb néhány magevő madárnak jelent

búvó- vagy táplálkozóhelyet, de természetvédelmi jelentőségük messze elmarad a még lakott és „működő”

tanyákétól.

Hasonlóan évszázados hagyományokkal rendelkező birtokforma az őrségi dombvidék területein kialakult

szerek rendszere, mely a gazdálkodási tevékenységek mellett kézműves lehetőségeket is kínál, és szintén

rendelkezik idegenforgalmi vonzerővel.

Sajátos fejlesztési lehetőségeket kínálnak a középüzemi, családi gazdasági méretnél nagyobb vállalkozások

számára a majorok, melyek a privatizációs folyamatok során sok esetben visszanyerték önállóságukat, kiváltak

a korábbi nagyüzemi konglomerátumokból.

A belterületi központtal rendelkező birtokokra a központ (falusi porta) és a művelt földterületek különválása

jellemző. Ez a tény sok sajátos szállítási, raktározási, közlekedési, ellátási problémát vet fel, a belterületi telkek,

falusi porták szűkössége, a falusi települések infrastrukturális kapacitásának korlátozott volta miatt.

Számos, korábban működő területhasználati, beépítési rendszer (közös legelők, belterületi portákat

funkcionálisan kiegészítő akár közös használatú külterületi létesítmények, szérűskertek, tárolóépületek,

gépszínek) működési mintái volnának ma újra hasznosíthatók. A belterületeken, szűkös körülmények között,

(sokszor a nem gazdálkodó belterületi lakókat zavaró módon) üzemelő, vagy üzemeltetni, fejleszteni kívánt

falusi gazdaság illeszkedési problémáinak megoldása érdekében ezek jól használhatók lennének (Ónodi –

Váradi, 1997).




Külföldi példák bizonyítják, hogy a falusi belterületeken a helyszűke és a környezetterhelés (levegő, zaj,

trágyaelhelyezés stb.) magas szintje miatt ellehetetlenülő parasztgazdaságok gazdálkodási lehetőségeit azok

külterületre való kitelepítésének támogatásával sikerrel meg lehet oldani. Ehhez azonban külső források,

önkormányzati, kormányzati támogatások igénybevételére is szükség van.

• Ártéri gazdálkodás

Természetvédelmi szempontból külön kiemelést és megkülönböztetett figyelmet érdemelnek az árterületek

(mintegy 212 000 ha), és az ártéri gazdálkodás. Ennek újbóli felfedezése mind a külterjesítési és biotóp-,

valamint tájrehabilitációs folyamat, mind a természetgazdálkodás, mind a kárpát-medencei általános kiszáradás

megakadályozása szempontjából ismét fontos lehet. Ez egykor, a nagy folyamszabályozások előtt a Duna-mente

árterein (Andrásfalvy, 1973) éppen úgy elterjedt gazdálkodási forma volt, mint a Tisza, Maros, Körösök,

Berettyó vidékén, de újabb vizsgálatok egyebütt (a Bodrogközben, a Vág mentén, de a Rába, a Pinka vagy az

Ösztörmény /Strem/ völgyeiben) is ugyanezt valószínűsítik (Molnár, 1991–95; Szuda 1996; Győri-Nagy, 1997).

Sőt a nedves tájban való gazdálkodási módról a XIX. század végéről Budapest tőszomszédságából,

Veresegyházról is van adatunk (Pásztor, 1994), és ugyane táj kiskerti földművelésében a XX. század végén

máig tovább élnek egyes vonásai.

Ennek a gazdálkodási módnak a lényege a folyók holtágainak mesterséges megnyitása a főfolyás felé, az ún.

„fokok”, a hordalékpadokon át vágott keskeny csatornák által. Ezzel sikerült az áradások vizét elosztva és

csendesítve a partokat a rombolástól kímélni, s ami a legfőbb, az elposványosodással, elszikesedéssel

fenyegetett holtágakat időnként élővízzel felfrissíteni. A halászat fő formája az ártéri gazdálkodásban a „fokok”

időleges elrekesztése volt, ezáltal a halak bennrekedtek, az ártéren létrejött új ivadék viszont az apadással

visszakerült a főmederbe. Télen a jégtakarókba vágott lékhez gyűlő halakat fogták. Az árterek közmondásos

halbősége tehát nem a természet ingyen ajándéka volt, hanem a „fokok” nyitásának, zárásának állandó, gondos

rendben tartásának egész faluközösségeket, sőt azok együtteseit mozgósító kemény munkájából következett. De

ebből következett az is, hogy nagy területeket tudtak élővízzel ellátni, ezáltal a szigeteken nőtt kőris- és

tölgyerdőket, valamint a XIII. század óta oklevelekben is emlegetett, oltással nemesített gyümölcsös- (a Kárpát-

medencében őshonos alma, körte, szilva, mogyoró s a rómaiak által meghonosított dió és meggy) kerteket

fenntartani, az állandó szárazulatokon gabonát termelni, az időnként elárasztott réteken és legelőkön, valamint

az erdőkben úgyszólván emberi őrizet nélkül, félvad méneseket, gulyákat és kondákat tartani. Vízinövények

egész sora (sulyom, gyékény, káka, nád) adott részben emberi és állati táplálékot, részben háziipari

nyersanyagokat. Noha a halászat, az állattenyésztés és a háziipar piacra vihető felesleget is termelt, az ártéri

gazdálkodás, éppen sokoldalúságánál fogva, alapjában véve mégis az extenzív és önellátó paraszti

mezőgazdaság fő formája maradt Magyarországon. Különösen ilyenné tette a gabonatermelés lehetőségeinek a

változó vízjárás miatti korlátozottsága, a földművelésnek az állattartással szembeni háttérbe szorulása (Makkai,

1982).

Az ember okozta vízszűke viszonyaihoz kényszerűen idomuló öntözéses szántóművelés, a mind több

talajkezelési leleményt (Manninger, 1986) igénylő szárazgazdálkodás (Gyárfás, 1989) korszaka után a

vízélettani alapok újraéledése öntörvényei szerint támaszthatná föl az arra alkalmas területeken a víz éltette

ártéri avagy tágasabb fogalommal magyar nedvesgazdálkodást is. E gazdálkodási rendszer részletes

bemutatására és perspektíváinak elemzésére a 4.4.3. fejezetben visszatérünk (lásd később).

• Ökológiai gazdálkodás

A mezőgazdaság mindig ökológiai törvényszerűségek szerint folyik, mégsem minden mezőgazdaság

„ökológiai”. Az ökológiai mezőgazdaság következő elvei azt mutatják, hogy alapvető különbségek vannak

annak értelmezésében, hogy milyen legyen a mezőgazdaság. Az ökológiai mezőgazdaságnak a következő céljai

vannak:

• kiváló minőségű élelmiszerek termelése bőséges mennyiségben,

• az üzemen belüli biológiai körforgás fenntartása és fejlesztése (tápanyagok, energia stb.),

• törekvés messzemenően zárt üzemszervezetre,

• a talajtermékenység fenntartása,

• megújuló erőforrások alkalmazása, amennyiben lehetséges,

• olyan állattartás, mely a mindenkori fajta természetes tartásának megfelel,




• mindenféle környezetszennyezés kerülése,

• genetikai sokféleség fenntartása a mezőgazdasági üzemrendszerben,

• megfelelő bevétel elérése, és a dolgozók jó munkaköri feltételeinek biztosítása,

• az üzemből kiinduló ökológiai és szociális hatások figyelembevétele.

Az ökológiai mezőgazdálkodás – gyűjtőneve az alternatív, organikus, ökológiai, biodinamikus fogalmaknak –

olyan, a természeti erőforrásokat megőrző termelési-termesztési rendszer, amelyben a termelés alapvetően a

helyi erőforrásokra alapoz, és minden tevékenységet, amely e rendszerben zajlik, a biológiai, ökológiai

szemlélet határoz meg.

Az ökológiai mezőgazdaság célja, hogy egészséges, szermaradványoktól mentes élelmiszert állítson elő,

megőrizze a talaj termékenységét, a háziállatok részére olyan környezetet és gondozást igyekezzék

megteremteni, amely megfelel az állatok természetes igényeinek, takarékoskodjék a természeti erőforrásokkal,

különösen a meg nem újuló erőforrásokkal, megakadályozza a környezet szennyeződését, esetenként a jövő

mezőgazdasági termelésének megfelelő új, szociális együttélési – közösségi formákkal kísérletezzék.

Az ökológiai mezőgazdaság (főleg pedig annak biodinamikus változata) sajátos természetszemlélettel

jellemezhető, amelyben a természet, mint egész szerepel. Az ember a természettől nagymértékben függ, ezért

morálisan felelős azért, hogy az általa végzett tevékenységgel létrehozott kultúrtáj a környező természet pozitív

része legyen.

A sokoldalú vetésforgó – a pillangós növényekkel – fontos része az ökológiai mezőgazdálkodásnak. A talaj

termékenységének fenntartása elsősorban organikus anyagokkal történik. Szimbiotikus nitrogénmegkötés a

pillangós növényekkel együtt élő baktériumok által, elemek felszabadítása a talaj ásványaiból a

mikroorganizmusok, valamint a növények aktív feltáró képességének segítségével. Alkalmazott eljárás a

zöldtrágyanövények termesztése tisztán vagy köztes állományban. Az esetleg hiányzó tápanyag nehezen oldódó

és minél természetesebb formában kerül bevitelre. Műtrágyákat, elsősorban nitrogén műtrágyákat nem használ.

A talaj szerkezetét és élővilágát kímélő talajművelési rendszert alkalmaz.

Az állattartás és a művelt terület nagysága egyensúlyban kell legyenek egymással. Azáltal, hogy az ökológiai

mezőgazdálkodás a helyi erőforrásokra alapozva minimálisra igyekszik szűkíteni a külső termelési

segédanyagok bevitelét, a műtrágyákat és a szintetikus növényvédő szereket teljességgel is kizárva, a termelési

rendszer környezetkímélő, energiatakarékos és ezáltal biológiailag és ökonómiailag is kevésbé sebezhető.

Hazánkban az ökogazdálkodás szervezése 1983-tól indult (Biokultúra Egyesület) és a jól kialakított intézményes

bioellenőrzés 1993-as felfejlődése után, a Biokontroll Hungária Kht. ellenőri munkájának megindításával együtt

az Európai Unió 1996-ban – elsőnek a Kelet-Közép-Európai régióból – Magyarországot is akkreditálta a

biominősítésének elfogadásával, mégpedig több, EU-n kívüli országgal együtt (Ausztrália, Izrael, Svájc).

A saját jogi és támogatási szabályozásunk a 140/1999. sz. ökogazdálkodási kormányrendelettel alapozódott

meg, amelyet követett a részletes FVM-KÖM 2/2002-es miniszteri végrehajtási utasítás.

A gyakorló biogazdáknak elsődlegesen a Biokontroll Hungária Kht. EU-konform előírásait kell betartani, amely

már tartalmazza részletesen a bioállattartás feltétel-rendszerét is.

Jelenleg hazánkban mintegy 100 ezer ha-on, 1500 gazdaságban folyik ellenőrzött ökogazdálkodás, amely az

össz mezőgazdasági művelési területen belül 1,6%-ot jelent. Az elmúlt évek rohamos növekedésére utal, hogy

az ellenőrzött terület mintegy fele a 2–3 éves bioátállás időszakában van, míg a másik fele már átállt, tehát

minősített ökogazdálkodást folytat. A gazdálkodási mód jelenlegi területe – különösen az európai folyamatok

ismeretében – igen jelentős növekedés előtt áll, és az úgynevezett külterjes (extenzív) agrárzónák egyik

uralkodó gazdálkodási módjává válhat, de az ún. belterjes (intenzív) agrárzónákban a minőségi termelést

megcélzó területeken is jelentős szerepet kaphat.

∗ ∗ ∗

A gazdálkodás általános elveinek és speciális rendszereinek áttekintése után vizsgáljuk meg először azokat a

tényezőket, amelyek a növénytermesztési alrendszer, mint agrárökoszisztéma stabilitását és környezeti

hatását meghatározzák.




2. 4.2. A növénytermesztés fő szempontjai

A növénytermesztés környezeti alkalmazkodó képességét a biológiai alapok (növényfajok, fajták) tájnak és

termőhelynek megfelelő megválasztása, a két oldal (igény és adottság) összhangja alapvetően meghatározza, ám

abban a vetésváltás és a vetésforgó elveinek, a növénynemesítésnek és a fajtapolitikának, a talajkímélő

művelésnek és a talajvédelemnek, a talajerő-gazdálkodásnak és a trágyázásnak, a növényvédelemnek, valamint

mindezek termőhelynek megfelelő összhangjának is döntő szerepe van, és mindez együttesen határozza meg a

gazdálkodás hatékonyságát, gazdaságosságát, hosszú távú kiegyensúlyozottságát, a környezetre gyakorolt

hatását és végső soron piaci alkalmazkodó-képességét is. Az ehhez szükséges keretek, rendező elv

megteremtése érdekében a tájhoz – mint természeti, gazdasági és társadalmi egységhez – annak adottságaihoz

való lehető legtökéletesebb alkalmazkodásra, azok kihasználásával speciális minőségű termékek előállítására

van szükség. A táji adottságokhoz való alkalmazkodásnak a következő fő területekre kell kiterjednie:

• a tájba illő biológiai alapok (növényfaj- és fajtaszerkezet) megteremtése, azok társítása, vetésváltásba,

vetésforgóba illesztése (sokszínűség az egyoldalúság, pl. monokultúra helyett);

• a tájanként eltérő agroökológiai adottságoknak és a termeszthető növényfajok igényeinek megfelelő

gazdálkodási módszerek (talajművelés, talajvédelem, talajerő-gazdálkodás, trágyázás, vetés, növényápolás,

növényvédelem, betakarítás) alkalmazása.

Vegyük tehát sorra ezeket a területeket, amelyek a táji, termőhelyi alkalmazkodásnak, a növénytermesztés

környezeti és gazdasági stabilitása fenntartásának alapeszközei.

2.1. 4.2.1. Vetésszerkezet, növényfaj- és fajtaszerkezet

2.1.1. 4.2.1.1. Kialakításának alapelvei

A környezetgazdálkodási felfogású mezőgazdálkodás s benne a szántóföldi növénytermesztés három nagy

területet ölel fel, azok folyamatos összehangolását célozza. A szántóföldi növénytermesztés tehát nem más,

mint:

• az agroökológiai feltételek (ökológia),

• a kultúrnövények ezekkel szemben támasztott igényei (biológiai alapok) és

• a két oldal összehangolását, eltéréseik közelítését célzó megoldások (termesztési módszerek), technológiai

beavatkozások (agrotechnika) összessége és azok szervezése (gazdálkodás).

Csak az a gazdálkodási mód, termesztési rendszer képes egyidejűleg a termelési, valamint a biológiai és

társadalmi élettérfunkcióknak megfelelni, amely nem a teret, a környezetet alakítja az elhatározott

tevékenységek, ágazatok igényeihez, hanem a környezeti feltételekhez alkalmazkodó, környezetében

belesimuló, annak adottságait a lehető legnagyobb mértékben kifejező struktúrákat, tevékenységeket, ágazatokat

használ. Más szavakkal ez a gazdálkodás az adottságokból – a környezeti feltételekből és a

hagyományokból – vezeti le a törekvéseit, nem pedig fordítva.

Az alkalmazkodó növénytermesztésnek alapeleme mindezek alapján a környezeti adottságokhoz illeszkedő

vetésszerkezet, növényfaj- és fajtastruktúra kialakítása. Ha ugyanis a termesztett növényfajok környezeti igénye

jelentősen eltér a termőhely adottságaitól (pl. a gumipitypang vagy a gyapot igényei Magyarország

adottságaitól, lásd az 1950-es évek!), akkor a különbség csak olyan mértékű külső energiabevitellel (zárt tér,

fűtési, világítási program, automatizált szabályozás stb.) egyenlíthető ki, amely a termelést magát értelmetlenné,

gazdaságtalanná teszi, a környezetet pedig tovább rombolja. Ezt a problémát korábban, a 2.3.6.3. fejezetben

érintettük.

A növényszerkezet gyakorlati kialakításának birtoktervezési, földhasználat-tervezési szempontjaira a 4.5.5.2.

fejezetben még részletesen visszatérünk. Itt azonban annyit már mindenképpen el kell mondanunk, hogy a

növény/vetésszerkezet ökológiai feltételekhez való illesztése alapvetően két módszerrel érhető el:

• olyan növényfajok és -fajták kiválasztásával, amelyeknek agroökológiai igényei közel állnak az adott terület

termőhelyi adottságaihoz, illetve




• olyan fajták nemesítésével, amelyek az adott terület környezeti feltételeinek megfelelő agroökológiai

igényekkel rendelkeznek.

Ennek megfelelően érdemes ismét átvizsgálnunk ősi, őshonos vagy régen honosult növényfajainkat és -

fajtáinkat, valamint célszerű ismét átgondolnunk nemesítési és fajtaminősítési programjainkat, elveinket és

céljainkat abból a szempontból, hogy mennyire felelnek meg, illetve milyen mértékben használhatók

alkalmazkodó gazdálkodási rendszerek biológiai alapjainak megteremtésére.

Lássuk először a szerves fejlődésben kialakult ősi vagy régen honosult haszonnövényeinket, majd vizsgáljuk

meg a nemesítés, a fajtaelőállítás és -minősítés céljait és szerepét az alkalmazkodó gazdálkodás igényei

szempontjából.

2.1.2. 4.2.1.2. Ősi és őshonos haszonnövényeink

Az ökológiai alkalmazkodásban ismét meghatározó lehet azon ősi és őshonos vagy régen honosult

növényfajaink és -fajtáink ismerete és használata, amelyek az évszázados-évezredes alkalmazkodási folyamat

eredményeképpen legjobban hasonultak környezetükhöz.

a) Bevezetés

A Kárpát-medence Európa egyik legrégibb kultúrája. Nyolcezer évre tekint itt vissza a növénytermesztés, ötezer

évre a zöldségtermesztés és kétezer évre a gyümölcstermesztés. A gabonafélék többsége a neolitikus

aratónépességekkel került be a Kárpát-medencébe, a hüvelyes növények nagy része a tell kultúrák népeivel a

középső bronzkorban, a termesztett gyümölcseink és a szőlő a római hódítással egyidőben. Ez kiegészült a

honfoglaló magyarság keletről hozott növényismeretével, és később a kereszténység felvételét követően a

nyugatról érkező haszonnövény fajokkal és termesztési tapasztalattal (8.5. melléklet). Az Újvilág felfedezése

után újabb kultúrnövények érkeztek hozzánk. A növényfajok új hazára találtak, és itt másodlagos génközpontjuk

alakult ki.

Kultúrnövényeink tehát nem európai eredetűek: nagyobb részben óvilági, kisebb részben újvilági származásúak.

Bekerülésük ideje és körülménye eltérő. Mégis a legtöbb fajt közülük „őshonos”-nak, helyesebben „régen

honosult”-nak kell tekintenünk, mert kultúrflóránk részévé váltak, a fajták közül pedig sokat „hungaricum”-ként

tartunk nyilván.

A mezőgazdaság viszonylag fiatal termelési ág: a háziasítás cca. 10–12 ezer éve kezdődött el a Közel-Keleten,

Európában 6–8 ezer éve (Zohary & Hopf ,1988). Domesztikáció alatt az ember szempontjából hasznos

növények és állatok feletti társadalmi ellenőrzést értünk. Az ember az akkori természetből többszöri

szelekcióval válogatta ki az első gabonaféléket és hüvelyes növényeket.

A környezet emberi hatásra történő megváltozása a domesztikált növények és állatok megjelenésével kezdődött

el a Közel-Kelet „termékeny félhold” vidékén (Irán, Afganisztán, Délnyugat-Anatólia) az ún. „neolitikus

forradalom” időszakában, Kr. e. 8–7. évezredek táján. A Balkánra, s onnan a Kárpát-medence területére a

termesztett növények és állatok már a Kr. e. 6. évezred végén átterjedtek (Füzes, 1990).

A növényleletek azt mutatják, hogy az itt élt népességek beköltözésükkor saját addig termesztett növényeiket

hozták magukkal és termesztették tovább. Ezért a jelen korunkat megelőző időkben mindenképpen a termesztett

növények kultúrafüggőségéről kell beszélnünk. Az idők folyamán számos, korábban egy-egy kultúrára oly

jellemző kultúrnövény vált gyomfajjá vagy tűnt el szinte nyom nélkül.

A földművelésre és állattenyésztésre való áttérés nagyon sokoldalú viszony kialakulásának kezdete a természet

és az ember között. Ez a változás – különösen a kezdetekben – rendkívül lassú volt. A növénytermesztés a

természetes vegetáció rovására erősödött fel. A termesztett növények és a környezet viszonyát a Kárpát-

medencében élt népességek életmódja és a klimatikus viszonyok határozták meg. A károsnak ítélt és nem

tenyésztett fajok irtása, a kultúrfajok kizárólagos termesztése az újkortól a többi faj fokozatos gyérüléséhez, nem

egy esetben eltűnéséhez vezetett. A természetes fitocönózisok jelentős része napjainkra mesterséges kultúrtájjá

változott. Az erdők nagy részét kiirtották, helyüket szántóföldek, gyümölcsösök, legelők és települések foglalták

el. A vegyszerek fokozott használata hatással van a talaj biocönózisára, a vizek ökoszisztémájára. Mindezek

következtében a fajok létszáma a kritikus érték alá süllyedt (Ghimessy, 1984).

b) Az agrobiodiverzitásról




A természetestől eltérő vegetáció és a hozzá kapcsolódó technológia kihatással volt és van a növényfajok

életfeltételeire, a diverzitás változására. Míg a természetes vegetációhoz tartozó fajok diverzitása (spontán

diverzitás) csökken, addig a kultúrfajok diverzitása növekszik. A kultúrfajok között azonban számos konkurrens

gyom is található, melyek életritmusa hozzáidomult a gazdanövényéhez.

A tudatos szelekció, azaz a nemesítési munka olyan új változatok (fajták, hibridek, klónok stb.) létrejöttéhez

vezet, amelyek korábban soha nem léteztek, ily módon is növelve a kultúrfajok diverzitását. A mezőgazdasági

termelés tehát mind a spontánfaj-, mind a kultúrfaj-diverzitásra hatással van.

Az agrobiodiverzitás a biodiverzitás része: a termesztett növények sokféleségét jelenti. Fogalomkörébe

tartoznak az agrobiocönózisok (mezőgazdasági művelés alatt álló területek), az ott lévő kultúrflóra (a

kultúrfajok fajtái, változatai), az ott élő egyéb növényfajok (gyomok, gombák, algák stb.) és a genetikai

tartalékok. Genetikai tartalékok alatt a köztermesztésből kikerült fajtákat, tájfajtákat, ökotípusokat és a

kultúrnövények vad rokonfajait értjük.

Az „agrobiodiverzitás” fogalmát – kiterjesztve a szántóföldi, kertészeti és zöldségnövényekre, szőlőre és

dísznövényekre, beleértve a gyomnövényeket is – hazánkban először 2000-ben használtuk (Gyulai, 2000).

Amennyiben a növényi kultúrák múltjával, fejlődésével foglalkozunk, úgy célszerű „történeti

agrobiodiverzitás”-ról beszélni.

Az archaeobotanika a történeti agrobiodiverzitás megismerésének egyik fontos eszköze, a római korig az

agrártörténet egyetlen forrása. A növényleletek segítségével következtetni tudunk az egykori kultúrák

embereinek növénytermesztési és növénytani ismereteire, gazdálkodására, táplálkozási szokására, környezetére.

A régészeti feltárásokból származó növényi makrofossziliák (magvak és termések) vizsgálatával foglalkozó

archaeobotanikának különösen akkor nő meg a jelentősége, ha az előkerült növények termesztésére semminemű

vagy csak igen kevés régészeti, írásos és ikonográfiai anyag áll rendelkezésre. Különösen érvényes ez a Kárpát-

medence prehisztorikus kultúráinak növénytermesztésére.

c) A tájfajta fogalma

A régi korok növényei – szemben a mai monokultúrában tartott, genetikailag sokszor túltenyésztett, homogén

állományú, hamar leromlásnak induló fajtákkal – oly mértékben illeszkedtek a környezetbe, hogy azzal szerves

egységet képeztek. Egy-egy táj, tájegység saját fajtát „nevelt” belőlük. A tájfajták a ma termesztésben lévő,

jobbára külföldi fajtákkal szemben ősibb típust jelentenek, azoktól fenológiailag is eltérnek, mégis inkább

genotípus-keverékként értelmezhetők. Azaz mai értelemben véve az egykori tájfajták inkább fajtakeverékek

voltak. Elsősorban tömegszelekciós úton kerültek termesztésbe, és az adott helyen stabil, ún. egyensúlyi

populációt alkottak. Pl. ha egy „tájpopulációból” eltávolítjuk az idegen típusokat, úgy máris új fajta jön létre

(Barabás et al., 1987). A tájfajták genetikai adottságaiknál fogva ellenállók, az extenzív termesztési

körülményeket jól bírják. A modern fajtáktól hozam tekintetében általában elmaradnak, de minőség tekintetében

sokszor felülmúlják őket.

Középkori és újkori forrásokból tudjuk, hogy a régi magyar gabonák és gyümölcsök Európa-szerte híresek

voltak. A tájfajták uralma nagyjából a XIX. század második feléig, a XX. század elejéig tartott, amikor is

megjelentek a gabona és zöldségnemesítés első fajtái, illetve mindenki számára elérhetők lettek az új,

„kertésztől” vett fák. Ezek a gyümölcsfaiskolák (árudák, lerakatok) már nem a hagyományos tájfajtákat kínálták

eladásra, hanem az egyre nagyobb mértékben a nyugat-európai nemesítők termékeit. Ebbe a folyamatba a

magyar növénynemesítők is bekapcsolódtak.

A mind nagyobb termőképesség eléréséért folytatott folyamatos harc, a fogyasztási igények, a technológiai,

közgazdasági és politikai viszonyok változásai, de a divat is állandóan módosították a kultúrnövények

fajtaösszetételét, a termesztésben lévő fajták életét lerövidítették. A két világháború közötti időszakban egy-egy

búzafajta termesztésben eltöltött ideje még 15–20 év volt, de a Bánkúti 1201-es búzafajta esetében ez közel 40

év volt. Mára ez az időszak lecsökkent 4–5 évre.

d) A tájfajták létrejöttének okai

A Kárpát-medencére a különböző kultúrák által behozott kultúrnövények genetikai variabilitása jelentős

mértékben meghaladja a származási helyükön (elsődleges génközpont) található sokféleséget. Ennek az oka a

Kárpát-medence mozaikosságában keresendő. Erre a földrajzi területre már a pleisztocén idejétől éghajlati,

talajtani és növénytani mozaikosság volt a jellemző. Makroszinten három klímaöv találkozik itt: kelet-nyugati

irányban csökken a kontinentalitás, nyugat-kelet irányban pedig az óceanitás, délről északra felé haladva a




szubmediterrán hatás. A Köppen-féle felosztás (in: Sümegi, 2000) szerinti klímaterületek a következők: döntően

óceáni hatás alatt áll a Dunántúl, döntően erdős-sztyeppe zónájában fekszik az Alföld és a Duna– Tisza köze, a

Kárpátok vidéke döntően szubkárpáti-kárpáti klímahatás alatt áll, a Bakony-környéke ún. átmeneti zónába

tartozik, míg a Balatontól délre, délnyugatra fekvő vidékek már szubmediterrán hatás alatt állnak. A

hegyvidékek északi és déli lejtőin, a folyóvölgyekben ezek a makrohatások már kevésbé érvényesülnek, sajátos

mozaikosságuk alakult ki. Az éghajlati mozaikosság következtében a növényzeti övek is mozaikossá váltak.

Mindezek hatással voltak az amúgy is sokszínű alapkőzeten létrejött talajok fejlődésére.

A Kárpát-medencének a negyedidőszakban kialakult mozaikossága hatással volt az ide érkezett emberi

kultúrákra is. A különböző éghajlati területekről hozzánk vándorolt népek korábbi környezetükhöz leginkább

hasonló életteret választottak lakhelyül. Nyilván csak itt tudták felhalmozott gazdasági ismereteiket jól

kamatoztatni. Ezzel magyarázható területi elhelyezkedésük. Így ezek a környezeti határfelületek egyúttal

kulturális határfelületnek is bizonyultak.

Ennek a földrajzi és kulturális mozaikosságnak következtében jött létre a magyarság ősi búza génkészlete: a

„proles hungarica”. A kontinentális éghajlatú Alföld és annak peremvidékei: Galícia, Bukovina, Besszarábia,

Nyugat-Ukrajna a világ egyik legjelentősebb búzatermő körzete. Ezt a minőségi búzanemesítés mindig is

felhasználta.

e) A fajtahasználat és a sokféleség forrásai

A Kárpát-medence sajátos klimatikus és ökológiai viszonyai, a kultúrnövényeknek a termesztésben eltöltött

hosszú ideje és az ezzel együtt járó népi szelekció következtében igen magas fokú diverzitása jött létre (Surányi,

2002). Azt azonban továbbra sem tudjuk, hogy mióta léteznek fajták? Nem tudjuk, hogy kik, mikor, és hogyan

állították elő az első fajtákat?

A kultúrnövények magyarországi fajtahasználatának kezdeteit írásos forrásokra támaszkodva a gyümölcsöknél

már a középkorig vissza tudjuk vezetni (Surányi 1985). A gabonaféléknél ez már nehezebb (Koháry in print). A

zöldségnövényeknél ez jó esetben is csak az újkorig sikerül (Kapás, 1997). A római korban már több fajtáját

termesztették a borszőlőnek (Gyulai, 2002). A bortermő szőlő (Vitis vinifera subsp. vinifera) fajtadiverzitása a

középkorban tovább bővült (Facsar, 1970).

A fajtajelleg nehezen vagy egyáltalán nem mérhető, forma- és alakindexszekkel alig kifejezhető jelenség.

Számítógépes képelemzési vizsgálatokkal kimutatták, hogy nagyobb recens gabona populáció esetében a

szemtermések metrikus értékekkel kifejezhető alak értekei (pl. hosszúság, szélesség, magasság) és dimenzió

nélküli forma indexei (pl. hosszúság/szélesség aránya, összenyomottság, tömörség) alkalmasak lehetnek

bizonyos faj alatti taxonok jellemzésére (Rovner & Gyulai, 1999). Ezek azonban csak nagy létszámú populáció

esetén megfigyelhető jelenségek.

Régészeti magleleteknél – viszonyítási alap nélkül – a fajtahasználat bizonyítása még nehezebben járható út.

Mégis számos nyomból arra következtetünk, hogy már a korai időkben léteztek gabona (táj)fajták. A

fajtahasználat kezdeteire elsősorban a régészeti feltárásokból előkerülő szenült gabonamaradványok

összehasonlító metrikus méréseiből következtetünk. Egyes magyarországi késő neolitikus tönke (Triticum

turgidum subsp. dicoccum), késő népvándorlás kori közönséges búza (T. aestivum subsp. vulgare) és törpe búza

(T. aestivum subsp. compactum) szemtermések, középkori rozs (Secale cereale) populációinak alak és forma

jegyei mégis arra utalnak, hogy egy régészeti korszakon belül, máskor egyazon kultúrához vagy

kultúrirányzathoz tartozó lelőhelyek gabonaleletei között faji szinten túl is létezett hasonlóság, ami közös

származási helyre utal.

Azonban az újkorig még semmiképpen sem szabad valamiféle gabonanemesítésről beszélni, így a különféle

gabonák csak helyi tájfajták, vagyis bizonyos körülményekhez idomult, néhol esetleg tömegkiválasztással

„nemesített” típusok lehettek.

A történeti fajták megismerésének kimeríthetetlen tárháza a néprajz és a történeti ökológia. Egy-egy

tájegységről vagy településről szóló néprajzi monográfiákban majd mindig találunk utalásokat gyümölcsökre

vonatkozóan. A tájfajták keletkezésének idejét megállapítani ma már nem lehet. A fajták meghatározása sok

gondot okoz, mert elnevezéseikben sok az átfedés.

Az alábbiakban történeti adatokra hivatkozva szeretnénk ízelítőt adni a Kárpát-medence középkori és kora

újkori fajtagazdagságáról:




„Középkori okiratok elég sok gyümölcsfajtánk nevét megőrizték [...] e fajták nagyon kezdetlegesek, erre utal a

cigány, csóka és vad jelző is... Körte: árpávalérő, mézes, sár, veres, telelő. Sárkörte egy sárga körténk volt,

telelő valamelyik régi téli körténk. Alma: veres, fűz, telelő. Veres vagy piros almán abban az időben nyilván a

Simonffy pirosat értették, amelyet kék almának, cigány almának is neveznek, továbbá a kenézi pirosat, amely

szintén ősi fajta. Szilva: kökényszilva, sárszilva. A középkor csak a kökényszilvát ismerte, a kéket és a sárgát,

amely utóbbi később a dobzó szilva nevet kapta. (Megj.: a házszilva a kökény- és a cseresznyeszilva

kereszteződéséből amfidiploidiával jött létre.) Meggy: cigánymeggy. Ezeken kívül középkori ősiségűek a

különleges magyar diófajták és – amennyiben megkülönböztethetők – magyar berkenyefajtáink” – írja róluk

Rapaics (1943).

Gyümölcsfajtáink neveinek legelső említését a 8.6. mellékletben mutatjuk be, felhasználva Surányi D. (1988) és

Ivancsics J. (1995) kutatásait. Az állandó és folyamatos szelekciós nyomás valamennyi gyümölcsnél, de

különösen az almánál és a körténél soha nem látott fajtagazdaságot eredményezett. A fajtadiverzitás elérte

történelmi maximumát (20. ábra).

20. ábra - A gyümölcsök fajtadiverzitásának változása

Szőlőkultúránk összetett. Alapvető a római eredetű helyi gyakorlat, amely a Balaton környékén még a

népvándorlás viharait is túlélte. Ez egészült ki a honfoglaló magyarság keletről hozott szőlőtermesztési

ismereteivel. A középkori feudális viszonyok igen jó hatással voltak a szőlőkultúrára. A sok pusztítás ellenére a

török hódítás kedvezett bizonyos zöldségfélék (elsősorban dinnyék) és dísznövények (rózsa, nárcisz, tulipán)

terjedésének, és nem korlátozta a szőlőkultúra fejlődését (Égető, 1993). A látszólagos ellentmondás a Korán

közismert borfogyasztási tilalmából ered. A megtermelt must és bor utáni adók, azok kereskedelme azonban

tekintélyes jövedelmet jelentett. A szőlőből készült, a törökök által sűrűn fogyasztott főzött, fojtott, sűrített és

édes mustnak „pekmez” volt a neve, és „petymez”, „peszmeg” néven a magyarság körében is kedvelt ital volt

(Andrásfalvy, 1961). Ráadásul a borivás tilalmát nem vonatkoztatták szigorúan a „főzött bor” (pálinka)

fogyasztására (Feyér, 1981). A magyar lakosok mellett a törökök is foglalkoztak szőlőtermesztéssel.

A legrégebbi szőlőfajtáink magyar nevei is fennmaradtak. 1410-ből származó oklevélben Hasártó szőlő nevével

találkozunk: „vinee Hasártószőlő dicte”. Ez híghúsú szőlőfajta lehetett. Egy 1454-ből származó oklevél a

Cserszőlőről szól: „vineam suam Cserszőlő”. Ez azonos lehetett a Balaton környéki igen korai csemegeszőlővel,

a Gohérral. Ez hosszú bogyójú, sárgásfehér, igen édes, augusztusban érő szőlő volt. Ugyancsak XV. századi a

Kecskecsöcsű fajta első említése. Ennek az ókorig visszavezethető későn érő fajtának a fürtje nagy, bogyói

méretesek és jellegzetesen hosszúkásak, héja vastag, húsa kemény. Fabriczius említi a Vadfekete szőlőt. Később

más neveken is felbukkan: Cigányszőlő, Csókaszőlő. A későn érő fajta fürtje középnagy, bogyója gömbölyű

volt. Bora fanyar, savanyú, sötétpiros volt. A középkorban, ami kevés hazai vörös bor volt, ebből a fajtából

készült. Fabriczius szójegyzékében olvashatunk még a Bolgár szőlőről. Rapaics (1940) szerint ez egy

hosszúkás, nagy bogyójú csemegeszőlő lehetett, olyasféle, mint az Afuz Ali.




Régi magyar vagy magyarnak vélt szőlőfajták – felhasználva Németh Márton adatait – Csoma (1995) szerint a

következők: Ágosfark, Bakszem, Balatoni, Betyár, Berkenyelevelű, Bihari, Boros, Cudarszőlő, Cukorszőlő,

Csalóka, Demjén, Fehér kövidinka, Fehér tökszőlő, Fekete tökszőlő, Fodroslevelű borszőlő, Fügeszőlő, Fügér,

Gergely, Gorombaszőlő, Kéklőpiros, Kolontár, Kovács kréger, Ködszőlő, Kőporos, Kübeli, Lágylevelű,

Lágyszőlő, Mélyvölgyű, Öreg sárfehér, Pettyes, Piros gránát, Piros kéknyelű, Polyhos, Rohadó, Rókafark,

Szekszárdi, Szőkeszőlő, Tihanyi, Tótfekete, Tótika, Tótszőlő, Tököspiros, Tulipiros, Tükörszőlő, Zöld hajnos.

Csemegeszőlők: Csíkos muskotály, Gyűszűszőlő, Papsapka, Tüskéspúpú.

A hazai szőlészetnek alig kiheverhető károkat okozott az 1875–97 között pusztító szőlő gyökértetű járvány. A

filoxéravész után az országban gyakorlatilag újra kellett kezdeni a szőlőtelepítést. Új fajták és alanyok jelentek

meg. Az újratelepítés egyrészt a filoxérának ellenálló oltványokkal és amerikai direkttermők formájában történt,

illetve a filoxérának nem kedvező homokon valósult meg. A nemes fajták rovására az olcsó szaporítóanyagot

jelentő direkttermő szőlők kezdtek terjedni, különösen a kisgazdák körében.

Ki tudja hogyan változott volna a fajtadiverzitás, és milyen fajtákat termesztenének ott ma is, ha a

filoxérajárvány tíz év alatt ki nem pusztítja teljesen Tokaj vidékének szőleit. Az újratelepítés után a

fajtadiverzitás mértéke erősen lecsökkent, gyakorlatilag beállt a mai szintre. Míg sokan ezt sok évszázados

egységesülési folyamat betetőzéseként fogják fel, addig a diverzitás ilyen mértékű csökkenését történeti,

természetvédelmi, néprajzi szempontból csak pótolhatatlan veszteségként értelmezhetjük (21. ábra).

21. ábra - Tokaj-hegyalján termesztett szőlőfajták diverzitásának változása

A kultúrnövények mellett legalább ilyen érdekes a gyomnövények hazai története. A Kárpát-medence

szinantropizációja a neolitikum óta folyamatosan tart (Terpó, 2000). A neolitikum kezdetén (Körös-kultúra) a

tájban idegen, új fajok jelentek meg. Mindez összefüggésben áll a növénytermesztéssel. A gabonatermesztés

kezdetén az alakor, tönke és árpa voltak a jellemző gabonák, majd a bronzkortól kiegészültek a rövidebb

tenyészidejű kölessel. A termesztett növényekkel együtt, elsősorban Kis-ázsia és a Mediterraneum felől, kisebb

mértékben Ázsia irányából, számos olyan vad faj is érkezett, amelyek eredeti hazájukban a kultúrnövények

őseivel társulásban éltek, azok vad rokonfajai voltak. A termesztésben azonban csak mint „gyom” szerepeltek.

A pollenvizsgálatok is megerősítik a pázsitfűfélék (Poaceae) szubboreális (bronzkor) és a szubatlantikus

(vaskor-történelmi korok) fázisokban végbement expanzióját.

Néhány régészeti maglelet előfordulási körülményeiből (tisztított készletek) arra következtetünk, hogy egyes

gyomfajok: pl. fehér libatop (Chenopodium album), gabonarozsnok (Bromus secalinus) egyes korszakokban (pl.

középső bronzkor, késő népvándorlás kor) a nemesítés kezdetén álló, ún. szekundér kultúrnövények voltak. De

mielőtt kultúrnövényekké váltak volna, a kultúrák megszűnésével visszaalakultak gyomnövényekké.

A magyarországi gyomtársulások történetével kapcsolatban a következőket mondhatjuk el: az első szegetális

társulások a neolitikumban és a bronzkorban viszonylag fajszegények voltak. A vaskor kezdetén,

összefüggésben a földművelésben és a növénytermesztésben bekövetkezett, elsősorban klimatikus okokra

visszavezethető változásokkal, számos új faj jelentkezett: általában alacsony szárú gyomok. A szegetális

vegetáció differenciálódása a római korban kezdődött el. A középkorban a kiteljesedő mezőgazdasági művelés,




az ezzel együtt járó trágyázás és egyéb talajerőfenntartási eljárások, a vízszabályozások hatására a gyomflóra

addig nem látott gazdagságot ért el. Kezdtek uralkodóvá válni a nitrofil, kúszó, árnyéktűrő fajok. Az őszi vetésű

gabonaféléket károsító gyomfajok száma a XIII. századtól kezdve – a bővülő gabonatermesztéssel összhangban

– a XV–XVI. századig tovább emelkedett. A termesztett kapások (hüvelyesek, kabakosok) fajszámának

emelkedésével összefüggésben a tavaszi vetésű gabonafélék, illetve a kapás kultúrák gyomnövényeinél is

bővülést tapasztalunk. A gyomtársulások a középkor során érték el mai – de a nagyüzemi agrotechnika és az

erőteljes ruderalizálódás előtti – fajösszetételüket.

f) A tájfajták megőrzésének és termesztésbe vonásának lehetőségei

A genetikai sokféleség ijesztő mértékű csökkenése az országhatárokon túlnyúló, az egész földet érintő

probléma. A FAO (Food and Agriculture Organisation of the United Nations) felmérése (FAO, 1995) szerint

évente 50 000 kultúrnövény tájfajta/ökotípus tűnik el a világon.

A tulajdonviszonyok megváltozása, a mezőgazdaságban végbement változások nálunk is végveszélybe sodorták

a szórványként még meglévő ősi kultúrnövény tájfajtákat. Bíztató, hogy egyre erősödik az igény a Kárpát-

medence „őshonos” fajtáinak megmentésére. Ennek érdekében ismernünk kell történetüket, a történelem során

játszott szerepüket és jelen helyzetüket.

A régi fajták begyűjtése és fajtafenntartása, továbbá a fajtabélyegek és tulajdonságok leírása a génmegőrzés

feladata. Ily módon a génmegőrzés nemzeti jelleget kapott. Az ősi tájfajtákat eredeti termőhelyeikről kiszorulva,

parlagokon és egyéb elhagyott területeken, vagy idős gazdák kertjeiben, horgosokban találjuk meg. Sajnos a

génmegőrzés általában csak a fajták begyűjtésére korlátozódik, az adott fajta elterjedését csak ritkán vizsgálja.

A génbankokban, illetve a fajtagyűjteményekben található tájfajták és változatok, a nemesített fajták és a

kultúrfajok vad rokonfajai, a különböző nemesítésű vonalak, hibridek a nemesítői munkát is segítik. Az utóbbi

években bíztató eredmények születtek a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program keretében kijelölt Érzékeny

Természeti Területek hálózatába tartozó részek agrobiodiverzitásának, gazdálkodásának szoció-ökonómiai

felmérésében (pl. Szatmár-Bereg, Dévaványa, Őrség-Vendvidék) (Holly et al. in print).

A „génerózió” nyomon kísérésére, annak megállítására, a kutatások koordinálására már számos nemzetközi

egyezményt kötöttek, az egyes országokban szervezetek jöttek létre. Hogy még sincs béke ezen a területen,

annak az az oka, hogy a nemesítők és a génmegőrzéssel foglalkozók céljai és módszerei, de főként érdekei, nem

mindig esnek egybe, bár mindannyian a genetikai variációk sokaságával dolgoznak. Amíg a génmegőrzéssel

foglalkozó társadalmi és szakmai szervezetek/intézmények célja, hogy a genetikai variációk minden lehetséges

változatát felkutassák, addig a nemesítők a genetikai variációk sokaságából csak a nemesítés céljának leginkább

megfelelő változatot keresik.

A növényi génforrások megőrzésének nemzetközi szintű koordinálását 1993 óta a Növényi Génforrások

Nemzetközi Intézete (International Plant Genetic Resources Institute) végzi. Foglalkozik a módszerek,

technikák és pénzforrások feltárásával, kutatásával a génmegőrzés valamennyi területén (ex situ, in situ, on

farm). A génmegőrzés terén elért eredményeket mutatja, hogy világ génforrás gyűjteményeiben több mint 4

millió tétel található (FAO, 1995).

Magyarország 4,7 millió hektár szántóterülettel rendelkezik, amelyen nagyrészt szántóföldi és kertészeti

növénykultúrák termesztése folyik. Az agrobiodiverzitást 350 kultúrnövényfaj 4000 elismert és termesztett

változata jelenti (Heszky, Bódis & Kiss, 1999). A 25 hazai génbankban 1200 növényfaj cca. 80 000 tétele, mint

genetikai tartalék áll rendelkezésre. Az átfedéseket leszámítva ez cca. 60 000 tételt jelenthet. A hazai génkészlet

ennek csupán csak cca. 35%-a, ráadásul ez a gazdaságilag fontosabb növényeknél jó, ha eléri a 20%-ot (Heszky,

Bódis & Holly, 2002).

Az 1959-ben alapított és az 1993-tól országos koordinációs feladatokat ellátó génforrás megőrző központtá

alakult tápiószelei Agrobotanikai Intézet élen jár a hazai gabona és zöldségnövények genetikai tartalékainak

megőrzésében (Holly & Unk, 1981). Hazai és nemzetközi előírások szabályozzák az „ex situ” munkát, melynek

során a fajtákat meghatározzák, magjait konzerválják: „in vivo” génbanki ültetvényeken, magtárolókban

fagyasztás nélkül, vagy mélyfagyasztott állapotban, egyes zöldségnövényeket „in vitro” körülmények között

merisztéma tenyészetekben. Rendszeresen megjelenő Index Seminum kiadványokkal tájékoztatják a hazai és

külföldi partnereket a gyűjteményeinkben található genetikai anyagokról.

Az „in situ” génmegőrzés során a tájfajtákat és helyi típusokat eredeti termőhelyükön ún. izoklimatikus és

edafikus viszonyok között tartják fenn. Az „on farm” génmegőrzés lényege, hogy a genetikai anyagokat




származási helyükön, gazdákhoz, kiskertekbe helyezik ki. A termesztés során a gazdák megkedvelik azok

formáit, színeit, ízeit stb., és a szerződés után maguk kérik, hogy immáron mindenféle kötelezettség vállalása

nélkül foglalkozhassanak a szaporítóanyag termelésével és hasznosításával. Így válik a statikus jellegű

génmegőrzésből dinamikus jellegű, távlati célokat is figyelembe vevő génfenntartás.

A régi tájfajták megőrzésének és felszaporításának megnyugtató megoldását jelentené, ha bekerülhetnének az

Érzékeny Természeti Területeken folytatott extenzív, nagyrészt ökológiai gazdálkodásba. Amennyiben sikerül

az ilyen területeken élő és gazdálkodó embereket érdekeltté tenni a néprajzi és agrártörténeti hagyományokon

alapuló, régi tájfajtákat felhasználó, természetelvű gazdálkodásban, úgy ez megvalósítható lehet.

Az agrobiológiai diverzitás megőrzése tehát nem csekély feladat, ehhez állami és társadalmi összefogásra van

szükség. A nálunk is egyre jobban terjedő „alternatív” vagy „természetelvű”, minőségi, speciális termékeket

előállító gazdálkodás keretein belül mód nyílhat a történeti tájfajták hasznosítására. Termesztésük megnyitná az

utat a tájtermesztésre alkalmas, de az intenzív gazdálkodás miatt kizsigerelt területek regenerálására is.

A tájfajták egyben kultúrörökségünk részének tekintendők, ezért megőrzésük nemzeti feladat. Az őshonos

növények begyűjtésével és termesztésével, ismeretterjesztéssel kiegészítve hozzájárulunk a génállomány

fenntartásához, a biológiai sokféleség, az agrobiodiverzitás megőrzéséhez. A történeti tájfajtákat az egykori

kultúrkörnyezet maradványaként is felfoghatjuk. Újratermesztésük nem csak az etnobotanikai ismereteket

bővíti, hanem javíthatja az ember és a környezet viszonyát is, egyúttal új perspektívákat nyitva a fenntartható,

minőségi tájgazdálkodás számára.

2.1.3. 4.2.1.3. Nemesítés, fajtamegválasztás

Magyarország területén az agroökológiai adottságokat illetően a területnagysághoz viszonyítva igen nagyok

az eltérések. Az 55. táblázatban a két legjelentősebb agroökológiai tényezőcsoport (klíma, talaj) néhány

elemének országon belüli 95%-os gyakoriságú szélső értékeit foglaltuk össze.

56. táblázat - Az évente újonnan minosített fajták átlagos száma (db) (1928-1996)

(Ángyán-Menyhért, szerk., 1997)

Jellemző Mértékegys

ég

Határértékek P = 95%

alsó felső

Napfénytartam (IV–1X) óra 1300 1500

Léghőmérséklet (IV–

IX) °C 16 18

Hőösszeg (IV–IX) °C 2910 3260

Csapadék (X–III) mm 240 320

(IV–IX) mm 310 460

(X–IX) mm 550 780

Kötöttség (KA) – 25 60

pH – 3,9 7,9

Humusztartalom % 0,4 4,3

P2O5 ppm 30 380

K2O ppm 60 480




Az ország területének legszélsőségesebb 5%-át figyelmen kívül hagyva is igen jelentősek az eltérések.

Nyilvánvaló, hogy ilyen széles komfortzónával egyetlen biológiai objektum (gazdasági növényfaj, -fajta) sem

valószínű, hogy rendelkezhet. Olyan fajtákra van tehát szükségünk, amelyek igényeit a termesztés helyének

adottságai a lehető legnagyobb mértékben kielégítik. Ha tetszik, úgy is fogalmazhatunk, hogy ilyen eltérő

természeti adottságokat csak speciális nemesítésű tájfajtákkal lehet(ne) megfelelően hasznosítani.

A sugárzási, hőmérsékleti és nedvességi tényezők együttes figyelembevételével meghatározott, éghajlatilag

lehetséges szárazanyag-produkció Magyarországon 22,5–35,0 t/ha között alakul (Szász, 1981), amely többek

között a helyi viszonyoknak megfelelő, nemesített tájfajták és a termőhelyi adottságokból kiinduló okszerű

agrotechnika alkalmazásával érhető el.

A tájfajtáknak igen fontos jellemzője, hogy az adott hely természeti erőforrásait – közülük is elsősorban a

beérkező sugárzást – milyen hatásfokkal képesek transzformálni. Ezt egyrészt a fotoszintetikus apparátus típusa

és működési intenzitása határozza meg. Amíg ugyanis a C3 növények (pl. kalászos gabonafélék) esetében a

fotorespiráció hatására a megkötött CO2 jelentős része ismét felszabadul, s ezzel a nettó produkció csökken,

eddig a C4-es növények (pl. kukorica, cirok, köles) esetében ez a fotorespiráció (megvilágítás hatására

bekövetkező „fénylégzés”) szinte teljesen elmarad (Hess, 1979).

Összességében tehát az alkalmazkodó növénytermesztésnek olyan nemesített tájfajtákra van szüksége, amelyek

meghatározott termelési körzet agroökológiai adottságaihoz a lehető legteljesebben alkalmazkodnak. A

tájnemesítésre való törekvés azonban eredményes csak akkor lehet, ha fajtaminősítési elveinket is képesek

vagyunk felülvizsgálni. Ne csak az a fajta kapjon állami elismerést, amelyiknek országos átlagtermése jó, a

termésében a különböző kísérleti helyek között jelentős eltérések nincsenek, hanem az a fajta is, amely adott

körzetben kimagasló eredményre képes, és nem baj, hogy az ettől jelentősen eltérő talaj és klimatikus adottságú

körzetben akár az utolsó helyre kerül. (Ne kelljen pl. egy Szegeden kiváló, nemesített fajtának mondjuk

Szentgotthárdon is ugyanilyen jó eredményt adnia!) Miért is kellene egy fajtának egy 1400 °C effektív

hőösszegű, 500 mm csapadékú, uralkodóan csernozjom talajú tájon és egy 900 °C hőösszegű, 800 mm

csapadékú, uralkodóan kilúgzott barna erdőtalajú tájon egyformán versenyképesnek lennie? Kapjanak az ilyen

fajták is állami minősítést, de mondjuk meg, hogy mely körzetekben javasolható a termesztésük. Természetesen

ebben az esetben a fajták ismerete legalább olyan fontosságúvá válik, mint a helyi agrotechnikai ismereteké,

azaz még inkább megnő a szaktudás jelentősége.

Ezen ökológiai specializálódás mellett persze változatlanul fontosak azok a nemesítési feladatok, amelyek a

tápanyag- és vízhasznosítás, a rezisztencia (beleértve a klímarezisztenciát is), a szárazságtűrés javítását

célozzák. Ez utóbbi kérdés megoldása azért is sürgető feladat, mert az ország jelentős területeinek klímája már

ma is aszályra hajló. Ehhez járul, hogy a távlati prognózisok szerint általános – akár 2–3 °C-os – globális

melegedésre számíthatunk, ami nálunk a Kárpát-medencében valószínűleg a vegetációs időben (nyári félévben)

lehulló kevesebb csapadékkal és a napos órák számának növekedésével fog együtt járni (Rákosi et al. 1982;

Csáki szerk., 1985; Mika, 1987).

Külön hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az ország eltérő mezőgazdasági, illetve természetvédelmi kapacitású,

különböző környezeti érzékenységű területei eltérő intenzitási fokú földhasználatot igényelnek, illetve tesznek

lehetővé. A különböző intenzitási fokú gazdálkodási rendszerek ugyanakkor teljesen eltérő karakterű

fajtákat igényelnek. Ha egy intenzív, nagy külső energiabevitelt, kemizációt és iparszerű, szabályozott, precíz

technológiai feltételeket igénylő fajtát megfosztunk ezektől az elemektől, az azonnal összeomlik (Ángyán–

Menyhért, szerk., 1997).

Az extenzív fajta a ráfordításnövelésre viszonylag kis termésnöveléssel reagál, ám alacsony ráfordítási szinten

lényegesen jobb eredményt ad, mint egy intenzív fajta, és a komfortzónája (átlag feletti termést biztosító

ráfordítástartománya) is lényegesen szélesebb. Az intenzív fajtára az jellemző ezzel szemben, hogy viszonylag

szűk tartományban kimagasló eredményt képes adni, ám az ettől eltérő tartományokban termése rohamosan

csökken. Ezek a szűk komfortzónájú, érzékeny, de csúcsteljesítményekre képes fajták extenzív gazdálkodási

rendszerekben használhatatlanok és fordítva: intenzív gazdálkodási körülmények között az extenzív fajták nem

versenyképesek (Ángyán–Menyhért, szerk., 1997).

A fajtaváltás gyorsuló tendenciát mutat. Ezt szemléltetik az 56. és 57. táblázatban összefoglalt adatok.

57. táblázat - Az újonnan minősített növényfajták száma és átlagos termesztésben

maradási ideje (életkora) néhány növényfajnál (1928-1996) (Ángyán-Menyhért, szerk.,

1997)




Növényfa

j

Időszak

Átlag 1928–

39 1940–

49 1950–

59 1960–

69 1970–

79 1980–

89 1990–

96

Kukorica 1,0 1,2 1,8 1,7 6,3 7,2 23,4 5,2

Őszi búza 1,8 1,3 0,7 1,2 2,3 3,1 5,9 2,2

Napraforg

ó l,l 1,5 0,3 0,4 0,6 2,5 7,7 1,7

Burgonya 1,3 2,4 1,8 1,0 1,1 0,7 1,9 1,4

Lucerna 0,2 0,3 0,5 0,3 0,6 0,8 2,0 0,6

Összesen 5,4 6,7 5,1 4,6 10,9 14,3 40,9 11,1

Forrás: MMI Államilag minősített növényfajták jegyzéke.

Megjegyzés: Átlag feletti értékek vastagon szedve.

58. táblázat - Fontosabb szántóföldi növények elővetemény igénye (Szalai, 1995)

Megnevezés Növényfaj

Időszak

Összesen 1928

–39 1940

–49 1950

–59 1960

–69 1970

–79 1980

–89 1990

–96

(1) Fajtaszám

(db) Kukorica 12 12 18 17 63 72 164 358

Őszi búza 22 13 7 12 23 31 41 149

Napraforg

ó 13 IS 3 4 6 25 54 120

Burgonya 15 24 18 10 11 7 13 98

Lucerna 3 3 5 3 6 8 14 42

Összesen 65 67 51 46 109 143 286 767

(2)

Termesztésben

maradási idő

(év)

Kukorica 22,6 19,0 14,8 11,0 6,6 7,9 – 10,0

Őszi búza 35,4 23,5 12,1 9,9 9,0 8,3 – 16,2

Napraforg

ó 16,5 13,0 17,7 11,5 10,7 9,2 – 12,2

Burgonya 13,8 13,4 14,2 7,7 7,5 7,7 – 11,7

Lucerna 20,7 19,0 17,4 28,3 19,7 10,4 – 17,6

Átlag 23,6 16,5 14,6 11,2 8,1 8,3 – 12,2




Fajtaváltási

index (1/2)

(db/év) Átlag 2,7 4,1 3,5 4,1 13,5 17,2 – –

Forrás: MMI – Államilag minősített növényfajták jegyzéke (69 év).

Megjegyzés: Fajtaváltási index (db/év) =

,

Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, az öt kiemelt növényfaj adatai alapján a következő fontosabb

megállapítások tehetők:

• addig, amíg egészen az 1960-as évek végéig az öt növényfajt illetően évente átlagosan 5–7 fajtát minősítettek,

addig ez az érték a ’70-es években 11-re, a ’80-as években 14-re, a ’90-es években pedig 40 fölé emelkedett;

• amíg az 1920-as évek végén, illetve az 1930-as években minősített fajták átlagos termesztésbenmaradási ideje

23,6 év (13,8 év: burgonya, 35,4 év: őszi búza) volt, addig az 1970-es, 1980-as években minősített fajtáknál

ugyanez az érték már csupán 8 év körül alakult,

• a fajtaváltási index [újonnan minősített fajták száma (db)/ a fajták termesztésben maradási ideje (év)] a

vizsgált 2,7 db/év-ről 17,2 db/év értékre növekedett, vagyis a gyorsulás igen jelentős,

• ebből következik, hogy sok fajta anélkül kerül ki a köztermesztésbe, hogy valódi – tájspecifikus – talaj- és

klímaigényeit és értékeit fel tudnánk mérni, így a nemesítési költségek nehezen térülnek meg, és ebben csak a

tőkeerős cégek versenyképesek.

Mivel a jelenleg nagy területen termesztett növényfajoknál számítani lehet arra, hogy a fajták 8–10 évnél tovább

nem maradnak termesztésben, így a nemesítőnek a fajtáját úgy kell a termesztés számára átadnia, hogy annak

ökológiai és technológiai reakcióit is időben meg kell adnia, mert arra várhatóan nem lesz idő, hogy mindezek a

gyakorlati termesztés során derüljenek ki. Ez feltételezi a fajtakísérleti állomások számának jelentős növelését

és tevékenységi körük bővítését, az ún. tájkísérleti állomások visszaállítását. Nálunk kisebb területű,

homogénebb, kiegyenlített környezeti adottságú országokban (pl. Hollandia, Dánia, Belgium stb.) a fajtakísérleti

állomások száma meghaladja a magyarországit.

Azon a szemléletünkön is változtatni kell, hogy az a jelentős növény, amit jelenleg nagy területen termesztünk.

Fel kell karolnunk a ma úgynevezett „kis” (alternatív) növények nemesítését és termesztését is! Ezek a

speciális termőhelyek hasznosításában, de közülük egyesek a biológiai védekezésben (pl. olajretek, facélia

nematicid hatása), vagy a talaj regenerálódásában, termőképességének fenntartásában (pl. lucerna, csillagfürt,

szöszös bükköny, somkóró homokon, herefélék stb.) jelentős szerepet játszanak, és a nem élelmiszer célú

(energia, biomassza stb.) termelésnek is kulcselemei lehetnek.

2.1.4. 4.2.1.4. Összegző megállapítások, teendők

Magyarország területén – medencei jellegéből fakadóan – az agroökológiai adottságokat illetően a

területnagysághoz viszonyítva igen nagyok az eltérések. Ilyen széles komfortzónával egyetlen biológiai

objektum (gazdasági növényfaj, -fajta) sem valószínű, hogy rendelkezhet.

A széles növényfaj- és fajtaválaszték – melynek kialakításában védett és érzékeny természeti területeinken

különösen fontos szerep hárulhat ismét ősi, őshonos vagy régen honosult növényfajainkra és -fajtáinkra –,

ebből a területnek megfelelők helyes kiválasztása és térségek, táblák közti okszerű szétosztása, területi

elhelyezése a (természeti, piaci, közgazdasági) környezethez alkalmazkodó, rugalmas növénytermesztés

alapfeltétele. Megvalósításához több területen is változtatásokra van szükség.

• A génmegőrzés és a hazai génkészletre alapuló nemesítés a jelenleginél lényegesen nagyobb támogatást

kell, hogy kapjon a gazdálkodás biológiai alapjainak fejlesztésében (hazai nemesítőhelyek fontossága).




• Olyan nemesített (táj)fajtákra lenne szükség, amelyek meghatározott termelési körzet agroökológiai

adottságaihoz a lehető legteljesebben alkalmazkodnak. Ezek géntartalékainak feltérképezése, fellelhető

formáinak összegyűjtése elodázhatatlan feladat.

• A termőhely és biológiai objektum összhangja persze önmagában a hatékony energia-transzformációnak

szükséges, de nem elégséges feltétele. Meg kellene teremteni ugyanis a termésalakító agrotechnikai

tényezők (elővetemény, talaj-előkészítés, tápanyagellátás, vetés stb.) fajtának és termőhelynek megfelelő,

lehető legteljesebb összhangját is.

• Az ökológiai specializálódás mellett igény mutatkozik a nemesítés intenzitási fok és technológiai szint

(intenzív, félintenzív, extenzív) szerinti specializálódására is.

• Fel kellene készülnünk arra is, hogy a nem élelmiszer célú mezőgazdasági földhasználat speciális

fajtaigényeinek kielégítésére is szükség lesz.

• A nemesítés ökológiai, intenzitási fok és földhasználati cél szerinti specializációja megkívánná a

fajtaminősítés elveinek felülvizsgálatát is. A fajtajelölteknek saját kategóriájukban (adott agroökológiai

feltételek, intenzitási fok, földhasználati cél) kell megmérettetniük, nem lehet megfelelő egységes mérce az

országos átlag és az iparszerű technológiai szint (intenzív, nagy ráfordítású gazdálkodás).

• Ezen ökológiai, intenzitásbeli és földhasználati cél szerinti specializálódás mellett változatlanul fontosak

lehetnek azok a hagyományos nemesítési feladatok, amelyek a tápanyag- és vízhasznosítás, a rezisztencia

(beleértve a klímarezisztenciát is), a szárazságtűrés javítását célozzák. Ez utóbbi kérdés megoldása azért is

sürgető feladat, mert az ország jelentős területeinek klímája eredendően aszályra hajló. Ehhez járul, hogy a

távlati prognózisok szerint általános – akár 2–3 °C-os – globális melegedésre számíthatunk, ami nálunk a

Kárpát-medencében valószínűleg a vegetációs időben (nyári félévben) lehulló kevesebb csapadékkal és a

napos órák számának növekedésével fog együtt járni.

• A jelenleg nagy területen termesztett növényfajoknál számítani lehet arra, hogy a fajták 8–10 évnél tovább

nem maradnak termesztésben, így a nemesítőnek fajtáját úgy kell a termesztés számára átadnia, hogy

annak ökológiai és technológiai reakcióit is időben meg kell adnia, mert arra várhatóan nem lesz idő, hogy

mindezek a gyakorlati termesztés során derüljenek ki. Ez feltételezi a fajtakísérleti állomások számának

jelentős növelését és tevékenységi körük bővítését, az ún. tájkísérleti állomások rendszerbe állítását,

mezőgazdasági tájközpont-koncepcióba integrálását.

• Fel kell karolnunk a ma úgynevezett „kis” (alternatív) növények nemesítését és termesztését is. Ezek a

speciális termőhelyek hasznosításában, de közülük egyesek a biológiai védekezésben (keresztesek pl.

olajretek nematicid hatása stb.), vagy a talaj regenerálódásában, termőképességének fenntartásában (pl.

lucerna, csillagfürt, szöszös bükköny, somkóró homokon, herefélék stb.) és a nem élelmiszer célú

termelésben jelentős szerepet játszhatnak.

• A széles növényfaj- és fajtaválasztékból a környezet adottságai és a biológiai objektumok (fajok, fajták)

ezekkel szemben támasztott igényei összehangolásával lehet a termőhely szerinti művelési ág- és vetés-

/növény/-szerkezetet kialakítani. Ehhez segítséget adhat a problémakör megoldására kidolgozott

termőhelyelemző, mezőgazdasági téralkalmassági vizsgálati rendszer.

• A transzgénikus haszonnövényfajták használata – amint azt korábban (2.1.3. fejezet) részletesen

elemeztük – számos olyan ökológiai, humánegészségügyi, gazdasági kockázatot jelent, etikai és egyéb

problémát vet fel, hogy az általában is erősen megkérdőjelezhető, védett és érzékeny természeti területeken

pedig kifejezetten indokolatlan, sőt káros. Ezen túl lehetetlenné teszi, kizárja olyan ökologikus

gazdálkodási rendszerek alkalmazását, amelyek e területek fenntartható használatában meghatározó szerepet

játszanak, és amelyek nem csupán e GMO-k felhasználását, hanem a gazdaság környezetében meghatározott

távolságon belüli alkalmazásukat is tiltják. Ily módon e szervezetek, fajták felhasználása egész térségek

ökológiai irányú agrárfejlődését ellehetetlenítheti.

2.2. 4.2.2. Vetésváltás, vetésforgó

2.2.1. 4.2.2.1. Célok és elvek

Láttuk, hogy a széles növényfaj- és fajtaválaszték, ebből a területnek megfelelők helyes kiválasztása és térségek,

táblák közti okszerű szétosztása, területi elhelyezése a környezethez (természeti, piaci, közgazdasági)




alkalmazkodó, rugalmas növénytermesztés alapfeltétele. További fontos teendő, hogy a termesztésre kiválasztott

növényfajok (-fajták) a táblákon olyan sorrendben következzenek, hogy minden növény:

• kedvező feltételeket teremtsen az őt követő számára,

• egymás hatását kiegyenlítve biztosítsa a termőhely egyensúlyát és optimális kihasználását,

• ezek által a forgó teljes mesterséges energiaigénye csökkenjen, a természeti erőforrásokból származó hányad

növekedjen, és így a termelés hatékonysága, gazdaságossága is javuljon.

Ennek érdekében újra át kell gondolnunk, amit a vetésforgóról, vetésváltásról tudunk, és újra kell értékelnünk a

növényfajoknak a talajra, a környezetre és az utóveteményre gyakorolt hatásait is.

Igen régi tapasztalat, hogy a fajgazdag vetésforgó, vetésváltás, az elővetemények szakszerű megválasztása a

talajtermékenység fenntartásának és növelésének, a talajvédelemnek, valamint a talaj és növény egészségi

állapota megelőző (preventív) fenntartásának alapvető és leggazdaságosabb módszere. Ez a gyakorlati

tapasztalatokon alapuló meggyőződés hatja át egész növénytermesztési szakirodalmunkat a múlt század

közepétől egészen napjainkig (pl. Cserháti, 1905; Gyárfás, 1925; Bittera et al. 1943; E. Nagy, 1951; Fehér,

1954; Kreybig, 1956; Manninger, 1957; Kemenesy, 1961, 1972; Mándy, 1974; Madas, 1985 stb.).

A 60-as évek közepétől a 70-es évek végéig azonban ezeket a tapasztalatokat háttérbe szorította a műtrágyázás

és a kémiai növényvédelem robbanásszerű elterjedése, és csak a 70-es évek végén, a 80-as évek elején jelentek

meg ismét olyan közlemények, amelyek e szemlélet hosszú távú ökológiai és ökonómiai hátrányait mutatták ki

(pl. Lőrincz et al., 1981, 1982; Menyhért et al., 1980, 1983 stb.), illetve a környezet degradálódására

figyelmeztettek (pl. Stefanovits szerk., 1977; Virágh, 1981; Gerlach szerk., 1984; Madas, 1985; Horváth szerk.,

1986 stb.).

2.2.2. 4.2.2.2. Vetésforgó-elméletek

A vetésváltás, vetésforgó hatásaival kapcsolatos természettudományi elméletek három csoportba sorolhatók:

• a növények ásványianyag- és nitrogéntáplálkozásával kapcsolatos kémiai hatásokra építő elméletek,

• a növényeknek és a termesztésük során alkalmazott eljárásoknak a talaj fizikai állapotára gyakorolt hatásaira

építő elméletek, valamint

• a növényeknek egymáshoz, valamint a betegségekhez és kártevőkhöz való viszonyának biológiai

összefüggéseire építő elméletek.

Tekintsük át röviden a korábban kialakult, de részleteiben ma is kutatott fontosabb elméleteket (Szalai, 1995).

• A talajpihentetés elmélete az ókorban és a középkorban uralkodó nézet volt. Vergilius megfogalmazásában:

„A növények változásával a földet pihentetjük”. A talajpihentetés elmélete ma már csak áttételeken keresztül

hat.

• A humuszelméletet Albert Thaer (1880) munkássága alapozta meg. Ő a növényeket a tarló és

gyökérmaradványok mennyisége szerint két csoportba sorolta:

a) humuszgyarapító növények,

b) humuszfogyasztó növények.

Hazánkban Kemenesy (1961), míg pl. Halle-ban Könnecke (1969) volt az elmélet legismertebb képviselője.

Kemenesy megfogalmazásában a talajerő-gazdálkodás egyenlő a szervesanyag-gazdálkodással, a vetésforgó

pedig a talajerő-gazdálkodás szerves része. Megkülönböztetett talajjavító és talajrontó növényeket, ezeket az

elővetemények hatásával mérte. Nagyon fontosnak tartotta a gyökérzet kedvező C:N arányát. A visszamaradt

szerves anyag mennyisége alapján az évelő pillangósokat, a gyepnövényeket a talajjavító = humuszgyarapító,

míg a kalászosokat és a kapás növényeket a másik csoportba sorolták. A vetésforgó növényi összetételét tehát

úgy kell kialakítani, hogy a két növénycsoport arányával biztosítsuk a talaj szervesanyag-készletének szinten

maradását, vagy gyarapodását. A szervesanyag-mérleget istálló- vagy zöldtrágyázással javíthatjuk.




• A tápanyagelméletet Justus Liebig munkássága alapozta meg, aki a növények ásványianyag-tartalmát

(összetételét) először vizsgálta. Liebig ásványianyag-elmélete szerint a növény által a talajból kivont

tápanyagokat teljes egészében pótolni kell a talaj termékenységének fenntartása céljából. Az általa felállított

minimumtörvény szerint, „a hozam a minimumban levő tápanyagtól függ”. Az ásványi táplálkozásból

kiindulva Liebig azzal számolt, hogy mindegyik növény szegényíti a talajt. Tápanyagigényük szerint a

növényeket három csoportba osztotta: foszfor-, kálium- és mészigényes növényekre. Ezen elméletnek

megfelelően a növényeket váltakoztatva kell termeszteni. Liebig ásványianyag-elmélete Boussingault

nitrogénelméletével teljesedett ki tápanyagelméletté, aki konkrét kísérletekkel bizonyította a pillangós virágú

növények nitrogéngyűjtését. Ezen az alapon a pillangós és a nem pillangós növények váltakozó termesztése is

fontos tényezője a talajtermékenység fenntartásának. A vetésváltás ésszerűségét és fontosságát támasztja alá

az a felismerés is, mely szerint a különböző növények különböző mélységről képesek a tápanyagokat

felvenni. Ez a jelenség a gyökérrendszerbeli különbségekkel magyarázható. A tápanyagok felvételének

növényfajonkénti aránykülönbözősége, a talajba való visszakerülés, a növények eltérő felvevőképessége, a

talajrétegek kihasználása vagy a nitrogéngyűjtés a tápanyagelmélet egy-egy részletkérdése.

• A szerkezetelmélet Viljamsz (1950) orosz talajtanos nevéhez fűződik, aki a növényeket szerkezetjavító és

szerkezetromboló csoportba sorolta. Elmélete a volt Szovjetunión kívül más országokban is elterjedt, és

jelentős vitát váltott ki. Viljamsz a talajszerkezetnek különösen nagy jelentőséget tulajdonított. Több külföldi

ország különböző talaj- és éghajlati viszonyai között végzett nagyszámú vizsgálata bizonyította, hogy az

évelő füvek (gyepnövények) javítják a talaj szerkezetét. A tartós morzsás szerkezetet az évelő pillangósok és

fűfélék keveréke, valamint a tisztán vetett évelő pillangósok (vöröshere, lucerna), sőt az egyéves növények is

kialakíthatják.

• A vízfelhasználás elmélet a növények vízigényének és vízfelvételének különbözőségén alapszik. Ezek szerint

a növényeket kevés, közepes és sok vizet felhasználó csoportokba osztják. Megjegyezzük, hogy ez a

csoportosítás nem az egységnyi szárazanyag előállításához felhasznált vízmennyiséget, hanem azt a

hasznosítható vízkészletet jelenti, amelyet a növények betakarításuk után a talaj bizonyos rétegében

visszahagynak. A mi éghajlati adottságaink között a talaj vízkészlete általában tavasszal a legnagyobb. Ebből

a növények a betakarításig különböző mennyiséget használnak fel, tehát a visszamaradt mennyiség is

különböző. A csoportosítás tehát szorosan összefügg a betakarítás idejével. Ennek megfelelően a nyár elején

betakarított növényeket sorolják a kevés vizet felhasználók közé. Ilyenek: borsó, bükkönyfélék, mák és a

tavaszi takarmánykeverékek zölden betakarítva. A közepes vízmennyiséget felhasználó növényeket a nyár

folyamán takarítják be. Ilyenek pl. az őszi és a tavaszi kalászosok, a len, a silónak vetett borsós napraforgó és

a korai érésű kukorica. Nagy vízmennyiséget a későn betakarított növények használnak fel, melyek után a

talajban igen kevés hasznosítható vízkészlet marad, sőt a felső 20–30 cm-es talajréteg vízkészlete –

elsősorban persze a párolgás következtében – gyakran a holtvízérték alá csökken. Ebbe a csoportba soroljuk a

késői érésű kukoricát, a cukorrépát, a burgonyát, a napraforgót, a cirokféléket és az évelő pillangós

növényeket.

• A gyökérforgó-elmélet a termesztett növények gyökértömegének mennyiségére, minőségére és mélységi

elhelyezkedésére épül. Az elmélet kialakulásában különösen jelentős volt Rotmistrov orosz tudós kutatása, aki

a gyökérrendszer fejlődést és a talajréteg vízgazdálkodása összefüggéseit vizsgálta. Napjainkban e kérdéskör

vizsgálatával kapcsolatban Harrach, a Giesseni JLU intézetigazgató professzorának munkásságát és

rendkívül figyelemre méltó eredményeit kell kiemelnünk. Az egyes növényfajok nemcsak termésüktől, de

jellegüktől függően is különböző gyökértömeget fejlesztenek. Szárazanyagban kifejezve legnagyobb

gyökértömeget fejlesztenek az évelő pillangósok, a gyepnövényzet és a cirokfélék. A vizsgálatok szerint

ezeknek a gyökérmennyisége 5,0–8,0 t/ha körül van. A kukorica és az újabb őszi búza fajták

gyökérmennyisége 2,5–4,0 t, viszont a tavaszi árpa, a borsó, a bükköny-félék és a lencse gyökértömege 1,0–

1,5 t körül van hektáronként. A mennyiség mellett figyelembe kell venni a minőséget is, melynek egyik

fontos mutatója a C/N arány. A szűkebb C/N arány kedvezőbb minőséget, jobb utóhatást jelent. Az évelő és

egyéves pillangós növényeknél az arány 18–20:1, a gabonaféléknél 40–45:1 között van. Igen kedvezőtlen a

cirokféléknél és a napraforgónál a C/N arány (50–70:1 között). Általános törvényszerűség, hogy a gyökérzet

nagyobb része a felső 20 cm-es talajrétegben helyezkedik el. A mélység szerint azonban mégis lényeges

különbség van az egyes növényfajok között. Eszerint mélyen, közepesen és sekélyen gyökerező növényeket

különböztethetünk meg. Mélyen gyökerezők a lucerna, a vöröshere, a csillagfürt; közepes mélyen az őszi és a

tavaszi kalászosok; sekélyen gyökerezők a len, a borsó, a bab. A mennyiség és a mélységi elhelyezkedés

részben a szárazságtűrés, valamint a talaj vízkészletének felhasználása, a minőség pedig a trágyázó hatás

miatt kapcsolódik a vetésváltáshoz. A mélyebben és nagy tömegű gyökérzetet fejlesztő növények nagyobb

talajtömeget szőnek át, nagyobb mértékben és mélyebben száríthatják ki a talajt. Utalni kell ugyanakkor a

gyökérfejlődés, valamint a talaj víz- és tápanyag-ellátottsága közötti kapcsolatra is. Ha ugyanis a növény a

felszínközeli rétegekből elég vizet és tápanyagot vehet fel, akkor a gyökerek nem hatolnak mélyebbre.




• A talajvédelmi elmélet abból indul ki, hogy a termőtalaj pusztulása hazánkban jelentős területet érint. Az

agronómiai talajvédelemben a vetésforgót és a talajművelést kiemelten kell kezelni. A veszélyeztetett

térségben a vetésváltás jelentőségét számos hazai és külföldi kutatási eredmény és termelési gyakorlat

igazolja. A növényi kultúrák talajvédő hatása, az erózió és defláció elleni védelemben játszott szerepe szoros

összefüggést mutat az állomány talajborításának idejével és mértékével. Az őszi kalászosok pl. sűrű

állománnyal 7–8 hónapon keresztül nyújtanak védelmet, míg a tavaszi kalászosoknál ugyanez az időszak

mindössze 3–4 hónap. A talajborítottság fokának összefüggése a talajvédelemmel szintén kézenfekvő. A több

százas vagy több ezres négyzetméterenkénti növényszám (pl. kalászosok, évelő pillangósok, gyepnövények

stb.) nagyobb védő hatást jelent a talajpusztulással szemben, mint ha ez a szám 4–8 növény/m2 (kukorica,

napraforgó stb.). A talajvédő hatás szempontjából tehát a növényi kultúrák sorrendje: füves here, évelő

pillangós, őszi kalászos, őszi és tavaszi keveréktakarmány, tavaszi kalászos és egyéb sűrű vetésű

növényállomány. A sor végén találhatók a tág térállású, nagy tenyészterületű kapás és egyes ipari növények

(pl. kukorica, cukorrépe, takarmányrépa, burgonya, napraforgó stb.).

• A toxinelmélet a talajuntsággal jelölt fogalom magyarázataként jelent meg a szakirodalomban (De Candolle,

1813). Könnecke (1969) szerint: „A toxinelmélet, amely a talajuntság lényegére vonatkozó legrégibb felfogás,

újra aktuális lett és szélesebb alapokra kerül”. A talajuntság okait a következőképpen csoportosítja:

• tápanyag és mikroelemek hiánya,

• növénykórtani okok,

• organizmuselmélet,

• toxinelmélet.

Számos kísérlet bizonyítja, hogy egyes növények (gyomnövények) bomlástermékei, gyökérváladékai általános

vagy fajspecifikus gátló hatással rendelkeznek. Ezek az anyagok azonban általában csak laboratóriumi

körülmények között idézik elő megbízhatóan az adott hatást. Szántóföldi körülmények között sok tényező

gátolhatja a toxikus hatás kialakulását. Az allelopátia, amely magában foglalja a magasabb rendű növények

egymás közötti, valamint ezek és a mikroorganizmusok közötti, kölcsönös gátló vagy segítő hatásokat, szintén

ide sorolható. A talajtakaró növényi maradványok (mulcs) allelopatikus szerepe is fontos tényező a

gyomszabályozásban. Az itteni – látszólag csupán elméleti – eredmények fontos alapjai a biológiai, illetve az

integrált növényvédelemnek.

• A patogénelmélet arra vezethető vissza, hogy hazánkban – mivel területe a száraz és nedves zóna

ütközőfelületén fekszik – szembetűnőbb az évjárathatás jelentősége a kártevők és a növényi betegségek

megjelenése, elterjedése szempontjából. Agronómiailag tehát a vetésváltás akkor indokolt, ha a betegségek,

kártevők, gyomok számottevő károkat okoznak, és a kártétel összefügg a monokultúrával, továbbá,

amennyiben a vetésváltás védekezést jelenthet az adott kártétellel szemben.

Ezek az elméletek a vetésforgó kedvező hatásának egy-egy aspektusát érintik, s valószínűleg számos

részigazságot hordoznak magukban. Ám az is valószínű, hogy a vetésforgó hatása ennél összetettebb. Mivel

magyarázható tehát a vetésforgónak, a vetésváltásnak a talajra és a növényre gyakorolt kedvező hatása? E sok

tényezőből összetevődő hatást összefoglalóan úgy fejezhetnék ki, hogy a vetésforgó a diverzitás ökológiai

elvének jobban megfelel, mint a váltás nélküli termesztés, és közelebb áll az önszabályozó természetes

növénytársulásokhoz (Diercks, 1983). Azok fajgazdaságát igyekszik megközelíteni, de fajait időben elválasztja

egymástól (Voitl et al., 1980). Amilyen mértékben nő a vetésforgó fajgazdagsága és a benne szereplő fajok

allelopatikus hatásának kihasználása, olyan mértékben nő önreguláló képessége, csökken a külső, mesterséges

beavatkozás szükségessége. Kemenesy (1961) a vetésforgót olyan időben és térben elrendezett

életközösségnek tekinti, amely nemcsak az egymás után következő növényekre van kedvező hatással, de a talaj

élővilágát, termékenységét is kedvezően befolyásolja. A vetésforgó összeállításánál figyelemmel kell tehát lenni

a növényfajoknak a talajra, annak termékenységére, valamint egymásra gyakorolt hatásaira is (Lőrincz szerk.,

1978).

2.2.3. 4.2.2.3. Elővetemény-hatások

Az elővetemény-érték a különböző előveteményeknek az utánuk következő növényre gyakorolt mérhető hatása.

Ez kedvező és kedvezőtlen is lehet, számos ökológiai, agrotechnikai tényező és az adott termesztés színvonala is

befolyásolja. A kedvező elővetemény lehetőséget biztosít az utónövény számára az agrotechnika megfelelő




idejű és minőségű alkalmazására, és az optimális termés kialakításához a lehető legkevesebb pótlólagos energia

befektetését igényli. A fontosabb szántóföldi növények elővetemény igényét az 58. táblázatban foglaltuk össze.

59. táblázat - A talajtermékenység szempontjából fontos tulajdonságok (Boguslawski,

1965, Gyori, 1984 nyomán)

Növény Elővetemény-kategóriák

Megjegyzés jó közepes nem ajánlott

Őszi kalászosok

Őszi búza nyár elején

lekerülő

hüvelyesek, őszi

káposztarepce és

egyéb mag-

keresztesek,

szeptember10-ig

betak. növ.: (len,

mák, dohány,

burgonya), július

közepéig feltört,

gyommentes

pillangósok

silókukorica,

kender, korai

kukorica,

szeptember

végéig

betakarított

burgonya,

cukorrépa,

szántóföldi

zöldségek,

napraforgó

októberben

betakarított

növények után

őszi búzánál

kevés N-

műtrágya és

gyomos tarló

esetén a nyár

elején lekerülő

hüvelyesek

előnyösebbek,

1× önmaga

után vethető,

őszi árpa után

1× vethető,

rozs után

akkor, ha a

rozsot1×

vetették

Őszi árpa őszi búza,

maghozó

keresztesek,

mák,

augusztus1-ig

betakarított

burgonya

ne vessük:

augusztus 1

után

betakarított

növények után

önmaga után

csak négy évre

következzen,

őszi búza csak

akkor, ha 1×

volt búza,

hüvelyes ne

legyen

(jelenlegi

fajták

megdőlhetnek,

illetve nem

gazdaságos)

Őszi kalászosok

Rozs szeptember 10-ig

betakarított

növények

szeptember

végéig

betakarított

kukorica,

napraforgó,

csillagfürt,

dohány, rozs

váltás nélkül

is

termeszthető

Tavaszi kalászosok

Tavaszi

(sör) árpa kapásnövények

(cukorrépa, korai

napraforgó,

kender, rostlen kalászos,

pillangós és

tavaszi

takarmány




kukorica) hüvelyes

növény után árpa esetén a

nem ajánlott

növények is

lehetnek

Rizs fekete ugar,

egynyári

szálasok,

önmaga 2–3 év

önmaga után

3–4 évig is

termeszthető

Zab kalászosok

cukorrépa,

burgonya,

dohány,

zöldségfélék

után

önmaga után

3–4 évre

következhet

Kapás növények

Kukorica kalászos

gabonák

önmaga után 4

éven túl önmaga után

2–3 évig

termeszthető

Cukorrépa őszi- és tavaszi

kalászosok olajlen, rostlen,

silókukorica szemes

kukorica,

burgonya,

napraforgó,

pillangósok,

hüvelyesek,

zöldségfélék

után

önmaga után 4

évre

következhet

Burgonya fehér mustár,

olaj-retek,

kalászosok

len, repce, borsó,

egynyári

szálastakarmány

cukorrépa,

napraforgó,

dohány,

csillagfürt,

lucerna,

cirokfélék,

zöldség-

növények után

önmaga után 4

évre

következhet

Hüvelyes növények

Borsó őszi- és tavaszi

kalászosok, mák,

keresztesek, len

pillangósok,

hüvelyesek,

zöldségfélék

után

önmaga után 4

évre

következhet

Szója őszi és tavaszi

kalászosok

napraforgó,

dohány,

önmaga után 4

éven belül,

pillangósok,

zöldségfélék

után

önmaga után 4

évre

következhet

Lencse,

bükköny-

félék

kalászosok,

repce, olajretek,

fehér mustár

rostlen, korai

silókukorica hüvelyesek,

pillangósok,

napraforgó,

önmaga után 4

évre

következhet




dohány,

zöldségfélék,

ipari növények

után

Évelő pillangósok

Lucerna kalászosok,

repce, len,

silókukorica

önmaga után

4–5 évre

következhet

Vöröshere kalászosok

önmaga után a

vetéstől 4 évre

(két éves

növény)

Baltacím kalászosok nem pillangós

zöldtakarmány

növények

három éves

hasznosítás

esetén 3 évre,

egyébként 6–7

évre önmaga

után

Somkóró vetésterülete

nagyon kevés

három évre

önmaga után

meszes

homokon

term., ritka

rozsba vetve

Koronafür

t kalászosok burgonya,

cukor-répa, len,

kender

pillangósok,

hüvelyesek

Olaj- és rostnövények

Napraforg

ó kalászosok, len,

silókukorica kukorica, kender

önmaga után 5

évre,

homokon 4

évre

következhet

Őszi

káposzta-

repce

(olajrepce

)

kalászosok takarmány-

keverékek

július15-i betak.

minden július

20. után betak.

növény.

önmaga után 4

évre

következhet

Olaj- és

rostlen kalászosok

a többi növény önmaga után 4

évre

következhet

Kender elővetemény

iránt nem

igényes

napraforgó,

rostlen önmaga után

3–4 évre

következhet




Dohány kalászosok

burgonya,

napraforgó,

kender, len,

paprika,

paradicsom,

uborka,

dinnye nem

termeszthető

dohány

vetésforgóban

Egynyári takarmánynövények

Siló-

kukorica,

Kukorica-

csalamádé

,

Takarmán

y- repce,

Zabos

bükköny,

Szudánifű,

Silócirok

másodvetés

esetén

gabonafélék,

illetve

takarmánykeveré

kek után

fő- és másod-

növényként is,

előveteményre

kevésbé

igényesek

2.2.4. 4.2.2.4. A talajtermékenységre gyakorolt hatások

A talajtermékenység kialakításában igen sok tényező vesz részt. Ezek áttekintését adja az 59. táblázat. Ha tehát

a növényfajoknak a talajtermékenységre gyakorolt hatásait akarjuk megállapítani, akkor mindezen

tulajdonságokat figyelembe kell venni.

60. táblázat - A főbb talajművelő eszközök munkájának jellemzése alapműveletekkel

(Nyíri et al., 1981 és Birkás, 1995 nyomán)

Tulajdonság-

csoportok Tulajdonságok

Fizikai textúra, szemcseméret, szerkezet, pórustérfogat,

hőmérséklet

Kémiai T, S érték, mész, pH, makro tápanyagok, mikro

tápanyagok

Biológiai humusz, talajérettség, állatok, gombák, baktériumok,

CO2

Vízháztartási víznyelés, vízvezetés, vízkapacitás, kapilláris víz,

altalajvíz

Mindezek mérlegelése alapján a növényfajok csoportosíthatók. Ezt Kreybig (1956) számos tulajdonság

alapján az addig összegyűlt évszázados tapasztalatokat összefoglalva meg is tette, és a növényfajokat pl.

vízigényük, lekerülésük ideje, tarló- és gyökérmaradványuk minősége, a talajerőre, a gyomokra, a

talajszerkezetre gyakorolt hatásuk alapján csoportosította. Az egyensúly, a talajtermékenység fenntartása

szempontjából akkor járunk el helyesen, ha ezen szempontok szerint eltérő karakterű növényfajok követik

egymást (pl. őszi-tavaszi, szalma-levélgazdag, humusznövelő-csökkentő, mélyen-sekélyen gyökerező,




nitrogéngyarapító-fogyasztó, gyors-lassú kezdeti növekedésű, gyomelnyomó-gyomnevelő stb.). Így a vetésforgó

a termelés biztonságának is fontos tényezőjévé válhat, hiszen a talaj termékenységének, egyensúlyának,

pufferkapacitásának fenntartásával egyéb kedvezőtlen hatásokat (pl. a szárazságot, az agrotechnikai hibákat stb.)

ki tud egyenlíteni, és átsegíti a növényeket a stresszhelyzeteken, nem is beszélve arról, hogy mindezt kemikáliák

bevitele nélkül oldja meg.

A vetésforgó – a talajműveléssel és a talajerő-gazdálkodással együttesen – meghatározza a talaj fizikai, kémiai

és biológiai kultúrállapotát, ami a talaj termékenységét, a terméshozam biztonságát döntő módon befolyásolja.

A talaj kultúrállapota összetett, szubjektív fogalom, ami egyik oldalról a talaj használat szakszerűségétől,

másik oldalról a tápanyagellátás és a növény igénye közti egyensúlyi állapot fenntartásától függ. A termőtalaj

kultúrállapota 3 részből tevődik össze: fizikai, agrokémiai és biológiai állapotból.

• A fizikai kultúrállapot azt a jellemző talajszerkezetet fejezi ki, ami a talajhasználat során a növény hő, levegő

és vízigényét biztosítja, a keléstől a vegetáció végéig. Értéke és minősége számszerűsíthető.

• Az agrokémiai kultúrállapot jelenti a talaj tápanyagkészletét, az egyes tápelemek felvehetőségét, a növényre

káros anyagoktól való mentességét.

• A biológiai kultúrállapot a talaj élő, szerves és szervetlen anyagainak folyamatosan változó kölcsönhatásaiból

tevődik össze. Kihat a vetett növény fejlődésére, a talaj tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő

képességére (Antal, 1987; 1997).

2.2.5. 4.2.2.5. Növényegészségügyi hatások

Az eltérő karakterű növényekből összeállított vetésforgó egyben a növényegészségügyi problémák jelentős

részét is megoldhatja. Ezek közül a legfontosabbakat Diercks (1983) nyomán a következőkben foglalhatjuk

össze:

1. A specifikus kártevők és kórokozók gazdanövényeit több éven keresztül rezisztens, „közömbös” növények

követik, így azok „kiéheztethetők”. Ilyen – a fajszegény vetésforgóban, illetve váltás nélküli termesztésben

leggyakrabban megjelenő – kártevők és kórokozók pl.:

• gabonafélékben: Pseudocercosporella, Ophiobolus (torzsgomba), Tilletia (kőüszög) és Typhula fajok

• kukoricában: Ustillago maydis (golyvásüszög), Helminthosporium (helmintospóriumos levélfoltosság),

Fusarium ssp. (fuzáriózis)

• repcében: Plasmodiophora brassicae (gyökérgolyva), fehér-penészes rothadás

• répafélékben: Heterodera schachty (répa-fonálféreg)

• burgonyában: Synchytrium endobioticum (burgonyarák), Heterodera rostochiensis (közönséges burgonya-

fonálféreg)

• borsóban: Ascochyta és Mycosphaerella fajok (borsóragya), fuzáriumos hervadás.

2. Ha úgynevezett „ellenségnövényeket” iktatunk a vetésforgóba, azok a talajban nyugalmi állapotban lévő

kártevőket, kórokozókat aktivizálják. Mivel azonban a gazdanövény a területen nem található, ezért a

nyugalmi fázis megtörésével ezek a kártevők és kórokozók elpusztulnak. [Pl. a cukorrépa-termesztésben a

lucerna, vagy akár a kukorica ilyen hatású a répa nematódák ellen, közismert például a keresztesek (pl.

olajretek) vagy a facélia nematocid hatása a burgonyatermesztésben stb.]

3. A különböző növények anyagcseretermékei bizonyos növényekre pozitív, másokra közömbös és megint

másokra, illetve általában önmagukra negatív allelopatikus hatást fejtenek ki. Ilyen anyagcseretermékek pl.:

etilén (gyümölcsök), blastokolin (magvak), absinthin (levelek), szerves savak, aminosavak, fenolanyagok

(gyökerek), antibiotikumok (mikroorganizmusok). Azok a növények, amelyek anyagcseretermékeikkel

egymásra pozitív allelopatikus hatást fejtenek ki, egymásnak jó elő- és utóveteményei, illetve egymással társítva

is termeszthetők (pl. kevert vetés). A negatív allelopátia hatását a gyomok elleni védekezésben használhatjuk ki.

4. A vetésforgó a gyomok elleni védekezésnek egyik leghatásosabb módszere. A különböző karakterű

növények rendszeres váltogatása, a több éves takarmányozási célú lucerna, vöröshere vagy füveshere

termesztése, a másodvetésű zöldtrágyanövények, vagy pl. a kevert vetés lehetetlenné teszi az egyoldalú




gyomflóraszelekciót, a rezisztens gyomok mértéktelen és kontrollálhatatlan felszaporodását, ami a

szélsőségesen leegyszerűsített növényszerkezet és a kényszerű herbicidhasználat esetén elkerülhetetlen.

Bizonyos mennyiségű gyom egyáltalán nem is káros (erózióvédelem, polifág kártevők elcsalogatása a

kultúrnövényekről, hasznos rovarok potenciális élőhelye, esetleges pozitív allelopatikus hatás a kultúrnövényre

stb.), ezért a totális gyomirtás nem is cél, így ma inkább már nem is gyomirtásról, hanem gyomszabályozásról

beszélünk.

2.2.6. 4.2.2.6. Összegző megállapítások

A növények vetésforgóban játszott szerepének, azok egymásra és a talajtermékenységre gyakorolt hatásai

megismerésének, valamint ezek okszerű kihasználásának még nagyok a tartalékai. A felsoroltak alapján

nyilvánvaló a vetésváltás előnye a váltás nélküli termesztéssel, vagy a nagyon leegyszerűsített

növényszerkezettel szemben. Hatása különösen jelentős a talaj termékenységének, egyensúlyának

fenntartásában és a növényegészségügyi problémák megelőzésében, illetve mérséklésében.

Ha a növénytermesztésünket ezektől az előnyöktől megfosztjuk, akkor ugyanazon termések eléréséhez

többlet talajművelési, műtrágyázási és növényvédelmi, mesterséges energiabevitelre van szükség, amely

részben a talajok pufferkapacitását meghaladva komoly környezetkárosodásokat okozhat, másrészt

jelentősen rontja a termelés gazdaságosságát. (Jórészt a váltás nélküli termesztésnek és az ezzel összefüggő

kényszerűen növekvő műtrágya- és növényvédőszer-felhasználásnak tudható be például, hogy a

kukoricatermesztés ha-onkénti költsége 8 tonnás termésszinten a 80-as évekre elérte a 7 t termés értékét is! Ma

ez a költség „száraz” művelésben 5,5–6 t/ha, öntözött körülmények között 10–11 t/ha termés értékével azonos!)

A vetésforgó mindazonáltal – mint arra többek között Gyárfás (1925) és Kreybig (1956) is nyomatékosan

felhívja a figyelmet – nem jelenthet hosszú évekre előre beállított, mintegy menetrendszerű tervet. Jelenti

inkább azt, hogy a különböző karakterű növénycsoportokból a termőhely talajának, a tábla adottságainak

legjobban megfelelőket kiválasztva, az ismertetett szempontok figyelembevételével olyan sorrendben

termeszszük azokat egymás után, hogy ezzel a vetésforgó, a vetésváltás ismertetett előnyeit kihasználhassuk.

2.3. 4.2.3. Talajművelés, talajvédelem

2.3.1. 4.2.3.1. Célok és elvek

„A talajművelés célja: a talaj termékenységének fenntartása, védelme,” (Kund, 1938; Manninger, 1938;

Kreybig, 1951; Kemenesy, 1964), valamint „mechanikai úton olyan talajfizikai állapot létrehozása, amely a

talajban végbemenő folyamatok szabályozásával a termesztendő növény igényét optimálisan kielégíti” (Sipos,

1978). E meghatározás magában foglalja a művelés közvetlen (felszín-, lazultság-, tömődöttség-,

szerkezetváltozások) és közvetett (víz-, levegő- és hőgazdálkodás-változások) hatásait is. Ha e célok közül

bármelyik háttérbe szorul, akkor hosszú távon eredményes gazdálkodás nem folytatható.

Az iparszerű mezőgazdálkodás talajművelésére az volt a jellemző, hogy a növény igényeinek kielégítése, a nagy

termésátlagokra való törekvés közben a beavatkozásoknak a talaj termékenységére, szerkezetére, biológiai

életére gyakorolt hosszú távú hatásainak figyelemmel kísérése többé-kevésbé háttérbe szorult. Jórészt erre

vezethető vissza a talajok degradálódása, termékenységük csökkenése. Ezt szemlélteti, foglalja össze a 22. ábra.

22. ábra - A talajműveléssel és a gazdálkodással összefüggő talajállapot-romlás sémája

(Birkás, 1993)




A talaj termékenységének fontos tényezője annak szerkezete. Állandó morzsalékos szerkezete elsősorban a

mikroorganizmusok és a giliszták tevékenységének eredménye, ezért minden talajművelési beavatkozásunknak

a célja az kell legyen, hogy segítsük a talajélőlények szerkezetalakító tevékenységét, és ezzel a talaj biológiai

beéredését. Sekera (1951) ezt úgy fogalmazza, hogy: „élve felépített, egészséges, beéredett talajt kell nyújtani a

növény számára egész fejlődése folyamán, hogy optimális termést adhasson.” Sauerland (1948) a talaj

beéredettségét a következőképpen határozza meg:

„A talaj beéredettsége a mikroorganizmusok elégséges, intenzív munkája, a talajélet által kialakított tartós,

morzsalékos szerkezet. A beéredettség a talajéleten, a giliszták és a mikroorganizmusok tevékenységén áll vagy

bukik. A talaj beéredéséhez a megfelelő talajszerkezet kialakulásához kedvező mész- és humuszállapot, könnyen

korhadó, változatos szerves anyagok, ásványi kolloidok és megfelelő talajművelési eljárások szükségesek”

(Sekera, 1951)

Az istállótrágyázásban csak igen ritkán vagy egyáltalán nem részesülő talajok biológiai tevékenysége,

mikroflórája, valamint -faunája annyira lecsökken, hogy éppen a talaj élete válik kétségessé. Ha másért nem is,

legalább ezért el kellene gondolkodnunk a csak kemizálásra alapuló, energiaintenzív termesztés

létjogosultságán.

A morzsalékos szerkezet – amint arra Manninger (1957) igen határozottan rámutat – azonban önmagában még

nem jelenti a talaj beéredettségét. Fokozott figyelemre érdemesek ezzel kapcsolatos, sok évtizedes kutató és

gyakorlati termesztő tapasztalataiból leszűrt, bölcs megállapításai: „Morzsalékos talajszerkezetet műveléssel

vagy fagy hatására is tudunk kapni, de ez utóbbi morzsák az első esőre összeomlanak, eliszapolódnak,

összeülepednek, megszáradáskor pedig elkeményedve hantokat képeznek, amivel együtt jár a levegőtlenség,

végső fokon pedig a termőképesség csökkenése”, majd később így folytatja: „rögszilárd, állandó beéredett

talajszerkezet kolloid, szerves és ásványi anyagok (agyag-humusz komplex) jelenlétében egyedül a

mikroorganizmusok képesek előállítani. Csak az élve felépített, egészséges talaj tud a víz összeiszapoló

hatásának ellenállni, ... benne a levegő, a víz és a talaj szilárd alkotórészei mindig a legkedvezőbb arányban

vannak. ... Ezért tudja az ilyen talaj a növénynek fejlődése kezdetétől beéréséig állandóan a szükséges vizet és a

mikrobák által feltárt ásványi tápanyagokat nyújtani.”

Azért tartottuk fontosnak ezeket a gondolatokat előrebocsátani, mert – bár Szabó (1986) megállapítása szerint

„a modern talajtan középpontjában az egységes (abiotikus és biológiai) anyag- és energiaforgalom áll” – azok

a dogmák, amelyek „a talaj szerkezetét kizárólag kolloid-kémiai hatásokra vezették vissza szinte a mai napig

uralkodnak” (Manninger, 1986).

A talajművelés során tehát arra kell törekednünk, hogy beavatkozásainkkal segítsük a giliszták és talajmikróbák

tevékenységét, ezzel a talaj biológiai beéredését, a tartós, „élve felépített”, morzsalékos szerkezet kialakulását.

Vannak olyan „szerkezet nélküli” talajok is, mint a homoktalajok, szikesek, erősen kötött talajok. Ezeken a

gazdálkodás különös figyelmet és szakértelmet igényel. Amennyiben mód van rá, itt is arra kell törekedni, hogy




a művelhetőség és a termeszthető növények összhangba kerüljenek. Ez azonban mindig speciális ismereteket

tételez fel.

2.3.2. 4.2.3.2. Eszközök, műveletek és hatásaik

A talaj szerkezetének kialakulása és stabilitása a már korábban említett mészállapoton, szervesanyag-

gazdálkodáson és ásványikolloid-tartalmon túl a talajművelési eljárások talajbiológiai megalapozottságától,

és ebből táplálkozó okszerű alkalmazásától függ. Ilyen szempontból kell a talajművelő eszközök munkájának

hatását ismételten átgondolnunk.

A talajművelő eszközök a következő alapműveleteket végzik: forgatás, lazítás, porhanyítás, keverés, tömörítés,

felszínalakítás.

A talajművelő gépek egy időben több műveletet is végeznek. Mindazonáltal az egyes eszközök munkájában a fő

alapművelet jól elkülöníthető. A 60. táblázatban a főbb talajművelő eszközök alapműveleti jellemzőit foglaltuk

össze (Nyíri et al., 1981).

61. táblázat - A humusz hatása a talajtermékenységre (Koepf et al., 1980. nyomán)

Alap-

műveletek Eke

Tár-

csás

boron

a

Egy-

irányú

tárcsa

Kultivátor

Fogas Simí-

tó

Henger

Talaj-

maró lúd-

talp

rugó

s véső

gyű-

rűs sima

Forgatás xxx xxx x xx – – – – – – – – – – –

Lazítás xxx xx xx xx xx xxx x – x x xxx

Porha-

nyítás xx xxx xxx xx xxx x xxx x x x xxx

Keverés xx xxx xxx xx xxx x xxx x – – xxx

Tömörítés – – – – – – – – x xxx xx –

Felszín-

alakítás x x – – x x xx xxx x xx xx

Gyökerek

átvágása xxx x xx xx x – – – – – – – – – xx

Megjegyzés: xxx kiválóan, xx jól, x közepesen, –gyengén, – –igen gyengén, – – –nem végzi a műveletet.

A talajművelő eszközöknek, az azokkal végzett alapműveleteknek a talaj mikrobiális tevékenységére és ezzel a

szerkezetképződési folyamatokra gyakorolt hatásait a következőkben foglaljuk össze (Antal et al., 1966; Nyíri

et al., 1981; Szabó, 1986; Antal, 1987):

a) Forgatás hatására a felszín közeli aerob mikrobaközösség anaerob körülmények közé kerül, tömegesen

elpusztul, kibontakoznak a humifikációs folyamatok, és az ásványosodás (mineralizáció) lelassul. A

barázdafenékről származó mikroorganizmusok aktiválódnak, és a humuszbontó mineralizációs folyamatok

kerülnek előtérbe. A forgatás összességében az aerob biodinamikának kedvez. Az állandó forgatás, illetve annak

teljes elhagyása egyaránt káros következményekkel járhat. A talaj állandó forgatása, a folytonos szellőztetés

hatására erősen megnő az aerob mikroorganizmusok mineralizációs tevékenysége, és a szerkezetképző

poliszaharidok és humuszanyagok mennyisége csökken, így a talaj szerkezete fokozatosan romlik, elporosodik,

eltömődik. Mindezeken túl a talaj felszínre hozott anyagát az esőcseppek szerkezetromboló hatásának teszi ki. A

hosszú időn át tartó intenzív talajművelés és a nehéz munkagépek taposása a talajok térfogattömegének

növekedését okozza, ami együtt jár az aerob biodinamika hanyatlásával, a mikro- és makro pórustér arányok




megváltozásával, és a földigiliszták szerkezetképző tevékenységének korlátozásával is. Ezen túl a túltömődött

talajok (talajréteg) nem engedik át a növények gyökereit, ezért azok a felső lazább rétegekben helyezkednek el,

emiatt nem tudnak hozzáférni a mélyebb rétegekben lévő tápanyagokhoz és vízkészletekhez, így nő az

aszálystressz-érzékenységük stb. További hátrány, hogy a tömődött réteg alatti tápanyagok felvehetetlenné

válnak a kultúrnövények számára, és látszólagos tápanyag- (és víz-) hiánytünet lép fel. Emellett – mivel a

kultúrnövény nem veszi fel – sok könnyen oldható tápanyag a talajvízbe, majd innen az élővizekbe kerül, és

környezetszennyezővé válik, ahelyett hogy a kultúrnövényt táplálná. Ennek veszélye annál nagyobb, minél

kevesebb a talajok ásványi kolloid-, mész- és humusztartalma, és minél alacsonyabb a (mikrobiális életet is

befolyásoló) pH értéke. A forgatás teljes elhagyása szintén kedvezőtlen hatású lehet. A mineralizációs

folyamatok háttérbe szorulásával ugyanis csökken a talaj tápanyag-szolgáltató, tápanyag-közvetítő képessége.

Összességében le kell szögezni, hogy kedvező összhatást olyan talajművelési rendszertől várhatunk, amely a

talaj fizikai féleségétől és típusától függő 2–5 évenkénti forgatáson, a köztes időszakban pedig forgatás nélküli

talajművelésen alapul. Előbbi a mineralizációs folyamatok felerősítésével a növények táplálkozását, utóbbi

pedig a humifikációs folyamatok erősítésével a talajszerkezet, a biológiai élet, a talajtermékenység fenntartását

és javítását szolgálja. Ügyelni kell arra is, hogy a periodikus forgatás ne azonos mélységben történjen, mert ez

tömődött „eketalpréteg” kialakulásához vezet, amely az előzőekben vázolt káros következményekkel járhat. A

forgatás periódushossza természetesen nem lehet mereven rögzített, hiszen adott körülmények között (pl. nedves

talajon történő betakarítás esetén) akár egymást követő két évben is szükség lehet a szántásra, forgatásra. Ez

azonban a vázolt alapelv tendenciaszerű érvényesítését nem kérdőjelezi meg. A forgatás során ügyelni kell arra

is, hogy a talajszelvényben előforduló szikes, glejes vagy kavicsos, köves réteg ne kerüljön a szántott rétegbe.

b) A lazítás (réteglazító: 35 cm; középmély lazító: 35–50 cm; mélylazító: 50–70 cm mélységig) kíméletes és

mégis hatásos művelet. A feltalaj szerves anyagának degradálódása és a mélyebb szintek tevéketlen talajának

felszínre hozása nélkül aktivizálja a talaj lelassult aerob biodinamikáját, így a talaj átlevegőzése, detoxikációja,

tápanyagfeltárása a mélyebb régiókban is végbemehet.

c) A porhanyítás, keverés a feltalaj baktériumközösségeit csak mérsékelten aktivizálja. Az átlevegőzés nem

válik annyira intenzivvé, hogy ez az aerob humuszbontók morzsadegradáló tevékenységét túlságosan

felgyorsítaná, ugyanakkor az aerob biodinamika aktivizálásával javítja a növények táplálkozási feltételeit.

d) A feltalaj tömörítése a ventilláció felszíni korlátozásával megakadályozza, hogy a mélyben túlzott

oxigénbőség érvényesüljön, és pl. az ammóniumsók a nitrifikáló baktériumok tevékenysége révén nem kívánt

mértékben oxidálódjanak nitrátokká.

2.3.3. 4.2.3.3. Talajművelési rendszer

A talajművelés eszközei segítségével adott területen és adott körülmények között olyan talajművelési rendszert

kell kialakítani, amely tekintettel van a domborzati viszonyokra, a talaj típusára, fizikai féleségére, annak

biológiai teljesítőképességére és ökológiai toleranciájára, a csapadékviszonyokra, a tápanyag-feltáródás és

növénytáplálkozás igényére, a növényszerkezetre és vetésváltásra stb. A talajművelési rendszereket a

talajvédelemre gyakorolt hatásaik alapján a követketők szerint csoportosíthatjuk:

a) Iparszerű (konvencionális) talajművelés

Az iparszerű művelési rendszerekben a tejes talajfelületet megmunkálják, alapművelésre ekét (újabban

Magyarországon tárcsát is) használnak. A növények igényeinek teljesítése során általában háttérbe szorul a

talajvédelem. A talajállapot kedvezőtlenségeit kevésbé hatásos, több beavatkozással szüntetik meg. E rendszer

tipikusan sokmenetes, vagyis a növények kívánta talajállapotot az ésszerűnél nagyobb idő-, energia-, és

költségfelhasználással érik el (Birkás, 1995).

b) Minimális talajművelés (minimum tillage)

Szólnunk kell azokról a talajművelési irányzatokról, amelyek összefoglalóan a „minimum tillage”5, illetve „zero

tillage”6 elnevezést viselik. Hazai viszonyok között ezeknek kellő mésztartalmú, középkötött talajokon, de

feltétlenül csak periodikusan lehet jelentősége. A minimális művelés összhangba próbálja hozni a talaj kedvező

fizikai, biológiai állapotának kialakítását a művelési ráfordítások csökkentésével. A minimális talajművelés a

szántást teljesen nem mellőzi, hiszen lehetséges olyan talajállapot, amikor a szántás kapcsolt eljárással

elmunkálható és a következő beavatkozás már a vetés. Azon eljárásokat hagyják el, amelyek kedvezőtlen

5 minimum tillage = takarékos, csökkentett menetszámú, összevont eszközrendszerű művelés. 6 zero vagy nontillage = talajok bolygatása vagy eszközökkel történő művelése nélküli vetés speciális vetőgépekkel és gyomirtás kémiai szerekkel.




minőségű talajállapotot hoznak létre és így további beavatkozásokra adnak okot. Az 1950-es években, Észak-

Amerikában alakult ki, és azóta újabb irányzatok alapjául szolgált.

A műveletszám-csökkentés, az energiatakarékosság, a talajművelés racionalizálása indokolt lehet, de csak addig

a mértékig, amíg nem okozza a talaj kultúrállapotának romlását, mert az előbb-utóbb terméscsökkenéshez vezet.

Figyelemmel kell arra is lenni, hogy a zero-tillage művelésnél a gyomok elleni védekezést csak herbicidekkel

lehet megoldani, és gondot okoz a speciális, igen drága vetőgépek beszerzése is. Mindezen túl a talaj tavaszi

lassabb felmelegedése következtében a vetés később végezhető, és – pl. kukoricánál – az optimális vetésidőhöz

viszonyított minden nap késés 1–1%-kal csökkenti az elérhető hozamot.

c) Talajvédő művelés (conservation tillage)

Talajvédő és kímélő művelésről beszélhetünk, ha a termesztendő növény igényeinek teljesítése során újabb

károsodást nem szenved, vagy javul a talaj fizikai és biológiai állapota (Birkás,1995). Az észak-amerikai

kutatók szerint talajvédő művelésnek tekintendő bármely művelési és vetési módszer, amelyben a talaj felszíne

védelmi célból vetés után is legalább 30%-ban fedett tarlómaradványokkal. Kialakulása (1970-es évek eleje) óta

több módszerrel gazdagodott, így: direktvetés (no-tillage), hasítékba vetés (slotplanting), sávos művelés és vetés

(strip tillage) bakhátas művelés és vetés (ridge till), de ide sorolhatók a sekély forgatás nélküli módszerek is, ha

a jelzett feltételnek megfelelnek.

d) Csökkentett talajművelés (reduced tillage)

Csökkentett vagy energiatakarékos a művelés, ha a termesztendő növény igényeinek megfelelő talajállapot a

termőhely körülményeihez szabott lehető legkevesebb eljárással és menetszámmal teljesül (Birkás, 1995).

Magyarországon alkalmazott módszerek:

• középmélylazítóra alapozott rendszer;

• nehézkultivátorra alapozott rendszer ;

• nehéztárcsára alapozott rendszer;

• kombinált alapművelés és vetés.

A csökkentett talajművelési rendszerek Magyarországon több tekintetben megfelelnek a talajkímélés

elvárásainak.

e) Alkalmazkodó talajművelés

Az alkalmazkodó talajművelés az ökológiai és ökonómiai feltételeknek leginkább megfelelő növények

termesztését olyan takarékos és talajkímélő módszerekkel alapozza, amelyek hosszabb időszakot tekintve sem

növelik a gazdálkodás kockázatát (Birkás, 1995). Az alkalmazkodó művelés egyesíti a takarékos és talajkímélő

művelés legfontosabb jellemzőit, és ily módon alapozza a fenntartható növénytermesztést. Az alkalmazkodó

talajművelés jellemzői:

• a talaj fizikai állapotába történő beavatkozások összhangban vannak a termőhellyel és a termőhely

védelmével;

• a művelés mélysége és módja megfelel a talajvédelem feltételeinek, ugyanakkor biztosítja a termesztendő

növények kedvező fejlődését;

• a művelési beavatkozások száma és sorrendje összhangban van a talaj fizikai és biológiai állapotának

megőrzésével és javításával;

• adott művelési eljárás javítja a további, ugyanakkor kihasználja a megelőző művelettel létrehozott

talajállapotot (a biológiai beéredés előnyeivel);

• a biológiai beéredés előmozdításával javítható bármely művelési beavatkozás minősége, és csökkenthetők a

művelés ráfordításai;

• a tarlómaradványokat nem a művelést akadályozó tényezőnek tekinti, hanem felhasználja a talaj fizikai-

biológiai kondíciója javítására, valamint a nedvesség veszteség csökkentésére (az alapművelés előtt a felszín

bizonyos mértékű borítottságával, a tenyészidőben pedig a vetősorok között, ha sávos művelés történik).




Általánosan alkalmazható receptet nem lehet adni, de néhány alapelvet érdemes figyelembe venni.

Egyik alapelvként fogadhatjuk el, hogy a talajművelés olyan legyen, hogy az ne, vagy kevéssé zavarja meg,

inkább kímélje és támogassa a talajéletet úgy, hogy közben őrizze meg a talaj vertikális szerkezetét. A gyakorlat

számára ez a legrövidebben talán így fogalmazható meg „sekélyen forgatni, mélyen lazítani”! (Diercks, 1983)

[Ezt a külföldön 10–15 éve – nálunk pedig napjainkra ismét felfedezett alapelvet Manninger (1957) 30 évvel

ezelőtt egy élet gazdálkodási és kutatói tapasztalatai alapján meggyőzően, közérthetően megfogalmazta.

Könyvének 1986-os ismételt kiadása is megállapításainak időtállóságát bizonyítja, és tanulmányozását, elveinek

megfontolását a mai gazdáknak is őszintén javasoljuk.] A „sekély forgatás, mély lazítás” elve azonban kedvező

hatást elsősorban akkor ér el, ha a mélyebb talajrétegek „bekapcsolását” okszerű vetésforgóba illesztett, mélyen

gyökerező növényfajokkal tesszük, valamint a talajerő-gazdákodás egyéb tényezőit (szervesanyag-gazdálkodás,

meszezés stb.) is okszerűen alkalmazzuk. A kíméletes talajműveléssel egyszersmind meg kell akadályoznunk a

humuszlebontás és N-mineralizáció indokoltnál nagyobb mértékű felgyorsulását.

Másik alepelv az lehet, hogy időszakonként és az erre igényes kultúrák alá célszerű forgatást (középmély- vagy

mélyszántást) alkalmazni. Vannak magágyigényes, magágy- és gyökérágyigényes, valamint toleráns, közömbös

kultúrnövények. A forgatás vagy annak elhagyása attól függően célravezető, hogy a termeszteni kívánt

növényfaj mely csoportba tartozik (Antal, 1987).

Harmadik alapelvként fogadhatjuk el, hogy a művelés irányának domb- és hegyvidéken mindenkor

merőlegesnek kell lennie a lejtő irányára. E rétegvonalas művelésen túl az is fontos, hogy szántás során a

barázdaszeletet milyen irányba fordítjuk. Ezek a szempontok egyéb hatásokkal együtt jelentősen befolyásolják a

talajpusztulási, eróziós folyamatokat.

A talajművelési rendszer kialakításánál ezeken kívül figyelembe kell venni (Antal, 1987):

• az elővetemény visszahagyott tarló- és gyökérmaradványainak minőségét és tömegét,

• a szántóföldi termőhelyek szerinti talajkötöttséget, a duzzadás és zsugorodás mértékét, és annak

szerkezetképző hatását,

• a talaj nedvességi állapotát,

• az elővetemény betakarításától a következő növény vetéséig rendelkezésre álló időt,

• a talaj kultúrállapotát stb.

A 23. ábrán bemutatunk egy olyan példát, amely a felsorolt elvek figyelembevételével kialakított talajművelési

rendszert szemlélteti (Weichel, 1981).

23. ábra - Példa a kíméletes talajművelésre (Weichel, 1981)




Az ábra alapján is külön ki kell emelnünk az előveteménytől, lekerülésének időpontjától, a visszahagyott

maradványok mennyiségétől és minőségétől függően differenciált nyári talajművelés fontosságát. Ez nemcsak

a vízmegőrzést, hanem a talajok biológiai beéredését, a gyom és árvakelés – mely egyben zöldtrágyaként is

felfogható – talajba dolgozását, irtását lehetővé teszi (Antal, 1987), így a kíméletes talajművelésnek igen fontos

eleme. Látható az is, hogy e rendszerben a domináló sekély forgatás, mély lazítás elve mellett helyet kap a

periódikus középmély vagy mély forgatás.

Meg kell jegyeznünk, hogy szélsőséges talajtípusokon a leírt általános alapelveken túl a talajművelés

kialakítása során néhány körülményre feltétlenül figyelemmel kell lenni. Ezek közül a legfontosabbak:

• erősen kötött talajok: száradással zsugorodnak,

• laza talajok: deflációveszély,

• szikesek: „perctalajok”,

• lejtős, erodált talajok: vízerózió-veszély.

Az alkalmazkodó talajművelés nem szűkíthető le a művelés teljes elhagyására, így e gazdálkodás

Magyarországon is figyelmet érdemel. Hozzá kell még tenni, hogy ennek bizonyos ismérvei a múlt és

közelmúlt, vagy a jelen egyes szerzőitől sem idegenek, és tapasztalataik a jövőben is hasznosíthatók. Ilyenek

egyebek között:

• a talajművelés biológiai tevékenységet elősegítő hatásai (Manninger, 1938; Gyárfás, 1925; Kemenesy, 1956,

1964),

• a műveletek összevonása, a művelés ésszerű csökkentése (Pethe, 1918; Bánházi-Fülöp, 1982; Birkás, 1987),

• a száraz talajállapot művelési megoldásai (Kerpely, 1910; Gyárfás, 1925; Manninger, 1938; Kapocsi, 1981;

Birkás, 1987),

• a lazítózás szükségessége és hatékonysága (Nyíri, 1975; Sipos, 1978).

2.3.4. 4.2.3.4. Talajvédelem




A kíméletes talajművelés és a kedvező talajszerkezet más eszközökkel együtt (pl. vetésforgó, évelő

pillangósok termesztése stb.) igen fontos szerepet játszhat a talajvédelemben is. A biológiai folyamatokban

felépített talajszerkezet ugyanis jobban ellenáll a víz és a szél talajromboló és -elhordó hatásának. A

talajvédelem egyre sürgetőbb feladattá válik, amelynek megoldásához minden lehetséges és ésszerű eszközt fel

kell használnunk. Ezek közül e helyütt a már ismertetetteken kívül még egy tényezőt szeretnénk

hangsúlyozottan kiemelni: a mezővédő erdősávok és fasorok szerepét. Sürgősen újra kell értékelnünk ezek

talajvédő és egyéb kedvező ökológiai hatását (pufferoló természetes biotóp-hálózat), és halaszthatatlan feladat

újratelepítésük lehetőségeinek feltárása és megteremtése.

Ezzel összefüggésben felülvizsgálatra szorulnak a jelenlegi táblaméretek is. Az esetenként 100–200 ha-os

táblákon a szél- és a víz talajromboló hatását alig lehet megakadályozni. Ezen túl az ilyen méretű táblák

talajának heterogenitása olyan nagy lehet, hogy ez lehetetlenné teszi a talajművelés és tápanyagellátás

talajviszonyoknak megfelelő, okszerű, hatékony kialakítását, megoldását. Ezeknek a tábla átlagához való

alakítása tulajdonképpen a tábla egészen kis részén ad megfelelő eredményt, a tábla zömén azonban vagy túl

sok, vagy túl kevés. Ennek feloldására egyesek az erősen tőkeigényes precíziós növénytermesztést (Precizion

Farming), mint rendszert ajánlják.

Mindezekből következik, hogy amit a nagy gépek hatékony üzemeltetésével nyerünk, azt a talajdegradálódással

és az agrotechnikai alkalmazkodást megakadályozó táblaheterogenitással együtt járó hátrányok

következményeképpen többszörösen elveszítjük. Ki kell tehát mondanunk, hogy nem a táblaméreteket és a

növénytermesztés technológiáját kell a gépméretekhez, azok gazdaságos kihasználásához alakítani, hanem

éppen fordítva. Olyan gépekre van a növénytermesztésnek szüksége, amelyek lehetővé teszik a növényhez és

környezetéhez alkalmazkodó termesztéstechnológia kialakítását, megvalósítását.

A fentiek bizonyítják, hogy a talajművelés és talajvédelem új feladatai részben a hazai hagyományokra és a

külföldi tapasztalatokra támaszkodva fogalmazhatók meg. Hazai viszonyaink között az alkalmazkodó művelés

különböző módszerei nem csupán érdeklődésre tarthatnak számot, hanem hasznosan kihasználhatók a

talajvédelem, a talajtermékenység fenntartása, javítása, a művelés-ésszerűsítés és energiaracionalizálás egyre

sürgetőbb feladatainak megoldása során. Ki kell azonban azt is hangsúlyoznunk, hogy a talajművelés

eredménye, a termelés színvonalára és a talajtermékenységre gyakorolt hatása a már tárgyalt tényezőktől (fajta,

vetésszerkezet, vetésforgó, előveteményhatás stb.), éppen úgy függ, mint a következőkben sorra kerülő

talajerő-gazdálkodástól. Mindezek összhangja teremtheti meg a környezetkímélő, környezetbarát és

egyszersmind hatékony, jövedelmező gazdálkodás feltételeit.

2.4. 4.2.4. Talajerő-gazdálkodás, trágyázás

A talajerő-gazdálkodás, a trágyázás körüli viták igen széles skáláját nincs mód bemutatni. Két karakterisztikus

álláspont azonban jellemezheti a nézetkülönbségeket.

Staub (1983), aki a biológiai gazdálkodás művelője, minden vegyszer használatát elveti, a talajt, annak

termékenységét kulcsfontosságúnak tartja, és ennek biztosítását csak biológiai módszerekkel látja környezet- és

egészségkárosodás nélkül megvalósíthatónak. Egyenesen a következőket mondja az ellentáborról: „...a

mezőgazdasági vegyipar, csatlósaival együtt ártalmatlannak tünteti fel, vagy nélkülözhetetlennek kiáltja ki azt,

amit el akar adni, a vegyipar képviselői előtt előadást tartó növényvédelmi professzor pedig még rá is dupláz”.

Búzás (1987) ugyanakkor a biogazdálkodásról ezt írja: „Az irányzatnak számos követője van, és a követők

tábora igen tarka. A tudományos maghoz csatlakoznak a különböző vallási szekták, politikai csoportosulások,

üzleti vállalkozások stb.”, majd igyekszik cáfolni mindazt, amit a biogazdálkodás képviselői fontosnak tartanak.

„A növényeknek azért van szükségük a talajra, mert számukra támasztó közeget jelent, és vizet, valamint

szervetlen vízoldható sók formájában tápelemeket szolgáltat. Ha a növények ezeket talaj nélkül is megkapják,

ugyanolyan szépen fejlődnek A talaj tehát nem feltétele a mezőgazdasági növények termelésének, hanem csak

ezen növények természetes előfordulási helye, mivel emberi beavatkozás nélkül a talaj biztosítja számukra a

szükséges létfeltételeket.” Kevéssel később ezt írja: „A mezőgazdasági növényeknek nincs szüksége

szervesanyagra, mikroorganizmusokra, talajéletre stb. Ezekre a talajnak van szüksége, de a talajnak is csak

akkor, ha ez a feltétele, hogy funkcióját be tudja tölteni”. Állítását a következőképpen igyekszik igazolni: „Jól

példázza ezt az egész világon elterjedt vízkultúrás zöldségtermesztési módszer… Ezek a növények vízen és

közönséges szervetlen sókon kívül semmit sem kapnak, mégis minden tekintetben tökéletesen fejlődnek, és igen

nagy terméseket adnak. A talaj támasztó funkcióját mesterséges támaszok helyettesítik”.

Mindkét álláspont nehezen tartható, de még nehezebben fogadható el. Az elsővel kapcsolatban el kell

mondani, hogy nem feltétlenül káros a talajra, a környezetre, az egészségre minden, kontrolláltan és




megfontoltan felhasznált vegyszer pusztán azért, mert mesterséges úton állították elő, sőt okszerű és józan

mértékű felhasználása erősítheti a kedvező természeti folyamatokat is. Különösen így van ez a természetben is

előforduló ásványi trágyaszerek esetében, melyek hatása e tekintetben jelentősen eltér a szintetikus növényvédő

szerekétől.

Másrészt az is nehezen fogadható el, hogy – bár lehetséges és megvalósítható a növények teljesen mesterséges,

szabályozott, automatizált körülmények közötti felnevelése – miért kellene erre törekednünk, mikor ugyanezt a

klíma és a talaj a drága és bonyolult automatikák helyett sokkal tökéletesebben elvégzi, ha beavatkozásainkkal

azokat a természeti folyamatokat erősítjük, amelyek a növényi produkciót és egyben a környezet stabilitásának

fenntartását szolgálják. Nem az tehát a kérdés, hogy „lehet-e?” hanem az, hogy „érdemes-e?” és „szabad

e?”. A kérdés más technológiai elemeknél (pl. monokultúra-vetésváltás) is így vetődik fel, amint arra már

korábban is utaltunk. Éppen hogy nem kikapcsolni és helyettesíteni kell a környezeti adottságokat, a

természeti erőforrásokat, hanem azok minél teljesebb hasznosítására, védelmére és javítására kell törekednünk,

és ezt kell hogy szolgálja minden beavatkozásunk.

Arra is rá kell mutatni, hogy sokszor a legtökéletesebbnek vélt vagy látszó mesterséges rendszer is csak

modellezi a természetest, ami vagy mennyiségi (termés) vagy minőségi (íz, zamat, szín, vitamintartalom,

eltarthatóság stb.) oldalról hiányt szenved, nem is beszélve arról, hogy ezt csak egyre nagyobb energiabevitellel

lehet megvalósítani. Azon a kevéssé vizsgált problémán is könnyedén túlteszi magát ez az érvelés, hogy a

hidropónika vagy egyéb mesterséges közeg elven működő technológiák és berendezések a hulladékaikkal

milyen terhelést jelentenek a környezetre, és mibe kerül ezek hatásának semlegesítése?

Különösen azért veszélyes az ilyen, könnyen félreérthető megközelítés, mert azt a látszatot kelti, hogy a

talajnak a növény táplálásában csupán passzív „támasztó” és „raktár” szerepe van. Ha a növények

gyakorlati táplálását ez az illúzió hatja át, akkor valóban súlyos környezeti katasztrófa következhet be. Álljon itt

Kreybig (1956) véleménye az ilyen nézetekről: „Az ilyen káros nézetek – amelyek sajnos mélyen gyökereznek –

a talajt tisztán a növény ásványi tápanyagraktárának tekintik, e szerint tehát ha a termékenységet fokozni

kívánjuk, csak tápelemekkel kell telíteni. Ma már alig tagadható, hogy ezen az úton a talaj termékenységét és így

valóban tartósan nagy és gazdaságos terméseket nem lehet biztosítani, mert csak jó minőségű

humuszanyagokkal tudjuk a talaj tartós szerkezetét és akadálytalan víz- és tápanyagszolgáltató képességét

létrehozni és fenntartani.” A talaj termékenységének tényezői lényegesen bonyolultabbak, amelyeket

Boguslawski (1965) és Győri (1984), valamint mások véleménye alapján már korábban ismertettünk.

A két vélemény ismertetésének és kritikájának azért szántunk tágabb teret, mert úgy véljük, hogy a mai

magyarországi növénytermesztésben, a talajerő-gazdálkodásban, a tápanyagellátásban is józan, szélsőségektől

mentes megoldást kell találnunk.

Ezek után vegyük sorra a talajerő-gazdálkodás tényezőit és fejlesztésének feltételeit, lehetséges irányait.

2.4.1. 4.2.4.1. A talajerő-gazdálkodás tényezői

A talajban lejátszódó folyamatok és a növény életfolyamatai között kétirányú és igen szoros kölcsönhatás van.

A tápanyagellátás rendszerét úgy kell tehát kialakítanunk, hogy abban a növényre és a talajra gyakorolt

hatásokat azonos súllyal mérlegeljük. Ma már szerencsére egyre többen vallják ezt a nézetet. Közülük álljanak

itt Szabónak (1986) a növény és a talaj anyagcseréjének egységével kapcsolatos megállapításai: „A talajok és a

növényvilág fejlődéstörténete geológiai korszakokon át elválaszthatatlanul mindig együtt halad. A talajképződés

szerves nyersanyagát a növények szolgáltatják, a növénytakaró nélkül a talaj biokémiai kapacitása fokozatosan

csökken. Bár a növény szöveteinek elemi felépítése a fajra többé-kevésbé specifikus, és a növénynek genetikailag

ellenőrzött sajátos anyagcseréje van, ez azonban rendkívül szorosan összeforrott a talaj biológiai és abiotikus

anyagcseréjével, és az utóbbiak hiányai, korlátozottságai szigorúan visszatükröződnek a növényi anyagcsere

több-kevesebb károsodásán is. Úgy látszik, hogy a növény anyagcseréjével a talaj abiotikus történéseinek

rendszerébe nagyrészt a talaj biológiai közösségének közvetítésével kapcsolódik be.”

Nem tudunk tehát nem egyetérteni Kreybig Lajossal, akinek véleményét a legtömörebben az tükrözi, hogy

„Gyakorlati trágyázástan” (1951), majd „Trágyázástan” (1955) című könyvének is a következő alcímet adta:

„A talajélőlények és növények okszerű táplálásának irányelvei”. Ebben a könyvben Kreybig megállapítja, hogy:

„A bő és biztos termések, tehát a talajtermékenység érdekében mindenekelőtt jó szerkezetű talajt kell

előállítanunk és fenntartanunk. Ehhez elsősorban az szükséges, hogy olyan minőségű szerves anyagokkal

gazdagítsuk a talajt, melyeknek enyészete folyamán a termesztett növények tápanyagellátása bőségesen

biztosított, és kellő mennyiségű tartós – szerkezet javító – humusz is keletkezik. Ennek a feladatnak akkor

tehetünk eleget, ha okszerűen kezeljük és alkalmazzuk a talajerő-gazdálkodás következő tényezőit:




1. az istállótrágyát,

2. a tarló- és gyökérmaradványokat,

3. a zöldtrágyákat,

4. az egyéb szerves hulladékanyagokat és komposztokat,

5. a műtrágyákat, amelyek az előbbiekkel, a talajélőlények és a növények ásványi táplálóanyag igényével a

legszorosabb összefüggésben érvényesülnek.”

2.4.2. 4.2.4.2. A tápanyag-szükséglet meghatározása, agrokémiai közelítésben

Az 1970-es és 1980-as évek talajerő-gazdálkodási és trágyázási tanácsadási gyakorlatában a vezető szerepet a

műtrágyák játszották, és a felsorolt egyéb források csupán korrekciós tényezőként-, a csapadékkal és egyéb úton

érkező tápanyagok és a klíma módosító hatása pedig elhanyagolható tételként szerepeltek. Az erre épülő

trágyázási tanácsadási rendszer a mezőgazdasági gyakorlatnak abból a régi és állandó igényéből indul ki, hogy a

tápanyag-gazdálkodási technológiákat pontos – a növény és annak környezeti igényeit figyelembe vevő –,

megbízható módszer alapján alakíthassa ki.

Hazánkban az első – a növény és a talaj tulajdonságait figyelembe vevő – szaktanácsadási rendszert a múlt

század végén az Országos M. kir. Chemicai Intézet állította fel. Vezetője, Liebermann (1886), számos

nagyparcellás műtrágyázási kísérlete alapján két következtetést vont le:

• „a tápanyag-visszapótlás szerepe elsősorban a növény igényeit kell, hogy kielégítendő legyen,

• a műtrágyázás hatását mindenkor annak gazdaságossága szabja meg.”

A növényt ellátó tápanyagok közül a műtrágya használattal és az NPK adagok emelésével látványos

terméshozam növekedés következett be az 1970-es és 80-as években. A túlzott műtrágya adagoknak viszont a

talajban és a környezetben előidézett hátrányaival, károkozásával a termelők akkor nem számoltak. Időközben

mind a hazai, mind a külföldi kutatások megállapításai azt bizonyították, hogy a szakszerűbb és korszerűbb

tápanyagellátás akkor éri el célját, ha a trágyázás gyakorlata az alábbiakat veszi figyelembe:

a) az egyes növények terméséhez annyi tápanyagot adni, amennyit az adott növény a vegetáció során igényel,

illetve a terméssel és a hozzá tartozó melléktermékkel (szalma, kóró, répafej stb.) betakarításra kerül;

b) a talaj felvehető tápanyagai ne csökkenjenek, és csak annyival emelkedhetnek, amennyi a talajra, a talaj

kultúlállapotára és a környezetre nem káros;

c) a különböző növények tápanyagellátása és ennek kialakított módszere a termőhely talajához igazodjon.

A talaj termékenységét fenntartó és a talajerő-gazdálkodással foglalkozó kutatók erre már az 1960-as évek

végén felfigyeltek, és új trágyázási módszerek kidolgozása kezdődött el. Ekkor alakult meg a Láng Géza által

Keszthelyen vezetett témakollektíva, és az ország 10 kutató intézetében, ún. egységes műtrágyázási

tartamkísérleteket állítottak be. Ezt a munkát vette át később Debreczeni Béla, és vezetésével született számos

kísérleti eredmény, publikáció és könyv. Hatékony kutatómunka folyt a GATE Kutató Intézetében Kompolton,

valamint az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézetében (Sarkadi, 1995).

Részben a Kutató Intézetek trágyázási kísérleteinek eredményeiből, részben az Állami Gazdaságok

Szakszolgálati Állomásainak táblatörzskönyvi és szövetkezeti gazdaságok személyesen gyűjtött adataiból

Gödöllőn kezdték kidolgozni a tápanyagellátásnak azt a módszerét, ami MÉM-NAK módszer néven került

bevezetésre (Debreczeni, 1979; Antal, 1979).

A módszer arra épült, hogy 3 évenként kötelező lett az állami gazdaságok és a mg. termelő szövetkezetek

talajainak vizsgálata NPK tápanyagtartalomra, pH-ra, kötöttségre és mésztartalomra. Ezzel ismertté vált az

ország talajainak tápanyag-ellátottsága táblánként. A növényeknek a terméssel és a hozzátartozó

melléktermékkel megállapítható N, P2O5, K2O, CaO, MgO tartalma, ami természetesen talajonként és

évjáratonként néhány %-os eltérést mutat. Ezzel kiszámítható az is, hogy az adott terméssel a növény mennyi

tápanyagot vesz fel a talajból.




Adott gazdaságnak egyes tábláin az elvárható termés ismeretében, a talaj tápanyag-ellátottságából alapul vehető

tápanyagkészlet szerint növényfajonként kiszámítható az a tápanyagszükséglet, ami megközelítően szükséges a

terméshez, és feleslegesen sem a talajt, sem a környezetet nem, vagy csak alig terheli.

Az 1980-as években a trágyázási módszerből számos tapasztalat gyűlt össze, és ennek figyelembevételével az

1996-ra került kiegészítésre, anélkül, hogy alapjában változott volna. Talaj és környezetvédelmi szempontból a

módszer továbbfejlesztése előrelépést jelent, és a következő főbb elvekre és módszerekre épül (Antal, 1997).

Az országban 31 talajtípuson és altípuson folytatnak szántóföldi termesztést. Az egyes talajtípusokhoz és

altípusokhoz a szántóföldi növénytermelés gyakorlata nem tud rutinszerűen alkalmazkodni. A talajigény, a

termesztett növények várható termésének megtervezése, a tápanyaghasználat minél szakszerűbb kiszámítása

érdekében hat szántóföldi termőhelyet különböztet meg a rendszer, melynek alapja a genetikai talajosztályozás.

A szántóföldi termőhelyek meghatározását erre az osztályozásra alapozták, és egy-egy csoportba több, bizonyos

tekintetben egymáshoz néhány tulajdonságban közel álló talajtípust soroltak, amelyek a következők (Antal,

1997):

A termőhely száma

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

A szántóföldi termőhely neve

Középkötött mezőségi talajok

Középkötött erdőtalajok

Kötött réti talajok

Laza homoktalajok

Szikes talajok

Sekély termőrétegű vagy erősen lejtős, erodált és heterogén talajok

A tápanyagellátási terv készítésének lényege e rendszerben az, hogy a várható termés tápanyagigénye a talajban

már rendelkezésre álló tápanyagforrások és a várható tápanyagveszteségek figyelembevételével úgy

módosuljon, hogy közben a talaj tápanyagtartalma ne csökkenjen egy bizonyos kritikus szint alá. A talaj

tápanyagszolgáltatásának megítélését elősegíti az évenkénti tápanyagmérleg készítése.

A tápanyagmérleg bevételi oldalára kerül a szerves és műtrágyákkal talajba jutott tápanyagok, továbbá a

pillangósok tarló- és gyökérmaradványaiban felhalmozódott N mennyisége. A vetőmagvakkal és a csapadékkal

talajba került tápanyagokat elhanyagolhatóknak tekinti. A tápanyagmérleg kiadási oldalának elkészítéséhez a

terméssel kivont, valamint a párolgás, kilúgzás, irreverzibilis tápanyag-megkötődés következtében elveszett

tápanyagok mennyiségét kell megbecsülni. A tápanyagmérleg készítéséhez a következő adatokat igényli:

• A szervestrágyázás éve, a felhasznált trágya félesége, mennyisége és tápanyagtartalma.

