Sportjogtörténet

Szerkesztette:

Dr. Szabó Béla

Szerző:

Dr. Szabó Béla

Lektorálta: Prof. Dr. Stipta István

Felelős Kiadó: Campus Kiadó, Debrecen

Kézirat lezárva: 2015. november 20.

ISBN 978-963-9822-58-0

A tananyag elkészítését a ''3.misszió'' Sport és tudomány a társadalomért Kelet-Magyarországon

TÁMOP-4.1.2.E-15/1/Konv-2015-0001 számú projekt támogatta. A projekt az Európai Unió

támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

2

TARTALOMJEGYZÉK

BEVEZETÉS ............................................................................................................................ 5 1. ELMÉLETI ALAPKÉRDÉSEK – A SPORT ÉS A SPORTJOG FO GALMA ............. 7

1.1. A sport fogalma meghatározhatatlan? ............................................................................. 7 1.2. A jogászok, jogforrások sportfogalma ............................................................................. 8 1.3. A sporttudomány sportfogalma ..................................................................................... 10 1.4. Történeti sportfogalom .................................................................................................. 14

1.4.1. Mióta létezik sport? ................................................................................................. 14 1.4.2. Egy sporttörténeti sportfogalom.............................................................................. 17

1.5. A sportjog fogalma ........................................................................................................ 23 Ajánlott irodalom .................................................................................................................. 28 Felhasznált irodalom ............................................................................................................. 28

2. A GÖRÖG AGONISZTIKÁVAL KAPCSOLATOS ÁLLAMI ÉS NEM ÁLLAMI SZABÁLYOK – AZ ÓKORI OLÜMPIAI JÁTÉKOK SZABÁLYAI ... ........................... 31

2.1. A hellén agonisztika ...................................................................................................... 31 2.2. Jogi vonatkozások .......................................................................................................... 37

2.2.1. Az olümpiai béke .................................................................................................... 37 2.2.2. Közbiztonság ........................................................................................................... 39 2.2.3. Verseny- és játékszabályok ..................................................................................... 40

2.3. Versenybírák .................................................................................................................. 42 2.3.1. A „hellénbírák” ....................................................................................................... 42 2.3.2. Az Olümpiai Tanács................................................................................................ 53 2.3.3. A verseny segédszemélyzete ................................................................................... 55

2.4. Hivatásos atléták – állami sporttámogatás ..................................................................... 55 Forrás .................................................................................................................................... 59 Ajánlott irodalom .................................................................................................................. 62 Felhasznált irodalom ............................................................................................................. 62

3. A HELLÉN-RÓMAI KORSZAK VERSENYSPORTJÁNAK JOGI VI LÁGA .......... 65 3.1. Két korszak .................................................................................................................... 65

3.1.1. A hellenisztikus kor ................................................................................................ 65 3.1.2. A római kor ............................................................................................................. 67

3.2. Néhány jogi vonatkozás ................................................................................................. 70 3.2.1. Finanszírozási kérdések .......................................................................................... 70

3.2.1.1. Versenyköltségek ............................................................................................. 71 3.2.1.2. A sportolók támogatása .................................................................................... 73

3.3. Atléta-egyesületek ......................................................................................................... 76 3.4. Az olümpiai hagyományok ............................................................................................ 79

3

3.4.1. Játék- és versenyszabályok ..................................................................................... 81 Forrás .................................................................................................................................... 84 Ajánlott irodalom .................................................................................................................. 86 Felhasznált irodalom ............................................................................................................. 86

4. SPORT ÉS JOG AZ ÓKORI RÓMÁBAN ...................................................................... 89 4.1. Sport az ókori Rómában ................................................................................................ 89 4.2. A cirkuszi fogathajtás története ..................................................................................... 92

4.2.1. A korai idők ............................................................................................................ 92 4.2.2. Az állam szerepe ..................................................................................................... 93

4.3. A római fogatversenyek legfontosabb sajátossága – a factiók ...................................... 97 4.4. A fogatversenyek világa .............................................................................................. 103 4.5. Jogi vonatkozások ........................................................................................................ 105

4.5.1. A közjog körébe sorolható kérdések ..................................................................... 106 4.5.1.1. A játékok finanszírozása ................................................................................ 106 4.5.1.2. Közbiztonsági rendszabályok ......................................................................... 107 4.5.1.3. Kriminalizált babonaság ................................................................................. 109

4.5.2. Magánjogi problémák ........................................................................................... 110 4.5.2.1. A versenyzők világa ....................................................................................... 110 4.5.2.2. „Big business” – a factiók ügyletei ................................................................ 112

4.5.2.2.1. A factiók szervezete ................................................................................. 112 4.5.2.2.2. Tipikus és atipikus szerződések ............................................................... 113

4.5.2.3. „Small business” – fogadások ........................................................................ 115 4.5.3. Játékszabályok ...................................................................................................... 116

Forrás .................................................................................................................................. 119 Ajánlott irodalom ................................................................................................................ 122 Felhasznált irodalom ........................................................................................................... 123

5. A KÖZÉPKOR ÉS KORAÚJKOR SPORTTAL KAPCSOLATOS SZABÁLYOZÁSA ............................................................................................................... 126

5.1. „Sport” a középkorban ................................................................................................. 126 5.2. A lovagi tornák ............................................................................................................ 128

2.1. Történeti keretek ...................................................................................................... 128 5.2.2. A lovagi küzdelmek különböző formái ................................................................. 133 5.2.3. Az állami (és egyházi) jog beavatkozása .............................................................. 136

5.2.3.1. Tilalmak ......................................................................................................... 136 5.2.3.2. Angol állami ellenőrzés .................................................................................. 138

5.2.4. A tornák verseny- és játékszabályai és azok fejlődése ......................................... 141 5.2.4.1. Versenyszabályok ........................................................................................... 142

5.2.4.1.1. A tornák rendezése .................................................................................. 142

4

5.2.4.1.2. Részvételi feltételek ................................................................................. 144 5.2.4.2. Német torna-társaságok .................................................................................. 146 5.2.4.3. Játékszabályok ................................................................................................ 149 5.2.4.4. Értékelési rendszerek ...................................................................................... 151

5.2.5. „Lézengő ritterek” ................................................................................................. 155 5.3. Városi versenyek ......................................................................................................... 156

5.3.1. A nem szívesen látott küzdelmek.......................................................................... 157 5.3.2. Egyéb városi csapatküzdelmek ............................................................................. 159

5.4. A városi lövészversenyek ............................................................................................ 160 5.4.1. A versenyek szervezése - versenyszabályok ......................................................... 163

4.1.1. A versenybírák .................................................................................................. 165 5.4.1.2. Játékszabályok ................................................................................................ 165

5.5. Sport a korai újkorban ................................................................................................. 168 5.5.1. Jogi vonatkozások ................................................................................................. 175

5.1.1. Tiltó rendelkezések ........................................................................................... 175 5.5.1.2. Uralkodói támogatás....................................................................................... 176

5.6. A firenzei calcio .......................................................................................................... 177 5.6.1. A játékszabályok ................................................................................................... 178

Forrás .................................................................................................................................. 181 Ajánlott irodalom ................................................................................................................ 187 Felhasznált irodalom ........................................................................................................... 187

6. ÖSSZEFOGLALÁS ÉS ELŐRETEKINTÉS – A MODERN SPORT JELLEMZ ŐI ÉS A „SPORTJOG” ............................................................................................................. 190

6.1. A sport világi jellege .................................................................................................... 191 6.2. Esélyegyenlőség .......................................................................................................... 193 6.3. Specializáció ................................................................................................................ 196 6.4. Racionalizálás .............................................................................................................. 198 6.5. Bürokratizálódás .......................................................................................................... 200 6.6. A teljesítmények számszerűsítése ............................................................................... 202 6.7. A rekordok hajszolása ................................................................................................. 203 Felhasznált irodalom ........................................................................................................... 205

5

BEVEZETÉS

„A jelen meg nem értése a múlt nem ismeréséből származik”

(Marc Bloch)*

Ez a tankönyv egy kísérlet. Kísérlet egyrészt abban a vonatkozásban, hogy egy olyan fiatal

jogterület szabályozás-történetét kívánja feldolgozni, amelynek szakértői az elmúlt 25 évben

világszerte áttekinthetetlenül nagyszámú tanulmányban és szakkönyvben dolgozták fel

szakterületük aktuális problémáit, közöttük azonban csak néhány olyan akadt, aki a sportjog

története néhány vonatkozásának is teret adott. Egyetlen – meglehetős kritikával kezelendő –

munka kivételével még nem született a sportjog történetével foglalkozó átfogó és zárt

összefoglalás. A jelentősen nagyobb múltra visszatekintő hatalmas sporttörténeti irodalom

pedig csak viszonylag kis figyelmet szentelt az elmúlt korok sportja akár jogi problémaként is

megragadható jelenségeinek és vonatkozásainak. Hiányzik tehát a téma alapos tudományos

feldolgozása, amely biztos alapját képezhetné egy a sportjoggal mélyebben foglalkozni

kívánó hallgatóknak szóló – szükségszerűen rövid és vonatkozó tudásunk lényegét feltáró –

tananyagnak.

Ezen okokból kellett ezen kísérlet során visszanyúlnunk olyan tudományos és irodalmi

feldolgozásokra, illetve forrásokra, amelyek elégséges információt adhattak a modern sport

jogi problémái történeti előzményeinek egy bizonyos mélységű megismeréséhez.

A korai idők tekintetében a források csekély száma, a – leendő második kötetben

feldolgozandó – modern idők vonatkozásában pedig a hatalmas adatmennyiségből való

válogatás kényszere jelentős mértékben töredezettnek mutathatja az előadottakat, és a

táplálhatja azt az érzést, hogy a vázolt kép nem teljes. Ezen enyhítendő választottuk a

„jogforrások” típusai felőli közelítést egy a szokványos felfogástól talán elütő jogfelfogásból

kiindulva.

* BLOCH, Marc, A történész mestersége, Budapest, 1996, 38. (ford. Babarczy Eszter és Kosáry Domokos)

6

Természetesen az alább feldolgozott, a forrásokból kiolvasható jogi vonatkozások nem

érinthetnek minden olyan kérdést, amelyek a modern sportjog elfogadott tematikáját adják, de

a különböző történeti korszakokban kimutathatók bizonyos párhuzamok a régi és újabb

szabályok és megoldások között. S természetesen lehetnek olyan sporttal kapcsolatos jogi

vonatkozások is, melyek csak az adott korszakra voltak jellemzők, s már sem tartalmi sem

formai vonatkozásban nem mutathatók ki párhuzamok a mával, mégis bizonyos alapját

adhatják a jelenről és a jövőről való gondolkodásunknak.

7

1. ELMÉLETI ALAPKÉRDÉSEK – A SPORT ÉS A SPORTJOG

FOGALMA

Annak érdekében, hogy ne váljanak parttalanná történeti fejtegetéseink, elengedhetetlennek

látszik a sport fogalmának meghatározása, hiszen az, hogy mit tekintünk sportnak,

sporttevékenységnek természetesen meghatározza vizsgálatunk kereteit is.

1.1. A SPORT FOGALMA MEGHATÁROZHATATLAN?

A sport egyértelműen korunk társadalmának egyik meghatározó (tömeg)jelenségévé vált. A

sport nemcsak megmozgatja az embereket, hanem foglalkoztatja, és ugyanakkor lelkesíti is.

Emberek milliói sportolnak különböző indíttatásból, versenyszerűen vagy szabadidejükben. A

nagy sportesemények (az Olimpiai Játékok, a labdarúgó világbajnokság) manapság emberek

milliárdjait – esetenként akár a Föld lakosságának több mint felét – tartják izgalomban

elsősorban a médián keresztül. A sport vitathatatlan jelentőséget nyert a modern kor

emberének életében.

Éppen ezért meglepő, hogy olyan diszciplínák, mint a sporttudomány és a sportszociológia

számtalan meghatározási kísérlet ellenére mindmáig adósai maradtak a sport jelenségének

pontos, általános elfogadottságnak örvendő definíciójával.

A pontos fogalom meghatározást az nehezíti meg, hogy a sport szó egy szerte a világon

használt és a köznyelvi használatba felszívódott fogalommá vált. Egy felmérés során a

megkérdezettek közel 2600 tevékenységet jelelöltek meg arra a kérdésre, hogy mit is lehet

sport alatt értenünk.

Egyesek szerint a sportot éppen az ezzel a közismert szóval jelzett tevékenység sokrétűsége

miatt nehéz definiálni. Azt lehet mondani, hogy mindenkinek sajátos elképzelése van arról,

mit is ért a sport jelensége alatt. Éppen ezért nagyon sokan eleve feladják a sport

definiálásának lehetőségét, mivel „a 20. század kezdete óta a sport egy köznyelvi, világszerte

használt fogalommá vált. Éppen ezért precíz vagy megközelítőleg egyértelmű fogalmi

lehatárolása nem lehet sikeres vállalkozás.” (Peter Röthig, Robert Prohl) Ezen álláspont

8

képviselői a tudományosan elfogadható fogalom-meghatározás feladásával, azzal, hogy

sokan a szó köznapi értelmének adnak teret, parttalanná tesznek, és bizonytalan alapokra

helyeznek mindenféle – akár történeti, akár a jelenre vonatkozó – tudományos megközelítést,

megnehezítik a sporttudományi kutatásokat.

Mások – hasonló eredményre jutva – ún. „nyitott” fogalomnak tekintik a sportot , amelynek

a végső meghatározása – azon tevékenységek sokszínűsége miatt, amelyeket

sporttevékenységnek tekintünk ma, és tekintettek elődeink a múltban – tulajdonképpen nem

lehetséges. Ezen felfogás szerint a sport mindenkori fogalma meghatározó elemeinek

megfelelően rugalmasnak kell lenniük, hogy az adott kor – és itt különösen gondolnunk kell a

modern kor újabb és újabb sportjellegű tevékenységi formáira – valóságával, elvárásaival és

fejlődésével maga a fogalom is lépést tudjon tartani.

Feldolgozandó témánk szempontjából azonban nagyon fontos, hogy egy olyan biztos fogalmi

alapról indulhassunk ki, amely lehetővé teszi a történeti vizsgálódásokat egy olyan

jelenséggel kapcsolatban, melyet – a szigorúbb értelmezés szerint – csak a XVIII. század óta

illetnek – ha egyáltalán – ilyen elnevezéssel. A mai értelemben vett sporttevékenység

történelmi előzményeinek feltárása szükségessé teszi, hogy a ma is létező sokféle sportra

vonatkozó meghatározás közül olyat vegyünk kiindulási pontul, ami megfelelően tág ahhoz,

hogy a múlt hasonló jelenségeinek megértését lehetővé tegye. Vállalnunk kell persze azt a

kockázatot is, hogy a fogalom nem mindig lesz tartható a jogtörténeti búvárkodás során.

1.2. A JOGÁSZOK, JOGFORRÁSOK SPORTFOGALMA

Mivel jelen munka célja, hogy a jövő szakembereinek szolgáljon bizonyos alapismeretekkel a

sport normativitásának történetéből, s az egyes vizsgálandó korszakokban sportnak tekinthető

tevékenységek „jogi” vonatkozásaival kívánunk foglalkozni, megfontolható a sport egy olyan

fogalmának kiindulási pontként való elfogadása, amely a jogforrások és a joggyakorlat

sport-képe felől közelít.

A sport világának eljogiasodása időszakában – mely az utóbbi hozzávetőleg ötven évet

jellemzi az európai sporttörténetben – célszerű lehet tehát jogi jellegű dokumentumok

fogalomhasználatát kiindulási alapul venni.

9

Ebből a szempontból talán a legkiforrottabbnak, ha nem is a legelfogadottabbnak tekinthetjük

az Európa Tanács által kifejlesztett, és a Fehér Könyv a sportról című dokumentumban

megfogalmazott értelmezést. E szerint sport „a fizikai aktivitás minden formája, amely

alkalmi vagy rendszeres gyakorlás által a fizikai állóképesség és mentális jóllét kifejezését

vagy fejlesztését, szociális kapcsolatok létrehozását vagy versenyeredmények elérését célozza

minden szinten.”

Ezen meghatározási kísérletet nagy előrelépésnek tekinthetjük, hiszen ha az egyes nemzetek

vonatkozó jogszabályain végigtekintünk, megállapíthatjuk, hogy azok általában anélkül

használják a sport fogalmát, hogy definiálnák azt.

A törvényhozók valószínűleg abból indulnak ki, hogy lehetséges egy közmegállapodás a sport

fogalmában és a joggyakorlat, a jogszolgáltatás és a jogtudomány képes a sport jelenségének

elhatárolására a szabadidőtől, a játéktól, a sporthoz hasonló-, a sport közeli-, és adott esetben

bizonyos pszeudo-sporttevékenységektől.

A sport fogalmának a nyitottsága azzal – mint láttuk – is összefüggésben áll, hogy maga a

sporttudomány sem tud egy olyan lezárt, általánosan elismert sportfogalmat prezentálni,

amely valamennyi elhatárolási kérdést meg képes válaszolni.

Mindazonáltal az európai joggyakorlat (az állami bíróságok és a sportszövetségek gyakorlata),

felhasználva a sporttudományi kutatások eredményeit – elsősorban a sport fogalmának alábbi

konstitutív elemeit részesíti előnyben:

o testi, illetve motorikus aktivitás,

o szabályokhoz kötöttség,

o teljesítmény-orientáltság, illetve versenyre törekvés,

o szervezettség,

o játékszerűség,

o etikai elvárások (fairness, esélyegyenlőség, az ellenfél tisztelete).

Ezekre a komponensekre kísérel meg támaszkodni az adott államok jogszolgáltatása is.

Ugyanakkor megállapítható, hogy ezen támpontok ellenére alapvetően mindig az adott

törvényi összefüggésből kell következtetni a sport fogalmára.

10

A törvényhozó (sőt sok esetben a jogalkalmazó) ilyen tekintetben bizonyos definíciós

hatalommal rendelkezik, és olyan tevékenységeket is a sporttevékenységek közé utalhat,

melyek a fenti kritériumoknak nem felelnek meg (pl. a sakk).

A sport jelenségének jogi megragadása tekintetében nem feltétlenül más a helyzet olyan

államokban sem, melyek speciális sporttörvényeket hoztak létre az utóbbi évtizedekben (pl.

Franciaország, Olaszország), bár ezek törvényhozói természetesen kényszerűen szembesültek

a sport/sporttevékenység meghatározásának nehézségével. Példaként álljon itt a két utóbbi

magyar sportörvénynek a sporttevékenység lényegét körülíró, közel hasonló fogalom-

meghatározása:

o a régi sporttörvény 88. § 23. pontja szerint a sporttevékenység „a meghatározott

szabályok szerint, a szabadidő eltöltéseként vagy hivatásszerűen végzett testedzés,

illetve szellemi gyakorlat, amely a fizikai, illetve szellemi erőnlét fejlesztését és

megtartását szolgálja.”

o a hatályos sporttörvény 1.§ (2) bekezdése szerint: „Sporttevékenységnek minősül a

meghatározott szabályok szerint, a szabadidő eltöltéseként kötetlenül vagy szervezett

formában, illetve versenyszerűen végzett testedzés vagy szellemi sportágban kifejtett

tevékenység, amely a fizikai erőnlét és a szellemi teljesítőképesség megtartását,

fejlesztését szolgálja.”

1.3. A SPORTTUDOMÁNY SPORTFOGALMA

Mindmáig nem létezik egy olyan általánosan elismert fogalma a sportnak, amely valamennyi

határterületét is magába foglalhatná. A sporttudomány természetesen számtalan kísérletet tett

a fogalom tartalmi kidolgozására és ennek során fogalmi elemek és kritériumok nagy számát

listázták fel.

Amennyiben beszélhetünk a sporttudomány által kidolgozott sportfogalomról, akkor

abban az alábbi fogalmat meghatározó (konstitutív) elemek vagy szinte kivétel nélkül

megjelennek, vagy ezek közül legalább egyet a sport lényegi elemeként határoznak meg,

annak ellenére, hogy magának a sportnak a lényegi tartalmáról igencsak megoszlanak a

vélemények:

11

o testi mozgás, motorikus aktivitás, ahol a mozgásfolyamatok során az erő, a gyorsaság, a

kitartás, az ügyesség és a koordináció játszik kiemelkedően fontos szerepet;

o versenyre törekvés vagy olyan testi teljesítmény elérésének a megcélzása, amely túllép

a mindennapok testi mozgásának mértékén;

o szabályok betartása és szervezeti keretek léte;

A szabályok első nekifutásra alapulhatnak az adott sportot űzők megállapodásán

(sportág célja, magatartási elvárások, környezeti feltételek). Amennyiben azonban egy

bizonyos állandóságot akarnak kölcsönözni a szabályoknak, akkor a verseny- vagy

játékszabályokat egy bizonyos szervezet által kell standardizálniuk, amely szervezetek a

közösségek különböző szintjén jelentkezhetnek.

o célhoz nem kötöttség.

A munka világától (ahol szintén megjelenik a testi tevékenység és bizonyos szabályok

betartásának a kényszere) a sportot a célhoz nem kötöttsége, illetve nem produktív

jellege különbözteti meg. A sportot általában önmaga öröméért űzik az emberek, és

szabály szerint ezért nem produktív jellegű.

Attól függően, hogy fenti elemek közül melyiket használják fel és kombinálják egymással a

definíciós törekvések, kizárásra kerülhetnek egyes tevékenységek. Vagyis ezen

alapkritériumok az egyes sportjellegű tevékenységek különböző megjelenési formái esetében

különböző súllyal rendelkezhetnek, és kivételek is előfordulhatnak.

o Ha a mozgást tekintjük meghatározó elemnek, akkor a szellemi sportok és a motorsport

is – elnevezésük ellenére – kiesik a sport fogalma alól. A sakk pl. nem tekintendő

sportnak, mégis szinte mindenütt sportszövetsége van;

o A szabadidő- és tömegsport szintén kivételként kezelendő, hiszen ott a teljesítmény

másodlagos és a szabályoknak is csekélyebb a jelentősége;

o A célhoz nem kötöttség, az öncélúság tekintetében pedig fontos kiemelni, hogy az

előrehaladott professzionalizáció és elüzletiesedés miatt egyre nehezebb határt vonni a

sporttevékenység és a foglalkozás között, hiszen a profisportnál egyértelműen

megjelenik egy „produktív szempont.”

12

Ezek a példák is mutatják, hogy a tiszta lehatárolás nem mindig lehetséges, egyes

részterületeken a határok sokszor flexibilisek.

Kétségtelen, hogy a XX. században mindazon tevékenységek, melyeket köznapi értelemben a

sport jelenségkörébe vonunk, túlterjednek a fenti fogalmi elemek által meghatározott

területen. A sporttevékenység spektruma – a tömegsporttól a mozgáskorlátozottak sportjáig

és a szabadidő-sportig – oly mértékben kiszélesedett, hogy a teljesítményre törekvéssel és a

szabályok betartásával kapcsolatos kritériumok nem feltétlenül teljesülnek a sportként értett

tevékenységek egészére vonatkozóan. A fennebb említett szabadidő- és tömegsport,

olymértékben társadalmi jelentőségűvé vált, hogy szükségszerűen olyan fogalom-

meghatározások is megjelentek a sporttudományban (és mint láttuk az idézett európai és

magyar jogszabályi meghatározásokban), melyek ezt a tágabb felfogást tükrözik vissza.

Legyen elég pusztán két hazai sporttudós definíció-kísérletére utalni, melyeknél a sportot a

testedzés magasabb kategóriája alá rendelik:

„Meghatározott szabályok szerint, időtöltésként vagy versenyszerűen folytatott testedzés.”

(Nádori László)

„Mindazon szervezett és/vagy szervezetlen, csoportos vagy egyéni testedzési tevékenységek

gyűjtőfogalma, amelyekben az ember biológiai mozgásigényét, szükségletét, társadalmi

körülmények között kielégíti.” (Frenkl Róbert)

Ezekben a fogalmakban, illetve a korábban említett jogi dokumentumok definícióiban is

bizonyos komplex megközelítés érhető tetten, hiszen ezek a fogalmak arra törekszenek, hogy

a modern sport mind több megjelenési formáját átfogják.

A sporttudományi irodalom természetesen a sport egyes megjelenési formáinak

meghatározása és az egyes területek elhatárolására tett kísérletek vonatkozásában is

áttekinthetetlenül gazdag.

A sport modern megjelenési formái között az egyik alapvető különbségtétel a szabadidős

sport és az élsport közötti megkülönböztetés.

Az első gyűjtőfogalomba olyan aktivitások tartoznak, melyek sportnak minősülnek, de nem

hivatásos formában űzik őket (alternatív sport, egészségsport, szabadidősport szűkebb

értelemben és a tömegsport). A tömegsport a sport azon formáit fogja át, amelyeket bár

13

sokszor egyesületi-, illetve szövetségi keretek között űznek, és amelyeknél bizonyos

teljesítményszemlélet is kimutatható, de a teljesítmény mögött, amelyre a tömegsport

keretében törekednek a sportolók, elsősorban személyes célok (élmény, kikapcsolódás,

egészség és teljesítőképesség megtartása) húzódnak meg.

Alapelvszerűen az élsport (szinonimák lehetnek: teljesítmény-, hivatásos-, profisport) is

szövetségi és egyesületei keretek között valósul meg, de itt a nemzeti és nemzetközi

összevetésben is kimagasló csúcsteljesítmény jelenik meg elsődleges célként. Ezen célok

eléréséhez azonban manapság szinte valamennyi sportágban magas szintű professzionális

munkára van szükség, s ezért a professzionalizáció szintje a legfontosabb megkülönböztető

jegy, amely a tömegsporthoz képest mássá teszi az élsportot. Míg a tömegsport körébe tartozó

tevékenységek amatőrként is folytathatók, az élsport főszabályként csak a hivatásos sportolók

terrénuma lehet. Az élsport minden résztvevője számára professzionális tevékenység, és

ezáltal erős gazdasági összefüggések lépnek előtérbe.

Mivel a modern korban a sportszervezetek – bár mind a tömeg-, mind az élsport érdekében

tevékenykednek –, eszközeik és törekvéseik nagy részét az élsportra koncentrálják, az élsport

és a sportszervezetek erős szimbiózisban léteznek egymással.

Félő, hogy a sport valamennyi modern megjelenési formáját felölelni kívánó definíció

elfogadása jelen történeti vizsgálódásainkat meglehetősen parttalanná és az elvárható

mértéken túl is esetlegessé tenné, ezért egy olyan fogalom alapul vétele látszik célszerűnek,

amely adekvát a rendelkezésre álló forrásokkal, és amely – mint látható lesz –

érdeklődésünket elsősorban a versenysport és élsport irányába tereli.

Ezt az irányultságot egyrészt az indokolja, hogy a versenysport és azon belül az élsport, mint

a sport egy speciális megjelenési formája, nem feltétlenül volt a múltban annyira nyitott a

határterületi jelenségek irányában és ma sem az a jövőbeli fejlődés tekintetében, mint a sport

általános jelensége.

Másrészt mind a múltban, mind a jelenben inkább a verseny- és élsport kapcsán léptek és

lépnek fel tipikusan azok a joginak nevezhető problémák, amelyek a résztvevők érdekeit a

14

leginkább érinthetik , s amelyek megoldására a sportot körülvevő normavilágot a leginkább

segítségül hívták a múltban, és hívhatják ma is.

1.4. TÖRTÉNETI SPORTFOGALOM

Az eddigiekben a sport modern fogalma volt a vizsgálat tárgya, a továbbiakban az a kérdés,

mikortól beszélhetünk egyáltalán sportról, alkalmazhatók-e az eddig felvázolt fogalmi

kritériumok a sportra, mint történeti jelenségre. Lehetséges-e egy többé-kevésbé zárt történeti

sportfogalom megalkotása.

1.4.1. MIÓTA LÉTEZIK SPORT?

A. Az utóbbi évtizedekben kialakult új tudományág, a sporttudományok egyes képviselői

körében elterjedt azon állítás, hogy a XIX. századot megelőzően sem a valóságban, sem

fogalmilag nem létezett még a „sport.” Ezen felfogás szerint, kétszáz évvel ezelőtt még nem

létezett olyan tevékenység, amely a mai közfelfogás szerint sportnak lenne minősíthető. Ami

addig létezett, nem volt más, mint legfeljebb valamiféle vallási rituálék keretében zajló,

szertartás-játéknak nevezhető tevékenység. Ezen elmélet alapján tesznek többen különbséget

a modern sport és régebbi mozgáskultúrák között.

Egyes történészek szerint a sport mibenlétét olyan, csak a XIX. században megjelenő

médiumok és intézmények szerint kell meghatározni, mint a klub és a nemzeti bajnokság.

A futball példáján érzékeltetve, a labdarúgás azóta lett sportnak tekinthető, amióta az angol

Football Association által meghatározott szabályok kialakultak, és ezen unifikált szabályok

alapján a csapatok olyan szabályos versenyeken mérték össze tudásukat, melyeket írásba

foglalt statútumok szerint működő klubok szerveztek.

Ha ezeket az elvárásokat komolyan vesszük, valóban abból kellene kiindulnunk, hogy azelőtt

valóban nem is létezhetett sport. Hiszen az egyesületek a polgári társadalmak tipikus

intézményei voltak, s a megfelelően gyors közlekedési lehetőségek (vasút) nélkül pedig

lehetetlen volt nagyobb országokban nemzeti bajnokságok lebonyolítása.

Ha azonban ilyen szigorúan vesszük ezeket az előfeltételeket, mit kezdhetünk azzal a történeti

forrásokban megjelenő a sok-sok információval, amelyek olyan emberekről adnak hírt, akik

15

már a XIX. századot megelőzően is futballoztak, még ha természetesen nem is egyesületekbe

szervezve, és nem unifikált szabályok szerint, vagy más olyan tevékenységgel töltötték

szabadidejüket vagy keresték kenyerüket, amely külső formájában megfelel jó néhány ma is

ismert sportág mozgásvilágának?

A történészek korábban sokat vitatkoztak arról, hogy egyáltalán létezhettek-e előző korokban

olyan dolgok, jelenségek, amelyekre az adott korban nem létezett szó. Vitathatatlan ugyanis,

hogy a sport mai nyelvhasználat szerinti fogalma, sem az ókorban sem a középkorban vagy a

korai újkorban nem volt ismert. Nagyon sok fogalom a megismerés későbbi állásának

megfelelően viszonylag új keletű, ezért régebbi szövegekben nem találhatunk róluk említést.

De természetesen bizonyos jelenségek (társadalom, politika, egészségügy) már azelőtt is

léteztek, hogy elkezdtek beszélni róluk. Ugyanez mondható el a sportról is.

Az angol sport szónak etimológiailag több gyökere is volt: a középangol disportból és az

ófrancia desportból, illetve a se desporter (szórakozni) igéből vezethető le. A desporter szó a

franciában a XIII. században bukkant fel „szórakoztatva lenni” jelentéssel, majd a következő

évszázadban került át és terjedt el Angliában. Az újkorban kezdtek el számos fizikai

erőfeszítéssel járó tevékenység kapcsán sporterekről beszélni, s ebből rövidült le, majd vált

általános kifejezésként használatossá a mai értelemnek megfelelő sport szó.

Még ha az ókorban, a középkorban vagy a korai újkorban a sport mai nyelvhasználat szerinti

fogalma ismeretlen volt is, a kifejezést, mivel nem áll rendelkezésünkre alkalmasabb fogalom,

ezen korokra is kénytelenek vagyunk alkalmazni.

B. Annál inkább helyes ez utóbbi engedmény, mivel a történészek egy másik csoportja az

előzőekkel ellentétben azt az álláspontot képviseli, hogy a „sport antropológiai szempontból

állandó tényezője az életnek, és a mindenkori kultúrában jellegzetes, a változó természeti,

politikai, társadalmi és történeti körülmények által meghatározott formát öltött.” (Wolfgang

Decker)

Vagyis abból indulnak ki, hogy a sport, mint társadalmi és kulturális jelenség, a társadalmi

fejlődés egy bizonyos magasabb szintjén jelent meg, s a társadalom különböző formái a sport

sajátos formáit hozták létre. Olyan tevékenységek léteztek tehát a különböző történeti

korszakokban, melyeket a mai közhasználatú értelmezés szerint sporttevékenységként

16

azonosíthatunk, annak ellenére, hogy e tevékenységeket olyan emberek művelték, akik még

nem ismerhették a mi sportfogalmunkat.

Az utóbbi évtizedek intenzív antropológiai kutatásai kimutatták a sportnak a hagyományos

társadalmakban betöltött szerepével kapcsolatban, hogy más civilizációk testi erőt és

ügyességet kívánó versenyei esetében is sportról van szó.

A történeti antropológiai kutatások már korábban utaltak arra, hogy lényegében minden

civilizáció ugyanazokat a sportágakat műveli, mint a régi Európa civilizációi: a futást, az

ugrást, a dobást, a mászást, a botvívást, a birkózást, a lövést, az úszást, az evezést, a

vadászatot, a tornát, azonkívül csapatjátékokat, labdarúgást, kézilabdát és gyeplabdát.

Minden kockázat nélkül megállapítható, hogy az emberi történelemben nem létezett olyan

közösség, ahol a sportnak tekinthető tevékenység ismeretlen lett volna. A sport tehát az ember

olyan egyetemes viselkedésmódjának tekinthető, amely a természeti népeknél ugyanúgy jelen

volt, mint a korai magas-kultúrákban és a görög-római világban.

Egy neves német sporttörténész (Ingomar Weiler) szerint a sport „a játék utáni vágy által

ösztönzött spontán motorikus aktivitás, amely mérhető teljesítményre és szabályozott

versenyre törekszik.” S ahol teljesítményeket hasonlítanak össze, ott általában megjelenik

valami játékos elem is. Egy jelentős holland művelődéstörténész (Johan Huizinga) a játékot az

emberi civilizáció egyik gyökerének nevezte, mivel a játszó ember (homo ludens) magasabb

kulturális teljesítmények létrehozására volt képes felszabadítani az erőit, s ez jelentősen

eltávolította őt az állatvilágtól. Huizinga szerint „[a] játék szabad cselekvés vagy foglalkozás,

amely bizonyos önkéntesen, előre meghatározott időben és térben, szabadon választott, de

föltétlen kötelező szabályok szerint folyik le; célja önmagában van, bizonyos feszültség és

öröm érzése, továbbá a »közönséges élet«-től való »különbözőség« tudata kíséri.” Szerinte a

játék fő ismérvei tehát a mindennapokon kívüliség, a térben és időben való behatároltság, a

megismételhetőség, a kötőerő és a szabályok által való irányítottság. Huizinga tézise szerint a

játék „a kultúra agonista alapja”, vagyis a játék versenyszerű tevékenységgé válva sportként

manifesztálódik. A teljesítmények játékos összehasonlítása a legtávolabbi emberi ősök

korában is létezett. A játék és a sport (más tevékenységek mellett) ugyanakkor a társadalmi

élet olyan részét képezik, amelyben az egyén szabadon, de felelősséggel tevékenykedik. A

17

sport idővel egyre inkább eltávolodott a tiszta játék-szférától és a történelem folyamán,

valamint a modern világban is a „játékos” és a „komoly” szférája között mozgott és mozog.

Ugyanakkor nem vitatható, hogy az 1800 körüli időszakban kezdődött folyamatok okán a

sport, mint társadalmi és kulturális jelenség jelentős változáson ment át. Vannak történészek,

akik szerint az iparosodás olyan tényező volt, amely a társadalmat oly mértékben

megváltoztatta, hogy a testgyakorlás „ünnepből szakmai tevékenységgé”, modern értelemben

vett sporttá fejlődött.

1.4.2. EGY SPORTTÖRTÉNETI SPORTFOGALOM

Az előzőekben kifejtettek okán következő feladatunk egy olyan sport-definíció felvázolása

lehet, amely közelítőn alkalmas arra, hogy normatörténeti vizsgálódásaink legfontosabb

sarokpontjait megadja. A keresett fogalomnak a történeti dimenziókat is szem előtt tartva

minél egyértelműbben körül kell írnia a sport, mint kulturális tevékenységi terület azon

speciális jellemzőit, amelyek más (kulturális) tevékenyégi terültektől megkülönböztetik.

Az alábbi fogalom, amelyet a német sporttörténész Claus Tiedemann fejlesztett ki, alkalmas

lehet arra, hogy a modern kornál korábbi időkre is alkalmazzák, annak ellenére,

o hogy egyrészt bizonyos tevékenységek, amelyeket a modern kor előtti időszakkal

foglalkozó sporttörténészek sokszor vizsgálatuk tárgyává tesznek, nem vonhatók ezen

viszonylag szűk fogalom körébe;

o hogy másrészt egy sor olyan tevékenység, amelyet a közfelfogás sportnak tekint (pl.

egészségsport) a Tiedemann által javasolt sporttörténeti nyelvhasználatban nem

tekinthetők sportnak.

Tiedemann ezáltal egy egyértelműen szűkített fogalmat alkot meg, s minden olyan

tevékenységi formát, amelyet ő kizár a sport fogalmából, a „mozgáskultúra” magasabb rendű

fogalma alá javasolja rendelni:

Tiedemann meghatározása szerint „a mozgáskultúra nem más, mint az a tevékenységi terület,

melyen az emberek saját természetükkel és a környezettel kapcsolatba lépnek és ennek során

tudatosan különösen testi képességeiket és készségeiket fejlesztik, mutatják ki és mutatják be,

hogy ezáltal számukra fontos egyéni vagy közös hasznot és élvezetet szerezzenek.”

18

Tiedemann alábbi fogalma bár eredetileg a jelen viszonyait figyelembe véve született,

általános és világos megfogalmazása alapján mindannak a lényegét megragadja, amit

(természetesen mai szemmel nézve) a régmúlt időkre vonatkoztatva is „sportnak” lehet

nevezni. Ezzel részben elkerülhető az anakronizmus vádja, vagyis az a gyakran megjelenő

kritika, hogy a sporttörténészek egy olyan modern jelenséget vizsgálnak a múltban, amely

akkor nem is létezhetett.

A meghatározás szerint „a sport egy olyan kulturális tevékenységi terület, melyben az

emberek önként, tényleges vagy adott esetben csak elképzelt kapcsolatba kerülnek

egymással, azzal a tudatos szándékkal, hogy képességeiket és készségeiket különösen a

mozgásművészet területén fejlesszék és ezen képességeiket és készségeiket más emberekéivel

maguk választotta vagy átvett szabályok szerint összemérjék, anélkül, hogy ezáltal másokat

vagy önmagukat károsítani akarnák.”

Tiedemann az általa kiemelt fogalmi elemeket egytől egyig elengedhetetlennek tartja, és úgy

véli, hogy azok csak együtt adhatják a sport jelenségének kielégítő meghatározását.

A fogalmi elemek a következők:

a. Kulturális tevékenységi terület – A sport (ami maga is természetesen egy gyűjtőfogalom) a

tevékenységek átfogó jelenségcsoportjába sorolható, mégpedig a kulturális tevékenységek

közé. Ami azt jelenti, hogy a sport történetileg az emberi- és társadalmi fejlődés egy

magasabb szintjén jelent csak meg.

b. Önkéntes – A sporttevékenység önkéntes űzésének kritériuma kizárja, hogy a kényszer

hatása alatti – bár a sport többi kritériumának megfelelő tevékenységet – az itt használt

értelemben valóban sportnak tekinthessük.

Ennek megfelelően nem tekinthető sportolónak a római arénák gladiatorainak jelentős része.

Kiesik a fogalom hatóköréből továbbá az iskolai sport, vagy a katonai kiképzés alatti

sportolás is, mivel ezek bizonyos kötelezettségen alapulnak.

Ebben az összefüggésben még inkább érdekes a hivatásos sporttevékenység megítélése,

hiszen a profizmus jórészt megfosztja az önkéntes jellegétől a sporttevékenységet, szinte

kényszerrendszerként működik, amelyből nem egyszerűen és nem könnyen lehet kiszállni.

19

Ezen megfontolás alapján lehet bizonyos (korlátozott) igazság abban, hogy párhuzamot

vonnak a modern sportolók és az ókori gladiatorok között.

c. Emberek közötti kapcsolat – A sporttevékenység emberek közötti kapcsolatot feltételez,

mégpedig összehasonlító-összemérő, kompetitív jellegű kapcsolatot.

Ez a kapcsolat lehet egyrészt közvetett, mivel átléphet az időbeli és helybeli korlátokon,

midőn a csúcsok hajszolása és megdöntése során korábban és máshol elért eredményekkel

vetik össze egy adott sportoló teljesítményét. Közvetett kapcsolatot jelent emellett az

edzésmunka is, midőn egy későbbi versenyre készül fel a sportoló.

A sportolók közötti kapcsolat másrészt lehet közvetlen is, midőn a versenyen vagy

mérkőzésen időben és térben egymás közelében vannak, és teljesítményük direkt

összemérhető.

Sok, a köznyelvben sportnak tekintett tevékenység esetében hiányzik ez a kapcsolati elem,

illetve a teljesítmény összevetés, -összemérés eleme (ilyen pl. a rehabilitációs- vagy fitness-

edzés).

Természetesen a határok nem merevek, sok tevékenységet, amely eredetileg más jellegű volt,

sporttá lehet tenni.

A futás, amelyet élvezetből vagy egészségünk megőrzése érdekében űzünk, nem sport, de ha

egy versenyre készülve futóedzést végzünk, az már sportnak tekintendő.

d. Szándékolt (tudatos) tevékenység – A sportolók meghatározott szándékkal kerülnek

kapcsolatba egymással. A sportkapcsolat tekintetében ez nem jelent mást, mint a sportolónak

azt a szándékát, hogy szabályokhoz kötötten (legalább) egy másik emberrel összehasonlítsa

teljesítményét a mozgáskultúra terén. A meghatározott szándéknak valamennyi résztvevőnél

fenn kell forognia, megállapodásokat kell kötniük, és szabályokban kell megegyezniük. Hogy

milyen cselekedetekre, következményekre terjed ki a sportolók tudatos versenyzésre irányuló

szándéka, hol húzódik e között és a tudat alatt felvállalt kockázatok (saját és idegen

sérülésveszély) közötti határ, az történetileg tekintve mindig relatív.

Az ókori pankrator megbecsült sportoló volt, manapság viszont sok vitát válthatna ki

tevékenységének sporttá minősítése.

20

e. Képességek és jártasság bevetése – A sportolók képességeiket és jártasságukat használják

ki tevékenységük során. Az első bizonyos általános lehetőségeket foglal magában (tehetség,

testi felépítés, testsúly, -magasság, nem), míg a második a speciálisabb, edzés által

megszerezhető, illetve fejleszthető tulajdonságokat jelölhet.

f. Mozgás-centrikusság – A sporttevékenység középpontjában a mozgásnak kell állnia. A

mozgásművészet szóhasználat – Tiedemannál – azt hangsúlyozza, hogy a mozgás itt

különbözik a mindennapi mozgástól és bizonyos tudást is feltételez. Az a pont, hogy hol válik

a mozgás jellegéből, mennyiségéből és jelentőségéből kifolyólag alkalmassá arra, hogy

sportnak tekintsék, sok esetben nyitott marad.

Tiedemann szerint a sakk, a bridge nem tekinthető sportnak. Határesetet képez szerinte a

motorsport is, mivel az eredmény itt jórészt az eszköz tulajdonságaitól függ. Hasonló a

helyzet a díjugratás és díjlovaglás esetében.

A sportnál a testi, a begyakorolt mozgás a lényeges, amelyet előre megállapított és

leszabályozott elvárások keretében fejtenek ki.

Tiedemann azonban engedményt tesz azzal, hogy a mozgásművészet területét a „különösen”

kitétellel jelöli meg a sport meghatározó, nélkülözhetetlen elemeként. Szerinte pl. a lövészet

sportnak tekinthető, mivel lényege a mozgás megfelelő kontrollálása.

g. Önfejlesztés – A sport fogalmi elemei közé tartozik, hogy a sportolók fejlesszék

képességeiket és készségeiket, vagyis cselekvési lehetőségeiket. Ennek eredménye nemcsak

egyénenként változhat, hanem kulturálisan és társadalmilag is különböző lehet.

h. A teljesítmények összevetése – A sport fogalmához hozzátartozik a teljesítmények

összevetése is, hiszen a sportolók cselekvési lehetőségeiket elsősorban azért fejlesztik, hogy

másokkal összemérjék képességeiket, tudásukat, hogy megállapítsák, ki a jobb, illetve a

legjobb az adott sportágban. Ez általában egy közvetlen szabályozott összevetés (verseny)

keretében történik, meghatározott helyen, adott időben, közönség és játékvezető előtt, vagy

azok nélkül.

Az ilyen jellegű összehasonlítások, összevetések formái adják a sporttörténet tapasztalati

sokszínűségét, gazdagságát. Annak megállapítása, hogy milyen motívumok vezérlik a

sportolókat, vagy a mögöttük álló társadalmi csoportokat, milyen jelentősége van az

21

összehasonlításnak az ő számukra, nagyon érdekes történeti és aktuális kísérőjelenségek

feltárását eredményezheti.

Tiedemann fogalma szükségszerű elemének tekinti a sportoló személyes cselekvését, és ezért

nem tekinti sportolóknak azokat, akik más embereket ösztönöznek a megmérettetéseken való

részvételre. Így nem tekinthetők sportolóknak azok az angol „gentlemen,” akik a korai

kapitalizmus idején patronáltjaikat küldték a versenypályára (futó-, lovas-, vagy

vitorlásversenyeken, stb.), és fogadtak az eredményre. Ugyanakkor ebben az összefüggésben

zavaró lehet, hogy művelődéstörténetileg éppen ebből a delegáló tevékenységből

(„sportsmanship”) ered maga az (angol) sport szó is.

Más embert magam helyett cselekedtetni, még ma is meg-megjelenik a „sportban”, midőn pl.

nagy vitorlásjachtok tulajdonosait nyilvánítják egy-egy regatta győztesének akkor is, ha

maguk nem is voltak a fedélzeten.

i. Szabályok léte – A teljesítmények és képességek önkéntes összehasonlításához

elengedhetetlen, hogy a résztvevők vagy maguk alkossanak szabályokat, állapodjanak meg

bennük, vagy bevált szabályokat vegyenek át, amelyek alapján kiderülhet, hogy ki a győztes,

ki a jobb. Ilyen szabályok nélkül a sport könnyen parttalan és veszélyes civakodássá, illetve

kibékíthetetlen ellenségeskedéssé válhat.

Vannak szerzők, akik az életre menő párviadalra, küzdelemre vezetik vissza a sport eredetét,

amit aztán a szabályokban való megállapodás „megszelídített”, „ártalmatlanná tett.”

A szabályok tűnhetnek a kívülállók számára rendkívül furcsának és nehezen érthetőnek is, de

amennyiben a résztvevők számára megismerhetők és általuk elfogadott szabályokról van szó,

akkor egy sajátos tevékenységi területet – sportágat – írnak körül, amelynek keretében a

szabályoknak megfelelően lehet küzdeni a győzelemért, a sikerért.

Tiedemann a szabályokhoz kötöttséggel összefüggésben megemlítendőnek tartja a „fairness”

fogalmát, melyet általában túlzott mértékben kötnek össze bizonyos erkölcsi elvárásokkal, s

ezáltal művelődéstörténetileg sokszor rossz helyre helyezik el. Tiedemann szerint a „fairness”

– nem csupán kultúrtörténeti okokból – nem jelenthet mást, mint a szabályoknak való

megfelelést és az ebből eredő kiszámíthatóságot, megbízhatóságot, amely révén a résztvevők

biztonságban érezhetik magukat tevékenységük során, midőn a győzelemért küzdenek.

22

j. Károsítási szándék hiánya – A sportnak minősítendő tevékenységnek mindenkoron az adott

korban az adott közösség, társadalom által elfogadott erkölcsi alapértékek talaján kell állnia.

Ezzel kapcsolatban a legfontosabb elvárás, hogy a sporttevékenység közben senki ne akarjon

szándékosan, vagy súlyos gondatlan magatartásával hátrányt okozni a másiknak, károsítani őt.

Persze ez az élet valamennyi területén elvárás.

Ezen elvárás értelmében a sport területén is érvényesülniük kell az általános erkölcsi

normáknak. Ezek mellett kiegészítő szerepük van az egyes sportágakra jellemző, külön

megállapított „szabályoknak.” A szabályoknak megfelelés egy szükséges, de nem elégséges

meghatározó eleme a sportnak. A szabályok egyedül nem biztosíthatják a társadalom által

elfogadott erkölcsi elvárások, standardok teljesülését.

Bizonyos sportág-specifikus szabályok, melyek az adott sportág lényegéből, illetve

tradícióiból táplálkoznak, problémásak lehetnek erkölcsi szempontból. Különösen így lehet ez

a küzdősportok esetében.

(Az ökölvívást Tiedemann az etikus magatartás határmezsgyéjén mozgónak látja, mivel a

boksz ma elfogadott lényegéhez tartozik, hogy a felek a szabályok által meghatározott keretek

között ugyan, de harcképtelenné tegyék, és ezáltal esetleg az egészséget károsító

következményeknek tegyék ki önmagukat és ellenfelüket. A halálos kimenetelű küzdelmek

miatt Tiedemann a bokszot jelenlegi formájában nem sorolja a fogalmának megfelelő sportok

közé.)

Hasonló megközelítés alkalmazandó a római gladiator-küzdelmekkel kapcsolatban, mivel

azok –Tiedemann szerint – a kezdetektől jelentősen átlépték az önmaguk és az ellenfelük

károsítására vonatkozó tilalom erkölcsi határát, még abban az esetben is, ha az ellenfél önként

bocsátkozott harcba. A gladiator-küzdelmek ezért egy szoros értelemben sporttörténeti

feldolgozásban nem kaphatnak helyet. (Még a mozgáskultúra körébe sem tartja

besorolhatónak a gladiatorok összecsapásait.)

A mai ún. rizikósportágak tekintetében is sok esetben elérik és túl is lépik a résztvevők az

önkárosítás határát.

23

Természetesen a sportként való besorolhatóságról ezen fogalmi elem kapcsán is lehet és kell

is vitatkozni, hiszen minden tudós máshol akarja a határokat meghúzni, ugyanakkor fontos,

hogy a vita során mindenki felfedje besorolásának okait és motívumait.

1.5. A SPORTJOG FOGALMA

Mint fentebb láthattuk, a sport fogalmának meghatározása során a szabályozottságot

valamennyi definíciós kísérlet központi kritériumnak tekinti . A sportszabályok figyelembe

vétele és azoknak való megfelelés szorosan hozzátartozik a sport lényegéhez.

Korábban említettük, hogy a játék és a sport szoros kapcsolatban álló kulturális jelenségek.

Mindaz, ami igaz a játék és a rend (a rendezettség) kapcsolatára, igaz a sportra is. Huizinga

felfogása szerint nincs játék szabály nélkül. A játék legfőbb ismertetőjegyének a szabadságot

tekinti, de a másodiknak már a rendet. „[A játék] rendet teremt, sőt maga a Rend […] A játék

feltétlen rendet követel meg. A tőle való legcsekélyebb eltérés elrontja a játékot, megfosztja

jellegzetességétől, értéktelenné teszi… Minden játéknak megvan a maga szabálya […] A játék

szabályai feltétlenül kötelezőek, és semmiféle kétséget nem tűrnek. Paul Valéry fejezte ezt ki

egyszer e nagyhorderejű gondolattal: »Egy játék szabályaival szemben nem állhat fenn

semmiféle szkepticizmus. Alapfeltétele, amelytől függ, világosan körülhatárolt. Mihelyt

túllépik a játékszabályt, összedől a játékvilág és vége a játéknak […]«.”

A sporttevékenységet, különösen a teljesítmények összevetésére irányuló versenysportot a

normák különböző szintjei vették körül a múltban, és veszik körül manapság is.

A sportot szabályozó normák egyik szintjét a mindenkori állami jog képezi. Ez magába

foglalja mindazokat az állami normákat, melyek a sportra vagy annak egyes részterületeire

vonatkoznak. A tradicionálisnak nevezhető felfogás szerint a jogi normákat úgy határozhatjuk

meg, hogy a jog magába foglalja mindazokat a társadalmi normákat, amelyeket az

állami bíróságok jogi normaként ismernek el, és döntéseik alapjául vesznek. Ha ezt a

formális meghatározást vennénk alapul, akkor történeti vizsgálódásaink során pusztán azon

normákat kellene feltárnunk, amelyeket a mindenkori állam (vagy annak megfeleltethető

hatalommal bíró szervezet, pl. a katolikus egyház) felhatalmazott szervei alkottak, és

amelyeket állami bíróságok kényszerítettek ki.

24

Ez a megközelítés azonban nem felelne meg annak a képnek, amelyet a modern jogtudomány

a „sportjog” fogalma kapcsán kialakított magának.

Ugyanis a sportjog fogalmát ma kettős értelemben használják a jogászok.

1. Egyrészt sportjognak tekintendő azon állami jogszabályok köre, amelyek a sportra

vonatkoznak (ún. lex extra sportiva, vagy sportjog tágabb értelemben). Gyakorlatilag

valamennyi jogrendszerben a jog valamennyi részterületén fellehetők manapság olyan

jogszabályok, amelyek a sport jelenségeire, a sporttevékenységekkel kapcsolatban

alkalmazhatók. Ez az állami sportjog – az uralkodó felfogás szerint – (még) nem képez

önálló jogterületet vagy jogágat, mint amilyen a magánjog, hanem tipikusan az állami

jogszabályok egy keresztmetszetanyagát jelenti (magyarul a keresztülfekvő joganyag

megfogalmazás használatos), melyet a közös szabályozási tárgy, a sport fűz egybe.

2. Másrészt sportjognak nevezhető a sport önmaga által alkotott joga (lex sportiva vagy

szorosabb értelemben vett sportjog). Ez a modern korban a sportszervezetek (egyesületek és

szövetségek) alapszabályaiban és szabályzataiban jelenik meg, amelyek a tagokra, és más a

szövetség hatalma alá rendelt személyekre jogokat és kötelezettségeket telepítenek, ezáltal a

sporttevékenységet meghatározott normák közé szorítják.

Amennyiben ez egyáltalán releváns lehet, az állami jog felől közelítve ezek a szabályok a

magánjog területére esnek. A sport mindig is megszervezte a saját világát, szabályokat

alkotott és finomította azokat, valamint érvényt is szerzett ezen normáknak. Ilyen módon egy

magánjellegű „ lex sportiva” alakult ki, amelyet a sportszövetségek hoztak létre, és amely

szabályok ma – minden sportág esetében, világszerte egységesen – elsősorban jogügyleti

elismerés révén, vagy a tagsági jogokból és kötelezettségekből eredően vonatkoznak a

résztvevőkre.

A mai felfogás szerint az egyesületeknek és a szövetségeknek autonómiájuk révén jogukban

áll belső ügyeik önálló szabályozása. Ebbe beletartozik egyrészt a saját szabályok

megalkotásának joga elsősorban szabályzatok által, másrészt az a jog is, hogy ezeket a

szabályokat az egyedi esetekben saját hatáskörükben alkalmazzák és kikényszerítsék.

25

A sport saját maga alkotta normái rendszerében – melyek számtalan szabályt és szabályzatot

ölelnek fel helyi, országos és nemzetközi szinten, – a szabályoknak két alaptípusát

különíthetjük el.

a. A jobb elnevezés hiányában általában sportszabályok név alatt összefoglalt normák kettős

funkciót töltenek be:

aa. A játékszabályok (másként a szűkebb értelemben vett játékszabályok) feladata elsősorban

az, hogy az adott sportágat megkülönböztessék más sportágaktól, midőn absztrakt-általános

(technikai) előírásokat tartalmaznak pl. a játéktérrel, a játék céljával, a játék tartamával, a

játékosok számával, a sporteszközökkel és a sportolók öltözetével valamint mozgásuk

mindenkori szabályaival kapcsolatban. Mindenekelőtt az adott sportág ilyen fajta tipizálása és

az ezáltal elért egységesítése teszi lehetővé, hogy a sportolók versenyeken mérhessék össze

tudásukat. A múltban e szabályok megalkotása mentén jöttek létre a nemzeti, majd az európai

és nemzetközi szövetségek azért, hogy a területenként változó játékszabályokat egységesítsék.

A játékszabályok egyúttal a versengők közötti esélyegyenlőség megőrzését is biztosítják.

Ilyen szabályoknak tekinthetők az ökölvívók vagy súlyemelők súlycsoportokba való

beosztása, bizonyos alsó korhatár meghatározása, a teljesítményfokozó szerek

alkalmazásának tilalma, az elfogadott sporteszközök és anyagok behatárolása, illetve

bizonyos mozgástechnikák alkalmazásának tilalma is.

A játékszabályoknak elsősorban belső hatásuk van, hiszen a sportolókat ezek a szabályok csak

a sporttevékenység során, a „játéktéren” kötik , csak ebben a vonatkozásban sújthatja őket a

szabály megszegése miatti szankció.

Korunkban a sportra vonatkozó normák rendszerében a játékszabályok azok, amelyek miatt

alig fordul és fordulhat bárki is állami bírósághoz. Ez is azt mutatja, hogy a játékszabályok

elfogadásával, illetve alkalmazásával kapcsolatban a sportszervezetek és testületek szinte

teljes önállóságot élveznek.

ab. A versenyszabályok (másként a tágabb értelemben vett játékszabályok) közé tartozik

valamennyi, az adott sportág versenyeinek lebonyolításával, szervezésével, rendezésével

kapcsolatos szabály, illetve szabályzat. Ide tartoznak pl. a sportolók felszerelésére, a játékosok

életkorára, az infrastrukturális követelményekre vonatkozó szabályok, de a bajnokságok

26

lebonyolításának rendje vagy a nézők elhelyezésének szabályai is ehhez a típushoz

sorolandók. A versenyszabályok csak közvetetten érintik a spottevékenységet. Hatásuk a

„játéktéren kívül” érvényesül , és ezek a szabályok már nem tipizálják az adott sportágat,

nem speciálisan ahhoz kötődnek. Ilyen szabályoknak tekintendők – az előzőeken túl -

különösen pl. az egyesületek és sportolók nevezési és kizárási szabályai, a sportolók

átigazolására vonatkozó normák stb.

A versenyszabályok rendszerbe foglalják a sporttevékenységet. Általuk válik az adott sportág

rendszeres és bárki által gyakorolható társadalmi aktivitássá. A versenyek rendszere révén

hagyományok teremtődnek, és – nem utolsó sorban – jövedelmező üzleti lehetőségek nyílnak.

A sportszabályok ezen területén jelentős lehet az állami (illetve a közösségi) jog behatása, az

állami bíróságok beavatkozása, ami sokszor érzékenyen érinti a sportszervezetek

autonómiájának alapelvét.

b. A sport önmaga alkotta szabályainak másik nagy csoportját a szövetségi szabályzatok

teszik ki. A megint csak jobb elnevezés hiányában sportszövetségi jognak nevezhető

normaréteg a versenyen és játékon kívül érvényesülő azon magatartási szabályokat

tartalmazza, melyek a sport autonóm közösségi létét szabályozzák, vagyis a sportszervezetek

vagy testületek működését meghatározó szabályok tartoznak ide, s pl. a tagdíjfizetésről, a

szervezeti felépítésről, a szavazati arányokról vagy az ügyrendekről rendelkeznek, s nem

mutatnak semmiféle sport-tipikus jelleget.

Ezen szabályzatokat – mint általában az egyesületi szabályokat és intézkedéseket – a

bíróságok minden további nélkül felülvizsgálhatják, itt tehát feltétlenül érvényesülhet az

állami (illetve a közösségi) jog.

A fentieket összegezve kijelenthető, hogy ma sportjog alatt értendő az a teljes

szabályrendszer – a sportszabályoktól az állami törvényekig és szupranacionális jogig –,

amely a sport területén jogi problémákat és konfliktusokat rendez.

Ezen önszabályozáson alapuló, de az állami beavatkozás jogi eszközeinek többé-kevésbé

kitett normarendszer sajátosságaként megemlítendő még annak a kezdetektől megjelenő

nemzetközi jellege, valamint az, hogy szabályai szükségszerűen nemcsak a közvetlen

27

sporttevékenységgel érintettekre vonatkoznak, hanem jelentős közvetlen vagy közvetett

hatással lehetnek harmadikokkal kialakult konfliktushelyzetek megoldására is.

A sport világa csak önmaga alkotott kontrollrendszerének kudarca esetén lép érintkezésbe az

állami joggal, de mivel a sport egy komplex társadalmi jelenség, adott esetben az állami

jogszabályok különböző jogágakba sorolt szabályait kell alkalmazni az konfliktushelyzet

feloldásához. A sportjog anyaga jogágakon keresztülfekvő joganyag.

Történeti vizsgálódásaink számára mindez azt jelenti, hogy az időben visszanyúlva nemcsak a

korabeli – alapul vett sport-fogalmunk szerint annak minősíthető – sporttevékenységeket

érintő, szűk értelemben vett állami jogszabályok vizsgálatát helyezhetjük előtérbe, hanem

éppolyan legitimitása van a korabeli játék- és versenyszabályok vizsgálatának, esetleg a

sportolói közösségek szervezeti szabályai felvillantásának is. A tudás és képességek

összemérése, a versenyek lebonyolítása során a múltban is számos olyan konfliktushelyzet

léphetett fel, melyet valamely szabály alapján kellett eldönteni, lett légyen az az állami szerv

által kikényszerített norma, vagy a verseny szervezői által szankcionált szabály.

Természetesen a régmúlt korszakok sportéletével és annak jogi szabályozásával kapcsolatban

nem várhatjuk el, hogy mindazok a konfliktusok, amelyek megoldása a mai sportjog feladata,

a maguk komplexitásában és valamennyi vonatkozásban tetten érhetők legyenek a múltban is.

A rendelkezésünkre álló, régi idők sportéletéről tudósító források esetlegessége miatt

szükségszerűen csak egyes problémakörök lépnek elénk a múltból. Ezért az egyes

korszakokban csak kiragadottnak látszó szabályokkal és intézményekkel foglalkozhatunk, de

általában mégis olyan kérdésekkel, melyekhez hasonlók a modern korban is

felmerültek/felmerülnek. Hiszen vannak olyan sportvonatkozású kérdéskörök, amelyek

valamennyi korszakban bizonyos szabályozás után kiáltottak: a sportolók jogállása, az

amatőr és hivatásos sportolók közötti különbségtétel, a versenyek tisztaságának megőrzése, a

verseny közben fellépő sérülésekkel kapcsolatos felelősségi kérdések, a versenyek és játékok

finanszírozásának jogi vonatkozásai, a sportolói szerveződések jogi jellege, stb.

28

Bizonyosan vannak tehát olyan kérdéskörök, szabályozási tartalmak, amelyek az

anakronizmus hibájába esés nélkül is több történeti korszakon keresztül vizsgálhatók.

A modern korban a sporttevékenység természetesen hatványozottan vetett fel olyan új

problémákat, melyek a korábbi évszázadok alatt a dolog természetéből adódóan nem

merülhettek fel, s ezekre hiábavaló bármiféle reflexiót keresni a múlt forrásaiban.

