Eötvös Loránd Tudományegyetem

Pedagógiai és Pszichológiai Kar

Andragógia Tanszék

Politológia és művelődéspolitika 2.

Tanár: Pusztai Sándor

Tomoceuszkakatiti – Gyugyu 0 – 1

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét című könyve, valamint

Fábri Zoltán azonos című filmje alapján

Molnár Attila Károly H9QG5B

2

TARTALOM

BEVEZETÉS ......................................................................................................... 3 KIFEJTÉS .............................................................................................................. 4

Beszélgetés a kocsmában.................................................................................... 5 Hangulatváltás .................................................................................................... 8 Értetlenül............................................................................................................. 9 A meggyőződés ereje........................................................................................ 10

A tanult tehetetlenség ....................................................................................... 12 A háborúk utolsó napjai.................................................................................... 12 Az Ember .......................................................................................................... 13

ÖSSZEGZÉS ....................................................................................................... 14 KÉPEK................................................................................................................. 15 FORRÁSOK ........................................................................................................ 17

3

BEVEZETÉS

Mintha remélnénk, hogy egy bibliai történet leírását fogjuk olvasni, úgy nyitjuk

ki a könyvet. Mind ezalatt természetesen tudjuk, hogy nem a Szentírást tartjuk a

kezünkben, és csak utalásokat, párhuzamokat remélhetünk a kétezer éves művel

kapcsolatban. Itt valami más jön: a közelmúlt fájdalmas valósága, amire vannak

még, akik emlékeznek.

Tehát érintettek vagyunk. Oly mértékben és oly közvetlenül érintettek,

amennyire csak lehetünk. Ezért Sánta Ferenc művét el kell mesélnünk

mindenkinek, akinek csak lehet – a már tudattal rendelkező gyerekeknek is –, és

hirdetnünk kell a történet vezérfonalának hitelességét, hogy a befogadók ne csak

egy „regényt” lássanak ezekben a tartalmas sorokban, s hogy érezzék a súlyt,

egyúttal a kort leíró dokumentum jelleget is.

A Bibliában, János könyvében olvashatjuk, hogy amikor az Isten jobb

kezében levő könyv hét pecsétjét az angyalok fölnyitják, mi történik: „Amikor az

ötödik pecsétet fölnyitotta, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket Isten

igéjéért és tanúbizonyságukért megöltek.”1

Bizony sokan elpusztultak. És hozzá kell tenni: pusztulásukat emberek

okozták. Mi okból? Talán már azok sem tudják – talán sohasem tudták. Egy cím,

egy rang, egy egyenruha valamit átformál, meghamisít. Az ember meghasonul, a

sajátja ellen fordul, diszkriminál, öl. A halál pedig nem kizárólag fizikai

értelmében van jelen; azok is meghaltak, akik életben maradtak – legalábbis

meghalt bennük valami: az az érzés, ami szerint természetes biztonságban

érezhetnék magukat a minden embernek járó, az emberi méltósághoz való jogok

adta védelemben.

1 Ó- és Újszövetségi Szentírás. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 1372. o.

4

KIFEJTÉS

A mű bevezető cselekménye, helyszínét tekintve egy vendéglő (kinézetét

tekintve inkább kocsma) szegletében zajlik, később némi kitekintéssel a

résztvevők és a következmények életterére. Ám e kitekintés tartalmilag egyre

tágabb, s ezt a mű második fő helyszíne, a Nyilaskeresztes Párt egyik objektuma,

valamint az ott zajlottak részletezik.

