Szabadváry Ferenc - A magyar kémia művelődéstörténete

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A kémia eredete és tárgya

Szabadváry, Ferenc

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A magyar kémia művelődéstörténete Szabadváry, Ferenc

Ez a kötet az alább felsorolt szervezetek támogatásával jelent meg. A Kiadó hálás köszönetet mond

segítségükért: a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával a Felsőoktatási Pályázatok Iroda által

lebonyolított Felsőoktatási Tankönyvtámogatási Program, Magyar Könyv Alapítvány, Budapest Bank

Budapestért Alapítvány.

A Mundus Magyar Egyetemi Kiadó szeretné a nyájas olvasó tudomására hozni, hogy hosszú évek óta

dédelgetett terve valósul meg a Magyar műveltség 1100 éve c. sorozat megindításával. Az ötlet egy olyan

konferencián született, amelyen a világkiállítások, illetve a millecentenáris ünnepségek elôkészítése kapcsán

mintegy 44 hazai szakember – közöttük 6 egyetemi dékán és rektor, 5 akadémiai intézetigazgató – szinte

közfelkiáltással értett egyet: eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom 11 század során megteremtett

kulturális, tudományos és közéleti értékeit számba vegyük, mégpedig ideológiáktól mentesen, a valóságos

értékek felmutatásával. Többszáz kötetre rúgó tématervi vázlat született utóbb a Kiadó műhelyében. S egy

fontos szemléleti elv is kiformálódott: szóljanak e kötetek az érdeklôdô felsôs középiskolásokhoz és

tanáraikhoz, a leendô tanár egyetemistákhoz, illetve minden tájékozódni akaró, de nem az adott szakmában

tevékenykedô értelmiségihez és nem értelmiségihez. S kísérje a köteteket mindig olyan kiváló személyiségek

(az adott terület legjártasabbjainak) életrajza, akik életüket nem kímélve alkottak nagyot történelemben,

művészetekben, tudományban, ipar- és gazdaságteremtésben vagy a gyakorlati életben. Legyenek ôk a

példaképeink: hadd sugározzák ránk végre akadálytalanul az egyéniségükben rejlô kimeríthetetlen alkotói

energiákat. Csakis így lehet a múltat és a jövôt összekötni a Modern Magyarország megteremtésében. Szerzői jog © 1998 Mundus Magyar Egyetemi Kiadó Szerzői jog © 1998 Szabadváry Ferenc

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. A kémia eredete és tárgya ............................................................................................................... 1 2. Az alkémia Magyarországon .......................................................................................................... 4 3. Az arany körül megszületik a kémiai analitika ............................................................................... 6 4. Elveszett évszázad .......................................................................................................................... 9 5. Mária Terézia kora ........................................................................................................................ 11 6. A Selmecbányai Bányászati Akadémia ........................................................................................ 13 7. A kémia a selmeci Akadémián ..................................................................................................... 17 8. A tellúr felfedezése ....................................................................................................................... 20 9. Szklenó 1786 ................................................................................................................................ 25 10. Kémia az egyetemen ................................................................................................................... 28 11. Gyógyvízvizsgálatok és gyógyvízvizsgálók ............................................................................... 32 12. A magyar nyelvű kémia születése .............................................................................................. 35 13. Than Károly kora ........................................................................................................................ 41

1. Az abszolutizmus ideje ....................................................................................................... 41 2. A kiegyezés kora ................................................................................................................. 42

14. Kémia a közéletben .................................................................................................................... 45 15. A kémia fénykora ....................................................................................................................... 50 16. A magyar kémia eredményei a kiegyezés korában ..................................................................... 56

1. Analitikai kémia .................................................................................................................. 56 2. Szervetlen kémia ................................................................................................................. 58 3. Szerves kémia ..................................................................................................................... 59 4. Mezőgazdasági kémia ......................................................................................................... 60 5. Fizikai kémia ....................................................................................................................... 61 6. Radiokémia ......................................................................................................................... 64 7. Kémiai technológia ............................................................................................................. 66

17. Két háború között ....................................................................................................................... 68 18. Kémiai eredmények a kis országban .......................................................................................... 71 19. A szocializmus évei .................................................................................................................... 76 20. FÜGGELÉK ............................................................................................................................... 79

1. Két kémikus a magyar történelemben ................................................................................. 79 2. Than Károly ........................................................................................................................ 81 3. Hevesy György ................................................................................................................... 83 4. Erdey László ....................................................................................................................... 84

21. KÉPGYŰJTEMÉNY .................................................................................................................. 87 Irodalom ......................................................................................................................................... 101

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - A kémia eredete és tárgya

A kémia, mint az anyagi világ tulajdonságainak megismerésére törekvő természettudomány egyik ága,

viszonylag fiatal: 3-400 éves. Mint egyfajta tudatos emberi tevékenység elnevezése azonban sokkal régebbi. A

kémia név az ókori hellenisztikus Egyiptomban született, és tulajdonképpen magát az országot jelenti. A fáraók

nyelvén Egyiptomot Keminek nevezték. Itt találkozunk először azzal a törekvéssel, hogy az ember aranyat

készítsen. Az arany a fémnek nevezett anyagok egyike. Nem is a legritkább, nem is a legértékesebb. Mégis

amióta emberi társadalom létezik, az arany mindig különleges becsben állt. Mindig érték volt, főként ékszerek,

majd pénz készítésére szolgált. Uralkodó szerepét a kezdetek óta megtartotta. Ma is változatlan érték, akár

ékszer készül belőle, akár bankok pincéjében áll tömbökben, felhasználatlanul. Valójában nehezen érthető, miért

ilyen nagy becse, de jobb, ha így fogadjuk el!

Az ókori Egyiptomban viszonylag sok kémiai ismerettel rendelkeztek. Orvosságokat és kozmetikai szereket

gyártottak, textíliákat festettek, szappant főztek stb. Nagy Sándor király makedon hadserege a Kr.e. IV.

évszázadban elfoglalta Egyiptomot, ezután évszázadokon át a görögök alkották az ország uralkodó rétegét. A

hellenizmus a görög filozófia virágkora volt. Legjelentősebb tudósuk Arisztotelész, Nagy Sándor ifjúkori

nevelője is ebben a korban élt. Arisztotelész természetfilozófiája szerint a világ négy őselemből áll: tűzből,

vízből, levegőből és földből. Ezek különböző aránya képezi az anyagok végtelenségét. A nemesfémekben

például sok a tűz, kevés a föld. Az egyiptomi gyakorlat és az arisztotelészi filozófia találkozásából született az

aranykészítés gondolata. Mert hiszen a nem nemes fémekből készülhet arany, ha sikerül belőlük a földet

kiszorítani, és tűzzel helyettesíteni. Meg is próbálkoztak vele. Ezzel valami fontos új vette kezdetét, amit

elneveztek kísérletezésnek. A kísérletezés pedig a természettudományok fejlődésének alapfeltétele. Az

aranycsinálás kísérlete Kemiből származik, kemiai művészet néven terjedt el, és vált ismertté. Innen ered a

kémia név. Legelőször egy szicíliai csillagjós, a Nagy Konstantin császár idejében élő Julius Maternus Firmicus

egyik Kr.u. 336-ban írt munkájában találkozunk a kémia szóval. Firmicus megírja, hogy az egyes

csillagállásokban születetteknek milyen foglalkozást célszerű választani. A Szaturnusz jegyében születetteknek

ajánlotta többek között a kémikusi pályát.

Amikor az arabok elfoglalták a bizánciaktól Egyiptomot, az ott talált ismereteket átvették, sőt tovább is

fejlesztették. A neveket azonban arabosították, eléje tették az al- névelőt. Így lett a kémiából alkémia, és e néven

terjedt el elsősorban az arab uralom alatt álló Spanyolország és Szicília közvetítésével a keresztény Európában.

Az alkémisták közel kétezer éven át keresték az aranycsinálás titkát. Sokszor vaktában kísérleteztek, különböző

anyagokat véletlenszerűen vegyítettek egymással, olvasztottak és főztek. És így, ha aranyat nem is, de sok

mindent feltaláltak. Például az ásványi savakat, az alkoholt, a puskaport, a kémiai eszközök közül a lombikot, a

vízfürdőt, a desztilláló berendezéseket. Aztán a 16. században kezdett megrendülni a bizalom az alkémiában,

nevezetesen abban, hogy mesterségesen lehet aranyat csinálni. Új irányba terelődött a figyelem, amelyet a svájci

Paracelsus (1493-1541) jelölt ki. Vele kezdődik az orvosi kémiának nevezett korszak. Paracelsus szerint az

emberi test folyamatai kémiai folyamatok. A betegségek is, következésképpen ezek gyógyítása is lehetséges

kémiai úton. A kémikus feladata tehát orvosságok keresése, előállítása. Paracelsusnak sok követője volt, főleg

orvosok. Az orvosok már akkor is egyetemet végeztek, mégis a tudósok közül ők álltak legközelebb a

természethez. A tanult ember a dolgokat megismerni, és a megismertet rendszerezni akarja. Az orvoskémikusok,

iatrokémikusok sokat tettek a kísérletezés folyamán feltárt dolgok megmagyarázásáért, csoportosításáért.

Bevezették például a savak, bázisok, sók fogalmát. Felismerték, hogy ugyanazon anyagnak különböző

halmazállapotai lehetnek. Rájöttek, hogy nem minden levegő, ami légszerű, hogy vannak egyéb légnemű

anyagok is, és ezeket gázoknak nevezték el a görög káosz szó alapján. E kor tudósai már nem akarták, hogy

aranycsinálóknak nézzék őket, ezért új nevet találtak. Alkémista helyett kémikusnak nevezték magukat, nem

tudván, hogy ez az elnevezés valaha régen már létezett. A kémia e korban megjelent az egyetemi oktatásban is,

kezdetben nem önálló tantárgyként, hanem az orvostudomány keretében. A 17. században aztán megjelentek az

első önálló kémiai tanszékek, az első 1602-ben a németországi Altdorf egyetemén, a következő valószínűleg

Jenában. Aztán sorra a többi egyetemen, de azért még sokáig az orvosi kar keretében működtek.

A 18. századot a gázkémia korának nevezik. A vizsgálatok központjában elsősorban a gázok álltak. Ekkor

fedezték fel az oxigént, a nitrogént és a hidrogént. Ennek következtében rájöttek, hogy a víz és a levegő sem

homogén, egynemű anyag, hanem összetett. E korban már olyan tudósok kutattak, akiknek a neve máig

fennmaradt, mint például Boyle, Priestley, Cavendish, Lavoisier, Richter és mások. A 18. század végén

bevezették a máig használt kémiai nevezéktant, a 19. század elején tisztázták az elem és a vegyület, az atom és a

molekula fogalmát.



Ugyanebben a században a kémiát úgy határozták meg, hogy tárgya azon változások vizsgálata, amelyek során

egyes anyagok minőségileg más anyagokká alakulnak. Megkülönböztették a szervetlen és a szerves kémiát.

Mindez azon a tételen alapult, hogy a kémiai elemek a természet olyan alapvető anyagai, amelyek más

anyagokká már tovább nem bonthatók. Az elemek oszthatatlan atomokból tevődnek össze.

A múlt század végén aztán kiderült, hogy az atomok nem a végső összetevők, nem is oszthatatlanok, hanem

még kisebb alkotókból: protonokból, elektronokból állnak, amelyekhez később még a neutronok járultak.

Ezeknek a számától és az elhelyezkedésétől függ, hogy milyen kémiai elemet hoznak létre. Olyan rendszer

kezdett felködleni, amellyel szinte visszaérkeztünk az ókor őselem elgondolásához.

Aztán századunkban tisztázódott az atomok belső szerkezete is, hogy van atommag, benne a protonok és a

neutronok, és körülöttük keringenek meghatározott pályán az elektronok. Az atomok felbontása azonban

lehetetlennek bizonyult a kémiai laboratórium hagyományos eszköztára segítségével. Ehhez már új tudomány és

technika kellett.

Kiderült, hogy mindaz, amit a kémikus művel, az elektronhéjakon, mégpedig a legkülsőkön játszódik le. Ma

tehát a kémia tárgyát úgy definiálhatjuk, hogy az atomok és a molekulák azon mozgásformáival foglalkozó

természettudomány, amelyek az atom legkülső elektronhéjában játszódnak le.

Látjuk tehát, hogy a kémia név ugyan nagyon régi, de tárgya az évezredek folyamán többször változott.

Elképzelhető, hogy a jövőben is változni fog.

A kémia tehát a természettudomány egyik ága. A többi ágazattól azonban egy dologban különbözik. Minden

természettudományi ág a természetben található anyagokkal foglalkozik, azokat rendezi, tulajdonságaikat,

összetételüket, alkalmazhatóságukat, átalakíthatóságukat, változásaikat, esetleg mozgásukat vizsgálja. A

kémiára is vonatkozik sok minden a fentiek közül, ám még valami olyanra is képes, amire a többi tudományág

nem. Nevezetesen, a kémia a természetes anyagokból új anyagokat is tud „teremteni”, olyan anyagokat,

amilyenek a természetben nem fordulnak elő, amelyek a laboratóriumban születnek, amelyeket aztán a nagyipar

termel tömegesen, és amelyek nélkül a társadalom talán már létezni sem tudna.

Amikor az ember a történelemben feltűnt, az ókor kezdetén, már igen sok ismerettel rendelkezett. Köztük

olyanokkal, amelyeket ma a kémiai ismeretek közé sorolunk, és amelyeknek révén már maga az ember is új

anyagokat „alkotott”. Tudott kenyeret sütni, sört és bort készíteni, szappant főzni, üveget gyártani, téglát égetni

és még sok mást. A középkor alkémistái feltalálták a sósavat, a salétromsavat, a kénsavat, az alkoholt. Ezek

egyike sem fordul elő a természetben, mindegyiket „gyártani” kell.

Az utóbbi termékek előállítása sokáig laboratóriumokban, patikákban folyt, aztán a 16. században már

manufaktúrákat hoztak létre a gyártásukra. Ezekben persze nem csak „új”, mesterséges anyagokat gyártottak,

hanem olyanokat is, amelyek ugyan előfordultak a természetben, csak éppen nem volt belőlük elegendő. Ezen is

a kémikusok segítettek: módszereket dolgoztak ki bizonyos természetes anyagok mesterséges előállítására.

Lemásolták a természetet.

A 17. században a nátriumkarbonátra, közönséges nevén a szódára nagy szüksége volt a francia textiliparnak a

vászon fehérítéséhez. A háborúk megakadályozták az importot. Ki kellett valamilyen módszert találni a szóda

előállítására a bőven rendelkezésre álló konyhasóból. Egy Leblanc nevű francia kémikus ki is találta 1789-ben a

mesterséges szódagyártást. Ettől kezdve szokás vegyiparról beszélni.

A szerves kémia fejlődése hozta létre a múlt század második felében a szerves vegyipart. Születését egy Perkins

nevű fiatal kémikustól származtatjuk, akinek az anilinnel végzett kísérletezése közben mályvaszínű kristályok

keletkeztek. A vegyész az oldatba ejtette zsebkendőjét, s az szép mályvaszínű lett. Akkor támadt a gondolata,

hogy ez az anyag alkalmas textíliák festésére. Annál is inkább, mert ilyen színt a korábban használt természetes

növényi festékekkel nem tudtak előállítani. A termék erre a célra alkalmasnak bizonyult, és Perkins 1857-ben

vagyonos apja támogatásával Angliában gyárat alapított. Sok-sok eredményes kísérlet történt hasonló színes

termékek előállítására, számos vegyiüzem alakult. És ezekben megint csak kísérleteztek. Olyan anyagokat is

előállítottak, amelyek gyógyító hatásúaknak bizonyultak. Kialakult a gyógyszeripar, aztán megjelentek a

„műanyagok”-nak nevezett termékek, amelyeknek már az elnevezése is hirdeti „mesterséges” voltukat.

A vegyipar a világ legjelentősebb iparágai közé tartozik. Termékei nélkül, mondhatjuk nyugodtan, napi életünk

már elképzelhetetlen. Az emberi társadalomnak szüksége van rá! Ám mindaz, amit nem a természetből veszünk,

hanem magunk állítjuk elő, valamilyen formában előbb-utóbb ártalmas is lesz a természetre. Erre egyre inkább



figyelni kell! A társadalom sokáig közömbösen ment el e probléma mellett, de századunkban talán még jókor

észrevette a veszélyt, és igyekszik tenni ellene.

Sokszor nevezzük napjainkban tudományos-technikai forradalomnak korunk ipari fejlődését. Ezen azt értjük,

hogy az ipar a tudományos eredmények segítségével termel újat. Nem mindig volt így. Bőrt cserzeni, acélt

gyártani és sok mást az emberiség jóval azelőtt tudott, hogy fogalma lett volna a folyamat mibenlétéről. Az ipar

a gyakorlat tapasztalatai alapján fejlődött, és csak utána következett a tudományos megindoklás. Jellemző példa

erre: a 18. században találták fel és vették használatba a gőzgépet. Működésének tanulmányozása révén azonban

csak jó száz évvel később született meg a termodinamika tudománya.

Ám a szerves vegyipar korában megfordult a helyzet. Ez az iparág a szintetikus textilszínezékek gyártására

épült. A kívánt színeket pedig a divat diktálta. Üzleti érdek volt egyre újabb színekkel jelentkezni, lehetőleg

olyanokkal, amilyenekkel a konkurencia nem rendelkezett. A gyárak nagy szerveskémiai laboratóriumokat

rendeztek be, és kiadták nekik a kutatási programot: tessék ilyen vagy olyan színezéket előállítani! A kutatók

pedig kutattak. És többnyire – néha ugyan csak hosszú keresés után – produkálták a kívánt színezéket, amelynek

aztán megindult a nagyüzemi termelése. Ebben az iparágban tehát a tudományos munka megelőzte és lehetővé

tette a gyártást.

A tudományos-technikai forradalom kifejezés századunk második felében született meg, és maga a fogalom is

ebben a korban jött létre. Az elmondottakból azonban egyértelműen kiderül, hogy a tudományos-technikai

forradalom kezdete a múlt századvég szerves vegyipari termelésében található meg.

Ennyi általános bevezető után pedig térjünk rá most már a kémia és a vegyipar magyarországi történetére.


2. fejezet - Az alkémia Magyarországon

Amikor őseink letelepedtek a Kárpát-medencében, az alkémia már több mint ezeréves múltra tekintett vissza a

Közel-Keleten. Az európai arab hódítások következtében éppen átszivárgóban volt e rejtélyes tevékenység a

keresztény Európába. Mint annyi más nyugati jelenség, az alkémia is késve jelent meg nálunk. Magyarországon

akkor virult legjobban, amikor máshol már hanyatlóban volt. Nem voltak igazán neves alkémistáink, mai

nyelven azt mondhatnám: nem voltak „főfoglalkozású” alkémistáink, csupán kedvtelésből tevékenykedők. Ezért

csak röviden foglalkozunk velük.

Az első emlék ez ügyben egy pápai leirat, amely 1273-ban megtiltotta a budavári domonkosoknak, hogy

alkémiával foglalkozzanak. Ebből ugyan még nem következik, hogy ott valóban folytak kísérletek, mivel ez

általános pápai tiltás volt, amely Európa valamennyi domonkos klastromának szólt.

Az egyháznak az alkémiához való viszonya nem volt egyértelmű. Számos pápai határozat tiltotta a művelését,

ugyanakkor számos kolostorban foglalkoztak vele, és a leghíresebb alkémisták a papok közül kerültek ki.

Nálunk például Oláh Miklós (1493-1568) esztergomi érsekről állították, hogy alkémiával foglalkozott volna.

Lippay György (1600-1666) prímásról viszont biztosan tudjuk, mert fennmaradt egy alkémiai kézirata. Maguk

az alkémista szövegek gyakran igen zavarosak, és nehezen értelmezhetőek. Ez a szakma mindig és tudatosan

titokzatoskodott, ami az alkémisták működésében ősi egyiptomi örökség.

Hazai aranycsinálóink között előkelő civil személyeket is találunk. Így például Zsigmond király feleségét, Cilley

Borbálát, aki özvegységében egy csehországi várban foglalkozott alkémiai kísérletekkel. Állítólag sok embert

be is csapott hamis aranyával. Azt is beszélik, hogy II. Ulászlót is érdekelte az aranycsinálás, nem is lett volna

csoda, hiszen az ő korában a királyi udvar állandó pénzzavarral küzdött. Egyesek szerint az ő udvarában élt

Melchior Miklós, a legnevesebb magyar alkémista. Egy 1617-ben Frankfurtban megjelent könyv tizenkét

nemzet leghíresebb alkémistáit ismertette, s ezek képeit címlapján ábrázolja. Ungarns elnevezés alatt található

Melchior Cibinensis neve és arcképe. Cibinensis szebenit jelent, tehát köze lehetett az erdélyi Nagyszebenhez,

vagy a szepességi Kisszebenhez. Ennél többet aztán nem is tudunk róla. Többet tudunk viszont Johannes Bánfi

Huniades nevű hazánkfiáról, vagyis az 1576-ban Erdélyben született Bánfihunyadi Jánosról, aki Londonban élt,

matematikát és alkémiát tanított a Gresham College-ben.

Magyarországon a 18. század volt az alkémia fénykora. Főleg kastélyokban művelték ambiciózus főurak és

pincékben ügyes csalók. Mária Terézia 1768-ban rendelettel tiltotta meg az alkémiai tevékenységet: „Minthogy

felséges Asszonyunk kegyesen azt óhajtja, hogy a közjó szempontjából az összes alkémisták, bármiféle rangúak

is, napfényre kerüljenek, mint akik az ország lakosait a nyereségszerzés különféle ürügyei címén becsapják és

őket gyakran a tönk szélére juttatják és hogy a laboratórium felállításától és segítőtársaknak felfogadásától

eltiltassanak, a családoknak ebből eredő és már gyakran szomorú példákon tapasztalt végromlásának elhárítása

céljából érceknek, fémeknek és félfémeknek magánúton való olvasztása, kiválasztása és desztillálása ezennel

megtiltatik. Ennek a tilalomnak a megszegői, ha külföldiek vagy nem nemesek, vagyonuk és a műveleteknél

használt anyagok elkobzásán kívül bezárással büntessenek meg. Nemesek és mágnások másként büntetendők.”

Ám e rendeletnek nem lehetett nagy hatása, hiszen az alkémiáról írt első magyar nyelvű nyomtatott könyv írója

éppen Mária Terézia bécsi udvarában élt. A magyar nemesi testőrség tagja volt, azé a testületé, amely különösen

fogékonynak mutatkozott a felvilágosodás korszerű eszméinek befogadására, s amely testületnek jelentős szerep

jutott a magyar irodalomban. Az alkémia könyvet író egykori testőr Bárótzi Sándor (1735-1809), maga is

jelentős prózaíró volt, főleg franciából fordított. Az alkémiával Bécsben egy Székely László nevű alezredes

révén került kapcsolatba, aki sikkasztásai fedezésére lázasan igyekezett aranyat készíteni, s ebbe bevonta

Bárótzit is. Ettől kezdve az alkémia töltötte ki utóbbinak minden idejét. „30 év alatt olykor-olykor én is

gyakoroltam magam benne, némely tapasztalásaim magamnak is voltanak, melyek e tudomány valóságáról

tökéletesen meggyőztenek” – írta idős korában. Makacsul védte e mesterség igazságát abban a korban, amikor

az alkémiát már nem vették komolyan. Ezredesként ment nyugdíjba, 1809-ben karácsony estéjén halt meg.

Kazinczy Ferenc így írt barátjáról: „Maradjon a szegény Bárótzi a maga Alchemiájával, mely neki soha nem

csinál aranyat.” A szintén testőr és szintén író Kisfaludy Sándor meg így jellemezte: „Bárótzi egy vénsége vagy

természete miatt oly csodálatos, az ifjúságot kerülő s leszóló s viszont az ifjúságtól került és minden másoktól

kacagott, testre, lélekre nézve kellemetlen ember s fösvény, öreg alkémista volt, hogy társaságát minden

kerülte.”

Az alkémia Magyarországon


1810-ben, tehát már halála után jelent meg Bécsben Bárótzi említett könyve A mostani Adeptus vagy is a szabad

kőművesek valóságos titka címen. Ez tulajdonképpen egy francia könyv fordítása, amelyhez 70 oldalas előszót

írt, kifejtve benne saját nézeteit az alkémiáról. Védőirat volt ez az ősi mesterség igazsága mellett. Bár nem

tagadta, hogy voltak csalók az alkémisták között, „de azért nem kell a gyerekeket a feredővel együtt kiönteni, a

valóságos filozófusokat sofistákkal egy sorba tenni”. Igaza bizonyítására felsorolta mindazokat az alkémista

legendákat a sikeres aranycsinálásról, amelyekről oly bőven szólt a fáma. Azt például, hogy Raymondus Lullus,

a 14. századbeli híres spanyol alkémista a saját maga csinálta aranyból bőven adott Edward angol királynak, aki

pénzt veretett az arabok elleni kereszteshadjárat szervezésére. A király azonban ezt az aranyat végül a franciák

elleni háborúra fordította. De Isten megbüntette álnokságáért, és a háborút elvesztette. Úgy látszik, az alkémista

arany csak igazságos ügyet szolgált.

E gondolatsor befejezéséül említsük meg, hogy azért az alkémia nagyon szívósnak bizonyult. Az alkémisták sok

embert tévesztettek meg, köztük számos uralkodót. Nekik többnyire pénzre volt szükségük, és az alkémista

legkönnyebben bennük találta meg mecénását. Ám azért mégis figyelemreméltó, hogy az utolsó uralkodó, aki

alkémista szélhámosok csapdájába esett, I. Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország királya volt.

Amikor az eset történt, már gyorsvonat járt Bécs és Budapest között. 1867-ben kereste fel őt három dallamos

nevű spanyol úr, és előadták, hogy birtokában vannak egy eljárásnak, amelynek segítségével higanyból aranyat

lehetne készíteni, ha a még szükséges kísérleteket finanszírozná az uralkodó. A király végül is megengedte,

hogy a pénzverdében kísérletezzenek. Két éven át folytak a kísérletek, közben jelentős mennyiségű pénzt vettek

fel költségeikre. Két év múltán a király megunta a dolgot, vagy hallgatott tanácsosaira, és minden feltűnés

nélkül kitoloncolták az alkémista urakat. Ferenc József, úgy látszik, szégyellte, hogy becsapták. Nem is került

nyilvánosságra az ügy, csak a monarchia bukása után a titkos irattárból.


3. fejezet - Az arany körül megszületik a kémiai analitika

Az aranycsináló magyar alkémistáknak, láttuk, semmi szerepük nem volt a kémia hazai kialakulásában. Az

aranynak magának azonban mégis volt hozzá köze. Említettük, hogy az arany mindig érték volt. Éppen ezért

mindig hamisították, vagy megpróbálták hamisítani. Nem alkémista módon, hanem úgy, hogy felhígították, azaz

más fémekkel ötvözték. A hatalom, az állam pedig ugyanolyan régóta küzdött a nemesfém hamisítás ellen.

Tudjuk, hogy Arkhimédesz, a syracusai bölcs (Kr.e. 287-212) hogyan találta fel a róla elnevezett törvényt.

Hieron király gyanakodott ékszerészére, hogy az lopott az aranyból, amelyet egy korona elkészítéséhez kapott.

Megbízta tudósát, hogy járjon utána a dolognak. De hogyan lehetett a gyanút bizonyítani? Arkhimédesz ezen

tűnődött a fürdőben, aztán egyszerre felkiáltott: Heuréka, s amúgy víztől csöpögve mezítelenül rohant haza,

hogy elképzelését kísérletileg igazolja. A fürdőben vette észre ugyanis, hogy minél jobban belemerült teste a

vízbe, annál több víz csordul ki a kád szélén. Otthon pontosan lemért, a koronával egyenlő súlyú arany és ezüst

tömböket merített egy színültig vízzel telített edénybe, és megmérte a kiszorított víz súlyát. Ez a két fém

esetében különbözött. Aztán a vízbe merítette a koronát, a kiszorított víz súlya a kettő közötti érték volt. A

korona aranyához tehát ezüstöt kevertek. Az ékszerész tehát csalt, meg is lakolt érte.

Az arany tisztaságának megállapítására már az ókorban ismertek kémiai megoldásokat. Az Ószövetségben is

találunk utalásokat az arany úgynevezett kupellációs vizsgálatára, amikor a megolvasztott aranyhoz ólmot adtak,

hevíteni kezdték, az ólom a levegő hatására ólomoxiddá alakult, ez magához vonzott az aranyon kívül minden

más fémet. Az ólomoxidot eltávolítva a kupellában a színarany maradt vissza. A római császárok már

rendeletben írták elő e módszer használatát az aranypénzek vizsgálatához, sőt ellenőrző hivatalokat is

felállítottak, és szakembereket képeztek ki. Ez a kupellációs módszer különböző modern formáiban

tulajdonképpen máig is él.

A középkori Magyarország Európa egyik legfontosabb aranytermelő országa volt. Aranybányászat már a

Honfoglalás előtt is folyt e területen. Erdélyben a római korból származó leletek tanúskodtak erről, a Felvidéken

pedig feltehetően a frank uralom során vette kezdetét a bányászat. Őseink tehát helyben találták a bányakultúrát,

és természetesen már korai királyaink is gondoskodtak róla, hogy e tevékenységet megőrizzék és fejlesszék.

Német bányászokat telepítettek az országba, és a bányavárosokat jelentős kiváltságokban részesítették. Az első

ránk maradt kiváltságlevél IV. Béla aláírását viseli, Selmecbánya városának szól, és ma az Országos Széchenyi

Könyvtárban őrzik. Ezüstpénzt már Szent István király is veretett, az első magyar aranypénzt pedig I. Károly

(Róbert) 1325-ben. Azt is forintnak hívták, mint mai pénzünket. A név Firenze város nevéből származik, ahol

már 1252-ben vertek aranypénzt: úgynevezett firenzei aranyat, fiorini d'oro, ebből lett a magyar forint szó.

Károly király magyar aranyforintja pontosan ugyanannyi aranyat tartalmazott, mint a firenzei pénz.

A magyar királyoknak a pénzverésből jelentős jövedelmük volt, évente új pénzt verettek, a régit erre kellett

becserélni – a cserélőre nézve kedvezőtlen árfolyamon. Ezt nevezték a kamara hasznának (lucrum camerae). A

nyereséget gyakran még azzal is növelték, hogy az új pénz nemesfém tartalma kevesebb volt a réginél.

A pénz minőségének ellenőrzése tehát Magyarországon is fontos állami tevékenység volt. A nemesfémek és a

réz a középkori magyar export jelentős tényezői voltak. A bányászatot és a pénzverés módját éppen ezért

szigorú törvények szabályozták. E szabályozás elrendelése I. Károly király nevéhez fűződik. Nagyon is indokolt

tehát a Magyar Nemzeti Bank döntése, amikor a kibocsátandó új magyar bankjegysorozat kétezer forintosát I.

Károly (Róbert) arcképével ékesítette.

A király állami monopóliummá tette a nemesfémek és érceik forgalmát. A bányapolgároknak a bányászott ércet

és fémet be kellett szolgáltatni az újonnan szervezett kamaraispánságoknak, akik pénzben fizettek. Veretlen

fémet az országból kiszállítani tilos volt.

A beszolgáltatásra kerülő bányatermék értékét persze csak úgy lehetett megállapítani, ha a nemesfém tartalmát

meghatározták. Szükséges volt tehát a kőzetet megvizsgálni, mint akkor mondták, megpróbáztatni a próbázók

által. A próbázás módjára is utalt Károly király 1342-ben kiadott dekrétuma. A magyar kémia története

szempontjából legfontosabb a dekretum 34. és 35. paragrafusa:

„34. Határozzuk továbbá, hogy a városokban legyen egy királyi ház (domus regalis), ahova az aranyat és ezüstöt

eladás, beolvasztás és beváltás céljaira mindenkinek el kell vinnie.

Az arany körül megszületik a kémiai

analitika


35. Meghagyjuk azt is, hogy másutt mint a királyi kamarában senki se merészelje megvizsgálni, hogy hány

karátos az ő aranya, hanem a királyi kamarásnak kell a királyi házban és csakis ott e vizsgálatot megejteni és az

aranyra a karátokat és királyi jegyünket rátenni és csak ilyen módon helyezzék el a kamarában.

Megparancsoljuk a kamaragrófnak, hogy azokat, akik ez ellen tesznek, az előbb említett büntetés alá vesse...”

A vizsgálat módja nyilván a kupelláció (tűzi próba) volt. Ez már abból is kitűnik, hogy ugyanebben a

rendeletben engedélyezte a király, hogy a tűzi vizsgálathoz szükséges ólmot a kamaragróf aranyért, illetve

ezüstért szerezze be.

Az egykori vizsgálati eljárás részletes leírását a kortárs VI. Fülöp francia királynak egy hasonló tartalmú 1343-

as rendeletében találhatjuk meg. A rendelkezés még a mérés pontosságával is foglalkozott: „A próbázó mérlegei

jók legyenek, hitelesek és pontosak, egyik oldalra se húzzanak. A próba mérését olyan helyen végezze, ahol

nincs szél, sem hideg és vigyázzon, hogy leheletével ne terhelje a mérleget.” Ha pedig már a lélegzet hatással

lehetett a mérlegre, akkor azoknak legalább a klasszikus patikamérlegek érzékenységével kellett rendelkezniük.

Itt jegyezzük meg, hogy a mérleget tekinthetjük a legrégibb műszernek. Olyan régi, hogy feltalálását az ókori

népek az istenek valamelyikének tulajdonították. Az istenek használták a mérleget, legalábbis az ősrégi

egyiptomi képeken gyakran úgy ábrázolták őket, amint mérlegen mérik az alvilágba belépő halandó bűneit,

erényeit. A mérlegelés eredménye alapján döntöttek arról, hogy beléphet-e a halandó. A mérleg máig jelképezi

az igazságszolgáltatást.

Már a sumérok is használtak mérleget. Számos kőből (achátból, dioritból) készült geometriai idomot vagy állat

alakú súlyt őriznek a világ múzeumai. A középkori magyar törvénykezésben egy másik, a kémia szempontjából

érdekes dekrétumot találunk, amely Zsigmond királytól származik, és 1405-ös dátumot visel. Ez a törvény is

pénzügyi rendelkezéseket tartalmaz, és elsősorban a veretlen fémek illegális kivitelét akarta megakadályozni.

Az 5. cikkely így szól:

„Ugyanezért elrendeljük, hogy aranyat és ezüstöt, vagy olyan követ, melyben aranyat vagy ezüstöt fel lehet

ismerni, senki ne tartson, továbbá az ezüst öntésére vagy vegyítésére szolgáló edényt vagy eszközt se tartson

senki, kivéve az aranyműveseket, ezenfelül az aranynak ezüsttől vízzel való elválasztásának mesterségét se

gyakorolja senki, csak azok, akiket e feladattal megbízunk.”

Az utolsó mondat különös figyelmet érdemel. Az említett víz ugyanis csak a salétromsav lehet, amelyről tudjuk,

hogy az ezüstöt oldja, az aranyat nem. Ezért is nevezte a régi kémiai irodalom választóvíznek. Magyarországon

tehát a 15. században már ismerték és használták.

Említettük a bevezetőben, hogy az ásványi savakat alkémisták találták fel a középkorban. Azt azonban nem

tudjuk, hogy ki és mikor. A 13. században jelent meg a Summa perfectionis magisterii című könyv, jobban

mondva kódex, amelyet később többször ki is nyomtattak. A mű azt állítja magáról, hogy arabról fordították

latinra. Szerzője a 8. században Hispániában élt nagynevű alkémista, Dzsabir ibn Hajjan, akit latinul Gebernek

neveztek. Ebben a műben már szerepel a kénsav és a salétromsav előállítása. Ám Dzsabir e művének arab

eredetije máig sem került elő. Ezért egyes kutatók feltételezik, hogy Geber neve mögé egy későbbi keresztény

alkémista pap rejtőzött. Az alkémistáknak ugyanis volt egy tulajdonságuk: számos későbbi tudóssal ellentétben

szívesen írtak saját műveik fölé mást, legkivált arab személyt szerzőként. Ennek oka többnyire az alkémista

munkát tiltó egyházi rendelkezés volt. Bárhogy is történt, a 15. század legelején a salétromsavat már

Magyarországon is ismerték, sőt nyilván fel is használták az arany és az ezüst oldatos szétválasztására. Míg

azelőtt a laboratóriumokban leginkább az olvadékokkal dolgoztak, az ásványi savak felfedezése után egyre

inkább az oldatok kerültek az előtérbe.

A legkorábbi magyarországi kémikusoknak tehát az úgynevezett próbázók (probatores, Probierer) tekinthetők,

akik a pénz és a nemesfémek tisztaságát ellenőrizték. Személyükről nem sokat tudunk, legtöbbnek a nevét sem

ismerjük.

Az arany-ezüst átvétele a királyi házban a leadók számára nem volt közömbös, hiszen anyagilag erősen

érdekeltek voltak, és egyúttal kiszolgáltatottak a királyi próbázóknak. Sok visszaélés lehetett e téren, annál is

inkább, mert a kamaragrófi tisztségeket az udvar bérbe adta vállalkozóknak. A bérlő, aki nyilván nagy összeget

fizetett e jogért, bőven be akarta hozni költségeit, és ezt a beváltásnál érhette el leggyorsabban. A visszaélések

ellen a bányavárosok úgy védekeztek, hogy maguk is alkalmaztak városi próbázókat, akik a királyi tisztviselőket

igyekeztek ellenőrizni. Gyakori volt a nézeteltérés a királyi és a városi próbázók között, különösen a felvidéki

bányavárosokban. A panaszos levelek rendszerint a királynékhoz íródtak, mert Zsigmond király a

Selmecbánya–Körmöcbánya közötti bányavidék haszonélvezetének jogát a mindenkori királynő számára

Az arany körül megszületik a kémiai

analitika


biztosította. Így például Tengler körmöci kamaragróf 1498-ban leírt a selmecbányai városi tanácsnak, és ebben

közölte, hogy a királyi próbázó az előző héten nem találta a próbákat olyan minőségűnek, mint amilyennek azt

Steckh Baltazár városi jegyző és próbázó megállapította. Felszólította Steckhet, hogy ne tartsa vissza az ezzel

kapcsolatos írásokat, hanem küldje fel a kamarához. Thurzó János kamaragrófsága idején kiéleződött

Selmecbánya városa és a kamara közötti ellentét. A város panasszal élt a kamaragróf ellen, hogy próbázói

sértően bánnak a bányapolgárokkal, az ő próbázójukat számba sem veszik, sőt megakadályozzák mintavételeit.

1500-ban pedig azt veti a város a kamaragrófság szemére, hogy nemcsak a nedves próbánál (mit der Prob auf

das Gold in Wasser), hanem a karcpróbánál is visszaéléseket követ el a város kárára. Richelnek pedig, e

becsületes és szakmájában jártas férfinek, akit a város próbázás céljából alkalmazott, a próbavételt egyszerűen

megtiltotta.

Tehát az arany finomságának meghatározására használták már a mai napig ismert karcpróbát is. Egy cserepet

karcoltak meg a vizsgálandó tárggyal, és a karcot ismert aranytartalmú tűk karcával hasonlították össze.

A város és a kamaragróf vitája 1504-ben Anna királynőnek, II. Ulászló király feleségének döntésével ért véget,

ő kompromisszumot ajánlott, amit mind Thurzó, mind a panaszt az udvarnál személyesen előadó Steckh

Baltazár elfogadott. E szerint az ezüstöt tűzi próbával, az aranyat választóvíz segítségével fogja megvizsgálni

Steckh Baltazár, akinek eredményeit Thurzó is el fogja fogadni. Az első név szerint ismert magyarországi

analitikus kémikus tehát Steckh Baltazár volt, aki e mellett negyven éven keresztül Selmecbánya város jegyzői

tisztét is ellátta.

A béke rövid ideig tartott. 1522-ben már a királyi próbázók emeltek panaszt a városiak ellen Mária királynénál,

II. Lajos feleségénél, hogy a polgárok mellőzik a királyi próbázók eredményeit.

A mohácsi csata és a török terjeszkedés nyomán a viták elcsitultak. I. Habsburg Ferdinánd mindent elkövetett,

hogy a bányavárosokat megvédje a török elől húga, az özveggyé vált Mária királyné javára. A másfélszázados

hódoltság alatt a törököknek egyszer sem sikerült a Budától nem is olyan messze fekvő alsómagyarországi

bányavárosok elfoglalása.

Amikor Mária királyné kissé kelletlenül, két bátyja, V. Károly császár és Ferdinánd király nyomására elhagyta

az országot, hogy átvegye Németalföld kormányzását, Ferdinánd az egész bányaigazgatást közvetlenül az alsó-

ausztriai kamara alá rendelte.

1570-ben Miksa király új bányarendtartást vezetett be, amelyik a próbázók kiképzéséről is intézkedett. A

rendtartás eskütételt is előírt a királyi próbázóknak. Az eskü ekképpen szólt:

„Fogadjátok és esküdjetek meg a legfelségesebb és leghatalmasabb fejedelemnek, Miksa római császárnak,

Magyarország és Csehország királyának, Ausztria főhercegének, legkegyelmesebb urunknak, hogy ő császári

felsége, valamint legfőbb kamaragrófja iránt engedelmesek és hűségesek lesztek, állástokban magatokat

becsülettel viselitek és mindenkinek aranyát és ezüstjét becsületesen próbázzátok, hogy ő császári felségének az

illeték megfizettessék, úgy szintén ha valaki hozzátok ércet vagy érckövet hozna, azt hasonlóan próbázzátok és a

legfőbb kamaragróf, a bányamesterek és bírák előtt a vételekben semmit vissza nem tartotok, s mind

szegénynek, mind gazdagnak álnokság nélkül becsülettel próbáztok, ebben sem barátságot, sem

ellenségeskedést, bért, adományt vagy szegénységet tekintetbe nem vesztek, magatokat félre nem vezetitek és

megtéveszteni sem hagyjátok!” Ebből a szövegből úgy tűnik, próbázásnál veszélyes kísértések nehezítették a

próbázó munkáját.

A bányavidéken a következő másfél évszázadban viszonylagos nyugalomban folyt tovább a munka. A 18.

században erre az alapra fog felépülni a magyarországi oktatás egyik büszkesége, a hazai tudományos kutatás

bölcsője, a Selmecbányai Bányászati Akadémia.


4. fejezet - Elveszett évszázad

A 17. század a természettudományok nagy százada volt. Halhatatlan nevű tudósok teremtették meg azokat az

alapokat, amelyekre aztán a világ tudományos megismerésének végtelen munkája épült. Ekkor élt Mercator

(1512-1594), a nagy térképkészítő, Gilbert (1540-1603), a mágnesség első kutatója, Galilei (1564-1642), a

világhíró olasz fizikus, Kepler (1571-1630), aki megismertetett a naprendszer mozgásával, Descartes (1596-

1650) filozófus és matematikus, Guericke (1602-1686), a magdeburgi polgármester, akinek nevét a magdeburgi

féltekékkel végzett kísérlet őrizte meg, Torricelli (1608-1647), a mesterséges vákuum első előállítója és

vizsgálója, Pascal (1623-1662), aki rövid élete alatt annyit alkotott, hogy nevét ma kisbetűvel is írhatjuk, hiszen

egy fizikai mértékegység viseli, Leibniz (1646-1716), államférfi, a differenciál- és integrálszámítás feltalálója,

Halley (1656-1742) nevét egy üstökös viseli, amelynek járását máig érvényesen számította ki, és végül a nagy

Newton (1643-1726), akinek tételein nyugszik máig is a fizika épületének nagy része. És ők csak a

legnagyobbak, de még nagyon sok tudóst lehetne felsorolni, akiknek a neve kitörölhetetlen a

tudománytörténetből.

A kémiában is sok minden történt ugyanebben az időben, de azért nem annyi, mint a felsorolt tudományokban.

Nem mondhatjuk el, hogy készen állna az az alap, amelyre a modern kémia épült. Van Helmont (1577-1644)

felfedezte, hogy nem minden levegő, ami légnemű, vannak más légszerű anyagok is. Boyle (1627-1691)

közeljutott a kémiai elem fogalmának definiálásához. Savak és bázisok kimutatására bevezette az indikátorokat.

Újraéledt az ókori atomelmélet is, Stahl (1660-1734) pedig az égés folyamatának magyarázatára megalkotta

flogiszton elméletét, amely fél évszázadra uralkodóvá vált a kémiában. Az égés oka Stahl szerint egy flogiszton

nevű anyag, amely égéskor az égő tárgyból eltávozik, s a körülötte lévő levegővel egyesül. Minél több egy

anyagnak a flogiszton tartalma, annál éghetőbb. A kőben egyáltalában nincs flogiszton, a szén majdnem tiszta

flogiszton. Ezzel az elmélettel egyes jelenségeket, folyamatokat kielégítően lehetett értelmezni. Például a nagy

kohókban lejátszódó vasgyártást. A vasérchez (fémmészhez) szenet, azaz flogisztont adnak, tehát

fémmész + O = fém.

Ellenben, ha a vasat elégetjük, fordítva játszódik le a folyamat, felszabadul a flogiszton, és visszamarad a

fémmész (vasoxid).

Az elmélet későbbi cáfolói azt vetették a flogisztonikusok szemére, hogy nem vették figyelembe, a fémek súlya

az égés révén megnő, ha pedig valami eltávozna belőle, akkor a súlynak éppenhogy csökkennie kellene. No, de

gondolkodjunk annak alapján, amit a szemünkkel megfigyelünk. A fa, a papír, a szén égésénél mi látható? Az,

hogy valami távozik, és visszamarad egy kevés hamu. Logikusabb volt tehát az égést valaminek a távozásával,

sem mint valaminek a felvételével magyarázni. Végtére a hétköznapi ember naponta lát fát vagy szenet elégni,

és bizonyára nagyon ritkán vagy soha: vasat vagy rezet égni.

Miután ennyire feldicsértük a 17. századot, joggal kérdezhető, miért neveztük a címben elveszett századnak.

Sajnos, mindabból a gazdasági és tudományos fellendülésből, amit ez a korszak nyugaton eredményezett,

Magyarországra semmi sem jutott el.

Az ország területén két állam is létezett, a magyar királyság és Erdély, amelyek gyakran háborúban álltak

egymással. Köztük terült el a töröknek hódolt országrész. A határvidéken szüntelen végvári harcok vagy súlyos

hadjáratok dúltak. Mindez pusztulással, rablással járt. Mindegyik fél rabolt embert, állatot és amit csak talált a

másik földjén. Pedig mindegyik föld Magyarország területén helyezkedett el.

Szinte semmit nem tudunk felmutatni e korban Magyarországon a kémia vagy a többi természettudomány

eredményeiből. Valami azonban mégis megkezdődött nálunk, ami a természettudományok művelése és kutatása

területén később nagyon fontos lett. Ekkor formálódott ki ugyanis az iskolarendszer Magyarországon, mind

közép-, mind felsőfokon. Ezt pedig a katolikus és a protestáns egyház között a versengés hozta magával.

A 16. században meglepő gyorsasággal terjedt el a protestantizmus Magyarországon. Majdnem az egész

főnemesség és a nemesség nagy része az új hitre tért. Cuius regio eius religio! – azaz akié a birtok, azé a vallás,

vagyis a jobbágyság köteles volt ura vallását követni. Ám a következő században erőteljesen megindult a

katolikus ellenreformáció, élén az újonnan alakult jezsuita renddel. A Habsburg-házban ugyan volt a 16. század

végén, főleg Miksa király részéről, némi szimpátia a reformáció iránt, ez azonban hamar megszünt. És attól

kezdve a királyi udvar minden hatalma az ellenreformációt támogatta. Az ellenreformáció ugyan sikeres volt, de

nem annyira, hogy a protestantizmust kiszorította volna a magyar királyság területéről, Erdélyben pedig

mindvégig uralkodó nézet maradt. És megkezdődött a hitviták korszaka. Mindkét oldalon könyveket írtak és

Elveszett évszázad


prédikáltak a másik hit ellen. Többnyire nagyon goromba stílusban ugyan, de magyar nyelven. Hiszen csak ezt

értette a nép. Ennek eredményeképpen kialakult, csiszolódott a magyar irodalmi nyelv, és nyomában hamarosan

megjelent a magyar irodalom.

Mindkét fél felismerte, hogy nézetei ismertetéséhez, terjesztéséhez iskolák szükségesek, ezekben pedig tanult

embereket kell képezni. Katolikus oldalon a jezsuiták voltak az iskolaalapítások zászlóvivői. Sok gimnáziumot

alapítottak, ezek többsége máig is folyamatosan működik. Pázmány Péter bíboros pedig 1635-ben

Nagyszombatban a jezsuiták irányításával egyetemet alapított.

A nagyszombati egyetem nem volt teljes karú egyetem, hiányzott az orvosi kara. Márpedig a

természettudományokkal elsősorban ezeken a karokon foglalkoztak. A jezsuita oktatási rend Európa-szerte

azonos és következetes volt, az 1599-ben kiadott Ratio Studiorum-on (Tanítási rend) alapult. Ebben mindent

aprólékos részletességgel szabályoztak. Amennyi a természet ismeretéből a filozófia előadásokhoz szükséges

volt, azt Arisztotelész szerint kellett magyarázni. Vagyis a négy őselem alapján. Ez pedig akkor már igazán

elavult elméletnek számított. Ettől még elvont disszertációkat lehetett e témakörből írni, kísérletezés nem

zavarta az állításokat és tagadásokat. Arisztotelészt sokféleképpen lehet magyarázni és értelmezni. Számos

kémiai tárgyú, latin nyelvű disszertáció maradt ránk ebből a korból, de ezek ismertetésére kár lenne időt

pazarolni.

A protestáns iskolákban valamivel oldottabb volt az oktatás. Itt Descartes filozófiája uralkodott. De az, hogy a

négy őselem helyét három hasonló vette át, az ég, a tűz és a föld, nem sokkal vitte előbbre a dolgokat.

Figyelemreméltó azonban, hogy a hazai protestáns oktatásban megjelent már az atomizmus is. Czabán Izsák

(1632-1707) eperjesi evangélikus líceumi tanár 1667-ben könyvet írt Az atomok létezéséről. Ám a kálvinista

egyház az atomizmusban ateizmust látott, és a tan terjesztését tiltotta.

Ilyen iskolai körülmények között a természettudományok szempontjából hazánkban bizony elveszett ez a

század.


5. fejezet - Mária Terézia kora

A török kiűzése és a kuruc háború befejezése után Magyarország történelmének olyan évszázada következett,

amelyben nem volt háború az ország területén, idegen had nem lépte át határait, és a belpolitikai helyzet is

viszonylag nyugodt és kiegyensúlyozott maradt. Nem is akadt mindmáig több ilyen évszázad történelmünkben!

E szerencsés helyzet kedvező hatása elsősorban a gazdasági fejlődésben mutatkozott meg. Az ország századeleji

helyzete némileg hasonlított a maihoz. A gazdaság igen súlyos helyzetben volt, a töröktől megszabadított

területek leromlottan és megritkult lakossággal kerültek vissza. Ám voltak olyan magyar területek, a királyság

és a formailag továbbra is független Erdély, amelyek nem éltek át idegen megszállást, ahol változatlanul

megmaradt a középkori politikai rend, ugyanakkor a század folyamán megjelentek már az új polgári rend csírái

is.

A Habsburg-ház sikertelen örökösödési háborúk után gyakorlatilag hatalmát vesztette Németországban, jóllehet

a császári cím még megmaradt számára. Nem kevés tudatossággal törekedtek éppen ezért egy új hatalmi bázis

kialakítására, amelyik az uralmuk alatt maradt Duna-menti államokra épült. Ebben az elképzelésben benne volt

az is, hogy ezeknek az országoknak a gazdaságát fejlesszék, hogy a birodalom nyugati részeiben már fejlettebb

ipar számára a keleti részek szolgáltassák a nyersanyagot. Ezt már Hörning 1684-ben megírta az Österreich

über alles wenn es nur will (Ausztria mindenek felett, ha akarja) című könyvében, amelyik a következő századra

jellemző osztrák kameralizmus alapkönyve volt. Lassan a felvilágosodás eszméi is beszivárogtak

Franciaországból. A bölcs Mária Terézia mértékkel engedte a terjedésüket, mint ahogy a birodalmi jelleget is

először inkább a kultúrában és a gazdaságban, sem mint a politikában hagyta érvényesülni. Nem nyúlt az

alkotmányhoz, inkább a vámokat rendezte, így észrevétlenebbül lehetett befolyásolni a gazdasági helyzetet. A

magyar nemesség pedig büszkén megtarthatta évszázados előjogát, hogy adót pedig nem fizet.

A középkori magyar alkotmány ugyanis változatlanul állta az idők múlását és változását. A következetes

ragaszkodás hasznosnak bizonyult. A több részre szakadtság korában erős támaszt jelentett az ország

fennmaradásához, az egység jelképévé vált. Ám a 18. században már a további fejlődés gátjává lett. Az ipar, a

gazdaság, a felvilágosodás akadályozójává.

Mária Terézia asszonyi ravaszsággal időnként lecsípett belőle. Bécsben dédelgette a magyar főnemességet, ők

pedig boldogan elviselték ez a „csipkedést”. Fia, II. József ideológiai, reformeri kötődése erősebb volt.

Többnyire hasznos és előremutató, de számos esetben túlzó és a nemzeti alapokat kikezdő reformjait

türelmetlenül kívánta megvalósítani, igyekezett eltörölni minden történelmi akadályt, ami elképzeléseinek

útjában állt. Erőszakkal végrehajtott reformok ritkán lehetnek eredményesek. Aki ezzel próbálkozik, rendszerint

kevesebbre jut, mint az óvatosan haladó. II. József példája is ezt bizonyítja. Be kellett látnia, hogy akaratát nem

tudja keresztül vinni, és majdnem minden intézkedését vissza kellett vonnia. A felvilágosodás terjedésének nem

kedveztek a francia forradalom eseményei sem, a haladni vágyókat is megriasztották a véres kilengések. A

politika megmerevedett. Minden haladásnak, reformnak ellenségévé vált. Ennek következtében a magyar

nemzeti reformvágyaknak külön utat kellett keresniük. A következő században már a magyar reformkorról

beszélünk, amely a nemzeti fejlődés önálló útjára lépett.

Mária Terézia és tanácsosai azt is tudták, hogy a gazdaság felvirágoztatásához, iparhoz és mezőgazdasághoz

képzett és egészséges emberekre van szükség. Ezért új iskolák alapítása mellett az egész magyar iskolaügyre és

egészségügyre vonatkozó általános rendeleteket hoztak.

1777-ben jelent meg a Ratio Educationis néven ismert rendelet az iskolaügy átszervezéséről. Ez szabályozta az

alsó és középfokú oktatás tanrendjét. A gimnáziumba csak alsófokú iskola elvégzése után lehetett bekerülni. Az

osztályok szétválasztására is ennek alapján került sor, akárcsak az osztályfőnöki rendszer bevezetésére. A tanév

november 1-én kezdődött, és a következő év szeptember 20-ig tartott. A nagy vakáció tehát lényegesen rövidebb

volt a mainál. „Az ifjak azt tanulják, ami a jövőben számukra hasznos lesz” – szólt a tananyag megfogalmazása.

