1

VALÓS ÚT - ELKÉPZELT ÚT

ÚTMUTATÓ A MÓDSZER ALKALMAZÁSÁHOZ

Werner Moron

(Magyar fordítás: Luka Marina, Medve Katalin)

Bevezetés

Jelen útmutató a „Real Path, Imaginary Path: art mediation for a cultural dialogue”

elnevezésű Erasmus+ projekt során, a belga Natagora, a német Grenzkultur gGmbH,

a francia Elan Interkulturel és az Artemisszió Alapítvány közreműködésével készült.

Werner Moron „Real Path, Imaginary Path” módszerének egyes elemei tankönyv-

szerűek; lépésről lépésre elsajátíthatók, mi azonban szerettük volna a szerző

látásmódját, rendszerben való gondolkodását is megismertetni az olvasóval. Egyes

fejezetek (Biotóp, A plenáris testület, A kétségek egyeteme) nem a módszer szorosan

vett részei, viszont hasznos támpontot jelenthetnek azoknak a vállalkozó kedvű

szakembereknek, művészeknek, pedagógusoknak, akik művészet-mediációs

projektet terveznek.

Az útmutató célja

Az útmutató célja a módszer bemutatása mellett, hogy inspirációt jelentsen, ötleteket

adjon és tettekre sarkalljon.

Az útmutatónak nem célja választ adni a facilitátor összes felmerülő kérésére,

megadni a pontos időkeretet, a szükséges eszközöket. Ikább egyfajta iránytűként

szolgál, és sorvezetőként ahhoz, hogy egy művészeti vállalkozás egyes szakaszait

sorra véve a módszert a saját igényeinkhez és lehetőségeinkhez mérten

alkalmazhassa.

Biotóp: a munka életterének megteremtése

Munkaeszközök és a biotóp működése

A projekt vagy az alkotófolyamat megkezdése előtt érdemes a logisztikai elemekről is

gondoskodni. Itt a különböző kellékek, tárgyak, eszközök összegyűjtésére gondolunk.

Gondoskodnunk kell arról, hogy rendelkezésre álljanak bizonyos közlekedési

eszközök, gyakorló vagy tároló termek, a hang-, és képszerkesztéshez szerkesztő és

vágó szoftverek, rögzítőberendezés, a szoborkészítéshez alapanyag,

festőfelszerelés, kamerák, mikrofonok, táncparkett, stb.

2

Érdekes lehet felvenni a kapcsolatot olyan alkotókkal - még a résztvevőkkel való

találkozás előtt - akik illetékesek a gyártás és utómunka területén (operatőrök, vágók,

hangmérnökök, stb.).

A gyakorlatban olyan művészekkel dolgozzunk, akik képesek egyszerre több feladattal

is megbirkózni (egy tehetséges videokészítő, akinek jó kapcsolatai vannak, akinek van

egy nagyobb autója, tud hangot rögzíteni, és tud bánni egy vágószoftverrel).

Ez a kutatómunka elvégezhető a projekt vagy az alkotófolyamat megkezdése előtt.

Azonban a munkatársakat fel kell készítenünk arra, hogy a projekt előkészítő

szakaszában nem kapnak fizetséget a munkájukért.

Innentől kezdve a részt vevő felekkel közös feladatunk, hogy a munka feltételeiben

megállapodjunk, mégpedig oly módon, hogy ésszerű maradjon a költségvetés.

Mindenki befekteti az idejét, az eszközeit, a munkáját és a tehetségét egy olyan

vállalkozásba, ami csak később fog igazán kibontakozni. Amint a lehetőségeink

megengedik, a projektben részt vevő felek, a befektetett munkájukkal arányosan

fizetést kell, hogy kapjanak.

A “biotóp” nem teszi lehetővé, hogy megvásároljunk vagy ami még rosszabb, (áron

felül) kölcsönözzünk olyan eszközöket, amelyeket a részt vevő művészek is biztosítani

tudnak.

Ez a biotóp, a művészek részvétele révén teszi lehetővé, hogy a művészeti eszközöket

a lehető legelérhetőbb áron tudjuk használni az alkotófolyamat során.

Számtalan módja van annak, hogy a szükséges eszközök árát alacsonyan tartsuk,

első sorban akkor, ha egyetértünk ezzel az elvvel és jó előre tervezünk.

A biotóp egy kreatív és dinamikus eszköz.

A biotóp működését a plenáris szerv által megszervezett felügyelet ellenőrzi, szintén

a plenáris által meghatározott elvek és szempontok alapján.

Az egységért (biotóp) felelős személy utánajárhat, hogy hol lehet a legkedvezőbb

feltételekkel felszerelést bérelni vagy vásárolni, hogy hol lehet használtan beszerezni

a szükséges eszközöket. Megpróbálhat ingyen hozzájutni különböző kellékekhez, de

cégekhez is fordulhat támogatásért. Ez utóbbi nélkülözhetetlen kelléke egy olyan

portfólió, vagy bemutatkozó anyag, amely ismerteti a projekt szociális és művészeti

céljait.

Nagyon fontos, függetlenül attól, hogy milyen eszközökre van szükségünk, hogy

egyeztessünk azzal a művésszel, aki majd használni fogja az eszközöket.

A biotópot egy kicsit nehézkes bevezetni, de később rendkívül kifizetődő és a

résztvevők hozzájárulása nagy mértékben gazdagíthatja az eszköztárat.