1944 decemberében járunk, pontosabban járnak azok a szerencsétlenek,

akik kénytelenek átélni a reggeltől-estig tartó félelem időszakát, azokat az

eseményeket, melyeket nem ők produkálnak – de velük produkálják. Az utca

úgyszólván néptelen; félelem és kétségbeesés honol a lelkekben, hiszen még tart

a második világháború [1. kép]. A házak lakói saját otthonunkban bújnak meg –

kivárnak, várják az új Magyarország születését jelentő, de még pontosan nem

tudható 1945. április 4-ét.2 A budapesti gettó már áll, a tömegével

megbélyegzett, hátrányosan megkülönböztetett és puszta származásuk miatt

szégyenbe taszított személyek csillagot viselnek ruházatukon [2. kép]. Esténként

csak a legbátrabbak merik kitenni a lábukat az utcára; a hajdan szabad életüket

élő emberek bujdokolnak, elsötétítenek. Azt „játsszák”, hogy nincsenek, pedig

sok egyéb híján szinte ez az egyetlen, ami még az övék: hogy vannak! S ott van a

félelem a nap huszonnégy órájában. Csak néha hallatszik léptek, vagy inkább

futás zaja – olykor az azt követő fegyverdörrenéssel és egy test földre

zuhanásának összetéveszthetetlen hangjával. Hogy az ember féljen a saját

hazájában, és hogy éppen saját honának vezetésétől! Ez nem tarthat sokáig. Így

elvész az egész ország, így nem marad erő talpra állni a háború után! Pedig

éppen akkor kell majd az összefogás, s akkor kellenek majd a tartalékok – ha

még lesznek. Hiszen majd ott lesznek a betakarítatlan kukorica- és

cukorrépatáblák, a bevetetlen földek3, annyi mindent újjá kell építeni, mert az

élet megy tovább.

2 Gazsi József et al. (1975): Magyarország felszabadítása. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 3 Karsai Elek–M. Somlyai Magda (1970): A felszabadulás krónikája. Kossuth Könyvkiadó, Bp.

5

Beszélgetés a kocsmában

Vannak, akik nem adják fel hétköznapi rutinjukat, s ezekben a nehéz napokban is

követik szokásaikat. Csupán egymás szavát érteni kívánó, hétköznapi

emberekből álló asztaltársaság gyűlik össze az ivóban, az idő eltöltése céljából.

Alapjában véve nincs különösebb vezérfonala a beszélgetésnek, nincs irány,

nincs politika. Mégis, mint mindig, előjön valami, amire le lehet csapni, ami

megmozgatja a társaság minden tagjának a fantáziáját, s ami olykor – a

beszélgetők szerencsétlenségére – tüzet szít és vészt hoz a fejekre. Ilyen téma az

emberi helytállás krízishelyzetben.

Mindnyájunknak vannak meggyőződéseink, inkább elképzeléseink arról,

hogyan viselkednénk egy absztrakt helyzetben. Viszont ki ne csalódott volna már

legalább egyszer az elméletében, amikor azt a gyakorlatban kellett kipróbálnia?

Mennyire félreismeri önmagát az ember, ha olyan helyzetbe kell vizualizálnia

saját magatartását, amilyenben még soha nem vett részt életében!

A mű cselekményének idejében a hangulatot uralja a még tartó második

világháború, minden gyötrelmével az emberek agysejtjeiben. A hétköznapi

magyar állampolgár nem is tudja, mi szükség van erre az egészre, mármint a

nemzetközi vérontásra. De gondolkodik, és a gondolatcserére a kocsmaasztal

igen jó hely. Születnek a kérdések a fejekben, s a válaszok nem mindig

egybehangzóak. Vitázik a szenvedő alany. Nézetek, elképzelések csattannak

össze, a résztvevők igyekeznek meggyőzni egymást, saját igazukról. Persze

vannak csendben ülő, éppen csak figyelő lelkek, akik nem azért nem szólnak,

mert nem értik a dolgot, hanem egyszerűen azért, mert ők mások, s joguk van

hozzá, hogy mások legyenek.

A háború külsőségei tehát a legbelső érinthető pontokig nyomulnak az

emberekben. Összejönnek, beszélgetnek erről-arról, de bármiről is induljon az

eszmecsere, a vége mindig a háború. De hát most ebben élnek! Reggel háború,

délben háború, este háború. Nem csoda, ha a kényszerűség dolgozik, és az ember

észre sem veszi, hogy csak erről az egy dologról beszél. Legbelül és

legesleginkább az foglalkoztat mindenkit, mikor lesz vége, de ugyanakkor az

6

okot is keresik, a háborúk létrejöttének okát. Hiszen azt is csak emberek

csinálják!

