tudomany-tortenet

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tudomány és történet

Szerkesztette Forrai, Gábor és Margitay, Tihamér


Tudomány és történet írta Forrai, Gábor és Margitay, Tihamér Szerzői jog © 2002 Typotex Kft.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. Fehér Márta köszöntése .................................................................................................................. 1 I. Módszer ........................................................................................................................................... 2

2. Vámos Tibor: Az episztémé lehetősége ................................................................................ 5 3. Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* ........................................... 8

1. Az objektíve meghatározott tudás ............................................................................... 8 1.1. Szabadság és tudás .......................................................................................... 8 1.2. Hit és tudás ...................................................................................................... 8 1.3. A tudás objektíve meghatározott – szabadság nincs ....................................... 9

2. Aluldetermináltság és holizmus ................................................................................... 9 2.1. Az elméletek aluldetermináltsága ................................................................... 9 2.2. Holizmus ......................................................................................................... 9

2.2.1. Ismeretelméleti holizmus .................................................................. 10 2.2.2. Szemantikai holizmus ....................................................................... 10

2.3. Megfigyelési-elméleti ................................................................................... 10 3. Kognitív szabadság .................................................................................................... 11

3.1. Negatív szabadság ......................................................................................... 11 3.1.1. Módszertan, szabályok és kritériumok ............................................. 11 3.1.2. A tudás meghatározatlansága ........................................................... 11

3.2. Pozitív szabadság .......................................................................................... 12 3.2.1. Elméletek .......................................................................................... 12 3.2.2. Normák és elméletek közötti választás ............................................. 12

3.3. Kognitív autonómia ....................................................................................... 13 4. Kényszerek ................................................................................................................ 13

4.1. Logikai kényszerek ....................................................................................... 13 4.1.1. Előfeltevések .................................................................................... 13 4.1.2. A felülvizsgálat módja – a tapasztalati tartalom megőrzése ............. 14

4.2. Kognitív kényszerek ..................................................................................... 14 4.2.1. Kognitív képességek, biológia .......................................................... 14 4.2.2. Tudás és cselekvés, szelekciós kritérium .......................................... 15

4.3. Társadalmi kényszerek .................................................................................. 15 4.3.1. Társas együttműködés ...................................................................... 15

4.4. Szemantikai felemelkedés ............................................................................. 15 4.5. Nem propozicionális tudás ............................................................................ 15 4.6. Implicit normák és módszertan ..................................................................... 16 4.7. Az eredetiség dicsérete .................................................................................. 16 4.8. Interszubjektivitás és megbízhatóság ............................................................ 17

5. Normatív ismeretelmélet ........................................................................................... 17 5.1. A kényszerek jellege ..................................................................................... 18

6. Jegyzetek ................................................................................................................... 19 7. Irodalom .................................................................................................................... 20

4. Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete)

22 1. A tudománytörténész ................................................................................................. 22

1.1. Történeti tények ............................................................................................ 23 1.2. Szemantika .................................................................................................... 26

1.2.1. Fordítás ............................................................................................. 26 1.2.2. Hermeneutika ................................................................................... 27 1.2.3. Nyelvtanulás ..................................................................................... 29

2. A tudós ...................................................................................................................... 32 2.1. Szótlan tudás ................................................................................................. 32 2.2. A visszatekintés perspektívája ...................................................................... 33

3. A tudományfilozófus ................................................................................................. 34 4. Jegyzetek ................................................................................................................... 36 5. Irodalom .................................................................................................................... 39

5. Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* .................. 42 1. Ákos és Gáspár, Anikó és Emese .............................................................................. 42


iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. A nem társadalmi konstrukciója ................................................................................ 43 3. A biológiai nem, a társadalmi nem és a politika ........................................................ 44 4. A nem és a tudományfilozófia ................................................................................... 46 5. Epilógus ..................................................................................................................... 50 6. Jegyzetek ................................................................................................................... 51 7. Irodalom .................................................................................................................... 54

6. Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* .................... 56 1. A naturalizmus pökhedisége és látszólagos alkalmatlansága .................................... 56 2. Mi tehát a naturalizmus? ............................................................................................ 57 3. Ráció és természet ..................................................................................................... 58 4. A naturalizmus mint tudáskövetési eszköz és mint integrációs elv ........................... 59 5. Jegyzetek ................................................................................................................... 61 6. Irodalom .................................................................................................................... 63

II. Fogalom ....................................................................................................................................... 66 7. David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* ................ 68

1. Bevezetés ................................................................................................................... 68 2. Hume ......................................................................................................................... 68 3. Mill ............................................................................................................................ 70 4. Tudásszociológiai esettanulmány .............................................................................. 70 5. Carnap ....................................................................................................................... 72 6. Befejezés .................................................................................................................... 73 7. Jegyzetek ................................................................................................................... 73 8. Irodalom .................................................................................................................... 74

8. Hronszky Imre: „Kuhn”-értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott

szerzőtől .................................................................................................................................. 75 1. Margaret Mastermann paradigmatudománya ............................................................ 76 2. Joseph Rouse két Kuhnja ........................................................................................... 82 3. Jegyzetek ................................................................................................................... 88 4. Irodalom .................................................................................................................... 92

9. Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig ........... 94 1. Transzparencia a köznapi gondolkodásban ............................................................... 94 2. Az ikonikus reprezentáció igénye .............................................................................. 94 3. Szimbolika ................................................................................................................. 95 4. Az intencionális hozzáállás segítségével történő magyarázat .................................... 95 5. Magyarázat és áttetszőség .......................................................................................... 96 6. A fenomenális tudat és a jelentés ............................................................................... 97 7. Jegyzetek ................................................................................................................... 98 8. Irodalom .................................................................................................................... 99

10. Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy

ökologizált episztemológia számára* .................................................................................... 101 1. A reziliencia ............................................................................................................. 102 2. A reziliencia mint megbirkózási képesség (fostering resilience) ........................... 102 3. A családi reziliencia ................................................................................................. 104 4. Episztemológiai következtetések ............................................................................. 104 5. Jegyzetek ................................................................................................................. 105 6. Irodalom .................................................................................................................. 106

III. Történet ..................................................................................................................................... 108 11. Benedek András: Válasz Zénónnak? ............................................................................... 110

1. Bevezetés1 ............................................................................................................... 110 2. Paradoxonok és „ellenvetések” ................................................................................ 111 3. Nem-sztenderd számok és a paradoxonok ............................................................... 112 4. Az érvek felépítése .................................................................................................. 113 5. Az episztemológiai elvek és a mozgás leírása ......................................................... 115 6. Klasszikus kinematika és az egyszerű matematikai mozgáselmélet ........................ 116 7. Jegyzetek ................................................................................................................. 120 8. Irodalom .................................................................................................................. 121

12. Ropolyi László: Az egyenlőség eszméje Newton harmadik törvényében ....................... 123 1. Newton harmadik mozgástörvényének előtörténete ................................................ 124 2. A harmadik törvény Newton munkáiban ................................................................. 125 3. A dinamikai elméletek társadalomtörténetéről ........................................................ 127


v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Newton harmadik törvényének ideológiai jelentősége ............................................ 129 5. Jegyzetek ................................................................................................................. 130 6. Irodalom .................................................................................................................. 132

13. Forrai Gábor: Locke, a mechanika és Isten* ................................................................... 135 1. I. ............................................................................................................................... 135 2. II. ............................................................................................................................. 136 3. III. ............................................................................................................................ 137 4. IV. ............................................................................................................................ 139 5. V. ............................................................................................................................. 141 6. Jegyzetek ................................................................................................................. 142 7. Irodalom .................................................................................................................. 144

14. Ludassy Mária: Magánhangzók és matematika (Rousseau és Condorcet történelemfilozófiája

nyelvelméletük tükrében) ....................................................................................................... 146 1. Jegyzetek ................................................................................................................. 155 2. Irodalom .................................................................................................................. 157

15. Tanács János: Egyedül nem megy?!* (Az euklideszi ötödik posztulátum direkt bizonyításainak

rehabilitációja - egy kollektív episztemológia szemszögéből) .............................................. 158 1. Bevezetés ................................................................................................................. 158 2. A direkt bizonyítások és előfeltevéseik ................................................................... 159 3. Kinek a hibája? A hiba a direkt bizonyítás létrejöttében van? ................................. 162 4. Bizonyítás az örökkévalóságnak? ............................................................................ 164 5. Beszélni vagy beszélgetni? ...................................................................................... 166 6. Individualizmus és kollektivizmus a matematikai elméletek elfogadásában ........... 168 7. Individuális és kollektív elemek a direkt bizonyítások sorozataiban ....................... 169 8. A direkt bizonyítások sorozata az episztemológiai és metodológiai kollektivizmus

szemszögéből ............................................................................................................... 171 9. A direkt bizonyítások értéke a Bolyaiaknál ............................................................. 172 10. Az ötödik posztulátum direkt bizonyítási kísérlete Bolyai Jánosnál ..................... 173 11. Az ÖP direkt bizonyításainak azonnali, kollektív falszifikációja .......................... 174 12. Összegzés .............................................................................................................. 177 13. Jegyzetek ............................................................................................................... 177 14. Irodalom ................................................................................................................ 180

16. Zemplén Gábor: Megroppant szivárvány? ...................................................................... 182 1. I. ............................................................................................................................... 182 2. II. ............................................................................................................................. 182 3. III. ............................................................................................................................ 183 4. IV. ............................................................................................................................ 185 5. V. ............................................................................................................................. 190 6. Jegyzetek ................................................................................................................. 191 7. Irodalom .................................................................................................................. 194

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az ábrák listája

1. Herivel (1965), 159. oldal, 5. ábra alapján ................................................................................. 125

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Fehér Márta köszöntése

Megtiszteltetés és öröm számomra, hogy e néhány sorral csatlakozhatom azokhoz a hazai és külföldi

kollegákhoz, akik hatvanadik születésnapja alkalmából Fehér Mártát köszöntik. Mivel is lehet méltóbban

köszönteni egy tudóst és filozófust, mint olyan írásokkal, melyek a vele való együtt gondolkodás eddigi közös

munkáját folytatják, s maguk is tudományos kutatás és filozófiai elemzés eredményei.

A Fehér Mártának átnyújtandó „Festschrift” pontosan ennek a kritériumnak tesz eleget: úgy köszönti őt, hogy

sokak számára válhat hasznos olvasmánnyá, és érdemben járul hozzá az általa felvetett tudományfilozófiai

problémák tovább gondolásához.

Magyarországon a tudományfilozófia ügye évtizedek óta összekapcsolódik Fehér Márta nevével, az ő kutatói,

tanári, iskolateremtő és tanszékvezetői tevékenységével. Néhányad magával – hadd említsem itt korábbi

szerzőtársát, Hársing Lászlót vagy két nemzedéktársát, Altrichter Ferencet és Bence Györgyöt – az elsők között

kezdett foglalkozni a tudományfilozófia posztpozitivista fordulata által felvetett kérdésekkel. Megkésettségünk

folytán ez lényegében azt is jelentette, hogy magát a tudományfilozófiát, legalábbis elismert és önálló

diszciplínaként, ő honosította meg nálunk.

Fehér Márta egyszerre tudós és filozófus.Tudós abban a kettős értelemben, hogy a tudományok felől érkezett a

filozófia területére, s a filozófiát is tudósként, a tudós racionalitásával műveli. Filozófus a szónak abban a

klasszikus, manapság sokszor szem elől tévesztett értelmében, hogy számára a filozófia nem csupán szakma,

nem csupán az akadémiai munkamegosztás egyik ága, hanem felelős gondolkodás. Ennek köszönhető írásban és

szóban egyaránt megnyilvánuló, sokak által irigyelt pontossága. Aki felelősséget vállal gondolataiért, nem

tűrheti a homályt, árnyalatnyi kétséget sem hagyhat a felől, hogy mit gondol, s hogy pontosan azt gondolja, amit

mond.

Személyiségéből fakadó gondolkodói precizitása bizonyosan szerepet játszik az analitikus filozófia iránti

elkötelezettségében. Amennyire meg tudom ítélni, Fehér Márta sohasem sem vallotta magát látványosan és

hivalkodóan egyik filozófiai iskola hívének sem, de Altrichter Ferenccel és Nyíri Kristóffal kétségtelenül sokat

tett azért, hogy a magyar filozófiai életben meggyökeresedjen az analitikus gondolkodási mód. Anélkül, hogy a

filozofálás bármely módját előbbre- vagy hátrábbvalónak tartanánk a többivel szemben, joggal számíthatunk

arra, hogy az analitikus filozófia meghonosodása javára válik filozófiai kultúránknak, s talán szélesebb

értelemben vett művelődésünknek is. Nem árt újra és újra elismételni az analitikus filozófusoknak azt a

tanítását, hogy a doktrínáknál fontosabbak az érvek. Minden csökönyösségnél és hithűségnél fontosabb, hogy

képesek legyünk fontolóra venni az észérveket, s készek legyünk arra, hogy vallási és ideológiai elfogultságok

nélkül vitassuk meg filozófiai és nemcsak filozófiai problémáinkat.

Tulajdonképpen nem is megengedő módban kell fogalmaznunk. A világ újra és újra eszünkbe idézi, hogy vitális

érdekünk lenne az ésszerűség parancsának betartása. Maximaként ezt akkor is elfogadhatjuk, ha a Fehér Márta

által oly mesterien közvetített tudományfilozófiai vitáknak az a tanulságuk, hogy nincs szabatos meghatározása

annak, amit tudományos vagy általános értelemben racionalitásnak nevezünk.

Fehér Márta persze sohasem fogalmazna ilyen patetikusan. Sohasem akart általános igazságokra okítani, hanem

– mint egyik legnagyobb lélegzetű munkájában, A tudományfejlődés kérdőjeleiben tette – az általa vizsgált

konkrét kérdésekre igyekezett választ találni. E majdnem húsz éve megjelent, de több mint húsz évvel ezelőtt írt

könyvében ki is dolgozta a maga körültekintő, és ma is tartható megoldását a tudományos elméletek

összehasonlíthatóságának problémájára. Számos írása közül azért idézem éppen ezt, mert valaha azt írtam róla,

hogy önálló tudományos eredményein túl kézikönyvként is sokáig lesz haszonnal forgatható. Nem az én

érdemem, hogy a jóslat bevált.

Kelemen János


I. rész - Módszer


Tartalom

2. Vámos Tibor: Az episztémé lehetősége .......................................................................................... 5 3. Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* ..................................................... 8

1. Az objektíve meghatározott tudás ......................................................................................... 8 1.1. Szabadság és tudás .................................................................................................... 8 1.2. Hit és tudás ............................................................................................................... 8 1.3. A tudás objektíve meghatározott – szabadság nincs ................................................. 9

2. Aluldetermináltság és holizmus ............................................................................................ 9 2.1. Az elméletek aluldetermináltsága ............................................................................. 9 2.2. Holizmus ................................................................................................................... 9

2.2.1. Ismeretelméleti holizmus ........................................................................... 10 2.2.2. Szemantikai holizmus ................................................................................ 10

2.3. Megfigyelési-elméleti ............................................................................................. 10 3. Kognitív szabadság ............................................................................................................. 11

3.1. Negatív szabadság .................................................................................................. 11 3.1.1. Módszertan, szabályok és kritériumok ....................................................... 11 3.1.2. A tudás meghatározatlansága ..................................................................... 11

3.2. Pozitív szabadság .................................................................................................... 12 3.2.1. Elméletek ................................................................................................... 12 3.2.2. Normák és elméletek közötti választás ...................................................... 12

3.3. Kognitív autonómia ................................................................................................ 13 4. Kényszerek .......................................................................................................................... 13

4.1. Logikai kényszerek ................................................................................................. 13 4.1.1. Előfeltevések .............................................................................................. 13 4.1.2. A felülvizsgálat módja – a tapasztalati tartalom megőrzése ....................... 14

4.2. Kognitív kényszerek ............................................................................................... 14 4.2.1. Kognitív képességek, biológia ................................................................... 14 4.2.2. Tudás és cselekvés, szelekciós kritérium ................................................... 15

4.3. Társadalmi kényszerek ........................................................................................... 15 4.3.1. Társas együttműködés ................................................................................ 15

4.4. Szemantikai felemelkedés ...................................................................................... 15 4.5. Nem propozicionális tudás ..................................................................................... 15 4.6. Implicit normák és módszertan ............................................................................... 16 4.7. Az eredetiség dicsérete ........................................................................................... 16 4.8. Interszubjektivitás és megbízhatóság ...................................................................... 17

5. Normatív ismeretelmélet ..................................................................................................... 17 5.1. A kényszerek jellege ............................................................................................... 18

6. Jegyzetek ............................................................................................................................. 19 7. Irodalom .............................................................................................................................. 20

4. Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) 22 1. A tudománytörténész .......................................................................................................... 22

1.1. Történeti tények ...................................................................................................... 23 1.2. Szemantika ............................................................................................................. 26

1.2.1. Fordítás ...................................................................................................... 26 1.2.2. Hermeneutika ............................................................................................. 27 1.2.3. Nyelvtanulás ............................................................................................... 29

2. A tudós ................................................................................................................................ 32 2.1. Szótlan tudás ........................................................................................................... 32 2.2. A visszatekintés perspektívája ................................................................................ 33

3. A tudományfilozófus ........................................................................................................... 34 4. Jegyzetek ............................................................................................................................. 36 5. Irodalom .............................................................................................................................. 39

5. Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* ........................... 42 1. Ákos és Gáspár, Anikó és Emese ........................................................................................ 42 2. A nem társadalmi konstrukciója .......................................................................................... 43 3. A biológiai nem, a társadalmi nem és a politika ................................................................. 44 4. A nem és a tudományfilozófia ............................................................................................ 46

Módszer


5. Epilógus .............................................................................................................................. 50 6. Jegyzetek ............................................................................................................................. 51 7. Irodalom .............................................................................................................................. 54

6. Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* ............................. 56 1. A naturalizmus pökhedisége és látszólagos alkalmatlansága .............................................. 56 2. Mi tehát a naturalizmus? ..................................................................................................... 57 3. Ráció és természet ............................................................................................................... 58 4. A naturalizmus mint tudáskövetési eszköz és mint integrációs elv ..................................... 59 5. Jegyzetek ............................................................................................................................. 61 6. Irodalom .............................................................................................................................. 63


2. fejezet - Vámos Tibor: Az episztémé lehetősége

Miért olyan vonzó egy filozófus számára a tudománytörténet, különösen akkor, ha ez a filozófus a

természettudományokból indult el gondolkodói útján? A válasz talán az út maga, azaz annak mába és jövőbe is

mutató tanulsága. Ez az út kevéssé hasonlít a politikatörténet elbeszélő áramára, valójában mai gondolkodásunk

önreflexiója. Ha egyáltalán lehetséges, úgy érdemes itt e gondolkodástükröt keresnünk, mint ahogy az egyén is a

maga történetében keresi önképét. Így válik a tudománytörténet narratív érdekességből mára csiszolt kritikává,

azaz akár gyakorlati módszertanná – persze az avatott kézben, sőt inkább fejben.

Az emberi gondolkodás története talán az ember legfontosabb története, hiszen a gondolkodás az, ami az embert

emberré tette. Ez a történet integrálhatja leginkább materiális gyökereit is, a technika-, a gazdaság- és az

életmódtörténetet, kikerülve az uralkodók és csaták mesekönyveit. Az újra nyitott gondolkodásnak, azaz a

folytonosan materializálódó szellemi haladásnak az alapja a réginek az átértelmezése, a folyamatnak

folyamatként való megértése. A történetben való szemlélet alkalmas arra, hogy a mát se tekintse véglegesnek,

lezártnak, a tévutakon aratott diadalnak, de a jelen gondolkodás frusztrálódásai nyomán se terjesszen lemondó

kétségbeesést. A megismeréselmélet, az episztemológia és annak történeti folyamata talán e tekintetben a

legérdekesebb számunkra.

Ez a történet valóban a legjellegzetesebben emberinek tűnik, hiszen a világról nyert tudatunk, azaz a világ

bennünk lévő reprezentációja és énünk tudata közötti viszonyról szól, azaz a világ és önmagunk viszonyának

számunkra legizgalmasabb részéről. Bár a világ és magunk összevetése során kiterjedésében, bonyolultságában,

időbeliségében a viszony végtelenül aszimmetrikus, mégis két, a matematikából jól ismert nagyságrendi

különbözőségű végtelennel találkozunk, amiből az egyik végtelen a magunk kívülről véges, belülről végtelen

életvilága.

A tükrözés tudata és nem a puszta tükrözés az emberi, és számunkra a kritikus vizsgálat tárgya ez a

tükrözéstudat, az emberi megismerés önbírálata.

A világmodell és annak részmodelljei már kezdettől különös növekményekkel gazdagodtak. Az égi

mechanikához kapcsolódó misztika és a számmisztika is ilyen kiágazás az absztrakció felé, de ez a folyamat

jelentkezik a modellek minden metamodelljében, így a kvantumfizikában és a kozmológiai elméletekben

egyaránt, az ún. szellemtudományoknak pedig a többsége metamodell, voltaképpen világszellemek építésének

egymásutánja.

A kezdeti tárgyi megfigyelések leíró összegzését követték azok a struktúrákkal épített rendezések, amelyek

például az egyiptomi Rhind-papirusz tudományától az euklideszi geometriáig vezettek, és az utóbbi a máig

használt és bővített logikai struktúrákat, következtetési módszereket alapozta meg. Így váltak a visszatérő,

megfigyelésekből összeálló alakzatok tudományai modellrendszerekké, a geometriában immár jó 2300 éve, az

orvoslásban alig több mint egy évszázada.

Ezek a modellek úgy épültek, hogy jó összhangban voltak az adott korban lehetséges megfigyelésekkel, így a

modell az adott korban érvényes volt, tehát a modellből hipotéziseket lehetett felállítani az addig nem ismert,

például jövőbeli jelenségekre. Így lett képes a megfigyelő ember naptárt készíteni, napfogyatkozást előrejelezni.

A modell addig volt érvényes, amíg ennek a megfigyelés - modell - hipotézis - újabb megfigyelés visszacsatolt

láncnak a működése a modellt igazolta.

A korábbi időszakokra jellemző volt, hogy az azelőtt érvényesnek tekintett és túlhaladott modelleket az emberi

tudás gyermekkorának naivitásaként nézték, így léptek túl a ptolemaioszi világképen, a flogiszton és az éter

modelljein, sőt részben a newtoni mechanikán is. Ezért is volt lehetősége a tudomány különböző indíttatású

bírálóinak, fundamentalista hívőknek, sarlatán szemfényvesztőknek, de osztályharcos szociológusoknak is arra,

hogy az adott és érvényesnek elfogadott modelleket és az azokhoz kapcsolódó kutatókat úgy támadják, hogy az

egész folyamatban rendüljön meg a bizalom. Nem az egyes modelleket támadták meg az említett megfigyelés -

modellépítés - hipotézis lánc eszközeivel, hanem magának a módszernek az érvényét tették kérdésessé. Így lett

szemükben és lett az olcsó tömegtájékoztatás demagógiájában a tudomány egésze a hitek, rítusok egyike és

emelkedtek fel a tudományhoz hasonló rangra a mindenféle hitek és rítusok. Válasszuk élesen külön a

megismerés állandóan működő önkritikáját ettől a furcsa és kártékony csemegétől!

Vámos Tibor: Az episztémé

lehetősége


Jogos a kérdés, hogy elfogadható-e olyan, az itt idézett lánctól, a tudomány metamodelljétől eltérő metamodell,

amely nem tart szükségesnek kellő mennyiségű megfigyelést a modellépítéshez és ugyancsak kellő mennyiségű,

reprodukálható megfigyelést a modell érvényesnek tekintéséhez. (Ez utóbbi folyamatrészhez tartozónak

tekinthetjük a cáfolatokkal kapcsolódó feltételeket.) Természetes, hogy egy nagyon lényeges megkötéssel igen,

hiszen semmilyen metamodell nem lehet meggyőződési kényszer. A különböző hitek gyakorlatilag mind többé-

kevésbé az ilyen eltérő metamodelleken keresztül adnak világmagyarázatot. A tudomány metamodellje nem

gyakorolhat erőszakot. (Általában!)

A tudományok viszont valóban a fenti metamodell alapján működnek. Még a matematika is, amely a maga

tovább emelt, absztrahált metaszintje révén kicsit eltérőnek tűnik. Lényegében azonban nem tér el a

metamodelltől, hiszen végső lebontásban a matematika is a tapasztalati valóság általánosítása. Erről ugyan

folyamatos a vita, erős matematikusok hisznek egy a valós világtól független matematikai fogalmi világban. A

matematikának az ideák világába való költöztetése azonban egyfelől nehezebben bizonyítható, mint a jelzett

visszavezetés a mindennapi élmények geometriai-formai, aritmetikai-számolási és mechanikai mozgási

világához. Másfelől amint a matematika a valós világot modellezi – és ez a matematikai modellezés minden

tudományág egyik legfőbb törekvése és fejlődési útja – kiderül, hogy a matematikai absztrakció a tudományos

metamodell lánc legerősebb elemévé válik.

A metamodellekkel szembeni liberalizmus határa a modellek és hipotézisek alkalmazásának hatása, azaz etikai

kérdés. Árt-e a(z akármilyen) metamodell akármilyen alkalmazása a másik embernek, másik embercsoportnak, a

természeti környezetnek? Persze itt is van egy csapdánk. Ugyanis a hatás ellenőrzését a tudomány

metamodelljében vizsgáljuk. Mást nem tehetünk, hiszen a hatás mások objektív világában jelentkezik, őket veri

rabláncra, őket öli meg, nekik okoz szenvedést vagy esetleg boldogságot, vigaszt. A világ „onnan nézve” relatív

objektivitása a tudományon is túllépő etikai probléma, bajlódva az önreflexivitás, a magunk világába zártság

feloldhatatlanságaival. Sajnos vagy szerencsére ettől vagyunk emberek és itt tér vissza az a gondolat, hogy az

episztémé talán a legemberibb valami, út az etikai döntésekhez. Nem véletlenül, a tudományos metamodell

elvetői is megvilágosodásnak nevezik modelljeik forrását.

Eddig szép és „egyszerű”. Tartjuk a tudományos metamodell megismerési sémáját. A nehézség ott kezdődik, sőt

folytatódik, amikor az episztémé sémája az egyes tudományterületek gyakorlatában éppúgy szétszakad, mint

ahogy az egységes világmagyarázó filozófia széttöredezett a megismerések diszciplináris praxisaiban. Az

elegendően nagyszámú tapasztalatok mögött minden valós területen ott állnak a mintavétel bizonytalanságai.

Ilyenek az adott, pillanatnyilag elérhető mérési pontosság, a reprodukálás körülményeinek lehetőségei és

azonossági feltételei, a mintavétel módja, benne nem csak a heisenbergi, de valószínűleg

mindentudományterületen fellépő mérési-beavatkozási kölcsönhatás-bizonytalanság. Gondoljunk csak a

szociológiai kérdőívek problémáira vagy a folyamatok szabályozási-megfigyelési kölcsönhatásaira, ezek

optimálisnak tekinthető időviszonyaira, az ergod problémáira, azaz az egyidejűleg végzett sok mérés (ha ez

egyáltalán lehetséges) vagy az egymás utáni sokszoros egyedi mérés azonosságának kérdésére. Van mérés,

amiben a mikron milliomodrésze az elfogadott hibahatár, van, ahol fényévnyi távolságok. Lényeges befolyásoló

a megfigyelésben annak költsége és haszna, ezek pillanatnyi viszonya.

A meghatározások is változnak. Nem is olyan nagyon régen a vírus olyan kórokozó volt, amit mikroszkóppal

nem lehetett látni, sőt szűrni sem lehetett az adott eszközökkel, olyan volt, mint a Hold túlsó oldala, tudták már,

hogy van, és valami bajt okoz. Ma a finomszerkezete is elemi tankönyvek anyaga. A genetikai kód ismerete a

paleontológia és a kriminalisztika episztéméjét is gyökeresen átalakította. A matematikában is finomodtak a

bizonyítások elfogadásának feltételei. A 18. század legnagyobb matematikusainak tételei mögött

megfogalmazott bizonyítások jelentős része a 20. században újrafogalmazásra, újraértelmezésre szorult. Ezáltal

a metamodell dinamikus folyamattá válik, egyáltalán nem meglepő módon. Így tudjuk tisztelni a tegnap tudását,

így leszünk szerények a maival szemben és nyitottabbak a holnap tudására.

Végül, ha az episztémé maga is relativizálódik, időben és szakterületek szerint is, marad-e egy valamennyire is

egységes episztemikus normánk? Mint példaként említettük, az orvostudomány ma kezd elérni az episztemikus

szigorúság azon szintjére, amelyen a geometria több mint két évezred előtt állt.

Megfogalmazhatunk egy relatív minimumot, az episztémé minimax elvét. Ez megőrzi a tudomány

racionalizmussal kialakított metamodelljét, és megvédi a változások, bizonytalanságok folytonos rongálásaival

szemben. Sőt ezt a dinamikát úgy integrálja a rendszerében, hogy az eredeti racionális célkitűzést folytonosan,

nyitott módon erősíti. Az adott szakterületen az adott időpontban az adott ismeretek alapján elérhető maximális

tapasztalatnyerés és ellenőrzés a metamodell minimális normája. Ennyire vagyunk okosak, pragmatikusak és

etikusak.

Vámos Tibor: Az episztémé

lehetősége


Fehér Márta egész eddigi és még távolról sem lezárt életműve az én értelmezésemben ebben az irányban haladt,

a szabadgondolkodásban a minimax elv szerint, valamint annak pragmájában és etikájában. Egyedi

tudománytörténeti vizsgálatai e modellhez gyűjtöttek tapasztalatot, ezt ellenőrizték tudományos szempontból.

Folytatása következik.


3. fejezet - Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság*

[19]

Két alapvető tapasztalatot minden ismeretelméletnek szem előtt kell tartania. Egyrészt, az emberek

meglehetősen különböző, inkompatibilis nézeteket vallanak – azaz tekintenek tudásnak –, másrészt, úgy tűnik,

mégsem lehet bármit gondolni a világról, azaz nem fordul elő minden logikailag lehetséges nézet. Ezt a két

szempontot összekapcsolhatjuk, ha az ismeretelmélet alapkérdéseit – mi a tudás, és hogyan dönthető el egy

hitről, hogy tudás-e? – a szabadság segítségével fogalmazzuk meg. Mennyiben áll szabadságunkban azt

tekinteni tudásnak, amit akarunk, illetve azt tudni, amit akarunk?

Nyilván már csak az előzőek alapján is feltételezhetjük, hogy bizonyos kényszerek, illetve feltételek korlátozzák

e szabadságunkat. Ebben az összefüggésben az ismeretelméleti elemzés feladata e korlátok, feltételek

felderítése, és a kognitív szabadság értelmezése. Milyen korlátok akadályozhatják meg, hogy a legvadabb

képzelgéseinket tudásnak tekintsük, és milyen szabadság áll az alkotó fantázia rendelkezésére? Az alábbiakban

Quine filozófiáját interpretálva mutatom meg, hogyan működik ez a megközelítés.

1. Az objektíve meghatározott tudás

1.1. Szabadság és tudás

A szabadság kategóriái fizikai esetleg mentális cselekedetekre, kiváltképpen választásokra, vonatkoznak, míg a

tudás propozicionális tartalmakra. Úgy tűnik, mintha itt egy kategoriális hiba, de legalábbis távolság lenne: a

tudást akarnánk a megismerőnek a tudáshoz való viszonya segítségével jellemezni. Mintha a kalapálás

minőségeivel (szorgos, hangos, ügyetlen stb.) akarnánk jellemezni a kalapácsot (kemény, nehéz, kézre álló stb.).

A szabadság kategóriái csak akkor használhatók az episztemológiai kérdések termékeny újrafogalmazásához, ha

kiderül, hogy episztemológiai szempontból a hitek tartalma nem ítélhető meg a megismerő személy hozzájuk

fűződő viszonya nélkül.

A modern episztemológia a hitekre, a meggyőződésekre, vélekedésekre (belief) vonatkozóan értelmezi a tudást,

és figyelmen kívül hagyja annak nem propozicionális formáit. A hármas definíció alapján a tudás előfeltétele a

megismerő megfelelő viszonya az adott hithez, nevezetesenS-nek azt kell hinnie, hogy p, hogy tudhassa, hogy p.

Ezen felül azonban objektív, a megismerő hiteitől független kritériumok határozzák meg, hogy S tudja, hogy p

vagy csak tévesen hiszi azt, hogyp. A szabadság kategóriájának alkalmazásához azt kell megmutatni, hogy ezek

az objektív feltételek önmagukban nem, csak a megismerőnek a hozzájuk, illetve más hiteihez való viszonyában

képesek meghatározni a hitek kognitív értékét. Egy hit akkor és csak akkor minősül tudásnak, ha azt a

megismerő(k) megfelelő feltételek között – a szabadság és a kényszerek később meghatározandó együttese

mellett – elfogadja (elfogadják), vagy elveti(k). Meg kell tehát vizsgálni, hogy tartható-e az a hagyományos

ismeretelméleti nézet, hogy a hitek objektív mérce szerint megítélhetők.

1.2. Hit és tudás

A tudás mibenlétére vonatkozóan nagyon eltérő nézetekkel találkozhatunk a filozófiai vitákban, de a kortárs

episztemológiák, abban egyetértenek, hogy az episztemológia célja, azoknak az általános feltételeknek a

meghatározása, amelyek mellett egy hit tudásnak minősül. 2 [19] Ez lenne a tudás fogalmának a tisztázása. Persze

mit sem ér a fogalom, ha nem tudjuk, hogy a konkrét helyzetben, egy adott hit kapcsán használhatjuk vagy sem.

A tudás elméletének tehát kritériumokat kell szolgáltatnia, amelyek alapján legalább elvileg el lehet dönteni,

hogy egy adott hit, egy adott episztemológiai szituációban tudásnak minősül-e. A kritériumok így egyben azt is

meghatározzák, hogy mi marad meg abból, amit a hétköznapi nyelvhasználat tudásnak tekint. A tudáselmélet

által kidolgozott általános kritériumok, valamint a konkrét episztemológiai szituáció együtt – legalább elvileg –

meghatározzák, hogy egy hit tudásnak tekinthető-e. Episztemológiai szituáció alatt értem azokat, az adott

helyzetet meghatározó körülményeket, amelyek a tudáselmélet alapján a tudásra vonatkozó döntés

szempontjából relevánsak.

Ha tehát működik ez a modell, akkor a tudáselmélet elméletként működik a szándékolt alkalmazási területén, a

hitek halmazán.

MT_2

Margitay Tihamér: Quine,

megismerés és kognitív szabadság*


Nem jelent lényeges különbséget, hogy normatív vagy deskriptív episztemológiáról beszélünk. Mindkét esetben

kell ugyanis alkalmazási eseteket találni a való életben, mindkét esetben diszkriminatívan kell működnie az

elméletnek. Akkor értelmes az elmélet, ha legalább néhány tudásnak tekintett hitünk kiállja a próbát, és ha

felmutat olyan hiteket, amelyek tudásnak minősülnek, és olyanokat, amelyek nem.

1.3. A tudás objektíve meghatározott – szabadság nincs

Ha rendelkeznénk egy ilyen tudáselmélettel, akkor minden szituációban minden hitről objektíve el lehetne

dönteni, hogy tudás-e, attól függetlenül, hogy a személy, akinek a hitéről szó van, mit gondol felőle. Nem

maradna semmiféle meghatározatlanság vagy választási lehetőség arra nézve, hogy mi számít tudásnak az adott

körülmények között. Csak abban dönthetnénk, hogy mit akarunk tudni, milyen tárgyú ismeretekre óhajtunk szert

tenni.

Ekkor az egymással inkompatibilis rivális meggyőződések közül csak az egyik lehet tudás. Ezért csak abban van

választási lehetőségünk, hogy a tudást vagy a nem tudást választjuk, a tudást tekintjük tudásnak, vagy tévesen

hisszük valamiről, hogy tudás, miközben nem az. Abban azonban nincs, hogy mit tekintsünk tudásnak, azaz

hogy inkompatibilis meggyőződések közül, melyiket tekintsük tudásnak. 3 [19]

2. Aluldetermináltság és holizmus

A quine-i ismeretelmélet kiindulópontja hogy a világról szóló tudásunknak meg kell felelnie a tapasztalatnak. A

tapasztalat nyelvileg tagolt és megfigyelési állítások formájában áll rendelkezésre. Vagyis az érzékelést,

észlelést stb. a megfigyelési állítások kapcsolják a többi szintén nyelvileg tagolt hiteinkhez. 4 [19] A

tapasztalatnak való megfelelés ezek után azt jelenti, hogy a tapasztalat alapján kialakított meggyőződéseinkből

adódó, a tapasztalatra vonatkozó elvárások megfelelnek a tapasztalatnak. Ez egyben az elméletek ellenőrzése is.

Egyéb szokásos megfontolásokkal együtt ennyit és nem többet kell feltennünk (másként fogalmazva, kell

elfogadnunk Quine filozófiájából) ahhoz, hogy a két meghatározatlanságot eredményező tézishez – az elméletek

aluldetermináltságára és az ismeretelméleti holizmusra vonatkozó tézishez – eljussunk. Ezeket a kapcsolódó

további alaptézisekkel együtt rekonstruálom.

Tartsuk szem előtt, hogy Quine célja a fenti empirista előfeltevések alapján megválaszolni azt a kérdést, hogy

hogyan lehet az elméleteket a megfigyelések segítségével ellenőrizni. Ezt a kognitív szabadság szempontjából

így fogalmazható meg: mennyiben határozza meg a tapasztalatnak való megfelelés követelménye az

elméleteinket, vagyis azt, hogy mit gondoljunk a világról?

2.1. Az elméletek aluldetermináltsága

Aluldetermináltsági tézis azt állítja, hogy a lehetséges empirikus adatok nem határozzák meg egyértelműen az

elméleteket. Két elmélet leírhatja ugyanazokat a tapasztalatokat, miközben egymásnak ellentmond, illetve

fogalmilag nem feleltethető meg egymásnak. A világnak egymással inkompatibilis, de tapasztalatilag teljesen

egyenértékű leírásai – röviden, a világ empirikusan ekvivalens rendszerei 5 [19] – lehetségesek. A tudomány

története több empirikusan ekvivalens rivális elméletre is példát szolgáltat, közülük talán a legrészletesebben

kidolgozott és biztosan nem egymásba transzformálható a Lorenz–Jánossy-féle, illetve az Einstein-féle speciális

relativitáselmélet.

Az aluldetermináltság hátterében az indukció általános problémája húzódik meg. Az elméleti összefüggések

túlmutatnak a megfigyeléseken. Logikai szempontból ez azt jelenti, hogy az elméleti általánosítások és a

megfigyelések között aszimmetrikus viszony áll fenn. Az elméleti állítások megfigyelési állításokat implikálnak,

de fordítva ez nem igaz, a megfigyelések vagy az adatok semmilyen halmaza nem határozza meg – különösen

nem egyértelműen és logikai érvényességgel –, milyen összefüggés, elméleti általánosítás kapcsolja egybe őket.

6 [19] Biztosan több különböző szabály képes ugyanazokat az adatokat leírni. Az aluldetermináltság tehát az

általánosítás és az egyedire vonatkozó megfigyelések közötti logikai aszimmetria miatt áll elő, és azt fejezi ki,

hogy a tapasztalat és a logika nem határozza meg a tapasztalatról szóló elméletet és annak tapasztalati

értelmezését. Mivel a probléma logikai természetű, az adatok mennyiségének növelésével nem lehet úrrá lenni

rajta. A logikai kapcsolatból következik, hogy az elméleteket nem csak az aktuális adatok nem határozzák meg

egyértelműen, hanem az összes lehetséges adat sem. 7 [19]

2.2. Holizmus

MT_3

MT_4

MT_5

MT_6

MT_7




2.2.1. Ismeretelméleti holizmus

Az ismeretelméleti holizmus azt jelenti, hogy az általánosításaink nem önmagukban vannak kitéve a velük

összeegyeztethetetlen megfigyelések kritikájának, hanem csak az elméletek keretében. Ezt is a megfigyelési és

az elméleti állítások közötti logikai kapcsolat indokolja. Csak elméletek képesek megfigyelési állítást

implikálni, 8 [19] egyetlen teoretikus állítás önmagában nem. Még az olyan primitív megfigyelési állításokból

alkotott megfigyelési kondicionálishoz, 9 [19]

mint a „Ha itt és most holló, akkor itt és most fekete foltot látok” is

hozzá kell tennünk, hogy „A szokásos egyéb feltételek fennállása esetén.”

E logikai kapcsolat azt hozza magával, hogy a megfigyelések nem képesek egyértelműen és logikai

érvényességgel cáfolni egy meghatározott elméleti általánosítást. A vártnak ellentmondó megfigyelés esetén

tehát az elmélet bármely állítását megtarthatjuk, miközben másokat megfelelően módosítunk. 10 [19]

Az ismeretelméleti holizmus doktrínája, mint Quine többször hangsúlyozza, nem azonos az aluldetermináltság

tézisével, noha érvként szolgálhat az utóbbi mellett. „Ha ellentmondó tapasztalatokkal szembesülve az

elméletünk különböző adekvát módosításai között mindig szabadon választhatunk, akkor feltehetően az összes

lehetséges megfigyelés is kevés, hogy az elméletet egyértelműen meghatározza.” 11 [19]

2.2.2. Szemantikai holizmus

A jelentés egy konkrét fogalmának tisztázása nélkül is megfogalmazhatjuk a szemantikai holizmus tételét. A

mondat a minimális használati egység, amely önálló jelentéssel bír. A mondat jelentése a benne előforduló

szavak jelentésétől függ, ugyanakkor a mondat használatának, igaznak tartásának körülményei hozzá is járulnak

a benne előforduló szavak jelentéséhez. A szavak jelentését az határozza meg, hogy milyen igaz mondatokban

fordulnak elő. Így egy mondat jelentése, igazságértéke a nyelv többi mondatához fűződő viszonyán múlik,

amelyet a szavak határoznak meg. Általánosabban, egy nyelvi egység jelentése a nyelv jelentésrendszerének

egészében elfoglalt helyén múlik. Ha tehát egy mondat jelentése, igazságértéke megváltozik, akkor más

mondatok jelentése, igazságértéke is változni fog.

A fenti tézis semmi esetre sem jelenti azt, hogy nyelven kívüli tényezők ne gyakorolnának befolyást a jelentésre.

De a nyelven kívüli faktorok, a világ, a nyelvhasználók konvenciói stb. csak a nyelv egészén keresztül

működnek, és nem lehet őket egyes nyelvi elemekhez hozzárendelni a többi nyelvi elemhez történő hasonló

hozzárendelésektől függetlenül. A mondatoknak, szavaknak csak egy nyelven belül van értelme – vagy azon a

nyelven belül, amelyekhez tartoznak, vagy amelyre az adott nyelv lefordítható.

2.3. Megfigyelési-elméleti

A fentiekben úgy tettünk, mintha a megfigyelési és a teoretikus állítások nyelvtől függetlenül világosan és

egyértelműen elkülöníthetők lennének. A szemantikai holizmus szerint ez távolról sincs így. A tapasztalat

ugyanis mindig egy elméleti keretet feltételez – nem csak szemantikai, de módszertani szempontból is –, és

ezért általában nem független attól az elmélettől, amelyet megerősíteni vagy cáfolni hivatott, röviden, elmélettel

terhes. Szemantikai szempontból a megfigyelési és elméleti állításokban nagyrészt közös a szókészlet, amely

jellemző az elméletre, és a szemantikai holizmus szerint a szavak jelentésüket a nyelv struktúrájában elfoglalt

helyük alapján nyerik. Tehát a megfigyelési állítások szavai hordozzák az elméleti állításoktól kapott

jelentéseket is. A megfigyelési-elméleti elkülönítésnek szigorúan csak egy nyelven belül van értelme.

Következésképp az aluldetermináltsággal összefüggésben az empirikus ekvivalencia értelmezésével

kapcsolatban nehézségek merülnek fel. A tapasztalati egyenértékűség ezért általában csak annyiban

értelmezhető, amennyiben a két elmélet tapasztalatai egy közös nyelven megfogalmazhatók.

A jelen dolgozat vizsgálódásai szempontjából nem is szükséges, hogy két elemélet empirikus

következményeinek halmaza teljesen egybe essen, elég, ha átfedés van közöttük és egyik sem tartalmazza a

másikét. A logikai összehasonlíthatóság már így is biztosított. 12 [19] Ekkor a számunkra elegendő

aluldetermináltsági tézis úgy szól, hogy egy adott alkalmazási területen tapasztalatilag ekvivalens, de összes

empirikus következményeit tekintve egymással nem helyettesíthető és egymásnak a közös alkalmazási területen

ellentmondó elméletek alkothatók.

A megfigyelés és az elmélet közötti különbség még inkább elmosódik, ha megnézzük a tudós vagy akár a laikus

gyakorlatát, amikor az elvárásainak ellentmondó megfigyeléssel találkozik. Gyakran ugyanis a megfigyelést

vizsgálja felül és nem az elméleti állítások valamelyikét. De makacs konfliktus esetén, hosszútávon a

MT_8

MT_9

MT_10

MT_11

MT_12




megfigyelést szoktuk elfogadni, és az elméleti feltevéseket felülvizsgálni. „Ez az elfogultság az, ami a

természettudományt tapasztalati tudománnyá teszi.” 13 [19]

Az állítások között legfeljebb fokozati különbség van, ezt metaforikusan úgy értelmezhetjük, hogy bizonyos

állítások közelebb vannak az érzékszerveinkkel szerezhető tapasztalatokhoz, míg mások távolabb vannak tőlük.

14 [19]

3. Kognitív szabadság

A következőkben vizsgáljuk meg, hogy a fenti, különböző meghatározatlansági tézisek milyen kognitív

szabadságot eredményeznek, és milyen kényszerek meglétét feltételezik a megismerés működéséhez!

3.1. Negatív szabadság

A negatív szabadság a szabadság valamitől, azt fejezi ki, hogy cselekvésünk, választásunk valamifajta

kényszertől, befolyástól mentes.

3.1.1. Módszertan, szabályok és kritériumok

Az ismeretelméleti holizmus miatt az egyértelmű empirikus racionális módszertani szabályok és kritériumok

működésképtelenné válnak. Világos, hogy azok az elméleti állítások, melyekből az előrejelzés származott és az

előrejelzésnek ellentmondó megfigyelési állítás egyszerre nem lehetnek igazak. De arra nincs előírás, hogy az

ellentmondás feloldásához mit és hogyan módosítsunk a hiteink rendszerében.

Az aluldetermináltság egy másik szempontból mentesít minket a módszertani szabályok és a kognitív

kritériumok kényszerétől azáltal, hogy az empirikusan egyformán adekvát elméletek közötti választás kérdését

veti fel. Mivel az elméletek ellentmondanak egymásnak, a kettő nem lehet egyszerre igaz. Ugyanakkor elvileg

nem maradt a választáshoz semmi további támpont, ha az igazságot a tapasztalatnak való megfelelésként

értelmezzük. Továbbá a hiteink aluldeterminált és holisztikus rendszerében elvileg fundamentumként rögzített

hitek sincsenek, hiszen a tapasztalat nem implikál, azaz logikailag nem kényszerít ránk egyet sem, és a rendszer

megengedi, hogy bármelyiket felülvizsgáljuk, feltéve, hogy megfelelően módosítunk más hiteket is. Elvileg nem

tud kritériumot szolgáltatni az igazság vagy az igazolás koherenciaelmélete sem. Nem jelenthet kritériumot a

rivális elméletek koherenciája a többi elméletünknek, hiszen az aluldetermináltság a mindent magukba foglaló

globális elméletekre, világok rendszerére is igaz. Végül nem jelenthet kitüntetett koherenciakritériumot az

elmélet belső koherenciája sem. Még a logikai törvények is úgy léteznek, „mint a rendszer bizonyos további

állításai”, amelyek, ha úgy adódik, felülvizsgálhatók. 15 [19] A felülvizsgálat tehát érintheti a holisztikus egészet

jellemző koherencia standardjait és normáit is, éppúgy, mint a megbízható hitekre – azaz tudásra – vezető

megismerési módszereinket. Az aluldetermináltság és a holizmus biztosítja a megismerő számára a módszertani

kényszerektől és a tudás normáitól való mentességet.

3.1.2. A tudás meghatározatlansága

Ezzel visszatértünk ahhoz a korábbi kérdéshez, hogy vajon milyen szabadságunk van abban, hogy saját szánk

íze szerint értelmezzük a tudás fogalmát. Hiszen ha meghatározott, hogy mi számít tudásnak, akkor csak a tudás

tárgyát illetően van szabad választásunk, egyébként csak tudás és nem tudás között választhatunk. A quine-i

tézisek következtében azonban a tudás szokásos meghatározásai nem jelentenek kognitív kényszert. Sem az

igazság korrespondencia- és az igazolás fundácionalista elméletei, sem az igazság és az igazolás

koherenciaelméletei nem szolgáltatnak olyan különleges státuszú elméleteket, amelyek a többi

meggyőződésünkhöz való viszonyunkat bármely más hitünknél erősebben kényszeríthetné ránk. Hasonlóan nem

jelenthetnek intellektuális kényszert az empirikus, externalista tudáselméletek normái sem. Hiszen ezek

tapasztalati megalapozottsága vagy felülvizsgálattal szembeni ellenállóképessége sem kitüntetett.

Éppen ellenkezőleg! A tudáselméletek metaszintű elméletek, amelyek a világra vonatkozó tudásunkra

vonatkoznak. Quine metaforájával szólva, messze vannak a tapasztalattól, továbbá meglehetősen izoláltak, nem

játszanak közvetlen szerepet a tapasztalatra vonatkozó elméletekben, következésképpen viszonylag

fájdalommentesen felülvizsgálhatók. Ez már abból is látszik, hogy milyen jól megvagyunk vagy egy tucat

egymásnak ellentmondó elmélettel, amelyek közül még feltételesen sem kell elfogadnunk valamelyiket.

Összegezve, ha elfogadjuk, hogy a tudás alapvető kritériuma a tapasztalatnak való megfelelés, és független

feltevésként elfogadjuk a szemantikai holizmust, akkor adódnak a fenti meghatározatlansági tételek, amelyekből

MT_13

MT_14

MT_15




következik, hogy a tudásnak a kiinduló feltevéseken túl nem is lehetnek rögzítettismeretelméleti kritériumai.

Ami persze nem jelenti azt, hogy más tényezők – megismerő mechanizmusaink, társas kapcsolataink, morális

kötelezettségek stb. – ne korlátozhatnák, mit gondolunk a világról, mint ezt később megmutatjuk.

Ha nincs a tudásnak episztemológiailag rögzített kritériuma, akkor nincs alapvető különbség egyfelől a hitek és

meggyőződések, másfelől a tudás között. Ez a különbség csak fokozati lehet, szilárdabb, mélyebb és

felületesebb, hit vagy meggyőződés között.

Végül is a platóni hármas definícióból kiinduló, azt javító tudásdefiníciókból, illetve tudáskritériumokból csak

az első, a személyességi feltétel marad meg: S azt hiszi, hogy p. Ez a feltétel mindössze annyit mond, hogy a

tudás, bármi legyen is az, mindig valakinek a tudása, egy személyé. Továbbá itt van még az empirikus

adekvátsági követelmény: hiteink feleljenek meg a tapasztalatnak. Abban minden tudáselmélet egyetért, hogy

ezek szükséges feltételek, ugyanakkor nem elégségesek. Ennek ellenére ennél többet, úgy látszik, általános

érvénnyel nem lehet mondani.

A fenti eredmények összecsengenek Polányi megállapításával, amely minden igazoláselmélet, és

jusztifikácionista igazságelmélet korlátjára rámutat. „A miértekre egy ponton túl már csak azt tudom válaszolni,

„mert így hiszem”.” 16 [19] Az igazolásnak, beleértve az igazság- és az igazoláselmélet indoklását is, egy ponton

véget kell érnie, ha az indoklást egyáltalán nem szolgáltató végtelen regresszust vagy a körbenforgást el

kívánjuk kerülni. A személyes meggyőződés, a másik kettővel ellentétben, képes garanciát szolgáltatni egy

meggyőződés megbízhatósága mellett – persze nem objektív, a hiba lehetőségét kizáró és végleges garanciát.

Mindazonáltal erre a jótállásra a tudományban és a hétköznapi életben egyaránt támaszkodunk.

3.2. Pozitív szabadság

A pozitív szabadság fogalma a valamire való szabadságra utal: kezdeményezhetjük és megvalósíthatjuk, amit

tenni akarunk.

3.2.1. Elméletek

Az aluldetermináltsági tézis szerint, ha létezik egy elmélet, amely helyesen ad számot a megfigyelések egy

halmazáról, akkor alkotható egy másik is, amely lefedi pontosan ugyanezeket a megfigyeléseket, és

összeegyeztethetetlen az eredeti elmélettel. Általánosítva: figyelembe véve, hogy a tapasztalat nem

elméletfüggetlen, ha a tapasztalatainkat értelmezni tudjuk a világ egy rendszerével, akkor készíthetünk egy ettől

lényegileg különböző másikat, ami ugyanúgy összhangban van a tapasztalatokkal. A világ egymásnak

ellentmondó és radikálisan különböző fogalmi apparátust használó, különböző dolgokról szóló rendszereit

hozhatjuk létre, amelyek tapasztalati szempontból egyaránt megfelelők, és választhatunk magunknak közülük. 17

[19]

3.2.2. Normák és elméletek közötti választás

Az elméletek kialakításának módszerei és standardja, valamint a közöttük történő választás normái ugyancsak

elméletek – ráadásul a megfigyelésektől viszonylag távol eső elméletek, mint a tudáselméletek kapcsán

megállapítottuk –, melyek az aluldetermináltság hatálya alá esve szintén tág határok között szabadon alakíthatók

ki.

Következésképpen az egy adott területen empirikusan egyformán adekvát elméletek közötti választáshoz a

normákat és a választás értékrendjét mi alakíthatjuk ki. Ha az elméletek ellentmondanak egymásnak, a kettő

nem lehet egyszerre igaz, de mint láttuk a meghatározatlansági tézisek miatt útmutatás nélkül maradtunk abban

a tekintetben, hogy hogyan kell az ellentmondást feloldani, és az adott alkalmazási területen mikor, melyik

elméletet válasszuk.

Quine szerint azonban nem szükséges abban az értelemben választani, hogy az egyiket elfogadjuk, míg a

másikat elvetjük. Megtarthatjuk mindkét rivális elméletet, és céljainknak megfelelően használhatjuk őket, akár

váltakozva is. 18 [19] Ez a javaslat azonban nem oldja meg a választás problémáját, hanem csak eltolja azt.

Természetesen rendelkezünk különböző céloknak megfelelő, az empirikus adekvátsághoz képest másodlagos

kognitív értékekkel, mint az egyszerűség, elegancia, termékenység stb. Semmi okunk azonban azt hinni, hogy

ne lehetne tapasztalatilag egyenértékű és a kitűzött célnak egyformán megfelelő elméletet készíteni. Hiszen az

említett és más hasonló tulajdonságok logikailag általában sokkal kevésbé határozzák meg az elméletet, mint a

tapasztalatnak való megfelelés vagy az igazság.

MT_16

MT_18




Továbbá ezek a szempontok homályosak, és ugyanúgy nem kényszerítőerejűek, mint mások, és valószínűleg

egymásnak ellentmondó következtetések adódnak belőlük. Ezeknek vagy más lehetséges értékeknek az

alkalmazása inkább személyes mérlegelés, személyes preferenciák eredménye. De akármilyen gyakorlati

céloknak megfelelően választunk is, mégiscsak választunk, és a pragmatikai cél a választást módszertanilag nem

alapozza meg. 19 [20]

3.3. Kognitív autonómia

Miután az empirikus-racionális módszertan, valamint a tudás- és igazságkritériumok nem működnek, nekünk

kell kitalálni, hogyan válasszunk az elméletek között. Kognitív autonómiával rendelkezünk a tapasztalati

adekvátság követelménye által kijelölt határokon belül. Mi határozhatjuk meg az elméletek kialakításának és a

közöttük történő választás normáit és módszerét. Ez azonban nem csak lehetőség arra, hogy kognitív

preferenciáinkat játékba hozzuk, hanem kényszer is, hogy szabadságunkat gyakorolva a választás módszereit és

normáit kialakítsuk, hiszen választanunk kell, ha akármilyen értelemben használni akarjuk az elméleteinket, és

nincsenek szabályok, amelyekre támaszkodhatnánk. Mi vagyunk saját tudásunk számára a törvényhozók.

Hasonló következményekkel jár a holizmus tézise is. Fel kell oldani az ellentmondást, ami az előrejelzésnek

ellentmondó megfigyelési állítás és azon elméleti állítások között van, melyekből az előrejelzés származott. De

mint említettük hiányzik a szabály, hogy az ellentmondás feloldásához a hiteink rendszerében mit és hogyan

módosítsunk. Esetről esetre kell meghatározni a módosítások szempontjait és kidolgozni a változtatás

módszerét. Hiába vannak általános kognitív vagy gazdaságossági szempontok, mint az egyszerűség,

termékenység, a minimális módosítás elve stb., ezek először is általában egymásnak ellentmondó feltételeket

tartalmaznak, másodszor alkalmazásuk, a belőlük következő lépések nem egyértelműek, harmadszor maguk is

aluldeterminált elméleti általánosítások. Itt ismét a józan eszünkre és személyes preferenciáinkra

támaszkodhatunk – és csak ezekre tudunk támaszkodni.

4. Kényszerek

A fenti megfontolások a szabadság különböző formáit az állítások, illetve igazságértékük meghatározásában

logikai alapon biztosítják. Úgy tűnik mindez Feyerabend mellett szól: minden mehet, bármit állíthatunk, bármit

tagadhatunk, és bármit igazolhatunk (indokolhatunk). Korántsem ez a helyzet. Ellenkezőleg, talán az egyik

legelemibb tapasztalatunk és meggyőződésünk, hogy nem hihetünk bármit a világról. 20 [20] Valószínűleg ez a hit

egy igazi kulturális univerzálé, minden normális ember meggyőződései között megtalálható. Nem is ez az igazi

ismeretelméleti probléma. Sokkal inkább az, hogy hogyan lehet meghatározni, hogy mit lehet és mit nem, és

milyen kényszerek miatt nem lehet bizonyos dolgokat gondolni. Azt szeretném megmutatni, hogy a szabadság

és kényszer fogalmi összefüggésrendszerében termékenyen lehet tárgyalni ezt a kérdést is. Nézzük tehát, mi

lehet ennek az univerzálénak az alapja, milyen logikai, kognitív, társas és morális kényszerek korlátozzák a

parttalan kognitív szabadságot! Ezek a kényszerek mind egyszerre vannak jelen, és mindössze az a közös

bennük, hogy korlátozzák a lehetséges hiteket. A szokásos megközelítések szerint tárgyalásukhoz nagyon

különböző fogalmi-elméleti apparátus kell, amelyek egyszerre nem alkalmazhatók, így meglehetősen

körülményes együttes korlátozó szerepüket egyszerre vizsgálni.

4.1. Logikai kényszerek

4.1.1. Előfeltevések

A meghatározatlansági tézisekhez vezető megfontolásoknak előfeltevését és előfeltételét jelenti az a

meggyőződés, hogy nem gondolhatunk bármit a világról. Azért indulunk ki a megfigyelési állításokból és

vizsgáljuk, milyen a logikai kapcsolata az elméleti állításokkal, mert az az előfeltevés, hogy a megfigyelési

állítás a világról szól. Ez annyit jelent, hogy nem teljesen tőlünk függ, vagyis kényszereket eredményez.

Alkalmazzuk metaszinten Popper követelményét! Az az elméletalkotási módszertan, amelyik nem zárja ki

egyetlen elmélet megalkotását sem a szintaktikailag lehetségesek közül, illetve az a felülvizsgálati módszertan

és koherenciára vonatkozó norma, amely semmilyen szintaktikailag lehetséges módosítást nem zár ki, nem a

világról szól. Hiszen nem szólhat a világról a hiteink rendszere, ha bármilyen a világra vonatkozó hitet

megenged, mert a szolipszista felfogást leszámítva az az előfeltevés, hogy a világ tőlünk legalább részben

független. Fordítva, nem a világról szól a hitek egy rendszere, ha nem következik belőle, hogy bizonyos világra

vonatkozó meggyőződések hamisak. A gondolatmenetünk pedig előfeltételezte, hogy az elméleteink a világról

szólnak, ezért az ilyeneket ki kell zárnunk.

MT_19

MT_20




4.1.2. A felülvizsgálat módja – a tapasztalati tartalom megőrzése

A holizmusból adódik a koherencia kényszere. A felülvizsgálat során helyre kell állítani a hitek rendszerének

koherenciáját. Természetesen a koherencia normái, standardjai nincsenek előre rögzítve, de a standardok

kialakításának és alkalmazásának kényszere következik mind az ismeretelméleti, mind a szemantikai

holizmusból. Az ismeretelméleti holizmus szerint az elméleti állítások egy csoportja ugyanis megfigyelési

következményt von maga után – bármilyen logikai jellege legyen is ennek a kapcsolatnak. Noha ez az állítás is a

fenti gondolatmenet alapján elvileg felülvizsgálható, de ezt a kapcsolatot mint koherenciakritériumot mégis

értelmesnek tűnik fenntartani, ha egyáltalán a tapasztalati alapon történő felülvizsgálat értelmét – azaz a

tapasztalat episztemológiai jelentőségét – meg kívánjuk őrizni, mint azt kiindulásként feltételeztük.

Valójában ezek a logikai kényszerek maradtak meg abból, hogy a hiteink feleljenek meg a tapasztalatnak. Ezen

ismeretelméleti követelmény kifejtéseként ezek jelentik azt, ami módszertani szinten általánosan – objektíve –

rögzíthető. Idáig azonban nem vettük figyelembe a tapasztalatra hivatkozásból adódó összes ismeretelméleti

kényszert. Quine gondolatmenetének erőssége, hogy a tapasztalat helyett megfigyelési állításokból indul ki. Ez

lehetővé teszi az állítások, azaz a hiteink közötti összefüggések feltárását. Ugyanakkor ez a korlátja is, hiszen

nem lehet vizsgálni azt a kérdést, hogyan viszonyulnak az állítások a megfigyelésekhez, tapasztaláshoz, illetve a

megfigyelési, tapasztalási mechanizmusainkhoz. Quine ezeket a kérdéseket a kognitív pszichológia, fiziológia

stb. illetékességébe utalja. Ez azonban csak akkor jogosult, ha a kérdést az empirizmus segítségével

lecsupaszítjuk, és azt vizsgáljuk, hogyan határozza meg az inger (input) a tudományosan-empirikusan

vizsgálható értelemben vett nyelvi viselkedést (output). A kognitív pszichológia közvetlen nem ad megoldást

viszont arra a kérdésre, hogyan határozzák meg a szituációk (a világ) – vagy akár az ingerek – a vizsgálati alany

hiteit, amelyekhez közvetlenül semmilyen tudományos eszközzel nem tudunk hozzáférni, csak interpretáció

útján. 21 [20] Ha elfogadjuk ezeket az érveket, akkor valószínűleg a kognitív tudomány nem lesz képes

megmondani, hogy mit, és miért hisz az ember, hiába törekszik erre. Egy más szerepre azonban alkalmas lehet,

hogy tudniillik kijelölje azokat a kereteket, kényszerfeltételeket, amelyeken belül különböző meggyőződések

lehetségesek.

4.2. Kognitív kényszerek

4.2.1. Kognitív képességek, biológia

Kognitív képességeink, vagyis „természet adta” megismerési eszközeink és módszereink biológiai szinten

korlátozzák hiteink lehetséges rendszereit. Véges észlelési és feldolgozási képességgel rendelkezünk, ami

összehasonlíthatatlanul kevesebb elméleti konstrukció megalkotását teszi lehetővé, mint amennyi szintaktikailag

lehetséges, de ami a legfontosabb, hogy hitek rendszerében stabilitásra kényszerít. A változtatás és a

következmények átvezetése jelentős feldolgozási igényt jelent. A megfigyelési képességeink korlátozott mivolta

is a stabilitás megőrzésére ösztönöz. Az észleléselméletek szerint az észlelések egy része föntről lefelé irányú,

azaz az elvárások, előzetes ismeretek orientálják az észlelést, az észlelések egy része elmélettel terhes. Minél

változékonyabb az elméleti háttér, annál változatosabb, kognitív képességeinket megterhelő észlelési feladatok

merülnek fel. A konzervativizmus nem pusztán pragmatikai megfontolás, hanem kognitív kényszer is.

A megismerő ember fizikai felépítése is szolgáltat feltételeket a lehetséges meggyőződéseire vonatkozóan.

Tegyük fel, hogy a hitek szuperveniencia kapcsolatban állnak az agyi fiziológiai folyamatokkal. Különböző

hitekhez, különböző fizikai konfigurációk tartoznak. Fordítva, azonos fizikai állapotokhoz, eseményekhez nem

tartozhatnak különböző meggyőződések. Ha tehát azt tapasztaljuk, hogy vannak olyan észlelési szituációk,

amelyekben az embernek – egy embernek az élete során végig, illetve különböző kultúrákban élő embereknek –

mindig ugyanazok az idegsejtjei aktívak, akkor ezekhez nem tartozhatnak különböző észleletek, illetve hitek. 22

[20] Kísérletek szerint tényleg vannak ilyenek. 23 [20] Ekkor két alternatíva áll előttünk. Vagy áttérünk az

atomizmusra, miszerint az ember bizonyos megfigyelésekre vonatkozó hitei nagymértékben függetlenek a többi

hitétől, vagy megtartjuk a holizmust, de akkor fel kell tételezni, hogy a hitek kialakítása és felülvizsgálata során

csak olyan konfigurációkat hozunk létre, amely az adott fizikai konstellációhoz tartozó hitet, illetve annak

referenciális tartalmát változatlanul hagyják. Akármelyik lehetséges magyarázatot választjuk is, mindenképpen

az a következtetés adódik, hogy bizonyos hitek – méghozzá Quine szavaival – a tapasztalathoz közeli hitek,

megváltoztatását a biológiai struktúra kizárja, ezeknek a hiteknek a nem hivése, vagy felülvizsgálata nem

lehetséges, azok számára, akik az adott ingerekkel találkoznak. Persze nem lehetetlen, hogy egy megfigyelési

állítást hamisnak minősítünk, azért mert a mögötte álló megfigyelést illúziónak tekintjük. A korlát akkor

működik, amikor át kívánjuk értelmezni az állítás tartalmát.

MT_21

MT_23




Tehát nem pusztán elfogultság vagy pragmatizmus az, hogy hajlamosak vagyunk az empirikus állítás javára

dönteni makacs konfliktus esetén, 24 [20] hanem alkalmasint kognitív kényszer.

4.2.2. Tudás és cselekvés, szelekciós kritérium

Ha a hitek a cselekvések motívumaként és alapjául szolgálnak, akkor felmerül egy szelekciós kritérium is. Nem

lehetnek olyan hitek, amelyek a hitek birtokosának létét fenyegető cselekvések motívumai és alapjai. Ezeknek a

hiteknek a túlélési értéke a birtokosuk számára alacsony, és így kicsi valószínűséggel terjednek a populációban.

4.3. Társadalmi kényszerek

4.3.1. Társas együttműködés

A megismerés társas vállalkozás. Kooperációra van szükség, hogy a nyelv, valamint a hétköznapi kultúrában és

a tudományban előforduló elméletek létrejöjjenek. Az együttműködés feltételez egy közös alapot, a hitek egy

közös rendszerét, ez utóbbi pedig feltételeket jelent az egyének hiteire nézve. A közös alapot a nevelés, a

jutalmazás és a büntetés mechanizmusai alakítják ki és tartják fenn. Ez utóbbiak egy része biológiai

meghatározottságainkra épülnek (étel adása mint jutalom, fájdalom okozása mint büntetés), mások elvont,

bonyolult társas értékeket tételeznek fel (akadémiai tagság mint jutalom, állásában meghagyva teljes fizetéssel

oktatástól való eltiltás mint büntetés).

Tegyük az interpretációs problémát most félre, és vizsgáljuk meg, hogyan működnek, hogyan tudnak egyáltalán

működni a társas kényszerek, amikor minden elmélet aluldeterminált. Amennyire meggyőzőnek tűnik első

látásra a hitek egyértelmű rögzítéséhez a neveltetésre, a társas kényszerekre hivatkozni, annyira homályos is.

Ugyanis bármi legyen a nevelési eszköz, a jutalom vagy a büntetés, mindenképpen tapasztalatként jelentkezik.

Hogyan tud ez a tapasztalat – a nevelés, a társas kényszer – mégis meghatározni, kikényszeríteni egy elméletet a

rivális lehetséges elméletek közül? Közelebbről szemügyre véve három mechanizmus kínálkozik a jelzett

ismeretelméleti feladat megoldására.

4.4. Szemantikai felemelkedés

Az első esetében a meghatározás lehetőségét a szemantikai felemelkedés teremti meg. A megfigyelési

kategórikusokban 25 [20], amelyek számomra a kényszereket közvetítik, nyelvi megnyilatkozások szerepelnek.

Például: „Valahányszor H helyzetben azt mondom „A”, akkor jutalom (vagy büntetés) lesz.” Ebben a sematikus

képben a megerősítés vagy az elutasítás – ha az interpretációs problémától eltekintettünk – közvetlenül az

állításhoz kapcsolódik, legyen az akár a legelvontabb elméleti jellegű állítás. Így a meghatározatlanság korábban

említett okai nem merülnek fel.

Az A állítás közösségi értékelése azonban mindig egy komplex szituációban születik meg, és így elvileg nem

mentes attól a holisztikus problémától, hogy sohasem egyértelmű, melyik állítás váltotta ki az értékelést. Így

nem csak a tapasztalat, hanem a közösség kritikájától is mentesíthetjük az állításokat, ha a szituációkat

megfelelően (át)értelmezzük. 26 [20]

Még ha egyértelműnek tekintjük is, hogy melyik állítás váltotta ki a közösség elismerését vagy elutasítását, ez a

mód akkor is meghagyja a hitek rendszerei közötti választás lehetőségét. Most már nem csak a világok

empirikusan ekvivalens rendszerei között kell választani, hanem ezeket a velük járó szankciókkal vagy

jutalmakkal együtt kell mérlegre tenni. A választás azonban egyébként sem tisztán kognitív értékek alapján

történik. A mérlegelésnél ezután egy további nem episztemológiai, az empirikus adekvátságon és a logikai

konzisztencián túlmutató szempontként a közösség elismerése is megjelenik a többi szempont mellett.

Vegyük észre, hogy elvileg a közösség minden egyes tagja választhat disszidens nézeteket, de ez nem jelenti azt,

hogy a közösség összes tagja egyszerre megteheti ezt. A nagyfokú konszenzus a kultúra és így az egyéni

választás előfeltétele. Itt felmerül a közösségi választás problémája. Csak akkor választhat valaki más nézeteket,

ha a többség a közös nézeteket választja. A többség számára tehát nincs választási lehetőség, de azért lehet

küzdeni, hogy valaki a választással rendelkező kissebséghez tartozzon.

4.5. Nem propozicionális tudás

MT_24

MT_25

MT_26




A második megvizsgálandó eljárás, hogy a közösség a nem propozicionális tudás korlátozásán keresztül

korlátozza az egyén számára elérhető hiteket. A képzés során olyan gyakorlati képességekre, jártasságokra

teszünk szert, amelyek a közösség által preferált hiteket erősítik.

Ha a tudás ismeretelméleti szempontból a világban (önmagunkat is beleértve) való tájékozódásunk eszköze,

akkor azt kell mondanunk, hogy a propozicionális tudás nem a legalapvetőbb és nem is önmagában megálló

tudásforma. A nyelvhasználati, valamint az azzal összefüggő észlelési, megfigyelési képesség kapcsolja a

mondatokat a világhoz, továbbá a nyelv által tagolt világ elemei között találunk további nem propozicionális

képességeket és készségeket is.Propozicionális jellegű hiteink egy bizonyos rendszere feltételezi a nem

propozicionális képességek egy bizonyos rendszerét. Tegyük ehhez hozzá, hogy a nyelv és a nem

propozicionális tudásaink között kétirányú a kapcsolat, nem csak az utóbbiak meghatározóak az előbbire nézve,

hanem a nyelv – mint a világ tagolásának általános elmélete – is befolyásolja a készségeinket, és így hiteink is

befolyásolják nem propozicionális tudásunkat.

Az elsajátított nyelvhasználati, érzékelési stb. képességek támogatják a hitek egy bizonyos rendszerét, mások

kialakítását rendkívül megnehezítik, hiszen az azokhoz szükséges képességeket még külön meg kell szerezni.

A quine-i meghatározatlansági tézisek csak a propozicionális tudáskészleten belül működnek, a társadalmi

kényszerek egy része viszont készségszinten működik. Egy gyakorlatot (így szoktuk csinálni) interiorizálunk,

nem propozicionális tudásunk részévé tesszük, és annak megfelelően cselekszünk (például nem guggolunk a

széken, hanem ülünk rajta). Ez ad lehetőséget a közösség számára, hogy orientálja az egyén hiteit és

meggyőződéseit. A közösség csak olyan nyelvhasználatot tanít meg, csak olyan típusú észlelési és manipulációs

képességeket alakít ki és gyakoroltat az új generáció tagjaival, amelyek a közösség által preferált hitek és

meggyőződések kialakításához és elfogadásához kellenek.

A megfelelő nem propozicionális tudás hiánya, illetve elsajátításának nehézsége képes megnehezíteni új,

szakadár meggyőződések kialakítását, de kétséges, hogy maga a nem propozicionális tudás meg tudja-e

határozni, hogy segítségével mi gondolható, mi hihető a világról. Valószínűbb, hogy a propozicionális attitűdök

emergens tulajdonságok a nem propozicionális tudások felett. Az utóbbiak csak szükséges, de nem elégséges

feltételt jelentenek az előbbiek számára. Így a közösség – készségek képességek kialakításán keresztül –

legfeljebb csak orientálni tudja tagjainak meggyőződéseit, de meghatározni nem. 27 [20]

A gyakorlati tudás hiánya, illetve a hiányzó képességek és készségek megszerzésének nehézsége valójában

pragmatikai szempontként merül fel az elméletválasztásban mint a kognitív erőforrások ésszerű

felhasználásának kérdése.

4.6. Implicit normák és módszertan

A közösségi nyomásgyakorlás harmadik lehetséges módszere szerint az elméletalkotásban és -választásban

olyan módszertani normákat adnak meg, és várják el, hogy az egyén kövesse őket, amelyek a közösség által

preferált meggyőződésekhez vezetnek. A módszertan és a normák maguk is mint meggyőződések szerepelnek a

hitek rendszerében. Tehát ha rámutatással vagy minták segítségével a közösség számomra egyértelműen

meghatározza őket – aminek az aluldetermináltság elvi korlátokat szab –, akkor ezek a továbbiakban úgy

tekinthetők, mint az első eset. Itt az aluldetermináltság, azt jelenti, hogy különböző és a közösségi gyakorlatnak

tapasztalatilag egyformán megfelelő módszertanokat és normákat tulajdoníthatok a közösségnek, amelyekről

egyaránt joggal feltételezhetem, hogy azokat várják el tőlem és egymástól a többiek. De ha már

propozicionálisan megfogalmaztuk őket, akkor a közösség viszonyát egy módszertanhoz vagy

normarendszerhez az első eset alatt tárgyaltaknak megfelelően lehet ellenőrizni.

4.7. Az eredetiség dicsérete

Végül, de nem utolsó sorban, ne feledkezzünk el arról, hogy a közösség nem csak a meglévő hiteket vagy az

azok által kijelölt kereteket akarja tagjaira kényszeríteni, hanem mindig preferálja az újítást, az eredetiséget is, a

vallás- és kultúraalapítókat, a zseniket – jóllehet különböző korokban különböző mértékben és különböző

formákban. Itt, ha lehet, még nehezebb általánosságban bármit is mondani arról, hogy mi számít eredetinek,

zseniálisnak és mi elmebajnak vagy egyszerű hóbortnak. Igaz azonban, hogy történetileg nem az elmebaj és az

újító zsenialitás felcserélése tűnik fel, hanem az eredetiség értékelésének a sokfélesége. Szókratészről még az

elítélői is elismerték zsenialitását, csak károsnak tekintették.

Összegezve, a társas befolyás – a nevelés, a jutalmazás, a büntetés eszközeivel – nem képes meghatározni egy

preferált elméletet, és kikényszeríteni annak választását. Csak azt tudja elérni, hogy különböző pozitív értékeket

MT_27




rendeljünk az elméletek egy továbbra is meghatározatlan csoportjához és negatív értékeket egy másik ugyancsak

többé-kevésbé meghatározatlan csoporthoz. A továbbra is fennmaradó meghatározatlanságon túlmenően az

elméletválasztásban a közösségi értékek kényszerítő ereje sem egyértelmű. A velük járó szankciók vagy

jutalmak orientálnak, néha nagyon durván és fájdalmasan, de nem képesek arra, hogy eliminálják a nem

preferált elméleteket. Az új eszmék hirdetőit néha megégetik, de eszméiket nem irtják ki. 28 [20]

4.8. Interszubjektivitás és megbízhatóság

Az interszubjektív tapasztalat két okból tűnik fontosnak az episztemológia számára. Egyrészt az ismeret

megbízhatóságát hivatott a szubjektív esetlegességtől, önkénytől védeni, másrészt a megismerésbeli

együttműködés előfeltétele.

Bármi legyen is az interszubjektivitás alapja, a publikus megfigyelés, a megismételhető kísérlet, a közös

tapasztalat vagy a megegyezés a megfigyelési állítások igazságértékében stb., mindenképpen a megismerők

valamilyen helyettesíthetőségére épül. Hiszen ha nincs ismeret a megismerő nélkül, akkor a közös alapot sem

lehet megismerőtől függetlenül meghatározni. Az interszubjektív tapasztalat azt jelenti, hogy bárki kerülne az én

helyzetembe, ugyanazt látná (ugyanazt találná igaznak stb.), amit én. Ez feltételezi, hogy a közös tapasztalati

alap szempontjából a biológiai eltérések és a korábban kialakított hitek elhanyagolhatók.

Ha a kooperáció feltételezi, hogy a megismerő csereszabatos, akkor ezzel komoly korlátokat állít a megismerők

szabadságával és a kognitív szempontból releváns egyéni biológiai különbségekkel szemben.

Az interszubjektivitás annyiban jelent garanciát az ismeret megbízhatóságára vonatkozóan, amennyiben a

közösségi ellenőrzést és a közösség általi ellenőrizhetőséget biztosítja. Nyilvánvaló azonban, hogy a különböző

emberek jóváhagyása, egybehangzó bólintása ugyanazokban a szituációkban nem jelent semmiféle garanciát

arra, hogy a hiteik megfelelnek a tapasztalatnak! Az empirikus adekvátság szempontjából az egyetértés nem

elégséges, de nem is szükséges. Előfordult, hogy többségi egyetértéssel találkoztak a kortárs közösségi

tapasztalatnak ellentmondó állítások, pusztán azért, mert a korabeli felfogás szerint nem az empirikus

adekvátság volt az elfogadás (a megismerés és az igazság) alapvető szempontja. Ebből a szempontból akkor a

kizárt kisebbségi vélemény volt a helyes. Az egyéni és a kollektív tévedés között ismeretelméletileg semmi

különbség: sok ember ugyanúgy tévedhet egy irányba, mint egy.

Az egyetértés a megfigyelési állítások igazságában csak akkor jelenthet a véletlennel, az esetleges szubjektív

hibákkal szemben biztosítékot, ha minden ember elkötelezett az empirikus adekvátság mellett, ha mindenki

megpróbálja kognitív eszközeit és képességeit ennek érdekében a lehető legjobban használni. (De a közösség

ismeretelméleti szerepe ekkor sem az egyetértésben, hanem a vélemények különbözőségében, a kritika

sokszínűségében van.)

Az empirikus adekvátság melletti elkötelezettség nélkülözhetetlen az empirikus adekvátsághoz, és valószínűleg

ez a legtöbb, ami általánosságban előírható. Hiszen ha végül is minden tudás személyekben realizálódik, akkor a

helyettesíthetőség elve által biztosítani hivatott közösségi ellenőrzés is csak akkor adhat bármiféle garanciát a

tudás megbízhatóságára, ha az ellenőrző közösség minden tagját az igazság megismerésére (tapasztalati

adekvátságra) való őszinte törekvés vezeti. Az interszubjektivitás önmagában nem garancia, ha a közösség tagjai

nem törekszenek az igazságra, és nem tesznek meg minden tőlük telhetőt annak megismerésére. 29 [20]

5. Normatív ismeretelmélet

Ha a normatív ismeretelmélet kerül szóba, akkor olyan szabályokra és kritériumokra gondolunk, amelyek

előírják, hogyan kell eljárni az ismeretek megszerzése során. Az episztemológia által javasolt ilyenfajta

előírások, módszertanok azonban, mint korábban láttuk, nem képesek az ismeret standardjait szolgáltatni, mert

ezek semmilyen a tapasztalat alapján indokolható feltételt nem adnak, illetve semmilyen biztosítékot nem

jelentenek, annak az alapvető és kevéssé vitatható ismeretelméleti célnak az elérésében, hogy a hiteink

megfeleljenek a tapasztalatnak. Persze mi megtehetjük őket mércének, de ugyan ilyen joggal választhatunk

másokat is. Végső soron minden standard a mi választásunkon alapul.

Minden tudás tehát választáson alapul. A választás pedig etikailag releváns cselekvés, sokféle érték

motiválhatja, és következményi számos értékszempontból megítélhetők. Ebben az új értelemben normatív az

ismeretelmélet.

MT_28

MT_29




Mint az alternatív választási lehetőségekkel való összehasonlításból kiderült, ilyen általános etikai értelemben

normatív a korábban említett elkötelezettség, hogy hiteinket a tapasztalatnak megfelelően alakítsuk ki. És így

ezen az etikai normán nyugszanak a logikai típusú kényszerek is. Hasonlóan a társas kényszerek is ilyen,

nagyon általános értelemben vett etikai normaként orientálják a hitek rendszerei közötti választást.

További kényszerek következnek az általános etikai normákból az ismeretelméleti választásokra nézve, ha

megfontoljuk, hogy a hiteink a cselekvéseink alapját jelentik. Különböző meggyőződésekből különböző

cselekedetek következnek. Lehet, hogy egy passzív megfigyelő, és egy passzív ismeretelmélet számára

„Homérosz istenei és a fizikai objektumok” ismeretelméleti szempontból egyformák, de másképp cselekszünk,

ha az istenekben hiszünk (imádkozunk hozzájuk, szidjuk őket, áldozunk nekik stb.), és másként, ha a fizikai

objektumokban hiszünk (kísérletezünk, kutatóintézetet hozunk létre templom helyett stb.). Ha hitekből folyó

cselekedeteket is figyelembe vesszük, és az elmélet empirikus következményeinek tekintjük – és miért ne

tekintenénk annak –, akkor pusztán empirikus szempontból sem ekvivalens a két elmélet. De ha cselekedeteket

esetleg más jellegű tapasztalati következményeknek tekintjük is, mint amiről eddig szó volt, még akkor is

különböznek az elméletek episztemológiai szempontból. Hiszen a hitek különböző, de empirikusan ekvivalens

rendszerei történetileg más elméletekre, másfajta megismerésre vezetnek.

De térjünk vissza a hitekből folyó cselekedetekhez. Ha a cselekedetekért felelősek vagyunk, akkor felelősek

vagyunk azokért a hitekért is, amelyek megalapozzák azokat – már amennyiben választhatunk különböző hitek

között. Vagyis morális felelősséggel tartozunk azért, amit gondolunk. E morális kényszer általában szintén csak

holisztikusan korlátozza a megengedhető hiteket. Ugyanis a cselekedetek ugyanúgy általában nem izolált

meggyőződésekből, hanem csak a hitek egy csoportjából következnek, mint az elméletek más megfigyelhető

következményei.

5.1. A kényszerek jellege

A fenti tárgyalás a kényszerek és az értékek forrásainak és típusainak jellemzésére szorítkozott, konkrét

kényszerek és értékek elemzése helyett. A kényszerek és értékek olyan forrásait és típusait tekintettük át,

amelyek részint a szabadságot megalapozó quine-i elméletből adódnak, részint pedig a megismerő és a

megismerés általános körülményeiből.

Összességében háromféle kényszer adódott, amelyek különböző típusú és keménységű kényszert jelentenek arra

vonatkozóan, hogy mit gondolhatunk a világról. A logikai-episztemológia kényszerek a kognitív szabadságot

megalapozó ismeretelmélet előfeltevéseiből adódnak, és ezért logikai kényszerfeltételként jelennek meg. A

biológiai felépítésünkből és a kognitív mechanizmusainkból adódó kényszerek fizikai kényszerek, és mint

ilyenek áthághatatlanok. 30 [20] A kényszerek harmadik típusa etikai normaként jelentkezett. Jellegüket tekintve

ezek kényszerek, hiszen definíció szerint nem lehet helyes olyan hitet választani, ami a normáknak ellentmond.

Ezek azonban a gyakorlatban csak annyiban bírnak kényszerítő erővel, amennyire bármely norma.

A tárgyalt kényszerek függetlenek a választható elméletektől, abban az értelemben, hogy nem az alternatívák

közötti választással együtt, annak részeként választjuk őket. De persze nem függetlenek a hiteink teljes

rendszerétől. Itt metaszintű elméletekből adódó kényszerekkel van dolgunk, amelyek a tudásra, a megismerőre

és a megismerésre vonatkozó elképzeléseinkből származnak, és ilyen szempontból függetlenek a tárgyszintű

elméleteinktől, és viszonylagos stabilitással rendelkeznek az utóbbiakhoz képest. A felhasznált metaszintű

elméletek, feltevések három csoportra oszthatók. A quine-i episztemológia alapfeltevései (empirikus

adekvátság, holizmus) transzcendentális jellegű, ugyanezen alapfeltevések alapján felül nem vizsgálható

feltevések, és ezért a belőlük folyó kényszerek sem képezhetik felülvizsgálat tárgyát. Ellenben a második

csoportba tartozó, a kognitív kényszerek alapjául szolgáló, a biológiai felépítésünkre, a szelekcióra és a

szupervenienciára vonatkozó empirikus elméleteket önkényesen rögzítettem és választottam minden további

elmélet választásának alapjául. A harmadikba az erkölcsi normák jellegére és a választást meghatározó

szerepére vonatkozó etikai elmélet tartozik. Az utóbbi két csoportba tartozó feltevések tehát éppúgy

felülvizsgálhatók, mint a többi.

Ami harmadik kategóriát illeti, elképzelhető a hitek olyan rendszere, amelyben a megismerésbeli felelősségről

vagy a megismerésben való együttműködésről egészen más feltevések szerepelnek. A hitek ilyen rendszerének

választásával kapcsolatban egy újabb metaszinten felmerülnek szociobiológia, szelekciós, etikai stb. kényszerek.

De ezek már az etikai elméletek közötti választással kapcsolatos kényszerek körébe esnek. A második csoportba

eső feltevések kiemelése, lévén maguk is empirikus elméletek, önkényesebbnek tűnik. Ezek felülvizsgálata

során eljuthatunk oda, ha például a szuperveniencia helyett egy redukcionista eliminatív materialista elmeteóriát

választunk, hogy nincs is semmiféle kognitív szabadságunk. De szerencse, hogy amíg Quine

meghatározatlansági tézisei menthetők, meggyőzőerejük megőrizhető, addig feltehetjük magunknak a kérdést,

MT_30




hogy akarunk-e egy ilyen redukcionista világban élni. Vagy akarunk-e egy olyanban élni, ahol az embernek

nincs semmiféle felelőssége azzal kapcsolatban, hogy mit gondol a világról, ahol mindig a tapasztalat mögé

lehet bújni. 31 [20] Ez az alapvető választás – tudniillik, hogy választhatjuk Quine-t és a hasonló ismeretelméleti

álláspontokat – a kognitív szabadság fundamentuma és legfontosabb példája. Végső soron tehát a tudás és azon

belül az ismeretelmélet több ponton is az etikán nyugszik. A tudás, azaz a világ egy rendszerének kiválasztása

etikai kérdés – és nem fordítva. Nem az etika, vagy éppenséggel annak lehetősége múlik azon, hogy milyen a

világ az értékválasztást megelőző, az etikailag semleges megismerésben.

6. Jegyzetek

*n Fehér Mártának, aki egész lényével azt sugározza, hogy felelősek vagyunk azért, amit gondolunk.

1Köszönet a cikk írása során nyújtott OTKA és MÖB támogatásért.

2Ebben egyetértenek velük a nem hagyományos tudáselméletek is, mint a tudásszociológia.

3Itt egyszerűsítettem, hiszen elképzelhető, olyan tudásra vonatkozó feltétel rendszer, amelyik bizonyos

episztemológiai körülmények között bizonyos hitekre meghatározatlannak tekinti, hogy tudást reprezentálnak-e.

Azonban ekkor sem áll szabadságunkban, arról dönteni, hogy ezeket tudásnak tekintsük.

4Vö.: „Observation sentences... are reports not of sense data still, but of ordinary external circumstances…

Hence their epistemological significance as a link between our sensory stimulation and our theories about the

world.” (Quine 1990a,. 2.).

5Quine 1975.

6Vö. Quine 1975, 313. és Goodman 1983. Valójában az egyedi eseményre vonatkozó megfigyelési állítások,

melyek alkalmi (occasion) mondatok, azaz bizonyos esetekben igazak, máskor hamisak, csak a konjunkciójukat,

azaz alkalmi mondatokat implikálnak, és egyetlen állandó (standing) mondatot sem, vagyis egyetlen nem

egyedire vonatkozót sem – még a belőlük képzett kondicionálist sem. Ez mutatja, hogy hol a határ az elméleti és

a megfigyelési között, mi az, ami megfigyelhető.

7Quine 1975, 313.

8Az elmélet fogalma a tudományos elméletek esetén többé-kevésbé kielégítően megragadható a szemantikai

nézőpont keretei között. (lásd pl. Balzer et al. 1987.). A hétköznapi tudásunk szempontjából adott

összefüggésben elméleten azon állítások halmazát értjük, amely az adott megfigyelési állítás levezetéséhez kell,

leszámítva a kezdőfeltételekre vonatkozó megfigyelési állításokat.

9Quine 1975, 317-318.

10Quine 1990a, 10-12.

11Quine 1975, 313.

12Ez biztosítja az elméletek közötti logikai összehasonlíthatóságot is. Fehér 1983, 100-104.

13Quine 1975, 314.

14Quine 1999.

15Quine 1999, 148.

16Polányi 1992, I. köt. 24.

17Itt nem foglalkozunk azzal az esettel, amikor az elméletek megfelelő logikai transzformációval egymásba

alakíthatók, vagyis amikor pusztán különböző megfogalmazásokról van szó.

18Különböző opciókat sorol fel, amelyek logikailag konzisztens módon teszik lehetővé, hogy későbbi céljainkra

megtartsuk a rivális elméleteket. Quine 1990a, 14-15.

MT_31




19Igaza van Quinenak, amikor azt mondja, hogy „a fizikai tárgyak... ismeretelméletileg Homérosz isteneihez

hasonlíthatók.” „Az ismeretelméleti vonatkozásban azonban a fizikai objektumok és az istenek csak fokozatilag,

de nem de nem fajtájukban különböznek. Az entitások mindkét fajtája csak mint kulturális feltételezés jelenik

meg gondolkodásunkban. A fizikai tárgyak mítosza episztemológiailag a legmagasabbrendű, mivel

bebizonyosodott, hogy eredményesebb, mint a többi mítosz, mint egy eszköz arra, hogy a tapasztalat folyamába

egy kezelhető struktúrát vigyünk bele.” (Quine 1999, 149.) Igaz, még csakde fokozati különbség sincs –

legalábbis soha nem bizonyosodhat be! A bizonyításhoz szükség lenne az eredményesség és a kognitív

hatékonyság, mind a homéroszi istenek, mind a fizikai objektumok esetén működő elméletére. A látszat ellenére

nem egy módszertanilag megalapozott pragmatikus választásról van szó, hanem esetleges egyéni (vagy közös)

preferenciák műkődnek.

20Itt a tudásról van szó. Más szempontból, triviális értelemben persze teljesen szabadok vagyunk azt hinni, amit

akarunk. (álmodozás, tévedés, véletlen ráhibázás, költészet, gyermeki tudat, pszichiátriai kórképek). Legfeljebb

csak pszichológiai korlátok merülnek fel: mennyiben vagyunk képesek intencionálisan befolyásolni, hogy mit

hiszünk.

21Ezzel a gondolatmenettel kapcsolatban lásd Davidson érvét. Davidson 1980.

22Természetesen ezzel nem állítom, hogy az idegi aktivitás alapján meg lehetne mondani, hogy mit észlel, érez

stb. a vizsgált személy.

23Úgy tűnik, így működnek az úgynevezett kérgi vonásdetektorok, amelyek szelektíven bizonyos szögben álló

élekre, vonalakra reagálnak. Lásd például Atkinson et. al, 1997, 140-141.

24Lásd fent és Quine 1975, 314.

25A megfigyelési kategorikus(observation categorical) Quine szerint a megfigyelésekből összetett legelemibb

állandó mondat (standing sentence), amelyen keresztül az elmélet megfigyelésekhez kapcsolódik (implikálja

őket). Általános formája: „Valahányszor ez, akkor az.” (Whenever this, that.) Quine 1990 b. 10.

26Ez például a félreértéseken alapuló szerelmi komédiák alapvető eszköze.

27A vallásos meggyőződések kialakulását nyilván segíti a vallási gyakorlat, és nehezíti annak hiánya, de nem

teszi lehetetlenné.

28Érdekes, hogy míg a fizikai kényszerek evolúciós szelekciós hatása meggyőzőnek tűnik, addig a társas

kényszerek nem rendelkeznek ilyen szelekciós hatással. Hiába pusztítja el a közösség az eszmék hordozóit ez

nem jelent hátrányt az eszmék terjedésére nézve. Néha pedig éppen az ellenkező hatást váltja ki.

29Vagyis először azt kell elfogadni – mint azt a 2. pont elején feltettük –, hogy az igazságot a tapasztalatnak való

megfelelésként értelmezzük. De esetleg lehetne másként is. Sok kultúrában egy személy, hagyomány, írás, párt

tekintélye fontosabb volt a tudományos közösség számára is, mint a világ megismerésére való törekvés. Itt az

interszubjektivitás semmiféle garanciát nem jelent a tudás megbízhatóságára.

30De ez csak addig érvényes, amíg nem hozunk létre olyan mesterséges intelligenciát, ami kibővíti a

mozgásterünket. A szelekciós kényszer azonban talán még a mesterségesen létrehozott intelligenciára is

kötelező érvényű marad.

31Persze, a fortiori Quine elméletének meghatározatlansági téziseinek feladása is erkölcsi állásfoglalás.

7. Irodalom

Atkinson, R.L. et al. 1997. Pszichológia, Budapest, Osiris.

Balzer, W. – Moulines, C. U. – Sneed, J. D. 1987.An Architectonic for Science, Dordrecht, Reidel.

Davidson, D. 1980. Inquiries into Actions and Events, Oxford, Oxford UP.

Fehér M. 1983. A tudományfejlődés kérdőjelei, Budapest, Akadémia.

Goodman, N. 1983. Fact, Fiction and Forecast, Fourth ed. Cambridge, MA.: Harvard UP.




Polányi M. 1992 Polányi Mihály tudományfilozófiai írásai, I.-II. köt., Budapest, Atlantisz.

Quine, W. v .O. 1960. Word and Object, Cambridge, Mass., M.I.T. Press.

–n1975. On Empirically Equivalent Systems of the World. Erkenntnis, vol. 9., 313-328. p.

–n1990a. Three Indeterminacies. In R. B. Barrett, R. F. Gibson (eds.):Perspectives on Quine, Cambridge, Mass,

Blackwell, 1-16. p.

–n1990b. Pursuit of Truth. Cambridge, Mass., Harvard UP.

–n1995. From Stimulus to Science. Cambridge, Mass., Harvard UP.

–n1999. Az empirizmus két dogmája. In Forrai G. – Szegedi P. (szerk.): Tudományfilozófia szöveggyűjtemény.

Budapest, Áron, 131-151. p.


4. fejezet - Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete)

A Tudományos forradalmak szerkezetének (TFSz) bevezetésében nem kevesebbet állít Thomas Kuhn, mint

hogy az addig megírt munkák torzképet adtak a tudomány történetérol, mi több, kialakítottak egy téves

tudományfölfogást, mely „fogva tart” bennünket. Célként „egy egészen más tudományfogalom körvonalazását”

jelöli meg, mégpedig olyanét, „amelynek forrása magának a kutatói tevékenységnek a története”. 1 [36] Azt

állítja, hogy a korrekt módon megírt „tudománytörténet… gyökeresen átalakíthatja jelenlegi

tudományfölfogásunkat”.2 [36]

Az írásait kicsit is ismerők, persze pontosan tudják, milyen élmény áll e kijelentések hátterében. 1947-ben, egy

tudománytörténeti kurzusra készülve, Arisztotelész Fizikáját próbálta értelmezni, s megdöbbenve állapította

meg, hogy a nagynevű szerző nemcsak tudatlan volt, de számos ponton cserbenhagyta a józan ész is. Nem

akarván elfogadni e sommás megállapítást, Kuhn a szöveg másféle értelmezéseivel próbálkozott, eladdig, míg

végül: „hirtelen új rendbe álltak össze fejemben a töredékek, s egyszerre minden a helyére került.”3 [36] Az

értelmezés e látványos sikere az Arisztotelész által használt, egymással összefüggő fizikai fogalmak („mozgás”,

„minőség” stb.) átértelmezésének eredménye volt. Kuhn ebből arra következtetett, hogy a tudomány

történetében bizonyos esetekben „globális változás következett be ama módban, ahogyan az emberek a

természetet szemlélték és a nyelvet leírására alkalmazták”.4 [36] Arra a megállapításra jutott, hogy a szokásos

tudománytörténeti munkák elfedik e globális változásokat, s olyan torzképet rajzolnak a tudomány fejlődéséről,

amilyennel az arisztotelészi fizika esetében ő is próbálkozott: a jelen tudományának fogalmait alkalmazzák a

múltra, s ami ezek fényében értelmesnek látszik, azt tekintik eredménynek, ami pedig nem, azt a korabeli

tudósok tudatlanságának és irracionalitásának tudják be. Ezen eljárásnak köszönhetően, a tudomány története

egyenes vonalú, a jelenhez vezető fejlődési vonalként ábrázoltatik, s teljesen kimaradnak belőle a globális

fogalmi változások. Az így megrajzolt tudománytörténet azután szorosan összefonódik azzal a

tudományfölfogással, mely szerint nem az a mód az elsődleges, ahogyan a tudósok a természetet szemlélik, s

nem azok a fogalmak fontosak, melyeket leírására alkalmaznak, hanem az, hogy mennyit ismernek a tényekből,

s mennyire igaz elméleteket alkalmaznak ezek rendezésére és értelmezésére. Ez az a tudománytörténeti torzkép

és téves tudományfölfogás, melynek gyökeres megváltoztatását Kuhn célul tűzi ki.

De vajon mennyire nevezhető sikeresnek e cél megvalósítása? Bár Kuhnt (és a TFSz-t) a tudományfilozófia

történeti tudatosságának hőseként szokás ünnepelni, egyes történészeket mégis elgondolkodtatják a fent idézett

program bizonyos implikációi.

a. Levonható-e a történésznek az Arisztotelész-értelmezés során bekövetkezett megvilágosodásából az a

következtetés, hogy annak idején a tudósok is ilyen „Gestalt-switch”-szerű fogalomváltáson mentek át, azaz

a tudomány ugyanúgy változik, ahogy a történész rá vonatkozó értelmezése? A történész „aha-élmény”-t él

át, de ez nem jogosítja fel annak kijelentésére, hogy „az út, melyen én az írott szövegek segítségével

visszafelé haladtam, nagyjából ugyanaz, mint amelyet korábban a tudósoknak - nem szövegek, hanem a

természet vezetésével - előrefelé kellett megtenniük.”5 [37]

b. Ha meg is történt ez egyszer, a modern értelemben vett tudomány kialakulásakor, vajon nem egyszeri

esemény volt-e? Honnan tudjuk, hogy efféle fogalmi forradalmakból állt a tudomány változása az

évszázadok során, s ezért nemcsak ezen epizódot kell másként értelmezni, de újra kell gondolni a tudomány

egész fejlődéséről alkotott elképzeléseket?

1. A tudománytörténész

Kuhn a tudomány új felfogását egyszerűen a tudománytörténetből kirajzolódó kép közvetlen következményének

tekintette: „az új tudománytörténet néhány következményének kifejtésével” „új tudományképet” kell

körvonalazni (kiemelés - L. J.).6 [37] Az általa körvonalazott tudománykép elfogadását persze csakis akkor

tekinthetjük mindenki számára kötelezőnek, ha az nem véletlenszerűen igaz, hanem beláthatóan érvényes

következtetés konklúziója. Ennek fontos feltétele lenne a premisszák igazságának, azaz annak megmutatása,

milyen is volt valójában a tudomány története.

LJ_1

LJ_2

LJ_3

LJ_4

LJ_5

LJ_6

Laki János: A tudomány története - a

történet tudománya (A tudományos

forradalmak igézete)


Erre vonatkozólag Kuhnnak van egy explicit megállapítása és egy implicit föltevése. Explicit módon arra

hivatkozik, hogy „a tudománytörténészek egy része érzi, hogy egyre nehezebben képes eleget tenni azoknak a

feladatoknak, amelyeket a fejlődést az ismeretek és eljárások felhalmozódásával azonosító felfogás rájuk ró”.

Egyre kevésbé képesek megfelelni annak az elvárásnak, hogy egy „növekedési folyamat krónikásai” legyenek,

hogy a tudomány fejlődését „egyes felfedezések és feltalálások felhalmozódásaként” írják le.7 [37] Ez a válság

azonban lehet a tudománytörténet-írás belügye: a tudomány fejlődésére eddig alkalmazott „egyenes vonalú

fejlődés”-modell egy aprólékosabban kidolgozott történeti anyagra nehezen alkalmazható. Ebből azonban csak

az következik, hogy differenciáltabb történészi szemléletmódra van szükség. Azt, hogy a régi („whig”) modell

alkalmazása azért nehéz, mert nincs összhangban a tényekkel, csak akkor mondhatjuk, ha föltesszük, hogy e

történészek (ellentétben az esetleg valamiképp finomított „egyenes vonal” híveivel) valóban azt tárják föl,

ahogyan a tudomány ténylegesen fejlődött. Okkal gyaníthatjuk, hogy Kuhn hallgatólagosan elfogadta ezt a

feltevést. 1947-es élményére úgy emlékezett vissza, hogy „belebotlottam a tudományos forradalom

fogalmába”.8 [37] „Belebotlott”, azaz önkéntelenül észrevett egy ott lévő, objektív tényt. Más helyütt azt írja,

megállapította, hogy a hagyományos tudományfilozófia alapvető dichotómiáit (leíró - normatív, felfedezés -

igazolás, kognitív - szociológiai stb.) nem lehet „az ismeretek szerzésének, elfogadásának és alkalmazásának

valóságos körülményeire vonatkoztatni” (kiemelés - L. J.).9 [37]

Ami azt a megállapítást illeti, hogy a tudománytörténészek egyre kevésbé tudnak megfelelni annak az

elvárásnak, hogy a tudás folyamatos felhalmozódásaként írják le a tudomány történetét, a TFSz megjelenése óta

eltelt negyven év inkább cáfolatnak, mintsem igazolásnak tekinthető. A hivatásos tudománytörténészek ugyanis

nemigen találják a tudománytörténetben sem a paradigmákat, sem a forradalmakat. Mi több, tudománytörténeti

munkáiban maga Kuhn is meglehetősen hagyományos, jellegzetes tudományfilozófiai fogalmait mellőző

szerzőnek bizonyul. Még meglepőbb, hogy amikor „a tudomány valóságos történetéből” fakadó

tudományfilozófiai nézeteit fejti ki, akkor is megmarad az igencsak vázlatos, inkább illusztráló, mintsem

bizonyító példáknál, a részletes esettanulmányok helyett. Miért nem mutatta meg Kuhn, hogy milyen

felismerések vezették e nagyszabású reformra? Miért nem mutatta meg, pontosan hol is történtek forradalmi

változások a nyugati tudomány fejlődésében? Nehéz elhessegetni (s többen nem is próbálták elhessegetni) a

kínálkozó választ: azért, mert nem tudta megmutatni.

Ez azonban csupán az elsődleges diagnózis. Ha részletesebben belemegyünk Kuhn tudományfilozófiájának

vizsgálatába, azt találjuk, hogy helyenként éppenséggel e tudományfilozófia zárja ki, hogy a tudománytörténet

és a tudományról alkotott nézetek között egyszerű következményviszony álljon fönn.

1.1. Történeti tények

Némiképp sarkítva, Kuhn állítása az, hogy az általa föltárt objektív történeti tények azt mutatják, a tudományban

nincsenek objektív tények, a tapasztalatok függenek a „szemléletmódtól” és a használt fogalmaktól. Semmi

meglepő nincs tehát abban, hogy Scheffler öncáfolónak nevezi Kuhn álláspontját, kijelentvén, hogy „ha a

történészek képesek túllépni a partikuláris paradigmákon, s képesek azokat neutrális evidenciákra hivatkozva

értékelni, akkor ugyanezt megtehetik a tudósok is.”10 [37] Ez pedig azt jelentené, hogy nincsenek paradigmák és

forradalmak, vagyis a „tudományfölfogásunk gyökeres átalakításának” egész kuhni javaslata elhibázott. A

másik lehetőség annak elismerése lenne, hogy a történész gondolkodását is paradigmák határozzák meg, de

Kuhn ezt nyilván nem választhatja, részben azért, mert ez ellen a nézet ellen hadakozik, részben azért, mert

ezzel relativizálná a tudománytörténetről általa adott rekonstrukció érvényét.

Ezek azonban csupán logikai lehetőségek, a valóságos helyzet az, hogy Kuhn nem tisztázza a történettudomány

ismeretelméleti pozíciójával kapcsolatos nézeteit, s erre vonatkozó megnyilatkozásaiból különböző koncepciók

olvashatók ki:

A. Bármily meglepő, találhatók Kuhnnál olyan szöveghelyek, melyek azt mutatják, hogy a történettudományt

pozitivista szellemben fogta föl. Eszerint a történettudomány neutrális tényeket gyűjt, s ezekre építi

elméleteit. Putnamtől Hackingig nem is egy vitapartnere nevezte őt pozitivistának, olyan megjegyzéseire

hivatkozva, hogy a történész hipotéziseket alkot, s megnézi, megerősítik vagy cáfolják ezeket az adatok.

Kétségtelen, hogy Kuhn szerette úgy beállítani a dolgot, hogy meglátásai leíró állításoknak,

tudománytörténeti tények általánosításainak tűnjenek. Amikor szemére vetették, hogy tudománytörténeti

munkáiban nem használja jellegzetes fogalmait és fejlődési sémáját, azt válaszolta, szándékosan mellőzi

ezeket, hogy hagyja szóhoz jutni magát a történetet. „Mindazonáltal - írja - amikor visszatekintek, általában

nagyon is elégedett vagyok azzal, amennyire narratívám megegyezik A tudományos forradalmak

szerkezetében megadott fejlődési sémával.”11 [37] A tények mintegy magukért beszélnek, függetlenek az

értelmező sémáitól, s képesek azokat korrigálni. Ez a magától értetődőnek tekintett feltevés jelenik meg

abban az állításban, hogy Kuhn mintegy szemügyre vette a tudomány „valóságos történetét”. De ha a tények

LJ_7

LJ_8

LJ_9

LJ_10

LJ_11





valóban magukért beszélnek, hogyan és miért esett tévedésekbe a korábbi tudománytörténet, miért írták le

egyenes vonalú fejlődésként a tudomány történetét?

• Erre a kérdésre a fejlettségbeli különbözőség adna választ. Ez az előbbi tétel neopozitivista változata: a

történelem abban különbözik a fizikától, hogy egyelőre nem sikerült kidolgozni az adatgyűjtés standard

eljárásait és nem sikerült megtalálni az érvényes törvényeket. A humán- és társadalomtudományok

ugyanolyan tudományok, mint a természettudományok, de még preparadigmatikus állapotban vannak.12

[37] Ez az állítás azt jelentené, hogy a „hagyományos tudományfelfogás” egyik (nem is mellékes) tételét, az

„egységes tudomány” neopozitivista koncepcióját változatlanul hagyják a tudománytörténeti felismerések.

Azzal, hogy a történettudományt a „fejletlen” tudományok közé sorolja, Kuhn arra a paradox álláspontra

helyezkedik, hogy a fejletlenebb történettudomány szállítja azokat a tényeket, melyekre hivatkozva

gyökeresen át kell alakítanunk a fejlett tudományok által megismert tények státuszára vonatkozó

episztemológiai meggyőződéseinket. Ez az önmagában véve is furcsa következmény rögtön

elfogadhatatlanná válik, amint eszünkbe idézzük, hogy a „fejletlenség” Kuhn szerint azt jelenti, nincsenek

módszertani standardok, kritériumok arra vonatkozólag, hogy mit is kell ténynek tekinteni. Iskolák harca

zajlik, s az egyes iskolákhoz tartozó történészek különböző tudománytörténeteket rekonstruálnak,

különböző tényeket prezentálnak.

• E következmény elkerülése érdekében feltehetnénk, hogy egyszer a történettudomány is eléri a

természettudományok fejlettségét, de a kuhni keretben ez azt jelenti, hogy a jelenlegi preparadigmatikus

stádiumból eljut a paradigmatikus stádiumba. Ez semmit sem segít, hisz ennek eredményeképp a

különböző paradigmákhoz tartozó történeti iskolák által előállított tudománytörténetek az

összemérhetetlenségig különböznének egymástól.

• Az utolsó lehetőség: a történettudomány idővel odáig fejlődik, hogy képes lesz rekonstruálni a „valóságos”

tudománytörténeti folyamatot - „ahogyan az valóban volt”. Ez lenne az a pont, melynél a

tudományfejlődés kuhni felfogása végképp falszifikálódna, hiszen ez azt mutatná, van egy tudomány, mely

független a mindenkori paradigmáktól, magukat a tényeket képezi le, mégpedig egyre pontosabban. Kuhn

természetesen kísérletet sem tesz egy efféle történeti metodológia kidolgozására, s erre jó oka van: ha

sikerülne is e történelemmetodológiát létrehozni, igencsak nehéz lenne épp egy ilyen objektív, realista

tudománnyal demonstrálni, hogy a tudomány mint olyan, nem képes arra, hogy magukat a tényeket

ismerje meg.

Ezzel a kör bezárul: ha a történettudomány nem képes neutrális történeti tényeket szállítani, a kuhni

tudományfölfogás ezért nincs igazolva, ha képes, akkor azért.

Természetesen ez a konklúzió elfogadhatatlan. Annál is inkább, mert ha valakinek, hát a tudománytörténésznek

igencsak szüksége lenne objektív tényekre vagy legalább széles konszenzusra abban a tekintetben, hogy mely

történeti tények tekinthetők a „valóságos történeti folyamat” elemeinek. Ugyanis a Kuhn által a

tudománytörténet elé állított cél sokkal szigorúbb, mint amit a természettudományoknak el kell érniük. Az

utóbbiak esetében nem az elméletek igazsága, a realitáshoz való közelsége az elfogadás kritériuma, hanem az,

mennyire alkalmas rejtvényfejtő eszközök. Ezzel szemben, a tudománytörténész ideális célja annak föltárása,

amit az általa vizsgált kor tudósai valóban gondoltak, amilyen értelmet valóban kapcsoltak szavaikhoz. Azaz, a

tudománytörténeti leírásnak egy a természettudományosnál sokkal szigorúbb értelemben igaznak kell lennie!

Miközben a „fejlett” természettudományok vonatkozásában Kuhn teljesíthetetlenül erősnek tartja a realizmus

követelményét, a preparadigmatikus állapotból kikászálódni nem tudó tudománytörténet elé nem szabhat egy

erős realizmusnál kisebb célt!

Talán ez az ellentmondás magyarázza, hogy Kuhnt egyszer-egyszer megkísérti a

B. módszertani dualizmus gondolata. Történészi munkájának kezdetén, mint „filozófiai érdeklődésű

fizikusnak”, az volt a véleménye, hogy a történelmet a természettudományokhoz hasonlóan, azaz az „átfogó

törvények” modelljét alkalmazva lehet művelni.13 [37] Ahogyan azután tapasztalatokat szerzett a történészi

munkáról, rádöbbent, bármilyen előnyei legyenek is az átfogó törvény modelljének a természettudományban,

„szinte tökéletesen használhatatlan a történelemre alkalmazva”.14 [37] A történésznek, mint egy gyakorlatban

elsajátítható képesség birtokosának, „a történeti megértés autonómiáját”15 [37] (kiemelés - L. J.) kell

oltalmaznia, elismerve, hogy „a történeti megértésnek olyan autonómiája (és integritása) van”, mely ellenáll

annak, hogy általános formulákra redukáljuk.16 [37] A történész más viszonyban áll vizsgálatának tárgyával,

mint a természettudós. Mivel a hipotézisek sokkal pontatlanabbak, kevésbé egyértelműek, mint a

tudományban, mindig vitatott, hogy a hipotéziseket megerősítik az adatok vagy sem. „Ha az előzetes

LJ_13

LJ_14

LJ_15

LJ_16





elvárások nem egyszerűen értelmetlenek, akkor az őket képviselő történész rendszerint képes azokat igazolni

(can make a case), anélkül, hogy adatait tudatosan meghamisítaná.”17 [37] Ahogy a természettudósok

megfigyelései, úgy a történeti adatok is képesek (s engedni kell őket) visszahatni az elvárásokra, szerepük

van azok átalakításában. „Ez a mechanizmus azonban eltérően működik a tudományban és a történetírásban,

s ez döntő különbséget eredményez ezek optimális kutatási stratégiájában.”18 [37] (kiemelés - L. J.) A

történész adatai ugyanis „rendkívül halkan beszélnek. Csönd szükséges ahhoz, hogy egyáltalán meg lehessen

őket hallani.”19 [37] Ez a „csönd” azt jelenti, a történésznek kísérletet kell tennie arra, hogy megszabaduljon

előzetes ítéleteitől és elvárásaitól,20 [37]azaz, mintegy ki kellene lépnie paradigmájából. A korábbiakban úgy

látszott, az, hogy a történettudományok fejletlenek, vagyis nem rendelkeznek paradigmával, csupán

kontingens történeti tény. Most azonban azzal a megfontolással szembesülünk, hogy - az adatok „halk”

voltából következően - a létező paradigmától is meg kellene szabadulni. Más kutatási stratégiára van szükség,

vagyis a természet- és történelemtudomány módszertani különbözősége a vizsgált adatok természetéből

következő szükségszerűség.

A történetei adatok ezen elismert „puhasága” nehézséget jelent a tudományfölfogás átalakítását a

tudománytörténetre alapozó érvelés szempontjából, hiszen, ha az adatok nagyon ki vannak szolgáltatva az

interpretációknak, akkor nincsenek tények, illetve ellenkező interpretációk is ugyanúgy (esetleg ugyanazokra) a

történeti tényekre támaszkodhatnak. Kuhn éppen azt veti a „kézikönyvtörténet” szemére, hogy a

paradigmaváltás után újraszelektálja, újrarendezi és átértelmezi a tudománytörténeti tényeket, új történetet hoz

létre, „láthatatlanná téve” így a tudományban bekövetkezett forradalmakat.21 [37] Ha most elismeri, hogy a

történész szinte mindig képes adatokkal igazolni prekoncepcióját, akkor milyen alapon veti el a hagyományos

tudománytörténetet? Honnan tudja, hogy ő a „valódi” történetet látja, s nem ugyanúgy egy változatot, mint azok,

akik „whig” történetet írnak?

Erre a kérdésre már nemigen lehet racionális módszerre hivatkozó választ adni, de néhány alkalommal Kuhn

odáig is elmerészkedik, hogy a történész és a múltbeli tudós közötti közvetlen kapcsolatra céloz:

B.a. Az Einfühlung-elmélet a módszertani dualizmus szélsőséges, a tudomány racionális előírásaival már nem

sok kapcsolatot tartó változatának tekinthető, mégis ilyesfélére utal az a megjegyzés, hogy a történésznek

csöndre, odahallgatásra, mondhatni valamilyen speciális kifinomultságra van szüksége annak meghallásához,

mit is mondanak az adatok. A történész és a tudós „optimális kutatási stratégiájában” mutatkozó „döntő

különbség” eszerint az, hogy a történész nem annyira szabályok, a természettudományokéhoz hasonló vagy

azoktól különböző módszerek szerint jár el, hanem szabályok nélkül: a történettudománynak nincsenek általános

módszerei, a történész inkább személyes érzékenységére, intuícióira hallgat. Nem tudni minek köszönhetően, de

a ránk maradt dokumentumokat vizsgálva egyszer csak „helyére kerül minden”, ahogyan ez Kuhnnal is

megesett, mikor Arisztotelész Fizikája fölött töprengett. E megvilágosodás eredményeként, „megtanultam

bizonyos mértékig úgy gondolkodni, mint egy arisztoteliánus fizikus” - írja.22 [37]n

Kuhnban - jórészt a pszichoanalitikus terápiája során szerzett tapasztalatai, valamint Freud bizonyos művei

hatására - kialakult az a meggyőződés, rendelkezik azzal a történészi képességgel, hogy „be tud hatolni más

emberek elméjébe” (to climb into other people's heads).23 [37] Úgy vélte, ez fontos technika, mely lehetővé teszi

„annak kiderítését, hogyan gondolkodtak [a régi tudósok], miért hitték, amit hittek, s miért változtatták meg

meggyőződésüket.”24 [37] Mivel ez a technika „tiszta gondolatok dinamikus kölcsönhatásának”25 [37]

vizsgálatában áll, a tudománytörténésznek nem is kell figyelembe venni semmiféle külső körülményt. Állítása

szerint, amikor a TFSz-t írta, úgy gondolta, eljárása „kizárólagosan internalista”.26 [37]

Ameddig csak arról van szó, hogy a vizsgált történeti személy vagy korszak „gondolkodásmódjával való

azonosulás” Kuhn egyéni próbálkozása a múlt megközelítésére, addig ez csupán az ő személyes heurisztikája, s

ennyiben mások számára érdektelen. De nem mindig áll meg ezen a ponton, s ebből származnak történészi

naivitást tükröző kijelentései. Számos alkalommal ugyanis úgy állítja be a dolgot, mintha a

(tudomány)történészek által követendő módszerről lenne szó: „a történészeknek… bele kell képzelniük magukat

a vizsgált közösség világába” (situate themselves imaginatively in its world).27 [37] (kiemelés - L. J.)

