Rudolf Steiner

Az Akasha kutatásból az Ötödik Evangélium

18 előadás Elhangzott 1913 ésl4-ben

Európa különböző városaiban (Kristiánia, Berlin, Hamburg,

Stuttgart, München, Köln)

GA 148

GENIUS Budapest 2009

A mű eredeti címe: Aus der Akasha-Forschung. Das Fünfte Evangelium

A fordítás a Rudolf Steiner-Nachlaßverwaltung Dornach/Schweiz 1985. kiadása alapján készült.(GA 148)

Fordította: Illés Dolly és Maasburg Márta

A szöveget az eredetivel egybevetette és lektorálta: dr. Szilágyi Péter

Felelős kiadó: A Magyar Antropozófiai Társaság Vezetősége 1026 Budapest, Riadó u. 2/b.

Minden jog fenntartva!

ISBN 978-963-9772-09-0

Borítót tervezte: Cseh Kriszta Nyomdai előkészítés: dr. Borsavölgyi Éva

Kezdi Anna

Készült a Progresso Print Kft. nyomdaüzemében

TARTALOM

Előszó 7 Bevezetés 10

Az Ötödik Evangélium Első előadás:Kristiánia (Oslo), 1913. október 1 11 Második előadás: Kristiánia (Oslo), 1913. október 2 23 Harmadik előadás: Kristiánia (Oslo), 1913. október 3 37 Negyedik előadás: Kristiánia (Oslo), 1913. október 5 50 Ötödik előadás: Kristiánia (Oslo), 1913. október 6. 64

Az Ötödik Evangélium Első előadás: Berlin, 1913. október 21 90 Második előadás: Berlin, 1913. november 4 105 Harmadik előadás: Berlin, 1913. november 18 119 Negyedik előadás: Berlin, 1914. január 6 135 Ötödik előadás: Berlin, 1914. január 13 149 Hatodik előadás: Berlin, 1914. február 10 165

Az Ötödik Evangélium Hamburg, 1913. november 16 179

Az Ötödik Evangélium Első előadás: Stuttgart, 1913. november 22 191 Második előadás: Stuttgart, 1913. november 23. (Jegyzetek) ....206

Az Ötödik Evangélium Első előadás: München, 1913. december 8 211 Második előadás: München, 1913. december 10 229

5

Az Ötödik Evangélium Első előadás: Köln, 1913. december 17 246 Második előadás: Köln, 1913. december 18 265

A makro kozmikus Miatyánk Rudolf Steiner kézírásával Fakszimile 283

6

Előszó

Ahogy minden embernek vannak emlékei, úgy a kozmosznak, mint szellemi lénynek is van emlékezete. Az ezoterikus hagyo­mányban ezt Akasha Krónikának nevezik. Ott a nagy kozmikus ese­ményektől az egyes emberi sorsok történéséig mindent feljegyez­nek.

Minden időkben voltak emberek, akik - magasabb szellemi képzettség fejlesztésével - képesek voltak ezeknek az érzékfeletti krónikáknak olvasására. Őket nevezik beavatottaknak. Ilyen képes­ségek fejlesztése ma is lehetséges, sőt a beavatást is el lehet érni. Hogy ez a mi időnkben hogy történhet, azt Rudolf Steiner „Ho­gyan jutunk magasabb világok megismeréséhez?" c. könyvében írja le. Maga a könyv szerzője is ezt az utat járta végig és érte el a beavatást. így jutott el az Akasha Chronika olvasásáig.

Amit ott a kozmosz fejlődéséről meg lehetett tudni, azt Rudolf Steiner először egy sor tanulmányban, majd ezeket „Az Akasha Krónikából" címen könyvben jelentette meg. A világ fejlődésének ott vázolt összképe később a „Szellemtudomány Körvonalai" c. művében még lényegesen bővebb és elmélyültebb. A forrás azon­ban, ahonnan mindkét könyv közlései származtak, azonos maradt: az Akasha Krónika olvasása.

Az utóbb említett könyvben Rudolf Steiner leírja, miképp áll az egész világevolúció középpontjában egy esemény, ami az egész­nek tulajdonképpeni értelmét adja. Ez az esemény pedig ott áll a kereszténység kiindulási pontján is. Ez a Golgotai Misztérium. Előkészítése a Názáreti Jézus 30 éves élete során történt, majd a Jordán-keresztelő után az őbenne megjelenő Krisztus 3 éves jelen­léte által. Ami a Golgotai Misztériumban történt meg, az az egész világfejlődést két részre osztotta: az eseményt megelőző és az azt követő időre.

7

A Golgotai Misztérium világot érintő jelentősége és 33 éves előkészítése a Földön, felveti a modern beavatás centrális kérdésé­nek kutatását, valamint az Akasha Krónika azzal összefüggő ese­ményeit.

Egy ilyen kutatás új korszakot jelentene a kereszténység fej­lődésében. Ezen felül valóságos áttörés lenne a kereszténység jö­vőjébe, amikor az emberek nem csak történelmi és írásban fenn­maradt forrásokból, hanem magából a szellemi világból kapnák a tanúbizonyságot az idők fordulójáról és a Golgotai Misztériumról, mint ennek középpontjáról.

A kereszténység fejlődésének ez az új korszaka Rudolf Steiner 1913 őszén az „Ötödik Evangélium" előadás ciklusaival kezdődött. Az „Ötödik Evangélium" elnevezés Rudolf Steiner értelmezésében nem jelent mást, mint amiről egy beavatott a Krisztus-történésről és annak előkészületéről az Akasha Krónikából értesülhet.

Legelőbb Krisztiániában (Oslóban) majd számos középeurópai városban beszélt erről a témáról. Ezek a kutatási eredmények azóta állnak az antropozófus kereszténység középpontjában. Bár Rudolf Steiner már korábbi előadásaiban is tett közzé az „Ötödik Evan-gélium"-ból egyes részleteket, ez a téma csak a krisztiániai elő­adásciklussal érte el terjes kibontakozását.

Ezek közlésével vált nyilvánvalóvá egészen új oldaláról Rudolf Steiner magas küldetése az emberiségben, mint a jelenkor Krisz­tus-küldötte. Az emberek közül sokan, akik akkor hallották ezeket az előadásokat, közvetlen élményként élték meg: így szólal meg Krisztus jelenlétében a Krisztusról szóló beszéd. Máig meg lehet érezni ennek a hangulatnak egy leheletét a fennmaradt gyorsírásos jegyzetek olvasásakor.

Bár Rudolf Steiner a kutatást éppen csak elkezdte, amit megje­lentetett, annak alapvető jelentősége van. Mert általa teljesen új perspektívák nyílnak meg a Krisztus-megértés előtt minden ember szabad megismerési erői számára.

8

Bárcsak az a magyar olvasó, aki először kerül kapcsolatba az „Ötödik Evangélium" tartalmával, átérezné ezeknek az előadások­nak hatalmas hátterét és szellemi dimenzióját és a fordítás jelen­tőségét is! Mert a téma magasztos volta hivatott az olvasó lelkét al­kalmassá tenni a komolyságra és felkészíteni a kereszténység leg­mélyebb titkainak befogadására.

Sergej O. Prokofieff az Általános Antropozófiai Társaság

Vezetőségi tagja a dornachi Goetheanumban (Svájc)

9

Bevezetés

A szellemi kutató Rudolf Steiner előadásai 1913 és 1914 között az Ötödik Evangéliumról különleges helyet foglaltak el közlései sorában. Ő maga mondja el, mennyire csak önmaga legyőzése árán szánta rá magát ezeknek a tartalmaknak elmondására. Ezt mély felelősségérzete és elkötelezettsége tudatában tette meg, mert szem­betalálta magát azzal, aminek korunkban kell előkészülnie, és ami azért annyira sürgős, mert ezeknek a tényeknek éppen most kell a Földfejlődésbe bekerülni.

Rudolf Steiner nem hallgatja el a sok fáradságot és a rendkívüli nehézségeket, amelyek legyőzése árán tudta feltárni az Akasha krónikából a kereszténységet érintő képeket. Az Ötödik Evangéli­um felkutatása különlegesen értékes. Meghozta a súlyos áldozatot, amit közlései jelentettek, annak ellenére, hogy már akkor fellán­goltak ellenfeleinek gyűlöletlángjai, amikor a két Jézus-gyermek titka az Ötödik Evangélium részeként a nyilvánosság elé került.

Amikor azután a világ egy sorsdöntő óráján - 1913. szeptember 20-án letette az első Goetheanum alapkövét, akkor nevezte Rudolf Steiner Ötödik Evangéliumnak az előadások tartalmát. Az alap­kőletételt követően Oslóban és más városokban tartott előadásokat októbertől decemberig az Ötödik Evangéliumról. Kettő közülük, a Kölnben tartottak, még életében jelentek meg ciklus formájában „A Golgotai Misztérium" címen.

Marié Steiner röviddel halála előtt (1948-ban) határozta el, hogy a kristiániai (oslói) ciklust saját kiadásában megjelenteti. Ez a dön­tés abból a belátásból és meggyőződésből fakadt, hogy a mai kor egyenesen megköveteli ezeknek a közléseknek eljuttatását a kereső és bizalmat érdemlő emberek tágabb köreihez. Bár úgy bánnának majd a rájuk bízott Ötödik Evangélium titkaival, ahogy Rudolf Steiner az ő hallgatóinak a szívére bízta.

Ernst Weidemann

10

Az Ötödik Evangélium

Első előadás

Kristiania (Oslo), 1913. október 1.

Azt a témát, amelyről a következő napokban beszélni szándéko­zom, különösen fontosnak tartom, tekintettel a mai korra és a mai körülményekre. Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy nem szenzációéhség vagy más ehhez hasonló vezetett, amikor ezt a témát választottam: az Ötödik Evangélium. Remélem, majd rá tu­dok mutatni arra, hogy a jelenkorban - számunkra különösen fontos értelemben - valóban egy ötödik evangéliumról beszél­hetünk, és hogy a tartalmát illetően nem lehet jobb megnevezést találni annál, mint az „Ötödik Evangélium". Ez az Ötödik Evan­gélium - mint hallani fogják -, még nem jelent meg írásban. De az emberiség jövőjében bizonyára erre is sor kerül. Bizonyos értelem­ben mégis azt mondhatjuk, az Ötödik Evangélium olyan régi, mint a négy másik evangélium.

Ahhoz, hogy erről az Ötödik Evangéliumról beszélhessek, elen­gedhetetlen, hogy egy bevezetésfélében megbeszéljünk néhány, a téma megértéséhez szükséges dolgot. Abból szeretnék kiindulni, hogy bizonyára nincs messze az idő, amikor a történelemnek nevezett tudományt már az általános iskolában is másként fogják tanítani, mint korábban. A következő napokban bizonyossá lesz számunkra, hogy a Krisztus-fogalom, a Krisztus-kép a jövő törté­nelmi szemléletében más, fontosabb szerephez jut, már a legele­mibb történelmi szemléletben is, mint azelőtt. Tudom, hogy ez a mondat egy rendkívüli paradoxon. Gondoljuk csak el: még nem is olyan régen Európa nyugati országainak lakói az egyszerű em­berek és a legműveltebbek is, mennyi odaadással és szívük leg­hőbb érzéseivel fordultak Krisztus felé. Ma ezt nem állíthatjuk. Aki a jelenkor írásait olvassa, aki elgondolkodik azon, hogy főként

11

mi érdekli a mai embert, mi felé húzza a szíve, az úgy fogja találni, hogy a Krisztus iránti lelkesedés, az odaadó érzés csökkenőben van, különösen azoknak a körében, akik a kornak megfelelő műveltségre tartanak igényt. Ugye ez paradoxnak tűnik, hiszen ko­rábban azt hangsúlyoztam, hogy az emberiség történetének nem túl távoli jövőjében a Krisztus-képnek sokkal jelentősebb szerep jut majd, mint eddig. Ez határozottan ellentmondásnak látszik.

Próbáljuk meg ezt a gondolatot egy másik oldalról meg­közelíteni. Már itt, ebben, városban is több alkalommal beszélhettem a Krisztuskép tartalmának jelentőségéről. Az itt látható könyvek­ben és ciklusokban sok, a szellemtudomány forrásaiból eredő fej­tegetést találhatnak a Krisztus-lény titkaira és a Krisztusképre vonatkozóan. Aki felvette magába azt, ami az előadásokban, ciklu­sokban és egyéb írásainkban olvasható, abban nyilván kialakul az a vélemény, hogy a Krisztus-lény teljes megértéséhez alaposan fel kell vérteznie magát; hogy a legmélyebb fogalmakhoz, képzetek­hez, eszmékhez kell folyamodnia, ha el akar jutni Krisztus és az évszázadok óta működő Krisztus-impulzus megértéséhez. Ha más dolgok nem szólnának ellene, az ember arra a következtetésre jut­hatna, hogy csak a teozófia és az antropozófia teljes ismeretében juthat el Krisztus helyes elképzeléséhez. De ha ettől eltekintünk és az elmúlt századok szellemi fejlődését kísérjük figyelemmel, akkor szembe tűnik, századról századra az a mélyreható átfogó tudomány, amelynek az lenne a feladata, hogy megértse Krisztust és megje­lenését. Az emberek évszázadokon át legmagasztosabb és legjelen­tősebb eszméiket fordították Krisztus megértésére. Ebből úgy tűn­het, mintha csupán a legjelentősebb intellektuális tevékenység juthatna el Krisztus megértéséhez. Valóban így lenne? Egy roppant egyszerű fejtegetés bizonyítja, hogy ez nincs így.

Helyezzük egy képzeletbeli szellemi mérleg egyik serpenyőjébe mindazt a tudást, tudományt és a Krisztus-fogalom antropozófiai megközelítését, és ami hozzájárult Krisztus megértéséhez. A másik serpenyőbe tegyük bele gondolatban a sok mély érzést, az emberek lelkének bensőségességét, amely évszázadokon át Krisztus felé

12

irányult. Azt fogjuk látni, hogy minden tudás, minden tudomány, beleértve az antropozófiát is, amellyel igyekszünk Krisztust meg­magyarázni, könnyűnek bizonyul az emberek mély érzéseivel szem­ben, amelyek a Krisztus-lény és Krisztus-jelenség átérzésére irá­nyulnak. Nem túlzás az a megállapítás, hogy Krisztusból mérhe­tetlenül erős hatás áradt, és hogy ehhez a hatáshoz a Krisztusról való tudás a legcsekélyebb módon sem járult hozzá. Valóban rosszul állt volna a kereszténység dolga, ha ahhoz, hogy valaki Krisztus követője lehessen, a középkor, a skolasztika és az egyházatyák minden tudására szüksége lenne, vagy ha az embereknek csak az hiányozna, amivel az antropozófia ma tud hozzájárulni a Krisztus­eszme megértéséhez. Valóban édeskevés lenne ennek eredménye. Nem hiszem, hogy e gondolat ellen komoly ellenvetése lehetne an­nak, aki elfogulatlanul kísérte figyelemmel az évszázados keresz­ténység menetét. De még egy másik oldalról is megközelíthetjük ezt a gondolatot.

Nézzünk vissza arra az időre, amikor még nem volt keresz­ténység. A jelenlévők közül a legtöbben jól tudják, hogy a régi Gö­rögországban hogyan ábrázolták a görög tragédiákban, különösen azok korai formájában a harcos istent vagy az embert, akinek lelkében egy harcoló isten működött; a színpadon a nézők szeme elé tárták az isteni tevékenység közvetlen működését. Elég, ha arra utalok, hogyan szőtte át Homérosz jelentős költészetét a szellemi világ hatása: ha megemlítem Szókratész, Platón vagy Arisztotelész hatalmas alakjait. Ezek a nevek egy bizonyos területen, a legma­gasabb szintű szellemi életet idézik lelkünk elé. Ha minden mástól eltekintünk és csak Arisztotelész alakját tartjuk szem előtt, aki évszázadokkal a kereszténység megalapítása előtt működött, akkor azzal találjuk szembe magunkat, ami napjainkig bizonyos szem­pontból nem fejlődött tovább. Az Arisztotelész által kifejlesztett gondolkodás, az emberi logika még ma is olyan tökéletes, hogy azt mondhatjuk: annyira magas fokot ért el, aminek meghaladása a mai napig sem történt meg.

13

A következő napok munkájához szükséges, hogy egy különös­nek tűnő feltételezésből induljunk ki. Képzeljük el, hogy nem léteznének az Evangéliumok, amelyekből bármit megtudhatnánk Krisztus alakjáról. Tételezzük fel, továbbá, hogy az Újszövetség címen ismert ősi írásos emlékek nem léteznének. Bizonyos módon tekintsünk el mindattól, amit a kereszténység megalapításáról hal­lottunk; szemléljük a kereszténység alakulását csupán történelmi tényként. Fordítsuk figyelmünket arra, ami a kereszténység meg­alapítása utáni századokban történt az emberek között; egyszóval az Evangéliumok, az Apostolok cselekedetei, Pál levelei (és a töb­bi) figyelmen kívül hagyásával csak a megtörtént tényeket tartsuk szem előtt. Ez persze csak feltevés, hipotézis, de segítségünkre lesz célunk elérésében, hogy mi is történt a kereszténység mega­lapítása óta eltelt időben?

Ha először is Európa déli területére vetjük pillantásunkat, akkor ott egy bizonyos időpontban a legmagasabb fokú szellemi művelt­séget látjuk, amelynek kimagasló képviselője Arisztotelész volt; ez a magas fokú szellemi élet a következő századokban még további fejlődést mutatott fel. Sőt, abban az időben, amikor a keresz­ténység megtette első lépéseit a világban, Európa déli részén szá­mos görög műveltségű ember élt, olyan emberek, akik felvették magukba a görög szellemi életet. Ha nyomon követjük a keresz­ténység ádáz ellenségét, Celsust, akkor kortársai között Európa déli részén a görög és az itáliai félszigeten még a 2. 3. Krisztus utáni században is rendkívül magas szellemi műveltséggel ren­delkező embereket találunk: olyan embereket, akik magukévá tet­ték Platón eszméit, akiknek éles elméje mintegy Arisztotelész elméssége folytatásának tűnhet; találunk ott görög műveltségű fi­nom és erős szellemiségű embereket, görög műveltségű rómaiakat, akik a római agresszivitás, személyes jellegét belevitték a görög fi­nom lelkűségbe.