A középiskolában a humán tárgyak mellett matematika és természetrajz szerepelt, az utóbbihoz tartozott a

fizika, sőt némi kémiai ismeret is. A kémiával mint önálló tantárggyal azonban nem találkozunk a korabeli

tananyagban. A rendelkezés persze nem érvényesült gyorsan és mindenütt, mivel zömében egyházi iskolákról

volt szó, amelyek nem nagyon lelkesedtek az állami beavatkozásért, és még kevésbé az állami ellenőrzésért. A

Ratio Educationis előírásainak és rendelkezéseinek a bevezetésére és a tanítás ellenőrzésére állami

tankerületeket hoztak létre.

„Királyi tisztünk szerint minden alattvalónak boldogságára kell gondot viselnünk és ebből következik, hogy

minden vallású iskolák a tankerületi igazgató felügyelete és igazgatása alatt álljanak. Kegyesen kijelentjük, hogy

Mária Terézia kora


ez a felügyelet nem terjedhet túl az iskolai ügyeken és nem szándékunk, hogy azok vallás ügyében bárminő

sérelmet szenvedjenek” – olvashatjuk a rendeletben.

Az állami iskolák száma jelentősen nőtt hazánkban a jezsuita rend feloszlatása nyomán (1773). Kitűnően

szervezett és magas színvonalú iskoláik egy részét közvetlenül az állam vette át, más részét a többi

szerzetesrend kezelésére bízták. Pozsonyban és Budán már lányok számára is nyílt nyilvános középfokú iskola.

Meg kell említenünk, hogy a Ratio Educationis nyomán jelentek meg az első központi gimnáziumi tankönyvek

a kor jeles tudósaitól, köztük több természetrajzi és fizikai könyv is. Nevükkel és műveikkel később még

találkozni fogunk.

A nagyszombati egyetemet Mária Terézia 1769-ben állami irányítás alá helyezte, majd a jezsuita rend felosztása

után fölötte az állam teljes jogú felügyeletet gyakorolt. A kémia szempontjából nagyfontosságú volt, hogy a

királynő hazánknak ezt az egyetlen egyetemet a korábban hiányzó orvosi karral egészítette ki. Az egyetemek

fakultásai közül végtére is ez volt az, amelyik legközelebb állt a természethez, illetve a

természettudományokhoz. Látni fogjuk, hogy a kémiát eredményesen művelő hazai tudósok a következő közel

száz évben diplomájuk szerint szinte mind orvosok vagy gyógyszerészek voltak, akik tanulmányaikat a pesti

egyetem orvosi karán végezték. Munkájuk nagy mértékben hozzájárult Magyarország természeti kincsének

feltárásához, megismeréséhez.

Ebben pedig egy másik királyi határozat jelentett fontos kezdeményezést. Mária Terézia az egészségügy

reformjára is tett lépéseket. Intézkedései közül a mi témákhoz az tartozik, amelyikben elrendelte, hogy minden

megye alkalmazzon egy főfizikust, ezen az elnevezésen főorvost kell értenünk. A királynő ezzel az intézkedéssel

megalapozta a hatósági orvosi, vagy ahogy máig is nevezik, a tiszti orvosi intézményt. A főfizikus kötelességei

közé tartozott megállapítani, hogy milyen gyógyvíz vagy egyéb gyógyításra alkalmas növényi vagy ásványi

anyag található a megyékben. A Helytartótanács egy 1763-ban Heves vármegyéhez intézett leiratában

olvashatjuk:

„Vizsgálják meg a vizeket elpárologtatás, kicsapás, főzés, különféle lúgos és savas folyadékok beléjük öntésével

továbbá ízleléssel. Ennek a vizsgálatnak megejtése után fejtsék ki, hogy milyen anyagok lelhetők benne...”

Ennek az utasításnak megfelelően e korból szép számban találunk vízvizsgálatról beszámoló könyveket, és

valószínűleg még több, különféle levéltárakban lappangó kiadatlan vízvizsgálati jelentés is igzaolhatná

állításainkat.

Olvasható Hörning említett könyvében, amelyik szinte a dunai Habsburg birodalom gazdasági

programkönyvének tekinthető, hogy Magyarországnak a birodalomban elsősorban a nyersanyagtermelő szerepét

szánták, főként az élelmiszertermelést és az ásványi nyersanyagok kitermelését.

Mária Terézia tisztában volt vele, hogy a bányászat fejlesztése csak jól felkészült szakemberekkel oldható meg,

és ehhez megfelelő képzés kell. E célból alapította meg a Selmecbányai Bányászati Akadémiát.


6. fejezet - A Selmecbányai Bányászati Akadémia

Proszt János professzor egy 1936-ban megjelent könyvének ezt a címet adta: A selmeci bányászati akadémia,

mint a kémiai tudományos kutatás bölcsője hazánkban. Ez címnek ugyan kissé hosszú, de a könyv tartalmának

találó összefoglalása. Kémiai tudományos kutatást valóban Selmecen végeztek Magyarországon először. Itt

értek el olyan jelentős eredményeket, amelyek a kémia nemzetközi fejlődésében is ismertté váltak. Ugyanakkor

kitűnő oktatási intézményként is nemzetközi hírű lett a selmeci iskola. Jogos lenne akár az a cím is, hogy A

selmeci bányászati akadémia mint a kémia gyakorlati laboratóriumi oktatásának bölcsője a világon. Mert az

volt.

E munkában már többször elhangzott Selmecbánya neve, mint a magyarországi fémbányászat és fémkohászat

sok évszázados múltra visszatekintő egyik központja. A 15. században elvizesedés fenyegette a magyarországi

bányákat. Egy szepességi kisnemes, Thurzó János, aki Velencében dolgozott a fémkohókban, hazatérte után

újfajta vízemelő szerkezettel tulajdoni részesedés fejében vízmentesítést vállalt. Thurzó János a korai

kapitalizmus igazi self made man vállalkozója volt. 1490 körül korszerű rézkohó építésére kért hitelt kora

leggazdagabb bankárjától, Fugger Jakabtól. A hitelt meg is kapta, a kohó Besztercebányán fel is épült. A

Fuggerek és a Thurzók később közvetlen családi kapcsolatba kerültek, és kialakult a korszak legnagyobb és

legkorszerűbb bánya- és kohóbirodalma. Nagyságára jellemző, hogy 1526-ban mintegy ötezer munkásuk lépett

sztrájkba, amit Werbőczy nádor véresen levert. Ezt a nagy vállalkozást azonban Fuggerék egyrészt a török

előrenyomulástól tartva, másrészt az új világból, Amerikából beözönlő arany árcsökkentő konkurenciájának

hatására 1544-ben átadták a királynak, I. Ferdinándnak. A bányászat ugyanis királyi jog volt, s azt ők is csak

bérelték. A Selmecbányához viszonylag közelfekvő Budán akkor már török pasa székelt, a királyi udvar pedig

Bécsben volt. I. Ferdinánd király nem örült túlságosan a visszajándéknak. A kamara az addigi módon, bérbeadás

útján szerette volna folytatni a bányaművelést. Más vállalkozókat kerestek. Találtak, nem is egyet. Vámos Éva a

bányavidéknek a Fuggerek utáni korszakáról írt tanulmányában időrendben a német Manlich, a Paumgartner, a

Welser-Vochlin társaságokat említi mint bérlőket, a sorban a Wergen osztrák cég volt az utolsó. A számos

sikertelen és ráfizetéses kísérlet után, 1622-ben az udvari kamara elhatározta, hogy közvetlen állami kezelésben

folytatja a bányaművelést. Az egész úgynevezett alsó-magyarországi bányászatot az Alsó-ausztriai Kamara

hatáskörébe rendelte.

A kamarai irányítás a 19. század közepéig tartott, gyakorlatilag addig, amíg a bányák érctartalmának kimerülése

miatt a bányászat ezen a vidéken megszűnt. Meg kell állapítani, hogy a kamarai vezetés nem is működött

rosszul. Rendkívül fogékony volt az innovációra, az újításokra.

Világra szóló jelentőségű esemény történt például 1627. február 8-án, amikor a selmecbányai Weindl Gáspár

bányamester puskaporral sikeresen robbantott vájatot a szélaknai Felsőbiber táróban. Ez volt a puskapor első

békés célú alkalmazása a történelemben. A robbantásról azért vagyunk ilyen pontosan értesülve, mert az

eseményről hatósági jegyzőkönyv készült, ez nyilván már a bemutatóját jelentette a megelőző kísérleteknek. Ezt

annál is indokoltabb feltételeznünk, mert Weindl Gáspárról tudjuk, hogy korábban a hadseregben, a törökök

elleni harcokban pattantyúsként, azaz tüzérként szolgált.

A selmecbányai bányákban működtek az európai kontinensen legelőször gőzgépek. A gőz erejének munkába

fogásával akkoriban többen kísérleteztek. 1712-ben egy Newcomen nevű angol úr sikeres konstrukciót hozott

létre, az úgynevezett atmoszférikus gőzgépet. Ebben a gépben dugattyúval ellátott hengerbe eresztették a gőzt.

A dugattyú ismétlődő gőzbeeresztés és kondenzáció következtében fel-le mozgott, és mozgásával egy himbát

hajtott meg, amely a vízszivattyú mozgását irányította. Ezzel a gőzgéppel tehát csak vizet lehetett pumpálni, erre

azonban gyakran volt szükség a bányákban. Angliában gyorsan elterjedt az ilyen gőzgépek használata. A

kontinensen elsőnek a Selmecbánya melletti Újbányán alkalmazták ezeket a berendezéseket. Angliából

importáltak hét Newcomen-féle tűzgépet. Ezek szétszedve érkeztek és a helyszínen szerelte össze őket egy Isaac

Potter nevű, ugyancsak angol technikus. 1722-ben kezdték meg a gépek működésüket a Selmec környéki

bányákban, és egyesek közülük majdnem száz éven át szivattyúzták a vizet. 1738-ban azonban már teljes

egészében a helyszínen készített hasonló gépet Hell József Károly selmecbányai bányamester. Az ő nevéhez

fűződik 1753-ból egy korát megelőző, sűrített levegővel működő vízemelő berendezés szerkesztése és

megvalósítása is.

A fentiek alapján joggal mondhatjuk a ma divatos kifejezéssel, hogy hazánk akkoriban a technikatranszferben

igazán jeleskedett.

A Selmecbányai Bányászati

Akadémia


1786-ban a Selmecbánya melletti Szklenón alakult meg a világ első nemzetközi tudományos társasága, a

Sozietät für Bergbaukunde, amint arról és a Bányászati Akadémián elért kémiai eredményekről még bővebben

lesz szó.

Most azonban térjünk vissza az akadémiához. Magától értetődő, hogy ebben az alsómagyarországi bányászati-

kohászati kombinátban mindig is szükség volt műszaki szakemberekre. Igény volt próbázókra, meg a

bányaméréshez és -építéshez, az ércolvasztáshoz és a fémelőállításhoz értőkre. Ezeket a hagyományos módon, a

mester-tanonc kapcsolat alapján magában az üzemben képezték ki. III. Károly királynak, Mária Terézia apjának

uralkodása idején, 1735-ben az udvari kamara kiadott egy rendeletet, amely ezt a kötetlen képzést szabályozta,

bár az iskolát továbbra is a kamara hatáskörében és fenntartásában tartotta. A dekrétum előírta az iskola

tanmenetét, a hallgatók létszámát, kötelességeiket. Tanulmányaik alatt az expectansok-nak – így hívták a

hallgatókat – még ösztöndíjat is biztosítottak. Ha sikeresen elvégezték tanulmányaikat, a kamaránál alkalmazást

nyertek. Hat szakon folyt a képzés, nevezetesen matematika és bányaméréstan, olvasztás, próbázás, érczúzás,

ülepítés és ércbányászat, azaz bányaműveléstan szakon. Az oktatók a kamaránál alkalmazott bányatisztek

voltak, akik ezért külön díjazásban részesültek. Csupán a matematika és bányaméréstannak volt főállású tanára

a sokoldalú Mikoviny Sámuel személyében, aki a magyar tudománytörténetnek térképei és vízépítései alapján is

jegyzett személyisége. Előírták az oktatásban használandó tankönyveket is.

A mi szempontunkból a német Lazarus Ercker Aula subterranea alias Probirbuchlein című könyve érdemel

említést, a próbázás, vagyis az ércek és fémek kémiai analitikai vizsgálatát leíró munka. Ez ugyan valaha híres

könyv volt, de 1735-ben már elavult, ugyanis először 1556-ban jelent meg. Igaz, hogy sokszor adták ki újra,

utoljára 1736-ban Frankfurtban. A kötelező könyvek között szerepelt a Corpus Juris is, vagyis a magyar

törvénytár, a hallgatók tehát jogi képzésben is részesültek. A dekrétum határozottan és céltudatosan mutat rá a

gyakorlati oktatás jelentőségére. Megtudjuk belőle, hogy a próbázás, a próbavétel és a fémolvasztás

műveleteinek begyakorlására külön laboratóriumot állítottak fel. Kifejti a rendelkezés, hogy a hallgatók practice

et manipulando tartoznak végezni a particulariákat, vagyis az egyes gyakorlatokat. Ezek pedig az alábbiak

voltak:

„1. A próbasúlynak, a különböző kémiai jegyeknek, a kémlő testeknek s azok arányainak megismerése.

2. A fa és csonthamu, továbbá az űzőkéhez szükséges egyéb dolgok megismerése, az űzőke helyes

döngölésmódjának kipróbálása.” (Űzőke – kupella – a tűzi úton történő nemesfém próba eszköze, porózus

edény, amelyben az ólom elűzése történik.)

„3. Az ércek és kőzetek, a nyers kéneskő, a fémeskő, az ónérc, az ón, az ólom, a vaskő, a rézkő, a fekete réz és

efféléknek próbavétele ezüstre.

4. Különféle érceknek, nyers kéneskőnek, ólomkőnek, vaskőnek, réznek és fekete réznek próbavétele rézre.

5. A fénylő érc, ólomkő, nyers kéneskő és rézkő próbavétele ólomra.

6. Az óntartalmú zúzóércnek és ónércnek próbavétele ónra.

7. A vaskő és hasonlók próbavétele vasra.

8. Higanyos ércek próbavétele higanyra, továbbá különböző ércek próbavétele bizmutra.

9. Aranyércek, marák, markazit próbavétele aranyra, továbbá arany és ezüst oldása és elválasztása.

10. Annak megmutatása, hogy miként rendezendők be a kemencék az olvasztásra az ércek fajtájától függően és

hogyan szabályozandó a fúvás esetenként.

11. Miként pörkölendők a kéneskőszerű ércek?

12. Az ércek és pörkölt kövek ólmosítása vagyis ólommal történő összeolvasztása.

13. Hogyan elegyítendők és feldolgozandók az arzén- és antimon-féle, a kobalt-féle és egyéb silány ércek,

továbbá a kovasav, cink, pát és bór tartalmúak?

14. Miként olvasztandó az ólom-szulfid és ólomkő?

15. Hogyan redukálandó a meddő fémeskő?


Akadémia


16. Az olvasztás egész processzusának megismerése, a csurgatás, finomítás és elűzés műveleteinek gyakorlása.”

Ez a lista pedig egész érc- és fémanalitikai vizsgálati rendszert jelez. Tudjuk a próbázás első két oktatójának

nevét is. 1749-ig egy Schmidt nevű próbamester tanította, utána jött Weidacher Mihály, akinek a kincstár évi 50

forint tiszteletdíjat fizetett hallgatónként.

Mária Terézia 1763-ban kezdte meg a bányászati iskola felsőfokú oktatási intézménnyé szervezését. Az első

lépés egy kémiai és metallurgiai tanszék alapítása volt. Egyúttal felhívta birodalma minden tartományát, hogy a

kémia és kohászat iránt érdeklődőket irányítsák a selmecbányai iskolába. Ezzel az iskola jelentősége kibővült,

összbirodalmi intézménnyé alakult. A már főiskolaként közvetlenül a bécsi udvari Bányászati és Pénzügyi

Kamara alá rendelt iskola akadémiai statutumait azonban csak 1770-ben adta ki a királynő, amikor egyúttal

további hat tanszéket szervezett. Az Akadémia híre csakhamar túlterjedt a határokon. Egész Európából, sőt Dél-

Amerikából is szép számban jöttek ide hallgatók, elsősorban éppen a próbázás, vagyis az analitikai kémia

tanulása céljából. Minden bizonnyal a laboratóriumi gyakorlatokon szerzett ismeretek vitték el az Akadémia jó

hírét. Számos neves külföldi tudós is tett látogatást Selmecen, illetve végezte ott tanulmányait. A laboratóriumi

gyakorlatok alkalmazása a kémia oktatásában világviszonylatban is úttörő lépés volt, ami azután másutt is

bevezetésre került. Legelőször Franciaországban. Erről érdekes dokumentumok számolnak be. A francia

forradalom idején felmerült egy új műszaki főiskola alapításának gondolata. A francia Konvent a közjóléti

bizottságra bízta a megfelelő javaslat kidolgozását. A bizottság nevében Fourcroy, a neves kémikus terjesztette a

Konvent elé a javaslatot az 1794. szeptember 28-i ülésen. Beszámolója megjelent a hivatalos lapban, a Gazette

nationaleban. Ott ma is olvashatjuk az alábbi passzust: „A fizikát és kémiát eddig csak elméletben tanították

Franciaországban. A selmeci bányászati iskola Magyarországon csattanós példát mutat nekünk arra, hogy

milyen hasznos, ha a hallgatók a gyakorlatban is elvégzik azokat a műveleteket, amelyek a hasznos tudományok

alapjait képezik. Ott laboratóriumokat nyitottak, amelyeket felszereltek a szükséges anyagokkal és eszközökkel,

hogy azokban minden hallgató megismételje a kísérleteket, és saját szemével győződjön meg mindama

jelenségről, amelyek a testek egyesülésekor megnyilvánulnak.

A közjóléti bizottság úgy gondolja, hogy a felállítandó közmunkák iskolájában is ezt a módszert kellene

bevezetni, amelynek kettős előnye, hogy egyrészt minden érzetükkel egyszerre követik a diákok a tanítást,

másrészt felhívja a figyelmüket egy sereg olyan körülményre, amelyekről az előadásokon majdnem mindig

elterelődik vagy a professzor, vagy a hallgatóság figyelme. A hallgatókat speciális termekbe osztják majd be,

ahol megismétlik az ábrázoló geometria azon feladatait, amelyeket a tantermekben tanáraiktól hallottak;

speciális laboratóriumokban pedig elvégzik a kémia legfontosabb műveleteit, és így majd megszokják, hogy a

legegyszerűbb kivitelezési módot keressék, és a termékeket a legtökéletesebb módon állítsák elő.”

A javaslatot elfogadták, és ennek értelmében alapították meg az École des Travaux Publiques (Közmunkák

főiskolája) nevű főiskolát, amelyet később Napóleon átkeresztelt École Polytechnique-re, és katonai műszaki

jellegűvé alakíttatott át. Mind a mai napig ilyen profillal működik. Gyakran olvashatjuk kémiatörténeti

munkákban, hogy a laboratóriumi oktatást Liebig, a híres német kémikus találta fel és vezette be a giesseni

egyetemen, jobb híján egy volt laktanya őrszobájában. Ez annyiban igaz, hogy egyetemi szinten valóban

Giessenben volt először kémiai laboratórium. De Liebig Párizsban az École Polytechniqu-on tanult, és ott

ismerkedett meg e hasznos kémiai oktatási módszerrel. Oda pedig, mint láttuk, Selmecről került.

A fent tárgyalt korszak volt a Bányászati Akadémia fénykora. A 19. század elején aztán elkezdődött a

hanyatlása. Ennek több oka volt. A felvilágosult, haladó politikai kurzus konzervatív szemléletűvé változott, de

a gazdasági válság is egyre súlyosabbá vált, mindkettő a francia forradalmi, illetve napóleoni háborúk

következménye volt. Beudant francia mineralógus 1815-1816-ban hosszabb tudományos tanulmányutat tett

Magyarországon. Számos tudományos intézményt látogatott meg, többek között a selmeci akadémiát. Ha

fénykorát egy francia idézettel világítottuk meg, tegyük ugyanezt hanyatlása jellemzésére is. Beudant 1822-ben

Voyage en Hongrie (Magyarországi utazás) címen számolt be útjáról. Ebben olvashatjuk az alábbiakat:

„A selmecbányai iskola, amelyet Mária Terézia alapított, egész Európában híres volt. A tudás, melyet adott, a

tehetséges tanárok, az amalgámos eljárásra vonatkozó javítások, az ásvány megvizsgálásában való jártasság sok

tanulót vonzott ide. De ma alig van nyoma ennek a hírnévnek. Ma a tanárok inkább azzal foglalkoznak, hogy

anyagokat vizsgálnak, és nem a tudományt fejlesztik, és a kamara sem talál jobb feladatot, mint a pénzbeli

ügyek kezelésének ellenőrzését. A tudományra semmi figyelmet nem fordít. Nincsenek tanárok, akik az

ásványtan különböző ágaiban specializálódtak volna, néhány bányatiszt van e kurzusok tartásával megbízva.

Semmi különbséget nem tesznek a bányász és kohász kiképzés között, ugyanazokat az előadásokat tartják

mindkettő számára, s ebből következik, hogy azok egyiknek sem felelnek meg. Laboratóriumul csak egy terem

szolgál, amelyből hiányzik a szükséges felszerelés, s a gyűjtemény egy rosszul kiválasztott, porral ellepett,

zavarosan összeállított mintahalmaz. Ilyen állapot van ma a híres iskolában, melyet megrontott a fiskus


Akadémia


szelleme! Szerencsére azok az eredmények, melyeket nem tudott tönkretenni a nemtörődömség, eszébe juttatják

az utódoknak azokat a zseniket, akik ezen intézményt valaha annyira szerették.”

A Bányászati Akadémia a kiegyezéskor, 1867-ben a magyar kormány hatáskörébe került. A Pénzügyi

Kamarának évszázadok hagyományát megőrizve, a pénzügyminisztérium lett a főhatósága. Újabb fejlődésnek

indult a nagy hagyományú intézmény. Századunk elejére elkészült új, korszerű épülete is. Soká nem örülhetett

neki. A trianoni béke Selmecbányát Csehszlovákiának juttatta. Az Akadémia akkor teljes felszerelésével

átköltözött Sopronba. 1934-ben meggondolatlanul beolvasztották a József Nádor Műszaki és

Gazdaságtudományi Egyetembe, és annak egyik karaként működött, de továbbra is Sopronban. Még nagyobb

hiba volt 1949-ben áttelepíteni Miskolcra, és beolvasztani az új Nehézipari Műszaki Egyetembe. Így sajnos

elvesztettük önálló intézményként Európa legrégibb Bányászati Akadémiáját. Kár.


7. fejezet - A kémia a selmeci Akadémián

Az Akadémia első kémia professzora, Nicolas Jacquin holland természettudós volt. A leydeni egyetemen

szerezte orvosi diplomáját. Párizsi orvoskodás után Bécsbe költözött, ahol megbízást kapott a schönbrunni

császári kertek növényzetének Linné új rendszere szerinti kialakítására. Mária Terézia ezután a Karib-tengeri

szigetekre küldte, hogy onnan származó új növényekkel gazdagítsa a kertet. Négy évet töltött a tengerentúlon.

1763-ban nevezte ki a királynő az új Akadémiára a kémia és metallurgia professzorává, évi 2000 forint

fizetéssel. Selmeci működése csak hat évig tartott, akkor a bécsi egyetem hívta meg a kémia és botanika

professzorának. Kilencven éves korában, 1817-ben halt meg. Számos könyvvel gyarapította a tudományos

irodalmat.

Selmeci előadásainak egy kéziratos példányát a Széchényi Könyvtárban őrzik. Ez valószínűleg hallgatói

jegyzet. A szövegből megtudjuk, hogy előadásain kísérleteket is bemutatott. Selmecen írta Examen Chemicum

című, Bécsben 1769-ben kinyomtatott könyvét. A munka lényege, hogy megerősítette a szén-dioxid

felfedezőjének, a skót Blacknek akkoriban sokat vitatott nézetét, amely szerint a mészkő izzításával

felszabaduló gáz, a szén-dioxid, amelyet ő fix levegőnek nevezett, az oka az erős és gyenge alkáliák (hidroxidok

és karbonátok) különbségének.

A következő professzor az olasz nemzetiségű Giovanni Scopoli lett, szintén orvos. Innsbruckban tanult, és

kinevezése előtt az isztriai higanybányákban dolgozott bányaorvosként, de emellett jelentős tudományos

tevékenységet folytatott, elsősorban a bányaegészségügy területén. 1769-ben nevezték ki Selmecbányára

professzornak. 1779-ben aztán a paviai egyetem hívta meg ugyancsak a kémia és a botanika professzorának.

Paviában akkor a fizika professzora Alessandro Volta az elektrokémia megalapítója volt, akivel Scopolinak

közös tanulmánya is megjelent Abhandlungen über die Wärme (Tanulmányok a hőről) címen. Scopolinak

selmeci működése alatt is számos cikke látott napvilágot, de ezek többsége ásványtani és botanikai jellegű volt.

Scopoli után Ruprecht Antal lett Selmecbányán a kémia és metallurgia professzor. Ő lett a legjelentősebb a

tanárok sorában. Ruprecht már magyarországi születésű (Szomolnok, 1748), és már nem orvos volt. A

Bányászati Akadémián végezte tanulmányait 1772-től, majd 1774-től a selmeci kamaragrófi hivatalban

dolgozott. 1777-től 1779-ig hosszabb külföldi tanulmányútra küldték, amelynek során szászországi, svédországi

és Rajna melléki bányákat, kohóüzemeket és egyetemeket látogatott meg. Az uppsalai egyetemen

megismerkedett Torbern Bergmannal, a kor legismertebb analitikai kémikusával, és e nagytekintélyű tanár

mellett sok új ismeretre tett szert. 1779-ben nevezték ki az Akadémia kémia-metallurgia professzorává. 1792-

ben a bécsi Bánya és Pénzügyi Kamara tanácsosa lett. 1814-ben hunyt el. Selmecbányai tanárkodásának idején

igen jelentős tudományos munkásságot fejtett ki, elsősorban a kémia területén. Eredményei és tévedései nevét

külföldön is ismertté tették.

A 18. század utolsó harmadában fedezték fel, hogy a levegő és a víz is összetett anyag. Az első fölfedezés

Priestley, a másodikat Cavendish nevéhez fűződik. Priestley 1774-ben higanyoxid hevítésénél figyelte meg egy

gáz távozását, amelyről megállapította, hogy az égést táplálja, hogy jobban lélegezhető a levegőnél, és hogy egy

ilyen gázzal töltött edényben egy egér tovább él, mint ugyanekkora térfogatnyi levegőben. Ám a flogiszton

elmélet nagyon beleivódott a 18. század kémikusainak gondolkodásába. A jelenséget Priestley úgy magyarázta,

hogy az oxigén nem más, mint flogisztonmentes levegő. Tudatosan lélegeztettek tiszta oxigént. Cavendish 1782-

ben higannyal elzárt edényben összerobbantott hidrogént és oxigént (flogisztonmentes levegőt), és ezzel sikerült

vizet nyernie, ami a higany felületén gyűlt össze. Ám a sikeres kísérletre Cavendish is a flogiszton elmélet

értelmében keresett magyarázatot. A hidrogén a víz és a flogiszton egyesüléséből jön létre, ha most ezt

flogisztonmentes levegővel hozzuk kapcsolatba, akkor a flogiszton átmegy a levegőbe, és felszabadul a víz.

A francia Lavoisier, aki a francia forradalomban, pontosabban a jakobinus diktatúra idején a guillotine alatt

vesztette életét, már korábban felfigyelt a flogiszton elmélet egyik ellentmondására. Ha flogiszton távozik

égéskor, akkor a visszamaradó résznek könnyebbé kellene válnia. Ez fa, papír, szén esetében szemmel láthatóan

így van, ám fémek esetében az égéstermék (fémoxid) nehezebb az eredeti anyagnál. A két angol kutató

felfedezése vezette Lavoisiert az égés helyes értelmezéséhez, nevezetesen, hogy az égés nem a flogiszton

távozása a levegőbe, hanem oxigénnek a felvétele a levegőből.

Széntartalmú anyag esetében a szén veszi fel az oxigént, a keletkezett széndioxid viszont gáz, és valóban

eltávozik. A víz a hidrogén oxidja. A légzés szintén égési folyamat az emberi szervezetben, csak lassabban

A kémia a selmeci Akadémián


megy végbe. Az oxigén elnevezés is Lavoisiertől származik, egyik tévedésének maradandó emléke. Azt hitte

ugyanis, hogy az oxigén a savak jellemző alkatrésze. Az oxigén szó görögül savképzőt jelent.

Lavoisier több mint tíz éves munkával lépésről lépésre haladt előre felismerésében. Útjának állomásait nagyon

világos, érthető közleményekben publikálta, míg végül kimondta, hogy a flogiszton elmélet tévedés, flogiszton

nincs. 1789-ben foglalta össze megállapításait.

Ám nem olyan könnyű az elterjedt nézeteket megváltoztatni, még akkor sem, ha a legvilágosabb érvek szólnak

az új mellett. A flogiszton hívői csak lassan, mintegy évtizedes harc után adták meg magukat. Érdekes

megemlíteni, hogy Priestley, akinek felfedezése az első lépést jelentette az új, akkor világszerte

antiflogisztonikusnak nevezett kémia megszületéséhez, haláláig, 1804-ig az új nézetek leghevesebb támadója, a

flogiszton utolsó védelmezője volt. Életébe szintén beleszólt a francia forradalom. A társadalmi változásoknak

lelkes híve volt, ám rossz helyen, éppen Angliában hangoztatta elveit, ahonnan nézetei miatt Amerikába

kényszerült emigrálni.

A flogisztonosok számos erőltetett elméletet dolgoztak ki elveik megvédésére. Egy francia tudós például így

érvelt: Képzeljünk el egy mérleget víz alatt egyensúlyban. Azután kötözzünk az egyik karra egy darab parafát.

Mit tapasztalunk? Annak a karnak, amelyre a parafát akasztottuk, nehezebbet kellene mutatnia a másiknál, mert

tettünk rá valamit, mégis felemelkedik. Miért? Mert víz alatt mérünk, a parafa könnyebb a víznél, ezért tehát a

rendszernek mérlegre téve súlycsökkenést kell mutatnia. Hasonló a helyzet égéskor a flogisztonnal. Akkor

levegőben mérünk, a flogiszton pedig könnyebb a levegőnél. Ha távozik, a mérleg a fenti mérés fordított

analógiájaként súlynövekedést fog jelezni.

Külföldön is lassan terjedt a Lavoisier-féle új tan. Ruprecht Antal Selmecbányán egyike volt az elsőknek, aki az

új tan hívéül szegődött. Előadásaiban ugyan főként a flogiszton elméletet adta elő, de ismertette már a

Lavoisier-féle égéselméletet is.

A kémiai elemek fogalmát Robert Boyle próbálta elsőként definiálni a The sceptical chemist (Kételkedő

vegyész) című, 1661-ben megjelent, és utána még számos kiadást megért könyvében. Így írt: „Elemnek

nevezem azokat az eredeti és egyszerű, semmi mást nem tartalmazó testeket, amelyeknek egyikét sem lehet a

másikból előállítani, amelyek az összetett testeket képezik s amelyekké azok bonthatók.” Hogy mi tekinthető

elemnek, arról nem írt. Az aranyat és más fémeket annak tartotta, ám a vizet és a levegőt is. Lavoisier száz év

múlva hasonlóképpen definiált, kifejtvén, hogy elem, vagyis egyszerű test az, amelyet sem fizikai, sem kémiai

módszerekkel további alkatrészekre felbontani nem lehet. Nála a fémeken kívül az oxigén, a nitrogén és a

hidrogén is elemnek számított. Volt azonban egy olyan csoportja az anyagoknak, amelyek esetében Lavoisier

sem volt biztos, ezek az úgynevezett földek, vagyis az alkáli földfémek oxidjai voltak. Közülük a legfontosabb

és a mindennapi életben állandóan használt a kálciumoxid, vagyis az égetett mész. Lavoisier könyvében, az

1789-ben megjelent Traité élementaire de chimie-ben már megjegyezte, hogy szerinte a földek is összetett és

nem elemi testek, még ismeretlen fémek oxidjai. De ezt nem tényként, csak lehetőségként fogalmazta meg.

Ruprecht már ismerte Lavoisier égés-elméletét, és annak alapján, de még Lavoisier könyvének megjelenése előtt

szintén feltételezte a földek összetett voltát, és megkísérelte állítását kísérletileg is bizonyítani.

Tudjuk, hogy kísérletéhez olyan kemencét szerkesztett, amelyben minden másnál magasabb hőmérsékletet

tudott előállítani. Hogy miként működött a kemence, arról azonban nem számolt be közleményeiben. Egy

helyen azt írta, hogy megfelelő tűzálló edényeket kellene még feltalálnia, mert az addig használatos tégelyek

rendre megolvadnak kemencéjében. Beszámolt arról is, hogy sikerült e kemencében a platinát megolvasztania,

mégpedig elsőként a világon. A platina olvadáspontja 1600o, ezt a hőmérsékletet tehát el kellett érnie benne.

Westrumb német bányatanácsos, Ruprecht eredményeinek konok kétségbevonója, könyvében szintén nem adott

kielégítő információt a kemencéről: „Ruprechtnek az első indítékot az egyszerű földek fémesítéséhez azon

körülmény szolgáltatta, hogy rendelkezett egy új és nagyszerű olvasztókemencével, mely mindarra képes volt,

amit eddig csak gyújtólencse hővel és legtisztább levegővel lehetett elérni. E kemencében minden földet, még az

annyira olvaszthatatlan kovaföldet is tiszta üveggé lehet olvasztani.” A legtisztább levegőre történő utalás

esetleg jelenthette azt, hogy Ruprecht oxigénnel táplálta a tüzet!?

Ruprecht a vizsgált anyagokat szénporral és lenolajjal tésztává gyúrta, az így nyert masszát tégelybe helyezte,

amelyet szénporral bélelt nagyobb tégelybe tett. Ruprecht a nápolyi király ösztöndíjával Selmecen dolgozó

tanítványával, Tondival végezte kísérleteit. 1790-ben egy közleményben beszámoltak róla, hogy kísérleteik

igazolták feltételezésüket. Három föld esetében is a hevítési folyamat végén a tégely aljában fémszemcséket

találtak. A három föld a bárium-, a kálcium- és a magnéziumoxid volt. Az új fémeknek rögtön nevet is adtak, a

fenti sorrendben borboniumnak (a nápolyi királyi családról), parthenumnak (?) és autriumnak (Ausztria)

nevezték el.

A kémia a selmeci Akadémián


Ruprecht eredményei nagy feltűnést keltettek. A korabeli kémiai irodalomban számos kételkedő írást is

olvashatunk róluk. Westrumb könyvet is írt saját, Ruprecht eredményeit megcáfoló kísérleteiről Geschichte der

neuentdeckten Metallisierung der einfachen Erden (Az egyszerű földek feltalált fémesítésének története,

Hannover, 1791) címen. Ebben azt írta, hogy Ruprecht állítólagos fémei főleg vasból állnak, és a tégelyek

szennyeződéséből származnak. Ruprecht ekkor Bécsbe küldte Tondit, hogy a tüzérségi öntödében tanúk előtt

ismételje meg a kísérleteket. Jacquin és Born Ignác voltak a tanúk, akik viszont a selmeci feltételezést igazolták.

Az analitikai kémia akkori leghíresebb tudósa a berlini Klaproth professzor is tanulmányozta a földfémeket. A

berlini pénzverdében végzett kísérletei cáfolták Ruprecht állítását. Szerinte is főleg tégelyszennyeződésekből

származó vasból állnak Ruprecht fémszemcséi. Klaproth a maga részéről az egész földfémesítést Schemnitzer

Irrlehre-nek, selmeci téveszmének nevezte. Klaproth tekintélye eldöntötte a kérdést, s bár Tondi és mellette Born

még vitatkozott vele, maga Ruprecht nem szólalt meg többé az ügyben.

Klaprothnak igaza volt. Ma már tudjuk, hogy a földfémoxidokat szénnel nem lehet redukálni. Proszt professzor

már említett könyvében beszámolt róla, hogy megismételte századunkban Ruprecht kísérleteit, és arra a

megállapításra jutott, hogy fémkarbidok esetleg keletkezhettek ugyan a folyamat során, földalkáli fémek

azonban nem.

Ruprecht tehát gyakorlatilag tévedett, azonban hamar bebizonyosodott, hogy elméletileg igaza volt. 1808-ban

Davy olvadék elektrolízissel mindhárom földoxid fémjét tisztán előállította. Klaproth ezt is kétségbevonta, de

most ő maradt tévedésben. Ruprecht is megérte még Davy felfedezését, de semmiféle véleménye erről nem

maradt ránk. Born Ignác viszont nem érte meg, hogy Ruprecht igazságára fény derüljön, pedig ő 1791-ben egy

közleményben még egyszer kifejtette nézetét, hogy „El fog jönni az az időpont, amikor minden kémikusnak el

kell ismernie, hogy az ő elemi földjeik valójában fém-meszek.”


8. fejezet - A tellúr felfedezése

A tellúr az úgynevezett félfémek csoportjába tartozó kémiai elem. A periódusos rendszerben az oxigén

oszlopában található, a kén és a szelén alatt. Sokáig semmi gyakorlati jelentősége nem volt, ma sincs túl sok.

Ötvözőnek használják tengeralatti ólomkábelekben, egyes zománcoknál, újabban a hűtőgépek alkatrészeiben. A

világ tellúr termelése nem éri el az évi 100 tonnát. Miért foglalkozunk tehát vele külön fejezetben? Azért, mivel

a kilencven természetes elem között ez az egyetlen, amelyet Magyarországon, pontosabban mondva Erdélyben

fedeztek fel, 1782-ben. Mert az erdélyi fejedelemség jogilag nem szűnt meg Apafi Mihállyal. A török kiűzése

után a független Erdély két hatalom közötti életben maradási politikája nem folytatódhatott. A győztes Habsburg

seregek bevonultak Erdélybe, és a birodalomhoz csatolták, de nem Magyarország részeként, hanem önálló

nagyfejedelemségként. A nagyfejedelem pedig az osztrák császár volt. Magyarországhoz csak 1848-at, illetve az

1867-es kiegyezést követően csatolták vissza. Századunk tapasztalatai alapján talán mindenkinek szerencsésebb

lett volna, ha megmaradt volna függetlennek?!

A 18. század az elemfelfedezések nagy korszaka volt. A kilencven természetes elemből huszonegy ennek a

századnak a felfedezettje. Ez egy azóta az analitikai gyakorlatból már kiszorult ügyes kis eszköznek, az

úgynevezett forrasztócsőnek volt köszönhető. Az üvegiparból vették át a kémikusok. Kunckel német kémikus

így ismerteti 1679-ben megjelent Ars vitraria experimentalis oder vollkommene Glasmacherkunst (Az üveges

technika gyakorlata avagy a tökéletes üveges munka): „Sok más hasznosság is rejtőzik ebben a technikában, így

különösen egy kémikus műhelyében lehetne sok mindenre használni. Csak egyet említenék közülük, sokszor

előfordul, hogy egy fémmésszel (fém-oxiddal) rendelkezünk, melyet szívesen megolvasztanánk, hogy

meglássuk, milyen fémet tartalmaz. Ez az alábbi úton történhet legkényelmesebben: Egy kis darab faszenet kell

csak kivájni, beletenni a megolvasztandó meszet, és egy csövecskén keresztül a lámpa lángját ráfújni. A

folyamat nagyon gyorsan végbemegy...”

Itt tehát voltaképpen egy mini kohászati folyamatot hajtanak végre, a fémoxidot szénnel redukálják, a végén

pedig egy tiszta fémrögöcske marad az üreg alján. Később az egész folyamatot már képesek voltak egy kis

kanálkában lejátszani.

Ebben a fejezetben az előző fejezet szereplőin kívül egy új személlyel, a főszereplővel és felfedezővel, Franz

Joseph Müllerrel is megismerkedünk. Őróla sokáig nem lehetett pontosan tudni, hogy hol és mikor született.

Nagyszeben, illetve Bécs szerepelt a lehetséges szülővárosok között. Ennek alapján magyarnak, illetve erdélyi

polgárnak is tartották. Tringli István levéltári kutatásai és a beszerzett keresztlevél alapján a közelmúltban

egyértelműen megállapította, hogy Müller az alsóausztriai Poysdorf városkában született 1742. október 4-én. A

Tringli által megtalált okirat egy úgynevezett Conduite Liste volt II. József és I. Ferenc korából, közelmúltbéli

elnevezéssel korabeli káderlapnak mondhatnánk, amelyben politikai vagy legalábbis politikailag érdekes

kérdések is szerepeltek, például hogy Müller tagja volt-e szabadkőműves páholynak vagy szektának és

hasonlónak. Müller válasza erre II. József korában, hogy tagja volt szabadkőműves páholynak, később, I. Ferenc

korában pedig, hogy egykor ugyan tagja volt, de már évekkel korábban kilépett belőle. Megtudjuk az

okmányból, hogy németül, latinul, franciául és olaszul jól beszélt, kissé értett oláhul és magyarul. Bécsben a jogi

és bölcsészeti karon végezte tanulmányait. A pénz- és bányaügyi kamara szolgálatába lépett. Pályáját

Selmecbányán kezdte, ahol közreműködött az Akadémia alapítási munkáiban. Ott szerezhette műszaki

ismereteit is, mert hiszen 1768-ban királyi alsómagyarországi földmérővé neveztetett ki. (Sokszor olvashatunk

arról, hogy a selmecbányai bányászat elsősorban az osztrák hatóságoktól függött, de láttuk már, hogy ennek

ellenére királyi főkamaragrófi hivatalról is esett szó, mint ahogy Müller esetében királyi földmérőről, ami csak

magyar királyit jelenthetett). Később a Bánátban dolgozott, onnan Tirolba, Svájcba helyezték át, ahol a turmalin

nevű féldrágakövet fedezte fel, és írta le egy közleményben. Majd 1778-ban az erdélyi kincstári

bányaigazgatóságnál lett tanácsos. (A fenti adatok, a tisztviselők mozgatása a monarchia három országán

keresztül a bécsi kamara által azt mutatják, hogy a birodalom bányászatát valójában mégiscsak Bécsből

igazgatták, és a királyi címek csak államjogi okokból eredtek.)

E mellett szól, hogy 1795-ben, erdélyi bányaigazgató korában, a király erdélyi nemességet adományozott neki

von Reichenstein előnévvel. 1803-ban a bécsi udvari kamara pénz- és bányaügyi részlegébe nyert Ruprecht

utódaként valóságos udvari tanácsosi kinevezést. 1818-ig dolgozott ott, amikor 76 éves korában nyugdíjazását

kérte. Ezt a kérelmét csak 1820-ban teljesítették, egyúttal a Szent István renddel és a vele járó bárói címmel

tüntették ki érdemeiért. (A Szent István rendet Mária Terézia alapította, és a legmagasabb polgári kitüntetés

volt.) Müller 1825-ben hunyt el Bécsben.

A tellúr felfedezése


(Poysdorf városa csupán Tringli és e sorok írójának közös cikkéből értesült arról, hogy ilyen neves és érdemes

szülöttje volt egykor, de gyorsan cselekedett. Ma már Müller von Reichenstein kultúrház van e bortermelő

városkában, ahol borversenyen volt módunkban részt venni, és irodámban őrzök két palack Müller von

Reichenstein rizlinget. Több is volt, elfogyott, de e kettőt az Országos Műszaki Múzeumra fogom hagyni. Ebben

az intézményben folyt az a kutatás, amelynek Pysdorf nagy fiát köszönheti. Őt Nagyszeben így sajnos

elvesztette, igaz, hogy korábban sem tudott róla.)

Erdélyben volt akkoriban egy titokzatos ásvány, amely rendkívül sok fejtörést okozott. Pedig értékes érc volt,

mert aranyat és ezüstöt tartalmazott. Sok néven ismerték. Nagyág mellett fordult elő. Born Ignác (1741-1791),

az erdélyi származású mineralógus, a monarchia bányahatóságának vezetője, saját korában Európa-szerte

elismert, mára méltatlanul elfelejtett tudós apja fedezte fel ezt az érctelepet, aki maga is bányaműveléssel

foglalkozott. Neki egy román paraszt, Armenian Juon mutatott egy követ, amely feltűnt neki a nagyági erdőben,

miközben a disznaját makkoltatta. A kőről az öreg Born megállapította, hogy aranyat tartalmaz. A kődarab

lelőhelyétől nem messze talált egy tárnát, abba leereszkedve rábukkant az érc telephelyére. A nyomok

mindenesetre azt mutatták, hogy a rómaiak korában itt már folyt érctermelés. Az idősebb Born társaságot hozott

létre az érc kitermelésére, az ércből sikerült ugyan aranyat nyerni, de korántsem a remélt mértékben.

Hasonló ércek másutt is előfordultak, így Zalatna vidékén, a Felvidéken és a Börzsönyben is. Az ércek több-

kevesebb eltérést mutattak, de mind gazdag aranytartalmúaknak látszottak. Pedig nem termésarany volt. A

kihozatal csak nem akart a szokásos módon sikerülni, mindig kevesebb arany lett, mint amennyit vártak. Valami

visszatartotta az aranyat. De hogy mi, azt nem tudták, csak találgatták.

Ruprecht Antal, a selmecbányai főiskola professzora 1782-ben elemi antimon-tartalmúnak vélte az ércet. Arra

alapította feltevését, hogy az érc pörkölésre könnyen megolvadt, forrasztócsővel szénen fémes verődéket adott,

higannyal nem adott cinóbert, tehát ként nem tartalmazott, kénnel összeolvasztva viszont az antimonszulfidhoz

hasonlóvá vált. Megállapításait Born Physikalische Arbeiten der enträchtigen Freunde in Wien című

folyóiratban tette közzé 1782. augusztus 20-i beérkezési dátummal. Müller Ferenc Erdélyből reagált e

közleményre 1782. szeptember 21-i dátummal. Ebben vitába szállt Ruprechttel, azt állítva, hogy az

semmiképpen sem lehet antimon. Ő ezt bizmutnak találta.

Október 20-i dátummal megint Ruprechttől olvashatunk egy közleményt ugyanebben a folyóiratban: „Bár nagy

tisztelettel viseltetek Müller kincstári tanácsos iránt, mégis úgy vélem, hogy megtévesztette őt az antimon és a

bizmut néhány fizikai és kémiai hasonlósága és ezek alapján tévedett.” Hiszen a bizmut törésben fehéressárga,

az antimon ezüstfehér. Ha bizmut lenne, fajsúlyának nagyobbnak kellene lennie. Forrasztócső lángjában a

bizmut verődék színének egészen másnak kellene lennie... A közlemény az említetteken kívül még sok más

különbséget sorol fel az antimon és a bizmut között.

Ám hamarosan maga Ruprecht is kételkedni kezdett antimonjában.

1782. december 29-i dátummal újabb Ruprecht közleményt olvashatunk a folyóiratban. Ebben beismerte, hogy

újabb vizsgálatai azt mutatták, hogy mégis tévedett az antimont illetően. Elnézést kér az érintettektől, de a

tévedéshez az is hozzájárult, hogy „kísérleteim folyamán azoktól hivatali teendők gyakran elszólítottak, és azok

további figyelemmel kísérését másokra voltam kénytelen bízni.”

Ruprecht megtérése a bizmuthoz azonban elkésett, mert közben Müller meg elhagyta azt, és ő is más

meggyőződéshez jutott. Egy hosszú közleményben beszámolt elvégzett kísérleteiről és észlelt megállapításairól,

majd úgy folytatta, hogy a „szóbanforgó félfém nem antimon, mint azt Ruprecht bányatanácsos és professzor úr

állítja, de nem is bizmut... Mi tehát? ... Erre annál kevésbé merek válaszolni, mert nem ismerek sem olyan

fémet, sem olyan félfémet, mely olyan tulajdonságokat mutatna, mint egyesek az általam vizsgáltak közül, hogy

csak a kénsavval adott vörös színeződését említsem.” (Szerző megjegyzése: a tellúr kénsavas oldatának vörös

színeződése e fém jellemző és sajátos minőségi analitikai reakciója!) „Vajjon ez a problematikus ásvány talán

egy új, eddig nem ismert félfém?” – vetette fel a kérdést a szerző, és rögtön felelt is rá. „E kérdésre csakhamar

Torbern Bergman professzor lovag úr, századunk egyik legnagyobb kémikusa fog felelni, akinek küldtem ezen

ércből mintát, s aki volt szíves ezt a vizsgálatot megígérni. Ez meg a kevés idő, amelyet hivatali kötelességeim

nekem erre lehetőséget adnának, ugyanis nem engedik meg számomra, hogy részletesebb kémiai munkásságot

kifejtsek, továbbá szegényes laboratóriumi felszerelésem az okai annak, hogy nem folytathattam a kérdés teljes

tisztázásához szükséges vizsgálatokat, s azokat akár csak saját megelégedésemre elvégezhettem volna...”

Nos, valószínű, hogy Müller nagyszebeni laboratóriuma nem lehetett úgy felszerelve, mint a selmecbányai,

másrészt Müllernek sem volt elegendő önbizalma, hogy egy új elem felfedezésével maga álljon a nyilvánosság

elé. Bergman alapos ember volt, és érkezési dátummal látta el a hozzá intézett leveleket, amelyek megmaradtak,



és 1965-ben kiadásra is kerültek. Müller levelén 1783. május 23-a áll. Bergman válaszlevelét és annak dátumát

meg Müller egy közleményéből ismerjük, 1783. augusztus 9-i keltezést visel. Erre Müller 1783 Xbre 24-én

válaszolt. (E különös dátumozás könnyen megfejthető: decem latinul tíz, azaz római számmal X, tehát

december.) Erre az Uppsalából kelt válasz 1784. január 10. Ebben Bergman közölte, hogy eddigi vizsgálatai

igazolni látszanak Müller feltételezését az új elemet (metal problematique) illetően. Április 13-án újabb levelet

írt Nagyszebenbe, jelezvén, hogy elfogyott a minta, újat kér, hogy munkáját folytathassa. A minta elküldését

egy 1784. június 2-án kelt levelében Müller jelezte a svéd tudósnak, egyúttal javulást kívánva neki a Medevi

gyógyfürdőhelyen való tartózkodásához. Bergman ezt a küldeményt már nem vehette kézhez, mivel július 8-án

Medeviben elhunyt. A Müller-Bergman levelezés különben franciául folyt.

A szerző elnézést kér, hogy így elaprólékoskodott a levelek dátumaival, de rá kívánt ezzel mutatni, hogy abban

a postakocsis időben milyen rendben és gyorsan lehetett levelezni Selmecbánya, Bécs, Nagyszeben, Uppsala és

nyilvánvalóan más városok között is.

Az ügy ekkor, úgy látszik, végleg elaludt. Tíz év múlva azonban ismét feltámadt. A már említett Klaproth

berlini professzor vagy olvasta a közleményeket, vagy más úton vette hírét a dolognak, és kért Müllertől mintát

a kérdéses ércből, hogy ő is megvizsgálhassa azt, amit meg is kapott. 1798. február 8-án Berlinből Müllernek írt

levelében közölte megállapításait: „Van szerencsém Nagyságodat értesíteni, hogy az itteni Tudományos

Akadémia nyilvános ülésén f. hó 25-én előzetes jelentést tettem az erdélyi aranyércről és a benne lévő új fémről,

továbbá a vizsgálatok eredményéről. Ugyanekkor közöltem az Ön pompás fizikai munkálatait, amelyek a

metallum problematicumra vonatkoznak. Az Önnek, a sajátságos fémet illetőleg, erre alapított véleményét

teljesen megerősítettem, nem feledve az Ön tudományos buzgalmát és készségét köszönettel méltányolni. Én az

új fémnek a tellúr nevet adtam. Ez a fémek között a legkönnyebb. A mész felett megtisztított fém fajsúlyát

6,115-nek találtam.”

Klaproth beszámolójában a következőt olvashatjuk: „Hogy a valóságot kiderítse, reichensteini Müller úr... 1782-

ben megvizsgálta ezen ásványt. Vizsgálatai leírása... Born folyóiratában találhatók. Mivel vizsgálatai sem

bizmutra, sem antimonra nem mutattak, reichensteini Müller úr az ércben egy új fémet tételezett fel. E

feltételezés igazolását, vagyis annak eldöntését, hogy valóban új fémről van-e szó, a híres Torbern Bergmannak

engedte át, aki azonban a kérdést nem oldotta meg...

Azóta hiába várta a közönség ezen ásvány közelebbi vizsgálatát és kémiai tulajdonságainak megismerését,

mivel ez az érc elég ritka...

Annál dicséretesebb... reichensteini Müller úr szívessége, hogy átengedett nekem néhány ásványt, melyek

lehetővé tették számomra az imént említett kiváló kohász olyan nagyszerűen előmunkált kémiai vizsgálatának

folytatását, ezáltal az általa feltételezett új fém létezésének igazolását és számos kémiai tulajdonságának

megismerését.”

Közleményében egy helyütt pedig még ezt írta: „Ezen tulajdonságok pedig tökéletesen elegendők ahhoz, hogy

ezt az anyagot önálló, minden eddig ismerttől különböző fémnek tartsuk. Mivel e tulajdonságok közül többet

reichensteini Müller Ferenc úr a nyersásványban megfigyelt, övé az érdem, hogy abban egy sajátságos fémet

először ismert fel!”

Az elmondottak ismeretében nem lehet azt mondani, amit egyes magyar könyvek állítanak, nevezetesen, hogy

Klaproth elorozta a tellúr felfedezésének dicsőségét. Láthattuk, nem hallgatta el Müller prioritását. Felvethető

persze a kérdés, illő volt-e neki az új elemet elnevezni? De hát ez már megtörtént.

A tellúr felfedezésének története ezzel tehát végetért. Ám volt még egy utójátéka. S az is magyar vonatkozású.

Főszereplői újra Klaproth, továbbá a pesti egyetem kémia és botanika professzora, Kitaibel Pál. A történet

Berlin és Pest közötti levélváltásban játszódott le 1803-ban.

Kitaibel 1789-ben egy börzsönyi ásványban szintén felfedezte a tellúrt. A későbbiekből kiderül, hogy minden

valószínűség szerint semmit sem tudott Müllerről és annak vizsgálatairól, ám értesült róla Klaproth

közleményéből, de valószínűleg csak hallhatott róla, nem olvasta.

Egy jénai professzornak írt levelében el is panaszolta Kitaibel, hogy gyanakodott a börzsönyi ércben egy új

anyagra. Meg is írta e gyanúját Estner professzornak Bécsbe. Klaproth közben szintén járt Bécsben. Estner – így

mondja Kitaibel – az ő cikkét odaadta Klaprothnak, hogy olvassa el és véleményezze. Klaproth csakhamar

visszaküldte és megdicsérte. S utána a berlini akadémián előadta a tellúr felfedezését! Amit nyilván az ő



cikkéből tudott meg. Utalt arra, hogy elvárná, hogy nyilatkozzon, „a kérdéses fémet én már előtte felfedeztem a

molibdén ezüstben”.

