A jogtörténet-tudomány mindmáig adós a tiszaeszlári per szakmai feldolgozásával, a bün-tetőeljárás jogfilozófiai, dogmatikai és tételes

jogi értékelésével. Hiába volt a per tárgya az addigi legnagyobb visszhangot kiváltó hazai bűnügy, nem ke-rült sor sem a jogeset nemzetközi összehasonlító vizs-gálatára, sem a korabeli szakmai visszhang feltárására. A tiszaeszlári per társadalmi hátterét, többolvasatú történetét Kövér György monográfiájának megjelené-séig a résztvevők emlékiratai,1 továbbá szépirodalmi, politikai publicisztikai és társadalomlélektani művek dolgozták fel és tartották ébren.2 Az elmúlt évig nem született egyetlen levéltári kutatásokon alapuló, kriti-kai elemző feldolgozás sem, amely a század bűnügyé-nek tárgyilagos jogászi értékelését nyújtotta volna. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a per önkényesen

értelmezett históriája az antiszemita szerzők gyakori témája, sőt a – régi és újabban fellángoló – felekezeti uszítás eszköze lehetett.3

Úgy tapasztalom, nem teljesült Eötvös Károly azon reménye sem, hogy a tiszaeszlári eset egy fejlettebb erkölcsű Magyarországon a joghallgatók kötelező tananyagává válik. Azt ismételhetem most is, amit 2003-ban, Nyíregyházán a tárgyban szervezett (eddigi egyetlen) tudományos konferencián mondanom kel-lett: jogtörténészként nem tudok összefoglalást adni az ügy tudományos törvénymagyarázatának kollektív eredményeiről, és azt sem állíthatom, hogy a jogi fel-sőoktatás méltó módon gondozza az anyagi igazsá-gukért küzdők és az ártatlan áldozatok emlékét. Igaz, jogtörténészként ma is elfogadom azt az álláspontot, hogy a per társadalom- és politikatörténeti vonatko-zásai fontosabbak számunkra, mint a XIX. századi perjogi tanulságai. Kövér György fontos könyve elég-tétellel szolgál a nemzeti emlékezet számára, s egyben magas mércét állít minden, a tárgyban továbbkutató, tisztességes szándékú tudós elé.

A Nyíregyházán 1883-ban elsőfokú ítélettel zá-rult per az első olyan eljárás Európában, amelyben modern büntetőjogi elvek alapján és polgári jellegű intézményi keretben egy középkori gyökerű vérvád-ról kellett dönteni. Az eljárást fokozott nemzetközi érdeklődés követte, hiszen arról szólt, hogyan lehet egyáltalán ilyen esetben vádat emelni, milyen indok-kal lehet formaszerű jogi eljárást megindítani. Annak is próbája volt, hogyan juthat hivatalos útra az irra-cionális gyanúsítás, mivel tudja a nyomozóhatóság igazolni azt, amit perrendtartásszerűen még sehol sem sikerült. A vérvádper felvetette azt az elvi kérdést is, hogy a materiális bizonyítás kötelezettsége mellett, az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartásával hogyan lehet perbeli bizonyosságot találni, és ilyen körülmé-nyek között miként érvényesülhetnek a perbefogottak jogai. A korabeli európai közvélemény ismerhette a

tIsztElEtKör

STIPTA ISTVÁN

Kövér György: A tiszaeszlári dráma

Társadalomtörténeti látószögekOsiris Kiadó, Budapest, 2011.

749 old.

A NAGY PERRŐL ÍRT MONOGRÁFIA JOGTÖRTÉNETI NÉZŐPONTBÓL

1 n Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége. Révai testvérek Irodalmi Intézet Rt. I−III. köt. Bp., 1904.; A tiszaeszlári bűnper. Bary József vizsgálóbíró emlékiratai. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1933. 2 n Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Magvető, Bp., 1975.; Sándor Iván: A vizsgálat iratai. Tudósítás a tiszaeszlári per körülményeiről. 2. kiadás. Kozmosz Könyvek, Bp., 1983.; Gelencsér Miklós: A gyűlölet ellenfele. Móra, Bp., 1970.; Hege-dűs Sándor: A tiszaeszlári vérvád. Kossuth, Bp., 1966.; Dr. Kis Arnold: A nagy per. Magyar-Zsidó Szemle, 21 (1904), 3. szám, 252−264. old.; Törzsök Vilmos: A nagy per. Katolikus Szemle, 19. köt. (1905), 1. füzet, 95−99. old.; Elek Judit − Sükösd Mihály: Tutajosok. A tiszaeszlári per dokumentumai. Magvető, Bp., 1990.; Hanák Péter: Kései rehabilitáció. Világosság, 1969. március, 158−161. old.; Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- és Kelet-Európában. Osiris, Bp., 1995.; Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarorszá-gon (1875−1890). Kossuth, Bp., 1976.; Pelle János: A forrada-lom árnyai. Mozgó Világ, 1991. 2. szám, 23−34. old.; Andrew Handler: Blood Libel in Tiszaeszlár. Westview Press, Boulder − New York, 1980. 3 n Kászonyi Dániel: Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat. Társadalmi regény a jelenkorból. Bp., 1882. (Ugyanez németül is, uo. 1882.); Ágoston János: Le az álczával! Adatok Eötvös Károly hírhedt saktervédő életrajzához. Bp., 1884.; Ónody Géza: Tisza-Eszlár a múltban és jelenben. Bp., 1883.; Marschalkó Lajos: Tiszaeszlár. Debrecen, 1943.

BUKSZ 2012270

magyar alkotmányos élet 1867 utáni pozitív változá-sait, hihette, hogy Deák Ferenc országában az igaz-ságügyi rendszer is a jogállami követelmények szerint változott. Az eljárás megindulása előtt két évvel lépett életbe a Csemegi-kódex, amelyről elismerően nyilat-koztak a klasszikus büntetőjogi irányzat neves német és francia képviselői. tíz évvel korábban kiépült az állami bírósági rendszer és a vádképviseletet ellátó polgárosult ügyészi szervezet.

Jogtörténeti értelemben tehát ez a per volt az új-kori jogszolgáltatásunk egyik legnagyobb próbatétele, egyben rejtélye. Olyan próbatétel, amelynek a korabeli magyar büntető igazságszolgáltatás csak részben tu-dott megfelelni. rejtélye is, hiszen a világ döbbenetére egy olyan ügyben, amelyet egy jogi garanciákkal öve-zett vizsgálat rövid idő alatt már a nyomozati szakasz-ban tisztázhatott volna, ítélettel záruló büntetőügy keletkezett. A magyarázat csak részben található a jogi szférán belül. Kövér György korszakos munkája segít a kérdés megválaszolásában.

A könyv címe tudatosan kerüli a „per” megne-vezést: a szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy nem a legendás bűnügy, nem a nagy per

történetét írta meg. Ez szerinte is jogtörténészekre, a korszakot alaposan ismerő kriminológusokra háruló feladat. Igaz, a processzuális eseménysor feltárása, a jogi folyamatok bemutatása ezután már lényegesen könnyebb lesz, hiszen a szerző minden fontos forrást feltárt, és jelentős részüket jogi szempontból is ele-mezte. A mű maga is nyomon követi a perszakaszok legfontosabb jellemzőit, és bemutatja az eljárás hiva-talos szereplőit. Ezek után már lényegesen egyszerűb-bé válik a vonatkozó jogi normák teljes körű feltárása, a permenet szakmai értékelése, a törvényszék és ítélő-tábla gyakorlatának áttekintése, majd összehasonlító értékelése. A könyv nem ígéri az eltűnési eset tisztá-zását, és nem vállalja a perújítást sem, hanem a XIX. századi magyar társadalmat részelemei működése köz-ben kívánja bemutatni.

A könyv egyébként a szűkebb értelemben vett jogi fejezetén túl is kínál tematikai és módszertani kapcso-lódást, továbbá jól demonstrálja a társadalomtörténet és a joghistória érintkező területeit. Ehhez azonban el kell fogadnunk a jogtörténet illetékességi körét az alkotmányjog-történetben is, ahogyan azt a nem jo-gász végzettségű Eckhart Ferenc számos művében hangsúlyozta, és életművével is igazolta. Példaként említhetjük a műnek a választójog történetéről szóló részeit (65–69. old.), a rend fogalmával összefüggő fejtegetéseket, és a vizsgált társadalmi csoportok népi szokásjogban rögzített státuszáról írottakat.

A mű első részében a szerző a XIX. századi lokális társadalom folyamatait mutatja be. szemléletmódja („lenn és fenn, országosan és lokálisan”) jól hasz-nosítható a jogtörténeti kutatásokban is, hiszen az országos normák helyi érvényesülésének feltárása a mi tudományágunkban is elengedhetetlen, igaz, gyak-

ran figyelmen kívül hagyott módszertani követelmény. Kövér György a társadalomtörténeti falumonográfiát a per mikroanalízisével szerkesztette egybe. A könyv ennek megfelelően két tartalmi egységre osztható, első fele a társadalomtörténeti elemzés, a második az „ügyről” szól, az eset körülményeit, kriminaliszti-kai előzményeit, a pert és utóéletét tárgyalja. A jog-történész különösen értékesnek tartja, hogy a lokális mikroelemzés kapcsolódik az országos, sőt a nemzet-közi vonulatokhoz. A művet unikálissá teszi, hogy a történészi figyelem kiterjed a személyi, jogi és politikai vonatkozásokra egyaránt.

Elgondolkodtató és vitára érdemes az a közelítés-mód, amely szerint a szerző „az eszlári társadalom le-írásából törekszik arra, hogy megfejtse a per országos kisugárzását”. A választott módszert hitelesíti, hogy az átalakulás térbeli és társadalmi struktúráinak dina-mikáját a különböző összeírások alapos elemzésével vizsgálja. A könyvet a népmozgalmi adatokat, adóka-tasztereket tartalmazó kiváló ábrák egészítik ki. Ezek a szerző – tudjuk, hatalmas munkát igénylő – önálló tudományos értékű összeállításai.

szoros értelemben a VI. fejezet kíséri figyelem-mel a per szempontjából releváns eseményeket. Az „inkriminált ügy” fejezetcím is egyértelművé teszi, hogy a szerző nem a perrendtartás szerinti, jogászias gondolkodásmódot követi, hanem ebben a részben is a nagy társadalmi dráma immanens részelemeit vizs-gálja. rendkívül érdekes nyomon követni, hogy egy adott esemény rekonstruálása során milyen történe-ti-módszertani kérdések vetődnek fel, és mennyiben különbözik egymástól a kriminológiai és történészi tényfeltárás. A jogi oktatás számára is tanulságos, aho-gyan a szerző a tanúvallomás lélektanával, a személyi bizonyítékokat szolgáltatók emlékezetének természe-tével kapcsolatban ír.

Az is figyelemre méltó, amikor a műben a vallatás során készített feljegyzés vagy az eljárás más szaka-szaiban felvett jegyzőkönyv és a tárgyalás szó szerinti írásos anyagainak különbsége feltárul, és igazolódik az a közismert jogtörténeti igazság, miszerint az utólagos írásbeli rögzítés a legritkább esetben tartalmazza a valós történeti tényállást, az objektív történéseket. A legendás Cesare Beccaria is hangsúlyozta, hogy a korszerű eljárásokban a tárgyi bizonyítékok súlya mindig nagyobb a személyinél. Ha a korabeli ható-ságok Kövér György alaposságával tárták volna fel a sorsdöntő nap történéseit, solymosi Eszter eltűnésé-nek körülményeit, eleve más következtetésre juthat-tak volna. Hasonló történészi bravúr Eszter utolsó útjának nyomon követése. Ebben is igazolódik, hogy pusztán a tanúvallomások alapján nem lehet a való-ságot rekonstruálni. Az „emlékezet megélesedésének” és utólagos (hatósági) kiigazításának számos jelét ta-pasztalhattuk ebben a perben is.

4 n Magyar Jogászegyleti Értekezések, XII. köt. A büntetőbíró-ságok szervezete és hatósági köre, tekintettel a magyar bűnvádi eljárás tervezetére. 1883. március 19. és június 1. között folyt vita. Bp., 1884. 114–115. old.