Az asztaltársaság egy tagja, egy, a frontot megjárt és hadisérülést szerzett

férfi fel is teszi kérdőre, mit tenne társa – történetesen a vendéglátóhely jól

megtermett, bár madárlelkű tulajdonosa –, ha valaki olyan mértékben

szembeszegülne nézeteivel, hogy az őt szokatlanul felbosszantaná. Sőt, a kérdező

tovább megy, s megkeresi azt a pontot, ahol a provokált személy egy fiktív

helyzetben elvesztené önuralmát, s keményen visszavágna. „– Na, látja! –

mondta az ügynök. – Így lesznek a háborúk is! Elkezd maga is verekedni egy

ilyen semmiségért, méghozzá annyira verekedni, hogy esetleg meg is halhat,

vagy maga öl meg valakit…”4

A kocsma vendégei ilyen viták közepette várják a háború végét, ami

ólomléptekkel bár, de ténylegesen közeledik.

Ahogy az embertől telik, igyekszik követni az ajtón kívüli eseményeket.

Csak ki ne nyíljon az ajtó! Csak be ne lépjen rajta a hatalom, ami hirtelen jötténél

fogva még szinte ismeretlen, s csak annyit érzünk vele kapcsolatban: félelmetes.

Horthy távozása után Szálasi a hatalmon – a holnap kiszámíthatatlan. [3. kép]

És az ajtó kinyílik. És belép rajta a hatalom – és most még félelmetesebb,

mint mielőtt belépett volna, mert most az vár az emberre, hogy szembe kerüljön

vele. A „testvéreknek” alig kell megszólalniuk, igazából elég megjelenniük, s a

levegő megfagy. Ki tudja, mi a hordozója e fenyegető expressziónak, miféle aura

övez egy fegyveres nyilast? Mindenesetre az előbb még természetes módon

viselkedő ember feledi addigi hangulatát; mereven nézi a jövevényeket, s

bizonyára imádkozik magában. A Nyilaskeresztes Párt katonái puszta

megjelenésükkel képesek halálfélelmet kelteni. Mintha a Nazi termett volna ott

egyenesen a Harmadik Birodalomból. Kissé egyszerűbb ruházatban, mondhatni

veszítve az „eleganciából”, de félelmetes külsővel [4. kép]. Ahova belép egy

ilyen egyenruhát viselő személy, ott csend lesz – a rettegés csendje.

A jóízűen beszélgetők nem filozófusok, mégis, szeretnék tudni, közülük ki

hogyan cselekedne, ha eljön az idő, és döntenie kell, teljhatalmú, egyben gonosz,

4 Sánta Ferenc (1963): Az ötödik pecsét. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 52. o.

7

vagy porszemnyi bár, de tiszta lelkű lakója szándékozna lenni e Földnek – igaz,

utóbbihoz még a „keservesen szenvedő” jelző is jár. De milyen egyszerű a

válasz! Na persze, hogy az asztaltársaság nagy része a hatalmi lehetőségeket

választja. Csak senki nem gondolkodik el azon, hogy a hatalom megtartásához

mekkora hajlam kell mások elnyomására. Mennyire eltökélten kell ragaszkodni

egyfajta, emberhez aligha méltó magatartáshoz, minden körülmények között…

Természetesen, sokunknak ebben nincs gyakorlata – még szerencse!

Elnyomónak olyan ember való, akit soha nem érdekel más fájdalma, aki képes

odavágni bárkinek, aki nem retten el semmilyen kegyetlen lépéstől – s aki

mindezt legbelül, lelke mélyén helyesnek is tartja. Ilyen ember nem létezik e

kocsmai asztal körül. De még tágabb körökben, talán az utcán sem. Erős távcső

kell, ha látni akarunk egy ilyet. Sajnos az is igaz, hogy előbb-utóbb befog a

lencse egy pontosan az előzőekben felsorolt tulajdonságoknak megfelelő

személyt. És akkor itt a vég. Mert az az ember magában hordozza azt a beteges

hajlamot, ami, ha manifesztálódik, sűrű szomorúságot költöztet az emberiség

egészséges tagjai közé. Belopja a félelmet, a fenyegetettséget az emberi

közösségekbe. S ezek az érzések villámgyorsan terjednek; bejárják az emberi

tudat hosszú hálózatát, rombolnak és mindent feldúlnak, míg általános nem lesz a

félelem.