• A melléktermékek N- és P- tartalmával, mint tápanyagforrással nem számol, egyedül K-tartalmuk kerül a

mérleg bevételi oldalára. Mivel az alászántott melléktermékek súlyát nem ismeri, a főtermés alapján ítéli meg

a talajba jutott K mennyiségét. Úgy veszi, hogy 1 t szemterméshez tartozó szalmával vagy kukoricaszárral

átlag 12 kg K2O jut a talajba.

• Az elővetemény faja, termése, a betakarítás, illetve a pillangósok törésének ideje.




• A felhasznált műtrágyák mennyisége, hatóanyag-tartalma, a talajba juttatás módja és ideje.

• A terméssel kivont tápanyagok mennyisége.

• A tápanyagveszteségek mértéke. A tápanyagveszteségeket a mérlegkészítés célja szerint többféleképpen veszi

figyelembe. A közvetlenül a betakarítás utáni állapotnak megfelelő N-mérleg készítésekor az időjárástól, a

talajtulajdonságoktól és az agrotechnikai tényezőktől függően 10–40%, átlagosan 25% N-veszteséggel

számol.

Ebben a rendszerben a felsorolt paraméterek alapján a növények műtrágyaigényét a következő módon tervezi.

A N-műtrágyaigény tervezésekor a termés nagyságától függő N-adagokat a N-műtrágyaigényt csökkentő vagy

növelő tényezők szerint módosítja. Ezek közül a pillangósok pozitív elővetemény-hatását és a nagy mennyiségű

szármaradvány kedvezőtlen C/N-aránya miatti N-korrekciót kell kiemelni.

A P-műtrágyaigény tervezésekor a vetésterv és a várható termés ismeretében megállapítja a „termésszint-

egyenértéket”, majd a várható termésszinthez javasolható P2O5-adagot. Ebből levonja az istállótrágyával adott

P2O5-mennyiségét, továbbá az elővetemény betakarítása után készített P-mérleg egyenlege szerint „a talajban

maradt” P2O5-mennyiségének mintegy 70%-át. Az ily módon számított mennyiség a gyakorlati

felhasználhatóság céljából kerekíthető, figyelembe véve, hogy alaptrágyaként szuperfoszfát formájában 20–30

kg/ha P2O-nál kisebb adagot nem célszerű kiszórni. A rendszer alacsony pH érték esetén a foszforadag növelését

javasolja.

A K-műtrágyaigényt a P-éhoz hasonlóan tervezi. A különbség abban áll, hogy a megítélt K2O-adagból az

istállótrágya K-tartalmán kívül a melléktermékekkel alászántott K2O mennyiségét, továbbá a mérleg szerint

talajban maradt K2O 80%-át levonja. (Laza homoktalajon, továbbá erősen csapadékos év után csak 60–70%-át.)

A rendszer tehát a talajok tápanyag-ellátottságából, a növények fajlagos tápanyagigényéből és a különféle

termőhelyeken reálisan tervezhető termésátlagokból kiindulva határozza meg a területegységre vonatkozó

műtrágyaigényt, majd ezt az istállótrágya, a zöldtrágya és egyéb szervesanyagok (szalmatrágya, komposzt,

szármaradványok) tápanyagtartalmával, valamint egyes elővetemények és különböző talajproblémák (túlzott

kötöttség, savanyúság, lúgosság stb.) hatásaival korrigálja (Antal, 1997).

A talajerő-gazdálkodás alaptényezőinek hatékonyságát számos körülmény igen jelentősen befolyásolja. A

különböző tápanyagformák érvényesülését befolyásoló tényezők közül a következőket emeljük ki:

• a klímaviszonyok (csapadék, hőmérséklet stb.),

• a talajtulajdonságok (fizikai féleség, kötöttség, genetikai típus, pH- és mészviszonyok, ásványi és szerves

kolloidok mennyisége és minősége, tápelemtartalom, szerkezet, víz- és hőgazdálkodási tulajdonságok, az

erózió mértéke, a mikrobaközösségek száma, aránya, a mikrobiális tevékenység aktivitása stb.),

• a termesztés módszerei (vetésforgó, vetésváltás, vetésszerkezet, talajművelés stb.).

2.4.3. 4.2.4.3. A talaj termékenysége és a szerves anyagok

A szerves és szervetlen tápanyagforrások a talajéletre, a talajtevékenységre, a növények táplálkozási feltételeire,

a termés mennyiségére és minőségére a felsorolt tényezőkkel szoros összefüggésben fejtik ki hatásukat. A

talajerő-gazdálkodás rendszerét tehát mindezek figyelembevételével kell kialakítani. Mindazonáltal úgy tűnik,

hogy ma e rendszernek kulcskérdésévé vált a szerves anyagok mennyisége, minősége, a szervesanyag-

gazdálkodás színvonala, és ez – ha lehet hatványozottan – igaz védett és érzékeny természeti területeinken.

Az, hogy a szerves anyagok szerepét a műtrágyázás intenzív növelése időszakában alulértékeltük, abból a

nézetből fakadt, hogy azokat csak tápanyagforrásoknak tekintettük, és mivel tény, hogy a növények elsősorban

szervetlen tápanyagokkal táplálkoznak, így indokolatlannak tűnt a tápanyagokat nehezebben kezelhető,

kijuttatható és bedolgozható formában biztosító szerves anyagok használata.

Bár a szerves anyagok nagy mennyiségben és megfelelő formában és arányban tartalmaznak tápanyagokat is, és

így mint tápanyagforrások sem elhanyagolhatók, de szerepük nemcsak, és nem is elsősorban ebben áll. Ha

elfogadjuk, hogy a növényi anyagcsere szoros összefüggést mutat a talaj biológiai és abiotikus anyagcseréjével,

akkor a szerves anyagoknak a talaj termékenységében játszott szerepét is figyelembe kell vennünk, és így

megítélésük gyökeresen megváltozik. A talajba jutott szerves anyag a talajfauna számára fontos szén- és




energiaforrás, az „élvefelépített” talajszerkezet kialakulásának alapeleme. Javítja annak háromfázisos

rendszerét, szerkezetességét, vízbefogadó és víztartó képességét, ami a művelhetőségre és a tápanyag-

szolgáltatásra is jótékonyan hat vissza (Sarkadi, 1952; 1958).

A szerves anyagoknak a talaj termékenységére gyakorolt hatásait a következőkben foglalhatjuk össze (61.

táblázat).

62. táblázat - Néhány hazai talajféleség 0-20 cm-es rétegének átlagos egyensúlyi

állandója az NPK tápelemekre (Búzás, 1987. nyomán)

1. A talaj szerves

anyagai Növényi maradványok

↓

Állati melléktermékek

↓

Talajélet

↓ ↓

Táphumusz Tartós humusz

Táplálja a talajéletet Állandó, a talajásványokhoz kötődik

2. Hatása a növények

tápanyag-ellátására A talajélet N-t köt meg a

levegőből, a táphumusz a

mineralizálódás során

ásványi anyagokat bocsát ki,

az ásványokból tápanyagokat

tár fel.

Tartalékot képez, lassan

feltáródva tápanyagokat ad le.

Felvehető tápanyagokat tárol,

megakadályozza azok

kimosódását.

3. Hatása a talaj és a

növény egészségi

állapotára és

minőségére

Hatóanyagokat, növényi

hormonokat,

antibiotikumokat szállít,

növeli a biológiai aktivitást,

ez visszaszorítja a kártevőket

és kórokozókat.

Sokoldalú hatóanyag-

karaktere van, növeli a

biológiai aktivitást, a

fajgazdag mikrobiális

tevékenység helye, ez

visszaszorítja a kártevőket és

kórokozókat.

4. Hatása a talaj

szerkezetére A talajélet hozzájárul a

talajszerkezet kialakulásához

és stabilizálódásához

A laza talajokat kötöttebbekké

teszi, javítja

vízgazdálkodásukat, a kötött

talajokat fellazítja, javítja

levegő- és hőgazdálkodásukat,

morzsalékos szerkezetet képez

(s így közvetve csökkenti a

gépi vonóerőigényt. – szerk.

megj.)

A hazai szakirodalomban a korábbi időszakban szinte valamennyi szerző, de napjainkban is többen

hangsúlyozzák a szerves anyagok mennyiségének és minőségének szerepét (Hargitai, 1960, 1974, 1980,

1981, 1983; Győri, 1984; Szabó, 1986; Major, 1987; Németh, 1996). A talaj specifikus (humusz) és nem

specifikus szervesanyag-tartalmával kapcsolatban a következő hatásokat emelhetjük ki:

• mineralizációja útján a benne lévő tápanyagok felszabadulnak, a növények számára felvehetővé válnak,




• a talajban található szerves vegyületek (enzimek, antibiotikumok, vitaminok) a növényekre közvetlen

fiziológiai hatást is gyakorolnak,

• közvetlen hatást gyakorolnak a talaj fizikai tulajdonságaira, víz-, hő- és levegőgazdálkodására,

térfogattömegére, porozitására, a szilárd rész sűrűségére,

• a föld felszínén lévő talajtakaróban energiaakkumulátor szerepét töltik be,

• olyan szén (C)- és energiaforrást jelentenek, amelyek a talajban lejátszódó biológiai folyamatoknak

elengedhetetlen feltételei,

• alapvetően meghatározzák a talajok általános és speciális környezetvédelmi kapacitását, kompenzáló

képességét stb.

Mindezek alapján azok a beavatkozások, amelyek javítják a talaj humuszháztartását, döntő szerepet játszanak a

talajtermékenység kialakulásában és fenntartásában. A 24. ábrán egy 25 éves bajorországi kísérlet eredményei

alapján mutatjuk be a különböző trágyázási módszereknek a talaj humuszháztartására gyakorolt hatását. A

humuszmérleg 25 év utáni egyenlege, úgy gondoljuk, önmagáért beszél, és értéke +30% (érett istállótrágya), és

–28% (nagy műtrágyadózisok) között alakul.

24. ábra - A talaj humusztartalmának változása 25 év során különböző szerves és

műtrágyázás után (Bachthaler, 1979)




A szisztematikus szervesanyag-bevitel hatásának mértéke – mint arra Hargitai (1980) vizsgálatai is határozottan

rámutattak – a talaj eredeti humusztartalmától is függ. Hosszan tartó szervestrágyázás az eredetileg kis

humusztartalmú talajokon igen nagy mértékben (az eredeti érték háromszorosára!) is gyarapíthatja a

humuszkészletet. Megállapítja azt is, hogy a műtrágyázással együtt alkalmazott szerves trágyázás a humusz- és

nitrogénállapot kedvező változása szempontjából egyaránt igen jó. Ez a megoldás a talajtermékenységet és a

gyakorlati tulajdonságokat egyaránt javítja.

A talajba dolgozott szerves anyagoknak a humuszháztartásra gyakorolt hatását humuszmérleg-számítással

(Győri, 1984) határozhatjuk meg. A humuszmérleg-számítás három részből tevődik össze:

1. a különböző növények által okozott humuszveszteségek (a mérleg kiadási oldala),

2. a talajba kerülő szerves anyagok (növényi maradványok, szerves trágyák) mennyisége (a mérleg bevételi

oldala),

3. a mérleg egyenlege alapján javaslattétel a szervesanyag-bevitelre.

a) Humuszveszteségek

A növénykultúrák által okozott humuszveszteségek a következők szerint számíthatók:




ahol:

• humuszveszteség: t/t főtermék,

• fajlagos N-igény: kg/t főtermék + hozzátartozó melléktermék

• mineralizációból fedezett hányad:

• pillangósoknál: 20% (0,2)

• egyéb növénynél: 30% (0,3)

• a humusz fajlagos N-tartalma: 50 kg/t (5%).

b) Humuszgyarapodás

A talaj humusztartalma a talajba kerülő növényi maradványok, illetve a kijuttatott szerves trágyák

humifikálódása (humuszosodása) révén gyarapodhat.

A növényi maradványok bedolgozása révén keletkező humuszgyarapodás mértéke azok fajlagos N-tartalmától,

humuszosodásának mértékétől, valamint a bedolgozott növényi maradványok mennyiségétől függ.

Úgy találták, hogy a humuszosodás mértéke – a maradványok N-tartalmától függően – szalmánál 10%, a

gyökérmaradványoknál pedig 18%. A magasabb N-tartalmú maradványoknál, illetve ha a maradványokhoz N-

kiegészítést adunk, a humifikáció mértéke eléri a 30%-ot (Győri, 1984).

A humuszosodás mértéke erősen függ a talajtulajdonságoktól, talajélettől, a talajlakó mikroszervezetek számától

és aktivitásától is. Ezért minden olyan beavatkozás, amely a talajéletet serkenti, elősegíti a szerves anyagok

humifikációját is. (Az istállótrágya jobb hatása ilyen szempontból éppen ebben van!). Ilyen megoldás lehet, ha a

növényi maradványokat a N-kiegészítés mellett különböző mikrobiológiai készítményekkel is lepermetezzük, és

így dolgozzuk be a talajba. Ezzel a talajmikrobák számát és aktivitását növeljük, és így a szerves anyagok

humifikálódását elősegítve, ugyanolyan szervesanyag-mennyiségből több humusz képződhet.

A humuszgyarapodás mindezek figyelembe vételével a következők szerint számítható:

,

ahol:

• humuszgyarapodás: t/t melléktermék,

• fajlagos N-tartalma: kg/t melléktermék,

• humuszosodási index:

• szalmánál: 10% (0,10)

• gyökérnél: 18% (0,18)

• ezek N-kiegészítéssel: 30% (0,30)

• pillangós maradványoknál, 30% (0,30)

• a humusz fajlagos N-tartalma:50 kg/t (5%).




Külföldi vizsgálatokban (Kononova, 1963; Boldirev et al. 1978) az istállótrágya humuszgyarapító hatásának

elemzése során szárazanyag-tartalmát 45%-nak véve úgy találták, hogy az istállótrágya szárazanyag-tartalmának

40%-a humifikálódik. Ez azt jelenti, hogy a felső 30 cm-es talajréteg 0,1%-os humuszgyarapításhoz 25 t/ha

istállótrágya bedolgozására van szükség.

Hazai feltételek között az istállótrágyában átlagosan 25% szárazanyaggal és annak 30%-os humifikálódásával

számolhatunk (Győri, 1984). Így a felső 30 cm-es talajréteg humusztartalmának 0,1%-os (4500 kg/ha-os)

emeléséhez 60 t/ha istállótrágya bedolgozására van szükség.

c) A humuszmérleg egyenlege, humuszgyarapítás

A humuszmérleg egyenlegét a humuszveszteségek és a humuszgyarapodás egymáshoz viszonyított aránya

határozza meg. Humuszgyarapodás alapvetően 3 úton érhető el:

• pillangósok (elsősorban évelő pillangósok) termesztésével;

• istállótrágyázással;

• szárbedolgozás + N-kiegészítés + mikrobiológiai készítmények alkalmazásával.

Ez alapján a humusz gyarapítására a következő talajerő-gazdálkodási rendszert, módszerkombinációt

ajánljuk:

1. Pillangósok után a gabonaszalma betakarítható több éven keresztül is anélkül, hogy a humuszmérleg

egyenlege negatívvá válna. Ez a különböző pillangósok után a következő időszakig folytatható:

• lucerna után (20 t/ha életteljesítmény esetén): 10–20 éven keresztül,

• vöröshere után: 1–2 éven keresztül,

• bíborhere után: 1–2 éven keresztül,

• borsó után: 1 éven keresztül.

Ezt a gabonaszalmát istállótrágya készítéséhez használjuk.

2. Ha a táblán a megadott időszaknál régebben volt pillangós, akkor a termesztett növény gyökér- és

szármaradványait N-kiegészítéssel és mikrobiológiai készítmények hozzáadásával bedolgozzuk.

3. Az első két pontban leírtak betartásával a humuszmérleg egyensúlyban tartható, esetleg valamelyest még

gyarapítható is, és ugyanakkor rendelkezünk istállótrágyával az igen alacsony humusztartalmú táblák

javításához, és a talajkötöttségtől függően a 3–5 évenkénti rendszeresen visszatérő istállótrágyázáshoz (az

„istállótrágya-forgóhoz”).

A humuszveszteség és -felhalmozás mértékét az egyéb feltételek (klímaviszonyok, talajtulajdonságok, az

alkalmazott agrotechnika) is jelentősen befolyásolják. A szerves anyagokkal kapcsolatos kérdések azonban

olyan jelentősek, hogy azokat ökológiai és agrotechnikai kísérletekben a jelenleginél nagyobb mértékben és

ütemben kellene vizsgálni. Ez az alkalmazkodó növénytermesztésnek olyan alapeleme, amelynek

ökotípusonkénti elemzése elodázhatatlan feladat.

Az eddig elmondottakat úgy foglalhatjuk össze, hogy a szerves anyagoknak a jelenleginél lényegesen nagyobb

szerepet kell kapniuk növénytermesztésünkben. Ezek olyan tápközeget biztosítanak a talajélet, a mikrobiális

tevékenység számára, amely lebontásuk, humifikációjuk révén döntő módon befolyásolják a talaj szerkezetét, a

humuszanyagokban szerves kötésben lévő tápanyagok lassú mineralizációja, feltáródása pedig a növényeket

élettani igényeiknek megfelelő ütemben és mértékben látja el felvehető tápanyagokkal. Ez a harmonikus

tápanyagellátás, valamint a talajban lévő egyéb szerves vegyületek (bioregulátorok) a növényeket

ellenállóbbá teszik a stresszhelyzetekben, ezzel növelik a termés biztonságát, stabilitását. A szerves

kötésben lévő tápanyagok nem mosódnak ki a talajból. Mindez együttesen növeli a termelés ökonómiai és

ökológiai rentabilitását.

2.4.4. 4.2.4.4. A talaj biológiai tevékenysége és a növények táplálkozása




Az 1960-as évek előtti szakirodalom nyomatékosan hangsúlyozta és a 70–80-as évek külföldi, valamint a ’90-es

évek hazai szakirodalma egyre nagyobb mennyiségben „szállítja” azokat a tényeket, amelyek azt bizonyítják,

hogy a növények elsősorban a talaj biológiai tevékenysége által jutnak felvehető tápanyagokhoz, a bevitt

tápanyagokat, szerves anyagokat a giliszták és egyéb makrobionták feldolgozzák, majd elsősorban a mikróbák

használják fel élettevékenységükhöz. (Számos tény mellett ezt bizonyítja pl. a közismert pentozán hatás is. Ha a

talajban kevés a N., akkor a nagy mennyiségben bevitt szerves anyagok lebontásához azt elsősorban a mikrobák

veszik fel, és ahhoz a növény hozzá sem fér (Mándy, 1974). Ez a folyamat nagymértékben függ a talaj

jellemzőitől, állapotától, biológiai tevékenységétől, valamint a bedolgozott szerves anyagok N-tartalmától.

Győri (1984) szerint a talajba dolgozott szalma, kukoricaszár, napraforgószár stb. N-tartalma általában 1,2%

körüli. Ezt erősíti meg Aldrich (1976) is, majd rámutat arra, hogy ha szármaradványok N-tartalma kisebb mint

1,7%, akkor a mikroorganizmusok a tág C/N arány miatt az összes nitrogént a saját testük felépítéséhez,

szaporodásukhoz használják fel, azaz kialakul az ún. pentozánhatás, ami végeredményben a kultúrnövénynél N-

hiánytünetként jelentkezik. Pótlólagos N bevitele (vagy nagy N-tartalmú pillangós beszántása) esetén, ha a

szerves anyagok N-tartalma 2% fölötti (jó ha eléri a 2,2%-ot), a lebontáshoz szükséges N mennyiségen túl

szabad, a növények számára is hozzáférhető N marad, ami biztosítja a kultúrnövények normális növekedését és

fejlődését mindaddig, amíg a mikrobák elhalása, humifikálódása majd mineralizálódása után felszabaduló N-

készlet is felvehetővé válik. Így a szervetlen formában kijuttatott N mikrobiális transzformáció közbeiktatásával

egyenletesen táplálja a növényt, de nem utolsó szempont az sem, hogy a nitrogén elvándorlása minimális, mivel

az a mikrobák testéből csak elhalásuk után, fokozatosan válik szabaddá, amit viszont a növény azonnal felvesz

és saját szöveteibe épít be.

Nagyon fontos tehát annak megállapítása, hogy amíg a mikrobák intenzív szaporodása folyik, addig a növény

számára csak az a hányad felvehető, ami a mikrobák igényeinek kielégítése után megmaradt! Később a

mikrobák szaporodása és elhalása egyensúlyba kerül, majd az egyensúly fennmaradása mellett egyre több lesz

az elhalt mikroba, ennek révén a hozzáférhető tápanyagmennyiség is. A szemléletváltás tehát abban áll, hogy

nem növénytáplálást, hanem talajerő-gazdálkodást kell folytatnunk. Ismét csak Kreybiget (1951, 1956) kell

idéznünk: „A gyakorlati életben sohasem szabad elfelejtenünk, hogy nem a növényt, hanem elsősorban a talajt

trágyázzuk, és a növény táplálását a talaj végzi. A talaj és a trágya kémiai és biológiai tulajdonságait kell tehát

ismernünk és figyelembe vennünk, ha az adott tápanyagok legnagyobb jövedelmezőségét akarjuk biztosítani.”

2.4.5. 4.2.4.5. Tápanyagformák a talajban

A talajban a tápanyagok kötött, nem felvehető (A) és szabad, felvehető (B) formában vannak jelen. E kettő adja

a talaj tápanyag-kapacitását. A két forma adott feltételek között egyensúlyban van egymással. Az egyensúly

annál gyorsabban kialakul, minél nagyobb sebességgel tudnak az (A) és (B) formák egymásba átalakulni. Az

egyensúlyi állandó az adott talaj és környezeti viszonyokra jellemző szám (Buzás, 1987).

Növénytáplálkozási és környezetgazdálkodási szempontból azok a kedvező viszonyok, ahol az (A/B) arány

nagy, de az (AB) átalakulás akadálytalan és gyors, és így olyan ütemben képes a talaj (B) formájú felvehető

tápanyagokat szolgáltatni, amilyen ütemben azt a növények felveszik. A magas (A/B) arány a veszteségek

minimalizálását, a gyors mobilizáció képesség pedig a folyamatos és harmonikus növénytáplálást teszi lehetővé.

A 62. táblázatban a magyarországi talajok átlagos NPK egyensúlyi állandóját foglaltuk össze.

A táblázat alapján pl. 1 kg szabad (B) N-re futóhomokon átlagosan 2,5 kg kötött, közvetlenül nem felvehető (A)

N jut, réti talajon viszont ez az érték mintegy 8,3 kg. Ugyanezek az értékek P esetében futóhomokon 333 kg, réti

talajon 500 kg, kálium esetében futóhomokon 71 kg, réti talajon viszont mintegy 435 kg.

63. táblázat - A pH-tól függő P felvétel (Aldrich, 1976)

Talaj Egyensúlyi állandók (A/B) (K) (kg/kg)

KN KP KK

Futóhomokok 2,50 333 71

Barna

erdőtalajok 3,13 625 74




Csernozjomok 5,88 400 278

Réti talajok 8,33 500 435

A talajok szerves és szervetlen kolloid tartalma döntő módon meghatározza a két tápanyagforma (A,B)

egyensúlyi állandóját. A kolloidtartalom növelésével csökken az összes tápanyagtartalmon belül a mobilis (B)

tápanyagok aránya, és ezzel a potenciális veszteségek és a környezetszennyezés mértéke. Ebben az esetben a

növénytáplálás szempontjából döntő kérdés az (AB) átalakulások sebessége, az egyensúly kialakulásának

üteme. Kedvező esetben (jó talajszerkezet, aktív talajélet, kedvező nedvesség- és pH-viszonyok) ez az átalakulás

olyan ütemben folyik, amilyen ütemben a növények táplálkozásukkal a B felvehető tápanyagok mennyiségét

csökkentik.

Ha növeljük az (A) (nem felvehető) formájú tápanyagok mennyiségét, felgyorsul azok (B) formává alakulása, és

magasabb tápanyagkapacitás-értéken áll be az adott talajra jellemző (A:B) egyensúly. Ha felvehető (B)

formában visszük be a tápanyagokat, akkor azok (A) formába való átalakulása gyorsul fel, de ezen átalakulás

sebessége attól függ, hogy milyen mértékben képes a talaj a B formájú tápanyagot megkötni. Ez a

megkötőképesség alapvetően a talaj ásványi – szervetlen kolloid – összetételétől, szerves kolloid tartalmától és

mikrobiális tevékenységétől függ. A mikrobiális tevékenység intenzitását ugyanakkor nemcsak a (B) formában

bevitt tápanyagok, hanem a szerves formában jelenlévő C (szén), valamint a N abszolút és relatív mennyisége is

alapvetően befolyásolja, amint arra már korábban rámutattunk.

Mindebből az következik, hogy a talaj tápanyag-kapacitását növelni legkedvezőbben úgy tudjuk, ha nagyrészt

kötött (A) formájú tápanyagokat tartalmazó szerves anyagokat juttatunk a talajba, vagy ha a (B) formájú

tápanyagokat tartalmazó műtrágyákat szerves szénforrásokkal együtt adagoljuk (Diercks, 1983). Ha ezt nem

teszszük, akkor a mikrobiális tevékenység s ezzel a (BA) átalakulás akadályozott, és az egyensúly úgy áll

helyre, hogy a (B) formában bevitt tápanyagok jelentős része kimosódik, környezetszennyezővé, a termelésben

pedig veszteséggé válik.

2.4.6. 4.2.4.6. A talajerő-gazdálkodás gyakorlati módszereinek fejlesztése

A talajerő-gazdálkodás tényezőinek e vázlatos áttekintése után vizsgáljuk meg, hogy az ismertetett elvek milyen

gyakorlati megoldásokkal érvényesíthetők. Ehhez nagy segítséget adhat az évszázados hazai és külföldi

gyakorlat. Nézzünk néhány ilyen megoldást.

• Az istállótrágya tápanyagvesztesége a szakszerűtlen kezelés hatására akár az 50%-ot is elérheti. Látva az

istállótrágya mai megítélését, és az ezzel összefüggő, többségében siralmasan rossz kezelését, azt kell

mondanunk, hogy ismét meg kell tanulni az istállótrágya szakszerű erjesztését és érlelését (lásd pl.: Kreybig,

1955), ki kell dolgozni a trágyakezelés és -kijuttatás technológiáját, és meg kell oldani e technológia

gépesítési problémáit (erre a 4.2.5. fejezetben részletesen visszatérünk).

• A különböző (mezőgazdasági, kertészeti, kommunális stb.) eredetű szerves hulladékok, melléktermékek

komposztálása, és visszajuttatása a talaj-növény-állat-talaj rendszerbe sürgető feladat (erre a 4.2.6. fejezetben

részletesen visszatérünk).

• Műtrágyák + gyökér- és szármaradványok együttes talajba dolgozása, és a lebontás, humifikálódás gyorsítása

mikrobiológiai készítményekkel (Madas, 1985).

• Szalmatrágya-készítés műtrágyák (N,P) és mikrobiológiai készítmények vagy egyéb anyagok (pl. húgylé,

hígtrágya stb.) hozzáadásával (részletesen lásd.: Gyárfás, 1934; Kreybig, 1955). (További információk a

4.2.5. fejezetben.)

• Szalmás istállótrágya + műtrágyák (N, P) együttes erjesztése (Kreybig, 1955); előnye a nagyobb mennyiségű

és jó minőségű szervesanyag-képződésen túl az is, hogy a bőséges almozás hatására az állatok hővesztesége

is csökken, így a bevitt energia (abrak) nagyobb hányada fordítható termelésre, csökken a létfenntartó

energiaigény, a takarmányozás hatékonysága javul (más szavakkal nem feltétlenül az abrak által felvett

energia testhővé alakításával kell fűteni az istállót!).

• Retard (szerves vagy szervetlen kötésben lévő), lassan bomló és felvehetővé való ásványi trágyák

alkalmazása (pl. Búzás, 1987), nitrifikációinhibitorok alkalmazása, melyek megakadályozzák az ammónia

nitráttá alakulását és így kimosódását (pl.: N-serve = nitrapyrin) (Madas, 1985).




• A mikrobiális N-kötés növelése, ami több úton is elérhető:

• a pillangósok területének növelésével,

• olyan N-kötő fajok szelektálásával, amelyek nem pillangós növényekkel is képesek szimbiózisban élni,

• olyan fajok szelektálásával, majd ezekkel a talajok oltásával, amelyek a talajban szabadon élve (pl.

Azotobacter) a jelenlegi fajoknál nagyobb intenzitással képesek a levegő nitrogénjét megkötni.

• Nem elég a talajok tápanyag-kapacitását emelni, hanem a tápanyag-szolgáltató képességüket is javítani

szükséges. Mivel ez igen erős összefüggésben van többek között a talajok pH-viszonyaival, ezért savanyú

talajaink meszezése elkerülhetetlen. Ez egyéb előnyös hatásokkal is jár. Mivel a talaj szerkezete – amint erről

már szóltunk – alapvető fontosságú termőképességének kialakításában, ezért a mész, mint az egyik

legfontosabb szerkezetképző anyag (a talaj szerkezetességét döntő módon szerves és szervetlen kolloid,

valamint mésztartalma határozza meg), a talaj termékenységének igen fontos eleme. A talajba dolgozott Ca-

trágya (mésztrágya) pH-növelő hatása kedvezően hat az egyéb makrotápanyagok felvehetőségére is. Ez

legszembetűnőbben a P felvételénél jelentkezik. A pH-tól függő P felvétel Aldrich (1976) szerint a következő

(63. táblázat).

64. táblázat - A zöldtrágyázás lehetőségei (Holló, 1996)

pH-érték Kémhatás A foszforfelvétel intenzitása

> 8,0 erősen lúgos gyors, de ritka az ilyen eset

7,0–8,0 gyengén lúgos sok foszfor trikalcium-foszfát

alakba megy át, amit nagyon lassan

vesznek fel a növények

7,0

6,0–7,0

közömbös

enyhén savanyú

gyors a P-felvétel, ebben a

tartományban a P sokkal

gyorsabban táródik fel, mint a

savasabb vagy lúgosabb

környezetben, így a növények

könnyebben felveszik

< 6,0 mérsékelten,

illetve erősen

savanyú

alacsony a P-felvétel, mivel ebben a

tartományban a P a vassal (pH <

5,0), alumíniummal és a mangánnal

nehezen felvehető vegyületeket

képez

• Újra kell értékelnünk a zöldtrágyázás szerepét, alkalmazásának lehetőségeit és módozatait (Kahnt, 1986;

Antal, 1986, 1987, 1993). Alkalmazása elsősorban a futóhomokon, humuszos homokon, laza barna

erdőtalajon igen kedvező, de szerepe gyenge víz- és hőgazdálkodású, kötött, szétiszapolódó, száradásra

erősen zsugorodó talajokon is igen jelentős. Napjaink növénytermesztési gyakorlatában három megoldás

lehetséges:

• nyári másodvetésű zöldtrágyanövények,

• őszi vetésű áttelelő növények,

• alávetésű köztes növények.

Fentiek közül: pillangósvirágú zöldtrágyanövények: csillagfürt, fehér somkóró, szöszös- és pannonbükköny,

perzsa-, svéd- és fehérhere stb., nem pillangós zöldtrágyanövények: olajretek, fehérmustár, facélia,

káposztarepce, takarmányrepce, réparepce stb. Meg kell említeni, hogy helyes felfogásban lehet az árvakelés is

zöldtrágya, ha meggátoljuk a kizöldült árvakelés vagy a kikelt gyomok maghozását, mielőtt ezt a talajba

dolgoznánk. A zöldtrágyázás a talaj tápanyag-összetételét és minőségét módosítja kedvezően, ezzel csökkenti a




tápanyagok kimosódását a talajból, s egyszersmind fokozza annak mikrobiális tevékenységét, javítja

szerkezetét, kultúrállapotát, tápanyag-szolgáltató és -közvetítő képességét. A zöldtrágyázás lehetőségeit a 64.

táblázatban foglaltuk össze.

65. táblázat - Veszteségek a gondatlanul kezelt trágyalében és vizeletben (Kreybig, l955)

l. Fővetésű növény 2. Másodvetésű növény

1.1. Évelő pillangós 2. vagy 3.

növedéke

1.2. Fővetésű növény zöld

mellékterméke, pl. élő tarló, leveles

répafej

1.3 Talajvédő zöld ugar:

• természetes (gyom, maghozás előtt);

• árvakelés (kalászos, szárazborsó);

• őszi vetés: nem télálló (tavaszi

növény vethető utána) télálló (őszi

növény vethető utána);

• tavaszi vetés (őszi, vagy következő

évben tavaszi növény követheti);

• alávetés (előveteménybe) EU

talajvédelmi ajánlások.

2.1. Zöldtrágya növény:

• nyári másodvetések, pl. csillagfürt,

perzsahere, olajretek, facélia;

• áttelelő őszi másodvetések, pl. fehér

somkóró, bíborhere;

• tavaszi vetésű növények, pl.

napraforgó öntözött szántóföldön.

2.2. Zöldtakarmány növény:

• – áttelelő őszi, másodvetésű

zöldtakarmány növények, pl. rozsos

szöszös bükköny, Legány-féle,

Keszthelyi, Landsbergi keverék

tarlómaradványai, általában csak

öntözött területeken.

• Meg kell vizsgálnunk a tőzeg, a lápiföld és egyéb talajjavító szervesanyag-források felhasználásának

lehetőségeit.

Ezen megoldások közül az adott üzem viszonyainak legmegfelelőbb módszereket kiválasztva, azokat

kombinálva biztosítható a termés jó minősége, megfelelő mennyisége és stabilitása, s közben a talajok

szerkezete is javul, termékenysége, pufferkapacitása növekszik, és a termelési körfolyamatból kevesebb

környezetszennyező tápanyag kerül ki. Mindezekkel nemcsak a környezet stabilitása őrizhető meg, hanem a

termelés gazdaságossága, hatékonysága és a termékek minősége, táplálkozásfiziológiai értéke is javítható.

2.4.7. 4.2.4.7. Összegzés

A talajerő-gazdálkodás tényezőinek e vázlatos ismertetése arra hívja fel a figyelmet, hogy az korántsem azonos

a műtrágyázással, hanem csak egyéb talajerő-gazdálkodási módszerekkel kombinálva teremthetők meg az

ésszerű, stratégiai szempontokat figyelembe vevő környezetgazdálkodás, az ökológiai és ökonómiai

szempontból egyaránt hatékony, alkalmazkodó növénytermesztés feltételei.

A felsorolt módszerek részleteit a hivatkozottakon kívül a következő hazai szakirodalmi források tartalmazzák:

Cserháti et al. 1887; Cserháti, 1906, 1908; Bittera, 1925, 1931; Gyárfás, 1926; Kreybig, 1928, 1931, 1955;

Ballenegger, et al. 1936; Láng, 1960; Sarkadi, 1952, 1975; Debreczeni, 1979; Antal, 1979. Ezek

áttanulmányozásával sok olyan – évszázadok termelési tapasztalataiban kiforrott – elemet építhetünk be

napjaink gazdálkodásába, melyek a kor követelményeinek, termelési színvonalának is megfelelnek, és

segíthetnek az ésszerű környezetgazdálkodás, az alkalmazkodó növénytermesztés rendszerének

kidolgozásában.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a „műtrágyázás” helyett „talajerő-gazdálkodásra”, illetve

szakszerű tápanyagellátásra van szükség, valamennyi elemének (tarló- és gyökérmaradványok,

szármaradványok, zöldtrágyák, istállótrágya, hígtrágya, tőzeg, egyéb szerves hulladékok, mikrobiális

nitrogénkötés, ezeket kiegészítő műtrágyázás stb.) számításba vételével, harmonikus felhasználásával, a

talajfolyamatok és a humuszgazdálkodás, a talajtermékenység (fertilitás + produktivitás!) tényezőinek és




törvényszerűségeinek megfelelően. Mindehhez fel kell gyorsítani az ezirányú kutatásokat, fejlesztő munkát, s a

megoldások gyakorlati elterjedését állami eszközökkel is támogatni kell. Védett és érzékeny területeken

különösen nagy a jelentősége ezek közül a szerves tápanyagformák alkalmazásának. Lássuk hát ezek közül a

legfontosabbat, az állati trágyákat, azok hagyományos kezelését és felhasználását.

2.5. 4.2.5. Állati trágyák hagyományos kezelése és felhasználása

A szerves anyagoknak – amint azt korábban már részletesen elemeztük – döntő szerepe van az

agrárökoszisztémák egyensúlyának és a talajok környezetvédelmi kapacitásának fenntartásában. Közöttük is

kitüntetett szerepet játszanak az állati trágyák. Ezért van az, hogy a tradicionális – a természeti

folyamatokhoz alkalmazkodó, ezeket integráló – parasztgazdálkodásban, a különböző vegyes gazdálkodási

rendszerekben olyan nagy figyelmet fordítanak az állati trágyák gondos kezelésére és okszerű felhasználására.

A két világháború közötti időszakban kialakult és stabilizálódott az állati trágyák kezelésének és

felhasználásának hagyományos rendszere, melyet az ezen időszakban megjelent számos – igen értékes –

közlemény ismertet (pl.: Bittera, 1925; 1931; Kreybig, 1928; 1951; 1955; 1956; Grábner, 1956 stb). Ezek a

munkák mind a mai napig jó eligazítást adnak az állati trágyák hagyományos kezeléséhez, ezért a továbbiakban

először mi is – elsősorban Kreybig munkáira támaszkodva – mutatjuk be ennek módszereit. Az 1960–1990

közötti időszakban ugyanis ezek a módszerek jobbára háttérbe szorultak, az iparszerű gazdálkodás az állati

trágyákat inkább tehernek, nehézségeket okozó rossznak tekintette, ezért e módszerek kutatása és fejlesztése is

megállt.

Ezt követően a komposztálást, mint az állati trágyák és egyéb szerves hulladékok kezelésének továbbfejlesztett

módszereit ismertetjük (Alexa–Dér, 1997).

2.5.1. 4.2.5.1. Általános szempontok

Sajnos hazánkban a szerves és istállótrágya-gazdálkodás igen elmaradott. Sok helyen az istállótrágyát még ma is

szemétnek tekintik, ahelyett, hogy azt szakszerűen kezelnék, erjesztenék, érlelnék és a talajok szükségletének

fedezésére valóban okszerűen alkalmaznák. Igen súlyosak és általánosak a hibák, amelyeket az istállótrágya

kezelésében lépten-nyomon tapasztalhatunk. Ezek közül a leggyakoribbak:

1. már az istállóban olyan hibákat követnek el, hogy még a legszakszerűbb trágyakezelés mellett sem válhat az

istállóból kikerülő nyers trágyából jó minőségű, nagyhatású trágya;

2. az istállótrágyát egyáltalán nem, vagy hanyagul és minden szakértelem nélkül nem erjesztik és érlelik, hanem

csak jól-rosszul raktározzák, aminek következtében igen nagy veszteségek állnak elő, a trágya erjesztési és

raktározási helye nem trágyatelep, hanem szemétdomb;

3. a híg ürülékkel és trágyalével egyáltalán nem is törődnek, vagy ha törődnek vele, abban semmi köszönet

nincsen, mert inkább az a cél, hogy megszabaduljanak tőle;

4. a többé-kevésbé rossz minőségű trágyát helytelenül kaszálják föl.

A talajerő fenntartásához megfelelő mennyiségű és minőségű istállótrágya alkalmazása nélkülözhetetlen. Ha az

istállótrágyát jól kezelik és érlelik, akkor szén- és energiaforrásul szolgál a talaj mikroszervezeteinek, jó

minőségű humuszt szolgáltat, amely a talaj tulajdonságait javítja, a talaj hasznos beéredését, a morzsalékos

szerkezet állandóságát biztosítja, a víz és levegőgazdálkodást javítja, megóvja a táplálóanyagokat a kilúgozástól,

fokozza a talaj szén-dioxid-termelő képességét és biztosítja a felvehető állapotú ásványi táplálóanyagok

keletkezését, a növények táplálását.

Az istállótrágya legfontosabb alkotórésze a szerves anyag, és annak nitrogéntartalma, mert ez a megfelelő

minőségű humusznak nélkülözhetetlen alkotórésze. A legújabb vizsgálatok eredményeiből következik, hogy az

istállótrágya nagyobb foszfortartalma szintén rendkívüli módon fokozza a hatóképességet és különösen a

tartamhatásokban jut érvényre.

Tudjuk, hogy az istállótrágya átalakulásait mind a trágyatelepen, mind a talajban mikroszervezetek végzik, és

kémiai, valamint biológiai törvényszerűségek szabályozzák. Tudjuk azt is, hogy az állati testből eltávozó szilárd

ürülék mikróbák tömegét tartalmazza (egészen 20 súlyszázalékig). A friss trágya szalmájában azonkívül igen

sok könnyen bontható, nitrogénmentes szénvegyület van, mely az ürülékben található mikróbáknak jó

tápanyagforrásul szolgál, elszaporodásukat biztosítja, s a trágya gyors felmelegedését okozza.




A trágya erjedése ezzel a felmelegedéssel veszi kezdetét. A kezdeti rohamos erjedést aerob (levegőt igénylő)

mikroszervezetek vezetik be, kissé savanyú közegben, majd anaerob (levegőt nem igénylő) mikróbák fejezik be

lúgosabb közegben, melyben a lúgosságot a keletkező ammónia idézi elő.

Az erjedés kezdetén igen nagy mennyiségben keletkezik szén-dioxid, víz és egyéb gázalakú és másféle termék,

miközben a hőfok annál inkább emelkedik, minél több a szalma, a levegő és minél erőteljesebb az erjedés.

Az érett istállótrágyából keletkező, könnyen erjeszthető alkotórészeket táphumusznak nevezzük, mert a talaj

baktériumainak táplálékforrásul szolgálnak, és elbomlásukkal a növények részére szükséges tápelemeket

szolgáltatják. A tartós humusz már sokkal nehezebben és lassabban bontható. Legnagyobb része olyan

humuszvegyületekből áll, melyek legfőképpen a növényekben foglalt ligninanyagokból keletkeznek. A lignin a

nehezebben bontható szénvegyületekhez tartozik.

Az istállótrágya erjedése levegő hiányában is végbemegy, de így nem éri el a kívánatos állapotot. A rosszul

korhadó istállótrágyák vöröses színeződése mutatja ezt az állapotot. Ha ez a vöröses színű istállótrágya jó

minőségű talajba kerül, és ott a bomláshoz szükséges megfelelő mennyiségű levegő, kedvező kémhatás és egyéb

feltételek adva vannak, akkor könnyen átalakulhat valódi humusszá. Rosszabb feltételek között azonban az ilyen

vöröses színű trágya hatóképessége igen csekély.

A legjobb minőségű humusz keletkezéséhez a trágyaerjedés végső fokán – a beéredésben – meleg és lúgos

kémhatás szükséges. Ha a trágya a telepen nem érik be kellően, akkor nyers trágya kerül a talajba, ennek pedig

hátrányai vannak. Homokos, laza talajban a trágya gyorsan és majdnem maradék nélkül lebomolhat, tehát csak

kevés humuszt szolgáltat. Kötöttebb talajon pedig a nyers trágya nitrogénszegénységet idéz elő, mert amint

bomlásnak indul, nitrogén-asszimilációt okoz.

Igen fontos a nyers istállótrágyában a szalma- és ürülékmennyiség megfelelő aránya. E tekintetben a

rendelkezésre álló kísérleti adatok szerint állandóan istállózott állatoknál megfelelő takarmányozás mellett

számosállatonként és naponta szarvasmarháknál 4–5, lovaknál 3–4, sertéseknél 4–4,5 kg szalmaaljazásnál alakul

ki a legkedvezőbb szalma–ürülék arány. Nagyobb nedvességtartalmú takarmányok etetésénél természetesen

több szalmára van szükség.

A várható nyerstrágya-nyeredéket az állandóan istálózott állatoknál számosállatonként nagy átlagban a

következőképpen számíthatjuk ki: a megetetett takarmány-szárazanyag mennyiség feléhez hozzáadjuk az

alomszalma mennyiségét, és az egészet megszorozzuk 4-gyel, azaz:

,

Ha tehát pl. napi 16 kg szárazanyag-mennyiséget etetünk és napi 4 kg szalmával almozunk, akkor a napi

nyerstrágya-nyeredék állandóan istállózott állatoknál (8 + 4) × 4 = 48 kg.

Az istállótrágya minősége és mennyisége sok mindentől függ, melyek közül a következőket kell külön is

kiemelni:

1. milyen volt a nyers trágya nedvességtartalma a berakáskor,

2. milyen arányban tartalmazta a trágya a szalmát és az ürüléket,

3. mennyi volt a nyers trágya felvehető állapotú nitrogén-, foszfor- és káliumtartalma,

4. milyen volt az erjesztés és érlelés folyamán a hőmérséklet,

5. milyen hosszú ideig tartott az aerob és anaerob szakasz.

Az elmondottakból kitűnik, hogy a trágya erjesztését éppúgy meg kell tanulni, mint pl. a szeszgyártásban a cefre

erjesztését. A kettő között azonban igen nagy a különbség, mert egy kellőképpen képzett trágyaerjesztő mester

sokkal nagyobb hasznot hajt, mint egy szeszfőzőmester.




Természetesen elkerülhetetlen, hogy a trágya erjedése közben bizonyos mennyiségű anyagveszteség ne álljon

elő, sőt hozzá is tartozik, mert az erjedési folyamatok a trágya beéredéséhez feltétlenül szükségesek. Ilyenek

pedig anyagveszteség nélkül lehetetlenek.

Az alomszalmának olyan állapotát, hogy az lágy, a körmök között kenhető legyen és így kinn a szántóföldön

könnyen a talajba legyen keverhető, veszteség nélkül nem lehet elérni. A szerves anyagoknak bizonyos mérvű

vesztesége tehát nemcsak elkerülhetetlen, hanem szükséges is. Feltétlenül káros azonban a nitrogéntartalomban

bekövetkező veszteség. Sajnos, ez nem kerülhető el teljesen, még a leggondosabb kezelés esetében sem, és így a

trágya 15, sőt néha 50% nitrogénveszteségével kell számolnunk.

Amint a trágya kellő hőfokra felmelegedett, abban új bomlási folyamatok indulnak meg, melyekben a nitrogén

átalakulásai a legjelentősebbek. Ezeket ammóniás erjedéseknek nevezzük. A keletkező ammónia a trágya

bizonyos szerves vegyületeihez – főképpen a humuszanyagokhoz – kapcsolódik, és így a legjobb minőségű

alkatrészeket szolgáltatja. A trágyaerjesztés lényege e szerint a felmelegedés és a nitrogén átalakulásai. A

legjobb trágyaerjesztési eljárás tehát az lesz, amelynél a felmelegedés és a nitrogénátalakulások a legkedvezőbb

feltételek között folyhatnak, és a legkisebb veszteségek állnak elő.

A nitrogénveszteségek elkerülése céljából alapvetően szem előtt kell tartanunk, hogy a trágyatelepre kerülő

szerves anyagnak, tehát a nyers szalmás istállótrágyának nem szabad több nitrogént tartalmaznia, mint amennyi

az alomban foglalt, könnyen erjeszthető szénvegyületek megfelelő erjesztéséhez és a jó minőségű humusz

keletkezéséhez szükséges. Ha több van benne, akkor ez menthetetlenül elvész, viszont ha kevesebb, akkor

silányabb minőségű lesz az istállótrágya.

Megállapítást nyert továbbá, hogy mindazok az anyagok, amelyek a nyers istállótrágyában károsodást

okozhatnak, a telepen történő erjesztés helyes irányításával néhány nap alatt olyan fokig erjeszthetők, hogy a

talajban további károsodásokat már nem okozhatnak. Viszont megállapították azt is, hogy ha a telepen a bomlás

bizonyos fokon túl megy, ismét veszteségek állnak elő.

A helyes trágyaerjesztés első követelménye tehát az, hogy a nyers szerves anyagban foglalt káros anyagokat

lehetőleg gyorsan és olyan fokig erjesszük, amely a szántóföldön bekövetkező további bomlások útján már csak

hasznos anyagokat termel.

A második követelmény az, hogy az erjesztendő szerves anyag se több, se kevesebb nitrogént ne tartalmazzon,

mint amennyi a káros anyagok erjesztéséhez és a jó minőségű humusz keletkezéséhez szükséges.

A harmadik követelmény végül az, hogy az első két követelmény teljesítése után a további bomlásokat a

trágyában lehetőleg csökkentsük, és a trágya beéredését biztosítsuk. A trágyának az első, rohamosabb bomlás

után kb. további három hónapi, lehetőleg erjedésmentes raktározási időre van szüksége, hogy az erjedések

közben keletkezett anyagok bizonyos átalakulások révén állandósuljanak. Ezt a raktározási időt érlelési

időszaknak nevezzük.

Meg kell még említenünk, hogy az alom akkor erjed a legkedvezőbben, ha nedvességtartalma 75% körül van.

Ezt a nedvességtartalmat – ha az almozást a fentiekben mondottak szem előtt tartásával végezzük – nyáron,

amikor a trágya gyorsan kiszárad, trágyalével, híg ürülékkel, vízzel történő locsolással pótolni kell.

Híg ürüléket vagy trágyalevet – erről később még lesz szó – az erjesztéshez akkor kell alkalmazni, ha az

istállóból kikerülő alomban, a nyers trágyában kevés a nitrogén, vagy ha mesterséges istállótrágyát készítünk

nyers szalmából.

Az istállótrágya „kezelésének” négy, egymástól lényegesen eltérő mozzanata van, éspedig:

1. a trágya és az alom előkészítése az istállóban az erjesztéshez;

2. a trágya erjesztése a telepen;

3. a trágya érlelése a telepen, és végül

4. a trágya felhasználása.

2.5.2. 4.2.5.2. A trágya előkészítése az istállóban

A fentiek alapján tehát a trágya előkészítése már az istállóban elkezdődik. Ennek során biztosítanunk kell:




1. a trágya bomlásához szükséges nedvesség- és nitrogénmennyiséget;

2. az alomszalma és ürülék megfelelő arányát;

3. a felesleges híg ürülékből könnyen elillanó nitrogénveszteség megakadályozását.

Az érlelés helyén – a trágyatelepen – a jó minőségű istállótrágya keletkezése csak akkor biztosítható, ha

nedvességtartalma 75–80%. Ha kevesebb, akkor penészesedés, ha pedig több – amint ez különösen a mély

trágyatelepeken sokszor előfordul – nem a kívánatos korhadás, hanem bűzös rothadás áll elő.

A szalma súlyának kb. kétszeresét képes a híg ürülékből megkötni, míg a megfelelő nedvességtartalmú bélsár

nedvességtartalma kb. 75–85%. Ezek az arányok legtöbbször természetes módon adottak, és így a

mezőgazdasági dolgozónak az istállóban a trágya nedvességtartalmával kapcsolatosan csak az a feladata, hogy

csak kellően nedves szalmát aljazzon ki és a bélsár nedvességét, ha az esetleg túl száraz volna, a szükséges híg

ürülékmennyiséggel pótolja.

100 súlyrész nyers szalma megfelelő minőségű erjedéséhez és jó minőségű humusz keletkezéséhez 0,7 súlyrész

(0,7%) nitrogénre van szükség. Ha ennél több jut az alomba, akkor az párolgás következtében elvész, ha

kevesebb, akkor a keletkező televény nem lesz jó minőségű. Gyakorlatilag jobb, ha valamivel több nitrogén jut

az alomba, mert ez a gyors bomlást követő érlelés folyamán még értékesülhet.

Az istállóból kikerülő alom nitrogéntartalmára vonatkozóan mondottak helyességét a gyakorlat már régen

igazolta. Tudjuk ugyanis a gyakorlati tapasztalatokból, hogy a híg ürülék egy részének külön kezelése kisebb

veszteséget okoz, mintha azt túl nagy mennyiségben visszük a trágyatelepre. Ennek az az oka, hogy az állatok

híg ürülékében sokkal több nitrogén van, mint amennyi a gyakorlatban adagolt alomszalma megfelelő

bomlásához szükséges. Egy számosállat ugyanis naponta annyi nitrogént szolgáltat híg ürülékében, mint

amennyi kb. 15 kg szalma elerjesztéséhez szükséges. 15 kg szalmát számosállatonként pedig sohasem tudunk

almozni, hanem kb. 4–5 kg-ot, tehát csak annyit, amelynek elerjesztéséhez a számosállatonként szolgáltatott híg

ürüléknek kb. egy harmadrésze elegendő.

A megadott számok természetesen csak középértékek, de egyébre nincs is szükségünk, mert a gyakorlatban csak

átlagosan vagyunk képesek a helyes arányokat megközelíteni. Megállapíthatjuk, hogy a szakszerű

trágyatermelés szempontjából a helyes istállórend követelményeinek akkor tettünk eleget, ha állandóan

istállózott állatoknál számosállatonként kb. napi 5 kg szalma almozásánál a híg ürülék (vizelet) egyharmad

részét az alommal a trágyatelepere visszük, kétharmad részét pedig külön kezeljük vagy erjesztjük. Az

istállóban arra kell a legnagyobb gondot fordítani, hogy a híg ürülék a fent megadott arányban oszoljon el.

A legmegfelelőbb alomszalma- és ürülékarány l : 7–8. Egy állandóan istállózott, szabványosan etetett számos

állatnak napi összes ürülékmennyisége (bélsár + vizelet) átlagosan 36 kg-ra tehető, ehhez a legmegfelelőbb

alomszalmamennyiség kereken napi 5 kg. Ha többet almozunk, a trágya erősebb felmelegedésével kell

számolnunk, amit elkerülhetünk megfelelően nagyobb mennyiségű híg ürülékadagolással és erőteljes taposással

a trágyatelepen.

Az istállóban az állatokat sima, az állás vége felé kissé lejtős alapon kell elhelyezni úgy, hogy az a híg ürüléket

ne eressze át, és a tócsaképződést lehetetlenné tegye. Ajánlatos e célból az állást betonból vagy

cementhabarcsba rakott, élére állított téglából készíteni. A ledöngölt agyagállást állandóan javítani kell, mert

abban könnyen mélyedések és ezekben ürüléktócsák keletkeznek, melyekben ártalmas, nitrogénveszteséges, az

istálló levegőjét rontó bomlási folyamatok mennek végbe.

Az állások mögött kellően lefedett, vízhatlan híg ürülékcsatornákat kell a lehető legnagyobb eséssel készíteni,

hogy a felesleges híg ürülék azokból gyorsan kifolyhasson a trágyalékútba, vagy arra a helyre, amelyen a híg

ürüléket más módon hasznosítani kívánjuk. A fedett csatornákkal megakadályozzuk a szilárd ürülékkel való

keveredést.

Almozásra túlnyomórészt az őszi gabonafélék, továbbá a repce, maglóhere, maglucerna stb. szalmáját vagy

tépett kukoricaszárat használhatunk. Ha több szalma áll rendelkezésünkre, akkor a fent megadott, átlagos napi 5

kg-nál többet almozhatunk, és akkor természetesen a híg ürülékből is többet szívathatunk fel az alommal.

A híg ürülék nagyobb részének külön kezelésére feltétlenül szükség van. Ez teszi lehetővé az istállótrágya

legértékesebb alkotóelemének és legdrágábban beszerezhető anyagának, a nitrogénnek gazdaságos

kihasználását.




Kiváló jó alomanyag még az említetten kívül a rostos tőzeg. Ez, ha jó minőségű, súlyának 5–6-szorosát képes a

folyadékból felszívni, és a nitrogénveszteségeket is jobban meggátolja, mint az egyéb alomanyagok. Ha

tőzegalmot alkalmazunk, akkor az istálló levegője tiszta marad, mert a nedves tőzeg megköti a keletkező

ammóniát, amely a szúrós kellemetlen szag okozója. Ügyelni kell azonban arra, hogy ha a tőzeg kiszárad, akkor

a megkötött ammónia elpárolog belőle.

A legjobb eljárás mégis az, ha a híg ürüléket még a trágyacsatornában az abba helyezett törekkel, pelyvával, sőt

külön vásárolt tőzeggel szívatjuk fel, és az így kapott anyagot naponta külön telepre hordva, a később ismertetett

nitráttelep-eljárással dolgozzuk fel. Az erre fordított munka igen kifizetődő annak ellenére, hogy csak kis időt

vesz naponta igénybe.

A trágya minősége nemcsak a kezelési módtól, hanem attól függ, hogy az milyen állattól származik. Függ attól

is, hogy milyen minőségű és mennyiségű takarmányt etetünk állatainkkal, milyen korúak az állatok és milyen

minőségű az alom.

A ló és juh trágyája heves, mert száraz és gyorsan bomlik. E trágyák hatása rövidebb ideig tart, mint a marha- és

sertéstrágyáké. Éppen ezért a leghelyesebb, ha a gazdaságban a különböző állatok trágyáját egy helyen keverve

erjesztjük, és így egyenletes hatású trágyát készítünk. Ha azonban bizonyos okokból állatonként külön kell

kezelni, akkor a homokra a sertés- és szarvasmarhatrágyát, viszont az agyagra a ló- és juhtrágyát alkalmazzuk,

különösen, ha könnyű homok- és nehéz agyagtalajaink vannak. Egy számosállatra (500 kg élősúlyú állatra),

évente átlagosan 6–8, egy juhra 0,6, egy sertésre pedig 1,5 t trágyát számíthatunk.

2.5.3. 4.2.5.3. A tárgya erjesztési helye

A trágyaerjesztés helyét mindig gondosan meg kell választani. Ennek mindig magasabb fekvésűnek kell lenni

valamivel, mint a környezetnek, hogy az esővíz oda ne folyhasson. Lehetőleg közel legyen az istállóhoz és távol

a kúttól, afelé ne lejtsen a talaj, könnyen megközelíthető és széltől védett helyen legyen.

Alapterületének nagysága az állatok számától és a kezelési módtól függ. Minél magasabbra rakjuk a trágyát,

annál kisebb lehet a telep területe. A trágya lerakási helye nagyságának megállapításánál arra kell törekednünk,

hogy kis alapterületen minél gyorsabban megfelelő magas tornyokat – trágyakazlakat – építsünk. Ha a kellő

magasságot elértük, akkor a kazlat vagy tornyot leföldeljük, és a következőt szorosan mellé építjük. Ily módon

lassanként alakulnak ki a trágyaszarvasok.

Általában arra kell törekednünk, hogy az aerob (levegőt igénylő) erjedési viszonyok akkor szűnjenek meg,

amikor a könnyen erjedő szerves anyag bomlása befejeződött. Ezt gyakorlatilag a trágya megfelelő terhelésével

biztosíthatjuk. Kisüzemekben erre a célra a keszthelyi betonlapos eljárást alkalmazzuk, míg nagyobb

üzemekben m2-ként kb. 250–300 kg súlyú trágyát igyekszünk naponta berakni.

Ha számosállatonként naponta 30 kg nyers istállótrágya-mennyiséggel számolunk, akkor m2-ként 8–10

számosállat trágyáját kell számolnunk. A trágyakazal tehát olyan nagyra kell megszabnunk, hogy naponta 8–10

számosállat trágyája kerüljön m2-ként berakásra. Ha pl. 100 számosállat trágyáját hordjuk ki naponta, akkor 10–

12 m2 alapra építjük fel a trágyakazlat. A trágyatornyokat 2–3 m magasságig építjük fel, majd kb. 20 cm

vastagon leföldeljük. Nyáron nagyon célszerű a trágyakazal tetejét naponta valamilyen olcsó anyaggal letakarni,

hogy a nap heve ne érje és ne szárítsa ki.

A trágyatelepnek nevezett erjesztési hely alapját az udvar legmagasabb részén, a föld színén, döngölt, vízhatlan

anyagból, vagy cementhabarcsba rakott téglából úgy építjük fel, hogy a trágyakazal csurgalékleve a telep mellett

elhelyezett trágyalékútba szivároghasson. Gondoskodnunk kell arról is, hogy a szél a trágyakazal szélét ki ne

száríthassa, és hogy a baromfi azt széjjel ne kaparhassa. E célból a trágyatelep körül valamilyen védőkerítést

építünk. Szorosan a telep szélei mellett dúcokat verünk a földbe, és ezekhez a trágyakazal emelkedésével

párhuzamosan deszkákat rakunk. A deszkákat fakátránnyal kell bekenni, hogy tartósságukat növeljük.

A vázolt telepítés a legegyszerűbb és legcélravezetőbb. Egyszerűsíthetjük még a trágyatelep építését, ha

szélvédőfalként nem téglafalat vagy dúcok mellé rakott deszkákat, hanem pl. sűrűn rakott napraforgó-,

kukoricaszár-kerítést, vagy valamely más anyagot használunk. Mellőzhetjük a trágyalékutat is, ebben az esetben

azonban a csurgaléklevet a trágya alá helyezett vastag szalma- vagy kukoricaszár réteggel vagy köréje rakott

törekkel, tőzeggel, pelyvával vagy laza földdel szívatjuk fel, és időnként felhányjuk a kazalra. Építhetünk

tárgyatelepet betonból is. Egy rész cementre 3 rész homokot és 4 rész zúzott követ számítunk.




Általános alapelvül szolgáljon, hogy udvarunkon az alap, amelyre a trágyakazlat felépítjük, vízhatlan legyen,

széltől lehetőleg védett helyen álljon, a trágya csurgalékleve a kazal alól könnyen kifolyhasson, és vagy

trágyalékútba gyűljön, vagy pedig törekkel, pelyvával, jó minőségű földdel, tőzeggel felszívható legyen.

Nem az a fontos, hogy mutatós trágyatelepünk legyen, hanem az, hogy a telepet tisztán, rendben lehessen

tartani, és azon a trágya helyesen és okszerűen erjeszthető és raktározható legyen.

Sokszor arra is szükségük van, hogy a trágyakazlakat locsoljuk, és így a kedvező 75–80% nedvességtartalmat

biztosítsuk. Különösen nagy fontossága van ennek nyáron, amikor a fedetlen trágyakazal teteje igen gyorsan

kiszárad. Ha ez bekövetkezik, akkor az újabb trágya rakása előtt a felső réteget feltétlenül meg kell

nedvesítenünk, amit a legjobb eredménnyel trágyalével végezhetünk. Ügyelni kell azonban arra, hogy

túlnedvességet ne okozzunk. A naponta és négyzetméterenként 250–300 kg mennyiségben kazlazott nyers

istállótrágya, ha azt berakás közben kissé meg is tapossuk, még a legnagyobb nyári melegben sem szárad ki

mélyebben, mint néhány cm-re. Az így elveszett nedvességtartalom könnyen pótolható, ha a következő napi

tárgyát az istállóból kissé nedvesebben hozzuk ki. Egyébként az időszakos csapadékok által szolgáltatott víz is

hozzájárul a trágya megfelelő nedvesítéséhez. Mivel 100 mm csapadék négyzetméterenként 100 liter vizet

jelent, ezt pedig a helyesen kazlazott trágya könnyen beveszi, túlnedvesedéstől csak akkor kell tartanunk, ha

mélyített trágyatelepen erjesztjük a trágyát. Mivel azonban az ilyenben nem korhadás, hanem a legtöbbször

bűzös rothadási folyamatok mennek végbe, ezeket a telepeket ne építsük, illetve ne használjuk.

A nap hevének és a szél járásának távoltartása céljából a legjobb lenne a telep fölé valamilyen tetőt emelni. Ez

azonban igen költséges befektetés, így az említett kedvezőtlen hatások csökkentése céljából a trágyatelep körül

gyorsan növő, nagy árnyékot adó fákat kell ültetnünk. Jól megfelel a célnak a nyárfa, különösen az óriásnyár. A

trágyatelepnek komoly haszna csak akkor lesz, ha azt a szél hatásától és a nap melegétől megóvjuk. Ezt a helyi

viszonyok figyelembevételével a lehető legolcsóbban és legegyszerűbben kell megoldanunk.

A csurgaléklé legnagyobb mennyiségét a trágyatelep aljára rakott, vastagabb nyers szalmaréteg is visszatartja.

Ha így járunk el, akkor tulajdonképpen drága trágyatelep építésére nincs is szükség. Elegendő, ha a trágyatelep

alján, mielőtt a trágyát a telepre hordjuk, nyers szalmával vagy kukoricaszárral vastag réteget rakunk, és az

alapnak egy kis esésével meggátoljuk, hogy az esővíz a trágyakazal alján összegyűlhessen.

2.5.4. 4.2.5.4. Az istállótrágya erjesztése

Azt, hogy az istállóból kikerülő trágyát megfelelően erjeszteni kell, az elmondottak alapján felesleges

hangsúlyozni. Feltétlenül meg kell szüntetni a trágyakezelésnek, sajnos nálunk lépten-nyomon tapasztalható,

trágyadombra való kiszórási módszerét, mert az így „kezelt”-nek nevezett trágya néhány hónap alatt

szervesanyag-tartalmának több mint a felét, nitrogénjének pedig háromnegyed részét elveszíti. A visszamaradt

anyag teljesen nyers, hibás összetételű szervesanyag-tömeg, mely szerves tápanyagforrásként szóba sem jöhet.

Az istállótrágya lehetőleg egyenletes és kedvező erjedésének egyik igen fontos feltétele, hogy a telepre ne

csomósan, hanem alaposan és egyenletesen szórva rakjuk el, amint ezt a 25. ábra mutatja. Ha erre nem

vigyázunk, a trágya erjedése és beéredése egyenetlen és nem megfelelő minőségű lesz.

25. ábra - A trágya szétszórása vasvillával a telepen




Mérlegelni kell, hogy a sokféle trágyaerjesztési eljárás közül melyiket alkalmazzuk sajátos viszonyaink

figyelembevételével. Ezek a következők:

1. Trágyakezelés kifutókban. Ott szokásos, ahol nyáron az állatokat kifutókban tartják. Az istállóban tartott

állatok – legnagyobbrészt lovak – trágyáját naponta ezekbe a kifutókba hordják, szétteregetik, és a kifutóban

tartott állatok részére ide almoznak. A kifutók legaljára kukoricaszárizéket és más, nehezebben korhadó repce-,

maghere- vagy hüvelyesszalmát rétegezünk.

A trágya tömötten tartását az állatok tiprása, a nedvesedést pedig az állatok híg ürüléke és szükség szerint vízzel

vagy trágyalével való öntözési biztosítja.

A trágyát a kezelési módnál a nagy alapfelület miatt (számosállatonként 6–8 m2-t számítunk) a nap nagyon

szárítja, az eső pedig erősen lúgozza. A trágya, melyet ilyen kifutókból kapunk, általában kisebb értékű, mint a

kazlas – tornyos – kezelésű trágyák.

2. A lapos trágyateregetéses eljárás. Ez lényegében abban áll, hogy az istállóból naponta kihordott friss

trágyát a trágyatelep egész vagy csaknem egész felületére dobják, néha elteregetik és azután néha-néha tipratják.

Az ilyen trágyatelepeken számosállatonként 4 m2 alapfelületet szoktak számítani. A számosállatonként naponta

kapott nyers trágyanyereség és az alom : ürülékarány erősen változó aszerint, hogy az állat mennyi ideig van

istállóban. Átlagban számosállatonként kb. 30 kg-ot számíthatunk. Ha a trágya egy negyedévig marad a telepen,

egy számosállat után 90 nap × 30 kg = 2,7 t nyerstrágyát kapunk, és így egy köbméterre 0,675 t nyerstrágya jut.

Ennek az eljárásnak súlyos hátránya, hogy a trágya igen nagy felületen érintkezik a levegővel, aminek

következménye, hogy a nyári melegben vagy szeles időben nagyon kiszárad, az állandó nedvesítés pedig igen

sok munkát igényel. Tekintettel arra, hogy a trágya vastagsága naponta csak néhány cm-t növekszik, különösen

télen, nem is melegedhet fel a kellő hőfokra. Ha mégis bemelegszik, a felmelegedés túlságosan lassú ahhoz,

hogy kellő hatása legyen, és csak a trágyatömeg mélyebb rétegeire szorítkozik. A trágya tehát sokáig erjed,

ennek következtében nagyon sokat veszít a szervesanyag-tartalmából. Igen nagy veszteségek állnak elő a

nitrogéntartalomban is. Ez a trágyakezelési eljárás tehát kerülendő.

Mivel a trágya veszteségeit legfőképpen a mikrobák élettevékenysége okozza, a trágyakezelés kutatói olyan

eljárásokat dolgoztak ki, amelyeknél a mikrobákat vagy legalább is igen nagy részüket hasznos működésük

befejezése után el lehet a trágyában pusztítani. Így a legtöbbször forró szakaszos erjesztési eljárások keletkeztek.

3. A forró vagy Krantz-féle nemes erjesztési eljárás lényege az, hogy a napi trágyanyereséget nem teregetik

el nagyobb területen vékony rétegre, hanem egyenletesen kb. 1 m magas tömbökbe rakják, még pedig lazán. A

trágya az ilyen tömbökben 2–4 napig lazán áll. Ezalatt az aerob baktériumok bőségesen jutnak levegőhöz,

elszaporodnak, és a trágyatömb 60–65 °C-ra felmelegszik. Amikor a tömb ezt a hőfokot elérte, nagyon alaposan

letapossák. Ezzel a trágyából a levegő kiszorul, a baktériumok legnagyobb része a levegő hiánya és a nagy

hőfok miatt elpusztul. Hogy a laza raktározásnál a kiszáradást megakadályozzák, a letaposásig deszkafedővel

takarják le a tömböket.




Újabb trágyatömeg csak akkor kerülhet e tömbökre, ha az előzők a 60–65 °C hőfokot elérték és már letaposták

azokat. Az időközben kikerülő friss trágyát szorosan az előző napi tömb mellé rakják úgy, hogy mindig legyen

elegendő idő a frissen rakott tömb felmelegedéséhez. Az első napi tömbre tehát pl. csak a negyedik napi friss

trágya kerül (26. ábra).

26. ábra - A szakaszos trágyakezelési eljárások naponta adódó mennyiségeinek

elrendezése

Fontos feltétele a Krantz-féle trágyaerjesztési mód sikerének, hogy a trágyakazal legalább 3 m-es magasságot

elérjen. Ez azért fontos, hogy a magas trágyatömeg aránylag kis felülete miatt a lehűlés lassúbb, a felmelegedés

pedig biztosabb legyen, és hogy a magas trágyatömeg nyomása az alatta fekvő trágyatömeg beéredését

elősegítse.

Ennek az eljárásnak főképpen az az előnye, hogy jobb minőségű trágyát szolgáltat, a nitrogénveszteségek

nagyon kicsinyek, az érési folyamatok gyorsabbak és tökéletesebbek, a trágyában lévő gyommagvak,

betegségokozó mikróbák, légyálcák stb. a 60 °C-on felüli hőmérsékleten elpusztulnak. Ez az eljárás azonban

csak akkor szolgáltat valóban kitűnő minőségű trágyát, ha készítésénél megvan a kellő szaktudás és gondosság.

Nagy gondosságot kíván ugyanis mindenekelőtt a hőfokváltozások megfigyelése, továbbá az egyes tömbök

pontos és tökéletes egymás mellé helyezése. Ez azért nehéz, mert már letaposott tömb mellé kell laza tömböt

rakni. Ha itt hibát követünk el, akkor a hézagokban a trágya belseje levegőt kap, egyenetlenül érik be, és a

veszteségek növekednek.

A Krantz-féle trágyaerjesztési eljárásnál naponta készülő laza trágyatömb alapterületének legalább is 60–60 cm-

nek kell lennie, és ha a szakaszosan épülő kazal stabilitását biztosítani akarjuk, akkor az alapterületet legalább 6

négyzetméterre kell kimérni. Ily módon egy-egy 3 m magas kazalhoz kereken 18 köbméter trágyára van

szükségünk. Ennek súlya 12,5 t. Ebből 25% súlyveszteséget számítva, kereken 16,0 t friss trágya kell egy-egy

kazal felépítéséhez, tehát egy kazalhoz legalább hat számosállat trágyájára van szükség, mert annyi szolgáltat

naponta kereken 0,18 t friss trágyát. Ez az eljárás tehát legalább 6 számosállatot igényel.

A Krantz-féle eljárással erjesztett trágya gyakorlati hatásában kint a szántóföldön néha igen nagy eltéréseket

mutat és nem tevékeny, mikróbákban szegény talajokban a forrón erjesztett trágya sokszor gyenge eredményt

ad. Oka ennek abban rejlik, hogy a forrón erjesztett trágyában nagyon kevés a mikróba, és ha a trágya nem jut

mikróbákban gazdag, tevékeny talajba, kellő bomlása nincs biztosítva. A Krantz-féle nemesen erjesztett trágyát

éppen ezért „baktériumoknak való” trágyának tekintik. Ha ugyanis mikróbákban gazdag, tevékeny földbe jut,

hatása igen nagy, mert minősége a talaj mikroszervezeteinek kitűnően megfelel.

A forrón erjesztett, mikróbákban szegény trágyákkal szemben állnak a hidegen erjesztett, mikróbákban gazdag

trágyák, amelyeket viszont „baktériumtrágyáknak” neveznek, és amelyektől bizonyos oltóhatást a talajban nem

lehet elvitatni. Ilyen a következő szakaszos erjesztéses trágyakezelési eljárás.

4. A Kahsnitz-féle hideg erjesztéses eljárás. Lényege azonos Krantzéval, de ettől abban különbözik, hogy a

napi tömböket nem lazán rakja be, hanem azonnal erősebben tömöríti, a hőfok nem emelkedik oly magasra, és a

mikróbák ebben életképesek maradnak. Az azonnali letaposás következtében feleslegessé válik az állandó

hőmérőzés, mert a hőfok nem emelkedik fel magasra, és elmarad a deszkával való letakarás is. Megmarad

azonban a három-négynapos szakaszos elv és a legalább 3 m magasra való kazalépítés.




Ez az eljárás is nagy szakértelmet és gondosságot igényel, mert itt is megvan a tömbök egymás mellé

illesztésének szükségessége, hátrányaival együtt. Ha azonban túlságosan bőséges az almozás, akkor a trágya

felmelegedése sokkal erősebb, és a hideg erjesztéses mód is meleggé változik.

5. A Kuthy-féle „magas rétegezési” vagy tornyos trágyaerjesztési mód. Az istállóból kikerülő friss trágyát

számosállatonként csak egy fél (legfeljebb egy) négyzetméter nagyságú alapfelületre naponta egymásra rakva

helyezzük el, és azonnal letapossuk. Hat számosállattal rendelkező kisüzemben a napi friss trágyanyereség 6×30

= 0,18 t.

Ha ezt 3 m2 alapterületre 2 m magasságig rakjuk, akkor 6 m3 trágyát kapunk egy toronyban. Egy m3 trágya súlya

0,7 t, tehát egy toronyban 4,2 t trágyánk lesz. Ehhez még a súlyveszteséget is hozzászámítva, 3 m2-re kereken

6,0 t friss trágya szükséges és miután naponta 0,18 t friss trágya kerül ki az istállóból, egy tornyot 40 nap alatt

lehet felépíteni.

A megadott alapméret elegendő ahhoz, hogy a trágya felmelegedése a nálunk szokásos almozással a

legkedvezőbben menjen végbe. Így tehát Kuthy eljárásával kisüzemben is jó minőségű trágyát tudunk erjeszteni.

A torony befejezése után a következő tornyot szorosan az első mellé építjük. Célszerű az első tornyot kb. 120

cm magasságnál befejezni, és azt a következő torony építéséhez lépcsőként használni. Minden napi

trágyaberakást kazalszerűen kell végezni és természetesen jól letaposni.

Ennél az eljárásnál tehát a trágya erjedése a letaposás és a felső rétegek nyomása következtében mérsékelt

levegőmennyiség jelenlétében indul meg. A trágya elég szalmás ahhoz, hogy elegendő levegőt kapjon, és hogy a

bomlás kellő hőfejlődéssel járjon. A fehérjebomlás alkalmával felszabaduló ammónia lúgos kémhatást

eredményez, a mérsékelt felmelegedés pedig a legmegfelelőbb hőfok kialakulását biztosítja. A Krantz-féle

eljárásnál ugyanis nagyon kell vigyázni arra is, hogy túlmelegedés, azaz a trágya elégése be ne következzék,

míg a lapos teregetéses eljárásnál nyáron a kiszáradás, télen pedig a túlságos lehűlés fenyegeti a kellő

eredményt. Nyáron mindazonáltal ajánlatos az épülőfélben lévő trágyatornyot deszkafedővel letakarni, hogy a

káros vízelpárolgást és az ammónia elillanását gátoljuk.

6. A Kolbai-féle „keszthelyi” betonlapos istállótrágyakezelési eljárás. A napi kis mennyiségű nyerstrágya-

nyeredékes kisüzemek istállótrágyakezelési lehetőségei között a Kolbai-féle betonlapos trágyakezelési módszer

gyakorlati tapasztalatok szerint a legmegbízhatóbb minőségű istállótrágyát szolgáltatja.

Ez a trágyakezelési mód abban áll, hogy a naponta az istállóból kikerülő nyerstrágya-nyeredéket kb. 40 cm

vastag és 50 cm széles olyan alakú hasábokba rakják, melynek szélső része függőleges a belső pedig ferde, hogy

a melléje kerülő hasáb biztosabban illeszkedjék. A friss trágyahasábokat 50×50 cm, kb. 28 kg súlyú, a 27. ábrán

bemutatott alakú betonlapokkal takarjuk. Jól érzékelteti a berakási módot a 28. ábra is.

27. ábra - Bernátsky Kornél dr. terve szerint készült négyszögletű és háromszögletű

betonlap

28. ábra - A félrerakott betonlapok helyére hasáb alakúan rakják be a trágyát




A később adódó nyers trágya felrakása előtt a ferdén rakott betonlapokat az alacsonyabban lévő, a felsőket pedig

a magasabban lévő betonlapokra rakjuk, amint azt a 29. ábra szemléltetően mutatja.

Megkönnyíti a munkát, ha a trágya felrakása előtt a betonlapokat csak két sorban kell helyükről elmozdítani,

mert így kevesebbszer kell azokat kézbe venni. Célszerű ezért a trágyakazal nagyságát úgy megszabni, hogy a

napi kb. 50 cm szélességű nyerstrágya-hasáb ne legyen hosszabb, mint a trágyakazal szélessége, bár 3 vagy 4

betonlapsor elmozdítása sem jelent lényeges nehézséget. A trágyakazalra kerülő napi nyers trágya mennyisége

azonos állatlétszám esetén is különböző. Ezért a nyerstrágya-hasáb különböző hosszú lehet. Ha tehát a

trágyakazal méretének megállapításakor ügyeltünk is arra, hogy a kazal szélessége a napi nyerstrágya-hasáb

hosszának megfelelő legyen, gyakran annál hosszabb, vagy rövidebb is lehet.

29. ábra - A háromszögű betonlap használata




Ha a nyerstrágya-hasáb vége nem esik egybe a trágyakazal szélességével, ez sem jelent nagyobb nehézséget.

Ilyenkor a 27. ábrán bemutatott háromszögű betonlapokkal a keletkező sarok jól takarható. Erre a célra egy-egy

betonlapos trágyakazalnál 4 darab egyenlőszárú háromszögalakú betonlap szükséges, melynek a két befogója

50–50 cm hosszú.

A gondosan rakott trágyakazal teteje több hónapos ülepedés után is vízszintes marad, így a betonlapok nem

csúszhatnak le róla. A trágya még a legnagyobb szárazságban és melegben is nyirkos marad a betonlapok alatt.

Nagy előnye a betonlapos trágyakezelési eljárásnak még az is, hogy a baromfiak legfeljebb a kazal szélein

mutatkozó álcákat igyekeznek összeszedegetni.

A trágyát védő és kellően tömötten tartó betonlapok a trágya érésére azért kedvezőek, mert megakadályozzák a

trágya kiszáradását. A trágya fölös nedvessége a kazal oldalain távozik, és így a trágya vízbefulladása nem

következik be. A csurgaléklé a kazal körül készített sekély árokba rakott törekkel, pelyvával vagy tőzeggel

felszívatható, de felszívatható lazán odahányt földdel is. A betonlapok összenyomják ugyan a trágyát, de azért

abban a káros anyagok elerjesztéséhez elegendő levegő marad, és a felmelegedés is kedvezően következik be.

Igen takarékos almozás esetén a betonlapok alatt bizonyára fulladás következik be, ha magasra építjük a kazlat,

és a napi trágyahasáb túlságosan vékony. Ez a trágya helyes beéredését akadályozza. Ilyenkor tehát

alacsonyabbra építjük a trágyakazlat, ami ennél az eljárásnál semmi hátrányt nem jelent.

A Kolbai-féle betonlapos trágyakezelési eljárás a kevés állatot tartó gazdaságok számára annál is inkább

ajánlható, mert még akkor is jó trágyát lehet vele erjeszteni, ha az állatlétszám csak egy-két darab. Az

összehasonlító kísérletek eredményeit a keszthelyi adatok alapján a 30. ábra mutatja be.

30. ábra - Összehasonlító kísérleti eredmények különböző trágyakezelési eljárásoknál

(Kreybig, 1951)




7. Trágyaerjesztés mélyállású istállókban, aklokban. E módnál a trágyát nem hozzák ki az istállóból, hanem

az istállóban marad, amíg olyan tömegűvé válik, hogy kihordása szükséges. Ezen eljárásnál, mely leginkább

mélyalmos szarvasmarha istállóban, birkaaklokban szokásos, a jászlakat emelhetően készítik. Az állatok

szabadon mozoghatnak az istállóban. Az alom az összes híg ürüléket felissza. A nitrogénveszteségek elkerülése

végett nagyobb mennyiségű (8–12 kg/sz.á./nap) almozást igényel. Ha ennek eleget tudunk tenni, akkor kitűnő

minőségű trágyát nyerünk. Ha azonban nem áll annyi alomszalma rendelkezésünkre, amennyi a

nitrogénveszteségek elkerülése végett szükséges, akkor igen rossz levegőjű lesz az istálló a nagy mennyiségben

felszabaduló ammónia miatt. Csökkenthetjük, sőt meg is szüntethetjük azonban a nitrogénveszteségeket, ha a

szalmaalomhoz tőzeget keverünk. Ezt az állatok tisztántartásának érdekében rétegezve kell végezni olyképpen,

hogy az állatok mindig a szalmán nyugodjanak, tehát a tőzeget mindig friss szalmával kell takarni.

8. Az istállótrágya foszforsavas erjesztése. Az istállótrágya hatóképességét és a trágyanyeredék mennyiségét

rendkívüli módon növelhetjük, ha az istállótrágya erjesztésénél foszforsavat adagolunk a nyers trágyához. Ezt

olyképpen végezzük, hogy a trágyához naponta a telepbe való berakásnál számosállatonként talajunk

foszforállapota szerint átlagosan 2–4% szuperfoszfátot, vagy 1–2% nyersfoszfátot adagolunk. A szuperfoszfát

adagolása akkor indokolt, ha kevés szalmával almozunk, mert ha kevés a szalma, a trágya felmelegedése nem

következhet be megfelelően, és a trágya elsavanyodik. Ily esetekben a szuperfoszfát biztosítja a trágya kellő

felmelegedését, mert kezdeti gyors oxidációt idéz elő. Egyébként és különösen akkor, ha sok szalmával

aljazunk, a nyersfoszfát adagolása lesz eredményesebb és olcsóbb. A nyersfoszfát ugyanis kissé hűtőleg hat és a

trágya bomlása és érlelése közben a trágyakazalban szerves foszfáttá alakul, amely hatékonyabb, mint a

szuperfoszfát vízben oldható foszforsava.

A trágyához adagolt foszforsav a bomlásra rendkívül kedvező befolyással van. Kisebbek lesznek a

nitrogénveszteségek, és nagyobb mennyiségű foszforsavban gazdag szerves vegyület épül fel, különösen

humátok és fehérjék, ennek következtében a trágyanyeredék is nagyobb lesz. A foszforsavval erjesztett trágyák

sokkal nagyobb mértékben fokozzák a talaj táplálóanyag-szolgáltató képességét, mint a foszforsav nélkül

erjesztettek.




Összefoglaló útmutatás az istállótrágya erjesztéséhez és érleléséhez

A kedvező és a legnagyobb hatást biztosító minőségű és mennyiségű istállótrágya készítésének a következők a

feltételei:

1. A kedvező szalma- és ürülékarány. A trágyának nem szabad túl szalmásnak lenni, hanem közepes

mennyiségű szilárd és híg ürüléket kell tartalmazni. A legkedvezőbb szalma- és ürülékarány 1:8–10.

2. A telepre kerülő trágyának megfelelő, kb. 75–80% nedvességtartalmúnak kell lennie. A trágyát tehát nedves

állapotban kell a telepre juttatni. Minél több szalmával almozunk, annál kevesebb híg ürülék jut a trágyalékútba.

3. A trágyának a trágyakazalban nem szabad 60–70 °C-nál melegebbé válni. Feltétlenül szükség van arra, hogy

50 °C-nál kisebb hőmérséklet az érlelésig ne álljon elő. Viszont a trágya kihordását csak akkor szabad

megkezdeni, amikor hőmérséklete már 40 °C alá süllyedt.

4. Jelentősen javítja a trágya minőségét, ha erjesztéséhez és érleléséhez foszforsavat adagolunk. A trágyához

naponta megfelelő mennyiségben hozzákevert finomra őrölt nyersfoszfátpor a trágya minőségének kialakulására

kedvező befolyással van. Az adagolandó foszforsav-mennyiség attól függ, hogy milyen a talajaink

foszforállapota és milyen a trágya szalma- és ürülékaránya. Ha több a szalma, akkor több, ha kevesebb, akkor

kevesebb nyersfoszfátot kell számosállatonként naponta adagolni. Sőt, ha a rendesnél sokkal kevesebb

szalmával tudunk csak almozni, akkor a nyersfoszfát helyett szuperfoszfátot kell alkalmazni. Állandóan

istállózott állatoknál a napi nyersfoszfát mennyisége, melyet az istállóból kikerülő nyers trágyához

számosállatonként adagolnunk kell, általában egy negyed kg-nál kevesebb ne legyen. Ha az állatok legelőre

járnak, igázva vannak, akkor a napi nyersfoszfát-mennyiséget számosállatonként egészen fél kg-ig fel kell

emelni.

5. Nagyobb üzemekben, ha a trágyát külön kezeljük, az istállóból kikerülő napi trágyamennyiséget nem szabad

nagyobb területen raktározni. Hogy milyen nagy legyen az alapterület, az szabja meg, hogy naponta mennyi

trágyát nyerünk. Irányadóul szolgáljon, hogy a trágyakazal építésekor a napi trágyamennyiség legalább 250–300

kg súlyt képviseljen m2-ként. Ha tehát pl. 100 tehéntől nyerjük a trágyát, akkor tehenenként napi 30 kg trágyát

számítva, 10–12 m2 alapterületen kell a trágyát berakni, hogy a kb. 250–300 kg-os mennyiség m2-ként

meglegyen. A trágya berakása közben a számosállatonként szükséges foszforsavat hozzászórjuk.

6. Ha a berakáskor az előző nap berakott trágya száraz, akkor azt trágyalével vagy vízzel megfelelően

meglocsoljuk, majd pedig a nap hevétől való védelem céljából valamilyen olcsó takaróval letakarjuk. A

trágyakazlak leginkább a széleken és sarkokon száradnak ki. Ez azonban csak akkor következhet be, ha a kazlak

szélei és sarkai nem eléggé tömöttek, túl szalmásak, ezért a kazal széleit és sarkait szilárd ürülékben dúsabb

trágyával kell berakni.

7. Abban az esetben, ha nyáron az állatok a szabadban, karámban vannak elhelyezve, akkor a foszforsavas

trágyaerjesztést úgy végezzük, hogy a nyersfoszfátot az állatlétszám szerinti mennyiségben a napi bealmozás

előtt szóratjuk el, és erre hordatjuk reá az almot.

8. Kisüzemi, kis állatlétszámú gazdaságokban a trágyakezelésnél a napi terhelést csak úgy tudjuk biztosítani,

hogy a keszthelyi trágyakezelés szerinti betonlapokat alkalmazzuk. Ha betonlapok nem állnak rendelkezésre,

akkor deszkalapokkal és megfelelő súlyú kövekkel terhelni kell a trágyát úgy, hogy m2-ként a kisebb

mennyiségű trágya legalább 100 kg terhelést kapjon. Egyébként a foszforsav hozzákeverése ugyanúgy történik,

mint fentebb leírtuk.

9. A trágyakazlakat igyekezzünk minél magasabbra építeni. Általában leföldelés előtt 2 m-nél alacsonyabban ne

legyen a kazal. Ha leföldelés után a kazal összeesett, ismét rakhatunk rá trágyát, előbb azonban a földet le kell

róla hányni. Ha egy-egy kazal építése befejeződött, közvetlenül mellé építjük a másikat úgy, hogy levegő ne

juthasson közéje. Ily módon lassanként fölépül az ismert trágyaszarvas.

2.5.5. 4.2.5.5. A híg ürülék, trágyalé és csurgaléklé kezelése

Amint már említettük, a nitrogénveszteségek csökkentése és a nitrogénforgalom szabályozása érdekében a híg

ürüléknek vagy húgylének egy részét (kb. kétharmadát) az istállóból minél gyorsabban el kell távolítani, és

külön kell kezelni. Eddig ezt trágyalékutakban végezték, melyeket lehetőleg közel az istállóhoz olyan

nagyságban építettek, hogy számosállatonként félévenként kb. 1000 liter (1 m3) befogadóképességűek legyenek.

Ha azonban a húgylevet rövidebb időközökben használták fel, akkor természetesen kisebb űrtartalmú

trágyalékutakat építettek.




Trágyalé és csurgaléklé a trágyatelepen is sokszor nagyobb mennyiségben keletkezik. Egyrészt a bomlási

folyamatok maguk is nagyobb vízfelszabadulással járnak, és sok csurgaléklevet eredményeznek, másrészt pedig

a locsolás és a csapadékok hatására is sokszor erősen hígítva folyik el a trágyalé a telepről. E folyadékok

természetesen több-kevesebb értékes növényi tápanyagot – főképpen káliumot és nitrogént – tartalmaznak, ezért

nagyobb értékveszteséget és súlyos környezetszennyezést is okozhat, ha megőrzésükről nem gondoskodunk.

Hogy a veszteségek milyen nagyra nőhetnek, ha a híg ürüléket és trágyalevet nem kezeljük rendesen, az alábbi

számadatok mutatják (65. táblázat).

66. táblázat - Az alászántás idejének hatása a trágya értékére (Kreybig, 1955)

Időpont N tartalom (%)

híg ürülék trágyalé

Március 31.

(friss) 0,667 0,450

Április 16. 0,356 0,281

Május 30. 0,096 0,070

Június 16. 0,032 0,025

A trágyatelepekről elfolyó leveket vagy külön trágyatelepkutakban vagy felszívatással kell megmentenünk. A

veszteségek elkerülése, illetőleg csökkentése céljából a kutakban összegyűlő leveket lehetőleg óvni kell a

levegőtől. Ennek úgy teszünk eleget, hogy a kutat megfelelő fedőlappal zárva tartjuk. A kutakhoz vezető

csatornáknak mélyen kell a kutakba érni, hogy kiömlő végüket a lé elfedje. A kutak tartalmát legcélszerűbb

szivattyúval vagy a telep tetejére, vagy a kihordásra szolgáló hordóba vagy lajtba emelni. Lehet a kutak

tartalmát tőzeggel, törekkel vagy pelyvával is felszívatni. Leggazdaságosabb felhasználása azonban a híg

ürüléknek az, ha azt mesterséges trágya- vagy komposztkészítésre használjuk fel.

A trágyalékutakban felfogott és bármily gondosan megőrzött híg ürüléknek és trágyalének nitrogéntartalmából

igen tekintélyes mennyiség megy veszendőbe. Hogy ezek a veszteségek tisztán csak nitrogénértékben az

elmaradt hatás értékétől függetlenül milyen nagyra növekednek, a következőkből ítélhetjük meg.

Egy számosállat évente a híg ürülékben kb. 60 kg nitrogént szolgáltat. Helyes trágyaerjesztés esetében ennek kb.

egyharmad része az alommal a trágyatelepre jut, tehát híg ürülékként számosállatonként kb. 40 kg jut a

trágyalékútba. Innen ennek több mint fele még a legjobb esetben is veszendőbe megy, tehát 20 kg nitrogén

veszteségével kell számolnunk, számosállatonként.

Ezekből világos egy olyan eljárás nagy értéke, amely módot ad arra, hogy ennek nagy részét megtakaríthassuk,

és emellett olyan anyagot állítsunk elő, amely egyszerűbben alkalmazható, mint a trágyalé,

terméseredményeinkre növelően, talajainkra pedig javítóan hat. Alapja az a régóta ismeretes tény, hogy kedvező

élettani tulajdonságú talajoknak igen nagy a salétromképző (nitrátsóképző) képessége.

Mielőtt még a kémiai ipar kifejlődött volna, a fekete lőporgyártáshoz szükséges salétromot úgy állították elő,

hogy jó minőségű földből salétromágyásokat készítettek, ezekbe mindenféle nitrogéntartalmú anyagot kevertek,

majd bizonyos idő elteltével a földből a keletkezett nitrátsót kivonták. Erre a salétromkészítési módra a

gyakorlati tapasztalat vezetett. Magyarországon voltak ugyanis olyan területek, amelyeken minden különösebb

előkészület nélkül összeseperték a keletkező és kivirágzó nitrátsókat. Tudjuk, hogy több olyan községünk volt,

amelynek parasztjai a török időkben adójukat salétromban rótták le .

Ma, mikor a bakterológiai tudomány a talajban történő salétromképződés minden mozzanatát és feltételét

részletesen felderítette, módunkban áll ezeket az ismereteket a híg ürülék, trágya- és csurgaléklé

nitrogénveszteségének elkerülésére és a lehető legkisebb mértékű csökkentésére felhasználni. Az alapot erre a

következő törvényszerűségek okszerű alkalmazásai adják.




1. A talajok agyag- és humuszrésze bizonyos mennyiségű ammóniát úgy köt meg, hogy az többé nem

párologhat el. A híg ürülékben és a trágyalében, valamint a csurgaléklében sok az ammónia és a kálium. Az

utóbbit az agyag és humusz éppúgy, mint az ammóniát, megköti.

2. Minél nagyobb valamely talaj agyag- és humusztartalma, annál több ammóniát és káliumot tud megkötni.

3. A talajban megkötött ammónia bizonyos mikróbák élettevékenysége következtében gyorsan és nagy részben

nitráttá alakul. Fő követelményeik: kedvező nedvesség és levegőtartalom, megfelelő kémhatás, bőséges mész és

foszforsav jelenléte, valamint megfelelő hő.

4. Ha a talaj vízben oldható sótartalma bizonyos mennyiséget meghalad, a mikróbák tevékenysége megszűnik,

vagy legalábbis csökken. A nitrát vízben igen könnyen oldódik, tehát ha túlságosan felgyülemlik, a további

nitrátképződés megszűnik.

5. Ha sok a könnyen emészthető szénvegyület a talajban, akkor ammónia- és nitrátasszimiláció következik be,

ami abban áll, hogy a mikróbák a talajban lévő ammóniát és nitrátot saját testük felépítéséhez használják fel. Így

a nitrogént fehérjévé alakítják, mely elhalásuk után ismét újabb ammóniakeletkezés forrásává válik.

A fenti öt pontban összefoglalt törvényszerűségek módot adnak arra, hogy megfelelő munkával a híg ürülékben

rendelkezésünkre álló nitrogént majdnem veszteség nélkül megóvjuk és olyan földet készítsünk, amelyet

közvetlen trágyázásra és talajjavításra használhatunk. Ezt a következőképpen valósíthatjuk meg.

• Mindenekelőtt olyan földet kell tápalapként készíteni, amely híg ürülékkel megöntözve, a lében foglalt

ammóniát megköti és mindazon követelményeknek megfelel, amelyek a kívánt mikrobiológiai

átalakításokhoz szükségesek. E céloknak legjobban megfelel egy agyagos föld, melybe – ha nem tartalmazna

– 1–2% szénsavas meszet vagy fahamut és kb. 1%-nyi foszforsavat keverünk.

• Alapanyagként tehát olyan földet kell számosállatonként kb. 500 kg (fél szekér) mennyiségben a

trágyalékúthoz vagy az istállóhoz egészen közel a trágyalécsatorna nyílásához, esetleg magába az istállóba

hordani, amely lehetőleg sok agyagot és humuszt tartalmaz. Ebből a földből kb. 30 cm magas, virágágyszerű

ágyásokat készítünk, és egyidejűleg az esetleg szükséges fahamut és foszforsavat egyenletesen közészórjuk.

• Az így elkészített ágyásokat az istállóból kikerülő napi híg ürülékkel és az egyébként rendelkezésre álló

trágyalével szakaszonként úgy megöntözzük, hogy egy-egy kisebb része egészen fenékig átnedvesedjék, és

olyan nedvességi állapotba jusson, mint amelyet a megfelelő nedvességű kerti földtől megkívánunk. Egy

számosállat híg ürüléke naponta kb. 5 dm2 felület megöntözését biztosíthatja, ha az ágyás 30 cm magas. A

trágyalével vagy híg ürülékkel való öntözés helyett még jobb, ha annak tőzeggel felszívatott levét kapáljuk be

a táptalajba.

• Gondosan kell ügyelnünk arra, hogy a telepek túl ne nedvesedjenek, mert ha ez bekövetkezik, akkor az

oldatban maradó ammónia elpárolog, mivel oldatban nem nitrifikálódik. Arra is ügyelnünk kell, hogy a

megfelelő hőmérsékletű legyen a talaj. A nitrátképződésre legmegfelelőbb hőmérséklet 25 °C körül van, ami

azt is biztosítja, hogy a fölösleges nedvesség elpárologjon. Ezt nyáron a szabadban is mindenkor elérjük. Ha

télen végezzük a műveletet, akkor a telepeket a legjobb az istállóban készíteni, sőt úgy, amint ez a

melegágyaknál használatos, a földet lótrágyából készített alapra helyezni, amely alulról állandóan fűti és a

megfelelő hőmérsékleten tartja.

• A naponta megöntözött területeket az öntözés után mindenkor törekkel, pelyvával vagy akár szalmával kb.

tenyérnyi vastagságban letakarjuk és bekapáljuk. Amint a területet egyszer végigöntöztük és letakartuk, az

öntözést és takarást naponta öntözésre kerülő felületen újból kezdjük, és azt addig folytatjuk, amíg az

ágyasokból fekete, laza, televényben gazdag, könnyen szórható anyag keletkezik.

A tápalapföldbe öntözött híg ürülékből az ammónia, a kálium és egyéb értékes anyagok a vázolt feltételek

mellett a földben megkötődnek. Az ammónia általában igen gyorsan nitráttá alakul. Amikor a takaróanyagot

bekapáljuk, annak erjedése eleinte lassan, később rohamosan megindul, miközben a mikróbák a rendelkezésre

álló nitrátot saját testük felépítésére használják, és igen nagy mértékben elszaporodnak, tehát nagymennyiségű

fehérje keletkezik. Az újabb öntözéssel a talajba jutó ammónia természetesen újból nitráttá alakul, majd a

takaróanyag bekapálásával ismét baktériumfehérjévé lesz, meggátolja a nitrát túlságos felgyülemlését, és így a

káros oldható sótartalom felszaporodását. Már röviddel az első bekapálás után észlelhetjük, hogy a talajba

bekapált szalma vagy törek rendkívül gyorsan bomlik. Ha az eljárást folytatólagosan végezzük, a telepek talaja

állandóan gyarapszik bő fehérjetartalmú televényben. Igaz, hogy az így készített földben a nitrogén legnagyobb




része nincsen a növények részére felvehető állapotban, de amikor a szántóföldbe kerül, ott az elhalt fehérjéből

ismét gyorsan nitrát keletkezik.

A fentiekben leírt folyamatokat úgyszólván naponta lépésről-lépésre követhetjük. Minél gyorsabban bomlik le a

szalma az ágyásokban, azaz minél gyorsabban és minél jobb minőségű televénnyé alakul át, annál hatásosabb az

anyag. Természetes, hogy ezekbe a telepekbe nemcsak híg ürüléket, trágyalevet, csurgaléklevet, hanem bármely

más, elhalt, nitrogéntartalmú anyagot is bele lehet dolgozni.

A telepeket legcélszerűbb tavasszal a vetés befejezése után beállítani. Számosállatonként egy fél szekér föld

felhordása megment a trágyalékút-építésétől, az pedig, hogy számosállatonként kb. 1 m2 területű virágágyást

kell készíteni, alig tekinthető munkának. Az öntözés és a bekapálás napi néhány percnyi munkánál többet nem

igényel. Az adagolandó 1–2%, azaz számosállatonként 5–10 kg fahamu és foszforműtrágya szintén alig terheli a

gazdaságot.

Télen, sőt akár nyáron is a telepeket akár bent az istállóban is megépíthetjük, hogy az átalakulásokhoz szükséges

meleg rendelkezésre álljon. Előnye ennek az, hogy a telepet a baromfiak az istállóban nem kaparják szét.

Mindenesetre törekednünk kell arra, hogy az aprójószág a telepeken rendetlenséget ne okozzon.

A salétromtelepek földje vizsgálati adatok szerint igen nagy számban tartalmazza a nitrogénforgalomban

résztvevő mikróbákat, és helyes kezelés esetében tavasztól őszig 3%-ra, sőt többre is növekedik a

nitrogéntartalma. Nemcsak trágyaanyagként, hanem közvetlenül oltóanyagként is szerepel, mert a talaj hasznos

– a nitrogénforgalomban szereplő – mikrobáit hatékonyan szaporítja tevékeny, életképes baktériumokkal.

A salétromtelepek földjét a legcélszerűbb ősszel kihordani és alászántani. Ezt az eljárást is a helyi adottságok és

körülmények figyelembevételével kell alkalmazni. A trágyalékutak szükségességét megszünteti és ha egyszer

megszoktuk, alig van vele gond. Különösen és nagy eredménnyel alkalmazható kis gazdaságokban.

2.5.6. 4.2.5.6. A szalmatrágya (mesterséges istállótrágya) készítése

Miután a szalma hasznot hozó trágyává való erjesztésének feltételeit megismertük és tudjuk, hogy ebben

különösen a nitrogéntartalom, valamint a nedvesség, a levegőtartalom, a foszforsav és kálium, valamint a hőfok

játsszák az irányító és döntő szerepet, a nyers szalmából az állati ürülékek nélkül is úgynevezett mesterséges

istállótrágyát készíthetünk, ha valamilyen oknál fogva állattal nem rendelkezünk.

Nem kell hozzá más, mint hogy annyi nitrogén-, foszfor- és káliumtrágyát adagoljunk a szalmához, mint

amennyi annak jó minőségű táp- és tartós televénnyé erjesztéséhez szükséges, és annyira benedvesítsük, hogy a

bomlás kedvezően folyhasson. Az ehhez szükséges mikróbák elegendő mennyiségben vannak a nyers szalma

felületén. Mindazonáltal, ha a folyamat nehezen indul meg, amit a nem megfelelő melegedésből ítélhetünk meg,

akkor kevés fekáliával vagy szilárd ürülékkel beoltjuk a tömeget. A nitrogént és a kálit természetesen részben

vagy egészben híg ürülékkel, fekáliákkal vagy trágyalével is pótolhatjuk.

Gyakorlatilag a szalma minden 100 kg-jára 0,7–1,4 kg nitrogénnek vagy valamivel többnek megfelelő

műtrágyát (3–4 kg pétisót), esetleg 2–3 kg nyersfoszfátot és kálisót szórunk, miközben a szalmát teregetjük, és

minden 100 kg szalmára még kb. 300 liter vizet is locsolunk. A szalma rétegezését és locsolását nagyon erélyes

taposás közben kell végezni, mert különben túl sok levegő marad benne. Az ilymódon készülő kazlat 2–3 m

magasra rakjuk, majd arasznyi vastagon leföldeljük, és kb. 3–4 hónapig érni hagyjuk. A legcélszerűbb a

mesterséges istállótrágyát télen készíteni, mert akkor kiszáradása nehezebben következik be, és túlmelegedés

sem állhat könnyen elő.

2.5.7. 4.2.5.7. Az istállótrágya felhasználása

A trágya alkalmazásának általános alapelve, hogy a trágyakazlat csak akkor bontsuk meg, ha a trágyát a

trágyázandó területre hordjuk, ott azonnal szétteregetjük, és mindjárt be is dolgozzuk a földbe.

A megbontott trágyakazal anyaga a levegővel érintkezik, újból erjedni kezd és súlyos veszteségek állhatnak elő.

Lehetőleg ne készítsünk a megtrágyázandó terület szélén trágyarakásokat érett kész trágyából, mert a folytonos

átrakodás közben szintén igen nagy veszteségek keletkeznek. Sokkal célszerűbb magát a trágyakezelést, tehát a

trágyakazal felépítését naponta az istállóból kikerülő friss trágyából nem a trágyatelepen, hanem kint a

szántóföldön, annak a területnek a szélén végezni, melyre a trágyát szántuk. Ha van elegendő szállítási

kapacitás, akkor ezt is meg lehet oldani, és megtakarítjuk később a trágyának a telepről való kihordását. Ilyen




esetekben is alapvető fontosságú, hogy a trágyakazal aljára megfelelő vastag nyers szalmaréteget, kukoricaszár

izéket stb. rakjunk, hogy a szivárgó trágyalevet és csurgaléklevet magába szívja.

A szakszerűen erjesztett és raktározott trágya megbontás után nem vagy csak alig veszít nitrogéntartalmából,

mert annak teljes mennyiségében olyan kötésben van, hogy párolgási veszteség már nem fordulhat elő. Az ilyen

trágya vagy teljesen szagtalan, vagy a jó minőségű silótakarmányhoz hasonló szagú. Mindazonáltal lehetőleg

kerülnünk kell az érett trágya átrakását, mert eközben levegővel érintkezik, mikróbákkal újra oltódik, és

megindult a bomlás, ami pedig mindig anyagveszteséggel jár.

Még súlyosabb hibát követ el az a gazda, aki trágyáját a trágyázandó területen alászántás helyett hosszabb időre

kupacokba rakja, vagy szétteregeti, és alászántás nélkül fekve hagyja. A kupacokban ugyanis a trágya ismét

bomlásnak indul, nitrogéntartalmának nagy része elillan, vagy az eső kilúgozza, és a kupacok aljára mossa. Így

a trágya hatása egyenetlenné válik. Különösen nagy veszteségek állnak elő a teregetett, de alá nem szántott

trágyában. Az ilyen hibás munka következtében a trágya már rövid 2–3 hét alatt elveszti súlyának 30–40

százalékát. Ez azután a terméseredményekben tennészetesen rendkívül megbosszulja magát. Az értékcsökkenés

(%) a terméseredményekben a 66. táblázatban összefoglaltak szerint alakult.

67. táblázat - A legfontosabb nyersanyagok C/N aránya

Talajba dolgozás ideje

Trágyaérték %

15

zabkísérletben 6

répakísérletben

A trágya kihordásakor azonnal alászántva,

termésérték 100 100

6 óra múlva alászántva 79 90

24 óra múlva alászántva 73 71

4 nap múlva alászántva 57 58

Igen kedvező hatású, ha a teregetett istállótrágyát azonnal teregetés után, a szántás előtt alaposan

betárcsázzuk a talajba. Ezzel a móddal egyenletesebb a bekeverés.

A helyesen kezelt, tömötten és nyirkosan tartott trágya a telepen 3–4 hónap alatt beérik. Érettnek nevezzük

általában azt a trágyát, amelyben a szalmaszerkezet teljesen fellazult, lággyá, a körmök között elkenhetővé vált,

és barna színű lett. Az ilyen trágya a szántóföldön könnyen teregethető, és jól bekeverhető a talajba. Ha e

tulajdonságokat még nem egészen érte el, akkor félérettnek nevezzük. Szalmásnak azt a trágyát nevezzük,

amelyben a szalma még jól felismerhető, keményebb, színe pedig világosbarna. Elteregetése és alászántása,

valamint a talajban való elkeverése nehézséget okoz. Túlérett végül az a trágya, amely egészen szalonnás,

egynemű tömeggé vált. Ez is nehezen teregethető és keverhető a talajba.

Az alászántás mélységére vonatkozóan irányelvenként szolgáljon, hogy az kötött vagy középkötött talajon 12–

15 cm-nél mélyebbre ne kerüljön. Laza talajon, különösen homokokban az alászántásnak mélyebben kell

történnie, mégpedig a kötöttség szerint 15–20 cm-re.

Különleges trágyázási mód a fészektrágyázás, mely legfőképpen a kerti művelésben részesülő kapások alá

érdemel figyelmet. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy a fészekbe adagolt istállótrágyát a talajjal jól

összekeverjük.

A trágyázásra általában a legmegfelelőbb időpont a nyár és az ősz. A tavaszi trágyázást lehetőleg kerülni kell

éppúgy, mint a tavaszi szántást, mert a tavasszal leszántott földből és trágyából a szél a nedvességet, sőt a

nitrogént is kifújja, és az ily földbe vetett növény a nyári szárazságot sokkal jobban megérzi. Nem lehet eléggé

ismételni, hogy tavasszal ne szántsunk és ne trágyázzunk! Ha mégis kényszerítve volnánk tavasszal trágyázni,

ezt csakis nagyon érett trágyával végezzük, és természetesen csak olyan növények alá, amelyek tűrik a frissen

alászántott trágyát. Ilyenek főként a kukorica és a napraforgó.




Sajnos sok termelő trágyájával, különösen, ha az erjesztésénél nem melegedett fel 60–75 °C-ra, sok gyommagot

is kivisz földjére. Ezért csakis olyan növények alá volna szabad trágyázni, amelyek termesztése és ápolása

folyamán a gyom is pusztul.

Az istállótrágyát lehetőleg mindig kapások alá, éspedig főképpen répafélék, kukorica, burgonya, továbbá repce,

dohány, mák, kender és a nem pillangósvirágú takarmánynövények alá kell adagolni. A híg ürüléket és a

trágyalevet, vagy még inkább a salétromtelepek anyagát ugyanezen növények alá adagolhatjuk. A

salétromtelepekből szórva hektáronként kb. 20–25 t-t kell adni, és szintén minél előbb alászántani. Egyébként a

hígtrágya és trágyalé öreg lucernások feljavítására, valamint rétekre és legelőkre is kitűnő hatású.

Általában az istállótrágyából vályog- és agyagtalajokon 4–5 évenként 35–40 t-t szoktak adni hektáronként.

Homokokon, amelyeken tudvalévően a trágya sokkal gyorsabban bomlik és tápanyagmegkötő képességük is

kisebb, hektáronként csak 25–30-t-t adagolunk, de ezt sűrűbb időközökben, 3–4 évenként tesszük.

Az eredmények, melyeket az istállótrágyával elérhetünk, természetesen rendkívül különbözők és

tartamhatásukra nézve sem adhatunk még megközelítően elfogadható adatokat sem. Mindenesetre a homokban a

tartamhatás rövidebb idejű. (Homokban 3–4, nehéz agyagban esetleg 10–12 év.) Igen fontos az is, hogy milyen

nagy volt a trágyanyeredék, mert ha ezt nagyobb mértékben sikerül elérni, akkor ugyanazon állatlétszám mellett

nagyobb területeket lehet trágyázni. Éppen ezért a foszforsavas trágyaerjesztési módszernek, ha azt helyesen

végezték, igen nagy a gyakorlati értéke, mivel kb. 20%-kal nagyobb trágyanyeredéket biztosít, mint foszforsav

nélkül.

∗ ∗ ∗

Következzenek ezután a komposztálási eljárások, mint az állati trágyák, valamint az egyéb szerves

melléktermékek és hulladékok kezelésének továbbfejlesztett módszerei.

2.6. 4.2.6. A szerves anyagok komposztálása és a komposztok felhasználása

Nézzük ezek után az állati trágyák és egyéb szerves hulladékok kezelésének egy továbbfejlesztett változatát, a

komposztálást és a komposztok felhasználási lehetőségeit a szervesanyag-körforgásban, a recikláló

(visszaforgató), környezetkímélő mezőgazdálkodásban (Alexa-Dér, 1997).

2.6.1. 4.2.6.1. A komposztálás szakaszai

A komposztálás során különböző mikro- és makroorganizmusok közreműködésével a szerves anyagok egyszerű

alapvegyületekre, mint szén-dioxid, szulfát, nitrát és víz bomlanak le, illetve a nem mineralizálódott szerves

anyagokból humuszanyagok keletkeznek.

A komposztérés hőtermelő (exoterm) folyamat, a keletkező energia hő formájában szabaddá válik (31. ábra).

31. ábra - A hőmérséklet változása a komposztálás során




Az érés folyamán a hőmérséklet változás alapján négy szakaszt különíthetünk el:

• bevezető szakasz;

• lebomlási szakasz;

• átalakulási szakasz;

• felépülési szakasz.

Az első rövid, bevezető szakaszban az optimális körülmények közé kerülő mikroorganizmusok nagy

sebességgel szaporodni kezdenek. A hőmérséklet az intenzív anyagcsere hatására gyorsan emelkedik. A

bevezető szakasz hossza általában néhány óra, esetleg 1–2 nap. Meg kell jegyezni, hogy a bevezető szakasz

jelentősége a gyakorlat és az elmélet szempontjából elhanyagolható, ezért a legtöbb szerző külön nem is említi.

A lebomlási vagy termofil szakasz kezdetén a szerves anyag lebontásáért olyan mezofil mikroorganizmusok

felelősek, melyek hőmérsékleti optimuma 25–30 °C, intenzív anyagcseréjüknek köszönhetően a hőmérséklet

folyamatosan emelkedik. A mezofil mikroszervezetek száma 45 °C-ig növekszik, 50 °C felett már nagy

számban pusztulnak el, és 55 °C felett csak tartós formáik maradnak fenn. Mindez 12–24 órát igényel. A

mezofil mikroflóra pusztulásával egy időben gyorsan szaporodnak a termofil (hőkedvelő) mikroorganizmusok,

amelyek hőmérsékleti optimuma 50–55 °C között található. Bizonyos fajok azonban még 75 °C-on is aktívak

maradnak. 75 °C felett már nem zajlanak biológiai folyamatok, hanem a tisztán kémiai folyamatok jellemzőek.

A mezofil mikroorganizmusok anyagcseréje által termelt hő biztosítja a termofil flóra igényeinek megfelelő

hőmérsékletet. Ezen kívül a szervesanyag-átalakító tevékenységük során a tápanyagok jobb hozzáférhetőségét

biztosítják a termofil mikroorganizmusok számára.

Az átalakulási szakasz akár több hétig is eltarthat. Ebben az érési szakaszban a hőmérséklet jelentősen

csökken. A mikroorganizmusok elkezdik a nehezen bontható lignin bontását, mely során mono-, di- és trifenol

vegyületek keletkeznek. Ezek öszszekapcsolódásából épülnek fel a humuszanyagok.

Az utolsó a felépülési szakasz, ezt a szerves anyag humifikálódása jellemzi, amely a komposzt sötét színét

eredményezi. A komposzt hőmérsékletének további csökkenése észlelhető. Az érésben elsősorban pszikrofil

baktériumok és penészgombák működnek közre, melyek hőmérsékleti optimuma 15–20 °C. Ezenkívül

jelentősen nő a sugárgombák száma, ami a komposztérettség indikátora is lehet.

2.6.2. 4.2.6.2. A humuszképződés jelentősége a komposztálás során

A komposztálás talajbiológiai szempontból a korhadással azonosítható folyamat, mely során a szerves anyagok

aerob mikroorganizmusok segítségével mineralizálódnak, illetve bizonyos hányaduk humifikálódik.

Végterméke a komposzt, mely nem más, mint a stabilizált (humifikált) szerves anyag, ásványi tápanyagok és

mikrobiális termékek (fermentumok) összessége. A szerves anyagok átalakulását a komposztálás során a 32.

ábrán foglaltuk össze.

32. ábra - A szerves anyag átalakulása a komposztálás során




A komposztálás során a következő változások következnek be a szerves anyag minőségében:

• a C/N arány csökken, a komposztok C/N aránya (20:1) közelebb van a talaj szerves anyagáéhoz, mint a

kiindulási szerves anyagoké, és a komposzt ellenáll a biológiai bomlásnak;

• a komposztálás során a könnyen oldható szervesanyag-tartalom csökken;

• a humusz előanyagok (fulvosavak) mennyisége csökken, a huminsavaké nő;

• a szerves anyag minőségében olyan változások figyelhetők meg, amelyek a talajban végbemenő

humifikációhoz hasonlóak.

A komposztálás során a szerves anyag mennyiségében és minőségében bekövetkező változások jelentőssége a

következő:

• a jól irányított folyamat során stabilizált szerves anyag jön létre, amely ellenáll a mikrobiális lebomlásnak;

• a komposzt tárolása a szerves anyag stabilitása miatt csekély közegészségügyi kockázatot jelent, ellentétben a

nyers szerves anyagokkal;

• a talajba kijuttatva nem vált ki kedvezőtlen talajbiológiai folyamatokat (rothadást);

• a bekövetkező minőségi változások hatására (szín, adszorpciós viszonyok, polimerizáltság) javítja a talajok

fizikai, kémiai tulajdonságait.

2.6.3. 4.2.6.3. A jó komposzt készítésének feltételei

a) A C/N arány

A nyersanyagok összeállításánál az egyik legfontosabb tényező a C/N arány, mert a komposztálás során a

mikroorganizmusok helyes tápanyagellátásával a veszteséget (elsősorban a nitrogénveszteséget) minimalizálni

tudjuk. Az optimális arány könnyen meghatározható a baktériumsejt tápelem igényéből. A baktériumsejt C/N

aránya 5:1. Értelmetlen volna azonban a tápanyagokat ilyen arányban dúsítani nitrogénnel, minthogy a

baktériumok az általuk feldolgozott szerves anyag széntartalmának csak 20%-át használják fel

bioszintézisükhöz, 80%-át energianyerés céljából elégetik. Megfelelőbb tehát a kiindulási 25:1 C/N arány.




Abban az esetben, ha a C/N arány túl szűk, tehát a nitrogén relatíve feleslegben van, a fölös nitrogén a 25:1

arányig ammónia formájában eltávozik. Ez a folyamat, mely például a baromfitrágya komposztálásakor léphet

fel, az intenzív ammónia szagról könnyen felismerhető. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ez a 25:1 arány

csak elméleti, mert a gyakorlatban elsősorban a nehezen bomló lignintartalom miatt inkább a 30–35:1 C/N arány

az optimális.)

A legfontosabb nyersanyagok C/N arányát a 67. táblázat foglalja össze.

Túl tág C/N arány esetén a folyamat csak nagyon lassan indul be, amikor már a felesleges szén C02 formájában

eltávozott. Leegyszerűsített alapszabályként elmondható, hogy minél öregebb, barnább és fásabb egy anyag,

annál több szenet, minél frissebb, lédúsabb és zöldebb, annál több nitrogént tartalmaz.

68. táblázat - A higienizáláshoz szükséges minimális hőmérsékleti határértékek az EU

országokban

Nyersanyag C/N arány Nyersanyag C/N arány

Fakéreg 120:1 Baromfitrágya 10:1

Fűrészpor 500:1 Baromfi-

mélyalom 15:1

Papír, karton 350:1 Trágyalé (híg) 2:1

Kommunális

hulladék 35:1 Trágyalé (sűrű) 10:1

Konyhai hulladék 15:1 Marhatrágya 25:1

Kerti hulladék 40:1 Szalma (rozs,

árpa) 60:1

Lomb 50:1 Szalma (búza,

zab) 100:1

Vágott fű 20:1 Vágóhídi hulladék 16:1

b) A nedvességtartalom

A komposztálás során a mikroorganizmusok számára a tápanyagok mellett megfelelő mennyiségű vizet is

biztosítanunk kell. Abban az esetben, ha vízhiány lép fel, a mikroorganizmusok szaporodása megáll, és csak a

megfelelő nedvességtartalom visszaállítása után folytatódik. A komposztálás során az optimális

nedvességtartalom 40–60% között van.

Az általában gyakoribb túl magas nedvességtartalom kiszorítva a pórusokból az O2-t, anaerob feltételeket

teremt, és a rendkívül kedvezőtlen rothadási folyamatokhoz vezet, ezért a komposztálás során a

nedvességtartalmat a gyakorlatban használt úgynevezett marokpróbával folyamatosan ellenőriznünk kell. Ennek

lényege, hogy a kezünkbe vett komposztanyagot összenyomjuk, és megfigyeljük a viselkedését. Abban az

esetben, ha a nedvességtartalom optimális, az ujjaink közt nem jön ki víz, de a komposzt összeáll. Ha túl száraz

az anyag szétesik a tenyerünkben, ellenben ha túl nedves, víz folyik ki az ujjaink közül.

c) Az oxigénellátás

A komposztálási folyamatokban résztvevő aerob mikroorganizmusoknak jelentős mennyiségű oxigénre van

szükségük. Különösképpen igaz ez a kezdeti intenzív lebontási fázisra, amikor számítások szerint egy köbméter

komposztban a levegő két órán belül elfogy. Ez azt jelenti, hogy az anyagnak olyan lazán kell állnia, annyi

strukturáló anyagot kell tartalmaznia, illetve olyan gyakran kell átforgatni, hogy a levegőáramlás folyamatos

legyen a prizma peremétől a magzónáig.




A komposztprizma oxigéntartalmának mérése a műszerek magas beszerzési költsége miatt a gyakorlatban nem

alkalmazható, ezért egy durva, de használható alapszabályt alkalmazunk. Ha a komposztban megfelelő

mennyiségű struktúraanyag van és a nedvességtartalom optimális, akkor a levegőellátás is jó.

d) A hőmérséklet

A korhadási folyamat beindulásához szükség van egy bizonyos kiindulási hőmérsékletre, melyet az anyag 20–

25 °C hőmérséklete esetén ér el leggyorsabban.

Attól kezdve, hogy a komposztálás beindult a külső hőmérséklet szerepe már a kezdeti szakaszban is

elhanyagolható, hiszen az intenzív lebomlás során jelentős mennyiségű hő szabadul fel, tehát a komposztálásnak

télen sincs semmi akadálya, ha az anyag hőmérséklete eléri a 10 °C-ot. Fontos, hogy a hideg évszakban

gyakrabban forgassuk át a komposztot, mert a teljes mennyiségnek át kell esni a három-négy hétig tartó intenzív

szakaszon. E fázis után a prizma többé-kevésbé kihűl, esetleg teljesen át is fagyhat. A mikrobák betokosodása,

tevékenységük szünetelése a tavaszi felengedésig tart, amikor a prizmák átforgatásával a komposztálás

folytatódhat.

A komposzt hőmérsékletének legfontosabb hatása a higienizálás, hiszen a mezőgazdaságban, az

élelmiszeriparban és a kommunális szférában keletkező szerves hulladékok jelentős része éppen

fertőzőképessége miatt jelent problémát. Az ehhez szükséges minimális hőmérsékleti értékeket (55–65 °C) és

időtartamukat (3–6 nap), az EU tagországok ezekre vonatkozó előírásait a 68. táblázat foglalja össze.

69. táblázat - A szennyvíziszap patogén mikrobáinak pusztulási ideje különböző

hőmérsékleten (WHO, 1956)

Ország Hőmérséklet (°C) Időtartam (nap)

Belgium 60 4

Dánia 55 4

Franciaország 60 4

Olaszország 55 3

Hollandia 55 4

Ausztria 65 6

A komposztálás során nemcsak a szerves anyag átalakítása a cél, hanem közegészségügyileg kifogástalan

komposzt előállítása is. A patogén szervezetek pusztulásának garanciája a termofil fázisban elért magas

hőmérséklet. Ha a hőmérséklet nem éri el az 55 °C-ot, akkor a komposzt komoly egészségügyi veszélyt

jelenthet. Emberi-, állati patogének, paraziták a komposztálást nem élhetik túl! A patogén mikroszervezetek

elpusztításához szükséges hőmérséklet és időtartomány WHO által megállapított értékeit a 69. táblázat foglalja

össze.

70. táblázat - Néhány nyersanyag kémiai összetétele

Patogén mikroba Hőmérsékl

et (°C)

Idő

(perc)

Hőmérsékl

et (°C)

Idő

(perc)

Salmonella typhosa 55–60 30 60 20

Salmonella sp. 55 60 60 15–20




Shigella sp. 55 60 – –

Ent. histolytica cysts 45 néhány 55 néhány

másodperc

Taenia 55 néhány – –

Trichinella spiralis larvae 55 gyorsan 60 azonnal

Brucella abortis, Br. suis 55 60 62,5 3

Micrococcus pyogenes var.

aureus 50 10 – –

Steptococcus pyogenes 54 10 – –

Mycobacterium tuberculosis var.

Hominis 66 15–20 67 azonnal

Corynebacterium diptheriae 55 45 – –

Necator americanus 45 50 – –

Ascaris lumbricoides egges 50 60 – –

Escherichia coli 55 60 60 15–20

A hőmérséklet mellett a komposzt nedvességtartalma is fontos, mert jelentős különbség van a száraz és a nedves

közegben végzett hősterilizálás között. A nedvességtartalom növekedésekor az enzimek kicsapódásához

szükséges hőmennyiség csökken. A hővel végzett inaktiválás a nedvesség tartalom mellett mindenképpen

függvénye a hatásidőnek is, hiszen a magasabb hőmérséklet rövidebb időtartam alatt ér el ugyanolyan hatást.

Külön meg kell említeni az újrafertőzés kérdését, mely elsősorban sterilizált anyagokra jellemző. A

komposztálás termofil fázisán átesett komposztban jelenlévő természetes mikroflóra jelentősen akadályozza az

újrafertőződést. Ezt bizonyítja az, hogy Salmonellát oltottak be komposztba majd 30 °C-on 30 napon át

inkubálva figyelték túlélését. Csak a minták 8%-ában tapasztalták a Salmonella szaporodását. A humán vírusok

sem képesek számukat megsokszorozni, mert ezek szaporodása csak eukarióta sejtekben lehetséges.

2.6.4. 4.2.6.4. A komposztálás során felhasználható nyersanyagok jellemzői

A komposztálás során gyakorlatilag minden – környezetünkben keletkező – szerves hulladékot

felhasználhatunk. A jó minőségű végtermék előállítása érdekében az érést meghatározó tulajdonságaikat ismerni

kell. Melyek ezek a jellemzők?

a) Kémiai összetétel (szervesanyag-tartalom, C/N arány és tápanyagtartalom)

A biológiai kezelés elsődleges feltétele a megfelelő szervesanyag-tartalom. Ezt a szakirodalomban sok helyen

izzítási veszteségként is jelölik, minimális értéke 30%. A kiindulási anyagok 30% alatti szervesanyag-tartalom

esetén nehezen komposztálhatók. Az érést meghatározó fontos kémiai jellemző a C/N arány. Az optimális 25–

30:1, amit általában a nyersanyagok keverésével lehet elérni. Kevésbé fontos az egyéb növényi

tápanyagtartalom (foszfor, kálium), mivel ezek általában az éréshez szükséges mennyiségben rendelkezésre

állnak, és a felhasználás előtt hiányuk könnyen pótolható. Bizonyos nyersanyagok egy adott tápanyagból

különösen sokat tartalmazhatnak, így ezek felhasználása javíthatja a komposzt minőségét. Például a

borászatokban nagy mennyiségben keletkező szőlőtörköly gazdag foszforban és káliumban (70. táblázat).

71. táblázat - Néhány nyersanyag fontosabb tulajdonságai




Nyersanyagok

Szerves

-anyag-

tartalom

(%)

C/N

(–)

N

(%)

P2O5

(%)

K2O

(%)

CaO

(%)

MgO

(%)

Kommunális szektor

Konyhai

hulladékok 20–80 12–20 0,6–2,2 0,3–1,5 0,4–1,8 0,5–4,8 0,5–2,1

Biohulladék 30–70 10–25 0,6–2,7 0,4–1,4 0,5–1,6 0,5–5,5 0,5–2

Zöldhulladék 15–75 20–60 0,3–2 0,1–2,3 0,4–3,4 0,4–12 0,2–1,5

Szennyvíziszap 20–70 15 4,5 2,3 0,5 2,7 0,6

Kartonpapír 75 170–

800 0,2–1,5 0,2–0,6

0,02–

0,1 0,5–1,5 0,1–0,4

Istállótrágyák

Szarvasmarha 20,3 20 0,6 0,4 0,7 0,6 0,2

Ló 25,4 25 0,7 0,3 0,8 0,4 0,2

Juh 31,8 15–18 0,9 0,3 0,8 0,4 0,2

Sertés 18–25 14–18 0,8 0,9 0,5 0,8 0,3

Hígtrágyák

Szarvasmarha 10–16 8–13 3,2 1,7 3,9 1,8 0,6

Sertés 10–20 5–7 5,7 3,9 3,3 3,7 1,2

Baromfi 10–15 5–10 9,8 8,3 4,8 17,3 1,7

Mezőgazdasági melléktermékek

Szalma 95–98 50–100 0,4 2,3 2,1 0,4 0,2

Répalevél 70 15 2,3 0,6 4,2 1,6 1,2

Friss fakéreg 90–93 85–180 0,5–1,0 0,06 0,06 0,5–1 0,04–

0,1

Fakéreg mulcs 60–85 100–

300 0,2–0,6 0,1–0,2 0,3–1,5 0,4–1,3 0,1–0,2

Szőlő törköly 80,8 25–35 1,5–2,5 1,0–1,7 3,4–5,3 1,4–2,4 0,21

Gyümölcs

törköly 90–95 35 1,1 0,62 1,57 1,1 0,2




b) Komposztálhatóság

A hulladékokat alkotó szerves vegyületek különböző mértékben ellenállnak a mikrobiális bontásnak, ezért az

optimális bomlás elérése érdekében nem elég a nyersanyagok keverésékor csak a C/N arányt figyelembe venni.

Például magas lignintartalmú nyersanyagokból (pl. fűrészpor) a szén lassan szabadul fel. Ha ezekhez a

nyersanyagokhoz gyorsan bomló nitrogén forrást adunk, akkor ammónia formájában tetemes nitrogénveszteség

lép fel, amely a gazdasági káron túlmenően környezetszennyező is.

c) Szerkezeti stabilitás

A nyersanyagoknak az a tulajdonsága, hogy mennyire hajlamosak a tömörödésre, a keverés után milyen

mértékben porózusak. Az érés során a rossz szerkezetű nyersanyagokból gyorsan elfogy az oxigén, kedvezőtlen

anaerob folyamatok útját nyitva meg. A komposztálás során minimális porozitás 30 térfogat%, amit megfelelő

menynyiségű szerkezeti elem bekeverésével biztosíthatunk. Ilyen jó szerkezetű nyersanyagok a zöldhulladékok,

a szalma, a fanyesedék.

d) Nedvességtartalom

A nyersanyagok eltérő nedvességtartalommal rendelkezhetnek. Nem jó sem a túl száraz, sem a túl nedves

nyersanyag. A komposztálási folyamat indulásához megfelelő nedvességtartalmat (40–60 tömeg%) a

legegyszerűbben az anyagok keverésével állíthatjuk be.

e) Előkezelésigény

A nyersanyagok egy része komposztálás előtt valamilyen előkezelést igényel. A leggyakrabban alkalmazott

előkezelések az őrlés, aprítás, préselés, homogenizálás, esetleg az idegen anyagok eltávolítása. Néhány

nyersanyag ezen felsorolt fontosabb tulajdonságait foglalja össze a 71. táblázat.

72. táblázat - Néhány nyersanyag térfogattömege keletkezéskor

Nyersanyag Szerkezet Nedvesség-

tartalom Keverési arány

(%)

Előkezelés-

igény

Biohulladék rossz, jó

eredettől

függően

nagy-közepes

eredettől

függően

50–100 aprítás,

homogenizálás

Zöldhulladék jó száraz-

közepes 0–100 aprítás,

homogenizálás

Szennyvízisza

p rossz nagyon nagy max. 30

–

Kartonpapír jó száraz max. 60 aprítás

Istállótrágya közepes közepes max. 80 keverés

Hígtrágya rossz nagyon nagy 20–60 keverés,

víztelenítés

Szalma jó száraz max. 50 aprítás

Fakéreg jó száraz 0–100 aprítás

Répalevél rossz közepes max. 50 –

Törköly rossz nagy 30–60 –




f) Térfogattömeg

Meghatározza az egész folyamatot. Ismeretében tudjuk méretezni a szállító kapacitást, a komposztálás

területigényét. Az érés során a maximális térfogattömeg 700 kg/m3. A nyersanyagok térfogattömege szoros

összefüggést mutat azok nedvességtartalmával, illetve szerkezetességével, és a keletkezés körülményeivel (72.

táblázat).

73. táblázat - Néhány nyersanyag nehézfém tartalma mg/kg sz.a.-ban (Amlinger, 1993)

Hulladék fajta Hulladék csoportok Térfogattömeg

(keletkezéskor)

(kg/m3)

Biohulladékok külön gyűjtött konyhai és kerti

hulladékok 400–700

Zöldhulladékok fa és növénynyesedékek 100–200

fű 400

lomb 200

Fahulladékok fanyesedék (nyár) 300–400

fanyesedék (tél) 300

fakéreg 150–400

Egyéb biogén

hulladékok papír 100–300

törköly 450–500

szalma 100–200

istállótrágya 400–600

Ásványi adalékok kőzetlisztek 1000–1100

agyag 1500–2000

g) Szennyező anyagok

A komposztálás során nem szabad ezek jelenlétét figyelmen kívül hagyni. Kémiai tulajdonságaik alapján

szervetlen és szerves szennyező anyagokat különböztetünk meg.

A szervetlen szennyező anyagok a toxikus nehézfémek: a kadmium (Cd), a króm (Cr), a réz (Cu), a higany

(Hg), a nikkel (Ni), az ólom (Pb) és a cink (Zn). Mennyiségük viszonylag alacsony, viszont már kis

mennyiségben is mérgezőek lehetnek, a komposztálás során nem bomlanak le, és visszakerülve a talaj-növény-

állat-ember táplálékláncba akkumulálódnak, az emberi fogyasztásra kerülő termékekben egészségre káros

koncentrációt érhetnek el.

Az emberi környezetben mindenhol megtalálhatók, de a határértékeket betartva elkerülhető káros hatásuk.

A szerves szennyező anyagok a mindennapi életben használatos kémiai anyagok (főként növényvédő szerek),

melyek egy része mérgező, másrészük rendkívül perzisztens, a talajban és komposztálás során lassan bomlanak

le (pl. dioxin, PCB-k), ezért a jövőben, mint jelentős veszélyforrásokkal kell velük számolni. Tovább növeli




veszélyességüket, hogy bomlástermékeik sok esetben mérgezőbbek, és lebomlásuk jelenleg nem ismert. A

környezetre és az emberi egészségre veszélyes szerves vegyületeket a következő csoportokba sorolhatjuk be:

• poliklórozott bifenilek (PCB),

• poliaromás szénhidrogének (PAH),

• poliklórozott dibenzodioxinok (PCDD),

• poliklórozott dibenzofuránok (PCDF),

• klórozott peszticidek.

A komposztálás során figyelmet kell fordítani a nyersanyagok eredetére, így elkerülhető a szennyező anyagok

felhalmozódás (73. táblázat).

74. táblázat - Különböző hulladékok idegenanyag-tartalma

Anyag Cd Cr Cu Hg Ni Pb Zn

Talaj (normál) 0,1–0,3 20–40 20–30 0,05–0,1 20–40 20–30 60–80

Növény

(normál) < 0,1–1 <0,1 – 1 3–15

< 0,1–

0,5 0,1–5 1–5 15–150

Zöldhulladék 0,05–

0,63 2,8–11,3 5,0–23,5

0,03–

0,54 2,3–8,3 5,6–67,5 29,3–390

Istállótrágya 0,1–0,6 3–20 20–40 0,1–0,2 5–50 5–10 100–300

Zöldség-

hulladék 0,2–0,4 1,5–2,5 3,0–7,0

0,01–

0,02 2,0–4,0 1,0–2,0 70–100

Fakéreg 0,1–2,0 500–

1000 10–30 0,1–0,3 30–60 50–100 40–500

Szennyvíz-

iszap 3–17,8 64–572 190–863 1,8–6 37–202 145–600

1320–

3232

h) Idegen anyagok

Azokat az anyagokat nevezzük így, amelyek a komposztálás során nem bomlanak le, de nem mérgezőek. Idegen

anyag lehet pl. minden, a komposztba kerülő tárgy. A leggyakoribbak mezőgazdasági komposztok esetén a

bálazsinórok, kisebb szerszámok, a kommunális szektorból származó nyersanyagokban pedig a különféle

csomagolóanyag-maradékok (pl. üveg, műanyag és fémdarabok) (74. táblázat).

75. táblázat - Különböző eredetű komposztok felhasználási területei

Hulladék Idegen

anyag

(tömeg %)

Idegen anyag összetétele

ebből üveg

(%)

ebből

műanyag

(%)

ebből

egyéb (%)

Biohulladék 0,5–8,0 50–70 10–30 15–30




Zöldhulladé

k 0,05–1,0 50–60 10–30 10–40

Háziszemét kb. 60 kb. 35 kb. l5 kb. 50

2.6.5. 4.2.6.5. Házikerti komposztálás

Az otthoni komposztálásra is azok az alapszabályok érvényesek, mint minden más komposztálási eljárásra, csak

a hulladékok összetétele más, illetve a méretek sokkal kisebbek. Általánosságban igaz, hogy aki családi házban

lakik, az a kertben felhasznált trágyát teljes egészében elő tudja állítani a kertben és a háztartásban keletkező

hulladékok komposztálásával. A kertben és a ház körül keletkező komposztálható hulladékok:

• vágott fű,

• lomb és gallyhulladék,

• az összes zöldséghulladék,

• sövények, bokrok nyírásából származó nyesedékek,

• gyomnövények,

• zöldségtisztítás hulladéka,

• ételmaradékok (zsírok, olajok, szószok stb.),

• húsmaradékok,

• kávézacc,

• gyümölcshéjak,

• fahamu (a szén tüzelésből származó salak azonban nem ajánlott),

• papírhulladékok (33. ábra).

33. ábra - A kertben és a ház körül keletkező komposztálható hulladékok




Ezen anyagok közül néhánynak a komposztálása problémákat vethet fel, ezért az alábbiakban összefoglalunk

néhány fontos szempontot, amely az egyes nyersanyagok komposztálását befolyásolja.

• Levágott fű: keletkezésekor túl nedves, könnyen rothadásnak indul, ezért célszerű néhány napos szárítás után

komposztálni. A káros hatás akkor is elkerülhető, ha 5 cm-es rétegben elterítjük, és a rétegek közé valamilyen

laza anyagot keverünk.

• Diófa és tölgylomb: minden gond nélkül elkorhad, ha más hulladékokkal gondosan összekeverjük. A tiszta

diólomb is komposztálható, de mivel tág a C/N aránya, ezért az érés meggyorsítása érdekében nitrogénforrást

kell hozzáadni. A komposztálás során az allelopatikumok elbomlanak, így a diónál közismert növekedésgátló

hatás a komposztnál nem jelentkezik.

• Sövények, bokrok, fák nyesedékei: a tuják és fenyők nyesedékeit, melyek a komposztban nagyon jól

strukturáló anyagok, a felhasználás előtt aprítani kell. A zöldnyesedékek könnyen hevülő anyagok, így a

gyommagvak és a kórokozók gyorsan elpusztulnak.

• Gyomnövények: a felmagzott gyomnövények különös odafigyelést igényelnek, ezeket célszerű a komposzt

közepébe helyezni, hiszen a meleg hatására a magvak gyorsan elvesztik csírázóképességüket. A komposzt

lefedése és megfelelő nedvességtartalmának folyamatos biztosítása is hozzájárul a gyommagvak

elpusztulásához. Általános tapasztalat, hogy a házikertekben készített komposztok nem gyomosítanak.