3

A biotóp kiépítése és fenntartása állandó munka, (ami független a workshop-

folyamattól, és egy hosszú távon fenttartható rendszerben gondolkozik), amit lépésről

lépésre a gyártásért és az utómunkáért felelős menedzser vesz majd át. A biotóp a

plenáris testület középpontjában áll.

A plenáris testület

A plenáris egy döntéshozó testület, ami megállapodik a projekt részleteiben és

kidolgozza az agendát. A plenáris testület vitákon keresztül megadja a munka

ritmusát, az adminisztráció formáit és az autoritásának a mértékét ( az adott projektre,

szituációra szabva).

A plenáris testületet hasonlíthatjuk egy olyan asztalhoz is, amely körül a szocio-

művészeti vállalkozás résztvevői találkozhatnak. Minden aktor delegálhat egy felelős

személyt: részt vehet benne egy iskola vagy más partnerintézmény képviselője, a

művészek delegált képviselője, a művészeti vezető, a biotópért felelős személy, az

adminisztráció képviselője, a gazdasági vezetés stb. Lehetőség van arra is, hogy egy

ifjúsági vezető vagy a résztvevők képviselője is meghívást kapjon a testületbe.

A plenáris testület célja, hogy biztosítsa, hogy a különböző stílusú és mentalitású felek

együtt tudjanak dolgozni ebben a szocio-művészeti vállalkozásban, biztosítsa a

párbeszédet és a viták rendezésének eszköze legyen egy közösen kialakított nyelv

segítségével, egy közösen elfogadott rendszer alapján, mely segít megvédeni a

vállalkozást a külső beavatkozásokkal szemben. A plenáris testületben minden

képviselő a saját álláspontját képviseli.

A plenáris testületet elképzelhetjük úgy, akár egy háromszöget.

A háromszög csúcsán az az elv helyezkedik el, amiben a szereplők közösen

megállapodnak. Ezt az alapelvet a szocio-művészeti vezető hivatott megvédeni. Ő

felelős továbbá általában a projektért, és a projekt egyes elemeinek

összehangolásáért.

A háromszög bal alsó oldalán helyezkednek el a szocio-művészeti projektben/

alkotófolyamatban résztvevő szereplők, akik a biotóphoz kapcsolódnak.

A háromszög jobb alsó oldalán a különböző intézmények vagy szervezetek

helyezkednek el, amik időlegesen kapcsolódnak a projekthez (az iskola, a börtön, a

tranzit zóna, az ifjúsági központ, a múzeum, a színház, a városvezetés a különböző

hivatalokkal stb.).

Amikor a plenáris testületben helyet foglaló személyek (a projekt egyes elemeinek a

vezetői) teljesen megértették a vállalkozással járó kihívásokat, a kollégáik előtt a

projekt nagyköveteivé, kommunikátoraivá is válnak. Ugyanakkor szem előtt kell

tartanunk, hogy a nagyköveteknek azon munkatársai, akik a találkozókon nem

vesznek részt, csak a beszámolókból értesülnek a plenáris testület munkájáról

(tanárok, iskolaigazgatók, politikai vagy adminisztratív vezetők), gyakran tesznek a

4

valóságtól távol álló megfigyeléseket, és nem mindig értik a finom és egyénre szabott

vitákat, és a közösen hozott döntéseket.

Amikor a folyamat részletei és az agenda elkészül és végleges formát ölt, a plenáris

testület megállapítja az együttműködés kereteit; kidolgoz egy mindenki számára

elfogadható konvenciót.

Találkozás a résztvevőkkel

A plenáris testület és a biotóp felállítása után, valamint miután megtaláltuk azt a

helyszínt, ami alkalmas lesz a projekt lebonyolítására, rengeteg eszközünk és sok

különféle tudás áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy elkezdhessük a közös munkát.

Már csak az maradt hátra, hogy felélesszük magunkban az alkotás iránti vágyat és

elültessük azt a résztvevők szívében.

Enélkül a vágy és elhatározás nélkül semmilyen fontos vállalkozásba nem kezdhetünk

bele. A komolyságát veszítené el a vállalkozás.

Fogadás / Accueille

Amikor egy új alkotófolyamatba kezdünk, tegyük azt a résztvevők bármilyen

csoportjával (iskolás gyerekek, intergenerációs-, multikulturális-, friss bevándorlókból

álló csoport) minden esetben alapvető, hogy létrehozzunk egy fogadó teret.

A legideálisabb erre a célra egy olyan tér, ami el van választva attól a helyiségtől, ahol

a későbbiekben dolgozni fogunk (osztályterem, konferenciaterem, vagy műhely).

A legjobb, ha találunk egy különálló teret, pincét, egy félreeső termet vagy egy sátrat

(egy kellően nagy katonai sátrat például). Ezek bármelyike jobban megfelel a célnak,

mint ha a foglalkozásra kijelölt teremben találkoznánk.

A fogadóhely, elválasztva a foglalkozásra kijelölt helytől azt a célt szolgálja, hogy egy

semleges terepet biztosítson, ahol a projekt különböző szereplői a saját szimbolikus

helyeiken és szerepeiken kívül találkozhatnak. (Ilyen szimbolikus tér például az

igazgatói iroda, a hatóságok irodái, az egyesületnek vagy a szervezetnek az irodája).

Ha egy valóban leválasztott térben találkozhatnak a résztvevők, akik vagy idegenek

egymás számára, vagy már hosszú ideje partneri viszonyban vannak - ez esetben

jellemző, hogy a találkozás a már bejáratott, régi sémákon keresztül történik - a

találkozás már önmagában is egy utazás, új lehetőségek és a folyamat iránti új

elköteleződés szimbólumává válhat.