Hogy lehet, hogy az emberben nincs annyi készség az elvont

gondolkodásra, hogy elképzelje, vajon ő maga mit érezne, ha történetesen mások

pontosan ugyanazt művelnék vele, amit ő tesz másokkal? Ha cselekvését tekintve

betegségről van szó, akkor nehezen megközelíthető a kiútkeresés. Csak nehogy

minden gaztett eltusolható legyen különböző betegségekre való hivatkozással!

Mert attól kezdve akár mindannyian „betegek” lehetünk, és bármit

elkövethetünk. Üthetünk-verhetünk, gyilkolhatunk. De miközben példát

statuálunk, egyúttal példát is mutathatunk magatartásunkkal; akkor az újszülöttek

majd egyszer követőinkké válnak, s majd csodálkozunk és méltánytalannak

tartjuk, hogy miként cselekszenek velünk szemben. S nem gondolunk majd arra,

hogy ennek a viselkedésnek a magvát mi magunk ültettük el, s évtizedekig

gondosan „ápoltuk”, hogy életben maradjon az eszme ez életellenes rendszere.

8

Hangulatváltás

Nehéz leírni olyat, amit nem élt át az ember. Az elvont gondolkodás képessége

mégis besegít, és hiszem, hogy ily módon megközelíthető lehet egy-egy jelenség,

hogy nagyjából hasonlítható a dolog valamihez, amit már éreztünk, átéltünk…

Aki pedig emlékekből tud ilyet írni, az bizony ott volt, ott, annál az asztalnál,

ahol néhány békés ember tragédiája kezdődött. Mert ott kellett lennie, és meg

kellett tapasztalnia: hogyan veszíti el valaki (talán éppen ő maga) egyik

pillanatról a másikra az emberi méltóságát. Előtte még beszél, tervez,

gondolkodik, viccelődik, s egyszer csak kuss. Előre nem látható hangulatváltás:

előbb még Én vagyok, most pedig valakinek a kiszolgáltatottja. Egy ilyen nem

tervezett fordulat kizökkenti az embert, nemcsak hangulatából, de az életről

addig alkotott felfogásából is. Mert elfelejtjük, mennyire sebezhetőek vagyunk.

Úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy a legbiztonságosabbnak tűnő

helyzetekben is menyi-mennyi veszély leselkedik ránk. Tényleg, túlságosan is

sebezhetőek vagyunk!

Ezek a békés emberek valamiben benne voltak, s az a valami az övék volt.

Most elvették tőlük. Persze ennél sokkal többet vettek el: az élet értelmét. Persze

az ember ennél kitartóbb, nem veszíti el a kiútkeresési technikáit, de ez már

vészcsengő, ez már a túlélés automatizmusa. Milyen hamar megoldódna minden,

ha egy mozdulattal kiléphetne az ajtón – persze, ha nem állnának az útjában.

Leküzdhetetlen akadály. Meg se próbálja senki. Ha pedig mégis megpróbálja,

talán az életével fizet érte.

A fenyegetettség blokkolja az embert testileg-lelkileg. Mi is lehetne most az

első szó? Tulajdonképpen mindegy, mert úgyis kuss a vége. Fűszerként néhány

pofon, pár csepp vér az orrból, esetleg meglazult fogak… És egyáltalán, ki

kíváncsi a szóra? Senki. Ez nem társalgás, ez támadás. Fegyveresek támadása

fegyvertelenekre. Az erőszak színtiszta megnyilvánulása. Egyben a rendszer

képviselete – vagy inkább erőfitogtatása. Miféle lehet ez az új rendszer, ha

ilyenek az előfutárai?

9

Értetlenül

A második világháború időszaka bőséggel szolgáltat az ember puszta létezésének

jogát megkérdőjelező eseményeket – gyakorlatilag ez maga a háború „cégére”.

Keresztül-kasul Európában milliók érezték, viselték, és végül vitték a sírba

magukban e kérdőjelet. A kérdés pedig kérdést szül, s gyakran ezt: miért?