Klaproth nem nyilatkozott. Két évvel később a pesti Zeitschrift von und für Ungarn nyilván Kitaibel

sugalmazására hasonló értelmű cikket közölt. Úgy fejeződött be, hogy „Ez a felfedezés tehát kétségtelenül a mi

buzgó és tehetséges Kitaibelünké, bár ő maga csupa szerénységből csak azt mondja, hogy az ő érdeme csak az,

hogy e fémre Magyarországon rátalált”. E közleményt átvette a Der Neue Deutsche Merkur című német hetilap

1803-ban. Befejezés: „Klaproth úr Berlinből, akit eddig Németországban a felfedezőnek tartottak, csupán egy

bécsi útja alkalmából ott megismert Kitaibel-féle dolgozat által vezettetett az új fém vizsgálatára. Suum cuique!”

Hát ezt már nem hagyhatta Klaproth. 1803. szeptember 3-án levelet fogalmazott Kitaibelnek Pestre:

„Igen tisztelt kolléga úr!

Különleges örömömre szolgál, hogy közölhetem Önnel, hogy a berlini Tudománybarátok Köre Önt külső

tagjává választotta. A diploma elküldése a mai napig csak azért késett, mert Willdenow professzor, aki ezt a

feladatot elvállalta, egyúttal néhány könyvet is akar mellékelni...

Mindig örültem az alkalomnak, hogy társaságunk idegen barátaival és tagjaival barátságos levelezést

folytathattam, és éppen ezért nagyon sajnálom, hogy Önhöz írt első levelem egyúttal kellemetlenséget is

tartalmaz. Néhány napja láttam Wieland Neuer Deutscher Merkurjának 1803-as kiadását, amelyben engem,

Magyarországi irodalmi és kulturális hírek cím alatt legnagyobb csodálkozásomra egyenesen lopással vádolnak,

mondván, hogy megfosztottam Önt a tellúr felfedezésének dicsőségétől. Kedves kollégám, Ön meg fogja érteni,

hogy én semmiképpen sem hagyhatom szó nélkül ezt a becsületsértést és hírnevem bemocskolását!

Emlékszem arra, hogy Bécsben megmutattak nekem egy kémiai cikket véleményezés céljából. A cikk jó volt.

Ami a témát illeti, azt teljesen elfelejtettem, és az az ember, aki felvilágosíthatna róla, már halott. De

becsületszavamra és mindarra, amit egy tisztességes ember szentnek tart, biztosítom Önt, hogy a cikk a

legcsekélyebb hatással sem volt a tellúrral végzett kísérleteimre.

Már jóval bécsi utazásom előtt foglalkoztam ezzel a munkával, egy olyan mintát használva, melyet néhai Fichtel

úr küldött, köszönettel tartozom reichensteini Müller úrnak is, aki akkor Zalatnán volt, hogy elküldte nekem a

tellúr érc mintáit, ami lehetővé tette, hogy kísérleteimet folytassam.

Sürgősen kérem Önt és gyors választ várok arra nézve, hogy lenne-e olyan kegyes intézkedni az iránt, hogy

megjelenjen ezen ellenem koholt plágiumvád cáfolata. Ezt nem is annyira az Ön igazságszeretete jelének

tekinteném, amit egyáltalán nem vonok kétségbe, mint inkább baráti magatartása megnyilvánulásának.

A mi társaságunk összes tagjainak üdvözletével

zárja sorait az Ön barátja és kollégája

Klaproth

királyi egészségügyi főtanácsos.”

Kitaibel szeptember 19-én írta Pesten válaszlevelét. Ebben nagyjából ugyanazt fejtette ki, mint a jénai levélben.

Így fejezte be, eléggé ironikusan:

„Ilyen körülmények között nem egészen értem, hogy Ön mit ért a kért nyilvános cáfolaton? Adhatok Önnek egy

nyilatkozatot, hogy az én cikkem, amit Estner abbé adott Önnek véleményezésre, nem az erdélyi aranyérc

tellúrjával, hanem Born molibdénes ezüstjével foglalkozik, hozzátehetem, hogy nekem az a véleményem, hogy

Ön a tellúrt úgy fedezte fel, hogy kísérleteimről semmit sem tudott, ha ez megfelel Önnek. Ha úgy érzi, hogy

többet követelhet tőlem, kérem mondja meg! Kész vagyok becsülete megmentése érdekében mindent megtenni,

amit az én becsületem is engedélyez, mivel én készségesen hiszek Önnek. Kész vagyok kijelenteni, hogy

elfelejtette cikkem tartalmát, hogy úgy fedezte fel a tellúrt, hogy cikkemről nem tudott semmit, és jóllehet az

előzmények mind igazak, és Önre nézve ártalmas következtetésekre adnak lehetőséget, Önt mégis

igazságtalanul vádolták meg.”

Október 4-én újra Klaproth írt hosszú levelet. Ebben ugyan elismerte, hogy Bécsben kapott egy közleményt,

amit vissza is adott Estner professzornak, de már egyáltalán nem emlékszik rá, hogy miről szólt. Aztán így

folytatta: „...engem reichensteini Müller úr kísérletei vezettek munkámban, melyeket a „Physikalische



Arbeiten”-ben írt le, és akinek véleményét, hogy tudniillik az érc egy új fémet tartalmaz, én helyesnek találtam.

Ezt a következtetést nagymértékben elősegítette az a szép ismertetőjel, amelyet Müller úr jelzett, hogy ti. a

kénsav a fémtől vörös színű lesz. E tényállást több itteni barátom és akkori hallgatóm tanúsítani tudja!

Mit tettem tehát én? Semmi mást, minthogy Müller kísérleteit pár újabb kísérlettel kiegészítettem, mégpedig

azzal az érccel, amit ő maga adott. Azt kell gyanítanom, hogy Ön nem látta az én teljes értekezésemet a tellúrról,

máskülönben Ön nem ragaszkodna ahhoz a téves véleményéhez, hogy én magamnak tulajdonítottam a tellúr

felfedezését. Ezt én sehol sem mondtam! Ellenkezőleg, kifejezetten és határozottan azt mondtam, hogy a

felfedezés érdeme reichensteini Mülleré. Lehet ennél jobban figyelembe venni a „suum cuique” elvét?

Minthogy én soha nem tulajdonítottam magamnak a felfedezést, így napnál is világosabb, hogy senkit sem

foszthattam meg ennek dicsőségétől!

Most már Önre bízom, tisztelt kolléga, hogy milyen módon ad elégtételt az én nyilvánosan megsértett

becsületemnek, amely ártatlanul szenved mai napig.”

Kitaibel Pestről, október 18-án:

„...Néhány részben általam hangsúlyozott körülményből kifolyólag egyesek hátrányos következtetést vontak le

Klaproth főtanácsos úr becsületéről. E vádak alaptalanságának megcáfolását annál is inkább szükségesnek

érzem, mert ezeknek magam is oka voltam...”

Ezután ismertette azért kísérleti eredményeit, amelyek őt is egy a tellúrral azonosnak bizonyult fém

felfedezésére vezették. Aztán befejezte: „Végezetül Klaproth úr semmiképpen sem tulajdoníthat el tőlem olyan

felfedezést, mely sem az enyém, sem az övé, mert hiszen Klaproth úr is leszögezte, hogy a dicsőség

reichensteini Müller úré...”

Klaproth e levélbeni nyilatkozatot szívélyesen megköszönte, és azt közzé is tette az „Allgemeines Journal für

Chemie” hasábjain.

Mi történhetett? Nem vitás, hogy Müller fedezte fel a tellúrt. Nem vitás az sem, hogy Klaprothnak Bécsben

átadták Kitaibel beszámolóját a saját felfedezésről. Az is biztosnak tűnik, hogy Kitaibel nem tudott semmit

Müllerről és annak közleményeiről. Ám Klaproth miért nem említette legalább meg Kitaibelt, ha már

megdicsérte munkáját. De elolvasta-e azt egyáltalán, vagy csak éppen belekukkantott, és írt róla konkrétumokat

nem tartalmazó általános dicsérő sorokat?! Elfoglalt tudósokkal ez megtörténhet!

Evvel az egész utólevelezéssel csak azért foglalkoztunk aránylag bővebben, mert ebből kiderül, hogy

Selmecbányának nagyon jó hírneve volt külföldön, és megfelelő kapcsolatai, például Berlin vagy Uppsala. Az is

kiderül, hogy a pesti egyetemnek is voltak kapcsolatai, arról is tudtak külföldön. Végül az is kiderül, hogy

Selmecbánya és Pest főiskolái között viszont egyáltalán nem volt sem tudományos, de még információs

kapcsolat sem.


9. fejezet - Szklenó 1786

Szklenó kis helyiség, Selmecbányához közel. Fürdőhely. Ma Szklené Teplicének hívják. 1786-ban jelentős

események játszódtak le itt. Ezeknek az eseményeknek a középpontjában Born Ignác állt, aki európai ismertségű

és tudományos jelentőségű személy volt a maga idejében. Aztán némileg feledésbe merült, míg az elmúlt

évtizedekben újra felfedezték. Évfordulók adtak erre okot, hiszen 1742-ben született és már 1791-ben fiatalon

meghalt, így a 200 és a 250 éves megemlékezésre is sor került. Öt középeurópai ország méltatta saját hazája

tudósaként. Melyik nép fia volt tehát? Erre csak azt mondhatom: elsősorban császári-királyi köztisztviselő volt,

mint annyi más, mint például Müller vagy akár Ruprecht is. Ők valamennyien a monarchia különböző

országaiban, különböző népek között szolgáltak, ahova helyezték őket. Több nyelvet beszéltek iskolázottságuk

révén, és rendszerint többé-kevésbé azt a nyelvet is elsajátították, ahol éppen szolgálatot teljesítettek, de

mindenütt és minden nyelven az egységes monarchiát szolgálták. Hívei és támaszai voltak a soknyelvű, soknépű

Habsburg-birodalomnak, bárhol is születtek. Born Gyulafehérváron, Erdélyben született, Nagyszebenben a

piaristáknál, majd Bécsben a jezsuitáknál tanult, később belépett a rendbe is, de hamarosan megvált az egyházi

szolgálattól. Prágába ment, ahol az egyetemen jogot tanult. Aztán nagyobb utazást tett Németalföldön,

Franciaországban és Németországban. Főleg a bányászatot tanulmányozta.

Hazatérte után megnősült. Egy ideig magánzóként élt, birtokot is vásárolt. 1769-ben megpályázott és el is nyert

egy bányatanácsosi állást Selmecbányán a bányakamaránál. Hosszabb szakmai ellenőrző utat tett ekkor

Magyarországon és Erdélyben. Felsőbányán egy bányatűz következtében majdnem életét vesztette. Ott szerzett

súlyos sebesülésétől egész további életén keresztül szenvedett. Tapasztalatairól mindazonáltal egy könyvben

számolt be, amely 1774-ben jelent meg Briefe über mineralogische Gegenstände auf seiner Reise durch das

Temeswárer Bannat, Siebenbürgen, Ober- und Niederungarn... (Ásványtani levelek a temesvári Bánátban,

Erdélyben, Felső- és Alsómagyarországi utazásáról...). Majd megint Prágába a bánya és pénzkamarához került

ülnökként. Saját ásványgyűjteménye tudományos leírása révén hírneves ember lett, 1776-ban Mária Terézia

Bécsbe hívatta, és megbízta az udvari ásványgyűjtemény tudományos feldolgozásával. 1779-ben a bécsi udvari

központi pénz- és bányakamarába udvari tanácsosi kinevezést nyert. 1791-ben hunyt el Bécsben.

Rendkívül aktív életet élt. Nem csak saját tudományában. Prágában például irodalmi-bölcseleti egyesületet

alapított, ez a Cseh Tudományos Társaság előfutára volt. Bécsben ő alapította és adta ki azt a tudományos

folyóiratot, amelyben a tellúrral kapcsolatos Ruprecht–Müller vita cikkei megjelentek. Born nagy szerepet

játszott a szabadkőműves mozgalomban. (...der einträchtigen Freunde... egyetértő barátokkal, szabadkőműves

megszólítás). Olyan szabadkőműves páholyt szervezett, amelynek programjában rendszeres tudományos

előadások szerepeltek. Mozart páholytársa volt Bornnak: írt is hozzá egy Maurerfreunde című kantátát (Köchel

jegyzék 471), amelyet 1785. április 24-én mutattak be a Jótékonyság nevű páholyban. Egyes korabeli

vélemények szerint Varázsfuvola című operájában Mozart Bornról mintázta Sarastro alakját. Born levelező

kapcsolatban állt Európa számos tudósával.

Mindamellett Born gyakorlati kísérletező tevékenységet is folytatott. Az ő nevéhez fűződik az úgynevezett

európai amalgámozás, az arany és ezüst kinyerése érceikből. Az amalgámozás, vagyis a nemes fémek

kinyerésének módszere higannyal aranyamalgám formájában, majd a higany elűzése, nem volt ismeretlen

eljárás. A délamerikai spanyol aranybányászatban vezették be a 16. században, de az eljárás hosszadalmas és

költséges volt. Born eljárásának lényegét Vámos Évával végzett kutatásaink eredményeképpen az alábbiak

szerint foglalhatjuk össze: A nemesfém tartalmú ércet konyhasóval pörkölték, megőrölték és szitálták. Ezután

rézüstökben higannyal, konyhasóval és vízzel elkeverve melegítették. A masszát, amelynek nem volt szabad

elérnie a forráspontot, farácsozattal mozgatták 20-24 órán keresztül, ezután a higanyt ledesztillálták.

Born Bécsben kísérletezett. Sikeresnek mutatkoztak eredményei. 1784-ben ezért kérvényt nyújtott be II.

Józsefhez, amelyben az eljárás előnyeit vázolta, majd kérte, hogy ezt a módszert vezessék be a monarchia

megfelelő üzemeiben. Egyben azért is folyamodott, hogy a haszon negyed része őt és utódait illesse. A király

elrendelte, hogy az eljárás kipróbálására nagyobb méretű kísérleti üzemet építsenek Szklenón. A műhely

üzemeltetését és ellenőrzését Ruprecht professzorra bízták. 1786-ban már olvashatjuk a Crells Chemische

Annalen című folyóiratban, hogy a módszer sikeresnek mutatkozott. E szerint Szklenón naponta már 120-150

mázsa ércet amalgámoztak, és egyszeri művelettel már sikerült az ezüst nagy részét kinyerni. Born még

ugyanabban az évben eljárását könyv alakban is megjelentette Ueber Anquicken der gold- und silberhaltigen

Erze, Rohsteine, Schwarzkupfer und Hüttenseisen cím alatt, amelyet aztán franciára is lefordítottak.

Bevezetőjéből megtudjuk, hogy elrendelték az eljárás alkalmazását az arany, de főleg az ezüst kinyerésére az

egész birodalomban, és hogy Besztercebányán már épül erre a célra egy nagyobb üzem. Közölte továbbá a

Szklenó 1786


szerző, hogy az eljárás elterjesztése érdekében engedélyezték ismertetését könyvformában, sőt ahhoz is

hozzájárultak, hogy külföldi szakemberek a helyszínen győződhessenek meg a módszer alkalmasságáról.

Az elterjesztés közös érdeke volt a kincstárnak és a feltalálónak. Bornnak a régi olvasztásos eljáráshoz képest az

amalgámos módszerrel elérhető haszon egy harmadát engedélyezték tíz évre, és további húsz évre pedig 4

százalékát. Mivel Ausztria volt Európa legjelentősebb higanytermelője, a kincstár a növekvő higanyexporttól

nagyobb hasznot remélt. Engedélyt kapott továbbá huszonhét külföldi szakember, hogy a Habsburg-birodalom

bányáit és kohóit tanulmányozhassa. Ezek angol, dán, francia, német, spanyol és svéd területekről érkeztek

Szklenóra 1786 folyamán. Különböző időpontokban érkeztek, és különböző időt is töltöttek Szklenón. Ferber

porosz bányafőtanácsos egy hónapot, Trebra hannover bányakapitány három hónapot, Weber bányakapitány

pedig hét hónapot töltött ott. Volt, aki csak megtekintette az eljárást, volt olyan is, aki hazájából hozott érccel is

kipróbálta a helyszínen. Igyekeztek azonban programjukat úgy beosztani, hogy szeptemberben lehetőleg

mindannyian Szklenón legyenek. Akkorra jelezték a feltaláló, Born Ignác érkezését Bécsből. Szeptember 27-én

a jelenlévők tanácskozást tartottak a feltalálóval, amelyen megvitatták az új módszert, előnyeit a

hagyományossal szemben. Az elmondottakat Ferber tanácsos följegyezte, és 1787-ben egy igen hosszú című

könyvben Lipcsében kiadta: Ist es vorteilhafter die silberhaltigen Erze und Schmelzhüttenprodukte anzuquicken

als sie zu schmelzen samt Hoffingers Beantwortung der Frage ob und wieweit das Anquicken der Erze der

Gesundheit der Arbeiter schädlich sei?, azaz magyarul: „Vajjon előnyösebb-e ezüsttartalmú érceket és

kohótermékeket amalgámozni, mint olvasztani, továbbá Hoffinger kijelentéséről, hogy ártalmas-e az

amalgámozás a munkások egészségére, s ha igen, mennyire”. Később Ferber még egy könyvet írt erről a

témáról, és végül a berlini Akadémián tartott székfoglalójában is ezt fejtegette. A résztvevők közül a spanyol

Fausto d'Elhuyar úgy találta, Born eljárása jobb a dél-amerikai amalgámozásnál. Dél-amerikában működő

testvére, aki hozzá hasonlóan egykor szintén Selmecbányán tanult, ott eddig az olvasztásos módszert részesítette

előnyben az amalgámossal szemben. Trebra úr kétkedő bizalmatlansággal érkezett Selmecre, elsősorban a

módszer gazdaságosságát illetően. Ám Selmecen a pénzügyi elszámolásokat is átnézte, és ezek után úgy vélte,

érdemes az eljárással hazájában is próbálkozni. Henkel úr Norvégiából technikailag a Born-módszert tartotta a

jobbnak, ám fában gazdag és higanyból importra szoruló hazájában az olvasztásos módszert érezte továbbra is

gazdaságosabbnak. Weber úr, aki a leghosszabb időt töltötte Szklenón, elismeréssel nyilatkozott a módszerről.

Végül Hoffinger bányakamarai főorvos úr munkaegészségügyileg hasonlította össze a két módszert. Úgy találta,

az amalgámos módszer a kevésbé ártalmas, mivel kevesebb hő keletkezik, a higanyhoz pedig nem érnek kézzel

a munkások, mivel ez a művelet nagyrészt zárt edényekben folyik.

Az amalgámos eljárás rövid időre diadalt aratott a termelésben is. Csehországban, Tirolban, Németországban,

Oroszországban, sőt Dél-Amerikában is épültek a módszert megvalósító üzemek. A következő században

azonban ez a technika visszaszorult, majd egészen megszűnt.

A szklenói tanácskozáson résztvevők a továbbiakban Born javaslatára elhatározták, hogy nemzetközi bányászati

társaságot hoznak létre. Ennek alapító felhívását Crells Chemische Annalenjében tették közzé. A társaság

Sozietät der Bergbaukunde néven alakult meg, és évkönyvet is adott ki Bergbaukunde címmel. Első kötetében

(1789) találjuk a társaság szervezetének és célkitűzésének ismertetését. A bevezető magyarul: Elismertek és

keresettek a bányászat nagy előnyei, hiszen ez a gazdagság első forrása... Ám e szakma minden művelője

többnyire csendben és magányosan kutat: saját tapasztalatait hasznosítja, ahogy sikerül, és nélkülözi olyanok

tanácsát, akik vele egy úton haladnak, és azok meg nélkülözik az ő eredményeit... E nyomasztó hiányosságokat

felismerték a bányászat művelésének alulírott kedvelői azon szerencsés alkalommal, hogy az amalgámozás

módszerének újból felismert nagy előnye lehetőséget nyújtott számukra, hogy Magyarországon Selmec mellett

Glashütten avagy Sklenón, ami szlovák nyelven üveget jelent, összejöjjenek (...in Ungarn zu Glashütte oder

Skleno welches in Schlavackischer Sprache Glas heisst ohnheit Schemnitz zusammen zu finden). Úgy gondolták

ott, hogy a fenti hiányosságon úgy segíthetnek legjobban, ha barátaikat, akik egyúttal a bányászatnak is barátai

és védnökei, megkeresik, hogy egyesüljenek egy Bányászati Társaságban... Alábbiakban közlik e társaság

szabályait:

„Ezek szerint a társaság tárgyai: fizikai földleírás, kémiára alapozott ásványtan, bányászat és annak gépei, zúzó

és mosó berendezései, bányaméréstan, bányászattörténet, kohászat és kohóművek.

Tagság: rendes tagok (gyakorlati szakemberek), rendkívüli tagok (elméleti szakférfiak, tiszteleti tagok (a

bányászat kedvelői és védnökei, olyan személyek, akiket a rendes tagok a fenti tárgyak elősegítőinek

tekintenek).

Célkitűzés: Összegyűjteni mindazt, ami a legtágabb értelemben hasznos a bányászat számára, és annak

megismertetése a tagokkal, hogy azt a bányászat hasznára a saját területükön az országok és az emberiség javára

hasznosíthassák.

Szklenó 1786


Megjegyzés: Politikai vagy pénzügyi titkok nem értendők a közölnivalók sorába.

Tagok kötelességei: mindent beküldeni a saját vidékükről, ami hasznos, minden megfigyelést, eseményt

valósághűen közölni, ígéretes kísérletekről is beszámolni, mégha sikertelennek is bizonyulnak, szakmai

javaslatokat véleményezni, évi 2 dukát tagdíjat fizetni.

A társaság központja a mindenkori titkár telephelye, jelenleg Zellerfeld, a Harz hegységben, ahol Trebra

tanácsos tartózkodik. Ott található az irattár is.

A társaság országok szerinti területi igazgatóságok formájában működik, az ország rendes tagjai közül egy

igazgatóval. Ezek voltak: Poroszországban Heynitz miniszter úr ő exellenciája, Ausztriában von Born udvari

tanácsos úr, Szászországban Charpentier udvari tanácsos úr, a Harzban Trebra vicetanácsos úr, Svédországban

gróf Bjelka birodalmi tanácsos úr ő exellenciája, Dániában Brünich tanácsos úr, Itáliában Ardini úr,

Franciaországban Dietrich báró úr, királyi bányainspektor, Angliában Hawkins úr, Norvégiában Henkel

bányaasszisztens úr, Spanyolországban Anguló bányaigazgató úr, Santa Feben az idősebb d'Elhuyar úr,

Mexikóban az ifjabb d'Elhuyar úr, Oroszországban Pallos császári tanácsos úr.”

Még néhány adminisztratív pont után az aláírás:

Skleno, September 1786

Ignaz Born, F.W.H. von Trebra

J. Ferber, Nikolaus Poda

Anton von Ruprecht, don Fausto d'Elhuyar

Megtudjuk, hogy a Társaságnak, amelyik a világ első nemzetközi tudományos-technikai egyesülete, akkor 147

tagja volt, Angliában 11, a Habsburg birodalomban 27, Dél-Amerikában 2, Dániában 2, Franciaországban 10,

Hannoverben 19, Itáliában 6, Oroszországban 5, Poroszországban 7, Spanyolországban 6, Svájcban 6,

Szászországban 16. A rendes tagok sorában találjuk Lavoisiert, a rendkívüli tagok között James Wattot, a

tiszteleti tagok között J. W. Goethet, a természettudományok iránt nagy érdeklődést mutató német

költőfejedelmet és weimari minisztert.

A Bányászati Társaság szép jövője, korát meghaladó célkitűzései hamarosan elakadtak. A Bergbaukunde-ből

még egy kötet jelent meg 1790-ben. 1791-ben meghalt a vállalkozás nagy motorja, Born, 1792-ben kitört a

háború a forradalmi Franciaország és a konzervatív európai hatalmak között, amely gyakran változó

hadszíntereken két évtizeden keresztül tartott Európában. Nemzetközi tudományos kapcsolatokra nem volt

alkalmas ez a kor. Az úttörő szklenói kezdeményezés hamarosan megsemmisült.


10. fejezet - Kémia az egyetemen

Az egyetemek olyan oktatási intézmények, amelyek a középkorban születtek. Valószínűleg az araboktól tanulta

el az ilyen intézmények megteremtését a keresztény Európa. A nagy mecsetek körül voltak ilyenfajta iskolák. A

keresztény-mohamedán fegyveres harc az egész középkort jellemezte, a kezdetén inkább nyugaton az arabokkal

Spanyolországban, a végefelé inkább keleten a törökökkel a Balkánon és Magyarországon. Ám az évszázados

háborúk mellett az érintkezés is folyamatos volt, és kölcsönösen hatottak egymásra a szokások. Számos

keresztény fiatal látogatta a spanyolországi arab iskolákat, ahol elsősorban az orvosi meg a matematikai

ismeretek voltak fejlettek. Sok keresztény fejedelem tartott arab orvosokat. Cordobában tanult például egy

francia fiatalember, bizonyos Gebert, akiből idővel római pápa lett II. Szilveszter néven. Magyar szempontból

az ő személye azért érdemel figyelmet, mert ő küldte a koronát Istvánnak, első királyunknak. Tudománytörténeti

szempontból pedig azért, mert ő próbálkozott elsőnek, bár nem sok sikerrel, a tizes alapú arab számrendszer

elterjesztésével a keresztény világban.

Európában legkorábban orvosi főiskolák alakultak, legrégebbinek Franciaországban a montpellieri, Itáliában

pedig a salernói iskola vallja magát.

A pontos évszámokat nehéz megállapítani. Ugyanígy az egyetemekét is, amelyek abban különböztek az

előbbiektől, hogy már négy fakultáson oktattak. A legelső és legfontosabb természetesen a teológiai kar volt,

aztán következett a jogi kar, az orvosi kar és inkább valamiféle előkészítő jelleggel a filozófiai (bölcsészeti) kar.

Az egyetemeket ugyan uralkodók alapították, de ehhez pápai hozzájárulás volt szükséges. Az európai

egyetemek közül a bolognai (Itália) egyetem szokta magát a legöregebbnek nevezni. Alapítási évének 1070-et

adja meg. Vitatja Bologna elsőségét a párizsi egyetem (1020), de okmányszerűen a pápai engedélyt illetően ez

mégis későbbi. III. Ince pápa oklevele 1204-es dátumot visel. Oxford, Cambridge a 13. században alakult,

Salamanca 1134-ben, majd a többi követte őket Nyugat-Európában.

Közép-Európában valamivel később kezdődött az egyetemalapítások kora. A legrégibb itt a prágai Károly

egyetem, amelyet 1348-ban alapított Luxemburgi Károly király, IV. Károly néven német-római császár,

Csehország egyik legnagyobb uralkodója, Prága városának nagy építtetője (katedrális, Károly-híd) és a mi

Zsigmond királyunk apja. Ezt követte a bécsi egyetem, III. Rudolf herceg alapítása 1356-ban, a német

nyelvterületek legrégibb egyeteme, ami ugyan fölösleges megkülönböztetés, mert hiszen az anyanyelv nem

játszott szerepet az egyetemek életében, mivel mindegyiken latinul tanítottak. Ha valaki megtanult latinul, akkor

bármely országban járhatott egyetemre, és akár taníthatott is bármelyik ország egyetemén. Holt nyelv volt a

latin, mert már sehol sem beszélte a nép, és nemzetközi nyelv volt, mert mindenhol megértette a csak némileg is

tanult ember.

Kázmér király alapította 1364-ben a krakkói egyetemet, és ezután következett a mi Nagy Lajos királyunk

egyetemalapítása 1367-ben Pécsett. Legalább is ezt a dátumot viseli V. Orbán pápa oklevele, amely hozzájárult

az alapításhoz. Érdekes, hogy teológiai kar indításához nem járult hozzá. Ennek okát nem ismerjük. Az egyetem

működéséről semmit sem tudunk. Egyesek szerint már az 1300-as évek vége körül megszűnt, mások úgy vélik,

hogy amíg a török el nem foglalta Pécset (1542), addig létezett. Néhány éve Pécs belvárosában feltárták egy

nagyobb épület alapjait. Egyes kutatók úgy vélik, ez lehetett az egykori egyetem épülete. Ám ha ilyen soká

működött a pécsi egyetem, miért alapított Zsigmond király már 1395-ben másik egyetemet Óbudán, mégpedig

négy karral, IX. Bonifác pápa jóváhagyásával. Ismerjük első kancellárja nevét is, Szántai Lukács csanádi

püspök és óbudai prépost személyében. Úgy tűnik, hogy az egyetem már 1403-ban megszűnt, de 1410-ben

XXIII. János pápa újjáalakíttatta, ám ez is csak 1418-ig létezett. (Félreértések elkerülése végett XXIII. János

úgynevezett ellenpápa volt, akit az egyház később nem ismert el törvényesnek, így századunkban újra lehetett

egy XXIII. János.)

Vajon mi lehetett az oka, hogy nálunk nem tudtak tartósan fennmaradni a korai egyetemek, mert a következő

kísérlet, Mátyás király idejéből sem járt sikerrel. 1467 júliusában ugyanis ismét alakult egy magyar egyetem.

Vitéz János esztergomi érsek alapított Pozsonyban főiskolát „Academia Istropolitana” néven. Ennek két neves

tanárát is ismerjük. Johannes Regiomontanus, a kor egyik leghíresebb csillagásza már korábban is

Magyarországon dolgozott, pontosabban az esztergomi érseki udvarban. Pozsonyból azonban csakhamar a bécsi

egyetemre távozott. A másik híresség Martinus Bylica de Ilkusz lengyel csillagász, aki a budai udvarból

érkezett. Még Budán készítette gyönyörű műszereit, amelyek ma a krakkói egyetemen láthatók, ahová viszont

később ő távozott Pozsonyból. Vitéz János 1472-ben bekövetkezett halálával valószínűleg máris végetért a

főiskola működése. Így európai viszonylatban elég későn, csak 1635-ben lett hazánknak végleges egyeteme, és

még az sem volt teljes. Pázmány Péter érsek alapította Nagyszombatban. Bizony még az Újvilág is megelőzött,

Kémia az egyetemen


hiszen akkor már közel egy évszázada működött egyetem Mexikóban (1551). Pázmány az egyetemet a jezsuita

rend kezelésére bízta. Csak teológiai és bölcsészeti karral rendelkezett. Jogi karral húsz évvel később Lippay

György prímás bővítette.

A középkori egyetemeken kémiát persze nem tanítottak, az alkémia meg sosem vált egyetemi diszciplinává,

hiszen annak művelését az egyház tiltotta. A 16. században különben is megrendült már az alkémia hitele.

Akkoriban kezdődött a kémia történetének új fejezete, az orvosi kémia, vagy görög nevén iatro-kémia kora. Ezt

az irányzatot Paracelsus, a svájci doktor indította meg. Már neve is az általa képviselt új nézeteket jelzi: küzdeni

a régi ellen az orvosi mesterségben. Para – a szerves kémiából azt jelenti: szemben. Celsus nagy tekintélyű ókori

római orvos volt, akinek tanításai a középkor végéig szinte kötelező érvényűek voltak. Para-Celsus: Celsus

nézetei ellen vagyok, tudatja a felvett név. Rendes neve elég hosszú volt, Philippus Aureolus Theophrastus

Bombastus von Hohenheimnek hívták.

Paracelsus szerint a szervezetben lejátszódó folyamatok mind kémiai természetűek. A betegségek is kémiai

folyamatok. Leküzdeni ezeket is kémiai módszerekkel kell. A kémia feladata tehát megfelelő gyógyszerek

kutatása és készítése. Paracelsus sok könyvet írt, ezek eléggé zavarosak. Bejárta majdnem az egész kontinenst,

és sikere volt a gyógyításban, főleg mert bátran használta a nép által használt természetes gyógyszereket.

Magyarországon is járt, Pozsony városa bankettet adott a tiszteletére, ennek a számlái megmaradtak.

Paracelsus számos követőre talált, főleg orvosok köréből. Az orvosok tanult emberek voltak, és egyetemi

tanulmányaik a legközelebb álltak a természethez. Az orvos-kémikusok megpróbáltak rendet teremteni az

alkémista zűrzavarban, és számos alapvető új megállapítást köszönhetünk nekik.

A kémiai ismeretek az orvostudományi előadások keretében szivárogtak be az egyetemekre. A 17. század

végére azonban a kémia egyre inkább megerősödött. Sor került az orvosi karokon belül önálló kémiai tanszékek

alapítására. A legelső tanszék tudomásunk szerint a bajorországi Altdorf egyetemén létesült az 1690-es években.

Ez az egyetem később megszűnt. Így a marburgi egyetem és a párizsi Jardin des Plantes kémia tanszéke

tekinthető a legrégebbinek (1709). Azután sorra jöttek létre kémiai tanszékek a különböző európai főiskolákon.

1770-ben, tehát jócskán megkésve egészítette ki Mária Terézia a nagyszombati egyetemet orvosi karral, és tette

ezzel formailag is teljes egyetemmé. Valójában az új kart a bécsi egyetem gyámsága alá rendelte. Mindenben a

bécsi egyetemhez kellett fordulnia. Tanterv ügyében, tankönyvek dolgában, kinevezések ügyében Bécs tanácsát

végre kellett hajtani. Ugyanakkor korlátozták a nagyszombati diploma érvényességét. Ugyanis a

Nagyszombatban szerzett diploma csak Magyarországon jogosított praktizálásra, a társországokban, például

Ausztriában már nem. A bécsi vagy a prágai diploma esetében nem volt ilyen korlátozás.

Az új fakultáson közös kémiai-botanikai tanszéket is létesítettek. Ez akkoriban elég gyakori volt, a bécsi

egyetemen is közös tanszéket vezetett Jacquin professzor. Mint említettük, ő volt Selmecbányán az első

akadémiai tanszéknek, a kémiai-kohászati tanszéknek a professzora, és onnan hívták meg Bécsbe. Az új

nagyszombati kémiai-botanikai tanszék professzorát is Selmecbányáról hívták meg Winterl Jakab József

személyében, aki a bányakerület főorvosi tisztségéből pályázta meg a nagyszombati katedrát. Öt pályázó volt.

Érdekes, hogy a többi négy pályázó katonaorvos volt. Túl nagy érdeklődés nem lehetett az új katedra iránt, mert

Bécsből és más nagyvárosokból nem érkezett pályázat. A bécsi fakultás döntött a pályázatról, és Winterlt találta

a legalkalmasabbnak. Az egyik professzor emlékezett rá, hogy már hallgatóként is érdeklődött a kémia iránt.

Winterl osztrák volt. 1732. április 15-én Eisenerzben született, ebben a régi stájerországi bányavárosban, ahol a

híres Eisenberg (Vashegy) található, amelyen már a rómaiak is bányásztak vasércet, és még napjainkban is

külszíni fejtéssel nyerik az ércet, és szállítják le a kanyargós utakon teherautóval. Winterl Bécsben végezte

orvosi tanulmányait, majd Felső-Ausztriában, Steyrben praktizált, onnan pályázta meg a bányaorvosságot.

Egyetemi tanári kinevezése jó választásnak bizonyult. Rangos műhelyt hozott létre az új kémiai-botanikai

intézetből, amelyet kétszer, sőt háromszor kellett újra megszerveznie. A nagyszombati egyetemet ugyanis 1777-

ben Budára költöztették, és ott a királyi palotába helyezték át. Ám a kémiai-botanikai tanszék nem került a

palota épületébe, a vár területén külön épületet kapott tűzveszélyessége miatt. De ez nem tartott sokáig, mert hat

év múlva, 1783-ban II. József rendelkezésére Pestre került. Az orvosi kar és benne a kémiai tanszék az Újvilág

és a Hatvani utca sarkán lévő épületbe költözött (a mai Semmelweis és Kossuth Lajos utca sarkára, de az épület

már nem létezik), „abba addig a megzavarodott elméjűeket őrizték”. A klinikai betegszobák is ott kaptak helyet.

Panaszkodtak is a tanárok és a betegek a kémia tanszék felől érkező rossz szagok miatt.

Winterl a tudományos kutatást is feladatának tartotta az előadások tartása mellett. Saját jegyzetéből és nem

tankönyvből adott elő, amihez külön engedélyre volt szüksége a bécsi fakultástól.

Kémia az egyetemen


Tudósként is elismerték, külföldön neve lett. Igaz, hogy vitatták érdemeit. A pesti életbe gyorsan beleszokott,

széles ismeretségi körre tett szert. 1784-ben megszervezett egy Magyarországi Tudós Társaságot. Még ugyan

német néven (Gelehrte Gesellschaft in Hungarn), abból a célból, hogy a természettudományok különböző

irányainak kutatói kicserélhessék ismereteiket. A társaság rövid életű volt, valószínűleg összesen egyetlen

ülésére került sor 1784 júniusában, s azon egyetlen előadás hangzott el: Winterl dolgozata. Az elektromos anyag

kémiai módon való vizsgálata címet kapta. Ez meg is jelent a társaság kiadványában, amely a Monatliche

Früchte einer Gelehrten Gesellschaft in Hungarn nevet viselte, és ez az egyetlen száma jelent meg. Ám a benne

felvetett téma mindenképpen figyelmet érdemel. Hiszen a szerző sejtései kaptak hangot arról, hogy a kémiai

változásoknak valamilyen kapcsolatban kell állnia az akkor még gyerekcipőben járó elektromosságtan célpontját

jelentő elektromos jelenségekkel. Ezt nem sokkal később, 1800-ban az olasz Alessandro Volta a Volta-oszlop,

az első galvánelem felfedezésével gyakorlatilag is bizonyította. Ő azonban más úton járt, mint ahová Winterl

elméletieskedő elgondolásaival elmerészkedett. Ez volt Winterl fő hibája, mindenről rögtön elméleteket

gyártott, amelyeket kísérletekkel próbált igazolni, s azok eredményeiből próbálta kiolvasni elméletei igazságát.

De ezen nem szabad csodálkoznunk, hiszen ebben a korban ment végbe a kémia nagy rendszerváltása. Új

jelenségek, felfedezések történtek, amelyek új elméleteket követeltek, és ezek között nagy számban voltak

olyanok, amelyek nem állták meg a helyüket.

Fő műve a Prolusiones ad chemiam saeculi decimi noni (Felkészülés a 19. század kémiájához) Budán jelent

meg 1800-ban. Ebben a könyvben sok mindent érintett, számos elgondolást fejtett ki. Műve nagy figyelmet

keltett külföldön, híveket és kritikusokat egyaránt szerzett. Fő híve Oersted dán fizikus volt, az

elektromágnesség későbbi felfedezője, aki a könyvet német nyelvre fordította (Regensburg, 1803).

Könyvében Winterl dualista elképzelést fejtett ki a vegyületek összetételéről, amely feltehetően hatott Berzelius

dualista elektrokémiai elméletére. Eszerint a vegyületek egy pozitív és egy negatív részből tevődnek össze.

Kevéssel előbb fedezték fel, hogy a víz összetett anyag, 1800-ban pedig ezt Carlisle és Nicholson Londonban

elektrokémiai úton is kimutatta. Volta ugyanebben az időben, 1800-ban találta fel Paviában a Volta-oszlopot, az

első elektromos áramforrást. 1800. március 20-án kelt levelében számolt be erről Banksnek, a londoni Royal

Society elnökének, és május 2-án már a két másik kutató számolt be az elektromos vízbontásról. A Volta-oszlop

hihetetlen gyorsasággal vált ismertté, és került felhasználásra Európában. Pedig sokakat foglalkoztatott, hogy

miként lehetséges az elektromos vízbontás. A víz ugyanis két gázból áll, és vajon ezek hogyan tudnak víz alatt

átmenni egyik pólus felől a másikhoz úgy, hogy nem látni se buborékokat, se az áramlás egyéb jelét.

Winterl is kidolgozott erre egy magyarázatot. Az anyagok szerinte két komponensből állnak, a bázis, illetve sav

princípiumból, előbbi a pozitív, utóbbi a negatív elektromossággal azonos. A vízbontásnál a negatív

elektromosság egyesül a vízzel, ez képezi a hidrogént (vízbázist), a pozitív elektromosság és a víz pedig a

vízsavat (oxigént).

Winterl tehát visszalépett egyet, mert az ő nézete szerint megint a víz lett az egyszerű és a két gáz az összetett

anyag.

Igaza volt viszont abban, hogy vitatta Lavoisier nézetét, amely szerint a savasság oka az oxigén, a savak

jellegzetes alkatrésze. Ez többek között azért sem lehet – írta Winterl – mert sóképzésnél az oxigéntartalom a

savból változatlanul megy át a sóba, és annak ettől nem lesz savas jellege.

Winterl e könyvében olvashatjuk: „Alighogy ismertté vált nálunk az ón meszesítéséről szóló dissertációja, már

1792-ben elsőnek hagytam el a németek és angolok által oly hevesen védelmezett flogisztont, noha maga a

kiváló férfiú (Lavoisier) is csak a következő évben mérte a végleges csapást a Stahl-féle hipotézisre” (Stahl

német professzor volt a flogiszton elmélet megalkotója a 18. század elején).

Volt Winterlnek egy súlyos kudarca is a nemzetközi színpadon. Ez is annak a következménye volt, hogy

kísérleti megfigyelésekből alapos vizsgálat nélkül rögtön túlzott következtetéseket vont le. Kísérletei során azt

tapasztalta, hogy bármilyen anyaggal dolgozott, mindig visszamaradt egy kevés olyan anyag, amely az ismert

anyagoktól különbözött, de mindenben megtalálható volt. Ezt ő új elemnek minősítette, amelyet androniának

nevezett el, és később talált még egy anyagot, amelynek a thelike nevet adta. Téves elemfelfedezés sok volt

abban a korban. Ám Winterl nem tekintette egyszerű kémiai elemnek az ő általa felfedezett kettőt, hanem

valami olyannak, amely az összes elemben megtalálható, tehát az elemek közös alkatrészének. Sőt odáig jutott,

hogy azt állította, sikerült neki tiszta androniát előállítania. Ezt a világ kémikusai kétkedéssel fogadták. Igazát

bizonyítandó Winterl küldött androniájából mintát a francia Tudományos Akadémiának. Ott négy neves

kémikus: Berthollet, Fourcroy, Vauquelin és Guyton vették vizsgálat alá, és 1809-ben beszámoltak arról, hogy

Winterl androniája közönséges kovasav. Ez Winterl hírnevét az utókor szemében is erősen rontotta. Hiszen még

ötven év múlva is így írt erről Hermann Kopp, a nagy kémiatörténész, „hogy ez a beszámoló aztán véget vetett

Kémia az egyetemen


ennek az egész szélhámosságnak”. Hogy Winterl még megérte-e a francia akadémikusok lesújtó véleményét, azt

nem tudjuk, mert 1809. november 22-én elhunyt. Sírja ma már fellelhetetlen.

Winterl érdemei a hazai kémia szempontjából azonban jelentősebbek tévedéseinél. Hiszen közel negyven éven

át tartó professzorsága alatt számos képzett kémikust nevelt, akiknek nagy szerep jutott e tudomány hazai

fejlesztésében.

Winterl tanszékére halála után két asszisztensét nevezték ki professzornak, Schuster Jánost és Kitaibel Pált

(Nagymarton, ma Mattersdorf: 1757. február 3. – Pest, 1817. december 13.). Kitaibel már 1802-ben megkapta a

professzori címet, elsősorban botanikai előadásaira. Botanikai és ásványtani munkássága egyaránt jelentős.

Nagy érdemei vannak országunk flórájának feltárásában, ásványainak vizsgálatában. Nevét több növényünk

tudományos latin neve viseli, mint Kitaibelia... Szüntelen járta az országot, hogy gyűjteményét bővítse.

Személyesen egyetemi előadást alig tartott. Sok mindent feljegyzett, de ezek közül keveset publikált. Munkái

zömét halála után rendezték és jelentették meg munkatársai és tanítványai.

A hagyatékból tudtuk meg például, hogy Kitaibel 1795-ben klórt vezetett oltott mészbe. Fehér, megszilárduló

anyagot nyert: „fehérítetlen lenvászon – írta feljegyzésében –, ezen mészsótól fehérebb lett, még ha nem is

tökéletesen, s nagyon puha maradt.”

A vásznat mindig fehéríteni kellett. A takácsok ezt a napra bízták, a vásznat kiteregették a pázsitra,

meglocsolták aludttejjel, és hosszasan a levegőn tartották. A fonó és szövőgépek 18. századi feltalálása

létrehozta a nagyipari textilgyártást. A korábbi fehérítő módszer nem volt tovább alkalmazható az egyre

növekvő mennyiségű termék esetében. Kémiai fehérítésre volt szükség. Ez az igény fejlesztette ki a nagyipari

vegyészetet. A fehérítendő textilt kezdetben váltogatva híg kénsav és hamuzsír oldatával kezelték. Ekkor

született meg az ólomkamarás kénsavgyártás, amely elegendő mennyiségű kénsavat biztosított, majd a hamuzsír

pótlására a Leblanc-féle szódagyártás. A svéd Scheele 1774-ben fedezte fel a klórgáz lúgos oldatát, amelyet a

francia Berthollet eredményesen használt textilfehérítésre. A nálunk ma is gyártott és hipo néven forgalmazott

hipoklorit fehérítő gyártására üzemet is alapított Javelle városában, és az oldat Eau de Javelle (javelli víz) néven

lett ismertté. Volt azonban egy gyengéje: ha túl híg volt, nem hatott, ha túl tömény, szétmarta a vásznat. A kellő

töménység ellenőrzésére alakították ki a titrimetriát. De a maró folyadék szállítása is bonyolult volt. Az angol

Tennant 1798-ban megtalálta a megoldást: klórgázt vezetett oltott mész oldatába, a keletkező kalcium–

hipoklorit (klórmész) ugyanolyan jól fehérített, ám mivel szilárd halmazállapotú volt, könnyen lehetett

szállítani, és súlyméréssel egyszerűen és biztonsággal elkészítették a kellő koncentrációjú fehérítőoldatot.

Tennant több gyárat alapított az új eljárás hasznosítására, a textilgyárak vásárolták a termékeit, a gyáros-

feltaláló meggazdagodott.

Az emberiség mindig feltalálja azt, amire szüksége van. De észre kell venni, mire van szükség! Ha nem ott

találják fel, ahol szükség van rá, akkor észrevétlenül elvész a találmány. Nagy lehetőséget szalasztott el Kitaibel.

De hol volt akkor nálunk nagyipari textilgyártás.


11. fejezet - Gyógyvízvizsgálatok és gyógyvízvizsgálók

A víz létfontosságú anyag. Víz nélkül nincs élet, víz nélkül emberiség se lenne. Még ez is bekövetkezhet, ha

nem vigyázunk a vízre, ha feléljük, megsemmisítjük az édesvizeket. Varga József professzor mondta kémiai

technológiai előadásán, vagy ötven évvel ezelőtt nekünk hallgatóknak: „Ha így fejlődik tovább a társadalom,

megérheti, hogy a tiszta víz és a tiszta levegő lesznek a legértékesebb nyersanyagok”. Gyorsabban haladunk

ezen az úton, mint ötven éve látszott!

Már az ókor tudósai foglalkoztak a vizekkel, csoportosították, vizsgálták őket. Tudtak a termál- és gyógyvizek

gyógyító hatásáról, ezért itták őket vagy fürödtek bennük. Az ókortól a középkoron át napjainkig megszakítás

nélkül élt és él a gyógyvíz és gyógyfürdő kultúra.

Az orvosi kémia korában fokozottan fordult a tudósok érdeklődése a vizek, elsősorban a gyógyvizek felé, és

mivel közben az oldatok kémiája sokat fejlődött, idővel kémiai reagenseket is alkalmaztak vízvizsgálatokhoz.

Leonhard Thurneysser, a Magyarországon is járt orvos 1572-ben megjelent Pison oder von kalten, warmen,

mineralischen und metallischen Wassern (Pison avagy a hideg, meleg, ásványi és fémes vizekről) című könyve

talán a legelső, amely törekszik a vizek kémiai vizsgálatára. A könyv egészében eléggé zavaros, de van már

benne pozitív vonás is. A kísérletező orvos-író például a vizet desztillálja, a maradék anyag súlyát megállapítja,

aztán a kristályformákból igyekszik különböző vegyületekre következtetni.

Libavius 1579-ben a sók mennyiségére úgy következtetett, hogy egy vászondarab súlyát megmérte, majd adott

mennyiségű vízzel átitatta, megszárította és újra mérte. A súlytöbblet adta a vízben lévő sók mennyiségét.

Robert Boyle 1685-ben megjelent Memoirs of a natural history of mineral waters című könyvében már egész

sereg kémiai reagenst használt. Megmérte a víz fajsúlyát e célra szerkesztett mérlegével. Mikroszkópot is

használt, amelyet abban az időben talált fel a holland Leuwenhook. Fémekkel szemben különböző módon

viselkedő reagensekkel végezte kísérleteit, többek között kénhidrogénnel – valószínűleg elsőként. Ibolya

kivonattal vizsgálta a víz kémhatását. A tellúr felfedezése kapcsán már említett svéd Bergman professzor De

analysi aquarum (A vizek analíziséről) című könyvében a vízelemzés egész rendszerét kidolgozta. Először

ismertette az egyes reagenseket, és meghatározta, hogy azok mire alkalmazhatók, aztán megadta az analízis

menetét, s az egyes komponensek szétválasztási lehetőségeit. Jó ideig az ő műve szolgált egész Európában a

vizek vizsgálatának kézikönyveként. Ezt használták a magyarországi vízvizsgálók is a 18. század végén.

A legelső magyarországi vízről szóló könyv elég korai, 1549-ben Bazelben, Svájcban nyomtatták Wernher

György De admirandis Hungariae aquis (Magyarország csodálatos vizei) című művét. Ez a könyv

meglehetősen sok információt adott vizeinkről. Sikere volt, még több mint száz év múlva is megjelentek újabb

kiadásai, sőt német nyelvre is lefordították. Ebben annak is része volt, hogy leírta, a szomolnoki bányavíz a

belétett vastárgyat rézzé alakítja, és ez az állítás az alkémia nagyon is tetszetős bizonyítékának tűnt. Tudjuk, itt

egy elektrokémiai folyamat játszódik le, amit régebben cementálásnak neveztek. A réztartalmú vízben a belétett

vas felülete vasszulfátként oldatba megy, és helyette réz válik ki.

Wernher Györgyről keveset tudunk. Sáros megyében, Eperjesen volt tanácsnok, később Bécsben kincstári

tisztviselő.

Edward Brown tudós, angol utazó 1668-ban járta be Magyarország királyi és a törökök által megszállt

országrészét. Beszámolója az Angol Királyi Társaság máig megjelenő Philosophical Transactions című

folyóiratának – ez valószínűleg a világ legrégibb tudományos folyóirata – 6. évfolyamában 1671-ben jelent

meg. Ebben érdekesen mutatja be a meglátogatott számos fürdőhelyet a Felvidéken és Budán, ahol még a török

pasa vendégeként tartózkodott. Úgy találta Brown, hogy Buda fürdői nemcsak vizük bősége és melegsége miatt

Európa-hírűek, hanem a fürdőépületek nagyszerűsége miatt is.

Stoker Lőrinc Buda város orvosa 1721-ben megjelent Thermographia Budensis című könyve szintén a budai

termálvizekről értekezik, de már szakmaibb szempontból, ám korához képest is elmaradott módszerekkel. Még

számos nevet említhetnénk, akik a 18. század első felében egy-egy hazai forrásvíz orvosi és kémiai vizsgálatáról

számoltak be. Előrelépést Torkos Jusztusz János (1699-1770) munkássága jelentett a század derekán. Torkos

orvosi oklevelét a németországi Halléban szerezte meg, Komárom megyében volt orvos, majd Pozsony város

főorvosa lett. Külföldön is nevet szerzett, az Angol Királyi Társaság is tagjává választotta. Több gyógyvíz

Gyógyvízvizsgálatok és

gyógyvízvizsgálók


vizsgálatáról számolt be. Elég sok reagenst használt, és leírta azt is, hogy melyikkel milyen változást észlelt, és

ebből a gyógyvíz milyen összetevőjére következtetett. Érdeme, hogy a hazai sziksó (nátrium-karbonát)

vizsgálata során megállapította, az nem azonos a hamuzsírral (kálium-karbonát), mivel más formában

kristályosodik, továbbá a hamuzsír a levegőn szétfolyik, a sziksó pedig megszikkad. Ez a felismerése e téren

világviszonylatban is az első volt.

A legérdekesebb magyarországi vízvizsgálati munka a 18. században Österreicher Manes Józsefnek Analyses

aquarum Budensium (A budai vizek elemzése) című, 1781-ben megjelent könyve. A munka tulajdonképpen a

pesti egyetem orvosi karára benyújtott doktori disszertáció, amelyről szerzője „szerényen” megjegyezte, hogy

„ez a munka a legkülönb mindama disszertációk közül, amelyeket ezen az egyetemen valaha benyújtottak”.

Valóban, a disszertáció korához képest nagyon jó. S van még egy érdekessége. Österreicher volt az első zsidó

hallgató, aki a pesti egyetemen orvosi oklevelet és doktori címet szerzett. Zsidó ugyanis a 18. századig a legtöbb

európai egyetemen nem tanulhatott, így a pestin sem. Österreicher (1756-1832) mindenképpen orvos akart lenni.

Bár nem vették fel, rendszeresen járt az egyetemi előadásokra, sőt a disszertációt is elkészítette. Kérvényt

nyújtott be a Helytartótanácshoz, hogy engedélyezzék doktorálását. Kérelmét elutasították. A zsidó kórházban

vállalt ezután kisegítő állást. II. József 1782-ben kiadta türelmi pátensét a vallások ügyében, amely feloldotta ezt

a tilalmat. Mivel a disszertáció készen volt, Österreicher nyomban beadta, és ennek alapján elnyerte orvosi

doktorátusát. II. József feloszlatta a szerzetesrendeket is, birtokaikat az Állami Tanulmányi Alap vette át.

Köztük a bencések birtokát, Balatonfüredet, amelynek gyógyvizét már akkor ismerték és használták.

Österreicher 1785-ben Balatonfüred első fürdőorvosa lett. Az ottani szanatórium falán emléktábla örökíti meg

eredményes működését. Ám 1802-ben a fürdőhely újra a visszaállított szerzetesrend birtokába került, és

Österreichert elbocsátották. Ekkor megpályázta a pesti egyetem állatorvostani tanszékét, de nem nyerte el.

Bécsbe költözött, ahol orvosi praxist kezdett, amely jól jövedelmezett. Vagyonos és tekintélyes emberként hunyt

el.

Österreicher disszertációjában közölte, hogy művében Winterl professzor analitikai eljárását alkalmazta a budai

vizek vizsgálatánál, s ehhez Winterl előadásainak kézírásos jegyzetét is felhasználta. A könyv első részében a

felhasznált reagenseket és azok elkészítését ismertette. Az akkori analitikusnak nem álltak rendelkezésre a

gyárban készült vegytiszta kémszerek. Ezeket többségükben magának kellett elkészítenie.