Ezen a fogadóhelyen minden résztvevő (szervező, felügyelő, résztvevő) körül van

véve egy sor olyan szimbolikus tárggyal - nyomtatóval, zenével, parfümmel, étellel

stb.– ami egy sajátos, állandóan változó légkört teremt a workshop folyamán.

Ez a fogadótér a projekt megvalósítása után is használatban maradhat. Erre

készüljünk fel.

5

A tér létrehozhatja saját nyelvezetét, szokásait, rítusait. Ez a tér egy olyan hely, ahol

a foglalkozás véget ér és ahol mindenféle felügyelet nélkül kísérletezhetünk vagy

elvonulhatunk. Mintha egy meglepetésekkel teli bűvészdoboz vagy egy gyermekkori

rejtekhely volna.

Az egyetlen dolog, amit érdemes észben tartani, hogy az ember nagyon egyedül

érezheti itt magát, elzárkózva a csoporttól, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a

csoport teljesen együtt van, ami egyszerre kelthet meghitt vagy ellentmondásos

érzéseket.

A fogadótér egyszerre a különböző kulturális szokások közötti feszültségek

gyűjtőhelye, ugyanakkor megteremtheti a különbözőségek között a harmóniát. Egy

kreatív, és egyben funkcionális tér.

Szükségünk lesz asztalra, székekre, esetleg egy hűtőszekrényre, valamint

dekorációra. Képekre, tárgyakra és zenére, egy gyertyára, gyümölcsre, fényképekre

az aktuálisan futó projektről.

Jó ötlet lehet kialakítani a hely saját gazdaságát, ha erre van lehetőség. Vehetünk

például gyümölcsöt és üdítőt, amit aztán közösen, mint közös tulajdont kezelünk.

Hallgatás/ Megfigyelés

A projekt lebonyolításáért felelős személy vagy a szocio-művészeti vezető számára a

hallgatás és a megfigyelés állandó feladat.

A találkozó előtt össze kell gyűjteni a résztvevőkkel kapcsolatos alapvető

információkat (egészségi állapot, allergiák, vallási vagy filozófiai preferenciák,

súlyosabb fizikai korlátok).

Ezek mellett hallgatás alatt értjük a résztvevők non verbális kommunikációjának

megfigyelését is (testbeszéd, csend, interakció vagy provokáció a foglalkozás előtt,

valamint a csoportban elfoglalt hely).

Ez a figyelem folytatódik a valós út-elképzelt út folyamatban is (következő fejezet). Ez

alatt a gyakorlat alatt figyeljünk a kimondott és a ki nem mondott dolgokra is. A

facilitátor számára alapvető, hogy állandóan kapcsolatban legyen a résztvevők által ki

nem mondott gondolatokkal. Mindazonáltal fontos, hogy ne erőltessen

visszafogottságot és ne fürkéssze a résztvevők titkait. A feladat inkább az, hogy (a

művészeti eszközök által) lehetővé tegyük a résztvevők számára, hogy kifejezzék

azokat az érzéseiket, amelyeket a mindennapi kommunikáció során nem akarnak,

vagy nem tudnak.

Nagyon fontos, hogy ne lépjünk terapeuta szerepbe.

Csak bontsuk ki a csomókat, amikor csomók vannak, és értessük meg a résztvevővel,

hogy a szocio-művészeti munka révén az egyén törékenysége és gátlásai

átfordíthatóak olyan érzésekké, amelyek támogathatják a művészi kifejezést.

6

A megfigyelés emellett segíthet jelezni azokat a pontokat, amelyek azt jelentik: állj!

Megrajzolják a résztvevők komfortzónájának határait és segítenek megtalálni az

egyensúlyt a túl kevés és a túl sok instrukció között.

Lehetséges, hogy amikor valaki teljesen belefeledkezik önmagába, a szocio-

művészeti vezető hallgatását provokációként értelmezi majd.

A facilitátor és a résztvevők egymással való kommunikációjában, kétoldalú

találkozóiban kihasználhatjuk a találkozás lehetőségét. Ezekben a pillanatokban két

motor cselekszik. Az egyik az individuáció, a másik az empátia.

Individuáció: A négyszemközti találkozók a résztvevő és a facilitátor között, mely során

a facilitátor kiemeli a személyt a csoportból, ami megzavarhatja, ugyanakkor meg is

erősítheti őt.

A facilitátor, vagy a művészeti vezető a “hallgatás” gyakorlásán keresztül képes lesz

ráhangolódni a hallgatás művészetére, és alkalmazni azt. Odalépve egy résztvevőhöz,

megerősítheti őt abban, hogy emlékszik mindenre, amit az korábban elmondott

tudatosan vagy öntudatlanul a workshop kezdete óta. Ez rá fogja ébreszteni a

résztvevőt arra, hogy a látszólagos káosz ellenére, vagy annak ellenére, ahogyan ő

saját magát látja a csoporthoz képest, a munkája fontos és a vezető komolyan veszi

őt. A művészeti vezető vagy a facilitátor ilyenkor elmondhatja, hogy egy-egy blokk,

vagy a pillanatnyi zavar nem végleges vagy szokatlan, hanem a művészeti

alkotófolyamat velejárója (profi és amatőr művészekkel is megesik).

A másik motor az empátia. Ez nem azt jelenti, hogy megosztjuk a véleményünket.