• Beteg növényi részek: minden gond nélkül hozzákeverhetők a komposzthoz, hiszen több tényező is

gondoskodik az elpusztításukról. A komposztálás során fejlődő hő elpusztítja a növényi kórokozókat és

kártevőket, másodsorban pedig a komposztálás során intenzív szerves anyag lebomlás és átalakulás zajlik le.

A növényi kórokozóknak a komposztálás során kialakuló körülmények (hő, nedvesség, fényviszonyok stb.)

nem megfelelőek, illetve az ott található baktériumok és gombák egyszerűen kiszorítják őket. A komposztálás

során számos antibiotikum termelődik, amelyek szintén pusztítják a patogéneket, és a talajra kijuttatva is

fennmarad ez a hatásuk.

• Zsíros étel- és húsmaradékok: gond nélkül komposztálhatóak, arra azonban figyelni kell, hogy egyszerre ne

kerüljenek nagy mennyiségben a prizmába. A húsmaradékok esetében kellemetlen szagok keletkezhetnek,

ezért célszerű a halom belsejébe helyezni őket.




A házikerti komposztáláskor is nagyon fontos a nyersanyagok összetétele. Ha az év folyamán minden szerves

hulladékot komposztálunk, ami a ház körül keletkezik, akkor helyes keverési arányt érhetünk el. A finom

anyagokat durva szerkezetűvel, a nedveset szárazzal, a zöldet barnával kell keverni. Ez természetesen nem

valósítható meg az egész év folyamán. Fontos tudni, hogy az ősszel és kora tavasszal keletkező száraz,

nagyrészt fás (gallyak, ágak, lehullott lomb stb.) anyagok gond nélkül tárolhatóak addig, amíg folyamatosan

keletkeznek a nedvdús zöld növényi részek.

A kerti hulladékok komposztálása nem igényel különösebb technikai hátteret. Egyetlen gép van, amelyet

célszerű beszerezni vagy otthon barkácsolni, egy hulladékaprítót, amely segítségével a gallyak és az ágak

felapríthatóak. A berendezést célszerű néhány szomszéddal közösen beszerezni, mert így lecsökkennek a

komposztálás költségei. Van azonban már olyan önkormányzat is, melytől a lakók bérelhetnek ilyen

berendezést.

A komposztkészítésnek kiskerti méretekben két megoldása lehetséges: a silókomposztálás és a

prizmakomposztálás.

A komposztsilók (komposztládák, komposzttartályok stb.) számtalan kivitele ismert, házilag is könnyen

elkészíthető. Vásárláskor, illetve saját készítés esetén figyelmet kell fordítani arra, hogy a levegőellátás oldalról

biztosított legyen, alulról perforált legyen vagy a siló aljára laza anyagokat kell tenni (pl. rőzse), megfelelő

méretű legyen. A silót árnyékos, jól megközelíthető helyre kell tenni. A naponta keletkező hulladékokkal

folyamatosan töltjük fel. A feltöltéskor ügyelni kell a rétegzésre. Megoldását a 34. ábra szemlélteti.

34. ábra - Komposztsilók különböző megoldásai




A komposztprizma lehet trapéz vagy háromszög keresztmetszetű. Előnye a silóval szemben az, hogy könnyen

hozzáférhető, könnyebb az átforgatás, mint a silónál, és a siló beszerzési vagy előállítási költségei

megtakaríthatók.

A komposzt összerakása után (amikor a siló megtelik, vagy a prizma eléri a megfelelő méretet) kezdődnek az

átforgatások. Általában a kerti komposztokat 4–6 hetente kell átforgatni, így a komposzt kb. 3 hónap alatt

készül el. Az átforgatáskor a következőkre kell ügyelni:

• az első átforgatás után már nem szabad friss anyagot a komposzthoz adni;

• átforgatáskor a nedvességet folyamatosan ellenőrizzük, ha kell nedvesítjük, ha nedves száraz anyaggal

keverjük össze;




• új prizmát mindig a lehető leglazábban rakjuk össze;

• az átforgatás során az összerakáskor kialakított rétegeket össze kell keverni.

Lehetséges átforgatás nélkül is komposztot készíteni, de így az érés lényegesen lassabb lesz (kb. egy évig tart).

A végtermék földszerű lesz, és a minősége nem éri el a többször átforgatott komposztét.

2.6.6. 4.2.6.6. Mezőgazdasági hulladékok komposztálása

a) A komposztálás munkaműveletei

A komposztálás munkaműveleteit a 35. ábra foglalja magába. A komposztálás munkaműveleteinek, gépesítési

megoldásainak legfontosabb célkitűzése, hogy a folyamatban résztvevő mikroorganizmusok számára

optimális feltételeket biztosítsunk, és a minőségi előírásoknak megfelelő végterméket állítsunk elő. A

mikróbák igényei természetesen a komposztálás különböző fázisaiban változnak, és ez a tény speciális

gépesítési megoldásokat tesz szükségessé. A legfontosabb feltételek a vízzel és oxigénnel való ellátás és a

gázcsere biztosítása. A respirációs gázok cseréjében a komposztálandó nyersanyagok struktúraanyag-

tartalmának, a pórusok mennyiségének van döntő szerepe. A komposztálási eljárások között a nyersanyagok

fogadása, előkészítése és konfekcionálása szempontjából nincs jelentős különbség, de a komposztálás, a szerves

hulladék érésének irányítása szempontjából alapvetően eltérő megoldásokat találunk.

35. ábra - A komposztálás munkaműveletei




A nyersanyagok előkészítésének célja, hogy a komposztálás mikrobáinak optimális feltételeket biztosítsunk:

• a nagyobb nyersanyagok aprításával a mikrobák számára rendelkezésre álló felületet növeljük meg, illetve

csökkentjük a hulladék mennyiségét;

• a keveréssel beállítjuk az optimális tápanyag-, nedvesség- és struktúraarányokat;

• magas nedvességtartalmú hulladékoknál víztelenítünk;

• idegen anyagok eltávolításával a komposzt minőségét javítjuk.

A komposztálás (intenzív érés és utóérés) során,

• levegőztetünk, hogy aerob körülményeket teremtsünk;




• vagy forgatunk, hogy a teljes anyag átessen a termofil fázison, és a heterogenitást megszüntessük;

• amennyiben szükséges nedvesítünk, hogy a mikrobák számára a vizet biztosítsuk.

A konfekcionálás során,

•

• aprítjuk a végterméket, amennyiben el nem komposztálódott nagyobb darabokat tartalmaz;

• vagy rostáljuk, amely jobb megoldás, mert lehetővé teszi a rostán fennmaradt selejt komposztok struktúr-,

illetve oltóanyagként való alkalmazását;

• keverjük, ha speciális igényeket akarunk kielégíteni (virágföldek stb.);

• zsákoljuk, ha a komposztot nem ömlesztve értékesítjük.

• Előkészítés – idegen anyagok kiválasztása

Az idegenanyag-tartalom a különböző nyersanyagoknál változó, a zöldhulladékoknál általában kevés, de a

biohulladékoknál a 10%-ot is elérheti. Az idegen anyagok kiválasztása a következő technikákkal lehetséges:

•

• rostálás- dobrosták, hengerrosták,

• mágneses fémkiválasztó,

• manuális kiválasztás, válogatókabinok.

• Előkészítés – aprítás

Az aprítással a komposztálási folyamatban résztvevő mikrobák számára megnöveljük a rendelkezésre álló

felületet, csökkentjük a hulladék mennyiségét, ami egyszerűbb feldolgozást és kevesebb helyet igényel. Az

aprítás mértékét a komposztálási technológia és a komposzt felhasználási területe határozza meg, de általában

megállapítható, hogy a túl finom aprítás kedvezőtlen, mert gyorsan anaerob körülményekhez vezet. Optimális

esetben a durva és finom aprítékok egyenletesen oszlanak el, a durva darabok adják a komposztálandó anyag

struktúráját, szerkezetét.

Aprításra a kalapácsos aprítók, késes aprítók, hengeres törők és rostaköpenyes aprítók alkalmasak. Az utóbbi

években a komposztálás előkészítéséhez speciális berendezéseket is gyártanak, amelyek a takarmánykeverő,

kiosztó kocsikhoz hasonlóan az aprítást és a homogenizálást egy menetben végzik.

• A komposzt oxigénnel történő ellátása

A komposztálás ideje alatt folyamatosan aerob körülményeket kell teremtenünk, hogy a biodegradáció

biztonságosan, gyorsan végbemenjen. Ezt az érő anyag nyomó vagy szívó rendszerű levegőztetésével vagy

átforgatásával érjük el. A levegőztető rendszerek alkalmazásának előfeltétele a nyersanyagok homogenizálása, a

forgatásos rendszereknél a levegőztetésen kívül homogenizáljuk, lazítjuk is az anyagot. A teljes körű

fertőtlenítés érdekében mindkét megoldásnál biztosítani kell a teljes mennyiség termofil fázisba kerülését.

A komposzt átforgatása a nyitott rendszerű prizmakomposztálásnál a következő technikákkal oldható meg:

• -trágyaszóró + homlokrakodó;

• -önjáró komposztforgató gép;

• -traktorra szerelhető komposztforgató adapter.

A trágyaszóróval és homlokrakodóval történő forgatás lassú és költségigényes, ezért csak abban az esetben

ajánlható, ha kis mennyiséget komposztálunk, és ezek a gépek már rendelkezésünkre állnak. Az önjáró

komposztforgató gépek és az adapterek a forgatásos komposztálási technológiák alapgépei, általában 200–800




m3 komposztot tudnak 1 óra alatt átforgatni, sok esetben öntöző, takaróanyagcsévélő adapterrel is felszerelik

ezeket.

• A komposzt rostálása

Rostálással választjuk ki az idegenanyagokat és a le nem bomlott szerves hulladékokat, így homogén, jó

minőségű komposztot állíthatunk elő. A rostaméretet a komposzt felhasználási területe határozza meg.

Mulcsozásra általában a 40 mm-nél nagyobb, szántóföldön a 20 mm-nél kisebb, kertészetekben a 10 mm-nél

kisebb szemcseméretű komposztot használják. A komposzt rostálására leggyakrabban mobil dobrostákat

alkalmaznak, mert ezek nem érzékenyek a durvább darabokra, könnyen tisztíthatók, és nagy teljesítményűek.

• A komposzt zsákolása

A komposztot ömlesztve vagy zsákolva értékesíthetjük. A zsákológépek sok fajtája kapható, a félautomatától, az

adagolóval, zsákcserélővel ellátott teljes automatáig. A zsákolásnál a komposzt nedvességtartalma a kritikus

kérdés, mert a 35%-nál magasabb nedvességtartalmú anyagot nem szabad zsákolni.

b) Istállótrágya komposztálása

Alapelvként fogalmazhatjuk meg, hogy friss – hagyományos trágyakezelésen és/vagy komposztáláson át nem

esett – trágyát a talajba dolgozni nem szabad. Az istállótrágya komposztálása a hagyományos

trágyakezelési folyamat továbbvitelét, a trágyakezelés egyes nehézségeinek, illetve gyakran előforduló hibáinak

korrigálását és végeredményben a talajtermékenység szempontjából meghatározó szerves anyagok lehető

legértékesebb formában történő talajba juttatását szolgálja. Az istállótrágya ugyanis – főleg ha kezelése

során hibákat követtünk el, vagy ha túlságosan hosszú ideig tároltuk – könnyen káros rothadásnak indulhat. Az

ilyen rothadó anyagok mindig problémákat okoznak a talajban:

• -a növények gyökereit a rothadásból származó anyagok (pl. indol, szkatol, putreszcin stb.) mérgezik, és

bomlásuk oxigént von el a gyökérzónából;

• a nagy tömegű friss – vagy a helytelen trágyakezelés során nem kellőképpen lebomlott, nem érett – szerves

anyag mikrobiális bontása révén szintén keletkeznek gyökérkárosító vegyületek;

• a trágya helytelen kezelése és tárolása közben a gyommagvak és a növénypatogén szervezetek nem

pusztulnak el teljes mértékben;

• a rothadó trágya vonzza a különféle kártevőket (pl. káposzta-, répa- és hagymalegyeket, drótférgeket stb.).

Friss vagy nem kellőképpen kezelt trágyát tehát közvetlenül a talajba dolgozni nem szabad. Igaz, hogy a

talajban is képes lebomlani, de itt a humuszképződés feltételei – ellentétben a hagyományos trágyateleppel vagy

komposztprizmával – csak rövid ideig adottak. A bomlás következtében a talajban a tápanyagok jelentős része

könnyen oldható formába kerül, és abban az esetben, ha a növények nem veszik fel azonnal, fennáll a

kimosódás veszélye is.

A különböző szerves trágyák komposztáláskor sokféleképpen viselkedhetnek. Nagyon nagy különbségek

lehetnek például a trágyák nedvességtartalma között.

• Szarvasmarhatrágya

Általában trágyaszarvasokban tárolják a szabadban, gyakorlatilag mindig túl nedves. A prizma összeállításakor

mindig valamilyen száraz anyagot kell hozzákeverni. Erre a legalkalmasabbak a szalma, a fűrészpor, a

kéreghulladék, a vékonyabb ágak és gallyak. Minél fásabb szerkezetű az anyag (minél magasabb a

széntartalma), annál inkább ügyelni kell arra, hogy nehogy túl tág legyen a kiindulási C/N arány. A

szarvasmarhatrágya C/N aránya önmagában is jó a komposztáláshoz.

A gyakorlatban úgy lehet megvalósítani, hogy a talajra helyezünk a prizma teljes szélességében egy réteg

kisbálás szalmát (természetesen a zsinórokat gondosan eltávolítjuk), majd erre borítjuk rá a trágyát és a földet.

Ezután a prizmát komposztforgatóval átforgatjuk, így alakítva ki a végleges profilt, illetve a tökéletes keverést.

A komposztálás során problémákra alig kell számítani. Az első átforgatásra a második héten kerül sor, ekkor

már érezhető a jellegzetes fűszeres szaga, amely semmilyen más trágyáéval nem keverhető össze. A komposztot

összesen háromszor, esetleg négyszer kell átforgatni.




Mélyalmos tartásból származó trágya gyors felmelegedő képessége miatt problémás komposztálási anyagnak

számít. A tiszta mélyalmos trágya 10% földdel keverve már a harmadik napon a 70 °C hőmérsékletet is eléri! A

hirtelen túlmelegedés miatt a prizmák önsterilizálódása léphet fel. Ennek kivédésére több lehetőség van.

• Átforgatás: Átforgatáskor a prizma hőmérséklete 15 °C-kal csökken, de a jó oxigénellátottság miatt a

mikrobiális tevékenység még intenzívebbé válik, és a prizma gyorsan újra felmelegszik. Ilyenkor akár

kétnaponta is át kell forgatni a komposztot ahhoz, hogy a hőmérséklete ne emelkedjék 65 °C fölé.

• Nagyobb mennyiségű föld hozzáadása: elég korlátozott lehetőség, mert ez a komposzt minőségét rontja. A

maximális földadag a tapasztalatok alapján 20% lehet.

• Száraz összerakás: Az anyagnak pont olyan nedvesnek kell lennie, hogy a korhadás éppen beinduljon (kb.

35–40%). Egy hét elteltével utána kell locsolni (kb. 50 l/m3 vízzel), így nemcsak a hiányzó nedvességet

pótoljuk, hanem egyben a lehűlést is előidézzük.

• Más hideg anyaggal való keverés : Ha van rá lehetőség, akkor más tárolt anyaggal kell keverni a hevülékeny

nyersanyagokat. Erre alkalmasak a régi tárolt trágyák, a fűrészpor vagy a fakéreg. Az összekeveréskor

azonban az optimális C/N arányt nem szabad figyelmen kívül hagyni.

• Sertéstrágya

A szakirodalom gyakran mint hideg trágyát emlegeti. Ennek oka, hogy nedvességtartalma magas, ezért nem

melegszik fel olyan intenzíven, mint a többi szerves trágya. Ha a nedvességtartalma megfelelő, akkor úgy

viselkedik, mint minden más trágya.

A komposztprizma összerakásakor a szarvasmarhatrágyánál leírtak szerint kell eljárni. Az első átforgatásra már

a 10. nap után sor kerülhet. Jellegzetes szagát a második átforgatás után elveszti. A komposztot legalább

négyszer át kell forgatni.

Az almozás során a nedvszívó képesség fokozására fűrészport is szokás az alomhoz keverni. Az így kezelt

trágyánál érdekes jelenség figyelhető meg: a felrakás után a hőmérséklet gyorsan 60 °C-ra emelkedik, és ez

négy héten keresztül nem is változik, még ha közben kétszer át is forgatják. Az első átforgatásra az első héten,

utána pedig kéthetente van szükség. Az ötödik, hatodik hétig intenzív ammónia szag érezhető, ez

agyagásványok hozzáadásával csökkenthető. Ezután ezek a prizmák is fokozatosan földszagúvá válnak.

• Baromfitrágya

Ez is hevülékeny anyag. Ajánlott a gyaluforgáccsal vagy szalmatörekkel való 1:1 arányú keverése. A

gyaluforgács széntartalma viszonylag nehezen mobilizálható, ezért ilyenkor jelentős ammóniaveszteségre kell

számítani. A szalmatörek esetében jobb a helyzet, de ebben az esetben a prizma nagymértékben összeesik.

Átforgatásra hetente, illetve ha nem kevertünk semmit a trágyához, kétnaponta van szükség. A komposztálás

során 15–20% föld hozzáadása javasolt.

A ketreces tartásból származó, tiszta baromfiürülék a komposztálás során nagyon érzékeny a

nedvességtartalomra. Ha túl nedves a prizma elfolyik, ha száraz bepenészedik és kiszárad. Célszerű szénben

gazdag nyersanyaggal összekeverni. Kiváló a szalmával való keverés, de ha rendelkezésre áll régi komposzt, azt

is hozzá kell adni, hogy a nedvességtartalom változásra az érő anyag ne legyen olyan érzékeny.

• Lótrágya

A lótrágya általában nagyon száraz, de a nagy szalmatartalma jó szerkezetet biztosít. 10% földdel való keverés

után a prizmákat csak be kell öntözni, és gond nélkül komposztálható. Meg kell azonban jegyezni, hogy a nagy

szalmatartalom miatt a beltartalmi értéke alacsonyabb lesz, mint a szarvasmarhatrágyából készült komposzté.

c) Trágyalé és hígtrágya komposztálása

A trágyalé tárolása miatt tisztán rothadáson megy keresztül, ezért elhelyezése – főleg, ha nagy mennyiségben

fordul elő – sok gondot okoz. Az ismertetett hagyományos kezelésén és felhasználásán túl a prizmákban való

komposztálás során is felhasználható, így a tárolása sem okoz problémát, és elhelyezése is könnyebbé válik.




Komposztálásakor megfelelő mennyiségű, jó nedvszívó képességgel rendelkező, tág C/N arányú, száraz

anyaggal kell keverni. Ezek a következők lehetnek: szalma, fűrészpor, faforgács, száraz gallyakból készült

apríték. Alkalmazhatunk bármely más – könynyen beszerezhető – jól strukturált, nedvszívó anyagot is. A

trágyalé komposztálásakor talán a legkritikusabb a homogén keverék létrehozása. Ezt legkönnyebben akkor

érhetjük el, ha a nedvszívó anyagot vékony rétegben leterítjük, majd átitatjuk trágyalével. Amikor megfelelően

átnedvesedett, újabb réteget terítünk rá mindaddig, amíg a megfelelő prizmaméretet el nem érjük. Amikor kész a

prizma, a tetejére lehet helyezni a kb. 10% földet, amitől egy kissé összenyomódik, és megindul a korhadás. A

prizmákat akár 10–14 napig is lehet így előkorhasztani, és csak ezután kell először átforgatni. Ilyenkor már

megfelelően homogén a prizma. A termofil fázis csak az első átforgatás után kezdődik.

d) Gabonaszalma és kukoricaszár komposztálása

A szalmakomposztálás ellen sok érvet lehet felhozni. Ezek közül a leggyakoribb, hogy nincsen értelme a

szalmát lehordani a tábláról és azt komposztálni, hiszen az lebomlik a talajban is. Ez valóban így van. A

bedolgozott szalmát a talaj mikroorganizmusai általában két hónap alatt lebontják. Sok talaj esetében azonban a

gyenge mikrobiális aktivitás vagy a csapadékhiány miatt ez nem következik be. Ha a talajban még az egyéves

szalma maradványai is megtalálhatók, akkor további szármaradvány bedolgozása csak bajok forrása lehet.

A szalmát vagy kukoricaszárat akkor célszerű komposztálni, ha nem használjuk el állataink számára, és a

talajban nem bomlik le gyorsan. A szalma komposztálásakor figyelembe kell venni, hogy meglehetősen tág C/N

aránnyal rendelkező, tehát szénben dús és nitrogénben szegény anyag, ezért a prizmába rakáskor nedves és

nitrogénben dús anyagokkal kell keverni. Ilyen a fent említett trágyalé és hígtrágya, de szóba jöhet nedves

istállótrágya vagy esetleg városi biohulladék is. A komposztálást célszerű a tábla szélén elvégezni, de fokozott

figyelmet kell a talajvíz védelemre fordítani.

A kukoricaszár nagy mennyiségben ősszel áll rendelkezésre. A napjainkban újra megjelenő kisgazdaságok

előszeretettel alkalmazzák takarmányozásra. Ahol nincsen állatállomány és a talajban nem bomlik le kellő idő

alatt, ott célszerű komposztálni. Az őszi időpont miatt azonban két megoldás lehetséges.

• A komposztot még ősszel összerakjuk, így megfelelő összetétel esetében a termofil fázis még ősszel

bekövetkezik, az érési szakasz azonban csak tavasszal, a fagy elmúltával kezdődik.

• A komposztot csak tavasszal, márciusban állítjuk össze, így a komposztot még a kukorica vetése előtt ki

tudjuk juttatni.

A kukoricaszárat rendfelszedővel gyűjtjük be, majd a komposztálás helyén csíkokban elterítjük. Célszerű

trágyalé, hígtrágya esetleg kevés istállótrágya hozzáadása. Nem szabad elfeledkezni a földadalékról sem. Ősszel

kezdett komposztálásnál még a tél előtt kétszer át kell forgatni. Tavasszal az érést egy vagy két átforgatással

lehet serkenteni. Tavaszi összerakáskor a trágyalevet, a hígtrágyát, a trágyát és a földet február végén adjuk a

szárhoz, az első átforgatásra pedig március elején van szükség.

Egy hektár kukoricaszárból 20–30 m3 hígtrágya felhasználásával mintegy 25 m3 komposzt készíthető, amely

bőven elég egy hektár búza trágyázásához.

2.6.7. 4.2.6.7. Élelmiszeripari hulladékok komposztálása

A Magyarországon legnagyobb mennyiségben keletkező szőlőtörköly tulajdonképpen a mezőgazdasági

hulladékok közé is sorolható.

A törkölyök a komposztáláshoz optimális C/N aránnyal rendelkeznek (25–30:1 ), ami azt jelenti, hogy nem

szükséges a nitrogén pótlása. Ha komposztálásakor a szőlő szárát (csumáját) is hozzá keverjük, akkor jól

levegőző, szerkezetes anyag.

A törköly magas cukortartalma miatt gyorsan felmelegszik, és ha megfelelő a nedvességtartalma, akkor gyorsan

korhadásnak indul. Jellegzetes a prizma külső 30 cm-es zónájában megfigyelhető „elgombásodás”. Az ekkor

megjelenő penészgombák hasznosak, mert aktív cellulóz- és ligninbontók.

Az intenzív hőfejlődés miatt ezek a komposztok fokozott nedvességellenőrzést igényelnek, előfordulhat a heti

kétszeri öntözés is. A földadalék nem lehet több mint 10%. Az összerakás után általában kéthetente kell

átforgatni a prizmát, mert ha ritkábban forgatjuk, az érési idő meghosszabbodik.




A törkölyből készült komposztok jó minőségűek, különösen laza szerkezetűek, így szubsztrátként a tőzeget

helyettesíthetik. A növények egészségére – a magból kioldódó anyagoknak köszönhetően – nagyon jó hatást

gyakorolnak.

2.6.8. 4.2.6.8. A bio- és zöldhulladékok komposztálása

A fogyasztói társadalmakban termelődő nagy mennyiségű hulladék az elmúlt évtizedekben új utak keresését

tette szükségessé a hulladékgazdálkodásban. Számos nyugat-európai országban (pl. Hollandia, Németország)

hatalmas centralizált, zárt telepeken, magas technikai színvonalon kezdték komposztálni a lakossági szilárd

hulladékokat és szennyvíztisztítók iszapját.

A várt eredmény elmaradt, mert a hulladékok szelektálását az üzemek soha sem tudták tökéletesen megoldani.

Az egész rendszer működtetése, és a centralizált jelleg miatt a hulladékok szállítása hatalmas költségekkel járt.

A komposzt minősége a sok idegen anyag, a hulladékok utólagos válogatása miatt alacsony volt. A sokszor

bűzös, nehézfémekkel és idegen anyagokkal szennyezett komposztokat nem lehet nyereségesen forgalomba

hozni, így csak meddőhányók, bányagödrök és betelt hulladéklerakók rekultivációjára lehetett felhasználni. A

centralizált megatelepek jelentős szag- és porkibocsátásukkal még a környezetet is szennyezték. A szerves

hulladékok ilyen hasznosítása nem járult hozzá a hulladék elhelyezés költségeinek csökkentéséhez és a

környezet védelméhez.

A környezetvédelmi szempontok azonban szükségessé teszik a szerves hulladékok visszaforgatását a

természetes körforgásba. Ezen elvek alapján kezdődött először parkok, zöldterületek és temetők zöld

hulladékainak komposztálása nyitott telepeken legtöbbször gazdákkal együttműködve. Az így előállított

komposzt már gazdaságos és jó minőségű volt.

Ezen eredmények alapján fogalmazódott meg a szelektíven gyűjtött lakossági konyhai és kerti (bio-) hulladékok

decentralizált komposztálása, mellyel a depóba kerülő hulladék mennyisége kb. 30–40%-kal csökkenthető.

Ennek módszerei a leírtakkal megegyezőek.

2.6.9. 4.2.6.9. A komposztok felhasználása

a) Általános szempontok

A komposztok fontos talajjavító és trágyaszerek. Felhasználásukhoz meg kell ismerni a komposztok hatását az

adott talajra. Amikor a komposztok felhasználását akarjuk értékelni, azt kell vizsgálni, hogy hatása hogyan

befolyásolja a talajfunkciók ellátását. Serkenti vagy gátolja a talajokban zajló folyamatokat, hogyan befolyásolja

a talajok fizikai tulajdonságait, milyen mértékben járul hozzá a tápanyagtőke fenntartásához, a benne található

szennyező anyagok milyen mértékben terhelik a talajok puffer kapacitását?

A komposztálás során a szerves anyagok mikroorganizmusok segítségével stabilizálódnak Ennek a folyamatnak

a hatására következnek be azok a változások, amelyek kedvezőek a talajtermékenység szempontjából. A szerves

anyagok talajtermékenységre gyakorolt hatásait korábban már részletesen elemeztük. Foglaljuk most össze

ezek leglényegesebb elemeit, a komposztált szerves anyagok felhasználásánal kedvező hatásait:

• kémiai és biológiai hatások

• fokozzák a talaj biológiai aktivitását,

• lassú a tápanyag-feltáródás, kicsi a kimosódás veszélye,

• a magas adszorpciós képesség miatt növelik a talajok tápanyag tároló kapacitását,

• a szerves anyag mineralizációja közben keletkező CO2 a növények által asszimilálódik,

• a nehezen oldható ásványi tápanyagok a növény által felvehetővé válnak a humusz bomlás során képződő

savak és mikroorganizmusok által termelt fermentumok hatására,

• a komposztokban található hormon hatású anyagok serkentik a növényi növekedést,

• fokozódik a növények ellenálló képessége a kórokozókkal és kártevőkkel szemben;

• fizikai hatások




• stabil talajszerkezet alakul ki, amely csökkenti a porosodás és az erózió veszélyét,

• javul a talajok víz-, hő- és levegőgazdálkodása.

A hibátlan komposzt felhasználása során semmilyen kedvezőtlen hatással nem kell számolni. A nyersanyagok

szennyezettsége és a folyamat tökéletlen lefolyása esetén azonban kedvezőtlen hatásokkal is szemben

találhatjuk magunkat.

• Nehézfém szennyezettség elsősorban a kommunális szférából származó hulladékok komposztálásakor

fordulhat elő. A szabványokban élőírt határértékek a tudomány mai állása szerint kerültek meghatározásra. A

táplálékláncba a határértékek betartása mellett nem kerülhetnek káros mennyiségben nehézfémek. Ezeket

figyelmen kívül hagyva azonban komoly veszélyt jelenthetnek a komposztok is.

• A szerves szennyező anyagok (poliaromás szénhidrogének, klórozott szénhidrogének) hatásai nagyon

összetettek, ezért kevésbé ismertek. Az azonban már bizonyítást nyert, hogy ezeknek a vegyületeknek

jelentős része a komposztálás során lebomlik.

• A tökéletlen érés során fellépő rothadás termékei (pl. SO2, NH3, NO2, szerves savak, hullamérgek stb.) a

növényi növekedést gátolják, illetve a kártevők jelentős részét vonzzák.

• Közegészségügyi kockázattal csak az ellenőrizetlen érés során kell számolni.

b) A komposzt felhasználásának általános tudnivalói

A gyakorlatban a komposzt felhasználás következő területeit különíthetjük el:

• Ültetőközeg dísznövénytermesztésben ÜK-DN

• Ültetőközeg palántaneveléshez ÜK-ZP

• Kertészeti termesztés KE

• Szántóföldi termesztés SZT

• Gyümölcstermesztés GYÜ

• Gyepgazdálkodás GYG

• Erdőgazdálkodás EG

• Tájrendezés, rekultiváció TR

A komposztok előállítására számos nyersanyag rendelkezésre áll, ezek azonban eredetük miatt

meghatározhatják a felhasználhatóságukat (75. táblázat).

A komposztok szerves és tápanyagokban gazdagok. A beltartalmi mutatóik többé-kevésbé eltérnek, amit az

előállítás körülményeinek és a nyersanyagok tulajdonságainak különbségeivel magyarázhatunk (76. táblázat).

76. táblázat - A különböző komposztok nyersanyagoktól függő összetétele

Nyersanyagok ÜK-

DN ÜK-ZP KE SZT GYÜ GYG EG TR

Élelmiszeripari

hulladékok + +/– +/– +/– +/– +/– +/– +

Növény és

takarmány term.

hulladékok + +/– +/– +/– +/– +/– +/– +

Intenzív + +/– +/– +/– +/– +/– +/– +




állattenyésztés

hulladékai

Istállótrágyák + + + + + + + +

Biohulladékok + +/– +/– +/– + +/– + +

Zöldhulladékok + +/– +/– +/– +/– +/– + +

Autóutak

zöldhulladékai + +/– – +/– +/– +/– + +

Faipari hulladékok + +/– +/– +/– +/– +/– + +

Szennyvíziszap +/– – – ? ? ? ? +

Jelmagyarázat: + Korlátozás nélkül felhasználható. +/– Felhasználása kockázatos lehet, minden esetben meg

kell vizsgálni a komposzt jelemzőit. – Felhasználása nem tanácsos. ? Felhasználással kapcsolatos jelenlegi

ismeretek ellentmondanak egymásnak.

77. táblázat - Különböző szerzők által javasolt komposztadagok szántóföldi

növényeknél (Forrás: Crepaz, 1991, (Dunst), 1991, Gottschall, 1990,, Steinlechner-

Katter, 1991)

Paraméter Mérték-

egység

Eredet

Biohulladék1 Biohulladék2 Zöldhulladék2

95/96 német

átlag

min.–max.

átlag

min.–max.

átlag

Szárazanyag (sz. a.) % f. a. 61,9 55–65

60

57–70

65

Fajsúly g/l f. a. 710 500–800

700

600–800

720

pH – 7,3 7,0–8,0

7,6

6,6–8,3

7,7

Szerves anyag % sz. a. 35,1 25–40

33

12,8–61,9

28,1

Nitrogén

Nössz. % sz. a. 1,2

0,9–1,7

1,2

0,41–2,76

0,96

Foszfor

P2O5össz. % sz. a. 0,6

0,6–1,2

0,8

0,24–1,79

0,48




Kálium

K2Oössz. % sz. a. 1,0

0,8–1,7

1,5

0,18–2,2

0,64

Magnézium

MOössz. % sz. a. 0,8

1,0–2,0

1,3

0,15–3,85

1,22

Kalcium

CaOössz. % sz. a. 4,2

3,5–7,7

5,6

0,50–16,0

6,45

Oldható nitrogén

Nmin mg/l sz. a. 72

10–300

80 10–246 64

Oldható foszfor mg/l sz. a. 962 500–2000

1000

190–1600

690

Oldható kálium mg/l sz. a. 3065 1800–4800

3600

495–5830

1705

Forrás: 1 1995. év németországi átlag értékei. Bundesgütegemeinschaft Kompost e. V. (1995):

Kompostanlagen in Deutschland 1995. Kompost Information Nr. 104 Abfall Verlag, Stuttgart.

2 Amlinger, F. (1993): Handbuch der Kompostierung. Ludwig Boltzmann-Instiut für biologische Landbau und

angewandte Ökologie, Wien.

c) A komposztok tápanyag-szolgáltató képessége

A komposztok trágyázó hatásának megítélése szempontjából azt kell ismerni, hogy a tápanyagok miként válnak

a növény által felvehetővé.

A nitrogén az egyik legfontosabb növényi tápanyag. A fehérjéket felépítő aminosavak nélkülözhetetlen alkotó

eleme, ezért hiánya nagyban befolyásolja a termés mennyiségét. A talajtermékenység fontos tényezője. A

talajok N tartalma 0,2–0,4% között változik. A művelt rétegben 95%-a szerves kötésben van. A tudomány mai

állása szerint a növények főként ásványi formában (NO3– és NH4

+) képesek felvenni. A növények nitrogén

ellátását két fő tényező befolyásolja:

• hogyan képes a talaj nitrogén tőkéje (szerves kötésű nitrogén) mineralizálódni;

• a tápanyag-utánpótlásra használt anyagok (trágyák) mennyi ásványi nitrogént tartalmaznak.

A komposztokban a nitrogén 80–100%-a szerves kötésben található. A nitrogén mineralizáció nagyban

meghatározza a trágyázó értékét. A komposztok nitrogén mobilizáló vagy immobilizáló képessége a bennük

található könnyen lebontható szénforrásoktól és a C/N aránytól függ. 28 hetes üvegházi kísérletek során az

istállótrágyából készült komposzt nitrogén tartalmából 48%, törköly komposzt esetében 13%, míg a fakéreg

komposztból 6% mineralizálódott. Általánosságban a komposztok nitrogéntartalmának 0–25%-át vehetik fel a

növények a trágyázás évében.

A nitrogénszolgáltatás mértékét több tényező befolyásolja. A komposzt tulajdonságain túl fontosak a termőhelyi

adottságok: a klíma, a talajtulajdonságok a nedvességállapot és a termesztés körülményei pl. a talajművelés. A

gazdálkodás során arra kell törekedni, hogy a komposzt felhasználása összhangban legyen a termőhelyi

adottságokkal, a vetésforgóval és a zöldtrágyázással.

A komposztok tápanyag-szolgáltató képességét meghatározza a komposzt érettsége is. Általában megállapítható

hogy a kevésbé érett komposztok több könnyen oldható tápanyagot tartalmaznak, ezért trágyázó hatásuk jobb,

bár a növénynövekedést gátló hatásuk is nagyobb lehet. Az érett komposztok talajjavító hatása jobb.




Mulcsozásra például a 3–4 hetes, az intenzív lebomlási szakaszon túljutott komposzt (II., III. érettségi fok)

tökéletesen alkalmas, tehát, ha nincs szaghatása, felhasználható. Ha a komposztot palántanevelésre vagy igényes

kultúrák virágföldjében használjuk fel, akkor a komposztnak teljesen érettnek, földszerűnek kell lennie (V.

érettségi fok), nehogy kiégést vagy gyökérkárosodást okozzon. Tápanyag-utánpótlásra általában a IV. vagy V.

érettségi fokot elért komposztok alkalmasak, hiszen trágyázó hatásuk kedvező, viszont már kellően stabil

szerves anyagnak tekinthetők.

Makrotápanyagokkal a komposztok jól ellátottak. Az érés során a foszfor, a kálium, a magnézium, a kalcium és

a mikroelemek feltáródnak, a talajba kerülve a növények számára felvehetők. A komposztokkal a növények

foszfor- és káliumellátása minden kiegészítés nélkül megoldható, illetve rendszeres használata következtében a

talajok tápanyagtőkéje gazdagodik. Külön említést érdemel a komposztok kalciumtartalma. Egyfelől a

gazdasági növények kalcium igényét fedezi, másfelől a talaj savanyúságát csökkenti.

A komposzt felhasználásának hatása nemcsak a termés mennyiségében mutatkozik meg. Az ökológiai

gazdálkodás minden irányzata különös hangsúlyt fektet a termés különleges minőségére, amelynek a mérhető

paraméterei a beltartalmi mutatók. A rendszeres komposzthasználat során a termés biológiai értéke nő. Szőlő

kísérletek során bebizonyították, hogy a must aroma- és színanyagokban gazdagabb a komposzttal kezelt

területeken, a spenótban magasabb C-vitamin-tartalmat, paradicsomnál kedvezőbb sav- és cukortartalmat

mutattak ki. Manapság különösen a friss zöldség előállítás során fontos szempont a nitráttartalom csökkentése.

A növények nitráttartalmát sok tényező határozza meg, amelyet a gazdának nem áll módjában befolyásolni pl.

az évjárat, a megvilágítás időtartalma, a hőmérséklet. A trágyázás hatását azonban nem lehet elvitatni. A

legpontosabban meghatározott műtrágyaadaghoz képest is a komposztfelhasználás jelentősen csökkenti a

nitráttartalmat. Trágyázási kísérletben a kontrollnak (100%) tekintett műtrágyakezeléshez képest a

csontőrlemény esetén 65%-ra, komposzthasználatkor 35%-ra csökkent a nitráttartalom. A termés

mennyiségekben azonban nem volt szignifikáns különbség.

A komposztok talajjavító tulajdonságát is figyelembe véve megállapítható, hogy sokoldalú hatásának

köszönhetően a termés mennyiségét és minőségét hosszú távon kedvezően befolyásolja.

d) A kijuttatás időpontja és módja

A komposztok felhasználása kismértékben eltér az istállótrágyáétól. A kijuttatás eszköze általában

szervestrágya-szóró. A komposztszemcse mérete kisebb (1–4 cm), ezért a trágyaszórót át kell alakítani, növelni

kell a marófogak számát és sűrűségét. A kiszórás gyakorlati végrehajtása hasonló az istállótrágyázáshoz.

Vannak üzemek, ahol a komposzt kiszórását nagy teljesítményű műtrágyaszórókkal végzik. Ennek az a feltétele,

hogy a komposzt megfelelően száraz legyen (30–35% nedvességtartalom), mert ellenkező esetben a gép

könnyen eltömődhet.

A kijuttatás időpontja változó lehet. Ellentétben az istállótrágyákkal a komposztok esetében nem kell jelentős

ammóniaveszteséggel számolni a talajra kiszórás után. Ez a tulajdonság megkönnyíti a munkák szervezését,

hiszen a kiszórás után nem kell azonnal talajba keverni. Talán csak a téli kijuttatás ellen szól az, hogy az

átfagyás és a túlzott kiszáradás rontja a komposzt hatását. Az olvadó hó hatására tápanyagok is kimosódhatnak a

talaj felszínére szórt komposztból, ezzel veszélyeztetve a talajvizet. A kiszórás időpontját meghatározó

tényezők:

• üzemi termelési szerkezet (főként a vetésforgó),

• termőhelyi viszonyok (talajtípus, csapadék viszonyok),

• rendelkezésre álló erőforrások (gépek, emberek),

• munkacsúcsok megoszlása.

Stájerországi gazdák körében általános gyakorlat a vetés előtti kiszórás, magágykészítéssel egy időben történő

bedolgozás. Gabonák esetén pedig a komposztot kora tavaszszal fejtrágyaként alkalmazzák. Alsó-Ausztriában

viszont gyakori az elővetemény betakarítása utáni kiszórás. Ennek az a magyarázta, hogy ebben az időszakban a

legtömörebb a talaj. A kiszórás után forgó boronával a zöldtrágya vetéssel egy időben a feltalajba keverik. Saját

tapasztalataink a vetés előtti kiszórást támasztják alá. Meg kell azonban jegyezni, hogy a kiszórás módja és

időpontja csak az adott üzem ismeretében határozható meg.




Általános érvénnyel elmondható, hogy a komposztokat nem kell mélyen talajba dolgozni. Ez alól csak a

humuszban szegény homoktalajok képeznek kivételt, ilyen esetben célszerű a komposztok alászántása mélyebb

rétegekbe.

e) A komposztadag

Az adag meghatározásánál figyelembe kell venni, hogy a komposztok sokoldalú trágya és talajjavító szerek,

hatásmechanizmusok összetett. A trágyázóhatás elemzésén alapuló vizsgálatok 10–30 t/ha adagot javasolnak, N

műtrágya kiegészítéssel. Az adag megállapításakor itt nem veszik figyelembe a komposzt talajjavító hatását. Az

ökológiai gazdálkodásban felhasznált mennyiség gabonák esetén az előveteménytől és a fajtától függően 10–50

m3. Nagy tápanyagigényű kapás kultúrák esetén (pl. kukorica, tök) az adag 25–50 m3 között változik. A 77.

táblázatban a különböző szerzők által javasolt komposztadagokat tüntetjük fel.

Az alábbiakban (78. táblázat) néhány eseten keresztül mutatjuk be, hogyan lehet a komposzt felhasználását

beilleszteni a vetésforgóba, és így jó terméseredményeket elérni. Ezek osztrák és német példák, mivel korszerű

hazai tapasztalatok jelenleg még nincsenek.

78. táblázat - A komposztálás beillesztése a vetésforgóba

Növény Adag Szerző

Gabona 10–15 t/ha Gottschall (1990)

20–50 m3/ha Dunst (1991)

10–15 m3/ha Crepaz (1991)

Kukorica 10–25 t/ha Steinlechner és Katter

(1991)

25–30 m3/ha Crepaz (1991)

30 m3/ha Dunst (1991

Repce 10–25 t/ha Steinlechner és Katter

(1991)

25–30 m3/ha Crepaz (1991)

Tök (olaj) 30 m3/ha Dunst (1991)

Takarmány

répa 30 t/ha Gottschall (1990)

Burgonya 10–25 t/ha Gottschall (1990)

20 m3/ha Crepaz (1991)

79. táblázat - A tájelemek mint élőhelyek és funkcióik

Példák Talaj Termés-

eredmény Trágyázás Vetésforgó

Komposzt

adag

1. példa könnyű,

homokos-

nagyon jó

(korábbi

komposzt a

vetésforgób

búza – tök –

tönköly –

gabona, tök:

30 m3/ha




vályog eredmények

-hez képest) an és zöld-

trágyázás tök – ő. árpa

– tök –

lóbab

(zöldtrágya)

– tök – búza

zöldtrágya:

5 m3/ha

2. példa homok nagyon jó

(korábbi

eredmények

-hez képest)

komposzt a

vetésforgób

an és zöld-

trágyázás

lóbab – búza

– tök – v.

here – rozs –

zab – lóbab

tök: 25

m3/ha többi

növény:

csak szalma,

és

zöldtrágya

3. példa agyagos-

vályog jó gabona

termés (a

szomszédos

üzemekhez

képest)

komposzt és

istállótrágya

,

zöldtrágyázá

s

füveshere

(2 év) –

búza (rozs)

– lóbab

ritkán tök,

kukorica

(vagy

burgonya) –

tönköly –

füveshere

(2 év)

gabona, tök,

burgonya:

30 m3/ha

kukorica:

istálló

trágya 30

m3/ha

4. példa közép kötött

vályog szép,

egészséges

növények (a

korábbiakho

z képest)

komposzt a

vetésforgó-

ban, zöld-

trágyázás, a

kapásoknál

mindig,

gabonáknál

esetenként

komposzt

füveshere

(2 év) – tök,

silókukorica

– búza –

lóbab – t.

árpa –

füveshere

(2 év)

kapások:

10–25 t/ha

5. példa kötött,

agyagos-

vályog

egészsége-

sebb, szebb

kukorica-

állo-mány

kezdet-ben

gyengébb

fejlődés,

később

kedvezőbb

levél index

(a

szomszédos

üzemekhez

képest)

komposzt a

vetésforgó-

ban, zöld-

trágyázás

füveshere

(2 év) –

landsbergi

keverék

(olasz perje,

bükköny,

bíborhere) –

kukorica –

zab – (a ve-

tésforgót a

talaj

állapotnak

megfelelően

módosítják)

10–25 m3/ha

6. példa kötött,

agyagos-

vályog

műtrágyázás

-sal

megegye-ző

kukorica-

komposzt a

vetésforgó-

ban, zöld-

trágyázás

füveshere

(1 év) –

kukorica –

lóbab – búza

kukorica:

25 m3/ha

búza: 20




termés – füveshere

(1 év)

m3/ha

7. példa homokos

vályog jó töktermés

(a trágyázási

irányelv

szerint)

komposzt a

vetésforgó-

ban, zöld-

trágyázás

kapás

(burgonya,

tök,

kukorica) –

gabona –

lóbab – zab

– kapás

kapások:

30 m3/ha

gabonák:

10–20 m3/ha

8. példa homok nagyon jó

gabonaterm

és (a

trágyázási

irányelv

szerint)

komposzt és

marhatrágya

a

vetésforgó-

ban, zöld-

trágyázás

búza – tön-

köly – rozs

– zöldtrágya

(here) –

búza

tönköly:

10 m3/ha

többi

növény

esetén:

25 m3/ha

9. példa agyagos-

vályog nagyon jó

ter-més

kapások-nál

(burgonya,

tök) (az

előző

évekhez

viszonyítva)

komposzt és

marhatrágya

a

vetésforgó-

ban, zöldtrá-

gyázás

tök – burgo-

nya – zöld-

ségek –

zöld-trágya

(füves-here

2 éves)

kapások:

5 m3/ha

2.7. 4.2.7. Növényvédelem

2.7.1. 4.2.7.1. A növényvédelem célja

Az emberi tevékenységnek szerves része a mezőgazdasági termelés, amely tágabb értelmezésben nem

egyszerűen a „hagyományos” mezőgazdasági termékek (élelmiszer, nyersanyag) előállítását, hanem ezek

mellett a víz, a levegő, a természeti környezetünk elemeinek (élőhelyek, élőlények), valamint a táj és az ehhez

tartozó esztétikai értékek megőrzését, újratermelését is jelenti.

A növényvédelem, mint a növénytermelés része, a természetes folyamatokba, s ezzel környezetünkbe avatkozik

be a kitűzött célok megvalósítása érdekében. Célja a különböző károsító szervezetek által okozható kártétel

megelőzése, csökkentése, a károsítók és a kártétel elfogadható szint alatt tartása. Ezek megvalósításához

számos módszer, eszköz áll rendelkezésre, amelyek alkalmazása, kihatása térben és időben igen széles skálán

mozog.

A különböző eszközök, módszerek nagyobb hányadát együtt alkalmazzuk egy-egy kultúrnövény védelmében. A

technológiában felhasznált eszközök, módszerek aránya, súlya mutat eltérést a körülményektől függően. A

növényvédelemben fontos helyet kapnak a nem vegyszeres beavatkozások, ám számos esetben egy kórokozó,

kártevő fölszaporodásakor nincs más lehetőségünk, mint a peszticidek kárelhárító jellegű alkalmazása.

Azt is látnunk kell, hogy a ma engedélyezett peszticidek a felhasználóra, a fogyasztóra, valamint egészében a

környezetre kisebb terhelést (veszélyt) jelenthetnek, mint korábban (az LD50 értékek folyamatos emelkedést

mutatnak az utóbbi évtizedek engedélyezett szereit tekintve). Az Európai Unió egységes piacán 1993-tól

érvényes peszticid forgalmazási (így engedélyezési) előírások további szigorú környezetterhelési vizsgálatokat

írnak elő. A peszticidek engedélyezése, a forgalomban lévő peszticidek, továbbá azok alkalmazásában életbe

léptetett szigorítások, a környezetkímélő termesztés pénzügyi támogatása szintén a terhelés csökkentését

segíthetik elő.




A fenntartható mezőgazdálkodás növényvédelme a természetes mechanizmusok adta lehetőségek kihasználására

épülve, a környezetet lehető legkevésbé terhelő technológiákat felhasználva a különböző beavatkozási módok

integrált kombinációjaként kell hogy továbbfejlődjön. A növényvédelem mozgásterét pedig a változásban lévő

értékítélet, társadalmi igény, célrendszer adja meg.

2.7.2. 4.2.7.2. A növényvédelem és az élővilág

Az élővilág tagjai egymással bonyolult táplálkozási láncokon keresztüli függő viszonyban vannak. A célunk az,

hogy a természetes szabályozó mechanizmusok támogatásával, kihasználásával csökkentsük a kártevők számát,

így a vegyszeres beavatkozásokat. A növényvédelem és a terület/tájhasználat térbeni elemeinek és a szabályozás

lehetőségeinek kapcsolatát mutatja az alábbi séma (Kiss et al., 1993) (79. táblázat).

80. táblázat - A mezőgazdaságilag művelt terület, a számosállat létszám és az egy

hektárra jutó számosállatok száma az Európai Unióban és Magyarországon 1998-ban

(Binnyei, 2002)

Régió Farm/gazdaság Kultúrnövény táblája

Mezőgazdasági termelés szántóföldi kultúra

állókultúrák

zöldségfélék rét,

legelő

termesztett/gazdanöv

é-nyek, betegségek,

kárte-vők,

gyomnövények,

hasznos szervezetek

nem célszervezetek

Nem mezőgazdasági termelés

(nemzeti parkok, pihenő területek,

erdők)

pufferterületek szegélynövények

A károsítók szabályozásának és a természet újratermelésének térbeli

lehetőségei

Megnevezés Regió Farm/gazdaság Kultúrnövény táblája

A természet

újratermelése +++ ++ +

Károsítószabályozás + ++ +++

+ a jel az adott térbeli szint és a befolyásolás erősségét jelenti.

a) Táj, tájelemek, ezek funkciója

A táj számos elemet tartalmaz, így például a termelést szolgáló mezőgazdasági területek, a stabilitást szolgáló

természetvédelmi területek, nemzeti parkok, egyéb védelmi funkciójú elemek (erdők, erdősávok, talajvédő

gyepek stb.) ipari, közlekedési, üdülési és lakó stb. területek. Ezek az adott talajviszonyokra épülve jellemző

növény- és ebből eredően állattársulásokkal rendelkeznek. A társulások közötti kapcsolatot meghatározza –

többek között – ezen élőhelyek nagysága, elrendeződése (Bunce et al., 1993).

Hazai viszonylatban a mezőgazdasági területek – arányuk miatt is – jelentős élőhelyeknek tekintendők. A

mezőgazdaság eddigi termelés orientációja minden bizonynyal módosul termelési és fenntartási irányba. A

mezőgazdasági termékek világpiacának telítettsége, termelési kvóták az Európai Unión belül (gabonaterületek

csökkentése, ugaroltatás támogatása) ezt valószínűsítik. A társadalom a mezőgazdasági tevékenységből ezidáig

elsősorban a termelést fizette meg a piacon keresztül. Előbb-utóbb viszont a termelés mellett – társadalmi

szinten – a környezetfenntartás, megőrzés megfizet(tet)ésével is számolnunk kell.

Regionális szinten egyes területek fásítása, gyepesítése hozzájárulna egy változatosabb, funkciójában is összetett

táj kialakításához. A különböző élőhelyek (kultúrnövények táblái, erdők, gyepek stb.), mint szélesebb




táplálékspektrum, mint eltérő abiotikus tényezőjű helyek nagyban hozzájárulnak a fajvédelemhez, az élővilág

sokszínűségének megőrzéséhez. Ezen élőhelyek közötti fajáramlást (és minőségbeni átmenetet) szolgálják

például az ún. szegélybiotópok (a táblákat szegélyező fa- és cserjesorok, lágyszárú aljnövényzet), amelyek

kisebb területet foglalnak el. Bár még sok esetben kérdéses, hogy egy faj metapopulációja képes-e ilyen

szegélybiotópban hosszú időn át fennmaradni, az vitathatatlan, hogy ezen biotópok mint akár átmeneti

élőhelyek, akár mint élőhelyek közötti összekötő folyosók szolgálnak.

b) Szegélybiotópok

Az előző részben már említett biotópok jelentősége először azokban az országokban vetődött föl, ahol a

mezőgazdasági termelés intenzitása, a környezet terhelése a legnagyobb volt (Németország, Hollandia). Például

a Németországban élő mintegy 3000 növényfajból 822 található vörös listán. A kémiai növényvédelem jelentős

szerepet játszik ezek veszélyeztetésében.

A táblaszegélyekről sok, jól ismert ragadozó és parazita rovar telepszik be a kultúrnövény táblájába. Ezek

(pontosabban valamely fejlődési alakjuk) a táblaszegélyi növényeken táplálkozhatnak. Egyes virágzó növények

(Daucus carota, Matricaria spp., Pastinaca sativa stb.) táplálékkal (pollennel, nektárral) szolgálnak a

parazitoidoknak, predátoroknak (Neuroptera, Hymenpotera, Syrphidae, Cantharidae). Innen e fajok a táblába

települve csökkenthetik a kártevők egyedszámát.

Ismertek kisérletek a táblaszegélyek növényösszetételének kialakítására, hogy egy – lehetőleg időben minél

hosszabb – virágzó szegély alakuljon ki (Heitzmann, Lys és Nentwig, 1993). A szegélyi növényzeten gazdag

fitofág állategyüttes is található. Ezek közül a nem kártevő (indifferens) fajok fontos táplálékforrások lehetnek a

ragadozóknak a kártevők felszaporodása előtti vagy utáni időszakban. Ugyancsak fontos szerepe lehet a

szegélynek a betakarítás után, amikor az állatok a szegélyre vonulnak táplálkozni, telelni.

Magyarországi viszonyokat tekintve a táblaszegélyek léteznek vagy ahol megszüntették azokat, helyreállításukat

szorgalmazni és támogatni kell. A rendelkezésre álló tapasztalatok, valamint az elvégzendő hazai kutatások

eredményére alapozva a szegélyek olyan tudatos „gondozása” kívánatos, amely esztétikai, faj- és

diverzitásmegőrzési céloknak eleget tesz.

c) Kultúrnövények táblái, mint élőhelyek

A Jermy Tibor vezette hazai agroökoszisztéma vizsgálatok is bizonyították, hogy a kultúrnövények tábláin

óriási fajszámban lehet kimutatni ízeltlábúakat. Egyes futóbogárfajok (pl. Poecilus cupreus, Platynus dorsalis)

előnyben részesítik (legalábbis életük egy szakaszában) a nyitott növényállományokat (pl. búzát) a zártabb,

sötétebb táblaszegélyi növényzettel szemben. Számos ragadozó és parazita rovarfaj követi a kultúrnövény

táblájában a fitofág (kártevő) fajok felszaporodását. A kultúrnövények táblája tehát ha minőségben más is, mint

a kevésbé bolygatott területek, de fontos élőhely. Ebből adódóan a növényvédelmi (főként inszekticides)

beavatkozásoknál még komoly lehetőségek vannak a nem célszervezetek védelmére, kímélésére (Kiss et al.,

1993, 1994, Tóth, 1997).

Folyamatosan születnek laboratóriumi és szabadföldi eredmények a peszticidek hasznos szervezetekre

(ragadozók, paraziták) gyakorolt hatásáról, s készülnek ajánlások a környezetkímélő védekezési

technológiákban alkalmazható peszticidekre (lásd a magyarországi gyümölcsösök integrált védekezési

ajánlatában a peszticidek zöld, sárga, piros minősítése, az IOBC munkacsoportok peszticidtesztelési

eredményei). A felhasználandó peszticidek mellett azok formulázása, a kijuttatás időzítése, módja stb.,

adalékanyaggal vagy a fertőzés mértékétől függő kijuttatása, így elért dóziscsökkentés, természetes anyagok

(növényi olajok, Kiss et al., 1995), indukált rezisztencia, még további lehetőségeket kínálnak. Az integrált

növényvédelem fejlődési irányát tekintve egyöntetű a vélemény, hogy a peszticid, anyag, energia tekintetében

alacsony ráfordítású („low input”) termelés szükségszerűen megköveteli a szellemi ráfordítás, tudás („input”)

megnövelését.

2.7.3. 4.2.7.3. Az alkalmazkodó növényvédelem eszköztára

Az orvostudomány napjainkra felismerte, hogy a gyógyítás leghatékonyabb eszköze a prevenció, a megelőzés.

Az agrártudománynak, ezen belül a növénytermesztésnek is törvényszerűen el kell jutnia ehhez a felismeréshez.

Amint a humán medicinában is csak a végső eszköz a gyógyszer, illetve az operáció, és még ezeken belül is

vannak természetes készítmények és gyógymódok, úgy a fitomedicinának is hasonlóan kell a

növényvédelemhez közelítenie. Minél előbb következik be ez a felismerés, annál kevésbé károsodik




környezetünk, egészségünk, annál kisebb külső energiabevitellel leszünk képesek egységnyi termést előállítani

és ezzel a termelés hatékonyságát is javítani.

A prevenció fogalmán nagyon sok mindent érthetünk, és ez számos félreértésre adhat okot. A fogalmat a kémiai

növényvédelem is használja, de ezalatt legtöbbször a károsítók megjelenése előtti, „preventív” vegyszeres

kezelést ért. Az ilyen „prevenció” áll legmesszebb az integrált, alkalmazkodó növénytermesztés stratégiájától,

amely éppen az ilyen „menetrendszerű” („biztos ami biztos”) vegyszerezést igyekszik elkerülni. A prevenció az

alkalmazkodó növénytermesztésben a biológiai, ökológiai, technológiai eszközök növényegészségügyi

szempontú összehangolását jelenti. (A karantén vagy a veszélyes károsítók elleni kötelező védekezés

indokoltsága természetesen nem kérdőjelezhető meg!)

Eddig a növényszerkezettel, vetésforgóval, a fajtakérdéssel és a tápanyagellátással kapcsolatban már számos

olyan agrotechnikai és egyéb szempontra hívtuk fel a figyelmet, amelyek megakadályozhatják az epidémia

kialakulását, illetve csökkenthetik annak káros következményeit. Foglaljuk most össze az alkalmazkodó

növényvédelem eszköztárát (36. ábra).

A védekezés módszereit alapvetően két csoportra oszthatjuk:

• indirekt (közvetett) módszerek, amelyek pótlólagos energiabevitelt nem igényelnek, és elsősorban a

megelőzést szolgálják;

• direkt (közvetlen) módszerek, amelyek pótlólagos energiabevitelt igényelnek, és elsősorban a kialakult

epidémia, gradáció leküzdését szolgálják.

A 36. ábra részegységeinek számozása (1–6) azt a sorrendet is mutatja, amely sorrendben az egyes eszközöket

célszerű igénybe venni. Vegyük sorra ezeket az eszközöket.

36. ábra - Az alkalmazkodó növénytermesztés eszköztára




1. Agrotechnikai, gazdálkodási eszközök:

• termőhely-megválasztás,

• növényszerkezet,

• vetésváltás – vetésforgó,

• talajművelés,

• trágyázás (beleértve a meszezést is),

• szervesanyag-pótlás,

• humuszgazdálkodás,

• vetési technika stb.

2. Rezisztens/toleráns fajták alkalmazása.

3. Hasznos (ragadozó és parazitoid) állatok védelme, elsősorban:

• rágcsálókat, rovarokat gyérítő, pusztító madárfajok (madárvédelem),

• entomofág rovarok, ragadozó atkák stb.




4. Biológiai eszközök: a gyakorlati növényvédelem legfiatalabb ága, többségük fejlesztés alatt áll, pl.:

• entomofág rovarok tömegtenyésztése és kihelyezése,

• baktérium-, gomba- és víruspreparátumok alkalmazása.

5. Fizikai és mechanikai eszközök:

• mechanikai gyomirtás (tarlóápolás, sekély művelés, sorköz-kultivátorozás stb.),

• mechanikai kártevőgyérítés (pl. pneumatikus burgonyabogár-gyűjtés),

• termikus gyomirtás, (pl. lángszóróval történő égetéses gyomelpusztítás),

• szex-, fény-, illat- és színcsapdák alkalmazása (rágcsálók, káros madarak, rovarok stb.).

6. Kémiai eszközök: a növényvédelem leghatékonyabb, de egyben legveszélyesebb eszközei, amelyeket csak

valóban súlyos kártételek elhárítására lenne szabad használni. Fel kell hagyni a rendszeresen ismétlődő,

programszerű permetezésekkel. Ehelyett célzottan, a kártétel gazdasági küszöbértékének elérése esetén,

előrejelzés alapján kell ezeket bevetni. Kerülni kell az olyan szintetikumok használatát, amelyek a természetben

nem fordulnak elő. Előnyben kell részesíteni a természetes hatóanyagokat, az ökológiai védelmet, a szelektív

kemikáliákat és eljárásokat. A vegyszerek kijuttatásának módja is további vizsgálatokat, fejlesztést igényel.

(Igaz, hogy a légi permetezés gyorsabb, és bármely fejlődési fázisban elvégezhető, de a földi növényvédelem

célzottabb, csak a fertőzött területeket érinti és sokkal vegyszer- és költségtakarékosabb, emellett a levelek alsó,

talaj felőli oldalát is lefedi a permetlé!)

Látható tehát, hogy a növényvédelem eszköztára messze nem merül ki a kémiai módszerekben, és még a direkt

módszerek között is találunk számos egyéb lehetőséget. Különösen sokat ígérnek a biológiai módszerek

(Klingauf, 1981; Hodges, 1981; Lockeretz et al., 1981; Franz et al., 1982; Seprős szerk., 1986). Ezek közül

említünk meg a továbbiakban néhány biztató lehetőséget:

• vírusok (lepkék, hártyásszárnyúak, legyek károsítói),

• rickettsiák (rovarpatogének),

• baktériumok (pl.: Bacillus thuringiensis törzsek),

• rovarpatogén gombák (több mint 400 ismert faj),

• mikrospora fajok (egysejtűek),

• entomofág (rovarevő) rovarok: ragadozó (predátor) és élősködő (parazitoid) szervezetek (pl.: Trichogramma

evanescens, tojásfürkész, lepkék ellen, vértetű fürkész, ragadozó atkák, molytetű fürkész stb.),

• fonálférgek (eddig mintegy 400 fonalféregfajt mutattak ki a rovarfajokban),

• autocid (önpusztító) módszerek (pl. sterilizált hímek kibocsátása),

• rovarfiziológiai regulátorok (szaporodás-, egyedfejlődés-, táplálkozásgátlók),

• juvenilhormon analógok, antihormonok,

• kitinszintézis-gátlók,

• szexferomonok, feromoninhibitorok (hím-nőstény kommunikáció megzavarása),

• táplálkozást gátlók (pl.: Svájcban réz-szulfáttal tartják távol a burgonyabogarat, de nálunk hatásosnak

bizonyult az erőspaprika őrlemény vizes oldata is),

• petézésgátlók,

• gombapatogén gombák (Trichoderma-fajok) stb.




Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy ha a növénytermesztés módszereit a növény és környezete

kölcsönhatásainak beható megismerése alapján állítjuk össze, ha rezisztens fajtákat nemesítünk és használunk a

termesztésben, ha a kártevők és kórokozók természetes ellenségeit kímélő, segítő megoldásokat alkalmazunk,

akkor az epidémiák, gradációk kialakulásának veszélye, illetve a kártétel mértéke jelentősen csökkenthető.

A védekezésben egyre nagyobb szerepet kell hogy kapjanak a fizikai és biológiai módszerek. Ehhez azonban

jelentősen növelni kell az e területeken folytatott alap- és alkalmazott kutatásokat. Ha a kémiai szerek egyre

költségesebb (rezisztencia) kifejlesztésére és gyártására fordított pénzeszközöknek csak egy részét ezen

ökológiai, technológiai, nemesítési és biológiai területek kutatására irányítanánk, akkor az e területeken várható

eredmények lehetővé tennék a kémiai szerek felhasználásának lényeges csökkentését. Ez nemcsak a termelés

gazdaságosságának javulását eredményezhetné, hanem lehetővé tenné a környezetterhelés jelentős csökkentését,

az ökológiai egyensúly megőrzését és ezzel a termelés hosszú távú biztonságának növelését. (A helyzet itt is

hasonló vagy talán még súlyosabb, mint a műtrágyázásnál: a több termés érdekében növeljük a műtrágya-

felhasználást, majd a termelés többletértékének többszörösét fordítjuk a környezetkárosodások helyreállítására,

pl. az ivóvíz nitráttalanítására, élővizek eutrofizálódásának meggátlására stb.).

A vázolt módszerek alkalmazása persze sokkal nagyobb szakértelmet, hozzáértést, gondosságot igényel, mint

egy receptszerű technológia végrehajtása, ezért a szellemi munkának, a szakértelemnek, egyszerűen a hozzáértő

és becsületes munkának – mint a gazdaság más területein – a növénytermesztésben is fel kell értékelődnie.

„Tudásintenzív” és nem „fosszilisenergia-intenzív” gazdálkodásra, de mindenekelőtt felelős, távlatos

gondolkodásra, a jövő iránti felelősség átérzésre és erre ösztönző gazdaságpolitikára van szükség.

∗ ∗ ∗

Nézzük ezek után, hogy a talajfeltételek, az elsődleges produkció (növénytermesztés) és a másodlagos

produkció (állattenyésztés) összhangjának kialakításában milyen speciális állattartási aspektusok határozzák

meg a védett területek mezőgazdálkodását.

3. 4.3. Az állattartás fő szempontjai

Arra ezen áttekintő könyv keretében nem vállalkozhatunk, hogy az állattenyésztés/tartás általános és

faj/fajtaspecifikus alapismereteit, valamint az ökológiai/táji adottságok szerint eltérő tartási és takarmányozási

rendszereket és azok technológiáit részletesen bemutassuk. Erre egy önálló, – a védett területek állattartásával

kapcsolatos – kötet hivatott. Jelen esetben meg kell hogy elégedjünk tehát:

• az állattenyésztés/tartás teljes körű gazdálkodásban betöltött szerepének általános elemzésével;

• a háziállat géntartalékok – agrobiodiverzitásban és a fenntartható mezőgazdálkodásban betöltött – szerepének

vizsgálatával;

• a tájba illő, ökologikus állattartás, a hagyományos, külterjes és vegyes állattartási rendszerek legfontosabb

szempontjainak, az állat és táj viszonyának, a génmegőrzés, a haszonállatvédelem és állatmentés kérdéseinek

áttekintésével;

• a legfontosabb ősi és őshonos hasznonállataink bemutatásával és a védett területek gazdálkodásában játszott

lehetséges szerepük elemzésével, valamint

• két speciális ágazat, a legeltetéses állattartás és a méhészet fő szempontjainak, a védett és érzékeny területek

gazdálkodásában játszott szerepének bemutatásával.

3.1. 4.3.1. Általános megfontolások

A védett területek állattenyésztésének/tartásának korszerű és a jövőbe tekintő megítélését, valamint a tennivalók

körvonalazását a „teljes körű gazdálkodás” kifejezésének értelmezésével kell kezdenünk. A nemzetközi és

hazai tudományos, valamint gazdálkodói közvélemény a teljes körű gazdálkodás meghatározása esetében nagy

vonalakban egyetért abban, hogy elsősorban a környezetbe illő gazdálkodás természetes körforgását, az

egészséges és ésszerű emberi tevékenységet és a mezőgazdasági folyamatok egymást segítő, kiegészítő,

egymásra épülő (de nem szakosított!) műveleteit értjük. A rendszerré összeálló folyamatok legfontosabb

elemeit, az ezeket jól jellemző termékeket, valamint az ehhez szükséges környezeti hátteret Győrffy (1990) a

következők szerint foglalja össze:




• energia (főképp természetes),

• állat (környezetterhelésre figyelemmel, talaj, növény táplálása is),

• talaj (élő, jó szerkezetű és humuszban gazdag),

• növény (vetésforgóban, természetes társításban és tápláló-védő rendszerben),

• általános környezet (az ehhez való illeszkedés, a mind szélesebb védelem, a kapcsolódó

hulladékgazdálkodás),

• emberi táplálék (teljes értékű élelmiszerek, az okszerű táplálkozás, az emberi teljesítő- és ellenálló képesség,

az egészség megtartása).

A teljes körű gazdálkodás ilyen módon körülírt rendszere eddig szinte kizárólag a különböző méretű

tradícionális paraszti, illetve farmgazdálkodás keretében valósulhatott meg. A védett természeti területek

állattenyésztése is főképpen ebben a teljes körű gazdálkodási rendszerben képzelhető el. Ennek megfelelően az

állattenyésztést, mint ágazatot nem szabad a teljes körű gazdálkodás keretei közül kiragadva elemezni,

illetve megvalósítani.

A fenntartható, értékőrző, kiegyensúlyozott mezőgazdálkodásnak alapeleme az agroökológiai adottságok, a

növénytermesztés (primer produkció), valamint az állattenyésztés összhangja. E kapcsolatrendszer minden

összefüggését itt nincs módunk részletesen leírni, ám néhány szempontra feltétlenül fel kell hívnunk a

figyelmet.

Az agroökológiai feltételek, a talaj termékenysége meghatározza a megtermelhető biomassza mennyiségét,

megteremtve az állattenyésztés takarmánybázisát. Ugyanezen környezeti feltételek, a talajok terhelhetősége,

környezetvédelmi kapacitása behatárolja a szükséges és lehetséges állatlétszámot, a talajok szervesanyag-,

szervestrágya igényét és trágyaterhelhetőségét, a gazdálkodás energiaigényét, továbbá az előállított termékek és

a környezet minőségét is. Mindez azt jelenti, hogy a gazdálkodás a birtok szintjén megköveteli az egészben

való gondolkodást és cselekvést, amely a talaj, növény, állat, energia, táplálék és környezet egészére ki kell

hogy terjedjen. Ezt igen szemléletesen, egyszerűen és követhetően mutatja be a Győrffy (1994) által összeállított

37. ábra.

37. ábra - Az egészben való gondolkodás és cselekvés fő szempontjai (Győrffy, 1994)




A bemutatott rendszernek, vagyis a természet körforgását figyelembe vevő, a környezetet kímélő, természetes

energiát használó, az állatvilágot, növényeket és az élő talajt szintetikus szerek nélkül fenntartó egészben való

gondolkodásnak és cselekvésnek a vegyes gazdálkodási rendszerek – a tradicionális paraszti vagy tanyasi

gazdálkodástól az ökológiai gazdálkodás különböző irányzataiig terjedő formái – tökéletesen megfelelnek, így a

védett és csatlakozó területek gazdálkodási- és birtokstruktúrájának kialakításában e szempontoknak

meghatározóaknak kell lenniük.

Az egészlegességre (teljességre) való törekvés szempontjából tanulságos talán végiggondolnunk azt a

kérdéssort, a gondolkodásnak azt a sorrendjét, amely alapján építkezik egy biológiai gazdálkodást folytató

üzem, amely mentén meghatározza „ágazati arányait”. E tervezési folyamat – melyet a szerzők

Dottenfelder Hof-ban, Németországban ismertek meg – a következő kérdések sorrendjében zajlik:

• Mennyi az adott termőhely talajának egyensúlyi humusztartalma?

• Mennyi istállótrágya kell e humusztartalom fenntartásához?

• Hány számosállat termeli meg ezt az istállótrágya mennyiséget?

• E számosállat-létszámnak mennyi takarmányra és alomszalmára van szüksége?

• Mennyi a szükséges takarmány és alomszalma megtermelését biztosító takarmánytermő- és gabonaterület?

• Mennyi terület marad ezek után az árunövény-termelés számára?




• Az árunövénytermő területen milyen fajokat kell termesztenünk ahhoz, hogy kiegyensúlyozott vetésforgót

tervezhessünk és valósíthassunk meg?

Látható e kérdéssorból is, hogy az állattartás tervezését teljes egészében áthatja a talaj-növény-állat-talaj

körfolyamat fenntartásának, a környezeti egyensúly biztosításának igénye, s benne a környezetstabilitás, mint

legfontosabb alapérték, kiinduló feltételként jelenik meg. Ennek a szemléletnek – akár biológiai akár más

gazdálkodást folytatunk – meg kell jelennie a gazdálkodásban, és a mezőgazdálkodás belső lényegévé kell

válnia.

A felvetett gondolatmenetre és kérdésekre a birtoktervezés kapcsán (4.5. fejezet) még visszatérünk, ám

annyit már itt is le kell szögeznünk, hogy hosszú távon növénytermesztés állattenyésztés/tartás nélkül,

illetve állattenyésztés földterület nélkül nem képzelhető el! A talaj-növény-állat összhangnak mindazonáltal

nem kell feltétlenül egy üzemen belül megvalósulnia. Elégséges, ha az egymással kooperáló üzemek egy régión

belül biztosítják ezt az egyensúlyt, ezért az ilyen célú szövetkezéseket e tevékenységükben feltétlenül támogatni

érdemes és szükséges.

Magyarország területén – a különböző tájak eltérő adottságaiból fakadóan – széles határok között mozog a

területek állateltartó képessége, amit az ágazatok (szántóföldi takarmánytermelés, gyeptermesztés, árunövény

termesztés) egymás közti arányai is jelentős mértékben tovább differenciálnak. A területek zömén azonban

határértékük 0,5–2,0 számosállat/ha. Túlságosan alacsony állatlétszám esetén nem áll rendelkezésre a talaj

termékenységének, szerkezetének fenntartásához szükséges trágyamennyiség. Túlságosan nagy állatlétszám

esetén viszont a helyben megtermelt takarmány és szalma nem fedezi az állatok igényét, külső beszállításra van

szükség, így az adott régióban megnövekedett szervesanyag-bevitel és trágyaterhelés meghaladja a talajok

trágyafelvevő képességét, terhelhetőségét, komoly környezetkárosodáshoz vezethet és a könnyen oldható N-

műtrágyák használata nélkül is nitrogénszennyezést válthat ki (lásd Hollandia!). Európában mindkét

szélsőségre találunk bőven példát (80. táblázat).

81. táblázat - Magyarországon védett háziállat fajták (1) Emlos fajták

Ország Mezőgazdasági

terület (millió

ha)

Számosállat

(millió db)

Számosállat

(db/ha)

Franciaország 18,30 22,09 1,20

Spanyolország 14,34 11,26 0,78

Németország 11,83 16,43 1,39

Olaszország 8,28 9,16 1,11

Anglia 6,38 15,10 2,37

Görögország 2,82 1,51 0,53

Svédország 2,80 1,90 0,68

Dánia 2,36 3,49 1,48

Portugália 2,15 2,28 1,06

Finnország 2,13 1,30 0,61

Ausztria 1,40 2,60 1,86

Írország 1,34 6,51 4,86




Hollandia 0,90 6,43 7,14

Belgium/Luxemburg 0,77 4,15 5,39

EU összesen 75,79 104,21 1,37

Magyarország 1990

évben 4,82 2,61 0,54

2000

évben 4,80 1,67 0,35

Forrás: EU statisztikai kiadványa, Brüsszel. 1998, és KSH adatok, Budapest, 1990, 2000.

A jelenlegi EU-tagországok összes mezőgazdasági művelés alatt álló területe 75,8 millió hektár, amin 104,2

millió számosállatot tartanak. Egy hektár területre az EU átlagában 1,37 számosállat jut, ami 625 kg vegyes

állati élőtömeget jelent hektáronként, a hozzá tartozó trágyaterméssel. A két legmagasabb mutatóval Hollandia

(7,14) és Belgium (5,39) rendelkezik, majd Írország, (4,86), Anglia (2,37), Dánia (1,48) és Németország (1,39)

következik.

Magyarország egy hektárra vetített számosállat mutatója 1990-ben Görögországéval volt azonos, míg 2000-ben

már ennél is alacsonyabb, a legutolsó helyen (0,35 db/ha, azaz 175 kg/ha vegyes állati élőtömeg) található. Ez

már a környezeti egyensúly fenntartását is veszélyezteti, és agronómiai értelemben sem fedezi a szántóföldi

területek egyébként nagyon lényeges istállótrágya-igényét (Binnyei, 2002).

∗ ∗ ∗

A védett területek vad- és haszonállat állományának faji és fajta szerinti értékelését és ennek jövőbeni

megítélését több szempontból is elemeznünk kell, melyek:

• a géntartalékok szerepe és védelmük jelentősége,

• a faj, fajta eredete és tájba illő állományi összetétele,

• a védett területek természetvédelmi szempontból differenciált állattartásának igényei.

Az említett szempontokat részletesen a következő fejezetek tárgyalják.

3.2. 4.3.2. A háziállat géntartalékok szerepe az agrobiodiverzitás megőrzésében és a fenntartható mezőgazdasági termelésben

Az agrobiodiverzitás vagy más kifejezéssel a mezőgazdaság biológiai sokfélesége a biodiverzitásnak azon része,

mely valamilyen módon hozzájárul a mezőgazdasági termeléshez és az élelmiszer-előállításhoz. A haszonállat-

géntartalékok felölelik mindazon állatfajt és -fajtát továbbá ezek populációit, melyek közreműködnek a humán

táplálék előállításában és a mezőgazdasági termelésben.

Az állattenyésztés hatása a mezőgazdaságra és az általános gazdasági fejlődésre általában alulértékelt. Pedig

háziállataink, köztük a géntartalékok is, meghatározó szerepet játszanak az emberiség fennmaradásában.

Számítások szerint, közvetlen vagy közvetett módon, a teljes lakosság élelmiszer- és mezőgazdasági eredetű

szükségletének mintegy 30%-át a háziállatok szolgáltatják. Jelenleg közel kétmilliárd ember megélhetését

határozza meg – legalább részben – az állattenyésztés, és mintegy 250 millió ember számára szinte kizárólag az

állattenyésztés jelenti az egyetlen megélhetési forrást.

A Föld lakosságának növekedése és a magasabb életszínvonal elérésének szándéka növeli az állati termékek

iránti igényt, különösen a fejlődő országokban. Ennek megoldását az állati termék-előállítók az egy állatra jutó

termelékenység növelésében látják, ami általában a hagyományos állatfajták genotípusának keresztezéssel

történő megváltoztatását, illetve a fajták cseréjét jelenti. Nyilvánvaló tendencia tehát, hogy lényegesen kevesebb

fajtát vagy fajtakeresztezést igénylő, intenzív termelési formákat vezetnek be. Következésképpen számos,




különleges tulajdonságot hordozó, hagyományos helyi fajta veszélyeztetett helyzetbe kerül és megfelelő

génmegőrzési, védelmi és hasznosítási program hiányában elvész.

3.2.1. 4.3.2.1. A háziállatok genetikai sokféleségének kialakulása

Az emberiség legalább 12 000 éve végzi folyamatosan a különböző állatfajok háziasítását, hasznosítását. A

hasznosított (tenyésztésbe vont) fajok száma azonban elenyésző a teljes biodiverzitás szempontjából. A jelenleg

ismert mintegy 9000 madár- és 4000 emlősfajból a mezőgazdasági jelentőséggel rendelkezők száma kevesebb

mint 30, a világ összes állati termék-előállításának 90%-a pedig mindössze 14 faj tenyésztéséből származik.

A háziasított állatfajok fajon belüli genetikai sokféleségét a közelmúltig igen hatékonyan hasznosítottuk.

Évszázadok alatt a tenyésztők és állattartók számtalan változatot hoztak létre, melynek eredményeként a

háziállat-fajták száma ma 4500–5000-re tehető. A mezőgazdasági szempontból legfontosabb 14 állatfaj közül 9

(szarvasmarha, ló, szamár, sertés, juh, bivaly, kecske, tyúk és kacsa) adja a fenti fajtaszám túlnyomó többségét

(4000 fajtát).

A népcsoportok vándorlásával és letelepedésével együtt az állattenyésztés számára legfontosabb fajok szinte

valamennyi földrészen elterjedtek. Ez azonban nem jelenti a fajták és változatok egyidejű elterjedését is. Az

egyes fajokon belül idővel olyan fajták alakultak ki, melyek megfeleltek a helyi adottságoknak, környezeti

feltételeknek, a mezőgazdasági termelés, a termékek és a szolgáltatások iránt támasztott követelményeknek. A

piac meghatározó szerepe mellett tehát a környezeti, szociális és kulturális tényezők voltak a legfontosabbak a

helyi őshonos állatfajták kialakulásában.

3.2.2. 4.3.2.2. A géntartalékként nyilvántartott háziállat fajták veszélyeztetettségi szintjei

Az alábbi felsorolás elsősorban az egyes fajták populációmérete és a hím-, illetve nőivarú tenyészállatok száma

és aránya alapján tesz kísérletet arra, hogy a géntartalékként fennmaradt háziállat fajták veszélyeztetettségi

szintjét meghatározza. Bár sok esetben egy-egy adott populációban sajátos szempontokat is figyelembe kell

vennünk, esetleg a populációméret rohamos csökkenése miatt egy több ezres létszámú populáció is

veszélyhelyzetbe kerülhet, a kategóriák jó támpontot nyújtanak ahhoz, hogy a megőrzésre szoruló fajtákat

meghatározzuk és fennmaradásuk érdekében megtegyük a szükséges intézkedéseket (ha még nem késő!).

• Kihalt fajta: már nincs lehetőség egy tenyészállat-populáció létrehozására, illetve sem hímivarú tenyészállat

(sperma), sem nőivarú tenyészállat (petesejt), sem embrió nem maradt fönn a fajtából.

• Kritikus helyzetű fajta: az összes nőivarú tenyészállat száma 100-nál kevesebb vagy a hímivarú

tenyészállatok száma 5 vagy annál kevesebb. Kritikus a fajta helyzete akkor is, ha a teljes populációméret

kevéssel meghaladja a 100-at, de csökken, és a populációt alkotó fajtatiszta nőivarú tenyészállatok aránya

80% alatt van.

• Veszélyeztetett helyzetű fajta: a nőivarú tenyészállatok száma 100 és 1000 között van vagy a hímivarú

tenyészállatok száma 5-nél több és legfeljebb 20. Ebbe a kategóriába soroljuk azt a fajtát is, ahol a teljes

populációméret, bár alig haladja meg a 100-at, de növekszik, és a fajtatiszta nőivarú tenyészállatok aránya

80% fölött van, illetve ha a teljes populációméret kevéssel meghaladja az 1000-et, de csökken, és a fajtatiszta

nőivarú tenyészállatok aránya 80% alatt van.

• Kritikus helyzetű, fenntartott fajta; Veszélyeztetett helyzetű, fenntartott fajta: a kategóriák azokat a

kritikus, illetve veszélyeztetett helyzetű fajtákat jelölik, melyek esetében aktív génmegőrzési program folyik

tenyésztő egyesületek, termelő gazdaságok vagy kutatóhelyek keretében.

• Nem veszélyeztetett helyzetű fajta: a nőivarú tenyészállatok száma meghaladja az 1000-et, a hímivarú

tenyészállatoké pedig a 20-at, továbbá, ha a teljes populációméret eléri az 1000-et, és a fajtatiszta nőivarú

tenyészállatok aránya közel 100%, továbbá a teljes populációméret növekszik.

3.2.3. 4.3.2.3. A háziállat-géntartalékok jelentőségét, megőrzésük szükségességét alátámasztó fontosabb szempontok

A hagyományos, helyi háziállat fajták megőrzésének szükségessége ma még talán a szakemberek számára sem

minden esetben nyilvánvaló. A háziállat-génmegőrzés szükségességének legfontosabb szempontjait Hodges

(1992) nyomán az alábbiakban foglaljuk össze:




• Gazdaság: Az állattenyésztés a gazdaság lényeges eleme helyi, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt.

Mivel a haszonállat fajták javításának, változtatásának feltétele a genetikai sokféleség megléte, a

géntartalékok a ma még nem ismert gazdasági igények kielégítésének alapjául szolgálnak. Az állattenyésztési

rendszerek a gazdasági feltételek szerint változnak. A hagyományos fajtákban megőrzött genetikai sokféleség

forrásként szolgál a piaci igényekhez igazodó, gyors és gazdaságos változtatásokhoz. A legtöbb ország, így

hazánk is rendelkezik azokkal az állatfajtákkal – alternatív genetikai alapokkal –, melyek jelenleg nem vagy

csekély mértékben hasznosíthatók. A jövő állattenyésztői, termelők és fogyasztók, mindazok, akik érintettek a

gazdaság fejlődésében, joggal kérhetik majd számon elődeiken azt, hogy sikerült-e megőrizniük a rugalmas

gazdasági változásokhoz elengedhetetlenül szükséges genetikai forrásokat.

• Tudomány: A különleges tulajdonságokkal rendelkező állatfajták tudományos jelentősége vitathatatlan. A

fajok, fajták, tenyészvonalak és populációk génkészlete olyan egyedi DNS szekvenciákat tartalmaz, melyek

elvesztése pótolhatatlan. A DNS-ben kódolt genetikai sokféleség, a fajok, fajták és populációk sok ezer év

alatt kialakult vagy tudatosan kialakított különleges tulajdonságainak megismerése, megőrzése és

hasznosítása tehát egyre nagyobb jelentőségű lesz az állatnemesítés és a molekuláris genetika terén egyaránt.

• Humán kultúra: Az állattenyésztés évezredeken keresztül szorosan összefonódott az emberek mindennapi

életével, így a humán kultúra egyik meghatározó elemévé vált. Ennek eredeti formában történő megőrzése –

hasonlóan más, az emberi civilizáció és különböző életformák során kialakult kulturális emlékekhez –,

különösen akkor, ha veszélybe kerül, nem lehet megfontolások kérdése.

• Biodiverzitás: A háziállatok géntartalékai a biológiai sokféleség egyenrangú alkotórészei, nem kezelhetők

teljesen függetlenül a még meglévő egyéb állat- és növényfajoktól, melyek részei természeti

környezetünknek. A háziállatfajták, amellett, hogy közelebbi vagy távolabbi genetikai rokonságban lehetnek

a vadonélő fajokkal, a tartásmódból adódóan sok esetben más fajokkal közös életteret használnak (legelők,

erdők, természetes vizek). A biodiverzitás fogalma így felöleli az összes érintett állat- és növényfajt, beleértve

a hagyományos háziállat fajtákat is. Bár a megőrzés módszerei különbözőek, némely esetben egymásnak

ellentmondóak is lehetnek. Egy adott természeti környezetben előforduló állat- és növényfajok közti

kapcsolatok feltárásával, a megőrzési módok összehangolt megvalósításával – ahol ez lehetséges – a

biodiverzitás egységes fenntartása a cél.

• Fenntartható fejlődés: A háziállat géntartalékok megőrzésének elsőrendű célja hosszú távon a

mezőgazdaság és ezen belül az állattenyésztés fenntartható fejlődése. Abból a tényből kell kiindulnunk, hogy

a megőrzés és a fejlődés egy adott folyamat részei. A (gén)megőrzés önmagában igen szűk jelentésű abban az

esetben, ha a megőrzött fajták felhasználása, gazdasági hasznosítása – bármikor következzék is be a jövőben

– nem alapfeltétel. Hasonlóképpen, a hasznosítás egyedül – s erre a mai állattenyésztési gyakorlat számtalan

példával szolgál – törvényszerűen a genetikai sokféleség elvesztését eredményezi.

• Környezet: A hagyományos háziállattartás, valamint a környezeti feltételek összhangjának fenntartása a

fejlődő országok többségében még természetes, míg a fejlett országokban bizonyos régiók, természetvédelmi

vagy érzékeny területek megőrzésének és helyreállításának eszközévé válik. A legeltetéses, sok esetben

nomád állattartást a természetben rendelkezésre álló táplálék és víz határozza meg. A természetes flóra és

fauna és az állattartás közti összefüggések, kölcsönhatások vitathatatlanok, ezért a biológiai diverzitás

tanulmányozását és fenntartását célzó programok ez esetben sem nélkülözhetik a háziállat-géntartalékok

bevonását.

• Szociális szempontok: A hagyományos állatfajták tenyésztői évtizedek óta tartó, egyre jelentősebb gazdasági

kényszer hatására kénytelenek állatfajtáikat lecserélni. Sok esetben a fajtacsere hagyományos életformájuk és

környezetük jelentős változásához vezet. Ahhoz, hogy a termelő saját maga és családja számára megfelelő

döntést hozhasson, mindenképpen lehetővé kell tenni számára a választás, azaz a helyi társadalmi, gazdasági

és természeti környezetnek megfelelő állatfajták tartásának lehetőségét.

3.2.4. 4.3.2.4. A génmegőrzés módszerei az állattenyésztésben

A háziállat géntartalékok megőrzése és védelme mindazon mezőgazdasági stratégiai, tervezési, politikai és

végrehajtási tevékenység összességét jelenti, mely lehetővé teszi a háziállatok genetikai tartalékainak

fennmaradását abból a célból, hogy a megőrzött fajták részt vehessenek a mezőgazdasági termelésben és

élelmiszerelőállításban, a termelékenység növelésében, a jelenben és a jövőben egyaránt.

Állattenyésztési szakmai szempontok szerint a háziállat géntartalékok megőrzésében két alapvető tevékenységet

különböztethetünk meg, ezek az in situ génmegőrzés és az ex situ génmegőrzés. A génmegőrzés mindkét




formája elsődlegesen az erre a célra kialakított génbankokban folytatható hatékonyan. A genetikai diverzitás

biztonságos, hosszú távú fenntartása érdekében az in situ és az ex situ megőrzési módszerek párhuzamos

alkalmazása kívánatos.

Az in situ génmegőrzés mindazon tevékenység összessége, mely az élő tenyészállatok populációinak

fenntartását célozza, beleértve azokat a populációkat is, melyek aktív tenyésztési programok keretében, akár

fejlesztés eredményeként, akár eredeti fajtaként részei az agro-ökoszisztémának. In situ génmegőrzésnek

tekintjük továbbá azt a tenyésztési tevékenységet, mely szükséges ahhoz, hogy a géntartalékok folyamatosan és

hosszú távon részesei lehessenek az élelmiszer- és mezőgazdasági termelésnek.

Ex situ génmegőrzésnek tekintjük a genetikai anyag mindazon megőrzési módját, mely egyrészt az eredeti

környezetükből kiragadott egyedek in vivo fenntartását, másrészt – egyebek mellett – spermaminták, petesejtek,

embriók, sejtek, szövetek és DNS in vitro mélyhűtéses tárolását jelentik.

A génbank egy vagy több helyen kialakított olyan létesítmény, ahol a háziállat géntartalékok mintáit őrzik vagy

tartják. Génbankokban élő állatok, embriók, petesejtek, sperma, DNS és egyéb minták őrizhetők.

3.2.5. 4.3.2.5. A fenntartható hasznosítás és a génmegőrzés összefüggése az állattenyésztésben

A háziállat fajták genetikai diverzitásának génbanki fenntartása nem tekinthető e tevékenység végső

céljának, sokkal inkább a végső cél elérése felé megtett első lépés. A génmegőrzés és fajtavédelem szerepe

abban áll, hogy a ritka fajták által hordozott számos, különleges genetikai tulajdonság az állattartók és

tenyésztők számára hozzáférhető legyen és minél hatékonyabban hasznosuljon. A fenntartható hasznosítás a

biodiverzitás valamennyi komponensének olyan hasznosítási módja, mely hoszszú távon sem vezethet a

biodiverzitás csökkenéséhez. Az állati termékeket előállító rendszerek fenntartható fejlesztése ezen belül a

ráfordítások és a termelési eredmények (input és output) olyan szintű összehangolását jelenti, mely a termelés

mennyiségi növekedését, a termelékenységet és a termékminőség javítását úgy teszi lehetővé, hogy eközben az

alkalmazott rendszerek és a környezet összhangja folyamatosan és hosszú távon biztosított.

A háziállat-géntartalékok fenntartható hasznosítását célzó fejlesztések és az így kialakított rendszerek

működtetése során elsősorban az alábbi szempontokat kell figyelembe vennünk.

• Az állattenyésztés célkitűzéseinek és programjainak tervezése során a rövid és hosszú távú hatásokkal

egyaránt számolni kell.

• Figyelembe kell venni a helyi lakosság – különösen a mezőgazdasági termelők és a termelők közösségei –

szükségleteit és elvárásait.

• Meg kell őrizni természeti forrásainkat, beleértve a mással nem helyettesíthető genetikai tartalékainkat annak

érdekében, hogy az agro-ökoszisztémák és más ökoszisztémák fenntarthatók legyenek.

• Fel kell ismernünk és értenünk kell a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott őshonos fajták és más háziállat

géntartalékok szerepét és jelentőségét.

A háziállat géntartalékok fenntartható hasznosítása és fejlesztése nem a modern és a hagyományos

mezőgazdasági gyakorlat közötti versengés kérdése. Más szavakkal: a fenntarthatóság nem az őshonos fajtákat

kívánja előtérbe helyezni a modern fajtákkal szemben, sokkal inkább annak az értelmezése és gyakorlati

megvalósítása, hogy valamennyi háziállat géntartalék vegyen részt a biztonságos élelmiszertermelésben úgy,

hogy közben a jövőbeni hasznosítás és fejlesztés lehetősége megmaradjon. A biológiai folyamatok –

amennyiben azokkal megfelelően gazdálkodunk – ezt lehetővé teszik.

A háziállat géntartalékok (génforrások, alternatív genetikai alapok) fenntartásának legracionálisabb módja tehát

az, ha a helyi adottságok között kialakult fajták a termelési rendszerek funkcionális részei maradnak vagy ismét

azzá válnak. Ennek megvalósítása érdekében meg kell határoznunk a helyi fajták gazdasági szempontból fontos

és egyéb különleges, egyedi tulajdonságait.

3.2.6. 4.3.2.6. Haszonállatok védelme, állománymentés




Haszonállataink régen kialakult fajtáinak, populációinak védelmére, esetleges megmentésére sokkal később

gondolt csak a szakmai közvélemény, mint például a vadon élő állatfajok megmentésére vagy a

műemlékvédelemre. Az állattenyésztési génkészletek megőrzésének történetét három korszakra oszthatjuk:

• az ösztönös védelem kora,

• a fejlett országokban megindult tudatos génmegőrzés korszaka (génmegőrző egyesületek és szövetségek

alakulása), majd

• a világot átfogó géntartalék-védelem (pl. a Duna-menti országok génmegőrző egyesülete: DAGENE és a

téma világszervezete: Rare Breeds International – RBI, FAO génmegőrzési programok) kialakulása.

A haszonállatok háziasításának, illetve nemesítettségének mértéke szerint a géntartalékok védelmének

szükségessége differenciáltan ítélhető meg. Haszonállataink vadon élő ősformái és a háziasított állományok

rendkívüli értéket jelentenek a géntartalékok védelmében, mert az ember befolyásától viszonylag mentes

körülmények között szaporodnak.

A helyi parlagi fajták általában védendő, értékes géntartalékok, mert különállásuk és a helyi viszonyokhoz való

jó alkalmazkodásuk elismert. A kedvtelésből tartott tenyészetek állományai éppen úgy jelenthetnek

géntartalékot, mint azoknak a tenyésztőknek az állatai, akik egyenesen a régi háziállatok változatlan fenntartását

tűzték ki célul.

A különböző szinten nemesített fajták közül sok kerül veszélyeztetett helyzetbe és szorul védelemre, de

tényleges értékük attól függ, hogy milyen sajátos tulajdonságokat hordoznak, és mennyire különböznek a

nemesítésben felhasznált és más rokon fajtáktól.

A természetvédelem az eredeti környezetben és élőhelyen való megőrzést szorgalmazza. A pusztai gyepek

„karbantartásán” és a szikes pusztai életközösségek fenntartásán túl például a magyar szürke marha úgy tartozik

a tájhoz, mint a juhászhoz a suba vagy a gémeskúthoz a gém.

Az őshonos és honosított haszonállatok magyarországi állománymentésének története 1879-ben kezdődött

(Sterbetz, 1979), amikor Kisbéren, a már akkor kipusztulással veszélyeztetett szalontai sertést az állami

ménesbirtok vette pártfogásába. E meszsze jövőbe látó igyekezet azonban sajnos már megkésettnek bizonyult.

Ettől kezdve egészen a legújabb időkig mellőzötten kallódtak a termelési szempontból érdektelenné vált

populációk.

A génkészletnek minősíthető, feltételezetten őshonos háziállatok szervezett megőrzésére csak 1968-ban történt

újabb intézkedés, amikor a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium a magyar szürkemarha, a rackajuh, a

bivaly és a magyar kutyafajták fenntartásának anyagi támogatásáról gondoskodott.

A fajtanemesítés olyan öröklődő tulajdonságok létrehozására vagy átvételére hivatott, amelyekkel a kérdéses

állatot hasznosítani kívánjuk. A hivatalos szóhasználatban őshonosnak meghatározott háziasított fajták esetében

méltán felmerül a kérdés, hogy a változékonyság elősegítése mellett mi egyebet nyújthat még egy gazdaságilag

rég korszerűtlenné vált szervezet?

A tej, a hús, a gyapjú, a tojás vagy egyéb állati termékek mennyiségi és minőségi fejlesztése manapság már

olyan szintre emelkedett, ahol nehéz elképzelni, hogy mit jelenthet egy magyar szürkemarha vagy egy rackajuh

örökítése? A válasz: ellenálló képességet, rögszilárdságot, az idők ismeretlenségébe visszanyúló fejlődés során

hazai viszonyaink között kialakult alkalmazkodóképesség bevitelét az egyoldalúan túlfejlesztett, igényes

fajtákba.

3.2.7. 4.3.2.7. A háziállat fajták génmegőrzésének szervezeti alapjai Magyarországon

A magyar őshonos és egyéb veszélyeztetett háziállat fajták egy részének megőrzése évtizedek óta szervezett

keretben, a szakminisztériumok irányításával, az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) és

jogelődjei felügyeletével folyik. A program végrehajtásában az egyes fajták tenyésztő szervezetei (faj- vagy

fajtaszövetségek, egyesületek) játszanak meghatározó szerepet, míg a tenyésztésben, a tenyészetek és a

génbanki állományok fenntartásában nemzeti parkjaink és a hozzájuk kapcsolódó génmegőrző társaságok,

továbbá egyetemek, agrárkutató intézmények és újabban több magánvállalkozás is részt vállal.




A nemzetközi hírű, magyar génmegőrzési programok alapját az állattenyésztési törvény és a kapcsolódó

miniszteri rendeletek alkotják. A jelenlegi – sajnos igen csekély – pénzügyi támogatás a biológiai alapok

megőrzését és fejlesztését célzó tárcaprogram részeként, illetve közvetlen OMMI támogatásként, elsősorban a

fajták egyedeinek normatív támogatásán alapszik, kevésbé megoldott azonban az új génmegőrzési programok

kialakításának, új fajták, fajtaváltozatok, fajtagyűjtemények támogatásának, a rendelkezésünkre álló genetikai

alapok fenntartható fejlesztését elősegítő tenyésztési eljárások kidolgozásának és bevezetésének, a

génmegőrzéshez kapcsolódó oktatási, kutatási és tanácsadási tevékenység fejlesztésének kérdése. Ezek

rendezése a hazai háziállat fajták genetikai diverzitásának fenntartása érdekében elengedhetetlen.

Az alábbi táblázatokban (81. és 82. táblázat) a géntartalékként, őshonossága vagy magas genetikai értéke miatt

védett magyar haszonállat fajták és a 2002. évben támogatott tenyészállat létszámok szerepelnek.

82. táblázat - Magyarországon védett háziállatfajták (2) Baromfi- és halfajták

Fajok Fajták Támogatott lét-

szám (nőivar)

Ló gidrán 200

hucul 100

magyar hidegvérű 300

lipicai 300

shagya arab 300

nóniusz 300

kisbéri félvér 300

furioso-north-star 300

Szarvasmar

ha magyar szürke 2000

Sertés szőke, vörös, fecskehasú

mangalica 1200

Juh hortobágyi racka 3000

gyimesi racka 1000

cigája 1000

cikta 500

Nyúl magyar óriás 200

Kutya kuvasz 200

komondor 200

mudi 200




puli 200

pumi 200

erdélyi kopó 200

magyar agár 200

drótszőrű és rövidszőrű magyar

vizsla 200

Forrás: 102/2001. (XII. 16.) FVM rendelet

83. táblázat - A sérülések eloszlása és mértéke a különböző tartási formáknál, tejelő

szarvasmarháknál, 60 üzemben (%)

Fajok Fajták Támogatott

létszám (vegyes

ivar)

Tyúkfélék sárga magyar 2200

kendermagos magyar 2000

fehér magyar 700

erdélyi kopasznyakú (fekete,

fehér, kendermagos) 2000

Gyöngytyú

k kékesszürke 1500

Lúd fodrostollú magyar lúd 1000

Pulyka bronzpulyka 800

rézpulyka 600

Hal pontyfélék 100/fajta

tokfélék 100/fajta

harcsa 100/fajta

pisztráng (sebes) 100/fajta

Forrás: 102/2001. (XII. 16.) FVM rendelet

3.2.8. 4.3.2.8. Legfontosabb tennivalók

A közeli jövőben végre kell hajtani, illetve számításba kell venni a következő szervezési, kutatási és tenyésztési

feladatokat, amelyek elvégzése lehetőséget ad arra, hogy a hazai géntartalékok védelme továbbra is

világszínvonalon maradjon.




a) A különböző tenyésztői egyesületek megalapítása, amelyeknek a fajta tenyésztésén és a tenyésztők

érdekképviseletén kívül archívumként és szellemi központként is kell működnie. (Ezek az egyesületek a magyar

szürke marha, a rackajuh, valamint a legtöbb hagyományos lófajtában már megalakultak.)

b) Ki kell dolgozni és leírni a fajtastandardokat. Ezen munkálatok esetenként a géntartalék értéket is növelhetik

(pl. ha a magyar cigája állománynak a külföldiektől eltérő értékét sikerülne bizonyítani).

c) El kell készíteni minden fajtára a számítógépre alapozott törzskönyvezés és adatfeldolgozás rendszerét, és ezt

használni is kell.

d) A megfelelő bírálati rendszer alkalmazása is elengedhetetlen, de minden osztályozásban helyet kell kapnia

annak a szemléletnek, hogy a fenntartható legnagyobb érték a létező variancia. Pl. a magyar szürke marha

bírálati rendszerében először megállapítjuk a fajtán belüli típust, és csak azon belül szabad osztályozni az

állatokat.

e) Gyűjteni szükséges az irodalmi és népi, néprajzi adatokat a fajta eredetéről és múltjáról. Ugyanez vonatkozik

a rokon fajtákra is, tehát fel kell venni a kapcsolatot azok tenyésztőivel. (Pl. elengedhetetlenül fontos lenne a

Kárpát-medence racka tenyésztőinek együttműködése.)

f) Be kell tartani a géntartalék védelem szabályait a szelekcióban, a párosításban és a vonalak kialakításában.

(Pl. a magyar szürke hortobágyi tenyészetében a jelenleg használt öt vonal már nem alkalmas párosítási

segédeszköz gyanánt sem, tehát új vonalak kialakítása indokolt.)

g) Fajonként változóan kell elkezdeni, illetve folytatni az immungenetikai vizsgálatokat.

3.3. 4.3.3. Tájba illő állattartás

A nemzeti parkok és tájvédelmi körzetek területén mindenek előtt a következő szempontok szigorú figyelembe

vétele szükséges:

• a táj eredeti történelmi állattartása,

• a napjainkra megmaradt hagyományok tényei és ezek erőssége,

• a védett terület előírásai (faj, fajta, géntartalék védelem, tájvédelem, környezetvédelem, természetkímélő

gazdálkodás lehetőségei stb.),

• a tájban élő emberek igényei és lehetőségei, valamint a régió, az ország és az egyetemes világörökség igényei

és lehetőségei.

3.3.1. 4.3.3.1. Vad és táj

A Kárpát-medence növény- és állatvilága nemcsak egy évezreddel, hanem még pár száz esztendővel ezelőtt is

lényegesen különbözött a maitól. Hatalmas kiterjedésű mocsarak, azóta eltűnt vízfolyások szabdalták szét az

Alföldet, amelyre a hegy- és dombvidékekről mélyen lehúzódott az erdő. Dús füvű legelők, nagy kiterjedésű

nádasok, ligetekkel vegyes erdőségek nyújtottak menedéket, táplálékot vadnak, házijószágnak egyaránt.

Az emlékek és a történelmi tények azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medence egykoron vadban bő volt, és sok

olyan faj is élt itt, mely mára kipusztult. Számos vadfaj azonban jól alkalmazkodott a változó környezethez, sőt

az eltűntek helyét – ha kisebb számban is – új fajok vették át.

A megmaradt vadállomány fennmaradása nemcsak a fauna megőrzésének része, hanem egyre jelentősebb

gazdasági érdek is. A vadászat nemcsak sport, szórakozás, hanem tudatosan végzett gazdasági tevékenység is. A

vadgazdálkodás tudományos módszerekkel, korszerű technológiák felhasználásával végzett, tervszerű munka. A

vad kímélése, védelme és gondozása, a tudatos állománykezelés, az élővad befogás és telepítés egyaránt

kötelessége és feladata a vadgazdának és a vadásznak egyaránt.

A vadfajok genetikai értékének megőrzése szempontjából indokolt, hogy természetes környezetükben tartsuk

fenn őket, és csak a legszükségesebb esetben avatkozzon be az ember a túlszaporulat eltávolításával. Régebben

ezt a természetes pozitív szelekciót a ragadozók végezték. Ezek ténylegesen a vad genetikai vagy környezeti

okokból gyenge egyedeit gyérítették. A természetes biotópokban történő vadászat törekvése a ragadozók




helyettesítése révén a természetes szelekció helyreállítása. Ez azonban tudományos igénnyel csak a nemzeti

parkokban, tájvédelmi körzetekben és természetvédelmi területeken valósítható meg.

3.3.2. 4.3.3.2. Hagyományos külterjes és vegyes állattartási rendszerek

A Kárpát-medence első háziasított állatait a Körös-kultúra csontleleteiből határozta meg a régészeti tudomány.

Legkorábban minden bizonnyal csak az újkőkor (neolitikum) középső időszakában kialakult Tiszai-kultúrából

származtathatjuk az őshonosnak vélt, háziasított fajtáink őseit. A Kárpát-medence időjárását ekkor meleg-száraz

és meleg-nedves, majd ismét szárazabbra forduló korszakok jellemezték.

a) Pusztai állattartás, szilaj, félszilaj pásztorkodás

A magyarországi állattartás legjelentősebb színtere az Alföld az utolsó jégkorszakot követő időszakban, először

a száraz klímából adódó fátlan, természetes füves puszta volt, majd a növekvő csapadék következtében a mai

kelet-európai erdős sztyeppnek megfelelő erdős pusztává alakult, amit a sűrűn behálózó árterek, lápok,

mocsarak sokasága bontott meg. Ősi jellegű fajtáinak kialakulására minden bizonnyal az erdős, sztyeppés,

mocsaras állapot gyakorolhatta a legerőteljesebb befolyást, mivel a kezdetleges tartási formák idejének tetemes

hányadában ez a környezet volt az uralkodó. Puszta, mocsár, nádas, ligeterdő és erdő.

A XVI–XVII. századi szilaj pásztorkodást idéző leírások szinte szó szerint egyeznek a közép-ázsiai nomád

kirgizek állattartásával. A Hortobágyon telelő jószág ólat, istállót nem ismert, legfeljebb hevenyészett karámmal

nyújtottak számára némi védelmet. Földbe cövekelt karók közé nádat, gizgazt gyömöszöltek vagy a

baromállásokon nyáron át felhalmozódott trágyából építettek némi védőfalat. Ínséges teleken a szárnyéknak

hordott nád vagy kóró pótolta a hófödte egyéb táplálékot. E szélsőségesebb tartásnál a hím állatok egész éven át

együtt voltak a nőstényekkel és a fiatalokkal. A tenyésztést csupán az erősebb jogán alapuló természetes

kiválasztódás irányította. Hajlamosak voltak az elvadulásra, és a természeti viszontagságokkal szemben fejlett

nyájösztön szolgálta biztonságukat.

Míg az Alföld elsősorban a szarvasmarha-, a ló- és a juhtartás feltételeit teremtette meg, a kezdetleges

sertéstenyésztés a dunántúli tölgyesek által nyújtott táplálék kihasználására összpontosult. A híres bakonyi

makkoltatásoknak első írásos nyoma a bakonybéli „disznóóvókról” is megemlékezik. A tihanyi alapítólevél

hasonlóképpen foglalkozik a sertéstartással. Bél Mátyás XVIII. századi leírásaiban szintén megemlíti a

Bakonyban télen-nyáron megszámlálhatatlan falkákban, félvadon kóborló sertéseket. A XIX. század elején a

Balkánról évente 120–200 ezer sertést hajtottak fel a bakonyi tölgyesekbe, ahol azok makkon teleltek, és így

felhizlalva vitték tovább Bécsbe a temérdek állatot.

A szilajtartás majdnem természetes életkörülményeit később felváltó félszilaj forma még alig különbözött az

előbbitől. Az állatot itt csak kora tavasztól hóhullásig tartották legelőn, de a legzordabb téli időszakot már

féltetős karámokban vagy hevenyészett istállókban töltötték. Téli takarmányuk is a külterjes viszonyoknak

megfelelő szalmából, kóróból vagy rossz minőségű réti szénából állt. A múlt század második felében a félszilaj

csordákban már a különböző korosztályokat és a nemeket is gyakran különválasztották. Szarvasmarha esetében

a növendék üszők és borjak a kisgulyát, a 3 évesek, a meddő és vemhes tehenek a nagygulyát képezték. A tinók

és ökrök külön gulyában jártak. A gulyát sem a napkelte, sem a napszállta nem érhette az éjszakázó szálláson, és

a delelő órák kivételével egész nap legeltek, sőt forró nyári napokon – a huzamosabban elhúzódó delelés miatt –

még éjszaka is. E félszilaj módszerrel a továbbtenyésztésre kiválasztott állatokat tartották. Az igás és a tejelő

barom a falvak közelében legelt, és esténként hazahajtották őket.

Amíg a ridegtartás a szabadságharcot követő évtizedekben lassan feledésbe ment, ez a télen nagyobb kíméletet

biztosító félszilaj forma egészen a II. világháborúig nyomon követhető. Az Alföld délkeleti részén még 1940-

ben félszilajon tartott magyar szürke marha legelt. A nagykirályhegyesi gazdaság tartott itt egymástól

különválasztva 120 tehénből, valamint 150–180 növendékállatból álló gulyákat, télen-nyáron legelőn. A

teheneket sohasem fejték. Ezek a marhák 10–15 m széles és 40 m hosszú, cseréptetejű, nyitott szín védelmében

teleltek. Hódmezővásárhely Rosszpusztáján, a jelenlegi kardoskúti természetvédelmi területen 1944-ig

folytattak hasonló pásztorkodást. A mostoha körülmények között született, felnevelkedett és tartott legelői

jószág később távoli exportfeladatokat betöltő értékesítése során tanúsította a környezetéből fakadó hihetetlen

életrevalóságát.

b) A tanyasi és házkörüli állattartás




A tanyasi, valamint a ház körüli állattartás a két világháború közti időszakra vált a vegyes típusú, hagyományos

parasztgazdálkodás meghatározó elemévé, és számos olyan előnyt hordoz, amelyek a védett és csatlakozó

külterjes gazdálkodási zónákban meghatározóak lehetnek.

Ellentétben az iparszerű tartási módokkal, a hagyományos háztáji sertéstartásnak több előnye ismert. A

sertéseket ugyanis felesleges drága, gyári tápokkal etetni, amikor tudvalévően sokkal jobb étvággyal fogyasztják

az egyébként kidobásra ítélt vegyes ételhulladékot. De ez egyáltalán nem minden, amit egy gazda a sertések

igénytelen természetéből saját javára tud fordítani. A szabadon tartott állatok élvezettel túrják fel a tarackbúzát

is, miközben a termőtalajt kiválóan fellazítják. Szorgosan kiforgatják a növényeket, s legtöbbjüknek a hajtásait

jóízűen elrágcsálják. Ugyanakkor egyben a talajt is trágyázzák, amerre járnak.

Ajánlatosnak tartják, hogy a sertéseket tarackos táblákra a vetésforgó minden hetedik évében engedjék ki. Amíg

csak gyomnövény van a táblán, az állatok kiegészítő takarmányként árpadarát kapnak, amikor pedig a területet

már teljesen megtisztították az ehető növényi részektől, az árpát lóhere-zöldtakarmánnyal egészítik ki. Ez ugyan

meglepően hangzik, mégis, a kutatók megfigyelése szerint az árpa és a lóhere közül a sertések előbb mindig a

lóherére vetik magukat, csak utána fogyasztják el a gabonaőrleményt. Úgy tűnik tehát, nem ártana

felülvizsgálnunk a sertések takarmányozásáról alkotott elképzeléseinket. A szabadföldi turkálás végül a sertések

magatartására is kedvező hatással van. Ilyen körülmények között az állatok élénkek, érdeklődőek, az emberrel

szemben barátkozóak.

A hajdan bevált makkoltatást ismét felfedezik az állattartók. Érdekes hatással van a disznók turkálása az erdők

önmegújuló képességére. Úgy találták, hogy a sertések jelentősen elősegítik az erdő megújulását mindenféle

erdőművelési formában. A fák kivágása után ugyanis a fedetlen, napsütötte területeken hamarosan különböző

lágyszárúak borítják be a talajt, megakadályozva, hogy a szomszédos fákról származó magvak gyökeret

eresszenek. Ezzel szemben, ahol a disznók feltúrják a talajt, netán alaposan meg is trágyázzák, ideális

feltételeket teremtenek a magoncok számára. Sőt, mi több, állítják, hogy kitűnően helyettesítik a növényvédő

szereket is: kitűnő szaglásukkal kiszimatolják a kártevő lárvák és kifejlett rovarok tartózkodási helyét, s jóízűen

elfogyasztják őket.

A tapasztalat szerint egy koca a malacaival körülbelül 1 ha erdő talaját képes évente kellően fellazítani. Ennek

eredményeképpen a következő évben 10 000 új magoncot számoltak egy hektárra vetítve. Nemcsak sokkal

természetközelibb megoldás, de az erdészek számára anyagiakban mérve is nagy hasznot hajthatnak a turkáló

disznók. Megtakarítják a költséges és a talajszerkezetet romboló gépekkel végzett talajmunkát, valamint a

csemeték kézi ültetését. A sertések talajlazító munkája a természetes újratelepülés idejét is jó néhány évvel

lerövidíti.

A nyúltartást illetően a gyakorlatban bebizonyosodott, hogy kisüzemi körülmények között az ún. félszabad

tartással érhetők el a legjobb gazdasági eredmények. Ez nem más, mint egy fedett szín, amelyet viszonylag

szélvédett helyen létesítünk, s három oldalról védetté teszünk. Ez már az állatoknak kellő védelmet nyújt. Az

idegen állatok bejutását a nyitott oldalon dróthálóval megakadályozhatjuk, a téliesítést pedig nádpadlóval

megoldhatjuk. Fontos tudnivaló, hogy a nyulak kevésbé érzékenyek a hidegre, mint a huzatra és a szélre, s nem

nélkülözhetik a friss, oxigéndús levegőt. A tenyésztők helyes törekvése, hogy a korábban más célra használt

épületekben rendezkednek be nyúltenyésztésre. Ez esetben nem kell új épületet építeni, a meglévő

átalakításával, kisebb költséggel jó nyúlistálló alakítható ki.

A kecsketartás során elsősorban azt kell megfontolnunk, hogy van-e a ház körül olyan hely, terület, amelyet

alkalmassá tudunk tenni a kecskék számára, továbbá hogy milyenek a takarmánytermesztési, illetve -beszerzési

lehetőségeink. Természetesen az is fontos, hogy a tenyésztőnek mennyi szabad ideje lesz az állatok

tenyésztésére. Ezt a három szempontot tartjuk a legfontosabbnak kecsketenyésztés indításakor. Ha jól

végiggondoljuk e három feltételt, akkor arra a kérdésre is elég pontos választ tudunk adni, hogy mennyi kecskét

tartsunk. A ház körüli kecsketartás nagy lehetőségét abban látjuk, hogy a tenyésztéséhez szükséges férőhelyeket

magunk is el tudjuk készíteni, a takarmányozásban pedig a kerti hulladékoktól az árkok, folyópartok,

erdőszélek, pázsitok füvéig számtalan olcsó lehetőség adódik.

A hagyományos baromfitartás jelentőségét Csukás (1935) az alábbiakban foglalta össze: „A háziasított

madarak (a továbbiakban baromfiak) közvetlenül tojásukkal, húsukkal, tollukkal és melléktermékeikkel mindent

hasznosítanak. Közvetett hasznuk abban van, hogy a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan területeket

értékesítik, a mezőgazdasági üzemben káros állatokat, gyommagvakat irtják, s táplálékuk kétharmadát az ún.

»feltétlen« baromfitakarmány teszi ki, melyet a gazda nem gyűjthet be. Az őstermelők állati eredetű

táplálékában a baromfi (tojásával és húsával) nagyobb szerepet tölt be, mint – a sertést kivéve – bármely más

állatfaj; a legolcsóbb munkaerőt (aggok, gyermekek, nők, rokkantak) is kamatoztatni képes.” A baromfihús és a




tojás táplálkozási jelentősége mellett sokféle egyéb szerepet is betöltött századokon át: kötelezően össze kellett

gyűjteni a kolostoroknak, a földesuraknak szolgáltatmányként; keresztelőre, lakodalomba menet ajándékként;

bennlakó diákok élelmezési hozzájárulásaként; sőt ha mutatványosok érkeztek a faluba, belépődíj-

helyettesítőként; tanítónak, bábaasszonynak a hála kifejezésére; fel kellett áldozni a betegek felerősítésére. A

háború alatt és azt követően is még sokáig beszolgáltatási kötelezettséget, adót is kellett tyúkokkal, csirkével,

tojással teljesíteni.

A méhészet a gazdálkodásnak egy olyan speciális ágazata, amely különleges lehetőségeket kínál a védett és

érzékeny területeken gazdálkodók számára. Sajátosságai miatt a későbbiekben még részletesen bemutatjuk

ezt az ágazatot.

c) Az istállózó állattartás

Az istállózó állattartás külön elemzést igényelne. Mivel a teljes körű, vegyes, környezetéhez alkalmazkodó,

ökologikus gazdálkodásban a kérődzők, közülük is elsősorban a szarvasmarha játszik meghatározó szerepet,

ezért ezen állattartási formát célszerű a szarvasmarhatartás példáján keresztül vázlatosan megvizsgálnunk.

Nézzük tehát példaképpen az ökologikus, istállózó szarvasmarhatartás alapvető rendszereit (Mezei, 1995;

Kotschi–Ángyán, 1996).

• A kötött tartás hatása az állatokra

Ennek megítéléséhez a szarvasmarha eredeti viselkedését kell megismernünk. A szarvasmarha szociális,

csoportosan élő állatfaj. Járja a legelőt, 15–20 egyedből álló csoportokban. A legelőn evő és pihenő – kérődző

– szakaszok váltják egymást. Az állatok között szigorú rangsor uralkodik, amit rangsorharcaik során alakítanak

ki. Egy csoporton belül nagyon stabil a kialakult rangsor, de ezen belül kialakulnak barátságos közeledések is a

különböző állatok között, egymás kölcsönös nyalásával és közeli fekvőhely választásával. Fontos számukra,

hogy mint távolságtartó állatok, egymást kölcsönösen el tudják kerülni.

A kötött tartás az állatok között kialakult rangsort tönkreteszi, így a legelőre hajtáskor azt újra ki kell

harcolniuk. Amennyiben az istállóban olyan állatok kerülnek egymás mellett lekötésre, amelyek egyébként

egymást elkerülnék, folyamatos a stresszterhelés. Elléskor az állatok nem tudnak kellően elkülönülni – ahogy

ezt a legelőn teszik –, így a szűkös mozgáslehetőségből fakadóan több nehézellés adódik. A legelőn a tehenek

kiválaszthatják fekvőhelyüket, erre a kötött tartásban nincs lehetőségük. A kötött tartásban a tehén csak

többszöri próbálkozás után fekszik le. A lefekvés akadozva és nem folyamatosan történik, mint a szabadban. Az

összes fekvésidő is hosszabb, mint a legelőn, és kevesebb a fekvési periódusok száma. Ezek mind arra utalnak,

hogy az állatoknak a felkelés és lefekvés nehezükre esik. Feszes lekötés és szoros nyakszíj esetén gyakran a

természetüktől eltérő, lószerű felállást figyelhetjük meg, amikor is a tehenek először elől, majd azután hátul

állnak fel. Az ilyen lekötésnél még 3 hónappal az istállóba állítás után is megnövekedett szívverési frekvencia

tapasztalható, amely stresszterhelést mutat. Az állatok ezen kívül akadályoztatva vannak a testápolásban, a

hátukat jóízűen megdörzsölni és magukat nyalni sem tudják. A lekötés miatt nem tudnak szabadon járni; az első

tavaszi kihajtáskor – ahol ez egyáltalán megoldható – a megnövekedett mozgásigény sérülésekhez vezethet. A

legtöbb régi kötött istállóban túl rövid vagy túl keskeny fekvőhely található. A vályú túl magas, több mint 30

cm-rel a vályúfenék feletti, és a vályúfenék is túl alacsonyan van a padozat felett. A vályú megfelelő padozat

feletti magassága 15–20 cm, szélessége pedig 75–80 cm.

További rizikófaktorok a trágyarácsok, vékony tagokkal (3 cm szélesség alatt), az éles rácsszélek, az állás és a

trágyacsatorna közötti lépcső, a túl szoros és feszes megkötés, a fedetlenül hagyott lekötés-rögzítések, valamint

a sok esetben kemény, hideg, durva és nedves fekvőfelület. Ezek számos sérülést okoznak, horzsolások,

véraláfutások, nyomódások, zúzódások, nyílt sebek formájában, mindenek előtt a végtagokon és a

medencetájékon, tőgyön, tőgybimbón és a körmökön. A 83. táblázat mutatja a sérülések eloszlását és mértékét a

különböző tartási formáknál.

A kötött és kötetlen tartás között jelentős különbségek mutathatók ki a szaporodási jellemzők tekintetében is.

Ezt szemléltetik a 84. táblázatban összefoglalt adatok is.

84. táblázat - A szaporodási mutatók kötött és kötetlen tartásban

Megnevezés Kötött tartás rövid állással Kötetlen tartás

alommal alom nélkül mélyalom szilárd rácspadló




padozat

Végtagok:

könnyű

sérülés

erős sérülés 2 2 26 7 0 0 0,1 0,6 2,0 0,7

Törzs:

könnyű

sérülés

erős sérülés 38 2 43 9 0 0 6,0 2,0 6,0 2,0

Tőgybimbók 1 10 0 0,1 0,1

85. táblázat - 1 ha-ra engedélyezett legnagyobb állatlétszám az ökológiai

gazdálkodásban

Megnevezés Kötött tartás Kötetlen tartás

Elléstől első termékenyítésig

(nap) 84,9 79,5

Elléstől vemhesülésig (nap) 113,1 93,6

Vemhességi ráta (%) 93,7 96,1

Termékenyítési index 1,9 1,2

Ezeken kívül a kötött tartásban többször fordul elő méhlepény-visszatartás. A tej extra minőségének biztosítása

a szennyezett állás és a vezetékes fejés miatt szükségszerűen magasabb vákuumszint miatt nehezebb. Ehhez

tartozik még – különösen a nyári időszakban – a tejvezeték tisztántartásának nehézkessége.

Az öregebb kötött tartású istállókban igen rossz munkakörülmények uralkodnak, ami a takarmánykiosztás (nem

keresztülhajtható etetőasztal), a fejés (erős fizikai igénybevétel a dolgozók derekánál és végtagjainál), és a

kitrágyázás területén is gyakran csak kézzel megoldott.

• A kötetlen tartás alapformái

A kötetlen tartású istállók eredeti formája a mélyalmos istálló volt, amely az ötvenes években az Egyesült

Államokból került Európába, és általános elosztása szerint szalmázott fekvőhelyből, közlekedő részből és a

leggyakrabban kívül található etetőrészből állt. Az ilyen istállózási forma elsősorban az olyan, szigetelés nélküli

régi istállókból alakult ki, ahol az üzemek kellő mennyiségű szalmával rendelkeztek (7–10 kg

szalma/tehén/nap). A munkafolyamatok a nagybálákkal való szalmázással, valamint a homlokrakodók

használatával jól gépesíthetők. Amennyiben az istálló gyakran kerül kitrágyázásra, a mélyalom nem lesz túl

vastag (kb. 50 cm), és csak egy lépcsőre van szükség az etetőnél, ami költségmegtakarítást jelent. A mélyalmos

tartású istálló újonnan történő építése is kedvezőbb költségvonzatú, mint az egyéb istállóké, pl. a

pihenőrekeszes, betonozott alapterületű istállóké. Mindemellett viszonylagos egyszerűsége miatt több

sajátmunka felhasználással megoldható.

A mélyalmos istálló olyan istállózási forma, amely természetszerű állattartást tesz lehetővé, de ugyanakkor a

gazdaságossági és ökológiai elvárásoknak is megfelel. A mélyalom száraz fekvőhelyet biztosít az állatoknak. A

trágya lebomlása és trágyázó hatása szempontjából (legjobb humuszhatás és tápanyagszolgáltatás a legkisebb

tápanyagveszteséggel) a mélyalom igen magas értékű anyag. A trágyaszőnyeg önmelegedése 0,3–0,5 méteres




rétegnél a szőnyeg közepén 70 °C-ot ér el, ami a trágya higiénikus hatásához segít. A többnyire patogén csírák

60 °C esetén elpusztulnak (részletesebben lásd korábban a 4.2.5. fejezetben).

A taposó trágyaistállóban az állatok saját súlyukkal és mozgásukkal továbbítják a trágyát lefelé a szalmázott

lejtős fekvőhelyről a vízszintes etetőrészre. Itt ezek után mechanikusan kerül eltávolításra kihúzólánc vagy

tolólapos traktor segítségével. A szalmaszükséglete lényegesen kisebb az ilyen istállóknak. A jó működéshez

fontos a megfelelő lejtés, a lejtőhossz, az alommennyiség, a felszín érdessége, az állománysűrűség és a

takarmányozás. A taposó trágyaistállós tartás a fejőstehén tartás és az anyatehén tartás mellett időközben az

üszőnevelésnél és a bikahízlalásnál is érdekes alternatívaként jelentkezett.

A pihenőkeretes kötetlen istálló a keletkező hígtrágya kezelésének megoldottságát feltételezi. Magyarországon

ennek gyakori hiánya ellenére – és a környezet rovására – a nagyobb tejhasznú telepeken mint általános

tartásforma terjedt el. Az állatok az általános gyakorlat szerint szarvtalanítva vannak, hogy az egyébként

távolságtartó állatok a szűkre méretezett istállókban egymásnak sérülést ne okozzanak. A szarvtalanítással

azonban a konfliktusok kiváltó okai – elsősorban a szűk hely – nem szűnnek meg, csak a feltűnő

következményei. Mindemellett a szarvtalanított szarvasmarháknál több az agresszív megnyilvánulás.

Amennyiben nem szarvtalanított állatok kerülnek pihenőrekeszes istállóba, a közlekedő folyosók szélessége

bőséges kell legyen. Ez a 3 méteres kikerülési távolság figyelembevételével 5–5,5 m-t jelent, ami már majdnem

ugyanannyi helyet igényel, mintha mélyalmon lennének az állatok. Ugyancsak fontos ebben az esetben, hogy a

folyosók körbefussanak, ne legyenek zsákutcák az istállóban.

A pihenőrekeszes tartás elsősorban a szalmahiányos üzemeknél indokolt. Hazai viszonyaink mellett ez ritkábban

fordul elő, és ugyanakkor elvárt, hogy biotartásban a közlekedőutak is szalmázottak legyenek.

A pihenőrekeszek mérete szembenálló elhelyezkedésnél 1,25×2,4 m, míg falnál lévőknél 1,25×2,8 m

tehenenként. Az egy tehénre egy pihenőhely elképzelés nem állja meg a helyét, mivel a rangsorban élenálló

tehenek sokszor a mellettük lévő pihenőrekeszekben sem tűrnek más állatot! Az elválasztások miatt a

pihenőrekeszes tartás építési költsége valamivel magasabb, mint a mélyalmos istállóé. A költségmegtakarításnak

egyik kézenfekvő megoldása, ha az elválasztást feldolgozatlan faanyagból oldják meg.

3.3.3. 4.3.3.3. Az ökológiai állattartás általános szempontjai és szabályai

Az ellenőrzött és minősített ökológiai gazdálkodás – amelynek szerves része az ökoállattartás – alapfogalma és

egyben célkitűzése az alábbiak szerint foglalható össze: az ökológiai (bio- és organikus-) gazdálkodás olyan

környezetkímélő és -megújító, különleges minőségű, teljes körű és sokfunkciós mező-, erdő- és tájgazdálkodást,

teljes értékű élelmiszertermelést, valamint vidékfejlesztést jelent, amely szigorú előírások (EU, IFOAM,

Biokultúra-Biokontroll) keretei között, különleges ellenőrzés és minősítés (hitelesítés) mellett, továbbá az aktív

környezet- és egészségvédelem, az életforma-változtatás igényével folyik.

Az Európai Unió bioállattartása jelentős fáziskéséssel kezdte meg a felzárkózást a teljeskörű

ökogazdálkodáshoz. A bioágazatok együttesen és átlagosan az összállattermék 1,5–2,0%-át állítják elő, viszont

pl. a biotejtermelés részaránya ennél jóval nagyobb (7–8%), miközben ezen belül Dániában ez az arány 15–

17%-os!

Az utóbbi időben szerencsére egyre növekszik az ökológiai termelésből származó termékek iránt érdeklődők

száma, és egyre többen szeretnék állataikat is természet közeli körülmények között felnevelni. Igaz, ezzel

párhuzamosan erősödik az a tábor is, akik ezt ellenzik, de ez elsősorban tájékozatlanságukból adódik. Az

ökológiai állattartás nem új divatirányzat, hiszen az iparszerű tartástechnológiák megjelenése előtt ez volt az

elfogadott gyakorlat. Az ökológiai állattartás célja természetesen nem az ötven vagy esetleg több száz évvel

ezelőtti termelési és tartási rendszerekhez való visszatérés, hiszen ez felelőtlenség lenne. Sokkal inkább arról

van szó, hogy a hagyományos módszereket mai tudásunknak megfelelően, korszerűen alkalmazzuk.

Az állatok számára fontos, hogy a szabadban mozoghassanak, életük legalább egyharmad részét a legelőn

töltsék. Ezek a legelők (kifutók) legyenek növényzettel borítottak, valamint adjanak védelmet az időjárás

viszontagságaival szemben.

A gazdaságon belül törekedjünk arra, hogy minél több takarmányt magunk termeljünk meg, és kíséreljük meg

optimálisan kihasználni a helyi viszonyokat. Ha így cselekszünk, nem lesz szükség külső forrás felhasználására,

és hozzájárulunk a talaj–növény, növény–állat és az állat–talaj kapcsolatrendszer kialakításához és

fenntartásához is.




A gazdaságon belül igyekezzünk az állattenyésztést és a növénytermesztést egyensúlyban tartani, hiszen az

ökológiai állattartás termőföldhöz kapcsolódó tevékenység. Az állatok számának szoros összefüggésben kell

állnia a trágyázandó terület nagyságával, hogy elkerülhető legyen a trágya környezetkárosító hatása. Ezen okok

miatt a megfelelő állatsűrűséget a különféle állatfajokra úgy kell kialakítani, hogy a gazdaságban keletkező

istállótrágya mennyisége ne lépje túl a 170 kg N/ha/év egyenértéket. Az ezt biztosító legnagyobb engedélyezett

álatlétszámot a 85. táblázat tartalmazza.

Az ökológiai állattartásban a különbözű állatfajok számára minimálisan biztosítandó területet a 86. táblázat

adatai mutatják.

86. táblázat - Az ökológiai gazdálkodás legkisebb területigénye épületben és szabadban,

fajok és termelési típusok szerint

Faj és típus Maximális

állatlétszám (db/ha)

6 hónapnál idősebb lófélék 2,0

Borjak hízlalásra 5,0

Egy évesnél fiatalabb egyéb

szarvasmarhafélék 5,0

Egy és két év közötti szarvasmarhafélék –

hím 3,3

Egy és két év közötti szarvasmarhafélék –

nőstény 3,3

Két évnél idősebb szarvasmarhafélék – hím 2,0

Tenyészüszők 2,5

Hízlalásra szánt üszők 2,5

Tejelő tehenek 2,0

Selejt tejelő tehenek 2,0

Egyéb tehenek 2,5

Tenyésznyulak (nőstény) 100,0

Anyajuhok 13,3

Kecskék 13,3

Malacok 74,0

Tenyészkocák 6,5

Hízó sertések 14,0

Egyéb sertések 14,0




Csirkék hízlalásra 580,0

Tojó tyúkok 230,0

Lúd 120,0

Pulyka 80,0

Gyöngytyúk 350,0

Forrás: EU 1804/99-es számú, az ökológiai állattenyésztést szabályozó rendelete.

87. táblázat - Ősi jellegű háziállatfajták alkalmazhatósága különböző gyeptípusokon

Állatfajok és

termelési típusok

Belső terület Külső terület (kifutó)

m2/állat élőtömeg (kg) m2/állat

Tenyész és hízó

szarvasmarhafél

ék, lófélék

0–100

100–200

200–350

350 felett

1,5

2,5

4

5, de legalább

1 m2 100 kg-onként

1,1

1,9

3

3,7, de legalább

0,75 m2 100 kg-onként

Tejelő tehenek – 6 4,5

Hízó bikák – 10 30

Juhok és

kecskék

1,5 juh/kecske

0,35 bárány/gida

2,5

2,5, de legalább

0,5 m2/bárány/gida

Szoptató koca

malacaival 40

napig – 7,5 2,5

Hízó sertés –50

50–85

85–110

110–

0,8

1,1

1,3

1,5

0,6

0,8

1

1,2

Malacok 40. naptól 30

kg

testtömegig

0,6 0,4

Növendék – 2,5 (nőstény) 1,9




malacok 6,0 (hím) 8,0

Baromfifélék Épületben

Szabad terület

m2/rotáció/állat db állat/m2 ülőrúd cm/állat

Tojótyúk 6 18 4

Baromfi

hízlalásra

(állandó ólra

alapozott

tartásban)

10, de legfeljebb

21 kg

élőtömeg/m2

20 (csak

gyöngytyúk

esetében)

4 (gyöngytyúk

és pecsenyecsirke)

4,5 (kacsa)

10 (pulyka)

15 (lúd)

Baromfi

hízlalásra (mobil

ólra alapozott

tartásban)

16*, de

legfeljebb

30 kg

élőtömeg/m2

– –

Jelmagyarázat: * csak akkor, ha a mobil ól területe nem haladja meg a 150 m2 alapterületet, és éjszakára is

nyitva marad.

Az állattartás azért is alapvető fontosságú az ökológiai szemléletű gazdaságokban, mert közvetett úton biztosítja

a termesztett növények számára a létfontosságú szerves és szervetlen tápanyagokat. Ezzel hozzájárul a

talajállapot javításához és a fenntartható gazdálkodás megvalósításához.

Törekedjünk a biológiai sokféleségre, a kiválasztásnál vegyük figyelembe, hogy az általunk választott állatfajta

hogyan tud alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz. Ezen okok miatt mindenképpen a helyi – ősi, őshonos vagy

régen honosult – fajtákat részesítsük előnyben.

∗ ∗ ∗

Vizsgáljuk meg ezek után ősi és őshonos hasznonállataink fajtáit és típusait, lehetséges szerepüket védett és

érzékeny területeink gazdálkodásában.

3.4. 4.3.4. Ősi és őshonos haszonállataink

A külterjes, vegyes gazdálkodási rendszerek ősi és őshonos haszonállatainak bemutatása előtt elkerülhetetlen

néhány alapfogalom tisztázása (Molnár, 1996).

A legtöbb gazdasági állatfajta neve földrajzi helyhez (pl. podóliai, szimentáli, lapálymarhák; szánentáli, alpesi,

kameruni stb. kecskék; erdélyi kopasznyakú tyúk) vagy néphez, illetve népcsoporthoz (pl. arab ló, angol telivér,

belga óriás nyúl, német nemesített kecske, amerikai alpesi kecske, fodrostollú magyar lúd stb.) kötődik. A

fajtaneveken kívül egyes fajtákat megkülönböztetett jelzővel látunk el. Így pl. egy néphez vagy népcsoporthoz

régen hozzátartozó állatokat „ősi”, míg a kialakulása helyén élőt „őshonos” jelzővel illetjük. Ezeken kívül a

„honosodott” fajtákat is szokás nevükben feltüntetni.

Egyes szakírók szerint például a honfoglalás előtt a doni magyarok táborában spontán mutáció útján jött létre a

csigás szarvú racka juh – a mai hortobágyi racka őse. Ez a juhfajta ezért „ősi magyar juhnak” tekintendő, amely

őshonos a kialakulás helyén a Don-medencében és meghonosodott a Kárpát-medencében. A gyimesi racka a

gyimesi havasok körzetében alakult ki, ezért e fajta a Gyimesi havasokban „őshonos”. A hazánkban található

„cikta”, amely a sváb betelepülőkkel került az országba, a svábok ősi juhának tekintendő, amely őshonos a

kialakulása helyén Németországban, és meghonosodott Tolnában és Baranyában.




A mangalica 2 évszázada alakult ki, ezért „őshonosnak” kell tekinteni a Kárpát-medencében. Hasonlóan

őshonosak voltak a szalontai, a bakonyi, a siska, a túrmezei, az ősi alföldi, a réti és a hegyi sertésfajták. Ősi

magyar fajtának kell tekintenünk a magyar szürke marhát is, mert ezek az állatok őseinkkel együtt jöttek a

Kárpát-medencébe.

A kecske esetében – a gyimesi rackához hasonlóan – a magyar tincsest és a magyar gatyás kecskét is

őshonosnak tekintjük, amelyek a Kárpát-medencében alakultak ki.

A háziállatok azon csoportjait, amelyeket ezidáig céltudatos tenyésztőmunkával nem javítottak, ezért

megtartották eredeti ősi formájukat, parlagi fajtáknak nevezzük. Természetesen az ősi, az őshonos és a honosult

fajták között sok esetben nincs lényegi különbség, hiszen az évszázadok folyamán ősi fajták is változhattak, a

régen honosult fajták a helyi viszonyokhoz alkalmazkodtak, és őshonossá váltak. A régi, hagyományos vagy

alternatív állatfajta fogalma a fent említettek összefoglaló elnevezéseként használható, a helyben kialakult

hagyományos gazdálkodás keretében hasznosított állatfajtát jelöli.

Sokszor keverik a faj és a fajta fogalmát, holott ezek különböző szintű rendszertani kategóriákat jelölnek. A faj

olyan egységes jellegű állatok csoportja, amelyeket meghatározott tulajdonságok és bélyegek határolnak el más

fajoktól. A fajokat rendszerint a faji bélyegek alapján különböztetjük meg. A faji bélyegek olyan jellemvonások,

amelyek öröklődnek, a faj minden egyedén megtalálhatók, de más fajhoz tartozó állatokra nem jellemzőek. A

fajhoz tartozó egyedek természetes szaporodási közösséget alkotnak, és önmagukhoz hasonló, termékeny utódot

hoznak létre. A legtöbb esetben a fajok jól felismerhetők, mert a faji jellegek kifejezettek pl. ló, kutya, macska,

nyúl, míg másoknál a jellegek jobban elmosódnak, pl. szamár-ló, juh-kecske stb. Legismertebb háziállat fajaink

a ló, a szarvasmarha, a sertés, a juh, a kecske, a tyúk, a lúd, a kutya, a macska stb.

