A holokauszt Európában

I. Mi is az a holokauszt?

A holokauszt görög szó, jelentése „egészben elégő” vagy „égő áldozat”. A II. világháború előtt a nagy tűzeseteket nevezték holokausztnak. Azóta, de különösen az utóbbi évtizedekben lényeges jelentésmódosuláson ment át: a népirtás szinonimájává vált. Eredetileg csak a zsidók nácik általi kiirtására használták, az elmúlt pár évben azonban megjelent a „cigány holokauszt” kifejezés is, sőt elkezdtek más tömegmészárlásokat is így nevezni.A zsidók a holokausztra a „Soá” héber eredetű szót használják, amelynek jelentése vészkorszak, katasztrófa.A romák a „Porrajmos” kifejezést részesítik előnyben. Ez lovári szó, felfalást, elemésztést jelent.A holokausztnak tehát a széleskörűen elfogadott nézet szerint a náci rezsim által szervezett és központilag irányított népirtást nevezzük, mely mintegy hatmillió zsidó életét vette el, ezenkívül több ezer roma, homoszexuális, politikai fogoly, munkakerülő, prostituált, Krisna-hívő és szellemi- vagy testi fogyatékos ember halálát is okozta..

II. A holokauszt előzményei Európában:

Hitler és a náci ideológia:

A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) 1920 februárjában jelentette meg 25 pontos programját. A náci ideológia leginkább a 19. század második felétől megjelenő nacionalista, rasszista, antiszemita, keresztényellenes, majd antibolsevista eszmék ötvözeteként volt jellemezhető. Hitlerre jelentős hatással voltak a Charles Darwin evolúció-elméletét eltorzító szociáldarwinista eszmék. Ezek szerint, akárcsak a természetben az állatok között, úgy az emberi társadalmakban is állandó harc folyik, és a küzdelemből mindig a legerősebb faj kerül ki győztesen, amely joggal hódíthatja el a gyengébbektől a fennmaradásához szükséges életteret (Lebensraum). A nemzetiszocialista (röviden náci) párt programja élesen elítélte az első világháborút lezáró, „árulók” által kötött versailles-i békét és annak előírásait (a német hadsereg létszámának 100 ezer főben való korlátozása, nagy összegű jóvátétel a győzteseknek, Elzász-Lotharingia és más területek elvesztése). Támadta a kommunistákat és azonnali népjóléti intézkedéseket (munkanélküliség és a kapitalista kizsákmányolás felszámolása stb.) követelt. A 25 pontos programból 7 tartalmazott zsidóellenes kitételeket (a zsidók nem lehetnek „néptársak” és állampolgárok, a zsidó bevándorlókat távolítsák el az országból, számolják fel a kamatrabszolgaságot, államosítsák a főleg zsidó tulajdonban lévő áruházakat, a németül megjelenő újságoknál csak nem zsidók lehessenek szerkesztők, az irodalmat és kultúrát tisztítsák meg az idegenektől stb.). Az 1923 novemberi sörpuccs után Hitler börtönbe került, büntetését a landsbergi börtönben töltötte. Itt írta meg nézeteit összefoglaló Harcom (Mein Kampf) című könyvét. A Mein Kampf, és folytatása, a kevésbé ismert Zweites Buch (Második Könyv) hemzsegett az antiszemita kitételektől: a zsidókat parazita, vérszopó, áruló, gaz és egyéb jelzőkkel illette. Hitler azzal vádolta a zsidókat, hogy céljuk a világuralom, „más népek fajtalan elkorcsosítása, a legnagyobb nemzetek faji szintjének lealacsonyítása, a nemzeti értelmiségiek kiirtása… és az uralkodás az így létrejött faji zagyvalék fölött”. Műveiben a zsidókat az emberiség megrontóinak nevezte, mivel szerinte ők voltak felelősek csupa káros téveszme, a humanizmus, a pacifizmus, a szocializmus, a bolsevizmus, a demokrácia, a kereszténység, a lelkiismeret stb. elterjedéséért.

Út a holokauszthoz:

1933. január 30-án Hindenburg köztársasági elnök Hitlert bízta meg egy koalíciós kormány megalakításával. Márciusban Dachauban megnyílt az első koncentrációs láger, országszerte internáló táborok és börtönök tucatjait állították fel.

1

Míg Lengyelországban a lakosság több mint 10, Magyarországon és Romániában 4-6 százaléka volt zsidó, addig Németországban Hitler hatalomra jutásakor a zsidók számaránya nem érte el az összlakosság 1 %-át. Hitler nem titkolta, hogy Németországot kivándorlás vagy kitelepítés révén meg akarja „tisztítani” a zsidóktól. A náci terrort bíráló külföldi sajtóbeszámolókra válaszul 1933. április 1-én zsidóellenes bojkott indult. A zsidó boltok előtt őrködő SA-legények sárga csillagokat festettek a kirakatokra, és a nem zsidókat „Német védekezz, ne vásárolj zsidótól” feliratú táblákkal agitálták. A kétnapos akció felemás eredményt hozott: sok német csak azért is vásárolt a zsidó boltokban, ugyanakkor a nácik bebizonyították, hogy képesek országos méretű antiszemita kampány megszervezésére. Néhány nappal később megjelent az első zsidótörvény: a nem árja hivatalnokokat elbocsátották, vagy nyugdíjazták. Április végén korlátozták az egyetemekre felvehető zsidók számát, majd fokozatosan eltiltották őket a szabadfoglalkozású értelmiségi pályákról. 1935 őszén "A német vér és becsület védelméről" című nürnbergi törvény fajgyalázásnak minősítette és megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot és nemi kapcsolatot. Zsidónak minősültek a zsidó vallásúak, és akiknek két vagy több nagyszülője az izraelita felekezethez tartozott. 1938-ra a zsidó diplomások nem gyakorolhatták többé foglalkozásukat, zsidó orvos csak zsidót gyógyíthatott, a zsidó szerzők műveit kitiltották a könyvtárakból, zsidó nem mehetett strandra, fürdőbe, a parkokban a „csak zsidók számára” feliratú padokra ülhetett. 1938 őszén elrendelték, hogy a zsidó férfiak személyi okmányaikban az Israel, a nők pedig a Sarah nevet kötelesek feltüntetni. A fokozódó üldözések hatására megindult a zsidók tömeges kivándorlása. 1938-ig mintegy 170 ezer zsidó vándorolt ki Németországból. Az Anschlusst követő napokban a Gestapo ezreket fogott el és hurcolt koncentrációs táborokba, köztük rengeteg zsidót. Bécset és az osztrák nagyvárosokat randalírozó náci bandák lepték el, zsidó boltokat törtek fel, lakásokat fosztottak ki, békés polgárokat vertek össze. Adolf Eichmann SD-tiszt átfogó koncepciót készített a „zsidókérdés megoldására”. Tervei alapján felállt a Zsidó Kivándorlás Központi Hivatala, ahol a kivándorláshoz szükséges valamennyi papírt és engedélyt (10-15 különféle dokumentumot) egyszerre lehetett beszerezni. Mivel a kivándorló zsidókat nincstelenül egyik ország sem volt hajlandó befogadni, Eichmann a szegény zsidók kivándorlását a gazdagokkal fizettette meg: ők még drágábban kaptak devizát, a felárból pedig a szegények kiutazását finanszírozta. A futószalag-módszerrel Eichmann óriási sikert aratott: egy év alatt 106.672 zsidót űzött el Ausztriából. Főnökei parancsára 1939-ben Berlinben és Prágában is felállított egy-egy részleget. 1938 novemberében egy, a náci terror miatt felháborodott zsidó férfi Párizsban lelőtt egy német diplomatát. Megtorlásul a kilencedikéről tizedikére virradó éjszakán államilag szervezett pogromsorozat indult az egész Birodalomban. A betört kirakatüvegek szilánkjairól Kristályéjszakának nevezett akció során 191 zsinagógát és 7500 zsidó boltot gyújtottak fel és fosztottak ki, 36 embert megöltek. A rendőrség 30 ezer zsidót koncentrációs táborokba hurcolt, bár többségüket hamarosan elengedték. A kivándorolni próbáló zsidók többsége nem talált olyan országot, ahol befogadták volna őket. Az 1938. júliusi eviani nemzetközi menekültügyi konferencián világossá vált, hogy a Palesztinát ellenőrző Anglia nem hajlandó több zsidó bevándorlót fogadni, az USA nem emelte fel bevándorlási kvótáit, Ausztrália közölte, hogy nem kívánja importálni a faji problémát. A svájci hatóságok kérésére a kivándorló zsidók útlevelét a nácik „J” (Jude - zsidó) betűvel jelölték meg. Bár a második világháború kitörése után a zsidók kivándorlását korlátozták, majd megtiltották, 1933 és 1942 között mintegy félmillió zsidó hagyta el Németországot, valamint a német uralom alá került Ausztriát és Csehországot.

Árjásítás 1933-ban megegyezés született a zsidó szervezetek és a német kormány között. Ez egyszerre segítette a nácik által támogatott kivándorlást, a hazájukat elhagyni szándékozók vagyonának eladását, ugyanakkor kímélte a német devizaállományt, és ráadásul külföldi piacot biztosított a német áruknak. Az ún. Haavara (transzfer, átvitel - héber) lényege az volt, hogy a Palesztinába kivándorló zsidók

2

csak meghatározott összeget vihettek magukkal. Többi pénzüket egy külön számlára utalták, amelyről a Palesztinába érkező német áruk ellenértékét fizették ki, a kivándorló zsidók pedig csak később kapták vissza pénzüket. Az Anschlusst követően a zsidóság kifosztása az egész birodalomban felgyorsult. 1938 áprilisában a zsidókat kötelezték tulajdonuk bejelentésére, júniusban rendeletben határozták meg a „zsidó vállalkozás” fogalmát. Júliusban elrendelték a zsidó brókercégek, ingatlanirodák, házasságközvetítők, utazási és befektetési tanácsadó irodák bezárását. Az intézkedések hatására novemberig a német és osztrák zsidóság teljes vagyonának 15-20 százalékát elveszítette. Az árjásított értéktömeg jelentős részben az állami költségvetésbe került, de az egyes vállalatok megszerzésével a zsidókkal konkurens osztrák és német cégek százai, magánemberek ezrei is vagyonhoz jutottak.A zsidók teljes kifosztására vonatkozó döntés 1938. november 12-én született meg Berlinben. A tanácskozáson, amelyen a Kristályéjszaka pusztításait akarták felmérni, Hermann Göring birodalmi marsall elnökölt, a gazdasági vezetőkön kívül jelen volt Goebbels propagandaminiszter és a Gestapót irányító Heydrich is. Heydrich kívánatosnak nevezte, hogy a zsidókat valamilyen megkülönböztető jel viselésére kötelezzék, hiszen a rendőrség csak így fogja tudni szemmel tartani őket. Szóba került a zárt gettók létrehozása is. Göring a Kristályéjszakán a szétvert zsidó üzletek kirakatai miatt nehéz helyzetbe került osztrák és német biztosító társaságok terheinek könnyítésére 1 milliárd márkás büntetést rótt ki a német zsidóságra „a német birodalommal szembeni ellenséges magatartása miatt”. Előírták, hogy a zsidó kiskereskedések szüntessék be tevékenységüket. A zsidóknak letétbe kellett helyezniük kötvényeiket és részvényeiket a Gazdasági Minisztérium helyi kirendeltségénél.A tanácskozás eredményeként az árjásítás folyamata az egész birodalomban felgyorsult, és 1941-re a német, osztrák és cseh zsidóktól szinte minden tulajdonukat elvették.

Döntés a holokausztról 1940-re a náciknak két ténnyel kellett szembenézniük: egyrészt a háború kitörésével lehetetlenné vált, hogy a zsidókat továbbra is kivándorlásra kényszerítsék, hiszen a korábbi befogadó államok jelentős része ellenséges vagy éppen a németek által megszállt ország volt. Másrészt hiába űztek el több százezer német, osztrák és cseh zsidót, Lengyelország megszállásával több mint kétmillió újabb zsidó került uralmuk alá. Az új terv szerint a zsidókat a lengyel Főkormányzóság területén, Nisko közelében kellett volna letelepíteni. Hans Frank főkormányzó azonban nem rajongott az ötletért, hogy a Gestapo kifosztott zsidók százezreit az ő nyakába akarja varrni, 1940 márciusában elérte Hitlernél, hogy a deportálásokat állítsák le.1940 nyarán a nácik felelevenítettek egy régebbi lengyel tervet, amely a zsidókat Madagaszkárra akarta kitelepíteni. Mivel a sziget francia gyarmat volt, a német külügyminisztérium számára 4 millió európai zsidó deportálása Franciaország legyőzése után nem tűnt lehetetlennek. A németek azonban nem tudták megszerezni a francia flottát, és a tengereket továbbra is a brit hajóhad uralta, így a Madagaszkár-terv az angliai légicsatában elszenvedett vereség után lekerült a napirendről. 1941 tavaszán a német vezérkar már a Szovjetunió elleni háborúra készült. Várható volt, hogy a tervezett hódítások révén több millió újabb zsidó kerül német uralom alá. Hitler kijelentette, hogy a „judeobolsevista” ellenség elleni harc nem hagyományos, hanem megsemmisítő háború lesz. Ennek szellemében 1941 tavaszán Heydrich négy, összesen mintegy 3 ezer fős Einsatzgruppét (szó szerint „bevetési csoport”) állított fel. Az Einsatzgruppék feladata volt, hogy az előrenyomuló hadsereggel vonulva a front mögötti területeket „megtisztítsák” a nácik által veszélyesnek minősített elemektől. A Szovjetunió elleni támadással egy időben északon az Einsatzgruppe A, a front közepén az Einsatzgruppe B és C, délen pedig a D jelű alakulat kezdte meg a gyilkolást. Az áldozatokat tankcsapdákba vagy előre megásatott tömegsírokba lőtték. A kivégzésekbe - főleg Ukrajnában és Litvániában - gyakran bekapcsolódtak a helyi antiszemiták által felállított milíciák tagjai, máshol a lakosság támadt a zsidókra. 1941 őszétől az Einsatzgruppék már valamennyi zsidót - beleértve a nőket és a gyermekeket is - válogatás nélkül megölték. A zsidókat először áttelepítés ürügyével összegyűjtötték, majd a kivégzés helyszínére kísérték, ott kirabolták, és meztelenre vetkőztették őket.