Természetesen nem akarom azt sugallni, hogy Kuhn tudatosan a 19-20. század fordulóján divatos „Einfühlung-

elmélet”-et tekinti a történettudomány adekvát módszerének. (A TFSz megjelenése utáni kritikákban felmerült

az a gondolat is, hogy Kuhn a „megértés-” „belehelyezkedés-elmélet” képviselője lenne, de ő elhatárolta magát

ettől.28 [37]) Inkább arra utalok, hogy valójában nincs egy igazán átgondolt történészi módszertana, s ennek

következménye, hogy időnként naiv megállapításokat, nem operacionalizálható javaslatokat tesz. Amikor úgy

fogalmaz, „…a történésznek azt a kérdést kell feltennie, mit gondolt az általa vizsgált tudós arról, hogy mit

fedezett fel, s mit tekintett e felfedezés alapjának”,29 [37] természetesen a tudománytörténetre utólag ráerőltetett

interpretációktól óv. Az az előírása, hogy „újítókkal foglalkozva, a történésznek meg kell próbálnia úgy

LJ_17

LJ_18

LJ_19

LJ_20

LJ_21

LJ_22

LJ_23

LJ_24

LJ_25

LJ_26

LJ_27

LJ_28

LJ_29





gondolkodni, ahogyan ők gondolkodtak”,30 [37] elfogadható heurisztikus előírás. A baj inkább az, hogy egyik

sem ad semmiféle szabályt vagy kritériumot ahhoz, hogyan is kellene megállapítani, „mit gondolt a vizsgált

tudós”, hogyan „gondolkodtak ők”, és a történész erre vonatkozó elgondolása vajon helyes-e, vagy pusztán

számára evidens. Ugyanezt jelzi az is, hogy a történész eljárásához nem annyira a tiszta intellektust, értelmet

jelöli meg eszközként, hanem egy másik mentális képességet: a képzeletet. Ennek (ellentétben az értelemre

alkalmazható logikával) valóban nincsenek racionális szabályai.

Ha a történész valóban be tudna hatolni az általa vizsgált személyek elméjébe, képzelete segítségével

közvetlenül azonosítani tudná, mit is gondoltak, ez egyfajta választ adna Scheffler ellenvetésére. Azt mondhatná

ugyanis Kuhn, hogy a természettudományokban a paradigmatikus szemléletmód begyakorlása következtében

nincsenek neutrális tények, vagyis éppen azért, mert az individuális tudósra a képzés során rákényszerítik egy

közösség szentesített látásmódját. A történelem azonban ebben az értelemben nem tudomány, itt nincsenek

paradigmák, a tudósok mintegy „szabadon lebegve”, individuumokként, direkt módon kerülnek kapcsolatba a

tényekkel. A történész ilyen eljárásának meglenne az az előnye, hogy a felismerések nem módszerek és nem

fogalmak közvetítésével történnek, így ez a megismerés független a fogalmi sémák és módszerek történeti

változásaitól. Másfelől azonban meglenne az a hátránya, hogy a történész által talált „tények” a legcsekélyebb

univerzalitásra sem tarthatnának igényt, így bizonyítóerejük a nullához közelítene. Ez a megoldás lehetővé

tenné, hogy különböző történészek különböző tényeket azonosítsanak, s Kuhnnak pontosan ezt kell elkerülnie,

ha azt állítja, hogy a tudománytörténet és a tudományfilozófia között következményviszony áll fenn.

Összefoglalva: a tudománytörténet és a tudományfilozófiai nézetek közötti következménykapcsolat premisszáit

Kuhn ismeretelméleti értelemben egyáltalán nem tisztázza. Ha a tudománytörténet nem tudományos

módszerekkel dolgozik, akkor azért nem tud szállítani olyan tényeket, melyek egy efféle következtetés

premisszái lehetnének. Ha van valamilyen módszere, akkor azt ki kellene dolgozni, meg kellene mutatni, hogy

az miért mentes attól a történeti meghatározottságtól, melytől a természettudomány módszerei nem mentesek.

Erre azonban kísérlet sem történik. Különböző, kidolgozatlan és egymással összeegyeztethetetlen

ismeretelméleti elgondolások bukkannak föl, de egyik sem bizonyul alkalmasnak arra, hogy neutrális történeti

tényeket biztosítson a tudományfelfogás gyökeres átalakításához. A zűrzavar arra utal, hogy Kuhn nem tud mit

kezdeni e probléma ismeretelméleti vonatkozásaival, s inkább kikerüli, mintsem megválaszolja az ezekre

irányuló kérdést.

1.2. Szemantika

1.2.1. Fordítás

Ellentétben a történeti tények ismeretelméleti státusza iránti viszonylagos közömbösségével, ugyanezen kérdés

szemantikai vetületének komoly figyelmet szentel Kuhn. Felfedezése ugyanis nem pusztán az, hogy a

tudományos gondolkodásban időnként karakterisztikus változások következnek be, s ennek eredményeként

megváltozik az igaznak tekintett állítások halmaza. Azt is állítja, ezzel együtt radikálisan megváltozik a

jelenségek leírására és értelmezésére használt fogalomkészlet is, a változások összemérhetetlen nyelveket, s

ezzel az egyes korszakok között kommunikációs zárlatokat eredményeznek. Az az állítás, hogy a régiek egészen

más fogalmakban gondolkodtak, mint mi ma, nemcsak azt a kérdést veti föl, vajon történeti tényekről számol-e

be Kuhn, hanem egyúttal azt is, hogy amennyiben igen, akkor hogyan képes e beszámolóra, hogyan juthat annak

egyszerű megállapításánál tovább, hogy „a régiek érthetetlen zagyvaságokat beszélnek”?

Ehhez a kérdéshez kapcsolódik a Kuhn-kritika egy másik vonala, mely szerint az új tudományfilozófia nemcsak

episztemológiailag körben forgó, de szemantikailag is öncáfoló. Ismét arról van szó, mint az ismeretelméleti

kérdésnél: Kuhn elfelejti önmagára, s egyáltalán a történészre vonatkoztatni tézisét. Ha ugyanis igaza van abban,

hogy az egymást felváltó paradigmák képviselői egymással összemérhetetlen fogalmi készleteket használnak,

akkor ugyanez a helyzet a mindenkori történész és a korábbi paradigmák nyelvét használó tudósok

viszonylatában is. Miközben kommunikációs zárlatról, s a különböző paradigmákban használt nyelvek

összemérhetetlenségéről beszél, a 20. századi nyelvvel mégis kifejezi a régi korok elméleteit. Putnam szerint, ha

az inkommenzurábilitás valóban létezne, akkor „más kultúrák tagjait, beleértve a 17. századi tudósokat, csak

úgy tekinthetnénk, mint ingerekre reagáló állatokat… Azt mondani, hogy Galileinek a mieinkkel

összemérhetetlen fogalmai voltak, s azután részletesen leírni azokat, teljesen inkoherens eljárás.”31 [37] (kiemelés

az eredetiben) Arról van szó, hogy amennyiben Kuhn elmélete helytálló, akkor el sem juthatunk az

ismeretelméleti kérdésig, vagyis addig, képes-e tényekkel alátámasztani állításait, mivel meg sem tudja

értelmesen fogalmazni a tézist. A történész mondhatja, hogy a régi korok tudósai furcsa, sőt értelmetlen

dolgokat írtak le, de ennél többet nem.32 [37]n

LJ_30

LJ_31

LJ_32





Eleinte mintha kissé félvállról vette volna Kuhn az efféle ellenvetéseket, s a dolgot elintézhetőnek tekintette

azzal, hogy „a kommunikációs csőd részesei… különböző nyelvi közösségek tagjának fogadják el egymást, és

fordítóvá válnak.”33 [37] Úgy gondolta, a fordítás lehetségességét három tényező biztosítja: a nyelvhasználók

idegrendszerének és az őket érő ingereknek az azonossága, valamint az, hogy rendelkezésükre áll egy metanyelv

(a „közös mindennapi szókészlet”34 [37]). Az első feltétellel kapcsolatban nincs is semmiféle kétség, ami

azonban a másik kettőt illeti, ott súlyos kifogások emelhetők.

a. A közös mindennapi szókészlet természetesen csak az azonos kultúrában vagy azonos történeti korszakban

élők számára adott. A tudománytörténész nincs ebben a helyzetben.

b. „A kommunikációs csőd” szereplői nem férhetnek hozzá a környezet neutrális leírásaihoz, így nem sokat ér

az a kuhni javaslat, hogy mindegyikük „megpróbálhatja kideríteni, mit látna és mit mondana a másik, ha

olyan inger érné, amelyre az ő szóbeli válasza más volna”.35 [37]n

Annak ellenére, hogy fogalmi összemérhetetlenségről beszél, Kuhn mintha csak elemi technikai feladatok

megoldását várná a fordítótól: azonosítsa a kommunikációs zavart okozó kifejezéseket, állapítsa meg, milyen

tapasztalati körülmények között használják ezeket, majd helyettesítse be azokkal a kifejezésekkel, melyeket

azonos körülmények között ő használna.36 [37] Ennek az eljárásnak az lenne az eredménye, hogy a fordító képes

lesz „a saját nyelvén leírni azt a világot”,37 [38] mely a sajátjával összemérhetetlen elméletben megjelenik. A

fordítás eszerint csak az azonos fogalmakat jelölő nyelvi jelek behelyettesítéséből állna. Ezzel az elgondolással

az a fő baj, hogy éppenséggel a fogalmi összemérhetetlenség hiányzik belőle.

A fordítás fenti két feltétele ugyanazt a szerepet lenne hivatott betölteni: biztosítaniuk kellene egy

paradigmafüggetlen, neutrális nyelvet, melyen leírható, mire is referálnak, mit is jelentenek a paradigmafüggő, s

ezért összemérhetetlen nyelvek kifejezései. Csakhogy egyik sem felel meg a függetlenség kritériumának. A

tapasztalható helyzetek leírásai nem „ingerekre”, hanem az ezek hatására kialakult „észleletekre” referálnak,

vagyis a használat empirikus környezetének leírása már fogalmilag formált. Miért szűnne meg a fordítás

kísérleténél Kuhn azon fontos tételének érvényessége, hogy nincs tiszta megfigyelési nyelv? Ugyanígy, a

köznapi nyelv sem valamiféle antropológiai adottság, hanem valamely kultúra vagy korszak köznapjainak

kialakult nyelve. Feltehetjük, hogy e két feltétel valamennyire működőképes az egyidejűleg fennálló,

összemérhetetlen tudományos paradigmák közötti fordításnál, hiszen ott a kultúra egy körülhatárolt

résznyelvéről (a tudomány nyelvéről) van szó, miközben a tágabb értelemben vett köznapi és észlelési nyelv a

résztvevők számára egyformán van definiálva. A történész és az általa vizsgált távoli történeti kor nyelve között

azonban nem ez a viszony, így Kuhn minden alap nélkül tekinti a két helyzetet azonosnak, mikor kijelenti,

nemcsak a kortárs tudós fordít, „rendszerint a tudománytörténész is ezt teszi…, amikor idejétmúlt tudományos

elméletekkel foglalkozik”.38 [38]n

Azt, hogy mennyire csupán ad hoc ötlet, s nem átgondolt koncepció a fordítás e leírása, jól mutatja, hogy

ugyanabban az időben Kuhn arról is beszél, hogy az elméletek közötti fordítás azért problematikus, azért nem

feleltethetők meg egymásnak egyszerűen a szavak, mert „a nyelvek különbözőképp szeletelik föl a világot”.39

[38] Ezt a gondolatot fejtette ki azután a nyolcvanas években, mikor a fajták taxonomikusan szervezett

hálózatáról beszélt, s arról, hogy e fajtafogalmak segítségével rendezzük egymással kölcsönösen összefüggő

kategóriákba a benyomásokat. A fajtákat és ezek egymáshoz való viszonyát nyelvileg megtestesítő lexikonok

másként állapítják meg az egyes fajták határait, illetve más fajtákat alkalmaznak, s ezért más entitásokat

azonosítanak. Ennek következtében „az inkommenzurábilitás... egyfajta fordíthatatlansággá válik, mely arra a

területre lokalizálódik, ahol a két lexikai struktúra különbözik”.40 [38] (kiemelés - L. J.)

Látható, hogy a TFSz megjelenése utáni vitákban két elgondolás elemei keveredtek a fordítással kapcsolatban.

Míg az egyiknek az volt a konzekvenciája, hogy megállapíthatók szinonimitás viszonyok, s ezért a fordítás

viszonylag egyszerű feladat, a másikból ennek épp ellenkezője következett.

1.2.2. Hermeneutika

A hetvenes évek második felétől föl-fölbukkan Kuhn írásaiban az a gondolat, hogy az összemérhetetlen

fogalomrendszerek közötti közvetítés eszköze a hermeneutikai értelmezés. Arisztotelésszel kapcsolatos

tapasztalata óvatosságra intette azokkal szemben, akik úgy „oldják meg” a szöveggel kapcsolatos értelmezési

nehézségeket, hogy a tudóst „alvajáróként állítják be, olyan emberként, aki nem egészen értette, mit is

csinált”.41 [38] Úgy vélte, az értelmezőnek azt kell megmutatnia, bizonyos gondolatok „hogyan tűnhettek valaha

értelmesnek egy intelligens ember számára”.42 [38] Ezzel hermeneutikájának alapjává a „jóindulat elvét”43

[38]teszi. A történésznek abból kell kiindulnia, hogy a régebbi korok tudósainak vélekedései nem a mai

racionális vélekedések tudatlanságból és tévedésekből származó elődei voltak, hanem olyan nézetek, melyeknek

LJ_33

LJ_34

LJ_35

LJ_36

LJ_37

LJ_38

LJ_40

LJ_41

LJ_42





megvolt a saját racionalitása. A „jóindulat elvéből” következik Kuhn legfontosabb hermeneutikai

meggyőződése: „a textuális anomáliák mesterséges képződmények, a félreértelmezés termékei”.44 [38] (kiemelés

- L. J.) Minthogy a szöveg látszólagos értelmetlenségéért gyakran nem a szerző, hanem az értelmező a felelős,

az első explicit hermeneutikai előírás az, hogy a látszólag értelmetlen pontokat kell keresni, mert ezeknél vehető

észre a szerző és az értelmező által használt fogalomkészlet különbözősége. A textuális anomália egy másféle

értelmezés szükségletét jelzi, olyan értelmezését, mely „helyreállítja a szöveg konceptuális koherenciáját”.45 [38]

A „jóindulat elvéhez” kapcsolódik tehát az a föltevés, hogy a vizsgált vélekedések és jelentések összefüggő

egységet alkotnak, a feladat egy koherens értelemösszefüggés megtalálása. A szerzőnek olyan nézetrendszert és

gondolatmeneteket kell tulajdonítani, melyben nincsenek megmagyarázhatatlan ugrások, az egyes nézetek

összefüggenek, a fogalmak között nincsenek üres terek. Az értelemtulajdonítások kölcsönösen támogatják

egymást, egy fogalom átértelmezése szükségessé teszi más fogalmak átértelmezését, s több fogalom

átértelmezése teljesen új jelentést ad a szövegnek, új vélekedéseket tulajdonít a szerzőnek.46 [38] A koherencia

mellett Kuhn természetesen azt is kiköti, hogy a jelentések és vélekedések konzisztens rendszert kell alkotniuk.

Arra kell törekedni, hogy az értelmezés olyan állításokat adjon a szerző szájába, melyek nem mondanak ellent

egymásnak, s összhangban vannak a korabeli ismeretekkel. Ugyanakkor a tulajdonított vélekedéseknek

plauzibiliseknek is kell lenniük: a történész feladata, hogy megalkosson egy „plauzíbilis narratívát, mely

elfogadható motívumokat és viselkedéseket tartalmaz.”47 [38]Bírálható egy történész narratívája oly módon,

hogy „nem történhetett így, mert így csak egy őrült viselkedne, s semmivel nincs indokolva az a feltevés, hogy a

király őrült volt.”48 [38]

A „jóindulat elve”, a „látszólag értelmetlen pontokra való koncentrálás”, koherencia, konzisztencia és

plauzibilitás keresése olyan előírások, melyek fölvázolnak (de valóban csak „vázolnak”) egy

értelmezéselméletet. Ezt az elméletet Kuhn gyakran nevezi „hermeneutikának”, de alighanem igaza van

Hackingnek: ha ismerte volna, ellenszenvesnek találta volna Gadamer hermeneutikáját.49 [38] Gadamer ugyanis

amellett érvel, hogy „az értelmező nyelv és az értelmező fogalmak is a megértés belső struktúramozzanatai”, s

elfogadja, hogy „a hermeneutika feladata a szöveg értelmének hozzáidomítása ahhoz a konkrét szituációhoz,

melyben a szöveget értelmezik”.50 [38] Mivel „a megértésben a megértendő szöveget valamiképpen mindig

alkalmazzák az interpretáló jelenlegi helyzetére”, ha „a szöveget saját igénye szerint akarjuk megérteni, akkor…

minden konkrét szituációban újból és másképp kell érteni”.51 [38] Gadamer meggyőződése szerint „a megértés

történeti mozgás” és „nem annyira módszer, melynek segítségével a megismerő tudat egy általa választott tárgy

felé fordul és objektíve megismeri, hanem inkább a benne állás valamilyen hagyományfolyamatban”.52 [38]

Kuhn éppenséggel egy ilyen egységes hagyományfolyamat létét kérdőjelezi meg azzal a megállapítással, hogy a

tudománynak nincs folytonos története. A tudománytörténész nem hagyatkozhat a hagyományra, megértését

nem a történeti változás mozgatja előre, hanem az időtlen módszertan szabályai. Ez egyfelől kizárja a kuhni

hermeneutikából az alkalmazás problémáját (s ez teljesen egybevág azzal a szándékával, hogy az új

paradigmával mindig újrakezdődő, a tudománytörténetet a mindenkori szituáció fogalmaival értelmező, azt

egyenes vonalúvá alakító „kézikönyvtörténetet” diszkreditálja), másfelől azonban megkérdőjelezi annak

alapvető újdonságát: a történetiséget. Miközben Kuhn „leíró tudományfilozófiai programja” a tudományos

gondolkodás történeti szituáltságát állítja szembe a neopozitivisták történetietlen „racionális

rekonstrukciójával”, a tudománytörténész gondolkodásának történetisége teljesen kívül marad látókörén. A

kuhni tudománytörténész a történeti folyamaton kívül áll, értelmezései nincsenek változásnak kitéve, hanem (ha

betartja a módszertani szabályokat) időtlenül helyesek, az utókor csak pontosíthatja, kiegészítheti azokat. Míg a

tudomány története nem kumulatív, diszkontinuus folyamat, a tudománytörténet nagyon is az. Érthető, miért

nevezi Hacking Kuhn hermeneutikáját „pozitivistának”.53 [38] Ugyanakkor a hermeneutikai értelmezés

pozitivisztikus felfogása felől válik világossá, mi is volt az igazi baj a „történeti tény” kuhni felfogásával. Ha a

tudománytörténésznek felül kell emelkednie saját jelenének hermeneutikai horizontján, nem állnak

rendelkezésére a releváns történeti tények kiválasztásának irányelvei. Világos, hogy „a történeti megértés

voltaképpeni tárgyát nem események képezik, hanem azok jelentősége”.54 [38] (kiemelés - L. J.) Márpedig az,

hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk a tudománytörténet korábbi szerzőinek, elméleteinek, leírt kísérleteinek

és megfigyeléseinek, nyilvánvalóan nem függetleníthető az éppen érvényes paradigmától. Amennyiben Kuhn

mindenképpen el kíván tekinteni a mindenkori jelen értelmezési horizontjától, tudománytörténészének nem

lesznek szelekciós kritériumai, arra a lehetetlen feladatra lesz kárhoztatva, hogy minden (egyformán jelentősnek

látszó) tényt megpróbáljon leírni. Ily módon nem objektív történeti tényeket rögzítő, a tudomány „valóságos

történetét” megmutató leírások keletkeznek, hanem kezelhetetlen felsorolások, végtelen és rendezetlen

adathalmazok.

Ha a történeti megértésből kiiktatjuk az alkalmazást, az értelemnek a megértő hermeneutikai szituációjára való

konkretizálását, akkor nem marad más a kezünkben, mint általános logikai szabályok. Azzal, hogy a

hermeneutikai módszert a jóindulat elvével kapcsolja össze, Kuhn a racionalitás meglehetősen általános

fogalmát vezeti be. Függetlenül attól, hogy bizonyos kultúrákban vagy történeti korszakokban mit értettek

LJ_44

LJ_45

LJ_46

LJ_47

LJ_48

LJ_49

LJ_50

LJ_51

LJ_52

LJ_53

LJ_54





„racionális” alatt, bizonyos általános elveknek (koherencia, konzisztencia) érvényesülniük kellett, sőt, ugyanazt

kellett jelenteniük mindig (ez utóbbi feltevés nélkül az értelmező nem alkalmazhatná ezeket az elveket, nem

tulajdoníthatna az értelmezett tudósoknak olyan nézeteket, melyeknek az ő mércéje szerint konzisztensnek és

koherensnek kell lenniük). Ez persze nem jelent többet olyan nagyon általános logikai törvények tiszteletben

tartásánál, mint a „nem ellentmondás” elve, márpedig az bőven megengedi, hogy valamely értelmezett szöveg

állításait többféleképpen rendezzük koherens és konzisztens egésszé, azaz többféle értelmet tulajdonítsunk neki.

Konzisztenciát sokféleképp lehet előállítani még olyan nézetek között is, melyeket fix jelentésű terminusokból

álló állítások fejeznek ki. De ha a konzisztencia érdekében még a jelentéseket is változtathatjuk, elég kevés

kritériumunk marad annak megítélésére, hogy azt a világképet állítottuk-e elő, mely az adott szerzőké volt.

Természetesen ennél még sokkal kevesebb eligazítást ad a „plauzibilitás” és „koherencia” kritériuma. Ezekkel

kapcsolatban már akkor is nagyon bizonytalanul nyilatkozik Kuhn, amikor először veti föl a gondolatot, hogy a

tudománytörténésznek hermeneutikai módszert kell alkalmaznia: „a szövegek plasztikus volta nem tesz

mindenolvasatot egyenlővé, mivel némelyikük (reméljük, végül csupán egyikük) olyan plauzibilitással és

koherenciával bír, amilyennel a többiek nem”.55 [38] (kiemelés - L. J.)

Összefoglalóan azt mondhatjuk, Kuhn nem válaszolt igazán meggyőzően az elgondolását szemantikailag

öncáfolónak minősítő kritikákra. Az a próbálkozás, hogy a fordítást (melynek alkalmazhatatlanságát maga is

felismerte) a hermeneutikai interpretáció fogalmával váltsa ki, nem volt sikeres. E próbálkozással kitette magát

annak a kritikának, mely a korábbi tudományfilozófiák egyik - általa is említett - hibáját veszi célba: „az

interpretálás emberi folyamat, mely semmiképp sem azonos mindenki számára: különböző individuumok

várhatólag különbözőképpen interpretálják a tényeket”.56 [38]

1.2.3. Nyelvtanulás

Ismeretes, hogy a 19. század antropológiájában két jelentős változás következett be. Egyrészt, végképp

elfogadhatatlanná vált a korábbi „karosszék antropológia”, alapvető módszertani normává vált, hogy nem lehet

másodkézből származó adatokra támaszkodni, az antropológus csak akkor vehető komolyan, ha leírásait

tényleges terepmunkára alapozza. Másrészt (s egyáltalán nem függetlenül attól, hogy az antropológusok

előítéletekkel telt hódítók és misszionáriusok beszámolói helyett, a valóságban tanulmányozták az idegen népek

életét) világossá vált, hogy meglehetősen különböző érték- és normarendszerek léteznek, melyek nem

vezethetők vissza egymásra. A Boas utáni antropológusok abból indultak ki, hogy különböző kultúrák vannak,

melyek nem helyezhetők el egyetlen fejlődési skálán, s a nyugati kultúra 19. századi mércéi nem alkalmazhatók

annak megállapítására, hogy mely népek „primitívek”.

Ezzel többé-kevésbé analóg folyamat bontakozott ki a 20. század közepén a tudományfilozófiában. Egyfelől

véget ért a valóságos tudományos kutatási folyamatot „racionális rekonstrukció”-val helyettesítő „karosszék

tudományfilozófia”, polgárjogot nyert a tudomány által biztosított tudás történeti szemlélete. Másfelől, a

tudománytörténeti vizsgálatok azt mutatták, a régi korok tudósai nem csupán abban különböztek a 20.

századiaktól, hogy sok mindent nem tudtak, s tele voltak tévedésekkel, hanem gyakran abban, hogy más módon

szemlélték a világot. E szemléletmódbeli változásra utal Kuhn, amikor úgy ír, hogy „a történészek olyanok, mint

egy idegen kultúra tagjainak látszólag következetlen viselkedését megérteni és leírni próbáló etnográfusok”.57

[38] (kiemelés - L. J.) Nem egyszerűen történeti szemléletmód került be tehát a tudományfilozófiába, hanem egy

speciális történeti szemléletmód, melynek alapelve, hogy a tudománytörténésznek úgy kell néznie a „múltra

mint idegenre” (past as alien),58 [38] nem pedig úgy, mint saját gondolkodásmódjának elődjére.

Ez a szemléletmód megóv az „etnocentrikus olvasásmódból”59 [38] származó torzításoktól, de a múltban

alkalmazott fogalmi struktúrák idegensége végképp reménytelenné teszi a fordítást. Ezért a 80-as évek elejétől,

Kuhn egyre többet emlegette a nyelvtanulást. Míg a fordítás célja fogalmak megfeleltetése, s így szükségszerű a

kudarc, ha a két nyelv fogalmi struktúrái nem feleltethetők meg egymásnak, a nyelvtanulás célja egy addig a

tanulóban nem létezett fogalmi szerkezet kialakítása. Ennek lehetőségét biztosítandó, Kuhn két irányból közelít

a megoldáshoz: egyfelől gyengíti az összemérhetetlenséget, másfelől megpróbálja vázolni a régi kor nyelvét

elsajátító történész eljárását.

A nyolcvanas évektől kezdve hangsúlyozza, hogy az összemérhetetlenség mindig lokális, a használt

fogalmaknak csak kisebb csoportjára terjed ki. A lexikon jelentős része velünk született (genetically

determined), más része abból következően univerzális, hogy a természeti környezet bizonyos alapvető

determinánsai mindenkultúra és korszak számára azonosak (species universal). A lexikon harmadik része

közösségenként változhat, de nem akárhogyan, ez is függ az adott közösség speciális szükségleteitől.60 [38] Az

összemérhetetlenség e körülhatárolásának köszönhetően, a nyelvtanuláshoz mindig megvannak a „hídfők”,61 [38]

azaz a közös fogalmak. Mindez azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy az összemérhetetlenség egész jelensége

LJ_55

LJ_56

LJ_58

LJ_59

LJ_60

LJ_61





nemhogy nem annyira tragikus, mint korábban látszott, de inkább jelentéktelen. „Az utóbbi években

hangsúlyoztam - írja Kuhn -, hogy a nyelvtanulás és a fordítás nagyon különböző folyamat: az előbbi eredménye

kétnyelvűség, s a kétnyelvűek gyakran számolnak be arról, hogy vannak dolgok, melyeket az egyik nyelven ki

tudnak fejezni, de a másikon nem.”62 [38] (kiemelés - L. J.) Eszerint a sikeres nyelvtanulás legföljebb technikai

problémát hagy maga után: a történész mindent pontosan ért, de nyelvében nincsenek meg a tudásának

kifejezéséhez szükséges szavak. Ezzel Kuhn ismét a fogalmi összemérhetetlenséggel nem szembesülő fordításra

redukálja a problémát: a nehézség csupán a közös tudásnak megfelelő kifejezés behelyettesítésében áll.

Azonban, ha a nyelvtanulás valóban eljuttat a tartalom felfogásához, a kifejezés megtalálása már nem jelenthet

komoly nehézséget. A tudományos szövegek esetében ugyanis nem az az elvárásunk, hogy „a fordító a szöveg

szavait és szókapcsolatait szisztematikusan helyettesítse egy másik nyelv szavaival és szókapcsolataival, hogy

ezáltal egy az eredetivel egyenértékű szöveget hozzon létre”.63 [38] Az egyenértékűség itt mindenekelőtt az

állítások propozicionális tartalmának visszaadását, s nem szükségképpen a tömörséget és az eleganciát jelenti.

Nem lehet egyszerű behelyettesítéssel fordítást létrehozni, mert nem állnak rendelkezésére az eredetivel azonos

jelentésű kifejezések, a fogalmak összefüggése és egymást kölcsönösen definiáló voltakövetkeztében egy

bizonyos terminust egyik kontextusban 'a'-val, másikban 'b'-vel kellene fordítani stb. De miért ragaszkodna a

tudományos szöveg fordítója a meglévő kifejezésekhez? Miért nem vezethetne be definícióval újat, miért ne

alkalmazhatna magyarázó jegyzeteket, körülírásokat, kommentárokat stb.? Amikor Kitcherrel szemben úgy

érvel Kuhn, hogy az effélék „egyáltalán nem részei a fordításnak”,64 [38] az embernek az az érzése támad, hogy

az irodalmi műfordítás fölöslegesen szigorú, s ezért inadekvát követelményeit alkalmazza a tudományos

szövegekre. A propozicionális tartalom visszaadása lehet nehézkes, sőt körülményes is, az ismeretlen fogalmak

megvilágítására alkalmazhatók részletes magyarázatok. Mondhatni, ez a tudománytörténész feladata.

Mindez persze csakis akkor lehetséges, ha a nyelvtanulás valóban „kétnyelvűséget eredményez”, s csupán a

„kifejezés” problémáját veti fel. Úgy látszik, Kuhn fenntartás nélkül elfogadja ezt: „bármi, ami egy nyelven

elmondható, azt fantáziával és némi erőfeszítéssel megértheti egy másik nyelvet beszélő ember”.65 [38]n

(kiemelés az eredetiben.) Ha így van, akkor a történész nem szembesül elvi nehézséggel, az egész probléma

közel sem annyira súlyos, mint ahogyan Kuhn feltünteti. Ha a különbségek mindig lokálisak, az értelmezéshez

mindig rendelkezésre állnak hídfők, s az értelmezés mindig lehetséges, az egész probléma jóval kisebb súlyú,

mint amilyennek eleinte látszott. Közös vonása Kuhn két próbálkozásának, hogy egyaránt túlegyszerűsítik az

összemérhetetlenség problémáját. A fordítás korábban felvetett lehetősége gyakorlatilag nem létezővé teszi, a

tanulás általi megoldás pedig bagatellizálja. Nem jelenti-e ez azt, hogy a tudománytörténet hatására talán nem is

kell gyökeresen átalakítani a tudományról kialakult hagyományos képet? Nem az-e a helyzet, hogy időnként

vannak forradalmak a tudományban, de ez legföljebb egy kis technikai változtatást tesz szükségessé:

megtanuljuk az új fogalmakat és kész?

De hogyan is képzeljük el ezt a mindent megoldó nyelvtanulást? A történeti kutatás az időben végbemenő

változásokat tárja föl, a történész megtanulja, hogyan használtak olyan fajtaneveket, melyek már nem léteznek,

illetve olyanokat, melyek még léteznek, de használatuk már más.66 [38] Arra nézvést, hogyan is történik ez a

tanulás, nem sok támpontot kapunk. Kuhn legalábbis nem említ semmit, amiből arra gondolhatnánk, hogy a

történésznek van valami speciális tanulási módszere. Márpedig, ha azt az általános tanulási modellt vesszük

alapul, mely Kuhn írásaiban több helyütt is szerepel, azt kell mondanunk, hogy a tanulás nem valódi alternatíva

a történész számára. Az eljárás ugyanis - akár arról van szó, hogyan tanulja meg a gyerek a „kacsa”, „liba” és

„hattyú” szavak jelentését,67 [38] akár arról, hogyan tanulják meg a tudósjelöltek a szimbolikus általánosításokat

kapcsolatba hozni a természettel,68 [38] akár arról, hogyan tanulja meg az antropológus a „Gavagai” kifejezés

használatát -69 [39] mindig igényli a nyelven kívüli környezet és a kompetens nyelvhasználók jelenlétét és aktív

közreműködését. A tanulás a próba-szerencse, valamint a korrekció és megerősítés módszerének kombinációja:

a tanuló megfigyeli, milyen tapasztalati körülmények között használnak bizonyos terminusokat, majd maga is

próbálkozik, s a kompetens nyelvhasználók e próbálkozásokat hol jóváhagyják, hol elutasítják. Ily módon, a

tanulók „alkalmazásaikkal együtt és azokon keresztül ismerkednek meg” a fogalmakkal. A tudósjelöltnél „egy

elmélet elsajátításának folyamata az alkalmazások tanulmányozására támaszkodik”, s a kulcsfogalmak

megtanulását „nem annyira a tankönyvében szereplő… definícióknak köszönheti, hanem sokkal inkább annak,

hogy problémák megoldása során részt vevő megfigyelőként működött közre e fogalmak alkalmazásában”.70 [39]

(kiemelés - L. J.)

Magától értetődik, hogy a nyelvtanulásnak ezek a segédeszközei nem állnak rendelkezésére, mivel a használati

szituációktól és használóktól időben és térben távoli történész az esetek nagy részében csupán írott szövegekkel

és tárgyakkal találkozik. Így azután - ellentétben az antropológiával - a történelem nem „kísérleti tudomány”. Ha

igaz, hogy „egy második lexikon elsajátításához lényeges, hogy a tanuló képes legyen azon partikuláris dologra

vagy szituációra vonatkozó hipotéziseket alkotni és tesztelni, melyre a lexikon használója referál, amikor egy

bizonyos szót vagy kifejezést használ”,71 [39] akkor Kuhnnak meg kellene mondania, hogyan „teszteli”

LJ_62

LJ_63

LJ_64

LJ_65

LJ_66

LJ_67

LJ_68

LJ_69

LJ_70

LJ_71





hipotéziseit a történész. Mivel nem támaszkodhat a használati szituációkra és a nyelvhasználók visszajelzéseire,

a nyelven belül mozog: a referenciára és jelentésre vonatkozó hipotéziseit csupán az erősíti meg vagy cáfolja,

hogy általa olyan értelmezés alakul-e ki, mely a legkevesebb értelmetlennek tűnő kifejezést és állítást hagyja a

szövegben. Ez azonban olyan kritérium, mely igen sok jelentéshipotézist megenged. Láttuk, Kuhn is elismerte, a

történész mindig képes előzetes elvárásait igazolni, s nem adott olyan hermeneutikai módszert, mely biztosítaná

az egyetlen helyes értelem megtalálását.

Azt kell mondanunk, egy idegen fogalomrendszer értelmezésekor az antropológus egészen más helyzetben van,

mint a történész. A „nyelvtanulás” történészi módszerének kidolgozása helyett, Kuhn ugyanazt a csúsztatást

követi el, melyet annak idején a fordítás lehetőségével kapcsolatban: anélkül, hogy ezt világossá tenné (talán

anélkül, hogy egyáltalán észrevenné) áttér a probléma szinkron vetületére. Amikor azt az elgondolást fejtegette,

hogy az összemérhetetlen nyelveket beszélők fordítóvá válhatnak, a „közös mindennapi szókészlet”-re

hivatkozott, holott az a távoli kort kutató történésznek csak igen korlátozottan áll rendelkezésére. A tanulás

lehetőségével kapcsolatban pedig a történész helyett mindig az etnográfus vagy antropológus nyelvtanulásának

módszerét taglalja.

Persze a dolog nem csupán az antropológus és a történész helyzetének e különbségén múlik. A referencia

kifürkészhetetlenségével kapcsolatos, ismert quine-i megfontolások megmutatták, még az antropológusnak sem

olyan könnyű azonosítani, a sok elgondolható közül mire is referál a „Gavagai” kifejezés. Ugyanaz az

ingerösszesség felbontható számtalan módon, a beszélők viselkedése értelmezhető sokféleképpen. Ugyanazon

megfigyelésekkel nagyon sok (esetleg végtelen sok) interpretáció egyeztethető össze, az ingerek nem mutatják

meg, hol vannak valamely tárgy vagy esemény határai, a törzs tagjai milyen elvek szerint individuálnak. „A

világ felszeletelésében” mutatkozó, Kuhn által is említett különbségeket az antropológus sem tudja egyszerűen

átlépni. Ráadásul Kuhn a quine-inál sokkal erősebb követelményt támaszt az interpretátorral szemben. Quine

ugyanis csak az ingerhelyzetek és nyelvi reakciók szabályszerű kapcsolatainak föltérképezéséről beszél. Kuhn

ellenben abból indul ki, hogy a történeti szövegek „beszámolnak arról, amit a múltbeli tudósok hittek”,72 [39] s a

tudománytörténésznek az a feladata, hogy előbb (antropológusként) ezeket a hiteket azonosítsa, majd a

vélekedések változását nyomon kövesse. Amennyiben azonban hitekről, vélekedésekről van szó, a helyzet már

nem quine-i: akkor a kifejezéseknek van egy meghatározott referenciája (nevezetesen az, amire a beszélő

referálni szándékozik), s a történésznek éppen ezt kellene azonosítania. Itt - szemantikai változatban - ismét

felbukkan a tényekkel kapcsolatban említett „erős realizmus” igénye, s ugyanúgy teljesíthetetlen.

A történész és az antropológus értelmezési szituációjának különbözőséget Kuhn egy másik csúsztatással mossa

el: szinonimaként használja az „interpretáció” és a „tanulás” kifejezést. Az azonosság látszatát az kelti, hogy

mind az interpretálás, mind a tanulás olyan folyamat, melyben feltárunk egy addig nem ismert

fogalomrendszert. Amellett azonban, hogy a tanulás lehetősége nem áll fönn a történész számára, van még egy

igen fontos különbség: az interpretáció eredménye az a képesség, hogy saját nyelvünk mint metanyelv

segítségével (körülírásokat, analógiákat, metaforákat stb. alkalmazva) le tudjuk írni, mások számára érthetővé

tudjuk tenni a másik fogalomrendszert. Ezzel szemben, a nyelvtanulás eredménye a másik fogalomrendszer

használatára való képessé válás. Az értelmezésnek lehet része a tanulás, de nem helyettesítheti azt, s a tanulás

támaszkodhat tudatos értelmezésre, de nem azonos vele. Sem az antropológus, sem a történész nem végezné el a

maga munkáját, ha egyszerűen megtanulná egy idegen törzs vagy távoli korszak nyelvét, azaz képessé válna egy

fogalomkészlet használatára, anélkül, hogy egyben képes lenne azt saját nyelvén visszaadni. Az antropológusi

és történészi munka célja nem az, hogy művelője asszimilálódjon a vizsgált gondolkodásmódba, hanem az, hogy

közvetítse azt kultúrája vagy kora olyan emberei számára, akik nem tanulják meg azt a fogalomrendszert.

Világos, hogy a tudománytörténet sajátunkkal összemérhetetlen fogalmi struktúrái nem tárhatók fel az

antropológus tanulási módszerével, de Kuhnt ennek felismerésében megakadályozza az előbbi kettő

összegződéseként előálló harmadik fogalmi pontatlanság: „egy történeti narratíva a múlt valamely periódusa

releváns aspektusainak etnográfiai vagy hermeneutikai rekonstrukciójával kezdődik” - írja.73 [39] (kiemelés - L.

J.) Az etnográfiai és hermeneutikai „rekonstrukció”-t szinonimaként kezeli, holott a kettő céljai és

eszközrendszere különböző. Az etnográfus egyidejű, „részt vevő” megfigyelőként működik, benne van a

tanulmányozott nyelvjátékban, s célja a vizsgált nyelv és kultúra elsajátítása, annak aktív alkalmazására való

képesség megszerzése. A hermeneutikai rekonstrukció ellenben „kívülről” történik, fontos eleme az időbeli

távolság: nem egyidejű megnyilvánulásokra irányul, hanem ezek dokumentációjára. A vizsgálattal egyidejű

nyelvhasználatot tanulmányozó etnográfusnak más, jobb eredményeket biztosító módszerek állnak

rendelkezésére, mint a múlt maradványainak hermeneutikai interpretálásával megelégedni kénytelen

történésznek.

A szinkron és diakron jelenségekre irányuló értelmező erőfeszítés, a tanulás és interpretálás különbözőségének,

valamint a valóságos beszélőktől és nyelvhasználati szituációkból származó visszajelzések és a „halk”

LJ_72

LJ_73





dokumentumok értelmezése közötti jelentős különbség figyelmen kívül hagyása fejeződik ki a „rekonstrukció”

elnagyolt, a „tanulást” és „értelmezést” egybemosó fogalmának használatában.

2. A tudós

2.1. Szótlan tudás

Kuhn azonban nem csupán a történész és az antropológus, hanem a történész és a tudós helyzetét is analógnak

tekinti. Azt állítja, a történész értelmezőmunkája mintegy a tudóssal történtek megfordításaként fogható föl: a

történész azért ismer fel hirtelen nagyobb fogalmi összefüggéseket, mert ugyanilyen változáson ment át annak

idején a tudós. Éppen kettejük analóg helyzete teszi lehetővé, hogy a tudománytörténeti felismerésekből

következtetéseket vonjunk le a tudományra nézvést. Pontosabban, Kuhn nem is száraz tudománytörténeti

adatokból von le következtetéseket, inkább abból a módból, ahogyan ő mint történész rádöbbent, hogy a múlt

tudósai más fogalmakban gondolkodtak. Sajátos pszichologizálásról van itt szó: mivel a történész „betörése a

hermeneutikai körbe”, azaz a vizsgált korszak fogalmi világába, úgy történik, hogy „egyszer csak helyére kerül

minden”, nyilván ugyanez történt annak idején a tudóssal is, vagyis egy „Gestalt-switch”-nek köszönhetően,

hirtelen más fogalmakban kezdett gondolkodni.

Ez az analógia azonban nem egyeztethető össze a történésznek és a tudósnak a fogalmakhoz való viszonyában

mutatkozó különbözőséggel. Kuhnnak a nyelvtanulásról alkotott elképzelése értelmében, az adott korszak

tudósa számára a jelentés nem különálló mentális entitás, hanem belesimul a tudomány nyelvjátékába. A

terminusok nem egzakt kritériumok, pontos definíciók által nyernek jelentést, hanem manipulatív eljárások és

folyamatos diskurzus szövetének részeként. A történész viszont csak a múltból ránk maradt szövegekkel kerül

kapcsolatba, így viszonya egy másik lehetséges fogalmi sémához alapvetően intellektuális. Kettejük

hermeneutikai szituációja tehát alapvetően különbözik. A tudós gyakorlással tanulja meg a nyelvet, így nem

definíciók vannak a fejében, hanem (ahogy a Gestalt-pszichológiából vett metaforával Kuhn mondani szereti)

egy „látásmód”. A természetre vonatkozó tudás jelentős része csakis szótlan begyakorlottság formájában, s nem

artikulált, propozicionális szerkezetű ismeretek formájában tárolható. „A törvény verbális megfogalmazása…

önmagában gyakorlatilag hasznavehetetlen” (kiemelés - L. J.),74 [39] és a tanuló számára „csak akkor válik

értelmessé”, „ha a törvény megismerése előtt megtanul valamit arról, milyen helyzetek fordulhatnak elő a

természetben, s milyenek nem. Ilyen ismeretekre nem tehetünk szert kizárólag verbális eszközökkel, inkább úgy

alakulnak ki, hogy a szavakat és használatuk módjának konkrét példáit együtt sajátítjuk el”.75 [39] Ez az a

„szótlan tudás”, „amely inkább a tudomány művelése, mint a tudomány művelésére vonatkozó szabályok

elsajátítása révén szerezhető meg”.76 [39] A történész, aki reflexióval, szabályok, szavak használatának

szükséges és elégséges feltételeinek feltárása által alakítja ki a múlt nyelvének értelmezését, ezek szerint nem

rendelkezhet ugyanazzal a tudással, mint a tudós. A jelentésszabályok, általánosítások és explicit definíciók

legföljebb részét képezhetik a nyelvi kompetenciának, s talán nem is a legfontosabb részét, hiszen a legtöbb

nyelvhasználó anélkül használja a nyelvet, hogy képes lenne ilyen definíciókat megadni.

Mivel az azonos csoportba tartozó tudósok gondolkodásának közös elemét a szocializáció útján elsajátítható

„paradigmatikus látásmódban” találta meg, Kuhn beleütközik abba a ténybe, hogy akik nem mentek keresztül

egy szocializációs folyamaton, nem alakítottak ki gyakorlással egy készséget, utólag, puszta reflexióval nem

képesek szert tenni e látásmódra, s a vele járó nyelvi kompetenciára. Másfelől pedig, azok, akik gyakorlással

sajátítottak el egy fogalomkészletet, nem tudnak attól valamilyen felismerés hatására egy csapásra

megszabadulni, azt újjal váltani föl. Nem is meglepő, hogy amint a történeti megértéssel kapcsolatban, úgy itt is

felbukkan a rövidre zárt, direkt megoldás gondolata. Ott az a gondolat kísértette meg Kuhnt, hogy valamiféle

közvetlen „beleérzés” segítségével azonosulni lehet a történeti szereplők lelkiállapotával. Itt az a gondolat

bukkan fel, hogy a szemantikai tartalmakat nem reflektált értelmezéssel, hanem közvetlen átéléssel sajátítaná el

a tudós. Eszerint, egy másik fogalomrendszerre való áttérés első lépése lehet az arról való meggyőződés, hogy

az jobb a mienknél, ehhez járulhat még az e fogalmakat felhasználó elméletek teljes fordítása is, de van egy a

meggyőzéstől és fordítástól egyaránt különböző mozzanat, mely nem függ belátásunktól: a „megtérés”, melynek

megtörténte nem a rendelkezésünkre álló információktól függ.77 [39]

Vegyük azonban észre, hogy az egy pillanat alatt végbemenő megtérés tekintetében alapvető különbség van a

történész és a tudós között. A történész azt vizsgálja, hogyan használt bizonyos kifejezéseket egy régi tudós.

Kezdetben nem lát szabályosságot, úgy érzi, a tudós nagy hibákat követett el, inkonzisztens volt és figyelmen

kívül hagyott fontos empirikus adatokat. Azonban, ha részletekbe menően vizsgálja azokat az eseteket,

melyekben a tudós e fogalmakat használta, hirtelen észreveheti a szabályszerűséget, megtörténhet vele a

„váltás”, melyben „egyszerre minden a helyére kerül”. Az efféle belátásnak köszönhetően, a történész valóban

egy pillanat alatt szert tehet egy fogalomrendszerben kompetenciára, de ez más jellegű kompetencia lesz, mint

LJ_74

LJ_75

LJ_76

LJ_77





amire a tudósnak szüksége van. A múltbeli használatból elvonatkoztatott szabályok ugyanis csak ezekre a

múltbeli esetekre érvényesek, s nem mutatják meg, hogyan alkalmazza a nyelvet a tudós a következő

problémára.78 [39] Ez azt jelenti, hogy a történész és a tudós nyelvi kompetenciája különböző: míg a tudós

megelégedhet egy (a múlt szabályszerűségeinek rekonstruálásán alapuló) passzív nyelvtudással, a tudósnak a

fogalmi készlet aktív használni tudására van szüksége. Az előbbi intellektuális belátáson alapuló tudás, s mint

ilyen, a megfelelő előkészítés után megszerezhető egy pillanatnyi felismeréssel, az utóbbi gyakorláson alapuló

készség, melynek kialakítása folyamat. Ezt a különbséget lenne hivatott megszüntetni a „megtérés”.

A tudósokra vonatkoztatva nincs pszichológiailag motiválva az a feltevés, hogy a váltás hirtelen „Gestalt-shift”,

hiszen a „begyakorlottság”, a látásmód megszerzésének hosszúsága arra utal, hogy ezt nem lehet egyik

pillanatról a másikra egy új látásmóddal fölváltani, különösen nem puszta intellektuális belátások hatására.

Vagyis, pszichológiailag nagyon implauzibilis (s így a kuhni hermeneutika értelmében elvetendő interpretáció),

hogy a „megtérés” hatására hirtelen elveszíti hatását a begyakorlás és teljesen új fogalomrendszer kel életre.

Sőt, Kuhn nem is csupán annyit állít, hogy egy tudóssal megeshet ilyen hirtelen váltás, hanem mindjárt azt, hogy

ez egyidejűleg egy egész tudományos közösséggel történik meg. Ugyanis a feltevés, hogy a tudomány

történetében időnként forradalmak történnek, csakis akkor értelmes, ha nem csupán egyetlen tudós

fogalomkészlete változik meg, hanem egyidejűleg a tudós közösség jelentős részéé. Ha nem így történik, nincs

forradalom, csak magányos tudósok zseniális felfedezései vagy tévedései. Elméletének ezen eleme

pszichológiailag nem is egyszerűen implauzibilis, hanem valóban irracionális mozzanat, melynek

tarthatatlanságát kénytelen volt ő maga is elismerni. A szemléletmód, fogalomkészlet egy csapásra történő

megváltozása ugyanis csak akkor terjeszthető ki a tudós közösségre, ha feltételezzük valamiféle „csoportelme”

létezését. E föltevést azonban semmi sem támasztja alá. „Egy individuum tapasztalhat alakváltást, de

kategóriahiba ilyen tapasztalatot tulajdonítani egy csoportnak” - látta be Kuhn, felismerve, hogy az efféle hibák

„a szükségesnél sokkal nehezebbé tették azon eljárások leírását, melyek elméletválasztásnál a vitatkozó felek

rendelkezésére állnak”.79 [39]

Miközben értjük, miről beszél Kuhn, amikor úgy írja le az arisztotelészi fizika fogalomrendszerének történészi

megértését, mint megvilágosodást, alig tudunk mit kezdeni az efféle állításokkal: „két ember, akik között a

diskurzus egy ideje nyilvánvalóan teljes megértéssel zajlott, hirtelen azon kaphatja magát, hogy ugyanazon

ingerekre összeegyeztethetetlen leírásokkal vagy általánosításokkal válaszol. Egyszerűen azért, mert egyikük

sem mondhatja »Az 'elem' (vagy 'keverék', vagy 'bolygó', vagy 'akadályozatlan mozgás') szót ilyen és ilyen

kritériumok által meghatározott módon használom«, rettenetesen nehéz lehet izolálni és kiküszöbölni a beálló

kommunikációs zárlat okát.”80 [39] (kiemelés - L. J.) Ha két tudóscsoport, melyek között mindeddig teljes értékű

kommunikáció volt, „hirtelen azon kapja magát, hogy ugyanazon ingerekre összeegyeztethetetlen leírásokkal

vagy általánosításokkal reagál”, akkor nem azt állapítják meg, hogy „kommunikációs zárlat” alakult ki, hanem

azt, hogy valamelyikük téved, s vitát kezdenek. Szó sincs tehát készségek, szemléletmód működéséről

(aminthogy nem is lehet, hisz ennek kialakítására sem elég idő, sem kidolgozott gyakorlási mechanizmus nem

áll rendelkezésre). Vita folyik, melyben fölhívják egymás figyelmét megfigyelhető tulajdonságokra, döntőnek

szánt kísérleteket és megfigyeléseket végeznek. Könnyen lehet, hogy (az empirikus aluldetermináltság

következtében) nem jutnak egyetértésre, de a jelen kérdés vonatkozásában ez irreleváns. Jelenleg ugyanis az a

kérdés, képesek-e megérteni egymás szempontjait, képesek-e explikálni a leírásokhoz használt „ilyen és ilyen

kritériumaikat”, s ha közös ingerekről beszélnek, semmi okunk azt hinni, nem. Különösen, ha az

összemérhetetlenség lokális, a konceptuális háló viszonylag kis, jól meghatározott területére korlátozódik. Az a

csoport, mely hirtelen megszakítja az eddig „nyilvánvalóan teljes megértést” eredményező kommunikációt, s

elkezd radikálisan másféle leírásokat és általánosításokat alkalmazni, magyarázattal tartozik a változtatásra, mert

ha nem tud beszámolni ennek okairól, változtatása a kuhni racionalitás-fölfogás értelmében is „ad hoc”-nak

minősül. Ez azt mutatja, hogy a történész másként viszonyul a már lezajlott paradigmaváltáshoz, mint a tudós,

aki e váltásban részt vesz.

2.2. A visszatekintés perspektívája

Viszonyulásuk eltérése kettejük hermeneutikai helyzetének különbözőségéből adódik. Egyfelől, a tudós olyan

helyzetben van, mint az antropológus: rendelkezésére áll a másféle fogalmi eszközökkel leírni próbált környezet

és kétoldalú kommunikációs kapcsolatban van az új fogalmakat használó csoporttal, vagyis képes valódi

tanulásra. Másfelől, a történész egy befejezett átalakulási folyamat végeredményével, egy kész

fogalomrendszerrel szembesül, míg a tudós az átalakítás elemi lépéseivel, s az azokat kísérő vitákkal, a

módosítások mellett és ellen szóló racionális érvekkel is. Mivel „a történész egy csapásra fogja fel a történetileg

kisebb lépésekben végbement változások sorát” (kiemelés - L. J.),81 [39] ami számára a vélekedésrendszerek és

fogalmi eszközök radikális különbségeként tűnik föl, az a tudós számára apró lépésekből álló átalakulási

LJ_78

LJ_79

LJ_80

LJ_81





folyamat. A tudós benne van ebben a folyamatban, míg a történész csak a változások összegződött

eredményével találkozik: „a történeti perspektíván belülről az értékelendő változások mindig kicsik.

Visszatekintve némelyikük gigantikusnak látszik...”82 [39] (kiemelés - L. J.) A történészt tehát megcsalja a

„visszatekintés” perspektívája. Több, összegződő lokális változás eredményével szembesül, így számára a

változás „gigantikusnak látszik”, de valóban csak látszik, mégpedig azért, mert megpróbálja egyetlen ugrással

legyőzni azt a távolságot, mely a múlttól elválasztja. Ebből az következik (teszi meg a jelentős engedményt

Kuhn), hogy „legalább a történész átél forradalmakat”. 83 [39]

Ha igazán élesen akarnánk fogalmazni, azt

kellene mondanunk: „csak a történész él át forradalmakat, a tudós nem”. Nyilvánvaló, az a tény, hogy a távoli

múltba visszaugró történész interpretációs erőfeszítése milyen pszichológiai mozzanatokat tartalmaz,

semmiképp sem adhat elégséges alapot arra a következtetésre, hogy ugyanez történt annak idején a tudóssal.

Mindez világosan mutatja, hogy a történész és a tudós hermeneutikai szituációja nem analóg. A tudós a

fogalmak adott helyzetekben való alkalmazását gyakorolja be, így aktív, de implicit nyelvi kompetenciával

rendelkezik, míg a történész utólagos reflexióval, explicit jelentéskritériumokat keres. A történész átélhet

„alakváltást”, amikor hirtelen megvilágosodik előtte egy fogalomrendszer és szemléletmód, de ez a

pszichológiai esemény nem történhet meg egy csoporttal. A történész „visszatekintve” látja a tudománytörténet

valamely epizódját, a tudós pedig „benne áll” egy történeti folyamatban.

De ha csak a történész, a tudós nem él át nagy fogalmai váltásokat, akkor a „forradalom - normál tudomány”

egész gondolata elhibázott, csupán a nem megfelelő módszereket alkalmazó történész illúziója. A tudomány

egész történetét végigélő „halhatatlan tudós” e folyamatban nem tapasztalna radikális váltásokat, de hosszabb

időszakok után visszanézve azt látná, hogy teljesen más lett a tudomány, „más világban él”. Ennek a

folyamatnak lehet pandanja a vélekedések és fogalmak e változásait részleteiben leíró tudománytörténet: „Mire

a narratíva végéhez ér, e változások jelentősek lehetnek, de a folyamatban apró gyarapodások történtek, minden

változás történetileg egy az őt megelőzőtől némiképp különböző klímába helyezve ment végbe.”84 [39] A

feketetest elméletről írott könyve fontos érdemének azt tekinti Kuhn, hogy az ott rekonstruált narratíva

„kontinuusabb, mint elődje. A fundamentális újításhoz vezető út több lépcsőből áll, mint ahogy korábban

látszott, s e lépcsők egyenként kisebbek, kidolgozottabbak…”85 [39] Ezek szerint, egy jól kidolgozott narratíva (s

nemcsak ebben az esetben, hisz Kuhn utal Newton, Galilei, Darwin és Freud történetének új, alaposabb

verziójára) folyamatosnak mutatja a tudomány fejlődésének azon szakaszát is, mely korábban (a tudáshiányból

következően) „szakadásosnak” látszott. Amíg a történész nem rendelkezik részletes ismeretekkel a vizsgált

tudós gondolkodásának változásáról, a réseket hirtelen megvilágosodásokra vonatkozó utalásokkal tölti ki.

Viszont „az újrainterpretálás által megjelenített Planck jobb fizikus - nem annyira alvajáró, mélyebb és

koherensebb gondolkodó -, mint a standard történet Planckja”.86 [39] Levonhatjuk a következtetést: minél

alaposabb a történetíró, minél részletesebben felderíti a tudománytörténetet, az annál folyamatosabb lesz. Mivel

a tudomány története kontinuus, a történésznek is ilyenként kell megjelenítenie, s ha saját korától visszafelé

halad, ezt meg is teheti. Nem lesz szüksége egyetlen nagy ugrásra, lépésről lépésre feltérképezheti a

tudománytörténet apró és lokális változásait. Csak akkor keletkezik a „forradalom” látszata, ha a történész

közvetlenül a távoli korhoz lép vissza.

A „visszatekintés” csalóka perspektívájából ered az a tévedés, hogy a történésznek etnográfusként kell, és lehet

kezdeni munkáját: egyetlen ugrással a múlt általa választott, tetszőlegesen távoli korszakában terem, mint az

antropológus valamely idegen kultúrában élő törzsnél. Az idegen kultúrában használatos fogalmak valóban nem

közvetíthetők történetileg, mivel nem elődei az antropológus gondolkodásának, viszont megtanulhatók,

értelmezhetők a fent leírt módon. A történész nem tanulhat antropológus módjára, ellenben lehetséges számára a

múltbeli gondolkodásmód történeti megközelítése, hiszen a tudomány egyetlen kultúra terméke, így a jelent

összeköti a múlttal egy hatástörténeti sor. Összekapcsolódik tehát, s egyaránt tarthatatlan a történész-tudós és a

történész-antropológus analógiája. Az a módszertani előírás, hogy „a múltat mint idegent” kell kezelni,

kétszeresen is szerencsétlen: amikor Kuhn egy idegen fogalmi struktúra etnográfiai rekonstruálásával bízza meg

a történészt, egyfelől lehetetlen feladat elé állítja, másfelől viszont elfedi előle a feladat történészi megoldásának

lehetőségét.

3. A tudományfilozófus

Mindent összevéve, azt kell mondanunk, tudományfogalmunk tudománytörténeti tényekre alapozott

átalakításának kuhni programja eredeti formájában teljesíthetetlen.

1. Nem történeti tényeken alapuló konklúzió, inkább személyes élmény, ebből fakadó igézet. A tudomány

fogalmi rendszerének megváltozása inkább folyamatos, s csak a visszatekintő történész számára látszik

LJ_82

LJ_83

LJ_84

LJ_85

LJ_86





„hirtelen, strukturálatlan eseménynek”. A történész hermeneutikai élménye nem keverendő össze a tudós

kognitív folyamataival.

2. A „tudományos forradalom” hátterében nem csak a történészi módszer hibája áll, hanem egy pszichológiai

tévedés is, melynek következtében Kuhn individuumként kezel egy csoportot, pillanatnyi eseményként egy

folyamatot. Ezt a logikai hibát később ő maga is felismeri, és visszavonja a forradalom pszichológiai

magyarázatát, valamint azt a feltevést is, hogy az körülhatárolható esemény lenne. „Arról beszélni - ahogyan

többször magam is tettem -, hogy egy közösség »Gestalt switch«-en megy át, annyi, mint egy elnyúló

változási folyamatot egyetlen pillanattá sűríteni össze, és nem hagyni teret azoknak a mikrofolyamatoknak,

melyek által a változás végbement.”87 [39] (kiemelés - L. J.)

3. A tudományos forradalmak létezését sohasem sikerült faktuálisan igazolni, Kuhn tudományfejlődés-elméletét

sem a tudománytörténészi szakma nem támasztotta alá, sem saját tudománytörténeti munkái.

Ami tudományfilozófiai nézeteinek alapos történeti elemzésekkel való igazolását illeti, Kuhn kétségtelenül

kielégítetlenül hagyta a várakozásokat. Míg a TFSz-ben legalább vázlatos esettanulmányok szerepeltek, az idő

előrehaladtával a tudománytörténet helyét mindinkább filozófiai fejtegetések foglalták el. Nem igazán

jóindulatú föltevés szerint, „félt, az eredmény nem lesz kedvező filozófiai sémája számára”.88 [39] Kuhn viszont

egyszerűen bevallja: „Nem áll hozzám elég közel a tudománytörténet.” Sőt: „ahogy az utóbbi tíz-tizenöt évben

megpróbáltam valóban kifejteni filozófiai álláspontomat, egyszerűen abbahagytam a tudománytörténet

olvasását”.89 [39] Ennek részben az lehetett az oka, hogy valójában mindig inkább filozófus szeretett volna

lenni.90 [39]

Van azonban a tudománytörténettől való elfordulásnak, tudományfilozófiája „dehistorizálásának”91 [39] elvi oka

is: felismerte, a filozófus és a történész különböző mesterséget folytat, nem létezik „a tudomány története és

filozófiája” nevű egységes kutatási terület.92 [39] A korábbiakban azt láttuk, a tudománytörténész nem tud

objektív tényeket bocsátani a tudományfilozófus rendelkezésére. Most abba a megállapításba ütközünk, hogy

nincs is kettőjük számára közös terület, mindketten mást és másként keresnek a tudományban. Mi marad hát a

tudománytörténet és tudományfilozófia összekapcsolásának eredeti programjából, hogyan értendő az a

megállapítás, hogy a hatvanas évek elején létrejött a „történeti tudományfilozófia”?

E kérdés megválaszolásához mindenekelőtt egy fogalmi pontatlanságtól kell megszabadulnunk. A történeti

beállítottságú tudományfilozófiát gyakran azzal különböztetik meg elődjétől, hogy „leíró” jellegű, míg a

neopozitivista tudományfilozófia „normatív” volt. A „leíró - normatív” szembeállítás azt a látszatot kelti, hogy a

történeti tudományfilozófia első lépésben megállapítja, hogyan is működik valójában a tudomány, majd e

megállapításokra épít filozófiát. Miközben úgy gondolta, sikerült meghaladnia a hagyományos

tudományfilozófia dichotómiáit, a „leíró - normatív” megkülönböztetést hosszú ideig maga Kuhn is érintetlenül

hagyta. Amikor következményrelációként jelenítette meg a tudománytörténet és tudományfilozófia kapcsolatát,

azzal a feltevéssel élt, hogy a tudománytörténeti leírás biztosítja e következtetés premisszáit, a filozófiai

koncepciótól független tényeket. A hagyományos tudományfilozófia e maradványára hívják föl a figyelmet azok

a kritikák, melyek episztemológiailag vagy szemantikailag öncáfolónak nevezik a kuhni nézeteket. Minthogy

tiszta leírást, objektív történeti tényeket nem tudott produkálni, Kuhn védtelen volt e támadásokkal szemben.

Bár nem ezekkel a szavakkal fogalmazott, pályájának utolsó szakaszában kétségtelenül felismerte ezt:

„Visszatekintve, úgy látom, félrevezetett bennünket, hogy a történelmet elsődlegesen adatok forrásaként

kezeltük.”93 [39] (kiemelés - L. J.)

Az, hogy a tudománytörténetet már nem tekinti „adatok forrásának”, megmagyarázza, miért fordult el Kuhn a

tudománytörténet művelésétől. Elfordulása azonban nem jelenti azt, hogy elfordult volna magától a

tudománytörténettől is, s ebben az értelemben egyáltalán nincs igaza Canevának, amikor a kuhni

tudományfilozófia „dehistorizálódásáról” beszél. Inkább a tudománytörténet szerepének megváltozásáról van

szó. Nem „a történelmi események részletei bizonyultak lényegesnek - írta Kuhn -, mint inkább az a perspektíva

vagy ideológia, melyet a történelmi eseményeknek szentelt figyelem magával hoz”.94 [39] (kiemelés - L. J.) A

tudomány történetét teljesen figyelmen kívül hagyó tudományfilozófiai gondolkodást a tudomány történeti

jelenség volta iránti vakság jellemezte. Időtlennek tűntek az olyan alapfogalmak, mint a „tudás”, „racionalitás”,

„tény”, „igazság”. Az egyszer helyesen megállapított tény vagy megfelelően igazolt állítás mindörökre

megőrizte ezt a státuszt, s ezért kritériuma lehetett a mindig és mindenhol azonos racionalitásnak; a tudás

mindig ugyanaz volt, legföljebb mennyiségileg gyarapodott. E felfogás megváltoztatására nem annak

elfogulatlan leírása ösztönöz, hogyan is történt valójában, mint inkább a fenti alapfogalmak értelmezésének

módosulása.

LJ_87

LJ_88

LJ_89

LJ_90

LJ_91

LJ_92

LJ_93

LJ_94





A tudománytörténeti kurzusait látogató történész és filozófus hallgatók hozzáállásában Kuhn már régen

megfigyelt egy fontos különbséget. Utóbbiak mindig azt vizsgálták, mennyiben helyesek a tudománytörténet

alakjainak érvei és elméletei, előbbiek viszont arra koncentráltak, mit „gondoltak ezek az emberek, hogyan

jutottak ezekre a gondolatokra, s milyen következményeik voltak e gondolatoknak rájuk, kortársaikra és

követőikre nézve”.95 [39] Ez az a szemléletmód, melyet a tudományfilozófusnak el kell tanulnia a

tudománytörténésztől: a tudás nem időtlen igazságok fölhalmozása, hanem konkrét történeti kontextusban

gondolkodó emberek által kialakított gondolatok rendszere. A történeti szemléletmódot magáévá tevő

tudományfilozófus igazi felfedezése az, hogy a tudomány által biztosított „tudás” nem statikus, hanem

dinamikus képződmény.96 [39] Az igazolás időtlen normái helyett, a konkrét episztémikus szituációra kell

koncentrálni. Arra, hogy az adott kontextusban milyen fogalmakkal írják le a világot, milyen magyarázati

módok számítanak bevettnek, milyen adatok állnak rendelkezésre, miféle mintázatokat mutat a gondolkodás,

milyen hatásra módosítják e mintázatokat.

A tudományt dinamikus képződménynek tekintő tudományfilozófia centrális kérdése nem az lesz, hogy egy

adott korszak vélekedései racionálisak, objektívek-e, s milyen evidenciák szólnak mellettük, hanem az, hogy a

folyamatos változásban lévő tudomány vélekedéseinek megváltoztatása, a tudósoknak az adott időszakban

rendelkezésére álló adatok fényében, racionálisnak tűnt-e vagy sem. Így a történeti tudományfilozófia középutat

talál a szélsőséges relativizmus és a hagyományos felfogás abszolutizmusa között. Megváltoznak az elméletek

mellett vagy ellen szóló evidenciákra kirótt követelmények. Abszolút neutrális tények helyett, az elmélet

elfogadásával vagy elvetésével kapcsolatos döntést meghozó csoport tagjai számára közös tudás játssza az

igazolásban vagy cáfolásban a főszerepet. Ugyanígy, a megfigyeléseknek nem minden előzetes vélekedéstől kell

függetlennek lenniük, hanem csak azoktól, melyekkel kapcsolatban fölmerül a változtatás lehetősége. Mivel ez

mindig csak a vélekedések körülhatárolt csoportja, az adott pillanatban változatlanul maradó vélekedések

biztosítják a racionális diszkusszió lehetőségét. Természetesen ezek a vélekedések sem tekinthetők öröknek, a

későbbiekben ezek módosítására is sor kerül, de a fontos az, hogy konkrét helyzetekben mindig van egy olyan

közös készlet, mely biztosítja, hogy az adott helyzetben rendelkezésre álló ismeretek fényében a tudósok

racionális döntéseket hozzanak. Ahogyan a történeti szemléletű tudományfilozófus a vélekedések

megváltoztatásának racionalitását az adott történeti szituációra vonatkoztatja, úgy a vélekedések igazsága sem

abszolút, hanem más, versengő vélekedésekkel való összehasonlításon alapszik.

A tudás fogalmának a történeti szemlélet térhódításából fakadó dinamizálódása teszi lehetővé Kuhn számára,

hogy a nyolcvanas évek második felétől visszatérjen a tudományfejlődésnek a TFSz végén kifejtetlenül hagyott

evolucionista fölfogásához. A tudomány mindig konkrét szituációk konkrét kérdéseire válaszol, vagyis nem

előre (az abszolút igazság felé) törekszik, inkább mintegy hátulról tolják a megoldatlan problémák. Az

elméleteket mindig eszközökként kell értékelni, azt vizsgálva, adott feladatra inkább vagy kevésbé hatékonyak.

Időtlen igazságok felhalmozódásának folyamata helyett, a történeti szemléletű tudományfilozófus számára a

tudomány úgy jelenik meg, mint egyre komplexebb, s a felmerülő problémákra egyre hatékonyabban válaszoló

rendszer. A speciális problématerületekhez speciális eszközrendszerek fejlődnek ki, melyek mindegyike

racionálisan változik, azaz úgy, hogy egyre jobban alkalmazható, egyre pontosabb, egyszerűbb és

konzisztensebb lesz.

A tudománytörténet nem biztosít objektív tényeket, de világossá teszi, hogy a tudomány történeti jelenség. Ez a

belátás teljesen hiányzott a hagyományos tudományfelfogásból: „A tudományok a kreatív diszciplínák között

egyedülálló mértékben vágják el magukat múltjuktól, s helyettesítik azt egy szisztematikus konstrukcióval.”97

[39] Meglehetősen hosszú ideig tartotta fogva Kuhnt annak igézete, hogy e konstrukció helyett a tudomány

valódi történetét kell feltárni, mely megmutatja, hogy rendszeresen történtek nagy konceptuális váltások. Végül

ráébredt, hogy a tudománytörténet és tudományfilozófia között inkább indirekt kapcsolat van: a történeti

szemlélet alkalmazása átalakítja az olyan alapvető fogalmainkat, mint a „tudás”, „racionalitás” vagy „fejlődés”.

Ebben az értelemben, a 60-as évek elején (s részben még ma is) feltétlenül igaz a TFSz nyitómondata: „a

tudománytörténet… gyökeresen átalakíthatja jelenlegi tudományfölfogásunkat”.

4. Jegyzetek

1n Kuhn 1984 [1970], 17.

2n Uo.

3n Kuhn 1998 [1987], 139.

4n Kuhn 1977, xiii.

LJ_95

LJ_96





5n Kuhn 1998 [1987], 139.

6n Kuhn 1984 [1970], 20.

7n Kuhn 1984 [1970], 19.

8n Kuhn 1977, xvi.

9n Kuhn 1984 [1970], 27.

10n Scheffler , 367.

11n Kuhn 1984, 363.

12n Vö. pl. Kuhn 1984 [1970], 11, 35; 42, 62.

13n Kuhn 1977 [1968], 15.

14n Kuhn 1977 [1968], 15-16.

15n Kuhn 1977 [1968], 15.

16n Kuhn 1977 [1968], 18.

17n Kuhn 1980, 183.

18n Kuhn 1980, 182-183.

19n Kuhn 1980, 183.

20n uo.

21n Vö. TFSz, XI. fejezet.

22n Kuhn 1977, xii.

23n Vö. Kuhn 2000, 280.

24n Kuhn 1983b, 27.

25n Uo.

26n Kuhn 1983b, 26.

27n Kuhn 1987, 66.

28n Vö. Suppe 1974, 510.

29n Kuhn 1977, 110.

30n Uo.

31n Putnam 1981, 114-15.

32n Vö. Davidson 1984a, 185. és 1984b, 137.

33n Kuhn 1984 [1969], 266.

34n Vö. Kuhn 1984 [1969], 266.

35n Kuhn 1984 [1969], 266-67.

36n Uo.





37n Kuhn 1984 [1969], 267.

38n Uo.

39n Kuhn 1970, 268.

40n Kuhn 1991, 5.

41n Kuhn 1987, 22.

42n Kuhn 1974 [1969], 370.

43n Az elnevezés Davidsontól származik, aki az elvet kissé másként értelmezte, mint Kuhn.

44n Kuhn 1990, 299.

45n Kuhn 1987, 23.

46n Vö. Kuhn 1971, 142. és 1987, 9.

47n Kuhn 1977 [1968], 17.

48n Kuhn 1971, 142.

49n Vö. Hacking 1979, 226.

50n Gadamer 1984, 218.

51n Gadamer 1984, 218-219.

52n Gadamer 1984, 219.

53n Hacking 1979, 226.

54n Gadamer 1984, 231.

55n Kuhn 1977, xii.

56n Kuhn 1992, 5.

57n Kuhn 1987, 4.

58n Uo.

59n Kuhn 1987, 15, 22.

60n Kuhn 1987, 43.

61n Kuhn 1987, 67.

62n Kuhn 1993, 324.

63n Kuhn 1983, 672.

64n Kuhn 1983, 9. lábj.

65n Kuhn 1989, 11.

66n Vö. Kuhn 1993, 320.

67n Kuhn 1977 [1974], 309-18.

68n Kuhn 1984 [1970], 73-4.





69n Kuhn 1983, 671-73.

70n Kuhn 1984 [1970], 74.

71n Kuhn 1987, 68.

72n Kuhn 1983a, 674

73n Kuhn 1987, 88.

74n Kuhn 1984 [1969], 252-253.

75n Kuhn 1984 [1969], 253.

76n Uo.

77n Vö. Kuhn 1984 [1969], 266-270.

78n Vö. Kuhn 1977 [1974], 303-4.

79n Kuhn 1987, 35., 2. lábj.

80n Kuhn 1970, 276.

81n Kuhn 1987. 35., 2. lábj.

82n Kuhn 1992, 12.

83n Kuhn 1983a, 715.

84n Kuhn 1992, 11.

85n Kuhn 1984, 354.

86n Kuhn 1984, 354.

87n Kuhn 1989, 50.

88n Caneva 2000, 98.

89n Kuhn 2000, 322.

90n Vö. Kuhn 2000, 268. és 276.

91n Caneva 2000, 93.

92n Kuhn 2000, 315.

93n Kuhn 1987, 1.

94n Kuhn 1991, 6.

95n Kuhn 1977 [1968], 7-8.

96n Vö. Kuhn 1992, 10.

97n Kuhn 1989, 49-50.

5. Irodalom

Caneva, K. L. 2000. Possible Kuhns in the History of Science: Anomalies of Incommensurable Paradigms. Stud.

Hist. Phil. Sci., vol. 31., no. 1.





Davidson 1984a. On the Very Idea of a Connceptual Scheme.n Inquiries into Truth and Interpretation. Oxford,

Clarendon Press.

Davidson 1984b. Radical Interpretation. Inquiries into Truth and Interpretation. Oxford, Clarendon Press

Gadamer 1984. Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest, Gondolat.

Hacking 1979. Review of The Essential Tension. History and Theory, vol. 18.

Kuhn, T. S. 1970. Reflections on My Critics. Lakatos, I. - Musgrave, A. (eds.): Criticism and the Growth of

Knowledge: Proceedings of the International Colloquium in the Philosophy of Science. London 1965, vol. 4.

nn -n1971. Notes on Lakatos. PSA 1970: In Memory of Rudolf Carnap, Proceedings of the 1970 Biennial

Meeting of the Philosophy of Science Association (Studies in the Philosophy of Science, vol. 8.). Dordrecht and

Boston, D. Reidel.

nn -n1974 [1969]. Hozzászólás a tudományos elméletek szerkezetéről tartott szimpóziumon. In Suppe 1974,

nn -n1977 [1968]. The Relations between the History and the Philosophy of Science. Kuhn 1977,

nn -n1977 [1974]. Second Thoughts on Paradigms Kuhn 1977, .

nn -n1977. Essential Tension. Selected Studies in Scientific Tradition and Change.

nn -n1980. The Halt and the Blind: Philosophy and History of Science. Brit. J. Phil. Sci., vol. 31.

nn -n1983a. Commensurability, Comparability, Communicability. Asquith, P. - Nickles, T. (eds.): PSA 1982:

Proceedings of the 1982 Biennial Meeting of the Philosophy of Science Association. vol. 2. East Lansing, MI:

Philosophy of Science Association.

nn -n1983b. Reflections on Receiving the J.D. Bernal Award. 4S Review: Journal of the Society for Social

Studies of Science, vol 1.

nn -n1984 [1969]. Utószó. Kuhn 1984 [1970],

nn -n1984 [1970]. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat.

nn -n1984. Revisiting Planck. Black-Body Theory and the Quantum Discontinuity 1894-1912. Chicago,

University of Chicago Press.

nn -n1987. The Presence of Past Science. The Shearman Memorial Lectures. London, University College

(kézirat, melyhez Fehér Mártának köszönhetően jutottam hozzá).

nn -n1989. „Speaker's Reply” (a „Possible Worlds in History of Science” c. előadást követő vitában

elhangzottak). Allen, S. (ed.): Possible Worlds in Humanities, Arts and Science. Berlin - New York, Walter de

Gruyter,

nn -n1998 [1987]. Mik is azok a tudományos forradalmak? Laki J. (szerk): Tudományfilozófia. Budapest, Osiris

- Láthatatlan Kollégium,

nn -n1990. Dubbing an Redubbing: The Vulnerability of Rigid Designation. Savage, C. W. (ed.): Scientific

Theories (Minnesota Studies in Philosophy of Science, 14.). Minneapolis, University of Minnesota Press.

nn -n1991. The Road since Structure Fine, A. - Forbes, M. - Wessels, L. (eds.): PSA 1990: Proceedings of the

1990 Biennial Meeting of the Philosophy of Science Association. vol. 2. East Lansing, MI, Philosophy of

Science Association.

nn -n1992. The Trouble with the Historical Philosophy of Science. Robert and Maurine Rothschild

Distinguished Lecture, 19. November. 1991. Occasional Publications of the Department of the History of

Science, Cambridge, MA, Harvard University Press.

nn -n1993. Afterwords. Horwich, P.(ed.): World Changes: Thomas Kuhn and the Nature of Science. Cambridge,

MA, MIT Press.





nn -n2000. A Discussion with Thomas Kuhn by Baltas, A., Gavroglu, K. and Kindi,V. Conant, J. - Haugeland,

J. (eds.): The Road Since Structure. Th. S. Kuhn. Philosophical Essays, 1970-1993, with an Autobiographical

Interview. Chicago, The University of Chicago Press,

Putnam, H. 1981. Reason, Truth and History. Cambridge, CUP.

Scheffler, I. 1967. Science and Subjectivity, Indianapolis-New York-Kansas City, The Bobbs-Merrill Co.

Suppe, F. (ed.) 1974. The Structure of Scientific Theories. Urbana - Chicago - London, University of Illinois

Press.


5. fejezet - Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* [51]

1. Ákos és Gáspár, Anikó és Emese

A Homo sapiens fajnak hány neme létezik? A magától értetődő választ minden gyerek már az óvoda előtt

ismeri: kettő. A nő vaginával, mellekkel, és az ezekkel járó anatómiával és biokémiával rendelkezik (a hosszú

haja és a Barbie-babája itt nem számít). A férfinek hímvesszője és heréi vannak és általában nagyobb (a

körömpiszok és a játékpuska itt nem számít). Természetesen vannak kétértelmű esetek: egyes emberek

anatómiája hiányos vagy éppen túlburjánzó, egyik nemhez sem, vagy mindkettőhöz tartoznak.1 [51] Az ilyen,

születéstől fennálló anatómiai furcsaságok ellenére a „hímnem” és „nőnem” biológiai kategóriája meglehetősen

stabil, szemben az olyan, erősen vitatott kategóriákkal, mint a „társadalmi nem” (gender), „szexuális identitás”,

„szexuális irányultság”. Általában nem okoz nehézséget felismernünk két könnyen elkülöníthető nemet, a

mindennapi környezetünket benépesítő pasikat és csajokat, pedig a nemek között az intellektusbeli hasonlóság

jóval nagyobb a különbségeknél, valamint a transzvesztiták és a transzszexuálisok megzavarják az azonosítást.

Szintén nem okoz komolyabb gondot, némi képzés után, a hím- és nőnemű hörcsögök és teknőcök elkülönítése.

Legalábbis így tűnik a megfontolatlan kívülállónak. Making Sex („A nem-csinálás”) című könyvében Thomas

Laqueur a biológiai nemet vizsgáló tudomány történetét írja meg.2 [51] A bonyolult történet az emberi nem

elméletének, mint társadalmi képződménynek a kialakulásáról szól. Laqueur állítása szerint a bio-

orvostudományon belül két elképzelés létezett és létezik az ember nemi anatómiájával kapcsolatban. Ezek

egyike sem alapszik empirikus bizonyítékokon, létrejöttük (konstrukciójuk) nem tudományos tényezőknek

köszönhető. Az „egy nem” elmélet gyökerei az ókorig nyúlnak vissza (Laqueur anatómiatörténetét a

görögséggel kezdi), és nyomaiban, még ma is felfedezhető. A modell szerint egyetlen nem létezik, amelynek

paradigmája a hímnem. Ezzel ellentétes a humán nemiség „két nem”-modellje. A tizennyolcadik században

feltűnő elképzelés a férfiről és nőről alkotott mai biológiai képünk alapja. A „két nem”-modell szerint két,

biológiailag különböző nem létezik: „az uralkodó… nézet a tizennyolcadik század óta az, hogy két állandó,

összemérhetetlen, szembenálló nem létezik.”3 [51]

A „két nem”-modell esetében a biológiai elmélet úgy tűnik, végre konvergál nem tudományos józan eszünkkel.

Vagy inkább így helyesebb: a biológiai tudományok által terjesztett és intézményesített (vagy pusztán

„intézményesített”) elmélet meghatározta, befolyásolta vagy megfertőzte mindennapi tudatunkat? Ebben az

esetben lehet, hogy nem csak a biológiai nem elmélete konstruálódott társadalmilag: az emberi nemről alkotott

mindennapos képzeteink is lehetnek társadalmilag konstruáltak. Tehát az a könnyű kérdés, amelyre azt hisszük

tudjuk a választ („Hány neme van valójában az emberiségnek?”) nem ártatlan, hanem beugrató kérdés.4 [51]

Laqueur számára nincs is válasz a kérdésre. Talán erre utal sokféleképp értelmezhető megjegyzésével: „A nem

természete… nem a biológiából származik, hanem abból a szükségletből, hogy beszéljünk róla.”5 [51]

Az „egy nem”-modellben csak egy humán nem létezik, a hímnem. Az antikvitástól a reneszánszig „csak

egyetlen kanonikus test létezett, és ez a férfitest volt”.6 [51] Annak ellenére, hogy úgy tűnik nyilvánvaló

megfigyelések támasztották alá a női nem különbözőségét, mint például a nők képessége, hogy teherbe essenek,

szüljenek és új emberi lényeket tápláljanak - vagy talán pont ezen, a férfi gondolkodók számára tudat alatt

rémisztő tulajdonságok miatt - a görög gondolkodók (férfiként) a női nemet csak a hímnem alacsonyabb rendű

változatának tartották. Hogyan lehet a férfi és a nő egyforma? Ebben a modellben, például, a hüvely befelé

irányuló hímvessző, kifordított pénisz, a méh pedig belső herezacskó.

„Évezredekig közhelynek számított, hogy nőknek a férfiakéval azonos nemi szerveik vannak,

azzal a különbséggel, hogy »azok a testen belül és nem kívül találhatók«, ahogy Nemeziusz…

fogalmazott. Galénosz… nevéhez fűződik a leghatásosabb és legtovább fennmaradó modell a

férfi és női nemi szervek identitásáról [valamint] részletekbe menően demonstrálta, hogy a

nők alapvetően férfiak.”7 [52]

Az „egy nem”-modell létét bizonyítandó Laqueur figyelmesen boncolgatja a reprezentatív biológiai szövegeket

(Arisztotelész, Galénosz és mások írásait); ősrégi illusztrációkat tesz közzé, ahol az ábrákon a hüvelyt péniszhez

hasonló képletként ábrázolták, szemben azzal, amit puszta szemmel is megfigyelhetünk (mindeközben huncut

AS_0

AS_1

AS_2

AS_3

AS_4

AS_5

AS_6

AS_7

Alan Soble: A szexus, az anatómia

története és a reflexív

tudományfilozófia*


pillantást vetek az olvasóra); valamint felfedi a sok mindenről árulkodó nyelvhasználatot. A görög kaulosz szó

például egyszerre jelentette a hímvesszőt és a hüvelyt.8 [52] Továbbá:

„Két évezreden keresztül az ováriumra… nem is létezett külön elnevezés. Galénosz

ugyanazzal a szóval jelöli, amellyel a férfi heréket: orkheisz. …Heophilusz az ováriumokat

didümoinak hívja (ikrek), amely bevett görög kifejezés a herékre.”9 [52]

Az „egy nem”-modell fennmaradt a mindennapi angol szóhasználatban, ahol a „male” és „female” szavakat

használják a nemek megjelölésére. Bár… hogyan is kell értenünk a „fe” előtagot? A férfinem (male)

modifikációját („egy nem” elmélet) jelöli avagy a férfinemtől való különbséget („két nem”-modell)? Ugyanezzel

a problémával találkozunk az angol „man” és „woman” szavak esetében.10 [52] Úgy tűnik nem adható

egyértelmű válasz az ilyen kérdésekre. Laqueur értékelné ezt a nyelvi gubancot, hiszen a biológiai nemmel

kapcsolatban nagyon hasonló eredményre jut: empirikusan nem meghatározott, hogy a Homo sapiens egy- vagy

kétnemű faj.11 [52]

2. A nem társadalmi konstrukciója

Laqueur amellett érvel, hogy az ember nemiségének előbb említett modelljei nem a biológiai tudományok

megfigyelésein alapultak. Az ókoriak, és reneszánsz utódjaik, akikhez az „egy nem”-modell elterjesztése

kapcsolódik, ezt a nézetet sokszor még cáfoló tárgyi bizonyítékok ellenére is vallották, empíriára nem

visszavezethető okokból kifolyólag. Például a „csikló felfedezésének”, a hímvesszőhöz való hasonlatossága

folytán, gondot kellett volna okoznia az „egy nem”-modell számára. Ehelyett „könnyen beépült az »egy nem«-

modellbe”. Az „egy nem”-modell szívósságából Laqueur a következő tanulságot szűri le:12 [52]

„Miért gondolkodtak továbbra is úgy a párzószervek anatómiájáról kompetens megfigyelők,

akik tudatosan a pontosság és a természethű ábrázolás mellett kötelezték el magukat, ahogyan

az mai szemünkkel nyilvánvalóan hibásnak és hajmeresztően intuícióellenesnek tűnik?13 [52]

…Ami itt kockán forog, annak jelentős része empirikusan nem eldönthető - Hogy a klitorisz

vagy a vagina női pénisz, vagy hogy van-e a nőknek pénisze, vagy hogy ez egyáltalán számít-

e: ezek nem olyan kérdések, amelyeket további kutatások akár elméletileg is meg tudnának

válaszolni. A reneszánsz anatómia története azt mutatja, hogy a nő és férfi anatómiai

ábrázolása a reprezentáció és illúzió kulturális politikáján múlik, nem pedig szervekről,

véredényekről, csövecskékről szerzett bizonyítékokon.”14 [52]

Hasonlóképp a „két nem”-modell feltűnése nem esett egybe az anatómiai illusztrációk és a boncolási technika

finomodásával.15 [52] Sőt, mivel időben meg is előzte azt, a „két nem”-modell nem magyarázható ezzel a

fejlődéssel.16 [52] A modell elfogadása jóval az elégséges empirikus bizonyítékok megléte előtt megtörtént. Így,

„valamikor a tizennyolcadik század folyamán találták fel a nemet, ahogyan azt mi ismerjük,”.17 [52] (Kiemelés a

szerzőtől.) „A két, összemérhetetlen nem megjelenésének hátterében … sem ismeretelmélet, sem tudományos

fejlődés nem állt. A háttér politikai volt.”18 [52] Vagyis a nemiség új biológiai elmélete, éppúgy, mint az ezt

megelőző, szociális, politikai, vallásos, metafizikai, filozófiai, összefoglalóan kulturális tényezők révén jött

létre. A teoretikusok azért kerestek empirikus bizonyítékokat, hogy ezzel támogassák a nemiség valamelyik

modelljét, amelyet már előzőleg elfogadtak, legyen ez akár az „egy nem” akár a „két nem”-modell:

„Természetesen volt előrehaladás… a szaporodás anatómiájának és fiziológiájának

megértésében. …Mindentudománytörténetnek fel kell ezt ismernie, akármennyire is a

társadalmi, politikai, ideológiai, esztétikai tényezőket hangsúlyozza. …Mindezeket távolról

sem szeretném tagadni, sőt inkább kiemelem szerepüket. …A szaporodás élettanában

bekövetkező fejlődést vizsgálva … szeretném demonstrálni, hogy ez nem vezetett a nemi

különbségek egyfajta felfogásához, a »két nem«-modell előtérbe kerüléséhez. …Az

anatómusok máshogy is tekinthettek volna a testre - például a pénisztől eltérő képletnek is

tarthatták a vaginát - de ezt alapvetően kulturális okok miatt nem tették. Hasonlóképp a

tapasztalati adatokat nem vették figyelembe, …mert nem illettek bele sem a tudományos, sem

a metafizikai paradigmába.”19 [52]

Az elmélet elszigetelődése lehetséges megfigyelési vagy tapasztalati alapjától Laqueur szerint olyan

nagymértékű volt, hogy a potenciálisan hatásos bizonyítékoknak nem volt hatásuk az egyébként igen bizarr „egy

nem” elméletre:

„A tizenkilencedik századi előrelépés a fejlődéstan területén (a csíralemezek fejlődésének

elmélete) a nemek közös eredetére mutatott rá az hímnős embrióban. …A hím és női nemi

AS_8

AS_9

AS_10

AS_11

AS_12

AS_13

AS_14

AS_15

AS_16

AS_17

AS_18

AS_19





szervek galénoszi izomorfiáját az 1850-es évekre újrafogalmazták, mint homológiát az

embrionális szinten. …Így tudományos bizonyíték támogathatta volna a régi elképzelést, ha

kulturális relevanciával bírt volna.”20 [52]

„A tizenkilencedik század közepének tudományos látképét szemlélő idegen gyaníthatná, hogy

az összemérhetetlen nemi különbség az új felfedezések ellenére, nem pedig azok miatt jött

létre. A magzati fejlődés részletes elemzése a régi, hímnős feltételezések hitelét erősítené, ez

esetben nem mítoszokra vagy metafizikára, hanem a természetre hivatkozva.”21 [52]

Az „egy nem”-modellt tehát ez a tudományos infúzió sem menthette meg: a halálos ítéletet a kulturális erők már

aláírták.22 [52] Alice Dreger, aki „teljes mértékben” egyetért „Laqueur fő állításával, miszerint az anatómiai és

fiziológiai nemiség is »konstrukció«, éppúgy, mint a társadalmi nem”,23 [52] mindazonáltal úgy tartja, hogy a

tizenkilencedik századi embriológia nem támasztja alá Laqueur azon meggyőződését, hogy a „két nem”-modell

„teljes mértékben kiszorította” az „egy nem”-modellt.24 [52] Melyik történeti értelmezés helyes - vagy, ahogy a

szociálkonstruktivista írná: „helyes”? Laqueur tétele, mi szerint az „egy nem”-modell annak ellenére szorult

háttérbe, hogy az embriológiai felfedezések támogatták, vagy Dregeré, amely azt állítja, hogy az embriológia

fejlődése új életet lehelt az „egy nem”-modellbe? Mondhatnánk Laqueur stílusában, hogy az ilyen történeti

kérdés nem dönthető el egyértelműen. Lehet, hogy mindkét állítást elsősorban kulturális hatások hozzák létre és

az empirikus adatok nagyrészt irrelevánsak. Ez esetben meg kellene vizsgálnunk azokat a kulturális hatásokat és

személyes beállítottságokat, amelyek következményeként Laqueur és Dreger az adatokat különbözőképpen

értelmezte. Mellesleg ugyanerre az embriológiára hivatkozva Stephen Jay Gould amellett érvel, hogy sem az

„egy nem” sem a „két nem” felfogás „modellje nem »helyes«”, bár „mindkettő megragadja az anatómiai igazság

bizonyos elemeit”.25 [52] Az „egy nem”-modell helyesen tekinti embriológiai szempontból „azonos szerveknek”

a külső nemi szerveket, a hím herezacskóját és a női nagyajkakat, valamint „azonos struktúráknak” a hím

péniszét és a női csiklót. De a „két nem”-modell helyesen vélekedik legalábbis a belső nemi szerek egy részéről:

a női petevezeték és a férfi ondóvezeték különböző szervek, hiszen más az embriológiai eredetük.26 [52]

3. A biológiai nem, a társadalmi nem és a politika

A Making Sex tehát a biológiai nem elméletének történetét mondja el, ahogyan az a tudományon kívüli tényezők

által társadalmilag konstruálódott. De mi történt mindeközben a tudományokonkívül, ami az empíria helyett

megalapozta a modellekbe vetett hitet? Laqueur egyebek mellett a következőket írja az „egy nem”-modell

többletjelentéséről:

„Az egynemű test, a maga különböző változataiban, amelyet legalább két különböző nem

alapjának tekintettek, azért jelent meg az ókorban, hogy felértékelje a patriarchátus és az apa

rendkívüli kulturális követeléseit az anya érzékileg evidensebbnek tűnő igényével szemben.”27

[52]

„Egy olyan társadalomban, ahol a nyilvánosság döntően a férfiak osztályrésze volt, az »egy

nem«-modell csak azt juttatta kifejezésre, ami már amúgy is nyilvánvalóan jelen volt az adott

kultúrában: mindeneknek mértéke a férfi, a nő nem létezik ontológiailag elkülönült

kategóriaként.”28 [52]

„Az »egy nem«-modell tekinthető úgy, …mint az Apa megőrzésének a kísérlete, azé az apáé,

aki nem csak a rendért, hanem az egész civilizáció létezéséért felel.”29 [53]

A „két nem”-modell többletjelentéséről és tudományon kívüli megalapozásáról Laqueur a következőket írja:

„1800 körülre a legkülönfélébb írók azt keresték, hogyan alapozható felfedhető biológiai

különbségekre a számukra alapvetőnek tűnő különbség hím- és nőnem, és így férfi és nő

között. …Égetően szükségessé vált a testi különbségek kibontása.”30 [53]

„A férfiak és nők politikai, gazdasági és kulturális élete, nemi szerepeik részben ezeken a

»tényeken« alapulnak. A biológia - az állandó, ahistorikus nemiségű test - szolgáltatja az

episztemikus alapot a társadalmi rendre vonatkozó előírások számára.”31 [53]

Mindkét esetben a nemiség modellje a hímnemet a nőnem fölé, pontosabban a férfit a nő fölé emelte. Ugyanaz a

„kulturális feladat, amelyet az egy-test modellben a társadalmi nem látott el, [a két-test modellben] áthárult a

biológiai nemre.”32 [53]Mindkét modell célja a nemi egyenlőtlenség igazolása és fenntartása volt: egy olyan

rangsoré, ahol a férfiak intelligensebbek, hatásosabban irányítják a világot és hoznak létre társadalmi

AS_20

AS_21

AS_22

AS_23

AS_24

AS_25

AS_26

AS_28

AS_29

AS_30

AS_31

AS_32





intézményeket és általában majdnem minden területen többre képesek, ami megalapozza kiváltságaikat,

hatalmukat és immunitásukat.

Ezek alapján el kell tűnődnünk vajon egy feminista vagy nem szexista tudomány eredményesebb lett-e volna a

biológiai nemiség vizsgálatakor, amennyiben a hangsúlyt az empirikus megfigyelésre helyezte volna a férfi és

női képességek és kulturális helyzetre vonatkozó előítéletek helyett. Miért nem tudták a biológiai nemiség jobb,

kulturális előítéletektől mentes leírását adni az eltökéltebb és becsületesebb tudósok? Laqueur számára ez hiú

ábránd:

„Való igaz, hogy számottevő… nőellenes elfogultság volt és van a nők biológiájának

kutatásában… De ebből nem következik, hogy az objektívabb… vagy akár feministább

tudomány igazabb képét adná a nemi különbségeknek bármilyen kulturálisan fontos

értelemben. … Nem szervek és hormonok hatásával kapcsolatos biológiai kérdések forognak

kockán, hanem a nő természetére vonatkozó kulturális és politikai kérdések.”33 [53]

Laqueur azt sejteti, hogy a feminista tudomány sem jutott volna többre. Hiszen, mint mindenki más, a feminista

tudósokat is az foglalkoztatja, ami „kockán forog”, ti. a férfiak és nők társadalmi viszonyai. Ennélfogva ők is

társadalmi és politikai célokat szem előtt tartva közelítenék meg a tudományos kérdést. Így szól Laqueur

legborúlátóbb kuhniánus hangján.

Egyfajta Gestalt-váltás történik az egyik modellből a másikba történő átlépéskor, hasonlóan a wittgensteini

kacsanyúl jelenségéhez: pontosan ugyanazokban a testekben egy vagy két biológiai nemet láthatunk:

„A szexuális különbséget stabilizáló és meghatározó arkhimédeszi pont híján az egy nem

állandó feszültségben van a két nemmel: élesen elkülönülő pólusok, köztük a világosság és a

sötétség árnyjátékával. Bizonyos társadalmi, politikai és kulturális körülmények …

kedvezhetnek valamelyik megerősödésének, de egyik nézet sem némul el teljesen, egyik sem

jut végleges nyugvópontra.”34 [53]

Az „egy nem”- és a „két nem”-modell azonban nem pusztán a nemek számában tér el. Az ellentét mélyebben

gyökerezik. Laqueur történetében a biológiai nemiséget nem tekintették mindig végső, természetes anyagi

alapnak, mely a kulturális tényezőkkel együtt meghatározza a társadalmi nemet. A társadalomtudományok nem

mindig látták a nőt és férfit (társadalmi szerepükkel együtt) a hím és női biologikum, valamint a társadalmi

normák és elvárások közös termékeként. Ma a nemet, a hím- és nőnemet leginkább olyan alapnak tekintjük,

amelyre a társadalmi nemi szerep kultúránként változó felépítménye kerül. A görögöknél Laqueur szerint a

társadalmi nem - a társadalmi előjogokkal járó maszkulinitás és az alacsonyabb helyzetű femininitás -

elsődleges és egyben természetes volt.35 [53] A társadalmi nem kulturális értéke komoly szerepet játszott a

görögöknél abban, hogy az élettudomány területén egy nemű testet tételeztek fel és találtak is meg. „A sors

szabja meg az anatómiát” - ahogyan Laqueur frappánsan fogalmaz. Az ókori „egy nem”-modell képviselői a

mélyen beágyazott társadalmi nemi hierarchiát nem magyarázták a biológiai hierarchia létével. Ellenkezőleg: a

biológiai rangsor szolgált a társadalmi rangsor magyarázatául. A férfiak nyilvánvaló társadalmi

felsőbbrendűségéből következtették ki, hogy a hímnem a női felett áll.

Korunk tudománya ezzel ellentétben úgy tekint a testiségre, mint természetes, változatlan dologra, amely a

társadalmi tényezőkkel közösen teszi magyarázhatóvá a társadalmi nemi különbségeket. Az anatómia szabja

meg a sorsot. Laqueur számára így az „egy nem” és a „két nem”-modell közötti világnézeti szakadék akkora,

mint a kuhni értelmezésben a newtoni és einsteini fizikát elválasztó. A „két nem”-modell nemcsak tagadta az

„egy nem”-modellt, hanem a feje tetejére állította. Az „egy nem”-modellben:

„A nem vagy test epifenomenálisnak tekintendő, míg a társadalmi nem az elsődleges vagy

»valódi«, jóllehet ezt volnánk hajlamosak kulturális kategóriaként kezelni. A társadalmi nem -

férfi és nő - nagy jelentőséggel bírt. …Férfinak vagy nőnek lenni egyet jelentett bizonyos

társadalmi rang és helyzet birtoklásával. …A nem a tizenhetedik század előtt… társadalmi és

nem ontológiai kategória volt.”36 [53]

Ezzel ellentétben a nem a „két nem”-modellben alapvetően ontológiai kategória. A társadalom immár nem a

meghatározó emberi kategória, nem explanans, hanem epifenomenális explanandummá süllyed. A két modell

közötti fogalmi különbség, ti. hogy miként látják az anatómiai és kulturális nemi kapcsolatát, érthetővé teszi

Laqueur alábbi kijelentését:

AS_33

AS_34

AS_35

AS_36





„A fizika helyett az anatómia szolgáltatja Thomas Kuhn érvének paradigmatikus példáját,

miszerint a forradalom előtti és utáni elméletek közti fordítás lehetetlen.”37 [53]

Ez súlyos állítás. De nem vagyok arról meggyőződve, hogy Laqueur érvelése teljesen alátámasztaná. Az

átmenet az „egy nem”-modellből a „két nem”-modellbe lehet, hogy nem is volt olyan forradalmi valamilyen

szigorú kuhni értelemben. Legalábbis védhető álláspont az, hogy a „két nem”-modell feltűnése óta a biológia

még mindig világosság és sötétség árnyjátékának preparadigmatikus fázisban van, ahol még „egyik nézet sem

némul el teljesen, egyik sem jut végleges nyugvópontra”. Mindkét modellen párhuzamosan tovább dolgoznak,

mintha nem lenne egyik sem uralkodó, bár a résztvevők ezt a helyzetet nem fogalmazzák meg nyíltan.

Mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy a „két nem”-modell egyáltalán miért tűnt fel és hogyan volt képes

elődjével sikeresen versenyre kelni. Milyen társadalmi igény jelentkezett, amely szükségessé tette az eltérő

beszédmódot az emberi nemmel és testtel kapcsolatban. A választ részben az adja meg, hogy a modern korban a

világutazások révén tudatossá vált a nemek társadalmi változatossága. Már nem lehetett társadalmi nemet

elsődleges kategóriaként kezelni. Valamit életre kellett hívni, „ki kellett találni”, ami megmagyarázza és

igazolja a nemek rangsorát. A „két nem”-modell képviselői új alapot kerestek a társadalmi nem, s az ebből

fakadó társadalmi különbségek számára: „A két biológiai nemet azért találták ki, hogy a társadalmi nem alapjául

szolgáljon”.38 [53] Továbbá, miközben az „egy nem”-modell, megfelelően alkalmazva, támogatta a nemek közti

hagyományos különbségeket, emellett gyökeresen eltérő társadalmi és politikai célok szolgálatába is állítható

volt - ezért is vált népszerűvé. A társadalmi nem megszűnt humán ontológiai kategóriának lenni, szerepét az

emberi létezés alapjaként a nemmel rendelkező emberi test vette át. Amint ez bekövetkezett a társadalmi nem és

a nemek közti viszonyok képlékennyé és vitathatóvá váltak, s lehetőség nyílt a hagyományos minták

megváltoztatására.39 [53] A Nyugat történetének egy szakaszában, amikor az egyenlőség, szabadság és

demokrácia központi társadalmi és politikai értékké vált, a „két nem”-modellt kétértelmű és bizonytalan

következményei vonzó alternatívává tették. A „két nem”-modell ugyanis mind a nemi hierarchia védelmében,

mind ellenében felhasználható:

„...a nőiség redukálása egy szervre [a petefészekre], amely most, első ízben a nemek

felcserélhetetlenségét jelölte… önmagában semmilyen logikai következménnyel nem járt a

nők társadalmi vagy politikai helyzetére nézve.”40 [53]

„A kozmikus rangsor biológiája átadta helyét az összemérhetetlenség biológiájának, amelyben

a nő és a férfi viszonya nem egyenlőségként vagy egyenlőtlenségként jelentkezett, hanem

különbözőségként, amely rászorult az értelmezésre, és így fegyverré válhatott a kulturális és

politikai harcban.”41 [53]

A férfiak és nők közötti helyes kapcsolatokról és a társadalmi nemiséggel rendelkező emberek jellemzőiről

folytatott politikai és társadalmi viták arra vonatkoztak, ami „kockán forgott”. A különféle nézeteket valló felek

szükségleteik szerint, opportunista módon használták fel a nemmel foglalkozó biológiai elképzeléseket. Ebben a

vitában „a biológiai nem pontosan a társadalmi nem hatalmának csökkenése miatt bukkan fel lépten-nyomon”.42

[53] Napjainkban hasonló vitákkal találkozhatunk az ismeretelmélet és a morális fejlődés pszichológiáján belül.

Ha nők és férfiak „megismerési módjai különböznek”, az következik-e ebből, hogy a férfi megismerők a

nőieknél magasabb rendűek, vagy az, hogy a férfiak a nők ismerőiként alacsonyabb rendűek, vagy akár az, hogy

kognitív képességeik különbsége értéksemleges, s talán éppen megfelelő módon egészítik ki egymást, ami

mindkét fél számára megfelelő. Ha a férfiak és nők a moralitás kérdését különbözőképpen közelítik meg - a

férfiak a jogok és az igazság, a nők a törődés és a kapcsolat fogalmai révén - azt jelenti-e ez, hogy a moralitás

kérdéseit jobban értik a férfiak, vagy a nők, vagy azt, hogy mindegyik a maga módján hozzá járul az emberi lét

egyik hihetetlenül sokrétű jelenségéhez?43 [53] Az amorf és rugalmas „két nem”-modell egyszerre forrása és

következménye ama vitának, amely a „különböző, de egyenlőtlen” és a „különböző, de egyenlő” politikájának

képviselői között folyt.

4. A nem és a tudományfilozófia

Laqueur írása a nemiség biológiájának történetéről sok mindenre fényt vet. De tudományfilozófiai

megállapításai problematikusak. Történeti munkájának komoly filozófiai felhangot próbál adni:

„Az a gondolat, hogy a tudományos előrelépések, a pusztán anatómiai felfedezések,

önmagukban magyarázatot adnak a késő tizennyolcadik és tizenkilencedik század szokatlanul

erős érdeklődésére a szexuális kétalakúság iránt, nem csak empirikusan helytelen, hanem

filozófiailag is téves.”44 [53]

AS_37

AS_38

AS_39

AS_40

AS_41

AS_43

AS_44





Laqueur történeti beszámolója szerint a bio-orvostudomány empirikus ténykedésének valójában kevés köze van

az „egy nem”- és a „két nem”-modell alátámasztásához és elfogadásához. Csakhogy egészen mást állít, amikor

azt mondja, hogy az empíriának elvileg sem lehetett jelentős szerepe e nézetek alátámasztásban vagy a köztük

folyó vita eldöntésében. „A tudományos haladás még elméletileg sem lehetett oka a férfi és női testek

értelmezésében bekövetkező változásnak.”45 [53]Csábító tétel. De ha az „egy nem”-modellről a „két nem”-

modellre váltás még elméletileg sem lehet az empirikus ismeretek növekedésének következménye, nem teljesen

érdektelen-e Laqueur történeti konklúziója, amely megmutatja, hogy az empíria valóban lényegtelen volt? Ha

valami lehetetlen, akkor nem történt meg. Ha a tudomány logikája szerint az empirikus adatok hatástalanok és

irrelevánsak, akkor tudományfilozófiánk alapján már előre tudjuk, amit az anatómiai nem történetét feldolgozó

bármilyen történeti munka számunkra nyújthat. Laqueur úgy gondolja, hogy részletes anatómiatörténete valami

fontosat tár fel a nem biológiai elméletével kapcsolatban. De lehet, hogy ehelyett csupán már a vizsgálat előtt is

ismert végkövetkeztetések parányi részleteinek fényesre sikálásával küszködik.

Miért is hiszi Laqueur, hogy az empirikus adatok hatástalanok és irrelevánsak a nem két modellje közti

választáskor? A Laqueur által megjelölt fő ok nem az, amire gondolnánk. Nem az a baj, hogy az elméletek

kifejtése túl homályos, vagy hogy értelmetlen vagy ellenőrizhetetlen állításokat tartalmaznának. Ilyeneket

egyébként olykor Laqueur is megemlít empíria elégtelenségének okai között:

„A további bizonyítékok nem cáfolhatják, s nem bizonyíthatják ezeket a nyilvánvalóan

képtelen kijelentéseket, hiszen nem a szervek vagy a hormonok hatásával kapcsolatos

biológiai kérdések forognak kockán, hanem a nő természetére vonatkozó kulturális és politikai

kérdések.”46 [53]

Ehhez kapcsolódóan Laqueur helyenként egy szerényebb és korlátozottabb tételt képvisel a nemek

anatómiájával foglalkozó kérdések értelmességéről és ellenőrizhetőségéről:

„meglátásom szerint… a nemmel kapcsolatos új ismeretekből nem… következtek a nemi

különbségekkel kapcsolatos kijelentések, amelyeket rájuk hivatkozva terjesztettek elő.

Egyetlen felfedezés sem… tette szükségessé a „két nem«-modell elterjedését, ugyanazon

okból kifolyólag, amiért a reneszánsz anatómiai felfedezései sem ingatták meg az »egy nem«-

modell helyzetét: a nemi különbségek nem alkalmasak az empirikus ellenőrzésre. Logikailag

függetlenek a biológiai tényektől, mert a társadalmi nem nyelvezete már eleve bele van épülve

a tudomány nyelvébe. Más szóval, a legkonkrétabbaktól eltekintve, a nemre vonatkozó

kijelentések elejétől fogva hordozzák az általuk teljesítendő kulturális feladat terhét. A két

összemérhetetlen nem ugyanúgy a kultúra terméke, mint az »egy nem«-modell.”47 [53]

Ezzel szemben léteznek Laqueur szerint empirikus módszerekkel megközelíthető és megválaszolható kérdések,

mind az „egy nem”-, mind a „két nem”-modellben,48 [53] és ezeken kívül a biológiában általában. Például:

„A nemi és anatómiai különbségektől eltérően az a kérdés, hogy a nők orgazmus nélkül

teherbe eshetnek-e… egyértelműen megválaszolható. Hasonlóan ahhoz a kérdéshez, hogy

lezárhatja-e a női orgazmus a méhet. Az empirikus bizonyítékok bonyolultabb és

problematikusabb területek esetében is döntő jelentőségűek: van-e általában orgazmusa a

nőknek a nemi érintkezés során, vagy vannak-e egyáltalán erős… heteroszexuális

késztetéseik.”49 [53]

Laqueur áldását adja egyes biológia területek empirikus voltára, de ez ütközni látszik kedvenc érvével, mely az

empíria irrelevanciáját hivatott alátámasztani. Ez az érv jóval radikálisabb: az anatómia ellenőrizhetetlenségének

oka az ismeretelméletben vagy magában a tudomány logikájában keresendő. Az általa „Quine-Duhem” tételnek

nevezett tanítás magyarázza meg szerinte, miért nem lehet a tapasztalat segítségével a biológiai nem változatai

között igazságot tenni. De ez a filozófiai arzenál, ahogyan azt Laqueur maga is észreveszi, az empíria

döntésképtelenségét erősen kiszélesíti, ha éppen nem teszi teljesen általánossá. Saját példájához, a női orgazmus

vitájához visszatérve: ha a nemi politika érzékelhető szerepet játszik az anatómiai nem körüli vitákban, ahogyan

azt állítja, akkor saját nézete szerint az orgazmussal kapcsolatos kérdések esetében is szerephez jut a nemi

politika. Figyeljük meg a női orgazmusvita egyik résztvevőjének kijelentését:

„Valójában, senki nem tagadja, hogy az orgazmus olykor-olykor előfordul a nőknél…

Nyilvánvaló, hogy az orgazmusra való képesség univerzális… Szinte minden nő, megfelelő

előkészület és ingerlés hatására orgazmust él át, bár ez nem szükségszerűen a közösülés vagy

egyedül a közösülés hatására jelentkezik.”50 [53]

AS_45

AS_46

AS_47

AS_48

AS_49

AS_50





Mily csodás példája ez a jól körülbástyázott falszifikálhatatlanságnak! Milyen káprázatos kulturális tartalmú

állítás, amely megtévesztően empirikusnak hat, holott valószínűleg politikailag motivált. Éppúgy, mint az „egy

nem”- és a „két nem”-modellek esetén, itt is a női szexuális gyönyör lehetőségének és jogosságának sok vihart

kavaró kérdése „forog kockán”. A „megfelelő előkészület” döfés azoknak az érzéketlen férfiaknak, akik az

előjátékra kevés figyelmet fordítanak, vagy éppen semennyit sem. Azoknak, akik a női megítélés szempontjából

legalábbis - vagy kizárólag ebből a szempontból - „érzéketlenek” a nemek harcában. A „nem szükségszerűen a

közösülés” pedig azokon a férfiakon döf egyet, akik számára a cunnilingus ízléstelen vagy éppen nincs türelmük

hozzá - márpedig ezt az örök harc női oldalai szerint bizony meg kell tanulniuk (mert különben!). Laqueur

figyelme elsiklik egy olyan terület felett, ahol történeti megközelítése - az empíria befolyását megzavaró

kulturális hatások keresése és feltárása - mindenképpen gyümölcsöző lenne. Egy olyan terület felett, ahol

Duhem, Quine (és az agg Feyerabend) követői sikert sikerre halmoznának. Ami megdöbbentő, hogy ezt a

kuhniánus szemüvegét viselő Laqueur nem veszi észre!

Bár Laqueur helyenként a biológia egyes területeire korlátozza Duhem-Quine típusú reflexióit, inkább hajlik a

Duhem-Quine tétel legerősebb és legtágabb értelmezésére, mely szerint az empíria a tudomány minden területén

hatástalan:

„Az »egy nem«-modell empirikusan ellenőrizhető állításai nem azért nem tudták megingatni a

modellt, mert az ilyen adatokat elhallgatták, hanem mert ezek az állítások egy sokkal

általánosabb, bonyolultabb, szerteágazóbb testfelfogás részei voltak, amelyeket sem

egyenként sem összességükben nem lehet közvetlenül falszifikálni. Willard Quine filozófiai

alapokon állva mutatja meg, miért ez a helyzet. Hiteink összessége »ember csinálta szövedék,

amely a tapasztalattal csak a peremek mentén érintkezik.« […] A testről és a gyönyörről

kialakult ókori kép olyan mélyen ivódott bele a reneszánsz orvosi és fiziológiai elméletek

alapjaiba, a politikai és kulturális rendbe, hogy semmilyen logikailag meghatározó módon

nem került a tapasztalattal kapcsolatba, semmilyen lehetőséget nem hagyva az explicit

ellenőrzés számára.

Ez mára a tudományfilozófia és tudománytörténet olyannyira standard [!] érvévé vált, hogy

külön neve is van: Duhem-Quine tétel. Ennek ellenére két okból is érdemes megismételnünk.

A régi modell empirikusan tesztelhető állításai… a mai tudományos képzelet számára

olyannyira idegenek, hogy komoly erőfeszítésünkbe telik megértenünk, hogy értelmes

emberek hogyan gondolhatták valaha is ezt. Érdemes megtennünk ezt az erőfeszítést, ha

másért nem, azért hogy a nemi különbségekről kialakított saját nézetünket megingassuk egy

másik nézőpont tartópilléreinek megmutatásával, s hogy beláthassuk, hogy azok a

különbségek, amelyek számítanak, történetileg meghatározottak.

Másrészt, …ha a modell stabilitása egyéb diszkurzív elemeken keresztüli védettségének

tudható be, akkor bukását sem kell egy drámai felfedezés vagy akár komoly társadalmi

átrendeződés számlájára írnunk. Ehelyett a kétnemű test konstrukciója vizsgálható a nemi és

egyéb diskurzusok miriádnyi új fajtáján belül és ezek között.”51 [53]

A Duhem-Quine megfontolások alapján Laqueurnek igaza van abban, hogy az „egy nem”-modell „bukását sem

kell egy drámai felfedezés vagy akár komoly társadalmi átrendeződés számlájára írnunk”. De ezzel újfent

igazolja korábbi meglátásom: ha a Duhem-Quine tétel általában igaz, akkor nem volt értelme ezen a részletes

történelmi munkán dolgoznia. Saját és doktorandusai kemény munkája semmi igazán érdekeset nem tárhatott fel

azzal kapcsolatban, hogy a nem biológiai elméletét érintetlenül hagyják a tények. Amit talált, azt kellett találnia.

Laqueur így ugyanabba a kuhni csapdába esik, mint a hüvelyt befordult hímvesszőként ábrázoló „egy nem”

anatómusok: azt találta, amit találni remélt.52 [53] Sőt, ha nem ezt találta volna, kudarcot vallott volna. Munkája

során nem érhetett el többet annál, mint hogy sikeresen elkerülje a kudarcot - ennél több semmiképpen sem

sikerülhetett volna.

Laqueur Kuhn-Quine-Duhem ihlette közelítése a nem biológiai elméletéhez bizonyos fokig izgalmas. Az ókori

és reneszánsz „egy nem” anatómusok, akik a hüvelyt hímvesszőszerűen ábrázolták, nem alapos boncolásokon

alapuló nyers megfigyeléseket közöltek, így az utókorra hagyták annak bizonyítékát, hogy megfigyeléseik

elméletterheltek. A bonyolult testből annyit rajzoltak le, amennyit látni kívántak:

„Az új anatómia eddig… nem tapasztalt erővel… tárta fel ama »tényt«, hogy a hüvely valóban

hímvessző.”53 [53]

AS_51

AS_52

AS_53





„Minél többet boncolták, vizsgálták és ábrázolták grafikusan a reneszánsz anatómusok a női

testet, annál jobban és meggyőzőbben látták azt a férfi test változatának.”54 [53]

„Az ideológia, és nem a megfigyelés pontossága határozta meg, minek látszanak.”55 [53]

„Keveset számít, ha a női elefánt nemi szervei… [az ábrázolásokon] hímvesszőszerűek, mert

az elefántok neme általában keveset számít számunkra. Különleges és megdöbbentő, ha

ugyanezt a trükköt saját fajtánkkal kapcsolatban is bevetik, ahogyan ez megszokott volt a

reneszánsz ábrázolásokon.”56 [53]

Bár az előbbi szakaszban a hímvesszőként ábrázolt vaginát Laqueur „trükknek” nevezi, jó kuhniánusként nem

ítéli ezt el, és szinte vég nélkül ismételgeti a Duhem-Quine gondolatot a tények aluldetermináltságával

kapcsolatban, illetve azt, hogy az empíriából nem következik semmilyen elmélet:57 [54]

„A hüvely pénisz volta elleni érvek… a mai képzelet számára még az eredeti állításnál is

különösebben hatnak. A férfiak és nők közötti megfelelések keresésének nyilvánvaló kudarca

legegyszerűbben egyfajta vágyteljesítő gondolkodással volt leküzdhető - ami a normál

tudományban mindennapos eljárása a jelenségek megőrzésére. A forradalmi válság

pillanataitól eltekintve mindig van kiút.”58 [54]

„Mindig van kiút” - ez Laqueur számára az általános Duhem-Quine tétel megfelelő kifejtése, s ez egyben

megmutatja, hol követi el a tévedést. Akkor, amikor azon jól körülhatárolt állítást, hogy a biológiai nem elmélet

történetének alapos empirikus vizsgálata megmutatja, hogy a résztvevők nem helyeztek komoly hangsúlyt az

empíriára a jóval általánosabb Duhem-Quine-féle megfontolások fényében értelmezi, amely nem pusztán az

általa kiválasztott szűk területre vonatkoznak, hanem a tudomány egészére. A könyv végén Laqueur jogosan

állíthatja, hogy „alapjában véve, a nemi különbségekről mondottak tartalmát a tények nem befolyásolják, és

olyan szabadon szárnyalhat, mint a gondolat”.59 [54] Ez elfogadható, ha a „bármi elmegy” tételét a biológiai nem

elméletére vagy egyéb, jól körülhatárolt tudományterületre alkalmazza. Laqueur azonban nem elégszik meg

ezzel a korlátozott tézissel, és úgy gondolja, hogy jó illusztrációját találta a tudomány egyik nagy igazságának.