Ebbe a világba robban bele a kereszténység. Azt mondhatjuk: a keresztény impulzus annak idején olyan volt, hogy ennek a keresztény impulzusnak a képviselői intellektualitás, a világról való

14

tudás tekintetében műveletlen emberek voltak a görög-római mű­velt emberekhez viszonyítva. Műveletlen emberek szivárogtak be az érett intellektualitás világába. Ekkor egy rendkívüli színjáték tanúi lehetünk. Ezek az egyszerű, primitív emberek, az első kereszténység képviselői döbbenetes gyorsasággal terjesztik el a kereszténységet Európa déli részén. Ha ma azzal, amit - mondjuk az antropozófia révén - megtudhatunk a kereszténység lényegéről, meg akarjuk közelíteni ezeket az egyszerű, primitív embereket, akik annak idején elterjesztették a kereszténységet, akkor elmond­hatjuk: ezek az egyszerű emberek, a keresztény impulzus akkori hordozói, akik beszivárogtak a magasan fejlett görög műveltségbe, nem értettek semmit - nemcsak a nagy kozmikus Krisztus-gondo­latból, amelynek megértéséhez ma az antropozófia segíthet hozzá -, hanem az egyszerű Krisztus-gondolatból sem. A görög-római élet piacán nem volt egyéb kínáinivalójuk a szeretett Krisztusuk iránti személyes, bensőséges kapcsolatnál; mert Krisztushoz fű­ződő kapcsolatukat úgy ápolták, mint a család egy szeretett tag­jához fűződő érzést. Akik annak idején a görög és római kultúrába bevitték a kereszténységet - amely napjainkig továbbfejlődött -, nem voltak művelt teológusok vagy teozófusok; nem voltak művelt emberek. Az akkori művelt teozófusok, a gnosztikusok, fel tudtak ugyan emelkedni Krisztusra vonatkozó magas eszmékig, de csak azt tudták nyújtani, amit a mérleg könnyebbik serpenyőjébe kell helyeznünk. Ha a gnosztikusokon múlott volna, akkor a ke­reszténység bizonyosan nem hódította volna meg diadalmenetben a világot. Nem volt az különösen fejlett intellektualitás, ami Kelet felől érkezett és viszonylag gyorsan a régi görög és római kultúra hanyatlásához vezetett. Egyik oldalról nézve ez a helyzet.

A másik oldalról nézve vegyük szemügyre az intellektuálisan magasan fejlett embereket, Celsustól, a kereszténység ellenségétől kezdve - aki már akkor mindent felsorakoztatott ellene, amit mai ellenzői is mondhatnak - a trónon ülő filozófusig: Marcus Aure-liusig. A finom műveltségű új-platonikusok olyan eszmékkel hoza­kodtak elő, amelyekhez képest a mai filozófia csupán gyerekjáték,

15

mert mai eszméinket messze meghaladják nagyság és látókör tekin­tetében. Ha szemügyre vesszük mindazt, amit ezek a nagy szelle­mek a kereszténység ellen felsorakoztattak, és ha áthatjuk ma­gunkat azzal, amit az intellektuálisan magas szintű görög és római szellemiség a görög filozófia szemszögéből felmutatott, akkor az a benyomásunk, hogy közülük senki sem értette meg a Krisztus-im­pulzust. Azt kell látnunk, hogy a kereszténységet olyanok ter­jesztik el, akik nem értettek meg semmit a kereszténység lé­nyegéből; ellenzőik viszont egy fejlett kultúra képviselői, akik nem tudják felfogni, mit jelent a Krisztus-impulzus. A kereszténység különös módon úgy jelenik meg a világban, hogy követői és ellen­zői semmit sem értenek tulajdonképpeni lényegéből. És mégis: voltak emberek, akiknek lelkében elég erő lakozott ahhoz, hogy di­adalra vigyék a Krisztus-impulzust az egész világon.

Azután vannak olyanok is, akik egy bizonyos lelki magassággal állnak ki a kereszténység mellett, mint a híres Tertullianus egy­házatya. Olyan római ő, aki beszédét tekintve szinte a római nyelv megújítójának tekinthető, mert jelentős személyiségre utaló találó szavakat használ. De ha felvetjük a kérdést: Hogyan gondolkodik Tertullianus a Krisztus-eszméről - akkor más megvilágításban látjuk a dolgot. Akkor kiderül, hogy ez az ember vajmi kevés in-tellektualitást, szellemi nagyságot tud felmutatni. A kereszténység védelmezői sem különbek! És mégis hatnak személyiségükkel; hatnak olyan emberek, mint Tertullianus, akinek okfejtéseire mű­velt görögök valószínűleg nem adtak sokat. Mégis, magával ra­gadó hatást gyakorolt az emberekre. Mi által? És ez a lényeg. Éreznünk kell ennek a kérdésnek a jelentőségét. Mi által hathatnak a Krisztus-impulzus hordozói, akik maguk nem sokat értenek a Krisztus-impulzus lényegéből? Mi által hatnak a keresztény egy­házatyák egészen Origenészig, amikor pedig a Krisztus-impulzus megértése körül szinte ügyetlenül tapogatóznak? Mi az, amit a még az oly magas fokú görög-római műveltség sem tudott meg­érteni a Krisztus-impulzus lényegéből? Mi az?

16

De menjünk tovább. A történelmi élet megfigyelésekor szembe­találjuk magunkat ugyanennek a jelenségnek még élesebb formájá­val. Az évszázadok során a kereszténység elterjedt Európában olyan népek között is, mint a germánok; ezek egészen más vallási nézeteket vallottak és egyek voltak, vagy legalábbis látszólag egyek voltak vallásos elképzeléseikkel; mégis teljes erővel felvették a Krisztus-impulzust, mintha az lenne az igazi életük. Vajon a ger­mán népek között legeredményesebben működő hitterjesztők sko­lasztikusán, teológiailag képzett emberek voltak-e? Szó sincs róla! Olyan emberek voltak, akik viszonylag egyszerű lélekkel jártak az emberek között, és közérthető, köznapi értelemmel szóltak hozzá­juk, de közvetlenül a szívükhöz. Úgy tudták megválasztani szavai­kat, hogy a megszólítottak legrejtettebb húrjait érintették. Egyszerű emberek járták be a távoli vidékeket, és éppen az ő hatásuk volt a legjelentősebb.

Évszázadokon át így terjesztették a kereszténységet. Csodálatos módon lett éppen ez a kereszténység a jelentős tudás, tudomány és filozófia alapja. Nem becsüljük le a filozófiát, de vegyük szemügy­re azt a sajátos jelenséget, hogy a kereszténység egészen a közép­korig olyan népek között terjedt el, és lett lelkük része, amelyek addig egészen más képzeteket hordoztak. A nem túl távoli jövőben még sok egyebet is fognak hangsúlyozni a kereszténység elter­jedésével kapcsolatban. Ha a keresztény impulzus hatásáról beszé­lünk, akkor könnyen érthető, hogy egy bizonyos időben a keresz­ténység elterjesztésének gyümölcse a Krisztus-impulzus iránti lel­kesedésben mutatkozott meg. De úgy tűnik, az újabb korban letompult az, amit a középkor idején elterjedő kereszténységnek tekinthetünk.

Nézzük Kopernikusz korát, a természettudomány kibontakozá­sának idejét, egészen a XIX. századig. Úgy tűnhet, mintha a ter­mészettudomány, mindaz, ami Kopernikusz óta utat tört magának a nyugati szellemi életbe, a kereszténység ellen dolgozott volna. Ezt külső tények megerősíthetik. Például a katolikus egyház a 19. század 20-as évekig úgynevezett indexre tette Kopernikuszt, mert

17

ellenségének tartotta. De ezek külső dolgok. Ez nem változtatott azon, hogy Kopernikusz kanonok volt. A katolikus egyház meg­égette Giordano Brúnót, de ez nem változtatott azon, hogy domini­kánus volt. Mindketten éppen a kereszténység révén jutottak el eszméikhez. Keresztény impulzusból cselekedtek. Rosszul értel­mezi a dolgot, aki az Egyház talaján állva úgy véli: ezek nem a kereszténység gyümölcsei voltak. Ezekkel a tényekkel csak azt akarom alátámasztani, hogy az Egyház félreértette a kereszténység gyümölcseit. A 19. századig eltelt hosszú időre volt szükség ahhoz, hogy belássa: Kopernikusz eszméit nem lehet egy indexszel elnyom­ni. Aki a dolgok mélyére néz, az fel fogja ismerni, hogy mindaz a kereszténység eredménye, amit a népek az újabb századokban elértek; hogy a kereszténység által az ember tekintete a Földtől az égi távlatok felé fordul, ahogyan ezt Kopernikusz és Giordano Brúnó is tette. Ez csakis a keresztény kultúrában, és a keresztény impulzus által volt lehetséges.

Azok számára, akik a szellemi életet nem felületesen, hanem mélységében szemlélik, bizonyára paradoxnak tűnik majd, amit most fogok mondani, mégis helytálló. Ugyanis a mélyebben vizs­gálódó szemében lehetetlen, hogy Haeckel, a Krisztus-ellenző megjelenhetett volna anélkül, hogy a kereszténységből indult vol­na ki. Ernst Haeckel elképzelhetetlen a keresztény kultúra feltételei nélkül. Bármennyire is igyekszik az egész újabb természettudo­mányos fejlődés ellenséges érzületet tanúsítani a kereszténységgel szemben: ez az újabb természettudomány a kereszténység gyer­meke, a keresztény impulzus egyenes folytatása. Ha majd az em­beriség teljesen kinőtte az újabb természettudomány gyermek­betegségeit, akkor be fogja látni, hogy ha az újabb természettu­dományt kiindulópontjától kezdve következetesen kísérjük tovább, az a szellemtudományhoz vezet. Következetes út vezet Haeckeltől a szellemtudományhoz. Amikor ezt az emberek képesek lesznek felfogni, akkor azt is belátják majd, hogy Haeckel ízig-vérig keresztény elme, ha nem is tud róla. A keresztény impulzusok nem csak azt hozták felszínre, ami kereszténynek nevezi és nevezte

18

magát, hanem azt is, ami a kereszténység ellenségeként forrong. A dolgokat nem elég a fogalmaik szerint megvizsgálni; ha realitásuk, valóságuk szerint nézzük azokat, akkor eljutunk ehhez a megis­meréshez. „Reinkarnáció és karma" című kis írásomból láthatták, hogy Darwin fejlődéstanától egyenes út vezet az ismételt földi életek tanához.

Bizonyos módon elfogulatlanul kell szemlélnünk a keresztény impulzusok működését, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban szilárd talajon állhassunk. Aki megérti a darwinizmust, a haecke-lizmust, akit egy kicsit áthat az, amiről Haeckel nem is tud, Dar­win még sok mindent tudott, aki megérti, hogy ez a két mozgalom csak keresztény mozgalomként volt lehetséges, az szükségszerűen eljut a reinkarnáció gondolatához. És aki képes arra, hogy egy bi­zonyos szellemi látó erőt hívjon segítségül, az következetesen eljut az emberi nem eredetéhez. Igaz, hogy ez kerülőút, de szellemi látással párosulva helyes út a haeckelizmustól a Föld eredetének szellemi felfogásához. De elképzelhető a másik eset is: ha elfogad­juk a darwinizmust úgy, ahogy ma megmutatkozik, anélkül hogy a darwinizmus életelvei áthatnának bennünket; más szóval: ha fel­vesszük magunkba a darwinizmust, mint impulzust, a keresztény­ség mélyebb megértésének érzése nélkül - ami pedig benne van a darwinizmusban - akkor különös dologra jövünk rá. Mégpedig arra, hogy a lélek ilyen szellemi alkatával éppen olyan keveset értünk meg a kereszténységből, mint a darwinizmusból. Ebben az esetben a kereszténység jó szelleme ugyanúgy elhagyhat, mint a darwinizmus jó szelleme. Ha azonban velünk van a darwinizmus jó szelleme, akkor lehetünk bármilyen materialisták, a Föld törté­netében mindig visszaérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol felismerjük: az ember sohasem fejlődött alacsonyrendű állatformákból, hanem szükségszerűen szellemi eredete van. Visszaérkezünk ahhoz a pont­hoz, ahol az ember, mint szellemi lény, úgyszólván lebeg a földi világ fölött. A következetes darwinizmus ide vezet. Ha azonban az embert elhagyja a jó szelleme, pedig magáévá tette a reinkarnáció

19

eszméjét, akkor visszatekintve azt hiheti, hogy mint majom élt a Föld valamelyik inkarnációjában.

Ha ezt hiheti az ember, akkor mind a darwinizmus, mind a keresz­ténység jó szelleme elhagyta és egyikből sem ért semmit. Mert a következetes darwinizmus sohasem hinne ilyet. Ehhez az kellene, hogy a reinkarnáció eszméjét teljesen külsőséges módon vigyük át a materialista kultúrába. Persze, a modern darwinizmust meg lehet fosztani kereszténységétől. Ha ezt nem tesszük, akkor úgy fogjuk találni, hogy a darwinista impulzusok a keresztény impulzus szülöttei és hogy a keresztény impulzusok ott is hatnak, ahol meg­tagadják őket. így nemcsak azzal a jelenséggel találjuk szembe magunkat, hogy az első századokban a kereszténység - követői és hívei tudásától és műveltségétől függetlenül - terjed, és hogy a középkorban a tudós egyházatyák és a skolasztikusok vajmi kevés­sel járultak hozzá elterjesztéséhez; napjainkban azzal a paradox je­lenséggel szembesülünk, hogy a kereszténység a mai természettu­domány materializmusában, mint saját ellenképében jelenik meg; viszont nagysága és tettereje a keresztény-impulzusból ered. A benne rejlő keresztény impulzusok ezt a tudományt a materializ­mus fölé fogják emelni.

Milyen különösek is ezek a keresztény impulzusok! Úgy tűnik, mintha elterjedésükben nem játszana szerepet sem intellektualitás, sem tudás, sem tudományosság, sem megismerés. Elterjedésüknek a világon, úgy látszik, egészen mások a feltételei. Szinte azt mond­hatnám: a kereszténység elterjed, akár mellette, akár ellene vannak az emberek; sőt még akkor is, ha ellenkezőjére fordítva jelenik meg a modern materializmusban. Mi az, ami ennyire terjed? Nem a keresztény eszmék és nem a keresztény tudomány. Még azt lehetne feltételezni, hogy a kereszténység által beplántált morális érzület terjed el. De gondoljuk csak el, hogyan jelent meg a morál (erkölcs) azokban a régi időkben és sok mindent jogosnak fogunk találni a kereszténység képviselőinek gyűlölet-megnyilvánulá­saiból, amit a kereszténység valódi, vagy vélt ellenségei ellen tanú­sítottak. Az intellektuálisan nem nagyon képzett lelkek morálja

20

sem lesz különösen imponáló, ha szemügyre vesszük ott, ahol a legkeresztényibben gondolkodik. Mi az hát, ami terjed? Mi a különleges benne? Mi vonul végig diadalmenetben a világon? For­duljunk ezzel a kérdéssel a szellemtudományhoz, a szellemi látó tudathoz. Mi működött azokban a műveletlen lelkekben, akik ke­letről nyugatra vonulva behatoltak a magas műveltségű görög-ró­mai világba. Mi működött azokban, akik elvitték a kereszténységet az idegen germán világba? Mi működik a modern materialista ter­mészettudományban, ahol a tan még mindig elrejti arcát? Mi mű­ködik ezekben a lelkekben, ha nem intellektuális, de nem is morális impulzusok? Mi az hát? Maga Krisztus az, aki szívtől szívhez, lélektől lélekhez szól, aki végig tud vonulni a világon, és hatni tud, függetlenül attól, hogy az évszázados fejlődés során a lelkek megértik-e, vagy sem.

Kénytelenek vagyunk eltekinteni a fogalmainktól, a tudomá­nyunktól és csakis a realitást szem előtt tartani, ha rá akarunk mu­tatni arra, milyen titokzatosan jelenik meg maga Krisztus sok ezer impulzusban, ezer és ezer lélekben formát öltve, évszázadokon át betöltve az embereket. Maga Krisztus az, aki az egyszerű em­berekben eljut a görög és itáliai világba, aki Nyugaton és Északon egyre több ember lelkét megragadja. Krisztus jár azok mellett a tanítók mellett, akik később a germán népekhez viszik el a keresz­ténységet. Ő az, az igazi, a valóságos Krisztus, aki a Földön műkö­dik, mint maga a Föld lelke; aki egyik helyről a másikra, egyik lélektől a másikhoz vonul, függetlenül attól, hogyan vélekednek a lelkek róla. Egy triviális hasonlattal élve: sok embernek fogalma sincs az élelmiszerek összetételéről, és mégis szabályszerűen táp­lálkozik. Éhen halnánk, ha előbb meg kellene ismernünk az élel­miszerek összetevőit, és csak azután fogyaszthatnánk el azokat. A táplálkozási ingernek semmi köze sincs az élelmiszerek ismere­téhez. Ugyanígy nem volt köze a kereszténység elterjedésének a Földön a kereszténység megértéséhez. Ez ebben a különös. Olyan titok ez, amelynek megfejtéséhez arra a kérdésre kell válaszolnunk: Hogyan hat maga Krisztus az emberi lélekben? Amikor a szellem-

21

tudomány, a szellemi látó szemlélet felteszi magának ezt a kérdést, akkor olyan eseményre irányul a tekintete, amely alapjában véve csakis szellemi látással megközelíthető és külsőleg valóban teljes összhangban van az imént elmondottakkal. De látni fogjuk, hogy a jövőben egyre inkább tudomásul kell vennünk: elmúlt az idő, ami­kor Krisztus a korábban jellemzett módon működött és eljött az ideje annak, amikor az embereknek meg kell érteniük, fel kell is­merniük Krisztust.

Ezért kell arra a kérdésre is választ találnunk, hogy miért kellett a mi korunkat megelőznie egy olyan kornak, amikor a Krisztus-im­pulzus elterjedhetett anélkül, hogy az emberek megértették volna, anélkül hogy felvették volna tudatukba. Ezt egy esemény tette lehetővé. Ez az esemény, amelyre a szellemi látó tudat utal: az úgy­nevezett Pünkösdi-esemény, a Szent Szellem leáradása. Ezért irá­nyul az antropozófiai értelemben vett, igazi Krisztus-impulzus által indíttatott szellemi látó tekintet először a pünkösdi eseményre, a Szent Szellem kiáradására. Szellemi látó szemszögéből, egy bi­zonyos szempontból folytatott kutatásaink számára elsőnek a Pün­kösdi-eseménnyel foglalkozunk.

Mi történt a Földön a világ fejlődésének abban a pillanatában, amelyet - számunkra meglehetősen érthetetlenül - úgy ábrázolnak, hogy a Szent Szellem leárad az apostolokra? Ha szellemi látó tekin­tettel vizsgáljuk meg, mi is történt akkor, úgy szellemtudományos választ kapunk arra, mit is jelent a leírás: Egyszerű emberek - ami­lyenek az apostolok is voltak - hirtelen különféle nyelveken kezd­tek beszélni a szellemi élet mélységeiről, amire addig nem tartot­ták őket képesnek. Igen, akkoriban a kereszténység, a keresztény impulzusok kezdtek úgy terjedni, hogy függetlenedtek az ember megértésétől, akinek lelkében elterjedtek.

A Pünkösdi-eseményből kiindulva szétterjed a Földön a Krisztus­erő áradata, amint azt korábban kifejtettem. Mi is volt hát a Pünkös­di-esemény? Ezt a kérdést tették fel a szellemtudománynak és az erre a kérdésre adandó válasszal, a szellemtudományos válaszzal arra a kérdésre „Mi a Pünkösdi-esemény?" kezdődik az Ötödik Evangéli­um. Holnap folytatjuk erre vonatkozó szemlélődésünket. 22

Második előadás

Kristiania (Oslo), 1913. október 2.