3

Végül a gödör szélén álló zsidókat tarkón lőtték. Gyakori módszer volt az is, hogy az áldozatoknak le kellett mászniuk a tömegsírba és a már megöltek holttestére fekve várták a halálos sortüzet. Az Einsatzgruppék 1941 végéig 500 ezer, 1943-ig összesen mintegy 1 millió embert öltek meg. Többségük zsidó volt, de szovjet hadifoglyok, elmebetegek és vándorcigányok is gyakran áldozatul estek.Heydrich 1941 júliusában kapott parancsot Göringtől, hogy dolgozza ki az európai zsidókérdés „végső megoldásának” részleteit. A német zsidóknak 1941 szeptemberétől kellett sárga csillagot viselniük, októberben megkezdődött a Birodalomban élő zsidók keletre deportálása, a hónap végén pedig Himmler megtiltotta a zsidók kivándorlását. A Führer szóban adta ki az utasítást minden zsidó meggyilkolására, Himmler és Heydrich volt felelős a végrehajtásért. Heydrich 1941 novemberére értekezletre hívta össze a zsidókérdéssel foglalkozó minisztériumok, állami, SS, és rendőri szerveinek vezetőit. A konferenciára többszöri halasztás után végül 1942. január 20-án került sor a Berlin melletti Wannsee-ban. Az értekezleten Heydrich bejelentette, hogy Hitler elrendelte a zsidók „kitelepítését” keletre, ahol nagy munkacsapatokban fogják őket halálra dolgoztatni, a túlélőkkel pedig „különlegesen veszélyes elemként” fognak elbánni. A résztvevők tudomásul vették, hogy a zsidókérdés az SS hatáskörébe tartozik. A wansee-i konferencia jegyzőkönyvét Eichmann vezette, aki ekkor már a Birodalmi Biztonsági Főhivatalba tagolt Gestapo zsidóügyi osztályát irányította. A dokumentumban található statisztikák szerint a végső megoldás összesen 11 millió európai zsidóra vonatkozott volna.

III. Gettósítások, gettók

Élet a keleti gettókban

1939 szeptemberében Heydrich vezetésével létrejött a náci elnyomó szervezeteket (Gestapo, SD, Bűnügyi Rendőrség) tömörítő Birodalmi Biztonsági Főhivatal. Szeptember 21-én Heydrich megparancsolta, hogy a zsidó közösségek legtekintélyesebb vezetőiből hozzanak létre Zsidó Tanácsokat. Mivel a németek Lengyelország megszállásának első, kaotikus hónapjaiban tízezreket, köztük sok zsidót végeztek ki, a zsidók általában megnyugvással fogadták a közösség és a nácik között közvetítő 12-24 fős tanácsok felállítását. Heydrich parancsa értelmében megkezdődött a falvakban élő zsidók átköltöztetése a városokba. Az áttelepítés után, az év végén megindult a zárt zsidó lakónegyedek, gettók felállítása. A legnagyobb gettók:

1. A lodzi gettó

Lodzban, ahol majdnem 200 ezer zsidó élt, 1940 áprilisában zárták le a gettót. Az ellátás hiánya és a zsúfoltság miatt nyáron 3000 ember halt meg éhség és betegségek következtében. Chaim Rumkowski, a lodzi gettó vezetője ekkor elérte a németeknél, hogy engedjék meg ipari üzemek felállítását. 1942-1943 során a már közel száz, elsősorban a német hadsereg számára termelő vállalatnál 70-80 ezer zsidó dolgozott. A gettóban Rumkowski diktátorként viselkedett: fogaton járt, elnöknek szólíttatta magát, saját képét viselő gettópénzt nyomatott. Bár a nem dolgozó zsidókat a nácik időről-időre haláltáborokba deportálták, mégis, a sikeres termelési tevékenységnek köszönhetően sokáig úgy tűnt, Rumkowskinak sikerül megakadályoznia a gettó és az ott élő zsidók megsemmisítését. A lodzi gettót 1944 nyarán felszámolták, és mintegy 70 ezer lakóját az „elnökkel” együtt Auschwitz-Birkenauban elgázosították.

2. A varsói gettó:

A Lengyelországban felállított több száz gettó közül a varsói volt a legnagyobb. A háború előtt New York után Varsóban élt a legtöbb (350 ezer) zsidó a világon. A kijelölt területről 113 ezer lengyelnek kellett kiköltöznie, helyükre varsói és környékbeli zsidók érkeztek. A nácik több mint 400 ezer embert zsúfoltak össze a varsói gettóban, amelyet 16 kilométeres fallal zártak el az „árja”

4

városrészektől. A zsúfoltság óriási volt, átlagosan 6-20 ember lakott egy szobában, az emberek éheztek, járványok törtek ki. 1941 januárja és 1942 júliusa között 70-75 ezer zsidó halt éhen vagy pusztult el a tífusz és egyéb betegségek következtében. A nácik a gettó falait kívülről őrizték, de néha betörtek a gettóba, és válogatás nélkül gyilkolták az embereket. A belső rendet a zsidókból toborzott és gyakran brutálisan viselkedő gettórendőrség tartotta fent. A Zsidó Tanács elnökének, Adam Czerniaków mérnöknek szívós munkával sikerült elérnie, hogy a zsidók dolgozhassanak. 1941 őszén 34 ezer, 1942 nyarán már 95 ezer zsidó kényszermunkás robotolt a gettóba telepített német üzemekben. Úgy tűnt, hogy ha óriási áldozatok árán is, de sikerül javítani a körülményeken. 1942. július 22-én azonban Himmler parancsára megkezdődtek a deportálások. Czerniaków nem volt hajlandó közreműködni napi 5-6 ezer zsidó összegyűjtésében és elszállításában, ezért öngyilkos lett. Szeptember 12-ig a nácik 265 ezer embert deportáltak, túlnyomó többségüket a treblinkai haláltáborba, ahol szelekció nélkül valamennyiüket meggyilkolták a gázkamrákban. A brutális akció-sorozatban 6 ezer embert lőttek le az utcákon. Százak követtek el öngyilkosságot és újabb 4 ezren éhen haltak. Ősszel a deportálások leálltak. Mikor 1943 tavaszán Varsó maradék zsidóságát is deportálni akarták, néhány száz fiatal felkelést robbantott ki, amelyet az SS csak egy hónapos küzdelemben tudott leverni. 15-20 ezer zsidót megöltek, a többieket deportálták, a varsói gettót lerombolták.

A lengyelországi gettókat Himmler parancsára 1942-1943 során egymás után felszámolták. A lakók - és velük együtt a zsidó tanácsok - többségét a megsemmisítő táborokba deportálták, a többieket kényszermunkásként nyelte el a náci lágerhálózat. Gettókat azonban nem csak Lengyelországban állítottak fel.A Baltikumban a lettországi Riga mellett a litvániai Vilnóban (Vilnius) működött a legnagyobb gettó. Vilnót 1941. június 24-én foglalták el a németek. A városban 60 ezer zsidó élt, ebből az év végéig a litván fegyveresek és az SS-ek 40 ezer zsidót öltek meg. A tömegmészárlások után 15-20 ezren maradtak a gettóban. Az ellenállási mozgalom őket egy példátlan szövegű röplappal figyelmeztette: „Hitler el akarja pusztítani az európai zsidóságot”. A felhívás sikertelen volt, a többség nem hitt neki. 1943 nyarán a helyi Zsidó Tanácsnak többször sikerül elérnie a deportálás elhalasztását. A több száz ellenálló lakossági támogatás hiányában elhagyta a gettót, amelyet a nácik szeptemberben felszámoltak.A megszállt Görögország zsidóságának háromnegyede Szalonikiben élt. A németek kezdetben nem törődtek az 53 ezer zsidóval, 1942 nyarán azonban több ezrüket hurcolták kényszermunkára a maláriás mocsarak lecsapolására. 1943 elején megérkeztek Eichmann emberei. Az események felgyorsultak: februárban felállították a gettót, a zsidóknak fel kellett tűzniük a sárga csillagot, márciusban megindultak a deportálások. Augusztusig 49 ezer zsidót hurcoltak Auschwitzba, 76 százalékukat még az érkezés napján elgázosították.

A „mintagettó”

Eichmann javaslatára Heydrich 1941 végén „mintagettóvá” alakította a Prága közelében lévő Habsburg-erődítményt, Thereisenstadtot. A nácik Németországból, Csehországból Ausztriából, Hollandiából és Dániából ide hurcolták azokat az ismertebb zsidókat (művészeket, tudósokat, kitüntetett veteránokat stb.), akiknek eltűnése nehezen lett volna magyarázható. Megszervezték a gyermekek oktatását, színházi előadásokat és koncerteket rendeztek. Theresienstadt azonban csak ideiglenes lakhelye volt a 141 ezer ide szállított zsidónak: 88 ezer főt lengyelországi haláltáborokba deportáltak, közülük 46 ezren kerültek Auschwitzba, 34 ezren a „mintagettóban” haltak meg éhség és betegségek következtében. 1943 őszén a nácik az auschwitz-birkenaui táborban létrehozták az ún. családi tábort. A Theresienstadtból ide került zsidókat nem szelektálták, hajukat nem borotválták le, a családok együtt maradhattak. A példátlan bánásmód propaganda okokkal magyarázható: a családi táborban élő több ezer zsidó által írt levelezőlapokkal a nácik azt bizonyíthatták, hogy Auschwitz „normális”

5

munkatábor és nem halálgyár. Fél év elteltével a munkaképesek kiválogatását követően a családi tábor lakói is gázkamrába kerültek. 1944 nyarán gondos előkészületek után Eichmann megengedte, hogy egy Vöröskereszt-delegáció felkeresse Theresienstadtot. A sikeres náci propaganda akció a magyar zsidók folyamatban lévő megsemmisítéséről akarta elterelni a figyelmet. A küldöttség egy feldíszített városba érkezett, ahol volt mozi, művésztelep és kávézó, a gyerekek pedig színházi előadással kedveskedtek a vendégeknek. A látogatás után a deportálások egészen a háború végéig folytatódtak.A legutolsó gettókat a háború folyamán Budapesten hozták létre 1944 végén. Az újlipótvárosi „nemzetközi”, és a Pest VII. kerületben lévő „nagy” gettó több tízezer lakóját 1945 januárjában a Vörös Hadsereg szabadította fel.