A régebbi időszakok szabályainak, megoldásainak felvázolása magától értetődően csak

töredékes lehet. Bár valószínűleg a régi korok sportszabályozása is jóval sokrétűbb és

bonyolultabb volt, mint amit ma ismerünk, de csak arról adhatunk számot, amiről a források

informálnak bennünket. Az ókorból és a középkorból nem maradtak ránk a különböző

sportnak tekinthető tevékenységeket szabályozó törvénykönyvek, bírói döntvénytárak. De a

kortársak beszámolói különböző irodalmi művekben, továbbá feliratok és okiratok, kéziratos,

majd nyomtatott tan- és szabálykönyvek, sajtó-jelentések és mindenféle írásos beszámolók

mindenképpen bizonyos lehetőséget kínálnak arra, hogy képet kaphassunk az elmúlt korok

sportéletének szabályairól.

AJÁNLOTT IRODALOM

SÁRKÖZY Tamás, Sportjog (A 2000-es sporttörvény magyarázata), Budapest, 20102, 17-43. (A

sportjog fogalma)

FELHASZNÁLT IRODALOM

BEHRINGER, Wolfgang, A sport kultúrtörténete, Budapest, 2014.

BOHN, Clarissa, Regel und Recht: Wechselwirkungen zwischen Verbandsrecht und staatlichem

Recht und deren strukturelle Besonderheiten, Baden-Baden, 2008.

BUCK-HEEB, Petra, DIECKMANN , Andreas, Selbstregulierung im Privatrecht, Tübingen, 2010.

DEPPING, André, Von Olympia bis zur lex sportiva – Gedanken zur Geschichte des

Sportrechts, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte: Germanistische

Abteilung 127 (2010), 324-337.

29

FRENKL Róbert, Életmód, egészség, sport = Tanulmányok a testnevelés- és sporttudományok

köréből, Budapest, 1978,

Handbuch Sportrecht, hrsg. NOLTE, Martin, HORST, Johannes, Schorndorf, 2009.

Handbuch Freizeitsport, hrsg. DIECKERT, Jürgen, WOPP, Christian, Schorndorf, 20037.

KAUERHOF, Rico, Der Begriff des Sportrechts in einer selbstentfremdeten Sportwelt = Doping

und Gewaltpravention: Dokumentation des Leipziger Sportrechtstages 2007, hrsg.

KAUERHOF, Rico, NAGEL, Sven, ZEBISCH, Mirko, 2008, Leipzig, 17-34.

KETTELER, Gerd, Sport als Rechtsbegriff, Sport und Recht (1997), 73-77.

LAMMERT, Katharina, Korruption im Sport – zugleich ein Beitrag zur rechtlichen

Verantwortungsteilung zwischen Sport und Staat, Köln, 2014.

MÄTZLER, Andreas, Die internationalen Organisationsstrukturen im Spitzensport und die

Regelwerke der Sportverbände, Dissertation, Wien, 2009.

MAYR, Peter G., DRUML, Matija, Sportrecht – eine aufstrebende Rechtsdisziplin, Juristische

Ausbildung & Praxisvorbereitung (2012-2013/03) 132-136.

NÁDORI László, Edzés, versenyzés címszavakban, Budapest- Pécs. 2005,

NEMES András, A „sportjog” művelésének távlatai hazai és nemzetközi kitekintésben,

Kalokagathia (1997/1-2), 95-103.

NOLTE, Martin, Sport und Recht: Ein Lehrbuch zum internationalen, europäischen und

deutschen Sportrecht, Schorndorf, 2004.

Praxishandbuch Sportrecht, hrsg. FRITZWEILER, Jochen, PFISTER, Bernhard, SUMMERER,

Thomas, ALVERMANN , Jörg, REINHART, Michael, München, 20143.

RÓKA Géza, A sport autonómiája Európában: Sportszektor és közösségi jog, Iustum Aequum

Salutare 7 (2011/1), 123-131.

RÖSSNER, Dieter, ADOLPHSEN, Jens, Einführung. Der Sport im Recht = Sportrecht in der

Praxis, hrsg. ADOLPHSEN, Jens, NOLTE, Martin, LEHNER, Michael, GERLINGER, Michael,

Stuttgart, 2012, 1-8.

SCHNEIDER, Markus H., Sport und Recht: Sponsoring von Hochleistungssportlern unter

rechtshistorischen und verfassungsrechtlichen Gesichtspunkten, Frankfurt am Main, 1998.

Sportwissenschaftliches Lexikon, hrsg. RÖTHIG, Peter, PROHL, Robert, Schorndorf, 20037.

30

Stone, JULIUS, LEHRBUCH DER RECHTSSOZIOLOGIE, 1: RECHT UND GESELLSCHAFTSFORMEN,

FREIBURG, 1976,

TIEDEMANN, Claus, „Sport“ - Vorschlag einer Definition, 1-15.

http://www.sportwissenschaft.uni-hamburg.de/tiedemann/documents/ sportdefinition.html

(2015.07.25)

TIEDEMANN, Claus, Sport (und Bewegungskultur) für Historiker: Ein Versuch, die zentralen

Begriffe zu präzisieren, http://www.sportwissenschaft.uni-

hamburg.de/tiedemann/documents/VortragCrotone 2004 Deutsch.pdf (2015.07.25)

ULF, Christoph, Die Frage nach dem Ursprung des Sports, oder: weshalb und wie

menschliches Verhalten anfängt, Sport zu sein, Nikephoros 4 (1991), 13-30.

VIEWEG, Klaus, A sportjog bűvöletében - a német jog szemszögéből, ford. Szabó Péter, http://

www.irut.jura.uni-

erlangen.de/Versionen/20080505/Forschung/Veroeffentlichungen/OnlineVersion

FaszinationSportrecht/FaszinationSportrechtUngarisch.pdf (2015.07.25)

WACKE, Andreas, Unfälle bei Sport und Spiel nach römischem und Geltendem Recht, Stadion

3 (1977), 4-43.

Was ist Sportrecht? Schriftfassung der Antrittsvorlesung zur Professur an der Universität

Kiel vom 14. April 2010, hrsg. NOLTE, Martin, HILPERT, Horst, Kiel, 2010.

31

2. A GÖRÖG AGONISZTIKÁVAL KAPCSOLATOS ÁLLAMI ÉS NEM

ÁLLAMI SZABÁLYOK – AZ ÓKORI OLÜMPIAI JÁTÉKOK

SZABÁLYAI

2.1. A HELLÉN AGONISZTIKA

Az ókor sportja természetesen korántsem azonos a hellén-görög agonisztikával

(versenyrendszerrel) és gimnasztikával (edzésrendszerrel), de mivel a hellén sport

jelenségeiben mi, a modern kor emberei sok tekintetben magunkra ismerhetünk, az ókori

mozgáskultúra különböző korszakokban és földrajzi területeken megnyilvánuló különböző

jelenségei és folyamatai közül elsősorban a görög sport világa került a sporttörténészek

érdeklődésének középpontjába.

Az ókori versenysport és a modern élsport sok közös vonást mutat, így egyes jelenségek,

amelyek a mai sporttal kapcsolatban jelentkeznek, meglehetősen pontos előképekkel

rendelkeznek az ókori görögök világában, és ezek a jelenségek a történeti távlatok szűrőjén

keresztül érdekes tapasztalatot adhatnak akár a sportjogtörténet kapcsán is. Mind az ókori

hellén, mind a modern társadalomban jelentős mértékben előtérbe kerültek a teljesítmény

(areté) és konkurencia (agón) fogalmai. Ezen a téren tehát a két világ és azok sportja is több

tekintetben igencsak közel állnak egymáshoz.

A sport vitathatatlanul az ókori görög kultúra lényeges összetevője volt. Túlzás nélkül

állítható, hogy az emberiség történetének egyik korszakában sem töltött be a sport a

kultúrában olyan lényeges szerepet, mint a görögökében. (Még akkor is így van ez, ha talán

túlzónak tekinthetjük azt a XIX. századi felfogást, amely kifejezetten a görög kultúra

hajtóerejének tekinti az „agonális elvet”, a versenyszellemet.)

A görögöknek rendkívül sok fogalmuk volt a „sport” szó mai jelentéstartalmával

összefüggésben, és egy sajátos terminológiát használtak, melynek középpontjában különösen

két fogalom állt.

1. Ha versenysportról beszéltek, akkor az agón szót használták, amely eredetileg férfiak

gyűlését jelentette. Ahol azonban férfiak összegyűltek, ott a sport is állandóan jelen volt. (Ez

32

persze nemcsak a görögöknél volt így, hanem a világ más népeinél is természetes jelenség.) A

görögöknél azonban a sport, a kultusz és a nyilvánosság szoros kapcsolata – történeti

mércével mérve – egy időben érhető tetten, és a források révén kiválóan dokumentált.

Az agón szó eredetileg tehát a szabad férfiak gyűlését jelentette, mely megbeszélésekhez (ami

gyakran egy istenség védelme alatt állt) vásárok és sportversenyek is kapcsolódtak. Ezek a

versenyek aztán egyre jelentősebbekké váltak, és Homérosz után az agón fogalom (felváltva

az athlosz kifejezést, amely eredetileg erőfeszítést és teljesítményt vagy cselekedetet jelentett)

már csak sportversenyt, illetve sportünnepélyt jelentett, melyeket helyi vagy regionális

szinten általában évente megrendeztek. Egyes helyeken azonban a régiók feletti

sportünnepek hagyománya is kialakult, s ezek különböző istenségek védelme alatt álló

pánhellén eseményekké váltak.

Az ókori görögség csaknem 2000 éves történetében sok formája kialakult az egymással való

megmérkőzésnek. Az agón a hellén nemzeti karakter jelentős összetevője volt, ami a politikai,

kulturális, vallási és sportélet valamennyi területét befolyásolta. Minden agónban közös cél

az, hogy embertársunknak valamely különleges teljesítmény révén fölébe kerekedjünk. Az

ókori hellén népet éppen ezért sokan agonális társadalomnak tekintik. A sportbéli agónok

mellett tehát léteztek agónok a zenében, költészetben, táncban és akár az ékesszólás területén

is.

2. A másik központi fogalom a gimnasztika, amit mai fogalmaink szerint „edzés”

jelentéstartalommal azonosíthatunk, bár eredetileg a fogalom a sportoktatók „művészetét”,

munkáját, vagyis az atléták (sportolók) különböző edzők (gimnaszta, paidotriboi, aleiptoi)

általi támogatását és azok tudását jelentette. A sporttörténeti irodalomban meglehetősen éles

különbséget tesznek tehát agonisztika és gimnasztika között.

Eredetileg kitűzött célunk szerint a következőkben az agonisztikával és annak

szabálykörnyezetével foglalkozunk. Természetesen a görög sportélettel kapcsolatos források

alapján, melyek csaknem 2000 évet fognak át, nagyon óvatosan kell bánni az

általánosításokkal, hiszen az esetenként feltett kérdésekre adott válaszoknál mindig

figyelembe kell venni az időbeli fejlődést és a földrajzi sajátosságokat.

33

A jelen keretek között előadottak ezért minden vonatkozásban csak nagyon töredezett,

egyszerűsített képet adhatnak a történeti valóság gazdagságához képest.

Mint ahogy minden görög polisznak saját időszámítása volt, sajátos mértékegységekben mért,

és saját törvényeket hozott, melyek adott esetben jelentősen különböztek a szomszédos

közösségekétől, a versenyek szabályai, a sportlétesítmények, vagy akár a futóversenyek

távolságai is jelentősen eltérhettek egymástól. Ami a Kr. e. VI. század sportjában még

érvényes volt, azt lehet, hogy a (következő fejezetben tárgyalandó) hellenisztikus korban már

jelentősen meghaladták, és ami az archaikus Athénban elfogadott volt, arról a kisázsiai

Ephesosban, a római császárság korában teljesen másként vélekedtek. Ugyanakkor

természetesen sok hasonlóság is megfigyelhető a hellén agonisztika világában.

Kiemelkedően fontos sajátossága a hellén agonisztikának, hogy a versenyeknek sokáig

kultikus, rituális jelent ősége volt. A görög történelem ún. archaikus korszakában létrejövő

poliszok lakóit – az általunk rekonstruálható történelmi időkben – szorosan összekötötte a

többisten-hitük. Felfogásuk szerint az olümposzi isteneknek lépten-nyomon kedvükben kellett

járni, szinte minden lehetséges alkalommal áldozatot kellett bemutatni nekik, emberi

tulajdonságaikból eredő haragjuk kiengesztelése, jóindulatuk megnyerése céljából. Ezen

világnézetből fakadóan a hellének szinte minden cselekedetét áthatotta az istenfélelem, illetve

az a gondolat, hogy bármely cselekedetük az istenek közvetlen reakcióit vonhatja maga után.

A sokrétű és gyakori vallási szertartások között nagyon fontos helyet töltöttek be szinte

kezdetektől (lásd Homérosz Iliászát) a sportversenyek, agónok. A görög világ különböző

helyein kialakultak olyan kultusz-helyek, amelyek az adott isten kultuszát szolgáló egyéb

rituálék mellett agonisztikus vetélkedők színhelyéül is szolgáltak.

Valószínűleg nem az első, de később az egyik legfontosabb és nagy történelmet befutó ilyen

kultuszhely volt a peloponésszoszi félszigeten elhelyezkedő Olümpia szent ligete is, ahol a

Kr. e. I. évezred első negyedében előbb alkalmilag, majd rendszeresen sportversennyel

(futóverseny) emlékeztek meg Zeusz istenről.

Bár létezik általánosan elfogadott álláspont a játékok alapítási évéről és az utolsó játékok

dátumáról (Kr. e. 776 és Kr. u. 393), de ezek valószínűleg nem felelnek meg a történeti

valóságnak.

34

A közismert alapítási dátummal kapcsolatban csak azt fogadhatjuk el, hogy közelítőleg

valamikor a VIII. században váltak rendszeressé a játékok, de vannak a játékok kezdetét

sokkal korábbra (Kr. e. 1660 körülre) datáló elméletek is.

Bizonyosra vehetjük azonban, hogy az olümpiai játékokat több, mint egy évezreden keresztül

(a tradicionális felfogás szerint 293 alkalommal) megrendezték.

A játékok – s egyúttal a hellén agonisztika történetét is – négy korszakra oszthatjuk: az

archaikus (körülbelül Kr. e. 500-ig), a klasszikus (hozzávetőleg Kr. e. 500-tól 338-ig), a

hellenisztikus (Kr. e. 338-tól 146-ig) és a görög-római (Kr. e. 146-tól Kr. u. IV. századig)

korszakra.

Természetesen ezen hosszú időtartam alatt az ünnepi program és a versenyszámok száma

jelentős változásokon ment keresztül. Változtak a szabályok is, és változott a sportünnep

kultikus-vallási jelentősége is. Az idők folyamán az olümpiai játékok (s valószínűleg a

hasonló isten-kultuszhoz kötött események) mind keresztül mentek a fokozatos, vagy gyors

profanizálódás (kultikus-vallási jellegtől való eltávolodás) folyamatán, de ez a tényező több-

kevesebb mértékben az ókor végéig szerepet játszott a Mediterraneum sportéletében.

A kultikus agonisztikus küzdelmekről a legtöbb híradással és (irodalmi és feliratos) forrással

Olümpiával kapcsolatban rendelkezünk, ezért az alábbiakban ezek jogtörténetinek tekinthető

vonatkozásait vesszük majd elő.

A négyévenként megrendezett játékok – melyek néhány napra, a meglehetősen kényelmetlen

utazási lehetőségek ellenére is a látogatók áradatának tették ki az olümpiai ligetet – programja

fokozatosan bővült különböző agonisztikus (nem mai értelemben vett atlétikai) és hippikus

(lovas) versenyekkel.

Az uralkodó felfogás szerint a VIII. században az eredeti stadionfutás után további

futószámok kerültek a programba (kettős stadionfutás, hosszútávfutás). E század végén

bonyolítottak először pentathlon versenyt, majd megjelent a birkózás és az ökölvívás is. A

lovasversenyek a Kr. e. VI. századtól kerültek be a programba (négyesfogatok versenye,

lovaglás). Ekkoriban vették fel a programba a pankrationt. A Kr. e. VI-V. század fordulója

táján nyílt meg a lehetőség az ifjak számára, hogy stadionfutásban, birkózásban és

ökölvívásban összemérjék erejüket.

35

A következő évszázadok során további diszciplínák jelentek meg, így a fegyveres futás, kettes

öszvérfogatok versenye, kancák meglovaglása, kettesfogatok versenye, trombitások és

kikiáltók versenye, négyes csikófogatok versenye, kettes csikófogatok versenye,

csikólovaglás, ifjak pankrationja. A teljes program Kr. e. 200 körülre alakult ki.

Az Olümpiában megrendezett szent játékok mellé a hellén történelem klasszikus korszakában

további olyan játékok társultak, amelyek az egész görögség számára kultikus és agonisztikus

jelentőséggel kezdtek bírni. Ezen eseményeket nevezik összefoglalóan pánhellén (összgörög)

játékoknak, melyek az olümpiai játékok mintájára a Kr. e. VI. században keletkeztek:

Delphoiban (püthói játékok – Kr. e. 582 óta), Korinthoszban (iszthmoszi játékok – Kr. e. 582-

570 óta) és Nemeában (Kr. e. 573 óta). A püthói játékokat négyévenként, a másik kettőt

kétévenként rendezték meg, s a gyakorlat oda jutott, hogy minden esztendőre jutott egy

találkozó, és ezek időben nem keresztezték egymást. A négy pánhellén ünnep egyfajta ciklust,

görögül periodoszt („körforgást”) alkotott.

Az olümpiai évben az atléták az iszthmoszi játékokon is részt vehettek. A következő évben a

nemeain, aztán mind a püthóin, mind az iszthmoszin megküzdhettek egymással, végül a

negyedik évben ismét a nemeain találkozhattak. Ezen játékokon csak jelképes díjakért, illetve

a dicsőségért folytak a küzdelmek.

ünnep hely védnök koszorú/ág gyakoriság alapítás éve

(Kr. e.)

olümpiai Olümpia Zeusz olajfa négyévente (?) 776

püthói Delphoi Apolló babér négyévente 582

isztmoszi Korinthosz Poszeidón zeller kétévente 582

nemeai Nemea Apolló petrezselyem kétévente 573

36

A pánhellén játékok a következő módon estek egybe:

év tavasz nyár

1. Isztmosz Olümpia

2. Nemea

3. Isztmosz Pütho

4. Nemea

5. Isztmosz Olümpia

6. Nemea

7. Isztmosz Pütho

Ezen szent ünnepek és sportrendezvények lehetővé tették, hogy a görögök minden évben

találkozhassanak. Noha a versenyzők a többi versenyeket is tömegesen látogatták, azok

jelentőségükben mégsem értek fel az olümpiai ünnepségekkel, pedig sok esetben gazdagabb

programmal kecsegtették a látogatókat.

A pánhellén játékok közül hármat helyi rendezőség szervezett és irányított, a püthói játékokat

azonban egy több város küldötteiből alakított tanács szervezte azon városokból, melyek a

delphoi Apollón-jósda fölött felügyeletet gyakoroltak. Nem véletlen, hogy utóbbi

rendezésével akadt a legtöbb probléma a századok során.

Fontos leszögeznünk, hogy a pánhellén játékok jelentős találkozópontjai voltak a

görögségnek és a Mediterraneum lakóinak. Az atlétikai- és lovasversenyekért való lelkesedés

mellett vallási és gazdasági motívumok is közrejátszottak a játékok felkeresésében.

A Kr. e. IV. század közepéig az olümpiai (és a többi pánhellén) játékok egy városállamokból

álló (a Kr. e. 750 és 550 között lezajlott nagy görög gyarmatosítás révén megnőtt) nagy

területen szétszóródott, de viszonylag zárt görög világ eseményei voltak.

Olümpia – Delphoi-hoz hasonlóan – „a” nagy kommunikációs központja volt a görögségnek,

egy olyan ókori „média-központtá” vált, ahol politikusok és kereskedők szerződéseket

kötöttek. Sok esetben politikai események színhelye volt, pl. jogszabályok kihirdetésére is sor

került ilyen alkalmakkor.

37

A makedónok hegemóniájának, majd a római hódításnak köszönhetően kiszélesedhetett volna

a versenyzők etnikai összetétele, de az agonisztikus és művészi versenyek résztvevői később

is szinte kizárólag csak a földrajzi határaiban megnövekedett görögség köréből kerültek ki.

2.2. JOGI VONATKOZÁSOK

Az agonisztikus, illetve hippikus versenyekhez köthető, a jogtörténeti vizsgálódások számára

is hasznosítható ismereteink – a forráshelyzetből kifolyólag – elsősorban az olümpiai

játékokhoz kapcsolhatók. Ezért elsősorban ezen játékok szervezésére, szervezetére és

lebonyolítására vonatkozó szabályok szolgálhatnak például a tágabb értelemben vett

„sportjogi” szabályok – teljességre törő – ismertetése során.

Ebben a vonatkozásban már elöljáróban megállapítható, hogy az állam által alkotott jogi

normák, valamint a játék- és versenyszabályok éles elválasztása az hellén sportélet

vonatkozásában csak nehézséggel valósítható meg.

Mint azt Olümpia példája is mutatja, az államnak (jelen esetben az éliszi királyságnak, majd

oligarchikus berendezkedésű polisznak) az agonisztikus versenyekre vonatkoztatható

szabályalkotó tevékenysége kiterjedt az ünnepek békés megrendezését szolgáló biztonsági

rendszabályok, a verseny közmegelégedésre szolgáló lebonyolítását biztosító

versenyszabályok, valamint az egyes „sportágak” játékszabályainak meghatározására is. Az

állami befolyás az utóbbi normaréteg tekintetében volt a legvisszafogottabb, de – mint látjuk

majd – ezeknek a szabályoknak is az állam által legitimált szervek szereztek érvényt.

Ugyanazon szervek, melyeket a versenyek lebonyolítására, mintegy időleges

versenybíróságként hoztak létre, ugyanakkor állami jogi normák érvényesítésére is

felhatalmazást kaptak. A jog és a sport kapcsolata tehát váratlanul szorosnak ítélhető meg

az olümpiai és más pánhellén játékok színes világában.

2.2.1. AZ OLÜMPIAI BÉKE

Az egyik legjellegzetesebb ilyen jellegű („nemzetközi” vonatkozásokkal is bíró) behatásként

az olümpiai játékok (és más pánhellén játékok) ideje alatt érvényesülő fegyverszünet, illetve

istenbéke (ekekheiria – „a kéz visszatartása”) jelensége ragadható meg.

38

Az ókori történészek előadása szerint, amikor Iphitos, Élisz királya a Kr. e. VIII. században, a

városától mintegy 60 kilométerre található Olümpiában a játékokat életre hívta, mindenek

előtt azért tette ezt, hogy a korábban a Pelopponészoszra jellemző háborús konfliktusoknak

véget vessen. Állítólag az alábbi szövegű megállapodást kötötte Lükurgosz, spártai és

Kleoszthenész, piszai királlyal: „Olümpia szent hely, aki oda fegyveres erővel belép, azt

istentelennek nyilvánítják, de éppúgy istentelen az is, aki tehetsége szerint az ilyent nem

torolja meg.”

A tradíció szerint később valamennyi városállam elfogadta ezt a megállapodást. A

fegyverszünetet a játékok kezdete előtt a spondophoroi-nak („az italáldozat hordozói”)

nevezett követek hirdették ki, akik ebből a célból az egész görög világot beutazták.

A játékok meghirdetése céljából a követek Olümpiából olyan alkalmas időben indultak

útnak, hogy elvileg minden környező, majd valamennyi hellén település időben

megtudja, mikorra kell atlétáit a közös felkészülés céljából Élisz tartományba küldenie.

A követek az adott városba érkezve italáldozatot mutattak be Zeusz tiszteletére, és a

rendezők nevében meghívták a polgárokat Olümpiába, a szent ünnepre. A felkeresett

közösség tagjai ettől a naptól kezdve kötelesek voltak betartani az istenbéke szabályait.

Ez ekekheiria azt jelentette, hogy

o az ünnepi játékok résztvevői – mint Zeusz zarándokai – személyükben (ratione

personae) védve voltak azon államok területén, amelyeken átutaztak, mivel ezeknek

békés áthaladást kellett biztosítaniuk nekik, még akkor is, ha éppen hadban álltak az

utazók szülővárosával;

o a zarándokok Élisz tartomány határát nem léphették át fegyveresen;

o a meghívott városok kötelezték magukat, hogy az Olümpiába vezető utakat és az

azokon közlekedőket nem háborgatják sem menet, sem jövet;

o tilos volt a fegyverszünet alatt halálos ítéleteket végrehajtani;

o a fegyverszünet alatt valamennyi olümpiai résztvevő védve volt a magánjogi keresetek

ellen is.

Az ekekheiria megszegőivel szemben pénzbüntetést szabtak ki, vagy kizárták őket a

versenyekről.

39

Sokan egy korlátozott személyi körre vonatkozó, területileg és időben is behatárolt hatókörű

„nemzetközi konvenciót” látnak az istenbéke intézményében, amely valószínűleg

szokásjogilag érvényesült a hellén közösségek jogtudatában. Az uralkodó álláspont szerint

három hónapig (szent hónap – hieromenia) tartott a fegyverszünet és ténylegesen inkább csak

Élisz állam területére érvényes békéről volt szó, ahová az ünnepek között sem lehetett

fegyveresen bemenni, és ezért a várost még falak sem védték.

Az egyébként már folyó háborúkat nem kellett megszakítani, a küzdő felek azonban nem

hághatták át az előzőekben felsorolt korlátokat.

Korlátozott hatóköre ellenére az ekekheiria a történelemben ismert leghosszabb ideig

érvényben lévő „békeszerződésnek” tekinthető, és nagy jelentőséget tulajdonítanak neki a

nemzetközi jog fejlődésében is.

2.2.2. KÖZBIZTONSÁG

Az olümpiai játékokkal kapcsolatos, az éliszi állam által meghatározott szabályok jelentős

részét mai felfogásunk szerint elsősorban a versenyszabályok közé sorolhatnánk, mert azok a

versenyek lebonyolításához kapcsolódnak, melyeket ma tipikusan a sportszervezetek

határoznak meg. Olümpia esetében a verseny szabályszerű és az isteneknek tetsző

lebonyolítását biztosító szabályok állami jogszabályként születtek meg.

Ezekről részletesen alább, a normákat alkalmazó bírói testület hatáskörének tárgyalása során

szólunk.

Ezen túl elsősorban olyan szabályok jöhettek számításba, amelyek sajátosan az ünnepek öt

napja alatt a rend és a közbiztonság fenntartását szolgálták. Ilyenből azonban nagyon keveset

ismerünk ma már.

Legjellemzőbb idevonatkozó példaként az az éliszi rendtatás említhető, amelyet a Kr. e. III.

századból ismerünk, és a versenyeket megelőző időszak nagy nézőrohamára tekintettel a

látogatók elhelyezésével foglalkozott, és egyúttal – tekintettel a látogatók tömeges rohamára –

az adott időszakban megtiltotta a város utcáin a járművekkel való közlekedést.

40

2.2.3. VERSENY- ÉS JÁTÉKSZABÁLYOK

Nincs egységes álláspont a történészek között, hogy a versenyen való részvétel feltételei, a

versenyszámok sorrendje és az egyes versenyszámok (játék)szabályai hogyan kerültek

megállapításra. Eleinte valószínűleg a versenyek gyakorlatában kialakult szokások voltak

ebből a szempontból mérvadók. A verseny-diszciplínák és versenyzők számának

növekedésével azonban idővel igény támadhatott a fontosabb normák és szabályok

fixálására, részben írásba foglalására. Ebben valószínűleg jelentős szerepet játszottak az

éliszi oligarchia tagjai. Valószínűleg már egészen korán voltak közöttük a szabályok

reprodukálhatóságáért és esetleges továbbfejlesztéséért felelős tisztségviselők. A történészek

között vitatott, hogy itt egy testületről, vagy egy tisztviselőről volt-e szó. Elnevezésükben is

eltérnek a vélemények (nomophülakész, nomographoi). Mindenesetre ez a szerv az éliszi

kormánynak volt alárendelve, s fő feladta valószínűleg a versenybírák kioktatása volt.

Emellett feltételezhetjük, hogy – a kormány tudtával és közreműködésével – ők bővíthették a

versenyszámok körét, újabb versenyszabályokat és elveket fogalmazhattak meg kötelező

erővel.

Egy olyan döntés pl., hogy Kr. e. 680-ban bevezessék a kocsiversenyeket, vagy hogy Kr. e.

628-ban a játékok kiegészüljenek a fiúk pentathlonjával, s aztán rögtön az első alkalom után

ki is töröljék ezt a számot a programból, csak az éliszi vezetők döntésén alapulhatott.

Az vitatott, de valószínű, hogy ezen és az ilyen jellegű döntésekben „szakértő” törvénytudók

segítették őket.

Egyes álláspontok szerint a verseny- és játékszabályok jelentős része nem, vagy sokáig nem

volt írásba foglalva. Mások azt írják, hogy a „törvény őrei” százados munkájának eredménye

egy – valószínűleg írásban is rögzített – szabályzatgyűjtemény volt, mely alapján

lebonyolíthatták a versenyeket. Megint mások egyenesen abból indulnak ki, hogy a verseny-

és játékszabályokat már az I. században bronz- és kőtáblákba vésve Hellász-szerte

terjesztették, és az egyes vidékeken uralkodó nyelvjárás szerint szövegezték meg.

Utóbbi álláspont ellen szólhat, hogy az irodalmi források ilyen egységes szabálygyűjteményt

nem említenek, bár néhány olyan felirat bronztáblán tényleg ránk maradt, mely szabályokat

tartalmaz. Mellette pedig az szól, hogy arról sem írnak a források, hogy a különböző

41

versenyszínhelyeken jelentősen eltérő szabályok szerint bonyolították volna le a versenyeket,

bár a futó- és lovas-számokban teljesítendő távolságokban lehetett természetesen eltérés.

Vannak kifejezetten olyan álláspontok is, mely szerint a periodoszba tartozó négy nagy

játékon, Olümpia, Delphoi, Nemea és Korinthosz versenyein azonos szabályok szerint

zajlottak a küzdelmek.

A forráshelyzetből adódóan csak néhány olyan játékszabály megemlítésére van jelenleg

lehetőségünk, melyek a leginkább vitára okot adó és legveszélyesebb nehézatlétikai

sportágakkal kapcsolatban maradtak fenn a különböző forrásokban.

Fontos jellegzetessége volt a küzdősportoknak, hogy a birkózásban, az ökölvívásban és a

pankrationban nem voltak súlycsoportok. A mérkőzések nem voltak időhöz kötve, így egy

birkózó mérkőzés addig tartott, amíg az egyik fél háromszor földre nem vitte a másikat. Az

ökölvívó és pankration összecsapás pedig akkor ért véget, ha az egyik versenyző

harcképtelenné vált, vagy feladta a küzdelmet. A küzdők azonban pihenőidőt kérhettek a

bíróktól.

A mérkőzések helye sem volt annyira behatárolva, mint az a modern sportban megszokott. A

szabályok betartása esetén az sem eshetett kifogás alá (és több ilyen eset maradt fenn az

irodalomban), ha a küzdő felek közül az egyik nehézatléta az életét vesztette a küzdőtéren.

A birkózás szabályait pl. a legenda és a hagyomány szerint egy szicíliai birkózó írta össze

valamikor a Kr. e. VIII. században. A ma ismert szabályok legfontosabb jellegzetessége az,

hogy csak tiltó rendelkezéseket tartalmazott, vagyis arra helyezte hangsúlyt, hogy mit nem

szabad csinálni a mérkőzés alatt. Így tilos volt ütni, a nemi szerveket támadni, a szemet

veszélyeztetni, harapni és karmolni, s a küzdők nem hagyhatták el a kijelölt küzdőteret.

Egy bronzlapon fennmaradt szövegtöredék így szól a birkózás kapcsán: „A birkózó nem

törheti el ellenfele ujjait. Ha így tesz, a versenybíró azonnal üssön rá botjával, mindenhova

üthet, kivéve a fejre. A vétkes csak a büntetés kifizetése után folytathatja a versenyt [...]” Azt

itt tárgyalt esetben valószínűleg arról volt szó, hogy a birkózó figyelmetlensége,

gondatlansága okozta a balesetet, és akkor amenyiben kifizette a pénzbírságot és megígérte,

hogy a későbbiekben a szabályok betartására törekszik, tovább versenyezhetett. Ha viszont

szándékosan törte el ellenfele ujjait, akkor kizárták a versenyből.

42

A birkózók küzdőtere egyébként négyzet vagy téglalap alakú volt, de pontos vagy

szokásos méreteiről nem maradt fenn adat. Ha a mérkőzők valamelyike kiesett a kijelölt

térségből, a küzdelem megszakadt, és a bíró elrendelte, hogy a mérkőzést a kiesés előtti

utolsó helyzetből folytassák. Különböztettek az „egyenes testtartású” és a „guruló”

birkózás között, előbbi homokkal felszórt sekély gödörben folyt, míg utóbbit vízzel

locsolt és árokkal körülvett puha talajon rendezték. Az írásos források és a képi

ábrázolások a birkózás több, mint negyven fogását örökítették meg.

A pankration küzdelmek során szinte minden megengedett volt, még az ujjak

összetörése is, de pl. az ellenfél szemének kinyomása már itt sem fért bele a tisztességes

küzdelem elveibe. Ha a bíró ilyen veszélyes fogást tapasztalt, rögtön közbeléphetett és

vesszőcsapásokkal figyelmeztethette a szabálytalankodót.

A nehézatlétika versenyszámait selejtező-rendszerben bonyolították le. A versenyzők

sorshúzással kijelölt párokban léptek porondra. Páratlan számú induló esetén a

fennmaradt versenyző „várakozó” (ephedrosz) lett, s elképzelhető volt, hogy a második

fordulóban sem sorsoltak neki ellenfelet. Extrém esetben akár az is előfordulhatott,

hogy egy ilyen ephedrosz harc nélkül került be a döntőbe. Nyilvánvaló, hogy ilyen

esetben fáradt ellenfelével szemben előnyben volt. De a méltányos görögök ezt azzal

ellensúlyozták, hogy az ilyen szerencsés versenyző győzelmét alacsonyabban értékelték,

bár formálisan egyenértékű volt győzelme a többi győztesével. Ugyanilyen „folt” esett

annak győzelmén is, aki „homok érintése nélküli” szerezte meg a végső győzelmet. Ez

akkor fordult elő, ha ellenfele valamilyen okból nem állt ki ellene.

2.3. VERSENYBÍRÁK

2.3.1. A „HELLÉNBÍRÁK”

Az olümpiai játékok lényegüket tekintve vallásos ünnepségek voltak, ezért az állam

közvetlenül szervezte és irányította őket. Ez a szabály változatlanul megvalósult, míg a

játékokat megrendezték. Az olümpiai játékok megrendezésének joga az éliszieket, illetve az

éliszi kormányt illette, melyet a hagyományok szerint helyi riválisokkal szemben kiküzdöttek

43

maguknak. Kr. e. 570-től Olümpia igazgatása és a játékok rendezésének joga tartósan az

élisziek kezében maradt.

Amíg Élisz királyság volt, addig az olümpiákat a király rendezte és irányította. Midőn a

monarchiát (ma már nem tudható mikor) felváltotta az oligarchia (a gazdag birtokos réteg

uralma), a feladat az állam irányításával együtt átszállt a kormányra , amely a játék idejére

különleges tisztségviselőket jelölt ki az éliszi nemesség köréből az olümpiára szóló

kizárólagos megbízatással. Egy feltehetően népszavazás formájában (szűk választói lista

alapján) lebonyolított előzetes választási eljárás után, a végső kiválasztást sorshúzás útján

ejtették meg.

A hagyomány szerint Kr. e. 584-ben, a 49. játékokon tűnt fel először Olümpiában a király

helyett két különleges, bíborköntösbe öltözött tisztségviselő, akiket később hellanodikoknak

(hellanodikai – „hellénbírák”) neveztek. Utóbb (Kr. e. 400) a hellanodikok száma kilencre

nőtt, majd (Kr. e. 368) tizenkettőre, Kr. e. 364-ben, az árkádiaiakkal vívott háború után pedig

nyolcra csökkent. Kr. e. 348-ban, a 108. olümpián a számuk tíz volt – így Élisz mindegyik

körzetéből (phylé) egy került ki – s ez mindvégig így is maradt.

A hellanodikok tisztsége eredetileg egész életre szólt, és apáról fiúra öröklődött. Egy Kr. e.

480-ban végrehajtott reform működésüket azonban – valószínűleg – egyetlen olümpia idejére

korlátozta, és megszabta, hogy a hellanodikokat választani kell. Éppen ezért szükségessé vált

az oktatásuk is, melynek folyamán minden versenyszám elbírálására felkészültek, jóllehet a

gyakorlatban hárman a könnyűatlétikai versenyeken bíráskodtak, hárman a lovasversenyeken,

hárman pedig a birkózóversenyeken. (A későbbi tizedik versenybíró, a „testület" legidősebb

tagja, aki az athlothetész címet viselte, a képviselőjük volt, nem a felettesük.) A hellanodik

tisztségére minden éliszi polgár pályázhatott, de pályázat nélkül is bárkit hellanodikká

választhattak, és polgártársa jelölésére bárki javaslatot tehetett. Az ellentmondásos források

alapján valószínű, hogy a jelöltek egy tágabb körét az éliszi népgyűlés választotta meg, a ezen

jelöltek közül aztán sorshúzással kerültek be a testületbe a leendő bírák.

Kijelölésük után tíz hónapon át egy saját épületben, az Élisz piacán épült Hellanodikeon-ban

éltek, hogy ez alatt az idő alatt a legapróbb részletekig megtanulják teendőiket, az ún.

nomophylakész-[ek]től, a „törvényőr[ök]”-t ől. Az nem ismert, hogy az ily módon jelölt

44

tisztséget testületileg többen, vagy csak egy tisztviselő töltötte-e be Éliszben, ugyanakkor az

állam jogban jártas képviselőjének szerepe jelzi az állami jog és a sport közötti korai

kapcsolatot.

Mindenesetre a szabályokra való oktatás hosszú időtartama azt hangsúlyozza, hogy a

hellanodikoknak tökéletesen kellett ismerniük a „törvényt,” helyesen kellett értelmezniük a

szabályokat, hogy azok szellemében hozhassák meg döntéseiket.

A kiválasztott hellénbírák hivatali hatalma széles körű és majdnem abszolút volt, s

olümpiai sportversenyeken túlterjedően politikai jelent őségű döntések hozatalára is

jogosultak voltak. A sportesemények tekintetében kifejtett hatáskörük egyesítette a modern

olimpiai bizottság, a versenybírák és a játékvezetők szerepét, azon túl pedig – ideiglenesen –

mintegy közösségek feletti döntésekre feljogosított testületként tevékenykedtek.

A hellénbírák kötelezettségei tehát meglehetősen széles körűek voltak, nemcsak a

versenyszámok lebonyolítása során hozott döntéseket foglalták magukba, hanem bizonyos

politikai, erkölcsi és akár pszichológiai jellegű kérdésekben való állásfoglalás kötelezettségét

is. A legfontosabb döntési kompetenciák, valamint az ehhez kapcsolódó szabályok – néhány

korabeli példával megvilágítva – az alábbiak szerint rendszerezhetők:

a. A hellénbírák igazi munkája egy hónappal a játékok megnyitása előtt kezdődött meg. Ez

volt az az időpont, amikorra minden részt venni szándékozónak Éliszben kellett lennie. A

megjelenési határidő betartatása, illetve az esetleges késések igazolása a bírák feladata volt.

Egy híres esetben Kr. u. 93-ban, a 218. olümpia előtti edzésre későn érkezett egy alexandriai

ökölvívó, és mentségéül azt hozta fel, hogy viharos szelek tartották fel hajóját. A

hellanodikok elfogadták a mentséget, de tovább nyomoztak az ügyben, s végül megtudták,

hogy az ökölvívó azért késett, mert valahol egy másik versenyen vett részt, nagy pénzjutalom

reményében. A bírák kizárták a versenyből és pénzbüntetéssel is sújtották.

b. A bírák egyik legfontosabb feladata a részvételi jogosultság megállapítása volt, csak

ezután fogadhatták el a jelentkezést. A hellanodikoknak a jelentkezéskor minden egyes

potenciális versenyző esetén tudakozódás által, vagy az egyhónapos „edzőtábor” alatti

tapasztalatok alapján vizsgálniuk kellett a következő kritériumokat:

ba. A versenyző személyi jogi állapotát érintő kizáró feltételekként:

45

o A versenyző tagja-e valamelyik görög törzsnek (phyle)? Ugyanis ez volt a feltétele

általában annak, hogy valaki egy adott közösség teljes jogú tagja lehessen.

o Hol van az atléta hazája, melyik poliszban él?

A versenyzők általában szülővárosuk képviseletében indultak, de kivételek is akadtak.

Így pl. ha valakit száműztek, vagy ha valaki – engedve a csábításnak – más városhoz

„igazolt át”. Ez utóbbi esetek jelentős vitákat váltottak ki forrásaink szerint.

A korabeli közfelfogás szerint a játékokon való részvétel nem a versenyző magánügye

volt, hiszen mint minden közérdekű ügyben, ebben is politikai szempontok

figyelembevételével döntöttek az egyes poliszok, és adott esetben a versenyző kiadásait

közpénzből fedezték. A versenyző részint a maga nevében, részint polisza

képviseletében lépett fel az olümpiai játékokon.

o Melyik nemzetséghez (genosz) tartozik a versenyző? Születése szerint, melyik

családhoz tartozik? Nem fogadták-e örökbe?

o Van-e polgári státusza, vagyis jogszerű házasságból származó szabad ember-e, vagy

házasságon kívül született?

Vannak olyan forrásértelmezések is, amelyek szerint a gyakorlat nem követelte meg,

hogy a versenyző szabad szülőktől származzon, s az sem képezett akadályt, ha a

múltban esetleg maga a versenyző is rabszolga volt (pl. hadifogolyként rabszolga lett, s

később kiváltották). Viszont elengedhetetlen feltételnek minősült, hogy a versenyző

valamelyik város polgára legyen. (E város nevét, s a versenyző nevét feltüntették a

nevezők névjegyzékében, és a rajtkor, valamint a győzelem kihirdetésekor közölték a

közönséggel.)

o Hogy hívják a versenyző apját (pater)?

(Az apának ideális esetben jelen kellett lennie az olümpiai eskü letételénél.)

A versenyzőnek tehát valamelyik város szabad görög polgárának kellett lennie. A nem

görögöket, vagyis barbárokat, a rabszolgákat, valamint a nőket nem engedték versenyezni.

(A polgárjoggal nem rendelkezők és a nők távoltartása a versenyekről Olümpiában

következetesen érvényesült, más pánhellén játékok esetében azonban már nem

feltétlenül.)

46

bb. A versenyző erkölcseire vonatkozó kizáró feltételként:

o Nem követett-e el a jelentkező főbenjáró vagy egyéb súlyos vétséget (vallássértést, az

istenbéke megsértését, vagy vérbűnt), nem áll-e átok alatt?

o Erkölcsös életet folytat-e a jelentkező? (Különösen azt vizsgálták, hogy az atléta

kicsapongó életet él-e, nagyivó és ínyenc-e, bátor vagy gyáva-e?)

bc. A versenyző edzettségi állapotára vonatkozó kizáró feltételként:

o Az atléta teljesítette-e a kötelező tízhónapos felkészülést, és helyt állt-e az éliszi

egyhónapos edzőtáborban rendezett versenyeken?

bd. A versenyző államára vonatkozó kizáró feltételként:

o A versenyző személyétől függetlenül vizsgálták, hogy közössége, ahonnan érkezett,

nem sértette-e meg a játékok idejére érvényes istenbékét. (Az ilyen államok polgárai

nem vehettek részt a játékokon.)

A hellanodikok kötelessége és joga volt ellenőrizni, megfeleltek-e a jelentkezők ezen

feltételeknek. Munkájukhoz minden eszközt felhasználhattak, amelyet a törvény nem tiltott.

Jórészt persze meg kellett elégedniük a versenyzőktől kapott adatokkal, esetleg a

városvezetők kísérőlevelével. A legfontosabb eszközük azonban az adatok igaz voltára letett

eskü volt, amely ha hamisnak bizonyult, szigorú vallási büntetéseket vont maga után.

A hellénbírák esetleges kizárásra vonatkozó döntése – mint minden más esetben is –

megfellebbezhetetlen volt.

c. Az Éliszben töltött gyakorló hónapnak a versenyzők végső felkészítése mellett az volt

inkább a feladata, hogy a jelentkezők versenyképességéről a hellanodikok ítéletet

alkossanak. A bírák tehát először is azt vizsgálták, hogy a jelölt alkalmas-e az adott

sportágban való helytállásra.

Az általuk előírt edzőtábori napirend nagyon szigorú volt, s kihágások esetén a vétkest akár

haza is küldhették.

Az játékok előtti edzőtábor kötelezettsége csak az atlétikai versenyek résztvevőire

vonatkozott. A lovas számokban ugyanis a ló vagy a fogat tulajdonosa versenyzett, s a

tulajdonosnak nem kellett feltétlenül jelen lennie a játékokon.

47

A felkészülési időszakban a hellanodikok próbamérkőzéseket is szerveztek, melyek egyik

következménye az lehetett, hogy az atléták – különösen a birkózásban, ökölvívásban és a

pankrationban – még mielőtt a játékok elkezdődtek volna, visszavonták nevezésüket, ha

tapasztalataik alapján nem lett volna esélyük az erősebb ellenfelekkel szemben. Olümpiában a

visszalépés csak ekkor volt lehetséges. (Más versenyeken még a játékok megkezdése után is

sor kerülhetett erre.)

Ezentúl azonban a bírák is értékelték a sportolók edzéseredményeit, és arra törekedtek, hogy

csak a legjobbak viszonylag szűk köre számára tegyék lehetővé az olümpiai játékokon való

részvételt.

A 30 napos közös edzés az olümpiai, és azon versenyek sajátos jellegzetessége volt, melyeket

annak mintájára szerveztek. Erre tekintettel a jelentkezők számára már az kitüntetés volt,

hogy az összegyűltek közé kerülhettek. Ennek jelentőségét növelte, hogy az edzőtábor

kiválasztott résztvevői jelentős közérdeklődésre tarthattak számot.

A teljesítmények és az erkölcsök felülvizsgálata mellett a bíráknak az egy hónap alatt

másodsorban arról is dönteniük kellett, hogy a jelöltek közül kik számítanak az ifjak (paidesz)

és kik a férfiak (androsz) korosztályába tartozóknak. A korosztályba sorolással kapcsolatos

döntéseiket főleg a 18-20 év körüli versenyzők testi fejlettsége, fizikai állapota alapján

hozták. (Az egyes korkategóriák életkorhoz kötéséről csak későbbi adatok maradtak fenn.) A

hellénbírák természetesen nem nagyon ellenőrizhették azokat az életkori adatokat, amelyeket

a messziről jött versenyzők közöltek velük. Ehelyett meg kellett bízniuk szemükben és józan

ítéletükben, hogy elkerüljék a kirívó tévedéseket.

Természetesen itt is adódtak kétséges esetek. Volt eset, mikor egy láthatóan a korhatár alatti

birkózó az ifjak birkózó küzdelmén kívánt részt venni, azonban a bírák testi felépítése és ereje

alapján a felnőttek közé sorolták be. A döntés végül nem szült nagy vitát, mivel az ifjú a

felnőttek között is győzni tudott. Hasonló eset történt egy Kr. e. VI. századi ökölvívóval is,

aki az ifjak küzdelmére nevezett, a bírák azonban kizárták, és azon nyomban áthelyezték a

férfiak versenyébe, amelyet aztán meg is nyert.

48

Arra is volt eset, hogy egy olyan versenyző, akit Olümpiában csak a fiatalok között engedtek

versenyezni, a következő, másik helyen rendezett versenyen maga mögé utasította a friss

felnőtt olümpiai bajnokot.

Mivel a korosztályba sorolásnak sokszor döntő jelentősége volt, nem csoda azon előírás léte,

hogy a versenybíráknak meg kellett esküdniük, hogy a korosztályba sorolással kapcsolatban

semmiféle ajándékban nem részesültek.

A korosztályokba sorolás a lovasversenyben résztvevő állatok tekintetében analóg módon

történt, mivel különbség volt ló- és csikóversenyek között.

d. A hellanodikok feleltek a játékszabályok betartásáért az egyes versenyszámok során, de

hatáskörük ugyanúgy kiterjedt a versenyszabályok érvényesítésére is.

Az egyes játék- és versenyszabályok egységes értelmezése terén nagy jelentősége lehetett az

Éliszben eltöltött egy hónapnak, midőn a felkészülés során a hellanodikok segítséget

nyújtottak a versenyzőknek a szabályok elsajátításában, és megvilágíthatták a szabályok

értelmezése kapcsán esetlegesen felmerülhető kérdéseket.

A küzdelmek során változatos szankció-készlet állt rendelkezésükre. Kisebb

szabályszegéseket (pl. hibás rajt) korbács- vagy botütésekkel torolták meg. Súlyosabb

cselekményeket (különösen a küzdelmek manipulálását) a játékokról való kizárással és

szigorú pénzbüntetésekkel szankcionálták.

da. A botütés lehetősége akkor merült fel, ha a versenyzők megszegték az edzés szabályait,

illetve az adott sportág játékszabályait, vagy nem voltak sportszerűek.

A megszégyenítő jellegű korbácsolást súlyosabb esetekben alkalmazták, a versenyszabályok

megszegése esetén.

Kr. e. 420-ban (a 90. olümpián) egy spártai fogattulajdonos hamisan adta meg az illetőségi

helyét. Mivel Spártát akkor az istenbéke megsértése miatt kizárták a játékokból, az adott

tekintélyes spártai thébai polgárként jelentkezett be a négyes fogatok versenyére. A kocsija

nyert, de a csalást leleplezték. A díjátadáson felismerték, és a hellanodikok csalás vétsége

miatt megkorbácsolásra ítélték. A győztesek jegyzékébe a neve helyére a „thébai nép” került

bejegyzésre.

49

db. Gyakori büntetésként szabtak ki a hellanodikok pénzbírságot, midőn a résztvevők a

versenyszabályokat sértették meg. Mivel az elkövetők ilyenkor magát Zeuszt, a játékok

isteni védnökét bántották meg, a büntetéspénzt az istenség kiengesztelésére, szobrok

(fogadalmi szobrok – zanész) felállítására fordították az élisziek. Forrásaink elsősorban

vesztegetési ügyekkel kapcsolatos, a hellénbírák által kiszabott pénzbüntetésekről szólnak.

(Vö. forrás)

Az első ilyen hír Kr. e. 388-ból (98. játékok) maradt fenn, mikor egy ökölvívó ajándékaival

rávette három ellenfelét arra, hogy engedjék át neki a győzelmet. A csalás kitudódott, és a

vesztegetés aktív és passzív alanyait olyan súlyos pénzbírságra ítélték, hogy – a források

szerint – a pénzből egyenesen hat szobrot emeltethettek.

Egy hasonló eset „nemzetközi” bonyodalmakat okozott két emberöltővel később. Kr. e. 332-

ben egy athéni öttusázó valamennyi versenyzőtársát pénzzel fizette le. Az ügy nyilvánosságra

kerülése után a vétkesekre a hellénbírák súlyos pénzbüntetést róttak ki. Athén azonban nem

nyugodott bele a döntésbe és egyik híres szónokát küldte az élisziekhez, hogy érveljen a

kiszabott pénzbüntetés ellen. Az Olümpiai Bulé nem változtatta meg a döntést, erre a város

maga fizetett, de csak azután, hogy a delphoi jósda útján Apollón azt az üzenetet küldte, hogy

Athén nem kap tőle több jóslatot, amíg ki nem fizeti a büntetést. Mivel ez súlyos fenyegetés

volt, Athén kénytelen volt kifizetni a bírságot.

A vesztegetésekkel kapcsolatban megjegyzendő azonban az az érdekes és furcsa gyakorlat,

hogy a sportesemény után megállapított vesztegetés már nem fosztotta meg a győztest címétől

és koszorújától, bármily súlyos büntetéssel sújtották is egyébként. Ez éppenséggel szemben

állt az engesztelő szobrok egyikén található felirat lényegével: „Olümpiában lábaidnak

sebessége és testednek erőssége segít a győzelemhez, nem pedig a pénz.”

dc. A fentebb említett, még a versenyek megkezdése előtt alkalmazott esetek mellett, a

kizárás valószínűleg az utolsó szankció volt. Például akkor, ha egy vétkes nem akarta vagy

nem tudta kifizetni a pénzbüntetését, de voltak önálló alkalmazási esetei is. Utóbbi esetre

lehet példa, amikor a szabályszegés halálhoz vagy súlyos sérüléshez vezetett. A görög atléták

egyébként ki voltak véve az általános törvények hatálya alól, amennyiben egy másik

sportolót a küzdelmek során ugyan megsebesítettek vagy megöltek, de tartották magukat a

50

versenyszabályokhoz. Csupán az ellenfél szándékos megölését büntették, s ebben az

esetben kizárták a versenyzőt a játékokról.

Sokszor az akkori ökölvívás és a pankration korabeli (játék)szabályainak akkurátus betartása

sem volt elegendő a halálos sérülés elkerüléséhez, annyi durva fogást engedett meg a korabeli

gyakorlat. Az ökölvívásban pl. tiltott volt az ellenfélnek szándékosan halálos sérülést okozni.

Kr. e. 496-ban (a 71. olümpián) a döntő mérkőzésen az egyik versenyző agyonütötte

ellenfelét. A versenybírák úgy ítélték meg, hogy a halálos szerencsétlenség a győztes

tudatosan szabálytalan versenyzése miatt következett be, és ezért megfosztották őt az első

helyezéstől. Hasonló esetek előfordultak az olümpiai játékok későbbi történetében is.

Bár voltak kivételek, a forrásokból kitűnőleg a versenyszabály sérelme esetében inkább a

kizárás és pénzbüntetés került előtérbe a hellanodikok gyakorlatában, míg a testi fenyítést

inkább a játékszabályok megsértése esetén alkalmazták.

e. A hellanodikok azonban nem csak tételes, mai értelemben vett játék-, vagy

versenyszabályok megsértése esetén szabhattak ki szankciót, általában pénzbírságot.

Feladatuk volt a játékok tekintélyének megóvása is. Így a versenyzőre rábizonyosodó

gyávaságot, de akár a vélt sportszerűtlen magatartást is büntethették.

Egy kései eset szerint egy pankration-versenyző Kr. u. 25 körül a viadal kezdete előtt

elhagyta a porondot, ezért gyávaságáért pénzbírságra ítélték. A források szerint ez volt az

egyetlen alkalom az olümpiák történetében, amikor a bírák kénytelenek voltak ilyen alapon

büntetést kiróni.

Annak szankcionálására is találunk példát, ha valakiről azt állapították meg a bírák, hogy

„pusztán azért vesz részt egy versenyen, hogy felbosszantsa ellenfelét.”

Az ókor egyik leghíresebb nehézatlétája Kr. e. 480-ban benevezett mind az ökölvívásra, mind

a pankrationra. Az első számot meg is nyerte, de valószínűleg annyira kimerült, hogy

lemondott a pankrationban való szereplésről. Erre a bírák számottevő pénzbüntetéssel

sújtották, amelynek egyik felét Zeusznak kellett kifizetnie, a másik felét pedig a „megsértett”,

az ökölvívásban általa egyébként legyőzött ellenfél részére kellett megfizetnie. Ez utóbbi

részdöntést azzal indokolták, hogy a versenyző csak azzal a szándékkal nevezett be két

versenyre, hogy felbosszantsa a másik bajnokot. (A valóságban persze az is meghúzódhatott a

51

háttérben, hogy a pankration túlságosan megerőltető lett volna még egy nagy bajnok számára

is egy fárasztó ökölvívó-mérkőzés után. Ezt a feltételezést igazolja, hogy később a két szám

sorrendjét felcserélték.)

f. Játékszabályok érvényesítése keretében az egyik legfontosabb feladat volt a győztesek

személyének megállapítása, ami természetesen szintén a hellénbírák feladatát képezte. Ezt –

kérdéseses esetekben – szótöbbséggel állapították meg. Ismertek olyan esetek, amikor a

döntés nem találkozott a közmeggyőződéssel.

Egy nevezetes esetben a verseny befutója valószínűleg annyira szoros volt, hogy a bírák

döntése megoszlott. Két bíró egy „hazai pályán” versenyző éliszi futót, egy viszont egy

máshonnan származó versenyzőt látott győztesnek. A vitatott döntés ellen a második helyre

utalt fél az Olümpiai Tanácshoz (Bulé) fordult, és a két ellene ítélő bírót megvesztegetéssel

vádolta.

Egy legendás esetben furcsa eredményt hirdettek ki a bírák. Történt Kr. e. 564-ben (54.

olümpia), hogy a pankration döntőjében a kétszeres korábbi győztes szorult helyzetbe került,

s csak a feladás maradt élete megkímélésének egyetlen módja. A versenyző edzője a legenda

szerint azonban odakiáltotta neki: „Mily szép szemfödél Olümpiában nem feladni a harcot.”

Erre az atléta utolsó erejével kitörte ellenfele lábujját, majd kilehelte lelkét, ugyanakkor

ellenfele a sérülése miatt feladta a küzdelmet. A bírák erre a halott versenyzőnek ítélték

győzelmet. Mivel az ellenfél nem követett el szabálytalanságot, természetesen nem büntették

meg a halálos fojtás miatt.

A győztesek megállapításának feladatával kapcsolatos – ma már nehezen rekonstruálható –

jellegzetes szabálycsoport az öttusa (diszkoszvetés, távolugrás, gerelyhajítás, stadionfutás,

birkózás) küzdelmeihez kapcsolódott.

A ma elfogadottabb álláspont szerint a versenyek sorában először a három „ügyességi”

számot bonyolították le, amelyeknek egyébként nem voltak önálló versenyei. Mivel a

(valószínű) szabályok szerint az nyerte az ötpróbát, aki három versenyszámban

diadalmaskodni tudott az ötből, ha akadt olyan atléta, aki ezt az első három versenyt

megnyerte, akkor őt ki is hirdették győztesnek. Ha senki sem tudta megnyerni ezen

versenyszámok mindegyikét, akkor a stadionfutás következet. Ha ezután sem szerzett senki

52

három győzelmet, akkor az elsőséget a birkózás döntötte el. A verseny során azok a sportolók,

akik a részküzdelmekben elveszítették esélyüket a végső győzelemre, már nem is

folytathatták a küzdelmet. Így előfordulhatott, hogy a birkózás előtt esetleg csak ketten álltak

két-két győzelemmel, és az ő birkózásuk eredménye döntött a bajnoki cím sorsáról.

A játék- és versenyszabályok alkalmazása során természetesen történhettek hibák,

elkerülhetetlen volt bizonyos szubjektív elemek megjelenése. Voltak megosztott és hibás

döntések is, elhangzottak a bírákkal szemben részrehajlásuk miatt emelt vádak is. (Bár

ezekből feltűnően kevés maradt az utókorra, különösen az archaikus és klasszikus korból.) A

részrehajlás gyanúja különösen akkor merülhetett fel, ha éliszi atléta javára döntöttek a bírák,

akik maguk is Élisz polgárai voltak.

Azt, hogy ez a probléma az ókorban is fejtörést okozott, az a (minden valószínűség szerint

kitalált) legenda is alátámasztja, mely szerint valamikor régen, a játékok első idejében éliszi

küldöttség ment Egyiptomba, hogy az ottani bölcseket megkérdezze versenyszabályaik

tisztasága felől. Állítólag azt a feleletet kapták, hogy az játékok tisztaságának megőrzése csak

akkor lesz lehetséges, ha az élisziek átadják az ügyintézést másoknak, vagy polgáraik távol

maradnak a sporteseményektől. Van arra adatunk, hogy amikor Kr. e. 364-ben az egyik bíró

maga (mint fogattulajdonos) két lovas számban is győzött, azt a szabályt hozták, hogy az, aki

bírónak lett kijelölve többé nem vehet részt a versenyeken.

g. A hellénbírák formális feladata volt, hogy ők adták át a győzteseknek a győzelmet

jelképező pálmaágat, s tőlük kapták a győzelmi fejszalagot, a koszorút, valamint ők vezették a

győztesek jegyzékét is.

h A bírák egyik fontos, bár nem a versenypályán történtekkel kapcsolatos döntési jogköre

volt, hogy megtorolhatták az istenbéke elleni vétségeket.

A hellénbírák pl. Kr. e. 420-ban (90. játékok) kizárták a spártaiakat, mert ezek az istenbéke

kihirdetése után megtámadtak egy szomszédos erődítményt, illetve egy másik, korábban az

élisziek uralma alatt álló közösségbe fegyveres katonákat küldtek. Élisz vezetői tiltakoztak a

meghirdetett istenbéke megsértése miatt, míg a spártaiak azt állították, hogy hozzájuk még

nem érkeztek meg a béke hírnökei, tehát számukra az ekekheiria még nem volt kötelező,

amikor támadtak. A vitában a felek egyike sem tudta a maga igazáról meggyőzni a másikat. A

53

hellanodikok igen jelentős pénzbírsággal sújtották Spártát, s mivel azok azt nem akarták

megfizetni, megtörtént a kizárás.

h. A szoros értelemben vett versenyeken kívül bizonyos közbiztonsággal kapcsolatos

feladataik is voltak. Így pl. pénzbírsággal sújthatták és kizárták az kultuszeseményekből

azokat, akik a játékokra érkező idegeneket bántalmazták vagy kirabolták.

Emellett elvileg ők felügyeltek arra, hogy a játékok alatt a nézőtéren (Démétér papnőjének

kivételével) ne jelenjenek meg (férjezett) nők. A tilalmat megszegő nőknek az éliszi törvény

szerint halálbüntetés járt volna, de nincs arról információ, hogy ezen törvény alapján valóban

elítéltek volna valakit.

Az egyetlen ismert eset kapcsán, midőn egy anya (edzőnek álcázva magát) megtekintette fia

győztes küzdelmét, az élisziek olyan törvényt hoztak, hogy a versenyeken nemcsak – mint

tradicionálisan – a versenyzők, hanem az edzők is kötelesek meztelenül megjelenni.

(Ellentmondásosnak tűnik, hogy ugyanakkor nők – mint fogattulajdonosok –

„versenyezhettek” Olümpiában is, sőt a nőknek – bár nem a négyévenkénti ünnepségek alatt –

külön versenyeket is rendeztek [Héraia])

A nézőkre vonatozó egyéb korlátozó intézkedést – a fegyverek magától értetődő kizárásától

eltekintve – nem ismerünk. Más játékoknál (Delphoi) előfordult pl. a bor stadionba való

bevitelének tilalma, azonban Olümpiából nem ismerünk hasonló korlátozásokat.

Az utóbbi két pontban említett vonatkozás azt igazolja, hogy a hellanodikok tevékenysége

nem csak a „sportszabályok” betartatására korlátozott, hanem felhatalmazásuk alapján, olyan

esetekben is ítélkezhettek, melyek elsősorban állami bíróságok elé tartoztak volna. Az is

nyilvánvaló, hogy a szorosabb értelemben vett játékszabályok mellett a többi normát az éliszi

állam által kibocsátott jogszabálynak kell tekintenünk, melyeket az állami felhatalmazással

rendelkező versenybíróság alkalmazott.

2.3.2. AZ OLÜMPIAI TANÁCS

Az olümpiai játékok lebonyolításához kapcsolódó szervezet csúcsán a rejtélyek övezte

Olümpiai Tanács (Olümpiké Bulé) helyezkedett el. A források nagyon kevés alkalommal

54

említik, és az említések nem teszik lehetővé összetételének és feladatkörének pontos

meghatározását.