Vizsgálódásainkat az úgynevezett pünkösdi eseményből kiindulva folytatjuk. Az előző előadásban rámutattam arra, hogy a szellemi kutatás legelőször erre az eseményre vethet legalább egy pillantást. Mert a visszafelé irányított szellemi látó tekintet számára ez az ese­mény olyan, mint egy felébredés, amelyet azon a napon éltek át Krisztus Jézus tanítványai, - akiket általában apostoloknak nevez­nek -, amelyre Pünkösd ünnepén emlékezünk. Nem könnyű elkép­zelni ezeket a kétségtelenül különös eseményeket; lelkünk legmé­lyéről kell előkeresnünk eddigi antropozófiai ismereteinket, ha pontos képzetet akarunk alkotni arról, amiről a témával kapcsolat­ban ma fogok beszélni.

Az apostolok az ébredés pillanatában úgy érezték, hogy hosszú ideig, napokig, szokatlan tudatállapotban éltek. Olyan volt ez, mint a felébredés egy álomképekkel teli mély alvás után, bár különös, álomittas, de olyan alvásból, ami azért - hangsúlyozom, mindig úgy beszélek, ahogyan ez az apostolok tudatában megjelent -olyan, hogy napközben minden külső napi teendőjének eleget tesz, jön-megy, ahogy egy egészséges ember, úgyhogy meglehet, a többi­ek, akikkel érintkezik, meg se látják rajta, hogy tudatállapota meg­változott. Nos, elérkezik a pillanat, amikor úgy tűnt az apostolok­nak, hogy napokig hosszantartó álomvilágban éltek, és a pünkösdi eseménnyel ébredtek fel. Ezt az ébredést is sajátos módon élték át; valóban az volt az érzésük, mintha a világmindenségből leszállna rájuk valami, amit csak a Mindenható Szeretet szubsztanciájának lehetne nevezni. Az apostolok úgy érezték, mintha a Mindenható Szeretet föntről megtermékenyítette és felébresztette volna őket az említett álomszerű állapotból. Úgy tűnt nekik, hogy a világmin­denséget átható és átmelegítő Szeretet eredendő ereje mindegyikük lelkébe külön-külön beáradt. Az őket körülvevő többi ember fur-

23

csanak, idegennek találta őket. Olyanoknak ismerték őket, mint akik egyszerű életet élnek, noha az utóbbi napokban kissé különösen, álmatagon viselkedtek. Ez köztudott volt, most azon­ban úgy tűnt, hogy megváltoztak. Mintha teljesen új lelkiállapot­ban, lelki hangulatban éltek volna, mint olyan emberek, akik számára megszűnt az élet minden kicsinyessége, minden önzése; akik elteltek szívük végtelen melegségével, a mindent átható tole­ranciával; mélységes szívbéli megértéssel viseltettek minden em­beri, földi megnyilvánulással szemben és úgy tudták kifejezni magukat, hogy mindenki megértette őket. Észrevehető volt, hogy beleláttak minden ember szívébe és lelkébe, és meg tudták fejteni a lelkek mélyén rejtőző titkokat úgy, hogy mindenkit képesek voltak megvigasztalni és mindenkinek azt mondhatták, amire annak ép­pen szüksége volt.

Természetesen módfelett ámulatba ejtette a környezetet, hogy számos emberen ilyen változás ment végbe. Azok az emberek pe­dig, akikkel ez a változás megtörtént, akiket a kozmosz Szeretet­szelleme úgyszólván felébresztett, valami újfajta megértést éreztek magukban; kezdték megérteni azt, ami ugyan lelkükkel szoros közösségben játszódott le, de akkor, amikor megtörtént, nem értet­ték meg. Csak a kozmikus Szeretet rájuk áradásának pillanatában tárult fel lelki szemük előtt, hogy valójában mi történt a Golgotán. És ha bepillanthatnánk az apostolok közül annak a lelkébe, akit a többi evangéliumban Péternek neveznek, akkor a lelke belsejére visszapillantó világosan látó tekintet azt látná, hogy átlagos földi tudata szinte megszakadt abban a pillanatban, amit a többi evangé­lium „megtagadásaként ír le. Visszanézve erre a tagadás-jelenetre, most már tudta: amikor tagadta, hogy köze lenne a Galileaihoz, azért tagadta le a hozzátartozást, mert tudata kezdett tompulni, egy rendellenes állapot, valami álomállapot féle, kerítette hatalmába, amely egy másik világba vitte. Ezen a Pünkösd reggelen olyasmit érzett, mint amikor az ember felébredésekor visszaemlékezik az elalvást megelőző eseményekre; így emlékezett vissza Péter a rend­ellenes állapotot megelőzően történtekre: arra, amit általában ta-

24

gadásnak neveznek, a háromszori tagadásra, mielőtt a kakas kettőt kukorékolt. Arra is emlékezett, hogy hogyan kerítette hatalmába lelkét egy olyan állapot, amely ahhoz hasonló, mint amikor az alvó emberre ráborul az éjszaka. De arra is emlékezett, hogy ezt a köz­tes állapotot nem csupán álomképek töltötték meg, hanem egy ma­gasabb tudatállapotot jelentő képzetek is, amelyek tisztán szellemi dolgok átélését jelentették. Egy szellemi látó álmához hasonlóan tárult Péter lelke elé mindaz, amit úgyszólván átaludt. Mindenek­előtt megismerte azt az eseményt, amelyről valóban elmondhatjuk, hogy átaludta. Nem élte át értelmével, mert annak az eseménynek teljes megértéséhez szüksége volt a mindenható kozmikus Szeretet általi megtermékenyülésre. Abban a pillanatban, amikor ez meg­történt, szeme elé tárultak a Golgotai Misztérium képei. Úgy tárul­tak a szeme elé, ahogyan mi is átélhetjük azokat, ha megteremtjük a visszatekintő szellemi látó tudat feltételeit.

Őszintén szólva, az ember egészen sajátságos érzéssel szánja rá magát arra, hogy szavakba öntse azt, ami a szellemi látó tudat előtt feltárul, amikor bepillant Péter és a többiek tudatába, akik akkor együtt voltak azon a pünkösdi ünnepen. Ezekről a dolgokról csak szent áhítattal lehet beszélni. Az embert úgyszólván lenyűgözi a tudat, hogy az emberi szemlélet legszentebb talajára lép, amikor igyekszik szavakkal kifejezni azt, ami lelki szeme elé tárul. Ko­runk bizonyos előfeltételei mégis megkívánják, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról; természetesen annak tudatában, hogy eljön a miénktől különböző idő, amikor több megértéssel fogják fogadni azt, amit Az Ötödik Evangéliumról el kell mondanom. Mert annak megértéséhez, amit ebből az alkalomból elmondhatok, az emberi léleknek több dologtól meg kell szabadulnia, amit ma még a kor kultúrájából adódóan szükségszerűen el kell fogadnia.

Amikor az ember szellemi látással visszatekint a Golgotái-ese­ményre, akkor olyasmi tárul a szellemi látó tekintet elé, ami - ha szavakkal akarjuk kifejezni - a jelenlegi természettudományos tu­dat megsértésének tűnik. Mégis kénytelen vagyok - amennyire ez lehetséges - szavakba foglalni azt, ami a szellemi látó tekintet elé

25

tárul. Nem tehetek arról, ha az, amit el kell mondanom, kiszivárog és eljut kevésbé felkészült lelkekhez, és az egészet elferdítenék, ami nem állja meg a helyét a jelenleg uralkodó tudományos nézetekkel szemben. A tisztánlátó tekintet először egy valóságot ábrázoló képre esik, amelyre a többi evangélium is utal; valóságot ábrázol, mégis különleges látványt nyújt, amikor mintegy kie­melkedik a képek sokságából, amelyek a visszatekintő tisztán látó tekintet elé tárulnak. Ez a tekintet valóban a Föld elsötétülésére esik. És az ember érzi a pillanat jelentőségét, mikor a fizikai Nap több óra hosszára elsötétült Palesztina földje, a Golgota fölött. Szellemtudományosán képzett tekintettel ma is ellenőrizhető, hogy a külső fizikai napfogyatkozás ugyanilyen hatást kelt az emberben. A lelki tekintet számára ilyen többé-kevésbé erős napfogyatkozás az egész emberi környezetre a következő benyomást teszi: Ilyen­kor minden egészen másnak látszik. Eltekintenék az emberi művé­szet és az emberi technika produktumainak látványától, ami napfo­gyatkozás idején elénk tárul, mert erős lélek kell annak tudato­sításához, hogy mi mindennek kellett létrejönnie annak a démoni látványnak az elviseléséhez, amelyet azok a lények nyújtanak, amelyek napfogyatkozásnál a külső, művészet nélküli technikából kiemelkednek. Nem akarok további részletekbe belemenni, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy olyankor világosan je­lenik meg, ami máskor csak igen nehéz meditációval érhető el. Akkor az ember másnak lát minden növényt, minden állatot, min­den madarat és minden pillangót. Az életérzés letompulását figyel­hetjük meg. Olyasmi ez, ami a legmélyebb értelemben azt a meg­győződést kelti bennünk, hogy a kozmoszban mélységesen össze­függ egy bizonyos, a Naphoz tartozó szellemi élet azzal, amit a Napban látunk, és olyan, mintha a Földön lenne élő fizikai teste. Amikor a fizikai életben a Napot erőszakkal elsötétíti az eléje álló Hold, az ember érzi, hogy ez egészen más, mint amikor a Nap éjjel nem süt. A megfigyelő lelki tekintet számára a körülöttünk lévő Föld látványa egészen más napfogyatkozás idején, mint éjszaka. Napfogyatkozáskor úgy érezzük, mintha a növények, az állatok

26

csoportleikei felébrednének, viszont fizikai testiségük lankadna. Mintha minden csoportlélekszerűség, minden, ami szellemi, kivi­lágosodna.

Mindez tisztán feltárul a szellemi látó tekintet előtt, amikor visz-szanéz a Földfejlődésnek arra a pillanatára, amelyet a Golgotai Misztériumnak nevezünk. Ekkor felmerül valami, amit így jelle­mezhetnék: megvilágosodik előttünk, mit jelent voltaképpen ez a külső természeti jelenség, a Nap hirtelen elsötétülése, amit az idő­ben visszafelé fordított szellemi látó tekintet észlel. Igazán nem tehetek róla, hogy kénytelen vagyok egy természeti jelenségről -amilyen azelőtt és azóta is előfordul -, úgy olvasni az okkult írás­ban - ellentétben a mai materialista tudattal - ahogyan az köz­vetlenül hat rám. Amikor ez az esemény megjelenik az ember előtt, olyan érzése támad, mint amikor kinyit egy könyvet és elolvassa a betűket. A betűk úgyszólván megmutatják, hogy mit olvasson az ember. Ilyen szükségszerűen mutatják meg a kozmosz írásjelei, hogy mit kell elolvasnunk és megismertetnünk az em­beriséggel. Úgy tűnik ez, mint egy a kozmoszba írott szó, mint egy írásjel a kozmoszban.

Mit olvasunk ki belőle, ha kitárjuk előtte lelkünket? Tegnap utaltam arra, hogy az emberiség a görög korig olyan módon fej­lődött, hogy Platónban és Arisztotelészben az emberi lélek elérte az intellektualitás különösen magas fokát. A Platón és Arisztotelész által elért tudást sok tekintetben, későbbi korokban sem lehetett felülmúlni, mert az emberi intellektualitás bizonyos vonatkozásban elérte tetőpontját. Ha ezt valóban felismerjük, akkor sok mindent meg is ismerünk. Ha a szellemi látó lélek megfigyeli a palesztinai kort, akkor látja, hogy az emberiség által megszerzett intellektuális tudás a Golgotai Misztérium idején lett éppen rendkívül népszerű a görög- és az itáliai félszigeteken, a vándorprédikátorok közvetí­tésével. Ez a tudás a mai emberek között már elképzelhetetlen mó­don elterjedt. A szellemi látással megfigyelő lélekre viszont olyan benyomást tesz, mint a kozmoszban megjelenő írásjelek olvasása. A szellemi látó tudat segítségével azt mondhatjuk magunknak: an-

27

nak a tudásnak, amit az emberiség a kereszténység előtti időben összegyűjtött, amelyhez felemelkedett, annak a jele a Hold, a földi szemmel észlelt, a világmindenségen áthaladó Hold. Azért a Hold, mert az emberek magasabb megismerése számára a nevezett tudás nem azt jelentette, ami magyarázatot ad, mint egy rejtvény megoldása, hanem a magasabb megismerés elől elsötétít, ahogy a Hold a Napot elsötétíti napfogyatkozás idején. Ezt olvassa az em­ber, amikor a Hold által elsötétített Nap okkult írásjeleit vizsgálja.

Ekkor tudja meg az ember: annak idején a tudás nem felvilá-gosítóan lépett fel. A szellemi látó érzi a világ magasabb, igazi szellemi régióinak elsötétülését a régi kor tudása által, ami az igazi megismerést úgy takarta el, mint a Hold a Napot a napfogyat­kozáskor. A külső természeti jelenség azt fejezi ki, hogy az em­beriség elért egy fokot, amelyen belül az emberiségből merített tudás eltakarta a magasabb megismerést, ahogy a Hold takarja el a Napot napfogyatkozáskor. Az emberiség lelki elsötétülése a Föld­fejlődésen belül az okkult írás hatalmas jeleivel íródott bele a koz­moszba a Golgotai Misztérium pillanatában bekövetkezett napfo­gyatkozáskor. Azt mondtam, a jelenlegi tudat szinte sértésnek érzi, ha ilyet kimond az ember, mert már nem érti, hogy a világminden­ségben spirituális erők működnek, amelyek összefüggenek az em­beri lélekben működő erőkkel. Nem akarok a szokványos értelem­ben csodáról beszélni, a természeti törvények áthágásáról, de nem tehetek mást, minthogy közlöm önökkel, hogyan kell olvasva ér­teni azt a napfogyatkozást. Az ember nem tehet mást, minthogy lelkével odaáll az elé a napfogyatkozás elé, mintha elolvasná, amit ez a természeti esemény kifejez: a Holdtudás elsötétülés a maga­sabb Nap-üzenet mellett.

Azután az okkult írás elolvasása után, a szellemi látó tudat előtt valóban megjelenik a Golgotán álló kereszt képe, rajta Jézus megfeszített teste a két lator között! És megjelenik - minél inkább tiltakozunk ellene, annál élénkebben - a keresztről való levétel és a sírba helyezés képe. Most megjelenik egy másik hatalmas jel, ami által ismét beíródik a kozmoszba valami, amit el kell olvasnunk

28

ahhoz, hogy megértsük, mint annak szimbólumát, ami megtörtént az emberiség fejlődésében. Lelki szemünkkel követjük a keresztről levett Jézust, akit sírba tettek és akkor átérezzük a megrázkód­tatást, ami akkor, ott földrengésként jelent meg.

Egyszer talán természettudományosan is jobban meg fogják érteni annak a napfogyatkozásnak összefüggését a földrengéssel, mert bizonyos közismert de összefüggéstelen elméletek összefüg­gést találnak a napfogyatkozások és a földrengések, sőt a bányák­ban előforduló sújtólégrobbanás között is. Az említett földrengés a napfogyatkozás következménye volt. Megrázta a sírt, amelybe Jézus testét helyezték, elmozdította a sír elé gördített követ; meg­nyílt a Föld és a szakadék magába fogadta a holttestet. Ezt követően egy további rengés összezárta a nyílást. És amikor más­nap reggel odamentek az emberek üres volt a sír, mert a Föld magába fogadta Jézus holttestét. Az elmozdított kő ott hevert a közelben.

Kövessük újra figyelemmel a képsort: Jézus meghal a kereszten. Sötétség borul a Földre. Jézus holttestét a nyitott sírba helyezik. Rengés rázza meg a Földet és Jézus holttestét magába fogadja a Föld. A rengés által keletkezett szakadék bezárul, a kő mellette hever. Ezek ténylegesen megtörtént események; csakis így tudom leírni. Mondhatnak, amit akarnak azok az emberek, akik a ter­mészettudomány oldaláról akarják megközelíteni ezeket a dolgo­kat, és mindenfélével előhozakodnak ellenük. A szellemi látó te­kintet azt látja, amit elmondtam. És ha valaki azt mondaná: az nem történhet meg, hogy a kozmosz hatalmas jelbeszéddel állít szim­bólumot és így közli, hogy valami új kezdődött az emberiség fej­lődésében; ha valaki azt mondaná: az isteni hatalmak a törté­néseket nem napfogyatkozással és földrengéssel írják be a Földbe, arra csak azt tudnám válaszolni: Tiszteletben tartom a hiteteket, hogy ez nem lehetséges! De mégis megtörtént és így történt. El tu­dom képzelni, hogy például Ernest Renan, a sajátságos „Jézus élete" című könyv írója azt mondaná: Ilyen dolgokban nem lehet hinni; csak abban lehet hinni, ami kísérleti úton bármikor újra

29

előállítható. - Ám ez a gondolat nem helytálló, mert például Renan elhiszi, hogy volt jégkorszak, noha kísérleti úton lehetetlen újra előidézni a jégkorszakot. Nyilvánvalóan lehetetlen a jégkorszak újra elterjesztése a Földön, a természetkutatók mégis elhiszik, hogy létezett. Ugyanígy lehetetlen, hogy a Golgotái-eseménynél egyszer megjelent kozmikus jel valaha is újra az emberiség szeme elé táruljon. Mégis megtörtént.

Ennek az eseménynek a megértéséhez csak úgy juthatunk el, ha elindulunk az általam ismertetett szellemi látás felé vezető úton; ha először is elmélyedünk Péter vagy egy másik apostol lelkében, akit a pünkösdi ünnepen megtermékenyített a mindenható kozmikus Szeretet. Ha betekintünk azoknak az embereknek a lelkébe és meglátjuk mit éltek át azok a lelkek, akkor kerülő úton képesek leszünk arra, hogy megpillantsuk a Golgotán álló keresztet, a Föld akkori elsötétülését és az azt követő földrengést. Semmiképpen sem tagadható, hogy az elsötétülés és a földrengés szokványos ter­mészeti jelenségek, azonban aki szellemi látással követi az ese­ményeket, az megtanulja olvasni az okkult írás hatalmas jeleit, ha lelkében megteremtette a megfelelő feltételeket. Amint azt koráb­ban elmondtam, Péter tudatállapotában volt valami, ami a hosszú alvás folyamán kikristályosodott. Például Péter tudatában az egy­mást felváltó képek közül kiemelkedett a Golgotán álló kereszt, a sötétség és a rengés. Ezek voltak Péter számára a Pünkösdkor tör­tént mindenható kozmikus Szeretet általi megtermékenyülés első gyümölcsei. Ekkor megtudott valamit, amit előzőleg rendes tudatá­val nem tudott: tudatosodott benne, hogy a Golgotái-esemény megtörtént, és hogy a keresztre feszített test ugyanaz a test volt, akivel életében gyakran együtt vándorolt. Most már tudta, hogy Jézus meghalt a kereszten, és hogy ez a halál valójában születés volt, annak a szellemnek a születése, aki mindenható Szeretetként elárasztotta a Pünkösdkor egybegyűlt apostolok lelkét. Mint az örökkévaló, végtelen szeretet sugarát, úgy érezte lelkében feléb­redni a Szellemet, aki azonos volt azzal, aki megszületett, amikor Jézus meghalt a kereszten. Péter lelkét elárasztotta a mérhetetlen

30

igazság: csak látszat, hogy ami a kereszten bekövetkezett az halál; valójában ez a halál - amelyet határtalan szenvedés előzött meg, -annak a születése volt az egész Föld számára, ami most sugárként hatolt a lelkébe. Jézus halálával a Föld számára megszületett az, ami addig a Földön kívül volt: a mindenható Szeretet, a kozmikus Szeretet.