IV. A megsemmisítő táborok

1. Története A keleti fronton zsidókat gyilkoló Einsatzgruppékban szolgálók közül sokan nehezen bírták az öldöklést. Általánossá vált, hogy az asszonyok és gyermekek kivégzésére csak részegen voltak képesek, gyakoriak voltak az idegösszeroppanások, sok gyilkoson úrrá lett a depresszió. Mások még jobban eldurvultak és megkínozták áldozataikat. A gyakran kaotikus akciókat sokszor végignézte a helyi lakosság, de Wehrmacht-katonák tízezrei is szembesültek a rémtettekkel. A szigorú tiltás ellenére sokan fényképeztek, filmeztek, a tettesek a kocsmákban meséltek feladatukról vagy családtagjaiknak írtak a gyilkolásról. Maga Himmler is rosszul lett, amikor Minszk közelében személyesen ellenőrizte 200 zsidó kivégzését, ezért elrendelte, hogy találjanak olyan kivégzési módszert, amelyik kevésbé viseli meg - a gyilkosokat. 1941 őszén kezdték meg a kísérleteket teherautókkal, amelyek kipufogógázát a zárt utastérbe vezették. Decemberben a Lodz közelében lévő Chelmnóban megkezdődött a zsidók tömeges elgázosítása. A teherautókba 90 embert zsúfoltak és mire a járművek az erdőben megásott tömegsírokhoz értek, az utasok megfulladtak. Bár Chelmnóban 150 ezer embert öltek meg, a módszer kezdetlegesnek bizonyult: sokszor előfordult, hogy a zsidók csak elájultak, majd a friss levegőn magukhoz térve kiabálni kezdtek. Az akcióban résztvevő SS-ek állandó fejfájásról panaszkodtak. 1942 tavaszán-nyarán indult meg a Főkormányzóságban élő zsidók tömeges megsemmisítése. 1942 márciusában először Belzecben létesítettek megsemmisítő tábort, majd a nyár folyamán Sobiborban és Treblinkában. A beérkező transzportokat nem szelektálták, a munkaképesek és a munkaképtelenek egyaránt gázkamrákba kerültek, ahol megfulladtak a teherautó- vagy tankmotorok kipufogógázától, amit csöveken vezettek be. Az elgázosítás általában 20-30 percig tartott, de gyakoriak voltak a technikai problémák. Belzecben 1942 márciusa és novembere között német adatok szerint 445 ezer zsidót öltek meg. A treblinkai tábor történetének első nagyobb akciója a varsói gettó lakóinak elgázosítása volt. Néhány hét után kiderült, a személyzet nem képes tartani az ütemet a beérkező transzportokkal. A tábor területe és környéke tele volt temetetlen hullákkal, a rothadó bűz mérföldekről érződött. A német és ukrán legénység folyamatosan ivott, a fegyelemnek nyoma sem maradt. A kétségbeesett parancsnok a transzportok leállítását kérte. A transzportokat leállították, Stangl parancsnok újjászervezte a tábort és az őrséget, majd a gyilkolás folytatódott. Stangl újításai közé tartozott, hogy a pályaudvart megtévesztési szándékkal átalakíttatta: virágágyásokat, vasúti menetrendeket, más vonatok felé mutató nyilakat és feliratokat helyeztek el. A beérkező vonatokról leszálló zsidóknak azt mondták, hogy mielőtt mezőgazdasági munkára küldik őket, a járványok megelőzése miatt meg kell fürödniük. Treblinkában alig több mint egy év alatt 750 ezer zsidót öltek meg.A három megsemmisítő táborban egyenként 20-35 SS és 80-120 ukrán őr szolgált, míg az elgázosításhoz és a tábor zökkenőmentes működtetéséhez (áldozatok hajának levágása, a holttestek kihordása, eltemetése, később elégetése, takarítás stb.) elegendő volt egy-egy 700-1000 fős zsidó munkacsapat életben tartása. A három táborban tehát összesen 80-100 német SS irányítása alatt 300 ukrán őrködött 2500-3000 zsidó munkás fölött. A rendkívül alacsony létszám ellenére alig több mint egy év alatt 1, 4 millió zsidót gyilkoltak meg.

6

A legnagyobb megsemmisítő és egyben koncentrációs tábor Auschwitz volt.

Az auschwitzi halálgyár

1. Története 

Auschwitz eredetileg a megszállt lengyel területeken letartóztatott „németellenes elemek” (ellenállók, papok, értelmiségiek) számára felállított hagyományos koncentrációs tábor volt. Mivel több fontos vasútvonal csomópontjához is közel esett, ezt a tábort szemelték ki az európai zsidók vesztőhelyéül. Amikor Himmler elrendelte, hogy keressenek a tömeges agyonlövésnél „humánusabb” gyilkolási módszert, Höss auschwitzi parancsnok és munkatársai is munkához láttak. 1941 őszén munkaképteleneken és szovjet hadifoglyokon sikerrel próbálták ki a táborban korábban fertőtlenítésre és rovarirtásra használt hidrogéncianid, a Zyklon B hatását. 1942 tavaszán vagonba zárt zsidók tömegei indultak Európa minden részéből Auschwitz felé. 1940-1941-ben mindössze 1500 zsidót deportáltak ide. 1942-ben már mintegy 200 ezer zsidó érkezett, főleg a lengyel Főkormányzóságból, Franciaországból, Hollandiából és Szlovákiából. Ennyi embert már lehetetlen volt a tábor mellett álló krematórium 7-800 fő befogadására alkalmas termében elgázosítani. Ezért Höss és a táborba érkező Eichmann új helyszínt keresett a gyilkoláshoz. Végül az Auschwitztól két kilométerre épülő birkenaui tábor (Auschwitz II.) melletti erdőben két, egymástól néhány száz méterre álló lengyel parasztházat építettek át ideiglenes gázkamrává (Bunker I és II.). A Bunker 1-ben 5-700, a Bunker 2-ben 800-1000 embert lehetett egyszerre megölni.Himmler 1942. júliusi látogatásakor végignézte a megsemmisítést, de nem volt elégedett. Az auschwitzi tábor krematóriuma csak 340 főt volt képes elégetni, ráadásul gyakori volt az üzemzavar. A Bunkerek mellett jobb híján hatalmas tömegsírokba temetett hullák viszont komoly járványveszélyt jelentettek. Ezért a németek teljesen új koncepcióval álltak elő: megszületett az iparszerűen működő halálgyár terve. 1942 nyarán több hónapos tervezés után Birkenauban négy krematórium építését kezdték meg. A munka majdnem egy évig tartott. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a tömegsírok exhumálása. 1942 végéig 107 ezer holttestet égettek el szabadtéri máglyákon.A négy új krematóriumot 1943 márciusa és júniusa között adták át. A két kisebb azonos konstrukcióval épült, a két nagyobb szinte tükörképei voltak egymásnak. Az új létesítményekben voltak vetkőzők, gázkamrák és a halottak elhamvasztására alkalmas égetőkemencék. A II. és a III. számú „nagy” krematóriumok földalatti gázkamráiban 2 ezer embert lehetett megölni egyszerre. Az öt-öt darab tripla kemencében 24 óra alatt 1440-1440 holttestet tudtak elégetni. A IV. és az V. számú „kis” krematóriumok gázkamráiban mintegy 1500 embert tudtak elgázosítani, napi égetési kapacitásuk hivatalosan egyenként 768 fő volt. Megvalósult az emberirtás futószalagszerű iparosítása: a lezárt szektorok krematóriumaiba belépő embertömeg néhány óra alatt nyomtalanul eltűnt. A gyilkolásnak ezután már csak a beérkező transzportok létszáma, de legfőképp az égetési teljesítmény szabhatott határt. Auschwitzban mintegy 1, 1 millió főt (köztük 1 millió zsidót) öltek meg. Többségüket 1942 tavasza és 1944 ősze között a Bunkerekben és az új krematóriumokban gázosították el. 1944 novemberében Himmler leállította a megsemmisítést, a krematóriumokat felrobbantották, a táborokat kiürítették.

2. Érkezés Auschwitzba és a szelekció  

A zsidók átlagosan 2-3 napos utazás után értek a zsidórámpára. Az út folyamán a nyári hőségben gyakori volt a szívinfarktus, a légzőszervi betegek fulladásos halála, a folyadékhiány és az éhezés, több ezren haltak meg a zsúfolt vagonokban, a holttestek pedig együtt maradtak az élőkkel. A Birkenauba érkező vonatot néhány tucat SS és csíkos ruhás rab várta. A vagonajtók kinyitása után a férfiaknak és nőknek külön-külön ötös sorokba kellett rendeződniük. Ezután valamennyien elvonultak egy SS-orvos előtt, aki néhány pillanat alatt eldöntötte sorsukat. A nyilvánvalóan munkaképteleneket, az öregeket és a gyerekeket azonnal félreállították. Nem egyértelmű esetben az

7

orvos az életkor, a foglalkozás és az esetleges betegségek iránt érdeklődött, a németek a 16 és 40 közti egészséges embereket keresték. A válaszokat követően egy intés, és az érintett sorsa eldőlt. Ezalatt a csíkos ruhás foglyok, a Kanada munkacsapat tagjai, a vagonokból leszedték a holttesteket, külön halmokba rakták a zsidók csomagjait. Az ő feladatuk volt a tömeg mozgatása és orientálása is, ők segítettek a gyengéknek és fogyatékosoknak. A kanadásoknak általában tilos volt beszélniük az újakkal, a németek folyamatosan rajtuk tartották a szemüket, de gyakran előfordult, hogy a maguk korlátozott módján segíteni próbáltak. A fiatal munkaképes lányokat próbálták elválasztani munkaképtelen korú anyjuktól, a kisgyerekeket a mindenképp halálra ítélt öregeknek adták, az idősebb férfiaknak németül odasúgták, hogy negyvenévesnek, a kamaszoknak pedig, hogy tizenhat évesnek vallják magukat. A csíkos ruhás „fegyencek” furcsa viselkedését sokan nem értették, magyarázatra pedig nem volt idő. A szelekció során a németek határozottan léptek fel, kerültek minden feltűnést, vitát, általában nyoma sem volt erőszaknak, az ugyanis ellenállást válthatott volna ki, és akadályozhatta volna az egész folyamat gyors, zökkenőmentes lebonyolítását.A transzportok átlag 20-30 %-át találták munkaképesnek. A többiek, az öregek, gyerekek, asszonyok és férfiak, betegek és gyengék hosszú menetben indultak a rámpa végének két oldalán álló ártatlan külsejű, nagy kéményes épületek felé.A rámpa szélén teherautók álltak, amelyekre megtévesztésül gyakran vöröskeresztet festettek. Ezekre szállhattak a gyengék, fogyatékosok, járóképtelenek, illetve ezek vitték a csomagokat. A járni képesek ügyet sem vetettek a teherautókra, nem tűnt fel nekik az egyik-másik platóján álló bádoghordó. Pedig azok vaskos konzerveket rejtettek, rajtuk a címke: Zyklon B.

3. Munka és életkörülmények Auschwitzban Auschwitzban a munka is csak időlegesen jelentett menekülést a halál elől. A térségébe települt 200 kisebb-nagyobb cég gyáraiban, bányáiban a foglyok az SS-őrök és a különböző tisztségeket betöltő foglyok közül kiválasztott munkafelügyelők (kápók, előmunkások) állandó veréseinek kitéve napi 10-14 órát dolgoztak iszonyú munkakörülmények között. A tábor kapujának cinikus felirata („Arbeit macht frei - A munka szabaddá tesz”) azt sugallta, hogy a munka révén van esély a túlélésre, pedig a rabok szándékos halálra dolgoztatása szervesen illeszkedett a kiirtási programba. A náci szakterminológia szerint ez volt „a munka általi megsemmisítés” (Vernichtung durch Arbeit). A hivatalos munkaidő reggel hattól délután ötig tartott, ezért a legtöbb deportált csak hajnalban, valamint este hat után tartózkodott a táborban. A takarodó és ezzel a blokkok elhagyásának tilalma este kilenc körül kezdődött, ezután az őrök mindenkire lőhettek. A kimerült embereknek csak 5-7 órájuk volt az alvásra szűk fapriccseken, kettesével-hármasával összezsúfolva. Az ébresztő hajnali négy óra körül volt, ezután következett a létszámellenőrzés, a rettegett appell. Télen-nyáron, hóban-fagyban a blokkok előtt kellett állniuk, tízes sorokban várva, hogy az SS-ek és a kápók újra és újra megszámolják a sok tízezer foglyot. Mindez gyakran órákig tartott. Ezt követően jött a tülekedés a reggeli kávéért vagy teáért, azaz egy fél liter keserű, meleg löttyért. Néhány perccel később a foglyok már ötös sorokban vonultak a gyakran több kilométerre fekvő munkahelyre. Itt az állandó verés közepette, gyakran futólépésben, nehéz fizikai munkát végeztek egészen délután egyig. Ekkor egy liter híg levest és fél óra pihenőt kaptak, majd újrakezdték a munkát, amely csak sötétedés előtt fejeződött be. Ezután visszagyalogoltak a táborba, halott és sebesült társaikat cipelve, egymást támogatva. A kapunál újabb tortúra következett: a fogolyzenekar által játszott indulók ritmusára katonás bevonulás, miközben a posztoló SS-ek a becsempészett élelem vagy tilos tárgyak után kutattak. Ezt követte az esti appell, majd a vacsora kiosztása: személyenként 20-30 dkg kenyér, 2,5 dkg margarin esetleg egy 2-3 dkg-os kolbász, néha egy kanálnyi lekvár. Mindezt tetézte az elemi tisztálkodási lehetőségek, megfelelő ruházat és orvosi ellátás hiánya, az állandó zsúfoltság, a kápók és az SS-ek kegyetlenkedései, az eldurvult fogolytársak agressziója, a szörnyű lengyel tél és a fagyási sérülések, vagy a forró nyár és az ihatatlan víz. Ilyen körülmények között egy deportált átlagosan 3-4 hónapig maradhatott életben.

8

4. A „megsemmisítés”:

1942 júliusáig a zsidó transzportokat munkaképességre való tekintet nélkül elgázosították. Ezután a növekvő munkaerőigény következtében az SS-orvosok a vasúti rámpán válogatták ki a munkaképteleneket. Az áldozatok – akik úgy tudták, csupán fürödni mennek -, levetkőztek az öltözőkben, majd, hogy tökéletesebb legyen az álca, gyakran „szappant” is kaptak, amiről csak később derült ki, hogy valójában kődarab. Ezután az embereket a gázkamrákba zsúfolták. Aki nem fért be, azt tarkón lőtték. Egy SS-egészségügyi altiszt egy nyíláson beszórta a gázt. Egy átlagos transzport egy óra alatt levetkőzött, a levegő hőmérsékletétől és páratartalmától függően 3-20 perc alatt megfulladt a gázkamrában. Ezután a gázkamrát egy zsidó munkacsoport (Sonderkommando) kiürítette, a halottak haját levágták, aranyfogaikat kihúzták, majd megkezdődött elégetésük.