Egyes vélemények szerint a Bulé azonos az éliszi „kormánnyal”, amely a játékok idején

Olümpiában tartózkodott, és egy külön ilyen célú épületben ülésezett. Más – talán

elfogadottabb – álláspont szerint, ez egy bár élisziekből álló, de az éliszi állami szervtől

elkülönülő testület volt, melynek összetételéről, a bekerülés feltételeiről, illetve arról, hogy

hosszabb távra, vagy csak egy ünnepre létrehozott tanács volt-e, hiányzik minden adat.

A források szerint a tanács tagjai döntöttek tiszteleti szobrok felállításáról, ők ellenőrizték a

szobrok méretét (atlétáról nem volt szabad életnagyságnál nagyobb méretű szobrot

készíttetni) és döntöttek a felállítás helyéről. Valószínűleg ez a tanács választotta négy évre az

Olümpia szent ligetében végzendő vallási kultuszok lebonyolítását végző személyzetet is.

Valószínű, hogy a versenyzők a hellanodikok döntése ellen ehhez a tanácshoz

„fellebbezhettek”. Az is elfogadott, hogy a Bulénak nem volt joga megváltoztatni a

hivatalosan kihirdetett eredményt, legfeljebb kötelességük megsértése vagy elkövetet hibájuk

miatt megbüntethette a hellénbírákat.

Az ismert forrásokban fennmaradt egy-két ilyen döntés, melyek közül mindössze egyetlen

esetben fordult elő a versenybírák elmarasztalása: Kr. e. 396-ban (96. olümpia) a tanács

pénzbüntetést rótt ki a bírákra azért, mert a stadionfutásban többségi döntéssel hirdetettek ki

végeredményt. A tanács ugyan megerősítette az eredetileg nyertesnek nyilvánított versenyző

győzelmét, de – (valószínűleg) a nem egységes döntés miatt – megbüntette a hellanodikokat.

Azon felfogás mellett is van azonban érv, amely egy általánosabb állami szervet lát az

Olümpiai Tanácsban, hiszen vannak nyomai, hogy a szerv bíróságként is működött a

versenyek közötti időben.

Irodalmi utalások mellett ezt igazolják pl. az ásatások során az Olümpiában feltárt ún.

Buleuterionnak nevezet épület területén megtalált cserépszavazatok. Helyesebbnek tűnik

azonban az az álláspont, hogy a Tanács önállóan – Élisz városának szervei mellett –

tevékenykedett.

55

2.3.3. A VERSENY SEGÉDSZEMÉLYZETE

A hellanodikok versenyek alatti tevékenységét különböző feladatokkal megbízott

segédszemélyzet segítette.

Ezek között megemlítendők a „rend őrei” (alütai), akik a közbiztonságra ügyeltek és ők

szereztek érvényt a kirótt büntetéseknek. Mivel Olümpia területére senki sem léphetett

fegyverrel, a testületet „ostor-” (masztigophoroi) vagy „bothordozóknak” (rhabduchoi) is

nevezték, akik rendfenntartó szerepük mellett az esetleges testi fenyítés végrehajtói is voltak,

mind a versenypályán, mind azon kívül. Mivel egy szabad görögnek bottal vagy ostorral való

megfenyítését a legnagyobb gyalázatnak tartották, és ezt Olümpia területén kívül a törvény

meg sem engedte, ezen tisztviselők közül adott esetben sorshúzással választották ki azt,

akinek eszközölnie kellett a hellanodikok által kiszabott fenyítést. Ezen testület élén – egyes

források szerint – egy vezető rendőr (alütarch) ált.

A hellénbírák rendelkezésére álltak továbbá az ún. „segédbírák”", akik az előkészületi időben

és a játékok alatt segédkeztek nekik, valamint „írnokok” is. Ez utóbbiak vezették – a

hellénbírák felelőssége mellett – a versenyzők és győztesek lajstromát.

A közbiztonsági testület parancsnokait és a segédbírákat maguk a hellanodikok nevezték ki, s

maguk is fizették őket.

A sport- és egyéb létesítmények megfelelő állapotban tartása, valamint a feltételek biztosítása

a játékok „gondnokainak” a feladata volt. A források szerint a játékok idején orvosokból és

felcserekből álló személyzet is rendelkezésre kellett álljon, de az nem ismert, hogy ezek alá

voltak-e rendelve a hellanodikoknak,

Összességében megállapítható, hogy az élisziek meglehetősen egyszerű szervezetet hoztak

létre az olümpiai játékok sporteseményeinek lebonyolítására, de mint a források azt tanúsítják,

ez az apparátus igencsak megfelelő volt.

2.4. HIVATÁSOS ATLÉTÁK – ÁLLAMI SPORTTÁMOGATÁS

A „szent játékok”-nak nevezett pánhellén ünnepek agónjain győztes sportolók ott helyben

csak jelképes díjazásban részesültek. Elsősorban a maguk és városuk számára örök időkre

56

szerzett dicsőség volt az a jutalom, ami miatt ezek a játékok olyan népszerűek voltak.

Ugyanakkor a „szent játékok” győztesei nagyon jól tudták, hogy a győzelem közmegbecsülést

és anyagi hasznot is hoz számukra, hiszen poliszaik számára nem volt közömbös a polgáraik

által szerzett dicsőség, s a legrégibb időktől kezdve pénzzel is megjutalmazták az olümpiai és

más pánhellén játékokon győztes atlétákat.

Az leghíresebb olyan jellegű helyi jogszabályt, amely kilátásba helyezett bizonyos jutalmat

egy olümpiai győztesnek, a történészek Szolón, Athén híres törvényhozó és alkotmányozó

arkhónja nevéhez kötik. A Kr. e. VII. és VI. század fordulója táján keletkezett törvény

ugyanis úgy rendelkezett, hogy a város szülöttje, aki győzni tud az olümpiai játékokon, 500

drachma pénzjutalomban részesüljön. Ez az összeg egyenlő volt egy akkori nagybirtok évi

hozamával és 100 ökröt vagy 500 juhot lehetett érte vásárolni. (A törvény célja meglehetősen

rejtélyes, hiszen ebben az időben az Olümpiába eljutó athéni atléták kivétel nélkül a gazdag

arisztokrácia tagjai közül kerültek ki. Így Szolón ebben a korban még nem gondolhatott arra,

hogy az alacsony sorból származó athéni tehetségeket ösztönözzön a bajnoki cím elnyerésére.

Olyan athéni olümpiai győztest, aki nem tartozott a legmagasabb társadalmi réteghez, csak jó

kétszáz év múlva jegyeztek fel először.)

Azt azonban, hogy a hellén városok hangsúlyt fektettek az olümpiai győzelemre, más példák

is igazolják. Egy felirat szerint a Kr. e. VI. században a dél-itáliai görög város, Szübarisz az

athéni jutalom hozzávetőleg kétszeresével kínálta meg esetleges olümpiai bajnokát.)

A görög városok tehát már meglepően korai időponttól kezdődően elkezdték a szent játékok

jelképes díjait valóságosakkal pótolni. A készpénz-jutalom és egyéb előnyök (ingyenes

ellátás majd évjáradék, adómentesség, s egyéb kedvezmények) mellett kiadós bevonulási

ünnepélyeket rendeztek a győztes tiszteletére.

De nem csak ez tette vonzóvá az atléták számára a sportolást. A VI. század végétől a

periodoszba tartozó sportünnepek mellett egyre több városban kezdtek olyan játékok

szervezésébe, amelyekre már nemcsak a kivívható dicsőség, hanem a megszerezhető

jutalmak is csábították a versenyzőket. A szaporodó játékokon megszerezhető díjak

általában magasak és nagyon is kézzelfoghatóak voltak, míg a pusztán jelképes díjak, mint pl.

az olümpiai koszorú, egyre inkább kivételessé váltak.

57

Az egyik leginkább ismert díjrendszert Athénban dolgozták ki. Itt az évenként rendezett helyi

versenyjátékon, a Pánathénaián győzelmet arató versenyzők olívaolajjal telitöltött díszes

kerámiavázákat („Pánathénaia-amforák”) kaptak, melyek körülbelül fél méter magasak

voltak, és egyik oldalukat Athéné istennő képe, a másikat az illető versenyszámból vett jelenet

díszítette. Ismert, hogy pl. a stadionfutás győztese ötven ilyen amforát kapott, míg a

pankration győztese negyvenet, a többi versenyszám győztesei pedig harmincat. A győztesek

a vázát és a benne levő olajat szabadon eladhatták, és az ellenértékből jelentős vagyonra tettek

szert, hiszen pl. a Kr. e. V. században egy ilyen olajjal teli váza értéke nagyjából egy három-

négy rabszolgával dolgozó kézműves egyheti keresetének felelt meg. Ez azt jelenti, hogy egy

győztes öttusázó vagy birkózó jó fél évig megélhetett a győzelméért kapott díjból, míg egy

versenyfutó akár egy évig is.

A Kr. e. VI. századra tehető az agonisztikus és hippikus versenyek számának szaporodása, a

sportélet fellendülése. Ezen fellendülés hatására olyan sportolók jelentek meg a versenyeken,

akik – másként, mint a többiek – idejük jelentős részét edzésekkel és versenyzéssel

töltötték . Ahhoz, hogy ezek az atléták a legfontosabb versenyeken részt vehessenek, a

rendezők megkívánták a nevezési és megjelenési határidők pontos betartását (mint azt fentebb

láttuk), illetve egy olyan edzettségi szintet is elvártak, amelyet csak állandó felkészüléssel

lehetett elérni. Ez pedig valószínűleg már a Kr. e. VI. századtól csak akkor volt teljesíthető, ha

az atléta egész élete a testedzésnek volt alárendelve. Ebben a vonatkozásban ezeknél az

„élsportolóknál” tehát joggal beszélhetünk a professzionalizmus és specializáció egy

bizonyos fokáról. Az európai (és talán a világ-) történelem első hivatásos atlétái jórészt jól

képzett és edzett arisztokraták voltak. Eleinte ők játszották az agonisztikában a vezető

szerepet, melyet azért vállalhattak, mert családjuknak megvolt a módja rá, hogy melléjük a

legjobb edzőket és nevelőket fogadja fel, hogy minden tekintetben biztosítsa felkészülésüket,

és támogassa őket anyagilag egészen addig, amíg vissza nem vonultak a versenyzéstől. Aki

tehát ebben az időben hosszútávon versenysportra adta a fejét, annak eleve rendelkeznie

kellett bizonyos kezdőtőkével, és általában nem volt ráutalva arra, hogy megélhetését a

pénzdíjakból fedezze.

58

A Kr. e. VI-V. századig a sporttevékenység tehát szinte kizárólag a nemesség privilégiuma

volt. Csak ők rendelkeztek olyan anyagi lehetőségekkel, hogy egy ilyen szabadidős

tevékenységnek szentelhessék idejüket. A sportolás tehát sokáig státuszszimbólumnak volt

tekinthető, ami a felső réteget elválasztotta a népesség többi részétől. A sport ugyanakkor az

eliten belül is rangot adott, a képességek vértelen összevetése révén kiderült, hogy ki a jobb,

és ez által kinek lehet nagyobb tekintélye.

Már a Kr. e. VI. század végétől beszélhetünk a sportolás, illetve a versenyzés

demokratizálódásáról, vagyis a szélesebb néprétegek előtt megnyíló versenyzési

lehetőségekről. Ez a folyamat a pénzgazdálkodás jelentőssé válásával kezdődött, és

eredményeként új elitek és demokratikus intézmények jöttek létre.

A Kr. e. V. századtól kezdődően a hellén városok egyre nagyobb erőfeszítéseket tettek

tekintélyük neves sportolók általi növelése érdekében, egyre több közpénzt áldoztak a

honfitársaik felkészülésére. Ekkortól a poliszok a versenyekre való felkészülést a nyilvános

gümnaszionok és közösségi palaisztrák alapításával is biztosították, s szintén ekkortól

figyelhető meg, hogy szegény, vagy a középosztályhoz tartozó ifjak előtt fokozatosan

megnyíltak a sportversenyek. Ha valaki tehetségesnek mutatkozott valamilyen sportágban,

annak egyre gyakrabban szülővárosa biztosította az atléta-léthez a szükséges pénzt, mely

neki vagy családjának nem állt rendelkezésére.

Először Kr. e. 300 tájáról rendelkezünk olyan információval, hogy egy város egy reményteljes

tehetségnek egyfajta ösztöndíjat biztosított abból a célból, hogy lehetővé tegye a részvételét

bizonyos versenyeken, és ezáltal szülővárosa hírnevét is növelje.

Ha egy atléta reménytelinek bizonyult, és a hosszú edzési időszakban eredményeket ért el,

szülővárosa tovább támogathatta őt. Ez főleg oly módon történt, hogy a közösség a máshol

lebonyolított játékokról győztesen hazatérő versenyzőinek jelképes díjait készpénzzel pótolta

ki , esetleg hozzájárult az atléta költségeihez, aki aztán jelentős pénzdíjas versenyeken

indulva szerezte meg a megélhetéséhez szükséges anyagi javakat. Persze ez csak a

legkiválóbbaknak sikerülhetett tartósan.

A görög történelem és az olümpiák története klasszikus időszakának végére tehát megjelentek

az állami sporttámogatás első jelei a hellén városokban. Ugyanakkor ezen folyamat mellett

59

kibontakozott az atléták hivatásossá válásának és (eleinte helyi hatókörű) egyesületi jellegű

szervezetekbe való szerveződésének tendenciája is.

A pénzdíjas versenyek szaporodása idején (ami elsősorban a következő korszakban gyorsult

fel) Olümpia továbbra is ragaszkodhatott az ősi szabályokhoz, hogy soha nem ad anyagi

jutalmat. Más szent játékok, amelyek vonzereje kisebb volt, alkalmilag engedményt kellett,

hogy tegyenek a hivatásos atlétáknak, különösen akkor, amikor a pénzdíjas versenyek jelentős

konkurenciává váltak számukra.

FORRÁS

Pauszaniasz a büntetéspénzekből készült szobrokról

Pauszaniasz, Helladosz periégészisz 5. 21. 2-18.

2. Ha a Métróontól a stadionhoz vezető úton indulunk el, balra a Kronion hegy lábánál egy

kőemelvényt láthatunk, amelyre lépcsők vezetnek fel. Az emelvényen bronzból öntött Zeusz-

szobrok állnak, amelyeket azon pénzbírságokból készítettek, amelyeket a versenyzőknek kell

fizetniük, ha nem tartják be a játékszabályokat. Ezeket a szobrokat az élisziek Zanesz névvel

jelölik.

3. Az első hatot a kilencvennyolcadik Olümpiasz idején [Kr. e. 388] állították fel. Az történt

ugyanis, hogy a thesszaliai Eupólosz megvesztegette az ökölvívóverseny résztvevőit, az

arkadiai Agétórt, a küzikoszi Prütaniszt, és velük együtt a halikarnasszoszi Phormiónt, aki az

előző olümpiász alkalmával aratott győzelmet. Azt mondják, a versenyzők ekkor sértették meg

első ízben a verseny szabályait, és az élisziek először Eupóloszt büntették meg, valamint

azokat, akik tőle ajándékokat fogadtak el. A szobrok közül kettő a sziküóni Kleón alkotása, de

hogy a másik négyet ki készítette, arról semmit sem tudunk.

4. A szobrok talapzatán, a harmadik és a negyedik kivételével, epigrammák olvashatók. Az

első azt akarja kifejezni, hogy Olümpiában nem pénzzel, hanem gyors lábakkal és testi erővel

lehet győzelmet aratni. A második azt fogalmazza meg, hogy a szobrot az élisziek

istenfélelemből állították az isten tiszteletére, és azért, hogy a szabálytalankodó versenyzők

60

számára elrettentő példaként szolgáljon. Az ötödik és hatodik szobron olvasható feliratok

közül az első lényegében az élisziek dicséretét zengi azért, hogy megbüntették az ökölvívókat,

a másik pedig azt mondja, hogy ezek a szobrok szolgáljanak tanulságul valamennyi görög

számára, és az olümpiai győzelmet senki se vásárolja meg pénzért.

5. Azt mondják, Eupólosz után az athéni Kallimakhosz pentathlon-versenyző igyekezett

ellenfeleit pénzzel lekenyerezni, s hogy ez az eset a száztizenkettedik Olümpiasz alkalmával

történt [Kr. e. 332]. Midőn az élisziek Kallipposzra és küzdőtársaira pénzbüntetést róttak ki,

az athéniak elküldték hozzájuk Hüpereidészt, hogy bírja rá őket a büntetés elengedésére.

Mikor az élisziek az ő kedvéért sem lettek engedékenyebbek, az athéniak olyan megvetően

viselkedtek velük szemben, hogy nem fizették meg a bírságot, és távolmaradtak az Olümpiai

Játékoktól mindaddig, amíg Delphoiban az isten nem közölte velük, hogy semmiféle jóslatot

nem ad nekik, amíg az éliszieknek a bírságot meg nem fizetik.

6. Így hát végül fizettek, és Zeusznak szobrokat emeltek, szám szerint hatot. Ezeken is

epigrammák olvashatók, amelyek költői alkotásként cseppet sem különbek, mint azok, amelyek

Eupólosz megbüntetése alkalmával születtek. E feliratok tartalma lényegében a következő. Az

első hírül adja, hogy a szobrokat akkor ajánlották fel fogadalmi ajándékként, amikor az isteni

jóslat helybenhagyta az éliszieknek a pentathlon-versenyzők ellen hozott határozatát. A

második és harmadik szobor felirata az éliszieket dicséri a pentathlon-versenyzők

megbüntetése miatt.

7. A negyedik azt akarja kifejezni, hogy az Olümpián rátermettséggel, és nem pénzzel kell

versenyezni, az ötödik azt mondja el, hogy miért is állították fel ezeket a szobrokat, a hatodik

felirat pedig az athéniaknak Delphoiban adott jóslatra emlékeztet.

8. Az említettek után még két szobor következik, amelyeket a birkózókra kirótt bírságokból

készítettek, de a szabálytalankodók nevét elfelejtették megemlíteni az idegenvezetők, vagy az is

lehet, hogy én feledkeztem meg róluk. Ezeken a szobrokon is vannak feliratok. Az első azt

közli, hogy a rhodosziak egyik birkózójuk vétke miatt fizettek bírságot az olümposzi Zeusznak.

A másikon az olvasható, hogy a szobrot a megvesztegetett birkózók bírságaiból készíttették.

9. E versenyzőkkel kapcsolatban az éliszi idegenvezetők még a következőt mesélték. A

százhetvennyolcadik Olümpiasz idejében [Kr. e. 68] Eudélosz pénzt fogadott el

61

Philosztratosztól, ez a Philosztratosz pedig rhodoszi volt. Én azonban úgy találtam, hogy az ő

közlésük eltér az éliszieknek az olümpiai győzteseket nyilvántartó feljegyzéseitől. Ezekben az

iratokban ugyanis az áll, hogy a százhetvennyolcadik Olümpiasz idején az alexandriai

Sztratón győzött a pankrationban és a birkózásban, méghozzá ugyanazon a napon. A Nílus

kanóposzi torkolatán általálható Alexandriát Alexandrosz, Philipposz fia alapította, de már

korábban is állt ott egy Rhakótisz nevű egyiptomi település. […]

12. Később az élisziek másokat is pénzbüntetéssel sújtottak, köztük egy Alexandriából való

ökölvívót a kétszáztizennyolcadik Olümpiasz idején [Kr. u. 92]. Apollóniosz volt a neve, a

második neve pedig Rhantész, Alexandriaban ugyanis megszokott dolog, hogy az embereknek

két nevük van. Ő volt tehát az első egyiptomi ember, akit az élisziek valamilyen

szabálytalanságért megbüntettek.

13. Nem azért büntették meg, mintha pénzt adott vagy fogadott volna el, hanem azért, mert

megszegte a versenyek előírásait, mégpedig a következő módon. Nem jelent meg a kitűzött

időpontban, ezért a szabályok értelmében az élisziek nem tehettek mást, ki kellett zárják a

versenyből. Azzal védekezett, hogy a Küklasz-szigeteknél heves ellenszél tartotta vissza, de a

szintén alexandriai Hérakleidész bebizonyította, hogy hazudik, és hogy Apollóniosz azért

késett, mert pénzdíjazásos versenyeken vett részt Ióniában.

14. Így azután Apollónioszt, s mindazokat a versenyzőket, akik elkésve jelentek meg a

versenyen, kizárták a küzdelemből, Hérakleidésznek pedig verseny nélkül odaítélték a

koszorút. Ekkor Apollóniosz szíjakat tekert a kezére, mintha csak a versenyre készülődött

volna, Hérakleidészre támadt, és bántalmazta őt, pedig már a fején volt a koszorú. Erre

Hérakleidész a versenybírákhoz menekült, Apollóniosznak pedig számolnia kellett

meggondolatlan tettének káros következményeivel.

15. Áll itt még két egészen újonnan készült szobor. A kétszázhuszonhatodik Olümpiasz idején

[Kr. u. 124] ugyanis az élisziek felfedezték, hogy a győzelemért küzdő ökölvívók egy bizonyos

összeg fejében lepaktáltak egymással. Ezért azután megbüntették őket, és a bírságból

elkészített Zeusz-szobrok egyike a stadion bejáratától jobbra, a másik pedig a bejárattói balra

áll. Ezen ökölvívók közül az egyiknek Didasz volt a neve, a másiknak pedig, aki a pénzt

62

felajánlotta, Szarapammón. Mindketten ugyanarról a helyről érkeztek, a legújabban

megszervezett egyiptomi kerületből, Arszinoitiszből.

16. Már az is meglepő, hogy akad ember, aki annyira megveti Olümpia istenét, hogy a

versenyen ajándékot merészel adni vagy kapni, még megdöbbentőbb azonban, ha ilyesmire

egy éliszi férfi vetemedik. Mégis azt beszélik, hogy az éliszi Damonikosz így cselekedett a

százkilencvenkettedik Olümpiasz idejében [Kr. e. 12]. Akkoriban a következők indultak a

birkózásban a koszorúért: Polüktör; Damonikosz fia és Szószandrosz, Szószandrosz fia

Szmürnából. Damonikosz mérhetetlenül vágyott rá, hogy az ő fia legyen a győztes, és ezért

megvesztegette Szoszandrosz apját.

17. Amikor ez kitudódott, a versenybírák pénzbüntetéssel sújtották őket. Haragjuk azonban

nem a fiúk, hanem az atyák ellen lángolt fel, mert ezek követték el a jogtalanságot. Ebből a

bírságból is szobrokat emeltek. Az egyik az éliszi gümnaszion mellett áll, a másik pedig az

Altiszban, az úgynevezett Színes csarnok előtt, amelyet azért neveznek így, mert falát régebben

festmények díszítették. Mások Visszhang-csarnoknak nevezik, mert kiáltásunkat hétszeresen

vagy még többszörösen visszhangozza.

18. A kétszázegyedik Olümpiasz idejében [Kr. u. 24] akadt egy Szarapión nevű alexandriai

pankration-versenyző, aki annyira megijedt ellenfelétől, hogy egy nappal a verseny

megkezdődése előtt futva elmenekült. Állítólag ő volt az egyetlen nemcsak az egyiptomi,

hanem az összes versenyző közül, akit gyávasága miatt büntettek meg.

(ford. Muraközy Gyula)

PAUSZANIASZ, Görögország leírása I., Budapest, 2008, 343-346.

AJÁNLOTT IRODALOM

KERTÉSZ István, A „tisztességes játék” Olümpiában, História 25 (2003/1), 3-5.

FELHASZNÁLT IRODALOM

BARTELS, Jens, Zwischen Adelsprivileg und Massenphänomen: Sport und griechische

Gesellschaft = Sportschau. Antike Athleten in Aktion, Eine Ausstellung im Akademischen

63

Kunstmuseum - Antikensammlung der Universität Bonn, 17. Juni - 31. Oktober 2004,

hrsg. BARTELS, Jens, BOHNE, Anke, POHL, Annette, RIEGER, Barbara, Bonn, 2004, 7-17.

BEHRINGER, Wolfgang, A sport kultúrtörténete, Budapest, 2014.

CROWTHER, Nigel B., Athletika: Studies on the Olümpic Games and Greek Athletics

(Nikephoros Beihefte 11), Hildesheim, 2004.

DEPPING, André, Von Olympia bis zur lex sportiva – Gedanken zur Geschichte des

Sportrechts, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte: Germanistische

Abteilung 127 (2010), 324-337.

DECKER, Wolfgang, Sport in der griechischen Antike: Vom minoischen Wettkampf bis zu den

Olympischen Spielen, Hildesheim, 20122.

D[ECKER], W[olfgang], Sportfeste = Der Neue Pauly: Enzyklopedie der Antike, Band 11

Sam-Tal, hrsg. CANCIK, Hubert, SCHNEIDER, Helmuth, Stuttgart, Weimar, 2003, 847-855.

D[ECKER], W[olfgang], Olympia – Agone = Der Neue Pauly: Enzyklopedie der Antike, Band

8 Mer-Op, hrsg. CANCIK, Hubert, SCHNEIDER, Helmuth, Stuttgart, Weimar, 2000, 1183-

1184.

EBERT, Joachim, SEIVERT, Peter, Eine archaische Bronzurkunde aus Olympia = XI. Bericht

über die Ausgrabungen in Olympia, hrsg. Alfred MALLWITZ , Klaus HERRMANN, Jürgen

SCHILBACH, Aliki M OUSTAKA, Joachim EBERT, Peter SIEWERT, Erika RINGEL, Hans

TAEUBER, Leonhard SCHUMACHER, Berlin, New York, 1999, 391-412.

FINLEY , M. I., PLEKET, H. W., Az olimpiai játékok első ezer éve, Budapest, 1980

HAAG, Helmut, Der Agon in der darstellenden Kunst des klassischen Griechenland:

Untersuchungen zu Bewegungsformen im Pentatlon, Dissertation, Gießen, 2008.

HILPERT, Horst, Die Geschichte des Sportrechts, Stuttgart, 2011.

KERTÉSZ István, Botrányok Olümpiában, Kalokagathia: A Magyar Testnevelési Egyetem

közleményei 32 (1994/ 1), 39-52.

KERTÉSZ István, Az ókori olümpiai játékok története, Budapest, 1996.

KERTÉSZ István, A görög sport világa, Budapest, 2001.

KERTÉSZ István, Újabb megfontolások a 120. ókori olümpiai játékokról, Magyar

Sporttudományi Szemle 11 (2010/1), 13-19.

64

LÄMMER, L. M., Der sogenannte Olümpische Friede in der griechischen Antike, Stadion 8-9

(1982/3), 47-83.

LEE, H. M., The Program and Schedule of the Ancient Olümpic Games (Nikephoros Beihefte

6), Hildesheim, 2001.

MEZŐ Ferenc, Az olympiai játékok története (Az Országos Testnevelési Tanács könyvtára 40),

Budapest, 1929.

MÜLLER, Stefan, Das Volk der Athleten: Untersuchungen zur Ideologie und Kritik des Sport

sin der griechisch-römischen Antike, Trier, 1995.

Quellen zum antiken Sport: griechisch/lateinisch und deutsch, hrsg. MAURITSCH, Peter,

PETERMANDL, Werner, WEILER, Ingomar, PLEKET, Harry Willy, Darmstadt, 2012.

SINN, Ulrich, Das antike Olympia: Götter, Spiel und Kunst, München, 2004.

WEEBER, Karl-Wilhelm, Die unheiligen Spiele: das antike Olympia zwischen Legende und

Wirklichkeit, Düsseldorf, 2000.

WEILER, Ingomar, Von der Gegenwart der Antike: Olympische Spiele gestern und heute =

Olympische Spiele – noch zeitgemäß? Werte, Ziele, Wirklichkeit in multididziplinärer

Betrachtung, hrsg. EMRICH, Eike, BÜCH, Martin-Peter, PITSCH, Werner, Saarbrücken,

2013, 56-95.

WEILER, Ingomar, Einige Bemerkungen zu Solons Olympionikengesetz = Festschrift für

Robert Muth zum Geburtstag am 1. január 1981 dargebracht von Freunden und Kollegen,

hrsg. HÄNDEL, Paul, MEID, Wolfgang , Innsbruck, 1983.

WEILER, Ingomar, Regel und Regelbruch bei den antiken Olympischen Spielen = The

Olympic Games Throught the Ages: Greek Antiquity and its Impact on Modern Sport.

Proceedings of the 13th International HISPA Congresss, Olympia/Greece, May 22-28,

1989. ed. RENSON, Roland, LÄMMER, Manfred, RIORDAN, James, CHASSIOTIS, Dimitrios,

Athens, 1991, 55-64.

ZAMAROVSKY , Vojtech, Élő Olimpia, Pozsony, 1984.

65

3. A HELLÉN-RÓMAI KORSZAK VERSENYSPORTJÁNAK JOGI

VILÁGA

3.1. KÉT KORSZAK

Korábban már említettük, hogy az olümpiai játékokat több mint egy, a pánhellén játékokat

pedig közel háromnegyed évezreden keresztül megrendezték. Természetesen ezen hosszú

időtartam alatt a politikai-, társadalmi és gazdasági körülmények változása miatt a

sportrendezvények ünnepi programja és a versenyszámok száma is jelentős változásokon

ment keresztül. Bizonyos fokig módosultak a játék- és versenyszabályok is, s jelentősen

átalakultak a játékok rendezésének szervezeti és financiális keretei. A sportünnepek

megőrizték ugyan kultikus-vallási jellegüket, de a verseny-küzdelmek fokozatos

profanizálódásának tendenciája is jól kimutatható a Kr. e. IV. század végétől a Kr. u. V-VI.

századig tartó új sporttörténeti korszakban.

A Nagy Sándor hódításától a Római Birodalom végnapjaiig terjedő időszakban természetesen

nem csak a hellén agonisztika tekinthető az általunk alkalmazott sport fogalmába vonható

tevékenységek közé, hiszen a feltörekvő Róma kultúrája is kifejlesztette a maga

sportversenyeit.

A következőkben előbb azt vizsgáljuk, hogy a hellenizmus (Kr. e. 336-30), valamint a római

uralom korszakában (a Kr. u. V-VI. század fordulójáig) hogyan változott a tradicionális

hellén atlétika jogi környezete. Tulajdonképpen két korszakot egységként kezelve vesszük

sorra azokat az irodalmi és más forrásokat, amelyek a versenyek jogi környezetét és

szabályvilágát tárják az utókor elé.

3.1.1. A HELLENISZTIKUS KOR

A sporttörténeti irodalomban sokáig uralkodó volt az az álláspont, amely szerint a görög

agonisztika napja a hellenisztikus-római korban leáldozott. Ezt a felfogást ma már teljesen

elhibázottnak tekinthetjük. A források azt mutatják, hogy a klasszikus kor után is, különösen a

keleti Mediterraneumban, virágzott az agonisztika.

66

A Kr. e. III. század elejétől létrejövő hellenisztikus birodalmakban, amelyek területükben és

népességszámuk tekintetében többszörösen felülmúlták a tulajdonképpeni Hellászt, a görög

telepesek beáramlásával párhuzamosan gümnaszionok és stadionok épültek. Ezen

sporttevékenységet szolgáló intézmények kapui nyitva álltak mindenki előtt, aki magáévá

tette a görög életmódot. A görögség tradicionális lelkesedése a sportversenyek iránt az új

kulturális centrumokban is megmaradt.

A diodokhoszok (Nagy Sándor utódai) közül különösen az egyiptomi Ptolemaidák és a szíriai

Szeleukidák jártak élen az új versenyhelyszínek kialakításában. Sorra alapítottak pánhellén

jellegű versenyjátékokat, s a gazdag hellenizálódott városok követték ezt a példát. Alig

néhány emberöltő elteltével (a Kr. e. III-II. század fordulóján) már több mint húsz ilyen

összgörög játék létezett, a regionális és helyi jelentőségű versenyek száma pedig már a százat

is meghaladta. Az új alapítású versenyek közül több hamarosan nagy népszerűségre és

hírnévre tett szert. Ilyenek voltak az Alexandriában megrendezett Ptolemaiák, a Szardészban

zajló Eumeniák, vagy éppen a Pergamonban megszervezett Niképhoriák. Természetesen az

újonnan meghódított és hellenizált területekről az atléták a régi görögországi játékokra is

elutaztak, a legjobbak legjobbjai pedig négyévenként Olümpiában próbáltak szerencsét.

Bizonyos tehát, hogy egészen a hellenisztikus kor végéig nem mutatkozott hanyatlás sem a

görög atlétikában, sem Olümpiában.

Ugyanakkor az újabb alapítású keleti hellén játékok bizonyos jellegváltozáson mentek

keresztül a hagyományos Hellász-béli versenyekhez képest.

Az új versenyjátékokról rendelkezésre álló adataink azt tükrözik, hogy ezeken az ünnepeken

már elsősorban a látványosság került előtérbe és az eredeti görög egyszerűség bizonyos

mértékig elsikkadt. Az atléták iránti fokozott kereslet következménye az lett, hogy az atléták

utánpótlását már nem az általános műveltséget is adó gümnaszionok, hanem a gyorsított

kiképzés nyújtó palaisztrák és más különleges atlétaképző intézetek biztosították. A

stadionokban egyre inkább az olyan atléták kerültek túlsúlyba, akik elsősorban pénzért vagy

csakis a pénzért küzdöttek.

Mint láttuk, a görög versenyjátékokon korábban is léteztek díjak és jutalmak, de az archaikus

és klasszikus korban ezek inkább csak másodrendű jelentőségűek voltak, és különösen a

67

„szent játékokon” a sportdicsőség volt az elsődleges. A hellenizmus korában az anyagi oldal

viszont egyre inkább előtérbe lépett, különösen a nehézatlétikai számokban. A küzdelmek

szinte évről-évre egyre durvábbakká váltak, ami persze együtt járt a megváltozott érdeklődésű

nézőközönség érdeklődésének növekedésével. Az küzdősportokban a dicsőség helyét

fokozatosan az üzlet foglalta el. Ez a szemléletváltás elsősorban az egyiptomi, illetve szíriai

hellén versenyeken jelentkezett, míg Hellászban kevésbé vált általánossá. Olümpiában pedig

szinte mindvégig ki tudták zárni az ilyen jellegű szemléletet, ami adott korszakokban

bizonyos hullámvölgyeket idézett elő a játékok történetében, különösen a római uralom

kialakulása után.

3.1.2. A RÓMAI KOR

A kiteljesedő római hódítás (Kr. u. 146) után, a köztársaság utolsó másfél évszázadában a

római elit nem mutatott különösebb érdeklődést a hellén agonisztikus rendezvények,

különösen a könnyűatlétikai versenyek iránt, mert azokat elpuhult férfiak tevékenységének

tekintették. A rómaiak nem művelték versenyszerűen az atlétikát, sokkal inkább saját

hagyományos játékaik iránt lelkesedtek. A hódítás után nem törődtek a gümnaszionokkal és a

stadionokkal. Hagyták, hogy a görögök a maguk módján éljenek, és sokáig nem szóltak bele

a játékok megrendezésébe sem.

Az egyetlen köztársaságkori konfliktus, amit feljegyeztek, Cornelius Sulla nevéhez fűződik,

aki Kr. e. 82 és 79 között a köztársasági Róma dictatora volt. Valamilyen megfontolásból Kr.

e. 80-ban Rómába telepítette át az olümpiai játékokat, és Olümpiában egyedül az ifjak

stadionfutását engedte megrendezni. Ez volt az egyetlen olümpiai játék, amit nem eredeti

helyén rendeztek meg.

A római egyeduralkodók felfogása azonban teljesen más volt a görögség kedvenc

sportversenyeivel kapcsolatosan. Elsősorban politikai okokból több princeps szívén viselte az

agonisztikus rendezvények sorsát. Jelentős uralkodók ismerték fel, hogy az ilyen

rendezvények nagymértékben hozzájárulhatnak tekintélyük növeléséhez a hellenizált lakosság

szemében, s általuk nagy népszerűségre tehetnek szert a görög világban.

68

Maga Augustus, az első császár Kr. u. 2-ben pánhellén jellegű játékot alapított Nikopoliszban,

a Kr. e. 31-ben kivívott actiumi győzelme emlékére (Actia). Utóda, Tiberius Kr. e. 4-ben, még

mielőtt császár lett volna, négyes fogatot küldött az olümpiai játékokra, majd – már

császárként – Kr. u. 17-ben (199. játékok) szintén részt vett fogatával a rendezvényen. Kr. u.

86-ban Domitianus császár létrehozta Róma városában a négyévenként tartott capitoliumi

játékokat (Capitolia). Nero nagyon sok (állítólag 1808) agonisztikus és művészi versenyen

vett részt, bármilyen botrányos volt is jó pár fellépése. Olümpiai fellépése (Kr. e. 67) miatt

még a naptáron is erőszakot kellett tenni, mivel abban az évben, mikor Hellászba látogatott,

éppen nem lett volna esedékes játékok rendezése. A későbbi császárok között is volt, aki

jóindulattal tekintett a sportrendezvényekre. Különösen a görögbarátságáról híres Hadrianus

és Antoninus Pius támogatták nagylelkűen (akár financiálisan is) a versenyeket. Hadrianus

még új birodalmi játékot is alapított Athénban. Az ő hatására renováltatta egy korabeli

politikus mecénás, Herodes Atticus Kr. u. 140 és 144 között az ősi Panathénaia-stadiont,

illetve tett alapítványt abból a célból, hogy Olümpia látogatói számára elegendő ivóvíz legyen

biztosítható egy három kilométer hosszú vízvezeték által. A tudatos császári politikát, hogy a

görög játékokat Itáliában is elterjesszék, Antoninus Pius koronázta meg azzal, hogy Kr. u.

138-ban a Nápolyi-öbölben fekvő Puteoliban létesített játékokat elődje, Hadrianus tiszteletére.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a római császárság virágkorában a Birodalom minden

jelentősebb görög-lakta vidékén új meg új játékok alapultak , sok régóta fennállót pedig

átszerveztek. Ezen törekvések hatására a Kr. u. II-III. században mintegy 300-500 olyan

centrum létezett, ahol periódikusan visszatérő időközönként helyi versenyeket rendeztek, s

így tulajdonképpen joggal beszélhetünk egy valódi, az egész Mediteraneumot felölelő,

korabeli „agonisztikus piacról.”

Az akkori civilizált világban mindenhol ismert atlétikai sportágak legfontosabb versenye

továbbra is a négy pánhellén „szent” verseny (agones hieroi) volt, amely a korábban kialakult

ciklus szerint ismétlődött (periodosz). A római korban ehhez járult további három rendezvény,

melyet besoroltak a periodoszba: ezek voltak a nikopoliszi Actia, az argoszi Heriai és a római

Capitolia.

69

Ezekhez még olyan agónok járultak, melyeket a császárok különleges kiváltságképpen

iszolümpiai („az olümpiaival egyenrangú”), iszopüthiai („a püthiaival egyenlő"”), illetve

iszonemeai („az iszthmoszival egyenlő”) címmel ruháztak fel. Például legalább 36 helyen

rendeztek iszolümpiai versenyeket, köztük Nápolyban, Ephezoszban, Athénban,

Hierapolisban, Szmirnában és Antiochiában. Ez utóbbi versenyek programja azonos (iszosz),

vagy nagyon hasonló volt a mintául vett játékokéval, de azok színvonalát és tekintélyét csak

kivételesen érték el. Ezen a tényen sem a császári leiratok, sem a rendezők pénze nem segített,

a görögországi régi szent játékok, elsősorban Olümpia versenyjátéka hírével nem

vetekedhettek.

Annak ellenére, hogy – mint láttuk – a játékok egyike-másika része lett Itáliában, sőt magában

Róma városában is a tömegszórakoztatásnak, a (sport)kulturális „szakadék” a birodalom

nyugati, latin fele, és a keleti, görög fele között mindvégig fennmaradt, hiszen hiába nem

pánhellén-, hanem „világjátékok” elnevezés alatt futottak a császárkorban a legfontosabb

versenyek, az ezeken résztvevő versenyzők szinte kizárólag a birodalom görög feléből

toborzódtak. Ez természetesen még inkább igaz a hellén provinciákban virágzó számos

játékra, beleértve az olümpiai játékokat is. A görög városok, amelyek elvesztették régi

politikai autonómiájukat, továbbra is öntudatosan ragaszkodtak identitásukhoz. A Kr. u. III.

században egy olümpiai győztes ugyanúgy azonosította magát a városával, mint elődei tették

ezer esztendővel előtte, és a város is azonosította magát a kebléből származó híres atlétával,

különösen, ha az Olümpiában szerzett koszorút.

A fentebb előadottak beszédesen tanúsítják a sportversenyek hallatlan népszerűségét és

elterjedtségét a hellenizált, majd romanizált közösségek világában. Nem meglepő az, hogy

ha valamely jelenségnek ilyen jelentős hatása van a lakosságra, akkor az a mindenkori

államhatalom (legyen az birodalmi, regionális vagy helyi szintű) érdeklődését is kiváltja, és

megpróbálja azt a rendelkezésére álló gazdasági és jogi eszközökkel politikai és társadalmi

törekvései szolgálatába állítani.

A császári politikának a késő császárkorban (még a keresztény császárok alatt) is érdekében

állt az atlétikai küzdelmek hagyományának a megőrzése. Nemhogy aktív agón-ellenes

politikát nem lehet kimutatni a császárok törekvéseiből, hanem éppen azt kell

70

megállapítanunk, hogy az uralkodók számos kísérletet tettek a játékok financiális

alapjainak megőrzésére és további biztosítására. Az atléta- és lovasversenyek elsorvadását

sokkal inkább olyan strukturális társadalmi és gazdasági problémák és változások idézték elő,

amelyek a késő ókori városokban játszódtak le. Elsősorban a pénzügyi eszközök növekvő

hiánya, a pénz elszívása a birodalmi fővárosok részéről, valamint a tehetős és gazdasági

erővel rendelkező lakosság elvándorlása voltak azok a tényezők, melyek a korábban virágzó

agonisztikát válságba, majd végeredményben romlásba döntötték, s melyeken a császárok

jóindulatú intézkedései sem tudtak változtatni.

3.2. NÉHÁNY JOGI VONATKOZÁS

3.2.1. FINANSZÍROZÁSI KÉRDÉSEK

Mint arra korábban már rámutattunk, a hellenisztikus kortól kezdve a sportrendezvényeknek,

legyenek azok bármilyen kultikus-vallási keretbe foglalva, rendkívül nagy szerepük volt mind

a hellenisztikus területi államok, mind a szűk keretekben továbbra is saját politikát folytató

poliszok társadalompolitikájában. Az utódállamokban (Egyiptomban, Szíriában) a Kr. e. IV.

század végétől a görög felső réteg a sport eszközét, a gimnasztika és az agonisztika eszközét

használta fel önmeghatározása és a helyi lakosságtól való elhatárolódása eszközeként.

Ebben a korban a „gümnaszionból jövő” egyet jelentett a göröggel és az elithez tartozóval, s

bár egy atléta ebben a korban már nem feltétlenül tartozott az elithez, görögsége mégis

megkérdőjelezhetetlen volt, mivel – mint láttuk – az atlétikai agónok résztvevői szinte kivétel

nélkül a görögséghez tartoztak.

A gümnaszionok és palaisztrák fenntartási, a város saját versenyeinek rendezési költségei,

valamint a város hírnevét növelő atlétáknak nyújtandó támogatások – különösen a római

hódítás után – mind-mind a közösségek pénztárait terhelték. Esetleg csak a diodokhoszok

által alapított és rendezett játékok költségei terhelték a római hódításig a központi

államkincstárat. A helyi és más vezetők törekvése, hogy politikai tőkét kovácsoljanak

maguk számára a sport révén, akkoriban is nagy terhet jelentett a mindenkori államnak.

71

Eltekintve a helyi nevelési és sportcélú közösségi intézmények (személyzettel együtt)

fenntartási költségeitől, melyek nem lehettek elhanyagolhatók, a sportra fordított összegek

jelentős részét az esetleges helyben rendezett helyi vagy regionális sportrendezvények

költségei, illetve a helyi sportolóknak nyújtott támogatások tették ki. Az ezekkel

kapcsolatos szabályok és gyakorlatok közül néhány rekonstruálható a korabeli irodalmi és

feliratos források alapján.

3.2.1.1. Versenyköltségek

Mint korábban láttuk, a görögök már a klasszikus korban természetesnek tartották, hogy az

atléta – a „szent” versenyek kivételével – pénzben kifejezhető díjat kapott győzelméért,

vagy egyes versenyeken helyezéséért. A kitűzött díjakat természetesen a versenyek

rendezőinek kellett biztosítaniuk, vagy saját kincstárukból, vagy támogatásokból, vagy

esetleges bevételekből.

A győzteseknek nyújtott díjazás tekintetében a hellenisztikus kortól kezdődően különbséget

tettek a régi, általában továbbra is inkább kultikus jelentőséggel bíró úgynevezett „szent-”

vagy „koszorús” (agones stephanitoi) játékok, valamint az „díjazott játékok” (agones

thematikoi) között. (Az első csoportba tartozók kivétel nélkül ingyenesen látogathatók voltak,

míg utóbbiaknál szokás volt a belépti díj szedése a nézőktől.) A második csoportba tartozó

versenyjátékok főképpen a hellenisztikus Egyiptomban és Ázsiában terjedtek el, és különösen

a császárkor idején virágoztak. Ezek elsősorban lokális jelentőségű események voltak, s azt a

célt szolgálták, hogy egy-egy helyi istent vagy héroszt tiszteljenek meg velük, vagy pedig

évenként megrendezett ünnepségekkel emlékezzenek meg egy elhunyt jótevőről.

A nem túl nagy múltra visszatekintő játékoknál a rendezők arra törekedtek, hogy a rajthoz álló

atléták nevének fényével emelkedjenek ki a többi játék közül, illetve ellentételezzék a régi

dicsőséges játékok vonzerejét. A híres (lehetőleg olümpiai győztes) versenyzők helyszínre

csábításának két eszköze volt: a magas pénzjutalmak kitűzése, illetve rajtpénzek fizetése.

a. Tudomásunk van róla, hogy egy idő után a „pénzdíjas” versenyeket aszerint kategorizálták,

hogy mennyi volt az a legmagasabb összeg, amit egy győztesnek kifizettek (agones

talantiaioi).

72

A kisázsiai Aphrodisziaszban a Kr. u. II. században pl. ötszáz drachmát fizettek a pentathlon

győztesének, a futóverseny győztese 1250 drachmát kapott, míg a legnézőcsalogatóbb

pankration győztese 3 ezer drachmát tehetett zsebre. Épp ezért ezt a játékot a „háromezer

drachmás” játékok közé sorolták. A gazdagabb városok „hatezer drachmás", sőt egyesek

„tizenkétezer drachmás” játékokat is megengedhettek maguknak. (Egy római katona évi

fizetése ebben az időben 225 és 300 drachma között mozgott.

b. Talán csak a császárkorban vált egyes versenyeken szokássá (legalább is csak ebből a

korból maradt fenn erről információ), hogy a versenyek rendezői, abból a célból, hogy egy-

egy sztárt városukba csalogassanak, rajtpénzt fizettek nekik, amely egyúttal az

útiköltségüket is fedezte.

A legszélsőségesebb erre vonatkozó példa szerint Kis-Ázsia egy nem azonosítható városa

valamikor a Kr. u. I-II. század fordulója táján hihetetlen módon 30 ezer drachmát fizetett egy

olümpiai bajnoknak, hogy vegyen részt a helyi játékokon.

c. Bár nem a hírességeket célozták meg vele, a versenyek rendezői sok esetben napidíjat

biztosítottak a jelentkező szerényebb sorú és a feltételeknek megfelelő versenyzők számára.

A később még említendő Sebasta agón-nal kapcsolatos felirat szerint: „A versenyek kezdete

előtt harminc nappal napidíjat (obsonion) kell adni az atlétáknak, mégpedig úgy, hogy

minden résztvevő napi egy drachmát kapjon a versenyek előtti harmincadik naptól kezdve, a

verseny kezdete előtti tizenötödik naptól az ifjak (paidesz) és a szakálltalanok (ageneioi) két és

fél, a férfiak (andresz) három drachmát kapjanak naponta.”

Ezeket az összegeket úgy számították ki, hogy azzal az edzőtábor költségei fedezhetők voltak.

Ez elsősorban a szegényebb sorú versenyzőknek jött jól. Az, hogy két ütemben fizették az

atlétákat, abból fakadhat, hogy az alkalmatlannak nyilvánuló pályázókat valószínűleg 15 nap

után kizárták a versenyzők közül.

Ezen versenyköltségek rendszerint a rendező közösség kincstárát terhelték, de már a Kr. e. III.

századból vannak információk arról, hogy magánszemélyek alapítványokon keresztül

járultak hozzá egyes helyi agónok költségeihez. Az ilyen alapítványok természetesen

jelentős mértékben tehermentesíthették a közkincstárakat. Az ilyen jellegű alapítványok

nyomait egészen a Kr. u. IV. századig ki lehet mutatni a Mediterraneum keleti felében.

73

3.2.1.2. A sportolók támogatása

Mint arról korábban már szó esett, már az archaikus, illetve klasszikus korban a poliszok

becsvágya és büszkesége, a polgárok identitás- és sikerélmény-keresése oda vezetett, hogy a

közösségek akár erejükön felül is atlétáik támogatására törekedtek. Az állami

sporttámogatás ezen korai formája több irányban jelentkezhetett. A kevésbé vagyonos

rétegekből származó tehetségek esetében egyrészt hozzájárulhattak az edzések, illetve az

utazási és külföldi tartózkodási költségek fedezéséhez. Másrészt (mint azt már Szolón

törvénye mutatta) különböző jutalmazási rendszereket dolgoztak ki, amely arra ösztönözte

honfitársaikat, hogy győzelemre törjenek a pánhellén játékokon, különösen Olümpiában.

Az egyszeri pénzjutalmak mellett a hellén városokban a leggyakoribb az az ősi

hagyományban gyökerező jog volt, hogy az olümpiai bajnok étkezésének terhét a közösség

viselje. A római korban némelyik város annyiszor ismerte el életre szólóan ezt a jogukat,

ahány győzelmet szereztek Olümpiában. Sok város az olyan versenyjátékokon aratott

győzelemért is elismerte az étkezés jogát, amelyeket hivatalosan az iszolümpiainak fogadtak

el. Mivel a többszörös ingyen ebéd elfogyasztásának nem volt realitása, ezért ezekben az

esetekben előfordult,

o hogy utóbbi győzelmeik révén szerzett megvendégelési jog pénzbeli ellenértékét

tőkésítették, vagyis egy összegben, készpénzben előre kifizettették;

o más gyakorlat szerint ezen jogukat átruházhatták más személyre, mégpedig akár

ellenérték fejében, akár ingyenesen, mint bármilyen más kötelmi követelést.

o megint más közösségek joga az ilyen jogot eleve meghatározott időre, esetleg egész

életre szóló járadékként fogta fel, amelyet havonta folyósítottak és a városi

elszámolásokban „fejadag” címszó alatt emlegették. A meghatározott időszakra szóló

járadékok is vagyontárgyként szerepeltek, átruházhatók és örökíthetők voltak.

A korai hellenisztikus korszaktól a városi költségvetések rendszeresen tartalmaztak olyan

összegeket, amelyeket „a szent játékok győztesei” számára kellett folyósítani.

A Kr. u. III. századból van adatunk egy olyan ökölvívóról, aki két életjáradékra tartott igényt.

Mindegyik havi 180 drachmát tett ki.

74

Az ilyen kiadások adott esetben nagyon megterhelhették a nagyvonalú városok költségvetését.

A császárság korában a központi igazgatás meglehetős aggodalommal szemlélte a közösségi

kasszák ilyen jellegű túlterheltségét. Már a császárkor elejéről van adatunk, hogy az

uralkodók elégedetlenségüket fejezték ki az ilyen összegű kiadások miatt. Ugyanakkor az is

nyilvánvaló, hogy ebben az ügyben meglehetősen tehetetlenek voltak.

Ezt igazolja az az ismert és elrettentő adat, hogy a történelme során egyetlen olümpiai

bajnokot felmutatni tudó egyiptomi Hermopolisz városa a Kr. u. III. század végén atléták

járadékaként egyetlen év alatt 50 ezer drachmát fizetett ki a kincstárából.

A császárok – abból a célból, hogy úrrá legyenek a helyzeten, vagyis elfogadható keretek

közé szorítsák a költségeket, és ezáltal megóvják a közösségeket a sok közkiadás miatt

egyébként is fenyegető eladósodástól –, sok esetben a saját kezükbe vették az atléták

jutalmaival kapcsolatos döntéseket.

Egy ilyen egyedi jogvitára vonatkozó döntés rekonstruálható egy levélváltásból, amelyre

Traianus császár és büthiniai helytartója, a meglehetősen aggályoskodó ifjabb Plinius között

került sor Kr. u. 100 táján. A helytartó széke előtt ugyanis felmerült az a kérdés, hogy vajon

mikor lép hatályba az atléta által szerzett jog, mikortól élvezheti annak előnyeit: már az

olümpiai győzelem napján, vagy csak a győztesnek a szülővárosába való „triumfális”

megérkezése napján. Ha az adott bajnok messze lakott Olümpiától, akkor nem volt mindegy,

hogy már a hazaút is beleszámít-e a kedvezmény idejébe. Traianus végül úgy döntött, hogy ez

a jog ugyan a győzelem napján keletkezik, de csupán a hazatérés napján lép hatályba.

(Döntésében a spórolási szándék mellett kétségtelenül az a megfontolás is vezette, hogy az út

tartamát sem meghatározni, sem ellenőrizni nem lehetett.)

Ebben a jogvitában egy másik kérdés is felmerült: meg kell-e visszamenőlegesen növelni a

járadék összegét, ha utóbb a versenyt, amely miatt a járadékot élvezi az atléta, úgynevezett

„triumfális” játékká nyilvánítják. Traianus válasza itt is negatív volt. Arra hivatkozott, hogy

mivel a városi vezetők nem kérhetik vissza a járadék egy részét abban az esetben, ha egy

játékot visszaminősítenek, így egy felminősítés esetén az atlétáknak el kell fogadniuk a

változásokat úgy, ahogy azok a versenyek körforgásában alakulnak. (Vö. forrás 1.)

75

Anélkül, hogy további részletekbe bocsátkoznánk, nyilvánvaló, hogy a császári közigazgatás

egyre nagyobb beleszólást követelt magának a játékok financiális vonatkozásainak

ellenőrzésébe, ugyanakkor magukba a játékok versenyszabályaiba nem avatkozott be.

Előbbi törekvés alapja az volt, hogy a császárokat lépten-nyomon meghökkentették a

versenyjátékokkal kapcsolatos, a közösségeket terhelő növekvő költségek. Bár a pénz a

városi közpénztárakból jött, és nem a császári kincstárból, de az uralkodó és kincsára nem

nézhette jó szemmel, hogy a rossz gazdálkodás, helyi hiúság és tékozlás tönkretegye a

városokat. A városok ügyeinek szorosabb központi felügyelete egyébként is fokozódó

tendencia volt a császárkorban. Hamarosan elvvé vált, hogy ha egy helyi rendezvény császári

pártfogásra és (akár anyagi) támogatásra tartott igényt, akkor el kellett fogadnia a szigorúbb

császári ellenőrzést. (Vö. forrás 2.)

Ezt a megközelítést tükrözi egy Kr. u. III. századi történetíró véleménye, melyet ugyan

Maecenas, Augustus császár barátjának szájába adott, de nyilvánvalóan saját korának

problémájára vonatkoztatott: „Nem volna szabad a városoknak anyagi forrásaikat sok és

különféle játékokra fordítaniuk, mert így kimerülnek a hiábavaló erőlködésben, és

összemarakodnak a dicsőség ésszerűtlen óhajában. Természetesen legyenek ünnepségeik és

látványosságaik [...] de ne olyan mértéktelenül, hogy elherdálják mind a közpénzeket, mind a

magánvagyont [...] meg hogy élethossziglan tartó »napidíjjal« jutalmaznak kivétel nélkül

mindenkit, aki valamely játékban győzedelmeskedik [...] A kitűzött díjak legyenek elegendőek,

az olümpiai, a püthói játékok vagy az itt Rómában tartott játékok győztes díjainak kivételével.

Csak ezek kapjanak életjáradékot, akkor a városok nem fognak oktalanul kimerülni, sem

pedig olyasvalaki nem fog majd edzésbe, akinek nincs esélye a győzelemre.”

A prudens császári pénzügypolitika érdekében tehát egyértelmű állami beavatkozást

tapasztalhatunk, ha nem is az agónok szervezésébe és belső világába, de az atlétákat is érintő

kérdésekbe. Látszólag a központi igazgatás, az uralkodó a fiskális szempontok érvényesítése

okán nem riadt vissza a görög világban nagy népszerűségnek örvendő atléták érdekeivel is

szembemenni.

Talán az ilyen és más jellegű hátrányos rendelkezések megakadályozása, illetve elhárítása

volt a legfontosabb feladata azoknak a szervezeteknek, melyekbe más „szakmai” szervezetek

76

mintájára – korábbi kezdeményezéseket továbbfejlesztve – a császárkorban az atléták

tömörültek.

3.3. ATLÉTA-EGYESÜLETEK

Mint arról már szó volt, legkésőbb a korai hellenisztikus korban a hivatásos atléták

megszokott gyakorlatává vált, hogy egyik versenyről a másikra utaztak.

A klasszikus kor végéig az atléták nemzetségük, illetve szülővárosuk képviseletében

versenyeztek, ezek pedig támogatták őket. Helyi szinten azonban már a Kr. e. IV. században

jöttek létre atléta-egyesületek, bizonyos közös érdekek képviseletére.

Különösen a hellenisztikus korszaktól kezdődően lett jellemző a görög világban, hogy az

egyazon mesterséget vagy hivatást űző emberek közösségekbe szerveződtek. Ezen

szövetkezésekre általában latin elnevezést használnak. A római jogban sajátos

jelentéstartalommal bíró collegia megjelölést alkalmazzák a történészek ezekre a társadalmi,

jótékony és vallásos társulatokra, melyeknek inkább kevesebb, mint több gazdasági funkciója

volt. (De az irodalomban elterjedt a céhek vagy szakszervezetek elnevezés is.) Minden

városnak megvoltak a maga collegiumai, ezek azonban nem egyesültek nagyobb területi

szövetségben.

Kivételt éppen a színészek és az atléták kezdtek alkotni, mert tevékenységük túlmutatott a

regionális határokon. Érdekes módon először a sok helyen a sport-agónok mellett

megrendezett zenei és színházi versenyek állandóan úton lévő, hivatásossá váló résztvevői

hozták létre Kr. e. 300 táján a dionüszoszi művészek szövetségét.

Az atléták között nem akadunk hasonló szövetség nyomára Kr. e. 50 előtt. A régi társadalmi

és politikai struktúrák felszámolása azonban a hivatásos atléták köreiben is régiókon túllépő

szervezetek létrehozásához vezetett.

Valószínűleg – mint jeleztük – a nagyobb sportcentrumokban élő tekintélyes atléták már

régóta helyi társaságokba tömörültek, később esetleg megelégedtek azzal is, hogy belépjenek

a dionüszoszi művészek szövetségébe. A Kr. e. I. században aztán megszervezték a maguk

társaságát.

77

A források azt valószínűsítik, hogy eredetileg két, a regionális határokon túlnyúló szervezetük

volt: az egyik minden atléta előtt nyitva állt, aki hivatásszerűen utazott, míg a másik szervezet

csak azokat fogadta be, akik a „szent játékok” valamelyikén már győzelmet arattak.

Jóval később aztán, valamikor Kr. u. 150 táján, a két szervezet állandó jelleggel összeolvadt,

és székhelyét valamelyik pontosan nem ismert keleti városból áttette Rómába, abból a célból,

hogy a császári udvarhoz gyors és könnyű bejutása legyen. Ugyanis a helyi, de még inkább az

egyetemes egyesületeknek a császárkorban sikerült egyre több privilégiumot kiharcolniuk, és

ezt a gyakorlatot továbbra is élvezni akarták. A jobb ellenőrizhetőség miatt a császári

adminisztráció is támogatta az egyesülést és a Rómába költözést.

A hivatás szerinti szervezeteknek rendszerint volt egy pártfogó istenségük. Az atléták védője

Héraklész volt. A szövetség időnként változó nevében általában megtalálható a

megfogalmazás: „Héraklésszal szövetségben lévők” vagy „Héraklészt tisztelő vándoratléták

szövetsége.” Az önmegjelölésben gyakran olyan császárok neveit is szerepeltették, akiktől

jutalmakat, privilégiumokat várhattak. Megfigyelhető volt, hogy az atléták jelentős

népszerűsítői lettek a mindenkori császár kultuszának.

Ilyen előnyök lehettek: a szövetség tagjainak mentesítése városi adók fizetése alól,

kedvezmények a katonai szolgálatban vagy mentesítés a kötelező beszállásolás alól. Gyakran

az egyesület, illetve tagjai felügyelhették az egyes játékokat a császárok megbízásából. Az

uralkodók ugyanis – mint láttuk elsősorban pénzügyi okokból – egyre inkább rajta tartották a

szemüket mind az újabb „szent”, mind a „díjazott” játékokon. (Az olümpiai játékok, illetve

más régi, megszentelt játékok általában elkerülték ezt a sorsot.) Az atléta-egyesületeknek

szerepe volt a helyi versenyek szabályszerű és biztonságos lebonyolításában és a rend

fenntartásában. Ugyanakkor valószínűleg ily módon a verseny- és játékszabályok

egységességét is biztosíthatták.

Az egyesületi tagság birodalom-szerte nyitva állt minden minősített atléta előtt, bármely

társadalmi rétegből vagy területről származott is. Mivel ifjúkorukban, mint gyakorló atléták

nyilván beléptek a szövetségekbe, tagok voltak a hivatásos edzők is.

A szövetség működését minden valószínűség szerint egy – ma már nem ismert – statútum

szabályozta, melyben sok részletkérdés mellett elsősorban a tagság előfeltételei, a vezetés

78

felépítés és hatásköre, valamint a pénzügyek igazgatásának kérdései lehettek szabályozva. A

szervezetbe való felvétel szigorú feltételekhez volt kötve. Nemcsak sportbeli eredményeket

kívántak meg, hanem a jelölt egyénisége és jelleme is jelentős szerepet játszott. Vagyis a

hivatásos atletizálás továbbra is egy elitista – bár már nem származása alapján kiválasztódó –

csoportosulás számára volt fenntartva. Ugyanis a császárkorban a tagok között már olyanok is

voltak, akik alacsony sorból származtak, például sem írni sem olvasni nem tudtak, de sikerült

valamilyen módon felhajtaniuk azt a kezdőtőkét, amely az élsportolói karrier megkezdéséhez

szükséges volt.

Az egyesületi tagság egy bizonyos tagdíj befizetéséhez volt kötve, ugyanakkor bizonyos

financiális előnyökkel járhatott, igaz, hogy pl. nyugdíjat csak olyan atléták kaphattak, akik

jelentős, a regionális határokon túl megrendezett versenyeken arattak győzelmeket. Az

egyesületi tagsággal járó privilégiumokról a tagoknak az egyesület okiratot állított ki.