Némi sztöchiometrikus számítás is található a könyvben, jóllehet sztöchiometria, vagyis kémiai analitikai

számításmód még nem is létezett. Illetve éppen akkoriban született maga a szó is. Jeremias Benjamin Richter, a

fiatalon elhunyt és méltatlanul elfelejtett német kémikus adta címül 1792-ben megjelent Anfangsgründe der

Stochyometrie oder Messkunst chemischer Elemente (A sztöchiometria alapjai avagy a kémiai elemek

mérésének tudománya) könyvének. Richter Kantot hallgatta a königsbergi egyetemen, aki azt is tanította, hogy

„minden tudomány annyira tudomány, amennyi a matematika benne”. Bizony a fizika, mechanika akkor már

differenciál-integrál számítást is alkalmazott, a kémia legfeljebb a hármasszabályt, azt se túlságosan. Richter

elhatározta, hogy megkeresi a matematikát a kémiában. Ezt tükrözte már doktori disszertációjának címe: De usu

matheseos in chemia (A matematika alkalmazása a kémiában). Jó érzékkel kezdett munkához. Tulajdonképpen a

kémiai reakciókban résztvevő vegyületek tömegsúlyát, mai nevén egyenértéksúlyát akarta kísérletileg, analitikai

úton meghatározni. Ha itt megáll, talán elfogadják értékeit. De ő kevesellte ezt a csekély matematikát.

Továbbment, és több olyan szabályt is felállított, amelyek nem állták meg a helyüket. Így például az általa

meghatározott tömegszámokat tömegsorokba csoportosította, és azokból kiolvasta, hogy a savak tömegsorai

mértani, a bázisoké pedig számtani haladványokat alkotnak. Az ismert vegyületek tömegszámait egy

képzeletbeli sorba helyezte, az üres helyekről pedig kijelentette, hogy oda még ismeretlen vegyületek

tömegszámai fognak kerülni. Vagyis jósolt, mint jóval később periódusos rendszeréből Mengyelejev, de ez

Richternél nem valósult meg. Egyszer ugyanis egy újonnan felfedezni vélt elem, az augusztföld vegyületéről

megállapította, hogy lám az haladványában pontosan beleillik az egyik üres helyre. Aztán gyorsan kiderítették

mások, hogy az augusztföld tévedés, nem is létezik. Richter egyéb megállapításaiban is kételkedtek.

Elképzelhető, hogy elméletének igazolására egyes helyesen megállapított tömegszámokat a haladványaiba való

jobb beillesztés kedvéért önkényesen korrigált. Tudósok néha előzetes elméleti elgondolásaikat kísérleti

eredményeikkel mindenáron szeretnék igazolni. Richter nem állt ezzel egyedül.

Így az egyenértéksúlyok helyes megállapítása, a sztöchiometriai számítás még váratott magára, Daltonra és

Berzeliusra. Akikre mindazonáltal hatottak Richter könyvének helyes megállapításai, mert olvasták. A

sztöchiometria név mögött görög szavak állnak, valami olyasmit jelent, hogy tovább nem osztható arányok

mérése.

Österreicher jobban számolt mérései alapján. Egyedülálló érdekessége könyvének, hogy meghatározta a budai

ásványvizekben oldott flogisztontartalmat is. E módszer is Winterltől származik, az ő fantáziáját jellemzi, de

Gyógyvízvizsgálatok és

gyógyvízvizsgálók


egyúttal meg kell állapítani, hogy amennyiben az alapreakciót helyesnek fogadnók el, akkor a többi már

rendkívül logikus, sztöchiometrikus gondolkodást tükröz. Ezért röviden ismertetem:

Az ásványvizek némelyike, de nem mindegyik, flogisztont is tartalmaz. A flogiszton salétromsavval illékonnyá

tehető. Előbb azonban meg kellett határozni a kísérletekhez használt desztillált víz flogisztontartalmát, vagyis a

vakértéket. E célból 400 köbhüvelyk desztillált vízhez épp annyi salétromsavat adott, amennyi 1 uncia folypát

oldásához lenne szükséges. Az elegyet harmadára bepárolta. A visszamaradt salétromsav 14 grannal kevesebb

folypátot tudott most csak feloldani, mint kellett volna. Ez a hiány a víz flogisztontartalmának felel meg.

Következő lépésként meg kellett állapítani, hogy mi a flogiszton és a folypát egyenértéksúlya. E célból 4 gran

előzőleg zárt tégelyben kiizzított kormot, amely gyakorlatilag tiszta flogiszton, 400 köbhüvelyk desztillált vízzel

elkevert, és annyi salétromsavat adott hozzá, amennyi 1 uncia folypát oldásához lenne szükséges, és megint 1/3-

ra párolta az elegyet. Ezután leszűrte a kormot, az most csak 3 gran volt. A megmaradt salétromsav pedig csak 2

drachma 26 gran folypátot képes oldani, hiányzik tehát 5 drachma 34 gran. Ebből levonva a 14 gran folypátot,

ami a desztillált víz flogiszton vakértékével egyenértékű, marad 320 gran folypát. Ennyi felel meg a hiányzó

salétromsavnak, amelyik a hiányzó 1 gran flogisztont oxidálta. Vagyis 320 gran folypát 1 gran flogisztont mér.

Analitikai szempontból figyelemre méltó, hogy itt találkozunk először vakpróba-meghatározással. Ezekután már

mi sem egyszerűbb, mint bármely víz flogisztontartalmát meghatározni, csak ismert mennyiségű folypátnak

megfelelő salétromsavat kell hozzáadni, és megfelelő bepárlás után megnézni, mennyivel kevesebb folypátot

tud a visszamaradó salétromsav oldani. A hiányt most már csak sztöchiometrikusan át kell számolni

flogisztonra. Persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy a vízben levő alkáliákat és földeket korrekcióba kell

venni, mert ezek is fogyasztanak savat. Így például 15 gran káliumkarbonát 16 gran folypátnak megfelelő

salétromsavat fogyaszt, 15 gran magnézia viszont már 30 gran folypáttal egyenértékű savat.

A téves kiindulási feltétel alapján persze minden budai ásványvízben egyforma mennyiségű flogisztont talált,

kivéve a margitszigeti gyógyvizet, amelyben háromszor annyira bukkant, mint a többiben. Valószínűleg ez

esetben még kísérleti hibát is ejtett.

Az Analyses aquarum Budensium című 1781-ben nyomtatott könyv megtalálható a Budapesti Műszaki Egyetem

központi könyvtárában. Én is onnan vettem ki harmincegynéhány évvel ezelőtt. Azt a példányt megjelenése óta

senki sem olvasta. Ugyanis én vágtam fel a lapjait!


12. fejezet - A magyar nyelvű kémia születése

Herdernek, a 18. században élő nagy német történésznek és filozófusnak a magyar nyelvről 1791-ben írt jóslatát

sokszor emlegették és emlegetik hazánkban azóta is. Így szólt: „a magyarok most a szlávok, németek, oláhok és

más népek közt az országuk lakosságának csak kisebb részét alkotják és évszázadok múltán talán nyelvüket sem

lehet majd megtalálni”. Fenyegető jóslata azóta szerencsére nem vált be, de azért érdemes rá odafigyelni.

Különösen napjainkban, amikor olyan aggasztó számban csökken nemzetünk létszáma. Akkor is bizonyos

előjelek – nem minden indok nélkül – késztették e megállapításra a német tudóst.

Mert hát mi volt a nyelvi helyzet Magyarországon a 18. században? Az arisztokrácia franciául beszélt, a

polgárság többnyire németül, a közigazgatás, a bíróságok, a középiskolák nyelve a latin volt: magyarul a paraszt

beszélt, ha nem éppen szlovákul, ruszinul vagy románul szólalt meg. Bizony rosszul nézett ki a magyar nyelv

jövője, talán be is vált volna a herderi jóslat, ha nem lép közbe II. József. Hálásak lehetünk neki a magyar nyelv

ügyében tett szolgálatért. No, nem mintha annyira becsülte volna nyelvünket, sőt ellenkezőleg, lenézte,

megvetette. Barbár és kezdetleges nyelvnek tartotta, amelyen bonyolultabb dolgot még megfogalmazni se lehet.

Különben is, ő német nyelvű birodalmat képzelt el, és próbált megvalósítani.

1784 májusában jelent meg II. József nyelvrendelete, amelyben Magyarországon a német nyelvet tette meg az

állam hivatalos nyelvévé. Így kell közzétenni a rendeleteket, így kell a felsőoktatásban oktatni, s ezt legalábbis

tanítani a középiskolákban, ezt kell a közigazgatásban, a törvénykezésben és pereskedésben használni. Senki

sem nyerhet hivatali állást, ha nem tudja kellőképpen a német nyelvet. Meg is magyarázta rendeletében, hogy

miért jó és hasznos ez az ország számára. Hiszen a latin nyelv használatának elterjedtsége Magyarország

közigazgatásában már maga is bizonyítja, hogy a magyar nyelv erre nem képes és nem alkalmas. Viszont az sem

kívánatos, hogy az országot továbbra is olyan nyelven kormányozzák, amelyet a lakosság nem ért. „Ha a

magyar nyelv volna Magyarországnak és Erdélynek általános nyelve, hasznát lehetne venni közügyekben. De

köztudomású, hogy a német, illír és oláh nyelvek szintúgy el vannak terjedve. Nem lehet tehát hivatalos nyelvül

mást választani, mint a németet, a monarchia katonai és politikai igazgatásának nyelvét. A franciák, angolok és

oroszok példája tanúsítja, milyen hasznos egy államnak, és mennyire elősegíti a testvériséget, ha csak egy nyelv

használatos.”

A császár nem ismerte a magyar népet. Nem tudta, hogy ez a nemzet valami ellen rendkívüli egységet képes

mutatni, míg valami érdekében ugyanezt nem tudja megtenni.

A rendelet hatására csak azért is terjedt a magyar szó. A budai Várszínházban, amelyet Kempelen Farkas épített

át a karmeliták kolostorából, német nyelven játszottak évtizedek óta. Ám 1785. szeptember 12-én először

játszottak ott színdarabot magyar nyelven, a Mesterséges ravaszság című vígjátékot. 1786-ban megindult a

Magyar Kurír című újság. Kolozsvárt kiadták az első természettudományos könyvet magyar nyelven, Benkő

Ferenc: Magyar mineralógia című ásványtani szakkönyvét. 1787-ben megjelent a Pozsonyi Magyar Musa,

1788-ban Kassán a Magyar Museum, Pesten a Magyar Merkurius, 1789-ben Komáromban a Mindenes

Gyűjtemény, Pesten Rácz Sámuel: A physiologiának rövid summája című élettani műve. A kiadványok címében

szinte tüntető jelleggel jelenik meg mindig a „magyar” szó. Ez spontán folyamat volt. De a Kassán 1789-ben

Kazinczy Ferenc kiadásában meginduló Orpheus-szal megkezdődött a tudatos magyar nyelvújítás korszaka.

Művelői elgondolkodtak József császár szavain. Valóban alkalmatlan a magyar nyelv magasabb tartalmak

kifejezésére? Hát korszerűsítsük a nyelvet, tegyük alkalmassá mindenféle szolgálatra!

A természettudományok művelői is megpróbálták a magyar nyelvet szakirodalmunkban felhasználni. Ők

tapasztalták legélesebben, hogy e célra valóban kevéssé alkalmas.

A kémiában az első magyar nyelvű könyvet Nyulas Ferenc, Erdély főorvosa, Winterl Jakab tanítványa jelentette

meg Kolozsvárt 1800-ban, Az Erdély országi orvosi vizeknek bontásáról közönségesen címen.

Célkitűzését, nehézségeit nem kell magyaráznunk, elég, ha a könyv bevezetőjéből idézünk, élvezhetjük is szép

nyelvezetét.

Írta pedig Crantz bécsi professzornak egy könyve ürügyén, amelyet szerzője 1777-ben írt Gesundbrunnen der

Oesterreichischen Monarchie (Az osztrák monarchia gyógyvizei) címen, amelyben a magyarországi

A magyar nyelvű kémia születése


gyógyvizekről is beszámolt, már amelyikről volt adata. Nyulas idézte bevezetőjében Crantznak ezzel

kapcsolatos szemrehányását, és olvashatjuk az ő magyarázkodását:

„De vajjon mi lehet az oka, hogy Magyarországnak természetvizsgálói a magok tulajdon javaikat megösmérni

oly kevéssé igyekeztek? Azt amit nékik a természet nyújtott világosságra hozni, vele maguk élni, a szomszéd

nemzetekkel s minden más tudni kívánó tudósokkal közleni hajlandók nem voltak? Bizonyára Magyarországnak

nem volna külföldi orvosvizekre szüksége, ha magáét ösmérni akarná.”

„Magyarországnak minden szüleményeiből, melyek a tudományoknak kölcsönös eszközül szolgálhatnának,

majd semmi sincs a mái napon előttünk tudva. Az ültetvények országából alig egy ültetvény, egy fű, az állatok

közül alig egy bogár neve van leírva; a jóízű konyhasót, és ama tirannust, az emberek elkerülhetetlen bálványát;

az ércet kivévén, az ásványok közül igen kevéssel bírunk. De kivált a vizek közül mindenekfelett legkevesebb

van a tökéletes megvizsgálás által tudva. Holott én az én tanulószobámban ama kövecses arábiai, kanadai,

szibériai kéncsekkel valójában időt töltök, bennek gyönyörködöm, s a kamcsatkai lakosakkal egyetemben az ő

leírt vizeiket elmémben iszom. Nemde egészségemre nézve sokkal nagyobb haszonnal innám a

magyarországiakat, melyekhez valójában hozzájuthatnék. Csak volnának ösméretesek?”

Nézzük meg most, mi volt a főproblémája, újra idézünk:

„Elég bőv a magyar nyelv, így szól egy nagy nyelvművelő, nincs miért új szókról gondoskodnunk. Elég bőv, az

igaz, beszélleni közönségesen, de nem tudományosan írni, mert ma akármi tudománynak nyúljunk írásához

magyarul, hasonló fáradságunk egy sűrű erdőben utazáshoz, ahol mindenütt akkor kell magunk előtt az utat

csinálni, amikor utazunk. Nekem többet kellett e munkámban a tárgyszóknak kitételeivel, mint a vizeknek

bontásával küszködnöm. Még senki magyarul vizet nem bontott, a kémia is újság nyelvünkben, innen

szükségesképpen sok új szókat kell csinálnom...”

Könyvének fejezetcímei:

A vizeknek bennékeiről, vagyis alkotórészeiről; A vizek bontásának peszlekeiről, magyarázat: „Peszleknek

nevezem mindazon eszközöket, melyekre a vizek bontásában szükség vagyon”, vagyis üvegek, edények,

kémcsövek stb.; Kémeszközök, azaz a kémszerek, reagensek; Repdékeny bennékeknek mennyiségéről – az illó

alkatrészek meghatározása; Az Állékony bennékeknek mennyiségéről, és végül A vizeknek összvealkotásáról már

nem is szorul értelmezésre.

Nyulas Ferenc Köszvényesremetén született 1758. július 25-én. Orvosi tanulmányait Bécsben kezdte, majd a

pesti egyetemen folytatta, és ott nyerte doktori oklevelét 1788-ban. A kémiában Winterl Jakab volt tanára.

Szamosújváron kezdte orvosi praxisát, majd Kolozsvárra költözött. 1804-ben Kolozs vármegye fizikusi

(tisztiorvosi) állását vállalta el, majd 1806-ban egész Erdély protomedicus-a, vagyis hatósági főorvosa lett. A

szóban forgó könyvet még magánorvosként írta. A könyv főtárgya a radnai gyógyvizek vizsgálata volt, tehát a

gyógyvízelemzés magánemberként kezdte érdekelni, és ezt hatósági orvosként is folytatta. Többi vizsgálata

azonban nyomtatásban nem jelent meg. Meg kell még jegyeznünk, hogy Nyulas a himlőoltás bevezetésének

egyik élharcosa volt Magyarországon.

A fekete himlő igen elterjedt és veszélyes fertőző betegség volt az ókortól kezdve. Ázsiában már régóta

felismerték, hogy ha himlőbeteg ember himlőhólyagának váladékát egészséges ember valamilyen

nyálkahártyájára helyezték, akkor az ugyan megbetegedett tőle, néha könnyebben, de bizony elég gyakran

halálosan. A fekete himlő távoli rokona az enyhébb tehénhimlő. Jenner megfigyelte, hogy a tehénfejő asszonyok

többnyire átesnek a tehénhimlőn, ám utána fekete himlőt már nem kapnak. Ilyen betegektől vett váladékkal

oltott be gyerekeket, majd ezeket egy idő múlva fekete himlő váladékkal is beoltotta, s lám a fekete himlő nem

tört ki rajtuk. Nem hiszem, hogy ma ilyen életveszélyes kísérletezést engedélyeznének! Dehát akkor még

másként mentek a dolgok. Jenner eredményeiről 1798-ban számolt be egyik könyvében. 1799-ben, nem kis

mértékben Nyulas kezdeményezésére és felelősségére, már oltottak Jenner eljárása szerint. Az ember gyakran

meglepődik, hogy abban a postakocsis világban milyen gyorsan terjedtek a tudományos információk! A Jenner-

féle oltás már a múlt század elején széles körben került alkalmazásra hazánkban, de csak 1876-ban tették

kötelezővé Magyarországon. Úgy tűnik, hogy a fekete himlőt leküzdötte az emberiség. Ma már számos

országban nem is oltanak ellene. Csak ne csalódjanak, és ne jelenjék meg egyszer újra. Ravaszok és szívósak a

vírusok. A vírus szó egyébként szintén Jennertől származik, hasonlóképpen a vakcina szó is a tehén latin

nevéről: vacca.

Nyulas Ferenc Kolozsvárt hunyt el 1808. december 27-én.



Nyulas könyve analitikai kémiai tárgyú, az egyetemes kémia területén az első magyar nyelvű könyvet Kováts

Mihály írta. A könyv címe Chémia vagy Természettitka, 1807-ben jelent meg Budán két kötetben; a szerző

rendszeresen csak Magyar Chémiának nevezte. A könyv tulajdonképpen fordítása egy Gren német szerző

Grundriss der Chemie című 1796-ban megjelent könyvének, csak éppen Kováts a német szerző flogisztonikus

nézeteit korszerűsítette antiflogisztonikusra. Kovátsnak is a hiányzó magyar szókinccsel volt baja. Az ő könyve

is tudatosan magyarosít. „A magyarnak mind a nyelve, mind az esze alkalmatos arra, hogy a tudományokat

magyarul tsepegtesse kedves magzatjainak az elméjekbe... mert ha igaz lészen, hogy magyarul írhatni Chemiát,

akkor igaz lészen az is, hogy magyarul minden tudományt írhatni, tudva lévén, hogy a Chémia a legújabb és a

legnehezebb tudomány” – olvashatjuk a könyvben. Ezért neki is magyar műszavakat kellett gyártania. Néha a

választást az olvasóra bízta, hogy például az arzénre javasolt négy névből (egérkő, maszlagértz, felségmaszlag,

tserépkobalt) melyiket választja. Más Kováts-féle magyar szavak: göbetök (retorta), szélke (fiola), elegyítés

(szintézis), remek (kísérlet), kihuzadék (extrakt), pedzőszer (reagens), atyafiság (affinitás), paránygó

(molekula), természettitka (kémia), anyag (matéria).

Szavai erőltetettebbek, mint Nyulas magyarításai, és kevésbé is maradtak meg. Bírálták is miatta. A

Tudományos Gyűjtemény 1820-as kötetében egy csak D.G.-vel jelzett szerzőtől olvashatjuk: „Miért kell a meg-

visgálás vagy próba helyett kisirlet, a virtus helyett himség, a materia helyett anyag, holott az elsőbbeket minden

magyar érti, még a köz emberek is, az hátulsókat senki sem...”

Hát azért az anyag szó jól meghonosodott a materia helyett. Úgy tűnik a műnyelv alkalmazása során dőlt el,

nehéz lenne megmondani, hogy melyik szó milyen szempontok alapján maradt meg, és melyik tűnt el.

Kováts Mihály 1762-ben Korláton (Abaúj megye) született, Sárospatakon tanult. 1794-ben a pesti egyetemen

szerezte doktorátusát. Majd külföldi egyetemeken bővítette ismereteit. Pesten telepedett le és folytatott praxist.

Számos más szaktudományban is írt könyveket magyarosító, nyelvújító szándékkal. Sok energiát fordított erre.

1849-ben Mezőcsátra költözött, és ott hunyt el 1851-ben.

Elhagyván több ismert nyelvújító javaslatot és személyt, rátérünk a túlzások korára, ami minden tudomány

születésénél – nem csak nyelvieknél – előfordul. Az inga mindig túlleng, aztán megint kissé visszaleng. A

túlzást Schuster János professzor kezdeményezte. Winterl közvetlen utóda Baranya megyei sváb családból

származott, és orvosi tanulmányait Pesten végezte. Úgy gondolta, hogy a kémiai elemek és vegyületek

elnevezését is magyarosítani kellene.

A kémiai elemek nemzetközi neveinek elemzése megmutatja, hogy ezek rendszerint a korabeli társadalom

szellemiségét tükrözték. Az ókorban megismert elemeknek az egyes nyelvekben általában önálló nevük van,

vagy csak a közös alapnyelvből leszármazott nyelvekben hasonlítanak egymásra, utalván a közös eredetre, a

latinra. Például a ferrum (vas), argentum (ezüst) és más elemek esetében. A magyar nyelvben vas, ezüst, arany,

réz, kén, ón nem európai nyelvből származik, ezeket az elnevezéseket már magunkkal hoztuk.

A középkor alkémistái által felfedezett elemek már minden európai nyelvben azonosak, mint arzén, antimon,

bizmut, cink. Felfedezőiket nem ismerjük.

Az első elem, amelyiknek ismerjük a felfedezőjét, a foszfor volt. Hennig Brand hamburgi alkémista 1669-ben

állította elő vizeletből. Nevét egy Elsholz nevű orvos 1679-ben írt könyvében kapta. Akkoriban sokat írtak az

újságok a foszfor csodálatos világításáról. Leibniz, a tudós és akkor éppen hannoveri miniszter nagyobb

mennyiségű foszfor előállításához a nyersanyagot a hadsereg révén biztosította. Divatcikk is lett udvari

körökben a foszforeszkáló ruha. A 18. században sok új elemet fedeztek fel. A racionális kornak megfelelően az

új elemet valamelyik jellemző tulajdonsága ógörög nevéről nevezték el, mint például klór-zöld, bárium-nehéz,

króm-színes, oxigén-savképző stb. Utána jött a klasszicizmus kora a múlt század első felében, és akkor az

elemek nevében feltámadt az ókori görög mitológia: kadmium: Kadmos királyfi, Európa bátyja; a tantál:

Tantalos, aki ellopta az istenektől a tüzet; vagy a latin hagyományból: cerium: Ceres a termés istene; tellur: a

Föld istene, sőt még a germán mitológia is: tórium, Thor germán főisten, vanádium: Vanadis, a szerelem

istennője stb.

Aztán beléptünk a nemzettéválás korába, nemzetéről nevezte el a felfedező új elemét. Az első a ruténium volt,

amelyik Oroszországról kapta a nevét, a gallium Franciaországra utalt, és ha már ilyen volt, nyilvánvaló, hogy

hamarosan Németországnak is kellett egy elem, amely nevét viseli, fel is fedezték a germániumot.

Ez utóbbiakat ugyan jóval Schuster halála után fedezték fel, ám ő nekilátott a korábbiak magyarra

keresztelésének, és kidolgozta rendszerét. Az aranyból indult ki, ez volt az alap. Schuster úgy vélte ez a



legmagyarabb elem, legalábbis nevében. Az anya szóból vezette le. Pedig ez a név a perzsa hiranya szóból

származik, ahogy perzsául az aranyat nevezik. Valószínűleg vándorlásaink során vettük át tőlük.

Schusternél minden fém elnevezése az -any végződést kapta. A szó elejét átvette valamelyik korábbi

nyelvújítótól, vagy maga adta a fém valamely tulajdonsága alapján. Így lett a bárium súlyany, a tantál nemitany,

az arzén himany, a kobalt banyany, a nikkel – ki tudja miért – ledérany, a cink horgany, a kéneső meg higany. A

rendszer kedvéért a magyar neveket is anyozta, a vasból csinált vasanyt, az ezüstből ezüstanyt, a rézből rézanyt.

A nemfémek ó vagy ő végződést kaptak, így lett a klór zöldlő, a bróm büzlő, a jód iboló, az oxigén savító, a

nitrogén fojtó stb.

A vegyületek az oxidációs fok szerint -acs illetve -ag végződést kaptak, így lett az ezüstnitrát fojtósavas ezüstag.

Schuster János Pécsett született 1777. május 4-én sváb pékmester fiaként. 1794-ben iratkozott be a pesti

egyetem orvosi fakultására, 1802-ben doktorált, majd Winterl tanársegéde lett. 1808-ban a természetrajz

professzorává nevezték ki, de már egy év múlva, Winterl halála után átvette a kémiai tanszék vezetését. 1838.

május 19-én hunyt el. Nagy népszerűségnek örvendett a fővárosban. Ő volt a Magyar Tudományos Akadémia

első kémikus tagja (1831). Az Akadémia, illetve korabeli elnevezése szerint Magyar Tudós Társaság azzal a fő

célkitűzéssel alakult meg 1825-ben, hogy „a tudományok és szépművészségek minden nemeiben a nemzeti

nyelv kimíveltetésére igyekezzék”. Schuster professzor alaposan igyekezett! Bár mintha a magánhangzó-

illeszkedés törvényét nem érezte volna magára nézve kötelezőnek.

Ezt Schirkhuber Móric piarista tanár (1807-1877) tette helyre, amennyiben a rézanyból rézenyt csinált, és a

többit is ennek megfelelően módosította. Nendtvich Károly hosszú időn keresztül Schuster tanársegédje, majd

nyelvújító munkájának folytatója, később úgy nyilatkozott, hogy Schuster tulajdonképpen „privat passzióból”

csinálta kémiai nyelvújítását. Nem is jelent meg az soha sehol, de ő ezt használhatta előadásain, mert a

gyógyszerészhallgatók szakdolgozataiban és a kollégák kritikáiban fennmaradt. A gyógyszerészet akkor olyan,

egyetemen történő, de egyetemi diplomát nem adó stúdium volt, ahol magyarul is előadtak.

Mások is találtak ki új elnevezési rendszereket, bár a legtöbb Schuster nyomdokait követte. A már említett

Nendtvich Károly főnöke halála után látott hozzá saját rendszere kidolgozásához. Nekiállt, hogy javítsa a

rendszert, amelyet azért sok kritika is ért a sok dicséret mellett. Bugát Pál személyében lelkes partnert talált, aki

az elméleti orvostan tanára volt a pesti orvosi karon. Id. Szily Kálmán 1879-ben a Természettudományi Közlöny

hasábjain éles hangú kritikát írt a természettudományi műnyelvről. A 19. század második felére ezek a

törekvések már idejétmúltakká váltak. Így írt Bugátról: „Megismerkedvén Schuster faragványaival... egy

borzasztó terv és ennek nyomán egy herostratosi elhatározás született meg a fiatal tanár agyában. Megtalálta,

mint mondta, élete czélját, ő a magyar irodalom számára teremt egy külön természettudományi nomenklaturát,

függetlent attól, mellyel az egész világ természettudósai élnek, kiirt minden idegen származású ... szót... Lelke

egész hevével, agitátori talentuma teljes erejével fogott e szörnyű munkához. Gyűjtötte, halomra csinálta és

csináltatta a szem nem látott, fül nem hallott szavakat, s mint tanár, fordító és szerkesztő terjesztette azokat...”

Bugát Pál (1793-1865) valóban kiváló szervezői képességekkel rendelkezett. Ő alapította a Magyar Orvosi Tár

című folyóiratot 1831-ben, továbbá a tudományos életünkben olyan nagy jelentőségre szert tett Királyi Magyar

Természettudományi Társulatot (1841). Lelkesen részt vett az 1848-as eseményekben, amelynek során Országos

Főorvosi kinevezést kapott. A szabadságharc bukása után viszont még katedrájától is megfosztották.

Harmadik nyelvújítóként Irinyi Jánost kell megemlítenünk. Munkájuk eredményeképpen jelent meg 1844-ben a

Természettudományi Szóhalmaz címen 40 000 természettudományos fogalom műszava, amelyben valóban

rengeteg képtelen túlzás volt. A kémiai részben legkevésbé, azt Nendtvich dolgozta ki Schuster nyomán. Ő nem

adott más végződést a fémeknek és nemfémeknek. Utóbbiak is -any illetve -eny végződést kaptak. Így a bróm

bűzlőből büzany lett, a jód iblany, az oxigén egyszerűen éleny, a nitrogén meg légeny stb. Néha illetlennek

találhatta a Schuster-féle szót, így az arzén himanyból mireny, a nikkel pedig ledéranyból alany lett.

Nendtvich a Lavoisier-féle oxidációs nomenklatúrát is átvette minden vegyületre, nem csupán az oxigén

tartalmúakra. Így a HgI higiblacs, a HgI2 higiblag, az NH2 légkönecs, az NH3 légköneg, az NH4 légfelköneg, az

NH4NO2 légecssavas légköneg lett. A szerves kémiát is átmagyarította, így lett a morfin szunnyal, a szalicil

füzeny stb.

Nem tudni, mennyire terjedt el ez a nyelv, hiszen magyar nyelven akkor még egyetemen nem tanítottak, és

kémikus se nagyon volt az országban. Talán leginkább a gyógyszerészetben terjedhetett el. Igaz, hogy a

recepteket akárcsak ma, akkor is latinul írták. Mindenesetre könyvek jelentek meg ezen a műnyelven.



Nendtvich Károly nagyon meg volt elégedve az így létrehozott nyelvvel. Így írt róla: „bátran állíthatom, hogy

nem bír egy európai nyelv is műszavakkal, melyek a tudomány mostani állásához képest oly rendszeresen és oly

következetesen volnának kidolgozva, mint hazánk nyelve”.

Nézzük meg tehát e nyelvet egy összefüggő szövegben. Idézünk Nendtvich Károly 1844-ben megjelent Az

életműtlen műipari vegytannak alapismeretei című könyvéből: „Amint már mondva volt, a cselsavas haméleg

(káliummanganát) oldata cselfölsavas haméleggé (káliumpermanganát) változik, ha az ember azt vízzel

felereszti vagy hevíti. A cselsav e közben cselfölsavvá és cselfölélegvízeggyé (mangándioxid-hidrát) bomlik

szét, mely utóbbi sötét barna pelyhekben válik ki, az oldat pedig sötét vörös színt vesz fel... A cselfölsav a

halvfölsavval (perklórsav) egy alakú. Áll 2 vegys. cseleny = 691.8 és 7 vegys. élenyből = 700. Minélfogva

vegyjele Mn2O7, s vegyarányszáma 1391,8 lészen.”

Nos, azt hiszem a mai magyar kémikus bármelyik latin betűt használó világnyelvnek korabeli kémiai

szövegéből többet megértene, mint a fenti magyar szövegből. Külön szótár lenne szükséges megértéséhez. A

reformkor hangulatában a nemzeti buzgalom azonban elfogadtatta e nyelvezetet. Nem csak megalkotóik, mások

is dicsérték, például Vörösmarty Mihály is lelkendezve számolt be róla az Akadémián.

Aztán mégis elenyészett a műnyelvű kémiai nevezéktan. Valószínűleg azért is, mert elvesztettük a

szabadságharcot. Utána ugyanis tizenkét éven át németül kellett Magyarországon oktatni. Amikor a várható

kiegyezés első szeleként 1860-ban újra bevezették az egyetemen és főiskolákon a magyar nyelvet, oda számos

fiatal, reménybeli tudóst neveztek ki professzornak a sok esetben magyarul nem is tudó helyére. Ezek a fiatalok

mint Than, Eötvös, Wartha és mások, külföldön tanultak. Ott pláne nem ismerhették meg a magyar

nomenklatúrát. Hazatérve tehát az elemek régi, nemzetközi nevét használták katedrájukon. Nendtvich ugyan

megpróbált újra magyar szaknyelven írni, de ezt már nem fogadta el a fiatalodó vegyész társadalom. Így aztán

maga is feladta a dolgot.

Két elemnév azonban megmaradt. A cink műneve: a horgany tartja magát napjainkig, igaz, hogy nem a

tudományban, hanem a gyakorlatban. A higanynak volt ősi neve: kéneső. Ennek azonban semmi köze nem volt

sem a kénhez, sem az esőhöz, a török-csuvas eredetű könösüből származott. A kén szórész ebben nyilván

megtévesztően zavarta a kémikusokat, a higany pedig nagyon jól megfelelt Berzelius 1814-ben ajánlott

vegyjelének. Berzelius az elemek latin nevének első vagy első két betűjét ajánlotta vegyjelként számos korábbi,

részben még az alkémiából származó rajzos vegyjel helyett. Ebben az esetben: hydrargirum: Hg: higany.

A már sokat emlegetett Nendtvich Károly 1811 Szilveszter napján született Pécsett gyógyszerész családból.

Középiskoláját a híres késmárki evangélikus líceumban végezte, majd a pesti egyetemre iratkozott be, s ott

1836-ban szerezte orvosi oklevelét. Schuster János mellett lett tanársegéd. Részt vett a reformkor tudományos

mozgalmaiban, alapító tagja volt a Természettudományi Társulatnak. Schuster halála után megpályázta a vezető

nélkül maradt tanszéket, de mégsem ő, hanem egy bécsi magántanár, Sangaletti nyerte el azt.

A múlt század első felének gyors ipari fejlődése kvalifikált műszaki szakembereket kívánt. Ekkor jöttek létre az

ún. politechnikumok. Az 1794-ben selmecbányai mintára alapított párizsi École Polytechnique-ből Napóleon

csakhamar katonai főiskolát csinált, amely a mai napig működik. A civil politechnikumok bölcsője az Osztrák

birodalomban volt. A legelső politechnikum Prágában működött (1806), ezt követte a gráci (1811), majd a bécsi

(1814). A híres német politechnikumok ezek mintájára alakultak rendre, legelsőként Karlsruheban (1825), és

aztán sorra minden német államban.

Korán felmerült Magyarországon is az óhaj egy hasonló hasznos, az ipari fejlődést szolgáló intézmény iránt. Az

1836. évi pozsonyi országgyűlésen Zemplén vármegye követe szólalt fel elsőként ez ügyben: „Miután a KK és

Rr hazájok boldogsága gyarapítására s a tökéletesedés előrehaladásának eszközlésére álladóul fordított

figyelmöket méltán magára vonta ama körülmény: hogy mivel még magok az emberi lelket felemelő s ennek

tápláló eledeléül szolgáló szép tudományok s mesterségek is a köz javát főkép úgy eszközölhetik s annak

érdemlett háláját leginkább azzal kötelezhetik le, ha az emberi ész és szorgalom találmányi minél tökélletesített

alakban terjednek s fordíttatnak az életnek úgy valódi hasznára mint nemes gyönyörködtetéseire s tudva vannak

a KK előtt azon számos és fényes példák is, melyeket az elhunyt Fejedelem által Bécsben, de egyebütt is a külső

nemzetek által felállított közművészeti Intézetek a szép mesterségek a tökélletesedésnek veleszületett vágyától

méltán ösztönzött emberi értelem és munkásság kifejlődése körében előállítottak s időnként előállítanak, méltó

egyik tárgya a közóhajtásnak az, hogy a nemzeti szorgalom és a kézi művek tökéletesedésének gyarapítására s

azok kipallérozásának elővitelével, a nemzet díszének és boldogságának elővitelére az ország kebelében is Mű-

Egyetemi olly Intézet állíttassék fel.”



Felhívnám a figyelmet a Műegyetem szóra, mellyel itt találkozunk először. Ezt az elnevezést a József

Polytechnicum 1860-tól kezdve használta, 1871-től pedig törvényesen is József Műegyetem lett a neve a mai

Budapesti Műszaki Egyetemnek. Ezt tehát a világ első egyetem elnevezésű műszaki felsőoktatási intézménye.

Németországban még sokáig Technische Hochschule-ként, az angol nyelvterületen Institute of Technology-ként

működtek és működnek. Csak a II. világháború után kezdtek Technische Universität-ek létrejönni.

Nos, Zemplén megye javaslatát megszavazták, amely aztán felment Bécsbe királyi jóváhagyásra. Bécsben nem

siették el a dolgot. Az osztrák gazdaság nem volt érdekelt a magyar ipari fejlődésben. Rendszeresen szó esett a

műegyetemről a következő országgyűléseken is. Végül létrejött, de nem főiskolaként. V. Ferdinánd király leirata

nyomán felsőbb ipariskola-félét alapítottak Pesten 1844-ben, amelyik József Ipartanoda néven kezdte meg

működését 1846-ban. A nevét az akkor elhunyt József nádor iránti kegyeletből kapta. Hét tanszéket hirdettek

meg, közte a vegytanit és az iparműtanit. Ezt pályázta meg Nendtvich, és el is nyerte. Az új iskola ideiglenesen

az egyetem épületében kezdte meg működését. Tanítási nyelve magyar volt. 1848. március 15. után bevezették

az egyetemen is a magyar nyelvű oktatást. Sangalettit menesztették, helyette Nendtvichet nevezték ki, aki

először 1848. április 4-én tartott magyar nyelvű kémia előadást az egyetemen. Ősszel már nem indult szemeszter

a hadi események miatt. A kormány távozásával Nendtvich is eltűnt a fővárosból, majd később ismét előkerült.

A Windischgrätz herceg által kinevezett igazoló bizottság Nendtvichről az alábbi véleményt adta: „Szóval és

tettel nyíltan hirdette radikális demokrata forradalmi nézeteit. A politikai érzelmű hírhedt klubokban mint

szónok kiváló szerepet játszott s velük most is összeköttetést tart fenn. A bukott kormány menekülése után ő is

eltűnt s csak nemrég tért vissza utazásáról, mit állítólag Pécsett, apjánál töltött. Tehetséges és éppen ezért annál

veszedelmesebb egyén...” Mindazonáltal nem került Nendtvich bíróság elé. Az egyetemről persze elcsapták,

Sangalettit visszahelyezték, de megtarthatta ipartanodai állását. Pályája ezután összekötve haladt az Ipartanoda

műegyetemmé alakulásával. 1855-ben az Ipartanodát egyesítették az egyetemi Institutum Geometricummal.

Polytechnicumi rangra emelték 1850-ben. 1860-ban bevezették újra a magyar tanítási nyelvet. 1871-ben a

törvényhozás átszervezte József Műegyetemmé, amelynek 1873-1874-ben Nendtvich töltötte be a rektori tisztét.

Közben az iskola 1854-ben a budai várba költözött bérelt házakba, onnan 1872-ben Pestre a Két Nyúl utcába

egy másik bérelt épületbe. Végül 1881-ben Nendtvich még átvehette a Múzeum körúti új Műegyetem

Eszterházy utcai korszerű kémiai épületét. Ugyanazon évben nyugdíjba vonult. 1892. július 6-án hunyt el. Sírja

a Kerepesi temetőben áll. Nendtvichet 1845-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta. 1854-

ben megjelent A vegytan elemei című tankönyve több kiadást ért meg, és korszakának legsikeresebb magyar

kémia könyve volt. Magyarország kőszén előfordulásait szisztematikusan analizálta. Magyarország legjelesebb

kőszéntelepei című könyve (1851) e téren úttörő jelentőségű volt.


13. fejezet - Than Károly kora

1. Az abszolutizmus ideje

Az 1848-ban olyan csodálatosan kezdődött forradalom és szabadságharc egy és fél évi küzdelem után elbukott.

A bukás oka – mint annyiszor korábban és később is – több elemből tevődik össze, amelynek elemzése a

történészek feladata, de a tanulságok megszívlelése az egész magyar nemzet kötelessége. A társadalom

átalakulásának irányát a fejlődés élvonalába állítani, a forradalmat megindítani képesek voltunk, sikerre vinni,

győztesen befejezni – erre mindig kevés volt az erőnk. S ha a győzelem reménye mégis megcsillant a nemzet

legjobbjai előtt, a nemzet ellenségeinek mindig sikerült olyan nemzetközi összefogást teremteni, amely

szabadságmozgalmaink véres leveréséhez vezetett. A megtorlások, a tömeges kivégzések, a személyes bosszúk

és évtizedes mellőztetések kora minden nemzeti mozgalmunkat nyomonkövette, egészen a 20. századig. S az

elnyomás sötét évtizedeit csak nehezítette a belső egyenetlenség, a hatalom kegyeinek az elvtelen keresése, a

reményvesztettség, amely kivándorláshoz, öngyilkossághoz vagy önmarcangoló belső emigrációhoz vezetett.

A győztes rendszerek mindig stabilnak mutatkoztak. És bizonyosan megtalálták azokat a személyeket, akiket

beültethettek a kialakított hivatali apparátusokba. Mégsem tekinthetjük ezeket az évtizedeket a nemzeti fejlődés

szempontjából teljesen hiábavalóaknak. A milleneum kori történelemkönyv így ír az abszolutizmus koráról: „...a

magyar társadalom megtanult dolgozni és takarékoskodni. Nyilvános élet akkor nem létezett, nem léteztek tehát

az országos dáridók, követ és tisztviselő választások sem. Mindenki magának, családjának és birtokának élt.

Erre kényszerítette a zsandárságnak minden nyilvános mozgalmat elfojtó zsarnok uralma”. Bár az abszolutizmus

sok tekintetben és sokféleképpen sértette rendeleteivel a nemzetet, volt azonban ezek között sok olyan korszerű

elképzelés is, amely Nyugat felé, a fejlettebb világ felé tolta Magyarországot.

Bach miniszter Bécsből akart a sok nemzetű birodalomból egységes szerkezetű Ausztriát kialakítani. Hogy

egységes legyen, ahhoz sok mindent egységesíteni kellett, mégpedig az osztrák, a minden szempontból

fejlettebb országrész mintájára.

Így az osztrák büntetőjogot vezették be Magyarországon is, megfelelően átszervezték az igazságszolgáltatást,

ami kétségtelenül emelte a színvonalát. Végrehajtották a már a negyvennyolcas magyar kormány által

kezdeményezett jobbágyfelszabadítást és a földhözjuttatást. Ennek megvalósításához, továbbá a köznemesség

kárpótlásához egyrészt a földteher-mentesítés szolgált, ami a köznemességet anyagilag erősen megviselte,

másrészt viszont megkezdődött Magyarországon szükségszerűen a telekkönyvezés (1855). Ezek és még számos

más közigazgatási intézkedés mögött mindig rejlettek az ország szempontjából negatív célok, de

bevezetésüknek pozitív eredményei is voltak, amelyek az abszolutizmus bukása után megmaradtak.

A mi szempontunkból az oktatási reform volt a legjelentősebb. Ez Leo Thun osztrák kultuszminiszter nevéhez

fűződik. Egységes birodalomban nyilvánvalóan egységes iskolarendszer szükséges, az egyforma iskoláknak

egyenértékű okleveleket és vele járó egyenlő jogokat kellett biztosítania. Jelentős eredmény volt a kötelező és

anyanyelven történő elemi iskolai oktatás előírása. Minderre szükség is volt. Korabeli statisztikákból tudjuk,

hogy a katonai szolgálatra Magyarországon besorozottaknak csupán 20 százaléka tudott akkoriban írni-olvasni.

A gimnázium nyolc osztályos lett. Míg azonban az elemi oktatás anyanyelven folyt, tehát csak a magyarlakta

területeken magyarul, addig a középiskoláknál ezt már nem vették olyan szigorúan, s jóval arányuk felett lettek

német tannyelvű iskolák. A német nyelv egyébként a más nyelvű középiskolában is kötelező tantárgy volt.

Ekkor vezették be az érettségi vizsgát, és tették kötelezővé az egyetemi felvételhez. A kémia mint tantárgy nem

szerepelt a középiskolai tantervben, a természetrajzban esett róla némi szó. A kémiának ez az állapota egyébként

századunk közepéig így maradt a gimnáziumokban.

Ennélfogva a főiskolákon történt változtatások érdekelnek minket a leginkább. S ezek nagyon lényegeseknek

számítanak. A hazai főiskolákat a monarchia egyéb főiskoláival egyenrangúvá kellett tenni. Így a pesti

egyetemet is minden tekintetben egyenrangúvá a bécsivel és a többivel. A bölcsészkar jogait ki kellett

terjeszteni a középiskolai tanárképzésre. Addig ugyanis a középiskolai tanári jog megszerzéséhez a jelöltnek

kiegészítő vizsgát kellett tenni valamelyik ausztriai egyetemen. Ettől kezdve a hallgatók a pesti egyetemen is

letehették ezt a vizsgát. Megszűnt az a korlátozás is, hogy a pesti egyetemen végzett orvosi diploma csak

Magyarországon jogosított orvosi gyakorlatra, Ausztriában nem, míg a bécsi oklevél Magyarországon is

érvényes volt. Mostantól kezdve a pesti egyetem oklevele is birodalmi érvényességű lett. A középiskolai

tanárképzés és a laboratóriumi gyakorlati oktatás biztosítása céljából a kémiai tanszéket az orvoskarról

átcsatolták a bölcsészkarra. Mivel azonban csak egyetlen kémiai tanszék volt az egyetemen, ez az

Than Károly kora


orvostanhallgatók kémiai oktatását is ellátta. Annál is inkább, mert helyileg továbbra is az orvoskar épületében

maradt. Hogy megfelelő hallgatói laboratórium jöhessen létre, Wertheim professzor kiköltözött az épületben

lévő szolgálati lakásából, és azt laboratóriummá alakították át az e célra kapott 2000 forintból.

A már említett Sangaletti rövid 1848-as megszakítással tizennyolc éven keresztül vezette a tanszéket. Ez idő

alatt semmi olyat nem produkált, amit a tudománytörténész érdeméül vagy inkább mentségéül fel tudna hozni.

Miután 1853-ban nyugdíjba vonult, a bölcsészeti kar azt kérte a bécsi minisztériumtól, hogy olyan utódot

nevezzenek ki a helyére, aki magyarul is tud. A kérést persze nem teljesítették, Bécsből az osztrák Theodor

Wertheimet (1820-1864) nevezték ki a kémia professzorának. Ezzel már eleve biztosították, hogy a

tanulmányait akkor kezdő középiskolai tanárjelölt magyar nyelven ne is hallhassa azt a tudományt, amelyet

tanítani fog.

Theodor Wertheim szakmailag jóval felülmúlta elődjét. Nemcsak tudományban, de professzori ambíció terén is.

Igyekezett a nyomorúságos állapotban lévő tanszéket feljavítani. Törekvése csak mérsékelt eredménnyel járt.

Kutatómunkát is folytatott, ha hosszabb életet biztosított volna számára a sorsa, valószínűleg jelentősebb

eredményeket mutatott volna fel.

A magyar nyelvű oktatás bevezetése után áthelyezték a gráci egyetemre, és meghirdettetett a pesti kémia

professzori állása, fő feltételként a magyar tudományos szaknyelv ismeretével.

Pályáztak: Than Károly, Schenek István és Say Móric.

Érdekes, hogy több más későbbi hazai professzorhoz és tudóshoz hasonlóan a pályázók egyike sem a pesti

egyetemen tanult, hanem a bécsin. Valószínűleg abból a meggyőződésből, hogy ha már mindenképpen német

nyelven kell tanulni, akkor tegyék ezt a híresebb és jobban felszerelt bécsi vagy más külföldi egyetemen,

semmint a kevésbé neves pestin.

A választás a bécsi egyetem kémiai tanszékének fiatal, még csak 25 éves tanársegédére, Than Károlyra esett, aki

1860. október 25-én professzori kinevezést nyert a pesti egyetem kémiai tanszékének élére – helyettes

professzori címmel. 1862 júniusában nyilvános rendes tanárrá lépett elő.

Nagy politikai változások során mindig nagy lehetőségek nyílnak fiatalok számára különböző fontos tisztségek

betöltésére. Persze nem mindenki válik érdemessé erre, és gyorsan eltűnik a színről. Ám aki valóban tehetséges,

annak ez a siker nagy lehetőségét nyitja meg, hiszen hosszú pályafutás áll előtte, és bőven bizonyíthat.

Igazolja a fentebb elmondottakat, hogy mindhárom fiatal pályázó szép karriert csinált Magyarországon. Schenek

István (1830-1909) a pályázatkor már a keszthelyi Gazdasági Tanintézet kémia tanára volt, és 1870-ben a

selmecbányai Bányászati Akadémián lett a kémia professzora, az MTA 1889-ben tagjai közé választotta. Say

Móric (1830-1885) gyógyszerészetet tanult. Bécsben szerzett doktorátust. Wertheim professzornak 1855-1958

között Pesten tanársegéde volt. 1863-ban a pesti kereskedelmi akadémiára nevezték ki a kémia tanárának, 1870-

től az iskola igazgatója, az MTA-nak 1869-ben ugyancsak tagja lett.

Tudományos pályákon különösen fontos, hogy bizonyítsa a fiatal szakember, érdemes az előlegezett bizalomra,

amelyben Than Károly is részesült.

A fiatal helyettes professzornak kinevezésekor csupán két, nem túl jelentős közlemény állt a háta mögött. Ám

személyéről a megkérdezett tudósok igen kedvezően nyilatkoztak. Így bécsi professzora, Redtenbacher, továbbá

Heidelbergből a nagynevű Bunsen, aki mellett diplomája megszerzése után Than egy ideig ösztöndíjasként

dolgozhatott. Továbbá maga Wertheim is őt ajánlotta. Az előlegezett bizalmat még fokozta, hogy Than szinte

elsőként képviselte azt az álláspontot, hogy az egyetem oktatási nyelve a magyar legyen. Ennek jeleképpen a

Magyar Tudományos Akadémia már 1860-ban levelező tagjává, a másik magyar tudományos intézmény, a

Királyi Magyar Természettudományi Társulat pedig 1862-ben alelnökévé választotta.

Than Károly élete során megérdemelte az előlegezett bizalmat. Közel fél évszázadon keresztül állt a tanszék

élén, és nemcsak a saját tudományának, hanem az egész magyar tudományosságnak lett vezető személyisége.

Tudományos iskolája még halála után további fél évszázadig hatással volt a hazai kémiai életre. Hatása olyan

sokfelé áradt, hogy életrajzát és eredményeit külön fejezetben fogjuk a függelékben tárgyalni. Tudományos

közéleti szerepe szinte a kiegyezés egész korán végigvonult.

2. A kiegyezés kora

Than Károly kora


A két világháború között nőttem fel. Szüleimtől, méginkább nagyszüleimtől gyakran hallottam, hogy milyen jó

volt, milyen szép volt régen, Ferenc József idejében, a boldog békeidőkben. Biztos ugyan, hogy akkor sem

lehetett egyetemes a boldogság e honban, de az biztos, hogy máig is él ennek a negyven egynéhány évnek a jó

emléke, amit a történelemtudomány nagyrészt igazolt. Ez a kor 1867-ben kezdődött, az osztrák–magyar

kiegyezéssel, ami tárgyalás és alku eredménye volt. A magyar reálpolitikának, élén Deák Ferenccel, talán

történelmünk egyik legsikeresebb cselekedete köszönhető. Már külsőleg is, a cégtáblákon, cégiratokon az egész

világon jól észlelhetően érvényesült a kiegyezésben a magyar érdek. Hiába voltunk mi századokon át hol

jobban, hol meg inkább csak jogilag független királyság a Habsburg birodalmon belül, arról többnyire csak mi

magyarok tudtunk, a külföld számára csak Ausztria része voltunk. A kiegyezéstől kezdve minden

nagykövetségen, közös iraton az Ausztria–Magyarország felirat szerepelt. És ez nem csupán dekoráció volt:

nemzetközi ügyekben csak közösen dönthettünk. Aligha volt újabbkori történetünkben még egy időszak, amikor

Magyarország ennyi súllyal tudta volna érvényesíteni érdekeit a külpolitikában.

Az országon belül a magyar kormány szinte teljes autonómiával rendelkezett. Kialakult a polgári állam és a

polgárság – legalább is a városokban –, bár vidéken még megmaradt a nagybirtok, s mindenütt a feudalizmus

számos tovább élő maradványa. Az ország infrastruktúrája nagyot fejlődött. Olyannyira, hogy még

századunkban a negyvenéves szocializmus is jórészt ennek segítségével működött. 1865-ben 2160 km

vasútvonalunk volt, 1914-ben 22 000 km. Az 1849-es egy Duna-híd mellé a kiegyezés korában további

tizenhárom épült. Jó országutak születtek. Budapesten és számos vidéki városban villamosvonalak szolgálták a

közlekedést. Kialakult a távíró és telefonhálózat. Száz évig is működtek az akkor épült távbeszélő központok. A

kultúra szolgálatára színházak és múzeumok serege épült, amelyeket máig is használunk. Töredéknyi sem épült

belőlük azóta.

A kapitalizmus felvirágzott. A polgárnak az első időben akkor is meg kellett ismernie az úgynevezett

vadkapitalizmus minden trükkjét, de aztán kialakult a gazdaságnak többnyire önmaga által szabályozott

működése.

Mindez az ipari fellendülésnek volt köszönhető. Az ország természeti adottságai persze befolyásolták az ipari

fejlődést. A mezőgazdasági ipar fejlődése volt a legjelentősebb. Ezen belül a malomipar világviszonylatban is az

élre került. A nehézipar fejlődése is figyelemreméltó volt. A vegyipar eléggé hátul kullogott, többnyire még

manufakturális módon működött. A világítógáz-gyártás első üzeme Magyarországon 1856-ban Pesten kezdte

meg működését. Emlékét és helyét hirdeti máig a Légszeszgyár utca elnevezés a 8. kerületben. A század végéig

számos vidéki városban is megindult a gázgyártás. A nagyüzemi vegyipar első műhelye a Nagybocskón 1868-

ban alapított Magyar-Svájci Szódaipar gyára volt, ahol elsősorban szódát és kénsavat készítettek. A hetvenes

években a svéd Nobel Tröszt Pozsonyban alapított dinamit gyárat. Az első hazai olajfinomítót Rotschildék

1882-ben Fiumében hozták létre, 1913-ra már tizennyolc olajfinomító működött az országban. A magyar

falepárlóipar a világon – sajnos – első volt e korban, elsőségünket erdeink jelentős ritkulása bánja. A műtrágya

felhasználás több kénsavgyár alapítását hozta magával a század végén. A Solvay Tröszt is ebben az időben

alapította az első Solvay-módszerrel dolgozó szódagyárat az erdélyi Marosújváron. 1889-ben alakult a

Schottola-féle gumigyár, a mai Taurus őse.

Megkülönböztetett figyelmet érdemel a felsőoktatás fejlődése a kiegyezés korában. Majdnem minden

felsőoktatási intézmény új, korszerű elhelyezést nyert. A legelső éppen az egyetem kémiai tanszéke volt. Az

Újvilág utcai orvoskari épületben elhelyezett tanszékre Than Károly így emlékezett vissza: „Tíz évvel ezelőtt,

midőn a m.kir. egyetem tanszékét elfoglaltam, egy kis vegyészeti dolgozdát vettem át, a tanterem 90 hellyel bírt,

a folyosókon pedig mindössze 15 dolgozó asztal volt felállítva. Noha a gyakorlati tanítás ezen ideiglenes

dolgozdában vette kezdetét, nem sokára kiderült, hogy egy új, a tudomány mai igényeinek megfelelő intézet

létesítése a tanítás sikerének veszélyeztetése nélkül tovább nem halasztható.” Amikor ezt írta, 1870-ben sok évi

fáradhatatlan sürgetése eredményeképpen Eötvös József kultuszminiszter javaslatára már határozat született új,

különálló kémiai épület létesítésére. Az építkezés az akkori egyetemi füvészkertben történt. Than Károly az

építkezés előtt számos külföldi intézetet látogatott meg, és aktívan részt vett a tervezésben. Az elkészült épület

akkor Európa egyik legkorszerűbb kémiai épületének számított, és számos külföldi új kémiai intézetnek, így a

rómainak, grácinak, aacheninek szolgált mintául. Az épületben 1872-ben kezdődött a kémia tanítása, és folyt

benne közel 120 éven át. Sajnos, addigra a legelavultabbak közé tartozott már! Amit helyette építettek

Lágymányoson, és amelyet az 1996-ra tervezett, de lemondott világkiállítás vett volna körül, viszont már

felavatásakor sem dicsekedhetett azzal, hogy a legkorszerűbbek és célszerűbbek közé tartozna Európában!