TISzTELETKöR 271

solymosi Eszter eltűnésének napja – a kideríthető és rekonstruálhatatlan elemekkel együtt – nagy teret kap a könyvben. Ez az első hiteles eseménysor, amely segít a feltételezhető valóság értelmezésében, a halál oká-nak valószínűsítésében. A kulcsfontosságú események részleteinek bemutatása, az ellentmondások felszínre hozatala egyben igazolja azt a törvénykezési igazságot is, hogy a valóság teljes feltárására egy büntetőperben a bíróság sohasem képes. Ez a körülmény fontos sze-repet játszik minden előíté-letre épülő perben.

A tiszaeszlári per meg-határozó szakasza a gyanú-tól a vádig terjedő időszak, az a periódus, amelyben a szervezetlen és szabá-lyozatlan bűnfelderítés el-vesztette esélyét a korrekt tényfeltárásra. A szerző a helyi levéltár töredékes iratainak felhasználásával eddig ismeretlen részlete-ket is felszínre hozott, és az ügy eddig fehér foltnak tekinthető egy hónapos időszakát két hétre szorítja le. Ezáltal jobban megis-merjük az ügy emberileg legtragikusabb mozzana-tát, a gyermektanú vallo-mását is, amely új színben tüntette fel az addig jogilag nehezen minősíthető ese-ményeket. A mű ebben a vonatkozásban is újszerű közelítést alkalmaz, bravú-rosan adaptálja a gyermek tanú lélektani sajátosságait feltáró pszichoanalitikus közelítésmódot. Emeljük ki, hogy a perben maga a vizsgálóbíró sem tartotta be a kiskorú gyermek jogait. Nem vonták be az el-járásba a törvényes képviselőjét, és nem rendeltek ki – mint akkor nevezték – gondnokot jogai védelmére. A vizsgálatot irányító ügyésznek nem volt lehetősége a bizonyítékok szabad mérlegelésére, vádat kellett emel-nie, ha a tanúvallomások ellentmondásait tisztázni akarta.

A per idején, 1883. április 18-án egy jogtudományi vitában Halmágyi sándor hozta szóba a korabeli el-járásjog ezen szembeötlő hiányosságát. A tiszaeszlári perben „az ügyészség kénytelen volt vádindítványában hangsúlyozni, hogy szükséges a vádaláhelyezés azért, mert végtárgyalás nélkül, közvetlenség nélkül, nem lehet megállapítani a legnagyobb részt szertehúzó val-lomások valódi jelentőségét. tehát a királyi ügyész, az agresszív hatalom kénytelen beismerni, hogy jó lenne már itt a contradictórius, szóbeli eljárás; mert itt,

már a vádaláhelyezés kérdésénél lehetne megoldani egy roppant nehézséget, mely mindenkit fájdalma-san kell, hogy izgasson. Én, uraim, tisztelem azon ügyészséget, mely így indítványoz, mely nyilvánosan meri ezen argumentumokat kimondani, mely nem affektálja azt, hogy tud mindent, hogy biztos alapon emel vádat, hanem azt mondja lelkiismeretesen, hogy contradictórius, szóbeli, nyilvános eljárás nélkül a bi-zonyítékok nem állapíthatóak meg.”4

Különösen fontos-nak vélem, hogy a szerző a bűnvádi eljárás egyes mozzanatait az érvényes korabeli szabályok és szo-kások nyomán mutatja be. Ez a jogtörténészek szá-mára is fontos szempont, hiszen a valóságban a jogi eljárás a per egyes szaka-szaira érvényes normák szerint zajlott, illetve így kellett volna történnie. A permenet szempontjából is különleges szerepe volt a közreműködő tisztviselők hivatali előmenetelének, történetileg pedig alapvető kérdés annak felderítése, hogy az adott időszakban milyen képzettségű és mi-lyen hivatali gyakorlattal, emberi kvalifikációval ren-delkező személyek végez-ték az igazságszolgáltatási teendőket. A mű alapos archontológiai összefogla-lást ad, amely önmagában igazolja: ilyen szakmai fel-készültséggel nem is lehe-tett esély az anyagi igazság érvényre juttatására.

A per hivatalos szerep-lőiről vázolt kép tárgyszerű. A jogtörténet művelőinek ebben a tekintetben is lenne feladatuk, hiszen az el-járó személyek felkészültségének, hivatásrendi pozí-ciójának feltárása e tudományszak területébe tartozó feladat. Figyelemre méltó, hogy a per két legjelentő-sebb feldolgozásához képest – ebben a tekintetben is – milyen sok új elem kerül elénk. Az eljárásra vo-natkozó töredékes szabályok egyébként nem szabtak képesítési feltételeket a nyomozásban résztvevőkkel szemben. Az adott időszakban nem volt szigorú szol-gálati pragmatica: a nyomozást a községi bíró és a községi jegyző végezte. Az ügy vizsgálatára az 1872-es rendelet ellenére törvényszéki aljegyzőt küldtek ki. Ezért írta Eötvös: „se törvény, se gyakorlat meg nem engedte, hogy ily fontos ügyben ily alsórendű bírósági tisztviselő végezze a vizsgálat nagy és nehéz munkáját. De a törvényszék túltette magát a törvényen s gyakor-

BUKSZ 2012272

laton.”5 lehetett gyilkosságért elítélt személy a vizsgá-lóbíró írnoka, és készíthette a század egyik legjelentő-sebb bűnperének jegyzőkönyvét. A rendkívüli perben a nyomozást – ismét Eötvöst idézve – „egy növendék aljegyzőre, mint vizsgálóbíróra, egy kurta észjárású alügyészre, egy-két nyers erkölcsű csendbiztosra, egy-két tapasztalatlan, tanulatlan orvosra”6 bízták.

A könyv 432. oldalától ismét szorosabb értelemben vett jogi vonatkozások olvashatók. Kiderül, hogy az előnyomozást követő „különös vizsgálat” után a vád-emelésre egy teljes évet kellett várni. Ilyen horderejű ügyben ez rendkívül feltűnő és alig magyarázható ha-tósági mulasztás volt.

szintén tanulságos a perben részt vevők (hivatás-rendek szerint tagolt) tevékenységének vizsgálata. A köz- és magánvádlók bravúros bemutatása után kö-vetkezik Pauler tivadar portréja, akit valószínűleg markánsabb vonásokkal, erősebb kritikával kellett volna ábrázolni. A Kozma sándorról vázolt kép kissé homályos, őt több dicséret illethetné, hiszen szerepe egyértelműen pozitív, kiállása a jogelvek mellett a per-ben példaadó volt.

A szerző a jelentőségének megfelelő teret szentel a csonkafüzesi holttest perbeli szerepének vizsgálatá-ra. Ez az alfejezet önálló kriminalisztikai tanulmány, olyan eszmefuttatás, amelyben minden releváns rész-let felszínre került. Az igazságügyi orvostan történe-tének első fejezete, amely „a bíró és történész közötti divergenciát” igazolja, azzal zárul, hogy nem sikerült a holttest azonosítása, de sikerült feltárni, hogy a per hivatalos főszereplői, hatósági személyei milyen irány-ban igyekeztek a valóságot meghamisítani, a töredékes tárgyi bizonyítékokat átértelmezni.

A főtárgyalásról írtak szintén eredeti közelítésmód-ról tanúskodnak. Van abban valamilyen jelképi erő, hogy az addigi legnagyobb visszhangot kiváltó hazai pert a szabolcsi megyeháza nagytermében rendezték meg. Hiába különült el egymástól 1869 óta az igazság-szolgáltatás és a végrehajtás, az eljárás első szakaszát a közigazgatási tisztviselők uralták, és a klasszikus igaz-ságszolgáltatási tisztviselők szemlélete is nagy részben (tudjuk Krúdy Gyulától) megyei színvonalú volt.

A műben kiváló összefoglalást olvashatunk a nyil-vánosságról, amely első ízben övezett ilyen mértékben bírósági eljárást. Az elkövetett bűnök felderítésére irányuló minden büntetőeljárás egyik fontos feladata a tömeghangulat, „a felzaklatott közvélemény” kizá-rása. Esetünkben is alapvető kérdés volt, hogyan tudja a jogszolgáltatás háttérbe szorítani az elfogult sajtó befolyását. Ebben a tekintetben differenciált a kép: a nyomozás idején meghatározónak, a tárgyalási perió-dusban mérsékeltnek tekinthetjük az igazságszolgál-tatást érintő, közvetlenül megnyilvánuló közvélemény súlyát. A nagy per elemzésekor az is fontos szempont, hogy volt-e a korabeli jogszolgáltatásnak integritása, el tudta-e hárítani a helyi és országos politikai igényeket. A mű nyomán igazolható, hogy a felületesen szabá-lyozott nyomozási eljárásban a politikai szándékok és indulatok komoly befolyást gyakoroltak.

A korabeli büntetőeljárás kusza, elvi szempontokat nélkülöző, múltból hagyományozott rendben folyt. Eötvös Károly szerint „Magyarországnak sajátos büntető perrendszere volt akkor. Nyilvánosságnak és titkos eljárásnak, szóbeliségnek és írásbeliségnek ku-sza rendszere. A vádlottal, míg a vizsgálat folyt, nem érintkezhetett senki, jogi képviselője, védője sem. A vizsgálat irataiba nem tekinthetett be senki, még a védő se.” A vizsgálat időtartama nem volt korlátozva, elrendelése, ütemezése a vizsgálóbírótól függött. A büntetőhatalom érvényesítésének centralizált rendje a vizsgálati szakaszban az inkvizíciós elvet követte. Ez a nyomozóelvű eljárás Csemegi Károly szerint az „ál-lami hatalom ösztönéből származott, a miszticizmus, a titokszerűség, formalizmus és a subtilitások rendsze-re volt”. „Amely ország alkotmányos lett, vádelvűvé alakította át rendszerét.” Ez még nem történt meg a korabeli Magyarországon. A fenti megállapítások adatszerűen, biztos történeti források révén tükröződ-nek és nyernek megerősítést a műben.

A mű (jogtörténeti szempontból is kiemelendő) erénye a teljes levéltári forráskör feldolgozása. Kövér György nem csupán az Országos széchényi Könyvtár kézirattárában meglévő teljes iratanyagot, hanem a helyi levéltárak valamennyi releváns fondját felku-tatta. A nyíregyházi törvényszéken folyt az első olyan büntetőtárgyalás Magyarországon, amelynek minden elhangzott szavát jegyzőkönyv rögzítette. A tárgybeli monográfia az első olyan történettudományi feldolgo-zás, amely ezt a forrást teljes egészében és módszerta-nilag értő módon dolgozta fel.

Á lláspontom szerint Kövér György az évtized legjelentősebb hazai történettudományi mo-nográfiáját írta meg. ritkán tapasztalható,

rendkívüli mélységű forrásfeltáró munkát végzett, és kiválóan ötvözte a hagyományos mesterségbeli tudást az innovatív, komplex feldolgozási módszerrel. Műve kikerülhetetlen feladatot ró a hivatásos törvényma-gyarázattal foglalkozó, igazságszolgáltatásunk múlt-

5 n Bary emlékirataiból is kitűnik, hogy a törvényszéken volt olyan bírói képesítésű személy (Megyery Géza), aki jogszerűen elláthatta volna a vizsgálóbírói teendőt. Bary arra hivatkozik, hogy törvény nem zárta ki egyértelműen a kinevezését (Bary: i. m. 46. old.). Az ezt firtató interpellációra Pauler Tivadar igazság-ügy-miniszter 1883. november 28-án válaszolt. Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter 1889. május 29-én elmondott program-beszédében a következőket hangsúlyozta: „A büntetőeljárás életbeléptetésére vonatkozó előkészítés meg fogja kívánni, hogy a bűnvizsgálatok vitelére, nem úgy, mint túlnyomólag szokás-ban van, tapasztalatlan, kezdő fiatalok alkalmaztassanak, kiknek sem az ügyésszel való érintkezésre, sem e fontos előkészítő stadiumra, sem azon bírói hatalom gyakorlására, mely kezébe van adva, nincs elég ereje, és képzettsége”. Az 1887. szeptem-ber hó 26-ra hirdetett Országgyűlés Képviselőházának Naplója, XII. köt. (Szerk. P. Szathmáry Károly). 1889. 335. old. A jogszol-gáltatás egyik nyomasztó ellentmondása volt, hogy a bírói és ügyészi szervezet módosításáról szóló 1891:17. tc.-ig a bírói pályára alacsonyabb képesítési előírások vonatkoztak, mint az ügyvédire. 6 n Eötvös: i. m. II. 72. old.