Ezzel túl messzire megy, és veszélybe sodorja saját tudományos-történeti nézőpontját. Ha ugyanis globálisan

tekintjük a Duhem-Quine tételt, Laqueur zárómondatát újrafogalmazhatjuk: „alapjában véve, a nemi

különbségek történetéről mondottak tartalmát a tények nem befolyásolják, és olyan szabadon szárnyalhat, mint a

gondolat”. Amit Laqueur a biológiai nemi elméletéről mond, annak igaznak kell lennie a biológiai nemi

elméletének történetére is. Hiszen a történettudományban nincsenek nyers megfigyelési adataink az

eseményekről, csak ezen események nyomait (például szövegeket) értelmezhetünk, s így csak elméletterhelt

megfigyeléseink lehetnek. Nézete szerint tehát nincsen semmilyen empirikus történeti módszer, amellyel az ő

olvasata és mások értelmezései között dönthetnénk. Mindig van kiút. Azzal, hogy globális tézisként fogadja el a

tudomány kulturális befolyásoltságát és az empíria irrelevanciáját és hatástalanságát, Laqueur történeti munkája

a saját maga ásott verembe esik.

Tudományfilozófiai ismeretei ellenére Laqueur nem érzékeny a Kuhn-Duhem-Quine-t elfogadó

tudománytörténészre leselkedő önreferencia problémára. Laqueur olyan nyelvet használ, amely illik egy olyan

szerzőhöz, akit lenyűgöz a Duhem-Quine tétel mélysége és hatóköre, aki már tisztában van azzal, hogy a

társadalmi, a politikai és a metafizikai befolyás üti a tapasztalati kártyákat, amikor „sok forog kockán”, és aki

azt vallja, hogy az elméletek konstruálását társadalmi és személyes igények vezérlik:

„Kétféle állítást teszek. Többségük tagadó: minden erőmmel igyekszem megmutatni, hogy a

történetileg rendelkezésre álló, a nemmel kapcsolatos tények semmilyen halmazából nem

következik, hogy az adott kor a nemi különbségeket hogyan értelmezte és ábrázolta, és ezt a

bizonyítékot használom azon általánosabb állítás alátámasztására, hogy a különbségek

semmilyen halmazából soha nem következik kényszerítő erővel semmilyen adott leírás.”60 [54]

(Kiemelés - A. S.)

„...a testekkel kapcsolatos vitathatatlan tényekből történetileg nem következik a nemi

különbségek semmilyen adott értelmezése. Korán felfedeztem, hogy a női megtermékenyülés

során átélt női gyönyör leírása akkoriban tűnt el az orvosi tankönyvekből, amikor a női testet

már nem a férfi gyengébb változatának tartották (»egy nem« modell), hanem a férfi test

összemérhetetlen ellentétének (a »két nem«-modellben) …le kellett vonnom azt a

megdöbbentő következtetést, hogy azok számára, akik a különbségekről gondolkoztak, mindig

is létezett egy »egy nem«- és egy »két nem«-modell, és tudományosan sohasem lehetett

választani a kettő közül.”61 [54] (Kiemelés - A. S.)

AS_54

AS_55

AS_56

AS_57

AS_58

AS_59

AS_60

AS_61





Ha Laqueur azt hiszi, hogy mutat valamit számunkra, hogy tények támasztják alá tézisét, és hogy valódi

következtetésekre jut a biológiatörténet vizsgálatakor, akkor jobban teszi, ha feladja a globális Duhem-Quine

tételt. És jobban teszi, ha korlátozza azon elképzeléseinek érvényességi körét, hogy az elméletek társadalmi

konstrukciók, és hogy a társadalmi és politikai tényezők ütik az empíriát, ha nagy tét „forog kockán”.

5. Epilógus

A „Laqueur-kór” ragályos. Főbb tünetei a tudomány jóhiszeműségének kritikája, ennek képzeletszülte okokra

való alapozása, és azon felismerés elmulasztása (önámítás? hamis tudat? rosszindulat? emésztési zavar miatt?),

hogy e tudománykritika a beteg saját történeti munkájára is érvényes. Okai a csodált és hasonlóan fertőzött

kollégák csoportjának nyomása valamint az agykéreg néminemű lágyulása. Racionális gyógymód nem ismert,

bár egy alapos fenékberúgással próbálkozhatunk; a beteg (mint mindahányan) idővel elhalálozik. A Laqueur-kór

bizonyítékaként vessük pillantásunkat egy az MIT elfekvőjében fekvő prominens tudósra.

A feminista kutató Evelyn Fox Keller elmarasztalja a tudományos állításokat, mivel a tudomány társadalmilag

jött létre vagy „lett csinálva”. Amilyen erős hatást gyakorol a tudományra az azt létrehívó társadalom befolyása

- márpedig erős hatást gyakorol -, olyan mértékben vall az elkerülhetetlenül kudarcot a természet hűséges

ábrázolásában. A tudomány, mondja Keller

„reprezentációként… a természet kulturális transzformációját nyújtja.… Azok az eszközök,

elméletek és értékek, amelyeket a tudósok a természet ábrázolására tett kísérleteik során

felhasználnak, visszatükröződnek a laboratóriumokban és az íróasztaloknál kialakított

természetfelfogásban.”62 [54]

Keller szerint továbbá „a szavak túlontúl korlátozott eszközöket jelentenek… még akár saját tapasztalataink

ábrázolásakor is, hát még a természeti jelenségek hatalmas területének leírása során.”63 [54] A természet hű

ábrázolásának egyik fő akadálya tehát kultúránk egyik konkrét elemében, a nyelvben keresendő.

„Mivel a »természet« csak reprezentációin keresztül közelíthető meg számunkra, és mivel a

reprezentációk… nyelvileg (tehát kultúra által) strukturáltak, a valóságnak egy reprezentáció

sem felelhet meg.”64 [54]

Ez tetszene Laqueurnek, aki az anatómiai nem elméletét azért veti el, mert az a nyelv kényszerzubbonyába van

erőltetve. Bár bizarr, hogy Keller a Nobel-díjas Barbara McClintockra úgy tekint, mint aki csodás, dicséretre

méltó, sőt igaz genetikai tudományt művel,65 [54]valahogyan kikerülve vagy megkerülve a kultúra, nyelv és

értékek hatását.

Ezek a megfontolások - ti. hogy a tudás részben tudományon kívüli társadalmi tényezők által jön létre, valamint

hogy a nyelv a természeti világról alkotott reprezentációnkat megfertőzi - Keller saját történeti állításaira is

érvényesek kell, hogy legyenek. Kellerrel szólva mondhatnánk, hogy, mivel a társadalmi nem és a tudomány

közötti kapcsolatokról való tudása bevallottan nyelvileg (és így társadalmilag) strukturált reprezentációkból

ered, könyveiben66 [54] tett történeti kijelentései sem felelhetnek meg a társadalmi nem és a tudomány közötti

valódi kapcsolatnak. „Mindenki szereti a kulturális relativizmust, de saját magát igyekszik kivonni alóla. A

fizikus atomját, a történész tényeit akarja megmenteni.”67 [54]

Laqueurhöz hasonlóan Kellernek is megvan a maga külön bejáratú filozófiája, amelyet vitathatatlannak tart:

„...az elmúlt huszonöt évben… forradalom zajlott le a tudománytörténet és a

tudományszociológia területén, kisebb léptékben pedig még a tudományfilozófiában is. A

természettudósok kivételével az akadémiai világban ma már kevesen hisznek a tudomány

feltétel nélküli, elkerülhetetlen vagy legalábbis tiszta igazságaiban… A tudománytörténészek

bebizonyították, hogy a tiszta tudomány ideálja maga is történeti konstrukció.”68 [54] (Kiemelés

- A. S.)

Keller, bár megkérdőjelezi a tudomány „tisztaságát”, ugyanakkor dicsérően szól a történelem erejéről, amely

rámutathat bizonyos jelenségekre a tudománnyal kapcsolatban, elfelejtve (vagy ez az emésztési zavar?), hogy a

tudománytörténet, ha szavahihető, akkor maga is tudomány. Fordítsuk komolyra a szót: Keller

tudománytörténete pontosan az a terület, ahol különösen vigyázni kellene a kultúra, nyelv és értékek hatásaival.

Ha véglegesen eltemettük a tudományos igazság „tisztaságát”, minden más tisztaságnak, így saját történelmi

kutatásainak is lőttek. Keller, úgy tűnik, nem veszi észre, hogy tudománykritikája ördögi körként saját

munkájának is kritikája, és még azt sem találja különösnek, hogy a történelemről úgy beszél, mint ami valamit

AS_62

AS_63

AS_64

AS_65

AS_66

AS_67

AS_68





bizonyítani képes. Laqueur sem. ő is elhiszi, hogy a biológiai nem történetét feldolgozó munkája igazságokat

bizonyít, s hogy eredményei nem pusztán abból fakadó „csinálmányok”, hogy tagja egy társadalomnak,

amelynek oksági ráhatása ahhoz vezetett, hogy nyilvánosságra hozta szeretett agyszüleményeit.69 [54]

Keller egy lábjegyzetet fűz életrajzi beszámolójához arról az időszakról, amikor elfordult a „naiv realizmustól” a

„relativizmus” irányába, s átmenetileg elvesztette érdeklődését a tudomány céljai iránt:70 [54] „ami azt sugallta,

hogy talán a történelem, filozófia vagy a szociológia sem immunisabb s társadalmi és politikai érdekektől, mint

maguk a természettudományok”. Ez megdöbbentő elmaradottság. Már régóta kiváló okaink vannak azt

gondolni, hogy a történelem, szociológia, pszichológia és filozófia örökös veszélyben vannak, és bármikor

megfertőződhetik őket a kultúra, a nyelv és az értékek hatásai. Reméltük, hogy a kemény empirikus

tudományokkal más a helyzet. Végül is a történelem jobban ki van téve a társadalmi hatásoknak, mint a

természettudományok, és így kultúrafüggőbb: a történelem nem kísérleti tudomány. Kijelentéseit nem húzhatjuk

a baconi kínpadra, hogy kiküszöböljük a kultúrát, a nyelvet, az értékeket. Keller, biológiai és fizikai

tanulmányok után ma tudománytörténésznek, tudományfilozófusnak tartja magát. Valóban felemelkedett élete

során saját megítélése szerint a kulturálisan szörnyen befolyásolttól a kulturálisan talán befolyásoltig?

Egy helyen Keller bevallja: „Lehet, hogy a feministák (és mások) sem képesek »elmondani az igazságot« a

tudománnyal kapcsolatban, éppúgy ahogyan a tudós sem tudja »elmondani az igazságot« a természettel

kapcsolatban.”71 [54] Dicséretes kijelentés, összeegyeztethető általános tudáskritikájával. (Nem vizsgálom meg,

hogy aláássa-e önmagát.) De Keller azonnal visszavonja engedményét, hiszen így folytatja: „Mindenesetre

lehetséges a feminista és egyéb kritikák számára, hogy kötelezettséget vállaljanak a tudománnyal kapcsolatos

»valótlanságok« elkerülésére.” Egyrészről úgy tűnik, hogy a „valótlanságok” elkerülése, saját leírása alapján,

csak úgy érhető el, ha (a Tractatus 7.0-t komolyan véve) hallgatunk. Másrészről, ha Keller tudománytörténetét

kimenthetjük az ismeretelméleti körforgásból oly módon, hogy komolyan vesszük a hamis állítások elkerülésére

tett ígéretét, ugyanez a védekezési lehetőség a tudomány számára is lehetséges, mindazzal szemben, amit Keller

mond. Tudtán kívül Keller posztmodern tudományfilozófusból (vagy antitudomány-filozófusból) átvedlett

tradicionális popperiánussá. Hisz mi mást is mondana Sir Karl Popper (a tudományfilozófia patriarchája, ha van

ilyen), mint hogy metodológiánk alapja a hamis állítások kimutatása és így elkerülése.

(fordította Zemplén Gábor)

6. Jegyzetek

*n Nagyon sokat köszönhetek Fehér Márta professzorasszonynak. Csodálatos személy és csodálatos hölgy. Egy

olyan időszakban, amikor a tudományfilozófia iránti szenvedélyem éppen lankadóban volt, arra provokált és

inspirált, hogy megkétszerezzem erőfeszítéseimet. Mi több, nem akarta, hogy eltávolodjak a szexualitás

filozófiájától - ennek eredménye ez az esszé is, ahol a magam sütögette pecsenyét el is fogyasztom. Számomra,

mint faragatlan amerikai számára, Fehér Márta a magyar kultúra és civilizáció, mi több az egyetemes kultúra és

civilizáció mintaképe volt. Az az év, amelyet környezetében, szárnyai alatt töltöttem (1991-92) meggyőzött

arról, hogy egy filozófus egyszerre lehet finom, meleg, segítőkész, szórakoztató és intelligens. Mily lelkesítő

reveláció.

1n Lásd Fausto-Sterling 1993 és Dreger 1998.

2n Laqueur 1990.

3n Laqueur 1990, 6.

4n Dreger, a hermafroditizmus tudós elemzését követően már nem tudja az anatómiai nemet (vagy bármi mást)

korábbi gyermeki ártatlanságával megközelíteni: „Drasztikusan megváltozott a világképem. Azon kívül, hogy

tanárom kérdésére »Hogyan tudod megmondani, hogy fiú vagy-e vagy lány?« egyáltalán nem tudok másként

válaszolni, csak történetekkel, úgy gondolkozom a plasztikai orrsebészetről, a »homoszexuális génekről«, a

méhfolyadék-vizsgálatról, a Huntington-kórról, a lélegeztető gépekről, a prenatális gyógyszerekről és apám

hordozható tolókocsijáról, ahogy korábban sohasem tudtam volna. Ráébredtem, hogy milyen bonyolult tud az

élet lenni, ha az ember teste vagy a lénye különbözik a többiekétől. És nem ilyenek vagyunk mindahányan?

Bizonyára mindnyájan, így vagy úgy hasonlítunk a hermafroditához, aki nem fér a megszokott keretek közé.”

(Dreger 1998, 14.) Sosem láttam jobb érvet arra, miért ne foglalkozzon valaki tudományos elméletekkel.

5n Laqueur 1990, 115.

6n Laqueur 1990, 63.

AS_69

AS_70

AS_71





7n Laqueur 1990, 4.

8n Laqueur 1990, 33-34.

9n Laqueur 1990, 4-5.

10n A magyar „férfi” és „nő” szavak vajon azt mutatják-e, hogy a magyar nyelv a „két nem”-modell szerint épül

fel? Talán nem, ha a „férfi” és a „nő” alapvetően a társadalmi nemire és nem a biológiai nemre vonatkoznak. Ez

esetben a magyar a társadalmi nemet tekinti elsődlegesnek, mint az „egy nem”-modell (lásd alább).

11n Laqueur 1990, viii.

12n Laqueur 1990, 66. Laqueur elemzi a „csikló felfedezését övező vitákat” (Laqueur 1990, 98; lásd még 65). Ez

a komikus kérdés - képzeljük csak el a férfi tudósokat, amint egy olyan szerv felfedezésén vitáznak, amelyet a

nők (és sok figyelmes férfi) Éva óta ismer - ez nevetséges reductio ad absurdum a a biológiai nem

szociálkonstruktivista megközelítésének. Ezzel összevetve Thomas Kuhn kérdése (Kuhn 1962) - ki fedezte fel

az oxigént? - komoly kérdés, amelynek van filozófiai és történeti értelme, éppúgy, mint annak a kérdésnek,

hogy ki jósolta meg a Neptunusz létét. Ennek oka, hogy a hímvesszőktől és csiklóktól eltérően az „oxigén” nem

tartozott hétköznapi nyelvünkhöz. Másképp fogalmazva a hímvesszők és csiklók - szemben az oxigénnel - nem

teoretikus entitások, hanem mindennapi világunk részei.

13n Figyeljünk csak oda: Laqueur számára a „mai szemünkkel” a hangsúlyos, nem a „hibás”. „A hüvely

péniszként való ábrázolásait nem szabad pusztán azért hibásnak tekintetnünk, mert egy olyan kapcsolatot

hangsúlyoznak, amely a tizenhetedik század óta az anatómusok döntése nyomán nem fontos; és megfordítva a

tizennyolcadik századi ábrázolások… nem helyesebbek attól, hogy nem hangsúlyozzák ezt a kapcsolatot.”

(Laqueur 1990, 164-65).

14n Laqueur 1990, 66.

15n Laqueur 1990, 8-9.

16n Hasonlóképpen a heliocentrizmus azelőtt szorította ki a geocentrizmust, mielőtt empirikusan alá lett volna

támasztva. (Lásd Kuhn 1959.)

17n Laqueur 1990, 149. Egyes történeti bizonyítékok ellentmondanak Laqueur kronológiájának. A Teremtés

könyvének elején mind az „egy nem”, mind a „két nem” modellel találkozhatunk: Éva teremtése Ádám

oldalbordájából „egy nem” történet (Gen 2:21-22), még Ádám és Éva külön (de egyenlő?) teremtése „két nem”

történet (Gen 1:27-28).

18n Laqueur 1990, 152.

19n Laqueur 1990, 16.

20n Laqueur 1990, 10.

21n Laqueur 1990, 169.

22n Laqueur nem azt gondolja, hogy az „egy nem” modell kimúlt, hanem hogy halálos betegként tengődik. „Míg

az egy test nem halt meg… a két különálló és ellentétes nemet egyre inkább beleolvasták a testbe.” (Laqueur

1990, 148.)

23n Dreger 1998, 209, 61. lábj.

24n Dreger 1998, 34-35.

25n Gould 1991, 11.

26n Uo.

27n Laqueur 1990, 20.

28n Laqueur 1990, 62.





29n Laqueur 1990, 58.



32n Laqueur 1990, 151.

33n Laqueur 1990, 21-22.

34n Laqueur 1990, 114.

35n Laqueur 1990, 8, 134.


37n Laqueur 1990, 96.

38n Laqueur 1990, 150.

39n Laqueur 1990, 152.

40n Laqueur 1990, 216. Hasonlóképp: „Éppúgy, mint a társadalmon belüli versengéssel kapcsolatban az evolúció

biológiájából minden nézet, vagyis semmilyen nézet sem következik a nemi különbségekre nézve.” (Laqueur

1990, 293, 36. lábj.)

41n Laqueur 1990, 207.

42n Laqueur 1990, 156.

43n Ezen kérdések vizsgálatáról és férfi és női objektivitás közti feltételezett különbségről lásd Soble 1994 és

2002.

44n Laqueur 1990, 169.


46n Laqueur 1990, 22.

47n Laqueur 1990, 153.

48n Laqueur 1990, 66.

49n Laqueur 1990, 182.

50n Hrdy 1981, 166. Lásd Laqueur Hrdyról: Laqueur 1990, 288, 78. lábj.

51n Laqueur 1990, 69-70.

52n Laqueur „teljesen leleplezi” munkájának védtelenségét a kuhni mechanizmusokkal szemben: „Aline Rouselle

... amellett érvel, hogy a férfi orvosoknak nagyon kevés lehetőségük volt nőket (élve vagy holtan)

tanulmányozni. Így a női fiziológiát és gyönyört érintő információkat női betegeiktől vagy bábáktól szerezték.

Bár ezt a nézetet konkrét bizonyítékok nem támasztják alá, szeretnék igazságába hinni, hiszen ez azt jelentené,

hogy mindaz, amit e könyvben leírok nem csak a szűk körű, férfi orvosi hagyományra vonatkozik, hanem a nők

képzeletgazdag világára is.” (Kiemelés - A. S.) (Laqueur 1990, 255, 37. lábj.)

53n Laqueur 1990, 79.

54n Laqueur 1990, 70.

55n Laqueur 1990, 88.

56n Laqueur 1990, 18.





57n Laqueur 1990, viii, 19, 153.

58n Laqueur 1990, 90.

59n Laqueur 1990, 243.

60n Laqueur 1990, 19.

61n Laqueur 1990, viii.

62n Keller 1991, 228.

63n Keller 1992, 29.

64n Keller 1992, 5. Keller rémületjelei (scare quotes) a „természet” előtt és után azt mutatják, hogy nem biztos

abban, létezik-e ilyesmi.

65n Lásd Keller 1983.

66n Keller 1985; 1992.

67n Bloom 1987, 203.

68n Keller 1992, 86

69n Dreger is Laqueur-kórban szenved: olyan történész, aki a történelem bizonyító erejét dicsőíti: „Én... a hüvelyt

mindig lyukként képzeltem el, nem pedig összetett, érzékeny szervként. Annak ellenére tettem így, hogy éveken

keresztül foglalkoztatott Thomas Laqueur lelkesítő kritikája a nagyon is jelenlevő, fallikus, szárnyas vagináról,

amilyennek a reneszánsz anatómus Vesalius azt képzelte…. Laqueur ezzel a példával bizonyította, hogy a nemi

szervekről alkotott elképzeléseink társadalmilag konstruáltak.” (Dreger 1998, 256, 33. lábj.)

70n Keller 1992, 87.

71n Keller 1989, 152.

7. Irodalom

Bloom, A. 1987. The Closing of the American Mind. New York, Simon and Schuster.

Dreger, A. D. 1998. Hermaphrodites and the Medical Invention of Sex. Cambridge, Mass. Harvard University

Press.

Fausto-Sterling, A. 1993. The Five Sexes. The Sciences, vol. 33/3-4., 20-24. p.

Gould, S. J. 1991. The Birth of the Two-Sex World. New York Review of Books, June 13, 11-13. p.

Hrdy, S. B. 1981. The Woman That Never Evolved. Cambridge, Mass., Harvard University Press.

Keller, E. F. 1983. A Feeling for the Organism: The Life and Work of Barbara McClintock. San Francisco, W.

H. Freeman.

nn -n1985. Reflections on Gender and Science. New Haven, Conn., Yale University Press.

nn -n1989. The Gender/Science System: Response to Kelly Oliver. Hypatia, vol. 3/3, 149-52. p.

nn -n1991. The Wo/Man Scientist: Issues of Sex and Gender in the Pursuit of Science. In H. Zuckerman - Cole,

J. R. - Bruer, J. T. (eds.): The Outer Circle: Women in the Scientific Community. New York, Norton.

nn -n1992. Secrets of Life, Secrets of Death: Essays on Language, Gender and Science. New York, Routledge.

Kuhn, T. S. 1959. The Copernican Revolution. New York, Vintage.





nn -n1962. The Structure of Scientific Revolutions. Chicago, University of Chicago Press. (Magyarul: A

tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat, 1984.)

Laqueur, T. 1990. Making Sex: Body and Gender From the Greeks to Freud. Cambridge, Mass., Harvard

University Press.

Soble, A. 1994. Gender, Objectivity, and Realism. The Monist, vol. 77/4, 509-30. p.

nn -n2002. Keller on Gender, Science and McClintock: A Feeling for the Orgasm. In C. Pinnick - Koertge, N. -

Almeder, R. (eds.): Feminist Epistemology: Evidence and Test. Rutgers University Press.


6. fejezet - Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* [61]

1. A naturalizmus pökhedisége és látszólagos alkalmatlansága

Naturalizmus alatt azt a felfogást szokás érteni, amely szerint a természet elvei alapján a világ valamennyi

jelensége magyarázható.1 [62] E felfogás radikális következményei az elme és a társadalom kérdéseinek

tanulmányozásakor válnak a leginkább nyilvánvalóvá, ezért éppen ezek a naturalizmus hagyományos

vitaterületei.

Úgy tűnhet, kevés nagyzolóbb és alkalmatlanabb filozófiai megközelítés létezik a naturalizmusnál. Miközben

egyetemességre tör, számos bírálója szerint megfeledkezik a hagyományos filozófiai kérdések jó részéről, vagy

nem megfelelő mélységben beszél róluk. Kétségtelen, hogy a naturalisták egy része egyáltalán nem filozófus (e

sorok írója is legfeljebb munkajogi értelemben nevezhető annak), másokat - különféle okok folytán - a

filozófusok nem tekintik igazán maguk közül valónak.

Utóbbira közismert példa D.C. Dennett, akit (noha Quine és Ryle tanítványa, és számos eredeti filozófiai

javaslat kidolgozója a tudat, az érzetminőségek, az intencionalitás, a személyes identitás és az emlékezet stb.

témakörében) nem övez a (szintén Quine tanítvány) Davidsonéhoz hasonló feltétlen tisztelet: régi barátai

magánbeszélgetésekben azt mondják, otthagyta a filozófiát a tudomány kedvéért, és ezzel félreérti mind a

kettőt.2 [62] Vagy ott van Paul Churchland, akinek a filozófiai mondanivalója mindössze annyi, hogy a tudomány

fejlődik, és majd egyszer mindent megold, a filozófiai kérdéseket is.3 [62] Minden mást ebből vezet le, például

azt a radikális tézisét, hogy a tudattal és az érzetminőségekkel kapcsolatos szavakra egyáltalán nincsen szükség

(vége tehát a fejfájásnak, mondhatnánk… Churchland szerint nyilván szó szerint, hiszen, mint pont most

beszéltük meg, ezekre a szavakra nincs szükség). Hernád István, alias Stevan Harnad megfogalmazásában4 [62] a

„két fülünk között” zajló eseményeket Churchland és követői (például John Bickle5 [62]) szerint majd az

agykutatásra alkalmazott biokémia és biofizika fogja megmagyarázni, és ott nincsenek elmére és érzetekre

vonatkozó szavak. Reflektálatlan tudományos realizmus és redukcionizmus (pontosabban elimináció) mindez a

javából, a legtökéletesebb út a naturalista látásmód lejáratására, ami - meg kell mondani - a naturalista táboron

belül is kevesek lelkesedését váltja ki.

Arra nézve, hogy a naturalisták sokszor csakugyan nem filozófusok, de „beledumálnak” a filozófiába, Konrad

Lorenz, a későbbi Nobel-díjas magatartáskutató példáját érdemes felidézni. Többszörösen is érdekes hivatkozás

ez, hiszen Lorenz valódi nagyság, nemcsak afféle vonalon kívüli játékos. A társadalomtudományokra gyakorolt

hatása ma már egyértelműen látható. Lorenz olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyek később - részben rá

hivatkozva, részben tőle teljesen függetlenül - a fő-árambeli „hivatásos” filozófiában is megjelentek, előbb

Popper és Quine munkáiban, majd ezek nyomán másutt.6 [62] Lorenz mindamellett cseppet sem nevezhető

véletlen figurának. A harmincas évek végén azért utazik Königsbergbe, hogy Kant katedráját elfoglalva a kanti

életmű általa megsejtett nagyszabású folytatásának, a naturalizációnak szentelhesse magát. Naplójegyzeteinek

tanúsága szerint mindvégig a kanti a priori mögött megbújó természeti tartalmat keresi. Szemléletünk biológiai

alapjait kutatja az állat és az ember közös magatartásbeli, evolúciós gyökereinek vizsgálata révén. A ma

közismert „naturalizált a priori”, „naturalizált ismeretelmélet”, „evolúciós episztemológia” és rokon fogalmak

eredete tehát Lorenznél keresendő. Lorenz hatása igen szerteágazó: a filozófián kívüli (de filozófiai igényű)

naturalizmus mai vezéralakjai és mozgalmai, így a szociobiológus Wilson7 [62] vagy az evolúciós

pszichológusok (például Tooby és Cosmides)8 [62] áttételesen szintén sokat köszönhetnek neki. Lorenzről tehát

sok jót lehet elmondani. Egyet biztosan nem: hogy filozófus lett volna.

Régóta ismert érv, hogy a tudomány felől indulva a filozófia fontosabb kérdéseihez el sem juthatunk. George

Edward Moore óta „naturalista hibának” nevezik az erkölcs és a természet kérdéseinek mindennemű keverését.9

[62] Egybecseng ezzel Wittgenstein figyelmeztetése a Tractatusban: nem tudunk jóról és rosszról ugyanúgy

beszélni, mint a világ észlelt tényeiről. Ez valószínűleg igaz, még akkor is, ha a Tractatus indokait eredeti

formájukban nem tesszük a magunkévá. A következőkben mégis amellett fogok érvelni, hogy a naturalizmus,

bár lehet, hogy szerénytelen és némileg kívülállók által művelt, ám mégis önálló filozófia. Sajátos, átfogó

KG_0

KG_1

KG_2

KG_3

KG_4

KG_5

KG_6

KG_7

KG_8

Kampis György: A tudás egysége és

a naturalista alternatíva a

filozófiában*


filozófiai mondanivalója van, ami nem helyettesíti, hanem folytatja és kiteljesíti a „hagyományos” filozófiát

éppúgy, mint magát a tudományt, és ezzel a tudás egészén belül egy mélyebb egységet hoz létre és fejez ki

(hogy a „hagyományos filozófia” mit jelent, azt itt meg sem kísérlem értelmezni, tekintsünk most minden nem

naturalista filozófiát annak).

2. Mi tehát a naturalizmus?

Ezt nem könnyű megválaszolni (hacsak meg nem elégszünk az írás első mondatában felcsillantott színes

üveggyöngyökkel), mégis illendő néhány megjegyzést tenni.

A téma irodalmának hagyományos nézeteit jórészt követve, kismértékben azonban felrúgva egyenlőségjelet

teszek most a naturalizmus, a materializmus és a (tágan értelmezett) fizikalizmus között.10 [62] Ezek közös

nevezőjeként és kiindulópontjaként a természettudományokra utalok, pontosabban a természettudományokkal

való fogalmi és módszertani folytonosságra mint olyan szempontra, amely - látni fogjuk - alkalmas a

naturalizmusnak nemcsak a vele versengő vagy a hozzá éppenséggel hasonló megközelítésektől való

megkülönböztetésére, hanem arra is, hogy annak segítségével az utóbbiakkal - jelesül például az analitikus

filozófiával - jól összerúgjuk a port.

Naturalizmus és materializmus azonosságát sokan vitatják, így például Quine és nyomán Davidson is. A kérdés

jórészt szemantikai: vajon mit értünk anyag alatt - a fizika által már megismert tulajdonságokkal meghatározott

anyagot-e, vagy pedig mindazt, ami a természetet alkotja? Quine a telepátia és a jövőbelátás problémáit a

naturalizmuson (és a tudományon) belülre, de a materializmuson kívülre helyezte, és nem látott okot arra, hogy

a naturalista szemléletet eleve a „fizikai” világ tárgyaira korlátozza (főleg, hogy az utóbbiak alatt térben és

időben rögzíthető, érzeteinkkel kapcsolatba hozható objektumokat értett). A mostanában terjedő, kissé csalás ízű

„kettős aspektus” vagy „tulajdonságdualista” elméletek ugyanehhez a ponthoz kapcsolhatók. Talán szó szerint

értve az angol tudományos közmondást („What is mind? No matter. What is matter? Never mind.”) azt tételezik

fel, hogy anyag és elme a természet két különálló, de együtt járó, és ezért külön vizsgálatra nem szoruló

aspektusát alkotja. Davidson „különös monizmusát” eddig elsősorban csak bírálói gyanúsították azzal, hogy

efféle „kettős aspektus” elmélethez vezet,11 [62] Dave Chalmers12 [62] vagy (a tudat problémáinak bűvöletében

élő világhírű matematikai fizikus) Roger Penrose13 [62] viszont már büszkén felvállalja ezt. A nyílt vagy rejtett

dualizmust a naturalizmuson belül ekképpen megengedő tornamutatványokkal szemben én azok felfogását

követem - másutt és ebben az írásban is -, akik szerint a naturalizmus egyben materialista monizmust is jelent,

ám ez megengedi menetközben az anyagra vonatkozó alapvető elképzelések fölülvizsgálatát. Ez egyébként a

tudománnyal való valódi folytonosság záloga is egyben, hiszen a tudomány ontológiai felfogása sohasem lehet

végleges (nem térek ki itt azokra a közkeletű félreértésekre, amelyek szerint ebből következik, hogy a tudomány

világképe hibás vagy önkényes volna). Az anyagról vallott alapvető elképzelések folytonos változását jól

mutatja, hogy - mérnöki oldalon a számítástechnika, fogalmi oldalon a funkcionalizmus térhódításának

következtében - ma nem kötelező egy fizikai értelemben létező entitásra mint térben és időben kiterjedt dologra

gondolni. Elegendő - mint például egy szoftver adott állapota, az életjáték egy „fecskéje” vagy egy forgalmi

dugó esetén -, ha az a térben és időben kiterjedt objektumok predikátumainak terében realizálható.

A materialista módon felfogott naturalizmus meghatározó kapcsolatban áll a redukcionizmus eszméjével. Ennek

oka csupán részben történeti, részben azonban a vállalkozás belső sajátosságaiból fakad, ki kell tehát térni rá.

Történeti azért, mert a tudományra való hivatkozás a tudományok egy szűken értelmezett fizikalista modelljéhez

való kapcsolatot sugall, vagy legalábbis ezt sugallta a huszadik század elején. Ennek keretében kerültek

kidolgozásra azok a fogalmi eszközök is, amelyek a naturalista szókincs mai elemeit alkotják. A gondolatkört

jegyző logikai pozitivizmus számára a materialista pózban tetszelgő tudományok módszertani eszményképe -

mint közismert - a fizika volt, méghozzá egy képzeletbeli fizika. Ezért aztán természetesen merült fel a kérdés,

hogy vajon a „külön tudományok”14 [62]n valóban szükségesek-e, vagy pedig (mint egyik ambiciózus fizikus

ismerősöm pár évvel ezelőtt maga mondta) a biológia tulajdonképpen nem más, mint rossz fizika (a többiről

előzékenyen nem is említem, mit tartott).

A szűken értelmezett fizikalizmusra, vagyis más szóval arra a nézetre, hogy a tudomány egyenlő lenne a

fizikával (utóbbi alatt persze azt értve, amit az adott pillanatban a fizika tanszékeken éppen hisznek és

csinálnak) több szót most nem érdemes vesztegetnünk. A redukcionizmussal fennálló kapcsolat belső

előzménye az érdekesebb. Itt két tényt kell figyelembe venni. Egyrészt azt tapasztaljuk, hogy a teljes redukció

szinte sohasem következik be. A legzajosabb redukcionisták (és a hozzájuk közel álló eliminativisták) példatára

roppant szegényes, a hallgatót ásítás fogja el már a hő kinetikus elmélete (sikertörténet I.) vagy a flogiszton-

sztori (sikertörténet II.) puszta említésére. (Közelebbi vizsgálattal egyébként még ezekben az esetekben is

kimutatható, hogy a redukció az egyikben, az elimináció a másikban közel sem olyan fokú és nem olyan

KG_10

KG_11

KG_12

KG_13

KG_14



filozófiában*


mértékben megy végbe, mint ahogy azt a népszerű tankönyvek sulykolják). A különböző szintű és módú

leírásokkal együtt élni tehát a tudomány szokásos állapota. Ugyanakkor, és ez a másik tény: az összes eddigi

tudományos felfedezés arra utal, hogy a „redukcióra váró”, vagyis „magasabb szintű” jelenségek önállósága, ha

van, legfeljebb részleges. Az ugyanis nem fordul elő, hogy mondjuk két, biológiai jegyeiben egymástól eltérő

biológiai rendszer ugyanakkor kémiailag vagy fizikailag mégis teljesen azonos legyen (a fordított eset viszont

előfordulhat). Ez más szóval azt jelenti, hogy a „biológiai szint” (a „mentális” szint, a „társadalmi” szint és a

többi - a példák vég nélkül sorolhatók) egyedül nem tudhat „olyasmit csinálni”, amit a kémiai, a fizikai,

egyszóval az alsó szintek már ne „csinálnának”. Márpedig ott, az „alsó” szinteken a fizikai (kémiai, stb.)

törvények határozzák meg, hogy mi történjen. A legtöbben úgy értelmezik a helyzetet, hogy a fizikai és a kémiai

törvények teljesek, abban az értelemben, hogy már egyedül is elegendőek az „alsó szintű” állapotok teljes

meghatározásához - ezek viszont az eddig mondottak értelmében szintén automatikusan meghatározzák a „fölső

szintű” állapotokat.15 [63]

Mármost akkor lehetséges-e a redukció, mint azt az imént megrajzolt, a felső szintek értelmét megkérdőjelező

kép sugallja, vagy pedig nem, ahogy inkább a tapasztalatunk mutatja? Melyiknek higgyünk a kettő közül, mi itt

az elméleti helyzet? E megkerülhetetlen kérdésben van a naturalizmus és a redukcionizmus közötti tartós

szeretet-gyűlölet viszony kulcsa. A megoldási javaslatok köre az eliminatív, reduktív, módszertani reduktív,

illetve nem reduktív (típusazonossági, példányazonossági, kompozíciós stb.) materialista nézetek sokaságát

foglalja magába.16 [63] Közös azonban bennük, hogy - és itt ismét a tudománnyal való folytonosságra kell utalni

- számukra a materializmus előfeltétel, nem pedig igazolásra szoruló tanítás. Az élet, az elme vagy a társadalom

kérdéseit tanulmányozó naturalista számára a különböző jelenségszintek tudománytól, tehát materializmustól

független autonómiája - akármilyen nézetet vall egyébként a redukcióról - fel sem merülhet, hiszen a

materialista alapállást a tudományos magyarázatok (és nem csak a fizikában, hanem a nem reduktív elméletek

számos tartományában is) naponta konfirmálják, az adatok és a problémák sikeres kezelési módjának

köszönhetően. A naturalizmus közelebbi tartalma nem valamilyen elméleti alap, hanem ez a módszertani

egység.

A következőkben egy példán keresztül szeretném megmutatni, hogyan működik a naturalista érvelés a

gyakorlatban.

3. Ráció és természet

Gadamertől kölcsönözve e résznek frivolul azt a címet is adhatnánk: igazság és módszer. Arról lesz benne szó,

hogy a racionális ész működésének naturalizálása, vagyis az észhasználat módszerének tudományos vizsgálata

hogyan módosítja és egyben gazdagítja az ésszel kapcsolatos hagyományos kérdésfeltevéseinket.

Azért választottam ezt a példát, mert véleményem szerint a naturalizmus elleni gyakori racionalista tiltakozás

(gondolhatunk itt a már emlegetett Alvin Plantingára,17 [63]illetve általában az analitikus vallásfilozófusok népes

táborára,18 [63] vagy bizonyos fokig Thomas Nagelre19 [63]) a naturalizmus által kínált alternatíva lényegi

félreértéséből fakad. A tiltakozás egyik forrása, úgy tűnik, az igazság fogalmának sajátos szerepéből származik,

továbbá abból, hogy az igazság fogalmát alapvetően másképpen kezeli a racionalista filozófiai hagyomány

(ezért az azzal szoros kapcsolatot tartó analitikus filozófia) és másként a tudomány.

Az igazság iránti vágy az általunk örökölt kultúrában feltétlen igény 2500 év óta.20 [63] „Brutus megölte

Caesart”, „Esik az eső”, „Jancsi szereti Marit” - szeretnénk érteni ezeket a mondatokat. Illetve úgy gondoljuk,

hogy nagyon is értjük őket, és ez egy feladatot ró ránk azzal kapcsolatban, hogyan fogjuk föl az igazságot és a

jelentést. Számtalan alakban bukkan fel ezért újra meg újra az a gondolat, amelyet most rövidre zárt formában

adok elő: eszerint „Brutus megölte Caesart” azt jelenti, hogy Brutus megölte Caesart, és akkor igaz, ha Brutus

megölte Caesart. (Miért, mi mást jelenthetne? - tudjuk, e kérdés éppolyan veszélyes, mint amilyen csábító.)

Mindez azt sugallja, hogy a megértés és az igazolás elvei függetlenek kell legyenek egyéni vagy társas

szokásainktól, hagyományainktól, elfogultságainktól, de függetlenek kell legyenek képességeinktől vagy azok

hiányától is - végül is Brutus vagy megölte Caesart, vagy nem. Itt gyökerezik, vagy legalábbis itt érhető tetten, a

hit a feltétel nélküli racionalitásban, az ész valamiféle tiszta és elvont, elsődleges elveiben, amelyek nincsenek

alávetve semmi egyébnek, így például nincsenek kitéve - mondjuk - pszichológiai korlátoknak vagy egyéb

esetlegességeknek. Itt pillantható meg a logika egyetemes érvényességének eszméje, amely oly általános, és

amelyet hívei oly mértékben elsődlegesnek tekintenek. Előszeretettel mutatnak rá, hogy amikor az ész ellen

érvelünk, vagy amikor a racionalitást másra hivatkozva próbáljuk megalapozni, akkor is csak az ész elveinek

felhasználásával tehetjük. Más szóval, amikor tagadjuk, akkor is felhasználjuk, vagyis jobban tennénk, ha

tagadás helyett állítanánk, vagy egészében csendben maradnánk.

KG_15

KG_16

KG_17

KG_18

KG_19

KG_20



filozófiában*


Az igazság fogalma ugyanakkor szoros összefüggésben áll a bizonyítás fogalmával, hiszen amiről nem tudjuk,

hogy igaz, az - a mi szempontunkból - akár hamis is lehetne. (Verifikáció nélkül az igazság értéktelen. Ha az

igazságnak birtokában lennénk is, nem tudnánk felismerni - mondja a verfikációt elvető Popper.21 [63]) Igazság

és bizonyítás ilyetén összefüggése alól nem kivétel még a kinyilatkoztatott igazság sem. Ott éppen a

kinyilatkoztatás az a módszer, amely szerepét tekintve bizonyításként, vagy a kétely azzal egyenértékű

kizárásaként működik. Hogy tehát az igazság ebben az értelemben mindig feltételes (mert egy módszer foglya),

az megkerülhetetlen tény, mint arra a matematikán és a logikán belül elsőként talán Lewis Carroll (vagyis

Charles Dodgson) mutatott rá az Achilles-paradoxon segítségével22 [63].

A racionalista valamiféle ideálisnak feltételezett igazolási eljárásokra hivatkozik, eközben azonban (amikor az

érveit kifejti, akkor is) konkrét emberi lényként konkrét gondolati műveleteket végez.23 [63] A naturalista

felfogást követve nem mondunk mást, mint hogy a kognitív pszichológia és az evolúció empirikus és elméleti

eszközei révén remélhetjük, hogy konkrétan kimutathatók azok a sajátosan emberi, tehát pszichológiai és

biológiai működésmódok, ahogyan a (félig tréfásan) „igazságtermelésnek”24 [63]n nevezhető emberi tevékenység

konstituálódik, más szóval azt, ahogyan - és amilyen mértékig - maga a racionalitás a racionális gondolati

tevékenységben megvalósul. A modern naturalista szemléletet képviselő kognitív tudomány álláspontja szerint

az ezekkel a pszichológiai tényezőkkel és az értelmezés biológiai alapjaival való racionalista szembenállás nem

más, mint a tudomány 19. századi állapotához való visszatérés, egy olyan szélmalomharc, amely a korai

pszichologizmus viták Frege-Meinong-Husserl vonalát emeli át a mai tudomány kontextusába. A naturalista

elképzelés szerint azonban a pszichológiai tényezőkre való utalás ma nem vezet szubjektivizmushoz vagy

pszichologizmushoz (mint a mai racionalisták szellemi elődei hitték), mert nem ez jelenti az utolsó szót. Inkább

olyan empirikus problémára utal, ami további kutatást tesz lehetővé, ezzel továbblendíti a racionalitás, az

érvelés, a megbízhatóság, az értelmezés stb. fogalmaira vonatkozó tudásunkat. Ezzel a stratégiával

szembeállítani azt az érvet, hogy a pszichológia nem lehet képes megalapozni a racionalitást, mert már maga is

felhasználja, üres fogás csupán, mert a fentiek szellemében a pszichológia maga is megalapozható, és így

tovább, vég nélkül.

Felvethető természetesen, hogy - számos lépésen keresztül - ez a stratégia körkörösséghez vezet, ez azonban

nem hibás, hanem termékeny kör: „circulus fructuosus”. A hibás és a termékeny körök jellemzése nem a

mostani írás feladata, legyen elég annyi, hogy a hibás körök rövidek és nem informatívak, a termékeny körök

ezzel szemben hosszúak és informatívak. A naturalizmus körkörössége annak kifejezője, hogy valóban mindent

bevonunk az elemzésbe. Erre rámutatni nem leleplezés, hanem éppen hogy a naturalista megismerésben rejlő új

lehetőségek felmutatása.25 [63]

4. A naturalizmus mint tudáskövetési eszköz és mint integrációs elv

A racionalizmus példáját felhasználva kicsit konkrétabban is érdemes nyomon követni a naturalista

gondolkodásmód lépéseit.

Az első lépés ez: tudjuk, hogy az ész nem követi a logikát, vagy más szóval nem követi saját „elveit”. A

kognitív pszichológia által feltárt szisztematikus tévesztések másfajta feldolgozási elvekre utalnak. A

szisztematikus tévesztések legendás példái ma minden tankönyvben megtalálhatók, köztük olyan elemi logikai

feladatok vannak, amelyekkel, egyszerűségük ellenére, egy logikaprofesszor is térdre kényszeríthető - és ha

formális eszközökkel akarja megoldani, annál inkább (Philip Johnson-Laird egy nevezetes példája legalábbis ezt

mutatja26 [63]). A legtöbb mai teoretikus szerint a fejben nincsenek absztrakt szabályok, és akik szerint vannak,

még azok sem tételezik fel, mint pár évtizede Piaget, hogy e szabályok a logika saját szabályai lennének. A

jelenleg leginkább elterjedt konnekcionista modellek egészen más irányból közelítik meg a kérdést. Ezek a

modellek asszociációs tárolású, elosztott reprezentációkról szólnak, ahol a következtetések tartományspecifikus

emléknyomok szerteágazó aktivációja révén mennek végbe, legtöbb elemük pedig tanult, s ebből kifolyólag

akár hibás is lehet. A kognitivista szemlélet szerint a szabályok a posteriori leírások a létrejövő „emergens”

(vagy szerényebben mondjuk így: kollektív) viselkedések invariáns mintázatainak durvaszemcsés jellemzésére a

következményhelyes viselkedések esetében. E néhány mondattal egyszersmind a terület szlengjéből is kaptunk

egy kis ízelítőt. Más szavakkal e modellek azt sugallják, hogy nem azért következtetünk helyesen, mert a helyes

következtetés képességével rendelkezünk, hanem mert rendelkezünk egy olyasfajta általános tanulási

képességgel, amely lehetővé teszi azt is, hogy következtetéseket tanuljunk - a formális logika szempontjából

nézve helyest és helytelent egyaránt.

KG_21

KG_22

KG_23

KG_24

KG_25

KG_26



filozófiában*


Egy hasonlattal segíthetjük megértetni a szemléletbeli váltást: az, hogy tudunk űrhajót vezetni, nem azt jelenti,

hogy űrlények vagyunk, sokkal inkább azt, hogy még ezt a marhaságot is megpróbáljuk, annak minden

kockázatával együtt. Na meg azt, hogy a szervezetünk eléggé flexibilis ahhoz, hogy úgy-ahogy kibírja az

űrhajós kiképzést - és a logika órákat.

Persze genetikai háttér nélkül mindez semmit sem érne. Ma már mindennaturalista tudja, hogy a tanulásra való

hivatkozás a nature-nurture (vagyis természet vagy nevelés) vitákban nem a megoldást, hanem a probléma

részét jelenti. Egyszóval gördül tovább a spirál: ha azt mondjuk, a logikus következtetés egyes elemei tanultak,

az a tanulást segítő genetikai elemekre tereli a gyanút, a következő állomás tehát a molekuláris örökség

evolúciós vizsgálata lesz majd. Ez arra is választ kínál, hogy miképpen lehetséges mégis, hogy mindannyian

többé-kevésbé hasonló módon gondolkodunk, hogyan lehetséges, hogy ez néha többé-kevésbé megfelel a

formális logika által „megköveteltnek”, és hogy az állatok (akik nem járnak logika órákra, és anyukájuk sem

tanítja őket szabályok követésére) szintén képesek lehetnek következményhelyes akciókra. Ráció helyett tehát

tanulás és biológiai cselekvés.

Második lépés: a természettudomány ilyetén bevonása a racionalitás problémakörébe közel sem annyira

feltételes opció, mint gondolhatnánk. Quine közismert kontinuitási tézisére hivatkozom.27 [63] Eszerint - szabad

értelmezésben fordítva - nem húzható demarkációs vonal a „humán” és a „reál” tudományok között. Quine

másutt28 [63] a köznevek és a kategorizáció filozófiai elemzése közben vette elő a nyelvhasználat és a

nyelvtanulás empirikus kérdéseit, és kapcsolta össze mindazzal, amit arról a biológiában és a pszichológiában

tudunk. E stratégia pontos jellemzésére az „átható, enyhe tudományos realizmus” kifejezés használható. Lehet

ugyanis, hogy van kétely a tudományos ismeretek véglegességét tekintve, de ezek az ismeretek mégis

alapvetően áthatják mindennapi beszédünket és gondolkodásunkat, mégpedig olyan mértékben, hogy az ettől

függetlenül nem is értelmezhető. Nem más a helyzet az önmagát antinaturalistának valló filozófiák esetében

sem. A kéz, az asztal, a tévékészülék vagy az elektron legalábbis adat minden filozófiai példatár számára.

Holott, amikor ezekről a dolgokról beszélünk, ezzel a lehetséges individuációs stratégiák nagy univerzumának

radikális beszűkítése mellet szavazunk, egy olyan világképet fogadunk el, amelynek alapvető elemeit a

hétköznapi élet és a vele szoros kapcsolatot ápoló tudomány közvetíti felénk. A felsorolt dolgok valamiféle naiv,

de jórészt a tudományból örökölt vagy - másfelől nézve - a tudományt megalapozó ontológiának a részei,

akárcsak a gravitáció. Efféle dolgokat jelölő szavak nélkül pedig még a racionalista (ergo antinaturalista)

filozófiák steril példamondatai sem fogalmazhatók meg. Az, hogy mennyi tudomány rejlik még az olyan

ártatlan példamondatok mögött is, mint a „there is a cat on the mat”, akkor derül ki valójában, ha játszva az

értetlent, rákérdezünk, mi is az, hogy matrac (mat). Minimális barkochbázás után arra jutunk, hogy itten

mindenféle kristályos szerkezetű fémrugókról, meg szerves fonalakból szőtt szövetekről és hasonlókról van szó.

Azt, hogy a tudomány tárgyai ily módon szemléletünk közvetlen részei, David Armstronggal szólva29 [63]

nevezhetjük, mondjuk, utólagos realizmusnak (a tudomány adta, tehát azóta - és attól - létezik), vagy

nevezhetjük a Sellars-i nyilvánvaló kép és tudományos kép30 [63] homályos összjátékának, ez most mindegy - a

lényeg mindenképpen az, hogy a tudomány nyújtotta tudást ezek szerint nem lehet nem felhasználni a filozófiai

elemzésekben. (Világosan értsük meg: ez nem tiltás, hanem helyzetfelmérés.)

Ha viszont így áll a helyzet, akkor - legalábbis egy következetesen alkalmazott naturalista álláspont figyelembe

vételével - nem lehetségesek olyan filozófiák sem, amelyben felfelé esnének a kövek. (Hiszen nemcsak azt

tudjuk, hogy miből van a fémrugó, hanem azt is, hogy a kövek lefelé esnek. Persze jöhet majd még olyan

faramuci fizikai felfedezés, ami megengedi majd ennek az ellenkezőjét, és akkor hirtelen értelmes lesz sok

minden, ami most nem az.) A lehetséges világokról és a szellem hasonló, szomorú torzszülötteiről, a zombikról

és egyebekről szóló végtelen eszmefuttatások ugyancsak üresek. És ugyanígy nem lehetséges olyan filozófia

sem, amelyben a racionalitás szent tehén volna, hiszen tudjuk, hogy nem vagyunk racionálisak, vagy nem úgy

vagyunk azok, ahogy néha szeretnénk.

Ha most egy kicsit pontosabban akarunk fogalmazni: azért nem lehetséges - vagy nem kívánatos - tehát olyan

racionalizmus, amely figyelmen kívül hagyja az észről és az elméről szóló tudományos ismereteket, mert ez a

stratégia szétszakítaná a tudás hálóját. A kontinuitási tézis egyben a tudás egysége mellett is érvel, illetve ennek

az egységnek a fennállására mint tényre utal. Nem lehet egyetlen szemet kiragadni a láncból, és kivonni a

hétköznapi tudás és a tudomány közös ellenőrzése alól. Nem tehetek úgy, mintha nem tudnám, hogy a matrac

rugókból és szövetekből áll, és nem tehetek úgy sem, mintha nem tudnám, hogy a kövek lefelé esnek. De akkor

úgy sem tehetek, mintha az elme nem a természet terméke volna. Ez az egész egyetlen rendszer; csak együtt

kapható.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy nincs olyan érv, amely megakadályozhatná, hogy a többinek homlokegyenest

ellentmondó tudományos elméletek megalkotható legyenek. Sőt, a dolog fordítva áll. Ha a kérdést tág

általánosságban vizsgáljuk, lehet, hogy épp a tudás teljes revízióját kényszerítő, az elméletek sokaságával

KG_27

KG_28

KG_29

KG_30



filozófiában*


ellentmondásba keveredő és lavinaszerűen mindet bukásba taszító elmélet lesz a helyes (miért is ne?). Előzetes,

végleges kizárása súlyos hiba volna. Mégis, egy sikeres elmélet mindig a többivel való harmonizációt igényli (s

ez alól, vegyük észre, nem mentes a fenti forradalmár példa sem, csak ott a harmonizáció fordított irányba

halad). Az elmélethálók együtt mozognak, összefüggő egészet alkotnak, miközben a belső hálószemek lakatosi

értelemben védettek a „behatoló”, velük ellentmondó elméletekkel szemben. Inkonzisztencia esetén ezért

többnyire a „behatolót” áldozzuk fel, és ezt jó okkal tesszük (vagyis, ne féljünk a szótól: racionálisnak tartjuk

feláldozni). Valóban különleges eseményre volna szükség ahhoz, hogy egy, a többivel ellentmondásban álló

elmélet vagy javaslat kedvéért mindent fenekestül felforgassunk.

A korlátlanul szabad racionalitás hipotézisének helyzete ebből a szempontból a kreácionizmuséra emlékeztet. A

fajok külön teremtésének tézise közvetlenül csak a leszármazásnak mond ellent. De aki a leszármazást tagadja,

annak - láncreakciószerűen - sok egyebet is tagadnia kell: azt, hogy a Föld régi, hogy a fizikai kormeghatározási

módszerek helyesek, hogy az atomfizika és az elektrodinamika, amelyek révén e módszerek működnek,

érvényes. A racionalitás tudománytól való függetlenségét állítani, ehhez hasonlóan, látszólag csupán a

pszichologizmus csapdájának kikerülése, ami ártatlan dolognak, sőt ügyes húzásnak tűnik, valójában azonban

annyit tesz, mint az egész naturalizmust tagadni - még „a saját vadászterületén belül”, a tudományban is (mint

ahogy láttuk: a kreácionista is végül az egész atomfizika tagadásáig kénytelen eljutni). Ezt pedig nem szívesen

kockáztatjuk meg. A választási lehetőségek ezzel beszűkülnek.

Összefoglalva, a naturalista kutatási stratégia követése annak az állításnak az elfogadását jelenti, hogy az ész

tekintélye nem valamilyen önkényes hipotézisből, hanem más tudáselemekre való hivatkozás révén nyeri a

forrását. Így pontosan annyira válik kétségbevonhatatlanná (vagy kétségbe vonhatóvá), mint az eközben

felhasznált alap maga. Előbbi aspektus a rációt egy hatalmas, évmilliárdokat átívelő evolúciós ív részeként

helyezi el, utóbbi pedig szerénységre int minden emberi tudás (így ennek részeként az észről szóló tudás) túlzott

önbizalommal való mérlegelésével szemben.

E gondolatmenet záró megjegyzéseként megjegyzendő, hogy azért óvakodni kell az így adódó kép túlzott

lebecsülésétől is, mondván, hogy ezzel az apodiktikust a kontingesre cseréljük, és „rossz üzletet kötünk” (ez

Plantinga álláspontja például Nozick evolúciós naturalista érvelésével szemben31 [63]). Nem így áll a dolog. Már

utaltam arra, hogy a tudományra építő naturalizmus robusztus, míg az önmagában álló ráció szinguláris -

valójában tehát a naturalista perspektíva felvállalásával egy ingatag, a tudás hálójába nem illő alapot cserélünk

le egy olyan alapra (vagy inkább most már: belső láncszemre), amely szervesen együtt lélegzik és mozog

mindazzal, amit tudunk - bármit is érjen ez - a kezekről, a tévékészülékekről, a matracrugókról és az

elektronokról.

5. Jegyzetek

*n Ezt az írást Fehér Márta 60. születésnapjára ajánlom. Sajnálnám, ha nem sok mindennel értene belőle egyet,

hiszen - mint a magyar tudományfilozófusok többsége - e szakmáról a legtöbbet én is tőle tanultam, és ebben a

szakmában a legtöbbet neki köszönhetem. Az olyan korszakos hatású gondolkodókat, mint Kuhn vagy Bloor,

vagy akár Berger és Luckmann, elsősorban Fehér Márta révén ismerte meg a magyar szakmai közönség, így e

sorok akkor még elméleti biológusi pályára készülő írója is. Egy olyan időszakban történt mindez, a hetvenes,

korai nyolcvanas években, amikor a mainál jobban lehetett számítani a tudományok saját alapjukat kereső

elméleti érzékenységére. A kulturális relativizmus és a szociálkonstruktivizmus felszabadító hatású volt sokunk

gondolkodására, megmutatta, hogy a különböző gondolkodási rendszerek között fennálló, annyiszor megélt

szakadék elméletileg is megalapozható az összemérhetetlenség fogalma és más eszközök segítségével.

Megmutatta azt is, hogy a tudomány nem mindenható; hogy nem kell mindent elhinni, amit a tanszékekre és

szakokra specializált intézményes tudomány képviselői önmagukról és tudományukról terjesztenek; hogy amit

ma tudománynak nevezünk, az pár száz évvel ezelőtt nem volt, vagy nem lett volna az, és valószínűleg néhány

száz év múlva újra nem fog annak számítani. Meglepő lehet tehát, hogy most mégis a tudás folytonosságáról és

a tudomány kitüntetettségéről írok. A hangsúly, úgy gondolom, a mégis szócskán van. Én úgy látom, hogy a

relativizmus nem ellentéte a realizmusnak, a szociális konstrukció nem ellentéte a bizonyosságnak. A tudás

összemérhetetlen köreiről való beszéd nem végállomása a tudományról és a tudásról való gondolkodásnak,

hiszen végső soron minden tudás alapja közös: a bennünk rejlő biológiai háttér és az életünknek keretet adó

cselekvés. Mindkettő, bár más-más módon, a tudomány, végső soron pedig a filozófiai naturalizmus folytatását

teszi lehetővé a tudás mélyebb elemzésével. Írásomban erről a mélyebb egységről szólok. Másutt (Kampis

2000) már kifejtettem a kuhni paradigmafogalom és a tudás egysége közötti viszonyról néhány észrevételemet.

A mostani írás polémikus elemeinek célpontja ezért egészen más: az antinaturalizmus másik alternatívája, a

racionalizmus.

KG_31



filozófiában*


1n Egy másik megfogalmazás: „Naturalism as a general view is the sensible thesis that all facts are facts of

nature.” (Harman 1977, 17.) Csakhogy: mi az, hogy természet? A kérdésre visszatérünk.

2n Kampis 1999.

3n Churchland 1981.

4n Harnad 1991.

5n Bickle (1998). Bickle az eliminatív felfogás Rorty-val és Feyerabenddel kezdődő vonulatának mai

képviselője, aki a neurobiokémiai felfedezések fényében a típusazonossági elméleteket éleszti fel. A

típusazonossági elméletek szerint a mentális események egyes típusainak (pl. emlékezés, tanulás, következtetés)

fizikai-kémiai események egyes típusai felelnek meg (pl. mindig egy bizonyos molekuláris folyamat).

6n Lorenz sajnálatosan kevesek által ismert művének már a címe is kifejező: „A kanti apriori tanítása a modern

biológia fényében” (Lorenz 1941, 1975). Lásd Popper 1972, Quine 1969a. Filológiai értelemben az eszme

régebbi. Az evolúciós naturalizmus ötletének elsőbbségéért igen nagy a tülekedés, a jelöltek között szerepel

(hogy néhány egészen különböző nevet említsünk) H. Bergson (1987 [1908]), P. Bridgeman (1927), R.W.

Sellars (1920). Lásd a naturalizált ismeretelmélet és az evolúciós ismeretelmélet két friss áttekintését: Feldman

2001, Bradie és Harms 2001.

7n Wilson 1975.

8n Tooby és Cosmides 1992, lásd Kampis 2001.

9n Moore 1903; szokták „van - kell” illetve „tény - érték” különbségként is emlegetni. Moore szerint a tudomány

azzal foglalkozik, ahogyan vannak a dolgok, az etika pedig azzal, ahogyan lenniük kellene (legalábbis az emberi

világon belül).

10n A probléma igen szerteágazó. Meg kell különböztetni a módszertani és a metafizikai értelemben vett

naturalizmust (pl. Plantinga 2001). Fizikalizmus alatt gyakran ez utóbbit értik, máskor azonban - mint Moser és

Trout (1995) - a reduktív materializmust, más szóval azt az erősebb tézist, hogy a világ nemcsak anyagilag

egységes, hanem az alkalmazandó leírás eszközeiben is az. Mint David Papineau is megjegyzi, gyakori a

naturalizmus/fizikalizmus egyszerűen antidualizmusként való felfogása: „For some philosophers, the defining

characteristic of naturalism is the affirmation of a continuity between philosophy and empirical science. For

others the rejecti on of dualism is the crucial requirement. Yet others view an externalist approach to

epistemology as the essence of naturalism.” (Papineau 1993.)

nn Definiálható aztán a naturalizmus a szupernaturális erők tagadásaként is: „What the Naturalist believes is the

ultimate Fact, the thing you can't go behind, is a vast process in space and time which is going on of its own

accord. Inside that total system every particular event (such as your sitting reading this book) happens because

some other event has happened. All things and events are so completely interlocked that no one of them can

claim can claim the slightest independence from 'the whole show'”. (Lewis 2001 [1963].)

nn Vagy durvábban: „The Cosmos is all there is, all there has been and all there ever will be.” (Sagan 1980.)

nn Rorty felfogásában pedig naturalistának lenni annyit tesz, mint: „to be the kind of antiessentialist who, like

Dewey, sees no breaks in the hierarchy of increasingly complex adjustments to novel stimulation - the hierarchy

which has amoeba adjusting themselves to changed water temperature at the bottom, bees dancing and chess

players check-mating in the middle, and people fomenting scientific, artistic, and political revolutions at the

top.” (Rorty 1991.)

11n Például Thomas Nagel (1995). Mások, mondhatni épp ellenkezőleg, Davidsont epifenomenalizmussal

vádolják, azt állítva, hogy az általa elképzelt elme valójában nem csinál semmit, ezért önálló léte nincs.

12n Chalmers (1996) Leibniz gondolatait fejleszti tovább.

13n Penrose 1990.

14n Lásd Fodor 1974.



filozófiában*


15n Ez a „ráépülés” vagy „szuperveniencia” problémaköre; a kapcsolódó hatalmas irodalom egy részét pl.

Chalmers (2001) tekinti át.

16n Az általánosan elterjedt vélekedés szerint (Kim 1989 nyomán) a szuperveniencia és a nemreduktív

materializmus inkompatibilis. Legújabban azonban ő maga is ennél árnyaltabb nézeteket vall (Kim 2000).

17n Plantinga 1974.

18n Pl. Swinburne-re (1998).

19n Nagel 1998.

20n Nyíri (2001) meggyőzően kapcsolja össze ezt az írott nyelv szerepének megjelenésével a görög ókorban.

21n Bár a mondatot szószerint sehol nem találtam, álljon itt két hasonló: „The quest for certainty... is mistaken...

though we may seek for truth... we can never be quite certain that we have found it.” (Popper 1945, 2:375.).

„There cannot exist a general criterion of truth... No claim can be made for absolute certainty: we are seekers for

truth but we are not its possessors.” (Popper 1972, 47.)

22nCarroll 1895.

23nEz természetesen nem más, mint a racionalista érvelés megfordítása.

24nVö. truthmaking: az angol kifejezésnek a magyarhoz hasonló hátborzongató aurája van.

25nEz a kérdés ugyancsak megérdemelne egy részletesebb kifejtést. Miközben a racionalizmus képviselői (így

például a „lehetséges világok” teoretikusai) a naturalizmust érintő cirkularitás-vádat rendszerint valami fontos

felfedezésként mutatják be, a naturalisták számára a körkörösség olyannyira magától értetődő, hogy nem is igen

térnek ki rá, legfeljebb folyosói beszélgetésekben hallani elejtett megjegyzéseket, kis vállvonogatással kísérve,

hogy „hát persze”.

26n Minden bankár atléta. Egy kancellár sem bankár.Mi következik e két állításból, ha egyik halmaz sem üres?

Johnson-Laird (1993) könyvének megjelenése óta a programozó matematikus hallgatók százain teszteltem le a

belőle vett feladatot, körülbelül a szerzőével azonos eredménnyel: mindössze nagyjából 5 százalék adja meg a

helyes választ (van atléta, aki nem kancellár). Ugyanezt a feladatot másképpen felírva azonban mindenki

megoldja. A természetes következtetés elméletei, köztük Johnson-Laird saját munkái az efféle különbségekkel

foglalkoznak.

27nQuine 1999 [1951].

28nQuine 1999b [1969].

29n„It is the task of total science, conceived of as total enquiry, to determine what universals there are. The view

defended is therefore a scientific realism about universals. It might also be called a posteriori realism...”

(Armstrong 1978.)

30nSellars 1963.

31nIdézi Nagel 1998.

6. Irodalom

Bergson, H. 1987 [1908]. Teremtő fejlődés. Budapest, Akadémiai.

Bickle, J. 1998. Psychoneural Reduction: The New Wave. Cambridge, Mass., MIT Press.

Bridgman P. W. 1927. The Logic of Modern Physics. New York, Mac Millan.

Carroll, L. 1895. What the Tortoise Said to Achilles. Mind, vol. 4, No. 14 (April), 278-280. p.

Chalmers, D. J. 1996. The Conscious Mind: In Search of a Fundamental Theory. Oxford, Oxford University

Press.



filozófiában*


nn -n2001. Contemporary Philosophy of Mind: An Annotated Bibliography. 3.1 Supervenience:

http://www.u.arizona.edu/~chalmers/biblio/3.html#3.1

Churchland, P. M. 1981. Eliminative Materialism and the Propositional Attitudes. Journal of Philosophy, vol.

78, 67-90. p.; reprinted in Lycan 1990, 206-223. p.

Feldman, R. 2001. Naturalized Epistemology. In Zalta, E. N. (ed.): The Stanford Encyclopedia of Philosophy:

http://plato.stanford.edu/entries/epistemology-naturalized/

Fodor, J. 1974. Special Sciences, or the Disunity of Science as a Working Hypothesis. Synthese, vol. 28;

reprinted in Boyd, R. - Gasper, P. - Trout, J. D. (eds.): The Philosophy of Science (Cambridge, Mass., MIT

Press, 1991). 429-441. p.

Harman, G. 1977. The Nature of Morality. Oxford, Oxford University Press.

Harnad, S. 1991. Other bodies, other minds: A machine incarnation of an old philosophical problem. Minds and

Machines, vol. 1, 43-54. p.

Kampis Gy. 1999. Dennett és az evolúció. Replika, vol. 36, 25-44. p.

nn -n2001. A gondolkodó test. Magyar Tudomány, megjelenés alatt.

Kim, J. 1989. The Myth of Nonreductive Materialism. Proceedings and Addresses of the American

Philosophical Association, vol. 63, 31-47. p.

nn -n2000. L' émergence, les modeles de réduction et le mental. Philosophiques, vol. 27, 11-26. p.

Lewis, C. S. 2001 [1963]. Miracles,

Lorenz, K. 1941. Kants Lehre vom Apriorischen im Lichte gegenwärtiger Biologie. Blätter für Deutsche

Philosophie, vol. 15, 94-125. p.

nn -n1975. Kant's Doctrine of the A Priori in the Light of Contemporary Biology. In Evans, R. I. (ed.): Konrad

Lorenz, The Man and His Ideas. New York, Harcourt, Brace, and Jovanovics.

Lycan, W. G. (ed.) 1990. Mind and cognition: A Reader. Cambridge, Mass., Blackwell.

Moore, G. E. 1903. Principia ethica. Cambridge, Cambridge University Press.

Moser, P. K. - Trout, J. D. 1995. General Introduction: Contemporary Materialism. In Moser, P.K. - Trout, J.D.

(eds.): Contemporary Materialism. New York, Routledge.

(http://www.luc.edu/libraries/cudahy/circ/reserves/moserint.htm)

Nagel, Th. 1995. Double Aspect Theory. In The Oxford Companion to Philosophy. Oxford, Oxford University

Press. (http://www.xrefer.com/entry/551844)

nn -n1998. Az utolsó szó. Budapest Európa.

Nyíri K. 2001. Túl az iskolafilozófiákon, Magyar Tudomány, megjelenés alatt.

Papineau, D. 1993. Philosophical Naturalism. Oxford, Blackwell.

Penrose, R. 1990. The Emperor's New Mind. Oxford, Oxford University Press.

Plantinga, A. 1974. The Nature of Necessity. Oxford, Clarendon.

nn -n2001. Methodological Naturalism? In http://id-www.ucsb.edu/fscf/library/plantinga/mn/home.html

Popper, K. R. 1945. The Open Society and Its Enemies. London, George Routledge a Sons.

nn -n1972. Objective Knowledge: An Evolutionary Approach. Oxford, Clarendon Press.

http://www.u.arizona.edu/~chalmers/biblio/3.html#3.1

http://plato.stanford.edu/entries/epistemology-naturalized/

http://www.luc.edu/libraries/cudahy/circ/reserves/moserint.htm

http://www.xrefer.com/entry/551844

http://id-www.ucsb.edu/fscf/library/plantinga/mn/home.html



filozófiában*


Quine, W. v. O. 1999 [1951]. Az empirizmus két dogmája. In Forrai G. - Szegedi P. (szerk.):

Tudományfilozófia. 31-152. p.

nn -n1999a [1969]. Naturalized Epistemology. In Forrai G. - Szegedi P. (szerk.): Tudományfilozófia. Budapest,

Áron Kiadó, 369-382. p.

nn -n1999b [1969]. Natural Kinds. In Forrai G. - Szegedi P. (szerk.): Tudományfilozófia. Budapest, Áron Kiadó,

383-398.

Rorty, R. 1991. Objectivity, Relativism, and Truth: Philosophical Papers. Vol. 1. Cambridge, Cambridge

University Press.

Sagan, C. 1980. Cosmos. New York, Random House.

Sellars, R. W. 1920. Evolutionary Naturalism and the Mind-Body Problem. Monist, vol. 30, 568-98. p.

Sellars W. 1963. Science, Perception and Reality. New York, Humanities Press.

Swinburne, R. 1998. Van Isten? Budapest, Kossuth Kiadó.

Tooby, J. - Cosmides, L. 1992: The Psychological Foundations of Culture. In: Barkow, J. K. - Cosmides, L. -

Tooby, J. (eds.): The Adapted Mind. Oxford, Oxford UP, 19-136. p.

Wilson, E. O. 1975. Sociobiology: A New Synthesis. Boston, Harvard UP.


II. rész - Fogalom


Tartalom

7. David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* .......................... 68 1. Bevezetés ............................................................................................................................ 68 2. Hume ................................................................................................................................... 68 3. Mill ...................................................................................................................................... 70 4. Tudásszociológiai esettanulmány ........................................................................................ 70 5. Carnap ................................................................................................................................. 72 6. Befejezés ............................................................................................................................. 73 7. Jegyzetek ............................................................................................................................. 73 8. Irodalom .............................................................................................................................. 74

8. Hronszky Imre: „Kuhn”-értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől

75 1. Margaret Mastermann paradigmatudománya ...................................................................... 76 2. Joseph Rouse két Kuhnja .................................................................................................... 82 3. Jegyzetek ............................................................................................................................. 88 4. Irodalom .............................................................................................................................. 92

9. Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig ..................... 94 1. Transzparencia a köznapi gondolkodásban ......................................................................... 94 2. Az ikonikus reprezentáció igénye ....................................................................................... 94 3. Szimbolika .......................................................................................................................... 95 4. Az intencionális hozzáállás segítségével történő magyarázat ............................................. 95 5. Magyarázat és áttetszőség ................................................................................................... 96 6. A fenomenális tudat és a jelentés ........................................................................................ 97 7. Jegyzetek ............................................................................................................................. 98 8. Irodalom .............................................................................................................................. 99

10. Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált

episztemológia számára* ................................................................................................................ 101 1. A reziliencia ...................................................................................................................... 102 2. A reziliencia mint megbirkózási képesség (fostering resilience) ..................................... 102 3. A családi reziliencia .......................................................................................................... 104 4. Episztemológiai következtetések ...................................................................................... 104 5. Jegyzetek ........................................................................................................................... 105 6. Irodalom ............................................................................................................................ 106


7. fejezet - David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* [73]

1. Bevezetés

A következőkben az empirista tradícióból merített eszmék mai tudásszociológiai munkákban, különösen a

tudományos tudás szociológiájával foglalkozó munkákban történő megjelenésének három módját kívánom

ecsetelni. Nem áll szándékomban meggyőzni az olvasót arról, hogy az empirista eszmék hatása örvendetes, sem

arról, hogy a kérdéses neoempirista doktrínák igazak. Történetesen azt gondolom, hogy a hatások örvendetesek

és a kérdéses doktrínák igazak - ám ezek más kérdések. Fő célom egyszerűen annyi, hogy megmutassam: az

empirista tradíció bizonyos sajátságai elevenek és egészségesek - még akkor is, ha álnevek alatt élnek tovább.

Ha találunk valódi folytonosságokat, akkor ezek léte előtt fejet kell hajtanunk. Amennyiben az empirista

tradícióról vagy a jelenlegi tudásszociológiáról józan és pontos véleményt szeretnénk alkotni, ezeket a

kapcsolódási pontokat számításba kell vennünk. Ez azzal kettős haszonnal járhat, hogy így az empirista tradíció

sokkal érdekesebb és jelentőségteljesebb színben tűnik fel, a tudásszociológia pedig érthetőbbé válhat a

filozófusok számára - ám ez talán hiú ábránd.

Elsőként a „mesterséges” hume-i fogalmát vizsgálom - úgy, ahogyan a „mesterséges erényekről” szóló

előadásában szerepel. Ezt a „szociálkonstruktivizmusról” folyó (és bizonyos fokig rosszhírű) beszédmóddal

fogom összekapcsolni abban a formában, ahogyan az a tudásszociológusok között helyet kap. Másodszor, a

„részlegesről részlegesre” haladó következtetés J. S. Mill-féle eszméjét fogom megvizsgálni és ezt azzal fogom

összekapcsolni, amit a tudásszociológusok a fogalomalkalmazásról mondanak. Harmadszor, továbbra is

történelmi időrendben haladva, Carnap indukcióról szóló munkájának egy érdekes vonását fogom vizsgálni.

Célom itt az lesz, hogy megmutassam, Carnap hogyan különítette el induktív gyakorlataink szociológiai

dimenzióját. Ez tehát teendőim jegyzéke: Hume, Mill és azután Carnap - habár Mill csak meglehetősen kurta

szerepet fog játszani annak a következtetésnek az aláhúzásában, amit Hume kapcsán vonok le.

2. Hume

Hume az Értekezés III. könyvében nem egyszerűen egy morális pszichológiát, hanem egy morális szociológiát

kínált nekünk.1 [73] Központi tézise, hogy az erkölcsi élet tényeit úgy, ahogyan azok a megfigyelés számára

megmutatkoznak, egy morális pszichológia önmagában nem képes igazolni. A III. könyv fő érvelése

valószínűleg ismerős lesz az Olvasónak, mégis hadd ismételjem meg, hogy az álláspontom alátámasztásához

szükséges főbb pontokat megvilágítsam.

Nem kétséges, hogy Hume a pszichológiával kezdi. Mi mindannyian természetünknél fogva rendelkezünk

különféle, többé-kevésbé szeretetre méltó jellemvonásokkal, és természetünknél fogva reagálunk pozitívan

mások hasonló jellemvonásaira. Ide tartozik a kedvesség, a nagylelkűség, a részvét, a bátorság és a sor tovább

folytatható egyéb, úgynevezett „természetes erényekkel”. Ám a természetes erények társadalmi

megosztottsághoz éppúgy vezetnek, mint társadalmi kohézióhoz. Működésük helyi, vagy ahogy Hume nevezte,

„korlátozott” jellegű; emellett ingadozóak és „részlegesek” -- egyszóval „szubjektívek”.

Mivel ezek a pszichológiai jellemvonások szubjektívek, így nem biztosítanak kellő alapot az erkölcsiség

objektív kényszereinek magyarázatához. Honnan származnak az objektív kényszerek, szükségszerűségükkel,

külsődlegességükkel és általánosságukkal együtt? A tradicionális válasz az, hogy Istentől; Hume azonban

tagadta ezt. Ez nem lehetett válasz olyasvalaki számára, akinek célja bevallottan a tapasztalati módszerek

bevezetése volt a moráltudományokba. Hume Isten helyébe a Társadalmat tette. Számára az erkölcsiség

bizonyos fontos tulajdonságai - olyanok, mint objektivitása és szükségszerűsége - társadalmi karakterükből

vezetendők le.

Hume elgondolása az volt, hogy szükségünk van a konvenció fogalmának bevezetésére. A konvenciók nem

csupán a rögzültté vált természetes egyéni hajlamok megnyilvánulásai; az egyéni hajlamokkal közvetett módon

állnak kapcsolatban, és olyan kimondott vagy hallgatólagos kalkulációk révén közvetítődnek, amelyek hatással

vannak a társadalmi kölcsönhatás alakulására. Konvenciók akkor keletkeznek, amikor az emberek stratégiailag

DB_0

DB_1

David Bloor: A

szociálkonstruktivizmus mint Hume,

Mill és Carnap örököse*


cselekszenek: amikor számításba veszik, hogyan kell vagy lehet másoknak viselkedniük - és saját

viselkedésüket ennek függvényében alakítják. A kölcsönhatás minden résztvevőjét stratégiailag és feltételes

módon cselekvőként kell elgondolni, a végeredményt pedig emiatt nem tekinthetjük egy természetes hajlam

közvetlen származékának. Hume ezt a következőképpen fejezte ki: a valóság, amellyel kapcsolatban állunk

(tehát a társadalmi valóság) egy „mesterséges jellemvonással” rendelkezik; a valóság egy közösségi műalkotás,

amit közösségileg építünk fel, állítunk elő.

Az ígéretek betartásának és a tulajdon tiszteletben tartásának kötelezettségeit, vagy az uralkodókkal szembeni

állampolgári engedelmességet Hume egyaránt az új mesterséges valóság példáiként láttatta. Az a sajátos

szükségszerűség, amelyet „engedelmességnek” vagy erkölcsi „kötelezettségnek” neveznek, ebből a mesterséges

szerkezetből eredeztethető, és ennek révén gyakorol hatást kívülről az individuumra; tényleges forrását és

természetét pedig azért nehéz azonosítani, mert hajlunk arra, hogy inkább az individuális elmét, mint a

társadalmat tekintsük székhelyéül.

Az eddig elmondottakat a következőképpen foglalhatjuk össze: Hume megmutatta, hogy a tulajdon, valamint az

állampolgári engedelmesség és az ígéretek betartásának kötelezett-sége egyaránt „társadalmi konstrukció”.

Hume a morális intézmények dolgában „szociálkonstruktivista” volt. A „szociálkonstruktivizmus” fogalma,

természetesen, a 20. század végének szociológiai zsargonja - egy gyakorta lenézett kategória, főként a

filozófusok között. Ez azonban nem sokban különbözik a Hume által használt 18-ik századi szociológiai

zsargontól. Hume „műalkotásokról” beszélt, mi „konstrukciókról” beszélünk - de az elgondolás ugyanaz.2 [73]

Talán az Értekezés III. könyvének legérdekesebb részei azok a hosszú lábjegyzetek, amelyek a római jogi

komplikációkkal és hóbortokkal foglalkoznak. Hume itt azt vizsgálta, hogy a jogi elveket hogyan alkalmazzák a

nehéz esetekre; például, tegyük föl, hogy valaki más fémjéből készít kancsót, vagy más fájából épít hajót, és

tegyük föl, hogy a fém vagy a fa tulajdonosa visszaköveteli javait.3 [73] Vajon van jogcíme a kancsóra vagy a

hajóra? Proculus egy bizonyos módon, Sabonius egy másikon, míg Trebonianus egy harmadik módon érvelt.4

[74] De mi a kapcsolat ezek között a kézzelfogható jogi problémák és Hume társadalmi konstrukcióról szóló

általános tézise között? Hogyan függenek össze az igazságosság „mesterséges” jellegével?

A válasz részben az, hogy Hume mindenáron meg akarta érteni az azonossági ítéletek esetlegességeit, valamint

az általános maximák vagy elvek egyedi esetekre történő alkalmazásának esetlegességeit. Hume ezt az

esetlegességet a „képzelőerő” és az „ideák összekapcsolása” szavakkal fejezte ki az ilyen esetekben betöltött

szerepük alapján. Hume jellemzően amellett érvelt, hogy az ideák valamiféle korábbi összekapcsolódása az, ami

az ilyen komplikáltabb helyzetek változatos megoldási javaslatainak hitelét adja. Az elménkben található

asszociációk erősségére támaszkodva látjuk őket meggyőzőnek vagy érezzük valószínűtlennek. Ha a különböző

asszociációk erőssége kiegyensúlyozza egymást (mint ahogy ez bonyolultabb helyzetekben gyakran

megtörténik), akkor újra önkényes és szeszélyes javaslatokhoz kényszerülünk vissza, hogy valamerre

elbillentsük a mérleg nyelvét.

Vajon azt jelenti ez, hogy Hume egyszerűen egy „pszicho-lógiai” megközelítést tett magáévá? Nem, egyáltalán

nem! Képzelőerőnk és asszociációink konvencionalizált precedenseket hasznosítanak. Pszichológiai

képességeink a konvenciók keretén belül és a konvenciók hátterével szemben működnek. Ez kétféleképpen

lehetséges. Egyfelől bizonyos egyének kiváltságos státuszra tehetnek szert: nekik megengedik, sőt tőlük

megkívánják, hogy döntéseket hozzanak. Képzettársításaik ekkor speciális szerephez jutnak; hatalmukban áll

döntéseket hozni, például ítélkezni. A hatalom maga, természetesen, konvención alapul. Miután meghozták

döntésüket, bármennyire szeszélyes is legyen az, a döntés precedens értékűvé válik és segít a maxima vagy a

törvény jelentését meghatározni. Az, hogy pszichológiai folyamataink hogyan működhetnek még a konvenciók

keretén belül, kiderül abból, amit Hume az állampolgári engedelmességről vagy az uralkodókkal szembeni

kötelességeinkről mond. Miért terjesztjük ki általában az uralkodóval szemben tanúsított lojalitásunkat az

uralkodó fiára is? Miért tűnik ez természetesnek? Részben a képzettársítások miatt, ám részben amiatt is, mert

rendszerint előttünk állnak a lojalitás átruházásának korábbi példái. Mások szintén természetesnek találják, mi

pedig tőlük várjuk el, hogy természetesnek találják; ez pedig megerősít bennünket abban, hogy természetesnek

találjuk, és ez így megy tovább. Mindezek alapja, hogy mindannyian arra számítunk, hogy mások is arra

számítanak, hogy mindenki ésszerűnek fogja találni - a rendszer így erősíti és stabilizálja önmagát. Jobban

tesszük, figyelmeztet Hume, ha nem megyünk bele az egész igazolási folyamatba túl mélyen. Ezektől a

mechanizmusoktól nem szabad elvárnunk, hogy olyan eredményeket szolgáltassanak, amelyek

engedelmességünk tárgyainak szigorú erkölcsi próbáját is kiállják; és valóban, az erkölcsi szigorúság vesztükre

lenne.

Hadd mutassak ezzel kapcsolatban egy, a mai tudományszociológiából vett párhuzamot. Gondoljuk végig a

következő kérdést: miért diadalmaskodik a piacon az egyik technológia a másik felett? Miért inkább az egyik és

DB_2

DB_3

David Bloor: A




nem egy másikfajta videorendszer szerzi meg a piac oroszlánrészét és válik piacvezetővé? A válasz

nyilvánvalónak tűnhet: a „fejlettebb” technológia győz. De vajon tényleg minden esetben győz? Elképzelhető,

hogy csak azért tűnik fejlettebbnek - vagy azért fejlettebb -, mert győzött? Amikor a történészek és a

szociológusok ezeket a dolgokat tanulmányozzák, gyakran egyáltalán nem nyilvánvaló számukra, hogy a

győztes technológia tényleg a fejlettebb technológia volt.5 [74] Vegyünk egy egyszerű esetet, kizárólag a helyzet

dramatizálása kedvéért: az órák vajon miért az óramutató járásának jelenlegi iránya szerint járnak, amikor

éppúgy járhatnának az ellenkező irányban is! Van valami belülről fakadó előnye annak, ahogy ma óráink

járnak? Kétlem. Gyakran csak annyi látszik történni, hogy az esélyek ingadozása az egyik technológiát egy kis

előnyhöz juttatja. Ez a technológia azután pozitív visszacsatolást kap; és mivel többet adnak el belőle, ez mások

számra önmagában indokká válik arra, hogy előnyben részesítsék. Az egyéni preferenciák és kalkulációk

készségesen reagálnak mások múltbeli preferenciáira és kalkulációira - az egész folyamat így táplálja magát.

Csupán a végeredmény késztet bennünket arra, hogy azt gondoljuk: a győztesnek egész végig jobbnak „kellett”

lennie; miután pedig előnyre tett szert, természetesen jobbá is tudott válni, hiszen olyan anyagi lehe-tőségek és

erőforrások váltak számára elérhetővé, amelyek a többiek számára nem. A későbbi siker hatására jelenlegi

tulajdonságaikat visszavetítjük a múltba: úgy a technológiák, mint a királyok esetében. Ahogyan Hume mondta:

„Franciaország mai királya jogszerűbbé teszi Capet Hugónak az uralkodását, mint amilyen Cromwell uralkodása

volt”.6 [74] De ugyanarról a retrospektív érzékcsalódásról van szó.

Ez csupán egy érintőleges példa volt, amelynél azonban mélyebbre tudunk és kell mennünk. Az érvelés

elmélyítésének eszközéül szolgál, ha látjuk: amit Hume az erkölcsi intézményekről megállapított, az

általánosságban a kognitív intézményekre is vonatkozik. Ezt egy Milltől vett szövegrészleten fogom bemutatni.

3. Mill

Mill jól ismert tanításai közül éppen csak kiemelni kívánok egyet - azt a gondolatot, hogy a következtetés a

részlegestől a részleges felé halad. Következzék tehát Mill Logikájának egyik sokat idézett részlete, ahol ez a

gondolat kifejtésre kerül:7 [74]

A nevek kezdetben csak egy tárgyat jelölnek, nem pedig tárgyak valamely osztályát; a jelölés

csak átmenetek során terjed ki újabb és újabb dolgokra - és nem azonnal, előre megfontolt

szándék szerint.8 [74]

Jellemzően az a helyzet, hogy a tárgyak „osztálya” lezáratlan és bizonyosan nem áll nyitva sem az áttekintés,

sem a betekintés számára. Mivel mi egy potenciálisan végtelen vagy megha-tározatlan osztálynak csak egy

véges szeletét figyeljük meg, minden fogalomhasználó egy kiirthatatlan problémával találja szemben magát: a

múltbeli alkalmazásoktól az új alkalmazások felé való mozgás problémájával. Mill ezt jól érzékelhetően

általános problémaként állítja elénk.

Természetesen Hume problémájának is ez volt a lényege, és ez az, amit jogi példáival illusztrálni kívánt: az új

esetek kialakult elvek alapján történő asszimilásának potenciális problémáját - amely (egy asszociácionista

számára) a régi és az új esetek közötti hasonlóságok és analógiák problematikus vonását jelentette.

Szükségem van azonban egy olyan példára, amely ezt a tézist mélyebben meg tudja világítani. A tudomány

esetében a folyamatot működés közben kell bemutatnom, és meg kell mutatnom azt is, hogy a

tudásszociológusok hogyan elemzik az ilyen eseteket. Ennélfogva most egy olyan tudásszociológiai

esettanulmány következik, amelyik megvilágítja egy fogalom korábbi esetéről új esetre történő kiterjesztésének

néhány olyan összetevőjét, amelyekre Hume és Mill utal. A példa a kémiából származik egészen pontosan az

ipari kémiából. A tanulmányt eredetileg Henk van den Belt készítette,9 [74] a mostanit megelőzően pedig már

Barnes, Bloor és Henry is elemezte.10 [74]

4. Tudásszociológiai esettanulmány

A 19. század közepén felvirágzó szintetikus festékanyag-ipar történetének egyik epizódjáról lesz szó, amely egy

bizonyos, a festési folyamatban szerepet játszó kémiai anyag azonossága felett zajló vitát érint. Az anyag végül

az „anilin vörös” elnevezést kapta. Az anilinből származó vörös festékeket először 1860 körül állították elő,

főként Franciaországban. A „fukszin” nevű festékanyag előállításának szabadalmi jogát Renard Fréres francia

vállalata szerezte meg 1859-ben. Ezalatt más cégek az anilinből más vörös festékeket állítottak elő és más név

alatt, például „azalein” vagy „analein”, árusították őket. Senki sem állította, hogy ezek a festékek azonosak

volnának; bizonyos körülmények között az egyiket, máskor a másikat tudták hatékonyabban alkalmazni.

Mindazonáltal Renard Fréres-ék bírósághoz fordultak, azt állították, hogy szabadalmi jogukat megsértették.

DB_5

DB_6

DB_7

DB_8

DB_9

DB_10

David Bloor: A




Habár a teljes történet meglehetősen hosszú és bonyolult, a végeredmény az lett, hogy a pert megnyerték. A

bíróság a többi anyagot is lényegében a „fukszin” nevű anyaggal azonosnak ítélte. A bíróságot végül A. W.

Hoffmann kémikus bizonyítéka győzte meg, aki megmutatta, hogy a színezékek a különböző festékanyagokban

mind ugyanannak a szerves bázisnak a sói; a bázist Hoffmann „rozanilinnak” nevezte el. Így nem különböző

„festékek” vagy különböző „vörösek” teljes választéka, hanem kizárólag „a” rozanilin festék volt jelen a piacon:

a „szennyező anyagokkal” különböző mértékben vegyített „anilin vörös”.

Itt áll előttünk egy fogalom alkalmazásáról (tudományos alapon) meghozott döntés - van tehát egy „azonossági”

ítéletünk. De hol itt a társadalmi konstrukció és hol van itt a konvencionális elem - vagy, Hume

szóhasználatával: a „mesterségesség”? Ez az azonossági döntésben leledzik. Az, ami megalapozásra került, a

fogalom alkalmazásának konvenciója volt. Egy szabályt alkottak „az” anilin vörös azonosságára. Ha ez csupán

egy konvenció volt, akkor egy tőle különböző is lehetett volna. Ám hogyan lehetett volna mindez másként, ha

egyszer Hoffmann, a tudós szakértő szabta meg irányát? Először is Hoffmann egy sajátos tudományos

megközelítést választott, egyet a lehetséges más megközelítések közül. Realista beszédmódot használt. A dolog

benső lényegéről beszélt, és azt állította, hogy elkülönítette egy bázis sóinak halmazát - megkülönböztetve a

„szennyeződésektől”, amelyeket lényegtelennek ítélt. De sok tudós, főként a kor francia kémikusai, akik

empiristák és pozitivisták voltak, meg tudták volna indokolni - és meg is indokolták -, hogy miért kellene sokkal

inkább a kérdéses anyagok empirikus tulajdonságaival törődni, mint állítólagos belső szerkezetükkel.11 [74]

Miért kellene az úgynevezett szennyeződéseket háttérbe szorítani? Másodszor, a bíróság beidézhette volna a

technológusokat, és használhatott volna technológiai kritériumokat; foglalkozhattak volna a festékek gyártása

során használatos technológiai különbségekkel; foglalkozhattak volna a festékek használatához kapcsoló

különböző technológiákkal; jelentőséget tulajdoníthattak volna annak a követelésnek, hogy ezek gyakorlatilag

különböző anyagok, amelyek különböző ipari folyamatok és eljárások során készülnek. Harmadszor, kételyeket

fogalmazhattak volna meg Hoffmann tudományos eredményeit illetően. Engedjük meg, hogy a bíróság számára

Hoffmann eredményei voltak az elérhető legjobbak! A bíróság azonban érezhette volna úgy is, hogy további

kutatások szükségeltetnek, vagy úgy, hogy bölcsebb lenne, ha nem tulajdonítanának túl nagy súlyt egyetlen

személy véleményének. Ha szkeptikusok lettek volna, habozásuk később ténylegesen is igazolást nyert volna.

1878-ban Hoffmann beszámolóját Emil és Otto Fischer munkája megkérdőjelezte. Ezek a kutatók arra a

következtetésre jutottak, hogy egyszerű rozanilin bázis nincs, hanem csak hasonló anyagok egy családja létezik.

Az eset alapján kiderült, hogy a kereskedelmi használatban található vörös anilin festékek összetett és

változékony keverékek. De akkorra már túl késő volt.

Miután a történész és a szociológus elfogadta, hogy másként is lehetett volna, természetesen továbbra is

szeretnék tudni, hogy miért éppen ez a sajátos döntés született. Milyen esetlegességek járultak hozzá ahhoz,

hogy Hoffmann munkájának ilyen feltűnő súlyt biztosítottak a bírósági eljárás során? Hoffmannt eredetileg

Renard Fréres ellenfelei vonták be a bírósági eljárásba. 1858-ban Hoffmann a „karmazsin” szín megjelenésére

hivatkozott egy olyan kísérletsorozatban, amelyben az anilint szén-tetrakloriddal kezelte. Mivel Renard Fréres

amellett érvelt, hogy csak egyetlen vörös festék van, amely az anilinből állítható elő és Hoffmann megfigyelése

megelőzte bejelentésüket (1859), úgy látszott, mintha Hoffmann lenne az igazi felfedező. Hoffmann munkája

tehát, mint a „felfedezés megelőlegezése” keveredett bele a vitába. Hoffmannt kifaggatták, és ő azt válaszolta,

hogy végeredményben két felfedezési folyamat van: ő a tudományos, de nem az ipari felfedező - azt mondta,

hogy az ipari felfedezés Renard Fréres teljesítménye volt. Hoffmann-nak így a kiváltságos értelmező

figyelemreméltó szerepét szánták, és ő inkább az egyiknek, mint a másiknak felelt. Amint Hume

megfogalmazta: ilyen körülmények közepette az ügy szeszélyes módon tud eldőlni. Ez nem azért van, mert az

egész folyamat pszichológiai - korántsem; azért van így, mert a szociológiai folyamatok megengedik, hogy

bizonyos pszichológiai folyamatok döntő jelentőségűvé váljanak.

Mindehhez három megjegyzést szükséges hozzáfűzni. (a) Az elemző szociológus mindezen megfontolások

kifejtése során nem a bíróság kritikáját végzi el. A bíróságnak tennie kellett valamit, és bármit tett volna,

problémával találta volna szemben magát. (b) A bíróság tagjai tevékenységük során nem csupán a valóságra

reflektáltak; a párbeszéd és joggyakorlat rendelkezésre álló konvenciói közül válogattak, ezáltal pedig

hozzátettek valamit e konvenciókhoz, alakították őket. (c) Végül az az állítás, hogy itt konvenciók egy körével

van dolgunk, nem mond ellent annak, hogy ezek a folyamatok a valós világgal állnak kapcsolatban és a valós

világra reagálnak - éppen ellenkezőleg. Az ilyen és hasonló tanulmányok megmutatják, hogyan a valósággal

való kapcsolatunkat mennyire közösségileg alakítjuk.

Van den Belt kiváló tanulmányát elég hosszan ismertettem, hogy megpróbáljak egyfajta érzékletes beszámolót

és elemzést adni arról, ami jelenleg a tudásszociológia vagy a szociálkonstruktivizmus címkéje alatt folyik.

Azért is választottam e tanulmányt, hogy az Értekezés jogi eseteinek hume-i elemzésével mutatkozó

hasonlatosságokat a legnagyobb mértékben kihasználjam. A kérdés mindkét példában teljesen általános volt: a

fogalom alkalmazásának problematikus és vitatható jellege, valamint a folyamatok konvencionális

DB_11

David Bloor: A




aspektusainak kihangsúlyozására irányuló szándék. Ezeket, természetesen, általános érvényű eredményeknek

gondolom - a jogi keret csupán megvilágítja és dramatizálja őket.

Most szeretnék irányt váltani egy kissé, és beleszőni Carnapot a történetbe.

5. Carnap

Érvelésem mindeddig Hume empirizmusa valamint a jelenleg is művelt tudásszociológia között húzódó

folytonosság megvilágítására irányult. Megpróbáltam az eddigieket úgy beállítani, hogy azok Hume morális

tudásszociológiája és a mai tudományos tudásszociológia, vagy Hume szociálkonstruktivizmusa és a mai

szociálkonstruktivizmus közötti folytonosságként mutatkozzanak meg. Esetleg az a benyomásunk támadhat,

hogy e folytonosság abból a tényből ered, hogy a 18. és 19. századi empiristák nem szigorúan „filozófiai”

empiristák voltak. Nem műveltek szigorú filozófiát - egyre-másra összekeverték a logikát és a pszichológiát.

Talán ez szolgál a folytonosság alapjául - e folytonosság a „gyengeségek” folytonossága. Vajon mi történt volna

a folytonossággal, ha szigorú és logikai empirizmust dolgoztak volna ki? Talán elillanna - vagy legalábbis

elhalványulna? Ez a várakozás abból a széleskörűen elterjedt feltételezésből ered, hogy ahol a logika szóhoz jut,

ott a szociológia számára nincs hely. A logikát és a szociológiát gyakran egymás riválisaiként és egymást

kölcsönösen kizáró tudományokként látják. Úgy gondolom, ez a dualizmus és ez a „manicheizmus” mindenféle

okokból kifolyólag téves - itt azonban csak egyet szeretnék megmutatni ezekből.

Vegyük fontolóra Carnap logikai és formalista empirizmusát - ezen belül is főként impozáns kísérletét, hogy

felépítsen egy induktív logikát és logikai definíciót adjon a konfirmációra.12 [74] Bizonyos, hogy Carnap nem

volt szubjektivista. Nem az érdekelte, hogy az emberek mennyire bizakodóak; őt inkább az érdekelte, hogy

mennyire kellene bizakodóaknak lenniük. Carnap az indukciót vezérlő racionális elveket akarta meghatározni.

Arra akart racionális mértéket, hogy valamely h hipotézis és evidenciaállítások valamely e halmaza mellett e

milyen mértékben konfirmálja h-t; olyan logikai kapcsolatot akart az állítások között találni, amely adott e

esetén a h-ban való racionális hit fokának mértéke lehetne. Ebből a célból megvilágító és szellemes, de

egyszerűsített modelleket dolgozott ki. Bizonyos fajta, egyszerű és szigorú „nyelv” által leírt „világokat” képzelt

el, majd definiálta annak mértékét, amilyen mértékben az evidenciát leíró állítások a „világról” szóló

hipotéziseket leíró állításokat lefedik vagy következményükként vonják maguk után. Itt azután egy kutatási

program következett és egy olyan jellegű filozófiai fogékonyság, amely teljességgel szemben állni látszik azzal

a deskriptív, kvalitatív, pszichológiai és szociológiai empirizmussal, amelyet mindeddig jellemeztünk.

Ám mi történt végül? Idealizált modelljeinek keretei között dolgozva Carnap ragyogó és elgondolkodtató

eredményre jutott.13 [74] Úgy találta, hogy nem egyetlen induktív módszer létezik, és még csak egy

legelőnyösebb induktív módszerről sem lehet beszélni, hanem az induktív eljárások teljes kontinuuma, teljes

végtelenségük áll fenn. Bizonyos fajta „világokhoz” egyesek jobbak, mint mások. Ha modellvilágába jelentős

homogenitást épített be, akkor egy bizonyos fajta induktív stratégia volt a leghatékonyabb, ha ellenben

inhomogenitást épített be modellvilágába, akkor egy másik induktív stratégia volt a leghatékonyabb. Amint

Carnap teljesen tisztában volt vele, ezek közül egyik sem oldotta meg az indukció klasszikus problémáját,

amennyiben a probléma azt jelenti, hogy „hogyan következtessünk?”- mert a következtetés elkezdése előtt nem

tudjuk, hogy milyen fajta világban élünk. A világot csak valamilyen induktív stratégián keresztül ismerhetjük

meg és nem fordítva, a stratégiát a világon keresztül. Azt a paramétert, amely az induktív stratégiák kontinuumát

definiálta, Carnap '?'-val jelölte, ahol . ? megjelent a konfirmációs függvényt definiáló

formulákban: ?=0 Reichenbach közvetlen szabályát, ?=2 az öröklődés Laplace-féle szabályának egy formáját

adja, míg ?=? adja vissza Wittgenstein Tractatusában az 5.15 alatt található kijelentés induktív szabályát. Amíg

? nem nyer konkrét értéket, addig Carnap kérdésére sem kapunk határozott választ - arra nevezetesen, hogy

adott e mellett mennyire racionális h-ban bízni? Ugyanis h-nak e-re vonatkozó aránya ? függvénye.

Mi is voltaképpen ?? Mit jelképez a megismerés tényleges terminusaiban? Amellett fogok érvelni, hogy a

társadalmi szerveződés egy tulajdonságát jelképezi. Tisztában vagyok vele, hogy ez ? nagyon sajátos

interpretációjának tűnhet. Carnap maga azt mondja, hogy annak a relatív súlyát jelképezi, amit ő az indukció

„logikai” alkotóelemének nevez, és amely különbözik az „empirikustól” -, de az úgynevezett „logikai

alkotóelem” valójában társadalmi alkotóelem. Ez azért van így, mert ? értékét közösségileg kell meghatározni,

és konvenció révén fenntartani. Bármely adott induktív stratégia elfogadása döntés kérdése, kollektív döntés a

kutatók közössége részéről.

Ahhoz, hogy érvelésemet konkrétabbá tegyem, hadd tekintsem a tudomány társadalmi szerveződésének két jól

ismert képét, amelyeket Popper, illetőleg Kuhn szolgáltatnak. Ezek világosan megmutatják nekünk, hogy a

közösség számára hogyan fest a különböző induktív stratégiák elfogadása. Popper azt kívánja a tudománytól,

DB_12

DB_13

David Bloor: A




hogy a kritika maximalizálásának és az eszmék versengésének megfelelően szerveződjön.14 [74]Popper

szemében a veszély a tradicionális eszmék kritika nélküli továbbadásában, a kritika elől történő elmenekülés

vagy kitérés megengedésében áll. Ha ezt megengedik, akkor soha nem fogják felfedezni az újdonságokat,

valamint az új eszméket és az új tényeket. A tudósok meg fogják úszni a régi eszmék alapos kimunkálásával és

az újdonságok kimagyarázásával. Szükségünk van a versengés, a változatosság és a pluralizmus ösztökéjére.

Hasonlítsuk ezt össze a normál tudomány Kuhn-féle víziójával, amely a tradíció eszméjére épül.15 [74] Ez olyan

társadalmi forma, amely a létező eszméket sokkal inkább méltányolja, alkalmazza, oltalmazza és kimunkálja,

mintsem hogy megdöntésükön munkálkodna. Természetesen csak Kuhn „normál tudományáról” beszélek.

A tudás e két szemlélete nem csupán elvont meghatározások: a tudomány társadalmi szerveződésének, a

„tudományos élet formájának” vízióit is szembeállítják egymással. Vegyük észre, milyen különböző válaszokat

adnak az anomáliával, a létező teljesítmények megbízhatóságával, a jövőbeni tudományos felfordulás

valószínűségével, valamint annak valószínűségével kapcsolatban, hogy az újdonságok mennyire lesznek

problematikusak a fennálló gyakorlat szemszögéből! Azt állítom, hogy ennek következtében tekinthetőek úgy,

mint amelyek különböző ? értékeket testesítenek meg. A fennálló tudással szemben tanúsított magatartása miatt

Kuhn ?-ja közel van a 0-hoz, míg Popper a fennálló tudással szemben tanúsított magatartása alapján közelebb

van a ?=?-hez. Ahogy a tudósok a társadalmi interakció eltérő mintázatainak betartására kényszerítik egymást,

úgy vagy a tradíció tiszteletét tartják életben, vagy az újdonságot bátorítják.

Mindkét társadalmi formának, mind a tradicionálisnak, mind a versengőnek megvannak az előnyei és a

hátrányai. A tradíció túl csekély tisztelete tartalékaink feléléséhez vezet, míg túlzott mértékű tiszteletével az

innovációt fojtjuk el. Valahol e két véglet között kell elboldogulnunk. Ahogy beleilleszkedünk egy társadalmi

mintázatba, úgy rögzítjük az induktív stratégiát, amelynek elfogadására készek vagyunk. Ha tudnánk előzetesen,

hogy milyen fajta világban élünk, akkor tudnánk, hogyan érhetjük el a legjobb eredményeket. De nem tudjuk.

Mi csak azt tudjuk, hogy milyen fajta társadalomban szeretünk vagy nem szeretünk élni - és ez az, ahogyan a

gyakorlatban ? értékét eldöntjük. Carnap, miközben a konfirmációra próbált egy tiszta logikai definíciót találni,

egy mély igazságot fedett fel: az induktív eljárás számára nem lehetséges logikai definíciót adni egy olyan

szociológiai folyamat nélkül, amely azt megtestesíti és szilárdan megtartja. Ez az igazság vált nyilvánvalóvá

azon a paraméteren keresztül, amelyet Carnap '?'-nak nevezett. ? az implicit tudásszociológia volt Carnap

tudáslogikáján belül, és az indukció logikájának egész vállalkozását felforgatta. Kísérlete, hogy megszökjön

Hume tudásszociológiájától, csupán azt erősítette meg, hogy ez kivitelezhetetlen.

6. Befejezés

A jelenkori tudásszociológusok megpróbálják Hume példáját követni és a „kísérleti” módszert meghonosítani a

morális és az episztemológiai tárgyakban - azaz kérlelhetetlen empirikus kíváncsiskodás tárgyává tenni őket.

Mindezek alapján úgy vélem, hogy az empirizmus örökségének tekintélyes részére tarthatnak igényt. Ha tanulni

óhajtunk inkább az empirista tradíciótól, mintsem pusztán csodálni, vagy teljes egészében tagadni azt, akkor

ennek legmegfelelőbb módja, hogy méltányoljuk, ahogyan Hume, Mill és Carnap megközelítése folytatásra lel

és kiszélesedésre kerül a tudományos tudás szociológiájában.

(fordította Tanács János)

7. Jegyzetek

*n Ez az írásmű annak az előadásnak kibővített változata, amelyet eredetileg Az empirizmus öröksége című,

legutóbbi edinburgh-i konferencián tartottam. Megőriztem az előadás informális jellegét. Fehér

professzorasszony örvendetes, ám valamelyest rendkívüli példája az olyan filozófusnak, aki a

tudásszociológiával rokonszenvezően tevékenykedik. Remélem, hogy a szociológiai és a filozófiai átfedések

valamint egymás kölcsönös erősítésének cikkbeli hangsúlyai helyeslésével fognak találkozni. (A fordítás

elkészítését az OTKA F 032 062. számú pályázata támogatta.)

1n Hume 1976

2n E fogalmat ebben az értelmében először, tudomásom szerint, Sir Frederick Bartlett használta 1932-ben, aki

mint a kísérleti pszichológia professzora Cambridge-ben „szociálkonstruktivistának” deklarálta magát. Lásd

Bloor 2000.

3n Értekezés III könyv, II. rész, 3. szakasz: „A tulajdont meghatározó szabályokról”. Hume 1976, 695.,

lábjegyzet.

DB_14

DB_15

David Bloor: A




4n Hume 1976, 695.

5n Ezt az elemzést a matematikai közgazdász Brian Arthur fontos és lenyűgöző munkájára alapozom. Lásd

például Arthur 1989 és 1990.

6n Hume 1976, 764.

7n Mill 1874.

8n A fordítás során, tartalmi okokból, eltértem Szász Béla fordításától. V. ö. Mill 1874, 224. (Megjegyzés: a

ford.)

9n Belt 1989.

10n Barnes et al. 2002.

11n Shinn 1980.

12n Carnap 1950.

13n Carnap 1952.

14n Popper 1997 [1959].

15n Kuhn 1984.

8. Irodalom

Arthur, B. 1989. Competing Technologies, Increasing Returns, and Lock-in by Historical Events. The Economic

Journal, vol. 99, 116-131. p.

- 1990. Positive Feedbacks in the Economy. Scientific American, February, 92-99. p.

Barnes, B. - Bloor, D. - Henry, J. 2002. A tudományos tudás szociológiai elemzése. Fordította Faragó Péter és

Tanács János. Budapest, Osiris Kiadó.

Belt, van den H. 1989. Action at a Distance. In R. Smith - B. Wynne (eds.): Expert Evidence. London,

Routledge.

Bloor, D. 2000. Whatever happened to social constructiveness? In Saito (ed.): Bartlett, Culture and Cognition.

London, Psychology Press.

Carnap, R. 1950. Logical Foundations of Probability. Chicago, Univ. of Chicago Press.

-n1952. The Continuum of Inductive Methods. Chicago, Univ. of Chicago Press.

Hume, D. 1976. Értekezés az emberi természetről. Fordította Bence György. Budapest, Gondolat.

Kuhn, T. S. 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Fordította Bíró Dániel. Budapest, Gondolat.

Mill, J. S. 1874. A deductiv és inductiv logika rendszere, mint a megismerés elveinek és a tudományos kutatás

módszerének előadása. Fordította Szász Béla. Budapest, Ráth Mór kiadása.

Popper, K. 1997 [1959]. A tudományos kutatás logikája. Fordította Petri György és Szegedi Péter. Budapest,

Európa.

Shinn, T. 1980. Orthodoxy and Innovation in Science: the atomist controversy in French chemistrye. Minerva,

vol. 18., 539-555. p.


8. fejezet - Hronszky Imre: „Kuhn”-értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől

Közhely, hogy Thomas Kuhn munkásságát élete közel negyven évében, lényegében A tudományos forradalmak

szerkezete megírásától haláláig, a tudományfejlődés koncepciójának továbbfejlesztése mellett az autenticitás

megőrzésére tett, a félreértőkkel szembeni, a nem autentikus értelmezést és továbbfejlesztést kizárni próbáló

szüntelen harc jellemzik. Ugyanakkor saját továbbfejlesztési kísérletei arra irányultak, hogy autentikusnak

tekintett mondanivalóját újraértelmezze és pontosítsa. Áttekintve ezt a sokágú erőfeszítést, úgy látom, hogy ma

már láthatóvá vált, hogy Kuhn tudományfejlődés-modellje részben túl komplexnek bizonyult az eltérő mélységű

olvasatok számára, s paradox módon, mindaz amit intuitívan rendkívül mélyen megjelenített, talán részben saját

maga számára is. A felkínálkozó, „kvázi-poétikus” stílusú felületes olvasás „hamis redukciókat eredményezett.

(E felületes olvasás tette a mindennapi értelmiségi szóhasználatot „gazdagabbá” a „paradigmaváltás”

kifejezéssel, melynek köznapi értelme már csak nyomokban hasonlít az eredetire.) Ugyanakkor

„posztdarwiniánus kantianizmusa”, ahogy munkásságát később sokszor jellemezte, elfogadhatatlan maradt

bizonyos racionalista tudományfilozófiák számára, mivel, a feltételezés szerint, „túl messzire ment”, helyet

adott az „irracionalizmusnak”. Azok számára viszont, akik úgy találták, hogy Kuhn éppen a legalapvetőbb

kérdésekben, a „gyakorlatiság” és a tudomány „társadalmi konstrukciójának” kérdésében, a legjobb esetben,

félúton megállt, a tudomány forradalmainak szerkezetéről szóló munkája a tudomány önfejlődéséről szóló

koncepciójával a hibás, dogmatikus demarkácionizmus példaesete. Popperiánus ellenfeleinek vagy L.

Laudannak az „inkommenzurábilitás” feltételezett irracionális jellege volt a fő problémájuk. Akik szerint

viszont Kuhn nem ment „elég messzire”, azoknak általában nem az „inkommenzurábilitással” volt bajuk, azt

„természetes” ténynek vették. Nekik Kuhn „gyakorlat” vagy „társadalmi konstrukció” perspektívája volt

elfogadhatatlanul szűk, általában mind leíró mind normatív-elméleti értelemben.

Tapasztaltuk az elmúlt évtizedekben, hogy A tudományos forradalmak szerkezete eléggé fontosnak mutatkozott

ahhoz, hogy a legtöbb tudományfilozófiai iskola számot vessen vele. őket nevezném szakmai dekódereknek.

Ezek a szakmai dekóderek természetesen saját olvasatukat hozták létre. Kuhn egész, a Tudományos forradalmak

megjelenése utáni életében lényeges munkát ölt abba, hogy elválassza nézeteit másokétól, a szakmai

dekóderektől, hogy kimutassa az egyszerű félreértéseket1 [88] és felhívja a figyelmet arra, hogy munkáját,

kiindulási perspektívájuk alapján más irányzatokat képviselő tudományfilozófusok szisztematikusan

félreértelmezik. Elmondhatjuk, hogy (bizonyos vonatkozásokban lényegesen változó) nézeteinek általa

megőrzött magját mindig rendkívül határozottan és nagyon alaposan védelmezte. Ugyanakkor az is igaz, hogy

viszonylag kevéssé vette észre és igyekezett elismerni mások hasonló nézeteinek rokon jellegét, a hasonló

irányba mutató törekvéseket. Ha tudomásul is vette hasonlóságukat, inkább az eltérésekre akart rámutatni:

viszonyulása hozzájuk gyakrabban volt elválasztó, mint egyesítő.

Az alábbiakban e tanulmány két olyan kísérletet vesz szemügyre, amelyeket a szerzőik abban a hitben dolgoztak

ki, hogy ezzel Kuhn tudományfejlődés koncepciójának fejlődéséhez járulnak hozzá. Tehát be akartak állni Kuhn

követőinek sorába, és hitük szerint ezt meg is tették. Margarite Mastermann és Joseph Rouse Kuhn

adaptációjáról van szó.2 [88] Mastermann hitte, hogy ha kisebb továbbfejlesztéseket végez Kuhn modelljén, az

elsők között járulhat hozzá a modell alapvetően új mondanivalójának megértéséhez. Rouse „az igazi Kuhnt”

akarta rekonstruálni és továbbfejleszteni, akár bizonyos értelemben Kuhnnal szemben is, de mindenekelőtt

annak popperiánus tudományfilozófus félreértőivel szemben.

Ismeretes, hogy Kuhn már a hatvanas évek végére módosította nézeteit „a tudományos forradalmak”

szerkezetéről, ahogy az is, hogy volt, akinek ezek a módosítások a hajdani „forradalmi” Kuhn megnyugtató

megszelídülését jelentették.3 [88] Életének utolsó tizenöt-húsz évében nézetei további viszonylag lényeges

átalakulásokon mentek keresztül. Alapvető eredményei ebben a korszakában - a „lefordíthatatlanságnak”

felfogott „inkommenzurábilitás” probléma mint kiindulópont mellett - a tanulási probléma megértésére,

elsősorban talán az osztályozásoknak és megváltozásaiknak a vizsgálatára vonatkoznak a „nyelv-természet

elsajátítás” során.4 [88] Kuhn, későbbi korszakában többször leírta, hogy intellektuális történésznek, analitikus

történésznek tekinti magát. Ez két dolgot is jelenthetett. Az egyiket nagyon határozottan mondta. Eszerint őt,

mint kutatót a tudományfejlődés intellektuális oldala érdekelte. A másik lehetséges értelmezés szerint Kuhn

HI_1

HI_2

HI_3

HI_4

Hronszky Imre: „Kuhn”-

értelmezések egy részben félreértett

és egy figyelmen kívül hagyott

szerzőtől


felfogásában a tudomány története alapvetően egy sajátos konceptuális gyakorlat története. Azt hiszem, hogy

Kuhn ezt is vallotta. A következőkben szemügyre vesszük, hogyan értelmezte az említett két szerző A

tudományos forradalmak szerkezetében e sajátos konceptuális gyakorlatról kifejtett nézeteket.

Mastermann tanulmánya a legkorábbi Kuhn nézeteinek alapvető újdonságát felismerő állásfoglalások közé

tartozott. A fogalmi modellalkotó tevékenységre vonatkozó, Kuhnt bizonyos helyeken kritizáló, más helyeken

pontosító és továbbfejlesztő nézetével reprodukálta a kuhni mondanivalót és javaslatokat tett annak bizonyos

továbbfejlesztésére. Kuhn maga, mint látni fogjuk, csak nagyon korlátozottan vette igénybe Mastermann

ajánlkozását. Mastermann próbálkozása más követőre nem talált, maga a szerző pedig nem tudta folytatni a

munkát. Rouse viszont azt kívánta hangsúlyozni, hogy a tudományfejlődés mint lokálisan sikeres tárgyi-elméleti

„gyakorlatok” kiterjesztésére tett erőfeszítések sorozata mára megizmosodott, noha válságoktól szabdalt

irányzatok központi mondanivalója. Ezek az irányzatok viszont már a hetvenes évek végétől Kuhnnal szemben,

tőle elhatárolódva fogalmazták meg mondanivalójukat. Amennyire tudom, Kuhn maga sohasem reagált arra,

sem írásban, sem előadáson, ahogy Rouse rekonstruálta nézeteit. Ennyiben tehát, noha mindkettőjük vonatkozó

nézete eredetiségről, továbbgondolásra érdemességről tesz tanúbizonyságot, mind Mastermann mind Rouse

esetében epizodikus dolgokról, a tudományfejlődés elméletek további fejlődését nem befolyásoló nézetekről van

szó. Úgy érzem azonban, hogy munkájuk mégis jelentősebb ennél, és érdemes arra is, hogy a magyar

olvasóközönség is megismerkedjen velük, legalább egy könnyed történeti visszatekintés során.

1. Margaret Mastermann paradigmatudománya

Margaret Mastermann egyetlen tanulmányt írt a tudományfejlődés elmélete területén.5 [88] Ez Thomas Kuhnnak

A tudományos forradalmak szerkezetében kifejtett tudományfejlődés-modelljével foglalkozik és sokáig a

legtöbb, Kuhnra hivatkozó, őt elemző szerzőnél említésre került. Ezek a hivatkozások, kivéve magát Kuhnt,

mind futólagosak és notóriusan félrevezetők. A mintegy „népítéletté” egyszerűsödött értékelés szerint

Mastermann az a szerző, aki rámutatott, hogy A tudományos forradalmak szerkezetében Kuhn a paradigma

terminust legalább 21 értelemben használja.6 [89] Néhányan megemlítik, hogy Mastermann a legalább 21

értelmet 3 csoportra bontja. E perspektívából a szorgalmas olvasó előtt Mastermann képe bontakozik ki, aki

bosszantóan pedáns viselkedésével hagyott nyomot a paradigmakoncepció irodalmában.7 [89] Noha

alkalmanként maga Kuhn is, mintha félreértené Mastermann teljesítményét, utal arra, hogy ő az, aki legalább 21

jelentést gyűjtött össze, ennél az összegyűjtésnél valójában mégis sokkal többet vett észre Mastermann

tanulmányában. Mastermann érdemének vélte annak a gondolatnak a kikristályosodását, hogy a paradigma

koncepció szerint elmélet hiányában a kutatás valamely konkrét mintát, analógiát követő jelleggel működik.