A kiegyezést követő évtizedek folyamán egyébként az egyetem minden kara és tanszéke új épületet nyert,

amelyek közül különösen az orvosi kar új klinikái szintén kiállták az összehasonlítást Európával.

Than Károly kora


A Műegyetem kémiai tanszéke sem kezdte valami dicsőséges helyzetben az új korszakot. A várbéli kémiai

tanszékről Wartha Vince professzor hagyott ránk visszaemlékezést, aki a hatvanas évek során egy rövid ideig ott

dolgozott Nendtvich Károly tanársegédjeként. Így írt az ottani laboratóriumról:

„A zürichi egyetemen megszerezvén a kémiai technológiai diplomát hazajöttem, és Nendtvich Károly

asszisztense lettem Budán. Akkor kezdtem csak látni, mi az egy jól berendezett laboratórium. Zürichben minden

a legpraktikusabban, legfényesebben volt berendezve, míg Budán a várbéli laboratóriumban még gáz sem volt

bevezetve, azon egyszerű okból, mert a nyilvános világítás a várban petróleummal történt és egy kísérlethez a

szükséges világítógázt a pesti gázgyárból kaucsukzsákokban kellett felcipeltetni. Egy nagy kémiai fülke képezte

a laboratóriumi helyiség fénypontját szénfűtésre berendezett rostélytüzeléssel. Akárhányszor begyújtottunk ezen

ósdi fűtőszerkezetbe, ugyanannyiszor megrepedtek a fülke majdnem összes üvegtáblái. Ha ezt még egy kitömött

bagollyal, egy koponyával és egy régi codexszel kiegészítettük volna, akkor Faust és Mefiszto jól érezték volna

magukat benne.”

Innét vezetett az út 1882-ben a Múzeum körúti Műegyetemhez, amelynek kémiai épülete az Eszterházy utcából

nyílt, hogy már tíz év múlva a lágymányosi Műegyetemnek legelső elkészült épülete legyen, egy még újabb

kémiai épület. Ebbe 1904-ben költözött át az akkori két kémiai tanszék, az általános kémia és a kémiai

technológia két professzorral, hat tanársegéddel és négy altiszttel, a kar hallgatói létszáma 68 volt. Ilosvay rektor

1903-ban ugyan aggódva nyilatkozott: „Méltán aggaszt, hogy a lassú építkezés következtében, ha a hallgatói

létszám ilyen mértékű növekedést mutat, már kinövünk az új intézetnek régi viszonyok alapján megállapított

méreteiből.” Ma ugyanabban az épületben négy tanszék több mint száz munkatárssal oktat vagy négyszáz

hallgatót!

Mindenesetre a Műegyetem dunaparti épületei máig is díszéül szolgálnak a fővárosnak. A kémiai épületet

Czigler Győző, a központit Hauszmann Alajos professzor tervezte. Utóbbit Ferenc József király 1910. május 25-

én avatta fel. Volt persze zsörtölődő hang is. Pfeifer Ignác professzor így írt egy korabeli újságban: „Most van

épülőben az új műegyetem. Építünk palotát, melynek csodájára járhat a világ, mikor azonban az intézet

felszereléséről van szó ...akkor nincs hitel, nincs dotáció.” Dehát volt, van valahol a világon egyetem, amelyik

meg van elégedve a felszerelésével? Nem is lehet ilyen soha a tudományok gyors fejlődése során.

1872-ben a parlament megalapította az ország második egyetemét Kolozsvárott. Míg a világon majdnem

mindenütt a természettudományi tanszékek a bölcsészeti kar keretében működtek, addig az új kolozsvári

egyetemnek volt egy korát megelőző sajátsága.

A bölcsészeti kar mellett külön matematikai-természettudományi kar alakult, és természetesen ehhez tartozott a

kémiai tanszék is. Az első világháború előtt, illetve alatt még további két egyetem alapítására került sor. A

pozsonyi egyetem még az alapítás nehézségeivel küzdött, amikor Pozsony megszűnt Magyarországon lenni. Az

egyetem, amelyet Erzsébet királynőről neveztek el, Pécsre települt át. A debreceni egyetem hivatalos

megnyitása pedig 1918-ban IV. Károly király utolsó nyilvános közszereplése volt a Magyar Királyságban.

A selmecbányai immár Bányászati és Erdészeti Főiskola is elhagyhatta századunk első éveiben 18. századbeli

roskatag épületét, és vadonatúj házba költözött. Nem sokáig élvezhette, hamarosan Selmecbánya is elhagyta

Magyarországot, és a főiskola némi bolyongás után Sopronban talált új otthont.

Századunk elején két új műegyetem létrehozását is tervezték az illetékesek, az egyik Temesvárott lett volna, a

másik Kassán. Megvalósításukra már nem került sor. A ma ott működő műegyetemek már román, illetve

csehszlovák alapításúak.


14. fejezet - Kémia a közéletben

Furcsa cím: közéleti kémia. Ám, ha meggondoljuk, minden emberi tevékenység a közélet része, függetlenül

attól, hogy társadalmi, politikai, tudományos, művészeti vagy egyéb munkálkodásról van szó. Maga a tudomány

vagy a művészet is a közélethez tartozik, a kimagasló alkotók pedig közéleti személyiségek.

A tudományok legtöbbre értékelt közéleti fórumai általában az egyes országok tudományos akadémiái. A 17.

században alakultak a legrégebbiek, Angliában a Royal Society, Franciaországban az Academie des Sciences,

majd következik a többi ország. Célkitűzésük mindenütt a tudományok fejlesztése, és még inkább az állandó

tudományos kommunikáció biztosítása volt. Tagjának megválasztatni vagy kineveztetni (országonként változott

ez, függően az ország politikai struktúrájától) mindenütt megtiszteltetésnek és a tudományos érdemek

elismerésének számított, amihez és egyes országokban egyes korszakokban még sok preferencia, sőt hatalom is

járult.

A Magyar Tudományos Akadémia jóval később alakult meg, bár létrehozására már a 18. században több

javaslat és elképzelés született, az igazi kezdetet azonban Széchenyi emlékezetes felajánlása jelentette 1825-ben.

Az Akadémia alapítását (akkor még Magyar Tudós Társaságnak hívták) 1827-ben iktatták törvénybe. Kései

megalakulásához az szolgáljon vigaszul, hogy ellentétben más országok korábbi és későbbi akadémiáival, nem

uralkodók kegyéből, hanem egy nemzet közadakozásából jött létre. Foglalkoztunk már a reformkori nyelvújítás

hatásával a kémiára, és utaltunk rá, hogy a magyar nyelv modernizálása állt akkor az érdeklődés központjában.

Az Akadémia alapító okmányában is olvasható, hogy „A Magyar Tudós Társaság a tudományos és

szépművészségek minden nemeiben a nemzeti nyelv kimíveltetésére igyekszik”. Ennek megfelelően

tevékenysége központjában az irodalom, a nyelvtudomány és más humán tudományágak állottak. Volt ugyan

matematikai-, természettudományi osztálya is, tagjai voltak e jeles intézményeknek szinte teljes számban ugyan

e tudományok kimagasló alkotói. De az akadémia életében ők kisebb szerepet játszottak, tevékenységük mint az

egész akadémiai élet akkoriban, eléggé zártkörű és önmagának élő jelleget öltött. A második világháborúig

terjedő korban csak egyetlen természettudós elnöke volt az intézménynek, 1889-1905 között Eötvös Loránd, a

világhírű fizikus, akinek azonban a kémiában is voltak fontos eredményei. Alelnökei között három kémikust

találunk: Than Károlyt (1907-1908), Wartha Vincét (1908-1910) és Ilosvay Lajost (1907-1919 és 1925-1928).

A természettudományok esetében ebben a mintegy száz éves időszakban az Akadémiánál jelentősebb szerepet

játszott a már említett, 1841-ben alakult Királyi Magyar Természettudományi Társulat. A társulat célkitűzése

volt, hogy „a benne egyesültek magukat az orvosi, gazdasági és műipari célra vezető természettudományokban

gyakorlatilag kimíveljék”. Ennek a feladatának a társulat a kiegyezés korában derekasan eleget tett. Bár a

társulat alapvető célja az ismeretterjesztés volt, előadó ülésein neves tudósok saját új tudományos

eredményeikről is szívesen beszámoltak, mert ezek az összejövetelek látogatottabbak voltak, mint az akadémiai

ülések. Az akadémia természettudományi osztályán a szűkebb szakma és a megfelelő hozzáértés kevésbé volt

jelen. Az akadémikusok valószínűleg megjelentek egymás előadásain, ám mit tudott hozzászólni az orvos egy

matematikai, a bogarász egy új fizikai eredményhez? A társulatba nem választották a tagokat, maguk léphettek

be. Nyilván az egyes szaktudományok erősebben voltak képviselve, hiszen a múlt század végétől a társulat már

szakosztályokra tagolva végzete munkáját, így jött létre a kémiai-ásványtani szakosztály is. A társulat

pályázatokkal támogatta az országos jellegű kutatásokat, mégpedig évenként változó témakörben. 1883-ban

például a kémia volt soron. A benyújtott munkák közül a Magyarországi anyagok kémiai és mechanikai

elemzése című nyerte el a 2000 forintos díjat. A társulat angol mintára népszerű kurzusokat is tartott, afféle

szabadegyetem jellegű előadássorozatokat, amelyek anyagát aztán könyvalakban kiadták. Ilyen kémiai

kurzusokat tartott 1887-ben tizenkét vasárnapon keresztül Ilosvay Lajos A chemia alapelvei és két év múlva

Wartha Vince Az agyagáruk technológiája címen. A Természettudományi Társulatnak 1872-79 között Than

Károly, 1900-1909 között Wartha Vince, 1910-1913 között Lengyel Béla, 1914-1936 között pedig Ilosvay Lajos

volt az elnöke, századunkban tehát majdnem csupa kémikus töltötte be e tisztet.

A tudományos kommunikáció szempontjából hasznos volt a német mintára működő Magyar Orvosok és

Természetvizsgálók Vándorgyűlései nevű rendezvénysorozat, amely tulajdonképpen évente csak egyszer

jelentkezett. Minden évben más városban tartotta széleskörű tudományos előadó üléseit, amelyek keretében a

korszak egész tudományos palettája szerepelt előadásokkal, és sok maradandó értékű tudományos eredményt

ezeken közöltek először a nyilvánossággal. A vándorgyűlés egyúttal társadalmi esemény volt, ahol mindenki

találkozhatott mindenkivel, aki a tudományban számított.

A vegyész akkoriban lett e néven foglalkozás, és már nem csak a felső és középszintű oktatás igényelt

kémikusokat, a vegyészek egyre több munkahelyen tudtak elhelyezkedni. Az egyetemek mellett más

Kémia a közéletben


tudományos intézmények is működtek már, amelyek állami feladatokat láttak el, közte sok kémiai, elsősorban

anyagvizsgálati feladatot. Mint például a Postakísérleti Intézet, a MÁV Anyagvizsgálati Intézet, a Törvényszéki

Kémiai Intézet, a Vámhivatal Központi Laboratóriuma, a Szabványügyi Hivatal, a Mértékügyi Hivatal, a

Szabadalmi Hivatal és még számos más, e korban alakult állami intézmény.

A törvényhatóságok voltak felelősek a piacok rendjéért, valamint az élelmiszerek és egyéb áruk minőségéért.

Ezek is szépszámban létesítettek hatósági élelmiszer- és vegyvizsgáló intézményeket. A mai értelemben vett

kutatóintézetek elődjei is akkor jelentek meg. Akkor hozta létre a Földművelésügyi Minisztérium a

mezőgazdasági kísérleti állomások hálózatát, amely európai szinten is jelentős volt. 1908-ban már 23 ilyen

intézmény működött 108 szaktisztviselővel és 58 fő kezelő és kiszolgáló személyzettel. Sokat köszönhet ezeknek

az intézményeknek a magyar mezőgazdaság és az élelmiszeripar. A dolgok természeténél fogva sok kémiai

feladat is adódott bennük. A szaktisztviselők jórészt vegyészek voltak. Ilyen állomásként működött például a

Tejkísérleti, a Szeszkísérleti, a Növénytermelési és -nemesítési, a Szőlészeti és Borászati Intézet, a

Takarmányozási Állomás stb. Megfelelő épületeket építettek számukra, a munkához szükséges felszerelést is

biztosították. Hasznos volt az is, hogy nem Budapestre zsúfolták össze őket, hanem szétszórva az országban

Pozsonytól Kolozsvárig. Bizonyos központi szerepet játszott e hálózatban az 1887-ben alapított Országos

Chemiai és Központi Vegykísérleti Intézet, amely kezdetben az Állatorvosi Főiskola keretében működött, onnan

1890-ben a Földművelésügyi Minisztériumba költözött be 133 szobába. Az Intézet 1902-ben átköltözött a Keleti

Károly utcai új épületébe, amelyben ma is működik egy tudományos központ, Mezőgazdasági Minősítő Intézet

néven.

A nagyipar Magyarországon a kiegyezés korában jelentősen fejlődött, ám ezen belül a nagyipari vegyészet nem

játszott különösebben nagy szerepet. A vegyipar korabeli motorja, a szintetikus szerves kémiai ipar pedig ekkor

még teljesen hiányzott. A vegyészeknek azonban az ipar ennek ellenére nyújtott már elhelyezkedési lehetőséget,

hiszen más iparágaknak, elsősorban a kohászati iparnak szüksége volt belső termelési minőségellenőrzésre,

következésképpen analitikai kémikusokra.

Annyi vegyipari intézmény azonban már volt, hogy századunk elején megalakulhatott az érdekvédelem két

ellenérdekelt szervezete, a Vegyészeti Gyárosok Országos Szövetsége (1902) és a Vegyipari Munkások

Szakszervezete. Ám a gazdasági konfliktusok nem e két szervezet között mutatkoztak legelőször, hanem a hazai

és a külföldi diplomás vegyészek között. A magyar ipar gyors fejlődése jelentős részben a külföldi tőke

beáramlásának volt köszönhető. Ilyennek tekinthetjük a monarchia osztrák részének tőkéjét is. Főleg ez okozta a

problémát. Kosutány Tamásnak, a neves tudósnak, az Országos Chemiai és Központi Vegykísérleti Intézet

igazgatójának egy 1906-os cikkéből idézünk, amelyből rögtön kiderül, mi volt a baj:

„Vegyi gyáraink, ha nem is elegendő számban, de mégis vannak már, sajnos azonban, hogy nagyobb részt

idegen tőkével létesültek, idegen vezetés alatt álltak, s a magyar csak mint napszámos talál bennök

foglalkozást... Magyar gyárainkban sajnos magyar vegyészekkel nem igen találkozunk!... Talán nincsenek

magyar gyári vegyészek? Igenis vannak, bárha csekély számban, mert még az a csekély számú, akiket a

műegyetem az utóbbi években nevelt, idehaza nem találván foglalkozást, kénytelen volt külföldre menni azért a

darab kenyérért...”

Egy másik idézet: „A mi gyáraink jó része még mindig idegen kézben van, sok gyárigazgatónk van, aki

magyarul egyáltalán nem vagy csak töredezve beszél, s idegenkedik mindentől, ami magyar, tehát a magyar

vegyésztől is” (1907). Más: „Ezek a mi kedves szomszédaink, ha bejöhetnek egy gyárba, ott be is fészkelődnek,

s azon a címen, hogy a gyár üzemi érdeke úgy kívánja, mindent a saját kedvök szerint rendeznek be...” (1907).

Két másik közlemény más szempontból érdekes. Az egyik 1910-ben azt vizsgálta, mint a címe is mutatja: Hány

vegyész van Magyarországon? 650-et számolt össze, ebből közszolgálatban 277, az iparban 225, egyéb

munkahelyen 122. Az osztrák félmonarchia statisztikája ekkor 2900, a németé 7400 vegyészről informál. 1911-

ben pedig azt elemezték: Hány vegyészre van szükség Magyarországon?. S úgy találták, hogy az ország évente

30-40 új vegyészt igényel. Hát ez bizony elég szerény szám és elég szerény igény!

Az a körülmény, hogy a közszolgálatban a vegyész sosem érhetett el magasabb állást és fizetést, mert azok mind

jogi diplomához voltak kötve, egy nem tudományos, hanem társadalmi kémikus szervezet létrehozását tették

indokolttá „a chemikusok társadalmi életének és a kari szellemnek fejlesztése, valamint a kar érdekeinek

megóvása” céljából. Ezzel a célkitűzéssel alakult meg 1907. június 27-én a Magyar Chemikusok Egyesülete.

Első elnöke a kolozsvári egyetem kémia professzora, Fabinyi Rudolf lett.

Az Egyesület hamarosan felterjesztést intézett a kormányhoz. Ebből idézünk:



„A tudomány vagy műegyetemet végzett chemikusok kiképzése legalábbis akkora időbeli, anyagi és szellemi

tőkét követel meg, mint bármely tudományszakon működő szakférfiaké. Ebben a tekintetben (eltekintve attól,

hogy a chemikusok kiképzése ma a legköltségesebb az összes műszaki ágak között) egyenrangúak volnánk. De

az életben mégis azt kell látnunk, hogy a chemikus az állami szolgálatban ezideig sosem érhetett el olyan magas

rangot és fizetést, mint pl. jogvégzett tiszttársai. A jogvégzett tisztviselőkkel szemben való emez elmaradás

csakis Magyarországon fordul elő...”

A magyar kémia és kémikusok első nagy rendezvényét 1910. november 8. és 10. között tartották a

Természettudományi Társulat kémia szakosztálya, a Magyar Mérnök és Építészegylet vegyészmérnöki

szakosztálya, a Magyar Vegyészeti Gyárosok Országos Egyesülete és a Magyar Chemikusok Egyesülete közös

rendezésében. A kereskedelmi miniszter a kongresszusra utazó vidékieknek félárú vasúti jegy váltását

engedélyezte. A kongresszus tudományos és ipari szekcióban ülésezett. Edvi Illés Aladár miniszteri

osztályfőnök bejelentette, hogy az ipartámogatási törvény alapján állami szubvencióban csak olyan gyár

részesülhet, amelyben a műszaki és munkásszemélyzetnek legalább 70 százaléka magyar állampolgár.

A kémikusok világszervezetének legnagyobb rendezvénye három évente a nemzetközi alkalmazott kémiai

kongresszus volt. A magyar kémikusok először a VII. londoni kongresszuson képviseltették magukat, 1909-ben.

Hivatalos képviselők Gerster Miklós kísérleti intézeti igazgató és Konek Frigyes professzor voltak. Hét előadás

hangzott el más magyar résztvevők részéről: A háború előtti utolsó, VIII. kongresszus Washingtonban volt

1912-ben. A kereskedelmi miniszter kiküldetésében Gerster Miklós, továbbá Zemplén Géza professzor vett

részt.

E fejezetbe tartozik a publikációs lehetőségek ismertetése is. A publikáció a kutatási eredmények közzététele,

nyilvánosságra hozása, társadalmi, tudományos vagy gazdasági hasznosítás céljából. Ennek módszere valaha a

könyv volt. Egy könyvhöz azonban sokat kellett dolgozni, sokat írni, a közzététele is lassú volt. Forradalmi

változást hoztak a folyóiratok. A 17. században jelentek meg az első ilyen tudományos fórumok. A két

legkorábbi akadémia, az angol és a francia szinte egyidejűleg jelentette meg folyóiratának első számát 1665-

ben, az angol Philosophical Transactionst és a francia Journal des savantst. Mindkét folyóirat napjainkig

megjelenik, mindkettő nemzeti nyelven íródott és íródik, ezzel elősegítve a nemzeti nyelv behatolását az addig

kizárólag latin nyelven működő tudományos világba. E folyóiratok az egyetemes tudományt szolgálták, vagyis

minden tudományágat képviseltek, és képviselnek máig. A Philosophical Transactions 4. évfolyamában érdekes

úti beszámolót olvashatunk Edward Brown magyarországi utazásáról, amikor bejárta a Felvidék bányáit, fürdőit,

járt a török uralom alatt álló Budán is, ahol a pasa látta vendégül. Úti beszámolója többször megjelent magyarul

is.

A többi ország akadémiája is hamarosan követte a példát, így a német és az orosz, de mindkettő még latin

nyelven publikált jó ideig. A 18. század végére önállósultak a természettudomány egyes ágai. Megjelentek azok

a folyóiratok, amelyek már csak egy tudományágat képviseltek. Ezek kiadása többnyire magánvállalkozásban

történt, és ezért pénz hiányában gyakran hamar megszűntek. A kémia területén Lorenz Crell német tudós volt az

úttörő, Chemisches Journal címen 1778-ban indította első lapját. A folyóirat elég színvonalasnak bizonyult.

Igaz, hogy gyakran változtatta címét, aminek valószínűleg pénzügyi okai voltak. Mivel azonban Crell mindig ott

állt a folyóirat hátterében, ezeket Crells Annalen néven szokták idézni, amely címet viszont sosem viselte.

Sikeres és elterjedt lap volt. A pesti egyetemnek is járt, könyvtárában ma is megtalálható. Korabeli

magyarországi szerzők közleményeivel is találkozunk benne. E lap mintájára alapította Lavoisier és köre 1789-

ben az Annales de chimie című folyóiratot. Azután egyre több kémiai folyóirat született. Egy kutató

megvizsgálta, hogy 1847-ben hány folyóirat címében fordult elő a kémia szó: 74-et talált, ebből 38 német

nyelvű volt, 8-8 angol, francia, illetve olasz, 5 holland, 3 Belgiumban jelent meg, 2 Amerikában és 1-1

Svédországban, illetve Oroszországban. Látjuk tehát, hogy Németország már akkor vezető szerepet játszott a

kémiában, és ez a dominanciája az első világháborúig egyre növekedett.

A 19. század második felében aztán a kémia egyes ágai is annyira önállósodtak, hogy létrejöhetett egy-egy

ágazati folyóirat. E téren az első a Zeitschrift für analytische Chemie volt. 1862-től jelenik meg, az analitikai

kémia nagy tudósa és vállalkozója, Remigius Fresenius alapította, a lap máig is a család tulajdona. Azóta már

minden kémiai ágnak, sőt ezek alágazatainak is megszámlálhatatlan folyóirata van. Annyi, hogy már inkább

megnehezítik, mint megkönnyítik az információszerzést. Így jöttek létre a kivonatoló folyóiratok, amelyek

röviden ismertetik, hogy mi jelent meg a többi folyóiratban. Ezt Berzelius kezdte svéd nyelven. Évente egy

kötetben számolt be arról, hogy mit írtak a kémiai folyóiratok az elmúlt évben. Nemcsak informált, hanem bírált

is. Ezeket az évkönyveket mindig gyorsan lefordították németre. Berzelius halála után aztán a németek

folytatták a kivonatolást, de bírálat helyett csak a tájékoztatás szándékával. Ez volt a Chemisches Zentralblatt,

amely még megérte a második világháború végét is, de aztán megszűnt. Addigra azonban megjelentek más

nyelven is ilyen kiadványok, legjelentősebb a kutatók számára máig is az amerikai Chemical Abstracts.



Jelentősége olyan nagy volt, hogy az ötvenes években a kínaiak megjelentették az egyes köteteket a saját

kiadásukban és – jogtalanul – ezt árusították az egykori szocialista országokban.

De térjünk vissza Magyarországhoz.

Az első újságnak magyar földön – eltekintve a Rákóczi-kori egész rövid életű Mercurius Hungaricus-tól – a

latin nyelven Pozsonyban 1721-ben megindult Nova Posoniensa számított, kiadója és szerkesztője a neves

tudós, Bél Mátyás. Budán 1730-tól kéthetente német nyelven jelent meg a hosszú című, röviden csak

Ofnerischer Mercurius-nak nevezett lap. Magyar nyelven az első újság, a Magyar Hírmondó 1780-ban

Pozsonyban jelent meg.

Az első tudományos szándékú, bár inkább ismeretterjesztő folyóirat az 1789-1792 között kiadott Mindenes

Gyűjtemény volt. Ezt követte hasonló szellemben az Erdélyi Múzeum (1814-1818) és a Tudományos Gyűjtemény

(1817-1841). A Tudományos Akadémia első, folyóiratnak tekinthető természettudományos kiadványa 1861-től

jelent meg a Mathematikai és Természettudományi Közlemények, 1882-től 1944-ig Mathematikai és

Természettudományi Értesítő címen. A Természettudományi Társulat ismeretterjesztő folyóirata az igen sikeres

és népszerű Természettudományi Közlöny 1869-ben indult meg, és ugyan A Természet Világa címen, de

folyamatosan napjainkig megjelenik.

Annak a lapnak az első száma, amelyiknek címében a kémia fogalma szerepelt, 1863 januárjában látott

napvilágot Vegyészet és gyógyszerészet címen. Kiadója Felletár Emil (1834-1917) gyógyszerész volt.

Budapesten végezte tanulmányait, 1869-1879 között a kémiai technológia előadójaként működött a

Kereskedelmi Akadémián, 1881-től az újonnan létrehozott Országos Művegyészeti Intézet vezetője lett. Ez az

intézet, hazánkban elsőként a törvényszéki vegyészeti vizsgálatokat végezte. Az első e tárgyú hazai könyvnek is

Felletár Emil volt a szerzője, Jahn Józseffel közösen, 1897-ben jelent meg A törvényszéki chemia elemei címen.

Felletárnak kiadói tevékenysége nem volt tartós. A kéthetenkénti megjelenést ígérő újság pénz híján kilenc

hónap múlva megszűnt.

Tartósabb lett a kolozsvári egyetem kémia professzorának törekvése magyar nyelvű kémiai tudományos

folyóirat indítására. 1882-ben jelent meg az általa szerkesztett Vegytani Lapok első száma. Kolozsvárt nyomták

a Magyar Polgár könyvnyomdájában. Kolozsvár érdemei vitathatatlanok a magyar kémiai publikációs

tevékenység történetében. Emlékezzünk rá, hogy az első magyar nyelvű kémia könyv, Nyulas Ferenc műve Az

Erdélyországi orvosi vizeknek bontásáról ugyancsak Kolozsvárt jelent meg „Hochmeister Márton által a kiadó

(tehát Nyulas) költségével 1800”.

A kolozsvári egyetemi professzor, Fabinyi lapja is saját költségen jelent meg. A folyóirat első száma ilyen

beköszöntővel indult:

„Tisztelt Szaktárs Urak! A magyar vegyészek magyar vegytani szaklappal nem bírnak. Kísérletemmel ezt a

hiányt óhajtanám pótolni. Célja a magyar eredeti dolgozatoknak részletes, a külföldi vegytani irodalom minden

fontosabb jelenségének pedig kivonatban való lehető gyors közlése.

A vegytant művelők közül nálunk csak igen kevesen vannak azon előnyös helyzetben, hogy a nagy számú és

drága külföldi vegyi szaklapokkal rendelkezhessenek. Saját kutatásaik ez oknál fogva rendkívül meg vannak

nehezítve, sőt bizonyos irányban csaknem lehetetlenné téve. A vegytan naponkénti haladásáról és vívmányairól

csak akkor, s így csak töredékesen nyerhetnek némi tudomást, s ha még alkalmas körülmények közt éltek – a

tudomány lelkesült előharcosaihoz tartoznának is, halkan észrevétlenül, de szigorú következetességgel

mindinkább az arrie-garde felé kényszerülnek elmaradozni.

Velük a tudomány általában, a hazai tudomány pedig aránytalan mérvben veszít. Ezen a bajon lehetőleg segíteni

e vegytani szaklap főfeladata lenne. Föltárván és megvilágítván azon teljes virágzásban álló életet, melyet a

külföld vegytani téren kifejt, mely nagykulturális jelentőségében a nemzeti fölény egyik hatalmas tényezőjévé

vált, kell hogy erélyesebb törekvést ébresszen mi nálunk is s áldásos gyümölcseit hazánkban is érleltesse meg.

Hogy ehhez a „Vegytani Lapok” hozzá járulhassanak, folytonos érintkezést fognak fenntartani a külföld

vegytani gondolkodásával, eszméivel és törekvéseivel s meg fogják könnyíteni az áttekintést a vegytani kutatás

különböző ágai fölött. Havonként fog megjelenni, július és augusztus kivételével. Előfizetési ára egy évre 4 frt.”

A lap a beköszöntőnek megfelelően önálló magyar tudományos cikkek mellett külföldi folyóiratszemlével is

rendelkezett. E lap hét éven át jelent meg, aztán csendesen megszűnt.



Than Károlyé a harmadik kísérlet, amelyik végre sikeresnek bizonyult. A Természettudományi Társulat kémia-

ásványtani szakosztályának kiadásában jelent meg Than buzgólkodásának eredményeképpen a Magyar Chemiai

Folyóirat első száma 1895-ben. A szerkesztőbizottság elnöke Than Károly volt, első szerkesztője Winkler Lajos

professzor, a szerkesztőbizottság tagjai a magyar kémiai tudomány korabeli élvonalát jelentették. Alapítói „azok

akik egyszer s mindenkor legalább 100 forintot (200 koronát) készpénzben vagy névértékű papírokban

adományoznak létesítésére, melyért élethossziglan egy példányát kapják”. (Abban az évben vezették be a forint

helyett a koronát Ausztria–Magyarországon, az aranyalapra való áttérés következményeként.) E folyóirat ugyan

gyakran került a történelem révén kritikus helyzetbe, de túlélte a válságokat, és 1995-ben már századik

születésnapját ünnepelhette.

1906-ban a Vegyészeti Gyárosok Országos Szövetsége indította meg a Vegyészeti Lapokat, amely inkább

kereskedelmi folyóirat lett, bár technológiai cikkeket is közölt. A Magyar Chemikusok Egyesülete 1910-ben

alapított újságja, a Magyar Chemikusok Lapja inkább érdekvédelmi és kémiai tárgyú összefoglaló

közleményeket publikált. Az első világháború után néhány évig szünetelt, majd újra indult és napjainkig

változatlanul megjelenik.

A társadalomba a nők is beletartoznak, a tudomány társadalmába is. Ez természetes számunkra, habár még ma

sem valósult meg tökéletesen. Korábban pedig egyáltalán nem volt természetes. A nőknek ezért az

egyenjogúságért keményen meg kellett küzdeni. Minden lépcsőfokért, kezdetben azért, hogy részt vehessenek

az oktatásban, később hogy középiskolába járhassanak, legvégül az egyetem látogatásának jogáért. Minden

országban külön-külön meg kellett vívniuk ezt a harcukat. És tudjuk, hogy számos része van a világnak, ahol

sok mindenhez még ma sincs joguk. Még a fejlett Svájc is csak nemrégen adta meg a nőknek a választójogot.

Nálunk sem volt egyszerű. Itt is, mint mindenütt, sok ellenzője volt annak, hogy a nők egyetemre járhassanak,

diplomát szerezhessenek. Idézem Trefort Ágoston vallás és közoktatási miniszter álláspontját, akinek nevéhez a

magyar felsőoktatás számos korszerűsítése fűződik. Véleménye szerint ezek a hivatások „egész embert

kívánnak, összes szellemi és testi erejével, s egész idejével elvonnák a nőt rendeltetésétől”. Befejezése a

gondolatmenetnek: „az én hozzájárulásommal, bármennyire óhajtom is a női oktatás emelését, egyetemek a nők

számára megnyílni nem fognak” (1881). Vagy egy parlamenti képviselő aggodalmát a női orvosokkal

kapcsolatban: „el kell készülve lenni az orvosi pályára lépő nőknek, hogy fokozatosan elveszítik nőiességük

minden külső jelét és valami definiálhatatlan lényekké alakulnak át...”

Az egyetemi kapuk csak fokozatosan nyíltak ki a nők előtt. Wlassics Gyula minisztersége alatt, 1895-ben a nők

tanulását az orvosi és bölcsészeti karokon esetről-esetre, az illetékes egyetem javaslatára a minisztérium

engedélyével tették lehetővé. A jogi kar csak 1917-ben nyílt meg a nők számára. A Műegyetem kapui a

Tanácsköztársaság idején egy pillanatra megnyíltak, majd gyorsan be is csapódtak. 1927-ben engedélyezték az

építészmérnöki karra nők felvételét, maximum 5 százalék erejéig, feltéve, hogy a férfi jelentkezők nem töltik be

az egész létszámot. A vegyészmérnöki kar csak közel tíz év múlva nyílt meg a nők előtt, a többi egyetemi kar

csak a második világháború után.

Az első vegyészdoktori diplomát a Tudományegyetemen 1910-ben szerezte meg Kovács Laura hallgatónő, az

első vegyészmérnöki oklevelet pedig 1939-ben Pogány Judit, aki történetesen egy műegyetemi fizika professzor

lánya volt.

Nemcsak az egyetem, a tanulás lehetősége, még az is vita tárgya volt sokáig, hogy nők tagjai lehetnek-e

tudományos egyesületeknek, ám ez a kérdés hamarabb megoldódott. A Természettudományi Társulat szintén

évtizedes ellenállás után már 1873-tól kezdve hozzájárult nők taggá választásához.


15. fejezet - A kémia fénykora

Mielőtt a Than Károly-féle avagy a kiegyezés korának kiemelkedő hazai kémiai eredményeiről beszámolnánk,

tekintsük át röviden a kémiai tudomány állását és eredményeit világviszonylatban. A fejezet címe

sokatmondóan hangzik, de a valós helyzetet tükrözi, a kémia tudományának, az épülő és annak révén kialakuló

vegyiparnak valóban a 19. század második fele volt a fénykora. A vegyipar volt ekkor a sikerágazat, ez

biztosított az akadémiai életben rangot és elismerést, az iparban pedig kiemelkedő jövedelmet. Minden

évszázadnak megvan a maga sikertudománya, a miénknek is. De míg a múlt század társadalma még lelkes

befogadója volt a tudományok fejlődésének, büszke volt rá és magáénak érezte, addig századunk társadalma –

és nem minden keserű tapasztalat nélkül – gyanakodóan nézi e fejlődést, és fél is tőle. Gondoljunk például

korunk olyan kétes hírűvé vált sikerágazatára, mint az atomtudomány vagy a biológia, kiváltképpen a genetika.

A kémia nagy problémáit a múlt század első felében nagymértékben megoldották. Legalább is olyan

mélységben, hogy összeállt egy látszólag és használhatóan összefüggő tudomány. Az ördög persze mindig a

részletekben van. Itt is maradtak jelentéktelennek tűnő kérdések, amelyek később problémákká tágultak, de ezek

megoldása már századunkra húzódott át. Így volt ez mindig a természettudományokban, egyre újabb kérdések

merülnek fel. De hogy van-e a megismerésnek határa, és elértheti-e ezt egyáltalán az emberiség, vagy az utóbbi

tűnik el korábban, erre válasz nincs, legfeljebb a filozófiában kereshet rá feleletet bárki tetszése szerint.

Az analitikai kémia már a 18. században messze előrejutott a természet anyagainak feltárásában és

megismerésében. Sőt már azt is megsejtette, hogy a vegyületekben kell bizonyos számszerűen kifejezhető

viszonyoknak, arányoknak lenniök. Dalton (1766-1844) a 19. század elején kifejtette atomelméletét, amely

sutba dobta több ezer év minden, az ősanyagra vagy ősanyagokra vonatkozó spekulációját, kimondván, hogy

minden kémiai elem legkisebb része a tovább oszthatatlan atom. Az egyes elemek atomjai különbözőek súlyra

és minőségre nézve is. Súly szerint azonban relatíve összehasonlíthatók, ha valamelyiket, célszerűen a

hidrogént, egységnyinek vesszük: „Minden vegyi vizsgálatnál joggal tartották fontos feladatnak, hogy

meghatározzák azoknak az egyszerű anyagoknak viszonylagos súlyát, amelyek egy összetett anyagot alkotnak.

Sajnos, itt abbamaradt a vizsgálat, pedig a tömegek viszonylagos súlyából le lehetett volna vezetni a végső

részecskéknek vagy atomoknak viszonylagos súlyát, amiből adódott volna számuk és súlyuk az egyes

vegyületekben...” Dalton meg is próbálta őket összehasonlítani, de mivel elméleti ember volt, nem járt sikerrel.

A laboratóriumi munka mestere, a svéd Berzelius (1779-1848) végezte el ezt a feladatot, fáradhatatlan évtizedes

analitikai munkával, a már említett Richter Stöchyometriá-jának helyes alapgondolatára támaszkodva. Így írt

erről: „több más, nem túlságosan olvasott könyv mellett Richter műveit is átfutottam. Elcsodálkoztam azon a

világosságon, ami a könyvből a sók összetételének és a fémek kölcsönös lecsapásának kérdésével kapcsolatban

áradt. Még senki sem vonta le ennek előnyeit! Richter vizsgálataiból nyilvánvaló, hogy egynéhány só jó

elemzési eredménye alapján a többi só összetételét is meg lehet állapítani.”

Berzelius rájött, hogy Richter elképzelése alapján Dalton atomszámai meghatározhatóak lennének, ha az

előbbiek pontosak volnának. Először tehát meg kell állapítani, hogy egy vegyületet hány atom képez, és utána

az egyes atomok súlyát kell valamihez viszonyítva kiszámítani. A „valamihez” Berzelius nem a hidrogén = 1,

hanem az oxigén = 100 értéket javasolta, analitikus gyakorlatára hivatkozva, mondván, hogy sokkal több az

oxigén, mint a hidrogén tartalmú vegyület. Hogy egy vegyületben hány atom található, ez volt a bizonytalan, és

erre önkényesen megállapított modellek és hasonlóságok alapján tudott csak felelni. Ez néha tévedéssel járt, de a

téves eredmény is fele vagy egész számú többszöröse lehetett csak a helyes „molekulasúlynak”, és az utókor

Berzelius tévedését később kijavította. Példátlan nagy munkát végzett Berzelius egy évtized alatt, de fáradozása

eredményes volt. 1814-ben jelent meg Berzelius atomsúlytáblázata az akkor ismert elemekről és közel 2000

vegyületről. Az atomsúlyokat különböző nemzetközi bizottságok azóta sok tizedes pontossággal meghatározták,

de mindez már csak tökéletesítése volt Berzelius eredményeinek.

Hogy a mai kémikusnak elképzelése legyen arról, hogy milyen feltételek és felszerelési körülmények között

végezte Berzelius ezt a munkát, álljon itt egy ismertetés laboratóriumáról, amelyet Wöhler írt le, aki egy évig

Berzelius mellett dolgozott: „Alig tudtam kivárni másnap reggel azt az időt, amelyet illőnek ítéltem Berzelius

felkeresésére. Az Akadémia házában lakott. Dobogó szívvel csengettem. Egy virágzó megjelenésű, finoman

öltözött erős férfi nyitott ajtót. Berzelius volt. Barátságosan fogadott, mondván, hogy már régóta várt. A

legtökéletesebb német nyelven beszélt. Amikor laboratóriumába vezetett, úgy éreztem, mintha álmodnék,

kételkedvén abban, hogy valóban igaz, hogy e klasszikus helyiségbe, vágyaim netovábbjába kerülök. Másnap

már dolgozni kezdtem. Személyes használatomra kaptam egy platinatégelyt, egy mérleget súlyokkal, egy

mosópalackot és mindenekelőtt meghagyta nekem, hogy készítsek egy forrasztócsövet, melynek használatát

igen fontosnak tartotta. Ám szeszt az égőkbe és olajat az üvegfúvóasztalhoz már saját költségemen kellett

A kémia fénykora


vennem, a közönségesebb vegyszereket és üvegholmikat közösen használtuk, de például vérlúgsót egész

Stockholmban nem lehetett kapni, Lübeckből kellett hozatnom. Egyedül voltam akkoriban a laboratóriumban

vele, előttem Mitscherlich és Rose voltak, utánam Magnus jött. A laboratórium két közönséges szobából állott a

lehető legegyszerűbb berendezéssel, sem kemence, sem fülke, sem víz- vagy gázvezeték nem volt. Az egyik

szobában két közönséges hosszú fenyőfaasztal állott, az egyiknél Berzelius dolgozott, a másiknál én. A falakon

pár polc kémszerekkel, a szoba közepén üvegfúvóasztal és higanykád. A sarokban volt a mosogató, ami egy

csapos kőedényből s alatta egy fazékból állott, melyben Anna, a szakácsnő reggelente elmosogatta edényeinket.

A másik szobában álltak a mérlegek és egy nagy szekrény műszerekkel. A közeli konyhában, ahol Anna főzött,

volt egy kicsi, ritkán használt kemence és egy folytonosan fűtött homokfürdő. Volt még egy kis műhely

esztergapaddal. Berzelius általában derűs volt, munka közben rendszeresen beszélt, szívesen mondott vicceket

és hallgatta is azokat, kivéve amikor gyakori fejgörcse rájött.”

Berzeliustól származnak a ma használatos vegyjelek is, bár ezzel már régebben is próbálkoztak. A korábbi

javaslatok általában geometriai rajzokkal jelölték az egyes elemeket, Berzelius folyóiratszerkesztő is lévén, úgy

találta, hogy ezek nyomdailag nehézkesek, s bevezette az elemek latin nevének első vagy első két betűjét

vegyjelnek, ahogy máig is használjuk. A betűk mellé számokat írva, az a vegyület képletét is kifejezi: H2SO4.

(Később áttértünk a számok lenti írására: H2SO4.)

Voltak persze problémák. Például az elemi gázok atomsúlyaival, meg magukkal az atomsúlyokkal és az

egyenértéksúlyokkal. Az analitikus elemzéseivel egyenértéksúlyt határoz meg, és ez csak egyes esetekben felel

meg az atomsúlynak. Még egy fogalom kellett a dolgok tisztázásához, amelyet csak jóval később, 1852-ben

fogalmazott meg az angol Frankland (1825-1899). Ez pedig az volt, amit 1868 óta Wickelhaus (1842-1927)

javaslatára vegyérték néven ismerünk. E fogalmak egységes értelmezését (atomsúly, egyenértéksúly,

molekulasúly, elemi gázok térfogata és molekulasúlya stb.) az olasz Cannizzaro (1826-1910) dolgozta ki, akinek

nomenklaturás definícióit az 1860. évi karlsruhei vegyészkongresszus elfogadta, és azóta eszerint használjuk

őket.

Berzelius dualisztikus elektrokémiai elmélete a vegyületek keletkezésére, bomlására, illetve reakcióikra adott

részben máig kielégítő értelmezést. Valószínűsíthető, hogy hatott rá Winterl Jakabnak, a pesti kémia

professzornak már említett Prolusiones ad chemiam saeculi decimi noni című könyve, amely latin és német

nyelven is eléggé olvasott mű volt Európában, és méginkább hatott rá az elektrolízis 1800-ban megismert

folyamata. Ismert tény, hogy az első galvánelemet az olasz Volta (1745-1827) 1800-ban találta fel, Volta-oszlop

néven terjedt el Európában ez a sóoldattal átitatott ezüst és cinkkorongokból álló folyamatosan elektromos

áramot szolgáltató készülék, amellyel megkezdődött az elektromosság kora. Volta egy 1800. március 20-án

Padovában kelt levelében értesítette találmányáról a londoni Royal Society-t. Cruikshank (1745-1800) angol

kutató ugyanebben az évben, május 2-án Volta-oszlop segítségével felfedezte, hogy fémsók oldatából

elektromos áram hatására a sók felbomlanak, és a negatív póluson kiválnak. Nem mondható, hogy ebben a

telefon, távíró nélküli, postakocsis korban ne lett volna meglepően gyors a tudományos információ terjedése!

Berzelius ezek után úgy vélte, hogy a sók pozitív és negatív elektromos töltésű részecskékből állnak, amelyek

áram hatására az ellenkező töltésű pólushoz vándorolnak. Ám az egyes atomok mindkét fajta elektromossággal

rendelkeznek, amelyek közül az egyik dominál. Az elemeket sorba állította: a legpozitívabb káliumtól a

legnegatívabb oxigénig. Feltételezte, hogy vegyüléskor nem feltétlenül semleges molekulák képződnek. A kén

pozitívabb az oxigénnél, de csak kevéssel. Ha a kettő vegyül SO3-má, akkor abban még marad az oxigén

negativitásából. Ha az erősen pozitív kálium reagál az oxigénnel, akkor viszont a K2O még pozitív marad. Ám

ha az SO3+K2O=K2SO4-et képez, akkor nem marad felesleges töltés. Ez elég bonyolult, de követhető okfejtés. S

annyi a maradandó benne, hogy a szervetlen vegyületek valóban pozitív és negatív részből állnak.

A szerves vegyületekkel aztán már több volt a gond.

Azt már régen észrevették, hogy bizonyos anyagok alacsony hőmérsékleten megolvadnak, könnyen elégethetők,

és hogy ezek mind szenet tartalmaznak, továbbá, hogy élő szervezetekből jönnek létre, növények vagy állatok

termelik őket, illetve azokból állíthatók elő. Külön fejezet illette őket a kémia könyvekben Növényi és állati

chemia címen. A szerves kémia szó csak a múlt század legelején született. Különleges anyagoknak tartották

őket, amelyek más módon keletkeznek, mint a többiek. Berzelius egyik könyvében így definiálta őket: „A

szerves anyagok két jól megkülönböztethető csoportra oszlanak: a növényiekre és az állatiakra. Az élő anyag

létezése tehát nem a szervetlen elemeken alapul, hanem valami máson. Ez a más, amit életerőnek nevezünk,

teljesen a szervetlen elemeken kívül fekszik.” Elég nagy volt a természetes eredetű szerves anyagok illetve

vegyületek száma. Már az ókorban sokat ismertek közülük, mint az ecetsavat, a különböző zsírokat, illóolajokat,

kivonatokat. A 18. században kezdték ezeket laboratóriumokban tovább bontani és belőlük vegyületeket nyerni,

növényi savakat, glicerint, zsírsavakat stb. Ám tartotta magát a tétel, hogy ezeket a természet egy bizonyos

A kémia fénykora


életerő, „vis vitalis” segítségével produkálja, ezek mesterségesen nem állíthatók elő. Berzelius fentebbi idézetét

egy németre fordított könyvéből vettem, amely 1827-ben jelent meg, és fordítója Wöhler (1800-1882), Berzelius

egykori tanítványa volt. A dolog különössége, hogy Wöhler volt az, aki még ugyanabban az évben

laboratóriumában mesterségesen olyan vegyületet állított elő, amelyet a természetből, nevezetesen vizeletből

már előállítottak, a karbamidot. Nem tudatosan tette, véletlenül.

A tudománytörténetben sokszor olvashatjuk, hogy valamilyen felfedezés véletlenül történt. De a felfedező

mindig éppen kutatott valamit, lehet, hogy mást. Továbbá azt is megfigyelhetjük, hogy észre kellett vennie,

valami váratlan jelenség történt, és utána kellett járnia, mi is az. Tehát a véletlen sosem egészen véletlen a

tudományban! A cián és az ammónia reakcióját vizsgálva állapította meg Wöhler, hogy a keletkezett anyag

azonos a karbamiddal. Először Berzeliusnak írta: „meg kell mondanom Önnek, képes vagyok karbamidot

előállítani anélkül, hogy ehhez vesére vagy egyáltalán valamilyen állatra, emberre vagy kutyára lenne

szükségem...” Csak Berzelius meglepett, de bátorító válasza után merte közzétenni megfigyelését: „Arra a

váratlan eredményre jutottam, hogy a két anyag egyesülésekor karbamid keletkezik, ami azért figyelemreméltó,

mert például szolgálhat annak, hogy szerves vagyis u.n. állati anyagot mesterségesen elő lehet állítani szervetlen

anyagokból.” Persze az életerő-elmélet hívei nem adták meg magukat könnyen. Ez az eredmény nem döntő –

mondták –, hiszen a ciánt állati csontszénből állította elő Wöhler, abban tehát maradhatott némi vis vitalis. A

teljes bizonyítékot Kolbe (1818-1884) szolgáltatta, aki tudatosan, vitathatatlanul szervetlen vegyületekből, kissé

ugyan bonyolult módon állított elő ecetsavat:

FeS2+C › CS2+2Fe, CS2+2Cl2 › CCl4+2S, 2CCl4 › C2Cl4, C2Cl4+Cl2+H2O › CCl3COOH, CCl3COOH+3H2O ›

CH3COOH+3HCl

A szerves vegyületekre nem volt alkalmazható Berzelius elektrokémiai (dualisztikus) elmélete, hiszen azokra az

elektromos áram egyáltalán nem hatott.

Milyen a szerves vegyületek szerkezete, ez volt a nagy kérdés vagy harminc-negyven éven keresztül. Elmélet

elméletet követett. Mindegyik megfelelt egy kicsit, aztán jöttek újabb megállapítások, amelyek ellentmondtak a

korábbiaknak. Végül itt is a vegyérték fogalmának bevezetése segített, amelyet Crum Brown (1838-1922)

nagyon jó érzékkel vonalakkal jelzett: egy vegyérték egy vonal, két vegyérték két vonal:

Kekulé német tudós (1829-1896) megállapította, hogy a szerves vegyületekben a szénatomok négy

vegyértékűek, és egymással is képesek kapcsolódni, így egész láncokat is képezhetnek (1858). Kekulé még

különböző hurkákkal rajzolta a vegyületeket, ami az ábrázolást kissé bonyolulttá tette. Vele egy évben, de mégis

később mint Kekulé, Couper (1831-1892) már vonalkákkal rajzolta fel a szerves vegyületeket. Az ecetsavat

(CH3 – COOH), így:

A kémia fénykora


Volt azonban a szerves vegyületeknek egy csoportja, amelynek a szerkezeti képletét még ilyen módon sem

lehetett felírni, helyesebben mondva megrajzolni. Ennek legegyszerűbb tagja a benzol volt, amelyről a

vegyelemzés már megállapította, hogy atomösszetétele C6H6, tehát látszólag nagyon egyszerű. Kekulé

megállapította azt is, hogy két atomot két vagy több vonal is összeköthet. A szénatomok gyűrűket is

képezhetnek (1865). Az ilyen vegyületeket telítetlennek nevezték el. Aztán Kekulé a benzol képi ábrázolását is

sikerrel alkotta meg:

Mint később egyszer elmondta egy előadásában, megálmodta a képletet: „Álmomban az atomok ugrándoztak a

szemem előtt. Egyes kisebb csoportok szerényen a háttérben maradtak. Aztán különböző nagyobb csoportokat

tudtam megkülönböztetni, hosszú sorokat, amelyek néha szorosabban összekapcsolódtak, kígyószerű

mozgásban összefonódva és összecsavarodva. Nézzük csak! Mi volt ez? Az egyik kígyó megragadta a saját

farkát, és csúfolódva forgolódott előttem. Mintha villámcsapás ért volna, hirtelen felébredtem.” Aztán még

hozzátette a tanulságot fiatal közönségének: „Álmodjanak tehát csak nyugodtan, uraim, hasznos lehet. De azért

ne üljenek le rögtön reggel, és írják meg következtetésüket, hanem gondolják még jól át, győződjenek meg róla,

hogy álmuk ki fogja-e bírni az ébrenlét kritikáját.”

A benzolgyűrű jó időre lezárta a szerves kémia általános jellegű, múlt századi fejlődését. Megnyílt az út új és új

vegyületek előállítása felé, amelyeket különböző célokra lehetett használni. Szinte tervszerűen lehetett kitűzni a

célt ilyen vagy olyan összetételű és szerkezetű új vegyületek előállítására. A szintézisek nagy kora nyílt meg,

laboratóriumokban kísérleteket végezhettek, aztán nagy gyárakban gyártottak textilfestésre használható

különböző vegyületeket, majd gyógyszerként vagy robbanószerként alkalmazhatókat, meg természetes

anyagokat pótló mesterséges, úgynevezett műanyagokat.

Az ember a dolgokat mindig szereti valahogyan elrendezni, rendszerbe foglalni. Ismerték már az egyes elemek

atomsúlyait, és rögtön felmerült a kérdés, hogy nincs-e ezek között valami összefüggés, valamilyen rendszer.

A kémia fénykora


Több vegyész is próbálta az elemeket valamilyen elképzelés alapján csoportosítani. Az orosz Mengyelejev

(1834-1907) növekvő atomsúlyuk szerint csoportosította őket. Ezzel már mások is próbálkoztak, de semmiféle

következtetést nem tudtak levonni belőle. Mengyelejev úgy csoportosított, hogy a növekvő atomsúly szerint

sorbaállított elemek közül a hasonló kémiai tulajdonságúakat egymás alá írta. Megállapította, hogy a hasonlók

periodikusan váltakozva jelennek meg. Ahol nem talált megfelelőket, ott üresen hagyott egy helyet, mondván,

hogy oda egy még ismeretlen elem fog kerülni. A hasonlóságok alapján tehát előre megjósolta a hiányzó elem

néhány tulajdonságát (1869). A táblázatnak és föltevésének fogadtatása vegyes volt. Voltak, akik gúnyolódtak,

és azt mondták: miért nem ábécé-sorrendben írta fel őket, talán abból is kihámozott volna valami

szabályszerűséget, mások érdekesnek minősítették a táblázatot. Mengyelejev rendületlenül hitt rendszerében,

amelyet első formájában az elemek természetes rendszerének nevezett, később azonban áttért a szerényebbnek

tűnő periodikus rendszer elnevezésre. A későbbi fejlődés, az atomszerkezet megismerése századunkban azonban

kimutatta, hogy az első elnevezés volt a jobb, mert Mengyelejev táblázata valóban az elemeknek

atomszerkezetükön alapuló „természetes rendszerét” tükrözi. Ám 1875-től kezdve egyre nőtt a táblázat

tekintélye. Akkor ugyanis egy francia kutató új elemet fedezett fel, amelyet a kor mentalitásának megfelelően

hazájáról galliumnak nevezett el. És lám a gallium tulajdonságai szinte pontosan megegyeztek azokkal,

amelyeket Mengyelejev egy később felfedezendő elemnek jósolt. Ez több további esetben is igazolódott, így a

csakhamar felfedezett következő elem, a germánium esetében is. A periódusos rendszer hasznos útmutatót adott

a kutatóknak, hol, milyen környezetben keressék az új elemeket. Az utolsó természetes elem felfedezés 1939-

ben történt. Egy francia vegyésznő fedezte fel, egy nő, és megint hazájáról nevezte el franciumnak.

A kémia legöregebb ága, az analitikai kémia is új, a korábbiaknál egyszerűbben és gyorsabban, sok területen és

sokoldalúan alkalmazható módszerrel gazdagodott. Ennek az eredete ugyan még a 18. századba nyúlt vissza, de

csak a múlt században virágzott fel, és alakította ki felszerelését. Ez volt a titrimetria számos ágazata, és a

mindegyikben használt büretta, pipetta és normállombik.