5. Az orvosi kísérletek

Az SS-orvosok legfontosabb feladata nem a betegek gyógyítása volt. Legtöbbjük szinte sosem nyúlt hozzá a koszos és leromlott foglyokhoz, őket deportált orvosok próbálták kezelni rendkívül mostoha körülmények között. Az SS-orvosok a tábor „ökológiájáért” feleltek. A rámpán állva annak tudatában befolyásolták a táborba beengedettek számát, hogy milyen volt a helyzet a szögesdrótokon belül. Ha a barakkok túlzsúfoltak voltak, az egyes fogoly helyzete, élelmezése és így a munkaképessége is romlott. Ez esetben az új transzportokat szigorúan szelektálták, és csak a legerősebbek kaptak esélyt. Ha a táborban munkaerőhiány volt, a rámpán álló orvosok elnézőbbek voltak, és még a gyengébbeket is munkaképesnek nyilvánították. Ezért nagyobb transzportok érkezése előtt az SS-orvosok először a kórházakban szelektáltak, ha ez nem volt elég, a táborban szűrték ki a leggyengébbeket. A táborokban a korlátlanul rendelkezésre álló és minden következmény nélkül megölhető foglyok százezrei sok számára a foglyok olyan alsóbbrendű lények voltak, akik amúgy sem kerülnek ki élve Auschwitzból, sőt gyakorlatilag már érkezésük pillanatától fogva halottak voltak, ezért szabadon lehetett rajtuk kísérletezni. A legtöbb kísérlet a náci fajbiológiai téveszmékhez kötődött. Dr. Horst Schumann a nemkívánatos népcsoportok gyors és olcsó sterilizálását kutatta. Fiatal áldozatait röntgensugárzásnak tette ki, majd az eljárást követően további vizsgálatok céljából kioperálta a férfiak heréjét vagy a nők petefészkét. A súlyos égési sérüléseket szenvedett foglyok vagy belehaltak a brutális beavatkozásba, vagy munkaképtelenként a gázkamrába kerültek.Dr. Carl Clauberg szintén sterilizációval, illetve a meddőség előidézésével kísérletezett általában 300-400, 20 és 40 év közti zsidó nővel. Az átlagnál jobb ellátást kaptak, de súlyos árat kellett fizetniük. Clauberg különböző maró hatású folyadékokat fecskendezett a méhükbe vagy petevezetékükbe, az óriási fájdalmak ellenére természetesen érzéstelenítés nélkül. A beavatkozások miatt a nőknél gyakran hashártya- vagy petefészek-gyulladás lépett fel, sokuknak a műtétek után kioperálták a méhét vagy a petefészkét. Auschwitz-Birkenauban összességében több száz magyar zsidó nőt sterilizáltak. A legtöbben csak évekkel később tudták meg, hogy az SS-orvosok által „vitamininjekciónak” nevezett szerek okozták meddőségüket.Az Auschwitzot elhagyó orvosok a ravensbrücki táborban még hónapokig folytatták kísérleteiket. Utolsó áldozataik az ősszel a komáromi erődből deportált fiatal magyar cigánylányok voltak. A legismertebb SS-orvos dr. Josef Mengele volt, aki ikerkutatásai során magyar zsidó ikrek tucatjain végzett fájdalmas és értelmetlen kísérleteket. A magyar zsidó túlélők közül legtöbben a rámpán operaáriákat fütyülve, ezreket a gázkamrákba küldő, vagy a tábor szektoraiban fanatikusan szelektáló Mengelét nem tudták feledni.,

6. Kiürítés és a felszabadulás 1944 őszére megfogyatkoztak a transzportok. Az utolsó szállítmányok a németek ellen felkelt Szlovákiából érkeztek. Himmler parancsára november elején megszűntek a szelekciók és a gázosítások. A hónap végén megkezdődött a krematóriumok lebontása és a nyomok eltüntetése. November 26-án került sor a Sonderkommando utolsó szelekciójára, amit csak százan éltek túl.

9

A front közeledtével megkezdődött az Auschwitz-komplexum evakuálása. Több tízezer foglyot szállítottak át más, a Birodalom belsejében lévő táborokba. A legtöbben Buchenwaldba, Mauthausenbe, Bergen-Belsenbe és a ravensbrücki női lágerbe kerültek. Az utolsó általános appellt 1945. január 17-én tartották 67 ezer fogoly jelenlétében. A következő néhány napban többségüket gyalogmenetben elhajtották a táborból. A legyengült, kiéhezett foglyok százával hullottak el a behavazott utakon, a lemaradókat agyonlőtték. Mások heteken keresztül bolyongtak víz és élelem nélkül a halálvonatokká váló szerelvények fűtetlen vagonjaiban, mire valamelyik tábor hajlandó volt őket befogadni. Az SS-ek által elhagyott Auschwitz-komplexumot a Vörös Hadsereg szabadította fel 1945. január 27-én. Az I. Ukrán Front 100. gyalogos hadosztályának 297 katonája áldozta az életét a táborokban maradt 7 ezer, szörnyű állapotban lévő fogoly felszabadítása során. Több száz túlélő magyar volt. A szovjet katonák elé halottakkal teli nyitott gödrök és barakkok, a sokszor négykézláb előmászó, csontig lesoványodott rabok látványa tárult.

V. A holokauszt Európa országaiban

Szlovákia és Románia Szlovákiában 90 ezer zsidó élt, akik a lakosság 4 százalékát tették ki. Mivel Pozsony függetlenségét leginkább Magyarországtól féltette, mindent megtett, hogy a zsidóellenes törvényhozásban ne maradjon le Budapest mögött. Az első antiszemita törvények már 1939 áprilisában megjelentek, és 4 százalékban korlátozták a zsidók arányszámát különböző pályákon. Pozsonyban 1941 szeptemberében megjelenő Zsidó Kódex - egyházi tiltakozás ellenére - már faji alapon határozta meg, ki számít zsidónak. A zsidók számára kötelezővé tették a sárga csillag viselését, majd megkezdődött áttelepítésük a vidéki munkatáborokba. A szlovák zsidókat elsőként deportálták az 1942 tavaszán Lengyelországban felállított megsemmisítő táborokba. A szlovákiai püspöki kar felemás körlevélben fejtette ki ellenérzéseit. Elismerték, hogy a zsidók „idegen elemek”, akiknek befolyása „káros”, nem támadták a kormányt a „zsidó hatás törvényes visszaszorítását” előíró törvények miatt, „ugyanakkor a zsidók is emberek”, akiktől az isteni törvények értelmében nem lehet megtagadni a tulajdonhoz és családhoz való jogot. A kormány a deportálások legalizálása érdekében törvényt készített, amely kimondta, hogy a zsidókat ki kell telepíteni, meg kell fosztani tulajdonuktól és állampolgárságuktól. Ezt a szlovák parlamentben egyedül a magyar kisebbségi képviselő, Esterházy János nem szavazta meg. Az első transzportot március végén ezer emberrel indították útnak Lengyelország felé. Őszig 58 ezer szlovák zsidót deportáltak. Több ezren Magyarországra szöktek. 1942 őszén a szlovák kormány leállította a kiszállításokat, mivel a Vatikán és a szlovák egyház tiltakozása erősödött, és a magyar zsidók deportálására nem került sor. A következő két évben a mintegy 20 ezer fősre olvadt szlovák zsidóság további megszorítások között, zömmel munkatáborokba telepítve ugyan, de elkerülte a halált. Az 1944 nyarán kitört németellenes szlovák felkelést leverő SS csapatok sok száz zsidót agyonlőttek, újabb 12 ezer főt deportáltak zömmel Auschwitzba. A holokauszt során mintegy 70 ezer szlovák zsidó halt meg.

A második világháború előtt Romániában élő 760 ezer zsidó a lakosság 4, 2 %-át tette ki. Az erdélyi zsidóság jelentős része magyar anyanyelvű volt, ezért a román antiszemitizmust a magyarellenesség is erősítette. 1938-1939 során a román kormány egy új törvény értelmében felülvizsgálta, és mintegy 270 ezer zsidótól megvonta az állampolgársági jogot. A háború ideje alatt a király teljhatalmat adott Ion Antonescu marsall kezébe, és fia, Mihály javára lemondott a trónról. Antonescu náci mintára vezérnek (Conducator) nevezte ki magát. Ezzel párhuzamosan újabb zsidóellenes törvények születtek. Megtiltották a vegyes házasságot, a zsidók nem birtokolhattak földet. Faji alapon határozták meg, hogy ki számít zsidónak, a zsidókat kizárták a hadseregből. Antonescuék véres bosszúra készültek a zsidók ellen, mert szerintük a zsidók kommunista ügynökként segítették a Bukovinába és Besszarábiába bevonuló szovjet csapatokat. 1941. június 25-én a román hadsereg néhány nap alatt 4 ezer zsidót ölt meg azzal a váddal, hogy azok szovjet kémek, több ezer túlélőt vagonokba zsúfoltak. A

10

határozott úti cél nélkül, lépésben haladó vonatokban a következő napok során sok százan haltak éhen és szomjan. Aki ki akart mászni a vagonokból azt lelőtték. A szovjetektől visszafoglalt területeken a román hadsereg és a csendőrség brutálisan legyilkolta a zsidókat. Júliusban megkezdődött a visszafoglalt Bukovina és Besszarábia „zsidótlanítása”. A románok 27 ezer embert agyonlőttek, több mint 160 ezret pedig a Dnyeszter folyón túli szovjet területeken felállított táborokba zsúfoltak össze, ahol ezrével pusztultak el az éhségtől és a betegségektől. A román hadsereg nem csak a visszafoglalt, de frissen a megszállt szovjet területeken is gyilkolta a zsidókat. A román kormány zsidópolitikájának kétarcúságára jellemző, hogy mialatt a keleti területeken élő zsidókat legyilkolták, addig Ó-Romániában megelégedtek a zsidók kifosztásával. A németek attól tartottak, hogy Antonescuék továbbra is önkényes, szervezetlen deportálásokkal és tömeggyilkosságokkal akarják majd megoldani a zsidókérdést. Ezért 1942-ben tárgyalásokat kezdtek a román kormánnyal valamennyi zsidó „átvételéről”. Júliusban Eichmann bukaresti képviselője megállapodást írt alá a románokkal. Szeptemberre elkészültek a deportálási tervek is: naponta 2000 román zsidót akartak a belzeci haláltáborba szállítani. A németek megdöbbenésére Antonescu végül is nem engedélyezte az akciót. A román diktátort ebbe az irányba befolyásolta, hogy sem Olaszországból, sem a riválisnak tekintett Magyarországról nem deportáltak, Szlovákiában pedig ekkor álltak le a kiszállítások. Bár Románia volt az egyetlen ország, amely önállóan fogott hozzá a zsidók kiirtásához, végül mégsem adta át a román zsidókat a németeknek. A zsidó közösséggel 4 milliárd lejt fizettetek, de az ó-romániai - és így Dél-Erdély jelentős részben magyar ajkú zsidósága is - megmenekült a haláltól, míg az 1940-ben visszaszerzett Észak-Erdélyből a magyar hatóságok 1944-ben Auschwitzba deportálták a zsidókat. A román holokausztnak legalább 220 ezer zsidó esett áldozatul.

Jugoszlávia és Görögország 1941 tavaszán Jugoszláviát feldarabolták: a Délvidék egy részét Magyarországhoz csatolták, a horvát tengerpart jelentős része olasz, Macedónia bolgár, Szerbia német megszállás alá került. A nácibarát szélsőséges mozgalom, az Ante Pavelic vezette Usztasa kikiáltotta a „független” Horvátországot, amely a Tiso-féle Szlovákiához hasonló náci bábállam volt. Fajtörvényt hoztak, néhány hónap alatt kizárták a zsidókat a legtöbb szabadfoglalkozású szakmából és az állami szolgálatból, majd vagyonukat árjásították. Ezután újonnan létrehozott koncentrációs táborokba szállították őket. Az usztasák 20-25 ezer zsidót, mintegy 200 ezer szerbet és 28 ezer cigányt öltek meg. 1942-től további összesen mintegy 10 ezer horvát zsidót deportáltak Auschwitzba. A 40-45 ezer fős horvátországi zsidóságból azok maradtak életben, akik a Tito-féle kommunista partizánokhoz szöktek, vagy az olasz megszállási övezetbe menekültek, mert a fasiszta olasz hadsereg a nácik és az usztasák ismételt kérésére sem adta ki a szökevényeket, és nem is lépett fel ellenük. A megszállt Szerbiában a holokauszt történetében egyedülálló módon nem az SS, hanem a hadsereg fogott hozzá a zsidók legyilkolásához. Már a Belgrád elfoglalását követő napokban elrendelték a zsidók összeírását, majd a zsidók számára kötelezővé tették a sárga karszalag viselését, elvették telefonjaikat és csak korlátozott időben vásárolhattak. A megszálló német csapatok parancsnoksága egész sor szakmától, a moziba vagy színházba járástól is eltiltotta őket, júniusban pedig megkezdődött vagyonuk árjásítása. Nyáron a hadsereg hozzálátott a zsidó férfiak letartóztatásához. A táborokba zárt zsidók közül egy SS-Einsatzgruppe válogatta ki a túszokat, de a kivégzést a hadsereg hajtotta végre. Általában egy tömegsír szélére állították, és tarkón lőtték őket. A Wehrmacht kiirtotta a szerbiai zsidó férfiakat, de a mintegy 15 ezer gyermeket és nőt végül a zemuni (Zimony) lágerbe vitték. 1942 áprilisában megkezdődtek a kivégzések. A hivatalos jelentések szerint 1942 augusztusára a vegyes házasságokban élő zsidók kivételével Szerbiában a „zsidó-és a cigánykérdést megoldották”. A szerbiai holokauszt során mintegy 15 ezer zsidót és 12 ezer cigányt öltek meg.