Kuhn többször reagált elismerően arra, ami számára Mastermann rekonstrukciójából elfogadható volt, mégis

kevesebbet tulajdonított neki annál, amit Mastermann igazából tett. Arról van szó ugyanis, hogy miközben

elkötelezte magát Kuhn modelljének alapgondolatai mellett, Kuhn koncepcióját néhány vonatkozásban

pontosította vagy továbbfejleszteni javasolta, és ezzel olyan alapértelmezést adott e koncepciónak, amely már

lényegesen eltért Kuhn felfogásától, annak egy alapvető variációját nyújtotta. Mastermann ugyanis

konzekvensen végigvitte azt a Kuhn munkáján alapuló gondolatát, hogy a tudomány fejlődése analógiák

megtalálásán keresztül megy végbe, ezeket az analógiákat eszközként működtetik, ami hagyománnyá alakuló

„látásmóddá” válik. Ezért a tudományfejlődés sajátosságai az analogikus modellalkotás „logikáján”

nyugodnak, tehát a tudományfejlődés kuhni elmélete számára követendő út, ahogy ezt Mastermann a hatvanas

évek végén látja, a kuhni mű bizonyos pontatlanságainak, tévedéseinek kiküszöbölése mellett, e modellalkotás

törvényszerűségeinek alaposabb kikutatása lenne. Mastermann ezzel olyan konkrét értelmezését adta A

tudományos forradalmak szerkezetében kifejtetteknek, amit Kuhn ha meg is értett, nem tartott

jelentőségteljesnek, bizonyos momentumokat viszont talán észre sem vett Mastermann mondanivalójában.

Szembeállítva Kuhnt a popperiánusokkal, Mastermann, ahogy Kuhn maga is, a normáltudomány fogalmának

kidolgozását tekinti Kuhn legalapvetőbb eredményének, éppen azt, amit azok, saját perspektívájukból az

eltévelyedés forrásának vélelmeztek. Szerinte ezzel tette ugyanis lehetővé Kuhn, hogy kifejtse, mi történik a

tudomány tényleges gyakorlatában, mondja. „Hogy van normáltudomány az egyértelmű: a tudomány általában

szokás irányította rejtvényfejtő, nem pedig filozófiai tevékenység.”8 [89] Szemben Kuhnnal - véli Mastermann -

a korábbi tudományfilozófiák s különösen Popper, elkövetik azt a hibát, hogy a tudományt „filozófiai

tevékenységként”, valamely metafizika működtetéseként és nem tudományként jellemzik, és a

tudományfilozófusok e „filozófiainak” felfogott tevékenység helyes módját kívánják normatívan kifejteni.

Mastermann szerint a lehető legfontosabb, hogy Kuhn a tudományt ténylegesen megvalósuló önkorrekciós

rendszernek tekinti. Ezért a tudományfilozófusnak helyesbítenie kell saját feladatvállalását, mindenekelőtt meg

kell figyelnie a tudomány történeti gyakorlatát. A normáltudomány tevékenysége ennek az önkorrekciós

HI_5

HI_6

HI_7

HI_8




szerzőtől


gyakorlatnak az alapvető része.9 [89] A normáltudomány koncepciójának az a tudományfilozófiai jelentősége,

mondja Mastermann, hogy rámutat arra a konkrét vívmányra, amely lehetővé teszi a tudósok normális, válságok

nélküli munkáját. Ez éppen a „paradigma”, ami, működésmódját tekintve, rejtvényfejtő eszközként működni

képes szerszám. Kuhn megmutatta, hogy ezt az eszközként működést kell megérteni - és ez Mastermann

alapvető álláspontja. Rámutat, hogy Kuhn, proliferálva az összehasonlításokat, amelyekkel a tudományos

paradigma általa megalkotott terminusát bevezeti, nemcsak „kvázi költői stílusban” ír, mint néhányan szemére

vetik, hanem, többszörös meghatározással a tudományos paradigma működésének több rétegét teszi világossá.

De csak a paradigma eszközfunkciójának megértéséből kiindulva válik világossá, hogy miért határozta meg

Kuhn a paradigmát többszörösen, éppen három értelemben, s milyen alapvető összefüggés van a három értelem

között. Kuhn ugyanis, állítja Mastermann, a paradigmát éppen három alapvető értelemben használja A

tudományos forradalmak szerkezetében, és ezeket az értelmeket tudatos elrendezésben használja.

Lássuk ezeket a sajátos paradigmákat. Kuhn, mondja Mastermann, a paradigmának mindenekelőtt szociológiai

definíciót ad. Ezzel teszi egyáltalán lehetővé, hogy tapasztalatilag azonosítsunk paradigmákat a tudományos

kutatás gyakorlatában.10 [89] Ugyanis, ha a tudományfilozófus kísérletet tesz arra, hogy megmagyarázza, hogyan

működik a tudomány, a „szociológiai paradigma” feltárásának kell az azonosító munka első lépésének lenni.

Eszerint ugyanis a paradigma tudományos (intellektuális, verbális, viselkedési, mechanikai, technológiai)

habitusok valamely tapasztalatilag azonosítható halmaza. Az a fontos, hogy a paradigma „konkrét vívmány”,

nem valamely absztrakt elmélet - hangsúlyozza Mastermann Kuhn mondanivalóját e vonatkozását. S e konkrét

vívmánynak, ahogy Kuhn rámutat, folytatja Mastermann, konkrétsága miatt prioritása van az elmélettel

szemben. Ebben a vonatkozásban jelenik meg az is, amit Mastermann, szerintem, a felfedezés örömével

fogalmaz meg: „a paradigma lehetővé teszi a tudományos kutatást, amikor még nincsen elmélet.”11 [89] (Miután

a félreértések egy része mondanivalójának éppen erre a kitételére vonatkozik, erre később még részletesen

kitérek.) Mastermann értelmezése szerint a paradigmának Kuhnnál „metaparadigma”, „világnézet”,

„látásmód” jelentése is van. Végül a paradigma a tudományos kutatás mint „rejtvényfejtés” konkrét eszköze.

Mastermann szerint a három megközelítés jól elrendezett. A paradigma szociológiai koncepciója teszi lehetővé,

hogy azonosítsunk paradigmákat, mint működő eszközöket. A paradigma alapvető értelme, szerepe viszont

szerszám, mesterséges eszközként való működése, hiszen a tudomány paradigma vezérelte kutatás. A paradigma

azonban sajátos eszköz. Megfejtendő ugyanis az is, mondja Mastermann, hogyan lesz a kutatás folyamatában ez

az eszköz metafizika, „világnézet”. A paradigma a kutatás elindítója, de egyben „látásmód” és „konkrét kép” is,

amit analogikusan lehet és kell is használni. Ezt az analogikus felhasználást a paradigma alapvető tulajdonságai

- „konkrétsága”, „feldolgozatlansága, finomítatlansága, nem befejezettsége” - teszik lehetővé.12 [89] Ugyanakkor

ez csak így lehetséges, a paradigma a kutatást ugyanis csak konkrétan képes irányítani. Mastermann szerint

Kuhn alapvető előnye más tudományfilozófusokkal szemben, hogy nem pusztán a fejlett tudományok, hanem

azok keletkezése is érdekli. Nem előfeltételezi tehát a fejlett tudomány létezését és mond le elemzéséről, és nem

próbálja meg kitalálni, hogyan kell a fejlett tudománynak ésszerűen működni, hanem a tudomány fejlődését

keletkezésétől végigköveti. Kuhn tudományfejlődés koncepciója ezért a lehető legérdekesebb az új területeken,

így saját maga mint a számítástudomány és a nyelvészet határán dolgozó kutató számára. Ugyanis a „nem érett

tudományra” vonatkozó elemzésekkel tényleges segítséget nyújt az ilyen területeken kutatóknak. Miben áll

Mastermann szerint ez a segítség? Mastermann szerint a fejletlen tudományban még nincsen elmélet vagy éppen

nagyon sok részelmélet található. Kuhn paradigmakoncepciója viszont megvilágítja, tudatosítja saját

gyakorlatukban azokat a problémákat, melyeket az elmélet hiánya vagy éppen nagyon sok, inkompatíbilis

részelmélet bevonása okozhat, és tudományfejlődési modellje segítségével saját szakterületükre vonatkozó

összehasonlításokat és értékelést tesz lehetővé.

Felmerülhet a kérdés: ha a tudomány „önkorrekciós rendszer”, ami működik, azaz, olyan rendszer, aminek nem

a tudományfilozófiától kell megtanulnia, hogy milyen a helyes tudományos viselkedés, akkor miben állhat a

tudományfilozófia szerepe a tudományos kutatás gyakorlata számára? Mastermann válasza a következő: a

tudományfilozófia megvilágítja, hogy mi a tudomány mechanizmusa és ennek megfelelően megfogalmazza,

hogyan kell annak működnie. Ezzel lehetőséget teremt arra, hogy igazolják és kiigazítsák a tudomány

ténylegesen folytatott tevékenységét. Mastermann szerint ugyanis, s ezt tulajdonítja, szerintem helyesen,

Kuhnnak is, a tudomány sikere abban áll, hogy önfejlesztő mechanizmusa ténylegesen működik. Szerinte Kuhn

felfedezte, hogy ez a ténylegesen működő önfejlesztő mechanizmus abból áll, hogy ismételten képes kidolgozni

rejtvényfejtő tevékenységként használható eszközöket, paradigmákat, és miután rátalál a „rejtvényfejtő

rendszerek” (paradigmák) megalkotásának útjára, ezt az utat tudományos forradalmak közbeiktatásával képes is

bejárni. Ennek az egész erőfeszítésnek viszont igazolni is kell tudni magát. Ez az önigazolás mint önálló

tevékenység elveszíti jelentőségét a normáltudományos kutatás során, legalábbis láthatatlanná válik, mivel a

tevékenység sikere nyilvánvaló. Adott kutatás kezdetén viszont döntő jelentőségű egyrészt valamely „trükk,

embrionális technika vagy kép”, vagyis modell megtalálása, amelyről egyszersmind belátják, hogy

HI_9

HI_10

HI_11

HI_12




szerzőtől


alkalmazható az adott területen.13 [89] Ez a belátás arról győz meg, hogy érdemes az utat folytatni, hogy a már

elért eredmény gyakorlati fontosságú. Mivel nincs még meg az eredményként adódó elmélet, és a pontosabb

technika (az érett tudomány jellemzői), az önigazolás abból áll, hogy kimutatják, hogy a már elvégzett kutatás

olyan eredményekhez vezetett már és ezért feltehetően továbbra is vezethet, amelyek másképpen nem juthattak

volna.14 [89]

Mastermann kiinduló meggyőződése az, hogy a paradigmák tudományos szerepének megértéséhez meg kell

fordítani a szokásos kérdésfeltevés módját. Ha azt kérdezzük, mi a paradigma, akkor nehézségekbe ütközünk,

mondja, ha azt, hogy mit csinál, ezek a nehézségek eltűnnek.15 [89] Szerinte Kuhn így tette fel a kérdést. E

nézőpontból a kutatás normáltudományos működését és a paradigma eszköz szerepét kell mindenekelőtt

megfejteni. Ugyanis a normáltudomány szokásos működése során rejtvényeket állít fel és fejt meg. A rejtvény

viszont mindig mesterséges tárgy, mondja Mastermann, és csak eszközökkel lehet megoldani. A

normáltudományos kutatás alakítja át a problémákat rejtvényekké és teszi ezzel (pontosan) megoldhatóvá.

Mastermann kiemeli, hogy a normáltudományos tevékenység nem egyszerűen problémamegoldás, hanem

rejtvényfejtés.16 [89] Rejtvénnyé alakítani egy problémát ugyanis azt jelenti, hogy a probléma megfogalmazása

segítségével biztosítjuk, hogy az megoldható legyen (vagy hogy a vele való foglalkozás válsághoz s ezzel

átmenethez vezessen el. Ez utóbbi során folytonosság jön létre abban az értelemben, hogy a kutatás képes

továbbhaladni, és kiküszöbölve a válságot, újra rejtvényfejtő struktúrához jut.) A tudomány alapvető

sajátossága, ahogy Kuhn kimutatta, hogy ismételten képes paradigmákat, mint eszközöket kialakítani,

amelyekkel rejtvényként felvethetővé és megoldhatóvá alakítják a „problémákat” az adott területen.17 [89]

Vannak-e szabályok, kérdezi Kuhn, amelyek e rejtvényfejtő tevékenységet segítik? Kuhn válasza nemleges,

Mastermann viszont pontosítja ezt a véleményt. E pontosítás megértéséhez térjünk vissza az analogikus

modellépítéshez, melyet Mastermann a paradigma működésére jellemzőnek tekintett. Egy modell felhasználása,

mondja Mastermann, úgy történik, hogy a modell pozitív analógiáiból kiindulva a modellek ún. semleges

területét vetik alá vizsgálatnak.18 [90] Itt mind az analógia kezdeti alkalmazásakor intuitív artikulációról, mind,

ha már matematikailag megfogalmazott elmélet áll rendelkezésre, szabály vezérelte munkáról is szó van.

Mastermann joggal veti Kuhn szemére, hogy ebben a vonatkozásban homályos maradt.

Kuhn tudományfilozófus ellenfelei, mondja Mastermann, a paradigmákat nem rejtvényfejtő funkciójukban, nem

mint eszközt vizsgálják elsődlegesen, hanem elméletnek tekintik, s ezzel alapvetően félreértik Kuhn

mondanivalóját. Miért gondolják más tudományfilozófiák, hogy a paradigma elsődleges funkciója az, hogy

konceptuális leképezésnek felfogott elméletként funkcionáljon? - kérdezi. Értékelése meglehetősen lakonikus: a

jelenlegi filozófiai elfogultság olyannyira arra irányul, hogy azt vizsgálja, ami konceptuális, hogy a filozófusok

nem is veszik számba azt, ami gyakorlati”.19 [90] Popper, amikor azt elemzi, hogyan bontakozott ki a tudomány a

metafizikából és a filozófiából, mutat rá Mastermann, hangsúlyozza a tudományként működő metafizika

falszifikálhatóságának döntő jelentőségét, de nem veszi észre azon „technikai trükk” relevanciáját és

nélkülözhetetlenségét, ami minden új tudomány kezdeténél ott van. Kuhnnál viszont, állítja Mastermann, a

„kezdet” a modell vagy „eszközparadigma” megtalálása, aminek a működésmódja a „trükk”, azaz valamely

analóg modell alkalmazhatóságának felismerése. Látni kell ennek időbeli primátusát is, hogy helyesen tudjuk

értelmezni a tudományos kutatás kezdetét. Ha ezt észrevesszük, akkor láthatóvá válik a metafizika és a modell

használatának kölcsönös viszonya. Meg kell fordítani azt a kérdést, mondja Mastermann, amit a popperiánusok

nem tudtak megválaszolni, vagyis hogy, hogyan lehet metafizikai rendszert - konkrét jelenségek értelmezésére -

modellként használni. E megfordításnak megfelelően, Mastermann értelmezésében Kuhn most azt kérdezheti:

„Hogyan lehet, hogy a rejtvényfejtő konstrukció… metafizikailag használható? Hogyan lehetséges, hogy a

konstrukció paradigma »látásmóddá« válik?”20 [90] Ha úgy tesszük fel a kérdést, ahogy Kuhn tette, megszűnik

annak minden rejtélyessége. Ugyanis nem új metafizikai rendszer alakul ki az ész szabad játéka folytán, hanem

valamely működőképessé váló új gyakorlati „trükk” kap metafizikai jelentőséget, válik a sikeres rejtvényfejtés

területén a valóság „képévé” - állítja Mastermann.

A tudomány keletkezése iránt érdeklődőkben felmerül az a kérdés, véli Mastermann, hogy hogyan működik a

tudományos kutatás gyakorlata, amikor még nincsen elmélet: „mi van a paradigma előtt?”. Véleménye szerint

Kuhn ebben a vonatkozásban zavaros és elemzése hiányos A tudományos forradalmak szerkezetében, mivel nem

tudott három dolgot megkülönböztetni. Ezek, Mastermann elnevezésével, a „nem paradigmatikus” tudomány, a

„többszörös paradigmával”, illetve a „duális paradigmával” bíró tudomány.21 [90]

Mastermann szerint tehát a Kuhni paradigmafogalom szintetikus definíciója az, hogy a paradigma

interpretálható eszköz, ami elfogadott társadalmi intézménnyé és konkrét látásmóddá válik. Fontos észrevenni,

hogy amikor Kuhn „látásmódról” beszél, mondja Mastermann, akkor nem az eszköz, hanem az eszköz

használatának a természetéről beszél: a paradigmák ténylegesen működő, analogikusan használt eszközök. Kuhn

HI_13

HI_14

HI_15

HI_16

HI_17

HI_18

HI_19

HI_20

HI_21




szerzőtől


paradigmája valamely A objektum A' képe, amit analogikusan felhasználnak arra, hogy valamely másik

konkrétumot, B-t B'-ként leírjanak. A „trükk” ebben az, mondja Mastermann, hogy „egy ismert konstrukció, egy

mesterséges tárgy válik »kutatási edénnyé«, ami, ha sikeres, ugyanabban a pillanatban paradigmává válik,

azáltal, hogy új dologra, nem nyilvánvaló módon használják.”22 [90]

Ebből adódnak Mastermann szerint a paradigma logikai jellegzetességei. Mivel konkrét analógia, ezért csak

véges módon kiterjeszthető, ugyanakkor összehasonlíthatatlan bármely más konkrét analógiával, és kiterjesztése

„nem egzakt illesztéssel” történhet csak meg. Ez utóbbi azt jelenti, hogy esetről esetre kell megvizsgálni a

kiterjeszthetőséget, mivel az alapul szolgáló hasonlósági reláció nem tranzitív. A paradigmaként működő

analógiára kettős meghatározottság hat, kettős konkrétságot nyer el a kutatás gyakorlatában. Ugyanis A képe, s

ennek révén van megfelelő szervezettsége, de B-re alkalmazzák. A replikáció „hasonlósági relációra”

támaszkodva történik. Az általánosításhoz igényelt művelet, a kiterjesztés ugyanis feltételezi, mondja

Mastermann, hogy valamely, „fő jellegzetességet” határozzunk meg és annak replikációját végezzük el. Ez

viszont érthetővé teszi, hogy ugyanazon paradigmából kiindulva hogyan lehet egymástól alapvetően eltérő

alkalmazásokhoz is eljutni. Érdemes még megjegyezni, hogy Mastermann felfogásában a kettős, A-konkrétság

illetve B-konkrétság együttes fennállása valamely B objektum leírásában azt jelenti, hogy a róla szóló

beszámoló egyszerre számol be annak A-szerűségéről a generáló analógia terminusaiban, illetve B-szerűségéről

operacionálisan és adatokkal.

Említettem már, hogyan fogja fel Mastermann az önigazolás problémáját. Érdemes utalni arra, noha ő nem fejti

ki, hogy e mögött egy másik esetben ugyanaz a „gyakorlati szükségszerűségre” hivatkozó érvelés látszik

meghúzódni, amiről Kuhn annak kapcsán beszél, hogy működő paradigmát nem hagynak el, mivel elmélyülő

válság nélkül és komparatívan nincs erre indok, hiszen az még működik.23 [90] Mastermann hasonló „gyakorlati

szükségszerűségről” beszél még a kifejlett paradigma előtt, a „trükk” megtalálásának szakasza kapcsán,

tudniillik, hogy a kutatók, ha már rátaláltak, ragaszkodnak a megtalált „trükkhöz”, s nem keresnek tovább,

hiszen az már működik. A „trükk” igazolásának problémája ekkor illik a gyakorló természettudósok problémái

közé, ahogy a válság megoldódásának értékelése is, és ugyanúgy „pragmatikus szükségszerűségre” hivatkozik.

Azt hiszem, hogy a megtalált „trükk” modell szerepét valószínűleg a Simon-féle „korlátozott racionalitásnak”

megfelelően érdemes értelmezni. A „trükk” jó működése komparatív előnyt ad azokkal szemben, akik

megragadnak „problémák” felvetésénél az adott területen, fejlődése és e fejlődés értékelése pedig irányt nyújthat

és segíthet abban, hogy a vizsgált probléma elméletét elkezdjék kidolgozni.

Miközben Mastermann kiemeli, hogy „a paradigma kuhni szociológiai fogalmának eredetisége abban áll, hogy a

paradigma akkor is működik, amikor még nincsen elmélet”, sajnálatos módon, nem tér ki egy fontos részre

Kuhn elemzésében. Alig beszél ugyanis arról, hogyan változik meg az eredeti analógiák szerepe az „érett

tudomány” esetében, amikor már létezik elmélet. (Gondoljunk például a kvantummechanikához vezető

analógiákra.) Megelégszik azzal, hogy utaljon rá - feltételezve Campbell hasonló véleményét - hogy még az

absztrakt matematika mögött is van valamilyen modell, illetve hogy célzást tegyen az analógiák logikájának

vizsgálatakor az analógiák és a rajtuk alapuló kutatás bizonyos sajátosságaira, mint olyanokra, amelyek a

tudományfejlődés dinamikájának általános meghatározottságait nyújtják. Mivel nem részletezi analogikus

modell(ek) és elmélet viszonyát fejlett paradigma, normál kutatás esetén, Mastermann koncepcióját könnyen

úgy lehet értelmezni, mintha arról szólna, hogy mi a helyzet akkor, amikor még nincsen elmélet. Ugyanakkor

Mastermann természetesen nem téveszti szem elől a fejlett tudományra jellemző paradigmában megtalálható

elméleti struktúrát. Mastermann Kuhn koncepcióját az elméletek hipotetikus-deduktív koncepciója

hagyományába illeszkedőnek, ilyen szerkezettel működő elméleti eszköznek tekinti, ahogy, azt hiszem, Kuhn is.

Egy szempontból érdekes, ahogyan Mastermann a paradigmatikus elméletet hipotetikus-deduktív

konstrukciónak tekinti, mivel nyilvánvalóan szembe kerül Kuhnnal a verifikáció problémája tekintetében. Noha

csak egy megjegyzéssel, de felrója Kuhnnak, hogy az elméletek technológiai alkalmazásának nem tulajdonít

tudományfilozófiai jelentőséget. Mastermann szerint ezek az alkalmazások verifikáló tényezők.24 [90]

Foglaljuk össze az eddigieket. Mastermann rekonstrukciója szerint „gyakorlati nézőpontból”, amiről feltételezi,

hogy Kuhn sajátja, a paradigma működő minta, ami sikeres rejtvényfejtő tevékenységként, normál

tudományként működik. A paradigmaváltás pedig az eszköz analogikus természetéből eredő kimerülés

következtében szükségszerűvé váló, újabb eszközre való áttérés. A tudomány éppen az a fajta tevékenység, ami

képes vizsgálati módját, ismételt diszkontinuus változáson keresztül rejtvényfejtéssé alakítani. A minta, a példa

(exemplar) különösen fontos, amikor még nincsen elmélet. Egy „trükk”, tehát valamely analógia nem triviális

alkalmazásának segítségével válik egy objektum ismerete mintává a másik megismeréséhez. Ez a „trükk” olyan

analógia megtalálását jelenti, ami a problémákkal való vívódást és az egymás nézeteinek falszifikációjára

koncentrálást előrehaladó, rejtvényfejtő tevékenységgé képes átalakítani. Az analógiáknak vannak bizonyos

logikai sajátosságai, ezek felelősek a paradigmaváltásért, teszik azt érthetővé. Az analógiák működésének

HI_22

HI_23

HI_24




szerzőtől


logikai vizsgálata lehetne az a terület, mondja Mastermann 1969-ben, ahol a tudományfejlődésre vonatkozó

ismeretek Kuhn alapján tovább mélyíthetők.

Mint említettem, megítélésem szerint Mastermann Kuhn-rekonstrukciója egy variációt eredményezett. Kezdjük

a részletekben végrehajtott kis módosításokkal. Egyértelműbben megfogalmazott „rejtvény”-analógiát használ,

mint Kuhn, aki a „rejtvény” kifejezést hol szó szerint, hol képletesen értelmezi (rejtvényként létezni azt jelenti,

hogy a megoldhatóság garantált), és lépést tesz annak kifejtésére, hogy mikor nem szabálykövető és mikor

szabálykövető a „rejtvényfejtés”. Ez összefügg azzal, ahogy az analogikus modellálást és a matematikailag

kifejezett elmélet működését értelmezi. Eszerint a kezdetben intuitíve bevezetett analóg modell matematikailag

egzakt dedukció keretében végzett szabálykövető rejtvényfejtéssé, a rejtvény egzakt rejtvénnyé alakul át. Több

figyelmet szentel Kuhnnál az érett tudomány keletkezésének. Ez egyrészt Kuhn eredeti modelljétől eltérő, de

annak modelljével könnyen összeegyeztethető finomításra vezette (paradigma nem létezésének illetve

többszörös paradigma létezésének állapota), másrészt arra, hogy Kuhnnál élesebben rámutasson, hogy a

preparadigmatikus állapot tekinthető azon területnek, ahol a falszifikáció, más nézőpontok falszifikációjára való

törekvésként alapvető jelentőséget kap. Harmadrészt, s ez már lényeges módosítás, Mastermann noha Kuhnnak

tulajdonítja a „trükk” szerepének felismerését, a „trükk” problémáján keresztül visszavezeti a paradigma

koncepciót arra a területre, „amikor még nincsen elmélet”, illetve, hogy a modellálás központi jelentőségét

előtérbe állítja. További eredménye, hogy bevonta az analogikus modellekre vonatkozó tudást a paradigma

koncepció értelmezésébe. Három aspektus rendezett viszonyaként foglalta össze Kuhn jellemzéseit a

paradigmáról, kiemelve mindhárom önálló jelentőségét. Végül pedig megfogalmazta, hogy a tudomány

fejlődését önfejlesztő mechanizmusként megértve a tudományfilozófia számára (tágabban azt mondhatjuk, hogy

a tudománykutatás, tudománytörténet stb. számára) e mechanizmus feltárása a feladat, és ezáltal a

tudományfilozófia hozzájárul a tudomány fejlődésének igazolásához. Mastermann-nak a tudományfilozófia

fejlődésére vonatkozó másik tézise viszont szembeállítja Kuhnnal, aki figyelembe veszi azt is, ami „gyakorlati”,

nemcsak ami „konceptuális”, amikor számot ad a tudomány fejlődéséről, és radikális szakításnak értékeli

munkáját.

Lássuk Kuhn reakcióit. Élete során többször is beszél Mastermann stimuláló tanulmányáról, például mikor a

híres-hírhedt 1965-ös konferencián, a popperiánusokkal való vitára reagál, majd egy az élete végén adott

interjújában. Elismeri, hogy Mastermann helyesen hangsúlyozza a falszifikáció szerepét a kutatás korai

szakaszában: „Ahogy Mastermann megfigyeli a filozófia számára ezek éppen azok a területek, amelyeken a

legjobban látszik, hogy a kutatók a futó hagyományt nehézkesnek tartva azért harcolnak, hogy szakítsanak vele,

és rendszeresen keresik saját stílusukat, filozófiai nézőpontjukat.”25 [90] Egyetért azzal, hogy a „trükk”

megtalálása előtti szakaszban érvényesül a falszifikáció, ahogy Mastermann gondolja. Kuhn álláspontja az, hogy

vannak hagyományok a művészetben is, és itt a popperi módszer uralkodik. Ezek azok a területek, ahol az

állandó kriticizmus és az új gyakorlati módszerek állandó proliferációja nélkül nem volnának forradalmak, teszi

hozzá. Mastermann elfogadható fő mondanivalójának Kuhn azt látja, hogy „a paradigmák már funkcionálni

képesek, amikor még nincs elmélet.”26 [90] „A paradigmáknak [mint minta példáknak - H. I.] osztenzív

funkciójuk van”, mondja Kuhn. Ez hasonlít ahhoz, ahogy a nyelvtanulás történik, „ahogy erre Mastermann

kisasszony rámutatott, aki elmélyülten vizsgálta meg a paradigma koncepciót.”27 [90] Kuhn egyetért Mastermann

gondolatával a „szociológiai paradigmáról” is. „A tudományos forradalmaknak egy új verzióját a közösségi

szerkezet diszkussziójával nyitná” - mondja 1969-ben. „Miután izoláltam az individuális specialisták egy

csoportját, utána azt kérdezném, mi volt közös a tagjaiban, ami képessé tette őket a rejtvények megoldására… A

»paradigma« vagy a »paradigmák halmaza« az a válasz, amit könyvem erre a kérdésre ad. Ez Mastermann

kisasszony szociológiai jelentésű terminusa. Erre most már valamely más terminust kellene előnyben

részesítenem, talán a »diszciplináris mátrixot«.”28 [90]

Néhány szót részletesebben arról, hogyan látja Kuhn a paradigma mint analogikus eszköz szerepét. „A normál

tudományos kutatásnak az is fontos része, hogy problémahelyzeteket egymáshoz hasonlóaknak tekintik,

amelyekre hasonló technikák alkalmazhatók.”29 [90] Kuhn példának azt említi, ahogy Galileitől Bernoulliig

eljutottak oda, hogy a kifolyási sebességet analógiák segítségével kiszámítsák, anélkül, hogy segítségül

fordultak volna Newton törvényeihez. „Ezek a példák megmutatják, hogy mire gondol Mastermann kisasszony,

amikor arról beszél, hogy a paradigma alapvetően eszköz a problémák rejtvényekké alakításához és

megoldásához - még adekvát elmélet hiányában is.”30 [90]

Kuhn tehát részlegesen igazat ad Mastermann megjegyzéseinek. A szociológiai paradigmáról mondottakat már

említettem. Megjelenik a paradigma mint példa, modell, analógia is, osztenzív szereppel a tanulónál, vagy

segédeszközként a kutatásban. Szerepe mindenekelőtt akkor lehet, amikor nincs adekvát elmélet.

HI_25

HI_26

HI_27

HI_28

HI_29

HI_30




szerzőtől


Ismeretes, hogy Kuhn a hatvanas évek végére átdolgozta a pre- és posztparadigmatikus szakaszra vonatkozó

gondolatait. Figyelembe veszi azt is, amit Mastermann hangsúlyoz (a „trükk” szükségességéről), de azt emeli ki,

hogy a korábbi „preparadigma” szó használata inadekvát volt, hogy a preparadigmatikus szakaszban is vannak

paradigmák, csak iskolákhoz tartoznak.31 [90] A korábban „preparadigmatikusnak” ábrázolt szakasz dinamikája

ezzel egyértelműen kettős lesz. Egyrészt az egymással szembenálló iskolák kölcsönös falszifikáló törekvése

jellemzi, másrészt egy-egy iskolán belül a paradigmakövető kutatás. Hogy pontosabbak legyünk, hiszen ekkorra

már Kuhn a „paradigma” terminust, a „diszciplináris mátrixszal” cseréli fel, ezek az iskolák más-más

diszciplináris mátrixot követnek anélkül, hogy egységesen képesek lennének jellemezni a kutatott területet.

Láthattuk a felsorolásból, hogy Kuhn alaposan szemügyre vette Mastermann tanulmányát és több részletben

fontos mondanivalót talált. De elfogadta-e, egyáltalán megértette-e Mastermann alapvető üzenetét, ha, mint

látjuk, abból csak részletek felelnek meg Kuhn későbbi módosításainak. A válasz, azt hiszem, egyértelmű nem.

Vegyük azt, hogy a három paradigmadefiníció jól rendezett rendszert alkot, ahol az eszköz funkció a döntő, a

sikeres eszköz, az egyedi esetben sikerrel alkalmazott analógia lesz „világkép”, és nem a próbaként bevezetett

„világkép” lesz elfogadott eszköz, ha már sikerre vezetett. Kuhn egyszerűen nem reagál arra, hogy a paradigma

mindig eszköz, s ezen eszközt először szükségszerűen egyedi esetekre vetik be valamely analógia

felismerésével, másrészt, hogy mint analogikus képalkotás kerül nem csak kezdeti „trükként” bevezetésre,

hanem Mastermann-nak arra a meglátására sem, hogy az elmélet funkcionálása mögött analógia áll, s képként

való funkcionálása eszközként való funkcionálásának következménye. Döntő eltérés nézeteik között a

mesterséges eszköz jelleg átfogó jelentőségére vonatkozó feltevés. Kuhn szerint a mesterséges eszköz jelleg

konkrét mintaként csak akkor lényeges, amikor nincs elmélet. Mastermann szerint a paradigma mindenekelőtt

problémamegoldó eszköz, elmélet formájában is, ami mögött ekkor is modell áll. És ez a fontos. Akár igaza volt

Mastermann-nak, akár nem, senki sem kutatta tovább ezt az utat. Szerinte a tudományos forradalmak

sajátosságai a normálkutatás egészének lényegi sajátságát adó analogikus modellezés logikai sajátosságaiból

(véges kiterjeszthetőség stb.) adódnak. Mastermann implicit módon amellett érvelt, hogy a tudományfejlődés, az

analógiák szükségszerű szerepe miatt nem lehet folytonos. Kuhn ezt egyszerűen semmibe veszi. Mastermann

számára viszont a gyakorlat perspektívája ezt is jelentette. Kuhn számára viszont a „gyakorlat perspektívája”,

amelynek elfogadását Mastermann joggal feltételezi róla, úgy gondolom, alapvetően azt jelentette, hogy a

tudományban ismételt konceptuális leképezési próbálkozások jönnek létre, fejlett formában elméletekként,

illetve kísérletekkel kapcsolatos megfigyelésekre vonatkozó elvárásokként. Ezeket az eszközöket, noha

leképezési próbálkozások, mint egymással versengő rejtvényfejtő eszközöket kell értelmezni, s csak válság

esetén vizsgálják őket a falszifikáció szempontjából.

Bizonyos perspektívákból Kuhn koncepciója valóban részben veszélyesen dogmatikusnak, részben veszélyesen

irracionálisnak mutatkozik. Hiszen ha valaki a „reprezentacionalista” nézőpontból (mely szerint az elmélettel

való reprezentációs próbálkozások adják a tudományfejlődés lényegét) rekonstruálja a paradigma és a

paradigmaváltás koncepcióját, valóban azt mondhatja, hogy Kuhn elfogadható érvelés nélkül látott bele a

tudományfejlődés dinamikájába egyrészt „normál” szakaszokat, majd „inkommenzurábilitáshoz” vezető

forradalmakat, vagyis egy részről elfogadhatatlan dogmatizmust, más részről elfogadhatatlan irracionális ugrást.

Kuhn a „gyakorlat” perspektíváját, amit Mastermann joggal tulajdonított neki, a konceptuális fejlődés által

irányítottnak fogta fel, s később az osztályozás problémáját vizsgálva ment el az akár nem konceptuális mentális

eszközök figyelembevételének irányába. Tekintettel arra, hogy gyakorlat alatt valamiképpen ember és tárgyi

világ kölcsönhatását értjük, a Kuhn szerint értelmezett tudományfejlődés gyakorlata mentális reprezentációk

működtetésének, keresésének, fejlesztésének és ellenőrzött helyzetekben való megfigyelésének és a

megfigyelésekkel való összhang kialakításának ismétlődő esetei folyamatából áll. Mastermann is a konceptuális

fejlődés által irányítottnak fogja fel a tudomány fejlődését, és mechanizmusát analogikus modellezésként

igyekezett konkretizálni. Mastermann feltette Kuhnról, hogy Kuhn meglátta, hogy az új tudományos kutatás a

„preparadigmatikus szakaszban” észrevett „trükk” megtalálásával indul el, és analogikus jellegét az egész

kutatási folyamat során megőrzi. Ez a „gyakorlat” a reprezentációk, működtetésük és a megfigyelések közötti

viszonyként ad számot a tudományos kutatás fejlődéséről. Rouse problémafelvetésénél látni fogjuk a

„gyakorlat” egy más szemszögű értelmezését (a hermeneutika vonatkozásában nyelvi hermeneutikai közelítés

helyett Heideggerből kiinduló közelítésmódot), s annak felvetését, hogy Kuhn tudományfejlődés modelljét,

talán részben saját szándékai ellenére, mennyiben lehet kiindulópontnak tekinteni egy alapvetően tárgyi-

elméleti, nem a mentális reprezentációk által vezérelt gyakorlatnak.

Érdemes néhány szót vesztegetni Kuhn és Mastermann találkozásának körülményeire. Az 1965-ös konferencia

idején, értelmezési kapcsolatokat keresve a popperiánusokhoz, Kuhn minden elismerés ellenére viszonylag

visszafogottan nyilatkozik Mastermannról, egyetlen támogatójáról a konferencián. Arról, aki úgy kötelezte el

magát kuhniánusnak, hogy alapvető filozófiai perspektívaváltást látott bele Kuhn munkájába, mégpedig Kuhn

sajátjáként. Mastermann szerint a perspektívának ez a különbözősége fosztotta meg a popperiánusokat attól,

HI_31




szerzőtől


hogy meglássák a kuhni forradalmat a tudományfilozófiában. Mastermann tehát éppen hogy segítette volna

Kuhn elhatárolódását, miközben Kuhn igyekezett a tudomány fejlődésének értelmezésében a közte és a

popperiánusok közötti távolságot csökkenteni. Emellett több lényeges helyen rámutatott arra, ami Kuhn

könyvében zavaros volt, s olyan továbbfejlesztéseket ajánlott, amelyeket Kuhn csak részben tudott elfogadni.

Ebben a helyzetben lehet mégis értékelni, hogy a rendkívül alapos Kuhn miközben közeledni igyekezett

ellenfeleihez, a kötethez írt utószóban bizonyos részben mégis elismerte Mastermann elemzésének

érvényességét.

Talán nem értelmetlen, hogy megpróbálok néhány megjegyzést tenni Kuhn személyiségével kapcsolatban az

1995-ös vele folytatott beszélgetés alapján diszkusszióban, és ezt kapcsolatba hozom Mastermannról adott

értékelésével. Ha azt kérdezzük, hogy Kuhn rokonszenvvel fordult-e „a hangos csajhoz”, aki - ahogy Kuhn

visszaemlékezett - kiment a pódiumra és „zsebre dugott kézzel”, hosszan ecsetelte, hogy miért forradalmi Kuhn

koncepciója (és hozzátett néhány, nem elhanyagolható javítást), akkor érdemes egy kitérőt tennünk. A mindig

megkülönböztetetten udvarias Kuhn, az életéről adott 1995-ös interjúban, azzal vezeti be Mastermann-nal való

találkozásának epizódját, hogy elmondja, miként figyelmeztették előre, hogy Mastermann őrült.32 [90] Szerintem

Mastermann szabálytalan felszólalásában ezt részben igazolva látta. Visszaemlékezése szerint hátulról a

publikumból előrejött Mastermann33 [90] és lehetetlenül hosszú ideig ecsetelte, hogy mi a paradigmakoncepció

jelentősége, miközben ő valami máson töprengett: „Ott ültem, s azt mondtam: Istenem, ha másfél órát beszéltem

volna, mindezt elmondtam volna, vagy sem. De igaza volt. És amire sajátosan emlékszem, noha nem vagyok

képes teljesen működtetni, de egészen mélyen a dologhoz tartozik: »a paradigma az, amit akkor használnak, ha

nincs elmélet«.” Legalábbis utólag, harminc évvel később Kuhn mégis elrendezte az epizódot: „Utána többször

kapcsolatba léptünk, amíg ott [Londonban - H.I.] tartózkodtam.” A tudományfilozófiában egytanulmányos

szerző, Mastermann recepció történetéhez talán hozzátartozik, hogy Kuhn számára nem túl elfogadható

modorban Mastermann arról is meg akarta őt győzni, mégpedig abban a tévhitben, hogy ez éppen az, amit Kuhn

alapvetően tesz, hogy Kuhn nagyobb forradalmat valósított meg a tudományfilozófiában annál, mint ahogy saját

maga gondolta: megvalósította a „reprezentacionalizmus” hagyományával szemben a „gyakorlati szempontot”,

ami, Mastermann értelmezésében, az analógiák mint kutatási eszközök átfogó felhasználásából és a sikeres

analógiák „szemléletmóddá” változásából áll.

Kuhn viszont továbbra is a természetre vetített reprezentációk egymást követő, egymáshoz

„inkommenzurábilisan” viszonyuló változataiban és egymást váltásukban értelmezte a tudománytörténet

menetét, ahol a reprezentációk bizonyos történeti szakaszokban a normális kutatás eszközeiként funkcionálnak.

Mastermann konkrét megjegyzéseiben így csak kisebb jelentőséget tulajdonított ezeknek, és vagy

félreértelmezte azokat, vagy érvényességüket csak szűkebb értelemben fogadta el. Azt mondhatjuk, hogy Kuhn

más metatudományos kutatási perspektívát választott, s ennek megfelelően tette egyértelműbbé A tudományos

forradalmak szerkezetének, legalábbis bizonyos interpretációs perspektívából ingadozó mondanivalóját. Számos

ok összejátszása vezethetett el erre. A tudományos forradalmak szerkezete első kiadásának (1962) utáni életében

többek között azzal a számára nem jelentéktelen feladattal foglalkozott, hogy részletesen elutasítsa műve

bizonyos értelmezési lehetőségeit, amelyek a számára döntőnek tekintett inkommenzurábilitás jelentőségét

kérdőjelezték meg. Ugyanakkor úgy érezte, néhány terminust - mint például a tudományos paradigmát -,

amelyek „kicsúsztak ellenőrzése alól” mással kell helyettesítenie. Másrészt ismételten tisztáznia kellett, ahogy

később kihangsúlyozta, hogy nem a történelem valószerű modelljét akarta megalkotni, hanem a történelmet

vizsgálva tudományfilozófiailag fontos felismerésre jutott, melyet kezdetben a problematikus

„inkommenzurábilitás”, később pedig a „lefordíthatatlanság” fogalmával írt le. Később Kuhn mind jobban az

„inkommenzurábilitás” lingvisztikailag adekvát értelmezésére és tanulási folyamatként kidolgozására

összpontosított. Mind jobban hangsúlyozza az elméletek, a leképezés problémáját, ami összefüggésben van

azzal, hogy életének megjelenés utáni szakaszában önmagát „intellektuális történésznek”, „az analitikus eszmék

történészének” jellemzi. „Reprezentacionalizmust” „gyakorlati nézőponttal” keverő könyvének kisugárzását,

amennyiben hatással tudott lenni erre a kisugárzásra, később a „reprezentacionalista” olvasás, például valamely

osztályozás szükségszerű működtetésének szerepe felé igyekezett módosítani. Kuhn számára idegen maradt a

tudományfejlődést olyan gyakorlatnak felfogni, amely az intellektuális fejlődés sematikája szerint ugyan, de

nem leképezési próbálkozásokként, hanem elsődlegesen analógiatalálási és -alkalmazási gyakorlatként létezik,

amelyből kifejlődik az elméleti reprezentáció, mint olyan leképezés, ami „kettős konkrétságot” hoz létre, amikor

valamely A dolog képét alkalmazva B megértésére az analógiát mint feltárási eszközt konkrét korlátaiban

tisztázza a B dolog vizsgálatára alkalmas operacionalizáción keresztül. Mastermann pedig az lett, „aki

rámutatott legalább huszonegy értelmezésre, három értelmezéscsoportra, meg a paradigma jelentőségére, amikor

még nincsen elmélet”.

2. Joseph Rouse két Kuhnja

HI_32

HI_33




szerzőtől


Joseph Rouse a tudomány és a politika viszonyát vizsgáló könyvének a tudományfilozófia fejlődését elemző

első részében abból indul ki, hogy Kuhn tudományos forradalmakról kifejtett álláspontjának két, egymásnak

ellentmondó értelmezése alakult ki.34 [90] Az értelmezések szerinte abból adódnak, hogy a tudományt elsősorban

„mentális reprezentációnak” vagy „gyakorlatnak” tekintjük. Az első felfogás szerint, mondja Rouse, a tudomány

reprezentálja a világot a róla alkotott kép formájában, a másik szerint pedig a tudomány egy olyan „gyakorlat”,

ami újraformálja a világot. Ez utóbbi esetben „megérteni a tudományt, annyit jelent, hogy be tudunk számolni

azokról a készségekről és gyakorlati tudásokról, amelyek létrehozzák és stabilizálják a jelenségeket, és képessé

teszik arra a tudósokat, hogy informatív módon beavatkozzanak és manipulálják a jelenségeket.”35 [91]

Ha a tudományt elsősorban mentális reprezentációnak fogjuk fel, a kutatás helye és szimbóluma az

obszervatórium, míg a második esetben a (preparatív) laboratórium. A laboratóriumra koncentrálás segít

megérteni azt a transzformációs kapacitást, mondja Rouse, amit a tudomány kifejleszt, illetve ráirányítja a

figyelmet arra, hogy milyen transzformációkon kell a tudományos folyamatoknak keresztülmenni, amikor az

átalakított tudományos objektumokat beépítik a külvilágba.36 [91] E két felfogásnak megfelelően Kuhnt is

kétféleképpen értelmezhetjük - mondja Rouse. Ha a tudományt gyakorlatnak fogjuk fel, akkor egészen eltérő

lesz A tudományos forradalmak szerkezetének mondanivalója attól, ami a reprezentacionalista nézőpontból

adódik. Rouse Kuhn közismert megjegyzéséhez csatlakozik. Kuhn a már emlegetett 1965-ös konferencián, a

popperiánusokkal vitatkozva, „két Kuhnt” különböztetett meg. Rouse szavaival, létezett az a Kuhn, aki A

tudományos forradalmak szerkezetét megírta, akit Rouse „radikális Kuhnnak”, az eredeti kuhni kifejezésre

utalva Kuhn1-nek nevez.37 [91] A „radikális Kuhn” a tudományt, Rouse szerint (látni fogjuk később, hogy fontos

ez a megkülönböztetés), lényegében a Rouse szemléletének megfelelően tekinti gyakorlatnak. Ezzel áll szemben

a (popperiánus tudományfilozófusok) „filozófusok Kuhnja”, Kuhn2. Ebben az értelmezésében valamely

paradigma elméleti doktrínák halmazát testesíti meg, és ez egy világnézetet tükröz. Rouse összefoglalásában a

„filozófusok Kuhnjánál” (Kuhn2), a tudomány fejlődésére a következő interpretáció adódik. A paradigma

világnézet, reprezentáció, s ebben a minőségében számos fontos funkciót teljesít a normáltudomány iránt

elkötelezettek számára mind az elmélet, mind a megfigyelések vonatkozásában. Így bizonyos alapvető hiteket

előír vagy elkerülendőnek tekint. Meghatározza, hogy mely tényeket fontos tudni, s bizonyos általános

elvárásokat ad e tényekre vonatkozóan. Ezek az elvárások azonban nem mindig teljesülnek. Az ilyen kudarcok

vagy anomáliák hozzák létre azokat a rejtvényeket, amelyekkel a normáltudomány foglalkozik. A

normáltudomány lényegében olyan rejtvényfejtés, amelynek során megpróbálják csökkenteni a paradigmatikus

világnézet és a megfigyelések közötti eltérést, és kitölteni az üres helyeket, amelyeket a világnézet eredeti

vázlatos kifejtése üresen hagyott. Az ilyen rejtvényfejtésnek az a megkülönböztető jegye, hogy nem képes

megkérdőjelezni a paradigma fundamentális hiteit. A paradigma, ebben az értelmezésben azon sérthetetlen

elméleti doktrínák együttese, amely a tudományos közösség tagjai közös elméleti elkötelezettségeit alkotja. Egy

tudományos közösség, vagyis ugyanazon elméleti reprezentációnak elkötelezett emberek csoportja, nem tolerál

fundamentális nézetkülönbségeket, ezért maximális konszenzusra törekszik. Rouse szembeállítja a „filozófusok

Kuhnjával” (Kuhn2) a „radikális Kuhnt” (Kuhn1). Nézete szerint lényegében ez a valódi Kuhn; noha Rouse

feltételezi, hogy Kuhn maga nem értene ezzel teljesen egyet. A normál tudomány, a „radikális Kuhn”

értelmezésében „kutatás, amelynek során a tudósok tudják, hogy merre kell haladniuk. Tapasztalatuk és

gyakorlatuk van abban, amivel foglalkoznak, és tudják, hogy milyen tényezők befolyásolhatják azt, hogyan

ismerhetik meg a válaszokat a kérdéseikre, és mit kezdhetnek a válaszokkal. Ez az önbizalom egy vagy több

paradigma gyakorlati alkalmazásából adódik, azokból a konkrét tudományos vívmányokból, amelyek feltárják a

lehetséges kutatások mezejét. A paradigmák elsődlegesen nem elméleti elkötelezettségek, amiben a tudósok

megegyeztek, hanem a sajátos tapasztalati kontextusokban való konceptualizálás és beavatkozás mintaként

szolgáló útjai. Valamely paradigma elfogadása jobban hasonlít valamely ügyesség elsajátítására és

alkalmazására, mint elméleti állítások megértésére és elfogadására. Használata egyszerre többféle jártasságot is

megkíván: fogalmak, matematikai technikák alkalmazását (nem csak számítások elvégzését, hanem a helyes

matematikai módszer kiválasztását és korrekt alkalmazását valamely tapasztalati helyzetre, korlátainak és

közelítő jellegének ismeretét stb.) Igényli egyfajta eszközrendszer felhasználását és annak felismerési

képességét, hogyan kell változtatni és beavatkozni sajátos elméleti és gyakorlati helyzetekben.”40 [91]

„Paradigmatikus elmélet” helyett itt a hangsúly a kutatás vezérlésében mintául szolgáló példán van (ami

természetesen nem jelenti, hogy az elméletnek nincs jelentősége). Rouse szerint Kuhn azért hangsúlyozza az

analógiák szerepét, mert ügyességet igényel, hogy az új helyzeteket régiekhez hasonlókként kezeljük, hogy

ezekkel is megtehessük, amit már megtettek a példákként szolgáló esetekben. „A normáltudományban

megnyilvánuló közösséget tehát ugyanazoknak a paradigmáknak a használata jellemzi. A közös paradigmák

használata más közös jellegzetességekhez is vezet a normáltudomány gyakorlatában. Ezek közös fogalmak,

szimbolikus általánosítások, kísérleti és matematikai technikák, sőt elméleti igények. De ezekről lazább

megegyezés is lehetséges és maga a megegyezés folyamata problematikus lehet.”41 [91]

HI_34

HI_35

HI_36

HI_37

HI_40

HI_41




szerzőtől


Fontos megjegyezni, hogy Rouse úgy gondolja, Kuhn maga gyakorlatként értelmezi a könyvét. A

normáltudomány ebben az értelemben közös gyakorlatot jelent, és nem pedig a hitek feletti konszenzusra, illetve

a hitek és tények közötti megegyezésre való törekvés. „Ezek a közös gyakorlatok a műveleteknek valamely

közös területén folynak, amit Kuhn újabban »diszciplináris mátrixnak« nevezett el” - mondja. A diszciplináris

mátrix az a „mező”, amelyen belül alkalmazzák a közös fogalmakat, szimbólumokat, apparátusokat és

elméleteket. Ez megnyitja a tárgyak egy területét a megértés, a manipuláció és a beavatkozás előtt. […] Fontos,

hogy jelentős nézetkülönbségre van lehetőség ezen a területen belül, gyakran nagyon alapvető kérdések

tekintetében is. De mindenki tudja, hogy miről van szó, az miért fontos, és mit kell tenni, hogy a problémáikat

megoldják. Ez az egyetértés nem csupán összeegyeztethető nézetkülönbségek fennállása esetén lehetséges.

Éppen ez teszi az ilyen nézetkülönbségeket intelligibilissé.” Interpretációja alátámasztására Rouse olyan helyre

hivatkozik Kuhnnál, ahol Kuhn azt mondja, hogy a tudósok képesek „valamely paradigma identifikálására,

anélkül hogy megegyeznének annak teljes értelmezésében vagy racionalizációjában, vagy akár kísérletet

tennének rá. A standardokra vagy a szabályokra való, megegyezésen alapuló redukció nem akadályozza meg a

paradigmát abban, hogy a kutatást vezesse.”42 [91]

Amíg az egyik értelmezés szerint a tudomány elsődlegesen elméleti konszenzust alkotó kutatók kutatási

tevékenysége, amelyet az értelmezési oldal dominál, a másik értelmezés szerint - ez az, amelyet Rouse

helyesnek tart, de, úgy gondolja, hogy Kuhn csak felemás módon dolgozott ki - a tudomány mindenekelőtt

paradigmatikus gyakorlatok váltakozása. E paradigmatikus gyakorlatok mindenekelőtt tárgyi előállító

tevékenységek. Ugyanakkor jellemző, hogy az elméleti modellálás lényegesen eltérő elméletekhez vezethet a

paradigmán belül.

A normál tudományt, mondja Rouse, a „radikális”, az autentikus Kuhn szerint is, rejtvényfejtésnek lehet

tekinteni, azonban a gyakorlati nézőpont szerint nincs olyan egyedüli jellemzése annak, hogy mi a rejtvény,

mint a „reprezentacionalista Kuhnnál” (Kuhn1), ahol a rejtvény elmélet és evidencia meg nem egyezése. Rouse

„radikális Kuhnja” szerint viszont a rejtvények értelmezése gyakorlati tevékenység. A fő cél inkább a gyakorlati

tudás terjedelmének és erejének kiterjesztése, mintsem, hogy megszabaduljanak a felmerülő ellenvetésektől. Az

anomáliák normálisan nem ellenvetések Kuhn1 szerint, mivel szerinte a tudomány inkább elméletfejlesztő,

mintsem elméletértékelő tevékenység.”43 [91]

Rouse „radikális Kuhnja” szerint a tudományos közösség tagjai elsősorban nem a világ közös értelmezését

alakítják ki, hanem közös gyakorlati munkát végeznek. „Ezért képesek arra, hogy eltűrjenek alapvető

nézetkülönbségeket, ezért ritkák az alapvető kérdésekről zajló viták, hiszen a kutatás képes arra, hogy koherens

és intelligibilis módon haladjon előre, anélkül hogy előzetesen meg kellene oldani a nézetkülönbségeket. A

közösen vallott paradigmák képessé teszik a tudósokat arra, hogy azonosítsák, mit érdemes tenni, mi lett vagy

nem lett elvégezve, anélkül hogy megegyeznének abban, hogyan kell leírni az anyagot.”44 [91]

Rouse így folytatja a szembeállítást: szerinte Kuhn azt mutatta meg A tudományos forradalmak szerkezetében,

hogy tudományos forradalmak után „nem azért veszik semmibe a tudósokat, vagy taszítják ki a közösségből,

mert nem értenek egyet velük, hanem mert munkájuk nem illeszkedik ahhoz, amit mások tesznek. Értékelve

mások munkáját (sőt eldöntve, hogy egyáltalán elolvassák-e) a tudósok azt kérdezik, hogy »van-e annak értelme

a számomra?«, »figyelembe tudom-e venni, vagy szükségem van-e rá a munkámban?«”45 [91]Rouse szerint a

„radikális Kuhn” kimutatta, hogy „a tudósok fenntarthatnak szokatlan vagy népszerűtlen hiteket, …mindaddig,

amíg olyan kutatást végeznek, amelyet mások saját terminusaikban figyelembe venni és használni tudnak. Az

számít csak, hogy munkájuk releváns-e és megbízható-e mások ítélete szerint.”46 [91]

Rouse helyesen látja, hogy nagyon jól megmutatkozik a paradigmát létrehozó közösség kétféle

interpretációjának ellentétessége abból a perspektívából, amit konfliktuselméletinek nevezhetünk. A

reprezentacionalista elkötelezettségű közösség doktriner hajlamú, azaz maximális konszenzusra, azonos

világképre törekszik. A gyakorlati elkötelezettségű közösség megengedő, arra a minimális konszenzusra

törekszik, amelyet még szükségesnek lát a sikeres munkához.

Az előbbi példák - a szembeállításból adódó értelmezési különbségek említésével - csak utalnak arra, hogy

Rouse rendszeresen szembeállítja a két értelmezésben a kutatókról előfeltételezett ítélőképességet. Így az

anomáliáknak is más az értelmük és a szerepük. A reprezentacionalista értelmezés szerint ítélkező kutatók az

anomáliákat ellenpéldáknak tekintik az elméletekkel szemben. Ez a helyzet teoretikus átlátását előfeltételezi. A

gyakorlati értelmezés szerint viszont az anomáliák annak a tudatosítását jelentik, hogy valami jelentőset nem

értenek, vagy nem adekvát módon kezelnek, de még nincs meg annak a világos tudata, hogy mi is a probléma.

Rouse szerint Kuhn látja, hogy a probléma az elmélet kiigazításával kapcsolatban az, hogy még nem lehet tudni,

vajon mit jelent az anomália, és mit lehet vele tenni. A tudósok reakciója ilyen helyzetben, mondja Rouse,

HI_42

HI_43

HI_44

HI_45

HI_46




szerzőtől


gyakorlati. Állásfoglalásuk attól függ, hogy a probléma lokalizálhatónak tűnik-e. Az olyan anomáliától

könnyedén el lehet tekinteni, amely más kontextusokban nem jelenik meg, vagy úgy látszik, hogy nem szorosan

kapcsolódik azokhoz dolgokhoz és technikákhoz, amelyeket rendszeresen alkalmaznak. Ennek fordítottja esetén

az anomáliák komoly problémát jelentenek. Rouse így foglalja össze Kuhn ismert példáját A tudományos

forradalmak szerkezetéből, a röntgensugár felfedezését. A szokatlan sugárzást meg kellett vizsgálni, mivel a

katódsugárcső fontos eszköz volt. A váratlanul sugárzó ernyő azt sugalmazta Roentgennek, hogy nem tudta

teljesen megragadni, hogy mi ment végbe a kutatási apparátusában.47 [91] Az anomáliákkal való foglalkozás,

mutat rá Rouse, néha az elmélet felülvizsgálatát, néha a technika vagy az eszközök megváltoztatását kívánja

meg. Emellett, Rouse szerint, az anomáliákat a kutatók abban a mértékben oldják meg, ami ahhoz szükséges,

hogy a kutatást folytatni tudják. Ha az anomália eléggé obstruktív vagy saját jogán eléggé érdekes, akkor

helyettesítheti az eredeti kutatási területet. Érdekes lehet kitérni arra, hogy Rouse értelmezésében az anomáliák

megoldására egyfajta gyengített tesztelés megy végbe. Véleménye szerint, a normálkutatás során nem arról

döntenek, hogy valamely elmélet sikeres-e vagy éppen kudarcot vall, hanem arról, hogy a megfigyelésekkel

való összehasonlítás során „ megmutatkozik-e, hogy az elméletet milyen mértékben szükséges artikulálni vagy

finomítani. A kérdés ekkor az, hogy mennyire pontos az elmélet, és nem az, hogy korrekt-e.”48 [91]

Ellentétes a két értelmezési mód a válságok természetének értelmezésében is.49 [91] Az egyik felfogás szerint

válság idején nem lehet tudni, hogy mely elméleti tételeket kell érvényesnek tekinteni, a másik szerint nincs

olyan minta, amelynek alapján mindezt meg lehetne tudni, s tovább lehetne haladni, és meg lehetne kezdeni új

paradigma kiépítését, paradigmatikus mintának tekinteni valamely megoldást. Hasonlóan különböző a válság

megoldódásának értelmezése is. A „filozófusok Kuhnja” szerint a válság megnyit egy új értelmezési és

megfigyelési területet, a „radikális Kuhn” szerint pedig egy manipulációs és intervenciós területet. Az előbbinél

a teoretikus konzisztencia, a disszenzus eltüntetésére törekvés a tét, az utóbbinál a közös gyakorlat, a kísérleti

vizsgálat folytathatósága. Amíg az első esetben elmélet és evidencia viszonyában értelmeződik az anomália

mint ellenpélda, illetve a hozzávezető útként a rejtvény, a másodiknál a gyakorlati nehézség a kutatás folytatása.

Hasonlóan eltérő értelmezés jelentkezik a kutatás eredményéről. Az egyik értelmezés szerint az eredmény

mindenekelőtt új elméleti tudás, elméleti konverzió, a másik szerint valamely konkrét vívmány, s ezzel a kutatás

szervezésének új módja.

Rouse úgy látja, szerintem helyesen, hogy Kuhn egyoldalúan túlhangsúlyozta az elméletek szerepét a

kutatásban. Az ő kuhniánus interpretációja szerint nincs kitüntetve az elméleti oldal a tudományfejlődés adott

szakaszának meghaladásában. Példái szerint a rekombináns DNS vizsgálatok a biológiában drámaian

megváltoztatták a feltehető kérdéseket, ahogy a várható válaszok fajtáit is. Hasonló dolgok történtek például a

nagy energiájú fizikában is, amikor előtérbe kerültek a leptonsugarak, vagy a biológiában a negyvenes évek

genetikai forradalmában, amikor megváltoztatták azt az organizmus típust, amelyet modellként vizsgáltak.

Minden ilyen esetben a paradigmaváltás ösztönzése a kísérleti technika fordulatából indult ki.50 [91]

Rouse szerint tehát két alapvető értelmezés adható Kuhn tudományfejlődésről vallott nézeteiről. Az egyik a

„reprezentacionalista” értelmezés, amely Rouse szerint abból áll, hogy a tudományfejlődést egymást váltó

elméleti reprezentációk kifejtésére tett erőfeszítések sorozatának tekintjük. A közösség az elméletről alkotott

konszenzusra alapozódik. Rouse joggal mutat rá arra, hogy a tudományfejlődés - mint gyakorlati

problémamegoldó folyamat - nézőpontjából túl sokat követelne meg a kutatói közösségtől, hogy a közösséget az

elméleti konszenzusra alapozzák. Ugyanakkor tudjuk, hogy Kuhn valóban tett bizonyos lépéseket a tudomány

„gyakorlati értelmezése” felé. A tudományos forradalmak szerkezetében valóban találkozunk olyan értelmezési

lehetőséggel, mely szerint a tudomány mindenekelőtt olyan kutatók közössége, akik a mintákban való

megegyezés minimumát megvalósítva képesek közösen végzett problémamegoldó gyakorlatokat kialakítani. De

találkozunk olyan értelmezési lehetőséggel is, mely szerint a normáltudomány az elmélet és a tények maximális

összhangját valósítja meg. Jogosan értelmezhető-e Kuhn műve mindkét irányban, és segítséget nyújthatnak-e a

tudomány történetének feltárásában ezek a modellek, pontosabban a bennük megtestesülő attitűdök? (Most

eltekintünk attól, hogy Kuhn szerint csak az egyik Kuhn, visel azonos nevet A tudományos forradalmak

szerkezetének szerzőjével, a másik valójában a Rouse által „radikalizált” Kuhn)

Két gyanú mindenképpen felmerül Rouse Kuhn- értelmezésével, Kuhn „radikalizálásával” kapcsolatban. Az

egyik az, hogy nem érdemes-e mint fontos kutatási eszközt megtartani a tudományfejlődésnek

normáltudományos és válságszakaszokon keresztül végbemenő folyamát mint elmélet és megfigyelés

összhangjának növelésére tett erőfeszítések sorozatának a képét, ha nem is mint a tudományfejlődés átfogó

modelljét, hanem mint ami bizonyos részfolyamatokat valóban jól megközelíteni képes. Másrészt felmerül az a

gyanú, hogy Kuhn problémamegoldó közössége egészen alapvető szinteken is eltér attól, amit Rouse a

„radikális Kuhn” problémamegoldó közösségének tulajdonított. Eltér, mégpedig két irányban is. Az egyik

eltérés az, hogy A tudományos forradalmak szerkezetében vázolt tudományfejlődési modell tartalmaz Kuhn1nés

HI_47

HI_48

HI_49

HI_50




szerzőtől


Kuhn2nelemeket is, anélkül, hogy Kuhn erőfeszítéseket tett volna ezek viszonyának rendszeres tisztázására.

Kuhn maga hol azt emeli ki, hogy a tudomány normáltudományos szakasza valamely tudományos vívmány

alapján folyó gyakorlati problémamegoldó tevékenység, hol azt, hogy a normáltudományban a

reprezentációként megjelenő elmélet és a tapasztalat összhangjának növelése folyik. Nem arról van tehát szó,

amit Mastermann alapján kellene mondanunk, hogy a sikeresnek bizonyuló analogikus modell mint eszköz

látásmódként funkcionál. Az elmélet Kuhnnál bizonyos értelemben reprezentációként, a kutatás fejlődése a

paradigmán belül pedig a reprezentáció pontosításaként értelmeződik, a normáltudományos munka fő célja a

reprezentáció tapasztalattal való összhangjának lehető legnagyobb növelése (az értelmezési terület

kiterjesztésére törekvés mellett).51 [92]

A másik eltérés az, hogy Kuhn aligha szándékozott volna követni Rouset a gyakorlati jellegnek a Rouse által

adott értelmezésében, ahogy erre különben Rouse is utal. Ehhez ugyanis a „forradalmi Kuhnnak” nem csupán az

inkommenzurábilitáshoz kellett volna ragaszkodnia. Ezt, annak változó értelmezést adva, egész életében

megtette. Ezen kívül azonban a tudomány fejlődését nem elsődlegesen intellektuális gyakorlatnak kellett volna

felfognia, ahogyan ezt korábban szinte minden tudományfilozófus - egy nyolcvanas évekbeli

tudományfilozófus-csoport megjelenéséig tette -, hanem elsődlegesen tárgyi gyakorlatnak, ahogyan ezek a

filozófusok a nyolcvanas évek elejétől kezdve ezt értelmezni kezdték, mely értelmezéshez Rouse is hozzájárult.

Ebben a felfogásban a tudomány mindenekelőtt nem intellektuális gyakorlat, amelynek során hipotetikusan

kidolgozott elméleti konstrukciók alkalmazása történik a világ feltárására (akár popperi akár kuhni módon

értelmezzük ezt a folyamatot), hanem bizonyos példakövetésen alapuló konceptualizálási és anyagi

tárgyátalakítási út kidolgozása sajátos kontextusokban, konceptuális és tárgyi gyakorlati komplexum, amely

példaszerű esetek és kezelésük kidolgozásához vezet. Ahogy Rouse is említi, s ahogy az egész

szociálkonstruktivista irodalom tárgyalja a folyamat során ezen példák kiterjesztésére történik próbálkozás, arra

hogy az adott, lokálisan már érvényesnek talált összefüggés más helyekre is érvényesnek bizonyuljon. Ezek a

„szabványosítások vonatkoznak mind a tárgyi, mind az elméleti elemekre. 52 [92]

A tudományos forradalmak

Kuhnja, ahogy a későbbi Kuhn is, azt próbálta megtalálni - alapvetően mentális modelleket fejlesztve ki -, hogy

a konceptuális sémák és a megfigyelések egymáshoz való viszonyítása miképpen hoz létre újabb és újabb

mentális modellekkel szabványosított utakat a tudomány fejlődésében, szabványosított utakat, amelyeket 1962-

ben még normáltudománynak hívott. Rouse viszont, szerintem, részben mást vetített bele Kuhnba. Ennek a

Kuhnnak a felfogása szerint a tudomány gyakorlati-elméleti viszonyulás lenne, amelyben a jelenségeket kísérleti

úton hozzák létre, azzal a „hatalommal”, ami ezzel létrejön ugyanazon mechanizmus másik megjelenéseként,

amelyik létrehozza a tudását ezeknek az alapvetően létrehozott jelenségeknek.

Tegyünk egy nagyobb kitérőt. Annak eldöntésekor, hogy mit is értsünk „gyakorlati megközelítésen”,

hajlamosak lehetünk arra a kérdésre összpontosítani, hogy „mennyiben látja el a technika a tudományt vizsgálati

tárgyakkal, vizsgálati eszközökkel, feladatokkal, értékelési szempontokkal? Noha azt hiszem, hogy végletes

redukcionista tévedés a tudomány gyakorlati jellegét az ipar technikai szükségleteinek kielégítésében látni,

ugyanígy hiba lenne azt tartani, hogy ez az igény lenne az, amely a tudományos megismerés módját

meghatározza. Még e közvetlen kapcsolatok feltételezésével összefüggésben is érdemes utalni legalább néhány

mozzanatra.53 [92] Ahogy Bencze György joggal mutatott rá 1973-ban, az ún. „technikai empirizmus”

továbbélése, reprodukálódása a fejlett tudomány bázisán még a fejlett tudomány korában is rendszeresen

magyarázandó jelenségekkel látja el a tudományt.54 [92] Azt hiszem, hogy e magyarázandó jelenségek mellett

rendszeresen jelenik meg tudományosan megvizsgálandó kérdésként, hogy az adott technikai fejlesztés, amely

általában több tudomány együttműködését követeli meg, szükségszerű „bütyköléssel”, ad hoc megoldásokkal

valóban sikeres megoldásokhoz vezet-e. Másrészt, ha már létezik egy jól fejlett tudomány, annak lehetséges

alkalmazási modelljei közül érdemes lehet elsősorban azt fejleszteni, amelyik gyakorlati fontossággal kecsegtet.

Solla Price utolsó tanulmányaiban - melyek Kuhnt, félig-meddig félreértve támadták, hogy utat nyissanak, s

hangsúlyossá tegyék a mérőműszerek fejlődésének történeti és tudományelméleti értelmezését - a tudományt és

a technikát olyan „táncospárnak” láttatja (a metafora Price-é), amely a mérőműszerek zenéjére táncol. Noha azt

hiszem, hogy ez „az elméletek zenéjére” való táncolás mellett egy másik egyoldalú felfogás, a történetkutatás és

a tudományfilozófia kiegyensúlyozásában mégis fontos szerepe lehet.55 [92]

Rouse azonban nem ebben a leszűkített, közvetlen értelemben szeretné a tudomány fejlődését gyakorlatinak

láttatni. Így látja bele Kuhnba alapvetően jogtalanul (még ha tud is erről) saját elképzeléseit. Ő ugyanis

Heideggerre, Foucault-ra, Dreyfussra hivatkozik, mások mellett, amikor kialakítja saját koncepcióját a

tudományról, mint „gyakorlatról”. A tudomány, ebben a felfogásban, egyrészt alapvetően gyakorlati

tevékenység, azaz fejlődésében döntőek azok a gyakorlati ügyességek és manipulációk, s ezzel együtt a Polányi-

féle „néma tudás” (tacit knowledge) is, amelyeket kifejleszt, másrészt mindenekelőtt jelenség létrehozásán

alapszik, hiszen „leegyszerűsített és ellenőrzött »mikrovilágokat« hoz létre.”56 [92] Érvényes ez az elméleti

tevékenységre is. Még az elmélet is gyakorlatibb és hasonlóbb a mesterségbeli tevékenységhez, mint ahogy azt a

HI_51

HI_52

HI_53

HI_54

HI_55

HI_56




szerzőtől


filozófusok elismerik - foglal állást Rouse.57 [92]Ebben a felfogásban a kísérlet jelenségek létrehozásaként és

manipulálásaként foglalja el a döntő helyet (amelyhez párosul az elmélet mint a jelenségek elméleti modelljének

létrehozásaként és manipulálásaként felfogott elméleti gyakorlat). Ugyanis a kísérletek segítségével lesznek

képesek valamely konkrét tárgyi helyet kialakítani, és itt általánosságra igényt tartó tudást kezdenek

kifejleszteni együttes, gyakorlati tárgyátalakító és fogalmi-modelláló tevékenység során. Ennek az általánosító

tevékenységnek (amely nem indukción alapszik) további központi elemét képezik azok a szabványosítási

próbálkozások és ezek eredményei, amelyek a mindenkori elméleti és tárgyi gyakorlati ügyességekkel együtt a

tevékenységben kialakított tárgyra vonatkozó tudást alkotják. Rouse ugyanis nemcsak episztemológiai

fordulatot akar észrevenni Kuhn tudományfilozófiai tevékenységében (amelyet Kuhn csak felemás módon

hajtott végre), hanem antropológiai fordulat keretében végrehajtott episztemológiai fordulatot is. Ez a

felemásság, azt hiszem valóban tetten érhető Kuhnnál, amikor hol elmélet és evidencia összhangját növelő

elmélet által irányított kutatásokra hívja fel a figyelmet, hol pedig arról beszél, hogy a kutatás

normáltudományos szakaszában a mintakövető magatartások lényegesen eltérő konceptualizálási

gyakorlatokhoz vezetnek.

Eléggé nyilvánvaló, hogy Kuhn nem ilyennek látja a tudomány fejlődését. Elsősorban a rejtvényfejtő

eszközöknek felfogott konceptuális sémák és a világ (többek között kísérletileg kialakított ellenőrzött

helyzetekben való) megfigyelése együtteseként működő normáltudomány és válságai sémájában gondolkodott.

Ezért Rouse „két Kuhnjáról” való elmélkedésünket, tulajdonképpen az általa jelzett úton, Rouse „három

Kuhnjának” bemutatásává kell átdolgoznunk. Ezek közül „Kuhn2” a nem autentikus Kuhn, Kuhn üzenetének

reprezentacionalista modifikációja. „Kuhn1” (ahogy Kuhn maga el is magyarázta például a „Kritikusaimnak

adott reflexiókban”), viszont gyakorlati fordulatot tett a reprezentacionalista nézőponttal szemben. Ez nem ment

túl a konceptuális gyakorlat mint rejtvényfejtő tevékenység, és annak forradalmi meghaladása mint konceptuális

gyakorlat által vezérelt tudományos kutatás sémán. Eközben - nem mindig következetesen - a konceptuális

gyakorlatot sokszor az elmélet és a tapasztalatnövekvő megegyezéseként értelmezte, tehát részben nem

valósította meg Rouse Kuhn1-ét. Viszont Rouse Kuhnja, nevezzük „Kuhn3”-nak, Kuhn üzenetének

következetesen „gyakorlati nézőpontú” befogadójaként, nemcsak ismeretelméleti, hanem antropológiai

fordulatot is tett. Az ő tudományos kutatói közössége tárgyi és elméleti gyakorlat szimbiózisát valósítja meg, egy

megismeréscélú tárgyi gyakorlatot, amelynek során kétfajta műtárgyak, objektumok és fogalmi struktúrák

kerülnek sorozatosan összehasonlításra. Ennek a tevékenységnek a során a tudomány tudományos tudást -

amelyben az elméleti tudás másodlagos -, és tudományos tárgyi világot, „hatalmat” hoz létre.

Hasonlítsuk össze ezt még tovább azzal, amit Kuhn mond. „Mit kínál a tudomány”, kérdezi egy helyen Kuhn, „a

»permanens forradalom« helyett?” Válasza az, hogy felszabadítja a tudósokat, hogy a természetet ezoterikus

mélységben és részletességgel kutassák ki. Rouse „radikális Kuhnja” viszont kihangsúlyozza, hogy vannak

technikailag rendkívül fejlett tudományos gyakorlatok, de vannak olyanok is, amelyek ipari technikai

megvalósítása nem lehetséges. De a tudomány ipari technikai alkalmazása inherens képessége a modern

tudománynak, hiszen ugyanaz a struktúra hordozza ennek lehetőségét, ami a tudományos megismerés

képességét biztosítja. A csak megfigyelhető objektumokhoz való gyakorlati viszonyulásunkat, amely számos

tudomány keretét jelenti, ez ennek a modellnek a tudományfilozófiai „üzenete”, a komplex tárgyi gyakorlati

tevékenységből kiindulva kell megérteni.

Térjünk vissza oda, hogy A tudományos forradalmak szerkezetéről két végigvihető értelmezés is adható,

amelyek egymásnak alapvetően ellentmondanak. Létezik a tudományfejlődésről adott kuhni leírásnak egy váza,

amely értelmezhető mind a „reprezentacionalista”, mind a „gyakorlati” perspektívából. Természetesen a két

értelmezés, az alapvető perspektívák ellentétességének megfelelően, ugyanazon struktúra alapvetően ellentétes

dinamikával való megvalósulását eredményezi. Ez érv lehet amellett, hogy ez a zseniális munka eklektikus, de

amellett is, hogy az interpretációnak ez a kettős lehetősége a folyamatok komplexitására utal, ráadásul a rövid

terjedelme által megengedhető „kvázi-poétikus” stílusban, hogy ezek az egymással szembekerülő interpretációk

e komplex folyamat lehetséges egyoldalú, konzisztenssé tett leképezéseit nyújtják. Az egyik lehet például az

elméleti „fizikus” nézőpontja, amikor meghatározott strukturális helyeket mint elméleti leképezések és

evidenciák közötti megegyezéseket vesz szemügyre, mégpedig reprezentacionalista nézőpontból, azaz mint

megegyezéseket, vagy ellenpélda lehetőségeket elmélet és gyakorlat között, nem mint elméleti gyakorlati

nehézségeket, mint egy elméleti analógia kiterjesztési problémáját újabb esetek sikeres, például matematikai

uralására.58 [92] A másik lehet a kísérleti „fizikus” nézőpontja, amely az anomáliákat mint tárgyi gyakorlati

akadályokat azonosítja. S az „elméleti” fizikus is viselkedhet gyakorlati módon, ahogy a „kísérleti” fizikus is

megpróbálkozhat valamely ad hoc reprezentációval. Úgy tűnik, hogy Kuhn hol az egyik, hol a másik nézőpont

felé mozdul el, amikor kifejti mondanivalóját: A tudományos forradalmak szerkezetében a normáltudomány

gyakorlata hol gyakorlati nehézségek elhárítására irányul, hol reprezentációkat igyekszik adekvátabbá tenni,

attól függően, hogy milyen perspektívából viszonyul e gyakorlathoz.59 [92]

HI_57

HI_58

HI_59




szerzőtől


Azt hiszem, hogy Kuhn maga arra már nem volt képes, hogy az általa megragadni kívánt komplexitást, a

tudomány önszervező rendszerét ne csak a paradigmák működésének és a paradigmaváltásnak a gyakorlataként,

hanem az e gyakorlathoz fűződő és e gyakorlatot bonyolító perspektíváknak az ismétlődő kölcsönhatásaként

vesse fel. Ebben az esetben az „elméleti fizikusi” és a „kísérleti fizikusi”, illetve a „reprezentacionalista” és a

„gyakorlati” perspektívát a négy lehetséges változatba rendezhetjük. A kuhni tudományfejlődési vázban így a

normáltudományos és a forradalmi típusok kölcsönhatása bonyolódott volna egy folyamatban, a tudományos

kutatásban az említett négy tipikus törekvés által létrehozott dinamikus feszültséggel, eltérő irányulásokkal.

Például olyan szakaszokban, amikor az „elméleti fizikusok” „reprezentacionalista” közelítésmódja túlsúlyossá

válik, akkor a normáltudomány inkább afelé halad, hogy létrehozza az elméletek jól rendezett szerkezetét,

harmóniába hozza őket a megfigyelésekkel. Ezzel szemben olyan szakaszokban, amikor a „kísérleti fizikusok”

közelítésmódja válik túlsúlyosabbá, ahol ez történik, ott ugyan a Mastermann-féle értelemben vett

„kidolgozatlanabb” elméletek felhasználásával, de új jelenségeket próbálnak meg előállítani, elhanyagolva vagy

talán csak „zárójelezve” az elméleti konzisztencia követelményét. A tudomány fejlődését sokszor

reprezentacionalista elkötelezettségű - a közös alaphitekben való konszenzusra, de normáltudományos fejlődést

követő kutatások összehasonlításán alapuló - gyakorlatnak láttató munkájában sokszor átsüt egy másik

perspektíva is, amelynek „gyakorlati” elkötelezettsége szerint a sikeres tudományos munkához szükséges

minimális konszenzusra alapozva hoznak létre és folytatnak továbbvihető tudományos gyakorlatot, újabb és

újabb mesterségesen létrehozott jelenségek létrehozásával, a tudomány belső tárgyi praxisaként. Ez azután

perspektívaváltást indukálhat, és előtérbe kerülhet e jelenségek elméletének kidolgozása, az elmélet és a

megfigyelések közötti összhang növelésére való törekvések stb. Valamely tudományterület talán abban is

különbözhet a másiktól, hogy jellemző lehet az „elméleti” és a „gyakorlati” perspektívának ez a változása és

konkrét meghatározódása a történelmi és strukturális konkrét hatások következtében. De e sejtés megvizsgálása

már „szociálkonstruktivista” megfontolásokat és empirikus kutatást is igényelne, amelyre e rövid tanulmányban

végképpen nincsen lehetőség.

3. Jegyzetek

1n Bizonyos értelemben ezzel is kapcsolatos az a megjegyzése, hogy a hatvanas évek végére a „paradigma”

terminus kicsúszott az ellenőrzése alól, ezért lemond a használatáról.

2n Mastermann 1970, Rouse 1987.

3n Emlékeztetek Musgrave ismert megjegyzésére, amelyben egyszerre nyugtázta örömmel, hogy a hatvanas

évek végére szerinte eltűnt a „forradalmi Kuhn”, másrészt megengedte magának azt a fenegyereknek kijáró

elismerő gesztust, hogy ha nem lett volna, akkor fel kellett volna találni. A hatvanas évek végének Kuhnja

megszolgálta ezt a dicséretet; ekkor már el akarta kerülni, hogy a paradigma „kvázi misztikus entitásnak”

tűnjön, kerülte a Gelstalt-switch analógiáját, stb. Ugyanakkor keresni kezdte az „inkommenzurábilitás”

elfogadhatóbb értelmezését és jellemzését. (Lásd A. Musgrave: Kuhn's Second Thoughts. In : Gerry Gutting

1980.

4n James Conant és John Haugeland szerint négy fő területen őriztek meg folytonosságot Kuhn korábbi, A

tudományos forradalmak szerkezetében vallott nézetei, miközben lényeges átalakuláson mentek keresztül. A

tudomány, Kuhn szerint, mondják Conant és Haugeland, sajátos módon halad, mivel rejtvényfejtő tevékenysége

állandóan javul, és e javulás világos, jól meghatározott értékelési hagyományhoz kötött szabványok standardok

rendszerének sorozatában megy végbe. (Nincs itt hely arra, hogy ennek az állításnak a félreérthető jellegét

tisztázzuk.) Másrészt a tudományt Kuhn alapvetően társadalmi vállalkozásnak tekintette, abban az értelemben,

hogy az hagyományok kialakításán és megváltoztatásán keresztül fejlődik. A társadalmi tudományos

hagyomány az, amely képes a konceptuális kockázatokat csökkenteni, ami lehetetlen lenne bármely egyén

számára, és ami mégis előfeltétele a tudomány hosszú távú életképességének. A harmadik terület a tudomány

haladása és a biológiai evolúció közötti analógia. Kuhn a kataklizmatikus, alkalmi forradalmak helyett később

már arról beszél, hogy a fejlődés koherens hagyományon belüli periódusait alkalmanként olyan „fajképződési”

szakaszok váltják fel, amelyben némileg különböző kutatási területek két megkülönböztetett hagyománya

képződik. A negyedik terület pedig az, amire igazán összpontosított, az „inkommenzurábilitás” értelmezése -

mutatnak rá helyesen Conant és Haugeland. Itt Kuhn az eredeti értelmezést leszűkítette a nyelvi struktúrák

közötti inkommenzurábilitás problémájára, s ennek sajátosságait vizsgálta. (Vö. Conant - Haugeland 2000, 2.-

3.)

5n Lásd. az 1. lábjegyzetet.




szerzőtől


6n Néhányat felsorolok a 21 értelemből: (1) univerzálisan elismert tudományos eredmény, (2) kézikönyv vagy

klasszikus munka, (3) egész hagyomány, bizonyos értelemben modell, (4) analógia, (5) sikeres metafizikai

spekuláció, (6) eszközforrás, (7) eszköz vagy instrumentáció típus, (8) szervezőelv, (9) új látásmód, vagy amit

Mastermann megemlít, de nem tett be a tételes felsorolásba: „térkép”.

A paradigma szó jelentésének összehasonlítása szerepel továbbá például, mint „anomáliás kártyacsomag”, vagy

mint a „közjogban elfogadott eszköz”. A Kuhn könyvével nem ismerős olvasónak azon kell elgondolkoznia,

hogy vajon Kuhn óriási és sikeres erőfeszítéseket tett-e arra, hogy alapvetően újnak tekintett gondolatát számos

analógián keresztül világítsa meg, hogy van-e közös „nem” mögöttük, vagy beleesett a szinonimasémák puszta

sokszorozásának divergenciához vezető csapdájába .

7n Vannak viszont kiemelkedő kutatók, akik a jelentéseknek e sokféleségében, az egyértelmű definiálás

hiányában Kuhn alapvető gyengeségét látják (mint például a neves logikus Hintikka), és Mastermann

felsorolását evidenciának bizonyítéknak tekintik arra, hogy miért nem érdemes Kuhnt komolyan venni.

8n Mastermann 1970, 60.

9n Ebből következően félrevezető, mutat rá Mastermann, amikor Kuhn eredményét „deskriptív fordulatnak”

tekintik a tudományfilozófiában. Felteszem - mondja -, hogy a tudomány, ahogy művelik, lényegében olyan,

mint ahogy művelni kell, másképpen nem is lehetne ténylegesen megvalósítható normatív szabályozásokat

javasolni. (Lásd Mastermann 1970, 60.) Mastermann kétféleképpen, implicit és explicit módon is érvel amellett,

hogy Kuhn a normáltudomány létének középpontba állításával alapvető jelentőségű eredményt ért el. Egyrészt

azt állítja, hogy mindez megfelel a tudomány tényleges történetének, másrészt - hivatkozva az analogikus

modellálás természetére - azt, hogy a paradigmamodell a tudomány fejlesztésének megfelelő módja.

10nMastermann kiemeli, hogy Kuhnnak nem kellett volna kizárólag a történelemre hivatkozni, hiszen minden

még nem fejlett jelenlegi tudomány is hivatkozási alapul szolgálhatott volna.

11n Például, ahogy Mastermann a popperiánusokkal szemben kritikusan említi, hogy szerintük a tudományos

kutatás az értelem szabad szárnyalásával kidolgozott elméleti konstrukcióval szembeni következetes

falszifikacionista magatartás, amely konstrukció, tehetem hozzá mint Mastermann vonatkozó megjegyzésének

értelmezését, egyszerre hihetetlen a „felfedezés kontextusa” vonatkozásában, és követel túl sokat követelő az

„igazolás kontextusában”.

12n Mastermann itt a crude szót használta, amelyet én három szóval adtam vissza. Részletesebb elemzéssel meg

lehetne mutatni, hogy mindhárom értelmezésében szerepel nála. (Mastermann 1970,n 67. old.)


14n A feltalálás ún. „védett tereire” vonatkozó kutatásokkal összevetve azt mondhatjuk, hogy az önigazolás

jusztifikáció egy kutatóközösség képződését és együtt maradását elősegítő ideológiaként, ideológiai „védett

térként” működik.


16n Mastermann felhívja a figyelmet arra, hogy ő Kuhnnál egyértelműbben, de szándéka szerint Kuhn

használatának megfelelően kezeli Kuhn „rejtvény” metaforáját. Kimutatja, hogy könyvében Kuhn ezt általában

szó szerint érti, de néha visszahúzódik a metaforikus jelentés által megengedett pontatlanabb használathoz.

17n Rá kell mutatnunk, hogy tudományos rejtvények bizonyos fajtái, noha megfogalmazhatók, nem oldhatók

meg. Legalább két vonatkozásban jelenik ez meg. Az egyik, hogy, bár a probléma világosan a paradigma

értelmezési területére tartozik, túl bonyolult a rejtvény ahhoz, hogy a megoldás, nem triviális módon

megfogalmazható legyen vagy tényleges megoldási utat lehessen adott időpontban kidolgozni hozzá. (Lássunk

egy példát a megoldási út „bejárhatóságának” problémájára. Dirac ismert megfogalmazása szerint „a kémia

benne van a kvantummechanikában”. Ezt a húszas évek közepétől tudjuk. Ettől még, megfelelő

számítástechnika hiányában az elvileg jól ismert módon rejtvénnyé fogalmazandó probléma még nem vált

lényeges ismeretekhez vezető megoldható rejtvénnyé vagy legalábbis nem olyanná, amelynek megoldását a

területre vonatkozó ismeretek szerint realisztikusnak lehet tekinteni. Noha a kvantumkémiát használhatóvá tevő

Born-Oppenheimer leegyszerűsítést viszonylag hamar megalkották, nagy vegyületcsoportokra a kvantumkémia

még ma is alig használható.) A másik vonatkozás az, amit Alvin Weinberg, 1972-ben „tudományon túli”

problémáknak nevezett el. Ezek lényege az, hogy olyan vizsgálatot követelnek meg, amely, noha vannak




szerzőtől


eszközeink, gyakorlatilag végrehajthatatlan, például mert túlságosan hosszú ideig kellene a vizsgálatot végezni.

Sem Kuhn, sem Mastermann nem tett még különbséget az elvileg rejtvénnyé fogalmazható, de gyakorlatilag,

legalábbis ideiglenesen megoldhatatlan és a gyakorlatban tényleg meg is oldható, értelmes

problémamegoldásokhoz vezető problémák között.

18n Mastermann itt lényegében Mary Hesse eredményeit használja fel. (Vö. Hesse 1963.) Érdekes, hogy Kuhn A

tudományos forradalmak szerkezetére vonatkozó elemzéseket referálva nem hivatkozik Hessére, noha

személyes megbeszéléséket is folytatott vele a paradigma koncepcióról szóló könyve és Hesse recenziójának

megjelenése után.



21n Uo. Mastermann arra mutat rá, hogy „az ügyek tudomány előtti és filozófiai állapota” éles kontrasztban áll

azzal, amit ő „többszörös paradigmával rendelkező tudománynak” nevez. Példái erre a pszichológia, a

szociológia és az informatika. Itt vannak paradigmák részterületeken, normáltudományos tevékenység folyhat,

de az ezen paradigmatechnikák által meghatározott alterületek „annyival triviálisabbak és szűkebbek, mint az

intuitívan meghatározott terület, és az egyes technikák által adott operacionális meghatározások annyira

diszharmonikus viszonyban vannak egymással, hogy megmarad az alapok feletti diszkusszió, és (szemben a

lokális haladással) a hosszú távú haladás kudarcot vall.” Kuhn későbbi koncepciójában a hatvanas évek szerint

jelzettek alapján, már nincs szükség preparadigmatikus és többszörös paradigmával rendelkező tudomány ilyen

éles megkülönböztetésére.


23n Kuhn paradigmaváltás koncepciójának központi magva az, hogy a váltáshoz vezető értékelés

összehasonlításon alapszik. Ez szükségszerűen előfeltételezni látszik az előzetes válságot, amelyből

megoldásként bukkan ki az új. Kuhn bizonyos megjegyzései mutatják, hogy ő maga ennél óvatosabb, hiszen egy

megjegyzésben megengedi máshol már kidolgozott paradigma átvételét is.

24n Rouse nézetét elemezve visszatérek erre a pontra.

25n Lakatos - Musgrave 1970, 243.


27n Uo.

28n Lakatos - Musgrave 1970, 271. Sem Kuhn nem mondja, sem én nem akarom ezzel illetve a még felsorolandó

néhány részlettel, ahol Kuhn igazat ad Mastermannak, azt sugallni, hogy Kuhn Mastermann nézeteinek hatására

változtatott volna nézetein.

E szöveg végén jegyzi meg Kuhn, hogy elvesztette a paradigma szó feletti ellenőrzést. Az ellenőrzésnek az

elvesztése miatt, noha azt, amit Mastermann kisasszony nagyon sokat mondóan kifejezett, legszívesebben

„problémamegoldás paradigmáknak” nevezne el, most már inkább „példáknak” fog hívni. Lakatos - Musgrave

1970, 272.


30n Uo.

31n A preparadigmatikus szakasz átértelmezésével kapcsolatban mondja Kuhn: „Mindebben az egész

problémában Mastermann kisasszony megjegyzései… számomra nagyon sokat mondónak tűnnek.” Lakatos -

Musgrave 1970, 272.

32n Conant - Haugeland, 300.

33n Akit, tegyük hozzá, meghívtak a konferenciára hozzászólónak, de súlyos betegsége miatt nem készíthette el

felszólalását.

34n Rouse 1987.




szerzőtől


35n Rouse 1987, 20.

36n A Rouse Kuhn rekonstrukcióját motiváló szerzők között feltétlenül ki kell emelni Ian Hacking, Karin Knorr-

Cetina és Endrew Andrew Pickering munkásságát, akik a kísérleti tudomány sajátosságait a kutatás elméleti

oldalának túlhangsúlyozásától megszabadulva kezdték rekonstruálni a nyolcvanas évek elején.

37n Rouse 1987, 27. Az eredeti kuhni megkülönböztetést lásd Lakatos - Musgrave 1970, 231.

38n Rouse 1987, 27.

39n Fontos, hogy figyeljünk arra, a kutatói közösségek ilyen modellje nem teljesíti azt, amit Kuhn mint a

paradigmák elsődlegességét hangsúlyoz az elméletekkel szemben, hogy ugyanazon paradigmához eltérő

elméletek tartozhatnak, ezért alapvetően eltorzítja Kuhn mondanivalóját.

40n Rouse 1987, 30.

41n Uo.

42n Kuhn idézete: a…44. oldalon, Rouse hivatkozása: Rouse 1987, 31.

43n Rouse 1987, 31-32.

44n Rouse 1987, 32.

45n Uo.

46n Uo.

47n Rouse 1987, 33.

48n Rouse elfogadja ezzel, hogy a verifikáció és falszifikáció mint a minta gyakorlati használhatóságának

ellenőrzése bizonyos szerepet megőriz a paradigmán mint elfogadott mintákkal való gyakorlati manipuláción

belül. Ezzel lépést tesz abba az irányba, hogy a tudományfilozófia új módon értelmezze a műszaki

tevékenységnek a tudománnyal szembeni viszonyát mint igazság-problémát. Hiszen ekkor már nem arról van

szó, a tudományon belül sem, hogy a tudás alkalmazhatósága csak instrumentális hatékonyságként vethető fel,

ami definíciója szerint közömbös az igazságtartalom iránt. Az igazságtartalom kérdése ilyenkor a gyakorlati

alkalmazhatóságon keresztül vetődik fel. Még egy megjegyzést kell ehhez fűzni. Mindez összefügg azzal is,

hogyan fogjuk fel az alkalmazott tudomány és a technika viszonyát. Bunge szerint a technika egyszerűsítés, és

pontatlanabb a tudományhoz képest. Ekkor az alkalmazás nem adhat igazságtartalmat a tudományhoz. Ha

viszont arra gondolunk, hogy rendszeresen dolgoznak ki működő technikákat ma is, amelyek létrehozatalakor

hiányzik a megfelelő elmélet. Ilyen példa a sikeresen megvalósított tranzisztorok előállítása a hetvenes évek

elején. Ilyen esetekben az ilyen technikai alkotások bonyolultabbak, mint a megfelelő tudományos terület(ek).

Így kitűnik, hogy a tudományos elmélet kihívás elé állítható, melynek lényege abban áll, hogy dolgozza ki

lényegesen új műszaki területek, műszaki alkotások tudományos elméletét. Ezek a kihívások a létező

paradigmák finomítására való ösztönzések, amikor a (műszaki célra való) alkalmazás csak a meglevő

paradigmák finomítását és/vagy kiterjesztését követeli meg. Világos, hogy a „műszaki empíria”, ahogy a

tudományon belüli kísérleti empíria is rendszeresen állíthat elő elméleti magyarázatra váró jelenségeket mint

kihívásokat.

49n Ilyen helyzetre, a válsághelyzet ilyen értelmezésére adhat mintát, amikor arra gondolunk, hogy Planck már

megírta azt a tanulmányát, amely mint pusztán mentális segédeszközt, az akusztikus analógia alapján bevezette

az energia kvantálását, de még nem írta meg a másodikat, ami a kvantálásnak fizikai értelmet ad. Ekkor a

„rezonátorokként” bevezetett entitások „oszcillátorokká” változtak át, arra ösztönözve, hogy belekezdjenek az

analógia kiaknázásába, egészen az első elméletépítési próbálkozásig. Planck írásainak értelmezésével

kapcsolatban lásd Kuhn 2000, 26-29.

50n Ez a kísérleti oldal paradigmatikus változásai felé tett fordulat, mint említettem már, segíthet abban, hogy

elinduljunk annak feltárásában, hogy a tudomány rendszeresen kaphat ösztönzést lényegesen új technikai

területek megnyitásától paradigmatikus fordulatra a tudományos kutatásban is. A már sokat emlegetett

tranzisztor esete példa erre.




szerzőtől


51n Ekkor, azt mondhatjuk, a mai munkamegosztásnak megfelelően az „elméleti” természettudós nézőpontja

jelenik meg, abban az értelemben, hogy az „elméleti” természettudós erőfeszítéseket tesz valamely átfogó

leképezésre. Kuhn, mint közismert, későbbi korszakában az „inkommenzurábilitást” „lefordíthatatlansági”

problémaként, elsősorban általános sémák, osztályozás kialakításának, megtanulásának problémájaként kutatta.

Későbbi értelmezésében a paradigmák „inkommenzurábilitása” valamely, a kutatás gyakorlatát irányító,

elsődleges általános sémák közötti viszonyként kapott megfogalmazást, nem paradigmák mint minta példák

„inkommenzurábilitásaként”.

52n E „mérnöki” tevékenységre is hasonlító gyakorlat sikerességét fejezi ki szerintem a „zárt elmélet”

heisenbergi koncepciója. Eszerint ugyanis, ahol a „zárt elmélet” esete áll fenn, a tudósok tudják, hogy mit kell

tenni, hogy az elméleti és tárgyi modell megfeleljen egymásnak.

53n B. Hesszen „vulgármarxista” Newtonja, úgy mond „tudatosította” magában a kor kihívását a tudománnyal

szemben: a műszaki fejlődés továbbhaladásához a 17. század közepén a mechanika elméletének kidolgozása

vált a tudomány feladatává. Mint a tudománypolitikát irányító meggyőződést, közvetlen kapcsolódás

lehetőségének ilyen felfogása általános meggyőződés volt, osztotta Sztálin és Bucharin is, és ha jól sejthető, az

alkalmazkodni igyekvő Hesszen kidolgozta ennek egyik „történeti bizonyítékát”.

54n Még egyszer utalok olyan példákra, mint a tranzisztor előállítása, amely alapvetően hatott a szilárdtest-fizika

fejlődésére.

55n Lásd Price, De Solla: in: Rachel Laudan 1984, 105-112.

56n A társadalom felé: a tudomány azzal, hogy „mikrovilágokat” hoz létre egyrészt modelleket és stratégiákat

nyújt arra, hogy rekonstruáljuk a körülöttünk levő világot, másrészt, ahogy Rouse nevezi „termelő hatalomként”

működik. Rouse alapvető problémája éppen ez a fajta „hatalom”, mint megvalósítási képesség és kényszerek

együttese. Vizsgálni kezdi azokat a kényszereket, amelyek tudományosított világban (én használom a

tudományosítás kifejezést) annak következtében hatnak a felhasználóra, hogy e kényszerek, fegyelem,

ellenőrzés stb. a tudomány mint gyakorlat megvalósulásának belső összetevői. Annak következményei, hogy a

tudomány lokális jelenségek gyakorlati uralása. Ez sajátosan, szabványosítással kiterjeszthető különböző lokális

kontextusokra, azok speciális redukciójával. Ezek a belső kényszerek összekapcsolódnak a hatalom szokásos

értelmezése szerint adódó uralmi problémákkal.

57n Rouse 1987, XI.

58n Az utóbbi, mint praktikus elméleti magatartásra, az elméletnek mint gyakorlati modellnek a hasznosítására

csak egy szélsőséges esetet jelentő példával utalunk, amikor az elméletnek csak instrumentális jelentőséget

tulajdonítanak. Legyen erre példa, hogy megalkotják egy makromolekula fémmodelljét, mert ez egyszerű

számításokat tesz lehetővé, noha tudják, hogy a makromolekulák nem fémszerűek.

59n Ahogy jellemzi azokat, Kuhn háromfajta normáltudományos tevékenységének mindegyike az elmélet és a

megfigyelés összhangjának növelésére szolgál. Az első, mint ismeretes, az elmélet szempontjából fontosnak

mutatkozó tények meghatározása, vagy a meghatározás pontosítása. A második az elméletek szempontjából

fontos tények és az elméleti predikciók közötti összhang növelése. A harmadik az ún. paradigma artikulációja,

fizikai állandók meghatározása, törvény általánosítások kidolgozása, paradigmatikus megoldások kiterjesztése.

Mindezek a tevékenységek megfontolhatók a gyakorlati tudás növelése szempontjából is. Ekkor a hangsúlyok, s

ezzel a kutatás dinamikája eltérőek lesznek.

4. Irodalom

Conant, J. - Haugeland, J. (eds.) 2000. The Road Since Structure, Thomas S. Kuhn, Philosophical Essays, 1970-

93, with an Autobiographical Interview. Chicago, University of Chicago Press, 2000.

Gutting, G. (ed.) 1980. Paradigms and Revolutions. Notre Dame, Indiana, University of Notre Dame Press.

Hesse, M. 1963. Models and Analogies in Science.

Kuhn, T. 2000. What are Scientific Revolutions? In Conant - Haugeland.




szerzőtől


Lakatos I. - Musgrave A. (eds.) 1970. Criticism and the Growth of Knowledge. Cambridge, Cambridge

University Press.

Mastermann, M. 1970. The Nature of a Paradigm. In Lakatos - Musgrave 1970, 59.-90. p.

Rouse, J. 1987. Knowledge and Power, Toward a Political Philosophy of Science. Ithaca - London, Cornell

University Press.


9. fejezet - Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig

„Transzparencián” ebben a dolgozatban egyszerűen azt értem, hogy az emberi gondolkodás számára

kézenfekvőnek tűnő megfelelés van egy megismerő rendszer modelljében felvett elemek és/vagy viszonyok és

az általa lefedett rendszer elemei és/vagy viszonyai között.1 [98] A reprezentáció, hogy a mai kognitív

elméletalkotók egyik kedvelt kifejezését elegyítsem egy klasszikus terminussal, a reprezentált rendszerre nézve

izomorf. A dolgozat második felében visszatérek majd rá, hogy milyen gondok vannak e látszólag egyszerű

megfogalmazással, mely Smolensky és Clark írásaira megy vissza,2 [98] és korántsem triviális: elkötelezettséget

foglal magába ugyanis arról, hogy mik is az elemek, s „kinek számára” érvényes az áttetszőség, egyáltalán van-e

ilyen feltételezett valaki. Először azonban arra mutatnék rá, hogy maga a transzparens viszony feltételezéséhez

nem kellett várnunk a kifinomult kognitív modellek megjelenésére.

1. Transzparencia a köznapi gondolkodásban

Az emberi, ha úgy tetszik hétköznapi gondolkodásra igencsak jellemző valamiféle transzparencia iránti igény:

igény arra, hogy maga a gondolatok rendje megfeleljen a dolgok rendjének. Ha szabad kicsit szabadon

értelmezni a Foucault bevezette fogalmakat,3 [98] olyan elképzelés ez, amelyben a reprezentációk és a dolgok

között valamiféle megfelelés tételeződik.

Ez a köznapi áttetszőség többféle dolgot jelent, s valójában rajta keresztül megragadható az is, hogy hogyan

befolyásolja a tudományos gondolkodás fejlődését egy adott területen a transzparens köznapi modellek sokszor

rejtett megléte, s a gőggel teli igény azok meghaladására. Lényegében három jellegzetes mozzanat van. Az első

kettő a hasonlósággal, s ennek megfelelően az észlelés-elvonatkoztatás kontinuummal, míg a harmadik az

emberi cselekvés jellegzetes modelljeivel kapcsolatos.

2. Az ikonikus reprezentáció igénye

Gondoljunk csak azokra a klasszikus percepcióelméletekre, ahol képek válnak le a tárgyakról, vagy Gulliver

egyik világának szemiotikájára, ahol a tárgyak másai funkcionálnak jelekként. De mi alapján is talál

reprezentációs viszonyokat a sok aktív észlelési modellben még ma is ott bujkáló rejtett megfigyelő? Valamiféle

feltételezett természetes hasonlóság alapján. Ez a hasonlóság igény munkál az alaklélektanos gondolkodásban,

csak ott a hasonlóság három mezőt is érint: a külvilágot, az élményt s az agykérgi leképzést. Ma már persze

tudjuk, például a kognitív tudomány, a filozófia és a pszichológia kép vitái alapján is, hogy a hasonlóság

korántsem triviális kérdés. Mint Nyíri megfogalmazza a viták filozófiai összegzéseként,4 [98] a gondolati

megjelenítésben szereplő kép teoretikus konstrukció. Más szimbólumoknál még inkább felmerül a Gombrich

exponálta kérdés:5 [98]mennyire kell áttetsző viszony legyen a hasonlósághoz, s mekkora konvencionalizáltság

van az ikonikus leképezésekben is?

A naiv hasonlóság a transzparencia határesete: itt az áttetszőség nem a reprezentációs rendszer s a reprezentált

rendszer, hanem a két rendszer elemei között lenne érvényes. A „tudományos” elméletekre való áttérés egyik

mozzanata az, hogy elveszítjük ezt a felhőtlen hitet az áttetszőségben. Gondoljunk csak a „természetes

geometria” vitáira a korai modern percepció elméletekben és az „önkényes” felfogás győzelmére. A diadalmas

19. századi tudományban Helmholtz kérdőjelezte meg ezt a lokális transzparenciát.6 [98] Számára a perceptuális

reprezentációk jelek, s mint jelek a transzparenciát illetően önkényesek, és befolyásolja őket a tanulás:

„Érzékleteink, ami minőségüket illeti, csak jelek, melyek sajátos jellege egyedül saját magunk

felépítésétől függ. Nem szabad azonban puszta látszatként elvetnünk őket, mivel éppen

valaminek a jelei.”7 [98]

A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy ez Helmholtznál valójában csak arra vonatkozik, amit ma az

észlelés kései összetevőinek nevezünk. A transzparencia a korai összetevőkben ettől még meglehet, mint azt

Hatfield részletesen bemutatja Helmholtz elméleteit térbeli mozzanatokra alkalmazva.8 [98] Ilyen transzparens

mozzanatot képviselnek mai felfogásunkban a retinotópiás leképezések a látórendszer egészében.

PC_1

PC_2

PC_3

PC_4

PC_5

PC_6

PC_7

PC_8

Pléh Csaba: A transzparencia: a

gondolkodás köznapjaitól a kognitív

tudományig


A transzparens mozzanatról az analitikusra való áttérés, az ikonok felváltása „hieroglifákkal” nem könnyű lépés

a gondolkodás számára. Szeretnénk megtartani a naiv tudat egységes, a vélt hasonlóságon alapuló rendjét.

Emlékezzünk csak arra, milyen haragot váltott ki Vlagyimir Iljicsből Helmholtz „hieroglifaelmélete”,9 [98] s

bírálatában mennyire benne volt rejtve a naiv ikonicitás és transzparencia iránti igény. „Lenin egyszerűen nem

tudta elképzelni, hogy egy realisztikus és monisztikus elméletben nincs szükség az egyszerű és leegyszerűsített

hasonlósági gondolatra ahhoz, hogy lehorgonyozzuk az észlelést”.10 [98]

Érdemes megemlíteni ugyanakkor, mert jól mutatja a kutatási logika és az elméleti tartalom lehetséges eltérését,

hogy a percepció jelelméletét kidolgozó, a transzparenciát elvető Helmholtz mint tudós nagyon is hasonlósági

gondolkodású volt. Helmholtz képalkotását s alkotómódszerét alapvetően meghatározta az analogikus

gondolkodás. Képalkotásában jellegzetes példa erre a hallás helyelmélete, ahol az alaphártya húrjai

zongoraszerűen rezonálnak a hangokra, így képezik le a hangmagasságot. Alkotómódszerére pedig az alkotó

opportunizmus, a különböző területek közötti áthallások keresése a jellemző. A hangok fizikája, matematikája,

élettana és lélektana között keresi például a kapcsolatot, s a fizikai modellt kiterjesztve jönnek létre kreatív

megoldásai. E tekintetben a területek közti áthallást a határok jelentőségét hirdető kreativitáskoncepciók egyik

kedvenc példája.11 [98]

A lokális hasonlóságon alapuló transzparens gondolkodás mint köznapi irányító tényező, hogy egy másik példát

vegyek, igaz a személyiség testi alapjaira is. A klasszikus fiziognómia magyarázataiban kétszeresen is a

hasonlóságra alapoz. Aki olyan, mint a ló, az olyan, mint a ló. Másrészt felteszi, hogy bizonyos testi jegyek és

személyiségvonások között is hasonlóság van, afféle fiziognómiás összhang, ami már a szimbolikus mozzanat.

A személyiséglélektan azóta eltelt évszázadai, már ami az egyéni különbségek biológiai megalapozását illeti,

fokozatos távolodást hoztak a lokális hasonlóság elvétől. Ebben az értelemben fontos, ha akarjuk tudományos

fordulat volt a frenológia. Nemcsak azért, mert a viselkedési eltéréseket az aggyal magyarázza, hanem azért is,

mert e lépés következtében magyarázatai önkényesekké válnak. Nem átláthatóak a hétköznapi gondolkodás

számára, hiszen bizonyos agyrészek fejlettsége és például a lopási hajlam között nehéz hasonlóságot látni.12 [98]

Ugyanakkor a metaforikus hasonlóságkeresés mint igény később is sokszor megjelenik. A tipológiákban például

kezdetben a mintázati hasonlóság irányítja a tulajdonságok keresését, azután megjelennek azok az elméletek,

mint például Kretschmer tipológiája13 [98], amelyeknek már csak kiindulópontja a testalkat és a

személyiségvonások közötti fiziognómiás összhang. A piknikus alkatra a kedély, a hangulat központi szerepe,

míg az aszténiásokra a világtól eltávolodó gondolkodásmód jellemző. A magyarázat azonban már nem

transzparens: a feltételezett hormonális folyamatoknak már nincs áttetsző közük a személyiséghez. Az utóbbi

évtizedek személyiségtipológiájában azután még tovább megy ez a távolodás a magyarázatokban: nehéz

hasonlóságot látni például az extroverzió és az agytörzsi izgalmi rendszerek között.

3. Szimbolika

A transzparencia elvontabb, következő lépése az, amikor az áttetszőség szimbolikus kapcsolatok

rekonstrukciójával teremthető meg. Ennek jellegzetes esete a pszichoanalitikus irányultsága, a projektív

eljárások világa, vagy egyáltalán maga a pszichoanalitikus értelmező munkája. A beavatott számára a

pszichológiában például egy foltértelmezési próbában a barna ütközés (fennakadás, válaszelmaradás,

metakommentár egy barna foltnál) úgy értelmeződik, mint valamilyen anális komplexum megjelenési formája.

Sokszor nevetünk az ilyen értelmezéseken, sőt, a technikailag kifinomult pszichológiai méréselmélet számos

ilyen mozzanatot leleplez mint érvénytelen általánosítást. Az érvelések elmélete szempontjából azonban az az

érdekes, hogy az efféle értelmezés nem induktív általánosításokon alapszik. Ehelyett az értelmező és a „tünetet”

produkáló közös kulturális értelmezőrendszerén, az erőfeszítéssel, de mégis megteremthető transzparencián. Az

elegánsnak az önkényest, a nem áttetsző összefüggést tartó tudós számára az ilyen szimbólumértelmezés

leleplezendő naivitás. Valamilyen értelemben azonban önmagában megállóan igaz ez a szimbolizáció. Hiszen a

klinikus valójában azt a laza asszociatív áramlást rekonstruálja, melyben a kliens fejében éppenséggel

transzparens viszonyok érvényesülnek. Az értelmező szaktudására nem azért van szükség, hogy a szimbólumok

mintegy kiemelkedjenek, hanem ahhoz, hogy megadja azt a fejlődési és konfliktusmodellt, melyhez a

szimbólum illeszthető, például az anális fejlődési szakasz fogalmát.

4. Az intencionális hozzáállás segítségével történő magyarázat

PC_9

PC_10

PC_11

PC_12

PC_13



tudományig


Az emberi ágensként, valamint antropomorfan kezelt dolgoknál a transzparancia igen sajátos esetéről van szó.

Ahogy Dennett hangsúlyozza,14 [98] ezekben az esetekben az intencionális hozzáállást mint sajátos értelmezési

keretet alkalmazzuk. A transzparens makrorendszert, a köznapi életünkben észlelt embert úgy tekintjük, mint

amelynek bizonyos vélekedései és vágyai vannak, s cselekedetei a vélekedéseknek megfelelően behatárolt

feltételek mellett a vágyak teljesítésének az általuk specifikált célok elérésének legracionálisabb (legegyszerűbb,

leghatékonyabb) elérési módjai.

Régen azt mondtuk volna e hozzáállásra, hogy a teleologikus gondolkodás világa.15 [99] Azt is tudjuk, hogy a

külső világra alkalmazva a pozitív tudományosság nagy fordulatai voltak, amikor ettől megszabadultunk. A kő

nem „akar” leesni, az állati viselkedést nem valamiféle természetfeletti szándék, hanem a vakon működő

szelekciós mechanizmus magyarázza. Saját szakmámban, a pszichológiában is a visszatérő kérdés Darwintól

egészen a behavioristákig az, hogy hogyan szabaduljunk meg a teleologikus beszédtől az állatról majd az

emberről szólva.16 [99]

Ha az intencionális beszédmód idiomájára alkalmazzuk, a dezantropomorfizációs kérdés úgy is átfogalmazható,

mint igény az intencionális beszédmód felváltására a tervezet alapú, illetve mechanizmus elvű beszédmóddal.

A kérdés több részre bontható arra a transzparenciára vonatkoztatva, mely azt sugallja, hogy az emberek

szándékosak, és szándékaik valósak.

a. Valóságosak-e az intencionális szemlélet tételezte objektumok, magára az emberi viselkedésre

vonatkoztatva? Gyorsírásbeli kifejezések-e vagy redukálhatatlan valóságok, mint az Fodor és Dennett

vitáiban ismételten felmerült.17 [99] Dennettből két értelmezés olvasható ki. A mentális világra vonatkozó

entitások tudományos, valóságos státuszát illetően úgy véli, hogy hasonló absztrakciók ezek, mint a

vegyérték, a súlypont vagy a gén. Nem mutathatók meg („Hol az Egyenlítő?”), mégis hasznos absztrakciók,

illetve egy másik elmélet (egy tervezet szintű elmélet, egy másik redukciós szint) keretében nyernek

értelmezést, nevezetesen az evolúciós keretben.18 [99]

b. Pragmatikus haszon. Ugyanakkor Dennett úgy is értelmezhető, mint akinél az intencionális stratégia sajátos

instrumentális eljárás. A szándékok, a tudások és a racionalitás feltevése egy hipotézis, mellyel élve jól

működünk. E szerint az intencionális hozzáállás nem triviális értelemben idióma, une facon de parler. Olyan

hipotézisrendszer, világkép vagy életmód, melynek nem szubsztanciális igazságára kell kérdezni, hanem arra,

hogy evolúciósan azért rögzült-e, hogy jól eligazítson mások viselkedésének jóslásában. Mint hasznos

beszédmód akkor is fennmarad, ha a tudomány majd redukálni tudja nem transzparens dolgokra,

idegrendszeri izgalmi mintákra és így tovább. A pragmatikus haszon irányából tekintett intencionális

hozzáállás a mentális világ elsődleges realitása. Szemben a tárgyakra, főleg például a gépekre alkalmazott

intencionális hozzáállással, itt ez nem metafora, hanem a tény, amelyet magyarázni kell.

c. Intencionalitás mint tudományos metafora. Magát az intencionális beszédmódot ugyanis állandóan és

visszatérően használjuk sok mindenre metaforikusan. Számítógépünk „viselkedésének” leírására,

csecsemőkre, mesterséges s valódi ideghálózatokra, mikrofizikai eseményekre, a természet rendjére. Örök

feszültség van itt annak tisztázásában, hol csak analógia ez, s hol valódi jellemzője a rendszernek. Hol belső

az intencionalitás, s hol csak a „néző szemében” van. Gondolkodnak-e a gépek, szándéknak megfelelően

értelmeznek s élnek-e a csecsemők (itt Gergely György s munkatársainak említett újabb kutatásai szerint a

válasz igen)?

5. Magyarázat és áttetszőség

A tudományos magyarázat többnyire tipikusan a transzparenciától való megszabadulást jelenti. Ez azonban csak

részleges. Egyrészt vannak olyan esetek, amikor valójában transzparensek a viszonyok. Gondoljunk a kérgi

projekciók kérdésére. A szomatoszenzoros vagy a motoros homunculus bizony igencsak transzparens leképezés,

pedig tudományos elmélet. Hasonló módon, a látórendszer elemzésében az egyik döntő kérdés, hogy hol, mely

szintig őrződik meg a retinotópiás elrendezés. De csalóka is lehet ez, hiszen az idegrendszerben akkor is van téri

rend, amikor a lefedett fenomenális világban nincsen. A Corti-szerv a belső fülben a helyelmélet szerint térileg

leképezi a hangmagasságot, a hangmagasság élményének azonban semmi téri referenciája nincsen.

Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni, hogy egy fordított kérdés is állandóan felmerül. Számos esetben téri,

dimenzionális reprezentációink vannak a tudományos magyarázatokban nem téri rendszerekről. „Hírhedett”

példák a kognitív kutatásban a dimenzionális reprezentációt használó színelméletek, vagy a szemantikus

differenciál képviselte háromdimenziós érzelmi jelentés elmélete, s általában a jelentéshasonlóságot távolsággal

reprezentáló elméletek. Vajon szó szerint vegyük-e itt a dimenzionalitást, mint azt néha teszik. Amikor

PC_14

PC_15

PC_16

PC_17

PC_18



tudományig


Churchland (1986) például a háromdimenziós retinex elmélet és a fenomenális színpiramisok közötti

izomorfizmust hangsúlyozza mint érvet egy (transzparens) redukcionizmus mellett, akkor valójában sajátos

csúsztatásban vétkes. A jelenségszinten analógiába állított rendszernél (színpiramis) is csak matematikai

adatrendezési elv a dimenzionalitás, és nem azt jelenti, hogy maguknak az élményeknek téri referenciája lenne.

Érdemes megemlíteni, hogy mikor Jerry Fodor (1998) harcba száll a szemantikai távolság modelljeivel, akkor

nemcsak azért s arra hivatkozva teszi ezt, mert igen ritkán találunk egy-egy szemantikai területnek megfelelő

kieséseket agysérülést követően (bár éppenséggel találunk), ami a szemantikai szerveződés természeti

redukcióját sugallaná. Van szembennállásának egy tudományelméleti felhangja is: úgy véli, hogy a szemantikai

távolságokon és dimenziókon alapuló rendszerek tévednek, amikor a matematikai reprezentációt valami áttetsző

rendszer megfelelőjének tekintik. Azt mondhatnánk, hogy köznapi gondolkodásukat vetítik vissza az elméletbe.

6. A fenomenális tudat és a jelentés

Az átélt transzparencia szempontjából központi érdekességű fenomenális tudat mindig a jelentésekre érzékeny.

Megjelenik ez számos kézenfekvő dologban. Most csak saját területemre, a nyelvre nézve mutatok be példákat.