Látszólag egyszerű erről elvontan beszélni, de egy percre éljük bele magunkat Péter lelkébe; érezzük át, hogy mit érzett abban a pillanatban, mikor először vált világossá számára: abban a pillanat­ban, amikor a Názáreti Jézus meghalt a golgotai kereszten, meg­született valami a Föld számára, ami addig csak a kozmoszban volt jelen. A Názáreti Jézus halála a mindenható kozmikus Szeretet születése volt a Föld szférájában.

Tehát ez az első megismerés, amit kiolvashatunk abból, amit az Ötödik Evangéliumnak nevezünk. Az Újszövetség a Szent Szellem lejövetelének, kiáradásának nevezi azt, amit most elmondtam. Akkori lelkiállapotukat tekintve, az apostolok a Názáreti Jézus halálának eseményét csak rendkívüli tudatállapotban tudták átélni.

Életének még egy másik mozzanatára is kellett emlékeznie Péternek, Jánossal és Jakabbal közösen. A többi evangélium is leír­ja ezt az eseményt, de teljes jelentősége csak Az Ötödik Evangéli­umból lesz érthető. Ő, akivel ők a Földön jártak, elvezette őket az Olajfák hegyére, a Getsemáné kertbe és azt mondta nekik: Virrasz-szatok és imádkozzatok! - De ők elaludtak. Most azonban tudták: akkor már kezdte lelküket hatalmába keríteni az a rajtuk egyre job­ban elhatalmasodott állapot. Szokásos tudatuk kialudt, álomba me­rültek. Mintegy álomban élték át az egész Golgotái-eseményt, amelyből kisugárzott az, amit megpróbáltam szavakba foglalni. Péter, János és Jakab visszaemlékezett arra az állapotra és utólag felderengett bennük a hatalmas eseménysor, amely annak a földi teste körül zajlott, akivel együtt rótták az utakat. Ahogy az emberi lélekben, az emberi tudatban felbukkannak az elmerült álmok, úgy bukkantak fel fokozatosan az apostolok lelkében és tudatában az elmúlt napok eseményei. Azoknak a napoknak a történéseit nem

31

szokásos tudatállapotban élték át, most viszont behatolt szokásos tudatukba mindaz, ami a Golgotai Misztériumtól a Pünkösdi-ese­ményig lelkük mélyén szunnyadt. Számukra ez az időszak olyan volt, mint a mély alvás. Különösen az úgynevezett Mennybemene­tel és a Pünkösdi-esemény között eltelt tíz napot érezték mély alvásnak. Visszatekintve világosodott meg előttük napról napra a Golgotai Misztérium és Krisztus Jézus mennybemenetele közötti idő. Ezt ők átélték, de csak ekkor vált világossá számukra, még­pedig egészen különös módon.

Bocsássanak meg, ha most egy személyes megjegyzést teszek. Be kell vallanom, hogy én magam a legnagyobb mértékben meg­lepődtem, amikor feltárult előttem az, ami világossá vált az apos­tolok lelkében, amit átéltek a Golgotai Misztérium és az úgyne­vezett Mennybemenetel között. Egészen különös módon merült fel ez az apostolok lelkében. - Egyik kép a másik után jelent meg lelki szemük előtt és ezek a képek azt mondták: te együtt voltál azzal, aki a kereszten meghalt illetve megszületett, te találkoztál Vele. Ahogyan az ember felébredéskor visszaemlékszik az álmára, és tudja, hogy álmában együtt volt ezzel vagy azzal az emberrel, úgy jelentek meg az emlékek az apostolok lelkében. Az egyes ese­mények egészen sajátos módon tudatosodtak bennük. Újra meg újra feltették maguknak a kérdést. Ki volt az, akivel együtt vol­tunk? És újra meg újra nem ismerték fel Őt. Érezték, hogy egy szellemi lényt látnak; tudták, hogy abban az álomszerű állapotban együtt jártak vele, de nem ismertek rá a most előttük megjelent alakban, csak miután megtermékenyültek a mindenható Szeretet által. Látták, hogy együtt jártak azzal, akit a Golgotai Misztérium után Krisztusnak nevezünk. Azt is látták, hogy beszélt nekik a Szellem birodalmáról, hogy tanította őket. Kezdték megérteni, hogy negyven napig együtt voltak azzal a lénnyel, aki a Kereszten született; hogy az a lény - a kozmoszból a Földre jött mindenható Szeretetet - a tanítójuk volt, de szokásos tudatukban nem voltak elég érettek ahhoz, hogy megértsék azt, amit ez a lény mondott. Lelkük tudatalatti erőivel kellett tapasztalniuk, hogy alvajáróként

32

éltek Krisztus mellett és szokásos értelmükkel nem tudták felfogni, hogy mit adott nekik ez a lény. A negyven nap alatt egy általuk ad­dig nem ismert tudattal hallgatták őt, egy a Pünkösdi esemény óta felderengő tudattal. Mint az alvajárók, úgy hallgatták őt. Szellemi tanítójuk olyan titkokat fedett fel előttük, amelyeket csak úgy értettek meg, ha a tanító egy más tudatállapotba vezette őket. Ezért csak most látták: Krisztussal voltak együtt, a Feltámadott mellett jártak. És ekkor felismerték, hogy mi történt velük. Vajon mi által ismerték fel, hogy valóban Ő volt az, akivel a Golgotai Misztérium előtt testben együtt voltak? Ez a következő módon történt.

Tegyük fel, hogy a pünkösdi ünnep után egy kép jelenik meg az egyik apostol lelke előtt. Látja: együtt járt a Feltámadottal és hall­gatta az Ő tanításait. De nem ismerte fel. Látott ugyan egy mennyei szellemi lényt, de nem ismerte fel. Ekkor megjelenik egy másik kép is. A tisztán szellemi képpel elvegyül egy másik kép: ez a kép az apostolok élményét ábrázolta, amelyet valóban átéltek Krisztus Jézussal a Golgotai Misztérium előtt. Volt akkor egy jelenet, ami­kor hallottak Krisztus Jézustól a Szellem titkáról. De nem ismerték fel Őt. Látták, hogy szemben állnak egy szellemi lénnyel, aki taní­totta őket; és azért hogy ezt felismerjék, a kép - miközben ott volt előttük - átváltozott az Utolsó Vacsora képévé, amelyet együtt él­tek át Krisztus Jézussal. Képzeljék el, hogy egy apostol maga előtt látta az érzékfeletti élményt a Feltámadottal és mintegy a háttérben az Utolsó Vacsora képét. Csak ekkor ismerték fel, hogy akivel egykor testben együtt vándoroltak, az azonos azzal, aki most egé­szen más alakban tanította őket; abban az alakban, amelyet a Gol­gotai Misztérium után vett fel. Az álomállapothoz hasonló tudatálla­pot emlékei teljesen elvegyültek az azt megelőző emlékképekkel. Olyan volt ez számukra, mint két egymást fedő kép: az egyik kép a Golgotai Misztérium utáni élményeket ábrázolta; a másik a Golgo­tái-esemény előtti időből származott, amikor a tudatuk még nem homályosult el annyira, hogy ne tudták volna átélni a történéseket. Most felismerték, hogy a két lény összetartozik: a Feltámadott és Ő, akivel egykor, nem is olyan régen, testi alakban együtt jártak.

33

Azt mondták magukban: mielőtt a mindenható kozmikus Szeretet megtermékenyítése felébresztett volna, olyanok voltunk, mintha megfosztottak volna minket rendes tudatállapotunktól. Krisztus, a Feltámadott volt velünk. Befogadott bennünket, tudatlanokat, az ő birodalmába, velünk járt, felfedte előttünk birodalma titkait, ame­lyek most, a Pünkösdi Misztérium után, mintha mély álomból me­rülnének fel rendes tudatunkba.

Ez a bámulatot keltő élmény: a két kép összetartozása. Az egyik az apostolok élménye Krisztussal a Golgotai Misztérium után és a másik, a Golgotai Misztérium előttről származik, amit közönséges tudattal éltek át Krisztus Jézussal.

Azzal kezdtem, hogy közöltem, mi olvasható az úgynevezett Ötödik Evangéliumban; az első közlés végén engedjék meg, hogy néhány személyes szót szóljak, amelyeket - úgy érzem - el kell mondanom. Úgyszólván okkult kötelességemnek érzem, hogy most beszéljek ezekről a dolgokról. Jól tudom: jelenleg olyan kor­ban élünk, amelyben sok minden előkészül az emberiség jövőjét ille­tően; a mi Antropozófiai Társaságunkon belül éreznünk kell, hogy azok közé tartozunk, akik sejtik: az emberek lelkében valamit elő kell készíteni a jövő számára. Tudom, eljön az idő, amikor egészen másként lehet ezekről a dolgokról beszélni, mint a jelenlegi kor­ban. Mert mi valamennyien a kor gyermekei vagyunk. De a közel­jövőben már pontosabban, körülhatároltabban lehet majd beszélni és sok minden - amire csak utalni lehet- világosabban lesz megis­merhető a létesülés szellemi krónikájában. Eljön ez az idő, ha mégoly valószínűtlennek látszik is a mai emberiség számára. En­nek ellenére és éppen ezért, bizonyos szempontból kötelességünk, hogy mintegy előkészítőén, már ma beszéljünk ezekről a dolgok­ról. Noha nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy éppen er­ről a témáról beszéljek, mégis győzött bennem a kötelességtudat azzal szemben, aminek a jelen korban kell előkészülnie. Ez a meg­gondolás vezetett ahhoz, hogy itt, önök előtt először beszéljek er­ről a témáról.

34

Önuralmat említettem és kérem, értelmezzék ezt a szót valóban úgy, ahogy kimondtam. Nyomatékosan kérem, hogy valóban úgy fogják fel a mondandómat, mint valamiféle indíttatást, mint olyas­mit, ami a jövőben sokkal jobban, pontosabban lesz kimondható. Az „önuralom" szót jobban meg fogják érteni, ha megengednek egy személyes megjegyzést: teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a szellemi kutatás számára - ennek szentelem életemet -, egyelőre rendkívül nehéz és fáradságos feladat a világ szellemi krónikájá­nak ilyen dolgokra vonatkozó megfejtése. Nem lepődnék meg, ha a korábban használt „utalás" szónak még jóval súlyosabb és átfo­góbb jelentősége lenne, mint most. Nem akarom azt állítani, hogy már ma képes lennék mindannak pontos elmondására, ami a Szellem Krónikájában jelenik meg. Mert éppen én érzem, mennyi nehézséggel és fáradsággal jár a kereszténység titkaira vonatkozó képek felkutatása az Akasha-Krónikában. Nehéz feladat ezeknek a képeknek a szükséges sűrítése, megragadása és bizonyos módon karmámnak tekintem a rám rótt kötelességet, hogy elmondjam, amit szavakba öntök. Mert kétségtelenül könnyebb lenne a dol­gom, ha osztoztam volna néhány kortársam helyzetében, akik való­ban keresztény nevelésben részesültek. Nekem ebben nem volt ré­szem. Szabad szellemű környezetben nőttem fel, és tanulmányaim is a szellem szabadságához vezettek. Képzésem tisztán tudomá­nyos volt. Ez bizonyos módon megnehezíti most azoknak a dolgok­nak a megtalálását, amelyekről kötelességem itt beszámolni.

Két oka is van annak, hogy talán megengedhető az ilyen szemé­lyes megjegyzés. Az egyik az, hogy sajátos lelkiismeretlenség foly­tán, ostoba mendemondákat terjesztettek állítólagos kapcsolataim­ról, bizonyos katolikus irányzatokkal. Ezekből egy szó sem igaz. És hogy hová jutott az, ami ma teozófiának nevezi magát, azt azon lehet lemérni, hogy a teozófia talajából ilyen lelkiismeretlen híresz­telések indulnak ki. Mivel azonban nem szabad elnéző módon el-siklanunk e fölött, hanem kötelességünk az igazság szembeállítása a valótlansággal, - ezért megengedhető a személyes megjegyzés. Másrészt, miután ifjúságomban távol álltam a kereszténységtől,

35

most annál elfogulatlanabbul közelítek hozzá, mivel a szellem vezetett el a kereszténységhez és a Krisztus lényhez; úgy vélem, jogosan beszélhetek ezekről a dolgokról, elfogulatlanul, előítéletek nélkül. Talán - a világtörténelem jelenlegi órájában - többet nyom a latban egy tudományos képzettségű ember szava, aki ifjúságában távol állt a kereszténységtől, mint olyan emberé, aki gyermekkora óta szoros kapcsolatban volt a kereszténységgel. És nem hinném, hogy a kereszténység veszítene valamit azzal, ha mélyebb elemeit olyan tudatú ember tárja fel, akit maga a szellem vezetett a kereszténységhez. Ha komolyan veszik a szavaimat, akkor érezni fogják, hogy mi él bennem, amikor olyan titkokról beszélek, ame­lyeket az Ötödik Evangélium titkainak szeretnék nevezni.

36

Harmadik előadás

Kristiania (Oslo), 1913. október 3.

Tegnap arról beszéltem, hogy azok a személyiségek, akiket álta­lában Krisztus Jézus apostolainak neveznek, úgyszólván felébred­tek abban a pillanatban, amelynek kiindulópontja az úgynevezett Pünkösdi ünnep volt; ezzel azonban nem akarom azt állítani, hogy az apostolok mindjárt akkor világosan látták, tudatosították volna magukban azt, amit az úgynevezett Az Ötödik Evangélium tar­talmáról el kell mondanom. Igaz, hogy amikor a szellemi látó tudat elmélyed az apostolok lelkében, akkor felismeri azokat a képeket a lelkekben. De az apostolokban akkor nem annyira képszerűén élt mindez, hanem - ha szabad ezt mondanom - mint élet, mint köz­vetlen átélés, mint a lélek érzése és hatalma. Amit azután az apos­tolok el tudtak mondani - amivel még az akkori görögöket is ámu­latba ejtették -, amivel elindították azt, amit keresztény fejlődésnek nevezünk, amit magukban hordoztak, mint a lélek hatalmát, mint a kedély hatalmát, az bontakozott ki abból, ami úgy élt lelkükben, mint Az Ötödik Evangélium élő ereje. Azért tudtak úgy beszélni, ahogy beszéltek, azért tudtak úgy hátai, ahogy hatottak, mert ele­venen éltek lelkükben azok a dolgok, amelyeket most Az Ötödik Evangéliumként megismerünk, noha akkor még nem önthettek sza­vakba mondanivalójukat, ahogy most kell beszélnünk Az Ötödik Evangéliumról. Miután az apostolok megvilágosodtak a minden­ható kozmikus Szeretet megtermékenyülése által, ennek segítségé­vel működtek tovább. Bennük az munkálkodott, amivé Krisztus lett a Golgotai Misztérium után. Ezzel elérkeztünk ahhoz a pont­hoz, ahol Az Ötödik Evangélium értelmében beszélnünk kell Krisztus földi életéről.

A mai jelenkori fogalmak számára nem könnyű szavakba foglal­ni azt, hogy miről is van szó. De szellemtudományos foglalkozá­saink során szerzett fogalmainkkal és eszméinkkel megközelíthet-

37

jük ezt a legnagyobb földi titkot. Ha meg akarjuk érteni a Krisztus­lényt, akkor a szellemtudományos fejtegetéseink közben megszer­zett fogalmainkat némileg megváltozott formában kell alkalmaz­nunk a Krisztus-lényre.

Ajobb megértés kedvéért induljunk ki abból, amit általában úgy neveznek: János Jordán-keresztelője. Krisztus földi életére vonat­kozóan az Ötödik Evangéliumban ez úgy jelenik meg, mint a fo­gantatás a földi ember életében. Krisztus életét a keresztelőtől a Golgotai Misztériumig akkor értjük meg, ha összehasonlítjuk az embrió anyaméhben eltöltött életével. Tehát az a lény a János­keresztelőtől a Golgotai Misztériumig úgyszólván a Krisztus-lény magzati életét élte át. A Golgotai Misztériumot pedig úgy kell értenünk, mint a földi születést, tehát Jézus halálát Krisztus földi születésének. Tulajdonképpeni földi életét a Golgotai Misztérium után kell keresnünk, amikor - mint tegnap már jellemeztem -kapcsolatot teremtett az apostolokkal, akik akkor a szokásostól eltérő tudatállapotban voltak. Ez volt az, ami a Krisztus-lény volta­képpeni születését követte. Amit pedig Mennybemenetelnek és azt követően a Szellem leáradásának szoktak nevezni, azt a Krisztus­lénynél úgy kell felfognunk, mint az ember halála után a távozást a szellemi világba; Krisztus további életét a Föld szférájában a Menny­bemenetel vagy a Pünkösd eseménye óta azzal hasonlíthatjuk össze, amit az emberi lélek az úgynevezett devachánban, a szelle­mi világban él át.

Látják tehát, kedves barátaim, hogy a Krisztus-lényben olyan lény áll előttünk, akivel szemben teljesen meg kell változtatnunk az emberi élet egymást követő állapotait jellemző, eddig elsajátí­tott fogalmainkat. Általában tisztítótűznek, kamalokának nevezzük azt a rövid átmeneti időt, amely után az ember belép a szellemi világba, hogy ott felkészüljön következő földi életére. Tehát halála után az ember szellemi életet él. Amit a Krisztus-lény a Pünkösdi eseménytől kezdve átélt, az az Ő számára ugyanazt jelentette, amit az ember számára az átmenet a szellemi világba: feloszlást a Föld szférájában. De ahelyett, hogy úgy, mint az ember halála után a de-

38

vachánban, szellemi területre lépett volna a Krisztus-lény, meghoz­ta azt az áldozatot, hogy saját egét úgyszólván levigye a Földre, a Földön keresse. Az ember elhagyja a Földet és elcseréli lakhelyét az Éggel. Krisztus elhagyta az eget, és felcserélte égi lakhelyét a Földdel. Kérem Önöket, nézzék ezt a helyes megvilágításban és kapcsolják hozzá az érzésbeli átélést, hogy mi történt a Golgotai Misztérium által, mi történt a Krisztus-lény által, hogy miben állt a Krisztus-lény tulajdonképpeni áldozata; az, hogy elhagyta a szelle­mi szférákat azért, hogy a Földön éljen az emberekkel és továbbvi­gye a fejlődést az általa hozott impulzus révén. Ebből már látható, hogy ez a lény a Jordán-keresztelő előtt nem tartozott a földi szfé­rához. Az érzékfeletti szférákból lejött a Föld szférájába. Át kellett élnie a János-keresztelő és a Pünkösdi esemény között történteket, hogy Krisztus mennyei lénye átváltozzék Krisztus földi lényévé.