A ránk maradt dokumentumok alapján megállapítható, hogy az egyesületi tagság, illetve a

sportsikerek – a római császárok korában – még a (nem sportjellegű) hivatalok és más

tisztségek megszerzése tekintetében is nagymértékben előnyt jelentettek.

A társaság tisztségviselőit a tagok köréből választották (ma már nem tudható, milyen módon).

Az elnök, a titkár, a pénztáros mellett a kultikus feladatok ellátására papokat is kineveztek,

akik közül egyesek állandó szolgálatot teljesítettek a szövetség székhelyén Rómában, mások

pedig valamelyik játékon, ideiglenesen láttak el szakrális feladatokat. Ez utóbbi tisztség olyan

nagy megtiszteltetés volt, hogy a jelöltek hajlandók voltak fizetni is az időleges

megtiszteltetés elnyeréséért.

A szövetség (az egybeolvadás előtt a két szövetség) tevékenységének jelentékeny része rutin

feladatok ellátása volt:

o áldozat-bemutatások és más ünnepségek, illetve temetések szervezése;

o a tagok ügyes-bajos dolgainak, pl. az utazások intézése, a díjak elosztása;

o a versenynaptár egyeztetése, hogy tagjaikat ne tegye tönkre az egymásba ütköző sok

verseny;

o az egyes tagokat megillető megtiszteltetések, s járandóságok figyelemmel kísérése, akár

városok, akár hivatali testületek, akár maga a szövetség tartozott velük;

79

o az edzéslehetőségek biztosítása, az edzők és segédszemélyzet fizetésének biztosítása.

Az ilyen szervezetbe tömörült atléták olümpiai megjelenésére a Kr. u. I. századból

vannak feliratos bizonyítékok. Egyes épületek ekkortól az ilyen egyesülések számára

lettek fenntartva reprezentatív bázisként és edzőteremként. Azonban az egyesületi tagok

– a régi szokásoknak megfelelően – továbbra is a többi sportolóval együtt laktak.

Ezek a közösségek sokáig fennállottak, egy a Kr. u. IV. századból származó bronztábla

pl. 20 kiemelkedő egyesületi sportoló nevét örökítette meg Olümpiában.

Az atléta egyesület talán legfontosabb funkciója az volt, hogy minél szorosabb kapcsolatot

tartson fenn az uralkodóval és annak környezetével. A császári jóakarat révén a tagok

könnyen juthattak tiszteletbeli állásokhoz, kaphattak nem csak financiális támogatást további

játékok számára, járhattak ki engedélyeket az egyre növekvő díjak és életjáradékok

kifizetésére. A szervezet császárhűsége évszázadokon át megkérdőjelezhetetlen volt, mint

azt számos utókorra maradt felirat is igazolja.

A központi hatalom valamikor a Kr. u. III. században azonban elveszítette érdeklődését az

egyesület iránt. A Birodalom politikai válsága nem maradt hatás nélkül az atléták

szerveződésére sem, amely valószínűleg a IV. században szüntette be tevékenységét.

3.4. AZ OLÜMPIAI HAGYOMÁNYOK

Bár mint láttuk, a hellenizmus időszakában és a római császárkorban a sport-agón-ok száma

megsokszorozódott, a több száz helyi jelentőségű és húsznál több „világjáték” mellett

Olümpia mindvégig megtartotta hírnevét és tekintélyét. A Kr. u. első századokban 50-60

millió lakost számláló Mediterraneum „agonisztikus piacán” az olümpiai játékok elsőbbsége

vitathatatlan volt és maradt.

Ezt azon a módon is igazolni lehet, ha számba vesszük melyik ókori sportverseny

győzteseinek neve maradt fenn legnagyobb arányban. Az olümpiai győztesek száma (ha a

játékok szokásos kezdő és végdátumát elfogadjuk, 4200 körül lehetett. Ezek közül mintegy

1200, vagyis a bajnokok egy negyede név szerint ismert. Az egyéb játékok általunk ismert

győzteseinek száma csak mintegy 300-400. Egyébként ismert 60 periodonikai neve is, akik

valamennyi – a periodosz-ba tartozó – pánhellén játékon győzni tudtak.

80

Olümpia annak ellenére maradt meg további századokon át legfontosabb versenynek, hogy ott

nem lehetett semmiféle pénzbeli díjazásra számítani. Az eredeti pánhellén játékok közül is

leginkább az olümpiai ünnepek őrizték meg egyszerűségüket és kultikus varázsukat.

Élisz mindig is a szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező közösségek közé tartozott, így

már csak szegénysége miatt sem következhetett be itt az atlétikai küzdelmek üzletté

válása. A rendezők nem törekedtek a küzdelmek látványosabbá tételére, s a versenyzőket sem

a nagy jutalmak késztették kiemelkedő teljesítményre. Valószínű, hogy a játékok ezáltal

bizonyos értelemben veszítettek fényükből, és a válságok sem kerülték el.

Ilyen válságos időszaknak tekinthetjük a Kr. e. II. századot. Ebben az időben minden

valószínűség szerint nem rendeztek lovas versenyeket, mivel a Kr. e. 212-es (142.) játékoktól

egészen az Kr. e. I. századig nincs adatunk a győztesekről.

A versenyeket azonban, ha a korábbinál adott esetben szerényebb programmal is, de

folyamatosan megrendezték, háborúk és természeti csapások ellenére. A római betörés után

közvetlenül, Kr. e. 144-ben is versenyeztek a szent ligetben. Bár Sulla egy ízben elvitte innen

a játékokat, de a római császárkorban ismét régi fényében tündököltek a versenyek. Bár ez a

régi fény továbbra is nagyon szerény volt. Tartós szálláshelyeket és kisebb vendéglőket csak a

római korban kezdtek el építeni. Egészségügyi berendezésekről alig vannak adatok. A

folyamatos vízellátást is csak Herodes Atticus alapítványa révén sikerült biztosítani a

látogatóknak a Kr. u. II. században, midőn egy három kilométer hosszú vízvezetéket építettek.

Egészen a III. századig zavartalannak tekinthető a négyévenkénti találkozók megrendezése,

bár valószínűnek tartható, hogy a versenyszámok között a könnyűatlétikai diszciplínák

valamennyire háttérbe szorultak a keményebb – és a korabeli nézői igényeket jobban kielégítő

– küzdősportágak mögött. A lovasversenyekkel kapcsolatos információk a Kr. u. III. századtól

ismét eltűnnek, valószínűleg eltörölték őket, vagy költségességük, illetve hajdani

reprezentációs funkciójuk megszűnte miatt önmaguktól múltak ki.

Valószínű, hogy a Kr. u. III. század közepétől Olümpia – a korábbi dicső időkhöz hasonlítva –

csak vegetált, de még ekkor sem állítható, hogy pusztán regionális vagy provinciális játékká

vált volna, hiszen még a Kr. u. III-IV. században is a Földközi-tenger egész medencéjéből

81

érkeztek versenyzők Olümpiába. Az utolsó név szerint ismert győztesek athéniak voltak (Kr.

u. 385-ből).

Az általánosan ismert felfogás szerint, I. Theodosius egy Kr. u. 393-ban kelt rendeletében

megtiltotta a pogány kultuszokat, és ez magával hozta az atlétikai- és lovasversenyek

betiltását, és ezzel az olümpiai játékok végét is. Az utóbbi időben egyre többen vitatják ezt a

felfogást. A különböző forrásértelmezések fényében fennáll a lehetősége annak, hogy az

eddig elfogadott dátum után is rendeztek játékokat. Azt, hogy óvatosan kell bánni az ismert

adattal, az is bizonyítja, hogy a szíriai Antiochia iszolümpiai játékait csak Kr. u. 520-ban

tiltották be.

Az ókori olümpiai játékok csaknem története egész folyamán a sport-agón-ok mintaképe volt.

A császárkorban egyetlen esetet sem jegyeztek fel, amikor valamelyik császár felügyelőt,

megbízottat vagy pénzügyi ellenőrt nevezett volna ki Olümpiába. Pénzügyi mentőakciókra

sem volt sohasem szükség. Ezt a kortársak is annak tulajdonították, hogy az az egyszerű

szervezet, amelyet korábban megismertünk, hosszú távon képes volt változatlan szigorral

fenntartani a rendezvényt, és becsületesen alkalmazni a szabályokat.

Olümpia mindvégig megtartotta elsőségét, anélkül, hogy valaha is készpénzjutalmakat

ajánlott volna fel. Túlélt minden olyan kísérletet, amelyek kétségbe akarták vonni tekintélyét.

Olümpia ügyeibe még maguk a császárok sem kívántak beleszólni.

3.4.1. JÁTÉK- ÉS VERSENYSZABÁLYOK

Az eredetileg az olümpiai küzdelmek számára kialakított vagy ott kialakult játékszabályok és

bevált versenyszabályok példaadók voltak nemcsak az első periodoszba tartozó pánhellén

játékok vonatkozásában, hanem valószínűleg valamennyi később alapított atlétikai küzdelem,

különösen az iszolümpiai versenyek számára.

Ezt igazolja egy olyan szövegtöredék, amelyet ugyan Olümpiában találtak meg, de a nápolyi

Sebasta elnevezésű iszolümpiai agón kapcsán őrzött meg bizonyos szabályokat a Kr. u. II.

századból, különösen a harmincnapos felkészülési idővel kapcsolatban.

„Az atlétáknak, akik résztvevőként be akarnak jelentkezni az Italika-ra [Sebasta], legalább 30

nappal az ünnepség kezdete előtt jelentkezniük kell Nápolyban, és a jelentkezésnél kötelesek

82

az agonothétészeknek [ottani versenybírák] atyai nevüket (patrinomikon), szülővárosukat, a

kívánt versenyszámot és az életkori kategóriát megjelölni. És az atléták kötelesek edzésre

jelentkezni s a regisztráció során mindegyikük köteles megadni hivatalos nevét, vagy az atyai

név megjelölésével vagy más törvényes módon. Ha ezt nem tenné meg valaki, akkor az

agonothétészek […] drachma büntetéssel sújtják; és ha ezt nem fizeti ki, akkor ostorral kell

illetni. Ha valaki a jelentkezésre kijelölt idő után érkezik meg, az köteles késésének okát az

agonothétészeknél jelezni. Kimentő okként betegség, vagy rabló(kalóz)támadás és hajótörés

jöhet szóba. Minden idegennek vagy nápolyinak joga van őt [nem valós kimentési ok

felhívása miatt] a versenybíróság előtt felelősségre vonni. Ha rábizonyosodik, akkor a

versenybírák zárják ki őt a versenyből.”

Ezek a szabályok jórészt visszaigazolást kapnak azokból az irodalmi forrásokból, amelyek az

olümpiai játékokkal kapcsolatos (jog)eseteket tárgyalnak. Így pl. az a – már említett eset –

midőn a jelentkezési határidőt – egy jól fizető „díjazott” verseny miatt – lekéső ökölvívó Kr.

u. 93-ban az időjárási viszonyokkal, tulajdonképpen vis maiorral kívánta igazolni késésének

okát, de rajta vesztett.

Olyan időkben, amikor egy olümpiai bajnok egy kisebb versenyen való elindulásával jelentős

összegeket kereshetett, természetesen továbbra is történhettek kísérletek vesztegetésre és más

csalásokra. Egy szónok a K. u. IV. században a probléma meglétére utalhatott híresé vált

mondatával: „Rút dolog, ha az atléta pénzért átengedi a koszorút az olümpián.” Bár lehet,

hogy a szónok itt általában az atlétikai agón-okra gondolt.

Bár Olümpia volt a nagy példakép és minta, arról is van tudomásunk, hogy bizonyos

szabályokban egyes játékok eltértek az olümpiai szabályoktól.

Így pl. az olümpiai szabályokkal ellentétben sok játékban engedélyezték, hogy a versenyzők

visszalépjenek a küzdelemtől akkor is, amikor a versenyek már elkezdődtek, sőt akkor is, ha

az illető szám néhány fordulója már lezajlott. Volt, hogy egyik birkózó Kisázsiában azzal

dicsekedett, hogy ellenfelei tüstént visszaléptek, mihelyt megpillantották levetkőzve. Kr. u.

200 körül egy olümpiai pankration-bajnok arról emlékezett meg, hogy egyes ellenfelei már a

kezdéskor, mások meg a sorsolás megejtése után, az első vagy második fordulóban

83

visszaléptek. Egy sikeres pentathlon-versenyző, aki a periodosz többi játékában háromszor

győzött, de Olümpiában nem nyert, büszkén vallotta, hogy az athéni pánhellén játékokban ő

egyedül vett részt az ünnepélyes nyitó felvonuláson, mivel versenytársai eltűntek, mihelyt

meglátták őt az indulni szándékozók között.

Olümpiában azonban mindezek a trükkök tiltottak voltak attól a pillanattól, hogy véget ért az

edzőtábor.

Talán az ókori agonisztikáról az utóbbi két fejezetben adott korántsem teljes képből is

kiviláglik, hogy nagyon sok, az ókori „sportéletben” ismert jelenségnek megvannak a

párhuzamai a modern sportban is. Ilyenek pl. az eredményes sportolók állami támogatása, a

sportolók szerveződési törekvései, a sportolás élethivatássá válása, stb.

Ez talán arra a következtetésre is alapot adhat, hogy nem teljesen elutasítandó az az álláspont,

mely szerint vannak bizonyos állandó antropológiai viselkedési minták, amelyek különböző

korszakokban hasonlóképpen jelentkeznek.

Maga az emberek kompetitív, versengő viselkedésre való hajlama, az ember

alapbeállítódásának tekinthető (homo competitivus). A görög világban ez az alapbeállítódás

talán különösen jellemzőnek mutatkozott. Az olümpiai,- és a pánhellén játékok, valamint a

számtalan később kialakult agón-ok megfelelő kereteket biztosítottak ezen törekvések

kiéléséhez.

Ha az egyes kor és kultúra-specifikus tulajdonságokat összevetjük bizonyos általános

antropológiai mintákkal és életformákkal, akkor az ókori és modern olümpiai játékok között

számos párhuzam vonható.

Bizonyos jelenségek párhuzamos feltűnése természetesen nem feledtetheti, hogy a pánhellén

sportünnepnek bizony voltak egyedi sajátosságai: a Zeusz-kultuszhoz való kapcsolódás, az

ekekheiria, a nem görögök, rabszolgák és nők kizárása, valamint a tény, hogy csak a

győztesek részesültek a dicsőségben, és hogy a játékokat mindig ugyanazon a helyen

rendezték meg, jelentős eltérést jelentenek a modern Olimpiai Játékok világához képest.

Hiszen az alapító atyák (Coubertin és társai) pacifista és kozmopolita eszméi sok tekintetben

új hátteret adtak a modern játékoknak: a hosszú ideig fenntartott profizmus-ellenesség, a

84

különböző társadalmi rétegek integrációjára törekvés, a nők befogadása a sportolók

közösségébe és érmek biztosítása az első három helyezettnek, mind-mind idegen jelenségek

lettek volna a görög világban. Ráadásul a XIX. század óta az Olimpiai Játékokat változó

helyeken rendezik.

De úgy is közelíthetünk a kérdéshez, hogy megállapítjuk: a hasonlóságok talán jelentősebbek.

A játékok periodikussága, a nyitó- és záróünnepségek jelentősége, az atléták és a versenybírák

eskütétele, a győztesek (és helyezettek) megtisztelése, a sportünnep mediális és egyetemes

funkciói – mind ilyen közös jellegzetességek.

S van néhány olyan kardinális jelenségkör, amelyekben a sporttörténészek a legfontosabb

párhuzamokat látják, s amelyek további közös antropológiai és (talán sport-immanens)

jellegzetességekre, valamint állandó viselkedésformákra utalhatnak. A legfontosabb ilyen

jelenségek, amelyek nemcsak az ókorban és a jelenben, hanem az európai sporttörténet

különböző korszakaiban visszatérően jelentkeznek, s melyek sok esetben jogi szabályozást

igényelnek, a következők:

o a politikai érdekek megjelenése a sport támogatása mögött;

o a sportesemények jelentős gazdasági kihatásának következményei;

o a nézői viselkedésminták;

o erőszak és brutalitás megjelenése a sportban;

o korrupció a sportban;

o az értelmiség sportellenessége és sportkritikája.

FORRÁS

1. Plinius helytartó és az atléták privilégiumai

Plinius Secundus 10, 118. [Plinius helytartó levele Traianus császárnak]

Uram, az athleták úgy gondolják, hogy a jutalom, amelyet az iselasticus versenyekre

megállapítottál, tüstént attól a naptól fogva megilleti őket, amelyen elnyerték a koszorút. Nem az

számít ugyanis, hogy mikor vonultak be szülővárosukba, hanem az, hogy mikor győztek a

85

versenyen, aminek alapján jogot nyertek a bevonulásra. Én viszont azt mondom: “bevonulás

címén”, s ezért nagyon kétlem, hogy nem inkább azt az időt kell-e érteni, amikor είσήλασαν.1

Ugyancsak ellátást kívánnak olyan versenyekért is, amelyeket te iselasticusszá nyilvánítottál,

győzelmüket azonban ezt megelőzően aratták. Azt mondják ugyanis, hogy amiként nem kapják

meg azt olyan versenyekért, amelyek győzelmüket követően vesztették el iselasticus jellegüket,

úgy méltányos, hogy olyanokért, amelyek azt azóta nyerték el, megkapják. Ez is alaposan

gondolkodásra késztet, nehogy valakit visszamenőleg számításba vegyenek, s megkapja azt,

ami akkor, mikor győzött, nem illette meg. Kérlek tehát, igazíts el kételyemben, azaz méltasd

jótéteményedet saját értelmezésedre.

Plinius Secundus 10, 119. [Traianus császár levele Plinius helytartónak]

A bevonulási időszakot, szerintem, attól kell számítani, amikor valaki szülővárosában valóban

είσήλασεν.2 Azokért a versenyekért, amelyeket én iselasticusoknak minősítettem, ha korábban

nem voltak azok, visszamenőleg nem jár ellátás. Arra sem lehet hivatkozni az athleták

kívánsága szerint, hogy azokért a versenyekért, amelyeket azután, hogy győzelmüket elérték,

nem minősítettem iselasticusoknak, már nem kaptak jutalmat; mert a versenyek feltételeinek

megváltoztatásával éppúgy azt sem kérik vissza tőlük, amit korábban megkaptak.

(ford. Maróti Egon)

ifjabb PLINIUS, Levelek, Budapest, 1981, 128-129.

2. Plinius egy helyi játék megszüntetéséről

Plinius Secundus 4, 22.

Kedves Rufusom! Részt vettem egy tanácskozáson, melyet legkegyesebb császárunk egy jogi

eset eldöntésére hívott össze. Viennában ugyanis, egy bizonyos személy végrendeletéhez

híven, testedző játékokat rendeztek. Ezt Trebonius Rufinus – egyébként kiváló férfiú és

1 bevonultak.

2 bevonult.

86

barátom –, aki akkor ott duumvir volt, megszüntette és eltörölte. Erre bevádolták, hogy

hivatalos felhatalmazás nélkül járt el. Védekezését ő maga adta elő, ügyesen és ékesszólással.

Beszéde értékét emelte, hogy – bár saját ügyéről volt szó – derék polgárhoz és jó emberhez

méltó önuralommal és méltósággal beszélt. Mikor szavazásra került a sor, Iunius Mauricus,

akinél szilárdabb és egyenesebb jellemet nem ismerek, kijelentette: „Nem szabad újra

engedélyezni Viennában a játékokat!” S hozzátette: „Azt szeretném, ha Rómában is

betiltanák!” […]

Kissé messze kalandoztam, de nem egészen akaratom ellenére. Olyan határozatot hoztunk,

hogy Viennában a játékokat meg kell szüntetni, mert megrontják az ottani erkölcsöket,

akárcsak a mi játékaink az egész világét. Mert a viennabeliek bűnei csak őközöttük virulnak, a

mieink meg messze elterjednek. S az államban, akár a testben, azok a betegségek a

legsúlyosabbak, amelyek a fejből indulnak ki. Minden jót!

(ford. Muraközy Gyula)

ifjabb PLINIUS, Levelek, Budapest, 1981, 128-129.

AJÁNLOTT IRODALOM

MARÓTI Egon, Görög versenyek római háttérrel, Belvedere meridionale 9 (1997/5-6), 66-67.

= Professoribus salutem (Találkozás neves történészekkel), Szeged, 2001, 9-14. = „Feci

quod potui” - „Tettem amit tudtam”: A nyolcvanéves Maróti Egon tiszteletére, szerk.

HOFFMANN Zsuzsanna, Szeged, 2007, 295-297. = http://www.romaikor.hu/romai_elet/

a_romaiak_szorakozasi_szokasai/sport/cikk/gorog_versenyek_romai_hatterrel = http://

digit.bibl.u-szeged.hu/00000/00030/00023/belvedere_1997_003 _006.pdf

FELHASZNÁLT IRODALOM

ANEZIRI, Sophia, Stiftungen für sportliche und musische Agone = Sport und Recht in der

Antike: Beiträge zum 2. Wiener Kolloquium zur Antiken Rechtsgeschichte 27.-

28.10.2011, hrsg. HARTER-UIBOPUU, Kaja, KRUSE, Thomas, Wien, 2014, 147-165.

87

CROWTHER, Nigel B., The Sebastan Games in Naples (IvOl). 56), Zeitschrift für Papyrologie

und Epigraphik 79 (1989), 100-102.

DECKER, Wolfgang, Sport in der griechischen Antike: Vom minoischen Wettkampf bis zu den

Olympischen Spielen, Hildesheim, 20122.

Der gymnische Agon in der Spätantike, hrsg. GUTSFELD, Andreas, LEHMANN, Stephan,

Gutenberg, 2013.

FARGNOLI, Iole, Sulla ’caduta senza rumore’ delle Olimpiadi classiche, Revue internationale

des droit’s de l’antiquité 50 (2003), 119-154.

FINLEY , M. I., PLEKET, H. W., Az olimpiai játékok első ezer éve, Budapest, 1980.

FRISCH, Peter, Zehn agonistische Papyri, Opladen, 1986, 98-127.

GEDEON Magdolna, Az antik Róma sportjoga, Miskolc, 2005.

GUTSFELD, Andreas, Staat und gymnischer Agon in der Spätantike (391-565) = Der

gymnische Agon in der Spätantike, hrsg. GUTSFELD, Andreas, LEHMANN, Stephan,

Gutenberg, 2013, 151-176.

JAKAB Éva, Geld und Sport: Rezeption griechischer Topoi in der römischen Jurisprudenz?

Revue Internationale des Droits de l‘Antiquité 59 (2012), 93-125.

KERTÉSZ István, A görög sport világa, Budapest, 2001.

LANGENFELD, Hans, Der Hellenismus ald Epoche der Sportgeschichte = Antike Kultur und

Geschichte, Bd. 13., hrsg. BRODERSEN, Kai, Berlin, 2009, 177-199.

LUKAS, Gerhard, Der Sport in alten Rom, Berlin, 1982.

MEZŐ Ferenc, Az olympiai játékok története (Az Országos Testnevelési Tanács könyvtára 40),

Budapest, 1929.

MARÓTI, Egon, Zur Regelung der Sportwettkämpfe der Sebasta in Neapel, Acta Antiqua

Academiae Scientiarum Hungaricae 38 (1998), 211-213.

PLEKET, H.W., Games, Prizes, Athletes and Ideology: Some Aspects of the History of Sport int

he Greco-Roman World, Stadion 1 (1975), 49-89.

PLEKET, H.W., Some Aspects of the History of the Athletic Guilds, Zeitschrift für Papyrologie

und Epigraphik 10 (1973), 197-227.

88

Quellen zum antiken Sport: griechisch/lateinisch und deutsch, MAURITSCH, Peter,

PETERMANDL, Werner, WEILER, Ingomar, PLEKET, Harry Willy, 2012.

REMIJSEN, Sofie, The Imperial Policy on Athletic Game sin Late Antiquity = Sport und Recht

in der Antike: Beiträge zum 2. Wiener Kolloquium zur Antiken Rechtsgeschichte 27.-

28.10.2011, hrsg. HARTER-UIBOPUU, Kaja, KRUSE, Thomas, Wien, 2014, 329-347.

SINN, Ulrich, Das antike Olympia: Götter, Spiel und Kunst, München, 2004.

WEILER, Ingomar, Der ’Niedergang’ und das Ende der antiken Olympischen Spiele in der

Forschung = Grazer Beiträge. Zeitschrift für die klassische Altertumswissenschaft 12/13

(1985/86), 235-263.

WEILER, Ingomar, Von der Gegenwart der Antike: Olympische Spiele gestern und heute =

Olympische Spiele – noch zeitgemäß? Werte, Ziele, Wirklichkeit in multididziplinärer

Betrachtung, (hrsg.) EMRICH, Eike, BÜCH, Martin-Peter, PITSCH, Werner, Saarbrücken,

2013, 56-95.

WEISS, Peter, Textkritisches zur Athleten-Relatio des Plinius (ep.10,118), Zeitschrift für

Papyroligie und Epigraphik 48 (1982), 125-132.

YOUNG, David C., The Olympic Myth of Greek Amateur Athletics, Chicago, 1984.

ZAMAROVSKY , Vojtech, Élő Olimpia, Pozsony, 1984.

89

4. SPORT ÉS JOG AZ ÓKORI RÓMÁBAN

4.1. SPORT AZ ÓKORI RÓMÁBAN

Az ókori római kultúrában (a Kr. e. VIII. századtól a Kr. u. V. századig terjedő időszakban) –

igaz erős etruszk, majd később görög hatásnak kitéve – a sport sajátos profillal rendelkezett.

Annak ellenére, hogy a konzervatív római körök azt a benyomást kívánták mindig is – de

különösen a köztársaság idején – kelteni, hogy a sport a rómaiak számára csak katonai

jelentőséggel bírt, amit az is jelzett, hogy a Mars-mező képezte ezen tevékenységek

központját, a tények mást mutatnak. A császárkor hatalmas nyilvános thermáiban és a

magánfürdőkben nagyon intenzív és komoly szabadidős sporttevékenységet űztek a férfiak

és nők. A fürdők élvezete mellett több labdajáték is nagyon népszerű volt. A kezdetektől

ismertek voltak bizonyos kedvtelésből gyakorolt könnyűatlétikai sporttevékenységek is,

mint pl. a gerelyvetés, amelyet már az egész korai időből származó XII. táblás törvény is

említett. (Kitűzött céljainknak megfelelően ezen tevékenységekről most nem szólunk

részletesebben.)

A szabadidő mozgással való eltöltése mellett ugyanakkor nagy szerepet kaptak a rómaiak

mindennapjaiban a különböző sportversenyek is, melyekre az alábbiakban fókuszálunk.

Ha a kedvtelésből űzött sportok helyszínének elsősorban a római kultúra egyik

jellegzetességét képező fürdőket tekintjük is, amelyek a Római Birodalom egész területén

elterjedtek, mindenképpen meg kell emlékeznünk további két olyan monumentális

építménytípusról is, amelyek szintén megtalálhatók voltak mindenütt, a római kultúra által

elért területeken. Ezek a létesítmények azonban már kifejezetten a fizikai teljesítmények

összemérésének helyszínéül szolgáltak, s talán még kifejezettebben jelzik a római

sportkultúra fontosságát. Ezek az épületek nem voltak mások, mint a hatalmas cirkuszok,

amelyekből 74 építményt még ma is könnyen azonosítani lehet a szélesebb értelemben vett

Mediterraneumban, és amelyek elsősorban a kocsiversenyek helyszínei voltak, illetve az

amphiteatrumok, amelyek a – sportjellegükben megkérdőjelezhető – gladiator-küzdelmeknek

adtak otthont.

90

A rómaiaknál a sportküzdelmek általában mindig egy nagyobb ünnep, látványosság

(spectaculum) keretében zajlottak le, mely ünnepi rendezvények kezdetben kultikus és vallási

jelentőséggel bírtak, a későbbiekben (különösen a császárkor második felében, a Kr. u. III.

századtól) azonban egyre inkább szekularizálódtak.

A római látványosságok a játékok fénykorában lényegében három fajta rendezvénytípust

foglaltak magukban: a ludi circenses-t (cirkuszi játékok), a ludi scaenicit (színházi előadások)

és a munera gladiatoriát (gladiator-küzdelmek). Ezek közül általában a cirkuszi játékokat és

a gladiator-küzdelmeket szokták olyan eseményeknek elfogadni, ahol sportversenyek, illetve

-küzdelmek zajlottak. Ez a megközelítés azonban részünkről bizonyos pontosítást igényel.

Ugyanis míg a ludi circenses keretében (többek között) kocsiversenyeket és atlétikai

versenyeket rendeztek meg, olyan versenyeket tehát, amelyek lényegükben a görög világ

gümnasztikus és hippikus agónjainak feleltethetők meg, s így ezeket a rendezvényeket

minden további nélkül (is) sportrendezvényeknek tekinthetjük , addig a gladiator-

küzdelmek megítélése már nem ennyire egyértelmű.

A szakirodalomban ugyanis megoszlanak a vélemények a gladiator-játékok sportként való

elfogadása tekintetében, és a többség inkább tartózkodó e vonatkozásban. Az egyik vélemény

szerint: „A gladiator, aki azzal a céllal lép porondra, hogy ellenfelét megölje vagy

harcképtelenné tegye, és önmagát bármilyen lehetséges módon megvédje, nem sportol, hanem

háborút visel a közönség szórakoztatására. A tény, hogy a gladiatorok (akik többségükben

rabszolgák vagy elítélt bűnözők voltak, vagy ha önkéntesek is, akkor pedig egy szigorú eskü

nyomása alatt tevékenykedtek) a rendezők rendelkezéseit kényszer hatása alatt teljesítették,

egy további erős érv az arénában történtek célhoz kötöttsége mellett, amelyek a sport szabad

normáival nem egyeztethetők össze” (Poliakoff). Egy másik mérvadó megközelítés szerint „a

gladiatorok látvány-küzdelmei […] és az agonisztika semmi esetre sem vonhatók együtt a

sport gyűjtőfogalma alá” (Pleket).

Mindenekelőtt az a tény tartja vissza történészeket attól, hogy a munerát a modern sport

fogalmával mérhetőnek tekintsék, hogy a gladiatorok harca az egyik fél halálával

végződhetett.

91

Más sporttörténészek viszont abból indulnak ki, hogy a munera (a gladiator-küzdelmek) a

római kultúra olyan sajátosságát jelentik, amelyet a saját korukban sportos diszciplínának

tekintettek, még akkor is, ha ezt manapság már nehéz megérteni. Ezen felfogás alapja az a

megközelítés, hogy „a sport maga is történelmi fejlődésen megy keresztül, így lehetséges,

hogy a fogalom – egy adott sportkultúrára alkalmazva – olyan tipikus elemeket is magába

zárhat, amelyek a sport modern megjelenési formáiban hiányoznak, vagy fordítva” (Decker).

Az első fejezetben elemzett és elfogadott sporttörténeti sport fogalom fényében itt és most a

gladiator-küzdelmeket nem tekintjük a sport körébe sorolható jelenségnek, és ezért az

azzal kapcsolatos római szabályokat nem tárgyaljuk.

Felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy a gladiator-játékok nagyüzeme sok olyan jelenséget

felmutatott, amelyhez hasonlóak a modern, elüzletiesedett sport világában bizonyos

párhuzamra lelhetnek. Ezekből a hasonló jelenségekből ad ízelítőt az ajánlott olvasmányként

megjelölt írás.

Az általunk vizsgálandó jelenségek körét azonban nemcsak a gladiator-küzdelmek jogi

vonatkozásai kizárásával szűkítjük, hanem azon, bizonyosan a sport körébe sorolható

versenyekről sem lesz ebben a fejezetben szó, melyeket a görög agonisztika és atlétika jogi

vonatkozásait felvázolva az előző fejezetben már elemeztünk.

Kétségtelen tény, hogy a Kr. e. II. századtól a görög atlétika megjelent Rómában. Annak

ellenére, hogy az írástudó felsőrétegek körében – különösen az ilyen nyilvános versenyeken

való aktív részvételt – ellenszenvvel fogadták, a rákövetkező századokban az Imperium

Romanum nyugati felében is jól bizonyíthatóan jelen voltak a görög típusú atlétikai

versenyek.

A certamina Graeca római elismerésével kapcsolatos viták (egyébként) az egyik legfontosabb

részét képezik a kulturális vívmányok római befogadásával és a római világ hellenizációjával

kapcsolatos ellentétes álláspontoknak, melyek a köztársaság korában a római elit különböző

csoportjai között kialakultak. Az egyik csoport kritikusan állt szemben a görög agonisztika

átvételével, és abban a római ifjúság elpuhulását látta, mivel az ifjakat alkalmatlanná tette a

katonai szolgálatra. Emellett haszontalan időtöltésnek tekintették, és megütköztek a sportolók

meztelenségén, és a pederasztia valamint a római mos maiorumtól való eltávolodás veszélyét

92

látták benne. (Vö. forrás 1.) A philhellén arisztokraták viszont (talán csak az atléták

meztelenségétől eltekintve) semmilyen kivetni valót nem találtak a görög sportversenyek

elfogadásában és támogatásában.

A viták ellenére néhány Keleten szolgáló katonai parancsnok, majd egyes császárok révén

Rómában is megjelentek azok az ünnepi rendezvények, amelyeken görög atléták versenyeztek

egymással. Az első görög atlétikai versenyt Kr. e. 186-ban rendezték, s ezután ha nem is

azonnal, de hosszú lefutású fejlődés eredményeként, az agónes gümnikoi, a görög atlétikai

versenyek is beépültek a római spectacula sorába, sőt – mint azt az előző fejezetben láttuk –

egyes külön e célból alapított versenyek, mint a nikopoliszi Actia és a római Capitolia,

felvételt nyertek a periodoszba tartozó játékok közé is. A görögbarát császárok ezen túl is

határozottan elősegítették a görög agonisztika fokozatos befogadását a Birodalom szinte

valamennyi tartományában. (A római Piazza Navona, amely a Domitianus által épített stadion

alakját mindmáig megőrizte, maga is a görög agonisztika római jelenlétét tanúsítja.)

A görög agónok és a munera gladiatoria kizárása után jelen fejezetben egy olyan „sportágra”

koncentrálhatunk, amely a római világban „a” nagy sporteseményt jelentette, nevezetesen a

cirkuszi fogathajtó-versenyekre.

Ezen versenyek jelenőségét semmi sem húzhatja jobban alá, mint a mindenki által ismert

szállóige: „kenyeret és cirkuszt!” Természetesen a különböző kocsiversenyek mellett más

sportágak is jól bizonyíthatóan jelen voltak a rómaiak ünnepnapjain. Ilyenek voltak a

futóversenyek, birkózó- vagy ökölvívó mérkőzések, de a fogatok cirkuszi összecsapásának

tömeghatásával semelyik más sporttevékenység nem vetekedhetett.

Az alábbiakban tehát előbb a „legrómaibb” és legnépszerűbb sportág, a kocsiversenyek

történetével, majd annak jogi vonatkozásaival foglalkozunk.

4.2. A CIRKUSZI FOGATHAJTÁS TÖRTÉNETE

4.2.1. A KORAI IDŐK

A rómaiak a köztársaság korában, de főleg a császárok alatt oly népszerűvé váló

kocsiversenyek eredetét a legősibb időkre vezették vissza, és azt tartották, hogy már a

93

legendás Romulus korában (talán a Kr. e. VIII. században) olyan évenként ismétlődő

versenyeket rendeztek, amelyeken a lovak és öszvérek játszották a főszerepet.

Az viszont, hogy a lovasversenyek a cirkuszba kerültek és a cirkuszi rendezvények egyik

fontos alkotó elemévé váltak, valószínűleg az etruszkok kulturális hatásának volt

köszönhető. A fogatversenyek Rómában ismert több technikai megoldását az etruszkok is

alkalmazták, bizonyíthatóan már a Kr. e. VI. században. Nem zárható ki, hogy a római cirkusz

kialakulásában a görög hatás is szerepet játszott, de a nagyobb hatást mindenképpen az

etruszk szokások fejtették ki a rómaiak ilyen jellegű tevékenységére. A rómaiak maguk is

Tarquinius Priscusnak, az első legendás etruszk származású királyuknak (Kr. e. VI. század)

tulajdonították a Circus Maximus helyének kijelölését és az első lelátók megépíttetését.

A rómaiak bizonyos kocsiversenyekkel kapcsolatos technikai megoldások mellett bizonyos

vallási elképzeléseket is átvettek az etruszkoktól. Vitatott a szakértők között, hogy a

legkorábbi idők kocsiversenyeit az alvilági istenek tiszteletére felajánlott áldozatnak, vagy a

mezei munkák különböző, istenek által védett szakaszaihoz kapcsolódva a termékenység

biztosításával összefüggő mágikus hiedelmek megtestesülésének kell-e tekintenünk. A

mágikus, vallási és rituális vonatkozás azonban – mint az ókor „sport-eseményeinek”

jelentős része kapcsán – vitathatatlan.

A cirkuszi kocsiversenyek tehát eleinte vallásos színezetű ünnepi szórakozást jelentettek,

amelynek az infrastrukturális feltételei nagyon egyszerűek lehettek, de ennek ellenére a

rendszeressé váló állami játékok állandó alkotóelemévé váltak.

4.2.2. AZ ÁLLAM SZEREPE

A rómaiak az istenek tetszését kereső, valamint a nép szórakoztatását szolgáló, általában

mindenki számára ingyenesen látogatható játékokat a legrégebbi időktől kezdődően

tervszerűen rendezték meg. Mindig a hivatalos naptár által rögzített időpontban, az év

meghatározott szakában szervezték meg az istenek tiszteletére rendezett különböző típusú

játékokat (ludi), melyek keretében a sportversenyekre és –küzdelmekre, mindenekelőtt a

lovasversenyekre sor kerülhetett.

94

Az ünnepi játékok megszervezése, melyek programjában tehát a sportversenyek is jelentős

szerepet kaptak, az állam feladata volt. Vagyis a köztársaság korában meghatározott

hivatalnokok kötelessége lett a játékok megrendezése. Idővel ezen „rendes” játékok mellett

sor került rendkívüli játékokra is, melyeket alkalmilag, általában magánkezdeményezésre

szerveztek. De ezek elburjánzását már a köztársaság korában korlátozták, a császárkorban

pedig egyre inkább háttérbe szorították azokat.

Az állam már a királykorban nagy szakrális jelentőséget tulajdonított a játékoknak, melyek

között a cirkuszi rendezvények már ekkor fontos szerepet kaptak. A király környezetébe

tartozó bizalmi emberek mellett ebben az időszakban valószínűleg egy papi testület tagjai, a

pontifexek kaptak szerepet az ünnepi alkalmakkor szokásossá váló kocsiversenyek

megrendezésében (Consualia, Equirria, Equus October). Ekkor jöttek létre a később minden

állami rendezésű római játék mintájául szolgáló, és századakon keresztül évente megrendezett

ludi magni, vagy ludi Romani, melyeken szintén a lovas játékok játszották a vezető szerepet,

de etruszk mintára már bizonyos atlétikai küzdelmek (kezdetben ökölvívás, majd birkózás és

futóversenyek) is helyet kaptak.

A ludi Romani a köztársaság korában – mind vallási, mind sportbéli jelentőségét tekintve –

mindvégig Róma városának legfontosabb ünnepe volt, melyet a korai köztársaság korában az

állam vezető magistratusai, a consulok rendeztek meg, majd ezt a feladatot jórészt az aedilis

curulisra bízták. Ez a tisztviselő más, a közösség érdekében létrehozott játékok (ludi publici)

rendezésében is közreműködött. Az aedilis plebis – a plebsnek nevezett társadalmi réteg

tisztviselője – fontos feladata volt a szintén évenként megrendezendő ludi Plebeii

lebonyolításának biztosítása, de ezek a hivatalnokok gondoskodtak más játékok rendezéséről

is. Voltak olyan játékok (pl. ludi Apollinares) is, melyek megrendezését a praetorokra

testálták a törvények és más jogszabályok.

Mindezekre tekintettel kijelenthetjük, hogy a köztársaság korában az állami játékok (ludi

publici) jelentős részét kitevő cirkuszi játékok (ludi circenses) szervezésével, azok

előfeltételeinek – így a kocsiversenyekhez szükségesek – biztosításával leginkább a két

aedilis volt megterhelve.

95

A császárkorban a vallási eredetű ünnepekhez kötődő cirkuszi játékok egyre inkább

elveszítették szakrális jellegüket, ugyanakkor számuk jelentősen gyarapodott, igaz, az egyes

játékok nem voltak olyan hosszú életűek, mint a köztársaság korában. Ez abból is adódott,

hogy a circus lovasversenyeit sokszor az éppen uralkodó császár személyes ünnepeihez

kötötték, tehát az uralkodó- és dinasztia-váltások nagyban befolyásolták a „versenynaptárat.”

A versenyek – mint már a köztársaság korában is – egyre inkább politikai célokat kezdtek

szolgálni: míg korábban a tisztségre pályázók a minél pompásabb és látványosabb versenyek

rendezésével politikai előrehaladásuk érdekében kívánták elkápráztatni potenciális

választóikat, a császárok népszerűségük növelése, vagy hatalmuk konszolidálása érdekében

preferálták a cirkuszi sportrendezvényeket.

A principatus elejétől kezdődően a játékok megszervezésének ügye és baja a praetorok

terhes kötelességévé vált, és ez így maradt egészen a késő császárság idejéig. Ismerünk olyan

kései rendeleteket, melyekből az tűnik ki, hogy ezen – a köztársaság korában állami

főhatalommal, imperiummal felruházott, tehát igencsak tekintélyes – tisztségviselő szinte

egyetlen, de annál terhesebb feladata a császárkorban éppen a cirkuszi játékok megszervezése

lett.

Mint említettük, a rendes játékok mellett ugyanakkor a császár engedélyével és emberei

szervezésében rendkívüli versenyek is szolgálhatták Róma és a provinciák lakosainak

szórakozását. Ilyen rendezvények szervezése kizárólag a császárnak volt fenntartva, amit ő

bizalmi emberei vagy megbízottai (procuratores) révén bonyolított le, általában az állami

rabszolgák szolgálatainak igénybevételével.

A közösségi játékok mellett egyesületek vagy tehetős (a jogszabályok szerint szenátori rangú)

magánszemélyek magánversenyeket is rendezhettek ünnepi alkalmaik emlékezetessé tétele

okán (ludi privati), s ezek programjában a költséges kocsiversenyek is helyet kaphattak.

A császárkorban Róma városában öt cirkusz-épület létezett, melyeket külön a kocsiversenyek

számára terveztek és építettek a megelőző századok alatt.

Magukat a versenypályákat kiegészítették olyan létesítmények, amelyek a lovak elhelyezését

és gyakorlatoztatását, a kiszolgáló személyzet munkafeltételeit biztosították.

96

A császárkorra a kocsiversenyek vallási vonatkozásai teljesen eltűntek, de a cirkusz-

épületeken az eredeti valláshoz kötöttség rajta hagyta a nyomait, hiszen a kocsiversenyeket

általában valamely istenség tiszteletére rendezett játékok keretében bonyolították le, és a

cirkusz-épületekhez (amelyek egy kisebb várost képezhettek a Városban) sokféle, vallásos

hagyományt felidéző épület is kapcsolódott egészen a kései időkig.

A ludi publici hatalmas társadalmi jelentőségét jelzi, hogy Augustus korában (Kr. e. I. század

eleje) egy naptári évben 77 olyan nap volt, amikor nyilvános játékokat rendeztek. A Kr. u. IV.

századra ezen napok száma 177-re emelkedetett. Az ünnepek alkalmával elsősorban színházi

előadásokat tartottak (ludi scaenici), amelyeken azonban a színházak kis befogadóképessége

miatt csak Róma lakosságának töredéke tudott részt venni. Ezzel szemben, mivel csak

önmagában a Circus Maximus befogadóképessége 150 ezer ember volt, a lovasversenyek

valódi tömegrendezvények voltak. Igaz, lovasversenyeket Augustus idejében csak 17 napon

rendeztek Rómában. De a versenynapok száma 300 ével később 66-ra emelkedett.

Tekintve, hogy a rómaiak számára a fogatversenyek jelentették a legkeresettebb szórakozást,

az igények és a lehetőségek nagyon távol álltak egymástól. Sokszor még a tekintélyesebb

polgároknak is gondot okozott, hogy biztosítsák helyüket a circusban.

Bármilyen politikai, társadalmi és gazdasági megrázkódtatás is érte a Birodalmat a késő

császárkorban, a lovasversenyek népszerűsége töretlen maradt mind Rómában, mind a

provinciákban. Az Imperium nyugati felében a császárság bukását hét évtizeddel élték túl a

fogatversenyek, ami azt mutatja, hogy az új germán hatalom képviselői is felismerték a

versenyek jelentőségét. Az utolsó kocsiversenyt Kr. u. 549-ben rendezték a Circus

Maximusban.

Keleten, a Bizánci Birodalomban egészen az érett középkorig fennmaradtak a kocsiversenyek,

és megőrizték közkedveltségüket, népszerűségük pedig vetekedett a korai császárkorban

tapasztalhatóval.

97

4.3. A RÓMAI FOGATVERSENYEK LEGFONTOSABB SAJÁTOSSÁG A – A

FACTIÓK

A görög és a római lovasversenyek között jelentős különbségek voltak. A római lovas

versenyszámok között nem voltak puszta lovagló küzdelmek. Ami a római cirkuszokban

lovaglás címén megjelent, az inkább a lovas akrobatikához közelített, amelynek során a lovas

gyakran egyik lóról a másikra ugrott át.

A lovas küzdelmek közül – mint említettük – a rómaiak a kocsiversenyeket preferálták.

A császárkorban a négyes fogatok (quadriga) versenye számított a legnagyobb

látványosságnak (maxima spectacula.) A kettes fogatok (bigae) ebben az időben elsősorban a

kezdő hajtóknak voltak fenntartva, és a hármas fogatok (trigae) versenyei is kisebb

tekintélynek örvendtek, ami a nyerhető díjakban is megmutatkozott. Ritka volt az, amikor

nagyobb számú lovat fogtak be egy-egy fogat elé, s ez is inkább csak a Kr. u. II. századtól vált

gyakoribbá. De kivételek természetesen voltak, és különleges alkalmakkor korábban is

meghaladhatta a lovak száma a szokásos négyet.

A legfontosabb különbség a görög hippikus agónok és a római kocsiversenyek között

azonban abban állt, hogy a római fogatversenyek mögött nem álltak gazdag magán

lótulajdonosok, akik saját lovaikat és fogataikat küldték versenybe, hanem sajátos

jellegzetességként az ún. factiones voltak azok, amelyek a fogatokat a versenyekre

kiállították , és ilyen módon uralták a fogatversenyek világát.

Kezdetben a factióknak nevezett szerveződések inkább a szurkolók egyesületeinek voltak

tekinthetők, gazdasági szerepvállalásuk a versenyek lebonyolításában csak fokozatosan

alakult ki.

A factiók tevékenységének sokrétűségét és funkciójuk változását jól érzékeltetik azok a

megjelölések, amelyekkel a szakirodalomban illetik ezeket a szerveződéseket: egyesületek,

klubok, szurkolótáborok, verseny-társaságok, verseny-istállók, cirkusz-pártok.

A factiók korai története a múlt homályába vész, azt nem lehet tudni, hogy kezdetben hány

ilyen „klub” létezett, de az bizonyos, hogy a Kr. e. I. században már sokan igen erős

szenvedéllyel kötődtek az egy-egy színnel azonosított egyesületekhez.

98

A legrégebben létező fehérekhez (albati) és vörösökhöz (russati) valószínűleg a császárság

idején társultak a kékek (veneti) és a zöldek (prasini). Utóbb ez a két szín lett a két hangadó

tábor. Domitianus császár idejében (Kr. u. 81-96) megkíséreltek újabb két factiót – a bíbor

(purpurei) és az arany (aureati) színeket képviselőt – meghonosítani, de ez nem lett tartós. A

kései császárkorban a négy factio kettőre redukálódott: a vörösök a kékekhez, a fehérek a

zöldekhez csatlakoztak.

Megjegyzendő, hogy a provinciákban a különböző színek szövetkezés más variációkban is

megtörténhetett, mint a Birodalom fővárosában.

A factióknak – a színeken túl – meg volt a saját jelképviláguk, voltak saját isteneik, saját

évszakuk is.

Nagyon sok irodalmi leírásból ismert az a semmihez sem hasonlítható szenvedély, amellyel a

rómaiak – gazdagok és szegények – egy-egy színért lelkesedtek. Általában nem is a

versenyeken nyújtott „sportteljesítmény” számított, hanem az adott szín győzelme, minden

áron. A szurkolók nem a lovakra fogadtak, hanem az istállóra. A szurkolók tulajdonképpen

bármennyire is tisztelték a hajtók személyét, nem az ő személyükhöz kötődtek, hanem a

színhez, melynek képviseletében azok győztek. Ez egyértelműen napvilágra került, ha az

adott hajtó esetleg istállót cserélt. Ilyenkor a korábban istenített sztár, egyszerű megvetett

ellenséggé vált. (Vö. forrás 2.)

Ez a szenvedély az egyes színek iránt eleinte csak a fogatversenyekre korlátozódott. Később

azonban az élet más területein is megjelent, és ellenfelekké tette az embereket, informális

rokon- vagy ellenszenv épülhetett a szurkolók hovatartozására. Sok esetben sorsokat

határozhatott meg, hogy valaki melyik factióhoz tartozott.

A császárkor kezdetén az arisztokrácia tagjai inkább a kékekért lelkesedtek, míg az alsóbb

néprétegek a zöldekkel rokonszenveztek, de a korai császárkor factióit inkább politikailag

semleges szerveződéseknek kell tekintenünk. A versenyek végeredményben elfojtották a

politikai érdeklődést és más – politikailag semleges – irányba terelték a tömegek érdeklődését.

A közönség közösségi kötődés iránti igényeinek kielégítését szolgáló tevékenységük mellett a

factiók– különösen a császárkor elejétől fogva – elsősorban gazdasági vállalkozások voltak,

99

amelyekre a játékok rendezőinek, a tisztviselőknek – különösen a Kr. u. I. századtól kezdve –

szükségszerűen támaszkodniuk kellett.

A látványosságokat természetesen – csekély kivételtől eltekintve – nem a nyereség szerzése

céljából rendezték a tisztviselők. A köztársaság korában – mint láttuk – az aedilisek feladata

lett, hogy állami pénzekből és saját vagyonuk felhasználásával előteremtsék a játékok

rendezéséhez szükséges személyeket és felszerelést. A második pun háború után (Kr. e. II.

század eleje) óta a magistratusok olyan magánszemélyektől kezdték el bérelni a versenyzőket,

lovakat és eszközöket, akik ezt a szolgáltatást üzletszerűen kezdték felvállalni. Ebben az

időben még a szenátori rangú személyeknek is meg volt a joguk, hogy ilyen vállalkozásba

kezdjenek. Ezt az könnyítette meg, hogy a játékokhoz való kapcsolódás miatt a feladatnak

bizonyos kultikus jelentőséget is tulajdonítottak.

A köztársaság végén az ilyen egyéni szolgáltatók egyre kevésbé tudták kielégíteni a Rómában

jelentkező igényeket. A játékok rendezői számára ugyanis nagy kockázatot jelentett, ha egy

viszonylag szűk eszközkészlettel rendelkező „egyéni vállalkozó” nem tudta teljesíteni vállalt

kötelezettségeit. Ezen kockázatok csökkentésére, a versenyek eszközigényének biztonságos

biztosítása érdekében jöttek létre – valószínűleg lassú fejlődés során – a versenyistállók, s

ezek az állandósuló vállalkozások képesek lettek rendszeresen és problémamentesen a játékok

rendezőinek (editores) felkínálni mindazt, amire a versenyek lebonyolításához szükségük

volt. A viszonylag tőkeerős, nagyobb ménesekkel, számos rabszolga vagy szabad státuszú

fogathajtóval és mindezek fenntartására megfelelő személyzettel rendelkező vállalkozások

csökkentették tehát azt a kockázatot, amely magánszemélyek esetében fennállhatott, ha tőlük

valamilyen előre nem látható ok miatt nem lehet időben kibérelni a hajtókat, vagy a lovakat.

Az első factiók léte a Kr. e. I. században már bizonyított, de a versenyszervezés factiókra

támaszkodó rendszere egyre finomodott az idők folyamán. Az bizonyos, hogy a

lovasversenyek feltételeinek biztosítása a római világ egyik legnagyobb nyereséggel

kecsegtető üzlete volt, talán nem is nagyon volt más hozzáfogható. Ugyan hatalmas

beruházásokat igényelt, de a befektetésekkel arányos, sőt azt jelentős mértékben meghaladó

haszonnal járt.

100

A factiók nyújtották tehát a játékokat rendező tisztviselőknek a versenyhez szükséges

valamennyi felszerelést és kelléket: lovakat, hajtót és kocsit, mindenkor szerződésben

rögzített feltételekkel.

Sajátos jelenség, hogy míg a gladiator-viadalok tekintetében a Kr. u. I. századtól kezdődően

az állam maga is egyre nagyobb szerepet vállalt a játékok gladiator- (és az állatviadalok

esetében vadállat-) utánpótlásának biztosításában, tehát lépéseket tett az „önellátás” felé,

addig a kocsiversenyek tekintetében sokáig kollektív vállalkozókra hagyta minden szükséges

hozzávaló biztosítását.

Ezt talán magyarázza, hogy már a köztársaság korában megfigyelhető volt a két

rendezvénytípus anyagi feltételei biztosításának eltérő fejlődése. Míg egy gladiator-csapat

fenntartását akár egy politikai pályára törő gazdagabb római is biztosíthatta magának, addig a

lovasversenyek saját eszközökkel való megrendezése szinte kizárt volt a felvonultatott

fogatok értéke és fenntartási költségeinek nagysága miatt.

Nem igazán világos, hogy az állam a császárkorban miért nem követte ugyanazt a módszert,

mint a munera, a gladiator-viadalok esetében. Ha a római köztársaság gazdálkodási

hagyományait szem előtt tartjuk, ahol az állami feladatok „kiszervezése” volt a főszabály, ez

nem meglepő. Azonban a császárkor elején nagyon sok életterületen az állam „államosította”

a feladatokat és az azok ellátásához szükséges eszközöket.

A lovasversenyekhez szükséges feltételek biztosítása mindenesetre a factiók magánjog által

szabályozott feladata volt a császárkor első századaiban is. Ezen tevékenység jövedelmét az

állam persze igencsak megcsapolhatta. A factiók gazdálkodásának már ekkoriban

megfigyelhető szigorú állami ellenőrzése is azt valószínűsíti, hogy az államnak ez a

megoldás jobban megérte. A factiók a császár engedélye nélkül nem fogadhattak el ajándékot,

se lovat, se rabszolgát a híveik közé tartozó tisztviselőktől.

Mint említettük, a factiók rendkívül lukratív vállalkozások lehettek a császárkorban. Ezt azok

a régészeti emlékek is valószínűsítik, melyek telephelyeik feltárása kapcsán napfényre

kerültek. A „szórakoztatóipar” más szegmenseivel is gazdasági kapcsolatban álló factiók

tulajdonképpen monopolhelyzetben voltak: a versenyrendezés terhét viselő ügyfélnek el

101

kellett fogadnia a factiók által diktált árakat, vagy vállalnia kellett a megszégyenülés

kockázatát.

Egy legendás történet szerint Kr. u. 54-ben a játékok rendezésével megterhelt praetor

visszautasította a factiók által támasztott követeléseket. Állítólag szorult helyzetében a lovakat

kutyákkal pótolta, amit váratlanul jól fogadott a közönség. De ez valószínűleg csak egyszer

sikerülhetett. Az eset kapcsán egyes factiók engedtek áraikból, mások viszont nem. A végén a

császár hozott kompromisszumos döntést.

Volt arra is példa, hogy egy rendező azért nem vette igénybe a factiók szolgálatait, mert

különleges versenyt akart, különleges lovakkal és hajtókkal. Az ötlet rosszul sült el, és végül

kénytelen volt a római factiók kínálatával megelégedni.

A magánjogi alapokon álló versenyistállók kora azonban valamikor a Kr. u. III-IV. század

során lejárt. A császári kincstár által biztosított támogatások egyre jelentősebbé válásával az

állami ellenőrzés is szükségszerűen növekedett, s ekkortól az figyelhető meg, hogy a factiók

egyre inkább állami kézbe csúsztak át. Ez persze összhangban állt az élet szinte minden

területén megfigyelhető centralizációs törekvésekkel. Ezen folyamat sodrában a factiók

szerepet kaptak a „szórakoztatóipar” más ágaiban is. Ekkortól a versenyistállóknak a

gladiator-játékokban és a színházi előadásokban is feladataik lettek. Ebben az időben az

eddigi magánvállalkozóként tevékenykedő igazgatók (domini factionis) helyébe állami

alkalmazott szakemberek (factionarii) léptek, s a játékmesterek és az edzők is állami

foglalkoztatottak lettek.

A factiók államosítása azzal is járt, hogy az egész Birodalom területére kiterjesztették

csápjaikat. A principatus alatt csak néhány nagyobb észak-afrikai (Karthago), hispániai

(Tarragona) és galliai (Lyon, Vienne) városban voltak filiáléi a versenyistállóknak, ott, ahol a

lélekszám megfelelő volt, és olyan hivatalnokréteg tevékenykedett, amelynek tagjai fedezni

tudták a versenyek költségeit. Keleten ezzel szemben, ahol az Imperium legnagyobb városai

voltak, a római jellegű fogatversenyek és factiók csak azután jelentek meg, hogy az említett

államosítási folyamat lezajlott. Persze a keleti tartományokban kevésbé meglepő a factiók

léte, különösen, ha a késő császárkori Konstantinápoly cirkusz-üzemére gondolunk, amelyről

számtalan forrás megemlékezik. Másrészt azonban elgondolkodtató a factiók tevékenysége

102

Keleten, mivel arrafelé nagy hagyományai voltak a görög hippikus agónoknak, amelyek

megfelelő szükségleteit általában magánistállók biztosították. Talán ez volt az oka, hogy a

keleti nagyvárosokban csak viszonylag későn tűntek fel a versenyistállók: Alexandriában a

IV. század elején, Konstantinápolyban e század végén, Antiochiában az V. század közepén,

míg más kisebb városokban az V-VI. század folyamán jelentek meg a factiók.

Akár Keleten, akár Nyugaton a factiók csak a gyakori cirkuszi játékoknak örvendő nagyobb

városokban tudtak állandósulni, ott építették ki a zavartalan ügymenetet hosszabb távon

biztosító infrastruktúrájukat. Máshol az volt megfigyelhető, hogy a társaságok igény szerint

viszonylag könnyen változtattak székhelyet, hogy egy-egy konjunktúra idején könnyebben

elérhetővé tegyék szolgáltatásaikat.

A kisebb helyeken, ahol ritkábban gondolták azt a helyi vezetők, hogy tekintélyüket

versenyek rendezésével növelik, gyakran fordultak a factiók helyett magántenyésztőkhöz és

istállótulajdonosokhoz.

A kései császárkori Konstantinápolyban, a Birodalom keleti felének fővárosában a factiones

jellege egy pontosan meg nem határozható időpontban átalakult. Itt a korábbi versenyistállók

valóságos politikai pártokká alakultak, amelyek hol támogatták az uralkodó hatalmát, hol

annak ellenzékét képezték.

A factiones akár polgárőrséggé is átalakulhattak, így külső fenyegetés esetén a zöldek feladata

a kikötők, míg a kékeké egy városrész védelme volt. Politikai válság idején jelentős

tömegeket, akár fegyveres tömegeket tudtak mozgósítani. Ezek a pártok a nép szervezeteit, az

ún. démoszokat képviselték, s igazából már semmiben nem hasonlítottak a korábbi factiókhoz

(bár az elnevezés és a színek ugyanazok maradtak).

Ekkorra a cirkusz jellege is megváltozott, már nemcsak versenypálya volt, hanem inkább

fórum, ahol politikai érdekek ütközhettek meg egymással, függetlenedve a lovasversenyek

futamaitól. A politikai életben bizonyos változó szerepet betöltő bizánci factiók léte egészen

az első évezred végéig kimutatható a forrásokban.

Azt mondhatjuk tehát, hogy – a Birodalom nyugati felének felbomlása után – Keleten a

korábbi cirkuszi játékokhoz kötődő sportegyesületek elemeiből építkezve, azok kifejezési

eszközeit és szervezetét felhasználva, olyan szervezetek jöttek létre, amelyek fokozatosan

103

telítődtek politikai tartalommal. Ezt az tette lehetővé, hogy a császárkorban a cirkuszi

játékok a közélet szerves részévé váltak.

4.4. A FOGATVERSENYEK VILÁGA

Számtalan korabeli forrás utal arra, hogy a legeredményesebb fogathajtókat sztárként

ünnepelte a lelkes közönség, szobrokat emeltek nekik, és nem utolsó sorban mivel nagy

pénzdíjak forogtak kockán, a cirkuszi factiók is jelentős érdeklődést mutattak irántuk. A

győzelemhez a tapasztalat és ügyesség mellett elengedhetetlenül szükségesek voltak a

megfelelő fogatok. Ez magyarázza azt a kitüntető, már-már komikusnak ható figyelmet,

amelyet a korabeli szurkolók akár egyes lovaknak is szenteltek.

A versenynap a kötelezően megrendezendő pompa elnevezésű ünnepélyes felvonulással

kezdődött, amelyben egyrészt a hadvezéri diadalmenetek, másrészt az ősi áldozati szokások

elemei vegyültek. Ezt a menetet a játékok rendezője (editor) vezette a győztes hadvezérek

pózában tetszelegve.

Mivel a játékok rendezése rendkívüli anyagi kockázatokkal járt az editor számára, hiszen

lehet, hogy a factiók olyan előnytelen szerződést kényszerítettek rá, amely teljes csődöt vont

maga után, talán ez volt az egész rendezvény egyetlen momentuma, amely pozitív hozadékot

jelenthetett neki. Pusztán annyi dicsősége maradt, hogy a pompa alkalmával – amely a város

utcáin vonult végig –, bíbortógában, a győztes hadvezér pózában feszíthetett a menet élén.

A menetben a versenyben résztvevő kocsik is ott voltak, papok és tisztviselők által követve,

külön kocsikon vagy saroglyákon szállított istenszobrok körében. Természetesen nem

hiányozhattak a zenészek és a táncosok sem. Ez a szertartásos vonulás nagyon sok

hagyományos és – ma úgy mondanánk babonás – elemet megőrzött századokon át a régi

hagyományokból. Bizonyos kultikus szokások megszegése vagy kedvezőtlen előjel

felmerülése esetén a játékokat újra kellett kezdeni, ha egyáltalán volt mersze a rendezőnek

ezen szabályoknak érvényt szerezni, hiszen a nézők alig várták a versenyek kezdetét.

Egy-egy versenynap eleinte 10-12 futamból állt, de számukat a császárkorban (talán Nero

alatt) 24-re emelték. (Vö. forrás 3.) Mivel egy-egy futam az előkészületekkel együtt

104

hozzávetőleg fél órát vett igénybe, a versenynapok kora reggel kezdődtek, és késő délutánig

tartottak.

Egy-egy futamban (missus) legalább négy, de általában több (a versenyistállók számával

felszorzott) fogat állt rajthoz. A hajtók mindegyike a négy cirkuszi párt valamelyikének a

képviseletében vágott neki a futamnak. Gyakori lehetett a 12 fogatot felvonultató verseny,

ahol versenyistállónként három fogat is rajthoz állhatott.