Görögországban 77 ezer zsidó élt, amikor 1941 tavaszán feldarabolták. Trákiát Bulgáriához csatolták, az északi országrész német, a déli olasz megszállás alá került. 1943 elején megérkeztek Eichmann emberei, a zsidóknak a város területén felállított több kisebb gettóba kellett vonulniuk, az ötévesnél idősebbeknek fel kellett tűzniük a csillagot. Márciusban megindultak a deportálások és augusztusig 49

11

ezer zsidót hurcoltak Auschwitzba, 76 százalékukat még az érkezés napján elgázosították. Höss táborparancsnok és a túlélők véleménye megegyezett abban, hogy a németül nem tudó, a zord lengyel időjárást nehezen viselő görög zsidók „különösen gyorsan pusztultak el”. 1943 nyarán Mussolinit megbuktatták, az új olasz kormány szembefordult a németekkel. Az olasz megszállás alatt álló területekre benyomult a Wehrmacht. Az SS és a rendőri szervek parancsnoka elrendelte a zsidók összeírását. 1944 tavaszán a zsidókat letartóztatták, áprilisban megkezdődött az athéni, a rodoszi és a görög szigeteken élő zsidók deportálása. Több mint 6 ezer zsidót vittek Auschwitzba, több ezren elbújtak a szigeteken és a hegyekben. A Bulgáriához csatolt Trákiából 1943 tavaszán a bolgár hatóságok több mint 4200 zsidót deportáltak a treblinkai megsemmisítő táborba. A görög holokauszt során 60-65 ezer zsidót öltek meg.

Bulgária és Olaszország 1938-ban 51 ezer zsidó élt Bulgáriában, többségük a fővárosban, Szófiában. A zsidóság gazdasági pozíciói nem voltak különösebben erősek, ezért az országban az antiszemita eszmékre igen kevesen voltak fogékonyak. Az első antiszemita törvényjavaslat ellen sok bolgár értelmiségi nyilvánosan tiltakozott. 1941-ben a zsidókra külön vagyonadót vetettek ki, 1942 őszétől pedig kötelezővé tették a sárga csillag viselését, de a végrehajtást alig ellenőrizték. Több hónapos németekkel való tárgyalás után III. Borisz cár és kormánya csak 20 ezer zsidó deportálásába egyezett bele. Amikor azonban a zsidók összegyűjtése megkezdődött a bolgár városokban, felerősödtek a tiltakozások. Egy főpap a cárhoz küldött táviratában azzal fenyegetőzött, hogy teljes papi díszben fog a sínekre feküdni, Dimitar Pesev, a parlament alelnöke 42, zömében kormánypárti képviselő aláírásával ellátott kérvényben tiltakozott a kormány zsidóellenes tervei miatt. A kormány ezek után a magyarországi és romániai helyzetre, valamint a belső munkaerőigényre hivatkozva leállította a deportálási előkészületeket. Antiszemita bolgár politikusok nyomására a zsidókat a városokból vidékre telepítették, de a helyi lakosság zöme együtt érzően fogadta őket. A németek 1943 nyarán belátták, hogy kudarcot vallottak, és többé nem követeltek zsidóellenes intézkedéseket. Az óbolgár zsidóság gyakorlatilag emberveszteség nélkül élte túl a holokausztot. A visszacsatolt területekről a bolgár hatóságok több mint 11 ezer zsidót küldtek a halálba.

Az olasz lakosság elenyésző része, alig 45 ezer ember volt zsidó. Olaszországban az antiszemitizmus jelentéktelen volt, egész sor miniszter és kormányfő volt zsidó származású. Az olasz fasizmus ideológiája egyáltalán nem volt antiszemita (a fasiszta párt alapítói között is találunk zsidókat). Mussolini sokáig kifejezetten megvetően nyilatkozott a nácik „barbár” zsidóellenességéről, és badarságnak tartotta a „tudományos” fajelméletet. A harmincas években sok ezer, hazájából elüldözött, vagy hazájában továbbtanulni nem engedett zsidó érkezett Itáliába. 1938-ban azonban Mussolini zsidótörvények bevezetését kezdeményezte. A zsidókat kizárták a hadseregből és az állami hivatalokból, sokukat megfosztották állampolgárságuktól, zsidó nem vezethetett többé nagyobb üzemeket és bizonyos értékhatár felett ingatlanjaikat is árjásították. Mussolini pálfordulásának hátterében több tényező is meghúzódhatott. Úgy vélte, hogy 1935-1936-os, súlyos diplomáciai bonyodalmakhoz vezető etiópiai hódítása során a „világzsidóság” nem támogatta eléggé. Valószínűleg gesztust akart tenni Hitlernek, és az is hatott rá, hogy egy egész sor állam vezetett be zsidóellenes intézkedéseket. Bár a zsidótörvények végrehajtása igen felületes és kevéssé szigorú volt, hatásukra több ezren kivándoroltak. A zsidókat több városban kényszermunkára hívták be, de a fokozódó német nyomás ellenére további intézkedésekre Mussolini nem volt hajlandó. Ellenkezőleg, a Duce nem engedélyezte a német megszállás alatt lévő területeken élő olasz állampolgárságú zsidók deportálását. Az olaszok által megszállt francia, görög és jugoszláv területeken a fasiszta hadsereg nem tűrt semmilyen korlátozást vagy zsidóüldözést, zsidók ezrei találtak menedéket az olasz zónákban, Mussolini nem adta ki a menekülteket. A fasiszta Olaszország zsidópolitikája fontos, és egyértelműen mérséklő hatással volt a magyar, a román, a bolgár, de még a vichy-i francia kormány magatartására is. Budapesten, Szófiában és Bukarestben gyakran indokolták úgy a németek által kért zsidóellenes intézkedések elmaradását, hogy azokat Itáliában sem vezették be. A fordulat 1943 júliusában következett be: Mussolinit megbuktatták, az új kormány hadat üzent a németeknek. Hitler csapatai

12

elfoglalták az olasz csizma nagyobb részét, a Ducét pedig kiszabadították. Az olasz megszállási övezetekben megkezdődött a zsidók összegyűjtése és deportálása. Az SS szeptemberben látott hozzá a római zsidók letartóztatásához, októberben pedig elindultak Auschwitz felé az első vonatok. A Vatikán érdemben nem tiltakozott, de zsidók ezreit bújtatták kolostorokban. A lakosság, a hadsereg és a rendőrség túlnyomó többsége nem támogatta a zsidóüldözést, ezért a legtöbb olasz zsidó el tudott bújni a német és olasz nácik elől. 1945-ig összesen 12 ezer olasz zsidót deportáltak, az áldozatok száma pedig 7680 fő volt.

Dánia és Norvégia Norvégiában mindössze 1700 zsidó élt, ezért az országot 1940 tavaszán elfoglaló németek egy ideig nem is törődtek velük. Norvégiában a nácik az egykori norvég hadügyminiszter, Vidkun Quisling Nemzeti Egység Pártjára támaszkodhattak. A kollaboráns mozgalomnak 1940-ben csak 15 ezer tagja volt, de hamarosan a rendőrök jelentős része is belépett az 1942-ben miniszterelnökké kinevezett Quisling pártjába. 1942. január 20-án a norvég rendőrség megkezdte a zsidó állampolgárok személyi igazolványainak „J” betűvel való lepecsételését. Tavasszal megindult a zsidók adatainak összegyűjtése, októberben pedig megkezdődtek a letartóztatások. Valamennyi letartóztatott Auschwitzba került. Az akciók miatt több püspök visszavonult, a lutheránus egyház nyilvánosan tiltakozott és a templomokban is imádkoztak a zsidókért. A zsidóüldözések hatására Svédország kijelentette, hogy hajlandó a norvég zsidók befogadására. Az ellenállási mozgalom és a lakosság segítségével 930 zsidó menekült ért svéd földre. A nácik és norvég cinkosaik 770 norvég zsidót deportáltak, közülük 28-an élték túl a háborút. A deportálás és a helyi atrocitások összesen 762 norvég zsidó életét követelték.

Dániában 8 ezer zsidó élt, befolyásuk és vagyonuk jelentéktelen volt. A németek 1940 áprilisában ellenállás nélkül foglalták el az országot. Amikor a Birodalmat 1942 novemberétől Koppenhágában képviselő Werner Best felvetette, hogy a zsidókérdést meg kellene oldani, a dán kormány kilátásba helyezte lemondását, ezért Best nem erőltette az ügyet. 1943-tól erősödött fel a dán ellenállási mozgalom tevékenysége, augusztusban a német megtorlások miatt a kormány lemondott. Hitler szeptemberben engedélyezte a zsidók deportálását, ezt azonban több tényező is akadályozta: a Dániában állomásozó Wehrmacht erők parancsnoka ellenezte az akciót, és nem engedte, hogy katonái részt vegyenek benne, a dán zsidók vezetőit német diplomaták és magas rangú dán hivatalnokok egyaránt tájékoztatták a nácik terveiről. A zsidók összeszedése 1943. október1-én indult. A németeket kísérő dán rendőrök megakadályozták, hogy a nácik bemenjenek a zsidók lakásába, ezért csak azt vitték el, aki a dán rendőrök figyelmeztetése ellenére ajtót nyitott. A razzia csekély eredménnyel járt: mindössze 477 zsidót fogtak el, őket sem Auschwitzba, hanem a theresienstadti „mintagettóba” szállították. A deportálások hírére szinte az egész dán társadalom a zsidók védelmére kelt, és megkezdődött Svédországba menekítésük. Tiltakozott X. Keresztély dán király, több egyházi vezető. A zsidókat elrejtette a lakosság, a rejtekhelyekről taxisok ingyen szállították őket a kisebb kikötőkbe, a hajósok ingyen keltek át velük a Dániát Svédországtól elválasztó tengerszoroson. Ha a zsidóknak mégis fizetniük kellett, akkor a dánok összeadták a viteldíjat. A tengeri mentési akciót segítette a német haditengerészet is, amely egyszerűen úgy tett, mintha nem venné észre a megélénkült vízi forgalmat. Három hét alatt 7200 dán zsidó érte el a megmenekülést jelentő svéd partokat. A holokauszt során mindössze 60 dán zsidó halt meg

Hollandia és Belgium 1940 tavaszán 90 ezer zsidó élt Belgiumban, közülük mintegy 30 ezren a nácik elől menekültek ide. Az országot a németek május 10-én lerohanták, és a belga hadsereg hamarosan kapitulált. A következő időszakban majdnem 40 ezer zsidó hagyta el Belgiumot, többségük Franciaországba menekült. Az első zsidóellenes intézkedések már 1940 őszén megjelentek. A zsidókat elbocsátották az állami szolgálatból, üzleti tevékenységüket ellenőrizték. 1941 októberétől a zsidók csak négy nagyobb városban élhettek, novemberben felállították a Zsidó Tanácsot, 1942 júniusától kötelező volt a sárga

13

csillag viselése. Júliusban zsidó ellenállók elégették a Zsidó Tanács központjában összeállított névlistákat, és a belga ellenállás figyelmeztetésére sok ezer zsidó szerzett hamis papírokat. A belga közigazgatás alig volt hajlandó részt venni a zsidóüldözésben, a brüsszeli polgármester például megtagadta a sárga csillagok kiosztását és a zsidók elfogását. A nácik 1942 augusztusában mégis megkezdték a letartóztatásokat, de először a belga állampolgársággal nem rendelkezőkre vadásztak. 1943 folyamán a nácik nehézségei fokozódtak. A zsidók nagy része hamis papírokkal bujkált, a Wehrmacht nem volt hajlandó katonákkal segíteni az SS és a rendőrség zsidóellenes razziáit. Eközben a megélénkülő, főleg kommunista ellenállási mozgalom segítette a zsidókat, 1943 tavaszán a holokauszt történetében példátlan módon megtámadtak egy deportáló vonatot, és a zsidókat kiszabadították. 1943-ban 6 ezer, 1944-ben már csak 2300 zsidót tudtak deportálni. A holokauszt során 25-29 ezer belgiumi zsidó halt meg, többségük állampolgársággal nem rendelkező menekült volt. A nácik 339 romát is megöltek.