Az ember léte, születésétől haláláig érzelmek láncolata – talán másról sem

szól az egész. E lánc szemről-szemre érzékeny darabokból áll, s épségében rejlik

állhatatossága. Olykor, gyenge láncszemhez érve, azonnal érezzük, hogy az adott

helyzet, mely gyengíti a részt, veszélybe sodorja az egészt. Mérget fecskendez a

vérbe, ami másodpercek alatt átjárja a testet; valami villámcsapás, majd

tehetetlenség.

A meglepett emberek a hirtelen lezajlott, nem tervezett események gyors

feldolgozásának lehetetlen lehetőségére várnak, miközben ki tudja, milyen

bioelektronikus folyamatok igyekeznek egyensúlyban tartani elektron- és

protontranszportjukat. Az új helyzet pedig, amelyben megfogalmazódik a miért?,

vonakodik megadni a választ. Ettől a pillanattól kezdve az emberek a

meglepettségen felül bizonyára értetlenek is.

Azt az egyet kétségtelenül tudják, hogy most támadás érte őket – még ha

nem is tudják annak okát. Védekezni? Ugyan, kérem. A támadó gondosan

előkészítette a terepet: fegyverrel a fegyvertelenekkel szemben, hiszen ez jól

bevált.

Sajnos az értetlenséget nem sokáig bírjuk. Az ember olyan, hogy keresi a

dolgok miértjét, kell a válasz. E nélkül talán könnyebb lenne „túllenni” bizonyos

helyzeteken, de hát éppen azért vagyunk emberek, mert minden érdekel,

keressük a magyarázatot. Főképp, ha közelről érint a dolog. Persze, mire

megértjük a történteket, lehet, hogy már késő. A történet, aminek egyszer csak

szereplői lettünk, újabb lendületet vesz, további szereplőkkel bővül és helyszínt

vált. Sajnos kénytelenek vagyunk felszállni erre a vonatra, és együtt utazni az új

körülményeket keltőkkel, mialatt továbbra is egy marad nekünk: az értetlenség.

10

A meggyőződés ereje

Talán mindannyiunkban megfogalmazódott, hogy nekünk, embereknek dolgunk

van itt a Földön. Talán küldetés. De amikor ezt letisztáztuk, akkor vajon

kimondtuk-e, hogy az a „dolog” (tehát a cél) pozitív, előre mutató kell, hogy

legyen? Hadd reméljük, hogy igen.

Ha voltak olyanok, akik e célokat másfelé irányították, most kénytelenek

vagyunk farkasszemet nézni velük. Félnünk kell tőlük. Vagy formálódjunk

olyanokká, akik lassan kezdenek egyetérteni a mások elnyomását hirdető

eszmékkel? Egyáltalán jó lehet-e az erőszak oldalán, az erőszak eszközeivel

működni? Begyűjteni kijelölt személyeket, megverni, megkínozni, megölni őket?

S közben, ha olyanok lennénk, vajon tudnánk-e az okot, miért végezzük

mindezt? Volna-e magyarázó ideológiánk tetteinkre?

Aki hiszi, hogy amit tesz, az helyes, nem tekintheti rossznak tettét, még ha

olyan rossz is az. Hitvallása, értékrendje megengedi, hogy tegye, hiszen nem sért

meg semmilyen normát, nem tér el a „szabályostól”. Ez pedig igen nagy veszélyt

rejt magában. A tettének helyességében hívő egyén megtehet bármit. Önmaga

hatalmazza fel magát, saját kontrollja engedi tovább. Ennélfogva „józan”

belátására hagyatkozik, és megingathatatlan tette véghezvitelében.

Ha Sánta Ferenc művében megfigyeljük a hatalom és katonái törekvéseit,

jól látjuk a meggyőződés „tisztaságát”. A film még több benyomást ad abban az

irányban, hogy talán nem más mozgatja ezt a gépezetet, mint a hatalmi

különbségek tisztázásának vágya. Hogy mindenkiből hírvivő legyen, s terjessze a

félelmet. „Hogy ez a négy ember tanulja meg, hogy magának jogában áll ezt

mondani és egyáltalán bármit mondani, és jogában áll összetöretni az orrukat,

kiverni a fogukat, belerúgni a veséjükbe, latornak nevezni őket, és természetesen