Végtelenül sokat jelent ennek a titoknak a kimondása: A pün­kösdi esemény óta a Krisztus-lény az emberi lelkeknél van a Földön, korábban nem volt az emberi lelkeknél a Földön. Azért történt mindaz, amit a Krisztus-lény átélt a János keresztelő és Pünkösd között, hogy egy Isten felcserélhesse szellemi világbeli lakhelyét egy másikkal, a földi szférában. Ennek azért kellett meg­történnie, hogy a Krisztus-lény olyan alakot ölthessen, amely lehetővé tette számára a közösséget az emberi lelkekkel. Miért történtek tehát a palesztinai események? Azért, hogy az isteni Krisztus-lény olyan alakot ölthessen, amely lehetővé tette számára a közösséget az emberi lelkekkel a Földön.

Ezzel egyúttal arra is történik utalás, hogy a palesztinai esemény egyedülálló a maga nemében; már többször felhívtam a figyelmet arra, hogy ez egy magasabb, nem-földi lény alászállása a Föld szférájába és együtt maradása a Föld szférájával, amíg az ő ha­tására a Földszféra eléri a megfelelő átalakulást. Tehát a Krisztus­lény azóta fejti ki hatását a Földön.

Ha a Pünkösdi-eseményt az Ötödik Evangélium értelmében tel­jesen meg akarjuk érteni, akkor a szellemtudomány útján megis­mert fogalmakat kell segítségül vennünk. Tudjuk, hogy a régi

39

időkben misztérium beavatások léteztek; a beavatás által az emberi lelket felemelték a spirituális életben való részvételhez. A keresz­ténység előtti misztériumok közül a legszemléltetőbbek az úgyne­vezett perzsa-vagy Mithras-misztériumok. A beavatásnak hét foka volt. Akit méltónak találtak a szellemi tapasztalatok magasabb fokainak átélésére, azt először ahhoz vezették, amit jelképesen „Holló"-nak neveztek. Azután „Okkult" „Rejtőző" lett. A harmadik fokon „Harcos", a negyediken „Oroszlán" lett; az ötödik fokon népe nevét adományozták neki. A hatodik fokon „Naphős", a hete­diken „Atya" lett. Az első négy fokról ma elég, ha azt mondjuk: az embert egyre mélyebbre vezették a szellemi tapasztalásba. Az ötödik fokon az ember tudata kitágult, úgy hogy ez a kitágult tudat képessé tette arra, hogy egész népe szellemi őrzője legyen. Ezért kapta a nép nevét, amelyhez tartozott. Ha a régi misztériumokban valaki elérte az ötödik fokú beavatást, akkor a szellemi élet bi­zonyos részese lett.

Egy nemrég itt tartott előadás-sorozatomból bizonyára tudják, hogy a népeket a hierarchikus szellemi lények közül az arkan­gyalok vezetik. Ebbe a szférába emelkedhetett fel az ötödik fokú beavatott, és részt vehetett az arkangyalok életében. A kozmosznak volt szüksége ilyen ötödik fokú beavatottakra. Ezért volt meg a Földön a beavatás ötödik foka. Ha egy ilyen személyiség, aki bea­vatást nyert a misztériumokba és átélte az ötödik foknak megfelelő lelki élményeket, lelki tartalommal gazdagodott, akkor népének arkangyala lenézett erre a lélekre; úgy olvasott benne, ahogy mi egy könyvben olvasunk, ha bizonyos dolgokat meg akarunk tudni, amelyek ilyen vagy olyan tettek végrehajtásához szükségesek. Az arkangyalok az ötödik fokú beavatottak lelkéből olvasták ki, hogy mire volt szüksége annak a bizonyos népnek. Ahhoz, hogy az arkangyalok helyes módon tudják vezetni a népeket, szükség van a Földön ötödik fokot elért beavatottakra. Ezek a beavatottak köz­vetítenek a voltaképpeni nép-vezetők, az arkangyalok és a nép között. Úgyszólván felviszik az arkangyalok szférájába azt, amire

40

ott szükség van ahhoz, hogy megfelelő módon vezethessék a népet.

Hogyan lehetett a régi, kereszténység előtti időben elérni ezt az ötödik fokot? Nem lehetett elérni, amíg a lélek az ember testében lakozott. Az ember lelkét ki kellett emelni a testéből. Éppen abban állt a beavatás, hogy kiemelték az ember lelkét a testéből. Azután a lélek a testen kívül élte át azt, amitől lelki tartalommal gazdagodott - ahogy elmondtam. A léleknek el kellett hagynia a Földet, fel kel­lett emelkednie a szellemi világba, hogy elérhesse, amit el kellett érnie.

Aki elérte a régi beavatás hatodik fokát, a Naphős fokot, ennek a Naphősnek a lelkében fellángolt, ami nemcsak egy nép veze­téséhez és irányításához szükséges, hanem az is, ami több annál. Figyelemmel kísérve az egész emberiség fejlődését a Földön, láthatják, hogy népek keletkeznek és eltűnnek, úgyszólván átvál­toznak. Miként az egyes emberek, úgy a népek is születnek és meghalnak. Amit azonban egy nép létrehoz tevékenységével a Föld számára, azt meg kell őrizni az egész földi emberiség fejlő­dése érdekében. Nemcsak az egyes népeket kell vezetni és irányí­tani; egy-egy nép földi munkája eredményét tovább kell vinni a népen túl. Ahhoz, hogy egy nép teljesítményét a nép fölé emel­hessék az arkangyaloknál magasabb fokú korszellemek, szükség volt a hatodik fokot elért beavatottakra, a Naphősökre. Mert a ma­gasabb világok lényei a Naphős lelkéből elolvashatták, hogy meny­nyiben járult hozzá egy nép munkája az egész emberi nem fejlő­déséhez, így lehetett megszerezni az ahhoz szükséges erőt, hogy egy nép eredményeit átvigyék az egész emberi nembe. Az egész Földön elterjesztették azt, ami a Naphősben élt. Ahogyan a régi misztériumok ötödik fokának eléréséhez a beavatandónak el kellett hagynia a testét a szükséges élmények megszerzéséhez, úgy a leendő Naphősnek is el kellett hagynia a testét, és ebben az álla­potban valóban a Napon kellett tartózkodnia.

Tudom, hogy a mai kortudat szinte mesének tartja ezeket a dol­gokat, sőt, talán ostobaságnak. De erre is érvényesek Pál apostol

41

szavai: ami az istenek szemében bölcsesség, azt gyakran osto­baságnak tartják az emberek. Tehát beavatása folyamán a Naphős együtt élt az egész Naprendszerrel. A Nap volt a lakhelye, ahogy az átlagember él a Földön, saját égitestén. Bennünket hegyek és folyók vesznek körül, a Naphőst beavatása során a Naprendszer bolygói. Beavatása közben a Naphősnek el kellett jutnia a Napra. Ezt a régi misztériumokban csak a fizikai testen kívüli állapotban lehetett elérni. Amikor a beavatott visszatért testébe, akkor em­lékezett arra, amit testén kívül átélt és ezt hatóerőként fel tudta használni az egész emberiség üdve érdekében. Tehát a Naphős be­avatása közben elhagyta testét és a megfelelő erők felvétele után újra visszatért fizikai testébe. Visszatérése után olyan erőkkel telítődött a lelke, amelyek az egész nép munkáját belevitték az em­beriség fejlődésébe.

Vajon mit éltek át a Naphősök három és fél napig tartó beavatá­suk alatt? Mit éltek át, mialatt nem a Földön jártak, hanem a Napon? A közösséget élték át Krisztussal, aki a Golgotai Misztéri­um előtt még nem volt a Földön! A régi Naphősök mind így jutot­tak el a napszférába, mert a régi időben csak így lehetett átélni a közösséget Krisztussal. Krisztus abból a világból szállt le a Földre, ahová a régi beavatottaknak el kellett jutniuk beavatásuk során. El­mondhatjuk tehát: amit a régi időben a beavatási eljárással csak kevesek érhettek el, abban a Pünkösdi napokban természetes ese­ményként részesültek Krisztus apostolai. Amíg régebben az emberi lelkeknek kellett felmenniük Krisztushoz, addig most (Pünkösd­kor) Krisztus jött le az apostolokhoz. Az apostolok bizonyos vo­natkozásban olyan lelkek lettek, akik azt a tartalmat hordozták magukban, amit a régi Naphősök értek el lelkükben. A Nap szelle­mi ereje elárasztotta ezeknek az embereknek a lelkét és tovább ha­tott az emberiség fejlődésében. Azért kellett megtörténnie a Golgo­tai Misztériumnak, hogy ez megtörténhessék, hogy egy teljesen új erő működjék a Földön.

Miből nőtt ki Krisztus földi léte? A legnagyobb szenvedésből, minden emberi képzeletet felülmúló nagy szenvedésből. A megfe-

42

lelő fogalmak alkotásához félre kell tennünk a jelenlegi tudat bi­zonyos ellenállását. Az Ötödik Evangélium magyarázatához egy kis kitérőt kell tennem. Nemrég megjelent egy könyv, amelynek elolvasását szíves figyelmükbe ajánlom, mert egy rendkívül szelle­mes ember írta; ez az írás bizonyítja, hogy szellemes ember is mi­lyen badarságokat mondhat szellemi dolgokról. Maurice Maeter-linck ,A halálról" (Vöm Tode) című könyvéről van szó. Ebben a könyvben, több más képtelenség mellett, azt is állítja a szerző, hogy ha az ember meghalt, akkor már nem szenved, hiszen akkor csupán szellem: nincs már fizikai teste. A szellem pedig - szerinte - nem tud szenvedni, kizárólag a test szenved. - Tehát Maeter-linck, ez a szellemdús ember, abban a tévhitben ringatózik, hogy csak a fizikum tud szenvedni, ezért a halott nem szenvedhet. Nem veszi észre azt a hihetetlen ellentmondást, ami állításában rejlik; miszerint csak a fizikai erőkből és vegyi anyagokból álló fizikai test tud szenvedni. Mintha a szenvedés fizikai anyagokhoz és erők­höz kötődne. Az anyagok és erők egyáltalán nem szenvednek. Ha szenvedni tudnának, akkor a kő is szenvedne. A fizikai test nem szenved. Ami szenved, az a szellem, a lelkiség. Oda jutottunk, hogy az emberek a legegyszerűbb dolgokról is az ellenkezőjét gon­dolják annak, ami értelmes. Ha a szellemi élet nem tudna szenved­ni, akkor nem lenne szenvedés a kamalokában. Éppen az a szenve­dés a kamalokában, hogy a szellem (lélek) nélkülözi a fizikai tes­tet. Aki úgy véli, hogy a szellem nem tud szenvedni, az nem is tud­ja megfelelően átérezni a Krisztus Szellem mérhetetlen szenvedé­seit, amelyeket a palesztinai évek alatt átélt.

Mielőtt erről a szenvedésről beszélnék, még valami másra is fel kell hívnom a figyelmüket. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a János-keresztelőjekor a Jordán folyóban egy Szellem szállt le a Földre; ezt követően három évig földi testben élt, majd átélte a halált a Golgotán. Ez a Szellem a János-keresztelő előtt a földi vi­szonyoktól teljesen különböző körülmények között élt. Mit jelent az, hogy a földi viszonyoktól eltérő körülmények között élt? Ant-ropozófiai kifejezéssel élve ez azt jelenti, hogy annak a Szellem­

ei

nek nem volt földi karmája. Kérem, tartsák ezt szem előtt. Három évig a Názáreti Jézus testében élt egy Szellem, anélkül, hogy rá ne­hezedett volna a karma súlya. Ennek a ténynek a figyelembe­vételével más jelentőséget kapnak a Krisztus által átélt földi ta­pasztalatok és élmények, mint egy emberi lélek tapasztalatai. Amikor szenvedünk, ilyen vagy olyan tapasztalatokat szerzünk, akkor tudjuk: a szenvedés a karmán alapszik. A Krisztus Szellem esetében ez nem volt így. Úgy kellett átélnie hároméves földi tapasztalatait, hogy nem nehezedett rá a karma súlya. Mi volt hát ez az Ő számára? Szenvedés, karmikus ok nélkül, meg nem érde­melt szenvedés, ártatlan szenvedés! Az Ötödik Evangélium, az antropozófus-evangélium megmutatja, hogy Krisztus három évig tartó élete az egyetlen, földi testben leélt, karma nélküli élet, amely­re a karma fogalmát emberi értelemben nem lehet alkalmazni.

De a további elmélyülés ebbe az evangéliumba megtanít arra, hogy még másként is megismerjük ezt a három évig tartó életet. Ez a három évig tartó földi élet, amelyet embrionális életként jellemez­tünk, nem is teremtett karmát, nem terhelte meg magát bűnnel. Te­hát három évig egy olyan élet zajlott a Földön, amely nem volt a karma következménye és nem is teremtett karmát. Mindezeket a fogalmakat és eszméket a szó legmélyebb értelmében magunkévá kell tennünk, és akkor sok mindent meg fogunk érteni a paleszti­nai, valóban rendkívüli eseményekből, amelyek sok tekintetben ért­hetetlenek lennének. Megértésükhöz sok részletet kell összeillesz­tenünk. Mennyi önmagának ellentmondó magyarázat látott napvi­lágot, mennyi félreértésre adtak alkalmat! És mégis, mennyi im­pulzust adott az emberiség fejlődésének. De az emberek nem fog­ják fel mindig ezeket a dolgokat igazi mélységes jelentőségük sze­rint. Egyszer majd másként fognak beszélni ezekről a dolgokról, amikor belátják annak mérhetetlen jelentőségét, amire az imént rá­mutattam: egy három évet megélt, karma nélküli földi életről van szó.

Az ember sokszor gondolkodás nélkül megy el mélységesen je­lentős dolgok mellett. Talán néhányan önök közül hallottak Ernest

44

Renan „Jézus élete" című 1863-ban megjelent könyvéről. Ezt a könyvet el lehet olvasni anélkül, hogy az írás valódi jelentőségét figyelembe vennénk. Meglehet, később csodálkozni fognak az em­berek, milyen sokan olvasták ezt a könyvet úgy, hogy fel sem tűnt nekik, mi benne a különleges, a figyelemreméltó. Ebben a könyv­ben az a rendkívüli, hogy egy tiszteletreméltó ábrázolás és egy ponyvaregény egyvelege. Egyszer majd a legrendkívülibb, leg­szokatlanabb dolognak fogják tekinteni a két dolgot: szép leírás és egy ponyvaregény keverékét. Olvassák el ennek tudatában Ernest Renan „Jézus életé"-t; olvassák el, mit csinál Krisztusból, aki az ő számára természetesen főleg Krisztus Jézus. Hőst csinál belőle, aki eleinte igen jó szándékú, az emberiség nagy jótevője, később azon­ban magával ragadja a nép lelkesedése; egyre inkább enged a nép akaratának, annak, amit az hallani akar.

Ernest Renan felnagyítva Krisztusra alkalmazza azt, amit kicsi­ben gyakran a mi szemünkre vetnek. Amikor bizonyos emberek valaminek az elterjedését látják, például a teozófiáét, akkor a következő módon bírálják a tanítót: Kezdetben a jó szándék vezette, de később jöttek a rosszindulatú hívek, hízelegtek neki és elrontották. Beleesett abba a hibába, hogy azt mondta, amit a hall­gatók hallani akartak. - Renan így foglalkozik Krisztus életével. Nem átallja Lázár feltámasztását csalásként ábrázolni, amit Krisz­tus Jézus azért tűrt el, mert jó agitációs eszköznek tartotta. Nem átallja Krisztus Jézust a düh, a szenvedély rabjaként, a népösztön szolgájaként ábrázolni. Ettől lesz ponyvaregény-jellegű az egyéb­ként színvonalas leírásokat is tartalmazó könyv. Tulajdonképpen egy egészséges érzületű embert vissza kellene rettentenie egy lény olyan ábrázolása, amely szerint kezdetben jó szándékú volt, végül azonban a nép uszályába került és szemet hunyt mindenféle csalás fölött. Renan nem riad vissza attól, hogy szép, magával ragadó szavakkal ecsetelje ezt a személyiséget. Ugye, különös. - De jó példa arra, milyen erős az emberi lelkek vonzódása Krisztushoz, függetlenül attól, hogy értik-e Krisztust vagy nem. Ez odáig fajul­hat, hogy egy ember ponyvaregényt ír Krisztus életéről és ennek

45

ellenére a csodálat és odaadás szavaival igyekszik felhívni az em­berek figyelmét erre a személyiségre. Ezek a dolgok csak olyan lénnyel kapcsolatban lehetségesek, aki úgy lépett be a Földfejlő­désbe, mint a Krisztus-lény. Ha Krisztus úgy élt volna, ahogyan Renan ábrázolta, akkor három éven át tartó földi élete során sok karmikus következménnyel terhelte volna meg magát. A következő napokban látni fogjuk, hogy ez az ábrázolás szertefoszlik, semmi­vé lesz, mert nyilvánvaló, hogy a Krisztus-élet nem hozhatott magá­val, és nem teremthetett karmát. Erről tesz tanúbizonyságot Az Ötödik Evangélium.

Tehát János Jordán-keresztelője lehetett az, amit a földi ember fogantatásához hasonlíthatunk. Az Ötödik Evangélium elmondja, hogy a Lukács Evangélium milyen pontosan írja le azokat a sza­vakat, amelyek egy fejlett szellemi látó tudat számára hallhatóak lettek volna, és kifejezték volna az ott lejátszódó titok kozmikus jelentését. Az Égből hallatszó szavak: „Ez az én szeretett fiam, ma nemzettem Őt" valóban így hangzottak. A Lukács Evangélium pontosan írja le azt, ami akkor történt: Krisztus nemzése, fogan­tatása, befogadása a Föld-lénybe. Ez történt a Jordánnál.

Egyelőre eltekintünk attól, milyen földi személyiségbe szállt le ez a Krisztus-szellem a János-keresztelőnél. Erről majd a követ­kező napokban beszélünk. Most csak azt vegyük tudomásul, hogy a Názáreti Jézus adta oda testét a Krisztus-lénynek. A visszafelé irányított szellemi látó tekintet segítségével azt olvashatjuk Az Ötödik Evangéliumban, hogy a Krisztus-lény földi vándorút] a első pillanattól kezdve csak laza kapcsolatban volt a Názáreti Jézus testével. Ez a kapcsolat nem olyan volt, mint más embernél a testiség és a lélek kapcsolata, amikor a lélek teljesen a testben lakozik, hanem olyan volt, hogy a Krisztus-lény bármikor elhagy­hatta a Názáreti Jézus testét, ha arra szükség volt. Mialatt a Názáreti Jézus teste valahol aludni látszott, a Krisztus-lény szelleme elment oda, ahol szükség volt rá.

Az Ötödik Evangéliumból kitűnik, hogy olyankor, amikor a Krisztus-lény megjelent az apostoloknak, nem minden esetben volt

46

jelen a Názáreti Jézus teste; gyakran az történt, hogy a Názáreti Jézus teste ottmaradt valahol és csupán a szellem jelent meg az apostolok előtt. Úgy jelent meg, hogy az apostolok összetéveszt­hették a szellemi jelenséget a Názáreti Jézus testével. Eszleltek ugyan valami különbséget, de ez a különbség olyan csekély volt, hogy nem minden esetben vették észre. A négy evangéliumban ez nem tűnik ki világosan. Az Ötödik azonban rávilágít. Az apostolok nem tudtak mindig különbséget tenni: most Krisztus áll-e előttünk a Názáreti Jézus testében, vagy: most Krisztus szellemi lényként van velünk. Nem tudták élesen elhatárolni, melyik eset áll fenn.