TISzTELETKöR 273

K övér György 749 lap terjedelmű kötetének a Tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti lá-tószögek a címe, és az én mondanivalóm ez

utóbbihoz kapcsolódik, már csak azért is, mert úgy gondolom, a dráma hátterének megvilágítását a szerző is legalább olyan fontosnak (ha nem fontosabbnak) tartotta, mint annak elemzését, hogy mi történt 1882. április 1-jén solymosi Eszterrel, azzal a tiszaeszlári cselédlánnyal, aki nemcsak hazai, de európai vissz-hangot is kiváltó vérvád áldozata volt, és sokáig a hazai antiszemitizmus egyik legfőbb hivatkozási pont-jaként szerepelt.

Egy tiszaeszlárhoz közeli hegyaljai kis mezőváros szülötteként tanúsíthatom, hogy a XX. század har-mincas éveinek második, illetve negyvenes éveinek első felében az esztelen zsidógyűlölet felszínen tartotta a vérvádat, solymosi Eszter neve széles körben ismert volt.

Vélekedésemet, hogy a társadalomtörténeti látó-szögek meghatározták Kövér György szemléletét, részben az igazolja, hogy a kötet szöveges részének csaknem fele, 708 lapból 330 foglalkozik a dráma hátterével: tiszaeszlár lakóival, mindennapi életük-kel. Másrészt a kötet második fele, amely az „ügyet, a bírósági tárgyalást” és a „reakció rádiuszait” elemzi, nem a hagyományos módszerekkel él, hanem mindig tekintettel van a társadalmi beágyazottságra is.

A társadalomtörténetben már a múlt század első felében születtek olyan alkotások, amelyek a természe-ti környezetet, a családot, a falu kapcsolatrendszerét, hatalomhoz való viszonyát, mindennapjait elemezték, és így életszerűbb képet adtak a valóságról, mint az egész országot, netán földrészeket átfogó vizsgálatok. Napjainkban, a mikrotörténelem térhódításának idő-szakában nő az igény a „megélt élet” minél közelebbi, többszintű és rejtett összefüggéseket is feltáró megis-merésére, s erre a kis közösségek sokkal alkalmasab-bak az össztársadalmi méretű elemzéseknél. Kövér György maga is hivatkozik rá, hogy a nem túlságosan sok hazai példát követve a mikrotörténelem nemzet-közi nagymonográfiáinak módszeréből is tanult, bár „a struktúrák és a szereplők együttes mozgatásában” csak kivételesen talált adaptálható mesterműveket.

Kövér Györgynek tiszaeszlár kapcsán magának kel-lett kitaposnia az utat, amelyet a jövőben mások is követhetnek, ha lesz bennük annyi kitartás a források felkutatására, tehetség a kútfők elemzésére, felkészült-ség a lokális történelem európai távlatainak bemuta-tására, mint neki.

Az olvasó első lenyűgöző élménye a források hihe-tetlen gazdagsága. Azok, akik a XIX. század második felének társadalomtörténetével foglalkoznak, nem alaptalanul, gyakran hivatkoznak arra, hogy e kor-szakból nem maradtak ránk olyan források, amelyek alapján a társadalom alapegységeinek, a családoknak, a falusi közösségeknek a helyzetét vizsgálni lehetne. 1848 után nem születtek olyan országos felmérések, mint Mária terézia korában a kilenc kérdőpontra adott válaszok, és az úrbéri tabellák, amelyek falvan-ként ránk maradtak, az 1784–87. évi népszámlálás községsoros adatai, vagy 1828-ban az országos adó-összeírás, amelynek adatait szintén a települések szint-jén is lehet kutatni. Az 1851-től rendszeressé váló népszámlálások egyéni összeírási lapjait megsemmisí-tették (bár az utóbbi években az 1870. évi népszám-lálás felvételi lapjai néhány helyen előkerültek). Az 1895. évi mezőgazdasági üzemstatisztika falvankénti kimutatásai kevésbé alkalmasak társadalomtörténe-ti következtetések levonására, a kataszteri birtokívek társadalomtörténeti feldolgozására pedig az aprólékos munka miatt csak néhány esetben került sor. Aligha véletlen, hogy a történetírói vizsgálatok országos vagy megyei szintekről indulnak ki, s nem alkalmasak a mindennapi, a megélt élet bemutatására.

Kövér György könyve a bizonyíték rá, hogy a csa-ládi, települési szintű elemzésekhez is lehet forrásokat találni, csak szorgos kutatómunka s némi szerencse is szükséges hozzá. A szerző is ismeri és kellően ki is aknázza az 1848 előtti nagy, országos összeíráso-kat, a tiszaeszláron 1772-ben lezajlott úrbérrendezés anyagát, az első népszámlálást s az 1828. évi adóösz-szeírást is. De megtalálta és bevonta a társadalom elemzésébe az 1846. évi családonkénti termékössze-írást, amely alkalmas a szegénység (vagy viszonylagos gazdagság) mértékének megállapítására, az ugyanezen évből származó tűzkárbiztosítás anyagát, amelyben

ját kutató jogtörténészekre. szükség lenne a korabeli büntetőítélkezési gyakorlat feltárására, a nyíregyházi törvényszék gyakorlatának megismerésére és egy ala-pos összehasonlító-jogi elemzésre. A per közreműkö-dőinek, hatósági főszereplőinek alaposabb biográfiai- karriertörténeti feltárása elkerülhetetlen lesz a per jogi

értékeléséhez. Kövér György könyve, amely a jogi fel-sőoktatás immár kötelező olvasmánya, a jogtörténet főtárgyi tananyaga lesz, biztos alapot teremt a további kutatásokhoz. Köszönet illeti az Osiris vállalkozását, amely beleillik a kiadó egyébként is jelentős kultúrate-remtő és szemléletformáló tevékenységébe. o

FALusI MINdENNAPOK EGY dRÁMA ÁRNYÉKÁBANOROSZ ISTVÁN

BUKSZ 2012274

a házak becsült értéke alkalmas a háztulajdonosok társadalmi helyzetének vizsgálatára is. A kataszteri térképek és iratok együttes felhasználása lehetőséget teremtett annak megállapítására, ki hol lakott a falu-ban, s mekkora földbirtokkal rendelkezett. Az 1864. évi adófőkönyvek családonként mutatták ki a személyi kereseti adó és a ház- és jövedelemadó nagyságát a te-lepülésen. A virilista jegyzékek, illetve a választási ösz-szeírások a választásra jogosultakról közölnek értékes adatokat. A Néprajzi Intézet Adattárában fennmaradt fényképek használata a falusi élet szereplőit a szerző személyes ismerőseivé tette. De a figyelmes kutató még a per anyagában is talált társadalomtörténetileg hasznosítható adatokat. tiszaeszlár református lelké-sze 1883-ban 100 fős névsort készített azokról, akik olyan szegények voltak, hogy nem tudtak adakozni az egyház javára, és öt osztályba sorolta azokat is, akik még képesek voltak egyházi adót fizetni. Kövér György maximálisan felhasználta a felekezeti anya-könyvek adatait a társadalmi változások vizsgálatához, a falu zsidó lakói migrációjának felkutatásához távoli, olykor határon kívüli megyék és városok levéltáraiban is kutatott.

Az eddig ismeretlen források felkutatása természe-tesen csak az első lépés a falusi mindennapok élethű bemutatásához. A mintaszerű forrásfeldolgozás során Kövér György olyan eredményekre jutott, amelyek megkerülhetetlenek lesznek minden, a XX. századdal foglalkozó társadalomtörténész számára. E területen új kutatási eredményeinek számbavételére e rövid is-mertetés keretei nem elégségesek. Néhány elemére azonban feltétlenül utalnunk kell. rögtön az első az ember és a táj kapcsolatának újszerű felfogása és be-mutatása. Aki a kataszteri térképek alapján minden lakos házát és telkét be tudja azonosítani, az másként látja a baráti vagy ellenséges természet hatását is, mint aki csak statisztikai összesítések alapján tud tájékozód-ni. Kövér György ábrázolása nyomán az olvasó együtt él a falu lakóival, a sűrűn ismétlődő tiszai áradások során átéli, hogy mindenki „a vízár szorításában” él. Átérezzük a dilemmát, amelyet a falu lakói éreztek, hogy az Ófaluban elpusztult házakat valóban a tótfa-luban vagy az Újfaluban építsék-e fel. Megbotránko-zunk, hogy a falu vezetői kicsinyes vitákat folytatnak az 1876. évi árvíz során a „vészbizottságban”, de az állami segélyek elosztásakor is.

Kövér György a feltárt különleges forrásanyag alapján nem állóképet akart adni az 1880-as évek tiszaeszlári társadalmáról, bár akiknek fő célja a vér-vád feldolgozása lett volna, ezzel is megelégedtek vol-na. A monográfiában nem egy adott pillanatban ta-nulmányozhatjuk a falu lakosságát, mert a szerző egy társadalmi folyamatot tár elénk, azokat a változásokat, amelyek több mint egy évszázad alatt, a XVIII. század utolsó harmadától a XIX. század végéig mentek végbe a szabolcsi faluban.

A társadalmi folyamatokat és a társadalom szer-kezetét meghatározó tényezők között a legelszomo-rítóbb a birtokmegoszlás. A teljes faluhatár némileg

meghaladta a tízezer kat. holdat, de ennek még tizede sem volt a jobbágyok és zsellérek kezén, kilenctizede urasági birtok volt (Kállayak, Wesselényiek, Bánffyak, Ónodyak). A tágas határú alföldi településeken (né-pességéhez képest tiszaeszlár is ezek közé tartozott) többnyire hiányoztak a terjedelmes urasági allódiu-mok, és a birtokos parasztság használatában (majd a jobbágyfelszabadítás után tulajdonában) volt a faluha-tár nagyobbik része. Ez a helyzet a jobbágyfelszaba-dítás után sem változott. tanulságos az a kimutatás, amely szerint a faluban 1870-ben egyetlen (paraszt)birtokosnak sem volt 50 holdnál több földje, 15-nél több is csak 13-nak, és az 1000 holdasok (összesen 7 birtokos) birtokainak terjedelme meghaladta a 9200 holdat. A 425 birtokos közül 312 „birtoka” nem ha-ladta meg az 1 holdat, azaz a tiszaeszlári paraszttár-sadalom a jobbágyfelszabadítás előtt mélyszegény-ségben élt, s helyzete nem lett jobb 1848 után sem. Aligha véletlen, hogy a szerzőnek nincs mondaniva-lója a jobbágyfelszabadítás végrehajtásáról tiszaesz-láron, hiszen a jogi helyzet változása nem hozott igazi társadalmi átalakulást, a földet a falu lakossága már az áprilisi törvények megalkotása előtt is a magáénak tartotta. A zsellérek 82,5 százalékos aránya mellett (ez 1855. évi adat) a falu társadalmának másik jellegze-tessége az ún. taksás nemesek magas aránya, akiknek volt ugyan nemeslevelük, de adó- és járadékköteles parasztföldön éltek, sőt többségüknek csak zsellér-parcella jutott.

Kövér György monográfiájának fontos új eredmé-nye annak bizonyítása, hogy a taksás nemesek, jöve-delmi viszonyaiktól függetlenül 1872 után is válasz-tópolgárok maradtak, noha a törvény szerint ezen az alapon már nem lehetett volna választójoguk. tisza-eszlár lakói között ugyanolyan különbségek alakultak ki a választójog, mint a földbirtok nagysága vagy az adófizetés mértéke szerint.

E három tényező alapján megalkotott klaszterek vizsgálata a falu társadalmának finomabb elemzésé-re is lehetőséget teremtett, de nem változtatott azon a tényen, hogy tiszaeszlár társadalma szélsőségesen tagoltnak tekinthető, legfeljebb az egyes társadalmi csoportok határai voltak összekuszáltabbak.

Kövér György nem elégedett meg azzal, hogy e három tényező alapján elemezze a lokális társadalmat – mintát adva minden későbbi társadalomelemzésnek –, de a struktúrán belüli változások is érdekelték. Itt a vizsgálódás szintje már nem a falu közössége, hanem a települést alkotó családok. Ez tette lehetővé, hogy a szerző a csoportok biográfiáját összekapcsolja a vér-vád eseményeivel, és azok életrajzát mutassa be, akik valamilyen szerepet játszottak a tiszaeszlári perben. Ezek az életutak nem volnának érthetők a falu társa-dalmának olyan mélységű bemutatása nélkül, amilyet a kötetben olvashatunk. Így igazolódik a szerző azon megfogalmazása, „hogy a falu társadalomtörténeti monográfiáját tartalmazó első részben több van elrejt-ve a lehetséges válaszokból (hogy ti. ki a tettes), mint amennyire az első pillantásra látszik”.