A fajta olyan, többé-kevésbé egységes jellegű állatok csoportja, amelyeket meghatározott alaki, színbeli,

szervműködési tulajdonságok és bélyegek különböztetnek meg a faj többi fajtáitól, és e tulajdonságaikat

utódaikra át is örökítik. A fajtára jellemző tulajdonságok és bélyegek összességét fajtajellegnek nevezzük. E

tulajdonságok összefoglalását tartalmazza a fajtastandard. Fajtakizáró tulajdonságok és bélyegek azok, amelyek

más fajta jelenlétére utalnak. A legtöbb fajtában a külső testalkati tulajdonságok egyöntetűek, de a belső

értékmérő tulajdonságokban, mint pl. a tejtermelés vagy a tejzsír %-a, igen nagy változatosságot találunk.

Egészen kis állatcsoport még nem alkot fajtát. Egy-egy populáció csak akkor válhat fajtává, ha létszáma

lehetővé teszi, hogy közeli rokontenyésztés nélkül szaporítható legyen, és egyedei rendelkeznek a „fajta”

fogalmában meghatározott tulajdonságokkal. Minden fajtára jellemző a céltudatos tenyésztő-munkára alapuló

közös származás és az a környezet, amely a fajtára jellemző tulajdonságok fennmaradását elősegíti.

Nézzük ezek után legfontosabb ősi és őshonos haszonállatainkat, eredetüket, kialakulásukat (Hankó, 1940,

1943, 1954) és lehetséges szerepüket a védett és csatlakozó területek külterjes, vegyes gazdálkodási

rendszereinek fejlesztésében.

3.4.1. 4.3.4.1. A magyar szürke szarvasmarha

Régi magyar háziállataink között a tetszetős küllemű, tekintélyes megjelenésű szürke magyar szarvasmarhát

gazdasági elismerés és történelmi hagyománytisztelet terén első hely illeti.

Szinte mítikus átszellemültség hatja át az egykori irodalmat, amikor a „primigenius jellegű, podóliai eredetű és

honfoglaló őseink által behozott” állatot említi, mely több évszázadon át nemzeti jövedelmünk legjelentősebb

forrásának bizonyult. E nagyfokú népszerűség azonban megkívánja, hogy a tudomány tárgyilagosságával is

elemezni próbáljuk a szürke marha magyarországi szereplését, különös tekintettel származására, kárpát-

medencei megjelenésére és elterjedésére.

A szürke marha egykori elterjedése, illetve az egyéb kárpát-medencei marhafajtákhoz mért aránya sem

egyértelműen tisztázott. A régebbi statisztikák szerint kb. 1870-ig az ország marhaállományának közel 100%-át

képezte, és csak a múlt század utolsó évtizedeitől kezdődött meg a nyugatról behozott kultúrfajták, majd a

hazánkban kialakuló magyar tarka marha általi kiszorítása. Ugyanakkor bizonyított tény, hogy még a szürke

marha tartás fénykorában, a XVI–XVII. században sem kizárólag ez a primigenius jellegű fajta élt az országban,

hanem jelentős volt a brachyceros típusú, csíra, busa, riska stb. kistestű fajták elterjedtsége is. Hogy miért csak a

szürke marha képezte a kivitelt, ennek nyilvánvalóan a hatalmas távolságokra történő hajtás fáradalmai és a

húsmennyiséggel szemben támasztott követelmények adják meg a magyarázatát.

Bár az 1870. évet megelőző idők marhaállományában a szürke sohasem volt 100%-os, az kétségtelen, hogy

igénytelen tartási körülményei, jó húsminősége és kiváló igavonó volta miatt időben nem pontosítható




megjelenése óta a jelen század kezdetéig kimagaslóan övé volt a vezető szerep. A századforduló után azonban a

legeltetési viszonyok megváltozása, a termelékenyebb fajták megjelenése és a gépesítés miatt igavonó

szerepének érdektelenedése következtében a gyakorlati élet hallgatólagosan kipusztulásra ítélte ezt az állatot.

A második világháború éveiben már csak mintegy 8–10%-át képezte marhaállományunknak. Az állatlétszám a

60-as években érte el a mélypontot, ekkor mindösszesen 200 db tehén és 6 db bika volt három állami gazdaság

birtokában. Akkor állami támogatással és elhivatott szakemberek áldozatvállaló munkájával sikerült

megmenteni a biztos pusztulástól.

A tudomány és a természetvédelmi gyakorlat közös álláspontja szerint alföldi szikes pusztáink növény- és

állattani értékei csak megfelelő számú és fajtájú legelő állat rágása-tiprása révén tarthatók fönn. A hagyományos

rét- és legelőgazdálkodás és ezek a jószágok szükségesek ahhoz, hogy a jellemző sziki növénytársulások és a

szikes legelőkön élő ritka fészkelő madarak állandósuljanak hazánkban. Ezek a madarak ugyanis pusztai

életközösségeink legértékesebb, máshol fel nem lelhető természeti kincsei.

Ezek a régi háziállatok kultúrtörténeti értékek hordozói is. Egyrészt az ember sok évszázados tenyésztői

munkájának termékei, másrészt a pásztorvilág és a hozzájuk kapcsolódó néprajzi hagyományok utolsó élő

emlékei. Idegenforgalmi vonzerejük és hasznosításuk is jelentős. Ma a magyar szürke marhát értékes

géntartaléknak és a természetvédelmi kezelés élő eszközének tekintjük. Egyre inkább kialakulnak a

géntartalékok fenntartásának nemzetközi szabályai, és remélhetjük, bármi történik is, a magyar szürke

szarvasmarhát, mint nemzeti értéket a jövőben sem hagyják elpusztulni.

A világban vannak olyan tendenciák is, amelyek arra mutatnak, hogy a magyar szürke marha gazdasági

jelentősége növekedni fog. A modern körülmények között élő emberiség igénye egyre inkább növekszik a

természetes körülmények között termelt élelmiszerek iránt. Ez a fajta a hazai biohús előállítás „reklámállata”

lehet. Ez olyan hústermelést jelent, amelynek során az egész termelés folyamatán át természetes

takarmányokkal, vegyszermentesen és szigorúan előírt állategészségügyi szabályok szerint, hagyományos

technológiával tartják az állatokat.

3.4.2. 4.3.4.2. A magyar tarka szarvasmarha

A magyar tarka marha kialakításában résztvevő szarvasmarha fajták tulajdonságaiból magába olvasztotta a

viszonyaink között előnyöseket, s kiküszöbölte a környezet hatása alatt mindazokat, amelyek életét,

elszaporodását veszélyeztették. A magyar tarka marha egyesíti magában a kultúrfajták termelőképességét és a

parlagi fajták nagy ellenálló képességét.

A jó tartási körülményeket nagy termeléssel hálálja meg, de az átmeneti, mostoha viszonyok sem veszélyeztetik

létét. Nagy alkalmazkodó képességével messze felülmúlja a nyugati kultúrfajtákat, termelőképességében pedig

megközelíti, részben felül is múlja azokat. Átlagos tejelékenysége ugyan valamivel kisebb, mint a legjobb

kultúrfajtáké, húsának minősége azonban mint vágóállat, egész Közép-Európában keresett, írja Bocsor (1960) a

magyar tarka marháról szóló monográfiájának bevezetőjében. E néhány mondat tömören és meggyőzően

elmondja mindazt, amit a jelenleg veszélyeztetett, bizonytalan sorsú magyar fajta érdekében védőbeszédként

elmondható.

A szakirodalomban gyakran hangoztatják, hogy talán nincs még a világon másik olyan fajta, amelynek

kialakulásában annyiféle ős szerepelt volna. Alapanyagát kétségtelenül a magyar földön létrejött fajták

szolgáltatták, és itt a szürke marha mellett a véltnél talán sokkal jelentősebb szerep jutott még azoknak a

kistestű, változatos küllemű marháknak is, amelyek fölöttébb elterjedt háztáji állatai voltak a korábbi

évszázadok parasztságának. A gulyában ridegen tartott magyar szürke marha és a Kárpát-medencében

valószínűleg már jóval régebben tenyésztett „ólas marha” fajták kezdetben egymással, majd később a

bevándorló telepesek marháival, a XIX. századtól pedig a belterjesedő uradalmak által behozott különböző

osztrák, svájci, német, holland és angol fajtákkal kereszteződtek. E változatos nyugati tenyészanyag zöme

azonban még nem volt megfelelően kitenyésztett, így a kialakuló magyar tarkát hoszszú időn át a

legkülönbözőbb örökítő képességű és tulajdonságú állatokkal keresztezték. A nemesítés utolsó időszakában

azonban már tervszerűen törekedtek a szimentáli jelleg kifejlesztésére. Fajtánkat a XX. század elején

tekinthetjük kialakultnak, amelyet a bonyhádi, a mosonyi, a Vas és Sopron megyei, az Ipoly-menti és a kunsági

tájfajták jellemeztek.

Nem valószínű, hogy a magyar tarka feljavításától olyan eredményeket várhatunk, amely a Nyugat-Európából és

Észak-Amerikából származó, speciális fajták teljesítményeit eléri vagy túlszárnyalja, annak viszont adottak a

feltételei, hogy a jelenlegi állományból olyan törzseket alakítsunk ki, amelyek tartása külterjesebb adottságok




esetén indokolt. A magyar tarka semmivel sem kevésbé jelentős hagyományok őrzője, mint a szürke marha.

Kialakítása, egykori világrekord teljesítményei agrártörténeti jelentőségűek, ezért megőrzését a magyar

állattenyésztés – és az arra alkalmas területeken a természetvédelem – elkötelezett feladatának kell tekintenünk.

3.4.3. 4.3.4.3. A hazai bivaly

Az őshonos és honosított, háziasított állatfajták védelmének feladatköre a magyarországi bivalyállomány

maradványának megőrzésével is foglalkozik.

A jelenlegi Magyarországon sohasem volt e sajátos hasznosítású háziállatnak különösebb gazdasági jelentősége,

ellentétben az erdélyi területekkel, ahol a legutóbbi évtizedekig általánosan elterjedt. Felmérések szerint 1921-

ben mintegy 200 000 egyedet számláltak Románia bivalyállományának összeírásakor, és ennek 73%-a (146 000

db) élt Erdély területén. Különösen Fogaras rajont népesítette sűrűn, ahol minden 100 szarvasmarhára 146

bivaly jutott. A második világháborút követő mezőgazdasági átalakulás elsősorban a bivaly igázó hasznosítását

érintette kedvezőtlenül. Erdélyben ekkor a tejtermelési szempont került előtérbe. A bivaly nagy és hosszan tartó

népszerűségét itt korábban jó igásállat volta, később pedig különösen sűrű, 7% zsírtartalmat meghaladó teje,

külterjes viszonyokhoz alkalmazkodó tartási igénye magyarázza. Napjainkban elsősorban természetvédelmi és

idegenforgalmi megfontolásból tartják.

3.4.4. 4.3.4.4. Ősi és őshonos juhfajtáink

a) Ősi juhfajtánk: a cigája

Van egy ősi juhfajtánk, a cigája, amely hazai körülményeink között gazdaságosan tartható, ellenálló,

tejtermelése vetekszik az intenzív fajtákéval, s mindez anélkül, hogy az utóbbi évtizedekben komolyabb

tenyésztői munkát fektettek volna a javításába. Mindezek alapján érdemes felhívni a figyelmet a cigája juhra

egyrészt mint gazdaságos termelésbe vonható, elsősorban tej- és húshasznú fajtára, amely céltudatos tenyésztői

munkával viszonylag olcsón fejleszthető lenne, másrészt, mint ősi fajtáink egyikére, amely kulturális

örökségünk része (Bálint, szerk., 1997).

A cigája eredetét abból az ősi kultúrtörténeti korból, illetve génállományból veszi, amelyből további

tökéletesítéssel a merinó fajtát tenyésztették ki. Származási helye tehát Kis-Ázsia, ahol a juh háziasítása

kezdődött a keleti vadjuhból. Származási helyéről – Törökországon keresztül – eljutott a Balkán-félszigetre, az

Al-Duna vidékére, majd a Kárpátok hegyvonulatára feljutva, azt kétfelé megkerülve a Krím-félsziget és a

Kárpát-medence térségében is meghonosodott. E folyamat végső lépése a XIII–XIV. század folyamán ment

végbe. Az új területeken a cigája sohasem vált uralkodó fajtává, hiszen az a Kárpátok hegyláncain a racka

maradt, az alföldi részeken pedig a merinó került fölénybe.

Hazai elterjedését illetően megállapítható, hogy azt a XVIII. század végi finomabb gyapjútermékek iránti igény

megnövekedése mozdította elő. Ez arra késztette az erdélyi posztógyárakat, hogy külföldről szerezzék be az

alapanyagot. A déli vármegyék élelmes juhos gazdái ekkor vállalkoztak a kevert gyapjas racka állományuk

cigájával történő lecserélésére. A Dunántúlon és a Duna–Tisza közén létesült cigája juhászatok az aldunamenti

területről beszivárgott – tejelékenységükkel kitűnő – egyedekből alakultak ki. Kedvező tulajdonságaik révén

előbb az uradalmi juhászatok, majd a XX. század fordulójára a kisparaszti gazdaságok értékes állataivá lettek.

Az első világháborút követően a cigája tenyésztése a Duna–Tisza köze déli részén számos tenyészetben tovább

fejlődött. A második világháborút követően létszáma nagyon megcsappant. 1953-ban Karcagon létesült ugyan

egy 200 anyás törzsnyáj, de ez később megszűnt. A maradék állatok néhány elszórt tenyészetben maradtak fenn

napjainkig. A kimutatások szerint a hazai juhállománynak mintegy 0,2–0,3%-a cigája, a szórvány anyajuhok

száma azonban becslések szerint ennél lényegesen nagyobb.

A fajta jövőjével kapcsolatban azt állapíthatjuk meg, hogy külterjes viszonyok között nagyon hálás munka a

cigája genetikai képességeinek megőrzése, tiszta vérben való nemesítése. A fajta értékeinek megőrzése és

tudatos terjesztése által a cigája az ezredfordulón túl is ismert és elismert fajtánk maradhat az egész Kárpát-

medencében.

b) A Kárpát-medencei rackajuh

A magyar, moldvai, erdélyi, havasi és hortobágyi változatokban ismert Kárpát-medencei rackajuhok múltja is –

a szürke marháéhoz hasonlóan – mindmáig vitatott. Európa területén juhot nem háziasítottak, mivel

földrészünknek nem volt egykor vadjuha. A juh valószínűleg Délnyugat-Ázsia felől Thesszálián keresztül került

Európába, és jelenlegi ismereteink szerint i. e. mintegy 5000 évvel jelent meg a Kárpát-medencében. Bökönyi




(1963) vizsgálatai alapján a Balkánon, valamint Közép- és Kelet-Európa területén kezdetben egységes, kistestű

fajtacsoport alakult ki, amelyeknél a kosok csavarodó, háromszög keresztmetszetű, a jerkék pedig a kecskéhez

hasonló, lapított szarvakat viseltek. A középkor évszázadaiban már kétféle juhot tartottak Magyarországon. Az

ún. közép-európai parlagi juhot és a pödrött szarvú rackát.

A hortobágyi forma elsősorban Debrecen környékén és a Kiskunságban volt honos, míg az alföldi és erdélyi

rackák a Kárpát-medence keleti harmadát népesítették be. Ezt a megoszlást tükrözi a rackanyájak utolsó

maradványainak jelenkori elterjedése is. A hortobágyi forma a hortobágyi pusztán és Bugac környéki

tenyésztőknél maradt fenn legtovább. A két elterjedési gócon kívül legfeljebb néhány parasztgazdaság

rendelkezik még ilyen állománnyal.

A rackafélék húsának viszonylag csekély faggyútartalma a középkorban is jó minőséget jelzett. Előnyt jelentett

a rackák sovány legelőviszonyok közötti jó tejelőképessége, tejének 10%-ig terjedő zsírtartalma, amely sajt és

gomolya készítésénél nagyon előnyös. Egy idényben egy racka anya 60–100 liter tejet adott (7 liter tej

szükséges 1 kg sajt előállításához). A juhsajtok zsírtartalma 20–55% között mozog. Az egykori pásztorok, a

tanyákon, falvakban élő földművelők nélkülözhetetlen ruházati kelléke volt a rackabőrből készített suba, de a

rackajuh szőre, bőre, szarva számtalan egyéb közszükségleti tárgy előállítását is lehetővé tette. A szőrös és

szőrtelen bőrkikészítéssel maguk a pásztorok vagy tanyás parasztok is foglalkoztak. Feldolgozása változatos

kisipari, háziipari és népművészeti termékek sokaságát jelentette. Debrecenben, a juhtermékek feldolgozásának

mindenkori középpontjában 1395 óta kimutatható a gyapjúszövés és a szűrkészítés hagyománya. 1807-ben a

városban még 209 gubacsapó mester és 104 szűcs működött.

Ha a rackajuhokat mint nemesítési alapanyagot értékeljük napjaink génkészlet gazdálkodásában, a szürke

marhához hasonlóan hajdani tartásmódjuktól reméljük a felhasználni kívánt jó tulajdonságokat. A rackák rideg

és félrideg viszonyok között a legsilányabb legelőket hasznosították. A tiszántúli és Duna–Tisza közi szikesek

vadvízjárta, napégette pusztáinak szélsőséges viszonyaiban rendkívül ellenállóvá, életképessé acélozódtak. A

Hortobágyon és a Kiskunságban létesült két nemzeti park arra hivatott, hogy a magyar pusztákat és azok sajátos

élővilágát megőrizze. Ez az igény a gazdaságilag elértéktelenedett, de természetvédelmi szempontból

nemzetközi vonatkozásban is különösen becses rackafajták tartását olyan mértékben kívánja meg, amely a

szakszerű tenyésztés feltételeit biztosítja. Nemzeti parkjaink szorgalmazzák a hagyományos pusztai

népművészet, a háziipar s a kisipar életben tartását, amelyek az e fajták által nyújtott termékeket sem

nélkülözhetik.

3.4.5. 4.3.4.5. A magyar kecske

a) Magyar tincses (parlagi)

A parlagi típusú magyar tincses kecskefajta nevét onnan kapta, hogy köztakarójának hosszú felszőreit nem köti

össze fátyol és kötőszál, így a hosszú szőrszálak tincseket képeznek.

A krónikások írásaiból tudjuk, hogy honfoglaló eleink kecskét is hoztak magukkal. Ismeretes az is, hogy az itt

élő népek is tartottak kecskét. Ebből az következik, hogy a ma még szétszórtan fellelhető őshonos parlagi

kecskénk a Kárpát-medence szülötte, mivel a honfoglaló őseink és az itt élő népek kecskéinek keresztezéséből

született. Parlagi kecskénk eredetére nézve számos, jól felismerhető keleti bélyeget hordoz magán.

Az őshonos kecskék egész testükön hosszú szőrrel fedettek. Azonosításukhoz jó támpontot adnak Rodiczky

(1905) „Kecsketenyésztés” c. könyvében megjelent fotók. Ha ezeket a képeket összevetjük Pete (1914)

„Pallérozott mezőgazdaság” c. könyvében leírtakkal, akkor teljes bizonyossággal megjelenik lelki szemeink

előtt az őshonos magyar kecske. Pete e kecske és a racka köztakaróját a következőképpen veti öszsze: „A racka

szőrzete némelyiké kondor és habos, de mindkettőnek a gerincén kétfelé válik és kétfelé, mint a korhel kotsis keze

alatt a ló serénye lehnyúlik, itt végig a leghosszabb, lejjebb-lejjebb rövidedik. A kecske szőre éles, szálkás és

goromba, a tövénél két-három újjnyira puhább szőrrel elegyes, nem posztóműhelybe való.”

Feltehető, hogy az őshonos kecske szélsőséges viszonyokhoz való jó alkalmazkodóképességében nagy szerepet

játszik hosszú szőrzete és vastagabb bőre is. Nemcsak a hidegtől és melegtől, hanem a bögölyök, szúnyogok

csípése ellen is véd.

b) A nemesített magyar kecske

A parlagi kecske nemesítésének kezdete Kovárzik Károly nevéhez fűződik, aki 1915-ben Szilágysomlyón,

Szentmártonkátán és Nádasdladányon törzstenyészetet hozott létre a környékben felvásárolt jó tejelő parlagi




kecskékből. Az I. világháború befejeztével ezt a tenyészetet felszámolták. Hasonló sorsra jutottak a Fáy András

(1943) által Kőkút és Óhat állami uradalmakban létrehozott tenyészetek is. A II. világháború után hosszú ideig

ismét magára hagyták a kecsketenyésztést. Az 1970-es években néhány mezőgazdasági üzem (Tura, Sárvár,

Szigetcsép) próbálkozott a kecsketenyésztés nagyüzemi meghonosításával magyar parlagi kecskék és import

bakok keresztezésével.

A 80-as években a termelőszövetkezetek felszámolták állományukat. A hazai kecskeállományok további

nemesítése érdekében hozták létre a Kecsketenyésztők és Nemesítők Országos Egyesületét (Molnár, szerk.,

1997), mely a magyar kecske nemesítését és tenyésztését eredményesen végzi.

3.4.6. 4.3.4.6. Nemesített lovaink

A nagy múltú magyar lótenyésztés minden idők legsúlyosabb válságába került a második világháborút követő

időszakban, amikor a háborús kártételek mellett a honvédelmet és a mezőgazdaságot forradalmasító technikai

fejlődésben látszólag megszűnt a ló gyakorlati jelentősége. A mennyiségi és minőségi veszteségek mellett

aggodalomra adott okot a lóval szembeni érdektelenség is, amely nemcsak a történelmünkkel egyidős nemzeti

hagyomány feladásának veszélyét jelenti, hanem a sokoldalú haszonállat korszerű felhasználásának lehetőségeit

is sorvasztja.

A génkészletekkel való gazdálkodás, az ősi jellegű lófajtáink újbóli kialakításának kísérlete mellett a hazai

nemesítésű vagy honosított ígéretes fajták felkarolását is tervbe vette, mint a nóniusz, a gidrán, valamint a

mezőhegyesi félvér, a North Star és Furioso fedezőmének összeolvadt törzseinek ivadékait.

A felsoroltak közül legrégibb a gidrán családfája. Ezt a fajtát az Arábiából 1814-ben hozott, sárga színű Siglavy

Gidrán nevű méntől származtatjuk. E fedezőménnek Gidrán II. nevű fiát tekintjük a fajtaalapítónak. A fajtára

jellemző sárga szín a mezőhegyesi sárga ménesből alakult ki, ahol a múlt század második felétől időnként arab,

majd nagymértékben angol telivér méneket használtak. E tetszetős küllemű fajta hátas és kocsilóként egyaránt

hasznosítható. Jelenlegi létszáma 100–150 kanca, Magyarországon kívül a fajtát még Romániában és

Bulgáriában is tenyésztik.

A Siglavy Gidrán mén behozatala után két esztendővel, 1816-ban került a Mezőhegyesi Állami Ménesbirtokra

az anglonormann eredetű Nonius senior nevű apaállat, amelyet arab és spanyol eredetű kancák

termékenyítésével hasznosítottak. Erős csontozatú, tömeges testű utódok származtak ezekből a

keresztezésekből, amelyek kis- és nagy nóniuszok csoportosításában számos tájfajtát kialakítva a legkiválóbb

igáslovakat szolgáltatták. A második világháborút követő évtizedekben azonban keveredtek, és ma már

fölöttébb elmosódottak a tájfajtáknál korábban megállapított, jellegzetes bélyegek. Ma már csupán nóniusz fajta

megjelöléssel egységesítjük ezt az elszaporításra, törzskönyvezésre és nemesítésre érdemes, kiváló fajtát.

A mezőhegyesi félvér kialakulásának színtere az 1785-ben alapított Mezőhegyesi Állami Ménesbirtok volt,

amelyet Csekonits József, II. József császár vérteskapitánya szervezett katonai lótenyésztés céljából. Kezdetben

arab, nápolyi és spanyol vérű, majd angol telivér fedezőménekkel nemesítette. 1841-ben, egy hazai nevelésű

angol telivér mén, Furioso, majd 1852-ben az Angliából hozatott, szintén telivér North Star ivadékait

tenyésztették tovább, külön-külön törzsekben. A két törzset később egybeolvasztották. Ezekből alakult ki a

mezőhegyesi félvér néven ismert fajta, amely magában hordja az angol vérre jellemző jó tulajdonságokat,

ugyanakkor a hazai környezetben az angol telivérnél tömegesebb testű, szilárdabb szervezetű mindenes lóvá

fejlődött.

A kisbéri félvér az 1853-ban létesített Kisbéri Ménes Intézet célkitűzéseinek eredménye, hiszen a nemzetközi

hírű telep az angol telivér tenyésztése mellett a magyar félvér kialakítására volt hivatott. Az angol telivérrel

történő, mintegy évszázadon át tartó, folyamatos fedeztetés hatására a kisbéri vegyes kancaállomány utódaiból a

telivérek teljesítményét megközelítő félvér fajta alakult ki, amelyeket később már félvér ménekkel

tömegesítettek.

A Trieszt környékén 1580-ban olasz, spanyol és dán lovakból alakított, majd arab vérrel javított lipicai

ménesből származó lipicai lófajta hazánkban is évszázadokon át jelentős szerepet töltött be a lótenyésztésben. E

történelmi hagyományok indokolják a jelenlegi lipicai állomány intézményesített fenntartását. A lipicai ló hazai

génbankját jelenleg a Bükk-hegység festői fennsíkján tartott csipkéskúti ménes képezi. A magyar fogatsport

világviszonylatban is elismert eredményeinek egyik meghatározó sikerét ez a fajta biztosította.




A hucul fajtát a Tarpán egyenes leszármazottjának tudják. A múlt században nemesítették az arab fajtával, erre

vall szép feje és elegáns formája. Rendkívül igénytelen, kitartó málhás, hátas és igásló. Ma már csak az

Aggteleki Nemzeti Parkban és az állatkertekben van belőle néhány egyed.

3.4.7. 4.3.4.7. A magyar mangalica sertések

A múlt század első évtizedeiben a bakonyi, a szalontai és egyéb kezdetleges sertésfajták termelőképessége már

nem elégítette ki a hazai igényeket, és a fokozódó követelmények vezettek az oly nagyra értékelt magyar

mangalica kialakulásához.

A nemesítésben a szerb sumadia és a hazai parlagi fajták keresztezésére alapoztak. A hízékony sumadia fajta

kezdetben a Balkánról hazánkon át vezető, és a német nyelvterület országaiba irányuló hajtóutak közvetítésével

terjedt el hazánkban, majd József nádor kifejezetten tenyésztési, nemesítési elgondolással hozatott egy híressé

vált törzset Milos szerb fejedelem topcsideri birtokáról. Ezt a kisjenői gazdaságban elhelyezett állományt

tekintik a magyar mangalica nemesítés alapjának.

A szőke, vörös, fecskehasú, és ordas-vadas színváltozatban tenyésztett mangalica a külterjes tartásmódot

hasznosító mozgékony, igénytelen zsírsertés. A két világháború között zömmel a mangalica képezte az ország

sertésállományát, azonban az 1945 után megváltozó fogyasztói igények miatt ez a fajta már képtelen volt

kiheverni a háború okozta több mint 50%-os veszteséget. Rohamos fogyatkozása elsősorban a sötét

színváltozatokat érintette.

A magyar mangalica sertések néhány évtizeddel korábbi megítélés szerinti „korszerűtlenségét” a zsírsertésekkel

szembeni érdektelenség és a viszonylag lassú fejlődőképesség magyarázta. Gazdasági szempontból az általános

előnyöket a keresztezéseknél kínálkozó genetikai lehetőségek, a jó takarmányhasznosítás, a szalámi- és

kolbászkészítés különleges alapanyag szükséglete magyarázza.

Néhány éve erősen megnövekedett a mangalica iránti érdeklődés mind export tekintetében (pl. több tízezer

darab kerül évente vágásra a spanyol „serrano” sonkagyártáshoz), mind a hazai fogyasztásban az egészségesebb

zsírösszetétele és jobb húsminősége miatt.

3.4.8. 4.3.4.8. A régi magyar baromfifajták

A baromfitenyésztés a magyar mezőgazdaság egyik legfontosabb ágazata. A magyar baromfitermékek korábban

– különleges minőségüknek köszönhetően –, keresett cikknek számítottak az európai piacokon.

Baromfitenyésztési hagyományainkra alapozva, az 1960-as évektől kialakult az intenzív („iparszerű”)

baromfitenyésztés és termékelőállítás, az 1980-as évek végéig Magyarország az elsők között volt az egy főre

jutó baromfihús, libamáj- és tollexport terén.

Az intenzív állattenyésztés kialakulásával azonban régi, hagyományos fajtáink kiszorultak a termelésből,

eltűntek vagy jobb esetben génbankokban, fajtagyűjteményekben maradtak fönn. Ez a folyamat a fejlett

országokban nagyjából lezajlott, míg a fejlődő országokban – a külföldi működő tőke kényszerű bevonásával –

egyre kifejezettebbé válik.

Megfigyelhető az is, hogy minél intenzívebb egy állattenyésztési ágazat (minél nagyobb ráfordítással működik),

annál nagyobb az alternatív fajták eltűnésének veszélye. Így az intenzív állattartási rendszerek terjedése

különösen a baromfifajtákat fenyegeti, hiszen napjaink baromfitenyésztése szinte kizárólag a magas

ráfordítással működő ágazatként jellemezhető.

A hazai baromfi-génbankokban évtizedek óta folyik a természetes tartásra és ökológiai gazdálkodásra

legalkalmasabb magyar őshonos vagy régen honosult fajok és fajták génmegőrzése, elittenyészeteinek

fenntartása (tenyésztő szervezet: Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete – MKGE). Ezek közül a

legfontosabb fajok és fajták (Báldy, 1958., Biszkup, 1986 és Szalay, 2002 nyomán) az alábbiak.

a) A magyar tyúk

Jellemzője a szélsőséges klimatikus viszonyok között is kitűnő élelemkeresési hajlama, ellenállóképessége,

igénytelensége. Külön érdeme, hogy kiváló kotló, jó nevelő és gyorsan tollasodó. Húsminősége elsőrangú. Az

őshonos magyar tyúkot fehér, kendermagos és sárga színben tenyésztik. A fogolyszínű változat génbanki

állományának kialakítása folyamatban van.

b) Az erdélyi kopasznyakú tyúk




A kopasznyakú erdélyi tyúkfajta hazája Erdély, ahonnan az 1870-es években terjedt el nyugat felé. Első ismert

tenyésztője után „Szeremlei tyúk” néven is ismert. Igen kedvelték Erdélyben, ezen kívül a szerb és bosnyák

hegyvidékeken is előfordult, ezért bosnyák tyúkként is emlegetik. Fehér, fekete és kendermagos színváltozatát

tenyésztik.

c) A rézpulyka

Főként az Alföld déli vidékein tenyésztették nagyobb számban, de szórványosan megtalálható volt

Magyarország egész területén. Parlagi pulykafajtának tekinthető. Betegségekkel szemben ellenálló, kitűnő

élelemkereső. A pipék edzettek és igénytelenek. Ökológiai gazdálkodásra kiváló fajta.

d) A bronzpulyka

Az 1800-as évek második felében keresztezés és fajtatiszta tenyésztés céljából hozták be Magyarországra. A

fennmaradt bronzpulyka állományok részben honosultak, részben keveredtek a magyar parlagi pulykával, ezért

génbanki megőrzésük mindenképpen indokolt.

e) A gyöngytyúk

Nyugat-Afrikában őshonos. Nem tudjuk, mikor került hazánkba, de a XX. század elején már tenyésztették.

Régen honosult baromfifajta. Alkalmazkodóképessége kiváló, vad természete miatt természetes tartásra az egyik

legalkalmasabb baromfiféleség. Fehér, kékesszürke, szürke és tarka színben tenyésztik.

f) A magyar lúd és fodrostollú változata

A magyar lúd a Kárpát-medencében őshonos. Testnagysága, tojástermelése közepes, jó kotló fajta. Kiváló,

különleges minőségű hús-, toll- és májtermelő. A XX. század elején még több tájfajtáját tenyésztették, ma már

alig lelhető fel. Megőrzése mindenképpen indokolt.

A fodrostollú magyar lúd őshonos ludunk különleges változata. Látványos, testtől elálló, fodros tollazata alapján

előszeretettel tenyésztették hazánk különböző vidékein. A magyar lúd leggyakrabban fehér, tarka és szürke

színváltozatban fordul elő.

g) A magyar kacsa

Parlagi kacsaféleségünk a magyar kacsa, mely a mi viszonyainkat kitűnően bírja, a legedzettebb,

legigénytelenebb és legellenállóbb. Kis testű és ezért tartása háttérbe szorult. Őshonos fajtánk, védetté

nyilvánítása folyamatban van. Elsőrangú húsminőséget adó fajta, ökológiai gazdálkodásra, vizes élőhelyek

hasznosítására kiváló. Fehér és tarka (vadas) színben tenyésztik.

3.4.9. 4.3.4.9. Kutyafajtáink

a) Ősi jellegű kutyafajták

A magyar ebfajták története valószínűleg a bevándorolt népekhez kapcsolódik, és az is vitathatatlan, hogy a

honfoglaló magyarság is kutyákkal érkezett a Kárpát-medencébe. Kezdetben a magyaroknak vadászkutyáik

lehettek, majd az állattartás kifejlődése támasztotta fel az őrző pásztorebek igényét. E régi pásztorkutyák minden

bizonnyal erőteljes, nagy termetű, vad természetű állatok voltak, amint ezt a félvadon tartott állatcsordák

kezelése és a ragadozókkal, tolvajokkal szembeni védelem megkívánta. Az ősi fajtáknak tekintett kuvasz,

komondor, puli keleti származásáról és a hunokkal vagy egyéb vándornépekkel, esetleg a magyarokkal történt

behozataláról számos szakember nyilatkozott.

b) Később kialakult kutyafajták

A pumi, a mudi és a magyar vizsla már újabb kori tagja hazánk háziasított állatvilágának. A pumi

megjelenésének legkorábbi nyomát 1801-ből ismerjük az irodalomban, és mai tudásunk szerint is valószínű,

hogy magyar földön kialakult pásztorebként kell nyilvántartanunk ezt a közkedvelt állatot. Még napjainkban is

formálódó, szilárduló fajta a mudi, amely elsősorban a Tiszántúl pásztorainak a pulinál és a puminál többre

értékelt kutyafajtája. A mudi jellegleírása az 1936. évi tenyészállat vásáron történt, és gyakorlatilag ez időtől

számítjuk elismertnek ezt az időjárás szélsőségeit legjobban elviselő, rendkívül jól hajtó, fölöttébb értelmes

pásztorkutyát. A jelenleg nyilvántartott országos állomány minden bizonnyal csak töredéke a valóságban

elismerhetőnek, mert a Hortobágyon, Békés és Csongrád megyében, a szikes pusztákon német puli vagy sodrott




kutya néven említett hegyes fülű, szürkésfekete hajtóebek tetemes hányada is megfelel a mudi küllemi

követelményeinek.

A magyar vizsla az erdélyi kopónak, a pannon kopónak, illetve az egykori sárgásvörös „fürjészebnek” pointerrel

és a rövid szőrű német vizslával nemesített kései ivadéka. Általában sima, ritkábban szálkás szőrű változatban

tenyésztik. Állományvédelme biztosított, s mint jellegzetes, megbecsült magyar állatfajtát a pásztorkutyákkal

egyetemben hely illeti meg az intézményes génvédelemben is.

3.4.10. 4.3.4.10. Ősi és őshonos haszonállataink szerepe és jövője

A termelésből kiszorult és ezért veszélyeztetett helyzetbe került alternatív háziállatfajták védelme továbbra is

megoldásra váró feladat világszerte, mely a nemzetközi szervezetek és nemzeti intézmények, valamint a

fajtafenntartásra és génmegőrzésre szakosodott civil szervezetek együttműködésével valósítható meg.

Háziállatfajtáink hosszú távú fennmaradásának meghatározó feltétele a veszélyeztetett fajták újbóli

hasznosítása. Ezért a génbankokban és fajtagyűjteményekben fenntartott őshonos, honosult és egyéb

hagyományos (alternatív) fajták tudományos és tenyésztési hasznosítását a génmegőrzési programok részeként

kell kezelnünk. Ez adhat megfelelő szellemi és gazdasági hátteret ahhoz, hogy génbanki állományaink hosszú

távon, változatlan formában fennmaradjanak, és a kor igényei szerinti, mindenkori kutató-, nemesítő- és

fejlesztő tevékenység számára alapként szolgáljanak.

Az alternatív állatfajtákra kidolgozott természetes termelési módok alkalmazása tehát génmegőrzési

szempontból is kiemelt jelentőségű. Míg az intenzív fajták általában csak egyhasznú tömegtermelésre

alkalmasak, a kettős- vagy többhasznú hagyományos fajták hasznosításának egyik fő területe az ökológiai vagy

ahhoz közelítő, természetes gazdálkodási forma. Az állattenyésztési és termékminőségi szempontokon túl a

természetes gazdálkodás keretében felértékelődik a hagyományos kultúrnövény fajták takarmányozási célú

hasznosítása, a különböző hagyományos haszonállatfajták szerepe a védett, illetve érzékeny termő- és élőhelyek

ökológiai szempontok szerinti művelésében.

Az alternatív háziállatfajták hasznosítására új lehetőségeket nyújt az 1999-ben elfogadott Nemzeti Agrár-

környezetvédelmi Program (NAKP) (FVM, 1999), mely részletesen foglalkozik a környezetkímélő, a természet

védelmét és a táj megőrzését szolgáló mezőgazdasági (növénytermesztési és állattenyésztési) termelési

módszerek alkalmazásának módjával és szakmai feltételeivel. Ismertetését a 2.3.7. fejezet (lásd korábban)

tartalmazza.

A védelemre szoruló, alternatív fajtákat hasznosító ökológiai gazdálkodás fejlesztése a NAKP kiemelt céljai

között szerepel. Ennek keretében a régi magyar haszonállatfajták hasznosítása az alábbi három szinten

valósítható meg:

1. a természetes vagy organikus állattenyésztés, mely termék orientált, az elsődleges cél pedig a kiváló

minőségű és humán táplálkozási szempontból is biztonságos állati termékek előállítása ellenőrzött feltételek és

előírások szerint;

2. a tágabb értelemben vett ökológiai mezőgazdaság, ahol a növénytermesztés és az állattenyésztés egymásra

épül és azonos fontosságú, mint a teljes rendszer része jelentkezik;

3. a védett és érzékeny természeti területeken a hagyományos mezőgazdasági módok helyreállításával

hozzájárul az eredeti táj és környezet fenntartásához, ahol a termékelőállítás csak másodlagos lehet, és az eredeti

természet- és környezetvédelmi célok megvalósítását nem befolyásolhatja.

A termékorientált, természetes vagy organikus állattenyésztés csak úgy lehet hatékony, ha a termék minősége és

mennyisége egyaránt megfelel a piaci kívánalmaknak. Ez azt jelenti, hogy sem az intenzív, nagy

termékmennyiséget, ugyanakkor rosszabb minőséget adó fajták, sem a lényegesen kisebb termelékenységű,

azonban kiváló termékminőségű fajták alkalmazása önmagában nem elegendő. A javasolt megoldás ebben az

esetben a két típus különböző keresztezéseinek kialakítása.

A tágabb értelemben vett ökológiai mezőgazdaság gyakorlatában elsősorban az őshonos és egyéb alternatív

fajták használata javasolható, bár – a hasznosítás típusától és a növénytermesztés igényeitől függően –

különböző fajtakeresztezések alkalmazása is elképzelhető.




A védett és érzékeny természeti területek hagyományos mezőgazdasága, ezen belül az állattartás a területek

adottságainak fenntarthatósága szerint kialakított, külterjes gazdálkodást jelent, melynek keretében, mind a

növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben kizárólag a helyi fajták és tájfajták használata engedhető meg.

∗ ∗ ∗

Nézzük ezek után példaképpen a legeltetéses állattartás fő szempontjait (Kelemen, szerk., 1997), majd egy

speciális ágazat, a méhészet sajátosságait és lehetőségeit.

3.5. 4.3.5. Legeltetés

3.5.1. 4.3.5.1. Általános megfontolások

A legeltetés a gyepek kezelésének legelterjedtebb módja. Hatását hosszabb időn keresztül fejti ki, mint a

kaszálás vagy az égetés, kivéve a kis területekre korlátozódó, nagy állatlétszámmal való legeltetést. A legeltetés

a taposás révén a talaj szerkezetére is hat. A legelő állatok szelektívek (viselkedésökológiai sajátságaik

következtében a legelő egyes részeit különbözőképpen legelik), ezért a legelő vegetációja bizonyos mértékig

mozaikos jellegű, ami növeli a terület diverzitását. Ehhez hozzájárul az itató-, illetve a sózóhelyek és a karámok

elhelyezkedése is.

Az állatfaj, a fajta, a létszám, a legeltetés technológiájának és idejének megválasztásával, illetve kombinálásával

befolyásolni tudjuk a terület térbeli szerkezetét. A gyakorlatban azonban a rendelkezésünkre álló lehetőségeket

kell a lehető legmegfelelőbb módon alkalmazni.

Általánosságban kijelenthető, hogy a legelők természetvédelmi szempontú használatát elsősorban a növényzet

összetételéhez, szerkezetéhez és magasságához kell igazítani. Sajnos, a mezőgazdasági gyakorlat napjainkban

jobbára csak az utóbbit tekinti céljának, de a természetvédelmi értékek megóvása több szempont

figyelembevételét igényli, mint az egyoldalú, termelésközpontú mezőgazdasági művelés. Hosszú távon azonban

a gazdálkodónak és a természetvédőnek egyaránt érdeke, hogy elkerülje a túllegeltetést, de az alullegeltetést is.

3.5.2. 4.3.5.2. Gyep és vad

A gyepek használatánál igen fontos a legelő vadfajok hatásának felmérése, és ennek beillesztése a kezelési

előírásokba. Egyes esetekben a legelés szabályozására is szükség lehet, elsősorban ott, ahol túltartott

vadállomány él. Hazánkban elsősorban a gímszarvas és (lokális előfordulási helyein) a dámszarvas, kevésbé a

„csipegető” táplálkozású őz legelését kell figyelembe venni az erdők mellett lévő füves élőhelyeken. A mezei

nyúl hatásával szintén számolni kell, miként egyre több helyen a vaddisznó túrásával. A számukra megfelelő

vizes élőhelyek közelében a vadlibák hatása sem elhanyagolható. Az alábbiakban ezeknek a fajoknak a hatását

részletezzük.

A gímszarvas (Cervus elaphus) erdős vidékeken él, beleértve a folyó menti galériaerdőket is. Kevésbé

válogatós, mint az őz, területileg és szezonálisan alkalmazkodóképes. Legelő (fűkedvelő) típus. Jobb minőségű

élőhelyen a mezőgazdasági termények mellett egész évben legszívesebben a lomblevelű fák zsengébb részeit

eszi. Gyenge minőségű élőhelyeken a vegetációs időszakban elsősorban a fűféléket és a lágyszárúakat, télen a

cserjéket vagy a tűlevelűek finomabb részeit és egyes fafajok kérgét fogyasztja. Füves élőhelyeken a

gímszarvassal elsősorban az erdők tisztásain, illetve az erdőszéli füves területeken találkozhatunk. Nagyobb

állományok esetén hatásával számolni kell a terület legeltetési rendszerének kialakításánál. Az Alföldön a

szerepe elhanyagolható, ámbár váltóvadként előfordul.

A dámvad (Dama dama) hazánkban lokálisan fordul elő. A gímszarvaséhoz hasonló a táplálkozási viselkedése.

Az őz (Capreolus capreolus) eredeti élőhelyei az erdőfoltokkal tarkított ligetek, erdőszélek voltak. Az

állománynövekedés (állományát 1940-ben 10 000 példányra becsülték, míg 1983-ra ez a szám 205 864-re

növekedett) és az alföldi kedvező életfeltételek kialakulása (erdőtelepítések, elsősorban nyárasok létesítése)

következtében az őz napjainkban hazánknak szinte minden részén előfordul. Túlnyomó többségük

mezőgazdasági területeken él, és az azokkal határos füves élőhelyeken is előfordul. Igen válogatós. Főleg a fás

szárú növények rügyeit, fiatal hajtásait kedveli, de az erdőből szívesen kivált a mezőgazdasági területekre, és az

ott termesztett növényekkel táplálkozik. A mezőgazdasági területeken élő őzek a termesztett növények mellett a

természetközeli élőhelyek növényzetével is táplálkoznak. Az őzállomány kis része tartózkodik és táplálkozik a

füves élőhelyeken. Természetközeli füves élőhelyeken a legelése nem számottevő. A háziállatok által legelt

területeket, elsősorban a juhlegelőket elkerüli a hátrahagyott erős szagnyom miatt.




A mezei nyúl (Lepus europaeus) nagyon változatos élőhelyeken található, de a nyílt területeken nagyobb az

egyedsűrűsége. Eredeti élőhelye a sztyeppeken volt. Az erdőterületek csökkenése és a nyílt, mezőgazdasági

területek létrejötte kedvezett elterjedésének. Legnagyobb sűrűségű állományai napjainkban a természetközeli

füves élőhelyeken, az antropogén réteken, a legelőkön és a kistáblás mezőgazdasági kultúrákban fordulnak elő.

Az intenzív mezőgazdasági területek nem nyújtanak megfelelő élőhelyet a mezei nyúl számára, valószínűleg ez

magyarázza az 1960-as években tapasztalt állománycsökkenését. Kedvező élőhelyeken azonban ma is igen nagy

az állománysűrűsége. Étrendje változatos. Tápláléka nemcsak a természetközeli élőhelyeken, hanem a

mezőgazdasági környezetben elsősorban a természetközeli növénytársulások fajaiból tevődik össze.

Valószínűleg csak akkor fogyaszt termesztett növényeket, ha az „eredeti” vegetáció fajai már nem fedezik a

tápanyag-szükségletét. Jelentős károkat okozhat a fiatal gyümölcsösökben is, ha nem biztosítjuk azok védelmét.

Elsősorban a pázsitfűféléket kedveli. Legelő- és pihenőhelyei általában egymás közelében vannak, néha

azonban nagyobb távolság választja el őket. Nappal erdőkbe, bokrosokba, télen szántásba húzódik pihenni,

onnan jár ki a nyílt füves területekre táplálkozni.

Rokonának, az üregi nyúlnak (Oryctolagus cuniculus) az állománya, amely a Duna–Tisza közén tetemes volt,

az 1980-as évek közepére összeomlott a több hullámban támadó myxomatózis járvány következtében. Jelenleg

csak kis, elszigetelt populációi fordulnak elő. Hazánkban az üregi nyúl a bokros, erdős területek lakója, s a

lakóhelyéhez ragaszkodik. Hatása ezért csak kis körzetre korlátozódik. Ahol viszont gyakoribb, főleg a

homokterületeken, ott jelentős hatást fejthet ki a tisztások gyepvegetációjára. Nagyon válogatós állat, leginkább

a rövid füvű gyepeket legeli. Közepes egyedsűrűség esetén az igen rövidre visszarágott és a magas füvű,

legeletlen foltok kialakulását, nagy egyedsűrűségnél viszont az egyéves növények terjedését segíti elő, ez utóbbi

esetben azon évelő fajok kilegelésével, amelyek számára ízletesebbek. A kaparásával létrehozott kopár foltok és

az üregei számos állatfajnak jelentenek megtelepedési lehetőséget.

A vaddisznó (Sus scrofa) hazánkban elsősorban az erdőkben fordul elő. Nagyarányú állománynövekedése

következtében napjainkban nádas területeken is gyakorivá vált (eredetét tekintve egyébként mocsárlakó állat).

Előszeretettel táplálkozik a mezőgazdasági területeken, különösen a kukoricatáblákba telepszik be a nyárvégi és

őszi időszakban. A füves térségeken rendszerint nem gyökér- és gumókeresés céljából túr, hanem gerinctelenek

után kutat. Egy-egy területet alaposan „áttúr”, így oda gyakran több évig nem tér vissza. Kártétele nem

elhanyagolható. Kivételes esetben a vaddisznótúrás előnyös lehet, mert elősegíti egyes növényfajok

megtelepedését vagy a visszatelepítést, a szaporítást.

A vadlibák – elsősorban a nyári lúd (Anser anser), a nagy lilik (A. albifrons), a kis lilik (A. erytropus) – jobbára

a számukra megfelelő pihenőhelyet kínáló vizes élőhelyek környékén levő füves területeken jelenhetnek meg

fontos legelő fajként. Amennyiben számukra megfelelő vetést találnak a környéken, azt előnyben részesítik, de a

gyepeket is szívesen látogatják. Legeléskor kitépkedik a gyepet. Ürülékük nagy gondot okozhat, mert „kiégeti”

a legelőt, és elősegíti a nitrogénkedvelő fajok elterjedését.

3.5.3. 4.3.5.3. A legeltethető állatlétszám

A túllegeltetés – azaz a legelő állateltartó képességénél nagyobb állatlétszám tartása – könnyen tönkreteheti a

növényzet struktúráját, szélsőséges esetben a gyep záródása hiányossá válik, csökken a fajszám, láthatóvá válik

a csupasz talajfelszín, ami kedvez a gyomok és a bokrok elszaporodásának, meg az eróziónak. Bár egyes

természetvédelmi szempontból értékes fajok (pl. ugartyúk, széki csér, havasi lile) kedvezően reagálnak bizonyos

mértékű túllegeltetésre, nagy területeken ez nem lehet cél, mert hosszú távon nem fenntartható. E fajok igényeit

általában jól kielégítik a legelő kisebb foltjain keletkező „sérülések” is. A gyepek kezelése azonban sohasem

alapozható csak egy-egy faj igényeire, hanem az élőhely egészén kell a fajok sokasága számára megfelelő

feltételeket biztosítanunk. Ezért a legeltetéssel célszerű mozaikos élőhelyszerkezet kialakítására törekedni.

Ennek megfelelően egyes kis részek túllegeltethetők, míg másutt alacsony legeltetési nyomást lehet alkalmazni

egyes védett, ritka fajok igényeinek kielégítése érdekében. Pl. a sziki pacsirta esetében az élőhely túllegeltetése

a cél.

Az egyes gyeptípusok különbözőképpen tűrik az eseti túllegeltetést vízellátásuktól és kötöttségüktől függően.

Minél nedvesebb és kötöttebb talajú a füves terület, annál ellenállóbb a túllegeltetéssel szemben.

A túllegeltetett területek helyreállításának módszerei még nem tisztázottak. Javasolt a legeltetett állatok

létszámának radikális csökkentése vagy a legeltetést fel kell függeszteni. Mivel a túllegelt területen

gyomosodás, illetve a legelést jól tűrő fajok terjedése várható, célszerű a területet egy ideig alullegeltetni,

tisztító kaszálást vagy akár vegyszerezést alkalmazni. Amennyiben a legeltetett faj megváltoztatása vezetett a

túllegeltetésre, célszerű a hagyományosan alkalmazott fajra való visszatérés. Egyes környezeti tényezők




természetes változása is előidézhet gyomosodást (pl. a bugaci, fülöpházi homoki gyepek a hosszan tartó

szárazság hatására elgyomosodtak, vadrozsossá váltak).

Célszerű elkerülni az alullegeltetést is, ugyanis ez kedvez a magasabb füvek és a bokrok elszaporodásának.

Ebben az esetben a megváltozott konkurenciaviszonyok miatt az alacsonyabb növésű növényfajok el is

tűnhetnek a területről. Ez viszont sok gerinctelen faj és talajon fészkelő madár eltűnését vonhatja maga után. A

hosszabb időn át tartó alullegeltetés vagy a legeltetés felhagyása megnehezíti vagy akár lehetetlenné teheti a

megfelelő legeltetési rendszer visszaállítását, mivel a hagyományosan legeltetett állatfaj szempontjából

kedvezőtlenné válhat a gyep állapota. Ilyenkor külön kezelést kell alkalmazni, pl. a magas füvű, bokrosodott

gyepek esetében a juhok helyett egy szezonban szarvasmarhát kell legeltetni vagy tisztító kaszálást, kézi

kisgéppel történő cserjeirtást kell a legeltetés újrakezdése előtt alkalmazni.

Az optimális állatlétszám és legeltetési időszak tervezését leginkább az alábbi tényezők befolyásolják:

• a legelő állateltartó képessége;

• a területen előforduló természeti értékek érzékenysége a legeltetéssel járó taposásra és zavarásra;

• a legelő talajának érzékenysége a taposásra.

A legelő állateltartó képessége az állatok táplálékszükséglete és a gyep termőképessége alapján számítható ki.

Ha az állatok táplálékszükséglete nem haladja meg a legelő termőképességét, akkor gazdasági értelemben nem

kell túllegeltetéstől tartani, csupán az egyéb természetvédelmi szempontokra kell tekintettel lenni. Ha azonban

az állatok igénye nagyobb, mint a legelő állateltartó képessége, akkor már gazdasági értelemben sem tartható

fenn az adott állatlétszám.

Az állatok táplálékigénye fajonként változik, de az állat fajtájától, hasznosítási irányától, korától, ivarától stb.

is függ. Általános tervezési irányszámként azonban elfogadhatjuk, hogy egy tehén naponta 50–60 kg, egy

anyajuh pedig 6–7 kg zöld füvet igényel. Ez nem jelenti azt, hogy egy tehén kiváltható 8–10 juh legeltetésével,

mivel számolni kell a taposás és a zavarás hatásával is, valamint figyelembe kell venni az egyes állatfajok és

fajták viselkedésbeli eltéréseit (legelési jellemzőit) is.

Az optimális állatállomány meghatározásának első lépése a legelő gyeptermésének meghatározása. A gyep

termőképessége változó. Nagyban függ a gyep faji összetételétől, a talaj típusától, vízháztartásától és a csapadék

mennyiségétől, valamint az öntözéstől és a trágyázástól. Ebből következően ugyanazon legelő állateltartó

képesség is évről évre változik. Így az az állatlétszám, amely egy jó termésű évben nem vezet túllegeltetésre,

egy rosszabb évben problémákat okozhat. Ezért tanácsos egy intervallumot megadni, és a veszélyek

csökkentésére szolgáló stratégiákat előírni.

A gyep termőképessége a kaszálási próba, az állati termékek vagy a vegetáció öszszetétele és borítása alapján

becsülhető meg. Vigyázni kell azonban, mert a legelő állateltartó képessége a gyeptermés ismeretében még nem

határozható meg, azaz az állatlétszám megállapításához nem elég az állatok éves takarmányszükségletével

elosztani a termés mennyiségét. A gyep termése általában nem egyenletesen oszlik meg az év során, hanem a

tavaszi és a nyár eleji növedék nagyobb, majd a nyár végi növedék kisebb, s az őszi csapadék hatására az utolsó

növedék ismét nagyobb. Az alföldi sziki vagy homoki legelőkön azonban sokszor a nyári vagy őszi növedékkel

szinte nem is lehet számolni az aszály miatt. Ebből következően a legelő állateltartó képessége sem egyenletes,

a tavaszi időszakban több, a nyári aszályos időszakban kevesebb állat eltartására képes.

Ezért igen fontos a termés időbeli megoszlásának, azaz az egyes növedékek termésének meghatározása. A

gyep ugyanis az egyes legeltetések vagy kaszálások után tovább növekedik, tehát a gyephasznosítás

tervezésekor a gazdálkodók ugyanannak a gyepterületnek a többszöri hasznosítását (legeltetését vagy

kaszálását) tervezik. Emiatt a gazdálkodók ún. növedékeket különböztetnek meg. Az egyes növedékek a

rendszertelen legeltetés esetén nem nyilvánulnak meg élesen (az állat általában olyan magas füvet legel, amilyet

kényelmesen le tud rágni), de a szakaszolt legeltetési módszereknél vagy a kaszálásnál már igen. (Ebben az

értelemben szakaszolt legeltetésnek kell tekinteni, ha az egyes szakaszokat ugyan nem különítik el élesen – pl.

karámokkal vagy villanypásztorral –, de az elv érvényesül a juhászok vagy gulyások tevékenységében a nyáj,

illetve a gulya terelésekor.)

Egy közepes termőképességű (2,8 t/ha sz.a.) dunántúli legelő természmegoszlását és a legeltethető termés

mennyiségének alakulását a 38. ábrán mutatjuk be (Dér, 2002).




38. ábra - A gyeptermesztés megoszlása és a legeltethető termés mennyisége a legeltetési

idény alatt

A termés időbeli megoszlása nagyban függ az alkalmazott hasznosítási módtól, ugyanis a szarvasmarhával

vagy a juhval, illetve a kaszálással történő hasznosítás eltérő fűmagasság esetében optimális a gazdálkodók

számára. A kaszáláshoz 80–100 cm az optimális magasság, a szarvasmarha számára 20–40 cm, a juh viszont

nem szívesen legeli a 15 cm-nél magasabb füvet. Az időbeli megoszlást ez úgy befolyásolja, hogy a

gyepnövényeknek bizonyos időre van szükségük az adott magasság eléréséhez. Az egyes gyepnövények

fejlődési üteme és maximális magassága részben faji sajátosság, részben pedig a környezeti tényezők

(hőmérséklet, csapadék, tápanyagok stb.) határozzák meg. Ennek megfelelően a kaszálók növényeinél az

optimális magasság eléréséhez szükséges ún. regenerációs idő 40–55 nap, a szarvasmarhák esetében 15–30 nap,

a juhok esetében 10–15 nap. A legeltetés, de különösen a szakaszolt legeltetés szervezésekor a regenerációs idő

különösen fontos, hiszen ennek alapján lehet tervezni a legelő egyes szakaszai hasznosításának idejét,

ugyanakkor a szakaszok hasznosítási idejének szabályozásával természetvédelmi szempontokat is

érvényesíthetünk (lásd később a legeltetési módszerek leírásánál).

A következő lépésben meg lehet határozni, hogy az egyes növedékeknek milyen az állateltartó képessége,

azaz a legeltetési idő alatt hány állat eltartására alkalmasak. Ennek kiszámításához irányszámnak tekinthetjük,

hogy egy tehén (napi 10 l-es tejtermeléssel) fenntartásához mintegy napi 50 kg, míg egy juhnak 6 kg zöld fűre

van szüksége a legeltetési veszteséget nem számolva. A számítások eredményeként az egyes növedékekre eltérő

állatlétszámot kapunk. Nyilvánvaló, hogy természetvédelmi szempontból, de gazdasági szempontból sem

elfogadható az első növedékre történő tervezés, hiszen ebben az esetben túl nagy állatsűrűséggel, ebből

következően növekvő arányú taposási kárral számolhatunk. Mind természetvédelmi mind gazdálkodási

szempontból kedvezőbb a második növedékre tervezni, ami azt jelenti, hogy az első növedékben nem

hasznosítható legeltetéssel a fűtermés egésze, hanem azt részben kaszálni kell.

Ekkor is fennáll viszont annak a veszélye, hogy az aszályos időszakban az állomány nem talál elegendő

táplálékot, és túllegeli a legelőt. Ez ellen kiegészítő takarmányozással lehet védekezni, de még célszerűbb pl.

tarlók és az egyébként nem hasznosított területek (pl. árokpartok) legeltetése. Ennek a rendszernek azonban az a

veszélye, hogy a nyári időszakban jelentkező túllegeltetés veszélyeztetheti a rovartani értékeket. Ugyanakkor a

legkisebb hozamra történő tervezés általában a gazdálkodók számára nem elfogadható. Ez a tervezési hozzáállás

ráadásul természetvédelmi szempontból is különbözőképpen értékelhető. Egyrészt viszonylag alacsony

állatsűrűséget jelent, tehát kicsi a legelő terhelése egész évben, ami kedvező lehet a földön fészkelő madarak és

a rovarok számára, másrészt viszont csak arra jó, hogy a szukcesszió folyamatokat fékezze. Nem alkalmas

viszont olyan speciális célok elérésére, mint pl. a sziki fészkelő madarak számára alkalmas élőhelyek

kialakítása.




Bár az említett számítási módszerek előnye, hogy megkönnyítik a gazdálkodók számára a legelőhasznosítás

tervezését, de a természetvédelmi igényeket többnyire nem elégítik ki, ugyanis nincsenek tekintettel a legelő

egyes részeinek eltérő fizikai sajátosságaira és természeti értékeire. A szakaszos legeltetés további veszélye,

hogy szigorúan szabályozott jellege miatt viszonylag szűk mozgásteret hagy a természeti értékek védelmi

szempontjainak érvényesítésére.

Természetvédelmi szempontból a kiegészítő etetést potenciális veszélyforrásnak kell tekintenünk, ugyanis

ezáltal az állatok kis területre gyűlnek össze, ahol csupasz felületek jöhetnek létre, illetve erőteljesebb

gyomosodásra is számítani lehet. Ugyanakkor a más területről származó takarmánnyal tájidegen fajok magvai is

bekerülhetnek a gyepbe, és ezeket az állatok eljuttathatják ürülékükkel a legelő egész területére. Amennyiben a

gyep nem képes fedezni a nyári aszályos időszakban az állatok táplálékszükségletét, akkor természetvédelmi

szempontból kedvezőbb megoldás valamilyen mezőgazdasági terület (pl. tarló) másodlagos hasznosítása vagy

az etetőhelynek az értékes gyepen kívüli elhelyezése, mint a kiegészítő takarmány behordása a területre. Ha a

póttakarmány etetése nem kerülhető el, akkor az alábbiakat kell betartani:

• a területről vagy hasonló adottságú gyepről származó takarmány etetése vagy

• olyan száraztakarmány etetése, amelyben nincsenek csíraképes magvak;

• az etetőhelyeknek degradált, peremterületeken való elhelyezése;

• több etető felállítása, illetve az etető helyének időszakonkénti változtatása a taposáskár csökkentésére.

A legelőn előforduló fajok igényeit és a természetvédelmi célkitűzéseket fontos módosító tényezőként kell

figyelembe vennünk a legeltetés tervezése, engedélyezése során. A legeltetési időszak megválasztása alapvető

jelentőségű. Egyes területekre egész évben kihajtják az állatokat, kivéve amikor hó borítja a legelőt, de ez

veszélyes lehet a gyep állagára nézve (taposáskár). Az egyes területekre különböző időintervallum adható meg a

legeltetésre, az ott élő fajok sajátosságaitól függően.

A növények virágzási ideje fontos szempont lehet. Amennyiben túl erős a legeltetés a virágzás idején, akkor

számos faj esetében a virágok számának csökkenésére, ennek következtében a pollen és a nektár, valamint a

magtermés csökkenésére lehet számítani. Ez hatással van a rovarvilágra is: a nyári, nem túl nagy létszámú

legeltetés esetén megfelelő mennyiségű virág, illetve magasabb termetű növény marad, míg a túllegeltetésből

származó, egyenletesen alacsony füvű gyep nem biztosítja a fitofág rovarok számára szükséges tápnövényeket,

illetve a peterakáshoz, bábozódáshoz szükséges magasabb lágyszárúakat. Ellenben a kora tavaszi legeltetés

alkalmas lehet egyes agresszív fűfajok növekedésének fékezésére, nyíltabb gyepstruktúra kialakítására.

A talajon fészkelő madárfajokra szintén veszélyes lehet a költési időben történő legeltetés. A fészekaljakban

okozott taposási kár szorosan összefügg a legelőegység méretével és az állatok számával, azaz az

állatsűrűséggel (39. ábra).

39. ábra - A fészek széttaposásának veszélye néhány madárfaj esetében




A tönkretett fészkek számát a legelő méretének és a legeltetett állatok számának ismeretébe lehet kiszámítani.

Az ábra a tejes inkubációs időszakra vonatkozó adatot közli, amely fajonként különbözik. Mindezek alapján

célszerű azokat a helyeket, ahol védett madárfajok költenek, a nyár közepéig kihagyni a legeltetésből vagy

alacsonyabb legeltetési sűrűséget alkalmazni a költő fajok jelentőségének függvényében. A rovarfajok telelési

lehetőségének biztosítása érdekében pedig szükséges lehet az őszi legeltetés intenzitásának csökkentése, annak

érdekében, hogy a területen fűcsomók maradjanak vissza. Ugyanakkor az őszi legeltetés fontos a telelő

vadludak legelőterületeinek, illetve a parti madarak következő évi fészkelési lehetőségeinek előkészítése

szempontjából is. Az állománynak az ősgyepeken való teleltetése azonban természetvédelmi szempontból

veszélyesnek minősíthető kezelési mód, mivel a nedves téli talajon súlyosan károsíthatja a legelő talaját.

A megfelelő legeltetési állatsűrűséget a növények virágprodukcióján, illetve a madarak költési sikerén keresztül

mérhetjük le legkönnyebben, ezért ezek a füves területek kezelésének monitorozásában fontos szerepet

játszanak. A legeltetés során tekintetbe kell venni a talaj adottságait is az állatlétszám és a legeltetett területek

kiválasztásánál. Esős időben pl. a marhák csúnyán tönkretehetik a szikes felszíneket, de nem szabad engedni a

löszgyepeknek juhokkal vagy marhákkal való legeltetését sem eső után. Lápi talajokon pedig a legeltetést




egyenesen kerülni kell, mert tömöríti a talajt, és ennek következtében annak vízgazdálkodási viszonyait is

megváltoztatja. A nedves rétek legeltetését egyébként is célszerű elkerülni, mert az erősen gyomosít, illetve a

gyepstruktúra alakításával károsan hat több madárfaj, pl. a haris fészkelési lehetőségeire.

3.5.4. 4.3.5.4. A legeltetési rendszer

A legeltetés természetvédelmi hatásainak megítélésénél fontos szempont az alkalmazott legeltetési mód

figyelembevétele is.

Rendszertelen legelésről a vadon élő állatok, illetve a nagy területen szabadon eresztett háziállatok esetében

beszélhetünk. E legeltetési módszer jellemzője, hogy az állatok legelési nyomása viszonylag alacsony, az

élőhely szerkezetének alakulását elsősorban a legelő állatok szokásai határozzák meg, ennek megfelelően egyes

kisebb területeket túllegelhetnek, míg máshol csak enyhén legelik a területet.

A hagyományos legeltetési módok között az ún. szabad és a szabad, láb alóli legeltetést különböztethetjük meg.

A szabad legeltetés lényege az, hogy a pásztor bizonyos tervszerűséggel néhány nap alatt végigjárja az

állománnyal a legelő különböző részeit.

Ehhez igen hasonló a szabad, láb alóli legeltetés, amely csak annyiban különbözik, hogy a pásztor lassan

terelgeti az állományt a legelőn, így az menet közben, „láb alól” kénytelen legelni, s nem szóródhat szét

kedvére. Ha nem túl nagy állatlétszámmal történik a legeltetés, akkor az eredmény változatos szerkezetű és

magasságú gyep kialakulása lesz. E módszerek sajátossága, hogy a kevésbé ízletes vagy szúrós, fás szárú

növények terjedésének kedveznek, a legelőn nem lehet növedékeket elkülöníteni. Előnye, hogy nem kell a

tájképi értéket csökkentő kerítéseket felállítani, és egyes érzékeny területek kihagyhatók a legeltetésből, az

állatokat terelő személlyel való egyeztetés után. Figyelmet kell fordítani a kihajtás útvonalának megtervezésére

is (célszerű a területet más-más irányból megközelíteni a taposáskár csökkentése érdekében). Ugyanez

vonatkozik az itatóhelyek megközelítésére is. Kerülni kell a napi kétszeri kihajtást, ezért a jószágot a legelő

más-más területén kell deleltetni.

A szakaszos legeltetés keretében a legelőt legeltetési egységekre osztják, amit sokszor látható módon

(karámokkal, kerítéssel vagy fasorokkal) is jelölnek. Ennek az a lényege, hogy az egyes szakaszok lelegelése

után bizonyos időt (általában 30 napot) hagynak a regenerációra. Hátránya, hogy tájképi szempontból zavaró a

legelési szakaszok szabályos hálózata. Célszerű a fix karámok helyett a villanypásztoros lekerítést alkalmazni,

mivel könnyen költöztethető, így maradandó építményt nem kell létesíteni. Használata ugyanakkor lehetővé

teszi az adott időszakban érzékeny gyeprészek (pl. nedves területek vagy védett madár költőhelye) kikerülését.

A szakaszok kijelölésénél figyelmet kell fordítani arra, hogy egy faj teljes élőhelye ne kerüljön be egy

szakaszba, pl. egy domboldal esetében a lejtőtől a tetőig haladó szakaszokat célszerű kijelölni a vízszintes

kijelöléssel szemben. A szakaszos legeltetés előnye az, hogy az adott gyepen egyidejűleg különböző magasságú

növényzettel borított részeket hoz létre. Ez elsősorban a gerinctelenek szempontjából fontos, mivel a fajok

többsége adott gyepmagasságot és a tápláléknövény bizonyos fejlődési stádiumának jelenlétét igényli vagy a

legelő mozaikosságát kedveli.

Adagolt etetésnél, illetve sávos legeltetésnél csak kisebb szakaszokat alakítanak ki a legelőn, amelyek csak

néhány napi táplálékot szolgáltatnak az állománynak. Ezekben a rendszerekben az állományt mindig csak a

legelő egy-egy kis szakaszán tartják, ahol az kénytelen mindent lelegelni. E módszerek hátránya, hogy

alkalmazásukkor meglehetősen homogén terület marad vissza, ahol a védett növényfajok túlélési esélye

minimális, továbbá nagy taposási kárt szenvedhetnek a földön fészkelő madarak. Ez a módszer igen nagy

energiaráfordítást igényel, mivel gyakran kell az állatoknak új legelőterületet kijelölni. Ugyancsak nő a

túllegeltetés veszélye, s a kis területen levő viszonylag nagy állatlétszám jelentősen növeli a taposáskárt. A

kerítések alkalmazásakor a terület, illetve az állatok őrzése is nagy ráfordítást igényel.

Pányvázásos legeltetés esetén az állatokat napközben megfelelő helyen, 5–10 m-es lánccal vagy kötéllel kötik

ki a legelőn. E módszer előnye, hogy a legelés pontosan ellenőrizhető, csak kis területet vesz igénybe, és az

érzékeny részeket ki lehet hagyni. Ezzel az eljárással tetszőleges mozaikosságú gyep alakítható ki. A hátránya

elsősorban az, hogy a jószág maga után húzza a láncot, ami növeli a taposásból származó kárt, mivel

tönkreteheti a madárfészkeket, letörheti a lelegeletlen magasabb növényeket stb. Ez a legeltetési módszer igen

időigényes.

A legelő állatok trágyája igen fontos tényező a gyepek élővilága szempontjából. Nagyon sok rovarfaj

(ganajtúrók, legyek stb.) adott állatfajok trágyájához kötődik, és számos rovarevő madárnak ez fontos




táplálékbázist jelent. Ezen rovarok előfordulását – minthogy legtöbbjük járatokat készít a talajban – a megfelelő

trágya jelenléte mellett a talajtani jellemzők is meghatározzák.

Napközben a jószágok tetszőleges helyen szórják el trágyájukat a legelőn. Éjszaka azonban, tekintve hogy

általában összeterelik az állatokat, egy helyen koncentrálódik a trágya, így a nagy mennyiségű szerves anyag

megváltoztathatja a terület vegetációját. Ezért az érzékeny gyepeken nem megengedhető a karám elhelyezése. A

kezelni kívánt füves területen kívül elhelyezett karámmal szerves anyagot távolítunk el a területről. Ha a

bekerített legelőn az állatok által kiválasztott éjszakázóhely (elsősorban a juhok csoportosulnak kis területre)

kiemelkedő értékű, azt külön be kell keríteni, hogy az állatokat távol tartsuk tőle.

3.5.5. 4.3.5.5. Háziállatfajok/fajták alkalmazhatósága

Az egyes állatfajok alkalmazhatósága között az állatok diurnális tevékenységi ritmusa, térhasználata,

táplálkozási viselkedése függvényében nagy eltérések mutatkoznak.

Az egyes állatok által felvett táplálék mennyisége a táplálék minőségétől és a bendő befogadóképességétől függ.

Az állatok általában szelektíven legelnek, a rendelkezésre álló növényfajok közül némelyeket előnyben

részesítenek, másokat elkerülnek. A tápláléknövény kiválasztása határozza meg az állatnak a növényzetre

kifejtett hatását, valamint a herbivor populáció energiaáramlását és a táplálék minőségét.

Az állatok nemcsak a növényfajok között válogatnak, hanem az egyes növényi részek között is (sokszor

előnyben részesítik a leveleket az egyéb részekkel szemben). Ugyanakkor jelentős eltérés lehet az egyes növényi

szervek iránti preferenciában a vegetációs periódus különböző időszakaiban. Általában a zöld levél a

legkedveltebb növényi rész. A szelektív táplálkozás egyes növényfajok regressziójára vezet, míg mások

előretörhetnek.

A táplálékpreferencia megnyilvánulásának jelentős korlátját jelenti a kis kiterjedésű legelő meghatározott típusú

vegetációja. A preferált fajok hamar „elfogynak” a területről, ezért a fogyasztók át kellett térjenek a kevésbé

kedvelt fajokra. Az opportunista fajoknál (pl. kecske) zökkenőmentesen zajlik le, míg a szelektívebbek esetében

(szarvasmarha, juh) állapotleromlást is magával hozhat a kevésbé kívánatos táplálékra való átállás.

A különböző állatfajoknak eltérők a legelési szokásai, de e tekintetben még sokszor a fajták között is nagy

eltérések mutathatók ki. Ennek következtében minden fajnak, illetve fajtának más hatása van a füves területekre.

Az egyes fajok és fajták eltérő táplálékválasztása, illetve legelési módja meghatározza a gyep fajösszetételét és

szerkezetét (pl. minél kevesebb időt tölt el egy faj legeléssel, annál kisebb a taposáskár).

A juhok a talajhoz közel rágnak, és a rövid, lágy füvű legelőket kedvelik. A durvább, magasabb növényzetet

lehetőség szerint elkerülik, így általában a rövid füvű és a magasabb növényzet mozaikját hozzák létre,

amelyben általában túl- és alullegelt részek is előfordulnak Amennyiben túl nagy egyedszámban tartják a

juhokat a legelőn, a kevésbé kedvelt növényzetet is lelegelik, s a növényeket mintegy 1 cm magasságig

visszarágva a legelést rosszabbul tűrő fajok visszaszorulását idézik elő. Fás szárú növényeket szinte egyáltalán

nem fogyasztanak. A táplálékmegoszlás egy cserjés homoki gyep esetében például 86% lágy szárú, 6% nyársarj

és 8% egyéb növényből tevődött össze.

A mozaikosra legelt élőhelyszerkezet kedvező számos gerinctelen faj, illetve a vadludak és néhány parti

madárfaj számára. A juhlegelőkön elszaporodhatnak a magasabb vagy fás szárú növények, mivel azokat az

állatok elkerülik. Ezért a juhok a felhagyott legelők helyreállítására nem alkalmasak. A durvább növényzet

visszaszorítására célszerű vegyes legelőközösséget létrehozni néhány szarvasmarhának vagy szamárnak,

kecskének és igénytelenebb lófajtának a nyájjal együtt tartásával. A nagyobb testű jószág a cserjés, felverődő

növényzetet megnyitja, és így hozzáférhetővé teszi azt a birka számára. A juhok végleges fogazata hároméves

korra alakul ki, így az ilyen korú állatok a legmegfelelőbbek a durvább növényzetű legelő hasznosítására.

A birka elszórja trágyáját a legelőn, más állatfaj nem szívesen legel utána. A patás háziállatok közül a juhok

fejtik ki a legkisebb taposási nyomást a talajra. A laza szerkezetű talajokon célszerű kis testű fajtákat tartani,

amilyen például a rackajuh, amely gyakran a kitenyésztett merinói testtömegének csupán a felét teszi ki. A

juhok nem alkalmasak a nedves gyepek legelésére, elsősorban a májmétellyel szembeni érzékenységük miatt.

Alkalmazásuk mellett szól, hogy az összes alkalmazható háziállatfajta közül a legkönnyebben kezelhetőek.

Hegyvidéki területeken hegyi fajták, pl. az erdélyi racka vagy a cigája kis testű változata alkalmazható.

A szarvasmarha a magasabb, erősebb növényzetet is elfogyasztja. Legeléskor nyelvével körbefogja a

növényzetet, majd letépi a csomót, ezért a rövid füvű területeken nem képes táplálkozni. Legelés közben




egyenletesen eloszlik a területen, ezért a legelőt egyenletesebben használja, mint a juh. A szarvasmarha

általában magasabb (kb. 30 cm-es) füvet igényel, mint a birka, amely jobban kedveli a rövid füvű (kb. 15 cm-es)

legelőket, s a túl magas vegetáció (40 cm felett) nem előnyös a számára. Legelési szokásai miatt a szarvasmarha

alkalmasabb a nedvesebb, magasabb füvű területek legeltetésére és a gyep struktúrájának fellazítására.

A szarvasmarha legelési stratégiája lehetővé teszi, hogy a magas növényzetű, cserjés területeket megnyissa, így

ideális a felhagyott legelők állapotának javítására. Ugyanakkor szelektív táplálkozása következtében mozaikos

gyep kialakulását eredményezi. A marhalegelőt zsombékosodás jellemzi, mivel az állatok egymás nyomába

lépnek, ugyanakkor a zsombékos területeken a zsombékokat széttaposva több növényfaj megjelenését is

lehetővé teszik. Ez viszont egyes területeken, például ahol a zsombékok érdekes gerinctelen közösségeknek

adnak otthont, káros is lehet.

A szarvasmarha taposása jóval jelentékenyebb a kisebb testű fajokénál, de mivel kevesebb állat tartható egy

területen, csökken a madárfészkek vagy a ritka növények stb. széttaposásának veszélye. Laza talajon (pl.

homokbuckák) viszont nem legeltethető, mivel jelentős eróziót okoz.

A szarvasmarha legelés közben tetszőleges helyen szórja el a trágyáját, de az ún. gulyafolt környékén nem legel,

így megnövekedett tápanyagtartalmú, magasabb füvű kis területek keletkeznek. A fiatal állatok és egyes

élénkebb vérmérsékletű fajták jóval többet mozognak, mint mások, így jóval nagyobb a taposási hatásuk is. A

legnyugodtabbak a tejelő tehenek.

A bivalyok táplálkozási szokásai sokban megegyeznek a szarvasmarháéval, azonban sokkal inkább kedvelik a

nedves gyepeket, és a tavak, tócsák, erek, csatornák környékét részesítik előnyben. Szívesen dagonyáznak,

gyakran ún. legelőtavakat alakítanak ki. Természetvédelmi szempontból inkább a vizes területek kezelésében

célszerű az alkalmazásuk. Nehezen kezelhető jószágok.

A lovak nagyon szelektíven legelnek. Egyes növényfajokat teljesen „kifalhatnak” a területről, ezért célszerű a

nagy botanikai értékű területeken a legeltetésüket kerülni. Hajlamosak egyes területeket túllegelni, míg másokat

szinte érintetlenül hagynak. A lovakkal történő legeltetés általában gyomosít. Legeltetésükre a nagy kiterjedésű,

komplex területek vagy a viszonylag kis növénytani értékű gyepek a legmegfelelőbbek. A lovak által kifejtett

taposási nyomás általában a szarvasmarha és a juhok közötti mértékű, de ez nagyban függ a fajtától. A

domboldalak legeltetésére a lovak a legalkalmasabbak.

Az egyes lófajták között igen nagy viselkedésökológiai eltérés tapasztalható. A telivér lovak igen igényesek,

nehezen kezelhetők. Természetvédelmi szempontból a régi pónifajták a legalkalmasabbak, mivel ezek a fás

szárú, illetve a durvább szerkezetű növényeket is szívesen fogyasztják, és felnyitják a felverődött, bokros

területeket. Ezért felhagyott területek helyreállítására különösen alkalmasak.

A kecske igen agresszíven legel. Általában nemkívánatos a legelőkön, mert szinte válogatás nélkül mindent

lelegel, de jó szolgálatot tehet a fás szárú növényzet terjedésének megakadályozásában. A kecskék a

fásszárúakkal és a lágyszárúakkal egyaránt táplálkoznak. A fűféléket átlag 3–5 cm magasságig harapják vissza.

Amennyiben lehetőségük van rá, körülbelül azonos arányban táplálkoznak a fafajok leveleivel és fiatal

hajtásaival, mint a lágyszárúakkal. A táplálékban, amíg erre lehetőség van, válogatnak (a fiatal hajtásokat

keresve). A fűfélék bőséges jelenlétében is jelentős mennyiségű fás szárú növényt esznek, a lágyszárúak

kilegelése után pedig zökkenőmentesen képesek áttérni a fásszárú diétára. A fafajok lombját kb. 1,6 m

magasságig képesek lelegelni. Az ennél magasabb fiatal fákra rátámaszkodnak, s azokat lehajtva jutnak a

leveleikhez. Elsősorban a magasabb térszinteken levő növényzettel táplálkoznak, mivel innen jó rálátásuk van a

környezetükre. A táplálékmegoszlás egy becserjésedő homoki gyep esetében a következő volt: 45% lágyszárú,

26% nyársarj, 21% boróka, 8% galagonya.

A kecskék nehezen kezelhetők, szinte minden típusú kerítésen ki tudnak jutni, és könnyen eltanulják egymástól

a „szökés” módozatait. Terelésük is sokkal energiaigényesebb, mint a juhoké.

A liba az alacsony füvű legelőket kedveli. Minthogy a füvet tövig rágja, nagy tömegben tartva a legelőt teljesen

tönkreteheti. A trágyája szinte kiégeti a gyepet, így a legelő a libákkal való legeltetés felhagyása után igen

nehezen regenerálódik, s nitrofil gyomok terjednek el rajta.

A több fajból, illetve fajtából álló legelőközösség alkalmazása esetén a különböző állatok legelési

stratégiájának kombinálásával a gyepszerkezet a kívánt módon alakítható. Így a felverődött, cserjésedő

juhlegelőkön célszerű néhány szarvasmarha tartása. Erős bokrosodás esetén kecskéknek a juhnyájhoz adása

lehet eredményes (a kecskékhez nem szokott juhnyáj esetében gondot okozhat a kecskék agresszív viselkedése,




ezért célszerű szarvatlan kecskéket alkalmazni). A legelőközösségek alkalmazásánál figyelmet kell fordítani az

egyes fajok komplementaritására: mivel más-más növényeket kedvelnek, elszegényedett fajösszetételű,

egyenletes gyep kialakulását eredményezheti az, ha nagy létszámmal legeltetünk.

A természetvédelmi kezelésként alkalmazott legeltetés során nemzetközileg elterjedt módszer az ősi jellegű,

ellenálló, ún. génbank háziállatfajták használata. Amennyiben a területen vagy a környékén élő gazdálkodók

érdekeltek a saját háziállataikkal való legeltetésben, úgy célszerű (és esetleg gazdaságos, bevételt hozó) ennek

az állománynak a legeltetése. Az előbbiekkel való kezelés több szempontból is előnyös:

– az ősi jellegű, őshonos fajták alkalmazkodtak legjobban a területi adottságokhoz, ellenállók és nem igényelnek

különösebb gondozást;

– a génbank jellegű fajták fenntartása gazdaságosabbá tehető;

– idegenforgalmi jelentősége van a természetvédelem bemutatása során.

Magyarországon minden gyeptípus kezelésére a rendelkezésünkre áll megfelelő ősi jellegű háziállatfajta.

Alkalmazhatóságukat a 87. táblázatban mutatjuk be.

88. táblázat - 1999. évi haltermelésünk halfajonkénti megoszlása (t)

Fajta Jellemzők Alkalmazhatós

ág Hátrányok Gazdaságosság Megjegyzés

Szürke

marha Igen ellenálló,

egész évben

rideg tartással

tenyészthető,

igénytelen. A

tehenek 500

kg, a bikák

800 kg

tömegűek.

Könnyen

tenyészthető.

A fiatal borjas

tehenek

fokozottan

agresszívak.

Elsősorban

szikes puszták

legelő állata. A

nedves

területeket is

szívesen legeli,

vízben is legel

(kb. 0,5–0,7

cm

vízmélységig).

Villanypásztor

os módszerrel

is tartható.

Tarlókat és

igen durva

növényzetű

legelőket is jól

hasznosít.

Nagy

testtömege

miatt a laza

szerkezetű

talajokon

jelentős

taposási kárt

okoz. Borja

igen nagy

mozgásigényű.

A többi

szarvasmarhaf

ajtához

viszonyítva

nehezen

kezelhető.

Nagyon jó

minőségű húst

termel, de

viszonylag

lassan nő.

Tejtermelésre

nem, de biohús

termelésére

kiválóan

alkalmas.

Idegenforgalm

i szempontból

nagy

jelentőségű

fajta, egyre

több pusztai

turizmussal

foglalkozó

helyen tartják.

Racka

juh Igen ellenálló,

ridegen

tartható

igénytelen

fajta, kiváló

életösztönökke

l. Kis

testtömegű

(anyajuh 35–

40 kg, kos 55–

70 kg) Fehér

és fekete

színváltozatba

n tenyésztik.

Minden száraz

gyeptípuson

alkalmazható,

kis testtömege

a laza

szerkezetű

talajok ideális

legelőjévé

teszi. Elkerített

területen egész

nyáron

kihelyezett

állományként

az

igénytelensége

miatt a

–

Nem nagyon

tenyészthető

gazdaságosan,

bár viszonylag

gyors

növekedésű.

Idegenforgalm

i hasznosítású

termékek

(suba,

preparált

szarv, bőr)

készítéséhez

felhasználható.

Idegenforgalm

i szempontból

nagy

jelentőségű

fajta, egyre

több pusztai

turizmussal

foglalkozó

helyen tartják.




legalkalmasab

b juhfajta.

Cigája

juh Ellenálló,

viszonylag

igénytelen

fajta. Közepes

testtömegű.

Minden száraz

gyeptípuson

legeltethető.

Kevésbé

igénytelen

mint a racka.

Jó tejhozamú,

géppel fejhető

fajta. Báránya

gyorsan

növekedik.

Mind a hazai,

mind a

külföldi

piacokon

keresett.

–

Parlag

i

kecske

Igen ellenálló,

változékony,

aránylag kis

testtömegű,

nem rögzített

standardú állat.

Szarvalt és

szarvatlan

változata is

ismert.

Bokrosodott,

magas, durva

növényzetű

területek

rehabilitációs

kezelésére, fák

sarjainak

visszaszorításá

ra ideális.

Birkákkal

kevert nyájban

kiválóan

kiegészíti a

juhok

táplálkozási

stratégiáját.

Igen

agresszívan

legel. Nehezen

kezelhető,

nagyon nehéz

bekerített

területen

tartani, kevert

nyájban

támadóan

viselkedhet.

A jól tejelő

egyedek

gazdaságosan

tarthatók.

Gidája jól

eladható.

–

Hucul

ló Igen ellenálló,

egész évben

rideg tartással

tenyészthető,

igénytelen. A

kancák 350, a

mének 400 kg

tömegűek.

Könnyen

tenyészthető,

nyugodt

vérmérsékletű,

jóindulatú,

tanulékony.

Minden típusú

legelőt legel,

nem válogatós.

Egyenletesen

legel.

Bebokrosodott

területek

megnyitására

nem alkalmas.

Tartásának

gazdaságosság

a egyrészt

igénytelenségé

ből ered,

másrészt

testtömegéhez

viszonyított

takarmányigén

ye kisebb,

mint a többi

lófajtáé. Jól

tenyészthető.

A

fedeztetéshez

viszonyított

ellési arány

90%.

Két vadló fajta

a taki (közép-

ázsiai

sztyeppék) és a

tarpán

(K-Európai

síkság) játszott

közre a

kialakulásában

. Sok

atavisztikus

bélyeget őriz

(testalkat, szín

stb.). A II.

világháború

előtt katonai

célra tartott

nagyobb

állománya élt

hazánkban.

Napjainkban

az Aggteleki

NP-ban tartott

mintegy 50

darabos

génbanki

állománya a




gyepek

kezelésében

„vesz részt”.

3.6. 4.3.6. Méhészet

3.6.1. 4.3.6.1. A méhészet hazai története

Kolostoraink, apátságaink területén az Árpádok korában már méhészkedtek. Szent István király három

okiratában foglalkozik méhészettel. Ezekből kitűnik, hogy az országban sok méhész és méhészet működött. A

pécsváradi Szent Benedek monostor felszentelése alkalmából 1015-ben kiadott diplomája a szolgaszemélyzet

között 12 méhészt és 6 viasziparost említ. A zalavári apátság 1019-ben kiadott alapító levelében ez áll: „az

apátságot földjeiben, szőleiben, halászatában és méhészetében senki ne merje háborgatni”. A veszprémvölgyi

görög apácák kolostorának 1025-ben kiadott alapító levelében pedig szerepel, hogy a kolostor többek között 70

méhészt kapott. Ezek a dokumentumok nemcsak a méhészet korabeli nagy jelentőségét bizonyítják, hanem

utalnak arra is, hogy a méhészkedést igen nagymértékben űzték. I. András 1055-ben a tihanyi apátságnak 2

méhészt és 50 kaptár méhet adományozott. I. Géza király 1075-ben kiadott rendelete szerint Ártánd község

évente 12 akó vagyis majdnem egy tonna mézet tartozik szolgáltatni a Garam melléki Szent Benedek

apátságnak. A tatárjárás után nyoma sincs a méhészet visszaszorulásának. 1255-ben IV. Béla Buda város

vámjogát szabályozó rendeletében intézkedik a méz és a viasz behozataláról és a vele való korlátlan

kereskedésről. Maguk a királyok is tartottak méhészetet.

A méhészet a középkorban nem sokat változott. Feltehetőleg kezdetben nem a ház körül tartották a méheket, és

külön nem is gondozták őket, hanem az erdőségekben, a fák odvában tanyázó vadméheket fosztották ki. Később

valószínűleg a fa odvában levő méhcsaládot a fatönkkel együtt hazavitték. A rajok számára mesterséges

méhlakásokat készítettek, kivésett fatörzsből utánozták az eredeti odút. Bizonyos, hogy a XI. század közepétől

már a ház körül tartottak méheket, mert I. András 1055-ben kaptáranként számolja a méheket. Egyébként a

kezelés módjáról részleteiben nem sokat tudunk, az azonban biztos, hogy a korabeli méhészek jól és

megbízhatóan végezték munkájukat.

A kialakult, megbízható kezelési mód biztosította a méhészet helyét az ország akkori gazdasági felépítésében.

Ez a hely a mainál sokkal jelentősebbnek mondható, tekintve a méhészeti termékek korabeli fontosságát és

pótolhatatlanságát. A méhészkedés útján jutott a nép az akkori egyedüli édesítő anyag, a méz birtokába és a

világításhoz szükséges viaszt is a méhészetből teremtették elő. A méhészet terjedésével új foglalkozások

keletkeztek: viasziparos, mézsörkészítő, mézesbábsütő. Ezek a tevékenységek olyan jól jövedelmeztek, hogy a

későbbiekben külön iparággá fejlődtek. A magyar méz, a méhviasz, a méhsör és a mézes tészta a középkorban

mindig jó hírnek örvendett. Jelentős viaszmennyiség kellett az okiratok pecsétjeire. A viasz iránti nagy kereslet

kedvező hatással volt a méhészkedésre.

A méhészkedés jelentős anyagi haszonnal járt, ezért kezdettől fogva különféle adókat vetettek ki rá. II. András

1229-ben tizedszabályozó rendeletében is „evangélium szerint tized alá tartozónak” mondja a méheket. A

méhtized jelentős összeg lehetett, az adománylevelekben külön megemlítették. A XIV. században a méhészeti

termékekkel igen élénk kereskedelmet folytattak, szinte minden város vámot szedett utánuk. A török háborúk

nem sokat ártottak a méhészetnek, minden bizonnyal azért, mert a törökök is szerették és nagyra becsülték a

mézet. A hódító török szultánok többször adtak nyílt engedélyt arra, hogy az áruk a török birodalomban, a

szokásos vám lefizetése mellett bevihetők legyenek, és a kereskedőket senki ne háborgassa. A méhekre igen

nagy adót vetettek ki, ezért a méz drága lehetett ebben az időben. Az adókulcs kiszámításánál a méheket a

sertésekkel azonos kategóriába sorolták. 1686-ban a budai Tihaja pasa Kecskeméttől már 2000 oka mézet

követelt. Ez mintegy 2,5 tonnának felel meg. A kereskedelem is nagyban folyt. 1593-ban több mint 900 tonna

magyar mézet vittek ki Bécsbe eladásra. 1625-ben pedig 600 tonna viaszt adtak el az osztrák piacon.

3.6.2. 4.3.6.2. Méhcsalád, méh egyedek

A mézelő méhnek Linné 1758-as könyvében az Apis mellifera, majd Apis mellifica nevet adta. (Az első

mézgyűjtőt, míg a második elnevezés mézkészítőt jelent, amely jobban kifejezi a valóságot. Évtizedekig tartó

vita után a gyakorlatban az első tudományos név terjedt el.)

A hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe, fullánkosok (Acuelata) alrendjébe, a méhfélék (Apoidae)

öregcsaládjába, a méhek (Apidea) nagy családjába, a szociális méhek (Apinae) alcsaládjába és a mézelő méh

nemzetségébe (Apini) tartoznak a házi méhek, mint nem (Apis) és azok fajai, illetve alfajai. Ezek a magasan




fejlett társas méhek családalkotóak és zárt közösség jellemző a viselkedésükre. Egyes biológiai szemléletek

szerint nem a méhegyedek, hanem a család tekinthető egy szervezett élettani egységnek. Ez a felfogás a

méhészeti gyakorlatban is helytálló. A méhcsalád ebben az esetben azt jelenti, hogy e közösségben a szülők és

utódok együtt élnek, és együtt végzik a fennmaradás érdekében tevékenységüket. A méhcsaládban

munkamegosztás van, amely elsődlegesen nemi alapon különíthető el. Az anya és a dolgozók nőstények, az

utóbbiakból egy családban 10–50 ezer egyed lehet, míg az anya a szaporítás és a család tevékenységének

összefogója, összehangolója, belőle általában egy van, így monogin családnak tekinthető a házi méh. A

hereméhek csak tavasztól őszig vannak a családban, meg nem termékenyített petéből (parthenogenezis)

fejlődnek ki, és feladatuk kizárólag az anyák megtermékenyítése.

3.6.3. 4.3.6.3. Méhlakások, méhészek, méhcsaládok

Magyarországon a kasos méhészkedés fokozatosan átalakult, a keretes kaptárak XIX. század közepén, végén

jelentek meg. A kezdetben külföldi hatásokra többféle keret és kaptár indult terjedésnek. A kereteken kezelhető

méhcsalád egyik nagy előnye a pergetett mézelszedés volt, így a lépkészlet nem semmisült meg. A XIX. század

végén német mintára készült kaptárak az ország nagyobb részén szűkösnek bizonyultak, különösen a rohamos

akáchordás alatt. A XX. század elején főképp Boczonádi Szabó Imre hatására a hazai méhlegelő jobb

kihasználására nagyobb keretek (pl. 42×36 cm) és kaptárak jelentős terjedésnek indultak. (Összehasonlításként:

a korábbi ún. országos keretbe (lépbe) kb. 1 kg méz fért, míg az ún. „új” nagy Boczonádiba 4 kg és a kaptár

térfogata kb. háromszorosra növekedett!) Az akkori, ún. nagy Boczonádi fekvő vándorkaptár az ország

elsősorban keleti vidékén még ma is uralkodó, bár a gépesítés terjedésével az alacsonykeretes rakodó kaptárak

száma egyre nő. A kaptár típusa és mérete összefügg a méhészkedési móddal (adott helyen álló vagy

vándorméhészet), fő termelési iránnyal és többek között az adott körzet méhlegelőjével is.

A nagy lépméret és kaptár az átteleléshez elegendő méhet és élelmet biztosít (ez különösen a kontinentális

klímán és egyhordású vidéken fontos), illetve a korai főhordáshoz szükséges népességet és a rohamos hordáshoz

megfelelő lépfelületet adja.

Az egyes fajtamézek piaci megjelenése, ennek technológiai elkülöníthetősége előtérbe helyezte a ½ nagy

Boczonádi (alacsonykeretes) rakodókaptárakat. Ez a rendszer lehetőséget nyújt nagyobb állomány kezelésére, a

mézelszedés, pergetés jobban és hatékonyabban gépesíthető. Az előbbiek mellett még számos keret és

kaptártípus található a hazai méhészetekben, amelyek elősegíthetik a sikeres munkát. A rakodó típusok között

szép számban van az egyenlő, közepes (fészek és mézkamra) lépméretű Hunor kaptár, amelyet különösen a

Dunántúl kiegyenlítettebb viszonyai között használnak sikerrel.

Az utóbbi évtizedekben fokozatos koncentráció figyelhető meg, azaz kevesebb méhész több családot gondoz.

Míg 1983–1998 között kisebb váltakozással kb. 6–700 ezer méhcsaládot tartottak nyilván, amelyet a sokáig

mintegy 20–30 ezer méhész gondozott, jelenleg kb. 17 ezer méhész 800 ezer körüli méhcsaláddal dolgozik. A

méhészek 70%-a mellékfoglalkozásban, 20%-a hobbiként, míg 10% főfoglalkozásként dolgozik. A kizárólagos

árutermelés mellett ezért nem elhanyagolható a méhészkedésnek a megélhetést is segítő gazdasági és társadalmi

funkciója.

3.6.4. 4.3.6.4. Az ökológiai gazdálkodás és a méhészet

Az ökológiai gazdálkodás igénye a méhészetben is megjelent a kilencvenes évek közepén. A kezdeti néhány fős

tábor napjainkra kétszáz főre gyarapodott, amely a méhészetek 1–1,5%-át jelenti, és főképp az ország bizonyos

részein koncentrálódik. Az ökológiai gazdálkodás a bioméhészetekben is nemzetközi és hazai feltételrendszer

alapján működhet, amelynek az egyik fontos tényezője a méhlegelő minősége.

A bioméhészetek területi elhelyezkedését vizsgálva megállapítható, hogy koncentráció alakult ki a Felső-

Tiszavidéken, a Bükk, Cserehát, Hajdúság, a Kiskunság és a Körösök vidékén. A NAKP földhasználati

zónarendszere alapján ezek a területek védettek vagy kettős meghatározottságúak, illetve jelentős részük

környezetileg érzékeny (ÉTT), kisebb területek pedig jogi oltalom alá is esnek. Békés megyében szintén

nagyobb számú méhész állt át az ökogazdálkodásra, bár a megye legnagyobb része az agrártermelésű zónába

sorolható. Itt a vizes élőhelyek mellett kizárólag a többszöri vándorlás biztosítja a megfelelő méhlegelőt, nem

véletlen, hogy a méhészek többsége mobil méhessel (vándorkocsi, konténer) rendelkezik. A Dunántúlon nyár

végi hordásra sokan vándorolnak a Kis-Balaton és a Nagyberek vidékére.

Telephely és méhlegelő szempontból általában jól illeszkedik a bioméhészet a fenti területekhez. Az Alföldön a

vizes élőhelyek, folyók környéke általában kedvező tavaszi méhlegelőt és fejlődést biztosítanak, majd egy vagy

két akácra vándorolnak a méhészek. A hordástalan időszakot általában a korábban gyűjtött tartalékból vészelik




át a családok. A méhek „kifosztása” az ökológiai méhészetben különösen kerülendő, mivel csak korlátozottan

használható cukor etetésre, illetve 2003-tól csak ökocukor engedélyezett. A hordástalan időszak tartalék

meghagyásával, vándorlással és mézelő növények telepítésével/vetésével hidalható át. Erre több,

mezőgazdaságilag más irányban is hasznosítható növény áll rendelkezésünkre. A védett és kettős hasznosítású

területeken a jövőben az ilyen célú méhlegelő szerepe növekedhet. A leggyakoribb növényekről a méhlegelő

részben adunk rövid áttekintést.

Az ökológiai előírások alapján nem alkalmazható antibiotikum a betegségek ellen, illetve megelőzésre. Ez azért

is fontos, mivel pl. a német piacon a konvencionális mézben sem lehet antibiotikum. A varroa atka ellen

alkalmazható szerek köre is lényegesen leszűkül, itt az illóolajok és egyes szerves savak engedélyezettek. A

lépkészletben (viaszban) igen sokáig (évekig) kimutathatók a konvencionális atkaölő szerek, és onnan a mézbe

is kerülhetnek, ezért igen fontos előírás az átállás során az addigi lépkészlet cseréje, újjáépítése vegyszermentes

viaszból készített műlépre. Az átállási folyamatban, amely több évet vehet igénybe, ez az utóbbi igényli a

legtöbb ráfordítást és figyelmet.

3.6.5. 4.3.6.5. A méhlegelő

A méhek számára fontos és nélkülözhetetlen anyagokat, a nektárt, az édesharmatot, a virágport és propoliszt

termelő növények összességét nevezzük méhlegelőnek. Minél több egy méhlegelőn a tömegesen előforduló –

esetleg állományokat alkotó – méhek által látogatott növényfaj, az annál értékesebb vagy másképpen

fogalmazva, a hosszan tartó tömegvirágzást nyújtó méhlegelők értékesek a méhcsalád fejlődése és méztermelési

szempontból. Tömegvirágzást adó hazai fajok: fűz, gyümölcsfajok, repce, akác, baltacim, somkóró, lucerna,

selyemkóró, hárs, napraforgó, tarlóvirág, aranyvessző.

A hazai méhlegelők, kiemelkedő jelentőségű növénye az akác (Robinia pseudo-acacia), amely észak-amerikai

származású, és a XIX. században az alföldi homok megkötésére hozták az országba. Napjainkra az európai

állomány mintegy 60%-a hazánkban található. Az akác általában május közepétől virágzik, 1–2 hetes regionális

eltéréssel. Ezt vándorlással használják ki a méhészek. Az akácméz a legfontosabb exporttermék is egyben, kb.

10 ezer t mennyiségben. A szántóföldi növények közül az őszi káposztarepce és a napraforgó szintén fontos

nektár- és virágporforrás. Az egyes fajtamézek (pl. hárs, selyemkóró stb.) helyi jelentősége is nő. Az akác

kiterjedt erdőkben található, környezeti szempontból is „tiszta”, igen világos, enyhe, sajátos aromájú évekig nem

kristályosodó nektárt, illetve mézet ad. A méz mellett kisebb mértékben lépesméz-, virágpor-, propolisz- és

méhpempőtermelés is folyik.

A nektárhozamban jelentős eltérések vannak a növények között, pl. egy napraforgó virág 1–2 mg-ot termel

naponta, 30–50% cukortartalommal. Az ökológiai adottságok és az évjárat is lényegesen befolyásolja az aktuális

hozamot. A nektárhordást és az elvehető méz mennyiségét még további tényezők (pl. a család fejlettsége,

koröszszetétele, időjárás stb.) is módosíthatják. Kiemelkedő nektárforrás (akác) esetén napi 5–10 kg-os hordás is

lehet. Ez azonban még kb. 50% víztartalmú nektár, ezt csökkentik a méhek kb. 20%-ra a cukrok enzimes

átalakítása mellett. A mézhozam nagy ingadozásokat mutat, családonként 5–40 kg között változhat.

A nektár mellett a méhcsaládok számára a virágpor is nélkülözhetetlen táplálék. Évenként a méhcsaládok 15–20

kg (az erősebbek akár 50 kg) virágport gyűjthetnek. A méh virágpor gyűjtő „kosárkájában” egyszerre 20–25 mg

virágport szállít. A két virágporcsomóban 3–4 millió pollen található.

A hazai méhlegelőt, a különböző állományok egymás utáni virágzásának sorrendjét az alábbiakkal

jellemezhetjük:

• a tavasz a fűz és gyümölcsvirágzással kezdődik, az utóbbi többnyire minden méhészet röpkörzetében (2–3

km) megtalálható;

• a gyümölcsvirágzást közvetlenül követi a repce, amelynek a vetésterülete remélhetően növekedni fog, és a

méhészetek többsége számára elérhetővé válik;

• a repcét, amely árumézet is ad, közvetlenül követi a főhordást adó akác, amely méztermelésünkben

meghatározó;

• az akáchordást közel egy hónapos hordástalanság követheti, melyet helyi méhlegelők több helyen kitöltenek,

de sok helyen ilyenkor etetnek a méhészek;

• júliusban virágzik a második főhordást adó, és minden méhész számára elérhető mézelő ipari növényünk, a

napraforgó;




• augusztustól legtöbb helyen nincs súlygyarapodás, a méhészek etetéssel viszik telelőbe a méheket.

Ha az országos átlagot tekintjük, akkor méhészeti szempontból a június és az augusztus hónap hordástalan, így a

méhlegelő javítása szempontjából azokat a növényeket részesíthetjük előnyben, amelyek virágzása erre az

időszakra esik.

3.6.6. 4.3.6.6. Méhlegelőnek alkalmas növények

a) Mézontófű vagy facélia

Karógyökérzete 80–100 cm mélyre hatol a talajba, oldalgyökerei a termőtalajt sűrűn behálózzák. Szára elágazó,

40–70 cm magasra nő meg. Levelei szórtak, rövidnyelesek, osztottak, egy-kétszeresen szárnyasan szeldeltek, és

az egész növény erősen szőrözött. Bogas, befelé kunkorodó, forgószerű virágzata a hajtásvégeken fejlődik ki. A

nektárium a magház töve körül helyezkedik el, a kiválasztott nektár a pártacső alján gyülemlik fel.

A facélia talajban nem válogat, a túlságosan kötött, tömődött, szellőzetlen talajokon és futóhomokon gyengén

fejlődik, a többi talajtípuson szépen díszlik, és egyszerre sok virágot fejleszt. Vízszükséglete fejlődése kezdetén

jelentős, virágzása idején napos, meleg időjárást igényel. Hűvös, esős időben virágzása lelassul, egyszerre kevés

virág nyílik, és a méhlátogatottság hiánya miatt a megtermékenyülés nem kielégítő.

A facélia a vetés idejétől számítva 6–8 hét múlva virágzik, és közel két hónapon keresztül nyújt értékes

méhlegelőt. A vetési idő megválasztásával a virágban szegényes időszakokban mesterséges méhlegelő

alakítható ki. A méhek, amikor az időjárás azt lehetővé teszi, a nap folyamán a kinyílt virágokat reggeltől estig

sűrűn látogatják nektárért és virágporért. A sűrű méhlátogatottságból is arra lehet következtetni, hogy a facélia

virágaiban jelentős mennyiségű és minőségű nektár keletkezik. Magyarországon is fontos mézelő növénynek

tekintik a facéliát, hiszen másodvetésű állománya augusztus közepétől szeptember közepéig tartó virágzásával

jó méhlegelőt nyújt, és ez idő alatt a fiasítás nem csökken, sőt a családok a téli készletet is behordják. A

nektártömeg 0,40–1,43 mg, a cukorszázalék 41,28–62,48 és a cukorérték ennek megfelelően 0,18–0,61 mg

között változik.

A mézontófű vagy facélia virágainak nektártermeléséből kitűnik, hogy kiváló mézelő növény. Kár, hogy

nagyobb területen nem termesztik, jelenlegi vetésterületével csak helyi jelentőségű méhlegelőnek számít.

Vetésidejének megválasztásával a virágokban szegényes időszakban is biztosítható méhlegelő.

b) Baltacim

Alfajai az Alföldön honos homoki baltacim, a magas hegyvidékeken található hegyi baltacim és a termesztésben

levő közönséges baltacim.

A baltacim évelő, 60–80 cm-re megnövő lágyszárú növény. Karógyökere 6–8 m mélyen hatol a talajba,

oldalgyökérzete a talajfelszín alatt többszörösen elágazik, és behálózza a termőréteget. Gyökérzetén

nitrogénmegkötő baktériumok találhatók. A szár az első évben a gyökértörzsből fejlődik ki, melynek száma sűrű

vetésben 4–5, szórványban 20–30 is lehet. A következő években a visszamaradó szárrész hónaljrügyeiből hozza

új hajtásait. Számuk változó, szabadállásban 20–30, sűrű állományban ennél jóval kevesebb. A baltacim dús

levélzetet fejleszt, levelei páratlanul szárnyasan összetettek. Az egész növény kissé szőrözött. Virágzatát a

harmadik megnyúlt szártag csomójától kezdve fejleszti. Hajtásonként 3–4 virágzatot nevel. A virágok füzéres

fürtben állnak, 5–25 cm hosszúak, és virágzatonként 20–75 virágot fejlesztenek.

A baltacim sekély termőrétegű, meszes, kavicsos vályogtalajokon szépen díszlik, és kielégítő termést ad.

Vízigénye nem nagy, bőséges magtermést inkább a szárazabb vidékeken ad. Virágzása idején kedvező a

napsütéses meleg időjárás. A hűvös, szeles időjárás akadályozza a méhek és más rovarok

megporzótevékenységét. A baltacim magnak termesztve június-július hónapokban közel egy hónapon át

virágzik. Az első virágok a füzéres fürt bazális részén, majd sorjában a fölötte levő bimbók nyílnak ki. A

virágok a reggeli órákban kezdenek virítani, a legtöbb virág a déli órákban nyit, és csak néhány óráig marad

nyitva.

A baltacim idegen termékenyülő növény, megporzásában a mézelőméheknek, a vadméhfajoknak és más

rovaroknak jelentős szerepe van. A mézelőméh megporzó munkája a baltacim magtermesztésében jelentős.

A külföldi és a hazai irodalom egyértelműen jó mézelőnek tartja a baltacimet. A baltacim virágai 45,0%-os és

0,24 mg cukrot tartalmazó nektárt választanak ki, egy virága 24 órás takarással 0,48 mg nektárt termelt 48%-os

cukortartalommal. Ez hektáronként 120 kg méznek felel meg. Hazánkban kiváló méhlegelőnek ismerik. A




baltacim jó hordást adhat, nem ritka az 5 kg-on felüli sem, tehát érdemes rá vándorolni. Nagyobb területen

magnak meghagyva jelentős mézhordás érhető el, a kis területek azonban csak napi élelemmel látják el a

méhcsaládokat. Egy hátránya van, hogy gyakran egybeesik a főhordást nyújtó akácvirágzással, ilyenkor a

méhek továbbra is a baltacim virágait látogatják.

Jelenleg zömmel a Dunántúl és Bács-Kiskun megye sekélyebb termőrétegű, mészben gazdag talajain termesztik.

A talajt humusszal és nitrogénnel gazdagítja, sőt a gyengébb termőerejű talajt annyira megjavítja, hogy a

következő években igényesebb növények is termeszthetők.

c) Fehér somkóró

A fehér somkórónak egynyári (egyéves) és áttelelő (kétéves) változata van.

Gyökérzete mélyrehatoló karógyökér sok oldalgyökérrel. Gyökerein a levegő szabad nitrogénjét megkötő

baktériumok élnek. Szára 1–3 m magasra nő, sűrűn elágazik, kopasz vagy gyengén szőrözött. Levelei hármas

osztatúak, alakjuk visszás tojásdad. Virágzata hosszú füzéres fürtöt alkot, egy virágzatban 60–80 virág található.

Vízigénye növekedése kezdetén jelentős, virágzásakor a szárazságot jól tűri. Szélcsendes, meleg időben a

méhek sűrűn látogatják a virágokat, hogy a kiválasztott nektárt begyűjtsék. A hűvös, esős időjárás a

nektárfejlesztésre és a nektár begyűjtésére kedvezőtlen.

A fehér somkóró fővirágzása június-július hónapokra esik, és gyakran hat héten keresztül virágzik. A virágok

zömmel a délelőtti órákban nyílnak, legkorábban az alsó virágok és legkésőbb a virágzat csúcsi tájékán levők. A

somkóró idegen megporzású növény. A virágpor közvetítését a rovarokon kívül a mézelő méhek végzik, ezáltal

a magtermés fokozódik. Egy virág egy nap alatt 0,04 mg 36%-os cukrot választ ki. Számítások alapján egy

hektár somkóró tábláról kedvező körülmények mellett 200 kg méztermés érhető el.

A fehér somkórót elsősorban a szárazabb éghajlatú, meszes, sovány homoktalajokon termesztik takarmánynak,

zöldtrágyának és magnak. A talajt humusszal és nitrogénnel gazdagítja. Somkóró után igényesebb növények

termeszthetők. Méhészeti szempontból csak a magnak hagyott somkóró-tábla jelenthet értéket, mert

zöldtakarmánynak még bimbós állapotában lekaszálják, zöldtrágyának pedig java virágzása idején szántják le. A

fehér somkóró nagy táblában magnak termesztve méztermést ad, kisebb területen vagy szórványos

előfordulásban napi táplálékot nyújt a méheknek.

d) Szegletes lednek vagy szegesborsó

Karógyökérzete 60–90 cm-re nő meg, gyökerein nitrogéngyűjtő baktériumok fejlődnek. Szára 60–100 cm

magasságot elér, vékonyszárú és sűrűn elágazódó. Levelei összetettek, párosan szárnyaltak és hosszúkásak.

Virágai egyesével fejlődnek, ritkán fürtvirágzatot alkotnak. A virág fehér vagy színes. A nektárkiválasztó

szövetek a magház alatt helyezkednek el. A hazai talajokon általában sikerrel termeszthető. A szikes és erodált

erdőtalajokon a fontos pillangósvirágú növények egyike. Vízigénye inkább növekedése első felében nagyobb,

virágzásakor a szárazabb és melegebb időjárást kedveli. Hűvös, esős időben vontatottan virágzik és rosszul

termékenyül.

Tavasszal vetve júniusban, másodnövényként vetve pedig július-augusztusban virágzik, és késői méhlegelőt

nyújt. Öntermékenyülő növény, de idegen megporzás is lehetséges, amelyet a méhek gyűjtőmunkájuk során

elősegítenek. Jó mézelőnek tartják. Megfigyelték, hogy hat hétig tartó virágzásának kezdete egybeesik az

akácvirágzás végével. Nektártermelése még a melegebb napokon is csak 10 óra után indul meg, de egész estig

tart. Minél melegebb az időjárás, annál bőségesebben termeli a nektárt. Hűvös, esős időben nem mézel. A

szegletes lednek, ahol magtermesztésével foglalkoznak, napi élelmet adó mézelő növény.

e) Fehér here

Jelentősebb formái a vadon élő fehér here, a közepes termetű és levelű termesztett fehér here, valamint a

nagytermetű, nagylevelű termesztett fehér here vagy lódi here.

A termesztett fehér here vagy kúszó here évelő, alacsony termetű 3–4 évig termesztésben levő lágyszárú

növény. Gyökérzete vastag orsógyökér, amely fél méterre vagy annál mélyebbre is lehatol a talajba,

oldalgyökerei csak a felső 20 cm-ben sűrűn elágazódva hálózzák be a talajt. A nektár a magház alatti

nektáriumban termelődik, a méhek a nektárhoz könnyen hozzáférhetnek a pártacső rövidsége miatt. Termése 3–

4 rekeszű hüvelytermés, benne 2–4 vese alakú, fényes, narancssárga maggal.




A fehér here a száraz, kavicsos homok kivételével a közepes termőerejű talajokon is megél, de szépen díszlik a

tápanyagban gazdag, kötött agyag, vályog, öntés és szikes talajokon is. A szárazságot jól tűri, ilyenkor apró

virágok fejlődnek. Egy kiadós eső hatására ismét erőteljesen fejlődésnek indul, és azt követően tovább virágzik.

A hővösebb vagy változékony idő nem akadályozza a virágzást, tehát virágzási hőoptimuma jóval alacsonyabb,

mint a lucernáé vagy a vörösheréé. A vadon tenyésző fehér here májustól októberig virágzik, a termesztésben

levő fehér here fővirágzása július hónapra esik. A gombvirágzaton belül először az alsó, a legfejlettebb virágok

nyílnak ki, és legkésőbb virítanak a csúcsi virágok. Egy-egy gombvirágzat 7–8 nap alatt virágzik el. A fehér

here virágzásakor erős mézillatot áraszt, emiatt a méhek szívesen látogatják. A megporzásban a méheken kívül a

különböző vadméhfajok és más rovarok is közrejátszanak. Megtermékenyülés után a virágok lehajlanak és

elszáradnak. A magnak termesztett fehér here a hektáronkénti többmillió virág nektártermésével jelentős nyári

méhlegelőt nyújt. Fővirágzása idején gyakori a 30–50 dkg-os súlygyarapodás. Kisebb foltokban,

gyeptelepítésekben, szórványos előfordulásban is jelentős mézelő, mert egész nyáron táplálékot ad, sőt az

ínséges időszakokban foglalkoztatja a méheket és táplálékforrás kiegészítő.

f) Tarka koronafürt

A pillangós szálastakarmányok közül legkevésbé ismert faj a tarka koronafürt. A kérődzők kiváló

takarmánynövénye, termőképessége elérheti a tíz tonnát. A lucernával azonos beltartalmi értékű növény. A

lucernatalajoktól 1–1,5 pH-val savanyúbb talajokon is sikeresen termeszthető.

Legeltetésre kiválóan alkalmas, jól tűri a rágást, tiprást, nem okoz felfúvódást. Vetőmagja jól értékesíthető.

Biztos magtermő, 200–500 kg/ha átlagterméssel számolhatunk. Terméspotenciálja: 3,5–9 t/ha szénaérték a

talajtípustól függően. A futóhomok és a mély fekvésű vizes talajok kivételével minden talajtípuson sikerrel

termeszthető. Kártevői és kórokozói gyakorlatilag nincsenek. Hátrány a vontatott csírázás, kelés és lassú kezdeti

fejlődés, ezért csak tisztán telepíthető. Felhasználhatósága alapvetően legeltetés, (vadlegelőként is) és zöldetetés

(nem puffaszt), de készíthető belőle szilázs és szenázs is. Utak, vasutak védgáttöltések rézsűinek megkötésére is

alkalmas. Szőlők, gyümölcsösök sorközeinek védelmére is vethető.

Kiváló méhlegelő, hosszan, 35–40 napig virágzik.

g) Mézelő illatszer, fűszer- és gyógynövények

• Levendula

A Földközi-tenger vidékéről került hozzánk mint illatszernövény. Gazdagon elágazó szárú, kellemes illatú

félcserje. Magról és dugványról szaporítják. Az ipari célokat szolgáló mezőgazdasági kultúrákon kívül ez a

növény a parkok, virágoskertek gyakori dísznövénye is. A virágzás kezdetétől végéig a méhek erősen látogatják

a virágokat. Kár, hogy az illóolaj nyerésre termesztett területeken a virágzatokat teljes virágzásban „aratják”, így

a méhek nem gyűjthetik be az összes nektárt.

• Bazsalikom

Egyéves, elágazó szárú, jellegzetes fűszer illatú növény. Kertekben magról szaporítják. Júniustól szeptemberig

virágzik. Fehér virágai tömör füzért alkotnak. A rövid pártacső miatt a méhek könnyen hozzáférhetnek a

nektárhoz. Azon helyeken, ahol a bazsalikom nagyobb tömegben előfordul, a méhek számára kedvező

méhlegelő.

• Muskotályzsálya

A mediterrán származású növény termesztett illóolajnövényünk. Néha elvadul. Kékes rózsaszínű virágai füzért

alkotnak. Az egész füzér ragadós, mirigyes, erős illatú. A kedvező nektármérési adatok alapján a

muskotályzsálya jó mézelő növény, melyre vándorolni is érdemes.

• Orvosi pemetefű

Legelőkön, gyomtársulásokban előforduló évelő gyógynövényünk. Szennyes fehér virágai tömött füzért

alkotnak. Július-augusztusban virágzik. A méhek könnyen hozzájutnak a nektárhoz. A legtöbb méh 13–14 óra

között keresi fel a virágokat. Valószínűleg ekkor termelik a virágok a legtöbb nektárt. Azokon a területeken,

ahol a permetefű tömegesen előfordul vagy termesztik, a nyári méhlegelő hasznos tagjai közé sorolható.

• Koriander




Elő-Ázsiából származó egyéves fűszernövényünk. Termesztik. A tavaszi vetés június-júliusban virágzik. A

méhek a szabadon álló nektármirigyhez könnyen hozzáférnek. A nektármirigy felületén képződött

nektárcseppek száraz, szeles időben hamar beszáradnak. A virágok a legtöbb nektárt (1 mg) 20 °C-on, párás,

meleg, szélcsendes időben választják ki. Azok a területek, ahol gyógyászati célra vagy fűszernövényként

termesztik, egyben kitűnő méhlegelők is.

• Édeskömény

Mediterrán eredetű gyógy- és fűszernövény. Termését konzervek, savanyúságok, italok ízesítésére, ezen kívül

húspác ízesítőnek alkalmazzák. Nálunk egyéves. Július-augusztusban virágzik. Virágainak szabad nektármirigye

miatt a korianderhez hasonlóan szeszélyes mézelő. Nem minden évben mézel jól, az esős nyarak kedvezőbbek.

Egyes tapasztalatok szerint párás, meleg nyarakon az édesköményről annyit lehet pergetni, mint az akácról. Ezt

a hazai pergetési eredmények ritkán igazolják.

• Vöröshagyma

A fehér virágaiból, melyek gömbvirágzatba csoportosulnak, a méhek főként nektárt gyűjtenek. A virágzás egy

hónapig is eltarthat. Párás, meleg időben előfordul, hogy a mérleges kaptár 2 kg-os súlygyarapodást is mutat.

Méze sárgás árnyalatú, hagymaszagú. Olyan terültre, ahol magnak hagyott táblák fordulnak elő, vándorolni is

érdemes, mert kiváló méhlegelő a hagymatábla.

• Gyapjas gyűszűvirág

Száraz területeken vadon előforduló, ugyanakkor sokfelé termesztett gyógynövény. Kétéves. Júniustól

augusztus közepéig virágzik. A virágok egy nap alatt 0,4–0,6 mg nektár termelésére képesek. Hektáronként 13

ezer virágot figyelembe véve a gyapjas gyűszűvirág hektáronként 25 kg világossárga mézet termel.

• Piros gyűszűvirág

Kétéves gyógynövény. Júniustól július végéig virágzik. A virágok lényegesen több, 6,1–20,3 mg nektárt

választanak ki, melynek a cukorértéke a 7,6 mg-ot is eléri. Annak ellenére, hogy mindkét növényfaj mérgező,

nektárjukat a méhek minden különösebb károsodás nélkül gyűjthetik.

• Kerti borágó

Mediterrán származású, régóta ismert fűszer-, gyógy- és dísznövény. Az egész világon az egyik legismertebb

méhlegelő. Egyéves, uborkára emlékeztető ízű és illatú faj. Virágzása június végén, július elején kezdődik és

30–40 napig tart. Egy virág 2–5 napig virágzik. A magház tövénél lévő nektármirigyek naponta 2,6 mg 44–

77%-os cukortartalmú nektárt választanak ki A nektár cukorértéke 1,3 mg. Hektáronként 200 kg körüli

mézmennyiséget termel. Mesterséges méhlegelőkénti termesztése méhészeti érdek.

4. 4.4. Vizes élőhelyek extenzív mezőgazdasági hasznosítása

A természetvédelmi szempontból jelentős extenzív gazdálkodási módok áttekintése során (4.1.5.3. fejezet)

röviden bemutattuk azokat a területi kategóriákat is, amelyek többé vagy kevésbé vízhatás alatt állnak.

Közüllük az alábbiak a legfontosabbak:

• vízfolyások víztere, hullámtere, árterülete és parti sávja;

• tavak, halastavak, kapcsolódó lápos, mocsaras, nádas területek;

• volt rizstelepek, kapcsolódó csatornák és parti sávjaik;

• rendszeresen és tartósan belvízzel borított területek.

Ezek a felsorolt területek nemcsak kiterjedésük miatt (mintegy 550–650 ezer ha) igen jelentősek, hanem az

élővilág számára fontos vizes élőhelyek, emellett és ennek figyelembevételével egyúttal fontos területei a

vizekhez kötődő, több haszonvételű, hagyományos extenzív mezőgazdálkodási rendszereknek. Különleges

jelentőségük és sérülékenységük indokolja, hogy e területek gazdálkodási rendszereinek három igen jelentős

formájával részleteiben foglalkozzunk. Ezek:




• a halgazdálkodás,

• a nádgazdálkodás és

• a komplex ártéri gazdálkodás.

4.1. 4.4.1. Halgazdálkodás

4.1.1. 4.4.1.1. A hazai halgazdálkodás helyzete

Az édesvízi haltermelésnek több évszázados múltja van Magyarországon. A földrajzi, vízi és klimatikus

adottságok kedvezőek a hagyományos tógazdasági és esetenként az intenzív üzemi, valamint a természetes vízi

haltermeléshez, halászathoz. A kedvező ökológiai adottságaink és a rendelkezésre álló technológiai ismertek

megfelelő alapot nyújtanak ahhoz, hogy az ágazat az elkövetkező években nagyobb szerepet töltsön be a magyar

agrárgazdaság egészében.

Hazánk a Kárpát-medence közepén elterülő, mély fekvésű, nagy folyókkal átszelt ország. A vízrendszer vázát a

külföldről érkező nagy folyók határozzák meg, hozzájuk csatlakozik a hegyvidékek és a síksági árterületek

egymástól merőben eltérő jellegű vízhálózata. A XIX. század végére, a korábban annyira jellemző

„vadvízország” – nagy kiterjedésű lápos, mocsaras területek – a Duna–Tisza vízrendszer árvízmentesítése során

megszűnt. Ezt követően kezdődött meg a mesterséges halastavak nagy arányú építése. A vízszabályozás

következtében, a vízgazdálkodás javítása érdekében századunkban folyamatosan épültek több célú hasznosításra

a belvízi tározók, illetve folyóinkon a duzzasztó művek. Ezen előzmények következtében alakult ki a mai

halgazdálkodás területe, amely 172 000 ha, ebből természetes víz és víztározó 147 000 ha, és mesterséges

halastó 25 000 ha. Ez utóbbiból közel 22 000 ha üzemel.

A Kárpát-medence őshonos halfaunájában meghatározó jelentőségűek a pontyalakúak (Cypriniformes) és a

sügéralakúak (Perciformes) rendjébe tartozó fajok. A domborzati és az éghajlati viszonyok mellett az őshonos

halfauna összetételének is tulajdonítható, hogy a pontyos tógazdálkodás vált Magyarországon a haltermelés

legfontosabb területévé. Magyarország vizeiben jelenleg megtalálható 74 halfaj közül 28 védett.

Hazai haltermelésünk a következő termelési alapokon, gazdálkodási formákon nyugszik:

• tógazdasági haltermelés,

• természetes vízterületek (tavak, folyók, holtágak, víztározók, bányatavak) halászata,

• intenzív (átfolyóvizes és recirkulációs) haltermelő rendszerek.

Haltenyésztésünk legfontosabb adatait a 88. táblázat foglalja össze.

89. táblázat - Halastavainkon élő veszélyeztetett madárfajok és élőhelyigényük

Megnevezés Tógazdaság

Természetes víz

Összesen Halászfogá

s Horgászfog

ás

Ponty 13 528 1239 2040 16 807

Amur 745 57 261 1 063

Busa 3 029 676 – 3 705

Ragadozó hal 391 380 490 1 261

Egyéb fehér hal 730 672 1699 3 101




Intenzív telep 700 – – 700

Összesen 19 123 3024 4490 26 637

Az összes termelés 63%-át adó pontyállomány termelő képességének és genetikai minőségének a javítására

1996-ban kezdődtek el a pontyfajták teljesítményvizsgálatai és törzskönyvezésük. A 15 elismert pontytenyésztő

szervezet 22 pontyfajtát jelentett be fajtaelismerésre. A Haltermelők Országos Szövetsége 1997-ben létrehozta

Pontytenyésztő tagozatát, és kidolgozta hosszú távú tenyésztési programját. Ebben meghatározta az általános

tenyészcélt, javaslatot tett az alkalmazható tenyésztési módszerekre, ismertette a teljesítményvizsgálatok rendjét,

kidolgozta és bevezette a törzskönyvi nyilvántartást, valamint a származási igazolás rendszerét.

A halászati kutatásban kiemelkedő jelentőségű a szarvasi Haltenyésztési és Öntözési Kutatóintézet több

évtizedes munkája, valamint a nagyobb agráregyetemeken működő halas kutatócsoportok eredményei.

Középfokú halászati képzés jelenleg a Tatai Jávorka Sándor szakközépiskolában folyik. A felsőfokú oktatásban

jelenleg csak a Szent István Egyetem Mezőgazdasági és Környezettudományi Karán működik Halgazdálkodási

Tanszék, Horváth László vezetésével, Halászati szakmérnöki képzést pedig a Debreceni Egyetem

Agrártudományi Centruma szervez.

A hazai halászat szervezettsége európai viszonylatban jónak mondható. Két fő érdekképviseleti szervezetük van,

a Halászati Terméktanács, amely elsősorban a piaci folyamatok áttekinthetőségét biztosítja és a Haltermelők

Országos Szövetsége, amely szervezet a haltermelés szakmai hátterét igyekszik nyújtani tagjainak. Feladataiból

adódóan ez utóbbi szervezet tekinthető a természetvédelem területén dolgozó kormányzati és civil szervezetek

szakmai tárgyaló partnerének is.

4.1.2. 4.4.1.2. Halgazdálkodás és természetvédelem

A jobb életfeltételek megteremtése érdekében az emberiség egész kontinensek arculatát változtatta meg, kiirtotta

az erdőket, mezőgazdasági művelés alá vonta a földet, szabályozta a folyókat, lecsapolta a mocsarakat, s így a

természetes környezetet mindinkább mesterséges táj váltotta fel. Ha az élőhely változik, a változás mértékének

megfelelően változik az élőlények csoportjainak, populációinak összetétele, sokfélesége.

Számos olyan ügy (téma) van, ahol a természetvédelem és a halászat érdekei találkoznak, ilyenek a

vízminőség védelme, megőrzése, a vizes élőhelyek állapotának javítása, természetes állapotban való fenntartása.

A halászati és természetvédelmi intézkedések egyik összehangolt célja, hogy ezen szabályozások ne

veszélyeztessék a biodiverzitást, illetve legalább ne okozzák a diverzitás csökkenését. Általános elvként kell

figyelembe venni, hogy vizeink legfontosabb és legfejlettebb élőlényei a halak, szabályozó szerepük a vízi

élettérben meghatározó.

Hazai folyóinkra napjainkban is jellemző a fajgazdagság. Folyóink szubmontán területének egy hektárján kb.

70–100 kg, az alsó síkvidéki szakaszokon 300–400 kg hal él. A folyóvizek faji változékonyságához, heterogén

voltához képest a természetes tavaink inkább homogénnek tekinthetők, ezért e halközösségek rendszerint

kevesebb fajból állnak. A mesterséges tógazdaságok bár korlátozottan szolgálják a vízi életközösségek okszerű

fenntartását, viszont nagyban elősegíthetik a veszélyeztetett halpopulációk fenntartását.

A halászat és a természetvédelem jól összehangolt működése eredményezheti, hogy a hazai természetes

vizeinkben élő 74 halfaj élettere ne sérüljön. A tógazdasági halászat a termelés természetes kísérőjeként teszi

lehetővé egyes természeti értékek megtelepedését, jelenlétét a halastavakban. Mindkét érdekcsoport részére

fontos a halastavak üzemelése. A halgazdálkodók számára a megélhetés forrását jelenti, a természetvédők

számára pedig olyan lehetőséget, mely optimális esetben biztosítja a vízi élőhelyek fennmaradását.

A biodiverzitás védelmével kapcsolatos nemzetközi egyezmények halgazdálkodásunkat és természetvédelmi

kapcsolatait számos vonatkozásban közvetve vagy közvetlenül is érintik, melyeket a Magyar Köztársaság az

alábbiak szerint illesztett jogrendjébe:

• a nemzetközi jelentőségű vadvizekről szóló, Ramsarban, 1971-ben elfogadott egyezményt pontosításokkal

egységes szerkezetben az 1993. évi XLII. törvénnyel,

• a világ kulturális és természeti örökségének védelméről szóló, Párizsban, 1972-ben elfogadott egyezményt az

1985. évi 21. törvényerejű rendelettel,




• a vándorló, vadon élő állatfajok védelméről szóló, Bonnban, 1979-ben elfogadott egyezményt az 1986. évi

VI. törvénnyel,

• a biológiai sokféleségről szóló, Rio de Janeiróban, 1992-ben aláírt egyezményt az 1995. évi LXXXI.

törvénnyel,

• a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló, 1973-ban,

Washingtonban elfogadott egyezményt az 1986. évi 15. törvényerejű rendelettel hirdette ki Magyarország,

amelynek végrehajtását a 46/1990. (XII. 7.) KTM rendelet szabályozza,

• az európai vadon élő növények, állatok és természetes élőhelyeik védelméről szóló Bernben, 1979-ben

elfogadott egyezményt pedig 1990-ben tette közzé.

A biodiverzitás védelmével kapcsolatos hazai feladatokat a halgazdálkodás területén elsősorban

• a természet védelméről szóló 1996. évi LIII., valamint a halászatról és horgászatról szóló 1997. évi XLI.

törvény szabályozza,

• meghatározó még a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény, valamint a

vízgazdálkodásról szóló 1995. évi XCIII. törvény,

• a nem halászható (horgászható) halfajokról, halászati – horgászati tilalmakról szóló 73/1997. (X. 28.) FM-

KTM együttes miniszteri rendelet,

• a védett állatfajok védelmére, tartására, bemutatására és hasznosítására vonatkozó részletes szabályokról

szóló 8/1998 (I. 23.) kormányrendelet,

• továbbá szintén irányadó a 46/1999 (III. 18. ) sz. kormányrendelet, amely a hullámterek, a parti sávok, a

vízjárta, valamint a fakadó vizek által veszélyeztetett területek használatáról és hasznosításáról szól.

4.1.3. 4.4.1.3. Tógazdasági haltermelés

a) A halastavak jelentősége

Magyarországon a múlt század közepéig több, mint kétmillió hektár terület ún. vadvíz vagyis időszakosan vagy

állandóan vízzel borított terület (lápok, mocsarak, tavak, nedves rétek) volt. Ezeket az Alföld vízrendezési

munkálatai, a Duna és a Tisza szabályozási munkái nagyrészt megszűntették. A vadvizekhez kötődő gazdag

élővilág erősen lecsökkent, több faj ki is pusztult (pl. rózsás és borzas gödény, hód, nyérc).

A természetes vadvizek drasztikus megfogyatkozását a halastavak létesítése némiképpen ellensúlyozta. A

természetes édesvizű tavakat utánzó nagyméretű vízfelületeik és a bennük kialakult növénytársulások több

vízhez kötődő veszélyeztetett állatfajnak teremtettek kedvező életfeltételeket. A halastavakat sokszor

természetes tavak vagy mocsarak helyén, nedves és száraz gyepek környezetében létesítették, ami

benépesülésüket megkönnyítette.

A halastavak Magyarországon a vízi élővilág megőrzése szempontjából kiemelkedő jelentőségűek, mert:

• országszerte elterjedtek,

• a halastavi termelőtevékenység gondoskodik a vizes élőhely fennmaradásáról,

• a természetes vizeknél mintegy százszor nagyobb biomassza koncentrálódik bennük, így kiváló táplálkozási

lehetőséget kínálnak a vízimadarak számára.

A legnagyobb kiterjedésű halastórendszerek az Alföldön a Tisza és Körösök vízrendszeréhez, illetve az ezekből

kiágazó öntözőcsatornákhoz kapcsolódva, körtöltések építésével létesültek. A Dunántúlon található

völgyzárógátas halastavak általában kisebb méretűek, de nagy számban találhatók. A magyarországi halastavak

általában sekély vizűek (az átlagos vízmélység 60–80 cm). A halastórendszerek általában több, különböző

funkciójú – és ebből eredően különböző méretű – tóból állnak. A tavak többsége 10–100 ha közötti méretű, de a

tófelület többségét a nagyobb, 100 ha fölötti tavak teszik ki, amelyek között néhány 500, illetve 1000 ha feletti

tórendszer is található. Mindehhez jelentős kiterjedésű csatorna- és gátrendszer tartozik. A terület 5–25%-a nád

és gyékény, ami a tavak szélén és a belső területeken változatos szigetek formájában található. A mocsári




vegetáció igen fontos és tipikus elemei a gyökerező és lebegő hínártársulások. A gátakon, illetve a gátak által

közbezárt területeken sokszor találhatók fák, facsoportok is. Mindezen járulékos élőhelyek is meghatározó

jelentőségűek a halastavakhoz kötődő biológiai sokféleség szempontjából.

A tulajdonviszonyokra jellemző, hogy a halastavak 58%-a kistermelők és kft.-k, 27%-a állami, míg fennmaradó

részük szövetkezeti és horgász tulajdonban van.

b) A hazai tógazdasági technológia alapjai

Magyarország klimatikus viszonyai között a tógazdasági haltermelés hároméves üzemformája a legelterjedtebb.

Ez azt jelenti, hogy az ikrából a harmadik év őszére lesz piacinak vagy étkezésinek (1–1,5 kg/egyed) nevezett

hal. A gyakorlatban persze az első és a második nyár után is értékesítenek halat a gazdák, de elsősorban tovább

nevelésre és természetes vizek népesítésére.

A jórészt magyar szakemberek által kidolgozott és a világban elterjedten használt technológia szerint a

mesterséges szaporítás és ikraérlelés után kikelő hallárvákat ivadéknevelő tavakba helyezik. Az ivadéknevelés

4–5 hetes szakasza a technológia legérzékenyebb szakasza, ahol az egész 3 éves ciklus eredményessége foroghat

kockán. A hagyományos technológia szerint az ivadéknevelést kisebb 0,5–1 ha területű tavakon végzik,

ahonnan a lehalászott ivadékot nyár közepén helyezik át a termelő tavakba. Egyre elterjedtebben alkalmazott

módszer a nagytavas ivadéknevelés is, ahol a termelő tavat a hagyományos feltöltési időben, csak félig töltik fel,

majd a lárva kihelyezést követően csak a nyár elejére érik el az üzemi vízszintet.

A március-áprilistól kezdődő tenyészszezon hagyományosan a novemberi lehalászással ért véget, amikor a

halak a 200–1000 m2-es, 2 m mély telelő tavakba kerültek. Jelenleg a megváltozott piaci követelmények miatt

egyre gyakoribbak a június–júliusi, úgynevezett nyári halászatok, amelyek sokszor a tavak leeresztése nélkül,

nagyvízen történnek.

A tenyészszezon előtt és alatt a halasgazda trágyázással növeli a tavak természetes hozamát, amely a halak

súlygyarapodásának mintegy 30%-át adja. A trágyázás jobbára istállótrágya vagy hígtrágya kijuttatásával

történik, de intenzívebb termelés esetén kisebb mennyiségű (100–200 kg/ha) műtrágyát is alkalmaznak. A

halastavak tápanyag-gazdálkodására jellemző, hogy az intenzív hidrobiológiai folyamatok miatt a bejuttatott

tápanyag minimális veszteséggel hasznosul. Így fordulhat elő, hogy a trágyázás leállítása után 1–2 hónappal

leengedett tavak elfolyó vize jobb minőségű, mint a befogadott víz minősége.

A halak növekedését a gazdálkodó takarmányozással is segíti a tenyész idő során. Ivadék kiegészítő

takarmányozására esetenként használnak mesterséges tápot is, de a tógazdasági haltenyésztésre a szemes

takarmányok (elsősorban búza) etetése a jellemző.

Magyarországon a tógazdasági haltermelés fő hala a ponty (73%), amely mellett a makrovegetációt is gyérítő

amurt (5%) és planktonevő busát (19%) is népesítenek. A tóba óhatatlanul bekerülő nem tógazdasági halak

(főleg ezüstkárász) populációinak féken tartására mindig telepítenek ragadozó halakat (3% csuka, harcsa, süllő)

is a tavakba. Ezzel az úgynevezett polikultúrás népesítéssel és – a más állattenyésztési ágakhoz képest még

legintenzívebb formájában is – extenzív technológiával, évente országos átlagban mintegy 1000 kg/ha bruttó

hozam érhető el.

c) A halastavak természeti értékei

• Botanikai értékek

A halastavak botanikai értékei elsősorban az értékes társulások, például nádas (Scirpo-Phragmitetum), rence-

békalencse hínár (Lemno-Urticularietum), sulymos hínár (Trapetum natantis), de gyakran megtelepednek egyedi

értéket is képviselő mocsári fajok és hínárnövények [sárga nőszirom (Iris pseudacorus), sulyom (Trapa natans)]

is.

• Zoológiai értékek

Gerinctelenek. A halastavak gerinctelen faunájáról kevés adat áll rendelkezésre, de a gyakorlati tapasztalat az,

hogy a különböző szitakötő fajok, melyek lárvái különösen kedvező feltételeket találnak a tavakon, igen nagy

változatosságban és egyedszámban vannak jelen. A nádasok számos lepkefajnak kínálnak kiváló élőhelyet.