A holokauszt során a nácik mintegy 200 ezer észak-és nyugat-európai zsidót gyilkoltak meg. Minden második áldozatuk holland zsidó volt, így a térségben mind a számok, mind az arányok tekintetében ez a közösség szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket. A 140 ezres zsidóság háromnegyede, azaz több mint 100 ezer ember pusztult el. Ennek hátterében több tényező áll. A holland közigazgatás hatékony volt, a hollandiai Zsidó Tanács német nyomásra meghozott rendelkezéseit a legtöbb holland zsidó precízen betartotta. A holland zsidók jelentős vagyonnal rendelkeztek. A zsidóellenes intézkedések 1940 őszén gazdasági megszorításokkal kezdődtek, az év végén megalakították a Zsidó Tanácsot. 1941 februárjában az amszterdami zsidónegyedben holland nácik csaptak össze zsidó fiatalokkal és a segítségükre siető nem zsidókkal. Egy holland náci meghalt, majd amikor németeket is megtámadtak, Rauter 400 zsidót deportáltatott. Válaszul több tízezer holland munkás lépett sztrájkba különböző városokban. A zsidók érdekében kibontakozó mozgalmat a németek brutálisan elnyomták. Pár hónapos nyugalom következett, azonban 1941 őszétől újabb megszorítások következtek: a zsidóknak letétbe kellett helyezniük vagyonukat, nem lehetett biciklijük, telefonjuk, nem járhattak moziba, parkokba. 1942 áprilisától sárga csillagot kellett viselniük. A zsidók deportálását munkaerő-áttelepítésének álcázták. 1942. július 15-én a westerborki gyűjtőtáborból elindult az első vonat kelet felé. A következő hónapokban a Zsidó Tanácstól ezrek kapnak felszólítást, hogy jelenjenek meg „áttelepítésre”. A többség az ellenállási mozgalom ismételt figyelmeztetései ellenére is engedelmeskedett. Az év végéig 38.500 zsidót deportáltak a vughti és a westerborki internálótáborokból Auschwitzba. Keresztény felekezetek a németekkel tárgyalásokat kezdve akarták megmenteni keresztény hitre tért zsidó testvéreiket. A nácik a keresztény zsidók megkímélését ígérték, és az ő sorsukkal zsarolták a keresztény felekezetek vezetőit, hogy ne foglalkozzanak a zsidókérdéssel. A cionisták több száz gyereket csempésztek Svájcba és Spanyolországba. Az országban 24 ezer zsidó bujkált, kétharmaduk túl is élte a háborút, de a holland kollaboránsok sokakat feljelentettek. A letartóztatásokban készségesen közreműködött a holland közigazgatás és a rendőrség jelentős része is. 1943 szeptemberében a Zsidó Tanácsot is deportálták, az év során összesen 16 ezren kerültek Auschwitzba, 34 ezren pedig Sobiborba. Az utóbbiak közül mindössze 19-en maradtak életben. 1944 során újabb 5500 holland zsidót vittek Auschwitzba, a két évig Amszterdamban bujkáló Anne Frank és családja az utolsók között érkezett. A holokausztnak mintegy 100-107 ezer holland zsidó esett áldozatul.

Franciaország Európa nyugati felén a legtöbb zsidó Franciaországban élt. Számuk 1939-ben körülbelül 350 ezer volt, közülük több tízezren Hitler elől menekültek ide. A németek megszállták Észak-Franciaországot és a tengerpartot. Az ország déli részén Vichy központtal az új, németbarát francia rezsim jött létre. A Vichy-kormány német nyomás nélkül már 1940 júliusában megkezdte a zsidók jogegyenlőségének felszámolását: felülvizsgálták állampolgárságukat, újra engedélyezték az antiszemita-rasszista propagandát. Októberben meghatározták, ki számít zsidónak, kötelezték őket, hogy vetessék magukat külön rendőrségi nyilvántartásba. A zsidókat kitiltották az állami igazgatásból és a közszférából, egyúttal szigorították a magánszférában és az értelmiségi pályákon való elhelyezkedésük lehetőségét.

14

Az első tömeges zsidórazziára 1941 májusában, Párizs környékén került sor, ezt követte az augusztus 20-i újabb tömeges letartóztatási hullám. Az elfogott zsidók Drancyba, Pithiviers-be és Baume de Roland-ba kerültek. Ezekből az internálótáborokból sokakat a compiagne-i börtönbe szállítottak át, ahonnan a németek a szabotázsakciók megtorlásául agyonlövésre kijelölt túszaikat válogatták ki. 1941 tavaszán már 40 ezer „hontalan” vagy külföldi zsidót zsúfoltak össze a táborokban. A német zónában már 1941 tavaszán hozzáláttak a zsidó vagyonok árjásításához. A lefoglalt zsidó vagyonok felügyeletét és ellátását a Pétain által felállított Zsidókérdés Főbiztossága (CGQJ - Commissariat Général aux questions Juives) látta el. A sárga csillagot a megszállt zónában 1942 júniusában vezették be. A zsidókat kitiltották a mozikból, színházakból és csak délután 3 és 4 óra között vásárolhattak. Ezekre a megszorításokra a Vichy-zónában ekkor nem került sor. Július 16-án 4500 francia rendőr összesen mintegy 13 ezer zsidót tartóztatott le egyetlen nap alatt, köztük azt a 4 ezer, zömében egyedülálló gyereket, akiket Laval miniszterelnök külön kérésére a németek „családegyesítés” címén Auschwitzba deportáltak. 1942 végéig 42 ezer zsidót deportáltak, közülük csak 6 ezren voltak francia állampolgárok. A deportálások ellen több francia érsek és püspök is nyilvánosan tiltakozott, közülük kettőt a németek elhurcoltak. Megélénkült a lakosság és az ellenállási mozgalom mentő tevékenysége is: mintegy 7 ezer embert szöktettek a határon át Svájcba vagy Spanyolországba. 1942 novemberében, a németek bevonultak a Vichy-zónába. 1943 elején újraindultak a deportálások, ebben az évben 17 ezer, 1944-ben pedig 16 ezer zsidót tudtak elszállítani. Pétain marsall 1943-ban megtagadta a francia állampolgárságú zsidók deportálását, a Vichy-rezsim most már korántsem működött közre annyira lelkesen, mint 1942-ben. A zsidók többsége bujkált, a lakosság egyre kevésbé nézte jó szemmel a zsidóüldözést. Mintegy 25-30 ezer zsidó menekült az olaszok által megszállt tengerparti sávba a fasiszta olasz hadsereg védelme alá. 1943 őszén Olaszország kiugrott a háborúból, így az olasz zónába bevonultak a németek. Az utolsó deportáltakat szállító vonat Párizs felszabadulása előtt három nappal indult Auschwitz felé, ahová összesen 69 ezer zsidót deportáltak Franciaországból. A franciaországi holokauszt egyik fő jellemzője az volt, hogy míg a francia állampolgárságú zsidók túlnyomó többségét nem vitték el, a külföldről ide menekült zsidóknak viszont majd a felét deportálták. A francia hatóságok kollaborációjának mértékét jelzi, hogy a mintegy 75 ezer elhurcolt 85 százalékát nem a németek, hanem a francia rendőrség tartóztatta le. A holokausztnak Franciaországban mintegy 78 ezer áldozata volt.

Szovjetunió (Lettország, Litvánia és Észtország):

Az 1939-es népszámlálás adatai szerint több mint 3 millió zsidó élt a Szovjetunióban. Oroszország lerohanásának hírére a balti államokban néhány ezer zsidó fiatal a Vörös Hadsereghez csatlakozott, míg pár ezren idejében Oroszországba menekültek. A zsidók többségét a Baltikumban, Fehér-Oroszországban, Ukrajnában, Besszarábiában vagy a Krím-félszigeten érte a német invázió, amely túl gyorsan haladt előre, semhogy lehetséges lett volna a tömeges menekülés vagy a szisztematikus evakuálás előle. A támadó német hadsereget követték az Einsatzgruppék, amelyek összegyűjtötték a zsidókat, és sok ezer embert lőttek tömegsírba. Az Einsatzgruppék nyomán megérkeztek a német polgári hatóságok, és gettókat hoztak létre a nagyobb zsidó városok (Vilna, Kovno, Savli, Riga, Dvinszk, Minszk, Mohilev, Zsitomir, Berdicsev) maradék lakossága számára. Ezután elrendelték a Zsidó Tanácsok felállítását. Néhol olyan gyorsan zajlottak a mészárlások, hogy már nem is volt szükség gettókra. Például Kijevben 1941 szeptemberében két nap alatt több mint 33 000 zsidót lőttek bele egy szakadékba az elhagyatott Babij Jar mellett. A német statisztikák szerint 1941 októberéig negyedmillió zsidót mészároltak le a Baltikumban és Fehér-Oroszországban. A balti és az ukrán lakosság együttműködött a németekkel a zsidók meggyilkolásában. A tömeggyilkosságok szüneteiben az éhségtől és különböző betegségektől szenvedő, gettóba zárt zsidókat kényszermunkára hajtották. 1943 nyarán a németek megkezdték a gettók még élő lakóinak elpusztítását.

15

Magyarország:

A magyarországi holokauszt gyakorlatilag a Teleki Pál által elfogadott 1920. évi Numerus Clausussal kezdődött. Hitler hatalomra jutása után a magyar kormányzásban folyamatos jobbratolódás figyelhető meg. Legelőször Gömbös, akinek kormányzása alatt megerősödnek a szélsőjobboldali szervezetek, többek közt Szálasi Nemzeti Akarat Pártja, majd a Gömböst követő Imrédy, Darányi mind jobbratolódása miatt kerül leváltásra.1. A zsidótörvényekDarányi 1938. április 8-án benyújtotta törvényjavaslatát „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. Az első zsidótörvény kimondja, hogy a sajtókamarában, a színművészeti és filmművészeti kamarában, az ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarában, valamint egyes vállalatok értelmiségi munkaköreiben a zsidók aránya nem haladhatja meg a húsz százalékot. Ez a törvény még csak vallási alapon határozza meg, ki tekintendő zsidónak.Imrédy Béla, aki Darányi lemondását követően mint miniszterelnök elfogadtatta a parlamenttel az első zsidótörvényt, már 1938 decemberében, benyújtotta a képviselőháznak „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló törvényjavaslatot. Ám elődjéhez hasonlóan a tervezetet már nem ő képviselte a parlamenti vita során, hanem az új miniszterelnök gróf Teleki Pál.A második zsidótörvény (1939.) kimondta: „A jelen törvény alkalmazása szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki őmaga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait”, tehát faji alapon határozta meg, hogy ki tekintendő zsidónak. Mindemellett az első zsidótörvényben felsorolt értelmiségi pályákon az arányszámot hat százalékra, a vállalatok értelmiségi munkakörben foglalkoztatott alkalmazottainál tizenkét százalékra korlátozza. 1941. április 19-én jelent meg a rendelet a zsidó személyek katonai szolgálatáról. Ez további diszkriminációt jelentett a hadseregen belül a zsidókkal szemben, kimondva, hogy hadkötelezettségüknek a honvédség kötelékében kisegítő szolgálat teljesítésével tesznek eleget. A kisegítő szolgálatra kötelezettek ezt a szolgálatot rendfokozat nélkül teljesítik abban az esetben is, ha korábban tiszti, altiszti, vagy tisztesi rendfokozatot nyertek. Becslések szerint a zsidó munkaszolgálatosok („muszosok”) közül 1944-ig 42 000 fő vesztette életét.Végül a harmadik zsidótörvény (1941.) – amely fajvédelmi törvény néven vonult be a magyar történelembe – megtiltja a zsidók és nem zsidók közti házasságot és nemi kapcsolatot. Nem sokkal a törvény elfogadása után, 1941 augusztusában a hatóságok 23 600 magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót toloncoltak ki Ukrajnába, ahol a németek – Kamenyec-Podolszkij térségében – lemészárolták őket.Az első és második zsidótörvénnyel ellentétben ez utóbbi már náci értelemben fajvédelmi törvénynek tekintendő. Az első kettő a „zsidó konkurencia” kiküszöbölését célozta, végrehajtásuk nem volt teljes körű, s a paragrafusok viszonylag hosszú határidőt szabtak a húsz, illetve hat százalékban rögzített számarány elérésére. 1943. április 16–17-én Hitler és Horthy klessheimi találkozóján Hitler többször is fölvetette a zsidókérdés radikális megoldásának szükségességét Magyarországon. A feszült légkörű találkozó után néhány nappal, 1943. május 7-én Horthy levelet intézett Hitlerhez, melyben közölte, hogy a „zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt is végre fogjuk hajtani”.1944 tavaszáig több százezer magyar zsidó helyzete – annak ellenére, hogy a zsidótörvényekbe foglalt módon nehezítették életkörülményeiket, munkaszolgálatra kötelezték a katonaköteles férfiakat, több mint 18 000 embert deportáltak 1941 nyarán – viszonylag biztonságos volt. 1944 márciusára Európa legnagyobb zsidó közössége Magyarországon élt. A világháború során megközelítően 15–20 000 külföldi zsidó is menekült Magyarországra.2. Fordulat a német megszállást követően1944. március 19-e után néhány nappal Budapestre érkezett Adolf Eichmann, hogy az Endlösungot Magyarországon is végrehajtsák. Az első kormányrendelet, a zsidó távbeszélő-előfizetők adatszolgáltatási kötelezettsége tárgyában március 29-én jelent meg. Március 31-én már a zsidók