Azért kézenfekvő példák ezek, mert jól mutatják, hogy a transzparencia világa mögött számunkra nem áttetsző

tényezők munkálnak: a mechanizmusok nem hozzáférhetőek a tudat számára.

a. Formafelejtés. Már néhány másodperc múlva sem emlékszünk az elhangzott anyag formájára, csak a

jelentésére.

b. A zavarok helyét nem tudjuk lokalizálni. Ezt mutatja a hangrestaurációs hatás, de például az a tény is, hogy a

hezitációk kódolásánál mennyire szabályosítjuk azokat. Szabályszerű, nyelvtanilag indokolt helyekre tesszük

(oda, ahol olvasásnál lenne). Olyan ez, mint a pedáns, tanáros szónok, aki tényleg, előadásaiban is oda teszi a

szüneteket, ahová akkor tenné a szüneteket, amikor olvas.

c. A gyermek beszéde felé irányuló korrekciók a tartalomra irányulnak, a gyermek mégis elsajátítja a formát!

d. A metanyelvi játékok, már a gyermeknél is, igen jellegzetesen irányulnak a referenciális azonosság melletti

variációra.

Ugyanakkor az „elme szintaktikai elmélete”19 [99] szempontjából - sőt, más mechanizmuselméletek felöl

tekintve is - mindez, a jelentés közvetlensége látszat, mentális illúzió. Ami a legközvetlenebbnek tűnik, az a

legközvetettebb, s ami a legtranszparensebb, az a leginkább másodlagos, hosszas komputációk eredménye.

Fejünkben ugyanis nincsenek jelentések, csak puszta formák vannak. Ugyanúgy, ahogy a külső jelekről meg

kell tanulnunk, hogy mi a referenciájuk, az észlelés szemiotikai, ha úgy tetszik „hieroglifa”-elméletének

megfelelően a belső jelekről, a reprezentációkról is mindenféle fortélyos módon kell kiderítenünk a jelentésüket.

A konnekcionista felfogások egyik nagy ajánlata, legalábbis kifinomult, többszintes változataikban, a

transzparencia kérdésének új módszerű előtérbe állítása, mikor a nem áttetsző típusú megismerés modellálást

valósít meg. Andy Clark értelmezésében áttetszők azok a modellek,20 [99] amelyek hétköznapi (népi)

pszichológiánk terminusainak megfelelően kezelik a megismerés világát, vagyis a Fodor hirdette és más

formában Dennett által is képviselt vélekedés-vágy koncepciónak megfelelően.21 [99] A kognitív modellálás

ezzel kapcsolatos legfontosabb filozófiai implikációja a konnekcionizmus irányából: vajon a hálózatok

keretében történő elemzés valóban redukálja-e a népi pszichológia terminusait, vagyis eliminálja-e a

pszichológiai szintet, ahogy azt a neurofilozófia eliminatív materializmusa hirdeti,22 [99] vagy van-e egy

elidegeníthetetlen s redukálhatatlan pszichológiai szint, ahogy azt például Fodor képviseli?

Clark a Paul Smolensky megfogalmazta rendszert veszi kiindulásnak,23 [99] mely a kettős modellek egyik vezető

formája. A szimbolikus és a szubszimbolikus modellek és elemzési szintek eltérésével a mi szempontunkból az

ember fején belülre helyezi az áttetsző és nem áttetsző rendszerek elkülönítését. A szubszimbolikus szinten

„manipulált” dolgok nincsenek kapcsolatban a lefedett terület szemantikájával. E szint működése, miközben

maga nem „gondolkodás” és nem reprezentáció, létrehozná azokat. A nem transzparens transzparenssé válik.

Szimbolikus szinten a terület szemantikája és a szimbólumátalakítás során manipulált objektumok izomorfak

egymással. Vegyük észre, hogy itt az elem szintű transzparencia helyett a rendszerszerű kerül előtérbe. A

szillogisztikus rendszerben, ahol olyan következtetéseket vonunk le, mint „Ha a ponty hal, akkor a ponty vízben

él”, erre a szimbólumok közötti alá-fölérendelési viszonyok (hal - ponty; hal - vízben él) révén vagyunk

képesek. A leképezett területen, a gerincesek világában és a naiv taxonómiában ugyanígy ezekről van szó, csak

PC_19

PC_20

PC_21

PC_22

PC_23



tudományig


a metanyelv és tárgynyelv eltérését kell figyelembe venni, és mondjuk „hal”-ról és „ponty”-ról mint fogalmakról

s nem mint szavakról kell beszélni.

A szubszimbolikus szint azonban nem áttetsző. Az itt „manipulált” dolgok nincsenek megfelelésben a lefedett

terület szemantikájával. Amikor például arról beszélünk, hogy a 2 és a 3, meg a 4, az 5 és a 6 eltérései hogyan

írhatók le a számok vizuális jegyeivel, például úgy, hogy a 4-ben két függőleges és egy vízszintes vonal van, az

5-ben egy vízszintes és egy függőleges vonal stb., akkor ez a leírási szint nem lesz kapcsolatban a számok

szemantikájával, azzal, hogy 2n+n3n=n5 és így tovább.

Kiegészíti ezt egy másik kettősség is, mely sok szempontból hasonló: a kétféle tudás eltéréséről van szó. Az

egyik az intuitív tudás. Funkciójában olyan ez, mint a Polányi által hangsúlyozott hallgatólagos tudás,24 [99]

felépítése azonban nem ugyanolyan: nem készség szerveződésű, hanem inkább az információs mozzanatok

sajátos elrendezése jellemzi. Az információs oldalt tekintve nem transzparens a terület szimbolikus leírására

nézve, szemantikailag nem izomorf azzal, hanem mikrojegyeket használó tudásrendszer.25 [99] Olyan jegyekkel

operál, melyek önmagukban nem vetíthetőek le a vizsgált területre. A másik végleten helyezkedik el a kulturális

tudás világa. Ez többé-kevésbé transzparens, vagyis áttekinthető a személy számára, átvitt értelemben viszont

„fent van”, a személyek egyéni rendszere felett, a személy által azonban tudatosítható. Ide tartoznának például

az olyan szabályok, melyek az algebrai rendszerek axiomatikáját adják vagy az explicit nyelvtani szabályok.

Ezeket a szabályokat valahol valaki expliciten megfogalmazhatja, mégpedig a lefedett terület „logikájának”

megfelelő kifejezésekben. Ezek a szociális konvenciók mintegy irányítanák az egyén hálózatait, beállítják

azokat.

Valójában sok szempontból a kognitív kutatásban a transzparenciára vonatkoztatva is megjelenik a gyakorta

felmerülő dilemma. Vajon transzparenciakereső hozzáállásunkat, a naiv gondolkodás szép zárt modelljeit a

transzparens kulturális modellek alakították ki vagy az evolúciós beválás pragmatikája? Ez a mai kognitív

elméletek egyik alapkérdése. Mindenképpen olyan modellekről van azonban szó, amelyek iránytűk, amelyek,

úgy tűnik, önmagukban magyarázóerővel rendelkeznek. A tudomány kerülőútja pedig sokszor abban a

legnagyobb, hogy ezek magyarázó értékét leleplezze.

7. Jegyzetek

1n Van persze a kognitív gondolkodás történetében egy másik transzparencia kérdés is: mennyire áttetsző saját

belső világa a megismerő számára. A kartéziánus hagyomány ez, amelyet Freudtól fogva megkérdőjelezünk.

Nincs teljesen elválasztva a másik transzparencia kérdéstől: áttetsző belső világunk valahogyan „értelmes” is

kell legyen számunkra, s ezt az értelmet adja meg az ironikus transzparencia.

2n Smolensky 1996; Clark 1996.

3n Foucault 2000.

4n Nyíri 2001.

5n Gombrich 1980; lásd még: Horányi 1980.

6n Helmholtz 1874.

7n Helmholtz: „Az észlelés tényei” (Helmholtz 1977 [1921], 122.)

8n Hatfield 1990, 1993.

9n Lenin 1964 [1908].

10n Pléh 2000, 168.

11n Bartlett, 1958.

12n Pléh, 2000.

13n Kretschmer (1921/1978)

14n Dennett 1987, 1998.

PC_24

PC_25



tudományig


15n Van persze ennek mai relevanciája is. Csibra és Gergely, akik 9 hónapos csecsemőknél megmutatták az

intencionális hozzáállás relevanciáját perceptuális helyzetekben (Gergely et al. 1995), újabb modelljükben

amellett érvelnek, hogy féléves kor körül ezt egy teleológiai hozzáállás előzi meg. A célok tulajdonítása

megelőzné a szándékok tulajdonítását (Csibra - Gergely 1998).

16n Pléh 1999.

17n Fodor 1992, Dennett 1998.

18n Dennett 1999.

19n Fodor 1996.

20n Clark 1994, 1996.

21n Fodor 1996, Dennett 1998.

22n Churchland 1986.

23n Smolensky 1996.

24n Polányi 1992, 1994.

25n Clark 1996.

8. Irodalom

Bartlett, F. 1958. Thinking: An experimental and social study, London, Allen Unwin.

Churchland, P. 1986. Some reductive strategies in cognitive neuro-biology. Mind, vol. 124, 289-309. p.

Clark, A. 1994. Associative engines, Cambridge, Mass., MIT Press.

-n1996. A megismerés építőkövei, Budapest, Osiris.

Clark, C. - Karmiloff-Smith, A. 1993. The cognizer innards. Mind and Language, vol. 8, 487-568. p.

Csibra G. - Gergely, G. 1998. A mentális viselkedésmagyarázatok teleológiai gyökereie: Egy fejlődési hipotézis.

Magyar Pszichológiai Szemle, 368-378. p.

Csibra, G. - Gergely, G. - Biró, S. - Koós, O. - Brockbank, M. 1999. Goal-attribution without agency cues: The

perception of 'pure reason' in infancy. Cognition, vol 72, 237-267. p.

Dennett, D. 1991. Consciousness explained, Boston, Little Brown.

-n1996a. Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése. Holmi, vol 8, 251-265 p.

-n1996b. Micsoda elmék, Budapest, Kulturtrade.

-n1998. Az intencionalitás filozófiája, Budapest, Osiris.

-n1999. Darwin veszélyes ideája, Budapest, Typotex.

-n1987. The intentional stance, Cambridge, MIT Press.

Fodor J. 1998. In critical condition: Polemical essays on cognitive science and the philosophy of mind,

Cambridge, MIT Press.

-n1992. A theory of the child's theory of mind. Cognition, vol 44, 283-296. p.

-n1996. Fodor kalauza a mentális reprezentációhoz: Az intelligens nagynéni segédlete. In Pléh Cs. (szerk.):

Kognitív tudomány, Budapest, Osiris.



tudományig


Foucault, M. 2000. A szavak és a dolgok, Budapest, Osiris.

Gergely, Gy. - Nádasdy, Z. - Csibra, G. - Bíró, S. 1995. Taking the intentional stance at 12 months of age.

Cognition, vol. 56, 165-193. p.

Gombrich, E. H. 1980. Meditációk egy vesszőparipáról. In Horányi Ö. (szerk.): A sokarcú kép, Budapest,

M.R.T. Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Hatfield, G. 1990. The Natural and the Normative: Theories of Spatial Perception from Kant to Helmholtz,

Cambridge, Mass., MIT Press.

-n1993. Helmholtz and classicism: The science of asthetics andn the aesthetics of science. In Cahan, D. (ed.):

Hermann vonn Helmholtz and the foundations of nineteenth century science,n Berkeley, Ca., University of

California Press, 522-558. p.

Helmholtz, H. Von. 1874. Népszerű tudományos előadások, Budapest, Természetudományi Társulat.

-n1878. The facts in perception. In Helmholtz 1977 [1921], 116-185. p.

-n1977 [1921]. Epistemological Writings, Dordrecht, D. Reidel.

Horányi Ö. (szerk.) 1980. A sokarcú kép, Budapest, M.R.T. Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Krestchmer, E. 1978. Temperamentumok. In Halász L. - Marton L. M. (szerk.): Típustanok és

személyiségvonások, Budapest, Gondolat.

Lenin, V. I. 1964 [1908]. Materializmus és empiriokriticizmus, Budapest, Kossuth.

Nyíri K. 2001. Mentális képek mint teoretikus konstrukciók. Magyar Tudomány, vol. 46.

Pléh Cs. 1999. Dennett „hozzáállásai” mint lehetséges rendező elvek a pszichológiatörténetben. Replika, vol. 36,

71-82. p.

-n2000. A lélektan története, Budapest, Osiris.

Polányi M. 1992. Filozófiai írásai I-II. Budapest, Atlantisz .

-n1994. Személyes tudás I-II. Budapest, Atlantisz 1994.

Smolensky, P. 1996. A konnekcionizmus helyes kezeléséről. In Pléh Cs. (szerk.): Kognitív tudomány, Budapest,

Osiris, 87-135. p.


10. fejezet - Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára* [105]

Paul Ricoeur írja az idegtudóssal, Jean-Pierre Changeux-vel folytatott dialógusuk előszavában: ahhoz, hogy

képesek legyenek párbeszédet folytatni, a filozófus részéről „…egy olyan diszciplína nárcizmusát kellett

félretenni, mely saját túlélésével van elfoglalva, s mivel hatalmas örökségének nyomasztó terhe alatt él,

általában kevéssé érdeklik a tudomány legújabb fejleményei.”1 [105]

Ricoeur megállapítása érvényes az episztemológusok többségére is, jóllehet ők hivatásuk szerint a megismerés,

szorosabban pedig a tudományos megismerés alapjait vizsgálják.

Ez a helyzet annál is elgondolkodtatóbb, mivel a filozófia története során az episztemológia megújulása

többnyire nem pusztán magából a filozófiából indult ki, és sohasem csak ott zajlott. Ez a helyzet ma is: az elmúlt

néhány évtizedben egyre több, egymástól első látásra távoli tudományban érzékelhető egy olyan

(paradigma)váltás, amit legrövidebben ökológiai fordulatnak lehet nevezni. Ez az episztemológus érdeklődésére

feltétlen számot tartó folyamat - amely egyaránt jelent radikális tárgybeli és módszertani szemléletváltást -

különösen várható következményeiben jelentős.

„Az ökológiai tudomány átalakulóban van. Korábban elszigetelt ökológiai iskolák kapcsolódnak össze… A

biológiai ökológia ötvöződik a környezettudományokkal és a társadalom- és gazdaságtudományos megértéssel.

Ez olyan átalakulás, melyet az tett lehetővé, hogy összeérlelődött az elmélet, a módszerek és a példák.” -

foglalta össze C. S. Holling az általa 1995-ben Conservation Ecology címmel alapított elektronikus internetes

újság beköszöntő vezércikkében, amelynek nem véletlenül választotta Az ökológia két kultúrája címet. Az

ökológiai tudományoknak hallgatólagos episztemológiai előfeltevéseik alapján felismerhető egy gyengébb

(redukcionista) és egy erősebb, stratégiai változata.

Döntő különbség az episztemológiai beállítódásban van közöttük, s ez a vizsgálódás alapegységének

megválasztásában a legszembetűnőbb.

Alapegységen az ökológiában olyan entitást értenek, amely nem pusztán egyetlen organizmust foglal magában,

hanem egy közeget, amely organizmusok rendszerét vagy hálózatát tartja fenn és viszont.

Az ökológiai szemlélet gyengébbnek nevezhető - redukcionista - változata vizsgálódásának alapegységéül

valamilyen organikus egységet (szisztémát) választ, és a környezetet, mellyel ez az egység kommunikációt tart

fenn, külső objektumnak, és mint ilyet, kontingensnek tekinti. Olyannak, aminek vizsgálatától a tárgy kutatása

során el lehet (esetleg el kell) tekinteni. Alapegysége tehát e tekintetben homogén szerkezetű.

Az erősebb változat radikálisabb: az ökológiai kutatás alapegysége valamely, a környezetével „koegzisztáló

mintázat”, egy olyan „reaktív entitás”, mely a rendszert érő hatásokra belső viszonyainak átrendezésével reagál.

Az alapegység tehát egy „holon”, egy „ökotóp”, vagy még inkább egy „ökotóp mező”.2 [105] Episztemológiai

szempontból ez azt jelenti, hogy bármely, a vizsgálódás tárgyaként izolálható alapegység, mely még mutatja az

egész tulajdonságait, lényegileg heterogén (avagy „hibrid” - B. Latour) lesz. Ebben a felfogásban az adott

környezet tehát az adott rendszerhez szükségképpen hozzátartozó, csak vele együtt jellemezhető

konszubsztancia, nem kontingens velejáró, melytől a vizsgálódás során nem lehet tetszés szerint

elvonatkoztatni.3 [105] Egy ilyen rendszer tulajdonságainak leírásához pedig olyan új (esetleg régi-új) fogalmakra

van szükség, amelyek segítségével határozottan kiemelhetők azok a vonások, melyek az élet legkülönbözőbb

területein megfigyelhető „koegzisztáló mintázatok” („ökotópok”) közös jellemzői.

Egy ilyen régi-új fogalom példáján szeretném szemléltetni azt, ahogyan a tudományok területén - ezúttal az ún.

alkalmazott tudományokén - egy-egy alkalmas kategória felbukkan, és riválisait legyőzve, meghonosodik.

Segítségével sikerült az ökotópok olyan tulajdonságait megragadhatóvá - sőt mérhetővé - tenni, melyek

BV_0

BV_1

BV_2

BV_3

Békés Vera: A reziliencia-jelenség

avagy az ökologizálódótudományok

tanulságai egy ökologizált

episztemológia számára*


korábban makacsul ellenálltak minden leírásnak. Miközben a fogalom használata analógiás úton átterjed más

tudományterületekre is, egyre több konkrét tartalommal töltődik fel, s így készíti és segíti elő mindenütt a

(paradigma)váltást. Egy-egy ilyen szerencsésen működésbe lendült fogalom mintegy átcsoportosítja a

tudományok korábbi rendszerét: azon hasonló új vizsgálódási tárgyak, célok és módszerek alapján, melyeket

éppen az ő segítségével lehetett mindenkorábbinál határozottabban megragadni.

1. A reziliencia

Manapság egyre több tudományterületen találkozhatunk a „reziliencia” terminussal, mely a fejlődés- és

neveléspszichológia, neveléslélektan, családterápia és persze mindenekelőtt az ökológia lényeges jelenségeinek

újszerű megközelítésében ígéretes fogalom. Nem túlzás azt állítani, hogy ez az eredetileg a mérnöki fizikából

vett kifejezés napjaink járványszerűen terjedő slágerkategóriájává lett. Jelentése: rugalmas ellenállási képesség,

azaz valamely rendszernek - legyen az egy egyén, egy szervezet, egy ökoszisztéma vagy éppen egy anyagfajta -

azon reaktív képessége, hogy erőteljes, meg-megújuló, vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen

adaptálódjék.

Először, a hetvenes években C. S. Holling, a rezilienciakutatás vezéralakja mutatott rá arra a két feszültségre,

amely egyfelől egy rendszer teljesítőképessége, teherbíró képessége (efficiency) és állandósága vagy

megmaradása (persistence) között adódik, másfelől az állandóság és változás, vagy az előre jelezhetőség és a

megjósolhatatlanság között.

E két ellentmondásnak megfelelően a rezilienciának az ökológiai irodalomban két eltérő fajta definíciója létezik.

A különbség a stabilitás eltérő aspektusainak hangsúlyából adódik. Az első definíció értelmében a reziliencia

annak a mértéktartománya, melyen belül a rendszer megőrzi a belső egyensúlyát a ráható erők ellenében. Ez a

szűkebb vagy mérnöki értelemben vett reziliencia, ahol a reziliencia mértékét az adja, hogy egy rendszer a

ráható erőnek mennyire áll ellen, és milyen gyorsan képes visszatérni korábbi egyensúlyi állapotába.

A második definícióban átértelmeződik a stabilitás fogalma: a rendszer az őt a korábbi egyensúlyi állapotából

kibillentő erőhatásra úgy reagál, hogy rugalmas módon új egyensúlyra tesz szert. Ez az átfogóbb, ökológiai

értelemben vett reziliencia, melynek mértéke attól függ, hogy mekkora ráható erő szükséges egy reorganizációs

folyamat beindulásához, amely a rendszert egy stabil állapotából egy másik stabil állapotba transzformálja.4 [106]

Míg az első definíció egy rendszer hatékonyságára, teherbíró-képességére (efficiency), kontroll-állandóságára és

az előreláthatóságra, a kiszámíthatóságra összpontosít; a második a szívósságra, a perzisztenciára, az

adaptivitási készségre, a változékonyságra és a megjósolhatatlanságra. Az előbbiek egy rendszernek azok a

tulajdonságai, melyek az üzembiztos, hibatűrő tervezés és az optimális teljesítmény iránti (mérnöki) igényből

fakadnak, az utóbbiak az organizmusok jellegzetes vonásai, melyekkel az ökológiának kell számolnia.

A reziliencia konszubsztanciális fogalom: külön elemzés nélkül, szétválaszthatatlan módon, egyszerre jelenti

rendszerek belső stabilitásának és a megváltozott környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodási („túlélési”

avagy „megbirkózási”) képességének küszöbtartományát. A „reziliencia” a „rezisztenciának”, az „inerciának”, a

képlékenységnek és a „stabilitásnak” olyan dinamikus, holisztikus alternatívája, amely egyfajta képlékeny

rugalmas megmaradást jelent, ugyanakkor tartalmilag nem rendelkezik, sőt ellentétes az „ellenállás” fogalmában

rejlő rigiditással, a képlékenységnek a szokásos „tetszőleges alakíthatóság” értelmével, az „inerciá”-ban

meglévő „lomhaság, tehetetlenség” fogalmával, vagy éppen a „stabilitás” megszokott jelentésével.

A számunkra érdekes ökológiai reziliencia fogalmát végül, érdemes talán Juhász-Nagy Pál feledhetetlen

„görögös megszemélyesítésében” is megidézni:

„Nos, fogjuk fel a Balatont afféle »reaktív személynek«, aki efféléket mond: »Elvettétek tőlem a Kis-Balatont, a

berkeket? Sebaj, megépítem magamnak az 'új Kis-Balatonomat' a Keszthelyi öbölben. Elvették tőlem

természetes partjaimat? Bajnak baj, de kiépítek magamnak egy többé-kevésbé összefüggő nádas zónát,

amelyben ismét már úgy-ahogy - biztosítva van a tisztulásom […] Belém engedtek mindenféle mérget, féceszt,

hígtrágyalevet? Roppant kellemetlen, mi több gusztustalan! De megpróbálom mindezt - ahogy lehet a

könológiai relációk, a táplálékhálózatok átrendezésével kompenzálni, már ameddig bírom.«”5 [106]

2. A reziliencia mint megbirkózási képesség (fostering resilience)

BV_4

BV_5






Mint Livia Javor, Párizsban élő pszichoterapeuta, egy a rezilienciáról szóló nagysikerű hazai előadásban

elmondta, John Bowlby, a mai gyermeklélektan egyik alapvető elméletének, az ún. korai kötődés elméletének

kidolgozója figyelt fel talán elsőként arra a paradox jelenségre és kezdte tanulmányozni, hogy az általa

megvizsgált súlyosan traumatizált csecsemőknek és kisgyermekeknek egy bizonyos hányada nemcsak hogy nem

a szokásos és elvárt patologikus tüneteket produkálta, hanem, rendhagyó módon, átlagon felüli vitalitásról és

kreativitásról tett tanúbizonyságot.6 [106] Ezt a - tegyük hozzá, a dajkák, gondozók és állattenyésztők által ősidők

óta ismert - jelenséget Bowlby valamiféle fejlődési rendellenességnek tekintette. Az ún. korai kötődés

elméletéből az következett ugyanis, hogy az a gyermek, akinek élete legkorábbi szakaszában nincs alkalma

kialakítani gondozójával a biztonságos kötődést, az később sem lesz képes sikeres, boldog életet élni (ahogy ez

az esetek nagyobbik hányadára igaz is).

Tudományfilozófiai terminusokban úgy fogalmazhatunk, hogy a kötődéselmélet számára, amely egyébként

méltán meghatározó jelentőségű, rendkívül fontos teória a gyermeklélektanban, a reziliencia jelenség először

anomáliaként jelentkezett. Bowlby pályafutása végén kifejezést is adott annak a reményének, hogy az őt követő

nemzedék behatóbban fog majd foglalkozni ezzel a paradox jelenséggel.

Ma már a külső megfigyelő számára úgy tűnik, ez nem végzetes anomália, s nagyon érdekes figyelni, ahogyan a

reziliencia mint kulcsfogalom átalakítja (s talán le is egyszerűsíti) az amúgy meglehetősen bonyolult kötődés

elméletet.7 [106]

Javor arra is rámutatott, hogy a jelenség egy másik aspektusát leírta már Ferenczi Sándor is, akinek tudományos

jelentőségét ma már a pszichoanalízis keretein túl is egyre inkább felismerik: „A megrázkódtatás után meglepő

módon, mintegy varázsütésre, új képességek bontakoznak ki. […] A legnagyobb nyomorúság, különösképpen a

halálfélelem, úgy látszik, hogy rendelkezik olyan hatalommal, hogy a még meg nem szállt, a megérésre nagy

nyugalommal váró rejtett diszpozíciókat hirtelen felébresszen és működésbe hozzon. […] A számunkra

közismert regresszióval ellentétben nyugodtan beszélhetünk traumatikus (kóros) progresszióról vagy kora-

érettségről.”8 [106] (Kiemelés - B. V.)

Az utóbbi években a reziliencia fogalmát egyre gyakrabban használják a lélektan egyéb olyan területein is, ahol

a fejlődést az egész további életre kiható meghatározó események osztják különböző stádiumokra, „kötelező

drámákra”.9 [106]

A reziliencia komplex jelenség a személyiség-lélektanban is, éppen ezért nem könnyű jól definiálni. Eleinte

csak a szélsőségesen rossz helyzetek áldozataiban megmutatkozó meglepő megbirkózó-, öngyógyító képességet

értették rajta.

Az Ohio State University Bulletinjében összegyűjtötték össze a lelki reziliencia jelenségét kutatók

meghatározásait:10 [106]

1984-ben Garmezy, Masten és Tellegen úgy határozta meg a rezilienciát, mint „a gyermek kompetencia-

megnyilvánulást az őt érő stressz-teli események ellenében”.

1985-ben Rutter szerint a reziliencia egy bizonyos stresszel való szembeszegülés, mely lehetővé teszi az

önbizalom és a társadalmi kompetencia növekedését.

1994-ben Masten meghatározása így szólt: „A reziliencia az egyénben a kockázat és megpróbáltatások dacára

való sikeres alkalmazkodásra utal... A reziliencia egy mintát, sémát jelent, mely a fejlődési kockázattal, az akut

stresszkeltőkkel vagy krónikus viszontagságokkal szembeni sikeres adaptációval jellemezhető.”

Gordon 1995-ös definíciója szerint „a reziliencia a viszontagságos körülményekkel szemben megnyilvánuló

képesség a boldogulásra, az érlelődésre s a kompetencia növelésére. Ezek a körülmények lehetnek biológiai

rendellenességek vagy környezeti akadályok. A viszontagságos körülmények továbbá lehetnek krónikusak és

sűrűk vagy súlyos, nem gyakori válságok. Ahhoz, hogy az egyén boldoguljon, gyarapodjon, érlelődjön,

kompetenciáját növelje, mozgósítania kell mindenerőforrását, legyen az biológiai, pszichológiai vagy

környezeti.”

A különösen reziliens személyiség átlagon felül hajlamos egy helyzetnek, eseménynek a jövendőre nézve

aluldeterminált voltát felismerni, a helyzetet újraértelmezni és a szükségből erényt kovácsolva a váratlan

lehetőségeket megpillantani. Az újraértelmezés nem feltétlenül tudatos, sokkal inkább a Polányi által leírt

Gestalt-típusú váltás, amikor a figyelem fókusza a helyzet megoldásának keresése során spontán átkerül az

BV_6

BV_7

BV_8

BV_9

BV_10






addig járulékos elemek valamilyen csoportjára, s ezzel egy teljesen új perspektíva - a helyzetből való kiút -

jelenik meg.

A fenti meghatározások többsége első látásra jól beleillik bármely individuálpszichológiai elméletbe. Ez

azonban nincs így, mert súlyos anomáliát jelent egy csakis intrapszichésen értelmezett reziliens reakció

kiszámíthatatlan volta, különösen azokban az elméletekben, ahol a magyarázatokat egyetlen tényezőre szokás

redukálni (például a „felelős” génekre vagy a szociális körülményekre).

Az ökológiai szemléletű megközelítésben (ezt már Gordon definíciójában megfigyelhetjük) a személyiség

rezilienciája nem csak magából a egyénből fakad. Olyan viszonyfogalom, amelyben az örökölt biológiai és

pszichológiai adottságok és a - nem kontingens - környezeti tényezők (családszerkezet, anyanyelv, szociális,

kulturális meghatározottságok, környezeti feltételek) együttese váltja ki az adaptív reakciót, és határozza meg

reziliencia mindenkori mértékét, vagyis a „kötelező drámákkal” való megbirkózás sikerességét.

Egy ilyen megközelítésben az illető személyt csak környezetével együtt lehet leírni, és nem létezik két egyforma

eset. A „kiszámíthatatlanság” éppen azt jelenti, hogy egy olyan rendszer eseményeiről van szó, melynek az

összes feltétele egymáshoz képest és együtt a tágabb környezeti feltételekhez képest változhat, így a várható

reakció - legalább a megfigyelő szempontjából - aluldeterminált. Javor szerint „a reziliencia legszélesebb

értelemben olyan gyűjtőnév, melybe mindazon erőforrások, erények és ravaszságok beletartoznak, melyekre

támaszkodva a halandó ember belekapaszkodik az életbe, elviseli a számtalan kötelező és egyéni traumát, újra

meg újra visszakapaszkodik; szinte legyőzi a múló időt”.11 [106]

3. A családi reziliencia

A reziliencia mint „a család megbirkózási képessége” (nemcsak szélsőséges helyzetekkel) már régen helyet

kapott az ökologizáló, rendszer-szemléletű családterápiás elméletben és gyakorlatban. Diagnosztikus

kategóriaként alkalmazzák a mikrorendszer síkján.12 [106]

Ez a széles spektrumú, társas megközelítésű terápiás forma, kialakulása, vagyis az ötvenes évek óta létharcot

folytat individualista (intrapszichikus) riválisaival. A családterápiás megközelítés ugyanis bizonyos

pszichoszomatikus betegségek kialakulását és fennmaradását már nem pusztán az egyes egyén intrapszichikus

eseményének tekintik, hanem a családi környezettel való egyensúly fenntartásának bizonyos eszközeként. A

családterápiás szemlélet (Böszörményi-Nagy Iván, Virginia Satir) részben a rendszer-elméletből (Luwig von

Bertalanffy), részben a mélylélektan társas megközelítésű irányzatából (René Spitz, Erik Erikson) fejlődött ki. A

családterápiás szemlélet, amely kezdettől fogva rendszerszempontú volt, a hetvenes évektől kiegészült az

ökológiai szemlélettel:13 [106] individuum és család egy közösen fejlődő, koindividuációs ökoszisztémába

szerveződik. Egy családi rendszert mint ökoszisztémát olyan episztemológiai fogalmakkal lehet leírni, mint a

cirkuláris (kölcsönhatásos) okság, a „nonszummativitás” (vagyis az egész családi rendszer mindig több és más,

mint tagjainak összessége), az ekvifinalitás (vagyis ugyanazt a végeredményt különböző folyamatok is

létrehozhatják, illetve azonos folyamatok különböző egységekre különböző kimenetelű hatással lehetnek), vagy

a morfogenezis (vagyis a külső és belső hatások nyomán a családi életciklus során a család a szerkezetében is

változik, új normákat és szabályokat teremt annak érdekében, hogy létrejöjjön egy új egyensúlyi állapot).14 [106]

Ez utóbbi jellemző, a család morfogenezisre való képességének mértéke a családi reziliencia.

A alapegység, amelyre a terápia irányul, többnyire nem az individuum, hanem a család. „Egy családtag tünetei a

családi hálózat együttes zavarának sokrétű kifejeződései. …A »betegnek« a családterápiás szemléletben új

jelentése van, ő már nem a leggyengébb, hanem egyben a legerősebb is… A [beteg] gyermek megpróbálja a

családi egyensúlyt megtartani, sőt megváltoztatni… A családterápiában nincs már olyan, hogy a »paciens - és a

többiek az egészségesek«. Mi inkább a beteg családi kapcsolatok tünethordozójáról, a kijelölt vagy »index«-

paciensről beszélünk.”15 [106]

4. Episztemológiai következtetések

Sokszor elhangzik az ellenvetés egy-egy új avagy felelevenített divatos fogalom kapcsán - főleg, ha az különféle

területeken ígérkezik hasznosnak - hogy alkalmazói túl sokat markolnak, de keveset vagy éppenséggel semmit

sem fognak. Úgy gondolom, hogy árnyaltabb fogalmazás szükséges. Kategóriáink valóban agyoncsépelhetők és

lejárathatók. Ám előfordulhat az az eset - és meggyőződésem, hogy a reziliencia fogalmára ez bizonyul majd

érvényesnek -, amikor az új (szerencsés) módon használni kezdett megnevezéssel olyan régi, mindenki által

hallgatólagosan elég jól ismert jelenséget vagy egymástól - a korábbi taxonómiák alapján - távol esőnek ítélt

BV_11

BV_12

BV_13

BV_14

BV_15






jelenségek közös lényegi vonásait képes megragadni, ahogyan erre korábban nem volt lehetőség. Hogy

különböző reaktív adaptációs rendszerek (legyenek azok ökoszisztémák, személyek, családi közösségek, vagy

éppen tudományos meggyőződések egy adott rendszere stb.) eltérően reagálnak ugyanarra a hatásra

(diszturbancia, trauma, anomáliák, politikai hatalmi beavatkozás stb.), ezt régóta és sokszor megfigyelték a

különböző tudományágak élesebb szemű művelői. A jelenséget azonban általában csak mint paradoxont írták le.

A reziliencia egy reaktív rendszer mérhető tulajdonsága. Segítségével észrevehetővé, sőt mérhetővé vált a

többé-kevésbé autonóm rendszereknek egy olyan sajátossága, amelyről egy mechanikus, monokauzális leírás

nem képes számot adni. A vizsgálódás „tárgya” ugyanis „meglepő”, „kiszámíthatatlan”, nem úgy reagál a

környezeti kisebb-nagyobb sokkhatásra, mint ahogyan az a korábbiak illetve hasonló helyzetek ismeretében

elvárható lett volna. Ezt a „váratlanságot”, „kiszámíthatatlanságot” korábban a természet (isten)

kifürkészhetetlen bonyolultságai közé sorolták, és nem tartották tudományosan magyarázhatónak. Azok az éles

szemű kutatók, akik egyáltalán elgondolkodtak egyes kirívóan váratlan esetekről, azokat jobbára „meglepő

paradoxonként”, esetleg „kóros jelenségként” (Ferenczi, Bowlby) jellemezték, s további kutatásoktól várták az

értelmezést.

A reziliencia fogalom e rövid és teljességre igényt nem tartó bemutatása is azt a lényeges tendenciát jelzi, hogy

fontos tudományterületeken viszonylag rövid idő alatt figyelemreméltó fogalom-átrendeződés zajlott le, illetve

zajlik: a hagyományosan „atomisztikus” kategóriákat „dinamikus”, „relacionalizált”, „szisztematizált”,

kontextualizált, „ökologizált” alternatívájukra cserélik fel. Ilyen új, relációs fogalmak jelentek meg és terjednek

járványszerűen a legkülönbözőbb tudományokban. Ezekben az új típusú, gyakran eleinte még homályos

tartalmú fogalmakban, láttuk, nem lehet, vagy nem érdemes élesen meghúzni az olyan korábban szentnek

tekintett határokat, mint például a rendszert a környezetétől, a külsőt a belső hatástól vagy az élőt az élettelen

szerveződéstől elválasztó határ. Ezek a változások többnyire spontánok, episztemológiai jelentőségüket ritkán

ismerik fel. Az episztemológusok a saját küzdelmeikkel vannak elfoglalva, és nem fordítanak kellő figyelmet,

sőt gyakran tudomást sem vesznek ezekről a fejleményekről. Holott ilyen típusú változások metaszinten is

közelednek: a tudományos problémák „ökologizálódása”, azaz egyfajta holisztikus, relacionalista, röviden

ökológiai szemlélet térnyerése (újjászületése) immár a tudományfilozófia metodológiai szintjén is jelentkezik,16

[106] s ez az episztemológia új (ökológiai) fordulatának lehetőségét hozza magával.

A tudományfilozófia tudásszociológiai szemléletű szakirodalmában - mindenekelőtt Mary Hesse tipológiáját

elfogadva - ma lényegében egyetértés alakult ki abban a tekintetben, hogy az episztemológiai törekvések

mindegyike két fő típus valamelyikébe: vagy az úgynevezett naturalista (naturalizáló), vagy az úgynevezett

szocializáló (szociologizáló) irányzatok körébe sorolhatók.

Úgy gondolom, hogy az itt vázlatosan bemutatott reziliencia-jelenség, amely több tudomány kutatási tárgya

manapság, nem meríthető ki sem egy naturalizált sem pedig egy szociologizáló ismeretelmélet alapján.

Természetesen vannak olyan vonásai, amelyeket leírhatunk naturalizáló terminusokban, és vannak, melyeket a

tudásszociológia tud feltárni. De bármelyik megközelítéssel próbálkoznánk, nagyon lényeges aspektusokat

veszítenénk. Kísérletezhetünk a kétféle episztemológiai beállítódás valamiféle összehangolt

munkamegosztásával. Úgy gondolom, hogy egy ilyen vállalkozás - egyebek között a naturalizmus

„gyógyíthatatlan metodológiai individualizmusa” (M. Hesse) miatt, de nem csak amiatt - reménytelen. Egy

konszubsztanciális fogalom, mint amilyen a reziliencia, olyan jelenséget takar, amit csak egy erre alkalmas új

episztemológia segítségével lehet megragadni.

Röviden fogalmazva: az episztemológia naturalizálása majd szociologizálása után érik egy újabb fordulat:

szükség van az episztemológia - mondjuk így - ökologizálására: egy olyan szemléleti fordulatra, amelynek

nyomán az episztemológia képes megjeleníteni és mintegy szinkronizálni mindazt a szemléleti változást, amely

az utóbbi negyed században különböző, egymástól távol eső tudományokban kiérlelődött.

5. Jegyzetek

*n Fehér Mártának sok szeretettel.

1n Ricoeur 2001, 7.

2n A „holon” Arthur Koestler javaslata, az „ökotóp”, „ökotóp mező” Juhász-Nagy Pálé.

3n Az alapegységek megválasztásában mutatkozó lényegi eltérésekre és e különbségek történeti okaira Kurt Jax

hívta fel a figyelmet: Jax 1998.






4n Holling 1998.

5n Juhász-Nagy 1984, 165. Érdekes, hogy JNP, aki kezdettől ismerte az ökológiai „rezilienciát”, s azt a jövendő

szukcessziókutatások ígéretes kulcsfogalmának tartotta, még többet várt az utóbbi fogalomtól, ahol a

„szukcesszió” az a folyamat, melyben a társulások egymásra következnek, mintegy felváltják, behelyettesítik

egymást. (Juhász-Nagy 1984, 102.) Mára úgy tűnik, hogy a rezilienciakutatás, mely az ökotópot érő külső és

belső, túl kicsi és túl nagy hatást, spontán természeti átalakulást és drasztikus mesterséges beavatkozást egyaránt

képes tekintetbe venni és modellezni, jelentőségében felülmúlja a minden „externális” tényezőktől mentesíteni

próbált szukcesszióvizsgálatokét.

6n Javor 2001, 6. Javor egyébként így közelíti meg a reziliencia fogalmát: „A reziliencia a fizikában az egyes

fémek ellenállóképességét fejezi ki sokkhatással szembeni mértéke kg/cm2 egységben számítva. A

haditengerészet szaknyelvében a tengeralattjáróknak az erős és állandó hullámmozgással szemben kifejtett

ellenállóképességére vonatkozik. A reziliencia tehát olyan rugalmas (képlékeny) ellenállóképesség, amely a

tárgy kohézióját a végsőkig fenntartja, a tárgyat a töréstől megóvja. »Rugalmas ellenállóképesség« - ez lehetne a

szó legadekvátabb fordítása. A szó gyökere a latin »salire« (ugrani) ige: »re-salire«, annyi, mint hátraugrani,

hátrahőkölni, sőt, előre-hátra feszülni - oldódni, de nem eltörni. Abban a pillanatban, hogy törés áll be,

megszűnik a reziliencia...”

7n Fonagy et al. 1994.

8n Lásd Ferenczi 1971. Idézi Javor 2001, 11.

9n Javor 2001, 8.

10n Fostering Resilience in Children - Ohio Univ. Bulletin 875-99

11n Javor 2001, 9.

12n Schlippe 1996.

13n Rendszerszemlélet és ökológiai szemlélet nem azonos. „Analóg módon, rendszerszemléletű perspektívában a

terápiás diagnózisokra és intervenciókra is felvethetjük az ökológiai érvényesség kérdését. Ennek megfelelően

ökológiailag érvényesnek az olyan diagnózist tartjuk, amely a rendszerjellegű szervezet lehető legtöbb releváns

síkját figyelembe veszi, valamint az olyan intervenciót, amelynek hatása több releváns síkon is felmérhető.”

Schlippe 1996, 254. Vö. Jax 1998, 125-6.

14n Vö. Buda 1989, 34. Buda Béla N. Walsh alapján még további három jellemzőt ismertet. Ezek:

kommunikáció (mindenviselkedésmód kommunikáció, melynek a tartalom közvetítésén kívül viszonyszabályzó

funkciója is van, a családi (rejtett) szabályok, valamint normák homeosztázisa (ezek adják a családi rendszer

állandóságát).

15n Massing 1996, 232.

16n Erre a szintkülönbségre Fehér Márta mutatott rá.

6. Irodalom

Buda B. 1989. A pár- és családterápia néhány szemléleti és gyakorlati alapkérdése. In Füredi J. (szerk.):

Családterápiák. Budapest, Akadémiai.

Böszörményi Nagy I. 1989. A családterápia fejlődésének áttekintése. In Füredi J. (szerk.): Családterápiák.

Budapest, Akadémiai.

Changeux, J-P. - Ricoeur, P. 2001. A természet és a szabályok. Budapest, Osiris.

Fehér M. 1985. Naturalizált versus szocializált episztemológia - a tudományos metodológiák szociológiai

értelmezéséről. In Filozófiai Figyelő, 9-22. p.

Ferenczi S. (1971). Nyelvzavar felnőttek és gyerekek között. In A pszichoanalízis és modern irányzatai.

Budapest, Gondolat.






Fonagy, P. - Steele, M. - Steele, H. - Higgitt, A., - Target, M. 1994. The theory and practice of resilience.

Journal of Child Psychology and Psychiatry and Allied Disciplines, vol. 35, 231-257. p.

Hesse, M. 1985. Az episztemológia szocializálása In Filozófiai Figyelő, 23-38. p.

Holling, C. S. 1998. Two cultures of ecology. Conservation Ecology. In http://www.consecol.org/vol2/iss2/art4

Jax, K. 1998. Holocoen and Ecosystem - On the Origin and Historical Consequence of Two Concepts. Journal

of the History of Biology, vol. 31, 113-142. p.

Javor, L. 2001. Reziliencia. A Lost Childhood c. konferencián (Budapest) - tartott előadás kézirata.

Juhász-Nagy P. 1984. Beszélgetések az ökológiáról. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó.

Massing, A. 1996. A gyermek az analitikus családterápiában. In Petzold, H. - Ramin, G. (szerk.):

Gyermekpszichoterápia. Budapest, Osiris.

Masten, A. S. 1994. Resilience in individual development: Successful adaptation despite risk and adversity. In

Wang, M. C. - Gordon, G. W. (eds.): Educational resilience in inner-city America. Hillsdale, New Jersey,

Lawrence Erlbaum Associates, Inc.

Polányi M. 1952. The Stability of Beliefs. British Journal for the Philosophy of Science, vol. 3, 217-232. p.

Schlippe, A. V. 1996. A gyermek strukturális és fejlődésorientált családterápiája. In Petzold, H. - Ramin, G.

(szerk.): Gyermek-pszichoterápia. Budapest, Osiris.

http://www.consecol.org/vol2/iss2/art4


III. rész - Történet


Tartalom

11. Benedek András: Válasz Zénónnak? ........................................................................................ 110 1. Bevezetés1 ........................................................................................................................ 110 2. Paradoxonok és „ellenvetések” ......................................................................................... 111 3. Nem-sztenderd számok és a paradoxonok ........................................................................ 112 4. Az érvek felépítése ............................................................................................................ 113 5. Az episztemológiai elvek és a mozgás leírása ................................................................... 115 6. Klasszikus kinematika és az egyszerű matematikai mozgáselmélet ................................. 116 7. Jegyzetek ........................................................................................................................... 120 8. Irodalom ............................................................................................................................ 121

12. Ropolyi László: Az egyenlőség eszméje Newton harmadik törvényében ................................ 123 1. Newton harmadik mozgástörvényének előtörténete ......................................................... 124 2. A harmadik törvény Newton munkáiban .......................................................................... 125 3. A dinamikai elméletek társadalomtörténetéről .................................................................. 127 4. Newton harmadik törvényének ideológiai jelentősége ...................................................... 129 5. Jegyzetek ........................................................................................................................... 130 6. Irodalom ............................................................................................................................ 132

13. Forrai Gábor: Locke, a mechanika és Isten* ............................................................................ 135 1. I. ........................................................................................................................................ 135 2. II. ....................................................................................................................................... 136 3. III. ...................................................................................................................................... 137 4. IV. ..................................................................................................................................... 139 5. V. ....................................................................................................................................... 141 6. Jegyzetek ........................................................................................................................... 142 7. Irodalom ............................................................................................................................ 144

14. Ludassy Mária: Magánhangzók és matematika (Rousseau és Condorcet történelemfilozófiája

nyelvelméletük tükrében) ................................................................................................................ 146 1. Jegyzetek ........................................................................................................................... 155 2. Irodalom ............................................................................................................................ 157

15. Tanács János: Egyedül nem megy?!* (Az euklideszi ötödik posztulátum direkt bizonyításainak

rehabilitációja - egy kollektív episztemológia szemszögéből) ....................................................... 158 1. Bevezetés .......................................................................................................................... 158 2. A direkt bizonyítások és előfeltevéseik ............................................................................. 159 3. Kinek a hibája? A hiba a direkt bizonyítás létrejöttében van? .......................................... 162 4. Bizonyítás az örökkévalóságnak? ..................................................................................... 164 5. Beszélni vagy beszélgetni? ............................................................................................... 166 6. Individualizmus és kollektivizmus a matematikai elméletek elfogadásában .................... 168 7. Individuális és kollektív elemek a direkt bizonyítások sorozataiban ................................ 169 8. A direkt bizonyítások sorozata az episztemológiai és metodológiai kollektivizmus szemszögéből

171 9. A direkt bizonyítások értéke a Bolyaiaknál ...................................................................... 172 10. Az ötödik posztulátum direkt bizonyítási kísérlete Bolyai Jánosnál ............................... 173 11. Az ÖP direkt bizonyításainak azonnali, kollektív falszifikációja .................................... 174 12. Összegzés ........................................................................................................................ 177 13. Jegyzetek ......................................................................................................................... 177 14. Irodalom .......................................................................................................................... 180

16. Zemplén Gábor: Megroppant szivárvány? ................................................................................ 182 1. I. ........................................................................................................................................ 182 2. II. ....................................................................................................................................... 182 3. III. ...................................................................................................................................... 183 4. IV. ..................................................................................................................................... 185 5. V. ....................................................................................................................................... 190 6. Jegyzetek ........................................................................................................................... 191 7. Irodalom ............................................................................................................................ 194


11. fejezet - Benedek András: Válasz Zénónnak?

1. Bevezetés1 [120]

Amióta megszületett az „infinitezimális analízis”, azaz a valós számok nem-sztenderd modelljeinek logikailag

megalapozott elmélete, azóta e modelleket formális eszközként egyaránt használják történeti érvek

újraértékelésére, és annak a „sztenderd” matematikának a gazdagítására, mely maga is az „infinitezimálisok” és

a „végtelenül nagy számok” és „számosságok” melletti és elleni érvek befolyása alatt fejlődött ki.

A tárgyról született első bemutató monográfia, a Non-Standard Analysis utolsó fejezetében maga Abraham

Robinson körvonalazta az elmélete által sugallt lehetséges alkalmazásokat, méghozzá mindkét irányban.2 [120] A

nem-sztenderd analízist ma már széles körben használják fizikai jelenségek leírására a matematikai fizikában, a

Brown-mozgás sztochasztikus elemzéseitől a polimerek modellezésén keresztül a kvantumtérelmélet

mértéktereinek jellemzéséig. Egyre több fizikus hallgató tanulja a magasabb analízist nem-sztenderd fogalmi

keretben, és nem csak a didaktikai kísérlet céljából. Ez ugyanis egyrészt új, érdekes kutatási területekkel teremt

közvetlen kapcsolatot, másrészt elegáns bevezetést kínál a metrikus és algebrai topológiába azáltal, hogy olyan

infinitezimális transzformációkat használ, melyek alkalmasak arra, hogy a fizikai elméletnek megfelelő

sokaságokon reprezentálják a fizikus által használt vektortereket és operációkat. A nem sztenderd analízis

anélkül legitimálja a fizikusok által az analitikus függvények deriváláskor és integrálásakor alkalmazott,

gyakran hanyag „dx, ?x” manipulációkat, hogy további érveket igényelne a mérések közelítőleges

természetének és a vizsgált változások folytonosságának tekintetében, ugyanakkor pontos definíciót ad az

„infinitezimálisokra” és a „végtelenül nagy számokra” - a 17. és 18. század infinitezimális analízisének „hamis

isteneire”3 [121] - egy kibővített, számszerű entitásokban gazdag matematikai logikai univerzumban. E fogalmak

felelevenítése a „szigorú matematikai nyelvezetben” ahhoz vezet, hogy a klasszikus analízis ismerős fogalmai és

módszerei új életre kelnek a nem sztenderd modellek logikailag megalapozott birodalmában, és ez jelentős

hatással van mind a történetírásra, mind a klasszikus matematika „sztenderd” megalapozási kérdéseire. E

változás Dauben megfogalmazásával élve mindazonáltal meglehetősen Janus-arcú, hiszen:

„Ha történeti szempontból nézzük, az infinitezimálisok és a végtelenek kettős fogalma mindig

is a matematika alapjainak és válságainak középpontjában állt, az első »megalapozási

válságtól« kezdve, amelyet egyesek, legalábbis, az irracionális számoknak (pontosabban

szólva: az összemérhetetlen nagyságok) a preszókratikus püthagóreusok általi felfedezésével

azonosítanak, egészen azokig a vitákig, melyek ma is folynak az intuícionisták és a

formalisták - egyfelől Kronecker és Brouwer, másfelől Cantor és Hilbert követői - között.”4

[121]

A végtelennel és a „végtelen kicsivel” kapcsolatos paradoxonok, melyek sorozatának Zénón ismert paradoxonjai

kínálnak, ha mást nem, kezdőszeletet, ahhoz az egyre erősebb - és a 19. század közepén, Weierstrass aritmetizált

analízisének születésével csúcspontra érkező - gyanúhoz vezettek, hogy ezek a fogalmak maguk

„ellentmondásosak”. Mire az „ellentmondásosság” fogalma tisztázódott logikailag, és a végtelen nagyságokkal

és a végtelen kicsiny „mennyiségekkel” kapcsolatos „önellentmondás” természete vizsgálódás tárgyává

válhatott a „szigorú megalapozásra” vonatkozó elképzelésünk radikálisan átalakult, újrarendezve a matematika

alapjaival kapcsolatos episztemológiai álláspontok demarkációs vonalait.

Az infinitezimálisok rehabilitációjának alapul szolgáló modellelméleti technikák szorosan kapcsolódnak

azokhoz a logikai fejleményekhez, amelyek megváltoztatták a matematikai igazsággal és a matematikai

univerzummal kapcsolatos elképzeléseinket. Ezek közé tartoznak azok a módszerek, melyek a valós analízis

szándékolt (klasszikus) modelljének kiterjesztésére irányulnak, vagy azok, amelyek a matematika nyelvét

modellelméleti alapon relativizálják annak halmazelméleti univerzumához. Az eredményül kapott matematikai

logikai modellekben a végtelenek és az infinitezimálisok „jól viselkedő”, számszerű entitásokká válnak, és

segítségükkel olyan fizikai folyamatokat és entitásokat jellemezhetünk mennyiségként, melyek közül némelyik

létezésének a görög Zénón megkérdőjelezte az ésszerűségét, kétségbe vonva a változás, mozgás, és a határtalan

sokaság valós, vagy fogalmi létezését.

W. I. McLaughlin és S. Miller (MaM) egy nemrég megjelent cikkükben „megdöbbentő episztemológiai

konzekvenciákat” vonnak le a nem-sztenderd analízis, ún., „belső halmazelméleti” felépítéséből, és e

konzekvenciák episztemikus hatékonyságát azzal kívánják, alátámasztani, hogy megmutatják, hogy

BA_1

BA_2

BA_3

Benedek András: Válasz Zénónnak?


segítségükkel „több mint két évezrednyi erőfeszítés után sikerül választ adni Zénón mozgás ellen irányuló

érveire”.5 [121] Kifejtett episztemológiai elveiket egy az E. Nelson-féle „belső (internális) halmazelméletre6 [121]

alapozott, korlátozott nem-sztenderd kinematikára alapozzák, hogy elkerüljék a szokásos valós analízisre épített

„egyszerű matematikai mozgáselmélet” hagyományos problémáit, amely szerintük „nem kielégítő”, minthogy

„nem ad választ Zénón ellenvetéseire”.7 [121]

Jelen írásban ezt a figyelemreméltó episztemológiai eredményt teszem elemzés tárgyává, különös tekintettel a

szerzők állította ismeretelméleti összefüggésre a nem-sztenderd kinematika és Zénón „Dichotómia”, illetve

„Nyíl” néven futó apóriái között, s ezért újfent megvizsgálom az MaM által felvetett, a mozgás matematikai

leírásával kapcsolatos problémákat.

Azt próbálom megmutatni, hogy bár MaM episztemológiai konstrukciójában a mozgás nem-sztenderd

kinematikai leírása egy olyan, a nelsoni belső halmazelmélet által szabályozott nyelven fogalmazódik meg,

amelyben egy mozgó tárgy trajektóriájának megfigyelhető, detektálható pontjai (csak) „végesnek”

nyilváníthatók, ez a tény semmilyen ésszerű értelemben nem ad választ a Zénón által felvetett problémára.

Kimutatom, hogy a bevezetett elvek episztemológiailag irrelevánsak a Zénón-paradoxonok szempontjából, és

hogy „a nem-sztenderd analízis episztemológiai használata” inkább elrejti a paradoxonok által felvetett, a

mozgás matematikai leírására vonatkozó problémákat, semmint hogy megoldaná őket. Javaslatom szerint el kell

választanunk az episztemológiai elveket a kinematikai modelltől, és csak így tudjuk hasznosítani a belső

halmazelmélet előnyeit a Zénón-paradoxonok elemzésekor.

A Zénón-paradoxonok kapcsán felvetődő episztemológiai és történeti kérdéseket MaM nézeteihez képest

meglehetősen eltérően értelmezem, ám azt remélem, hogy ez a különbség nem befolyásolja az alábbi elemzés

érvényességét. Mivel MaM nem azonosítja az általa megoldandó episztemológiai problémát, és mivel nem veti

fel azt a kérdést, hogy a Zénón-paradoxonok milyen történeti szerepet játszottak a mozgás matematikai

leírásának fejlődésében, álláspontunk különbségének tárgyalása túlságosan sok interpretációval lenne terhes, és

csak közvetett megfontolásokra alapozhatnám. Annak megmutatása érdekében azonban, hogy nem rejtegetek

semmit a tarsolyomban, az elején fel kell tárnom kiinduló álláspontomat, hogy láthatóvá váljon, hol kezdődik a

Zénón-paradoxonok „megválaszolásával” kapcsolatos törekvésünk divergenciája. Minthogy saját álláspontomat

az azt követő kritikai megjegyzésektől függetlenül ismertetem, akik csak az érvek iránt érdeklődnek, nyugodtan

átugorhatják a következő szakaszt.

2. Paradoxonok és „ellenvetések”

Kiinduló álláspontom lényege abban foglalható össze, hogy a Zénón-paradoxonokat én paradoxonoknak

tekintem és mind történeti, mind logikai értelemben, paradoxonként kívánom rekonstruálni. Gondosan megírt

cikkükben MaM szándékosan kerüli a széles körben elfogadott „paradoxon” kifejezést, csakúgy, mint a Zénón-

kommentátorok többsége által használt apória terminust, és erre valószínűleg megvan a saját (jó) okuk. Ám a

paradoxonok nemcsak nyelvi, hanem filozófiai értelemben is más kategóriába tartoznak, mint az - MaM által

helyettük használt - „ellenvetések”, mely utóbbiak egy adott érvre támaszkodnak, és ha nincs minek ellene vetni

őket, nem állnak meg a lábukon. A paradoxonok ellenben, mint önkifejező és önmagukba záródó érvelések,

megállnak magukban is, és intuíciónkat illető reflexív megközelítést ösztönöznek és serkentenek. Természetesen

sok különböző típusú paradoxonok létezik, de közös vonásuk éppen az, az eredendően reflexív attitűd, melyet az

intuíció belsőleg ellentmondásos természetének kinyilvánításával ránk kényszerítenek.

A paradoxonokat ezért fontos megkülönböztetnünk a hibás érvelésektől és a sokatmondó ellenvetésektől. Az

érvelési hibák, mint következtetések, olyan igaz vagy hamis konklúzióhoz vezető érvek, melyek valamilyen

okoskodás mentén jutnak az eredményhez, ám maga az okoskodás, a gondolatmenet (az eredménytől

függetlenül) csak látszólag helyes, nem pedig valójában. Az ellenvetések sikeres vagy sikertelen cáfolatok, s -

amennyiben gondolatmeneteket cáfolnak - gyakran nincs is szándékolt igazságtartalmuk, önmagukban nem

állítanak semmit. A paradoxon viszont mindenek előtt egy lényegében helyes érvelés, melynek bár - épp ezért

nehezen felfedezhető - implicit premisszái vannak, mégis adott formájában olyan ellentmondást tár fel, amely

kétségessé teszi intuíciónk és explicit előfeltevéseink koherenciáját. Így kimondatlanul is intuitív

(elő)feltevéseinkről állít valamit, és mint ilyet nem cáfolnunk kell, hanem megértenünk. Miután megértettük,

általában igaz, bár többnyire meglepő tételekké, vagy axiómákká alakíthatjuk át, melyek kifejezik és pontosítják

a rejtett premisszákat. Ám az érv ellentmondásos természete folytán időbe telik, míg saját jogú állításként

megfogalmazzuk a háttérben meghúzódó feltevéseket, függetlenül azoktól a tudatosan provokatív

következményeiktől, melyek dacolnak a - pusztán tényszerű, vagy logikailag félrevezető - cáfolatokkal.

BA_5

BA_6

BA_7



Ebben az értelemben Zénón érvei óriási heurisztikus értékkel bíró paradoxonok. Legalábbis annak bizonyultak:

ma már igen sokat tudunk premisszáikról és következményeikről. Rejtett állításaikat mára független

halmazelméleti axiómák, valamint a (sztenderd vagy nem-sztenderd) valós analízis modelljeinek jól

meghatározott tulajdonságai fejezik ki. (Ezek némelyike, mint például a transzfinit indukció sémája, olyan

nézeteket fogalmaz meg, melyeket meglehet, hogy Zénón kontraintuitívnek találna és visszautasítana annak a

történeti távlatnak a hiányában, melyben tisztázni sikerült következményeiket.8 [121])

Ha a paradoxonokat axiómákká alakítottuk át, többé már nem lehet őket cáfolni, megoldani vagy megkerülni,

hanem csak elfogadni vagy elvetni.9 [121] Hasonlóképpen, a paradoxonokhoz kapcsolódó elméletek modelljei

csak aszerint értékelhetők, hogy vajon történetileg szándékolt (vagy másképpen, pl. komputációs szempontból

hasznos) modellek-e, ám ez csak azután lehetséges, ha a paradoxont már racionálisan rekonstruáltuk és a

kérdéses elméletekhez fűződő viszonyát meghatároztuk. Az ilyen elméletek megalkotásán keresztül viszont egy

határozott értelemben „választ” adhatunk a paradoxonokra, és ez látszólag terminológiai egyetértést eredményez

MaM szóhasználata, melyet az „ellenvetés” terminus érdekében mozgósítanak, és az enyém között. Le kell

szögeznem azonban egy fontos megszorítást: hitem szerint a paradoxonokra csak akkor és annyiban adhatunk

választ, amennyiben válaszaink az axiomatikus döntésekkel kapcsolatos kérdésekként fogalmazódnak meg. E

meggyőződésem alapján íme fő ellenvetésem MaM ismeretelméleti eredményével szemben: Zénón problémáira

adott válaszuk inkább összezavarja, mint tisztázza az axiomatikus kérdéseket és döntéseket.

3. Nem-sztenderd számok és a paradoxonok

MaM nem tárgyalja Zénónnak a „sok”-kal, a sokasággal, szemben felhozott érveit, mondván, hogy céljaik

szempontjából ezek „érdektelenek”,10 [121] bár Zénón azon érvei, hogy „dolgok bármely sokaságának határozott

számú dologból kell állnia, tehát szám szerint végesnek kell lennie”11 [121] nyilván segítséget nyújthatnának egy

megfigyelés-finitista mozgáselmélet kidolgozásában, még ha az nem is történeti jellegű. Persze ha úgy vesszük

Zénón érveit, hogy azok „Az Egy” parmenidészi elméletét védik a metafizikai végtelen elvetése által, akkor

kivesszük a „mozgással szembeni ellenvetés” terminusnak és a megfigyelésre kihegyezett episztemológiai

értelmezésének a méregfogát. MaM cikkének rezüméje szerint „Zénón mozgással szembeni ellenvetéseit a nem-

sztenderd analízis egy verziójának, a belső halmazelméletnek a felhasználásával válaszoljuk meg, melyet

empirikus kontextusban interpretálunk” (kiemelés - B. A.), de nem könnyű rájönni, hogy pontosan mik is az

ellenvetések egy empirikus kontextusban. Mivel nehéz olyan kommentátorokat találni, akik olyan

episztemológiai problémaként értették a Zénón-paradoxonokat, melyet empirikus kontextusban kell

megválaszolni, a paradoxonok ilyen értelmű rekonstrukciója számot tarthat az olvasó érdeklődésre. Ha az

„ellenvetések” a végtelennel szembeni érvek, ahogy azt MaM cikkének 2. szakaszában tálalja, akkor hogyan

lehetnek ezek ellenvetések az empirikus jelenséggel (megfigyelési tapasztalat), és nem pedig a (folytonos)

változás vagy mozgás valós és fogalmi létezésével szemben, amikor maguk az ellenvetések világosan

előfeltételezik e tapasztalat tényét? Egy szövegszerűen megalapozatlan legenda szerint a cinikus Diogenész,

miközben egy hosszas szofizmát fejtett ki Zénón érveivel szemben, kifejezően járkálni kezdett fel s alá, ám azt a

tanítványt, aki a zénóni érvre adott eme „válasz” miatt egyetértő nevetésben tört ki, pofonnal jutalmazta.

Ám a belső halmazelmélet „interpretációja” az „empirikus kontextusban” szintén nem mentes a problémáktól.

Mint alaposabb olvasásra kiderül, nem világos, mit ért MaM az „interpretáció' terminus alatt. Világos, hogy a

fogalmat nem hermeneutikai értelemben használják, de nem használhatják logikai (modellelméleti) értelemben

sem, hiszen a helyhez kötött megfigyelési eseményeknek a sztenderd számok koordinátára való korlátozását a

(nem-sztenderd) belső halmazelmélet egy interpretációjának nevezni meglehetősen szokatlan logikai

terminológia lenne, még a tárgyalás nyelvének meglehetős rugalmassága mellett is. Mivel egyébként sem

kapunk a szövegből túl sok explicit segítséget az interpretáció mibenlétével, sem tartalmával kapcsolatban, a

problémák tárgyalása előtt talán a legjobb, ha idézem az interpretált érveket MaM megfogalmazásában:

(Z1) Mozogjon egy pont egyenes vonalban A-tól B felé. Mielőtt a pont elérné B-t, meg kell tennie az A és B

közti távolság első felét. Ezután meg kell tennie a maradék távolság első felét stb., ad infinitum. Mivel

lehetetlen végtelen számú aktust véghez vinni, a mozgó pont sohasem érheti el B-t. („Dichotómia”)

(Z2) Mielőtt a mozgó pont eléri a felezőpontot, először meg kell tennie az A és B közti távolság első negyedét

stb., ad infinitum. Ezért a pont bele sem kezdhet A-ból kiinduló mozgásába. („Dichotómia”, második

változat.)

(Z3)

BA_8

BA_9

BA_10

BA_11



Mozogjon egy kiterjedt test, mint például egy nyílvessző, bármely pillanatban. Ekkor a vessző akkora teret

foglal el, amelyik egyenlő a hosszával, és abban a pillanatban nem mozog. Így a vessző sohasem mozog

feltételezett repülése alatt. („Nyíl”)

Ha ezek az ellenvetések (Z1, Z2) a mozgással szembeni indirekt érvek, akkor úgy tűnik, előfeltételezik a

végtelent, ha viszont a végtelennel szembeni érvek, akkor előfeltételezik a mozgást. Ha indirekt érvek az

(aktuális) végtelennel és a mozgással szemben (pl. a mozgás egy olyan fogalmával szemben, amelyik

megköveteli az aktuális végtelent), akkor körkörösek, vagy mentesek az ellentmondásos konklúziótól azon

ténybeli tapasztalat nélkül, hogy a nyíl megérkezik A-ból B-be. Bármelyik esetről legyen is szó, hasznos lett

volna pontosítani az „empirikus kontextus” és az „ellenvetés” viszonyát, főleg annak fényében, hogy azt az

interpretációt, mely szerint itt metafizikai érvekről és azok matematikai reprezentációiról (formális kezeléséről)

van szó, gyakorlatilag minden kommentátor osztja.12 [121] Mivel a belső halmazelmélet MaM-féle használata

„empirikus kontextusban interpretálva” egy olyan elmélethez vezet, amelyik összefoglalásuk szerint „védett

Zénón első két ellenvetésével szemben, ugyanis a lépések száma véges, és mind a megfigyelés tartományán

kívül esik”, és a „jelenbeli mozgás” hipotézisük szerint egy megfigyelhetetlenfolyamat, igen fontos lenne

tudnunk, hogy miféle „episztemológiai összegzés” teszi lehetővé, hogy a Riemann-integrálban a „mozgás ténye

a lépések egy összegzésén (Riemann-integrál) keresztül válik láthatóvá”.13 [121] (Kiemelés - B. A.)

Mivel MaM interpretációval kapcsolatos kijelentései meglehetősen titokzatosak - mind Zénón érvei, mind saját

válaszuk tekintetében - mielőtt elméletük részleteibe bocsátkoznánk, felvázolom az érveket, valamint azt, hogy

az én értelmezésem szerint ezek milyen eredménnyel szolgálnak.

4. Az érvek felépítése

Azt próbálom megmutatni, hogy mind MaM állítása, mely szerint „megválaszolják Zénón ellenvetéseit”, mind

pedig az a mód, ahogyan alátámasztják ezt az állítást súlyosan félrevezető, annak ellenére, hogy a nem sztenderd

kinematika belső halmazelméleti tárgyalása elég erős ahhoz, hogy használható válaszokat adjon bizonyos, a

zénóni „ellenvetésekkel” kapcsolatos axiomatikai kérdésekre. Bemutatom, hogy a „véges” terminusnak a

konstruktivitás analógiájára építő nem sztenderd kibővítése további pontosításokat igényelne, és expliciten

kellene utalnia transzfinit eljárásokra. Mindazonáltal elismerem MaM „válaszának” belső konzisztenciáját, és

nem kérdőjelezem meg a felkínált konstrukció formális érdemeit. Azt azonban megpróbálom világossá tenni,

hogy megoldásuk elzárja a Zénón-paradoxonok episztemológiai dilemmáira és azok alternatív matematikai

következményeire adható explicit, informatív megoldások útját. Az érvek felépítése - értelmezésem szerint - a

következő:

I. MaM fő célja az, hogy a nem sztenderd kinematikát olyan mozgáselméletként mutassák be, amelyik „védett

Zénón ellenvetéseivel szemben”.

II. MaM szerint egy elmélet akkor „védett Zénón ellenvetéseivel szemben”, ha a „Dichotómia” és a „Nyíl”

elnevezésű érvek nem fogalmazhatók meg az elméletben.14 [121]

III. Azt állítják, hogy a klasszikus valós analízis „egyszerű matematikai mozgáselmélete” képtelen választ

adni Zénón ellenvetéseire.

IV. Annak érdekében, hogy felállítsanak egy, a zénóni ellenvetésekre választ adó, episztemológilag

megalapozott elméletet, három episztemológiai alapelvet fogalmaznak meg. (Lásd alább, E1-E3.)

V. Az episztemológiai elvek vélt szerepe az elmélet felépítésében az, hogy meghatározzanak (a) egy olyan

kizáró vagy korlátozó feltételt, amely mellett a „konkrét” (megfigyelési) esemény helye, lokalizációja, nem

megállapított, és (b) egy szükséges (de megkérdőjelezhetően elégséges) feltételt arra, hogy a mozgás ténye

megfigyelés révén megállapított.

VI. Úgy gondolom, MaM szerint annak, hogy nem-sztenderd keretben válaszoljanak Zénón ellenvetéseire,

szükséges feltétele az episztemológiai elvek elfogadása.15 [121]

VII. Ha jól látom, akkor a cikkük legfontosabb eredményének azt tartják, hogy az episztemológiai elvekkel

kiegészített és kisegített nem-sztenderd kinematika védett Zénón ellenvetéseivel szemben.

A fenti pontokra a következő érvekkel igyekszem válaszolni, a megfelelő sorrendben:

BA_12

BA_13

BA_14

BA_15



1. Elismerem, hogy a nem-sztenderd kinematika a klasszikus valós analízis alternatíváját nyújtja, mely alkalmas

arra, hogy keretében elkerüljük Zénón paradoxonjait, és az alább megfogalmazott kérdésekre tanulságos, jól

használható válaszokat kínál.

2. Egyetértek azzal, hogy minden olyan, a halmazelméletileg interpretált és axiomatikusan megalapozott

mozgáselmélet, amelyben a Zénón-paradoxonok nem fogalmazhatók meg, védett Zénón ellenvetéseivel

szemben.

3. Úgy vélem, hogy e megállapodás értelmében a klasszikus valós analízis olyan matematikai mozgásleírást

nyújt, amelyik védett a Zénón-paradoxonokkal szemben és konzisztens (a Zermelo-Fraenkel halmazelmélet

konzisztenciájához relatíve), pontosan ugyanúgy, ahogy a nem-sztenderd kinematika olyan matematikai

mozgásleírást kínál, amelyik védett a Zénón-paradoxonokkal szemben és konzisztens (relatíve a belső

halmazelmélet konzisztenciájához).

4. Megkérdőjelezem (a) a felkínált elvek episztemológiai relevanciáját a Zénón-paradoxonok kontextusában és

(b) az elvek, illetőleg a mozgáselmélet matematikai megfogalmazásának egymásrautaltságát.

5. Azt állítom, hogy MaM episztemológiai elvei nem adnak szükséges és elégséges feltételeket a

megfigyelhetőségre, hanem megszorításokat tesznek a hely és a mozgás tényeinek lehetséges leírásaira.

Amennyiben megengedjük, hogy a mozgás megfigyelhető (vagyis megállapított) legyen, akkor ezen elvek

alapján a nem-sztenderd kinematika feltételezi a mozgás megfigyelhetetlen infinitezimális lépéseinek

létezését, melyek a mozgás megfigyelhető tényévé „összegződnek”.

6. Megengedem, hogy MaM mindhárom episztemológiai elve lényeges saját konstrukciójuk szempontjából, de

tagadom, hogy ezek az elvek szükségesek lennének ahhoz, hogy megválaszoljuk Zénón ellenvetéseit a nem-

sztenderd kinematika alapján.

7. Egyetértek MaM cikkének fő állításával, nevezetesen, hogy a nem-sztenderd analízis általuk véghez vitt

„episztemológiai használta” olyan elmélethez vezet, amelyik „védett” Zénón ellenvetéseivel szemben, de úgy

látom, hogy a nem-sztenderd kinematika eme védettsége egy olyan episztemológiai tabu bevezetésén múlik,

amely elfedi a valódi okokat, amelyek miatt a nem-sztenderd kinematika ígéretes alternatívát nyújt a

klasszikus „egyszerű matematikai mozgáselmélethez” képest. Azt állítom, hogy ebben az értelemben

„válaszuk” nem sikeresebb válasz, mint a klasszikus felelet (volt akár MaM előadásában), mert sem elemzést

- a fogalmi és axiomatikus alternatívák vizsgálatának lehetőségét -, sem pedig belső (a használt fogalmak

interpretációján alapuló) az ellentmondást feloldó cáfolatot nem kínál a zénóni érvek tekintetében.

„Apró” ellenvetések:

A. MaM nem támasztja alá azon állítását, mely szerint a mozgás konvencionális matematikai leírása egyáltalán

„nem ad választ Zénón ellenvetéseire”, valamint figyelmen kívül hagyják, hogy ez a leírás a Zénón-

paradoxonok ösztönző hatása alatt alakult ki, és így kiegészíthető a probléma matematikai logikai és történeti

elemzésével.

B. Úgy tűnik, MaM nem figyel fel arra, hogy amennyiben az, amit „egyszerű matematikai mozgáselméletnek”

neveznek, elmélet a modellelméleti értelemben, vagyis modellje van (sőt, akár sajnos, akár szerencsére, több

mint egy modellje is van), annyiban minden matematikai logikai, vagy halmazelméleti modelljének formális

keretelmélete erejéig szükségszerűen mentes a paradoxonoktól, hiszen ebből következően mondjuk, hogy az

elmélet konzisztens, vagyis paradoxonok nem vezethetők le ellentmondásként az elméletben (vagy annak

nyelvében).

C. Ha esetleg úgy gondolják, hogy a paradoxonok az elmélet lehetséges modelljeinek olyan tulajdonságaira

vonatkoznak, melyek nem fejezhetők ki az elmélet nyelvén, akkor (amennyiben az elmélet axiomatizálható)

arra a kérdésre, hogy az elméletnek vajon végtelen vagy csak véges modellje van-e, lehet igennel, vagy

nemmel válaszolni, ám ehhez metalogikailag (a leíró logikai nyelvben) pontosítani (formalizálni) kell a

feltételezett tulajdonságokat.

A zénóni érvek rekonstrukciójának szempontjából döntő, hogy a „végesnek lenni” tulajdonság kétféleképpen is

definiálható. Halmazelméleti értelemben a „véges” azt jelenti, hogy „egy az egyhez” megfeleltetésbe hozható a

természetes számok egy részhalmazával. Ám a természetes számok fogalma (elmélete) egyfelől axiomatikus

úton definiálható, és ez a „definíció” eltérő számosságú modelleket eredményezhet, melyeken belül értelmezni

tudjuk a természetes számokat, ezáltal az „egy az egyhez” megfeleltetés különböző jelentései a modellek

tulajdonságaitól fognak függeni. Másfelől viszont ahhoz is ragaszkodhatunk, hogy a természetes számokat



konstruktív úton kell definiálni. Ha ez utóbbi módon értjük a „véges” terminust, akkor a konstruktív eszközök

megadásával rögzítettük a jelentését, és ettől eltérő értelemben vagy csak parabolikusan, vagy csak

megkülönböztető jelzéssel (pl. véges*) használhatjuk. Máskülönben (szándékosan vagy nem szándékosan)

összezavarjuk az olvasót.

5. Az episztemológiai elvek és a mozgás leírása

MaM a Zénón-paradoxonoknak egy a fent vázoltnál jóval egyszerűbb, köznapibb felfogásából indul ki, vagyis

szó szerint annak értik őket, aminek látszanak: ellenvetéseknek azzal az állítással szemben, hogy létezik mozgás,

vagy hogy a mozgás lehetséges. Ám sehol sem vetik papírra ezeket a mondatokat vagy ezek tagadását. ők

óvatosan a „mozgással” szembeni ellenvetésekről beszélnek, per se. Annak eldöntése viszont, hogy a mozgást

fogalomként kell-e érteni avagy „mozgáselméletként”, vagy esetleg metafizikai értelemben beszélünk-e a

mozgásról, az olvasó belátására van bízva. Az ellenvetések természetének tekintetében is tanácstalanok

maradunk. Vajon azt az (ontológiai) állítást cáfolja-e meg az érv, hogy „létezik mozgás”, vagy, és ez a

valószínűbb, episztemológiai célzatú cáfolatnak kell-e tekintenünk?

A paradoxonok interpretációja vagy racionális rekonstrukciója helyett három, különböző episztemológiai

szinten elhelyezkedő mondatot kapunk: „a mozgás befejezhetetlen”, „a mozgás megkezdhetetlen”, valamint „a

mozgás ellentmondásos fogalom”, és ezen túl a szakirodalomra kell hagyatkoznunk.16 [121]

Úgy tűnik, a cikk episztemológiai (vagyis nem történeti vagy metafizikai) célzatú, ám episztemológiai

álláspontja sem nyilvánvaló. Vajon az Zénón ellenvetéseinek lényege, hogy nem tudhatjuk, van-e mozgás, vagy

pedig az, hogy nem tudhatjuk, mi a mozgás? És mivel szembe állítaná ezt Zénón? Mi lenne az ellen tétel?

Annyi nyilvánvaló, hogy a cél egy ésszerű, ellentmondásoktól mentes mozgásleírás kidolgozása. Merész és

csábító elgondolás: ha sikerrel járunk, azt gondolhatjuk, megmenekültünk az ellenvetésektől, hiszen

megszabadultunk a negatív konklúzióktól, és nem a mi feladatunk, hogy magyarázattal szolgáljunk a mozgással

kapcsolatos intuíciók problémáira.

Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy MaM nem tesz kritikai megjegyzést Zénón ellenvetéseire vagy az

érvek premisszáira - legalábbis abban az értelemben nem, hogy hibákat, elfogadhatatlan feltételezéseket vagy

premisszákat stb. mutatnának ki. Nem teszik fel a kérdést, miért demonstrálja a „Nyíl” paradoxon azt az állítást,

hogy „a mozgás ellentmondásos fogalom”, miért állít valami mást a „Dichotómia”, illetve ha mindkét érv

ugyanennek a kimutatására szolgál, akkor miben különbözik a „Nyíl” a „Dichotómiától”.

Egy következtetésre mégis juthatunk: úgy tűnik, a szerzők nem kérdőjelezik meg a zénóni érvek „korrekt”

voltát. Elfogadják őket olyannak, amilyenek. Így nekünk sincs más választásunk, mint hogy azt gondoljuk, úgy

értik a paradoxonokat, és szándékuk szerint nekünk is úgy kell érteni őket, ahogy azt - a fentiekben megadott -

megfogalmazásukban ők kínálják. Ennyi kétségtelenül elég lehet annak kimutatásához, hogy létezik egy ésszerű

mozgásleírás, amely nem esik áldozatul a „jól megfogalmazott” ellenvetéseknek.

Sajnos azonban az ajtón kihajított kérdések visszajönnek az ablakon át, még akkor is, ha elfogadjuk a

paradoxonoknak (ezt) az „episztemológiai” értelmezését. Mi a mozgás - vajon jelenségnek vagy fogalomnak

kell tekinteni? Mi szolgálhat a mozgás (ésszerű) leírásául és mi számít a szerzők szerint annak? Vajon

kísérletileg ellenőrizhető előrejelzések, vagy matematikailag kiszámítható koordináták alkotják? Amennyiben

megfigyelések halmazáról van szó, milyen értelemben megfigyelések ezek? Mik továbbá leírásuk kritériumai?

Mi tekinthető a mozgás önellentmondástól mentes fogalmának? Ha jelenség a mozgás, akkor egy vagy több

esemény alkotja? Ha halmaz, akkor események, vagy inkább megfelelő reprezentációk halmaza? Mit nevezünk

(logikai, matematikai, empirikus-megfigyelési értelemben) leírásnak, és mi köze van e leírásnak

tapasztalatunkhoz és/vagy az intuíciónkhoz?

A korábban már említett a szerzők által kínált episztemológiai elvek talán megóvhatnák a mozgásleírást az

ellentmondástól, és várhatólag a tapasztalathoz és az intuícióhoz kapcsolhatnák. Sajnos azonban az

ismeretelméleti kérdéseket illetően sokkal több információt nem nyújtanak:

(E1) A téridő pontjainak azon halmaza, melyeken egy objektum helyet foglalhat (might be locatable), az

egyszerű matematikai mozgáselmélet (EMM) által leírt pontok részhalmaza.

(E2)

BA_16



Az a tény, hogy egy objektum a téridő egy pontján foglal helyet nem állapítható (established) meg, ha a

pontot leíró koordináták nem-sztenderd valós számok.

(E3) Egy objektum mozgásának ténye megállapított, ha az objektum két különböző térponton foglalt helyet.

Már a megfogalmazásból kitűnik, hogy ezek az - észlelési megállapításokhoz hasonló, pozitivista ihletésű -

episztemológiai elvek nem tekinthetők értelmesnek egy nem-sztenderd mozgáselmélet nélkül. Ám mielőtt

episztemológiai természetükre vonatkozó konklúziókat vonnánk le, a cikk kifejtésének szerkezetét vizsgálva

érdemes észrevennünk, hogy MaM számára egy egyszerűbb és hatékonyabb eljárás is rendelkezésre állt volna a

fenti kérdések megválaszolására: nevezetesen a sztenderd keretben „példákkal” adott válasz.

6. Klasszikus kinematika és az egyszerű matematikai mozgáselmélet

MaM cikke nem elemzi vagy cáfolja Zénón érveit, de egyfajta példát kínál a „válaszra”: egy mozgáselméletet,

melyet „egyszerű matematikai mozgáselméletnek” (EMM) neveznek. Így lehetőségünk nyílna megállapítani,

hogy e szerint milyen válaszok születhetnek a fenti kérdésekre. Sajnos azonban a szerzők rögtön elvetik azokat a

„válaszokat”, melyek összhangban állnak az EMM kínálta megoldással, mondván, ezek „nem válaszolják meg

Zénón ellenvetéseit”.

Úgy tűnik, hogy ez az elmélet egy többé-kevésébe körülhatárolt töredéke a klasszikus analízis elméletének,

amely magában foglalja a deriválást, az integrálást, az egyszerűbb differenciálegyenleteket és a sorok

határértékének fogalmát, azokat amelyekre szükség van a klasszikus kinematikához. Az olyan elemi kinematikai

mennyiségekkel történő (határérték) számítások formális leírását szolgáltatja, melyek kifejezhetők az x = vt

egyenlettel.

Miután tárgyalják azokat a sajátos mozgásjelenségeket, melyekre véleményük szerint a Zénón-paradoxonok

vonatkoznak, azt állítják (még ha nem is vetik el az „egyszerű matematikai mozgáselméletet”), hogy az elmélet

elvetésre kerül (noha nem derül ki, hogy általuk, vagy a zénóni érvek által) a következő alapon:

„...az, hogy matematikailag képesek vagyunk végtelen sorokkal számolni, még nem szabadítja

meg az EMM-t attól a terhétől, hogy végtelen sok objektumra van szüksége egy fizikai

világban zajló folyamat leírásához.”

„...ami Z2-t illeti [a „Dichotómia” második fele], a 0-ból kiinduló első lépés lehetetlen, mivel

a végtelen sornak nincs utolsó tagja”

„Az EMM Z3-ra [a „Nyíl”] adott válasza nem kielégítő, mert a derivált klasszikus definíciója

egy pont környezetében vizsgált viselkedésre vonatkozik, és így ugyanazokkal a problémákkal

kell szembenéznie, mint amelyek Z1 és Z2 kapcsán felmerülnek.”

Ennyire juthatunk a példából. Se hivatkozás, se indoklás, se bizonyítás, se magyarázat nem kíséri. Nem tudjuk

meg, azt sem, hogy mindez miért nem ad választ Zénón ellenvetéseire. Ennek kifejtése helyett a szerzők

nekilátnak, hogy általánosan felépítsék az (alternatívaként szolgáló) nem-sztenderd matematikai leírás belső

halmazelméleti hátterét. Ha nem is kívánjuk helyettük elvégezni a munkát, érdemes belegondolni, hogy mi

lenne az eredménye egy „választ nem adó” csupán feleselgető hipotetikus beszélgetésnek Leibniz, Euler, vagy

Newton (LEN), és Zénón között.

LEN a következő stílusban válaszolhatna Z1-re és Z2-re: - Pontosan hogyan jutottál arra a

konklúzióra, hogy „a mozgó pont sosem indulhat el”, illetve hogy „sosem érheti el B-t”, abból

a tényből kiindulva, hogy „a pontnak először meg kell tennie a maradék távolság első felét,

aztán a negyedét stb., ad infinitum”? Miért véled úgy, hogy a mozgó pont sohasem érheti el a

végpontot?

MaM megfogalmazása szerint Zénón válasza valami ilyesmi lehetne:

- mindez nyilvánvaló, hiszen „lehetetlen végtelen sok aktust véghez vinni”.

LEN: - Úgy érted, véges időtartam alatt?



Zénón: - Persze, hogyan máshogy?

LEN: - Ez talán nyilvánvaló az olyan aktusok egy korlátlan sorára, amelyek végrehajtásához

folyton ugyanarra az időtartamra van szükség, de vajon felfigyeltél-e arra, hogy az

ellenvetésedben megfogalmazott mozgatásokhoz szükséges időtartam egyre kisebbé válik…,

ad infinitum? Zénón: - És mit számít ez, ha minden egymás utáni lépés véges növekménnyel

bővíti a korábbiakat? (Zénón felkészült arra, hogy megkerülje az „időpillanat” kifejezésre

vonatkozó ún. Geometriai Paradoxont.)

LEN: - Ha jól értünk, azt mondod, hogy ezek mind „véges” hosszúságúak?

Zenón: - Igen, bár azt gondolnám, hogy ez magától érthető.

LEN: - Mi azt nem értjük, hogy a mind, vagy inkább a minden egyes terminus mire utal ebben

a mondatban. Azt mondod, hogy ad infinitum, nos tehát, hány lépésről állítanád, hogy ezek

mindegyike „véges”?

Zénón: - Látod, rosszul használod a nyelvünket, mivel nem kérdezheted meg a végtelenről,

hogy „mennyi”, hiszen az ad infinitum pontosan azt jelenti, hogy nincs ilyen szám.

LEN: - De azt talán meg tudod mondani, hogy mit értesz azon: mind ezek, együtt, nem

végesek? Meghatároznád esetleg azt, hogy „véges”?

Zénón: - Ez bizony egyszerű: „Ha sok dolog van, akkor szükségszerű, hogy pontosan annyi

legyen belőlük, amennyien vannak, se több, se kevesebb. És ha pont annyian vannak,

amennyien, akkor a számuk véges.”

LEN: - Látod, ez a definíciód (nevezzük úgy, hogy számban, vagy szám szerint véges: véges#)

nem segít ki bennünket a kátyúból. Tekintsünk két egységnégyzetet. Kezdjük félbevágni az

egyiket úgy, hogy minden kapott téglalapot újra kettévágunk. Világos, hogy a kapott

téglalapok területének összege nem lesz nagyobb, mint 1. A másik négyzetet úgy osztjuk fel,

hogy kettévágjuk a felénél, az egynegyedénél stb., majd egymás mellé helyezzük a részeket. A

kapott szeletek ebben az esetben is egyre kisebbek lesznek, de mit gondolsz, az így kapott

egységnyi magas téglalapok összege, ha egymás mellé tesszük őket ad infinitum

(végtelen#=nem véges#), vajon nagyobb lesz-e a két egységnégyzet területénél?

Ahelyett, hogy tovább követnénk azt a beszélgetést, amelyik ezen a ponton veszi kezdetét, és MaM szerint

bizonyára „válasz” nélkül végződik, tételezzük fel, hogy a beszélgetők a következőkben egyetértésre jutnak:

1. az egységnyi magas téglalapok területe megfelel a Z1-ben és Z2-ben megfogalmazott lépések által lefedett

távolságoknak, és

2. a „Dichotómia” minden N egymást követő lépéséhez létezik egy olyan n g N, hogy az n egyforma darabból

összerakott téglalap területe 1-1/N-nél nagyobb, de 1-nél kisebb. Tegyük fel továbbá, hogy a beszélgetés

résztvevői bevezetnek

3. egy terminológiai megkülönböztetést ?(1/n) = ?, illetve ?(1/2n) l ? a végtelen^ és véges^, azaz a korlátlan

növekedő és a korlátos összegű sorok között.

Ezek után térjünk vissza a beszélgetéshez, amely így folytatódik:

LEN: - Ahogy megegyeztünk, az érvben szereplő minden véges sorozatnak megfelel az

azonos területű téglalapok egy folytonosan összefüggő (érintkező) sorozata, ám e téglalapok

területe (és száma) minden egyes lépéssel megváltozik: a sorozat növekedésével csökken az

egyforma téglalapok területe.

Mit gondolsz, hányfelé oszthatjuk fel az egységnégyzetet? Tegyük fel, hogy minden darabot

egységnyi magasságú téglalappá alakítunk, mint ahogy azt megtehetjük az első négyzet

felosztásával kapott síkidomokkal is. Ekkor vajon hány tartozik ezek közül az első fajtához, és

hány a másodikhoz, vagyis hány lesz közülük véges^ és hány végtelen^?



Szerinted, ha az első négyzet kettévágása után kapott téglalapok közül mindkettőt felosztjuk,

akkor több részt nyerünk ezzel, mint ha mindig csak az egyik téglalapot osztanánk fel? És mi

van akkor, ha minden lépésben mindig minden kapott téglalapot tovább osztunk: ekkor vajon

több részhez jutunk? És amikor ezek „annyian vannak, amennyien”, akkor vajon szám szerint

végesek?

Összegezve, a hipotetikus beszélgetés kérdéseire, azaz a „Dichotómiára” adott klasszikus válasz a következő:

A zénóni érvelés racionális rekonstruálva egy indirekt érv két indirekt előfeltevéssel:

(D1) Az A-ból B-be való mozgás összefüggő lépéseknek egy olyan sorozata,17 [121] amelyik számban végtelen#

lehet.

(D2) Minden véges^ a ésA területű téglalappárra létezik olyan n (az összefüggő lépések száma), hogy az n

(egyforma) a területű téglalap összege (melyeket az eredeti téglalap véges# felosztásával nyertünk)

nagyobb, mint A.

Vagyis a probléma átfogalmazódik a véges és végtelen összegek problémájává. Ezek alapján a következő

kérdésekkel állunk szemben:

1. Véges^ téglalapok végtelen# összegzése vezethet-e véges^ összeghez? (Nyilván véges#-hez nem.)

2. Az olyan véges^ téglalapok végtelen#összegzésével kapott véges^ (területű) téglalap, melyek már eleve

véges^ téglalapok végtelen# összegzésével adódnak, lehet-e (ugyanaz) a végtelen# összeg?

3. Ha kivonunk egy véges^ téglalapból egy véges^ téglalapot, akkor az maradhat-e méretében ugyan-akkora?

4. Ha kivonunk egy véges# számból egy véges# számot, akkor az maradhat-e számszerűleg ugyanakkora?

Az MaM által elutasított sztenderd tárgyalást követő példában a fenti beszélgetésből láthatóan az a meglepő,

hogy a mozgás egyszerű matematikai leírásához tartozó klasszikus megoldás, mely bevezeti a véges mértékű

végtelen összeget látszólag episztemológiai elvektől mentes. Ez azonban nem feltétlenül van így, ami világossá

válik, ha a nem-sztenderd alternatívával szembe állítva, összefoglaljuk e sztenderd megközelítés főbb

jellegzetességeit:

A klasszikus válasz

• elfogadja a mozgás végtelen (sorként történő) reprezentációjára vonatkozó indirekt feltevést, és belső

cáfolatot ad,

• a végesnek két eltérő interpretációját tartalmazza: (1) számban véges és (2) mértékében, terjedelmében

„korlátos”,

• különbséget tesz az összegezhetőség és a konvergencia között,

• magyarázatot ad ?(1/n) = ? és ?(1/2n) l ? különbségére,

• axiomatikusan megalapozott, ám

• az intuíció egy olyan axiomatikailag feltárt konfliktusát eredményezi, amelyik a rendtípusok problémájához

vezet.

Az EMM sztenderd keretei között is feltehetjük a kérdést, hogy a mozgás leírásnak van-e véges jellegű

konstruktív modellje, hasonlóan ahhoz, ahogy ez a kérdés a belső halmazelméleti nem-sztenderd modellben

felmerül. Negatív válasz esetén - ugyanúgy, mint a nem-sztenderd esetben, ahol az E1-E3 ismeretelméleti elvek,

s köztük mindenek előtt E2, posztulálják a „nem megállapítható”, nem megfigyelhető lokációkat, mint a modell

részét képező téridőpontokat - kereshetünk hasonló episztemológiai elveket a klasszikus kinematika

kontextusában. Ilyen lehet például az alábbi három verzió E2-re:

(E2')

BA_17



Az a tény, hogy egy objektum a téridő egy pontján foglal helyet nem állapítható (established) meg, ha a

pontot leíró koordináták nem számíthatók ki olyan algoritmussal, vagy számítógépes programmal, amely

rövidebb, mint a szóban forgó koordináták bináris reprezentációja.

(E2”) Tekintsük megállapíthatónak a [0,1] zárt intervallumban felvett 10n egyenletesen elosztott valós

koordinátájú téridőpontot, ahol ng0, pozitív egész szám. Az a tény, hogy egy objektum a téridő egy pontján

foglal helyet nem állapítható (established) meg, ha a pontot leíró koordináták a szóban forgó megállapítható

téridőpontok között foglalnak helyet.

(E2'”) Tekintsük megállapíthatónak a [0,1] zárt intervallumban felvett 10n egyenletesen elosztott valós

koordinátájú téridőpontot, ahol ng0, pozitív egész szám és n›?. Az a tény, hogy egy objektum a téridő egy

pontján foglal helyet nem állapítható (established) meg, ha a pontot leíró koordináták a szóban forgó

megállapítható téridőpontok között foglalnak helyet.

Kétségtelen, hogy E2” n=0-ra abszurdnak tűnne, bár ez a szélsőséges eset mutatja talán a legjobban a MaM által

kínált episztemológiai elvek támadhatóságát. Amennyiben a mozgáselmélet részévé tesszük ezeket a

kritériumokat, a mozgó pont, vagy objektum „eltűnik”, majd „megjelenik” a megállapítható lokációkban.

A nem-sztenderd analízis alapvető modellelméleti eredménye abban az állításban is megfogalmazható, hogy a

geometriai vonal vagy kontinuum pontok egy gazdagabb halmazából állhat, mint a sztenderd valós számok. A

valósok sztenderd, felűlről lefelé történő felépítésében Dedekind szeleteket vagy határértékeket használunk,

melyekben konvergens sorozatok ekvivalencia-osztályainak feleltetjük meg őket. A szándékolt modellt

kiválasztó kísérőfeltétel az, hogy ki kell tölteniük a valós vonalat. A nem-sztenderd analízis modellelméleti

alapon bizonyítja, hogy a geometriai vonal elmélete (fogalomrendszere) egy ennél gazdagabb halmazt enged

meg. A nem-sztenderd és hipervalósok „felfedezése” azon a megfigyelésen alapul, hogy a valós számok

felépítésekor nem tettünk különbséget az egy ekvivalencia osztályba tartozó, különböző konvergencia

tulajdonságokkal rendelkező konvergens sorozatok között, valamint hogy amikor a konvergencia és az

aszimptotikus viselkedés különböző osztályainak feleltettük meg őket, akkor olyan új elemekhez juthatunk,

melyekre teljesülnek a valós számok elméletének tételei. Ez azt jelenti, hogy az ℜ teljes rendezett térhez létezik

olyan *ℜ (nem egyértelmű) saját elemi rendezett térbővítés, amelyik érvényesként tart meg minden, a valós

számokra vonatkozó tételt, miközben ℜ ⊂ *ℜ. Csakhogy ℜ, amennyiben a végteleneket, vagy a végtelen

kicsiny elemeket számszerűen akarjuk kezelni, távolról sem elegendő az analízis felépítéséhez, sőt még annak

egy, az elemi kinematikához szükséges töredékhez sem. Szükség van az ℜ-en értelmezett függvények

halmazára, a halmazokat és számokat érintő bővített halmazelméleti hierarchiák néhány szintjére, melyet

gyakran ℜ szuperstruktúrájának, V(ℜ)-nek nevezünk. Ezt a - technikai részletektől eltekintve -

következőképpen definiálhatjuk:

A valós számok teljes rendezett R teréhez létezik egy *R saját rendezett térbővítés, a hipervalósak. Ez a bővítés

nem egyértelmű, viszont elemi, vagyis megőrzi azokat az R-ről szóló igaz állításokat, melyek kifejezhetők a

rendezett valósok zárt terének L(R) nyelvén. Efelett megismételhetjük az EMM keretében megfogalmazott D2

definíciót:

(D2') Minden, véges^ A és a területű téglalap(ok) *véges# összege esetére létezik egy n szám (az összefüggő

lépéseké), valamint az a területhez vezető megfelelő egyenközű felosztás, úgy, hogy az n (egyforma) a területű

téglalap összege nagyobb, mint A.

Csakhogy ebben az esetben a „*véges#” kifejezés cum grano salis értendő, hiszen ezt a terminust újra

definiáljuk a nem-sztenderd belső halmazelméleti keretben. Ahhoz, hogy a sztenderd EMM-nek megfelelő

modellhez jussunk nem-sztenderd keretben iterálnunk kell a hatvány-halmaz operációt posztulálva az ℜ ⊂ *ℜ

kiterjesztést és az ennek megfelelő V(ℜ)›V(*ℜ) beágyazást. Sajnos formális logikai elméletként nem teljesen

világos, hogy MaM mit tekint EMM-nek. Annyit mondhatunk, hogy tartalmazza a végtelen sorozatok elméletét

és a Z3 rekonstrukciójához szükséges derivált fogalmát. Ha EMM-et akár csak a legszűkebb ilyen formális

elméletként fogjuk fel, akkor mivel ℜ ⊂ *ℜ egy nem-sztenderd halmazelméleti kiterjesztés és az ennek

megfelelő V(ℜ)›V(*ℜ) egy beágyazás, EMM nem-sztenderd modelljének hatványhalmaza gazdagabb, mint a

klasszikus analízis halmazelméleti modellje esetében. MaM Nelson 1977-es felépítésére hivatkozva kiemeli azt

az idealizációs axióma segítségével származtatható belső halmazelméleti eredményt, hogy létezik egy olyan F

„véges” halmaz, mely minden sztenderd elemet tartalmaz. (Nelson 1977, 1167. old.) A véges kifejezést azonban

idéző jelek és annak kiemelése nélkül használják, hogy ez többé nem a zénoni értelemben vett véges# kifejezést

jelenti. Eredményük, melynek E1 szükséges feltétele éppen azon múlik, hogy Z1, Z2 és Z3-al szemben a nem-



sztenderd keretben felépített mozgáselmélet „védett”, mivel F×F véges. A megfigyelő csak konstruktív

értelemben kiszámítható pontokban találhatja (lokalizálhatja) a mozgó tárgyat, míg a többi nem-sztenderd pontja

a mozgás „pályájának” ismeretelméletileg (E1-E3 alapján) nyilvánulnak „feleslegesnek”.18 [121] Mi több Zénón

eredeti érveire (továbbra is a Z1-Z3 megfogalmazásban) hivatkozva, egy téridőpont lokalizálhatóságának

szükséges és elégséges feltételeként úgy tekintik, hogy ehhez a pontnak verifikálható, azaz megállapítható

téridőpontban kell lennie. Csakhogy sem az adott (Z1-Z3) megfogalmazások, sem a korábbi kommentátorok

nem használják a verifikálható, vagy megáltapítható hely foglalás fogalmát. A paradoxonok szövege legalábbis

megengedi azt az értelmezést, hogy Zénón egy olyan ponthalmaz (matematikai) definíciójában érdekelt,

melynek pontjaiban a mozgó tárgy mindentovábbi megszorítás nélkül helyet foglal, miközben eljut a 0

kezdőpontból az 1 végpontba.

Az érvelés kritikus pontja, hogy MaM nem-sztenderd keretben használja a konstruktív kiszámíthatóság

fogalmát, melyen keresztül beépülnek az episztemológiai elvek (jelesül E2) a mozgáselméletbe, vagyis a

mozgás - matematikainak tekintett - leírásába. Ez - noha a felépítés önmagában is érdekes és szép eredmény -

nem teszi lehetővé, hogy az E1-E3 ismeretelméleti előfeltevésektől függetlenül rekonstruáljuk a Zénóni érveket,

s belekényszeríti az olvasót a kínált mozgáselméleti felépítésbe az axiomatikus döntési lehetőségek áttekintése

helyett.

A hagyományos halmazelmélet két történetileg jelentős felfedezése lényegesen nagyobb szerepet játszott a

paradoxonok értelmezésében, mint a végtelen halmazok létezéséről alkotott vélemények, vagy azoknak a leírás

nyelvéből való kizárása. Az első abban a nagyon általános megfogalmazásban foglalható össze, hogy „nem

minden végtelen halmaz egyforma”, mely általánosság első megfogalmazását Cantor adta rámutatva a

legegyszerűbb módra, ahogy két végtelen halmaz különbözhet, nevezetesen a számosság értelmében vett

méretükre. Különbözhetnek továbbá az eleme (∈ ) relációban, ami lineáris rendezés esetén rendszámokhoz,

részleges rendezés esetén kombinatorikus halmazokhoz vezet. A második lényeges felfedezés az volt, hogy

hogyan írjuk le a (végtelen) halmazokat számít. A tizenkilencedik századi Analízis egy speciális

halmazosztálynak szentelt figyelmet: az analitikus halmazoknak. (Az X halmaz analitikus akkor és csak akkor,

ha van olyan ?(x,y,r) formula, ahol r egy rögzített valós szám, hogy ? csak a természetes számokon kvantifikált

és x ∈ X akkor és csak akkor, ha ∃ z, hogy ?(x,y,r) teljesül.) Az a gondolat, hogy az analitikus halmazok körét

bővíthetjük a modern halmazelmélet legfontosabb axiomatikus döntési lehetőségeinek vizsgálatához vezetett.

Ezek meghatározó módin érintették a matematikai leírás és a halmazelmélet viszonyának matematikai logikai

kérdéseit, mindenek előtt azt a kérdést, hogy milyen feltételekkel beszélhetünk egy jól definiált matematikai

objektum létezéséről. Ha a Zénón paradoxonokat valóban paradoxonoknak tekintjük, nem pedig egy adott

felépítéssel szembehelyezhető, vagy kizárható ellenvetéseknek, akkor mondanivalójuk éppen az lehet, hogy a

matematikai leírás és ezen belül a mozgásleírás fogalmával kapcsolatos döntéseinkre irányítják a figyelmet. Ezt

az álláspontot legalábbis alátámasztja az, az irodalomban meggyökeresedni látszó álláspont, hogy a Zénón

paradoxonok összefüggő rendszert alkotnak. MaM figyelmen kívül hagyja a többi paradoxont, így a „Stadion”-t,

a „Sokaság”-ot, és az Achilles és Teknős típusút, mondván, hogy „ezek nem tanulságosak jelen célunk

szempontjából”, noha az utóbbit például gyakran tekintik a Dichotómia első verziójával ekvivalensnek.19 [121]

Ha cél egy az ellenvetéseket kizáró mozgáselmélet felépítése volt a szerzők természetesen sikerrel jártak. Ha a

Zénón paradoxonok megértése, és formális interpretációja, akkor már kevésbé, noha eredményük ebben az

esetben is figyelemre méltó.

(fordította Kutrovátz Gábor)

7. Jegyzetek

1n A cikk e rövid magyar nyelvű változatában összefoglalom a Zénón paradoxonok nem-sztenderd keretben

történő tárgyalásával kapcsolatos kritikai álláspontomat és fő tézisemet, elsősorban azt emelve ki, ami magához

e kritikai állásponthoz vezetett. Nem bocsátkozom a nem-sztenderd keretekben történő tárgyalás belső

problémáinak formális, matematikai logikai eszközökkel történő rekonstrukciójába. Így részben terjedelmi

okokból a technikai terminusokhoz nem nyújtok magyarázatot, inkább a hivatkozott irodalomra hagyatkozom.

A formális, technikai eszközöket használó tárgyalás a cikk részletesebb, angol nyelvű változatában található, az

érvek kifejtését segítő fogalmak elemi tárgyalását nyújtó függelékkel együtt.

2n Robinson 1996. A nem sztenderd analízis a modellelmélet teljességi és kompaktsági eredményein alapul,

melyek biztosítják, hogy az ℜ valós rendezett térnek egynél több nem izomorf modellje legyen. A nem

sztenderd modellek története T. A. Skolem (1934) cikkével kezdődött, melyben szerepel, bár lényegében

negatív eredményként, a nem sztenderd aritmetikai modellek létezésének bizonyítása. 1960-ban Robinson

BA_18

BA_19



nemcsak általánosította Skolem eredményeit a valós számokra, hanem arra is hatékony technikát dolgozott ki,

hogy miként építhető fel az analízis a valós számtér nem sztenderd modelljében.

3n Bell hozzáállása jellemző arra a klasszikus történetírásra, amely azt tartotta az analízissel kapcsolatban, hogy

a „szigor bevezetése előtt a matematikai analízis a hamis istenek panteonjául szolgált”. (Bell 1937, 271. oldal.)

A nem sztenderd analízis hatásáról a tudománytörténet-írásra lásd: Robinson 1967, Lakatos 1976, valamint az

ennek nyomán kialakult vitát, különösen: Dauben (1987) versus Kitcher (1986).

4n Dauben 1987, 4.

5n McLaughin - Miller 1992, 376.

6n Nelson 1997.

7n McLaughin - Miller 1992, 372-373.

8n Személyes intuíciókról nem lehet vitatkozni, hanem csak megalkotni lehet őket. Annak a szubjektumnak a

szabad, ám történetileg generált döntésihez nyújtanak hátteret, aki bizonyos típusú tevékenységeket

intellektualizál.

9n Az axiómákat néha kiegészítjűk. (Módosításuk elfogadásként és/vagy elvetésként is felfogható.) Mivel

többnyire egynél több axiómával állunk szemben, a paradoxon összefüggésében az elfogadás vagy az elvetés

nem egy egyszerű döntés kérdése.

10n McLaughin - Miller 1992, 372. A sokaság (plurality) kifejezést itt természetesen nem matematikai teminus

technicus-ként (manifold) használjuk.

11n Lee, H. D. P. 1936, 31. A kommentátorok túlnyomó többsége osztja Lee értelmezését a sokaságérvvel

kapcsolatban.

12n Robinson kezdeti szándékát, hogy az infinitezimális változások és a végtelenek matematikai leírására nem

sztenderd analízist dolgozzon ki, szintén szokás úgy tekinteni, mint a modellelméleti fogalmak és az analízis

metafizikája közti viszony vizsgálatának igényét. Cf. Robinson, A. [1967] „The Metaphysics of the Calculus” in

Lakatos [1967] és Válogatott írások, 2. kötet 537-556. oldal.

13n McLaughin - Miller 1992, 371.

14n A cikkűkben csak e két paradoxonnal foglalkoznak, így a „Zénón ellenvetései” kifejezés csupán a

„Dichotómia” és a „Nyíl” érvekre utal. Ha a Zénón-paradoxonokat egy egységes elmélet elemeiként tekintjük,

akkor a „védettség” kérdése elméleten belüli viszonyok problémájává alakul át, mind történeti, mind analitikai

értelemben. Annyit azonban elismerhetünk, hogy a fenti két ellenvetéssel szembeni védettség kérdése már

önmagában érdekes a történeti kontextuson kívül és belül is. MaM azonban sehol sem indokolja a többi

paradoxon figyelmen kívül hagyását. Pedig ha lenne erre okuk, azt jó lenne világossá tenniük, mert mint látni

fogjuk, egy ilyen választás több szempontból is lényeges lehet.

15n Valószínűleg úgy gondolják, hogy az elveik által képviselt episztemológiai álláspont általában véve a

megfelelő megközelítést kínálja a Zénón-paradoxonokhoz, de szövegszerű bizonyítékok hiányában figyelmen

kívűl hagyom a cikk általános (episztemológiai) következményeit.

16n McLaughin - Miller 1992, 372. Sajnos a hivatkozott szakirodalomban olvasható interpretációk szintén nem

egybehangzóak. Vlastos és Cajori interpretációja például nyilvánvalóan kűlönböző. A paradoxonok MaM általi

megfogalmazása leginkább az arisztotelészi felfogáshoz áll közel. Platón Parmenidésze számottevően tágabb

hermeneutikai kontextusba helyezi a „Nyíl” paradoxont az adott megfogalmazásnál.

17n Az A és B közötti szakaszt összefűggő lépések fedik le, bár ezt a feltételezést az érv nem használja fel.

18n I.m. 382. old.

19n Ugyanis a Cauchy sorozatok konvergenciája megfelel a valós egyenest reprezentáló mozgási intervallum

topológiai kompaktságának. V.ö. Moore 1991, 25. old.

8. Irodalom



McLaughin, W. I. - Miller, S. 1992. An Epistemological Use of Nonstandard Analysis to Answer Zeno's

Objections Against Motion. Synthese,

Moore, A. W. 1991. The Infinite, Routledge, London.

Nelson, E. 1997. Internal Set Theory: a New Approach to Nonstandard Analysis. Bulletin of the American

Mathematical Society, vol 83, 1165-1199. p.

Robinson, A. 1996. Non-Standard Analysis. Amsterdam, North Holland.

Skolem, T. A. 1934. Über die Nichtcharakterisierbarkeit der Zahlenreiche mittels endlich oder abzählbahr

unendlich vieler Aussagen mit ausschliesslich Zahlenvariablen. Fundamenta Math., vol. 23, 150-161.


12. fejezet - Ropolyi László: Az egyenlőség eszméje Newton harmadik törvényében

Évszázadok óta kétségtelennek tűnik, hogy a newtoni fizika minden idők legjelentősebb tudományos

teljesítményei közé tartozik.1 [130] Korántsem nyilvánvaló azonban, hogy kiemelkedő értékelése valójában

milyen adottságain, tulajdonságain vagy meghatározottságain alapul. Tudományfilozófiai elemzések sokasága

kereste és keresi a newtoni fizika, illetve a newtoni gondolkodásmód sikerességének titkát. Amellett szeretnénk

érvelni, hogy e sikerességben fontos szerepet játszottNewton harmadik - a hatás és ellenhatás egyenlőségéről

szóló - mozgástörvénye. Ez a törvény ugyanis radikálisan szakított a dinamikai szituáció objektum-környezet

viszonyának középkori, hierarchikus elképzelésével, s helyette a dinamika objektumainak egyenrangú viszonyát

deklarálta. A dinamikai szituáció newtoni leírásában megjelenő (fizikai nyelven megfogalmazott) ideológiai

tartalom teljes mértékben összhangban állt a korszak politikai harcait átható ideológiával, a társadalmi

küzdelmekben résztvevő individuumok egyenlőségének deklarációjával, az egyéni szabadság és autonómia

eszméivel. A harmadik törvény révén kifejeződhetett a politikai és természettudományos világkép

értékrendjének összhangja, ami nagy mértében elősegítette, hogy a newtoni mechanika a korszak világképét

meghatározó tudománnyá váljon. Ilyenformán a newtoni mechanika egyrészt jól tükrözte a korszak uralkodó

világképét, másrészt hozzájárult annak megszilárdulásához is.

Newton Principiája a modern tudomány klasszikus alkotása. Klasszikus mű abban az értelemben is, hogy

mindenki beszél róla, de jószerivel senki se olvassa. Persze nem is volna könnyű olvasni. Clifford Truesdell

szerint2 [130]legalábbis ez a helyzet: ha felütjük valahol, jó eséllyel tömény matematikával találkozunk, és ez

nem teszi könnyen érthetővé. Ha hiszünk is Truesdellnek, esetleg arra gondolhatunk, hogy talán a mű

megjelenése óta eltelt évszázadok okoznak nehézséget. Ámde ekkor eszünkbe juthat a 18. századi anekdota a

cambridge-i diákról, aki szerint Newton az az ember, aki írt egy könyvet, amit sem ő maga, sem senki más nem

ért meg.3 [130]Tulajdonképpen érthető: miért is ne volna egy jelentős tudományos mű minden kor számára

nehezen olvasható?4 [130] Ami magyarázatot kíván, az inkább az, hogy ennek ellenére, vagyis nehéz matematikai

nyelvezete és komoly tudományos mondanivalója mellett, mégis, miként válhattak a mű egyes gondolatai széles

körben elterjedté és elfogadottá, milyen megértésen alapulhattak természettudósok, filozófusok, sőt művészek,

társadalomtudósok és politikusok Newton teljesítményét elismerő vélekedései, valamint a newtoni eredmények

megértésére és gondolkodásmód követésére tett erőfeszítések? Ráadásul, úgy tűnik, sikeres erőfeszítésekről

beszélhetünk, hiszen a newtoni modellt követő mechanisztikus világkép gyorsan kiépült és évszázadokig

sikeresen fungált, sőt, meghatározó szerepet töltött be a 18-19. századi kultúra jóformán minden területén.

A fent említett sajátságos folyamatra a következő magyarázatot adjuk: Newton tisztelőinek, propagátorainak és

követőinek valójában nem feltétlenül kellett elolvasni és megérteni a nagy művet, különösen annak matematikai

részleteit, hanem ehelyett elegendő volt ráismerni a Principiában a fizika nyelvén kifejeződő világnézeti,

ideológiai értékrendre. Mivel a kérdéses értékrend kitűnően tükrözte a modern polgári társadalom értékrendjét a

ráismerés biztosította a mű evidens érvényességét, modellértékét és intellektuális vonzerejét. Ilyenformán a

Newton műve által inspirált tudományos teljesítmények sem annyira valamiféle sajátos mechanikai filozófiát

követnek, hanem lényegében a newtoni mechanikában is megjelenő modernista polgári értékrendet

reprezentálják.

Magyarázatunk érvényessége jelentős részben azon múlik, hogy hitelesen be tudjuk-e mutatni a Principia fizikai

megállapításainak ideológiai vonatkozásait; hogy világossá tudjuk-e tenni e megtalált ideológiai elemeknek a

korabeli polgári értékekkel való összefüggéseit.5 [130] Ebbéli erőfeszítéseink szerencsére nem előzmények nélkül

valók: az utóbbi évtizedekben számos hasonló próbálkozással találkozhattunk.6 [130] Mindazonáltal az efféle

célokat követő tudományfilozófiai és tudománytörténeti (főként tudásszociológiai vagy szociálkonstruktivista

megközelítésű) irodalom általában nem elégszik meg egy mű, vagy annak valamely jellemző részleteinek

elemzésével, hanem gyakran jóval tágasabb összefüggéseket vizsgál. Így sokszor elsősorban nem is egy adott

tudományos teljesítmény társadalmi összefüggésekbe ágyazott értelmezése a gondolatmenetek célja, hanem a

tudomány és a társadalom működésmódjai között általánosan érvényesülő összefüggések felderítése és leírása,

amelyhez egy adott korszak (ez esetben a 17. század) tudománya és társadalma közötti kapcsolat esetleg csak

hasznos illusztrációként szolgál. (Más szóval: inkább tudományfilozófia, mintsem tudománytörténeti célokat

követnek.) Lényegében ez a helyzet az 1930-as években Franz Borkenau, Henryk Grossmann és Borisz Hessen

RL_1

RL_2

RL_3

RL_4

RL_5

RL_6

Ropolyi László: Az egyenlőség

eszméje Newton harmadik

törvényében


által publikált (több vonatkozásban is újdonságnak számító) tanulmányokkal,7 [130] de erre a megállapításra

juthatunk Shapin és Schaffer lenyűgöző könyvével8 [130] kapcsolatban is.

Éppen ezért talán indokoltnak tűnik, ha - különösen a newtoni fizika vonatkozásában - ezúttal is elfogadjuk az

említett szerzők tudományfilozófiai eredményeit, és a továbbiakban megpróbáljuk valamiképpen alkalmazni

azokat. Mindenekelőtt a Shapin és Schaffer által képviselt változat lesz fontos számunkra: a tudomány

társadalmi kontextusa következtében a tudományos problémák megoldásai és a társadalmi rend problémáinak

gyakorlati, politikai megoldásai jól megfeleltethetők egymásnak, adott korszak tudománya és politikája egyaránt

a korszak értékrendjét követő emberi termékek, a tudomány és a politika története ugyanazt a terepet szállja

meg.9 [130] A tudományfilozófiában bizonyos politikai és tudományos értékek összehasonlítása és az esetleges

hasonlóságok jelentőségének hangsúlyozása teljesen természetes.

Ugyanakkor Freudenthal10 [130] és bizonyos vonatkozásban korábban Hessen is11 [130] njelentős mértékben

hozzájárultak a newtoni fizika társadalmi-politikai kontextusának megértéséhez. Freudenthal kitűnő könyvében

nem pusztán rekonstruálja a newtoni világkép ideológiai összetevőit, hanem összehasonlítva azokat Leibniz (és

néhány további gondolkodó) hasonló módon rekonstruált világnézeti rendszereivel, tulajdonképpen

magyarázatot ad Newton felfogásának pozitívabb társadalmi fogadtatására, széleskörű népszerűségére is.

Magyarázatának lényege szerint a newtoni rendszer értékrendje, filozófiai-ideológiai mondanivalója

vetélytársainál jobban kifejezte és alátámasztotta a korabeli angol polgári értékrendet, így a newtoni

természetfilozófia uralkodó felfogássá válhatott.12 [130]Freudenthal, annak ellenére, hogy elsősorban Newtonnak

az abszolút térre vonatkozó elgondolásait tartja jellemzőnek, elemzésében figyelembe veszi Newton egész

munkásságát. Hessen (akinek az eredményeit Freudenthal is felhasználta) szintén Newton egész tevékenységét

értelmezi a korabeli gazdasági, politikai és technikai viszonyok tükrében.

Freudenthal magyarázata meggyőzőnek tűnik. Mindazonáltal ebben a dolgozatban arra vállalkozunk, hogy

Freudenthal magyarázatához hasonló következtetéseket vonjunk le pusztán Newton mechanikájának egyik

alaptörvénye, a hatás-ellenhatás törvénye tanulmányozásából. Megjegyeznénk, hogy mivel ez a lehetőség az

elemzők figyelmét eddig elkerülte, gondolatmenetünk egyaránt apró hozzájárulást jelent Freudenthal Newton-

értelmezéséhez és a Shapin-Schaffer-féle szociálkonstruktivista tudományfilozófia eredményes

alkalmazhatóságához.13 [131]

1. Newton harmadik mozgástörvényének előtörténete

A Newton nevéhez fűződő mechanikai elméletben nem is olyan könnyű azonosítani Newtontulajdonképpeni

teljesítményét. A tudománytörténeti irodalomból ismert, hogy a mechanika első mozgástörvényének felismerése

legalább Galileiig és követőiig nyúlik vissza, valamint hogy Descartes, Wallis és Huygens számára is

nyilvánvaló volt. A második törvényt valamilyen formában Galilei és Beeckman is ismerte. Mindazonáltal

sokan úgy gondolják, hogy a harmadik mozgástörvény ténylegesen kizárólag Newton saját felismerése.14 [131]

Ez azonban korántsem igaz, sőt megmutatható, hogy az akció-reakció összefüggéseit vizsgáló newtoni harmadik

törvénynek hosszú és összetett előtörténete van. John Russell dolgozatát követve szeretnénk felidézni az

előtörténet néhány jellegzetes mozzanatát.15 [131]

Russell szerint az előtörténet három fázisa a törvény következő megfogalmazásaival jellemezhető:

1. Ha egy A test hat B testre, a B test (néhány kivételtől eltekintve) általában visszahat A-ra. Ez a felfogás több

helyen is megjelenik Arisztotelésznél és számos követőjénél, egészen a 17. századig.