Halak. Az extenzív halastavi gazdálkodás kedvező életteret kínál számos védett és ritka halfajunk számára. Így

például a réti csík (Misgurnus fossilis) és a lápi póc (Umbra crameri) több tavon is előfordul.




Hüllők, kétéltűek. A felmérések szerint a halastavakon a következő kétéltű fajok fordulnak elő: pettyes gőte

(Triturus vulgaris), tarajos gőte (Triturus cristatus), levelibéka (Hyla arborea), kecskebéka (Rana esculenta),

tavi béka (Rana ridibunda), vöröshasú unka (Bombina bombina), zöld varangy (Bufo viridis), barna ásóbéka

(Pelobates fuscus). A halastavak faunájának állandó tagja a vízisikló (Natrix natrix). Elsősorban az idősebb

tavakon fordul elő a mocsári teknős (Emys orbicularis).

Madarak. A halastavak természeti értékei közül fajgazdagságuk és nagy egyedszámuk miatt kiemelkednek a

madarak. A folyószabályozások után a vízimadarak az eltűnő természetes tavak és árterületek helyett a

halastavakon találták meg az igényeiknek megfelelő élőhelyet.

A halastavak természetvédelmi jelentősége nagymértékben azon múlik, hogy milyen fészkelőhelyek állnak a

madarak rendelkezésére, ez pedig szorosan összefügg növényzetük állapotával. A növényzet fejlődése az idő

előrehaladtával fokozatosan változik, az öregebb halastavakon összetettebb és természetesebb, mint az

újabbakon.

A gátak füves, illetve gyomos oldalában gyakran fészkelnek récefélék. A gátakon található fák és bokrok sok

énekesmadárnak nyújtanak fészkelési lehetőséget. Ebből a szempontból különösen értékesek az idősebb,

odvasodó fák, amik az odúlakóknak adnak otthont, illetve a lelógó ágú fűz- és nyárfák, amelyek a függőcinege

kedvelt fészkelőhelyei.

Előbb-utóbb minden halastó gátja mellett megjelennek a nádasok, amelyek megtelepedése a halasgazdának is

érdeke, hiszen védelmet nyújtanak a hullámverések ellen, és ezáltal megakadályozzák, hogy a víz elmossa

azokat. A nádasok természetvédelmi jelentősége nagymértékben függ azok kiterjedésétől és kezelési módjától

(részletesen a 4.4.2. fejezetben). A kisebb nádasok elsősorban a törpegémnek, illetve a nádi énekesmadaraknak,

így a nádirigónak, a foltos- és az énekes nádiposzátának, nádi tücsökmadárnak kínálnak fészkelési lehetőséget.

A gyékényesek és a sásosok jelenléte már lehetővé teszi ritkább fajok, így a fülemülesitke és a kékbegy

megjelenését is. A szélesebb nádasokban már sokszor megtelepszik a bölömbika, a nyári lúd és a barna rétihéja

is, ritkábban kisebb-nagyobb gémtelepek is kialakulhatnak. Az utóbbi fajok számára különösen fontos az avas

nádasok meghagyása, mert számukra ez szolgál fészkelőhelyül. A tavaszi nádégetés veszélyes lehet a nádasok

fészkelői számára, mert a korán költeni kezdők fészkének pusztulását okozhatja, de megsemmisíti a később

költők élőhelyét is. Ugyancsak kedvezőtlen lehet, ha hiányoznak az előző évekből származó avas nádasok, mert

ekkor sok faj – pl. a gémek és a törpe vízicsibe – nem találnak megfelelő fészkelőhelyet.

A fészkelő madarak számára ugyancsak fontos az úszó hínárvegetáció vagy a tófenékben felverődő

keserűfűfélék vízfenéken elterülő szőnyege. Az ilyen növényzet kiváló fészkelőhelyet biztosít a ritkább

fattyúszerkő és a feketenyakú vöcsök számára. A hínarasok, illetve a nádasok fészkelőinek költését gyakran

veszélyezteti a tavak költési időben történő lecsapolása.

A tavasszal szárazon álló, vízállásos medencék, a szikes tavi környezethez való hasonlóságuk miatt elsősorban a

gulipán, ritkábban a széki lile és a gólyatöcs számára lehetnek vonzóak. Fészkelésük sikerét gyakran

veszélyeztetik a költési idő alatti tófeltöltések.

A nagy felületű, nyugodt és táplálékban gazdag halastavak kitűnő területek a vonuló vízimadarak számára.

Feltöltött állapotban általában récék, vadludak és sirályok találnak itt pihenőhelyet, míg lecsapoláskor a nagy

kiterjedésű iszapos felületek – az előbbiek mellett – ide vonzzák a parti madarak tömegeit is. Néhány tiszántúli

halastavon rendszeresen gyülekeznek a darvak is.

A 89. táblázat összefoglalja a halastavainkon élő veszélyeztetett fajokat, illetve élőhelyigényüket.

90. táblázat - Az NAKP tógazdasági programjának 2002. évi gazdálkodási előírásai és

azok várható hatásai

Madárfajok Védelmi

helyzet

Gátak

füves

növény-

zete

Fák és

bokrok Nádasok

Gyéké-

nyesek,

sásosok

Úszó-

hínár-

vegetáci

ó

Szárazo

n álló,

vízálláso

s

medencé

k

Költő fajok




Kis kárókatona

(Phalacrocorax

carbo) V

+

Rétisas

(Haliaetus albicilla) VF

+

Cigányréce

(Aythya nyroca) R +

+

Csíkosfejű

nádiposzáta

(Acrocephalus

paludicola)

B +

Törpegém

(Ixobrychus minutus) Cs

+

Vörös gém

(Ardea cinerea) Cs

+

Bölömbika

(Botaurus stellaris) R

+

Törpe vízicsibe

(Potzana pusila) S

+

Vörösnyakú vöcsök

(Podiceps grisegena) S

+

Üstökösgém

(Ardeola ralloides) S

+

Nagy kócsag

(Egretta alba) VF

+

Kis kócsag

(Egretta garzetta) S

+

Fattyúszerkő

(Chlidonias hybrida) B

+

Fülemülesitke

(Luscinia

melanopogon)

Cs +




Nem költő (vonuló/telelő) fajok

Kis lilik

(Anser erythropus) V

+

Halászsas

(Pandion haliaetus) V

+

Daru

(Grus grus) S

+

Tavi cankó

(Tringa stagnatilis) R

+

Jelmagyarázat: V – veszélyeztetett, S – sebezhető, Cs – csökkenő állományú, R – ritka, VF – védelemtől függő

fajok.

Emlősök. Hazánk jelenleg „vidra nagyhatalom” Európában, ami nem kis részben a halastavak kiváló vidra

eltartó képességének köszönhető. Az utóbbi években olymértékben megnőtt a vidrák száma a halastavakon,

hogy gyakran óriási károkat okoz az anyaállományban és a telelő-raktár tavakon.

4.1.4. 4.4.1.4. A tógazdasági haltermelés és a természetvédelem konfliktusai

A halgazdálkodás és a természetvédelem összefüggésrendszerében a tógazdasági haltermelés az a termelési

mód, amely a legtöbb ponton kapcsolódik a természetvédelemhez. A tógazdasági haltermelés ugyanakkor

gazdasági szempontból is a legjelentősebb valamennyi halgazdálkodási forma között. Ezek a tények is

indokolják, hogy ezen extenzív termelési mód és a természetvédelem problémáit részletesebben is

megvizsgáljuk.

a) A halastavak életközösségeit veszélyeztető tényezők

• A nádszegélyek irtása, égetése

A hatékonyabb halgazdálkodásra törekvés a nádasok területének csökkentése irányába hat. Ez elsősorban a

védett madárfajok (mindenekelőtt a gém- és kócsagfélék) fészkelőhelyét veszélyezteti. A korábban gyakori

nádégetést ma már törvényi rendelkezések tiltják. Az égetés helyett a nádvágás alkalmazható, ami gazdaságilag

is indokolt, mivel a nád értékes exportcikk. Nádvágásra legalkalmasabb a téli időszak, míg ritkítása egész évben

történik. Utóbbi veszélyeztetheti az ott fészkelő madarak költési sikerét.

• A tavak kaszálása és az eutrofizáció

Hasonló gondot okoz, mint a nád gyérítése. A csér- és sirályfélék potenciális fészkelőhelyét teszi tönkre, viszont

a tókaszálás a bentikus eutrofizáció kivédésének az egyetlen lehetősége, ezért elvégzése mindenképpen

szükséges a gazdálkodás szempontjából.

• Tóleeresztés, tófeltöltés

A tavaszi lehalászás és a tavasz végi, nyár eleji tófeltöltések a száraz tófenékre fészkelő parti madarak

fészakaljait pusztíthatja el. A költési szezonban a tavak vízszintjének változtatása hátrányos a vízimadarak

számára, mivel a fészkek építésének magassága mindenkor a vízszint függvénye. Gyakran előforduló probléma,

hogy a halgazdaságok leengedik a fészkek alól a vizet vagy épp ellenkezőleg, a vízszint emelésével elárasztják

azokat.

• A védett madarak elpusztítása




Szintén jelentős problémája a természetvédelemnek. Sajnos még ma is előfordul, hogy halastavainkon vöcsköt,

kócsagot, nyári ludat, küszvágó csért ejtenek el. A természetvédelmi jogszabályok engedélyezik a halastavak

területén a kárókatona, a szürkegém, a szárcsa és a dankasirály elejtését. Mégis dúvadirtáskor sokszor előfordul,

hogy nem tesznek (nem tudnak!?) különbséget tenni a védett és az elejthető fajok között. Tapasztalataink szerint

a legtöbb vadász, vadőr, halőr fajismerete nem kielégítő a feladat ellátásához.

• A halastavak medrének meszezése

A halastavak lecsapolását követően a halgazdálkodási gyakorlat szerint a tavak medrét mésszel kezelik. A

gazdálkodás szempontjából erre azért van szükség, mert a meder mélyebb fekvésű területein összegyűlő

vizekben visszamaradhatnak ún. „szeméthalak” (főleg ezüstkárász), amelyek a tavak későbbi népesítését

nehezítik, illetve jelentős hatással lehetnek a gazdálkodás sikerességére. A meszezés másik oka a tómeder

fertőtlenítése és a víz termőképességének javítása. Ez a gyakorlat természetvédelmi szempontból teljesen

elfogadhatatlan, mivel a visszamaradó vizekben a tapasztalatok szerint nagy mennyiségű védett halfaj

(különböző csíkfajok) maradhatnak, illetve ide húzódnak vissza a halastavak vizet nélkülözni nem tudó egyéb

állatfajai is. Egy esetleges meszezés óriási károkat okozhat a halastavak természetes élővilágában.

b) A gazdálkodás eredményességét befolyásoló tényezők

A halastavakon folyó gazdálkodás sikerére leginkább az ott élő állatok halfogyasztása befolyásolhatja. Emlősök

közül a vidra halfogyasztása jelentős, amit éves átlagban napi 1 kg/egyed mértékűre becsülnek a szakemberek,

de pontos becslési módszer a halastavi károkozására még nincsen.

A trofikus kölcsönhatások közül igen jelentős mértékű és a gazdálkodás sikerességét közvetlenül befolyásoló a

halfogyasztó (piscivorus) madarak és a halállomány közötti anyag- és energiaforgalmi kapcsolat. A természetes

vizes élőhelyek csökkenésével az e területekre jellemző madárközösségek kedvező feltételeket találtak a

mesterséges halastavakon, és állományaik a nagy mennyiségű táplálékbázis miatt nagymértékben

koncentrálódtak. A madarak halastavi anyagforgalomban betöltött szerepének vizsgálata nagy jelentőségű mind

halgazdálokodási, mind természetvédelmi szempontból. A piscivorus madárfajok ökológiai szerepe különböző

módszerekkel meghatározható, illetve becsülhető, így széles körben elterjedtek azok a produkcióbiológiai

módszerek, amelyek az adott madárfaj egyedeinek testtömegéből vagy testfelületének nagyságából következtet

a létfenntartó energiaszükségletre. A másik módszertani csoport konkrét táplálékanalízisek segítségével ad képet

a madarak trofikus szerepéről. Előbbi inkább az elméleti produkcióbiológiai számításokhoz, utóbbi pedig

elsősorban a konkrét madárkárbecslésekhez alkalmas.

4.1.5. 4.4.1.5. A természetes vízi halgazdálkodás és a természetvédelem

A tavak és folyók halászata egyidős az emberiség történetével. A természetes vízi halgazdálkodás biológiai

alapjait a víz, mint három dimenziós tápközeg óriási produktivitása és a halfajok rendkívüli szaporodási

potenciálja adja. Ezek révén a jól működő vízi ökoszisztémák, egy ésszerű mértékű és méretű szelektív,

szabályozott halászat hal egyedszám csökkentő hatását a bennük rejlő ökológiai szabályozó mechanizmusok

segítségével az ökoszisztéma egészének sérülése nélkül tudják kompenzálni.

Ma már azonban igen kevés azon vízi élőhelyek száma (ha van ilyen, az szigorúan védett), amelyeken ne

érződne az emberi beavatkozás kisebb nagyobb hatása. Halgazdálkodási szempontból a legjelentősebb emberi

hatásoknak a felszíni vizek tápanyagtartalmának megnövekedése és szennyezése, valamint a mederrendezések

és a mesterséges vízkormányzás tekinthető. Ezek együttes hatása révén szélsőségesen megnőhet egyes

víztípusok produktivitása, míg az igényesebb, ritka halfajok nem találják meg a szaporodásukhoz szükséges

feltételeket. Ennek következtében az ilyen vízterekben egy-két igénytelenebb halfaj fog elszaporodni, amelyek a

szélsőségessé váló vízminőségi mutatókhoz (algavirágzás, oxigénhiány, gázfelszabadulás) is jól

alkalmazkodnak, és így drasztikusan lecsökken az ökoszisztéma fajdiverzitása. Ezért napjainkban a fenntartható

természetes vízi halgazdálkodásnak alapeleme a vizek átgondolt halasítása, melyet a törvény is előír a

vízterületeken halászati joggal rendelkezők számára. A népesítésnél nagyon fontos az adott vízi élettérnek

legmegfelelőbb fajok telepítése. Természetvédelmi szempontból a természetes vízi halászat akkor okozhat

problémát, ha törvénytelen eszközökkel vagy tiltott területen történik.

A természetes vízi halgazdálkodás sokat vitatott kérdésköre a betelepített és behurcolt halfajok, mint az

ökoszisztémák biológiai „szennyezőinek” problémája. Az általános természetvédelmi nézet szerint a nem

őshonos fajok veszélyeztetik az őshonos életközösségeket. A behurcolt halfajok kártétele a következőkben

foglalható össze:




• az őshonos halfajokkal összeívva csökkentik azok szaporodási potenciálját, valamint genetikai leromlást

okoznak;

• a kompetíció és a ragadozás révén csökkentik az élőhelyek őshonos fajainak számát;

• élettevékenységeik az élőhely leromlását, ökoszisztéma szintű szegényedését okozzák (pl. túlzott amúr

telepítés).

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni néhány betelepített halfaj kedvező hatását sem. Az amur például

hatékonyan használható fel a bentikus eutrofizáció élőhelyromboló hatásainak fékezésére. A makrofiton és hínár

vegetációt intenzíven fogyasztó halak terméketlen (hibrid vagy triploid) változatait számos országban

eredményesen telepítették ilyen célból.

Vannak azonban olyan halfajok is, amelyek ugyan őshonos elemei a magyar halfaunának, de a telepítés miatt a

korábbiaktól nagyságrendekkel nagyobb egyedszámban fordulnak elő. Ilyen például az angolna, mely igen sok

vitát váltott ki az elmúlt években. E halfajnak az őshonos faunát károsító hatása még nem tisztázott, nagy

gazdasági jelentősége ugyanakkor indokolná telepítését.

4.1.6. 4.4.1.6. A halgazdálkodás és a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program

A halastavakon a halgazdálkodás és a természetvédelem érdekei sokszor keresztezik egymást, de minden

esetben elmondható, hogy a természetvédelem érdeke a halastavakon a folyamatos termelés fenntartása. A

problémák rendszerint megelőzhetők, hatásaik csökkenthetők, ha már a tavak betelepítését megelőzően

figyelembe veszik a tó természeti adottságait, és úgy választják ki a tavakat a termelési célhoz, hogy ezáltal is

csökkenjen a konfliktusok kialakulásának lehetősége. A termelés során is számos olyan technológiai lépés van,

melyek adott tóegységre szabott módosításával úgy növelhető a gazdálkodás természetvédelmi haszna, hogy

közben a gazdálkodási cél sem sérül jelentősen. Nagyon fontos ezért, hogy a természetvédelmi szakemberek és

a tógazdák folyamatos szakmai kapcsolatban legyenek, ismerjék és értsék egymás céljait és indokait.

Az először 2002-ben meghirdetett NAKP tógazdasági program egyik célja a halastavak esetében ezért az volt,

hogy minél több gazdálkodó vegyen részt a programban és annak követelményeinek megfelelően alakítson ki

kapcsolatot a helyi természetvédelmi szakemberekkel. A 2002. évben a NAKP programban résztvevő halastavi

gazdálkodóknak a 90. táblázat szerinti gazdálkodási megkötéseket kellett vállalniuk.

91. táblázat - A legfontosabb nádas-felújítási eljárások

Előírt intézkedés Természetvédelmi

hatás Hatása a

gazdálkodásra

Vízkormányzás: a

gazdálkodóknak az ivadéknevelő

tavak kivételével a halastavakat

április 1. napjáig fel kell töltenie.

Fészkelési időben (március 15–

június 30.) 20 cm-nél nem lehet

nagyobb vízszintingadozás.

Vizes élőhely

biztosítása. Vízi

madarak fészekrakási

és költési

tevékenységének

biztosítása.

Növekvő vízdíj

költségek. Lehalászási

nehézségekből adódó

bevételkiesés.

Nádgazdálkodás: a gazdálkodó

vállalja, hogy a nád aratását és

kiszállítását olyan időszakban

végzi, amikor a munkálatok nem

zavarják a parti életközösségeket.

Élőhelyvédelem,

nádasban fészkelő

madarak szaporodási

feltételeinek

biztosítása.

Kieső bevételek a nád

értékesítésénél.

Vízi növényzet védelme: a

gazdálkodó vállalja, hogy olyan

gazdálkodást folytat, amely

lehetővé teszi a víztér egyes

területein a hínár vegetáció

megmaradását.

Botanikai értékek

közvetlen védelme. A

hínárok értékes vízi

életközösségeinek

védelme. Hínáron

fészkelő madarak

Területi adottságoktól

függően 50–100 kg/ha

hozamkiesés a

termelésben.




szaporodási

feltételeinek

biztosítása.

Madárvédelem: a gazdálkodó

vállalja, hogy pályázatához az

illetékes Nemzeti Park Igazgatóság

által elfogadott „Madárriasztási

tervet” készít, és a madárriasztást a

tenyészidőszak alatt e terv szerint

végzi.

A haltermelésre

semmilyen vagy csak

kisebb mértékű

veszélyt jelentő madár

és emlős fajok

zavarásának

csökkentése.

Halfogyasztó madarak

károkozásának

növekedése,

(elsősorban

kormorán). Közvetlen

fogyasztás:

100–200 kg/ha/év

Sebzésből eredő

elhullás: 100–200

kg/ha/év

Takarmányozás: Termelő tavakon

csak szemes takarmányok etetése

megengedett. Pelletált

takarmányok csak állatgyógyászati

célból alkalmazhatóak.

Extenzív termelési

rendszer fenntartása. A

tóvíz minőségének

védelme.

Technológiai

korlátozás miatt a

termelés nem lehet

intenzív.

Trágyázás: a tavakon csak szerves

trágyát (istálló trágya és hígtrágya)

lehet alkalmazni a természetes

hozam fokozására. Tavak

lecsapolása előtt egy hónappal

trágyázni nem szabad.

Környezetbarát trágya

elhelyezés ösztönzése.

Felszíni és felszín alatti

vizek védelme.

Szállítási költségek

növekedése miatti

önköltség növekedés.

Egyes területeken

jelentős hozam kiesés

(100–200 kg/ha).

Hosszú távon a NAKP halastavi programjának célja a működő halastavak természeti értékének növelése az

állományok nagyságának növelésével és az élőhely funkciók megőrzésével, valamint a halastavak ökológiai

hálózatokban betöltött szerepének megőrzése és fejlesztése. A program fejlesztésekor figyelembe kell venni,

hogy a halastavak természetvédelmi értékei és lehetőségei nem egységesek, gyakran tóegységről tóegységre

változnak. Számos tóegység esetében a fenti alapprogramon felül meghirdethető gazdálkodási korlátozások

jelentős természeti értékeket hozhatnak létre. A lehetséges járulékos gazdálkodási követelmények például a

következők lehetnek:

• tóegység nettó hozama nem lehet magasabb, mint 600 kg/ha, ami biztosítja az extenzív gazdálkodás

fenntartását;

• törekedjen a halastórendszerek területén található úszóhínarasok, nádasok, fás növényzet megőrzésére;

• lehetőség szerint telepítsen őshonos fafajokat, mert ezek nagymértékben növelhetik a halastó természeti

értékeit;

• a nádasok vágása során kerülje az ún. taroló vágást, inkább helyenként hagyjon avas nádfoltokat a madarak

fészkelésének elősegítése érdekében;

• a tókaszálás ne érintse a tündérfátyol és tündérrózsahínárokat, mert ezek egyrészt értékes, védett

növénytársulások, másrészt kiváló fészkelőhelyek;

• az értékes vízinövényzetű tavakba kerülje az amur telepítését, mert az nagyobb állományban könnyen

kipusztíthatja a vízinövényzetet;

• a nagy nádasokkal vagy úszóhínármezővel rendelkező tavakba őszi lehalászású piaci halat telepítsen;

• február és augusztus között tartózkodjon a 20 centiméternél nagyobb vízmozgástól a nádasban és a hínáron

fészkelő madarak kímélése érdekében;




• a tavaszi és a nyári lecsapolásokat, illetve a tófeltöltéseket próbálja meg olyan tavakra korlátozni, amelyeknek

nincs vagy csak keskeny nádszegélye van, így elkerülheti a védett fajok veszélyeztetését és az ezzel járó

problémákat;

• tavasszal szárazon álló nagy tóba csak előnevelt ivadék júliusi telepítését vagy tórekonstrukciót tervezzen,

mert ezek esetében nagy az esélye annak, hogy abban fokozottan védett madarak (gulipán, széki lile,

gólyatöcs) költenek;

• ha az egynyaras nevelésre kiválasztott tóban gulipán vagy széki lile fészkelt, akkor ez a tó csak a fészkek

elhagyása után népesíthető be; a madarak általában május végére fejezik be a költést, és azután a tó már a

szokásos technológia szerint használható;

• ha szükségessé válna egyes madárfajok riasztása vagy gyérítése, akkor ügyeljen arra, hogy az ne járjon védett

fajok elpusztításával, illetve élettevékenységük jelentős zavarásával;

• ne alkalmazzon a lecsapolt halastavak kezelésénél meszet és más fertőtlenítőszert.

Ezeket a korlátozásokat olyan kompenzációs összegek kifizetésével kell meghirdetni, hogy a gazdálkodóknak a

minden esetben bekövetkező bevételkiesések vagy ráfordítás növekedések ellenére is megérje vállalni azokat.

Figyelembe véve a halastavak és az azokon elérhető természetvédelmi célok közötti különbségeket, a rendszer

sikerének kulcsa egy kötelező vállalások sorát tartalmazó alapprogramból és a szabadon kombinálható

kiegészítő programokból álló pályázati struktúra kialakítása. A követelmények rendszerét a lehető legnagyobb

gazdálkodói részvétel elérése érdekében egyeztetni kell a halastavi termelők szakmai fórumain is.

A pályázatok értékelési rendszerébe és az egyes programok eredményének vizsgálatakor célszerű figyelembe

venni a meglévő és a program hatásaként létrejövő természeti értékeket. Ilyen lehet például a védett fajok

számának növekedése, egyes kiemelt jelentőségű fajok populációjának változása vagy egyes bioindikátorok

elemzése.

A program hatásaként javulna a halastavak, mint értékes élőhelyek eltartó képessége és élőhelyminősége. A

programban résztvevő halastavak mentén országos ökológiai hálózat alakulhat ki, amely biztosítja a vízhez

kötődő élőlények elterjedését és a populációk genetikai diverzitásának fennmaradását is. A halastavakon

növekszik a védett természeti értéket képviselő flóra- és faunaelemek egyedszáma, és növekszik az értékes

ökoszisztémák mérete is. A program közvetlen és közvetett hatásai révén csökken a felszíni és felszín alatti

vizek tápanyag terhelése, javul azok minősége. Mindezeken túl javul a termelők és a természetvédelmi hatóság

együttműködése és a haltermelők környezettudatossága, mivel a termelők ha csak részben is, de e program

bevezetésével először kapnak kompenzációt, kifizetést a természetvédelmi feladatok megvalósításáért.

4.2. 4.4.2. Nádgazdálkodás

4.2.1. 4.4.2.1. A hazai nádgazdálkodás helyzetének áttekintése

Magyarországon 40 000 hektár nádas művelési ágú terület van, ez az ország területének 0,4%-a. A hivatalos

földhasználati statisztika 1960-ban országosan 26 000 hektár nádast említ, ez 1975-ben 33 000 ha, 1990-ben már

több mint 40 000 hektár. A növekvő tendencia – a nagy lecsapolási program ellenére – jórészt a halastavak és

mesterséges víztározók építéséből fakad. Maguk a mesterséges vízfelületek peremrészei gyakran nádasok, de a

víztározók környéke – a talaj jelentős átvizesedése miatt – szintén nádasodásnak indult. Gyakorlati tapasztalatok

és a statisztikák természetének ismeretében állíthatjuk, hogy a valóságban mintegy 80 000 hektár nádas élőhely

található Magyarországon. A művelésből kivett kategóriába tartozó területek – például természetes vízfelület –

nem elhanyagolható hányada is náddal borított, amit statisztikailag nem tartanak számon.

A nádasok mind gazdálkodási mind természetvédelmi szempontból fontosak. A nádas hasznosítása egyike a

leginkább extenzív földhasználati módoknak, hiszen szinte csak a nád levágásából áll. A nádasok a sekély tavak,

mocsarak, víztározók esetében fontos szűrő szerepet töltenek be (Kis-Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó stb.).

Környezetvédelmi jelentőségük napjainkban egyre inkább felértékelődik. Természetvédelmi jelentőségük is

kiemelkedő. Mind a gerinctelen, mind a gerinces vízi életközösségek és fajok szempontjából nagyon fontos

élőhelyek. Számos védett és veszélyeztetett szitakötőfajtól kezdve a telepesen költő madárfajokig a vízhez

kötődő élővilág jelentős részének a heterogén nádas kínál élőhelyet.




Közép-Európa legnagyobb nádasa a Fertő tó területén és akörül található, mintegy 7 000 hektár. Ez a terület ma

már nemzeti park. Jelentős a nádas a Balaton északi partvonalán, a Kis-Balaton és a Velencei-tó mentén, az

Alföldön a Hortobágyon és a Kiskörei-tározón. A védett nádasok összkiterjedése 12 500 hektár, a védett

területeknek ez 2%-a.

A nád aratása, amelyre speciális állami és magánvállalatok szerveződtek, télen történik. Leginkább speciális

gépeket alkalmaznak. A gépi aratás és technológiája sokszor veszélyezteti a fenntartható gazdálkodást, mert

fagymentes időben letapossa a nádat, szennyezi a területet (olajfolyás). A gépi aratás homogenizálja a nádast. A

mozaikosság fenntartása igényli a kézi nádaratást. Hasonlóan probléma a gyenge minőségű területek

művelésének elhanyagolása, ez tovább gyorsítja a minőségromlást. E területek gyenge minőségű nádját

energianyerésre vagy például gombatáptalaj készítésére lehet felhasználni. A jó minőségű nádat tetőfedésre és

nádpanelek készítésére használják.

A nádaratás és a nád kiszállításának végső időpontja február 15. Sokszor azonban még márciusban is folynak

ezek a munkák, veszélyeztetve az élővilágot. A le nem aratott nádasokat ugyanakkor sokszor leégetik, és ez

nagy pusztítást okozhat. A környezeti szempontokat figyelembevevő nádgazdálkodás gyakorlatának

megteremtése döntő jelentőségű a természeti értékek megőrzése érdekében.

4.2.2. 4.4.2.2. A nádtermelés természetvédelmi szempontjai

Egyre gyakrabban ismerik fel, hogy a fenntartható fejlődést figyelembe véve a kezelési eljárások mind a

gazdasági, mind a természetvédelmi hasznosítású nádasok esetében megegyeznek. A hasznosítás két módjának

aránya a tulajdonostól, a gazdasági és gyakorlati lehetőségektől függően változik.

Egy élőhely természetvédelmi kezelési alapelveinek meghatározásakor bármely ökoszisztéma esetén érvényes,

hogy a természetvédelmi kezelés célja a rendszer:

• integritásának hosszú távú megőrzése,

• a heterogenitás és a komplexitás fenntartása,

• a diverzitás megőrzése.

Bár a nádas nem tűnik összetett élőhelynek, mégis sok apró szabályzó mechanizmus működik benne. Az

abiotikus és biotikus környezeti tényezők bonyolult kapcsolatai a nádast élő rendszerré formálják, amely

folyamatosan változik.

A nádas egy vízi társulás, amely a szukcesszió természetes folyamatának egy stádiuma. A szukcesszió a

klimaxtársulással zárul. A nádasok nem tartoznak a klimaxtársulások közé, ezért a folyamatos szukcesszióban

lévő társulás igényli a megfontolt és okszerű emberi kezelést, mozaikos kialakítású nádasok fenntartását. Ennek

révén megvalósulhat az, hogy mindenkor, egymáshoz viszonylag közel, egy időben legyenek homogén, aratható

állományok (gazdasági érdek, szukcesszió lassítása, az eutrofizáció lassítása) és természetesebb állapotú,

különböző korú avas nádasok (a gerinctelen állatvilág és a fészkelő madarak, emlősök érdekében), csatornák

öblök, tisztások (a vízi szervezetek, a kétéltűek, hüllők, nádasban táplálkozó madarak, emlősök érdekében).

Fontos, hogy legyenek száraz és vizes talajú nádasok, illetve a parti zonáció a lehető legérintetlenebb

formájában maradjon fenn. Ez a változatos élőhelyeket kínáló nádas képes a legnagyobb fajgazdagságú,

specializálódott növény- és állatvilágot fenntartani, eközben maga is fennmaradni.

A nád téli vágása lehetővé teszi a betakarítást anélkül, hogy a nád növekedését károsan befolyásolnánk. A nád

száraz talajon is tökéletesen megél, de vetélkednie kell más erőteljesen növő fűfélékkel és szálfüvekkel,

amelyek az elárasztott talajon nincsenek jelen. A tavaszi árasztással együtt alkalmazott téli vágás képes

fenntartani a nád egyeduralmát.

A majdnem tiszta állományú nád esetében bevált kezelési módszereket alkalmazhatjuk akkor is, ha a nádasban

fenn akarjuk tartani vagy elő akarjuk segíteni a növényfajok nagyobb változatosságát, a munkafázisokat

azonban másképp kell időzíteni. A növények érdekében a vágást és legeltetést nyár végén kell elvégezni, a

levágott anyagokat el kell szállítani, hogy ezzel az avar felhalmozódását csökkentsük. Ideális esetben a víz

nyáron éppen elborítja a felszínt vagy egy kicsivel a talajszint alatt van, télen pedig árasztásra van szükség. Egy

ilyen rendszer sok növény számára biztosítja az ideális növekedési feltételeket, miközben csökkentjük több

erőteljes, magas növésű növény, például a nád esélyeit, amely viszonylag rosszul tűri a nyári vágást és

legeltetést. Ahol a kezelésnek ezt a módját alkalmazzuk, ott fokozatosan csökkenni fog a nád mennyisége.




Az alkalmazható felújítási eljárások a nádas leromlásának vagy a szukcesszió előrehaladtának mértéke szerint

változnak. A nádas kezelése és felújítása között aránybeli különbségek vannak; a módszerek lényegében

megegyeznek, azzal a különbséggel, hogy felújítás esetén a nádas aljzatának megújítása válik a legfontosabb

feladattá. A legfontosabb felújítási eljárások:

• a vízszint megemelése,

• a fás szárú növényzet eltávolítása,

• a nádas aljzatának megújítása.

4.2.3. 4.4.2.3. Természeti értékek

a) Botanikai értékek

A természetes és természetközeli nádasokban általában egy vagy két gyengébben kifejlett alsóbb szintet

találunk. Fontosabb társulás alkotó fajok a Glyceria maxima, a Schoenoplectus lacustris. Az alsóbb gyepszint

jellemző fajai a Calystegia sepium, Polygonium minus, Galiun paluster, Mentha aqutica, és a ritka Ranunculus

lingua. Vizes talajon mocsári mohák, elsősorban a Drepanocladus kneiffii gyakori. Ritka és értékes fajok közé

tartozik az Urtica kioviensis és a Chrysantenum serotinum is.

b) Zoológiai értékek

A nádasokban élő állatok közül leginkább a madarak ismertek, de az utóbbi időben számos vizsgálat indult más

állatcsoportok megismerésére. Kiderült, hogy a nádas életében jelentős hatású állatfajból jóval több fordul elő

ezen az élőhelyen, mint azt korábban gondolták. Hetven fölött van azoknak az ízeltlábú fajoknak a száma,

amelyek táplálkozási kapcsolataikon keresztül szorosan kötődnek a nádhoz. Külön figyelmet érdemelnek a

nádfogyasztó rovarokban fejlődő parazita rovarok és általában a nádat fogyasztó fajok ellenségei. Ezek gyakran

kielégítően szabályozzák a nádfogyasztó fajok állományát. A nádasok faunájának gazdagsága, az együtt élő

szervezetek között kialakult szabályozási mechanizmusok a nádasok gerinctelen és gerinces állatvilágát

egészében kiemelt védelemre érdemesítik. Ezt szem előtt kell tartani mindenféle beavatkozásnál.

A kétéltűek számos faja előfordulhat a nádasokban, azok tisztásain és vízében. A farkos kétéltűek közül a

pettyes gőte (Triturus vulgaris) és a tarajos gőte (Triturus cristatus), a farkatlanok közül pedig a vízibékák

(Rana esculenta complex) három faja és a vöröshasú unka (Bombina bombina) gyakran fellelhető kisebb-

nagyobb állóvizeink nádasaiban. A barna varangy (Bufo bufo) csak a peterakási időszakban keresi fel a nádasok

vizét. A békáknak egyetlen faja fordul elő rendszeresen a nádszálakon, ez a zöld levelibéka (Hyla arborea).

A hazánkban élő hüllők közük a mocsári teknős (Emys orbicularis), a kockás sikló (Natrix tesselata) és a

vízisikló (Natrix natrix) az, amelyek szinte egész életüket a vízben töltik, így a nádasokban is gyakran

találkozhatunk velük. A nádasokban alkalmilag előfordul az elevenszülő gyík (Lacerta vivpara) is, amely

úszásra is hajlamos, és táplálékát gyakran a nádasban is élő apró rovarok adják.

A leglátványosabb és leginkább ismert csoport a madaraké, amelyek közül táplálkozásuk, életmódjuk és

fészkelőhelyük révén a következő fajok kötődnek leginkább a nádasokhoz.

Nádirigó (Acrocephalus arundinaceus) – A hazai nádasokban áprilistól szeptemberig található. Az élőhely

minőségétől függően akár 5–20 méterenként is költhet, de a fészkek általában 30–50 méterre vannak egymástól.

Nem kötődik a nagy összefüggő nádasokhoz. Halastavak csatornák, kubikgödrök keskeny parti nádszegélyében

éppen olyan gyakori, mint a tavak, mocsarak, lápok nádasaiban. Fészkét mindig a víz közelébe építi. A

fészkelőhely igen szűk feltételű választása mellett a táplálkozóhely szinte minden, a fészektől akár több száz

méterre lévő természetközeli és mezőgazdasági művelés alatt álló élőhely lehet. A nádirigó elsősorban a fészek

helyének megválasztásával kötődik a nádasokhoz. A fészek megtartásához szükséges tartószálak miatt a télen

égetett vagy a teljesen learatott nádasokban legfeljebb az új nád megerősödése után a második költés során

telepszik meg.

Cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus) – Vonuló madár, a hazai nádasokban áprilistól októberig

fordul elő. Előnyben részesíti a nagyobb összefüggő nádasokat. Fészkét homogén nádasokban építi. Nem

ragaszkodik a nyílt víz közelségéhez, költ száraz aljzatú nádasokban is. A cserregő nádiposzáta mind

fészkelésével, mind táplálkozásával erősen kötődik a nádasokhoz, annak minőségét a fészkelő állomány

sűrűsége jelzi.




Fülemülesitke (Acrocephalus melanopogon) – A hazai állomány vonul, korán, már márciusban megjelenik és

néha még novemberig is itt tartózkodik. Hazánkban a megfelelő élőhelyeken is ritka. Csak az igazán nagy,

aratatlan nádasokban, gyékényesekben él. A gazdálkodási szempontból egyébként is kisebb értékű gyékényes

nád 100 méter átmérőjű foltjainak meghagyásával az állomány megőrizhető.

Foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus) – Vonuló madár, a hazai nádasokban áprilistól októberig

fordul elő. A nádasok külső szárazabb, kiritkuló, kétszikű növényekkel elegyes állományában költ.

Megtelepszik zsombéksásos, kákás állományokban, vizenyős, bokros kaszálókon, alkalmanként mezőgazdasági

kultúrákban is. A foltos nádiposzáta kevésbé kötődik a nádasokhoz, mint a fülemülesitke, a nádirigó vagy a

cserregő nádiposzáta. Az előző fajokhoz képest növekvő állománya a nádas szárazodását, degradációját jelzi.

Nádi tücsökmadár (Panurus biarmicus) – A hazai állomány állandónak tekinthető. Nagyon korai fészkelése

miatt első fészekalját az elhúzódó nádaratás, illetve a nádégetés veszélyezteti. Elsőéves nádasban nem telepszik

meg, csak ha abban számára alkalmas gyékényes-nádas folt van. Előnyben részesíti a nádasok vízmenti

szegélyeit, a belső vízfoltokat övező területeket. Megtelepítése vagy a fészkelő állomány növelése mesterséges

fészkelőhelyekkel, varsababák kötésével elősegíthető.

Nádi sármány (Emberiza schoeniclus) – A hazai fészkelő populáció részleges vonuló. A fészkét a nádasok

külső, szárazabb szegélyben, nád, gyékény vagy sáscsomóba építi. Télre a nádasokban élő madarak száma

lecsökken, de így is a nádi sármány a legnagyobb egyedszámú faj az itt maradó, illetve a télre érkező fajok

közül.

Kék cinege (Panurus biarmicus) – Állandó madár, szaporodási időszakban az erdősült területekhez kötődik. A

költés után, főleg a fiatalok kóborolni kezdenek és a fészkelésre amúgy alkalmatlan területeken , így a

nádasokban is feltűnnek. A nádasokban már július-augusztus folyamán megjelenik, de nagyobb számban csak a

téli hónapokban fordul elő. Különösen akkor válik gyakorivá, ha a hideg a hótakaróval együtt jelentkezik.

Ilyenkor más élőhelyeken beszűkül a táplálkozási lehetőség, de a nádasok csak a legnagyobb hótakaró esetén

válnak hozzáférhetelenné a madarak számára.

Nyári lúd (Anser anser) – Vonuló madár, gyékényes, kákás nádasokban, ritkábban mocsár és lápréteken fészkel.

Előnyben részesíti a víztisztásokkal tarkított aratatlan, öreg nádasokat. Tavasszal a zsenge nádhajtásokat,

különböző hínárfajokat fogyasztja, a későbbiekben a táplálkozása a nádra nézve közömbös. A nádaratás

természetvédelmi szempontú szabályozása szükséges a fészkelések sikerességéhez.

Szárcsa (Fulica atra) – Vonuló madár, de enyhébb teleken nagyobb számban is áttelelhet. Leggyakoribb a

náddal, gyékénnyel övezett mélyebb tavakon, ahol dús a hínárvegetáció. Fészkét mindig nyílt víz közelébe, sűrű

növényzet közé építi. A fészek anyaga többnyire nád.

Barna rétihéja (Circus aeruginosus) – Vonuló madár, hazánkban márciustól októberig fordul elő, ritkán át is

telel. Sík és dombvidéki természetes és mesterséges tavak nádszegélyében, kisebb-nagyobb mocsarak

nádasaiban sok helyen fészkel. Tápláléka is a nádasokból és a környező természetes és mezőgazdasági

területekről származik.

A nádasokban sok emlősfaj is megfordul. Az alábbiakban azokat a fajokat soroljuk fel, melyek táplálkozásában,

illetve szaporodásában a nádnak különösen fontos szerepe van: pézsmapocok (Ondatra zibethicus), patkányfejű

pocok (Microtus oeconomus), vízipocok (Arvicola terrestris) és törpe egér (Micromys minutus).

4.2.4. 4.4.2.4. A nádgazdálkodási gyakorlat és a természetvédelem konfliktusai

A nádgazdálkodók és a természetvédők közötti konfliktus a következő gyakorlati nádgazdálkodási és kezelési

szempontokra vezethető vissza:

• a nádaratás időpontja,

• a nádaratás gyakorisága,

• az aratott terület kiterjedése,

• a nád kezelési és felújítási gyakorlata.

Az aratás időpontját a gazdálkodók november végétől a nádgyertyák megjelenéséig, akár március végéig

teszik. Ez természetvédelmi szempontból súlyos károkat okozhat az ott élő gerinctelen és gerinces élőlények




populációiban, mivel jó időjárás esetén a szaporodási időszak már február 15. után megkezdődik (pl. nyári lúd).

Az aratással nem csak a potenciális fészkelő helyeket semmisíti meg, de a zavarás miatt az erre érzékeny fajok a

szomszédos – még épen hagyott – területeket is elhagyhatják. Ezért a természetvédelmi kezelés egyik alapelve,

hogy február 15. után ne végezzünk nádgazdálkodási tevékenységet (aratás, égetés) a kezelési területen.

A gyakoriság és a kiterjedés szempontjából a gazdálkodók a profitabilitás, míg a természetvédőket a

heterogenitás és komplexitás elvét követik. A jó minőségű, eladható tetőfedőnád erős, homogén, nem kell

válogatni. Ezt egy-, legfeljebb kétéves vágásforgóban lehet előállítani, nagyüzemi méretekben, géppel aratva.

Így a leggyakoribb az egy vagy kétéves vágásforgó. Ezzel homogén, egykorú, avarban és avas nádban szegény

nádast alakítanak ki, amely csak a kevésbé érzékeny, tágtűrésű fajok számára kedvez. Természetvédelmi

szempontból a heterogén szerkezetű nádas a legkedvezőbb, amit három vagy annál több éves vágásforgóval

érhetünk el. A heterogenitás és a komplexitás elérésének – a vágásforgó idejének megnövelésén túl – másik

módja az aratott parcellák méretének csökkentése. Ez a gazdálkodó szempontjából sokszor profitabilitási

gondokat okoz, mert egy nagy méretű, rövid vágásforgójú tábla egyszerre történő learatása gazdaságosabb, mint

sok kis méretű, hosszú vágásforgójú tábla aratása.

A gazdálkodó a nádas felújítási és kezelési gyakorlatát a jó minőségű, egyöntetű nád előállítása vezérli. Így

egy elöregedett, avas nádban és avarban gazdag nádas felújításának legolcsóbb módja az égetés. A nem aratott

szegélyek, kisebb nád foltok természetvédelmi kezelése nem célja. Ezeket vagy együtt kezeli az intenzív

parcellákkal vagy teljesen magára hagyja. A gazdálkodók számára a növényvédő szerek alkalmazása nagy,

összefüggő táblák esetén gazdaságos és gyors megoldást jelent a kórokozók és a gyomok elleni védekezésben.

A természetvédelmi szempontok ezzel szemben mások. A radikális, gyors megoldások a kezelés és felújítás

során csak végső esetben és alapos körültekintéssel alkalmazhatók. Elveti a növényvédő szerek alkalmazását,

helyette alternatív, kombinált kezelési technikákat alkalmaz.

Összefoglalva a gazdálkodók és a természetvédők nádgazdálkodási technológiái közötti konfliktust illetően

elmondható, hogy a gazdálkodók a rövidtávon látszólag nyereségesebb, intenzív technológiákat alkalmazva

felboríthatják a nádas természetes ökológiai egyensúlyát, és ezzel újabb költségeket gerjesztenek. Ez

hosszútávon nagyban csökkenti a profitot. A rövidtávon kisebb nyereséggel kecsegtető extenzív gazdálkodás a

nádas hosszútávon fenntartható hasznosítását biztosítja. Egyre több gazdálkodó ismeri fel, hogy a fenntartható

fejlődés alapja a két cél összehangolása, ám a jelenleg alkalmazott gyakorlat még elég okot szolgáltat a

konfliktusok kialakulására.

4.2.5. 4.4.2.5. A természetvédelmi szempontú nádgazdálkodás alapelvei

a) A terület minősítése

• Hidrológiai viszonyok

A hidrológiai viszonyok az egyik legfontosabb tényezőegyüttes, amit figyelembe kell venni, amikor a nádas

felújításának, kezelésének vagy létesítésének lehetőségét vizsgáljuk. Ezt azonban gyakran figyelmen kívül

hagyják, amikor a teendőkről döntenek. A hidrológiai vizsgálatok jellege függ a feladat méretétől és a

rendelkezésre álló anyagi eszközöktől. Egy meglévő kis területű (pl. 1 ha-nál kisebb) nádas felújításakor

elegendő egy egyszerű területbejárás. Ezzel szemben egy nagyobb nádas létesítése részletes vizsgálatokat

igényel.

Minden feladatot érdemes a terület leírásával kezdeni, mely tartalmazza a mélyen fekvő részek elhelyezkedését,

a vízfolyások rendszerét és a talajtípusokat, mert ezzel felbecsülhetetlen információkat kapunk a terület

lehetőségeiről. A terület domborzati felméréséhez nem szükséges a részletes szintezés, ha módunkban áll a

területet elárasztott állapotában megfigyelni és lefényképezni.

Új nádas létesítésekor különösen fontos a vízellátás meghatározása. Az illetékes vízügyi hatóság munkatársaival

fenntartott kapcsolat alkalmas lehet arra, hogy megfelelő képet kapjunk az általános vízellátási lehetőségekről.

Nagyobb tervek esetén azonban a vízháztartás egyensúlyának meghatározása (bevitel, mint pl. eső és

vízfolyások, és veszteségek, pl. párolgás és elszivárgás) egyszerűen nélkülözhetetlen. A vízszint megtartásának

és változtatásának lehetősége az adott területen szintén fontos.

• Élőhelyi viszonyok

A nádas értéke gazdasági és természetvédelmi szempontból egyaránt az állapotától függ. Ezért meglévő nádasok

esetén az élőhely állapotjellemzői és a jelenlévő vadvilág legyenek a kezelést meghatározó alapvető




szempontok. Ideális esetben ezeket a jellemzőket térképen kell rögzíteni, hogy a terület állapotáról megfelelő

képet kapjunk. Ezek az információk a hidrológiai felmérés eredményével együtt képezik a kezelésre vonatkozó

döntések alapját.

Az élővilág szempontjából az a nádas tekinthető megfelelően kezeltnek, amelyik már biztosítja a fajok

változatos összetételét vagy a ritka és veszélyeztetett fajok életfeltételeit. Azt kell elsősorban megállapítani,

hogy romolhat-e a kezelés hatására az élőhely állapota annyira, hogy az élővilág értékei eltűnjenek vagy a

kezelés a jelenlegi állapotában ideálisnak tekinthető és változatlan formában folytatható tovább.

Ahol a nádas elsősorban kereskedelmi célú nádat ad, ott a nádvágás rendjének és az egyéb kezeléseknek a

megtervezése során figyelembe kell venni az élővilág értékeit. Tetőfedő nád esetén egyéb figyelembe veendő

szempont a nád minősége, ahol a nád keménysége és egyenessége fontosabb, mint a magassága és vastagsága.

A jelenlévő állat- és növényfajok felméréséhez, a legtöbb ember számára ismeretlen, ritka fajok meghatározása

miatt általában szakemberre van szükség. Segítség kérhető az állami természetvédelemtől és egyéni szakértőktől

is. Egyes állatcsoportok, például madarak, emlősök, kétéltűek és hüllők viszonylag jól ismertek, de az

összetettebb csoportok, mint például a növények és a gerinctelenek meghatározása valószínűleg szakértői

segítséget igényel. Valójában ritkán van szükség nagyon részletes felmérésre. A kiválasztott jellegzetes csoport,

a növények, jó kiindulási pontot jelentenek, mivel jól jelzik a nádas állapotát és azt, hogy milyen egyéb élővilág

lehet jelen.

b) Nádvágás

A vágáskor a nád víz fölötti részét – a szárat és a termést vagy virágzatot – vágjuk le. A vágásokat az alábbi

szempontok szerint szokás megkülönböztetni:

• évszakok szerint,

• gyakoriság szerint,

• kiterjedése szerint.

Két fő vágási időszakot különböztetünk meg: a téli és a nyári vágást. A téli vágás a legkedvezőbb mind tetőfedő

nádtermelésre, mind az élővilág szempontjából. A nyári vágás változatosabbá teszi a nádas növényvilágát.

A nyári vágás alapvető célja az uralkodó makrofita növények visszaszorítása vagyis a növényfajok

változatosságának növelése és a nyílt vízfelületek fenntartása. A norfolki tavak mentén hagyományosan a

takarmányozásra és az almozásra használt lápréti szénát nyáron kaszálták a vegyes szálfüves láprétekről, de ma

már kizárólag természetvédelmi célokból végzik ezeket a műveleteket, és a levágott növényeket

összegereblyézik és elégetik vagy kazlakban korhasztják. A télisást nyáron, még zölden szokás vágni, hogy a

friss hajtásoknak is legyen idejük megnőni, így a téli fagyok és áradások kevesebb kárt tehetnek bennük

A téli vágás a nádas növényzetének csak az elhalt részeit távolítja el. Tény, hogy a téli vágás javítja a nád

minőségét, a levágott anyag eltávolítása pedig – akár eladás, akár elégetés céljából – csökkenti az avar

felhalmozódását, ezzel akadályozza a kiszáradást, és fékezi a szukcessziót. A téli vágás a nád egyeduralmának

kedvez, ebből adódóan csökken a növényfajok változatossága. A téli vágás általában az égetésnél kedveltebb

eljárás, mivel lehetővé teszi a nád betakarítását, és nem károsítja az avarban élő gerinctelen állatokat.

A vágás gyakoriságán azt értjük, hogy a vágást milyen gyakran végzik: évente, kétévenként, esetleg hosszabb

forgóban. Ha a nádat minden évben nyáron vágják, azzal jelentősen visszavetik a legtöbb növényfaj

növekedését, és egészben csökkentik a nádas összes növényi tömegét. Az évenként végzett nyári vágás azonban

mégis elég gyakori. A tetőfedő sás betakarítását három vagy négy éves forgóban kell végezni, hogy az új

növényi szárak kellőképpen megnőhessenek és elérhessék a megfelelő sűrűséget. A tetőfedő nádat évente vagy

kétévenként szokás vágni, ahol azonban a természetvédelem a fő szempont, hosszabb forgót is alkalmaznak.

A vágás időtartama igen változó lehet, több olyan tényezőtől függhet, mint a rendelkezésre álló eszközök, a

vágott nád piaci ára, az alkalmazott forgó, a védendő fajok, illetve csoportok.

A sok éven keresztül elhanyagolt nádas felújítása az avar csökkentése és az értékesíthető, egyenes szálú nád

termesztése érdekében égetéssel is történhet. Azon kiszáradó nádasokat, amelyek talaja tavasszal általában

száraz, és ezért fűfélékkel és más nemkívánatos növényzettel elegyesek, lelegeltethetjük birkákkal. A birka, a

marhától eltérően nem rágja le a nád hajtásait, amíg más, számára ízletesebb növényt talál. Ezért fontos, hogy




kevés állattal legeltessünk, és a birkákat elvigyük a területről, amint a lelegelhető növények mennyisége

csökken. Fontos továbbá, hogy legyen olyan száraz terület, amerre árasztás közeledtével a birkák elvonulhatnak.

A nád gyorsan nő, ha nincs más növény, amellyel versenyeznie kell. Az avar mennyiségét pedig csökkentik

azzal, hogy a nádvágás után megtisztítják a területet.

• Téli nádvágásforgók

Évenkénti vágás. A módszer alkalmazói a nádat minden télen tarlóra vágják. Szigorúan véve ezt nem

tekinthetjük forgó gazdálkodásnak, az egyszerűség kedvéért azonban ezt a kezelési módszert egy éves vágási

forgónak nevezzük.

Az évenkénti vágást elsősorban tetőfedő nád termelésére alkalmazzák. Az évente egy tarlóra vágott nád

általában 1–2 m magas, 2–7 mm átmérőjű (a tövénél), sűrű (több mint 200 szál négyzetméterenként) és sűrűn

tele van bugákkal.

Tetőfedés céljára ez a legkeresettebb minőség. A hosszú időn keresztül évente vágott nádasok hozama

fokozatosan csökkenhet. Az évenként vágott területek átlagos hozama 750–1 000 kéve/ha, a minden második

évben vágott területek hozama pedig átlag 1 000–1 250 kéve/ha.

Az évenkénti vágás első két, három évében a nád 2–3 méter magasra is képes nőni, azonban néhány év elteltével

előfordulhat, hogy csak a 1,5–2 m-es magasságot éri el. Szárazabb helyeken a hosszú időn keresztül folytatott

évenkénti vágás után a nád lehet hogy csak 1 m magas lesz. Az így keletkező különböző hosszúságú, egyenes

szálú, tövénél kemény nád a tető különböző részeinek befedésére alkalmas. A tetőfedők azonban nem szeretik,

ha egy kévén belül a nádszálak különböző hosszúságúak. Az évenkénti vágásból adódóan a nádszálak

vékonyabbak, ezért a tetőn szorosabban rakhatók, amit a nádazók igen kedvelnek.

Az évenkénti vágás folyamán az elhalt nádszálak tömegét eltávolítják, amely így nem halmozódik föl avas

nádként, illetve avarként. A módszer évenként tiszta kévéket eredményez, ezért az osztályozás szükségessége a

minimálisra csökken, lassítja a nádas kiszáradását és a szukcessziót, elősegíti a víz áramlását a felszínen. Az

évenként vágott területre jellemző a fás szárú cserjék hiánya, mivel a vágás során évente eltávolítanak minden

magoncot a területről. A gyakori vágás a nád egyedülálló dominanciájának kedvez, ami által csökken a

növényzet faji változatossága.

Vágás kétévenként. Ennél a módszernél a nádat minden második télen vágják. Az ilyen módon aratott

nádkévében együtt van a kétidejű és egy éves nád, és tetőfedésre ez a legalkalmasabb. A kétévenként vágott nád

általánosan használt tetőfedő anyag. A kétévenkénti vágás a nádtermelők között általánosan elterjedt és igen

kedvelt eljárás. A minden második évben vágott nád általában 2 m-nél magasabb, 7–12 mm átmérőjű (a

tövénél), négyzetméterenként 100–200 szál sűrűségű és nagy maghozama van.

A kétidejű nádat osztályozni kell, eltávolítva a rövid szálakat, fűszálakat és egyéb nemkívánatos növényeket. A

kétévente vágott nádasokban gyakran fordul elő a fűfelverődés, a füvet azonban aratáskor könnyű a

nádkévékből eltávolítani. A fűfajok térhódítását valószínűleg a nyári szárazság okozza.

A kétévenkénti vágás előnye, hogy a nádasnak van ideje „pihenni”, ezért általában nagyobb termést hoz. Az

igen jó minőségű nád mellett a módszer előnye, hogy a nádas lakói mindig találnak lábon álló nádat, mivel a két

éves forgó miatt a nádast sohasem vágják le teljesen.

A vágás jár ugyan némi avar-felhalmozódással, ez azonban kevés gondot okoz, mivel a vágás után szokásos

területrendezés során, a talajon felhalmozódott avart a vágási törmelékkel együtt összegereblyézik és elégetik.

Ez a módszer erősebb nádszálakat eredményez, e jelenség részben annak köszönhető, hogy az előző évi

nádszálak jelenléte hőszigetelő hatású, így védi az új hajtásokat. Ez a második évben kihajtott nádnak

kedvezőbb növekedési feltételeket biztosít, mivel megvédi a késői fagyoktól, és lehetővé teszi, hogy magasabb,

vastagabb és erősebb nádszálakat növesszen.

Hosszabb vágásforgó. Ebben az esetben a nádat háromévenként, esetleg még ritkábban vágják. A háromidejű

nádat már ritkábban lehet eladni tetőfedés céljára, a tetőfedők nem nagyon kedvelik, mivel a kévékben két éves,

eléggé öreg, gyenge nádszálak is vannak, így a kévekötés során több tisztítást igényelnek.

A természetvédelmi területeken gyakran alkalmaznak hosszabb forgókat, a levágott nádat és az avart itt

összegereblyézik és elégetik vagy kazlakba gyűjtik, ahol azután megtelepedhetnek a gerinctelenek, apró

emlősök és fészket rakhat az ökörszem és a barkós cinege.




A vágás gyakoriságát és a parcellák nagyságát gyakran az anyagi lehetőségek, legfőképpen a rendelkezésre álló

munkaerő döntik el. Ezért a vágás gyakoriságát néha inkább a körülmények, mint a várható haszon határozza

meg.

• A nád nyári vágása

A nád nyári vágásának célja, hogy a nád életképességét és versenyképességét csökkentve segítse a többi

növényfajt és az állatvilágot. A nyári vágás változatosabbá teszi a nádas növényzetét. Segítségével

megőrizhetjük a nádasban a nyílt vízzel borított területeket. A nyári (zöld) vágás:

• eltávolítja a nád zöld, növekvő részeit, ezzel energiát von el a gyöktörzstől,

• víz alatti vágással tovább gyöngíthető a nád és a nádas kísérő növényfajai,

• általában változatosabbá teszi a nádas növényzetét,

• fenntartja (és megnöveli) a nyílt vízzel borított területeket.

A nád nyári vágása ugyanolyan módon teszi változatosabbá a nádas növényzetét, ahogy a hagyományos

legelőgazdálkodás és legeltetés. A domináns gyorsnövésű fűféléket (adott esetben a nádat) levágják és

elszállítják, ezzel segítik az alacsonyabb, lassabb növésű kísérő fajok terjeszkedését. A nyári vágás

eredményessége a terület jellegzetességeitől, különösen a terület élőhelyeitől függ.

Gazdasági célú nádasban szinte soha sem alkalmazzák a nyári vágást (bár a leromlott nádas területek felújítására

időnként használják a tavaszi vágást). Néhány védett nádasban azonban rendszeresen nyáron vágják a nádat,

amelynek két általánosan elterjedt módszere van:

• a víz fölötti vágás és

• a víz alatti vágás.

Víz fölötti zöld vágás. Ezt a módszert leggyakrabban a nagyon alacsony vízállású vagy a száraz nádas

területeken alkalmazzák. A vágást motoros kézi fűkaszával vagy alternáló kaszás vágógéppel végzik, a levágott

anyagokat halmokba gereblyézik, és hagyják elkorhadni, illetve elégetik, ha elég száraz. A vágás időzítése a

legkedvezőbb eredmény miatt nagyon fontos, ami a nád esetében a fő növekedési időszakon belül áprilistól

júliusig tart, bár néha még a szeptember is kedvező lehet. A legfontosabb szempont azonban az, hogy ne

zavarjuk a költő madárfajokat, ezért a lehető legkésőbb kezdjük a vágást. Túl korai vágás esetén a nád újra

kihajt, így előfordulhat, hogy egy szezonban második, sőt harmadik vágásra is szükség lehet. A belgiumi

Blankaartban négy éven keresztül vágták évi két alkalommal is a nádat (júliusban és augusztusban), az mégis

újra kihajtott. Ezt azonban valószínűleg a tápanyagokban túlságosan gazdag környezet okozta.

Víz alatti zöld vágás. A víz alatti vágásnak az az értelme, hogy segítségével gyomirtó szerek nélkül

szabályozható a növényzet mennyisége, illetve anélkül, hogy a vizet a természet számára legfontosabb, és

általában amúgy is vízhiányos időszakban leeresztenénk. Vagyis, a nyílt vizű területek karbantarthatók, és nyílt

vízfelületek alakíthatók ki a nádason belül, anélkül, hogy a terület vízháztartásán változtatnunk kéne.

A víz alatti vágás hatása azon alapszik, hogy a nádszálakat az erőteljes növekedés időszakában vágjuk el,

további növekedésüket pedig az akadályozza, hogy a szálak víz alá kerülnek. A hatás a következőkön alapul:

• eltűnnek a fotoszintézis miatt fontos, víz fölötti zöld részek,

• a gyöktörzs „befullad”, mivel nem jut oxigénhez,

• csökken a következő tavaszra kihajtó növények száma.

Ezt a módszert akkor alkalmazzuk, ha a nádason belül új, egybefüggő, nyílt vízállást akarunk létrehozni, ahol

újabb nádszegély jön létre. Ez életteret biztosít majd egy sor vadon élő állatfaj, különösen a madarak, halak,

vízben élő gerinctelenek és a vízinövények számára.

Víz alatti vágásnál fontos figyelembe venni az alábbiakat:

• az első vágás után követő vágásokra van szükség a növekedési időszak alatt (április és szeptember között),




• a nádtarló az év folyamán maradjon víz alatt,

• a vágás ne zavarja a természeti értékeket.

A víz alatti vágással sok más növény, többek között a gyékény és a káka fajok növekedését is szabályozni

tudjuk.

Víz alatti vágásra a gyakorlatban kizárólag az alternáló vágókasza vagy az alternáló bozótvágó alkalmas.

Gyalászkával igen nehéz ezt a munkát elvégezni a víz ellenállása miatt. A későbbi vágások során azonban a kézi

kasza is hatékony lehet, mivel minden vágás után jelentősen csökken a hajtások száma. Ezt a munkát nagyon

kellemetlen és veszélyes motoros (forgófejes) fűkaszával végezni, mert a gép a vizet a kezelőre fröcsköli.

Az időzítés nagyon fontos, különösen az első évben, amikor a növényzet még magas és sűrű. Az erőteljes

növényzetet legjobb nyár végén vagy télen levágni, összegereblyézni és elégetni, amit április/májusban, amikor

a hajtások még frissek, az első zöld vágás követ majd. Az év folyamán, az újranövő nád mennyiségétől függően,

egy, két, esetleg három vágásra is szükség lehet, ami a következő tavaszra már erősen visszaveti a fejlődést. A

következő években a nádat már elég lesz egyszer vágni, augusztusban vagy szeptemberben, amikor a

szaporodási időszaknak vége, és az értékes növények szétszórták magvaikat.

A kezelési tervben szükséges rugalmasan ütemezni a későbbi éveket, mert a nyár végi vágás a sekélyebb

területeken változatosabbá teheti a növények fajösszetételét. Előfordulhat, hogy kevés érv szól majd amellett,

hogy a területen továbbra is fenn kell tartani a nyílt vízfelületeket, mivel a változatosabb növényvilág sokkal

értékesebb lehet. Ez azonban elkerülhető egész éves vízborítással az arra alkalmas területeken.

c) A nádas felújítása és kezelése

Az aljzat megújítása többféle módon is történhet. Emellett a nád és más növények vágása és eltávolítása tovább

csökkenti az avar felhalmozódását, és a felújulás egy formáját eredményezi. A 91. táblázat a megújítás

formáinak előnyeit és hátrányait foglalja össze.

92. táblázat - A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésében javasolt síkvidéki árvíztározók

(VTT, 2002)

Eljárás Haszon Hátrány

Vízszintemelé

s • Javítja a bölömbika, a

cserregő nádiposzáta, a

kétéltűek, vízinövények és -

állatok élőhelyét.

• Segítheti a nádat más

növények rovására.

• Jobb minőségű tetőfedő nád

termeszthető.

• Tönkreteheti a lápi nádas

növényközösségét. • Nem kedvez a barkóscinege

költőhelyének. • Káros egyes gerinctelenek

számára.

Csatornakezel

és • Nyílt vízfelületet biztosít a

vízinövények és -állatok

számára.

• Táplálkozó területet biztosít

a bölömbika, barkóscinege,

vízimadarak és emlősök

számára.

• Javítja a vízgazdálkodást,

ami jó a tetőfedő nádnak.

• Jóllehet csak átmenetileg,

de káros egyes

vízinövények és állatok

számára.

Nádvágás • Csökkenti az avas nád és • Káros lehet egyes




avar felhalmozódását.

• Javítja a nád minőségét a

tetőfedés és a költő madarak

számára.

• Kedvező lehet egyes

növények számára.

• Átmeneti nyílt vízfelületet

eredményez.

gerinctelenek és költő

madarak számára.

Nád/avarégeté

s • Csökkenti az avarréteget és

az avas nádat → megújítja a

nádast.

• Elpusztítja a nádszálban és

az avarban lakó

gerincteleneket, és a

barkóscinege lehetséges

fészkelőhelyét.

A fás szárú

növényzet

irtása

• Csökkenti a nádas

kiszáradását.

• Lehetővé teszi, hogy a nád

ismét elfoglalja a területet.

• Lehetővé teszi a

nádvágást/aratást.

• Kedvezőtlen lehet a berki

poszáta, foltos nádiposzáta,

cserregő nádiposzáta,

rétihéja és sok gerinctelen

faj számára.

Nádas

felújítása

(avar

eltávolítása)

• Felújítja a nádast → jobb

minőségű tetőfedő nád.

• Ideiglenesen nyílt

vízfelületet biztosít a

bölömbika, a barkóscinege, a

vízimadarak (sárszalonka,

guvat, vízityúk), a

vadmadarak, a vízi

növényzet és állatvilág

táplálkozásához.

• Káros az avarlakó

gerinctelenekre. • Elpusztíthatja a

barkóscinege költőhelyét.

Az egyes nádasok kezelése nagymértékben függ a tulajdonos céljától, pénzügyi helyzetétől, a hely fizikai,

kémiai és gyakorlati adottságaitól.

A legfontosabb eljárások a nádvágás és a vízszintszabályozás. Majdnem egyöntetű nádast a legegyszerűbb

módon úgy tarthatunk fenn, ha a víz szintjét egész éven át a talajfelszín felett tartjuk. Ez a módszer

nagymértékben csökkenti az egyéb fajok konkurenciáját, amely lehetővé teszi a nád szabad növekedését. A víz

értékes élőhely a halak, kétéltűek és gerinctelenek számára, amelyek egyéb állatok táplálékául szolgálnak. Egy

zárt, homogén, nedves nádas előnyös sok gerinctelen és néhány egyéb nádlakó faj, például a cserregő

nádiposzáta számára, annak ellenére, hogy növényzet szempontjából fajszegény.

A nyílt vízfelület megnövelése csatornák, medencék és tavacskák építésével növeli az élőhely változatosságát és

kedvez a halaknak, kétéltűeknek, amiket azután más állatok, például az olyan madarak, mint a gém és a

bölömbika hasznosíthatnak. Vízi gerinctelenek, növények, madarak és emlősök számára szintén előnyös a vizes

élőhely megnövekedése.

A nádas, amelyet kereskedelmi célból, tetőfedő anyag vágására kezelnek, a tenyészidőszakban magas vízszintet

igényel, a vizet azonban télen, az aratás miatt leengedik. Ezért a zsilipekkel szabályozható csatornarendszer

nagymértékben segíti a gazdasági célú kezelést. A tetőfedőnád minőségének megőrzése érdekében a nádat

évente vagy kétévente kell vágni. A nádaratás után a nádast ismét el kell árasztani úgy, hogy a vízszint ne lepje

el a nádtorzsákat, a vízszintet lassan, a nádhajtások növekedésének ütemében kell emelni, biztosítva, hogy azok

sohase kerüljenek víz alá.




A széna vagy az avar betakarítás miatt évente (vagy akár kétévente, ahogy azt hagyományosan tették) vagy a

télisás miatt négyéves ciklusban végzett nyári vágás, csökkenti a biomasszát és növeli a növényzet

változatosságát. Az ilyen kezelés visszaszorítja a nád növekedését, és lehetővé teszi a kevésbé életerős

növények fejlődését.

A különböző kezelésmódok az élővilág különböző csoportjainak kedveznek, ezért a kezelési lehetőségek

kiválasztásakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a különböző csoportok vagy fajok igényeit. A teljes nádas

egyidejű levágása hátrányos sok kifejezetten nádas-lakó faj számára, mert az álló nád hiánya megszünteti azt az

élőhelyet, amelyhez kötődnek. Például a nádrontó lepke két évet tölt lárva állapotban a nádszálban, a kétpettyes

nádibagoly a nádszálban bábozódik be és a nádon, pete alakban telel át. Téli vágáskor mindkettő elpusztul. Az

ilyen kezelés nem segíti a költő madarakat, például a cserregő nádiposzátát vagy a barkós cinegét sem, amiknek

a fészkeléshez és táplálkozáshoz álló nádra van szükségük. A gyakorlatban ritkán vágják le az egész területet, és

a közelben meghagyott nádas menedéket nyújthat az élővilágnak. Az olyan forgó rendszerű nádvágás, mint a

kétévenkénti vágás (vagy a hosszú vágásforgó, időszakosan ismétlődő égetéssel), lehetőséget nyújt egy terület

élővilágának megőrzésére vagy növelésére. Az integrált gazdasági és természetvédelmi célú kezelés minden

nádasban lehetséges, de könnyebb azt nagy területen megvalósítani.

Környezetvédelmi szempontból mindig vitatott kérdés volt, hogy vizes területeken szabad-e gyomirtó szereket

használni. A korlátozott anyagi lehetőségek vagy a vágóeszközök hiánya időnként elkerülhetetlenné tehetik a

gyomirtó szerek használatát. A gyomirtó szereket a nádgazdálkodásban a levágott fás szárú vegetáció újra

felverődésének megakadályozására, új nádas kialakításakor a többi növény növekedési esélyeinek

csökkentésére, illetve magára a nádas kiterjedésének szabályozására szokták használni. Ma már azonban nem

javasolunk semmilyen gyomirtó szer használatot.

A felügyelt égetés képes megújítani a leromlott nádast, eltűnteti a nádat, az avart és a cserje fajokat. Az égetés

ugyanolyan hatással van a vadvilágra, mint a nádvágás, változatosabbá teheti a növényvilágot, javíthatja a nád

minőségét.

Az égetés hagyományos eljárás a nádművelésben, amelyet télen végeznek, amikor a nád már elpusztult és

száraz. Az égetés értelme, hogy gyorsan és költséghatékonyan eltávolítja (a vágott, és lábon álló) nádat és a fás

szárú vegetációt, ezáltal csökken az avar felhalmozódása és a kiszáradás.

Az égetés legnagyobb veszélye, ha a tűz ellenőrizhetetlenné válik, aminek következtében leéghetnek a környező

élőhelyek és a minőségi nád, és veszélybe kerülhetnek a gerinctelenek. Az égetés zavarhatja a környező

lakosokat, ezért ügyelni kell arra, hogy az égetéssel ne veszélyeztessünk egyetlen közeli házat vagy utat sem.

Az évenkénti vágást is alkalmazhatjuk bizonyos rendszerű forgóban, ha a terület adottságai ezt lehetővé teszik

(legalább 100 ha feletti terület nagyság). Méretüket váltogatva, önálló parcellákat vágnak öt éven keresztül éves

gyakorisággal, majd „újabb” (legalább öt éve nem vágott) parcellát kezdenek felégetéssel. A felégetett parcellán

fejlődött nádat a következő évben bevonják az évenkénti vágási rendszerbe, a régi parcellát ezután legalább öt

évig nem vágják. Ennek a forgó rendszernek az előnyei a következők:

• minden évben aratható műrevaló nád;

• a kis területre korlátozott égetés felújítja a több éve vágatlan nádat, de a nagyobb területrészt érintetlenül

maradnak, megkímélve ezzel az ott élő gerincteleneket és madarakat, továbbá az emlősök élőhelyét;

• a forgó felváltva von be és pihentet parcellákat, és sohasem vág le többet évente a nádas egész területének

12%-ánál, és az évenként vágott parcellákon az erdősüléshez vezető szukcesszió hatásosan visszafogható;

• növeli a nád életképességét, sűrűségét, virágzóképességét és magtermelését;

• elősegíti a változatos szerkezet kialakulását, és jelentős mennyiségű nádszegélyt hoz létre a gerinctelenek és a

bölömbika hasznára;

• télen táplálkozó helyhez juttatja a barkós cinegéket;

• tavasszal költőhelyet biztosít a gázlómadaraknak.

Ha a területen a nádat minden évben nagy, egybefüggő tagokban vágjuk, kevés lábon álló nád marad, ahol

madarak és gerinctelenek élhetnek. Ha a vágást a levágatlan vagy kétévenként vágott parcellák között elszórva,

kisebb foltokon végezzük, az egy tarlós vágás összes már felsorolt előnyét élvezhetjük a természetvédelmi




érdekek kielégítésével pl. fészkelőhelyet biztosíthatunk a cserregő nádiposzátának és a bölömbikának,

búvóhelyet a táplálkozó madaraknak, védelmet a ritka lepkék és más gerinctelenek petéinek és lárváinak.

A gyakorlatban igen ritkán fordul elő, hogy az egész nádast egyszerre vágnák le, mivel a csatornaszegélyeken,

puha talajon, a víz alatt álló mélyedésekben a vágás gyakorlatilag kivihetetlen. Ráadásul a nád minősége egy

területen belül soha sem egységes, és évenként is változó, ezért előfordul, hogy a tetőfedésre alkalmatlan

minőségű nádat nem vágják le. A legtöbb gazdasági céllal létesített nádashoz tartoznak olyan területek,

amelyeket soha vagy csak időnként vonnak évenkénti vágás alá.

4.3. 4.4.3. Ártéri gazdálkodás

4.3.1. 4.4.3.1. Értelmezésbeli nehézségek

A magyarországi tájhasználat történeti kutatásában kevés fogalom kavart akkora vihart, mint az „ártéri

gazdálkodás”. A fogalom hallatán szinte kézenfekvőnek tűnik, hogy az ártereken folyó tájhasználatot így

nevezzük. A szóösszetétel azonban mesterséges csinálmány, a XIX. század végétől kezdődő néprajzi

gyűjtésekre alapozott leírások nem tudósítanak arról, hogy a folyó menti ártereket használó emberek a maguk

megélhetését „ártéri gazdálkodás”-nak nevezték volna. Az ezekről a vidékekről szóló tudósítások vízi világról,

lápi világról beszélnek. A hazai vízhasználatok történetét először feldolgozó Károlyi Zsigmond is

vízhasználatokról, vízhaszonvételekről beszél, és az árterek hasznosítását ezek között a keretek között tárgyalja

(1960).

Az „ártéri gazdálkodás” fogalmát Andrásfalvy Bertalan vezette be az 1970-es évek elején, és eredetileg a tolnai

Sárköz, illetve a tolnai és baranyai Duna-ártér folyószabályozások előtti hasznosítási módját értette rajta. Ez a

kifejezés később szélesebb körben is elterjedt, a legtöbben tágabb értelemben használták, mint ahogy azt

Andrásfalvy tette. Általában az árterek használatát, hasznosítását értették rajta, de az egyes értelmezések

esetenként jelentősen eltértek, és ez a különbözőség gyakran meddő vitákba fúlt.

E viták középpontjában nem az ártérhasznosítás táji sajátosságai, a hasonlóságok és különbözőségek elemzése

állt, hanem az, hogy milyen is volt „igazából” az ártéri gazdálkodás. Az összetűzések gyakran az általánosító

vélekedések erőpróbájába torkolltak, így érdemi vitára nem került sor. Ennek híján mindmáig nem született meg

az a feldolgozás, amely részletesen tárgyalja a hazai árterek hasznosításának történetét. Ennek elkészültéig ezért

a leghelyesebb, ha ártéri gazdálkodáson általában az árterek használatát és hasznosítását értjük.

4.3.2. 4.4.3.2. Az ártéri gazdálkodás múltja

A XIX. század második felében zajló újkori folyószabályozást gyakran mint „második honfoglalás”-t emlegetik,

amely az ármentesítés révén például a Tisza völgyében több mint másfél millió hektár termőföld megművelését

és rendszeres gazdasági hasznosítását tette lehetővé. Ez a megfogalmazás kimondatlanul azt is magában

foglalja, hogy ezek a területek korábban termelő munkára alkalmatlanok voltak, azokon legfeljebb gyűjtögetni

vagy halászni és vadászni lehetett, elvéve a természettől azt a készet, amit maga adott.

Ez a feltevés azonban a történeti adatok fényében nem állja meg a helyét. A Kárpát-medencében az ember az

újkőkor óta jelentősen beleszólt a természeti folyamatokba, esetenként a vizek járásába is. Ezek a helyi

beavatkozások már módosíthatták is a környezet sajátosságait.

A történeti földrajz szerint az emberi csoportok és tevékenységek térbeli elterjedését a természeti környezetben

alapvetően három alaptényező határozza meg:

• a környezeti adottságok,

• az emberi magatartásminták, a beállítódás és a felfogásmód, illetve a társadalmi szerveződés alakzatai (mint

például a munkavégzés szervezeti keretei, a tulajdonviszonyok, illetve az újítások, az innovációk elterjedési

módozatai),

• a közösség adott technológiai szintje (Pounds, 1997).

A folyószabályozások előtti évszázadokban elsősorban a társadalmi tényező volt más, mint az újkori

vízrendezések idején.




A hazai vaskor kezdete, a Kr. e. VIII. század óta az Alföldet többnyire nagyállattartó népek lakták, akiknek

állattenyésztése a legelők természetes takarmánybázisán alapult. A Kárpát-medence középső, aszályokra

hajlamos részein az ide futó folyók árvizei nélkül nagyon bizonytalan lett volna a megélhetés. A magasabb,

szárazabb hátak édes füvű mezői a nyár közepére kiégnek, a jószág nem talál magának jó legelőt. A késő

tavaszi, kora nyári esők dagasztotta zöldár ekkorra levonul a folyók ártereiről, és nyár derekától az üdén maradó,

többnyire savanyú füves nedves rétek válhattak marhajárássá, élő marha földdé. Nedves rétek pedig az Alföldön

nem csak a folyók közvetlen közelében voltak: az egykori, elhagyott folyómedrek és a bennük futó kisebb

folyások a Hortobágyra, a Nagykunságra is elvitték a Tisza árvizét. A legelő nyájak az őszi áradásos idők elől

ismét a magasabb területek megújuló mezőire húzódtak, majd havas idők beköszöntével, mikor a fű is téli álmát

alussza, ismét a nedvesebb tájak nádasait, lábon maradt magas füvét keresték fel. Itt telelt ki a jószág, s bizony

igen csak lesoványodott tavaszig. Jócskán benne jártak már a nyárban, mire a következő évben újra

kikerekedett.

Az állattartók jól ismerték a szűkös időkben a jószágot tápláló rétek fontosságát, s előszeretettel telepedtek meg

az ármentes térszínek peremén, ahol a vízjárta és a szárazon maradó területek egymást kiegészítő adottságait jól

ki tudták használni (Glaser, 1939).

Ha lelki szemeink előtt az ármentes mezők és a vízjárta rétek az árvizek, s az évszakok rendje szerint legelő

nagy nyájak jelennek meg, nem is tévedünk, már ha e képet az Alföld közepén a XV. századtól kialakult,

vízjárta legelőket is hasznosító, nagy nyájakat tartó mezővárosokhoz társítjuk. Kérdés azonban, hogy ez a kép

mennyire általánosítható. Évszázadokkal korábban még kiterjedtebb erdőségek voltak az Alföldön, főleg keleti

peremén, és a nagyobb folyók mentén. Az ilyen erdőségekben, erdős ligetekben nem élhettek meg a nagy

létszámú nyájak. Itt azt állattartás más képet mutathatott.

a) Az alföldi középszakasz jellegű folyók sajátosságai

A galériaerdőkkel övezett alföldi folyóink az újkori folyószabályozás előtt a középszakasz jellegű folyások

jellegzetes képét mutatták: kanyarulatos medret fejlesztettek, amelyet kétoldalt a túlfejlődő és lefűződő

holtágak, morotvák kísértek. A folyó elsősorban árvíz idején alakította erőteljesen medrét. Az emelkedő árvíz

először a legalacsonyabb partszakaszokon lépett ki a mederből. Molnár Géza szerint a kitörő, zavaros árvíz

víznyelveket, vízárakat képezve szétfutott. A messze vezető vízárak a folyótól távolabb szétterültek,

meglassultak. A kiömlő víz lefolyt az ártér legmélyebb mélyedéseibe, feltöltötte az ottani laposokat. A

megcsendesedő víz a magával hozott hordalékot lerakta, erőteljesen töltve az árteret. Megváltozott a feliszapolás

jellege, amikor a folyóban olyan magasra duzzadt a vízszint, hogy az ár már hosszú partszakaszokon egyszerre

kiömölve terült szét az ártéren. Ekkor a folyó közvetlenül a partjai mentén rakta le hordalékát, néhány méter

magas, több száz méter széles folyóhátat építve. Ez az árvízről-árvízre növekvő folyóhát a későbbi kiöntéseknek

nem tudott gátat vetni, azt azonban megakadályozhatta, hogy a kiömlött víz egésze áradás után visszatérhessen a

folyó anyamedrébe. Ezek a hátak rendkívüli árvizek esetén jelentősen megnövekedhetnek.

A hordaléklerakás fenti kettőssége a folyót kísérő holtágak fejlődését is meghatározta. A lefűződő morotvának

előbb a felső nyaka záródott el, mivel a kanyarulat nyakát áttörő új mederhez képest a víz áramlása itt

meglassult, elejtette a hordalékát. Árvízkor a kialakuló elzáródás tovább növekedett, ugyanakkor a holtág alsó

nyakán beömlő vízből is hordalékát lerakva elzáródást épített. Ezeket az elzáródásokat a Bodrogközben

malágyoknak nevezték. Egy idő után az alsó nyak torkolata is leszűkült, esetleg elzáródott. Ha elzáródott,

áradáskor a malágyok alacsonyabb partjain átlépő, a holtágba két irányból zúduló árvíz áramai a holtág középső

szakaszán találkoztak össze, ott építettek hordalékpadot. Így a rohamosan feltöltődő morotva két részre szakadt,

majd a két fele is fokozatosan feliszapolódott, feltöltődött.

A folyó természetes életfolyamatai, partfeltöltése során ezért elsáncolja magát az árterétől. A sáncok között

felduzzadó víz a folyóhátakat átlépve vagy áttépve erőteljesen feltölti az ártéri mélyedéseket, az áradás után

kinnrekedt pangó víz pedig elmocsarasítja az árterét. Az ártér feltöltődése miatt a korábban ármentes térszínek

viszonylagos magassága is egyre inkább csökken, fokozatosan elöntésveszélyes területekké válnak.

A középkori történeti források alapján azonban jól tudható, hogy az Alföld nagy folyói mentén lévő holtágak

esetenként több évszázadon át is fennmaradtak, nem iszapolódtak fel. Sőt, a legértékesebb, legnagyobb

jövedelmű halászóvizek közé tartoztak. Az Árpád-korban a folyók mellett sem volt olyan kiterjedt, kevés

hasznú mocsárvilág, mint a XVIII. század végén, a XIX. század elején az újkori folyószabályozások előtt. Ez a

jelenség abban lelheti magyarázatát, hogy a terület lakott, gazdaságilag hasznosított volt (Molnár, 1991–1994,

1996).




Andrásfalvy Bertalannak a Duna Tolna és Baranya megyei árterének gazdálkodástörténeti vizsgálata során

feltűnt a fok nevű medrek szerepe az árvizek szétterítésében és összegyűjtésében. Úgy találta, hogy a fokok a

folyót szegélyző hát, magaspart átvágása után nemegyszer több száz, esetenként több ezer méteren át, árkokon,

csatornákon vezették a vizet a nagyobb, elárasztható tavakba. A nagyobb tavak több fokon keresztül is kapták a

vizet, de ezek mindig „fölfelé” vezették a vizet vagyis a víz a főfolyással ellenkező irányba, alulról vezettek a

holtág, a tó alsó végéhez.

Az ártér alulról töltése két dolgot biztosított: a lehető legkevesebb hordalék került a tavak medrébe, miután a

hordalék a „fölfelé” vezető vízfolyások kezdeti szakaszán ülepedett ki. Másrészt a fokok az apadáskor a halastó-

holtág vizének nagy részét, a mélyedések, laposok, időszakos víztárolók vizét pedig teljesen levezethették, a

körülöttük fekvő réteket, legelőket is vízmentesíthették.

Az árkok a mocsarak, lápos területek legmélyebb területein vezettek, két oldalukat gyakran páros földnyelvek

kísérték. A népi emlékezet hasonló értelmű vallomásaival együtt ezek a jelek arra utalnak, hogy ezeket a

fokokat rendszeresen karbantartották, tisztították. Andrásfalvy mindezek alapján úgy véli, hogy ezeket a fokokat

az ártér lakói alakították ki és tartották fenn, tehát mesterséges létesítmények voltak. Mindez nem jelenti azt,

hogy ezeket a csatornákat az első lépéstől az utolsóig emberi kezek vájták volna. Helyenként csupán vezérárkot

ástak, hogy a természetes ártéri mélyedéseket összekössék, és a további munkát az áramló vizekre bízták.

Ez az ártéri vízrendszer, amely a nagyvizek szétvezetését és összegyűjtését tette lehetővé, valószínűleg a folyó

természet adta lélegzéséhez, áradásához és apadásához igazodó halászati gyakorlat nyomán alakult ki, amely az

évszázadok során egyre tudatosabbá vált és egyre nyilvánvalóbbá váltak egyéb hasznai is (Andrásfalvy, 1973,

1975).

b) Az ártéri haszonvételek

A halászati hasznosítás azon alapult, hogy a folyók tavaszi áradása és a pontyfélék ívási ideje egybeesett. A

halak az áradó vízzel kiúsztak az ártérre, ahol a sekély, könnyen fölmelegedő, növényzettel borított aljzatú

vízállásokban leívtak. A hosszabb ideig, hetekig kinn maradó vízben kikelt az ivadék, majd apadáskor a nagy

halakkal együtt visszavonultak a folyóba. A halászat elsősorban a fokok rekesztéses halászatán, és az ártéri

tavak őszi, hálós lehalászásán alapult. A fokokon felállított rácsos rekesztékek fából, vesszőből vagy nádból

készültek. A nagyobb tavak torkolatát állandóan elzárták, a kisebb fokokon, folyásokon csak időszakosan

állították fel a rekeszeket, vejszéket. Áradáskor a kapuval ellátott, állandó rekeszeket meg kellett nyitni, ősi jog

szabályozta, hogy ilyenkor nem volt szabad elzárni a fokokat. Különösen ott volt ez fontos, ahol fokokkal

összekötött tavak egész láncolatát alakították ki. Így a nyitva hagyott rekeszeken, illetve a rekesztetlen fokokon

keresztül a folyótól legtávolabbi tó is megkaphatta a szükséges hal- és vízfrissítést. A fokok rekeszeinél éberen

őrködtek, mert apadáskor a halak visszaindultak a folyóba, minden perc késlekedés csökkenthette a kifogható

zsákmányt, ezért apadáskor a rekeszeket rögvest lezárták.

A halászok jól tudták, hogy fok nélkül semmit sem ér az ártéri tavak vize, azok halban szegények maradnak, ha

nem újulhatnak meg az élő vízből. A folyók halgazdagsága viszont a hatalmas természetes halszaporító

medenceként működő ártértől függött, mivel a folyók halállományának javát is az ártér nevelte. Az ártér ilyetén

működését, ezen keresztül a vizek halgazdagságát az emberi munka, a fokok gondozása nagyban elősegítette

(Andrásfalvy, 1975).

Az árvizet szétterítő és összegyűjtő fokrendszer alapvetően befolyásolhatta az ártéren kialakuló növényzetet. Az

állandó, pangó vizű mocsaras területek helyén üde rétek és erdők telepedtek meg. Az ártéri erdők fontos

szerepet töltöttek be a folyók vízháztartásban. Avarral borított talajuk lehetővé tette, hogy a kiülepedő hordalék

ne tömítse el a talaj felszíni hézagait, nedvességgel telítődhessen az ártér földje. Apadás után, a vízzel telt talaj,

mint valami hatalmas szivacs, részben felszíni vízfolyásokon keresztül adta le a vizet, táplálta a folyóba futó

ereket, ezzel megemelte a folyó kisvízszintjét (Molnár, 1991–1994). Az esetleges visszamaradó vizeket,

vízfelesleget az erdő, mint valami hatalmas biológiai szivattyú elpárologtatta. Az erdők alföldi jelentőségét

mutatja, hogy az utóbbi ezer évben amilyen mértékben csökkent az alföldi erdők kiterjedése a magasabb,

megtelepedésre, szántóföldi művelésre alkalmas területeken zajló irtás miatt, olyan mértékben nőtt a vízzel

borított felületek aránya (Orlóczi, 1991).

A kialakuló tájban a vizek mozgását két fő szabályozó elem befolyásolta: az árvizeket szétterítő és összegyűjtő

fokrendszer, valamint a kialakuló ártéri erdőségek, amelyek talajukban a víz egy részét tárolták, másrészt a

feleslegben maradó vizeket elpárologtatták. Az árvizek szétterítésének köszönhetően az árhullám ellapult,

magassága csökkent, az ártéri víztározásnak köszönhetően pedig a folyó kisvízszintje megemelkedett, a folyó

vízjátéka csökkent, vízjárása kiegyenlítettebbé vált.




A felmerülő legfontosabb kérdés, hogy az így kialakuló élettér, élőhely a táji kép természetes vagy mesterséges

állapota? A két fő szabályozó elem közül az emberi közreműködéssel kialakított fok nem ütött el az ártéren

maguktól is kialakuló képződményektől, hiszen a medrek kiépítéséhez természetes mélyedéseket is

felhasználtak, illetve a fokok kialakítását nem teljes egészében művi úton végezték, besegített maga az áramló

víz is. A fok esetében tehát a „mesterséges” jelző használata megkérdőjelezhető. A másik szabályozó elem, az

ártéri erdő jelentős része pedig az emberi beavatkozásnak, az alulról töltő fokok kialakításának köszönhette

létét, amely nélkül az ártér mocsárvilággá, vadvízországgá változott volna. Az ártéri erdők azon részei esetében,

amelyek a mesterséges fokok, mint kezdeti előfeltételek nélkül nem alakultak volna ki, a „természetes” jelző

használata megkérdőjelezhető.

A fokra alapozott ártéri gazdálkodás lényegi sajátsága, hogy a mesterséges, emberi beavatkozás olyan

látszólag véletlenszerű, „természetes” válaszokat vált ki a táji környezetből, amelyek a szándékos beavatkozás

hatását tovább fejlesztik, erősítik. A kívülálló előtt jórészt még maga a természeti környezetbe simuló

beavatkozás is észrevehetetlenné válik: a természetes és a mesterséges elemek gyakorlatilag összeolvadnak,

elkülönítésük értelmetlenné válik (Molnár, 1991–1994).

A természetes és a mesterséges elválaszthatatlan egysége az ártereken az állattartás során is megmutatkozott. A

folyó menti ártereket időszakos és állandó, mozgó és állóvizek által szabdalt, változatos növénytakarójú, fás,

ligetes, rétes felszín, és sűrű aprófalvas településhálózat jellemezte. Ilyen körülmények között nem jöhettek létre

az Alföld pusztai állattartására jellemző nagyszámú állatból álló nyájak. Az ártéren gazdálkodó falvak határa is

két részre oszlott, ártéri és ármentes részre, amit az állattartás során hasonló éves ütemben hasznosítottak, mint a

pusztai területeken. A falu határát a faluközösség osztatlanul használta. Az ideiglenesen mentesített területek, a

bevetett szántók, a kaszálásra kijelölt réteket és a megújulásra tilossá tett kaszálók kivételével az egész határ

marhaélés, legelő volt. Nem kellett tehát az állatokat szoros legelőkön terelgetni, csak bizonyos helyektől távol

tartani. Az ártéri savanyúfüves réteket amúgy is elkerülte a jószág, mert a szárazabb hátakon növő fű édesebb

volt, és amikor az lekopott, illetve télen hó alá került, akkor ment csak be a megkímélt savanyúfüves téli

legelőre. Ezért aztán a falvaknak nem voltak külön nagy nyájaik, a családok maguk külön legeltették a falkáikat.

E családi, nagycsaládi nyájak önállóan szaporodni képes falkákat alkottak, öröklés folytán a rokon családokhoz

hasonlóan külső jegyeik alapján is megkülönböztethetők voltak.

A vér szerint összetartozó, hosszú időn át együtt járó, összeszokott állatfalka egészen másként viselkedik, mint

az állatok alkalmi együttese. Az ilyen falka egy-egy vezérállatot követ, s igen erős benne a nyájösztön, az

állatok szolidaritása, amely lehetővé teszi, hogy a falka veszélyhelyzetben ragadozókkal, idegen emberekkel

szemben is megvédje magát. Ez az ösztön a vadállatokban még erősebb, és csak a háziasítás nyomán szorul

fokozatosan háttérbe, amikor is a különböző tenyészcélokra való törekvés nyomán ez a korábbi együttes nem,

kor, és használat szerint csoportosított falkákra bomlik szét. Erre általában akkor kerül sor, ha az állatok bíróit is

hasonló célok mentén tenyésztik, mint a jószágaikat.

Az ártéri falvak legelőin járó családi falkákra a családból kikerült pásztorok ügyeltek. Gyakran az őrzés nem is

volt folyamatos. A jószágnak megvolt a maga napi járása, s megvoltak a delelői, állásai, ahol a gazdák

enyhelyeket, aklokat, karámokat emeltek. Miután a jószág itt talált a hideg szél, az eső elől menedéket, itt talált

sót és a szűkös időben feletetett szénát, ezeket a helyeket magától is felkereste. Az így tartott állatok közül a

sertés gyakran kereszteződött a vaddisznóval, mint ahogy az őstulok kipusztulásáig ez a régi magyar fehér vagy

ma ismertebb nevén a szürke marhával is megtörténhetett (Andrásfalvy, 1997).

Ez a tartásmód azonban nem jelentette azt, hogy az állatokat egyáltalán nem gondozták, nem tenyésztették

volna. Árvíz idején, ha az állatokat ki kellett menekíteni az ártérből vagy az ármentesen maradó aklokban kellett

etetni, mindig volt velük valaki. A legeltetés során egyébként az őrzők nem annyira terelték, inkább hívták,

bíztatták, csalogatva irányították az ilyen falkákat. A szabadon legelő jószágok között pedig a pásztorok

tudatosan válogattak, eldöntve, hogy melyik állatot hagyják meg szaporításra, „mag”-nak.

A félvad jószágok közül szükség szerint fogtak munkára és törtek be lovakat, marhákat. Ezeket az állatokat is a

munkák idejét leszámítva többnyire kicsapták, kint legeltek szabadon az ártéren. A házi szükségletekre

többnyire egy-egy fiatal állatot vittek haza, és azt otthon nevelték fel, hogy az megszelídüljön, az emberhez

szokjon.

Az ártéri erdőkre a terület legfontosabb haszonvétele, az állattartás is rányomta a bélyegét. A faluközösségeknek

elsősorban nem árufát, egyenes gerendát növelő sűrű erdőre volt szüksége, hanem legelőerdőre. Az ilyen

erdőben a fák ritkásan álltak, nem növeltek magas, egyenes törzset, ellenben szélesen terpeszkedő koronát

fejlesztettek. A Nap körüljárhatta koronájukat és jó füvet nevelve be is sütött alájuk a földre. Az ilyen fákból

álló erdőben nemcsak nyolc-tíz évenként találtak bő termést a legelő állatok, hanem szinte évente. Ha egy ilyen




öreg fa kidőlt, hagyták, hogy a helyét felverje a tövis. A felnövő bozót megvédte a felnövekvő újulatot a legelő

állatoktól. Amikor a fa már akkorára nőtt, hogy lombját már nem érték el az állatok, és a kérgét sem tudták már

lerágni, a fa körül kiirtották a cserjéket a pásztorok, hogy az alatta termő füvet és a lehulló termést feletethessék.

A fás legelők fenntartásában, fennmaradásában a legeltetés ma is kulcsfontosságú, mert enélkül beerdősödik a

terület.

Ezek a magasabb területeken fekvő, keményfájú erdők nem csak legelők lehettek. A vadgyümölcsfák mellett

oltott, nemes gyümölcsfák álltak, az erdőből irtott tisztásokon kaszálók, irtáskertek voltak, és az ártér

szűkösebb viszonyai között ezeken a területeken feküdtek a többnyire kis területű, akkoriban még csekély

hozamú szántók (Andrásfalvy, 1975; 1997).

A fokokra alapozott ártéri gazdálkodás során az emberi munka nyomán úgy formálódott át a lényegében

befolyástalan terület emberi haszonvétel tárgyává, hogy annak alapvető ártér jellege nem szűnt meg. A

kialakuló, a vizek hálózatára épülő tájhasználat a különböző művelési ágak egymásba fonódó rendszerét

hozta létre, amelynek nyomán a hasznosítás alapjául szolgáló természetes vízrendszer is kiegyensúlyozottabbá,

kiegyenlítettebbé vált.

Ez a fajta rendszer és gazdasági hasznosítás a XVIII. század végéig a Duna Tolna és Baranya megyei árterein

még működött. A Tisza-mente emlékanyagából is jól kirajzolódik, hogy a halászati hasznosítás egészen az

újkori szabályozásig az ártéri tavak hasznosításán, a fokok kezelésén, karbantartásán alapult. Nem kerültek elő

azonban olyan adatok, amelyek a fokokat itt is olyan meghatározó, tájformáló erejű elemekként mutatnák meg,

mint ahogy az a dunai leírásból kiolvasható (Szilágyi, 1977; 1982). Például az Alföld középső része, ahonnan a

legtöbb XVIII–XIX. századi fokábrázolás maradt fenn (Fodor, 2002), ebben az időszakban az ország

legfátlanabb vidéke volt. Nem vagy alig voltak jelen azok az erdőségek, amelyek az ártéri vízháztartás

szabályozásában kulcsszerepet játszanak.

Bár az Alföld peremén és a folyók mentén évszázadokkal korábban még kiterjedt erdők voltak, az Alföld

közepén fekvő Külső-Szolnok vármegyéből – amely közelítőleg a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területét

foglalta el – egyetlen erdőre utaló adat sem maradt fenn. Ez a vidék tehát már az Árpád-korban is feltűnően

fátlan lehetett. Somogyi Sándor (2000) szerint a széles árterein szétterülő, csekélyebb vízjátékú Tisza völgye

eleve kevésbé volt alkalmas a fokokra alapozott ártéri gazdálkodásra, mint a keskenyebb árterű, nagyobb

vízjátékú és tagoltabb Duna völgye. A két vidék hasznosítása és képe tehát már eleve, természeti

sajátosságokból adódóan is eltérhetett, míg a Duna-mente erdősebb, tagoltabb volt, addig a Közép-Tiszavidék

pusztásabb lehetett.

c) Az ártéri gazdálkodás felbomlása

Az árterek hasznosítására alapozott gazdálkodás különböző változatai – ha időben jelentős különbségekkel és

eltérő módon is – de mindenütt felbomlottak. A felbomlás több évszázados folyamatában a természeti és a

társadalmi tényezők is közrejátszottak.

A középkori határjárásokból jól nyomon követhető, hogy a XIII–XIV. századtól kezdve több vizes terület volt

az Alföldön, mint egy-két évszázaddal korábban (Györffy–Zólyomi, 1994). A kora Árpád-korban alacsony

vízállású Balaton szintje is ekkoriban kezdett emelkedni, majd ez az emelkedés a XVI–XVII. századig tovább

folytatódott. A török korban a balatonföldvári, balatonboglári ókori földvárak egy részét már elmosta a víz. A tó

vízszintje ezt követően, a XVIII. században erőteljesen csökkenni kezdett (Sági, 1968).

A középkor végén felerősödő elvizesedés jól egybeesik azzal a hűvös és csapadékos éghajlat-ingadozással,

amelyet „kis jégkorszak” néven tart számon a történeti éghajlattan (Rácz, 1999). A vizes területek ekkori

térhódítását tehát elsősorban az éghajlati változások okozhatták. Ebbe a folyamatba azonban belejátszhatott az

emberi tevékenység is. A XIV. századi bányaművelések miatt a Kárpátokban már komolyabb mértékben

megindult az erdőirtás, ami az árvizek lefutását meggyorsíthatta. Az alföldi területeken teret nyerő szántóföldi

művelés és a túllegeltetés a síkvidéki erdőket is visszaszorította, ami megint csak a vízállásos területek

növekedését eredményezhette.

A vizes területek újabb, XVIII. századi növekedése már nem a természeti, hanem a társadalmi tényezők

változásának tudható be. A gabonatermesztés újabb előretörésével megszaporodtak az Alföldön a vízimalmok.

A malmokhoz épített keresztgátak, a vizet felduzzasztó malomgátak pedig elmocsarasították a fölöttük lévő

árteret. Ugyanekkor újabb lendületet kaptak a hegyvidéki erdőirtások, ami hevesebbé tette a hegyvidéki

lefolyást. Furcsa, de talán törvényszerű módon az ilyen jellegű környezetátalakító tevékenység a szántóföldi

művelésre alkalmatlan, vízjárta területek növekedését idézte elő, miközben egyre erőteljesebbé vált a




szántóföldek iránti igény. A szántóföldek gyarapodásában egyaránt közrejátszott a folyamatosan növekvő

gabonakereslet és a terméshozamok növekedése. Ebben az időben ugyanis az elvetett mag már nem csak a két-

háromszorosát, hanem négy-ötszörösét is megtermette. Az ezzel együttjáró szemléletbeli váltás miatt a víz, ami

korábban a gazdálkodás alapvető tényezője volt, ekkor károkozó erővé, a gazdasági változások gátjává vált.

A XVIII–XIX. század fordulójára kialakult társadalmi feltételrendszer miatt a hazai folyóvölgyekben egy

alapvetően vízlevezető típusú vízrendezést hajtottak végre, ahol az árvizek minél gyorsabb levezetése volt a

legfontosabb cél. A folyók medrét lerövidítették, hogy a lefolyást meggyorsítsák, ugyanakkor a vizeket gátak

közé is szorították, ami a felduzzadó vizek miatt tovább gyorsította a lefolyást.

4.3.3. 4.4.3.3. Az újkori folyószabályozások hatása és a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése (VTT)

Amíg az újkori folyószabályozásokat megvalósították, számos olyan előre nem látott nehézség merült fel, ami

nehezebbé tette a munka befejezését, mint korábban gondolták. Az első, hogy a vízrendezési munkálatok, a

kanyarulatok átvágása és a töltések építése miatt az árhullámok erőteljesen megemelkedtek, ezért a szabályozás

első évtizedeiben a ténylegesen elöntött területek megkétszereződtek. A helyzet csak az 1890-es évekre

változott meg: a fő védvonalak kiépítése után a ténylegesen elöntött területek nagysága a töredékére esett vissza

(Szlávik, 2000). A gátak között összeszorulva, felduzzadva levonuló víztömeg a korábbi 1,6 millió hektár helyett

ma mintegy 2,1 millió hektár területet veszélyeztet, de – a gátrendszer meghibásodását kivéve – az árvizek csak

a hullámtereket öntik el.

A szabályozás vízjárás-módosító hatását nem sikerült pontosan előre jelezni. A tiszai munkák tervét előterjesztő

Vásárhelyi Pál arra számított, hogy a gátak közé szorított árvíz szintemelkedését kiegyenlíti majd a

kiegyenesített mederben áramló víz medermélyítése. Számítása nem vált valóra. A meder valóban mélyülni

kezdett, mint ahogy évi átlagban ma is egy centiméterrel mélyül. Ez a fenéksüllyedés azonban nem tudta

kiegyenlíteni az árvizek emelkedését, ezért a gátakat több alkalommal magasítani kellett.

A hullámtéren ugyanakkor egy ezzel ellentétes irányú folyamat is zajlik. Az árvizek hordaléka, ami korábban az

egész árteret töltötte, a szabályozás után már csak a hullámtéren ülepedhet le. Ez az ülepedés nem egyenletes,

folyószakaszonként és árvizenként jelentősen különbözhet. A hordalék fő tömege ma is az övzátonyok 30–50

méteres sávjaiban rakódik le. Ezeken a helyeken szélsőséges esetekben, nagy árvizek után 0,3–0,5 méter vastag

kiülepedés is megfigyelhető. Az átlagos éves gyarapodás ennél jóval szerényebb, éves átlagban 1 centiméterre

tehető (Nagy és mtsai, 2001).

Az övzátonyok emelkedése miatt a hullámtér egyre később kapcsolódik be a vízszállításba, a nagyvízi meder

vízszállító-képessége ezért a meder mélyülése ellenére jelentősen csökkenhet. Ez a hatás elsősorban a

magyarországi Közép-Tiszavidéken jelentős, ahol az 1999. és 2000. évi árvizek úgy tetőztek a korábbinál

jelentősen magasabban, hogy közben az árvízhozam lényegében nem változott. Ez egyértelműen arra utal, hogy

az alföldi szakaszon az árvízi meder vízszállító képessége jelentősen lecsökkent. Az övzátonyokon kívül ebbe a

hullámtér rendezetlensége – az engedély nélküli építkezések, a leromlott kultúrállapot – is közrejátszik.

Ugyanakkor azzal is számolni kell, hogy a határon túli vízgyűjtőkön a felsőbb folyószakaszok betöltésezése,

illetve a hegyvidéki erdőirtások az árhullámok hevességét eddig is növelték és ezután is növelik. Ezért a Tisza

vízgyűjtőjében a körülmények kedvezőtlen alakulása esetén a korábbiaknál jelentősen magasabban tetőző

árhullámok is levonulhatnak, még akkor is, ha a hullámtér rendezésével a nagyvízi meder vízszállító képességét

időközben megnövelik.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy az árvízi helyzet a Tiszán akár csak a kedvezőtlen időjárási események

szerencsétlen sorozata esetén is sokkal rosszabbra fordulhat, mint ahogy azt eddig számították, a vízügyi szakma

„A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése” címmel koncepció-tervet dolgozott ki, amely megvalósulása esetén a

megváltozott körülmények között is segítheti a sikeres hazai árvízvédekezést.

A fejlesztési koncepció a Tisza újkori szabályozásával kialakult rendszert tekinti kiindulási alapnak. Ennek a

szabályozott rendszernek az a jellegzetessége, hogy a szűkületei miatt a nagyvízi meder nem egységes,

valójában tározóterek láncolatának tekinthető. Ez a helyzet azért alakult ki, mert a folyószabályozás során az

eredeti Vásárhelyi-tervet a több évtizedes munkálatok során nem sikerült mindenütt következetesen végigvinni.

A helyi ellenérdekeltségek miatt elsősorban a töltések vonalvezetésében adódtak hiányosságok (VTT, 2002).

A koncepció kidolgozása során több olyan változatot is megvizsgáltak, amely biztosíthatja az elsődlegesen az

árvizek gyors levezetésére létesített védelmi rendszer további sikeres fenntartását. A számításba vehető




lehetőségek közül a további töltésmagasítással számoló változatot magas költségei és az árvízi kockázat

növekedése miatt elvetették.

A kivitelezésre javasolt koncepció töltéserősítésekkel és töltésmagasításokkal csak ott számol, ahol a gátakat

ezideig nem sikerült kiépíteni az előírt magasságra. A terv az esetleges nemzetközi együttműködések keretei

között a határon túli területeken létesítendő hegyvidéki, völgyzárógátas tározók kiegészítő hatását is mérlegeli,

de alapvetően hazai beavatkozásokkal kívánja megoldani a feladatot. A megvalósításra érdemesnek tartott terv

ezért a folyó nagyvízi medrének rendezésére és síkvidéki árvíztározók létesítésére alapoz. Az előterjesztett

javaslat két változata az alföldi területeken tíz, illetve tizennégy tározó építését irányozza elő (92. táblázat).

93. táblázat - A 14 tározós javaslat által érintett területek jelenlegi és javasolt

területhasználata (VTT, 2002)

Megnevezés

10 tározóból álló rendszer 14 tározóból álló rendszer

Terület

(km2)

tározott

víz-

mennyiség

(millió m3)

számított

vízmélysé

g (m)

terület

(km2)

tározott

víz-

mennyiség

(millió m3)

számított

vízmélysé

g (m)

Felső-Túri 5,7 9,5 1,7 5,7 9,5 1,7

Szamosközi 54,5 102,0 1,9 54,5 102,0 1,9

Szamos–

Kraszna közi

(Szamos) 58,4 100,0 1,7 58,4 100,0 1,7

Inérháti 42,0 120,0 2,9 42,0 100,0 2,4

Dél-Borsodi 131,0 170,0 1,3 120 150,0 1,3

Hortobágy

középső 61,8 155,5 2,5 61,8 135,5 2,2

Nagykunsági 45,0 140,0 3,1 44,0 100,0 2,3

Hanyi-Jászsági 60,0 204,0 3,4 60,0 113,0 1,9

Hanyi-

Tiszasülyi 57,0 219,5 3,9 57,0 132,0 2,3

Szegedi 61,0 306,0 5,0 60,6 187,0 3,1

Cserőközi 19,7 40,0 2,0

Tisza–Körös-

zugi

68,0 160,0 2,4

Tiszacsegei 41,0 95,0 2,3

Tiszanánai 37,5 72,0 1,9

Összesen 576,4 1526,5 2,65 730,2 1496,0 2,05




A két változat – eltérő költségigénye mellett – lényegében a vésztározásba bevont terület nagyságában és a

tározóterekben várható vízborítás magasságában különbözik. A javasolt tározók közül a Tisza-Köröszugi

létesítését megakadályozhatja, hogy ezen a területen több mint száz tanya van, és ezeket értelem szerint ki

kellene telepíteni, ha itt vésztározásra kerülne sor.

Az előzetes számítások szerint a tározóterek igénybevételére 30–50 évente egyszer kerülne sor, és várhatólag

egy százalék alatti gyakorisággal fordulhatnak elő olyan árvizek, amikor mindegyik tározót fel kell tölteni. Ezért

az egyes tározóknál feltüntetett átlagos vízmélység csak rendkívüli árvízi helyzetekben, száz évenként átlagosan

egyszeri visszatéréssel fordulna elő. A vízborítottság az egyes tározóknál különböző lehet, és általában felülről

lefelé haladva növekvő mértékű. A legkisebb, a felső-túri vésztározó feltöltése mintegy három napot vehet

igénybe, és a víz maximum öt napig tartózkodna a tározóban. A felső-tiszai tározók feltöltési idejét 3–5 napra,

az elöntési időt egy hónapra teszi a koncepció. A közép-tiszai tározók 10–20 nap alatt lehetnek feltölthetők, az

elöntési idő itt is egy hónap lehet. Az Alsó-Tiszavidéken a tározók feltöltési ideje 25–30 nap, az elöntési idő

másfél hónap körül alakulhat (VTT, 2002).

A 14 tározós változatban javasolt területek zömén jelenleg szántóföldi gazdálkodás folyik (93. táblázat). E

mellett a rét, legelő még jelentős, a maradékon az erdők és cserjés területek, a nádasok, gyümölcsösök, a tavak

és az egyéb területhasználatok osztoznak.

94. táblázat - A biotóphálózat-tervezés lépései és tartalma

Területhasználati mód Jelenlegi (%) Javasolt (%)

Tó, tározó 0,4 0,4

Extenzív

halgazdálkodás 0,0 5,0

Nádas 1,5 8,0

Erdők és cserjés

területek 4,1 38,0

Rét, legelő 19,4 22,2

Szántó 73,6 5,5

Gyümölcsös (extenzív) 0,3 18,1

Egyéb 0,2 2,7

A vésztározók megépítésével együtt járó szükségszerű területhasználati változtatásokkal kapcsolatban két

alapvető elképzelés merült fel. Az egyik szerint a jelenlegi területhasználatokat nem kellene megváltoztatni,

megmaradhatna a szántók jelenlegi túlsúlya. A vésztározók igénybe vétele esetén a földhasználók eseti

kártalanítást kapnának. A másik változat szerint a területhasználatokban az erdő és a cserjés területek, valamint

az extenzív gyümölcsösök aránya a többszörösére nőne, amit a szántók drasztikus csökkenése kísérne. Nagyobb

teret kapnának a nádasok és megjelenne az extenzív halgazdálkodás is (VTT, 2002).

A vízügyi szakemberek által megnevezett tározóterek helye és tényleges nagysága egyelőre csak javaslat. A

társadalmi egyeztetés még nem jutott nyugvópontra, a koncepcióval szemben vidékfejlesztési és

természetvédelmi aggályok is felmerültek. Erőteljesen megfogalmazódott az az igény, hogy a százmilliárdos

költségvetési beruházást igénylő tervet a kérdésben érintett szaktárcák és a helyi lakosok ne csak

véleményezésre kapják meg, hanem kezdettől fogva vegyenek részt a tervezésben is. Ezért elképzelhető, hogy a

különböző értékrendszerek melletti újratervezés egy részleteiben eltérő, kompromisszumos javaslatot fog

eredményezni.

4.3.4. 4.4.3.4. Az ártéri gazdálkodás felújítására irányuló kezdeményezések




Az ártéri gazdálkodás felújítására – már évekkel a Vásárhelyi-tervet továbbfejlesztő koncepció kidolgozása előtt

– született néhány elképzelés. Ezt a lehetőséget a Duna kapcsán először Andrásfalvy, a Tisza jövőjét illetően

pedig Molnár vetette fel, annak szükségszerűségét is hangsúlyozva, hogy a jelenlegi vízlevezető szabályozást

egy vizet visszatartó és helyben hasznosító szabályozásnak kellene felváltania.

A jórészt általános formában megfogalmazott felvetések néhány esetben határozottabb alakot is öntöttek. Ezek

közül elsőként a Duna–Dráva Nemzeti Park gemenci területét kell megemlíteni. Ez a hullámtéri terület annak

a Duna-ártérnek része, amelyet Andrásfalvy az ártéri gazdálkodás vizsgálata során részletesen feldolgozott. Ez a

vidék a szabályozások idején a kalocsai érsekség uradalmához tartozott, s mivel az érsekség nem lépett be az

ármentesítő társulatba, Gemencet megkerülték a töltésekkel. Ezért itt töredékes formában megmaradhatott az

egykori ártéri kép. Itt is csak az egykori gazdálkodás nyomaival találkozunk, mégis ez az egyetlen hely

Magyarországon, ahol ténylegesen fellelhetők a tájat átformáló egykori ártéri gazdálkodás nyomai.

A szabályozások után a hullámtéri feltöltődés itt is erős, a holtágak jelentős mértékben feliszapolódtak. A

hullámtér feltöltődése mellett ugyanakkor a Duna medre is mélyül. Ez a mélyülés Paksnál ötven év, Mohácsnál

85 év alatt tesz ki 1 métert. Az ezzel járó vízszint-süllyedéssel olyan ütemben száradnak ki a magasabban fekvő

területek, hogy az ott telepített hullámtéri nemesnyarasokat a letermelés után nem lehet felújítani, az újabb

telepítésekkor itt már a keményfaligetet alkotó fajokat kell előnyben részesíteni (Lehmann, 2000). Gemencen

ugyanis a nemzeti parki területek jelentős részén is nagyüzemi fatermesztés folyik.

A gemenci területen a nemzeti park törvényi kötelezettségeiből adódóan az egykori ártéri kép megőrzése és

fenntartása a legfontosabb feladat. A süllyedő középvízszint mellett is biztosítani kell a szentély típusú holtágak,

vizes területek vízellátását, és fenn kell tartani a meglévő holtágakat, mivel ma már újak nem képződnek. Itt

tehát elsősorban a természetvédelmi szempontoknak kell érvényesülniük. Az ártéri gazdálkodás felújítása is

abban a vonatkozásban merült fel, hogy fokok létesítésével, felújításával biztosítani lehessen a szükséges

vízpótlást.

A Tisza menti kezdeményezések indíttatása összetettebb. A természetvédelmi értékek itt is fontos szerepet

játszanak, de a vidékfejlesztési szempontok is érvényesülnek. Itt már az is központi kérdéssé válik, hogy hogyan

lehet a felújított ártéri gazdálkodást gazdaságilag is életképessé tenni. A tiszai ártéri gazdálkodás felújításával

foglalkozó négy helyi kezdeményezés: a BOKARTISZ Kht., a Cötkény Térségfejlesztő Szövetség, a Nagykörűi

Tájrehabilitációs Program és a CSEMETE Egyesület.

A karcsai székhelyű Bodrogközi Környezetgazdálkodási és Tájrehabilitációs Kht. (BOKARTISZ) 2001-

ben alakult, tizenkét bodrogközi helyi önkormányzat és három civil szervezet hozta létre. A 12 önkormányzat

közigazgatási területén belül kijelöltek egy kisebb, a mentett oldalon fekvő mintaterületet Bodroghalom község

mellett, a Vécsei- és a Karos-szerdahelyi csatorna között. Legelőször itt kívánják megtervezni, és remélhetőleg

kivitelezni az ártéri gazdálkodás felújítását.

A terület elárasztásához a vizet a Bodrogból nyernék a Felsőberecki-főcsatornán, majd a Karos-szerdahelyi,

illetve a Karcsa-csatornán keresztül. Az elárasztás megszüntetése után a vízfelesleget a lehető leglassabban

vezetnék le a területről. Ezt a meglévő csatornákban a lefolyó víz levonulásának lassításával, az új csatornáknak

a természeteshez hasonló, a legmélyebb területeken kanyargó vonalvezetésével kívánják elérni. A tájhasznosítás

alapja a rendszeresen ismétlődő vízpótlás, a terület ereinek, tavainak feltöltése, a mélyebben fekvő részek

időszakos elárasztása lenne. Ennek eredményeként egy mozaikos, tavakból, vízfolyásokból, füves területekből,

erdőkből, gyümölcsösökből és szántókból álló területhasználati hálózat jöhetne létre (Kajner és mtsai, 2001).

A Dél-Borsodi Mezőségen, Tiszavalk székhellyel működő Cötkény Térségfejlesztő Szövetség kezdetei a

kilencvenes évek elejéig nyúlnak vissza, jelenlegi formáját 1999-ben nyerte el. A hat települést magában foglaló

társulás területére esik az az ártér, ahol a Tisza hazai fővédvonalainak kiépítése 1939-re befejeződött (Lászlóffy,

1982). A rendszeres elárasztáshoz igazodó területhasználat itt egészen a késői töltésezésig fennmaradhatott.

Ezután a hatvanas években egy olyan övcsatorna épült, amely felfogta és a Tiszába vezette a bükki patakok

vizét, így azok ma nem jutnak a Mezőségre. A Tisza-tó építésekor szivárgócsatorna is készült, ami a

talajvízszintet csökkenti. A korábbi ártéren tehát a vízrendezés határozott szárazodást idézett elő. A vízépítési

munkálatok eredményeként létrejövő Tisza-tó később megvetette a turizmus helyi alapjait is.

A települések külterületének jelentős része a Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzetbe esik, amely a Bükki

Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozik. A védett területek háromnegyed része állami tulajdon, többsége a

nemzeti park kezelésében áll. A védett területen a természetvédő szakemberek irányításával az elmúlt években

revitalizálták a korábban lecsapolt Nagy-szék lápi tavat. A tó vizét elvezető csatornát zsilippel elzárták, és a

visszatartott vizekkel feltöltötték a medret. A továbbiakban újabb tavakat is létre akarnak hozni.




A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program ezt a területet felvette az Érzékeny Természeti Területek közé. A

meghirdetett csomagokra nagy számú sikeres pályázat érkezett, ami a program területi sikerét mutatja. Az

ígéretes kezdetek folytatását alapvetően befolyásolhatja a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése, miután a tervezett

Dél-Borsodi árvíztározó jórészt az érzékeny természeti területre esik, és a területhasználat jövőjét alapvetően

meghatározhatja az árvízvédelmi beavatkozás.

A Szolnoktól északra, a Tisza jobb partján fekvő Nagykörű tájrehabilitációs programjában is hangsúlyos

szerepet kap a vizes területek revitalizációja. A célterületek két fő részre oszlanak: a hullámtéri holtágakra és

kubikgödrökre, valamint a mentett oldali holtágakra, egykori tófenekekre. A célterületek közül a hullámtéri

kubikgödrök mesterséges létesítmények, ezekből termelték ki a szabályozás során az épülő töltések anyagát. A

kubikgödör-program első szakasza lényegében már megvalósult. Ennek során a kubikgödröket csatornákkal

összekötötték, és az így kialakított kubikgödör-bokrokat a Tiszához kapcsolták. A továbbiakban ezeknek a

bokroknak a működtetése a feladat. A későbbiekben a hullámtéri Anyita-tó és a pityókai holtág rehabilitációját

és a Tiszához kapcsolását tervezik. A távlati tervekben pedig a gáton kívüli, mentett ártéri öblözet szabályozott

elárasztását tervezik mintegy 300 hektáros területen, az egykori Nagy-fok revitalizációjával (Balogh, 2000).

A Baks, Ópusztaszer és Dóc közötti, mentett oldali ártéri öblözet revitalizációját a szegedi székhelyű Kiss

Ferenc Csongrád Megyei Természetvédelmi Egyesület (CSEMETE) fontolgatja. Az öblözetet keleten a

Tisza töltése, északon a Dong-ér töltése, nyugaton a Baksot, Ópusztaszert és Dócot összekötő kövesút, délen a

dóci köves töltés határolja, teljes területe mintegy 6000 hektár. A terület nagy része, több mint 90 százaléka

szántó. A maradék részen legelő, erdő és nádas osztozik. A CSEMETE elgondolásában a vizes élőhelyek

létesítésére helyezi a hangsúlyt. Az árvízi biztonság növelése és a mezőgazdasági termelés külterjesítése

emellett csak mint járulékos hatás jelenik meg. A tervek szerint a területet tavasszal (április-májusban) 1–1,5

méter magas víz borítaná. Amennyiben tavasszal nem lenne megfelelő árvíz, ezt a vízborítást mesterségesen is

biztosíttatnák. Ez a víztömeg körülbelül egy hónapig lehetne kint az ártéren, az év további részében csak a

legmélyebb területeken maradnának meg a kisebb tavak, vízállások. Rendkívüli esetben, árvízi vésztározáskor

szerintük mintegy 100 millió köbméter vizet lehetne elhelyezni a területen úgy, hogy a kialakított új

természetvédelmi, táji értékek ne károsodjanak (Paulovics, 2002).

A CSEMETE elképzeléseiben szereplő terület lényegében egybeesik a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésében

szereplő Szegedi árvíztározó területével. A vízügyi koncepció a fővédvonal magasságú töltések kiépítése mellett

a 10 tározós változat esetében 306, a 14 tározós változat esetében 187 millió köbméter árvíz elhelyezésével

számol ezen a területen. Az átlagos vízborítás az előbbi esetben 5 (!), és még az utóbbi esetben is 3 méter felett

volna (93. táblázat, lásd korábban). Bár az előrejelzések alapján ilyen vízborításra nem rendszeresen, hanem

csak rendkívüli esetekben kerülne sor, a környezetvédő szervezetek ezt hevesen ellenzik, és inkább nagyobb

tározótereket és csekélyebb vízborítási magasságot szeretnének elérni.

4.3.5. 4.4.3.5. Az ártéri gazdálkodás lehetőségei a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programban

A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program keretei lehetővé teszik, hogy a programba a rendszeres

elöntésekhez igazodó ártérhasznosítás is bekerüljön, akár a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése által felvázolt

módon, akár attól különálló formában is. Az elárasztásból fakadó különleges helyi sajátosságok miatt ezeket a

területeket elsősorban a térségi programokon keresztül, az Érzékeny Természeti Területek rendszerébe vonva

lehet a NAKP működésébe illeszteni.

Amennyiben a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése megvalósul, és a tározók területhasználatában az elöntésekhez

alkalmazkodó változat fog érvényesülni, akkor gondoskodni kell arról, hogy a földhasználók a váltás miatt ne

kerüljenek hátrányos helyzetbe, az esetleges veszteségeiket kiegyenlítsék. Ha az nem csupán külterjesebb

területhasználatok bevezetését jelenti, hanem olyan kultúrtájat épít ki, amely a közvetlen gazdasági hasznon

kívül természetvédelmi és táji értékeket is előállít, a földhasználóknak meglehet az alapjuk arra, hogy ezekért a

teljesítményekért a társadalom részéről kifizetéseket kapjanak. Ez az a pont, ahol a tározóterek hasznosítása a

Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programhoz kapcsolódhat.

Miután az eddig javasolt tározóterek több természetvédelmi területet és két érzékeny természeti területet is

érintenek, elkerülhetetlen, hogy a természetvédelmi és agrár-környezetvédelmi szempontok már a tervezés

kezdeti szakaszától, a tározóterek kijelölésekor is megjelenjenek. A beruházás jelentős térségi hatásai miatt a

területrendezési és területfejlesztés rendszerének is meg kell jelennie a munka során. A hosszú távú, kielégítő

rendezés mindenképpen a különböző érdekek és szakmai szempontok egyeztetését igényli, és amennyiben ez

megvalósul, a vízügyi elképzelésben szereplő tározók helye és mérete módosulhat.




A részletes tervezés során elképzelhető, hogy az árvízvédelmi jelentőség, a természeti adottságok és a

társadalmi fogadókészség különbözősége miatt az egyes tározóknál más-más értékrend fogja meghatározni a

hasznosítás mikéntjét. Ezért az egyes tározótereket a különböző szempontok szerint meg kell vizsgálni és

értékelni, hogy előtérbe kerülhet-e az adott tározóknál az egyik vagy a másik szempont. Elsősorban a közép-

tiszai tározóknál jöhet számításba, hogy az egyes tározókat a feltöltés sorrendje és rendszeressége alapján

rangsorolják. Így elképzelhető, hogy lesz olyan tározó, amelynek működtetési rendjében a vízborítások

rendszeressége és magassága miatt érdemesebb a kártérítéses megoldást választani, mint érzékeny természeti

területté alakítani a területet.

Ahol megvalósítható a rendszeres elöntéshez igazodó gazdálkodás, ott is szükséges bizonyos módosítás az

agrár-környezetvédelmi program alapkoncepciójához képest, amely az önkéntes csatlakozásra épül. A tározók

esetében a teljesen szabad választás nem jöhet szóba, mivel minden földhasználónak igazodnia kell a rendszeres

elárasztás tényéhez. A működtetés érdekében itt egy hármas választási lehetőség jelentheti a megoldást: a

földtulajdonos

• vagy kapcsolódik az érzékeny természeti területek rendszeréhez;

• vagy csereföldet igényel;

• vagy pedig felkínálja kisajátításra a földjét,

de a három közül valamelyik lehetőséget választania kell.

Az önmagában is nagy munkát adó birtokrendezésen kívül a kialakítandó új érzékeny természeti területekre a

megfelelő programcsomagok kialakítása sem könnyű feladat. A Tisza természetéből fakadó legsúlyosabb

nehezítő tényező a szeszélyes vízjárás, amelyen belül előfordulhatnak akár évtizedes ármentes időszakok is.

Ezért a meghirdetendő programokban előre láthatólag olyan forgatókönyvet kell kidolgozni, amely külön kitér

az árvizes és az ármentes évekre is.

A hagyományos ártérhasználatok felújítását az is nehezíti, hogy a szabályozásokkal a Tisza vízjárása

megváltozott. Az árhullámok viszonylag korán, már márciusban és áprilisban levonulnak, bár a Közép-Tiszán

az alapvetően árvizes időszak május elejére is átnyúlik. Ez a változás elsősorban a halászati hasznosítást érinti

hátrányosan. A korai áradások miatt a szabályozottan elárasztott öblözeteket, tározókat csak akkor lehet

halszaporító medenceként használni, ha a kiömlött vizet az árhullám levonulása után mesterségesen

visszatartják.

A rendszeres elárasztások bevezetésével tehát nem egészen a régi területhasználat elevenedne meg, hanem egy

alapvetően újfajta tájat, újfajta értékrendet kellene megalkotni.

Ennek során – ha a földnyilvántartás fejlődése ezt majdan lehetővé teszi – a tározótereket érdemes lehet a

tengerszint feletti magasság és az elöntés várható időtartama szerint sávokra, zónákra osztani, és zónánként

kidolgozni a meghirdetendő művelési módokat:

• a legmélyebb területeken a tavak, vizes élőhelyek, nádasok övét lehet kialakítani, amely az év jelentős

részében víz alatt áll;

• a következő magassági szinten a rétek és a legelők, míg

• az esetleges magasabb hátakon, partokon extenzív gyümölcsösök és erdők telepítésére kerülhetne sor.

Miután a területhasználatnak a rendszeres elárasztáshoz kell igazodnia, az érzékeny természeti területekké

alakított tározókon csak a vegyszermentes termesztést szabad megengedni. A legeltetéses hasznosítás esetén

arról is gondoskodni kell, hogy az elárasztások idején az állatoknak megfelelő ármentes legelője legyen a

tározón kívül.

Másképp alakulhat azoknak az elárasztásba vont területeknek a használata, amelyek esetleg nem lennének

vésztározók. Itt elvileg nem kellene, sőt nem lehetne előírni a gazdálkodóknak a vésztározás kényszerű eltűrését.

Elvileg ezeken a területeken lehetne legjobban megvalósítani az ártéri gazdálkodás modelljeit, hiszen csak a

hasznosításhoz szükséges mértékig kellene kiengedni az árvizeket, a túl magas vagy kedvezőtlen időben érkező

árhullámok vizét nem feltétlen kellene kiengedni az ártérre. Ezek a területek azonban – miután az árvízi

biztonság növelésében csak kisebb szerepet játszanának – a megvalósítás időrendben nem biztos, hogy a legelső

helyre kerülnének.




A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program keretein túlmutat ugyan, de a rendezés során fontos lehet a gátak

közötti erdők kérdése. Miután a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése a nagyvízi meder vízszállító-képességének

növelése miatt jelentős hullámtéri erdőterületek felszámolását tervezi, az ezeket pótló új erdők telepítésére a

részben kialakítandó tározókban kerülhetne sor.

A telepítéseken belül természetesen meg kell különböztetni az erdőket a nagyüzemi faültetvényektől. A

kialakuló új ökológiai környezetben elvileg mindkettő művelési mód alkalmazható. A gazdaságossági

szempontok elsősorban a faültetvények telepítését indokolhatják, a tározók lehetséges hasznosításai közül ez

hozhatja az egyik legnagyobb jövedelmet. Az árvízvédelmi szempontú értékelés is kedvezőbbnek tartja a

fatermesztő parcellák szálerdejét a sűrű aljnövényzetű erdőnél, amely a tározótér kihasználhatóságát

csökkentheti. Az azonban külön vizsgálatokra és egyeztetésekre vár, hogy egy érzékeny természeti területen a

nagyüzemi fatermesztés megengedhető-e, s ha igen, milyen feltételek, arányok mellett.

Látható, hogy a Tisza-völgy problémáinak sikeres rendezése meglehetősen összetett feladatot jelent. Ezért ez

nem képzelhető el pusztán egy-egy szakmai értékrend hatókörén belül, a különböző szempontok és a helyi

érdekek összehangolására, illetve a különböző szempontok árnyalt tagolására van szükség.

Az azonban a múlt ártéri gazdálkodásának tapasztalatai és a folyamszabályozások máig ható problémái

ismeretében leszögezhető, hogy csak olyan megoldások hozhatnak hosszú távon is eredményesen

működtethető rendszert a folyóvölgyek hasznosításában, amelyek a nemzetbiztonsági, árvízvédelmi, a

gazdálkodási, a természetvédelmi és a regionális foglalkoztatási, társadalmi, szociális szempontokat

egyaránt figyelembe veszik, ezek területi integrációjára épülnek. Ebben a korszerű formában

újrafogalmazott ártéri gazdálkodásnak, a többhaszonvételű, alkalmazkodó vizes gazdálkodásnak ismét fontos

szerepe lehet. A működtetés kereteit pedig a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program és annak Érzékeny

Természeti Területek rendszere teremtheti meg, amely – a gazdálkodás integráns részévé téve a vízzel való

szerves, folyamatos kapcsolatot – e rendszer felvállalásáért a gazdákat rendszeres, földalapú kifizetésekben

részesíti. Ez az együttműködésen alapuló rendszer jobb eredménnyel kecsegtet, mint hogyha annak alapja a

száraz gazdálkodás, a vízmentesítés majd időnként a vésztározás, menekülés és kártérítés eseménysor lenne.

A megoldás sikerét nagyban elősegíthetné, ha a Tisza-völgy különleges helyzetében a különböző szervezetek,

hatóságok együttműködését egy önálló jogszabály, netán egy külön törvény foglalná keretbe. Ezzel együtt vagy

enélkül – a Tisza kérdés rendezése még a jövőre váró feladat.

5. 4.5. Gyakorlati birtoktervezés: a természetvédelem, a növénytermesztés és az állattartás ökológiai alapú összehangolása

5.1. 4.5.1. A birtoktervezés környezeti szempontjai

A környezeti szempontból kiegyensúlyozott mezőgazdasági termelőegységek (birtokok) működését úgy kell

kialakítani és irányítani, hogy a mezőgazdasági termelési ciklusok egymásra épüljenek. A mezőgazdasági

termelőtevékenység alapja a növénytermesztés, az állattartó tevékenység erre alapulhat, a két fő termelési ágazat

jellemzőit (területhasználat, hozamértékek, épület- és technológiai igények/méretek, feldolgozás) azok

harmonikus összhangja szerint kell kialakítani.

A mezőgazdasági termelés egységei (a birtokok) a termelési ciklusokat tekintve alapvetően kétfajta

rendszerben működtethetők

Zárt rendszerű birtoknak tekinthetők azok, amelyekben az egyes termelési folyamatok a birtokon belül

körfolyamatokká szervezettek, és amelyek rendelkeznek:

• a termékelőállításhoz szükséges méretű földterületekkel,

• a földek termőképességének biztosításához elegendő istállótrágyát termelő állatállománnyal,

• az állatállomány takarmány- és alomszükségletét fedező növénytermesztési célú területhasználattal,

• a birtok működtetéséhez szükséges épület- és gépállománnyal,




• eladható, a birtokon gazdálkodó személyek megélhetését biztosító termékmenynyiséggel.

Nyitott rendszerűnek tekinthetők azok a meghatározott növényi vagy állati termékek előállítására szakosodott

termelőegységek, melyekben az egyes termelési folyamatok nem képeznek biológiai értelemben zárt

körfolyamatokat, és a termékelőállításhoz szükséges anyagokat (takarmányt, trágyát, almot stb.) nagyrészt külső

forrásból teremtik meg maguk számára. Ide sorolhatók továbbá mindazon rendszerek is, amelyekben a

termékelőállítás folyamán olyan melléktermékek vagy hulladékok keletkeznek, amelyeknek feldolgozása,

hasznosítása a rendszeren belül nem megoldott.

A zárt és a nyitott rendszerű birtoktípusok között számos átmeneti jellegű formáció is elképzelhető és létezik,

azok létjogosultsága egyaránt indokolható, azonban a környezeti hatásuk eltérő, és tervezési szempontból más

feladatokat jelentenek.

A zárt rendszerű birtok saját területén belül megteremti a környezeti stabilitáshoz szükséges egyensúlyt a

talajhasználat és tápanyag-utánpótlás, a saját takarmány-, alom- és trágyaigény, valamint a termelési végcélt

tekintve melléktermékeknek tekinthető termékek hasznosítását illetően, termelési profiljának sokoldalúsága

révén rugalmasan tud a kereslethez, a piaci igényekhez alkalmazkodni. Ilyen értelemben független, autonóm

életvitelt biztosít/igényel a gazda számára/részéről. A függetlenség ugyanakkor a saját felelősséggel viselni

szükséges kockázat mértékét növeli, széleskörű szakértelmet, gazdálkodni tudást igényel. Az alföldi tanyai

gazdaságok nagy része ennek a függetlenségnek és piaci alkalmazkodóképességnek köszönheti, hogy a mai

napig fennmaradt. Ide sorolhatók a biológiai, ökológiai orientációjú, több profilú, multifunkcionális

gazdálkodási rendszerek.

A nyitott rendszerű birtokok magukban, saját területeiken belül nem képesek a környezeti egyensúly

biztosítására. Termelési profiljuk szűk, specializált/egysíkú, az aktuális piaci igényekhez alkalmazkodnak,

előnyeik és hátrányaik egyaránt ebből fakadnak. Célzottan, a felvásárló igényeinek megfelelő minőségű,

mennyiségű termék előállítására képesek, konjunkturális időszakokban jól jövedelmező módon. A birtok igényli

a felvásárlókkal, beszállítókkal, termelési rendszerekkel való kooperációs kapcsolatokat, speciális szakértelmet

követel, viszonylagos védettséget, kockázatmentességet biztosít. Ugyanakkor ez nagyfokú függőséget,

kiszolgáltatottságot is jelent. A környezeti szempontból kiegyensúlyozott működés nem valósítható meg a

birtokon belül, tágabb területi szinten (településrész, település, kistérség) van szükség a területen gazdálkodók

összefogására, koordinált működésére ahhoz, hogy a környezeti egyensúly létrejöhessen, ami egyébként

hosszútávon minden gazdálkodó egyéni érdeke is. A piaci igények változásához nehezen tudnak alkalmazkodni,

a konjunkturális időszakok végén profilváltásra vagy a gazdálkodási tevékenység befejezésére kényszerülnek.

Ide sorolhatók az iparszerű, illetve integrált, szakosodott gazdálkodási rendszerek.

5.2. 4.5.2. A táj, a birtoktípus és -szerkezet összhangja

Tájanként eltérő hagyományai alakultak ki – ma már sok esetben csak könyvtárakban, régi térképeken fellelhető

dokumentumok bizonyítják – a konkrét táji adottságokhoz harmonikusan illeszkedő birtoktípusoknak, épületek,

épületegyüttesek kialakításának. Ma, amikor újra van esély sokszínű, kis-, közép- és nagybirtokokból álló

birtokstruktúra kialakulására, különösen érdemes a tradicionális település- és birtokformáknak a táji

adottságokhoz való alkalmazkodásában rejlő előnyeit kihasználni.

Ilyen tradicionális birtokforma az Alföld egymástól távol eső települései között kialakult tanya. A

növénytermesztésre, állattartásra is alkalmas területeken, változatos, sokszínű termelési profilú, több lábon álló,

középméretű, korszerű családi gazdaságok kialakítása lehetséges, kihasználva az extenzív gazdálkodásra nyíló

lehetőségeket, a tanyán való ideiglenes vagy állandó kintlakás évszázados hagyományokban gyökerező

módozatait. A tanyai gazdálkodás jellegzetességei kedvező adottságokat kínálnak a zárt rendszerű biológiai

gazdaságok kialakítására és a tiszta, rendezett környezet alkalmat teremthet a gazdálkodási tevékenységnek a

tanyai vendéglátással való kiegészítésére is.

Hasonlóan évszázados hagyományokkal rendelkező birtokforma az őrségi dombvidék területein kialakult

szerek rendszere, mely a gazdálkodási tevékenységek mellett kézműves lehetőségeket is kínál és

idegenforgalmi vonzerővel is rendelkezik.

Sajátos fejlesztési lehetőségeket kínálnak a középüzemi, családi gazdasági méretnél nagyobb vállalkozások

számára a majorok, melyek a privatizációs folyamatok során sok esetben visszanyerték önállóságukat, kiváltak

a korábbi nagyüzemi konglomerátumokból.




A belterületi központtal rendelkező birtokokra a központ (falusi porta) és a művelt földterületek különválása

jellemző. Ez a tény sok sajátos szállítási, raktározási, közlekedési, ellátási problémát vet fel, a belterületi telkek,

falusi porták szűkössége, a falusi települések infrastrukturális kapacitásának korlátozott volta miatt.