Nem sokat gondolkodtak azon a jelenségen, amelyet többnyire Jézus Krisztusnak, azaz Krisztus-szellemnek tartottak, amennyiben annak ismerték fel a Názáreti Jézus testében. Azonban a három­éves földi élet során a szellem egyre szorosabban kötődött a Názáreti Jézus testéhez, úgy hogy a Krisztus-lény éteri lényként egyre hasonlóbbá lett a Názáreti Jézus fizikai testéhez.

Figyeljük meg, hogy megint valami más történt a Krisztus­lényre vonatkozóan, mint a közönséges ember esetében. Ha ezt meg akarjuk érteni, azt kell mondanunk: a közönséges ember olyan, mint a mikrokozmosz és makrokozmosszal szemben. A makrokozmosz kicsinyített mása. Ami az ember fizikai testében kifejeződik, amivé az ember a Földön lesz, az visszatükröződik az egész kozmoszban. A Krisztus-lénynél ennek az ellenkezője áll fenn. A makrokozmikus Naplény az emberi mikrokozmoszhoz ha­sonul, összehúzódik, összepréselődik, egyre kisebbre szorul össze, úgy hogy mindinkább az emberi mikrokozmoszhoz lesz hason­lóvá. Ennek éppen a fordítottja történik a közönséges ember ese­tében.

Krisztus földi életének kezdetén, mindjárt a Jordánban történt keresztelőt követően volt a leglazább a kapcsolata a Názáreti Jézus testével. A Krisztus-lény még egészen a Názáreti Jézus testén kívül volt. Még egészen érzékfeletti volt az, amit Krisztus véghezvitt földi vándorlásai során. Úgy gyógyított, ahogy semmilyen emberi erő nem gyógyíthatott. Olyan behatóan szólt az emberekhez, aho-

47

gyan csak isteni erővel lehet szólni. A mintegy önmagát a Názáreti Jézus testéhez láncoló Krisztus-lény, érzékfeletti Krisztus-lényként hatott. De mind hasonlóbbá tette magát a Názáreti Jézus testéhez; összepréselte, összehúzta magát, egyre jobban illeszkedett a földi körülményekhez és átélte az isteni erő fokozatos visszahúzódását. Mindezt átélte a Krisztus-lény miközben fokozatosan hasonult a Názáreti Jézus testéhez; ez a fejlődés bizonyos vonatkozásban visz-szafejlődés. A Krisztus-lénynek éreznie kellett, hogy a Názáreti Jézus testéhez hasonulva mindinkább elhagyja Isten hatalma és ereje. Istenből fokozatosan ember lett.

Mint aki mérhetetlen kínok között látja teste fokozatos elsor­vadását, úgy látta tűnőben lévő isteni hatalmát a Krisztus-lény, miközben éteri lényként egyre hasonlóbb lett a Názáreti Jézus fizikai testéhez, míg annyira hasonló lett hozzá, hogy félelmet tu­dott érezni, akár egy ember. Erről a többi evangélium is hírt ad: amikor Krisztus Jézus tanítványaival felment az Olajfák hegyére, a Názáreti Jézus testében a Krisztus-lény homlokát kiverte a félelem verítéke. Ez Krisztus fokozatos emberré válásának a jele volt, a ha­sonulás jele a Názáreti Jézus testéhez. Amilyen mértékben az éteri Krisztus-lény egyre hasonlóbbá lett a Názáreti Jézus testéhez, olyan mértékben lett Krisztus emberré. Elhagyták az Isten szellemi csodatévő erői. Nyomon követhetjük a Krisztus-lény szenvedésé­nek útját, amely kevéssel a János-keresztelő után kezdődött: ekkor gyógyította a betegeket, isteni erejével kiűzte a démonokat, ami­nek láttán azt mondták az ámuló emberek: Ember még nem tett ilyet a Földön. Ekkor a Krisztus-lény még alig hasonult a Názáreti Jézus testéhez. Az őt csodálattal és ámulattal körülvevő emberektől három év alatt eljutott odáig, hogy a Krisztus-lény annyira haso­nult a Názáreti Jézus törékeny testéhez, hogy már nem tudott válaszolni Pilátus, Heródes és Kaifás kérdéseire. Annyira hason­lóvá lett a Názáreti Jézus egyre gyengülő, elerőtlenedő testéhez, ahhoz a folyamatosan erejét vesztő, pusztuló testhez, hogy a zsidók főpapjának kérdésére: Azt mondtad, hogy lerombolod ezt a templomot és három nap alatt újra felépíted? - A Krisztus-lény

48

már nem tudott válaszolni a Názáreti Jézus törődött testéből; néma maradt Pilátus kérdése hallatán is: Te mondtad, hogy a zsidók királya vagy? Ez volt a passió, a szenvedés útja: a Jordán keresz­telőtől a tehetetlenségig. És nem sokkal később a bámuló tömeg -amely korábban a Krisztus-lény földöntúli csodatevő erejét dicső­ítette - a kereszt előtt gúnyolta az emberré lett Isten erőtlenségét: Ha Isten vagy, szállj le a keresztről. Annyi emberen segítettél, most segíts magadon! Az isteni hatalom teljétől a tehetetlenségig vezető út volt Isten szenvedésének útja. Az emberré lett Isten mérhetetlen szenvedésének útja, amely párosult az emberiségért érzett szenve­déssel; az emberiségért, amely a Golgotai Misztérium idejére oda jutott, ahol akkor volt: és ez, időben az emberiség intellektuális fej­lődésének magaslatán történt, ahogy tegnap utaltunk rá.

De ennek a fájdalomnak az elszenvedéséből lett, született az a Szellem, aki Pünkösdkor az apostolokra áradt. Ebből a fájdalom­ból született a mindenható Szeretet, amely a Jordán- keresztelőnél leszállt a Földön túli, mennyei szférákból a földi szférába; aki ha­sonlóvá lett az emberhez, egy ember testéhez, aki ember által el sem gondolható szenvedést élt át és végigélte a legmagasabb isteni tehetetlenséget, hogy megszülhesse azt az impulzust, amelyet Krisztus-impulzusként ismerünk az emberiség további fejlődése során.

Ezeket a dolgokat kell szem előtt tartanunk, ha mélyrehatóan meg akarjuk érteni a Krisztus-impulzus teljes jelentőségét, ahogyan a jövőben, az emberiség jövője érdekében meg kell értenünk, hogy tovább haladhasson fejlődése útján.

49

Negyedik előadás

Kristiánia (Oslo) 1913. október 5.

Amikor hozzáfogok annak elmondásához, amiről ma Az Ötödik Evangéliummal kapcsolatban beszélni szándékozom, akkor bizo­nyos megnyugvást jelentenek számomra a János Evangélium záró szavai. Idézzük emlékezetünkbe ezeket a szavakat, amelyek szerint az Evangéliumokban távolról sem jegyezték fel mindazokat az ese­ményeket, amelyek Krisztus Jézussal összefüggésben történtek. Mert ha azokat egytől-egyig megírták volna, a megírt könyvek nem férnének el a világon. így aztán nem vonható kétségbe, hogy a négy evangéliumban feljegyzett eseményeken kívül még sok egyéb is történhetett. Annak érdekében, hogy érthetőbbé tegyem ebben, az Ötödik Evangéliummal foglalkozó előadássorozatban elhangzó dolgokat, ma a Názáreti Jézus életével szeretnék foglalkozni, attól az időponttól kezdve, amelyre már más alkalmakkor rámutattunk, amikor részleteket közöltünk Az Ötödik Evangéliumból.

A Názáreti Jézus tizenkettedik évéről szeretnék ma beszélni. Amint tudják, ez volt az az év, amikor a másik Jézus gyermekben Zarathusztra En-je testesült meg - akinek eredetéről és születéséről a Máté Evangélium számol be -, misztikus úton átment a Lukács Evangéliumban ábrázolt Jézus gyermekbe. Tehát elbeszélésünket ott kezdjük, amikor a Názáreti Jézus, - a Lukács Evangélium Jézusa - befogadta magába Zarathusztra Én-jét. Tudjuk, hogy a Názáreti Jézus életének erre a pillanatára utal az Evangélium elbe­szélése: a Lukács Evangéliumban leírt Jézus-gyermek elveszett Jeruzsálemben, ahová szülei elvitték az ünnepre; amikor rátaláltak, az írástudók között ült, akiknek kérdéseire a jelenlévők és szülei legnagyobb csodálkozására bölcs válaszokat adott. Mi azonban tudjuk: a jelentős, mély értelmű válaszok onnan eredtek, hogy Zarathusztra Én-je szólalt meg a gyermekből; emlékei gazdag tárházából áradt a bölcsesség ebből a lélekből. így tudott akkor

50

mindenkit meglepő válaszokat adni a Názáreti Jézus. Tudjuk továbbá azt is, hogy a két család - az egyfelől a nátháni anya, más­felől a salamoni apa halála után a továbbiakban egy családot alko­tott és a Zarathusztra Én-jével megtermékenyült Jézus-gyermek az új közös családban nőtt fel.

Az Ötödik Evangélium tartalmából kitűnik, hogy a következő években ez a növekedés, fejlődés egészen különleges, figyelemre méltó volt. A fiatal Názáreti Jézust közvetlen környezete nagy tisztelettel vette körül, éppen az írástudóknak a templomban adott bölcs válaszai miatt. Közvetlen környezet, úgyszólván a leendő írástudót látta benne, azt az embert, aki írástudás-tudóként külön­legesen magas fokot fog elérni. Mérhetetlen reménységgel néztek a Názáreti Jézusra. Lestek minden szavát. Miközben az emberek szinte versengtek egy-egy elkapott szóért, Jézus egyre hallgata­gabb lett. Annyira hallgatag lett, hogy gyakran ellenszenvet váltott ki. O pedig bensőjében iszonyú harcot vívott; ez a harc életének ti­zenkettő és tizennyolc éve között dúlt benne. Olyan volt ez a lelké­ben szunnyadó bölcsesség-kincsek feltárulása, mintha az egykori Zarathusztra bölcsesség-fényének Napja ragyogott volna fel a zsidó tudomány alakjában

Kezdetben ez úgy nyilvánult meg, mintha a házukba látogató írástudók beszédeit az ifjú a legnagyobb figyelemmel kísérte vol­na, és egy különleges szellemi adománynak köszönhetően, minden kérdésre választ tudna adni. A megjelenő írástudók Názáretben úgy néztek fel rá, mint csodagyerekre. Lassanként azonban egyre hall­gatagabb és szótlanabb lett és már csak némán figyelte a többiek beszédeit. Azokban az években azonban nagy eszmék, erkölcsi in­telmek, különösen jelentős morális impulzusok sarjadtak lelkében. Miközben szótlanul hallgatta a házban összegyűlt írástudókat, azoknak beszédei mély benyomást tettek rá; azonban ez a benyo­más keserűséggel töltötte el lelkét, mert már akkor - ifjú éveiben -úgy érezte: sok bizonytalanság, félreértésre alkalmat adó van ab­ban, ahogy ezek az írástudók beszéltek az Ótestamentumban össze­gyűjtött régi hagyományokról. Különösen nyomasztóan hatott

51

lelkére, amikor azt hallotta, hogy egykor régen Szellem szállta meg a prófétákat; hogy maga az Isten szólt inspirálóan a régi prófétákhoz, és hogy ez az inspiráció visszahúzódott a későbbi nemzedékektől. Különösen egy dologra figyelt fel mindig, mert érezte: Őrá vonatkozik az, amiről szó van. Az írástudók gyakran mondták: Az a magasztos, hatalmas szellem, aki például Éliáshoz szólt, már nem beszél. De még mindig hallatszik egy hang, ame­lyet némelyik írástudó a szellem magasából jövő inspirációként vél hallani; ez a hang gyengébb ugyan, de egyesek hallani vélik, mint Jahve szellemétől eredő hangot. Bath-Kol-nak nevezték azt a saját­ságos inspiráló hangot, amely ugyan gyengébb, csekélyebb értékű volt, mint a régi prófétákat inspiráló Szellem hangja, de mégis valami ahhoz hasonlót képviselt. Jézus környezetében gyakran beszéltek a Bath-Kol-ról. A későbbi zsidó írások sok mindent mon­danak el nekünk erről a Bath-Kol-ról.

Most hozzáfűzök valamit az Ötödik Evangéliumhoz, ami tulaj­donképpen nem tartozik hozzá, azonban segíthet Bath-Kol megér­téséhez. Valamivel később, a kereszténység megalakulását követő időben, két rabbi iskola között ádáz vita alakult ki. A híres Rabbi Elieser ben Hirkano tanítása bizonyságául - mondja a Talmud -azt állította, hogy csodát tud tenni. A Talmudban olvasható, hogy Rabbi Elieser ben Hirkano szavára egy karobfa kiemelkedett a földből és száz könyökkel távolabb, egy másik helyen újra gyöke­ret vert; egy folyót visszafelé folyatott, és harmadikként olyan égi hangra hivatkozott, amelyet magától Bath-Koltól kapott volna. Azonban az ezzel szembenálló Rabbi Josua által vezetett Rabbi iskolában mégsem hittek neki. Rabbi Josua azt mondta: Sikerüljön bár Rabi Eliesernek fák átplántálása egyik helyről a másikra, fo­lyók folyásának visszafelé terelése, és hivatkozzék bár magára a nagy Bath-Kolra: írva van a törvényben, hogy a lét örök törvényeit az ember szájába és az ember szívébe kell belehelyeznünk. Ha Rabbi Eliser meg akar győzni tanítása helyességéről, akkor nem szabad hivatkoznia Bath-Kolra, hanem arról kell meggyőznie ben­nünket, amit az ember szíve fel tud fogni. - Azért mondtam el ezt a

52

Talmudban leírt történetet, mert világosan látható belőle, hogy röviddel a kereszténység megjelenése után bizonyos rabbi-iskolák­ban Bath-Kolt már csak csekély tisztelet övezte. De bizonyos mó­don virágzott, inspiráló hangként a rabbik és írástudók között.

Mialatt a Názáreti Jézus házában, az ott egybegyűlt írástudók beszéltek Bath-Kol inspiráló hangjáról és ezt a fiatal Jézus hallotta, magában érezte és befogadta Bath-Kol inspirációját. Különösen fi­gyelemre méltó volt, hogy lelkének megtermékenyülése a Zara-thusztra-Én által képessé tette a Názáreti Jézust arra, hogy a körülötte elhangzó dolgokat gyorsan felvegye magába. Nemcsak az történt, hogy tizenkét éves korában hatalmas horderejű vála­szokat adott az írástudóknak, hanem saját keblében hallotta Bath-Kol hangját. De éppen ez a körülmény, Bath-Kol inspirációja ha­tott a tizenhat-tizenhét éves Názáreti Jézusra úgy, hogy amikor érezte Bath-Kol kinyilatkoztató hangját, az nehéz, kemény lelki küzdelmeket váltott ki benne. Bath-Kol kinyilatkoztatását határo­zottan vélte hallani: nincs messze az idő, amikor az Ótestamentum régi áramlatának folytatása megszakad, a Szellem már nem fog úgy szólni a zsidó tanítókhoz, ahogy azelőtt szólt hozzájuk. Egy napon - ez borzasztó volt Jézus lelke számára - úgy vélte, Bath-Kol kinyilatkoztatta előtte: már nem érek fel abba a magasságba, ahol a Szellem valóban feltárhatja előttem a zsidó nép jövőjét. Meg­rázó pillanat volt ez a fiatal Jézus számára, szörnyű benyomást tett rá, hogy úgy tűnt, Bath-Kol felfedte előtte, hogy nem lehet a régi kinyilatkoztatások folytatója, hogy úgyszólván képtelennek tartotta magát a zsidóság régi kinyilatkoztatásainak folytatására. A tizen­hat-tizenhét éves Názáreti Jézus úgy érezte, kihúzták a talajt a lába alól. Voltak napjai, amikor úgy gondolta: A lelkierők, amelyekkel hitem szerint megáldottak, csupán annak megértéséhez segítenek hozzá, hogy a zsidóság fejlődési szubsztanciájában már nincs elég erő az Isten-Szellem kinyilatkoztatásainak eléréséhez.

Helyezkedjünk bele egy pillanatra a fiatal Názáreti Jézus szelle­mébe, lelkébe, amely ilyen tapasztalatokat élt át. Ez akkoriban tör­tént, amikor a fiatal, tizenhat-, tizenhét-, tizennyolc éves Názáreti

53

Jézus egyrészt mestersége, másrészt egyéb körülmények miatt sokat járt-kelt az országban. Útközben megismerkedett Palesztina és környéke vidékeivel. A szellemi látással vizsgált Akasha Kró­nikából kitűnik, hogy akkoriban Elő-Azsiában, sőt még Dél-Európában is elterjedt egy több kultuszból összevegyített kultusz, amelynek alapja főleg a Mithras-kultusz volt. Sok vidéken és sok helyen építettek templomot Mithras tiszteletére és szolgálására. Ez hasonló volt Attis szolgálatához, de lényegében Mithrasnak mutat­tak be áldozatot ezekben a templomokban és kultikus helyeken. Bizonyos mértékben régi pogány szertartások voltak ezek, ame­lyekbe beleszövődtek a Mithras-és Attis-ceremóniák és szokások. Hogy mennyire elterjedtek még az itáliai félszigeten is, az bizo­nyítja, hogy Rómában a Szent Péter templom helyén egykor ilyen kultikus hely volt. Sok katolikus istenkáromlásnak tartja ugyan, de ki kell mondanom: A Szent Péter templomban bemutatott szer­tartások és mindaz, ami azokból származtatja magát, külső for­máját tekintve hasonló a régi Attis-szolgálathoz, amelyet azon a helyen mutattak be, ahol jelenleg a Szent Péter templom áll. A Ka­tolikus Egyház kultusza sok tekintetben a régi Mithras-kultusz folytatása.

Amikor a Názáreti Jézus tizenhat-, tizenhét-, tizennyolc éves ko­rában el kezdett vándorolni - és ezt később is folytatta -, közben ezekkel a kultikus helyekkel is megismerkedett. Ha szabad ezt mondanom: Jézus ilyen módon, külső, fizikai látással ismerte meg a pogányok lelkét. A Zarathusztra-En lelkébe való áttelepülése mérhetetlen jelentőségű eseményének következtében Jézus lelkében mintegy természetes módon fejlődött ki egészen magas fokon a szellemi látás erejének képessége, ezek eléréséért másoknak sok fáradsággal kellett megküzdeniük. Ezért a pogány szertartások végignézése közben egészen mást élt át, mint a többi jelenlévő. Nem is egy megrázó élményben volt része. Noha fantasztikusnak tűnhet, mégis el kell mondanom: amikor némelyik pogány oltárnál a pap végezte a szertartást és a Názáreti Jézus szellemi látó erejé­vel tekintett az áldozat bemutatására, látta, hogy a szertartás min-

54

denféle démoni lényt vonzott oda. Azt is felfedezte, hogy egyes, a nép által imádott bálványok nem a magasabb hierarchiák jó szelle­mi lényeinek képmásai voltak, hanem gonosz, démoni hatalmakat jelenítettek meg. Jézus azt is észrevette, hogy ezek a gonosz, dé­moni hatalmak gyakran behatoltak a kultikus szertartásnál jelen­lévő hívekbe. Érthető módon ezekről a dolgokról nincs szó a többi evangéliumban. Alapjában véve csak a mi szellemi mozgalmunk keretében lehet ezekről beszélni, mert az emberi lélek számára csak a mai korban megközelíthetőek igazi megértéssel azok a mérhetetlen mélységű, hatalmas élmények, amelyeket már jóval a János-keresztelő előtt élt át a fiatal Názáreti Jézus.