Egy másik fontos, új módszer már a 20. század felé mutat, amikor a klasszikus analitika lassan kiszorul a

laboratóriumból, és helyét a műszeres fizikai mérőmódszerek foglalják el. Első képviselője ennek az 1859-ben

Bunsen (1811-1899) és Kirchhoff (1824-1887) által felfedezett színképelemzés volt. A felfedezők közül Bunsen

a heidelbergi egyetem kémia, Kirchhoff pedig ugyanennek az egyetemnek a fizika professzora volt. A

csillagászatban is nélkülözhetetlen új módszer az analitikában hasznosabbnak bizonyult kis mennyiségek

minőségi kimutatására, mint az úgynevezett klasszikus módszerek. Bunsen már a következő évben két új elemet

fedezett fel segítségével, a céziumot és a rubídiumot. Bunsen így írt felfedezéséről angol barátjának, Roscoenek:

„Pillanatnyilag Kirchhoffal dolgozunk valamin, amitől aludni sem tudunk. Kirchhoff ugyanis egy csodálatos

felfedezést tett, rájött, hogy mi okozza azokat a sötét valamiket a napspektrumban... Képzelje el, ez megnyitja az

útját annak, hogy a Nap és az állócsillagok összetételét ugyanolyan biztonsággal kimutassuk, mint

reagenseinkkel. Ugyanilyen pontossággal mutathatók ki az elemek a Földön is. Képzelje el: 20 g tengervízben ki

tudtam mutatni a lítiumot! Egyes anyagok felismerésére az eljárás minden eddiginél érzékenyebb. Ha van

Önnek egy lítiumból, nátriumból, káliumból, stronciumból és kalciumból álló keveréke, csak egy milligrammot

adjon nekem belőle és készülékemben egy távcsőn keresztül, anélkül, hogy az anyaghoz nyúlnék, megmondom,

mi van belőlük benne.”

Bunsen Nap-jóslata 1868-ban ragyogóan igazolódott. Janssen (1824-1907) francia csillagász színképelemzéssel

beszámolt egy a Földön ismeretlen elem felfedezéséről a Nap kromoszférájában. Kétkedéssel fogadott, a Nap

görög nevéről héliumnak nevezett elemének realitását 25 év múlva Ramsay (1852-1916) bizonyította be, aki

1895-ben a héliumot az urán ércekben a Földön is megtalálta. Tudjuk azóta, hogy éppen az uránércek

héliumtartalmából következtetnek a tudósok a Föld korára.

Az elmondottak adták a 19. század kémiájának azokat az elméleti és gyakorlati alapjait, amelyre alapozódott a

nagy gyorsasággal kiépülő nagyipari szerves vegyianyag gyártás, szinte mind ekkor alakultak azok a nagy

cégek, amelyeknek a neve máig is közismert a világ vegyiparában, mint az Agfa, a Bayer, a Höchst, a BASF, a

Nobel, az ICI, a La Roche stb.

A múlt század közepétől egy másik folyamat is megfigyelhető volt. A fizika újabb és újabb eredményei

átszivárogtak a kémiába, és ott is problémákat vetettek fel, illetve magyarázatokkal szolgáltak. Ilyen volt az

elektromos áramnak már a 19. század kezdetén észlelt hatása. Ennek vizsgálatából, értelmezéseiből,

alkalmazásából jött létre az elektrokémia. A fizika új ágazataként született meg a termodinamika, a hőtan.

Hőjelenségek a kémiában is vannak, például kémiai reakcióknál. A határterületi kutatók ezeket elkezdték a

termodinamika tételeivel magyarázni. S végül ott volt a kémiának egy olyan régi kérdése, hogy különböző

anyagok miért reagálnak egymással, mások meg miért nem. Ezt a miértet kémiai affinitásnak nevezték. Sok

szép elmélet született magyarázatul a 17. századtól. A 19. század első felében azonban itt is történtek mérések,

új részfogalmak születtek, mint a reakciósebesség, a tömeghatás törvény stb. Ostwald volt, aki a múlt század

A kémia fénykora


végén felismerte, hogy ezek a folyamatok összefüggenek. Egyikkel a másik jelenségeit meg lehet magyarázni

vagy alkalmazni, például a tömeghatás törvényét az elektrolitikus disszociációra. Az ő nagy rendszerezéséből

egy új tudományág jött létre, a fizikai kémia.


16. fejezet - A magyar kémia eredményei a kiegyezés korában

Felsoroltuk a múlt század legfontosabb kémiai felfedezéseit a felfedezőjükkel együtt. Magyart nem találtunk

közöttük. Megállapíthatjuk, hogy a magyar kémikusok nem tartoztak a világ élvonalába. De már születtek olyan

magyar szakmunkák, amelyeket a külföldi kémiai könyvek megemlítettek, születtek szakkönyvek, amelyeket

külföldi kiadók idegen nyelven adtak ki magyar szerzők tollából. Írtak kitűnő könyveket tudósaink magyar

nyelven itthoni használatra is, s ezek bármelyik nemzet szakkönyveivel felvehették tartalmilag a versenyt. És

születtek olyan megállapítások is, amelyek a magyar felfedező nevén vonultak be, és maradtak meg máig a

kémiatörténetben. Tekintsük át tehát, hogy a 19. század második felében a kémiában Magyarországon vagy

külföldön melyek voltak azok a tudományos eredmények, amelyeket magyar szakemberek és felfedezők értek

el. Tegyük ezt a kémia szakágainak kronológikus sorrendjében.

1. Analitikai kémia

Mint mindenütt, Magyarországon is az analitikai kémia volt a kémia legkorábban művelt ágazata. Minden

ország természeti kincseinek megismerése, feltárása volt a primér igény, erre szolgált ez a tudományszak.

Ismertettük már az analitika eredményeit hazánkban a középkortól a 19. század elejéig. A természeti kincsek

utáni analitikai kutatás természetesen tovább folyt országunkban. Ércek, fémek, gyógyvizek, ivóvizek,

szennyvizek minőségi és mennyiségi összetételét vizsgálták, és az eredményeket rendszerint közleményekben

tették közzé. Ezekkel a vizsgálatokkal azonban itt csak akkor foglalkozunk, ha az eljárásban és a metodikában

valami újat találunk. A vizsgálatok elvégzése már rutin munkát jelentett, még akkor is, ha egyetemen végezték.

Az analitikai kémiában a súlyoknak, mértékeknek nagy szerepe volt. Az egységes mértékrendszer hiánya az

eredmények értékelését bizony megnehezítette, még Magyarországon belül is. Hiszen területenként különböző

mértékegységek voltak használatban. Volt pesti, pozsonyi, bécsi mérték. Magyarországon hivatalosan csak

1876-ban vezették be a méterrendszert. Közleményekből, korabeli bürettákról azonban megállapítható, hogy a

vegyészek már az 1850-es évektől a méterrendszer mérőeszközeit használták, és aszerint is adták meg

eredményeiket.

A gyógy- és ásványvizek összetételét a kémikusok Berzelius dualisztikus elmélete alapján, vegyületekre

átszámolva adták meg, jóllehet nem vegyületeket, hanem ionokat határoztak meg. De az ionelmélet még nem

létezett. Than Károly azonban rájött, hogy ez a megjelölési forma önkényes, és már 1865-ben a következőt

javasolta: „Fejeztessenek ki minden egyes elemi alkatrészeknek azon mennyiségei, melyek 1000 súlyrész vízben

találtatnak, úgy mint azok az elemzés közvetlen adataiból kiszámíttatnak anélkül, hogy egymás közt képzelt

sókká lennének felosztva... A valódi vegyalkat kifejezésére vonatkozólag indítványom abban áll, hogy az

összeállításoknál az 1000 súlyrész vízben foglalt mennyiségeken kívül fejeztessenek ki egyszersmind az egyes

elemi alkatrészeknek viszonylagos vegyértékei...”

Than Károly a fentieket a Gyógyszerészi Hetilapban írta meg, de szokásától eltérően és szerencséjére németül is

megjelentette a bécsi Császári Tudományos Akadémia folyóiratában.

Arrhenius (1859-1927) első formájában 1884-ben publikálta ionelméletét, majd a következő években

részletesen kidolgozta. Than rögtön felismerte, hogy ez az ő fentebbi javaslatának igazolása.

Ostwald (1853-1932) az ionelmélet első elfogadója és propagátora, majdnem szóról szóra ugyanazt a javaslatot

tette az analízisek eredményének közlési formájára 1894-ben, mint harminc évvel korábban Than. Az ő

munkáját nem ismerte, amikor később értesült róla, könyve újabb kiadásában messzemenően elismerte Than

elsőségét.

A leginkább használatos analitikai módszernek, a titrimetriának az eszközkészlete erre a korra már teljesen

kialakult. A sav mérőoldatok faktorának beállítására máig alkalmazott kálium-hidrogén-karbonátot először Than

javasolta és vezette be 1860-ban. Tanítványa és későbbi utóda, Winkler Lajos 1888-ban doktori

disszertációjában dolgozta ki az egész világon elterjedt módszerét a vízben oldott oxigén meghatározására. Ez a

gőzgép korának egyik fontos problémáját oldotta meg véglegesen.

A víz oxigéntartalma ugyanis jelentősen növelte a gőzkazánokra gyakorolt korrodáló hatást. Winkler Lajos

számos más, máig élő titrimetriás eljárást dolgozott ki, így a zsírok telítetlenségét jellemző jódbrómszám

A magyar kémia eredményei a

kiegyezés korában


meghatározására, kénhidrogén meghatározására, halogének titrimetriás mérésére stb. Elismerten ő volt a

vízvizsgálatok legnagyobb szakértője a maga korában.

Winkler Lajos (Arad, 1863 – Budapest, 1939) gyógyszerészetet tanult, majd Than tanszékén dolgozott

tanársegédként, adjunktusként, magántanárként, és 1908-1934 között professzorként az utóda lett. Fáradhatatlan

kutató volt. 241 tudományos közleménye tartalmazza vizsgálatait. Több analitikai könyve németül is megjelent.

Zárkózott, a szerepléstől visszahúzódó ember volt. A magyar tudósok közül a saját korában talán őt övezte a

legnagyobb nemzetközi hírnév.

A vízkeménység meghatározására Wartha Vince és Pfeifer Ignác nátrium-hidroxiddal és nátrium-karbonáttal

végzett eljárása majdnem egy évszázadon keresztül világszerte alkalmazott módszernek bizonyult.

Új térfogatos módszert talált fel Győry István, a bromatometriát, amelynek mérőoldata a kálium-bromát (1893).

Győry István (Debrecen, 1861 – Budapest, 1954) gyógyszerészetet tanult, azután a budapesti egyetemen

dolgozott tanársegédként, 1894-ben a Kertészeti Tanintézet (a mai Kertészeti Egyetem jogelődje) kémia

tanárának nevezték ki. 1913-tól a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott. 1951-ben, kilencven éves

korában kitelepítették Budapestről, hasonlóan sok más korabeli értelmiségihez.

Az ionspecifikus reagensek elnevezésen olyan reagenseket értünk, amelyek csak egy bizonyos ionnal lépnek

kapcsolatba. Ma – elsősorban az elektroanalitikában – membránként szerepelnek ezek az anyagok. A legelső

ionspecifikus reagenst, az ?-naftilamin és szulfanilsav keverékét azonban Ilosvay Lajos vezette be a nitrit

kimutatására 1879-ben.

Ilosvay Lajos (Dés, 1851 – Budapest, 1936) gyógyszerészetet tanult a pesti egyetemen. Than Károly

tanársegédjeként kezdte pályáját, majd hosszabb külföldi tanulmányút után a Műegyetem hívta meg az

Általános Kémia tanszék professzorának. Hosszú, 52 évig tartó tanszékvezetése folyamán igen széleskörű

tudományos közéleti szerepet játszott. A Természettudományi Társulatnak évtizedeken át elnöke, a Magyar

Chemiai Folyóiratnak pedig szerkesztője volt. Hosszabb ideig államtitkárként működött a

kultuszminisztériumban.

A századforduló évtizedeiben Magyarországon a szerves kémia hazai fejlettségéhez képest viszonylag sokan

foglalkoztak szerves kémiai analízisekkel. De az elemzések nem a szintetikus szerves anyagok

vegyvizsgálatához kellettek, hanem a mezőgazdasági termékek ellenőrzése igényelt gyorsan elvégezhető

minőségi eljárásokat.

Analitikai kémiai szak- és tankönyvek is szép számban jelentek meg e korban magyar szerzők tollából. Than

Károly A qualitatív chemiai analysis elemei című könyve (1895) már az új tudományágként hódító fizikai

kémiát is bevonta a reakciók értelmezésébe. Elsősorban Ostwald Die wissenschaftlichen Grundlagen der

analytischen Chemie (Az analitikai kémia tudományos alapjai) című könyve volt a korszak kémiai alapműve,

amelyik 1894-ben jelent meg, tehát csak egy évvel Than könyve előtt. A tudományos információk meglepően

gyorsan áramlottak már akkoriban is. Csak egy példa a gyorsaságra. Ostwald 1894-ben Lipcsében kiadott német

könyve már egy év múlva magyar fordításban jelent meg Kolozsvárott. Freseniusnak a minőségi kémia

analízisét tárgyaló, nagyon sok kiadást megért és nagyon sok nyelvre lefordított könyve (Anleitung zur

qualitativen chemischen Analyse) 1841-ben jelent meg. Ez elég sokára, csak 1868-ban látott napvilágot, Say

Móric fordításában a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat gondozásában Bevezetés a minőleges vegyelemzésbe

vagyis a műtételek, kémszerek és az ismertebb testeknek a kémszerek iránt való viseletének tana címen. Mint a

cím is mutatja, még részben a Nendtvich-féle magyar műnyelven fordítódott.

Meg kell még említenünk Scheitz Pálnak, a fiatalon elhunyt műegyetemi adjunktusnak (Marosvásárhely 1870 –

Budapest 1912) 1911-ben A minőségi chemia analysis módszerei című könyvét, valamint Lengyel Béla

professzornak 1896-ban piacra került A quantitativ chemiai analysis elemei című munkáját.

Nemzetközi viszonylatban is az úttörő munkák közé tartozott volna Gsell Jánosnak 1913-ban megjelent A

szerves vegyületek minőségi és mennyiségi analízisénak módszerei című könyve, amelyben a szerző a szerves

kémia ismert analitikai módszereinek ismertetésén túl a szerves gyökcsoportok analízis rendszerét is

megkísérelte kidolgozni a kor ismereteihez képest eredményesen. A volna azért szerepelt a bekezdés első

mondatában, mert nem lett nemzetközi híre, mivel magyar nyelven jelent meg, sőt még itthon sem keltett

különösebb figyelmet, mert ezt a témát alig-alig művelték még akkor hazánkban. Maga a szerző is hamarosan

elszakadt e tudományos területtől.


kiegyezés korában


Gsell János (Budapest 1883 – Budapest 1958) vegyész, pályája kezdetén a Posta Kísérleti Állomásán dolgozott.

Az első világháború után Franciaországba ment, ahol orvosi diplomát szerzett, később Ausztriában működött.

1942-ben hazajött, és az Ipari Minisztériumban dolgozott 1948-ig.

2. Szervetlen kémia

A szervetlen kémia a tárgyalt korszakban a kémiai kutatások mostohagyereke volt. A megelőző kor sok mindent

tisztázott, nagy eredményeket ezen a területen nem lehetett várni. Ott volt viszont fiatalabb testvére, a szerves

kémia, amely éppen ekkor vált felnőtté! Ezen a területen elméleti és gyakorlati téren még nagyon sokat lehetett

feltalálni, előállítani egyetemeken és még inkább a gazdag szerves kémiai vegyipar korszerű és anyagilag jól

dotált kísérleti laboratóriumaiban.

Mivel azonban Magyarországon ekkor még nem volt szerves kémiai nagyipar, a szerves kémia első tanszéke is

csak a korszak legvégén alakult meg, így a szervetlen kémia uralkodott az egyetemeken.

Than Károly 1867-ben, tehát még a régi intézetben fedezte fel a karbonil-szulfidot. Ezt aztán olyan alaposan

megvizsgálta minden oldalról, mint kevés más vegyületet a világon. Than igen alapos kutató volt. A karbonil-

szulfidnak igazán nincs akkora jelentősége, mint amekkora munkát Than belefektetett, de ez volt az első hazai

és szívének bizonyára a legkedvesebb kutatása.

A sárga arzént Schuller Alajos (Pest, 1845 – Budapest, 1920), a Műegyetem fizika professzora állította elő

elsőként (1887). Lengyel Béla a kálcium-vegyületek kutatása terén ért el eredményeket, elsőként állította elő a

kálcium hidridjét.

Még tovább lehetne folytatni az apró eredmények sorát, a sok vegyület mellé számos olyan újat állítottak elő,

amelynek különös jelentősége nem volt, és később sem lett. Asbóth Sándor 1889-ben beszámolt egy

mesterséges kriolitet előállító módszerről, amelyik az elektrolitikus alumíniumgyártás területén jelentős lehetett

volna, ám akkor még nem volt nagyipari alumíniumgyártás. (Heroult Franciaországban és Hall Amerikában

1886-ban jelentette be szabadalmi igényét az elektrolitikus alumíniumgyártásra, és még sokáig el voltak

foglalva a pereskedéssel, amely azután kibéküléssel végződött. Érdekes párhuzama életpályájuknak, hogy

mindkettő egyazon évben született (1863) és halt meg (1914).

A terület kutatási eredményeinél jelentősebb a szakirodalmi tevékenység. A kor kezdetét még Nendtvich Károly

könyvének ismételten átdolgozott kiadásai jelentették, amelyeket azonban egyre kevésbé jellemzett az általa

teremtett magyar tudományos műnyelv. Ez a könyv az 1860-as évekre már eléggé elavult, hiszen a francia

Regnault 1847-ben Párizsban megjelent művén alapult. Ezért a Magyar Tudományos Akadémia 1872-ben

felkérte Than Károlyt egy átfogó magyar kémiai könyv írására. Than nem siette el a dolgot. A kísérleti chemia

elemei című hatalmas művének első kötete csak 1897-ben jelent meg, talán azért, mert az egyetemen időközben

létrehozott II. sz. kémia tanszék professzorának, Lengyel Bélának Chemia című tankönyve 1889-ben megelőzte.

Mivel a két professzor nem túlságosan szívelte egymást, most már Thannak volt mit túlszárnyalnia. Könyve

valóban nagyszerű munka, mindaz megtalálható benne, ami a maga korában új és korszerű volt a kémia

tudományában. A második kötet is időigényes volt, az 1906-ig váratott magára.

Ebben a korszakban Dalton atomelmélete uralkodott, és ez látszott a végső kémiai igaznak, amely szerint

minden elem más és más. Számos elemfelfedezés igazolta Mengyelejev periódusos rendszerének helyességét is.

Ez utóbbi azonban kétségeket ébresztett Dalton iránt. Nagyon érdekes e szempontból Than Károly könyvéből

idéznünk, A periódusos rendszer tárgyalása című részben ezt olvashatjuk:

„... Mindez valószínűleg onnét van, hogy a periódusos rendszer, noha kétségtelenül egészséges elven nyugszik,

mai alakjában csak egy magasabb törvénynek töredéke, amelyet teljességében még nem ismerünk... Egyes

búvárok azt tartják, hogy a periódusos rendszer azzal a hypothesissel magyarázható, mely felteszi, hogy csak

egyféle ősanyag van és hogy ennek különféle módon történt megsűrűsödéséből keletkeztek az egyes chemiai

elemek. Ha feltesszük, hogy maga az ősanyag csak egyféle atomokból áll és hogy ezek különféle számban és

különféle, de törvényszerű csoportosulás szerint sűrűsödnek össze chemiai atomokká, akkor a periódusos

rendszer okát csakugyan megérthetjük. Ilynemű okoskodások azonban a tudománynak mostani fejlettségében

mindenesetre koraiak és meddők.”

Az utolsó mondatban tévedett. A fentebb közölt idézet 1897-ben megjelent könyvéből való. 1896-ban fedezte

fel Becquerel az urán radioaktivitását, ezzel kezdetét vette az atom szerkezetének kutatása, 1911-ben tette közzé

elképzelését Rutherford a pozitív atommagról és a körülötte keringő negatív elektronokról.


kiegyezés korában


Jól sejtette Than, amit sejtett!

3. Szerves kémia

A korszak fő kémiai ágazatának, a szerves kémiának a hazai szereplésére nem lehetünk valami büszkék! Míg a

világon a kémikusok nagyobb része a szerves kémia körül munkálkodott, nálunk sokáig szinte senki. Ez szinte

érthetetlen a kémiatörténész számára, még akkor is, ha tudomásul kell vennünk, hogy szintetikus szerves

vegyipar még egyáltalán nem alakult ki Magyarországon a vizsgált korszakban. De másutt se az iparral

kezdődött a szerves kémia, hanem a tudományos kutatással, ami elsősorban az egyetemeken folyt. Nálunk pedig

még az egyetemi előadásokban is kevés szó esett róla!

Századunk első éveiben, a Műegyetem lágymányosi építésének idején a magyar sajtóban élénk vita folyt a

műegyetem oktatási rendjéről, ezen belül kiemelkedően a vegyészmérnök képzésről. Íme egy vélemény: „A

műegyetemi vegyészmérnök képzést nagy általános technikai képzettség, kisebb általános kémiai tudás, még

kisebb speciális képzettség, sok analitikai, kevés preparatív és igen kevés organikus kémiai tudás ... jellemzi.”

Egy másik hozzászóló utóbbit a szerves vegyipar hiányával magyarázta, mire az első, minden diszciplinára

érvényesen, így felelt: „Az organikus kémiai ipar hiánya nem mentsége annak, hogy organikus kémia tanítása

nincsen, mert így nem is lesz soha... mert sokkal kevésbé az ipar neveli a kémikust, mint amennyivel inkább a

jól képzett vegyészgárda viszi előre az ipart!”

Mindenesetre a Műegyetemen 1913-ban szerves kémiai tanszék alakult Zemplén Géza irányításával. Ez volt az

első szerves kémiai tanszék az országban.

Hogy miért maradt el időben a hazai szerves kémiai kutatás más országokhoz képest, és itt készakarva nem

fejlett nyugatot mondok, mert Olaszországban, Ausztriában, sőt Oroszországban is előbbre tartottak – abban

biztos Than Károly is hibás. Pontosabban az az egészen kivételes szerep és tekintély, amelyet ő ötven éven

keresztül a magyar kémiai tudományban, oktatásban és közéletben játszott. Than Károly a kémiának számos

ágával foglalkozott, de a szerves kémia kutatásával egyáltalán nem, és oktatásával is alig. Talán Bunsen az oka

ennek, aki a múlt század közepén, a szerves kémiai zűrzavar idején kezdte el pályáját és érte el első sikereit. De

ő elsősorban laboratóriumi, gyakorlati ember volt, és nem íróasztal mellett elmélkedő. Bunsen analitikai

módszereket dolgozott ki, újfajta, máig a nevét viselő gázégőt, meg bürettát, meg galvánelemet konstruált, újító

és kísérletező volt, és lenézte a szobatudósokat, akik íróasztalnál konstruálták új elképzeléseiket a szerves

vegyületek szerkezetéről. Egy jó kísérlet számára sokkal többet ért bármely hipotézisnél! A szerves kémia maga

egy hipotézis dzsungel, ahová óvakodjon az ember belépni! – ilyeneket mondogatott. S ez a mentalitása később

sem változott, jóllehet a szerves kémikusok is már laboratóriumban gyártották új vegyületeiket. Bunsen

ötvenkilenc éven át volt tanár főiskolán, majd egyetemen. Hetvennyolc éves korában vonult nyugdíjba. Amikor

Than nála volt ösztöndíjas, Bunsen negyvennyolc évesen alkotói fénykorában volt. Than magyar tanítványait is

szinte rendszeresen Bunsenhez küldte tanulmányútra. És nála szerves kémiát ugyan nem lehetett tanulni! E

feltételezésem mellett szól, hogy az az egy-két tudós, aki nálunk szerves kémiával kezdett foglalkozni, Bunsen

mellett más külföldi kémikusnál is töltött tanulmányi időt, vagy már Bunsen nyugdíjba vonulása után jutott

külföldre.

Fabinyi Rudolf (Jolsva, 1849 – Budapest, 1920) volt a hazai szerves kémiai kutatás tudatos úttörője. A

budapesti egyetemen tanult vegyészetet, majd Than intézetében volt gyakornok. Elment Németországba az

elengedhetetlen tanulmányútra, de azt Wislicenus, Baeyer és Bunsen között megosztva töltötte. Az első kettő

kifejezetten szerves kémikus volt. Fabinyit 1878-ban a kolozsvári egyetemre nevezték ki a kémia tanárává. Itt

kezdte meg szerves kémiai kutatásait. Sokirányú tevékenységet fejtett ki. Az első magyar nyelvű kémiai

folyóiratot, a Vegytani Lapokat is ő alapította. Könyvet írt Bevezetés az elméleti kémiába címen. Ő lett a Magyar

Kémikusok Egyesületének első elnöke. Az a szomorú tisztség is neki jutott, hogy a kolozsvári tanszéket

Szegedre költöztesse, kezdetleges körülmények közé, mert az első világháború után, amikor a románoké lett

Erdély, a kolozsvári egyetem Szegedre költözött.

Kolozsvárnak nagy érdemei vannak a magyar kémia történetében. Ott jelent meg az első magyar nyelvű kémia

könyv, Erdélyországi orvosi vizeknek bontásáról címen, ott indult meg az első magyar nyelvű kémia folyóirat,

és végül ott ringott a magyar szerves kémiai kutatás bölcsője.

Fabinyi szerves kémiai kutatásainak központjába az azaron és származékainak vizsgálata állt. Thanhoz méltó

alapossággal járta körül ezt a témát. Számos más szerves kémiai tárgyú közleménye is megjelent.

Meg kell még említenünk Konek Frigyest (Győr, 1867 – Budapest, 1945.), aki Budapesten és Münchenben

tanult. Baeyer mellett dolgozott Németországban, majd az Országos Kémiai Intézet munkatársa, végül


kiegyezés korában


aligazgatója lett. Ő adott elő elsőként szerves kémiát a budapesti tudományegyetemen, de csak speciálkollégium

keretében. Kutatásai központjában a china és származékai álltak.

Az első valódi szerves kémiai könyvet Ilosvay Lajos írta, 1905-ben jelent meg Bevezetés a szerves chemiába

című munkája, de annak is csak az első kötete készült el. Ilosvay ugyan szintén Bunsennél kezdte

tanulmányútját, de azután Baeyernél folytatta.

4. Mezőgazdasági kémia

A mezőgazdasági kémia is a szerves kémia egyik alkalmazási területe, csak éppen nem szintetikus. Nem is tiszta

kémia, annál jóval összetettebb. Magyarországon a mezőgazdaság volt a gazdaság legfontosabb ágazata. Ezen a

területen már a múlt század második felében kiépült egy a korhoz képest fejlett kutatóhelyi hálózat. 1908-ban

ehhez a Műegyetemen külön tanszék is járult, Mezőgazdasági Kémiai Technológiai tanszék néven. Ezekben az

intézményekben számos tudományos publikáció látott napvilágot, közöttük kémiai tárgyú is bőven található.

A mezőgazdasági kémia fontos területe volt a liszt kutatása. Magyarország nagy liszt-exportőr volt.

Malomiparunk mind nagyság, mind technika szempontjából a világ élvonalában járt. A századfordulón azonban

a magyar liszt keresettsége csökkent, ennek oka a külföld megítélése szerint az volt, hogy a magyar búza

minősége romlott. Lisztünk hírnevét sikértartalma biztosította, e körül kellett a hibát is keresni. A

sikértartalomra a nitrogén mennyisége alapján következtettek. A századfordulón azonban úgy gondolták, hogy

ez nem jó módszer. Arra számítottak, hogy mechanikai módszerekkel megbízhatóbb eredményekhez jutnak.

Például a rétestészta nyújthatóságának mérésén keresztül. Különböző készülékeket konstruáltak erre a célra, és

további mechanikai próbákkal kísérleteztek. Hankóczy Jenő (Szejkepuszta, 1879 – Budapest, 1939) 1914-ben

bevezetett tésztavizsgáló gépe egész jól bevált erre a célra, bár ez a berendezés már elég távol állt a kémiától. A

legoptimistább „vizsgálati módszer” nem igényelt különösebb beruházást, mert így szólt: „A magyar liszt

páratlan jóságát mi sem bizonyítja csattanósabban, mint a magyar gazdaasszony tésztakészítési leleményessége

és tündérujjai! Ezt a próbát tessék végeztetni a külföldi liszttel!”

Sajnálatos, hogy külföldön többnyire gazdaasszony nélkül vásárolták a lisztet.

A másik fontos mezőgazdasági termékünk a bor volt. A bor minőségét szigorú bortörvény védte. Ennek

kidolgozásában fontos szerepet játszott Wartha Vince, a Műegyetem neves professzora. Kosutány Tamás

(Nyírlugos, 1848 – Budapest, 1915), a magyaróvári gazdasági akadémia kémia tanára, 1894-től az új Országos

Kémiai Intézet igazgatója, a bor erjedése, a borélesztő, a borbetegségek kérdéseivel foglalkozott eredményesen.

1873-ban a Borászati Vegytan Alapvonalai címen írt könyvet. A fiatalon elhunyt Pillitz Vilmos (1849-1884)

szacharométere sokáig használatos volt a mustminőség mérésére.

A legérdekesebb és legértékesebb felfedezés ezen a területen – mint annyi más jeles találmány országunkban –

észrevétlen maradt a maga korában. Pedig világsikert érhetett volna el, mint ahogy el is ért, miután

Franciaországban újra felfedezték. Preysz Móric (1829-1877) a pesti reáliskola kémiatanára rájött arra, hogy

fiatal borok 55-75o-ra melegítése megakadályozza az utóerjedést és gyorsítja az érést. Ez tulajdonképpen a

pasztőrözés feltalálása. Felfedezéséről Preysz 1861. november 13-án előadásban számolt be, és módszerét

csírátlanítás néven elfogadásra javasolta a Természettudományi Társulat ülésén. Megbízták, hogy folytassa

kísérleteit, keressen megoldást arra, hogy a tokaji bor nagy távolságra is szállítható legyen, ez a magyar

exportnak nagyon fontos lenne. Pasteur négy évvel később, 1865. május 1-én jelentette be hasonló eljáráson

alapuló csírátlanítási módszerét a Francia Tudományos Akadémián. Amint Preysz erről értesült, gyorsan

közleményt írt módszeréről, amit korábban nem tett meg. Most persze már késő volt. A módszer neve mindmáig

pasztőrözés, nem pedig preiszezés. Kár.

Pedig Preysz cikke jó. Idézek belőle: „Oly czukor oldat, milyen a must azaz a melyben az élesztő fejlődéséhez

szükséges anyagok t.i. fehérnyeféle testek megvannak, élesztő hozzáadása nélkül is erjedésbe mennek által, ha

közönséges levegővel jönnek érintkezésbe, mert akkor bennük képződik élesztő.

Ily folyadékok, ha közönséges levegővel soha sem érintkeztek, akkor sem forrhatnak, ha olyan levegőt

bocsátunk hozzájuk, mely vagy izzó csöveken vagy pamuton szűretett keresztül, miből köztudomás szerint

következtethetjük, hogy a levegőben nem az éleny az erjedés oka, hanem az abban foglalt élesztőcsírák. Oly

must, mely közönséges levegővel érintkezett, kedvező körülmények között mindaddig forr, mígnem minden

czukortartalmát elvesztette.

Szerves lényeknek életműködése s így az élesztőnek a czukorravaló hatása végkép megszűnik, ha azokat a víz

forrpontjáig melegítjük.


kiegyezés korában


Ezek szerint bizonyos, hogy a bor, ha zárt edényben 100 Cel. fokig hevíttetik, az edény pedig oly tökéletesen

elzáratik, hogy a melegítés után a levegő semmiképpen hozzá ne férhessen, erjedni többé sohasem fog.

Kísérleteim azt nemcsak igazolják, hanem még azt is tanúsítják, hogy a bor ezen eljárásnak kitéve igen kedvező

változásban részesül.”

5. Fizikai kémia

Míg a tekintélyes szerves kémiának alig volt kutatója akkoriban e honban, a siheder, éppen felcseperedő fizikai

kémiának meglepően sok eredményes korabeli magyar művelője akadt.

A fizikai kémia nagyon komplex terület, ahol olyan megfigyelések, észlelések álltak össze tudománnyá,

amelyek hosszú ideig külön utakon fejlődtek. Aztán kiderült, hogy ez az új tudomány a jelenségek elméleti

megoldására az összes ismert kémiai ágazatban alkalmazható. Alkalmazták is. Legelőször maga Ostwald az

analitikai kémiában. Persze gravimetriás meghatározást anélkül is sikerrel el lehet végezni, ha az oldhatósági

szorzatról semmit se tudunk. A szerves kémia is tudott szintetizálni minden anyagszerkezeti ismeret nélkül.

Nem is sietett alkalmazni a saját területén ilyenfajta meggondolásokat, ezeket csak századunk derekán fogadta

be. Annál meglepőbb, hogy nálunk milyen gyorsan felkeltette az érdeklődést ez az új kémiai ágazat.

Megint Than Károllyal kell kezdenünk, aki 1887-ben Die Einheit des Molekularvolumens der Gase című

cikkében javasolta, hogy a gáztérfogat egységét definiálják az egy hidrogénatomot tartalmazó gáz (HCl vagy

HRr) azon mennyiségének térfogatával, amelyik éppen 1 g hidrogént tartalmaz. Ez vizsgálatai szerint 0o-on és 1

atm. nyomáson 22,33 l. Ennyi térfogatban van tehát molekulasúlynyi gáz. A móltérfogat fogalma és első

értékének megállapítása tehát Than Károly érdeme. A gyakorlati meghatározás is elég közel járt a helyes

értékhez. Berthelot 1904-ben korrigálta 22,41 l-re, amely értéket máig használjuk.

A gázok után az oldatok. Ebben a tárgykörben a legfontosabb felfedezés kétségtelenül Eötvös Lorándtól

származik. 1886-ban írta Folyadékok felületi feszültsége és vegyi alkata közt fennálló kapcsolatról című

közleményét, amelyet német nyelven az Annalen für Physik című folyóirat is közölt. Ebben megállapítja, hogy a

folyadékok moláris felületi energiája állandó, a moláris felületi feszültség a hőmérséklettel arányosan

egyenletesen változik. Van der Waals gondolatából kiindulva következtetései legfontosabb részét így

fogalmazta meg:

„E szerint a következő tételre jutottunk: A d/dt ?v (2/3) hányados valamennyi egyszerű összetett folyadékára

állandó értékkel bír, mely a hőmérséklettől független... Az állandó érték gyanánt, mint alább terjedelmesebben

előadom 0,277-et nyertem. Ennek kiszámításánál v molekulár térfogatnak a molekulár súly és a sűrűség

viszonyát vettem, s a felületi feszültség egységéül azt választottam, mely a folyadék felületében 1 mm-nyi

hosszon a milligramm súlyával egyenlő erőt fejt ki. Ennek folytán

?? (2/3) = 0-277 (T – ?) is írható, hol T azt a hőmérsékletet jelenti, mely alatt ?? (2/3) 0-sal egyenlő.”

E tétel Eötvös-törvény néven vált ismertté a kémiában. Klupathy Jenő (Kassa, 1861 – Budapest, 1931) vizes

sóoldatok vizsgálatánál erősítette meg e törvényt, amelyet az angol Ramsay és Shields 1893-ban először

használt molekulasúly meghatározására. Elektrolit oldatokra való érvényességét Zemplén Géza igazolta doktori

disszertációjában (1907).

Eötvös Loránd, aki báró Eötvös József író és politikus fia volt, Budán 1848. július 27-én született.

Heidelbergben végezte tanulmányait Bunsen, Kirchhoff és Helmholtz mellett. 1871-ben a budapesti

tudományegyetemen magántanári címet szerzett, 1872-ben, Jedlik Ányos nyugalomba vonulása után a kísérleti

fizika tanszékét vette át, amelyet 1919. április 8-án bekövetkezett haláláig vezetett. Az MTA első

természettudós elnökeként működött 1889-1905 között. 1894-ben vallás és közoktatási miniszter volt, igaz,

hogy csak egy féléven keresztül. 1891-ben ő alapította a Fizikai Társaságot, amelynek első elnöke lett. Ő

alapította továbbá 1895-ben az édesapjáról elnevezett Eötvös Kollégiumot, a magyar felsőoktatás eme nagyhírű

elit intézményét, amelynek egyetemistaként annyi nagy tudósunk volt lakója.

Philipp Lenard néven lett világhírű fizikus Lénárd Fülöp, aki 1905-ben elnyerte a fizikai Nobel-díjat, és

ugyanezen a néven lett, magyarságát megtagadva, elkötelezett híve a húszas évektől a nemzeti szocializmusnak,

azaz a náci mozgalomnak. Ám azt nem tagadhatta, hogy mégis csak Magyarországon, Pozsonyban született

1862. június 7-én, és ott járt magyar gimnáziumba is. Apja gazdag borkereskedő volt, fiát is azzá kívánta

nevelni. A bécsi és budapesti műegyetemen végezte vegyészeti tanulmányait. Aztán belépett apja üzletébe, de ez

nem elégítette ki. Végül Németországban tanult tovább. Heidelbergben doktorált. Londonban egy szemesztert

hallgatott, majd számos német egyetemen tevékenykedett, míg 1898-ban a kieli egyetemnek, 1907-1931 között


kiegyezés korában


a heidelbergi egyetemnek lett a professzora. Nagynémet nacionalizmusa és antiszemitizmusa sodorta a nácik

közé, ahol hírnevénél fogva a párt reprezentatív tudósa lett. Messelhausenben hunyt el 1947. május 20-án. A

Magyar Tudományos Akadémia már 1897-ben levelező, 1907-ben rendes tagjává választotta.

A Nobel-díjat elsősorban a katódcsővel kapcsolatban elért eredményeiért nyerte. A kémiában a nyomelemek

által aktivált lumineszkáló szervetlen anyagok, az úgynevezett kristályfoszforok vagy lenardfoszforok

foszforenciás tulajdonságaival kapcsolatos, alapvető vizsgálatait kell megemlítenünk. Egyrészt azért, mert ezek

előállítása kémiai feladat. Másrészt, mert ezeket a vizsgálatokat Pozsonyban kezdte, még gimnazista korában és

folytatta egyetemi szünidőkben is kémiatanárával, Klatt Virgillel együtt (1850-1933), aki ezt a témát Lénárdnak

javasolta, és akivel erről 1889-ben első cikkét írta. Első szerzőként Klatt neve szerepel. Egy Klatt fiához írt

levelében apja úttörő érdemeit Lénárd újra elismerte, háláját fejezte ki volt tanárának, továbbá egyik könyvét

neki ajánlotta.

Folytassuk tovább fizikusok bemutatásával, pontosabban elektrokémiának nevezett szakágazatával a fizikai

kémiát. Ez a tudományág valójában jóval régebbi volt a fizikai kémiánál, de végül is összeolvadt azzal.

Jedlik Ányos István (1800-1895), igen szegény jobbágy családból származott. A bencés rend taníttatta a

tehetséges fiút pozsonyi gimnáziumában, később Jedlik maga is belépett a rendbe. Ekkor vette fel szerzetesi

nevét, az Ányost. Fizikai tanulmányokat folytatott a pesti egyetemen, 1822-ben doktorált. A győri bencés

gimnáziumban kezdte tanári pályáját, 1831-1839 között a pozsonyi királyi akadémián, 1840-1878 között a

budapesti egyetemen volt fizika professzor.

Jedlik számos fontos fizikai felfedezést tett. Ilyen volt villamos forgonya (1828), amelyik az elektromotor

ősének tekinthető, 1855-ben egy működő villamos kocsi modelljét szerkesztette meg. Egyedülálló finomságú

rácsosztó gépet szerkesztett, és végül 1861-ben alakította ki egyetlen példányban „egysarki villámindítóját”, az

első unipoláris szerkezetet, és ennek kapcsán eljutott a dinamó-elektromos elv felfedezéséhez. A dinamó a múlt

század egyik legfontosabb találmánya, ugyanis ennek révén lehetett elektromos áramot mind mennyiségben,

mind erősségben „nagyban gyártani”. Az egész társadalom életét forradalmasította. Mindezt a dicsőséget

azonban a német Werner Siemens aratta le, aki hat évvel Jedlik után fedezte fel újra a dinamót. Ezúttal is

igazolódott a már többször kifejtett technikatörténeti tapasztalat, ha valami megérett a feltalálásra, akkor azt fel

is találják. Siemens Jedliktől függetlenül találta fel a dinamót. Ez biztos. Jedlik ugyanis soha le nem írta

találmányát, dinamójának egyetlen elkészült példányát sajátkezű működési utasításával az Országos Műszaki

Múzeumban őrzik.

Miért nem hasznosította, sőt nem is publikálta találmányát? Sokszor tették fel azóta ezt a kérdést. S feleltek is

rá: Jedlik világtól elzárkózott szerzetes volt, aki csak tudományának élt, a felfedezés kielégítette, ipartól és

gazdaságtól messze élt, valószínűleg fel sem ismerte dinamója jelentőségét.

Én azonban más magyarázatot is elképzelhetőnek tartok, és ezt éppen elektrokémiai munkásságának

eredményeiben találhatjuk meg.

Jedlik a galvánelemek terén is végzett kutatásokat. Vizsgálatait már 1840-ben megkezdte, és azokat több mint

húsz esztendőn keresztül folytatta. A Bunsen- és Grove-féle szénelektródos galvánelemekkel végzett kísérletei

vezettek arra a felismerésre, hogy tökéletesítésük útja a cellát szétválasztó ellenállásnak a lehető legkisebbre

csökkentése. Ezért előzetesen savval kezelt papírból készített cellákat, amelyeket fakeretben állított össze. Sokat

kísérletezett a szénelektródokkal is, végül platinadróttal bevont szénlemezeket szerkesztett és ezeket használta.

Kísérleteit bizonyosan siker koronázhatta, mert 1854-ben Hamar Leóval és Csapó Gusztávval társaságot

alapított elemei gyártására és forgalombahozatalára. Ez a ténykedés ellentmond annak az elterjedt

közhiedelemnek, amely szerint Jedlik az élet gyakorlati oldalai iránt érzéketlen tudós lett volna. Az alapítók azt

remélték, hogy elemükkel elnyerik III. Napóleon császár díját, amelyet a párizsi világkiállításon az

elektromosság legjobb alkalmazására tűzött ki. Csapó utazott Párizsba, ahol az elemeket kiállították. Sajnos

útközben annyira megsérültek, hogy megjavításuk nem sikerült, és Csapó nem tudta őket működés közben

bemutatni. Ennek ellenére sikerült Csapónak francia szabadalomra szert tennie, és francia érdeklődőket találnia,

akik vállalkoztak az elem franciaországi gyártására. 1858-ban maga Jedlik is Párizsba utazott. A papírcellás

elemek eléggé elterjedtek, stabilak voltak és jó feszültséget adtak, de igen kényesnek bizonyultak. Bíztató

kezdet után más konstrukciók hamarosan kiszorították őket, és a gyártó társaságot felszámolták.

A felszámolásra Jedlik anyagilag nagyon ráfizetett, s társai is cserben hagyták. Jedlikben tehát volt érzék az élet

gyakorlati oldalai iránt, próbálta hasznosítani találmányát, felismerte a lehetőséget, de nem ismerte ki magát a

veszélyes üzleti életben. Elege is lett belőle. A dinamó feltalálásakor már elmúlt hatvan éves, nem volt kedve

újra üzleti vállalkozásba fogni.


kiegyezés korában


Jedlik miután a dinamót feltalálta „az egymást váltakozva kölcsönösen leváltmányozó telepek”, vagyis az

akkumulátorok területén is kísérletezett. Olyan megoldást talált, amivel a korábbi kísérletezők hiába fáradoztak,

nevezetesen megteremtődött az árammal való egyszerű feltöltés (1867). Ólommal kísérletezett ő is, de nem

sikerült tartós telepet előállítania.

Joggal volt nagyobb sikerre kilátása két selmecbányai professzornak, Schenek Istvánnak a kémia és Farbaky

Istvánnak (1837-1928), a géptan tanárának úgynevezett óriás akkumulátorukkal 1885-ben. Ekkorra már a

francia Faurenak sikerült tartós ólomakkumulátorokat készítenie. A selmeci óriás akkumulátorok pólusait

rácsozott és öntött ólomráma képezte, a negatívot ólomoxiddal, a pozitívot ólomoxid és mínium keverékével

töltötték meg. „Egy ilyen akkumulátor formált és megtöltött állapotban öt Ampér állandó áram mellett 232

óra/Ampér áramot ad.” Az akkumulátort izzólámpák (addigra már azt is felfedezték) áramellátására tervezték.

Volt már ugyan dinamó áram, de az nem volt eléggé egyenletes. A feltalálók a dinamó áramot

akkumulátoraikon keresztül akarták világításra használni. Mint írták 1890-ben, 1886 óta a selmeci

Bányaigazgatóságot 60, a Bányászati Akadémiát 104 egyenként 22 kg-os elektródokat tartalmazó

akkumulátorral világítják. A bécsi operaházat 4000 db egyenként 50 kg-os teleppel világították meg, a

Burgtheaterben 540 db 300 kg-os telep dolgozott. Akkumulátoraikat dinamó-elektromos árammal töltötték. Az

elektromos erőművi áramtermelés azonban egyenletes áramnyerést biztosított hamarosan, és ez megpecsételte

az óriás akkumulátorok sorsát.

Az elektrolitek vezetőképességének vizsgálata Kohlrausch nyomán a múlt század utolsó harmadában nagyon

gyakori kutatási téma volt Európában. Ideális terület volt doktori disszertációk céljaira. Hiszen az elvek és

technikák többnyire azonosak, a vizsgálható anyagok, elektrolitek száma viszont nagyon sok volt. S ezek

bármelyikének vizsgálata publikálható eredményeket nyújtott.

Buchböck Gusztáv az ionhidratáció mérésére dolgozott ki szép eredménnyel bíztató módszert, amely a

hidratációs szám meghatározására is alkalmasnak ígérkezett. Azóta tudjuk, hogy exakt meghatározásokra

kevésbé, legfeljebb tájékoztató, közelítő eredmények nyújtására alkalmas.

Buchböck Gusztáv (1869-1935) Budapesten végezte kémiai tanulmányait, majd Than Károly mellett maradt

asszisztensként. Századunk elején hosszabb tanulmányútra nyílt lehetősége, amelyet Ostwald és Nerst, a fiatal

fizikai kémia korabeli legnagyobb egyéniségei mellett töltött. Nernst mellett dolgozta ki említett módszerét is.

Hazatérve a fizikai kémia első hazai előadója lett az egyetemen Elméleti kémia címen. Than halála után a

korábbi egyetlen tanszéket ketté osztották. Az egyiknek a professzorává Buchböcköt nevezték ki. Physikai

kémiai mérőmódszerek című könyve az első magyar nyelvű munka volt a tárgykörben (1922).

Az oldatok kémhatása finom vizsgálatának úttörői különös, de érthető módon elsősorban orvosok és

fiziológusok voltak. A kémikusok, úgy tűnik, sokáig nem tudták megérteni a pH fogalmát, számukra a savasság

sokáig a titrálható sav mennyiségét jelentette. A biológiai oldatokban, például a vérben a hidrogénion

koncentráció finom változásai azonban nagyon fontos szerepet játszottak, érthető, hogy erre legelőször orvosok

figyeltek fel.

A pH jelölést a dán Sörensen 1909-ben ajánlotta a hidrogénion koncentrációra.

Az ő munkássága nem volt alapvető, hiszen a hidrogénion koncentrációt már értelmezték és mérték is. Javallata

csupán praktikus előnnyel bírt: 10-7-en helyett ennek negatív logaritmusát, vagyis egyszerűen 7-es számot kellett

írni. A közleményben, ahol Sörensen javaslatát megtette, számbaveszi a szakterület vezető kutatóit, közöttük

Szily Pált, Bugarszky Istvánt, Liebermann Leót, Rhorer Lászlót, Tangl Ferencet, Farkas Gézát és Rigler

Gusztávot említette. Az amerikai-német Michaelis 1914-ben írta a hidrogénion koncentrációról az első könyvet

a világon. A könyv előszavában elpanaszolja, hogy a kémikusok még mindig nem értik meg az aciditás és az

alkalitás fogalmának jelentőségét, és ezért sok jelenséget tévesen értelmeznek. Két személyt nevezett meg

ezután, Bugarszky Istvánt és Liebermann Leót, mint akik az új gondolkodásmódot és metodikát teljes

mértékben megértik és alkalmazzák.

A fent említett kutatók nagy mértékben járultak hozzá a pH fogalmának és mérésének ügyéhez. Érdemes

megemlítenünk, hogy munkásságuk legnagyobbrészt az Állatorvosi Főiskola kémiai tanszékéhez fűződik.

Bugarszky István és Liebermann Leó fehérjék fizikai-kémiai mérési módszerekkel történő vizsgálata során vette

észre, hogy ezek az anyagok viszonylag nagy mennyiségű lúgot és savat képesek felvenni, velük szemben tehát

resistensek, míg sókkal szemben nem így viselkednek. Tulajdonképpen tehát a fehérjék puffer (tampon)

természetűek (1898), jóllehet ezt a szót még nem használták. Ezt a kifejezést az ő munkájuk alapján, két évvel

később két francia kutató alkotta meg. 1900 és 1905 között történt, hogy Rhorer László a vizelet


kiegyezés korában


hidrogénkoncentrációját 30.10-7-nek határozta meg. Rigler Gusztáv a vér és vérsavó puffer természetét, Farkas

Géza pedig a vérsavó OH koncentrációját (1.10-7) határozta meg. A legfontosabb eredményeket azonban Szily

Pál doktor érte el. Kutatásának eredménye 1903-ban jelent meg az Orvosi Hetilapban az Indicatorok

alkalmazásáról állati folyadékok vegyhatásának meghatározására című közleményben. Különböző indikátorok

színét vizsgálta eltérő sav, lúg, szóda, bikarbonát oldatokban, kénsavas vízben és tiszta vízben. Ezután úgy

okoskodott, hogy „az érzékenység fokát pontosan megadja azon legkisebb OH koncentráció, melynek

jelenlétében az első indikátor első színváltozást mutat. Így aztán fordítva egy színes mértékrendszerrel bírunk,

amely segítségével a sóoldatok és az állati folyadékok vegyhatását meghatározhatjuk”... „az indikátorok a

színváltozást a titrált bázis anyagi minőségétől függetlenül csakis az OH ionok koncentrációinak megfelelően

mutatják ki...”

Szily Pál tehát egy kolorimetriás módszert dolgozott ki a pH érték meghatározására. 1903-ban Szily a berlini

élettani társaságban tartott előadást eredményeiről. Ott került kapcsolatba Friedenthallal, a berlini egyetem

fiziológia tanárával, aki meghívta Szilyt egy évre az intézetébe. Friedenthal folytatta Szily munkásságát, és az ő

kolorimetriás skáláját tökéletesítette. Az összehasonlító oldatokat először a sav és a lúg oldatok hígításával

kísérelte meg előállítani. Ám ezek hidrogénion koncentrációja nem bizonyult elég stabilnak. „Ekkor tanácsolta

tanítványom, Pál Szily, hogy a 10-4 – 10-9 között konstans hidrogénion koncentrációjú oldatokat primér és

szekundér foszfátok megfelelő arányú elegyítésével állítsák elő...” – olvashatjuk ezután a német dolgozatban.

Így tehát a mesterséges, ismert hidrogénion koncentrációjú pufferoldatok feltalálója szintén Szily Pál volt.

Az említett alkotók életpályája eredményesen alakult, kivéve a legjelentősebb, Szily Pálé:

Bugarszky István (Zenta, 1868 – Budapest, 1941) Budapesten végezte vegyészi tanulmányait, majd az

Állatorvosi Főiskolán vállalt tanársegédi állást. Hosszabb külföldi tanulmányút után, amelyet Nernst mellett

töltött, hazatért a főiskolára. 1902-ben a főiskola kémia professzorává nevezték ki, 1913-ban a budapesti

tudományegyetem II. sz. kémiai tanszékének a vezetője lett 1935-ös nyugdíjba vonulásáig.

Liebermann Leó (Debrecen, 1852 – Budapest, 1926) orvosi tanulmányait a bécsi egyetemen végezte. Pályáját az

innsbrucki egyetemen kezdte. 1879-ben a budapesti Állatorvosi Főiskola kémia professzorává nevezték ki.

1881-től az Országos Kémiai Intézet igazgatói teendőit is ellátta. 1902-ben a budapesti egyetem közegészségtan

tanszékének vezetését vette át.

Rhorer László (Budapest, 1874 – Pécs, 1934) orvos volt, az Állatorvosi Főiskolán tanársegéd, majd 1910-től az

orvosi fizika tanára. 1923-tól ezt a tisztséget a pécsi egyetemen töltötte be.

Rigler Gusztáv (Dunamocs, 1868 – Budapest, 1930) orvos, a Budapesti Egyetem közegészségi tanszékén

dolgozott. 1899-ben a kolozsvári egyetem közegészségtan professzora lett, onnan az egyetemmel Szegedre

költözött. 1926-tól a budapesti egyetem közegészségtan tanszékének vezetője.

Farkas Géza (Budapest, 1872 – Budapest, 1934) orvos, az Állatorvosi Főiskolán tanársegéd, 1904-1921 között

ugyanott a fiziológia tanára. 1921-1934 között ugyanezt a tisztséget a budapesti egyetemen töltötte be.

Szily Pál (Budapest, 1878 – Magyaróvár, 1945) orvos, majd az élettani tanszék tanársegédje. Berlini

tartózkodása után a sebészeti klinikán, majd a Rókus kórház sebészetén dolgozott. 1928-tól mint bőrgyógyász

Magyaróváron tevékenykedett az Országos Társadalombiztosító Intézet alkalmazottjaként. 1945-ben a nyilasok

elhurcolták. A gyűjtőtáborból ugyan sikerült kiszabadulnia, de egészségi állapota súlyosan leromlott, még

ugyanabban az évben elhunyt.

A galvánelemek reverzibilis működésük során hőt vesznek fel, vagy adnak le környezetüknek. Ezt Helmholz

állapította meg 1882-ben, jóllehet akkor csak a hőleadó folyamatokat ismerték. 1897-ben Bugarszky István

fordított irányú folyamatot valósított meg, amelyiknek áramtermelő tevékenysége endoterm, s így bizonyította a

fenti tételt. Az áramtermelő folyamatot merkuroklorid és kálium hidroxid segítségével hozta létre. Azóta is ez a

folyamat szerepel példaként a szakkönyvekben.

A reakciókinetika területén szintén számos disszertáció készült, ami érthető, hiszen minden szerves-szervetlen

vagy szerves reakció alkalmas kinetikai elemzésre. Magyarországon is számos kinetikai közlemény jelent meg

századunk kezdetétől. Egy tekintélyes magyar fizika-kémikus nyilatkozta egyszer tréfásan, hogy „valaha

Amerika volt a korlátlan lehetőségek hazája, ma a reakciókinetika az!”