TISzTELETKöR 275

A vád természetéből fakadóan nem maradhatott ki a vizsgálódásból a tiszaeszlári zsidók társadalma a nagybérlő lichtman Mórtól és fiaitól kezdve scharf József egyházszolgáig és családjáig. A falu zsidósága a rendi korszakban is része volt a közösségnek, de más-ként, mint a jobbágyok vagy a taxás nemesek, mert a szerző szerint a rendiség „réseibe szorítottan” élt. lélekszámuk dinamikus növekedését nem feltétlenül a külföldi bevándorlás, hanem a „cirkuláris migrá-ció” okozta, amelynek eredményeképp a létszámuk az 1880-as években elérte a 138 főt. Betagozódásuk a falu társadalmába a vérvád idején már teljesnek mondha-tó: házaik, telkeik a keresztény lakosság házai között helyezkedtek el, nemcsak a gazdasoron, de a zsellérek házai között is, egyesek földbirtokkal és a falu viszo-nyai között számottevő jövedelemmel is rendelkeztek.

Ezeknek a társadalmi feltételeknek az aprólékos elemzése tette lehetővé, hogy a szerző „kollektív bio-gráfiát” írva mutassa be azoknak a csoportoknak az életrajzát, amelyek a perben szerepet játszottak. Igazi újdonság a taxás nemesi, paraszti és zsidó családi genealógiák elkészítése. Az Antiszemita Párt egyik ala-pítójának, Ónody Gézának a családja a XIX. század elején került Pest megyéből tiszaeszlárra. Az apa még a birtokszerzők közé tartozott, s ha kellett, a puszta telkek elfoglalásával jobbágyai rovására bővítette bir-tokát. Géza azonban a gyűjtőből herdálóvá vált, mint-egy 800 holdas birtokát eladta, majd visszabérelve tartotta saját kezelésében. A zemplén megyei Monok-ról tiszaeszlárra elszármazó és a perben feleségével együtt kihallgatott lichtmann Mórnak tiszaeszlár tótfaluban fekvő gazdasági udvara mellett épült fel a perben szereplő zsinagóga. Az ő fiai, Jakab és József, igazi akkumulálók voltak, bérelték a regáliákat, majd amikor a törvény lehetővé tette, földbérlőként gaz-dálkodtak. A nyíregyházi per idején legalább 10 ezer forint ingatlan és 7 ezer forint ingó vagyonuk volt.

Jellegzetesnek tekinti a szerző a taxás nemes „Far-kas-klán” életútját. A család Gábor nevű tagját, aki 1883-ban a falu bírája volt, tartották a vérvád kitaláló-jának. A XVIII. században „fekvő jószágot” még nem birtokló család egyik tagja 1864-ben már a legtöbb adót fizette, s a per után kitüntetett Farkas Gábornak 1894-ben már 21 hold földje volt, így a helyi viszo-nyok között nagy vagyonszerzőnek számított.

A volt jobbágyok sorából Papp József törvénybí-ró vált igazi módos gazdává. Állítólag ő volt az, aki a tanúkat arra kérte, hogy a perben ne pártoljanak el a kereszténységtől. A református Farkas Gábor-ral szemben ő görög katolikus volt. Apja 1828-ban még zsellér, 1847-ben féltelkes, 1855-ben egésztelkes (egykori) jobbágy volt, József fia viszont 1865-ben már másfél telkes birtokosként szerepel a választási névjegyzékben.

Papp József családjával ellentétben a solymosi csa-lád nem a társadalmi emelkedés útját járta. A távoli ős 1773-ban még féltelkes, szabadmenetelű jobbágy volt, a nagyapa lehetett 1828-ban a zsellér solymosiak kö-zött az egyetlen telkes jobbágy, Eszter apjának 1864-

ben 50,80 conv. forint kataszteri tiszta jövedelme volt 8 holdas földbirtoka után, és 8,42 osztrák értékű fo-rint telekadót, 0,26 forint házadót és 1,57 forint ke-reseti adót is fizetett, 1873-ban bekövetkezett halála azonban nehéz helyzetbe hozta családját, zsellér ősök-től származó feleségét, Jakab Máriát és az 1881-ben elhalt Andrást, Jánost, zsófiát és Esztert. A legkisebb lány fiatalon kénytelen volt cselédkedni, eltűnésekor már harmadik gazdájánál, Huri Andrásnénál.

A scharf rokonság biográfiája arra utal, hogy a zsidók életútja sem mindig hasonlított az olyan nagy-bérlőkére, mint lichtmann Mór. Az eszlári szegények nemcsak a keresztények közül kerültek ki. scharf Jó-zsef és családja példája annak a cirkulációs migráció-nak, amelyről a monográfia korábbi lapjain olvashat-tunk. sem a zsidó templomszolga, sem első felesége nem volt eszlári születésű. A perben a vád tanújaként szereplő fia, Móric az első feleségétől született, s gyer-mekkora az 1876. évi árvíz figyelembevétele nélkül nem is magyarázható meg. Mostohája sem tisza-eszláron, hanem a zemplén megyei Makkoshotykán született. A család szegénységének bizonyítéka, hogy az 1876. évi árvízkor élelmiszersegélyre szorult.

Ha tudomásul vesszük, hogy a szerző szerint a solymosi Eszter eltűnésével keletkező ügy egyike volt a nem is legfontosabbnak tekintett lokális konfliktu-soknak, akkor természetesnek kell tartanunk, hogy a társadalmi szerkezet, az azon belüli mobilitás és a fő-szereplők csoportjainak biográfiája mellett a minden-napok életének részét alkották e belső konfliktusok is, amelyeket a kötet ugyanolyan alapossággal tárgyal.

A részletek vizsgálata nélkül ilyen konfliktus volt a Kállay családon belüli úrbéri kármentesítési per, a birtokosok és bérlők közötti, másutt is szokványos ösz-szeütközés és a zsidó bérlők közötti konfliktus. Kövér György nem látja igazolhatónak azt a kortársak között elterjedt vélekedést, hogy csak a keresztény bérlő el-fogadható, mert az „nem zsákmányolja ki a földet”, szemben az „uzsorás” zsidó bérlővel.

A belső konfliktusok forrása volt a gyakori árvíz, a részeges tiszteletes és a református gyülekezet közöt-ti konfliktus, amelynek következtében Nagy Károly, az 1850-es évek lelkésze kénytelen volt benyújtani lemondását. Egyik utódát, Csiszár sámuelt a hetve-nes években azzal vádolták, hogy szolgálóját teherbe ejtette és magzatelhajtásra kényszerítette, s az egy-házközség e „czégéres bűn” miatt a püspökhöz for-dult. A katolikus egyházban sem volt jobb a helyzet. Adamovics József lelkészt a görög katolikus bíró vá-dolta be az egri érseknél. Igazi konfliktusforrás volt az 1882 elején tartott, megismételt képviselő-testületi és bíróválasztás, miután 1881 decemberében a hasonló választás verekedésbe torkollott.

A zsidók és a keresztények konfliktusának valójá-ban egy igazi forrása volt: a református felekezeti isko-lába járó zsidó gyerekek ügye, amikor szüleikkel extra hozzájárulást fizettettek tandíj címén. A felekezeteken belüli konfliktusok azonban bármikor átváltódhat-tak felekezetek közöttiekre is, így a solymosi Eszter

BUKSZ 2012276

„1882. április 1-jén, szombaton déltájban egy sza-bolcs megyei faluból, tiszaeszlárról nyomtalanul eltűnt solymosi Eszter. Egy 14 éves parasztlány el-tűnéséből ritkán szokott országos vihar kerekedni, mégis alig telt el néhány hónap, solymosi Eszterről, pontosabban a vád szerint zsidók általi elveszejtéséről már nemcsak a vidéki és pesti (sőt külföldi) lapok tu-dósítottak, nemcsak »népballadák« és ponyvaregények szóltak, hanem az elveszett kisleány ügye az ország házában1 is parlamenti felszólalások, interpellációk tárgya lett.” (9. old.)

Mikor nekiültem, hogy összefoglaljam, mit gondo-lok Kövér György nagymonográfiájáról, addigi (rész-)olvasmányaim alapján (tévesen) biztos voltam benne, hogy e munka nem a fent idézett két mondattal kez-dődik. Ugyanakkor most2 látom, hogy az interneten az adott idézet nagyjából 2340 esetben szerepel. A tévesztés, avagy téveszme nemcsak nem teljesen ren-dezett olvasási szokásaimból következik.

Kövér György 2003 óta írja, készíti ezt a, végül 2011-ben megjelent munkát. Azóta, vagy legalábbis 2005 óta szinte minden publikációja – és volt elég sok – ehhez kapcsolódott. Jómagam is azóta olva-som olyan tanulmányait, amelyek ilyen vagy olyan formában végül bekerültek a vaskos kötetbe. Hiába olvastam, néztem át a munkát „teljes” megjelenése-kor, azok a benyomások, amelyeket a tanulmányon-kénti „magamévá tétel” során szereztem, nem vagy csak részben íródtak felül, s ezekben a könyv alcíme – Társadalomtörténeti látószögek – játszott meghatáro-zó szerepet. Kövér munkájának irodalomjegyzékébe tizenhat 2004 és 2010 között publikált írását vette fel, a két évvel korábban elkészült (azonos című és alcímű) akadémiai doktori értekezéséhez képest még két újabbat, illetve az akkoriak közül párat elhagyva.

Nem állíthatom, hogy a „látószögek” valameny-nyi (elő-)tanulmányát olvastam 2011 előtt, amelyek

közül több folyóiratban (tulajdonképpen mindenki számára hozzáférhetően) jelent meg, több az egyre divatosabb Festschriftek valamelyikében (valahogy nem jár rá a szám[ítógépem] élő kollégák kapcsán az emlékkötet kifejezésre, a „tanulmányok XY tisztele-tére” pedig valahogy bonyolultnak tűnik). Ez utób-biak egyik fő problémája, hogy kevesebb olvasóhoz jutnak el, mint a folyóiratbeli tanulmányok, bár a Kövér által is alapított és azóta is alakított Hajnal István Kör társadalomtudományi Egyesület egyre szélesedő tagsága a saját Festschriftjeit jól ismeri, s mondanom sem kell, hogy az említett tanulmányok egy része ezekben jelent meg.

Biztos szerepet játszik az írásom legelején említett „emlékezetkiesésben”, hogy az ragadt meg bennem, ami számomra egészében új. Hangsúlyoznom kell, hogy itt az „egészében új” egy kifejezés, és nem akar-ja azt jelenteni, hogy az idézett első két mondathoz szokásosan köthető részek (legyen szó akár a nyomo-zásról, akár a perről) forrásaikat és megállapításai-kat tekintve nem újak, annak ellenére, hogy ezekről feldolgozásokat, „regényeket” korabeli beszámolókat már ismertünk.3 A korábban olvasott Kövér-tanul-mányok egy részét elnyomhatta a kizárólagosan „lá-tószöges” tanulmányok sora, hiszen még az említett doktori értekezés – ez gyakorlatilag a recenzeált mun-ka első részét teszi ki, egészen Az „inkriminált ügy

ügyét követő zsidógyűlölet nem volt teljesen váratlan. Aligha kétséges, hogy tiszaeszlár hétköznapjai egy lehetséges dráma árnyékában folytak.