A legizgalmasabbnak azokat a versenyeket tekintették, amelyeken csak az egyes istállók

legnevesebb hajtói csaptak össze egymással. A nevesebb sztár-hajtók gyakran csak ilyen ki-ki

versenyeken voltak hajlandók fellépni a császárság korában. Ilyen alkalmakkor a fogatok elé

fogott lovak száma is nőhetett. Vannak tudósítások hat és hétlovas fogatokról is.

Nem ritkán különös ízt adhattak a versenyeknek olyan szabályok, amelyek szerint pl. csak

versenyen addig nem indult lovakat lehetett a fogatok elé fogni, vagy midőn a fogatok nem a

szokásos rajthelyről indultak, hanem azon kívülről, és a hajtóknak előbb oda kellett futniuk

fogataikhoz (pedibus ad quadrigam). Valószínűleg vallási okok miatt különös jelentőséget

kaptak azok a futamok, amelyeket közvetlenül az ünnepélyes bevonulás után tartottak (a

pompa).

Egy-egy futam a sorshúzással kezdődött, mikor is egy sajátosan erre a célra kiképzett,

golyókat alkalmazó készülék révén dőlt el az, hogy ki melyik rajthelyre (carcer) került. A

rajthely ráccsal volt leválasztva a pályától, és ezt a rajt pillanatába vagy segítők távolították el,

vagy egy katapultszerű berendezés segítségével nyitották ki. A rajtot szokásosan a játékok

mindenkori elnöke jelezte egy fehér kendő (mappa) leejtésével, s ez után adtak jelet a

rajtkapuk kinyitására.

A verseny első szakaszában a gyakorlott hajtók elsősorban a jó pozíció elfoglalására

törekedtek, illetve arra, hogy anélkül akadályozzák ellenfeleiket a kedvezőbb pályára

kerülésben, hogy azok őket ugyanabban meggátolhassák. A legelőnyösebb volt természetesen

a pálya közepén futó elválasztó fal (spina) mellett futni, hiszen ebben az esetben kisebb volt a

fordulás kerülete. Természetesen állandóak voltak a helycserék, s ez adta a verseny izgalmát.

A futamokon megteendő körök száma változó lehetett, de általában 14 hosszt, vagyis 7 kört

105

kellett megtenniük a fogatoknak. A forduló sikere nemcsak a hajtó ügyességétől, hanem a

vezér- (a baloldali első) ló tudásától is függött. Ezért voltak ezek a legértékesebbek.

Az utolsó körökben a taktikázást és cseles manővereket általában felváltotta egy erőszakos

hozzáállás: már nemcsak az ellenfél akadályozása fért bele a küzdelembe, hanem az is, hogy –

különböző technikákkal – felborítsák a másik fogatot. A hajtók és a lovak számára ez volt a

legveszélyesebb momentuma a versenyeknek: a lovak felbukás közben súlyos sérüléseket

szenvedhettek, a hajtó – ha nem vágta el idejében a testét a kocsihoz kötő kötelet – a kocsi alá

kerülhetett, vagy elvonszolhatták saját lovai.

A győztes fogat hajtója ott a helyszínen általában pálmaágat vagy koszorút kapott a játékok

elnökétől, a materiális díjakat (pénz, vagy ajándéktárgy) pedig később kapta meg.

4.5. JOGI VONATKOZÁSOK

Míg a görög agonisztikával kapcsolatos normák vonatkozásában azt tapasztaltuk, hogy az

állam jelentős szerepet játszott a verseny- és játékszabályok meghatározásában és

érvényesítésében, s ezeken túl viszonylag kevés olyan állami jogszabály volt, amely a sport

világát érintette, addig a római korban a sporttevékenységgel kapcsolatos ismert szabályok

nagy részét nem a verseny- vagy játékszabályok tették ki, hanem mindazok a normák,

amelyeket a sporttevékenységek tág körében a sportban és sportból élők közötti viták

rendezésére az állam képviselői szabályként, rendező elvként kialakítottak .

A kerekedő (jog)vitákra vonatkozó szabályok nem előzetesen kerültek megállapításra, hanem

a római jogéletben szokásos gyakorlat szerint az életben felmerült problémákra kerestek –

végső esetben – jogi megoldást, vagyis – a keresetjogi gondolkodásnak megfelelően – az

állam képviselőjének közreműködésével lelték meg azt a rendező elvet, szabályt, amely az

adott vita rendezését jelenthette. Ez a római jog valamennyi fejlődési korszakára igaz, legyen

szó a római jogtudomány klasszikus korában (Kr. u. I-II. század) adott jogtudósi

szakvéleményekben megjelenő elvekről, vagy a késő császárkor (III-VI. század) uralkodói

rendeleteinek rendező elveiről. A tekintélyes jogtudósok és a császári adminisztráció jogászai

egyaránt – az esetek többségében – aktuális (jog)vitákra kerestek elvszerű, az adott kor jogi

felfogásának megfelelő, koherens megoldásokat olyan kérdésekben is, amelyek a korabeli

106

sport világát érintették. A császári rendeletek kései kodifikációja sem változtatott jelentősen

ezen a megközelítésen.

Az alábbiakban a fogathajtó versenyekkel kapcsolatos jogszabályok és normák teljes körét

nem tekinthetjük át teljes spektrumukban. A fentebb elmondottaknak megfelelően a számos

állami jogi norma közül néhány, a közjog és a magánjog körébe tartozó problémakört

elevenítünk föl, majd azokat a versenyeken alkalmazott szabályokat vesszük számba, amelyek

a forrásokból – viszonylag szerény mennyiségben – kiszűrhetők.

4.5.1. A KÖZJOG KÖRÉBE SOROLHATÓ KÉRDÉSEK

4.5.1.1. A játékok finanszírozása

A királykor szerény állami játékai – bennük a lovasversenyek – még nem jelenthettek nagy

megterhelést a közösség számára, de ezek finanszírozásával kapcsolatban nincsenek

információink.

A köztársaság korában az állami játékok költségeinek egy részét az államkincstár fedezte

(lucar), melynek összegét a senatus hagyta esetenként jóvá, és a quaestornak nevezett

pénzügyi tisztviselők ellenőrizték a pénz felhasználását. A rendező magistratusnak

természetesen elszámolási kötelezettsége volt ezen állami támogatás tekintetében.

A költségek elszabadulása miatt a Kr. e. II. században felső összeghatárt állapítottak meg több

senatus consultumban. A nép szórakoztatásának kötelezettsége ekkoriban még nem haladta

meg az ésszerűség határait. A kincstári kiutalások mellett az aedilisek alkalmanként az általuk

beszedett bírságpénzeket is felhasználhatták a játékok költségeinek fedezésére.

A költségek egy (általában jelentősen nagyobb) hányadát a játékok rendezésével megbízott

hivatalnoknak kellett állnia, ami tulajdonképpen annak az ára volt, hogy aedilisként politikai

pályára lépett. Ezt tulajdonképpen olyan „beugrónak” tekinthetjük, amellyel a kezdő politikus

megalapozhatta későbbi tekintélyét választói előtt, de amelyet adott esetben praetorként újra

be kellett áldoznia, hisz ezen tisztségéből kifolyólag is terhelhették hasonló költségek.

Érdekes módon a principatus korában (Kr. u. I-II. század) is a senatus hatáskörébe tartozott

a játékokra fordítható állami források nagyságának meghatározása, s mivel a költségek nőttek,

107

az állami ráfordítás is magasabb lett. De ez cseppet sem segített a rendezés terhét viselő

praetorokon, akik – annak ellenére, hogy hozzájárulásuk mértékét megpróbálták maximálni,

pl. Kr. e. 17-ben a lucar háromszorosában – az állami rész többszörösét voltak kénytelenek

előteremteni. Egyetlen határ volt, melyet különösen a dominatus korában vettek szigorúan: a

praetor által rendezett játékok nem halványíthatták el a császár által rendezett rendkívüli

játékok fényét, mely utóbbiak költségei természetesen az uralkodói kincstárból (fiscus)

kerültek folyósításra.

A késő császárkorban jogszabályi úton már azt kellett biztosítani, hogy a játékokra

rendelkezésre álljon a szükséges összeg: a játék rendezésére kötelezett editor nemigen

húzhatta ki magát a tehertétel alól, esetleg csak azzal, ha búza beszolgáltatásával ellentételezte

a kötelezettség alóli kibúvását. Felmentést csak azok kaphattak, akik már teljesen

elszegényedtek amiatt, hogy több játékot is rendeztek korábban. A gazdasági válság

ekkoriban úgy is érzékeltette hatását, hogy ekkor kezdték el szintén rendeletileg szabályozni a

versenyek során kiosztható (pénzbeli vagy természetbeni) díjak mértékét, ami egyben a

költségek mérséklését is jelentette.

4.5.1.2. Közbiztonsági rendszabályok

A cirkuszi játékokkal kapcsolatos, a ius publicum körébe tartozó másik – de igen változatos

eszközrendszerű – szabálycsoport a rendezvények biztonságát kívánta garantálni.

Már a korai császárkor jogászait foglalkoztatták azok a biztonsági kérdések, amelyek a

versenyekkel, illetve azok nézőivel kapcsolatban felmerülhettek. Rómában, ahol a Circus

Maximus mintegy 150 ezer ember (a lakosság mintegy hatoda) befogadására volt alkalmas, a

cirkuszi ünnepségek bizony meglehetős kihívást jelentettek a rend fenntartása

vonatkozásában. Az ünnepek alatti rend (disciplina spectaculorum) felett a praefectus urbi

volt köteles őrködni. A saját őrségébe (cohortes urbanae) tartozó őrjáratokkal (milites

stationarii) neki kellett gondot viselnie a versenyhelyekre és a kiüresedett városra.

A cirkuszokban a legfontosabb feladat az volt, hogy a közönség rendben bejusson a

létesítménybe, ki-ki rendben megtalálja ülőhelyét és fegyelmezetten kövesse az eseményeket.

A renitenseket a praefectus kitilthatta a létesítményekből (interdicere spectaculis).

108

Ezen igazgatási jogosítványok mellett bizonyos magánjogi eszközök is a rendfenntartók

rendelkezésére álltak a közönség fegyelmezésére: a versenyek helyszínén, nagy nyilvánosság

előtt elkövetett sértések és fizikai bántalmazások az alapesetekhez képest súlyosabb

szankciókkal járó büntetőkeresetekkel (iniuria atrox) voltak szankcionálva.

A császárkor első felére vonatkozó források nem szólnak nagyobb tömegmegmozdulásokról,

így abból indulhatunk ki, hogy az említett rendészeti eszközök elegendőek voltak a nagyobb

baj megelőzésére, annak ellenére, hogy valóban nagy tömegek mozgásáról és jelenlétéről volt

szó a Circus Maximusban, illetve a Rómában található más versenypályákon.

Pompejiből van hír arról, hogy Kr. u. 59-ben véres összecsapások alakultak ki, amire a

senatus tíz évre terjedő rendezvény-tilalommal válaszolt. (Ezt Nero valószínűleg a 62-ben

lezajlott nagy földrengés után már feloldotta.) A pompeji eset talán azt valószínűsítheti, hogy

a Rómán kívüli sportrendezvények biztosítása hagyhatott bizonyos kívánnivalót maga után.

A közrend fenntartása érdekében magánszemélyek csak engedéllyel építhettek ki

versenypályákat, s ezen szabály betartását a mindenkori helytartó ellenőrizte. Az ilyen

rendezvények rendbontóival szemben itt is a rendezvényekről való kitiltást, illetve bizonyos

testi fenyítést (botozást) alkalmazhatták.

Az eljárás során a szankciók – egyes jogtudósok iratai alapján – meglehetősen rugalmasak

lehettek: a cselekedet súlya mellett az elkövető társadalmi állása is közrejátszhatott a büntetés

megállapításánál, amely megrovás, botozás és kitiltás lehetett. Súlyosabb esetekben – a

kitiltás semmibevétele, illetve visszaesés esetén – száműzetés, vagy akár halálbüntetés is

kiszabható volt.

A közönség bekiabálásai és skandálásai nemcsak a tapasztalatlan fiatalokat tüzelhették fel,

hanem adott esetben a vezető réteghez tartozókat is nyomás alá helyezhették. A circus a

császárkorban bizonyos értelemben a népgyűléseket kezdte helyettesíteni, és teret kínált az

uralkodóval szembeni kérések és kívánságok megjelenítésére. Politikai követelések mellett

spontán kérések is megfogalmazódhattak ilyen formában, pl. egy eredményesen küzdő vagy

versenyző rabszolga felszabadítását is kikényszeríthette a közönség. S ilyen kéréseknek a

császár sem állhatott adott alkalmakkor ellen.

109

Hadrianus, mikor a tömeg egy kocsihajtó felszabadítását követelte tőle, nagy nyugalommal

kifejtette, hogy egy más tulajdonában álló rabszolgát ő sem fel nem szabadíthat, sem a

gazdáját nem kényszerítheti erre.

Egyszerű játékrendezők sokszor kerültek ilyen esetben kellemetlen helyzetbe. Az ilyen

követeléseknek a nézők részéről csak úgy tudtak eleget tenni, ha (általában nagyon magas

áron) előbb megvásárolták a tulajdonosától a fogathajtót, s aztán felszabadították. Túl nagy

mozgásterük nem lehetett ilyenkor, ha nem akartak népszerűtlenné válni a nép előtt.

Az ilyen esetek megelőzése érdekében adott ki Marcus Aurelius egy szenátusi határozatot,

amelyben megtiltotta magánszemélyeknek, hogy a nép kívánságára (ex adclamatione populi)

felszabadítsanak rabszolgákat, és érvénytelenek nyilvánította ezen aktusokat. A császár

viszont fenntartotta magának az ilyen felszabadítás lehetőségét.

A nézőtéren mindenkinek megvolt a maga társadalmi rangjának az ülésrend szerint megfelelő

helye. Ha valaki egy másik személyt akadályozott abban, hogy az őt megillető helyre jusson a

circus-ban, az a másik becsületébe gázolt, és ellene személysértési keresetet, egy

magánbűncselekmény miatti keresetet (actio iniuriarum) lehette indítani.

A cirkuszi játékokat – időről-időre – még rabszolgák is megtekinthették, de az ő esetükben a

gyakori cirkuszlátogatás negatív megítélés alá esett. Ha egy rabszolga túl sok alkalommal

látogatta a versenyeket, azt az értékét negatív irányban befolyásoló tényezőként értékelték. Ha

a tulajdonos egy ilyen sportfanatikus rabszolgát adott el, akkor azt a rabszolga

jellemhibájának tekintették, és ezért – kifejezett felvállalás esetén – felelt az eladó.

Ha egy egyébként szorgalmas rabszolga a cirkuszjátékokért rajongók közé keveredve maga is

drukkerré vált, akkor egy sajátos magánbűncselekmény, „a rabszolga megrontása” alapján az

értékcsökkenés kétszereséért felelt az, akire rá lehetett bizonyítani, hogy szándékosan

szoktatta rá a rabszolgát a sportrendezvények látogatására.

4.5.1.3. Kriminalizált babonaság

Számos forrás igazolja, hogy a fogathajtók a foglalkozásukkal járó állandó életveszély,

valamint a sikeres pályafutásukban a szerencse és a véletlen által betöltött nagy szerep miatt

rendkívül babonásak voltak. A körükben harapózott el talán már a kezdetektől az a szokás,

110

hogy átoktáblácskákra (tabellae defixionum) írták fel ellenfeleik és azok lovai nevét, mely

írásoknak szerencsétlenséget kellett hozniuk a megjelöltekre. Ugyanakkor természetesen az

ilyen átkok ellen védekezni is kellett különböző amulettekkel és szerencse-szimbólumokkal.

Ennek a világlátásnak volt egy bizonyos jogi vonatkozása is, ugyanis már a keresztény

császárok korában, Kr. u. 389-ben született egy rendelkezés, amely alapján az ilyen átkokat

alkalmazókat – kifejezetten megemlítve a fogathajtókat – halálbüntetéssel kellett sújtani.

4.5.2. MAGÁNJOGI PROBLÉMÁK

4.5.2.1. A versenyzők világa

A fogathajtók általában rabszolgák, vagy pályafutásuk során önmagukat megváltó

felszabadítottak voltak.

Ha a fogathajtó pályafutását rabszolgaként kezdte, akkor természetesen minden verseny-

nyereménye a tulajdonosát illette meg, akár magánszemély, akár egy testület volt a dominusa.

A fáradtságos munkával kiképzett, és ezért nagyon értékes, eredményes hajtó sajátos

helyzetbe kerülhetett, hiszen a nyeremények miatt fontos lett urának az, hogy érdekeltté tegye

rabszolgáját. Ezért szokás volt a rabszolga hajtót részeltetni a nyereményekből, s így a

rabszolga lassan összegyűjthetett akár egy olyan összeget is, amellyel szabadságát

megválthatta (redemptio servi operis suis nummis). A tulajdonos hálából, a magas azonnali

bevétel reményében, vagy a későbbi felszabadított patronáltja (libertus) által fizetett járadék

reményében bele is mehetett egy ilyen felszabadításba. (A felszabadított nyereményeiből

közvetlenül nem részesedhetett a volt tulajdonos.)

Mint említettük, különleges, de a császárkorban viszonylag gyakori eset lehetett, hogy a

népszerű fogathajtó rabszolga felszabadítását a közönség követelte egy-egy zajosabb siker

után.

Ez a játék rendezőjének jelentős anyagi érvágást jelentett, hiszen neki kellett kárpótolnia a

tulajdonos magánszemélyt, vagy factiót. Ezért egy idő után olyan rendelkezések születtek,

amelyek szerint az ilyen módon felszabadított hajtók jogilag rabszolgák maradtak, kivéve,

ha tulajdonosuk is hozzájárult a felszabadításhoz.

111

Forrásaink szerint azonban a kocsihajtók között viszonylag nagy számban voltak szabad

státuszúak is. (Nagyobb számban, mint az a gladiatorok között előfordult.) Ezek a szabad

emberek, csakúgy, mint a rabszolgák nem szenvedtek el foglalkozásuk miatt

becsületcsökkenést (szemben az auctoratusnak nevezett, gladiatorrá vált szabad emberekkel

és színészekkel). (Vö. forrás 4.)

Az bizonyos, hogy a szabad státuszú fogathajtók legeredményesebb képviselői a közönség

nagy kedvenceivé, valóságos sztárokká válhattak, és jelentős vagyont gyűjthettek össze.

Tudunk fiatalon meghalt, felszabadított fogathajtóról a Kr. u. II. századból, aki 40 legnagyobb

győzelmével több, mint egymillió sestertiust keresett. (A korban a szenátori rang eléréséhez

éppen egymillió sestertius létét kellett a népszámlálás során felmutatni.) Összesen egyébként

739 győzelmet aratott, ebből 719-et valószínűleg négyes fogatok, 20-at pedig több lóból álló

fogatok hajtójaként.

Ismertek azonban olyan versenyzők is, akik még ennél is jóval nagyobb keresményre tettek

szert pályafutásuk alatt. Így az egyik leggyakrabban megidézett fogathajtó, a Kr. u. II. század

elején élt Diocles, hozzávetőleg 24 éves pályafutása alatt 4257 alkalommal rajtolt négyes

fogattal és ebből 1462 alkalommal első, 861 alkalommal második, 576 alkalommal harmadik

helyezést ért el. 1064 alkalommal olyan versenyen győzött, amelyen factióját egyedül

képviselte. Nyereményei 15 és 60 ezer sestertius között mozogtak, és állítólag pályafutása

alatt több mint 35 millió sestertiust keresett.

Nem sokat tudunk arról, hogy a hajtók milyen arányban tarthatták meg azokat a

nyereményeket, melyekért életveszélyes versenyeken küzdöttek meg. Nem tudjuk pl., hogy

egy-egy factio szabad státuszú sztár-versenyzője milyen módon részesedett az esetleges

nyereményekből, vagyis arról, hogy milyen pénzügyi kapcsolatok álltak fenn a factio és

versenyző között. (A rabszolga státuszú hajtó természetesen urának, vagy a tulajdonos

factiónak szerezte a nyereményt.)

Mivel a – főleg a Kr. u. I-II. századra vonatkozó – forrásokban gyakran olvasunk nagyon

gazdaggá lett fogathajtókról, elképzelhető – bár nem túl valószínű – egyik megoldásként,

hogy a hajtó a díjak jelentős részét megtarthatta.

112

Másik lehetőség az lehetett, hogy a hajtó – állandó keresetén felül – bizonyos százalékban

részesedett a nyereményekből. Ez sokkal élet-közelibb megoldás, különösen arra tekintettel,

hogy vannak jogi szövegeink, amelyek szerint a factiók és a kívülálló lótulajdonosok is

osztoztak a nyereségen. Valószínűleg voltak bizonyos kulcsok a nyeremények felosztására,

amelyek figyelembe vették a hajtó sikerességét, a lovak és a fogat minőségét és más

szempontokat.

A factióknak az állt érdekében, hogy a szolgálatukban álló sikeres fogathajtók minél több

alkalommal versenyezzenek, s különösen olyan futamokon vegyenek részt, ahol magas

prémiumokat lehetett nyerni.

A hajtók személyéhez kapcsolódó kérdés az is, midőn a forrásokban „átigazolási” esetekkel

találkozunk. Az eredményes versenyzőkre ugyanis a másik versenyistálló is szemet vethetett,

s megtartásuk adott esetben jelentős áldozatokat követelt eredeti „egyesületüktől.” Elsősorban

a feltörekvő, fiatal versenyzőknél volt megfigyelhető az, hogy váltottak.

Az is nyilvánvaló, hogy a fogathajtók sikerességük alapján legalább két, de lehet, hogy több

osztályba voltak sorolhatók, amit tovább színezett az, hogy a provinciákban jóval alacsonyabb

presztízsű versenyeket rendeztek (jóval alacsonyabb díjakért), s így ott inkább az

alacsonyabban rangsorolt, vagy feltörekvő hajtók köthették be magukat a fogatokba.

4.5.2.2. „Big business” – a factiók ügyletei

4.5.2.2.1. A factiók szervezete

Mint az korábban már említésre került, a korai császárkorban minden factio élén igazgató

(dominus factionis) állt, aki általában a lovagrendből került ki. Jelentős számú szabad és

rabszolga státuszú segítő (familia quadrigaria) felett rendelkeztek: az edzők, a hajtók és

állatorvosok mellett minden olyan mesterség képviselőjére szükségük volt, amely a fogatok

karbantartásához és felkészítéséhez kellett. Természetesen az adminisztratív feladatok sem

voltak elhanyagolhatók, nem is beszélve a lovak utánpótlásának biztosításáról, amiben

elsősorban a factiók vidéki ménesei kaphattak fontos szerepet.

A factiók működéséhez meglehetősen nagy adminisztratív apparátust kellett fenntartani,

hiszen a lovak adásvételével kapcsolatos szerződések megkötése, a hajtók és a személyzet

113

tagjainak szerződtetése, a versenyprogramok nyilvántartása egy nagyon rendezett levéltár

fenntartását igényelhette. A hajtók és fogatok eredményeinek nyilvántartására a testület külön

actát vezetett. Ugyanakkor a könyvelési feladatok ellátása is jelentő szaktudást és

személyzetet igényelt, nem is szólva a jogügyletek megkötésében szerepet kapó

alkalmazottakról, esetleg szerződtetett jogászokról.

4.5.2.2.2. Tipikus és atipikus szerződések

A jogi források betekintést engednek a lóverseny-üzem „gazdasági” jogi vonatkozásaiba is.

Mind a kártérítési jog, mind a szerződési jog, mind pedig a több tulajdonos társas viszonya

vonatkozásában kifinomult megoldásokkal találkozunk a klasszikus kori jogászok irataiban.

Mivel a négyes fogatokkal való eredményes versenyzéshez rendkívül sok edzésre volt

szükség, és az összeszokott lovak rendkívül értékes egységet képeztek, nem csoda, hogy a

jogi normák egy része a lovak sérülése, vagy pusztulása miatt megtérítendő károk

mértékével foglalkozott. A jogtudósok legfontosabb célja ezzel összefüggésben az volt, hogy

azt a teljes kárt megtéríttessék, amely a többivel összeszokott ló kiesésével érte a quadriga

tulajdonosát vagy tulajdonosait.

A fogatok jogi egységként való kezelését mutatja az a szabály, mely szerint, ha a négyes

fogatként megvásárolt lovak közül az egyikkel szemben valamilyen szavatossági igény

jelentkezett, akkor lehetőség volt az egész szerződés felmondására.

Az üzletben központi szerepet kaptak a factiók, amelyek tulajdonképpen vállalkozások voltak.

Sajnos a factiók belső jogviszonyairól a jogi források sem árulnak el semmit, mivel a

felmerülő – és a forrásokban ránk hagyományozott – jogviták tekintetében nem volt annak

relevanciája, hogy a lovak, vagy rabszolgák adásvétele esetén a vevők egy magánszemély,

vagy egy factio számlájára kötötték-e az ügyletet.

Ugyanakkor a vonatkozó jogesetek mutatják, hogy az azonnal bevethető négyes fogatoknak

jelentős kialakult piacuk volt, és voltak olyan vevők is, akik hosszabb időtávban

gondolkodva kötöttek adásvételi szerződéseket olyan lovakra, amelyekből később kívántak

versenyképes fogatokat összeállítani. A felvevők mindkét esetben a factiók lehettek.

A korabeli jogtudók számára az egyik legizgalmasabb jogi kérdés az volt, hogy hogyan kell

megosztani a fogatversenyeken elért nyereményeket.

114

a. Alapesetben, ha egy fogathajtó-versenyen a fogat helyezést ért el, azt a díjat, amely a

helyezéssel járt, a római jog – bár vannak ellentétes vélemények is – az állatok hozamának,

gyümölcsének tekintette, amely a tulajdonost illette meg, akár akkor is, ha a hajtó szabad

státuszú alkalmazott volt. Utóbbi esetleg bizonyos – megállapodás szerinti – jutalékra

tarthatott igényt. Rabszolga hajtó esetén a részesedés nem merült fel, bár ösztönzésként ő is

kaphatott bizonyos juttatást (peculium).

b. Bonyolultabbá vált a helyzet, midőn a factiók vették kezükbe a versenyek sorsát. Ekkortól a

fogatok és a hajtók magánszemély tulajdonosai a versenyistállókra voltak utalva, jórészt csak

azokon keresztül kerülhettek be egy-egy verseny mezőnyébe.

Persze a factiók számára kezdetektől az volt a leggyümölcsözőbb, ha saját lovakat és

hajtókat tudtak a megrendelők (editores) rendelkezésére bocsátani, de a nagy költségek és az

anyagi kockázat miatt kisegítő megoldásként sokszor idegen tulajdonban álló hajtókra,

valamint fogatokra is szükségük lehetett, sőt volt, amikor hajtókat és fogatokat „csomagban”

béreltek ki.

A factio, amely jelentős infrastruktúráját a versenyeken nyerhető díjakból tartotta fenn,

természetesen az ilyen külső szolgáltatások esetén sem akart lemondani a díjakról. A

gyakorlatban valószínűleg különböző szerződési- és üzleti modellek létezhettek, amelyekkel

a mindkét félnek megfelelő materiális célok elérhetők voltak. A ma fellelhető forrásokban

megjelenő jogi konstrukciók valószínűleg csak a gyakorlatban kialakult lehetőségek egy

töredékét jelenítik meg, tehát a megoldások teljes gazdagságát már nem ismerhetjük meg.

Néhány megoldás ízelítőül:

o Amennyiben egy idegen hajtó (agitator) – mindegy, hogy szabad vagy rabszolga – a

factio lovaival indult egy versenyen, a nyeremény – mint a fogat gyümölcse –

természetesen a factiót illette, de a hajtó vagy tulajdonosa részesülhetett a

nyereményből.

o Ha az idegen hajtó saját (idegen) fogatával nyert valamit, akkor a factióval kötelezően

megkötött szerződés típus-szabályaiból eredően illette meg a factiót a nyeremény,

hiszen az ilyen, bérlethez hasonló ügyleteknél (quasi locatio conductio), amelyek

115

tárgyát mintegy a lovak képezték – ugyanúgy, mint a rendes haszonbérlet esetén – a

gyümölcs a bérlőt, vagyis a factiót illette.

Ugyanakkor általában a megállapodásban a lovat vagy hajtót rendelkezésre bocsátó

tulajdonos nyereményekből való részesedését is kikötötték, hogy a másik oldalnak is

megérje az üzlet. Mivel ilyenkor a „bérleti díj” bizonytalan volt, nem beszélhetünk a

bérlet alapesetéről, hanem egy gazdaságilag egyenrangú quasi locatioról.

Az mindenesetre bizonyosnak tekinthető, hogy a nyereményekből a hajtó, illetve (ha

rabszolga volt a hajtó) a tulajdonosa is részesült. Ebben az összefüggésben nem volt annak

jelentősége, hogy a hajtó szabad volt-e vagy rabszolga. Mindenesetre, ha rabszolga lett volna,

a győzelmével csak nőtt volna a forgalmi értéke.

4.5.2.3. „Small business” – fogadások

A fogatversenyek – és más sport-jellegű rendezvények – kapcsán gyakran fogadásokat is

kötöttek a rómaiak. A modern jogokkal ellentétben a római jog szerint a legális fogadásokat

peresíteni lehetett, hiszen mindkét fél formális ígéretben (stipulatio) fogadta tétjének

kifizetését.

A fogadás úgy jött létre, hogy az egyik fél provocatio útján fogadásra szólította fel partnerét.

A téteket, amelyek általában pénzben vagy mindennapi használati tárgy képében lettek

megajánlva – azért, hogy a nyeremény megkapását biztosítsák –, gyakran harmadik személyre

bízták a felek, akinek azt a nyertes fél részére ki kellett szolgáltatnia. Ha ez a harmadik ezen

kötelességének nem tett eleget, akkor természetesen perelni lehetett.

Amennyiben tiltott fogadást kötöttek, akkor a nyertes nem bírt jogalappal nyereménye

követelésére, és a tulajdonos visszakövetelhette tétjét a bizalmi személynek választott

harmadiktól.

Mindenképpen fontos kijelentenünk, hogy a klasszikus kor római jogászai felfogása szerint

azok a fogadások, amelyek olyan versenyre történtek, ahol a nyeremény nem a puszta

szerencsétől, hanem a versenyzők ügyességétől (virtutis causa) függött, egyértelműen

megengedettek voltak.

116

A legfontosabb forráshely ilyen versenyekként a dobó-, futó- és ugróversenyeket, a birkózást

és az ökölvívást sorolta fel. A fogathajtó verseny ilyen jellege vitatott volt az irodalomban.

Ténylegesen természetesen megtörténtek a fogadások, de jogi értékelésük vitatott volt.

Mindenesetre az bizonyos, hogy a fogadások nem szervezett keretek között, hanem

magánszemélyek között spontán, sokszor két futam között történtek. (Vö. forrás 5.)

4.5.3. JÁTÉKSZABÁLYOK

A kevés számú (játék)szabály közül, amelyek a versenyek kapcsán az utókorra maradtak,

megemlíthetjük az alábbiakat:

a. A futam előtt nagy jelentősége volt a sorsolásnak, hiszen nem volt mindegy, hogy melyik

fogat melyik starthelyről indult, illetve az egyes istállókhoz tartozó fogatok hogyan álltak fel.

Taktikailag teljesen másként kellett versenyezni, ha a saját istállóhoz tartozó fogatok pl.

egymás mellől indultak, akkor az élversenyzőt segítő szekundáns fogat segíthetett a sztár

fogatának fedezésében, illetve szabad utat is biztosíthatott neki. Viszont, ha éppen egy ellenfél

szekundánsa mellé sorsolták valamelyik szín élversenyzőjét, akkor fennállt annak a veszélye,

hogy ellenfele akadályozni fogja.

Azért, hogy a manipulációkat megakadályozzák, egy sajátos sorsolási eljárást alakítottak ki,

amelynél fontos volt a nyilvánosság biztosítása, ezért a circus egy jól látható helyén ejtették

meg. A játékot vezető tisztviselő felügyeltével minden versenyistállóhoz rendeltek egy golyót,

amelyet aztán egy urnába helyeztek, és sorban húztak ki, vagy engedtek abból kigurulni.

A kihúzott színhez tartozó (tetszőleges sorban előlépő) versenyző szabadon választotta meg

rajthelyét, ami előnyösnek tűnhetett az elsők között választó versenyzőknek, de a lehetséges

variációk nagy száma miatt előfordulhatott, hogy ez utóbb hátrányba fordult át. Mindenesetre

a rajthely-kombinációkra sokszínű taktikai megoldásokkal kellett reagálniuk az istállóknak, és

sokminden már a sorsolásnál eldőlhetett.

b. A futamok általában hét körből álltak. (A cirkuszok pályahossza természetesen különböző

volt, de a futamok alatt mindenhol közel öt kilométert tehettek meg a versenyzők a hét kör

alatt.) Két cirkuszi alkalmazott számolta a köröket, és tudatta a közönséggel a hátralévő körök

117

számát azzal, hogy egy-egy tojás-formájú követ elvettek az elválasztó fal egy bizonyos helyén

álló számláló berendezésről. Valószínű, hogy az utolsó kör kezdetét trombitaszó is jelezte.

c. A futam indulása után a fogatoknak egy bizonyos fehér vonalig saját pályájukon kellett

maradniuk , s csak miután ezt a vonalat elhagyták, vághattak be a kedvezőbb belső pályákra.

Ezen előrelátó intézkedés nélkül valószínűleg már közvetlenül a rajt után számos

összeütközés történt volna, ami jelentős mértékben csökkenthette volna a nézők érdeklődését.

Ezen szabályt azonban valószínűleg nagyon nehéz lehetett betartani, amit az mutat, hogy

számos olyan esetről tudunk, midőn a közönség a verseny kezdetei szakaszában történt

szabálytalanságok miatt követelte a futam megismétlését.

d. A szabályok betartására bírák (iudices) felügyeltek, akik a pálya néhány különböző

pontján tartózkodtak. A célvonal felett elhelyezett tribunalon pedig több bíró is figyelte a

befutót.

Ha valamelyik hajtó szabálytalanságot követett el, akkor trombitaszóval visszarendelhették,

hogy ismételje meg a rajtot (remittere). Sajnos forrásaink nem szólnak részletesen a

lehetséges szabályszegésekről.

e. Valószínű, hogy ha a fogatok áthaladtak az említett fehér vonalon, akkor már nem nagyon

voltak olyan előírások, amelyek a hajtók cselekvési szabadságát korlátozták volna. A

versenyzők minden további nélkül akadályozhatták egymást, le- vagy falhoz szoríthatták a

másikat. Az egy versenyistállóhoz tartozó fogatok szabadon együttműködhettek, hogy

különböző taktikai eszközökkel élversenyzőjüket juttassák minél kedvezőbb pozícióba.

A válaszfal melletti vágta és a szűk fordulók rendkívüli veszélyeket rejtettek magukban, s a

források valóban sok bukásról (naufragium = „hajótörés”) számolnak be sérülésekkel,

esetenként halálos végkimenetellel. A könnyű és fordulékony kocsik nem sok védelmet

nyújtottak a versenyzőknek, könnyen törtek, ha falnak vagy egymásnak ütköztek. Az

ütközések veszélye megnőtt, ha nagyszámú fogat állt rajthoz egy-egy futamban.

Különösen fontos volt a lovak erejének a helyes beosztása. Gyakori volt pl. az a taktikai

megoldás, hogy az istállók alacsonyabban rangsorolt hajtói előretörtek, hogy az ellenfél

versenyzőit már a futam elején nagyobb erőkifejtésre késztessék, és lovaikat kifárasszák.

118

Viszonylag ritkák voltak a „rajt-cél győzelmek”, általában a verseny egy későbbi szakaszában

vagy a legvégén ragadta magához a kezdeményezést valamelyik élversenyző.

f. A ránk maradt képi ábrázolások alapján bizonyos az, hogy nem a hajtók voltak az egyedüli

aktorok a versenypályán, hanem a factiók alkalmazásában álló segédszemélyzet is jelentős

szerepet kapott a futamok lebonyolításában:

Ilyenek voltak, pl. akik az indulásnál a korabeli rajtberendezést működtették.

Sokkal érdekesebb szerepet kaptak azok a lovasok, akik – a képek szerint – pálcával a

kezükben lovagoltak a fogatok mellett, és a kettes- és négyes fogatok versenyében azt a

szerepet kapták, hogy segítsék a versenyistállóik hajtóit a versenytáv célszerű leküzdésében.

Ezek a lovasok (hortatores) szóval és tettel buzdíthatták a hajtót, s segíthettek a helyes taktika

– részhajrák, nyugodtabb szakaszok – megtalálásában. Különösen azért volt szükség rájuk,

mert a fogatok kavarta nagy porfelhőben könnyebben átláthatták a verseny állását, a

győzelemhez szükséges lépéseket. Mindegyik lovas egy-egy fogatot segített.

A lovasok mellett gyalogos személyek is tartózkodtak a versenypályán, akik a balesetek

esetén azonnal beavatkoztak a lovak megfékezése érdekében. Megemlítendők továbbá a

sparsores, akik az elválasztó falon található medencéből korsókkal a lovak fejét locsolták,

hogy az izzadtság és por ne akadályozza őket a látásban.

g. A versenyt a fogat akkor fejezte be, ha a meghatározott távot lefutva a hajtójával együtt

áthaladt a célvonalon.

Ezt mai fejjel természetesnek tekintjük, de egy legendás eset szerint, amely Claudius alatt, a

Kr. u. I században játszódott le, a hajtó már a rajthelyen kiesett a fogatból, és a lovak nélküle

versenyezve mindvégig megtartották az előnyüket, majd és elsőként érték el a célvonalat. A

források azonban nem jelentik ki, hogy a fogat megnyerte volna a versenyt, s ebből arra

következtetünk, hogy a szabályok szerint csak olyan fogat nyerhetett, akinek hajtója is célba

ért.

h. Szokás szerint csak a futamok első három helyezettjét díjazták. A futam végeztével a

verseny rendezője vagy a segítője a pályára sietett, és pálmaágat vagy koronát, vagy ritkábban

már a pénzdíjat tartalmazó erszényt adott át a helyezetteknek. Közben trombitaszó tette még

ünnepélyesebbé az aktust, és hívta fel a közönség figyelmét az eseményre.

119

Ezután következett a győztes tiszteletköre, amely alatt a győzelmet jelképező pálmaágat

tartotta a kezében. A Kr. u. IV. századtól a győztes általában még egy fémkoronát is kapott

győzelme jeléül.

i. Általában nagyobbra értékelték az olyan futamokon aratott győzelmet, mikor az adott factio

csak egyetlen fogatot – értelemszerűen a legjobb versenyzőjével a kocsin – küldött versenybe.

Ilyenkor a hajtó nem számíthatott szekundánsai segítségére, ezért becsülték nagyra az ilyen

győzelmeket. A közönség azonban talán jobban élvezte a nagyobb számú fogatokkal

bonyolított futamokat.

Érdekes lehet még, hogy a ludi publici alkalmával, melyek keretében a fogathajtó versenyek

zajlottak, az ősi idők óta bizonyos atlétikai számok is az ünnepség részét képezték. (Ez az

atlétika nem azonos azzal, amit a rómaiak a kései köztársaság korától a görögöktől vettek át –

mint azt az előző fejezetben láthattuk.) Általában a fogatok versenye után léptek porondra az

ökölvívók, a birkózók és a futók, akiknek összecsapásairól és versenyeiről azonban nem

maradt fenn túl sok adat.

FORRÁS

1. Tacitus a görög atlétikáról

Tacitus, Annales, 14, 20.

Nero [negyedik] és Cornelius Cossus consulsága alatt a görög versenyhez hasonló,

ötévenként ismétlődő játékot alapítottak Rómában, melyet sokféle szóbeszéd kísért, mint

általában minden újdonságot. Mert voltak, akik felhozták: Cnaeus Pompeiust is megrótták az

idősebbek, amiért maradandó színházi épületnek vetette meg az alapját, hiszen azelőtt

hevenyészett padsorokat és ideiglenes színpadot ácsolva szoktak volt játékokat rendezni; vagy

ha még régebbi időkbe megyünk vissza, állva kellett a népnek néznie, mert ha leülhet, egész

napokat töltene a színházban folytonos tétlenségben. A látványosságok régi szokása

mindenesetre maradjon meg, valahányszor a praetorok ilyeneket rendeznek, de egyetlen

római polgárnak se kelljen fellépnie. Így azonban a lassanként kihaló hazai szokásokat

végképp kiforgatja a behozott szabadosság, hogy ami csak rontó és rontható, látni lehessen a

120

városban, s az ifjúság elzülljön a külföldi kedvtelésektől, a tornacsarnokok és a tunyálkodás

és az ocsmány szerelmeskedés felkarolásától – a princeps és a senatus kezdeményezésére,

akik nemcsak szabad utat engedtek a bűnöknek, hanem még erőszakot is alkalmaznak, hogy

Róma előkelőit szónoki és költői művészet örve alatt a színpad bemocskolja. Most már csak az

hiányzik, hogy testüket is lemeztelenítsék és ökölvívószíjakat tekerjenek a kezükre, s

katonáskodás és fegyveres szolgálat helyett ilyen harcokon jártassák az eszüket.

(ford. Borzsák István)

Tacitus összes művei, Budapest, 1980.

2. Ifjabb Plinius a szurkolókról

Plinius Secundus 9, 6.

Kedves Calvisiusom! Mostanában minden időmet írótáblák és könyvek között, a legédesebb

nyugalomban töltöttem. Kérdezed, hogy és mint volt erre lehetőségem a Városban?

Éppen folytak a circusi játékok, s az effajta látványosság cseppet sem köt le. Nincs benne

semmi új, semmi változatos, semmi, amit ne lenne elég egyszer végignézni. Annál

megdöbbentőbb számomra, hogy emberek ezrei újra meg újra oly gyerekes kíváncsisággal

bámulják a vágtató lovakat meg a kocsiban álló hajtókat. És ha legalább a lovak gyorsasága

vagy a hajtók ügyessége vonzaná őket, még volna a dolognak valami értelme; de hát a

ruháknak szól a biztatás, ruhákért rajonganak, s ha futtatás alatt, a verseny kellős közepén ezt

a színt oda, azt emide helyeznék át, a rokonszenv és a biztatás is átpártolna, cserbenhagynák

tüstént kedvenc hajtóikat, kedvenc lovaikat, bár eddig messziről rájuk ismertek, folyton az ő

nevüket harsogták!

Ekkora közkedveltségben, ekkora tekintélyben áll egy silány tunica – hagyján, hogy a

tunicánál is silányabb csőcselék, de néhány komoly ember előtt is! És valahányszor eszembe

jut, micsoda olthatatlan szomjúsággal ülnek végig egy ilyen lapos, szellemtelen és egyhangú

szórakozást, némi gyönyörűséget érzek, hogy ehhez a „gyönyörűséghez” nekem nincs

érzékem.

121

Így hát pár napon át – legnagyobb örömömre! – az irodalommal tölthetem üres óráimat,

melyeket mások a lehető legüresebb szórakozásokra fecsérelnek. Minden jót!

(ford. Szepessy Tibor)

ifjabb PLINIUS, Levelek, Budapest, 1981, 280.

3. Cassius Dio a játékrendezők nehézségeiről

Cassius Dio, 60, 27, 1-2.

Ennek az évnek a végén Valerius Asiaticus, másodízben és Marcus Silanus lettek a consulok

[Kr. u. 46.]. Utóbbi kitöltötte hivatali idejét, amire megválasztották; Asiaticus ellenben, akit

egy évre választottak meg, hogy feladatait ellássa – ahogy az másoknál is történt –, nem

maradt a hivatali idő végéig, hanem önként feladta tisztségét. Ezt néhányan mások is

megtették, de csak szegénységük miatt; ugyanis a cirkuszi játékok költségei jelentős mértékben

megnőttek, mivel szabály szerint naponta 24 [fogat]versenyt rendeztek.

(ford. Sz.B.)

Quellen zum antiken Sport: griechisch/lateinisch und deutsch, MAURITSCH, Peter,

PETERMANDL, Werner, WEILER, Ingomar, PLEKET, Harry Willy, 2012, 196-197.

4. Tertullianus a versenyzők megítéléséről

Tertullianus, De spectaculis 22, 2-4.

Hiszen ők maguk a látványosságok rendezőit és lebonyolítóit, a négyes fogatosokat, az

ökölvívókat, a színpadi hősöket, a kocsihajtókat – akiknek a férfiak a lelküket, a nők még a

testüket is odaadják, értük megengedik azt, amit megrónak – ugyanakkor, amikor

felmagasztalják, lealázzák és megrövidítik őket, sőt nyilvánosan kárhoztatják, megbélyegzik,

megfosztják a polgárjogtól, kirekesztik a tanácsból, letiltják a szónoki emelvényről, kizárják a

szenátusból, a lovagok közül, s az egyéb tisztségekből, még bizonyos kitüntetésektől is

megfosztják őket.

122

Micsoda lehetetlenség! Szeretik azokat, akiket megaláznak, megvetik azokat, akiket

megtapsolnak, magasztalják a művészetet, a művészt kicsúfolják! Milyen ítélet ez, hogy azzal

vádolják, amivel érdemeket szerzett?

(ford. Vanyó László)

Tertullianus művei, Budapest, 1986, 289-290.

5. Ammius Mercellinus a fogadókról

Ammianus Marcellinus, 28, 4, 28-33.

Most pedig térjünk rá a tétlenkedő, henye köznépre […] Ezek egész életüket borivással,

kockavetéssel töltik lebujokba, mulatóhelyekre, színielőadásokra járnak. Nekik a Circus

Maximus jelenti a templomot, az otthont, a népgyűlést, az vágyaiknak netovábbja.

Csapatostul lehet őket látni a piacokon, keresztutakon, utcákon és más gyülekezőhelyeken,

amint vitatkoznak egymással, miközben a többiek vagy az egyiknek, vagy a másiknak fogják

pártját. Közülük azok, akik már életük végéhez közelednek, s korukra való tekintettel

tekintélynek örvendenek, ősz hajukra és ráncaikra hivatkozva esküdöznek, hogy a birodalom

romba dől, ha legközelebbi kocsiversenyen nem az a versenyző tör előre a sorompó mögül,

akire ő fogadott, s utána – mintha megbabonázták volna – nagy ívben kerüli meg a jelzőkarót.

Hol ennyire lezüllöttek az erkölcsök, ott nem lehet csodálni, hogy a lóversenyek várva várt

napján már virradatkor hanyatt-homlok törtetnek az emberek, úgyhogy még a versenyre

igyekvő kocsikat is elhagyják. Legtöbben, az esélyeket különbözőképpen latolgatva,

álmatlanul töltik az egész éjszakát.

(ford. Szepesy Gyula)

MARCELLINUS, Ammianus, Róma története, Budapest, 1993, 499.

AJÁNLOTT IRODALOM

GEDEON Magdolna, Korunk gladiátorai, Kontroll (2004/1), 22-28. = http://www.oji.u-

szeged.hu/kontroll/pdf/kontroll2.pdf

123

FELHASZNÁLT IRODALOM

AIGNER, Heribert, Zur gesellschaftlichen Stellung von Henker, Gladiatoren und

Berufsathleten = Soziale Randgruppen und Außenseiter im Altertum: Referate vom

Symposion „Soziale Randgruppen und antike Sozialpolitik” in Graz (21. bis 23. September

1987), hrsg. WEILER, Ingo, Graz, 1988, 201-220.

BERNSTEIN, Frank, Ludi publici: Untersuchungen zur Entstehung und Entwicklung der

öffentlichen Spiele im republikanischen Rom, Stuttgart, 1998.

D[ecker], W[olfgang], Sport = Der Neue Pauly: Enzyklopedie der Antike, Band 11 Sam-Tal,

(hrsg.) CANCIK, Hubert, SCHNEIDER, Helmuth, Stuttgart, Weimar, 2001, 838-846.

ENGEMANN, Josef, Senat und Spiele in der Spätantike = Der gymnische Agon in der

Spätantike, hrsg. GUTSFELD, Andreas, LEHMANN, Stephan, Gutenberg, 2013, 31-45.

FRANCIOSI, Eugenia, Athletae, agitatores, venatores: aspetti del fenomeno sportivo nella

legislazione postclassica e giustinianea, Torino, 2012.

FORTUIN, Rigobert W., Der Sport im augusteischen Rom: philologische und sporthistorische

Untersuchungen, (mit einer Sammlung, Übersetzung und Kommentierung der antiken

Zeugnisse zum Sport in Rom), Stuttgart, 1996.

FÖLDI András, Széljegyzetek egy könyv margójára, Budapesti Könyvszemle - BUKSZ (2007),

224-228.

FRANCIOSI, Eugenia, Athletae, agitatores, venatores: aspetti del fenomeno sportivo nella

legislazione posclassica e giustinianea, Torino, 2012.

GAMAUF, Richard, Pro virtute certamen: Zur Bedeutung des Sports und von Wettkämpfen im

klassischen römischen Recht = Sport und Recht in der Antike: Beiträge zum 2. Wiener

Kolloquium zur Antiken Rechtsgeschichte 27.-28.10.2011, hrsg. Kaja HARTER-UIBOPUU,

Thomas KRUSE, Wien, 2014, 275-307.

GEDEON Magdolna, Az aedilisek és a cirkuszi játékok = „Dum spiro doceo”: Ünnepi

tanulmányok Huszti Vilmos 85, születésnapjára, szerk. SÁRY Pál, SZABÓ Béla, Miskolc,

2000, 99-107.

124

GEDEON Magdolna, A nézőkre vonatkozó rendelkezések az antik Róma cirkuszaiban és

amfiteátrumaiban, Publicationes Universitatis Miskolciensos, Sectio Juridica et Politica,

19 (2001), 101-115.

GEDEON Magdolna, Az atléták helyzet a római jogban, Collectio Iuridica Univesrsitatis

Debreceniensis 2 (2002) 7-23.

GEDEON Magdolna, A cirkuszi játékok rendezésével kapcsolatos közjogi szabályoka

köztársaságkori Rómában, Studia Iurisprudentiae Doctorandorum Miskolciensium 3

(2003), 113-130.

GEDEON Magdolna, Az antik Róma sportjoga, Miskolc, 2005.

HILPERT, Horst, Die Geschichte des Sportrechts, Stuttgart, 2011.

HORSMANN, Gerhard, Die Wagenlenker der römischen Kaiserzeit, Stuttgart, 1998.

HORSMANN, Gerhard, Bescholtenheit der Berufssportler im römischen Recht: Zur Bedeutung

von ’artem ludicram facere’ und ’in scaenam prodire’ in den juritischen Quellen,

Nikephoros 7 (1994), 207-227.

HUMPHREY, J. H., Roman Circuses: Arenas for Chariot Racing, Berkeley, Los Angeles, 1986.

JUNKELMANN , Marcus, Die Reiter Roms. Teil I. Reise, Jagd, Triumph und Circusrennen,

Mainz am Rhein, 1990.

KYLE, Donald G., Sport and Spectacle in the Ancient World, Malden, Oxford, Carlton, 2007.

LUKAS, Gerhard, Der Sport in alten Rom, Berlin, 1982.

PETERMANDL, Werner, Noch einmal zum ’Zuschauerkrawall’ von Pompeji = Antike

Lebenswelten. Konstanz – Wandel – Wirkungsmacht. Festschrift für Ingomar Weiler zum

70. Geburtstag, hrsg. MAURITSCH, Peter, PETERMANDL, Werner, ROLLINGER, Robert, ULF,

Christoph (Philippika. Marburger altertumskundliche Abhandlungen 25.), Wiesbaden,

2008, 179-190.

Quellen zum antiken Sport: griechisch/lateinisch und deutsch, MAURITSCH, Peter,

PETERMANDL, Werner, WEILER, Ingomar, PLEKET, Harry Willy, 2012.

THUILLIER , Jean-Paul, Sport im antiken Rom, Darmstadt, 1999.

WACKE, Andreas, Unfälle bei Sport und Spiel nach römischem und Geltendem Recht =

Stadion 3 (1977), 4-43.

125

WALLNER, Christian, Soldatenkaiser und Sport, Frankfurt am Mian, 1997.

126

5. A KÖZÉPKOR ÉS KORAÚJKOR SPORTTAL KAPCSOLATOS

SZABÁLYOZÁSA

5.1. „SPORT” A KÖZÉPKORBAN

A középkori emberek életében a munka, az ünnep és a játék meghatározott sorrendben

váltották egymást, anélkül, hogy különösebben elkülönültek volna egymástól. A játék és a

„sport,” a mindennapi élet szokásos részei voltak, nem feltételezték a szabadidő meglétét,

ugyanakkor elszakadást jelentettek a mindennapi munkától.

Ahogy az élet valamennyi területén, a mozgásművészet körébe sorolható, és több-kevesebb

joggal „sportnak” tekinthető tevékenységek vonatkozásában is alapvető tényező volt a

társadalom rendi megosztottsága: főszabály szerint a nemesek a nemesekkel, a polgárok a

polgárokkal, a parasztok sorstársaikkal mérték össze alkalomadtán erejüket és képességeiket.

A testi aktivitás társadalmi- és foglalkozási rendek szerinti elkülönülése (annak ellenére, hogy

a nemesség tagjai szívesen vettek részt más társadalmi osztályok sportos rendezvényein) még

akkor sem szűnt meg, midőn a XV-XVI. században a társadalmi változások a „sport”

területén is új jelenségeket indukáltak.

A testgyakorlás és a versenyszerű megmérettetések – bármely társadalmi rend tagjairól is lett

légyen szó – találkozási lehetőséget jelentettek az emberek számára, kifejezhették az emberek

lakóhelyhez, társadalmi réteghez vagy rendhez tartozását. Ugyanakkor megjeleníthettek

uralkodói reprezentációt, fegyvergyakorlatot, szerepet kaphattak bizonyos konfliktusok

jogi megoldásában is (perdöntő párbaj), az unaloműzést is szolgálhatták és kielégíthették a

verseny utáni szükségleteket is. Beleivódtak a mindennapokba, de egyúttal lehetőséget

kínáltak az azokon való felülemelkedésre is.

Fontos hangsúlyozni, hogy a középkor folyamán jelentkeztek olyan tendenciák, amelyek a

játékok, versenyek (általában a testgyakorlás) „elsportosítása” felé mutattak. Ez egyrészt azt

jelentette, hogy a „sporttevékenységek” lassan elváltak a mindennapi élet történéseitől,

civilizáltabbak lettek , vagyis az erőszak egyre inkább visszaszorításra került, és a

megmérettetéseket egyre inkább szabályok közé szorították. Megfigyelhető egy fokozatosan

127

megjelenő, kezdeti racionalizálása a versenyeknek, valamint az, hogy a teljesítmények

mérése is egyre inkább előtérbe került. Ezek a momentumok a modern sport kialakulása felé

mutató tendenciákként értékelhetők, és megjelentek szinte valamennyi olyan vonatkozásban,

amelyekről az alábbiakban szó lesz.

A sokrétű, a középkor különböző szakaszaiban ismert „sportos” tevékenységi formák közül –

az eddigiekhez hasonlóan az alábbiakban is – elsősorban a kompetitív rendezvényekre,

megmérettetésekre koncentrálunk, melyek túlléptek a mozgás-centrikus fizikai teljesítmények

összevetésének esetleges, spontán alkalmain.

A korai középkorban kevés olyan tevékenységről van adat, amely a sport fogalmának

megfelelne. Az élet jórészt a létért folytatott küzdelem volt, így kevés tér maradt a sportnak.

Ha esetleg valahol sportoltak, az könnyen csapott át erőszakba és tettlegességbe. Mivel a

mindenkori uralkodók nem nagyon tűrhették, hogy alattvalóik összekülönbözzenek a

különböző játékok során, fenyegessék a közbiztonságot és közrendet, a történészek

általánosan abból indultak ki eddig, hogy jogi szempontból a középkor mindenekelőtt a

sportolási tilalmak korszaka volt. Mint azonban alább látni fogjuk, nem ez volt az egyetlen

kapcsolat a „sport” és a világi jogalkotók között. Persze az Egyház – mint a középkor fontos

joghatósága – valóban inkább tilalmakkal jelentkezett, hisz a lovagokat szívesebben látta

volna a Szentföldön a muzulmánokkal hadakozni, mint egymással küzdve a lovagi tornák

helyszínén. Ugyanakkor voltak annak is nyomai – s ezek a folyamatok az idő múltával

felerősödtek –, hogy a világi hatóságok a tiltáson kívül akár jogi eszközökkel is kísérletet

tettek a sport iránti érdeklődés politikai hasznosítására, egyúttal a sporttevékenységek

racionalizálására, akár bürokratizálására is.

Bár az erre utaló nyomok már az érett középkorban is megfigyelhetők voltak, a középkor

alkonyán a „sport” és „sportnak nem tekinthető” tevékenységek közötti határ élesebbé vált. A

testnevelés, a mozgásjátékok és a „sport” olyan életterületekké kezdtek válni, amelyek saját

szabályokkal rendelkeznek: az erőszak visszaszorítása, az egyes mozgásformák esztétikai

jellegének előtérbe kerülése, a teljesítmények számszerűsített mérése és az esélyegyenlőség

128

megteremtésére tett első kísérletek, mind–mind a modern sportok kifejlődésének irányába

mutattak.

5.2. A LOVAGI TORNÁK

Ahogy a római gladiator-játékok vonatkozásában is, abban a kérdésben is két táborra

szakadnak a sport- és művelődéstörténészek, hogy mennyire vonhatók a sport fogalma alá

azok a feudális Európában mindenütt megtalálható küzdelmek, melyeket összefoglaló névvel

lovagi tornáknak neveznek. A kérdés szakértőinek többsége minden további nélkül a

középkor „vezető sportágának” tekinti ezeket a harci játékokat, mások azonban azon

megfontolásból, hogy a tornák – legalábbis történetük egyes szakaszában sokszor, később

esetlegesen – halálos balesetekkel jártak, úgy gondolják, ezek a küzdelmek nem tartozhatnak

a mai értelemben vett sport fogalma alá.

Amennyiben a sporttörténeti irodalmat mérlegre tesszük, azt láthatjuk, hogy a lovagi tornákat

a szakemberek jóval nagyobb aránya tekinti a „sport” körébe vonhatónak, mint a

gladiator-küzdelmeket. Azok az alábbiakban részletesen tárgyalandó tendenciák, amelyek a

lovagi tornák késő középkori „elsportosítását” tükrözik, inkább afelé hajlítanak bennünket,

hogy ezen küzdelmeket – legalábbis történetük kései szakaszában – jó szívvel az általunk

alapul vett sport fogalmába tartozónak tekinthetjük.

De mit is értenek a sporttörténészek lovagi tornák alatt? A legátfogóbb fogalom szerint a

lovagi torna (tournoi, Turnier) „olyan nemesi vagy patríciusi lovas harci játék, melyet

meghatározott szabályok szerint vívnak meg csapatokba szervezve vagy párviadalként éles

vagy tompa fegyverekkel, s amelyhez hozzátartozik a formális meghívás vagy kihívás,” és

amelyet kivételesen gyalogosan is meg lehet vívni” (Thomas).

2.1. TÖRTÉNETI KERETEK

A késő Meroving- és a korai Karoling korban (VIII. század) Nyugat-Európában a társadalmi

szerkezet jelentős változása volt megfigyelhető, ami a kibontakozó hűbéri állam szorosan

rendekbe szervezett hierarchiájának kialakulását jelentette. Ekkoriban volt megfigyelhető a

hadviselés módjának megváltozása is, melynek lényege az volt, hogy a nehéz páncélba

129

öltözött katonák mindent elsöprő lovassági rohama előreszegezett kopjával került előtérbe.

Ezt a harcmodort viszont csak jól edzett, állandóan gyakorlatozó, és ennek érdekében minden

más kötelezettség alól mentesített elitréteg tudta sikerrel alkalmazni. Ezért indult meg a lovas

katonák hűbéri rendszerbe való beépítésének folyamata, az ellátásukat biztosító

birtokadomány révén.

Az éles helyzetekben való sikeres helytállás érdekében azonban a lovasoknak állandóan

gyakorolniuk kellett fegyvereik használatát és az egységes harci fellépés fogásait. Ahhoz,

hogy a lovasok nagyobb formációkba szervezve is hatékonyak legyenek, nagyon fontossá vált

már a korai időkben (IX-X. század) a taktikai mozzanatok (exercitii gratia) begyakorlása.

Ezen igénynek tettek eleget már a középkor korai szakaszában – egyes krónikák szerint már

842-ben, Kopasz Károly idején – bizonyos hadi játékok (ludi equestres), amelyeken egész

hadseregek, nagy csapattestekben operáló csapatok készülhettek fel a lovas hadviselésre.

Egyes híradások több ezer lovas együttes gyakorlásáról szólnak a IX. században is.

Utóbb, a XI. században egy új hadi taktika alakult ki, amely zárt, lándzsákkal felszerelkezett,

korlátozott létszámú lovascsapatok önálló koordinált mozgására épült. Az ezen harcmodor

során alkalmazott nemesi páncélos lovasok viszonylag széles rétege, amelybe valamennyi

nemesi rend tagjai beletartoztak, alkotta a középkori lovagságot. A lovagság nem csak hadi-,

hanem sajátos kulturális szerepe miatt is jelentős szerepet töltött be a középkori Nyugat-

Európa történetében. A lovagsággal együtt a XI. század közepén a lovas küzdelmek egy új

formája jelent meg, mely lovas harci játékokat lovagi torna elnevezéssel (tournoi,

torneamentum, hastiludium) kezdték illetni. Az új „találmány” egy emberöltő alatt nagy

népszerűségre tett szert Észak-Franciaországban és a XII. századtól Európa nyugati felén

(sokszor az egyes államok érintkező határterületein), sőt a keresztes hadjáratok közvetítése

révén máshol is szokásossá váltak ezek a tornák. Létrejöhettek a résztvevők improvizációja

révén, eseti jelleggel vagy szervezett alapon.

Az első hírek az új típusú lovagi harci játékokról tehát a XI. század második feléből maradtak

fenn Franciaországból. Valószínűleg itt alakultak ki ezek az új harci játékok, és innen

terjedtek el a szomszédos fejedelemségekbe. A Chronicon Turonense szerint egy Gottfried de

Preully nevű lovag (1066) találta ki a tornákat azzal, hogy a korábbi lovas játékokat szinte

130

újjá alkotta. A lovagi torna az ő kezdeményezése nyomán indult hódító útjára. Angliában az

első tornára 1141-ben került sor, míg a német területre szintén a XII. század közepén juthatott

el (bár sokan – Freisingi Otto krónikájára hivatkozva – úgy tartják, hogy az első német tornát

már 1127-ben Würzburg kapui előtt megrendezték, tyrocinium elnevezéssel.) Az bizonyos,

hogy a német területeken eleinte, a XII. század végéig, a tornák rendezése elsősorban a

nemesség, a lovagok magánkezdeményezésén alapult, a század végén azonban a fejedelmek

is felkarolták a viadalokat. Ugyanúgy, mint máshol is, az uralkodók ekkoriban még fontos

katonai jelentőséget tulajdonítottak a tornáknak, s azokat elsősorban a páncélos lovagok egy

csapattestben való fellépése begyakorlását szolgáló rendezvényeknek tekinteték.