16

diszkriminációját célzó rendeletek egész sora következett: zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazása tilos; zsidók közszolgálatának és közmegbízatásainak, továbbá ügyvédi működésének megszüntetése; zsidók sajtókamarai, színművészeti és filmművészeti kamarai tagságának megszüntetése; zsidók tulajdonában lévő közúti gépjárművek bejelentése; és végül a legfontosabb: a sárga csillag viselésének kötelezővé tétele.Ahhoz, hogy az Eichmann vezette, mindössze 200-300 emberből álló kommandó végre tudja hajtani a „zsidótlanítási” akciót, feltétlenül szükség volt a magyar közigazgatási és rendőri, csendőri szervek támogatására, aktív közreműködésére.A „végső megoldás” végrehajtása két vonalon haladt. Egyrészt az 1944. március 29-étől „gyártott” rendeletekkel megfosztották a zsidókat vagyonuktól, legelemibb jogaiktól és életfeltételeiktől, ugyanakkor a Budapesti Közlönyben közzétettek két olyan rendeletet is, melyek végrehajtása a zsidó lakosság elkülönítését, elszigetelését célozta, s egyben alapot teremtett a zsidók kijelölt gyűjtőtáborokba szállításáról intézkedő rendelet gyors megvalósításához. Az egyik a sárga csillag kötelező viseléséről szóló, április 5-én életbe lépett rendelet volt, a másik pedig április 7-től megtiltotta a zsidók utazását a különböző járműveken.A „zsidók összeszedése” a területileg illetékes rendőrség és csendőrség feladata volt. Szükség esetén a csendőrségnek karhatalmi segítséget kellett nyújtania a rendőrség számára. A rendelet előírta, hogy „az elszállítandó zsidók csak a rajtuk lévő ruházatot, legfeljebb két váltás fehérneműt és fejenként legalább 14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kg-os poggyászt, amelyben az ágyneműk, takarók, matracok súlya is benne foglaltatnak, vihetnek magukkal. Pénzt, ékszereket, arany és más értéktárgyakat nem”. A hivatalos lapban április 28-án megjelent ún. gettó-rendelet értelmében – zsidó épületeket, gettókat jelöltek ki a városokban a zsidónak minősített magyar lakosság részére. A helyi vezetők április 29–május 5. között mindenhol megtették az első lépéseket a zsidók lakhelyének kijelölése érdekében. A kijelölt lakhelyeken az egy főre eső terület átlagosan 2-3 m volt.3. A deportálások leállítása1944. május 14. és július 9. között összesen 147 vonattal 434 351 főt deportáltak az országból. Horthy Miklós kormányzó csak 1944. július 6-án állította le a deportálásokat, a nemzetközi tiltakozás hatására. Döntésében szerepet játszott a szövetséges erők normandiai partraszállásának és a Vörös Hadsereg nyári offenzívájának sikere, s talán attól is félt, hogy bíróság elé állítják, valamint ha a fővárosból is deportálják a zsidókat, Budapestet szőnyegbombázni fogják a szövetséges légierők gépei. Ennek ellenére a vidéki gyűjtőtáborok kiürítését a német és magyar hatóságok július 9-éig befejezték, Veesenmayer távirati jelentése szerint 437 402 fős „összeredménnyel”.4. A budapesti zsidók sorsa1944 nyarán a német követelések ellenére a fővárosban az ún. csillagos házakba tömörített mintegy 250 000 főnyi zsidóság kiszállítására nem került sor. Ebben jelentős szerepe lehetett a külföldi diplomácia mentési kísérleteinek. A budapesti zsidómentési akciók fő szervezői Carl Lutz svájci konzul, Valdemar Langlet, a Svéd Vöröskereszt budapesti irodájának vezetője, valamint Carl Ivan Danielsson svéd követ voltak. Az augusztus 29-én Lakatos Géza vezetésével megalakult új kormány olyan megállapodást kötött, miszerint a zsidó lakosságot a háború érdekeire tekintettel vidéken koncentrálják és munkára fogják. A tervezett nagy vidéki internálótáborokat azonban a nyilas puccsig mégsem szervezték meg.1944. október 15–16-án a németek fegyveres segítségével hatalomra jutott a magát „aszemitaként” definiáló Szálasi Ferenc, aki nov. 4-től a már meglévő miniszterelnöki hivatala mellett az államfői feladatokat is ellátta. A Nyilaskeresztes Párt a Budapestre visszatért Eichmannal egyetértésben Szálasi beleegyezésével 50 000 munkaképes zsidó férfit adott át a német birodalom területén teljesítendő munkaszolgálatra. November 6. után több tízezernyi, egyes becslések szerint összesen 50-70 000 főnyi zsidót indítottak gyalogmenetben Hegyeshalom felé. Az SS-nek átadott deportáltakat Zurndorfból részben Dachauba, részben a magyar határ mentén kiépítendő erődvonal munkatáboraiba szállították. Szálasi november közepén döntött úgy, hogy Budapesten gettót állíttat föl az érvényes külföldi állampolgárságot igazoló védlevéllel, védőútlevéllel nem rendelkezők számára. A Budapesti Zsidó Tanács tiltakozása ellenére november 12. és 15. között már megkezdődött a Dohány utca, Nagyatádi Szabó István utca, Király utca és Károly körút határolta területre való költözködés. A nyilas

17

hatóságok megpróbálták összegyűjteni és a gettóba kísérni a keresztényeknél vagy keresztények által elhagyott lakásokban bujkálókat. Nem egy alkalommal azonban az elfogottakat a Dunába lőtték. Angelo Rotta pápai nuncius, Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselője, C. Lutz svájci konzul, C. Danielsson svéd követ, Raoul Wallenberg svéd követségi titkár és Carlos Branquinho portugál ügyvivő rendszeresen tiltakoztak a Szálasi-kormánynál az általuk kiadott mentesítő iratok figyelmen kívül hagyása ellen, illetve további védleveleket adtak ki, s egész házakat, háztömböket nyilvánítottak „védett” házakká. Ezek zöme a Szent István körút, Pozsonyi út környékén volt, ezért nevezték ezt a területet „védett” vagy másként „nemzetközi” gettónak. E területen kb. 30-35 000 ember élte túl a nyilasok uralmát.A pesti gettó felszabadítására 1945. január 18-án került sor. A Vörös Hadsereg alakulatai többségében csontig soványodott, testileg-lelkileg meggyötört mintegy 70 000 embert találtak a gettóban.

VI. A roma holokauszt

A nácik cigánypolitikája A német nácik a császárságtól és a Weimari Köztársaságtól örökölték a „cigánykérdést”. A német rendőri szervek a 20. század elején már rutinszerűen üldözték tovább a romákat a szomszéd városba vagy járásba. A „tudósok” már ekkor sürgették „a társadalomra veszélyes” cigányok elleni fokozott állami fellépést és a vegyes házasságok betiltását. 1926-ban Bajorországban megszületett „a cigányok, csavargók és munkakerülők” elleni törvény, majd a porosz kormányzat minősítette „bűnöző életmódúaknak” a romákat. Sok helyen szigorították a vándorkereskedelmi engedélyek kiadását. Ha a roma gyermekek nem tudtak németül, akkor szellemi fogyatékosként intézetekbe kerültek, az állandó munkahellyel nem rendelkező felnőtteket munkatáborokba, dologházakba zárták. A német cigánypolitika lényege 1933-ra adott volt: a romákat a hatóságok alsóbbrendű, bűnözésre hajlamos, a társadalomra veszélyes elemeknek látták. A nácik valójában tehát csak azt folytatták, amit elődeik elkezdtek, és a későbbiek során azt valósították meg, amit a radikálisok már régóta követeltek. Bár a nácik tervezték, végül nem készült önálló cigánytörvény, a zsidóellenes jogszabályok biztosították a jogalapot a cigányok üldözéséhez. Az öröklött betegségekben szenvedők utódnemzését betiltó új törvény alapján 1934-ben 500 cigányt erőszakkal sterilizáltak. Másokat „a közbiztonság veszélyeztetése” címén tartóztattak le. A hontalan romákat kiutasították az országból. Az 1935-ös nürnbergi fajtörvények alapján az „alacsonyabb rendű” cigányokat is eltiltották a vegyes házasságoktól. 1936-ban a berlini olimpia előtt „bűnmegelőzés” ürügyén megkezdődött a romák tömeges letartóztatása. Az első ún. „cigánytábort” a berlini külvárosban, Marzahnban állították fel. A szögesdróttal körülvett tábort kutyás rendőri őrjáratok őrizték, az internált vándorcigányok ezreire két WC és három kút jutott.1938-ban a bűnügyi rendőrség szervezetén belül felállították a Cigány Garázdaság Elleni Harc Birodalmi Központi Ügyosztályát. Hamarosan tucatnyi, a marzahnihoz hasonló lágert állítottak fel, az ezekbe kényszerített romák látogatót nem fogadhattak, szociális járandóságaikat megszüntették. Az Anschluss után megkezdődött a 11 ezer osztrák cigány üldözése is: gyermekeiket kitiltották az iskolákból, a családokat táborokba zárták. Az egyik legnagyobb láger a burgenlandi Lackenbachban (Lakompak) volt, a magyar határ mellett. Az ide hurcolt romák többsége a trianoni békéig magyar állampolgár volt. Az európai romák sorsát jelentősen befolyásolta a náci „fajtudomány”. Egyesek „idegenvérű ázsiaiként”, mások indiai eredetű, igazi árjaként azonosították őket. Himmler parancsára 1936-ban Dr. Robert Ritter vezetésével megkezdődött egy átfogó felmérés. 19 ezer cigányt vizsgáltak meg „tudományosan”. Az alanyokat faji tisztaság szempontjából több csoportba sorolták, a cigányok mintegy 90 százaléka a fajilag értéktelen „keverék” kategóriákba került. Ritter szerint ők „minden forma és jellem nélküli korcsok” voltak, ezért javasolta, hogy válasszák el őket a „tisztavérű” cigányoktól. 1938 végétől a bűnügyi rendőrség kérésére a Ritter vezette Fajhigiéniai Kutatóintézet faji szempontból osztályozta a cigányokat. Ritterék szakvéleménye alapján a háború alatt ezreket küldtek a halálba, a „társadalmilag beilleszkedett keverékcigányokra” pedig kényszersterilizálás várt.

18

A háború kitörése után folytatódott a korábbi gyakorlat: a cigányok sorsát leginkább a nácik zsidópolitikája határozta meg, azaz 1941-ig a kiűzés, ezután pedig a megsemmisítés volt a fő irányelv. Lényeges különbség viszont, hogy a nácik soha nem törekedtek valamennyi roma kiirtására. Míg korra, nemre, vallásra és állampolgárságra való tekintet nélkül minden zsidónak minősített embert halálra ítéltek, addig jelentős roma csoportokat (például a „fajilag tisztának” minősülőket) egyáltalán nem üldöztek. A fajtudósok véleménye alapján a nácik elsősorban a vándorcigányok és a „keverékek” meggyilkolására törekedtek.

Roma holokauszt Európában Lengyelország 1939-es megszállása után napirendre került a romák áttelepítése is egy „zsidó rezervátumba”. A bűnügyi rendőrség vezetője kérte a zsidók deportálásáért felelős Adolf Eichmannt, hogy a zsidó vonatokhoz csatoljanak „3-4 vagon cigányt”. Eichmann egyetértett, de terv a helyi német hatóságok ellenállásán megbukott, így 1940-ben 30 ezer helyett csak 2800 roma került Lublinba. 1941 őszén Hitler elrendelte a Birodalom „megtisztítását” a zsidóktól. Az akció keretében 5 ezer osztrák cigányt vittek a lodzi gettóba. A gettó zsidó vezetője, Chaim Rumkowski rasszista érvekkel indokolta a németeknek, hogy a zsidók miért nem élhetnek együtt a cigányokkal, akik bármire képesek. „Először rabolnak, aztán gyújtogatnak, hamarosan minden lángokban áll majd, gyárak, raktárak.” Kérésére a nácik a gettóban egy zárt területre telepítették a romákat, akik hamarosan százával haltak meg tífuszban. A nácik a megszállt európai országokban eltérő módon és mértékben üldözték a helyi romákat. Hollandiában, Görögországban és Franciaországban nemigen törődtek velük. A kollaboráns francia hatóságok 30 ezer cigányt internáltak, míg a németek Belgiumból majdnem 400 belga, holland, német és norvég állampolgárságú cigányt deportáltak Auschwitzba, akik közül csak 12-en élték meg a felszabadulást. 1943 őszén Olaszországból a nácik néhány tucatnyi olasz vándorcigányt hurcoltak keletre. Szerbiában a megszálló német katonai hatóságok másfél év alatt helyben „oldották meg a zsidó- és a cigánykérdést”. A zsidókkal együtt mintegy 12 ezer cigányt lőtték agyon, vagy gázosítottak el teherautókban. Lengyelországban 13 ezer vándorcigányt öltek meg, a letelepedett romákat a zsidó gettókba küldték, a varsóiba 1942 tavaszától bolgár és magyar állampolgárságúak is érkeztek. Őket a varsói zsidókkal együtt Treblinkában gázosították el. A nácikkal szövetséges államokban eltérően alakult a romák sorsa. A horvát usztasák 20-28 ezer romát gyilkoltak meg. A román hatóságok egyes források szerint 30-40 ezer cigányt mészároltak le. Más adatok alapján úgy tűnik, hogy 26 ezer cigányt deportáltak koncentrációs táborokba, akik közül 6-8 ezer embert megöltek, míg további 3 ezren az éhség és a betegségek áldozatai lettek. Szlovákiából nem deportálták a helyi cigány lakosságot, de általában a települések szélére kellett költözniük. Néhány száz vándorcigányt kényszermunkára vittek. SS-egységek százakat végeztek ki, de mintegy 30 ezren túlélték a háborút. A holokauszt során a különböző becslések szerint a kétmilliós európai cigányság 10-30 százalékát gyilkolták meg.