Kövér György joggal állíthatta, hogy a tiszaeszlári per magyarázatát és mozgatórugóit tiszaeszlár nagy-község társadalmi helyzetében, mindennapi életében kell keresnünk. Könyvének első részében olyan re-konstrukció tanúi lehetünk, amely követendő példa minden társadalomtörténettel foglalkozó historikus számára. E könyvvel új korszak kezdődött a hazai

társadalomtörténet-írásban. Megszületett az a mű, amely szerves, életszerű egységbe foglalja azt, ami a társadalom legalsó és legmagasabb szintjén történt. „Egy cselédlány eltűnési ügyénél keresve sem talál-hatnánk jobb alkalmat arra, hogy a 19. század végi magyar társadalmat elemi működése közben megmu-tassuk. lenn és fenn. lokálisan és országosan” – írja. recenzens, aki most csak azt vizsgálta, hogyan mu-tatja be a szerző azt, ami lenn történt, csak gratulálni tud az eredményhez. o

MAGYARORsZÁG TÁRsAdALMA EGY ÜGY LÁTÓsZÖGÉBEN

SZABÓ DÁNIEL

1 n A mai Olasz Intézetben. 2 n 2012. december 1-jén. 3 n Elég talán Mikszáth korabeli cikkeire, Eötvös Károly és Bary József, valamint Krúdy Gyula könyvére utalni. 4 n http://www.ekmizbak.hu/magyar/konf2003-kover.htm 5 n Századvég, 2004. 1. szám, 37–61. old. 6 n Az, hogy az eredeti előadás valószínűleg hanganyagból leírt szövege is megjelent az interneten, mutatja: lassan talán eljutunk oda, hogy egyre kevesebb publikáció lesz elzárva a kevésbé „szorgalmas” olvasók elől is, különösen a terjedő Open Access publikációk következtében.

TISzTELETKöR 277

című fejezetig – készültekor megjelent például az „Egy különleges nap” 1882. április 1., szombat Tiszaeszláron és Az eszlári pünkösdi „népizgatottság” (1882. május 29.) című írás.

Az említett tanulmányok és variációik többé-kevés-bé már Kövérnek a témával való első kutatói találko-zása alkalmával kijelölték számára a „látószögeket”. Az első, az 2003-as nyíregyházi tiszaeszlár-konfe-rencián tartott előadásában, amely a Dzsentri- és zsidó identitás és előítélet az 1880-as években4 címet viselte (kidolgozottabb, lábjegyzetelt formában: Gentry és zsidó? Társadalmi identitás és előítélet az 1880-as évek Ma-gyarországán5), kijelentette: „a történettudománynak jócskán van még adóssága tiszaeszlárral kapcsolat-ban, akkor nem annyira a jogtörténeti szempontok-ra gondoltam, […] hanem társadalomtörténészként mindenekelőtt a mikrotörténeti megközelítésben lá-tok rengeteg kiaknázható lehetőséget. Amennyiben a mikrotörténelemben léptékváltásnak nevezett mű-szerekkel a per jogi burka mögé pillanthatunk, akkor eleven emberi sorsdrámák bukkannak szemeink elé.

Mert kit érdekel például a per elsőrendű vádlott-jának, schwarz salamonnak az életútja? Nos, nem perbeli szereplésére vagy későbbi sorsára gondolok – ez utóbbi se nagyon fordul elő az adattárakban –. hanem az azt megelőzőre, amíg 1882. április l-jét követően el nem nyerte az eszlári sakteri állást. Ki törődött a jómódú benei Bereg megyei szülők egyet-len gyermekével, akit hitbéli reformtörekvései miatt annak idején kizártak a huszti rabbiiskolából? Így az-tán kénytelen volt megnősülni és kereskedői pályára lépni. tiszaújlakon hat évig volt fűszer- és vegyeske-reskedő. Aztán saját és felesége vagyonát is elveszítve a per előtti időszakban előbb Mezőváriban két, majd tiszalökön három évig töltötte be a sakteri állást. Betegeskedése miatt azonban a kisebb eszlári állásra pályázott, nem sejtvén, hogy ezzel milyen sorsba fut bele. 1882 tavaszán mindössze 37 éves, három gyere-ke van, és csekély házi bútorán kívül egyebe semmi. Élete már szinte eleve megpecsételtnek látszik.  […] Feltette-e már valaha a történetírás a kérdést a dina-mikusan gyarapodó eszlári fiókközségnek: vajon miért ezek a tagjai lettek a per fő vádlottjai? Hiszen éltek a faluban igen szépen vagyonosodó zsidó családok is. A szegény, sőt deklasszálódó falusi ortodox zsidók történetéről ugyan miért feledkezett meg a história?

De mit tudunk az eredetileg színreformátus, majd egyre inkább katolikus többségre váló [sic!] eszláriakról? Mondjuk a per szempontjából érdek-telen tanúról, a solymosi Eszter távoli rokonságához tartozó solymosi János napszámosról, aki 38 éves, hosszabb vándorlás után, 1882 elején tért haza szü-lőfalujába, s rögtön Grósz Márton szolgálatába állt.”6

A kötet első részében a dualizmus kor elejének egyes társadalmi csoportjaival ismerkedhetünk meg fogalomtörténeti, országos és végül tiszaeszlári „látó-szögből”. Kövér itt is egy sor történeti, társadalomtu-dósok és történészek által használt fogalmat értelmez újra, vagy választ ki vizsgálata számára az eddig kül-

honban vagy itthon definiáltak közül, megmutatva az adott variáns helyét az eddig felmerültek halma-zában. Ezt a módszert a kötet vége felé ugyanilyen hangsúlyozottan alkalmazza egy egészen más tematika keretében.

Ezután a kötet a mikrotörténeti témák már 2003-ban elkezdett tárgyalását folytatja: bemutatja a köz-séget mint a dráma színpadát, a község főbb sze-replői csoportjait, tulajdonképpen újratérképezve és értelmezve a társadalomtörténeti kategóriák eddig használt tartalmát. Megismerkedhetünk a falun belü-li konfliktusokkal, amelyek egyértelműen sokkal bo-nyolultabbak annál, mint amire magából a vérvádból következtethetnénk.

A szereplők és környezetük leírása után (amely-hez a kötet végén családfák járulnak) kezdi tárgyalni az ügyet, a nyomozást, a per folyamatát és lezáru-lását, amelyhez lényeges forrás többek közt a vádló (vizsgálóbíró) Bary és a védő (ügyvéd) Eötvös Károly eddig kiaknázatlan irathagyatéka. Egyszerre ismer-kedünk meg az eseményekkel és az eljárás szerep-lőivel, a „performerekkel”: a törvényesség szabolcsi őreivel, a helyi papokkal, az újságírókkal, a védőkkel, az orvosokkal, a köz- és magánvádlókkal, sőt a gyors-írókkal is.

talán ez az a rész, ahol Kövér a hozzám hasonló szakbarbárok félrevezetése után (lásd korábban jelzett becsapódásomat) az intelligens, művelt (azaz minden más) olvasónak okozhat csalódást. (Már majdnem azt írtam: akaratlanul okoz, pedig szándékosan.) Nem ábrázolja ugyanis azt az általános gondolkodási kö-zeget, amelyben nagypolitikailag és össztársadalmilag (ha létezik ilyesmi) a vérvád, a per s minden hozzá kapcsolódó dolog megjelenik, mint ahogy ez az adott téma kapcsán elváratik. Ehelyett szinte percről percre leírja, mi minden történt tiszaeszláron, a környékén és később magában a perben. Eközben egyes szemé-lyek, sőt néha a korban elhangzott mondatok kap-csán megválaszol egy-egy olyan kérdést, meghatároz egy-egy olyan fogalmat, amelynek tisztázását köznapi gondolkodásunk mindenekelőtt és -fölött elvárja egy ilyen című munkától.

A kötet befejező fejezete földrajzilag elszakad ti-szaeszlártól, de nem az eseménytől. Az esemény ide-jétől is eltávolodva vizsgálja annak későbbi, esetleges hatását. A leírás módszere meglehetősen hasonlít a korábbiakhoz. Az első lépés szabolcs megye, ahol az ügy, a per, a dráma utójátékát (hatását) a tisztújítás folyamatában vizsgálja meg. A megközelítés természe-tesen társadalomtörténeti, külön kitér a virilizmus (a legnagyobb adófizetők bekerülésének módja a hely-hatósági bizottságokba) általános kérdéseire, a látha-tó vagy sejthető virilis magatartásokra. Például: kik kerülnek így be a törvényhatósági bizottságba, és be akarnak-e egyáltalán kerülni? sokaknak a bévülállás vagy kívülállás kérdésében kell dönteniük. szinte csak színezékül jelenik meg a politikai harc. Kövér leírja az itt azután valóban kétosztatú politikai mezőt és azt, hogyan bontotta meg a per, az antiszemitizmus a

BUKSZ 2012278

hagyományos közjogi törésvonalat, hogy azután ismét helyreálljon a megszokott kép.

Kilépve szabolcsból, Kövér az ország egészét be-mutatva foglalkozik a per (a felmentő ítélet) nyomán lezajlott zsidóellenes utcai megmozdulásokkal. Ezek-ről eddig is sokat tudtunk az antiszemita mozgalom monográfusától, Kubinszky Judittól,7 illetve a könyve után itthon és külföldön megjelent tanulmányokból. Kövér nem elégszik meg ezen eredményekkel, s azt firtatja, mely társadalmi csoport (vagy csoportok) vett (vagy vettek részt) az adott megmozdulásokban. Egy-értelműen kimondja, hogy elterjedésükben semmiféle „összeesküvés”, „központi irányítás” nem fedezhető fel, s a résztvevők szinte mindig kívülállók, az adott társadalomba be nem illeszkedett (hogy azt ne mond-jam, „nem törzsökös”) személyek. A szövegek, ame-lyek a tüntetésekhez, verésekhez, zsidók kikergetésé-hez kapcsolódnak, szinte mind a ponyva és a folklór keveredését mutatják. E jelleg stabilitását bizonyítják a rudolf trónörököshöz kötődő népi mondák is.8

Hasonló megközelítést alkalmaz a szerző a per-nek köszönhetően (is) létrejött Antiszemita Párt első választásának, az 1884-esnek bemutatásakor. talán nem mikrotörténeti, de legalábbis lokalitástörténeti9 megközelítéssel dolgozik, s csak a perhez kapcsoló-dó személyek: Ónody, Verhovay, Eötvös stb. 1884-es választására vet egy pillantást. Itt is a hagyományos táborok helyreállásával találkozik, ami 1887-re szinte teljessé válik, miközben felmerül, hogy Eötvös Ká-rolyt 1884-ben nem „zsidóbarátságáért” büntetik a választók, hanem az ellenzékiség nem eléggé radikális fenntartásáért. Ebben az alfejezetben ugyanúgy, mint a fejezet többi (szabolcstól elszakadó) részében, ke-vésbé éreztem, hogy a szerző élvezi a dolgot. sikerül megoldania a társadalomtörténeti megközelítést, a mikromunkát, de valahogy érdeklődése nem olyan intenzív, mint korábban.

Az utolsó alfejezet kilép az országból, s a magyar sze-replők kapcsolatain át a nemzetközi antiszemita moz-galmat vázolja fel. Meg kell mondanom, hogy e rész éppen fogalomtörténeti megközelítése révén egy sor korábbi leírás értelmezéséhez adja meg a kulcsot. szá-momra mindenekelőtt a „kirekesztő erőszak” fogalom ismertetése fontos, jelezve, hogy az antiszemita erő-szakformák közül ekkor nálunk ez volt a meghatározó.

Kövér összefoglalója megfogalmaz valamit abból, ami engem és esetleg az általam „intelligens olva-sónak” nevezett személyeket eleinte megzavarta. A szerző úgy véli, hogy az adott dráma nyomott ha-gyott egy sor, a történész és általában az utókor által a megismeréshez és megértéshez használt forráson. „Éppen azzal, hogy olyan források (kataszteri iratok, kataszteri térképek, adójegyzékek, egyház-látogatási és presbyteri jegyzőkönyvek, választói és virilis név-jegyzékek stb.) nyelvén igyekeztünk elbeszélni a falu drámáját, amelyeken nem hagyott nyomott az ink-riminált ügy. s ha úgy választjuk ki a főszereplőket, hogy azok mind a társadalmi dráma, mind az eltűnési ügy metszéspontjában jól exponált pozíciót foglalja-nak el, akkor nemcsak a struktúratörténeti rész szá-mára képezhető »életszerű« referenciális alap, hanem a perbeli szereplők és diskurzusaik is a »helyükre kerül-hetnek«. látható, hogy aki, így vagy úgy, megszólalt a per általunk újraalkotott határhelyzeti világában, ki is valójában.” (708. old.)

Egyetértek vele. o

7 n Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon, 1875–1890. Kossuth, Bp., 1976. 8 n Herrmann Antal: Rudolf királyfi a mondában. Ethnographia, 27 (1916), 1–3. szám, 1–16. old. Itt több olyan népi monda is szerepel, amely szerint Rudolf nem halt meg, csak megölte a zsidó, a hatalomra törő Rocsild fiút, s ezért kellett elbujdosnia. 9 n Nagyon szégyellem, de nem merem a helytörténeti kifeje-zést használni, túl sok munka járatta le már a rengeteg jó kutatás és írás ellenére.