Vándorútjait húsz-, huszonkettő-, huszonnégy éves koráig foly­tatta. Lelkét fájdalmas keserűség töltötte el, amikor látnia kellett Lucifer és Ahrimán által mintegy életre hívott démonok működé­sét; látnia kellett, hogy a pogányság elérte, hogy istenekként imád­ják a démonokat, sőt bálványaik vad démoni hatalmakat jelenítet­tek meg, akiket ezek a képmások odavonzottak; ezek hatalmukba kerítették a szertartásokon jóhiszeműen résztvevő imádkozó em­bereket, és megszállottá tették őket. A Názáreti Jézusnak keserves tapasztalatokat kellett szereznie. Ezek a tapasztalatok körülbelül huszonnégy éves korában véget értek. Ekkor a Názáreti Jézusnak olyan élményben volt része, amely mérhetetlenül súlyos élmény­ként kapcsolódott Bath-Kol miatt érzett csalódás élményéhez. Er­ről az élményről is be kell számolnom, de bevallom, ma még nem vagyok abban a helyzetben, hogy pontosan megjelöljem azt a helyet, ahol az esemény történt. Magát az eseményt pontosan le tudtam olvasni, de a jelenet helyszínét ma nem tudom megjelölni. Azonban úgy tűnt, mintha az esemény a Názáreti Jézus egyik ván-dorútján, Palesztinán kívül történt volna meg. Ezt nem állíthatom bizonyossággal, de a jelenetről be kell számolnom.

A Názáreti Jézus életének huszonnegyedik évében egy olyan helyre érkezett, ahol egy bizonyos pogány istenségnek mutattak be kultikus áldozatot. De az ott összegyűlt emberek mind szomorúak voltak, súlyos lelki és testi betegségekben szenvedtek. A papok

55

már régen elhagyták azt a kultikus helyet. Jézus hallotta az em­berek jajveszékelését: A papok elhagytak bennünket, a bemutatott áldozatok áldása már nem száll le ránk; betegek, törődöttek, leprá-sak vagyunk, kínlódunk és szenvedünk, mert a papok elhagytak bennünket. Jézus mély fájdalommal látta ezeket a szerencsétlen embereket. Sajnálta, szánta az elgyötört embereket és lelkében vég­telen szeretet lobbant fel irántuk. Ebből a lelkében fellángoló végtelen szeretetből valamit érzékeltek az ott lévők, és ez nyilván mély benyomást tett a jajveszékelőkre, akiket elhagytak papjaik és - érzésük szerint - isteneik is. És ekkor, úgyszólván hirtelen, egy csapásra, felébredt valami a nép fiainak szívében. Ez abban fe­jeződött ki, hogy felismerte a Jézus arcáról sugárzó végtelen sze­retetet, azt mondták: Te vagy a hozzánk küldött új pap. Odavon­szolták Jézust az áldozati oltárhoz, és felkényszerítették az oltárra. Ott állt hát a pogány oltáron és a nép elvárta, sőt követelte tőle: mutasson be áldozatot, hogy istenük áldása újra rájuk szálljon.

Miközben a nép felemelte Őt az áldozati oltárra, Jézus szinte holtan esett össze, mintha lelke elhagyta volna. A körülötte állók, akik azt hitték, visszatért hozzájuk az istenük, borzadva látták, hogy szinte holtan esett össze az, akit az Ég által küldött papnak tartottak. A Názáreti Jézus kiemelkedő lelke úgy érezte, a szellemi régiókba emelkedett, mintha a Nap-lét birodalmába helyeződött volna át. Ekkor ez a lélek a Nap-lét szférájából felcsendülő hango­kat hallott. Olyan hangokat, amilyeneket az Ő lelke gyakran hallott Bath-Koltól. De ezúttal Bath-Kol megváltozott, teljesen más lett. A hang is más irányból jött. Amit a Názáreti Jézus akkor hallott, az a mi nyelvünkre átültetve azokban a szavakban foglalható össze, amelyeket első ízben dornachi épületünk Alapkő-letételénél mond­hattam el.

Vannak okkult kötelezettségek. Ilyen okkult kötelezettségemnek tartom annak közlését, amit a Názáreti Jézus Bath-Kol megválto­zott hangja által hallott, amikor a fent elmondottak történtek. A Názáreti Jézus ezeket a szavakat hallotta:

56

Ámen

Uralkodik a Gonosz

Tanúja az eloldódó Énnek

Mások okozta magunk által

Elkövetett önös vétkeinket

Megéljük a mindennapi kenyérben

Amelyben nem úr az Ég akarata

Mert elhagyta országtokat az ember

És felejté neveteket

Ti Atyák a Mennyben.

Amen

Es walten die Übel

Zeugen sich lösender Ichheit

Von andern erschuldete Selbstheitschuld

Erlebet im täglichen Brote

In dem nicht waltet der Himmel Wille

Da der Mensch sich schied von Eurem Reich

Und vergaß Euren Namen

Ihr Väter in den Himmeln.

Nem másként, csakis így tudom lefordítani a mi nyelvünkre azt, amit a Názáreti Jézus hallott annak idején Bath-Kol megváltozott hangján. Csakis így! Ezeket a szavakat hozta vissza a Názáreti Jézus lelke, amikor újra magához tért az említett eseménynél bekö­vetkezett, ájult állapotból. Feleszmélve a Názáreti Jézus körülné­zett, kereste a szenvedő nyomorultakat, akik az oltárra emelték, de azok már elfutottak. A távolban még látta démoni alakok, démoni lények seregét, akik kapcsolatban voltak azokkal az emberekkel.

Ez volt a második jelentős esemény, egy időszak lezárása a Názáreti Jézus lelki fejlődésében, tizenkét éves kora óta. Bizony kedves barátaim, a felnövekvő Názáreti Jézus lelkére nem jó kedé­lyű, boldog hangulatok tették a legnagyobb benyomást. Ennek a léleknek már fiatal éveiben, még a Jordán-keresztelő előtt meg kel­lett ismernie az emberi természet mélységes szakadékait.

Erről az útról körülbelül huszonnégy éves korában tért haza a Názáreti Jézus. Közben meghalt az otthon maradt apa. Jézus lel­kében elevenen élt a démoni hatások erőteljes benyomása, sok mindenben az érvényesült, ami a régi pogány vallásban élt. Tud­juk, hogy a magasabb megismerés bizonyos fokait csak úgy érhet­jük el, ha megismerjük az élet legsötétebb mélységeit. Bizonyos módon így volt ez a Názáreti Jézus esetében is, amikor - nem tu­dom pontosan hol - huszonnégy éves kora körül, azáltal, hogy mé-

57

lyen betekinthetett az emberi lelkekbe, amelyekben szinte össze­sűrűsödött az akkori idők minden emberi nyomorúsága, különösen elmélyült a bölcsességben, amely izzó vasként járta át a lelkét, de szellemi látóvá tette, úgy hogy átláthatott fényes szellemi távlato­kat. Azáltal, hogy hallotta Bath-Kol megváltozott hangját, ő maga is megváltozott. Tehát viszonylag fiatalon megszerezte a nyugodt, átható szellemi-olvasó pillantását. A Názáreti Jézus olyan ember lett, aki mélyen belelátott az élet titkaiba, aki úgy látott bele az élet titkaiba, mint addig senki a Földön, mert korábban senki sem láthatta, milyen fokot érhet el az emberi nyomorúság. Először azt látta, hogyan veszítheti el az ember a talajt a lába alól, ha csak a tudásnak él; azután átélte a régi inspirációk elvesztését; később lát­ta, hogy a kultikus és áldozati szertartások, ahelyett hogy kapcsola­tot létesítenének az emberek és az istenek között, démoni lényeket varázsoltak oda, akik megszállottá tették az embereket és ezáltal lelki és testi betegségekbe, és kétségbeesésbe taszították őket. Bi­zonyos, hogy a Földön senki sem látott bele olyan mélyen az em­beri nyomorúságba, mint a Názáreti Jézus; senki sem élte át lelké­ben a keserűséget a démonok által megszállott nép láttán, mint ő. A Földön nyilván senki sem készült fel a kérdés megválaszo­lására, hogy hogyan, vajon, hogyan lehet megállítani a Földön en­nek a nyomorúságnak a terjedését?

A Názáreti Jézus tehát nemcsak a bölcsek tudását és áttekintését mondhatta magáénak; bizonyos módon az élet tette beavatottá. Ezt felismerték az akkoriban egy bizonyos rendhez, az Esszénus-rend-hez tartozó emberek. Az esszénusok Palesztina egyes meghatáro­zott helyein ápolták titkos tanításaikat és szertartásaikat. Szigorú rend volt. Aki ebbe a rendbe be akart lépni, annak legalább egy évig, általában azonban több évig tartó próbákon kellett helytáll­nia. Erkölcsi magatartása, szemlélete, a magas szellemi hatalmak iránti szolgálatkészsége, igazságérzete, az emberek közötti egyen­lőség tisztelete, a földi javak és egyéb külsőségek megvetése által be kellett bizonyítania, hogy méltó a beavatásra. Ha felvették a Rendbe, akkor különböző fokozatok elérése után juthatott el az esszé-

58

nus élethez; ennek az volt a célja, hogy a többi embertől elkü­lönülve, szigorú kolostori előírások betartásával, a testi-lelki tisz­taságra törekvéssel közeledjék a szellemi világhoz. Ez az Esszénus Rend egyes jelképes törvényeiben is kifejezésre jut. Az Akasha Krónikából kitűnik, hogy az esszénus szó a zsidó „esszin" vagy „asszin" szóból ered, vagy legalábbis összefügg vele. A szó jelen­tése olyasmi, mint lapát, lapátocska. Az esszénusok jelképként min­dig egy kis lapátot hordtak maguknál; némelyik rendközösség máig megőrizte ezt a szokást. Bizonyos jelképes szokások kife­jezték az esszénusok szándékát is: nem tarthattak maguknál pénzt; nem léphettek át festett kapun, vagy olyan kapun, amelynek közelében szobrok voltak. Mivel akkoriban a külvilág is elismerte az Esszénus Rendet, Jeruzsálemben különleges, festetlen kapukat is építettek, hogy a Rend tagjai bemehessenek a városba. Mert ha egy esszénus festett kapuhoz érkezett, vissza kellett fordulnia. A Rendben régi írásokat és hagyományokat őriztek, amelyeknek tar­talmáról mélyen hallgattak a Rend tagjai. Taníthattak, de csak azt taníthatták, amit a Rendben tanultak. Minden, a Rendbe belépő tag köteles volt leadnia a vagyonát. A Názáreti Jézus idejében a Rend­nek sok, körülbelül 4-5000 tagja volt. Az akkori világ minden tájáról jöttek emberek, akik a szigorú szabályoknak szentelték magukat. Ha valakinek messze, Kis-Azsiában, vagy még távolabb volt egy háza, azt az Esszénus Rendnek ajándékozta. így a Rend­nek mindenhol volt birtoka, háza, kertje, termőföldje. Senkit sem vettek fel a Rendbe, aki nem adta oda mindenét; ez aztán közös tu­lajdon lett. Minden mindenkié volt. Senkinek sem volt magántulaj­dona. A mai körülményekhez képest rendkívül szigorú, de érthető törvény volt a következő: Az esszénus a Rend javaival támogatott minden rászorulót és szenvedőt, kivéve saját családjának tagjait.

Az Esszénus Rendnek ajándékozás révén Názáretben is volt egy rendháza, és így került a Názáreti Jézus látókörébe. A Rend köz­pontjában tudomást szereztek a mély bölcsességről, amely az el­mondott módon áradt a Názáreti Jézus lelkébe; a legjelentősebb, legbölcsebb esszénusok körében egy bizonyos hangulat terjedt el.

59

Az a prófétai szemlélet alakult ki köztük: ha azt akarják, hogy a világ helyes módon fejlődjék tovább, akkor egy olyan léleknek kell jönnie, aki Messiásként hat. Ezért körülnéztek, különösen bölcs lelkeket keresve. Mélyen érintette őket, amikor arról az érett bölcsességről hallottak, amely a Názáreti Jézus lelkét áthatotta. Ezért nem volt meglepő, hogy a Názáreti Jézus esetében eltekintet­tek az alacsonyabb fokok próbáitól, és világi, laikus testvérként vették be közösségükbe; ha nem is magába a Rendbe. Még a leg­bölcsebb esszénusok is nyíltszívűen, bizalommal tárták fel titkai­kat a bölcs fiatalember előtt. Az ifjú Názáreti Jézus az esszénusok elmondása alapján valóban sokkal mélyebben tekinthetett be a héberek által őrzött titkokba, mint apja házában az írástudók elbeszélései révén. Hallott több olyan dologról is, amelyek már ko­rábban felcsillantak lelkében Bath-Kolnak köszönhetően. Egyszó­val, a Názáreti Jézus és az esszénusok között élénk eszmecsere alakult ki. Ez idő alatt Jézus huszonötödik, huszonhatodik, huszon­hetedik, huszonnyolcadik évében, sőt még azon túl is mindent megtanult, amit az esszénusok rendjétől megtanulhatott. Mert amit nem szavakkal mondtak el neki, az szellemi látó benyomások révén jutott tudomására. A Názáreti Jézus fontos szellemi látó benyomásokhoz jutott, részben az esszénusok közösségében, rész­ben valamivel később otthonában, Názáretben; ott inkább szemlé­lődő életet folytatott és felvette magába a hatást, azt, ami behatolt lelkébe az erőkből, amelyekről az esszénusoknak fogalmuk sem volt, de a velük folytatott, lelkében átélt jelentős beszélgetésekből következett.

Ezek közül az élmények, belső benyomások közül ki kell emelni egyet, mert rávilágíthat az emberiség fejlődésének egész szellemi menetére. A Názáreti Jézusnak mintegy önkívületben, hatalmas, je­lentős látomásban megjelent Buddha, akinek közvetlen jelenlétét érezte. Sőt, az esszénusokkal folytatott eszmecserét követően je­lent meg Buddha a Názáreti Jézusnak. Szinte azt mondhatnám, hogy abban az időben Jézus és Buddha között szellemi beszélgetés folyt le. Okkult kötelességeim közé tartozik az említett szellemi

60

beszélgetés tartalmának közlése, mert az emberiség fejlődésének ilyen jelentős titkait ma nem csak szabad, de kell is érintenünk. Amit a jelentős szellemi beszélgetésből a Názáreti Jézus Budd­hától megtudott, az így szólhatott: Ha tanításaim úgy terjednének el, ahogy azokat tanítottam, akkor minden ember az esszénu-sokhoz hasonló lenne. De ez nem lehetséges. Ez volt tanításomban a tévedés. Az esszénusok csak úgy fejlődhetnek tovább, ha elkü­lönülnek a többi embertől. Nekik más emberi lelkekre van szük­ségük. Tanításaim beteljesülése esetén mindenkinek esszénusnak kellene lennie. Ennek nem szabad megtörténnie. - A Názáreti Jézus ezt a jelentős élményt az esszénus közösségnek köszönhette.

A Názáreti Jézus másik jelentős élménye volt, hogy megismer­kedett egy vele körülbelül egyidős férfival, aki egészen más mó­don került közel az Esszénus Rendhez, mint ő maga, de aki szintén nem lett teljesen esszénus. Ez a férfi az esszénus közösség kere­tében laikus testvérként élő Keresztelő János volt. Úgy öltözött, mint az esszénusok, akik télen teveszőrből készült ruhát viseltek. De sohasem tudta feladni a zsidó tant teljesen az esszénusok taní­tásaival szemben. Mivel azonban az esszénusok élete és tanítása nagy hatással volt rá, laikus testvérként élt közöttük; elfogadta in­díttatásaikat, sőt inspirációikat és fokozatosan azzá lett, akiről az Evangéliumok, mint Keresztelő Jánosról beszélnek. A Názáreti Jézus és Keresztelő János sok beszélgetést folytatott egymással. -Jól tudom, mit jelent, ha az ember ilyen dolgokat egyszerűen elbe­szél, de semmi sem tarthat vissza tőle, mert tudom: okkult köteles­ségem, hogy elmondjam. - Történt egy napon, hogy miközben a Názáreti Jézus beszélgetett Keresztelő Jánossal, Jézus szeme elől eltűnt a Keresztelő testisége és a helyén látomásként Éliás jelent meg. Ez volt Jézus második fontos lelki élménye az Esszénus Rend közösségében.

Más élményekben is volt része. A Názáreti Jézus már hosszabb idő óta megfigyelt valamit: amikor esszénus kapukhoz, festetlen faragatlan kapukhoz ért, átlépve rajtuk keserű tapasztalatokat szer­zett. Látta a csupasz kapukat, de számára szellemi képek jelentek

61

meg rajtuk. Egy ilyen kapun kétfelől azoknak a képe jelent meg előtte, akiket szellemtudományos foglalkozásaink során Ahrimán és Lucifer néven ismertünk meg. Jézus lelkében egyre erősödött az érzés, a benyomás, hogy az esszénusoknak a kapufestmények ellen érzett ellenszenve valahogy összefügg a kapukon látott szellemi lények: Lucifer és Ahrimán képmásának vonzerejével. Jézus több ízben megfigyelte ezt és mindannyiszor ilyen érzések támadtak lelkében.

Aki ilyet átél, annak nem az lesz a benyomása, hogy tűnődnie kell a látottakon; ezek a dolgok annál megrázóbban hatnak a lélek­re. Csakhamar rájön, hogy az emberi gondolatok nem képesek az ilyen rejtély megfejtésére. A benyomások azonban mélyen bevé­sődnek a lélekbe, sőt, a lelki élet részévé válnak. Az ember szoros kötődést érez lelkének ahhoz a részéhez, amelyben ilyen élmé­nyeket gyűjtött össze; kötődést érez magukhoz az élményekhez, amelyeket továbbvisz magával egész életében.

így vitte magával a Názáreti Jézus az esszénus kapuknál gyak­ran látott képeket. Lucifer és Ahrimán képét. Kezdetben nem tör­tént más, mint hogy tudatosodott benne: valami titok lappang a két szellemi lény és az esszénusok között. Ennek a lélekre gyakorolt hatása jelentkezett az esszénusokkal folytatott beszélgetéseknél. A lelkében átélt élmények óta a kölcsönös megértés már nem volt felhőtlen. Mert lelkében élt valami, amiről nem beszélhetett az esz-szénusokkal; mert minden alkalommal másra terelődött a szó, ha a kapuknál átélt élményeit érintette.