2. Bármely esetben, ha A test hat B-re, B visszahat A-ra. Ez megjelenik Francisco Valles nézeteiben 1564-ben,

és később is sok fizikus tárgyalja.

3. Minden hatáshoz tartozik egy vele egyenlő, de ellentétes ellenhatás. Ezt a megfogalmazást használja Thomas

White 1657-ben, de már korábban is többen képviseltek hasonló véleményt.

Részletesebben is érdemes foglalkozni Arisztotelész álláspontjával, amit a Fizikában, a Keletkezésről és

pusztulásról című művében, az Állatok mozgásáról, valamint az Állatok keletkezéséről című írásaiban is tárgyal.

Fontos megjegyezni, hogy Arisztotelész filozófiai rendszerében a cselekvés (hatás kiváltásának képessége) és a

szenvedés (hatás elszenvedésének képessége) egyaránt a kategóriák közé tartoznak, s így minden folyamatban

szerepet játszanak. Kérdés, hogy hogyan vannak a szerepek kiosztva, vagyis, hogy az aktivitás és passzivitás

hogyan oszlik meg egy összefüggő rendszer egymással kapcsolatba kerülő elemei között, és hogy a

kölcsönösség vajon szükségképpen fennáll-e? Vajon a mozgást kiváltó és a mozgást elszenvedő objektumok a

mozgásban lévő rendszer szükségképpen eleve különböző elemei, vagy arról van szó, hogy a rendszer minden

RL_7

RL_8

RL_9

RL_10

RL_11

RL_12

RL_13

RL_14

RL_15



törvényében


eleme szükségképpen hat másokra és el is szenvedi azok hatását? Arisztotelész szerint a kölcsönösség

kétségtelenül sérül az égi-földi objektumok viszonyában: a földi testek nem hatnak vissza az égiekre. Földi

viszonyok között a helyzet más: az ugyanabból az anyagból álló dolgok esetében a reciprocitás érvényesül,

vagyis ami egy másik dologra hat szükségképpen el is szenvedi annak (visz-sza)hatását. Ez például az állatok

mozgásából is jól látható: az állat mozgása során hat a környezetére, ami visszahatván rá lehetővé teszi az állat

elmozdulását.16 [131] Az állatok földön járása (valamint a madarak levegőben repülése ugyancsak) így válik

érthetővé: az állatok járása során a föld, a madarak repülésekor pedig a levegő visszahatása következtében jön

létre mozgásuk. Ez utóbbi gondolat (valószínűleg Arisztotelész nyomán) megjelenik Leonardónál és Keplernél

is.17 [131] Más esetekben, amikor az aktív ágens anyaga más, mint a hatást elszenvedőé, nincs visszahatás.

Tulajdonképpen ez a helyzet az égi és földi objektumok viszonyában is, de olyan esetekben is, mint amilyen a

gyógyítás és a beteg ember kapcsolata: a gyógyítás hat a betegre, de a beteg nem hat vissza a gyógyításra.

Gondolatmenetünk számára nagy jelentőséggel bír a középkori oxfordi, párizsi és padovai gondolkodóknak az

égi és földi objektumok kölcsönhatásainak kölcsönösségét elvi alapon kizárni szándékozó törekvése. Az

szerintük (például Swineshead szerint) nyilvánvaló, hogy az égi, isteni szféra a kizárólagosan aktív, és a földi

csakis passzív, de ez az egyenlőtlen reláció a földi objektumok kölcsönhatásai számára is mintaként kell

szolgáljon, vagyis kölcsönhatás tulajdonképpen a földi szférában sincs, csakis egyirányú, a hierarchia magasabb

szintjeiről az alacsonyabb szintek felé érvényesülő hatás képzelhető el, minden visszahatás nélkül. Amennyiben

azonban mégis elfogadjuk a földi objektumok közötti kölcsönhatások létezését, akkor is érvényben marad egy

egyenlőtlenség: a nagyobb, súlyosabb, tökéletesebb testek hatása a kisebbekre erősebb, mint a kisebb könnyebb,

tökéletlenebb testek ellenhatása. (Maga a hatás-ellenhatás fogalompár is középkori termék, a korábbi,

arisztotelészi fogalomhasználat inkább az aktivitás és passzivitás kölcsönösségét hangsúlyozta.18 [131])

A hatások és ellenhatások ellentétességének és egyenlőségének eszméje a 17. század során alakult ki. Hobbes19

[131] és Kenelm Digby is kimondott hasonló törvényeket, végül Thomas White 1657-ben világosan

megfogalmazza Euclides physicus című művében a tartalmában Newtonéval lényegében megegyező törvényét.

Végül is azt mondhatjuk, hogy a törvény tartalma e korszakban napirenden volt, sokak által tanulmányozott,

ismert összefüggést jelentett.

2. A harmadik törvény Newton munkáiban

Néhány, az előtörténetben említett eszmét, illetve művet Newton is ismert, de közvetlenül nem bizonyítható,

hogy fel is használta volna őket a harmadik törvény megfogalmazása során. Az kétségtelenül megállapítható,

hogy Newtonnak a hatás-ellenhatással kapcsolatos álláspontja (a Principia más alapeszméihez hasonlóan)

hosszú folyamatban alakult ki.20 [131] A két évtizedes folyamat egyes szakaszairól fennmaradt jegyzetek, illetve

kéziratok tanúskodnak.21 [131] A harmadik törvénnyel kapcsolatos megfontolások elsősorban az ún. Waste Book

fiatalkori jegyzeteiben és a húsz évvel későbbi De Motu címen nyilvántartott kéziratokban találhatók meg

tanulmányozható formában. Ezeket a forrásokat figyelembe véve a harmadik törvény newtoni felfogásának

három, időrendben is jól elkülöníthető változatát érdemes megkülönböztetni: a) az 1664-es, a Waste Bookban

található változatot; b) az 1684-es De Motu kézirat változatát; és végül c) az 1687-es Principiabeli változatot.

A Waste Bookban találhatjuk a következő két feljegyzést: „Ha 2 test (p és r) érintkezésbe kerül egymással, az

ellenállás mindkettőben megegyezik, így amennyire p nyomja r-t, ugyanannyira nyomja r is p-t.

Következésképpen mindkettőnek egyenlő mértékű mozgásváltozást kell elszenvednie.”22 [131]Továbbá: „Ha r a

w irányba nyomja p-t, akkor p a v irányba nyomja r-t [1. ábra]. Ez minden további magyarázat nélkül

evidens.”23 [131]

1. ábra - Herivel (1965), 159. oldal, 5. ábra alapján

RL_16

RL_17

RL_18

RL_20

RL_21

RL_22

RL_23



törvényében


E két feljegyzés együtt képviseli a harmadik törvény első newtoni változatát. Ehhez a korai változathoz csak két,

eléggé kézenfekvő megjegyzést szeretnénk fűzni. Jól látható, hogy az akció-reakció viszonyának ez a felfogása

testek ütközésére vonatkozik. A kölcsönösség, valamint a hatás és ellenhatás egyenlőségének és

ellentétességének eszméit tartalmazza ugyan, de még híján van annak az általánosságnak, ami univerzális

természeti törvénnyé emelhetné. Másrészt figyelmet érdemel, hogy a két különböző test teljesen egyenlő

pozícióban van kölcsönhatásuk során. Sőt, egyenlő pozíciójukat Newton evidenciaként fogja fel. Ez igen fontos

és nagy magyarázó erővel rendelkező tény. Teljesen világos ugyanis, hogy ha egy tudományos kérdésben az

evidenciára hivatkoznak, akkor valójában valamilyen világnézeti támogatást vesznek igénybe, hiszen

evidenciákat csakis világnézetek hozhatnak létre. A tudományos kérdések tárgyalása során megjelenő és

alkalmazásra kerülő evidenciák tartalma és jellege világossá teheti az adott tudós, illetve tudományos diszciplína

világnézeti előfeltevéseit. Kimutatásukhoz mindössze arra van szükség, hogy felfedjük az adott evidenciára

vezető világnézeti összefüggéseket. Shapin és Schaffer is hangsúlyozza egy adott történeti korszak evidenciái

feltárásának jelentőségét a korabeli tudomány megértése szempontjából. Szerintük eléggé nyilvánvaló az

evidenciák történeti jellege. Az evidenciák tanulmányozásával tehát, úgy tűnik, kimutathatók egyes tudományos

teljesítményeknek a korszakhoz kötődő világnézeti feltevései.

Ezzel azonban még nem válik az is világossá, hogy milyen mechanizmus révén jönnek létre evidenciáink.

Shapin és Schaffer nyomán azt mondhatjuk, hogy egy kor polgára számára az evidenciák felismerésében és

azonosításában fontos szerepet játszhatnak a korabeli társadalmi rend problémáinak kezelésében alkalmazott

politikai gyakorlat és a kor tudományos problémáinak kezelésében követett tudományos gyakorlat hasonlóságai.

Alighanem érdemes ezeket a hasonlóságokat kiegészíteni, illetve felülbírálni a problémakezeléssel kapcsolatos

mindennapi tapasztalatok figyelembe vételével is. Ilyenformán az evidenciákat szolgáltató (világ)rendszer a

társadalmi rendszer, illetve az életvilág vagy e kettő alkalmas kombinációja. Az evidenciák tartalmát és jellegét

(vagyis, hogy az adott világban pontosan mit és milyen értelemben tekinthetünk nyilvánvalónak) azonban már

az ebben a világban érvényes értékrend, a konkrét történeti formában megjelenő világnézet határozza meg.

Röviden szólva: az evidenciák léte világnézetünk világszerűségén, az evidenciák természete pedig

világnézetünk értékrendjén (ideológiáján) alapul.

Ilyenformán azt mondhatjuk, hogy a Newton által említett evidencia arról tanúskodik, hogy Newton annak

ellenére, hogy testek ütközéséről beszél, valójában a világrendszerre is gondol, méghozzá egy olyan

világrendszerre, amelyben a különbözők kölcsönös kapcsolataikban az egyenlőség pozíciójából vesznek részt.

A későbbi harmadik törvény mondanivalójának újabb megfogalmazási kísérlete húsz évvel követte a fentebb

idézett korai elgondolásokat. A De Motu kéziratgyűjteményben találhatjuk meg a következő szöveget: „Amilyen

mértékben hat egy test egy másikra, ugyanolyan mértékű visszahatást tapasztal. Bármi, ami nyom vagy húz egy

másik dolgot, azzal egyenlő mértékben nyomott vagy húzott lesz. Ha egy levegővel töltött ballon nyom vagy

megtart egy másik ugyanolyant, mindkettő egyenlően nyomódik be. Ha egy test egy másik testnek ütközve ereje

által változást hoz létre a másik mozgásában, akkor (a kölcsönös nyomás egyenlősége miatt) a saját mozgása is

meg fog változni a másik ereje által.”24 [131]

Ebben a megfogalmazásban már nem pusztán az ütközésekre érvényes formulával van dolgunk. A törvény

hatálya alá tartozó kölcsönhatások elvben bármifélék lehetnek, s a nyomás, húzás, ütközés - mint speciális

esetek - inkább csak illusztrálják az általános szituációt. Az általános jellegű megállapítás lehetővé teszi a

törvény alkalmazását gravitációs kölcsönhatásokra is. Ugyanakkor az egyenlőség fogalma is több változatban

(hatások, hatások következményei és hatások okai egyenlőségeként) szerepel. Az egyenlőség ily módon az

egész kölcsönhatási folyamatot (a folyamatot kiváltó okot, a folyamat zajlását és következményét is) átható,

annak minden részletében kifejeződő, alapvető kategória.

RL_24



törvényében


A De Motu verzió tehát Newton korai felfogásából megtartja annak fizikai és ideológiai tartalmait, bár ahhoz

képest fizikai szempontból az általánosítás irányába való elmozdulást képvisel, ideológiai szempontból pedig

egyrészt konkrétabb, másrészt kevéssé árulkodó jellegű. Mondanivalójának megfogalmazása azonban

semmiképpen se mondható előnyösnek.

A Principiában szereplő, jól ismert harmadik törvény kijavítja a korábbi megfogalmazások kedvezőtlen

vonásait: „Harmadik törvény. A hatással mindig egyenlő nagyságú és ellentétes visszahatás áll szemben; más

szóval: két testnek egymásra gyakorolt kölcsönös hatása mindig egyenlő és ellentétes irányú.”25 [131]

A törvény végleges változatának fontosabb jellemzőiként megállapíthatjuk a következőket: a) A korábbi

változatoknál egyértelműen általánosabb érvényű, univerzális mozgástörvény. Ezáltal lehetővé teszi az ütközési

folyamatok és a gravitációs kölcsönhatás közös meghatározottságainak azonosítását és közös törvények általi

leírását, s a közös tárgyalás számos fontos következményét, mindenekelőtt a földi és égi szféra folyamatainak

egységes értelmezésében és leírásában. b) Itt a kölcsönösség fogalmát is a korábbiaknál általánosabb értelemben

használja Newton. Ahogy egy helyen írja: „Az egyik testet persze vonzónak, a másikat vonzottnak tekinthetjük,

de ez a megkülönböztetés inkább matematikai, mint természeti. A vonzás valójában mindkét testben kölcsönös,

és így azonos fajtájú.”26 [131] Ahogy láthatjuk, Newton felfogásában a kölcsönösség és az egyenlőség szorosan

összekapcsolódik. A ható és a visszaható testek közötti különbség inkább matematikai, mint természeti jellegű,

vagyis természetes viszonyuk a közöttük fennálló egyenlőség. A vonzás nem egyik vagy másik testhez tartozik,

nincs természeti kényszerek által eleve meghatározva, hogy melyik testet tekintem vonzónak vagy vonzottnak.

A testek kölcsönösen egymás környezetét alkotják, így a test és környezetének viszonyában ugyancsak az

egyenlőséget vehetjük észre. Ez nyilvánvalóan szöges ellentéte a középkori dinamikai felfogásnak, ahol a test-

környezet viszony hierarchikusként jelent meg. Newton felfogása határozottan különbözik Leibnizétől is, aki

például csak arról beszél, hogy a bolygókat vonzza a Nap.

Newton a Principia axiómáihoz fűzött „Scholium”-ának egyik helyén nagyon érdekes módon érvel a hatás és

ellenhatás egyenlősége mellett: „Két egymást kölcsönösen vonzó A és B test közé képzeljünk egy akadályt,

amely meggátolja a testek találkozását. Ha az A test erősebben vonzódik a B test felé, mint a B test az A felé,

akkor az A test erősebben nyomja az akadályt, mint a B test, és ezért az akadály nem maradna nyugalomban. A

nagyobb nyomás érvényesül, és ennek hatására a két testből és az akadályból álló rendszer egyenes vonalban

elmozdulna a B test felé. Szabad térben ez a mozgás állandóan gyorsul egészen a végtelenig. Ez azonban

képtelenség, és ellentmond az első törvénynek.”27 [131] Feltűnő, hogy itt az egyenlőség melletti érvelés már nem

pusztán a harmadik törvényt veszi igénybe, hanem Newtonmechanikájának egészét. Azt is mondhatnánk (hiszen

mindez arra utal), hogy ezek szerint a kölcsönösséggel együtt járó egyenlőség fundamentális jelentőségét az

egész newtoni mechanika megőrzi, így az nem csupán a harmadik törvényben tükröződik. Talán arra is érdemes

felfigyelni, hogy Newton érvelésében az abszurditás (a magyar fordításban: képtelenség) fogalmát használja.28

[131] Az abszurditás fogalma (a korábban említett evidenciához hasonlóan) egyáltalán nem tűnik

értéksemlegesnek, ilyenformán, ha nem is az evidencia fogalmához fogható mértékben, de ugyanúgy valamiféle

ideológiai-világnézeti álláspontot is megjelenít. A szóban forgó abszurditás az egyenlőtlenség

következményeinek abszurditása, amelynek a magyarázatban szereplő fizikai konstrukcióját nyilván felesleges

volna közvetlen kapcsolatba hozni a társadalmi egyenlőtlenségek abszurditásának kialakulásával, de a

következmények hasonlóan abszurd jellegéről bizonyára joggal beszélhetünk. Annyit mindenképpen

mondhatunk, hogy bizonyos egyenlőtlenségek feltételezéséből még a fizikában is képtelen következmények

adódnak.

3. A dinamikai elméletek társadalomtörténetéről

Az akció-reakció kapcsolatának és Newton harmadik mozgástörvénye formálódásának fentebb előadott rövid

történeti áttekintéseit szeretnénk a dinamikai elméletek fejlődéstörténetébe illesztve összefoglalni. Arra persze

ezúttal nincs lehetőségünk, hogy a dinamika egész fejlődéstörténetét végiggondolva értelmezzük Newton

teljesítményét, mindössze arra vállalkozunk, hogy a dinamikai problémák társadalmi kontextusából következő

fontosabb fejleményeket megemlítsük. Ám miután gondolatmenetünk éppenséggel Newton eszméinek

világnézeti összetevői és ezek társadalmi kontextusa köré rendeződik, egy ilyen egyszerűsítés elfogadhatónak,

sőt talán még hasznosnak is tetszik.

A dinamikai elméletek (amelyek tradicionálisan a mozgásban lévő objektumok mozgását a mozgást kiváltó

hatásokkal együtt próbálják értelmezni) alapvető tartalma a vizsgált objektum és az objektum környezetének

azonosítása és természetük jellemzése, valamint az objektum és környezete kapcsolatának azonosítása és e

kapcsolat természetének leírása; röviden: a dinamikai szituáció értelmezése. A vizsgált objektum (s a hozzá

rendelt környezet is) első látásra diszciplínánként eltérőnek látszik, általában különféle természetes és

RL_25

RL_26

RL_27



törvényében


mesterséges testek, esetleg ilyenek komplex rendszerei a dinamikai szituáció tipikus szereplői. Diszciplinárisan

ugyancsak eltérőnek tűnik a dinamikai szituációk struktúrája, vagyis a szituáció elemei (szereplői) közötti

konkrét kapcsolatrendszer. Összehasonlító történeti és tudományfilozófiai elemzések vagy például a

multidiszciplináris kutatások sokasodása ezzel szemben nyilvánvalóvá tehetik az egyes diszciplináris dinamikák

alapvetően közös vonásait és feltárhatják a tipikus dinamikai szituációk történeti és világnézeti

meghatározottságait. (Efféle interpretációs törekvésekhez jó alapot szolgáltathat például a mechanika dinamikai

elveinek széleskörű tudományos hasznosítása.)

Az összehasonlításokból kitűnik, hogy a tipikus dinamikai szituációk szereplői lehetnek: a) természeti

objektumok a természeti környezetben; b) humán individuumok társadalmi környezetükben; c) az ember a

természeti környezetben. A dinamikai szituációk struktúrája alapvetően a szereplők természetére vonatkozó

feltevésektől függ. A szereplők természete világnézeti kérdés: általában ontológiai meggondolásokon alapul. Ez

közvetlenül belátható, ha a szereplők a fenti b ésc csoportba tartoznak, hiszen az individuumok számára a

társadalmi közeg, illetve az ember számára a természeti közeg nyilvánvalóan világként jelenik meg, s

ilyenformán az embert körülvevő világ jellemzése szolgáltatja a dinamika alapfeltevéseit. Az a csoportba tartozó

dinamikai szereplők esetében a világnézeti feladatot a különféle természetfilozófiák vállalják magukra.

Szociálkonstruktivista megközelítésben mindhárom csoportban azonos a dinamikai szituációk struktúrája,

következésképpen az ilyen módon kialakított természetfilozófia fundamentális problémáinak társadalmi

szituációként való interpretációja is lehetséges.

A dinamikai szituációkban mindig felmerül két alapvető problémakör: a vizsgált objektumnak és környezetének

összefüggése, illetve függetlensége, valamint az aktivitás és passzivitás megoszlása az objektum és környezete

között. Newton dinamikai felfogása mindkét problémakör esetében jellegzetes álláspontot képvisel.

Karakterisztikumainak hatékony magyarázatához azonban célszerű egy történeti folyamatba illesztve ismertetni

őket.

Ennek érdekében próbáljuk meg felidézni korábbi korok világképeinek elképzeléseit az objektum - környezet

viszonyban érvényesülő függés - függetlenség és aktivitás - passzivitás megoszlásról. Ebből a szempontból

három jelentősebb korszak világképe fontos: az antik, a középkori és az újkori. Ha átgondoljuk az egyén -

közösség, az ember - természet és a természeti objektum - természeti környezete viszonyokat ezekben a

világképekben, akkor kitűnik, hogy:

• Az antik polisz polgára - legalábbis a görögség jelentős korszakaiban - politikai jogainak működtetése révén

nem egyszerűen a polisz közösségének alávetettje, hanem egyúttal annak hatalmát gyakorló, aktív tényezője

lehetett. A görög embernek a természethez való viszonyában is érvényesül valamiféle harmónia,

semmiképpen se beszélhetünk a természetnek való kiszolgáltatottságról, vagy a természet leigázására való

törekvésről. Hasonló szemléletmóddal találkozunk az arisztotelészi fizikában is. Ott például a természetes

mozgást végző testet mozgató hatás nem tartozik pusztán a testhez és nem tartozik kizárólag a test

környezetéhez sem, a mozgás létrejötte egy-aránt múlik a szituáció mindkét szereplőjén. Mindezekből látható,

hogy az antik kor jellegzetes világképében, az arisztotelészi világfelfogásban az aktivitás lényegében

egyenlően oszlik meg az objektum és környezete között. Ez egy „aktív objektum az aktív környezetben”

ontológia.

• A középkor világfelfogásában ezzel szemben azt figyelhetjük meg, hogy az objektum elveszíti minden

aktivitását - sőt néha még tulajdonságait, azokat az egyéni vonásait is, melyeket már birtokolt. A hierarchikus

ideológiai és társadalmi szerkezet felértékeli a hierarchiában elfoglalt hely szerepét, és csakis a kérdéses

funkció személytelen működésében érdekelt. Az általánosan érvényesülő összefüggések uralkodnak az egyedi

eset felett - ahogyan azt például a természeti törvény kialakulási folyamatát áttekintve láthatjuk. A középkori

dinamikai szituációban a tökéletes, égi, a hierarchia magasabb fokán helyet foglaló ágens az aktív, az

alávetett objektum kizárólag passzív, csupán elszenvedi az aktív ágens hatását, visszahatása nincs. Az ember

a természeti és társadalmi erők hatalmának kiszolgáltatva, azoknak alávetve él. A középkori világfelfogásban

tehát az objektumok passzivitását és környezetük aktivitását láthatjuk érvényesülni.

• Az újkori világfelfogás legfontosabb eredménye, hogy szöges ellentétére változtatja át a középkori felfogást,

és egy olyan világképet nyújt, amelyben az objektum dominál környezete felett. Ez a változás, amelyben az

objektum emancipálódik, felszabadul, kikerül a környezet uralma alól, sőt maga válik dominánssá, ez az

újkori világfelfogás radikálisan merész, forradalmi tartalma. Az egyén és társadalmi környezetének

viszonyában jól jellemzik ezt a helyzetet az individuális függetlenség és szabadság érvényrejuttatásáért

folytatott politikai küzdelem súlyos áldozatai, nem lankadó forradalmi hevülete. De fokozatosan kibontakozik

az új értékrend az ember természethez való viszonyában is: míg a reneszánsz kor humanistái és művészei

inkább csak az ember saját, belső természete feletti uralmát tűzik ki célként, addig a 18. század gondolkodói



törvényében


már a külső természet feletti uralom megszerzéséről szólnak. Míg a deizmus világképében még őrzik Isten

általánosságban érvényesülő célkitűző szerepét, és az ember (például a mesterember képében) csak egészen

konkrét tevékenységek esetében léphet a helyére, addig a későbbi fejlődés minden cél meghatározójává az

előrelátóan kalkuláló, tevékeny embert teszi. Az ember saját sorsát saját kezébe veszi.

A mechanisztikus világkép meghatározó ideológiai tartalma ezekben az új hatalmi viszonyokban van. Az

objektum kizárólagos aktivitását elszenvedő passzív környezet: lényegében ennyiből áll a mechanisztikus

világfelfogás ontológiai rendszere. Mivel a mechanisztikus világkép világosan kifejezte a kibontakozó polgárság

értékrendjét, terjesztése és működtetése az összes lehetséges szituációban a polgárság érdekében állt. Így

kezdetben az ideológiai küzdelem eszközeként is hasznosították, majd a polgárság megerősödése a

mechanisztikus világkép széleskörű elterjedéséhez és elfogadottságához vezetett.

A newtoni természetfilozófia értékrendje tökéletes összhangban volt a fentebb jellemzett újkori ideológiai

törekvésekkel. Freudenthal nagy meggyőző erővel mutatta meg ennek az összhangnak számos fontos elemét.

Elemzéséből kitűnik, hogy Newton rendszerében a dinamikai szituáció szereplői közül az individuum játszik

meghatározó szerepet. Descartes felfogásában Isten természeti törvényeket teremt és az első lökést adja, és a

részecskék a törvényekből leszármaztathatók. Ezzel szemben Newtonnál Isten részecskéket teremt.29 [131] A

szabad newtoni individuummal szemben Leibniz felfogásában nem az atom, hanem a rendszer a szabad.30 [131]

Ilyen összevetésekből jól láthatók a newtoni szemléletmód világnézeti előnyei. Mindazonáltal a dinamikai

szituáció newtoni felfogásának alaposabb megértése a harmadik törvény további elemzésével is lehetséges.

4. Newton harmadik törvényének ideológiai jelentősége

Newton harmadik törvényében a legfontosabb újkori ideológiai törekvések tükröződnek. Az újkori értékrend az

individuumnak a környezet uralma alól való felszabadítását, és saját környezete feletti uralmi pozíciójának

megszerzését alapvető célként deklarálta. A Newton által tanulmányozott dinamikai szituációban ez a fordulat

értelmezhető és részben végrehajtható. Az általa javasolt dinamikai struktúra képes leírni a fordulat utáni új

világrend működését, így nyilvánvaló módon népszerű és sikeres világszemléletnek számít.

A harmadik törvény a dinamikai szituáció szereplőit egyenrangúaknak tekinti. A szituáció tipikus szereplői: az

egyik és a másik (test). Adott esetben az egyik test a vizsgált objektum, a másik pedig az objektum környezete

szerepét tölti be, ilyenformán egy adott szituációban eltérő pozícióban vannak. De a harmadik törvény előírása

szerint különbségük csak viszonylagos, hiszen az objektumnak tekintett test egyúttal és szükségképpen maga is

környezet a másik test számára, és viszont: a környezet szerepét játszó test maga is objektummá válik a

kölcsönhatás következtében. Azaz az objektum és környezete egyenlő pozícióban vannak: mindkét test

objektum és környezet is egyszerre. Természetük szerint egyenlők, csak a leírás kedvéért teszünk közöttük

(ahogy Newtonmondta: matematikai) különbséget. Ráadásul az egyenlőség érvényre jut a hatás folyamatában és

eredményében is. Mindkét test aktív és passzív egyszerre. Valójában hatásról nem is beszélhetünk, csak

kölcsönhatások vannak.31 [131] Mindkét test mozgásállapota megváltozik, méghozzá egyenlő mértékben. Ha egy

test hat egy másikra, számítania kell a reakcióra. Természetesen mindez akkor is érvényben marad, ha nem két

testről van szó, és az objektum és környezet szereplői bonyolultabbak.

A középkori dinamikai szituációhoz képest ez valódi forradalmi változást jelent, az objektum és környezet

szerepek nem eleve adottak immár, az objektum felszabadult. Az emancipálódott objektum azonban nem

uralkodik, hanem csak egyenlőnek tudhatja magát környezetével. A newtoni dinamikának a harmadik

törvényben kifejeződő alapvető ideológiai tartalma így az individuális szabadság és egyenlőség deklarációja.

Ismereteink szerint ezt a 17-18. századi tartalmat minden egyéb természetfilozófiai vagy tudományos

eszmerendszernél világosabban képviseli, s ezáltal a kultúra legkülönfélébb területeiről szerez híveket,

követőket és csodálókat azóta is.

Alapvető ideológiai tartalma mellett a harmadik törvény hozzájárul számos olyan mechanikai következtetés

levonásához is, amelyek ugyancsak hordoznak fontos ideológiai mondanivalót.

A harmadik törvény nyilvánvalóan a newtoni mechanika nélkülözhetetlen összetevője. Egy efféle törvény (és a

törvényhez szükséges kölcsönhatás-fogalom) felismerésének hiánya akadályozta meg például Huygenst a

newtonihoz hasonlóan sikeres világrendszer kiépítésében.32 [131]

Freudenthal rámutat, hogy Newtonnál a gravitáció univerzális tulajdonsága a testeknek, míg a tehetetlenség

lényegi. Vagyis a tehetetlenség egyetlen test esetében is működik, de a gravitáció a világ összes testjéhez

RL_29

RL_30

RL_31

RL_32



törvényében


tartozik. A gravitáció eliminálható, a tehetetlenség nem.33 [131] Ez abból a szempontból is érdekes, hogy a

gravitációhoz kell a harmadik törvény, vagyis a testek rendszerének ez szervező elve, vagy legalábbis a

szerveződés értelmezését lehetővé tevő elve. Hasonlókat mondhatunk az individuális egyenlőség társadalmi

szerepéről: szintén csak akkor van rá szükség, ha van közösség, annak a szerveződésében viszont nagyon fontos.

Számos elemző hangsúlyozza, hogy Newton a harmadik törvény és a gravitációs kölcsönhatás együttes

alkalmazásával tudta létrehozni világrendszerét.34 [131] Stein külön kiemeli, hogy a newtoni mozgástörvények

végső soron dinamikai szempontból passzívak, és szükség van még a gravitációs kölcsönhatás aktivitására is a

világrendszer sikeres kiépítéséhez. Ennek a problémának egy másik aspektusát talán úgy is

megfogalmazhatnánk, hogy a harmadik törvény lehetővé teszi az objektum emancipációját, de uralmát nem.

Bizonyos fajta uralmi pozíció megszerzéséhez éppen a gravitációs kölcsönhatás biztosít lehetőségeket.

Newtonnak a gravitációs és a harmadik törvényen alapuló meggondolásai szerint bolygómozgásoknál a rendszer

középpontja sem eleve adott, hanem a kölcsönhatások következtében a rendszer közös tömegközéppontja lesz

az. Ennek a fizikai összefüggésnek is érdemes ideológiai tartalmat tulajdonítani: az újkori világrendszer

középpontja nem szükségképpen egy jól látható domináns központ, hanem kölcsönhatások által kialakított, és

esetleg rejtve maradó, láthatatlan centrum.

A dinamikai elméletek társadalomtörténete természetesen nem ért véget Newtonnál és a newtoni világrendszer

egészével, sőt még a harmadik törvény dinamikai szerepével kapcsolatban is születtek és születnek új

elgondolások. Kant35 [131] és Mach javaslatai közül az utóbbi tett szert nagyobb jelentőségre. Mach több

vonatkozásban is kritizálta a newtoni mechanikát.36 [132] Az általa javasolt új fizika centrumában éppen a

harmadik törvény áll. A Mach-féle fizikában a harmadik törvény közvetlen ideológiai tartalma nem változik

meg, de az egész machi mechanika mégis radikálisan más értékrendet követ, mint newtoni elődje. Ez azáltal

válik lehetségessé, hogy Mach individuum-felfogása (fizikai nyelven szólva: tehetetlenségkoncepciója) tér el

alapvetően Newtonétól, és ilyenformán a machi dinamikai szituáció nagyon is más, mint a newtoni.37 [132]

A newtoni világrendszer ideológiai tartalma hasznosítására gondolt annak idején Rousseau,38 [132] aki a

naprendszer működésének newtoni leírásának mintájára is gondolkodott társadalmi szer(ve)ződési problémákon.

Az ideológia és a tudományos szemléletmód, a dinamikai szituáció természeti és társadalmi szereplőinek

szükségszerű együvé tartozása jelenik meg a posztmodern szemléletmód alkalmazása során.39 [132] A newtoni

elmélet posztmodern dekonstrukciójának kísérlete viszonylag új fejlemény.40 [132]Zaman, akihez ez köthető,

lényegében arra tesz kísérletet, hogy a fizikai elméletnek egy (nem túl eredeti) társadalomelméleti

interpretációját állítsa elő, felhasználva egy transzformációs szabályt, amellyel a fizikában alkalmazott

„objektivista esemény okságot” egy „szubjektivista ágens oksággal” cseréli fel. Próbálkozása érdekes módon

nagy vihart kavart: szinte egy mini Sokal-ügy kibontakozásának lehetünk a tanúi. De Zaman nem tréfált, ő, úgy

tűnik, komolyan posztmodern szerző, így a Sokal ügyre41 [132] inkább a posztmodernizmus elleni támadások

hevessége miatt emlékeztet a helyzet.42 [132]

A newtoni elmélet dinamikai szituációjának további tanulmányozási formája lehet, ha a dinamikai szituáció

szereplőit humán individuumoknak tekintjük, és az elméletben megjelenő logikai viszonyokat az emberi

szereplők által átélt történetként interpretáljuk.43 [132] A newtoni elmélet nyomán elképzelt történetben a

harmadik törvény fontos funkciót tölt be: sajátmagunk másokkal való egyenlőségének tapasztalatához segít.

5. Jegyzetek

1n Talán jellemző, hogy még Duhem is valóságos „diadalmenet”-ként hivatkozik a newtoni mechanika

történetére. (Duhem 1980.)

2n Truesdell 1968.

3n Brackenridge 1990.

4n Ráadásul a hozzáférhető kiadások és fordítások sem álltak mindig feladatuk magaslatán (Pourciau 2001).

5n Mivel dolgozatunkban erre a feladatra próbálunk koncentrálni, sok érdekes és fontos témakör tárgyalását

mellőznünk kell. Így nem tudunk foglalkozni Newton módszertanával (Cohen 1980, Vekerdi 1994, Fehér 1996),

Newton saját ideológiai és filozófiai rendszerével (Bricker 1990, Jacob 1992, Jacob 1976, Hessen 1971), sem a

mechanika metodológiai és filozófiai problémáival (Hesse 1964, Bunge 1967, Sneed 1979).

6n Hessen 1971, Freudenthal 1986, Freudenthal 1988, Shapin és Schaffer 1985, Latour 1999.

RL_33

RL_34

RL_35

RL_36

RL_37

RL_38

RL_39

RL_40

RL_41

RL_42

RL_43



törvényében


7n Hronszky 1988, Freudenthal 1988, Hessen 1971, Hirsch 2001.

8n Shapin és Schaffer 1985, Latour 1999.

9n Lásd pl. Shapin és Schaffer 1985, 14-15., 21., 332-344. A szerzők a Boyle és Hobbes közötti ellentét, ill. a

tudományos kísérletek értelmezésében hasznosítják ezeket a tudományfilozófiai gondolatokat.

10n Freudenthal 1986.

11n Hessen 1971.

12n Lásd pl. Freudenthal 1986, 188.

13n Az itt kifejtett nézetek emlékezetem szerint döntő részben az ELTE BTK Filozófiaoktatók Továbbképző és

Információs Központjának 1986-os, visegrádi „Tudományfilozófia” tanfolyama május 7-i előadásainak (az

előadók Fehér Márta, Vekerdi László és Mezei György [1985] voltak) s az azokat követő vitáknak az

eredményeként formálódtak.

14n A „History of Astronomy Discussion Group” [email protected] 1996 májusi

vitájában pl. véleményt cseréltek erről a kérdésről. In HASTRO-L LOG9605 Archive Note

15n Russell 1976. Russell dolgozatára Milorad Mladenovic belgrádi fizikus hívta fel a figyelmem a témakörről

1989-ben Hamburgban, a XVIII. International Congress of History of Science című konferencián tartott

előadásom vitája során.

16n Hassing 1992.

17n Lásd a „History of Astronomy Discussion Group” (14. lábj.)

18n Lásd Russell fentebb hivatkozott cikkének megállapításait.

19n Westfall 1971, 113.

20n Herivel 1965, Koyré 1965, Westfall 1971, Speiser 1980.

21n Cohen 1971, Newton 1977, Fehér 1977.

22n 121: „If 2 bodys p and r meet the one the other, the resistance in both is the same for soe much as p presseth

upon r so much r presseth on p. And therefore they must both suffer an equall mutation in their motion.”

(Herivel 1965, 159.)

23n 119: „If r [Fig. 5] presseth p towards w then p presseth r towards v. Tis evident without explication.” (Herivel

1965, 159.)

24n „As much as any body acts on another so much does it experience in reaction. Whatever presses or pulls

another thing by this equally is pressed or pulled. If a bladder full of air presses or carries another equal to itself

both yield equally inwards. If a body impinging on another changes by its force the motion of the other then its

own motion (by reason of the equality of the mutual pressure) will be changed by the same amount by the force

of the other...” (Herivel 1965, 312-313.)

25n Newton 1981, 59. Az ismert angol nyelvű verzió: „Law III. To every action there is always opposed an equal

reaction: or, the mutual actions of two bodies upon each other are always equal, and directed to contrary parts.”

(Koyré 1965, 275.)

26n Newton 1977, 210. Angol változatban: „One body can be considered as attracting and the other as attracted,

but this distinction is more mathematical than natural. The attraction is really that of either of the two bodies

towards the other, and thus is of the same kind in each of the bodies.” (Cohen 1980, 267-268.)

27n Newton 1981, 77-78.

28n Lásd Newton 1972, 70., ill. Koyré 1965, 276.

29n Freudenthal 1986, 26.



törvényében


30n Freudenthal 1986, 36.

31n Stein 1970, 1990.

32n Stein 1990, Cohen 1987.

33n Freudenthal 1986, 23-24.

34n Cohen 1980, 1987, Stein 1970, 1990.

35n Duncan 1984

36n Mach 1960, Bunge 1966.

37n Mivel a machi elgondolások vezettek a relativitáselmélet szűletéséhez, az a benyomásunk támadhat, hogy

Mach felfogása sikeresen meghaladta Newtonét. Ám ez nem feltétlenűl van így. Fényes Imre (Fényes 1980)

például Newton természetfilozófiai nézeteit értékesebbnek tartja.

38n Carter 1980.

39n Byrne 1972.

40n Zaman 2001.

41n Lásd Sokal - Bricmont 2000.

42n Zaman (egyébként egy elektronikus újságban közölt) dolgozatáról 2001 áprilisa óta több száz űzenetben

cseréltek véleményt (főként lesújtó kritikai hangon) a Scipolicy-L Yahoo! Groups webhelyen, a következő

címen: http://groups.yahoo.com/group/Scipolicy-L/

43n Ropolyi 1999.

6. Irodalom

Brackenridge, B. J. 1990. Newton's Unpublished Dynamical Principles: A Study in Simplicity. Annals of

Science, vol. 47, 3-31. p.

Bricker, Ph. - Hughes, R. I. G. (eds.) 1990. Philosophical Perspectives on Newtonian Science. Cambridge,

Mass, MIT Press.

Bunge, M. 1967. Foundations of Physics. Berlin, Springer-Verlag.

- 1996. Mach's Critique of Newtonian Mechanics. American Journal of Physics, vol. 34/7, 585-596. p.

Byrne, E. F. 1972. The Drama of Realtime Complementarity. Philosophy Forum, vol. 11, 167-206. p.

Carter, R. B. 1980. Rousseau's Newtonian Body Politic. Philosophy and Social Criticism, vol. 7, 143-167. p.

Cohen, I. B. 1971. Introduction to Newton's 'Principia'. Cambridge, Cambridge University Press.

- 1980. The Newtonian Revolution. With illustrations of the transformation of scientific ideas. Cambridge,

Cambridge University Press.

- 1987. Newton's Third Law and Universal Gravity, Journal of the History of Ideas, vol. 48, 571-593. p.

Duhem, P. 1980. The evolution of mechanics. Alphen aan den Rijn, Sijthof a Noordhoff.

Duncan, H. 1984. Inertia, the Communication of Motion, and Kant's Third Law of Mechanics. Philosophy of

Science, vol. 51/1, 93-119. p.

Fehér, M. 1977. Utószó. In Newton, I.: A világ rendszeréről és egyéb írások. Budapest, Magyar Helikon, 391-

426. p.

http://groups.yahoo.com/group/Scipolicy-L/



törvényében


- 1996. The method of analysis-synthesis and the structure of causal explanation in Newton. International

Studies in the Philosophy of Science, vol. 1/1

Fényes, I. 1980. A fizika eredete. Az egzakt fogalmi gondolkodás kialakulása. Budapest, Kossuth.

Freudenthal, G. 1986. Atom and Individual in the Age of Newton. On the Genesis of the Mechanistic World

View. Dordrecht, Reidel.

- 1988. Towards a Social History of Newtonian Mechanics. Boris Hessen and Henryk Grossmann Revisited., In

Hronszky, I. - Fehér, M. - Dajka, B. (eds.): Scientific Knowledge Socialized. Budapest, Akadémiai, 193-212. p.

Hassing, R. F. 1992. Animals Versus the Laws of Inertia. The Review of Metaphysics, vol. 46/1, 29-61. p.

Herivel, J. 1965. The Background to Newton's Principia. A Study of Newton's Dynamical Researches in the

Years 1664-84. Oxford, Oxford University Press.

Hesse, M. 1964. Resource Letter PhM-1 on Philosophical Foundations of Classical Mechanics. American

Journal of Physics, vol. 32/12, 905-911. p.

Hessen, B. 1971. The Social and Economic Roots of Newton's 'Principia'. In Science at the Cross Roads. Papers

Presented to the International Congress of the History of Science and Technology (held in London, from June

29th to July 3rd, 1931) by the Delegates of the U.S.S.R. Second edition. London, Frank Cass a Co. Ltd., 149-

212. p

Hirsch, R. 2001. Dialectics and Logic. Version 4. In

http://www.cs.ucl.uk/staff/R.Hirsch/papers/dialectics/nlf.html(Elértem: 2001. szeptember 29.), pp. 1-18.

Hronszky, I. 1988. The Phoenix. Early and Recent Socio- Historical Approaches to Scientific Cognition. In

Hronszky, I. - Fehér, M. - Dajka, B. (eds.): Scientific Knowledge Socialized. Budapest, Akadémiai, 97-121. p.

Jacob, A. 1992. The Metaphysical Systems of Henry More and Isaac Newton. Philosophia Naturalis, vol. 29/1,

69-93. p.

Jacob, M. C. 1976. Millenarianism and Science in the Late Seventeenth Century. Journal of the History of

Ideas, vol. 37, 335-341. p.

Koyré, A. 1965. Newtonian Studies. London, Chapman a Hall.

Latour, B. 1999. Sohasem voltunk modernek. Budapest, Osiris.

Mach, E. 1960. The Science of Mechanics. Lasalle, Ill.,Open Court.

Mezei Gy.: Atom és individuum Newton korában. (Könyvismertetés.) Filozófiai Figyelő, vol. 7./3, 136-142. p.

Newton, I. 1972. Isaac Newton's Philosophiae Naturalis Principia Mathematica. The Third Edition (1726) with

Variant Readings by Koyré, A., Cohen, I. B. and Whitman, A. 2 Vols. Cambridge, Mass., Harvard University

Press.

- 1977. A világ rendszeréről és egyéb írások. (Válogatta, fordította és az utószót írta: Fehér Márta.) Budapest,

Magyar Helikon.

- 1981. A Principiából és az Optikából. Levelek Richard Bentleyhez. (Válogatta és bevezette: Heinrich László.)

Bukarest, Kriterion.

Pourciau, B. 2001: Essay Review: A New Translation of and Guide to Newton's Principia. Annals of Science,

vol. 58/1, 85-91. p.

Ropolyi, L. 1999. Theory as Story. In http://www.mullasadra.org/conferences/_philo2301.htm (Elértem: 1999

december 30.) pp. 1-7.

Russell, J. L. 1976. Action and reaction before Newton. The British Journal for the History of Science, vol. 9/1,

25-38. p.

http://www.cs.ucl.uk/staff/R.Hirsch/papers/dialectics/nlf.html

http://www.mullasadra.org/conferences/_philo2301.htm



törvényében


Shapin, S. - Schaffer, S. 1985. Leviathan and the Air-pump. Hobbes, Boyle, and the Experimental Life.

Princeton, Princeton University Press.

Sneed, J. D. 1979. The Logical Structure of Mathematical Physics. Second ed. Dordrecht, Reidel.

Sokal, A. - Bricmont, J. 2000. Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal.

Budapest, Typotex.

Speiser, D. 1980. Newton's Principia. Manuscript. Geneva, published by the CERN.

Stein, H. 1970. On the Notion of Field in Newton, Maxwell, and Beyond. In Stuewer, R. H. (ed.): Historical

and Philosophical Perspectives on Science. (Minnesota Studies in the Philosophy of Science, vol. 5)

Minneapolis, University of MinnesotaPress, 264-310. p.

- 1990. On Locke, „the Great Huygenius, and the incomparable Mr. Newton”. In Bricker, Ph. - Hughes, R. I. G.

(eds.): Philosophical Perspectives on Newtonian Science. Cambridge, Mass., MIT Press, 17-47. p.

Truesdell, C. 1968. Essays in the History of Mechanics. Berlin, Springer-Verlag.

Vekerdi, L. 1994. Tudás és tudomány. Budapest, Typotex.

Westfall, R. S. 1971. Force in Newton's Physics. The Science of Dynamics in the Seventeenth Century. London,

Macdonald.

Zaman III., F. L. 2001: Postmodern Deconstruction Of Newtonian Science: A Physical-to-Social Transposition

Of Causality. Theory a Science, vol. 2/1, http://theoryandscience.icaap.org/content/ vol002/001/05zaman.html

(Elértem: 2001 április 29.), 1-18. p.


13. fejezet - Forrai Gábor: Locke, a mechanika és Isten* [142]

1. I.

A mechanikus vagy korpuszkuláris filozófia szerint a tudományos magyarázat lényegében ugyanolyan jellegű,

mint a gépek működéséről nyújtott magyarázatok. Egy gép működésének magyarázatakor azt mondjuk el, hogy

milyen alkatrészekből áll, azok hogyan vannak elrendezve, és hogy az ily módon elrendezett alkatrészek miként

idézik elő a kívülről is megfigyelhető mozgásokat - például, hogy a fogaskerekek miként mozgatják az óra

mutatóit. Ennek során bizonyos jellegzetes tulajdonságokra támaszkodunk csak, olyanokra mint a méret, az

alak, a szilárdság, az elrendezés és a mozgásállapot. A tudományos magyarázatnak ugyanezekre a

tulajdonságokra kell hivatkoznia, csak éppen a fogaskerekek szerepét parányi részecskék vagy korpuszkulák

töltik be. Ez a felfogás szakít azzal a skolasztikus gondolattal, hogy a természetben vannak alapvető, lényegi

különbségek. A megfigyelhető sokféleség mögött nem független lényegek sokasága rejlik, hanem ugyanolyan

anyagi részecskék esetleges elrendeződései. A legmélyebb szinten a természet homogén: mozgásban lévő

anyag. A mechanikus filozófia azonban nem pusztán a tudományos magyarázat természetéről szól. Magában

foglalja azt a gondolatot is, hogy a természet intelligibilis. A természet törvényei nem nyers szabályszerűségek,

amelyekből hiányzik az értelem. Éppen ellenkezőleg. Nem esetlegesek, hanem szükségszerűek. Nem

önkényesek, hanem ésszerűek. Mivel ésszerűek, az ész képes fellelni őket. Ennél-fogva a prioriak, tehát a

tapasztalat nélkül is megtalálhatóak - legalábbis elvben.

Kétség sem fér ahhoz, hogy Locke rokonszenvezett ezzel a felfogással. Egyrészt úgy véli, hogy a dolgok

megfigyelhető tulajdonságait és viselkedését azon részecskék tulajdonságaival és elrendezéseivel kell

megmagyaráznunk, amelyekből felépülnek. A dolog „valóságos lényegét”, „amelynél fogva az, ami”,

tulajdonságainak „alapját” azonosítja a részecskék összességeként felfogott „belső alkattal”.1 [142]Vagyis el van

kötelezve a mechanikus magyarázat mellett.

Másrészt úgy gondolja, hogy a korpuszkuláris valóságos lényegek intelligibilis kapcsolatban vannak a

megfigyelhető tulajdonságokkal:

„Ha a szubsztanciákról olyan ideáink lennének, hogy tudnánk, miféle valóságos alkat termeli

azokat a bennük talált érzékelhető tulajdonságokat és ezek miképpen folynak belőle, akkor az

elménkben valóságos lényegükről található fajlagos ideákból biztosabban ismerhetnénk meg

tulajdonságaikat, és fedezhetnénk fel, miféle tulajdonságaik vannak vagy nincsenek, mint

ahogyan most ezt érzékeink révén tehetjük. Az arany sajátságainak megismeréséhez éppúgy

nem volna szükséges, hogy az arany létezzék, és hogy kísérleteznünk kelljen vele, mint ahogy

a háromszög tulajdonságainak megismeréséhez nem szükséges, hogy anyagból való

háromszög létezzék. Az elménkben levő idea elegendő lenne az egyik esetben éppúgy, mint a

másikban.”2 [142]

A valóságos lényegek és a megfigyelhető tulajdonságok közti kapcsolat olyan, mint a háromszög ideájának

(„három vonallal bezárt tér”3 [142]) és tulajdonságainak (például szögeinek összege 180°) kapcsolata. Az utóbbi

szükségszerű és a priori, vagyis intelligibilis. Ezt a hasonlatot számos helyen megismétli.4 [142] Ez azt mutatja,

hogy a korpuszkuláris felépítést és a megfigyelhető tulajdonságokat összekapcsoló törvényeket szükségszerűnek

és a priorinak tekinti.

A mechanikus filozófia iránti elkötelezettsége, paradox módon, még a természet tudományának lehetőségét

illető kételyeiben is kifejezésre jut. Ennek megértéséhez azonban távolabbról kell kezdenünk. A tudomány nem

éri be az ítélettel és a valószínűséggel, hanem tudásra törekszik. A tudást pedig Locke az ideák megegyezésének

vagy meg nem egyezésének észrevevéseként határozza meg. A megegyezésnek illetve meg nem egyezésnek

több formája van, de a tudományos ismeret jórészt, ha nem is kizárólag, a megegyezés illetve meg nem egyezés

ama formájának észrevevéséből áll, amelyet „együttlétezésnek vagy szükségszerű kapcsolatnak” nevez. Ilyen

tudással rendelkezünk akkor, amikor észrevesszük, hogy egy szubsztancia ideájához kapcsolódik-e valamilyen

tulajdonság ideája. Például, amikor észrevesszük, hogy az arany ideája kapcsolatban van a nehéz ideájával, de

nincs kapcsolatban az ehető ideájával. Ezt az ismeretet olyan mondatok fejezhetik ki, mint „Az arany nehéz” és

„Az arany nem ehető”. E mondatok azonban csak abban az esetben fejeznek ki tudást, ha ideáink vizsgálata

alapján jutunk erre az eredményre. Ha nem észlelünk megegyezést vagy meg nem egyezést ideáink között,

FG_0

FG_1

FG_2

FG_3

FG_4

Forrai Gábor: Locke, a mechanika és

Isten*


hanem tapasztalati úton döntjük el, hogy az arany nehéz-e illetve ehető-e, pusztán ítéletre teszünk szert, nem

pedig tudásra.5 [142] Ily módon maga a tudományos ismeret fogalma magában foglalja az intelligibilitást: ahhoz,

hogy tudjuk, hogy egy szubsztancia valamilyen tulajdonsággal bír, a kettő kapcsolatának szükségszerűnek s a

priori felismerhetőnek kell lennie, vagyis pusztán ideáink vizsgálata révén fel kell tudnunk ismerni.

Csakhogy - mint Locke rámutat - nem sok ilyesféle tudással rendelkezünk, mivel ideáink között csak kevés

kapcsolatot találunk.6 [143] Ezen a ponton jön be a mechanikus magyarázat gondolata. A mechanikus

magyarázatok szolgáltathatnának efféle kapcsolatokat:

„Nem kételkedem abban, hogy mihelyt felfedeznénk bármely két test parányi alkotórészeinek

alakját, nagyságát és elrendezését, minden kipróbálás nélkül ismernénk egymásra gyakorolt

hatásaikat ugyanúgy, mint ahogy most ismerjük egy négyszög vagy egy háromszög

tulajdonságait. Ha olyan jól ismernénk a rebarbara, a bürök, az ópium és az ember

részecskéinek mechanikai hatékonyságát, mint az órás ismeri ezt az óra részeire nézve,

amelynek következtében az működik, vagy egy ráspoly hatását, amely rádörzsöléssel

módosítja bármelyik kerekét, akkor előre meg tudnánk mondani, hogy a rebarbara purgál, a

bürök megöl és az ópium elaltat, s ezt ugyanolyan bizonyossággal, mint ahogyan az órás

megmondhatja, hogy az ingára tett kis papírszelet addig nem hagyja járni az órát, amíg el nem

távolítják, vagy ha valamelyik részét ráspollyal megdörzsöljük, az óra megáll.”7 [143]

(Kiemelés - F. G.)

Tehát a korpuszkuláris valóságos lényegek és a megfigyelhető tulajdonságok kapcsolatáról ismét azt halljuk,

hogy ugyanolyan jellegű, mint a háromszög ideájának és a háromszög tulajdonságainak kapcsolata, azaz

szükségszerű és a priori. Sőt, Locke úgy gondolja, hogy a mechanikus filozófia a legjobb kísérlet ezen

intelligibilis kapcsolatok feltárására:

„Itt a testecskék hipotézisét [corpuscularian Hypothesis] hoztam például, amelyet a testek

minőségeinek legértelmesebb magyarázatául fogadnak el. És félek, hogy az emberi értelem

gyengesége alig lesz képes másikat tenni helyébe, amely e különböző szubsztanciákban talált

erők szükségszerű kapcsolatainak és együttlétezésének teljesebb és világosabb feltárásához

juttatna bennünket.”8 [143]

Azt, hogy két dolog kapcsolatban van-e, természetesen csak akkor dönthetjük el, ha mindkettőt ismerjük. Így

ahhoz, hogy kapcsolatokat állapítsunk meg egyfelől a szubsztanciák valóságos lényegeinek ideái, másfelől

tulajdonságaik és erőik ideái között, mind a kétféle ideával rendelkeznünk kell. Az utóbbiakról vannak ideáink:

a megfigyelhető tulajdonságok és erők ideái alkotják a szubsztanciák „névleges lényegeit”, amelyek alapján a

dolgokat fajtákba soroljuk, s amelyek a fajta nevek használatát vezérlik. Az előbbiekről azonban nincsenek

ideáink. A valóságos lényegek bizonyos méretű, alakú stb. részecskék sajátos elrendeződései. De a részecskék

és elrendeződéseik nem elég nagyok ahhoz, hogy lássuk őket. Érzékszerveink nem elég élesek ahhoz, hogy

ideákkal szolgáljanak róluk. Tehát hiányoznak azon ideáink, amelyek a tulajdonságok és erők ideáihoz

kapcsolódhatnának. „Ennélfogva nincs számunkra testekre vonatkozó tudomány”.9 [143]

Az érvelésből, amely ehhez a kiábrándító konklúzióhoz vezet, kiderül, hogy Locke elfogadja az alábbiakat: (1) a

tudás intelligibilis kapcsolatokat feltételez; (2) a legjobb magyarázat, amelyet eddig kigondoltunk, s talán

amelynek kigondolására egyáltalán képesek vagyunk, a mechanikus magyarázat; (3) a mechanikus magyarázat

elvben alkalmas arra, hogy intelligibilis kapcsolatokat tárjon fel. Akármilyen pesszimista is Locke,

egyértelműnek látszik, hogy - Michael Ayers kifejezésével - „tiszta mechanista”.10 [143]

2. II.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Miként erre Margaret Wilson felhívta a figyelmet, Locke egyes

passzusai nem nagyon egyeztethetők össze az iménti képpel.11 [143] Például:

„Bizonyos viszonyok, sajátságok, kapcsolatok oly láthatóan benne rejlenek némely ideánknak

magában a természetében, hogy bármely erőnek közbelépésével sem tudjuk felfogni ezen

ideáktól való elkülönítésüket. Csakis ez esetekben juthatunk el a bizonyos és egyetemes

tudásig. Így az egyenes vonalú háromszög ideája szükségképpen hozza magával szögeinek két

derékszöggel való egyenlőségét. Fel sem tudjuk fogni, hogy ezen a viszonyon, e két idea

kapcsolatán, lehetséges volna változtatni, vagy hogy ez valamely tetszőleges erőtől, egy olyan

valakinek választásából folyna, aki ezt másképpen tehette volna. De az anyag részeinek

összetartása és folytonossága, a színérzetek, hangérzetek keletkezése bennünk lökés és

FG_5

FG_6

FG_7

FG_8

FG_9

FG_10

FG_11


Isten*


mozgás révén, sőt a mozgás eredeti szabályai és továbbadása mind olyanok, hogy nem

ismerünk bennük a birtokunkban levő ideákkal való természetes kapcsolatot, tehát nem

tehetünk egyebet, mint a bölcs építőmester tetszőleges akaratának és kedvtelésének

számlájára írjuk.”12 [143] (Kiemelés - F. G.)

Mintha itt Locke egy másik nehézségről szólna. Ezúttal nem az a gond, hogy bizonyos ideák hiánya miatt nem

találunk szükségszerű kapcsolatokat, hanem hogy nincs ilyen kapcsolat. Maga a háromszög ideája kapcsolatban

van ama tulajdonság ideájával, hogy a szögeinek összege 180°. A háromszög és eme tulajdonság kapcsolata

szükségszerű, semmi nem változtathatja meg. Amikor Isten úgy döntött, hogy háromszögeket teremt, nem

kellett egy további döntést is hoznia arról, hogy mennyi legyen szögeik összege. Sőt, nem is teremthetett volna

háromszögeket e tulajdonság nélkül. De a lökés és az érzet kapcsolata nem ilyen. Tény, hogy a lökések érzeteket

keltenek, de a kettő kapcsolata Isten „tetszőleges akaratán és kedvtelésén” múlik. Tudásra azonban csak ideáink

vizsgálata révén tehetünk szert. Mivel itt nem fedezhetünk fel kapcsolatot az ideák között, úgy tűnik, hogy ez

egyszerűen nem lehet a tudás tárgya. Az előbbi érvelés szerint „a testekre vonatkozó tudománynak”

ismeretelméleti akadálya van: érzékeink nem elég élesek ahhoz, hogy ellássanak bennünket a megfelelő

ideákkal. Az újabb érv metafizikai indokra hivatkozik, a szükségszerű kapcsolatok hiányára.

Jóllehet a metafizikai nehézséget Locke sohasem fogalmazza meg olyan élesen, mint az imént tettem,

legfontosabb elemei ismételten előkerülnek: (1) Locke gyakran hivatkozik az ideáink közötti kapcsolatok

hiányára, mint a tudás komoly akadályára;13 [143] (2) hangsúlyozza, hogy ez nem ugyanaz az akadály, mint az

ideák hiánya;14 [143] (3) többször hivatkozik Isten „tetszésére”;15 [143] (4) ez egybecseng saját istenérvével,

melynek során arra támaszkodik, hogy az anyag nem mozgathatja önmagát, és nem hozhat létre gondolkodást, s

ezért Istennek léteznie kell, mert ezek másként nem jöhettek volna létre.

Csakhogy ez a metafizikai indok nem nagyon egyeztethető össze az első szakaszban vázolt képpel. E kép szerint

Locke azt vallja, hogy a mechanika elvben képes lenne intelligibilis kapcsolatokat feltárni a természetben, s

ebben csak ismeretelméleti balszerencsénk - érzékszerveink gyengesége - akadályoz meg. Most viszont úgy

tűnik, hogy Locke szerint a természetben rejlő kapcsolatok nem intelligibilisek: nem szükségszerűek, és nem

fedezhetők fel a priori.

Akkor hát ellentmond önmagának?17 [143] Ez nehezen hihető. Az ellenkező irányba mutató megfogalmazások

többször is előfordulnak, és olykor pár lapon belül is. Miért nem vette észre az ellentmondást? S ha észrevette,

miért nem tett ellene semmit a későbbi kiadásokban?

Ha nem mondott ellent önmagának, talán a következőképpen okoskodott. Tény, hogy nem veszünk észre

kapcsolatokat ideáink között. Talán vannak a természetben intelligibilis kapcsolatok, de ismeretelméleti

balsorsunk megtagadta tőlünk azokat az ideákat, melyek révén megragadhatnánk ezeket. De talán nincsenek

ilyenek, és a tapasztalatban megfigyelhető szabályszerűségek pusztán Isten akaratából fakadnak. Vagy az is

lehetséges, hogy e kettő együtt felelős tudatlanságunkért: egyes területeken vannak intelligibilis kapcsolatok, de

hiányoznak megfelelő ideáink, más területeken pedig egyáltalán nincsenek. Nem tudjuk, mi a helyzet. Ha Locke

ezt gondolja, érthető, hogy miért használja fel mind az ismeretelméleti, mind a metafizikai érvet a pesszimizmus

mellett: az egyik helyes, de nem tudjuk, melyik. Elfogadható, hogy időnként úgy fogalmaz, hogy a mechanika

elvben feltárhatja az intelligibilis kapcsolatokat, hiszen az ismeretelméleti érv igaz lehet, vagy igaz lehet egyes

területeken. De az is megérthető, hogy miért nem szögezi le, hogy amennyiben érzékszerveink ellátnának a

megfelelő ideákkal, akkor biztosan képesek volnánk fellelni az intelligibilis kapcsolatokat. Hiszen lehet, hogy a

metafizikai érv a helyes, legalábbis egyes területeken. Ezen értelmezés Locke eljárását koherensnek, sőt,

ésszerűnek mutatja. Csakhogy vajmi kevéssé elegáns. Végső soron azt állítja, hogy Locke álláspontja azért nem

látszik világosnak, mert Locke-nak nincs világos álláspontja. Ez legfeljebb végső menedékünk lehet.

3. III.

Edwin McCann oly módon szabadul meg a látszólagos ellentmondástól, hogy tagadja, hogy a mechanikus

filozófiához hozzátartozna az a gondolat, hogy természetben léteznek intelligibilis kapcsolatok. Szerinte a

mechanikus filozófia pusztán annyit állít, hogy a testi jelenségeket mechanikusan kell magyarázni.18 [143] A

magyarázat nem követeli meg szükségszerű kapcsolatok létét, olyan kapcsolatokét, amelyek a dolgok

lényegéből fakadnak, és nem Isten döntésén múlnak. Elég, ha vannak empirikus törvények, azaz nyers

szabályszerűségek, s ezek akár Isten akaratából is származhatnak.19 [143]Locke pártolja a mechanikus

magyarázatokat, és ennélfogva a mechanikus filozófia híve. Emellett úgy gondolja, hogy egyes

szabályszerűségek történetesen Isten akaratából származnak. Ilyenek az anyagot és a gondolkodást

összekapcsoló törvények, kiváltképpen azok, amelyek azt folyamatot szabályozzák, melynek során a testek

FG_12

FG_13

FG_14

FG_15

FG_17

FG_18

FG_19


Isten*


ideákat keltenek elménkben. Ez utóbbi úgyis kifejezhető, hogy az elsődleges és másodlagos tulajdonságok

közötti kapcsolatokat, vagyis azokat a törvényeket, amelyek a részecskék alapvető mechanikai tulajdonságaihoz

hozzárendelik az olyan érzéki tulajdonságok létrehozásának képességét, mint a színek, a szagok vagy a hangok,

Isten teremti meg. Bár Locke olykor említ olyan mechanikai jelenségeket is, mint a gravitáció vagy a mozgás

lökés általi továbbítása, McCann szerint Locke valójában nem hiszi azt, hogy ezekről Isten akarata révén kellene

számot adnunk. Az ezekre vonatkozó megjegyzései pusztán azt jelzik, hogy sejtelmünk sincs arról, hogy ezeket

miként lehetne megmagyarázni.20 [143] Vagyis McCann megoldásának lényege, hogy egyszerűen nincs

ellentmondás a mechanikus filozófia és ama gondolat között, hogy a természeti törvények kontingensek, s

következésképp nem intelligibilisek. Locke nincs elkötelezve a törvények intelligibilis volta mellett, s így

nyugodtan vélheti úgy, hogy Isten akaratából származnak.

Álláspontjának védelmében McCann-nek meg kellene mutatnia, hogy az első szakaszban felhozott érvek,

melyek Locke-nak az intelligibilitás melletti elkötelezettségét hivatottak tanúsítani, tévesek. Az első ilyen érv az

volt, hogy Locke gyakran a háromszög példájával illusztrálja a szubsztanciák valóságos lényegei és

tulajdonságai közötti kapcsolatot.

McCann válasza három lépésből áll. Elsőként azt állítja, hogy az egyik helyen az analógia csupán része ama

skolasztikus felfogás bírálatának, hogy a szubsztanciák valóságos lényegei azonosak névleges lényegeikkel.

Locke úgy okoskodik, hogy amennyiben ezek azonosak volnának - éppúgy, ahogy a háromszög és a többi

módozatok esetében -, akkor a szubsztanciák tulajdonságairól demonstratív tudással rendelkeznénk - ahogy a

háromszög tulajdonságairól is demonstratív tudásunk van. Csakhogy a szubsztanciák tulajdonságairól nincs

demonstratív tudásunk. Tehát a skolasztikusok tévednek.21 [143] Az érv szerkezete világos: Locke szerint (1)

ismerjük a szubsztanciák névleges lényegét, de (2) nincs demonstratív tudásunk tulajdonságaikról. E két

megállapítás, ha kiegészítjük azzal, hogy (3) a valóságos lényegek ismerete elégséges a tulajdonságok

demonstratív ismeretéhez, maga után vonja, hogy a névleges lényeg nem egyezhet meg a valóságossal - hiszen

ebben az esetben rendelkeznünk kellene egy olyan fajta tudással, amellyel nem rendelkezünk. Mivel bizonyítani

annyit tesz, mint megmutatni a szükségszerű kapcsolatot, (3) pusztán episztemikus megfogalmazása annak,

hogy a valóságos lényegek és a tulajdonságok közötti kapcsolat szükségszerű. Vagyis az érv felhasználja a

szükségszerűség gondolatát. McCann szerint azonban ebből nem következik az, hogy Locke maga is elfogadja

(3)-t. Az érvet lehet redukcióként is értelmezni, amely azt mutatja meg, hogy a skolasztikusok két tanításából, ti.

(3)-ból és a kétféle lényeg azonosításából, valamint két nyilvánvaló tényből (1-2) ellentmondás következik. Ez

kétségkívül lehetséges olvasat. De McCann ezzel csak a háromszög analógia egyik előfordulását

immunizálhatja.

Másodikként veszi az I. szakaszban idézett passzust a rebarbaráról, a bürökről és az ópiumról, s azt állítja, hogy

ez és az összes hasonló megfogalmazás csupán annyit mond ki, hogy a valóságos lényegek ismerete révén

megjósolhatjuk „a testek azon hatásait, amelyek a legegyszerűbb mechanikai okoskodás révén megérthetők”.22

[143] A háromszögekkel vont párhuzamot nem szabad szó szerint vennünk: a testek esetében csupán prediktíve

hasznos kapcsolatról van szó, nem pedig szükségszerű kapcsolatról.23 [143] De nem mindegyik megfogalmazás

értelmezhető ilyen módon: „De ha a dolgok fajokká osztályozása valóságos lényegük szerint menne végbe,

akkor épp oly lehetetlen volna két, egy és ugyanahhoz a fajhoz tartozó egyedi anyagdarabban különböző

tulajdonságokat találni, mint ahogyan nem lehet különböző tulajdonságokat találni két kör vagy két egyenlő

oldalú háromszög között”.24 [143] Más szóval: a közös valóságos lényeggel rendelkező dolgok szükségszerűen

megegyeznek összes tulajdonságukban.

Utolsóként a II. szakaszban általunk is idézett részletre hivatkozik, ahol Locke szembeállítja a háromszögek

ideái esetén található szükségszerű kapcsolatot azzal, hogy más ideák esetében nem találunk ilyet, s ahol Isten

tetszőleges akaratáról beszél. Ez, mondja, „még nyilvánvalóbb”.25 [143] Ez elég érdekes húzás. A gond az, hogy

Locke egyes megfogalmazásai látszólag ellentmondanak egymásnak. McCann az egyik fajta megfogalmazás

révén kívánja alátámasztani, hogy az ellentétes megfogalmazások nem azt mondják, amit mondani látszanak. Ez

kissé egyszerű módja a látszólagos ellentmondások feloldásának. Ráadásul ezt a helyet csupán négy bekezdés

(három oldal) választja el a második lépésben hivatkozott helytől. Ha McCann helyesen olvassa a korábbi

helyet, akkor Locke igencsak ügyetlenül fogalmazott. A háromszög esetét először hasonlónak, majd három

oldallal később különbözőnek mondja, anélkül hogy jelezné, hogy az összehasonlítás a két esetben más-más

szempontból történik. Mivel az utóbbi helyen a háromszöget expliciten a szükségszerű kapcsolat példájaként

említi, ez újfent arra mutat, hogy McCann félreértelmezi az előző helyet.

A végeredmény az, hogy McCann-nek nem sikerül aláásnia a háromszögekkel kapcsolatos érvet. Mi a helyzet a

második érvvel, amely amellett szól, hogy Locke el van kötelezve a valóságos lényegek és a tulajdonságok

szükségszerű kapcsolata mellett? Ez a testek tudományának lehetősége ellen felhozott ismeretelméleti

megfontolásra támaszkodott, s a következőképpen fest: (1) a testekre vonatkozó tudás megköveteli, hogy

FG_20

FG_21

FG_23

FG_24

FG_25


Isten*


szükségszerű kapcsolatokat vegyünk észre ideáink között; (2) nem veszünk észre ilyen kapcsolatot; (3) ha

ismernénk a valóságos lényegeket, észrevennénk ilyeneket; (4) csakhogy nem ismerjük a valóságos lényegeket,

mivel a részecskék túlságosan kicsik. Konklúzió: a testekkel kapcsolatos tudomány nem lehetséges. Az (1)-et,

(2)-t, (4)-et és a konklúziót Locke több alkalommal is expliciten megfogalmazza. Természetesen számunkra

most (3) az, amelyik fontos, s ezt Locke nem fogalmazza meg expliciten. De akkor milyen alapon

tulajdoníthatjuk neki ezt a nézetet? Nos, (4) és a konklúzió két helyen is expliciten össze van kapcsolva, azaz

Locke kifejezetten azt állítja, hogy az egyik ok, amely kizárja a testekkel kapcsolatos tudományt, az, hogy a

részecskék túl kicsik.26 [143] De a részecskék kicsiny volta önmagában nem ad okot arra, hogy feladjuk a testek

tudományának lehetőségét. Legfeljebb ha arra ad okot, lemondjunk a részecskék tudományáról. Akkor mi járhat

Locke fejében? Az egyetlen lehetőség az iménti érv. De hát akkor miért nem fogalmazza meg a harmadik

állítást expliciten? Nos azért, mert úgy gondolja, hogy a háromszöghasonlat, amely mindkét helyen előfordul,

éppen elég. Így ez az érv és a háromszögekkel kapcsolatos érv, kölcsönösen támogatják egymást.

E második érvvel McCann nem foglalkozik. Így kísérlete annak megmutatására, hogy Locke nem hiszi, hogy a

természetben intelligibilis kapcsolatok lennének, kudarcot vall.27 [143]

4. IV.

Michael Ayers pontosan az ellenkező utat választja. Úgy véli, Locke el van kötelezve az intelligibilis

kapcsolatok mellett, s a kapcsolatok kontingens voltáról árulkodó megfogalmazások azok, amelyeket nem kell

szó szerint venni. Számomra úgy tűnik, hogy két olyan érvvel operál, amelyek kiindulópontja hasonló, de

amelyek nem pusztán különböznek, hanem nem is békíthetők össze egykönnyen.

A kezdőlépés mindkét esetben a releváns szöveghelyek átértelmezése. E helyeknek két fajtájával foglalkozik.

Az egyik esetben Locke azt írja, hogy nem észlelünk kapcsolatot ideáink között, s ezért képtelenek vagyunk a

jelenségek megértésére. Ilyenkor, Ayers szerint, pusztán jelenlegi tudatlanságunkat ecseteli. Intelligibilis

kapcsolatok igenis léteznek, csak nem sikerült megtalálnunk a kapcsolatot ideáink között, vagy éppen nem

rendelkezünk a megfelelő ideákkal.28 [144] Locke egyes megfogalmazásai valóban episztemikusak: azt mondja,

hogy a kapcsolat „nem látható”, hogy nem „ismerjük” (conceive), vagy hogy egyes dolgokat nem tudunk

„megmagyarázni”.29 [144] A másik esetben egyes jelenségeket közvetlenül Isten tetszőleges akaratának körébe

utal. Ez, mondja Ayers, éppúgy jelentheti tökéletes tudatlanságunk beismerését, mint annak leírását, amit az

emberek mondani szoktak, ha ilyen jelenségekről faggatják őket.30 [144]

Ez persze csak az első lépés, mert hát nem egyértelmű, hogy e helyeket így kell értelmeznünk. Elvégre Locke

egyes megfogalmazásai inkább faktuálisnak látszanak, mint episztemikusnak. Az ideáink közötti „felfedezhető”

kapcsolatok hiányáról is beszél, s olykor azt mondja, hogy ha még ki is deríthetnénk a részecskék méretét,

alakját és mozgását, akkor sem fedeznénk fel kapcsolatokat az elsődleges és a másodlagos tulajdonságok

között.31 [144] E kettőt együtt akár úgy is érthetjük, hogy a természetben nincsenek intelligibilis kapcsolatok. Így

Ayersnek további érveket kell felhoznia amellett, hogy a kérdéses megfogalmazásokat az általa javasolt módon

kell olvasnunk.

Az első ilyen érvet eredetileg Margaret Wilson ellenében fogalmazta meg, s Locke istenérvének elemzése révén

támasztja alá. Ez a következőképpen fest. Elismeri, hogy Locke szerint az olyan jelenségeket, mint a gravitáció

és a gondolkodás nem magyarázhatjuk meg az anyag „természetes működése” révén, s ezért Isten „pozitív

akaratára” kell utalnunk. Van tehát egyfajta isteni ténykedés, csakhogy ez nem „folyamatos, csodára

emlékeztető beavatkozás az események természetes menetébe”.32 [144] Hanem:

„Isten és a természet között olyan a munkamegosztás, hogy ha Isten megteremt egy kezdeti

kaotikus állapotot, amelyben a részecskék véletlenszerűen mozognak, akkor ebből

természetesen úton is kialakulhatott volna egy a jelenlegihez hasonló állapot, anélkül, hogy

Isten bármilyen további erőfeszítést tett volna, ha szabad így fogalmaznom. De a világnak

vannak bizonyos rendezett vonásai, amelyek csak egy olyan kezdeti állapotból alakulhattak ki,

amely nem kaotikus volt, hanem gondosan ki lett választva, s amelyben a mozgások

kezdetben irányítottak voltak, nem pedig véletlenszerűek. Más szóval feltételeznünk kell,

hogy Isten gondosan kiválasztotta az eszközöket az ilyen bonyolult és értékes célok

eléréséhez. Ez utóbbiakat nevezi Locke »kiválóságoknak« vagy tökéletességeknek, amelyeket

Isten »hozzáad« [superadd].”33 [144]

Tehát Isten gondosan elrendezi a világ kezdeti állapotát, majd hagyja, hogy a dolgok a szükségszerű törvények

szerint folyjanak tovább. Ayers ennek kapcsán még a lényeg és a működés megkülönböztetésre is utal. Az óra

FG_26

FG_27

FG_28

FG_29

FG_30

FG_31

FG_32

FG_33


Isten*


lényege, azaz felépítése, meghatározza működésének módját, azonban nem tartalmazza magát a működést. Az

adott felépítésű óra csak akkor kezd működni, ha valaki felhúzza, s az, hogy valaki ezt megteszi, nem része a

felépítésének. A működés tehát kontingens, jóllehet olyan törvények irányítják, amelyek nem kontingensek. A

mozgás kontingenciája is ilyen. Törvényei nem kontingensek, de azért be kell indítani. És pontosan ez az, amit

Isten tesz: megteremti az anyagot, mozgásba hozza, aztán békén hagyja. Ugyanez áll a gondolkodásra, s arra,

aminek ebben áll a működése.34 [144]

Az egyik nehézség Isten tevékenységének ezen értelmezésével kapcsolatban az, hogy csak abban az esetben

képes számot adni az Isten kontingens akaratáról szóló megfogalmazásokról, ha adottnak vesszük, hogy Locke

elutasítja a szubsztancia dualizmust. Az egyik jelenség, melyet Locke Isten akaratának körébe utal az elsődleges

és a másodlagos tulajdonságok kapcsolata.35 [144] A testek részecskéik elsődleges tulajdonságai révén

rendelkeznek azzal az erővel, hogy érzeteket keltsenek bennünk. Ha az érzetek pusztán bonyolult anyagi

folyamatok vagy ilyen folyamatok által létrehozott mentális tulajdonságok, akkor létrejöttük valóban

megmagyarázható ama tevékenység révén, amelyet Ayers Istennek tulajdonít: mielőtt Isten mozgásba hozta

volna az anyagot, oly módon rendezte el a részecskéket, hogy alkalmasak legyenek azon bonyolult anyagi

folyamatok létrehozására, amelyek azonosak az érzetekkel és a gondolatokkal, vagy amelyek érzeteket és

gondolatokat okoznak. De tegyük fel, hogy a gondolkodás színtere nem anyagi szubsztancia. Vajon miként

okozhatnak a testi mozgások érzeteket ebben az esetben? Ez persze a szubsztancia dualizmus közismert

problémája. A kölcsönhatás nehezen magyarázható, s Locke nem is gondol az eleve elrendelt harmóniára.

Amennyiben Ayersnek igaza van Isten tevékenységével kapcsolatban, Locke-nak el kellene utasítania a

szubsztancia dualizmus lehetőségét, különben beleütközne a kölcsönhatás problémájába. Csakhogy Locke nem

zárja ki a szubsztancia dualizmust. Ehelyett agnosztikusnak vallja magát: a rendelkezésre álló információk

birtokában a mentális jelenségek egyaránt lakozhatnak anyagi vagy nem anyagi szubsztanciában.36 [144]

A második nehézség az, amire J. R. Milton figyelmeztet: Ayers elképzelése nem vág egybe azzal, amit Locke

istenérvében ténylegesen állít.n Ayers úgy jellemzi Locke álláspontját, hogy a világ jelenlegi állapota

természetes módon is kialakulhatott volna a kezdeti állapotból, jóllehet ez rendkívül valószínűtlen fejlemény lett

volna. De Locke nem azt mondja, hogy rendkívül valószínűtlen, hanem azt, hogy lehetetlen: „Ugyanolyan

lehetetlen az, hogy teljesen tudásmentes, vakon, minden észrevevés nélkül működő dolgok megismerő lényt

hozzanak létre, mint amilyen lehetetlen az, hogy egy háromszög két derékszögnél nagyobbra növessze

szögeinek összegét”.38 [144] Nyilvánvaló: az, hogy egy háromszög szögeinek összege nagyobb legyen 180°-nál,

nem pusztán rendkívül valószínűtlen. Továbbá, Ayers értelmezésében nem akármilyen anyag képes

gondolkodásra, hanem csak a nagyon gondosan elrendezett anyag. De Locke mintha nem tartaná fontosnak az

elrendezést. Stillingfleet ama kérdésére, hogy az állatok miért nem képesek az absztrakcióra, így válaszol: „ha a

mindenhatóság bármilyen szilárd szubsztanciának gondolkodást adományozhat, e képességet Isten, aki tudja,

hogy egy dologhoz a gondolkodás milyen módja vagy mértéke illik, tetszése szerint, kisebb vagy nagyobb

mértékben adományozhatja”.39 [144]

A harmadik nehézség pedig az, hogy az iménti értelmezés fényében Locke istenérve egy meglehetősen durva

hibán alapul. Az érv egyértelműen deduktív érvként van tálalva.40 [144] De, amint ezt Ayers is tisztán látja,

értelmezése alapján kudarcra van ítélve.41 [144] Abból, hogy valószínűtlen, hogy a mozgás és a gondolkodás

természetes úton kialakuljon, nem következtethetünk deduktíven Isten létezésére, hanem csak arra, hogy

létezése meglehetősen valószínű. Ezt Locke-nak látnia kellett volna. Ha hajlandóak vagyunk elhinni, hogy a

lehetetlenségből indul ki - hiszen ezt is mondja -, akkor nem kell megvádolnunk ezzel a hibával.42 [144] Ily

módon Ayers első kísérlete kezdőlépésének megtámogatására nem meggyőző.

Később, könyvében, másodszor is nekifut, s ezúttal nem említi az istenérvet. (Az érv fenti elemzését ugyan

megismétli két fejezettel később, de ezúttal nem köti össze a bennünket foglalkoztató kérdéssel.) Megállapítja,

hogy Locke egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy azt állíthassa, hogy bizonyos dolgokat Isten kontingens

törvények érvénybe léptetésével visz véghez.43 [144]n Hiszen az Értekezés szubsztanciáról szóló fejezetében

folyton-folyvást az ismétli, hogy egyaránt teljesen tudatlanok vagyunk az anyagi és az anyagtalan szubsztancia

természetével kapcsolatban.44 [144] Sejtelmünk sincs, miáltal képesek tevékenységükre. A részecskék

összetartása éppoly megmagyarázhatatlan, mint a gondolkodás. Később odáig megy, hogy azt sem tudjuk, hogy

a gondolkodás anyagi vagy anyagtalan szubsztancia tevékenysége-e.45 [144] Ha tudatlanságunk ilyen fokú,

hogyan jelentheti ki, hogy egyes kapcsolatok nem szükségszerűek? Ha nem ismerjük az anyag lényegét, honnan

tudhatnánk, hogy nem képes bennünk ideákat kelteni, vagy hogy nem képes olyan jelenségekre, mint a

gravitáció? Ha Locke Descartes-hoz vagy Boyle-hoz hasonlóan ismerni vélné az anyag lényegét, akkor

megkockáztathatna ilyen állításokat. Agnosztikusként azonban nem teheti ezt. És különösen nem teheti ezt a IV.

könyv 3. fejezetében, amelynek célja, tudásaink határainak megmutatása.

FG_34

FG_35

FG_36

FG_38

FG_39

FG_40

FG_41

FG_42

FG_43

FG_44

FG_45


Isten*


Ez nagyon fontos megállapítás. Ha Locke nem jelentheti ki teljes komolysággal, hogy nem létezhetnek

kapcsolatok az ideák között, s hogy az ideáknak megfelelő dolgok kapcsolatát Isten önkényesen teremti meg,

akkor valóban az Ayers javasolta módon kell e megfogalmazásokat olvasnunk, vagyis úgy, hogy jelenlegi

tudatlanságunkat, és a valódi magyarázatra való képtelenségünket fejezik ki. Ha Locke tényleg csak ennyit

mond, ez összefér azzal, el van kötelezve az intelligibilis kapcsolatok létezése mellett.

Levonhatjuk-e hát azt a tanulságot, hogy Ayers sikerrel járt, és megmutatta, hogy Locke csak az intelligibilis

kapcsolatok mellett van elkötelezve, és hogy ez az elkötelezettség nem mond ellent az isteni döntésekről és az

ideák közötti kapcsolatok hiányáról szóló mondatoknak? Nem. A mélységes tudatlanságunkkal kapcsolatos

megállapítás kétélű fegyver. Ha alátámasztja Ayers olvasatát, akkor aláássa konklúzióját. Ha tudatlansága miatt

Locke nem gondolhatja azt, hogy nincsenek szükségszerű kapcsolatok a jelenségek között, s így azok Isten

önkényes döntésén múlnak, tudatlansága miatt azt sem gondolhatja, hogy vannak szükségszerű kapcsolatok, és

hogy nincs szükség önkényes döntésre. Ha tudatlansága okán az ember nem fogadhat el egy állítást, akkor

annak tagadását sem fogadhatja el. Így, Ayers második kísérlete önmagát ássa alá.

5. V.

Két olyan kísérletet vettünk szemügyre, amelyek úgy próbálták a látszólagos ellentmondást feloldani, hogy

megmutatják: az egyik oldalon található megfogalmazások nem azt mondják, amit mondani látszanak. Egyik

sem volt sikeres. Volt azonban egy másik lehetőség is, amelyet a II. szakaszban megemlítettünk, majd

félretettünk, hogy csak abban az esetben vegyük elő, ha minden más kudarcot vall. Ez az a gondolat, hogy

Locke-nak nem volt határozott álláspontja abban a kérdésben, hogy léteznek-e a természetben szükségszerű

kapcsolatok. Ayers iménti megállapítása tudatlanságunkról megadja a kulcsot annak megmutatásához, hogy

ténylegesen ez a helyzet.

Locke vitathatatlanul elfogadja a következőket: (1) ideáink a tapasztalatból származnak; (2) a tudás ideáink

megegyezésének vagy meg nem egyezésének az észrevevése. Következésképp a tudás szükségszerű és a priori;

(3) a testekkel kapcsolatos ideáink között nem veszünk észre megegyezéseket és meg nem egyezéseket; (4) a

mechanikus megközelítés a legjobb elképzelés, amellyel a testekkel kapcsolatban rendelkezünk; (5) jelenlegi

formájában azonban ez sem kielégítő, hiszen nem nyújt magyarázatot az olyan jelenségekre, mint a részecskék

összetartása vagy a gravitáció.

Vállalkozásának egyik célja az, hogy megvizsgálja „az emberi tudás terjedelmét”, kiderítse, hogy mennyit

tudhatunk, s nem pusztán azt, hogy ténylegesen mennyit tudunk. Hogy e kérdést megválaszolhassa, meg kell

találnia jelenlegi tudatlanságunk okait. Mivel legjobb elméletünk a mechanika, nekilát megvizsgálni, hogy a

mechanika miért nem eredményezett ez idáig tudást. Ez az eljárás teljesen helyénvaló. Még ha lehetséges is egy

másik megközelítés, amely jobb a mechanikánál, erről sejtelmünk sincs, s így lehetőségeiről sem alkothatunk

képet. Mármost vegyük szemügyre a mechanikus magyarázat standard példáit, például azt, hogy a fogaskerekek

miként mozgatják az óra mutatóit. Ha tökéletesen ismerjük az óra részeinek tulajdonságait, s ezek elrendezését,

megmondhatjuk, hogy az óra fog-e működni, s ha nem fog, miért nem. Ha megvannak az ideák, látjuk, hogy

megegyeznek-e, s így nincs szükség kísérletre. Az efféle mechanikus magyarázat nem különbözik alapvetően a

geometriai bizonyításoktól. Így a mechanika elvben alkalmasnak tűnik arra, hogy tudással szolgáljon. Az efféle

magyarázatok azonban egyszerűen adottnak tekintik a makroszkopikus tárgyak tulajdonságait és erőit, például

hogy az egyik fogaskerék megmozdítja a másikat, ahelyett, hogy eltörné. Ennélfogva a makroszkopikus tárgyak

tulajdonságai és erői magyarázatra szorulnak. Analogikusan okoskodva arra jutunk, hogy e magyarázatoknak a

mikroszkopikus részek tulajdonságaira és erőire kell támaszkodniuk. De a tapasztalat nem lát el ideákkal

ezekkel kapcsolatban. Ha a szellemek olyan testi érzékszervekkel szerelkezhetnek fel, amilyennel csak akarnak -

spekulál Locke -, akkor megkerülhetik ezt az akadályt, de nekünk ez nem áll módunkban.46 [144] Ebből

kifolyólag nem tehetünk szert a testek tudományára. Ezt neveztem ismeretelméleti érvnek.

Másfelől, a mechanika győzelmei helyett kudarcaiból is kiindulhatunk. Sejtelmünk sincs arról, hogy miként

lehet a testek egybenmaradását megmagyarázni. A külső nyomás talán megmagyarázhatja, hogy a részek miért

nem távolodnak el az érintkezési felületre merőlegesen, de azt nem, hogy miért nem csúsznak el egymáshoz

képest az érintkezési felület mentén. A még kisebb részekre való hivatkozás végtelen regresszushoz vezet,

hiszen a kisebb részek egybenmaradása szintén magyarázatra szorul.47 [144] A gravitációval még rosszabb a

helyzet. Az ilyen esetekben még csak nem is sejtjük, hogyan segíthetne, és segíthetne-e egyáltalán, ha olyan

ideáink is lennének, amilyenekkel jelenleg nem rendelkezünk. Ezt figyelembe véve immár távolról sem

egyértelmű, hogy a szellemek jobb helyzetben lehetnek. Talán Isten, aki mindenre képes, ami nem tartalmaz

ellentmondást, egyszerűen összekapcsolt olyan jelenségeket, amelyek ideái nincsenek kapcsolatban. Így

FG_46

FG_47


Isten*


lehetséges, hogy valójában nem léteznek intelligibilis kapcsolatok. Ha így áll a dolog, azért nem lehet tudásunk

a testekről, mert a testekről nem lehetséges tudás. Ez a metafizikai érv.

Honnan fakad tudatlanságunk? Az ideák hiányából, a szükségszerű kapcsolatok hiányából, vagy mindkettőből?

Locke nem válaszolja meg ezt a kérdést. Ahhoz, hogy megválaszolhassa, ismernie kellene az anyag lényegét,

vagyis tudnia kellene, hogy mely tulajdonságok azok, amelyekkel a testek, mint olyanok, szükségszerűen

rendelkeznek. Ha tudná ezt, talán megkockáztathatna valamilyen választ. De nem tudja. A Descartes-féle

kiterjedés nem jó válasz.48 [144] A test elsődleges ideái „a tömör, tehát elválasztható részek összetartása és a

lökéssel való mozgásközlés képessége”.49 [144] De az összetartás és a mozgásközlés képessége egyaránt

magyarázatra szorul, a tömörség ideája pedig valójában az áthatolhatatlanság ideája, ami inkább a tömörség

következménye, mint maga a tömörség.50 [144] Ha nincs ideánk az anyagról, mint olyanról, még csak nem is

spekulálhatunk arról, hogy kapcsolatban van-e a testekre vonatkozó ideáinkkal. Ugyanilyen tudatlanok vagyunk

a gondolkodó szubsztanciával kapcsolatban is, bármi legyen is az. Következésképp a testi és szellemi jelenségek

közötti szükségszerű kapcsolatok léte szintén meghaladja felfogóképességünket. Arról van szó tehát, hogy

amennyiben megpróbálna állást foglalni arról, hogy vannak-e szükségszerű kapcsolatok a természetben,

olyasmiről kellene véleményt nyilvánítania, amelyről bevallása szerint semmit nem tud. Ez pedig valóban

inkoherenssé tenné álláspontját.

De hát akkor miért feszeget olyan kérdéseket, amelyekről, mint mondja, tudatlanok vagyunk? Miért nem éri be

annyival, hogy kijelenti: csak annyit tudhatunk a testekről, amennyi együttlétezést vagy szükségszerű

kapcsolatot ideáik között észreveszünk? Valószínűleg azért, mert ez elég szegényes válasz lenne arra a kérdésre,

hogy mennyit tudhatunk. Tegyük fel, hogy valaki igazolt igaz hitként definiálja a tudást, s mondjuk, definiálja

az igazságot és az igazolt hitet is. E definícióknak nyilván következményei vannak arra nézve, hogy mit

tudhatunk, de nem éreznénk úgy, hogy a kérdést megválaszolják. Szeretnénk látni a következményeket. Jelesül,

tudni szeretnénk, hogy jelenlegi elméleteink meddig juthatnak el, s mi az, aminek ismeretében nem is

reménykedhetünk. Így a kérdést megválaszolandó, Locke-nak alkalmaznia is kell a tudással kapcsolatos

elméletét. Ezt nem is tehetné jobban, mint az ismeretelméleti és a metafizikai érv együttes alkalmazásával. Az

előbbire azért van szüksége, hogy megmutassa, a mechanika miért kecsegtet tudással, s hogy ezt miként

akadályozza meg érzékszerveink gyengesége. De ez nem elég. Egyrészt, mert egyes kérdésekkel kapcsolatban a

mechanika cseppet sem ígéretes. Másrészt, mert a mechanika ígéretes volta előfeltételezi az intelligibilis

kapcsolatok létét, amit nem tudhatunk. E szempontok jelennek meg a metafizikai érvben. Nyilvánvaló, hogy az

előbbi érv előfeltételezi az intelligibilis kapcsolatok létezését, míg az utóbbi tagadja azt. Innen fakad a

látszólagos ellentmondás. Locke azonban csak elgondolja a két lehetőségét, anélkül hogy bármelyiket is

elfogadná. De nem is kell állást foglalnia, ugyanis mindkettő ugyanabba az irányba mutat, ti. a testek

tudományával kapcsolatos pesszimizmus irányába. Ily módon kikerüli azt a nehézséget, hogy tudatlanok

vagyunk az intelligibilis kapcsolatok létezésével kapcsolatban. E manőver révén sikerül (1) tartalmas választ

adnia tudásunk határait illető kérdésre, (2) kifejezésre juttatnia a mechanikával kapcsolatos álláspontját, és (3)

megmaradnia saját ismeretelméletének keretein belül.

6. Jegyzetek

*n Az egyik dolog, amelyet Fehér Mártától megtanultam, az, hogy milyen fontos és milyen izgalmas a 17.

századi tudománytörténet. Az ő tiszteletére, most beleártom magam.

1n Az Értekezés az emberi értelemről (Locke 1979) szövegére való hivatkozásokban kettőspont előtti rész a

könyv, fejezet és bekezdés száma, a kettőspont utáni rész a kötet és az oldal száma. (A magyar kiadás fejezet és

bekezdés beosztása amúgy helyenként eltér a Peter H. Nidditch szerkesztette kritikai kiadásétól (Oxford,

Clarendon Press, 1975), de az itt idézendő helyek esetében nincs eltérés.) II.31.6, 13: I. 374-376, 379-380;

III.3.15, 18: II. 24, 26; III.6.3, 6, 9: II. 48, 50-53; IV.3.25: II. 170-171; IV.6.10-12: II. 200-204.

2n IV.6.11: II. 201.

3n II.31.6: I. 374.

4n II.31.3, 6: I. 372-376; III.3.18: II. 26; III.6.8: II. 51-52; III.11.23: II. 132; IV.3.25, 26: II. 170-172. Egy

alkalommal más geometriai példát használ, a kört, III.3.17: II. 25.

5n Locke látja, hogy ideáink átalakításával - magyarán, szavaink átdefiniálásával - az ítéletet tudássá

alakíthatjuk. Miután tapasztalati úton felismertük, hogy az arany nem ehető, ezt beemelhetjük az arany ideájába.

Így az arany és az ehető meg nem egyezése ideákká közti meg nem egyezéssé válik, s immár tudásnak minősül.

FG_48

FG_49

FG_50


Isten*


Locke azonban megveti az ilyen húzásokat, mert olyan tudást eredményeznek, amely „semmitmondó” és

„szóbeli”, nem pedig „tanulságos” és „valóságos”, IV.8.4-8: II. 228-231.

6n IV.3.9-17: II. 158-163.

7n IV.3.25: II. 170-171.

8n IV.3.16: II. 162.

9n IV.3.26: II. 171.

10n Ayers 1991, vol. 2, 135.

11n Wilson 1979.

12n IV.3.29: II. 174.

13n IV.3.10-16, 28-29: II. 158-163, 173-175.

14n IV.3.12, 22: II. 159, 168.

15n IV.3.6:; Locke 1989, (§192) 246.; Locke 1812a, 466-468.

16n IV.10: II. 235-247; Locke 1812a, 460-469.

17n Mintha Wilson eredetileg ezt a konklúziót szűrné le (Wilson 1979, 149-150.), de nem tart ki emellett (lásd

Wilson 1982, 250.)

18n McCann 1985, 209.; 1994, 56-57. Valójában nem állítja, hogy az intelligibilis törvények gondolata nem

része a mechanikus filozófiának, de kihagyja ezt a mechanikus filozófia jellemzéséből. Az intelligibilitás

gondolata kimondatlanul ugyan, de benne foglaltatik a mechanikus filozófia Ayers-féle jellemzésében („a fizika

törvényei levezethetők azon attribútumokból, amelyekkel a testek, mint olyanok, rendelkeznek”) - Ayers 1981,

210 -, amelyet McCann a „Lockean Mechanism” (1985) egyik lábjegyzetében elutasít (225-226. p.), de erről a

mozzanatról nem ejt szót.

19n Furcsa módon McCann azt hiszi, hogy az Isten akaratából származó kapcsolatok szükségszerűek, (McCan

1994, 72.) E felfogás mellett nem hoz fel történeti érveket, s az irodalomra sem reflektál, amely pedig

nyilvánvalónak tekinti, hogy nem így van.

20n Matthew Stuart nem tesz kivételt a mechanikai tulajdonságokkal: Stuart 1998.

21n McCann 1994, 222. A kérdéses szöveghely II.31.6: I. 374-376. Egy másik helyen, III.6.8: II. 52, melyet

rögvest idézünk, Locke hasonló megállapítást tesz.

22n Uo. Az idézett passzus IV.3.25: II. 170-171. A két további hely, melyet megemlít, III.11.23: II. 132, és

IV.6.11: II. 201-203. Az utóbbi az I. szakasz első idézetével azonos, amelyet nem olyan könnyű a McCann által

javasolt módon olvasni, mint az általa idézettet. Miért mondja Locke, hogy a szubsztanciák tulajdonságait

valóságos lényegeik alapján „biztosabban ismerhetnénk meg”, mint a tapasztalat alapján? Nos, a háromszög

szögeinek összegét illetően az a priori okoskodás biztosabb eredményt hoz, mint a tényleges mérés.

23n Szerinte erről árulkodik, hogy Locke „számos” (several) hatásról beszél - a magyar fordítás itt pontatlan -,

nem pedig az összesről. Másfelől azonban Locke azt mondja, hogy ezeket „ismernénk” (know), márpedig az

ismeret ideák egyezésének vagy meg nem egyezésének észrevevése.

24n III.6.8: II. 52.

25n Uo. 223. Az idézett hely: IV.3.29: II. 174.

26n IV.3.25-26: II. 170-172 és IV.6.10-12: II. 200-204.

27n Itt csak McCann negatív érveivel vitatkoztam. A saját nézete mellett felhozott érvek bírálatát lásd Ayers

1991, vol. 2., 145-151. Annak bírálatát, ahogy McCann a szöveget kezeli, lásd Jacobs - McNeish 1997.


Isten*


28n Ayers 1981, 212-214 és Ayers 1991, vol. 2, 143.

29n Lásd rendre: IV.3.10, 14: II. 159,161; IV.3.13: II. 160; Locke 1812b, 281.; Locke 1989, (§192) 246.

Mindeme megfogalmazások fellelhetők: Locke 1812a, 460-469.

30n Ayers 1991, vol. 2, 150-151.

31n Lásd IV.3.22, 28: II. 168, 173-174, illetve IV.3.13: II. 160. Egy további passzus egyértelműen

megfogalmazza az előbbit, de akár az utóbbit is magában foglalhatja: IV.3.12: II. 159.

32n Ayers 1981, 214-215.

33n Uo. 234.

34n Uo. 227, 229.

35n IV.3.6, 28-29: II. 154-158, 173-175. Azt is elmondja, hogy az elsődleges és a másodlagos tulajdonságok

ideái között sincs kapcsolat: IV.3.11-15: II. 159-162.

36n IV.3.6: II. 154-157. Az, hogy miféle szubsztancia hordozza a gondolkodást, releváns arra nézve, hogy az

utolsó ítéletkor Isten miként támasztja fel a holtakat - különösen ha tekintetbe vesszük, hogy Locke szerint a

személy azonosságának kritériuma a tudat azonossága. A holtak feltámasztását pedig Locke szintén Isten

akaratára bízza: IV.3.29: II. 174.

37n Milton 1985, 236-238.

38n IV.10.5: II. 237. Lásd még: IV.10.10-11: II. 240-241. és IV.10.16-18: II. 244-246. Könyvében Ayers úgy

próbál zöldágra vergődni az ilyen passzusokkal, hogy azt állítja, hogy ha a kontextuson belül tekintjük őket,

nem vonják maguk után a lehetetlenséget: Ayers 1991, vol. 2, 177-179. Ez csak akkor igaz, ha a „kontextuson”

Ayers interpretációját értjük.

39n Locke 1812a, 468. Ugyanebbe az irányba mutatnak a 464-465. és a 470-471. oldalak egyes megfogalmazásai

is.

40n IV.9.2: II. 235, IV.10.1: II. 235-236.

41n Ayers 1981, 249-250.

42n Bárhogy is értelmezzük azonban, joggal vádolhatjuk azzal, hogy olyan premisszákkal él, amelyek olyan

dolgokról szólnak, amelyekkel kapcsolatban tudatlannak vallja magát.

43n Ayers 1991, vol. 2, 147-148.

44n II.23: I. 288-311. Lásd különösen a 2, 4-5, és 15-33 bekezdéseket.

45n IV.3.6: II. 154-157.

46n II.23.13: I. 297-298.

47n II.23.23-27: I. 301-305.

48n II.13.11: I. 163.

49n II.23.17: I. 299.

50n II.4.4: I. 113-114.

7. Irodalom

Ayers, M. 1981. Mechanism, Superaddition, and the Proof of God's Existence in Locke's Essay. The

Philosophical Review, vol. 90, 210-251. p.

nn -n1991. Locke, London, Routledge.


Isten*


Jacobs, S. - McNeish, A. 1997. Locke, McCann, and Voluntarism. Pacific Philosophical Quarterly, vol. 78,

349-362. p.

Locke, J. 1812a. Reply to Stillingfleet. In Locke, J.: Works. Vol IV. London.

nn -n1812b. Elements of Natural Philosophy. In Locke, J.: Works. Vol III. London. 277-304. p.

nn -n1979. Értekezés az emberi értelemről. Budapest: Akadémiai.

nn -n1989. Some Thoughts Concerning Education. Ed. by John, W. and Yolton, J. S. Oxford, Clarendon.

McCann, E. 1985. Lockean Mechanism. In Holland, A. J. (ed.): Philosophy, Its History and Historiography.

Dordrecht, Reidel. 209-229. p.

nn -n1994. Locke's Philosophy of Body. In Chappell, V. (ed.): The Cambridge Companion to Locke.

Cambridge, Cambridge University Press. 56-88. p.

Milton, J. R., 1985. Lockean Mechanism: A Comment. Holland, A. J. (ed.): Philosophy, Its History and

Historiography. Dordrecht, Reidel. 233-239. p.

Stuart, M. 1998. Locke on Superaddition and Mechanism. British Journal for the History of Philosophy, vol. 6,

351-379. p.

Wilson, M. 1979. Superadded Properties: The Limits of Mechanism in Locke. American Philosophical

Quarterly, vol. 16, 143-157. p.

nn -n1982. Superadded Properties: A Reply to M. R. Ayers. The Philosophical Review, vol. 91, 247-252. p.


14. fejezet - Ludassy Mária: Magánhangzók és matematika (Rousseau és Condorcet történelemfilozófiája nyelvelméletük tükrében)

„A beszéd különbözteti meg az embert az állattól, a nyelv különbözteti meg a nemzeteket egymástól: csak

azután tudjuk meg egy emberről, hogy hová való, ha már hallottuk beszélni. A megszokás és a szükség

kényszeríti ki, hogy minden ember megtanulja szülőföldje nyelvét, de mi az oka annak, hogy egy meghatározott

nyelv a hazája nyelve s nem valamely más? Igen kemény okoskodás szükséges ahhoz, hogy megtudjuk: mely ok

köti a nyelvet egy bizonyos helyhez, s ezen oknak meg kell előznie magát a szokást és a morált (moeurs) is:

mivel a beszéd az első társadalmi intézmény csak természeti okokra vezethető vissza.” - kezdi Rousseau A

nyelvek eredetéről írt esszéjét („Essai sur l'origine des langues”1 [155]), melyet a francia zenéről szóló, hatalmas

botrányt kavaró írása után, az Enciklopédia első öt kötetének Rameau-ellenes zenecímszavainak megírása

idején, Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről írandó értekezés végső változatának kidolgozása közben

fogalmazott meg. Az alcím jelzi az opera buffa-vita témáját: ou il est parlé de la mélodie et de l'imitation

musicale, azaz „ahol szó lesz a melódiáról és a zenei utánzásról”, pontosabban a zene (id est vokális zene)

számára megfelelő és arra alkalmatlan nyelvekről. Az előbbievidenter az olasz (és a görög, török) lágyhangzású

nyelve, míg a második a francia, Lully és Rameau „recsegő” operáinak nyelve, illetve általában az Észak rideg,

az érzelmek kifejezésére képtelen mássalhangzó-torlódásainak nyelvezete.

Ám, amíg a francia és az olasz opera háborújában a barikád egyazon oldalán állt Rousseau és Diderot, azaz

Jean-Jacques maga mögött tudhatta az enciklopédisták képviselte „felvilágosult közvéleményt”, addig az Észak

és a Dél közti frontvonalon a másik oldalra került: szembehelyezkedve a Montesquieu óta kötelező „germán

szabadság” modelljével, a szabadságot a központi hatalom minimalizálásával azonosító, a parlamentáris

demokrácia alapjait a frank katonai demokráciára visszavezető „liberális” állásponttal, elbarikádozta magát a

közvetlen demokráciát egyelőre csupán a magánhangzók által dominált nyelvek direkt érzelem-

megnyilvánulásainak fensőbbségét hirdető nyelvfilozófiai fejtegetések mögé. Hogy a vokálisok miként váltak

Rousseau küldetéstudatának első invokációjává, azt szeretném tanulmányom első részében bemutatni. A

második rész az enciklopédisták Jean-Jacques szerint rideg racionalizmusának nyelvelméleti ad absurdumát, a

Condorcet-nak a természetes nyelvek ellenében kidolgozott matematikai-logikai kalkulus ideálját ismerteti,

mely egyszerre hivatott biztosítani a tudományok apodiktikus bizonyosságát és a tudományos közösségek

nemzetek fölötti univerzalizmusát.

Azt, hogy A nyelvek eredete az Egyenlőtlenség eredete előmunkálatainak nem is oly mellékes terméke, ékesen

bizonyítja az antropológiai előfeltevések közössége. Az önellátó, önmagában teljes természeti ember képe, akit

csak megront a gondolkodás - és ennek kifejezéseképp a tagolt beszéd -; az önszeretetet igen, de az önzést (a

másokkal való összevetést) nem ismerő premorális lény, akiben a társiatlanságnak sohasem jelzője a társiasság -

e lény nem igen találta fel a beszédet, mivel nem volt rá szüksége. Nem volt mondanivalója embertársa számára,

mivel szükségleteit nélküle is ki tudta elégíteni (beleértve a szexuális szükségletet is: az Egyenlőtlenség

eredetében az aktus után azonnal lelépő természeti ember képe jól mutatja, mit tekintett Jean-Jacques

„természetesnek” e viszonylatban). Ha éppen felismerte, hogy egy hozzá hasonló lénnyel van dolga,

gesztusnyelven fejezte ki örömét vagy félelmét - s a szavak nélküli jelbeszéd Rousseau fordított teleológiájú

történelemfilozófiájában oly magaslati kiindulópont, melyről csak lefelé haladhatunk (legalábbis a kifejezőség,

az érzelmi töltet, az erőteljesség paraméterei alapján) az artikulált beszéd kialakulásához vezető úton. „Az a

legenergikusabb nyelv, melyben a jel mindent el tud mondani, mielőtt megszólalnának.”2 [155] Ám, amint meg

tud szólalni, ámítani is képes az ember: Efraim meggyalázott-meggyilkolt felesége feldarabolt tetemével minden

szónál ékesebben mondta el a kimondhatatlant, de aki elbeszéli az erőszakot - Phaedrától Putifárnéig -, az

hazudhat is. És az emberi hangnak kiszolgáltatott emberi szív könnyen félrevezethető: gesztusainkon Rousseau

szerint rögvest meglátszik a hamisság, szavainkon nem. Ezért nem triviális feladat a hamis és igaz próféták

megkülönböztetése szavaik alapján (bár, ha jól emlékszem ez a csodákkal is így volt a fáraó udvarában). Épp az

etre és a paraître, a valaminek lenni és valaminek látszani különbsége - Az egyenlőtlenség eredetéről szóló

értekezésben kulcskategóriák - hozza létre az ember mozgásterét, mely persze morálisan kárhozatos

LM_1

LM_2

Ludassy Mária: Magánhangzók és

matematika (Rousseau és Condorcet

történelemfilozófiája nyelvelméletük

tükrében)


következményekkel bír: nemcsak képesek vagyunk másnak látszani, mint amik valójában vagyunk, arra is

képességünk vagyon, hogy teljesen elfeledjük, hogy „mik vogymuk”, szavaink nem „elfedik gondolatainkat”,

ahogy Talleyrand vélte, hanem helyettesítik. Az ember tökéletesedési képességének - amelynek jelzője Jean-

Jacques-nál a „funeste”, gyászos - a gondolkodás és a testet öltött gondolat, a nyelv a két fő hajtómotorja. Az

állatok is kommunikálnak (NB.: Rousseau ezt a kifejezést használja!), de „beszédük” rögzített, változatlan, nem

fejlődő-flexibilis alkotás, hanem természeti adomány. „A konvenció alkotta nyelv egyedül az ember sajátja.

Íme, amiért az ember képes a fejlődésre - mind a jó, mind a rossz terén -, s amiért az állatok nem képesek

fejlődni.”3 [155]

A fejlődés „jó” pólusán Rousseau-nál a szenvedélyek, a másik embert a vágy érdek nélküli tárgyának tekintő

emóciók állnak, míg a negatív oldalt a szükség(let), az embertársainkra fizikai vágykielégítésünk puszta

eszközeként tekintő materiális motívum képviseli. Ennek megfelelően az első nyelvek érzetszavakból álltak, az

emóciók és nem az elvárások sugallták. „Ezen nyelvekben semmi módszeres és gondolati elem nem volt, élők

és figuratívak voltak. A filozófusok azt akarják elhitetni velünk, hogy az első emberek nyelve a mértantudósok

nyelve volt, ám láthatjuk, hogy a költők nyelve volt az eredeti nyelv.”4 [156] Az ember érző lény volt, mielőtt

gondolkodó állattá vált volna. „Nem azzal kezdtük, hogy gondolkodtunk, hanem azzal, hogy éreztünk. Azt

állítják, hogy az ember azért találta fel a beszédet, hogy kifejezze szükségleteit” - ám Rousseau szerint a

szükségletek nem összehozzák, hanem szétválasztják, szembeállítják az embereket. A korlátos természeti

javakból mindnyájunknak ugyanarra van (volna) szükségünk, ezért a szükségletexpanzióra alapozott

antropológiából csupán a hobbesi „bellum omnium contra omnes” képlete hozható ki, míg Rousseau emotív

emberképe embertársára érzelmi kiteljesedése öncéljaként tekintő lényként kíván kommunikálni, odi et amo

érzelem-megnyilvánulás eszközeként nyelvet alkotni és alkalmazni. „Nem az éhség és a szomjúság, hanem a

szeretet és gyűlölet, a szánalom és a harag váltotta ki az első hangokat. A gyümölcs nem felesel a kezünkkel,

megehetjük anélkül, hogy beszélnünk kellene hozzá, csendben üldözzük a vadászzsákmányt, melyet el akarunk

ejteni, de hogy meghassunk egy ifjú szívet, hogy visszaverjünk egy agresszort, a természet hangokat,

kiáltásokat, panaszszavakat diktál nékünk: íme a legelső szavak eredete, s íme, amiért az első nyelvek

énekszerűek voltak és szenvedélyesek, s nem szárazak, szimplák és metodikusak.”5 [156]

Mivel az első nyelvek érzet-szavakból (Rousseau terminológiájában: trópusokból) álltak, kifejezéseik (és nem

kijelentéseik) nem lehettek igazak vagy hamisak - legalábbis nem a tárgyi világnak való megfelelés értelmében.

Ha felkiáltok, hogy „Jaj nekem!”, akkor csak én tudhatom, hogy jaj-e nekem, jajszavamat nem lehet verifikálni,

pláne nem falszifikálni. Rousseau példája a figuratív ősnyelvre a mítoszok és mesék narratívája: az ősember

tényleg óriást látott, midőn óriásokról beszélt - neki nagyon nagynak tűnt az a másik, s azt, hogy ő milyennek

látta, nem lehet centivel mérni. A költői képekkel kapcsolatban sem ildomos feltenni a kérdést, hogy

szerelmének tényleg hattyúból van-é a keble.

Az érzetszavak inkább érzethangok: az artikulált szóképzés későbbi fejlemény, a reflexió és nem az emóció

terméke. A fájdalom és az öröm természetes hangjai magánhangzók: a mássalhangzók megszületését

mesterséges szükséglet, a másik emberrel való kommunikációt megkönnyítő technikai könnyebbség keresése

kreálta.

„Mivel a természetes hangok artikulátlanok, maguk a szavak is kevéssé artikuláltak. Néhány mássalhangzó a

magánhangzók közti hiátus kitöltésére elegendő volt ahhoz, hogy megkönnyítse a kiejtést.”6 [156] A legősibb

szavaink figuratívak vagy hangutánzók, nem ismerik az általánosítás absztrakcióit: szituációfüggő szinonimák

és nem elvont egyetemességek adják a bázis szókészletét7 [156] - Rousseau lényegében azt írja le, amit

nyelvtörténeti és etnográfiai kézikönyvekből mi is ismerünk: az eszkimóknak van szavuk a jégtáblán ülő fókára,

az úszó fókára, a jegesmedve által felfalt fókára, de „a” fókára nincs. Az általános nyelvtani szabályok

kialakulása a természetes nyelv „denaturalizációjának” a tünete; az eredeti nyelv „rengeteg szabálytalanságot,

rendhagyó esetet tartalmazott, nem ismerte a nyelvtani szabályokat, az idők és számok egyeztetését, az analógiát

és a harmóniát, nem érvelt, nem kijelentett, nem meggyőzött, hanem magával ragadott, nem okoskodott, hanem

ábrázolt”. Mai példa a keleti nyelvek - kiváltképp a kínai - képes beszéde, szemben a modern európai nyelvek

racionális rigiditásával, fád fogalmiságával.8 [156]

A nyugati nyelvfejlődés elidegenedés-fokozó folyamatát az írásbeliség kialakulása tetőzi be. „Bárki

tanulmányozza a nyelv fejlődését, látni fogja, hogy minél monotonabbá válik a hangzás, annál több

mássalhangzót használnak, minél több a nyelvtani szabály, annál kimódoltabb az artikuláció; minél

kiterjedtebbek a szükségletek, annál áttekinthetetlenebbek az ügyletek, s minél elterjedtebb a felvilágosodás,

annál inkább megváltozik a nyelv jellege: a nyelv helyes lesz, s megszűnik szenvedélyesnek lenni, az

érzelmeket eszmék váltják fel, többé nem a szívhez szól, hanem az értelemhez beszél” - s ez a történelmi

pillanat az írásbeliség megjelenéséé.9 [156]

LM_3

LM_4

LM_5

LM_6

LM_7

LM_8

LM_9




tükrében)


Az allegorikus képírás még nem öli meg egészen az eredeti nyelv emotív impulzitivitását (az egyiptomi

hierogrifák megfejtésére történelmi félrefejlődése miatt Rousseau szerint immár képtelen az európai ember), a

szóképekre való átmenet már szükségképpen szegényíti a nyelv eredeti érzelemgazdagságát, de még mindig

érzékeltetni képes valamit az emotív őserőből. A betűírás a kereskedőnépnek találmánya, az érdek-vezérelt

világ, a kalkulatív racionalitás leképezése. „A harmadik szakasz a beszélt hang dekompoziciója bizonyos számú

elemi hangra, melyek segítségével az összes szótagot és valamennyi szót meg tudjuk formálni. Az írás eme

módja, mely a miénk is, a kereskedő népek agyszüleménye, akik beutazván a világot több nyelven

kényszerültek beszélni, ezért olyan jeleket voltak kénytelenek kitalálni, melyek minden nyelvre alkalmazhatók.

Ez többé nem a beszéd hangfestése, hanem annak analízise.”10 [156]

Rousseau értékrendszerének ismeretében nem meglepő, hogy a pénzt és a beszédet aprópénzre váltó betűírást

feltaláló föníciaiak történelemteológiája negatív, manicheus módon felfogott „rossz” oldalán állnak, megrontván

a hőseposzok görögségét is a kereskedő népek hazaszeretetét nem, csak a haszonmaximalizálás elvét ismerő

mentalitásával, a kultúrák kárhozatos keveredését hozó kozmopolita szellemiségével, mely mindezek mellé a

költői nyelv dallamosságát az írott nyelv szabálykövető szegényességére cserélte. „Az írás, kiváltképp a betűírás

épp azt rögzíti a nyelvben, ami megrontja azt: nem a szavakat változtatja meg, hanem a nyelv szellemiségét, a

pontosságot teszi a kifejezőképesség helyébe. Az érzelmeinket fejezzük ki, midőn beszélünk, a gondolatainkat

akkor, mikor írunk.”11 [156] A kiejtett szónak mindig helyértéke van: gesztus, hangsúly, mimika kíséri, mely

hitelesítheti vagy hitelteleníti. Az írás áthidalhatatlanná teszi a lélektől lélekig megteendő utat: csak az

általánosan elfogadott értelemben használhatjuk a szavakat, minden couleur locale kizárt. Ma már a szónokok is

csak felolvasnak: a halott betűt téve az élőbeszéd helyébe a közösség, a közélet utolsó menedékhelyéről is

száműzik a szenvedélyes szókimondást, marad „az enervált írott szöveg”.12 [156]

Hogy haladás/hanyatlás paradoxonját alátámassza, Rousseau-nak a föníciai találmány kapcsán egy igen merész

hipotézist is fel kell állítania: Homérosz - kiváltképp az Iliász - nyelvezete még nem az enervált, heroikus

erények kifejtésére - és éneklő beszélésére - alkalmatlan, alfabetikus írásban rögzített nyelv. Tehát a „Vajon

valószínű-e, hogy Homérosz tudott írni?” - kérdésére az Esszé VI. fejezetében a sugalmazott válasz persze a

„nem”, miként a „Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a művészetek haladása?” című értekezésé is. „Ha

az Iliász írott mű lett volna, nem lett volna énekelhető, a rapszodoszok nem tudták volna ilyen ismertté,

elterjedtté tenni.”13 [156]

A görög kultúra írásbeliség előtti jellegét leginkább a dialektusok sokfélesége igazolja: a francia példa alapján

Rousseau joggal véli úgy, hogy a „patois” felszámolásáért legtöbbet a központi adminisztráció írott nyelve teszi.

„A különböző dialektusokat csak az írás közelíti, közvetíti, mely észrevétlenül mindent egyazon kaptafára húz.