A TIsZAEsZLÁRI dRÁMAGYÁNI GÁBOR

t iszaeszlár hallatán a Nagy per kifejezés ugrott be és ugrik be ma is legtöbbünknek, amely Eötvös Károly XX. század eleji könyvének

köszönheti tartós karrierjét.1 Való igaz, a tiszaeszlári vérvád kérdése többnyire a perrel szoros összefüggés-ben rögzült a történeti köztudatban. Kövér György munkáját megelőzően, hosszú hallgatás után, sándor Iván esszékönyve volt az első, amely önálló témaként tárgyalta a tiszaeszlári vérvád-ügyet. Ez utóbbi munka már a címével a perre, a pert előkészítő folyamatra utalt.2 Ugyanakkor A tiszaeszlári dráma az első törté-netírói monográfia a témáról (!), amelynek szerzője

ráadásul szakít is az iménti hagyománnyal. A könyv címében szereplő dráma szó, amely itt tudományos terminusként és nem irodalmi műnemként értendő, sejteni engedi: nem a pert, hanem az esemény színhe-lyéül szolgáló tiszaeszlárt és annak valamivel tágabb környezetét helyezi a történet középpontjába. Amikor 1 n Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik s még nincs vége, I–III. Eötvös Károly Munkái, Bp., 1904. 2 n Sándor Iván: A vizsgálat iratai. Tudósítás a tiszaeszlári per körülményeiről. Krónika Nova, Bp., 2004. (Első kiadás: 1976.) 3 n Vö. Victor Turner: Dramas, Fields, and Metaphors. Symbolic Action in Human Society. Cornell University Press, Ithaca, 1974.

TISzTELETKöR 279

Kövér drámaként határozza meg a könyvben elbeszé-lendő tárgyat, a per alapjául szolgáló események tár-sadalom- és mentalitástörténeti összefüggéseire össz-pontosít. Nem (kizárólag) a nyíregyházi megyeházán megrendezett per lefolyása és nagypolitikai kísérője-lenségei, hanem a falu kerül a történészi érdeklődés homlokterébe, ahol a nevezetes cselekmény állítólag megtörtént. Az a hely tehát, amely még az ügy kap-csán sem vonta különösebben magára a figyelmet.

Azt a módot nevezi Kövér drámának, ahogyan munkájában a tiszaeszlári történetet cselekményesíti. Feltett szándéka, hogy a cselekvés és a struktúra vi-szonyának indeterminista felfogását juttassa érvényre a történet megjelenítése során. Ez vezeti akkor is, amikor a dráma fogalmának lehetséges értelmét la-tolgatja. „Elgondolhatnánk a fogalmat arisztotelészi értelemben is, amennyiben fontosnak tartjuk, hogy a társadalom cselekvőkből, s ne csak elvont struktúrák-ból álljon. számunkra azonban itt most inkább Victor turner társadalmidráma-felfogása irányadó. turner ugyanis a pozitivista struktúrafelfogással szemben, vagy inkább azon túlmutató módon a formalizált struktúráktól megkülönböztette a főként konfliktu-sokban jelentkező, társadalmi drámák révén képződő időleges struktúrákat. Ezek nyitottak, a megfigyelő számára utólag, retrospektíve felismerhetők, szerve-zeti fókuszuk nem a diagramok metszéspontjában [van], hanem a cselekvők fejében, tettek és erőfeszí-tések céljaként bukkannak a felszínre, alternatívákat hordoznak és pszichológiai tényezők elemzése révén ragadhatók meg. A műfaj, amit ő kiterjesztett eset-történetnek nevez, nagyon hasonló ahhoz, ahogy mi kívánunk eljárni munkánk során (10–11. old.).3

Ismerjük tehát a szerzői intenciót, amely segítsé-günkre lehet később abban, hogy átlássuk a könyv felépítését, kövessük az érvelés módját, és tisztában legyünk a felsorakoztatott impozáns tényanyag bizo-nyító funkciójával. Amikor alapos vizsgálatnak veti alá tiszaeszlárt, rekonstruálva a helység népesedés-, birtok- vagy szorosabban vett struktúratörténetét a XIX. század második felére (olykor hosszabb időszak-ra) nézve, nem él a könnyen kínálkozó, kézenfekvő megoldással, nevezetesen, hogy magukból a tárgyi erőkből, a személytelen („formalizált”) struktúrákból vezesse le a vérvádtörténetben kicsúcsosodó dráma történéseit, az egyes egyének és közösségek (olykor tömegek) cselekedeteit. Ha ezt tenné, akkor a reduk-cionista szemléletmód talaján maradna, amely szem-léletmód az eseményeket rendre „társadalmi okok-kal”, strukturális adottságokkal magyarázza. Az olvasó a Struktúra és mobilitás főfejezetben (37–167. old.) a társadalmi differenciálódás helyi mintázatainak, min-denekelőtt a földtulajdon, a jövedelmi osztályok és a rendi jogállás (pontosabban az utóhatása) nyomán keletkező egyenlőtlenségek és hierarchia megragadha-tó tényeinek részletekbe menő képét kapja. A szerző azonban nem sugallja, hogy ezzel egyszeriben előttünk áll a majdani drámai eseményt szükségképpen kiváltó tényezők együttese. Meggyőződése ugyanakkor, hogy

az olykor szofisztikált elemzési módszerekkel feltárt strukturális feltételrendszer hiányában nem feltétlenül következett volna be az ominózus esemény. Mint írja, a vérvád felbukkanása „máshol is megtörténhetett volna”, ily módon nem köthető tehát egyes-egyedül a specifikusan helyi strukturális adottságokhoz, a belő-lük fakadó feszültségekhez. „Eszlár tehát nem az eleve elrendelt reprezentativitás példája, s nem is a »kivé-teles normális«. Eszlárt nem mi választottuk, hanem bizonyos értelemben adta magát. Előre be nem je-lölhető pontként, mondjuk Északkelet-Magyarország vaktérképén. Nekünk »csak« az lett a dolgunk, hogy felfejtsük a falunak azokat a sajátosságait, amelyekkel megáldva vagy megverve ennek a közösségnek a hét-köznapi lakói ebben a 19. századi történelmi perfor-mance-ban képesek voltak eljátszani a reájuk osztott szerepeket.” (12. old. – Az én kiemelésem, Gy. G.).

Kétségtelen viszont, hogy tiszaeszlár akkori éle-tében egymást követték az olykor csak egyes sze-mélyek között kirobbanó, más esetben csoportközi konfliktusok. Ez más helységekben is gyakori lehetett persze akkortájt. Ilyen feszültséggel teli, sőt konflik-tusos helyzet keletkezett a helyi nagybirtokos csalá-dok (mindenekelőtt a Kállayak) és zsidó származású földbérlőik között, valamint főként a keresztény és a zsidó földbérlők között. Nem kevésbé éles összetűzés robbant ki több alkalommal is a falu lelkipásztora és a hívek közössége vagy a katolikus pap és a tiszaeszlári katolikus közösség között. És a helyi bíróválasztás sem volt mindig konfliktusmentes.

A struktúra és a belőle (is) sarjadó konfliktusok alanyai a „performerek”, ahogy a szerző nevezi őket; róluk „családtörténetek” formájában ad számot, kü-lön mutatva be az Ónodyakat, lichtmann Mórt és fiait, a Farkas-klánt, Papp József telkes gazdát, vagy éppen a solymosi családot és a scharf-rokonságot (252–330. old.). A helyi társadalmon belül feszülő érdekellentéteknek, a velük néha együtt járó konflik-tusoknak rendre családok (és egyéb kisközösségek), nem pedig egyének a főszereplői. Az individuális cse-lekvőség feltűnő hiánya Kövér szerint két okra ve-zethető vissza. Az egyik, hogy csupán a vérvád ügye állítja majd az egyes embert piedesztálra: „a lassú folyású hétköznapok epizodistáiból egyik pillanatra a másikra” a cselekmények színpadára berobbanva a darab helyi főszereplői válnak (251. old.). A do-lognak tisztán strukturális okai is vannak, amelyek a helyi, még erősen tradicionális társadalom egyes sajátosságaiból adódnak. Ezért ragaszkodik a szerző ahhoz, hogy közösségi lényekként állítsa elénk a helyi performereket, egyenként megrajzolva a társadalmi profiljukat. Hiszen: „az »ügyben« eljátszott szerepük ismeretében, a mű dramaturgiai központjához köze-ledve sem érdemes e figurákat kiszakítani megszokott közegükből, ezért társadalomtörténeti látószögünkhöz illően családtörténeti tablón mutatjuk be portréju-kat.” (251. old.)

Ott és akkor bukkanunk majd igazi individuumok-ra, ahol és amikor a vérvádtörténet külső, nem eszlári

BUKSZ 2012280

szereplői lépnek színpadra. Ők kivétel nélkül mind a perben aktívan közreműködő személyek, akik vagy a megyei társadalmi mezoszintet képviselik, mint a nyíregyházi vizsgálóbíró (Bary József), a nyíregyházi törvényszéki elnök (Kornis Ferenc) és ügyész (Egresi Nagy lászló), a szabolcsi pandúrok (a csendbiztos, recsky András és társai), egyes helyi papok és új-ságírók, vagy pedig az országot jelenítik meg (mint a védőügyvédek, az agnoszkálási procedúrában eljáró orvosok, a köz- és magánvádlók, a bírósági gyorsírók és az újságírók, valamint a parlamenti politikusok). Az eszlári performerektől eltérően, akik csupán egy-egy jellegzetes társadalmi szegmens, helyi érdekkör képviseletében cselekszenek, ez utóbbiak állítólag kizárólag önmagukat képviselik az ügyben; ezért ha-tározott személyi identitás is rendelhető hozzájuk. Ez talán valóban így van. Ennek ellenére nem ártott volna többet megtudni a személyes identitással felru-házott performerek társadalmi beágyazottságáról is. Úgy gondolom, az utóbbinak is van, lehetett némi jelentősége azt illetően, hogy az individuumként fellé-pő performerek szerepet vállaltak a perben, és akként viselkedtek ennek során, ahogyan Kövér részletesen dokumentálja.

Jól átgondolt, koncepciózus történeti forgatókönyv alapján viszi színre Kövér az eszlári drámát azzal együtt, hogy társadalomtörténeti látószöget alkal-mazva beszéli el tiszaeszlárt és az egész vérvádügyet (vagyis magát a pert).

A döntő kérdés ezek után így szól: hogyan találkoz-hat egyáltalán a két, merőben másféle világ a Nagy per dramaturgiai konstrukciójában? Hiszen a performerek említett két csapata4 olyan messze áll egymástól, hogy alig vagy egyáltalán nem is foglalhatók egy közös tör-ténetbe. Ennek a történetnek a drámaisága azonban éppen abból ered vagy azzal jár szorosan együtt, hogy nem megszokott dolgok történnek, vagy a dolgok ez alkalommal nem a megszokott módon történnek. rendszerint nem akad túl sok vérvádügy (egyes kö-zépkori eseteket – Bazin5 – kivéve nálunk nem is volt másik ilyen eset); és persze ritkaságszámba megy az is, hogy valamely apró-cseprő helyi bűnügyből vagy annak tűnő történésből országos, sőt nemzetközi kisu-gárzású, ennek folytán pedig történelmivé átlényegü-lő esemény váljék. Ezek a körülmények kezeskednek azért, hogy az eszlári performerek, valamint a per megyei és országos közreműködői egy időre ugyannak a drámának válhassanak a főszereplőivé.