jogában áll odamenni a vendéglőbe, vagy akár a lakásukra akkor, amikor az

magának tetszik, és elhozhatja őket akkor, amikor az magának tetszik, hogy

összeveresse a képüket!”5

5 Sánta Ferenc (1963): Az ötödik pecsét. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 300. o.

11

A módszerek tekintetében eszembe jut egy régi olvasmányom, Robert

Merle: Mesterségem a halál c. könyve, melyben annyira sokkoltak az egymást

követő kegyetlenkedések, hogy a könyv végére érve, kizárólag ezekre

emlékeztem vissza. Amikor Setzler ügyében vizsgálat folyik, a tanúk

kénytelenek a tudomásukra jutott részleteket elmondani: „...ott a csuklójánál

fogva... két, a mennyezetre erősített kötélre akasztja... Láttam a köteleket, Herr

Sturmbannführer... Egyszóval a lány meztelen, csuklójánál fogva a köteleken

lóg... és Setzler pisztollyal lövöldöz rá...” A kikötözés igen jól működő gaztett.

Tökéletes kiszolgáltatottságba kerül az alany. Akkor kínzói bármit megtehetnek

vele. Az ellenállás lehetősége nulla. [5. kép]. Egy pillanatra egy olyan mondatba

kezdhetnénk, mint hogy „Őket is ugyanígy ki kellene kötni…”, de meg kell

állnunk, hiszen ilyet nem tehetünk, senki sem tehet ilyet, erre képteleneknek kell

lennünk!

A film szerint Tomoceuszkatatiki azért tette Gyugyuval (és bizonyára

másokkal), amit tett, mert meg volt győződve arról, hogy amit tesz, az helyes. Ha

szilárd meggyőződéssel cselekszünk, egyszersmind felhatalmazást kapunk

(adunk magunknak) tettünk véghezvitelére? A filmbeli civil ruhás nyilas

parancsnok egyenruhás beosztottjához intézett kérdésére, hogy voltaképpen

miért ver, ő ezt válaszolja: „A megszerzett hatalom jogán, az eszméim keltette

indulat parancsára.” Igen, a hatalom joga, most. Ám egy másik hatalom joga

majd más összefüggésbe helyezi a tényeket. Még fogalmuk sincs a nyilas párt

vezetőinek és katonáinak arról, hogy nekik és a hozzájuk hasonlóknak egyszer

majd felelniük kell a bűneikért. Még nem tudják, hogy alig egy év múlva

Nürnbergben kezdetét veszi és tizennyolc hónapon keresztül tart majd a háborús

bűnösök felelősségre vonása6 [6. kép]. Még fogalmuk sincs arról, hogy

nemsokára keményen előveszik őket, és majd be kell vallaniuk tetteiket, és el

kell fogadniuk a büntetésüket – ami persze sovány vigasz az elszenvedőknek,

vagy inkább az életben maradt hozzátartozóknak.

6 Andrus, Burton C. (1978): A nürnbergi huszonkettő. Kossuth Könyvkiadó, Budapest

12

A tanult tehetetlenség

Olykor a pszichológia gyakorlata ad magyarázatot hétköznapi cselekedeteinkre,

reakcióinkra. Márpedig a háborúval kapcsolatos élmények talán éppen elég talajt

adnak a lélektan különféle eszmefuttatásainak.

Ha az emberek kénytelenek hosszabb ideig kellemetlen események között

lenni, végül feladják, mégpedig azért, hogy megbirkózzanak az adott helyzettel,

vagy éppen azért, hogy elmeneküljenek abból. Egy ilyen kellemetlen helyzetben,

a „tanult tehetetlenség” helyzetében arról van szó, hogy ha egy ember

viselkedésének eredménye független az ő viselkedésétől, akkor megtanulja azt,

és felad minden kísérletet, hogy ellenőrizze az eredményt, s megéli a

passzivitást, a beletörődést.7

A háborúk utolsó napjai

A második világháború végnapjaiban mind a külső, mind belső nyomás

egyszerre, nyilván egymást erősítve hatott az emberiség egy részére, próbára téve

az egyének és csoportok pszichológiai tűrőképességét. Ahogy a fizikai erőszak

ellen, úgy a pszichét érő támadásokkal szemben sem lehetett senki felkészülve. A

maradandó nyomok pedig garantáltak voltak. Nem kevesen még ma is

rémálmaikból riadnak fel az éjszaka közepén, izzadtan ülnek fel ágyukban, mert

az előző pillanatok még oly valósnak tűntek, hogy kétségük sem volt közben: a

hatvan évvel azelőtti történések élő szereplői ők. Ennek a történetnek így soha

nincs vége. A háború elkezdődött ott és akkor, de hol és mikor jön a befejezés?