Nem vonhatjuk a másikat a saját esztétikai látásmódunk alá. A feladat az, hogy a

munkafolyamatra összpontosítson mind az alkotó, mind a vezető.

A folyamatnak ezen a pontján a vezető még annál is jobban szeretné látni az

eredményt, aki épp létrehozza az alkotást.

A facilitátor emlékeztetheti a résztvevőt a gondolatainak a vázlatára. Elmondhatja

képekben megfogalmazott nyelven, hogy hogyan látja a folyamatot, és hogy miért van

szükség az együtt gondolkodásra.

Valós út / Elképzelt út

“Mi létezett a valóság előtt?

Mi volna a valósággal nélkülünk?

Mire mennénk valóság nélkül?

Miből fakad a valóság?

Hol van a határ álom és valóság között?

7

Mit tesz hozzá az álom a valósághoz?”

“Valós út- Elképzelt út”

A valós út-elképzelt út egy egyszerű játék, amelyben a világról való megfigyeléseinket

két részre bontjuk, egészen addig, amíg egy olyan koncepciót nem alkotunk, amit a

későbbiekben, a művészet aktív hatóanyagainak segítségével kifejezésre nem tudunk

juttatni. (A művészet aktív hatóanyagairól lásd.: következő fejezet). A szakaszhoz

hívjuk segítségül a Nations Moi füzetben található kérdéseket. A kiválasztott kérdést

válaszoljunk meg előbb a valós, majd az elképzelt út módszerével.

VALÓS ÚT

A “VALÓS ÚT” folyamat objektív megfigyelésen alapul. Ennek – a közvetlen

környezetünkre irányuló – megfigyelésnek annyira objektívnek kell lennie, amennyire

csak lehetséges. Ez egy (ön) elemző munka, ugyanakkor egy értelmező pillantás a

mindennapi életünkre, ami lehetővé teszi számunkra, hogy felismerjük, hogy milyen

az a világ, amiben élünk, és hogy mindaz, ami különleges a számunkra, az emberi

történelem során mindig is létezett. A “valós út” folyamat egyéni munka.

Nem az a feladat, hogy leírjuk a minket körülvevő globális és objektív valóságot,

ahogyan azt egy szociológus tenné, hanem hogy elmeséljünk egy olyan utazást, ami

számunkra különleges és egyedi, és ami velünk kezdődik (szubjektív).

A legnehezebb feladat a facilitátor számára ebben a folyamatban az, hogy a

résztvevőket ez a feladat messzire viheti, és könnyen beleeshetnek abba a csapdába,

hogy nyitott kapukat döngetnek és messzire kerülnek mindattól, aminek első látásra

köze lehet a művészethez vagy a kreativitáshoz. A játék része, hogy újra

észrevegyünk, és részletesen megvizsgáljunk olyan tárgyakat, amik a hétköznapjaink

részei, és hogy mindezt egyszerűen és tárgyilagosan tegyük, ügyelve a legapróbb

részletekre.

Két fontosabb nehézségbe ütközhetünk:

Kapcsolatot találni a “valós út”-ban leírt szövegek és a jövőbeni művészeti alkotás

között.

Valamint az, hogy sokszor nagyon intim részletek kerülnek górcső alá, és ezekben a

helyzetekben meg kell találni a helyes facilitátori pozíciót.

Meg kell-e nyilvánulnia a szocio-művészeti vezetőnek, vagy hagyjuk, hogy a

csoportdinamika vezesse a folyamatot?

Még akkor is, ha a „valós út” egyéni munkán alapul, a hatását csak a csoporttal

együttműködve, a közös megosztás / bemutatás során tudja kifejteni. Miután a

szövegek elkészültek, a résztvevők egymás után felolvassák azokat a teljes csendben

várakozó csoport előtt. A pillanat olyan érzelmi polifóniát teremt, ami a fejlődéshez

8

alapvető fontosságú. Mindenki alkotója és befogadója a felolvasás által megszülető

műnek.

A “valós út” során keletkező szöveg legyen olyan egyszerű, amilyen csak lehet (nem

szépirodalomra törekszünk). Lehet egy személyes emlék, kamerával felvett

utcarészletek, a szobát bemutató videó, képek a szomszédból, egy iskoláról.

Dolgozzunk előre megtanult szabályok nélkül, a szövegünk pedig legyen olyan prózai,

amennyire csak lehetséges. Írjuk le a gesztusokat, kifejezéseket egy buszon vagy az

osztályteremben, vegyünk fel különböző zajokat, keressünk képeket az interneten,

régi nyaralásokról készült fotókat, emlékeket olyan helyekről, ahol régebben járt vagy

élt az alkotó. Olyan tárgyakat is gyűjthetünk, amik kapcsolódnak a résztvevők

munkájához vagy családjához.

A tárgyiasítás (tárggyá tevés) gondolatáról is szót kell ejtenünk, hiszen rendkívül

jellemző egy alkotóra, hogy mi az, amire a tekintete rávetül és mitől tart távolságot.

Mindez attól kezdve válik nyilvánvalóvá, amint figyelni kezdünk magunkra, mint a

minket körülvevő világ középpontjára. Az alkotáshoz szükségessé válik számunkra

mások megjelenése és jelenléte, hogy saját magunk viszonylatában szemlélni tudjuk

őket, mint világunk alkotóelemeit.