Számos, korábban működő területhasználati, beépítési rendszer (közös legelők, belterületi portákat

funkcionálisan kiegészítő akár közös használatú külterületi létesítmények, szérűskertek, tárolóépületek,

gépszínek) működési mintái volnának ma újra hasznosíthatók. A belterületeken, szűkös körülmények között

(sokszor a nem gazdálkodó belterületi lakókat zavaró módon) üzemelő vagy üzemeltetni, fejleszteni kívánt

falusi gazdaság illeszkedési problémáinak megoldása érdekében ezek a minták használhatók.

Külföldi példák bizonyítják, hogy a falusi belterületeken a helyszűke és a környezetterhelés (levegő, zaj,

trágyaelhelyezés stb.) magas szintje miatt ellehetetlenülő parasztgazdaságok gazdálkodási lehetőségeinek

biztosítását azok külterületre való kitelepítésének támogatásával sikerrel meg lehet oldani. Ehhez azonban

külső források, önkormányzati, kormányzati támogatások megteremtésére is szükség van.

Hazai sajátosságaink, tradícióink, táji-települési adottságainkként kell kezelnünk a korábbi

termelőszövetkezeti, állami gazdasági birtokok nagyüzemi létesítményeit, telepeit infrastruktúráit is, melyek

egy része az átalakulások következtében sokhelyütt kihasználatlanul áll. Ezek rekonstrukciója, gazdálkodási

vagy egyéb célú hasznosítása elsőrendű értékmentő feladat, hiszen az üresen, használaton kívül álló

létesítmények, még ha erkölcsileg sok esetben elavultak is, fizikai állapotukat tekintve értékeket képviselhetnek,

a nemzeti vagyon részei. A rekonstrukció feltétele

• a tulajdon- és használói viszonyok, jogok tisztázása,

• a környezeti szempontból kiegyensúlyozott üzemelésükhöz szükséges műszaki fejlesztések elvégzése,

valamint

• a működtetésükhöz szükséges földterületek biztosítása egy vállalkozáson belül vagy kooperációs formában.

5.3. 4.5.3. A birtoktervezés szereplői és folyamata

5.3.1. 4.5.3.1. A szereplők

A birtoktervezéshez, mint mindenfajta tervezési folyamathoz először is szereposztás szükséges. Pontosan kell

tudni, hogy kik a folyamat résztvevői, és az egyes résztvevőknek mik az érdekei, céljai. A következő

szereposztás elvi, az egyes szerepeket azonos személyek/szervezetek is kaphatják, de az alábbi szerepeket

valakinek mindenképpen be kell töltenie, hogy a tervezés folyamata gördülékeny legyen.

• A földhasználó (tulajdonos vagy bérlő): a célokat meghatározza, a tervezés és megvalósítás pénzügyi

fedezetéről gondoskodik, ennek fejében a kockázat, de a haszon is az övé.

• A beruházó: a tervezett birtok, objektum/ok létrehozatalának felelőse, a célok meghatározásában

közreműködik, a tulajdonos képviselőjeként a tervezés és kivitelezés egyes szereplőit felkéri, és a kiadott

feladatok elvégzéséért felelős.

• A tervezők: feladata a tulajdonos és a beruházó által kialakított program szerint szükséges tervek elkészítése,

a hatósági engedélyek beszerzése, a szakhatóságokkal való egyeztetések elvégzése. Egy birtok létesítésével

kapcsolatosan többféle szakág tervezői kell, hogy közreműködjenek. A különféle tervezési feladatok

összehangolása érdekében a beruházó generáltervezőt kell, hogy megbízzon. A tervezési lehetőséget – a

program méreteitől függően – pályázat kiírásával is meg lehet hirdetni.

• A kivitelező: a beruházás megvalósítója. Az elkészült tervek szerinti munkák elvégzésére egy vagy több

kivitelező megbízása lehetséges, szakágankénti vagy generálkivitelezési megállapodás formájában. A

kivitelezésre vállalkozók között kivitelezői versenypályázat meghirdetésével célszerű dönteni. A döntés joga

a beruházóé. A kivitelezői pályázatot a kiviteli tervek elkészítése előtt célszerű meghirdetni, mert a kiviteli

tervek elkészítésébe célszerű lehet a kivitelező bevonása.

• Az üzemeltető: a létesítmény működtetéséért felelős, emiatt a tervezés minden fázisába célszerű bevonni. A

létesítmény elkészülte után az üzemeltető veszi át a birtokot, és a tulajdonossal történő megegyezés alapján

elkezd dolgozni.




5.3.2. 4.5.3.2. A tervezés folyamata és a tervtípusok

a) Tervezési program

A birtoktervezés első lépése a program kialakítása. A birtoktervezés programját az adottságok és szándékok,

valamint a piaci lehetőségek egyidejű számbavételével kell kialakítani.

• Adottságok: hol és ki akar gazdálkodni? Ezek:

• a földterületek, települési, táji adottságok, lakóhely;

• a gazdálkodó/k személyi, képzettségi állapota, teljesítőképessége;

• a meglévő épületek/gépek;

• a pénzügyi lehetőségek.

• Szándékok: mit akarunk/tudunk csinálni? Ezek:

• a termelési, gazdálkodási profil;

• a tevékenység tervezett időtartama;

• főfoglalkozásban vagy kiegészítő tevékenységként akarunk gazdálkodni.

• Piaci lehetőségek: milyen jövedelmezőséggel tudunk/akarunk gazdálkodni? Ezek:

• eladási lehetőségek;

• kooperációs lehetőségek;

• pályázatok, támogatások igénybevételi lehetőségei.

A program a fenti szempontok együttes mérlegelésével, többszörös visszacsatolással alakítható ki véglegesített

formában.

b) Beruházási programterv

A programterv az elhatározott program megvalósításának módját, a szükséges földterületek, épületek,

építmények elhelyezését, kapcsolatait, méretezését, a gazdálkodási technológiák kiválasztását, a szükséges

infrastruktúra-, közműfejlesztési feladatok meghatározását, környezeti hatásvizsgálatokat, a tennivalók időbeli

ütemezését, a program szerinti birtok működésének gazdaságossági vizsgálatait tartalmazza, amely áttekinthető

képet, a beruházás és üzemeltetés megtérülését igazoló gazdaságossági számítást kell, hogy adjon a tulajdonos

számára. A terv kidolgozásának mélysége olyan legyen, hogy a beruházással kapcsolatos célkitűzések

helyessége, érvényessége, megvalósíthatósága eldönthető legyen. Negatív eredmény esetén új programot és

programtervet kell készíteni.

c) Engedélyezési terv

Az engedélyezési terv a beruházó által jóváhagyott beruházási programterv szerint készül. Az engedélyezési

terv célja a birtok új vagy átalakításra szoruló létesítményeivel kapcsolatos hatósági egyeztetések lebonyolítása,

dokumentálása, a szükséges engedélyek beszerzése.

d) Kiviteli terv

A kiviteli tervek az engedélyezett megoldások részletes terveit tartalmazzák olyan mélységben, hogy az egyes

konkrét feladatok a tervek szerint elvégezhetők, az egyes konkrét műszaki létesítmények elkészíthetők

legyenek.

5.4. 4.5.4. A helyszín tervezése, értékelése

A helyszínt, ha választható, akkor a kitűzött gazdálkodási céloknak megfelelően tervezetten kell kiválasztani, ha

adott, akkor pedig fel kell mérni, értékelni kell annak tulajdonságait, egyrészt




• természeti értékeit, agroökológiai adottságait, környezeti érzékenységét, másrészt

• műszaki, településszerkezettel összefüggő adottságait,

melyeket már a tervezés legelső fázisában, a program szintjén tisztázni kell, mert a lehetőségek mellett

kötöttségeket is jelentenek ezek az adottságok.

Az agroökológiai adottságok meghatározzák a termeszthető növények körét, az elérhető hozamokat, a

földhasználat stratégiáját (technológiák stb.) és formáját, az ágazati arányokat, az állateltartó képességet és

végeredményben a jövedelemtermelő képességet is, a természeti értékek leltára és a terület környezeti

érzékenysége pedig a védelmi célú földigényt jelzi.

A településszerkezettel összefüggésben számos szempont figyelembevétele szükséges. A települések

különböző területeinek hasznosítási lehetőségeit a települések rendezési tervei, illetve szabályozási előírások

tartalmazzák. Tekintettel arra, hogy a birtok, bárhol van is, valamilyen település közigazgatási területén

helyezkedik el, a tervezése során a települési környezettel kapcsolatos összhangjának kialakítása elkerülhetetlen.

A különböző szempontok szerinti szabályok, korlátozások településenként, kül- és belterületen igen eltérőek. A

birtokok kialakítását, telepítését alapvetően befolyásolják a rendezési tervekben, szabályozási előírásokban

megfogalmazott, a konkrét helyszínre érvényes:

• földhasználatra vonatkozó előírások (természet- és környezetvédelemmel összefüggő szabályok),

• beépítéssel kapcsolatos előírások (a létesítendő funkciókkal, épületméretekkel, az épületek elhelyezésével

összefüggő szabályok),

• az alkalmazható technológiákkal kapcsolatos előírások (trágya-, szennyvíz-, szemét-, hulladékkezelés

szabályai),

• a környezetállapottal kapcsolatos követelmények előírásai (maximális zajterhelési, levegő-, víz-,

talajszennyezési határértékek),

• úthálózati (közlekedési, szállítási) feltételek és előírások,

• öntözés esetén vízkivételi és -elvezetési lehetőségek és előírások.

Tekintettel arra, hogy a mezőgazdasági termelőegységek (birtokok) környezeti hatása jelentős, akármelyik

környezeti tényezőt is tekintjük (talajszennyezés, légszennyezés, zajterhek, vízszennyezés) a települési

környezettel való összhang megteremtése közügy, a települési közösség és a vállalkozó tulajdonos közös

feladata.

A kialakításra kerülő birtok szempontjából döntő kérdés, hogy annak művelésre alkalmas földterületei, illetve a

gazdálkodás központi létesítményei (az istállók, gép-, takarmány- és terménytárolók, állandó vagy ideiglenes

emberi tartózkodás céljait szolgáló szállás- és lakóépületek) hol helyezkednek/helyezhetők el:

• kül- vagy belterületen,

• egy közös területen vagy egymástól fizikailag elkülönülve?

A birtok helyszínének értékelése során feltétlenül figyelembe kell venni a terület ellátására rendelkezésre álló

műszaki infrastruktúrarendszerek (utak, víz- és energiahálózatok, trágya-, szennyvízelhelyezés lehetőségei)

állapotát, kapacitását. Ezek léte, teljesítőképessége, további terhelhetősége alapvetően befolyásolják a tervezett

program megvalósítási lehetőségeit.

A privatizáció nyomán kialakult új tulajdonosi struktúrák, a táblák, földrészletek határainak új rendszere a

meglévő területi infrastruktúrarendszerek (utak, földutak, ellátóhálózatok) rekonstrukcióját is szükségessé

teszik. Ennek végrehajtását az érintettek érdekegyeztetését szolgáló települési-térségi szintű tervezési folyamat

kell, hogy megalapozza (birtokrendezés), ennek eredménye a birtoktervezés feltételeit alapvetően befolyásolja.

A mezőgazdasági termelő üzemek kialakítása az országos érvényű előírások szerint (Építési Törvény, OTÉK –

Országos Településrendezési és Építési Követelmények) a települések mezőgazdasági célú külterületein, illetve

az állattartási tevékenységet megengedő belterületi övezeteiben lehetségesek. Feldolgozó létesítmények

elhelyezése külön területfelhasználási terv szerint történhet.




5.5. 4.5.5. A földhasználat tervezése

A fenntartható, kömyezetkímélő, környezetébe „belesimuló” mezőgazdálkodás egyik legfontosabb eleme a

termelési és természetvédelmi célú földhasználat összehangolása, birtok szintű közös tervezése, olyan

biológiai alapok (növényfajok, fajták) növényi struktúra kialakítása, amelyek környezeti igényeit a termőhely

adottságai a legjobban kielégítik. Az így kialakuló növényfaj- és fajtastruktúra reális termésszintjeit a

termőhelyi feltételekből kiindulva kell meghatározni. Erre építhető azután az állattenyésztés (állateltartó-

képesség), a várható termékmennyiségek és kapacitásigények tervezése. E vizsgálati folyamat kulcspontjai

tehát:

• a térszerkezet („ökológiai infrastruktúra”), biotóphálózati rendszer (bolygatatlan élőhelyrendszer) kialakítása,

területének kijelölése, az üzemi természetvédelmi terv elkészítése;

• az ökológiai feltételeknek és a termelési tradícióknak megfelelő növényfajok, fajták kiválasztása;

• e növényfajok hozamának táblánkénti, határrészenkénti reális, számszerű becslése az adott termőhely

agroökológiai paraméterei alapján;

• az állateltartó képesség vizsgálatával a takarmánytermő területek meghatározása;

• az alomszalmaigény és a trágyatermelés összehangolása a terület teherbíró képességével;

• a fennmaradó árunövény-termelő területek várható hozamai alapján a keletkező termékmennyiségek

számszerű becslése;

• a termékfajták vizsgálata alapján a feldolgozási kapacitások és értékesítési utak megtervezése, kialakítása;

• a tervvariánsok közgazdasági vizsgálata alapján a megfelelő variáns kiválasztása.

5.5.1. 4.5.5.1. Az „ökológiai infrastuktúra” (biotóphálózati rendszer) és az üzemi természetvédelmi terv

A földhasználat tervezése során mindenek előtt a bolygatatlan élőhelyek és a művelt területek helyének

kijelölését, elválasztását és hálózatba foglalását kell elvégezni. Az üzemi biotóphálózati rendszer kialakítása

során a meglevő élőhelyek felmérését, új biotópok létesítését és ezek egységes hálózattá szervezését kell

elvégezni úgy, hogy területük még a legjobb mezőgazdasági termelési adottságú tájakon is érje el a birtokok

összterületének 7–12%-át (Jedicke, 1994).

A biotóphálózati rendszer eredményeképpen olyan térstruktúra jön létre, mely a fenntartható mezőgazdálkodás

keretfeltételeit, megvalósításának „ökológiai infrastuktúráját” adja, és kijelöli a táblákat, a termelési célú

földhasználat területeit.

A biotóphálózat olyan bolygatatlan élőlények (biotópok) összefüggő, hálózatos rendszere, mely tömbszerű

(kiterjedt), pontszerű („hídfőállás”) és vonalas (összekötő) elemekből áll, és úgy biztosítja a táj biológiai

diverzitásának és ökológiai alapkarakterének megőrzését, a környezet stabilitását és a tér természetes

strukturálódását, hogy ehhez azokat a környezetileg érzékeny felületeket használja, amelyeknek mezőgazdasági

terméspotenciálja egyébként is igen alacsony. Mezőgazdasági hatásainak mikroklimatikus összefüggéseit

szemlélteti a 40. ábra.

40. ábra - Az élősövény hatása a) környezetének mikroklímájára, b) a mezőgazdasági

termelésre (Broggi, 1986)




Az ábra arra mutat rá, hogy – miközben az iparszerű gazdálkodás csak a hátrányokat, kedvezőtlen hatásokat

hangsúlyozta, azonközben – az élősövények, fasorok a gyakorlati tapasztalatok szerint összességében

inkább pozitív, mint negatív hatással vannak a környező mezőgazdasági területekre, azok

mikroklímájára, talajállapotára és ezeken keresztül termőképességére is. A védett oldalon ugyanis növelik




a harmatképződést, a csapadékot, csökkentik a párolgást és párologtatást, javítva ezzel a talajok

vízgazdálkodását és biológiai életének feltételeit. Mindez azt eredményezi, hogy bár a sövény magasságának

egyszereséig a csupasz felszín termésszintjéhez képest valóban terméscsökkenéssel kell számolnunk, ám ezt a

sávot „józan paraszti ésszel” út vagy mezsgye céljára volt szokás használni. A sövénymagasság 1–12-szerese

közé eső területen viszont a csupasz felszínhez képest a termések a gyakorlati tapasztalatok és számos vizsgálat

eredményei szerint jelentősen nagyobbak, elérhetik helyenként annak 150–160%-át is. Egy 10 m magas fasor

esetén tehát arra számíthatunk, hogy a fasortól számított 10 m-en belül szegélyhatás és ezzel termésveszteség, a

10–120 m-es zónában viszont terméstöbblet jelentkezik, és a mérleg összességében feltétlenül pozitív. Mindez

szintén azt erősíti, hogy a biotóphálózati rendszernek a gazdálkodás szerves részévé kell válnia, hatásait a

gazdálkodásban feltétlenül figyelembe kell venni.

A biotóphálózat elemeit három – egymástól karakterisztikusan eltérő – csoportba sorolhatjuk.

Tömbszerű (kiterjedt) elemek:

• erdők,

• fás, cserjés, gyepes ligetek,

• száraz gyepfüves puszták,

• ősgyepes szórványgyümölcsösök,

• vízhatás alatt álló területek (tavak, vízfolyások és az őket körülvevő – nádassal, gyepvegetációval, rétekkel és

fás-cserjés ligetekkel borított – felületek).

Pontszerű („hídfőállás”) elemek:

• kisebb facsoportok,

• gyepes, cserjés ligetecskék,

• egyedül álló fák, cserjék.

Vonalas (összekötő) elemek:

• erdősávok,

• fás-cserjés élősövények,

• gyepes aljnövényzetű fasorok,

• szántóföldi gyepsávok,

• vonalas vízi környezet.

A biotóphálózat felépítésének elvi sémáját, kialakításának fő lépéseit szemlélteti a 41. ábra, mely utóbbiak a

következőkben foglalhatók össze:

1. a hálózat meglévő tömbszerű, vonalas, és pontszerű elemeit, a megmaradt, biotópokat pontosan felmérjük és

megtartjuk, a rendszerbe építjük,

2. új migrációs, pihenő- és élőhelyet biztosító tömbszerű és pontszerű biotópokat létesítünk, körülöttük

védőzónát alakítunk ki,

3. vonalas hálózati elemekkel kötjük össze az elszigetelt élőhelyeket, köztük folyosókat létesítve egységes

hálózattá szervezzük azokat.

41. ábra - Lokális biotóphálózati rendszer felépítésének sematikus ábrája (Jedicke,

1994)




Az üzem szintjén a természetvédelmi tervezési folyamat a következő lépésekben valósítható meg:

I. Üzemi természeti értékleltár elkészítése a következő szempontok szerint:

• művelési ágak, beépített területek;

• jellemző vetésszerkezet, területkihasználás;

• állattenyésztési szerkezet;

• élővilág megőrzését segítő élőhelyi adottságok

• szántóföldi területhasználat,

• gyepek,

• vizes területek, nádas,

• fa- és bokorsorok,

• utak, útszegélyek,

• mezsgyék, egyéb tájképi elemek stb.;

• vadon élő növény- és állatfajok és társulásaik;

• karakter fajok és azok állományai;

• védett és veszélyeztetett fajok és állományuk;

• veszélyeztető tényezők.

II. A leltárba vett természeti értékek megőrzésének eszközei:

• a jó gazdálkodási gyakorlat keretein belül az értékek megőrzésének stratégiai lehetőségei;

• különös természetvédelmi jelentőségű területek, területrészek kezelésének eszközei;

• természetvédelmi jelentőségű növény- és állatfajok megőrzésének módjai;

• a megvalósítás korlátozó tényezői.

III. A természetvédelmi fejlesztés lehetőségei és az ezeket segítő támogatás feltárása:

• a gazdálkodási kereteken túlmutató, de azzal összhangban álló élőhelyfejlesztési stratégiák és az ezekhez

kapcsolódó támogatási lehetőségek feltárása;

• új, kifejezetten természetvédelmi célú területkezelési, gazdálkodási és finanszírozási lehetőségek felvázolása;




• gazdálkodási szerkezet átalakításának irányai a természeti környezet megőrzésének jobb integrációja

érdekében.

IV. A természetvédelem üzemi szintű integrálásának közgazdasági vonatkozásai:

• a természetvédelmi célú beruházások értékelése;

• a hosszú távú döntések kezelésének vállalatgazdasági alapelvei;

• a gazdálkodási szerkezet átalakításának közgazdasági problémái.

A terv egy vegetációs periódus alapos terepi felmérései, naprakész üzemi adatok és dokumentációk, valamint

üzemi szakemberekkel folytatott konzultációk alapján készíthető el. Az élőhelyi feltárásokat terepbiológusok,

az integrált tervezést temészetvédelmi szakemberek, agrárökológusok végzik el.

A 94. táblázatban a biotóphálózati rendszer tervezésének legfontosabb lépéseit és azok tartalmát Jedicke

(1994) nyomán foglaltuk össze.

Munkafázis Tartalom

1. Tervezés

• Térképezés

• Értékelés

• Hálózatkoncepció

• földhasználat,

• úthálózat,

• tájstruktúrák,

• domborzat és talaj,

• védett területek,

• fauna, flóra, növénytársulások,

életterek.

• védett fajok, társulások,

• védelemre érdemes tájelemek,

• hiányosságok és fejlesztési célok.

• térségi védelem,

• pontszerű és vonalas biotópok helye,

• a földhasználat extenzifikálása,

• a természetes állapotok

visszaállításának szükségessége, helye,

• ápolási, fenntartási teendők,

• költségterv.

2. Megvalósítás

• Területbiztosítás

• Ápolási, fenntartási koncepció

• tulajdonviszonyok tisztázása,

• földcsere és -vásárlás,

• szerződések a védett területekre,

• finanszírozás.

• az ápolási igény részletes elemzése,




• egyszeri intézkedések,

• periodikusan ismétlődő intézkedések,

• gazdálkodási megállapodások,

• személyi és anyagi igények.

A biotóphálózati rendszer kialakulásának egyik legfontosabb szempontja az állatpopulációk fenntartásához

szükséges populációméretek és területnagyságok. A genetikusok véleménye szerint ugyanis minden

populáció fennmaradásához bizonyos egyedszám szükséges. Ha a létszám ez alá az egyedszám alá csökken,

akkor a populáció túléléséhez szükséges genetikai változatosság már nem marad fenn, elszaporodnak a letális

gének és a populáció összeomlik. A minimális populációnagyság tényleges értéke függ a faj

szaporodásmódjától, élettartamától és ellenálló-képességétől a beltenyésztés ellen. Nyilvánvalóan más egy fafaj

vagy egy emlősfaj minimális populációmérete, mint egy mikroorganizmusé. Különös problémákkal kerülünk

akkor szembe, amikor már az egyedek körülhatárolása is nehézséget jelent (pl. fonalas gombák, telepes állatok).

A populáció fennmaradása szempontjából fontos genetikai jelenségek ugyanakkor nem a tényleges

populációnagyságtól, hanem az effektív mérettől függenek. Ez azt jelenti, hogy az egyedek a populáción belül

nem egyenértékűek, a genetikai hatások úgy érvényesülnek, mintha a populáció létszáma kisebb volna. Abban

az esetben, amikor például egy hímre több nőstény jut a szaporodáskor, akkor a genetikai sodródás hatása

lényegesen nagyobb, mint egy ugyanakkora nagyságú, de 1:1 ivararányú populációban.

A populációk nagysága mindezeken túl nem állandó, hanem változó. Vannak olyanok, amelyek létszáma

kevéssé ingadozik, más esetben viszont igen nagy létszámingadozásokat tapasztalunk anélkül, hogy a populáció

kipusztulna. Általánosságban az mondható, hogy a gyorsan változó környezetben élő, ahhoz alkalmazkodott

populációk igen nagy létszámváltozásokat mutatnak. Ebben az esetben akár néhány egyed is elég egy újabb,

nagymértékű létszámnövekedéshez. Példaként említhetők az ágascsápú rákok (a vízibolhák).

Külön problémát jelent, hogy néhány faj egy-egy elszigetelt populációja rendkívül kis egyedszámmal tart fenn

állandó közösséget. A szakállas keselyű populációit számos országban mindössze néhány tíz pár alkotja. Nem

világos, hogy ezekben az esetekben miért nem omlanak össze a populációk? A fentiek alapján érthető, hogy

általánosságban nem lehet egy meghatározott értéket minimális populációnagyságként megjelölni. Csupán

fajonként adható közelítő érték, de a vonatkozó adatok száma csekély.

A mozaikos élőhely előnyös a biodiverzitás fenntartása szempontjából. Az élőhelyek fragmentálódása

azonban egyes fajpopulációk eltűnéséhez, kipusztulásához vezethet annak következtében, hogy a minimális

populációnagyság eltartásához szükséges tér megszűnik. A populáció túléléséhez szükséges területnagyság és a

populáció egyedeinek testnagysága között – értelemszerűen – pozitív kapcsolat áll fenn. A biotópok

elszigetelődését, kapcsolataik megszűnését hivatott a biotóphálózati rendszer megakadályozni, és az

elkülönült populációk közötti kapcsolatokat fenntartani.

Ahhoz azonban, hogy a fragmentáció tényleges hatásait megértsük nem csupán a területnagyságot, hanem a faj

szaporodási stratégiáit, táplálkozási és viselkedési tulajdonságait is figyelembe kell venni. Macskabagoly

(Strix aluco) vizsgálata során megállapították, hogy a 4–10 hektár közötti erdőnagyság volt ideális számukra. A

kisebb erdőkben a territoriális viselkedés következtében nagy volt az intraspecifikus konkurencia és így a költési

siker csökkent. A nagykiterjedésű erdőkben pedig a táplálék megszerzése jelentett nehézséget, illetve nagyobb

energiaráfordítást (Redpath, 1995).

A „zöld folyosók” biztosítják az átjárhatóságot az állatok számára, ám azok diszperziós képessége

összefüggésben áll az élőhelyük stabilitásával. Időszakos élőhelyeken általában mozgékony és/vagy igen jó

diszperziós képességgel rendelkező fajok találhatók. Ezzel szemben az állandó élőhelyek fajainak diszperziós

képessége gyakran csekély. Néhány futóbogárfaj (Abax ovalis, Argutor oblonpunctatus) például csak a nagy

kiterjedésű, öreg erdőkben fordul elő.

A diszperziós képesség alapján a populációkat három nagy csoportra lehet osztani (Burel és Baudry, 1995).

Az első csoportba azok a populációk tartoznak, amelyek nagy területeken élnek. Ezek könnyen mozognak a

biotópok között. Gerincesek és pókok sorolhatók közéjük. A második csoport a kisebb területen élő,

alacsonyabb denzitású populációk csoportja. Itt lényeges, hogy az egymás mellett élő populációk egymással

kapcsolatban legyenek. Ha a kapcsolat megszakad, egyes populációk könnyen kihalhatnak. Egyébként azonban




regionális léptékben ezek a populációhálózatok stabilak. A futóbogarak sorolhatók ide. Végül a zárt, izolált

populációk alkotják a harmadik csoportot. Ezek hosszabb időn keresztül fenn tudnak maradni akkor is, ha az

adott faj populációi között nincs vagy csupán igen csekély az egyedek vándorlása. A ritka, kiveszőfélben lévő

fajok szolgálhatnak többek között példaként.

A biotóphálózat létesítésének meghatározó szempontjai, kulcskérdései mindezek alapján vázlatosan a

következők:

• a hálózat sűrűsége, borítási aránya (min. 7–12%), távolságok, méretek (opt.: 75–125 m, max.: 300–500 m)

alapvetően a területen élő állatfajok diszperziós képessége, valamint a biotópok mezőgazdasági hatásai

figyelembe vételével a következő tapasztalati sarokszámok szerint (Jedicke, 1994):

95. táblázat - Termésszinthatárok néhány jellegzetes növényfajnál a fő szántóföldi

termőhelyek szerint (t/ha) (Ángyán-Menyhért, szerk., 1997)

Átlagos

táblaméret (ha)

Megkívánt biotópborítás Átlagos

sávszélesség

(m) % ha

10 7 0,753 12

12 1,364 22

25 7 1,882 19

12 3,409 34

• faji összetétel (bennszülött, őshonos, egymással társuló);

• helyének és struktúrájának kijelölése a következők figyelembe vételével

• meglévő elemek (helye, kiterjedése),

• domborzati- és talajszempontok (érzékenység, kötöttség, humuszkészlet, szántóföldi vízkapacitás, relief

stb.)

• tradicionális föld (-határ) használat (történeti térképek és egyéb dokumentumok alapján).

A biotóphálózat fenntarthatóságának feltételei akkor teremthetők meg, ha a következő területeken sikerül

előre lépni:

• funkcióinak, hasznának, egyéni gazdálkodási és közösségi szerepének megismertetése,

• az agrárkörök előítéleteinek eloszlatása,

• fenntartásának a terület használóira bízása, abban gazdasági érdekeltségük megteremtése és biztosítása,

• az adózás ökológiai alapokra helyezése: sávos, progresszív ökológiai (földhasználati forma, földhasználati

intenzitás szerinti) földadó.

A diverzitás elvének és a különböző funkcióknak megfelelő térstruktúra adja tehát a fenntartható

mezőgazdálkodás kiindulási alapján, keretfeltételeit, megvalósításának elengedhetetlen „ökológiai

infrastruktúráját”. Ennek rendezése után léphetünk be a termesztési térbe, és határozhatjuk meg a

termőhelyhez alkalmazkodó növényszerkezetet, gazdálkodási rendszert és termesztési technológiát.

5.5.2. 4.5.5.2. A növényi szerkezet

A növényi szerkezetnek a tájak, a termőhely adottságaihoz kell alkalmazkodnia! Magyarország természeti

nagytájait és agroökológiai körzeteit mutatja be a 42. ábra.




A termőhelyi alkalmasság és a termesztési hagyományok alapján a növényfajokat csoportosítottuk, és tájanként

fő (1), kiegészítő (2), és feltételes (3) növényfajokat adtunk meg (43. ábra), ami tehát azt jelenti, hogy az adott

táj (agroökológiai körzet) termőhelyi jellemzői és a termelési tradíciók a különböző növényfajok termesztésének

milyen mértékben kedveznek.

42. ábra - Magyarország természeti nagytájai és agroökológiai körzetei (Láng et al.,

1983). I. Dunai Alföld: 1. Duna menti síkság, 2. Duna–Tisza közi hátság, 3. Bácskai

hátság, 4. Mezőföld, 5. Dráva menti síkság; II. Tiszai Alföld: 6. Felső-Tiszavidék, 7.

Közép-Tiszavidék, 8. Alsó-Tiszavidék, 9. Észak-alföldi hordalékkúp-síkság, 10. Nyírség,

11. Hajdúság, 12. Berettyó–Körös vidék, 13. Körös–Maros köze; III. Kisalföld: 14.

Győri-medence, 15. Marcal-medence, 16. Komárom–Esztergomi-síkság; IV. Nyugat-

magyarországi peremvidék: 17. Alpokalja, 18. Sopron–Vasi-síkság, 19. Kemeneshát, 20.

Zalai-dombság; V. Dunántúli dombvidék: 21. Külső-Somogy, 22. Belső-Somogy, 23.

Tolna–Baranyai-dombság, 24. Mecsek és Mórágyi-rög; VI. Dunántúli-középhegység:

25. Bakonyvidék, 26. Vértes és Velencei-hegység és vidéke, 27. Dunazug-hegyvidék; VII.

Észak-magyarországi középhegység: 28. Duna-kanyar hegyvidéke, 29. Nógrádi-

medence, 30. Cserhátvidék, 31. Mátravidék, 32. Bükkvidék, 33. Heves–Borsodi

medencék és dombságok, 34. Észak-Borsodi hegyvidék, 35. Tokaj–Zempléni hegyvidék

43. ábra - Magyarország agroökológiai körzeteinek növényszerkezete a termőhelyi

alkalmassága és a termelési hagyományok alapján (Ángyán, szerk., 1989)




Ez az áttekintés csak a legfontosabb, illetve adott termőhelyek speciális növényfajait tartalmazza. Az egyéb

növényfajok ilyen szempontú tárgyalása, értékelése e fejezet kereteit és céljait meghaladja.

Környezeti és gazdasági szempontból egyaránt az tekinthető jó megoldásnak, ha a növényi struktúrát úgy

állítjuk össze, hogy abban a birtok térségére jellemző, fő és kiegészítő, esetlegesen feltételesen

termeszthető növényfajok és azok ősi, őshonos vagy régen honosult fajtái szerepeljenek. A körzetre nem

jellemző növényfajokat feltétlenül kerülni kell!

5.5.3. 4.5.5.3. A talajok termőképességének becslése

A tájak agroökológiai adottságainak eltérése jelentős mértékben ternőhelyeik talajának különbségéből

származik.

A kultúrnövények és az erdők által hasznosított földfelszínt termőhelyeknek nevezzük. A kultúrnövények közül

a szántóföld foglalja el a legtöbb esetben a termőhelyek nagyobb részét. Kivétel ez alól az erdővel, szőlővel,

gyeppel vagy gyümölcsössel összefüggően borított területek.

A mezőgazdaság termelésének sajátossága az, hogy a termőhely rendszerint vegyes összetételő, ami azt jelenti,

hogy egyidőben jelen van a művelési ágak közül több is.

Talajaink sokfélék, a szántóföldi növények igényei pedig fajok szerint különböznek egymástól. Vannak kiváló

termőképességű középkötött mezőségi vályog és erdőtalajok, kevesebbet termő kötött talajok, gyenge homokok,

szikesek és sekély termőrétegű talajok. Ezekből a talajokból a legtöbb faluban vagy kistájban megtalálható 2–3

különböző termőképességű talajtípus, ami befolyásolja a terméshozamot, a vethető növények számát, a talajok

előkészítését stb.

Kultúrnövényeink talajigénye, valamint a növényfajok sajátossága miatt szántóföldjeink talaját az azonos vagy

közelálló jellemzők alapján csoportosítottuk, és szántóföldi termőhelyeknek neveztük el (Antal, 1997). Ezek a:

I. középkötött mezőségi talajok,

II. középkötött erdőtalajok,

III. kötött réti talajok,

IV. laza és homoktalajok,

V. szikes talajok,




VI. segély termőréteg, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok.

A különböző szántóföldi termőhelyek néhány fontos növényfaját és azok terméshozamait a 95. táblázatban

találjuk meg, a jellemzőiket pedig a következőkben adhatjuk meg.

96. táblázat - Gabonaegység-szorzók

Sz. f.

termő-

hely

Termés-

szint

Növényfajok

Őszi

búza

Sze-

mes

kuko-

rica

Borsó Szója Lucerna Vörös-

here Siló

kukorica Cukorrép

a Napra

-forgó

I. alacsony

(1) 4,0–

5,5 5,1–

6,5 2,0–

2,8 1,5–

2,2 6,1–8,0 –

25,1–

32,0 30,0–

42,0 2,0–

2,8

közepes (2)

5,6–

7,0 6,6–

8,0 2,9–

3,7 2,3–

3,0 8,1–10,0 –

32,1–

40,0 43,0–

55,0 2,9–

3,7

magas (3)

7,1–

8,5 8,1–

9,5 3,8–

4,6 3,1–

3,8 10,1–

12,0 –

40,1–

47,0 56,0–

68,0 3,8–

4,6

II. alacsony

(1) 3,5–

5,0 4,1–

5,5 1,6–

2,3 1,2–

1,8 5,0–6,5 4,1–5,5

20,0–

27,0 25,0–

37,0 1,8–

2,5

közepes (2)

5,1–

6,5 5,6–

7,0 2,4–

3,1 1,9–

2,5 6,6–8,1 5,6–7,0

28,0–

35,0 38,0–

50,0 2,6–

3,3

magas (3)

6,6–

8,0 7,1–

8,5 3,2–

3,9 2,6–

3,2 8,2–9,7 7,1–8,5

36,0–

43,0 51,0–

63,0 3,4–

4,1

III. alacsony

(1) 3,0–

4,5 3,6–

5,0 1,5–

2,2 1,2–

1,8 5,1–7,0 –

20,0–

26,0 25,0–

37,0 1,5–

2,2

közepes (2)

4,6–

6,0 5,1–

6,5 2,3–

3,0 1,9–

2,5 7,1–9,0 –

27,0–

33,0 38,0–

50,0 2,3–

3,0

magas (3)

6,1–

7,5 6,6–

8,0 3,1–

3,8 2,6–

3,2 9,1-11,0 –

34,0–

40,0 51,0–

63,0 3,1–

3,8

IV. alacsony

(1) 2,1–

3,0 2,6–

3,5 1,0–

1,7 – 4,1–5,5 –

15,0–

19,0 –

1,5–

2,2

közepes (2)

3,1–

4,0 3,6–

4,5 1,8–

2,5 – 5,6–7,0 –

20,0–

24,0 –

2,3–

3,0

magas (3)

4,1–

5,0 4,6–

5,5 2,6–

3,3 – 7,1–8,5 –

25,0–

29,0 –

3,1–

3,8

V. alacsony

(1) 3,1–

4,0 2,1–

3,0 – – 4,1–5,5 –

15,0–

19,0 –

1,4–

1,9

közepes (2)

4,1–

5,0 3,1–

4,0 – – 5,6–7,0 –

20,0–

24,0 –

2,0–

2,5




magas (3)

5,1–

6,0 4,1–

5,0 – – 7,1–8,5 –

25,0–

29,0 –

2,6–

3,1

VI. alacsony

(1) 2,6–

3,5 2,6–

3,5 – – 4,1–5,0 2,6–4,0

15,0–

19,0 –

1,4–

1,9

közepes (2)

3,6–

4,5 3,6–

4,5 – – 5,1–6,0 4,1–5,5

20,0–

24,0 –

2,0–

2,5

magas (3)

4,6–

5,5 4,6–

5,5 – – 6,1–7,0 5,6–7,0

25,0–2

9,0 –

2,6–

3,1

I. Középkötött mezőségi talajok. Ide tartoznak azok a mezőségi, többnyire középkötött vályogtalajok, melyek

az ország legjobb és legtöbbet termő szántóföldjei. Jó tápanyag megőrző képességükkel termésbiztonság

párosul.

Jellemzőjük közé tartozik, hogy humuszban gazdagok, a termőréteg mély, a víz-, levegő- és hőgazdálkodásuk

kiváló, és jó a tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő képességük. Jól művelhető és szerkezettartó

tulajdonságaik következtében ezeken a talajokon a legigényesebb szántóföldi növények is sikerrel

termeszthetők.

Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a termőhelybe: mészlepedékes csernozjomok, réti csernozjomok,

erdőmaradványos csernozjomok, kilúgozott csernozjomok, terasz csernozjomok, humuszkarbonát talajok és

csernozjom területek lejtőhordalékai.

II. Középkötött erdőtalajok. Ide tartoznak Dunántúl és Észak-Magyarország azon középkötött erdőtalajai,

melyek termőképessége alig marad el a csernozjom talajoktól.

Jó ezeknek a talajoknak is a víz-, a levegő- és a hőgazdálkodása. Tápanyag-szolgáltató képességüket

befolyásolja, hogy a termőrétegben vagy az azalatti rétegekben kevesebb a mész, emiatt az évjárat-hatás

nagyobb terméshozam-ingadozásokat eredményez.

Jellemzőjük közé tartozik, hogy a termeszthető növények száma kevesebb. Termésbiztonságuk nagymértékben

attól függ, hogy az egyes szántóföldi növényeknek a termésalakító tényezőit és a termesztési módszerét kellő

szakértelemmel és hozzáállással végzik, vagy nem. Az alábbi talajok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe:

karbonátmaradványos barna erdőtalajok, Ramann-féle barna erdőtalajok, anyagbemosodásos barna erdőtalajok,

savanyú barna erdőtalajok, erdőterületek lejtőhordalékai, továbbá a középkötött barna erdőtalajok változatai.

III. Kötött réti talajok. Az ide sorolt talajokat általában a jó tápanyagkészlet mellett a gyenge

tápanyagfeltáródás jellemzi. Víztartó képességük nagy, vízvezetésük viszont kedvezőtlen, emiatt a

felmelegedésük lassú. A növénytermesztést, valamint a tápanyagok érvényesülését az évszakonkénti – főleg a

tavaszi – magas talajvízállás, valamint a nagyobb, esők utáni gyors túltelítődés befolyásolhatja. A termés és a

tápanyagok érvényesülése az évhatás miatt nagymértékben ingadozhat. Az ide sorolt talajok egy része a felső

rétegekben CaCO3-ot nem tartalmaz, pH-ja savanyú, s rendszerint kémiai javításra szorul. Az alábbi talajtípusok

tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: a kötött, agyagos réti talajok, öntés réti talajok, réti öntés talajok,

nyers kötött öntés talajok, humuszos kötött öntés talajok, pseudoglejes barna erdőtalajok, szoloncsákos réti

talajok, szolonyeces réti talajok.

IV. Laza és homoktalajok. Az ebbe a csoportba sorolt talajok általános jellemzője a könnyű mechanikai

összetétel, a szervetlen és a szerves kolloidok kis mennyisége. Ez az alapvető tulajdonság határozza meg a

kedvezőtlen vízgazdálkodást, főleg az elégtelen víztartó képességet és a tápanyagok mozgékonyságát.

A felsorolt talajfizikai tulajdonságok mellett számos helyen a defláció is veszélyezteti ezen talajok felszínét. A

tápanyagok érvényesülését, egyben a növény termését a kedvezőtlen kémiai tulajdonságok is befolyásolják

(savas vagy lugos kémhatás). Az elérhető termésszint általában alacsony, a termésbiztonság ingadozó, a

biztonsággal termeszthető növények száma is kevesebb.

Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: humuszos homok, gyengén humuszos homok,

futóhomok, öntés homok, réti homoktalajok (laza fizikai féleségűek), kovárványos továbbá laza és rozsdabarna

erdőtalajok.




V. Szikesek. Ide soroljuk a szántóföldi művelés alatt álló szikes talajokat. A növénytermesztés számára – a

trágyázás miatt is – mind a fizikai, mind a kémiai tulajdonságok kedvezőtlenek. Víz- és tápanyaggazdálkodásuk

szélsőséges.

A termeszthető növényfajok száma erősen korlátozott, a termésingadozás nagy, ennek megfelelően a trágyák

érvényesülése és minden egyéb termesztési tényező hatékonysága évről évre változó. Leginkább az őszi

gabonafélék (búza, árpa), a késő tavaszi vetésű növények, valamint a lucerna, a napraforgó termeszthető

viszonylag biztonságosabban.

A szikesek jelentős részén kémiai javítást végeztek, ami a termékenységet, az elérhető termést, sőt bizonyos

mértékig a műtrágyák érvényesülését is kedvezően befolyásolja. A kémiai javítás azonban önmagában nem

indokolja a kedvezőbb termőhelyi csoportba való átsorolást, annál is inkább, mivel az alsóbb talajrétegek kémiai

és fizikai tulajdonságai, valamint a szikesedés okai nem változtak meg.

Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: réti szolonyecek, sztyeppesedő réti

szolonyecek, másodlagosan elszikesedett talajok, erősen szolonyeces réti talajok és erősen szoloncsákos réti

talajok.

VI. Sekély termőrétegű, heterogén, erodált, sík vagy lejtős talajok. Az ebbe a csoportba tartozó talajok

alapvető jellemzője a sekély termőrétegűség. A sekély termőréteg kialakulásának okai különbözőek lehetnek.

Ilyenek: nagymértékű erodáltság lejtős területeken (erdő- vagy csernozjom talajokon), köves vagy kavicsos

rétegen kialakult, 50 cm-nél vékonyabb talajréteg, függetlenül a lejtési viszonyoktól.

A sekély termőréteg miatt ebbe a termőhelybe tartozó talajok kevés víz tárolásására alkalmasak. Ilyen

körülmények között csak kevés vizet igénylő, rövid tenyészidejű, extenzív agronómiai igényű növényfajok

termeszthetők viszonylag biztonságosan.

Az ide tartozó talajtípusok a következők: podzolos barna erdő talajok, köves-kavicsos váztalajok, földes

kopárok, fekete nyirok, erősen erodált erdőtalajok, pseudoglejes barna erdőtalajok, mocsári és ártéri erdők

talajai, kötött és lazább, sekély termőrétegű talajok. Jellemzője ezeknek, hogy a termőréteg heterogén, s emiatt a

növények fejlődése, érésének ideje és a termés sem egyöntetű.

A 6 szántóföldi termőhely talajainak nem mindegyike alkalmas minden növényfaj eredményes termesztésére, és

az elérhető termésszintek sem azonosak. Termőhelyenként a terméstartományokat egységesen 3 részre osztottuk

fel (95. táblázat). A tervezhető termésszintet úgy lehet megállapítani, hogy a táblának a megelőző 5 évben elért

tényleges eredményét beazonosítjuk a táblázat szerinti termésszint-kategóriákba, és azok átlageredményét

vesszük alapul mind a tervezéshez, mind a tápanyagellátáshoz. Az előző évek terméseredményei kifejezik az

adott táblán a növénytermesztés színvonalát, a talaj termékenységét és kultúrállapotát.

Mindezek alapján tehát a talaj típusának, termőhelyi kategóriájának ismeretében jól becsülhető a tervezési

terület potenciális növényi produkciója. Ha rendelkezünk a területről az előző évekből termésadatokkal, akkor

az is megállapítható, hogy az adott termőhely milyen (alacsony, közepes vagy magas) termésszint-

kategóriájával számolhatunk a tervezés során.

Pl. Csernozjom talaj (I.)

1997 borsó 4,0 t/ha magas (3)

1998 őszi búza 6,8 t/ha közepes (2)

1999 őszi búza 6,1 t/ha közepes (2)

2000 szemeskukorica 6,4 t/ha alacsony (1)

2001 szemeskukorica 7,5 t/ha közepes (2)

2002 tervezési szint közepes (2)

5.5.4. 4.5.5.4. Az állateltartó képesség becslése

A terület állateltartó-képességének közelítő meghatározása abból az empirikus adatból indul ki, hogy egy

számosállat (500 kg élősúlyú állat) átlagos évi takarmányigénye 2,7 t GE (gabonaegység). Meg kell tehát




határozni, hogy a tervezési területnek mekkora a gabonaegységben kifejezett termőképessége. Ehhez ismernünk

kell a különböző növényfajok gabonaegység szorzóit. Ezek néhány kiemelt növényfaj esetén a következők (96.

táblázat):

97. táblázat - A fő szántóföldi termőhelyek becsült gabonaegység hozama (t GE/ha)

Növényfaj Szorzószám

Szemes

kukorica 1,2

Száraz borsó 1,2

Száraz bab 1,2

Lóbab 1,2

Szója 1,2

Bükköny 1,2

Őszi búza 1,1

Őszi árpa 1,1

Tavaszi árpa 1,1

Rozs 1,0

Zab 1,0

Lucerna 0,5

Vöröshere 0,5

Gyepszéna 0,4

Silócirok 0,3

Silókukorica 0,2

Takarmányrépa 0,2

Ha nem ismerjük a korábbi időszakban a tervezési területen elért termésátlagokat, akkor a 95. táblázatban

megadott termésszintekből és a 96. táblázat adataiból indulhatunk ki. Ez alapján a fő szántóföldi termőhelyeken

a 97. táblázatban összefoglalt GE hozamokkal számolhatunk.

Kiindulva abból a korábban már említett adatból, hogy egy számosállat átlagos évi takarmányigénye 2,7 t GE,

meghatározható, hogy különböző takarmányterületi arány esetén hány számos állatot képes 1 ha terület eltartani.

Erre mutat be példát a 98. táblázat.

98. táblázat - Csernozjom talaj (I.) állateltartó képessége eltérő takarmánytermő

területi arány esetén (db Sz.á./ha)




Termőhelyek Hozamszintek

Alacsony (1) Közepes (2) Magas (3)

I. 4,2–5,6 5,7–7,1 7,2–8,5

II. 3,2–4,4 4,5–5,8 5,9–7,1

III. 3,2–4,5 4,6–5,9 6,0–7,3

IV. 2,8–3,6 3,7–4,7 4,8–5,8

V. 3,1–4,1 4,2–5,2 5,3–6,3

VI. 2,8–3,7 3,8–4,7 4,8–5,7

99. táblázat - Állateltartó képesség közvetlen számítása a területi termésátlagokból

(takarmánytermő terület = 100%)

Takarmányter

mő terület, %

Hozamszintek

Alacsony (1) Közepes (2) Magas (3)

80 1,24–1,66 1,67–2,10 2,11–2,52

70 1,09–1,45 1,46–1,84 1,85–2,20

60 0,93–1,24 1,25–1,58 1,59–1,89

50 0,78–1,04 1,05–1,32 1,33–1,58

40 0,62–0,83 0,84–1,05 1,06–1,26

30 0,47–0,62 0,63–0,79 0,80–0,95

20 0,31–0,41 0,42–0,52 0,53–0,63

Megjegyzés: 1 számosállat évi átlagos takarmányigénye 2,7 t GE/év; 2,3 t k. é./év;

1 számos állat 1,25 db ló; 8,77 db sertés; 14,29 db juh; 50,00 db toulousei (Fr) májlúd; 71,42 db szürke landeszi

(Fr) májlúd; 83,33 db alföldi magyar májlúd; 100,00 db dunántúli magyar májlúd.

Ha ismerjük a korábbi időszakban a tervezési területen elért termésátlagokat, akkor ezekből a GE hozam

és az állateltartó képesség közvetlenül is számítható. Erre mutat be példát a 99. táblázat.

100. táblázat - Munkaerőigény 25 db számosállat gondozásához és a hozzátartozó

takarmánytermő-terület ellátásához (szarvasmarha)

Évek Növény Termés

t/ha GE

szorzó GE t/ha

Sz. á.

db/ha

1992 Borsó 2,6 1,2 3,12 1,16




1993 Búza 4,2 1,1 4,62 1,71

I994 Búza 4,0 1,1 4,40 1,63

1995 Kukorica 5,5 1,2 6,60 2,44

1996 Kukorica 5,4 1,2 6,48 2,40

1997 Kukorica 5,2 1,2 6,24 2,31

1998 Kukorica 5,0 1,2 6,00 2,22

1999 Silókukori

ca 26,5 0,3 7,95 2,94

2000 Búza 3,6 1,1 3,96 1,47

2001 Kukorica 6,1 1,2 7,32 2,71

Átlag 5,67 2,10

Minimum 3,12 1,16

Maximu

m

7,95 2,94

Ha nagyobb területre részletes talajvizsgálati adatokkal és több évre visszamenőlegesen termésátlagokkal

is rendelkezünk, akkor ezek a kalkulációk is egészen pontossá és még megbízhatóbbá tehetők. Ehhez azonban

az „AGROPLAN” számítógépes termőhelyelemző rendszerre van szükség (Ángyán–Menyhért, 1988).

5.5.5. 4.5.5.5. Munkaerőmérleg

Átlagos összetételű gazdálkodó család (2 szülő, 2 nagyszülő, 3 gyerek, 1 időszaki munkás) munkaerő-

megoszlása (fő) a következő:

a gazda 1,0

a felesége 0,7

a nagyapa 0,3

a nagyanya 0,2

a gyerekek 0,5

időszaki külső 0,3

Összesen: 3,0

Egy ilyen család német viszonyok között 35–40 számosállatot (szarvasmarha-állományt) képes ellátni. Azonos

munkaerő-megoszlást, de a magyar viszonyokból, a gépesítettség és az infrastruktúra alacsonyabb színvonalából

kiindulva kisebb hatékonyságot feltételezve egy ugyanilyen munkaerő-megoszlású átlagos magyar család

mintegy 25 számosállatnak megfelelő szarvasmarha-állományt képes ellátni, melynek munkaerőigénye a 100.

táblázatban jelzett megoszlásban ugyancsak 3 fő.




101. táblázat - Területigény (ha) eltérő talajtermékenységi kategóriában különböző

területhasznosítási arányok esetén (25 számosállat, szarvasmarha esettanulmány)

(Csernozjom (I.) talaj)

25 db számosállat

(átl. össz. állomány)

Munkaerőigény

(fő)

18 db tehén 1,94

l db bika 0,30

3 db hízómarha 0,18

7 db növendék üsző 0,42

3 db borjú 0,16

3,00

5.5.6. 4.5.5.6. Birtokméret saját takarmánybázis esetén

Ha az ismertetett példából és az előzőekben bemutatott munkaerő-mérlegadatokból indulunk ki, vagyis

csernozjom talajon 25 számosállat nagyságú szarvasmarha állományt akarunk tartani, akkor – különböző

területhasznosítási arányok esetén – a 101. táblázatban összefoglalt területigénnyel (birtokmérettel) kell

számolnunk.

102. táblázat - Állatfajonkénti trágyatermelési határértékek

Sorszá

m

Területhasznosítási

arányok (%) Területigény (ha)

Szántóföldi

takarmánynöv

ény

Árunövén

y

alacsony közepes magas

hozamszintek esetén

1 . 70 30 17,2–

22,9 13,6–

17,1 11,4–

13,5

2. 60 40 20,2–

26,9 15,8–

20,1 13,2–

15,7

3. 50 50 24,0–

32,1 18,9–

23,9 15,8–

18,8

4. 40 60 30,1–

40,3 23,8–

30,0 19,8–

23,7

5. 30 70 40,3–

53,2 31,6–

40,2 26,3–

31,5

Megjegyzés: 25 db sz.á./ha = 18 db tejelő tehén +

1 db bika +




3 db hízómarha +

10 db fiatal üsző és borjú

50–50%-os területhasznosítási arányt véve például gyenge adottságú talajon a 25 számosállat eltartásához 24–32

ha, jó adottságú talajon pedig 16–19 ha hasznos területű birtokra van szükség. Ezen a területen előállítható a 25

számosállat mintegy 65–70 t GE/év takarmánya, valamint a mintegy 45 t szalma/év (5 kg

szalma/számosállat/nap) alomszalmaigény túlnyomó része is. Ez a 16–32 ha-os birtoknagyság tehát arra az

esetre vonatkozik, ha az állattenyésztést saját takarmánybázisra alapozzuk, többé-kevésbé zárt ciklusú

(biológiai) gazdálkodást folytatunk, s a terület 50%-án szántóföldi takarmányt, 50%-án pedig egyéb növényt

termesztünk.

5.5.7. 4.5.5.7. Birtokméret trágyaelhelyezési korláttal

Másik lehetséges gazdálkodási mód az, ha az állattenyésztést részben vásárolt takarmánybázisra és

alomszalmára alapozzuk (részben nyitott ciklusú, integrált gazdálkodás). Ebben az esetben a birtoknagyságot

az állatállomány trágyatermelése és a föld trágyabefogadó képessége alapján tervezhetjük. Az állatfajonkénti –

hasznosításhoz kötött – évi trágyatermelés a 102. táblázatban összefoglalt határértékek között mozoghat.

Ebből kiindulva a példa szerinti 25 számosállat trágyatermelése szarvasmarhatartás esetén a 103. táblázat

szerint alakul.

103. táblázat - 25 számosállat trágyatermelése (szarvasmarhatartás)

Állatfaj (kor, nem) és

tartásmód Trágyatermelés

(t/db/év)

Szarvasmarha

• istállózott hízómarha 13–15

• istállózott tehén, bika 10–11

• növendék üsző, bika 6–8

• legelő tehén 6–8

• ökör 6–7

• tinó 5–6

• legelő növendékmarha 4–6

• szopós borjú 1–2

Ló

• tenyészkanca, mén 7–8

• igás kanca, herélt 5–6

• csikó 5–6

Juh

• anya és tenyészkos 0,7–0,8




• ürü 0,6–0,7

• növendék juh 0,5–0,6

Sertés

• hízósertés 1,5–1,6

• koca, kan 1,2–1,3

• süldő 0,8–0,9

104. táblázat - A cash-flow számítás menete

Állományösszetétel Trágyatermelé

s (#) Területigény (ha)

Megnevezés db t/db/é

v össz.

t/év

20 15 10

t/ha/év trágyázás

esetén

Tehén 18 11 198 9,9 13,2 19,8

Bika 1 11 11 0,5 0,7 1,1

Hízómarha 3 15 45 2,3 3,0 4,5

Növendék üsző 7 6 42 2,1 2,8 4,2

Borjú 3 2 6 0,3 0,4 0,6

Összesen 32 – 302 15,1 20,1 30,2

Ez a táblázat arra hívja fel a figyelmet, hogy állattenyésztés földterület nélkül még akkor sem létezhet, ha a

takarmány és az alomszalma a piacon beszerezhető. A terület szennyezésérzékenységétől (környezetvédelmi

kapacitásától) függően 25 számosállat méretű állattenyésztés esetén hektáronként és évente 10–20 t

istállótrágya elhelyezésével számolhatunk, így a nagyobb környezetvédelmi kapacitású, jó és igen jó

termékenységű területeken 15–20 ha, a talajvíz közelsége vagy a nagy áteresztőképesség miatt kis

környezetvédelmi kapacitású, illetve a II. vízvédelmi zónába eső területeken viszont 25–30 ha minimális

földterületre van szükség ahhoz, hogy a keletkező istállótrágya biztonságosan elhelyezhető legyen. Ez vagy

ilyen méretű saját földterületet, tartós földbérletet, vagy olyan tartós szövetkezésben való szerződéses részvételt

feltételez, ahol a szövetkezés egészére teljesül a biztonságos trágyaelhelyezés követelménye (szövetkezés ilyen

méretű növénytermesztést folytató gazdával). Ez utóbbi esetben az állattenyésztő szállít istállótrágyát a

növénytermesztőnek, a növénytermesztő pedig takarmánnyal és alomszalmával látja el az állattenyésztőt.

5.6. 4.5.6. A birtok létesítményeinek tervezése

A birtok létesítményeinek, épületeinek, telepeinek, közműveinek, útjainak tervezése az előző fejezet szerinti

alapadatoknak, a földhasználat alapvető jellemzőinek megfelelően kell, hogy történjen. A földhasználati terv

eredményeképpen kalkulált mennyiségekhez, vagyis

• a művelésbe vett földterületek méreteihez, talajtulajdonságaihoz, domborzati viszonyaihoz,

• a termesztett növényfajokhoz és -fajtákhoz,




• a várható termésmennyiségekhez,

• az eltartható állatok számához,

• a rendelkezésre álló munkaerőhöz

technológiai folyamatokat kell rendelni, „a mit csináljunk?” kérdésre kapott válasz után meg kell válaszolni a

„hogyan és pontosan hol is csináljuk?” kérdések sorát.

A rendelkezésre álló területen belül, ismerve a helyszín adottságait, lehetőségeit és korlátait, el kell készíteni:

• a birtok különböző célra hasznosítható területeinek lehatárolását,

• a birtokon tervezett tevékenységek technológiai folyamatterveit,

• a konkrét technológiai folyamatok terület, gép, energia, víz, épületigényének számításait.

A számítások eredményeképpen számszerűsített, konkrét formában meg kell fogalmazni a birtok

• egyes folyamatainak funkcionális kapcsolatait,

• gépigényét,

• közműigényét,

• épületigényét,

melyek alapján a következő terveket kell elkészíteni:

5.6.1. 4.5.6.1. Területfelhasználási, beépítési terv

A birtok összes területét feltüntető tervlapon (helyszínrajz) meg kell határozni a különböző célra hasznosítható

területek méreteit, határait, a munkák végzéséhez szükséges hálózatok (belső üzemi utak, víz, gáz, csatorna,

elektromos vezetékek) nyomvonalait, az épületeinek helyét, fő alaprajzi méreteit, funkcióit.

A beépítési tervben a területen jellemző uralkodó szélirányt, az épületek rendeltetésének megfelelő tájolási

igényeit, a benapozási viszonyokat, a tradicionális, bevált telepítési megoldásokat, a különböző szempontokból

indokolható védőtávolságok betartását figyelembe kell venni.

A birtok beépítési tervének kialakításakor a több ütemben való megvalósítás, a későbbi bővítések

lehetőségeinek helyigényét biztosítani kell.

A terv léptéke a birtok méreteitől függően 1:1000, 1:500, 1:200. A terv a birtokra vonatkozó engedélyezési

dokumentáció része.

A fenti tervnek az egyes szakági tervezők munkájának koordinált elvégzéséhez, a szakági tervezéshez szükséges

összes lényeges információt tartalmaznia kell, hogy a szakági tervezők a maguk munkáját önállóan végezhessék.

5.6.2. 4.5.6.2. Szakági tervek

a) Technológiai tervek

A technológiai tervek meghatározzák a birtok működéséhez (földművelés, állattartás, termékfeldolgozás)

szükséges eszközök, gépek méreteit, helyigényét, víz és energiaigényét, a technológiai folyamatok

klímaigényét, a keletkező termékek és melléktermékek mennyiségét, az azok elhelyezésével kapcsolatos

követelményeket. Ily módon fontos kiinduló adatokat szolgáltatnak az épület-, közmű- és épületgépészeti,

elektromos tervek készítői számára.

Technológiai tervek szükségesek lehetnek kiviteli terv szinten is, ha egyedi, a birtok számára gyártandó

berendezések, gépek alkalmazása szükségessé válnak. Ha készen vásárolható berendezések, gépek

felhasználására kerül sor, akkor konszignációra, berendezési és géplistára van szükség, egyrészt a fenti

adatszolgáltatások, másrészt a gépek, berendezések beszerzése érdekében.




A technológiai terv, műszaki leírással együtt – kivéve a kiviteli terv szintű munkarészeket – az engedélyezési

dokumentáció része.

b) Épülettervek

Az épületek terveit egyrészt a beépítési terv, másrészt a technológiai tervek alapadatai szerint kell elkészíteni.

Az épületek terveit programterv szinten 1:200-as léptékben, engedélyezési szinten 1:100-as léptékben, kiviteli

terveket 1:50-es léptékben, a szükséges részlettervekkel és az alábbi szempontok figyelembe vételével kell

elkészíteni.

• Az épületek kialakításakor törekedni kell a helyben, közelben elérhető anyagok felhasználására, állattartó

épületek esetén az állatok biológiai-etológiai igényeinek kielégítésére.

• Az épületek elhelyezése, anyaghasználata hozzájárulhat a táji jellegzetességek erősítéséhez, a táji

adottságokhoz való alkalmazkodás hagyományainak megőrzéséhez, a funkcionális igények kielégítése

mellett, emiatt kialakításukra nagy súlyt kell fektetni.

• Az épületek kialakítása során feltétlenül számításba kell venni azok várható működésének időtartamát, el kell

kerülni a túlméretezett vagy alulméretezett időtartamú épületek építését.

• Az épületek kialakításánál a várható technológiai változtatások lehetőségeire, a több ütemben való

megvalósítás, bővíthetőség lehetőségeire is gondolni kell, a rugalmasan alakítható alaprajzi rendszerű

épületek hosszabb ideig, kisebb átalakítási költségekkel üzemeltethetők.

c) Épületgépészeti, elektromos hálózati tervek

Az épületek terveivel és a technológiai tervekkel párhuzamosan készülnek. Az épületek megfelelő kialakításával

– jó szellőztetési lehetőségek, megfelelő hőszigetelő képességű szerkezetek, jó tájolás, passzív napenergia-

hasznosítási lehetőségek – sok gépészeti, technológiai beruházás elkerülhetővé válik, hozzájárulva a gazdaság

energiatakarékos üzemeltetéséhez.

Az épületek gépészeti, energetikai tervezése során a helyi energiaforrások alkalmazásának lehetőségeit

feltétlenül számításba kell venni.

Az épületgépészeti és elektromos hálózatok terveit a helyileg illetékes közműhatóságokkal engedélyeztetni kell.

d) Út- és közműhálózatok tervei

A birtok belső közlekedési hálózatának racionális kialakítása az utak hossza, a megfelelő funkcionális

kapcsolatok biztosítása, a közlekedőfelületek minősége alapvetően befolyásolja a birtok működtetésének

gazdaságosságát, a szállítóeszközök elhasználódásának gyorsaságát. Emiatt a területfelhasználási-beépítési terv

kialakításánál, illetve a részlettervek kidolgozásánál igen körültekintően, a hosszú távú üzemeltetési szempontok

figyelembevételével kell eljárni.

A közlekedési felületek kialakítása során is lehet több ütemű kivitelezéssel számolni, a helyszín földanyagainak

mechanikai stabilizálásától a szilárd útburkolatok végleges kialakításáig.

A birtok belső közműhálózatának terveit szintén a technológiai igények alapján, a helyi lehetőségekhez

(meglévő hálózatokhoz való kapcsolódás lehetőségei, domborzati viszonyok) igazodva kell elkészíteni. Az

úthálózatnak a domborzati viszonyok által megszabott talajvédelmi tervhez is illeszkednie kell. A birtok belső

közműhálózatának terveit a helyileg illetékes közműhatóságokkal engedélyeztetni kell.

A tervek mindegyikének készítése során szükséges mérlegelni, a területen meglévő, használható létesítmények

igénybevételének, rekonstrukciójának lehetőségét.

A birtok kialakításának programja, az egyes létesítmények tervezése és üzemeltetése során fontos, általános

szempontként kell figyelembe venni a konkrét, aktuális funkcionális-termelési céloknak való megfelelés mellett

a hosszabb távon hasznot eredményező környezetkímélés, alkalmazkodás, tájba illőség szempontjait, mert:

• a megtermelt termékekkel kapcsolatos értékítélet szempontjai között egyre erősödnek a termék származási

helyének környezeti minőségét értékelő szempontok, valamint




• a jelenleg válságokkal küszködő mezőgazdasági üzemek problémáinak egyik fontos okozója éppen a

környezetükkel való összhang hiánya.

A jövő mezőgazdasági birtokaival szemben nem pusztán az a követelmény, hogy értékes élelmiszert

termeljenek, hanem egyre fokozottabban az is, hogy járuljanak hozzá a tájak, a természet védelméhez,

környezetünk funkcionális és esztétikai minőségének megőrzéséhez, javításához, valamint a vidék

társadalmának fenntartásához, értékeinek védelméhez.

5.7. 4.5.7. Közgazdasági tervezés

A közgazdasági tervezés célja az, hogy pénzértékben is kimutatható képet kapjunk a birtokok kialakításával

és működtetésével együtt járó anyagi előnyökről és áldozatokról. A következőkben – a terjedelem szabta

korlátoknak megfelelően – röviden összefoglaljuk a közgazdasági tervezés legfontosabb lépéseit.

A terv elkészítésekor az állattenyésztés méretéből és annak takarmányigényéből kell kiindulni. Ezt követően

alakíthatjuk ki a vetésszerkezetet, majd a növénytermesztés technológiai terveit. A termelési költségek

számítása után kerülhet sor a feldolgozási-értékesítési terv elkészítésére. Következő lépésként pedig – a

szükséges beruházások számbavétele alapján – a finaszírozás lehetséges módozatait kell feltérképeznünk. Végül

dinamikus beruházás-gazdaságossági mutatók képzésével és érzékenység vizsgálatokkal lehet a vállalkozás

hosszú távú – ökonómiai – fenntarthatóságát megvizsgálni. A továbbiakban a felsorolt lépések sorrendjében

ismertetjük a számítások elveit és a kapott eredményeket.

Elsőként a már korábban meghatározott, földhasználati, működési és létesítményi elképzeléseket (terveket) kell

közgazdaságilag is értékelhetővé tennünk. Ez legfőképpen az alábbi számítások elkészítését jelenti, melyek

nagy része a „naturális” tervezési fázisban is történhet:

• a gazdaság vetéstervének az elkészítése, a tervezési periódus minden évére;

• a növénytermesztés technológiai tervezésén alapulva a növénytermesztés működési költségeinek számítása;

• az állatállomány-változási terv alapján a takarmányozási- és egyéb állattartási költségek számítása;

• az árunövények értékesítési terve alapján a növénytermesztés árbevételének számítása;

• az állattartás értékesítési terve alapján az állattartás árbevételének számítása;

• a szükséges beruházások éves szintű kimutatása, amortizációs kulcsok szerinti bontásban.

A felsorolt számításokat havi bontásban, több (5–10) évre célszerű kidolgozni, mivel csak így kaphatunk

megfelelő képet a bevételek és költségek, valamint a hitelezéssel és az adózással kapcsolatos terhek éven belüli

és évek közötti alakulásáról. Ezek számbavétele adja az alapját a finanszírozás-finanszírozhatóság

meghatározásának, mely a gazdaság működési paramétereinek, valójában a megvalósíthatóság talán

legkritikusabb pontja. Ezért kell a tervezés során nagy figyelmet szenteltünk a hitelfelvételekkel és azok

törlesztésével, valamint a működés során jelentkező pénzmozgások valósághű „követésének”. Csak ez adhat

megfelelő alapot a birtok hosszú távú jövedelmezőségének meghatározásához.

A számítás kifejezetten pénzügyi szemléletű: arra ad választ, hogy a beruházási, valamint a működés évenkénti

költségeivel csökkentett bevétel értékek mekkora jövedelem realizálását teszik lehetővé. Abban az esetben, ha a

beruházások nagyrészt hitelből valósulnak meg, az adózott eredménynek a felvett hitel tőkerészének a

törlesztésére is fedezetet kell biztosítania. A számítás menetét – mely az ún. cash-flow kalkulációját jelenti – a

104. táblázatban foglaltuk össze.

105. táblázat - A HNPI működési területe

Megnevezés A számítás módja

Összes árbevétel Az állattenyésztés, a növénytermesztés és a feldolgozás összes

árbevétele.

Összes működési Az állattenyésztés, a növénytermesztés és a feldolgozás összes




költség működési költsége. Az állattenyésztés esetében csak a vásárolt

takarmányokat és az egyéb költségeket vesszük itt figyelembe,

mivel a takarmányok önköltségét a növénytermesztésnél

már„elszámoltuk”.

Általános költség Az összes működési költség százalékában határozható meg.

Beruh. hitel

kamattörlesztése A hosszú távú hitelállomány utáni éves kamattörlesztés értéke.

Forgóeszköz hitel A havonkénti bevételek és kiadások különbözetéből számított

érték, mely abban az esetben (azoknál a hónapoknál) jelent

rövid lejáratú hiteligényt, ha a különbözet negatív előjelű.

Forgóeszk.

hitelkamat

törlesztése

A rövidlejáratú hitelállomány utáni kamattörlesztés értéke.

Összes kamatteher A hosszú- és rövidtávú hitelállomány utáni kamattörlesztések

összege.

Amortizáció A beruházott állóeszköz-állomány után elszámolható

értékcsökkenés éves összege.

Nyereségadó alap Összes árbevételből levonva – Összes működési költség –

Általános költség – Összes kamatteher – Amortizáció

Nyereségadó A társasági adó szabályok szerint a nyereségadó összege

Adózás utáni

jövedelem Nyereségadó alapból levonva – Nyereségadó

Tőketörlesztés A felvett hitelek utáni tőketörlesztés éves nagysága. Ezt a

jelenlegi társasági adószabályok alapján csak az adózott

eredmény terhére lehet elkönyvelni

Saját erő A vállalkozás első évére eső beruházási összeget tekinthetjük

ún. saját erőnek, tehát olyan összegnek, melyet a gazdaság

működésének megindításához külső forrásból kell biztosítani.

Beruházások

maradványértéke A tervezési időszak alatt a beruházott állóeszköz-állomány egy

része (főként az „épületek” csoportba tartozók) nem

amortizálódnak el teljesen, így az amortizáció utáni „maradék”

nettó értéket a cash-flow utolsó évében pozitív előjellel (ezáltal

bevétel jelleggel) célszerű figyelembe vennünk.

„ÉVES CASH-

FLOW” Adózás utáni jövedelem – tőketörlesztés – pótlólagos hitel +

amortizáció + beruh. maradványértéke (utóbbi csak az utolsó

évnél)

A cash-flow terv alapján nyílik lehetőség az ún. dinamikus beruházás-gazdaságossági mutatók (NPV, IRR)

képzésére.

A mezőgazdasági beruházások egyik sajátossága, hogy viszonylag hosszú élettartamúak. Ezért a beruházás

valójában egy hosszú távú befektetés, ahol a beruházás élettartamának kezdetén felmerülő költségek csak több

év árbevételéből térülnek meg. Emiatt alapvető jelentőségű az olyan számítási eljárások alkalmazása, melyek az

egyes években felmerülő bevétel-költség értékeket a jelentől mért időbeli „távolságuk” figyelembevételével




súlyozzák. E súlyozás legkézenfekvőbb eszköze a kamat, melynek nagyságával befolyásolható a jövőbeli

értékek jelenre gyakorolt hatása. A kamat egyben a gazdasági bizonytalanság (egyik) fokmérője is: minél

magasabb, annál többet ér pl. két azonos nagyságú bevétel közül az, amelyik a jelenhez közelebb merül fel.

Az alábbiakban ismertetésre kerülő mutatókat a hosszú távú befektetések gazdaságosságának értékeléséhez

egyre elterjedtebben használják. A mutatók értelmezése a következő:

Nettó jövedelem jelenlegi értéke (Net Present Value, NPV)

A nettó jövedelem jelenlegi értéke különbség jellegű mutató, mely azt fejezi ki, hogy mennyi a beruházás alatt

megtermelt nettó nyereség a beruházás időpontjára diszkontálva. A beruházás megtérüléséhez legalább 0-nál

nagyobb NPV szükséges. Bármely beruházást tehát csak akkor érdemes – tisztán ökonómiai szempontok alapján

– megvalósítani, ha a beruházás NPV-je nagyobb mint nulla, azaz az élettartama alatt a befektetett összeg

legalább egyszer megtérül. VaIójában a kompetitív (egymással ugyanazon forrásért versengő) tervváltozatok

összehasonlítására alkalmas, hiszen a NPV nagysága függ az alkalamazott kalkulatív kamatláb nagyságától (ez

utóbbi növekedésével csökken a NPV). A NPV úgy számolható ki, hogy a keletkező bevételek jelenlegi

értékéből kivonjuk a felmerülő költségeket, melyek egyrészt az egyszeri beruházás-ráfordítások, másrészt a

folyamatos fenntartás jelenlegi értéken számított költségei.

Belső kamatláb (Internal Rate of Return, IRR)

A belső kamatláb megmutatja, hogy mekkora az a kalkulatív kamatláb, amely mellett a beruházás egyszeri és a

működés folyamatos költségei a bevételekből éppen egyszer megtérülnek. Ez a fedezeti pont, ekkor még nem

képződött nyereség (ekkor nulla a NPV). Ilyen értelemben a belső kamatláb a beruházás „belső”

jövedelmezőségét mutatja. A befektetés annál jövedelmezőbb, minél magasabb a belső kamatláb. A beruházást

akkor érdemes megvalósítani, ha annak belső kamatlába meghaladja a betéti kamatláb nagyságát, illetve a

beruházás kölcsönből történő megvalósítása esetén, a belső kamatláb meg kell, hogy haladja a kölcsön után

fizetendő kamatláb mértékét. Ilyen értelemben a belső kamatláb a beruházás hitelképességét (is) mutatja.

Megtérülési idő

Tulajdonképpen az előző mutatókból származtatott érték. Megmutatja, hogy a befektetett tőke a vállalkozás

működésének hányadik évében fizetődik vissza, térül meg.

A mégoly körültekintő tervezés végeredménye is sok bizonytalansággal lehet terhes, amit nem feltétlenül a

tervezési metodika, hanem sokkal inkább a gazdasági környezet gyors változása okoz. Ezért alapvető

jelentőségű, hogy a tervezés során minél több változatot készítve igyekezzünk a bizonytalanságból eredő

kockázatot csökkenteni.

A tervezés célja ugyanis nem egy végleges cselekvési program kidolgozása, hanem – lehetőség szerint minél

több „mi lenne, ha” jellegű vizsgálat eredményéből kiindulva, a korábbi elképzeléseket mindig „újratervezve” –

folyamatos alkalmazkodás a gazdasági környezet változásaihoz.

A tervezés ilyetén kivitelezése a korábbiakhoz képest – legalábbis hagyományos, manuális módszerekkel –

nagyon sok többletmunkát igényel. A számítástechnika alkalmazásával azonban e nehézségek mérsékelhetők,

sőt megszüntethetők. Nem szükséges ugyanis az egymást követő terveket újra és újra manuálisan

végigszámítani, hanem elég, ha a tervezés összefüggéseit, számítási eljárásait egyszer rögzítjük. Ezután a

szükséges adatváltozások következményei a számítógépes újraszámítás eredményeként közvetlenül

megfigyelhetők, elemezhetők. E célra manapság leginkább a táblázatkezelő programok (pl. Excel) használata

tűnik a legmegfelelőbbnek. Amennyiben a gazdaságossági számításokhoz számítógépes környezetet,

táblázatkezelő programot használunk, akkor az így elkészített kalkulációs modell segítségével lehetővé válik:

1. a potenciális növénytermesztési, állattenyésztési termelési technológiák művelet szintű kidolgozása és a

várható költségek, bevételek meghatározása, a lehetséges termelési változatok közgazdasági elemzése,

alapvetően üzemgazdasági mutatók kidolgozásával,

2. a szükséges beruházási költségek, működési költségek, valamint az árbevételek évenkénti értékeiből cash-

flow számítás,

3. dinamikus (az időtényezőt is figyelembe vevő) mutatók képzése (NPV, IRR stb.) a lehetséges mezőgazdasági

tevékenységek tőkehasznosító, illetve profittermelő képességének kimutatása érdekében,




4. néhány fontosabb input paraméter változásának nyomon követése a tervek sarokszámaiban (számítógépes

érzékenységvizsgálatok),

A modell valójában egymásra épülő számítógépes táblázatok rendszeréből áll. Ezzel teremthető meg annak a

lehetősége, hogy főként az árakban és a termelés naturális mutatóiban (pl. szántóterület nagysága, állatállomány

csoportok, állatlétszám, hozamok, takarmányigények stb.) végrehajtott változtatások viszonylag könnyen

végigvezethetők legyenek az összes táblázatban. Ezenkívül természetesen bármilyen, az alapadatokat érintő

változás azonnal megjeleníthető az eredményekben.

∗ ∗ ∗

Ha már a birtok e fő struktúrájának, belső arányainak, ökológiai alapú összhangját megteremtettük, csak

akkor következhet a 4.2. fejezetben ismertetett elveknek megfelelően a növénytermesztés szerkezetének és

technológiájának összeállítása, vagyis a növényfaj- és fajtastruktúra, a vetésforgó, a talajművelés, a talajerő-

gazdálkodás és a növényvédelem rendszerének és technológiai elemeinek kidolgozása, majd az állattartás (4.3.

fejezet) feltételeinek és technológiáinak kialakítása.

Vizsgáljuk meg ezek után esettanulmányszerűen első nemzeti parkunk példáján azt, hogy mi jellemzi

jelenleg a védett területek gazdálkodását, hogyan érvényesülnek abban az eddig leírt alapelvek.

6. 4.6. Esettanulmány: a Hortobágyi Nemzeti Park

Hazánk első nemzeti parkjának alapító okirata 1972 decemberében látott napvilágot. A nemzeti parknak sajátos

körülmények között, két állami gazdaság, tíznél több termelőszövetkezet területét érintve, azok

gazdálkodásának korlátozása nélkül kellett a természetvédelem érdekeit képviselnie. Ebben a szinte

megoldhatatlan faladatban az intenzív termelésre alkalmatlan szikes talaj és a gazdasági környezet átalakulása

voltak a természetvédelem „hűséges szövetségesei”. Az együttélés kezdeti konfliktusainak időszakában

kompromisszumokkal igyekeztek a természetvédelem és a gazdálkodás érdekeit összhangba hozni, sajnos

többnyire a természetvédelem hátrányára. Pedig a Hortobágy mint a rézkor végétől nyílt legelő táj

természetvédelmi okok miatt is igényelte a hagyományos földhasználati formák – elsősorban a külterjes

legeltetés – fennmaradását. A gazdálkodásnak ezeket a formáit a terület biológiai változatosságának megőrzése

érdekében a természetvédelmi kezelés eszköztárába kellett emelni. Mára a terület tulajdonviszonyainak

átalakulásával, a természetvédelmi vagyonkezelés kiteljesedésével a természetvédelmi érdekek szolgálatába

lehetett állítani a táj gazdasági hasznosítását.

A Hortobágyi Nemzeti Parkot 52 000 ha törzsterülettel hozták létre. Mára többszöri bővítés után a nemzati park

területe meghaladja a 82 000 hektárt, az igazgatóság 1,7 millió hektárnyi működési területén összesen mintegy

145 000 ha természetvédelmi oltalom alatt álló területet kezel.

A Hortobágy, a Közép-Tiszavidék legsíkabb kistája. Kiterjedése 2300 km2. Keleten a Hajdúsági löszhát, délen a

Nagykunság és a hajdan mocsaras Sárrét, nyugaton pedig a Tisza, illetve a folyó homokos dűnesorai határolják.

Alföldünk utolsó természetes képe a nagy kiterjedésű mocsarakkal, rétekkel, szikes pusztákkal, kisebb

löszpuszta és erdőfoltokkal tarkított táj lehetett. Ilyen volt a Hortobágy is. A változatosságnak ezt a gazdag

sorozatát ma az életközösségek sokszínűségében fedezhetjük fel. Az ember kultúrtevékenysége ezt a képet

napjainkig folyamatosan alakította. Fontos tájformáló tényező volt a legeltetés is, így a nomád pásztorkodó

népek életmódja is hozzájárult a mai arculat kialakulásához. A folyók szabályozása, a mocsarak, lápok

lecsapolása alakította ki a Hortobágy szikes pusztáinak mai képét.

A Hajdúhát közelében, a puszta keleti peremén lepusztult löszhátmaradványok, a Tisza mellett pedig

övzátonyok kiemelkedései teszik változatosabbá a felszínt, s jelzik egyben a táj közeli határát. Az elhagyott ősi

folyómedrek nyomai légifelvételeken rajzolódnak ki a legjobban, sejtetni engedik az ősi vízjárta Hortobágy

eredeti arcát, de eltérő növényegyütteseik is erről árulkodnak.

A felsorolt nagyobb felszíni formák mellett feltűnő a sziki mikroformák óriási gazdagsága. Szikfenekek,

folyások, szikes laposok, padkás sziki formák teszik változatossá a felszínt. A sokszor csak néhány centiméteres

szintkülönbségek meghatározói a szikesedési folyamatoknak, s ezen keresztül a különböző mértékben

elszikesedett talajon kialakult növény- és állatvilág elrendeződésének.

A Hortobágy éghajlata nem különbözik jelentősen a szomszédos tájegységekétől. Fontos sajátossága a csapadék

egyenlőtlen eloszlása, a gyakori nyári aszály.




6.1. 4.6.1. A Hortobágyi Nemzeti Park területe

A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság működési területét, a felügyelete alá tartozó területi egységeket a 105.

táblázat foglalja össze.

A törzsterületek bemutatását a 3.4.7. fejezet tartalmazza (lásd korábban).

A védett terület neve Területe

(ha) Természetvédelmi

kezelő

Hortobágyi NP 82 486 HNP Igazgatóság

Hajdúsági TK 6 768 HNP Igazgatóság

Közép-Tiszai TK 7 670 HNP Igazgatóság

Bihari-sík TK 17 095 HNP Igazgatóság

Szatmár-Beregi TK 22 931 HNP Igazgatóság

Baktalórántházi erdő TT 341 HNP Igazgatóság

Bátorligeti legelő TT 23 HNP Igazgatóság

Bátorligeti ősláp TT 53 HNP Igazgatóság

Bihari legelő TT 711 HNP Igazgatóság

Cégénydányádi park TT 16 HNP Igazgatóság

Debreceni Nagyerdő TT 1 092 HNP Igazgatóság

Fényi erdő TT 285 HNP Igazgatóság

Hajdúbagosi földikutya

rezervátum TT 265 HNP Igazgatóság

Hencidai Csere-erdő TT 108 HNP Igazgatóság

Kállósemjéni Mohos-tó TT 40 HNP Igazgatóság

Kaszonyi-hegy TT 160 HNP Igazgatóság

Kecskeri puszta TT 1 226 HNP Igazgatóság

Tiszadobi ártér TT 1 000 HNP Igazgatóság

Tiszadorogmai Göbe-erdő TT 173 HNP Igazgatóság

Tiszaigari arborétum TT 19 Nagykunsági

EFAG

Tiszakürti arborétum TT 60 Önkormányzat




Tiszatelek-Tiszaberceli ártér

TT 1 263

Önkormányzat

Tiszavasvári Fehérszik TT 166 Önkormányzat

Vajai-tó TT 78 Önkormányzat

Zádor-híd környéke TT 71 Önkormányzat

6.1.1. 4.6.1.1. A hortobágyi táj kialakulása

A Hortobágy kialakulását, mai arculatát a folyók építőmunkájának köszönheti, de a felszínének formálásában

jelentős a szél munkája, s az ember tájalakító tevékenysége is. A múlt századi szabályozásokig a puszta a Tisza

árterületének része volt, és elsősorban az áradások által szétterített hordalék alakította tökéletes síksággá.

Éghajlati viszonyai igen szélsőségesek: a száraz éghajlat, a csapadékszegénység, nyári napfénybőséggel, nagy

hőmennyiséggel párosul. Esős években mély fekvésű helyei, az ún. laposok nagyon kiterjeszkednek, buja

növényzetűek, aszályos nyáron viszont jó részük kiszárad, fenekük repedezett vagy csupaszon fehérlik. A

Hortobágyot télen átlagosan csak 22 napon át borítja hótakaró, amelynek vastagsága nem jelentős. Tavasszal,

ősszel áthatolhatatlan sártengerré, nyáron száraz pusztasággá változik.

A Hortobágy domborzati, éghajlati viszonyai következtében vízben szegény. Egykor a tavaktól a mocsarakig,

lápokig, nedves rétekig az állóvizek minden átmenete jelen volt. A lecsapolásokkal, ármentesítéssel megszűnt a

terület egykori vízbősége.

Vízgazdálkodás változása az alábbi szakaszokkal jellemezhető:

• A Hortobágy-medence vízviszonyainak dinamikáját az ármentesítések megkezdése (1846) előtt – a

csapadékingadozásokon túl – a Tisza vízjárása határozta meg. A nagy árvizek – többek között – a Hortobágy

folyón vonultak le, s a puszta elöntése akár több hónapig is eltartott.

• Az 1846-ban kezdődött Tisza-szabályozási és ármentesítési munkák idején, az árvédelmi töltések építése

következtében a Tisza árvízszintjei megemelkedtek, a gátszakadások hatalmas árvizeket okoztak a Hortobágy

völgyében. Az árvízvédelmi töltések megépítésével a tiszai árvizek megszűntek, a Hortobágy vízháztartása

átalakult. Csak esős években alakultak ki jelentősebb vízborítások. Belvízrendezési és öntözési tervek

készültek, de meg nem valósultak.

• A XX. század első felében inkább helyi jellegű vízi munkálatokat végeztek, mint például a hortobágyi

halastó, a borsósi tározó, a mátai öntözőtelep, a hortobágyi öntözőrendszer és a belvíz- és csatornahálózat

építése.

• A kiépített Tiszalöki Öntözőrendszer döntő hatást gyakorolt a térség mezőgazdasági fejlődésére,

átalakulására.

• A térség vízháztartására jelentős hatást gyakorolt a Kiskőrösi Víztározó (Tisza-tó) megépítése.

• A HNP létrehozása a sajátos pusztai tájkép, a növény- és állatvilág megőrzése a vízgazdálkodásban is új

feladatokat jelölt ki. Alapkérdéssé vált a táj vízháztartásának rehabilitációja.

6.1.2. 4.6.1.2. A Hortobágy éghajlati viszonyai

A Hortobágy tengerszint feletti magassága 88–92 m között változik. Éghajlata igen szélsőséges. Hazánk

legszárazabb területei közé tartozik. Évi csapadék mennyisége 500 mm körül van. A levegő relatív nedvessége –

az Alföld más területeihez hasonlóan – alacsony, és nyáron alig eléri el a 50%-ot, éves átlaga is 70% alatt van. A

csapadékos napok száma évente 120.

Télen átlagosan csak 22 napon át van hóborítás, ezért a szántóföldet a téli kifagyás és a tavaszi fagyok

veszélyeztetik. Tavasszal, ősszel áthatolhatatlan sártengerré, nyáron száraz pusztasággá válik a Hortobágy. A

szárazság és a hőség fokozza az esőszükségletet, s ha esik is, az gyors zápor alakjában jön. A lehullott csapadék

a talajt alig nedvesíti át.




A vegetációs időszak (április–szeptember) csapadék mennyisége alig 300 mm, hőösszege 3200 °C, az évi

hőmérsékleti ingadozás a 60 °C-ot is eléri. A terület évi középhőmérséklete 10 °C. A napfénytartam összege

1500 óra a fenti időszakban. Sok év átlagában a szélcsendes napok száma tíz. Éghajlati viszonyai, valamint az

antropogén hatások következtében a terület vízben szegény.

6.1.3. 4.6.1.3. A Hortobágy vízrajza

Vizei eredeti helyüket a harmadkor végén, illetve a negyedkorban foglalták el. A domborzati viszonyokkal és a

folyók vízjárásával függött össze, hogy a tavaktól a mocsarakig, lápokig, nedves részekig az állóvizek minden

átmenete képviselve volt. Létüknek a lecsapolások, ármentesítések, a gátrendszerek kiépítése vetett véget

csökkentve a területek egykori nedvességbőségét. A múltbeli elvizenyősödések, az időszakos szárazsággal

együtt viszont hozzájárultak a sók felhalmozódásához, a terület elszikesedéséhez.

Vízraját vizsgálva, külön figyelmet érdemelnek felszín alatti vizei (mélységi vizek, hévizek, talajvizek).

Talajvizei a felszíntől 2–3 m mélységben találhatók. A talajvízszint évszakonként is erős ingadozásokat mutat.

Legjelentősebb folyója a Hortobágy. Vize nem szikes, öntözésre is használható. Jelentős létesítmény a Nyugati-

és Keleti-főcsatorna. Vizüket a Tiszalöki-duzzasztóval 4–9 méterrel megemelt vízszintű Tiszából nyerik. Itt

létesültek hazánk legnagyobb, gátakkal duzzasztott, ún. körgátas halastavai.

A vízgazdálkodásnak elsősorban a puszta vízháztartásának helyreállítását, a természetes növénytársulások

visszaállítását és a vízimadarak életfeltételeit kell elősegítenie.

6.1.4. 4.6.1.4. A Hortobágy talajviszonyai

A növény- és állatvilág a talajképződés egyik fontos tényezője, bár a domborzati, éghajlati viszonyok, valamint

az emberi tevékenység, a mezőgazdasági művelés, a természetes növényzet pusztulása is erősen befolyásolják a

Hortobágy talajainak képződését és a különböző talajtípusok kialakulását.

A Hortobágy talajképző kőzetei az alföldi löszszerű képződmények, amelyekben általános az öntés agyag

előfordulása. Az alapkőzet minőségi változatossága és a vízháztartás sajátosságai következtében a területre

jellemző szolonyec szikes talaj különböző típusai alakultak ki, mozaikos elrendeződésben. A talaj mozaikos

felépítését a növényzet is követi.

A Hortobágy legmagasabb kiemelkedéseit, a kunhalmokat, löszhátakat – a Hortobágy leghasználhatóbb talajai –

füves mezőségek talajai, a csernozjom talajok borítják, amelyek mély humuszos szinttel rendelkeznek, löszszerű

alapkőzetűek. Füves, réti növényzet hatására jöttek létre, de a területre nem jellemzőek, annak csak kis hányadát

borítják, elszórtan találhatók.

A puszta mélyében a laposokon vagy a régi, feltöltődött folyómedrekben mozaikszerű elhelyezkedést mutatnak

a réti talajok. A sós talajvíz erősen hozzájárult a talajok elszikesedéséhez. A jobb vízgazdálkodású helyek – ahol

a réti növényzet megtelepedhetett és az időleges nedvesség nem oly nagy mértékű – a mélyebben fekvő

területek talajai a szolonyeces réti talajok, valamint a réti szolonyecek.

A Hortobágy egész Európa legnagyobb összefüggő szikes vidéke. A szikesedés alapvető oka: a sós talajvíz, az

oldható nátriumsók felhalmozódása, ami az időszakos vízborítással és kiszáradással is összefüggést mutat. A

töményen sós, pangó talajvizű felszíneken a szikesek megjelenése törvényszerű. A szikes talajok sokféle típusa

fordul elő. A puszta szikeseinek alapvető típusa az oszlopos szerkezetű szolonyec talaj. A Hortobágynak

mintegy 80%-át borítja szolonyec. Sótartalma gyakran olyan jelentős, hogy a növények életfeltételeit erősen

korlátozza. A puszta keleti peremén, ahol a talaj durvább szemcseméretű – kisebb foltokat – szoloncsákos

szolonyec talajok borítanak. Ezeken gyakori a felszíni sókiválás. Sajátos vízháztartási és kémiai viszonyok

között alakulnak ki a szologyosodás feltételei. A talaj szologyosodását a felső kifakult réteg jelzi, ahol

kiszáradás után a felszínt finom fehér por (amorf kovasav) borítja.

6.2. 4.6.2. A Hortobágyi Nemzeti Park területén folyó gazdálkodási tevékenység

6.2.1. 4.6.2.1. A gazdálkodás kapcsolata a természetvédelemmel

A HNP területén napjainkban a Környezetvédelmi tárca által természetvédelmi célból létrehozott

Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. és a Halgazdaság Rt. mellett több mezőgazdasági üzem, erdőgazdaság




(szövetkezet, Kft.) és magánszemély gazdálkodik. Munkájuk természetvédelmi ellenőrzéséről, szabályozásáról a

HNP gondoskodik.

A Hortobágyi Nemzeti Park létesítéséről szóló 1850/1972. OTvH határozat 9/d pontja szerint „a HNP területén

a gazdálkodási tevékenységet összhangba kell hozni a természet- és tájvédelemmel”. Fokozott figyelmet kell

fordítani a legelők, mocsarak, az egyéb, időszakosan, vagy állandóan vízzel borított területek és a pusztai

erdőfoltok természetes viszonyainak fenntartására és jellegének megőrzésére, illetőleg helyreállítására. Továbbá

nem folytatható olyan tevékenység, amely a táj jellegét, a növény- és állatvilág életfeltételeit, általában a

nemzeti park rendeltetését zavarja vagy veszélyezteti. Ez alapvetően nem korlátozza a tájba illő gazdálkodás

végzését, de kizárja bizonyos állatfajok tartását (pl. intenzív libatartás).

A szikes gyepek nem műtrágyázhatók, tiltott a növényvédő szerek használata. A madarak fészekrakása, költése

idején adott területen időben korlátozni, illetve speciális növénytársulásoknál azok kellő elterjedéséig mellőzni

kell a kaszálást.

Éppen a védett értékek megőrzése érdekében azonban – szigorúan a természetvédelmi fenntartás keretein belül,

a kezelési szabályzatnak megfelelően – elkerülhetetlen bizonyos gazdasági tevékenység. Ilyen a gyepek

legeltetése, helyenként a kaszálás is. A legelők és rétek egy része emberi beavatkozás nélkül éppen eredeti

jellegét veszítené. Elgyomosodna, egyes védett növények helyét a gyomnövények foglalnák el. A Hortobágyi

Nemzeti Park pusztáinak állapotmegőrzéséhez az Igazgatóság szakembereinek véleménye szerint a mait

lényegesen meghaladó – de korábban már tartott – legelő állatállományra lenne szükség.

A halastavak érdekes ökológiai adottságú, ember alkotta, gazdasági hasznosítású élőhelyek. Hazánk egykor

csodálatos vízi világát a folyószabályozások, vízelvezetések, a nagyszámú tó, mocsár, láp lecsapolása

megszüntette. A halastavak és egyéb víztározók ezek részleges visszaállítását is szolgálták, ha nem is

természetvédelmi szándékkal. Egyes szakértők szerint az élővilág nagyon gyorsan birtokba vette ezeket a

mesterséges élőhelyeket, melyek sok növény- és állatfaj számára szinte az eredetivel azonos értékű élőhelyet

jelentenek. Egyes mesterséges vízfelületeken vagy azok környékén sokkal gazdagabb a növényvilág, mint az

természetes állapotban volt, ami a sajátos táplálékellátottsággal magyarázható. A halastavak telente fontos

táplálkozó helyei a fokozottan védett réti sasoknak. A nemzeti parkokban tiltott a sportvadászat. A

vadgazdálkodást, a vadászatot, a halgazdálkodást, a halászatot és horgászatot a természetvédelem érdekeivel

kell összehangolni, a természetvédelmi kezelés eszköztárába kell emelni.

A magyar természetvédelemnek a működési területen lévő nemzeti értékekkel gazdálkodnia kell, még akkor is,

ha alapvetően nem a profit, hanem a természeti értékek fenntartása, gazdagítása, bemutatása a cél, s ha jogi

értelemben a természetvédelem nem is minősül gazdálkodásnak. A nemzeti parkban a mezőgazdasági jellegű

kezelés, hagyományos állattartás, legeltetés, kaszálás, a vízfelületeken a kisszerszámos halászat, a nádaratás

fenntartása, ismételt meghonosítása a természetvédelem törekvéseivel – szabályozott formában –

összeegyeztethető. Alkalmanként – mint pl. a túzokköltés idején – még a hagyományos haszonvételi formák

(gomba, kamillagyűjtés) sem engedélyezhetők. A természetvédelem számára az ideálist minél jobban

megközelítő állapotig az út a természetszerű gazdálkodás egyre szélesebb körű bevezetésén keresztül vezet.

Ennek bizonyos útjait hosszú távon is fenntartandónak ítéljük. Kerülni kell azonban a nagy gépek alkalmazását,

a vegyszerezést, az intenzív állattartást, mint a tömeges libatenyésztést stb. A Hortobágyi Természetvédelmi

és Génmegőrző Közhasznú Társaság e gazdálkodási feladatok ellátását szolgálja. A Kht. feladatait és

tevékenységi körét a későbbiekben ismertetjük.

6.2.2. 4.6.2.2. A HNP rendeltetése és természetvédelmi feladatai

A Hortobágyi Nemzeti Park rendeltetése és természetvédelmi feladatai küldetésnyilatkozatának megfelelően az

alábbiak.

• Védje és fejlessze a puszta jellegzetes természeti értékeit.

• Őrizze meg a Hortobágy sajátos pusztai tájképét, növény- és állatvilágát.

• Biztosítsa a Hortobágy különleges madárvilágának háborítatlan fészkelését és vonulását.

• Természetes körülmények között, hiteles formában őrizze meg és mutassa be a hagyományos pusztai

életformát, a kiveszőfélben lévő ősi magyar állatfajtákat és a Hortobágy jellegzetes kulturális értékeit.

• Állapítsa meg a különleges oltalmat igénylő és az emberi környezet szempontjából, illetve más közérdekből

védelemre érdemes természeti tájak, vadon élő növény- és állatfajok körét.




• Tárja fel a természetvédelmi értékeket veszélyeztető jelenségek okait.

• Kiemelt fontosságú a HNP területén egyebek mellett:

• a legelők, rétek védelme,

• az állattenyésztés, az ősi és honosított haszonállatok védelme, eredeti környezetben és hagyományos tartási

körülmények közötti megőrzése,

• a nádgazdálkodás, a nádasok kijelöl részein a ritka madárfajok védelme,

• a halászat, horgászat szabályozása,

• a vadállomány természetvédelmi kezelése,

• az idegenforgalom, az ismeretterjesztés, az oktatás összehangolt szervezése, a tudományos kutatás

feltételeinek biztosítása.

Mindezeket alapul véve a HNP hármas tevékenységet folytat – bizonyos ellentmondásosság közepette. Ez a

háromféle tevékenység a következő:

1. A természetvédelmi tevékenység (fenntartás, kezelés, környezeti nevelés, oktatás).

2. Az első fokú hatósági és szakhatósági tevékenység.

3. A rábízott vagyonnal való gazdálkodási tevékenység (Kht.).

6.2.3. 4.6.2.3. A felmerült védelmi korlátok és konfliktusok alapjai

A Hortobágy életének talán legkritikusabb időszaka az ötvenes évektől szinte napjainkig tartott. Ebben az

időszakban előbb a természet leigázása vált jelszóvá, később egy teljesen elhibázott, programokban,

kampányokban és dotációban gondolkodó szemlélet hatását kellett átvészelni. Ebben az időszakban a

mezőgazdaság – politikai kényszernek engedve – évszázadok tapasztalatát vetette el egyik napról a másikra.

Figyelmen kívül hagyva a talajadottságokat, a táj ökológiai sajátosságait, ugyanolyan termelési módszereket

kívánt meghonosítani, s olyan hozamokat kívánt elérni, mint a jó minőségű löszháti talajokon.

Az ötvenes évek első felében nagy ütemben folyt a legelők feltörése, rizsföldek és halastavak kialakítása, s

jelentősen növekedett az öntözésre berendezett gyepterület aránya is. A megindult változások több

vonatkozásban is negatív hatásúak voltak. A munkák során nem vették figyelembe a puszta ökológiai

szempontból legsebezhetőbb környezeti tényezőjét, a vízháztartását. A csatornákat nem az amúgy is meglévő,

természetes vízmozgásokhoz igazították, hanem papíron készült, ötletszerű tervek alapján építették.

Mindeddig – részben vizsgálati anyagok hiányában – alig foglalkozott a szakma a legelőhasználat

átalakulásának következményeivel.

A Hortobágy a török idők derekára teljesen elnéptelenedett. Az Árpád-korban még virágzó települések

elpusztultak, s a táj legnagyobb részének az 1950-es évekig nem volt állandó lakossága. A környező települések

– ide kell sorolni természetesen Debrecent is – tavasztól őszig külterjes állattartással hasznosították a pusztát.

Általában szeptember végétől április derekáig a Hortobágy elnéptelenedett. Bőséges idő állt rendelkezésre a

gyep regenerálódása számára.

Az állami gazdaságok megalakulásával elkezdődött a táj benépesítése. Ohat, Szásztelek, Borsós és az egyre

gyorsuló ütemben fejlődő Hortobágy község új típusú terhelést jelentett a pusztának. Az ideiglenes

pásztorépítmények helyébe nagyobb állattartó telepek léptek, amelyekben az állományt át is teleltették.

Nem a gyep minősége határozta meg a legelő használatát, hanem az épület helye. Feledésbe merültek a

hagyományos állattartás szigorú szabályai, mint pl. a gulya egy álláson legfeljebb három éjszakát tölthetett

az egyenletes legelőhasználat, trágyázás, terhelés érdekében. A jövőben ezekhez hasonló szabályokat kell

alkalmazni természetvédelmi érdekből. Az új, nagyüzemi gazdálkodási forma nem figyelt oda a legeltetés

évszázadok alatt kiforrott hortobágyi módszereire. Elfeledték például azt a jól bevált módszert is, hogy a

juhlegelőket kora tavasszal szarvasmarhával legeltessék, s csak később hajtsák rá a rövidebb füvet is jól

hasznosító juhot.




A nemzeti park megalakulásakor olyan mezőgazdasággal találta magát szemben, amely a tájtól idegen

hasznosítást kívánt rákényszeríteni a Hortobágyra, s amely szakmailag teljesen elhibázott volt. A hatalmi

pozíciókat kihasználva az agrárszakma nem akarta tudomásul venni a nemzeti park megalakulásával beállott új

helyzetet, ami egyre hevesebbé váló konfliktusok kialakulásához vezetett.

Nem véletlen, hogy ilyen körülmények között – ismerve a természetvédelmi jogszabály gyengéit – a

kedvezőtlen változások sajátos kényszerpályájukon tovább folytak. Erre az időszakra esett a Hereford

szarvasmarha betelepítése és több szakosított állattartó telep (juh-telep) megépítése.

A változások a nyolcvanas évek második felében, a mezőgazdaság anyagi lehetőségeinek beszűkülésével, a

piaci viszonyok átalakulásával kezdődtek, s ezek gyengítették az agrárágazat politikai súlyát. Ez egybeesett a

természetvédelmi mozgalmak erőteljesebbé válásával. Ekkorra egyértelműen bebizonyosodott, hogy a piaci

viszonyoktól függő, eredményorientált mezőgazdaság és a természetvédelem érdekei között széles szakadék

tátong.

6.3. 4.6.3. A Hortobágy mezőgazdasági hasznosítása

A Debrecenhez tartozó Hortobágy puszta állattartása évszázadokon át kiegészítette, sőt ökológiai egységet

képezett a löszháti területen folytatott szántóföldi növénytermesztéssel, felhasználva annak takarmányozásra

használható melléktermékeit.

A közlegelő használati rendje és a legeltetési jog az illetékes városi törvényhatóság többszöri szabályozása után

a XIX. század végén alakul ki és joggyakorlatilag véglegesnek mondható. Legeltetési joga csak debreceni

lakosnak volt. Az 1830-as években megindult vízszabályozási munka következményeképpen rohamosan romlott

a legelő minősége, a fellépő szikesedési folyamatok és aszály következtében csökkent és időszakossá vált

állateltartó képessége.

Az árvízmentesítéssel párhuzamosan a legelő öntözésének kérdésére is ráirányult a figyelem. A belterjes

legelőgazdálkodás, az öntözés alkalmazása tőkebefektetést igényelt, de erre Debrecen városának nem volt

pénze. 1892-ben a Hortobágyot 40 319 kh (14 515 ha) területtel tartották nyilván, ebből:

• szántó 281 kh = 101,0 ha,

• kert 12 kh = 4,3 ha,

• erdő 133 kh = 48,0 ha,

• nádas 16 kh = 5,7 ha,

• adómentes terméketlen 3 739 kh = 1 345,0 ha,

• legelő 36 138 kh = 13 010,0 ha.

A külterjes legeltetéssel hasznosított terület igen kevés bevételt hozott. Ezért merült fel a közlegelők egy

részének felszántása, és szántóföldként való értékesítése. De ebből pénzhiány miatt semmi sem lett. Később

többször terítékre került ugyanez az elképzelés. Ezek a tervek – mint azóta tudjuk – megalapozatlanok voltak. A

legelő korábbi használatának egész rendszerét borította volna fel, ha egy jelentős részét kiszakítják, felszántják.

Ennek következményét senki sem gondolta át igazán alaposan, nem tárta fel tudományos alapossággal, pedig a

százados rendszer egyes elemeinek megbolygatása később láncreakciószerűen váltotta ki az egész rendszer

megsemmisülését, ezen belül egyes állatfajtáknak, sőt állatfajoknak a Hortobágyról való eltűnését.

1943–1944-ben Belső-Ohaton 3 789 kh-at, Külső-Ohaton 55 kh-at adott bérbe a város az államnak

állattenyésztési és kísérleti gazdaság számára. Rizstermesztéssel is próbálkoztak. 1936-ban 4 kh-on kísérleti

termesztést folytattak. Ezután 300 kh-on létesítettek rizstelepet és ezen 1941-ben 18–20 q/kh termést értek el.

Az első talajjavítási kísérletek 1934-ben indultak. Cukorgyári mésziszappal próbálkoztak volna. Pénzhiány miatt

a nagy tervekből szinte semmi sem valósult meg.

1948-ban az állam tulajdonába került a Hortobágy. Kialakultak az állami gazdaságok. A gazdaságok az állami

támogatást kihasználva gyorsan fejlődtek. A frissen feltört területeken búzából 10–12 q, kukoricából 10–12 q,

rizsből 9–10 q, szénából 14–17 q termést takarítottak be holdanként. Az öntöző telepek gépi felszereltsége,

építése 18 218 kh öntözését tette lehetővé, ebből 8 250 rizstelep volt. Halastó terület 3 190 kh volt.




A rizstelepeket – gazdaságtalanságuk miatt – folyamatosan számolták fel. Ezek szinte gyógyíthatatlan

tájsebekként a pusztán parlagon maradtak, később fűvel telepítették be, és intenzív öntözött kaszálóként

hasznosították.

1960 végén miniszteri rendeletre a hat hortobágyi állami gazdaság egyesült. A szántóterület 87%-án csak 4 féle

növényt termesztettek: búzát, rizst, kukoricát és lucernát. 1965-ben 33 féle növényt, 1970-ben 15 félét. A búza

termésátlaga a fentiekben közölt időszakban majdnem megduplázódott, a kukorica átlaga 243%-ra, a lucernáé

149%-ra, a cukorrépáé 167%-ra növekedett.

A területeken majdnem korlátozás nélkül használtak műtrágyát, gyomirtó és növényvédő szereket, amivel igen

nagy károkat okoztak. A növénytermesztésnek a Hortobágyon a legfontosabb feladata az állatállomány

takarmányszükségletének mind teljesebb kielégítése, helyben való megtermelése volt. Azt a takarmányt kellett

itt előállítani, amit korábban a debreceni löszháton termeltek meg. A fejlődéssel, a termelés fejlesztésével egyre

nagyobb károkat okoztak a környezetben.

Az elmúlt évek során pénzhiány és a rendszerváltás utáni szemléletváltozás következtében a hortobágyi

szántókon kevesebb műtrágya és növényvédőszer kerül felhasználásra, a gyepek vegyszerezése pedig teljesen

megszűnt, ami csak használ a környezetnek.

6.4. 4.6.4. Állattartás a Hortobágyon

A Hortobágy legelőterületének állateltartó képessége különösen a Tisza szabályozása előtt volt nagy. A

Hortobágyon rideg állattartás folyt. A fejőstehén, a hámos ló, az őrlős ló, a fejős juh stb. a belső legelőn voltak,

a külső legelőn pedig a gulyamarha, a ménes, a nem fejős juhok és a növendék állatok legeltek. Később a belső

legelőket a szántóföldi növénytermelés céljára felszántották. A legeltetés a külső területre szorult, így a

Hortobágy állatszáma megnőtt. Az 1840-es években megindult vízszabályozási munka következtében

rohamosan romlott a legelő minősége. A fellépő szikesedési folyamatok és aszály következtében csökkent a

puszta állateltartó képessége. Irodalmi adatok szerint a Hortobágy állattenyésztése ma töredéke az egykorinak.

A gazdasági állatok közül a Hortobágy az egyedüli átmentője az ősi juhfajtának, a rackának. Fennmaradását a

szép hagyományokhoz való ragaszkodáson kívül az is segítette, hogy a pásztorbundát csak ebből a fajtából

tudták előállítani. A kevesebb és olcsóbb gyapjút azonban még a jobb tejtermelő képesség sem tudja

ellensúlyozni, így tenyésztése az egyéb juhokéhoz képest gazdaságtalanabb.

A Tisza szabályozása előtt a Hortobágy megfelelt a szarvasmarha-tenyésztés akkori követelményeinek. A nyári

fűtermés bőséges volt, a talaj nedvességének utánpótlását a megismétlődő árvizek biztosították. A magyar

szürke marha jól bírta a néha vizes, mocsaras legelőket, az erős nyári napsütést, a legyeket, szúnyogokat és

takarmánytermesztés híján, a téli szűkös tartást. A Hortobágy területén hatalmas gulyák legeltek. A magyar

szürke tenyésztésének létjogosultságát elsősorban a magyar tinó kereslete adta. A magyar szürke ökör sokkal

szívósabb és igénytelenebb volt a tarkánál, sokszor 16–18 éves korukban is dolgoztak. A mezőgazdaság

gépesítésével a magyar szürke kiszorult a tenyésztésből. A tejtermelés erősödő konkurenciájában sem állhatta

meg a magyar szürke a helyét, noha a tehenek között egészen jól tejelők is akadtak. Így a magyar szürke fejését

1958-ban abbahagyták, gulyában tartották, és az állomány csak borjút termelt. A gazdasági jelentőség

tekintetében a magyar szürke helyét a Hortobágyon is más fajták (Magyar tarka, Hereford) vették át.

A Hortobágy lóállományát – mely a történelem során erőteljesen átalakult – fajtától függetlenül az acélosság,

szívósság jellemezte. A száraz puszta nem bőséges, de tápanyagban gazdag füve és kemény talaja alakította a

csikókat kitartó, sokáig használható lovakká. A nóniusz kiváló igásfajta lett, könnyebb egyedei hátaslónak is

megfeleltek. A hortobágyi sziki nóniuszok méretei általában nem érték el a mezőhegyesi lovak méreteit, viszont

keménységben kitartásban egészen kiválóak voltak. Az igásló rangvesztésével csökkent az állomány, holott a

Hortobágy legérdekesebb látnivalóját hajdan a nagy létszámú, több száz lóból álló ménesek adták.

Amikor Magyarországon legelő sertésfajták voltak, a Hortobágy kis falvaiban is ugyanolyan mértékben

tartottak sertést, mint az ország többi részén. Ezek a fajták mind kipusztultak. Helyükre a mangalica lépett.

Sertés ugyan mindig volt a Hortobágyon, de a juhokhoz, marhákhoz és a lovakhoz képest alárendelt szerepet

játszott. A Hortobágyon és a pusztát övező falvakban az utóbbi években – a spanyol piac igényei miatt –

fellendült a mangalica tartás. A környéken még mindig működő modern „nagyüzemi” sertéstelepeknek a

legelőkhöz, a tájhoz semmi köze.

Valaha a Hortobágyon a baromfitartás a puszta széli falvakhoz és a pásztortanyákhoz kötődött, ahol saját

használatra kisebb állományokat tartottak. Az állami gazdaságok kezdetben az ún. vándorólas tartást




alkalmazták, ami megőrizte a hagyományos tartás erényeit, s kisüzemi tartásnak volt tekinthető. Később, az

1970-es évek végétől a nagyüzemek életében a baromfitenyésztés szerepe változott. A baromfi a Hortobágyra

látogató szemében nem tartozott a puszta jellegzetességi közé, még akkor sem, ha sokfelé találkozhatott

gyöngyös-, lúd-, esetleg kacsafalkákkal.

A Hortobágyon a legeltetésben a mai napig fontos szerepe van a kutyának. Legismertebb terelő kutya a puli. A

pásztorkutyák közül megtalálható még a pumi, a mudi, a komondor és a kuvasz.

A Hortobágyon a hal és a halászat régen is nagy jelentőségű volt. (A legrégibb feljegyzés Hortobágy

halászatáról 1248-ból származik). A Tisza szabályozása után a Hortobágy vizei elapadtak, mocsarai kiszáradtak,

a Tisza közmondásos halbősége megszünt, így a halászat is hanyatlott. A Hortobágyi Tógazdaság nagyarányú

fejlesztésére a II. világháború után került sor. Alapvető halfajok: a ponty, a compó, a süllő, a harcsa, a csuka

voltak, később növényevő halakat (a fehér és a pettyes busa, az amur) és az angolnát is telepítettek.

6.4.1. 4.6.4.1. A védett terület sajátos állattartási helyzete

A táj fejlődésének, a Hortobágy mai arculatának kialakulásában igen fontos szerepet játszott a mezőgazdaság,

ezen belül a külterjes állattartás. Természetesen nem szabad túlértékelni, s kizárólagosságát bizonygatni.

Bizonyos, hogy a táj, a fátlan, rövid füvű szikes puszta létrejöttében az antropogén hatások is közrejátszottak, de

hibás a táj másodlagos jellegének túlhangsúlyozása. Alföldünkön ez az utolsó természetes kép, az erdőkkel,

lápokkal, mocsarakkal, lösz- és szikes puszta foltokkal tarkított táj, az erdőssztyepp. A Hortobágyról ma már

biztosan tudjuk, hogy a rézkor végétől napjainkig folyamatosan nyílt legelő táj.

A Hortobágy erősen kontinentális, csapadékban szegény, az erdőirtásokkal, lecsapolásokkal megváltozott

mikroklimatikus adottságai, a talaj szikes jellege, s az erőteljes legeltetés lehetetlenné tették az újraerdősülést. A

jelenlegi képben itt kell keresnünk a természetestől eltérő, ún. másodlagos elemeket, s itt érhető tetten a

mezőgazdasági hasznosítás tájformáló hatása is. Ezek az összefüggések nyilvánvalóvá teszik, hogy a

hortobágyi gyepek jelentős részének fenntartásához, természeti értékeinek megőrzéséhez hozzátartozik a

külterjes állattartás.

El kell azonban fogadni, hogy a továbbiakban a mezőgazdasági hasznosítás csak a természetvédelmi prioritások

érvényesülésével folyhat a területen. A természetvédelem és a legelőgazdálkodás közös érdeke, hogy

megkeresse azokat az évszázadok során kiforrott s mára feledésbe merült módszereket, amelyek

biztosíthatják a természeti értékek fennmaradását, gazdagodását, s ezeknek a szempontoknak megfelelve, a

lehető legnagyobb gazdasági haszonnal járnak.

A folyószabályozás és a gazdasági használat következtében is formálódott pusztai környezet, a sajátos talaj- és

éghajlati adottságok, a növénytakaró és állatvilág sajátos összetétele egyedül itt, a magyar Alföldön, a

Hortobágyon található.

A hortobágyi természetvédelem feladatai kettősek: megmenteni, megőrizni a múlt évszázadok értékes

hagyományait, és sajátos, tájhoz idomuló, a természetvédelmi kezelés szolgálatába állított gazdálkodást folytatni

a puszta fenntartása, a terület hasznosítása és az ott élők igényeinek kielégítése mellett.

6.4.2. 4.6.4.2. Védelmi követelmények és korlátok – a gazdálkodás konfliktusai

Az elmúlt években mesterségesen szított konfliktus alakult ki a természetvédelem és a mezőgazdaság között. A

természetvédelem igyekezett jogszabályokkal, az érdekérvényesítés egyéb eszközeivel elérni céljait. A

mezőgazdaság programokban gondolkodott, amihez természetesen nem lehetett igazítani egy táj működését.

Természetvédelmünkön az elmúlt húsz év során több ilyen program „gázolt át” a természetvédelmi

szempontokat figyelmen kívül hagyó gazdasági szabályozóival. Ezek közül a továbbiakban két különösen nagy

kárt okozó kampányról kell említést tenni.

Első a hetvenes évek juhprogramja, amikor például a Hortobágyi Nemzeti Parkban az anyajuh állomány

negyvenezerről hirtelen százhúszezerre – rövid ideig száznegyvenezerre – emelkedett. Természetesen ilyen

változást a védett értékek nem tudnak elviselni. De nem képes elviselni a legelő és maga a juh sem.

A tervezett fejlesztéshez meg kellett teremteni az infrastruktúrát, utakat, állattartó telepeket. A program

irányítóinak elképzelése szerint a Hortobágyi Nemzeti Park területére tíznél több, egyenként tízezer juh

elhelyezésére alkalmas telep épült volna, a kiszolgálásukhoz szükséges úthálózattal együtt. Ezt a tervet az arab

piacon bekövetkezett változások hiúsították meg. Így is megépült azonban három „ötezres” telep.




Természetesen a sovány, sziki legelő ennyi állatot nem volt képes a telep környékén eltartani, további ún. nyári

szállások építésére volt szükség, ahol a Hortobágyon bevált egyedszámú falkákat tartották.

A program gyors összeomlása után az épületeket a nemzeti park természetvédelmi céljaival ellentétesen

elsősorban ludak tartására kívánták használni.

A telepek és utak megépítését követően a legelőterületek jelentős részét intenzív művelésbe tervezték vonni,

hiszen kiderült, hogy az ősgyepek hozamából az állomány számára szükséges takarmány nem biztosítható. Ez a

fejlesztés mintegy tizenötezer hektár természetvédelmi szempontból igen értékes gyepet érintett volna.

Szerencsére ezt sikerült a természetvédelemnek megakadályozni, s mindössze 350 ha területen történt meg a

gyepfelújítás.

A megépített telepek alkalmatlanok voltak a juh tartására. Erre már a tervezés időszakában sokan felhívták az

építtetők figyelmét. Mégis ilyen hodályok épültek, mert a mezőgazdasági kormányzat csak erre a típusépületre

biztosított állami támogatást. Már a működés kezdetén, tavasszal, tömegesen fagytak meg, pusztultak el a

frissen született kisbárányok.

A hatalmas vasbeton kolosszusok tájvédelmi szempontból is óriási károkat okoztak. Elbontásuk, a táj

rehabilitációja milliókba kerülne. Ma ezek az épületek üresen állnak, a mezőgazdasági szakemberek pedig a

természetvédelmet hibáztatják, hogy nem akadályozta meg felépítésüket.

Másik példánk egy hibás koncepcióra épülő gabona–gyep váltógazdálkodás, ahol a gazdasági szabályozók

nem tettek különbséget a védett és nem védett területek között. Hiába próbálkozott a természetvédelem, a

mezőgazdaság nem volt hajlandó módosítani jogszabályellenes rendelkezéseit.

A mezőgazdasági üzemek engedve a jelentős állami támogatás csábításának, s remélve, hogy az esetleges

természetvédelmi bírság ellen védelmet kapnak, több értékes ősgyepet törtek fel az ország területén.

Valójában a konfliktusok többségénél nem a természetvédelem került szembe a gazdálkodással, hanem a

mezőgazdaságban uralkodóvá vált hibás mennyiségi szemlélet és a táj ökológiai potenciáljának konfliktusáról

volt szó.

A mezőgazdaság óriási összegeket fordított a térségi meliorációkra. Ezeket a beavatkozásokat sehol sem előzte

meg megfelelő ökológiai állapotfelmérés, de értékelő utóvizsgálat sem. Sok helyen ezek a keretek is

hallgatólagos állami támogatást takartak.

Sajnos ezek a beavatkozások is olyan károkat okoztak, amelyek következményeinek felszámolása, s erre előbb-

utóbb szükség lehet, milliárdokba kerülhet. Ezek a beavatkozások az Alföldön újabb zavarokat okoztak a táj

természetes vízháztartásában tetézve a múlt századi vízrendezések hibáit. Az erdőfoltok, fasorok kiirtásával, a

több száz hektáros táblák kialakításával megszüntették az átjárhatóságot a természeti és a gazdasági táj között.

Károsodtak a természetes vándorlási útvonalak, az úgynevezett zöld folyosók, s a menedékhelyek (refugiumok),

amelyek a hatalmas monokultúrák betakarításakor, mint kis szigetek összegyűjtötték a vándorló élőlényeket.

A világ természetvédelmi problémái között a legfontosabbak közé tartozik a biológiai változatosság megőrzése,

amely az ésszerűtlen melioratív beavatkozások következtében komoly csorbát szenvedett. A természeti képben

okozott károk mellett nem elhanyagolhatók a táj uniformizálásával okozott esztétikai károk sem.

Több vizsgálat bizonyítja, hogy a korábbi vízgyűjtő területek ötödrészükre, hatodrészükre csökkentek, s ezáltal

szinte teljesen eltűntek a Hortobágyra jellemző, a csapadékvízből táplálkozó időszakos mocsarak. Ez a kár az

ökológusok véleménye szerint meghaladja azt a veszteséget, amelyet a több mint harmincezer holdnyi gyep

feltörése jelentett.

6.4.3. 4.6.4.3. Javasolt gazdálkodási módok

Gazdasági, történelmi fejlődésünk sajátossága, hogy kultúrhatásoktól érintetlen területünk alig akad. Igen

értékesek lehetnek viszont a hagyományos földhasználat során létrejött, kialakult másodlagos tájak. Az itt

található természeti értékek fennmaradása el sem képzelhető az ősi hasznosítási formák nélkül. Ebbe a

kategóriába tartozik a legelők és kaszálók legnagyobb része.

A természetes vagy természetközeli életközösségeknek otthont adó területeket, a természetvédelmi oltalom alatt

álló területek fokozottan védett részét a művelésből ki kell vonni. Ezeken a területeken is szükség lehet

kaszálásra, legeltetésre, ezt a munkát azonban nem szabad nyereségorientáltan végezni. Egy ritka élőlény




megjelenése, elszaporodása befolyásolhatja a földhasználatot, és ezzel a termelés eredményességét. A

természetvédelmi fenntartó gazdálkodás így a piaci viszonyokhoz nem tud igazodni.

Amilyen szerepet játszott a mezőgazdasági hasznosítás a táj kialakulásában, ma is olyan szerepet kell, hogy

betöltsön a természeti kép megőrzésében. Ezeken a területeken a mezőgazdasági hasznosítás fennmaradásával

kell számolnunk. A túzok védelme például ma már nem képzelhető el a repce, lucerna és őszi gabonaföldek

nélkül.

Szükség van a gazdasági táj sajátosságainak, értékes egyedi, hangulati elemeinek megőrzésére is. Egy

kisparaszti gazdálkodás formálta mozaikos táj igen értékes lehet természetvédelmi szempontból is. A parcella

(tábla) szegélyek – ha azok kellően szélesek –, mint migrációs folyosók működhetnek, összekötve a távolabbi

védett élőhelyeket.

Nemcsak a hasznosítási zónák kijelölése oldhatja fel a természetvédelem és gazdálkodás konfliktusát.

Lehetőséget kínál erre a kultúrák jó megválasztása, a napjainkban terjedőben lévő ökológiai gazdálkodás

alkalmazása, esetleg új hasznosítási formák – ilyen a gyógynövénytermesztés – bevezetése. Ezek a szempontok

tovább finomíthatják a természetvédelmi feltételeket is figyelembe vevő mezőgazdaság eszköztárát,

segítségükkel kialakulhat a védett területek körül egy sajátosan kezelt mezőgazdasági táj, egy igen jól működő

védőzóna.

A mezőgazdaság és természetvédelem együttélésének további igen fontos feltétele a védelem érdekeit, a

természetvédelmi kezelést szolgáló gazdasági szabályozók, dotációs rendszer alkalmazása. Több országban ezen

alapszik és eredményesen működik a természetvédelmi területek – legelők, kaszálók – kezelése.

Az előbbieket összefoglalva: a Nemzeti Park területén szorgalmazni kell az ökológiai gazdálkodás elterjedését.

A többi területen is törekedni kell a legkisebb vegyszerigényű, lehetőleg extenzív, a táj agroökológiai

potenciáljához illeszkedő szántó- és kertkultúrák megválasztására. Alkalmazni kell a környezetbarát,

természetkímélő gazdálkodási elveket. A nemzeti park teljes területét állami tulajdonba kell venni, és a nemzeti

park kezelésébe adni. A természetvédelmi fenntartó, természetkímélő gazdálkodást pedig a HNP szakmai

kontrollja mellett a Kht, illetve a pusztával határos települések gazdáiból szerveződő, a nemzeti parkkal

együttműködő legeltetési társulatok végezhetik.

6.4.4. 4.6.4.4. Az állattartás lehetőségei és céljai

A természetvédelem – a nemzetközi előírások hatásának is köszönhetően – új pályára állt. Szűkös anyagi

lehetőségeit kihasználva hozzákezdett a legértékesebb területek megvásárlásához. Ekkor egy újabb problémával

találta szemben magát – meg kellett szerveznie a természetvédelmi fenntartó gazdálkodást.

A Hortobágyi Nemzeti Park ebben az időben dolgozta ki azokat a kezelési elveket, amelyek ma is alapját

képezik a kezelési és rekonstrukciós munkának és a puszta hosszú távú mezőgazdasági hasznosításának.

(Természetesen ezen a hasznosításon az optimális természetvédelmi kezelést kell érteni.)

Az ekkor elvégzett vizsgálatok bizonyították, hogy a teljesen érintetlenül hagyott és a túllegeltetett területekre

egyaránt szükség van. Ekkor körvonalazódott az az elv is – ami igen jól illeszkedett a nemzeti parkokra

vonatkozó természetvédelmi előírásokhoz –, hogy a területet a különböző formájú és mértékű hasznosítás

alapján zónákra kell osztani.

A természetvédelmet erősen sokkolta ebben az átalakulási fázisban, hogy a Nemzetközi Természetvédelmi Unió

részben a meglévő mezőgazdasági használat miatt hazai nemzeti parkjainkat, így a Hortobágyi Nemzeti Parkot

is a kettes kategóriából az ötösbe sorolta. Ez a visszaminősítés arra az időre esett, amikor a törvénykezés

hozzákezdett a mezőgazdaság privatizációs lehetőségeinek a vizsgálatához.

A nemzetközi fellépés megerősítette azok véleményét, akik a természetvédelmi oltalom alatt álló területek

átvételét szorgalmazták. Ebben az időszakban nyilvánvalóvá vált, hogy a termelőszövetkezetek felbomlása

elkerülhetetlen, s hogy a privatizáció, a kárpótlási jogszabály milyensége hosszú távon meghatározza a

természetvédelem, a Hortobágyi Nemzeti Park sorsát. Legfenyegetőbbnek – ezt támasztják alá a nemzetközi

tapasztalatok is – a természetvédelmi oltalom alatt álló területek ellenőrizetlen, a természetvédelmi kontroll alól

kikerült privatizációja tűnt.

Éppen a védett értékek megőrzése érdekében elkerülhetetlen bizonyos mezőgazdasági tevékenység. Ilyen a

gyepek legeltetése, bizonyos réteken a kaszálás is. A legelők és rétek egy része emberi beavatkozás nélkül

éppen eredeti jellegét veszítené el, elgyomosodna, egyes védett növények helyét a gyomnövények foglalnák el.




A mezőgazdasági (elsősorban gyep) területeken a hagyományos állattartás, legeltetés, kaszálás, vízfelületeken a

kisszerszámos halászat, a nádaratás fenntartása, ismételt meghonosítása a természetvédelem törekvéseivel

általában összeegyeztethető.

A Hortobágyi Nemzeti Park pusztáinak állapotmegőrzéséhez az Igazgatóság véleménye szerint a mait

lényegesen meghaladó – de korábban már tartott – legelő állatállományra lenne szükség.

Az egymásrautaltság, az előírások és elvárások kapcsán a közel két évtized alatt viszonylag szoros kapcsolat

alakult ki a területet kezelő, használó szövetkezetek, állami gazdaságok és a felügyeletet ellátó Hortobágyi

Nemzeti Park között. A privatizációs folyamatok, illetve azok felgyorsulása felboríthatja a napjainkra kialakult

egyensúlyt. A természeti állapot fenntartása ugyanis egyrészről feltételezi, hogy a legelőket továbbra is

legeltetéssel hasznosítsák, a fűállomány és annak jellege csak így őrizhető meg. A táj jellegének és természeti

értékeinek megőrzése inkább a legeltetés fejlesztését, mint annak visszafogását kívánja. Másrészről viszont a

kiveszőfélben lévő ősi magyar háziállatokat is eredeti környezetben és hagyományos tartási körülmények között

kell megőrizni az e célra szükséges állomány fenntartásával.

4.6.4.5. A Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság

A Közhasznú Társaságot a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Miniszter alapította 1994. április 1-jével – a

privatizációt követően megszűnt Hortobágyi Állami Gazdaság jogutódjaként –, mint 100%-ban állami

tulajdonban lévőt társaságot.

A Közhasznú Társaság küldetése és célja: „a Hortobágyi Nemzeti Park területén a természeti értékek

megőrzése és gyarapítása oly módon, hogy speciális igények kielégítésével – korlátozottan profitorientált

gazdálkodás elveire támaszkodva – a megtermelt nyereséget visszaforgatja a társaságba, és ezt a

természetvédelmi feladatok megoldására fordítja”.

Alapításkor a KTM és az FM által kijelölt – tartósan állami tulajdonban tartandó – vagyoncsoportok kerültek a

Társaság tulajdonába és kezelésébe:

• veszélyeztetettségük miatt védetté nyilvánított őshonos és régen honosított háziállatok (magyar szürke

szarvasmarha, hortobágyi racka juh, gyimesi racka juh, nóniusz ló, gyöngytyúk);

• a génbanki állatállomány ellátását biztosító létesítmények és eszközök (hodályok, karámok, gépek stb.);

• pásztorépítmények, egyéb állattartáshoz kötődő építmények;

• lakossági ellátást biztosító infrastrukturális létesítmények (törpevízművek, gázvezetékek, szennyvízcsatornák,

utak stb.);

• a szántóföldi növénytermesztés eszközei.

A Közhasznú Társaság főbb tevékenységei az alábbiak.

• Természetvédelmi területek fenntartása, ökológiai szemléletű tájgazdálkodás és természetkímélő

gazdálkodási módok kialakítása és terjesztése:

• a védett szántóterületeken biológiai gazdálkodás, az előállított biominősítésű termékek (étkezési búza,

olajipari és étkezési napraforgó, olajipari repce, étkezési köles) exportálása, valamint a génbanki

állatállomány számára biominősítésű szálas és szemestakarmány termesztése;

• a gyepterületeken hagyományos legeltetéses gazdálkodás, legelő állatok biztosítása, az állatok téli

takarmányozására réti széna betakarítása, a legelőterületek gondozása, a pusztai építmények (utak, hidak,

átereszek, csatornák stb.) karbantartása;

• a védett gyepterületeken a vadon termő gyógynövények védelmének és begyűjtésének szabályozása, a

gyűjthető gyógynövények hasznosítása, biominősítésű gyógynövények szárítása, feldolgozása, exportálása.

• Védett őshonos és honosított háziállatok génbankjának fenntartása és fejlesztése:

• a génbanki állatállománynál a gyöngytyúk és a nóniusz ló létszámának szinten tartása mellett a kérődző

állatok (marha, juh) létszámának növelése a legelő állatok biztosítása érdekében;




• az értékesíthető szaporulatok és állati termékek biominősítése magyar szürke szarvasmarha, racka juh és

gyöngytyúk esetében, biominősítésű borjúhús rendszeres értékesítése, biominősítésű bárányhús, juhtej és

tejtermék, pecsenye gyöngyös piacra juttatása;

• a génbanki állatállomány OMMI által törzstenyészetté nyilvánított tenyészállatainak felnevelése és

értékesítése társcégek részére (magyar szürke tenyészüsző, tenyészbika, racka tenyészjerke és tenyészkos).

• Természetorientált idegenforgalom szervezése nemzetközi turisztikai, valamint oktatási és kutatási céllal:

• a Pusztai Állatpark fenntartása és bemutatása,

• ornitológiai és botanikai túrák szervezése,

• szabadidős programok szervezése (szekerezés, lovaglás).

6.4.5. 4.6.4.6. Megoldási módozatok és alternatívák a HNP állattartásában

A nemzeti parknak a Kht. bevonásával át kell vennie a génbanki feladatokat, az őshonos és honosult

háziállatok tartását. A Hortobágyon elsősorban a gazdaságosan nem tartható szürke szarvasmarha megőrzését

kell biztosítani. Ezt a fajtát nem csak történeti emlékként kell megőrizni. Védelme azért is fontos, mert sajátos,

más szarvasmarha fajtáktól eltérő legelési viselkedésével legalkalmasabb a hortobágyi legelők természetvédelmi

kezelő legeltetésére.

A Hortobágyi Nemzeti Park, illetve a Kht. saját erőből az elkövetkező időszakban nem tudja megoldani a

szükséges állatállomány biztosítását. Erre azonban a tapasztalatok szerint nincs is szükség. A nemzeti parknak

a teljes területen fel kell vállalnia egy „régi típusú” legeltetési társulat szerepét. Biztosítani kell a környező

települések, magángazdák számára a természetvédelmi szempontokhoz igazított legelőhasználatot.

Ezt a munkát több természetvédelmi, ökológiai indok alapján csak a nemzeti park láthatja el. A védett élőlények

megjelenése, vándorlása stb. szükségessé teszi, hogy a használat hozzájuk igazodjon. Ezek az adatok nem állnak

a mezőgazdasági üzemek rendelkezésére. Változásuk gyors intézkedést, alkalmanként teljes körű tilalom

elrendelését feltételezi.

Természetesen, mivel itt hatalmas terület, közel ötvenezer hektár gyep kezeléséről van szó, a feladatot egy

önálló egységnek kell végezni. S itt ismételten hangsúlyozni kell, hogy a természetvédelmi kezelést és nem

eredményorientált gazdálkodást kell érteni ezen a munkán.

Az alapelvek rövid ismertetése után igen vázlatosan sorra kell vennünk azokat az ökológiai rendszereket,

amelyek kezelésében a legeltetés nélkülözhetetlen.

a) Rövidfüvű ürmös szikespusztai gyepek

Ezeket az élőhelyeket évszázadok óta juh legeli. Néhány ritka, fokozott védettségű faj ennek a típusnak a

szakadozott, kisebb borítású zónáiban él. Meg kell tehát határozni a természetvédelmi fenntartó legeltetés

szükséges mértékét, s néhány foltban a kopárosítás érdekében kisebb túllegeltetést is alkalmazni lehet.

b) Füves szikespusztai gyepek

Jobb minőségű szikes talajokon kialakultak az előzőnél nagyobb hozamú legelők, amelyeket elsősorban

szarvasmarhával, a legjobb minőségű részeken lóval kell legeltetni. Ennek az élőhelynek a

csapadékviszonyoktól függően erősen változhat a hozama, eltartóképessége. A legeltetés rendjét minden

évben az aktuális állapothoz kell igazítani. Ez az egyik olyan tényező, ami szinte tervezhetetlenné teszi a

természetvédelmi célú legeltetés gazdasági kihatásait.

c) Mocsarak, nádasok, mocsárrétek

Valamikor ezeket az élőhelyeket – főleg aszályos években – is rendszeresen legeltették. A szarvasmarha,

elsősorban a magyar szürke szívesen legelte a friss nádat, fenntartva a Hortobágyon egy sajátos, mára szinte

teljesen eltűnt élőhelytípust: a kopár partú „legelőtavakat”. A mocsarak rétzónájában tehát a kaszáláson

kívül a legeltetésnek lehet fontos szabályozó szerepe.




A fenti felvetésekből következik, hogy a Hortobágyi Nemzeti Parkban mielőbb egységesen értelmezett

természetvédelmi fenntartómunkának kell érvényesülnie, természetesen olyannak, amelynek fontos eleme az

évszázadok tapasztalata során kialakult külterjes pusztai állattartás.

A mezőgazdasági tevékenység mellett a Hortobágy Nemzeti Park területén, illetve határa mentén az utóbbi

években fellendülőben van az idegenforgalom. Hazai és külföldi magántőke bevonásával épültek szállodák,

vendéglátóhelyek. Így épült fel a magyar–német érdekeltségű Epona Kft. tulajdonában lévő máltai lovasfalu.

A további célok, feladatok közül – a teljesség igénye nélkül – a következőket célszerű feltétlenül kiemelni:

• minősített organikus (bio) és natúr állati termék előállítása, az ehhez szükséges feltételrendszer megteremtése,

az ellenőrzés és minősítés elvégeztetése;

• védett márkanév használati jogának megszerzése, az ezen alapuló állattartás kialakítása;

• a már vázolt és a HNP lehetőségeihez igazodó, új marketing rendszer kidolgozása, bevezetése;

• a rét-legelő gazdálkodás feljavítása, a növénytermesztés tájba illő módszereinek kialakítása.

6.5. 4.6.5. Növénytermesztés a Hortobágyon

6.5.1. 4.6.5.1. A növénytermesztés helyzete

A növénytermesztés jelenlegi helyzete szempontjából előrelépést jelent, hogy kevesebb műtrágya és

növényvédőszer kerül felhasználásra, bár erre a kényszer viszi rá a termelőket. Ennek megváltoztatása nem

lenne célszerű, mert ez megnehezítené a természetvédelem helyzetét.

A területen nagyrészt ma is legelők, kis részben – a valamikori rizsföldek területén – öntözött gyepek vannak. A

szántó művelési ágú területeken elsősorban búzát, kukoricát, repcét, napraforgót, szálas takarmányokat –

elsősorban lucernát – termelnek. A termésátlagok igen alacsonyak. Ezért előnyös lenne a kisebb

vegyszerigényű, lehetőleg extenzív, a táj agroökológiai potenciáljához illeszkedő szántókultúrák megválasztása.

Fontolóra kell venni esetlegesen a gyógynövénytermesztés lehetőségeit is. A területen jelentős kertészeti

termelés nem folyik.

Jelenleg a területek nagy része állami tulajdonban van. A nemzeti park területének állami tulajdonban kell

maradnia ahhoz, hogy a természetvédelmi szempontok és szükségszerűségek prioritásán alapuló gazdálkodás

non-profit keretek között hosszú távon biztosítva legyen.

4.6.5.2. Védelmi követelmények, korlátok és a gazdálkodás konfliktusai

A nemzeti parkot a természetvédelmi kezelés szempontjai alapján a következő területekre osztjuk fel: A, B, C

zóna, védőzóna.

A szikes legelők közé beékelődő szántók megtarthatók, ha azok a tájképet túlságosan nem zavarják. A

magasabb növényzet fészkelő és búvóhelyet nyújt a pusztán sokszor csak táplálékot kereső állatoknak. Konkrét

esetekben meg kell határozni:

• a vetésforgóban résztvevő növényeket,

• a betakarítás módját és idejét,

• a talajműveléskor és betakarításkor szükséges megelőző védelmi intézkedéseket,

• a biológiai védekezésben résztvevő fajokat.

Megtartandók a telepített szárnyék vagy kerek erdők, melyek a puszta képét nem zavarják, és védett madarak

éjszakázó és fészkelőhelyei, refugium területei. Az erdőművelést, a vadászatot, az állományszabályozást a

természetvédelem (madárvédelem) érdekeinek kell alárendelni.