Fegyverszünet? Dokumentumok aláírása? Á! A háborúnak (bizonyos, érthető

nézőpontból tekintve) most sincs vége. Elég a napjainkban folyó építkezésekre

gondolni, ahol az alap kiásásakor előbukkanó éles bombák csak azt hirdetik,

hogy nincs vége. Az ilyen bombák, valamint gyerekek kezébe kerülő, játéknak

7 Forgas, Joseph Paul (1989): A társas érintkezés pszichológiája. Gondolat, Budapest

13

használt éles kézigránátok még mindig képesek hozzáírni egyet a halottak

listájához.

Az Ember

Ha ez ember leírható lenne, könnyebb lenne elemezni, kiszámítani. Ha csak

abban maradunk, hogy az ember majdnem leírható, akkor már kissé

közelíthetünk, és biológiai értelemben, társadalmi összefüggésekben számtalan

olyan mondatot fogalmazhatunk, amelyekből egytől-egyig kiderül, hogy éppen

az emberi fajról van szó. De van-e jó ember és rossz ember? Bizonyára, igen. A

történelem példát állított ennek is, annak is. No persze igen fontos annak a

látószögnek az ismerete, ahonnan megfigyeljük az embert.

Rossz-e, aki a félholtra vert kommunista foglyot kétszer is pofon üti? Ha

rossznak tituláljuk, azt is figyelembe kell vennünk, hogy talán hiányzik néhány

sor az illető jellemrajzából. Aki nem tudja, hogy Gyuricza életeket ment a zsidó

gyermekek bújtatásával, könnyen elítéli őt. Aki csak annyit lát, hogy egy félig

halottat üt, nézze közben az arcát is! Aki szégyenteljességet lát az ő

cselekedetében, vizsgálja meg figyelmesen ezt az embert, miután elhagyja a

nyilasok központját! Ez a testileg-lelkileg összetört jóember képtelen

visszanyerni testtartását. Olyannyira zavart, hogy pillanatnyilag talán a nevét sem

tudja. Csak áll az utca közepén, kissé szédeleg, arcáról olyasmit olvasunk le,

hogy ez az ember az imént találkozott az ördöggel [7. kép]. És így volt, éppen az

előbb találkozott az ördöggel! Adjunk neki esélyt, hogy összeszedje magát, és

reménykedjünk, hogy nem szenved maradandó mentális sérülést! És még hadd

reméljük azt is, hogy épségben kivárja azt a néhány hónapot, ami az újra talpra

állás megkezdéséig hátra van.

Mind azok, akik átélték vészkorszakok idejét, mind azok, akik később

születtek, bízniuk kell abban, hogy soha többé nem következhet el hasonló az

emberiség történelmében, s hogy valahol, valamikor pontot tehetünk a háborús

korszakok végére [8. kép].

14

ÖSSZEGZÉS

Valahányszor a második világháborúról olvasok, merüljek el bármennyire is az

adott mű befogadásában, nem tudom elfeledni azt a gondolatot, amely az

emberek azon törekvésén csodálkoztat el, hogy ugyanaz az emberiség vajon

hogyan volt képes húsz év elteltével újabb világháborút produkálni. Persze,

minden ok-okozati összefüggés megérthető. Mégis, Trianon után, keserű szájjal,

de békét remélhettek a nemzetek. Aztán, hogy meddig tartott az a béke, íme, a

történelem precízen megadta a választ. Most itt a béke. Így megint a

reménykedés időszakában élünk.

Néhány észrevétel

− Hogy a gonosz elnyomó a könyvben miért Tomoceuszkakatiti és a filmben

miért Tomoceuszkatatiki, erre nincs hipotézisem, de nem tartom

véletlennek.