6. Radiokémia


kiegyezés korában


Ez a tudományág a fizikai kémiánál is fiatalabb, és az a nagy tudományos fordulat teremtette, amely leginkább

megrendítette a klasszikus fizikát, de később a kémiára is hatással volt. A múlt század nagy tudományos

eredményei megelégedéssel töltötték el a tudós társadalmat. Lord Rayleigh, angol fizikus az 1880-as években

egy a század eredményeire visszatekintő előadásában büszkén foglalta össze: „a világot már nagyrészt

kitakarítottuk, és csupán egyes félreeső sarkok rendbeszedése van hátra”. Évtized múltán hozzátette: „Így hittük

és most látjuk, hogy kezdhetjük elölről.”

De mi is történt közben? Azzal kezdődött, hogy Becquerel francia fizikus 1896-ban felfedezte, hogy az urán

megfeketíti a fényképezőlemezt, tehát valamiféle sugarakat bocsát ki. Mi szolgáltatja ehhez az energiát? A

következő években a kutatók több hasonló sugárzó elemet fedeztek fel, így a Curie házaspár a rádiumot.

Rutherford a sugárzásnak háromféle fajtáját különítette el. Az egyik közülük a hélium ionizált atomjaiból áll.

Honnan kerülnek elő a hélium részecskék? Honnan veszik azt a képességet, hogy vékony fémfóliákon is át

tudnak hatolni? Rutherford és Soddy 1902-ben elképesztően merész elképzeléssel állt elő: a hélium a rádiumból

keletkezik, miközben más elemmé alakul át. Ramsay és Soddy 1904-ben ezt kísérletileg is bebizonyította, sőt a

rádium és a hélium színképvonalai mellett egy ismeretlen elem erősödő színképvonalait is észlelték. A hélium

részecskék pedig azért képesek fémfólián áthatolni, mert a szilárd testek nem szorosan egymáshoz illeszkedő

atomokból állnak, hanem köztük hézagok vannak. Egyes hélium részecskék azonban irányt változtatnak, sőt

visszaverődnek, nyilvánvalóan beleütköznek valamibe, ami csak a fématom lehetett. Mivel a hélium részecske

pozitív töltéssel rendelkezik, az atomnak vagy atomrészecskének, amellyel ütközött, erősebb pozitív töltéssel

kell rendelkeznie. Rutherford 1911-ben fejtette ki elképzelését: az atomnak szerkezete van, amely a Nap-

rendszerhez hasonlít. Az atom központjában van egy pozitív töltésű atommag, amelynek a térfogata az atom

teljes térfogatához képest nagyon kicsi, s e körül keringenek a negatív töltésű elektronok, még pedig annyi,

ahány pozitív töltése van a magnak. Bohr dán fizikus ezt tovább fejlesztette – az időközben Planck által kifejtett

kvantumelmélet alapján. Nevezetesen, hogy minden elektron meghatározott energiaszintű pályán kering.

Kémikusok közben rájöttek, hogy a rádium és más radioaktív elemek bomlása nem áll meg a héliumkibocsátás

során keletkező, időközben megismert rádium-emanáció (vagy radon) nevű új elemnél, hanem egy teljes és

hosszú ideig tartó bomlássorozat végén ólommá alakul, bár ennek atomsúlya nem teljesen azonos a

természetben előforduló ólom ismert atomsúlyával.

1918-ban egy újabb megdöbbentő felfedezés következett: Rutherford úgynevezett ködkamrában nitrogént

bombázott ?, azaz hélium részecskékkel, s megállapította, hogy egyes nitrogén atomok befogadták a

héliumatomot, és átalakultak oxigénné.

A tudományt forradalmasító felfedezések voltak ezek. Mert szerintük az atom nem a végső oszthatatlan rész,

hanem magának is belső szerkezete van. Ennek alkotórészei az atommagot képező protonok (és neutronok),

valamint az atomhéjjon keringő elektronok, amelyek minden elemi atomban azonos minőségek, csupán

számban különböznek egymástól a különböző kémiai elemekben. Egyik elem ezek megváltoztatása révén

átalakulhat egy másik elemmé. Az átalakulás nem csak a belső energiák hatására történhet, mint a természetes

radioaktív elemeknél, hanem mesterségesen is előidézhető. Az elemek tehát átalakíthatók egymásba. Ez teljesen

ellentmond Dalton atomelméletének, de némileg igazolja az alkémisták elképzeléseit, hogy egyik fém

átalakítható egy másikká. És még ennél is régebbi elképzeléseket. Az ókori görög filozófusokét, amely szerint

van egy vagy néhány őselem, és ezek számszerűségei, elhelyezkedési formái hozzák létre a természet anyagi

sokféleségét.

Meg kell jegyezni, hogy ezek az új észlelések inkább a fizikusokat rendítették meg, a kémikusokat kevésbé.

Egyrészt, mert laboratóriumaikban többségükben fel sem figyeltek rájuk. Vegyi kísérletezéseik, folyamataik,

szintéziseik és analíziseik továbbra is zavartalanul értelmezhetők voltak Dalton atomelmélete és Kekulé szerves

kémiai szerkezetelmélete alapján. Másrészt a kémiában sosem tűnt el egészen az évezredes őselem hipotézise.

Sőt különösen felerősödött a Mengyelejev-féle periódusos rendszer felfedezése nyomán. Idéztünk már Than

Károly könyvéből egy erre vonatkozó bekezdést. Lengyel Béla 1889-es, tehát Becquerel előtti tankönyvében is

találkozunk ilyen mondattal, hogy: „nincs kizárva az, miszerint a jelenleg elemeknek tartott testeket idővel

lehetséges lesz mint összetetteket felismerni...” Még régebben, 1882-ben írt hasonlót Krécsy Béla középiskolai

tanár A chemiai elemek periódusos törvényéről és azoknak természetes rendszeréről a Vegytani Lapokban

megjelent közleményében:

„A heterogénnek tetsző atomok ezen bensőbb rokonság következtében egy lánczolatos egymásutánba

sorakoznának... S maguk az elemek, végső elemzet gyanánt egy közös családfő lényegében egyesülve,

levezethetők volnának a primo matériából, az egységes ősanyagból. Ez volna az elemek természetes rendszere:

csakhogy ez a hypothetikus bensőbb rokonság megtámadja-e az elemeknek mint egyszerű testeknek fogalmát;

szabad-e hát ezt kétségbe vonnunk s nem mond-e törekvésünk ellene a chemia legfőbb alaptételeinek? Az


kiegyezés korában


utóbbi kérdésre nyugton nemmel válaszolhatunk, az elsőre pedig igent mondani sokféleképpen jogunk van.

Miért mondják az elemeket egyszerű testeknek? Mert eddigi physikai és chemiai módszereinkkel nem tudjuk

őket egyszerűbbekre elbontani. De következésképp okvetlenül elbonthatatlanoknak, abszolút oszthatatlanoknak

kell őket tartanunk? Ez túlzás volna...”

Hazánkban először Lengyel Béla professzor foglalkozott a radioaktivitással kísérleti formában. Vélekedése

eleve bizalmatlan volt, nem hitt a folytonosan sugárzó, belülről eredő radioaktivitásban. Úgy vélte, a sugárzás

valaminek a következtében felvett tulajdonság, mint például a nyomelemek jelenléte a Klatt-Lénárd-féle

foszforeszciálásnál.

Kísérjük figyelemmel Lengyel Béla kísérletét, amellyel elképzelését bizonyította. Ha nem a negatív bizonyítás

lett volna a célja, tovább lépve értékes felfedezésekhez juthatott volna. Uranil-nitrátot összeolvasztott bárium-

nitráttal, az olvadékot salétromsavban oldotta, majd szulfáttal lecsapta az oldatból a báriumot. A bárium-szulfát

csapadék sugárzott! Tehát a bárium az urántól kölcsönzi radioaktivitását. Ha figyelmesebben olvasta volna a

rádium felfedezéséről beszámoló irodalmat, megtudhatta volna, hogy a rádium a báriumhoz hasonló kémiai

tulajdonságú, tehát az uránban volt a rádium, ez a báriummal együtt szintén a csapadékba került, és az sugárzott.

Lengyel ebből levonta a következtetést: „mindezen tények a rádium létezését kétségessé teszik” (1900).

Mindazonáltal Lengyel továbbra is figyelemmel kísérte a radioaktivitással kapcsolatos vizsgálatokat.

Munkatársai és hallgatói az ő tanszékén is folytattak ilyen vizsgálatokat, elsősorban Weszelszky Gyula

adjunktus, aki a radioaktivitásról könyvet is írt magyar nyelven 1917-ben.

Lengyel Béla (1844-1913) a budapesti egyetemen szerezte oklevelét, Than Károly tanársegédjeként kezdte

pályáját, majd Heidelbergben járt tanulmányúton, ahol Bunsen mellett dolgozott. Hazatérte után 1870-ben

kinevezték az egyetemen újonnan szervezett II. sz. kémiai tanszék professzorává, amelyet haláláig vezetett.

Titkára, majd elnöke lett a Természettudományi Társulatnak, és élete végéig szerkesztője az Akadémia

Matematikai és Természettudományi Közleményeinek.

A radioaktivitásra egyre nagyobb figyelmet fordítottak a világban, a Bécsben alapított és nemzetközi

eredményeket felmutató Rádiumintézet kívánatossá tette, hogy Magyarországon is hasonló létesüljön. 1916-ben

az egyetemen nem önálló, hanem a II. kémiai intézet keretébe tartozó Radiológiai Intézetet hoztak létre. A

büszke elnevezés mögött néhány szerény szoba és még szerényebb felszerelés rejtőzött. Igazgatójává

Weszelszky Gyulát (1872-1940) nevezték ki, a szebb jövendőben történő fejlesztés reményében. A szebb jövő

helyett Trianon jött, Lengyel meghalt, és más személyiség nem volt, aki különösebben érdeklődött volna a

radiokémia iránt. Így haláláig Weszelszky egy személyben volt tanszékének vezetője és valamennyi

munkatársa. Ennek megfelelő eredményekkel működött az intézet.

Az a kevés magyar kutató, aki ezekben az évtizedekben e témával foglalkozott, külföldön tette. Szilárd Béla

Párizsban dolgozott Mme Curie Rádiumintézetében. Kutatásairól azonban magyarul is beszámolt. Az Elemi

testek átváltozhatóságáról a Vegyészeti Lapokban megjelent közleményének egyik mondatára érdemes

odafigyelnünk. Ezt írta:

„Ha az elemi átváltozás általános jelenségnek bizonyul és minden esetben oly nagy energiasugárzással fog járni,

mint a ma ismert folyamatoknál észlelhető, úgy várható, hogy ez az energia lesz az emberiség fő energia forrása

a mai kémiai reakciók helyett.”

Ezt 1908-ban írta.

A radioaktivitás, illetve radiokémia világhírű és kémiai Nobel-díjjal kitüntetett magyar kutatója Hevesy György

lett. Személyével és eredményeivel a Függelékben majd részletesebben foglalkozunk.

7. Kémiai technológia

Ennek a termelési tudománynak már akkor szerveztek tanszéket Magyarországon, amikor a megfelelő termelés,

vagyis a vegyipar nálunk még gyerekcipőben járt. A hazai kémiai nagyipart többnyire külföldi érdekeltségek

jelentették, már akkor is nemzetközi cégek tulajdonában, mint a Nobel vagy a Solvay. Ezek a cégek

központjaiktól készen kapott technológiákkal termeltek, nem folytattak önálló kutatást. A többi kémiai üzem

manufakturális módon, egyszerű termékeket gyártott.

1872-ben alakult a Műegyetemen a Vegyiparműtani tanszék, élére Wartha Vince került, aki negyven éven

keresztül vezette. A Zürichben végzett professzornak köszönhetően ez a tanszék fejlődést jelentett az

oktatásban. Wartha Vince személyes érdeklődése a kerámiaipar felé fordult. A középkori itáliai Gubbio városa


kiegyezés korában


híres volt a fémfényű lüszterdíszítésű majolikáról. Ennek titkos elkészítési módja az idők folyamán elveszett.

Sok helyen kísérleteztek újrafelfedezésével, ami végül Warthának sikerült. Ugyancsak titkosított eljárását a

pécsi Zsolnay gyár alkalmazta, és készítette világszerte becsült, több világkiállításon nagy sikert aratott

hajnalpírszínű (eozin mázas) porcelántárgyait.

Wartha munkatársa és utóda, Pfeifer Ignác egy ipari vízlágyítási eljárást dolgozott ki, amelyik lényegében a már

említett vízkeménység meghatározási módszer technológiai méretű átdolgozása volt.

* * *

A kiegyezés korának magyarországi kémiai eredményeit ismertető fejezet lezárása előtt egy fontos tanulságra

szeretnék figyelmeztetni. Szinte minden kutatónak, akinek munkássága megemlítésre került, módjában volt

diplomája megszerzése után, többnyire tanársegéd korában egy, de inkább kétéves külföldi tanulmányutat tenni.

Miután hazatértek, rendszerint hamar professzorok lettek. Láthattuk, hogy ezek a tanulmányutak milyen erősen

hatottak rájuk, hogyan befolyásolták, serkentették további kutatómunkájukat és tudományos érdeklődésüket.


17. fejezet - Két háború között

Apám 1918 végén jött haza az első világháborúból, amelyet elvesztettünk. Idegen hadak törtek minden oldalról

az országra, és nyomultak végleges hódító szándékkal egyre beljebb. És menekülők jöttek az egyre szűkülő

országba, ahol forradalom volt, és általános bizonytalanság.

Én 1946 elején értem haza a második világháborúból, amelyet elvesztettünk. Egy idegen hadsereget kiszorított

egy másik idegen hadsereg. Ez felszabadítónak mondta magát, de negyven évig itt maradt megszállónak.

Infláció fogadott, az addigi legnagyobb a világtörténelemben, a pénznek nem volt értéke, és élelem sem volt.

Akkor szereztem vegyészmérnöki oklevelemet. Ettől a fejezettől kezdve a tudománytörténészre már bizonyára

hatni fognak a személyes élmények, benyomások, vélemények is. A kor politikai rendszerváltozással kezdődött,

nem eggyel, hanem gyorsan, két éven belül hárommal. Királyságból köztársaság, abból király nélküli királyság.

A forradalmak gyorsan jöttek és gyorsan meg is buktak. Így hamarosan visszaállt a korábbi társadalmi rendszer.

Visszaállt a gazdasági rendszer is, de erősen meggyengülve. A trianoni békeszerződés az ország területének

kétharmadát, lakosságának a felét más országoknak juttatta. Közép-Európából eltűnt az a nagyhatalom, amelyik

jól-rosszul, de évszázadokon keresztül biztosította a térség stabilitását. Addig ismeretlen, kis területű országok

keletkeztek temérdek új határral, határonként változó pénznemmel. Az egységes gazdaság szétszakadt, maradt

ipar nyersanyag nélkül az egyik helyen, és nyersanyag feldolgozó ipar nélkül a másikon. A vasútvonalak épített

logikája is felborult, a szomszéd városok egymást csak nagy kerülővel tudták elérni. A nagy állam kis népei

sokat marakodtak egymással a történelem folyamán, hol békésen, hol véresen, de mindez mindig megoldódott a

határokon belül. Kívülről nagyhatalom fegyverrel ide behatolni nem tudott. A kis népek újonnan alakult kis

államai továbbra is marakodtak egymással, de minden marakodás már külpolitikai, esetleg fegyveres konfliktus

veszélyét rejtette magába. Ha pedig feltűnt egy nagyhatalom, hol nyugat felől, hol kelet felől, az úgy gázolt e

tájon keresztül, ahogy neki tetszett. Az első világháború után tönkretett közép-európai helyzet a második

világháború után sem változott. A párizsi béke sok tekintetben rosszabb volt számunkra a trianoninál, mert még

egy darabot leszakított az országból.

A Trianonban megcsonkított ország helyzete szinte reménytelennek tűnt, s mégis, aránylag rövid idő alatt

működőképes és a termelésben újítani is tudó országnak bizonyult. A kémiát érintő iparágak közül a vas- és

fémipar üzemeinek felét elvesztette, az élelmezési ipar 40 százalékát, a vegyipar 55 százalékát. A megmaradt

üzemek működőképességét nehezítette, hogy a nyersanyaglelőhelyek jelentős hányada is a határokon túlra

került. Vas, szén, erdő és kősó alig maradt. A vegyipar alapanyagokat gyártó része, a sav-, lúg- és szódaipar

szinte teljes egészében elveszett. A vegyészeket erősen érintette a munkanélküliség. Az élelmiszeripart pedig a

túltermelés, hiszen az az 50 milliós monarchia szükségleteire alakult, amely egységes vámterület volt. A

Monarchia széthullása után létrejött valamennyi állam igyekezett vámokkal védeni a saját iparát, termelését.

A tulajdonviszonyok nem változtak alapvetően, legfeljebb a magyar földtulajdon az egyes utódállamokban. Az

ipar nagy része átláthatatlan bankérdekeltségek kezében volt. A bankok és így a tőke legnagyobbrészt

Budapesten székelt, és ott is maradtak. Így azért könnyebb volt a gazdaságot tovább vinni, és a stabilitást

biztosítani a pénzügyi világban. A húszas évek közepétől már észlelhető volt a kibontakozás.

A monarchia széthullásával számos iparág súlyos problémákkal került szembe, ám voltak olyan ágazatok is,

amelyekre az új helyzet kedvezően hatott. Ahogy korábban a magyar élelmiszeripar az egész monarchia

számára termelt, úgy a birodalom más országaiban más iparágakkal volt hasonló a helyzet. Ugyanilyen

gondokkal küzdött a Csehországban és Ausztriában a mienkénél jóval fejlettebb vegyipar, amelynek termékei

korábban Magyarországot is ellátták. Ez a konkurencia az új helyzetben nehezebben tudott ide behatolni.

Kialakulhatott tehát a magyar gazdasági verseny, főleg olyan termelési területeken, amelyek nem igényeltek sok

nyersanyagot, mint a finom vegyipar vagy a gyógyszeripar. Valóban, amíg a század elején a gyógyszert maguk

a patikák állították elő, addig a két háború között határainkon túl is ismert gyógyszergyárak jöttek létre, mint a

Wolf és Keresztély, a későbbi Chinoin vagy a Richter Gedeon. Ne essünk kétségbe azért, hogy az előbbi most

francia érdekeltségű, hiszen a háború előtt angol részvénytöbbségű volt, mégis Magyarországnak hozott

hírnevet, munkalehetőséget és bizonyára pénzt is. A gyógyszeriparban már akkor is nagyon nagy volt a

nemzetközi verseny, a gyárak egyre újabb és újabb gyógyszereket dobtak piacra. Az új termékek kimunkálása

pedig már felkészült tudományos kutatást feltételezett. A gyógyszeripar igényelte nálunk is elsőként a

tudományos segítséget. Ezt a támogatást az egyetemi intézmények közreműködésével és bevonásával,

megbízások útján lehetett biztosítani. Így nálunk is kialakult az az együttműködés az ipar és az egyetemek

között, amelyik Németországban már korábban létrejött, és oly hasznosnak bizonyult mindkét érdekelt fél,

megbízó és megbízott számára.

Két háború között


Más élenjáró iparág más utat választott. Figyelemreméltó volt a vákuum- és híradástechnikai ipar fellendülése.

Az Egyesült Izzó saját kutatólaboratóriumot szervezett, amelyben tehetséges szakembereket alkalmazott. Bár

ebben az ipari ágazatban nem a kémia volt a legfőbb tudomány, de a kémia is nagy szerepet játszott a gyár

eredményes kutatásaiban, például a kripton lámpa kifejlesztésében. A kutató laboratórium első és igen

eredményes vezetője Pfeifer Ignác lett 1922-ben, akinek a Tanácsköztársaság alatti tevékenysége miatt

problémái támadtak a Műegyetemen, és ezért lemondott katedrájáról. Az Egyesült Izzó jószemű

vezérigazgatója, Aschner Lipót felfigyelt rá, és a tehetséges professzort megbízta az Izzó

kutatólaboratóriumának a megszervezésével és vezetésével. Aschner választása szerencsésnek bizonyult. Húsz

éven át igazgatta Pfeifer ezt a kutatólaboratóriumot nagyon sikeres technológiai eredményekkel. Később

Pfeifernek hasonlóan jó szeme volt, amikor a megfelelő utódot Bay Zoltán személyében találta meg.

Az iskolaügyben és a felsőoktatásban alapvető elvi változás nem történt. A reáliskolákban már volt kémia

tantárgy, a gimnáziumokban továbbra is természetrajz álnéven rejtőzködött, de inkább az is ásványtan volt,

semmint kémia.

Egyetemeink szervezete sem változott. Több egyetemünk volt, mint a hajdani nagy Magyarországnak, hiszen az

elszakított területek egyetemei a megmaradt országba költöztek, és a kezdeti nehézségek után, különösen

Szegeden, egy idő után megfelelően berendezkedtek. Nemsokára ezek az egyetemek is tudományos

eredményeikkel vétették magukat észre. A korszak kezdetét rendkívül nagyarányú egyetemi létszámleépítések,

tanszék összevonások jellemezték. Klebelsberg Kunó hosszú minisztersége az iskolaügy minden fokozatában

pozitív hatású volt, de különösen az alapfokú és a felsőfokú képzésben. A külföldi ösztöndíjas tanulmányutak

lehetősége megmaradt, sőt növekedett a Bécsben, Rómában, Berlinben létrehozott Collegium Hungaricumok

révén. A tudományegyetem kémiai tanszékei továbbra is számozással különböztek csak egymástól, bár a

professzor érdeklődése az egyes szakágak felé a gyakorlatban mindig jelentett bizonyos szakági

differenciálódást. Szakági elnevezéseket, mint analitikai vagy szerves kémiai intézet stb. csak a harmincas évek

végén vezettek be, míg a Műegyetemen ez már szinte a kezdetek óta így volt. A budapesti tudományegyetem

három kémiai tanszékével szemben a Műegyetemen öt tanszékkel nyitott ez a korszak, mellettük a két háború

között további négy alakult. Nevezetesen: általános kémia, szerves kémia, kémiai technológia, elektrokémia,

mezőgazdasági kémiai technológia, és ehhez jöttek a két háború között a szervetlen kémia, az élelmiszerkémia,

a fizikai kémia és a textilkémia tanszékek. Akárcsak a háború előtt a szerves kémiai, utána a fizikai kémiai is

első tanszéke volt ennek a tudományágnak az országban. A tudományegyetemeken a vegyészi képesítést és

oklevelet szintén csak 1938-ban vezették be, addig vagy középiskolai kémia tanár lehetett a hallgató, vagy

bölcsészeti kémiai doktorátust szerezhetett. (A szegedi egyetemen természettudományit, mivel ott még

Kolozsvárról megörökölték az önálló természettudományi kart. A pécsi és a debreceni egyetemek kémiai

tanszékei viszont ebben az időszakban az orvosi fakultáshoz tartoztak.) Persze a középiskolai tanár is

szerezhetett doktorátust. A hallgatói létszám nagyon alacsony volt. Míg közvetlenül a háború után 1920-1921-

ben a Műegyetem vegyészmérnöki karának hallgatói létszáma 529 fő volt, ez 1928-1929-ben érte el a

minimumot 56 hallgatóval, aztán fokozatosan emelkedett, 1942-1943-ban elérte a 321-et.

Az oktatásban az állami befolyás erősödött. Politikai és ideológiai szempontok mindenütt mutatkoztak,

különösen a kor első éveiben, a Tanácsköztársaság rövid uralmának visszahatásaként, a kor végén pedig német

hatásra. Az 1922-ben bevezetett numerus clausus, amely a lakossági arányszám szerint szabályozta az egyes

vallások szerint felvehető hallgatói létszámot, sok tehetséges fiatalt kényszerített arra, hogy külföldön folytassa

itthon megkezdett tanulmányait, vagy már eleve oda utasította őket. Németország, ezen belül pedig Berlin

egyetemei tárt karokkal várták a hallgatókat. Ezeknek a hallgatóknak a személyében számos később világhírűvé

vált tudóst vesztett az ország, bár idehaza aligha futhattak volna be olyan tudományos karriert, mint

Amerikában, ahová Hitler hatalomrajutása után legtöbbjük kivándorolt. A hazai tudományos kutatás színvonala

azonban az ország nehéz gazdasági helyzete ellenére sem csökkent. Különösen nem a kémiában, ahol ebben a

huszonöt évben figyelemreméltó, határainkon kívül is elismert eredmények születtek.

A Magyar Tudományos Akadémia vagyona nagy részét elvesztvén igen nehéz helyzetbe került, további létezése

is csak azáltal vált lehetségessé, mert az állam magára vállalta a személyi költségeket. A kémia tudományának

fejlődésében említésre méltó szerepet nem játszott. A Természettudományi Társulat is csak lassan tért magához

az infláció okozta vagyonvesztés folytán. Elsősorban elnökének, Ilosvay Lajosnak fáradhatatlan aktivitása

folytán lassan lábraállt, sőt a Magyar Chemiai Folyóirat további megjelenését is sikerült biztosítania. A szakmai

egyesületeknek, így a Magyar Kémikusok Egyesületének szerepe a korszakban nőtt, és kezdett a tudomány felé

fordulni. Az Egyesület elnöke szinte az egész korszakon keresztül Pfeifer Ignác, az Egyesült Izzó

kutatólaboratóriumának vezetője volt, akinek szoros ipari kötődése nagy segítséget jelentett az Egyesületnek.

Az ország a harmincas évek második felére már egész elfogadhatóan működött, prosperált. Stabil értelmiségi

középosztály alakult, amelybe a vegyészek is beletartoztak. A munkanélküliség is erősen lecsökkent. Az

Két háború között


őszinteség megkívánja, hogy rámutassunk: a fejlődés egyik tényezője a fokozódó fegyverkezés volt a legfőbb

kereskedelmi partnert jelentő országokban, Németországban és Olaszországban, ennek következtében nálunk is.

Az ország területi megnagyobbodását is sikerült elérni észak, kelet és déli irányba egyaránt. Aztán beléptünk a

második világháborúba, és mindent elvesztettünk. Elkerülhettük volna-e ezt, avagy nem, ennek megvitatását

bízzuk a történészekre! Változtatni rajta úgy sem tudunk.


18. fejezet - Kémiai eredmények a kis országban

Ha a történelmi Magyarország nagyságát és jelentőségét összehasonlítjuk a Trianon utáni ország kicsinységével

és jelentéktelenségével, ha a rendelkezésre állott gazdasági erőket a természettudományos, kiváltképpen a

kémiai kutatás eredményeivel, akkor megállapíthatjuk, hogy a kis ország kutatási tevékenysége felülmúlta

önmagát. Tudta tartani színvonalát, tudott határainkon túlmenő jelentőségű eredményeket produkálni, külföldön

is becsült és elismert tudósokat felmutatni. Ebben persze közrejátszott az is, hogy a tanszékek vezetői még jó

ideig azok voltak, akik már korábban is betöltötték ezeket a posztokat, eredményeket értek el, és már ismertek

voltak. Náluk tanult a későbbi tudományos vezető réteg. Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar

tudományos élet legjava a kisebbé vált Magyarországon koncentrálódott. Mint kutatók és tanárok, legtöbben

állami intézményekben dolgoztak, és ezek az intézmények részben Magyarországra települtek, részben

megszűntek. Helyüket az új országok oktató és kutató gárdája és nyelve foglalta el. Azt azonban meg kell

jegyeznünk, hogy az ebben a korban született új tudományok, mint az atomtudomány vagy a molekuláris

biológia nálunk nem tudtak, legfeljebb csak jelképesen meghonosodni. Akik ezeken a tudományterületeken

kívántak érvényesülni, azoknak a gazdagabb külföldet kellett választaniuk. A természettudományos kutatás

megdrágult, műszerek beszerzése vált szükségessé, és erre bizony nem volt elég pénz. A korszak végére

lemaradásunk a modern kutatástól és különösen annak eszközeitől már nagyon jelentős volt.

Nálunk elsősorban a szerényebb, olcsóbb, klasszikus kémiai ágak területén dolgoztak a kutatók, ahol még a

hagyományos felszereléssel és eszközökkel is lehetett új eredményeket elérni.

Az analitikai kémiában a 20. század első felében előretörtek a műszeres kutatási módszerek, amelyek

kiterjesztették a minőségi és mennyiségi vizsgálatok határát az úgynevezett mikro méretek felé, továbbá a

szerkezetkutatás irányába. Nálunk is folytak ilyen kezdeményezések, de inkább csak a korszak végén.

Az analitikai kémia legtekintélyesebb műhelye a budapesti egyetem I. sz. kémiai tanszéke maradt, a már neves

Winkler Lajos vezetésével. Ő nem mutatott érdeklődést a műszeres analitika iránt. Ekkoriban dolgozta ki

fáradhatatlan szorgalommal (az éjszakában, mert általában este kezdett a kutatáshoz és hajnalig dolgozott)

úgynevezett „precíziós gravimetriás módszereit”, amelyek előírásainak betartása mellett tizedmiligramm

nagyságrendű pontosságot lehetett elérni. De az előírások szigorú betartása bizony nehéz volt, és nem is igen

akadt rá vállalkozó. Ahol nagy pontosság és reprodukálhatóság volt a követelmény, például etalonok

készítésénél, ott alkalmazták. A műszeres módszerek terjedése azonban túllépett ezeken a vizsgálatokon.

Utóda tanítványa és munkatársa, Szebellédy László lett. Ő is hosszabb tanulmányutat tett külföldön,

Treadwellnél Zürichben, aki inkább a klasszikus módszerek képviselője volt, és Lipcsében Böttgernél, ahol az

európai szintű elektroanalítikai módszerekkel ismerkedett meg.

Szebellédy új elektroanalitikai módszerrel gazdagította a kémia tudományát. Munkatársával, a Budapest

ostromakor elhunyt fiatal Somogyi Zoltánnal 1938-ban dolgozta ki a coulometriás titrálás módszerét, amelynél

az ekvivalenciapontig felhasznált elektromos coulombok számából számolják ki a meghatározandó anyag

koncentrációját.

Szebellédy másik figyelemreméltó módszere volt a katalitikus kronometriás mikromeghatározás eljárásának

kidolgozása, amely az analitikai kémia egyik legérzékenyebb módszere. Ennél a katalizátorként működő ion

mennyiségét határozzák meg az általa katalizált reakció időbeli lefolyásának mérése alapján. Munkatársa

korábbi tanítványa, Ajtai Miklós (1914-1982) volt. Ő később fontos állami és párttisztségeket töltött be: ezek

vállalásában azonban inkább a tudományos-műszaki fejlesztés, semmint a politika játszotta a főszerepet.

Miniszterelnök-helyettesként hunyt el.

Szebellédy László Rétságon született 1901-ben. Gyógyszerészetet tanult a budapesti egyetemen, majd Winkler

tanszékén dolgozott és idővel az utóda lett. Rákban hunyt el 1944-ben, mindössze 43 éves korában.

1927-ben hozták létre a Rockefeller Alapítvány támogatásával az Országos Közegészségügyi Intézetet,

amelynek feladatai közé tartozott az új gyógyszerek kémiai vizsgálata. Az intézet kémiai osztályán kezdte

pályáját Schulek Elemér, aki a hagyományos, elsősorban titrimetriás módszerek terén végzett kutatásokat.

Emellett a gyógyszervizsgálatok számos új eljárását fejlesztette ki.

Kémiai eredmények a kis országban


Schulek Elemér (Késmárk 1893 – Budapest 1964) gyógyszerészetet tanult a budapesti egyetemen. Winkler

Lajos mellett kezdte pályáját, majd hosszabb amerikai és nyugat-európai tanulmányutat tett. A Közegészségügyi

Intézet kémiai osztályának lett a vezetője, majd Szebellédy utódaként 1945-ben meghívták az egyetem

Szervetlen és Analitikai Intézetének élére. Két ízben kapott Kossuth-díjat, működésének zöme már a következő

korra, a szocializmus idejére esik.

Érdemes megemlítenünk, hogy a két háború között is mód nyílt hazánk kémikus fiainak (lányainak kevésbé)

külföldi tanulmányutakra. S ebben már egyre többször tűnik fel Amerika, mint tanulmányi célpont, ami arra

utal, hogy Németország kémiai vezető szerepe az első világháború után érezhetően csökkenni kezdett Amerika

javára.

A 20. század első felében a szerves kémia volt a magyarországi kémia legeredményesebb ágazata. Behozta

lemaradását. Ezt egyrészt a jelentékeny és már önálló kutatásra is berendezkedő gyógyszeripar igénye hozta

magával, másrészt, és ez volt a döntő, egy iskolateremtő nagy tudós, Zemplén Géza személyisége. Maga a

szerves kémia tudománya még a múlt századi alapokon állt és működött. Szintetizáltak ugyan rengeteg

különféle célra alkalmas új vegyületet, de a múlt század módszereivel. Néha nagyon bonyolult és hosszadalmas

laboratóriumi procedúrával állították elő őket, és szerkezetüket reakciókkal, származék vizsgálatokkal, fizikai

állandók meghatározásával állapították meg. Atomszerkezet, kvantum kémia, ilyenekkel még nem foglalkoztak.

A szerves kémia fogadta be legkésőbb a fizikai kémia, ezen belül a molekula szerkezet kutatásának

eredményeit. Az atom- és molekulaszerkezetek tulajdonképpen csak a második világháború után kezdtek

szerepet kapni a szerves kémiai oktatásban és kutatásban. Addig csak egy-egy úttörő fordított rájuk figyelmet.

Zemplén Géza nem tartozott közéjük. A preparatív kémia képviselője maradt egész életében, de ennek számos

területén kimagasló és nemzetközi jelentőségű teljesítményt ért el.

Zemplén Géza 1883-ban Trencsénben született, tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészeti karán végezte.

Rövid ideig Than Károly mellett dolgozott, majd a Selmecbányai Bányászati Akadémia kémiai tanszékére

került tanársegédnek. 1907-ben tanulmányútra ment Németországba. Négy évet töltött a szerves kémia akkori

nagy mesterénél, a már 1902-ben Nobel-díjjal kitüntetett Emil Fischernél. A szénhidrátok területén folytatott

kutatást, és erről Fischerrel több közös cikke jelent meg. Ez maradt Zemplén fő kutatási területe a későbbiekben

is. 1913-ban kinevezték Magyarország első szerves kémiai tanszékére professzornak. Itt dolgozott 1956-ban

bekövetkezett haláláig.

Többszáz közlemény hirdeti munkásságát, amelyet nehéz volna összefoglalni. A szerves kémiában minden új

vegyület, eljárás, fizikai állandó meghatározása egy közlemény. Ennek folytán eleve publikációgazdag terület.

A Zemplén-féle elszappanosítás, a Zemplén-féle cukorlebontás, a számtalan hivatkozás nevét tartósan megőrzi.

Könyvet csak egyet írt, élete alkonyán, de az már inkább a múltat tükrözte.

Zemplén feladatokat, megbízásokat vállalt a gyógyszeripartól is. Személyében alakult ki az az üdvös, máig élő

kapcsolat a szerves kémiai ipar és az egyetemek között, amely mindkét fél számára hasznos. A későbbi

magyarországi szerves kémia szinte minden érdemes művelője és alkotója Zemplén Géza mellől indult.

A második világháborút követő rövid demokratikus időszakban, 1948-ban az akkor alapított legnagyobb magyar

kitüntetésben, a Kossuth-díjban Zemplén Géza elsőként részesült a kémikusok közül. Bár a Kossuth-díjat a

következő évtizedekben változó teljesítményekért adták, és nem mindig politikai mellékzönge nélkül, a

természettudományokban elért eredményekért kapott Kossuth-díjak döntő többsége érdemes helyre jutott.

A Zemplén családi gének minőségét jelzi, hogy bátyja, Győző a Műegyetemen a fizikaprofesszor, a modern

fizika egyik nagy művelője lehetett volna, ha a már jelentős tudományos eredményeket elérő tudós nem

jelentkezett volna önként katonai szolgálatra az első világháborúban, és nem esett volna el fiatalon az olasz

fronton. Leánya, Zemplén Jolán az első női professzor lett a Műegyetemen, ugyancsak fizikaprofesszor és jeles

tudománytörténész. Zemplén Géza fia pedig magas egyházi méltóságra emelkedett.

A kolozsvári szerves kémiai műhely Széki Tibor (Kolozsvár 1879 – Budapest 1950) professzor személyében élt

tovább, akit 1923-ban neveztek ki a szegedi egyetem kémiai professzorának. Publikációi többségét még

Kolozsvárt Fabinyi Rudolffal közösen írta, ezek területe azonban meglehetősen szerteágazó. Rengeteg

energiáját emésztette fel, hogy Szegeden működőképes körülményeket teremtsen az áttelepült kolozsvári

egyetem kémiai tanszékének. 1939-ben a budapesti egyetem szerves és gyógyszerészi kémiai tanszékének lett a

professzora.

Az analitikának és a szerves kémiának egyaránt hasznos, új módszere a kromatográfia, amellyel feltalálója, az

orosz Cvet, századunk elején természetes, színes szerves anyagokat választott szét. Ez a megoldás azonban csak



a harmincas években kezdett elterjedni. Ma már a legfontosabb és a legnagyobb irodalommal bíró, számos,

napjainkban már önállósult ágazatra bomló módszere a kémiának. Magyarországon a pécsi egyetemen

használta, elsősorban vitaminkutatásra, Zechmeister László professzor és munkatársa, későbbi utóda Cholnoky

László. Ennél azonban többet köszönhet nekik ez a tudományág, nevezetesen az első kromatográfia módszertani

könyvet, amely nagyban hozzájárult a kromatográfia elterjedéséhez. Ezt német nyelven írták Die

chromatographische Adsorptionsmethode címen, 1937-ben Bécsben jelent meg, 1943-ban pedig Londonban

angol nyelven is kiadták.

Zechmeister László Győrött született 1889-ben, vegyészmérnöki tanulmányait Zürichben végezte. Berlinben és

Koppenhágában dolgozott, majd a pécsi egyetem kémia tanszékére nyert professzori kinevezést. A második

világháború kezdetén az Egyesült Államokba távozott, Az A vitaminnal (Karotinoid) kapcsolatos kutatásai

érdemelnek figyelmet. Pasadenában hunyt el 1972-ben.

Cholnoky László (Ozora, 1899 – Pécs, 1967) gyógyszerészetet végzett Budapesten. Dolgozott Winkler Lajos és

a Nobel-díjas Fritz Pregl mellett, majd a pécsi egyetemen, ahol 1946-ban nyert professzori kinevezést.

A vitaminok, fajtáik, kémiájuk és élettani szerepük századunk egyik legfontosabb felfedezései. A szerves

kémiának és a biokémiának közös termékei.

A C-vitamin kutatásában végzett eredményeiért Szent-Györgyi Albertet, a szegedi egyetem orvosi kémia

professzorát tüntették ki 1937-ben az orvosi és fiziológiai Nobel-díjjal, hivatalosan a biológiai égésfolyamatok

terén elért érdemeiért, különösen a C-vitamin, valamint a fumársav katalízis területén végzett kutatásaiért.

Szent-Györgyi Albert (Budapest, 1893 – Woods Hole, 1986) orvosi oklevelét a budapesti tudományegyetemen

szerezte. Részt vett az első világháborúban, majd utána tíz éven át számos külföldi egyetemen dolgozott. A

cambridgei egyetemen kémiai doktorátust is szerzett. 1930-ban a szegedi egyetem hívta meg az orvosi kémia

professzorának. A második világháború folyamán jelentős szerepet játszott Magyarországnak a háborúból való

kiválását előkészítő, végül is eredménytelen titkos diplomáciai tevékenységben. 1945-ben a budapesti egyetem

biokémiai tanszékének élére nevezték ki. 1947-ben a politikai helyzet alakulása az ország elhagyására késztette.

Amerikában szinte haláláig folytatta tudományos kutatásait.

Újabban Magyarországon nagyon számolgatják a magyar Nobel-díjasokat. És egyre többet számolnak. Mintha

versenyben állnánk önmagunkkal! De vajon magyar-e az, aki ugyan külföldön született, ott is tanult és

dolgozott, de családja valamikor Magyarországról vándorolt ki, és ezt szép magyar neve bizonyítja? Vagy

magyar-e az, aki Magyarországon született, nagyrészt itt is tanult magyar iskolában, de pályáját más országban

futotta be, és később az ottani politika hatására más nemzet elkötelezett fiának vallotta magát?

Valóban nehéz eldönteni a mozgalmas, és századunk során gyakran határokat változtató, sok emigránst termelő

Közép-Európában valakinek a nemzetiségét. Hiszen manapság a régmúlt magyar történelem nagy alakjait post

mortem igénylik magukénak akkor még nem is létezett államok!

A Nobel-díj bizottság hivatalos listái sem nyújtanak támogatást e kérdésben, mert azokban a Nobel-díj

átvételekor érvényes állampolgárságot jegyzik. Azok szerint pedig a mi külföldön sikereket és Nobel-díjakat

elért honfitársaink közül már csak egy volt magyar. Pedig ezeknek a tudósoknak jó része mindig is magyarnak

vallotta magát. Bár Amerikában mindenki amerikai, de mindenkinek van eredeti nemzetisége is, amelyet

általában nem tagadnak.

Biztos az, hogy öt-hat vagy akár nyolc Nobel-díjasunk közül Szent-Györgyi az egyetlen, aki e kitüntetést

Magyarországon nyerte el. Sajnos, hamarosan ő is elhagyta az országot politikai okokból, de már a Nobel-díjjal

együtt távozott, s az nem kint várt reá.

Későbbi Nobel-díjasaink ugyan már mind külföldön dolgoztak, de nem szakadt még meg a kapcsolatuk

véglegesen szülőföldjükkel, ez csak a nagy világégés utáni időszakban következett be. Mind fiatalok voltak,

még senki sem tudta, hogy eredményes tudományos pályát futnak be.

E nagyok közül kémiai Nobel-díjban csak Hevesy György részesült, bár Wigner Jenő is kémikus diplomával

rendelkezett. Nem lett ugyan Nobel-díjas Szilárd Leó, sem Neumann János, de nevük és munkájuk azokéval

egyenértékűen cseng.

Mert kevéssé ismert, különösen Neumann János esetében, hogy ő, aki korunk egyik legnagyobb

matematikusának számít, vegyészmérnöki oklevéllel rendelkezett.



Ezek a tudósok mind a 20. század nagy és új tudományaiban: az atomfizikában és a kibernetikában működtek.

Drága felszerelést és költséges vizsgálatokat igénylő szakterületek voltak ezek, amelyekhez Magyarországon

sajnos mindig hiányzott a pénz. Viszont kétségtelen, hogy miután Hahn és Strassman 1938-ban – saját maguk

számára is meglepetésként – felfedezték az uránhasadást, Szilárd Leó (Budapest, 1898 – La Jolla, USA, 1964)

volt az, aki Einstein közvetítésével felhívta az amerikai elnök figyelmét az ebből következő lehetőségekre,

többek között az atombomba formájában történő katonai alkalmazásra. Ennek hatására indult meg Manhattan

Project fedőnéven a Hitler elől Amerikába emigrált tudományos elit bevonásával az a nagyszabású

kutatómunka, amely az atombomba kidolgozásához vezetett, de amelynek révén megszületett az atomenergia

termelése és felhasználása is. Még ma sem tudni, hogy ez távlatilag áldása vagy átka lesz-e az emberiségnek.

Szilárd Leó e munkában Fermi olasz tudóssal együtt a chicagói egyetemen megalkotta a világ első

atomreaktorát. Igaz, hogy azután óvta Truman elnököt az atombomba bevetésétől, ellenezte a további katonai

célú atomkutatásokat, szembeszállt másik honfitársunkkal, Teller Edével a hidrogénbomba megalkotásának

kérdésében. Teller Edét a hidrogénbomba miatt az 1950-es évek Magyarországán az emberiség sírásójának

kiáltották ki. Ő maga azt mondta akkor, hogy ő az emberiség jótevője, mert a hidrogénbomba birtokában nem

lesz többé nagyhatalom, amelyik háborút merne kockáztatni. Mindez ideig igaza volt, egyik nagyhatalom sem

kezdett eddig atomháborút. Bár lenne véglegesen igaza e nagy és magát mindig is magyarnak valló, öreg

korában is ragyogó magyarsággal beszélő tudósunknak.

A klasszikus fizikai kémia területén inkább könyvekről, mint kísérleti eredményekről emlékezhetünk meg.

Proszt János (Budapest, 1892 – Budapest, 1969) a soproni Bányászati és Erdészeti Főiskola kémia, 1948-tól a

budapesti Műszaki Egyetem Szervetlen kémiai tanszékének professzora. Erdey-Grúz Tibor (Budapest, 1902 –

Budapest, 1976) 1949-től a budapesti Tudományegyetem fizikai kémia professzora, 1952-1953 felsőoktatási,

1953-1956-ban oktatási miniszter, több ízben a Tudományos Akadémia főtitkára, 1970-től elnöke. Ők a szerzői

a Fizikai kémiai praktikum című, először a soproni Bányászati és Erdészeti Főiskola kiadásában (1934)

megjelent könyvnek, amely a magyar kémiai szakirodalomnak valószínűleg a legtartósabb sikert megért műve,

minden felsőoktatási intézményben használt tankönyve volt: 1970-ig tizennégy kiadást ért meg. Ugyanilyen

jelentős volt Gróh Gyulának (1868-1952), a budapesti tudományegyetem kémia professzorának szerkesztésében

Erdey-Grúz Tibor, Schay Géza (Bécs, 1900 – Budapest, 1991) és Náray Szabó István által írt Fizikai kémia

című tankönyv, amely 1940-ben jelent meg először. 1948 után számos új és bővített kiadást ért meg Elméleti

fizikai kémia címen, amelynek a szerzői már csak Schay és Erdey-Grúz voltak. Gróh Gyula, akit a szocialista

rendszer még aktív professzorként kiebrudalt állásából és Náray Szabó István, akit az első koncepciós per, a

Magyar Közösség per során letartóztattak és 1947-ben négy évi börtönbüntetésre ítéltek, már nem szerepeltek a

szerzők között. Schay Géza a budapesti egyetemen végezte tanulmányait, 1922-1943 között a mezőgazdasági

kísérletsorozat, 1963-1969 között a Ruggyantaárugyár kísérleti laboratóriumának vezetője, 1949-1965 között a

Műegyetem fizikai kémia tanszékének professzora, 1954-1970 között a Központi Kémiai Kutatóintézet

igazgatója. Náray Szabó István (Szombathely, 1899 – Budapest, 1972) a Műegyetemen végezte tanulmányait.

Németországi és angliai tanulmányút után a szegedi egyetemen dolgozott. 1938-1947 között a Műegyetemen a

fizikai kémia professzora, 1956-1969 között az MTA Központi Kémiai Kutatóintézetében tudományos

tanácsadó.

A 20. század második negyedében egy új tudományág is megjelent hazánkban, mégpedig előzmények nélkül és

azonnal a tudományág világviszonylatban is egyik legjelentősebb személyiségét adta. A kolloidkémiáról van

szó, amely nehezen definiálható szakágazat. A fizikai kémia része, de nem módszertan, amely minden anyagra

vonatkozik, és nem anyagtan, amely szerkezetileg meghatározott anyagokkal foglalkozik, mint a szerves vagy a

szervetlen kémia. Inkább valamiféle viselkedéstan, amely minden kémiai anyagra jellemző lehet bizonyos

részecske-méretek mellett. A kolloid viselkedéstan minden elméleti kritika ellenére bebizonyította, hogy fontos

része mind a gyakorlati kémiának, mind az ipari termelésnek. Hazai kialakulása és művelése egyetlen

személyhez, Buzágh Aladárhoz (Derencsény, 1895 – Budapest, 1962) fűződik.

Buzágh a budapesti Műegyetemen szerzett vegyészmérnöki oklevelet, a tudományegyetemen Bugarszky mellett

lett tanársegéd. Ezután Lipcsében Wolfgang Ostwald mellett dolgozott, aki a fizikai kémiát megalapító Nobel-

díjas kémikus fia. Később ugyanazon az egyetemen lett professzor, ahol valamikor apja volt az, ő is részt vett

egy új tudományág kialakításában és elfogadtatásában. A fiatal Buzágh személyében nagyszerű segítséget talált.

Az eredményes együttműködést bizonyítja a gélek peptizációjának Ostwald-Buzágh-féle üledékszabálya,

továbbá az Ostwald-Buzágh-féle kontinuitáselmélet, amely szerint egy kolloid rendszer stabilitásának feltétele a

folyamatos átmenet a diszpergált rendszer és a diszpergáló szer között. Ostwald után a kolloidkémia másik

neves személyiségénél, Freundlichnál dolgozott Buzágh Berlinben. 1936-ban Kolloidik című, Drezdában

németül megjelent könyve szakmai elismerést szerzett. A könyv már egy év múlva Colloid Systems címen

Londonban is megjelent. A szerző meghívást kapott az Egyesült Államokba, ahonnan hazatérve a budapesti



egyetemen dolgozott. 1943-ban megszervezték számára a világ egyik első – nevében is – Kolloidkémiai

Intézetét, amelynek haláláig professzora volt. Kétszer részesült Kossuth-díjban.

Mint említettük, a két háború közötti kor a magyar vegyipar fejlődése számára kedvező volt. Ebben nagy része

volt Varga Józsefnek (Budapest, 1891 – Budapest, 1956), a Műegyetem kémiai technológia professzorának, aki

1939-től 1943-ig az ország iparügyi minisztere volt, és aki az 1941-es hadüzenetet elhatározó kormányülésen

azon kevesek közé tartozott, akik Magyarország hadbalépése ellen szavaztak. Lemondása után visszatért

tanszékére. A szocializmus korában is elismert szaktekintély maradt, az új veszprémi egyetemen lett professzor

és több kutatóintézet vezetője. A Horthy-korszak legmagasabb tudományos kitüntetése, a Corvin-koszorú

mellett kétszer tüntették ki Kossuth-díjjal. Legeredményesebb kutatási területe a kőszenek és kátrányok

hidrogénezési módszereinek vizsgálata volt, különös tekintettel a felhasználható katalizátorokra.

Kabay Jánosnak (Büdszentmihály, 1896 – Budapest, 1936) morfiumot közvetlenül mákból előállító eljárása

igen fontos találmány volt, ipari hasznosításának ügye fiatalon felőrölte életerejét. De sikerült neki szülőhelyén

az eljárásra gyárat létesítenie, az Alkaloida gyárat, amely máig hirdeti az alapító feltaláló halálig tartó

fáradhatatlanságát.

Az Egyesült Izzó évtizedeken át komoly sikereket ért el az izzólámpagyártás területén. Ott kezdték meg a

század elején a volfrámszálas izzó gyártását elsőként a világon. Ennek a sikeres terméknek a nevéből született a

Tungsram, az egész világon ismert márkanév. (A volfrám fém német – és magyar – nevéből, valamint az angol

nyelvterületen használt tungsten elnevezéséből kreálták). Új fejlődési fokozatot jelentett a gyár életében (és a

világpiacon) a gyár egyik fizikusának, a nyilasok által meggyilkolt Bródy Imrének (Gyula, 1891 – Mühldorf,

1944), találmánya, a kripton gáz töltésű izzólámpa. A kripton kellő mennyiségű előállításához szintén Bródy

vezetésével új technikát használó kriptongyár is épült Ajkán (1937).

A mezőgazdasági kémia területéről Sigmond Eleket kell megemlítenünk, aki nagyszámú talajelemzést végzett,

az oldható sók mozgását vizsgálta, és ennek révén a szikes talajok javításának világszerte elismert

szaktekintélye lett. A hazai szikesek és megjavításuk módjai (1922), továbbá Talajtan (1934) című könyvei

hamarosan az Egyesült Államokban is megjelentek.

Sigmond Elek (Kolozsvár, 1873 – Budapest, 1939) a budapesti Műegyetemen végezte tanulmányait, majd a

kolozsvári egyetemen doktorált. A magyaróvári Növénytermelési Kísérleti Állomáson kezdte pályafutását.

Tanulmányút révén Dániában, Franciaországban és az Egyesült Államokban dolgozott, 1908-ban a

Műegyetemen újonnan alapított Mezőgazdasági Kémiai Technológiai tanszék első professzorává nevezték ki.

Tanszékét haláláig vezette, közben 1926-1934 között az Országos Kémiai Intézet igazgatói tisztét is ellátta.


19. fejezet - A szocializmus évei

Ezt a kort mindnyájan átéltük. Az idősebbek a leplezetlen terror korszakát is, amikor minden ajtócsengetés

riadalmat keltett, és félelem meg rettegés tartotta rémületben az ország lakosságának egyik részét, míg egy

másik rész egy csodálatos kor eléje vetített képét remélte megvalósulni, ahol majd mindenki igénye szerint

részesül a javakból. Amíg aztán 1956-ban a félelem és a csalódás egyesülve napok alatt elsöpörte a hatalmat,

mígnem idegen fegyverek visszahozták a már megdöntött rendszert és vele a kegyetlen megtorlást. A népet

azonban nem lehet leváltani, tudjuk. Néma hallgatását is meghallotta idővel a hatalom, és megfelelően

értelmezte is. Valamiféle elfogadásra, kiegyezésre törekedett a néppel. Kibontakozott a szocializmus

„legvidámabb barakkjának” elviselhetőbb rendszere, amelyben a mai ifjabb nemzedékek felnőttek. De egy

diktatúra nem engedhet meg semmi szabadságot, mert akkor magától összedől. Ez történt 1989-ben.

Nagyon nehéz azonban azt megítélni, hogy a közelmúlt és a jelen tudományos eredményeiből mi az, amit a jövő

is értékelni fog. Tekintély, pozíció, öndicséret és számos más tényező minden területen befolyásolja a kortársak

véleményét, még a tudományban is. Mindez viszont idővel elfelejtődik, és a jövőben csak az igazi érték marad

meg. A tudományban különösen így van. A szubjektivitás is befolyásolja a kortársakat. Nyilván engem is. Ezért

e befejező fejezet rövid lesz és neveket nem fog tartalmazni.

Magamról annyit, hogy 1946-ban szereztem a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen

vegyészmérnöki oklevelemet. Családomnak kisebb szappangyára volt vidéken, amelynek ősét még ükapám

alapította 1837-ben. Az egykori szappanfőzdéből bontakozott ki a kis gyár egy évszázad folyamán. Ebben a

gyárban kezdtem vegyészi pályámat. 1949-ben, amikor egy reggel bementem a gyárba, ott ült a kazánfűtő a

szobám előtt (apám később szokott érkezni). Kissé zavartan a kezembe nyomott egy papírt, amely szerint az

állam átveszi az üzemet, ő a vállalatvezető. Gratuláltam neki, sok szerencsét kívántam, és megkérdeztem,

kivihetem-e azért a motorbiciklimet. „Persze, tessék csak, fiatalúr” – felelte. Kezet fogtunk. Elmentem. Ez volt

nekem a szocializmus kezdete.

Akkoriban az embereket származás szerint kategorizálták, legjobb volt a munkás, aztán a paraszt származás.

Kevésbé volt jó az értelmiségi meg az egyéb. Legrosszabb volt az ikszes, azt jelentette, kizsákmányoló

családból ered. Hát ebbe tartoztam én. A pártbizottságok hálója átszőtte az országot, és a munkahelyeknek

információt adott a származásról. Így aztán jó ideig hiába mentem állás után, nem kaptam munkát sehol.

Szerencsés véletlen folytán később szerződéses demonstrátori állást kaptam a Műegyetem Általános Kémia

tanszékén. Negyvenöt év telt el azóta jóban-rosszban, de még mindig az egykori Alma Materomban dolgozom.