Minél inkább írástudó egy nemzet, annál inkább eltűnnek a nyelvjárásbeli különbségei, végül már csak az argo

marad, a nép legkevésbé olvasás- és egyáltalán nem írástudó részének dialektusa.” Homérosz dalban elbeszélt

hőskölteménye után a görög költők áttértek az írásbeliségre: akármilyen kiváló is volt költészetük, az többé nem

lehetett a népi kultúra élő része, mint a számtalan szövegvariánsban énekelt homéroszi szöveg.

Ám még a poszthoméroszi kötészet is a tiszta prozódia és világos hangsúly nyelvezetén szólalt meg: a modern

európai nyelvek, mindenekelőtt a francia, erre alkalmatlanok. Ennek bizonyítéka, hogy ugyanahhoz a szöveghez

több zenei dallam is applikálható, ami Rousseau szerint annyit jelent, hogy egyetlen zenei hangzás sem

feleltethető meg neki: „Minden olyan nyelv, melyben ugyanahhoz a beszédhez több zenei hangzást is tehetünk,

egyáltalán nem rendelkezik zenei hangsúllyal. Ha a hangsúly meghatározott volna, a neki megfelelő zenei

hangzás is az lenne […] Amint az ének önkényes, a zenei hangsúly semmit sem számít.” Rousseau szerint

minden modern európai nyelvvel ez a helyzet: „még az olasz nyelv sem zeneibb, mint a francia. A különbség

csak az, hogy az olasz képes odaadni magát a zenének, míg a francia nem.”14 [156]

Persze az absztrakt gondolkodás kifejezési képességével pont fordított a helyzet: ahogy a Homérosz utáni

írásbeli kultúra kitermelte a filozófiát, a botfülű francia a racionalista filozófia szülője, a clare et distincte

fogalmak ideáljáé, mely megöl minden megmaradt muzikalitást. „Mindez azt az elvet igazolja, hogy természetes

fejlődés következtében az írott nyelvek teljesen megváltoztatják eredeti jellegüket, elvesztik erőteljességüket,

miközben elnyerik a világos kifejezés képességét, s minél inkább tökéletesítik nyelvtani szabályaikat és logikai

pontosságukat, annál gyorsabban haladnak azon az úton, mely hideg és monoton nyelvvé teszi őket, s már csak

az akadémiákat kell alapítani, hogy népet is találjunk, amely ilyen nyelven beszél.”15 [156]

Az akadémiai nyelv ideáltípusa az algebra, mely csak logikus sorrendbe állított jelekből, kizárólag

mássalhangzókból áll, és amelyet élő ember nem beszél - ezzel az ellentmondásosság lehetősége eleve

kiküszöböltetik. Condorcet szerint is a matematika nyelvének univerzalitása tetőzi be a nyelv feletti racionális

kontrollt, az egyéni eltévelyedéseket, a nemzeti elfogultságokat és vallási előítéleteket nyelvei képtelenségként

LM_10

LM_11

LM_12

LM_13

LM_14

LM_15




tükrében)


kimutató felvilágosítás folyamatát. Rousseau hasonlóképpen végpontnak látja a „fölösleges magánhangzókat”

elimiláló, „hideg”, kivételeket nem ismerő matematikai-logikai nyelv, a csak írásbeliségben élő, senki által nem

beszélt jel-nyelv kialakulását, ám kevésbé vonzó perspektívának. Menedékként marad a Motesquieu-től

megörökölt „milieu” elmélet, az éghajlat determináló szerepe: meglehet Európa rideg tájain megfagytak az

érzelemdús és dallamos magánhangzók, ám a mesés Kelet és a meleg Dél megőrizte az írásbeliség előtti nyelvek

zeneiségét, s talán épp az európai fejlődés fősodrából való kimaradásuk lehetőséget ad arra, hogy fennmaradnak

énekelhető nyelvek, s zenék, melyben nem a hideg harmónia, hanem a meleg melódia a meghatározó.

„Amikor az embereket tanulmányozzuk, közvetlen közelünkben kell vizsgálódni, ám amikor az embert

tanulmányozzuk, messzire kell emelnünk tekintetünket”16 [156] - így Rousseau „Észak Dél ellen” címmel

illethető fejtegetéseinek bevezetőjében (ez a mondat különben Levi-Strauss kedvence volt). Az emberiség

bölcsője a trópusokon található, ma is ott él az emberiség kétharmada, melyről az európai történészek tudomást

sem vesznek, midőn a maguk Európa-centrikus narratíváját előadják, ezért képtelenek „a déli és az északi

nyelvek közötti általános különbséget és eltérő jellegzetességet felfogni”.17 [156] Csak a túlszaporodás késztette

az embert arra, hogy a mediterrán paradicsomot, ahol ismeretlen volt a tél fogalma, elhagyja, és meghódítsa a

jeges-fagyos-terméketlen északi tájakat. Közben kifagyott belőle a dal is.

Rousseau historizált antropológiájának igazi nóvuma a teljes szakítás a természetjogi tradícióval - lett légyen az

Leo Strauss tipológiája szerinti „klasszikus-sztoikus-keresztény” vagy „modern” -, mely az individuális jogok

primátusát hangsúlyozza. A jusznaturalista felfogás lényege az egyes ember és az emberiség közti közvetlen

kapcsolat tételezése, az individuális erkölcsi normák és az egyetemes etikai szabályok elvi egyneműségének

bázisán. Rousseau „második értekezésének”, valamint „Az emberi nem egyetemes társadalmáról” írt

töredékének alaptétele az emberrel mint emberrel természettől fogva adott moralitás meglétének - s ezzel együtt

az egyes embernek az emberi nemmel való inherens kapcsolatának - a tagadása. „Az első időkben a föld

felszínén elszórtan élő ember nem ismert más társadalmat, mint a családot, más törvényt, mint a természet

törvényeit, más nyelvet, mint a gesztusét s néhány artikulátlan hangét. Nem kötötte össze őket az egyetemes

testvériség semmifajta eszméje, s nem ismertek más bírót, mint az erőszakot, s minden ember ellenségének

tekintette a többi embert.”18 [156] Csak azért nem a hobbes-i „mindenki harca mindenki ellen” állapotával állunk

szemben, mert Rousseaunál az ember természettől fogva nem törekszik szükségletei végtelen expanziójára, így

még a viszonylag szűkös természeti források sem vezetnek véres konkurenciaküzdelmekhez (ez csak a

történelmi társadalmak emberének sajátja Rousseau szerint). S egyelőre a meleg mediterrán vidéken vagyunk

(IX. fej.: „A mediterránum nyelveinek kialakulása”), ahol a természet sem olyan szűkmarkú, hogy mindenért

mindig harcolni kéne. Az első emberek inkább kerülték egymást - ezzel a konfliktust és a

kommunikációkényszert is.

Nemcsak a rossz, az ártó szándék volt korlátos: A nyelvek eredete talán még Az egyenlőtlenség eredeténél is

radikálisabb az emberi természet történetiesítése terén. A „pitié”, a természetes szánalomérzet a második

értekezésben tényleg természeti, pre- vagy protomorális adottság, míg A nyelvek eredete felfogásában feltételezi

a csak történelmileg kifejlődött gondolkodás képességének meglétét: „A társadalmi érzelmek csupán a

felvilágosodással fejlődnek ki bennünk. A szánalomérzet, bár természetes az emberi szív számára, mindörökre

inaktív maradt volna, ha nincs képzelőerő, mely életre kelti. Miként mozgathat meg minket a szánalomérzet?

Akképp, hogy önmagunkat kiragad önmagunkból, azonosítván minket a szenvedővel… Az, aki sohasem

gondolkodott, nem lehet sem nagylelkű, sem igazságos, sem együtt érző - de gonosz és bosszúálló sem lehet.

Az, aki semmit sem képzel, csak önmagát érzékeli: egyedül van az emberi nem közepette.”19 [156]Szigorúan

véve épp ez az ember természeti állapota: a preracionális és preszociális, azaz ember előtti lét. „Emberként”

maga-magát sem azonosította a vadember, aki számára értelmetlen az „embertárs” eszméje: „Volt fogalma az

apáéról, a fiúról, egy testvérről, de nem az emberről.” Az idegen és a (potenciális) ellenség egyazon eszme

számára, legyen az egy vadállat vagy a másik ember. „Legszűkebb családját leszámítva az egész világegyetem

semmit sem jelentett számára.”20 [156]

Az ember számára tehát a természetes - a legősibb - attitűd a közvetlen kapcsolatok érzelemteli, önfeláldozó

ápolása-védelme és minden más megvetendőként vagy megsemmisítendőként való kezelése: „Innen a

látszólagos ellentmondás a nemzetségek atyjainak viselkedésében: annyi természetes érzület és oly sok

kegyetlenség, oly vad erkölcsök és oly igen gyengéd szívek, oly nagy szeretet a család iránt és mily mérhetetlen

megvetés a faj irányában.” Az ember természetszerűen vonzódik véreihez és viszolyog az idegentől - s „az

ember általában” ellenséges, idegen (vagy semmitmondó) számára. Rousseau szemében ez az emotív állapot

jelenti az ember normális gyermekkorát: „A barbárság eme korszaka volt az igazi aranykor: nem azért, mert az

emberek egyesültek, hanem mert elszigetelten éltek.”21 [156] Amikor élete vége felé Kelet- és Dél-Európa

elnyomott nemzeteinek (a lengyeleknek és a korzikaiaknak) készít alkotmányt, ehhez a „természeti” normához

LM_16

LM_17

LM_18

LM_19

LM_20

LM_21




tükrében)


tér vissza: az elzárkózás, az elszigeteltség identitásőrző politikája, szemben „a kozmopolita filozófusok”

éthoszával, akik „szeretik a tatárokat, hogy szomszédjukat szabadon gyűlölhessék”.

A barbár-nomád pásztornépek számára a nyelvi (és életformabéli) közösség - s ezzel az általuk felfogott emberi

közösség - határa a nagycsalád volt. Földhöz nem kötődött: a földművelés bomlasztotta fel a családi

kötöttségeket (lásd Káin története), kötötte röghöz az embert és alakította ki az emberiség fogalmát. „Az első

kenyér, amit az ember elfogyasztott, az emberi nemet egységbeforrasztó áldozás (communtion) volt.”22 [156] A

földműveseknek már szükségük volt egymásra (a magányos pásztor legföljebb a nyájával kommunikált) - tehát

szükségessé vált e szükségletek szavakkal való kifejezése is. A földtulajdon törvényi szabályozást kíván, ami

már az írásjelek feltalálását feltételezi. Ez az igazi bűnbeesés Rousseau szemében: „A mezőgazdaság születése

minden mesterség születésével kapcsolatos: ez vezet a tulajdon, a kormányzat, a törvények létrejöttéhez,

fokozatosan megszületik minden bűn és minden nyomorúság, mely fajunk esetében elválaszthatatlan a jó és

rossz tudásától.”23 [156] A letelepedett-földművelő népek „az éghajlat és a föld természetének hatására”

nyelvhasználatukat is rögzítik: „ugyanezen okokkal kell magyaráznunk a nyelvek különbözőségét és ellentétes

karakterüket”. A meleg éghajlaton a víz az élet forrása: a kútnál találkoznak a különböző törzsbéli ifjak és

leányok (erre is szép bibliai történetek adódnak), az előbbiek a vízelosztás szabályaiban állapodtak meg, ez

utóbbiak a szívek cseréjében. „Ilyen volt a társadalmak és a nyelvek eredete a melegégövi országokéban.”24 [156]

Itt az érzelmi kötelékek az elsődlegesek: szerelmek szövődnek és nem politikai szövetségek. „Családok voltak,

de egyáltalán nem voltak nemzetek: házi nyelvek voltak, de nem voltak népnyelvek.”25 [156]„Szeress” - volt ezen

az égövön a kommunikáció első szava. „Az első nyelvek az öröm és nem a szükség szavaiból születtek”,

hangsúlyuk csábításra szolgált és lágy érzelmek kifejezésére, míg a zord északon a szomorú szükségletek

diktálták a kommunikációkényszert. „A meleg égövön, ahol a természet bőkezű, a szükségleteket a

szenvedélyek szülik, a hideg országokban a természet fukar kezekkel mér, a szenvedélyeket a szükséglet szüli, s

a nyelveket is a szükség hozza létre, s e nyelveken, a szükség szomorú leányain, igencsak érződik durva

eredetük.”26 [156]

Itt a kölcsönös szükséglet egyesítette az embereket, s jobban, mint délen az édes érzelem: „a társadalom csupán

az ipar bázisán jöhetett létre, s az állandó veszély elhárítására létrejött szövetség nem elégedhet meg a

gesztusnyelv használatával, észak népeinek első szava nem az, hogy szeress!, hanem az, hogy segíts!” (aimez-

moi! - aidez-moi! - franciául a lágy „m” és a durva „d” különbsége hangsúlyozottabb). Itt nem érezni, hanem

érteni kell: „nem érzelmi energia, hanem világos kifejezés” az alapkövetelmény e nyelveknél.27 [156] „A szív

hangsúlyát az erős artikuláció váltja fel”, clare et distincte kell beszélni, a karteziánizmus klimatikusan

determinált. A szerelmi vallomás félhomályra, a segélykérés világosságra vágyik, a csábító csacsog vagy dalol,

a kooperálni kívánó észokokkal érvel. Vagy fenyeget, ha konkurenciát észlel. „Ekképpen az északi nyelvekben

természetesnek tűnnek a harag és a fenyegetés hangjai, melyeket mindig kemény artikuláció kísér, ami csak még

durvábbá és zordabbá teszi ezeket.”28 [156]

A gesztusnyelvből és az érzetnyelvből kinövő „déli nyelvek élénkek, s széphangzásúak, jól hangsúlyozhatóak,

ékesszólóak, ám gyakran homályosak, a bennük duzzadó energia miatt, észak nyelvei durvák, süketek, jól

artikulálhatóak, monotonok és világosak.”29 [156] Valamennyi modern nyelv ez utóbbiak leszármazottja: a

modern ipari civilizációnak a világosság, a racionális kooperáció nyelve felel meg. „A francia, az angol, a német

az egymásnak kölcsönösen segítő magánemberek nyelve, akik egymás között hidegvérrel okoskodnak, vagy az

egymás ellen kikelő dühös emberek nyelve, akik fenyegetőznek.” Érzelmeket immár csak Kelet szerájainak

nyelvében találhatunk, az arab vagy a perzsa költészetben: ez a boldog semmittevésben élő, a női bájakon kívül

semmivel sem törődő ember nyelve. Az európai nyelvek ezzel ellentétben „többet érnek írva, mint élőszóban”,

mivel nem akarnak az életről és az élő érzelmekről szólni. A keleti bölcsességek viszont csak az élőbeszédben

hatnak igazán - értelmükhöz szervesen hozzátartozik a hanglejtés, a mimika, a gesztus: „Ha a keleti szellemet a

könyveik alapján akarnók megítélni, az olyan lenne, mintha egy ember képmását a holttestéről festenők meg.”

Amit a felvilágosult filozófus - például Voltaire - Mohamedben a fanatizmus kvintesszenciájaként ítél el, az

csupán a racionális reflexió, a hideg haszonmaximalizáció nyugati civilizációjának értetlenségét bizonyítja a

szenvedélyes elkötelezettség - legyen az asszony vagy Isten iránt - keleti kultúrájával szemben.

Az „Essai”, mint a bevezetőben említettem, a francia zenéről, illetve az olasz operáról szóló vita

záróakkordjának készült, végső válaszként Rameau Rousseau-nak visszavágni vágyó cikkeire. A meleg

melódiák és a hideg harmónia világának manicheus képével, melyben a nyelvfejlődéstől a szerelmi kultúra

hanyatlásáig minden azt igazolja, hogy az Észak gazdaságilag dinamikus, ám a kattogó mássalhangzók

zeneietlen nyelvéhez kötődő civilizációja alkatilag képtelen igazi, a magánhangzók dominanciájában is

megnyilvánuló művészetet, kiváltképp zeneművet alkotni. A magánhangzók szonettjét a nyelvtantudósok fád

fejtegetései váltották fel, a természeti népek természetes érzelmeit kifejező lágy melódiát és matematikailag

modellált harmónia halott tökéletessége. „Íme miként vált el fokozatosan az ének a beszédtől, melyből ered, íme

LM_22

LM_23

LM_24

LM_25

LM_26

LM_27

LM_28

LM_29




tükrében)


a zenei harmónia miként felejtette el az énekhang dallamosságát, s végül, hogy a vibrációk összhangjának

pusztán fizikai effektusára korlátoztatva, a zenét miként fosztották meg morális hatásaitól, melyekkel akkor bírt,

midőn kétszeresen is a természet hangja volt.”30 [156]

Ám, ekkor Rousseau-t már kevéssé érdekelték a pusztán esztétikai effektusok - erre az időszakra emlékezve írta

a Vallomásokban: „láttam, hogy minden a politikában gyökerezik”. A nyelv és a zenei hangzás - a kortárs

filozófusok által fejlődésként felfogott - esztétikai degradációja csupán tünete a morális, mindenekelőtt a

közéleti erkölcs hanyatlásának. A régi respublikák a szónoki nyelv meggyőző erejére támaszkodtak, a modern

monarchiák a puszta önkényre. „A nyelvek természetszerűleg követik az emberi szükségletek alakulását: együtt

változnak, romlanak vagy javulnak ezekkel a szükségletekkel. Mire szolgálna manapság, hogy a közhatalom a

meggyőzés eszközéhez folyamodjék? Nincs szükség nagy szónoki művészethez, ahhoz, hogy kijelentse: nekem

így tartja kedvem. Mi marad hát az összegyűlt népnek a nyilvános beszédből? A prédikációk.” Ezek azonban

nem a nép nyelvén szólnak: a néphez szóló nyelv éppoly fölöslegessé vált a modern államokban, mint a politikai

szónoklat. „A társadalmak elérték végső formájukat: nem lehet bennük semmiféle változást elérni, hacsak nem

ágyúkkal vagy pénzzel. A hatalomnak nincsen más mondanivalója a népnek, mint az, hogy adjál pénzt, s ezt

elég megmondani az utcasarkokon kiragasztott plakátokkal és a házaikat feltúró katonákkal; ehhez nem kell

népgyűlés, ellenkezőleg, az kell, hogy az alattvalókat elszigeteljék egymástól: ez a modern politikai elsőszámú

maximája.”31 [156] És ekkor megváltozik Rousseau nyelvtipológiai értékítélete, melyet a muzikalitás és a

melodikusság szempontja a Dél javára döntött el. A szabadság nyelve érvel is, nemcsak az érzelmekhez, az

értelemhez is szól: a hangsúly, a harmónia egyaránt a (köz)érthetőséget szolgálja, s a szerájok szerelmi

duruzsolása, bármely dallamos is, többé nem paradigmatikus. „Vannak a szabadság számára kedvező nyelvek:

ezek a harsány, harmonikus, zengőhangzású nyelvek, melyeket messziről is világosan meg lehet érteni. A mi

nyelvünk a divánok döngicsélésének felel meg… Bizony mondom, hogy mindennyelv, amelyen nem lehet egy

népgyűlésen érthetően beszélni, szolganyelv, s lehetetlen, hogy szabad maradjon az a nép, amelyhez

szolgaszellemű nyelven szólnak.”32 [156] Kétségkívül Rousseau szívéhez közelebb áll a „források kristálytiszta

vize mellett kigyúló szerelmi láng”, a tűz és a víz érzetnyelve és az abból kinövő emotív közösségek -

nagycsaládok-törzsek-etnokulturális egységek - világa, ám midőn „a politikai intézmények” természetéről szól,

maga is matematikailag megragadható érdeknyelv elemeivel él, a konvenció, a kiszámíthatóság, a világos és

meghatározott fogalmak sémáját használja. Legalábbis A társadalmi szerződésben. Akár a „szeress!” szóból

kiteljesedő kultúrnemzet koncepcióról van szó, akár a „segíts!” kooperációkényszert kifejező közösségeiről, a

lényeg az, hogy az egyes ember és az emberi nem között olyan megkerülhetetlen közvetítő-közösségi entitás

alakuljon ki, mely átveszi az individuális moralitás természetes autonómiájának a szerepkörét, és helyettesíti - s

ezzel kizárja - az „általános emberi” sztoikus-keresztény-humanista természetjogi moralitását. Condorcet

történelemfilozófiája és nyelvelmélete, antropológiája és politikai filozófiája némi leegyszerűsítéssel ezen

koncepció ellentéte: az emberi természet - legalábbis diszpozícióit tekintve - kialakulása óta ugyanazon

változatlan és változtathatatlan attribútumokkal bír (racionalitás, szabadság, elidegeníthetetlen természetes

jogok), a világtörténelem az Ész és a Szabadság birodalma felé való töretlen fejlődés (ami ha megtörik, akkor is

tudatos tevékenység terméke e törés). Minden emberi tevékenység ideáltípusa az egyre tökéletesebb racionális

kontroll kialakulása - érzelmeink, érdekeink harmóniába hozásának is ez a titka. Minden, az embert az emberi

nemtől elválasztó közösség akkor és csak akkor elfogadható, ha a racionalitás és a szabadság kiteljesedése

érdekében hozták létre - mint például az akadémiák és az egyetemek, a demokratikus parlamentek. Minden, ami

az egyes ember alávetettségét, érzelmi kiszolgáltatottságát növeli és akadályozza az „általános emberi” szinttel

való szabad kapcsolattartásban - mint például a történelmi egyházak és az elzárkózó, előítéletes nemzetállamok -

az elpusztítandó gyalázatos kategóriájába kerül. Persze Condorcet ultraliberális meggyőződése szerint - mely

„az emberi jogok ellenségei számára is biztosítani kívánja az emberi jogok teljességének élvezetét” - ez a

kiiktatás is a szabad és racionális választás, a meggyőzés, a logikai érvek egyedüli erődemonstrációja révén

megy majd végbe. Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története, 33 [156]

amit a terror évében azon

forradalmártársai elől bujkálva írt, akik a racionális argumentáció helyett a meggyőzés hatékonyabb eszközének

vélték a guillotine gondolkodásnélküli használatát, jórészt jövőidőben íródott. Az egész világtörténelem azt a

uchrónisztikus X. korszakot hívatott előkészíteni, melyben a nemzetek közötti előítéletek éppúgy eltűnnek, mint

az osztályok közötti (túlzó) materiális és műveltségbeli különbségek, melyben a nők és a zsidók teljes politikai

emancipációja éppoly magától értetődő tény, mint a születésszabályozás, valamint a vallásválasztás szabadsága.

Ahol a nemzetek fölötti mesterséges-matematikai nyelv - legalább is a tudomány világában - már

megalkotásánál fogva kizárja a téveszmék megszületését és továbbélését, az emberi kiszolgáltatottság feltételeit

megteremtő és megőrző kiváltságok létét, sőt puszta lehetőségét.

A görögségnek, kiváltképp a görög filozófiának meghatározó szerepe van a szabad racionalitás európai

kultúrájának kialakulásában. A görög paradigmaváltás lényege Condorcet szerint, hogy először ebben a

kultúrkörben született meg az az eszme, hogy egy állítás, egy nézet igazsága nem attól függ, hogy ki mondja,

hanem, hogy milyen érveket tud felhozni álláspontja alátámasztására. A „bizonyítási kényszer” ezen éthoszának

LM_30

LM_31

LM_32

LM_33




tükrében)


fontos eleme a filozófiai (és tudományos) nyelv fogalmi egyértelműségének tiszta szabálykövető szerkezetének

kialakulása. „Minden helyes filozófia egyik legfőbb kiindulópontja az, hogy az egyes tudományok számára

olyan pontos és szabatos nyelvet alakít ki, amelyben minden szó egy bizonyos jól meghatározott, pontosan

körülírt fogalmat fejez ki, hogy ily módon lehetséges legyen alapos elemzés útján jól meghatározni, pontosan

leírni a fogalmakat.”34 [156] (IV. korszak: „Az emberi szellem fejlődése Görögországban”.) Persze a szofisták a

maguk álvitáival igyekeztek elhomályosítani a filozófiai nyelv tiszta analitikus szerkezetét, ám az irracionalitás

igazi ellentámadását már ekkor a filozófusokat istentagadással vádoló papok képviselték, akik sajnálták

előjogaik elvesztését, és az egyiptomi papi kaszt kiváltságos státuszának elnyerése érdekében egy ezoterikus-

misztikus nyelv kialakításán fáradoztak, mely mind a köznyelvtől, mind a tudományok tiszta beszédétől

elválasztaná az államilag is támogatott kiváltságos kultusz nyelvét. A görög társadalom alapvetően

demokratikus szerkezete - mely a racionális bizonyítás kényszere alól senkit sem mentesít, s az érvek

tekintetében mindenkit egyenlőnek tekint - kizárta a sötétség ellentámadásának sikerét, még ha Szókratész és a

püthagoreusok iskolája áldozatául esett is ennek az offenzívának. A rómaiak vallása már inkább „nemzeti

jellegű volt”,35 [156] s ez Condorcet szellemében a két legveszedelmesebb előítélet szentségtelen szövetségét

jelenti. Ám a filozófia nyelve (a görög) és a racionális jogi szabályozás nyelve (a latin) nem tette lehetővé a

teljes elsötétítést. A birodalmi szemlélet - azaz különböző etnikumú, nyelvű, vallású közösségek egyazon

politikai hatalom alatti egyesítése - nem feltétlenül negatív, amennyiben a civilizáció magasabb fokán álló

diktálja az együttélés normáit (NB. a 19. században a legliberálisabb angol gondolkodók - Macaulay és J. S.

Mill - is úgy vélték, hogy a brit birodalomnak vannak és lehetnek tényleges civilizatórikus missziói Indiában

vagy az afrikai gyarmatokon). „Ilyen rengeteg nép egyesítése egy uralom alatt, továbbá a birodalmon

osztozkodó két nyelv elterjedése, amelyet egyformán jól tudott minden tanult ember, olyan együttesen ható

okok voltak, amelyeknek kétségkívül azt kellett eredményezniük, hogy a felvilágosultság egyenletesebben

terjedjen el egyre nagyobb területen.”36 [157]

A kereszténység humanizáló hatásait - az egyetemes testvériség eszméjének elterjedése, a „megalázottak és

megszomorítottak” vallási vigasza - Condorcet szemében szinte teljesen megsemmisíti a szellemi

elszegényesedés, az intolarencia és az egyház világi uralmának kárhozatos következménye. A latin, mely a

Római Birodalomban a racionális adminisztráció nyelve volt, a „sötét” középkorban a papi ámítás

misztifikációjának eszköze lett. A filozófia a teológia szolgálólánya: egyedül az analízis módszerében volt némi

haladás, így a skolasztika is hozzájárult a logika nyelvének és a nyelv elemzésének fejlődéséhez. „A

skolasztikus filozófia nem vezetett el ugyan az igazság felismeréséhez, sőt még a róla való vitatkozásra vagy

bizonyítékainak helyes megítélésére sem volt alkalmas, de arra igen, hogy csiszolja, élesítse a szellemet; s a

finom megkülönböztetések iránti érzék, annak szükségessége, hogy egyre tovább bontsák a gondolataikat,

megragadják apró árnyalataikat, új szavakkal fejezzék ki őket, ez az egész eszköztár, amelynek segítségével

zavarba lehetett hozni a vitázó ellenfelet, volt a kezdete annak a filozófiai analízisnek, amely azóta is

haladásunk termékeny forrása lett.”37 [157]

A katolikus egyház szellemi monopóliuma elleni harcban mind elvéreztek az eretnekmozgalmak, amíg egy

technikai találmány, a könyvnyomtatás nem tette lehetetlenné a szabad - vagy legalábbis alternatív - gondolat

teljes elfojtását. Az eretnek eszmét ugyanis az azt hirdető eretnek megégetésével könnyű volt kiiktatni, ám

Luther Márton kinyomatott manifesztációjának minden példányát megsemmisíteni már fizikai lehetetlenség.

Ezért diadalmaskodhatott a reformáció, melynek elterjedését a nyomtatás mellett a nemzeti nyelvekkel való

összefonódása is segítette: itt a népnyelv nem a nemzeti elzárkózás, hanem a latin misztériumjátékok homályába

burkolózó papi privilégiumok elleni harc eszköze. A könyvnyomatás a sajtószabadság vívmányát is

visszavonhatatlanná tette: az egyszer kinyomtatott szabad gondolat mindörökre megmarad, amíg egyetlen

példánya is túléli az üldözést. (Megjegyzendő, hogy az Enciklopédia hatalmas vállalkozását is együtt motiválta

ez az egyszerre kultúrpesszimista és optimista meggyőződés: egyrészt félelem attól, hogy az európai civilizációt

mindig fenyegetheti valamely barbár invázió, mely minden vívmányát megsemmisítheti, másrészt az a

meggyőződés, hogy ha ezen vívmányokat összefoglaló könyvből egyetlen példány is fennmarad, az elért

eredmények nem vesznek el az emberiség számára. „A tudásnak azt a fajtáját, amelyhez csendben és magába

vonultan minden ember hozzájuthat a könyvek révén, nem lehet egyetemlegesen megrontani: elégséges, ha

létezik egy olyan szabad zúg a földön, ahol a sajtó rábízhatja nyomtatványaira” - írja Condorcet.38 [157] (VIII.

korszak: „A könyvnyomtatás feltalálásától addig a századig, amelyben a tudományok és a filozófia lerázták

magukról a tekintély igáját”.) Láttuk, hogy Rousseau-nál már az írás - kiváltképp a betűírás - is

visszavonhatatlan hanyatlást jelentett a nyelv eredeti, energikus - és elidegenedés-mentes - kommunikatív

képességében, ám igazi értékrendbeli ellentétességét az enciklopédistákkal a könyvnyomtatás értékelésében

fedhetjük fel. A Javított-e az erkölcsön a tudományok és a művészetek újraéledése? című első értekezése a

modernitás legkárhozatosabb találmányának tartja a könyvnyomtatást,39 [157] mely a filozófiai kétely és a

hedonista materializmus bomlasztó hatása révén végképp megpecsételi a hagyományos - hazafias és vallási -

erkölcsök sorsát: „Leukipposz és Démokritosz istentelen művei eltűntek velük együtt. Akkor még nem találták

LM_34

LM_35

LM_36

LM_37

LM_38

LM_39




tükrében)


fel, hogyan lehet örökkévalóvá tenni az emberi szellem hóbortjait. Ellenben hála a nyomdai betűknek és

fölhasználásuknak, a Hobbesok és Spinozák veszedelmes álmodozásai fennmaradnak. Fel hát, híres irományok,

ti nyers és faragatlan atyáink számára elérhetetlenek, induljatok utódainkhoz ama még veszedelmesebb

művekkel együtt, melyekből századunk erkölcseinek romlottsága árad, s vigyétek el a jövendő századokhoz a

tudományok és művészetek haladásának és hasznának hű történetét.”

Nos, ha nem is Hobbes, de Locke eszméinek elterjedése Condorcet szerint is visszafordíthatatlan folyamatot

indított el Európa és Amerika fejlődésében: az emberek felfedezték, hogy egyetemes és elidegeníthetetlen jogaik

vannak… Pontosabban, ha e jogok olyan „ontológiai” státusszal bírnak, mint a tradicionális természetjog quod

semper ubique et ab omnibus, azaz mindig, mindenütt és mindenkire egyaránt érvényes normái, akkor Locke

feladata ugyanaz volt, mint a gravitációt felfedező Newtoné: egy természeti törvényt kell kísérletileg igazolni.

Ám tudjuk, hogy elidegeníthetetlen természetes jogaink a történelem folyamán állandóan el voltak idegenítve,

tehát felfedezésük nem éppen triviális feladat, mivel a történelmi társadalmakban kísérletileg kimutathatatlanok.

Rousseau historizmusa épp ezt a végállapotot diagnosztizálta, midőn „mindnyájan a semmivel lettünk

egyenlővé”, ahogy az Egyenlőtlenség eredete végszavában olvashatjuk, vagy „mindenütt láncokban van” az

ember, miként A társadalmi szerződés nyitó mondata hirdeti. Ezt a múltat kell „végképp eltörölni”, nemcsak új

törvényeket, de ezek befogadására alkalmas polgárokat kell létrehozni, „az emberi természetet mintegy

újrateremteni”, ahogy A törvényhozóról szóló fejezet fogalmaz. Condorcet-nél kizárt mind a „tökéletes bűnösség

korszaka” (Fichte) mint kiindulópont, azaz az ember eredendő szabadságának és racionalitásának végletes

elvesztése-megromlása, mind az áteredő bűn kiirtására hivatott törvényhozó invokációja. A bennünk meglévő

szabadságtudatot csak mi magunk hozhatjuk explicit formára, az elidegeníthetetlen emberi jogok deklarálása

éppúgy visszavonhatatlanná teszi ezen jogok elidegeníthetetlenségét, mint Descartes módszeres kételye a

tekintélyelvű filozofálás végét. (A IX. korszak „Descartestól a Francia Köztársaság megalakulásáig” tart.) A

Francia Köztársaság alkotmánya, mely nem más, mint az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, kiragadta

szabadságjogainkat a természetjog homályos - íratlan világából, és az írott jog, valamint a felvilágosodás

filozófiája egyértelmű világába emelte - ahogy a francia nyelv univerzalitása sem egy nemzet kultúrfölényének,

hanem a filozófiai felvilágosodás és az egyetemes emberszeretet letéteményesének diadala: „Követni fogjuk a

filozófia előrenyomulását Európa különböző országaiban, ahol a kormányok és papok közös inkvizíciós

módszerei képtelennek bizonyultak megakadályozni, hogy az úgyszólván egyetemessé vált francia nyelv

nyomában a felvilágosodás mindenütt elterjedjen.”40 [157] Elsőként a filozófiai humanizmus törte át a nemzeti

korlátokat (igaz túlnyomórészt francia nyelven): „A különböző nemzetek filozófusai, akik elmélkedéseikben

országra, fajra vagy vallási hovatartozásra való tekintet nélkül foglalkoztak az egész emberiség érdekeivel,

spekulatív véleményeik különbözősége ellenére is erősen összetartó csatasort alkottak minden tévedés, a

tirannizmus minden formája ellen. Az általános emberszeretet eszméje hevítette őket, küzdöttek az

igazságtalanság ellen még akkor is, ha saját hazájukat nem is érintette, sőt harcoltak ellene akkor is, amikor

éppen az ő hazájuk bizonyult benne bűnösnek más népekkel szemben…”41 [157]

Mégis megnyugtatóbb lenne, ha ezen egyetemes emberszeretetet hirdető eszmék nem egy nemzeti nyelvhez

kötődnének, az emberi jogok nyilatkozata nem egy-két (az amerikai és a francia) nemzet alkotmányában

inkorporálódnának, hanem tudományos, sőt more mathematico bizonyítható igazságként lehetne prezentálni

ezeket az elnyomóknak és az elnyomottaknak egyaránt. Tehát olyan nyelven kell megfogalmazni és deklarálni

az emberi jogokat, mely nyelv mindenki számára - ahogy az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat fogalmaz -

„self-evident”, nyilvánvaló igazságot tesz közkinccsé. „Miközben bemutatjuk az algebra nyelvének, az egyetlen

létező valóban egzakt, valóban analitikus nyelvnek a kialakulását és elveit, az algebra technikai

eljárásmódjainak a természetét, és összehasonlítjuk őket az emberi értelem természetes műveleteivel, be fogjuk

bizonyítani, hogy jóllehet ez a módszer önmagában csupán a mennyiségek tudományának speciális eszköze,

mégis megragadhatók benne egy minden fogalomkapcsolatra alkalmazható egyetemes eszköz elvei.”42 [157]

Először persze a természettudományokat lehet és kell újraírni a matematika nyelvén. A mechanika már Galilei

óta ezzel kísérletezik, Priestley és Lavoisier munkásságának - kiváltképp a vegyjelek feltalálásának

következményeként - immár a kémia is a deduktív-demonstratív tudományok sorába lépett; a matematizált

nyelvnek hála nem csak a kísérleti eredmények elemzése, hanem azok előrelátása is lehetővé vált.

Míg a kémia nyelvének matematizálása mártírtársa, a szintén a jakobinus diktatúra áldozatává vált Lavoisier

tudósi teljesítménye, addig a társadalomtudományok (maga a terminus is Condorcet találmánya) terén az utolsó

enciklopédista vitte végbe a kvantifikációnak a korban korántsem triviális teljesítményét. Már Turgot

tanítványaként írt közgazdasági tárgyú Enciklopédiabeli cikkei is a matematikai modellezés forradalmi

újításával tűntek ki. A forradalom napjaiban fejlesztette ki a statisztika és a valószínűségszámítás (melynek

matematikusként a korban legkiválóbb képviselője volt) összekapcsolásán alapuló tanulmányait, melyek

egyrészt a beteg- és öregségi biztosítások számításait szolgálták, másrészt - s ez bőszítette fel leginkább

Rousseau legnagyobb tanítványát, Robespierre-t - a szavazatmegoszlást modellálták („Essai sur l'application de

LM_40

LM_41

LM_42




tükrében)


l'analyse des probabilités des decisions rendus a la pluralité des voix”). Ahol a választói magatartások

előrelátása a valószínűségszámításon, s nem az erkölcsi intuíció fenségén alapszik, ott a szónoki művészet,

Rousseau tipológiájában „a szabadság nyelvének” kitüntetett faktora, nem lehet kritikátlan lelkesedés tárgya.

Mindenütt a racionális reflexiónak, még a közéleti lelkesültség által sem megvesztegethető kritikai attitűdnek

kell kontrollálnia tetteinket: a kiváló szónok éppúgy lehet népbutító demagóg, mint a mágusok vagy Mohamed,

az egyiptomi papok vagy a római pápa. „Az ékesszólás azonban, amelyet az emberi tekintély előtti meghajlás, a

régi dolgok tisztelete már-már arra látszott kárhoztatni, hogy védelmezője legyen a kártékony előítéleteknek,

éppen ellenkezőleg, a természettudományoktól és a filozófiától kapott egészségesebb kritika fáklyájával

kezében, segített szertefoszlatni őket. Immár képes volt rá, hogy mérlegelje a tekintélyek súlyát, összehasonlítsa

őket egymással, s a vég az lett, hogy sikerült neki az Ész ítélőszéke elé állítani őket.”43 [157] Szegény Condorcet

csapnivaló szónoknak bizonyult a Konvent kíméletlen arénájában: észérvekkel próbált szembeszállni a

forradalmi fanatizmussal, az emberi jogok elszánt védelmezője volt akkor is, midőn minden oldal a haza, a

köztársaság elárulásaként értékelte, ha valaki „a forradalom ellenségei” (a király, a papok, az emigránsok)

emberi jogainak elidegeníthetetlenségét hangoztatta.

A Legfőbb Lény létének Robespierre által Konvent-dekrétummá tételét „a régi Egyiptom papkirályainak

hókusz-pókuszaihoz” hasonlító Condorcet meggyőződése, hogy nyelvében él a szabadság: ha egyszer angol és

francia nyelven deklarálták az emberi jogokat, ezt a kinyilatkoztatást többé nem lehet meg nem történtté tenni.

„Meg fogjuk mutatni, hogy a filozófia elvei, a szabadság nagy eszméi, az ember igazi jogainak és valóságos

érdekeinek ismerete immár túl sok nemzet körében elterjedtek, és túlságosan sok felvilágosult ember

véleményét irányítják ahhoz, hogy tartani kelljen attól, hogy újból feledésbe merülnek. És miért is kellene ettől

tartanunk, mikor azt látjuk, hogy a két legjobban elterjedt nyelv egyúttal ama két népé, amelyik a legteljesebb

szabadságot élvezi, a legjobban megismerte a szabadság alapelveit, s ennélfogva semmiféle zsarnoki

szövetkezés, semmiféle elképzelhető politikai cselszövés nem akadályozhatja meg többé, hogy e két nyelven

fennen lehessen védelmezni az ész és a szabadság jogait.”44 [157] Míg Rousseau szerint a modern történelem

legtragikusabb fejleménye, hogy „nincsenek többé angolok és franciák, németek és oroszok, csak európaiak

vannak” - ahogy A lengyel kormányzatról való elmélkedéseiben fogalmazott -, addig Condorcet szemében e

nemzeti előítéleteken (szükség szerint beleértve a nemzeti nyelv korlátait is) felülemelkedni képes európaiság

(még inkább világpolgári szemlélet) jelenti az egyetemes emberi jogok és a személyes szabadság megőrzésének

legfőbb garanciáját. „És ekkor majd egy-egy ország lakói között, mivel nem különböznek egymástól aszerint,

hogy durvább vagy kifinomultabb nyelvet beszélnek, s mivel egyformán képesek lesznek rá, hogy kizárólag

saját ismereteik segítségével kormányozzák magukat… valóságos egyenlőség fog uralkodni, hiszen sem a tudás,

sem a tehetségek közötti különbség nem emelhet korlátokat az egymással érzelmeik, eszméik és nyelvük

segítségével szót érteni képes emberek közé…”45 [157] Azaz „minden ember testvér lészen”, ám akkor és csak

akkor, ha az egyetemes emberi jogok és az egyes ember elidegeníthetetlen erkölcsi méltósága euró-atlanti

nyelve egyetemes emberi nyelv lesz, vagyis az egyes nemzeti nyelvek - ha egyáltalán megmaradnak mint a helyi

hagyományok színes, de nem számottevő elemei - ugyanazt az alkotmányjogi, közgazdasági és etikai

paradigmát követik, mint a 18. századvég még kiváltságosnak számító „szabadságnyelvei”: az angol és a

francia. „Egy jó törvénynek a világ minden táján jónak kell lennie, ahogy egy helyes osztás eredménye sem más

Európában vagy Amerikában, Ázsiában vagy Afrikában” - írta Montesquieu Törvények szelleme című művének

földrajzi relativizmusát bírálván. Ma sem nagyon tudtunk túlhaladni a Condorcet korabeli dilemmán: mi jogon

követelhetjük meg a táliboktól a mi - Locke-on és Jeffersonon, Condorcet-n és Constant-on alapuló - vallási

toleranciaeszményünk tiszteletben-tartását, ha egyszer liberálisként „multi-kultik” vagyunk?

Condorcet számára ez a kérdés nem kérdés: az emberi jogok feltétlen primátusát vallotta a nemzeti

szuverenitással szemben. A kérdés már csak az, hogy Rousseau hírhedt „szabadságra kényszerítési” formuláját,

melyet az individuum versus a társadalom egésze vonatkozásában fogalmazott meg, nem viszi-e át ezzel az

államok közötti relációba, ahol is „szabadságra kényszeríthet” egy-egy állami - vagy nemzetközi szövetség - az

emberi jogok tisztelete nevében más nemzetállamokat, melyek megsértik polgáraik szabadságjogait…

Nem véletlen, hogy Condorcet az emberi jogok egyetemességéből adódó alkotmányjogi univerzalizmusról

csupán (Kanttal szólva) a posztulátumok szintjén beszél, míg egy matematikai-logikai kalkulus kidolgozásában

igencsak úttörő szerepet vállal, s már csak egy komputer kell ahhoz, hogy valóra váltsa a filozófus számítás- és

mnemotechnikai álmait. „Az emberi agy ereje, valóságos terjedelme továbbra is ugyanaz marad, de a

felhasználható eszközök időközben megsokszorozódnak és tökéletesebbek lesznek, a fogalmakat rögzítő és

meghatározó nyelv nagyobb pontosságra, nagyobb általánosító képességre tesz szert…”46 [157] A pontos

általánosításoknak kézenfekvő eszköze a matematika nyelvének alkalmazása: Condorcet - Leibniz nyomán -

igen határozott elképzelésekkel bírt egy egyetemes matematizált természettudományos paradigma

kidolgozásáról (még akkor is, ha saját szimbólumrendszere már a kortársak számára is kezelhetetlennek

bizonyult). „Van egy másfajta, ennél nem kevésbé fontos fejlődése is a matematikai tudományoknak, mégpedig

LM_43

LM_44

LM_45

LM_46




tükrében)


az egyelőre igen homályos és bizonytalan tudományos nyelvek tökéletesítése. Nos a tudományok épp

matematikai nyelvük tökéletesedésének köszönhetően válnak majd igazán népszerűvé és elterjedtté…”47 [157]

Az elterjedést leginkább a nemzeti nyelvtől való elszakadás, az azon való túllépés garantálja: a matematikai

logika nyelvén a világ minden tudósa azonnal értesül az új felfedezésekről, s ezek nemzetközi megértésének

sincs többé akadálya. A találmányok ipari alkalmazása - melyet az egyetemes nyelvnek hála többé nem lehet

államtitokként kezelni - megteremti az emberi jogok anyagi alapját, az általános jólétet: „Végül, a hibátlan

elméletre támaszkodó hasznos ipari tevékenységek vagy a politikai filozófia igazságaira építő helyes

jogszabályozás fejlődése nyomán keletkező jólét nem teszi-e hajlamosabbá az embereket az emberségesebb

viselkedésre, a jótékonykodásra és az igazságosságra?”48 [157]

Felmerül azonban egy ellenvetés az egyetemes nyelv vonatkozásában, melyet maga Condorcet fogalmazott meg

- igaz, nem a X. korszak uchroniájában, hanem a középkori latin kapcsán: a nemzeti nyelvek használata anno

éppen a vallási vélemények pluralitásának és a természettudományos ismeretek elterjedésének-

népszerűsítésének bázisa volt. Ám az egyetemes nyelv teljesen konvencionális: tehát a természetes nyelvekkel

ellentétben nem ismeri a kivételek, a rendhagyó ragozások szinte elsajátíthatatlan bonyolultságát. Teljes

egészében az ember (racionális) természetének megfelelően alakították ki, tehát feltehető, hogy minden

gondolkodó lény könnyedén elsajátítja a saját gondolkodási mechanizmusát megfogalmazó szabályait.

„Egyetemes nyelvnek olyan nyelvet nevezünk, amely jelekkel fejez ki valóságos tárgyakat, valamint olyan

egyszerű és pontosan meghatározott fogalmak együttesét, melyek minden ember értelmében azonosak, vagy

azonos módon alakulhatnak ki, és végül e fogalmak általános kapcsolatait, az egyes tudományágakra jellemző

logikai műveleteket, továbbá technikai eljárásokat.”49 [157] Ezzel elesik az az ellenvetés, mely az egyes nemzeti

nyelvek „elhanyagolásából”, mellőzéséből adódna: az algebrai jelekhez hasonlatos szimbólumok senki nemzeti

érzékenységét sem sérthetik. Ám mi különbözteti meg a tudományok univerzális, szimbolikus logikai nyelvét a

keleti paptudósok obskurus jelbeszédétől vagy a középkori szerzetesek konyhalatinjától? Az, hogy a közoktatás

éppoly egyetemes lészen, mint az alkotmányjogilag rögzített szabadság és egyenlőség: a világ minden pontján

ugyanezen karteziánus clare et distincte fogalmakon alapuló szimbólumrendszert tanulják az iskolákban,

Párizsban és Pekingben minden iskolás gyermek tudja, hogy szabadnak és egyenlő jogúnak született, valamint,

hogy csak azt higgye el, amit matematikai-logikai bizonyossággal tárnak elébe. „Egy ilyen nyelv nem von maga

után olyan nehézségeket, mint a köznyelvtől különböző tudományos szaknyelv. Már említettük, hogy az ilyen

tudományos szaknyelv szükségszerűen két egyenlőtlen osztályra osztaná a társadalmakat: azokéra, akik e nyelv

ismeretében rendelkeznek minden tudomány kulcsával, s a többiekére, akik ezt nem tudták elsajátítani… Ezzel

szemben az emberek az egyetemes nyelvet a tudománnyal együtt tanulnák meg, úgy, ahogy az az algebra

nyelvével történik, a jelet a tárggyal, a fogalmat a jelzett művelettel egy időben ismernék meg.”50 [157] Egy-egy

ilyen jel mögött az egész emberiség konszenzusa áll; az, hogy a politikai és morális tudományokban

nehezebbnek tűnik az egységes jelrendszer bevezetése, csupán azt jelzi, hogy itt még messzebb vagyunk az

egész emberi nem egyetértésétől: „egyéb tudományágakra való kiterjesztésének legvalóságosabb akadályát az a

kissé megalázó tény jelenti, hogy kénytelenek lennénk beismerni, milyen kevés az olyan pontos és világos

eszménk, jól meghatározott fogalmunk, melyben mindenki megegyezik.”51 [157]

Ám gondoljunk bele egy pillanatra abba a lehetőségbe, hogy morális és politikai eszméink is matematika-

logikailag bizonyítható apodiktikus igazságokon alapulnak, miként azt Condorcet karteziánus álmodozásai

sugallják! Nem lenne-é ekkor igaza Comte kíméletlen pozitivizmusának, mely szerint „ha a fizikában és a

kémiában nincs szükség gondolatszabadságra, akkor miért kellene megengednünk a morál vagy a politika

területén”? Azaz a klasszikus liberalizmus két alapposztulátuma, jelesül a racionális bizonyíthatóság, a csak

észérveket elfogadó argumentációs etikett, valamint az egyes ember igazságát akár az egész emberiség

ellenében (J. S. Mill) is védő pozíció alig könnyebben egyeztethető össze, mint a multijogok tiszteletének

egyetemességét egyszerre feltételező liberális krédó. Nem nagyon vigasztaló, de ez is van olyan feloldhatatlan

antinómia, mint Jean-Jacques Rousseau két ideáljának ellentéte, jelesül a magánhangzók és melódia világának

érzület-közösségéé, illetve a társadalmi szerződés konvencionális harmóniájáé, mely „az emberi természet teljes

átalakulásán” alapul.

1. Jegyzetek

1n Rousseau 1995.

2n Rousseau 1995, 376.


LM_47

LM_48

LM_49

LM_50

LM_51




tükrében)





7n Vö. Rousseau 1995, 383.

8n Uo.


10n Rousseau 1995, 385.

11n Rousseau 1995, 388.

12n Uo.

13n Rousseau 1995, 389.

14n Rousseau 1995, 392.

15n Uo.

16n Rousseau 1995, 394.

17n Uo.

18n Rousseau 1995, 395.

19n Rousseau 1995, 396.

20n Uo.

21n Uo.

22n Rousseau 1995, 398.

23n Rousseau 1995, 400.

24n Rousseau 1995, 405.

25n Rousseau 1995, 406.

26n Rousseau 1995, 407.

27n Rousseau 1995, 408.

28n Uo.

29n Rousseau 1995, 409.

30n Rousseau 1995, 247.

31n Rousseau 1995, 428.

32n Rousseau 1995, 429.

33n Condorcet 1986.

34n Condorcet 1986, 101.





tükrében)





39n Rousseau 1978.












51n Uo.

2. Irodalom

Condorcet, M. J. A-N. 1986. Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története. Budapest, Gondolat.

Rousseau, J-J. 1975. Essai sur l`origine des langues. In Rousseau, J-J.: Oeuvres completes. Vol. V. (Texte établi

et annoté par Jean Starobinski) Paris, Édition Gallimard.

nn -n1978. Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, Magyar Helikon.


15. fejezet - Tanács János: Egyedül nem megy?!* [178] (Az euklideszi ötödik posztulátum direkt bizonyításainak rehabilitációja - egy kollektív episztemológia szemszögéből)

1. Bevezetés

A következőkben a Bolyai-féle abszolút-, valamint a Bolyai-Lobacsevszkij-Gauss-féle hiperbolikus geometriák

felfedezésének folyamatát fogom vizsgálni. Az abszolút és a hiperbolikus geometria az euklideszi

„párhuzamosok problémájának” megoldásaként született meg.1 [178] Ez a probléma Euklidész Elemek című

művének ötödik posztulátumával (továbbiakban ÖP) van összefüggésben, és metodológiai, fogalmi, történeti

valamint társadalmi vonatkozásai egyaránt vannak. Mindazonáltal e geometriák felfedezési folyamatának

történeti leírásaiban egy olyan implicit értékítélet érhető tetten, amely a probléma megoldásaként választható és

választott módszerek alapos elméleti összevetése és indoklása nélkül van jelen. Ez az indirekt út nagyra

becsülésében áll, valamint megmutatkozik a többi módszer metodológiai-történeti leértékelésében és háttérbe

szorításában. A párhuzamosok problémájának megoldási kísérleteit a következőképpen szokás csoportosítani:

1. A direkt bizonyítási kísérletek: ÖP-nek a maradék axiómarendszerből történő közvetlen levezetésére irányuló

kísérletek. A maradék axiómarendszer Euklidész Elemek című műve I. könyvének ötödik

(„párhuzamossági”) posztulátuma nélkül megmaradó négy posztulátuma és axiómái által alkotott rendszert

jelenti.

2. A helyettesítési vagy másként szimplifikációs kísérletek: ÖP olyan AÖPnaxiómával történő helyettesítésének

kísérletei, ahol (a) AÖPnlogikailag egyenértékű ÖP-vel, (b) ÖP az AÖP-ből közvetlenül levezethető, de (c) az

intuitív térszemlélet számára AÖPnaz ÖP-nél jobban belátható, egyszerűbb, evidensebb axióma.

3. Az indirekt bizonyítási kísérletek: ÖP formális tagadásából, nem-ÖP-ből kiinduló cáfolási (ellentmondás

kimutatását célzó) kísérletek.

Tóth Imre elévülhetetlen érdemeket szerzett az indirekt módszer jelentőségének hangsúlyozásával, elméleti

összefüggéseinek tisztázásával, és Gerolemo Saccheri rehabilitálásával - a direkt módszer elméleti vizsgálatát

azonban másokra hagyta.2 [178] A Bolyai-kutatásban joggal mértékadó Paul Stäckel a Bolyai János által követett

módszert lényegében indirekt jellegűnek minősíti. Ugyanakkor Kárteszi Ferenc a „geometria tapasztalattól

független voltá”-nak igazolási szándéka alapján ítéli teljes egészében elhibázottnak Bolyai Farkas és Gauss

direkt bizonyítási törekvéseit, majd a Saccherit és Lambertet követő időszakot az „euklideszi térfogalom

egyedül lehetséges voltának” igazolására tett törekvések miatt érthetetlen visszaesésnek minősíti, végül pedig

„egészen primitív és meglepően rossz bizonyításokról” beszél.3 [178]n Jeremy Gray ugyanakkor a

metodológiával kapcsolatos standard történeti beszámolók elégtelenségét hangsúlyozza és kritikai

felülvizsgálatukat sürgeti.4 [178]n

A nem-euklideszi geometria a párhuzamosok problémájának váratlan megoldása;5 [178] ez a váratlanság a

történetírásban egy sajátos kettősség zavaros továbbéléseként jelentkezik. A történeti beszámolókban és

szórványos értékelésekben ugyanis összekeverednek a párhuzamosok problémájának megoldása mint előzetesen

posztulált cél, valamint az előállt nem-euklideszi geometria és konzekvenciái mint eredmények felől történő

értékelés aspektusai. Nincs továbbá tisztázva, hogy a megoldási kísérletek elvileg mennyire konvergensek

illetve divergensek módszertanilag az előállítható eredményeket tekintve, és hogy a felfedezők általvalójában

alkalmazott módszerek mennyiben járultak hozzá a végeredményhez - az aktuálisan választott cél felől

szemlélve. A történeti adatok és tények felől közelítve a kérdés a következőképpen vethető fel: adható-e

TJ_0

TJ_1

TJ_2

TJ_3

TJ_4

TJ_5

Tanács János: Egyedül nem megy?!*

(Az euklideszi ötödik posztulátum

direkt bizonyításainak

rehabilitációja - egy kollektív

episztemológia szemszögéből)


történeti és módszertani magyarázat arra, hogy Lobacsevszkij csak a hiperbolikus, míg Bolyai János az abszolút

és a hiperbolikus geometriát egyaránt felfedezte?

A jelen dolgozatban - „rehabilitációjuk” nem titkolt szándékával - elsősorban a direkt kísérletekkel foglalkozom,

és csak másodsorban érintem az indirekt valamint a helyettesítési kezdeményezéseket. Ezt a korlátozást és

prioritást a direkt kísérletekkel szemben tanúsított matematikatörténeti beállítódás mellett, a terjedelmi

korlátokon kívül, a Bolyaiak munkásságában kimutatható jelenlétük indokolja. Mindamellett az előbb

megfogalmazott kérdések szem előtt tartásával a jelen munkában a metodológiai konvergencia és divergencia

további vizsgálatához szükséges általánossággal kívánok foglalkozni a direkt bizonyításokkal.

A direkt bizonyítási kísérletek rehabilitációját három lépésben próbálom meg elvégezni. Először azt igyekszem

megmutatni, hogy az euklideszi ötödik posztulátum direkt bizonyításai nem tekinthetőek eredendően tévesnek,

elhibázottnak, vagy szigorúbb megítélésben nem racionálisnak. Ennek kapcsán ki fog derülni, hogy a direkt

bizonyítás kísérletével egy előfeltevés-rendszerbe lép be a matematikus. Elemezni fogom az előfeltevés-

rendszerben való tevékenységet, majd azt vizsgálom, hogy hogyan lehet ezt elhagyni. A rehabilitáció teljessé

tételéhez azt is megpróbálom megmutatni, hogy a direkt bizonyítások módszertanán belül rekonstruálhatóak a

nem-euklideszi geometriába bizonyos eredményei is.

A rehabilitáció második lépéseként az ÖP direkt kísérleteinek negatív megítéléséért felelős beállítódás

azonosításra teszek kísérletet. Ez az eltérő, például ideológiai alapokon álló metafizikai, vagy a logikai

pozitivista történetírásból származó és más egyéb forrású beállítódások mellett jelenlévő és meghatározó

további közös összetevő (a sokszor implicit) ismeretelméleti-módszertani individualizmus lesz. Ennek

dominanciája a direkt módszer által felvetett kérdésekre adható válaszok jellegében, továbbá abban a visszatérő

tendenciában fog megmutatkozni, amely újra és újra nem racionális felfedezési folyamatként próbálja meg

beállítani e módszert. A rehabilitáció első lépése után felmerülő kérdések érvényességéhez és a direkt

bizonyítások értelmes voltához ragaszkodva, az előző válaszok elégtelenségét belátva más megismerés-

koncepció után kell majd néznünk. Ily módon a fallibilis, közösségileg szavatolt matematikai megismerés

vázához jutunk, amely egyúttal képesnek ígérkezik az előző kérdések megválaszolására is. Harmadikként, az

elméleti jellegű megalapozást követően, történetírási eszközökkel kerül alátámasztásra a direkt bizonyítások

általános jelenléte és a történetírás által képviselt nézettel ellentétes pozitív diszkriminációja a Bolyaiaknál,

valamint az ennek hátterében álló felfogás. Legvégül a történeti és az elméleti szál is össze fog futni, és

egyszerre válik láthatóvá Bolyai Jánosnál az ötödik posztulátum direkt bizonyításának tényleges jelenléte, a

közösségileg szavatolt fallibilis individuális matematikai megismerés, és e kettő eredményeinek az individuális

megismerésbe történt beépülése.

2. A direkt bizonyítások és előfeltevéseik

A direkt bizonyítások történeti beszámolóiban három olyan elem tér vissza rendszeresen összefüggéseik

tisztázása nélkül, amelyek heurisztikai-metodológiai vonatkozásai közvetlenül azonosíthatóak. Az egyik, hogy a

bizonyítás keresése már mint felfedezési folyamat is elhibázott, amely tévességét végcéljában - az ötödik

posztulátum levezetésének szándékában - hordja magában. Ez körülbelül Kárteszi nézőpontja.6 [178] A másik,

hogy a közvetlen levezetés keresése „azon a hallgatólagosan elfogadott feltevésen alapszik, hogy a

párhuzamosok posztulátuma bebizonyítható”.7 [178] A harmadik pedig az, hogy a bizonyítási eljárások

felhasználnak egy, az ÖP-vel ekvivalens tételt,8 [178] és ez a petitio principii hibájához vezet.9 [178] A

következőkben e három elem összefüggéseit, valamint az előfeltevés eredetét és funkcionálását próbálom meg

tisztázni.

Az elemzéshez különböztessük meg a direkt bizonyítás keresésének három stádiumát. St1na keresés megkezdése

előtti időszakot, St2na keresés folyamatát, és végül St3na kutatás lezárását követő stádiumot jelölje. Mivel

St2nirányul a direkt bizonyítás előállítására, míg a kész bizonyítás St3-ban kerül előadásra, ezért St2-t a

felfedezés, St3-t pedig a bizonyítás stádiumának is nevezhetjük.10 [178]n

Tegyük fel gondolatkísérletképpen, hogy az ötödik posztulátum közvetlen bizonyítása létezik és sikerül

elkészíteni. Ekkor a direkt bizonyítás (a továbbiakban DB-vel rövidítem) elkészítése mindenképpen igazolná az

egész vállalkozást. A kutatás olyan pozitív kognitív evidenciát eredményezne, DB-t magát, amely a keresés

sikerességét és véges lépésben történő lezárhatóságát egyaránt garantálná. Ez az evidencia azonban csak a

kutatás St2-n történő keresztülvitelével érhető el és a folyamat végeredményeképpen állna elő, vele tehát

előzetesen,St1-ben nem rendelkezhetünk. Vajon nem szerezhető be máshonnan olyan evidencia, amely képes

TJ_6

TJ_7

TJ_8

TJ_9

TJ_10







legalább részben megelőlegezni és igazolni a vállalkozás ésszerűségét? Indirekt bizonyítás révén, például, ÖP

igazságértékét elvileg megtudhatnánk a DB logikai lépései és tételei nélkül is! Három érv is szól ellene, hogy

támaszkodjunk erre az ellenvetésre. Először és legfőként az, hogy a séma általánossága miatt az indirekt

bizonyítás önmagában és előzetesen ugyanezzel a problémával küzd! Másodszor az, hogy ha az egyetlen

módszer által szolgáltatható eredményeket, a metodológiai konvergenciákat és divergenciákat szeretnénk látni,

akkor célszerű a módszereket végig különkövetni és evidenciáikat különtartani. Végül pedig az, hogy ha a DB

negatív megítéléséért a metodológiai individualizmust véljük felelősnek, akkor az, amit el kell kerülnünk éppen

a más módszertani utak evidenciáira alapuló ad hoc értékelés.

St1-ben nincs a kutatás elindítása ellen szóló evidencia, a mellette szóló evidenciákkal pedig még nem

rendelkezhetünk. Az St2-be történő belépés mellett nem több, mint a várható siker szól, ez azonban csak utólag,

St3-ból nézve igazolná a belépés jogosságát - ha azt igazoló evidenciához kötjük. Az eredmény

visszamenőlegesen igazoló hatása az eredménytelenség visszahatásának érzetét keltheti, mivel ekkor St3-ból sem

látszik a „siker révén igazoltnak” a felfedezés stádiumába belépés. A közvetlen bizonyítási kísérletek ezért

tűnhetnek velejükben elhibázottnak. A direkt bizonyítások módszertanán belül azonban mindkét eset (siker vagy

sikertelenség) csak retrospektív módon eredményezheti, hogy a folyamat igazolását adja vagy „hiábavalóként”

mutassa meg.

Az ötödik posztulátum közvetlen levezetésének előállítására irányuló vállalkozást az St1-ben előzetesen

rendelkezésre álló ismeretek, az ezek alapján anticipálható pozitív végeredmény és St2-ben várható

előállíthatósága, végül pedig St3nvéges lépésben történő elérhetősége alapján összességében „racionális

felfedezési folyamatként” kell elfogadnunk. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a modern

tudomány-metodológiák a felfedezés szakaszára sem ilyen, sem kevésbé szigorú kritériumokat nem

szándékoznak előírni.11 [178] Ennyiben az aktív St2nstádiumba történő belépés - az ezt elősegítő metafizikai

eszméktől függetlenül - „heurisztikailag-metodológiailag” is igazolható.

Siker esetén St3-ban már az a kognitív evidencia is létezne, amely St1-ben még hiányzott és amely így képes

lenne megakadályozni az St2-be történő újbóli belépést. Ezt azonban sem a bizonyítás egyedi, sem sorozatos

sikertelensége nem szolgáltatja, így a folyamat újrakezdését sem képes megakadályozni. Ily módon az igazolás

stádiuma a felfedezés stádiuma számára teleologikusan funkcionál: olyan célt posztulál, amely vagy egyetlen

sikeres bizonyításhoz, vagy sikertelen bizonyítások sorozatához vezethet.

Mivel az igazolás kontextusa (stádiuma) egyaránt megszabja, hogy mi tekinthető eredménynek, és hogyan kell

előadni (e kettő együtt adja ÖP direkt bizonyítását), ezért a felfedezés stádiuma számára nem csak azt jelöli ki,

hogy mit kell elérni, hanem azt is, hogy mikor és hogyan válik igazolhatóvá St2nlezárása.

Az előállított tételsorozat és a logikai lépések együttesen jelentik a (közvetlen) bizonyítást. A

„bizonyíthatóságra” vonatkozó metamatematikai kijelentés állítása, valamint igazoltan „igazként” történő

elfogadása csak egy létező bizonyítás elfogadásán keresztül történhet, ahol az előbbiek semmilyen további

pluszt nem igényelnek a bizonyítás elfogadásához képest. Valamely tétel bizonyíthatóságának és bizonyításának

elfogadása szétválaszthatatlanul egybeesik. Ennek következtében a közvetlen bizonyítás előállításának

sikeressége esetén megalapozottan lenne állítható, hogy:

p1) A bizonyítás ÖP bizonyíthatóságát is bizonyítja.

Ezzel szemben a passzivitás vagy a sikertelenség korántsem szimmetrikusan működik: sem bizonyítási kísérlet

hiányában, sem egyetlen vagy több sikertelen kísérletet követően sem állítható hasonlóan megalapozottan, hogy:

p2) A bizonyítatlanság ÖP bizonyíthatatlanságát bizonyítja.

Végeredményben az igazolás stádiumának módszere a felfedezés stádiumának lezárásához eltérő logikai-

episztemológiai igazoltságokat rendel. Ugyanis amíg a siker/levezethetőség eseténSt3-ban p1 állítással logikailag

igazolt módon, egy lépésben lezárható a felfedezés kontextusa, addig a sikertelenség/levezethetetlenség esetén

sem az egyedi p2nállítással, sem sorozatukkal nem lehet az előbbivel azonosan igazolt módon lezárni St2-t. A

logikai aszimmetria akkor is fennmarad, ha tetszőlegesen sok véges számú sikertelen kísérlet születik; a logikai

aszimmetria episztemológiai aszimmetriát eredményez.

Érdemes észrevennünk, hogy a levezethetőség lehetőségével szemben a levezethetetlenség esetén az empirikus

indukció esetével van dolgunk. Itt a tapasztalati tudományokból ismerős empirikus indukció azzal az eltéréssel

jelentkezik, hogy a tapasztalat a külső empirikus világ tárgyai és tulajdonságai helyett a megismerő

TJ_11







cselekvéssorozatának számosságára vonatkozik. Ha nem is „benn”, de semmiképpen sem az empirikus

megismeréshez hasonlóan vannak kinn a külvilágban az észlelés és megfigyelés tárgyai.

Sikertelenség esetén a felfedezés stádiumának elhagyása induktív általánosítással alapozható meg, ebben az

esetben a sikerességgel párosuló logikai igazoltsághoz viszonyítva (Polányi kifejezésével élve) egy logikai - és

episztemológiai - szakadékot kell átugrani St2nelhagyásához.12 [178]

Az St3náltal generált, St2-t alkotó lényegesen eltérő számú sikeres vagy sikertelen ciklusok különbségei, p1nés

p2nösszevetése, az St2nlezárásához (vagy elhagyásához) szükséges kognitív evidenciák eltérő jellege, és az

általuk megnyilvánuló aszimmetriák az St2-ben működő előfeltevéseket mutatják. St1-ből nézve ugyanis a

levezethetőség/levezethetetlenség esetei közül még mindkettőt elvileg lehetséges kognitív kimenetelnek, a nekik

megfeleltethető következményeket pedig potenciálisan egyenrangúaknak kell tekintenünk, ennek megfelelően a

felfedezés kontextusának lezárhatóságához is egyenrangú és pártatlan megítélést kellene biztosítani számukra. A

passzív és előfeltevés-mentes St1-hez képest az aktív St2nidőszak a ciklusszám-siker-lezárhatóság alapján a

lehetséges kimenetelek közül az egyiket már előnyben részesíti a másikkal szemben: sérül a pártatlanság és oda

az előfeltevés-mentesség. A felfedezés stádiumának aszimmetriáit és előfeltevéseit az igazolás stádiumának

módszere vonja maga után - bár a „maga elé von” kifejezőbb lenne.

A p1-ben megfogalmazott állítás annak az előfeltevésnek feleltethető meg, amelyet a bizonyítás sikeressége

egyúttal és közvetlenül igazolna. Mindazonáltal ez a kifejezhetőség sem az előfeltevés előzetes (St1-ben történő),

sem az St2-be történő belépést követő azonnali megfogalmazását és kimondását nem teszi szükségessé: az

előfeltevés minden további nélkül hallgatólagos maradhat. Egyrészt annak ellenére, hogy a „levezethetőség”

előfeltevésként került megfogalmazásra, természetesen utólagosan azonosított is lehet. Másrészt pedig az, hogy

p1nrendelkezésünkre áll, valamint, hogy az érvelésben explicit módon is szerepet kapott, éppen ahhoz és csak

annyiban szükséges, hogy implicit funkcionálására rámutathassunk. Azaz: a direkt bizonyítás keresésére

irányuló cselekvés irányításával, az eredményekre és az St2nlezárhatóságára vonatkozó preferenciáival képes a

kutatást vezérlő hallgatólagos előfeltevésként funkcionálni.

A direkt bizonyítás mint az igazolás stádiumának módszere a felfedezés stádiuma (kontextusa) számára

előrebocsátott előfeltevés révén vagy egyetlen sikeres kísérletet, vagy sikertelen kísérletek sorozatát hozhatja

létre. Aktuális, tehát utólagos ismereteinket meglehetősen óvatosan használva azt mondhatjuk, hogy az ÖP

logikai függetlenségének fényében világossá válik, hogy ez utóbbinak kellett történnie. Mi is voltaképp ennek a

„sikertelenségnek” természete, amelyre mindeddig meglehetősen általánosan hivatkoztunk? Hogyan is zajlott az

előfeltevés által indukált történeti folyamat? Tóth Imre a következő sémát párolta le:

„A párhuzamosok problémájának megoldására irányuló kísérletek története tulajdonképpen

egy eredendő bűn állandó felderítésében és megismétlésében áll: mindegyik szerző az előző

szerzők kísérleteinek a kritikájából, hibáinak gyakran rendkívül elmés kimutatásából indul ki

és munkáját egy - a megbírált elődénél általában raffináltabb -, megoldási kísérlet

bemutatásával fejezi be, amely azonban ismét a kárhoztatott előd alapvető hibáját ismétli. Ez a

hiba - mint Proklosznál is mindig egy petitio principii - egy logikai rövidzárlat, amelyben a

bizonyítandó tétel, implicit formában már a feltevésekben benne foglaltatik. Mindezek a

kísérletek direkt úton igyekeztek a problémát megoldani, azaz a párhuzamosok euklideszi

állítását közvetlenül igyekeztek a Bolyai-féle abszolút geometria axiómáiból levezetni, és

mindig ott vétették el a dolgot, hogy az abszolút axiómák közé rejtett formában gyakran szinte

öntudatlanul már felvettek egy az euklideszi posztulátummal logikailag ekvivalens tételt.”13

[178] (Kiemelések az eredetiben.)

Az ötödik posztulátum direkt bizonyításai kapcsán tehát két komponensről, két hallgatólagos összetevő

kölcsönhatásáról van szó. Az egyik összetevő a kész direkt bizonyításokban egyesével megbújó, ÖP-vel

ekvivalens implicit premissza (HÖP), a másik a levezethetőségre vonatkozó, a bizonyítási kísérletek keresését

irányító előfeltevés (HDB).

HÖPnhallgatólagos összetevőként maradása a bizonyítás és a bizonyíthatóság együttes elfogadását eredményezi,

ezzel pedig a keresés folyamatát irányító HDBnelőfeltevés igazolását nyújtja. Amennyiben HDBnmindeddig

hallgatólagosan funkcionált (mint láttuk, minden további nélkül tehette), akkor ebben az esetben HÖPnimplicit

volta maga után vonja és meghagyja HDBnhallgatólagos jellegét. A bizonyítás szintjén elkövetett hiba pedig a

bizonyíthatóság szintjén való automatikus megjelenését eredményezi.

TJ_12







A bizonyítás elutasítása megkívánja HÖPnexplicit felszínre hozását. Mindazonáltal a hiba kimutatása a bizonyítás

szintjén nem vonja közvetlenül maga után a másik szint hibássá minősítését, így a bizonyíthatatlanság végleges

elismerését sem. Ugyanakkor a direkt törekvéseken belül minden egyes bizonyításban felszínre kell hozni HÖP-t

ahhoz, hogy a bizonyíthatóságra vonatkozó, kimondott vagy kimondatlan előfeltevés ne kerüljön igazolásra.

HÖPnexplicitté válása, valamint a bizonyítás erre alapozott elutasítása HDB-vel történő szembekerüléseként

értékelhető. Amennyiben HDBnhallgatólagosan volt jelen a felfedezés folyamatában, akkor az előfeltevés

megfogalmazására és kimondására késztethet. Ily módon HÖPnexplicit vagy implicit volta kulcsfontosságú a

HDBnelőfeltevés alátámasztásához vagy a vele való szembekerüléshez, és ezzel a p1nés p2nközül az egyik

igazolásához a másik rovására.

A levezetés keresése előfeltételezi a levezethetőséget, azonban éppen ez az, amire rá kell jönni, amit meg kell

fogalmazni és explicitté kell tenni.

A sikertelen kísérletek növekvő száma az induktív általánosítás igazoltságának megfelelő mértékben veti fel ÖP

levezethetetlenségét, és a sikertelenségre vonatkozó p2nállítás általánosított formában történő kimondására

sarkall. Ily módon a direkt bizonyítások sorozata - megengedve az induktív általánosítás jelenlétét a matematikai

megismerésben - képes a levezetetlenség tényétől elvezetni a levezethetetlenség - azaz a logikai függetlenség -

gondolatához. Ily módon az ötödik posztulátum direkt bizonyításainak módszertanán belül, a bizonyítások és

sikertelenségük sorozatán keresztül rekonstruálható a logikai függetlenség gondolatához vezető út. Ezt, a nem-

euklideszi geometriában is helyet kapó ismeretet a direkt bizonyítások sorozata által előállított eredménynek

tekinthetjük.

Végül is két körről van szó. Az egyik kör a bizonyítások és hibáik egyenként, a másik pedig sorozatuk. Innen

nézve mind a bizonyítások mint potenciális hibahordozók gyarapításának, mind a hibák kimutatásának

mechanizmusai egyenrangúan fontosak az előfeltevések felismerését és feladását eredményező evidenciák

előállítása szempontjából.

3. Kinek a hibája? A hiba a direkt bizonyítás létrejöttében van?

Mindeddig a felfedezés stádiumát vezérlő előfeltevés és a vele „tényellentétes” levezethetetlenség között feszülő

ellentmondással próbáltam megalapozni a direkt bizonyítások egyedi és sorozatos létrejöttének szükségességét.

Ezzel lényegében „kívülről” igyekeztem megvédeni a felfedezés stádiumába és előfeltevéseibe történő

belépéseket, majd erre alapozva próbáltam igazolni a kísérletek sikertelenségének létjogosultságát mint az

előfeltevés felismeréséhez és feladásához szükséges evidenciák előállításának mozzanatát. Úgy vélhetnénk,

hogy mindez helyreállítja ugyan a folyamat bizonyos elemeinek racionalitásáról alkotott képet, de nem az

egészét. Ezek után ésszerűnek mutatkozik a közvetlen bizonyításra irányuló erőfeszítés, az előfeltevés

feladásához szükséges evidencia előállítása vagy a hiba kimutatása, különösen az utóbbi mint a „helyes”

matematikai gondolkodás érvényesülése, ám a direkt bizonyítások „hibája” sehogyan sem racionalizálható és

legitimálható. A „hiba” kifejezés ilyen értelemben történő felemelése a matematika tárgyszintjéről a

matematikatörténet metaszintjére a kifejezés által képviselt implicit értékítélet átvételét eredményezi: a „hiba”

nem megfelelő, nem helyes matematikai megismerőtevékenységet sugall. Így a külső rekonstrukció átfogó

racionalitása és a „hibára” alapuló belső, lokális nem-racionalitás összeütközésbe kerülnek egymással. A baj az,

hogy az utóbbi látszólagos kézenfekvősége és plauzibilitása következtében erősebbnek is bizonyulhat.

„Belülről” is védenem kell tehát a direkt bizonyításokat.

Az előbbiekben Tóth Imrétől megkaptuk a direkt bizonyítások történeti realizációjának desztillált sémáját. Ez a

séma az ÖP direkt bizonyításain túlmutató, mélyebb ismeretelméleti problémákat vet fel - ugyanis a következő

két, egymással összefüggő jelenségre irányítja a figyelmet. Egyfelől arra, hogy az a matematikus, aki a

bizonyítást elkészítette, művét nem hibásnak, hanem helyesnek látta; másfelől arra, hogy rendszerint az

alkotótól különböző megismerő fedezte fel a hibát és utasította el a bizonyítást. A direkt bizonyítások történeti

realizációja szerint egyetlen megismerő individuum a „hibás” bizonyítást ugyanúgy konzerválná az

örökkévalóság számára, mint a helyeset - azaz mint abban az esetben, ha ÖP tényleges levezethetősége

fennállna.

Ez a probléma olyan további kérdéseket is implikál, amelyeket a „hiba” kifejezés személytelen és nézőpont-

független használata elfed. Nevezetesen azt, hogy a bizonyítás alkotóját mi késztethetné az általa elfogadott és







félretett bizonyítás felülvizsgálatára, valamint azt, hogy mi teheti képessé hibájának felismerésére? E kérdés a

jelen problémával kapcsolatban úgy specifikálható és ismeretelméletileg úgy általánosítható, hogy az

univerzálisan magányos megismerőt mi teheti képessé az ÖP-vel ekvivalens implicit premissza felszínre

hozására - amely pedig szükséges feltétele annak, hogy a bizonyítás elégtelenségét belássa? Ezt a „sajáthiba-

felismerés” problémájának fogom nevezni.

Az „ÖP tényleges levezethetősége”, vagy az „előfeltevéssel tényellentétes levezethetetlenség” és hasonló

szókapcsolatok e tulajdonságokat a megismerőtől független, „külső”, objektív jellegzetességekként tűntetik fel.

Eszerint adott az, amit a megismerőnek meg kell ragadnia; a látszat szerint az pedig egy független probléma,

hogy az adott esetben a tényleges megismerő ezeket megfelelően ragadja-e meg vagy sem. Ez a helyesség és a

rá vonatkozó tudás objektív, abszolút és nézőpont-független, valamint személyes, szubjektív és nézőpontfüggő

aspektusainak megkülönböztetéséhez vezet.

A megismerő individuum azonban mindig csak saját, egyes szám első személyű, aktuális perspektíváján

keresztül fér hozzá a helyességhez, így az abszolút helyesség fennállását is e nézőponton belül kell tudnia

azonosítania és megítélnie. A probléma tehát abban áll, hogy az individuum hogyan lehet képes az objektív,

valamint a személyes és aktuális helyesség, és rájuk vonatkozó ismerete elkülönítésére, azaz a tévedés

elkerülésére?

A kérdés és a probléma korántsem új keletű, hiszen Platón Theaitétosz című dialógusának a hamis vélekedésre

és a tévedésre vonatkozó passzusaival közeli rokonságot mutat, és ez a hasonlóság baljóslatúnak ígérkezik.

Platón-Szókratész ugyanis rendre egymás után a tévedésre adott magyarázatok körbeforgó jellegét mutatja ki,

ezen keresztül pedig azt, hogy lehetetlen a tévedés mibenlétét az ismerettől elkülönítve megválaszolni. Az

ismeret és a tévedés összefüggése és egymásrautaltsága, a „tévedés” következtében éppen magában az

ismeretben előálló tévedés az, amely az ÖP közvetlen bizonyításaiban is mindegyre megjelenik. Az ÖP direkt

bizonyítása esetében a helyesség kritériuma önmagában az, hogy sikerült-e a maradék axiómarendszer és az ÖP

közötti levezetést előállítani. A kívülről nyilvánvalónak tetsző tévedés belülről, az individuum perspektívájából

- HÖPnimplicit jelenléte és észrevétlensége következtében - a bizonyítás átnézése során számára éppen azt

véleményt alapozza meg, hogy a bizonyítási eljárás sikeres volt. Így az individuális helyesség belső és külső

aspektusainak szétválasztása, az individuális ismeret és tévedés elkülönítése ezen a szinten nem lehetséges.

Mivel pedig egyetlen individuum sem saját nézőpontján nem kerülhet kívülre, sem más individuumhoz nem

fordulhat mint az objektivitás külső mércéjéhez, így első körben a helyesség abszolút és személyes aspektusának

szétválasztása sikertelen maradt.14 [178]n

Megkísérelhetünk valamelyest lazítani e szigorúságon, ha nem zárjuk ki teljes egészében a tévedés lehetőségét,

hanem megelégszünk korrigálhatóságával.15 [178]Megpróbálhatnánk például valamilyen, az aktuális bizonyítási

eljárás lépéseitől független ismeretelméleti kritériumot adni - ezzel ráadásul két legyet ütnénk egy csapásra. Ez

bizonyos értelemben továbbra is belülről, az individuális megismerés szemszögéből szolgáltatna kritériumot a

helyesség két perspektívájának szétválasztásához. Azon keresztül pedig, hogy a helyesség e két aspektusa nem

esne egybe minden időpillanatban, lehetővé tenné a saját- és az örökhiba problémáinak megoldását is. Ez

természetesen a két fajta helyesség bizonyos ideig tartó „téves” együttfutásának elfogadását feltételezi az instant

szétválás és felismerés követelményével szemben.

Emlékeztetőül érdemes felidéznünk, hogy a vizsgált körülmények közepette e kritériumnak olyannak kell

lennie, amely nem lép ki a közvetlen bizonyítás módszertanára és a magányos megismerő kettős feltevésére

alapuló elemzési keretből. Ilyen független ismeretelméleti kritériumot szolgáltathatna például az inkonzisztencia

hibadetektálási eszközként történő alkalmazása: az euklideszi geometrián belül az egyik bizonyítási eljárás

során hibásan tevékenykedő és a bizonyítást félretevő megismerő egy másik eljárás során ellentmondó

eredményre bukkanhat. Ily módon a hibából eredő, de nem valós inkonzisztencia a bizonyítás felülvizsgálatát

eredményezhetné. Ez a megoldás azonban előfeltételezi, hogy a megismerő logikailag teljes axiómarendszerben

tevékenykedik, azaz, hogy a bizonyítandó tétel az axiómáktól nem független. Az ötödik posztulátum maradék

axiómarendszertől való logikailag függetlensége következtében ez a megoldási javaslat a jelen esetben nem

képes segítséget nyújtani.

Mielőtt a fonalat végleg elvesztenénk, térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mindez hogyan is

kapcsolódik a direkt bizonyítások történeti beszámolóihoz? Az általam mindeddig jobbára csak körülírt

„egyetlen individuum - egyetlen módszer” ismeretelméleti koncepcióját a továbbiakban „episztemológiai és

metodológiai individualizmusnak” fogom nevezni, és az EMI betűszóval rövidíteni. Nos, azt állítom, hogy e

koncepció keretén belül valóban nem lehet plauzibilis és racionális magyarázatot kínálni sem a direkt bizonyítás

TJ_14

TJ_15







történeti sémájára, sem az általa kihordott ismeretelméleti kérdésekre. Mivel a sajáthiba-felismerés problémájára

képtelen internális magyarázatot adni, valamint olyan ismeretelméleti mechanizmust mutatni, amely belülről

képes megakadályozni a hiba konzerválódását, így kénytelen externális hibamagyarázó (tévedéspszichológiai,

tévedésszociológiai) történeti keretben elemezni és „antiracionalizálni” a direkt bizonyításokat. Ehhez a

lépéshez azonban, meglehetősen ellentmondásos módon, a saját előfeltevés-rendszerén kívül eső

hibakimutatásra kell támaszkodnia - hiszen az eredeti szerzőn kívül bárki más által azonosított, például a fenti

történeti sémán belül hivatkozott hibák egyaránt harmadik személyű hibakimutatások. Ily módon a hibának a

történetírásában megjelenő személytelen, nézőpont-független kezelése éppen ezt a problémát és

megoldhatóságának kérdését fedi el.

A direkt bizonyítás tényleges előállítása és kimutatott „hibája” azért kényelmetlen e koncepció számára, mert ez

lényegében saját racionalitáselméletének belső hibáját hozza felszínre: megválaszolhatatlan kérdések és belső

ellentmondások elé állítja. Természetesen ez utóbbiak beismerése helyett inkább arra próbál rábírni bennünket,

hogy az ÖP direkt bizonyításait lássuk ne „nem-racionálisnak”. Ehhez azonban arra is ügyelnie kell, hogy a DB-

vel szembeni ellenvetései és ellenérvei ne egy egységes képben jelentkezzenek, hanem széttagoltak maradjanak,

plauzibilitásuk ugyanis csak így tartható fenn.

4. Bizonyítás az örökkévalóságnak?

Az előző fejezetben a „hiba” végérvényessé válásának problémája az örökérvényű matematikai ismeret felől

került megközelítésre. Ez az alapállás a filozófiai és történeti elemzések jelentős részére is rányomja bélyegét. A

következőkben összefoglaló módon a matematikai megismerés „infallibilis” koncepciójának fogom nevezni

mindazokat a megközelítéseket, amelyek szerint a tévedést és a hibát természetesen nem, de az ismeretet a

tévedhetetlenség, a korrigálhatatlanság és a végérvényesség felől kell megközelíteni.16 [178] A matematikai

ismeret infallibilitásának tézise olyannyira triviálisnak tetszik, hogy rendszerint nem tartanak szükségesnek

külön érveket felhozni mellette; az ismeret fallibilitása ellen irányuló érvek pedig közvetlenül, bár implicit

módon támaszkodnak az infallibilis nézőpont előfeltevéseire. Amennyiben mégis előkerülnek az infallibilitás

mellett szóló érvek, azok továbbra is olyan negatív érvek, amelyek a matematikai megismerés speciális voltára

hivatkoznak. E megközelítés sajátos megalapozódását elemezni fogom.

Mindezek következménye, hogy az infallibilis fősodortól eltérő ismeretelméleti és történeti munkák nem

állhatnak fel autonóm módon, hanem szinte megjelenésük első pillanatban megkapják az örökérvényű

perspektíva által implikált kérdéseket. Mivel azonban ezek már az infallibitást megalapozó előfeltevéseket is

magukban foglalják, így plauzibilisen rendkívül nehezen válaszolhatók meg. Az előfeltevések tisztázása és

felszínre hozása nélkül, valamint erős, konstruktív és átfogó ellenvetések hiányában nem várhatjuk, hogy

hosszan és nyugodtan építkezhessünk.

A kérdés tehát, amely rendszerint elsikkad, és amelyre a választ keressük, a következő: mi alapozza meg olyan

nyilvánvaló módon, hogy a matematikai ismeretről rögtön az örökkévalóság terminusaiban adjunk számot? A

vizsgálatot e kérdés fényében akkor tekinthetjük eredményesnek, ha sikerül tartalmas és új implicit premisszákat

felszínre hozni, továbbá sikerül megmutatni, hogy hogyan és miért következik ebből a képből a saját- és az

örökhiba problémája és belső megoldhatatlansága? Az elemzés pedig akkor lesz konstruktív, ha e kérdések

megválaszolásához szükséges távlatok is megmutatkoznak - hiszen a direkt bizonyítás „belső” védelméhez a

korábbi „antiracionalizálási” törekvéseknél jobb válaszokat kellene adnunk.

A matematika a megismerés olyan specifikus területének számít, ahol a megismerés egyéb területein is szerepet

játszó, de itt elkülönülten, önállóan jelentkező összetevők vegytisztán mutatkoznak meg.17 [178] A

matematikának, mint a megismerés absztrakt-fogalmi oldalának pszichológiai és ismeretelméleti

tanulmányozását már eleve valamiféle - rendszerint az empirikus megismeréssel történő szembeállításból

eredeztetett - hiány alapozza meg: itt valami vagy valamely dolgok hiányoznak, amelyek a megismerésben

egyébként jelen vannak.

Vajon mik is volnának e hiányzó dolgok? Részint megvilágító erejénél fogva, részint azért, mert éppen erre a

szembeállításra alapozódik az örökérvényű matematikai ismeret legitimációja, forduljunk egy pillanatra az

empirikus megismerés felé!

Az empirikus tudományok fogalmi oldalának meghatározó jellegét, sőt elsődlegességét előtérbe állító

megismerés-koncepciók is hagynak teret a tudományos elmélet fogalmi-kognitív tartalmán kívül helyezkedő

valami számára. A „külsőt” nevezik „cáfoló evidenciának”, „anomáliának” vagy tetszőleges más módon - ami

TJ_16

TJ_17







azonban fontosabb, hogy ez olyan „empirikus nyomással” rendelkezik, amely képes a fogalmi-kognitív

tartalmon változást előidézni. A teoretikus oldalt nem tekintik az extrateoretikussal szemben elvileg

immúnisnak. Az „empíria” még ilyen elvont és a megfoghatatlanságig általános jellemzés alapján is egyszerre

rendelkezik két tulajdonsággal: a már említett extrateoretikus jellemzőn kívül a sokkal rejtettebb módon jelen

lévő jövőidejűség, azaz az időbeliség tulajdonságával. Így az empíria még egy statikusnak tekintett absztrakt-

fogalmi oldallal szemben is képvisel információhordozó és -szolgáltató szerepet, és reprezentálja az ismeret

temporalitását. Mindazonáltal a látszat szerint a temporalitás megjelenítésének képességét az extrateoretikus

hordozóközeghez köthetőségének köszönheti.

Mivel azonban a matematikát a visszacsatolásban - azaz az evidencia jellegében - nemigen tekinthetjük

empirikusnak, így még az empirikus matematikafilozófiák sem kísérlik meg, hogy a természettudományok

esetében betöltött funkcióval teljesen analóg módon ruházzák fel az empíriát. Habár a matematika első szintű

„empirikus” megközelítései az ismeret forrásában az empirikus tudományokhoz hasonlónak látják, de

fenntartják az empíriáról történő végérvényes leválás lehetőségét. Az empirikus megismerésből származó

külsődlegesség és időbeliség együtt járása következtében az egyik, az első összetevő hiánya a másikét is maga

után vonni látszik. A matematika első szintű empirikus és teljesen nem-empirikus megközelítései számára ez

elegendő alapot is szolgáltat: a visszacsatolást eredményező empirikus evidencia hiánya önmagában garantálja

- ugyanakkor meg is követeli -, hogy a matematikát az infallibilis és örökérvényű ismeretek birodalmaként

kezeljük és kezelhessük.

Úgy tűnik, éppen azért lehet örökérvényűnek tekinteni a matematikai megismerést, mert a külső - mint a

változás előidézésére képes hordozóközeg - hiánya következtében a dinamikus temporalitás hordozóközege is

hiányzik. Azonban úgy látszik, hogy ugyanez, és nem több szolgál a kell mellett szóló érvként is: azért kell a

matematikai ismeretről az örökkévalóság és a tévedhetetlenség terminusaiban számot adnunk, mert az ismeret

megfelelősége vagy helyessége nem a „külsővel” szemben érvényesül, ez utóbbi hiányában elvileg és teljesen

immúnis. Az extrateoretikus hiányában az absztrakt-fogalmi oldalnak értelemszerűen teljesen

korrigálhatatlannak kell lennie kívülről. Ez a korrigálhatatlanság vezet azután az örökérvényű és infallibilis

eszméinek összekapcsolódásához. Azt, hogy a tévedést milyen nehéz ismeretelméletileg elválasztania a helyes

ismerettől, már láttuk. A pszichológiai és ismeretelméleti oldal szétválasztása a megismerés dinamikus és

statikus fázisra történő elkülönítését eredményezi, ahol a tanulási (absztrakciós) időszak a dinamikus fázis,

ennek végeredményeképpen olyan statikus fázisba kell eljutni, amelyet a fogalmi rögzítettség, a végérvényesség

és a stabilitás jellemez. Ez a két fázis diszjunkt, egyértelmű szétválását feltételezi.

Ebből azonban az is adódik, hogy statikus állapotokkal és közöttük zajló átmenetekkel nem számolhat

ismeretelméletileg, ugyanis az előzőek szerint az extrateoretikus hiányában ilyen változásokat eredményező

okok, hatások, mechanizmusok léte elvileg is kizárásra került. Az átmenetek pedig - változások lévén -

automatikusan a pszichológia (a tévedéspszichológia) hatókörébe kerülnek. A statikus fázis állapotaiba való

eljutás a tanuláspszichológia, maga a statikus fázis a matematikai ismeret birodalma - de a statikusnak hitt,

tetszőlegesen hosszú állapot megszűnése megint csak a pszichológia (most már a „tévedéspszichológia”)

fennhatósága alá tartozik. Ez tehát az ilyen megközelítések körbeforgó és elvileg falszifikálhatatlan jellegét

mutatja, amelyet még lesz alkalmunk a későbbiekben működés közben is látni.

E koncepció erőssége egyúttal gyengéje is. Ha sikerül megoldani a külsődlegesség és időbeliség

lehorgonyzására alkalmas közeg problémáját, akkor többé a matematikai megismerést sem szükséges

tévedhetetlennek és örökérvényűnek tekintenünk. De vajon átveheti-e és betöltheti-e bármi is az empirikus

evidencia e kettős szerepét? Az ügy, egyelőre, vesztésre áll.

A második szintű empirikus matematikafilozófiák az empirikus tudományokkal való módszertani-strukturális

párhuzam alapján látják őket egymáshoz hasonlónak. Ilyen például Lakatos Imrének a Bizonyítások és

cáfolatokban (1998),18 [178] vagy az „A Renaissance of Empiricism” két változatában kifejtett

matematikafilozófiája. Figyelemre méltó, hogy Lakatos is a matematikai és az empirikus evidencia egymásnak

való megfeleltethetőségével bajlódott már az írás első változatában (1967): „ha a matematika és a

természettudomány egyaránt kvázi-empirikus, akkor - ha létezik is egyáltalán bármiféle lényeges különbség -

annak a »bázisállítások vagy a lehetséges falszifikálók« természetében kell rejlenie. [...] Nem gondolom, hogy

bárki is azt állítaná: a matematika egyszerűen és közvetlenül empirikus olyan értelemben, hogy lehetséges

falszifikálói szinguláris tér-idő állítások lennének. De akkor vajon mi a matematika természete? Vagy másként:

mi a matematikai elméletek lehetséges falszifikálóinak természete?”19 [178] Részben e kérdés

megválaszolatlansága miatt tért vissza az íráshoz, és tervezte egy kibővített változat elkészítését, amely azonban

TJ_18

TJ_19







csak 1974-ben bekövetkezett halála után jelent meg 1976-ban.20 [178] Megnyugtatóan azonban ebben sem

oldotta meg a problémát.21 [179]n

A „lehetséges falszifikálók természetére” irányuló kérdés egyrészt másodlagos a jelenleg bennünket

foglalkoztató „hol van?” kérdéséhez képest, másrészt pedig nem kell, hogy ez a természet különbözzön a

„lehetséges igazolók” természetétől. Forduljunk hát a hordozóközeg problémája felé!

Lakatos előbbi műve, a Bizonyítások és cáfolatok ugyanis a matematikai fogalmak individuálisan végérvényes

megragadhatatlanságát, az individuális absztrakciós mechanizmus lezárhatatlanságát jeleníti meg ténylegesen és

történetileg. Racionális rekonstrukciója azt is sugallja, hogy a „lehetséges falszifikáló”, „cáfoló evidencia”

(logikai ellenpélda, torzszülött) természetesen nem empirikus, azonban az individuális megismerés

szemszögéből külsődleges. Ily módon Lakatos, esetleg eredeti szándékától függetlenül, a külsődlegesség és az

időbeliség lokalizálhatóságának kulcsát is kezünkbe adja.

Visszatérve most már az infallibilitás előfeltevéseihez, láthatjuk, hogy a visszacsatolást eredményező információ

tér- és időbeli lokalizálhatóságának hiányára alapozott, és a tézis mellett felvonultatott érv implicit módon

magában foglalja azt is, hogy a matematikai megismerést lényegileg individuális vállalkozásnak tekinti. A

feltevés explicit formában az individuum univerzális magányát állítja, áttételesen pedig azt, hogy az individuum

szemszögéből a többi megismerőt nem tekinthetjük az információ hordozójának és szolgáltatójának. Másként

fogalmazva: a megismerő ágenseket episztemológiailag ekvivalensnek és behelyettesíthetőnek kell feltételeznie.

Az infallibilis matematika ilyen megalapozású képét az empirikus evidencia és a más individuumok által

szolgáltatható információ együttes hiányának előfeltevése hozza létre - és ez utóbbi az, ami e fejezetben is oly

sokáig kimondatlan maradt.

Az előző fejezetben az egyes szám első személyű és abszolút helyesség megítélésekor nem engedtem meg az

indiviuumnak, hogy más individuumhoz forduljon segítségül. Ott ez esetleg érthetetlennek tűnt. Most látjuk,

hogy az akkor előállt „örökhiba” valamint a sajáthiba felismerésének problémáit pontosan ugyanarra az

ismeretelméleti előfeltevésre alapuló mechanizmus eredményezte, mint amely az ismeret infallibilitását

megalapozza. Ily módon a matematikai megismerés individuális és infallibilis koncepciója szorosan összefügg,

a saját- és örökhiba problémái pedig egyenesen következnek belőlük.

Az előfeltevés elutasításának azt kell jelentenie számunkra, hogy az eredeti ágenstől episztemológiai és kognitív

állapotában egyaránt különböző másik megismerő individuumot tekintjük a „hiba” kimutatására alkalmas

információ hordozójának. Azonban ha csak ezt hangsúlyoznánk, akkor még az a látszat keletkezhetne, hogy a

hiba kimutatására alkalmas állapot előtérbe állításával továbbra is az EMI-n (az episztemológiai és metodológiai

individualizmuson) belül maradhatunk. Továbbá úgy tűnhetne, hogy a direkt bizonyításokat továbbra is

externális hibaelméletek keretében magyarázzuk. Részint emiatt, részint az olyan triviális ellenvetések

elhárításához, hogy éppen a DB hibájának kimutatása kapcsán az EMI is támaszkodik az ágensek

episztemológiai felcserélhetetlenségére, alaposabban is meg kell vizsgálnunk az individuális és a - velük

szemben általam is képviselt - kollektív episztemológia eltéréseit. A kettő közötti különbség az episztemológiai

felcserélhetetlenség értékelésében, és a magyarázati sémákban történő szerepeltetésében válik igazán láthatóvá.

Ennélfogva először az individuumok egymás közötti információcseréjéről alkotott képeiket fogom boncolgatni,

majd a matematikai elméletek elfogadásában és elvetésében ebből következően képviselhető nézőpontjaikat.

5. Beszélni vagy beszélgetni?

Az episztemológiai-metodológiai individualizmus illetőleg egy vele szembeállítható episztemológiai-

metodológiai kollektivizmus (EMK) eltérő feltételezésekkel él a kognitív ágensekről, és eltérő képeket alkot

kommunikációjukról.

Az EMI a megismeréssel és alanyával kapcsolatban a következő két ismeretelméleti absztrakcióval él. Elsőként,

hogy „a megismerési folyamat alanya a megismerő ember individuum”, „következésképpen a helyes

megismerés módszerei és eljárásai elvben egyetlen magányos megismerő alany által is követhetők és

kivitelezhetők, hogy a megismerő szubjektum Robinsonként áll szemben a Természettel, s a megismeréshez

szükséges szerszámait csakis egyéni képességei és a természetben elérendő céljai szabják meg.”22 [179]n

Másodikként, hogy a megismerés során rendelkezésre álló idő korlátlan - illetve, még az előfeltevés szerényebb

formájában is jóval hosszabb, mint a reális individuum élet- és megismerési ideje. A reális megismerő tér-

TJ_20

TJ_21

TJ_22







időbeli korlátai e második feltevésének nyilvánvaló sérülését jelentik. E korlátok következtében kénytelen

engedményt tenni, és a kollektív elemek nyilvánvaló jelenlétét elismerni, ám továbbra is törekszik a közösség

episztemológiai szerepének minimalizálására, a megismeréshez történő érdemi hozzájárulását pedig teljesen

tagadja.

Az univerzálisan magányos megismerő idealizációja a megkülönböztethető, de uniform megismerők ideális

közösségének feltevésévé transzformálódik, az individuális megismerésről alkotott idealizáció súlya pedig a

reális individuumok kommunikációjára nehezedik rá. Végeredményben két eset különböztethető meg, amelyre

az EMI racionális kommunikációként tekint.

Az aszimmetrikus kommunikációs helyzetek a véges múlt- és térbeli tapasztalat során felhalmozott, az egyik

ágens számára elérhetetlen empirikus információ átadását vagy a helyesnek ítélt módszerek sértetlen és

egyértelmű továbbörökítését, azaz a tanítást, szolgálják. A kommunikáció ilyen eseteiben a közösség a reális

megismerő tér-időbeli meghosszabbításaként (a véges individuum „végtelenítéseként”) funkcionál.

A szimmetrikus kommunikációs helyzet kiindulási alapjául a különböző ágensek számára szimmetrikusan adott

múlt- és jelenbeli tapasztalatot, valamint az azonos alkalmazandó módszert tekinthetjük.

„A mindmáig elfogadott kartéziánus tudományfilozófia (mondhatnánk: az episztemológiai

robinzonád) a mindenkori tudósközösségeket - a megismerő tevékenység, a racionális

eljárások, az igaz tudás megszerzése szempontjából - úgy tekintette, mint egymással

felcserélhető absztrakt individuumok egyszerű aggregátumát, strukturálatlan halmazát

(amelynek ténylegesen meglévő struktúrája legfeljebb a tudományszociológust érdekelheti,

aki viszont nem kognitív szempontból veszi szemügyre a tudósközösségeket).”23 [179]

(Kiemelések az eredetiben.)

Ekkor az ágensek episztemológiai ekvivalenciájának és felcserélhetőségének a módszer közösségileg egyöntetű

kiterjesztésében kell megnyilvánulnia - ez azonban a kommunikációt üressé és így feleslegessé teszi. Ezt viszont

egy olyan pozitív kritériumnak tekinthetjük, amely az ágensek állapot- és képesség-azonosságainak gyakorlati

ellenőrzési lehetőséget is biztosítja. A baj az, hogy ugyanez szolgálhatna az ismeretelméleti alapelv mint

idealizáció tényleges teljesíthetőségének gyakorlati ellenőrzési következményéül. Érdemes ugyanis

észrevennünk, hogy az empirikusan azonos körülmények közepette elvárt szimmetrikus kommunikáció

feltevése mögött egyszerre húzódik meg a módszer egyértelműségére és a módszert hordozó ágensek kognitív

képességeire - a módszer egyértelmű követésének képességére - vonatkozó előfeltevés.

Az EMI szerint azonos információk esetén, a helyes módszer mögött álló szabály egyértelműsége alapján az

ágenseknek azonos eredményre kell jutniuk; divergencia sem a szabálykövetés, sem az információk eltérése

vagy eltérő aktivizálása következtében nem állhat elő. A módszer uniformitásának és az ágensek

uniformitásának együttesen a módszer közösségileg egyöntetű kiterjesztését is biztosítania kellene; ezért az EMI

számára a divergenciák a módszer követésének sérülését jelentik. Hogyan is lehetett korábban azonos az, ami

legalább utólag - divergens módon nyilvánul meg? Egy tinidőpontig uniform és egyedi M módszer alternatív

módszer-kiterjesztési kísérletei és Mi, Mj, Mkn... variánsokra történő felhasadása sem eredményezheti a

követhetőség megkérdőjelezését, vagy az ágensek episztemológiai megkülönböztethetőségének és

racionalitásának együttes tudomásul vételét. Mivel ugyanis az EMI alapvetése az, hogy az ágenshez egy

bizonyos jól meghatározott módszertant kell rendelni, a módszerpluralitás éppen előfeltevésének feladását

jelentené. Az EMI szempontjából fontosabb a módszer uniformitásának, és most már unikalitásának is, minden

áron való védelme, mint az a probléma, amit számára az ágensek tinelőtti reakcióazonosságában megbújó

„módszer-kifürkészhetetlenség” tinutáni megszűnésének jelentenie kellene. Ez a kiterjesztési alternatívák közötti

mindenáron való igazságtételre készteti az EMI védelmezőjét, hogy a győztesként kikerülő Mm alternatívát

tulajdoníthassa, akár retrospektív módon is, „az” ágensnek, azaz az EMI letéteményesének. Ily módon az összes

többi kiterjesztési alternatíva illegitimnek és nem-racionálisnak minősül, ezért ez a kommunikációs helyzet az

előzmények felől nézve ugyan szimmetrikus racionális kommunikációnak indult, ám az „utózmányok” felől - a t

inutáni pillanatból és a győztes nézőpontjából - nem-racionális kommunikációként értelmezhető, ahol a többiek

tévedésben vannak a kommunikáció típusa és, ebből következően, „racionalitása” tekintetében. Egy ilyen a

szituációban az EMI az ágensek episztemológiai felcserélhetetlenségét tényleg felhasználná, mivel a kitüntetett

alternatíva védelméhez és az ezt hordozó racionális ágens többitől való megkülönböztetéséhez valóban szüksége

van rá hivatkozási alapnak - az EMI számára az ágensek felcserélhetetlensége mindig a helyestől eltérő

működés értelmezéséhez szolgál kellékül.

TJ_23







Mivel az EMI szerint „a szerző teljesen ekvivalens és behelyettesíthető bármely más kognitív ágenssel (bármely

más szerzővel), így senki nem juthat más eredményre helyesen, mint ő maga” (kiemelés az eredetiben);24 [179]

így aztán helyes kiterjesztési alternatívák hiányában az EMI győztes Mm kiterjesztést birtokló ágense elvileg

sem tudhat meg semmit a többi kognitív ágenstől. Az EMI szerint nem létezik olyan racionális kommunikációs

helyzet, amelyben az individuumok kommunikációjának célja vagy egyszerűen tinidőpillanatbeli eredménye az

azonos empirikus információkra alkalmazott azonos módszer divergens kiterjesztéseiből adódó információcsere.

Egy valóban kollektív episztemológia lényegi eltérése individuális ellenpárjától éppen ennek a végletekig

idealizált szituációnak az értékelésében mutatkozik meg. Az EMK ugyanis ilyen körülmények közepette sem

tételezi fel „a” helyes módszer uniform kiterjesztését és az ebből adódó reakcióazonosságot sem várja el

ágenseitől. Az empirikusan szimmetrikus körülmények közepette, retrospektíve kifürkészhetetlen reakció-

azonosság mellett előálló kiterjesztési alternatívákat csak az ágensek aktuális kognitív állapotainak,

készségeinek és képességeinek eltérése eredményezheti. Ekkor az „individuális kognitív ágens valóban

episztemológiailag (nem triviálisan) megkülönböztethető a tudományos közösségtől” (kiemelés az eredetiben),

azonban az ágensek episztemológiai felcserélhetetlensége nem az „antiracionalizálás” alapjául szolgál.25 [179]n

Az episztemológiai és metodológiai kollektivizmus végeredményben a módszer uniformitásának és

unikalitásának minden áron történő védelme helyett a reális individuumok lényegi episztemológiai differenciája

következtében előálló, a kommunikáció céljaként vagy eredményeként felszínre kerülő kognitív differenciákat

értékeli, amelyek felett természetesen közösségi alkufolyamatok során kell konszenzusra jutni.

Az EMI örökéletű individuuma az empirikus világgal való küzdelmes szembenállása során nemcsak azért nem

néz oldalra, társai irányába, mert feltevés szerint egyedül van, hanem azért sem, mert úgysem tudhatna meg

bármit is tőlük. Ezzel szemben az EMK individuuma nem kizárólag a világnak való saját nekifeszüléséből

szerez információt, hanem társa és a világ közötti kölcsönhatásból, sőt kettejük világhoz való viszonyulásának

különbségéből is.

Amíg az EMI közösségét alkotó ágensek episztemológiai felcserélhetőségének következményeként „kollektív

megismerő ágensek nem értelmezhetőek”,26 [179] addig az EMK szerint a megismerő ágensek és a világ között

létrejövő kölcsönhatáspárok különbségének információtöbblete nem redukálható egyetlen ágensre - az ágensek

együttese tekintendő a megismerés alanyának.

6. Individualizmus és kollektivizmus a matematikai elméletek elfogadásában

Az előbbiekben többnyire az extrafogalmi világgal való szembenállás és az empirikus megismerés

vonatkozásában értelmeztem az ismeretelméleti individualizmus és kollektivizmus különbségeit. Az

individualizmus kritikáját néhány ponton nem vittem a végsőkig, mivel az érvek egy részét a matematikai

megismerés sokkal specifikusabb esetére tartogattam. Most, elszakadva az extrafogalmi világtól, az absztrakt-

fogalmi megismerés felé fordulva az individuum és közösség szerepét vizsgálom a matematikai eredmények

elfogadásának vagy elvetésének mozzanataiban.

Az individuum által előállított eredmény elvileg vagy matematikailag helyes és elfogadható, vagy helytelen és

elfogadhatatlan. A továbbiakban ebből kiindulva a helyesség egyéni és közösségi megítélésének egyezése

illetőleg eltérése következtében kifeszülő problémákat vizsgálom.

Ha az egyén által előzetesen elfogadott eredményt utóbb a közösség is hasonlóan ítéli meg, akkor az értékelés

kimerül a közösségi jóváhagyásban. A látszat szerint a közösségi elfogadás nemcsak konstruktív módon nem,

hanem informatív módon sem járul hozzá az individuálisan felszínre hozott eredményhez. Az eredmény

individuális és közösségi elfogadásának egybeesése az utóbbi ismeretelméleti elhanyagolhatóságát sugallja, és

az EMI-t igazolja.

A másik lehetőség azonban - amely a direkt bizonyítások esetében visszatérő történeti jelenség -, hogy az egyén

által helyesnek vélt eredményt a közösség elutasítja. A közösségi értékelés az egyén várakozásával ellentétes

eredményt szolgáltat. Az individuum nézőpontjából a megítélések különbözősége első lépésben alapvetően

passzív és nem konstruktív, de informatív - amennyiben csak egyéni és közösségi eltérését mutatja meg. Ilyen

példát éppen a matematika esetében felettébb egyszerű mutatni. Egy axióma önevidenciája nem igényel többet,

mint „egy mély belső introspekciót követően” annak belátását és elfogadását, hogy a kérdéses axióma valóban

TJ_24

TJ_25

TJ_26







„önevidens”. Azonban az axióma önevidenciájának tagadása sem kíván ennél többet. Ily módon valamely

axióma feltüntetett önevidenciáját is a közösség feszíti ki - még az „önevidencia” is „közevidencia”.

Bizonyítások esetében ennél tovább lehet lépni: az elkövetett „hiba” megmutatásával az elutasítás passzivitása,

ha konstruktívvá nem is, de aktívvá és informatívvá válik. Ez az a jelenség, amelyet az ismeretelméleti

individualizmus és a kollektivizmus eltérően értékel.

Mint láttuk, az EMI-ben az elfogadás egyöntetűsége egyszerre szolgál az ágensek tényleges ekvivalenciájának

és felcserélhetőségük ellenőrzéséül, valamint a megismerők uniformitásának idealizációja alapján előzetesen

posztulált gyakorlati következmény szavatolásául.

Ennek fényében úgy tűnik azonban, hogy az egyetértés harmóniájának megbomlása azért nem vezethet az

absztrakt individuumok episztemológiai-kognitív felcserélhetőségét állító elv feladásához, mert a reális

individuumok tényleges és aktuális felcserélhetetlenségére hivatkozás megmentheti ettől. Másként: soha nem az

individualizmus „ismeretelméleti racionalitása”, hanem mindig a reális individuum racionalitása kerül

megkérdőjelezésre. Minden közösségileg „helyesként” jóváhagyott egyéni eredmény igazolni fogja individuális

episztemológiáját, míg a közösségileg „helytelennek” értékelt egyéni teljesítmény soha nem kérdőjelezheti meg

ismeretelméleti előfeltevését. Az utóbbi eset a reális individuum megismerési képességeinek és készségeinek

aktuálisan érvényesülő hibájaként kerül értékelésre: a reális individuum antiracionalitása menti meg az

individualizmus racionalitását. Mindezeket egybevéve egyrészt előfeltevésének körbeforgó és elvileg

falszifikálhatatlan jellegét mutatják, másrészt azt a mélyebben fekvő ellentmondást, amely a kimondott és

hangsúlyos individuálissal szemben a kimondatlan és hangsúlyozatlan, de mégis jelenlévő közösségire

támaszkodásban nyilvánul meg. Az EMI-nek nem az individuum és közösség közötti véleményazonosság,

hanem a véleménykülönbség esetén van igazán a közösségre szüksége. Az individuális eredmény helytelenné

minősítéséhez és elutasításához vagy az individuum nem-racionálissá avatásához mindig a közösségileg

érvényesülő racionalitásra kénytelen támaszkodni - amely utóbbit természetesen feltüntetheti az ágensek

mégiscsak létező lokális felcserélhetőségeként, vagy az EMI bármely, hasonlóan funkcionáló kellékének

megnyilvánulásaként.

Az episztemológiai kollektivizmus szerint az eredeti megismerő a matematikai megismerés során is a más

ágensekkel folytatott kommunikáció eredményeként jut olyan információhoz, amellyel eredetileg nem

rendelkezett. Az eredeti ágensre vonatkoztatva egy másik ágens, tágabban pedig a közösség hordozza azt a

külső információt, amely a kommunikációban felszínre kerül és kicserélődik. Ehhez azonban a közösséget

alkotó ágensek episztemológiai megkülönböztethetőségére és felcserélhetetlenségére van szükség, hiszen az

individuumok között csak így feszül ki episztemikus-kognitív különbség. Az EMK szerint a matematika

esetében egy bizonyítás „hibájának” kimutatása éppúgy az ágensek közötti információcserének tekintendő, mint

az empirikus megismerés során a világgal való kölcsönhatás-különbségekből adódó információcserék.

7. Individuális és kollektív elemek a direkt bizonyítások sorozataiban

A következőkben a direkt bizonyítások individuális és kollektív elemeit, valamint az episztemológiai

individualizmus és kollektivizmus hozzájuk való viszonyulását vizsgálom. A szokásos egylépéses vagy egy

bizonyításos kép helyett rögtön egy több bizonyításos megközelítést javasolok, ennek további okait később látni

fogjuk. Egyelőre elég annyi, hogy ebben a képben az ágensek egymáshoz és a bizonyításokhoz való viszonya

egyszerre és egyértelműbben rajzolódik ki. Ekkor ugyanis a különböző ágensek által végrehajtott azonos

matematikai tevékenységeket eredendően éppúgy kollektívnek kell tekintenünk, mint az egyik ágensnek más

ágensek bizonyításaihoz történő viszonyulását. A következőkben a bizonyítás és a falszifikálás mozzanatait mint

a bizonyításhoz viszonyulás két metodológiai alkotóelemét különböztetem meg. Ily módon más matematikus

bizonyításának falszifikálása közvetlen megjelenésében kollektív jelenség.

Ez a felvezetés netalán már a megfogalmazásból adódóan előnybe hozza a kollektív episztemológiát? Egyfelől

biztosan nem: a történeti esetek vagy ebbe, vagy abba a koncepcióba lesznek besorolhatók, a kocka hosszú

távon akár fordulhat is. Egyszerűen csak egy általános, kézenfekvő sémának kell tekintenünk. Másfelől el kell

ismerni, hogy valóban nehéz helyzetbe kívánja hozni az individuális episztemológiát: erősen kell érvelnie

amellett, ha az első látásra is kollektív jelenségeket individuális keretbe akarja beolvasztani. A helyzet

fonákságát talán jól jelzi, hogy mindeddig az EMI stratégiájának köszönhetően még az eredendően kollektív







mozzanatok is individuális keretben indultak az első lépésben - már amelyikre ad hoc módon igényt tartott -, és

külön kellett (volna) kollektív vonásuk mellett érvelni!

Ezek után a direkt bizonyítási kísérletek jellemzésére a következő, a korábbihoz képest részletgazdagabb sémát

ajánlom. A megismerő ágens (Ki) - a bizonyítás elkészítését, majd gondos, esetleg többszöri ellenőrzését

követően - a tbnidőpillanatban megalapozottnak látja hitét, hogy csak a maradék axiómarendszert és az ebből

levezethető tételeket használta fel ÖP bizonyítása során, logikailag helyes lépések alkalmazásával. A direkt

bizonyítás sikeressége ennek a sémának mindössze egyszeri megvalósítását és a bizonyítás kollektív

jóváhagyását jelentené. Ezután valamely tfng tbnpillanatban Kina matematikus közösség elé terjeszti ÖP

bizonyítását. Rendszerint a közösség egy másik Kjntagja, kivételes esetekben Kinsaját maga fedezi fel

bizonyításának hibáját. A hiba megmutatása abban áll, hogy explicitté teszi a bizonyítás során hallgatólagosan

alkalmazott QÖPn(HÖP) posztulátumot és rámutat nélkülözhetetlenségére ÖP levezetésében. Mivel a fentiek

szerint a bizonyítás hibájának kimutatása nem kényszerít a bizonyítási szándék végső feladására, ezért akár Ki,

akár a közösség egy másik (Kjnvagy Kl) tagja továbbra is keresheti, és ismételten előállhat ÖP új direkt

bizonyításával. A „hiba” kimutatását, QÖPnexplicit felállítását és a bizonyítás elutasítását falszifikációnak fogom

nevezni. A következő főbb eseteket különíthetjük el. Az alkotói individualizmus (AI) esetében az ágens

kizárólag bizonyít. Az „önfalszifikáció” (SF) során a bizonyítás készítője (Ki) és falszifikálója (Kj) azonos

ágensek: Ki=Kj. Ha Kinaz „önfalszifikációt” követően nem vonul passzivitásba és új bizonyítással áll elő, akkor

Ki-t a bizonyítássorozat előállítójának tekinthetjük. A direkt bizonyítások történeti realizációjával kapcsolatban

az előző kettőbe (AI és SF) sorolható eseteket az EMI színtiszta leképezésének tekinthetjük.

Az alkotói kollektivizmus (AK) esetében a bizonyítások készítői különböző Ki, Kj, Kl... ágensek, akik különálló

individuumokként vesznek részt a bizonyítássorozat létrehozásában. Az EMI az ilyen eseteket

episztemológiailag ekvivalens ágensek által kivitelezett tevékenységként, azaz alkotó individualizmusként látja,

és AK-t az AI-ba olvasztja.

A falszifikálói kollektivizmus (FK) során az ágens - függetlenül attól, hogy ő maga készített-e bizonyítást -

hatékony falszifikálóként lép fel egy másik ágens által előállított bizonyítással szemben. Az EMI a direkt

bizonyítások esetében a falszifikációt a metodológia elemének és az elutasítás racionális mozzanatának tekinti.

A különböző ágensek által végrehajtott falszifikációt episztemológiailag ekvivalens és felcserélhető megismerők

tevékenységének tekinti, ám ugyanezt két okból kifolyólag sem teheti meg a bizonyítók és falszifikálók

vonatkozásában. Egyrészt azért, mert a jelen esetben a bizonyítási törekvés vagy a kész bizonyítás nem-

racionális számára, másrészt azért, mert ezzel az egész folyamatot összes problémájával együtt (örökhiba és

sajáthiba-felismerés) már SF-be asszimilálná.