A XII. század végén a német birodalmi gyűlések alkalmával (Mainz, 1184, 1188) rendezett

tornákat ugyanakkor már a nagyfokú ritualizáltság jellemezte. Kötelező volt a

(játék)szabályok előzetes rögzítése, a formális meghívás, a szabványos küzdőtér kialakítása

és döntőbírók alkalmazása, a győztes döntőbíróság általi kikiáltása, a bajnok megünneplése

és a díj egy tekintélyes hölgy általi átadása.

A tornák első évszázadában a harci játék és a (politikai vagy más okokból vívott) komoly

küzdelem között sokszor nagyon keskeny volt a határvonal, ami sok sebesüléshez és

halálesethez vezetett. Ennek megelőzése érdekében – mint alább részletesebben is látjuk majd

– 1130 után mind az egyházi, mind a világi jog kísérletet tett a tornák betiltására.

A tornák elterjedésében nemcsak az uralkodók által felismert közvetlen katonai haszon

játszott szerepet, hanem mindenképpen jelentős indikátora volt a tornák elszaporodásának a

lovagok hírnév utáni vágya is, amelyet kielégíthetett a részvétel és a kitűzött díjak esetleges

elnyerése. A tornasiker kiemelte sorstársai közül a lovagot, és az annál inkább bizonyította

bátorságát, valamint rátermettségét, minél több veszélyt rejtett magában a viadal. Ennek

megfelelően – az egy idő után a tornákon megjelenő szegény és kiegészítő jövedelemre vágyó

lovagok mellett – elsősorban a fiatal, még nem házas lovagok voltak azok, akik – akár egy-

egy jelentősebb, szintén tornabarát főúr kíséretének tagjaiként – a XII-XIII. században

tornáról tornára jártak. A csoportos küzdelmek során az adott hűbérúr lovagjai saját csapatban

küzdöttek meg más csapatokkal. De ismertek olyan lovagcsoportok is, akik társaságként

131

léptek fel a tornákon vagy a magánháborúkban, és közösen biztosították megélhetésüket

életük egy bizonyos szakaszában.

Különösen a virágzó középkorban volt fontos, hogy a tornák lovagi résztvevői kötelezzék

magukat, hogy megőrzik az ún. torna-békét, vagyis a torna idejére felfüggesztik egymás

között a – szinte állandóan fennálló – bosszúhadjáratokat.

A tornák fénykorának a XII-XIII. századot tekinthetjük.

A XII. század ’70-80-as éveiben pl. Észak-Franciaország területén átlagosan kéthetente került

sor egy-egy lovagi tornára.

A XIII. századtól kezdődően a tornák egyre inkább társadalmi eseményekké, udvari

ünnepekké, a lovagi-udvari nemesség önkifejezésének eszközévé kezdtek válni.

Ugyanakkor ekkortól kezdve jobb lett a tornák szervezése, a tornákat már nem szabad

mezőkön, hanem erre a célra előkészített küzdőtereken rendezhették meg. Ezáltal a korábban

az eseményeket csak távolról követő közönség közelebb kerülhetett az eseményekhez. Mint

alább látjuk majd, ebben a korban alakultak ki mind a csoportos-, mind a páros küzdelmek

kapcsán az egyre szigorúbb szabályzatok, amelyek betartása felett tapasztalt lovagok és a

heroldok őrködtek.

Valamivel később azonban a tornák rendezése meglehetősen költséges vállalkozássá vált. A

költségek miatt a XIII-XIV. századtól csak gazdag főurak és uralkodók engedhették meg

maguknak a tornák rendezését, s ezek az alkalmak jól szolgálták a rendezők tekintélyének és

hírének növelését, tehetősségének és nagyvonalúságának propagálását.

A tornák rendezésével az uralkodók és a gazdag főnemesek tulajdonképpen egyfajta

részesedést nyújtottak a nemesség lovagi rétegének a vagyonukból.

Mivel a nagyobb eseményeken megjelenő lovagok, szolgáik és a lovak elhelyezése a legtöbb

vár vagy kastély befogadóképességét meghaladta, a XIV. századtól kezdve a nagy tornák

jórészt a városokba költöztek, bár továbbra is rendeztek küzdelmeket nyílt mezőkön is.

Forrásaink szerint a városokban rendezett tornák sok esetben olyan kereskedők, pénzemberek,

valamint más személyek gyülekező helyévé váltak, akik nyereséget reméltek a lovagok

összejövetelei kapcsán. Kereskedők biztosították az élelmezést és az élvezeti cikkeket,

kereskedtek lovakkal és lovagi felszerelési tárgyakkal, pénzt kölcsönöztek a megszorult

132

lovagoknak, vagy váltságdíjat közvetítettek. Ugyanakkor természetesen egyes tornák jelentős

kulturális eseményt is jelentettek, ahol művészek is találkozhattak és hasznosíthatták

tudásukat.

Fontos ugyanakkor megjegyeznünk, hogy az érett középkorban a lovagi tornák korántsem

voltak csak tisztán lovagi-udvari és csak tisztán nemesi rendezvények. Már a XII. századi

Angliából vannak híreink arról, hogy a londoni polgárok a városon kívül lovasjátékokat

rendeztek a harci cselekményeket leképezve (simulacra belli). A XIII. századtól hasonlóképp

Európa más nagyobb városaiban is hozzátartozott a polgárság ünnepeihez a lovas- és

fegyverforgatási tudás harci játékokban való összemérése. Vagyis kialakult a tornák egy

városi, patríciusok által űzött változata is. Ez világosan kifejezi a késő középkori városi

vezető rétegek azon törekvéseit, hogy minél inkább hasonuljanak a nemesi arisztokrácia

életformáihoz.

Sőt a lovagi tornákon kialakult formaságokat még a városi iparos legények is utánozták pl.

botvívó küzdelmeik során.

A XIV. századig a tornákon használt fegyverek nem különböztek a harctereken használtaktól,

tehát a tornákat a háborúra való felkészülés eszméje legitimálta. Ezen század végétől – a

hűbéri társadalom felgyorsuló hanyatlásával együtt – Európa-szerte bomlásnak indult a

lovagság intézménye is. A XV. században a puskapor és a lőfegyverek feltalálásával, a

gyalogos (zsoldos)hadseregek uralkodóvá válásával a páncélos hadviselés és a lovagság

eszméje felett eljárt az idő. A hagyományok erejét mutatja azonban, hogy a lovagi tornák nem

tűntek el, hanem jelleget váltva még inkább „sport jelleget” öltöttek. A lovagi játékok ezen,

a XV. századtól bekövetkező „elsportosodásának” a következő jelei voltak:

o a korábbiaknál is részletesebb írásbeli szabályok alakultak ki, és – bár változatos

formában – megjelent ezen szabályok betartásának bizonyos felügyelő személyzet és

tornabíróság általi biztosítása;

o viszonylag hatékony biztonsági intézkedések bevezetése (sérülés, vagy lóról való

lezuhanás esetén a küzdelem felfüggesztése);

o speciális tornafelszerelések kifejlesztése, melyeket a harci cselekmények során már nem

lehetett volna használni;

133

o az egyéni küzdelmek jelentőségének megnövekedése.

Ugyanakkor a rendezvények egyre inkább teátrálisakká váltak, és bizonyos formáikban

kifejezetten a látványosság vált elsődleges követelménnyé, ahol már nem a résztvevők harci

technikája és rátermettsége, hanem ruházatuk és fegyverzetük állt az érdeklődés

középpontjában. A „sportértékkel” rendelkez ő és lovagi „cirkusz-jellegű” rendezvények a

XVI. században egymás mellett léteztek, gyakran ugyanazon udvari ünnepség

programjában.

Történeti összegzésként elmondható, hogy a lovagi tornák fejlődése a harci játékok felől az

udvari ünnepségek felé mutatott. Míg a XI-XIII. századok közötti virágzásuk mögött a

tényleges háborús igények és a lovagok sajátos életmódja, valamint társadalmi és kulturális

beágyazottsága húzódott meg, az ezt követő két évszázadban (XIV-XV. század)

megfigyelhető volt, hogy a lovagi tornák a különböző alkalmakból rendezett ünnepségek

elengedhetetlen szórakoztató elemévé váltak és (egy a mi sportfogalmunkhoz közelítő)

„sporttá” szelídültek (ami azonban esetleges veszélyességét persze nem csökkentette).

A XVI. században pedig már egyre inkább a tornák látvány- és szórakoztató funkciói

domborodtak ki, s a korábbi kemény küzdelmek helyébe olyan versenyváltozatok léptek,

amelyeknek már nem sok közük volt a veszélyes harci sporthoz. A lovagi tornákból

leszármazó ezen játékoknál az ügyesség került előtérbe a nyers erő helyett, és sokszor már

nem is egymás ellen küzdöttek a felek, hanem bábukon, képeken kellett elérni a találatokat,

vagy egy zsineggel két oszlop közé kifeszített gyűrűt kellett eltalálniuk a lovagok játékos

utódainak.

5.2.2. A LOVAGI KÜZDELMEK KÜLÖNBÖZŐ FORMÁI

A történészek három fő formáját különböztetik meg a lovagi tornának, mely formák a

középkor derekán kristályosodtak ki (fenntartva, hogy az életben nagyon sok változata volt

elképzelhető a megmérettetéseknek a felek megállapodása vagy a tornát meghirdetők

szándéka szerint).

A három fő alaptípus a következő volt:

134

• a csataszerű tömeges- vagy csoportos küzdelem (mele, turnei, Turnier);

• a gyakorlási célú csoportos gyakorlat (bohordicum, quintaine, Buhurt);

• a páros küzdelem (joust, Tjost, Gestech).

Utóbbi két vonatkozásban a tornák beépültek a középkor udvari-lovagi ünnepségeinek

rendjébe. A háborús előkészületeket szolgáló pragmatikus funkció mellé egy szórakoztató

vonatkozás lépett.

A küzdelmek említet első két típusa a korai manőverező jellegű harci gyakorlatokból alakult

ki.

a. Az elsőként említett mele vagy turnoi teljes harci felszerelésben a valódi harchoz nagyon

közel álló küzdelem, szabad területen zajló lovascsata volt, amely általában azonos számú

csapatok között folyt. (Franciaországban ezt nem mindig tartották be.) Ezeknél a

küzdelmeknél az ellenfelek először lándzsával támadták egymást, majd hosszan küzdöttek

kardjaikkal előbb lovon, majd gyalogosan. Akkor is így zajlott a küzdelem, ha 30, vagy ha

100 lovag vett részt a viadalban.

Ezeket a viadalokat rendszerint a városok előtt elterülő térségen rendezték. A zárt lovas

alakzatok taktikáját egy parancsnok határozta meg. A csapatmozgások elülte utáni ember-

ember küzdelem lényege az volt, hogy a lovag minél több ellenfelét vesse ki a nyeregből,

tegye harcképtelenné vagy ejtse foglyul. Aki a lándzsás összecsapás után küzdőképtelenné

vált, azt fegyvernökei kivihették a küzdőtérről, de lova, fegyverzete vagy ő maga legyőzője

zsákmánya, illetve foglya lett. Ha azonban a nyeregből kivetett lovag még nem vált

harcképtelenné, ellenfele is leszállt lováról és gyalogos harccal folytatták a viadalt. Aki ebben

a csoportos küzdelemben egyik ellenfelét legyőzte, újabbat keresett. Általában – kisebb-

nagyobb megszakításokkal – sötétedésig folyt a viadal, de vannak hírek több napon át folyó

csatákról is. A megállapodástól vagy meghirdetéstől függően az a csapat nyert, amelyiknek

több tagja maradt állva, vagy amelyik elfogta az ellenfél vezérét, vagy kiszorította ellenfelét a

küzdőtérről. Eleinte a csoportos küzdelemben résztvevő lovagok előre meghatározott rend

nélkül rohantak egymásnak, később azután pontosan felosztották, ki kivel vív meg, és ezzel a

„Turnier” tulajdonképpen tömeges páros küzdelemmé alakult át. (Vö. forrás 1.)

135

b. A Buhurt inkább fegyveres játéknak volt tekinthető, amelynél nem volt szó az ellenfél

foglyul ejtéséről vagy lovának, fegyverzetének zsákmányként való megszerzéséről.

Háborúhoz hasonló előkészületek nélkül, tisztán a gyakorlás céljából, vagy bizonyos

értelemben üdvözlő parádé okán végezték az ilyen gyakorlatokat, amelyek egy ütközet képét

nyújtották, hisz a harcosok itt is lándzsával, tompa karddal és fabuzogánnyal harcoltak, de a

következmények jóval szelídebbek voltak. A buhurt páncél nélkül is megrendezhető volt.

c. A Tjost páros küzdelem volt, amikor két lovas lándzsákkal csapott össze. Magyarul

kopjatörésnek nevezzük. A nem veszélytelen összeütközés következményeinek csökkentése

érdekében a XIII. századtól a tornalándzsa nyelét félig befűrészelték, vagy üregesen képezték

ki, és a lándzsák hegyét egy háromágú fémkoronával helyettesítették, hogy a szúrt sebek

kockázatát csökkentsék. A lándzsa általában az összecsapáskor eltört, de a gyakorlottabb

lovagok arra is képesek voltak, hogy ellenfelüket ilyen eszközzel is kivessék, kiemeljék a

nyeregből.

Az egyes összecsapás-típusok egymáshoz való történeti viszonyával kapcsolatban az

állapítható meg, hogy a XIII. századig a lovagok általában valamennyi formában megmérették

magukat egy-egy torna alkalmával. A franciáknál azonban már a XII. század végétől

megfigyelhető, hogy a párharcok specialistái gyakran távol maradnak a csoportos

küzdelmektől, s a XIII. század közepétől egyébként is kezdett elválni egymástól a csoportos

Turnier, és páros küzdelem, a Tjost. Ekkortól kezdték a páros küzdelmeket, ahol az egyéni

képességek jobban középpontba állíthatók, valamivel magasabbra értékelni, s ekkoriban

kezdett el kialakulni az ilyen jellegű összecsapások sajátos – a csoportos küzdelmek

csataterétől elkülönülő – küzdőtere is.

A csoportos küzdelemtől a párharcok felé való elmozdulás egyrészt bizonyos

specializálódásnak, másrészt az egyszerűsítési törekvéseknek és annak a jele volt, hogy

egyre nagyobb igény mutatkozott a küzdelmek regulák közé szorítására. Ekkoriban kezdték

szabályozni előbb egyedi megállapodásokban, majd a (verseny)kiírásokban, hogy hány

lándzsatörésre kerülhet sor az egyes párok között (3-6 lándzsa).

Az ilyen törekvések – mint azt említettük és még részletesen tárgyaljuk – a páros küzdelem

„sport” jellegének kidomborítását jelentették, ami a XIV. század végétől jelentkezett.

136

A páros küzdelmek esetében azonban a XIV-XV. századtól – a felek közötti

megállapodásoknak megfelelően – egyre gyakoribbá váltak az éles lándzsákkal vívott

küzdelmek is, amelyek a résztvevők különös bátorságát voltak hivatottak bizonyítani.

Németül az ilyen küzdelmeket nevezték „Rennen”-nek. Az „elsportosított” páros küzdelem és

az éles fegyverekkel vívott harc egymás mellett élése mutatja a középkor végének

kettősségét, egyrészt a harcos lovagi hagyományok melletti konzervatív kitartást, másrészt

pedig az innovatív modernizációt.

5.2.3. AZ ÁLLAMI (ÉS EGYHÁZI) JOG BEAVATKOZÁSA

Mint már említettük, a sport és a jog kapcsolatával és történetével foglalkozók a középkor

forrásaiban szinte kizárólag a különböző „sporttevékenységekkel” kapcsolatos tilalmakat

emelik ki. Az állami és egyházi felsőség ezen negatív viszonyulását különösen igaznak

tekintik a lovagi tornákra, mivel tilalmazó rendelkezések valóban nagy számban születtek

mind a katolikus egyház, mind a különböző uralkodók és fejedelmek részéről az érett

középkorban.

Mint azonban látni fogjuk, az állami jogszabályok nemcsak tiltó célzattal foglalkoztak a

lovagi tornákkal, hanem szabályozták is őket, s ezen – elsősorban az angol uralkodók

gyakorlatában megjelenő – normák segítségével megkísérelték egyrészt politikai célok ,

másrészt a közbiztonság megerősítése érdekében bizonyos kontroll alá helyezni a lovagi

küzdelmeket.

5.2.3.1. Tilalmak

Számos irodalmi forrás és korabeli történeti munka igazolja, hogy a XI-XII. századi lovagi

tornák rendkívül kemények és eseménydúsak voltak, melyek során a lovagok valamennyi

harci képességüket kifejezésre juttathatták. Ezt mutatják a gyakori halálos sérülések, melyek

különösen a XII. század folyamán viszonylag gyakran megestek a tornákon. Ez viszont ahhoz

vezetett, hogy az Egyház tilalmak sorával lépett fel a tornákkal szemben.

Az Egyház a XII. század óta törekedett a lovagi tornákat büntetőjogi tilalmak révén

visszaszorítani. Az Egyház a lelki békét veszélyeztető, a testi erőt és képességeket a

137

büszkeség tárgyának tekintő rossz szokásként fogta fel a tornákat. Szinte kizárólag az

egyetemes vagy más zsinatok alkalmával születő pápai rendelkezések voltak ezek, melyek

azzal fenyegették a tornák során elesetteket, hogy megtagadják tőlük az egyházi, a

megszentelt földbe való temetés lehetőségét.

Az első ilyen jellegű intézkedéseket a II. Ince pápa alatt 1130-ban és 1148-ban tartott

clermonti, illetve reimsi regionális zsinatok mondták ki. A clermonti rendelkezés megtiltotta

„ama utálatos vásárok megtartását, amelyeken a lovagok szokásuk szerint összegyűlnek, hogy

összemérjék erejüket és merészségüket, ami nem ritkán emberek halálához és a lelkek

nagymértékű veszélyeztetéséhez vezet.” Az Egyház inkább a keresztes háborúk felé kívánta

terelni a lovagok harci kedvét.

A II. lateráni zsinat (1139) az egész keresztény világra kiterjesztette a tilalmat, s a III. zsinat

(1179) megismételte ezt, bűncselekménynek minősítve a tornákon való fellépést.

Német területen a magdeburgi érsek üldözte először a „pestifer ludus torneamentorum”-ot

1175-ben, aki a lovagi játékok valamennyi résztvevőjét Szászországban egyházi átokkal

sújtotta, és a fejedelmeket megeskette a szent ereklyék felett, hogy lovagjaikat nem engedik e

rendezvényekre. Indokolásul az emberéletben esett károk és más, a tornákhoz kapcsolódó

káros jelenségek szolgáltak. A tulajdonképpeni oka a tilalomnak azonban az volt, hogy a

lovagokat inkább a keresztes-hadjáratokon látták volna szívesebben.

Ez nyilvánvalóvá válik III. Ince egyik bullájából, melyet 1215-ben adott ki (Ad liberandam

Terram Sanctam). Ez 15. szakaszában a tornák tilalmát mondta ki – bár mindössze három

évre – abból a célból, hogy a keresztes hadjáratok elől elhárítsa az akadályokat.

A XIII. században és XIV. század legelején az egyházi jogalkotás odáig jutott, hogy a tornák

rendezését is általánosan, kiátkozással és interdiktummal sújtotta, mivel ezen

rendezvények akadályozhatták a keresztes hadjáratokat. A tilalmak általában meghatározott

időtartamra , vagy behatárolt földrajzi területekre , államokra vonatkoztak, és idővel

visszavonásra is kerültek, hosszabb távú jogi hatásuk nem volt az egyházjog keretein belül

sem.

1260-ban a bordeaux-i területi zsinat pl. két év időtartamra tiltotta be a tornákat, külön

szankció megjelölése nélkül. 1312-ben Kelemen pápa a vienne-i zsinaton Franciaország,

138

Anglia, Németország és néhány más ország területén tiltotta meg a pápai kiátkozás terhe

mellett a tornák rendezését.

Ugyanakkor az egyházfők céljuk elérése érdekében hatni kívántak a világi uralkodókra is:

ismerünk olyan pápai levelet, amely három éves időtartamra (1274-76 között) arra szólította

fel Habsburg Rudolfot, hogy akadályozza meg a lovagi tornák megrendezését.

Az egyházi tilalmak, a kiátkozás veszélye azonban nem tartották vissza a lovagokat a

tornákon való fellépéstől. Hiszen a lovagi tornák jelentős társadalmi eseménynek számítottak,

s a nemességre és a lovagságra továbbra is nagy vonzerőt gyakoroltak a harci játékok, hiszen

a torna lehetőséget kínált a lovag számára, hogy megmutassa tudását a lovak és fegyverek

kezelésében, valamint bizonyítsa bátorságát és önuralmát is.

A tilalmak eredménytelenségét a világi fejedelmek által kibocsátott tilalmak nagy száma is

mutatja.

A francia királyi tilalmak (1250 és 1296 között több ilyen született, majd még 1304-, 1311-,

1312-ben is) meddőnek bizonyultak. II. Edward angol király (1307-1327) maga – állítólag –

negyven ízben bocsátott ki tiltó rendelkezést, igaz ezen tiltásoknak már inkább belpolitikai

okai voltak.

Végül a kánonjogi tilalmat, a büntetéssel való fenyegetést 1316-ban IV. Fülöp, francia király

(1285-1314) korábbi követelésének megfelelően XXII. János pápa uralma alatt (1316-1334)

oldották fel, mivel a szankciók miatt egyre több lovag kényszerítve látta magát arra, hogy

letegye a cingulum militarét, és ezáltal kiestek a keresztes hadjáratok potenciális résztvevői

közül.

Európa egyes országaiban az egyházi tilalom megszűnése után is meg-megjelentek időszakos

tiltások a világi jog szabályai szerint, s ezek csak a tornák XVI. századi elhalása után

veszítették el jelentőségüket.

5.2.3.2. Angol állami ellenőrzés

Az állami jog befolyásának egy másik típusát jelenítette meg a lovagi tornákkal kapcsolatban

két angol uralkodó, I. Richárd (1189-1199) és I. Edward (1272-1307) azon törekvése, hogy ne

az Egyház által sugallt tilalmak, hanem a tornák szabályozása révén érvényesítse akaratát.

139

Az európai történelemben más országokban nincs ezekkel párhuzamba állítható állami

szabályozás.

I. Richárd (aki maga is több tornán vett részt életében) 1194-ben a canterbury érseknek

címzett utasításában arról informálta az érseket, hogy országában öt helyen engedi meg

lovagi tornák rendezését. Közölte, hogy három grófot jelölt ki, akik felelősek lettek a

rendelkezések betartásáért. A rendelet „nevezési díjakat” állapított meg mindazok számára,

akik egy-egy tornán részt kívántak venni: egy gróf 20 márkát, egy báró 10-et, egy

földbirtokos nemes 4-et, míg egy földnélküli lovag 2 márkát volt köteles fizetni. Az érseket

arra kérte, hogy nevezzen meg két hivatalnokot és két lovagot, akik felelősek lesznek ezen

díjak beszedéséért, és kiveszik a torna résztvevőitől a kötelező esküt. Ezen esküvel a tornára

jelentkező kötelezte magát, hogy sem a tornára utaztában, sem a visszaúton nem vesz el sem

élelmet sem más dolgot fizetés nélkül, betartja a király (különösen a király erdeinek és

vásárainak) békéjét, és jövet és menet tartózkodik azok ellen fegyveresen fellépni, akikkel

magánháborúban áll. Aki megtöri a békét, azt észre téréséig be kell csukni. Továbbá kimondta

a rendelkezés, hogy külföldiek nem vehetnek részt a tornákon.

Richárd ezen támogató hozzáállása a tornákkal szemben abból a tapasztalatból fakadt, hogy

szerinte a franciák jóval harcra készebbek, mint az ő angol nemesei, és ez a tornák

gyakorlatára vezethető vissza. Emellett a béke és nyugalom biztosítása, valamint a királyi

erdők védelme vezette a rendelkezés kibocsátásában. Ugyanakkor a kinevezett grófok egy

olyan ellenőrző bíróság személyi magját képezték, akik nem csak a tornák felügyeletében, de

a fegyveres nemesi csoportok mozgásának ellenőrzésében is szerepet kaptak. Mind e mögött

azon a politikai szándék húzódott meg, hogy a király ellenőrizni akarta a nemesi

összejöveteleket.

I. Edwardnak, aki királlyá koronázása előtt szintén tornákat látogatott, teljesen más célja volt

az általa kiadott, a lovagi tornákat érintő rendelkezésével. Míg Richárd rendelkezésének úgy

tűnik az volt a célja és eredménye, hogy – legalábbis elvileg – a tornák megrendezését királyi

engedélyhez kösse, addig Edward elsősorban abban volt érdekelt, hogy fenntartsa a rendet

azon lovagok között, akik egy-egy tornán megjelennek. Edward rendelete (Statuta Armorum)

minden valószínűség szerint 1292-ben született, és a tornák lebonyolításával kapcsolatos

140

(tulajdonképpeni verseny- és játék) szabályokat tartalmazott. A legfontosabb szabályok a

következők voltak:

o Bármilyen rangú is legyen, egyetlen résztvevő sem vihet magával háromnál több

segítő lovagot és apródot a küzdelembe, s az apródok egyikének mindig magánál kell

hordania ura címerpajzsát, hogy az felismerhető legyen.

o A segítők és apródok nem hordhatnak magukkal sem éles kardot, sem kést, sem

bunkót, hanem csak „tornakardot.”

o A segítő lovagnak nincs megengedve, hogy harc közben egy lovagot levessen a

lováról.

o A nézők közül senki sem hordhat magánál fegyvert, és nem viselhet páncélzatot.

o Az istállószolgák és lakájok sem hordhatnak maguknál semmilyen fegyvert vagy

köveket, és a heroldok sem rejthetnek kabátjuk alá semmiféle fegyvert.

o Amennyiben a rendezvényhez bankett is járul, azon csak a tornán résztvevő lovagok

jelenhetnek meg, egy-egy szolga kíséretében.

A szabályok betartására egy bizottságnak kellett felügyelnie. A király célja elsősorban annak

megakadályozása volt, hogy a csoportos lovas küzdelmekbe illetéktelen személyek is

beavatkozhassanak, illetve a nézők közötti viszálykodás lépjen fel.

Mindkét angol törvényben közös az ellenőrzés királyi kézbe vételének és mindenekelőtt a

béke megőrzésének a szándéka. E királyok egyszerűen meg akarták akadályozni, hogy a

fegyveres nemesség részérdekei érvényesítése érdekében a tornák ürügye alatt a királyi

jogokat megsértse, illetve lehetőséget kapjon az uralkodó elleni szervezkedésre.

Mint az angol történelem későbbi eseményei megmutatták, az uralkodóknak volt is mitől

tartaniuk. Az, hogy egyes későbbi királyok, III. Henrik (1216-1272) és a már említett II.

Edward (1307-1327), gyakran kényszerültek – általában természetesen eredménytelenül –

betiltani a lovagi tornákat, mutatja, hogy ezek az alkalmak a nemesség nem csupán sport-,

hanem politizálási szenvedélyeit is kielégíthették, és a tornák valóban veszélyt jelenthettek

az ország békéjére és az ország kormányzására.

141

Ugyanakkor I. Richárd és I. Edward ellenőrző politikája és az, hogy maguk vállalták

korukban a lovagi tornák többségének a védnökségét, sokkal eredményesebb hozzáállásnak

tekinthető, mint utódaik összes tiltó rendelkezése.

5.2.4. A TORNÁK VERSENY- ÉS JÁTÉKSZABÁLYAI ÉS AZOK FEJLŐDÉSE

Mint már többször hangsúlyoztuk, a középkori lovagi tornák a lovasok harci gyakorlataiból

(exeritium militaris) nőttek ki. Ennek megfelelően kezdetben a tornákkal kapcsolatos

szabályok meglehetősen egyszerűek voltak, s csak arra irányultak, hogy a résztvevők

egyben- és életben maradását, valamint az értékes lovak sértetlenségét valamiképpen

biztosítsák.

Idővel változott a tornák jellege, és egy ünnepi harci játék képét öltötte magára, amelyben

azonban a játék és az életveszély továbbra is kéz a kézben jártak. Így a kezdetben a

résztvevők megállapodásain, majd a rendezők által meghirdetett egyszerű normákon

alapuló küzdelmek szabályrendszere is szükségszerűen egyre bonyolultabbá vált, és

magába kezdte foglalni mindazokat a rendelkezéseket, melyeket mai szemmel verseny- és

játékszabályoknak tekinthetünk.

Az egyre bonyolultabbá váló, szájról-szájra, heroldról-heroldra hagyományozott, vagy

esetlegesen írásba foglalt szabályzatok egyrészt a torna megszervezésére, a résztvevők

exkluzivitásának biztosítására, valamint a tornák lovagi eszmerendszerének megóvására

vonatkozó (verseny)szabályokat foglaltak magukban.

Másrészt a korrekt fegyverzettel és harci fogásokkal, a megfelelő szünetek biztosításával, a

nem megfelelő harci technikák leminősítésével és tilalmával, később a találatok

értékelésével, valamint a győztesek győzelmi prémiumaival és a veszteseket sújtó anyagi

következményekkel kapcsolatos (játék)szabályokat listázták fel.

A XV. században aztán már az írásba foglalt és az érdeklődők között kéziratban, majd

nyomtatásban terjesztett rendtartások kísérelték meg a legfontosabb rendelkezéseket

összefoglalni.

142

Ezek közül az egyik legismertebb, az a würzburgi Turnierordnung, amely egy 1479-ben ott

rendezett torna kapcsán tartalmaz 20 szakasznyi rendelkezést, melyek a tornához bocsátás

feltételeit, a megkívánt felszerelés – különösen a kardok – részletes leírását tartalmazták.

De a szabályok rekonstruáláshoz felhasználhatók akár a korabeli lovagregények, valamint a

(német) tornatársaságok szabályzatai és a késő-középkorban felvirágzó torna-irodalom

termékei is.

5.2.4.1. Versenyszabályok

Az idők folyamán a viadalra kész lovagok spontán és szűk körű találkozóiból – amilyenek a

XI. századi tornák eleinte lehettek – társadalmi eseménnyé fejlődtek a lovagi játékok. Ezért

nagyon fontosnak tekinthető az a fejlődés, amelyen a tornák megszervezésével kapcsolatos

szokások és írott szabályok keresztülmentek a középkor századai során.

5.2.4.1.1. A tornák rendezése

A tornák rendezésének egyik legfontosabb momentuma volt az alkalom meghirdetése a

potenciális résztvevők között.

A XII. században, amikor a tornák nagyon gyakoriak voltak (és a világi és egyházi hatalmak

rossz szemmel nézték a játékokat) általában kisebb körben hirdették meg a viadalt az adott

környék tornákért lelkesedő lovagsága körében, igaz ebben az időben ezek a nemesek – mint

egy-egy nagyobb hűbérúr kíséretébe tartozó lovagok – keresték is ezeket az alkalmakat.

Ekkoriban az volt Európa-szerte a jellemző, hogy egy-egy uralkodó vagy nagyúr saját

„torna-csapatot” tartott fenn, így viszonylag egyszerű volt a következő alkalomra

odacsábítani a harcolni vágyókat. Ekkoriban olyan gyakoriak voltak egyes vidékeken a

tornák, hogy az egyik végeztével már siethettek is a másik hűbérúr által rendezett újabb

viadalra a harcosok.

A XIII. században egyes tornabarát ifjú uralkodók – lovagcsapatuk kíséretében – szabályos

torna-túrákat tehettek pl. Franciaországban (1260-ban a későbbi I. Edward angol király több

lovát és felszerelését is elveszítette egy ilyen túra alkalmával.) Azt mondhatjuk, hogy a helyi

nemesek egyes vidékeken feltörő lelkesedése tornák egész sorát hívta életre, akár hosszabb

időtávra is.

143

A XIII-XIV. században egy-egy befolyásos hűbérúr érdeklődése, illetve bizonyos spontán

nekibuzdulás a lovagok részéről elegendő volt ahhoz, hogy tornák sorozata kerülhessen

megrendezésre. S ez szinte valamennyi vezető európai fejedelemségben megfigyelhető volt

Kelettől Nyugatig, Déltől Északig.

Egy német krónika szerint „a lovagurak és szolgáik az egész országban tornák sokaságát

tartották.” A tornák sorozatának fenntartását szolgálta a XIV. században feljegyzett azon

német szokás, hogy az adott torna legjobbjának választott lovag a „dank” elnevezésű díj mellé

abban a megtiszteltetésben is részesült, hogy adott határidőn belül újabb viadalt

rendezhetett.

Más lett a helyzet a késő középkor folyamán, midőn a tornák Európa-szerte jóval ritkábbak

lettek, s ez a tornák meghirdetésének módját is megváltoztatta. Ekkoriban már heroldokat

küldtek ki , akik sorba járták a potenciális résztvevők kastélyait, azért hogy a fejedelmi

viadalok időpontját, helyét és szabályait meghirdessék. Ebben az időben már a viadalok

ceremoniális jellege domborodott ki, a rendezés jóval költségesebbé vált, és már csak egy

uralkodó, egy magasabb rangú báró vagy zászlósúr engedhette meg magának egy-egy viadal

megrendezését. Magának a meghívásnak is meg volt a maga ceremóniája.

Általában a legrangosabb meghívni szándékozott lovagot hívták ki először. A kihívó nevében

fellépő udvaronc (főherold) előadta a tornával kapcsolatos tudnivalókat. A ceremóniához

szokás szerint az is hozzátartozott, hogy a meghívott lovag lehetőséget kapott arra, hogy egy

elé tárt névsorból megjelölje azokat a személyeket, akiket tornabíróként el tudott fogadni.

Ha a célzott fontos lovag a meg-, illetve kihívást elfogadta, akkor ki lehetett kiáltani a tornát,

mely kikiáltás tartalmazta a legfontosabb szabályokat, az idő és a hely megjelölését. Az

alkalmazható fegyverzet és felszerelés is kikiáltásra került.

A korban szokásos fejedelmi, illetve főúri tornák helyigénye miatt a rendezvény helye

általában egy-egy nagyobb város lett. A város lakossága számára a torna-viadal jelentős

bevételi forrást jelenthetett. Több német városban maradtak fenn pl. olyan szabályzatok,

melyek egy viadal idejére szabályozták a szállásdíjakat.

A késő középkorban egy-egy nagyobb tornamentum jelentős tömegeket vonzott. A

résztvevők, szolgáik, a szükséges lovak, valamint a viadalra kíváncsi nemesi közönség nagy

144

logisztikai kihívást jelenthetett a mindenkori rendezőnek és városnak. Azon viadalok

esetében, ahol a Tjost, a páros küzdelem állt előtérben, általában jóval korlátozottabb volt a

küzdeni szándékozók száma (pl. az Ibériai-félszigeten), de egyes német városokban

meghirdetett páros-viadalon (Stechen) akár több száz lovag is szerencsét próbált.

5.2.4.1.2. Részvételi feltételek

A kezdeti időkben csak kevés olyan előírásról tudósítanak a források, ahol részvételi feltételek

lettek volna megszabva a küzdeni vágyók számára: mindenki, aki megfelelő felszereléssel

rendelkezett, az küzdhetett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a viadalokon a lovagok és

fegyvernökeik is küzdőtérre léphettek.

A részvételi feltételek azonban az idő múltával formalizálódtak . Előbb a főküzdelmektől

elkülönülő viadalokat rendeztek a fiatalabb lovagoknak, illetve a fegyvernököknek, majd

kialakult az a szemlélet, hogy kifejezetten csak lovagok vehetnek részt a viadalokon.

De ez az elv azért nem volt mindenütt elfogadott, hiszen Európa több vidékéről ismertek

olyan tornák, amelyeket városok rendeztek saját polgáraik számára (Németalföld, Balti-

államok), sőt egyes dél-német városokban előfordult, hogy polgár hívott ki párviadalra

lovagot. Itáliára pedig egyenesen azt mondatjuk, hogy ott a torna-küzdelmek kifejezetten

polgári sportnak minősültek.

Igazából csak Angliában, Francia- és Spanyolországban figyelhető meg a szoros

összefonódás a nemesi lovagság és tornák között. Ezekben az országokban az egyes

viadalok patrónusai egy idő után kizárólag csak nagyobb főurak és uralkodók lehettek, s így a

résztvevők is csak a lovagrendből kerülhettek ki.

A nem nemesek kizárására vonatkozó legszigorúbb szokások azonban a német lovagság

köreiben alakultak ki, éppen azért, mert a német városok polgársága élénk érdeklődést

mutatott a viadalok iránt. A XIV. századtól kezdődően nyilvánvaló tendenciaként jelentkezett

a német kis- és középnemesség soraiban, hogy a tornákon való indulás lehetőségét a lovagi

származású családok tagjaira korlátozzák. Ez a törekvés egybe esett ezen lovagi-nemesi

réteg azon szándékaival, hogy új politikai erőként fogalmazzák meg magukat a birodalom

közéletében. Németföldön alakulnak ki azok az exkluzív szabályok, amelyek valóban alapos

vizsgálat alá vették a tornákon indulni szándékozók „pedigréjét” és előéletét. Ezen szabályok

145

– melyeknek francia előképei voltak – a XIV. század végén kezdtek megszilárdulni, és

fejlődésük csúcspontját az 1480-as években érték el.

Ennek legfontosabb bizonyítéka az az 1479-ből származó szabályzat, melyet az akkor

rendezett würzburgi torna alkalmával fogalmaztak meg. Az ebben az időben éppen

visszaszorulóban lévő lovagi „sport” újjáélesztésének szándékával megfogalmazott regulák

20 szakaszból állnak, s ezek közül 14 szakaszban csupán azt sorolják fel, hogy milyen

okokból kell kizárni a tornáról az esetleges jelentkezőket: a hamis esküt tevők, a

rágalmazók, a csalók, a gyávák, a házasságtörők, az egyházat gyalázók és útonállók mellett

kizárással sújtották azokat is, akik ötven évre visszamenőleg nem tudtak olyan felmenőt

felmutatni, aki tornán vett részt, vagy azokat, akik kereskedelmi ügyletekkel szennyezték be a

kezüket, vagy uzsorásként tettek szert haszonra. A nemesi exkluzivitást fejezte ki az alábbi

szabály is: „Aki városban lakik, adót fizet és szolgáltatásokra kötelezett, vagy valamely

hivatali állást tölt be, vagy olyan tevékenységet űz, amilyennel a rendes megtelepedett

városiak foglalkoznak, tornákra nem bocsátható.”

Egy másik német szabályzatban a vétkek két csoportban kerültek lajstromozásra:

különböztettek kisebb vétkek – amelyért a lovag csak botbüntetést kapott, mielőtt kizárták

volna – és súlyosabb vétkek között, mely utóbbi büntetése az volt, hogy a lovagot a torna

tartamára saját nyergében a küzdőteret körülvevő palánk egy pontjára ültették fel, mintegy

pellengérre állítva őt, miután megverték és elvették a lovát. Az első csoportba a

házasságtörés, a rangon aluli házasság, a házasságon kívül születés, illetve a kereskedelmi

ügyletekkel való foglalkozás tartoztak. Mint látható ezek nem is annyira bűncselekmények,

mint inkább társadalmi „vétségek” voltak. A második csoportba pedig valóban a

közbűncselekmények tartoztak.

A példálózóan felsorolt társadalmi vétségeket azért kezelték viszonylag szigorúan, és

szankcionálták tulajdonképpen a nemesekhez nem illő büntetésekkel, mert az egész lovagi

életforma megsértésének tekintették, ha valaki az említett vétek valamelyikével a háta mögött

lovagi tornára jelentkezni merészelt. Ha valakire súlyos bűncselekmény, mint gyilkosság vagy

súlyosabb nemi bűncselekmény, esetleg eretnekség bizonyult rá, azt a lovagot életre szólóan

kizárhatták a tornákról.

146

Sajátos formalizált eljárása volt egyébként annak, hogy hogyan lehetett ezeket a vétségeket

szóba hozni. A tornákon a tényleges viadal napját megelőzően tartották az ún. sisak- és

pajzsvizsgát, ahol a vétket egy formális eljárásban egy vádlóként fellépő lovag hozta szóba.

(Ez Franciaországban kialakult szokás volt.) A vádlott követelhette, hogy az ügyet egy

esküdtbírói grémium elé vigyék, ahol sor kerülhetett a „vád” bizonyításra. Ha valaki

alaptalanul vádolta meg lovagtársát, az az elkövetkező tornákon büntetéssel számolhatott.

A rendi státusszal kapcsolatos vita esetén a bizonyítási eljárást megkönnyítették azok a

tornakönyvek, melyeket minden tornán a heroldok vezettek igen akkurátusan. Aki egy

korábbi tornakönyvben – családfájával együtt – szerepelt, annak lovagi voltát igazoltnak

tekintették. Kétség esetén két tanú is felléphetett igazolóként.

A tornákon résztvevő lovagok tehát egy rendi becsületbíróság feladatát is ellátták, amely a

saját köreikbe tartozók ügyeiben ítélkezhetett. Az ilyen eljárások és döntések első nyomai a

XIII. század végéről származnak. Az itt alkalmazott előbb íratlan, majd írott szabályok,

regulariumok tulajdonképpeni célja az volt, hogy a születési nemesség egységét és

különállását megőrizzék a gazdaságilag egyre inkább föléjük növő városi polgári- és

kereskedőréteggel szemben. Elsődlegesen a nemesifjak és a polgári származású nők közötti

„vegyes házasságokból” származó utódokat kívánták kizárni saját rendjükből.

5.2.4.2. Német torna-társaságok

A „nem odavalók” kizárására irányuló törekvéseket és a lovagság, mint osztály

újjáélesztésének vágyát legegyértelműbben azok a németföldi torna-társaságok jelezték,

amelyek arra törekedtek, hogy egy zárt lovagi „céhet” teremtsenek újjá, bizonyos politikai

célok elérése érdekében.

A lovagok testületekbe szerveződése a középkor jelentős részében nem volt jellemző, bár

néhány királyi lovagrend már korábban is jelentős érdeklődést mutatott a tornák iránt. A

lovagi tornák rendezése érdekében szövetkezők egyedi szerveződésének nyomaival a XIV.

században Angliában találkozhatunk, ahol egy lovagi társaság királyi elismerést kapva

lehetőséggel bírt akkor is tornákat rendezni, ha éppen általános tornatilalom volt érvényben,

vagy háborús viszonyok uralkodtak.

147

A lovagi tornatársaságok igazán a Német-Római Szent Birodalom területén váltak fontossá.

Ezek a lovagi testületek egy meglehetősen kézenfekvő nehézségre adott reakcióként

kezelhetők. Volt már szó róla, hogy a késő középkorban a nagyobb tornák megrendezéséhez

szükséges anyagi források elsősorban az uralkodóknak és esetleg a nagyobb városoknak

állhattak rendelkezésre. A XIII. századtól fogva a szegényebb lovagok számára egyre

nehezebb volt – egy-egy nagyobb fejedelmi pártfogó támogatása hiányában – az e tornákon

való megjelenés. Ahhoz, hogy ezen szegényebb lovagok számára is lehetővé váljon az, hogy

megméressék magukat egy-egy lovagi tornán, a XIV. század elejétől a lovagok szövetségre

léptek egymással azért, hogy bizonyos fokig együtt tudják képviselni közös érdekeiket, és

maguk rendezhessenek tornákat. Azzal, hogy saját tornákat rendeztek, egyúttal az

uralkodóktól való függetlenségüket is hangsúlyozták.

A XIV. században már volt nyoma egy felső-bajorországi szövetségnek, amely elsősorban

politikai célokat fogalmazott meg, és éves találkozóit lovagi tornák rendezésére is kihasználta.

Ennek a szövetségnek szigorú szabályzata volt, ami pl. büntette az éves gyűlésről való

távolmaradást. Erre a gyűlésre a feleségeket, lánytestvéreket és lánygyermekeket is magukkal

kellett vinniük a tagoknak, hogy „a társaságot megtiszteljék ezzel.” Egy négy lovagból álló

tanács vezette a szervezetet, amelynek még külön kápolnája is volt. Minden lovag kötelessége

volt egy csataló tartása. A szabályzat több szakasza a tagok toborzásáról és kizárásáról szólt.

A XV. század elejéről több hasonló jellegű társaság létéről tudunk a német területek

különböző vidékeiről. Ezen testületek elsődleges célja az volt, hogy közösen tornákat

szervezzenek, illetve kölcsönösen segítséget nyújtsanak egymásnak.

A német torna-társaságok fénykora az 1470-es években kezdődött. A korábbi

kezdeményezések megújításaként egy tucatnál is több lovagi torna-társaság jött létre,

amelyek röviddel később a torna-viadalok egyfajta fedőszervezeteként létrehozták a „négy

tartomány” (Rajna-vidék, Frankföld, Sváb- és Bajorország) szövetségét. A szövetség tagjai

és elöljárói elsősorban az alsóbb nemesi rétegekből kerültek ki.

1485-ben Heilbronnban hirdették ki a „négy tartomány” torna-társaság szabályzatát, amelyet

egy – a különböző helyi szövetségekből választott – négyfős bizottmány készített. A

148

szabályzat 43 szakaszból áll, és elsősorban a tornák résztvevőinek jogállásával és

erkölcseivel foglalkozik, és kevésbé a küzdelmek szabályaival.

Legfontosabb rendelkezéseként a szabályzat kimondja, „hogy mindenki, aki szabad

akaratából egy városban, … vagy kereskedelemből él”, ki van zárva a lovagi tornákból. Ezen

túl egy terjedelmes lista készült arról, milyen cselekmények vezethetnek oda, hogy egy

lovagot „palánkra ültetéssel” büntessenek, miután elvették lovát és jól elagyabugyálták. Mint

azt korábban láttuk, a vétkek egy része valóban bűncselekménynek minősíthető

(gyilkosság, útonállás, nemi erőszak, tűzvész okozása), mások azonban a lovagi erkölcs

sérelmét valósították meg (pl. bosszúhadjárat – Fehde – kezdése szabályos figyelmeztetés

nélkül). A büntetést azonban csak akkor lehetett alkalmazni, ha a sisak- és pajzs-szemle

alkalmával a gyanúsított lovag tudomásra hozták. Az ezzel kapcsolatos alaptalan rágalmazást

súlyosan büntették. A kisebb vétkeket (rangon aluli házasság, kereskedelmi tevékenység) a

lovag lovának elvételével büntették.

A szabályzatban fontos szerepet kap a tornát kísérő társasági eseményeken a családtagok által

viselhető ruházat leírása is, tehát bizonyos luxus elleni rendelkezések is megtalálhatók

benne.

Csak a legvégén érinti néhány szakasz a tornák tulajdonképpeni rendezésének kérdéseit,

és ekkor is elsősorban a torna szabályos meghirdetésének, a kíséret létszámának és a szabad

utazásnak a kérdései kerülnek előtérbe.

Az egyik legutolsó rendelkezés azt írja elő, hogy a négy tartomány területén évente csak egy

tornát lehet rendezni, hogy ezáltal a rendezvényt megfelelően meg lehessen hirdetni, és

jelentőségének megfelelő módon lehessen megrendezni.

A szabályzatból egyértelműen az olvasható ki, hogy a rendezvény ünnepi oldala sokkal

fontosabb volt, mint maga a torna, mint „sportesemény.”

Azonban a birodalmi lovagok ezen társaságai hosszabb távon nem tudták fenntartani magukat

az uralkodói akarattal szemben, és a XV. század végére megszűntek.

149

5.2.4.3. Játékszabályok

A régi katonai gyakorlatokat a XI. században felváltó új típusú tornák egyik legfontosabb

sajátossága az volt, hogy már a kezdetektől bizonyos sajátos szabályokkal egyre szigorodó

keretek közé szorították a harci versenyzést. Éppen ezek a szabályok voltak tehát azok,

amelyek az új típusú tornák lényegét képezték és formáját adták. A szabályok

leglényegesebb rendelkezései a lovagok harc közbeni magatartására vonatkoztak. A

normák persze nem egy csapásra alakultak ki, hanem egy folyamatos fejlődés figyelhető meg

az egyszerű elvektől az egyre komplexebbekké váló rendelkezések felé.

A XII. században még alig léteztek korlátozó rendelkezések. A háborútól egy torna-küzdelem

pusztán abban különbözött, hogy itt nem lehetett cél az ellenfél megölése. Az ellen lóról való

letaszajtása és a fogságba ejtése természetesen megengedett volt, de ugyanakkor arra is

törekedni kellett, hogy lehetőleg ne okozzanak maradandó sérülést egymásnak a résztvevők.

Már a tornák fejlődésnek korai szakaszában szokássá vált egy pihenőhely kijelölése, ahová a

lovag visszavonulhatott, hogy ő és lova kipihenhesse magát, és hogy felszerelését ismét

rendbe hozhassa. A XII. század végétől figyelhető meg a küzdőtér területének behatárolása is.

A torna során foglyul ejtett lovag köteles volt lovát zálogként hátrahagyni, és később

váltságdíjat fizetni legyőzőjének. Ha a fizetést megígérte, nem lehetett fogságban tartani. Ezt

a szabályt azonban nem mindig tartották be.

Komplikált szabályok alakultak ki a korai időkben azzal kapcsolatban, hogy a lovagok mikor

és hogyan vethetik be gyalogos fegyvernökeiket.

A XIII. századtól olyan megállapodások születtek a lovagi tornák résztvevői között, hogy

különleges alkalmakkor csak tompa fegyvereket használnak, s később ez vált általánossá.

Szokássá vált az is, hogy a küzdő felek megesküdtek, hogy a mindenkori torna szabályait be

fogják tartani.

A XIV. század szabályairól viszonylag kevés forrás áll rendelkezésünkre, bár tudomásunk van

róla, hogy egy 1399-es bolognai torna alkalmával már tornabírák működtek közre, akik

bizonyos rendszer szerint találatokat számláltak.

150

Ezen szabályzat szerint a három bíró feladata volt annak megállapítása, hogy ki lett a torna

győztese. Egy jegyző is jelen kellett legyen, aki a bírák közlései nyomán az ütéseket és

találatokat írásban rögzítette.

Más források is azt valószínűsítik, hogy ekkoriban már a francia rendezvényeken is

közreműködtek bírák (diseurs), akik elsősorban a csoportos küzdelem (mele, Turnier)

végeredményének megállapításában kaptak szerepet. De az ő feladatuk volt, hogy a torna

kezdete előtt kihirdessék a szabályokat és a megsértésükért elrendelhető büntetéseket,

ellenőrizzék, hogy a fegyverzet megfelel-e az előírásoknak, nincs-e valamilyen rejtett eszköz

valakinél, egyenlő hosszúak-e a kopják. A bírák általában a küzdőtéren elhelyezett

emelvényen foglaltak helyet, és innen irányították a küzdelmet.

A korabeli szabályok részletesen foglalkoztak pl. a Tjost során a lovakat ért sérülések

problémájával, az okozott kár megtérítésének kérdésével és egyéb részletkérdésekkel is. A

küzdelem előtt, a szabályok betartására tett eskü szinte már elengedhetetlennek tekintendő

ebben a korban.

A csoportos küzdelmekkel kapcsolatos szabályok szintén nagyon részletesek. Szabályozásra

kerülnek pl. bizonyos diszciplináris kérdések: a késedelmes megjelenés; a küzdelem

továbbfolytatása az összecsapás formális befejezés után; a lovak zálogba vételének

lehetősége. Ez utóbbi kérdés nagyon fontos volt, hiszen egy jó csataló sokkal többet érhetett,

mint adott esetben az a díj, amelyet a győztesek kaptak a rendezvény végén, bár

természetesen a dicsőség volt a legfontosabb. Persze a források gyakran nagyon értékes

díjakról is beszámolnak.

A torna szabályok jelentős fejlődését jelentette, midőn biztonsági berendezésként bevezették

a páros küzdelmek játékterén a középen húzódó palánkot.

Ennek első nyomai 1420 körül Itáliából ismertek, de valószínűleg az Ibériai-félszigeten

alkalmazták először. Francia területen az 1430-as években, míg Németországban csak a XV.

században utolsó évtizedeiben jelent meg („welsche Gesteck über die Planke”). A palánknak

az volt a legfontosabb funkciója, hogy megakadályozza, hogy az egymással szembelovagló

lovagok kölcsönösen eltörjék egymás lábát, midőn elvágtatnak egymás mellett. Ugyanakkor

151

bizonyos szabálytalanságokat is megelőztek vele, pl. az elválasztó fal megakadályozta az

ellenfél lova elleni szúrások egy részét.

A XV. században a nagy mezei tornák (pas d’armes) és a német torna-társaságok megjelenése

a szabályok jelentős fejlődését idézte elő.

A többször említett würzburgi torna-szabályzat foglalkozik a részvételi feltételekkel, a

használandó pallos méreteivel és tulajdonságaival. Kimondja, hogy más – elrejtett –

fegyverek használata tilos, s a pallosé is csak a küzdelem első részében megengedett. (Más

vidékeken a kardharc a torna második részét képezte.) A korabeli német szokások szerint a

küzdelem második részében a küzdő felek harci bunkókkal estek egymásnak (Kolbenturnier),

s ennek során csak egyetlen bunkót használhattak a lovasok. A szabályzat foglalkozik még a

gyalogos segítők és fegyvernökök bevetésének a szabályaival. Egy „Waffenmeister”-nek

nevezett hivatalos személynek arra kellett figyelnie, hogy a viaskodó lovag öt órát tölthetett a

küzdőtéren (a korlátok között), és ez alatt szolgája csak lovának tartásában segítheti.”

A XV. század végétől vannak már nyomai annak is, hogy a végeredmények megállapítására

találatszámlálást alkalmaztak.

5.2.4.4. Értékelési rendszerek

A tornák első évszázadaiban – egészen a későközépkorig – a teljesítmények mérésének és az

eredmények megállapításának, valamiféle rangsor kialakításának nem volt túlságosan nagy

jelentősége, hiszen a tornák lényege elsősorban bizonyos értékek, erények és képességek

megjelenítése volt. Az fontos volt persze, hogy ki volt az adott tornán – bizonyos

„összbenyomás” alapján – a legjobb, de a teljesítményének számszerűsítésére sokáig nem volt

igény.

Kezdetben a nézők határozták meg azt, hogy a csoportos küzdelemből melyik lovag került

ki győztesként, vagy esetleg a jelenlévő főnemesek választották ki azt, aki a legnagyobb

benyomást tette rájuk képességeivel, győzelmeivel, lovagiasságával, illetve személyiségével.

Később a Turnier, a csoportos lovasharc során az alábbi módszer szerint jártak el:

A lándzsákkal és életlen kardokkal fellépő lovagok harcának menetét heroldok figyelték.

Mindkét csoporthoz több heroldot rendeltek. A harc végeztével minden heroldnak meg kellett

152

neveznie az ellenfél csapatából azt a lovagot, aki szerinte a legjobban harcolt. A neveket egy

listára írták fel, amelyet aztán azon nemes hölgyek egy kiválasztott csoportjának adták át, akik

a nézők soraiból követték az eseményeket. Ezek a hölgyek hozták meg a végleges döntést,

midőn mindkét lovagi csapatból megjelölték a győztest.

Ez a módszer nyilvánvalóvá teszi, hogy a tornák nem csak „sport”-események voltak,

amelyeken a pillanatnyi teljesítmény dönthetett, hanem a lovagok személyiségjegyei is

szerepet játszhattak a győztes kiválasztásában. Csak az a lovag győzhetett, aki egyrészt

fegyverével eredményes volt, de akit ugyanakkor a döntőbíróként fellépő hölgyek ezen túl is

értékeltek. A győzelmet végeredményben maga a lovag érdemelte ki, és nem pusztán az általa

mutatott teljesítmény.

Az, hogy a heroldok véleménye mérvadó volt a potenciális győztesek listájának

összeállításánál, azonban mégiscsak azt sugallja, hogy bizonyos értékelési rendszernek már

léteznie kellett, s nem csak az „összbenyomás” döntött a legjobbak kiválasztásánál. A

csoportos harcok kapcsán nem maradt ránk ilyen értékelési rendszer.

A páros viadalok tekintetében azonban a XV. századtól kezdve olyan tendenciák bontakoztak

ki (s ennek különösen Angliában vannak nyomai), amelyek szerint bizonyos számszerűsített

adatoknak is szerepe lett a lovagok közötti rangsor megállapításában az adott lovagi tornán.

A különböző szóba jöhető írásos források közül ebben az összefüggésben a legfontosabbnak

azokat a találatszámláló skicceket (scorecheques) tekintik, amelyek nagy számban maradtak

fenn az angliai levéltárakban a XV-XVI. századból. Ezek az eredmény-nyilvántartások kivétel

nélkül olyan páros-küzdelmekkel (Tjost) kapcsolatban készültek, amelyeknél elválasztó

palánk volt a küzdő felek között.

A találati nyilvántartásokat a bírák és a heroldok vezették, és ezek segítettek

megállapítani, hogy – eleinte a tornán résztvevő lovagok közötti eseti megállapodásban

rögzítet szabályok, majd később már létező írott szabályok alapján – ki lett az adott lovagi

torna győztese. (Ezek a vázlatok jól rekonstruálhatóvá teszik a ma történészei számára is egy-

egy torna lefolyását.)

Ezen pontszámítási rendszer– amelynek nagy jelentősége lett a XVI. század elején VIII.

Henrik, a „sportoló király” környezetében – kialakítása előtt a csak az ellenfél nyeregből való

153

kivetése, vagy az ellenfél lándzsájának eltörése voltak azok a tények, melyeket a győztes

megállapításához figyelembe vettek.

A pontrendszer jelentős mértékben hozzájárulhatott az objektív eredmény

megállapításához, bár a győztes megnevezése továbbra is a király, vagy a jelenlévő hölgyek

feladata volt. Ezen szubjektív momentumok továbbélése ellenére is a számszerűsített

értékelési elemek megjelenését a lovagi tornák – különösen az ekkor már „fő

versenyszámnak” számító páros küzdelmek – sportjellegűvé válásaként,

„elsportosodásaként” értelmezhetjük.

Azt, hogy ez az értékelés valóban helytálló, ékesen bizonyítja az a szabályzat, amelyet a XV.

századi Angliából ismerünk. Ezt a szabályrendszert az uralkodó parancsára, Lord John

Tiptoft, a Constable of England, vagyis Anglia legfőbb rendőrfőnöke vetette papírra 1466-ban

„Ordinances For Justes of Peace Royal” címmel. Az 1562-ig érvényben lévő szabályzat

nemcsak tartalma miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert szerzője utazásai révén

rendkívül sok tapasztalatot és ismeretet szerzett Európa-szerte a lovagi tornák

vonatkozásában. Az általa leírt módszerek és szabályok valószínűleg tehát nemcsak angliai

vonatkozásban érdekesek, hanem egy összeurópai megközelítésről is képet adhatnak.

A. Tiptoft szabályzata különösen a páros (Tjost)-viadalokon résztvevő lovagok teljesítményét

kísérelte meg mérni és számszerűsíteni. A szabályzat szerint a teljesítményt eltört lándzsák és

segédtalálatok formájában mérték.

Eltört lándzsát az alábbi esetekben írtak jóvá a „versenyző” számára:

o egy lándzsát ért, ha valaki az ellenfél nyerge és a sisak alja közötti területen törte el

lándzsáját;

o két lándzsát ért, ha valaki a lándzsáját az ellenfele sisakján törte el;

o három lándzsát írtak jóvá, ha valaki ellenfelét a lándzsával kitaszította a nyeregből,

vagy oly módon fosztotta meg fegyverétől, hogy az nem tudta folytatni a küzdelmet,

illetve ha az ellenfél lándzsáját annak koronáján találta el.

o Csak egy (segéd)találatot írtak jóvá annak, aki lándzsáját az ellenfél lándzsakoronája

alatt egy lábbal törte el.

Negatív lándzsát jelentett, vagyis levonással jártak a következő történések:

154

o egy lándzsát vontak le attól, aki lándzsáját az ellenfél nyergén törte el;

o két lándzsát vettek el attól, aki az elválasztó palánkot egyszer találta el;

o hármat attól, aki a palánkot kétszer ütötte meg.

Kizárták a potenciális győztesek közül azt,

o aki eltalálta az ellenfél lovát;

o aki az ellenfél hátát találta el, vagy akkor találta el a másikat, midőn annak nem volt

lándzsa a kezében;

o aki elvesztvén a lándzsáját továbbra is rálovagolt ellenfelére;

o aki a középpalánkot háromszor találta el;

o aki kétszer elveszítette a sisakját, anélkül, hogy erre a lova miatt került volna sor.

Végső győztes csak az lehetett,

o aki ellenfelét lándzsája találata révén kivetette a nyeregből, vagy a lovat és a lovagot

egyaránt földre kényszerítette;

o aki két lándzsát tört el úgy, hogy azzal ellenfele lándzsájának csúcsát találta el;

o aki háromszor eltalálta lándzsája hegyével ellenfelei sisakrostélyát;

o aki a legtöbb lándzsát törte a viadal alatt.

Ezen csoporton belül az első pontba foglalt tett volt a legértékesebb, az utána következők

pedig csökkenő értékűek.

B. A csoportos küzdelmeknél jóval egyszerűbb találati rendszert dolgozott ki Tiptoft, mely

szerint az ellenfél testét vagy sisakját karddal eltaláló, vagy kesztyűjét leütő lovag kapott

pontot. Ugyanakkor itt is kiemelésre kerültek azok a cselekedetek, melyek a harcos

kizárásához vezethettek: ütés a derék alatt, vagy egy, a középpalánk alatt kivitelezett

lándzsadöfés; olyan megoldás alkalmazása, amely rögzíti a lándzsát a kézben; a kard elejtése;

a harc közben a középpalánkra való támaszkodás; a kard bemutatásának elmulasztása a

küzdelem előtt.

A Tudor-korból fennmaradt néhány találatokat nyilvántartó vázlat, illetve párharc-

jegyzőkönyv. Ezekből az tűnik ki, hogy a XV. században kidolgozott találat-számlálási

metódus a későbbiekben egyszerűbbé vált, mindenekelőtt pl. azáltal, hogy a páros küzdelmek

155

során csak az eltört lándzsákat számolták, míg a csoportos harcnál a testre mért kardcsapások

kerültek előtérbe.

Az, hogy Tiptoft szabályzata mintegy hivatalos szabályzatnak volt minősíthető, azt igazolja,

hogy az államhatalom, az állami jog, a játékszabályok meghatározásában is döntő

szerepet játszhatott a késő középkorban. Természetesen ez csak egy példa, de ki tudja

milyen lovagi tornával kapcsolatos okiratok rejlenek még Nyugat-Európa levéltárainak

mélyén.

5.2.5. „LÉZENGŐ RITTEREK”

A lovagi tornákkal kapcsolatos utolsó jelenségként azt kell megemlítenünk, hogy – mint azt

már az előzőekben vizsgált „sporttörténeti” korszakokban is megfigyelhettük – a középkori

lovagok között is voltak olyan „sportolók”, akik nemcsak rátermettségük bizonyítása,

vetélkedési hajlamuk kielégítése, vagy a dicsőség és hírnév megszerzése okán vállalták

magukra a tornák nem kis kockázatát, hanem az életfenntartásukhoz szükséges javak egy

részét is a tornákon „keresték meg.” A professzionalizálódás bizonyos jelei tehát még a

középkori társadalmi és gazdasági viszonyok között is felfedezhetők.