Amint leírjuk a „valós út” során a megfigyeléseinket, mind a facilitátor, mind a résztvevő

rájön arra, hogy amit úgy próbáltunk leírni, mint objektív és valódi, az rögtön kicsúszik

a kezeink közül és csak mint forma, szimbolizmus, megjelenés, mítosz válik

megragadhatóvá, egyben szubjektív, belőlünk kiinduló szöveggé formálódik.

Érdekes megfigyelés, hogy a folyamat alapvetően a többi résztvevő szemében és

szívében kel igazán életre, aki nem látja bele az alkotó valódi napi rutinját, de a

megosztás intimitásán keresztül felébred a kíváncsisága és meg akarja ismerni a

történet egészét.

ELKÉPZELT ÚT

Az “elképzelt út” egy szimbolikus kiegészítése mindannak, amit a “valós út” során

leírtunk. Kifejezi azt, hogy mi az, amit látni szeretnénk. Miután elkészültünk a valós út

leírásával, az elképzelt út bevezet egy olyan elemet, ami nem létezik, egy kitalációt,

ha tetszik, egy hazugságot. Ez egy kiegyensúlyozó aktus a minket körülvevő valóság

és a belső vágyaink között.

Ha a valós út szakaszban valaki írással dolgozott, akkor rendelkezésére áll alaposan

kidolgozott környezet, amit a szerző alaposan ismer. Ismerősek a szöveghez

kapcsolódó illatok, formák, épületek. Ismerősek az emberek, akik ott élnek. Ismerősek

ezeknek az embereknek a szokásai, reflexei, reakciói. Ebbe az ismerős környezetbe

kerül most bele egy olyan elem, ami nem idegen ettől a világtól. Nem valós, hanem

elképzelt. Például egy torzóhoz hozzáadhatunk egy harmadik kezet. És

megvizsgáljuk, hogy mindez milyen hatással van a többi szereplőre, akik a valós út

környezetében tartózkodnak. Nem kell kitalálni utcákat, egy egész kerületet, egy

9

várost vagy a főszereplő személyiségét. Ez már a kisujjunkban van. Az egyetlen

korábban nem létezett elem a harmadik kéz. Ez fogja mozgatni az egész történetet.

Pontosan tudjuk, hogy hogy viselkednek a főhős szülei egy váratlan helyzetben. Arról

is van elképzelésünk, hogy hogy viselkednének, hogyan reagálnának a barátok, a

tanárok, kollégák egy három kézű torzó láttán.

A történet innentől kezdve önálló életre kel.

Ha korábban fényképekkel vagy videóval dolgoztunk, a feladat ugyanez.

A mindennapi élet eseményeinek sorába bevezetünk egy oda nem illő elemet, ami

katalizátorként működik majd és elmozdítja a történetet egy költői, politikai, vagy

szürrealista világba.

Ha a valós út során megírt szöveget egy konkrét esemény inspirálta, és a szöveg jól

és részletesen kidolgozott, akkor az elképzelt út már magától alakul. Ha a művészeti

eszköz nem az írás, hanem például a tánc, akkor a mozdulatok transzformációján

keresztül - változtassunk meg egy kis mozdulatot - meg fogjuk látni, hogy egy apró

változtatás is képes lesz teljesen átalakítani a táncban megjelenített történetet. Hogy

elemezhessük ezt az átalakulást, ismételjük meg a mozdulatot. Gyorsítsuk fel, vagy

lassítsuk le.

A “valós út / elképzelt út” transzformációt a csoport egészével közösen végezzük el,

majd térjünk vissza az egyéni munkához. A következő lépés, hogy minden egyes

résztvevőnek ki kell ragadnia a saját történetéből egy szót, egy gondolatot, ami a valós

út / elképzelt út esszenciáját írja le. Ezen a határvonalon, ebben a szóban bukik a

felszínre az a téma, ami az alkotófolyamat munkacíme, a későbbi műalkotás központi

gondolata lesz.

A valós út / elképzelt út módszer szorosan kapcsolódik a művészet aktív

hatóanyagainak a koncepciójához.

A művészet aktív hatóanyagai

A művészet aktív hatóanyagait megértve és kihasználva, mindenki képessé válhat

arra, hogy előképzettség, speciális tudás vagy művészettörténeti ismeret nélkül

belemerüljön egy alkotófolyamatba.

Ahhoz, hogy megpróbáljunk a művészet lényegéből átadni valamit, be kell vetnünk

pedagógiai módszereket, és dolgunk lesz a moralitással is ebben az egyszerre

egyszerű és összetett folyamatban. Anélkül, hogy átpszichologizálnánk a folyamatot,

térítői szerepbe tévednénk vagy lelepleznénk a titkokat, elmondhatjuk, hogy a

művészetet csak nagyfokú precizitás, kemény munka és gyakorlás árán lehet

elsajátítani, vagy akár csak megtapasztalni. A művészet feltétele az állandó

önelemzés. Hogy felkeltsük a közönség érdeklődését, alapvető, hogy a saját

identitásunkkal kezdjük az elemző folymamatot, hogy összekössük a gyökereinket a

személyes történetünkkel. Ezzel a megközelítéssel felfedezhetjük a bennünk rejlő

10

lehetőségeket, a korlátokat, ez által pedig a világgal való kapcsolatunkról is állítunk

valamit. Ha megvan a személyes álláspont, akkor állunk készen arra, hogy a közönség

elé álljunk.

A művészet fejleszti a megfigyelőképességet. Jelenlétet követel. Nyitottságra,

kíváncsiságra sarkall. Ami rendkívül izgalmas az az, hogy a téma bárhol felbukkanhat.