A védőövezetek feladata az intenzív gazdasági hasznosítás alatt álló területek közvetlen hatásainak mérséklése,

a HNP-ben és térségében lévő természeti értékek, területek védelme érdekében. A védőövezetben ellenőrizni és

szabályozni kell minden olyan tevékenységet, mely a HNP és térségének életére hatással lehet:




• meg kell szüntetni minden olyan tevékenységet, melynek hatásai ellentétesek a HNP alapvető érdekeivel,

zavarják a védett puszta élővilágát, a pusztai táj szépségét és következményei jelenleg és távlatban is

akadályozzák a HNP fejlesztését,

• fokozott gondot kell fordítani a pusztai táj értékes, karakteres elemeinek (természetes képződmények,

kultúrtörténeti és tájképi értékű építmények, épületek, épületegyüttesek, faluképek, üdülési értékű erdők és

vízfelületek) védelmére és fejlesztésére,

• ellenőrizni és ha szükséges, módosítani kell a védő-övezet területére érvényes területfejlesztési, rendezési és

üzemeltetési terveket, továbbá mindenféle föld feletti létesítmény építéséhez, tartós mező- és erdőgazdasági

kultúra telepítéséhez, vízgazdálkodást érintő létesítmények megvalósításához, utak, vasútvonalak

létesítéséhez szükséges terveket.

6.5.2. 4.6.5.3. A növénytermesztés kulcspontjai

a) A talajművelés

Nagyon sok talajművelő eszköz áll rendelkezésünkre, melyeket nem mindig célszerűen alkalmazunk. Különös

figyelemmel kell kiválasztani a legcélszerűbb módszereket és eszközöket. A Hortobágyi Nemzeti Park területén

jellemző az erózió, ami ellen a legjobb védekezés, ha mind több ideig növényzettel borított a terület. Ezért itt

elsősorban nem forgató, hanem talajlazító eszközök jöhetnek számításba.

A talajszellőztetés a vízkészlet és a talajszerkezet megőrzésének legjobb eszközei. Hatásukra a pórustérfogat és

a talaj levegőtartalma jelentősen megnő. Minden esetben hasznos és nélkülözhetetlen a kapcsolt munkagépek

használata. A fellazított réteg felső pár centiméterének visszatömörítésével a vízkészletet meg tudjuk őrizni.

Az eke munkája nem kiküszöbölhető, de csak csapadékos évjáratban és kapásnövények alapműveleti

eszközeként alkalmazzuk. A „perc talajokon” az eke utáni elmunkáló kapcsolódása nagyon nehézkes. A nem

lezárt szántás gyorsan kiszárad. Azért ajánlatos az eke használatát csökkenteni, mert ezeken a területeken jó, ha

nincs leforgatva minden növénymaradvány a talajmozgások miatt. A tárcsás talajművelő eszközök használatát

minimálisra kell csökkenteni, mert az amúgy is labilis szerkezet porosításához, és nem időben alkalmazva

tömődöttséghez vezethet. Helyette inkább a fogasolás – könnyűtől a nehézfogasig – alkalmazható.

Az összevont műveletek végzésének legfontosabb eszközei a multi-tillerek, melyek az alapművelettől a magágy

elkészítéséig minden alapműveletet elvégeznek. A direkt vetőgépek esetleg alkalmasak lehetnek az itt folyó

növénytermesztési munkáknál, mert a talajtakarás és a minimális talajmozgatás ezeknek az eszközöknek a

használatával a leginkább biztosított. Az élővilágba való beavatkozást ezzel az eszközzel tudjuk a legrövidebb

idejűre csökkenteni. Miután e tájkörzetben a peszticidek használatát minimumra kell visszaszorítani, a

kultivátoros sorközművelés jelentősége megnövekszik, mely a sorok gyommentesen tartásának és a

talajnedvesség megőrzésnek is eszköze.

b) A vetésforgó

A Hortobágyi Nemzeti Park területén termeszthető növények: a gabonafélék, a kukorica, a napraforgó, a repce

(hagyományos fajták) és a hüvelyesek.

A régi háromnyomásos rendszerben ugar, kapás, kalászos követte egymást. Az ugar a talaj pihentetésére

szolgált, amely lehetett fekete vagy zöld ugar. A mai viszonyok között nem valószínű, hogy visszatérünk a

fekete ugar beiktatására, de igen fontos és célszerű lenne a zöld ugar bevezetése. A zöld ugar lehet zöld

takarmánynövény, melyet levágva takarmányként hasznosítunk, vagy zöldtrágya, amit alászántunk és a talaj

szervesanyag-tartalmát növeljük, szerkezetét javítjuk vele.

A vetésforgó szakszerű kialakítása kulcskérdése a növénytermesztés eredményességének, gazdaságosságának,

környezetbarát mivoltának. A betegségek, kártevők és gyomok elleni leghatékonyabb ugyanakkor legolcsóbb

védekezés a helyes növényi sorrend kialakítása. Példaképpen a vetésforgó kialakításának néhány alapvető

szempontját mutatjuk be, a teljesség igénye nélkül.

• Gabonafélék

Az őszi búza és természetesen a többi gabonaféle területét csak úgy növeljük, hogy az önmaga utáni vetést

elkerüljük. A gabonaféléknek klasszikusan jó előveteménye a repce és a hüvelyes növények. A jó elővetemény




egyúttal költségcsökkentő tényező is, kisebb energiaráfordítással nagyobb termés érhető el, és ez a hatás annál

nagyobb, minél kevésbé jó talajon vetünk gabonafélét.

• Kukorica

A kukoricának jó előveteményei a gabonafélék, általában így is következik a kétféle növény a

termelőüzemekben. A kukorica előveteményre nem igényes, akár önmaga után is termeszthető, de nagy

tápanyagigényét mindenképpen figyelembe kell venni. Ökológiai gazdálkodásnál is fokozottan ügyelni kell a

megfelelő tápanyagellátás biztosítására szervestrágyázással.

• Repce

Az alföldi területeken a hagyományos (45% feletti erukasavat tartalmazó) fajták termesztése javasolható. Ezek

az évszázadok alatt kiszelektálódott, stabilan őszi fajták jobban bírják az időjárási szélsőségeket. Mivel a

vetésidő augusztus vége, szeptember első hete, tehát előveteménye ennek ismeretében csak olyan vetemény

lehet, melynek betakarítása után 4–6 hét áll rendelkezésre a talaj előkészítéséhez. Repce esetében ajánlatos a 4

éves forgót betartani. Jó előveteménye a borsó, zabosbükköny, őszi takarmánykeverékek.

• Napraforgó

A napraforgó az előveteményre nem annyira igényes, mint a jól előkészített magágyra. Kerülni kell a termesztés

során, hogy 5 évnél hamarabb ugyanabba a táblába kerüljön.

c) A helyes fajtaválasztás

A termesztési célnak és a termőhelynek megfelelő fajtaválasztás alapvető jelentőségű a környezetbarát

mezőgazdasági rendszerekben. A megfelelő fajta kiválasztásánál a következő szempontokat kell figyelembe

venni:

• a termesztési cél – pl. étkezési, vagy takarmányozási célra, esetleg vetőmagnak kívánjuk-e a növényt

termeszteni, kukorica esetén szemesen, vagy silónak kívánjuk-e betakarítani;

• a minőség kérdése egyre inkább előtérbe kerül, ezért a termés várható minősége meghatározó az

értékesíthetőség és az elérhető ár szempontjából;

• a betegségekkel szembeni ellenállóság – nemesítő intézeteink egyre több jó minőségű, különböző

betegségekre rezisztens fajtát állítanak elő, ezek használatával és megfelelő vetésforgóval, agrotechnikával

kiküszöbölhető a vegyszerek használata, ami nemcsak a környezetre van jótékony hatással, hanem a termelés

gazdaságosságára is (Dániában például a szaktanácsadói kutató hálózat fajtakísérleteiben nem csak a

termőképességet és a minőséget vizsgálják, hanem aszerint is rangsorolják az egyes fajtákat, hogy mennyibe

kerül a növényvédelmük. Ebből a példából is láthatjuk, hogy a környezetvédelem és a gazdaságosság nem

egymással ellentétes kategóriák);

• a termőhelyigény – a megfelelő fajta kiválasztásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy

milyen körülmények között termesztjük növényünket, milyenek a talajadottságok, a tápanyag-ellátottság

szintje, a csapadékviszonyok stb.;

• a terméshozam – a fenti szempontoknak megfelelő fajták közül választhatjuk ki a legmagasabb termést

igérőt – tehát láthatjuk, hogy a legutóbbi évek szemléletváltása utolsó helyre sorolta a mennyiség kérdését.

Alapvető tanácsként fogalmazhatjuk meg, hogy aki igényes és szakszerű növénytermesztést kíván folytatni,

annak érdemes kapcsolatba lépnie a gazdaságához legközelebb eső nemesítő intézettel, ahol mindezeket a

szempontokat figyelembe véve tudnak segítséget nyújtani a helyes fajtaválasztáshoz. Egyébként is tanácsos

olyan fajtát választani – ha van ilyen, és megfelel a fenti követelményeknek –, melyet a saját gazdaságunk

környékén nemesítettek, mert nagy valószínűséggel ezek a fajták alkalmazkodtak legjobban az adott termőhelyi

körülményekhez.

d) A gyomszabályozás

Az ökológiai szemléletű gazdálkodás nem tekinti feltétlenül és tűzzel-vassal irtandónak a gyomokat. Az általunk

gyomnak tekintett növények is az ökológiai rendszer részei, melyek állományát a gazdálkodás érdekében

szabályozni kell.




Az ökológiai gazdálkodás hazájában, Németországban sokféle ötletes mechanikai eszközt fejlesztettek ki az

ökogazdák, melyekkel kézi munka ráfordítás nélkül tarthatjuk gyommentesen állományainkat. Ilyen eszközök

például a gyomfésű, gyomkefe, keskeny sortávú kultivátor stb. Ezekkel az új fejlesztésű eszközökkel olcsón és

hatékonyan megoldhatjuk a gyomkérdést vegyszerek használata nélkül. Ezek elterjesztése nagyszerűen

szolgálná a nemzeti park természetvédelmi céljait.

Walter Kress német ökogazda, aki maga is sokféle eszköz feltalálója, sajátos módszert alkalmaz. A széles

sortávban meghagyja a gyomokat, amíg azok el nem érik a 25–30 cm-es magasságot, ekkor egy speciális tárcsás

eszközzel mulcsot képez belőlük a sorközökben, vagyis szerves anyagokkal gazdagítja, és takarja talaját.

A gyomszabályozás másik eszköze a vetésforgó helyes kialakítása, melyben tudatosan alkalmazzuk az egyes

növényi kultúrák gyomelnyomó képességét. Jó gyomelnyomó növények a kalászosok (például a rozs, őszi árpa,

zab és az őszi búza), valamint az évelő pillangósok (pl. lucerna).

e) Növényvédelmi zónák kialakítása

Mivel a környezetbarát mezőgazdasági módszerek elterjedése hosszabb időt vesz igénybe, ezért egyelőre

tényként kell kezelni, hogy a vegyszeres növényvédelem jelen van a nemzeti parkok területén. Ezért célszerű

lenne az alkalmazható növényvédelem szempontjából is zónákra osztani a HNP azon területét (a MAB

koncepció szerint átmeneti zóna), ahol a szántóföldi növénytermesztés folyik. A következő zónák kialakítását

javasoljuk:

• a teljes vegyszeres korlátozás érvényesülne a fokozottan védett és refugium területeken, ahol csak az

ökológiai gazdálkodás lenne engedélyezett és a növényvédőszer-használat mennyiségileg és minőségileg

korlátozott;

• a növényvédő szer használata mennyiségileg korlátozott;

• az általános növényvédelmi szabályok érvényesek, időszakos természetvédelmi megszorításokkal.

f) A vízgazdálkodás

A HNP területén tilos minden – különösen térségi méretű – meliorációs tevékenység. Természetvédelmi

érdekből engedélyezhető csatornák építése (pl. mocsarak vízellátása), ugyanakkor csatornák felszámolása is.

Nem javasoljuk a terület öntözését, mivel gazdaságtalan, és a talaj szerkezetének sem használna. Ha mindenáron

öntözni kell (pl. gyepterületet), akkor a valamikori áradások hatásához hasonló árasztásos öntözést alkalmazzuk.


6. fejezet - 5. Összefoglalás, kitekintés

1. 5.1. Paradigmaváltó természetvédelem és mezőgazdálkodás

A természetvédelem koncepcióváltása az 1970-es évekre nyúlik vissza, és azon az alapvető felismerésen

nyugszik, hogy az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónák zárványszerű elszigetelése

(„itt tiszta természetvédelem, ott tiszta termelési- és fogyasztási célú környezethasználat”) helyett azokat

fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzuk az őket körülvevő gazdasági és társadalmi környezetbe.

A teljes területre kiterjedő, a védett területek szigeteiről kilépő természetvédelem koncepciója a

környezethasználat intenzitásának változtatásával kívánja elkerülni az alul-, illetve túlhasználat következtében

előálló károkat, és a következő alapvető célok területi harmonizációját kívánja elérni:

• természetmegőrzés (táj, ökoszisztéma, faj- és genetikai sokféleség fenntartása);

• gazdasági beágyazás (az ökológiai és kultúrális szempontból fenntartható földhasználati rendszerek,


• társadalmi beágyazás (oktatás, nevelés, bemutatás, kutatás, monitoring feladatok ellátása a lokális,

regionális, nemzeti és globális természetmegőrzés területein).

E mélyreható paradigmaváltás, a szegregációs modellt felváltó integrációs – a gazdaság és a társadalom felé

nyitó – természetvédelmi stratégia új megközelítést, megoldásokat, módszereket kíván nem csupán a

környezet termelési és fogyasztási célú használóitól, a gazdaság és a társadalom szereplőitől, hanem a

természetvédelem szakembergárdájától is.

A természetvédelem paradigmaváltásával egy időben a mezőgazdálkodás koncepciója és feladatrendszere is

alapvető változásokon ment át. Ennek lényege azon a felismerésen alapul, hogy a mezőgazdaság mindig is

több volt, mint egyszerű árutermelő ágazat.

Az élelmiszerek és nyersanyagok előállításán túl egyéb feladatokat is ellátott, tájat, élővilágot, talajt, vizet,

környezetet is „termelt”, és munkát, megélhetést adott a vidék embere és közösségei számára. Ez ma sincs

másképpen. Néhány évtizedes agráriparosítási, termésmaximalizálási kitérő után ismét rá kellett jönnünk: a

mezőgazdaságnak a termelési feladatok mellett regionálisan eltérő környezeti és társadalmi,

foglalkoztatási feladatokat is magára kell vállalnia. Ez utóbbiak olyan – termeléssel egyenrangú, az egész

társadalom és a helyi közösségek számára egyaránt fontos – ökoszociális szolgáltatások, „nem importálható

közjavak”, amelyek helyben keletkeznek, és amelyekért a mezőgazdaságot, a gazdálkodót fizetség illeti meg.

2. 5.2. Az iparszerű „agrobiznisz”

E feladatok egyidejű megoldására az iparszerű mezőgazdálkodás, a mezőgazdaság feladatai közül egyedül a

tömegtermelést magára vállaló és kizárólag a tőkemegtérülést, az egydimenziós, rövid távú gazdasági

hatékonyságot szem előtt tartó gazdálkodási rendszer úgy tűnik nem alkalmas. Az iparszerű, energiaintenzív,

nagy mesterséges ipari eredetű anyag- és energiafelhasználású mezőgazdálkodási rendszerrel ugyanis az ipar

logikája (zárt, ember által szabályozott tér, funkcionális kapcsolatokon alapuló, kívülről vezérelt, pontosan

kiszámított és kiszámítható folyamatok stb.) mint ideál jelenik meg a mezőgazdálkodásban. Alaptörekvése

ennek megfelelően a függetlenedés, mesterséges szabályozás, a természeti erőforrások fokozatos

kicserélése (helyettesítése) mesterséges erőforrásokkal. További jellemzői ezen alaplogikából, alapideálból

többé-kevésbé jól levezethetők, amelyek vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze.

• A függetlenedési alapelvnek megfelelően a tér egyéb (biológiai és társadalmi élettér) szerepeinek rovására

figyelmét kizárólag a termelési feladatokra irányítja, a megoldásokat, technológiai folyamatokat kizárólag

azok termelékenysége, hatékonysága és gazdaságossága alapján választja ki és használja. Mi sem fejezi ki

jobban ezt a szemléletmódot, mint a német mezőgazdaság klasszikusának (akit sok magyar mezőgazda még

ma is szellemi atyjának ismer el), Albert Thaernek a megállapítása, aki 1810-ben(!) így jellemzi a

5. Összefoglalás, kitekintés


mezőgazdaságot: „A mezőgazdaság olyan ipar, amelynek a célja, hogy növényi és állati eredetű termékek

előállításával profitot termeljen.”

• Ennek érdekében koncentrációra és centralizációra törekszik, a méreteket (üzem, tábla, gép) növeli,

igyekszik minél nagyobb „homogén” területeket kialakítani, ezek révén a „központi vezérlést,

manipulálhatóságot”, a folyamatok „kézben tartását” minél hatékonyabbá tenni.

• Alapmódszere a környezet átalakítása az elhatározott feladatok és tevékenységek igényei szerint, vagyis a

teret alakítja a feladathoz, és nem a tér adottságaihoz illeszkedő tevékenységeket keres.

• Mindezekkel összefüggésben előbb szándékos, majd a környezet összeomlásával fokozódó mértékű

kényszerű, rohamos – a beszállítói ipari és tőkeérdekeknek tökéletesen megfelelő – mesterséges erőforrás

ráfordítás-növelés kíséri.




természeti környezetben, majd ezen rejtett folyamatok káros környezeti, gazdasági, társadalmi és regionális

hatásai már a felszínen is jól látható módon megjelentek. Miközben ugyanis ez az intenzív, növekvő ipari

ráfordításokkal, energiabevitellel jellemezhető iparszerű mezőgazdálkodás igen jelentős termelésnövekedést

eredményezett, aközben egyre nagyobb számban jelentkeztek azok a problémák, amelyek kedvezőtlenül hatnak

magára a termelésre, de a helyi társadalomra és a globális emberi létfeltételekre is. Ezek a negatív jelenségek

többségükben az energiaintenzív földhasználat és az ezzel együtt járó növekvő közvetlen (üzemanyag) és

közvetett (műtrágya, növényvédőszer, gép stb.) energiabevitel környezetterhelő és az élőmunkát, az embert

kiszorító hatásának tulajdoníthatók.

Közülük számos a termelési alapokat romboló jelenségek közé sorolható, mint például a termőtalaj pusztulása

(szervesanyag-tartalmának, biológiai életének csökkenése, savanyodása, vizenyősödés, láposodás, szikesedés,

illetve sivatagosodás, kiszáradás, talajvízszint-süllyedés, a talajszerkezet romlása, porosodás, tömörödés), a

növényi és állati genetikai alapok beszűkülése, pusztulása, a biodiverzitás csökkenése, a gyomosodás,

fajspektrum-beszűkülés, rezisztencia vagy a mezőgazdasági területek és termékek mezőgazdasági, ipari,

közlekedési és kommunális eredetű szennyeződése, a mezőgazdasági terület csökkenése az iparosítás és az

urbanizáció következtében.

Mások az emberi létfeltételek közvetlen veszélyeztetettségére utalnak, mint például a vadon élő növény- és

állatfajok, természetes biotópok veszélyeztetettsége, élővizek, talajvíz, rétegvíz, ivóvízbázisok elszennyeződése,

szermaradványok feldúsulásának, metabolitjaik nyomonkövethetetlen rekombinálódásának kiszámíthatatlan

hatása az élőlényekre, köztük az emberre, az élelmiszerek beltartalmának felhígulása, táplálkozási és környezeti

eredetű humán egészségkárosodás, tájképi elszegényedés, ingerszegény környezet, az ember belső (pszichikai,

fizikai, biológiai) és külső (természeti, társadalmi és épített) környezetének erős eróziója, szellemi és lelki

elsivárodás.

Ugyanakkor számos olyan jelenség is felerősödött, amelyek a közgazdasági, piaci, társadalmi közeg

megváltozására, az iparszerű gazdálkodás ellehetetlenülésére utalnak. Ilyenek például a vidéki

munkanélküliség és elvándorlás felgyorsulása, a negatív externáliák (társadalmi költségek) rohamos

növekedése, az energiaigényes gazdálkodás erős függősége az energetikai piactól, a véges mennyiségű kőolaj

árának hosszú távú törvényszerű és exponenciális emelkedése, ezzel a petrolkémiai bázisú anyagok és

energiahordozók felhasználására alapozó gazdálkodási stratégia előrelátható veszteségessé válása,

ellehetetlenülése, a gyenge minőségű tömegáruk iránti fizetőképes kereslet erőteljes csökkenése a piacokon,

igény a változatosabb élelmiszer-kínálat iránt, szelektívebb vásárlási szokások, a közvélemény fokozódó

nyomása a „biztonságosabb” élelmiszerek előállítása érdekében, társadalmi előítéletek az élelmiszerek

minőségének és biztonságának vonatkozásában, különösen ha azokat új technológiák (besugárzás,

biotechnológia, génsebészet) segítségével állították elő vagy a növekvő társadalmi érzékenység környezetünk

iránt, a természeti erőforrások felhasználásának korlátozása, növekvő etikai érzékenység a GMO-kkal, a

génmanipulációval, a biotechnológiával, az állatvédelemmel kapcsolatban.

E negatív – egymással is összefüggő – jelenségek és a természeti, gazdasági, társadalmi környezet

megváltozásának első figyelmeztető jelei a 70-es évek közepétől már Magyarországon is mutatkoztak.



3. 5.3. A többfunkciós „agrikultúra”, a környezet- és tájgazdálkodás

Hosszú utat tett meg a világ és Magyarország, míg eljutott e felismerésekig. E folyamat eredményeként az

elmúlt 35–40 év során a vidéki táj, a természet és környezet szerepe, megítélése jelentős változásokon ment át.

A vidéki térség hagyományosan szinte egyetlen feladata – az élelmiszerek, a növénytermesztési és

állattenyésztési nyersanyagok előállítása – mellett előtérbe kerültek az egyéb funkciók, amelyek közül érdemes

külön kiemelni a közösség érdekeit szolgáló, „közjavakat” előállító környezet-, természet- és tájvédelmi,

valamint fogyasztási és szolgáltatási funkciók széales körét.

Rá kellett ébredni ugyanis arra, hogy a vidéki térség nem csupán a mezőgazdasági termelés színtere, hanem

egyben biológiai és társadalmi élettér is, ha tehát a területfelhasználást és egyéb beavatkozásainkat csupán a

termelés hatékonyságának növelése vezérli, akkor az élettérfunkciók is veszélybe kerülhetnek. Ilyen

körülmények között a környezet degradálódása és a természet pusztulása nem csupán a termelés visszaeséséhez

vezet, hanem az emberi létfeltételeket is súlyosan veszélyezteti.

Magyarországon az összterület 65,5%-ára közvetlenül kiható mezőgazdaság a kultúrtáj fő használója, a

3,6 millió ha-t meghaladó védett és érzékeny természeti területeknek pedig több mint fele mezőgazdasági

művelés alatt áll. Ebből fakad egyrészt, hogy a természetvédelem alapvetően rá van utalva a mezőgazdasággal

való együttműködésre. Másrészt a mezőgazdálkodás teljesítménye, eredménye, termékeinek minősége és ezzel

piaci versenyképessége döntően a környezet, a természeti erőforrások állapotától, minőségétől függ. A

természetvédelem és a mezőgazdaság egymásrautaltsága elkerülhetetlenné teszi a két terület

összehangolását. A passzív és utólagos szankcionálásra épülő természet- és környezetvédelem rendszere

ugyanis csak helyenként alkalmazható. Sokkal jobb eredményt ígér, ha a művelt területeken az aktív, diffúz

védelem alapelveinek megfelelően a termelési célokat összehangoljuk a növekvő jelentőségű

népességmegtartó, társadalmi, kulturális és környezetstabilizáló, természetvédelmi feladatokkal.

A vidéki térségek jellemző vonásainak, értékeinek és feladatainak ismeretében be kell látni, hogy ezek

pótolhatatlanok a társadalom egésze számára, a városi és vidéki területek ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz.

A vidéki térség fejlesztése során tehát a mezőgazdálkodás fogalmát tágabban kell értelmeznünk, egyre

inkább megtöltve környezetgazdálkodási tartalommal, vagyis a természet- és környezetvédelmi

(stabilizálási), a termelési és a fogyasztási-szolgáltatási, társadalmi-, közösségi-, kulturális funkciókat, azok

területigényét és szempontjait egyaránt figyelembe kell venni. Hosszú távon csak az a gazdálkodás lehet

fenntartható (értékőrző), amely e hármas szempontrendszerre épül.

Nem elég tehát az eddigi stratégia technológiáit tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek

gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, gazdálkodási rendszerekre van szükség. Ez az új stratégia

az úgynevezett „többfunkciós” mezőgazdálkodás, a fenntartható környezet- és tájgazdálkodás, melynek

feladatait két nagy körbe sorolhatjuk:

• az alapvetően a piac által szabályozott termelési funkciók, melyek az élelmiszerek előállításán túl a nem



• a környezettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos természeti, társadalmi és kultúrfunkciók.

Ez utóbbiak olyan „nem importálható közjavakat” (élelmezésbiztonság, a kultúrtáj ápolása, az élettérfunkciók

fenntartható megőrzése, az ökológiai infrastruktúra fenntartása, ökológiai stabilitás, népességmegtartás,

munkaerő-kiegyenlítés, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.) testesítenek meg,

amelyek létrejötte a piac hagyományos eszközeivel, az árakon keresztül nem szabályozható, melyek ugyanakkor

a vidék társadalmának és környezeti, természeti egyensúlyának fenntartásában növekvő szerepet töltenek be.

Az e felismerésekre épülő új agrárstratégia, gazdálkodási rendszer, a környezet- és tájgazdálkodás, a

többfunkciós, hosszú távon működőképes, fenntartható mezőgazdálkodás alapelve az iparszerű rendszerrel

szemben a környezeti alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra, úgy és olyan intenzitással

használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit képes károsodása nélkül elviselni.

Selye János orvos-biológus „Stressz distressz nélkül” című munkájában az emberi társadalomra vonatkoztatva

írja, hogy „a többségnek a stressz hiánya és a túl sok stressz egyaránt kellemetlen, distresszt okoz. Ezért

mindenkinek […] gondos önvizsgálatot kell végeznie, hogy megtalálja azt a stressz-szintet, amelynél a



legjobban érzi magát. Akiknek ez a vizsgálat nem sikerül, azok vagy a tétlenség unalmától vagy pedig a

folytonos túlzott igénybevételtől szenvednek.”

Selye megállapításai úgy tűnik az emberen túl kiterjeszthetők az egész élő környezetre, a természetre, annak

rendszereire is. Az élet földi evolúciójának ismeretében és tapasztalatai alapján bizton állíthatjuk, hogy – amint

a természetben, úgy a gazdálkodásban is – azok a rendszerek lesznek hosszú távon életképesek, amelyek a

térben és időben változó feltételekhez a lehető legjobban képesek alkalmazkodni.

A mezőgazdaság szerves fejlődésében évszázadok során kiválogatódtak azok a rendszerek, amelyek legjobban

illeszkednek a környezeti feltételekhez, a legtökéletesebben „kifejezik, hasonítják saját környezetüket”. Ha tehát

tartamosságra, kiegyensúlyozottságra törekszünk, akkor nem uniformizálni, „macdonaldosítani,

cocacolásítani” kell a világ mezőgazdaságát, hanem felkarolni, támogatni a szerves fejlődésben kialakult,

az idők során kiválogatódott helyi rendszereket, segíteni azok korszerű továbbfejlesztését. A helyi

alkalmazkodás, a helyi erőforrásokra való támaszkodás nem csak ökológiai vagy társadalmi-regionális


szempontokat és a helyi természeti, társadalmi és kulturális erőforrásokat képes értékükön kezelni.

A környezet- és tájgazdálkodás – fenti alapelveinek és törekvéseinek megfelelő – kritériumai, meghatározó

jellemzői vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze.

• Az alkalmazkodási alapelvnek megfelelően a gazdálkodás során a tér gazdasági, környezeti és

társadalmi, regionális funkcióit egyaránt figyelembe veszi, és olyan rendszereket alkalmaz, amelyeknek e

három dimenzióban mért összhatékonysága a legnagyobb. E rendszerekben a három terület, dimenzió

mindegyike fontos szerepet játszik, ám azok súlya a szerint változik, hogy milyen – nagy agrártermelési

potenciálú, kevésbé sérülékeny, munkanélküliséggel kevéssé sújtott vagy kis termelési potenciálú, környezeti

szempontból sérülékeny és társadalmi, regionális hátrányokkal küzdő – térségről, tájról van szó.

• Nem a teret alakítja az elhatározott funkció igényeihez, hanem a tér, a táj, a hely adottságaihoz illeszkedő

tevékenységeket, gazdálkodási formákat, rendszereket keres és alkalmaz. Ehhez felhasználja, figyelembe

veszi az évszázados helyi tradíciókat, hagyományos módszereket, helyi megoldásokat, a helyi természeti

viszonyokat, valamint a helyben élő emberek és közösségeik érdekeit, törekvéseit.

• Diffúz, kis léptékű, méreteiben a táj adottságaihoz illeszkedő megoldásokat használ, a lehető

legnagyobb mértékben támaszkodik a helyi erőforrásokra, a helyi értékteremtésre, a helyi munkaerő és

közösségek részvételére. A külső, mesterséges erőforrás-ráfordítást, annak régión kívülről történő

beszállítását igyekszik minimalizálni, a helyben rendelkezésre álló természeti és társadalmi erőforrásokat

azokkal csak a legszükségesebb mértékben kiegészíteni.

• A termelőt és a fogyasztót igyekszik egymáshoz közelebb hozni, növelve ezzel is a régió stabilitását, belső

függetlenségét, élelmezésbiztonságát és javítva a két egymásra utalt kör – a termelő és a fogyasztó – bizalmi

viszonyát. (Jó példája ennek a közösség által támogatott mezőgazdálkodás (CSA1) terjedő rendszere.)

E gazdálkodási mód, a környezet- és tájgazdálkodás alapelemei, fő jellemzői közül az alábbiak azok,

amelyek rendszerbe foglalva úgy képesek jó minőségű és az ökológiai, termőhelyi feltételeknek megfelelő

mennyiségű élelmiszert és egyéb terméket előállítani, hogy közben fenntartják a környezet és a helyi társadalom

egyensúlyát, biológiai sokféleségét:

• a térfunkciók (védelem, valamint termelési és fogyasztási célú környezethasználat) harmóniájára törekvő

földhasználat, térstruktúra kialakítása, az ágazati arányok ökológiai harmonizációja;

• emberléptékűség, üzem- és táblaméretek megválasztása, a tér strukturálása ökológiai, talajvédelmi

szempontok, tradíciók, kultúrökológiai, tájképi, esztétikai, gazdasági, termelési, valamint technológiai

szempontok szerint;

• körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata, az üzemen, illetve a régión belüli ciklusok

fenntartása;

• a diverzitást (sokszínűséget) védő, speciális minőséget előállító, foglalkoztatást biztosító és a termőhely

adottságainak – termelési potenciáljának, illetve környezeti érzékenységének, sérülékenységének – megfelelő

intenzitású gazdálkodási rendszerek (gyepre alapozott állattartás, extenzív rét- és legelőgazdálkodás,

1 CSA: Community Supported Agriculture.



hagyományos ültetvények, szőlők és gyümölcsösök, extenzív hal- és nádgazdálkodás vagy olyan vegyes

gazdálkodási rendszerek, mint pl. a hagyományos parasztgazdálkodás, a tanyasi gazdálkodás, az ártéri

gazdálkodás vagy a több rendszert átfogó ökológiai gazdálkodás stb.) alkalmazása, amelyek – különösen

védett és/vagy érzékeny természeti területeink fenntartásában és hasznosításában – ismét meghatározóak kell,

hogy legyenek;


• a tájnak megfelelő agrobiodiverzitás fenntartása, gazdálkodási struktúra kialakítása, tájba illő biológiai

alapok (növényfaj- és fajtaszerkezet) megteremtése, azok társítása, vetésváltásba, vetésforgóba illesztése

(sokszínűség az egyoldalúság, pl. monokultúra helyett);

• természeti nagytájanként és tájanként differenciált agrotechnika (talajművelés, talajvédelem, talajerő-

gazdálkodás, trágyázás, szervesanyag-gazdálkodás, vetés, növényápolás, növényvédelem, betakarítás)

alkalmazása, amely a lehető legteljesebb mértékben alkalmazkodik a helyi agroökológiai adottságokhoz;

• a tájak eltérő növényi produkciója, ökológiai állateltartó képessége és állatlétszáma közti harmónia

megteremtése;

• ősi és őshonos vagy régen honosult haszonállataink és tájba illő, a tájak adottságaihoz alkalmazkodó tartási

rendszereik felkarolása, ismételt elterjesztése;



E stratégiának messzemenően az a célja, hogy a földhasználatot és a természetvédelmet integrálja, a táj

adottságainak megfelelően határozza meg a használat és a védelem intenzitását, egymáshoz viszonyított arányát.

Ez az a megközelítés, amely a táj adottságaiból levezetve megteremti a két törekvés összhangját, és lehetőséget

kínál a környezeti alkalmazkodásra és a biodiverzitás fenntartására.

4. 5.4. Az európai háttér

Ezek a felismerések vezettek el a többfunkciós európai agrármodell megfogalmazásához, az e modell

elterjesztését szolgáló közös agrár- és vidékpolitika 1992-es reformjához, támogatási rendszerének kiépítéséhez

és közösségi költségvetési forrásainak európai megteremtéséhez. Az EU Közös Agrárpolitikájának (CAP2)

reformja óta, e folyamathoz illeszkedően épül annak második, a termeléspolitikai pillért kiegészítő – környezeti,

társadalmi, regionális, szociális és foglalkoztatási elemeket tartalmazó – vidékpolitikai (ökoszociális) pillére. Ez

az új agrárstratégiai rendszer:

• többfunkciós mezőgazdaságot céloz, amely mindazon – minőségi élelmiszertermelési, ökológiai-környezeti,

valamint szociális – funkcióját betölti, melyeket a társadalom elvár tőle;

• fenntartható mezőgazdálkodást céloz, amely tartósan abban a helyzetben van, hogy e többféle funkcióját

egyaránt el tudja látni;

• alkalmazkodó mezőgazdaságot céloz, amely a tájak adottságainak megfelelő gazdálkodási rendszereket és

intenzitási fokot használ a tájra, termőhelyre jellemző, minőségi termékek előállítására;

• egész területünkre kiterjedő („területfedő”) mezőgazdaságot céloz, amely védett vagy hátrányos helyzetű

térségeinkben ugyanúgy jelen van, mint agrártermelési régióinkban, de itt ökoszociális feladatai kerülnek

előtérbe; végezetül

• versenyképes mezőgazdaságot céloz, amely megállja a helyét a piacokon is; a verseny azonban tisztességes

versenyt jelent, vagyis azokat az „ökoszociális játékszabályokat”, amelyeket az európai mezőgazdaság

modellje magába foglal és gyakorlata betart, azokat a WTO3 keretei között is rögzíteni kell.

A Közös Agrár- és Vidékpolitika (CARPE4) „két lábra állításának” zajló folyamata a támogatások oldaláról

úgy jelenik meg, hogy csökkennek a termeléshez (kvótákhoz, mennyiségekhez), az első pillérhez kötődő

2 CAP: Common Agricultural Policy. 3 WTO: World Trade Organisation (Világkereskedelmi Szervezet). 4 CARPE: Common Agricultural and Rural Policy for Europe (Európai Közös Agrár- és Vidékfejlesztési Politika).



támogatások, és az így felszabaduló források fokozatosan átkerülnek a második – agrár-környezeti és

vidékfejlesztési – pillérhez kapcsolódó kifizetésekre. Ezek aránya az Európai Unió agrárköltségvetésében ma

még csak 12%, de az ún. „moduláció” révén 2013-ra meghaladhatja az 50%-ot, a csatlakozásra váró „tizek”-nek

tett ajánlat szerint pedig már 2004–2006 között ezen országok támogatási keretében a második pilléren

rendelkezésre álló pénzügyi források meghaladják a mennyiségi termeléshez kötött támogatási kereteket.

5. 5.5. Kitekintés

A természetvédelem az 1970-es évektől egyre erősödő gazdasági, társadalmi, regionális fejlesztési irányú

nyitása, stratégiaváltása, valamint az európai mezőgazdasági politika környezeti és regionális irányú nyitása,

gyökeres átalakulása egyre határozottabban kényszeríti ki a kétirányú közelítés összehangolását, a

természetvédelem, a mezőgazdálkodás és a vidékfejlesztés egységes stratégiájának és rendszereinek

kidolgozását. Ha tehát kissé előre tekintve a magyar vidék és agrárium érdekeit szem előtt tartó agrárfejlesztést

akarunk megvalósítani, akkor nekünk is a többfunkciós gazdálkodási modellnek megfelelő megoldásokat kell

alkalmaznunk, és nagyobb figyelmet kell fordítanunk e második, ökoszociális, vidékfejlesztési pillér

nyújtotta lehetőségekre. Ez úgy valósulhat meg, hogy nem mennyiségi, termeléspolitikai, ágazati programokat

(„gabonaprogramot”, „húsprogramot”, „tejprogramot” stb.), hanem olyan gazdálkodási rendszereket

támogatunk, amelyek:

• termelési oldalról jó minőségű, szermaradvány-mentes, egészséges, biztonságos élelmiszereket és egyéb

nyersanyagokat állítanak elő,

• a második pillérhez tartozó környezeti, valamint társadalmi, szociális, regionális, foglalkoztatási

teljesítményeik, összhatékonyságuk pedig jobb, mint a menynyiségi termelési orientációjú, iparszerű

rendszereké.

A többfunkciós európai agrármodellnek megfelelően a mezőgazdaság tehát egyrészt minőségi árut előállító

termelési ágazat, másrészt „nem importálható”, helyben keletkező környezeti és szociális közjavakat előállító,

társadalmi szolgáltató ágazat. E két fő feladatkörnek, a mezőgazdaság „két pillérének” az egymáshoz

viszonyított aránya, súlya, szerepe a különböző adottságú térségekben azonban természetesen nem azonos,

így e kétféle teljesítményért, előállított értékért kapott fizetség jellege és mértéke is eltérő. Az első, árutermelési

teljesítményt alapvetően a piaci áruértékesítésből származó jövedelmek honorálják, míg a második környezeti

és szociális szolgáltató teljesítményét a társadalomnak közpénzekből biztosított állami kifizetések formájában

kell a parasztságtól „megvásárolnia”.

Az európai elképzelések szerint ennek megfelelően a jövő útja az lehet, hogy a családok jövedelemszerkezete

annak megfelelően alakul, hogy milyen térségben és milyen típusú értéket „termelnek”. Az azonban

lényeges törekvés, hogy a különféle bevételi forrásokból származó – az első és második pillér mentén keletkező

– jövedelmek az egész országban biztosítsák a mezőgazdaságban dolgozó családok megélhetését. Az, hogy a

termelési, a környezeti és a szociális foglalkoztatási feladatok milyen súlyt képviselnek egy adott térség

mezőgazdálkodásában, attól függ, hogy milyen adottságú területen helyezkedik el a település vagy a

gazdaság. Ebből a szempontból természetesen teljesen más a helyzete pl. Felső-Bácskának vagy a Hajdúságnak,

mint a szatmár-beregi térségnek vagy az Őrségnek. Az agrártermelési meghatározottságú, legnagyobb

agrárpotenciálú területek felől a környezetérzékenységi meghatározottságú, védett és/vagy érzékeny természeti

területek felé haladva fokozatosan nő a második pilléres programok, gazdálkodási rendszerek és az ezekhez

kapcsolódó kifizetések szerepe, súlya, jelentősége.

Nem elég tehát a magyar agrár- és vidékpolitikának a 3–3,5 millió hektár legjobb termelési adottságú területek

és az itt található néhány ezer nagy és középbirtok egyébként is jobb versenypozícióinak további javításával

foglalkozni, hanem – az európai felfogás szerint – legalább ilyen mértékben a másik 3–3,5 millió hektáros,

kevésbé jó termelési, ám környezeti és társadalmi szempontból annál értékesebb agrárterületekkel is törődnie

kell. Sőt, ha az állami szerepvállalást komolyan vesszük, akkor az adókból származó közösségi forrásokat éppen

azon területekre kell koncentrálnia, amelyeket a piac hagyományos mechanizmusai leértékelnének, ahol a tiszta

piaci verseny káros környezeti és társadalmi folyamatokat indítana el. Ezt nevezi Európa környezeti és

társadalmi szempontok által szabályozott, vagyis ökoszociális piacgazdaságnak, és ezért hajlandó a második

pilléres agrárteljesítmények honorálásához lényegesen nagyobb – 80%-os – arányban hozzájárulni, mint az első

pilléres, termelési teljesítmények növeléséhez.

Különböző adottságú térségeink harmonikus fejlesztését tehát akkor tudjuk biztosítani, ha mindkét pillér

felkínált lehetőségeit kihasználjuk. Azok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. 6,2 millió hektár



mezőgazdasági területünk van, és ezen 967 ezer mezőgazdasági mikro, kis, közép és nagybirtok, valamint több

százezer család és rendkívüli környezeti és természeti értékek találhatók. Ezek együttesének fejlődését kell az

agrár- és vidékpolitikának szolgálnia.

Ennek szellemében és EU-harmonizációs feladataink megoldása sorában született meg a Nemzeti Agrár-

környezetvédelmi Program (NAKP), majd az ennek bevezetéséről rendelkező 2253/1999 (X. 7.) számú

kormányhatározat. Ugyancsak e folyamat részeként készül a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv is. Ezzel az agrár-

környezetvédelem és vidékfejlesztés helyzete, megítélése gyökeresen meg kell hogy változzon. Az nem lehet

már csupán egy kötelező, utolsó, „hatékonyságrontó” fejezete a „tisztességes agrárpolitikának”, nem „bokréta a

kalapon”, hanem az integrált agrár-és vidékfejlesztési politika ökoszociális pillérévé és az EU-források

megszerzésének fontos tényezőjévé vált. E környezet- és tájgazdálkodási programok indításával a

mezőgazdasági stratégiaváltás Magyarországon is elkezdhető. Ehhez az európai agrár- és vidékpolitika második,

ökoszociális pillére mentén felkínált források jó lehetőségeket kínálnak.

E nagyléptékű stratégiaváltáshoz azonban egyebek mellett olyan ismeretekre, tudásra, szellemi

infrastruktúrára van szükség, amely lehetővé teszi a környezet- és tájgazdálkodás régi-új rendszereinek széles

körű elterjesztését, a mezőgazdálkodás és a természetvédelem „újraegyesítését”, újbóli egymásra találását,

védett és/vagy érzékeny természeti területeink mezőgazdálkodásának új alapokra helyezését, a

természetvédelem gazdasági és társadalmi beágyazását, illetve a mezőgazdálkodás természetvédelmi, állatjóléti

és élelmiszerbiztonsági szempontú, minőségi átalakítását. Könyvünkkel e folyamathoz szerettünk volna

hozzájárulni. Örömünkre szolgálna, ha azt a védett és érzékeny természeti területeinken gazdálkodók mellett a

döntéshozók és a természetvédelem gyakorlatában dolgozó szakemberek, szakmai felügyelők és

természetvédelmi őrök egyaránt gyakran és haszonnal forgatnák. Rajtuk kívül természetesen jó szívvel ajánljuk

könyvünket a felsőfokú graduális és posztgraduális képzés keretében természetvédelemmel, környezet- és

tájgazdálkodással foglalkozóknak, oktatóknak, hallgatóknak és mindazoknak, akik tudnak és akarnak is tenni a

természetvédelem és a mezőgazdálkodás ezen új, közös stratégiájának, új típusú közös fejlődésének

kibontakoztatásáért.

Gödöllő, 2002. június 30.

A szerkesztők


7. fejezet - 6. A munkatársakról

A kötet elkészítésében szerkesztőként, szerzőként, illetve lektorként az alábbi munkatársak működtek közre.

Ács Lászlóné agrármérnök, a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság mezőgazdasági szakfelügyelője. Részt

vett a DDNP Igazgatóság ÉTT mintaterületének kijelölésében és a területre vonatkozó kezelési feltételek

meghatározásában.

Ács Sándorné Bohdanetzky Éva okleveles agrármérnök, mezőgazdasági környezetvédelmi szakmérnök. Egy

4500 ha-os vetőmagtermesztő egység agronómusaként dolgozott közel 20 évig. Az ökológiai tanulmányok

meggyőzték arról, hogy a mezőgazdaság rossz úton jár, ezért kezdeményezője lett a Kishantosi Ökológiai

Mintagazdaság létrehozatalának. 1988-ban csatlakozott a hantosi közösségi kezdeményezésekhez, a

népfőiskolai mozgalomhoz. A Mezőföld Népfőiskolai Társaság titkára. 1996-tól a Kishantosi Vidékfejlesztési

Központ Kht. ügyvezetőjeként szervezi a fenntartható vidékfejlesztéssel kapcsolatos oktatási programokat. Több

nemzetközi program kezdeményezője és szervezője.

Alexa László okleveles agrármérnök, a környezettudományok (Ph. D.) doktora, a Magyar Minőségi Komposzt

Társaság igazgatója, a European Compost Network (ECN) Európai Uniós szakmai szervezet közép-kelet-

európai vezetője. A biológiai hulladékkezelés, komposztálás témakörében számtalan hazai és nemzetközi

publikáció, valamint 3 szakkönyv szerzője.

Ángyán József okleveles agrármérnök, mg.-i kutató szakmérnök, az mg.-i tudományok kandidátusa, a Szent

István Egyetem, Gödöllő „környezettudományok” területén habilitált egyetemi tanára, Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetének igazgatója, az Európai Ökoszociális Fórum elnökségének tagja. Szakterülete az

agrár-környezetgazdálkodás, mg.-i stratégiák, valamint a föld- és tájhasználat komplex vidékfejlesztési,

ökoszociális vonatkozásai. E tárgykörökben számos könyv és több mint 200 publikáció szerzője, a Nemzeti

Agrár-környezetvédelmi Program, valamint az Érzékeny Természeti Területek Rendszere kidolgozásának és

magyarországi bevezetésének egyik irányítója.

Antal József okleveles agrármérnök. Középiskolában Marosvásárhelyen, egyetemen Kolozsváron tanult.

Tanszéki gyakornok 1941–43-ig, ezután 1948-ig katona és hadifogoly, utána 1952-ig szakigazgatási

alkalmazott, 1952–74 között a szegedi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetben tudományos kutató, 1974–90 között

Gödöllőn a Növénytermesztési Tanszéken egyetemi tanár, 1991-től nyugalmazott és emeritusz professzor.

Tudományos kutatóként Szegeden a termesztési módszerek fejlesztése, Gödöllőn az alkalmazott

tápanyagellátás, a kultúrnövény ökológia és termőhelykutatás területén végzet tudományos munkát. 1957-ben

kandidátusi, 1974-ben MTA doktori tudományos fokozatot szerzett. Szakirodalmi munkái: 15 szakkönyv,

amelyek közül 5 saját, a többiben társszerző; 65 tudományos publikáció.

Aradi Csaba biológia-kémia szakos középiskolai tanár; ökológus. A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság

igazgatója. Korábbi munkáiban az ökológia és etológia határterületi problémáival foglalkozott. Jelenleg a

konzerváció biológia és a természetvédelmi kezelés elméleti és gyakorlati kérdéseit, ezen belül a természetes

diszturbancia folyamatos szerepét vizsgálja. Publikációiban a vizes élőhelyek rehabilitációjának gyakorlatával

és a hagyományos földhasználati formák természetvédelmi jelentőségével foglalkozik.

Aratóné Baumann Annamária 1997-ben végezte el a Kertészeti- és Élelmiszeripari Egyetem

természetvédelem szakát. 1998 márciusától dolgozik tanszéki mérnökként a Szent István Egyetem Környezet-

és Tájgazdálkodási Intézetének Természetvédelmi Tanszékén.

Arndtné Lőrinci Renáta okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, a Szent István Egyetem Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetének oktatója, Ph. D. fokozatszerzés előtt áll a környezettudományok

tudományterületén. Kutatási területe a fenntartható földhasználat, térstruktúra kialakításának lehetőségei lokális

tervezési szinten. Korábbi Németországban végzett tanulmányainak és szakmai gyakorlatának tapasztalataira

építve indította el 2000-ben a „Biotóphálózat tervezés” című „B” tárgyat, mely az ökológiai alapokon át a

tervezés lépcsőivel ismerteti meg a hallgatókat.

Árvai Erika környezetgazdálkodási agrármérnök, a SZIE Környezettudományi Doktori Iskolájának Ph. D.

hallgatója. Kutatási területe az agroökológiai adottságokra épülő földhasználat, mint kistérségi program

megvalósíthatósági lehetőségeinek vizsgálata. Külföldi tanulmányútjai során az Európai Unió

agrárgazdaságával és birtoktervezéssel foglalkozó kurzusokat hallgatott.

6. A munkatársakról


Avar Balázs okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök. A Szent István Egyetem Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetében folytatott tanulmányok után az Amszterdami Egyetemen szerzett

környezetgazdálkodási szakmérnöki diplomát. A Környezetileg Érzékeny Területekkel kapcsolatos kutatói

munkát az Országos Területrendezési Terv elkészítéséhez kapcsolódóan 1997-ben kezdte el. Podmaniczky

László irányításával elsőként végzett a Környezetileg Érzékeny Területek támogatási rendszerének hazai

alkalmazását szolgáló modellvizsgálatot. Jelenleg a MeH munkatársaként a Nemzeti Fejlesztési Terv és EU

Támogatások Hivatalában a Nemzeti Fejlesztési Tervhez kapcsolódó feladatok koordinációját látja el.

Bakonyi Gábor okleveles agrármérnök, a biológiai tudományok kandidátusa, a Szent István Egyetem, Gödöllő,

környezettudományok területén habilitált egyetemi tanára, Állattani és Ökológiai Tanszékének vezetője. Fő

oktatási és kutatási területei a zoológia, az általános és környezetvédelmi ökológia, a talajbiológia és -zoológia

valamint a talaj mezofaunája kérdésköreit érintik. Ezeken a területeken magyarul és idegen nyelven számos

tudományos és szakmai publikációja jelent meg. Az MTA Zoológiai Bizottság elnöke; az „Állattani

Közlemények” c. folyóirat szerkesztője; 1997-től a Magyar Ökológusok Tudományos Egyesületének tagja,

2000–2002-ig elnöke.

Balázs Katalin okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, Ph. D. hallgató. A Szent István Egyetem

Gödöllőn működő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének Környezetgazdaságtani Tanszékén dolgozik mint

egyetemi tanársegéd. Szakterületei a földhasználat tervezés és modellezés, a mezőgazdaság

környezetgazdálkodási összefüggései, farmtervezés. Részt vesz a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program

részeként elindult Érzékeny Természeti Területek rendszerének kidolgozásában.

Barczi Attila okleveles agrármérnök, talajtani szakmérnök, mg. környezetvédelmi szakmérnök, a

környezettudományok területének (Ph. D.) doktora. A Szent István Egyetem Környezettudományi Doktori

Iskolájának ügyvezetője, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete Tájökológiai Tanszékének tanszékvezető

egyetemi docense. Szakterülete a tájértékelés talajtani alapjai, a talaj-növény összefüggések vizsgálata, a

magyarországi középtájak komplex tájelemzése, valamint paleotalaj- és paleoökológiai vizsgálatok. E

tárgykörökben számos könyv, népszerűsítő kiadvány és tudományos publikáció szerzője és társszerzője.

Bardócz Tamás okleveles agrármérnök, a Haltermelők Országos Szövetségének munkatársa. Eredeti kutatási

területei a természetes vizek halfaunája, illetve a haltenyésztés, mint fenntartható mezőgazdálkodási rendszer

vizsgálata. Jelenlegi munkaterülete a halászati ágazat EU csatlakozásának előkészítése, illetve az Európai Uniós

szakmai szervezetekben történő képviselete.

Bardóczyné Székely Emőke okleveles vízépítőmérnök, környezetvédelmi szakmérnök, Ph. D. doktor, a

Környezettudományi Doktoriskola alapító tagja. 1991-ig vízügyi és környezetvédelmi tervezőként dolgozott

Magyarországon és Algériában, azóta oktató. Munkahelye: Szent István Egyetem Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézet, Tájökológia Tanszék, beosztása: egyetemi docens. Szakterülete: tájökológia,

vízminőségvédelem, a természet és tájvédelem vízgazdálkodási vonatkozásai, aktuális szűkebb szakmai kutatási

területét a kis vízfolyások és vízgyűjtőterületeik komplex vizsgálata jelenti.

Belényesi Márta okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, Ph. D. hallgató. A Szent István Egyetem

Gödöllőn működő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének Térinformatika Tanszékén dolgozik, mint

egyetemi tanársegéd. Elsősorban a térinformatika agrár-környezetgazdálkodásban történő alkalmazásának

lehetőségeivel foglalkozik, és részt vesz a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program részeként elindult

Érzékeny Természeti Területek rendszerének kidolgozásában.

Bertalan György okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési

Minisztérium Vidékfejlesztési Programok Főosztályának programmenedzsere. Szakterülete a vidékfejlesztés és

környezetgazdálkodás, jelenleg környezetjogi tanulmányokat folytat az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán.

Részt vesz Magyarország Nemzeti Vidékfejlesztési Tervének kidolgozásában. Ezt megelőzően junior EU

szakértői munkakört töltött be az FVM környezetgazdálkodásért és vidékfejlesztésért felelős helyettes

államtitkárságán.

Birkás Márta okleveles agrármérnök, a mezőgazdasági tudomány MTA doktora, a Szent István Egyetem,

Gödöllő Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar, Növénytermesztési Intézet, Földműveléstani Tanszék

tanszékvezető professzora. Szakterülete a talajhasználat, a talajtömörödés kialakulásának okai, megelőzése és

javítása, talaj- és környezetvédő energiatakarékos talajművelés, a művelés környezeti hatásainak vizsgálata, a

fenntartó művelési és vetési módszerek, talajművelés fejlesztés- és minőségbiztosítás. E tárgykörben könyveket

és több mint 300 tudományos és népszerűsítő cikket és tanulmányt publikált.



Bódi László okleveles agrármérnök, a mg.-i tudományok kandidátusa, a Kisállattenyésztési és Takarmányozási

Kutatóintézet Agrárökológiai és Génmegőrzési Osztályának tudományos főmunkatársa. Szakterülete az

állattenyésztés, génmegőrzés. E tárgykörökben könyvrészletek és több mint 60 publikáció szerzője.

Bodnár Mihály okleveles agrármérnök, mezőgazdasági környezetvédelmi és vadgazdálkodási szakmérnök. A

Bükki Nemzeti Park Igazgatósága Dél-borsodi Tájegységének vezetője. Az FVM vadgazdálkodási és agrár-

környezetvédelmi szakértői karának a tagja. A Borsodi Mezőség ÉTT területi felelőse, a Tiszatáj Közalapítvány

agrár-környezetvédelmi mintagazdaságának vezetője. Szakterülete az agrár- környezetvédelem, a

mezőgazdasági termelés és a természetvédelem kapcsolata. Kutatási területe a halastavakon, illetve víziszárnyas

telepeken folyó termelés és a vadon élő madarak kapcsolata, valamint a túzok élőhelyi igényei, védelmének

lehetőségei.

Bodolai István okleveles erdőmérnök, az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság Vagyonkezelési osztályának

vezetője. 2000 óta részt vesz az Észak-Cserehát Érzékeny Természeti Terület programjának kidolgozásában

fejlesztésében, ahol lehetősége volt a térségre jellemző hagyományos földhasználati rendszerrel kapcsolatos

gyakorlati gazdálkodási tapasztalatait és tájtörténeti ismereteit is felhasználni.

Bolye Ferenc növénytermesztési technikus. 30 éves nagyüzemi mezőgazdasági gyakorlattal rendelkezik. 1992-

től foglalkozik ökológiai gazdálkodással, melyet német és dán szakmai együttműködés keretében tanult meg.

Számos európai tanulmányúton szerzett európai kitekintést és ismerkedett meg a nyugat-európai

farmgyakorlattal. Közösségéért felelősséget érző emberként fordult a felnőttoktatás felé, 1990-ben 4,5 hónapot

tanult Dániában a Roddingi Népfőiskolán. Hazatérte után kezdeményezte a Kishantosi Népfőiskolai Központ

létrehozatalát. A Mezőföld Népfőiskolai Társaság elnöke. 1998-tól a Kishantosi Vidékfejlesztési Központ Kht.

ügyvezetőjeként vezeti a 452 ha-os ökológiai mintagazdaságot.

Bontovics Csaba meliorációs mérnök, növényvédelmi szakmérnök. Korábbi mezőgazdasági gyakorlatában

fajtanemesítéssel és vetőmag előállítással foglalkozott. Jelenlegi munkaterülete a védett természeti területek

fenntartása, gondozása. A Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság mezőgazdasági felügyelőjeként az ökológiai

gazdálkodással, élőhely fenntartással és fejlesztéssel, őshonos állatfajták tartásával kapcsolatos feladatokat látja

el. Részt vett a „Dévaványai-sík” Érzékeny Természeti Terület programtervének kidolgozásában és

elindításában.

Boros Emil okleveles agrármérnök, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi szakfelügyelője.

Jelenleg az igazgatóságon betöltött elsődleges szakmai feladatai a madárvédelmi és monitoring programok,

természetvédelmi kezelési, fenntartási, élőhely rekonstrukciós programok és kutatások tervezése, szervezése,

különös tekintettel a vizes élőhelyekre, a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program Érzékeny Természeti

Területek célprogramjának szakmai szervezése, felügyelete, valamint a felsorolt főbb feladatokhoz kapcsolódó

hatósági feladatok ellátása. Egyidejűleg a Debreceni Egyetemen Ph. D. hallgató a vízi ökológia szakirányon,

doktori témája a szikes vizek táplálékláncolata, anyagforgalma különös tekintettel a vízimadarak szerepére.

Bozsik András okleveles agrármérnök, a mezőgazdasági tudomány kandidátusa, egyetemi docens a Debreceni

Egyetem Növényvédelmi Tanszékén, 2000 óta másodállású egyetemi docens a Szent István Egyetem

Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete Ökológiai Mezőgazdasági Tanszékén. Korábban kutató volt a

Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpontban, majd MTA ösztöndíjas a GATE Növényvédelemtani

Tanszékén. Szakterülete a biológiai és biotechnológiai növényvédelem különös tekintettel a peszticidek

természetes ellenségekre gyakorolt mellékhatásaira, a jelentősebb ragadozó rovarok biokémiai, enzimológiai és

molekuláris biológiai jellemzésére, valamint a Bacillus thuringiensis toxinok hatásmechanizmusára és

mellékhatásaira.

Büttner György okleveles geofizikus, a Földmérési és Távérzékelési Intézet Környezetvédelmi Osztályának

vezetője, a műholdas távérzékelés alkalmazásainak egyik hazai úttörője. 1992 óta az Európai CORINE

felszínborítási projekttel kapcsolatos hazai tevékenységek irányítója. Jelenleg vezeti a CLC–50 nagyfelbontású

nemzeti felszínborítási adatbázis létrehozását, továbbá a CLC–2000 projekt keretében koordinálja az európai

felszínborítási adatbázis felújítását.

Centeri Csaba okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, okleveles mérnöktanár, a környezettudományok

(Ph. D.) doktora, a Szent István Egyetem, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet, Természetvédelmi

Tanszékének egyetemi tanársegédje, a Magyar Talajtani Társaság Oktatási- és Ismeretterjesztési

Szakosztályának titkára, az Európai Talajvédelmi Társaság tagja. Szakterülete a talajtan, elsősorban a

talajvédelem, a talajerodálhatóság és a talajveszteség becslés, hazai és külföldi védett területek, elsősorban



nemzeti parkok vizsgálata. E tárgykörökben könyvek, jegyzetek, előadások és konferencia kiadványokban

megjelent szakanyagok, valamint ismeretterjesztő kiadványok szerzője.

Csepregi István jogász, jogtanácsos, okleveles humánökológus. A környezetvédelmi tárcánál 1991. óta

dolgozik különböző beosztásokban, jelenleg a minisztérium jogi főcsoportfőnöke, kormányzati főtisztviselő. Fő

szakterülete a jogszabály-előkészítés, ennek során a természet védelméről szóló törvény és végrehajtási

rendeleteinek, valamint más természetvédelmi tárgyú jogszabályoknak az előkészítésében, kidolgozásában és

elfogadtatásában vett részt. Több egyetemen oktat természetvédelemmel kapcsolatos jogi ismereteket.

Csonka Bernadett okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, a SZIE Környezettudományi Doktori

Iskolájának végzős hallgatója. Szakterülete az agrár- és vidékfejlesztési támogatási rendszer távérzékeléses

alkalmazásainak hazai bevezetése. A Földmérési és Távérzékelési Intézet munkatársa, jelenlegi munkaterülete a

terület alapú mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatások rendszerének átalakítása, a kérelmezéshez

szükséges Mezőgazdasági Parcella Azonosító Rendszer kiépítése és bevezetése.

Dér Sándor okleveles agrármérnök, a Hungária Öko Garancia Kft. ügyvezetője. 1991 óta foglalkozik az

ökológiai gazdálkodás ellenőrzésével és minősítésével. A diploma munkája és Ph. D. tanulmányai során a

komposztálás biológiai folyamatait illetve technológiai kérdéseit vizsgálta. Az ökológiai gazdálkodással és

komposztálással kapcsolatban számos tanfolyam, kiadvány, tanulmány és könyv elkészítésében vett részt. Tagja

a Magyar Minőségi Komposzt Társaság elnökségének. Jelenleg az ökológiai gazdálkodás ellenőrzése és

minősítése mellett a komposztálás minőségbiztosításával foglalkozik.

Érdiné Szekeres Rozália okleveles biológus, agro-ökológus, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium

Természetvédelmi Hivatal Természetmegőrzési Főosztályának vezetője. Szűkebb szakterülete az ökológiai

hálózatok kijelölésének, működésének kérdésköre, a lápok természetvédelmi szerepének vizsgálata, az EU

természetvédelmi direktíváinak megvalósításaként a Natura 2000 területek hálózatának kialakítása, fenntartása.

Ferencsik István okleveles agrármérnök, környezettudományi Ph. D. fokozattal rendelkezik. 2001 óta a VÁTI

Kht kutatója. Ezt megelőzően a Szent István Egyetem Gödöllő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetében

végzett kutatási tevékenységet. Kutatási területei a területhasználat optimalizálásának (tér)informatikai

lehetőségei, geostatisztikai módszerek vizsgálata. Jelenleg a Tisza térség árvíz-gazdálkodásának vizsgálatával

foglalkozik, EU kutatási projektek tagja.

Fésűs István biológus, mezőgazdasági szakmérnök, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium

főosztályvezető helyettese. 2001-ig az Európai és Földközi-tenger-melléki Növényvédelmi Szervezet alelnöke.

Az EU-harmonizációs munkabizottság elnökeként a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program kidolgozásának

és hazai bevezetésének irányítója. Több nemzetközi szervezetben és nemzeti testületben képviseli az agrár-

környezetgazdálkodás ügyét.

Fodor Zoltán okleveles agrármérnök, a Környezettudományi Doktori Iskola végzős hallgatója, a Szent István

Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének oktatója. Kutatási területe a magyarországi Tisza-völgy

XVIII–XIX. századi tájhasznosítása, illetve a vizes élőhelyek hasznosítása, lehetőségeik a Nemzeti Agrár-

környezetvédelmi Programban.

Grónás Viktor okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, egyetemi adjunktus, Ph. D. fokozattal

rendelkezik a környezettudományok tudományterületén. 2000 óta oktatója a Szent István Egyetem Környezet-

és Tájgazdálkodási Intézet Tájökológia Tanszékének. Szakterülete a védet területek mezőgazdasági

földterülethasznosításának elemzése, továbbá az Érzékeny Természeti Területek programjának bevezetése és

annak hatása a kijelölt területek földhasználatára.

Győrffy Sándor érettségi után magánkertész, majd 1945-ben beiratkozott az Agrártudományi Egyetem Kert- és

Szőlőgazdaságtudományi Karára. 1949-ben kizárják. 1958-ban szerzi meg mezőgazdasági mérnöki oklevelét a

Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán. 1958-tól üzemegységvezető, 1961-től a Kertészeti Kutató Intézet főmérnöke,

szaktanácsadója. 1983-tól a bio-öko szervezet szaktanácsadója, termesztésének ellenőre. Szakcikkek írója, 1985

óta több tv-műsorban tanácsadó, műsorvezető.

Győri-Nagy Sándor okleveles középiskolai tanár, a bölcsészettudományok (Ph. D.) doktora, a Szent István

Egyetem, Gödöllő, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének egyetemi docense, Kultúrökológia és Környezeti

Kommunikáció Tanszékének vezetője. Kutatási tevékenysége a kárpát-medencei magyarpárú kétnyelvűség, a

Kárpát-medence nyelv- és kultúrökológiája valamint a népi kommunikáció/szakkommunikáció, környezeti

kommunikáció területeire terjed ki. A „Két(ny)elvűség” c. kárpát-medencei nyelv- és kultúrökológiai szaklap,



valamint az „Europäische Zeitschrift für KulturÖkologie” c. háromnyelvű európai szaklap alapító

főszerkesztője, a Magyar Ökoszociális Fórum alapító tagja s egyik ügyvivője, illetve az Európai Ökoszociális

Fórum alelnöke.

Gyulai Ferenc okleveles agrárkémikus mérnök, könyezetvédelmi szakmérnök, a biológiai tudományok

kandidátusa, a Szent István Egyetem, Gödöllő „környezettudományok” területén habilitált részfoglalkozású

egyetemi docense, a tápiószelei Agrobotanikai Intézet tudományos főmunkatársa. A régészeti ásatásokból

származó mag- és termésleletek, ill. élelmiszermaradványok archaeometriai vizsgálatával foglalkozik. Kutatási

területe kiterjed a szubfosszilis maradványok metrikus feldolgozására és statisztikai elemzésére, az őshonos és

rég honosult növényfajok/fajták vizsgálatára és az agrobiodiverzitás megőrzésére.

Hanyus Erik okleveles biológus, jelenleg a WWF Magyarország munkatársa. Szakterülete a vizesélőhely-

védelem, -rehabilitáció és az EU Víz Keretirányelv.

Harkányiné Székely Zsuzsanna okleveles térképész, térinformatikai szakmérnök, egyetemi docens, Ph. D.

fokozattal rendelkezik a földtudományok tudományterületén. A Szent István Egyetemen a Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézet Térinformatikai Tanszékén oktat, kutat. Szakterülete a tematikus térképészet, a térképek

mezőgazdasági alkalmazása, az alkalmazott térinformatika.

Hartman Mátyás okleveles agrármérnök, mezőgazdasági környezetvédelmi szakmérnök, a Szent István

Egyetem Környezet- Tájgazdálkodási Intézet Környezeti Elemek Védelme Tanszék egyetemi tanársegédje.

Szakterülete a hulladékgazdálkodás, agrár-környezetgazdálkodás. 1989. óta aktív tagja a hazai zöld

mozgalmaknak, a GATE Zöld Klub Egyesület alapítója. 1998. óta a Környezetvédelmi, Környezetgazdálkodási

Felsőoktatásért Alapítvány képviselője, 1998-tól az Ökotárs Alapítvány kuratóriumának tagja majd 2002-től

elnöke. 2003-ban a Független Környezet- és Természetvédelmi Szervezetek az Országos Környezetvédelmi

Tanácsba delegálták.

Horváth Róbert középiskolai biológia tanár, okleveles zoológus. 1988 óta dolgozik különféle beosztásokban az

állami természetvédelem berkeiben, az Aggteleki és a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságokon. Jelenleg a

Szabolcs-Szatmár-Beregi természetvédelmi tájegység vezetője

Jeney Zsuzsa programozó matematikus, a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének

Földhasználati és Tájgazdálkodási Tanszékének munkatársa. Szakterülete a statisztika és biometria.

Kárpáti László okleveles erdőmérnök, nemzeti park igazgató. Állatökológiából doktorált, Ph. D. fokozattal

rendelkezik a természetvédelem és az erdészettudományok területén. Erdészeti növényvédelmi és halászati

szakmérnök. 17 évig oktatott az Erdészeti és Faipari Egyetem Erdővédelemtani Tanzékén, 1991-től vezeti a

Fertő– Hanság Nemzeti Park Igazgatóságot. Fő tevékenységi területe a vizes élőhelyek rekonstrukciója,

valamint a gyepek, a pusztai életközösségek rehabilitációja. Az általa vezetett nemzeti park 2001-ben a

világörökség része lett.

Kazi János okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, 2000 óta a Szent István Egyetem Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetének dolgozója, a Területi Tervezés Tanszéken egyetemi tanársegéd, és Ph. D. hallgató.

Kutatási témája a térségfejlesztési projektek minősítése a fenntartható fejlődés szempontjai alapján, melynek

keretében jelenleg is minősítő rendszerek kidolgozásával foglalkozik.

Keszthelyi Tibor okleveles agrármérnök, mezőgazdaságtudományi doktor, a Szent István Egyetem, Gödöllő,

Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének volt egyetemi adjunktusa, Alkalmazott Etológiai Tanszékének volt

megbízott vezetője. Oktatási és kutatási tevékenysége a haszonállatok viselkedésére, az alkalmazott etológia, a

ökológiai állattartás és az állatvédelem területeire terjedt ki. Kollégánk a kézirat lezárása időszakában elhunyt,

könyvünket az Ő emlékének is szenteljük.

Kiss József okleveles agrármérnök, az mg.-i tudományok kandidátusa, a Szent István Egyetem, Gödöllő

„növényvédelem” területén habilitált egyetemi tanára, a Növényvédelemtani Tanszék vezetője, több Európai

Uniós kutatási, fejlesztési munka részterületének vezetője, FAO WCR Network koordinátora. Szakterülete az

integrált növényvédelem, ökológiai növényvédelem, az amerikai kukoricabogár európai terjedése, biológiája,

transzgénikus növények környezeti hatásvizsgálata. E tárgykörökben számos könyvrészlet és több mint 180

publikáció szerzője.

Klár Zoltán programozó (1978, JATE) és programtervező matematikus (1980, ELTE). Számítógépes

információs rendszerek tervezésével és fejlesztésével foglalkozik. 1997–2000-ig a Szent István Egyetem,



Gödöllő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének munkatársaként rövid kitérőt tett a térinformatika területére.

Jelenleg egy készülő banki informatikai rendszer fejlesztő csapatának tagja.

Kohlheb Norbert okleveles agrárközgazdász, egyetemi adjunktus a Szent István Egyetem Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézet Környezetgazdaságtani Tanszékén, Ph. D. fokozattal rendelkezik a

társadalomtudományok területén. Szűkebb szakterülete a környezetpolitika eszközeinek értékelése, a

megújítható erőforrások ökonómiai kérdéseinek vizsgálata. A 2002/2003-as tanévben a Civic Education Project

ösztöndíjasa. Több vidékfejlesztési és a fenntarthatósághoz kapcsolódó kutatási projekt résztvevője.

Kondora Cosette okleveles agrármérnök, angol szakfordító, 1992–93 között a Minnesotai Egyetem (USA) által

szervezett MAST tanulmányi csereprogram egyetemi képzésében és szakmai gyakorlatán vett részt. 1995–98

között a GATE „A környezetgazdálkodás talajtani-, mikrobiológiai- és földművelési alapjai” című doktori

programjának nappali tagozatos hallgatója, több pályázat résztvevője. Doktori (Ph. D.) fokozatot a

környezettudományok területén 2002-ben szerzett.

Köteles Géza okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, az ’Aarhus Pro’ Környezet- és

Energiagazdálkodási Információs Iroda vezetője. Eredeti szakterülete a komposztanyagokkal történő talajerő-

visszapótlás növényvédelmi vonatkozásai és a termésminőségre gyakorolt hatások vizsgálata. Jelenleg a

megelőző környezetvédelmi technikák (tisztább termelés, ipari ökológia) alkalmazhatóságának vizsgálatával,

vállalati integrációjával, valamint a környezeti kommunikáció egyes kérdéseivel foglalkozik.

Kristóf Dániell okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, jelenleg a Szent István Egyetem (Gödöllő) és az

Université Paul Sabatier (Toulouse, Franciaország) doktorandusz hallgatója. Doktori témája a távérzékelés és a

térinformatika alkalmazása a környezetgazdálkodásban.

Kupi Károly okleveles agrármérnök, környezetvédelmi szakmérnök, növényvédelmi szakmérnök nyolc évig a

Gödöllői Agrártudományi Egyetem Növénytermesztési Intézetében dolgozott. Kutatási területe a

mezőgazdasági célú tájértékelési módszerek, agroökológiai alkalmassági vizsgálatok témaköréhez kapcsolódott.

E tárgykörben szerzett doktori (Ph. D.) fokozatot a környezettudományok területén. Jelenleg a francia tulajdonú

Limagrain növénynemesítő cégcsoport magyarországi leányvállalatának termékfejlesztési felelőse.

Laki Gábor okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, francia-magyar mezőgazdasági szakfordító, a Szent

István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet Környezetgazdaságtani Tanszékének oktatója.

Szakterülete a fenntartható mezőgazdaság hatékonyságának mérése és a vidékfejlesztés komplex

problématerületeinek rendszerelméleti vizsgálata. Kollégáival együtt résztvevője a Nemzeti Agrár-

környezetvédelmi Program, valamint az Érzékeny Természeti Területek rendszere keretében végzett

kutatásoknak.

Márai Géza okleveles agrármérnök, mezőgazdasági egyetemi doktor, a SZIE-KTI Ökológiai Mezőgazdasági

Tanszékének egyetemi adjunktusa, EU-PHARE senior szaktanácsadó oktató. Szakterülete az agrár-

környezetgazdálkodás, az ökológiai mezőgazdálkodás és élelmiszer-előállítás, a kisállattenyésztés és

takarmányozás, valamint a vidékfejlesztés és szaktanácsadás. E tárgykörben néhány könyv és több mint 150

publikáció szerzője, a hazai ökogazdálkodás szervezője. A Biokultúra Egyesület volt elnöke, vezetőségi tagja, a

Biokontroll Hungária Kht. igazgatótanácsának tagja és a 100%-os ökogazdálkodású Abaúj Charolais Mg. Rt.

igazgatóságának elnöke.

Markovics Tibor okleveles erdőmérnök, okleveles természetvédelmi szakmérnök, erdészeti szakmai

munkakörök után másfél évtizede dolgozik a természetvédelemben. Kezdetben a Kőszegi és Sághegyi

Tájvédelmi Körzet vezetőjeként, később a Fertő–Hanság Nemzeti Park Igazgatóság általános

igazgatóhelyetteseként segítette a NAKP Őrségi ÉTT kialakítását, majd az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság

igazgatójaként szorgalmazta a program beindítását.

Márkus Ferenc okleveles agrármérnök és természetvédelmi ökológus, a WWF Magyarország igazgatója.

Szakterülete a másodlagos élőhelyek - rétek, legelők, halastavak –, a külterjes mezőgazdasági területek és azok

védett és veszélyeztetett közösségeinek, állat- és növényfajainak védelme és természetvédelmi kezelése. A 80-as

évektől a Természetvédelmi Hivatal munkatársa, a 90-es évektől a WWF programvezetője, majd

természetvédelmi igazgatóhelyettese, közben 3 évig a Balaton-felvidéki Nemzeti Park alapító igazgatója, egy

évtizede a Nyugat-Magyarországi Egyetem óraadó tanára a fenntartható mezőgazdaság és természetvédelem

tárgykörében.



Marticsek József okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, a Szent István Egyetem Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetében végzett 2000-ben. Számos kutatás és publikáció szerzője hungarikum jellegű

termékek fejlesztésében és térségi marketingjében. Szaktanácsadóként részt vett térségi mezőgazdasági

stratégiák kialakításában, illetve egy nemzetközi vidékfejlesztési program országos koordinátora. 2000-től a

Szent István Egyetemen levelező Ph. D. hallgató, ahol vizsgálati területe a modellgazdaságok lehetséges

alkalmazási formáinak feltérképezése a kis és középvállalkozások szaktanácsadási rendszerében.

Máté András mezőgazdasági szakközépiskolai érettségivel rendelkezik, a Kiskunsági Nemzeti Park

Igazgatóság természetvédelmi őrszolgálatának tagja. Botanikai és zoológiai kutatásokat végez.

Matthew Hayes agrármérnök, a Nyitott Kert Alapítvány igazgatója, egyben maga is aktív biogazda. 1984-ben

kezdett biogazdálkodással foglalkozni Angliában, és azóta is számos CSA működtetésében, komposztálási

projektben illetve oktatási tevékenységben vett részt. Jelenleg a Szent István Egyetem Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetében dolgozik, illetve a gödöllői CSA-t működteti.

Menyhért Zoltán okleveles agrármérnök, okleveles genetikai szakmérnök, a biológiai tudományok

kandidátusa, a mezőgazdasági tudományok akadémiai doktora, a volt GATE Növénytermesztési Intézetének

volt intézetigazgatója, a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének egyetemi tanára, a

Növénytermesztés és környezet tárgy felelőse, a Környezettudományi Doktori Iskola vezetője. Jelenleg a

mezőgazdasági termelés környezetterhelő hatásának csökkenthetőségével, valamint az egészséges tápanyag-

előállítás egyes kérdéseivel (is) foglalkozik.

Mezei Mihály okleveles agrármérnök, 10 éves külföldi és hazai biodinamikus mezőgazdálkodási gyakorlattal.

Svédországban szerzett öko-gazdálkodási szakképesítést. A biogazdaságok birtoktervezése témakörében több

éven keresztül szaktanácsadóként és oktatóként dolgozott. A Biodinamikus Közhasznú Egyesület elnöke.

Munkahelye a DeLaval Kft, ahol területi értékesítési igazgató.

Mihály Botond okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, növényvédelmi szakmérnök, a

Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Természetvédelmi Hivatalának munkatársa. Szakterülete a

természetvédelmi oltalom alatt álló mezőgazdasági területek növényvédelme, valamint a növényvédő szerek és

termésnövelő anyagok öko-toxikológiai szempontú minősítése. Kutatási területe a védett területeken előforduló

gyomnövények és egyéb invazív növényfajok, illetve ezek visszaszorításának környezetkímélő kémiai és

mechanikai lehetőségei.

Milánkovics Kinga agrárközgazdász, a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének

oktatója és a Nyitott Kert Alapítvány titkára. Szakterülete a természeti tőke közgazdasági elemzése, értékelése.

Korábban a Civic Education Project ösztöndíjasaként, majd azután is, az egyetemi oktatás és a civil szféra

együttműködésének elősegítésével foglalkozott mind a kutatás mind az oktatás területén.

Molnár József okleveles agrármérnök, a biológia tudományok kandidátusa, a Gödöllői Agrártudományi

Egyetem Takarmányozástani, Tej- és Húsgazdaságtani Tanszékének volt egyetemi docense. Jelenleg a Szent

István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének munkatársa. Az 1980-as években megkezdte a hazai

nemesített magyar kecske és a parlagi, a magyar tincses kecskeállományok felmérését és azok nemesítését.

Megalakította az első hazai kecsketenyésztési szervezetet, a Kecsketenyésztők és Nemesítők Országos

Egyesületét. Számos publikációja jelent meg magyar és idegen nyelveken. Az utóbbi tíz évben írt legfontosabb

két könyve: a „Kecsketenyésztés” (1996. és 2000) és „A sajtkészítés ABC-je” (1999).

Nagy Gábor okleveles gazdasági agrármérnök, a Szent István Egyetem Gödöllőn működő Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetének tanszéki mérnöke, Földhasználati és Tájgazdálkodási Tanszékének munkatársa.

Szakterülete a földértékelés, a földhasználat közgazdasági értékelése valamint az informatikai, térinformatikai

alkalmazások.

Nagy László középfokú mezőgazdasági végzettséget és 20 év gazdálkodói gyakorlatot követően 1981 óta a

Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnál (illetve jogelődjénél) dolgozik természetvédelmi őrként és

területkezelőként. Az MME tagjaként 1983 óta tevékenyen részt vesz az Ócsai Madárvárta kutatási és

madárvédelmi tevékenységében. Az Érzékeny Természeti Területek rendszerének kialakítása során az alapvető

természetvédelmi elvek kidolgozásában, valamint a Turjánvidék mintaterület kijelölésében és támogatási

rendszerének kiépítésében vett részt.

Nagy Szabolcs okleveles agrármérnök, természetvédelmi szakmérnök. 1999 óta a BirdLife International európai

természetvédelmi igazgatója. Ezt megelőzően a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület



természetvédelmi igazgatójaként dolgozott. Szakterülete a veszélyeztetett madárfajok és egyéb természeti

értékek védelme, a védelmi szempontok integrálásának lehetőségei a szakmai politikákba, beleértve az EU

szabályozásokat is.

Németh Tamás okleveles agrármérnök, akadémikus, habilitált címzetes egyetemi tanár. Az MTA Talajtani és

Agrokémiai Intézetének igazgatója. A CIEC (Nemzetközi Műtrágyázási Tudományos Központ) főtitkára.

Szakterülete a talajtermékenység, növénytáplálás, tápanyag-gazdálkodás és a környezetkímélő tápanyag-

utánpótlás. Az utóbbi időben az agrár-környezetgazdálkodás kérdéseit is vizsgálja. Több mint 250 hazai és

idegen nyelvű publikáció, köztük a talajok szervesanyag-tartalmával és nitrogén-forgalmával foglalkozó könyv

szerzője.

Néráth Melinda okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, talajvédelmi szakmérnök, a Környezetvédelmi

és Vízügyi Minisztérium tanácsosa. 1997-től dolgozik a természetvédelem agrárharmonizációval kapcsolatos

szakterületén. Jelenleg a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program Érzékeny Természeti Területek

célprogramjának koordinátora, illetve a védett természeti területek természetkímélő földhasználatával

foglalkozik.

Nyárai Horváth Ferenc okleveles agrármérnök, programozó matematikus, a Szent István Egyetem Gödöllőn

lévő Növénytermesztési Intézetének egyetemi adjunktusa. Szakterülete a különböző növénytermesztési

rendszerek hosszú távú hatásainak, a növénytermesztés környezet terhelésének vizsgálata, valamint a

talajpusztulásra ható növénytermesztési tényezők elemzése. Jelenleg az élelmiszerbiztonság és a minőség

különböző kérdéseivel és program fejlesztéssel foglalkozik.

Ónodi Gábor okleveles építészmérnök, egyetemi docens, Ph. D. fokozattal rendelkezik a környezettudományok

tudományterületen. 1994 óta vezetője a Szent István Egyetem Gödöllőn működő Környezet- és Tájgazdálkodási

Intézete Területi Tervezési Tanszékének, egyúttal az Intézet oktatási igazgatóhelyettese. Korábban a KTM

munkatársaként az „Alföld Program” koordinátoraként dolgozott. Szakterülete a környezetgazdálkodási

szempontok érvényesítése a terület- és településtervezésben.

Pataki György okleveles közgazdász, egyetemi adjunktus, Ph. D. fokozattal rendelkezik a menedzsment- és

szervezettudományok területén. 1994 és 2000 között a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem

Vállalatgazdaságtan tanszékének oktatójaként és a Gazdaságetikai Központ kutatójaként dolgozott. 2000

szeptemberétől a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének munkatársa. Szakterületei az

ökológiai közgazdaságtan, a vállalati környezeti menedzsment és a gazdasági etika. A SZIE KTI

Környezetgazdaságtani szakiránya mellett oktat az ELTE Szociológiai Intézetének humánökológiai szakirányán

és a BKÁE Társadalomelméleti Kollégiumában. Oktatói tevékenységében 2001 óta a Civic Education Project

támogatását élvezi ösztöndíjasként. A Védegylet civil szervezet szervező bizottságának tagja.

Pataki Róbert okleveles agrármérnök, a Földmérési és Távérzékelési Intézet Környezetvédelmi Távérzékelés

Osztályán kutató. A CORINE felszínborítási adatbázis építésében vesz részt, mint térinformatikai munkatárs.

Jelenleg a SZIE Tájökológiai Tanszékén dolgozik polgári szolgálatosként, feladata térinformatikai rendszerek és

adatbázisok fejlesztése, valamint a talajerózió térinformatikai modellezése.

Penksza Károly okleveles biológia-földrajz szakos középiskolai tanár, habilitált egyetemi docens, Ph. D.

fokozattal rendelkezik a biológia tudományterületén. A Szent István Egyetemen, Gödöllőn a Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézet Tájökológiai Tanszékén dolgozik. Korábban ugyanitt a Növénytani és Növényélettani

Tanszéken dolgozott. Több tudományterületen – florisztika, környezetvédelem, talaj-növény kapcsolatok,

vegetációtérképezés, természetvédelem, cönológia, vízi biomonitoring – végzett kutatásokat. Jelenlegi fő

kutatási területe problematikus pázsitfüvek taxonómia vizsgálata.

Podmaniczky László okleveles agrármérnök, egyetemi docens, Ph. D. fokozattal rendelkezik a

közgazdaságtudományok tudományterületén. 1996 óta igazgatóhelyettese a Szent István Egyetem Gödöllőn

működő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének. Ezt megelőzően a mezőgazdálkodás üzemi gyakorlatában

és a földhasználat-tervezés számítógépes módszereiben szerzett tapasztalatokat. Jelenleg a

környezetgazdaságtan és a térinformatika mezőgazdasági alkalmazási lehetőségeivel és a hazai agrár-környezeti

valamint ÉTT program beindításával kapcsolatos feladatokkal foglalkozik.

Puskásné Jancsovszka Paulina okleveles agrármérnök, egyetemi docens, Ph. D. fokozattal rendelkezik a

közgazdaságtudományok tudományterületén. Részt vesz a Szent István Egyetem, Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézet környezetgazdaságtani szakirányának fejlesztésében. Az Európai Unió és más



nemzetközi szervezetek környezetpolitikájának, valamint az agrárpolitika környezeti hatásainak kutatásával és

oktatásával kapcsolatos feladatokat lát el.

Sipos Katalin okleveles biológus, természetvédelmi szakember. 1998 áprilisa óta a Duna–Ipoly Nemzeti Park

Igazgatóság munkatársa, botanikai felügyelőként, majd élővilágvédelmi osztályvezetőként. Szakterülete az

élőhelyek és védett növényfajok védelme. A Érzékeny Természeti Területek rendszerének kialakítása során az

alapvető természetvédelmi elvek kidolgozásában, valamint a Turjánvidék mintaterület kijelölésében és

támogatási rendszerének kiépítésében vett részt.

Skutai Julianna okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, Ph. D. hallgató. A Szent István Egyetem

Gödöllőn működő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének Térinformatika Tanszékén dolgozik, mint

egyetemi tanársegéd. Szakterülete a térinformatika alkalmazási lehetőségei a vidékfejlesztésben és az agrár-

környezetgazdálkodásban. A kezdetektől részt vesz a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program valamint az

Érzékeny Természeti Területek rendszerének kidolgozásában.

Stefanovits Pál okleveles vegyészménök, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a volt GATE

Talajtani Tanszékének egykori vezetője, a SZIE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének volt alapító

igazgatója, ma professor emeritusa. Szakterülete a környezettudományokon belül különösen a talajtan,

talajvédelem. Talajtani tankönyve négy kiadásban jelent meg. Ismertek a talajtérképei. Az MTA

Agrártudományok Osztályának, az Országos Környezetvédelmi Tanácsnak, a Talajtani Társaságnak tagjaként

segített a környezetgazdálkodás elveinek kidolgozásában és elfogadtatásában.

Szabó Balázs okleveles agrármérnök, humánökológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület

munkatársa, a Fontos Madárélőhelyek (Importand Bird Areas, IBA) program magyarországi vezetője. Részt vett

a hazai Natura 2000, illetve az SPA területek kijelölésének programjában. Szakterülete az ökológia hálózatok

(azon belül is a vizes területek) tervezése, kezelése és monitoringja. Számos hazai vizes élőhely kezelési

tervének kidolgozásában működött közre, jelenleg az MME Természetvédelmi Tanácsadó Szolgálatának tagja.

Szakál Ferenc okleveles agrármérnök, egyetemi tanár, egyetemi doktori és kandidátusi fokozattal rendelkezik.

Korábban a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Üzemgazdaságtani Tanszékén Gazdasági rendszerelmélet és

Vállalatgazdaságtan tárgyak ismeretköreiben végzett kutatást és oktatási tevékenységet. 1988 óta foglalkozik a

természeti erőforrások és a környezet ökonómiai problémáival. 2000 óta a Szent István Egyetem Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetében a Környezetgazdaságtani Tanszék vezetője, ahol munkatársaival a

Környezetgazdaságtan alaptárgy és a különböző résztárgyainak tananyagfejlesztésén dolgozik. Fő kutatási

területe a fenntartható mezőgazdaság problémáinak, a mezőgazdaság és a környezet, valamint a vidékfejlesztés

kapcsolatainak, összehangolási lehetőségeinek vizsgálata.

Szalai Tamás okleveles agrármérnök, egyetemi docens, Ph. D. fokozattal rendelkezik az agrártudományok

területén. A Szent István Egyetem Gödöllőn működő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetében a

növénytermesztés, a mezőgazdasági földhasználat és földművelés környezeti hatásaival valamint az ökológiai

gazdálkodás méhészeti vonatkozásaival foglakozik.

Szalainé Mátray Enikő okleveles agrármérnök, a gödöllői Kisállattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet

Méhtenyésztési és Méhbiológiai Osztályának vezetője, a Szent István Egyetemen e tárgykörben óraadó tanár.

Szalay István okleveles biológus, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, a gödöllői Kisállattenyésztési és

Takarmányozási Kutatóintézet (KÁTKI) Agrárökológiai és Génmegőrzési Osztályának vezetője, a kutatóintézet

korábbi (1992–2000) igazgatója. Az őshonos és honosult magyar baromfifajták tenyésztő szervezeteként

működő Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete (MGE) alapító elnöke és tenyésztésvezetője, „A

Baromfi” című szaklap társfőszerkesztője. Fő szakterülete a baromfitenyésztés és génmegőrzés, valamint a régi

magyar baromfifajták hasznosításának tanulmányozása ökológiai típusú és más alternatív tartásmódokban.

Szentendreyné Havas Márta okleveles erdőmérnök, okleveles természetvédelmi szakmérnök, erdészeti

szakmai munkakörök után 9. éve dolgozik a természetvédelemben az Őrségben. Kezdetben ökológiai

felügyelőként, tájvédelmi körzet-vezetőként, majd osztályvezetőként, jelenleg általános igazgatóhelyettesként

segíti a program működését az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság megalakulása óta. Az ÉTT program helyi

kidolgozásában, beindításában a kezdetektől részt vett, koordinálta, irányította azt.

Takács Szabolcs okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, mérnöktanár. A nagykállói „Nyírség

Tájközpont” agrár-környezetgazdálkodási mintagazdaság és oktatási központ alapítója, a Magyar Ökoszociális

Fórum alapítója, alelnöke, a Magyar Tájtermék Egyesület alapítója, titkára. Szakterülete agrár-



környezetvédelem, vidékfejlesztés, helyi tájgazdálkodási stratégiák kutatása. Jelenleg az FVM SAPARD Hivatal

Észak-alföldi Regionális Irodájának a vezetője.

Takács-Sánta András biológus, az MTA-ELTE Evolúciógenetikai és Molekuláris Genetikai

Kutatócsoportjának tudományos munkatársa, az ELTE oktatója. Fő érdeklődési és kutatási területe: az ember

bioszféra-átalakító tevékenységének okai és következményei. Tudományos tevékenysége mellett a civil

szférában is dolgozik: a Védegylet Egyesület programvezetője.

Tar Ferenc okleveles agrármérnök, környezetgazdálkodási szakmérnök, szakfordító. 1996 óta dolgozik a

Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban, az agrár-környezetgazdálkodási szakterület főfelelőse.

2000–2001 között a Növényvédelmi és Agrár-környezetgazdálkodási Főosztály vezetője, majd 1 évet tölt az

Európai Környezetpolitika Intézet szakértőjeként Londonban. Jelenleg az FVM Agrár-környezetgazdálkodási

Önálló Osztályának főosztályvezetője, a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program koordinációs vezetője.

Tardy János okleveles geográfus, kartográfus, okleveles középiskolai tanár, a földrajztudomány (Ph. D.)

doktora. 1974–1978. között egyetemi gyakornok, majd tanársegéd az ELTE Természetföldrajzi Tanszékén, ezt

követően az OKTH majd jogutódainak (KVM, KM, KTM, KvVM) munkatársa, a Barlangtani Intézet vezetője,

1990–2002. között természetvédelmi helyettes államtitkár. A Szent István Egyetem Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetének címzetes egyetemi tanára, Környezettudományi Doktori Iskolájának alapító tagja,

az Európai Természetvédelmi Központ alelnöke, az MTA Természetvédelmi és Konzervációbiológiai

Bizottságának társelnöke, a Magyar Természettudományi Társulat alelnöke.

Tirczka Imre okleveles agrármérnök, Ph. D. fokozattal rendelkezik a környezettudományok

tudományterületen. A Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete Ökológiai Mezőgazdasági

Tanszékének egyetemi adjunktusa, a környezetgazdálkodási agrármérnöki szak ökológiai mezőgazdasági

szakirányának vezetője. Szakterülete az ökológiai mezőgazdálkodás, amelyen belül elsősorban a

növénytermesztés és a talajtermékenység fenntartás témaköreivel foglalkozik.

Tóth László okleveles agrármérnök, természetvédelmi szakmérnök, vadgazdálkodási szakmérnök,

természetvédelmi szakértő. 1989–1991. között a Debreceni Agrártudományi Egyetem Kutató Intézete, Karcag,

tudományos segédmunkatársa, 1993-tól a Bükki Nemzeti Park Igazgatósága, Dél-Hevesi Tájegység vezetője.

Részt vett az „Irányelvek a füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez” c. tanulmány

kidolgozásában, valamint a Hevesi-sík ÉTT előkészítésében, szakmai terveinek készítésében.

Tóth Szabolcs okleveles agrármérnök, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság birtokügyi és

mezőgazdasági ügyekkel foglalkozó munkatársa. Közreműködik az Érzékeny Természeti Területek területi

programjának kidolgozásában, az Állam javára történő ingatlanvásárlások lebonyolításában.

Turcsányi Gábor okleveles agrármérnök, a biológiai tudomány kandidátusa. A környezettudományok területén

habilitált a Szent István Egyetemen. Jelenleg az Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének

Természetvédelmi Tanszékét vezeti egyetemi docensként. Volt UNDP-, Soros-, illetve Széchenyi Professzori

Ösztöndíjas. Szakterülete a botanika, a növényökológia, a környezet- és a természetvédelem. Számos könyv,

tankönyv és CD szerzője, illetve szerkesztője. Jelenleg a Kultúrflóra-sorozatot szerkeszti.

Vajnáné Madarassy Anikó okleveles agrármérnök, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium

főosztályvezető helyettese, 1990 óta foglalkozik a természetvédelem és a mezőgazdaság harmonizációjával.

Pályája kezdetén állattenyésztőként, majd biológia-kémia tanárként szerzett tapasztalatokat a gyakorlati

mezőgazdaság illetve a környezeti nevelés területén. Jelenleg a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program

Érzékeny Természeti Területek célprogramja tárcaszintű feladatait illetve a védett természeti területek

földhasználatának országos koordinációját irányítja.

Váradi István okleveles agrár- és építészmérnök, egyetemi adjunktus, a Szent István Egyetem Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetének oktatója. Eredeti kutatási területe az ökologikus építészet valamint az

energiatudatos építés és felújítás. Jelenlegi munkaterülete a környezetgazdálkodási szempontok érvényesítése a

terület-, település- és épülettervezésben.

Varga Adrienne okleveles agrármérnök, mg. doktor, egyetemi adjunktus a SZIE Környezet- és

Tájgazdálkodási Intézetében. A Növénytermesztés és környezet tárgy oktatója. Jelenlegi munkaterülete a

növénytermesztés környezetterhelő hatásának, a mezőgazdasági termelés – egészséges tápanyag, egészséges

táplálkozás összefüggéseinek vizsgálata.



Vida Gábor okleveles biológia-kémia szakos tanár, az MTA rendes tagja, Széchenyi- és Pro Natura díjas,

korábban az ELTE Genetikai Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, 2003. január 1-jétől az MTA

Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének igazgatója. A botanika, ökológia, genetika, evolúció és

környezetvédelem területén mintegy 200 szakcikk, könyv és könyvfejezet, és számos népszerűsítő közlemény

szerzője.

Zsembery Zita okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium

tanácsosa. 1999-től a természetvédelem agrárharmonizációval kapcsolatos szakterületén dolgozott, jelenleg az

európai uniós irányelvek hazai implementációjában, a Natura 2000 hálózat kialakításának munkájában működik

közre.


8. fejezet - 8. Mellékletek

1. 8.1. 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről

Az Országgyűlés felismerve, hogy a természeti értékek és természeti területek a nemzeti vagyon sajátos és

pótolhatatlan részei, fenntartásuk, kezelésük, állapotuk javítása, a jelen és jövő nemzedékek számára való

megőrzése, a természeti erőforrásokkal történő takarékos és ésszerű gazdálkodás biztosítása, a természeti

örökség és a biológiai sokféleség oltalma, valamint az ember és természet közötti harmonikus kapcsolat

nemzetközi kötelezettségvállalásainkkal összhangban történő kialakítása, mint az emberiség fennmaradásának

alapvető feltétele, a természet hatékony védelmének létrehozását igényli, ezért a következő törvényt alkotja:

1.1. I. rész Általános rendelkezések A törvény célja

1. § E törvény célja:

a) a természeti értékek és területek, tájak, valamint azok természeti rendszereinek, biológiai sokféleségének

általános védelme, megismerésének és fenntartható használatának elősegítése, továbbá a társadalom egészséges,

esztétikus természet iránti igényének kielégítése;

b) a természetvédelem hagyományainak megóvása, eredményeinek továbbfejlesztése, a természeti értékek és

területek kiemelt oltalma, megőrzése, fenntartása és fejlesztése.

2. § (1) E törvény rendelkezéseit alkalmazni kell:

a) a természeti értékek és területek állapotának értékelése, megóvása, fenntartása, helyreállítása, fejlesztése,

b) a magyar részről elfogadott nemzetközi szerződésekkel összhangban, az élővilág és élőhelyei, a biológiai

sokféleség, a természeti rendszerek, természeti erőforrások védelmezése és működőképességük fenntartása,

c) az állam, a természetes és jogi személyek, valamint más szervezetek természet védelmével kapcsolatos

jogainak és kötelezettségeinek meghatározása,

d) a természet védelméhez fűződő érdekek érvényesítése, különösen a gazdasági, pénzügyi, oktatásügyi politika

és szabályozórendszer kialakítása,

e) a természet védelmével kapcsolatos nyilvántartási, megelőzési, tervezési, szabályozási, hatósági, valamint

természetvédelmi kezelési tevékenységek,

f) a természet védelmével kapcsolatos kutatási, bemutatási, oktatási, nevelési, ismeretterjesztési és tudományos

tevékenység szakmai irányítása és támogátása,

g) a természet védelme felelősségi rendszerének meghatározása,

h) a természet védelme intézményrendszerének kialakítása, fejlesztése során.

(2) A természetvédelem (1) bekezdésben foglaltakon túlmenő feladata, hogy

a) a kiemelt oltalmat igénylő, föld-, víz-, növény- és állattani, tájképi, kultúrtörténeti szempontból, illetőleg más

közérdekből kiemelt védelemre érdemes természeti értékek és területek körét megállapítsa;

b) a védett természeti értékeket és a védett természeti területeket veszélyeztető jelenségeket feltárja;

c) a védett természeti értékek és a védett természeti területek károsodását megelőzze, elhárítsa, bekövetkezett

károsodását csökkentse vagy megszüntesse;

d) a védett természeti értékeket és a védett természeti területeket a jelen és a jövő nemzedék számára megőrizze,

azokat szükség szerint helyreállítsa, fenntartásukat, fejlődésüket biztosítsa.

1.1.1. A törvény hatálya

8. Mellékletek


3. § (1) A törvény hatálya kiterjed valamennyi természeti értékre és területre, tájra, továbbá a velük kapcsolatos

minden tevékenységre, valamint a nemzetközi egyezményekből és együttműködésből fakadó természetvédelmi

feladatokra, kivéve, ha nemzetközi egyezmény másként rendelkezik.

(2) A természetvédelemmel összefüggő e törvényben nem szabályozott kérdésekre, a környezet védelmének

általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kt.) rendelkezéseit kell alkalmazni.

1.1.2. Alapfogalmak

4. § E törvény alkalmazásában:

a) természeti érték: a természeti erőforrás [Kt. 4. § c) pont], az élővilág és a fennmaradásához szükséges

élettelen környezete, valamint más – e törvényben meghatározott -, természeti erőforrásnak nem minősülő

környezeti elem [Kt. 4. § a) pont], beleértve a védett természeti értéket is;

b) természeti terület: valamennyi olyan földterület, melyet elsősorban természetközeli állapotok jellemeznek;

c) természetes állapot: az az élőhely, táj, életközösség, melynek keletkezésében az ember egyáltalán nem, vagy

– helyreállításuk kivételével – alig meghatározó módon játszott szerepet, ezért a benne végbemenő folyamatokat

többségében az önszabályozás jellemzi;

d) természetközeli állapot: az az élőhely, táj, életközösség, amelynek kialakulására az ember csekély mértékben

hatott (természeteshez hasonlító körülményeket teremtve), de a benne lejátszódó folyamatokat többségükben az

önszabályozás jellemzi, de közvetlen emberi beavatkozás nélkül is fennmaradnak;

e) védett természeti érték (természetvédelmi érték): e törvény vagy más jogszabály által védetté, fokozottan

védetté nyilvánított – kiemelt természetvédelmi oltalomban részesülő – élő szervezet egyede, fejlődési alakja,

szakasza, annak származéka, illetőleg az élő szervezetek életközösségei, továbbá barlang. ásvány,

ásványtársulás, ősmaradvány;

f) élő szervezet (élőlény): mikroorganizmusok, gombák, növények és állatok fajai, alfajai, változatai (a

továbbiakban együtt: fajok):

g) védett természeti terület: e törvény vagy más jogszabály által védetté vagy fokozottan védetté nyilvánított

(kiemelt természetvédelmi oltalomban részesülő) földterület;

h) élőhely: az a meghatározható térbeli egység, ahol adott élő szervezet és állománya (populáció), vagy

élőlények életközössége a természeti rendszerben előfordul és a kialakulásához, fennmaradásához,

szaporodásához, tenyésztéséhez szükséges környezeti feltételek adottak;

i) biológiai sokféleség: az élővilág változatossága, amely magában foglalja az élő szervezetek genetikai (fajon

belüli), valamint a fajok és életközösségeik közötti sokféleséget és maguknak a természeti rendszereknek a

sokféleségét;

j) természeti (ökológiai) rendszer: az élő szervezetek, életközösségeik, valamint ezek élettelen környezetének

dinamikus és természetes egysége;

k) életközösség (társulás): az élővilág egy meghatározott élőhelyen található olyan szerveződése, amelyben a

különböző élő szervezetek állományai meghatározott kapcsolatrendszerben élnek együtt;

1) fenntartható használat (hasznosítás): a természeti értékek olyan módon és ütemben történő használata, amely

nem haladja meg megújuló képességüket, nem vezet a természeti értékek és a biológiai sokféleség

csökkenéséhez, ezzel fenntartva a jelen és jövő generációk életlehetőségeit;

m) természetkímélő megoldás (természetkímélő gazdálkodás): olyan, a fenntartható használat részét képező

eljárás, módszer, gazdálkodási mód, technológia vagy más, a természettel kapcsolatos magatartás, amely csak

olyan mértékben befolyásolja a természeti értékeket, területeket, a biológiai sokféleséget, hogy természetes vagy

természetközeli állapotuk fennmaradjon.

1.1.3. Alapelvek

8. Mellékletek


5. § (1) Minden természetes és jogi személy, valamint más szervezet kötelessége a természeti értékek és

területek védelme. Ennek érdekében a tőlük elvárható mértékben kötelesek közreműködni a veszélyhelyzetek és

károsodások megelőzésében, a károk enyhítésében, következményeik megszüntetésében, a károsodás előtti

állapot helyreállításában.

(2) A természeti értékek és területek csak olyan mértékben igénybe vehetők, hasznosíthatók, hogy a működésük

szempontjából alapvető természeti rendszerek és azok folyamatainak működőképessége fennmaradjon, továbbá

a biolögiai sokféleség fenntartható legyen.

(3) A természet védelméhez fűződő érdekeket a nemzetgazdasági tervezés, szabályozás, továbbá a gazdasági,

terület- és településfejlesztési illetőleg rendezési döntések, valamint a hatósági intézkedések során figyelembe

kell venni.

(4) A Magyar Köztársaság a természet védelme érdekében együttműködik más államokkal és nemzetközi

szervezetekkel, illetve nemzetközi természetvédelmi szerződések részesévé válik. A Magyar Köztársaság

nemzetközi egyezmény hiányában is figyelembe veszi más államoknak a természet védelméhez fűződő érdekeit.

1.2. II. rész A természeti értékek és természeti területek általános védelme

1.2.1. Tájvédelem

6. § (1) A táj a földfelszín térben lehatárolható, jellegzetes felépítésű és sajátosságú része, a rá jellemző

természeti értékekkel és természeti rendszerekkel, valamint az emberi kultúra jellegzetességeivel együtt, ahol

kölcsönhatásban találhatók a természeti erők és a mesterséges (ember által létrehozott) környezeti elemek.

(2) A tájhasznosítás és a természeti értékek felhasználása során meg kell őrizni a tájak természetes és

természetközeli állapotát, továbbá gondoskodni kell a tájak esztétikai adottságait és a jellegét meghatározó

természeti értékek, természeti rendszerek és az egyedi tájértékek fennmaradásáról.

(3) Egyedi tájértéknek minősül az adott tájra jellemző természeti érték, képződmény és az emberi

tevékenységgel létrehozott tájalkotó elem, amelynek természeti, történelmi, kultúrtörténeti, tudományos vagy

esztétikai szempontból a társadalom számára jelentősége van.

(4) Az egyedi tájértékek megállapítása és nyilvántartásba vétele a természetvédelem állami területi szervei

(nemzeti park igazgatóság, illetve természetvédelmi igazgatóság; a továbbiakban együtt: igazgatóság) feladata.

(5) A területrendezési terv tartalmazza az egyedi tájértékek jegyzékét.

7. § (1) A történelmileg kialakult természetkímélő hasznosítási módok figyelembevételével biztosítani kell a

természeti terület használata és fejlesztése során a táj jellegének, esztétikai, természeti értékeinek, a tájakra

jellemző természeti rendszereknek és egyedi tájértékeknek a megóvását.

(2) A táj jellege, a természeti értékek, az egyedi tájértékek és esztétikai adottságok megóvása érdekében:

a) gondoskodni kell az épületek, építmények, nyomvonalas létesítmények, berendezések külterületi elhelyezése

során azoknak a természeti értékek, a mesterséges környezet funkcionális és esztétikai összehangolásával

történő tájba illesztéséről;

b) gondoskodni kell a használaton kívül helyezett épületek, építmények, nyomvonalas létesítmények,

berendezések új funkciójának megállapításáról, illetve ennek hiányában megszüntetésükről. elbontásukról, az

érintett területnek a táj jellegéhez igazodó rendezéséről;

c) a település-, a területrendezés és fejlesztés, különösen a területfelhasználás, a telekalakítás, az építés. a

használat során kiemelt figyelmet kell fordítani a természeti értékek és rendszerek, a tájképi adottságok és az

egyedi tájértékek megőrzésére;

d) művelési ág változtatás, más célú hasznosítás csak a táj jellegének, szerkezetének, a történelmileg kialakult

természetkímélő használat által meghatározott adottságoknak és a természeti értékeknek a figyelembevételével

lehetséges;

8. Mellékletek


e) biztosítani kell, hogy a gazdálkodással összefüggő épületek, építmények, létesítmények és berendezések

elhelyezése, mérete, formája, funkciója és száma alkalmazkodjon a táj jellegéhez;

f) a táj jellegének megfelelően rendezni kell a felszíni tájsebeket;

g) autópályát, valamint a vadon élő állatfajok ismert vonuló útvonalait keresztező vonalas létesítményt úgy kell

építeni, hogy a vadon élő állatfajok egyedeinek átjutása – megfelelő térközönként – biztosítva legyen;

h) biztosítani kell a jellegzetes tájképi elemek fennmaradását.

(3) Külterületi ingatlan, különösen természeti terület belterületbe vonására akkor kerülhet sor, ha annak

következtében a táj jellege, esztétikai és természeti értéke nem károsodik helyreállíthatatlanul.

(4) A tájvédelemre vonatkozó előírások érvényesítése érdekében a Kormány által rendeletben meghatározott és

a (2) bekezdésben foglalt tevékenységekkel, valamint az egyedi tájértékekkel kapcsolatos eljárásokban az

igazgatóság szakhatóságként működik közre.

A vadopn élő élővilág általános védelme

8. § (1) A vadon élő szervezetek, továbbá ezek állományai, életközösségei megőrzését élőhelyük védelmével

együtt kell biztosítani.

(2) Őshonosak mindazok a vadon élő szervezetek, amelyek az utolsó két évezred óta a Kárpát-medence

természetföldrajzi régiójában – nem behurcolás vagy betelepítés eredményeként – élnek, illetve éltek.

(3) Behurcoltak vagy betelepítettek azok az élő szervezetek, amelyek az ember nem tudatos (behurcolás) vagy

tudatos (betelepítés) tevékenysége folytán váltak a hazai élővilág részévé.

(4) Tájidegen fajok azok az élő szervrezetek, melyek növény- és állatföldrajzi szempontból nem minősülnek

őshonosnak, és megtelepedésük, alkalmazkodásuk esetén a hazai életközösségekben a természetes folyamatokat

az őshonos fajok rovására károsan módosíthatják.

(5) Visszatelepülők azok az őshonos élő szervezetek, amelyek hazánk területéről eltűntek (kipusztultak), de

természetes elterjedésük folytán ismét megjelennek hazánk természetes élővilágának részeként.

(6) A vadon élő szervezetekre vonatkozó rendelkezések kiterjednek a faj minden egyedére, annak valamennyi

fejlődési szakaszára, alakjára, állapotára, részére.

9. § (1) A vadon élő szervezetek igénybevételével és terhelésével járó gazdasági, gazdálkodási és kereskedelmi

tevékenységet a természeti értékek és rendszerek működőképességét és a biológiai sokféleséget fenntartva kell

végezni.

(2) Tilos a vadon élő szervezetek gyűjtésének, pusztításának, vadon élő állatok befogásának, életük kioltásának

olyan eszközét és módszerét használni, mely válogatás nélküli vagy tömeges pusztulásukkal, sérülésükkel,

kínzásukkal jár.

(3) Tilos a vadon élő szervezetek genetikai állományainak mesterséges úton történő megváltoztatása, az így

keletkezett egyed terjesztése, életközösségek közötti szándékos áthurcolása.

(4) Növény- és állatföldrajzi szempontból új élő szervezet betelepítése akkor engedélyezhető, ha

megtelepedésük, alkalmazkodásuk esetén a hazai életközösségekben a természetes folyamatokat az őshonos

fajok rovására nem módosítják károsan.

(5) Az (1)–(3) bekezdésben meghatározott rendelkezések nem vonatkoznak az emberi egészség, a termesztett

növények, valamint a tenyésztett állatok védelme érdekében végzett, az élő szervezetek állományának – külön

jogszabályban meghatározott – szabályozására, valamint az élő szervezetekkel folytatott rendeltetésszerű

gazdálkodásra.

(6) A biológiai sokféleséget befolyásoló, genetikailag módosított szervezetek létrehozása, az azokkal

folytatandó kísérletek, termesztésük, tenyésztésük, terjesztésük, az országból történő kivitelük és behozataluk –

e törvény rendelkezéseivel összhangban – külön törvényben meghatározott feltételekkel és módon történhet.

8. Mellékletek


10. § (1) Vadon élő szervezet egyedének az országba történő behozatala, átszállítása, kivitele, mesterséges

körülmények közötti szaporítása, tartása, termesztésbe, tenyésztésbe vonása, keresztezése, természetbe

kijuttatása, értékesítése a Kormány által rendeletben meghatározott feltételekkel és módon történhet.

(2) Vadon élő szervezet állományának csökkentését szolgáló új eljárás bevezetéséhez a Környezetvédelmi és

Területfejlesztési Minisztérium (a továbbiakban: Minisztérium) hozzájárulása szükséges.

11. § (1) A vadgazdálkodás, vadászat, halgazdálkodás, halászat és horgászat során biztosítani kell a természet

védelméhez fűződő érdekek érvényesülését, a fenntartható használatot, ami a vadon élő vadászható, halászható

(horgászható) vad- és halfajok biológiai sokféleségre alapozott fenntartását jelenti.

(2) A vadászható és halászható vad- és halfajok vadászata, halászata és horgászata csak olyan mértékű lehet,

amely a faj természetes állományának sokféleségét, fennmaradását nem veszélyezteti.

(3) A nem halászható (horgászható) fajokról, a halászati (horgászati) tilalmakról és fajok szerinti tilalmi időkről

az erdő- és vadgazdálkodási, halászati és földművelésügyi feladatok ellátásáért felelős miniszter (a

továbbiakban: földművelésügyi miniszter) a természetvédelmi feladatok ellátásáért felelős miniszterrel (a

továbbiakban: miniszter) együttesen rendelkezik.

(4) A vadászható állatfajok (vad) körének meghatározására, vadászati idény és vadászati tilalom megállapítására

a vad védelméről. a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvény rendelkezései az irányadóak.

12. § (1) Ha valamely területen a vadászható vadfaj, illetve a halászható (horgászható) halfaj állománya a

vadászat, illetve halászat (horgászat) vagy más tényező miatt veszélyeztetetté válik. az igazgatóság

kezdeményezheti a vadászati illetőleg a halászati hatóságnál vadászati, illetve halászati (horgászati) korlátozás

vagy tilalom elrendelését.

(2) A vadászható vad- és a halászható (horgászható) halfaj túlszaporodása esetén, illetve a nem őshonos, nem

meghonosodott, a hazai állatvilágtól idegen állomány felszámolása érdekében, az igazgatóság a vadászati

(halászati) hatóságnál az állomány szabályozását vagy felszámolását kezdeményezi.

13. § (1) Ha természeti területen gazdasági tevékenység. így különösen a vadgazdálkodási, vadászati, halászati,

horgászati tevékenység gyakorlásának módja a természet védelméhez fűződő érdekeket súlyosan sérti vagy

veszélyezteti, az igazgatóság a tevékenység korlátozását, megtiltását kezdeményezi.

(2) Vadászható állatfajnak nem nyilvánított, nem őshonos vadon élő állatfaj betelepítéséhez, továbbá vadon élő

állatfaj visszatelepítéséhez a miniszter – a földművelésügyi miniszter hozzájárulásával kiadott – engedélye

szükséges.

(3) A vadászati hatóság az igazgatóság kezdeményezésére kötelezheti a vadászatra jogosultat a tájidegen vadon

élő állatfajok állományának vadászati módszerekkel történő csökkentésére vagy felszámolására.

(4) A (2) bekezdésben foglalt kivétellel a nem őshonos élő szervezetek betelepítéséhez vagy élő szervezet

visszatelepítéséhez – a földművelésügyi miniszter hozzájárulásával – a miniszter engedélye szükséges.

14. § Tilos a nem őshonos halfajok természetes vagy természetközeli vizekbe telepítése, továbbá halgazdasági

célú halastavakból az ilyen halfajok más élővizekbe való juttatása.

1.2.2. Természeti területek körének meghatározása

15. § (1) Természeti területnek minősül, ha a 4. § d) pontjában meghatározott feltételeknek megfelel:

a) az erdő, gyep, nádas, művelési ágú termőföld;

b) a művelés alól kivettként nyilvántartott földterület, ha nem építmény elhelyezésére szolgál, vagy ha e törvény

hatálybalépésekor, jogerősen jóváhagyott bányászati műszaki üzemi terv alapján nem áll bányaművelés alatt;

c) a mező- és erdőgazdasági hasznosításra alkalmatlan földterület.

(2) Az (1) bekezdés hatálya alá tartozó természeti területek jegyzékét a miniszter folyamatosan., de legkésőbb e

törvény hatálybalépésétől számított 2 éven belül a földművelésügyi miniszterrel együttes rendeletben

közzéteszi.

8. Mellékletek


1.2.3. Az élőhelyek általános védelme

16. § (1) A mező-, erdő-, nád-, hal-, vadgazdálkodás (a továbbiakban: gazdálkodás) során biztosítani kell a

fenntartható használatot, ami magában foglalja a tartamosságot, a természetkímélő módszerek alkalmazását és a

biológiai sokféleség védelmét.

(2) A gazdálkadást a talajfelszín, a felszíni és felszín alatti formakincs, a természetes élővilág maradandó

károsodása, a védett élő szervezetek, életközösségek tömeges pusztulása, biológiai sokféleségük számottevő

csökkenése nélkül kell védeni.

(3) Erdő telepítése – ha a termőhelyi adottságok lehetővé teszik – elsősorban őshonos fafajokkal, természetes

elegyarányban, természetkímélő módon történjék.

(4) Gyepgazdálkodás elsősorban a gyeptípushoz igazodó legeltetéssel, kaszálással, valamint a vegyi anyagok

mérsékelt, természetkímélő használatával történhet.

(5) A vízfolyások és tavak természetes és természetközeli állapotú partjait – a vizes élőhelyek védelme

érdekében – meg kell őrizni. A vízépítési munkálatok során a természetkímélő megoldásokat kell előnyben

részesíteni.

17. § (1) A 8. § (1) bekezdés rendelkezéseinek megfelelően a vadon élő szervezetek élőhelyeinek, azok biológiai

sokféleségének megóvása érdekében minden tevékenységet a természeti értékek és területek kíméletével kell

végezni.

(2) A természeti területek hasznosítása során figyelemmel kell lenni az élőhely típusára, a jellemző vadon élő

szervezetek fajgazdagságára, a biológiai sokféleség fenntartására.

(3) A termőföld hasznosítása, illetve a hasznosításra alkalmatlan területek használata, igénybevétele,

meliorációs tervek készítése és végrehajtása, egyéb mezőgazdasági tevékenységek folytatása, valamint a

vízgazdálkodás és a vízrendezés során a természetes és természetközeli állapotú vízfelületeket, nádasokat és

más vizes élőhelyeket, valamint a mezőgazdasági termelés számára kedvezőtlen termőhelyi adottságú területek

természetes növényállományát meg kell őrizni.

(4) A növényvédő szerek, bioregulátorok és egyéb irtószerek, valamint a talaj termékenységét befolyásoló vegyi

anyagok forgalomba hozatalának, felhasználásának, alkalmazásának kísérleti célú, ideiglenes vagy végleges

engedélyezése a külön jogszabályban meghatározott feltételekkel lehetséges, az engedélyezéshez a

Minisztérium hozzájárulása szükséges.

(5) A talaj termékenységét befolyásoló vegyi anyagok természeti területen történő felhasználása – külön

jogszabályban foglaltak szerint – csak indokolt esetben, talajvizsgálatok eredményeire alapozva,

természetkímélő módon történhet.

(6) Természeti területen a természeti értékek és a biológiai sokféleség fenntartása érdekében egyes növényvédő

szerek vagy a talaj termőképességét befolyásoló vegyi anyagok alkalmazásának – külön jogszabály szerinti –

korlátozását vagy megtiltását az igazgatóság kezdeményezheti.

18. § (1) A természetes és természetközeli állapotú vizes élőhelyen, a természeti értékek fennmaradásához, a

természeti rendszerek megóvásához, fenntartásához szükséges ökológiai vízkészletet mesterséges

beavatkozással elvonni nem lehet.

(2) Az ökológiai célú vízkészlet mértékét a vízügyi hatóság – az igazgatóság szakhatósági hozzájárulásával –

állapítja meg. Ökológiai célú vízkészlet megállapítását az igazgatóság is kezdeményezheti.

(3) Természeti területen – a település belterülete kivételével – tilos a természetes és természetközeli állapotú

vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 50 méteren, tavak partjától számított 100 méteren belül,

valamint a vízfolyások hullámterében új épületek, mesterséges létesítmények elhelyezése. A vízi létesítmények,

a hajózást, a halastavakon a halászati hasznosítást szolgáló létesítmények elhelyezésére a külön jogszabályban

meghatározott módon és esetben, az igazgatóság hozzájárulásával [21. § (3) bekezdés b) pont] kerülhet sor.

(4) Tilos a természetes és természetközeli állapotú vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 1000

méteren belül – a vízkárelhárításhoz szükséges vegyi anyagok kivételével – a külön jogszabályban

meghatározott, a vizekre és a vízben élő szervezetre veszélyes vegyi anyagok kijuttatása, elhelyezése.

8. Mellékletek


1.2.4. A földtani természeti értékek általános védelme

19. § (1) A földtani természeti értékek védelme a tájvédelmet, továbbá az élettelen és meg nem újítható

természeti erőforrások és az élővilág létfeltételeinek megóvását szolgálja. A földtani természeti értékek általános

védelme kiterjed a földtani, felszínalaktani képződményekre, ásványokra, ásványtársulásokra,

ősmaradványokra.

(2) A természeti érték igénybevételével járó tevékenység, így különösen a beruházás, építés, létesítés tervezése,

kivitelezése során biztosítani kell, hogy a földtani természeti értékek, valamint a nyilvántartott ásványvagyon

csak a lehető legkisebb mértékben károsodjon.

(3) Nyílt (fedetlen) karsztos kőzetből álló felszínen tilos a karsztos kőzet, illetve a karsztvíz szennyezése vagy

állapotának jogellenes megváltoztatása. A nyílt karszt területek jegyzékét a miniszter e törvény

hatálybalépésétől számított 3 éven belül közzéteszi. A jegyzék tájékoztató jellegű, nem érinti az e törvény

hatálybalépésével bekövetkező és az egyéb jogszabályok által biztosított védettségeket, korlátozásokat.

(4) Tilos az ásványok, ásványtársulások, ősmaradványok jogellenes károsítása.

20. § (1) A bányászati tevékenységet a természeti területek lehető legkisebb mértékű igénybevételével kell

folytatni. A felhagyott bányaterületen a felszíni tájsebeket folyamatosan meg kell szüntetni, és – ha lehetséges –

természetszerű állapotot kell kialakítani.

(2) A bányászati tevékenység folytatása alatt előkerült természeti érték megóvása érdekében – az igazgatóság

kezdeményezésére – a bányászati hatóság a bányászati tevékenységet korlátozhatja vagy megtilthatja, illetőleg a

bányatelket módosítja.

(3) A miniszter közreműködik a bányászati koncessziós területek kijelölésében, a koncessziós szerződésnek a

természet, a táj védelmére vonatkozó feltételei meghatározásában. A szerződéskötéskori helyzet előre nem látott

lényeges megváltozása esetén kezdeményezheti a koncessziós szerződés természet- és tájvédelmi indokból

történő módosítását.

1.2.5. A természeti értékek és a természeti területek védelmével kapcsolatos eljárási szabályok

21. § (1) Természeti területen az igazgatóság engedélye szükséges:

a) a gyep és nádas művelési ág megváltoztatásához;

b) a gyep, valamint a nád és más vízinövényzet égetéséhez.

(2) Természeti területen az igazgatóság szakhatósági hozzájárulása szükséges:

a) a termőföld más célú hasznosításához, művelés alól kivett terület újrahasznosításához;

b) a földtani kutatáshoz és az ásványi nyersanyag kutatására vonatkozó műszaki üzemi terv jóváhagyásához, a

bányatelek megállapításához, az ásványi nyersanyag feltárására, kitermelésére, a kitermelés szüneteltetésére,

továbbá a bányabezárásra vonatkozó műszaki üzemi tervek és a tájrendezési terv jóváhagyásához;

c) vizekben a halászati üzemtervek jóváhagyásához.

(3) Természetes és természetközeli állapotú

a) vizes élőhelyek, különösen folyóvizek, tavak partvonalának, valamint a vizeket kísérő természetes

életközösségek (növénytársulások) állapotának megváltoztatásához,

b) vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 50 méteren belül, tavak partjától számított 100 méteren

belül meglévő épületek, építmények, létesítmények átépítéséhez, átalakításához, vízi létesítmények, kikötők,

illetve a halászati célú hasznosítást szolgáló létesítmények létesítéséhez, kivitelezéséhez az igazgatóság

szakhatósági hozzájárulása szükséges.

(4) A körzeti vadgazdálkodási terv természeti területet érintő részének jóváhagyásához a miniszter egyetértése

szükséges.

8. Mellékletek


(5) A kiemelt természetvédelmi oltalom alatt álló természeti értékekre és természeti területekre – a 6–21. §-ban

foglaltakon túl – külön rendelkezések vonatkoznak.

1.3. III. rész Természeti területek és értékek kiemelt oltalma

1.3.1. Védetté nyilvánítási eljárás

22. § (1) Kiemelt oltalmuk biztosítása érdekében védetté kell nyilvánítani a tudományos, kulturális, esztétikai,

oktatási, gazdasági és más közérdekből, valamint a biológiai sokféleség megőrzése céljából arra érdemes

a) vadon élő szervezeteket, életközösségeiket, továbbá termő-, tartózkodó-, élőhelyeiket;

b) régi hazai háziállat- és növényfajokat, fajtákat, változatokat;

c) természetes, természetközeli tájakat, tájrészleteket;

d) növénytelepítéseket, így különösen parkokat, arborétumokat, történelmi vagy botanikus kerteket és egyes

növényeket, növénycsoportokat;

e) élőállat gyűjteményeket;

f) földtani képződményeket és alapszelvényeket, ásványokat, ásványtársulásokat, ősmaradványokat;

g) védett ásványok, ősmaradványok jelentős lelőhelyeit;

h) felszíni, felszínalaktani képződményt és barlangok felszínét;

i) álló- és folyóvizeket, így különösen tavat, patakot, mocsarat;

j) tipikus és ritka talajszelvényeket;

k) természethez kötődő kultúrtörténeti emlékeket.

23. § (1) Természeti érték és terület kiemelt oltalma a védetté nyilvánítással jön létre.

(2) E törvény erejénél fogva védelem alatt áll valamennyi forrás, láp, barlang, víznyelő, szikes tó, kunhalom,

földvár. Az e bekezdés alapján védett természeti területek országos jelentőségűnek [24. § (1) bekezdés]

minősülnek.

(3) A (2) bekezdés alkalmazásában:

a) a barlang a földkérget alkotó kőzetben kialakult olyan természetes üreg, melynek hossztengelye meghaladja a

két métert és – jelenlegi vagy természetes kitöltésének eltávolítása utáni – mérete egy ember számára lehetővé

teszi a behatolást;

b) a forrás a felszín alatti víz természetes felszínre bukkanása, ha a vízhozama tartósan meghaladja az 5

liter/percet, akkor is, ha időszakosan elapad;

c) a víznyelő az állandó vagy időszakos felszíni vízfolyás karsztba történő elnyelődési helye.

(4) A (2) bekezdés hatálya alá tartozó lápok, szikes tavak, kunhalmok és földvárak jegyzékét a miniszter a

törvény hatálybalépésétől számított 3 éven belül közzéteszi és a jegyzéket évente felülvizsgálja. A jegyzék

tájékoztató jellegű és nem érinti a (2) bekezdés alapján, e törvény hatálybalépésével bekövetkező védelmét.

(5) Ha védett természeti érték, terület védelme csak különleges intézkedésekkel biztosítható, a természeti

értéket, területet vagy annak egy részét fokozottan védetté kell nyilvánítani.

24. § (1) Természeti területet [15. § (1) bekezdés] és más – e törvény 22. §-a alapján – védelemre érdemes

földterületet

a) országos jelentőségű terület esetén a miniszter

8. Mellékletek


b) helyi jelentőségű terület esetén a települési – Budapesten a fővárosi – önkormányzat rendeletben nyilvánít

védetté.

(2) A miniszter rendeletben nyilvánítja védetté, illetve fokozottan védetté a természeti értéket (pl. vadon élő

szervezetet, ,életközösséget), továbbá fokozottan védetté a területet.

(3) A védetté nyilvánítást kimondó jogszabály tartalmazza

a) a védetté nyilvánítás tényét, a természetvédelmi értékek megnevezését,

b) terület esetében annak jellegét, kiterjedését, a védetté nyilvánítás indokát, természetvédelmi célját. a

földrészletek helyrajzi számait, az e törvényben meghatározott egyes korlátozások és tilalmak alóli esetleges

felmentést, továbbá a természetvédelmi hatóság engedélyéhez, illetve hozzájárulásához kötött – a 21. §-ban, a

38–39. §-ban nem szabályozott – tevékenységek körét, valamint lehetôség szerint a földrészlet határvonalának

töréspont koordinátáit.

(4) Fel kell oldani a természeti érték vagy terület védettségét, fokozottan védettségét, ha annak fenntartását

természetvédelmi szempontok a továbbiakban nem indokolják. A védettség feloldása során a védetté

nyilvánításra vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell azzal, hogy a helyi védett természeti

terület védettségének a feloldásához az igazgatóság véleményét be kell szerezni.

25. § (1) Védetté nyilvánításra bárki javaslatot tehet. A védetté nyilvánítás előkészítése hivatalból indul meg.

(2) Terület védetté nyilvánítását – helyi jelentőségű védett természeti terület kivételével – az igazgatóság készíti

elő. Ha az előkészítés helyi jelentőségű védett természeti területté nyilvánításra irányul, a helyi védetté

nyilvánítást előkészítő települési önkormányzati jegyzőnek, főjegyzőnek (a továbbiakban együtt: jegyző), a

terület védetté nyilvánításának indokoltságát alátámasztó iratok megküldése mellett meg kell keresnie az

igazgatóságot, hogy kívánja-e a terület országos jelentőségű védett természeti területté nyilvánítását.

(3) Az igazgatóság – a Minisztérium állásfoglalása alapján – a (2) bekezdés szerinti nyilatkozatát 60 napon belül

megadja. Ha a terület országos jelentőségű védett természeti területté nyilvánítása indokolt, az igazgatóság a

védetté nyilvánítás előkészítését hivatalból folytatja le.

(4) Természeti érték védetté, fokozottan védetté nyilvánítását a Minisztérium készíti elő.

(5) A (2)-(4) bekezdésben szabályozott előkészítés során meg kell vizsgálni a védetté nyilvánítás indokoltságát,

a védelem céljainak megvalósításához szükséges intézkedéseke t és a védelemhez szükséges feltételek, pénzügyi

eszközök biztosíthatóságát, valamint a védelem várható következményét.

(6) A természeti terület védetté nyilvánításának előkészítése során az előkészítést végző – az érdekeltek

álláspontjának megismerése érdekében – egyeztető megbeszélést és a szükséghez képest helyszíni szemlét tűz

ki, amelyre – a kitűzött időpont előtt legalább 15 nappal – meghívja az (1) bekezdésben említett javaslattevőt,

valamennyi érdekelt hatóságot, továbbá mindazokat, akikre a védetté nyilvánításból jogok vagy kötelezettségek

hárulnak, illetőleg akik jogos érdekét a védetté nyilvánítás közvetlenül érinti. Jelentős számú érdekelt esetén a

meghívás történhet hirdetménynek a helyi önkormányzat hirdetőtábláján történő kifüggesztésével vagy- más,

helyben szokásos módon történő közhírré tétele útján is.

(7) Az előkészítést végző az egyeztető tárgyalásról jegyzőkönyvet és összefoglalót készít, amelyet a védetté

nyilvánításra vonatkozó javaslattal együtt előterjeszt a védetté nyilvánításra jogosulthoz.

(8) Helyi jelentőségű védett természeti terület országos jelentőségűvé nyilvánítása esetén a (6)–(7) bekezdésben

foglaltakat akkor kell alkalmazni, ha a védelmi előírások az e törvényben foglaltaknál, illetve korábbi

önkormányzati rendeletben meghatározottaknál szigorúbb rendelkezéseket tartalmaznak.

(9) A 24. § (1) bekezdése alapján alkotott önkormányzati rendeletben. a felmentésre vonatkozó szabályok [24. §

(3) bekezdés b) pont] alkalmazásával biztosítani kell a területen a védetté nyilvánítás előtt megkezdett

közérdekű tevékenységnek – a közérdekű cél megvalósításához szükséges mértékű – folytatását.

26. § (1) A védett természeti területet a természetvédelmi hatóságnak meg kell jelölnie és fel kell hívnia a

figyelmet annak védettségére, valamint a főbb korlátozó rendelkezésekre.

8. Mellékletek


(2) Terület védetté, fokozottan védetté nyilvánításának tényét az ingatlan-nyilvántartásba be kell jegyezni,

védettség feloldását követően a védettség tényét pedig törölni kell. A bejegyzést, illetve annak törlését a

természetvédelmi hatóság hivatalból kezdeményezi.

27. § (1) Ha valamely védelemre tervezett terület jelentős károsodásának veszélye áll fenn, a természetvédelmi

hatóság – az érdekelt hatóságok véleményének kikérése mellett – a területet azonnal végrehajtható határozattal,

egy alkalommal ideiglenesen védetté nyilváníthatja. A határozatban előírhatja a terület kezelésével, a természeti

értékek megóvásával kapcsolatos kötelezettségeket, továbbá a veszélyeztető tevékenység folytatását

korlátozhatja, felfüggesztheti, illetve megtilthatja.

(2) Az ideiglenes védettség a végleges védettséget kimondó jogszabály hatálybalépéséig, de legfeljebb 3

hónapig tartható fenn. Országos jelentőségű védelemre tervezett természeti terület esetén a miniszter – egy ízben

– további 2 hónappal meghosszabbíthatja az (1) bekezdés alapján elrendelt ideiglenes védettséget, ha a védetté

nyilvánításról szóló miniszteri rendelet kihirdetése folyamatban van.

(3) Ha valamely terület időszakosan fokozottan védett élő szervezetek élőhelyéül szolgál, amelyek megóvása

másként nem biztosítható, az igazgatóság a területet, vagy annak egy részét meghatározott időre – de legfeljebb

3 hónapra az érdekelt hatóságok véleményének kikérése mellett -, azonnal végrehajtható határozattal

átmenetileg védetté nyilváníthatja.

1.3.2. A védett természeti területek

28. § (1) A védett természeti terület a védelem kiterjedtségének, céljának, hazai és nemzetközi jelentőségének

megfelelően lehet:

a) nemzeti park,

b) tájvédelmi körzet,

c) természetvédelmi terület,

d) természeti emlék.

(2) Nemzeti park az ország jellegzetes, természeti adottságaiban lényegesen meg nem változtatott, olyan

nagyobb kiterjedésű területe, melynek elsődleges rendeltetése a különleges jelentőségű, természetes növény- és

állattani, földtani, víztani, tájképi és kultúrtörténeti értékek védelme, a biológiai sokféleség és természeti

rendszerek zavartalan működésének fenntartása, az oktatás, a tudományos kutatás és a felüdülés elősegítése.

(3) Tájvédelmi körzet az ország jellegzetes természeti, tájképi adottságokban gazdag nagyobb, általában

összefüggő területe, tájrészlete, ahol az ember és természet kölcsönhatása esztétikai, kulturális és természeti

szempontból jól megkülönböztethető jelleget alakított ki, és elsődleges rendeltetése a tájképi és a természeti

értékek megőrzése.

(4) Természetvédelmi terület az ország jellegzetes és különleges természeti értékekben gazdag, kisebb

összefüggő területe, amelynek elsődleges rendeltetése egy vagy több természeti érték, illetve ezek összefüggő

rendszerének a védelme. A 23. § (2) bekezdése alapján védett láp, szikes tó természetvédelmi területnek

minősül.

(5) Természeti emlék valamely különlegesen jelentős egyedi természeti érték, képződmény és annak védelmét

szolgáló terület. A 23. § (2) bekezdése alapján védett forrás, víznyelő, kunhalom. földvár természeti emléknek

minősül.

(6) Nemzeti park, tájvédelmi körzet létesítésére kizárólag a miniszter jogosult.

(7) Valamennyi nemzeti park területét – a nemzetközi előírásokkal összhangban a miniszter által rendeletben

meghatározott elvek szerint – természeti, kezelt és bemutató övezeti kategóriákba kell besorolni.

(8) Az (1) bekezdés a)–c) pontjaiban meghatározott országos jelentőségű védett természeti területet, vagy annak

meghatározott részét a miniszter jogszabályban tudományos célokra kijelölheti (tudományos rezervátum). E

terület fokozottan védetté nyilvánításáról a kijelölő jogszabályban kell rendelkezni.

8. Mellékletek


29. § (1) Nemzeti parkot, tájvédelmi körzetet, természetvédelmi területet, vagy azok meghatározott részét – ha

az nemzetközileg kiemelkedő tudományos értéket képvisel – a miniszter jogszabályban, nemzetközi

kötelezettségvállalásainkkal összhangban bioszféra-rezervátummá minősíthet.

(2) A bioszféra-rezervátumon belül a kiemelkedő természetvédelmi érték közvetlen megóvására magterületet

kell kijelölni.

(3) A természetes vagy természetközeli állapotú erdei életközösség megóvását, a természetes folyamatok szabad

érvényesülését, továbbá a kutatások folytatását szolgáló erdőterületeket a miniszter, a földművelésügyi

miniszterrel egyetértésben, jogszabályban – a 28. § (1) bekezdése szerinti védett természeti területi kategóriába

sorolva – erdőrezervátummá nyilvánítja. Az erdőrezervátum magterületét a (2) bekezdésben foglaltak szerint

kell kijelölni.

(4) E törvény erejénél fogva fokozottan védett a nemzeti park természeti övezete, a bioszféra-rezervátum

magterülete, továbbá az erdőrezervátum magterülete.

1.3.3. Védőövezet

30. § (1) Védett természeti területet – szükség esetén – védőövezettel kell ellátni. A védőövezet kiterjedéséről –

a 24. § (3) bekezdésének b) pontja figyelembe vételével – a védettséget kimondó jogszabályban kell

rendelkezni.

(2) A védőövezetben a természetvédelmi hatóság engedélyéhez vagy hozzájárulásához kötött tevékenységek

körét

a) országos jelentőségű védett természeti terület esetében a miniszter,

b) helyi jelentőségű védett természeti terület esetében a települési önkormányzat – fővárosban a fővárosi

önkormányzat – rendeletben határozza meg.

(3) A védőövezet rendeltetése, hogy megakadályozza vagy mérsékelje azoknak a tevékenységeknek a hatását,

amelyek a védett természeti terület állapotát vagy rendeltetését kedvezőtlenül befolyásolnák.

(4) Az e törvény hatálybalépése előtt védetté nyilvánított természeti területek védőövezetét a törvény hatályba

lépésétől számított 2 éven belül, a (2) bekezdésben meghatározott jogszabályban kell kijelölni.

(5) A védőövezet kiterjedését meghatározó jogszabály hatálybalépése előtt jogszerűen megkezdett

tevékenységek folytatását a felmentésre [24. § (3) bekezdés b) pontja] vonatkozó szabály alkalmazásával

biztosítani kell.

1.3.4. Védett természeti területre vonatkozó szabályok

31. § Tilos a védett természeti terület állapotát (állagát) és jellegét a természetvédelmi célokkal ellentétesen

megváltoztatni.

32. § (1) A védett természeti területen lévő erdő elsődlegesen védelmi rendeltetésű.

(2) Az e törvény hatálybalépése után védett természeti területté nyilvánított erdők esetében a már meglévő

üzemterv érintett részét a védetté nyilvánítást követően az erdészeti hatóság haladéktalanul, a természetvédelmi

hatóság szakhatósági közreműködésével felülvizsgálja és szükség szerint módosítja.