A XII. században még a dicsőség és a hírnév megszerzése volt a lovagi küzdelmek elsődleges

célja. A kialakuló szokások azonban hamarosan más irányba is elvihették a vitézséggel és

bátorsággal megáldott, de adott esetben a hűbéri juttatásokból nem részesült lovagokat, akik

esetleg nem élvezhették az elsőszülöttséggel járó előnyöket. Már a XII. századból vannak

olyan híreink, hogy sok fiatal lovag tornáról tornára vándorolt , s többen közülük

képességeiket financiális nyereséggel tudták kamatoztatni, hiszen a zsákmányolt lovak és

fegyverzet értékesítése után kapott vételár, valamint a foglyul ejtett lovagok után fizetett

váltságdíjak jelentős bevételt jelenthettek. Egyes kevésbé gazdag, de jól képzett és harcedzett

lovagok tehát jelentős zsákmányra tehettek szert egyik tornahelyszínről a másikra vándorolva.

Ismerünk olyan történelmi személyeket, akik szinte hivatásszerűen űzték ezt a „sportot” és

körbe utazták a tornahelyszíneket, hogy váltságdíjakat zsebeljenek be, vagy lovakat

zsákmányoljanak, illetve a kitűzött díjakat is megszerezzék.

156

Ez a lehetőség egyrészt azt eredményezte, hogy a küzdelmek egyre keményebbekké és

durvábbakká váltak , másrészt azonban a tornáról tornára való vándorlás hozzájárult a

tornaküzdelmek szabályainak elterjedéséhez és gyors egységesüléséhez is.

Ugyanakkor a XIII. századtól a felszereléssel kapcsolatos elvárások egységesülése, a

speciálisan képzett, vagyont érő lovak beszerzése miatt a lovagok költségei is nagymértékben

megnövekedtek. A magas költségeket a tornákon nyerhető díjak, zsákmányul megszerezhető

lovak és felszerelések az esetek többségében nem fedezték, bár ekkoriban voltak olyan nagy

tudású és szerencsés lovagok, akik bizonyos anyagi haszonra tehettek szert tudásuk révén.

1240-ben Ulrich von Lichtenstein azzal dicsekedett, hogy itáliai lovagi útja során négy hét

alatt 271 ellenféllel vívott párviadalt, és 307 lándzsát tört el.

1500-ban az augsburgi tartományi gyűlésen egy másik von Lichtenstein lovag pénzért, 100

gulden fejében állt ki párviadalra egy polgár ellen.

Midőn a késő középkorban a tornák száma csökkent, a hivatásos torna-hősök helyzete is

nehezebbé vált. Ekkortól a szegényebb sorsú szerencselovagok számára nem is a tornák

kapcsán lefölözhető haszon volt kecsegtető, hanem az, hogy a viadalok alkalmával egy-egy

nagyúr szolgálatába ajánlhatták magukat, akiktől hűbért vagy valamilyen tisztséget reméltek,

vagy egyszerűen olyan kapcsolatokra tehettek szert, amelyek a későbbiekben hasznosak

lehettek számukra, vagy tehetős feleséget találhattak maguknak.

Ez a fejlődés is mutatja egyébiránt, hogy a tornák a késő középkorban nemcsak egy exkluzív

harci sport űzésének lehetőségét biztosították, hanem a tornahelyek egyúttal

kommunikációs központként, házassági piacként a nemesség felső rétegének társasági

találkozó helyének funkcióját is betöltötték.

5.3. VÁROSI VERSENYEK

Természetesen az érett középkorban megerősödő városok lakosságának mindennapjaihoz is

hozzátartoztak bizonyos „sportos” tevékenységek. Mint láttuk, egyes nagyobb városok

patríciusai Európa-szerte élénk érdeklődést mutattak a lovagi tornák iránt is, de megvoltak a

maguk erőpróbái is, amelyek elsősorban a gyakori ünnepnapokon kínáltak lehetőséget

inasoknak, iparosoknak, kereskedőknek, patríciusoknak tudásuk összevetésére. A futó-,

157

kődobó- és távolugró-versenyek, vívó-összecsapások és lovasversenyek, valamint a

különböző „csapatsportok”, az érett középkor óta jelentős helyet foglaltak el a városok

életében.

Az ezen tevékenységekkel kapcsolatban kialakult szabályok elsősorban a város viszonylag

zárt, biztonságos világát védték a versenyekkel szükségszerűen együtt járó összezördülések

nyugalmat veszélyeztető következményeitől. Számtalan tiltó rendelkezés, eseti vagy

általános hatályú statútum és törvény ismert a városok felett hatalmat gyakorló uralkodók,

feudális hatalmasságok, illetve az önkormányzó közösségek megfelelő vezető szervei

részéről.

Ugyanakkor a városok „sportéletével” kapcsolatos jogszabályok sem kizárólag tiltó

normákból álltak. Gyakoriak voltak azok a normák is, amelyek a városok közössége számára

hasznos „sportos” tevékenységek támogatását, a rendezvények racionális keretek közé

szorítását célozták.

5.3.1. A NEM SZÍVESEN LÁTOTT KÜZDELMEK

A középkori városok, valamint a felettük esetlegesen hatalmat gyakorló uralkodók számára

elsősorban azok a küzdelmek jelentettek problémát, amelyekben nagyobb csoportok

„sportos” rivalizálása jelent meg. Ezek fenyegethették leginkább a köznyugalmat,

hevíthették fel leginkább a békésnek vágyott mindennapokat.

A legtöbb tiltó rendelkezés kétségkívül a labdajátékok, különösen a labdarúgás korai

formáival kapcsolatban maradt az utókorra.

Az érett középkorban Európa-szerte virágoztak a különböző labdajátékok. A számos –

általában ünnepi szabadidő eltöltéséhez kapcsolódó labdajátékok terén megkülönböztethetők

az ügyességi labdajátékok és az agonális labdás küzdelmek. Az első csoportba tartoznak a

labdát ütve, vagy dobva használó játékok, a kuglizás és a tenisz különböző középkori formái.

Az agonális játékok közé tartoztak (a XIII. századtól) a különböző labdás ütőjátékok,

valamint a labdás csapat- és küzdőjátékok, mint amilyen a francia soule és a labdarúgás

különböző formái.

158

Angliában és Flandriában már a XI-XII. századból vannak írásos nyomai a labdarúgás

különböző változatai űzésének. A mérkőzések általában falvak vagy városrészek fiatal

férfilakosai között zajlottak reggeltől estig. Sem a résztvevők számát nem határozta meg, sem

a testi erő alkalmazását nem tiltotta semmiféle szabály. Az emberölés természetesen nem

fért bele még ezen tág keretekbe sem. Nem létezett általában körülhatárolt pálya sem, cél

gyanánt a városkapuk szolgálhattak, s a pálya is aszerint változott (akár több kilométeres is

lehetett), hogy városrészek-, vagy városok közötti mérkőzésről volt-e szó. A labda mérete is

változatos volt.

Anglia egyes vidékein – mint arról egy XII. századi krónikában olvashatunk – húshagyó

kedden „[pl.] a déli étkezés után a város egész ifjúsága kiment a rétekre és a híres labdarúgó

játékot játszotta [...]” A húshagyó keddi labdajáték hagyománnyá vált az angol ifjúság

körében, voltak városok, ahol gyakran ötszázas csapatok játszottak egymás ellen.

Ebben az időben szinte nem léteztek játékszabályok. A város vagy falu egyik terének

közepén feldobott labdával kezdődött a játék. A labdát kézzel és lábbal egyaránt lehetett

továbbítani és a célul megjelölt kapuba kellett bejuttatni. Sok esetben a mérkőzések nem is a

falu vagy város közelében fekvő mezőkön folytak már, hanem benn, a piactéren csaptak össze

általában területi, vagy hivatásrendek szerint verbuválódó csapatok.

A játék városokba kerülése természetesen jelentős közbiztonsági kockázatot jelentett, és

egyébként a résztvevők számára is veszélyes volt. Ezért nagyon gyakoriak voltak a tiltó

rendelkezések.

A két legnevezetesebb ilyen jellegű tiltás 1314-ből származik. II. Edward a londoni

kereskedők kérésére tett kísérletet a botrányos játék megfékezésére: „Mivelhogy igen nagy zaj

van a városban, amelyet a nagy labdák süvítése okoz, amiből egyébként is igen sok

helytelenség és rossz származik, amit Isten tilt, mi, a király magunk részéről megtiltjuk,

börtönbüntetés terhe mellett, hogy a jövőben ilyen játékot a városban játsszanak.” A királyi

rendelkezés valószínűleg annak okán születhetett, hogy a londoni polgármester hasonló

tartalmú rendelkezése hatástalan maradt: „Tekintettel arra, hogy őfelsége, a király, ellenségei

ellen hadjáratra indult Skóciába, és kifejezett kérése volt a béke megtartása országunkban

[...] továbbá tekintettel arra, hogy a városban nagy izgalmat okoznak bizonyos üzelmek,

159

amelyet nyilvános tereken nagy futball-labdákkal űznek, és ebből sok baj származhat, a király

nevében megparancsoljuk, hogy a jövőben a város falán belül, börtönbüntetés terhe mellett,

tilos ilyen játékot játszani!”

1349-ben III. Edward tiltotta be a labdarúgást, majd a tilalmat 1463-ban minden haszontalan

szórakozásra (így a kézilabdától a hokiig és kakasviadalig) kiterjesztették. 1314 és 1667

között nem kevesebb, mint 30 ismert királyi és helyi rendelkezés tiltotta a labdarúgást.

A skót parlament 1424-ben külön Football Act-ben mondta ki a tilalmat, és annak megszegőit

érzékeny pénzbüntetéssel fenyegette.

Azonban az uralkodói, világi és egyházi hatósági tilalmak – éppen gyakoriságuk mutatja ezt –

nem sok hatással voltak az alattvalókra, hívekre vagy a polgártársakra. A labdajátékok

(köztük a labda rúgásának különböző formái) egész Európában közkedveltek voltak mind a

késő középkorban, mind a korai újkorban. Még az egyházi – előbb a katolikus, majd a

protestáns egyházak különböző irányzatai által kimondott átkok és tilalmak sem tudtak határt

szabni a játékszenvedélynek és az egyéni- vagy csapat-mérkőzéseknek. Hiába fenyegettek a

királyi rendeletek börtönbüntetéssel, az Egyház pedig kiközösítéssel, a városok különböző

rangú lakosai és a falvak népe, majd a korai újkor első évtizedeitől a nemesség tagjai (igaz

utóbbiak inkább az egyéni labdajátékokban) tovább hódoltak a különböző méretű és alakú

labdák nyújtotta izgalmaknak és versenyeknek.

5.3.2. EGYÉB VÁROSI CSAPATKÜZDELMEK

De nem csak a labdajátékok okoztak sok fejtörést a hatóságoknak. Itália egyes városaiban az

alsóbb néprétegek körében a középkorban igen népszerűek voltak az ún. kőcsaták, melyek

során két csapat tagjai kölcsönösen kövekkel dobálták egymást abból a célból, hogy mint a

valódi háborúban, tereket vagy egy bizonyos teret foglaljanak el.

Sisakban, páncélban vagy kitömött ruhában vettek részt a küzdelmekben, hogy a sérülésektől

óvják magukat. A csata előre kitűzött időpontban, reggel kezdődött, és általában estig tartott.

Voltak városok, ahol a kőcsaták egész télen át tartottak.

Természetesen ezek a harci játékok rendkívül veszélyesek voltak, s a városi hatóságok

mindent elkövettek ezek betiltására.

160

Sienában már 1253-ban tiltó rendelkezéseket adtak ki ezügyben, Perugiában 1372-ben

sikertelenül akarták elejét venni ennek a népszerű játéknak.

Voltak egyéb harci játékok is, mint a botvívás és ökölharc, mely tömegrendezvények nagyban

hasonlítottak a kőcsatákra. Számos itáliai város történetében találkozunk ilyen jellegű

eseményekkel.

Pisában 1168-ban a befagyott Arno folyón tartottak harci játékot. Sienában 1291-ben minden

harci játékot, még a hógolyózást is betiltották, nem sok sikerrel természetesen. 1324-ben

Sienában az ökölcsaták szinte polgárháborús helyzetet teremtettek, egy csata alkalmával

(csak) négyen maradtak holtan a „csatatéren.”

A középkor végére annyiban sikerült a harci játékok civilizálása, hogy megvívásukra

bizonyos helyszíneket jelöltek ki, Itáliában főleg hidakat (hídcsaták).

Sokszor városrészek csapatai csaptak össze egymással, botokkal, bunkókkal és pajzsokkal

felszerelkezve vagy puszta ököllel (Velence, Pisa stb.) A nézők a szomszédos házak

ablakaiból, az utcákról és más alkalmas helyekről követték az eseményeket és buzdították

kerületük fiait.

Ezen küzdelmek kapcsán látható, hogy ha a tilalmakkal nem lehetett célt érni, az állami

hatalom képviselőinek nem volt más lehetősége, mint az adott tevékenységek számára

szabályozott keretek megtalálása, melynek egyik lehetséges formája az adott küzdelem

„elsportosítása” volt.

5.4. A VÁROSI LÖVÉSZVERSENYEK

A városi polgárság sportjellegű kompetitív rendezvényeinek egyik Európa-szerte, de főleg a

tágabb értelemben vett német nyelvterületen elterjedt formái voltak a lövészversenyek.

A polgári lövészhagyományok olyan rokon diszciplínákkal együtt, mint a vívás és a birkózás,

előbb a polgárság lovas torna küzdelmei mellett fejlődtek, majd lassan kiszorították azokat.

Közép- és Nyugat-Európában, különösen a német ajkú városok körében a XV. és XVI. század

számított a versenylövészetek és a lövészünnepek fénykorának, de ez nem jelenti azt, hogy a

sok oldalról fenyegetett városok már korábban ne ismerték volna fel polgáraik fegyver-

képességének fontosságát. Fontos persze megjegyezni, hogy az íjászat Angliában is

161

rendkívül népszerű volt. Amennyire rossz szemmel nézték az angol uralkodók és a városi

hatóságok a labdarúgást, annyira támogatták az íjászatot. 1252-ben kimondták, hogy minden

15-60 év közötti férfinak kötelező az íjászat rendszeres gyakorlása, melyet a számos lőtér

létesítése tett lehetővé.

Az első híradások lövészversenyekről és lövészünnepekről a Kontinensen a XIII. század

végéről származnak. Ekkoriban már nagyon sok városban léteztek lövészegyesületek, mely

szervezetek létrehozása és elterjedése felé a döntő lépést a számszeríjak megjelenése jelentette

a XII. század elején. A számszeríj rövidesen nagy népszerűségre tett szert a városokban,

mivel nagyon alkalmasnak mutatkozott a városok polgárőrségeinek felfegyverzésére. Mivel

ezen lőfegyverek hatékony használatához viszonylag sok gyakorlásra volt szükség, a városok

védképessége biztosításának egyik fontos eszköze volt a gyakorlás szervezett keretek

közötti megoldása, és innen már csak egy természetes lépés volt a tudás és képességek

összehasonlítását célzó versenyek megjelenése. Vagyis az önvédelem gyakorlati célja mellett

hamarosan kidomborodott a lövészet „sportos” jellege is.

A XIII. század közepén megjelenő lövészegyletekben egyes történészek nemcsak az aktuális

védelmi feladatok megoldására sebtében létrehozott szervezeteket látnak, hanem hosszabb

múltra visszatekintő – vallási-kultikus feladatokat már századok óta végző – testvérületek új

funkcióval való felruházását látják bennük.

Az bizonyos, hogy a lövészegyesületek nagy számban történő alapítása a német és svájci

városokban – ahol ezek a legjellemzőbbek voltak (bár utóbb Németalföldön és a Baltikumban

is megjelentek a testületek) – egybeesett a városok politikai életének XIV. századi

átalakulásával. Ebben az időszakban a városokban a céhek egyre nagyobb szerepet kaptak a

városok igazgatásában, s a védelmi feladatok megszervezése a céhek kezébe került.

Ekkoriban figyelhető meg, hogy nagyon sok városban külön lőtereket kezdtek el kijelölni.

(Ez a folyamat egybeesik a patríciusok lovagi tornákról való kiszorulásával.) A városok

vezetői rendkívül jó szemmel nézték a céhek által felügyelt lövészegyesületek tevékenységét,

és mind anyagilag (pl. díjak alapításával), mind jogilag támogatni kezdték a rendszeres

versenylövészeteket.

162

A német városokban a lövészegyletek jelentős privilégiumokat kaptak, tagjaik többletjogokat

(pl. illetékmentes halászati és vadászati lehetőséget) élveztek. A városok többségében a

polgárrá válás feltétele volt az, hogy a jelölt lőfegyverrel rendelkezzék.

A testületek belső szabályzatai igen szigorúak voltak, s leginkább a város politikai

szervezetétől való szervezeti függetlenségük megőrzésére koncentráltak. A heidelbergi

lövészegyesület alapszabálya pl. kimondta, hogy „a lövészek, a városi tisztektől független,

saját társaságot alkotnak.”

Eleinte a városi lövészegyesületek – a városvezetés támogatásától kísérve – csak az egyesület

tagjai és szűk körű meghívottak számára rendeztek rendszeres versenyt. Ezeket nevezték a

német városokban „királylövészeteknek” (Königschießen).

Valamikor a XIV. század második felében (1367 után) kialakult azonban a versenyek egy

másik formája is, az ún. szabadlövészet (Freischießen), amelyen bárki, akár polgár, akár

paraszt vagy nemes, akár helybéli vagy idegen – aki egy bizonyos nevezési díjat megfizetett –

részt vehetett. A kapuk kinyitásának legfontosabb okát abban láthatjuk, hogy a korabeli

nyugtalan időkben, mikor a városok egymással, illetve feudális nagyurakkal álltak szinte

állandó magánháborúban, a városok vezetése rendkívül fontosnak tartotta, hogy más városok

polgáraival baráti kapcsolatokat ápolhassanak. Ezen baráti, társadalmi kapcsolatok

ápolásának talán legfontosabb későközépkori eszközei a lövészversenyek lettek, ahol

idegenek is részt vehettek. Ekkorra a lovagi tornák fórum jellege a lovagok exkluzivitásra törő

(a nem lovagokat a küzdelmekből kizáró) jellege miatt egyre inkább háttérbe szorult, és a

rendszeresen megtartott lövészversenyek átvették ezt a kommunikációs fórum szerepet.

Ez annál is inkább realitás lett, mivel az egyes nagyobb városok által rendezett egy-két hétig

is tartó szabadlövészetek a XIV. századtól kezdődően a régiók határain átnyúló, sokszor

nemzetközi események voltak, amelyeken adott esetben több száz lövész állt lőállásba, s az

érdeklődő közönség létszáma is egyre csak növekedett.

Egyes számítások szerint a késő középkorban 250 olyan város ismert, ahol nyílt

lövészversenyeket rendeztek, s a városok között akár ötszáz kilométer távolság is lehetett.

A XV. század első felében alakult zürichi lövész-társaság pl. már 1472-ben puskalövész-

ünnepet tartott, ahová a luzerni lövészbarátokat hívták meg. 1504-ben a zürichi városvezetés

163

kezdeményezésére és megbízásából a lövészegylet megrendezte a város szokásos lőterén a

legelső nemzetközi számszeríj- és puskalövészetet. 614 nyomtatott meghívólevelet küldtek

szét Svájc, Németalföld, a Rajna-vidék és Dél-Németország városaiba, sőt még Rómába is.

451 lövész tett eleget a meghívásnak, egyikük Rómából utazott el Zürichbe.

5.4.1. A VERSENYEK SZERVEZÉSE - VERSENYSZABÁLYOK

Az alábbiakban számba vett szabályok a forráshelyzetből adódóan szükségszerűen átvezetnek

a XVI. században is alkalmazott elvekhez, vagyis jórészt olyan normákat veszünk számba,

melyek ugyan a középkorban kezdtek kibontakozni, de a korai újkor első századaiban többé-

kevésbé jelentős fejlődésen mentek át. Az esetleges szabály-változások szinte kivétel nélkül a

lövészversenyek „elsportosításának” irányába mutatnak.

Az adott esetben több száz versenyző részvételével zajló versenyek megszervezése igencsak

átgondolt tervezést és előre lefektetett szabályokat igényelt.

A XIV. század vége óta (a lovagi tornák mintájára) szokássá vált, hogy a lövészversenyeket a

rendező városok speciális kiírások (meghívólevelek - Schützenbriefe) révén hirdették meg,

amely kiírások tartalmazták a versenyek programját, a felajánlott díjakat, a verseny fontosabb

feltételeit és szabályait, valamint az ünnepség kísérőprogramját, amelyek általában bizonyos

népi sportok (atletisztikus) versenyeiből álltak.

A versenyek hivatalos oklevélnek minősülő meghívólevelei, melyeket kézírásos, majd idővel

nyomtatott formában nyilvános hirdetményekként köröztettek nagy földrajzi területen, az

alábbi elengedhetetlen információkat tartalmazták: a meghívó szervezet (általában az adott

város lövészegylete és a város lövészmestere); a verseny rendezési ideje; a kitűzött díjak és a

díjak megosztása; a cél távolsága (általában helyi mértékegységben megadva, de a levél végén

a mértékegység lerajzolva vagy spárgagombolyagként mellékelve), a cél jellege (madár vagy

céltábla) és nagysága (a méret szintén mellékelve); a verseny napi időtartama; a leadható

lövések száma; a nyílvesszők megengedett méretei és ereje; a szabályszegésekre kiróható

szankciók; a versenybírák. A meghívólevelek gyakran tartalmaztak arra való utalást, hogy a

rendező város biztosítja a részt venni szándékozók biztonságát a verseny ideje alatt. (Ismert

164

olyan meghívó, amelyben ez a biztosíték a verseny idején túl három-három napra terjedt ki a

verseny előtt és után.)

Már a meghívólevelekben utalások történhettek bizonyos játékszabályokra: általában tilos

volt, hogy a lövész bármiféle támasztékot használjon, és hogy az ezzel kapcsolatos csalásokat

megelőzzék, gyakran előírták azt, hogy csak rövid ujjú zekében lehet a lőállásba állni. A

lövések számának meghatározása (a XVI. században sok helyen akár 40 ismétlés is előfordult,

ami jelentős állóképességet feltételezett) szintén nagyon fontos volt a verseny szabályos

lebonyolítása tekintetében. A meghívólevelek szokásos záradéka volt a lövészek közötti

esélyegyenlőséget biztosító kijelentés: „A lövészek igazságának az előnyök nélküli lövészet

felel meg.”

A részvételi feltételek viszonylag egyszerűek voltak. Mindenki, aki a nevezési díjat befizette,

szabadon részt vehetett a lövészeten. Általában azonban ki voltak zárva a „bűnözők”, azon

városok polgárai, amelyekkel a rendező város ellenséges viszonyt ápolt, illetve azok, akik

egyébként is ki voltak valamilyen okból tiltva a városból.

Mégis a XV. század közepétől – a puskaporos lőfegyverek megjelenésétől – megfigyelhető

bizonyos teljesítménybeli és társadalmi differenciálás a résztvevők között. Ettől az időtől

gyakran jelenik meg a versenyek programjában második versenyfajtaként a puskalövészet

(Büchsenschießen).

Ennek bizonyos kihatása lett a versenyzők társadalmi összetételére, ugyanis míg a

számszeríjlövészet megmarad a városi elit versenyének, a puskalövészetben (miután ezek a

fegyverek a XV. század végével olcsóbbakká váltak) a városi középosztály tagjai kerülnek

túlsúlyba egészen addig, amíg a puskák végleg ki nem szorították a számszeríjakat a

lövészversenyekről.

A kísérő programba tartozó versenyeken való részvétel teljesen nyílt volt, valamennyi

társadalmi réteg tagjai kipróbálhatták magukat ezekben a „sportágakban” (futás, ugrás,

kőhajítás). A meghívólevelek – a XV. század közepétől – gyakran felhívták a figyelmet arra,

hogy ezeken a versenyeken is elvárják a tisztességes játékot, vagyis feltételezhetjük, hogy

bizonyos szabályok már ezekhez a – sokszor a közönség szórakoztatását szolgáló –

165

küzdelmekhez is kapcsolódtak. (A programot általában különféle, az adott korban szokásos

szerencsejátékok egészítették ki.)

4.1.1. A versenybírák

A lövészversenyek lefolyását általában egy hét vagy kilenctagú választott bírói testület

felügyelte. A pártatlanság megőrzése érdekében a bírák többségét – különösen a nemzetközi

versenyek alkalmával – kívülről jött (az összes érintett delegáció soraiból választott) lövész-

tagok tették ki. A testület helyi tagjai kivétel nélkül az adott város honoratior-rétegéből,

vagyis a vezetői közül kerültek ki, tekintélyes polgárok voltak, köztük a város lövészmesterei.

Ezen testületnek alá voltak rendelve olyan felesketett segédtisztviselők, akik az egyes lövések

eredményeit megállapították (Zeiger) és regisztrálták (Schreiber). Utóbbi személyeket a

rendező város tanácsa választotta meg saját soraiból.

A német lőtereken a versenyek alkalmával a Pritschenmeisternek nevezett tisztviselő játszotta

a legfontosabb szerepet, aki egyszerre volt kommentátor, bíró és eredményjelző-kikiáltó.

Csattogó végű botjával fenyítette meg a szabályszegő lövészeket és a zavarkodó nézőket.

Feladata volt ugyanakkor a szünetekben vicceivel szórakoztatni a nézőket. A nagyobb és

gazdagabb városokban – a Pritschenmeister feladataként – szokás volt a lövészünnepről

krónika készítése és annak publikálása.

5.4.1.2. Játékszabályok

A XV. századtól a korábban szokásos madárlövést felváltotta a céltáblák használata. Ez

utóbbi változás – a céltáblák koncentrikus körökre való osztásával – lehetővé tette, hogy a

versenyzők eredményei jobban szóródjanak, és valódi sorrend alakulhasson ki közöttük. A

későbbiekben rendeztek olyan versenyeket is, ahol mozgó célpontokra, céltáblára kellett

leadni a lövéseket.

Mint említettük, kisebb-nagyobb részletességgel általában már a meghívólevelek

meghirdették a legfontosabb (játék)szabályokat.

166

Fontos volt az, hogy a lövészetet mindig a dél körüli órákban, 4-6 óra időtartamban rendezték.

Az egyik legjelentősebb szabály a lőtávolságra vonatkozott, amelyet mindig lépésben adtak

meg.

A távolságot általában úgy mérték ki, hogy felkérték a legtávolabbról érkező versenyzőt,

valamint egy hazai lövészt, hogy tegyék meg a megadott lépésszámot a lőtéren. Ha a megtett

távolságok különböztek, akkor a két távolság átlagában állították fel a céltáblákat. De az is

lehetséges volt, hogy a meghívólevél pontosan megadta a versenyen alkalmazott lépés

méretét. Ez segített az otthoni edzéseken a lőtávolság belövésében.

A leadandó lövések száma a kiírástól függően változó lehetett, általában 35 és 50 lövés között

ingadozott. Nagyon fontos előírások vonatkoztak a használható nyílvesszőkre. Vastagságuk,

hosszuk egységes kellett legyen. Ezt a „Zieler” ellenőrizte, aki minden egyes vesszőre ráírta

az adott lövész nevét.

Aki ezen utóbbi szabály ellen vétett, vagyis „íratlan” nyílveszővel lőtt, annak elvették a

vesszeit és átadták azokat a többi lövésznek.

Fontos előírás volt, hogy a lövészeknek egyenesen kellett állniuk, karjuk nem érinthette a

felsőtestüket és nem használhattak semmiféle támasztékot.

Ezen szabály megszegőit is a „lövészet joga és szokása” alapján általában nyílvesszeinek

elkobzásával sújtották.

A XV. század végétől van nyoma annak, hogy a lövészek eredményeit verseny közben

nyilvántartották . Ekkoriban jelent meg a koncentrikus körökkel rendelkező céltábla is,

amely lehetővé tette a lövések pontosságának értékelést. A fontosabb lövészversenyeken az

eredmények számszerűsítésére való törekvés viszonylag magas fokát érték tehát el már a

koraújkor hajnalán. Ez a törekvés később fokozatosan legyűrűzött a kisebb versenyekre is.

A verseny végeredményét természetesen a bírák állapították meg a feljegyzett, jól

számszerűsíthető eredmények alapján.

A verseny összetett legjobbjának járó fődíj mellett, sok versenyen díjazták a legpontosabb

lövést, és díjat kaphatott a versenyre a legtávolabbról érkező lövész is. Sőt a leggyengébb

lövész is gyakran részesült vigaszdíjban, általában egy disznó formájában. Egyébként

városonként változóan a legkülönbözőbb díjak kerülhettek kiosztásra: sok esetben nemesfém

167

láncok, kupák és más értéktárgyak, értékes szövetek gazdagították a győztest, a lövészkirályt.

Különösen a német vásárvárosok tűntek ki díjaik értékével: a forrásokban említett hátasló,

vagy vágómarha igencsak jelentős értéket képviselt az adott korban. Voltak magas

pénzjutalmak is. Néhány város az általuk rendezett lövészversenyek díjaként külön

aranyérmet veretett.

Itt említendő meg, hogy az ókori agónokhoz és a lovagi tornákhoz hasonlóan, a késő

középkori lövészünnepélyek versenyei kapcsán is megfigyelhető egy bizonyos fokú pro-

fesszionalizálódás a résztvevők egy köre tekintetében: egyik-másik lövész kifejezetten

specialistává képezte ki magát, és egyik lövészversenyről a másikra járva gyűjtötte be a

díjakat. Ebben a fejlődésben talán egy koronként visszatérő, valószínűleg antropológiai

meghatározottságú tendenciát érhetünk tetten, amely természetesen a sporttörténet későbbi

korszakaiban is megjelent.

Az előzőekben röviden ismertetett verseny- és játékszabályok vonatkozásában mindenképpen

fontos megjegyezni, hogy míg az érett középkorban elsősorban az egyes versenyek kapcsán

alkalmanként kibocsátott meghívólevelek képezték azt a jogforrást, amely a résztvevőket

tájékoztatta a verseny feltételeiről és legfontosabb szabályairól, addig a koraújkorban az volt a

jellemző, hogy a városok a versenyek normáit – akár a helyi lövészegyesületek tagjainak

hirdetett háziversenyről vagy gyakorló lövészetről, akár nyílt versenyekről volt szó – már

rendeleti formában, formális jogforrásként fixálták le.

Ezzel kapcsolatban érdemes utalni a magyarországi németajkú lakossággal rendelkező

felvidéki és nyugat-magyarországi városok gyakorlatára, ahol helyhatósági statútumok

formájában szabályozták mind a lövészegyletek működését, mind a céllövőversenyek

lebonyolítását. Természetesen ezen rendelkezések céljai között a közrend fenntartására

irányuló törekvések is szerepet játszottak, s ezért többször „Policey-ordnung”-ként

határozták meg ezeket a rendtartásokat. Erre példaként hozhatjuk az 1537-ben Körmöcbányán

hozott rendeletet („Polizey und Ordnung Aller und Jeder Herrn Püxen Schützen” = Rendőri

szabályzat valamennyi puskalövész számára). A valamivel később készült (és többször

megújított) soproni szabályzat inkább a versenyekre koncentrál, leírva a verseny során

168

felmerülhető valamennyi problémát. (Vö. forrás 2.) Vannak nyomok arról is, hogy a

lövészegyesületek működését és a rendezett versenyek kérdéseit maguk a lövészegyletek

szabályozták. Magyarországon pl. az első ilyen jellegű szabályzatként 1583-ban a

szepesváraljai lövészegylet rendszabályai kerültek kihirdetésre.

Lényeges, hogy mindkét korszakban a városok „állami”, közhatósági jogforrásokba

foglalták a lövészegyesületekkel és a lövészversenyekkel kapcsolatos normáikat, melyeket

részben a hatóságok, részben a hatóságok által felhatalmazott szervek kényszerítettek ki.

A középkori városi lövészünnepek mindenképpen hozzájárultak ahhoz, hogy az európai

városok közös kultúráját összeforrasszák, ápolják a városok közötti kapcsolatokat, valamint

elejét vegyék a feszültségeknek, illetve csökkentsék azokat. A sportrendezvények erősítették a

városi polgárok összetartozását, közösségtudatát, s hozzájárultak a városi identitás

megteremtéséhez is.

5.5. SPORT A KORAI ÚJKORBAN

A sporttörténészek korábbi nemzedékei a korai újkort, vagyis „a könyvnyomtatás feltalálása

és a vasútépítés közötti időszakot” (XVI-XVIII. század) nem tekintették önálló korszaknak a

sporttörténetben. A testnevelés fejlődését nyomon követve elismerték ugyan, hogy a

reneszánsz és a humanizmus hatására újfajta felfogás alakult ki a testről és a test mozgásairól,

másrészt a gazdasági és társadalmi fejlődés következtében pedig azt, hogy megváltoztak az

élet keretei, más lett pl. a munka és a szabadidő viszonya, ami a testkultúra előtt is bizonyos

új távlatokat nyitott, de a sport tekintetében abból indultak ki, hogy a középkorban virágzó

sport a korai újkorban hanyatló korszakát élte, s ebben a korban a versengés nem játszott

különösebb szerepet.

Ezen szemlélettel szemben, amely tehát a korai újkort a sport abszolút mélypontjaként

kezelte, az újabb megközelítés szerint éppen ez a korszak volt az, amelyben a középkor végén

megindult folyamatok folytatásaként mind a katonai gyakorlatok, mind pedig a népszerű

játékok – akár a fogalom ma használt, modern értelemében is – sporttá váltak. Sokak szerint

169

a szabadidőt és a hozzá kapcsolódó újfajta szabadidős tevékenységeket nem a XIX.

században, hanem a korai újkorban „találták fel.”

A sportok kialakulása, mint a modernitás egyik alapvető részfolyamata már a korai újkorban

megkezdődött. Ez a folyamat azon alapvető hosszú lefutású történések közé tartozik – együtt

többek között a szekularizációval, a mindennapi élet jogi eszközökkel való racionálizálásával,

a természettudományos modernizációval és a kezdődő globalizációval –, amelyek a modern

Európa létrejöttének konstitutív, nélkülözhetetlen elemei lettek. A sporttá válás, a sportok

kialakulásának folyamata a korai újkorban egyértelműen közös elemeket mutat valamennyi

fent említett folyamattal.

A sportnak tekinthető tevékenységek kapcsán a korai újkorban már sok olyan jelenség

kialakult és készen állt, amelyet a modern sport XIX. századi feltalálása során már nem kellett

továbbfejleszteni, hanem csak megfelelően át kellett formálni. A modern sport legfontosabb

jellemzői közül a többség (racionalizálás, számszerűsítés, bürokratizálás, a mozgáskultúra

elvilágiasodása) már a XVI-XVIII. században kimutatható .

Az alábbiakban kísérletet teszünk néhány olyan fontosabb – a korai újkorban tetten érhető –

jelenség számbavételére, amelyek egyrészt a korábbi korszakokban is körülvették a sport

világát, másrészt – a korszakra jellemző – új tényezőként alapját képezhették a modern sport

kialakulási folyamatának.

a. A korai újkori sport intézményes fenntartói a fejedelmi udvarok, a városi kormányzatok,

valamint az egyetemek és a – korszak sajátos nevelési intézményeként – a lovagi akadémiák

voltak. Ezek mellett a sportolás verseny- és infrastrukturális kereteinek megteremtésében

továbbra is fontos szerepe volt a városi egyleteknek és szakmai szövetségeknek (pl. a

lövészegyleteknek és a vívóegyesületeknek), amelyek szervezeti létüket a középkorra

vezették vissza.

A humanista nevelési programok sport iránti lelkesedését átvevő reneszánsz és barokk

uralkodók és fejedelmek – akár politikai és népjóléti okokból is – jelentős mértékben

támogatták a sportbeli innovációkat és a sport infrastruktúrájának fejlesztését. Hasonlóképpen

a városok is – még a középkori hozzáállásukat is felülmúlva – hozzájárultak a sport

intézményesülésének alapját képező sportlétesítmények kialakításához.

170

Míg – mint láttuk – a középkorban a versenyeket a falvak és városok alkalmas helyein

rendezték meg, addig a XVII. századtól új szabadidős terek kerültek Európa-szerte

kialakításra: a városi kerteket, valamint az uralkodói és főűri paloták kertjeit a séták mellett

játékokra is használni kezdték, különböző versenyjátékokat és magán-mérkőzéseket

bonyolítottak le bennük. Ezek mellett a városkapukon kívül lőterek létesültek, a kastélyok

kertjeiben teniszpályákat építettek. Végül mind magán-, mind közterületeken labdaházakat is

építettek. A pályák építtetői tehát uralkodók, városok, testületek és magánszemélyek is voltak.

b. A korábbi sporttörténetben alig ismert jelenségként a sportolás feltételeinek

megteremtésében olyan magánszemélyek is megjelentek, akik anyagi haszonra kívántak szert

tenni ezen tevékenységükkel. Már ebben a korban sokan felismerték, hogy a sport iránti

lelkesedésből pénzt lehet keresni.

A korai újkor sajátos jelenségeként a sport körül megjelent sok-sok olyan vállalkozó-

szolgáltató, akik vívóiskolák elhelyezésére alkalmas helyiségeket, labdaházakat, majd idővel

a közönségvonzó küzdősport-összecsapások számára arénákat béreltek, vagy egyenesen

építettek, és akik ezeket képzések, edzések, illetve mérkőzések céljából rendelkezésére

bocsátották.

A XVI. században a főleg a labdajátékok iránt megnyilvánuló jelentős érdeklődés pl. igencsak

hozzájárult a sportcsarnokok, labdaházak elszaporodásához Európa-szerte. A sportszerető

fejedelmek, iskolák, valamint közösségek ilyen jellegű beruházásai mellett megjelent a

kifejezett kommerciális indíttatás is. Mivel az egyetemeknek és lovagi akadémiáknak – a

kor nevelési eszményeinek megfelelően – sportcsarnokokra volt szükségük ahhoz, hogy a

nemesi és gazdag polgári ifjúság szemében vonzóvá tegyék magukat, egyre többször olyan

üzletemberek vállalkoztak ilyenek építésére, akik a labdaházakkal és a sportoktatással pénzt

akartak keresni.

Az infrastrukturális feltételeket biztosító magánzók mellett sajátos vállalkozási típust

jelenítettek meg azok, akik sportbéli tudásuk továbbadásával teremtették elő

megélhetésüket.

Az eleinte utazó lovas- és vívóedzők először a fejedelmi és főúri udvarokban jelentek meg, de

egy idő után a gyakorlás és a tanítás a városi polgárok verseny-felkészülésének is

171

elengedhetetlen része lett. Közép-Európa városaiban a XV. század második felében jelentek

meg a vívómesterek, akik bárkinek vívóórákat adtak, megfelelő díjazás ellenében. Később, a

XVI. században a többi, korban népszerű labdajáték vagy küzdősport szakértői járták Európa

udvarait és városait, és edzőként vagy torna-partnerként kínálták fel szolgálataikat. Edzés-

időpontokat lehetett tőlük kérni, esetleg meg lehetett mérkőzni velük.

A XVI. századtól aztán mind a fejedelmek mellett, mind a városokban állandósított, illetve

letelepedett sportvállalkozók tevékenykedtek Európa-szerte.

Az oktatási intézmények is felismerték a sport-szakemberek fontosságát, a XVII. század

vezető lovagi akadémiái, majd a XVIII. század egyetemei sportolási lehetőségeik hirdetésével

is igyekeztek a hallgatókat magukhoz édesgetni.

Egyértelmű, hogy ebben a tekintetben nyugodtan beszélhetünk kommercializálódásról,

vagyis a sporthoz kapcsolódó tevékenységek elüzletiesedéséről. Másrészt a

sportvállalkozók professzionálissá válásáról is.

Ezek a vállalkozók, sőt vállalkozók nemzedékei – általában bérlőként – professzionálisan

igazgatták és üzemeltették a sportpályákat és labdaházakat. Sok esetben ez a tevékenységük

kiegészült az oktatói vagy edzői feladatokkal, amelyet a fejedelmi udvarok alkalmazottaiként,

vagy akadémiai vívás-, tánc- vagy labdamesterekként, esetleg városi lövészmestereként

végeztek.

c. Sajátos, a korai újkorhoz köthető jelenség, hogy az egyes játékok és „sportágak”

szabályai nagymértékben egységesültek. Ugyanis a könyvnyomtatással az egyes sportágak

játékszabályai Európa-szerte közismertekké válhattak. Számos sportággal kapcsolatban

jelentek meg a XVI. században tankönyvek több nemzeti nyelven, illetve latinul is. Ez a

folyamat az egyes sportágak gyors elterjedésén túl a szabályok egységesülését is szolgálta, s a

következő két évszázadban ez a tendencia még inkább kibontakozott: sorra jelentek meg az

újabb és újabb sportágak és az azokhoz kapcsolódó szabálykönyvek.

Persze egy sor sporthoz (birkózás, vívás) már a XV. században léteztek szabálykönyvek, de a

szabályok ismeretének és maguknak a sportágaknak a könyvnyomtatás révén történő gyors

elterjedése, a koraújkor fejleménye: a nyomtatott sportkézikönyvek jelentősen hozzájárultak

az egyes sportágak szabványosodásához és az európai sportkultúra kialakulásához. (A

172

teniszben mindenütt ekkortól számítják pl. úgy a pontokat, mint ahogy az ma is szokásos. Ez

a Franciaországban 1579 után megjelent jeu de pomme, „ököl-labda” szabálykönyveknek

köszönhető.)

Ezek a kézi- és szabálykönyvek fektették le a modern sport alapjait, más tényezők

(egyetemek, nemesi akadémiák, a vándordiákok peregrinációja és a nemes ifjak Grand Tour-

ja Itáliába, Franciaországba és Angliába, a közös európai udvari kultúra) pedig lehetővé

tették, hogy a sportágak Európa-szerte elterjedjenek.

d. Hasonlóan a korábbi korokhoz és folytatva a középkor végén megindult folyamatokat, a

játékok és viadalok sporttá válása, „elsportosodása” a versenyek kulcsfigurájává tette a

bírói feladatokat ellátó személyeket. A különböző hivatalos versenyek vagy komolyan vett

csapatmérkőzések békés lefolyását biztosítandó, nagyon fontos volt a tekintéllyel rendelkező

döntőbíró vagy bírák személye, ezért őket – mint pl. a lovagi tornák vagy lövészversenyek

kapcsán láttuk – már a rendezvény meghirdetésekor megnevezték.

Csak esetleg a különféle népünnepélyek emlékeként maradt fenn itt-ott változatlanul az a

gyakorlat, hogy a pályán maguk a sportolók döntötték el a vitás helyzeteket. Mivel ennek

következtében nemritkán alakultak ki viták és veszekedések, még az angol labdarúgással

kapcsolatban is megjelent az az igény, hogy ezen mérkőzéseken is vezessék be a bíró

intézményét.

Az, hogy a versenyeken és a mérkőzéseken ennyire előtérbe került a döntőbíró személye, még

a sportpályák szerkezetére és az ezzel kapcsolatos építészeti megoldásokra is hatással volt,

hiszen elvárás lett, hogy a bírák a verseny vagy mérkőzés döntő pillanataiban a lehető

legjobban lássák, mi történik a pályán. Ezért a bírók különálló és funkciójuk ellátásához

alkalmas elhelyezést kaptak.

e. A versenyek – csakúgy, mint a középkorban – a korai újkorban is általában vallási

ünnepekhez, vagy politikai aktusokhoz, esetleg a mindenkori uralkodó életének kiemelkedő

eseményeihez kapcsolódtak, de előfordult az is, hogy minden ilyen alkalomtól függetlenül

rendeztek versenyeket. Gyakran az adott régió határain túlról, illetve külföldr ől is hívtak meg

versenyzőket egy adott időpontra. Egy nagylátogatottságú, sok nézőt vonzó rendezvény

egyrészt növelte a rendező város presztízsét, másrészt pedig jelentős bevételt is jelenthetett.

173

A XV. és a XVIII. század között a német birodalmi városok lövészünnepein, illetve az eleinte

kísérőprogramként megrendezett, majd a lövészversennyel egyre inkább egyenrangúvá váló

komoly atlétikai versenyeken gyakran több száz, sőt több ezer versenyző indult, s tett

kísérletet a kilátásba helyezett díjak elnyerésére.

f. A díjak mindig is hozzátartoztak a sportversenyekhez. Láttunk már korábban példát arra,

hogy a versenyeken elnyerhető díjak, illetve a járulékos előnyök adott esetben esetleg

megélhetést is biztosítottak a versenyzők egy rétegének. Bizonyos határig hivatásos

sportolóként éltek életük egy szakaszán. Ez a jelenség a korai újkor végén, a XVIII.

században elsősorban Angliában kezdett új dimenziókat nyerni.

Több sportág vonatkozásában vannak adataink, hogy az 1700-as évektől professzionális

sportolókat alkalmaztak Angliában.

Előfordulhatott, pl. a népszerű krikett kapcsán, hogy egy-egy főúr tartott fenn egy saját

csapatot. A XVIII. század elejéig a krikettet két falu csapatai játszották egymás ellen,

akárcsak a labdarúgást. A XVII. századtól a játék népszerűségét az is fokozta, hogy Dél-

Angliában fogadni kezdtek a mérkőzések eredményeire, és ekkortól vannak híradások arról,

hogy a mérkőzések is pénzdíjasokká váltak. Így a XVIII. század elején arisztokraták és

gazdag kereskedők saját krikett-csapatokat kezdtek el fenntartani, mely csapatok utóbb egy-

egy grófság képviseletében is pályára léphettek. Ekkoriban még a walesi herceg is saját

krikett-csapatot állított ki, és bevezette azt a szokást, hogy a játékosok gázsiján felül a

győzelemért pénzdíjakat és kupákat is osztott embereinek.

A profizmus egyik angliai jellegzetességének tekinthető a XVIII. század első felétől rendkívül

népszerűvé váló díjbokszolás. A korabeli nagyvárosok külön rendezvényszínházakat

építettek ezen látványosságok számára, amelyek kereskedelmi alapon működtek. A küzdő

felek pénzdíjakban részesültek, illetve bokszvállalkozók „istállójában” kaptak alkalmazást. A

sajtóban is nagy nyilvánosságot kapott sportbalesetek hatására 1753-ban betiltották a

díjbokszolást, ami miatt a sportág néhány évre illegalitásba kényszerült.

g. A profizmus – a korábbi korokban ily mértékben nem tapasztalt – nagy jelentőségűvé

válása a korai újkorban elsősorban a sportjelenségeket már régóta – kultur-antropológiai

konstansként – kísérő jelenségre, a fogadásra vezethető vissza.

174

A korai újkorban a sporteseményekhez kötődő fogadások jellegzetes hazájának – reflex-

szerűen – Angliát tekintik a történészek, és a híres angol fogadási szenvedély „kóróssá”

válását egészen a XVI. századig, I. Erzsébet koráig vezetik vissza. Az angol társadalom

valamennyi rétege – ha éppen nem voltak betiltva a sportesemények és a sportolás – szívesen

fogadott akár magán-, akár nyilvános sporteseményekre. De ez korántsem csak az angolok

kiváltsága volt. Fennmaradtak híradások Nyugat-Európa szinte minden vidékéről legendás

fejedelemi teniszmérkőzésekről, lovas- vagy evezős futamokról, illetve ember-futtatásokról,

ahol sokszor vagyonok cseréltek gazdát.

Mindenképpen hangsúlyozandó, hogy a fogadások – esetleges negatív társadalmi

vonatkozásaik ellenére – rendkívül jót tettek a sportágak fejlődésének, a sportesemények

nyilvánosságának. A nagy fogadási kedv több új sportág kialakulását segítette elő, ugyanis a

fogadás természetéből, a döntések igazságossága iránti igényből következik, hogy új

sportágak tekintetében egységesültek és terjedtek el szabálygyűjtemények, amelyek a

versenyzőkre és természetesen a fogadókra is kötelezők lettek.

Az ökölvívás első szabálykönyvét pl. 1743-ban készítette el egy londoni bokszmester. A golf

mindenütt – és mindmáig – elismert szabályait az 1754-ben alapított st. andrews-i Royal and

Ancient Golf Club tagjai alkották meg.

h. Részben a fogadások tették szükségessé, hogy tovább fejlődjenek a versenyszámok

eredményeinek számszerűsítése felé tett korábbi lépések. Már csak ezért sem fogadhatók el

azok a korábban hangoztatott történészi nézetek, hogy a versenyzők teljesítményét nem

számolták és nem mérték. Éppenséggel az olyan jellegű fogadások eldöntése érdekében,

melyeknél a teljesítmény pontos mérésének nagy jelentősége volt, egyre pontosabb

technikai megoldásokat kezdtek alkalmazni, és ennek nyomán alakulhatott ki lassan a –

modern sport egyik legfontosabb jellegzetességének tekintett – rekordokban való gondolkodás

is.

Sporteseményen először 1731-ben használtak órákat az idő mérésére. Ekkortól számítható a

rekordok hajszolásának korszaka.

i. S végül szintén elsősorban a fogadás-üzlet járult hozzá ahhoz Angliában és kisebb

mértékben a Kontinensen is, hogy a korábban eseti jellegű híradások a nagyobb

175

sporteseményekről rendszeressé váltak, és hogy a sporteseményeket és sporteredményeket a

korabeli sajtó is kitüntető figyelemben részesítette.

Az elmondottak talán igazolják, hogy a korai újkor valóban nem tekinthető eseménytelennek

és jelentőség nélkülinek a versenysportok történetében.

5.5.1. JOGI VONATKOZÁSOK

Azt mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy jelenlegi ismereteink szerint a korábbi

korszakokhoz képest a közhatalom gyakorlói valamivel kisebb részt vállaltak ebben a

korban az egyes sportrendezvények verseny- és játékszabályainak alakításában. Ez

azonban – mint azt alább a firenzei calcio példája is mutatja – nem jelentett abszolút

elzárkózást az ilyen jellegű beavatkozásoktól.

A korai újkorban az állami jog – követve a régi hagyományokat – egyrészt a tiltás, másrészt a

támogatás két véglete között kapott szerepet.

5.1.1. Tiltó rendelkezések

Egy korábbi uralkodó tudományos felfogás szerint – mint láttuk – a világi és egyházi jog

sporttal kapcsolatos szerepe a középkor évszázadaiban kimerült abban, hogy különböző

okokból, így pl. a közrend, az erkölcsök és a vallási ünnepek védelme érdekében általában,

vagy egyes időszakok tekintetében tilalmazza a játékokat és a versenyeket.

A korai újkorban is gyakoriak voltak a tiltó rendelkezések.

Egyes német fejedelmek időlegesen még a lövészversenyeket is betiltották féltvén politikai

hatalmukat a testületek és ezáltal a városok katonai hatalmától. Mindazonáltal a német

uralkodóknak – különösen a harmincéves háború alatt és után – kisebb gondjuk is nagyobb

volt a sportversenyekkel szembeni fellépésnél. Természetesen a közrend fenntartása

érdekében a közhatalom gyakorlói helyi szinten gyakran kényszerülhettek ilyen eszközökhöz

nyúlni.

Vallási okokból gyakran tilalmakat mondtak ki az egyházi és világi hatóságok is. 1538-ban

parlamenti határozat tiltotta meg a franciaországi templomokban és kolostorokban a

176

labdajátékot, mint pogány erkölcstelenséget. Angliában a puritánok a XVII. század több

szakaszában tiltásokkal léptek fel a különböző labdajátékok, a krikett és a labdarúgás (1610-es

évek), valamint a lóverseny és a fogadások (cromwelli köztársaság 1642-1660) ellen. De

számtalan példa lenne még felsorolható.

5.5.1.2. Uralkodói támogatás

Amellett, hogy a korai újkor európai uralkodói közül jó néhányan szenvedélyesen sportoltak

és versenyeztek (a számos erről is híres német fejedelem mellett VIII. Henrik angol király

említhető meg példaképpen), többször politikájuk részévé tették a sport ügyének

támogatását.

Angliában a sport kitüntetett szerepet kapott több uralkodó alatt is. I. Erzsébet királynő, aki

maga is aktív sportoló volt 1585-ben (még) meg tudott akadályozni egy puritánoktól

származó sportellenes törvényjavaslatot, amely meg akarta tiltani a „sports” minden formáját

vasárnaponként. A királynő ezen kérdésben abból indult ki, hogy az embereknek jogában áll,

hogy maguk döntsék el, mivel töltik szabadidejüket.

Utódai, az első két Stuart király, I. Jakab (1603-1625) és I. Károly (1625-1649) szintén

védelmükbe vették a sportot a puritánokkal szemben, és egyes sportágakat támogattak is.

Ezzel egyrészt jelezték alattvalóik felé megnyilvánuló megbecsülésüket, másrészt ez egyúttal

növelte népszerűségüket és valószínűleg bevételeiket is. I. Jakab 1603-ban megengedte, hogy

nyilvános sportrendezvényekre is fogadni lehessen. 1610-ben elrendelte, hogy Morton,

chesteri püspök Book of Sports című könyvét, amely bizonyos sportágak gyakorlását vasárnap

is megengedte, a szószékekről olvassák fel. Ugyanakkor persze volt eset, mikor visszavonulót

kellett fújnia a puritánok sportellenességével szemben.

(Ebben az időszakban az a felfogás uralkodott Angliában, hogy csak egy sportos király vagy

királynő lehetett alkalmas az uralkodásra. S így volt ez a koraújkorban Európa más

államaiban is.)

Egy adott sportág sajátos támogatásának példáját mutatja az a szoros kapcsolat, amely a korai

újkorban több nemzedéken keresztül a firenzei Medici család és az általuk „nemzeti sporttá”

tett sajátos firenzei labdarúgás között kialakult.

177

Mivel a középkorban keletkezett, de a XVI. században végleges formáját és szabályait

elnyerő calcio fiorentino története tekinthető az egyik legfeltártabbnak valamennyi korai

újkori európai sportág közül, álljanak itt az alábbiak valamennyi más sportág képviseletében.

5.6. A FIRENZEI CALCIO

A labdajátékok nagyon népszerűek voltak az itáliai reneszánsz korában. Az egyik

leggyakoribb időtöltésnek minősültek különböző változataikban. Talán mind közül a

leghíresebbé a calcio fiorentino lett.

A firenzeiek mindig is bolondultak a város utcáin játszott calcio-ért, amelyet valószínűleg már

a XIV. században űztek a város kerületeiből toborzott csapatok, de ennek írásos nyomai csak

a 1600-as évekből maradtak ránk. A korai időkben a csapatok az egyes városrészek lakóiból,

valószínűleg patríciusi és iparos családok ifjú tagjaiból álltak össze. A mérkőzéseket általában

télen, a karnevál idején rendezték Firenze erre alkalmas terein, a nagyobb hidegek esetében

akár az Arno folyó jegén is. A játék a köztársasági időkben (1530 előtt) tehát az alsóbb városi

néprétegek tagja számára is nyitva volt.

Már ekkoriban is kitűntek azonban a játék iránti lelkesedésükkel a Medici család tagjai, akik

fiatalabb korukban játékosként, később a rendezvények szponzoraként támogatták a calcio-t.

A XVI. század elején a firenzeiek önazonosságuk egyik legjelentősebb vonásaként tekintettek

a játékra.

Ezt bizonyítja az a legendás történet, mely szerint 1530 telén az éppen harmadszor elűzött

Medici család visszatérése érdekében, a családból származó pápa (VII. Kelemen)

szövetségeseként a várost ostromló V. Károly császár csapatainak ágyútüzében csak azért is

calcio-mérkőzéssel ünnepelték a farsangot. A császári csapatok segítségével visszatérő

Alessandro Medici (1510-1537) ugyan megásta a firenzei köztársaság sírját, de családja

tradícióinak megfelelően, jelentősen hozzájárult a calcio további fejődéséhez.

A játékot aztán I. Cosimo de Medici (1519-1574) emelte a nemzeti sport rangjára. Az ő

korától játszották a Piazza Santa Croce-n és a Santa Maria Novella templom előtti téren a

nagy mérkőzéseket. Szinte minden jelentősebb ünnepet ekkortól calcio-mérkőzéssel

178

ünnepeltek meg. A Mediciek nagyvonalú támogatásban részesítették a játékot, ugyanakkor

meg is szelídítették, s dinasztiájuk politikai céljainak szolgálatába állították azt.

A calcio-mérkőzések a toszkán barokk legjelentősebb ünnep-kísérő eseményeivé váltak az

uralkodó család férfi tagjainak századokon átívelő szenvedélyes labdaőrülete miatt. A

Mediciek valamennyi ünnepi esemény középpontjává tették a játékot, karnevál idején akár

egymást követő napokon is rendeztek mérkőzéseket.

Bár a Mediciek a játékot elvették az alsóbb néposztályoktól és a nemesség sportjává tették, a

labdarúgás mégis népszerű maradt egészen az 1670-es évekig. Sokszor olyan nagy

nézősereget vonzottak a mérkőzések, hogy a rend fenntartása is nehézségekbe ütközött.

Így pl. 1607-ben szigorú jogszabályt kellett hozni a rend fenntartása és a mérkőzések

lebonyolíthatóságának biztosítása érdekében.

Állami ünnepek és a nagyhercegi család ünnepi eseményei (különösen házasságkötések)

kínáltak leginkább alkalmat a játék ünnepi formájának megrendezésére. Azonban a

Habsburgok nagyhercegi trónra kerülésével, a firenzeiek minden hazafias törekvése és

feltámasztási kísérlete ellenére a mérkőzések egyre ritkábbak lettek, sőt a mérkőzések egy idő

után átkerültek a toszkán kikötővárosba, Livornóba. Az utolsó calcio-összecsapásra 1780-ban

került sor, a Habsburgok akkor altatták el végleg az államilag támogatott futball

hagyományát.

5.6.1. A JÁTÉKSZABÁLYOK

A calcio koraújkori társadalmi beágyazottsága és sajátos szabályai miatt sem tekinthető a

modern labdarúgás előképének, hanem azt egy független, a rugby elemeit is magába foglaló

csapatsportként kell kezelnünk.

A XVI. században megfogalmazottak szerint a játék célja az, hogy a labdát a pálya rövidebb

végein végigfutó, külön megjelölt vonalon átjuttassák. „A calcio egy olyan nyilvános játék,

melyben fiatalemberek két gyalogos és fegyvertelen csapata kellemesen és a dicsőség kedvéért

abban versenyez, hogy melyikük tud egy felfújt labdát a szemben lévő célvonalon átjuttatni.”

A Mediciek korában, valószínűleg a XVI. században rögzítették a játék szabályait. 1580-

ban egy I. Francesco de Medicinek (1541-1587) ajánlott külön könyv jelent meg, amelyben a

179

játék szabályait, taktikai és stratégiai kérdéseit és a hozzá kapcsolódó ceremóniákat írták le

részletesen.

A legfontosabb jellegzetességeket az alábbiakban foglalhatjuk össze:

A labda mérete a mai futball labda és a kézilabda méretei közé volt tehető, a pálya valamivel

kisebb volt, mint a mai futball-pályák. A labdát ugyan lehetett kézben vinni és kézzel ütni, de

a játék a nevét a játékszer lábbal való terelgetéséről nyerte el. A labda dobása nyitott tenyérrel

tilos volt, és egyébként ügyetlenségnek tartották. Tehát ököllel lehetett ütni a labdát, de nyitott

tenyérrel nem lehetett továbbítani.

Szabály szerint a XVI. században 27 játékost számlált mindkét csapat, amelyek tagjai

meghatározott módon kellett felálljanak a játéktéren.

A középvonal közelében háromszor öt játékos, az úgynevezett futók (corridori) vagy

előretoltak (antiguardia) helyezkedtek el. Mögöttük öt jó felépítésű, erős romboló

(sconciatori) törekedett arra, hogy az ellenfél csatárait megállítsák, a röpülő labdákat elkapják

és saját csapat támadásait hátulról segítsék. A két utolsó sorban felálló játékosoknak kettős

feladata volt. A modern szélsőknek megfelelő négy futó vagy elülső labdadobók (datori

innanzi) feladata az volt, hogy a tumultusból kiszabadított labdát a csatárok felé, előre

továbbítsák. A saját alapvonal előtt posztoló három védő vagy hátsó labdadobó (datori

addietro) végezte a tűzoltó munkát utolsó védővonalként az ellenfél támadását megfékezendő.

Ez utóbbiakat tekintették a leggyorsabb és legbátrabb játékosoknak.

Ez a felállás a XVI. század végére alakult ki, és másfélszáz éven keresztül meg is maradt. A

játékidő egy órát tett ki.

A calcio amellett, hogy a firenzei nemes ifjak kedvenc időtöltése volt, jelentős szerepet kapott

a város ünnepségein is. Ezen ceremoniális szerepnek megfelelően két variánsa alakult ki,

amelyek nem a játék lényegében és szabályaiban, hanem a mérkőzést kísérő ceremóniák és a

körítés tekintetében különböztek egymástól.

a. A gála-calcio (calcio in livrea) mérkőzéseken a játékosok különösen díszes öltözéket

viseltek és ezek az összecsapások általában valamilyen állami vagy fejedelmi ünnep részét

képezték, és ezért a közönség körében a város felső rétegének képviselői és vezetői, valamint

fontos vendégek is jelen voltak, kiemelt helyekről tekinthették meg a játékot.

180

b. Az egyszerű calcio-mérkőzések (calcio diviso) esetében egyszerű fakorlátok választották el

a játéktértől a közönséget. Igaz, ezen mérkőzéseket is megfelelő ünnepi rituálé kísérte. Ezen

elmaradhatatlan formaságok közé tartozott a játékosok kiválasztása, midőn két különösen

megbecsült játékost választottak ki vezetőnek, és ők felváltva választották ki játékostársaikat

a trombiták szavára összegyűlt, játékra kész ifjú nemesek közül.

A XVII. században feljegyezték, hogy a mérkőzések megrendezésben jelentős szerepet kapott

egy több évre megválasztott felügyelő (provveditore), aki feljegyezte a kiválasztott játékosok

nevét. Az egyszerűbb játékforma kapcsán a felügyelő a nem kiválasztott játékosok közül jelölt

ki magának általában négy helyettest.

Ezután a csapatok elhagyták a játékra kijelölt közteret, és a kezdésre megállapított időpontban

ünnepélyes felvonulás keretében, dobosok és trombitások kíséretében menetelve tértek vissza.

Mint említettük, az ünnepi mérkőzések a külsőségekben tértek el a mindennapi játéktól. Igaz

ezen ünnepi alkalmakkor nem esetlegesen álltak össze a csapatok, hanem a vezető családok

játékra kész tagjai maguk választották ki barátaik és követőik közül a csapatok tagjait. A

játékosok drága öltözékekben léptek pályára.

XVII. századtól szokás volt, hogy a gálamérkőzések kapcsán mindkét csapat számára a

nagyherceg egy csapatvezetőt jelölt ki (maestri del campo), akik nem játszottak ugyan, de a

csapat érdekeit képviselhették a játékvezetőkkel szemben. Esetenként további segítők is

tevékenykedhettek a csapatok körül (maestri di calcio).

Az ilyen ünnepi mérkőzések jóval nagyobb csinnadrattával jártak, mint az egyszerű

összecsapások, az erre szolgáló időt is megnövelték, mivel az egy órás játékidőt, ugyanennyi

ideig tartó ceremónia előzte meg. Ünnepi alkalmakkor a játékot zeneszó kísérte.