A művész folyamatosan ki van feszítve a tökéletes szigor és a tökéletes szabadság

között.

Anélkül, hogy kimerítő magyarázatra törekednénk, elmondhatjuk, hogy a művészet

aktív hatóanyagai azonnal és objektív módon hatnak. Minden műalkotás legyen az

bármennyire is összetett, tartalmaz olyan elveket vagy összetevőket, melyek

mindannyiunknak a részei. Ezek azok az elemek, amik működésbe lépnek akkor,

amikor a zene könnyekre fakaszt bennünket, vagy amikor úgy érezzük, hogy egy adott

könyv személyesen nekünk íródott. Ha meglátunk egy festményt vagy egy fotót, ami

képes tökéletesen közel kerülni hozzánk, vagy amikor megtapasztaljuk, hogy a

testünkkel könnyeben értünk meg bizonyos dolgokat, mint a tudatunkkal.

A művészet aktív hatóanyagai állandóan működésben vannak a művészet területén

belül vagy kívül. Jelen vannak a táncban, zenében, képekben, az építészetben,

főzésben, a reklámokban.

Néhány példa, hogy jobban megértsük, miről is van szó:

Ha egy installációt készítünk, akkor a legfonosabb tényező a kontextus. Hogy külső

vagy belső helyszínen dolgozunk-e, napközben, a belvárosban, csúcsidőben vagy a

külvárosban este, egyedül. A sok, a kevés, a hatalmas és a kicsi fogalmak mozgatják

az installáció készítőjét: ezek az aktív hatóanyagok.

A táncban a mozdulatokat inspirálhatja a nehéz és a könnyű, a gyors és a lassú, az

egyensúly és az egyensúly elvesztése, a szétterülés és a koncentráltság.

A festészet aktív hatóanyaga pélául a színeknek az egymáshoz való viszonya, vagy

egy bizonyos kontextusban alkalmazott grafikai megoldás.

Ha egy kültéri performansszal dolgozunk, akkor a körülmények, egy kiegészítő, egy

jelmez, egy bizonyos hangnemben elmondott beszéd, az, hogy milyen hosszú ideig

állunk egy helyben vagy a mozgásunk bizonyos koreográfiája az aktív hatóanyagok.

A zene hangokból és csendekből áll, egy belső ritmusból születik, magas és mély

hangokból, erős és gyenge hangzásokból. Használhatunk csak természetes vagy

kizárólag mesterséges hangokat.

Az aktív hatóanyagok az egyes scenáriókban, intuíciókban, a tudattalanban vannak

jelen. A játékosságra való igény, a színek, térfogatok, testek mozdulatai, a

tehetetlenség hívja őket életre. Amikor gombostűt akarunk szúrni egy fényképen

szerplő alaknak a szemébe, abba a szempárba, akit talán a legjobban szeretünk...mi

késztet erre bennünket?

11

A művészet aktív hatóanyagainak segítségével végtelenül messzire juthatunk, ha

elhagyjuk azt a gondolatot, hogy egy műalkotás morálisan elfogadtahó azért, mert

valaki összeeszkábálta, vagy értékes pusztán azért, mert kézzel készült.

A művész egyfajta vezető, egy olyan instruktor, aki koordinálja a technikai

megnyilvánulások összességét, egészen addig, míg el nem éri a résztvevő azt a

formát, ami a legközelebb áll a belső elképzeléseihez.

Ahhoz, hogy idáig eljussunk, keményen kell dolgozni a valós út-elképzelt út

módszerrel, és erősen bennünk kell, hogy legyen az önkifejezés iránti vágy.

A művészet aktív hatóanyagainak gondolata egy dinamikus koncepció, amit nem lehet

leredukálni egy egyszerű listává. Olyas valami, amit az alkotónak éreznie kell, és

megértenie. Ezeket az elveket a szocio-művészeti vezetők fogják átadni, akik

érzékenyek az alkalmazott művészeti forma iránt, és képesek arra, hogy megtalálják

a hangot a résztvevőkkel.

Utómunka

Most képzeljük magunkat a workshop résztvevőinek helyébe! “Az alkotófolymat során

sok időt töltöttünk önvizsgálattal, a belső világunk megosztásával, dolgoztunk a

testünkkel, az érzéseinkkel és az intuíciónkkal. Törekedtünk arra, hogy találjunk

mindebben egy szimbolikus és költői egységet.

Megismertünk és elsajátítottunk egy új kifejezési módot és most ki kell engednünk az

elkészült alkotásokat a kezünkből, és rá kell bíznunk azt a technológiára és meg kell

bíznunk egy számunkra bonyolult mechanizmusra. Ezt a kritikus pillanatot úgy hívom,

hogy “káosz teória”. Ez a pillanat tele van érzelmi örvényekkel.

A képeket rábízzuk egy reprodukciós technikára. Meg kell fontolnunk, hogy milyen

formában, milyen határidővel (a kiállítás napja) szeretnénk visszakapni őket. A

rendelkezésre álló költségvetést is számításba kell vennünk.

Eddig úgy tűnt, hogy minden a kezünkben van és kizárólag rajtunk múlik. És most

hirtelen ott állunk a szocio-művészeti vezető, a trénerünk, az igazgató, a hangmérnök

előtt egy stúdióban, ahol csak egy meghatározott ideig dolgozhatunk, vagy egy

rendező áll velünk szemben, aki elmondja a véleményét anélkül, hogy volna ideje

teljesen belemélyedni a koncepció részleteibe (mivel egy bizonyos számú filmet el kell

készítenie egy adott határidőre és ennek megvannak az anyagi korlátai is).

