LIX. évfolyam, 29. szám, 2015. július 17.

Publicisztika

Feuilleton

Próza

Interjú

Vers

Visszhang

Könyvkritika

Páratlan oldal

Műbírálat

Szabadpolc

Csengery Kristóf

a szerző további cikkei A NAGY ÁTVERÉS

LIX. évfolyam, 29. szám, 2015. július 17.

(Valentina Lisitsa plays Philip Glass. Decca)

A hatvanas-hetvenes évek új zenéjének lázadó fiataljai régóta az establishment részét alkotják a

világon mindenütt, sokan közülük nagy karriert csináltak, katedrát, díjakat, kitüntetéseket és nem

egy esetben jelentős vagyont szereztek – utóbbit persze csak olyan országokban, ahol lehet

komoly művészettel vagyont szerezni. Ebben a mondatban nincs rosszallás: csupán az élet

törvényeiről beszélünk. A forradalmárok már hajdan, francia földön is hamar átvedlettek egy új rend

kiötlőivé, új naptár kitalálóivá és a nekik nem tetsző fejek leüttetőivé. Ez a világ sora: ahhoz, hogy

valaki mindvégig főállású forradalmár maradjon, korai halál kell. Ott essem el én, / A harc

mezején... Aki sokáig él, többnyire megalkuszik. Persze van olyan is, hogy valaki már kezdetben

sem forradalmár, viszont annak próbál látszani (mert felfedezi a forradalomban az üzletet), és

sikerül is hatásosan látszatot keltenie. Az amerikai zenében akadtak igazi újítók, John Cage,

Morton Feldman, Christian Wolff, mondhatjuk, az volt. Az utánuk következők közül is vitathatatlanul

újat hozott Terry Riley, Steve Reich, Frederic Rzewski. A Reichnél csupán pár hónappal fiatalabb

Philip Glass-szal (1937) azonban mindig is más volt a helyzet. Glass, aki a felsoroltak közül talán

a legszélesebb társadalmi körben aratta a legnagyobb sikereket, olyasfajta népszerű zenét ír,

amiben soha nem volt semmi új vagy eredeti. A leginkább Reich nevével fémjelezhető repetitív

irányzat magasrendűen bonyolult, izgalmas szerkezeteket hozott létre, a zenei textúra

matematikailag és filozófiailag is értelmezhető belső átalakulási mikrofolyamatainak

megfigyelésére buzdítva a hallgatót (aki a Reich-darabok sodrában elmerülve, ha akarta, akár azt

is hihette, hogy őt most éppen elringatják). A repetitív irányzat képes volt architektonikus

nagyformákat alkotni, és a legfontosabbat tette: úgy mondott alapvetően újat, hogy közben mély

értelműen kommunikált a hagyománnyal, újraértelmezett műfajokat, formákat, régi tartalmakat

teljesen eredeti megvilágításban gondolt és fogalmazott újra. Vagyis a szó schönbergi értelmében

volt újZENE ,amely nem elfelejti vagy ignorálja, hanem folytatja a zenetörténetet. Glassnál

ilyesmiről szó sincs.

A Cage-ék utáni generáció legfontosabb képviselőinél valamilyen formában többnyire megjelenik

a popkultúrával, a szórakoztatóiparral való kapcsolatfelvétel, kacsingatás a népszerűségre,

kacérkodás a kommersszel. Ez sem rosszalló megjegyzés: ne feledjük, Amerikáról beszélünk, az

ottani az európaitól lényegileg eltérő alapokon nyugvó kultúra, amelynek a popularitás mindig is

integráns része volt, e tárgyban egymástól gyökeresen különböző alkatú és esztétikájú

művészeket említhetünk Andy Warholtól Leonard Bernsteinig. Glass zenéje klasszikus zenei pop.

De például ki merné mondani, hogy Reichhel ellentétben Glass nem „repetitív”? Ő is ismétel,

mániákusan, rövid képleteket, azután síkot vagy szintet vált, és egy másik képletet repetál,

meglehetősen szabályosan és kiszámíthatóan. Csak hát sajnos ezek a dallami-harmóniai mantrák

primitívek és laposak, ezen kívül nélkülözik az alkotóelemek lassú, permutatív átrendezésének

Reichtől ismert, izgalmas folyamatát. Hármas- vagy négyeshangzat-felbontások, melyek Kesztler

Lőrinc klasszikus Összhangzattanának példáira emlékeztetnek (erős modális beütéssel), unalmas

és üres figurációk. Ezzel együtt Glassnak van saját megszólalásmódja, az ő zenéjét nem lehet

összetéveszteni a Reichével. De egy zene attól még nem lesz jó, hogy felismerhető és

megkülönböztethető.

Kezünkben egy dupla lemezalbum, amelyen korunk egyik divatos zongorista sztárja, az ukrán

származású, de Amerikában élő Valentina Lisitsa (1973) játszik Glasst. Lisitsáról már volt

alkalmam írni az ÉS hasábjain (A született és a csinált, 2015/1–2., jan. 9.), s megfogalmazhattam

azt az véleményemet, mely szerint játéka hidegen és gépiesen virtuóz, máskor modoros. Ez az

érdektelen, de mutatósan pergő játékú zongorista, aki könnyedén elboldogul Schumann és Chopin

legnehezebb műveivel, a kisujjából rázza ki Glass kezdetleges faktúráit – előadói kvalitásai

azonban nem olyanok, hogy izgalmas darabokat tudna faragni belőlük. Igaz, ez másnak sem

sikerülhetne. A kétlemezes album koncepciója világos: csupa zongorazene, melyek közül némelyik

darab eredetileg is erre a hangszerre fogalmazódott (How Now; Mad Rush; Wichita Vortex

Sutra), mások azonban zenekari hangszerelésű opusok átiratai (Michael Riesman munkái). A

huszonegy tételből tizenkettő filmzene-adaptáció (The Truman Show; The Hours; Mishima), Glass

ugyanis közismerten termékeny filmzeneszerző. A filmzene területén mutatott élénk aktivitás Glass

részéről jól működő önismeretre vall: tehetsége valóban olyan jellegű, hogy elsősorban az

alkalmazott művészet kiszolgáló tevékenységére, aláfestésre, illusztrálásra, hangulatteremtésre

teszi őt alkalmassá. Legjobb műve is filmzene, a Koyaanisqatsi (Godfrey Reggio szöveg nélküli

kultuszfilmjéhez, melyet magyarul Kizökkent világ címen játszottak). De ahogyan

aKoyaanisqatsi zenéje sem működik a film nélkül, úgy ezek a kiragadott filmzenerészletek is

üresek, tartalmatlanok egymagukban. A kísérőszöveg írója, Steven W. Thrasher érzékletesen

sugalmazza a „zongorásítás” mögött megbúvó célt: megmutatni, Glass milyen klasszikus, milyen

általános érvényű, milyen maradandó. Sajnos ez az ötlet is fordítva sül el. A zongorára redukált

hangzás az eredetileg ensemble-faktúrájú részletekben az egyetlen maradék vonzerőt veszi el a

zenétől: a hangszerelés változékony színeit.