A játék rendes lebonyolítása felett egyébként a pálya mellett magas tribünön helyet foglaló

hat korábbi játékosból álló játékvezetői testület őrködött, amely a felmerülő vitás

kérdésekben döntött.

A mérkőzés előtti utolsó ceremoniális esemény a játék megkezdéshez kapcsolódott, ugyanis

hármas kürtjelre indult a játék. Az első jelzésre minden illetéktelennek el kellett hagynia a

pályát, a másodikra elfoglalták helyeiket a játékosok, míg a harmadikra a semleges, mindkét

181

csapat színeit magán viselő labdaőr a pályát szegélyező márványfalhoz vágta a labdát és az

onnan visszapattanva került játékba.

Ha az egyik csapat „gólt” szerzett, a csapatok helyet cseréltek, aminek szintén megvolt a

maga rituáléja: a találatot elérő vezető csapat zászlótartója magasra emelve vitte zászlaját a

másik oldalra, s a vesztes csapat zászlótartója pedig lefelé szegezett zászlóval hajtotta végre a

helycserét.

Az 1580-ban kiadott szabálykönyvet 1673-ban paragrafusokra osztva újra kiadták, majd

1733-ban megújították, sőt 1739-ben még egyfajta tankönyv is készült az edzők számára.

A firenzei calcio jól példázza a korai újkor legtöbb sportjának sokszínűségét: a viszonylag

aprólékos szabályozottságot, valamint a független játékvezetők szerepét, amelyek az

összecsapások és küzdelmek „elsportosulásának” legbiztosabb jelei. Ugyanakkor

megjelennek azok az ünnepi és ceremoniális vonások, amelyek a sport és a rituális

cselekvések régmúlt időkre visszanyúló összefüggésére utalnak.

FORRÁS

1. Saba Malaspina, Rerum Sicularum historia 6, 10.

„A király [Anjou Károly ‒ 1277 körül] a királyság különböző helyein, elsősorban Nápolyban

a San Pietro ad Aram kolostornál tornákat (astiludia) vagy tjostokat (lustras) rendezett.

Ahogyan az a franciaországi tornákon (in torneamentis) szokásos: a katonák váltakozva

társaságokba szövetkeztek, hogy ezekből lépjenek majd elő a párviadalokra. Két csoport jött

létre, a Gallok és a Latinok. […] A király parancsot ad, hogy az olaszok seregéből csak egy

jelenjék meg a küzdőtéren, sisakkal a fején, s egy a franciák közül, hasonlóan felszerelve.

Tehát két ellenfél egyszerre tör előre a küzdőtér (stadium) két végéről. Törvény írja elő, hogy

lándzsájuk egyenlő hosszú legyen, hegyén hármas osztású vasheggyel, mivel azt akarták, hogy

a viadalokon a katonák rossz szándék nélkül cselekedjenek. Közhírré tették és törvényként

fogadták el: aki a másik lovát lándzsájával megsérti, köteles a lóban eset kárt a vételár

erejéig megfizetni. Ha tehát azok ketten felkészültek a harcra, és nagy gonddal jól

elhelyezkedtek paripájukon, akkor a trombiták harsogása, a tömeg harsány kiáltozása közben

182

megeresztett kantárszárral elindulnak, és lándzsával egymásnak rohannak. Gyakran

előfordul, hogy lándzsájuk kölcsönösen eltalálja a másik sisakját, s megsebzik egymást

arcukon, mivel a sisak lehullik.

Ritka, hogy valaki sértetlenül kerül ki a viadalokból, gyakoribb eset, hogy mindenki

megsebesül. Előfordul, hogy a lovak szügye összeütközik, a lovasok a földre zuhannak, a

lovak az összeütközés heve következtében megsérülnek és tönkremennek. Ritka az az eset,

hogy bár a ló magasra felágaskodik, ám a lovag nem esik ki a nyeregből, hanem erősen,

szilárdan a lovon tartva magát, a magasba emelkedik. Az is előfordul, hogy míg az egyiket

nem találta el a lándzsa, a másik, ellenfele erős lökésétől megrendülve, lábbal felfelé, fejjel

lefelé, csúfosan a földre zuhan. Ekkor mindenesetre a győztes elragadja a lezuhant lovát, s

aztán a fegyverzetét is követeli tőle. Ezekkel a harci játékokkal, amelyek többnyire

veszedelmesek és halálosak, a király katonáit a fegyverekkel való gyakorlásra és a harci

tapasztalatok megszerzésére kényszeríti.”

(Kulcsár Zsuzsanna nyomán ford. Szabó Béla)

Die Chronik des Saba Malaspina, hrsg. KOLLER, Walter, NITSCHKE, August (Monumenta

Germaniae Historica, Scriptores 25.), Hannover, 1999, 258-259.

2. A céllövészet rendje (Sopron, 1577)

A céllövészet rendje, melyet a polgármester úr, a városbíró és a tanács, számos nyomós ok

alapján néhány polgárunk kérelmére és szorgalmas kérésükre szabályba foglalt még az

ezerötszáznegyvenkettedik évben, és amit most ez újra megerősít az ezerötszáz hetvenhetedik

esztendőben azoknak, akik szívesen hódoltak a puskás lovagi lövészversenynek.

Először, minden egyes lövész jöjjön tizenkét órára a lőtérre, és legyen saját fegyvere, ok

nélkül senki más puskájával ne lőjön (mint ezt a következőkben részletesen

meghatározzuk). Tilos a veszélyokozás és előnyszerzés minden formája is.

Másodszor, minden lövész kizárólag szabad karral lőjön, a puskát se a könyökéhez, se oldalt

a csípőjéhez ne szorítsa. A céllövő, miközben lövését leadja, a vállával se érintse fegyverét.

Harmadszor, ha a céltáblára lőnek, minden puskás lövész fizesse le a foglalót, mert csak így

érvényes a lövése. Ha valaki az első lövést leadta, de két lövésére akarja a pénzt lerakni,

183

ezt is megteheti. Ha úgy esne, hogy pénzét a lövéshez előre lefizeti, és az első lövése talált,

akkor mindhárom lövész leadhatja lövését, de ő addig jöjjön a helyére, míg a harmadik

lövést leadják. Ha nem tér vissza, pénzét a lövő elvesztette. Ez a pénz kerüljön a ládába.

Ha valaki a lövését nem jelenti be, mielőtt a másik kiérkezik és lőne, úgy számítson ez téves

lövésnek, ha pedig nem jelenti be a téves lövését, és a másik tüzel a fegyverével,

büntetésből fizessen be két garast a ládába, és minden lövész maradjon állva a lővonalnál,

amíg be nem írják a nevét.

Negyedszer, így egy lövésznek sincsen joga, hogy pénzt tegyen le a másik helyett, tizenkét

pfennig büntetés mellett, kivéve a tűzmestert.

Ötödször, így minden lövész a leadott lövés után oltsa el, vagy tapossa el az izzó taplót, és égő

állapotban ne vigye be a lőállásba, ha mégis: ezért egy krajcár büntetés jár.

Hatodszor, a nadráganyaggal, amit a városi tanács urai a maguk jó szántából ajánlanak fel,

a következő módon kell eljárni; az a nadráganyag ugyanis nem jár egyetlen lövésznek sem,

ha nem polgár, vagy nincs felruházva polgári szabadságokkal, még akkor sem, ha lövése

beletalál a céltáblába, s így ő lenne a nyertes.

Nadráganyag tehát csak azoknak jár, akik polgárok, vagy akik polgári jogokkal

rendelkeznek.

Ha ők győznek, ők minden további nélkül megkaphatják a nadráganyagot is. Ennek fejében

engedelmeskedniük kell a tiszteletreméltó tanácsnak, mindenütt, ahová a város közössége

rendeli őket. Egy polgár, illetve aki polgárjoggal rendelkezik, csak egy nadrágra való

anyagot kaphat nyereményként. És ha már korábban nyert volna, most az következzék,

akinek lövése nem volt rosszabb az övénél. Az a polgár, akinek a lövése a legjobban

sikerült, illetve az a lövész, aki nem polgár ugyan, de a lövés árát már lefizette s a nadrág

anyagát már korábban elnyerte, adja oda nyereményét a következő győztesnek. Az olyan

napon, amikor lövészet folyik ugyan, de senki sem nyerte el a nadráganyagot, az összegyűlt

pénzből vásároljanak egy díjat ajándékba (történjék mindez az illendőség szerint).

Ilyenképpen a lövészek közül, akár polgár legyen, akár nem, ha a foglalóját lefizette, senkit

ne zárjanak ki a nyertesek sorából.

184

Hetedszer, legyen tilos minden nemtelen előnyszerzés, egy lövész se lőjön két golyóval, se

feltollazott vagy élesre reszelt golyóval, hanem csak kerek és gömbölyű golyóval lőjön.

(Aki ezt megszegné,)

Akit ilyen előnyszerzésben érnének, attól vegyék el lőfegyverét. Az illető tegyen a ládába

egy fél magyar aranyat feltétel nélkül. A lőállást még nem kell elhagynia, ha azonban a

harmadik alkalommal is elkövetné a vétket, s ez bebizonyosodik és büntessék meg, és

tiltsák ki a lőállásból.

Nyolcadszor, egyetlen céllövő se tüzeljen többször a céltáblára azon a napon, amikor a díjat,

és a jutalmat osztják. Jól jegyezzék ezt meg! Aki ezt megszegné, annak fegyverét vegyék el,

s azt csak a már az említett módon válthassa vissza.

Egyetlen lövész se próbálkozzon meg azzal, hogy szombaton a várfalra lőjön, sem más

ünnep estéjén, így az esti istentisztelet után vasárnapig.

Ünnepnapon meg kell tartóztatnia magát az embernek, s ha mégis kimegy a lőtérre, akkor

se kezdjen próbalövéshez, mert tizenkét pfennig lesz a büntetése.

Kilencedszer, ha egy lövészeten megtörténne, hogy valakinek az utolsó lövésnél felrobbanna a

fegyvere, az illető még lőhessen más puskájával, de csak a tűzmester engedélyével.

Ha az öreg céllövők lőnek célba, egyetlen fiatal lövész se lőjön velük együtt. Amikor

azonban nadráganyagért versengenek, vagy más céhek lövészete folyik, joga van az ifjú

lövésznek, hogy velük együtt lőjön.

Tizedszer, egyetlen egy lövész vagy tűzmester se szóljon rágalmazó hamis szóval vagy kivetni

való beszéddel; se a lövés helyén, a lőállásban, se a céltábla előtt ne kiabáljon, semmilyen

módon közbe ne szóljon, mert az haragot vagy ellenérzést kelthet.

Aki ezt áthágja, az fizessen büntetésből hat pfenniget a perselybe. Aki pedig a hat pfenniget

nem adja meg, az nem jogosult a lövésre, akár lövése következne, akár nem.

Tizenegyedszer, ha kivetni való pimaszság, szabálysértés vagy rendbontás keletkezne a lövés

helyén, a lőállásban vagy a céltábla előtt, bármi is legyen ez a dolog, ilyen esetben a

tűzmester jusson egyességre a többi lövésztárssal, és válasszák ki a legjobb megoldást. Ha

azonban a civakodók közt ez nem vezetne eredményre, és egyesség nem születne meg, úgy a

cselekményt és a személyt illetőleg a tiszteletreméltó tanács a városbíró úr előtt teremtsen

185

törvényes egyességet, szabjon ki büntetést a civakodókkal szemben, és szerezzen is érvényt

annak.

Tizenkettedszer, egyetlen lövész sem vihet tüzet a lövő állásba. A tűzmester engedélye nélkül

nem szaladhat ki a céltáblákhoz, ha mégis, fizessen egy krajcár büntetéspénzt.

Ha azt kívánja, hogy maga nézhesse meg a lövését, mert nem akar hinni a tábla

ellenőrének, sem a tűzmesternek, kaphat erre engedélyt egy krajcár lefizetése után.

Ha valaki kételkedik abban, hogy talált-e, és meg akarja nézetni, az fizessen be egy garast.

Ha önmaga akarja megtekinteni más kirendelt lövészekkel együtt, köteles adni két garast a

ládába.

Tizenharmadszor, minden lövész maga felel puskája megtöltéséért, azért, hogy fegyverét az

előírások szerint tökéletesen töltse meg puskaporral és golyóval. Ha azonban csak

puskaporral és tehát golyó nélkül tüzel, az is lövésnek számít, mintha már golyóra töltött

volna. Hasonló megítélés alá esik, ha csak golyóra töltött, puskapor nélkül. Ilyenképpen

fegyverét háromszor töltheti meg. Ha valaki úgy menne lőállásba, hogy nem töltött se

lőport, se golyót, lövési jogát elvesztette.

Tizennegyedszer, egyetlen egy vitatható lövés se legyen érvényes. Az sem, ha a golyó nem üti

át a céltáblát, vagy ha egy puska csütörtököt mond, vagy ha a lövész kilép a lővonalról. Az

is szabálytalanságnak számít, ha más helyett áll a lővonalra. Ha háromszor hibáz, vagy a

lövésnél a puskája meghibásodik, akkor is elveszett a lövése.

Tizenötödször, a tűzmester és a táblaellenőr senkinek nem engedélyezheti, hogy kifusson. Aki

ki akarna futni, azt szólítsák fel, hogy álljon meg. Ha valaki lövészet közben akár a

céltáblákhoz, akár a várfalhoz kiszaladna – legyen lövész, vagy csak néző – az minden

elnézés és vitatkozás nélkül fizessen tizenkét pfennig büntetéspénzt a perselybe.

Ha valaki nem oda tartozó, és főként, ha tisztában van tettével, amiatt rákiáltással

felszólítást is kapott, hasonlóképpen köteles tizenkét pfenniget a perselybe befizetni.

Ha valaki vonakodna ezt megtenni, azt a tűzmester és a lövésztársak zálogvétellel

büntessék. A zálogot adják át a városbíró úrnak, aki majd büntetést ró ki a vétkesre.

Tizenhatodszor, állíthat egy tűzmester másvalakit is maga helyett, polgárt és lövészt is, az

azonban úgy járjon el, mint fentebb már leíratott.

186

Mindez csak hízóökrökre vonatkozik, és ne legyen érvényes a szarvasmarhákra.

Egy lövész (előtt) egy másik helyett nem állhat ki. Vagyis minden lövész csak a saját

nevében lőhet.

Tizenhetedszer, ha véget ér a lövészet, mindenki egymás után távozzék, ha azonban valaki

maradni szeretne, otthagyhatja puskáját a lőállásban, és ajánlja fel, hogy távozzon más

helyette. Ha mégis távozásra került a sor, az kapja a jutalmat, aki a legjobban lőtt. De a

nadráganyagnál a szabályt tartsák be (úgy, ahogy fent olvasható).

Kivéve leginkább a másik jogosult, aki azután következik. Mindenki a nadrág anyagát

tizenkét pfenniggel, illetve minden font cint három pfenniggel váltson meg.

Tizennyolcadszor, ha lefizették a lövés árát, az ajándékot abból vásárolják meg, még pedig

annyiért, amennyire a pénzből futja. Körülbelül tíz pfennigért, vagy tizenkettőért

vásároljanak.

Minden lövésztől, öregtől éppúgy, mint fiataltól elvárható, hogy a céltáblák karban

tartására tegyenek be tartalékpénzt a ládába.

Tizenkilencedszer és végül, a tűzmesterek minden évben, Szent Márton napja táján a többi

lövész legénnyel tegyenek számadást az egyik lövészettől a másikig terjedő időszak minden

kiadásról.

A lövészek rendezzenek zászlólövészetet, az előkelőbb céhek, nevezetesen az Urak Céhe, a

Károsultak Céhe, a Szentháromság Céhe, a Mi Asszonyunk Megtisztulása Céhe, A

Nyomorultak Céhe, a Lövészek Céhe, a Halászok Céhe és a Kalmárok Céhe számára.

A fent leírt rendeletnek a tiszteletreméltó tanács érvényt kíván szerezni, és akik nem eszerint

viselkednének, vagy a tűzmesternek nem lennének hajlandók engedelmeskedni, azok nevét be

kell jelenteni a felsőbbségnek; a vétkesek lássák be hibáikat illendő módon, mindenekelőtt

tartsák be ezt a rendeletet anélkül, hogy a szabályok számát kénye-kedvükre gyérítenék, vagy

szaporítanák. Mindent jól meggondolva és szabályozva, a bennfoglaltak igaz

bizonyságaképpen mindez elrendeltetett és a város kisebb [pecsétjével] megerősítve

kiállíttatott [az ezerötszázhetvenhetedik évben.]

Bármelyik lövész, legyen ifjú vagy idős, mikor a tűzmester fejére helyezi a koszorút, vagy azt

hazaküldi számára, tizennégy napon belül, vagy legkésőbb három héten belül lövészetét tartsa

187

meg. Ha pedig ezt nem tenné, fizessen két tallért büntetésül, helyezze azt a ládába, és ezután

lövészetét hamarosan tartsa meg.”

(ford. Kovács József László)

A céltáblákat szőlő díszítse! Szőlő- és lövészünnepek Magyarországon a 16-19. században –

Trauben sollen Scheiben zieren! Traubenfeste und Freyschiessen vom 16. bis 19. Jahrhundert

in Ungarn, szerk. KOVÁCS József László, Budapest, 2009, 55-57.

AJÁNLOTT IRODALOM

RÁZSÓ Gyula, A lovagi torna: Ulrich von Liechtenstein leírása - 1224, História (1980/5). =

http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/80-05/ch14.html

FELHASZNÁLT IRODALOM

BARBER, Richard, BARKER, Juliet, Die Geschichte des Turniers, Düsseldorf, Zürich, 2001.

BEHRINGER, Wolfgang, A sport kultúrtörténete, Budapest, 2014.

BREDEKAMP, Horst, Florentiner Fußball: die Renaissance der Spiele: Calcio als Fest der

Medici, Frankfurt am main, New York, Paris, 1993.

Das Ritterliche Turnierim Mittelater, hrsg. FLECKENSTEIN, Josef, Göttingen, 1985.

CRIPPS-DAY , Francis H.,The History of the Tournament in England and in France, London,

1918.

ENDREI Walter, ZOLNAY László, Társasjáték és szórakozás a régi Európában, Budapest,

1986.

FLECKENSTEIN, Josef, Das Turnier als höfisches Fest im hochmittelalterlichen Deutschland =

Das ritterliche Turnier im Mittelater: Beiträge zu einer vergleichenden Formen- und

Verhaltensgeschichte des Rittertums, hrsg. FLECKENSTEIN, Josef, Göttingen, 1985, 229-

255.

FÖLDES Éva, A sport történetéből, Budapest, 1959.

FÖLDES Éva, KUN László, KUTASSI László, A magyar testnevelés és sport története, szerk.

KUN László, Budapest, 19893.

188

GAMBER, Ortwin, Ritterspiel und Turnierrüstung im Spätmittelalter = Das ritterliche Turnier

im Mittelater: Beiträge zu einervergleichenden Formen- und Verhaltensgeschichte des

Rittertums, hrsg. FLECKENSTEIN, Josef, Göttingen, 1985, 513-531.

GILLMESTER, Heiner, Die mittelalterlichen Ballspiele: eine Chronologie ihrer Entwicklung,

Stadion 10 (1984), 77-94.

Handbuch Sportgeschichte, KRÜGER, Michael, LANGENFELD, Hans (hrsg.), Schorndorf, 2010.

HILPERT, Horst, Die Geschichte des Sportrechts, Stuttgart, 2011.

KRÜGER, Sabine, Das kirchliche Turnierverbot im Mittelalter= Das ritterliche Turnier im

Mittelater: Beiträge zu einer vergleichenden Formen- und Verhaltensgeschichte des

Rittertums, hrsg. FLECKENSTEIN, Josef, Göttingen, 1985, 401-422.

KUN László, Egyetemes testnevelés- és sporttörténet, Budapest, 2009.

KUSUDO, Kazuhiko, Ein Beitrag zur Geschichte des „Freischießens” in der ersten Hälfte des

15. Jahrhunderts, Sozial- und Zeitgeschichte des Sport 10 (1996/3), 34-49.

MERZBACHER, Friedrich, Das kirchliche Turnier- und Stierkampfverbot = Im Dienste des

Rechts in Kirche und Staat. Festschrift für Fr. Arnold, (hrsg.) PLÖCHL, W.H., GAMPE, L.,

Wien, 1963, 261-268.

MEYER, Werner, Turniergesellschaften: Bemerkungen zur sozialgeschichtlichen Bedeutung

der Turniere im Spätmittelalter= Das ritterliche Turnier im Mittelater: Beiträge zu einer

vergleichenden Formen- und Verhaltensgeschichte des Rittertums, hrsg. FLECKENSTEIN,

Josef, Göttingen, 1985, 500-512.

MICHAELIS, Hans-Thorald, Schützengesellschaften und Schützengilden: Die gegenwärtige

Sicht der deutschen und europäischen Schützengeschichte, Sozial- und Zeitgeschichte des

Sports 2 (1988/2), 87-93.

RÖSENER, Werner, Rittertum und Krieg im Stauferreich = Staat und Krieg: vom Mittelalter bis

zur Moderne, hrsg. RÖSENER,Werner, Göttingen, 2000, 37-63.

RÜHL, Joachim K., German Tournament Regulations of the 15th Century, Journal of Sport

History 17 (1990/2), 163-182.

189

RÜHL, Joachim K., Zur Leistungsqualifizierung im spätmittelaterlichen Turnier = Sport in der

Rehabilitation: Ansätze und Anwendungsfelder, hrsg. APPELL, Hans-Jachim, Sankt

Augustin, 1988, 97-111.

RÜHL, Joachim K., Puritanismus und Sport: Zum klassischen und biblischen Erbe = Die

Anfänge des modernen Sport sin der Renaissance, (hrsg.) Krüger, Arnd, McClelland,

London 1984, 111-131.

RÜHL, Joachim K., Hochzeitsfeiern – Turniere – Tod: neue Ergebnisse der Turnierforschung

= Menschen im Sport: Geschichtliche, ethische, pädagogische, gesellschaftliche und

gesundheitliche Aspekte. Festschrift zur Emeritierung von Univ-Prof. Dr. Heinz-Egon

Rösch, hrsg. YALDAI , Sharkadun, STEMPER, Theodor, WASTL, Peter, Köln, 1997, 52-66.

RÜHL, Joachim K., Wesen und Bedeutung von Kampfansagen und Trefferzählskizzen für die

Geschichte des spätmittelaterlichen Turniers = Sport zwischen Eigenständigkeit und

Fremdbestimmung: Pädagogische und historische Beiträge aus der Sportwissenschaft:

Festschrift für Hajo Bernett, hrsg. SPITZER, Giselher, SCHMIDT, Dieter, Bonn, 1986, 86-

112.

SCHAUFELBERGER, Walter, Der Wettkampfin der alten Eidgenossenschaft: Zur

Kulturgeschichte des Sports vom 13. bis ins 18. Jahrhunderts, Bern, 1972.

SCHNITZLER, Thomas, Wenn die Glock’ schlagt zwölf: Sportschießen im späten Mittelalter,

Nikephoros 18 (2005), 191-205.

ZOTZ, Thomas, Adel, Bürgertum und Turnier im deutschen Städten vom 13. bis 15.

Jahrhundert = Das ritterliche Turnier im Mittelater: Beiträge zu einer vergleichenden

Formen- und Verhaltensgeschichte des Rittertums, hrsg. Josef FLECKENSTEIN, Göttingen,

1986, 450-499.

190

6. ÖSSZEFOGLALÁS ÉS ELŐRETEKINTÉS – A MODERN SPORT

JELLEMZ ŐI ÉS A „SPORTJOG”

Az eddigiek összegzéseként és mintegy átvezetésként sportjogtörténeti kísérletünk második

része felé, arra teszünk kísérletet, hogy a „modern sport” XVIII. században megindult

kialakulási folyamatának előzményeit néhány olyan szempont szerint vizsgáljuk, amelyeket a

mai sporttörténészek – ha nem is kivétel nélkül – elfogadnak a modern sport legfontosabb

jellemzőinek áttekintése során.

Ezen szempontrendszer szerinti összehasonlítás egyrészt segít az általunk tárgyalt korszakok

„sportjellegű tevékenységeinek” értékelésében, másrészt lehetővé teszi azon sarokpontok

kimutatását, amelyekben a modern sport „eljogiasításának” folyamata a legintenzívebben

jelentkezett már a XIX. század folyamán és különösen a XX. század második felében. A

vizsgálandó jellemzők nem minden esetben állnak szoros kapcsolatban az általunk „joginak”

tekintett szabályozási kérdésekkel, de – mint látható lesz –, az egyes tényezők kapcsolódási

pontjai miatt szinte valamennyi szempont esetében találunk párhuzamokat az előző

fejezetekben általunk tárgyalt kérdéskörökkel.

Allen Guttmann, amerikai történész 1978-ban megjelent, A rituálétól a rekordig: a modern

sport lényege című, jelentős hatású művében a modern sport hét olyan jellegzetességét

dolgozta ki, mely jellemzők egyedül a modern sportéletben jelennek meg együtt. Ezek a

jellegzetességek természetesen hatással vannak egymásra, át-átszövik egymást, ugyanakkor

megjelenésük a modern kor előtti sport világában is vizsgálható. Guttmann megállapítása

szerint az általa alapul vett sajátosságok közül a sporttörténet korábbi korszakaiban egy vagy

több tényező hiánya mindig megfigyelhető volt, és éppen ez a tény adja a modern sport

egyediségét, illetve megkülönböztethetőségét a korábbi korok „sportjellegű-”, vagy

sporttevékenységeitől. Valószínűleg ezen egy vagy több tényező hiánya indíthatta a

sporttörténészek jelentős részét arra, hogy – mint ahogy azt ez első fejezetben jeleztük – csak

a modern korra, a XIX. század második felétől ismerjék el egyáltalán a sport, mint olyan létét.

Guttmann azonban a korábbi korszakokban (az ősidőkben, illetve a primitív népeknél, az

191

ókori görög és római kultúrában, a középkorban) is elfogadja a sport létét, amelyet egy saját

maga által kialakított rendszerben elhelyezve, olyan szabályozott keretek között folyó

kompetitív játéknak tekint, melyben a testi mozgás a meghatározó. A Guttman kategóriáit

elfogadó, utána jövő sporttörténészek a kikülönített jellemzőket aztán arra használták fel,

hogy a modern kort megelőző történelmi korszakok versenyjellegű tevékenységeinek

sport jellegét ezekkel mérjék, illetve az egyes jellegzetességek megjelenését – mint

korábban már láttuk is – egy adott történelmi korszakban az adott tevékenység

„elsportosodása” jeleként értékeljék.

Guttmann a modern sport alábbi jellegzetességeit tartja mérvadónak:

o a sporttevékenység világi, szekularizált jellege;

o az esélyegyenlőség biztosítása;

o a szereplők specializálódása;

o a sporttevékenység racionális keretek közé szorítása;

o a sporttevékenység bürokratizáltsága;

o az eredmények számszerűsítésére való törekvés;

o a rekordok utáni hajsza.3

A hét sajátosság részletes történeti vizsgálata előtt Guttmann azt is szükségesnek tartja

leszögezni, hogy bár a modern sport ezen jellegzetességei elsősorban az élsportra, a

versenysportra jellemzők, és ott talán erősebben is jelentkeznek, ugyanakkor azonban a

modern sport világát minden teljesítményszinten és összességében is jellemzik.

6.1. A SPORT VILÁGI JELLEGE

Valamennyi sporttörténész elfogadja, hogy a korábbi korszakokra oly jellemző kapcsolat a

kultikus, vallási szertartások és a sportjellegű tevékenységek között megszűnt a modern

korban. A modern sportot az emberek ma már önmagáért, vagy ha nem így, akkor

egyértelműen világi célok megvalósítása érdekében űzik, amely indítékok természetesen

rendkívül változatosak lehetnek.

3 Guttmann, 25-26.

192

Számos példa mutatja a testgyakorlás és a sport történetében, hogy a testi megerőltetésnek

már a kezdetektől bizonyos utilitarista célja volt: a világ különböző tájain a primitív kultúrák

kiválasztott egyedei a közösség érdekében, vallási kultuszok és ceremóniák keretében

végeztek bizonyos testi gyakorlatokat, általában futottak, gyakran versenyelemekkel

fűszerezve. Ezen tevékenységek egyik legfontosabb vonatkozása a termékenység-

kultuszokhoz köthető. Az általában szigorúan ritualizált tevékenységek során természetesen

a kultikus ceremónia sokkal fontosabb szerepet játszott, mint az esetleges győzelem.

Mindenesetre az bizton állítható tehát, hogy a versenyjellegű vagy az ilyen jelleget nélkülöző

testgyakorlásokat sok esetben kifejezett (kultikus) céllal, és nem kedvtelésből végezték a régi

kultúrákban. Ha a kedvtelésből végzett testgyakorlás nem is zárható ki a korai időkben sem,

az bizonyos, hogy a primitív emberek „sportja” sokkal inkább kötődött a valláshoz, mint a

későbbi időkben, legyen szó rituális futásokról vagy labdajátékokról.

Ezen kultikus vonatkozásaiban a görög sport sokkal közelebb állt a primitív népek

„sportkultúrájához”, mint a modern idők sportjához. A korábbiakban kifejtettek alapján

egyértelmű, hogy a pánhellén játékok szent ünnepek voltak, a görögök vallási életének

alapvető fontosságú részét képezték: aki ezeken a versenyeken részt vett, az tulajdonképpen

az istenek szolgálatában tette ezt, és a győzelemért is az istenek jutalmazták. Ezek a játékok

mindvégig megőrizték kultikus, vallási jellegüket, hiszen mind megrendezésük időpontja,

mind a helye szentnek minősült a hellének szemében, s a hivatalos ceremóniák túlnyomó

része is az istenek kultuszát szolgálta. Ez persze nem zárja ki, hogy a görögök

sporttevékenysége az idő múltával ne ölthetett volna fel bizonyos vallástól független,

szekuralizált jelleget, bár ez bizonyosan nem jelentette azt az elvilágiasodást, amely a

modern sportra jellemző. Ezen – bizonyos értelemben – a kultikustól elszakadó jellegét

mutatja a görög sportnak a poliszok sporttámogatási politikája, ami egyrészt az

infrastrukturális feltételek fejlesztésében, másrészt a sportolók támogatása különböző

módszereiben jelentkezett.

A rómaiaknál, ahol – mint láttuk – pl. a lovasversenyek erős kultikus eredettel bírtak, és a

későbbiekben is jelentős vallási vonatkozásokat mutattak, a sporttevékenységek világivá

válásának tendenciája tovább folytatódott. A római sport ebben a tekintetben közelebb áll a

193

modern sporthoz, mint a görög, már csak azért is, mert a római ludi különösen a

császárkorban egyre inkább elveszítették vallási vonatkozásaikat, illetve a római uralom alatti

területeken alapított, hellén mintájú atlétikai versenyeket sem elsősorban kultikus célokból

alapították és támogatták a központi vagy helyi hatalom képviselői.

A középkorban a katolikus egyház, valamint a korai újkorban az egyházak – mind a katolikus

klérus, mind a protestáns felekezetek – teljes természetességgel fogadták el a sport és a

vallás közötti éles határvonalat. Sőt éppen a sport világi mivolta volt az, ami bántotta az

egyházakat. A középkorban a „testi” háttérbe szorításának céljából, valamint az egyházi

ünnepek védelme okán az Egyház jelentős mértékben szemben állt a testgyakorlás szinte

valamennyi formájával. A XVI. századtól ez tulajdonképpen mit sem változott, és egészen a

modern korig a katolikus és protestáns egyházak tiltóan rossz szemmel nézték a hívek

sporttevékenységét. A modern korban azonban a teológusok megpróbálnak közös érintkezési

pontokat találni a keresztény doktrína és a sport között.

Ugyanakkor fontos, hogy a szekularizált modern sportban is megjelennek vallási elemek,

sőt ma már inkább arról beszélnek a sportszociológusok, hogy sok tekintetben a sport kezdi

betölteni egy világi jellegű vallás funkcióját a modern ember életében. Bizonyos formális

vallási megnyilvánulások (öltözői imák, pályára lépés előtti keresztvetések stb.) pedig azt

jelzik, hogy a vallás válik bizonyos értelemben a sport részévé, az eredmény elérésének

eszközévé.

6.2. ESÉLYEGYENLŐSÉG

A modern sport egyik fontos jellegzetessége az esélyegyenlőség, amely két vonatkozásban

jelentkezik: egyrészt a versenyeken való részvétel lehetőségének egyenlőségében, másrészt

a küzdelem alatt megvalósuló egyenlőségben. Utóbbi elvárás a modern kor felé közeledve

időben korábban beteljesedett, mint az előbbi, amely igazából csak a XX. század utolsó

harmadában valósult meg – csekély jelentőségű regionális sajátosságoktól eltekintve – szinte

teljes egészében. A modern sport egyértelműen előfeltételezi az esélyek egyenlőségét.

Ezzel szemben a primitív népeknél sokszor egy-egy kaszthoz vagy rokoni csoporthoz való

tartozás volt a sporttevékenységben való részvétel feltétele, az egyén alkalmassága,

194

teljesítménye másodlagos volt. Ugyanígy másodlagos volt ugyanakkor az eredmény is, hiszen

azt az istenek előre meghatározták, és ezért felesleges volt a versenyjellegű tevékenység

feltételeinek mesterséges kiegyenlítése.

A görögöknél a teljesítmény-elv sokkal erőteljesebben kibontakozott, mint a korábbi

kultúrákban, az esélyegyenlőség azonban nem valósulhatott meg teljességében: a nők

kizárása az olümpiai és egyéb szent játékokról senkiben sem keltett megütközést. A nők

esetleg külön rendezvényeken szerepelhettek. Ugyanígy a rabszolgák és a „barbárok” sem

versenyezhettek a görögökkel.

A versenyek során azonban már különböző szabályok előírásával igencsak egyértelműen

ügyeltek az esélyegyenlőség biztosítására, mint azt a hellanodikok tevékenységének több

vonatkozása is igazolta. Az atlétákkal szembeni szankciók társadalmi megkülönböztetés

nélkül voltak alkalmazhatók. A verseny- és játékszabályok jelentős része éppen az esélyek

egyenlőségének biztosítását szolgálta: a korosztályokba sorolás szabályai is ezt igazolják,

bár – mint láttuk – a súlycsoportokat még nem ismerték.

A birkózás során az ellenfelek kölcsönösen homokkal szórhatták be az ellenfél olajjal bekent

testét, hogy a csúszós testrészek ne jelentsenek előnyt egyik félnek sem.

A küzdelem feltételeinek egyenlőségét a rómaiak sem értékelték kevesebbre, mint a görögök

sem az atlétikai-, sem a fogatversenyek során. (A gladiator-küzdelmeknél azonban már maga

a különböző fegyverzet sem biztosíthatott egyenlő feltételeket.)

Sőt ez a kiegyenlítő törekvés, ami a már versenyzőknek kívánt hasonló feltételeket

biztosítani számos – akár jogi – szabályon keresztül, tulajdonképpen sem a középkorban, sem

a korai újkorban nem csökkent. Hiszen mind a lovagi tornákon (itt azért vannak

ellenvélemények is), mind a lövészversenyeken pedánsan ügyeltek a mindenkori versenybírák

a feltételek azonosságára, s a XVIII. és XIX. században kialakuló modern sportágak

szabályai még jelentős mértékben tovább is fejlesztették az egyenlőség elvét, ami az elv

versenyeken való érvényesülését illeti.

Azonban a versenyeken való részvétel előfeltételeit meghatározó versenyszabályok

tekintetében a modern korban is csak hosszú fejlődés után érték el a teljes egyenlőséget.

Gondoljunk itt arra a hosszú vajúdásra, ami az amatőrök és profik megkülönböztetése, vagyis

195

az amatőr-szabály hosszú uralma miatt sokáig (egészen a múlt század ’80-as éveiig)

megosztotta a sport világát. S az ilyen kizáró, exkluzív hozzáállásnak természetesen voltak

történelmi előzményei.

A görögöknek a nőket részben, az idegeneket és a rabszolgákat pedig teljesen kirekesztő

hozzáállásáról már szóltunk. A középkorban – mint láttuk – a lovagi tornákon való részvétel

csak lovagoknak volt megengedve, más társadalmi rétegek – jórészt – ki voltak zárva a

részvételből. De más sportágak (pl. tenisz) tekintetében is megjelent a felfogás, hogy azokat

pl. csak nemesek űzhetik. Sőt egyes játékok esetében (pl. teke) még a korai újkorban is

megjelentek ilyen kizáró jellegű rendelkezések. A társadalmi állás, mint részvételi

előfeltétel tehát sokáig – sok esetben a XIX. század végéig (vagyis jóval a modern sportágak

megjelenése utáni időkig) – tartotta magát az európai sporttörténetben.

Az ún. amatőr-szabály uralomra jutásában is elsősorban azt a törekvést kell látnunk, amely a

felsőbb rétegek tagjai számára akarta fenntartani a sportolás lehetőségét. A XIX. századi

Angliában szabályok és szabályzatok nagy számban kísérelték meg a munkások és hivatásos

sportolók kizárását az egyes sportversenyekről és mérkőzésekről. És ez végeredményben

hosszabb-rövidebb időre egyes sportágak szétválását eredményehette egy amatőr és egy

profi szövetségre és ez utóbbiak által rendezett versenyekre. Az amatőrök tulajdonképpen az

uralkodó osztály, míg a profik az alsóbb néposztályok tagjait jelentették, s közöttük sokáig

éles választóvonal húzódott. A középkorból eredő exkluzivitási törekvések csak nagyon

lassan tűntek el a modern sportágak világából is.

Ugyanakkor az amatőr-szabály, vagyis az az elvárás, hogy a sportoló pusztán kedvtelésből

űzze sportágát, és azért semmiféle ellenszolgáltatást ne fogadjon el, vagy ne ezen

tevékenységre alapozza létfenntartását, teljes mértékben alkalmatlannak is bizonyult az

élsportban az esélyegyenlőség biztosítására. Hiszen az esélyegyenlőség elérése kapcsán nem

arról van szó, ki kap pénzt és ki nem a sportban mutatott teljesítményéért, hanem arról, hogy

kinek mennyi lehetősége van maximális időt fordítani a versenyekre való felkészülésre.

A részvételi feltételek tekintetében az esélyegyenlőség megvalósulásának másik akadálya volt

sokáig a sportolóknak a faji megkülönböztetés alapján történő kizárása. A modern

korban, a XIX. és XX. században ez legélesebben talán az Egyesült Államok sportéletében

196

jelentkezett, de Európában is voltak „hagyományai.” A világban sok helyen akadályozta a

sport fejlődését a rasszizmus, a sportolók faji alapon való kizárása a versenyekből. Ilyen volt a

nemzetiszocialista Németország és az annak farvizén evickélő országok magatartása a zsidó

sportolókkal szemben, amiben az 1936-os olimpia csak rövid szünetet jelentett. A zsidó

versenyzőkkel szembeni diszkrimináció azonban jóval 1933 előtt is létezett mind Közép-,

mind Kelet-Európában.

A harmadik anakronizmus, amitől a modern sport világa szintén csak fokozatosan tudott

megszabadulni, az a nők esélyegyenlőségének, versenyeken való részvételének elfogadása

volt. A nőket különböző indokokkal nem engedték versenyezni: Németországban 1913-ban

rendezték az első tornaversenyt nőknek, s a modern Olimpiai Játékokon is 1912-ben vettek

részt először nők, de ezután is csak lassan nyíltak meg számukra az egyes sportágak

küzdelmei. A teljes esélyegyenlőség küszöbére csak a XX. század második felében érkezett el

a nők versenysportja.

A modern sportban lejátszódó folyamatok, melyek az esélyegyenlőség formális biztosítását

célozták, azonban nem érhették el teljes mértékben céljukat, megközelítőleg sem jelenthették

a teljesítmények, az elért eredmények nivellálását. Paradox módon ugyanis hiába váltak minél

egyenlőbbé a részvételi feltételek ezek természetesen nem tudták egymáshoz közelíteni a

sportbeli teljesítményeket. Minél egyenlőbbek lettek ugyanis a részvételi lehetőségek, annál

egyenlőtlenebbé váltak a sportbeli teljesítmények, aminek következtében mindig egyre

nagyobb lett a távolság egy szabadidős sportoló és egy világbajnok teljesítménye között. Az

eredmények egyenlőtlensége szintén a modern sport jellegzetességének tekintendő.

Mindenesetre az esélyegyenlőség két dimenziójának biztosításában a verseny- és

játékszabályoknak – legyenek azok állami jogszabályokba, vagy önszabályozó normákba

foglalva – valamennyi korszakban meghatározó szerepük volt.

6.3. SPECIALIZÁCIÓ

Mint azt korábban láttuk, már a görögöknél megjelent a sportolók specilizációjának

legalapvetőbb formája, a hivatásos sportoló. Ez nem pusztán azt jelentette, hogy a versenyző

bizonyos anyagi nyereségre tehetett szert eredményei révén, hanem azt, hogy idejének és

197

energiájának jelentős részét a sporttevékenységnek szentelhette. Paradox módon éppen a

pentathlon „feltalálása” bizonyítja, hogy a specializáció az V. század vége előtt oly mértékben

jellemzője lett a hellén sportolóknak, hogy a korábban szinte magától értetődő sportolói

általános teljesítőképesség további tekintélyének megőrzése érdekében szükségesnek látszott

egy ilyen kombinált, különböző diszciplínákból álló versenyszám bevezetése.

A görögök nagymértékben hozzájárultak a hivatásos sport kifejlődéséhez, hiszen egy idő után

az atlétikai versenyeken egyértelműen a hivatásos sportolók kerültek előnybe az ügyes és

tehetséges, de a sportot csak mellékesen űző versenyzőkkel szemben. A rómaiaknál – a

moralisták és filozófusok rosszalló kritikája ellenére – a profi sportolók minden tekintetben

uralták a versenyeket. A versenyzők mellett azonban – részben már a görögöknél is, a

rómaiaknál pedig fokozott mértékben – a „kiszolgáló személyzet”, az edzők, az orvosok, a

technikai személyzet is profinak volt tekinthető.

A középkorban a rendi kötöttségektől eltekintve egyes sportágakban talán kevésbé volt

jellemző a specializáció, de annyira nem is hiányzott, mint azt egyes tudósok feltételezik.

Hiszen a páros küzdelmekben eredményes, tornáról tornára járó lovagot, vagy a

lövészversenyeket látogató céllövészt nyugodtan tekinthetjük specialistának. A szakosodás

hiánya valóban a középkori labdarúgás esetén mutatható ki leginkább, ahol – a játék népi

tömegrendezvény jellege miatt – nemhogy a játékosok nem éltek a sportból, hanem még a

játék közbeni szerepük sem volt oly mértékben meghatározva, mint azt pl. a kora újkori

firenzei calcio esetében megismertük. A középkor ebben a tekintetben tehát valóban kettős

arcot mutat.

A korai újkorban a versenyszerű küzdelmekben résztvevők esetében a XVIII. századig

viszonylag kevesebb információnk van olyanokról, akik élethivatásszerűen élhettek volna

sportolói teljesítményükből. Az említett évszázadban azonban – főleg Angliában –

megjelentek olyan nemesek által „kitartott” sportolók, illetve a különböző

versenyrendezőkkel szerződésében álló hivatásosok, akik mindennapjaik jelentős részét a

sporttevékenységnek rendelhették alá. A szakosodás tehát ismét visszanyerte

létjogosultságát a versenyzők között.

198

Ami viszont a szélesedő „sportpiacból” élő, nem sportoló specialistákat (edzők,

vívómesterek, sportlétesítményeket fenntartó vállalkozók és ezek kombinációi) illeti, azok

megjelenése és egyre markánsabb jelenléte egyértelműen sajátosságát adta a kora újkori sport

világának.

Ezen az alapon bontakozhatott ki utóbb – mindkét vonatkozásban – a szakosodás, mint a

modern sport egyik meghatározó jellegzetessége. A modern sportélet fenntartása jelentős

infrastrukturális előfeltételeket és jelentős munkatámogatást igényelt, amit megfelelően

felkészült, szakmájukat profi szinten űző személyek (testnevelők, edzők, létesítmény

fenntartók, menedzserek, játékos-ügynökök stb.) biztosíthattak.

Emellett a sportolók is egyre inkább szakosodtak és professzionális versenyzőkké váltak,

ami nem jelentett mást, mint hogy az egyén egész életét (vagy legalábbis annak első

szakaszát) a sportnak áldozta. Az amatőrök és a profik közötti megkülönböztetést tehát nem

az adta már ekkor sem (mint azt anakronisztikus hozzáállásukkal a modern olimpiai

mozgalom atyjai és vezetői több, mint nyolc évtizeden keresztül hirdették), hogy ki kap pénzt

és ki nem a versenyek vagy mérkőzések után. A pénz persze fontos volt, hiszen időt jelentett,

időt a felkészülésre, az utazásokra, a versenyekre, a pihenésre. A helyes megközelítés szerint

inkább a szakosodást kellett volna/kellene alapul venni a sportolók közötti különbségtételnél.

A specializáció a teljesítmény-elv elfogadásának az eredménye volt. A sportolót a sikeres

szakosodás egy időre megszabadíthatta attól a szükségszerűségtől, hogy sporton kívüli

tevékenységgel biztosítsa létfenntartását. Az, hogy ezt a mentesülést a gazdag család, egy

gazdag támogató, egy ösztöndíj, állami támogatás, katonai hivatásrendbe való besorolás vagy

egy magánjogi szerződés révén járó havi illetmény biztosította-e, a lényeget tekintve teljesen

mindegy volt, és ma is az.

De az sem tagadható, hogy a szakosodásnak voltak és vannak jogi vonatkozásai.

6.4. RACIONALIZÁLÁS

Korábban egyértelművé tettük, hogy a sporttal együtt jár a szabályozottság, mivel a

testmozgást igénylő versenyek a szabályozott játékok körébe tartoznak, amelyek maguktól

199

értetődően racionálisak is egyben. A szabályok a cél eléréséhez szükséges eszközként

jelennek meg.

Fontos, hogy a modern sport világában új (játék)szabályokat lehet kitalálni, és a régieket ezen

újakkal felváltani, s azokat szükség szerint változtatni. A modern sport szabályai kultúra-

függő mesterséges alkotások, és nem szakrális rendelkezések, mint amilyenek a sporttörténet

egyes korábbi szakaszaiban voltak. Ez lényegesen megkülönbözteti a modern sport

racionális normavilágát az ősi és primitív népek testmozgást körülvevő szabályaitól.

Hiszen már a legősibb időkben tabuk és rituális szabályok vették körül a testmozgás bizonyos

formáit, de ezek nem az „ember” által alkotott szabályok voltak, hanem hagyományos és

szent normák, melyek eredetét a résztvevők nem ismerték, és nem is ismerhették.

Az ésszerűsítés felé tett bizonyos kezdeti lépéseket már megfigyelhetünk a görög sport

világában is. Az esélyegyenlőség megteremtése érdekében a görög gümnasztikus és hippikus

versenyek szabályai rendezték az adott agón versenyfeltételeit, de a hellének korántsem

törekedtek arra, hogy valamennyi versenyükre vonatkozó, standardizált szabályokat

alakítsanak ki. A sportpályák, a stadion hossza, a sporteszközök mérete színhelyről

színhelyre különböző lehetett. A görögöket (csakúgy, mint a rómaiakat) – annak ellenére,

hogy minden tekintetben olyan kulturális színvonalon álltak, hogy ezt a standardizálást

megvalósíthatták volna – a kérdés igazából hidegen hagyta. Az adott verseny számított, s nem

a teljesítmények időben és térben való összehasonlíthatósága.

A görögök más vonatkozásban törekedtek a sport racionalizálására: ők voltak az elsők, akik a

sporttevékenységet többé-kevésbé tudományos eszközökkel vizsgálták, és célszerű,

konzekvens és rendszeres edzésmódszereket dolgoztak ki, vagyis tudományt teremtettek a

sportból, együtt a sportorvoslással és a sportpszichológiával. A sportbeli csúcsteljesítmények

elérését szolgáló tudás felhalmozása mindenképpen a racionalizálás egyik részelemének

tekinthető, még ha az nem szabályozáson, normák alkotásán keresztül valósult is meg.

A későbbi korszakokban elsősorban a játék- és versenyszabályok keretében lelhetünk olyan

vonásokat, melyek a küzdelmek racionalizálása felé mutatnak. Különösen azon szabályokat

tekinthetjük ilyeneknek, amelyek a teljesítmények közötti differenciálást, az

esélyegyenlőséget, a sportolók egészségének védelmét szolgálták.

200

Sok olyan premodern tevékenységet ismerünk (pl. a vadászat, ami eredetileg munka volt),

melynek racionalizálása révén egy modern sportág születhetett meg, mint amilyen pl. a

céllövészet. Az állatok felváltása céltáblával, a madarak felváltása madárszobrokkal szintén a

racionalizálás jele, hiszen ezek alkalmazásával egyenlővé tették a feltételeket a

teljesítményüket összemérni kívánó lövészek számára.

Ugyanakkor a sport „eltudományosításának” görög bölcsőből származó tradíciója sem szakadt

meg sem a középkorban, sem a korai újkorban, mint azt legalábbis a vívás művészetét vagy a

lovagi tornák harcmódjait bemutató középkori kódexek, vagy a könyvnyomtatás feltalálása

után viszonylag nagy számban készült és terjesztett, különböző sportágakat (különösen

labdajátékokat) bemutató, azok szabályait magyarázó könyvek is mutatják.

A modern sport kritikusai közül sokan azt állítják, hogy utóbbi vonatkozásban a sport

racionalizálása az eredményorientált szemlélet miatt túlságosan messzire ment, s a

tudomány túlzott bevonása az edzésmódszerek és a versenytechnikák fejlesztésébe már a XX.

század második felében megfosztotta a sportot spontán, játékos jellegétől. Mások ugyanezen

vonásokat látják elveszni a sport XX. század utolsó harmadában kibontakozó „eljogiasítása”

miatt.

6.5. BÜROKRATIZÁLÓDÁS

Az előző ponthoz kapcsolódóan kérdezhetjük, hogy kinek a feladata a modern sportban a

szabályok közzététele, és kinek a feladata a sporttal kapcsolatos tudományos kutatás

igazgatása? A válasz egyszerű: a modern sport elképzelhetetlen bürokrácia, bürokratikus

szervezet nélkül.

Bizonyos felelős szervezetekre természetesen a korábbi korszakokban is szükség volt a

sportversenyek lebonyolításához. A régi időkben ezek általában szoros kapcsolatban voltak

a közhatalommal, míg a modern sport bürokráciájában a pozíciók a teljesítmény szerint

kerültek kiosztásra, és a tisztviselők hatásköre a szükséges minimumra korlátozódott.

A primitív közösségekben általában hiányzott a bürokrácia, így magától értetődően a

sportbürokrácia is. A görögöknél azonban már megfigyelhető egy kibontakozó szervezeti

szemlélet, amidőn a sporttevékenységek irányítására és a versenybírói tiszt betöltésére olyan

201

személyeket jelöltek, akik egyszerre voltak világi és vallási feladatokkal felruházva. A

szervezettség másik vonatkozása tekintetében a görög atléták szervezetei, melyek a római

korban az egész Imperiumra kiterjedő kompetenciával rendelkeztek, szintén világi és vallási

jelleggel bírtak, míg a lovasversenyekhez kapcsolódó és gazdasági érdekeket is felmutató

factiók tevékenységében már egyértelműen a szekuláris jelleg dominált. De mindkét

szervezet nélkülözhetetlen volt a római császárkorban az adott versenyek lebonyolításához.

Különösen az atléta szervezetek mutatnak sok hasonlóságot a modern sportszervezetekkel.

Néhány vonatkozásban párhuzamba állíthatók ezen sajátos szerveződési formákkal a német

lovagi torna-társaságok is, bár ezek – mint láttuk – a lovagi rend exkluzivitásának

megőrzése érdekében tevékenykedtek, de bizonyos bürokratizáltság mindenképpen

jellemzőjük volt. Tartósabb, elsősorban világi alapokon szerveződtek, de adott esetben

bizonyos kultikus feladatokat is elláttak a nyugat-európai városok lövészegyletei, melyek

szintén nagy szerepet kaptak a ciklikusan visszatérő versenyek megrendezésében, a szabályok

tudatosításában és a versenyzők felkészítésében.

Ezen premodern előképek csak aláhúzzák a modern sportszervezetek jelentőségét, amelyek

szükségszerűen a XIX. század második felétől (néhány esetben már korábban is) döntő

szerepet játszottak a legtöbb modern sportág végleges formájának kialakításában esetleg

„kitalálásában.” A sport önszerveződésének modern formái előbb helyi, majd nemzeti

alapon szerveződtek meg Angliában, mely ország elől járt a sportélet bürokratizálásában is.

Az angol nemzeti szervezetek a magánjog hatálya alatt álló szövetkezések voltak,

melyeknek döntő hatása volt az egyes modernizálódó sportágak (pl. krikett, labdarúgás, rugby

stb.) szabályainak standardizálásában. A Kontinensen a XX. században inkább az állami

sportbürokráciák kiépülése volt jellemző, ami a szövetségek támogatása szempontjából

előnyt jelentett, de az állami ellenőrzés és – az esetleges megszüntetésig terjedő – állami

befolyás révén jelentős kiszolgáltatottságot is eredményezhetett.

A bürokratizálódás útján a következő lépest a XIX. százád végén a nemzetközi

sportszövetségek megjelenése, majd a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulás jelentette.

A globalizálódó modern sport világeseményeinek (a helyi versenyektől a világbajnokságig

felfutó rendszerben történő) megszervezése természetesen a szervezetek különböző

202

szintjeinek együttműködését igényelte és igényli. Emellett ezen szerveződések legfontosabb

feladata nem volt és lehet más, mint a kialakított szabályok általános, világszerte való

érvényesülésének biztosítása. Ehhez járul még (az erre alkalmas sportágak esetében) a

rekordok elismerésének és nyilvántartásának a feladata is. Az idők folyamán a szerény

szervezeti és materiális lehetőségek között alapított országos és nemzetközi sportszövetségek

nem ritkán hatalmas adminisztrációt felvonultató, gazdasági és politikai hatalommal is

rendelkező szervezetekké nőtték ki magukat. A „nagy ugrás” ebben a tekintetben szintén a

XX. század második felére esett. S ekkor merült fel először komoly problémaként, hogy az

állam – bizonyos közérdekek védelmében – mennyire avatkozhat be jogi eszközökkel,

bíróságai útján a sport autonóm világába.

Magától értetődik, hogy ezen folyamatok jogi vonatkozásainak nyomon követése sem lehet

érdektelen a későbbiekben.

6.6. A TELJESÍTMÉNYEK SZÁMSZER ŰSÍTÉSE

A modern ember sporttal kapcsolatos viszonyának egyik legfontosabb jellegzetessége az arra

való törekvés, hogy minden sporteseményt számszerűsítsen, és minden teljesítményt

valamilyen alkalmas módon mérjen. A stopperóra 1730-as feltalálása után az eredmények

mérése és nyilvántartása, statisztikai feldolgozása lassan szinte szenvedélyévé vált azoknak,

akik érdeklődtek a sportesemények iránt. Kezdetben valószínűleg a fogadásokhoz kapcsolódó

esélylatolgatásokat szolgálta az eredmények pedáns nyomon követése, melyből aztán az adott

kor médiumai is mindig kivették a részüket.

A régebbi korok sportjának a számszerűsítés nem volt ennyire jellemzője. Természetesen a

labdajátékoknál valamilyen módon nyilvántartották az eredményeket, hogy a győztes

megállapítható legyen, de sem a görög, sem a római sport világának aktorai nem voltak

megszállottjai a számoknak. A pillanatnyi összehasonlítás érdekében mérték a dobó- vagy

ugró-teljesítményeket, de azok számszerű nyilvántartásával egyáltalán nem törődtek. A

teljesítmények időtől és helytől független abszolút összehasonlíthatósága nem jelentett értéket

a számukra, s ezért a teljesítmény számszerűsítése teljesen elsikkadt. Ráadásul a görög

203

agónokon csak az első helyezés számított, a vesztesek sorrendjének nyilvántartásával nem

bajlódtak.

A római kocsiversenyek során bizonyos értelemben túlléptek ezen a vonatkozáson, mert ott

jelentőséget tulajdonítottak a befutás sorrendjének. Mint azt a korábban említett Diocles

példája mutatja, egy sportoló „életrajzában” fontos adatot jelentettek az általa elért

helyezések. A rómaiak – igaz görög előzményekre támaszkodva – egy másik vonatkozásban

is jelentőséget tulajdonítottak az elért eredmények számszerűsítésének: különös rangot

jelentett, ha egy sportoló többször nyert ugyanazon a versenyhelyszínen, vagy a periodosz

mind a hét versenyét megnyerve periodonikaiként tüntethette fel magát. De ezek a tények

csak az első lépést jelentették egy hosszú úton a modern sport számőrülete felé.

A győztes kiderítésének eszközeként – mint láttuk – egy idő után mind a középkor végén (a

lovagi tornák találat-számlálási módszerei és a céltáblák körökre osztása révén), mind a korai

újkorban (a korábbi módszerek tökéletesítése, illetve a méréstechnikai fejlesztések

kihasználása révén) jelentőséget tulajdonítottak az eredmények mérhetőségének.

A modern sport világának eredmény-orientáltsága azonban ezen törekvéseket is messze

meghaladta: az idő, a távolság, a találatok és gólok természetesnek tekinthető mérése mellett

olyan sportágakban is kialakították az összehasonlítás szabályait, ahol a fizikai mérhetőség

már egyáltalán nem lehetséges: a torna, a műkorcsolya és más hasonló sportágak tekintetében

a felállított bírói testületek nem mindig feltétlenül objektív értékítéletét pontokban kifejezve

alakították ki a teljesítmények összemérhetőségét.

Természetesen az ilyen módszereket és a versenyt eldöntő teljesítmények számszerűsítésének

elveit mindig az adott sportág verseny- és játékszabályaiban kell rögzíteni, ezért a modern

sport ezen vonatkozása sem nélkülözheti a „jogi” szempontú megközelítést.

6.7. A REKORDOK HAJSZOLÁSA

Az eredmények számszerűsítésén alapul a rekordok számontartásának gondolata. A

görögöktől idegen volt az eredmények mérése, s még fogalmuk sem volt a mai értelemben

vett rekordokra. (A rekord szó – általunk most használt értelmében – először 1883-ban jelent

meg.) A sportteljesítmények számszerűsítésének mániájából eredő rekord-gondolat a modern

204

kor jelensége. A helytől és időtől függetlenül összemérhető eredmények megállapításának

technikai feltételei a modern kor előtt egyébként sem álltak igazából rendelkezésre.

A rekord fogalma egy sajátos absztrakciót tesz lehetővé: összemérhetővé teszi a versenyt akár

élő és elhunyt személyek között is. A rekord egy szám a rekordok nyilvántartásában, de

ugyanakkor benne él a nézők és versenyzők tudatában is. Csúcsteljesítményekre ösztönöz, de

egyben lelki akadályt is jelenthet annak, aki az adott rekord megdöntésére készül. A rekord

technikára épülő civilizációnk egyik szimbóluma.

A rekordok hajszolása mögött a modern sportban az a gondolat húzódott meg, hogy az életben

és a társadalomban, s így az emberi teljesítmények tekintetében a haladás megállíthatatlan,

minden kiváló teljesítmény még kiválóbbal fölülmúlható. De nyilvánvaló az, hogy egy adott,

technikai eszközökkel számszerűsíthető diszciplína esetében egyszer valaki eléri az emberi

teljesítőképesség határait. Kérdés, hogy ha ez bekövetkezik, mi lesz a rekordok bűvkörében

élő nézők reakciója? Visszatérhet-e az a görög sportból ismert hozzáállás, hogy a nézők

megelégszenek az egyszerű versenyeken – ott és akkor – összemért teljesítmények

izgalmával?

Úgy tűnhet, hogy a modern sport felsorolt jellegzetességei közül talán ez utolsó az, ami talán

legkevésbé érintkezik a jog világával. De ha belegondolunk abba, hogy az elmúlt

évszázadban – a megengedetteken túl – mi mindent meg nem tettek egyes sportolók azért,

hogy egyszer valamilyen rekord-lista az ő nevükkel kezdődjék, ez a semlegesség már nem is

annyira nyilvánvaló.

Az eddig leírtakból is kiviláglik, hogy a modern sport felsorolt jellegzetességei nem találomra

lettek kiválasztva, és nem véletlenül állnak egymás mellett Guttmann tanulmányában, hanem

egyértelműen kapcsolódnak egymáshoz, áthatják egymást, egyik előfeltételezi a másikat.

A rekordok hajszolása a számszerűsítésen alapszik, ami viszont a racionalizálástól függ.

Rekord közeli, megfelelő eredményt csak szakosodott, speciális edzésmunkát végző sportolók

érhetnek el. A specializáció és a racionalizáció elképzelhetetlen bürokratikus szervezetek

nélkül, amelyek megrendezik a különböző szintű versenyeket, standardizálják a

sporteszközöket és a verseny- és játékszabályokat, nyilvántartják a csúcseredményeket. S a

205

teljesítmények összemérhetőségéhez mindenképpen szükséges az esélyegyenlőség biztosítása.

A számszerűsített eredményre való törekvést pedig azon szekularizált társadalom egyik

sajátosságának tekinthetjük, amelyik már nem a Mindenhatóba vetett transzcendentális hitet

helyezi a középpontba.

Mintegy összefoglalásául a most leírtaknak és az ezt megelőző fejezeteknek, egy táblázatban

tekintjük át a modern sport említett jellegzetességeinek megjelenését a primitív népeknél és az

általunk korábban vizsgált korszakokban.

primitív

sport

görög

sport

római

sport

középkor

i sport

koraújko

ri sport

modern

sport

világi jelleg

inkább

nem

jellemző

nincs/van nincs/van inkább

jellemző van van

esélyegyenlőség nincs nincs/van nincs/van nincs/van inkább

jellemző van

specializáció nincs van van nincs/van nincs/van van

racionalizáció nincs van van nincs/van van van

bürokratizáltság nincs nincs/van van

inkább

nem

jellemző

inkább

nem

jellemző

van

számszerűsítés nincs nincs nincs/van nincs/van nincs/van van

rekordhajsza nincs nincs nincs nincs nincs van

FELHASZNÁLT IRODALOM

BEHRINGER, Wolfgang, A sport kultúrtörténete, Budapest, 2014.

DEPPING, André, Von Olympia bis zur lex sportiva – Gedanken zur Geschichte des

Sportrechts, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte: Germanistische

Abteilung 127 (2010), 324-337.

206

DIEM, Carl, Weltgeschichte des Sports I-II., Frankfurt am Main, 19713.

EICHBERG, Henning, „Auf Zoll und Quintlein”: Sport und Quantifizierungsprozeß in der

frühen Neuzeit, Archiv für Kulturgeschichte 56 (1974), 141-176.

EICHBERG, Henning, Leistung, Spannung, Geschwindigkeit, Stuttgart, 1978.

FINLEY , M. I., PLEKET, H. W., Az olimpiai játékok első ezer éve, Budapest, 1980.

GUTTMANN , Allen, Vom Ritual zum Rekord: Das Wesen des modernen Sports, Schorndorf,

1979.

KLOEREN, Maria, Sport und Rekord: Kultursoziologische Untersuchungen zum England des

sechzehnten bis achtzehnten Jahrhunderts, Münster, 1985.