Cigánytábor Auschwitz-Birkenauban Himmler 1942 decemberében elrendelte, hogy a cigányokat deportálják Auschwitz-Birkenauba. Az első roma csoport 1943. február végén érkezett meg. A következő másfél évben 15 országból összesen 23 ezer európai cigányt hurcoltak ide. Közülük legfeljebb 3300-an távoztak élve Birkenauból, sokan más táborokban haltak meg. A birkenaui cigánytábor lakóinak többségét Németországból, Ausztriából deportálták, de legalább 34-en (0,16 %) magyar állampolgárok voltak. A Birkenauban felállított cigányláger története jól jellemzi a nácik bizonytalan romapolitikáját. Bár a romákat elvileg azért hozták a lágerba, hogy ott halálra dolgoztassák őket, valójában egy újabb családi tábort hoztak létre. A többi fogolytól eltérően a cigányokat nem szelektálták, a családok együtt maradhattak, dolgozniuk általában csak a saját táborrészük kiépítésénél kellett. A zsidókkal, lengyelekkel ellentétben a romák megtarthatták civil ruháikat, sőt a magukkal hozott tulajdonukat is visszakapták, a terhes nők szülhettek, a gyerekeknek játszóteret alakítottak ki.

19

Auschwitzban azonban az egész cigánytábor éhezett. A fiatal lányok tartották el a családokat: zenéltek, táncoltak, egyeseket az SS-ek élelemért cserében prostitúcióra kényszerítettek. Hamarosan járványok törtek ki. A cigánytábor főorvosa, dr. Mengele több ezer tífuszos cigányt küldött gázkamrába. A „Halál Angyala” arcüszkösödésben szenvedő cigánygyerekeken kezdte meg áltudományos orvosi kísérleteit, majd ikreken folytatta. Himmler meglátogatta a cigánytábort, és a szörnyű körülmények láttán utasította Höss-t, hogy a romákat semmisítsék meg. 1944 tavaszán megkezdődött a munkaképesek átszállítása más lágerekbe. A cigánytábor felszámolását május 16-ára tűzték ki, nem véletlenül: aznap érkeztek meg az első magyar zsidó transzportok, kellett nekik a hely. Egy SS-katona azonban informálta a cigányokat, és a romák késeket, botokat ragadva ellenálltak. A megdöbbent SS-ek visszavonultak, nem kockáztathattak meg egy felkelést a magyar akció első napján.A cigánytábor története 1944. augusztus 2-án ért véget, amikor egy szelekciót követően 1408 munkaképes cigányt más táborokba vittek. Éjszaka az SS körülvette a tábort, az ellenállást kutyáikkal és fegyvereikkel megtörték. 2897 cigányt teherautókon hurcolták a krematóriumokhoz. A vetkőzőkben a szerencsétlenek ezt kiabáltak: „Német állampolgárok vagyunk! Nem csináltunk semmi rosszat! Élni akarunk!” A krematóriumban szolgáló zsidó Sonderkomando egy tagja szerint az SS-ek zavarban voltak, hiszen sokan jóban voltak a cigányokkal, akiket még Höss is kedvenc foglyainak nevezett. Mengele is ellenezte az akciót, végül mégis saját kocsiján vitte a bujkáló gyerekeket a krematóriumhoz. Hajnalban a cigányokat elgázosították, holttestüket az V. krematórium melletti gödrökben égették el. Éjjel Mengele magyar zsidó korboncnoka, dr. Nyiszli hét pár cigányiker holttestét boncolta fel. A doktor szívbe adott injekciókkal ölte meg őket. A kiürült cigánytábort magyar zsidók foglalták el.

VII. Embermentők Európában

A második világháborús Európában csak néhány példáját ismerjük a nem zsidók tömeges részvételével zajló szervezett embermentésnek. 1941 februárjában a hollandok Amszterdamban sztrájkkal tiltakoztak a zsidó honfitársaikat ért atrocitások miatt. A sztrájkot két nap után leverték.1942-ben a norvégok ellenállása egy kis létszámú zsidó közösség több mint felét, mintegy 900 embert mentett meg a kollaboráns Quisling-kormány által támogatott deportálástól. 1942-43 folyamán egy kis francia protestáns falu, Le Chambon-sur-Lignon lakói 2500 menekülő zsidónak nyújtottak hosszabb-rövidebb időre menedéket. 1943 márciusában a dán királyi család és több parlamenti képviselő támogatásával, a lakosság segítségével és némi német asszisztenciával a 8 ezer dán zsidó 90 százalékát titokban hajókon a semleges Svédországba szállították.A szervezett mentőakciók száma ugyan szerény, de a holokauszt során kis közösségek, családok és magánszemélyek, összesen emberek százezrei mentették az üldözött zsidókat Európában barátságtól, emberségtől, vallásos meggyőződéstől vezetve. Magyarországon sem történt ez másként.A jeruzsálemi Yad Vashem Holokauszt Emlékhatóság Izrael Állam nevében a „Világ Igazának” nyilvánítja azokat a nem zsidókat, akik a holokauszt idején önzetlenül és önfeláldozóan zsidókat mentettek.

VIII. Zsidó ellenállás a gettókban és táborokban

Bár számos tényező miatt a zsidók nem szervezhettek nagyarányú fegyveres felkelést a megszállt Európában, a nácik többször is számottevő zsidó ellenállással találták szemben magukat. A halálra ítéltek hét nagyobb gettóban és mintegy két tucat megsemmisítő, koncentrációs és munkatáborban ragadtak fegyvert. A legjelentősebb felkelés a varsói gettóban tört ki. Az 1942-es deportálások után a gettóban 70 ezer munkaképes lakos, zömmel fiatal maradt, az emberek fele bujkált. Sokan megesküdtek, hogy még egyszer nem nézik tétlenül, ahogy szeretteiket a vagonokba hajtják. A cionista szervezetek megkezdték az ellenállás előkészítését. Az ellenállók először a zsidó rendőrség kollaboráns tagjaira,

20

majd januártól már a razziázó németekre támadtak. A nácik 1943. április 19-én kezdték meg a maradék gettó felszámolását, azonban nagy meglepetésükre néhány száz zsidó fiatal férfi és nő rájuk támadt. Bár az ellenállóknak csak 2 géppuskájuk, 14 puskájuk és 500 pisztolyuk volt, majdnem egy hónapig tartott mire a veszteségek miatt megerősített SS-egységek a felkelést leverték. A harcok során a gettó romhalmazzá vált, 15-20 ezer zsidó meghalt, további 56 ezret deportáltak. Május 16-án a felkelést leverő Stroop SS-tábornok büszkén jelentette Himmlernek: „Varsóban nincs többé zsidó lakónegyed.” A megsemmisítő táborokban a legszörnyűbb feladat a szinte kizárólag zsidókból álló különleges munkacsapat, a Sonderkommando tagjainak jutott. Az SS szigorú felügyelete alatt ők működtették a krematóriumokat és gázkamrákat, nem véletlen tehát, hogy Treblinkában, Sobiborban és Auschwitzban egyaránt fellázadt a Sonderkommando. Treblinkában 1943 augusztusában, Sobiborban októberben került sor a felkelésre. A titkos ellenállási mozgalom által irányított lázadások során a foglyok mindkét helyen őreikre támadva tömeges kitörést kíséreltek meg. A nácik többségüket a helyszínen vagy az utánuk indított hajsza során megölték, de több tucat fogolynak sikerült elmenekülnie és túlélnie a háborút. A Lublin környéki három megsemmisítő táborba (Belzec, Sobibor, Treblinka) a nácik majdnem másfél millió embert szállítottak. Közülük csupán a Sonderkommando felkelései során elmenekült szökevények maradtak életben. 1944. október 7-én a birkenaui Sonderkommando is fellázadt. A felkelés során megöltek három SS-t, több nácit megsebesítettek és felrobbantották a IV. krematóriumot. A lázadás valamennyi résztvevőjét megölték.Az Auschwitz-komplexumból 1940 és 1945 között összesen majdnem 700-an szöktek meg, ezalatt több kisebb ellenállási akcióra is sor került. Egyszer a büntetőszázad tagjai lázadtak fel, máskor orosz hadifoglyok vagy külső kapcsolatokkal rendelkező lengyelek kíséreltek meg tömeges szökést. Egy zsidó táncosnő az egyik krematórium földalatti vetkőzőjében lelőtt egy SS-katonát, és megsebesített egy másikat. 1944 májusában a cigányok álltak ellen, majd az V. krematóriumnál két magyar transzport próbálkozott kitöréssel. Máskor a gödrökből áradó égett emberhús szagától gyanút fogó magyar nők ragadtak botokat, köveket. Az eredmény szinte mindig a lázadás azonnali leverése, a résztvevők meggyilkolása volt. Bár a táborban egyre befolyásosabb ellenállási mozgalom működött, az évekig tervezett általános felkelésre sohasem került sor.

X. Mellékletek

1. Ajánlott irodalom/filmek a témából

Könyvek: Levi, Primo: Ember ez? és: Akik elvesztek és akik megmenekültek Szép Ernő: Emberszag Anne Frank naplója Hillesum, Etty: A megzavart élet Borowski, Tadeusz: Kővilág Wander, Fred: A hetedik kútfő Wiesel, Elie: Az éjszaka Semprun, Jorge: A nagy utazás Ember Mária: Hajtűkanyar Ember Mária: 100 kép Auschwitz-album

Filmek: A Napfény íze (2000, kanadai, Szabó István) Apa (1966, magyar, Szabó István) Elysium (magyar, 1986, Szántó Erika) Nappali sötétség (magyar, 1963, Fábri Zoltán) Küldetés Evianba (magyar, 1988, Szántó Erika)

21

A hetedik szoba (1995, magyar, Mészáros Márta) Az első kétszáz évem (magyar, 1985, Maár Gyula) Jób lázadása (magyar, 1983, Gyöngyössy Imre–Kabay Barna) Két félidő a pokolban (magyar, 1961, Fábri Zoltán) Korczak (lengyel, 1990, Andrzej Wajda) Jó estét, Mr. Wallenberg! (magyar–svéd, 1990, Kjell Grede) Senkiföldje (magyar, 1993, Jeles András) Schindler listája (amerikai, 1993, Steven Spielberg) Életvonat (román, 1998, Radu Mihaileanu) Az élet szép (olasz, 1998, Roberto Benigni) A zongorista (amerikai, 2002, Roman Polanski) Ámen (francia, 2002, C. Costa-Gavras) Perlasca – Egy igaz ember története (olasz–magyar–francia, 2003, Alberto Negrin) Sötétség és köd (francia, Alian Resnais, 1955) Shoa (izraeli, 1979, Claude Lanzmann) Az utolsó napok (amerikai, 1998, James Moll) A Holocaust szemei (magyar, 2000, Szász János)

2 . Térképek, ki kicsoda, virtuális krematórium, stb – nagyon jó anyagok!!!: www.holokausztmagyarorszagon.hu

3. Képek:

Zsidó kisfiú koldul a varsói gettóban Halál és temetés a varsói gettóban

Zsidó gyerekek deportálása Lodzból SS-orvos zsidó férfiakat szelektál Auschwitz-Birkenauban

22

Úton a gázkamrába (Auschwitz-Birkenau) Az auschwitzi orvoskísérletek gyermekáldozatai I.

Az auschwitzi orvoskísérletek gyermekáldozatai II. A majdaneki krematórium

4. Holokauszt-emléknapok:

- január 18.: a pesti gettó felszabadításának évfordulója- január 27.: nemzetközi holokauszt-emléknap, az auschwitzi haláltábor felszabadításának évfordulója- április 16.: magyarországi holokauszt-emléknap, 1944. április 16-án kezdõdött a magyarországi vészkorszak legpusztítóbb fejezete, az első gettó létrehozása Kárpátalján.

23