Van itt azonban még egy fontos, megválaszolás-ra váró kérdés: hogyan következhetett be egyáltalán mindez? tiszaeszlár strukturális viszonyai és a helyi, eszlári közösségben gyakori konfliktusok önmagukban aligha vezethettek az ismert eredményre. Ugyanakkor alkalmat teremthettek a vérvád majdani megfogal-mazására. Vitathatatlanul külső impulzus kell ahhoz, hogy a megszokott gyanút, a zsidóellenes előítélet sztereotip megnyilatkozását – ilyen rövid időn belül – ennyire komoly üggyé lehessen felfújni. A törté-netet országos léptékben és perspektívában érdemes

ettől fogva továbbmondani. Ha akad egyáltalán bí-rálható Kövér György robusztus munkájában, amely elképesztő adatgazdagsága mellett az elemzések fi-nomságával, a gondolatmenetek tudományos elmé-lyültségével és a történelmi eseménysor mint társa-dalmi dráma láttatásával nyűgözi le az olvasót, akkor a makrotörténeti perspektíva részbeni hiányosságát lehet említeni. Nem mintha a szerző nem foglalkozna az eszlári vérvádüggyel mint országos hatókörű ese-ménnyel. A publicitás és politika című alfejezetben, bár szűkre szabott keretek között (397–399. old), Kövér tollhegyre tűzi például azt a kérdést, hogy mikor és hogyan kapott – igen korán – országos nyilvánosságot a vérvád; majd pedig a per folyamatát végigkísérő, és főként a lezárását követő országos antiszemita zavar-gások taglalásával országossá tágítja a történeti képet (595–677. old.). sőt az ügy nemzetközi visszhang-jára, valamint arra a hatásra is kitekint, amelyet a nyíregyházi per a nemzetközi antiszemita mozgalom szerveződésére gyakorolt ebben az időben. Nem de-rül ki azonban teljes egyértelműséggel, hogy milyen makrotársadalmi erők hatása érhető tetten az ügy ez irányba fordulása mögött: mi tette végül lehetővé, hogy a Nagy per gépezete beindulhasson, és melyek azok a tisztán manipulatív hatalmi és közvélemény-teremtési technikák, amelyek a per lezárultáig, sőt azt követően is kellő valóságalapot teremtettek a vádasko-dás számára. Mi tehát az a társadalmi ok, amely nagy valószínűséggel előidézhette a vérváddal összefüggő hisztérikus tömeghangulatot, és egyúttal életre kelt-hette a vérvádra hivatkozó politikai antiszemitizmust mint időleges jelentőségű országos politikai tényezőt? Az ezekre a kérdésekre adandó válaszhoz szükséges tényanyag megtalálható a könyvben, a dolog még sincs kellően kitárgyalva. Ez okból továbbra is ha-szonnal forgatható tehát sándor Iván esszékönyve, aki sokat bíbelődik ezekkel a kérdésekkel; miközben a XIX. század végi magyar társadalomról ott kifej-tett felfogás, amely teljességgel megfelel az 1970-es évekbeli történetírói kánonnak, ma már kétségkívül idejétmúltnak számít.

Mindamellett Kövér György sikerrel mutatja be, hogy a felülről és kívülről szított politikai és tömeg-hangulatnak – az eszlári vérvádügy minden bizonnyal ennek volt paradigmatikus megnyilvánulása – ma-gában a tiszaeszlári falusi-paraszti mikrovilágban is megvolt (és meglett) a táptalaja. „Ha felbomlóban, szétzilálódóban vannak a falu közösségét hagyomá-nyosan összetartó kötelékek, ha devalválódott a felül-ről védelmező egyházi patronátus szerepe, akkor egy ilyen konfliktus kezelése során meg lehet erősíteni a legyengített identitásokat, mentálisan és »rituálisan«

4 n Ónody Géza itt az egyetlen kivétel: helyi szereplő, hiszen az Ónody család reprezentánsa, ugyanakkor – parlamenti kép-viselőként – országos politikus. 5 n Fikcióként való elbeszélésére l. Bíró Lajos: A bazini zsidók. Múlt és Jövő, Bp., 1999. Első kiadás: 1921. 6 n E diskurzus jellegzetes megnyilvánulása: Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon 1875–1890. Kossuth, Bp., 1976.

TISzTELETKöR 281

össze lehet kovácsolni a valójában már visszavon-hatatlanul fellazult vagy éppen széthullott csoport-kohéziókat.” (707. old.) A felülről manipulált ügy, amely elkerülhetetlenül torkollott végül a Nagy per dramaturgiájába, tehát közvetlenül beleszólt a polgári átalakulással járó változásoknak kitett eszlári közösség akkori életébe. Méghozzá úgy, hogy védekező mecha-nizmusként hatott minden, ami az üggyel közvetlenül összefüggő helyi cselekvőséget jelentette ebben a belső egyensúlyát vesztett, öntudatában megrendült, talaj-vesztett közösségben. A vérvádügy által előidézett új helyzet életre galvanizálta a közösség elhalóban lévő önvédelmi reflexeit, amelyek elősegíthették volna a regenerálódást.

Olyan tanulság ez, amit több száz oldalnyi empiri-kus bizonyítóanyag és társadalomtörténeti gondolat-menet hitelesít. Kövér – hite szerint – azt kísérli meg, hogy „újraalapozza” a tiszaeszlári dráma történészi beszédmódját. Ez megköveteli tőle, hogy tartsa távol magát az eszlári ügynek mint országos történeti narra-tívának előadásától, ami pedig a tiszaeszlári történet-írói diskurzust mindig is megszabta.6 A figyelme így

arra irányul, hogy kiderüljön: mi zajlik mikroszinten a „nagy átalakulás” XIX. század végi hőskorában. A Nagy per kivételes lehetőséget kínál a mélyfúráshoz, tekintve hogy drámai módon artikulálja a mélyben, vagyis az alig észrevehetően lezajló folyamatokat, amelyekről, ráadásul az írott források hihetetlen gaz-dagságát is a történész rendelkezésére bocsátja. Ha ugyanis nincs eszlári vérvád, és a pert nem rendezik meg, soha nem áll elő a forrásoknak ez a bősége, és ilyen mélységben sem nyílik a történésznek lehetősége a múlt megismerésére. Kivételes eseménynek adott helyet, majd pedig nevet tiszaeszlár; kivételes hely-zetbe kerül továbbá a történész is, amikor a gyalázatos eszlári vérvádügy folyományaként az ilyen és hason-ló esetekben elérhetetlenül gazdag információtömeg birtokába jut. Ezt a kettős értelemben is páratlan le-hetőséget ragadta meg Kövér György, amikor struk-túratörténeti érdeklődéssel és a kívánatos történeti antropológiai érzékenységgel vágott bele a tiszaeszlári dráma elbeszélésébe. A mű, amely a keze alól kikerült, az utóbbi évek (évtizedek?) egyik legszámottevőbb történetírói teljesítménye. o

K övér György monumentális munkáját sokféle szempontból lehet méltatni, értelmezni, bírál-ni – és lehet egyszerűen csak úgy olvasni, mint

izgalmas krimit, mint felkavaró drámát, mint párhuza-mosan futó, majd fatálisan összegabalyodó élettörté-netek elbeszéléseit, vagy mint egy társadalomtörténeti közelképet az 1880-as évek vidéki Magyarországáról. A „laikus” olvasónak (aki kevéssé járatos a magyar történelemnek ebben a korszakában, s még kevésbé járatos tiszaeszláron és környékén, azon a „lápos és mocsaras” vidéken, ahová a szerző elvezet bennün-ket, figyelmeztetve arra, hogy lábbelink besározódhat) nehéz eldöntenie, hol kapcsolódjon be a drámába. Akkor, amikor a szerző bemutatja az előzményeket, a társadalmi struktúrát, a birtokviszonyokat, a mobi-litás irányait, a lokális társadalom konfliktusait? Vagy csak lapozza át a társadalomtörténeti fejezeteket, s kezdje azon a ponton, ahol megismerjük a főszereplők család- és élettörténetét; vagy pedig kezdje ott, ahol – solymosi Eszter eltűnésével – elkezdődik a valódi cselekmény? De akárhonnan kezdené is Kövér művét olvasni, előbb-utóbb magának kell rájönnie arra, ami-re a szerző már az Előszóban felhívja a figyelmet: „a falu társadalomtörténeti monográfiáját tartalmazó első részekben több van elrejtve a lehetséges válaszokból, mint amennyire az első pillantásra látszik. A drámai

tettek sokszor csak utólag nyerik el cselekménybeli értelmüket, a hétköznapokban észrevétlen megyünk el mellettük” (13. old.).

A tiszaeszlár-könyv abban különbözik sok más tör-ténelmi munkától, hogy nem csupán feladja a leckét a képzeletbeli pszichológusnak: „fejtse meg” ő, ha tudja, a szereplők sorsának, személyiségének titkait, tetteik tudatos vagy tudattalan motívumait. A szerző maga is jelzi a megfejtés lehetséges irányait, megmutatva, hogy a személyes sorsok, konfliktusok, döntések hogyan ágyazódnak be a vertikálisan és horizontálisan tagolt helyi és egyszersmind a tágabb társadalom szöveté-be, a közösségek „rejtett hálózatába”. A struktúrák meghatározó szerepe azonban nem egyirányú. Vic-tor turner társadalmidráma-elmélete alapján Kövér megkülönbözteti a formalizált struktúrákat a „főként a konfliktusokban jelentkező, társadalmi drámák révén képződő” időleges struktúráktól. „Ezek nyitottak, a megfigyelő számára utólag, retrospektíve felismerhe-tők, szervezeti fókuszuk nem a diagramok metszés-pontjában, hanem a cselekvők fejében van, tettek és erőfeszítések céljaként bukkannak a felszínre, alterna-tívákat hordoznak, és pszichológiai tényezők elemzése révén ragadhatók meg.” (11. old.) Mint Kövér meg-jegyzi, az általa követett eljárás nagyon hasonlít ahhoz, amit turner „kiterjesztett esettörténetnek” nevez.

TÖRTÉNÉsZ A TÖRTÉNÉsBENERŐS FERENC

BUKSZ 2012282

Az esettörténet mint történeti-pszichológiai műfaj Kövér György korábbi munkásságának egyik fő vonu-latát képezi. régóta foglalkozik a biográfia problémá-jával, a politikai szereplők vagy a hétköznapi emberek

életrajzára vonatkozó pszichológiai vagy pszichiátri-ai jellegű adatok, források (köztük kórlapok és más orvosi feljegyzések és egyéb magántermészetű iratok) felhasználásának és értelmezésének kérdésével. A pszi-

chiátriai diagnózisok társadalomtörténeti és diskurzív szociológiai-antropológiai vizsgálatának éppen ő az egyik magyarországi úttörője, több idevágó biográfiai tanulmány szerzője, számos ilyen témájú kutatás elin-dítója vagy ihletője. Itt csak utalhatok a tragikus sorsú, többszörös börtönpszichózisban szenvedett kommu-nista politikusról, losonczy Gézáról szóló, 1998-ban megjelent életrajzi monográfiájára,1 a „tébolyultnak” minősített testvérpár, „Klára és Emma” párhuzamos esettörténeteiről2 vagy akár a félvilági “tékozló leány”, Freystädtler Flóra  életrajzairól szóló elemzésére.3

A pszichológiai-pszichiátriai vonatkozású adatok fel-tárása nem csupán az adott szereplő személyiségének, motivációinak rekonstrukciója szempontjából lehet érdekes, olykor megvilágosító erejű, mert sokat elárul az orvostudomány (jelesül a pszichiátria) és az intéz-ményes hatalom viszonyáról, arról a diskurzív rendről, amelynek az orvos és páciens egyaránt része, passzív vagy cselekvő alakítója volt.4 A pszichológiai-pszichi-átriai források felhasználása azonban számos elméle-ti és módszertani problémát vet fel. Különösképpen vonatkozik ez az úgynevezett pszichohistóriai megkö-zelítésekre, amelyek régebbi korokban élt emberek, kiemelkedő történelmi személyiségek belső életének, lelki dinamikájának sajátosságait vizsgálják. Ezek a hagyományosan elsősorban a pszichoanalízishez kap-csolódnak, sigmund Freud klasszikus leonardo- és Mózes-elemzése, majd Erik H. Erikson, lloyd deMause és mások munkái nyomán.5 széchenyi betegségéről szóló, sajnos befejezetlenül maradt írá-sában, amely először a BUKSZban jelent meg 1997-ben,6 lackó Mihály kemény bírálatnak vetette alá a pszichohistorikus Erikson luther-tanulmányát, rámu-tatva a filológiai pontatlanságokra, valamint a források megbízhatatlanságára, értelmezési lehetőségeik korlá-taira. A pszichohistóriai szemlélet nehézségeivel Kövér 2002-ben megjelent Aetas-cikkében foglalkozott rész-letesebben. Mint írja, „a történészek – hagyományos eszköztárukkal és személyiségképükkel – a források pszichológiai megszólaltatására nem képesek. Ez nem-csak pszichológiaellenes ösztönöket hív elő jelentős részükből (amit én nem tudok az általam feltárt forrá-sokból kiszűrni, azt honnan tudná más), hanem érde-mi bírálatokat is. A történésznek persze alapjában véve örülnie kellene, hogy a szélesebb látókörű elemzéshez amúgy szűkösnek ítélt forrásait valamilyen eszköztár segítségével meg lehet szólaltatni. A rendelkezésére álló források értelmezésében a pszichohistorikus álta-lában analitikus tapasztalatait hívja segítségül. Eköz-ben kimondva kimondatlanul azt képviseli, hogy ez és ez a motívum a jelenkori klinikai praxis alapján így és így fejthető meg. A kérdés azonban éppen az, hogy egyáltalán lehet-e a mai (s többnyire nem egész-séges) ember pszichéje alapján a múltbeliekre nézve következtetéseket levonni. ráadásul a pszichohistória többnyire szekundér, már a történészek által feltárt és közzétett források alapján dolgozik. s az aktuális elemzésben számos történeti-filológiai melléfogás tet-ten érhető.”7

Kövér GyörGy Könyvei

IPAROSODÁS AGRÁRORSZÁGBAN. MAGYARORSZÁG GAZDASÁGTÖRTÉNETE, 1848–1914Gondolat, Bp., 1982.