Az alkotói individualizmus és falszifikációs kollektivizmus (AIFK): A bizonyítások készítője azonos Kinágens,

falszifikálója azonban tőle különböző Kjnágens (Ki?Kj).

Mindazok a történeti esetek, amelyekben a bizonyítás megjelenik, az EMI-t bajba sodorják. Igaz ez AI-re és SF-

re egyaránt. Az előbbi az EMI szerint lényegében teljesen nem-racionális, míg az utóbbi esetben az

individuumot egyszer racionálisan (falszifikálás), másszor nem-racionálisan tevékenykedőként (bizonyítás)

kellene látnunk. Ráadásul ezek magukkal hozzák a sajáthiba-felismerés és az örökhiba ismeretelméleti

problémáit is. Így az EMI éppen a színtiszta individualizmusként jelentkező történeti eseteket nem vállalhatja

fel.

De mit tehet helyette? Előtérbe állíthatja a falszifikációt mint a helytelen eredmények - jelen esetben a direkt

bizonyítások - egyenkénti elutasításának racionális eszközét! A saját bizonyítás falszifikációja SF-be tartozik,

ezt az előbb láttuk; másik ágens bizonyításának falszifikációja pedig közvetlenül kollektív és támaszkodik az

ágensek episztemológiai felcserélhetetlenségére.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az EMI a teljesítmények individualizálását és a kollektív elemek

kilúgozását a következő két fogás segítségével állítja elő. Egyfelől a metodológia egyik elemének ad hoc

ignorálásával és a másik kitüntetésével. Ez vagy a bizonyítás vagy a falszifikáció, mindig aszerint, amire éppen

szüksége van; a DB kapcsán a kitüntetett elem a falszifikáció. Másfelől egy-egy elem különböző megvalósítóit

egymással felcserélhető, ekvivalens ágensekként kezeli a metodológiai alkotóelemeken belül, majd váratlanul

nem teszi meg ugyanezt a különböző elemek megvalósítói között. Ez az ad hoc stratégia kell ahhoz, hogy

bármely történeti realizációban tudjon a felcserélhetőség érvényesülésére példát mutatni, hiszen utána rögtön (a

többnyire implicit) felcserélhetetlenségre apellálás következik az antiracionalizáláshoz.







Így az egylépéses kép elégtelensége is érthetővé válik: a „helyes” bizonyítások megfelelően ábrázolhatóak az

egylépéses, falszifikáció-mentes koncepció keretein belül. Az EMI egy „helyes” bizonyítás esetében a

bizonyítás mint kizárólagos metodológiai elem, míg a „helytelen” esetében a falszifikáció mint metodológiai

elem felől közelít. Ez a taktika megóvja attól, hogy egyszerre kelljen elszámolnia a két elemmel, és ezért

alkalmas a kollektív elemek eltüntetésére: a falszifikációs mozzanat eltüntetésével például az AIFK feltüntethető

alkotói individualizmusként (AI). Erre fogunk történetírási példát látni Bolyai János kapcsán. Ennélfogva arra

vonatkozó döntésünk, hogy a metodológia részének tekintjük-e a falszifikációt vagy sem, meghatározó lesz

abból a szempontból is, hogy mi jelenik meg kollektív színben és mi nem.

Az egylépéses kép problémája ugyanakkor, hogy előzetesen és „kívülről” szabja meg, hogy mit érdemes vagy

mit szabad megjeleníteni az általa kínált sémán belül, ezáltal pedig a falszifikációs elem jelenléte tényleg

eliminálható. Azt is láttuk, éppen a direkt bizonyítások történeti realizációja esetében, hogy minden egyes

Kinindividuum az egylépéses sémán belül hitte helyesnek bizonyítását, ez belülről nem volt képes a helyességet

szavatolni. A helyességet tehát kívülről kell szavatolni az egylépéses kép számára: az egylépéses kép globális

védelmét mindig az előzetes szelekció, a cáfoló történeti esetek lokális elutasítása menti meg. Ezzel újfent

visszatérnek a körben forgás és az elvi cáfolhatatlanság jelenségei, amelyek megjelenése az infallibilis

individuális matematikai megismerés demonstrálására alkalmas olyan eszköznél, mint amilyen az egylépéses

kép lehet, korántsem meglepő.

A falszifikáció előtérbe állítása pedig azért meglehetősen különös, mert az individuális (infallibilis) megismerés

koncepció eleve sem akar számot vetni a tévedéssel, valamint a falszifikáció bármilyen jellegű és mértékű

beengedésével a matematikai megismerés filozófiai elméleteibe.26 [179] Talán azért, mert a helyes, örökkévaló

bizonyítás elkészítése aktív, konstruktív és kognitíve értékes, míg a helytelen bizonyítás elkészítése és így

hibájának kimutatása, a falszifikálás destruktív (nem konstruktív) és kognitíve nem értékes mozzanatnak tűnik

számára. Azonban a hozzájárulás konstruktív vonása nem azonos a hozzájárulás informatív vonásával. A

falszifikációs mozzanatok nem konstruktív karaktere által elfedett informativitás elhanyagolása pedig

megbosszulja magát. Az információnak a magányos megismerő által követendő metodológiába való észrevétlen

asszimilálása hozza olyan helyzetbe az EMI védelmezőjét, hogy a bizonyítás elkészítését, elfogadását majd a

bizonyítás hibájának felismerését egyszerre kellene racionális tevékenységként ábrázolnia. Ennek

megoldhatatlansága mozdítja el őt abba az irányba, hogy már a DB keresésének folyamatát vagy elkészültét is

nem-racionális színben tűntesse fel, illetve ez szabja meg válaszainak mozgásterét is.

8. A direkt bizonyítások sorozata az episztemológiai és metodológiai kollektivizmus szemszögéből

A következőkben összefoglalom, hogy a közösségi ismeretelmélet nézőpontjából hogyan fest az ötödik

posztulátum direkt bizonyításainak metodológiai rekonstrukciója, és hogy erre alapozva milyen magyarázó

sémát tud a történetírás számára kínálni.

A episztemológiai és metodológiai kollektivizmus az individuális matematikai megismerés fallibilis, de

közösségileg szavatolt volta mellett teszi le voksát. Számára a közösséget a matematikai megismerés esetében

is, és annak minden pillanatában episztemológiailag nem ekvivalens, felcserélhetetlen ágensek alkotják. Az

ágensek episztemikus különbsége hozza létre azt a kognitív differenciát, amely a kommunikációban

információkülönbségként kicserélődik és megszűnik. Az ágensek episztemológiai differenciája azt eredményezi,

hogy valamely ágens szempontjából más ágensek információhordozó és -szolgáltató szereplőként jöhetnek

szóba, és ezzel mechanizmust biztosít a kvázistatikus állapotok közötti átmenet elindításához. Ez az

ismeretelméleti mechanizmus eredményezi a falszifikációs mozzanatok létrejöttét, azaz a „harmadik személyű

hibakimutatást”.

Ily módon a sajáthiba-felismerés problémáját az individuum szempontjából „kívülről”, ám az örökhiba

problémájával együtt ismeretelméletileg „belülről” képes megoldani. Ennek következtében internális

ismeretelméleti sémát kínál a történetírás számára ott, ahol az ismeretelméleti individualizmus és a belőle

következő vagy vele társult infallibilis matematikai megismerés-elméletek csak externális válaszokat ajánlanak.

Az EMK nem mossa el a bizonyítás és a falszifikáció között konstruktivitás tekintetében fennálló

különbségeket, ugyanakkor a kognitív értéket és informatív szerepet nem azonosítja az alkotói hozzájárulással.

A bizonyítással és a falszifikációval mint a metodológia alkotóelemeivel egyszerre óhajt elszámolni. Az

individualizmus vagy kollektivizmus kérdésében elfoglalt ismeretelméleti álláspontoktól független „külső

TJ_26







rekonstrukció” követelését teljesítve képes a kutatást vezérlő előfeltevés felismeréséhez és feladásához

szükséges kognitív evidenciák előállítására alkalmas mechanizmust mutatni, ezzel a racionalitás „külső

védelme” vagy „külső rekonstrukciója” által kínált keretet anélkül tölti ki belülről, hogy ÖP közvetlen

levezetéseit antiracionalizálnia kellene.

A külső és a belső rekonstrukció együttesen plauzibilis magyarázati sémát kínál mind a bizonyítás, mind a

falszifikációsorozat létrejöttére, valamint a matematikai megismerés számára érdemi eredményeket produkáló

programként jeleníteni meg a direkt bizonyítási törekvéseket. Ugyanis az előfeltevés-rendszer elhagyását

megalapozó induktív általánosítás külső rekonstrukciója, valamint az általánosításhoz szükséges evidenciák

előállításának belső rekonstrukciója együttesen a levezethetetlenség/függetlenség gondolatához vezető

következtetés rekonstrukcióját is kiadják. Ez az induktív következtetés egyfelől megalapozza az előfeltevés-

rendszer elhagyását - azaz a választott módszertan feladását -, másfelől olyan részeredményt szolgáltat, amely a

hiperbolikus geometria létrejötte után matematikailag-logikailag kezelhető, leképezhető és új érdemi

eredménnyé transzformálható. Az ötödik posztulátum közvetlen levezetési kísérletein keresztül, egy kollektív

episztemológia keretén belül tehát lehetséges a logikai függetlenség gondolatához vezető út rekonstrukciója.

Az ötödik posztulátum direkt bizonyítási törekvései végeredményben episztemológiailag nem ekvivalens

ágensek által kivitelezett, történetileg hosszan tartó, lényegileg kollektív metodológiai programként

rekonstruálhatóak.

9. A direkt bizonyítások értéke a Bolyaiaknál

Az elméleti előkészítés után elsőként azt fogom történetírási eszközök bevonásával vizsgálni, hogy a Bolyaiak

hogyan értékelték a direkt bizonyításokat általában véve, és hogy mi állt e felfogás hátterében. Ezt azonban

fordított sorrendben teszem. Először tehát azt mutatom meg, hogy a matematikai-geometriai bizonyítások

hátterében egy olyan felfogás állt, amely a direkt bizonyításokat nemhogy alárendeltté vagy egyenrangúvá tette

az indirekt bizonyításokkal szemben, hanem sokkal inkább pozitív módon tüntette ki őket.

A pozitív diszkrimináció a matematikai (geometriai) bizonyítások olyan egyirányú - és ennek következtében

egyoldalú - kauzális kapcsolatként történő felfogásának következménye, amely a logikai helyesség

szempontjából egyébként egyenrangú direkt és indirekt bizonyítások között is megkülönböztetést eredményez.

A matematikai állítások adott halmazában az „axiómák” és „tételek” megkülönböztetése két státusz

kijelölésével már önmagában is aszimmetriát eredményez. Az axiomatikus rendszer aszimmetrikus axióma-tétel

viszonyának nem kellene a két bizonyítástípus közötti aszimmetriaként megjelenni, ha a bizonyításokra

vonatkozó metodológiai reflexió - ahelyett, hogy jóváhagyná - valamilyen kauzális, heurisztikus vagy más elvek

alapján kiküszöbölné ezt az aszimmetriát. Amíg ugyanis a helyes indirekt bizonyítás a kérdéses tétel tagadásától

halad az axiómák felé, addig a direkt bizonyítás éppen fordított irányban. Az axiómák igazságának belátását az

okság kiinduló alapjának és elsődlegesnek, míg a tételek igazságát származtatottnak és másodlagosnak tekintő

szemlélet szerint az ugyanarra az axiómahalmaz-tétel párosra vonatkozó helyes indirekt bizonyítás okozat-oki,

míg a helyes direkt bizonyítás ok-okozati kapcsolatot eredményez. Az ok-okozati viszonyt és irányítást az

okozati-okival szemben nem egyenrangú vagy nem összetartozó félként felfogó, hanem az előbbit az utóbbi

rovására egyoldalúan, önmagában kitüntető szemlélet a direkt bizonyításokat hozza előnybe. Ekkor az axióma

és tétel elsődleges-másodlagos megkülönböztetésének meg kell jelennie a direkt-indirekt bizonyítások

rangsorolásában is. A következő idézet Bolyai Farkasnak a matematikai axiómarendszerre és a bizonyításra

vonatkozó szigorúan egyoldalú kauzális felfogását mutatja:

„Az Arithmeticai Ön-Igazságok (Axiomata)

Az ész, minekutánna valamely tudományban mindenünnen okról okra menve, némelyeknél

meg áll; részszerint tovább nem mehetvén, részszerint további ok nélkül is igazaknak látván:

az egyes eseteket közönséges képek alá véve, kiteszi ezeket, az eléadás rövidítésére, 's hogy

tisztábban lássék, melyik állítatik magában további ok nélkül, 's meljik okmútatással; 's mi az

alap, mellyen az egész alkotmány áll.”27 [179]n

A cím által sugallt megszorítás ellenére Bolyai Farkas szövegének általánossága egyértelművé teszi, hogy

megállapításait a tudományra és minden axiomatikus megközelítésre érvényesnek tekinti. Habár műve

aritmetikai tárgyú, de az előadás során végig szem előtt tartja a geometriát is, az utóbbira kizárólagosan jellemző

eltéréseket mindig külön jelzi.28 [179]

TJ_27

TJ_28







A magyar nyelvújítási mozgalom keretében megszülető magyar matematikai műszavak megalkotásához Bolyai

Farkas számos esetben csak a művei elején29 [179] vagy végén30 [179] külön közölt javaslatokkal és a kifejezések

terjesztésével járult hozzá, némely esetben azonban maga is ajánlott elfogadásra szavakat. Így például a latin

nyelvű Tentamen magyar nyelvű függelékeként közölt Egy kis toldalék és jelentésben a „demonstratio”

(bizonyítás) kifejezésre az „okmutatás”, míg a „theoremára” az „okváró tét” kifejezéseket javasolja.31 [179]

Ennek alapján az „okmutatás” az előbb idézet részben is a „bizonyítás” mai magyar értelmében szerepelt.

Bolyai János pedig az „okadat” kifejezést használja „bizonyítás” értelemben az 1854 és 1855 tájékán apjához

írott leveleiben.32 [179]n

Mind a szövegösszefüggések, mind az alkotott vagy átvett szakkifejezések a bizonyítás egyoldalú és egyirányú

ok-okozati kapcsolatként történő felfogását mutatják. Egy ilyen felfogásban az indirekt bizonyítás heurisztikus

értéke továbbra sem csekély - hiszen képes lehet a kérdéses tétel igazságát megmutatni -, de nem a megfelelő

típusú kauzális kapcsolatot hozza létre. Ennek következménye, hogy adott tétel indirekt bizonyításának létezése

a keresés lezárása helyett a direkt bizonyítások további keresésére inspirál.33 [179] A következő idézet (amelyben

Bolyai Farkas az őt foglalkoztató matematikai kérdésekről számol be Bolyai Jánoshoz írott, 1844. november 2-i

levelében) közvetett módon ugyan - Grunerthez kapcsolva, de implicit módon Bolyai Farkas véleményét is

tartalmaz-va -, éppen ilyen további keresések fontosságát sugallja:

„Kepler a jövő idők mathematicusának hagyott volt egy astronomiai problemat, melyet Gauss

solvált volt [oldott meg] 1809-be legelébb; de azt írja Grunert, hogy szép de indirect, s erősen

dicséri a Bessel 1818-beli direct demonstratioját.”34 [179]

A következő, már Bolyai Jánostól származó levélrészletek jelzik a direkt módszer általános jelenlétét, sőt a két

módszer egymáshoz való viszonyítását és rangsorolását is jellemzik. Az első idézetben kiemelendő Bolyai

Jánosnak a módszerre reflektáló megjegyzése, amellyel az előadásra kerülő bizonyítás módszerét előre és külön

jelzi:

„És világos, hogy directe adva elé a demonstratiot akármelj ugyanazon 3 planum peripheriaja

vizsgálásából S által per se soha meg nem határozódhatik, hogy van-é i vagy nints...”

Itt „S” a hiperbolikus geometria rendszerét, „i” pedig a hiperbolikus geometria állandója jelenti, amelynek

konkrét meghatározhatatlanságáról próbálja a levélben előadott bizonyítással Bolyai János kételkedő apját

meggyőzni.

Egy késői, 1855. január 20-án kelt levelében a piramis térfogatára vonatkozó korábbi bizonyításával

kapcsolatban pedig a következőket írja: „igaz, hogy jól ugyan, de H.F.-ként ok nélkül kerülőleg hoztam ki a

pyramis telyét [köbtartalmát]”.35 [179]n

Az „ok nélkül kerülőleg” az indirekt bizonyításra utal, mint amely nem egyenes, hanem közvetett, és amely egy

ok-okozati felfogásban „ok nélküli”. Ez az idézet a szövegkörnyezet segítségével a bizonyítás lépéseinek

erőteljesen egyirányú ok-okozati kapcsolatként való felfogását, a direkt bizonyítás kitüntetett szerepét, valamint

a keresés e szerepből eredeztethető inspirációját is jól mutatja.

Az utolsó idézet az előbbihez hasonlóan egyszerre demonstrálja a direkt bizonyítás előnyben részesítését az

indirekt rovására, valamint egy tétel kész indirekt bizonyítását követő további, de már direkt bizonyítás

keresésének erőfeszítését:

„A' küldött dem.-óm [demonstrációm] bár-is rútul irva, jó, 's directe nem lehet

egyszerüöbbön; közelebb észre-véve, nem is tricás; egyáb-aránt nincs miért egy szót is irjak

róla többöt, midön a Disq. Ar. §. 96ja 8 első rendjében indirecte ugyan, de röviden, jól és

szépen van már dem.-va [demonstrálva].”36 [179] (Kiemelések az eredetiben.)

10. Az ötödik posztulátum direkt bizonyítási kísérlete Bolyai Jánosnál

A közvetlen bizonyítások pozitív értékelése, valamint az eddig felvonultatott történeti tények csak erősen

valószínűsítik, de nem támasztják alá, hogy az ötödik posztulátum esetében is léteztek kísérletek, esetleg kész

bizonyítások. Ezen kívül a Bolyai János által követett módszert alapvetően indirekt, nem pedig direkt

TJ_29

TJ_30

TJ_31

TJ_32

TJ_33

TJ_34

TJ_35

TJ_36







eljárásként tartják számon, annak fényében is, hogy az 1820 és 1823 közötti időszakot egyértelműen a XI.

axióma bizonyításának törekvéseként jellemzik.37 [179] Ebben önmagában nincs ellentmondás, mivel egyfelől az

indirekt módszerben történő tevékenykedés jól bizonyítható a történeti adatok alapján, másfelől a „XI. axióma

bizonyítása” rendszerint a „XI. axióma igazságának bizonyítása” helyett áll rövidítés céljából - mind Bolyainál,

mind a történetírásban. Az igazság bizonyítása pedig elvileg indirekt úton is történhetett:

„A XI. axióma bebizonyítására - írja János - elsőször azt az utat követtem, hogy

bebizonyítsam, hogy az egyenessel egyenközű vonal, azaz a síkban tőle mindenütt egyenlő

távolságra levő vonal szintén egyenes, és e végből megvizsgáltam, hogy mik az ilyen vonal

tulajdonságai az ellenkező esetben.”38 [179] Majd Stäckel hozzáfűzi: „Ma tudjuk, hogy

Saccheri (1733) és Lambert (1766) ugyanerre az útra léptek és jó darabot meg is tettek

rajta.”39 [179]

Ez az idézet is azt igazolja, hogy a „XI. axióma bizonyításán” valóban az indirekt módszert kell érteni; Stäckel

megállapítása mind a módszer, mind Saccherihez történő hasonítás tekintetében helytálló. Mindazok a további

helyek, amelyeket Stäckel a XI. axióma bizonyításaként idéz, valóban az ÖP indirekt bizonyítását

demonstrálják. Ily módon a „bizonyításra” vonatkozó, Bolyai Jánostól származó idézetek a direkt bizonyítási

törekvések és „eredményeik” jelenvalóságát nem támasztják alá, ezek külön bizonyításra szorulnak.

Stäckel azonban mintegy mellékesen, a korai hibás kísérlet (és nem a direkt módszer) példájaként egy olyan

esetet is közöl, ahol a „bizonyítás” nem állhat az axióma igazságának - módszertől független vagy indirekt -

bizonyítására vonatkozó kifejezésként, hanem kizárólag direkt bizonyítási kísérletként értelmezhető:

„Mindenesetre szigorúan bebizonyítottam, hogy ha am a bn-t metszi, ∨ abn nem l ∨ bam-nél,

bc az ab-nek egyenes vonalú meghosszabbítása és ∨ cbn-t, ∨ cam-et, mind a kettőt geometriai

arányban kisebbítjük, ∨ cpq, ∨ cap-ig, úgy hogy ∨ cbn: ∨ cbq = ∨ cam:∨ cap, mondom,

hogy akkor ap, bq is metszik egymást... Ámde az akkor követett úton arra, hogy a XI. axiómát

be lehessen bizonyítani, ennek megfordítottjára is lett volna szükség, hogy t.i. ...a tétel az

előbbi abn, cam szögeknek az a, b körül a másik oldal felé geometriai történő

megnagyobbítása esetén is érvényes.”40 [179]

Ez a részlet azért kivételesen demonstratív, mert itt nem valamely, az ötödik posztulátummal ekvivalens tétel

vagy tulajdonság - például az egyenestől egyenlő távolságra elhelyezkedő pontok által alkotott vonal

egyenességének vagy unicitásának - bizonyításáról, hanem ilyen értelemben is közvetlenül az Euklidész-féle

ötödik posztulátum bizonyításáról van szó. Bolyai fogalmazása szövegszerűen szoros azonosságot mutat az

ötödik posztulátum eredeti Euklidész-féle megfogalmazásával; ez utóbbit a Heiberg-kiadás alapján készült,

Mayer Gyulától származó fordításban idézzük:

„És hogy ha két egyenest úgy metsz egy egyenes, hogy az egyik oldalon keletkező belső

szögek (összegben) két derékszögnél kisebbek, akkor a két egyenes végtelenül

meghosszabbítva találkozzék azon az oldalon, amerre az (összegben) két derékszögnél kisebb

szögek vannak.”41 [179]

Bolyai jelöléseivel az ap és bq felel meg annak a két egyenesnek, amelyeknek Euklidész követelménye szerint

az összegben két derékszögnél kisebb szögek oldalán találkozniuk kellene.

11. Az ÖP direkt bizonyításainak azonnali, kollektív falszifikációja

Mostanra egy olyan általános elméleti keret áll rendelkezésünkre, amely kétirányú védelmet nyújt a direkt

bizonyítások történeti és metodológiai rehabilitációjához. E keret kidolgozása során jelentős mértékben

támaszkodtam a direkt módszer által indukált történeti események Tóth Imrétől származó átfogó, nagyléptékű,

ám vázlatos jellemzésére. Mindazonáltal e séma nem állt összefüggésben a Bolyai-geometria felfedezési

folyamatával. Mind a desztillált történeti sémát, mind az elméleti keretet megerősítené, ha sikerülne hozzájuk

illeszkedő történeti jelenségeket mutatni a Bolyai-geometria kialakulásának folyamatából. A következőkben e

vázlat kitöltésére teszek kísérletet.

TJ_37

TJ_38

TJ_39

TJ_40

TJ_41







E séma egyik legfontosabb összetevője a direkt bizonyítás előállítása, és az alkotótól különböző ágens által

kivitelezett falszifikációja. A falszifikáció (vagy „hibakimutatás”) a bizonyítás során hallgatólagosan felhasznált

premissza explicit kifejezését és/vagy a kifejezett, de ÖP-től függetlennek és „triviálisnak” előadott lemma

ekvivalenciájának felismerését, megmutatását és elfogadását jelenti. A séma másik fontos összetevője a két

komponensből - bizonyítás és falszifikáció - álló evidencia minél nagyobb számban történő közvetlen előállítása

vagy a felhalmozott evidenciák közvetett ismerete.

Az ÖP Bolyai Jánostól származó, előzőekben ismertetett közvetlen bizonyítása utalást tartalmazott a kimutatott

hibára is. A kérdés önként adódik: ez vajon saját vagy harmadik személyű hibakimutatás volt? A dolog úgy áll,

hogy Bolyai János azzal a kéréssel küldte el levezetését Bolyai Farkasnak, hogy továbbítsa barátjához, Szász

Károlyhoz. Bolyai Farkas a kérést teljesítette, de figyelmeztette Bolyai Jánost a bizonyításban elkövetett

hibára.42 [179] A falszifikáció kollektív vonása tehát rendben van,43 [179] ez azonban mindössze egyetlen

szinguláris evidenciát eredményez. Bolyai János e bizonyításhoz fűzött megjegyzései ennél messzebbre

mutatnak:

„… a földteke annyi geometerével együtt abban a [közös] sorsban részesültem, hogy

elhamarkodásból egy hézagot nem vettem észre, és így elbuktam ... Mindazonáltal, hogy ez a

bebizonyítás tekintettel az akkori czélra sikertelen maradt, ez, valamint semilyen a legnagyobb

mértékben is áthághatatlannak látszó akadály sem lohasztotta le bátorságomat.”44 [179]

Bolyai történeti ismereteinek forrásaira és pontosságára ebből az idézetből nem következtethetünk, az azonban

kétségtelen, hogy rendelkezett valamilyen történeti képpel az ötödik posztulátum bizonyítási kísérleteiről. Ezt a

Bolyaira vonatkozó szakirodalom is tényként kezeli.n Az idézetben fontos, hogy - homályosan ugyan -, de utal a

kudarcok okainak egymáshoz hasonítására. A szöveg a megelőző, hosszan tartó történeti folyamat során

előállított és felhalmozott, a matematikatörténet-írás valamint a kommentárirodalom által konzervált és

áthagyományozott negatív evidenciák ismeretét egyértelműen mutatja.

Ki is voltaképpen Szász Károly, és miért kellett Bolyai Farkasnak fia eredményét eljuttatnia hozzá? E kérdéssel

már a kollektív episztemológia ügyében is nyomon vagyunk: Bolyai János kapcsán apja mellett Szász Károllyal

összefüggésben vethető fel a kollektív matematikai tevékenység lehetősége. Vele kapcsolatban azonban egyfajta

zavarodottság figyelhető meg a matematikatörténet-írásban: milyen szerepet és jelentőséget lehet és illik neki

tulajdonítani a nem-euklideszi geometria felfedezésében? Az „elpattanó egyenesek” (vagy másként

„aszimptotikus parallelák”) fogalma a nem-euklideszi geometria heurisztikájával és a fogalmi rendszer

kialakulásával foglalkozó történetírásban egyértelműen pozitív beállítást kapott. Az előbbi fogalmat Bolyai

kétséget kizáróan Szászhoz köti. Még akkor is ezt teszi, amikor viszonyukra a közöttük kialakult tulajdonjogi

vita már rányomja bélyegét, és azzal szemben is, hogy az Appendix tartalmát Bolyai határozottan saját,

individuális teljesítményeként értékeli. Mindent egybevetve matematikai tevékenységük kollektív, de nem

minden ízében szimmetrikus jellegét történeti adatok is alátámasztják - ez tagadhatatlan.47 [179] Éppen ebből a

szempontból kell figyelemfelkeltőnek tartanunk azt a közös fogadalmukat is, amely később az említett vita

alapját képezte, és amely szerint az ÖP bizonyításának sikerességén még akkor is osztoznak, ha egyikük

önállóan jut eredményre. Ez (a Szász és Bolyai között a bécsi mérnökakadémián eltöltött közös évek során

született) fogadalom az, amely a levezetés továbbítására vonatkozó kérés alapját képezi.n

Most azonban a direkt bizonyítások kollektív falszifikációinak jelensége foglalkoztat bennünket. ATér

Tudománya című műve egyik tervezetének - amely az ÖP direkt bizonyításának fenti kísérletét és hibáját

tartalmazza49 [180] - 1851-ből származó bevezetőjében a Szász Károllyal folytatott közös munkáról Bolyai János

a következőket írja:

„...a két barát »ösztönszerűleg sejtette e végtelen sugarú kör természetének és a XI. axióma

igazsága kérdésének szoros összefüggését, és nem kételkedtek benne, hogy a XI. axióma

szigorúan igazolható, mihelyt e végtelen sugarú körnek egyenes voltát sikerül kimutatni«,

valamint, hogy »nagy ügyességre tettek szert a szóban forgó esetben elégtelen tételek

használhatatlan voltának felismerésében.«”50 [180]

Az idézet kiválóan értelmezhető, ha a „szóban forgó esetben elégtelen tételek” az ötödik posztulátummal

ekvivalens tételeket, míg „használhatatlan voltuk felismerése” az ekvivalenciából adódó használhatatlanság

felismerését jelentik. Az ekvivalencia felismerése, azonosítása és elfogadása különösen azon tételek esetében

nehéz, amelyek nem tartalmaznak közvetlen hivatkozást a térbeli kiterjedés végtelenségére. Kiemelendő, hogy

megjelenik az a gondolat, amely szerint tételek egy köréről van szó. Végül pedig az, hogy „nagy ügyességre

TJ_42

TJ_43

TJ_44

TJ_47

TJ_49

TJ_50







tettek szert a felismerésben” a „falszifikációs gyakorlat” rutinszerűvé válását mutatja. A fogalmazás minden

homályosságával együtt is inkább utal kölcsönösen szimmetrikus vagy egyirányú, ám kollektív falszifikációra,

mint sajáthiba-felismerésre. Véleményem szerint az idézet valamiféle „falszifikációs játékok” keretében űzött

hibakimutatást sejtet. Mindenesetre érdemes felfigyelnünk a falszifikáció „azonnaliságára” és a folyamat

egyértelmű felgyorsulására, amelyet összevethetünk azzal, hogy Tóth sémája még történetileg „késleltetett”,

„távoli” falszifikációt foglalt magában. A napi gyakorlattá váló - az ágensek szempontjából szimultán, sőt

„azonnali” - kollektív hibakimutatás logikailag nem, ám heurisztikus szempontból sokkal erősebben alapozza

meg a levezethetetlenség gondolatának felismerését és elfogadását.

Az utolsó részlet e kollektív falszifikációs gyakorlat „metodológiai lecsapódásán” és az individuális

megismerésbe történt beépülésén kívül a metodológiai kollektivizmus egy új jelenségét is mutatja. Itt Bolyai

János az apjával folytatott egyik vitáját összegzi:

„Azt is tette hozzá, hogy a parallelákat úgy, a mint az kívánatos volna, nem fogom soha sem

feltalálni. Akkor is, mikor mindenféle szép és a XI. axióma lényegének kipuhatolására nézve

fontos és nélkülözhetetlen dolgot, mint pl. az Appendix 23.§-át, bebizonyítás nélkül vele

közöltem, még inkább folytatta ezen a hangon, mert semmiképen sem értett meg engem, sőt

szavaimban kételkedni kezdett. Én azonban kijelentettem neki, hogy azon az úton, melyet

követni kezdtem, a nélkül, hogy valamelyik bebizonyítását velem közölné, képes vagyok

bármelyik axiómájából a XI. axiómát levezetni. Ámde ő, a nélkül, hogy ennek értékét

felismerte és a csomó kioldódását remélte volna, inkább azt válaszolta, hogy eddig még az ő

saját bebizonyításait tekinti a legjelesebbeknek, és tovább is közléseimet kicsinyléssel fogadta

és csak felületesen nézte át.”51 [180]

Az értelmezés tárgyát az idézet második fele fogja képezni. Bolyai Farkas döntően a szimplifikációs módszertan

keretében próbálta megoldani a problémát, habár kétségtelen, hogy direkt és indirekt próbálkozásai egyaránt

voltak. A nem-euklideszi geometriával kapcsolatos fenntartásait azonban végigkíséri egy ilyen helyettes (esetleg

a két geometriát egyaránt összefogó) axióma megtalálásának vágya. A baj az volt, hogy többet is talált, mint

kellene - hiszen az „egyszerűség”, a „szemléletesség” nehezen felbecsülhető tulajdonságok. A Tentamenben

például a helyettes axiómákat négy csoportba osztva tárgyalja: a helyzet, a kvantitás, az eltérés és a hasonlóság

axiómái, ahol az első két csoporton belül három-három axióma található.52 [180] Bolyai János ezekre a helyettes

axiómákra utal. Vajon mit szándékozott megmutatni azzal, hogy képes a helyettes axiómák és az ötödik

posztulátum között kifeszülő tételsor előállítására vagy megadására? A levezethetőséget önmagában biztosan

nem. Azt, hogy Bolyai Farkas axiómáiból az ötödik posztulátum egytől-egyig levezethető, Bolyai Farkasnak

azért kellett tudnia, mert ez az egyszerűsítési kísérleteknek explicit alapállása, és az előbbiek szerint a

Tentamenben előadásra is kerültek. Amit tehát Bolyai János mutatni akart, annak valami másnak és többnek

kellett lennie, de amely összefüggésben van a bizonyítási lépések konkrét ismeretével.

A kulcs a szimplifikációs és a direkt bizonyítások bizonyos, de nem minden vonatkozásban fennálló

módszertani hasonlóságaiban rejlik. A szimplifikációs törekvések ugyanis végeredményben direkt bizonyítások:

a kijelölt axióma-rendszer és az ötödik posztulátum között szintén közvetlen kapcsolatot teremtenek. Különbség

közöttük a kiinduló, alapul választott axiómarendszerben, valamint az ebből adódóan explicit módon kifejezett

és elfogadott axiómák ismeretében van. Amíg az ÖP direkt bizonyítója a maradék axiómarendszer és ÖP között

feszít ki közvetlen bizonyítást, az egyszerűsítési törekvés támogatója a maradék axiómák és a helyettes axióma

által együttesen alkotott axiómarendszer és ÖP között. A két megoldási kísérlet absztrakt logikai ekvivalenciája

mellett egy ennél szorosabb párhuzam is fennáll. Vegyük ugyanis észre, hogy elvileg ÖP minden falszifikált

direkt bizonyításának megfeleltethető egy olyan szimplifikációs kísérlet, ahol a helyettes AÖPnaxióma tartamát

(de nem státuszát!) tekintve megegyezik a direkt bizonyítás falszifikálása során felszínre hozott hallgatólagos

premisszával (QÖPnvagy HÖP), azaz: AÖP = HÖP. ÖP valamely direkt bizonyításának falszifikációja feltételezi HÖP

explicit ismeretét, valamint a logikai ekvivalencia tudomásul vételét - ezeken keresztül pedig annak a pontnak

az ismeretét, aholHÖPna bizonyításba beszivárgott. Az ötödik posztulátum direkt bizonyításának HÖPnés ÖP

között kifeszülő szakasza minden további nélkül tekinthető szimplifikációs kísérletnek, ha a másik irányból

HÖPnhelyettes axiómaként kerül előadásra. Ennek következtében a két, egyéb szempontokból különböző

módszer konkrét bizonyítási lépései is megegyezhetnek, és egymással tökéletes párhuzamban futhatnak.

Végeredményben a helyettesítési módszer ÖP direkt bizonyításának logikai lépéseit képezi le „részlegesen”.

Ennek első következménye, hogy a falszifikált direkt bizonyítások alapos ismerője a helyettes axiómákban a

„falszifikáló” implicit premisszákra ismerhet rá, ez pedig az együttfutás eredményeképpen számára a bizonyítási

lépések ismeretét is garantálja. A bizonyítási lépések előadása ezt a konkrét ismeretet demonstrálja elsőként.

TJ_51

TJ_52







Feltételezhetnénk elvileg, hogy Bolyai János szintén az egyszerűsítési kísérletek keretében tett szert a

bizonyítási lépések ismeretére, és hogy ennyit akart pusztán megmutatni. Ez azonban nem vonna maga után

olyan metodológiai konzekvenciákat, amelyeket „értékként felismerhetőnek” tekinthetnénk, és amelytől a

„csomó kioldódását remélhetnénk”.

A szöveg szerint azonban erről van szó. Ez utóbbi utalások nyomban értelmezhetőkké válnak, ha az eddigiekkel

összhangban Bolyai János felől a direkt bizonyítások, míg Bolyai Farkas felől az egyszerűsítési törekvések

szemszögéből, és a két módszertan között így előálló interferencia alapján értelmezzük a szöveget. Ekkor

ugyanis a bizonyítási lépések Bolyai János által történő előadása további két dolgot mutat meg, illetve vonhat

maga után. Először: éppen a két módszer között részlegesen fennálló konvergencia elemeit és szoros

párhuzamukat mutatja meg. Másodszor e párhuzamra alapozva a módszerek belső problémáinak

transzformálhatóságára hívja fel a figyelmet, méghozzá annak érdekében, hogy a módszertani reflexiók és

konzekvenciáik azonosságát megalapozza. Bolyai János arra igyekezett rávilágítani, hogy a direkt bizonyításra

irányuló keresés feladásának maga után kellene vonnia az egyszerűsítési törekvések feladását is: potenciális

befejezhetetlenségük, lezárhatatlanságuk közös tőről fakad. Bolyai Farkas Gausshoz írt, 1835. április 20-i

keltezésű levele szerint ugyanis:

„Én egyebet nem tudok bizonyítani, mint azt, hogy e tétel [a XI. axióma] igaz vagy nem igaz

volta mellett is megállhat a többi euklideszi axiómával egyetemben, és ilyképpen két

különböző (önmagában eddig egyként helytálló) rendszer adódik, amit én már évek óta tudok.

A kérdés azonban az, hogy nincs-e egy másik axióma, legalábbis egyenrangú azokkal,

amelyeket Euklidész és mások hallgatólag elfogadnak, amely mindkét rendszerre érvényes.”53

[180]

Bolyai János demonstrációs szándéka már önmagában is számos direkt bizonyításnak és azok falszifikációjának

ismeretét előfeltételezi. A közvetlen kísérletek belső módszertani problémáinak és összefüggéseinek átlátásán

túl jelzi továbbá az egyszerűsítési törekvésekkel való módszertani konvergencia felismerését is. Ezt a

metodológiai kollektivizmus szemszögéből a direkt és helyettesítési törekvések mint eltérő módszerek között

előálló metodológiai konvergencia és interferencia jelenségeiként értelmezhetjük. Ez utóbbi jelenségek ugyan

kilépnek a direkt bizonyítás nyomon követésének szinguláris metodológiai keretéből, ám nem mondanak ellent,

sőt megerősítik a metodoló-giai pluralizmus jelenlétét - ezen keresztül pedig az episztemológiai és metodológiai

kollektivizmust is.

12. Összegzés

Elsődleges és legfőbb reményeim szerint sikerült olyan elméleti kérdéseket felvetnem, amelyek az ötödik

posztulátum direkt bizonyításainak „antiracionalizálási” törekvéseit megoldandó problémák elé állítják.

Olyanok problémák elé, amelyekkel meg kell küzdeniük, amelyeket meg kell válaszolniuk, és amelyek

korlátokat állítanak az „antiracionalizálási” próbálkozások elé. Remélhetőleg az ÖP-től függetlenül és vele

összefüggésben egyaránt jelenlévő direkt bizonyításokat sikerült történetírásilag elég alaposan dokumentálnom

ahhoz, hogy - az általam kínált specifikus megoldástól függetlenül is - elszámolásra méltónak tekintsük a nem-

euklideszi geometria felfedezési folyamatainak történeti és metodológiai magyarázataiban.

Ugyanakkor e történeti adatokban és részletekben egyre-másra bukkantak fel olyan jelenségek, amelyek első

lépésben, közvetlen vonatkozásaikban nem individuális matematikai tevékenységekként jelentek meg, és

amelyek egy kollektív episztemológiai-metodológiai koncepción belül előnyben vannak. Ilyennek tekinthetjük

például a direkt és a helyettesítési törekvések részleges konvergenciájának jelenségét és problémáját, amely

azonban már elvileg sem asszimilálható vagy redukálható egyetlen módszertanra - még az általam itt

hangsúlyozott azonosságok ellenére sem. Ez a probléma azonban már egy másik tanulmány tárgya lehet.

Végül a nem-euklideszi geometria kialakulásának folyamatával kapcsolatban az episztemológiai és

metodológiai kollektivizmus előtt két kutatási irány áll elméletileg és történetileg. Az egyiknek az adott

módszertanon belül érvényesülő kollektív elemeket és jelenségeket, míg a másiknak a módszertanok közötti

konvergenciákat, divergenciákat és interferenciáikat kellene vizsgálnia. Előbbi, úgy tűnik, meg kell, hogy előzze

az utóbbit ahhoz, hogy tisztán lássuk, mit vehetünk számításba és mit nem a módszertani kölcsönhatások

vizsgálatakor.

13. Jegyzetek







*n Itt és most, ezúton (és még oly sokáig) szeretném megköszönni Fehér Mártának és Margitay Tihamérnak

kritikai és támogató segítségük számomra ideális keverékét. Kutrovátz Gábornak és Zemplén Gábornak külön

szeretném megköszönni értékes észrevételeiket, továbbá Kutrovátz Gábornak azt is, hogy a kutatás egy

„heurisztikusan nehéz” pillanatában segített. A dolgozat elkészítéséhez anyagi támogatást az OTKA F 032062.

számú pályázata nyújtott.

1n Tóth 1965, 300. és Tóth 2000, 144.

2n Tóth 1965, 1967 és 2000.

3n Kárteszi 1973, 18. Kárteszinél nagyon plasztikusan jelenik meg a direkt bizonyítások átfogóan negatív

megítélése, amelynek legnyilvánvalóbb eleme a matematikai ismeretek retrospektív kezelésén alapul.

Ugyanakkor fel sem merül benne, hogy a metafizikai eszméktől független metodológiai és logikai problémával

állunk szemben. Természetesen nem hagyhatóak figyelmen kívül a rendelkezésre álló módszerek közötti

választást befolyásoló metafizikai eszmék és összefüggéseik azzal a társadalmi-kulturális közeggel és történelmi

időszakkal, amelyben megjelennek, eltűnnek vagy felerősödnek, ám ezekből éppen a metodológiai

vonatkozások óvatosabb megközelítésének kellene adódnia.

4n Lásd Fauvel - Gray 1987, 536-7.

5n Tóth 1965, 300.

6n Kárteszi 1973, 18.

7n Tóth 1953, 286. és Tóth 1967, 1.

8n Kárteszi 1973, 18-20.

9n Tóth 1967, 3-4.

10n E két kifejezés meglehetősen hasonlít a - logikai pozitivizmusból ismerős - „felfedezés és igazolás

kontextusai” dichotómiára. A különbség csupán annyi, hogy a logikai pozitivista kifejezések - a szándékolt

definícióval ellentétben - egyáltalán nem jelölik meg a két kontextus között - a módbeli különbség mellett -

időben is meglévő különbséget; ezt a „stádium” kifejezés egyértelműen megteszi. Ezért a „felfedezés és igazolás

kontextusa” kifejezéseket is időbeliségük figyelembe vételével használom. Vö. Reichenbach 1998, 35. és Laki

1988, 9. Reichenbach szerint: „Az elméletre való rábukkanás és a közönség elé tárásának módja közötti eltérés

illusztrálhatja a szóban forgó különbséget. Ennek jelölésére vezetem be a felfedezés kontextusa és az igazolás

kontextusa kifejezéseket.”

11n A felfedezés és az elmélet értékelésére, szabályaira vonatkozó különbségtétellel kapcsolatban vö. Margitay

(1996, 19.), valamint Laki (1998a, 9.) megjegyzéseit.

12n Polányi 1994, 214. Polányi azonban csak logikai szakadékról beszél.

13n Tóth 1967, 3-4.

14n Vö. Platón 2001. Lásd a 187a-201c, különösen a 188a-188c és 197a-200d részeket!

15n Az itt következő gondolatmenet velejére, habár más kontextusban és más problémával kapcsolatban, Várdy

Péter hívta fel a figyelmemet, és ily módon neki tartozom köszönettel.

16n Sherry 1997, 393.

17n Rickart 1998, 279.

18n Az eredeti tanulmány megjelenésének ideje 1963-64, a könyvé pedig 1976.

19n Lakatos 1967, 202. Saját fordítás.

20n Az 1976-os második, kibővített változat poszthumusz megjelenésére az irodalomjegyzékben az 1978-as

évszámmal hivatkozom.







21n Lásd Lakatos 1978, 35-41.

22n Fehér 1986, 50. A Fehér Mártától idézett részek nem a kérdésben elfoglalt álláspontját jelenítik meg, hanem

az általa adott összefoglalóknak tekintendők!

23n Fehér 1986, 50.

24n Fehér 2000, 98.

25n Fehér 2000, 98.

26n Sherry 1997

27n Bolyai 1830, X.

28n Lásd például az idézet oldalon a „Jegyzés” alatt Bolyai 1830, X.

29n Bolyai 1830.

30n Bolyai, 1897-1904, 2.

31n Bolyai 1897-1904:2, 407.

32n Kiss 1999, 168-9.

33n Ez az antik analízisszintézis kettős - egymást kiegészítő - módszeréhez való hasonlatosságot mutatja,

amelynek részleteibe most hely hiányában nem mehetünk bele.

34n Bolyai János élete és műve 1953, 397.

35n Kiss 1999, 181.

36n Kiss Elemér datálása szerint 1855. július 11-e után íródott a levél. Kiss 1999, 192.

37n Stäckel 1914, 73.

38n Idézi Stäckel 1914, 74.

39n Uő., uo.

40n Stäckel 1914, 238. 1851-ből származó részlet, amely Bolyai János Tér tudománya című művének egyik

bevezetéséhez készített tervezetéből maradt fenn.

41n Euklidész 1983, 47., 5. Posztulátum.

42n Stäckel 1914, 81.

43n Ez az eset történetírásilag nem jelenik meg ilyen tisztán Stäckelnél, ugyanis az indirekt módszer preferálása

és a falszifikációs mozzanat elhanyagolása következtében nem tulajdonít jelentőséget az esetnek. Ily módon a

különböző helyekre szétszórt történeti adatai és megjegyzései alapján kellett kinyomozni és összeállítani.

44n Stäckel 1914, 81.

45n Stäckel 1914, 221-3., 229-33.

46n Lásd Bolyai Nasreddinel, Claviussal és bizonyításaikkal valamint a történet áttekintésével kapcsolatos

megjegyzéseit: Stäckel 1914, 221-3., 229-33.

47n Stäckel 1914, 77-9.

48n Szász Károly 1818-tól (Bolyai János akadémiára történt felvételétől) 1820 végéig vagy 1821 elejéig volt

Bolyai társa.







49n Vö. Stäckel 1914, 78., 237-8. és 276.

50n Stäckel 1900, 247. és Stäckel 1914, 78.

51n Stäckel 1914, 81.

52n Lásd Stäckel 1914, 46-9. és Stäckel 1914:2, 100-13.

53n Bolyai - Bolyai 1975, 179.

14. Irodalom

Bolyai F. 1830. Az arithmetica eleje. (az elő-szóban írt módón) B.B.F. Mathesist és Physicát tanító P. által.

M.Vásárhelyt, Nyomtattatott a' Reform. Kollégyom betűivel Felső Visti Kali Jó'sef által.

Bolyai, Wolfgang de Bolya 1897-1904. Tentamen. Juventutem studiosam in elementa matheseos purae,

elementaris ac sublimioris, methodo intuitivo evidentiaque huic propria, introducendi. I-III. kötet. Editio II.

Budapestini.

Bolyai J. - Bolyai F. 1975. Bolyai-levelek. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította

Benkő Samu. Bukarest, Kriterion.

Bonola, R. 1955. Non-euclidean geometry. A Critical and Historical Study of its Developments. New York,

Dover Publications.

Fauvel, J. - Gray, J. (eds) 1987. The History of Mathematics: A Reader. London - Milton Keynes, Macmillan

Press Ltd. - The Open University

Fehér M. 1986. A tudásszociológia mint tudományelmélet. Janus, vol. 1/3.

nn -n2000. Az Előszó Paradoxona. In Fehér M. - Lendvai L. F. (szerk.): Hársing László 70 éves. (Publicationes

Universitatis Miskolciensis, Sectio Philosophica, Tomus VI.- Fasciculus specialis.) Miskolc

Heath, T. L. 1956. The Thirteen Books of Euclid's Elements. New York, Dover Publications.

Keresztesi M. 1935. A magyar matematikai műnyelv története. (Közlemények a Debreceni Tudományegyetem

Matematikai Szemináriumából.) Debrecen

Kiss E. 1999. Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából. Budapest, Akadémiai - TYPOTEX.

Lakatos I. 1967. A Renaissance of Empiricism in The Philosophy of Mathematics? In Lakatos, I. (ed.):

Problems in the Philosophy of Matematics. (Proceedings of the International Colloquium in the Phil. Sci.,

London, 1965., vol. I.) Amsterdam, North-Holland Publishing, 199-202. p.

nn -n1978. A Renaissance of Empricism in the Recent Philosophy of Mathematics? In Worrall, J. - Currie, G.

(eds.): Mathehametics, Science and Epistemology: Philosophical Papers. Vol. 2. Cambridge, Cambridge

University Press, 24-42. p.

nn -n1998. Bizonyítások és cáfolatok. A matematikai felfedezés logikája. Budapest, TYPOTEX Kft.

Laki J. 1998a. Empirikus adatok, metodológia, gondolkodás és nyelv a XX. századi tudományfilozófiában. In

Laki 1998b.

Laki J. (szerk.) 1998b. Tudományfilozófia. Budapest, Osiris - Láthatatlan Kollégium.

Margitay T. 1996. Racionalitás és objektivitás. Replika, vol. 23-24.

Platón. 2001. Theaitétosz. Platón összes művei kommentárokkal. Budapest, Atlantisz.

Polányi M. 1994. Személyes tudás. Budapest, Atlantisz.







Pólya Gy. 1977 [1957]. A gondolkodás iskolája. A matematikai új módszerei új megvilágításban. Budapest,

Gondolat Kiadó.

Reichenbach, H. 1998 A jelentés. In: Laki 1998b.

Rickart, Ch. 1998. Strukturalizmus és matematikai gondolkodás. In Sternberg - Ben-Zeev 1998.

Sherry, D. 1997. On Mathematical Error. Studies in History and Philosophy of Science, vol. 28, 393-416. p.

Stäckel P. 1900. A nem euklidikus geometria története Bolyai János hátrahagyott irataiban. Mathematikai és

Természettudományi Értesítő, vol. 8, 241-256. p.

nn -n1914. Bolyai Farkas és Bolyai János geometriai vizsgálatai. I-II.kötet. Budapest, Magyar Tudományos

Akadémia.

Sternberg, R. J. - Been-Zev, T. (szerk.) 1998. A matematikai gondolkodás természete. Budapest, Vince Kiadó.

Tóth I. 1953. A Bolyai-geometria filozófiai vonatkozásai. In Bolyai János élete és műve, Bukarest, Állami

Tudományos Könyvkiadó, 257-340. p.

nn -n1965. A nem-euklidészi geometria előtörténetéből. Matematikai Lapok, vol. 20/3-4,

nn -n1967. Egy Saccheri-féle kontra-euklieszi rendszer nyomai Aristoteles műveiben (A párhuzamosok

Euklides-féle posztulátumának történelmi előzményei). MTA Matematikai és Fizikai Tudományok Osztályának

(III. Osztály) közleményei, vol. 17.

nn -n2000. Isten és geometria. Budapest, Osiris Kiadó.


16. fejezet - Zemplén Gábor: Megroppant szivárvány?

Roppant szivárvány volt egyszer az égen:

szövetét tudjuk - számontartja régen

a mindennapi dolgok lajstroma -.

Angyal-szárnyat lenyír a filozófia,

rejtélyt szabályba tör, s szellemlakott

eget kifoszt és kincses gnómlakot…

—Keats: Lamia

1. I.

Samuel Taylor Coleridge, költő, filozófus és tudatmódosító szerek élvezője 1817. július 17-én többek között ezt

írta Ludwig Tiecknek: „Izgatottan várom a matematikusok ellenvetéseit Goethe Farbenlehre-jével

kapcsolatban… Be kell vallanom, hogy Newton álláspontja, egyrészt miszerint a fénysugár fizikai, szinodiális

egység, másrészt, hogy hét körülhatárolt létező koegzisztál (mily copula által?) ebben a komplex, de felbontható

sugárban, harmadrészt, hogy a prizma pusztán mechanikus szétválasztója ennek a sugárnak, s végül, hogy a

fény, mint mindennek eredménye = konfúzió; mindig és már évekkel azelőtt, hogy Göthéről hallottam volna

monstruózus fikciónak tűnt.1 [191]

A festő Benjamin Haydon ugyanezen év december 28-án egy felejthetetlen vacsora emlékeit jegyezte fel

naplójában, az angol romantika zászlóbontó kötete, a Lyrical Ballads másik szerzőjének főszereplésével. Míg

Wordsworth ékesszólóan beszélt Homéroszról, Shakespeare-ről, Miltonról és Vergiliusról, „Lamb jókedve a

tetőfokára hágott, elképesztően humoros volt, és viccei Wordsworth komolysággal intonált orációja alatt

hasonlított a bolond szarkazmusára és szóvicceire Lear szenvedélyes megszólalásai közepette” Az ilyenfajta

jókedv nem ismer határokat és Lamb „megvádolt, amiért Newtont képemre vettem [Christ's Entry into

Jerusalem], »egy olyan fickóét - mondta -, aki nem hitt semmiben ami nem volt olyan egyértelmű, mint a

háromszög három oldala«. Ekkor ő és Keats egyetértettek abban, hogy minden költőit elpusztított a

szivárványban, amikor azt a prizmaszínekre redukálta. Nem lehetett ellenállni és mind ürítettük poharunkat

»Newton egészségére és a matematika konfúziójára«.”2 [191]

A nagy pompával eltemetett nemzeti hős ázsiója, akinek halálára sírfeliratok tucatjait írták a szorgos angol

költők, hogyan süllyedhetett ennyit egy évszázad alatt? Hogy válhatott a newtoni rendszer, minden rendszerek

példaképe (J. T. Desagulier's 1728-as versének címe: Newtonian System of the World, the Best Model of

Government) nevetség tárgyává? A felvilágosodás és a nyugati társadalmi optimizmus elleni lázadást legtöbben

a romantikus szemlélet előretörésével hozzák kapcsolatba és összekapcsolják a felvilágosodás gyermekének

tartott tudomány elvetésével. Így tesz Gerald Holton is,3 [191] a felvilágosodás eszméinek felkarolása mellett

elutasítva a romantikus szemléletet és a romantikus tudományt. Röviden vázolni fogom Holton nézetét (II. rész),

majd annak jogosságát megvizsgálandó, egy tipikusan felvilágosodás kori és egy romantikus munkát elemzek,

amelyek ugyanazzal a jelenséggel foglalkoznak: a prizmatikus színekkel (III.-IV. rész). Newton és Goethe

munkájának elemzése után általánosabb következtetéseket vonok le (V. rész).

2. II.

Gerald Holton a romantikánál találja meg a mai posztmodern, tudástagadó „fertő” előzményeit. A tudás, a

modern tudomány, a nyugati gondolkodás központi tradíciója elleni lázadás4 [191] a romantikus szemlélet újra és

újra feltűnésének köszönhető. A lázadókat az idealizált, a modern tudomány által megsemmisített aranykor

iránti vágy és a jövő spiritualizálásának reménye hajtja.5 [191]n

Holton narratívja a fejlődés és a tudomány eszményének folyamatos megakadásáról számol be. A megismerés

által dominált korokat az abszurditás időszakai váltják fel (the age of preposterism Susan Haack kifejezésével),

és „ha nem megfelelően kezelik, vagy túlzásait csak ímmel-ámmal ellenzik, úgy ez a sokszínű mozgalom,

megújuló formákban uralomra tör, újra és újra”.6 [192] A posztmodern előzményeit keresve a kór egy jóindulatú

(szó szerint benignus) és egy ördögien destruktív változatát vizsgálja. Az első a kanti emlőkön nevelkedett

romantika, sok tudós számára ma is botránykő, az igazi tudományos megismerés és a kanti filozófia mélységes

ZG_1

ZG_2

ZG_3

ZG_4

ZG_5

ZG_6

Zemplén Gábor: Megroppant

szivárvány?


félreértéséből származó tévtan, amely „fojtogató szorításban tartotta az európai képzeletet évtizedeken

keresztül”,7 [192] míg Faraday, Maxwell, Helmholtz és Hertz newtoniánus tudománya a század második felében

kiszabadította azt. Ám Spenglerrel és később a nemzetiszocializmussal visszatért a romantikus lázadás. A

népiség fogalmának eltorzításával, a romantika előtérbe állításával (Goebbels doktori disszertációjának címe:

„Wilhelm von Schütz: Adalékok a Romantikus Dráma iskolájának történetéhez”), az objektivitás, az igazság és

az önmagáért való tudás elutasításával („A tudomány szociális jelenség” - mondta Hitler egy beszélgetésben

Hermann Rauschingnak, megkülönböztetve nordikus, nemzetiszocialista és zsidó tudományt) a náci párt sok,

ma ismét divatos jelszót használt destruktív céljai eléréséhez.8 [192]

Övön aluli az ütés Holtontól: romantika, nemzetiszocializmus és posztmodern. Nem egymás kiváltói („nincs

szigorú kauzális kapcsolat közöttük”9 [192]), de ugyanannak az érzületnek a kifejeződései (így talán még

rosszabb). A romantikus lázadás legkülönbözőbb formáit Holton élesen elutasítja. Ezt azzal indokolja, hogy a

szemlélet néhány egyetemi tanszék és a média elcsábításán kívül („szubvertálás”) háttérbe szorítja a diákok

tanulmányait, és ami a legfontosabb, a nép újabb ópiuma „halálos fegyverré válik a politikai vezetők kezében”,

mint Liszenkó, Mao vagy a nemzetiszocializmus esetében.10 [192]

Nem fogom Holton nézeteit részletekbe menően elemezni és kritizálni. Azonban hasznos kiindulópontot jelent

ez a szemlélet egy, a romantika tudományával foglalkozó cikk számára. Ma már nem lehet figyelmen kívül

hagyni a romantikus tudomány jelentőségét, és Holton is lelkiismeretesen felmondja a pensumot. Johann

Wilhelm Ritter egy évre az infravörös sugarak felfedezése után megtalálja (a polaritás érvényességére építve) az

ultraibolya sugarakat. Hans Christian Oersted ugyanilyen alapon posztulálta a mágnesesség és elektromosság

fundamentális egységét, majd évtizednyi késéssel kísérletileg is demonstrálta azt. A példákat tovább

sorolhatnánk. De mindezek az eredmények Holton számára nem legitimálják a newtonitól eltérő metodológiát,

mindössze szerencsés véletlenek, „a sors iróniája, ahogy belebotlott” Oersted az elektromágnesességbe „egyéni

Kant-interpretációja nyomán”.11 [192] A romantika tehát a tudomány szempontjából nem tudott értékes

normaalkotó tevékenységet folytatni, fő célja a reakció a világ varázstalanítása (a la Weber) ellen. A

tudományos haladást kultúrsokként és episztemikus traumaként megélő szemlélet12 [192] tehát semmiképpen sem

egyenértékű a tudományos haladással, az emberiség problémáit megoldhatónak és megoldandónak tartó

tradícióval.

Ennek a képnek itt csak két alkotóelemét vizsgálom egy esettanulmány kapcsán. Egyrészről amellett fogok

érvelni, hogy a romantika „lázadása”, nem volt teljesen irracionális, ahogyan arra a spicces költők cikk elején

idézett tósztjából következtethetnénk. Másrészről megmutatom, hogy a romantikus tudomány metodológiája

közelebbről vizsgálva sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyit általában szentelnek neki, és ez a jó

értelemben vett pluralizmus komoly történeti érv lehet a „korlátozott relativizmus” mellett.

Ha a felvilágosodás és a romantika szemléletbeli különbségét vizsgáljuk, célravezető olyan területet választani,

ahol mindkét korban - de más prioritások, előzetes elképzelések alapján - folytak vizsgálatok. A prizmatikus

színek vizsgálata ideális területnek tűnik, Marcus Marci, Descartes, Newton, Boyle és mások a tizenhetedik

században, Wollaston, Goethe, Frauenhofer a tizennyolcadik század végén vagy utána kísérleteztek a korábban

csak „bolondok mennyországának” tartott (Fools'Paradise) játékszerrel. Itt csak a hatalmas irodalmú Goethe-

Newton polémia egy kis részletével foglalkozom, a metodológiai különbségekre koncentrálva. Mindkét

szerzőnél a korai írásaikat elemzem, legelső, e témában publikált munkáikat.

3. III.

Newton levele 1672-ben a Királyi Társasághoz Henry Oldenburgon keresztül forradalmi volt több szempontból

is.13 [192] Az ismeretlen Cambridge-i tudós ezzel az írásával lépett ki a nyilvánosság elé. Newtontagadta a

korban majdnem mindenki által elfogadott modifikácionista színfelfogás létjogosultságát. A levél olyan

formában íródott, amely a baconiánus szellemű társaság induktivista filozófiájának megfelelő volt, az ennek

ellenére kirobbanó és évekig elhúzódó vita hevessége Newtont igencsak meglepte. Levele bravúros módon

létesített kapcsolatot egy jól mérhető fizikai jelenség (a fény „különböző törékenysége') és a prizmatikus színek

között - így egy másodlagos minőséget hozzá tudott rendelni egy elsődleges minőséghez. Ez a különbségtétel,

bár leginkább Locke nevéhez szokták kapcsolni,14 [192] alapvetően minden atomista filozófia jellemzője, a

modern európai gondolkodásban Galilei, Gassendi vagy Boyle is már szembekerült vele.

A levél két eltérő szerkezetű részből áll, az első csak a színspektrum alakjával foglalkozik, a második a

spektrum színeivel. A véletlen megfigyelésként beállított prizmakísérlet során a sötét szoba ablaktáblájába

vágott apró nyíláson keresztül bejutó fény megtörik egy szabályos háromszög alapú prizmán és a szemközti

falon hosszúkás fényfoltot hoz létre. A szélesség és hosszúság aránya Newton szerint közel 1:5. A színfolt

ZG_7

ZG_8

ZG_9

ZG_10

ZG_11

ZG_12

ZG_13

ZG_14


szivárvány?


leírása idealizált, a valóságban nem két félkörrel lezárt, párhuzamos élekből álló foltot látunk, de Newton a

fényintenzitások különbségét és a penumbrát elhanyagolja.15 [192]

A korban elfogadott nézet szerint a színeket és így a színspektrumot is a fény és a sötétség, illetve a fény és a

tárgyak kölcsönhatása hozza létre;16 [192] ennek a modifikácionista elképzelésnek a legtriviálisabb változataival

azonban Newton nem tudja a furcsa jelenséget magyarázni. A hosszúkás kép nem származhat az üveg

egyenetlenségéből, hisz egy második prizma segítségével a színspektrum ismét fehér folttá alakítható. A Nap

különböző részeiről érkező fénysugarak beesési szögeinek különbsége szintén nem idézheti elő a színspektrum

ekkora mértékű megnyúlását Newton számítása szerint. Descartes közismert elméletéből (amelyet Newton is

ismert) az következne, hogy az apró korpuszkulák a határfelületeken megpördülnek - ezek forgása okozza színü-

ket -, a fénysugár azonban nem görbe pályán halad, ahogy a teniszlabdamodell alapján várnánk. A

legkézenfekvőbb modifikácionista elképzelések tehát könnyűnek találtattak.

Newton itt hirtelen módszert vált: az eddigi esetleges megfigyelések helyett egy döntő kísérletet javasol,

amellyel végképp elvethető a modifikácionizmus. A híres experimentum crucis itt még ereje teljében - pár évvel

születése után, amikor Hooke 1665-ös Micrographiájában összekutyulja a baconi instantiae crucis és

experimenta lucifera fogalmakat, hogy Descartes egyik hipotézisét megcáfolja.17 [192]Newton számára a döntő

kísérlet nem pusztán a modifikácionizmus falszifikációját szolgálja: a rivális elméletcsoport cáfolatával

demonstrálva látja saját elképzelését.18 [192] Később - legalábbis nyilvánosan - máshogyan védi álláspontját, de a

levél megjelenését követő vita éveiben kitart a verifikácionista elképzelése mellett.19 [192]n

A kísérlet meggyőzi Newtont, hogy „a fény olyan sugarakból áll, melyek különbözőképpen törnek meg”,20 [192]

vagyis a látszólag homogén fehér fény „különböző mértékben megtörő sugarak heterogén keveréke”.21 [192] Az

érvelés mai szemmel magától értetődőnek tűnik, de a kortársak korántsem gondolták így: Newton az első

prizma utáni színspektrumot analizálja tovább a második prizmával, majd következtet az első prizma előtti fény

összetettségére. Milyen alapon? Hooke és mások is természetesnek vették, hogy Newton modellje

korpuszkuláris - és ha különböző méretű részecskék létét feltételezzük, akkorn megalapozottnak tűnik a

következtetés. Newton azonban kitartott amellett, hogy bármilyen fénymodellre igazak állításai. Sabra

történetietlen, de találó példája szerint ha úgy tekintünk az első prizmára, mint ami a fény Fourier-

transzformációját végzi, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a második prizma ezen, a már hullámokra bontott

fényen további módosításokat nem hajt végre, az első prizma előtt azonban még nem léteztek ezek a

hullámok.22 [192] Hooke hullámmodellje és a tizenkilencedik századi hullámmodell támogatói (M. Gouy) ehhez

hasonló módon érveltek, de Newton számára a heterogenitás megkérdőjelezhetetlen volt.

Newton felhagyott optikai üvegcsiszolói tevékenységével, amibe azért kezdett bele, hogy a Descartes által leírt

(Dioklész által már az ókorban is ismert) aberrációt kiküszöbölje. Ha állítása igaz, akkor a gömbi lencsék

alakjából adódó fényszóródás kiküszöbölése esetén sem lehet tökéletes refraktor-távcsöveket készíteni,23 [192] a

gömbi (szférikus) aberráción kívül ún. kromatikus aberráció is fellép (még ha ezt Newton túl is becsülte).

Egyedülálló precizitással Newton fémtükröket kezdett csiszolni, és kifejlesztette a tükrös távcsöveket. Alig

arasznyi távcsöve felhívta az akkoriban főleg lelkes dilettánsokból álló Királyi Társaság figyelmét, és az itt

elemzett levél is a Társaságnak küldött távcsőt kísérő „melléklet”.

A távcső egyes jellemzőinek megemlítése, majd egy szintén elkészíthető tükrös mikroszkóp leírása után Newton

a levél második felében rátér a színek tárgyalására. Az eddig induktívnak tűnő levél hirtelen fordulatot vált:

„úgy járok majd el, hogy először az elméletet fejtem ki, azután annak alátámasztására megismertetem Önt egy-

két olyan kísérlettel, amelyet az említetteken kívül elvégeztem”.24 [192] A levél első felének egyetlen, döntő

kísérlete után itt csak illusztrációk a kísérletek a tételek formájában levezetett tan jobb érthetősége kedvéért. A

tizenhárom tétel a döntő kísérlet során szerzett, Newton számára episztemikus értékű premisszán nyugszik: a

fehér fény összetett, különböző fizikai tulajdonságú sugarak heterogén keveréke. Az első tétellel cáfolja a

modifikácionizmust: „A színek tehát… nem a fénynek a természeti testeken elszenvedett töréséből vagy

visszaverődéséből származó módosulatai, hanem a fénynek eredendő és elválaszthatatlan tulajdonságai…”,25

[192] a másodikkal pedig egyértelmű hozzárendelést létesít a fénytörés és a látott színek között: „A fénytörés egy

bizonyos mértékéhez mindig ugyanaz a szín tartozik és ugyanazon színhez mindig egyazon mértékű törés…” A

harmadik tétel szerint: „Valamely fénysugár esetében a hozzá tartozó színfajtát és a törés mértékét nem lehet

megváltoztatni sem újabb törés, sem a testekről való visszaverődés révén, sem semmi más eddig megfigyelt

módon…” A színek természetesen keverhetőek: kék és sárga együtt zöldet ad, de ez nem változtatja meg a

kevert színek alkotóelemeit. A kék és sárga por összekeverésekor megjelenő zöld szín mikroszkóppal szemlélve

színes szemcsék heterogén keveréke, vagyis összetett szín. A jellemzően korpuszkuláris példából következik az

ötödik tétel: „…tehát kétféle szín létezik: Az egyik eredeti és egyszerű, a másik viszont összetett. Az eredeti,

vagyis elsődleges színek: a vörös, a sárga, a zöld, a kék, és a bíborlila, valamint a narancssárga és az indigókék

és a közbülső színek végtelen sorozata.”26 [192] Az elsődleges színekkel azonos fajtájú színek keveréssel is

ZG_15

ZG_16

ZG_17

ZG_18

ZG_19

ZG_20

ZG_21

ZG_22

ZG_23

ZG_24

ZG_26


szivárvány?


előállíthatóak (6. tétel), az egyetlen mindig összetett szín a fehér (7. tétel). A keverékekben túlsúlyban lévő

színek az egész keverék színét meghatározzák (8. tétel). A prizma (9. tétel) és a szivárvány vízcseppjei (10.

tétel) eltérő mértékben törik meg a különböző fajtájú sugarakat, és így ezek a retina különböző pontjai felé

haladnak és más-más szín érzetét keltik. Az átlátszó színes tárgyak más-más sugarakat nyelnek el (11-12. tétel),

a természetes testek pedig „eltérő módon és mértékben verik vissza az egyik fajta fényt, mint a másikat”.27 [192]

Mivel pedig „a testek nem képesek megváltoztatni vagy módosítani a rájuk eső különböző fajta sugarak színét,

hanem mindig olyan színt öltenek, amilyennel megvilágítjuk őket… nem képezheti vita tárgyát többé, hogy

vannak-e színek a sötétben is, s hogy vajon a színek a látható dolgok kvalitásai-e, de talán még az sem, hogy

vajon testi létező-e a fény. Ugyanis a színek nem mások, mint a fény kvalitásai, …hogyan tarthatnánk tehát

magukat a sugarakat is kvalitásoknak, hacsak nem engedjük, hogy egyik kvalitás a másik hordozója legyen;

következésképpen tehát a fényt szubsztanciának kell tekintenünk.”28 [192] Az ezt követő kísérlet leírását Newton

udvarias, kritikára felhívó búcsúmondatai követik.

Sokáig a történészek a kor értetlenségének és Newton zsenijének jelét látták a bravúrosan megírt, kétezer éves

dogmát porrá zúzó levél nyomán kialakult vitában. Ma sokkal inkább Newtonviselkedése tűnik furcsának,

amikor matematikai intuíciójának beláttatására elégnek hitte a felsorolt pár kísérletet, holott a

modifikácionizmus a korban teljesen elfogadott volt.29 [192]

A vita részleteinek elemzése helyett elég érdekességként annyit megjegyezni, hogy míg a korai kritikák

ismeretelméleti és módszertani jellegűek voltak, addig a vita ismételt fellángolásakor a tizennyolcadik század

elején a kritikák szinte teljesen a kísérletek reprodukálásához kapcsolódtak. Miután Jean Théophile Desaguliers,

a Királyi Társaság Newton által kinevezett ifjú kurátora (több-kevesebb sikerrel) reprodukálta a kísérleteket és

újakat is bemutatott, a newtoni tan hosszú időre a Newton által remélt episztemikus értékre emelkedett.

A tizenkilencedik század eleje a newtoni korpuszkuláris fényelmélet végét jelentette. Bár Newton optikai

elmélete nem volt annyira elfogadott, mint egyes korai leírások vagy Goethe saját optikatörténete sejtetik,30 [193]

az új hullámelmélet mégis a newtoni metodológia örökösének tekinthető - Thomas Young például kifejezetten

newtoniánus alapokra építette hullámelméletét. A newtoni korpuszkuláris elméletet felváltó hullámelmélet

megerősödésén kívül azonban ez a kor tanúja volt a newtonianizmust érő első komoly támadásnak is. E

Newton-ellenesség igen jeles képviselője Goethe. Komoly irodalmi és udvari befolyása, élete vége felé pedig a

német nyelvterületen túlnyúló kapcsolatrendszere megkönnyítette munkájának elterjedését, és a „romantikus

lázadók” egyik vezéralakjává tette.

4. IV.

Goethe hosszú élete során több mint negyven évig küzdött Newton elmélete ellen. Első optikával és színekkel

foglalkozó tanulmánya, az Adalékok az Optikához („Beyträge zur Optik”) két füzete 1791-92-ben jelent meg. A

rövid írások koránt sem váltották ki a Goethe által várt érdeklődést, szemben a majd húsz évvel később

megjelenő Színtannal (1810). Ez utóbbi egyaránt kapott nagyon negatív és nagyon pozitív kritikákat (a Berlini

Egyetemen évekig oktatták Goethe Színtanát). A köztudatban élő egyoldalúan negatív fogadtatás nagyrészt a

későbbi, átpolitizált recepciótörténet és a tizenkilencedik századi pozitivizmus keltette mítosz, amelyet mindkét

oldal partizánjai (a Goethét szélsőségesen támadók, illetve védők) egyaránt támogatták, természetesen más-más

céllal. A kortársak igen változóan ítélték meg a művet, ahogyan az a korabeli recenziókból is kitűnik.31 [193]

A kilencvenes évek elején kiadott kis füzetecskék Goethe természettudományosan igen aktív szakaszára estek.

Pár évvel korábban fedezte fel az os intermaxillare meglétét az emberi koponyákon és írta meg a növények

metamorfózisáról szóló rövid traktátusát. A szigorúan paragrafusokra osztott, már-már túlzó precizitású

Adalékok az Optikához kizárólag prizmatikus jelenségekkel foglalkozik. Mivel ez a mű kevésbé ismert, és

magyar fordítása nem hozzáférhető, bővebben ismertetem.32 [193] A bevezető paragrafusok után Goethe nem

triviális légköri megfigyeléseket sorol fel:

§ 6.

„Az ég kékjét látván a levegőt kéknek ítéljük, és feltételezzük, hogy az csak akkor válik

láthatóvá, ha nagyobb levegőmennyiség van előttünk. A hegyek kék színét is ezen a módon

magyarázzuk, bár nagyobb figyelemmel könnyen észrevehetjük, hogy ez a magyarázat nem

kielégítő, mert ha igaz volna, akkor a legmesszebb lévő hegyeknek kellene a legmélyebb

kéknek látszaniuk, hiszen köztük és miköztünk terül el a legnagyobb levegőmennyiség.

Azonban ennek éppen az ellenkezőjét figyelhetjük meg. A hegyek csak bizonyos távolságból

ZG_27

ZG_28

ZG_29

ZG_30

ZG_31

ZG_32


szivárvány?


látszanak szép mélykéknek, a távolabbiak mind világosabbnak tűnnek, míg végül a fehérbe

vesznek.”

A szabad és izgalmas jelenségekkel szemben azonban hamar megjelenik az azokat türannizáló elmélet. Az

utalás Newtonra teljesen egyértelmű:

§ 10.

„Mindenki számára ismert, hogy egy nagyon elmés ember több mint egy évszázaddal ezelőtt

foglalkozott ezzel a témakörrel, jó néhány tapasztalatot szerzett, majd felállított e tudomány

mezején egy tant, akár egy erődítményt, és egy befolyásos iskolán keresztül arra kényszerítette

az utána jövőket, hogy csatlakozzanak e szemlélethez, ha nem akarják magukat annak a

veszélynek kitenni, hogy teljesen ellehetetlenüljön helyzetük.”

§ 11.

„Időközben nem hiányoztak e tan ellenzői sem, itt-ott fel-bukkant időről-időre egy-egy, de

legtöbbjük, akárha a frigy-ládát érintette volna meg vakmerően, eltűnt az élők sorából.”

A kísérletek nem mindig egyszerűek, a számos nehézség ellenére Goethe mégis fontosnak tartja újbóli

elvégzésüket:

§ 14.

„Ezek a nehézségek csaknem bátortalanná tettek volna, ha nem gondoltam volna át, hogy az

egész természettudomány alapjául tiszta megfigyelések kell szolgáljanak, hogy ezeknek egész

sorát lehet tenni bármiféle továbbiakra való tekintet nélkül, hogy egy elmélet csak akkor

értékes, ha az alapjául szolgáló összes tapasztalatot felöleli és annak gyakorlati alkalmazása

segítséget jelent, és legvégül, hogy a számítás maga, ha - mint az oly gyakran történik - nem

fölösleges fáradozás szeretne maradni, biztos adatokra kell támaszkodjon. Ezzel a

meggyőződéssel határoztam el, hogy a fény és a színek tanának fizikai részét minden másra

való tekintet nélkül vizsgálom meg, és egy időre úgy teszek, mintha abban még sok

mindenkétséges, sok mindenfelfedezésre váró volna.”

A prizmaszínek vizsgálatának legtermészetesebb módja nem a newtoni experientum crucis, hanem az egyszerű

átnézés a prizmán - maga Newton is így kezdte vizsgálni a prizmatikus jelenségeket.33 [193] Amit látunk,

természetesen a prizma és a környezetünk (valamint látórendszerünk) együttes függvénye. A tárgyakat máshol

látjuk a prizmán keresztül, elmosódott körvonalakkal és sokszor többszínűen, bár meglepő, hogy a legtöbb tárgy

felismerhető alakú és színű marad. Homogén felületek, mint a kék ég, egy fehér fal megőrzik színüket, csak a

határaik mentén (felhők, foltok a falon, stb.) látunk színeket.34 [193]

§ 41.

„Vegyük szemügyre a tiszta, kék eget a prizmán keresztül. Ugyanazt a kéket látjuk és a színek

legcsekélyebb játékát sem tapasztaljuk. Ugyanígy tiszta egyszínű vagy fekete illetve fehér

felületeket szemügyre véve, amennyiben a prizma tiszta, alig látjuk egy kicsit sötétebben

azokat, mint szabad szemmel; mindenesetre hasonló módon semmilyen elszíneződést sem

fogunk észrevenni rajtuk.”

§ 42.

„Amint a tiszta kék égen a legkisebb felhőcske is mutatkozik, egyúttal színeket is

megpillantunk. Egy csillag az éjszakai égbolton tarka lángként, színes felületen minden

észrevehető folt nyomban tarka színekben fog mutatkozni a prizmán keresztül. Éppen emiatt a

következő kísérleteket nagy körültekintéssel kell elvégezni, mert egy fekete vagy fehér, vagy

akár bármely színes felület ritkán olyan tiszta, hogy például a fehér papíron ne volna található

egy csomócska vagy egy rostszál, egy sima falon egy kidudorodás, amely a fény és árnyék

csekély megváltozásával jár, ami által rögtön színek válnak láthatóvá.”

Goethe ezekből az igen egyszerű jelenségekből kiindulva fokozatosan vezeti az olvasót egyre absztraktabb

megfigyelések felé. A tárgyak vizsgálata után rátér a füzetekkel együtt kiadott kis kártyák vizsgálatára. Az első

kártyák girbegurba vonalakat tartalmaznak, hasonlóan a természetben látott bonyolult formákhoz. A kártyák

ZG_33

ZG_34


szivárvány?


egyre egyszerűbbek, és ezek vizsgálatával Goethe a legelemibbnek tekintett jelenség felé vezeti az olvasót: a

fehér és fekete felületek találkozásakor fellépő prizmatikus színjelenségekhez. Nem fogom részletesen elemezni

a kísérleteket, bár így nem Goethe eredeti szándékának megfelelően járok el, hiszen külön hangsúlyt helyezett a

kísérletek fokozatosságára, illetve arra, hogy az olvasó maga is elvégezze azokat.

Az első következtetés newtoni magyarázathoz szokott fülünknek furcsán cseng:

§ 53.

„A prizma az azon keresztül néző ember szemének minden színes és színtelen felületet abban

az állapotban mutat, ahogyan azokat szabad szemmel látja, minden további változás nélkül,

csupán egy kissé sötétebben az üveg vastagsága és homályossága miatt, ami azonban már egy

közönséges üvegtáblánál is így van.”

§ 54.

„A prizma csak ott mutat színeket, ahol fény és árnyék vízszintesen találkozik. Ezért mutat

általában minden vízszintes határfelület színeket, hiszen alig lehet határvonalat elképzelni,

amelynél a színek vagy a fény és az árnyék különbözősége a tárgyak között ne léteznék.”

Mivel a színek csak a sötétebb-világosabb, illetve a világosabb-sötétebb határfelületeken jelennek meg, a

prizmán keresztül nem a szivárvány színeit látjuk legtöbbször, hanem csak színes határsávokat (farbigen

Ränder). A következő paragrafus számos korábbi kísérletet foglal össze. Jól látható, hogy a prizmatikus

színjelenségek magyarázatához Goethe felhasználja a polaritás és a felerősödés (Steigerung) fogalmait. Ezek a

fogalmak nem csak optikai műveiben jelennek meg, hanem morfológiai írásaiban is, így romantikus

természetszemléletének alapjainak tekinthetőek. Szemben Newton leírásával a színek itt nem állandóak,

arányaik és erősségeik változnak. Goethe a kísérlethez lefelé fordított prizmát és fekete alapon fehér sávot,

illetve fehér alapon fekete sávot használ. A szem elé tartott prizmán keresztül különböző távolságokból vizsgálja

a kártyákat.

§ 59.

„Az elszíneződött határvonalak törvénye, ahogy azok a prizmán keresztül látszanak, ha a

prizma, miként az minden eddigi kísérletnél kiindulópont volt, törési szögével lefelé néz:

1. séma 2. séma

fehér, fekete alapon fekete, fehér alapon

piros kék

sárga lila

xxx xxx

kék piros

lila sárga

Amennyiben a test, amelyeken a sávok megjelennek elég széles, úgy a xxx-al jelölt térrész

ennek arányosan megfelelő nagyságú, ha azonban a test keskeny, vagy a színhatás a nagyobb

távolság miatt kiterjed, akkor a xxx-al jelzett helyen az első esetben zöld, a második esetben

barackvirágszín keletkezik; a séma ez esetben így néz ki:

1. séma 2. séma

fehér, fekete alapon fekete, fehér alapon

piros kék

sárga lila

zöld barackvirágszín

kék piros

lila sárga


szivárvány?


Nos, mindkét esetben meg lehet figyelni, hogy a keverékszínek, a zöld és a barackszín erős kiterjedésükkel

annyira uralkodóvá válnak, hogy a színeket, amelyekből összetevődnek, teljesen kioltják; de ezt majd a

kiterjedésről szóló külön fejezetben tárgyaljuk.”

Az eddigiek alapján úgy tűnik, semmivel sem találkoztunk, ami ellentmondana a newtoni elméletnek. Talán

jobb lett volna, ha a cipész megmarad a kaptafánál és a titkos tanácsos tovább folytatja rímfaragói

tevékenységét. Ezek a megfigyelések azonban arra mindenképpen jók, hogy felhívják a figyelmet olyan

jelenségekre, amelyek, bár magyarázhatók, de nem jósolhatók meg a newtoni elmélet segítségével. Ilyen az a

furcsaság, hogy a határsávok vagy hideg, vagy meleg színekből állnak. A sárga és a piros szín hagyományosan a

fénnyel kapcsolatba hozott színek (lásd az ókortól jelenlévő szoros kapcsolatot a vörös szín és a fény ábrázolása

között35 [193]), míg a kék és lila inkább „sötét” színek. Ezen kívül a sávok nem fokozatosan változó színekből

állnak, hanem jól láthatóan két-két színből, amelyek elég jól elkülöníthetők. A piros és a kék sáv egyforma

vastagnak tűnik, ugyanúgy, mint a lila és sárga sáv. Ez jól látható, ha egy fehér-fekete és egy fekete-fehér

határfelületet egyszerre, egymás mellett vizsgálunk a prizmán keresztül (mint például egy sakktábla négy

mezőjét). Ezek a jelenségek jól illeszkednek Goethe alapelképzeléséhez, és magyarázhatók a romantika oly

divatos „polaritás”-keresésével. A jelenséget Goethe egy kezdeti polaritás dinamikus kifejlődésének látja, így

vizsgálata is erre irányul. Különböző anyagú és törésszögű prizmákkal vizsgálja a kártyákat, és mivel úgy látja,

hogy bizonyos távolság szükséges a köztes színek, a zöld és a barackvirágszín (később Purpur, Magenta)

megjelenéséhez. Goethe a távolságot is fontos változónak tekinti.

A newtoni elmélet értelmében, minél távolabb fogjuk fel a prizmán megtörő fénysugarakat, annál jobb

elkülönülését kellene látnunk a színeknek - egyre több elkülöníthető színre kell bomlania a spektrumnak.

Newtonnál az ablakba vágott nyílás és a szoba mérete szabott határt a prizma felbontásának, de Newton

írásaiból úgy tűnik, minél kisebb a nyílás és minél messzebb az ernyő, annál „tisztább” a jelenség.36 [193]Newton

azonban a távolság hatását a spektrumra vonatkozóan nem vizsgálta, legalábbis ilyen vizsgálatokat nem

publikált. Goethe viszont a dinamikus jelenség keletkezési körülményeit vizsgálva érdekes megfigyelést tett.

§ 61.

„Így például megtekinthetjük a 20. … számú kártyát [fekete alapon fehér sáv] egy… prizmán

keresztül… Körülbelül két láb távolságról vérvörös, papagájzöld és lila látszik, és találunk

olyan pontot, amelynél sem kéket, sem sárgát nem veszünk észre. Ezzel szemben a 21. számú

kártya fehér alapon fekete sávnak tekintendő, és a fenti távolságról kék, barackvirágszín és

sárga mutatkozik; szintén találunk egy pontot, amelynél sem mélyvöröset, sem lilát nem

látunk.”

§ 62.

„[…] Egy hasonló, nagyon feltűnő jelenséget figyelhetünk meg az ablakkereteknél, feltéve, ha

a szabad eget látjuk mögöttük. A kereszt erős keresztléce felülről lefelé kéknek, lilának,

vérvörösnek és sárgának fog látszani, míg a vékony lécek csak kéket, barackvirágszínt és

sárgát adnak.”

A távolság növekedésével a newtoni elmélet alapján várható jelenség ellenkezőjét tapasztaljuk: a jól

elkülöníthető színek száma nem nő hanem csökken. A színek arányainak nagymértékű eltolódását nemcsak a

szubjektív prizmakísérleteknél tapasztaljuk, hanem fellép a newtoni, objektív kísérleteknél is. A magyarázatot

ma a fiziológiai optikán belül találjuk meg,37 [193] de a tizennyolcadik század végén nem lévén ilyen magyarázat,

védhetetlen volt a newtoni elmélet.

Úgy tűnik, mégis legitim Goethe vizsgálódása - egészen más alapokról elindulva, más magyarázóelveket

keresve, új jelenségeket tár fel, amelyek nem magyarázhatók a kor newtoniánus színelméletével, saját

fenomenológiai törvényeivel azonban igen. A korábban már említett polaritáson kívül fontos magyarázóelv az

erősödés (Steigerung), „a szélek színeinek kiterjedése” (§ 66) is, amely a változó színjelenségek dinamizmusáért

felelős.

Fontos észrevenni az alapvető különbséget a magyarázatok szintjén: mivel Goethe nem egy korpuszkuláris vagy

mechanikus keretben gondolkozik, számára nem jelent „magyarázatot” a jelenség visszavezetése kis, hipotetikus

golyók mozgására (ahogy Descartes tette), vagy a fény és az éterrezgések kapcsolatára, valamint ezek hatására a

Sensoriumban (ahogyan azt Newton teszi). Goethe fenomenológiai módszere nem juttat ontológiai prioritást az

elsődleges minőségeknek a másodlagosakkal szemben. A színjelenségek magyarázatát a színek

összefüggéseinek megragadása szolgáltatja - ennél tovább nem szükséges kutakodni. Szintén fontos különbség

ZG_35

ZG_36

ZG_37


szivárvány?


van az „egyszerű jelenség” meghatározásában: Newton számára, hiszen a színek koegzisztálnak „ebben a

komplex, de felbontható sugárban”, a legegyszerűbb jelenség, ha minimális fénymennyiséget tudunk egyéb

zavaró hatások kizárásával analizálni. Goethe számára azonban a színek a világos és sötét határán jelentkeznek,

így a legegyszerűbb ilyen határvonal vizsgálata a helyes kiindulópont.38 [193] Mindkét elmélet kiterjeszthető és

magyarázza a másik elmélet „egyszerű jelenségeit”. Ahogy Goethe ironikusan megjegyzi:

§ 68.

„Még hosszú az út ahhoz a kísérlethez, amelyben egy ablaktábla résén keresztül a szobába eső

fénysugár az ezen a kártyán látható jelenséghez hasonlót mutat...”

A hátralevő kísérletekben számos szürke, majd színes kártyát vizsgál ugyanezzel a módszerrel Goethe, ezeket a

kísérlet azonban nem ismertetem. Összefoglalásként álljon itt még a rövid utószó:

„…E kísérletek egyetlen tapasztalatból vezethetők le, nevezetesen, hogy mindig két

egymással szembenálló határvonalat kell felállítanunk, ha a számos prizmatikus színt

egyszerre akarjuk látni, és hogy e határvonalakat egymáshoz megfelelően közel kell tolnunk,

ha az egymástól elválasztott, egymással szembenálló jelenségeket összekötni és átmeneten

keresztül egymásutániságukban megjeleníteni akarjuk.

Fáradozásaim csak arra irányultak, hogy az egyszerű tapasztalatokat olyan sokrétűen

variáljam, amennyire ez számomra csak lehetséges volt és hasznosnak tűnt. Remélem, hogy

munkámat nem fogják kevesebbre becsülni azért, mert minden általam leírt kísérlet egyetlen

egyre vezethető vissza. A számolás művészetének temérdek művelete is redukálható néhány

egyenletre…

Egy effajta törvényt fel lehet fedezni, világossá tenni és alkalmazni anélkül, hogy az ember

egyetlen elméleti magyarázatot választott, illetve azt választani mert volna.

Ha azzal hízelgek magamnak, hogy egy ilyen alaposan feldolgozott területen, mint amilyen a

színtan, valami hasznosat és célravezetőt vezetek be, ezt csak azért tehetem, mert a sok

kísérletet, amelyeket a színek keletkezésére vonatkozóan oly sok megfigyelő elvégzett, és

amelyek mindenfelé szétszórva lelhetők fel, összegyűjtöttem, és természetes rokonságuk

[Verwandschaft] alapján minden továbbira való tekintet nélkül összerendeztem.”

Ez az idézet Goethe egyéb elkötelezettségeiről is árulkodik: a természet sokszínűsége mögött megbúvó

ősjelenségek kereséséről, az „elméleti” magyarázatok lehetséges kerüléséről, illetve az elődökre, sokszor az

antik hagyományig visszanyúló gyökerekre való hivatkozás.

Míg egy instrumentalista tudomány számára a goethei elmélet igen kevés haszonnal kecsegtet, be kell látnunk,

hogy a prizmatikus színjelenségeket jobban írja le, pontosabb előrejelzéseket ad, hogy milyen módon változnak

a színek, valamint demonstrálja a newtoni elmélet második tételének érvénytelenségét.39 [193] Márpedig a szín és

a törékenység között szigorú megfeleltetést létesítő tétel alapja Newton minden, színekkel kapcsolatos

kijelentésének. Ez a kérdés még saját kísérletei ismertetésekor is kicsit nyugtalanítóan jelenik meg: a spektrum

folyamatosan változó törékenységű sugarai nem folyamatosan változtatják színüket.40 [193] Ez Newton ötödik

tételének megfogalmazásakor is kitűnik. „[…] Az eredeti, vagyis elsődleges színek: a vörös, a sárga, a zöld, a

kék, és a bíborlila, valamint a narancssárga és az indigókék és a közbülső színek végtelen sorozata.” Öt, hiszen a

legtöbben ennyit látunk. Plusz kettő, azaz hét - ez nem csak szép szám, hanem a későbbiekben alapul szolgál

arra, hogy Newton a színeket a zenei oktáv püthagoreánus arányaival analógiába állítsa. Valamint végtelen, mert

bár nem ennyit látunk, az elméletből ez következik. Ez a diszkrepancia a későbbiekben sem oldódik fel - még az

Opticks negyedik, poszthumusz kiadásában is szerepel a hét szín és a zenei analógia.41 [193]Shapiro szerint ez

nagyban hozzájárult egy sajátos, Newton által is támogatott (félre)-értelmezéséhez az elméletnek.42 [193] Így

amikor Coleridge az ellen protestál, „hogy hét körülhatárolt létező koegzisztál (mily copula által?) ebben a

komplex, de felbontható sugárban”, akkor Newtont csak kortársaihoz hasonlóan értelmezi.

Sokan vádolták Goethét dilettantizmussal a látszólag primitív kísérletek miatt. Valóban, az itt ismertetett

kísérletek párszáz évvel korábban is elvégezhetőek lettek volna, és nem épülnek szervesen az addigra már igen

fejlett optika eredményeire. Azonban ez a látszólagos gyengeség Goethe részéről tudatosan felvett hozzáállást

takar. Feltett szándéka, hogy a jelenséget úgy vizsgálja, mintha Newton nem is létezne - egy másik fogalmi

keretbe kívánja ugyanis helyezni a jelenségeket, és ehhez a bevett nézettől teljesen el kell szakadnia:

§ 15.

ZG_38

ZG_39

ZG_40

ZG_41

ZG_42


szivárvány?


„Kötelességem volt tehát, hogy az ismert kísérleteket a lehető legpontosabb módon újra

elvégezzem, analizáljam és összehasonlítsam, majd rendszerezzem azokat, miáltal abba a

helyzetbe jutottam, hogy új kísérleteket találhassak ki, és azok sorát így tökéletesebbé

tegyem...”

Húsz évvel később ezt már kevésnek találja, és egy egész kötetet szán az Opticks első könyvének bírálatára - a

Színelmélet polémikus része Goethe egyik legkülönösebb, legkevésbé olvasott és olvasható műve. Célja a

„despotikus udvari körre” emlékeztető newtoni iskola gyengéinek megmutatása.

5. V.

Goethe metodológiája figyelemre méltó. Egy száz éve megmagyarázottnak hitt jelenségcsoportot vizsgál újra, és

rámutat a newtoni fogalmi keretben nem magyarázható jelenségekre. A newtoni gondolkodásmódtól eltérően a

megcáfoltnak hitt modifikácionista keretben dolgozik - mint Newton korabeli ellenfelei is. Egy kihaltnak hitt

tradíció utolsó mohikánjának tűnik, munkáját mégis számosan továbbfejlesztették - az egyik legmeglepőbb

Werneburg teljesen matematizált (és ismeretlen), de goethei alapokon nyugvó színelmélete.43 [193] Newton és

Goethe nézete nem egyeztethető össze, közös front el sem képzelhető.44 [193]n Mindkét gondolkodó évtizedeken

át fejlesztette tovább a különböző alapokon nyugvó színmagyarázatát. Newton optikai műve a tizennyolcadik

század egyik legolvasottabb tudományos munkája lett. Goethe majd ezer oldalas Színtana pedig eddig nem látott

rendszerességgel írt le fizikai, kémiai és fiziológiai optikai jelenségeket. Az itt vizsgált munkák csak kezdeti

lépéseik.

Megpróbáltam megmutatni, hogy a goethei színtan sajátos, de átgondolt metodológiájú. A fenomenológiai

törvények segítik a világ jelenségeit egységben látni. Goethe munkája során a lehető legempirikusabb - még ha

nem is empirista a korai művek kivételével. Ez nem „szerencsés belebotlás” jelenségekbe, ahogyan Holton

gondolja vagy irracionális lázadás. Való igaz, hogy ez a tudomány nem szigorúan véve instrumentalista vagy

nyugszik mechanikus alapokon, esetleg materialista filozófián. De milyen szomorú is lenne, ha valóban ezt

találnánk a tudományt a tudománytalantól elhatároló kritériumnak. Hiszen így sajnos Newton is elesik a

dicsőségtől, hogy tudósnak tekinthessük. Az Opticksban így ír:

„A természetfilozófia fő feladata, hogy a jelenségekből induljon ki hipotézisek gyártása nélkül

és dedukcióval megtalálja a hatások okait, míg el nem jutunk az első okhoz, amely bizonyára

nem mechanikai; és az ilyen kérdések megválaszolása [a feladata], és nem az, hogy a világ

működését [mechanism] feltárja... Miért, hogy a természet nem végez felesleges munkát; és

miért a világban látható rend és szépség? Mi végre vannak az üstökösök… Hogy lehet, hogy

az állatok teste ily nagy művészettel lett előállítva, és mi végre vannak különböző részeik?45

[193]

Ezek nem egy instrumentalista, a világot gépezetnek tekintő, és azt kihasználni akaró tudós szavai. A valóban

jelentős különbség Newton és Goethe között az, hogy az utóbbi nem a matematikán keresztül próbálta

megérteni a természetet.46 [193] Úgy tűnik azonban, hogy bizonyos bonyolult jelenségek nem könnyen adják

meg magukat a matematikai értelmezésnek, és hogy Newton öröme korai volt,47 [193] azt az elmúlt kétszáz év

színekkel foglalkozó tudományai megmutatták. Ezeken az ingoványos területeken legitim, sőt hasznos a

körültekintő empirikus munka, az „exploratív kísérletezés”,48 [193] ahogyan az például Faraday munkája esetén

látszik.

Egy példán keresztül kíséreltem megmutatni, hogy a Holton által leírt történet valahol téves. Azt, hogy hol, már

jóval nehezebb megmondani. Mondhatjuk, hogy Goethe nem jó példa, nem romantikus tudós. Egyrészről

azonban Goethe többi tudományos tevékenysége tipikus romantikus indíttatású. A romanticizmus és a

tudományok kapcsolatával foglalkozó kötetben49 [193]n több mint harminc hivatkozás és két teljes cikk

foglalkozik a weimari titkos tanácsossal, míg a felvilágosodással és a tizennyolcadik századdal foglalkozó

hasonló (a szerkesztők szerint testvér-)mű mindössze négy hivatkozást tartalmaz.50 [193] Másrészről Holtonnál a

mai áltudomány gyökereit keresve Goethe az egyik eklatáns példa, Blake „vizionárius fizikájával”51 [193] és a

német „árja” tudománnyal egy mondatban.52 [193]

Milyen következtetéseket lehet levonni egyetlen példából? Annyi mindenképpen megállapítható, hogy ha van is

értelme romantikus tudományról beszélni, akkor az ehhez általában kapcsolódó általános érvényű becsmérlő

jelzőkről le kell mondanunk. Az áramlat, amely „fojtogató szorításban tartotta az európai képzeletet évtizedeken

keresztül”53 [194] sokszínű. Költők, filozófusok, tudatmódosító szerek élvezői egyaránt helyet kaptak benne. A

tudományhoz és a haladáshoz kapcsolódó elképzeléseik is különbözőek - a fiatal Keats lelkesen iszik a

matematika konfúziójára, az idősebb, Cambridge-ben tanult Wordsworth ugyan rávehető, hogy koccintson, de

ZG_43

ZG_44

ZG_46

ZG_47

ZG_48

ZG_49

ZG_50

ZG_51

ZG_52

ZG_53


szivárvány?


sosem válik Newton ellenzőjévé, a Newtont megfestő Haydon pedig végig nagy tisztelője marad az angol

tudósnak. Még az ellenzők tábora sem egységes. Coleridge Newton atomista kiindulópontját támadja, William

Blake a newtoni Principia merevségét, amely gátja a képzeletnek. Goethe egyszerűen hibásnak tartja a newtoni

optikát, mert nem tud magyarázatot adni mindennapos színjelenségekre.

A maga korában forradalmian új newtoni rendszer száz év alatt üres dogmává laposodott, a tankönyvek a

legegyszerűbb jelenségeket is sokszor hibásan ábrázolták, miközben minden természettudomány követendő

példájává tették a newtoni rendszert.54 [194] A Newton-ellenes romantikus lázadásban hiba csak destrukciót

látnunk, küzdelmet a varázstalanított világ ellen.

Ezzel együtt érthető Holton célja, amikor küzd a romantikus szemlélet ellen. Elborzadva látja a kreácionizmus,

az asztrológia és az áltudományok terjedését az Egyesült Államokban. Az irracionalizmus térhódítása valóban

ijesztő. Azonban a megoldás nem a hagyományos racionalitás bástyájának megerősítése, a felvilágosodás

mítoszának dogma szintre való emelése. A racionalitás ugyanolyan pusztító végletekre képes, mint az

irracionalitás. Ahogy Fehér Márta fogalmaz: „Az empátia és szolidaritás nélküli nyugati típusú racionalitás

történelmileg, politikailag egyébként sem óv meg a szörnyűségektől (nem jobban, mint az irracionalitás).”55 [194]

A náci Endlösung kitalálói nem csak a romantika eredeti céljait forgatták ki, hanem a felvilágosodás és fejlődés

eszméjét is.

Holton, amikor nemet mond a romantikára és kritika nélkül elfogadja a felvilágosodás céljait,56 [194]akkor, mint

„a vulgáris abszolutista… valahogy úgy okoskodik, hogy ami nem fehér, az csakis fekete lehet. A tertium non

datur logikai törvényének hibás alkalmazásával vádolható”.57 [194] Kimutatható ugyanis, hogy a romantika alatt

és hatására bontakozott ki számos tudományág. A mai tudományra oly jellemző diszciplinaritás is ebben az

időben alakult ki. Ezt a korszakot sokan a „második tudományos forradalomként” tartják számon.58 [194] Ekkor

élte virágkorát a romantikus fizika, a korai elektrokémia, a barlangok és fosszíliák kutatása, a morfotipikus és

teleomechanikus biológia (már a biológia szó is e kor szülötte), sok más, mai diszciplínák alapjaként szolgáló

területtel együtt.

Nyilvánvaló, hogy a romantikus tudomány mai gondolkodásunktól idegen kérdéseket is tett fel a természet

vizsgálatakor, és másként határozta meg az értelmesként elfogadható válaszok körét is. Kísérletet tehettem volna

arra, hogy a romantikus tudományt „saját jogán” mutatom be.59 [194] E helyett azonban könnyebb utat

választottam: megmutattam, hogy van olyan romantikus tudomány, amely a mai tudományos követelményeknek

is megfelelő célért (a természeti jelenségek általános törvényszerűségeinek megragadásáért), ma is elfogadható

módszerekkel (szigorúan empirikus vizsgálatok segítségével) dolgozik.

Newton és Goethe munkájának még az előbb bemutatott vázlatos ismertetése során is látszik, hogy a

természetnek feltett különböző kérdések különböző válaszokat eredményeznek. Ha elfogadjuk, hogy jogos (és

értelmes) különböző kérdéseket feltenni ugyanazon jelenségek vizsgálatakor (miért ne lenne), vagyis a

tudományos kérdéseink kontingensek, akkor nehéz a tudományos válaszok kontingenciáját nem elfogadnunk.

Ez azonban már a „vulgáris abszolutista” vagy a „tudományos realista” álláspont feladását jelenti. Nem amellett

érvelek, hogy minden kérdés egyformán értelmes vagy gyümölcsöző, és amellett sem, hogy egy kérdésre

bármilyen válasz elfogadható. Ez a másik véglet lenne. Itt csak arról van szó, hogy van alternatívája mind a

tudományos kérdéseknek, mind az ezek megválaszolásához vezető módszereknek. Ahogy Ian Hacking érvel,

nem „elkerülhetetlenek” a mai sikeres tudományunk eredményei - más, de ugyanilyen sikeres tudományunk is

lehetne.60 [194]

Azt remélem, hogy az elemzett példa is megerősíti azt a toleráns, de kritikus meggyőződést, hogy korunk

Holton által is észrevett súlyos problémáinak megoldását „…nem a korábbi abszolutizmushoz való visszatérés

jelenti, hanem a relativizmus termékeny formája…”.61 [194]

6. Jegyzetek

1n Griggs 1959:4, 750. Ahol nem magyar műre hivatkozom, illetve nem adom meg a fordító nevét, ott saját

fordításomat használom.

2n Taylor 1926:1, 269.

3nnHolton 2000.

4nnHolton 2000, 327.

ZG_54

ZG_55

ZG_56

ZG_57

ZG_58

ZG_59

ZG_60

ZG_61


szivárvány?







10nHolton 2000, 337. Holton látható élvezettel számol be a romantika mániákus polaritáskereséséről. Ennek

példájaként Hanns Hörbiger már-már bohózatszerű glaciális kozmogóniáját említi, a Plutonizmus-Neptunizmus

(tűz-jég) világalakító polaritására épülő, a napba zuhanó jégtestekről és a felrobbanó, Tejutunkat alkotó

kozmikus jégről regélő elméletet. Figyelemre méltó, hogy mindeközben saját maga is egy szigorúan kétpólusú

történetet mesél el: „az időszakos lázadások… az emberi pszichében mélyen gyökerező kétpólusú érzelmek…

epizodikus felszínre kerülései” (Holton 2000, 330), lásd még könyvének címét: Holton: Tudomány és

ellentudomány, 1993).

11nHolton 2000, 333.

12nHolton 2000, 329.

13nMivel a levél Fehér Márta fordításában magyarul is olvasható, csak egyes részleteit elemzem (lásd Fehér

jegyzeteit és utószavát is: Newton 1977).

14nLocke esetében az elsődleges minőségek közvetlenül érzékelhető jelenségekre vonatkoznak, Newtonnál

azonban új elsődleges minőségekre bukkanhat vizsgálódásai során a természetfilozófus - ilyen a fénysugarak

színét meghatározó törésmutatóbeli különbség (Stein 1990).

15nLohne 1968,172.

16nAz előtörténethez lásd Guerlac 1986.

17nHooke 1665, 54.

18nAz utóbbi években felerősödött a newtoni metodológiát támogatók tábora, lásd például Lampert 2000, John

Norton vagy Bill Harper a hipotetiko-deduktív módszereknél többre tartott eliminatív illetve demonstratív

indukció előfutárát látják Newtonban. Erről és ennek kritikájáról lásd Worrall 2000.

19nA döntő kísérlet tündökléséről és bukásáról lásd Fehér 1995a.

20nNewton 1977, 13.

21nNewton 1977, 14.

22nSabra 1967, 271, 280.

23nAz akromatikus lencsék elméleti lehetőségére Euler mutatott rá 1747-ben: összetett szemlencsénknek nincsen

kromatikus aberrációja! 1753-ban a londoni John Dollond még elszántan védte a newtoni dogmát Eulernek írt

válaszában, 1758-ban azonban már el is kezdte gyártani az első akromatikus lencsepárokat. Sokan mégis

Chester Moor Hall kóklergyanús nemesembernek tulajdonítják a felfedezést, ennek kritikájáról lásd Sorrenson

2001. Azóta tudjuk, hogy a Newtont cáfoló Eulernek sem volt igaza, a szemnek van kromatikus aberrációja .

24nNewton 1977, 18.

25nUo.

26nNewton 1977, 21. A levél nem tartalmaz negyedik tételt, lásd Newton 1977, 350.

27nNewton 1977, 24

28nNewton 1977, 26.


szivárvány?


29nSchneider 1988.

30nClark 1997.

31nGoethe 1989, 1034-1073.

32nKülön köszönettel tartozom Benedek Róbertnek, aki készülő fordításának kéziratát rendelkezésemre

bocsátotta. Az idézetek az ő fordításai.

33nMcGuire 1983.

34nSem Newton, sem Goethe nem tekintette az objektív és a szubjektív prizmatikus kísérleteket alapvetően

különbözőnek, holott ez utóbbinál a zöld mindig keverék színként jelenik meg.

35nGage 1993.

36nMár azért is különös ez a hozzáállás, mert Newton már korán megismerte Grimaldi 1665-ben poszthumusz

megjelenő munkáját a diffrakcióról, sőt számos kísérletet is végzett - talán pont e kísérletek miatt késett az

Opticks megjelenése - és nem Hooke halálára várt Newton, ahogy sokan tartják (Shapiro 2001).

37nDuck 1987.

38nA különbségekről lásd még Crary 1999 és Zemplén 2000.

39nDennis L. Sepper így fogalmaz: „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy Goethének világosabb képe van a

tudományról, mint Newtonnak, megalapozottabb elképzelése van arról, hogy mit igényel egy empirikus

metodológia, és jobban érti az érintett episztemológiai és filozófiai kérdéseket.” (Sepper 1988, x.) Lásd még

Ribe 1985, Steinle 1994.

40nA spektrumban található (később Frauenhoferről elnevezett) vonalakat csak 1802-ben írja le William

Wollaston. Egyik fő célja, hogy a spektrum Newton által kicsit zavarosan elhatárolt színeit jobban elkülönítse.

Érdekesség, hogy Wollaston is szubjektív prizmatikus kísérleteket végzett: szabad szemmel vizsgálta az egy

milliméternél alig nagyobb nyíláson keresztül belépő és a prizmán megtörő fényt.

41nNewton 1952, 154-

42nShapiro 1994, 625.

43nWerneburg 1817.

44nAz alapvető különbségekről lásd Nakijama 1984.

45nNewton 1952, 369.

46nE tradíció kialakulásáról lásd Fehér 1995b.

47nAz 1672-ben írt levél egyik bekezdése jellemző Newton hozzáállására és arra, hogy az általa felismert

törvényeknek episztémikus értéket tulajdonított: „a természettudós aligha várhatja, hogy a tudománya [a

színeknek] matematikaivá válhat, és mégis ki merem jelenteni, hogy ugyanannyi bizonyosság van bennük, mint

az optika bármely egyéb részében”. (Turnbull 1959, 60.) Ezt a szakasz Henry Oldenburg kihagyta a

Philosophical Transactionsben megjelenő levélből, így a magyar fordításban sem található.

48nWerneburg művére és az exploratív kísérletezés elterjedtségére Friedrich Steinle hívta fel a figyelmemet.

49nCunningham 1990.

50nClark 1999.

51nEhhez lásd Ault 1974, Fehér 1990.

52nHolton 1993, 178. …s ha esetleg valóban szűknek találtatik a „romantikus” rekesz Goethe számára (valljuk

be, Goethe joggal berzenkedne egy ilyen besorolás ellen), akkor hová sorolhatjuk Goethét a holtoni Jó és

Gonosz évszázados nagy küzdelmében? Míg az empirizmus és a platonizmus megtermékenyítőleg hatott rá, a


szivárvány?


számos felvilágosult elem ellenére Goethe egész életében zsigeri ellenállást tanúsított a modern tudományos

gondolkodás kialakulásában oly nagy szerepet játszó racionalizmus ellen (Nisbet 1972), így ha nem is a

romantikusoknál, de mindenképp valahol a holtoni Rossz oldalán kell keresnünk. Alátámasztja ezt a besorolást,

hogy Holton elvtársai is az értetlenek közé sorolták Goethét: a Nobel-díjas fiziológus Sir Charles Sherrington

külön kis könyvet írt Goethe tudománytalan, középkori hangulatú színelméletéről (Sherrington 1949), de

korábban Emil Du Bois-Reymond kelt ki rektori beszédében a kauzalitás egyszerű fogalmát sem értő dilettáns

ellen (Du Bois-Reymond 1882), és a sort még hosszan lehetne folytatni. De nem, ahogy hinni szokták, Hermann

von Helmholtzzal - akinek 1853-as előadása Goethe természettudományos művei kapcsán, valamint a költő

(Goethe) és a valódi tudós közötti áthatolhatatlan szakadékról magyarul is olvasható -; a későbbiekben ugyanis

Helmhotz Goethe módszerében követendő példát látott (Barnouw 1987; Steinle 2001). Ő írt először a Goethe és

Faraday munkája között felfedezhető számos hasonlóságról, amit azóta többen hangsúlyoztak (Zajonc 1993;

Bortoft 1996, 230).

53nHolton 2000, 334.

54nA „birodalom” épüléséről lásd Fehér 1995c.

55nFehér 1998, 14

56nHolton kiindulópontja Isaiah Berlin, aki a a nyugati társadalmi optimizmus három alappillérét így határozza

meg: „az emberiség központi problémái… végső soron azonosak a történelemben mindvégig, …ezek elvileg

megoldhatók, s hogy mik ezek, azt a helyes módszerrel meg lehet állapítani”. (Berlin 1996, 291.)

57nFehér 1998, 6.

58nCunningham 1990.

59nLásd Jardine (1991) gondolatébresztő munkáját.

60nHacking 2000.

61nFehér 1985, 20.

7. Irodalom

Ault, D. D. 1974. Visionary physics: Blake's response to Newton. Chicago, University of Chicago Press.

Barnouw, J. 1987. Goethe and Helmholtz: Science and sensation. In Amrine, F. - Zucker, F. J. -Wheeler, H.

(eds.): Goethe and the sciences: a reappraisal (Kluwer Academic Publishers. Boston studies in the philosophy

of science, vol. 97.) Dordrecht - Boston, D. Reidel Pub.

Berlin I. 1996. A romantikus akarat apoteózisa. In Hardy, H. (szerk.): Az emberiség göcsörtös fája. Budapest,

Európa Kiadó, 285-325. p.

Bortoft, H. 1996. The wholeness of nature: Goethe's way toward a science of conscious participation in nature.

Hudson, N.Y., Lindisfarne Press.

Clark, W. 1997. German Physics Textbooks in the Goethezeit Part I-II. History of Science, vol. 35, 219-239,

296-363.

Clark, W. - Golinski, J. - Schaffer, S. (eds.) 1999. The Sciences in Enlightened Europe. Chicago - London, The

University of Chicago Pess.

Crary, J. 1999. A megfigyelő módszerei. Látás és modernitás a 19. században. Budapest, Osiris.

Cunningham, A. - Jardine, N. (eds.) 1990. Romanticism and the Sciences. Cambridge, Cambridge UP.

Du Bois-Reymond, E. 1882. Goethe und kein Ende. Berlin, Buchdruckerei der Koenigl. Akademie der

Wisenschaften.

Duck, M. J. 1987. The Bezold-Brücke phenomenon and Goethe's rejection of Newton's Opticks. American

Journal of Physics, vol. 55/9, 793-6. p.


szivárvány?


Fehér M. 1985. Naturalizált versus szocializált episztemológia. Filozófiai Figyelő, 9-22. p.

nn -n1990. Newton, az Apokalipszis harsonása avagy: a korai modern tudomány költői antiutópiája. Holmi, vol.

2/1, 52-58. p.

nn -n1995a. The Rise and Fall of Crucial Experiments. Changing Tools - Case Studies in the History of

Scientific Methodology. Budapest, Akadémiai Kiadó, 55-93. p.

nn -n1995b. The 17th century crossroads of the mathematizaton of nature. Changing Tools - Case Studies in the

History of Scientific Methodology. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1-26. p.

nn -n1995c. The Triumphal March of a Paradigm - A Case Study in the Popularization of Newtonian Science.

Changing Tools - Case Studies in the History of Scientific Methodology. Budapest, Akadémiai Kiadó, 121-147.

p.

nn -n1998. Relativizmus és racionalizmus. Századvég, (Új folyam) 10, 3-15. p.

Gage, J. 1993. Colour and Culture. Practice and Meaning from Antiquity to Abstraction, Thames a Hudson.

Goethe, J. W. 1989. Zur Farbenlehre. München, Carl Hanser Verlag.

Griggs, L. (ed.) 1959. Collected Letters of Samuel Taylor Coleridge. Oxford, Clarendon Press.

Guerlac, Henry. 1986. Can There be Colors in the Dark? Physical Color Theory before Newton. Journal of the

History of Ideas, vol. 47/1, 3-20. p.

Hacking, I. 2000. How Inevitable Are the Results of Successful Science? Philosphy of Science. (Supplement)

Vol. 67/3, 58-71. p.

Holton, G. 1993. Science and Anti-Science. Cambridge, Ma. - London, Harvad University Press.

nn -n2000. The Rise of Postmodernism and the End of Science. Journal of the History of Ideas, vol, 61/2, 327-

341. p.

Hooke, R. 1665. Micrographia. London.

Jardine, N. 1991. The Scenes of Inquiry: On the Reality of Questions in the Sciences. Oxford, Clarendon Press.

Lampert, T. 2000. Zur Wissenschaftstheorie der Farbenlehre - Aufgaben, Texte, Lösungen. Bern.

Lohne, J. A. 1968. Experimentum crucis. Notes and Records of the Royal Society, vol. 23, 169-199. p.

McGuire, J. E. - Tamny, M. 1983. Certain Philosophical Questions: Newton's Trinity Notebook. Cambridge,

Cambridge UP.

Nakijama, H. 1984. Two Kinds of Modification Theory of Light: Some New Observations on the Newton-

Hooke Controversy of 1672 Concerning the Nature of Light. Annals of Science, vol. 41, 261-278. p.

Newton, I. 1977. A világ rendszeréről és egyéb írások. Budapest, Magyar Helikon.

nn -n1952. Opticks or a Treatise of the Reflections, Refractions, Inflections a Colours of Light (Based on 4th

ed., London; foreword: Einstein, A.; preface: Cohen, I. B.), Dover Publications.

Nisbet, H. B. 1972. Goethe And The Scientific Tradition. London, Institute of Germanic Studies, University of

London.

Ribe, N. M. 1985. Goethe's Critique of Newton: a Reconsideration. Studies in History and Philosphy of Science,

vol. 16/4. 315-335. p.

Sabra, A. I. 1967. Theories of light; from Descartes to Newton. London, Oldbourne.

Schneider, I. 1988. Isaac Newton. München, C. H. Beck.


szivárvány?


Sepper, D. L. 1988. Goethe contra Newton: polemics and the project for a new science of color. Cambridge-

New York, Cambridge University Press.

Shapiro, A. E. 1994. Artist's Colors and Newton's Colors. Isis, vol. 85, 600-630. p.

nn -n2001. Newton's Experiments on Diffraction and the Delayed Publication of the Opticks. In Buchwald, J. Z.

- Cohen, I. B. (eds.): Isaac Newton's Natural Philosophy. Cambridge, Mass., The MIT Press.

Sherrington, S. C. 1949. Goethe on Nature and Science. Cambridge, Cambridge UP.

Sorrenson, Richard. 2001. Dollond a Son's Pursuit of Achromaticity, 1758-1789. History of Science, vol. 39/1,

31-55. p.

Stein, H. 1990. On Locke, the Great Huygenius, and the incomparable Mr. Newton. In Bricker, R. et al (eds.):

Philosphical Perspectives on Newtonian Science. Cambridge, Mass., MIT Press.

Steinle, F. 1994. Newton's Rejection of the Modification Theory of Colour. In R. Cohen, S. W. - Marx, W.

(eds.) Hegel and the sciences. Dordrecht - Boston - Hingham, MA, D. Reidel. 64: 547-556.

Steinle, F. 2001. 'Das Nächste ans Nächste reihen': Goethe, Newton und das Experiment. Max Planck-Institut

für Wissenschaftsgeschichte Preprints 169.

Taylor, T. (ed.) 1926. The Autobiography and Memoirs of Benjamin Haydon. Editied from his Journals.

London.

Turnbull, H. W. (ed.) 1959. The correspondence of Isaac Newton. Cambridge, Cambridge UP.

Werneburg, J. F. C. 1817. Merkwürdige Phänomene an und durch verschiedene Prismen - Zur richtigen

würdigung der Newton'schen und der von Göthe'schen Farbenlehre. Nürnberg, Johann Leonhard Schrag.

Worrall, J. 2000. The Scope, Limits, and Distinctiveness of 'Deduction from the Phenomena': Some Lessons

from Newton's 'Demonstrations' in Optics. Brit. J. Phil. Sci., vol. 51/1, 45-80.

Zajonc, A. 1993. Catching the light: the entwined history of light and mind. New York, Bantam Books.

Zemplén G. Á. 2000. A megfigyelő megfigyelése. BUKSz 12/3: 242-246. p.

Documents

tudomany-tortenet