Hálás vagyok a Műegyetemnek, hogy ott vészelhettem át a zord időket, dolgozhattam, és idővel, igaz elég sok

idő múltán, még érvényesülhettem is. Sokan mások, hozzám hasonló „rossz káderek” hasonló helyzetben voltak.

A korhoz képest nyugodt helyek voltak az egyetemek.

A felsőoktatás, különösen a műszaki, kétségtelenül sokat fejlődött ebben az időben. Két új műegyetem alakult,

közülük a veszprémi kizárólag Vegyészeti Egyetemként működik évtizedek óta. A hallgatók létszámának

gyarapodásáról a statisztikák tájékoztatnak. Megszabták, hogy hány munkás és hány egyéb származású hallgatót

vehetnek fel. A tudományos kutatómunka is feladata lett az egyetemeknek. A korábbi három-négy fős tanszékek

létszáma nagyon felduzzadt, néhol a százat is elérte. A műszerhiány is enyhült, nyugatról korszerű műszerek

érkeztek. Ki merem mondani, a műegyetem fennállása óta valószínűleg az ötvenes években közelítette meg e

téren leginkább a modernet. Az egyetem szervezete változatlan maradt, helyén maradtak a rektor és a dékánok,

bár szerepük csak statiszta szerepre korlátozódott. De azért nem volt a professzorság feltétele a párttagság, az

újonnan kinevezetteknél sem. A tudományos kutatás időszakokra lebontott tervek szerint folyt, rettentő sok

papír felhasználásával, amelyekre tervek és jelentések íródtak. Fogalmazás kérdése volt csupán, hogy minden

professzor beleépítse személyes kutatási szándékát vagy régóta művelt témáját valamilyen nagy kerettervbe, és

azon munkálkodjék a tanszéken.

A tudományos kutatást kívülről, minisztériumból, vagy máshonnan felülről irányítani sokszor, sokféleképpen

próbálták és próbálják, de bürokráciával valójában nem lehet kutatási eredményeket elérni. A kimagasló

eredmények mindig a kutatás szabadságából születtek és születnek. Persze az is természetes, hogy aki vagy ami

a pénzt adja, az bele akar szólni a pénz felhasználásába, ellenőrizni akarja azt. Ez világszerte így van, nem csak

a szocializmusban.

A világtól való elzártság ellenére a kémiai kutatás sok jeles személyt és eredményt tudott az elmúlt évtizedekben

felmutatni. A felsőoktatás is tartotta a korábban elért színvonalát, különben hogy érvényesültek volna az 1956

után nyugatra távozott kollégák és hallgatók közül olyan sokan és olyan eredményesen.

A szocializmus évei


A professzori állományhoz ügyes kézzel nyúlt a szocialista kormány. Mindenütt voltak „kényszer”

nyugdíjazások 1949 körül és a hatalomnak megfelelő kinevezések, de nem olyan nagy számban, hogy

megrendítette volna az egyetemek működését, legalábbis a természettudományok és a műszaki tudományok

területén. A többi „régit” pedig igyekezett a rendszer megnyerni, legalább annyira, hogy tudomásul vegye a népi

demokráciát. Növelték a tanszékek szakszemélyzetének létszámát, műszereket, eszközöket és pénzt bocsátottak

a tanszékvezetők rendelkezésére kutatási célra. Különösen kedveztek olyan tudósoknak, akik a múltból már

névvel, nemzetközi szakmai tekintéllyel rendelkeztek. Ilyen kedvezés volt az akadémikusság is.

A Magyar Tudományos Akadémiát alaposan átszervezték, szovjet mintára. Az orosz akadémia mindig nagy

befolyással rendelkezett az orosz tudományos világban. Valószínűleg azért, mert amikor az orosz akadémiát

Nagy Péter cár alapította (1725), egyetem még egyáltalában nem létezett Oroszországban. Az első orosz

egyetemet Erzsébet cárnő alapította Moszkvában 1755-ben. (Érdemes megemlítenünk, hogy a Szovjetunió

legrégibb egyeteme a Báthory István lengyel király által 1579-ben alapított vilnai egyetem volt Litvániában.) A

szovjet korszakban az akadémiát Szentpétervárról Moszkvába helyezték, a tudomány és a tudományos kutatás

legfelsőbb hatóságává tették. Mindennemű kutatás egyúttal állami feladat lett. Akadémikusnak lenni hatalmat is

jelentett.

Nálunk ezt másolták le, amihez az intézményt előbb elég jelentősen meg kellett tisztogatni a „régiek” egy

részétől. Ennek lebonyolítása nem vált dicsőségére az Akadémiának, hiszen maga a tudósok közgyűlése tett

javaslatot a párt által sugalmazott személyek kizárására, helyesebben a döntéshozatalból kizárt tanácskozó taggá

való átminősítésre. Ezt rövidesen új személyeknek ugyancsak a párt által rendelt megválasztása követte. Meg

kell azonban jegyeznem, nem kizárólag pártpolitikai alapon történt az új személyek kiválasztása, figyelemmel

voltak azért a tudományos eredményekre is.

Az akadémia kétarcú lett, egyrészt megtartotta régi funkcióit, másrészt megkapta egy tudományirányító

minisztérium feladatait. Nagy, imponáló tudományos kutatóintézeti hálózatot szerveztek és építettek – a szó

szoros értelmében – köré sokezer kutatóval. Ez a hálózat kétségtelenül túlméretezett volt az ország nagyságához

képest. Számos ilyen intézetet kifejezetten egy-egy befolyásos akadémikus számára hoztak létre, valamelyik

neki kedves tudományterületen.

Az akadémiai tagság tehát nálunk is hatalmat és számtalan kedvezményt jelentett, azonkívül átlagon felüli

jövedelmet, ami persze ma már messze elmarad egy iparos vagy vállalkozó jövedelme mögött. Külföldi

konferenciákra is jóval könnyebben eljuthattak, mint más halandók, ami egyébként hasznos volt, mert így a

vezetésük alatt álló intézménynek megmaradhattak a külföldi kapcsolatai. Többségében azért nem szakadt el a

kutatás információhiány miatt a fejlődéstől. A nyugati természettudományos folyóiratokat kezdetben

különösebb nehézség nélkül beszerezhették az intézmények.

Minden fontosabb tudományos kérdésben az Akadémia döntött, sok ember függött tőle. A mi akadémiánk jogai

egy esetben még a szovjetén is túlmentek. Nálunk a tudományos minősítés jogát az egyetemekről az akadémiára

ruházták át. Az új tudományos fokozati rendszert természetesen a Szovjetunióból vettük át. Figyelmen kívül

hagyták, hogy ezt a szovjet rendszert a 18. században a németektől lesték el az oroszok: aki befejezte az

egyetemi előadásokat, az jelölt lett, azaz kandidátus, és ha disszertációt készített és letette a szigorlatot, akkor

lett doktor. A kandidátus cím az idők folyamán Németországban értékét vesztette, míg Oroszországban már ez

is jelentett valamit. Mi tehát a német rendszerünkre ráhúztuk ugyanazt szovjetként. A baj akkor kezdődött,

amikor 1956 után az egyetemek visszaszerezték a doktori címadás jogát. Ezt a doktort is be kellett sorolni a

hierarchiába, legalulra tették. Így lett nálunk három fokozat: úgynevezett kis doktor, kandidátus, meg

úgynevezett nagy doktor. Ezzel aztán eléggé bonyolulttá tették az ügyet, most nem igen tudunk mit kezdeni

vele. Végsősoron úgy tűnik, megtartottuk a három fokozatot, és ebben a történelmi latin „philosophiae doctor”

elnevezést a középre helyeztük.

A kétarcúság sok problémát okozott az akadémiának, itt-ott változtattak valamit a szervezeten, de lényegében

máig sem oldódott meg a zavaros helyzet. Az évtizedek során tehetséges kutatók nagy számban hagyták el az

országot. Sok vegyész hallgató ment el az 1956-1957 évi tömeges exodussal. Közülük számosan lettek odakint

neves tudósok. A „puha diktatúrában” már könnyebb volt utazni és kint maradni. A folyamat ma is tart,

úgymond nem politikai okokból, hanem a jobb anyagi és szakmai körülményekért. Nagy a magyar kémikus

diaszpóra odakint. És úgy látszik hasznos, eredményes és szívesen látott. Örülünk, ha nevet szereznek

maguknak és közvetve szülőhazájuknak. De azért vigyázzunk, hogy ne menjen el a tudományos utánpótlás

színe-java.

Kétségtelen, hogy a magyarországi nagy tudományos hálózatban is születtek jelentős tudományos eredmények.

Ezeket a tudománytörténész és a kémiatörténész még nem tudja értékelni. Ez későbbi tudománytörténészek

A szocializmus évei


dolga lesz. De biztos, hogy ebben a korban is alkottak olyan kémikusok és keletkeztek olyan eredmények,

amelyek bekerülnek a jövő magyar, néhányan esetleg a világ kémiatörténetébe.


20. fejezet - FÜGGELÉK

1. Két kémikus a magyar történelemben

A két kémikus, aki a kémiában is nyomot hagyott maga után, de személyük a magyar történelemnek a része:

Martinovics Ignác és Görgey Artúr.

Két kémikusról tudok a történelemben, aki vérpadon végezte életét. Az egyik világhírű, a kémia egyik

legnagyobb alakja, Lavoisier. 1794. május 8-án Párizsban többekkel együtt csapott le nyakára a guillotine

bárdja. A jakobinusok ítélték halálra politikai látszatper alapján. Két hónappal később Magyarországon

letartóztatták a Martinovics Ignác nevű volt ferences barátot, a lembergi (Lvow) egyetem egykori természettan

tanárát jakobinus szervezkedés és összeesküvés vádjával. Lefejezték Lavoisier után egy évvel, 1795. május 20-

án azon a budai vesztőhelyen, amelyet máig is Vérmezőnek neveznek.

Martinovics Ignác Pesten született 1755. július 22-én. A ferences rendbe lépett be, és mint szerzetes végezte el a

pesti egyetemet, ahol teológiai és bölcsészeti doktorátust is szerzett. A természettudományok iránt már

hallgatóként nagy érdeklődést mutatott. A bródi rendház iskolájában kezdte pályáját. Később kilépett a rendből

és világi papként működött. 1783-ban elnyerte a lembergi egyetem fizika tanszéket. Nyolc évet töltött

Lembergben, és ezalatt végezte kémiai és fizikai kutatásait. Közben megismerte a francia filozófusok,

elsősorban Holbach munkáit, és eszméiknek lelkes híve lett. Ő maga is forradalmi, politikai írásokat kezdett írni,

igaz, hogy álnéven. Az egyetemen egyre több problémája adódott, heves természete is gyakran kárára volt.

Amikor megürült a pesti egyetem fizika tanszéke, megpályázta, de eredménytelenül. 1791-ben lemondott

katedrájáról és Bécsbe ment. Ettől kezdve az élete zavaros és ellentmondó lett. A reformokra hajló II. Lipót

király udvari kémikussá nevezte ki. Hogy ebben a minőségben mit tett, nem tudni pontosan. A királyban volt

alkémista hajlam. Ám valószínű, hogy Martinovicsnak titkos politikai feladatai voltak, és informálta az

uralkodót mind a konzervatív, mind a reformer körök tevékenységéről. Tovább írta politikai iratait, most már a

király tudtával, saját nevén. II. Lipót utóda, I. Ferenc alatt megfordult a szél a bécsi udvarban a reakció

kerekedett felül. Martinovicsot menesztették az udvartól.

Martinovics Ignác (1755-1795)

Ekkor Martinovics nyíltan az ellentáborba állt, és ilyen szellemben írta politikai műveit, amelyekben élesen

támadta a császár-királyt. Titkos szervezetet hozott létre Reformátorok Társasága néven, majd megszervezte a

jakobinus irányzatú Szabadság és Egyenlőség társaságát. Nem volt nagy létszámú, nem is volt határozott célú ez

a szervezkedés. Olyan magyar módra szerveződött összeesküvés, amelyről a hatóságnak bőven voltak

információi, és amikor elérkezettnek látta az időt, lecsapott rájuk. Történelmünk tanúsága szerint minden hazai

összeesküvés így zajlott, és így végződött. Van olyan történészi nézet is, hogy Martinovics az udvar ügynöke

volt, de a másoknak ásott verembe maga is beleesett.

Martinovics lembergi egyetemi előadásait nagy részt ismerjük, mert egy be nem fejezett könyvben megjelentek:

Prolectiones physicae experimentalis (I. kötet, Lemberg 1787). Ez a megjelent kötet címe ellenére nagyrészt

kémiai tárgyú, mert „a kémia tanítja a testek belső szerkezetét, amitől függ a testek legtöbb olyan tulajdonsága,

amelyek a természet tanulmányozásánál felmerülnek”. A könyv számunkra azért különösen érdekes, mert az

első kémiai könyv, amelyben sorstársát, Lavoisier-t idézi, jóllehet ő maga még a flogiszton elmélet alapján állt.

Martinovics számos cikket is írt, amelyek Crells Annales-ében jelentek meg. Közleményeiben olvashatunk a

nagy kémiai vitában elfoglalt álláspontjáról: „Lavoisier úrnak és követőinek abba kell hagyni a Stahl-féle tan

(flogiszton elmélet) üldözését. Angliában a nagy Priestley, Németországban Westrum, a híres kémikus

másokkal együtt behatóan bebizonyította, hogy az ő antiflogisztikus elméletük megbízhatatlan...” (1791).

FÜGGELÉK


Az említett könyvben Martinovics ismerteti kísérleteit is, amelyeket főleg a durranó arannyal kapcsolatban

végzett, eredményei megerősítették Stahl elméletének helyességében. A könyv érdekességét a Martinovics által

használt laboratóriumi kísérleti eszközöket bemutató illusztrációk képezik.

Közép-Európában bizonyosan, de valószínűleg a világon is Martinovics volt az első, aki a kőolaj vizsgálatával

foglalkozott. Galíciában bőven található kőolaj, és ott a lakosság már régen használta fűtésre. Chemische

Untersuchung des Galizischen Bergöhls (1791) című közleményében számolt be ezzel kapcsolatos kísérleteiről,

amely annyiban érdemel említést, mert a kőolaj első frakcionált desztillálását írja le benne. Három frakciót

nyert, az első fajsúlyát 0,811, a másodikét 0,867, a harmadikét 0,961-nek találta.

Görgői és toporczi Görgey Artúr a szepességi Toporcon született 1818. január 30-án. Régi, nemességét a

középkorig visszavezető, de elszegényedett családból származott. Az első ős,

Görgey Artúr (1818-1916)

Jordan IV. Béla királytól nyerte birtokát Toporcon. A család a századok folyamán gyakran feltűnt a magyar

történelem peremén, ám országos méltóságig sosem jutott. A család nehéz anyagi helyzete miatt apja a fiatal

Görgey Artúrt katonaiskolába küldte, jóllehet ehhez nem volt túl nagy kedve. Az ausztriai Tuln híres

utásziskolájában tanult. Miután végzett, hadapródként a cs.kir. 60. gyalogezredhez került, onnan 1842-ben

hadnagyként a bécsi magyar testőrséghez. Apja halála után kilépett a hadseregből, és 1845-ben a prágai

egyetemre iratkozott be, ahol kémiát hallgatott. Később Redtenbacher professzor mellett dolgozott, aki

akkoriban zsírok vizsgálatával foglalkozott. Professzora témájához igazodva ő a kókuszzsírt analizálta. Ennek

eredményeiről írta élete egyetlen kémiai dolgozatát, amelyik 1848-ban jelent meg a bécsi Császári-Királyi

Tudományos Akadémia folyóiratában Über die festen, flüchtigen und fetten Säuren des Cocosnussöls (A

kókuszdióolaj szilárd és folyékony zsírsavjairól) címen, és egyidejűleg az Annalen der Chemie und Pharmazie

című németországi folyóiratban is napvilágot látott. Görgey a zsírsavelegyet több módszerrel próbálta

szétválasztani, desztillálással, alkoholos kristályosítással és végül, sikeresen a zsírsavak báriumsóinak vízben és

alkoholban eltérő oldhatósága alapján. Az eljárás hosszadalmas és bonyolult volt, de a kísérlet alapján

megállapította, hogy a kókuszzsírban egy addig nem jelzett 12 szénatomos zsírsavat talált, a pichurinsavat. Ez a

név később laurinsavvá változott. Így ismerik ma is, kiváló habzóképessége miatt a szappanfőzethez szokták

adagolni. Egy új, természetes szerves vegyületet fedezett tehát fel. Nem olyan nagy ügy, de elég ahhoz, hogy

máig is szerepeljen a neve a szerves kémiai tankönyvekben. Nyilván senki sem tudná meg mindezek alapján,

hogy a szerző később pályát változtatott, és bekerült a magyar történelembe.

1848 tavaszi eseményei Görgeyt hazatérésre késztették. Valószínűleg állást keresett itthon, hiszen bevezették a

főiskolákon a magyar nyelvű oktatást, és magyarul tudó kémikusból nem volt túl sok. Állás viszont annál több.

Így például gazdátlan volt az Ipartanoda tanszéke, hiszen Nendtvich professzor átment a tudományegyetemre,

ahonnan a magyarul nem tudó Sangaletti egy időre távozott.

Ám a történelem úgy akarta, hogy eredeti szakmájához, a hadsereghez térjen vissza. Kitörőben volt a fegyveres

szabadságharc. A képzett katonatiszt kötelességének érezte, hogy jelentkezzen az új magyar honvédségbe.

Századosi rangot nyert. Ettől kezdve egy éven át ezen a pályán maradt, és egy év alatt került be a magyar

történelembe. Az észak-magyarországi hadsereg tábornoka lett. A felvidéki bányavárosokon vonult keresztül

hadseregével, amit kiemelkedő katonai tettnek minősít a hadtörténelem, és még inkább 1849-es tavaszi

hadjáratát, ami Buda visszafoglalásához vezetett. Ellentétbe került Kossuth-tal, aki az orosz invázió

következményeként átadta neki a teljhatalmat. Végül jött a tragikus szerep, 1849. augusztus 13-án a

fegyverletétel Világosnál, és az élethosszig tartó gyötrelem, hogy őt nem végezték ki Aradon, vagy máshol, mint

tábornoktársait, hanem családjával Klagenfurt mellé internálták.

Ezt nem bocsátotta meg neki sem saját kora, sem az utókor. Áruló vagy pragmatikus hazafi volt-e – így folyt és

folyik mindmáig a vita, és megítélése a politikai helyzetnek megfelelően változik. Ő a magyar politikai helyzet

indikátora. Ha áruló, tudom milyen világ van itthon, ha hazafi és diadalmas hadvezér, akkor is tudom.

FÜGGELÉK


Görgey a kiegyezésig élt Klagenfurtban, rendőri felügyelet alatt. Próbált kémikusként megélni a városi

ipariskolában, majd egy középiskolában kémiatanárként. Tanári munkáját azonban nem engedélyezték. Aztán

egy ólomérc üzemnek tett javaslatot molibdén kinyerésére, eredménytelenül. Más hasonló tervei is sikertelenek

maradtak. A kiegyezés után hazatért. Idehaza is különböző vállalkozásokba fogott, nem sok sikerrel. Nem

fogadott el vagy nem is ajánlottak neki tábornoki nyugdíjazást. A szakirodalom ebben a kérdésben nem

egységes. Visegrádon élt. 1884-től azonban már kapott nyugdíjat.

Aki egyszer elkerülte az akasztófát, sokáig él, mondja a mondás. Így lett Görgeynél is. Már dörögtek az első

világháború ágyúi, amikor 1916. május 21-én elhunyt. Éppen hatvanhét évvel korábban, 1849. május 21-én

vonult be győztesen Buda várába.

2. Than Károly

Than Károly 1834. december 20-án született Óbecsén (ma Be½ej, Jugoszlávia). Nagy szülöttét a helység máig is

megbecsüli, szülőházán magyar és szerb nyelvű emléktábla hirdeti nevét. Apja a helybéli királyi uradalomnak

volt a tiszttartója. Károly a negyediknek született fiúgyermek. Nem volt egyedüli a családból, aki bekerült a

magyar pantheonba. Egyik bátyja, Than Mór híres festővé lett. A család a polgári középosztály szintjén anyagi

gondoktól mentesen élt. A gyerekeket taníttatták. Károly négy gimnáziumban is tanult, Szabadkán, Kalocsán,

Szolnokon és Becskereken. Hogy pedagógiai okokból járatták szülei évről évre máshová, avagy ennek

magaviseleti oka volt-e, ez ma már nem deríthető ki. Kalandos gondolkodású fiú volt, még gimnazista, amikor a

negyvennyolcas forradalom kitört. Az őszt otthon töltötte, amikor honvédcsapatok táboroztak a városban.

Thanékhoz egy Böhm Vilmos nevű tüzérszázadost kvártélyoztak be, aki szegről-végről távoli rokon volt. A

tüzértiszt a tizenöt éves fiúnak mutogatta és magyarázgatta az ágyúkat. A gyerek lelkesedésében közölte, hogy ő

is beáll honvédnek. A szülőknek már három fia szolgált a hadseregben, érthető, hogy riadtan tiltakoztak. De

hiába. Károly a tüzértiszt segítségével keresztülvitte akaratát, felcsapott tüzérinasnak. Böhm megígérte, hogy

gondját viseli. Ígéretét nem tarthatta meg, mert hamarosan elesett. A kis katona magára maradt. Életében

sokszor mesélte, hogy részt vett a vízaknai csatában. Aztán sokáig Nagyszebenben az ágyúöntődében dolgozott.

Azt is mondogatta, hogy ekkor ébredt fel érdeklődése a kémia iránt. Ott volt Zsibónál is, ahol az erdélyi

hadsereg letette a fegyvert. A gyereket rögtön elengedték. Gyalog indult hazafelé. Kimerülten érkezett

Körösladányba, ahol a rokon Lengyel családnál pihent meg.

Szomorú hírek vártak rá: édesanyja időközben meghalt, apja elvesztette állását hazafias magatartása miatt. Nem

is talált, csak 1851-ben új állást a zombori adóhivatalban. Than Károlynak saját lábára kellett állnia. Belépett

gyakornoknak Kiss Ferenc körösladányi patikushoz, majd folytatta a gyakornokságot Simonides Antal

gyógyszertárában Hódmezővásárhelyen. „Ő felismerve törekvéseimet, a legjobb akarattal támogatta a chemia

iránti hajlamomat. Megengedte, hogy kísérleteimhez a szükséges anyagokat használhassam. Filléreimből

összetakarított kis összegen

Than Károly (1834-1908)

Prágából chemiai készülékekkel felszerelt szekrénykét szereztem. A rendes napi kötelességek után többnyire

éjjel végeztem kísérleteimet” – emlékezett vissza később erre a munkahelyére a híres professzor. A gyakornoki

évek elmúltával letette az előírt vizsgát. Most már patikussegédként dolgozhatott. Szegedre ment, és Rohrbach

Antal gyógyszertárába szegődött. Megint megértő főnökre talált, aki lehetővé tette, hogy a még hiányzó két

gimnáziumi osztályt elvégezze. 1855-ben letette az érettségit, így megnyílt az út az egyetemre. Ez volt a fő

vágya. Orvostanhallgatónak iratkozott be Bécsben. Sok magyar ifjú ment akkor Bécsbe tanulni. Ugyanis a pesti

egyetemen, mint említettem, akkor német nyelven folyt az oktatás. Ha meg már itt is, ott is németül kell a

tudományt tanulni, akkor miért ne Bécsben, ahol sokkal korszerűbb, jobban felszerelt volt az egyetem, mint a

meglehetősen provinciális pesti universitás. Csak egy évig volt orvostanhallgató, akkor átment a bölcsészkarra

gyógyszerész hallgatónak. Itt ugyanis sikerült ösztöndíjat szereznie.

FÜGGELÉK


1858-ban, szigorlatai sikeres letétele után Thant a kémia doktorává avatták. A bécsi vallás és közoktatási

minisztérium ezer forintos egyéves ösztöndíjat biztosított neki külföldi tanulmányút céljaira. Than Heidelbergbe

ment. Itt különböző előadásokat hallgatott, legfőképpen azonban a kémia professzoránál, Bunsennél dolgozott,

aki akkor hírneve tetőpontján állt.

Bécsbe visszatérve, 1859-ben kétéves időre tanársegédi kinevezést nyert a kémiai intézetbe. Ugyanabban az

évben magántanári képesítésért folyamodott, amit el is nyert gyógyszerészi és analitikai kémiából. Ekkor érte őt

a pesti egyetem pályázati felhívása a kémiai tanszék professzori tisztére. Feltétel volt a szakmai képességen és

eredményeken kívül a magyar nyelv tökéletes bírása. Than pályázati iratai közt megtalálható szegedi

gimnáziumi magyar tanárának igazolása arról, hogy Than kifogástalanul beszél és ír magyarul. Az egyetem

tanácsa a pályázók közül Than Károly mellett döntött. 1860 októberében a pesti egyetemre a kémia nyilvános

rendkívüli, 1862 júliusában nyilvános rendes professzorává nevezték ki.

Az Újvilág és a Hatvani utca, azaz a mai Semmelweis és Kossuth Lajos utca sarkán egy egyemeletes épületben

nyertek elhelyezést az orvosi kar tanszékei. Itt voltak a gyógyító tanszékek betegszobái, és itt volt a környéket

büdösítő kémiai tanszék is. Kegyetlenül zavarták egymást.

Than első tevékenysége felterjesztésekből állt, amelyekben új vegytani intézet építését szorgalmazta. Kérelme

csak Eötvös Józsefnél, a kiegyezés utáni kultuszminiszternél talált megértésre. Than olyan intézetet kívánt,

„amelyben 280-300 hallgató a kísérletekkel egybekapcsolt vegytani előadásokat látogathatja, és egyidejűleg 70

gyakornok, akik között mintegy 20 előbbre haladott, illetőleg önálló búvárlatokkal foglalkozó, vehessen részt a

vegytani gyakorlatokban. Az intézetben továbbá lehetővé kell tenni, hogy benne kényelemmel önálló

tudományos búvárlatok legyenek kivihetők...”

Than külföldre utazott, és számos új, korszerű kémiai intézetet látogatott meg, ott szerzett tapasztalataival

aktívan részt vett a tervezésben. Az építkezés a Trefort-kertben 1868 októberében indult meg, és a korabeli

viszonyokhoz képest meglehetősen sokáig tartott. A tanítás csak 1872-ben indult meg az új épületben.

Than további sikeres élete ehhez az épülethez kötődött, ebben oktatott, kutatott, sőt lakott is, emeleti hétszobás

szolgálati lakásában.

Mint kutató a kémiának széles skáláján dolgozott. Az általános, a szervetlen és az akkor valóban egészen új

fizikai kémia területén egyaránt figyelemreméltó, sőt jeles eredményeket ért el, számosat máig tartó érvénnyel.

Ezekről a könyv egyes fejezeteiben már volt szó. Than a saját korában nemzetközi viszonylatban is

számontartott tudós volt, de nem méltányolták olyan mértékben, mint azt megérdemelte volna. Ebbe az is

belejátszott, hogy Than szinte kizárólag magyarországi folyóiratokban publikált. Úgy tűnik, nem hajszolta a

nemzetközi tudományos sikert és elismerést. Tudatosan cselekedett-e avagy csak megérzése volt, hogy neki fő

feladata a korszerű magyar kémia, sőt nagyobb távlatokban, a korszerű magyar tudomány megteremtése és

kibontakoztatása? Hogy olyan tudományos életet és környezetet kell kialakítani, amely méltó a fejlettebb

Európa mellé minden tekintetben felzárkózni kívánó Magyarországhoz?

Than Károly már akadémiai székfoglaló előadásában, 1871-ben hirdette, hogy nemzeti létünk igen nagy

mértékben tudományos életünk önálló és erélyes fejlesztésétől függ, hogy a nemzetek boldogulásának fő

feltétele a műveltség. Kultúránk és a természettudományok című tanulmányában kifejtette, hogy

Magyarországon a tudományos kutatás ügye sokkal lassabban fejlődik, mint kellene, mert számos kedvezőtlen

körülmény gátolja. Pedig „az önálló tudományos búvárkodás, valamint a tudományos irodalom művelése nagy

állami érdek, melyre hazai viszonyaink között elsősorban a tudományegyetemek, a műegyetem és a főiskolák

professzorai hivatottak... minél fogva az államnak semmiféle áldozattól sem szabad visszariadnia annak

biztosítására, hogy a professzorok a tanítás mellett zavartalanul kutathassanak is...”

Than Károlyt hamarosan rendes tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Az Akadémia harmadik,

matematikai és természettudományi osztályának 1887-től elnöki, 1907-től haláláig pedig az Akadémia

másodelnöki (alelnöki) tisztét viselte.

Szerepet játszott a Királyi Magyar Természettudományi Társulatban is. Than Károly érdeme a kísérletekkel

illusztrált tudománynépszerűsítő előadások bevezetése. A társulat kémiai-ásványtani szakosztályának 1891-től

haláláig elnöke volt. E minőségében kezdeményezte magyar nyelvű kémiai folyóirat létrehozását. Ezer forintos

adománnyal mutatott kezdeményezéséhez ösztönző példát. 1895-ben jelent meg a Magyar Chemiai Folyóirat

első száma, szerkesztőbizottságának elnöke természetesen Than Károly lett.

FÜGGELÉK


A kémián kívül más tudományok életében is szerepe volt Than Károlynak. Tagja volt az Országos

Közegészségügyi Tanácsnak. E minőségében kimagasló érdeme volt az első magyar gyógyszerkönyv, az 1871-

ben megjelent Pharmacopoea Hungaricae megalkotásában.

Than igazi iskolateremtő tudós volt. Gyakorlatilag a 20. század egész magyar kémiai tudománya Than

környezetéből bontakozott ki, mint ahogy egy nagy fa szertenyúló ágai egyetlen törzsből indulnak ki. Aki

Magyarországon századunk első felében valahol kémia professzor lett, az szinte mind Than tanítványa volt, és

még több is lehetett volna, ha több kémiai tanszék állt volna rendelkezésre. Thanban megvolt a tanítómester

minden szükséges tulajdonsága, a tehetség, az ötletgazdagság, az önálló kutatásra nevelés képessége és a

szakmai féltékenység teljes hiánya.

Than munkássága és érdemei már életében megkapták társadalmi és hivatalos elismerésüket. Az egyetem

tiszteletbeli doktori címet adományozott neki, szülővárosa, Óbecse díszpolgárává választotta, megkapott minden

polgári kitüntetést a Ferenc József Rend Nagykeresztjéig, 1892-ben a király a főrendiház örökös tagjává nevezte

ki. Amikor meghalt, folyamatban volt bárói rangra emelése, így ezt a címet már fiai nyerték el az ő érdemei

alapján.

Negyvennyolc évi professzorság után 1908-ban kérte nyugdíjazását. Nem várt rá pihenő. Néhány héttel

nyugdíjba vonulása után, 1908. július 5-én hunyt el hetvennégy éves korában. A Kerepesi temetőben hantolták

el a főváros által adományozott díszsírhelyen. Síremléke még áll, bár megviselte már az idő.

3. Hevesy György

Hevesy György jómódú családból született Budapesten, 1885. augusztus 1-én. Középiskoláját a budapesti

piarista gimnáziumban végezte. Főiskolai tanulmányait a budapesti tudományegyetemen kezdte, majd Berlinben

és Freiburgban folytatta. Tudományos pályafutása Zürichben, a híres műegyetemen indult Richard Lorenz

professzor mellett, majd Haberhez, az ammóniaszintézis feltalálójához látogatott a karlsruhei műegyetemre.

Haber az olvadt cink oxidációjakor alkalmanként fellépő elektronsugárzás vizsgálatával bízta meg. Mivel

azonban kiderült, hogy az intézetben senkinek sincsenek tapasztalatai a sugárzásmérés területén, Hevesyt 1911-

ben a mérési metodikák elsajátítása céljából Manchesterbe küldték, Rutherford intézetébe. A fiatalember itt egy

új, már homályos körvonalaiban is megdöbbentő világba került. Ez volt az a hely, ahol akkoriban egy merőben

új fizika volt születőben, az atomfizika. Már túl voltak a felfedezések első korszakán. Manchesterben és más

laboratóriumokban tisztázták a titokzatos radioaktív sugárzás fajtáit, felfedezték a rádiumot, megállapították

néhány elem bomlását és átalakulását, a természetes radioaktív elemek számos bomlástermékét felderítették és

elkülönítették. Rutherford laboratóriumát az osztrák kormány bőven ellátta a joachimstahli (Jáchymov)

uránfeldolgozás melléktermékeivel. Többek között sok radioaktív rádium-D-t tartalmazó anyaguk volt, amely –

mint ma már tudjuk – sugárzó ólomizotóp. A rádium-D-t azonban nagyon sok természetes ólom kísérte, amely a

sugárzást elnyelte. Rutherford így szólt a fiatalemberhez: „Fiam, ha meg akarja mutatni, hogy mit ér, próbálja

meg ezt a rádium-D-t megszabadítani a temérdek ólomtól.” Hevesy nyomban nekilátott a munkának, gondolván,

nem lesz nehéz feladat. Egy éven át kísérletezett, de hiába, az elválasztás semmiféle kémiai módszerrel sem

sikerült. Bebizonyosodott, hogy izotópokat így nem lehet elválasztani. Ekkor gondolt Hevesy arra, hogy a

rádium-D-t ólom jelzésére lehet felhasználni, és így az ólmot a sugárzás alapján nyomon lehet követni. Bécsbe

ment a Rádiumintézetbe, ahol egy fiatal asszisztens, Paneth segítségével kidolgozta az izotóp nyomjelzés

módszerét. Ennek akkor csak tudományos jelentősége volt, hiszen a nyomjelzés csak a néhány természetes

radioaktív elemmel volt lehetséges. Mindazonáltal Hevesy a következő években Bécsben, Párizsban, majd újra

Rutherfordnál módszereinek alkalmazására számos lehetőséget mutatott a botanikában, a fizikai kémiában, az

analitikai kémiában és a biológiában. Sok későbbi világhírű tudós dolgozott akkor eredményesen Rutherford

laboratóriumában, így a német Hahn, Geiger, az angol Moseley, továbbá a dán Bohr, akivel Hevesy különösen

jó baráti viszonyt alakított ki, ami később nagyon hasznos lett a magyar kémikus életében, és nem csak

tudományos szempontból. Kérelme alapján 1912-ben a budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi kara

Hevesyt magántanárává habilitálta. Egyik magyarországi látogatásáról visszatérőben Hevesy éppen útban volt

Angliába, amikor Hollandiában érte az első világháború kitörésének híre. Hevesy bevonult az osztrák-magyar

hadsereghez. Hadiüzemekben teljesített szolgálatot. Berendezett egy kis laboratóriumot. A háború befejezése

után néhány éven át a budapesti Állatorvosi Főiskolán, később az egyetemen dolgozott. Gróh Gyulával az

ólomatom öndiffúzióját vizsgálta szilárd ólomban, radioaktív ólomizotóp segítségével. Ez tekinthető a

nyomjelzéses módszer első metallográfiai alkalmazásának. 1918 őszén nyilvános rendkívüli tanárrá nevezték ki.

1919 májusában a Közoktatási Népbiztosság a tudományegyetemen újonnan alapítandó fizikai kémiai tanszék

vezetésével bízta meg. Hevesy semmiféle érdeklődést nem mutatott a politika iránt, kinevezése után viszont

rögtön erőfeszítéseket tett az új tanszék megfelelő felszerelésére, ami akkoriban elég reménytelen volt.

Apolitikussága ellenére egyedül az a tény, hogy a Tanácsköztársaságtól nyerte professzori kinevezését, a bukás

FÜGGELÉK


után személyét kedvezőtlen színben tüntette fel, és hosszas, kellemetlen igazolási eljárásnak vetették alá. Az

akkor már külföldön is jónevű tudóst ez a méltatlan bánásmód sértette, és az eljárás befejezését be sem várva,

1920-ban elhagyta Magyarországot. Koppenhágába utazott az ott időközben intézetvezető professzorrá lett

barátjához, Bohrhoz. Az ő intézetében dolgozott, ott fedezte fel a hafniumot, a periódusos rendszer még hiányzó

és oly régóta, sokak által keresett 72. kémiai elemét, amelyet a vendéglátó város, Koppenhága latin nevéről

nevezett el. 1926-ban a németországi Freiburg egyeteme hívta meg a kémia professzorának. Itt megint ragyogó

felfedezéseket tett, ekkor dolgozta ki az úgynevezett izotóp hígításos, valamint a napjainkban jelentőségre szert

tevő röntgenfluoreszcenciás analitikai módszert.

A Joliot-Curie házaspár 1932-ben először állított elő mesterséges úton radioaktív izotóp elemeket. Hevesy

gyorsan felismerte az új eljárás gyakorlati jelentőségét, nevezetesen, hogy a Joliot-Curie-féle

részecskebombázással nem aktív elemek is radioaktívvá tehetők, és az így keletkező sugárzás mérése alapján

mennyiségük meghatározható. Ez az aktivációs analízis (1932-1933).

Hevesy György (1885-1966)

Az apolitikus Hevesy, valószínűleg a folyamatban lévő izgalmas kutatómunka miatt, a nácizmus uralomra jutása

után is Freiburgban maradt, bízva magyar állampolgárságának védelmében. 1934 végén azonban belátta, hogy

jobb elmennie Németországból. Az úticél megint Koppenhága, a Bohr-intézet lett. Ott folytatta kutatásait. Ám

1942-ben a nácizmus utánament, a németek megszállták Dániát. Akkor már Otto Hahn uránhasításos kísérletei

nyomán az atomtudósok között ismert volt az atombomba elkészítésének lehetősége, sőt már mindkét hadviselő

fél folytatott eredménnyel bíztató kutatásokat. A neves atomtudósokra mindenütt figyeltek. A szövetségesek

segítségével Bohrnak sikerült az Egyesült Államokba szöknie, Hevesy Svédországot választotta, ahova kalandos

úton jutott át. Svéd egyetemen folytatta vendégprofesszorként kutatásait, amelyek a biokémia és a biológia

irányába fordultak. E kiváló tudósnak az volt a sorsa, hogy élete nagy részében vendégként dolgozzon, saját

intézethez tartósan sosem tudott jutni. Elismerés bőven érte, 1943-ban a kémiai Nobel-díjat ítélték neki. Ezen

kívül még számtalan magas tudományos kitüntetésben (Fermi-Copley-Bohr-éremben, „Atommal a békéért”

díjban) részesült. A Magyar Tudományos Akadémia 1945-ben tiszteleti tagjává, a Budapesti Műszaki Egyetem

1965-ben díszdoktorává választotta. Szeretett volna ez alkalommal hazájába látogatni, de betegsége már

megakadályozta. A németországi Freiburgban hunyt el 1966. július 6-án.

4. Erdey László

Mint már említettem, rossz káderként jöttem, jobban mondva kényszerültem 1949 őszén Budapestre jönni, hogy

megélhetést találjak. Jelentkeztem itt-ott, de származásom miatt rendre elutasításban részesültem. A Műegyetem

Általános kémia tanszékén dolgoztak egykori évfolyamtársaim. Tudtak róla, hogy állást keresek. Egyikük

felhívott: „Te, most rúgtak ki engem, a főnökömmel, a professzorral együtt. Valami Erdey nevű ember lett az új

professzor. Káder, gondolom, nem ismeri itt senki, dehát próbáld meg.” Megpróbáltam. Nem beszélt velem

ideológiáról, származásról, csak kémiáról, és aztán szerződtetett gyakornoknak.

Bár sok embert küldtek el akkoriban, hogy másoknak vezető állást adjanak, itt nem ez volt a helyzet. A fő cél

nem az utód kinevezése, hanem az előd menesztése volt. És valakivel be kellett tölteni a helyét gyorsan, hiszen

tanév közben történt a professzorváltozás, olyanra volt szükség, akinek van ebben gyakorlata. Így lett, bizonyára

saját meglepetésére is a mindig pártonkívüli, a Fővárosi Vegyészeti és Élelmiszervizsgáló Intézetben nagy

analitikai, a tudományegyetemen pedig oktatói gyakorlatot szerzett Erdey Lászlóból intézeti tanár, majd egy év

múlva professzor. Volt már mögötte egy nagyon jó, és a gyakorlatban máig nélkülözhetetlen tankönyv a

minőségi analízisről, és még inkább a térfogatos analízisről, valamint néhány cikk. Úgy gondolom, maga is

érezte, hogy ez azért kevés a professzorsághoz. Még akkor is, ha kiválasztották.

Talán a Műegyetem illetékesei sem voltak tisztában, miért éppen ez a nem nagyon ismert kémikus lett a

professzor. Ki állhat mögötte? Nem szóltak bele, kit vehet fel a tanszékre és kit nem. Azonnal dékán lett. Az

FÜGGELÉK


önálló vegyészmérnöki kar első dékánja, korábban ugyanis a gépészmérnökökkel közös karban éltünk. Nem

akart dékán lenni, mert ez a tisztség érintkezett a politikával, a párttal, az instrukciókkal. Le is köszönt egy év

múltán, idővel a kinevezők is rájöttek, hogy ez mégsem az ő emberük. Közben azonban akadémikussá is

megválasztották Erdeyt. Valamilyen okból éppen az irodájában voltam, amikor Schulek professzor telefonon

felhívta, és közölte vele, hogy megválasztják. Emlékszem, hogy szinte hebegett zavarában. Hogy ő akadémikus?

Az akadémikusság, mint mondtam, akkor igen nagy dolog volt.

Az Akadémiának mindig voltak jeles tagjai. Például éppen Schulek professzor, az analitikában nemzetközi

hírnévvel. Hogy jön ő melléje? – ez járhatott Erdey agyában. Mit mondanak róla? Hogy ő egy politikai

akadémikus. Mondták is róla más professzorok az egyetemen. Ő aztán bebizonyította, hogy akármilyen

szempontból választották is meg, tudományosan nem esett méltatlanra a választás. A tudományos kutatás volt

tevékenysége központjában, amíg csak élt. Hihetetlenül nagy áttekintése volt az analitika teljes területéről.

Esténként hordozta haza az új folyóiratokat, hogy minden újdonságról értesüljön. Ötlet ötlet után pattant ki a

fejéből, ami nekünk, munkatársainak – emlékeztek?! – igazán nem volt öröm és gyönyörűség, mert valamennyi

ötletét rögtön ki akarta próbálni. Rögtön, azonnal, nem baj, ha este hat vagy hét óra volt már. Ha látta a

kedvetlenséget, azt mondta: „Én csokoládéval dobálom magukat, s maguk nem kapnak utána. Hát lássák be, a

kutatás, az eredmény a legszebb.” Akkor még nagyon fiatalok voltunk mind, hozzá képest is, egyéb programot

is el tudtunk képzelni, mint éjszakai titrálást. De a mi nevünk is mindig ott volt sorjázó cikkein, idővel minket is

megismertek mellette. És ha valamelyikünknek saját ötlete támadt, meghallgatta, vitatta, felsorolt ellenérveket,

de csak azért, hogy meggyőződjön róla a vitában, és hagyta, hadd próbálja ki, és ha sikerült, folytassa. Így lett

idővel számos tanársegédjének saját kutatási szakterülete tudományunk széles palettáján. Még azt is tudomásul

vette, amikor én előhozakodtam, hogy megírnám az analitika történetét, ami még nincs megírva. Mivel ő

mindent tudott, bólintott: „Igaza van, tényleg nincs, próbálja meg betölteni e hézagot, s ha valami érdekeset

talál, jöjjön és mesélje el.” Mert ő minden iránt érdeklődött, mindenről lehetett vele beszélgetni, művészetről

vagy politikáról, történelemről vagy filozófiáról, egyre ment. Szaporodtak közleményei, amelyek a mieink is

voltak. Húsz év alatt elérték az ötszázat. Megismerte nevét a külföld. Pedig akkor, az ötvenes években igen zárt

világ volt Magyarország. Még egy Erdeynek is esemény volt, ha Prágába utazhatott konferenciára. Amikor

végre elutazhatott Bécsbe konferenciára, akkor mindenki irigyelte. Aztán fokozatosan kitágultak a falak, a világ

sok helyére eljutott, és elvitte a magyar analitika jó hírét. Ő már akkor felzárkózott Európához.

Erdey László Szegeden született 1910. február 10-én. Édesapja vasúti tisztviselő volt, aki minden gyermekét

taníttatta. Méltán, mert mind nagyon tehetségesnek bizonyult. Bátyja a Hittudományi Akadémia igazgatójaként,

a katolikus egyházban jól ismert hittudósként hunyt el, öccse neves szobrászművész lett, a Képzőművészeti

Főiskola professzora. Erdey László a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte tanulmányait. Fizikából már

gimnazistaként országos középiskolai tanulmányi versenyt nyert. Kémia-fizika szakos középiskolai tanári

oklevelét 1933-ban szerezte. Rossz idő volt ez fiatal diplomásnak, a világgazdasági válság és a munkanélküliség

kora. „Szellemi szükségmunkásként” kezdte pályáját a pénzügyminisztériumban, majd a szabadalmi hivatalban

– így hívták akkoriban a jelképesnél alig több bérért államilag foglalkoztatott fiatal diplomásokat. A

Közegészségügyi Intézetbe, majd utána a Székesfővárosi Vegyvizsgálati és Élelmiszervizsgáló Állomásra

kapott vegyészi kinevezést. Ezeken a helyeken aztán mindannak az analízise előfordult, ami csak elképzelhető, a

gyógyszerellenőrzéstől a piaci áruk minőségéig. Itt szerezte rendkívül gazdag analitikai gyakorlatát. Közben

végig megtartotta kapcsolatát a tudományegyetem III. számú kémiai tanszékével, ahol elektrokémiai tárgyú

doktori disszertációját készítette el sikeresen. Két évtizeden át közreműködött a tanszék oktató munkásságában

díjazás nélküli tanársegédként.

Erdey László (1910-1970)

Műegyetemi kinevezése után bámulatos aktivitást fejtett ki. A természettudományok egyre specializálódnak, ez

vonatkozik az analitikai kémiára is. Neves művelői napjainkban egyre kisebb területekre ássák be magukat, és

csupán azokon folytatnak kutatásokat. Még a folyóiratok is egyre szűkebb részterületekre szakosodnak. Erdey a

széles tudományos látókör híve volt, és valószínűleg az utolsók közé tartozott, akiknek ez még sikerült.

Rendkívüli kezdeményező készséggel rendelkezett, állandóan újabb ötletekkel, elképzelésekkel lepte meg

FÜGGELÉK


munkatársait az analitikai kémia legkülönbözőbb ágazataiban. A kutatás szempontjából a kor is kedvezett ennek

a szemléletnek: a kutató személyzet, a felszerelés egyre bővült. Volt lehetőség az elképzelések kipróbálására,

megvalósítására.

Nem kívánok több száz tudományos publikáció formájában megjelent eredményeinek ismertetésébe

bocsátkozni. Erdey László az analitikai kémia klasszikus ágazataiban is tudott még újat hozni, ugyanakkor

jelentősen járult hozzá számos műszeres ágazat hazai alkalmazásához, sőt nemzetközi fejlesztéséhez is.

Tudományos iskolateremtő személyiség volt, tanszéke nemzetközi analitikai tudományos központtá vált, ahol a

világ szinte valamennyi jelentős kortárs analitikusa megfordult.

A kutatón kívül beszélni kell az oktatóról is. Nemcsak a vegyészeknek, de a Műegyetem minden kara

hallgatóinak adott elő Erdey László kémiát. Óráira páratlan lelkiismeretességgel készült. Sok ezer mérnök

emlékszik vissza világos, jól előkészített, kísérletekkel látványosan demonstrált előadásaira. Ez utóbbi lassan

egészen kimegy a divatból, pedig valószínűleg a legmaradandóbb hatást ez gyakorolja a hallgatóságra. Erdey

sosem azt kívánta előadásaiban bemutatni, amit ő tud, még kevésbé azt, amit az előző nap olvasott, hanem csak

azt, amit a hallgatónak fontos tudnia. Ez jellemezte tíz kiadást megért tankönyveit is, amelyekhez mindig nehéz

volt hozzájutni, ugyanis az ipari és más laboratóriumokban dolgozó vegyészek számára is nélkülözhetetlen

kézikönyvnek bizonyultak.

Erdey bőven részesült elismerésben, idehaza és külföldön egyaránt. Számos nemzetközi folyóiratnak volt

szerkesztő bizottsági tagja, nemzetközi tudományos szervezetek tisztségviselője. Évtizeden keresztül volt

osztálytitkára az MTA Kémiai Tudományok Osztályának. Kétszer tüntették ki Kossuth-díjjal.

Együtt éltük meg vele 1956 lelkesítő, majd tragikus napjait. Ő nem osztozott a lelkesedésben. Természeténél

fogva pesszimista volt, nem bízott a forradalom győzelmében még akkor sem, amikor büszkén lobogtak a

címerüket veszített, lyukas zászlók. Az országot szorongató, ellenséges környezetre utalt, nem fogják hagyni,

mondta, és sajnos igaza lett.

Volt része gondban, igaztalan megpróbáltatásban is. Kétszer túlélte, harmadszorra vitte el, egy héttel hatvanadik

születésnapja után a szívére lecsapó könyörtelen végzet, egy pillanat alatt, a nyílt utcán, 1970. február 21-én.


21. fejezet - KÉPGYŰJTEMÉNY

Híres alkémisták egy 1617-es könyvben, közöttük Melchior Miklós balra föntről lefelé a második

Alkémista laboratórium (David Teniers, 1610-1690)

Alkémista laboratórium (Tenier festménye)

KÉPGYŰJTEMÉNY


Kénsavgyártás piritből a 16. században (Georgicus Agricola: Tizenkét könyv a bányászatról és a kohászatról ...,

eredeti kiadás: 1556)

Az anyag oldása vízfürdőben (Geber munkájából) (lásd: Szathmáry László: Magyar alkémisták, 1926-1928, 66.

old.)

Zsigmond király (1387-1437)

Oláh Miklós (1493-1568) esztergomi érsek

Fugger Jakab (1490-?)

KÉPGYŰJTEMÉNY


Paracelsus (1493-1541)

Alkémista elképzelés: a kaosz felbomlása tűzre és vízre (Gömöry Dávid – 1708-1795 – elképzelése, lásd:

Szathmáry László: Magyar alkémisták, 1926-1928, 119. old.)

Az első egyetemi kémiai tanszék laboratóriuma

(Altdorf, Bajorország, 1690?)

Magyar affinitástábla a Batthyány-címerrel

Az egyetlen nyomtatott magyar nyelvű alkémista könyv címlapja (1810)

KÉPGYŰJTEMÉNY


Kupellációs aranymeghatározás a középkorban

Salétrom kristályosítása 1580 körül (német műhely, Lazarus Ercker ábrázolása, 1574) – a későbbiekben

Magyarországon gyártották a legjobb minőségű salétromsavat

Középkori szeszfőző (1500 körül) (H. Brunschwygk ábrázolása – W. Strub: Der historische der Chemie, 1976,

68. old.) – vélhetően hasonlóak Magyarországon is működtek

Gyertyaöntő felszerelés a 18. századból Nádudvari mintára, benyomott és karcolt díszítéssel. A készítés kora:

1790 (a rajta lévő feliratokból) „Szatmári Miháj, Szabó Gergej, Szatmári Miháj”

KÉPGYŰJTEMÉNY


Pázmány Péter (1598-1635)

Bánfy Hunyadi János (1576?-1646?)

Winterl Jakab (1739-1809)

Kitaibel Pál (1757-1817)

Martinovics kémiai alapvetésű fizikája (1787)

KÉPGYŰJTEMÉNY


A párizsi konvent előterjesztése műszaki főiskola alapításáról, benne az utalás a selmecbányai akadémiára

(1794)

Österreicher József könyve a budai ásványvizek elemzéséről (1781)

Österreicher József könyvének címlapja

Aranytermelés a régi Erdélyben

Nyulas Ferenc (1758-1808) vízelemző eszközei

KÉPGYŰJTEMÉNY


Martinovics kémiai eszközei 1.

Martinovics kémiai eszközei 2.

A selmecbányai bányászati akadémia kémiai épülete (1770-1910)

Mária Terézia (1740-1780)

Born Ignác (1742-1791)

KÉPGYŰJTEMÉNY


Timsófőző üzem a 18. században (Az első magyar timsógyár Parádon, 1783, makett)

Winterl főművének címlapja (1800)

Az első magyar nyelvű kémiai könyv címlapja (1800)

Az első magyar nyelvű kémiai folyóirat

A bécsi folyóirat, amelyben a tellur-vita folyt (1782-1783)

KÉPGYŰJTEMÉNY


Schuster János (1777-1831)

Jedlik Ányos (1800-1895)

Nendtvich Károly (1811-1892)

Preysz Móric (1829-1877)

Jedlik Ányos papírcellás galváneleme

KÉPGYŰJTEMÉNY


Jedlik Ányos akkumulátora

Bunsen és Kirchhoff színképelemző készüléke

Ruprecht mérlege

Lengyel Béla (1844-1913)

KÉPGYŰJTEMÉNY


Eötvös Lóránd (1848-1919)

Fabinyi Rudolf (1849-1920)

Ilosvay Lajos (1851-1936)

A Műegyetem Múzeum körúti épülete (1882)

Az egyetem Pesten

KÉPGYŰJTEMÉNY


A Műegyetem Gellért téri kémiai épülete (1904)

Winkler Lajos (1863-1939)

Buchböck Gusztáv (1869-1935)

‘Sigmond Elek (1873-1939)

Zemplén Géza (1883-1956)

KÉPGYŰJTEMÉNY


Kisipari vegyműhely, ú.n. „sufni üzem”, amelyből sok működött a két világháború között

Kémiai laboratórium az ötvenes évekből

KÉPGYŰJTEMÉNY


Zechmeister László (1889-1972)

Schulek Elemér (1893-1964)

Szent-Györgyi Albert (1893-1986)

Kabay János (1896-1936)


Irodalom

A kémia története, 1-2. kötetBALÁZS, Lóránt-Budapest.1996

A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának története 1635-1935GYŐRI, Tibor-

Budapest.1935

A Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának centenáriumi emlékkönyve 1871-1971HOLLÓ,

JánosSZABADVÁRY, Ferenc-Budapest.1972

Wartha Vince, a hazai kémia technológia megalapítójaMÓRA, László-Budapest.1967

Szebellédy László, a magyar analitika nagy művelőjeMÓRA, László-Budapest.1981

Zemplén Géza, a hazai tudományos szerves kémia megalapítójaMÓRA, László-Budapest.1995

A Selmeci Bányászati Akadémia, mint a kémiai tudományos kutatás bölcsője hazánkbanPROSZT, János-

Sopron.1938

Az elemek nyomábanSZABADVÁRY, Ferenc-Budapest.1961

Winkler LajosSZABADVÁRY, Ferenc-Budapest.1975

A kémia története MagyarországonSZABADVÁRY, FerencSZŐKEFALVI-NAGY, Zoltán-Budapest.1972

Ilosvay Lajos (Várpalota 1976)SZŐKEFALVI-NAGY, Zoltán-Budapest1978

A fizika története Magyarországon 1711-igZEMPLÉN, Jolán-Budapest.1961

A Selmeci Bányászati és Erdészeti Akadémia oktatóinak rövid életrajza 1735-1918ZSÁMBOKI, László szerk.-

Miskolc.1983

Documents

Szabadváry Ferenc - A magyar kémia művelődéstörténete