Sőt, ezeket a szakembereket csak a film ritmusa, a koreográfia, a show, a kiállítás

érdekli, bárhogyan is érveljünk előttük.”

Az előző folyamatban a résztvevők, immár “kollégák”. Egy művész bőrébe bújtak és

egy meglehetősen részletes képük van arról, amit a végeredményen szeretnének

hűen viszontlátni. Ellentétben a professzionális művészekkel, nincsenek hozzászokva

a különbséghez, amit a belső elképzeléseik és a végeredmény között van. Ez a

veszteség, ami a belső érzékelés és a műalkotás között fennáll, elkerülhetetlen. A

korlátok gazdaságiak és anyagiak. Mindenki érti, hogy ha a gyermeki önmagunkat

szeretnénk megjeleníteni, ahogy egy hegy előtt áll, a végeredményt egy világ fogja

12

elválasztani a képzeletbeli gyermektől és hegytől. A nézőt sosem tudjuk pontosan

bevezetni a gyermekkorunk világába és nagyon nehezen építünk hegyeket is.

Itt érkezünk el arra a pontra, ahol az eszközt a megfelelő kezekbe kell adni, és ahol a

résztvevő úgy érezheti, hogy becsapták.

Egy nagyon hosszú egyensúlytalan állapot van aközött a pillanat között, amikor a

résztvevőt csak arra kértük, hogy legyen nagyon őszinte és aközött a pillanat között,

amikor belép a műalkotásgyárba.

Ahhoz, hogy a néző fejében megszülessen az az érzés, amit úgy hívunk “egy gyermek

a hegy előtt áll” be kell járni az akrobaták és a varázstanulók útját. Ahhoz, hogy valami

őszinte és emberi dolgot tudjunk mondani, el kell hagyni a belső igazságunkat, túl kell

lépnünk azon, amiről mi azt gondoljuk, hogy működőképes, mivel a fejünkben

megszülető kép ugyan fontos vezérlő erő, de fenntarthatatlan, ha folytatni akarjuk a

munkát. Tovább kell haladnunk a valóság és álom közötti úton és olyanná kell válnunk,

mint a gyermek, aki a képzeletének a birodalmába tudja hívni az embert és képes

rábírni a játékra.

Művészeti facilitátorként meg kell tanulnunk távolságot tartani a résztvevő

feszültségétől és zavarától, és fel kell készülnünk arra, hogy haragudni fog. Néhányan

úgy fognak viselkedni, mint akiket épp most ébresztettek fel a legszebb álmukból, és

mint akiknek semmi kedvük ébren lenni.

Szocio-művészeti facilitátorként meg kell tanulni, hogy hogyan lehet megértetni a

résztvevőkkel, hogy ez a művészeti vállalkozás csak akkor lesz sikeres, ha eljut egy

olyan közönséghez is, aki nem ismer bennünket, és nem ismeri azt a folyamatot sem,

ahogyan a műalkotás elkészült.

Bemutató, show, kiállítás

Marcel Duchamps szerint a művész csak a munka feléért felelős, a befogadó feladata,

hogy elvégezze a munka másik felét.

Sok más őt követő művész is osztja azt a gondolatot, hogy a befogadónak felelőssége

van és hogy a művészet a befogadó aktív jelenlétéből születik.

Egy műalkotás, legyen az bármilyen erős, ha nem értelmezhető, akkor nem létezik.

Ezért kell, hogy minden kreatív folyamat feltételezze a befogadónak a jelenlétét.

A szocio-művészetben, eltérően a szocio-kultúrától (ami privilegizálja a folyamatot az

eredménnyel szemben) a végeredmény ugyanolyan fontos, mint az azt megelőző út.

Amikor a szocio-művészeti folyamat résztvevője találkozik a közönséggel, akkor ismeri

fel az általa készített mű hatását.

Értékelni fogja, de legalábbis észreveszi, hogy egy tekintélyes kulturális intézmény a

rendelkezésére bocsátotta az eszközeit, a tudását és az infrastruktúráját az ő

érdekében.

13

Felismeri, hogy azok az érzelmek, amiket teljesen személyesnek gondolt, formát

öltöttek és nagyon hűen és pontosan kerültek bemutatásra, amihez az utómunka is

hozzájárult.

A résztvevők megtapasztalják, hogy ők is a társadalom részei, hogy a nevük felkerül

egy poszterre, és hogy beszélnek róluk a rádióban.

Különösen fontos a közönség visszajelzése, aki megtapsolja és értékeli az elkészült

műalkotásokat.

Még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy nincs semmilyen mondanivalónk, hogy a

tapasztalataink nem érdemesek arra, hogy megosszuk őket, hogy nincs semmink,

amit másoknak adhatnánk, felismerhetjük, hogy tévedtünk, és hogy mindig van valaki,

aki érdekesnek fogja találni azt, amit mondani akarunk.

Értelmezés

Azért, hogy a folyamat egy egészet alkosson, alapvető, hogy valaki kommentálja az

elkészült munkát, lehet az egy kritikus, vagy valaki, aki kiállítja a műalkotást és

megteremti a kapcsolatot az alkotó és a művészet világa között.

Fenntarthatóság

Elég gyakran láttam szocio-kulturális intézményeket a szezon végén, amint éppen

kidobták a workshopokon készült alkotásokat, amiket a résztvevők nem vittek

magukkal.