1873. EGY KRACH ANATÓMIÁJAKozmosz, Bp., 1986.

LOSONCZY GÉZA, 1917–195756-os Intézet, Bp. 1998.

MAGYARORSZÁG TÁRSADALOMTÖRTÉNETE A REFORMKORTÓL AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG (társszerző: Gyáni Gábor)Osiris, Bp., 1998.; 2. jav. kiad. 2001.

A MAGYAR KÜLKERESKEDELMI BANK TÖRTÉNETE DOKUMENTUMOKBAN ÉS EMLÉKEZÉSEKBENMKB, h.n., (2001).

A FELHALMOZÁS ÍVETÁRSADALOM- ÉS GAZDASÁGTÖRTÉNETI TANULMÁNYOKÚj Mandátum, Bp., 2002.

DIE BINATIONALE BANK EINER MULTINATIONALEN MONARCHIE DIE ÖSTERREICHISCH-UNGARISCHE BANK (1878–1922)(társszerző: Pogány Ágnes)Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2002.(Beiträge zur Wirtschafts- und Sozialgeschichte 94.)

SOCIAL HISTORY OF HUNGARY FROM THE REFORM ERA TO THE END OF THE TWENTIETH CENTURY. (Társszerzők: Gyáni Gábor, Valuch Tibor). Columbia University Press, New York, 2004. (Social Science Monographs, Boulder, Colorado)

A PESTI CITY ÖRÖKSÉGE. BANKTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK. BFL, Bp., 2012.

TISzTELETKöR 283

A pszichoanalitikus orientációjú pszichohistória dilemmái a tiszaeszlár-könyvben is felvetődnek, első-sorban az egyik kulcsszereplő, scharf Móric kapcsán. A vérvád igazságtartalmának bebizonyítására felvonul-tatott, a perben koronatanúként szereplő kamaszfiú meglehetősen bizarr története természetszerű módon vonzotta a pszichológiai magyarázatokat, amelyekkel már a kortársak (köztük Eötvös Károly) is megpróbál-koztak. Krúdy Gyula regényes formában rekonstruálta Móric pszichológiai profilját, Virág teréz pedig pszi-choanalitikus esettanulmányként dolgozta fel a törté-netet, elsősorban Eötvös Károly művére, A nagy perre támaszkodva. A kérdés az, hogy mi magyarázza scharf Móric hirtelen átalakulását a per folyamán megfélem-lített, szorongó, meghunyászkodó kisfiúból magabiz-tos, inkább nyegle, agresszív kamasszá, aki a tárgyalás során nemcsak apját és rokonait, hanem a zsidó közös-séghez való tartozását, zsidó identitását is megtagad-ja. A Kövér által is többször hivatkozott Virág teréz értelmezése szerint8 ezt az átformálódást az „agresz-szorral való azonosulásként” foghatjuk fel, olyan hasí-tásként, amely a fantáziában átélt „kasztráló apa” és a valóságban megjelenő valódi agresszorok, a vallatók között megy végbe. Ez természetesen nem más, mint hipotetikus konstrukció; hitelessége – az alannyal kap-csolatos közvetlen terápiás tapasztalatok híján – alig-ha verifikálható. Mégis, Virág teréz pszichohistóriai kísérlete jól orientálhat bennünket annak megértésé-ben, mi játszódhatott le Móric lelkében attól a pilla-nattól kezdve, hogy kisöccsének, samunak az eszlári libalegelőn elejtett szavai a „a lány megöléséről” falu-si pletykaként terjedni kezdenek, a család letartóztatá-sán, a nagyfalusi vallomáson, a kényszervallatásokon,

a nyíregyházi kihallgatásokon át egészen a tárgyalá-sig és végül a felmentő ítéletig. Ez mindenképpen egy többszörös, kumulatív traumatizáció története, mint-egy leképezve és felnagyítva a faluban lezajló trauma-tikus eseményeket.

Kövér nem cáfolja, de nem is erősíti meg a pszicho-analitikus diagnózisát, hiszen nem célja egy koherens pszichohistóriai narratívum előállítása. Éppen ellen-kezőleg, a leírások, vallomások, ábrázolások és visz-szaemlékezések hézagaira és ellentmondásaira mutat rá, hihetetlenül gazdag forrásanyagra támaszkodva. Ezen források közé tartozik az akkor már régóta Amsz-terdamban élő scharf Móricnak az Egyenlőség című lapban 1927-ben megjelent – befejezetlen és kétes hitelű – önéletírása, amelyet Kövér részletesen elemez (322–330. old.). E fejezet korábbi változata 2007-ben jelent meg először önéletrajzi hamisítvány, avagy csa-lóka emlékezet címmel az Aetasban.9 Itt fogalmazza meg Kövér, általánosabb érvénnyel is, az önéletrajz-hoz és annak referencialitásához való viszonyát: „Mint a biográfia iránt szerfelett érdeklődő történész, első megközelítésben azt mondhatom, hogy ha a vissza-emlékezés szemernyi újat is hordoz, akkor is érdek-lődésemre tart számot, ha egy szava sem bizonyulna hitelesnek. s ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy miért: hogy úgy próbál emlékezni az illető, hogy már mindent elfelejtett, hogy egyszerűen konfabulál, hogy szándékosan tereli másra a szót, röviden hazu-dik, vagy pedig nem is ő írta a neve alatt kiadott szö-veget. Ha valami többet és/vagy mást kapunk, mint ami korábban rendelkezésünkre állt, máris kihívásnak tekinthetjük meglévő forrásainkon alapuló állítása-inkkal szemben, kénytelenek vagyunk új szempont-ból újra rákérdezni korábbi megállapításokra, árnyalni vagy revideálni azokat. Mennél ellentmondásosabb a kép, annál emberibb.” (329. old.)

A tiszaeszlár-könyv természetesen nem scharf Móricról szól, aki tulajdonképpen csak egyik mellék-szereplője volt egy – amúgy már készülő nagy, külön-féle „népizgatottságokban” testet öltő – társadalmi drámának, az antiszemita gyűlölködés és a jogvé-dő liberalizmus összecsapásának. Mégis, az ő esete köré épül a turner-féle „kiterjesztett esettanulmány”, amelyben élettörténetek és sorsok elválaszthatatlanul összekapcsolódnak. scharf Móric története sorsszerű-en fonódik össze egy másik „mellékszereplő”, solymo-si Eszter történetével, akinek eltűnése kirobbantotta a drámai válságot. róla mint élő személyről még keve-sebbet tudunk, mint Móricról, annál többet azon-ban róla mint hulláról, a neki tulajdonított holttestről, annak ruházatáról, állapotáról, külső és belső ismer-tetőjegyeiről. A holttest azonosítása, szemügyre vétele és bonctani vizsgálata körüli anomáliák és iták szinte parodisztikus megjelenítése (440–503. old.) a könyv egyik legfigyelemreméltóbb (orvostörténeti szempont-ból is tanulságos) része, és jól mutatja a korabeli orvos-tudomány módszereit, eszközeit, egyszersmind fényt vetve az orvostudomány és a hatalom viszonyára, a „diskurzív rendre”, amelyben ezek az eljárások és

1 n Losonczy Géza 1917-1957. 1956-os Intézet, Bp., 1998. 2 n Hysteriától a tébolyodottságig. Klára és Emma párhuza-mos esettörténete, Korall 21–22, 2005. 59–96. old. 3 n Kövér György: Bujálkodástól a nymphomaniáig: Freystädtler Flóra történetei. Holmi, 13 (2001), 7. szám, 933–952. old. 4 n Lásd erről: Kovai Melinda: Politika, hatalom és tudás a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain. PhD értekezés, PTE BTK, Pécs 2010. 5 n A pszichohistóriáról és pszichobiográfiáról lásd pl. Botond Ágnes: Pszichohistória – avagy a lélek történetiségé-nek tudománya. Tankönyvkiadó, Bp., 1998.; W. M. Runyan: Vita a pszichobiográfiáról. In: Hunyady György (szerk.): Törté-neti és politikai pszichológia. Osiris, Bp., 1998. 305–339. old. Újabban lásd: Kiss zsuzsanna: A gonosz nyomában – a náciz-mus lélektani magyarázatai. BUKSZ 2011. tavasz, 37–48. old. A pszichobiográfia modern felfogásáról lásd Kőváry zoltánnak a BUKSZ jelen számában recenzeált könyvét: Kreativitás és sze-mélyiség. A mélylélektani alkotáselméletektől a pszichobiográfiai kutatásokig. Oriold és társai, Bp., 2012. 6 n A Széchenyi-értelmezésekről: lélektan és szövegtan. In: Lackó Mihály: Széchenyi elájul. Pszichotörténeti tanulmányok. L’Harmattan, Bp., 2001. 43–66. old. 7 n A biográfia nehézségei. Aetas  17 (2002), 2–3. szám (http://epa.oszk.hu/00800/00861/00022/2002-2-3-20.html). 8 n Virág Teréz: Tudatos és tudattalan gondolkodás a tiszaeszlári perben. In: Uő: Emlékezés egy szederfára. Animula Egyesület – KÚT, Bp., 1996. 109–116. old. 9 n önéletrajzi hamisítvány, avagy csalóka emlékezet. Scharf Móric önéletírása. Aetas 22 (2007), 2. szám, 106–122. old. Meg-jelent továbbá In: Mekis D. János – z. Varga zoltán (szerk.): Írott és olvasott identitás. Az önéletrajzi műfajok kontextusai. L’Harmattan, Bp., 2008. 99–117. old.

BUKSZ 2012284

praktikák értelmet nyernek. Nem minden irónia nélkül jegyzi meg Kövér a történész és a történés viszonyát kom-mentálva: „a holttest azonosítását nekünk sem sikerül elvégeznünk, de mint láthattuk, ezen a téren más eljá-rások is kudarcot vallottak. Annak bizonyítása azon-ban, hogy mely történelmi szereplők hogyan, milyen irányban próbálták befolyásolni, manipulálni az azono-síthatóságot, mind a leírásban, mind a véleményben, összességében mégis a tágabb históriába illeszthetően teszi elbeszélhetővé legalább egy azonosítatlan, mace-rált vízihulla történetét.” (503. old.)

Még egy kiragadott példát szeretnék idézni, amely ugyancsak Kövér iróniáját dicséri, egyszersmind rámutat arra, meddig terjedhet a történész kompe-tenciája. Erdély Miklós Krúdy regénye ihlette Verzi-ók című filmjében nagy szerepet játszanak a solymosi Eszterrel kapcsolatos fantáziák. „A fellebbenő szok-nyák alá pillantva – írja Kövér – Erdély rendkívül fon-tos mozzanatra hívja fel a figyelmet, ami azonban a történettudomány eszközeivel, sajnos, nem vizsgál-ható.” (504. old.) Ilyenkor szokták segítségül hívni a pszichológusokat.10 o

10 n Az erotikus fantáziák szerepe szembeötlő Erdélyi József Solymosi Eszter vére című hírhedt versében. Lásd: Erős Ferenc: „Gyermekíjjesztő dajkamese a vér, a vád…” Adalékok a vérvád pszichológiájához. In: Győri Anna (szerk.): Vérvádak üzenete. Minoritás Alapítvány, Bp., 1996. 71–78. old.