(3) E törvény hatálybalépése előtt védett természeti területté nyilvánított erdők üzemterveit – ha azokat a védetté

nyilvánítás előtt hagynák jóvá – az erdészeti hatóság a törvény hatálybalépésétől számított 1 éven belül a

természetvédelmi hatóság szakhatósági közreműködésével felülvizsgálja és szükség szerint módosítja.

33. § (1) Fokozottan védett természeti területen lévő erdőben erdőgazdálkodási beavatkozás csak a

természetvédelmi kezelés részeként, a kezelési tervben [36. § (3) bekezdés] foglaltakkal összhangban, a

természetvédelmi hatóság hozzájárulásával végezhető.

(2) Védett természeti területen lévő erdőben kerülni kell a teljes talaj-előkészítést és a vágásterületen az égetést.

(3) Védett természeti területen lévő erdőben, a kezelési tervben foglaltakkal összhangban

8. Mellékletek


a) erdőnevelést a természetes erdőtársulások fajösszetételét és állományszerkezetét megközelítő,

természetkímélő módszerek alkalmazásával,

b) erdőfelújítást a termőhelynek megfelelő őshonos fajokkal és – az (5) bekezdés a) pontja kivételével –

természetes felújítási (fokozatos felújító vágás, szálalás, szálaló vágás) módszerekkel kell végezni.

Védett természeti területen erdőtelepítés kizárólag őshonos fafajokkal, természetkímélő módon és a termőhely

típusra jellemző elegyarányoknak megfelelően végezhető.

(4) Védett természeti területen lévő erdőben a fakitermelést vegetációs időszak alatt csak kivételesen indokolt

esetben (pl. növényegészségügyi okból), a természetvédelmi hatóság hozzájárulásával lehet végezni.

(5) Védett természeti területen lévő erdőben

a) tarvágás csak nem őshonos fafajokból álló, vagy természetes felújulásra nem képes állományokban –

összefüggően legfeljebb 3 hektár kiterjedésben – engedélyezhető,

b) a fokozatos felújítást követő végvágás összefüggő kiterjedése az 5 hektárt nem haladhatja meg,

c) a végvágással, illetve tarvágással érintett erdőterülethez kapcsolódó állományrészekben további végvágásra,

illetve tarvágásra csak akkor kerülhet sor, ha a korábban véghasznált területen az erdőfelújítás befejeződött.

(6) A (5) bekezdés a)–b) pontjaiban meghatározott tar-, illetve végvágás kiterjedése növényegészségügyi okból

és az újulat fennmaradása érdekében, vagy természetvédelmi indok alapján kivételesen meghaladhatja az ott

meghatározott területnagyságot.

(7) Védett természeti területen lévő, nem őshonos fafajokból álló erdőben a természetközeli állapot kialakítására

a pótlás, az állománykiegészítés, az erdőszerkezet átalakítása, a fafajcsere, az elegyarány-szabályozás és a

monokultúrák felszámolása útján kell törekedni.

(8) Véghasználat a (6) és a (7) bekezdésben meghatározott kivétellel csak a biológiai vágásérettséghez közeli

időpontban végezhető.

34. § (1) A miniszter kezdeményezésére – a természet védelméhez fűződő érdekből külön törvény szerinti

különleges rendeltetésű vadászterületté nyilvánítható az a vadászterület, vagy annak az a része, ahol

a) fokozottan védett természeti terület,

b) nemzeti park,

c) bioszféra-rezervátum vagy erdőrezervátum,

d) nemzetközi természetvédelmi egyezmény hatálya alá tartozó terület található.

(2) A természet védelméhez fűződő érdekből különleges rendeltetésű vadászterületté nyilvánításra, a vad

védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvény rendelkezései az irányadóak.

(3) A természet védelméhez fűződő közérdekből különleges rendeltetésű vadászterületté nyilvánított területeken

a vad állományszabályozását, a vadászatot az igazgatóság kezdeményezésére, illetve az általa meghatározott

természetvédelmi feltételekkel a vadászati hatóság határozata alapján a vadászatra jogosult köteles elvégezni.

(4) Ha a védett természeti érték megóvása más módon nem érhető el, az igazgatóság kezdeményezésére a

vadászati hatóság állományszabályozást rendel el.

35. § (1) Védett természeti területen a 7. § (2) bekezdésében foglaltakon túl

a) tilos olyan épületet, építményt, nyomvonalas létesítményt, berendezést létesíteni vagy üzembe helyezni,

amely annak jellegét és állapotát veszélyezteti, károsítja, vagy ott a tájképi egységet megbontja;

b) gondoskodni kell a vadon élő szervezetek, életközösségeik, a biológiai sokféleség fennmaradásához

szükséges természeti feltételek, így többek között a talajviszonyok, vízháztartás megőrzéséről;

8. Mellékletek


c) a terület vagy annak meghatározott része felett a természetvédelmi hatóság kezdeményezésére vagy

szakhatósági hozzájárulásával repülés számára tiltott vagy korlátozott légteret kell kijelölni.

(2) Az (1) bekezdésben meghatározott kötelezettségek teljesítésére a természetvédelmi hatóság. vagy

megkeresésére az arra hatáskörrel rendelkező hatóság kötelezi az érdekelteket, és meghatározza a kötelezettség

teljesítésének módját, így különösen a tevékenység abbahagyását, az eredeti állapot helyreállítását, valamint

határidejét.

(3) Védett természeti területen lévő termőföld hasznosítási kötelezettségét a természetvédelmi hatóság függeszti

fel.

36. § (1) A védett természeti területen a természetvédelmi kezelési módokat, korlátozásokat és tilalmakat,

továbbá az egyéb kötelezettségeket a védetté nyilvánító jogszabályban kell megállapítani.

(2) Természetvédelmi kezelésnek minősül a védett természeti érték, terület felmérését és nyilvántartását,

megóvását, őrzését, fenntartását, bemutatását, valamint helyreállítását célzó valamennyi tevékenység.

(3) Valamennyi védett természeti területre – az ott tevékenységet folytatókra kötelező erejű kezelési tervet kell

készíteni. A kezelési tervet 10 évenként felül kell vizsgálni.

(4) A kezelési tervek készítésére, tartalmára, jóváhagyására, a terv készítésére kötelezettre vonatkozó

szabályokat a miniszter rendeletben állapítja meg.

37. § (1) Védett természeti területen lévő közúton a közlekedést (tartózkodást) ha az a védett természeti területet

vagy értéket zavarja, veszélyezteti, károsítja – a természetvédelmi hatóság kezdeményezésére az útügyi hatóság

korlátozza vagy megtiltja. Helyi közút esetében a korlátozást vagy tilalmat a jegyző rendeli el.

(2) Védett természeti területen vagy annak meghatározott részén a közlekedést és a tartózkodást, az (1)

bekezdésben foglalt kivétellel – ha a védelem érdekei szükségessé teszik – a természetvédelmi hatóság

korlátozhatja, illetve megtilthatja.

(3) Védett természeti terület károsítása, veszélyeztetése vagy jogellenes zavarása esetén a természetvédelmi

hatóság köteles az ilyen magatartás tanúsítóját a tevékenység folytatásától eltiltani.

(4) Védett természeti területen a hatáskörrel rendelkező hatóság – szükség esetén a természetvédelmi hatóság

kezdeményezésére – építési, telekalakítási tilalmat, illetőleg egyéb, jogszabályban meghatározott használati

korlátozást köteles elrendelni.

(5) Külterületi védett természeti terület belterületbe csak akkor vonható, ha a település belterülete is védett

természeti terület.

38. § (1) Védett természeti területen a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges különösen:

a) kutatás, gyűjtés, kísérlet végzéséhez;

b) a gyep feltöréséhez, felújításához, felülvetéséhez, öntözéséhez, legeltetéshez, kaszáláshoz;

c) a terület helyreállításához, jellegének, használatának megváltoztatásához;

d) termőföldnek nem minősülő földterület rendeltetésének, termőföld művelési ágának a megváltoztatásához;

e) az erdőről és az erdő védelméről szóló törvény hatálya alá nem tartozó fa, facsoport, fasor, fás legelőn lévő fa

kivágásához, telepítéséhez;

f) nád és más vízinövényzet égetéséhez, irtásához. Gyep- és parlagterület, tarló és szalma égetéséhez, valamint –

a kijelölt és kiépített tűzrakóhely kivételével – erdőterületen tűz gyújtásához;

g) növényvédő szerek. bioregulátorok és egyéb irtószerek, valamint a talaj termékenységét befolyásoló vegyi

anyagok felhasználásához;

h) horgászathoz;

8. Mellékletek


i) közösségi és tömegsportesemények rendezéséhez, sportversenyhez, technikai jellegű sporttevékenység

folytatásához.

(2) Az (1) bekezdés e) pontjában meghatározott eljárásban az erdészeti hatóság szakhatósági hozzájárulását be

kell szerezni.

(3) Növény- és állategészségügyi karantén fertőzés és járványhelyzet elhárítása során, az (1) bekezdés g) pontja

szerinti eljárás lefolytatása helyett, a természetvédelmi hatóságnak egyidejűleg be kell jelenteni a felhasználandó

készítmény faj táj át.

(4) A kezelési terv meghatározhatja a védett természeti területen folytatandó tevékenységnek azokat a feltételeit,

amelyek teljesítése a 38. § (1) bekezdésében meghatározott engedély beszerzése alól mentesít.

39. § (1) Védett természeti területre közvetlen kihatással lévő vagy azt közvetlenül érintő más hatósági eljárás

során a természetvédelmi hatóság szakhatóságként működik közre, így különösen:

a) földrészlet megosztása, alakjának, terjedelmének megváltoztatása;

b) telekalakítás, területfelhasználás, építés, létesítés és használatbavétel;

c) nyomvonalas létesítmény és földmű építése;

d) vízimunka, vízilétesítmény és vízhasználat;

e) ipari, mezőgazdasági, szolgáltatási tevékenység végzéséhez szükséges telep létesítésének engedélyezése

során;

f) az erdészeti, vadászati, halászati hatósági eljárásokban;

g) bányatelek megállapításának, módosításának, az ásványi nyersanyag feltárására, kitermelésére, valamint a

meddőhányó hasznosítására, a kitermelés szünetelésére, a bánya bezárására vonatkozó műszak üzemi tervek és a

tájrendezési terv jóváhagyásának. továbbá a bányászati létesítmények építésének és üzembe helyezésének,

valamint egyes gépek és berendezések bányabeli használatának engedélyezésekor, továbbá a bányászattal

összefüggő vízjogi hatósági eljárásokban;

h) termőföld más célú hasznosításának;

i) külön jogszabályban meghatározott veszélyes anyag átszállításának, tárolásának engedélyezésekor.

(2) A külön jogszabályban meghatározott, környezetvédelmi szempontból történő határértékek megállapítására

vonatkozó hatósági eljárásokban – ha az védett természeti területet érint – az igazgatóság szakhatóságként

működik közre.

40. § (1) Fokozottan védett természeti területen a 38. § (1) bekezdésében foglaltakon túl az igazgatóság

engedélye kell a területre történő belépéshez, kivéve – feladatuk ellátásához szükséges mértékben – a külön

jogszabályok alapján erre feljogosított személyeket.

(2) Fokozottan védett természeti területen csak természetvédelmi kezelés, a 38. § (1) bekezdése alapján

engedélyezett tevékenység, továbbá – a lehetőséghez képest – a természetvédelmi hatósággal egyeztetett

közvetlen élet- és vagyonvédelmi beavatkozás végezhető.

41. § (1) A tulajdonos, vagyonkezelő, használó köteles tűrni a természetvédelmi hatóságnak a védett természeti

érték és terület oltalma, tudományos megismerése, bemutatása érdekében végzett tevékenységét, így különösen

a természetvédelmi érték megközelítését, bemutatását, őrzését, állapotának ellenőrzését, és a hatósági

tájékoztató, valamint eligazító táblák elhelyezését.

(2) A tulajdonos, vagyonkezelő, használó köteles tűrni. hogy a természetvédelmi hatóság a természeti érték

oltalma, tudományos megismerése érdekében ingatlanát időlegesen használja, arra használati jogot szerezzen,

vagy tulajdonjogát egyébként korlátozza.

(3) Az (1)–(2) bekezdésekben meghatározott tevékenységekkel okozott tényleges kárt meg kell téríteni.

Védett növény- és állatfajok, társulások

8. Mellékletek


42. § (1) Tilos a védett növényfajok egyedeinek veszélyeztetése, engedély nélküli elpusztítása, károsítása,

élőhelyeinek veszélyeztetése, károsítása.

(2) Gondoskodni kell a védett növény- és állatfajok, társulások fennmaradásához szükséges természeti

feltételek, így többek között a talajviszonyok, vízháztartás megőrzéséről.

(3) Az igazgatóság engedélye szükséges védett, illetve – ha nemzetközi egyezmény vagy jogszabály másként

nem rendelkezik – nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó növényfaj:

a) egyedének, virágának, termésének vagy szaporításra alkalmas szervének gyűjtéséhez;

b) egyedének birtokban tartásához, adásvételéhez, cseréjéhez;

c) egyedének külföldre viteléhez, az országba behozatalához, az országon való átszállításához:

d) egyedének preparálásához;

e) egyedének betelepítéséhez, visszatelepítéséhez, kertekbe, botanikus kertekbe történő telepítéséhez,

termesztésbe vonásához;

f) egyedével vagy egyedén végzett nemesítési kísérlethez;

g) egyedének biotechnológiai célra történő felhasználásához;

h) természetes állományai közötti mesterséges géncseréjéhez.

(4) Védett növényfajokból álló gén- és szaporítóanyag bank létrehozásához, védett növényfaj gén- és

szaporítóanyag bankban történő elhelyezéséhez az igazgatóság engedélye szükséges.

(5) Védett fasorban lévő, valamint egyes védett fák és cserjék természetes állapotának megváltoztatásához,

kivágásához a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges. A természetvédelmi hatóság az engedélyről – a

cserjék esetének kivételével – tájékoztatja az erdészeti hatóságot.

(6) Fokozottan védett növényfaj egyedének, virágának, termésének vagy szaporításra alkalmas szervének

eltávolításához, elpusztításához, megszerzéséhez az igazgatóság engedélye szükséges.

(7) Fokozottan védett vagy nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó növényfajok esetén a (3), illetőleg (6)

bekezdés szerinti engedély csak természetvédelmi vagy más közérdekből adható meg.

(8) Fokozottan védett fajok esetében a (3) bekezdés c), j), g), h) pontjaiban meghatározott tevékenységek

engedélyezése során első fokon a Minisztérium jár el.

43. § (1) Tilos a védett állatfajok egyedének zavarása, károsítása, kínzása, elpusztítása, szaporodásának és más

élettevékenységének veszélyeztetése, lakó-, élő-, táplálkozó-, költő-, pihenő- vagy búvóhelyeinek lerombolása,

károsítása.

(2) Az igazgatóság engedélye szükséges védett, illetve – ha nemzetközi egyezmény vagy jogszabály másként

nem rendelkezik – nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó állatfaj

a) állományának szabályozásához;

b) egyedeinek gyűjtéséhez, befogásához, elejtéséhez, birtokban tartásához, idomításához;

c) egyedeinek mesterséges szaporításához;

d) egyedének kikészítéséhez, preparálásához, a preparátumok birtokban tartásához;

e) egyedének élőállat gyűjteményben történő tartásához;

f) hazai állatfaj-állományának külföldi állományból származó egyeddel történő kiegészítéséhez;

g) állományai közötti mesterséges géncseréhez;

8. Mellékletek


h) egyedének cseréjéhez, adásvételéhez;

i) egyedének külföldre viteléhez, onnan történő behozatalához, az országon való átszállításához;

j) egyede visszatelepítéséhez, betelepítéséhez;

k) kártételének megelőzése érdekében riasztási módszer alkalmazásához;

l) egyede fészkének áttelepítéséhez;

m) egyedének háziasításához.

(3) A (2) bekezdésben meghatározott engedély a külön jogszabályok szerinti állategészségügyi engedélyek

beszerzése alól nem mentesít.

(4) Fokozottan védett, illetve nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó állatfajok esetén a (2) bekezdés szerinti

engedély csak természetvédelmi vagy más közérdekből adható meg. Nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó

állatfaj esetében akkor is megadható az engedély, ha az a természetvédelem érdekeivel nem ellentétes.

(5) Fokozottan védett fajok esetében a (2) bekezdés c), f), g), i), j), m) pontjaiban meghatározott tevékenységek

engedélyezése során első fokon a Minisztérium jár el.

(6) A (2) bekezdés b) pontjában meghatározott védett állat befogására, elejtésére irányuló hatósági eljárásban a

vadászati, illetve a halászati hatóság szakhatóságként működik közre.

44. § (1) Az igazgatóság engedélye szükséges állatgyűjtemények. állatkertek, illetve egyéb vadon élő védett

állatok tartására, idomítására szolgáló létesítmények, telephelyek kialakításához, fenntartásához,

üzemeltetéséhez.

(2) Elhullott, elejtett védett állat egyedét a megtalálónak – ha e törvény másként nem rendelkezik – az

igazgatósághoz be kell jelentenie, illetve be kell szolgáltatnia.

(3) Fokozottan védett növény- és állatfaj élőhelye körül – a miniszter által rendeletben meghatározottak szerint

és mértékben – használati, gazdálkodási korlátozást rendelhet el az igazgatóság. A kártalanításra a 72. §

rendelkezései az irányadóak.

(4) A védett növény- és állatfajok védelmére. tartására, bemutatására. hasznosítására vonatkozó részletes

szabályokat, feltételeket a Kormány rendeletben állapítja meg.

45. § (1) A visszatelepülő élő szervezetek védetté nyilvánítására a 24. § (2) bekezdését és a 25. § (4) bekezdését

megfelelően alkalmazni kell.

(2) A miniszter eltérő rendelkezéséig a visszatelepülő élő szervezetekre a 42–44. §-ok rendelkezéseit kell

alkalmazni.

(3) Védett, illetve fokozottan védett fajnak minősülnek a védett, illetve fokozottan védett növényfajok, illetőleg

állatfajok kereszteződései (hibridjei). Az ilyen fajok védettségére a magasabb védettségi szinthez tartozó

szülőfajra vonatkozó szabályok az irányadóak.

46. § (1) Régi hazai (őshonos) háziállatfaj és fajta az, amelynek kialakulása a Kárpátmedence természetföldrajzi

területén történt, vagy tartása, tenyésztése történelmi múltra tekint vissza.

(2) A védett régi hazai háziállatfajok és fajták megőrzésére, egyedei törzskönyvezésére vonatkozó szabályokat,

tenyésztési és teljesítményvizsgálati elveket a földművelésügyi miniszter és a miniszter együttes rendeletben

állapítja meg.

47. § (1) A védett és fokozottan védett életközösségekre vonatkozó korlátozások és tilalmak körét a Kormány

rendeletben állapítja meg. Eltérő rendelkezés hiányában e fejezet rendelkezései értelemszerűen irányadóak a

védett életközösségekre is.

(2) A védett növény- és állatfajnak nem minősülő védett élő szervezetekre a 42–44. §-ok, valamint az (1)

bekezdés rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell.

8. Mellékletek


1.3.5. A barlangok védelme

48. § (1) Barlang védettsége kiterjed bejáratára, teljes járatrendszerére, a befoglaló kőzetére, képződményeire,

formakincsére, bármilyen halmazállapotú kitöltésére, természetes élővilágára, továbbá a mesterségesen

létrehozott, bejárati vagy barlangrészeket összekötő szakaszára.

(2) Azokat a teljesen vagy túlnyomóan mesterséges üregeket, amelyeknek a felületén utólag létrejött szakmai,

tudományos szempontból jelentős képződmények alakultak ki, vagy természetvédelmi szempontból kiemelkedő

jelentőségűek, a miniszter rendelettel védetté nyilváníthatja. A védetté nyilvánított mesterséges üregekre e

fejezet előírásait kell megfelelően alkalmazni.

(3) Barlang vagy a (2) bekezdés szerinti üreg védettségét, vagy fokozott védettségét a miniszter rendeletben

feloldhatja. ha a védelmének, fokozott védelmének fenntartásához természetvédelmi érdek többé nem fűződik.

(4) Ha a barlang természetes állapotának fenntartása szükségessé teszi, felszíni területére jogszabály, az

igazgatóság. vagy az igazgatóság kezdeményezésére más, hatáskörrel rendelkező hatóság korlátozást rendelhet

el, illetve az védett természeti területté nyilvánítható. Felszíni területnek minősül a földfelszínnek az a része,

amely a barlang természetes állapotára közvetlen kihatással van.

(5) Barlang védőövezetét a felszíni területen a miniszter jogszabályban állapítja meg, és ebben rendelkezik a

védőövezetre irányadó korlátozásokról is.

(6) Barlangot, barlangszakaszt a népjóléti miniszter által jogszabályban kijelöltek szerint – a Minisztérium

szakhatósági hozzájárulásával – határozatban gyógybarlanggá nyilváníthat. Egyidejűleg meghatározhatja a

gyógybarlang éghajlati tényezőinek védelme és a gyógyítás zavartalanságának biztosítása érdekében szükséges

intézkedéseket.

(7) A gyógybarlanggá nyilvánítás és gyógyászati célú hasznosítás feltételeit és eljárási rendjét a népjóléti

miniszter a miniszterrel együttes rendeletben határozza meg.

49. § (1) A barlangokat és a 48. § (5) bekezdése szerinti védőövezetet az ingatlannyilvántartásban, külön

jogszabályokban meghatározottak szerint – az igazgatóság kezdeményezése alapján – fel kell tüntetni.

(2) A barlangokról – az ingatlan-nyilvántartástól függetlenül – közhiteles nyilvántartást kell vezetni, az ennek

vezetésére jogosult szervet, illetve a nyilvántartás tartalmát és vezetésének módját a miniszter rendeletben

határozza meg.

(3) Barlang, illetve barlangszakasz felfedezését nyolc napon belül be kell jelenteni az igazgatóságnak.

50. § (1) Az ingatlan tulajdonosa (vagyonkezelője, használója) tűrni köteles, hogy az igazgatóság, illetve az

általa erre feljogosított személyek, továbbá az állam tulajdonosi jogait gyakorló szerv felhatalmazásával eljáró

személyek a barlangot megközelítsék, az idegenforgalom számára kiépített barlangot meglátogassák. Az e

tevékenység során okozott tényleges kárt az ingatlantulajdonos (vagyonkezelő, használó) részére meg kell

téríteni.

(2) A barlangbejáratot az ingatlantulajdonos (vagyonkezelő, használó) nem veszélyeztetheti, nem rongálhatja

meg, nem tömheti el, nem zavarhatja a barlangot élőhelyül használó állatokat, és nem akadályozhatja a barlang

hasznosítását.

(3) A barlang bejáratának biztonságáról, ha szükséges szakszerű lezárásáról az igazgatóság gondoskodik.

(4) Az (1) bekezdésben foglaltak biztosítására az igazgatóságot szolgalmi jog illeti meg, illetve annak az

ingatlannak a tulajdonosát (vagyonkezelőjét, használóját), amelyről a barlang nyílik, szolgalmi jog terheli

(szolgáló telek). Ennek tényét az ingatlan-nyilvántartásba – az igazgatóság kezdeményezésére – be kell

jegyezni.

51. § (1) A Minisztérium engedélye szükséges

a) barlang, barlangszakasz hasznosításához, illetve a hasznosítási mód megváltoztatásához;

b) barlang, barlangszakasz kiépítéséhez;

8. Mellékletek


c) barlangi képződmények kimentéséhez, hasznosításához, értékesítéséhez, külföldre juttatásához.

(2) Gyógybarlang esetében az (1) bekezdés a) pontja szerinti gyógyászati hasznosításra vagy ennek

módosítására irányuló eljárásban a népjóléti miniszter által a gyógybarlanggá nyilvánításra [48. § (6) bekezdés]

jogszabályban kijelölt szerv szakhatósági hozzájárulását be kell szerezni.

(3) Az igazgatóság engedélye szükséges a barlangban végzett, az (1) bekezdés hatálya alá nem tartozó

tevékenységhez, továbbá a barlang állagára, állapotára, természetes élővilágára kiható valamennyi tevékenység

megkezdéséhez, így különösen:

a) jogszabályban meghatározott barlangok látogatásához;

b) barlangban, barlangszakaszban végzendő kutatáshoz, kísérlethez, gyűjtéshez;

c) barlangi búvármerüléshez;

d) az (1) bekezdés b) pontja kivételével műszaki beavatkozáshoz, így különösen bejárat vagy barlangszakasz

lezárásához, műtárgy elhelyezéséhez, azok felújításához, helyreállításához;

e) filmezéshez, elektronikus képrögzítéshez;

f) a védőövezetet megállapító miniszteri rendeletben [48. § (5) bekezdés] meghatározott tevékenységekhez.

(4) A miniszter rendeletben határozza meg az (1) bekezdés b) pontjában meghatározott barlang, barlangszakasz

kiépítése körébe tartozó műtárgyak és tevékenységek körét, valamint azokat a barlangokat, amelyeknek

látogatása a (3) bekezdés a) pontja alapján engedélyköteles. A (3) bekezdés a) pontja alapján látogatási

engedélyhez kötött barlangokban történő túravezetés, valamint a barlangok kutatásának képesítési feltételeit a

miniszter rendeletben állapítja meg.

(5) Barlangban végzendő robbantáshoz, vízjogi engedélyhez kötött tevékenység megkezdéséhez az igazgatóság

szakhatósági hozzájárulását be kell szerezni.

(6) Az igazgatóság hozzájárulása szükséges a barlang védőövezetében végzendő valamennyi tevékenységhez,

így különösen:

a) az építési, fennmaradási engedély kiadásához;

b) vegyi anyag tárolásához, felhasználásához, illetve hulladék elhelyezéséhez;

c) területfelhasználás, telekalakítás engedélyezéséhez;

d) ipari, mezőgazdasági, erdőgazdasági, szolgáltató tevékenység gyakorlásához szükséges telep létesítéséhez,

berendezéseinek felújításához, az alkalmazott technológia megváltoztatásához;

e) nyomvonalas létesítmény és földmű építéséhez; a védőövezetet megállapító miniszteri rendeletben [48. § (5)

bekezdés] meghatározott tevékenységekhez.

1.3.6. Védett ásványi képződményekre vonatkozó szabályok

52. § (1) A ritka, különleges nagyságú, kifejlődésű, vagy szakmai, tudományos szempontból kiemelkedő

jelentőségű ásványok, ásványtársulások (a továbbiakban együtt: ásványok) és ősmaradványok körét, pénzben

kifejezett értékét a miniszter rendeletben állapítja meg.

(2) A védett ásványokat, ősmaradványokat lehetőleg eredeti helyükön kell megőrizni, ha ez nem lehetséges,

akkor a legkisebb károsodást okozó módszerrel a lelőhelyről eltávolítva, úgy kell elhelyezni, hogy az oktatási,

tudományos és bemutatási célokat szolgáljon.

(3) A bányászati tevékenység során feltárt védett ásványokat, ősmaradványokat az igazgatóságnak be kell

jelenteni, és lehetővé kell tenni a leletmentést.

(4) Védett ásványok, ősmaradványok gyűjtéséhez és forgalomba hozatalához az igazgatóság engedélye

szükséges.

8. Mellékletek


1.4. IV. rész A természet védelmének tervezési és szervezeti rendszere

1.4.1. A természet védelme és a területi tervezés

53. § (1) A természet védelmével, a biológiai sokféleség megőrzésével kapcsolatos állami feladatok és politika

meghatározása, a természeti és táji értékek, természetes élőhelyek, vadon élő növény- és állatfajok, valamint

más természeti értékek felmérésének, értékelésének, védelmének és helyreállításának biztosítása, az ezzel

kapcsolatos tevékenységek összehangolása érdekében a Nemzeti Környezetvédelmi Program (Kt. 40. §) részét

képező Nemzeti Természetvédelmi Alaptervet (a továbbiakban: Alapterv) kell készíteni.

(2) Az Alapterv tartalmazza:

a) az ország természeti területei állapotának általános leírását, a biológiai sokféleség megőrzése szempontjából

jelentős folyamatok, tevékenységek meghatározását;

b) a természeti értékek és területek megóvására vonatkozó általános követelményeket, ágazati és ágazatközi

feladatokat;

c) a védett természeti értékek és területek megóvásának, továbbá újabb védett természeti területek létesítésének

hosszú és középtávú szempontjait:

d) az ökológiai hálózat és az ökológiai (zöld) folyosók kialakításának és fenntartásának hosszú és középtávú

szempontjait;

e) az érzékeny természeti területek, rendszerek kialakításának és fenntartásának hosszú és középtávú

szempontjait;

f) a természet védelmének az a)–e) pontokhoz kapcsolódó legfontosabb feltételrendszereit, intézkedési elveit;

g) a természet védelme kutatás-fejlesztési, oktatási, bemutatási, népszerűsítési feladatainak hosszú és középtávú

programját;

h) a természeti értékek és területek megfigyelését, adatgyűjtését, nyilvántartását és értékelését végző rendszer

kiépítésének és fenntartásának elveit.

(3) A (2) bekezdés d) és e) pontjában meghatározott

a) ökológiai (zöld) folyosó a természeti és természetközeli területek között, a biológiai kapcsolatot biztosító

vagy ezt elősegítő területek, sávok és mozaikok láncolatát;

b) ökológiai hálózat a természeti, természetközeli területek, valamint védett természeti területek és

védőövezetük ökológiai folyosókkal biztosított biológiai kapcsolatainak egységes elnevezését jelenti; továbbá az

c) érzékeny természeti terület az olyan extenzív művelés alatt álló terület, amely a természetkímélő gazdálkodási

módok megőrzését, fenntartását, ezáltal az élőhelyek védelmét, a biológiai sokféleség fennmaradását, a tájképi

és kultúrtörténeti értékek megóvását szolgálja.

(4) A miniszter az Alapterv végrehajtása érdekében, szükség szerint:

a) regionális,

b) adott tájra vagy védett természeti területre,

c) természeti értékekre vonatkozó tervet készít, készíttet, illetőleg kezdeményezi annak elkészítését.

(5) A miniszter az Alapterv végrehajtása érdekében rendeletben szabályozza az ökológiai folyosó és az

ökológiai hálózat létesítésére vonatkozó előírásokat. Az érzékeny területek létesítésére vonatkozó előírásokat a

miniszter a fóldművelésügyi miniszterrel együttes rendeletben szabályozza.

8. Mellékletek


54. § (1) Területrendezési, területfejlesztési, vízrendezési, meliorációs és a táj jellegét megváltoztató egyéb terv

jóváhagyására, módosítására a külön jogszabályok rendelkezései szerint, a Minisztérium, illetve az igazgatóság

bevonásával kerülhet sor.

(2) Ha az (1) bekezdésekben meghatározott tervek hatósági eljárás keretében kerülnek elfogadásra.

jóváhagyásukhoz, módosításukhoz az ott megjelölt szervek szakhatósági hozzájárulása szükséges.

(3) Település külterületét a 7. § (3) bekezdése, valamint a 37. § (5) bekezdése figyelembevételével, továbbá az

Alaptervvel és a település környezetvédelmi programjával összhangban lehet belterületbe sorolni.

(4) Település külterületének belterületbe vonásához az igazgatóság előzetes véleménye szükséges. A külterület

bevonásáról szóló önkormányzati rendelet egy elfogadott példányát meg kell küldeni az igazgatóságnak.

55. § (1) A települési önkormányzat – fővárosban a fővárosi önkormányzat – az illetékességi területén található

helyi jelentőségű védett természeti területek fenntartására tervet készít. A tervnek az országos, a regionális

tervekkel összhangban kell lennie. A tervet a települési önkormányzat képviselő-testülete, a fővárosban és a

megyei jogú városban a közgyűlés (a továbbiakban együtt: képviselő-testület) rendelettel fogadja el.

(2) A tervek előterjesztéséhez az igazgatóság előzetes véleménye szükséges. Az elfogadott önkormányzati

természetvédelmi terv egy példányát meg kell küldeni az igazgatóságnak.

1.4.2. A természetvédelem állami szervezete

56. § A miniszter

a) irányítja a törvényben vagy kormányrendeletben feladatkörébe utalt, a természet védelmével kapcsolatos

tevékenységeket;

b) irányítja a természetvédelem területi államigazgatási szerveit;

c) közreműködik a természet védelmére irányuló nem állami kutatások megszervezésében:

d) gondoskodik a természet védelmével kapcsolatos állami kutatások tervezéséről, koordinálásáról, az

állapotfelvételi és folyamatos információs, megfigyelő és értékelő (monitoring) rendszerek kialakításáról,

működéséről;

e) irányítja a nemzetközi kötelezettségvállalásokból fakadó, a természet védelmével kapcsolatos feladatok

végrehajtását;

f) terveket készít és készíttet a természet védelmével kapcsolatban;

g) az e törvényben és más jogszabályokban meghatározott esetben hatósági jogkört gyakorol;

h) a természet védelme érdekében együttműködik a társadalom önszerveződő csoportjaival. érdekképviseleti

szervezeteivel;

i) közreműködik a természet védelmével kapcsolatos oktatási, ismeretterjesztési tevékenységek irányításában,

valamint a természetvédelmi ismeretek oktatási tanrendbe illesztésében.

57. § (1) A természetvédelmi igazgatás feladatait e törvény és más jogszabályok rendelkezései alapján a

miniszter irányítása alatt álló hivatali szervezet, továbbá az igazgatóságok. a települési önkormányzat és szervei,

valamint a jegyző látják el.

(2) Az igazgatóságok feladat- és hatáskörét a Kormány, illetékességi területét a miniszter rendeletben állapítja

meg.

58. § A természetvédelmi hatósági feladatokat első fokon

a) a települési önkormányzat államigazgatási, hatósági hatáskörébe nem tartozó ügyekben az igazgatóság.

b) a települési önkormányzat államigazgatási, hatósági hatáskörébe tartozó ügyekben a jegyző [az a) és a b)

pontok együtt: természetvédelmi hatóság] látja el.

8. Mellékletek


59. § (1) A természeti értékek és területek, különösen a védett természeti értékek és területek őrzése, megóvása,

károsításának megelőzése érdekében – egyenruhával és szolgálati lőfegyverrel ellátott tagokból álló –

Természetvédelmi Őrszolgálat működik valamennyi igazgatóság szervezetében.

(2) A Természetvédelmi Őrszolgálat tagjainak, valamint az igazgatóság részéről eljáró hatósági személyeknek a

jogait és kötelezettségeit külön törvény határozza meg.

(3) A kizárólag honvédelmi célokat szolgáló és honvédelmi szervek kezelésében álló ingatlanok területére

történő belépését – a halaszthatatlan eljárási cselekmények kivételével – a természetvédelmi őr előzetesen

egyezteti a kezelő szervvel.

(4) Az (1)–(2) bekezdésben meghatározott keretek között a Természetvédelmi Őrszolgálatra, valamint az

igazgatóság részéről eljáró hatósági személyek körére vonatkozó részletes szabályokat a Kormány rendeletben

állapítja meg. A Természetvédelmi Őrszolgálat szolgálati szabályzatát a miniszter rendeletben határozza meg.

1.4.3. Az ügyész szerepe a természetvédelemben

60. § (1) Az ügyész a büntetőeljárásról szóló törvényben meghatározottak szerint jár el a természeti területek,

értékek, különösen a védett természeti területek és értékek a Büntető Törvénykönyvben tilalmazott módon való

megsértése esetén.

(2) Természeti érték, terület, valamint védett természeti terület veszélyeztetése, károsítása esetén az ügyész

keresetet indíthat a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt.

(3) Az ügyész törvényességi felügyeleti jogkörében eljárva, a rá vonatkozó jogszabályok alapján különös

figyelemmel közreműködik a természetvédelmi hatóságok eljárásai és döntései törvényességének

biztosításában.

Az önkormányzatok természetvédelmi feladatai

61. § (1) A megyei önkormányzat gondoskodik a megye területén található helyi jelentőségű védett természeti

területek védelmével kapcsolatos tevékenységek összehangolásáról.

(2) A megyei önkormányzat az (1) bekezdésben meghatározott feladatkörében:

a) javaslatot tesz helyi jelentőségű védett természeti területté nyilvánításra;

b) a települési önkormányzat felkérése alapján részt vesz a helyi jelentőségű védett természeti területté

nyilvánítás előkészítésében;

c) elősegíti a települési önkormányzatok természetvédelmi tevékenységét.

(3) A megyei önkormányzat a helyi jelentőségű védett természeti területek fenntartása érdekében a települési

önkormányzatokkal megállapodást köthet, vagy társulást hozhat létre.

62. § (1) Törvényben meghatározott esetekben természetvédelmi feladatokat települési önkormányzatok is

ellátnak.

(2) A helyi jelentőségű védett természeti terület fenntartásáról, természeti állapotának fejlesztéséről, őrzéséről a

védetté nyilvánító települési önkormányzat köteles gondoskodni.

(3) A települési önkormányzat a természet védelmének helyi-területi feladatai ellátására az önkormányzat

környezetvédelmi alapjában (Kt. 58. §) természetvédelmi célokat szolgáló részt hozhat létre.

63. § (1) A települési – fővárosban a fővárosi – önkormányzat képviselő-testülete önkormányzati

természetvédelmi őrszolgálatot működtethet.

(2) Az önkormányzati természetvédelmi őr feladata a helyi jelentőségű védett természeti terület védelme

érdekében a külön törvényben és az 59. § – ban meghatozott jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése.

(3) Az (1)–(2) bekezdésekben foglalt keretek között az önkormányzati természetvédelmi őrszolgálat tagjaira

vonatkozó részletes szabályokat a Kormány rendeletben határozza meg. Az 59. § (4) bekezdésében

meghatározott szolgálati szabályzat hatálya az önkormányzati természetvédelmi őrre is kiterjed.

8. Mellékletek


1.4.4. Az állampolgárok részvétele a természet védelmében

64. § (1) A Kt. 54–55. §-ában foglaltakon túl, a természet védelmével kapcsolatos ismereteket valamennyi

oktatási intézményben oktatni kell. azok a Nemzeti Alaptanterv részét képezik. Ezeknek az ismereteknek az

oktatásával – az állami, önkormányzati intézmények és más szervezetek bevonásával – elő kell segíteni, hogy a

társadalom természetvédelmi kultúrája növekedjen.

(2) Az ismeretterjesztés, oktatás, tudományos kutatás és az idegenforgalom részeként a védett természeti

területek látogatásának lehetőségét a bemutatásra alkalmas területeken és a védettség érdekeivel összhangban

biztosítani kell. Ennek érdekében az igazgatóságok oktatási bemutató létesítményeket tartanak fenn.

(3) Minden év május 10-e a Madarak és Fák Napja. E nap megemlékezéseinek, rendezvényeinek a lakosság –

különösen az ifjúság – természet védelme iránti elkötelezettségét kell szolgálnia.

65. § (1) A természeti területek és értékek jogellenes károsítása, veszélyeztetése esetén a természet védelme

érdekében a természetvédelmi célú társadalmi szervezetek jogosultak fellépni, és

a) állami szervektől, önkormányzatoktól a megfelelő és hatáskörükbe tartozó intézkedés megtételét kérni, vagy

b) a védett természeti érték, terület károsítója, veszélyeztetője ellen pert indítani.

(2) A (1) bekezdés b) pontja szerinti perben a felperes kérheti a bíróságot, hogy a veszélyeztetőt, károsítót

a) tiltsa el a jogsértő magatartástól;

b) kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.

66. § (1) Az igazgatóságok, önkormányzatok természetvédelmi tevékenységét polgári természetőrök segíthetik.

(2) A polgári természetőr az igazolványában meghatározott területen jogosult

a) védett természeti területekre belépni;

b) szolgálati jelvényt és igazolványt használni;

c) természeti értéket veszélyeztető vagy károsító cselekményt elkövető személyt figyelmeztetni a

jogellenességre, illetve annak jogkövetkezményeire, valamint távozásra felszólítani;

d) a védett természeti területekről, értékekről, ezekkel kapcsolatos engedélyköteles tevékenységekről

tájékoztatást adni.

(3) A polgári természetőrökre vonatkozó részletes szabályokat a miniszter rendeletben állapítja meg.

1.4.5. Természetvédelmi információs rendszer

67. § (1) A természet védelmével kapcsolatos egységes, a nemzetközi követelményeknek is megfelelő

információs rendszert a miniszter az Országos Környezetvédelmi Információs Rendszer (Kt. 49. §) önálló

részeként működteti.

(2) A természetvédelmi hatóság eljárásához szükséges adatokat valamennyi hatóság, állami, önkormányzati

szervezet köteles a természetvédelmi hatóság rendelkezésére bocsátani.

(3) A védett természeti területek és értékek nyilvántartása, törzskönyvének vezetése – a miniszter által

rendeletben meghatározottak szerint – a Minisztérium feladata.

1.5. V. rész A természet védelmének tulajdoni és gazdasági alapjai

1.5.1. Tulajdonjogi rendelkezések

68. § (1) Kizárólagos állami tulajdonban áll és forgalomképtelen valamennyi barlang.

8. Mellékletek


(2) A védett növény- és állatfaj egyede, továbbá a védett ásványi képződmény állami tulajdonban áll.

(3) A 42–44. §-okban, valamint a 74. § (2) bekezdésében meghatározott engedélyekben rendelkezni kell a védett

növény- és állatfaj vagy a védett ásványi képződmény tulajdonjogáról.

(4) Az e törvény hatálybalépése előtt jogszerűen létesített gyűjteményekben, így különösen kertekben,

parkokban, állatkertekben található, védett növény- és állatfajok egyedei, védett ásványi képződmények

tulajdonjogára a korábbi rendelkezések az irányadóak.

(5) A barlang kivételével a védett természeti értékek és területek korlátozottan forgalomképesek. Külföldi

természetes és jogi személy védett természeti terület tulajdonjogát nem szerezheti meg.

(6) Védett természeti érték és terület tulajdonjogának változásakor az államot elővásárlási jog illeti meg,

amelyet az igazgatóság – más jogosultakat megelőzően – jogosult gyakorolni. Helyi jelentőségű védett

természeti terület esetében – sorrendben az igazgatóságot követően – a települési önkormányzatot is megilleti az

elővásárlási jog.

(7) Állami tulajdonban álló

a) védett természeti terület elidegenítése – a miniszter egyetértésével, legalább azonos természetvédelmi értékű

védett természeti területtel történő csere, vagy törvényben meghatározott más eset kivételével – nem lehetséges,

b) védett természeti érték elidegenítésére, a (3) bekezdésben meghatározottakon kívül, kizárólag akkor kerülhet

sor, ha az természetvédelmi célokat vagy közérdeket szolgál, és az elidegenítéssel a miniszter egyetértett.

1.5.2. Gazdasági és pénzügyi jogi előírások

69. § (1) A központi költségvetés, az elkülönített állami és fejezeti kezelésű pénzalapokkal összhangban

a) támogatja az Alaptervben meghatározott kiemelt természetvédelmi és a nemzetközi

kötelezettségvállalásokból adódó feladatok megoldását,

b) támogatja a természetvédelmet szolgáló intézkedéseket, különösen a természetvédelmi információs rendszer

kiépítése és működtetése, a közigazgatási ellenőrzés, az oktatás, ismeretterjesztés és tudatformálás, a kutatás, a

társadalmi természetvédelmi tevékenység területén.

(2) A természet védelme céljainak eléréséhez szükséges pénzügyi fedezetet elsősorban a központi

költségvetésben és a természet védelmét is szolgáló elkülönített állami és fejezeti kezelésű pénzalapokban,

különösen a Központi Környezetvédelmi Alapban kell biztosítani.

(3) A védett élő szervezetek, életközösségek, ásványi képződmények pénzben kifejezett értékét a miniszter

rendeletben állapítja meg.

70. § A védett természeti terület nevének, jelképének, illetve a természetvédelem jelképének felhasználásáért – a

jogosult és a felhasználó közötti polgári jogi szerződésben meghatározottak szerint – a felhasználó díjat köteles

fizetni.

1.5.3. Támogatások és kártalanítás

71. § (1) A védett természeti értékek és területek megőrzését állami támogatás nyújtásával, adókedvezmény

biztosításával, a természetkímélő gazdálkodást segítő hitelrendszerrel is támogatni kell.

(2) Támogatást kell biztosítani különösen:

a) a természetkímélő gazdálkodást folytatóknak,

b) élőhely rekonstrukciót, élőhely kialakítást végzőknek, kivéve, ha az erre irányuló kötelezettség

megállapítására szankcióként került sor.

(3) A támogatás eseteit, mértékét, feltételeit, a kifizetés módját – e törvény keretei között – a Kormány

rendeletben szabályozza.

8. Mellékletek


(4) A kötelezettségek megtartását – a támogatás megfizetésének feltételeként – az igazgatóság rendszeresen, de

évente legalább egy alkalommal ellenőrzi.

72. § (1) A védett természeti területeken természetvédelmi érdekből – az e törvény hatálybalépését követően –

elrendelt mező- és erdőgazdasági korlátozás, illetve tilalom esetén, vagy a termelésszerkezet jelentős

megváltoztatásának előírása következtében a tulajdonos tényleges kárát meg kell téríteni. A természeti kár

megelőzése és megakadályozása érdekében jogszerűen előírt korlátozás vagy tilalom kártalanítási igényt nem

keletkeztet.

(2) Amennyiben az ideiglenes védetté nyilvánítást annak indokolatlansága miatt nem követi végleges védetté

nyilvánítás, a tulajdonos részére az ideiglenes védetté nyilvánításból eredő tényleges kárt meg kell téríteni.

(3) Ha védett természeti területen kívül elrendelt természetvédelmi célú korlátozás, tilalom, egyéb hatósági

kötelezés miatt a tulajdonos jelentős mértékű termelésszerkezet változtatásra kényszerül, kártalanítására a (2)

bekezdésben meghatározottak az irányadóak. Az (1)–(3) bekezdés szerinti kártalanítás részletes szabályait a

Kormány rendeletben határozza meg.

1.5.4. Felelősségbiztosítás és biztosíték

73. § (1) Az a jogi személy, más szervezet, egyéni vállalkozó vagy mezőgazdasági tevékenységgel

élethivatásszerűen foglalkozó gazdálkodó, aki védett természeti területen veszélyes anyagot használ, vagy

egyébként a természeti érték állagára, állapotára veszélyt jelentő tevékenységet folytat – külön jogszabályban

meghatározottak szerint –, köteles biztosítékot adni, vagy felelősségbiztosítást kötni.

(2) A biztosítékadási kötelezettség és a felelősségbiztosítás részletes szabályait a Kormány rendeletben állapítja

meg.

Védett állat kártételének megelőzésére, a kárviselésre vonatkozó szabályok

74. § (1) Védett állatfaj egyede kártételeinek megelőzéséről, illetve csökkentéséről a kártétellel érintett ingatlan

tulajdonosa, illetve használója a tőle elvárható módon és mértékben gondoskodik. Ha a kártételt a kötelezett

nem képes megelőzni, kérheti az igazgatóság hasonló célra irányuló intézkedését.

(2) Riasztási módszerek alkalmazása, illetve – kivételes esetben – a túlszaporodott állomány egyedeinek

befogása vagy gyérítése csak az igazgatóság engedélyével és felügyeletével végezhető.

(3) Az igazgatóság szükség esetén vagy a tulajdonos, használó kérésére közreműködik a riasztásban,

befogásban, gyérítésben vagy végzi azt. Az igazgatóság saját kezdeményezése esetén az ebből eredő költségeket

maga viseli. Ha az igazgatóság beavatkozásával a tulajdonos, használó kérésének tett eleget, a költségek

viselésére a közöttük létrejött megállapodás az irányadó.

(4) Az igazgatóság kártalanítást fizet, ha a védett állatfaj egyedének kártétele azért következett be, mert az

igazgatóság

a) nem tett eleget az (1) bekezdésben meghatározott, megalapozott kérelemnek;

b) indokolatlanul nem engedélyezte riasztási módszer alkalmazását vagy a túlszaporodott állomány egyedeinek

befogását, gyéritését;

c) indokolatlanul nem teljesítette a (3) bekezdésben meghatározott kérést. Más esetben az ingatlan tulajdonosa

maga viseli a kárt.

1.6. VI. rész A természetvédelmi eljárás jogi szabályai és szankciói

1.6.1. Eljárási rendelkezések

75. § Az e törvény szerinti hatósági eljárásokra az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 197. évi

IV. törvény rendelkezéseit az e törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.

76. § (1) Az eljárási határidő a természetvédelmi hatósági engedélyezési eljárásokban 90 nap.

8. Mellékletek


(2) A szakhatósági közreműködésre a 39. § (1) bekezdésében meghatározott eljárásokban 30 nap áll

rendelkezésre, amely egy alkalommal, további 15 nappal meghosszabbítható.

(3) Ha hatósági engedély iránti kérelem az egész ország területére kiterjedő tevékenységre irányul, az első fokú

hatósági engedélyezési jogkört a Minisztérium gyakorolj a.

77. § Az igazgatóság, illetve helyi védett természeti terület esetén a jegyző, jogszabályban meghatározott

előírások teljesítése érdekében az ügyfeleket kötelezheti az eredeti állapot helyreállítására, különösen a

károsodott természeti érték és terület, továbbá a védett természeti érték és terület helyreállítására.

78. § (1) Az igazgatóság, illetőleg helyi védett természeti terület esetében a jegyző korlátozhatja, felfüggesztheti

vagy megtilthatja a védett természeti értéket és területet károsító vagy súlyosan veszélyeztető tevékenységeket.

A határozat – a védett természeti érték, terület közvetlen vagy súlyos sérelme, illetve veszélyeztetése esetében –

a jogorvoslatra tekintet nélkül azonnal végrehajthatóvá nyilvánítható.

(2) A jogellenesen szerzett, birtokban tartott védett természeti értéket – ha az nem áll állami tulajdonban – az

igazgatóság határozattal lefoglalja, illetőleg elkobozza. Ha a védett természeti érték állami tulajdonban áll (68.

§), akkor azt az igazgatóság lefoglalja. és az állam tulajdonosi jogait gyakorló szerv döntéséig gondoskodik a

megőrzéséről.

(3) Az elkobzott védett természeti értékek csak a miniszter által rendeletben meghatározottak szerint

használhatók fel.

1.6.2. A természeti állapotfelmérés

79. § (1) Ha a jogszabályban meghatározott tevékenység megkezdése környezeti hatásvizsgálat (Kt. 67. §)

elvégzéséhez kötött, annak részeként természeti állapotfelmérést kell készíteni.

(2) Az állapotfelmérés magában foglalja:

a) az érintett terület természeti értékeinek, azok helyzetének a felmérését;

b) a természeti értékeket – beleértve a védett természeti értékeket – jelentősen befolyásoló, veszélyeztető,

károsító tevékenységek bemutatását;

c) a tervezett tevékenységek megvalósítása és a gazdálkodás nyomán a várható változásokat, továbbá a

természeti értékek megóvására, elkerülhetetlen károsodásuk csökkentésére vonatkozó intézkedéseket is.

1.6.3. Természetvédelmi bírság

80. § (1) Aki tevékenységével vagy mulasztásával

a) a természet védelmét szolgáló jogszabály, illetve egyedi határozat előírásait megsérti;

b) a védett természeti értéket jogellenesen veszélyezteti. károsítja, elpusztítja, vagy védett természeti terület

állapotát, minőségét jogellenesen veszélyezteti, rongálja, abban kárt okoz;

c) a védett természeti területet, továbbá barlangot jogellenesen megváltoztatja, átalakítja, illetve azon vagy

abban a védelem céljával össze nem egyeztethető tevékenységet folytat;

d) a védett élő szervezet, életközösség élőhelyét, illetőleg élettevékenységét jelentős mértékben zavarja:

e) a természetvédelmi hatóság engedélyéhez, hozzájárulásához kötött tevékenységet.engedély, hozzájárulás

nélkül vagy attól eltérően végez természetvédelmi bírságot köteles fizetni.

(2) A természetvédelmi bírságot az igazgatóság, helyi jelentőségű védett természeti terület esetében pedig a

jegyző szabja ki.

(3) A bírság kiszabására a természetvédelmi hatóságnak az (1) bekezdésben meghatározott cselekményről való

tudomásszerzésétől számítolt 1 éven túl nincs lehetősége. Az elkövetésétől számított öt éven túl nem szabható ki

bírság, kivéve, ha a cselekmény jogszerűtlen állapot fenntartásával valósul meg. Ebben az esetben az elévülés

mindaddig nem kezdődik meg, amíg a jogszerűtlen állapot fennáll.

8. Mellékletek


(4) Ha a természetvédelmi bírságot

a) az igazgatóság szabta ki, akkor a Központi Környezetvédelmi Alap természetvédelmi célokat szolgáló

részének,

b) a jegyző szabta ki [80. § (2) bekezdés], akkor az önkormányzat környezetvédelmi alapja, vagy annak

természetvédelmi célokat szolgáló részének [62. § (3) bekezdés] bevételi forrása. Ha a települési önkormányzat

nem rendelkezik környezetvédelmi alappal, akkor a b) pontban foglalt bevétel is a Központi Környezetvédelmi

Alapot illeti meg.

(5) A természetvédelmi bírság nem mentesít a büntetőjogi, a szabálysértési, a kártérítési felelősség, valamint a

tevékenység korlátozására, felfüggesztésére, tiltására, továbbá a helyreállításra vonatkozó kötelezettség

teljesítése alól.

(6) A természetvédelmi bírság kiszabására vonatkozó eljárási szabályokat, valamint a bírság mértékét és

megállapításának módját a Kormány rendeletben állapítja meg.1

1.6.4. Polgári jogi felelősség

81. § (1) Az, aki a természet védelmére vonatkozó jogszabályokat, egyedi hatósági előírásokat megszegve kárt

okoz, a kárt a Polgári Törvénykönyv 345–346. §-aiban foglalt szabályok szerint köteles megtéríteni.

(2) A természet védelmének szabályai megszegésével okozott kár magában foglalja:

a) a tényleges vagyoni kárt,

b) az elmaradt hasznot,

c) a károkozás felszámolásával kapcsolatban felmerült indokolt költséget,

d) a természeti állapot és minőség károsodásából eredő, illetve

e) a társadalom, annak csoportjai vagy az egyének életkörülményeinek romlásában kifejeződő nem vagyoni kárt.

(3) Károkozás esetén elsősorban a természetbeni helyreállítást kell megkísérelni, és a kár ebben az esetben –

hacsak a helyreállítást nem a károkozó végzi – magában foglalja az eredeti állapot helyreállításának költségeit

is.

(4) A (2) bekezdés e) pontja alapján a társadalom vagy csoportjainak életkörülményei romlásából fakadó nem

vagyoni kár megtérítése iránt keresetet az ügyész indíthat [60. § (2) bekezdés]. és a megítélt kártérítést a

Központi Környezetvédelmi Alap részére kell megfizetni.

1.6.5. Vegyes és záró rendelkezések

82. § (1) E törvény 1997. január 1-jén lép hatályba. Ezzel egyidejűleg a természetvédelemről szóló 1982. évi 4.

törvényerejű rendelet, valamint – a (2) bekezdésben meghatározott kivétellel – a végrehajtásáról szóló, az

58/1986. (XII. 10.) MT rendelettel, a 26/1987. (VII. 30.) MT rendelettel, a 88/1990. (IV. 30.) MT rendelettel a

24/1992. (I. 28.) Korm. rendelettel, továbbá a 71/1994. (V. 7.) Korm. rendelettel módosított 8/1982. (II. 15.) MT

rendelet (a továbbiakban: Tvhr.) hatályát veszti.

(2) A Tvhr. 27. § – ának rendelkezéseit az e törvény 59. § (2) bekezdésében meghatározott törvény

hatálybalépéséig alkalmazni kell.

(3) E törvény rendelkezéseit a hatálybalépését követően megindult közigazgatási ügyekben kell alkalmazni.

(4) Az e törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő védetté nyilvánítások előkészítésére és védetté

nyilvánítására a védetté nyilvánítás előkészítésének megindulásakor hatályban lévő jogszabályok az irányadóak.

1 Lásd: 33/1997 (II. 23.) korm. rendelet.

8. Mellékletek


(5) E törvény nem érinti a hatálybalépése előtt rendelettel, rendelkezéssel, határozattal védetté nyilvánított

természeti területek, természeti emlékek védettségét. Ahol e törvény védetté nyilvánítást kimondó jogszabályt

említ, az alatt érteni kell a védetté nyilvánítást kimondó határozatot is.

(6) Az (5) bekezdés szerinti országos jelentőségű védett természeti területek jegyzékét a miniszter közzéteszi. E

jegyzék szükség szerint kiegészíthető az e törvény hatálybalépése után védetté nyilvánított védett természeti

területekkel.

(7) Az (5) bekezdés alapján létesített, védett (fokozottan védett) természeti területekre – ha a védetté nyilvánítást

kimondó határozat vagy jogszabály szigorúbb szabályokat nem állapít meg – e törvény rendelkezéseit kell

alkalmazni.

(8) Az 53. § (1)–(3) bekezdései szerinti Alaptervet első alkalommal a Kt. 110. §-ának (3) bekezdésében

meghatározott időpontban a Nemzeti Környezetvédelmi Program részeként kell benyújtani.

83. § (1) 2

(2) 3

(3) 4

84. § 5

85. § Felhatalmazást kap a

a) Kormány, hogy rendeletben szabályozza a 7. § (3) bekezdésében, 10. § (1) bekezdésében, 44. § (4)

bekezdésében, 47. § (1) bekezdésében, 57. § (2) bekezdésének első fordulatában, 59. § (4) bekezdésének első

mondatában, 63. § (3) bekezdésében, 71. § (3) bekezdésében, 72. § (3) bekezdésében, 73. § (2) bekezdésében,

80. § (6) bekezdésében,

b) miniszter, hogy rendeletben szabályozza a 24. § (1) és (2) bekezdéseiben, 28. § (7) bekezdésében, 29. § (1) és

(3) bekezdéseiben, 30. § (2) bekezdésében, 36. § (4) bekezdésében, 44. § (3) bekezdésében, 48. § (2)–(3) és (5)

bekezdésében, 49. § (2) bekezdésében, 51. § (4) bekezdésében, 52. § (1) bekezdésében, 53. § (5) bekezdésének

első fordulatában, 57. § (2) bekezdésében, 59. § (4) bekezdésének második mondatában, 66. § (3) bekezdésében,

67. § (3) bekezdésében, 69. § (3) bekezdésében, 78. § (3) bekezdésében,

c) miniszter, hogy a földművelésügyi miniszterrel együttes rendeletben szabályozza a 15. § (2) bekezdésében és

az 53. § (5) bekezdésének második fordulatában,

d) földművelésügyi miniszter, hogy a miniszterrel együttes rendeletben szabályozza a 11. § (3) bekezdésében,

valamint a 46. § (2) bekezdésében,

e) népjóléti miniszter, hogy a miniszterrel együttes rendeletben szabályozza a 48. § (7) bekezdésében

foglaltakat.

8.2. 2/2002. (I. 23.) KöM-FVM együttes rendelet az érzékeny természeti területekre vonatkozó szabályokról

A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Tvt.) 53. § (5) bekezdésében, valamint a

85. § c) pontjában kapott felhatalmazás alapján a következőket rendeljük el:

1.6.6. A szabályozás célja

1. § (1) Az érzékeny természeti területek (a továbbiakban: ÉTT) bevezetésének célja a természeti (ökológiai)

szempontból érzékeny földrészleteken olyan természetkímélő gazdálkodási módok megőrzése, fenntartása,

további földrészletek kijelölése, amelyek támogatással ösztönzött, önként vállalt korlátozások révén biztosítják

az élőhelyek védelmét, a biológiai sokféleség, a tájképi és kultúrtörténeti értékek összehangolt megőrzését.

(2) A rendelet célja: az ÉTT

2 Beépítve: 1968. évi I. törvény 32/A. § 3 Beépítve: 1968. évi L. törvény 39. § (3) 4 Beépítve: 1968. évi I. törvény 116/D. § 5 Beépítve: 1994. évi I. törvény 96. § (4)

8. Mellékletek


a) kijelölése, létesítése és fenntartása,

b) területén folytatott természetkímélő gazdálkodás ösztönzése általános támogatási feltételeinek meghatározása

által.

1.6.7. A rendelet hatálya

2. § A rendelet hatálya kiterjed

a) a kijelölési és a létesítési eljárásra, valamint e rendelet előírásai alapján kijelölt ÉTT-re, illetve az ÉTT-en

létesített mezőgazdasági hasznosítású földrészletekre,

b) az ÉTT tulajdonosaira és használóira.

1.6.8. Az érzékeny természeti területek kijelölésének szempontjai

3. § (1) ÉTT az ország olyan mezőgazdasági hasznosítású térségeiben jelölhető ki, ahol

a) azt a természeti értékek védelme, állapotuk megőrzése és a degradáció elkerülése szükségessé, továbbá a

földrészletek természeti állapota és jelentősége indokolttá teszi;

b) a földrészletek az ökológiai hálózathoz kapcsolódóan az élőhelyek, életközösségek biológiai sokféleségének

megőrzéséhez szükséges biológiai kapcsolatok fenntartását, helyreállítását, a sokféleség megőrzését szolgálják;

c) a földrészletek túlnyomó részén hagyományos jellegű gazdálkodási módok, formák a jellemzőek, vagy ezek

újbóli elterjesztése lenne indokolt;

d) az a) pontban felsorolt célok megvalósítása érdekében speciális gazdálkodási módszerekre, illetve

földhasználati, termesztéstechnológiai korlátozásokra van szükség.

(2) ÉTT-et különösen a

a) rét, legelő, nádas, halastó művelési ágú termőföldeken;

b) hagyományos és természetkímélő módon hasznosított, valamint a nem megfelelő hasznosítás által

veszélyeztetett, illetve jelentős természeti érték előfordulási helyeként ismert szántó, szőlő, kert, gyümölcsös,

fásított terület művelési ágú földrészleteken;

c) az a)–b) pontban meghatározott területek közé ékelődött, legfeljebb 0,15 ha kiterjedésű, természetes,

természetközeli állapotú erdőterületeken és művelés alól kivettként nyilvántartott egybefüggő földrészleteken

kell kialakítani.

(3) Az (1) és (2) bekezdésben megfogalmazott szempontok alapján az ÉTT kijelölése az alábbi kategóriákban

történik:

a) kiemelten fontos ÉTT: azok a területek, ahol nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő természeti, táji és

kultúrtörténeti értékek fordulnak elő, amelyek fennmaradása középtávon (5–10 év) is kétséges a

természetkímélő gazdálkodás támogatása nélkül;

b) fontos ÉTT: ahol országos viszonylatban jelentős természeti, táji és kultúrtörténeti értékek fordulnak elő,

amelyek fennmaradása vagy állapotának javítása érdekében a természetkímélő gazdálkodás támogatása

szükséges;

c) tervezett ÉTT: ahol jelentős az extenzív mezőgazdasági hasznosítású földrészleteken található élőhelyek

száma, de a természeti, táji és kultúrtörténeti értékek jelentősége kisebb, illetve olyan területek, ahol az extenzív

gazdálkodás ösztönzésével és támogatásával a terület természeti értéke növelhető, a környezet állapota javítható.

(4) A (3) bekezdésben foglalt kategóriák szerint – a jogszabály előkészítése során elvégzett elemzések alapján –

kijelölt kiemelten fontos, fontos és tervezett ÉTT térségét a rendelet 1. számú melléklete (8.3.2. melléklet; a

szerkesztők), az e térségekben lévő települések felsorolását pedig e rendelet 2. számú melléklete tartalmazza (ezt

a terjedelme miatt könyvünk nem tartalmazza; a szerkesztők).

8. Mellékletek


(5) Az ÉTT kijelölése során biztosítani kell, hogy – a művelési ágtól függetlenül összefüggően – legalább a

3000 hektárt elérje.

(6) Egy adott ÉTT legfeljebb 25%-a kerülhet országos jelentőségű védett természeti területre. Ennél nagyobb

mértéket csak akkor lehet meghatározni, ha a természeti értékek és az extenzív mezőgazdasági termelés

megőrzése érdekében elkerülhetetlenül szükséges.

1.6.9. Az ÉTT létesítésének eljárási rendje

4. § (1) Az 1–2. számú mellékletben kijelölt területeken kívül további ÉTT létesítésére – a (2) bekezdés szerinti

tartalommal – bárki tehet javaslatot az illetékes nemzeti park igazgatóságnak (a továbbiakban: igazgatóság).

(2) A létesítésre vonatkozó javaslat tartalmazza:

a) az adott földrészletek, élőhelyek leírását, természeti értékeinek, természetvédelmi jelentőségének rövid

bemutatását;

b) a földrészlet pontos lehatárolását, helyrajzi számokra lebontva;

c) a földrészletekre jellemző hagyományos, természetkímélő állattenyésztési és növénytermesztési rendszerek

bemutatását;

d) a földrészleteken folytatott extenzív gazdálkodási módok és formák részletes leírását;

e) a földrészletek természeti értékeinek fennmaradását esetlegesen veszélyeztető tényezők, tevékenységek rövid

leírását;

f) a földrészletek természeti értékeinek, illetve az extenzív gazdálkodási módok és formák fennmaradását

biztosító intézkedéseket;

g) a monitoring és értékelő rendszer tartalmi elemeit.

(3) A javaslat alapján az igazgatóság elvégzi az ÉTT megvalósíthatósági elemzését e rendelet 3. számú

melléklete szerinti tartalommal, és a létesítési eljárás megkezdéséről – de legkésőbb a javaslat beérkezést követő

90 napon belül – az igazgatóság tájékoztatja az érintett ingatlanok tulajdonosait (vagyonkezelőit), valamint

hirdetményi úton – az érintett települési önkormányzat, az igazgatóság, valamint az illetékes megyei

földművelésügyi hivatal (a továbbiakban: FM hivatal) bevonásával a helyben szokásos módon – a

nyilvánosságot.

5. § (1) Az ÉTT létesítésének előkészítésekor megvalósíthatósági vizsgálatot (a továbbiakban: vizsgálat) kell

tartani, melynek során az igazgatóság az FM hivatal és a területileg illetékes megyei földhivatal (a

továbbiakban: megyei földhivatal) bevonásával – megvizsgálja, hogy indokolt-e az adott földrészletek ÉTT-ké

nyilvánítása, a javasolt földrészletek megfelelnek-e az e jogszabályban meghatározott feltételeknek, továbbá

ÉTT-ké nyilvánítás esetén az e rendeletben meghatározott célok eléréséhez milyen intézkedések szükségesek,

illetve azok megvalósíthatóak-e.

(2) A létesítés előkészítése során az igazgatóság:

a) a természeti állapot részletes felméréséről dönthet;

b) helyszíni bejárást tarthat;

c) szakértő bevonása iránt intézkedhet;

d) gazdasági elemzéseket, hatékonysági vizsgálatot végeztethet;

e) meghatározza azokat az extenzív gazdálkodási módokat, amelyek leghatékonyabban szolgálják a vizsgált

ÉTT térségben az e jogszabályban meghatározott célkitűzéseket,

f) meghatározza a 3. § (3) bekezdés szerinti ÉTT kategóriát.

(3) A vizsgálatot követően, annak eredménye tükrében az igazgatóság helyszíni bejárással egybekötött

tárgyalást is tarthat, mindazok bevonásával, akiket az ÉTT-ké nyilvánítási eljárás érint.

8. Mellékletek


(4) A létesítés előkészítésébe a természetvédelmi célra alakult társadalmi szervezetek szövetségei által delegált,

legfeljebb három személyt is be kell vonni, feltéve, hogy az érintett szervezetek ez irányú igényüket – a delegált

személyek nevének és címének megadásával – a 4. § (3) bekezdése szerinti hirdetmény kifüggesztésétől

számított 30 napon belül szóban vagy írásban bejelentik az igazgatóságnál.

6. § Az ÉTT létesítésének előkészítését követően az igazgatóság a létesítésre vonatkozó javaslatát – valamennyi

előkészítés során keletkezett irattal együtt – felterjeszti a Környezetvédelmi Minisztériumhoz (a továbbiakban:

KöM). A környezetvédelmi miniszter a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszterrel egyetértésben dönt az

ÉTT létesítéséről és módosítja az 1–2. számú mellékleteket.

7. § Az e rendelet szerint létrehozott ÉTT-re – ha e rendelet másként nem rendelkezik – a Tvt. természeti

területekre vonatkozó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni.

1.6.10. Az ÉTT-en folytatott gazdálkodás támogatása

8. § (1) Az e rendelet szerint létrehozott ÉTT földrészletein folytatott természetkímélő gazdálkodáshoz a

2253/1999. (X. 7.) Korm. határozattal elfogadott Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program végrehajtása

érdekében az agrárgazdasági célok költségvetési támogatásáról szóló külön jogszabály szerint támogatás vehető

igénybe.

(2) A természetkímélő gazdálkodás előírásait, a támogatás részletes feltételeit és mértékét a 8. § (1) bekezdés

szerinti külön jogszabály és a hozzá kapcsolódó pályázati felhívás alapján megkötött szerződés tartalmazza.

(3) A támogatás biztosítása érdekében – térségi ÉTT bontásban – a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési

Minisztérium (a továbbiakban: FVM) a KöM egyetértésével pályázati felhívást tesz közzé.

(4) A pályázati felhívás tartalmazza:

a) a támogatásban részesítendő természetkímélő gazdálkodásra vonatkozó választható előírások ÉTT-kénti

felsorolását;

b) a támogatási szerződés megkötésének feltételeit, a főbb gazdálkodási kötelezettségek tartalmi

követelményeinek meghatározását;

c) az egyes támogatások összegét, folyósításának módját, időtartamát;

d) a b) pont szerinti támogatási szerződés megszegéséhez kapcsolódó hátrányos jogkövetkezményeket;

e) az előírások betartásának ellenőrzésére vonatkozó szabályokat;

f) egyéb, a támogatás szempontjából lényeges információkat.

(5) A felhívást az FVM hivatalos lapjában és legalább egy országos és egy – az adott térséget magában foglaló –

regionális lapban közzé kell tenni. A felhívást az érintett települések önkormányzati, valamint az igazgatóság és

az FM hivatal hirdetőtáblájára is ki kell függeszteni.

9. § (1) A támogatási szerződésről – a 8. § (1) bekezdés szerinti külön jogszabályban meghatározottak

figyelembevételével – az FVM intézkedik.

(2) A természetvédelmi célú gazdálkodás üzemtervét az igazgatóság hagyja jóvá, amely nélkül a szerződés

érvénytelen.

(3) Az agrártámogatások folyósítására vonatkozó külön jogszabályok tartalmazzák a támogatási szerződés

megkötésére, ellenőrzésére, megszüntetésére, továbbá a támogatás folyósításának részleteire vonatkozó – e

rendeletben nem szabályozott – előírásokat.

10. § (1) A támogatási szerződés teljesítésének ellenőrzésére jogosult:

a) az FVM és a KöM,

b) az igazgatóság,

c) a támogatást folyósító szerv.

8. Mellékletek


(2) A támogatási szerződés teljesítésének ellenőrzésére az (1) bekezdésben jogosultak ellenőrzési

tevékenységüket összehangoltan végzik.

(3) Az 1. §-ban meghatározott cél elérése érdekében a támogatott tevékenységek megvalósítását évente

ellenőrizni kell, és amennyiben azok az érvényes szerződés alapján, az előírások szerint megtörténtek, kerülhet

sor a kifizetésre.

(4) Az egyes összefüggő ÉTT-en elindított programokat 5 évente természetvédelmi szempontból felül kell

vizsgálni (a továbbiakban: felülvizsgálat).

(5) A felülvizsgálatnak ki kell terjednie arra, hogy az egyes földrészleteken végzett tevékenységek, és az egyes

előírások teljesítése során az 1. § (1) bekezdésében meghatározott célok elérésében milyen konkrét eredmények,

illetve hatások mutathatók ki.

(6) A felülvizsgálat eredményeit a későbbi előírások és tevékenységek meghatározása során figyelembe kell

venni.

11. § (1) A támogatási szerződés előírásainak megszegésére – amennyiben a támogatási szerződés attól eltérően

nem rendelkezik – a Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit kell alkalmazni.

(2) A támogatási szerződésben különösen az alábbi hátrányos jogkövetkezmények köthetők ki:

a) a támogatás folyósításának felfüggesztése határozott időtartamra vagy mindaddig, amíg a szerződésszerű

állapot helyreállításra nem kerül;

b) a támogatás mértékének csökkentése;

c) a támogatási szerződés rendkívüli, azonnali hatályú felmondása.

(3) Abban az esetben, ha a szerződésszegő magatartás megvalósítja a természet védelmét szolgáló jogszabály

előírásának vagy a természet védelmét szolgáló hatósági határozat előírásának a megszegését, a szerződést

megszegő – külön jogszabályban meghatározottak szerint – természetvédelmi bírság fizetésére is köteles.

12. § (1) Az ÉTT az ökológiai hálózat bármely részén – a 3. § (1) bekezdése b) pontjában foglaltak érdekében –

kijelölhető.

(2) Az adatszolgáltatási kötelezettséggel érintett adatok és információk körét e rendelet 4. számú melléklete

tartalmazza. Az adatszolgáltatási kötelezettséggel érintett adatok és információk közül az ÉTT-en folytatott

természetkímélő gazdálkodásra vonatkozó adatokat, információkat, táblatörzskönyveket a tevékenység

folytatója rendszeresen, de évente legalább egy alkalommal az igazgatóság részére megküldi.

(3) A (2) bekezdés szerint, valamint a szerződés szerint szolgáltatott adatok, információk megőrzése, kezelése az

igazgatóság feladata.

(4) A (3) bekezdés szerint szolgáltatott adatok, információk – külön jogszabály szerinti államtitok, szolgálati

titok, személyes adat, illetve üzleti titok kivételével – nyilvánosak.

1.6.11. Záró rendelkezések

13. § (1) E rendelet – a (2) bekezdésben foglaltak figyelembevételével – kihirdetése napján lép hatályba.

(2) Az e rendelettel létrehozott ÉTT körét és indokoltságát, valamint a célok megvalósulását ötévente az

igazgatóság – az FM hivatal és a megyei földhivatal bevonásával – felülvizsgálja, és a szükséges módosításokra

javaslatot tesz a KöM számára. Ennek során a 4. § (2)–(3) bekezdéseit, illetve 5. §-ának rendelkezéseit nem kell

alkalmazni.

(3) A rendelet 4. § (1)–(2) bekezdései szerinti javaslatot a 13. § (2) bekezdése szerinti javaslatba kell beépíteni.

1.6.12. 1. számú melléklet: Az ÉTT kategóriánként kijelölt térségei

(Lásd: 8.3.2. fejezet)

8. Mellékletek


1.6.13. 2. számú melléklet: Az ÉTT által érintett települések jegyzéke

(Terjedelmi korlátok miatt nem közöljük!)

1.6.14. 3. számú melléklet: Az ÉTT tervezésének lépései és tartalma

a) A terület lehatárolása

Az ÉTT határait és az érintett földrészletek helyrajzi számait egyértelműen meg kell határozni. A program

sikere szempontjából ez az egyik legfontosabb kérdés, ugyanis alapvetően befolyásolja annak hatékonyságát,

illetve költségeit, ezért a földrészletek lehatárolása során a lehető legnagyobb körültekintéssel kell eljárni.

b) A terület környezeti jellemzőinek leírása

A terület környezeti, gazdasági-társadalmi jellemzésének, általános leírásának az alábbiakra kell kitérnie:

ba) az élettelen környezet (geológia, geomorfológia, hidrológia, talajok, klíma) általános leírása;

bb) nemzeti és nemzetközi természetvédelmi és egyéb kijelölések;

bc) a környezeti állapot;

bd) a táji adottságok jellemzése a keletkezés, a földhasználati mintázat, az ökoszisztémák és a tájképi, illetve

történelmi értékek figyelembevételével.

c) A terület (földrészlet) gazdasági-társadalmi jellemzőinek leírása:

ca) a földhasználati rendszer;

cb) a földhasználattal összefüggő gazdasági-társadalmi viszonyok;

cc) főbb települések és infrastruktúra;

cd) közgazdasági modellek.

d) Az elérendő célok megfogalmazása

A célok kapcsolódnak az Európai Közösségek által támogatott célokhoz, melyek a területek környezeti és

természeti értékeinek megóvására, a jó környezeti állapotának fenntartására, javítására irányulnak.

e) A támogatandó tevékenységek meghatározása

A támogatandó tevékenységek meghatározása a terület természeti értékeinek, ökológiai igényeinek, illetve az

azok és a gazdálkodási rendszer közötti kölcsönhatások elemzése révén lehetséges. Ennek eredményeként lehet

meghatározni azt, hogy hol és milyen tevékenységek támogathatók, hol szükséges különleges előírásokat

érvényesíteni.

1.6.15. 4. számú melléklet: Az ÉTT szerződésekre vonatkozó nyilvántartási, adatszolgáltatási kötelezettségek és információk köre

Az ÉTT neve, azonosítója

A gazdaság azonosítói:

• a gazdaság/gazdálkodó neve, azonosítója,

• a gazdálkodó KÜJ (Környezeti Ügyfél Jel) azonosítója,

• a gazdálkodó KTJ (Környezeti Területi Jel) azonosítója,

• a gazdaság/gazdálkodó címe,

• a gazdaság képviselője,

8. Mellékletek


• a gazdaság telefonszáma,

• a gazdaság saját területe (ha),

• a gazdaság bérelt területe (ha).

A földrészlet(ek)re vonatkozó adatok:

• helyrajzi szám,

• a terület nagysága (ha),

• művelési ág,

• tulajdonviszony (saját/bérelt),

• a földrészletre vonatkozó előírások,

• a szerződéskötés dátuma,

• a szerződés időtartama,

• a kifizetési összeg mértéke (1 ha-ra, összesen).

A szerződéskötés teljesítésére vonatkozó adatok (előírásonként):

• az előírás megnevezése,

• a teljesítés időpontja,

• a felhasznált anyagok megnevezése és mennyisége,

• az elvégzett műveletek megnevezése (táblatörzskönyv),

• a támogatással történő tételes elszámolás módja,

• beszámoló a támogatási cél megvalósulásáról.

2. 8.3. Védett és érzékeny természeti területek adatai

2.1. 8.3.1. Országos jelentőségű védett területek jegyzéke (2002. március 1.)

Sorszám Törzs-

könyvi

szám Név

Védett

összesen

(ha)

Fokozotta

n védett

(ha)

Természetvédelmi

kezelő szerv

Nemzeti parkok (NP)

1 177/NP/8

5 Aggteleki NP 19 981,0 3 922,0 Aggteleki NP Ig.

2 282/NP/9

7 Balaton-felvidéki NP 57 019,8 11 134,0

Balaton-felvidéki NP

Ig.

3 138/NP/7

6 Bükki NP 43 129,8 3 774,0 Bükki NP Ig.

8. Mellékletek


4 271/NP/9

6 Duna–Dráva NP 49 473,0 14 123,0 Duna–Dráva NP Ig.

5 283/NP/9

7 Duna–Ipoly NP 60 314,1 16 119,0 Duna–Ipoly NP Ig.

6 238/NP/9

1 Fertő–Hanság NP 23 588,2 7 492,0 Fertő–Hanság NP Ig.

7 97/NP/73 Hortobágyi NP 80 548,9 1 285,0 Hortobágyi NP Ig.

8 109/NP/7

4 Kiskunsági NP 56 761,0 12 457,0 Kiskunsági NP Ig.

9 276/NP/9

7 Körös–Maros NP 50 134,0 6 411,0 Körös – Maros NP Ig.

10 296/NP/0

2 Őrségi NP 43 933,5 3 104,0 Őrségi NP Ig.

Összesen 10 484

883,3 79 821,0

Természeti emlék (TE)

1 243/TE/91 Aggtelek–Ruda-bánya–

Szendrő alapszelvény 0,0 0,0 Aggteleki NP Ig.

Tájvédelmi körzetek (TK)

1 284/TK/9

8 Bihari-sík TK 17 095,1 0,0 Hortobágyi NP Ig.

2 242/TK/9

1 Boronka-melléki TK 8 232,3 498,9 Duna–Dráva NP Ig.

3 212/TK/8

9 Borsodi Mezőség TK 17 932,2 0,0 Bükki NP Ig.

4 163/TK/7

8 Budai TK 10 390.4 1603,0 Duna–Ipoly NP Ig.

5 293/TK/9

9 Dél-Mezőföld TK 7 546,5 964,7 Duna–Dráva NP Ig.

6 152/TK/7

7 Gerecsei TK 8 738,6 1365,5 Duna–Ipoly NP Ig.

7 231/TK/9

0 Gödöllői Domb-vidék TK 11 995,6 3128,1 Duna–Ipoly NP Ig.

8 201/TK/8

8 Hajdúsági TK 7 021,9 1553.4 Hortobágyi NP Ig.

9 258/TK/9 Hevesi Füves Puszták TK 8 199,2 0,0 Bükki NP Ig.

8. Mellékletek


3

10 141/TK/7

7 Hollókői TK 141,0 0,0 Bükki NP Ig.

11 211/TK/8

9 Karancs-Medves TK 6 709,0 447,3 Bükki NP Ig.

12 210/TK/8

9 Kelet-cserhát TK 6 916,0 493,0 Bükki NP Ig.

13 146/TK/7

7 Kelet-Mecsek TK 9 361,1 1180,0 Mecseki EFAG, Pécs*

14 232/TK/9

0 Kesznyéteni TK 6 083,9 0,0 Bükki NP Ig.

15 170/TK/8

0 Kőszegi TK 4 200,0 550,0 Őrségi NP Ig.

16 158/TK/7

8 Közép-Tiszai TK 7 670,0 833,0 Hortobágyi NP Ig.

17 118/TK/7

5 Lázbérci TK 3 634,0 683,0 Bükki NP Ig.

18 239/TK/9

1 Magas-Bakonyi TK 8 753,6 478,1


Ig.

19 94/TK/71 Mártélyi TK 2 232,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.

20 180/TK/8

5 Mátrai TK 11 863,0 2191,0 Bükki NP Ig.

21 112/TK/7

5 Ócsai TK 3 606,0 1466,0 Duna–Ipoly NP Ig.

22 253/TK/9

2 Pannonhalmi TK 7 054,7 0,0 Fertő–Hanság NP Ig.

23 122/TK/7

6 Pusztaszeri TK 22 151,0 1013,0 Kiskunsági NP Ig.

24 110/TK/7

5 Sághegyi TK 235,0 24,0 Őrségi NP Ig.

25 181/TK/8

6 Sárréti TK 2 211,0 422,3 Duna–Ipoly NP Ig.

26 280/TK/9

7 Sárvíz-völgye TK 3 616,5 156,9 Duna–Ipoly NP Ig.

27 257/TK/9

3 Somló TK 585,0 87,7


Ig.

28 140/TK/7 Soproni TK 4 905,0 705,0 Fertő–Hanság NP Ig.

8. Mellékletek


7

29 171/TK/8

2 Szatmár-Beregi TK 22 931,0 2 307,0 Hortobágyi NP Ig.

30 187/TK/8

7 Szigetközi TK 9 158,0 1 326,0 Fertő–Hanság NP Ig.

31 287/TK/9

8 Tápió-Hajta-vidéke TK 4 515,8 182,4 Duna–Ipoly NP Ig.

32 260/TK/9

3 Tarnavidéki TK 9 449,6 535,7 Bükki NP Ig.

33 183/TK/8

6 Tokaj-Bodrogzug TK 4 242,0 665,0 Bükki NP Ig.

34 139/TK/7

6 Vértesi TK 15 608,5 1 212,7 Duna–Ipoly NP Ig.

35 172/TK/8

4 Zempléni TK 26 496,0 2 395,0 Bükki NP Ig.

36 126/TK/7

6 Zselicségi TK 8 336,7 140,0 Somogi EFAG*

Összesen 36 30

9817,2 28 607,7

Természetvédelmi területek (TT)

1 4/TT/41 Abaligeti-barlang felszíne TT 1,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

2 192/TT/87 Adonyi TT 1,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

3 37/TT/52 Alcsúti arborétum TT 40,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

4 226/TT/90 Ásotthalmi láprét TT 94,9 0,0 Kiskunsági NP Ig.

5 256/TT/93 Attyai láprét TT 14,8 0,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

6 144/TT/77 Babócsai Basa-kert TT 13,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

7 252/TT/92 Bácsalmási gyapjas

gyűszűvirág termőhely TT 4,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.

8 224/TT/90 Bakonygyepesi zergebogláros

TT 24,0 0,0


Ig.

9 149/TT/77 Baktalórántházi erdő TT 341,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

10 6/TT/42 Baláta-tó TT 174,0 0,0 HM Budapesti

Erdőgazdaság Rt.*

8. Mellékletek


11 185/TT/86 Balatonfüredi erdő TT 761,0 0,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

12 93/TT/71 Balatonkenesei tá-torjános TT 2,7 0,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

13 182/TT/86 Bátorligeti legelő TT 23,0 23,0 Hortobágyi NP Ig.

14 18/TT/50 Bátorligeti ősláp TT 53,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

15 184/TT/86 Bihari legelő TT 711,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

16 233/TT/90 Bodrogszegi Várhegy TT 1,6 0,0 Bükki NP Ig.

17 64/TT/57 Budai Sas-hegy TT 30,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

18 75/TT/60 Budapesti Botanikus kert TT 3,0 0,0 Eötvös Lóránd

Tudomány Egyetem*

19 74/TT/60 Cégénydányádi park TT 16,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

20 218/TT/90 Ceglédi-rét TT 17.4 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

21 219/TT/90 Császártöltési Vörös mocsár

TT 930,2 0,0 Kiskunsági NP Ig.

22 2/TT/40 Csévharaszti borókás TT 105,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

23 143/TT/77 Csokonyavisontai fás legelő

TT 424,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

24 168/TT/78 Csólyospálosi földtani feltárás


25 291/TT/98 Csongrádi Kónyaszék TT 457,6 0,0 Kiskunsági NP Ig.

26 86/TT/66 Dabasi turjános TT 148,0 148,0 Duna–Ipoly NP Ig.

27 96/TT/71 Darvas tó lefejtett bauxit

lencse TT 34,0 0,0

Magyar Állami

Földtani Intézet*

28 294/TT/00 Dávodi Földvári tó TT 74,3 0,0 Kiskunsági NP Ig.

29 249/TT/92 Debreceni Nagyerdő TT 1 092,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

30 179/TT/85 Devecseri Széki-erdő TT 297,0 38,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

31 281/TT/97 Dénesmajori Csigás-erdő TT 5,1 0,0 Körös–Maros NP Ig.

32 87/TT/66 Dinnyési Fertő TT 539,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

33 154/TT/77 Dunaalmási kőfejtők TT 230,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

8. Mellékletek


34 292/TT/98 Dunaszekcsői löszfal TT 6,8 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

35 236/TT/90 Erdőbényei fás legelő TT 195,6 0,0 Bükki NP Ig.

36 19/TT/50 Erdőtelki arborétum TT 3,0 0,0 Bükki NP Ig.

37 206/TT/89 Erdőtelki égerláp TT 22.4 0,0 Bükki NP Ig.

38 288/TT/98 Érsekhalmi Hét-völgy TT 25,8 0,0 Kiskunsági NP Ig.

39 147/TT/77 Farkasgyepüi kísérleti erdő

TT 363,0 0,0


Ig.

40 279/TT/97 Fekete-hegy TT 94,6 10,0 Duna–Dráva NP Ig.

41 49/TT/54 Fényi erdő TT 285,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

42 56/TT/54 Fenyőfői Ősfenyves TT 449,0 322,1 Balaton-felvidéki NP

Ig.

43 46/TT/53 Fóti Somlyó TT 282,0 105,0 Duna–Ipoly NP Ig.

44 116/TT/75 Füzérradványi park TT 140,0 0,0 Bükki NP Ig.

45 275/TT/97 Gellérthegyi TT 39,7 0,0 Fővárosi

Önkormányzat*

46 285/TT/98 Gödöllöi Királyi Kastélypark

TT 26,1 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

47 114/TT/75 Gyöngyösi Sárhegy TT 186,0 0,0 Bükki NP Ig.

48 136/TT/76 Hajdúbagosi földikutya

rezervátum TT 265,0 265,0 Hortobágyi NP Ig.

49 229/TT/90 Hajósi kaszáló és löszpartok


50 290/TT/98 Hajósi homokpuszta TT 188,5 0,0 Kiskunsági NP Ig.

51 265/TT/93 Háros-szigeti ártéri erdő TT 56,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

52 222/TT/90 Hencidai Csere-erdő TT 107,8 0,0 Hortobágyi NP Ig.

53 263/TT/93 Hévízi-tó TT 28,7 0,0 Hévizi Gyógyfürdő

Kórház*

54 227/TT/90 Hódoséri ciklámenes TT 24.4 0,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

55 54/TT/54 Ipolytarnóci ős-maradványok

TT 513,0 0,0 Bükki NP Ig.

56 165/TT/78 Jakabhegy TT 223,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

8. Mellékletek


57 76/TT/60 Jeli arborétum TT 70,0 0,0 FALCO Fakombinát,

Szombathely*

58 115/TT/75 Jókai-kert TT 3,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

59 52/TT/54 Kállósemjéni Mohos-tó TT 40,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

60 20/TT/50 Kámoni arborétum TT 20,0 0,0 Erdészeti

Tudományos

Egyesület*

61 244/TT/91 Kaszonyi hegy TT 159,8 0,0 Hortobágyi NP Ig.

62 230/TT/90 Kecskeri puszta TT 1 226,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

63 26/TT/51 Keleméri Mohos-tavak TT 57,0 57,0 Aggteleki NP Ig.

64 121/TT/75 Kéleshalmi homokbuckák TT 168,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.

65 72/TT/50 Kerecsendi erdő TT 106,0 0,0 Bükki NP Ig.

66 178/TT/85 Keszthelyi kastélypark TT 8,0 0,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

67 221/TT/90 Kiskőrösi Turjános TT 549,1 0,0 Kiskunsági NP Ig.

68 251/TT/92 Kiskunhalas Fejtéki-mocsár


69 68/TT/58 Körmendi park TT 49,0 0,0 Őrségi NP Ig.

70 286/TT/98 Kőlyuktető TT 117,5 0,0 Bükki NP Ig.

71 254/TT/93 Kőszegi tőzegmohás láp TT 3,8 3,8 Őrségi NP Ig.

72 120/TT/75 Kunfehértói holdrutás erdő TT 120,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.

73 289/TT/98 Kunpeszéri Szalag-erdő TT 155,6 0,0 Kiskunsági NP Ig.

74 247/TT/92 Látrányi puszta TT 207,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

75 272/TT/96 Long-erdő TT 1 123,2 0,0 Bükki NP Ig.

76 167/TT/78 Magyarország földrajzi

középpontja TT 5,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

77 47/TT/53 Martonvásári park TT 70,0 0,0 MTA Mezőgazdasági

Kutató Intézet*

78 188/TT/87 Megyaszói tátorjános TT 35,0 0,0 Bükki NP Ig.

79 278/TT/97 Megyerhegyi tengerszem TT 1,1 0,0 Bükki NP Ig.

80 62/TT/57 Melegmány-völgy TT 709,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

8. Mellékletek


81 111/TT/75 Mohácsi Történelmi

Emlékhely TT 7,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

82 150/TT/77 Nagybereki Fehérvíz TT 1 537,3 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

83 7/TT/42 Nagycenki hársfasor TT 12,0 0,0 Fertő–Hanság NP Ig.

84 273/TT/96 Nagy-Mező– Arany-hegy TT 101,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

85 209/TT/89 Nemesmedves Történelmi

Emlékhely TT 57,8 0,0 Őrségi NP Ig.

86 225/TT/90 Pacsmagi-tavak TT 487,3 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

87 32/TT/51 Pákozdi ingókövek TT 44,0 0,0 HM Budapesti

Erdőgaz-daság Rt.*

88 14/TT/44 Pálvölgyi barlang felszíne TT 1,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

89 81/TT/63 Pannonhalmi arborétum TT 28,0 0,0 Fertő–Hanság NP Ig.

90 269/TT/96 Peregi parkerdő TT 11,7 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

91 124/TT/76 Péteritói madár-rezervátum


92 155/TT/77 Pintér kert TT 3,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

93 214/TT/90 Pusztaszeri Fülöpszék TT 40,9 0,0 Kiskunsági NP Ig.

94 213/TT/90 Pusztaszeri Hétvezér

Emlékmű TT 3,7 0,0 Kiskunsági NP Ig.

95 270/TT/96 Rácalmási szigetek TT 381,8 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

96 272/TT/96 Rétszilasi tavak TT 1 495,5 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

97 174/TT/84 Rinyaszentkirályi erdő TT 63,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

98 153/TT/77 Rudabányai őshomi-

nidalelőhely TT 3,0 0,0

Érc- és Ásvány-

bányászati Múzeum*

99 264/TT/93 Sárosfői halastavak TT 278,0 0,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

100 39/TT/52 Sárvári arborétum TT 9,0 0,0 Erdészeti

Tudományos

Egyesület*

101 79/TT/61 Siroki-Nyírjes tó TT 23,0 0,0 Bükki NP Ig.

102 262/TT/93 Somlóvásárhelyi Holt-tó TT 15,1 0,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

8. Mellékletek


103 166/TT/78 Somogyvári Kupavár-hegy TT 28,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

104 169/TT/78 Soproni Botanikus Kert TT 16,0 0,0 Erdészeti és Faipari

Egyetem, Sopron*

105 267/TT/94 Sóstó-legelő TT 69,7 0,0 Bükki NP Ig.

106 125/TT/76 Sümegi Mogyorós-domb TT 62,0 0,0 Magyar Állami

Földtani Intézet*

107 207/TT/89 Szakadáti legelő TT 3,5 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

108 15/TT/44 Szársomlyó TT 224,3 129,0 Duna–Dráva NP Ig.

109 13/TT/43 Szarvasi Arborétum TT 42,0 0,0 Kertészeti Egyetem*

110 241/TT/91 Szarvasi Történelmi

Emlékpark TT 0,7 0,0 Kertészeti Egyetem*

111 237/TT/90 Székesfehérvári homokbánya


112 43/TT/52 Szelestei arborétum TT 13,0 0,0 Őrségi NP Ig.

113 123/TT/76 Szelidi-tó TT 359,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.

114 61/TT/57 Szemlőhegyi barlang felszíne


115 234/TT/90 Szendrőládi rétek TT 1,5 0,0 Bükki NP Ig.

116 255/TT/93 Szentegáti erdő TT 234,8 0,0 Duna–Dráva NP Ig.

117 5/TT/42 Szentendrei rózsa termőhelye


118 29/TT/51 Szentgáli tiszafás TT 213.4 213.4 HM Veszprémi Erdő-

gazdaság Rt.*

119 128/TT/76 Szöllőskei erdő TT 64,0 0,0 Bükki NP Ig.

120 77/TT/60 Szomolyai kaptárkövek TT 5,0 0,0 Bükki NP Ig.

121 189/TT/87 Tállyai Patócs-hegy TT 3,0 0,0 Bükki NP Ig.

122 223/TT/90 Tapolcafői láprétek TT 12,8 0,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

123 9/TT/42 Tapolcai tavasbar-lang

felszine TT 3,0 0,0


Ig.

124 67/TT/58 Tatai Kálvária-domb TT 26,0 0,0 Magyar Állami

Földtani Intézet*

8. Mellékletek


125 148/TT/77 Tiszadobi ártér TT 1 000,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

126 175/TT/84 Tiszadorogmai Göbe-erdő TT 173,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

127 133/TT/76 Tiszaigari arborétum TT 19,0 0,0 Nagykunsági EFAG,

Kecskemét*

128 295/TT/00 Tiszakürti arborétum TT 59,4 0,0 J-N-Sz M-i Önkorm.

Tiszakürti

Arborétuma

129 164/TT/78 Tiszatelek–Tisza-berceli ártér

TT 1 263,3 0,0 Hortobágyi NP Ig.

130 142/TT/77 Tiszavasvári Fehérszik TT 165,5 0,0 Hortobágyi NP Ig.

131 190/TT/87 Turai legelő TT 14,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.

132 33/TT/51 Urkúti őskarszt TT 6,0 0,0 Magyar Állami

Földtani Intézet*

133 25/TT/51 Uzsai csarabos erdő TT 116,0 0,0 HM Budapesti

Erdőgazdaság Rt.*

134 268/TT/96 Vajai-tó TT 77,8 0,0 Hortobágyi NP Ig.

135 27/TT/51 Vácrátóti arborétum TT 28,0 0,0 MTA Vácrátóti

Botanikai

Kutatóintézet*

136 57/TT/54 Várpalotai homokbánya TT 1,0 0,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

137 65/TT/57 Velencei madárre-zervátum


138 132/TT/76 Vértesszőlősi előembertelep

TT 38,0 0,0

Magyar Nemzeti

Múzeum*

139 208/TT/89 Villányi Templomhegy TT 3,2 2,2 Duna–Dráva NP Ig.

140 135/TT/76 Zádor hid környéke TT 71,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.

141 129/TT/76 Zalakomári madár-rezervátum

TT 269,7 0,0


Ig.

142 23/TT/51 Zirci arborétum TT 18,0 0,0 Balaton-felvidéki NP

Ig.

Összesen 142 25 927,0 1 316,5

Mind-

összesen 189 820

627,5 109 745,2

Megjegyzés: * = a kezelője nem az illetékes Nemzeti Park Igazgatóság

8. Mellékletek


2.2. 8.3.2. A magyarországi ÉTT-k védettségi fok szerinti megoszlása és területi statisztikai adatai

2.3. A) Mintaterületek

Mintaterület

ek NP-

igazgatóság

NP TK TT Nem védett Összesen

(ha) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%)

Észak-

Cserehát Aggteleki

NP

– –

– 9 814 100,0 9 814

Marcal-

medence

Balaton-

felvidéki

NP

–

– – 10 381 100,0 10 381

Hevesi-sík Bükki NP – 3 320 30,1

– 7 694 69,9 11 014

Borsodi-

Mezőség Bükki NP 5 200 49,8 32 0,3

– 5 219 49,9 10 451

Drávazug

fás legelői Duna-

Dráva NP 5 570 8,2

– – 62 105 91,8 67 674

Turjánvidék Duna-Ipoly

NP

– 3 607 23,4 145 0,9 11 660 75,7 15 411

Szentendrei-

sziget Duna-Ipoly

NP

– 1 158 14,1 – 7 079 85,9 8 237

Őrség-

Vendvidék Fertő-

Hanság NP

– 8 963 97,9 – 192 2,1 9 154

Szatmár-

beregi

terület

Hortobágyi

NP

– 1 265 19,0 166 2,5 5 243 78,6 6 673

Dunavölgyi

sík Kiskunsági

NP

– 3 071 36,5 – 5 346 63,5 8 417

Dévaványa

környéke Körös–

Maros NP 10 534 47,5

– – 11 659 52,5 22 193

Összesen: 21 303 11,9 21 415 11,9 311 0,2

136

391 76,0 179 419

2.4. B) Igen fontos Érzékeny Természeti Területek

Igen fontos

területek

NP-

igazgatósá

g


(ha) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%)

Észak- Aggteleki

– 21 397 100,0 21 397

8. Mellékletek


Cserehát NP

Nemzeti

parki törzs-

terület,

Galyaság

Aggteleki

NP

19 520 40,3 28 940 59,7 48 496

Marcal-

medence

Balaton-

felvidéki

NP

10 381 100,0 10 381

Taplocai-

medence

Balaton-

felvidéki

NP

4 796 95,3

234 4,7 5 030

Káli-

medence

Balaton-

felvidéki

NP

7 751 97,4

211 2,6 7 962

Hevesi-sík Bükki NP 6 796 11,1 11 0,0 211 0,3 61 434

Borsodi-

Mezőség Bükki NP 16 130 22,7 378 0,5 3 0,0 54 633 76,8 71 145

Bodrogköz,

Kopaszheg

y Bükki NP

4 662 52,7 4 177 47,3 8 839

Heves-

borsodi

dombság Bükki NP

145 1,7 8 500 98,3 8 645

Bükki NP

védőzónája Bükki NP 1 671 4,4

60 0,2 35 828 95,4 37 559

Ózd

környéke Bükki NP

5 831 100,0 5 831

A Balaton

déli víz-

gyűjtőjének

szárazulatai

, berkek,

halastavak,

nádasok,

gyepek és

lápos

talajon

kialakult

szántók

Duna-

Dráva NP 709 0,7 4 364 4,2 1 687 1,6 97 883 93,5 104 642

Fás legelők

Baranya

megyében

Duna-

Dráva NP 5 292 2,6 513 0,3 352 0,2 196 512 97,0 202 669

Turjánvidé

k Duna–

Ipoly NP

4 359 14,7 145 0,5 25 204 84,8 29 709

8. Mellékletek


Gerje-perje

sík Duna–

Ipoly NP

5 0,0 37 834 100,0 37 839

Szentendrei

-sziget Duna–

Ipoly NP

1 158 14,1 7 079 85,9 8 237

Velencei-tó

és Sárvíz

völgye

Duna–

Ipoly Np

1 916 17,7 8 926 82,3 10 841

Őrség-

Vendvidék

Fertő–

Hanság

NP

40 447 63,0 2 210 3,4 21 569 33,6 64 226

Hanság Fertő–

Hanság

NP 7 282 13,2

48 059 86,8 55 341

Szatmár-

Bereg régió Hortobágy

i NP

20 851 12,5 170 0,1 145 193 87,4 166 215

Hortobágyi

NP

védőzóna

Hortobágy

i NP 1 208 0,4 72 763 26,3 2 517 0,9 200 679 72,4 277 167

Dunavölgyi

-sík Kiskunság

i NP

0,0 12 232 4,5 1 098 0,4 261 117 95,1 274 447

A Tiszai

homokháts

ág

vízgyűjtője

Kiskunság

i NP 13 0,0 31 229 16,9 2 111 1,1 151 408 81,9 184 761

Dévaványa

környéke Körös–

Maros NP 12 595 14,1

0,0 0,0 77 013 85,9 89 608

Vásárhelyi

–Csanádi

puszták

Körös–

Maros NP 7 297 16,1

0,0 0,0 38 129 83,9 45 426

Kis-Sárrét Körös–

Maros NP 8 686 20,6

0,0 0 0,0 33 541 79,4 42 227

Összesen: 60 882 3,4 233 885 12,9 10 366 0,6

1 520

488 83,7

1 817

374

2.5. C) Fontos Érzékeny Természeti Területek

Fontos

területek

NP-

igazgatós

ág


(ha) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%)

Putnoki-

dombvidék Aggteleki

NP

– 25 0,1 26 437 99.9 26 462

8. Mellékletek


Közép–

Cserehát Aggteleki

NP

9 0,0 42 418 100.0 42 427

Sümeg–

Rigács–

Apáca-

torna-

Káptalanfa

települések

közé eső

területek

Balaton-

felvidéki

NP

6 259 100.0 6 259

Dörögdi-

medence

Balaton-

felvidéki

NP

23 0,4

5 663 99.6 5 686

Bakonyjákó

–Oroszi–-

Pápasalamo

n-Nagy-

tevel régió

erősen

tagolt,

erdővel

borított

része

Balaton-

felvidéki

NP

13 0,1 41 0,2 17 155 99.7 17 209

Tési-

fennsík,

Gyulafi-

rátót és

Várpalota

közötti

terület

Balaton-

felvidéki

NP

28 020 100.0 28 020

Zempléni-

hegység Bükki NP

25 420 24,3 67 0,1 79 135 75.6 104 622

Hernád-

völgy Bükki NP

218 0,6 35 506 99.4 35 724

Hajta és

Tápió-

mente

Duna–

Ipoly NP

2 294 7,4 16 0,1 28 571 92.5 30 882

Csákvár–

Zámoly

medence

Duna–

Ipoly NP

580 9,2 5 735 90.8 6 315

Által-ér

mente Duna–

Ipoly NP

5 0,1 29 0,7 4 386 99.2 4 420

Gerecse és

Pilis közti

dombvidék

Duna–

Ipoly NP

13 856 100.0 13 856

Mosoni-sík Fertő–

13 0,1 25 706 99.9 25 719

8. Mellékletek


Hanság

NP

Rába-mente Fertő–

Hanság

NP

2 010 1,6 69 0,1 123 112 98.3 125 191

Bihari-sík Hortobág

yi NP

19 893 9,6 909 0,4 186 096 89.9 206 898

Dél és

Kelet-

Nyírség

Hortobág

yi NP 93 0,1 6 699 4,7 1 231 0,9 135 767 94.4 143 790

Gyula-

Dobozi

ártér

Körös–

Maros NP

66 0,3 22 916 99.7 22 982

Körösszög Körös–

Maros NP 4 574 10,7

38 080 89.3 42 654

Kígyósi

területek Körös–

Maros NP 4 663 19,6

19 070 80.4 23 732

Vésztő-

Szeghalom

környéke

Körös–

Maros NP 1 666 6,0

25 889 94.0 27 555

Összesen: 10 996 1,2 56 370 6,0 3 260 0,3 869 776 92.5 940 403

2.6. D) Lehetséges Érzékeny Természeti Területek

Lehetséges

területek

NP-

igazgatósá

g


(ha) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%)

A Sajó és a

Hernád

köze

Aggteleki

NP

51 0.1 68,686 99.9 68,737

Kesznyéten

i TK

körzete Bükki NP 5 289 54,2

300 3.1 4,17

8 42.8 9,767

Takta-köz Bükki NP 2,457 100.0 2,457

Zákány-

Őrtilos

környéke

Duna-

Dráva NP 3 306 6,1

141 0.3 50,436 93.6 53,883

Ipoly-völgy Duna–

Ipoly NP

33 0,3 10,290 99.7 10,323

Csepel-

sziget és

Duna–

Ipoly NP

16,107 100.0 16,107

8. Mellékletek


környéke

Monor-

Irsai

halomvidék

Duna–

Ipoly NP

712 4,6 14,675 95.4 15,387

Sárrét és

térsége Duna–

Ipoly NP

3 694 10,6 1 583 4.6 29,446 84.8 34,723

Váli-patak

völgye Duna–

Ipoly NP 2 0,0

11,538 100.0 11,540

Szigetköz Fertő–

Hanság

NP

10 753 18,9

46,090 81.1 56,843

A Jászság

régiója Hortobágy

i NP

24 0,1 38,961 99.9 38,985

Összesen: 8 597 2,7 15 216 4,8 2 075 0.7 292,864 91.9 318,752

2.7. 8.3.3. A talajtípusok és altípusok előfordulása (%) a védett területeken

A talaj típusa

és altípusa

Orszá-

gosan*

Védett területeken

összesen NP TK TT

Köves és földes kopárok 0,6 1,5 2,0 0,7 3,8

Futóhomokok 4,2 2,2 2,7 1,4 3,6

Humuszos homok talajok 3,7 0,4 0,4 0,5 1,6

Rendzina talajok 2,7 10,0 9,3 11,0 9,0

Erubáz talajok, nyiroktalajok 0,2 0,4 0,7 0,0 0,0

Savanyú, nem podzolos barna

erdőtalajok 0,5 3,3 3,7 2,9 1,6

Agyagbemosódásos barna erdőtalajok 16,2 20,9 15,1 29,6 10,9

Pszeudoglejes barna erdőtalajok 1,8 4,4 0,0 10,5 0,4

Ramann-féle barna erdőtalajok 9,4 7,9 9,1 6,3 6,4

Kovárványos barna erdőtalajok 2,1 0,1 0,0 0,0 1,6

Csernozjom-barna erdőtalajok 4,8 0,4 0,1 0,5 2,8

Csernozjom jellegű homoktalajok 1,1 0,4 0,0 0,8 1,2

8. Mellékletek


Mészlepedékes csernozjomok 5,0 0,1 0,0 0,2 1,2

Alföldi mészlepedékes csernozjom 4,9 0,1 0,1 0,1 0,0

Mélyben sós alföldi mészlepedékes

csernozjom 0,5 0,0 0,0 0,0 0,0

Réti csernozjomok 6,9 0,8 0,6 1,0 3,4

Mélyben sós réti csernozjomok 3,5 1,5 2,6 0,0 0,4

Mélyben szolonyeces réti

csernozjomok 0,4 0,0 0,1 0,0 0,0

Terasz csernozjomok 0,1 0,0 0,0 0,0 0,0

Szoloncsákok 0,1 0,2 0,3 0,0 0,0

Szoloncsák-szolonyecek 0,7 2,3 4,2 0,0 0,8

Réti szolonyecek 2,9 12,3 16,2 7,6 5,8

Sztyeppesedő réti szolonyecek 2,3 3,0 4,6 0,9 4,0

Szolonyeces réti talajok 2,7 1,5 1,8 1,0 3,0

Réti talajok 8,2 4,8 3,6 6,1 7,4

Réti öntéstalajok 8,4 10,1 10,9 9,4 5,0

Lápos réti talajok 2,0 2,5 2,9 1,5 8,5

Síkláp talajok 0,4 2,1 2,9 0,7 4,3

Lecsapolt és telkesített síkláptalajok 0,9 2,0 3,4 0,0 4,6

Mocsári erdők talajai 0,2 0,2 0,0 0,5 0,0

Fiatal, nyers öntéstalajok 2,6 4,6 2,7 6,8 8,7

Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

Megjegyzés: * Forrás: Láng I. – Csete L. – Harnos Zs. (1983)

2.8. 8.3.4. A talajtípusok és altalajtípusok előfordulása (%) a kijelölt Érzékeny Természeti Területeken

106. táblázat - Mezőgazdasági talajalkalmasság (osztálygyakoriság %)

A talaj típusa és altípusa Orszá-

gosan

*

Érzékeny Természeti Területeken

össze-

sen minta

igen

fontos fontos

lehet-

séges

8. Mellékletek


Köves és földes kopárok 0,6 0,4 0,1 0,3 0,9 0,2

Futóhomokok 4,2 7,3 4,1 9,0 8,3 0,0

Humuszos homok talajok 3,7 3,9 3,9 5,2 3,0 0,0

Rendzina talajok 2,7 1,7 0,4 1,5 2,9 0,4

Erubáz talajok, nyiroktalajok 0,2 0,0 0,1 0,0 0,0 0,0

Savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok 0,5 0,1 0,0 0,2 0,1 0,0

Agyagbemosódásos barna erdőtalajok 16,2 13,2 5,6 12,0 17,9 15,5

Pszeudoglejes barna erdőtalajok 1,8 1,9 3,8 1,9 1,0 1,6

Ramann-féle barna erdőtalajok 9,4 4,4 2,8 3,6 5,5 7,2

Kovárványos barna erdőtalajok 2,1 0,7 0,4 0,5 1,5 0,0

Csernozjom-barna erdőtalajok 4,8 2,8 3,9 1,2 3,2 8,9

Csernozjom jellegű homoktalajok 1,1 0,9 0,6 1,1 0,4 1,9

Mészlepedékes csernozjomok 5,0 0,9 0,0 0,5 0,4 5,6

Alföldi mészlepedékes csernozjom 4,9 2,4 5,1 1,0 3,7 1,0

Mélyben sós alföldi mészlepedékes

csernozjom 0,5 0,3 0,5 0,3 0,0 1,1

Réti csernozjomok 6,9 5,3 2,3 5,6 6,8 3,4

Mélyben sós réti csernozjomok 3,5 4,0 1,9 4,8 4,8 0,3

Mélyben szolonyeces réti csernozjomok 0,4 0,6 0,8 0,9 0,0 0,0

Terasz csernozjomok 0,1 0,2 0,0 0,0 0,6 0,1

Szoloncsákok 0,1 0,1 0,2 0,1 0,0 0,0

Szoloncsák-szolonyecek 0,7 1,8 4,4 2,4 0,0 0,0

Réti szolonyecek 2,9 7,0 9,5 8,1 5,5 2,8

Sztyeppesedő réti szolonyecek 2,3 4,4 7,5 3,4 5,5 1,3

Szolonyeces réti talajok 2,7 4,7 15,9 3,9 2,1 1,0

Réti talajok 8,2 10,8 10,5 11,6 9,4 11,2

Réti öntéstalajok 8,4 10,0 5,8 7,2 11,2 27,6

8. Mellékletek


Lápos réti talajok 2,0 3,2 7,3 3,0 1,9 1,7

Síkláp talajok 0,4 0,6 0,0 1,1 0,0 0,7

Lecsapolt és telkesített síkláptalajok 0,9 1,4 0,1 2,4 0,7 0,0

Mocsári erdők talajai 0,2 0,2 0,0 0,5 0,0 0,0

Fiatal, nyers öntéstalajok 2,6 4,9 2,5 6,7 2,6 6,5

Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

Megjegyzés: * Forrás: Láng I. – Csete L. – Harnos Zs. (1983)

3. 8.4. A földhasználati zónarendszer kialakításának adatbázisa, módszerei és eredményei

3.1. 8.4.1. A vizsgálatok adatbázisa és módszerei

A vizsgálatokhoz zömében a környezetre, a domborzatra, a talajokra, a klímára, a vizekre, az élővilágra, annak

fajaira és élőhelyeire és a földhasználati formákra vonatkozó területi adatbázisokat, feldolgozásukra

térinformatikai módszereket használtunk.

Az adatbázisok közül kettőt (NECONET, CORINE Land Cover) az adatforrások felsorolása után európai

összefüggései okán részletesebben is bemutatunk.

3.1.1. 8.4.1.1. A vizsgálati adatbázisok és környezeti jellemzők

a) Az agráralkalmasság értékelésére és minősítésére használt változók és adatbázisok

• Domborzati és talajparaméterek

• Lejtőkategóriák (Forrásadatbázis: Magyarország Digitális Domborzati Adatállománya, FÖMI térképi

adatbázisa, M = 1:100 000)

• Száz pontos talajértékszám (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)

• Szántóterületek átlagos aranykorona-értéke (Forrásadatbázis: FM településsoros adatok térképe)

• A talaj típusa és altípusa (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)

• A fizikai talajféleség (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)

• A talaj vízgazdálkodási tulajdonságai (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)

• A talaj kémhatása és mészállapota (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)

• A talaj szervesanyag-készlete (t/ha) (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)

• A termőréteg vastagsága (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)

• Klímaparaméterek

• Energetikai agrárpotenciál (Forrásadatbázis: DATE Debrecen (Szász Gábor) térképi adatbázisa, M =

1:500 000)

• Klimatikus agrárpotenciál (Forrásadatbázis: DATE Debrecen (Szász Gábor) térképi adatbázisa, M = 1:500

000)

8. Mellékletek


• Aszályhajlam, aszályindex (Forrásadatbázis: BME Budapes (Somlyódy László) térképi adatbázisa alapján

készült GATE-KTI szintézistérkép, M = 1:500 000)

• A kukoricatermesztési klímaalkalmassági értékszám (Forrásadatbázis: GATE KTI (Ángyán József) térképi


• A búzatermesztési minőségi klímaértékszám (Forrásadatbázis: GATE NTI (Szabó Miklós) térképi


• A búzatermesztési mennyiségi klímaértékszám (Forrásadatbázis: GATE NTI (Szabó Miklós) térképi


• A sörárpa-termesztési klímaalkalmassági értékszám (Forrásadatbázis: GATE NTI (Alapy Balázs) térképi


b) A környezeti érzékenység megítélésére használt jellemzők és adatbázisok

• Élővilág

• Magyarország természetvédelmi oltalom alatt álló területei (Forrásadatbázis: KTM Természetvédelmi

Hivatal térképi adatbázisa, M = 1:100 000)

• A Nemzeti Ökológiai Hálózat (NECONET) (Forrásadatbázis: KTM Természetvédelmi Hivatal térképi


• Javasolt érzékeny természeti területek (Forrásadatbázis: MME (Nagy Szabolcs) térképi adatbázisa, M =

1:100 000)

• Ramsari területek (Forrásadatbázis: VITUKI térképi adatbázisa, M = 1:100 000)

• Felszíni vizek parti sávjai (forrásadatbázis: GATE-KTI térképi adatbázisa, M = 1:100 000)

• Nemzetközi jelentőségű madárélőhelyek (Forrásadatbázis: MME (Nagy Szabolcs) térképi adatbázisa, M =

1:100 000)

• A veszélyeztetett mezei madárfajok számára fontos területek (Forrásadatbázis: MME Monitoring Központ

térképi adatbázisa, M=1 :100 000)

• Talaj

• Az erózió mértéke (Forrásadatbázis: MTA-TAKI térképi adatbázisa, M = 1:100 000)

• A fizikai talajféleség (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)

• Agyagásvány-minőség (Forrásadatbázis: MTA-TAKI (Stefanovits Pál) térképi adatbázisa, M = 1:100 000)

• A talaj kémhatása és mészállapota (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTATAKI, M = 1:100 000)

• A talaj szervesanyag-készlete (t/ha) (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTATAKI, M = 1:100 000)

• Víz

• Felszín alatti vízvédelmi területek (Forrásadatbázis: VITUKI térképi adatbázisa, M = 1:500 000)

• Felszíni vízvédelmi területek (Forrásadatbázis: VITUKI térképi adatbázisa, M = 1:500 000)

c) Földhasználati, felszínborítási adatbázisok

• CORINE Land Cover (felszínborítási) adatbázis (Forrásadatbázis: FÖMI térképi adatbázisa, M = 1:100

000)

• Magyarország erdőterületeinek digitális adatállománya (Forrásadatbázis: FM Erdészeti Hivatal térképi


8. Mellékletek


d) A Nemzeti Ökológiai Hálózat (NECONET)

• A biodiverzitás és az ökológiai hálózat kapcsolata

Magyarország területén földtani és természetföldrajzi viszonyainak változatossága miatt rendkívül gazdag, az

ország méretéhez képest számottevő élőhelytípus tudott kialakulni. A nagyobb kiterjedésű, ám annál értékesebb

természeti területek (pl. lápok, szikes tavak, szentély-jellegű holtágak stb.) képezik biológiai örökségünk

értékeit. Ezen élőhelyek sokrétű, mozaikos térszerkezete és stabilitása nagyon sérülékeny. Az élőhelyek, élő

rendszerek folyamatos működését elemeinek sokfélesége tartja fenn. Ezt a sokféleséget, az ún. biológiai

diverzitást kell megőrizni és fenntartani.

Az ország élőhelyeinek, ökológiai értékeinek megóvása nem biztosítható sem az ország területének 9%-os, sem

az ezredfordulóra tervezett 12%-os jogi védelmével. A védett területekről „ki kell lépni”, s a biológiai diverzitás

védelme érdekében minden ágazatnak, önkormányzatnak hatékony szerepet kell vállalnia a maga eszközeivel. A

fenntartható használat és hasznosítás biztosítása érdekében az ökológikus szemlélet elsajátítása lehet a

legfontosabb és mindent átható szempont.

A természet rendszereiben megnyilvánuló sokféleség megóvásának egyik módja az ökológiai hálózat felépítése,

létesítése és szükség szerinti tervezése. Ökológiai hálózaton lényegében a különböző természetes és

természetközeli élőhelyek között meglévő, az ökológiai folyosók által biztosított térbeli kapcsolatrendszert

értjük. Egy olyan funkcionáló rendszert, amelyben az élőlények az elszigetelt, szétdarabolódott élőhelyek

között a folyosók vagy élőhelyfragmentumok (tipegő kövek – stepping stones) segítségével képesek vándorolni,

terjedni. Ez fennmaradásuk záloga. Mivel az élőhelyek feldarabolódásának, elszigetelődésének,

elszegényedésének veszélye egyre nagyobb, sok-sok intézkedésre van szükség ahhoz, hogy ezt a folyamatot

megállítsuk.

A nemzetközi kötelezettségek, célok és feladatok (pl. az ENSZ Riói Egyezménye a biológiai sokféleség

fenntartására – 1992, a Páneurópai Tájképi és Biodiverzitás Megőrzési Stratégia – Szófia, 1995, az Európai

Ökológiai Hálózat (EECONET) létesítéséről szóló deklaráció – Maastricht, 1993.), valamint az Európai

Unióhoz való csatlakozás előkészületei a magyar törvényhozásban is a szemlélet ilyen irányú kiterjedését

feltételezi. Ennek fontos mozzanata, hogy az 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről, mint modern, a

biológiai diverzitás védelmén alapuló jogszabály, kimondja az ökológiai hálózat létrehozásának szükségességét.

A megvalósítás sikeressége azonban a kapcsolódó ágazatok és a települések jövőjét megalapozó

önkormányzatok közös elhatározásán múlik. Az Országos Területrendezési Terv a különböző ágazatok,

területhasznosítási elképzelések első olyan „találkozási fóruma”, ahol a biológiai értékek, élőhelyek védelme a

térszerkezeti struktúrában megjelenik, ahol azzal számolni kell.

• A tervezés folyamata

A Nemzeti Ökológiai Hálózatnak a tervezéshez és az Országos Területrendezési Tervbe való beintegrálásához

az alap-munkatérképet az OTAB M = 1:500 000 méretarányú alaptérképe és a CORINE Land Cover

felszínborítási adatbázis M = 1:500 000 méretarányú térképének az ötvözete biztosította. Ezt a VÁTI bocsátotta

rendelkezésre. Figyelembe vettük a Magyarország nemzeti parkjaira és védett természeti területeire vonatkozó

különböző adatbázisok digitális és papíron kinyomtatott formáit. Fontos információt jelentett a nemzeti parkok

és a társadalmi szervezetek szakembereinél felhalmozódott ismeretanyag és tapasztalat. Külön érdekessége és

értéke volt a tervezésnek, hogy mind területi, mind országos szinten folytonos és konstruktív együttműködés

alakult ki a hivatásos és társadalmi természetvédők között.

Az M = 1:500 000 méretarányú tervezés természetesen magában hordozza a sematizmus és pontatlanság

bizonyos veszélyét, de az idő rövidsége ellenére így is sikerült a főbb koncepcionális tendenciákat, az ökológiai

alapokon kijelölt funkcionális egységeket, kategóriákat megállapítanunk. Az ökológiai hálózat térképes

ábrázolása – és ezzel együtt az Országos Területrendezési Terv elfogadtatása – állandó nyitottságot,

rugalmasságot igényel, hiszen az ország állapotfelmérése, a természetes és természetközeli területek feltárása is

elhúzódó folyamat. A Természetvédelmi Törvényből adódó kötelezettségeink, pl. a természeti területek

kijelölése, a szikes tó és lápkataszter elkészítése, az ESA területek lehatárolása stb. még egy későbbi fázisban

lezárandó munkák. (Ezek vagy részei lesznek az ökológiai hálózatnak, vagy átfedődnek bizonyos területeivel.)

• A Nemzeti Ökológiai Hálózat kategóriarendszere M = 1:500 000 térképlapon (36. térkép)

T-36. ábra - Nemzeti Ökológiai Hálózat (NECONET)

8. Mellékletek


•

• Összefüggő természetes élőhely-komplexek azok az összefüggően lehatárolható területek, ahol a

természetes és természetközeli állapotú élőhelyek dominanciája jellemző, azaz a természetes habitatok

térstruktúráján belül találhatók az agrár vagy urbán élőhelyek (ezek elenyészőek), s a tágabb környezetből

származó humán hatások nem veszélyeztetik az alapvető ökológiai folyamatokat.

• Mozaikos természetes és természetközeli állapotú élőhelykomplexek azok az összefüggően lehatárolható

területek, ahol a természetes és természetközeli állapotú élőhelyek nem alkotnak összefüggő térstruktúrát,

de a természetes élőhelyek borítása eléri a 20%-ot.

• Egyedülálló, természetes élőhelyek az olyan természetes, természetközeli élőhelyek, amelyek agrár vagy

urbán környezetben helyezkednek el, attól jól elkülönülnek, s az l:500 000-es térképen még világosan

körülhatárolhatók (pl. lefűződött holtág, természetszerű gyep, kis halastó stb.).

• Urbán és agrár élőhely-komplexek, mesterséges felszínek azok az összefüggően lehatárolható területek,

ahol az agrár és urbán élőhelyek dominanciája jellemző, a mesterséges habitatok összefüggő térstruktúráján

belül legfeljebb izolált természetes élőhelytöredékek találhatók. Ezek viszont az 1:500 000 léptékben nem

értékelhetők, tehát nem is jelöltük őket külön színnel.

• Különös jelentőségű, kis méretű élőhelyek azok az élőhelyek, amelyek méretüknél fogva nem jelennénék

meg a térképen, azonban természetvédelmi jelentőségük, unikalitásuk indokolja a jelzésszerű

feltüntetésüket (pl. tőzeglápok, löszfoltok, szikes tavak stb.)

• Ökológiai folyosók az azonos vagy különböző típusú élőhelykomplexek közötti átjárhatóságot, a fajok

populációinak kommunikációját biztosító „útvonalak” az ökológiai folyosók. Folyosóknak tekinthetők az

azonos típusú élőhelyfragmentumok „elérhető” közelségű ún. „stepping stones” rendszere, ahol a fajok az

elnevezésnek megfelelően lépésről lépésre haladnak (pl. pihenő, táplálkozó helyek). Univerzális ökológiai

folyosó nincs, ahány faj, annyi folyosó. Legfeljebb az valószínűsíthető, hogy egy természetszerű élőhely

sok faj esetében lehet potenciális ökológiai folyosó szétterjedési, vándorlási, kommunikációs stb.

szempontból. Az ökológiai folyosók irányainak kijelölésekor külön figyelemmel voltunk az országhatáron

túli természetes kapcsolatokra, hiszen a Nemzeti Ökológiai Hálózat egy globális rendszer részeként

szerveződik és működik. Ezeknek a kapcsolódási pontoknak az ismerete elengedhetetlen a szomszédos

országokkal tervezett nemzeti parkok, ramsári területek, természetvédelmi területek stb. kialakításához.

8. Mellékletek


• Összefoglalás

Területhasznosítási, területrendezési, tájvédelmi, környezetértékelési stb. szempontból ebben a tervezési

fázisban és léptékben csak az első három, azaz

• összefüggő, nagy kiterjedésű, természetes élőhely-komplexek,

• mozaikos szerkezetű, természetes élőhely-komplexek,

• egyedülálló természetes élőhelyek,

tehát konkrét területi kiterjedéssel jellemezhető kategóriák értékelhetők, ezek is csak a nagy ívű, regionális

léptékű fejlesztések, beruházások szempontjából jelentenek iránymutatást. A részletesebb elemzéshez az

ökológiai hálózatot és annak kapcsolatrendszerét (a folyosókat, a különösen értékes kis kiterjedésű élőhelyeket)

is sokkal aprólékosabban kell ismernünk.

A Nemzeti Ökológiai Hálózat rendszerét ezért hosszú távon úgy képzeljük el, hogy az

• egyrészt léptékben és részletességében igazodjon a különböző szintű tervfajták rendszeréhez (M=1:500 000-

től az 1:100 000 ill. 1:10 000 rendezési tervig),

• másrészt az egyre részletesebb feltártsági szintű ökológiai hálózat egymással hierarchikus és éppen ezért

kompatibilis rendszert alkosson. Ennek alapjául szolgál a Nemzeti Élőhelyek Rendszere, amelyet a megfelelő

szintig és csoportosításban digitalizálható formában adaptálhatunk.

e) Az EU CORINE Programja

A CORINE (Coordination of Information on the Environment) az egységesedő Európa környezeti információs

rendszere. Az Európai Unióhoz való csatlakozás részeként az ún. „harmonizáció” során mintául szolgálhat a

hazai környezeti informatika számára is.

• A CORINE rendszer alapelemeit 1985 és 1990 között hozták létre Nyugat-Európában, mely az alábbi – csak

lazán kapcsolódó – alrendszerekből épül fel (EEA-TF 1994):

• földrajzi háttéradatok,

• levegőadatok,

• földfelszíni adatok,

• természetvédelmi adatok,

• vízadatok,

• társadalmi-gazdasági adatok (az EU statisztikai hivatala adatait átvéve).

A CORINE információs rendszer üzemeltetése és használata a Koppenhágában működő Európai Környezeti

Ügynökség (EEA = European Environmental Agency) feladata. Közép és Kelet-Európa országai számára – a

politikai változásokat követően – 1992-ben vált lehetővé a programba való bekapcsolódás. A Phare Regionális

Környezeti Program keretében a három legfontosabbnak tekintett adatbázist hazánkban is létrehozták:

• biotóp (Biotops): MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézet, Vácrátót;

• légköri emisszió (Corinair): Környezetgazdálkodási Intézet, Budapest;

• felszín borítás (Land Cover): Földmérési és Távérzékelési Intézet (FÖMI), Budapest (Büttner, 1996b).

A FÖMI felszínborítási adatbázisának előállítása űrfelvételek számítógéppel segített vizuális interpretációjával

történt (44. ábra). Az űrfelvételek értelmezéséhez alapvető a kiegészítő adatok (elsősorban topográfiai térképek

és légifényképek) használata. Az űrfelvételek szerepe az, hogy a topográfiai térképekhez képest a felszín

aktuálisabb állapotát tükrözik. A feldolgozás fontos eleme volt a terepbejárás, mind a problémás esetek

tisztázása, mind az általános ellenőrzés szempontjából.

8. Mellékletek


44. ábra - A felszínborítási adatbázis létrehozása (Büttner, 1997)

Európa felszínborításának jellemzésére standard módszertant dolgoztak ki (European Commission, 1994).

Ennek része a 44 osztályt tartalmazó nómenklatúra. A három szintes szerkezetben definiált 44 osztály az alábbi

öt fő csoportba tartozik:

(1) mesterséges felszínek

(2) mezőgazdasági területek

(3) erdők és közel-természetes területek

(4) vizenyős területek

(5) vizek

A választott méretarány (1:100.000), a legkisebb térképezett terület mérete (25 hektár) és a legkisebb vonalas

elem szélesség (100 méter) kompromisszumot jelent a projekt költsége és az információ részletessége között.

A fotóinterpretáció eredménye digitalizálás után topológiai szerkezetet kapott. A végeredmény egy

térinformatikai rendszerben rendelkezésre álló adatbázis.

A CORINE felszínborítási adatbázis – más területi adatokkal együtt – elsősorban az országos ill. regionális

környezeti politika kialakításában, továbbá környezeti modellek létrehozásában és a regionális tervezésben

használható, de alaptérképként hasznos lehet a környezetet jellemző változók térképi ábrázolásában is.

Elemzéseinkhez az aktuális földhasználati kategóriák lehatárolásához mi is ezt az adatbázist használtuk

(37. térkép).

T-37. ábra - CORINE Land Cover felszínborítási adatbázis

8. Mellékletek


3.1.2. 8.4.1.2. Az információk feldolgozása

a) Az elemző rendszer felépítése

A leírt adatbázison a területi elemzés a következő lépésekben, logikai sorrendben történt:

• A felsorolt 30 területjellemző környezeti változót kategorizáltuk, és minden egyes változót és kategóriát

súlyoztuk (értékkel láttunk el) aszerint, hogy milyen szerepet játszik a mezőgazdasági termékenység,

illetve a környezeti érzékenység kialakításában, a terület mezőgazdasági alkalmasságának, illetve

környezeti érzékenységének megítélésében. E súlyozáshoz korábbi széleskörű elemzések, összefüggés-

vizsgálatok eredményeit (Ángyán, 1991), illetve az adatbázisokat előállító intézetek és szakértők által

megadott prioritási értékeket használtuk.

• Az ország területét 100×100 méteres cellaméretű (felbontású) rácshálózattal 9,3 millió db 1 ha-os

négyzetre osztottuk, majd a leírt változók területi eloszlástérképeire helyezve ezt a rácshálózatot az ország

minden egyes ha-jára meghatároztuk a környezeti jellemzők értékeit. Így tehát cellánként 28

környezetjellemző értékhez jutottunk.

• A 16 mezőgazdasági alkalmassági, valamint a 14 környezetérzékenységi értékszámot megfigyelési

egységenként (1 ha-os cellánként) összegeztük, majd ezeket az értékeket térképen ábrázoltuk. Ezzel az

ország területének minden egyes hektárját elhelyeztük egy 0–99 közötti mezőgazdasági alkalmassági és egy

0–99 közötti környezetérzékenységi értékskálán.

• A cellánkénti mezőgazdasági alkalmassági értékszámokból (MAÉ) kivontuk a környezetérzékenységi

értékszámokat (KÉÉ), majd a különbséghez hozzáadtunk 100-at, azaz (MAÉ-KÉÉ) + 100. Így egy 0–198

közötti értékskálát kaptunk, ahol a 100 alatti értékek az adott terület környezetérzékenységi

meghatározottságára, a 100 feletti értékek pedig az agrármeghatározottságra utalnak. A skála két

végpontján tehát az egyértelmű meghatározottságú (vagy agrár, vagy környezeti területek), a skála közepe

körül pedig a kettős meghatározottságú (környezeti szempontok által korlátozott extenzív agrárterületek)

helyezkednek el. Ezeket az értékeket egy szintézistérképen ábrázoltuk.

• E szintetikus (agrár és környezeti) értékskálatérkép segítségével három olyan forgatókönyvet is

előállítottunk a földhasználati zónarendszer kialakítására, ahol:

• a 100 alatti értékű területeket védelmi zónába,

8. Mellékletek


• a 100–120, a 100–125, illetve a 100–130 közötti értékű területeket külterjes (extenzív) agrárzónába, míg

• a 120-as, a 125-ös, illetve a 130-as érték fölötti területeket belterjes (intenzív) agrárzónába soroltuk.

• Megvizsgáltuk azt is, hogy a jelenlegi mezőgazdasági területek és ezen belül a szántóterületek hogyan

oszlanak meg e zónák között.

• Végezetül a 2. forgatókönyvből kiindulva javaslatot tettünk a művelési ágak változtatásának irányára, belső

arányaira és területi elhelyezésére.

b) A feldolgozás technikai lépései

Az elemzéshez az ArcInfo térinformatikai (GIS) szoftver SUN számítógépen futó változatát használtuk,

melynek segítségével a feldolgozás a következő technikai lépésekben történt:

1. Lejtőkategória térkép előállítása a digitális domborzati adatállomány felhasználásával a következők szerint:

c) a szintvonalak COVERAGE-ének konvertálása TIN-né;

d) a TIN-ek interpolációja négyzetes GRID-dé, azaz LATTICE-szé;

e) az így kapott domborzatot ábrázoló GRID-ből az Arc/Info már egyszerűen kiszámítja a lejtőszögek mértékét.

2. COVERAGE – GRID (vektor-raszter) átalakítás. Feldolgozásaink során 100 m-es felbontást használtunk,

tehát 1 hektáros területi egységekkel számoltunk.

3. Fedvények közötti műveletek (átlapolások) elvégzése. A GRID-ek között gyors számolási lehetőséget

biztosít a program, ezt MAP ALGEBRA-nak hívják. Ennek segítségével tudtuk a teljesen eltérő – többnyire

minőségi jellegű információkat hordozó – GRID-es alaptérképeinket szintetizálni.

4. A térképek színezése az ArcView 3.0a PC-s szoftverrel, nyomtatása pedig HP DesignJet 650C plotterrel

történt.

3.2. 8.4.2. A vizsgálatok eredményei

3.2.1. 8.4.2.1. Magyarország területének mezőgazdasági alkalmassága

A 9 talajjellemző paraméter térinformatikai összegzésével Magyarország mezőgazdálkodási talajalkalmassági

értékszámtérképét, a 6 komplex klímajellemző paraméter összegzésével pedig az ország mezőgazdasági

klímaalkalmassági értékszámtérképét (38. térkép) kapjuk.

T-38. ábra - Mezőgazdasági klímaalkalmasság

8. Mellékletek


A különböző adottságkategóriákba tartozó területek statisztikai adatait a 106. és 107. táblázatban foglaltuk

össze.

A klíma- és talajalkalmassági értékszámok egyesítésével, azaz a 16 jellemző súlyozott értékeinek összegzésével

kaptuk az ország területének mezőgazdálkodási alkalmasságtérképét (lásd 1. térkép), melynek területi

statisztikai kiértékelését a 108. táblázatban foglaltuk össze.

107. táblázat - Mezőgazdasági klímaalkalmasság (osztálygyakoriság %)

Értékszám

kategóriák Összesen Mg-i terület

< 10 0,92 0,11

11–20 8,17 3,35

21–30 39,63 36,60

31–40 35,54 39,29

41–50 15,14 20,22

> 50 0,30 0,43

Összesen: 100,00 100,00

108. táblázat - Magyarország területének mezogazdasági alkalmassága

(osztálygyakoriság %)

Értékszám


8. Mellékletek


< 10 14,07 9,76

11–20 63,16 63,45

> 20 22,77 26,79

Összesen: 100,00 100,00

109. táblázat - Környezeti érzékenység az élővilág szempontjából (osztálygyakoriság %)

Értékszám


< 10 0,00 0,00

11–20 1,20 0,16

21–30 5,52 1,63

31–40 18,79 141,10

41–50 39,23 40,84

51–60 21,03 24,39

61–70 13,60 18,01

> 70 0,63 0,87

Összesen: 100,00 100,00

A táblázat és a térkép alapján megállapítható, hogy a 0–99-es értékskálán mérve az ország területének 35%-a,

mezőgazdasági területének pedig 43%-a kiváló mezőgazdasági adottságú.

3.2.2. 8.4.2.2. Magyarország területének környezeti érzékenysége

A környezeti érzékenység megítélésére használt – az élővilágra, a talajra és a vízbázisokra vonatkozó – 13

paramétert csoportonként összegeztük, előállítottuk az ország élővilág-, talaj és vízbázis-érzékenységi térképeit

(39., 40. és 41. térkép), melyek területi statisztikai kiértékelését a 109., 110. és 111. táblázatok tartalmazzák.

T-39. ábra - Környezeti érzékenység az élővilág szempontjából

8. Mellékletek


T-40. ábra - Környezeti érzékenység a talaj szempontjából

T-41. ábra - Környezeti érzékenység a vízbázisok szempontjából

8. Mellékletek


110. táblázat - Környezeti érzékenység a talaj szempontjából (osztálygyakoriság %)

Értékszám


< 10 65,75 74,63

11–20 24,28 19,20

21–30 7,75 5,22

31–40 2,00 0,89

> 40 0,22 0,06

Összesen: 100,00 100,00

111. táblázat - Környezeti érzékenység a vízbázisok szempontjából (osztálygyakoriság

%)

Értékszám


< 10 22,52 25,59

11–20 69,09 67,76

> 20 8,39 6,65

Összesen: 100,00 100,00

8. Mellékletek


112. táblázat - Magyarország területének környezeti érzékenysége (osztálygyakoriság

%)

Értékszám


< 10 69,66 75,05

11–20 27,95 24,20

> 20 2,39 0,75

Összesen: 100,00 100,00

A 13 paraméter egyesítésével Magyarország területének szintetikus környezetérzékenységi térképét kapjuk

(lásd a 2. térképet). A térkép kategóriáinak terültei statisztikai kiértékelését a 112. táblázatban foglaltuk össze.

A táblázat és a térkép alapján megállapítható, hogy a 0–99 környezetérzékenységi értékskálán mérve az ország

területének mintegy 21–22%-a és mezőgazdasági területének közel 13%-a környezeti szempontból kifejezetten

érzékeny területeken helyezkedik el.

113. táblázat - Magyarország területeinek elhelyezkedése a környezetérzékenységi-

agrártermelési skálán (osztálygyakoriság %)

Értékszám


< 10 1,08 1,48

11–20 17,32 22,86

21–30 29,02 33,61

31–40 31,42 28,82

41–50 14,17 10,26

51–60 5,27 2,49

61–70 1,57 0,45

> 70 0,15 0,03

Összesen: 100,00 100,00

3.2.3. 8.4.2.3. Az agráralkalmassági és környezetérzékenységi értékszámok egyesítése

A 45. ábra a 9,3 millió területi egység eloszlását szemlélteti a környezetérzékenységi-agráralkalmassági

értékskálák koordináta rendszerében. Az ábra alapján az az igen fontos – nem csupán módszertani, hanem

területfejlesztési, zonációs szakmai – következtetés vonható le, hogy a területek túlnyomó többségére

jellemzően az agrárpotenciál növekedésével csökken a környezeti érzékenység. A két szempontrendszer

egyesítésével tehát a területek döntő többsége úgy sorolható be adott zónába, hogy azzal nem sérülnek az agrár-,

illetve a környezeti szempontok. Más szavakkal a környezeti és agrárérdekek a területek többségén

Documents

Védett és érzékeny természeti területek ... · Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai vi Created by XMLmind XSL-FO Converter. 2.4.2. 4.2.4.2