Ez számomra teljesen abszurd. A művészet szorosan összefügg a megőrzéssel, a

konzerválással.

Mi értelme van az erőfeszítésnek, a rengeteg befektetett érzelemnek, a folyamat által

generált kétségeknek...mit jelent mindez, ha az alkotófolyamat végén a kukában landol

minden?

Ezért az elműlt 15 évben azon dolgoztunk, hogy létrehozhassunk egy virtuális galériát.

Ez egy olyan internetes felület, ahol megjelennek a befényképezett műalkotások, az

alkotó nevével együtt, a műalkotáshoz kapcsolódó kommentárral, és a műalkotás

árával, ami egyébként jól jellemzi a kort, amiben élünk.

Értékesítés

Nem hiszem, hogy holnap özönleni fognak a vevők.

14

Szeretek elrugaszkodni a trendektől és biztos vagyok abban, hogy a technológia

fejlődésével és a megfelelő mentalitással ki fog nyílni a piac. Vannak emberek, akik

szeretik a szépet, a ritka és érdekes tárgyakat, de mégsem engedhetik meg maguknak

Aï Wei Wei vagy Jeff Koen alkotásait. Ha az érzéseiket képesek lesznek előtérbe

helyezni, talán nyitottak lesznek a szocio-művészet elfogadására.

Ugyanúgy, ahogy ma sem számít betegesnek, ha valaki nyitott a mentális

problémákkal küzdő naív művészek alkotásai iránt.

A kétségek egyeteme

Hogy teljes legyen a kör, mindenki, aki megtapasztalt valami különlegeset és fontosat

a socio-művészeti vállalkozás során, képessé kellett, hogy váljon arra, hogy miközben

folytatja a személyes kutatómunkáját, átadhassa másoknak mindazt, amit kapott.

Hogy felvegyen egy másik szerepet a folyamatban és a művészet aktív

hatóanyagainak a továbbadójaként működjön.

Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy részt vegyen a “kétségek egyetemének”

nevezett folyamatban.

A kétségek egyeteme egy falak nélküli iskola, ahol nincsenek tanárok, nincs program

és ami a résztvevőkkel együtt teremti meg a létezésének a feltételeit, a saját

infrastruktúráját, ahogyan a művészeti javaslatai is valós igényekre válaszolnak.

Ahelyett, hogy összegyűjtenénk egy csapat specialistát, mindig azokkal dolgozunk

ennek a kulturális központnak a megalkotásán, akik éppen az adott pillanatban jelen

vannak. Elfoglalunk egy helyet, egy városi szeméttelepet és az elképzeléseinknek és

a szükségleteinknek megfelelően, valamint aszerint, hogy a művészet biotópján

keresztül mit találunk, milyen eszközeink és tudásunk van. Ezeknek az eszközöknek

a segítségével alakítjuk át a rendelkezésünkre álló teret. Előzetes tervezés nélkül

cselekedjünk akkor amikor valamilyen igény felmerül.

Túlságosan hideg vagy meleg van, szükségünk van egy vécére vagy egy színpadra,

akkor lépjünk kapcsolatba a megfelelő intézményekkel és személyekkel.

Rengeteg kulturális struktúra nem talál új közönségre. Sokszor egy maroknyi ember

rengeteg megbeszélés alkalmával belebonyolódik a részletekbe és mivel ezeken a

találkozókon nem vesz részt mindenki, ezért nem is derül ki sosem, hogy mire volna

valójában szükség.

Amikor részt veszünk egy olyan folyamatban, ami értünk történik, és képesek voltunk

véleményt is alkotni, esetleg térfelet választani, kevésbé érezzük magunkat

fogyasztóknak, és elkötelezettebbé válunk a születő dolog iránt, jobban megértjük,

hogy mit keresünk ott és hogy miért kell hozzájárulnunk.

15

Nincsenek illúzióim a kortársaimról és magamról. Nagyon is türelmetlenek vagyunk,

ami a toleranciát és azokat a dolgokat illeti, amiket nem értünk meg azonnal. De ha

lehetetlennek tűnik és mégis megcsináljuk, akkor az művészet.

A plenáris testületnek és a biotópnak köszönhetően felelősségteljes emberek a

tudásuk és a tapasztalataik révén hozzájárulnak ahhoz, hogy áthidaljuk az összes

hiányosságot és nehézséget, amik az aktív hatóanyagok átadása során fognak

jelentkezni.

Az előttünk álló munkához kertre, veteményesekre, csirkeólakra, börtönökre,

fodrászatokra, sminkre, elektromosságra, kommunikációra, jelmezekre, díszletre,

világításra, írásra, színészekre, bérszámfejtőkre, mesteremberekre, énekesekre,

táncosokra, szakácsokra, hegesztőkre, őrökre, ügyvédekre, komikusokra lesz

szükségünk.

Záradék

A documentum az Erasmus+ Program Real Path, Imaginary Path: Art Mediation for

Social Dialogue projetjének szellemi termékeként készült 2018-ban.

A kiadvány a Creative Commons CC BY-NC-SA “Attribution-NonCommercial-

ShareAlike” licence alá tartozik.

A Real Path project az Európai Unió Erasmus+ Programja által valósulhatott meg. Az

Európai Bizottság e kiadvány elkészítéséhez nyújtott támogatása nem jelenti a

tartalom jóváhagyását, amely csak a szerzők véleményét tükrözi, és a Bizottság nem

tehető felelőssé az abban szereplő információk bármilyen módú felhasználásáért.

..