− A meg-megjelenő Hieronymus-Bosch-képek, ahogy újra és újra

felvillannak, nem kapcsolhatók semmihez, az éppen zajló eseményeket

tekintve, inkább azt sugallják, hogy puskapor száll a levegőben, ami

bármikor berobbanhat.

− A nyilas Kitartás, Éljen Szálasi! köszönés és jelmondat vajon kit szólít fel

a kitartásra, és ha netán a lakosságot, akkor mi lehetne a lakosság oka, hogy

kitartson Szálasi ideológiája mellett? Gárdos Miklós: Nemzetvesztők c.

könyvében, a Nácik cselédei c. fejezetben a következő minősítés olvasható

Szálasiról: „…1944. október 15-én kezdődő „országlásától” a

felszabadulásig mindent elkövetett, hogy sírba taszítsa Magyarországot.”

15

KÉPEK

1 2

3 4

16

5 6

7 8

17

FORRÁSOK

Ó- és Újszövetségi Szentírás. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat

Gazsi József et al. (1975): Magyarország felszabadítása. Tanulmányok hazánk

felszabadításának történetéből. Zrínyi Katonai Kiadó/Kossuth Könyvkiadó,

Budapest

Karsai Elek–M. Somlyai Magda (1970): A felszabadulás krónikája. 1944 ősze –

1945 tavasza. Kossuth Könyvkiadó, Budapest

Sánta Ferenc (1976): Az ötödik pecsét. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

Merle Robert (1987): Mesterségem a halál. Európa Könyvkiadó, Budapest

Andrus, Burton C. (1978): A nürnbergi huszonkettő. Kossuth Könyvkiadó,

Budapest

Forgas, Joseph Paul (1989): A társas érintkezés pszichológiája. Gondolat,

Budapest

Gárdos Miklós (1971): Nemzetvesztők. Táncsics Könyvkiadó, Budapest

1. kép: Budapest állapota 1944-ben (Margit híd)

http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Margit_h%C3%ADd_1944._november_4.jpg

Utolsó letöltés: 2013.03.30. 13:34

2. kép: 1944-ben felállítják a budapesti gettót

http://budapest-

anno.blog.hu/2011/04/16/zsido_hazaspar_a_budapesti_gettoban_1944_aprilisaban

Utolsó letöltés: 2013.03.30. 13:53

3. kép: Emberellenes hatalmak összefogása

(Gárdos Miklós: Nemzetvesztők – a borítóról)

18

4. kép: Nyilas egyenruha – kommunista egyenruha

http://www.google.hu/imgres?hl=hu&rlz=1C1TEUA_enHU524HU524&biw=1454&bih=73

7&tbs=ift:jpg,isz:l&tbm=isch&tbnid=yp4fcEUWbHf9jM:&imgrefurl=http://lalexa.blog.hu/

2013/01/23/andrassy_ut_60_a_huseg_es_a_terror_haza&docid=4t7qlBc2d31pAM&imgurl=

http://m.cdn.blog.hu/la/lalexa/image/img540.jpg&w=1275&h=1054&ei=xxRYUZz6GIiutA

a8j4HICw&zoom=1&ved=1t:3588,r:31,s:0,i:189&iact=rc&dur=199&page=2&tbnh=198&t

bnw=198&start=19&ndsp=25&tx=150&ty=65

Utolsó letöltés: 2013.03.30. 13:00

5. kép: Neki már úgyis mindegy

http://2.bp.blogspot.com/-

oFmt31alxzw/UI_1c6Wm4VI/AAAAAAAAGWI/ShpW6sUEYNs/s1600/az_otodik_pecset.

jpg

Utolsó letöltés: 2013.03.30. 12:00

6. kép: Szálasi Ferencet átveszik a magyar hatóságok

(Gazsi József: Magyarország felszabadítása – 455. o.)

Utolsó letöltés: 2013.03.30. 12:10

7. kép: Gyuricza még az utcán sem tudja leengedni a karjait

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/hu/7/7b/Az_%C3%B6t%C3%B6dik_pecs%C3%A9t

_(%C5%90ze_Lajos).jpg

8. kép: A pesti oldal felszabadult

(Gazsi József: Magyarország felszabadítása – 447. o.)