Egy napon, amikor egy különlegesen fontos, jelentős legma­gasabb szellemi kérdéseket érintő beszélgetés után a Názáreti Jézus elhagyta az esszénus kolostor főépületét, a kapun áthaladva két alakot pillantott meg, akikről tudta: Lucifer és Ahrimán. Látta elmenekülni Lucifert és Ahrimánt az esszénus kolostor kapujától. Lelkében felmerült egy kérdés. De nem mintha ő maga, nem mintha értelmével ő tenné fel a kérdést; ez a kérdés elemi erővel tört fel lelkéből: Hová menekülnek ezek, hová menekül Lucifer és Ahrimán? - Azt tudta, hogy a kolostor szent volta késztette őket

62

menekülésre. De a kérdés tovább élt lelkében: hová menekülnek ezek? Ettől a kérdéstől nem tudott megszabadulni; tűzként égett lelkében. A következő hetekben állandóan ez a kérdés foglalkoztat­ta. Amikor a szellemi jellegű beszélgetés után elhagyta az esszénu-sok főépületének kapuját, lelkében égett a kérdés: Hová menekül Lucifer és Ahrimán?

Hogy mit tett Jézus a lelkében égő kérdés hatására, miután át­élte, hogy a régi inspirációk megszűntek, a vallásokat és kultú­ráikat démoni hatalmak elrontották és meghallotta Bath-Kol meg­változott hangját -, felmerült benne a kérdés: mit jelentenek Bath-Kol szavai és hová menekül Lucifer és Ahrimán?

Erről majd holnap beszélünk.

63

Ötödik előadás

Kristiania (Oslo) 1913. október 6.

Tegnap pillantást vethettünk a Názáreti Jézus életének körülbelül tizenkét éves korától a húszas éveinek végéig tartó szakaszára. Bi­zonyára átérezték abból, amit elmondhattam, hogy a Názáreti Jézus lelke számára - de az egész emberiség fejlődése számára is -rendkívül jelentős dolgok történtek abban az időben. Szellemtu­dományos tanulmányaik által kialakult alapérzés révén nyílván tudják, hogy az emberiség fejlődésében minden összefügg; ezért érthető, hogy ha egy ember lelki életében olyan mérhetetlenül nagy szerepük van az egész emberiséget érintő dolgoknak, akkor az nagy jelentőségű az emberiség egész fejlődésére is. A legkülön­bözőbb módokon ismerjük meg azt, ami a Golgotai Misztérium lett az emberiség fejlődésében. Ebben az előadássorozatban ezt az eseményt Krisztus Jézus életének megismerése által közelítjük meg. Tegnap Jézus tizenkét éve és a János-keresztelő közötti idő­szakot vettük szemügyre; most nézzünk újra a Názáreti Jézus lel­kére és gondoljuk el: mi minden élhetett ebben a lélekben, a benne lejátszódott jelentős események után huszonhét, huszonnyolc, huszon­kilenc évéig, amelyekről tegnap beszéltem.

Talán egy érzést, egy benyomást fog kelteni önökben az a je­lenet, amely a Názáreti Jézus húszas éveinek a végén történt. Ez a jelenet, amelyről be kell számolnom, a Názáreti Jézus és anyja közötti beszélgetés. Ez az asszony lett az évek során Jézus nevelő­anyja a két család egyesülése után. Az elmúlt évek folyamán ben­sőséges kapcsolat alakult ki közöttük; jobban megértették egymást, mint a názáreti házban élő család többi tagjával; jobban mondva: Jézus jól megértette őket, - ők nem értettek jól szót Jézussal. A lelkében kialakuló benyomásokról Jézus már korábban is sok min­dent megbeszélt anyjával. De a nevezett időpontban rendkívül je-

64

lentős beszélgetés folyt le közöttük; amely lehetővé teszi, hogy mélyen betekintsünk lelkébe.

A tegnap felvázolt élmények következtében a Názáreti Jézus fokozatosan megváltozott, úgy hogy arcáról végtelen bölcsesség sugárzott. Amikor azonban - mint ahogy általában kisebb mérték­ben is így szokott lenni - a bölcsesség fokozódik egy emberi lélek­ben, akkor bizonyos belső szomorúság vesz rajta erőt. Jézusnál a bölcsesség először is azzal járt, hogy emberi környezetét látva el­szomorodott. Hozzájárult ehhez az is, hogy húszas évei vége felé, csendes óráiban mindig egy bizonyos dologra kellett gondolnia. Újra meg újra arra kellett gondolnia, hogy tizenkét éves korában milyen változás, milyen forradalom ment végbe lelkében - a Zarathusztra-Én beköltözése által. Arra kellett gondolnia, hogy a tizenkét éves korát követő első időben csak a Zarathusztra-Én mérhetetlen gazdagságát érezte önmagában. Hiszen húszas évei végén még nem tudta, hogy ő az újra megtestesült Zarathusztra. De azt tudta, hogy tizenkét éves korában, óriási, hatalmas változás ment végbe lelkében. Most pedig gyakran érezte: Ó milyen más voltam a tizenkét éves koromban bekövetkezett változás előtt! -Visszagondolva arra az időre érezte, milyen végtelen melegség jár­ta át akkor. Kisfiúként zárkózott volt. Élénk érdeklődéssel fordult ugyan minden felé, ami a természetből szól az emberhez, a ter­mészet csodálatos nagysága felé, de az emberi bölcsesség, az em­beri tudás iránt kevés vonzódást tanúsított. Nem nagyon érdekelte, amit iskolásán meg lehet tanulni. Tévedés lenne, ha azt hinnénk, hogy a Jézus-gyermek tizenkét éves koráig - amikor Zarathusztra beköltözött lelkébe - külső értelemben különösen tehetséges vagy különösen okos lett volna. Ezzel szemben végtelenül szelíd, jósá­gos természete volt; végtelen szeretet áradt belőle, mély érzésű belső lelkiélet jellemezte. Hihetetlen megértéssel viseltetett min­den emberi dolog iránt, de nem tanúsított érdeklődést az iránt, amit az emberek az évszázadok során tudásként felhalmoztak. -Tizenkétéves korában, a jeruzsálemi templomban, egy bizonyos pillanatban úgy érezte, mintha mindez kiszakadt volna lelkéből és

65

helyette minden bölcsesség beleáradt volna. - Most gyakran kellett arra gondolnia és átéreznie, mennyire más módon kötődött tizen-kétéves kora előtt a világ mélyebb szellemiségéhez; mintha akkor lelke nyitott lett volna mérhetetlen távlatok mélységei előtt. Átgon­dolta, hogyan élt tizenkét éves kora óta, hogyan találta lelkét alkal­masnak a héber tudomány felvételére, amely mintha eredendően mintegy önmagától adódott volna; hogyan élte át azt a megrázkód­tatást, amit az okozott, hogy Bath-Kol már nem tudott a régi mó­don inspirálóan hátai; azután hogyan ismerte meg vándorlásai során a pogány szertartásokat, hogyan vonult át lelkén a pogány tudás és vallásosság minden árnyalata. Visszagondolt arra, hogy ti­zennyolc és huszonnégy éves kora között része volt mindabban, amit az emberiség addig külsőleg szerzett meg; felidézte magában, hogy alig huszonnégy éves korában miként lépett be az esszénusok közös-ségébe, ahol megismerte titkos tanításaikat és olyan embe­rekkel találkozott, akik ennek áldozták életüket. Erre gyakran kel­lett gondolnia. Azonban azt is tudta, hogy lelkében, alapjában véve csak az a tudás talált visszhangra, amit az emberek az ókor óta fel­halmoztak magukban. Abban élt, ami az emberi bölcsesség, az em­beri kultúra, a morális vívmányok kincstáraiban összegyűlt. Erez­te, hogy tizenkét éves kora óta abban élt, ami emberi a Földön. Most pedig arra kellett visszaemlékeznie, hogy milyen volt ti­zenkét éves kora előtt, amikor mintegy az isteni lét mélységeivel összefüggőnek érezte magát; amikor benne minden elemi és ős-eredetű volt, amikor minden a felpezsdülő életből, meleg, szeretet­től áthatott kedélyből fakadt, és bensőséges kapcsolat jöhetett létre közte és más emberi lelkek között, míg most elhagyatott, magá­nyos és hallgatag lett.

Ezeknek az érzéseknek következtében jött létre egy bizonyos beszélgetés azzal a személyiséggel, aki anyja lett. Ez az anya végtelenül szerette őt és gyakran beszélt vele mindarról a szépről és nagyszerűről, ami tizenkét éves kora óta megmutatkozott benne. Egyre személyesebb, bensőségesebb, szebb kapcsolat létesült köz­te és nevelőanyja között. De a benne élő kettősségről mindaddig

66

nevelőanyjával sem beszélt. Ezért az anya csak a szépet és nagyot látta benne; azt, hogy egyre bölcsebb lett, hogy mind mélyebbre hatolt az egész emberiség fejlődésébe. Ezért ebben a gyónáshoz hasonló beszélgetésben sok minden új volt számára, de megértő, meleg szívvel fogadta. Az asszony annyira megértette Jézus szo­morúságát, érzelmi hangulatát, mintha közvetlenül őt, magát érin­tené, és átérezte, hogy visszavágyott arra, amilyen tizenkét éves kora előtt volt. Ezért az anya igyekezett felemelni és vigasztalni Jézust; arról beszélt neki, ami azóta olyan gyönyörűen és nagysze­rűen nyilvánult meg benne; emlékeztette őt arra, amit általa tudott meg a zsidóság nagy tanításainak, bölcs mondásainak és törvény­kincseinek megújulásáról. Arról beszélt neki, ami általa került napvilágra. De Jézusnak egyre nehezebb lett a szíve, miközben az anya nagyra tartotta azt, amit ő magában már leküzdött. Végül így válaszolt: Igen, lehet, hogy mindez így van. De milyen jelentősége van az emberiség számára, hogy általam vagy valaki más által újulnak meg a zsidóság csodálatos bölcsesség-kincsei? Végered­ményben jelentéktelen, ami ilyen módon nyilvánul meg. Ha a mai emberiségnek füle volna ahhoz, hogy meghallja a régi prófétákat, akkor hasznos lenne az emberiség számára a régi próféták böl­csesség-kincseinek megújítása. De, még ha valaki tudna is így szólni, mint a régi próféták, mégha maga Éliás jönne is el - ezt mondta a Názáreti Jézus - és kinyilatkoztatná az emberiségnek azt, amit az égi távlatokban legjobbnak ismert meg, nincsenek olyan emberek, akiknek füle lenne Éliás, a régi próféták, Mózes, sőt Ábrahám bölcsességének meghallására. Ma lehetetlen volna annak kinyilatkoztatása, amit azok a próféták hirdettek. Szavaikat elfújná a szél anélkül, hogy meghallgatásra találtak volna. Ezért minden értéktelen, amit lelkemben őrzök.

Ezt mondta a Názáreti Jézus és rámutatott arra, hogy a közel­múltban egy igazán nagy tanító szavai hogyan szálltak el, anélkül, hogy maradandó hatást értek volna el. Mert ha nem is mérhető a régi prófétákhoz, mégis jelentős, nagy tanító volt a jó öreg Hillel. Jézus pontosan tudta, hogy a zsidóság körében milyen nagy tekin-

67

tély övezte Hillelt már akkor is, amikor a nehéz heródesi időben szellemi tanítóként működött. Sok bölcsesség-kincset őrzött lel­kében. Jézus tudta, hogy Hillel bensőséges szavát milyen kevéssé fogadták be a szívükbe az emberek. Mégis azt mondták az öreg Hillelről: a zsidóság legősibb, legjelentősebb törvényeit magában foglaló Tóra eltűnt, és Hillel újra felelevenítette. - Az őt megértő kortársak szemében Hillel az eredeti zsidó bölcsesség megújítója volt. Tanító volt, aki úgy járt-kelt, mint igazi bölcsesség-tanító. Szelídség volt fő jellemvonása; egyfajta messiás, megváltó volt. Mindezt maga a Talmud is elmondja és ellenőrizhető a külvilági tudományban. Az emberek nem győzték dicsérni Hillelt; sok jót meséltek róla. Néhány részletet említek azért, hogy rámutassak a Názáreti Jézus lelkiállapotára, annak tükrében, ahogy anyjával be­szélt Hillelről.

Hillelt szelíd, jóságos embernek ismerték, olyannak, aki rend­kívüli módon tudott hátai szelídséggel és szeretettel. Fennmaradt róla egy történet, amely jellemző Hillel türelmére, jóságára, szelíd­ségére. Történt egyszer, hogy két ember fogadásból fel akarta bosszantani Hillelt, akiről köztudott volt, hogy sohasem mérges. Az egyik ember azt mondta: mindent el fogok követni, hogy Hillel dühbe guruljon. - Ezzel akarta megnyerni a fogadást. Amikor Hil­lel éppen a legelfoglaltabb volt, amikor rengeteg dolga volt a szombati ünnep előkészületeivel, amelyek közben a legkevésbé sem volt szabad megzavarni, akkor kopogott be hozzá az egyik, aki fogadást kötött a felbosszantására; a legfelső egyházi hatóság elöljárójának kijáró udvariasságot mellőzve, megszólítás nélkül kiáltott rá Hillelre: Hillel gyere ki gyorsan! - Hillel magára öltötte a köpenyét és kiment. Az ember éles hangon, az udvariasság legcse­kélyebb jele nélkül rárivallt: Hillel, kérdezni akarok tőled valamit. - Hillel jóságosan szólt: Kedvesem, mi a kérdésed? - Azt kérdezem, miért van a babiloniaknak olyan keskeny fejük? Hillel szelíden válaszolt: Nos kedvesem, azért van ilyen keskeny fejük, mert a bábáik ügyetlenek. - Az ember elment, és azt gondolta: Hil­lel ezúttal szelíd maradt. - Hillel újra munkához látott. Néhány

68

perc múlva újra visszajött az ember és durván bekiáltott: Gyere ki Hillel, fontos kérdésem van. - Hillel ismét magára vette a köpenyét és megkérdezte: Mond hát, mi a kérdésed? - Azt kér­dezem, miért van olyan kicsi szemük az araboknak? Hillel csende­sen felelt: Mert a pusztaság olyan nagy. A szem kicsire húzódik össze a nagy pusztaság láttán. Ezért kicsi az arabok szeme. Hillel megint csak szelíd maradt. Az ember aggódott, hogy elveszíti a fo­gadást; harmadszor is megjelent, és durva hangon bekiáltott: Hillel gyere ki, valami fontosat akarok kérdezni! Hillel vette a köpenyét, kiment és szokásos higgadtságával kérdezte: Nos kedvesem, mit akarsz kérdezni? - Azt akarom kérdezni, hogy miért van az egyip­tomiaknak lúdtalpuk. - Azért mert az ő vidékükön sok a mocsár. -Ezután teljes nyugalommal visszatért a munkájához. Néhány perc múlva újra megjelent az ember és elmondta: nem akar kérdezni semmit; de fogadást kötött, hogy kihozza Hillelt a sodrából, és nem tudja, hogyan bőszíthetné fel. Erre Hillel csendesen megje­gyezte: Kedvesem, jobb ha elveszted a fogadást, mintha Hillel haragra gerjedne!

Ez a legenda bizonyítja, milyen szelíd és kedves volt Hillel még azzal is, aki bosszantotta: Ez az ember - mondta anyjának a Názáreti Jézus - sok tekintetben olyan, mint egy régi próféta. Nem ismerjük-e Hillel sok olyan mondását, amely a próféták emlékét idézi? Látod, kedves anyám, azt mondják Hillelről, hogy olyan, mint egy újraszületett próféta! Én különösképpen vonzódom hoz­zá, mert valahogy az dereng fel bennem, mintha rendkívüli kap­csolat lenne köztem és Hillel között. Úgy tűnik, mintha minden tudásom és minden, ami szellemi kinyilatkoztatásként él bennem, nem csupán a zsidóságból eredne. - Hasonló volt a helyzet Hűiéi­nél; ő ugyanis babilóniai születésű volt, csak később került a zsidósághoz. Valójában azonban Dávid nemzetségéből származott, amelyből a Názáreti Jézus és az övéi is származtatják magukat. Jézus így folytatta: még ha úgy, mint a Dávid nemzetségéből szár­mazó Hillel, kimondanám is a megnyilatkozásokat, amelyek megvilágosodásként áradtak a lelkembe és azonosak azokkal a

69

kinyilatkoztatásokkal, amelyek a régi időkben adattak a zsidó nép­nek, akkor sincs fül, amely meghallaná.

Mélységes fájdalom és bánat töltötte el lelkét amiatt, hogy a héber népnek egykor a világ legnagyobb igazságai adattak meg, hogy egykor e nép fiainak fizikai teste is alkalmas volt a kinyilat­koztatások megértésére. Szomorú volt, mert a megváltozott időben a héber néphez tartozó testek is megváltoztak úgy, hogy már nem tudták megérteni az ősatyák kinyilatkoztatásait.

Jézus számára végtelenül fájdalmas élmény volt, hogy azt kel­lett mondania magának: a héber nép egykor megértette Isten sza­vát; ma azonban senki sem érti meg, süket fülekre találna a pré­dikáló. Azok a szavak már nem helyénvalóak, nincs már fül, hogy felfogná azokat. Minden értéktelen és haszontalan, amit ilyen körülmények között mondhatna az ember. - Mintegy összefoglalva mondanivalóját, a Názáreti Jézus így szólt anyjához: a régi zsidóságnak adott kinyilatkoztatások már nem lehetségesek a Földön, mert a régi zsidók már nincsenek itt a befogadásukra. Értéktelennek kell tekinteni azokat a Föld számára.

Különös módon az anya nyugodtan hallgatta, hogy Jézus értékte­lennek nevezte azt, ami az ő számára a legszentebb volt. De ben­sőségesen szerette Jézust, és nem érzett iránta mást, mint végtelen sze­retetet. Ezért megértő érzéssel fogadta magába Jézus szavait. Jézus pedig folytatta a beszélgetést. Elmondta a pogány kultikus helyeken átélt élményeit. Visszaemlékezett arra, amikor összeesett a pogány oltáron Bath-Kol megváltozott hangjának hallatán. És ekkor, mint valami emlék, felderengett benne a régi Zarathusztra-tan. Még nem tudta pontosan, hogy magában hordozza Zarathusztra lelkét, de a beszélgetés közben felötlött benne a régi Zarathusztra-tan, a Zarathusztra-bölcsesség, a régi Zarathusztra-impulzus. Anyjával együtt élte át ezt a nagy Zarathusztra-impulzust. A régi Nap-tanítás minden szép és felemelő oldala felbukkant lelkében. És visszaem­lékezett: amikor a pogány oltáron feküdt, olyasmit hallott, mint egy kinyilatkoztatás. Felelevenedtek emlékezetében a megváltozott Bath-Kol szavai - amelyeket tegnap idéztem - és elmondta anyjának:

70

Ámen

Uralkodik a Gonosz

Tanúja az eloldódó Énnek

Mások okozta magunk által

Elkövetett önös vétkeinket

Megéljük a mindennapi kenyérben

Amelyben nem úr az Ég akarata

Mert elhagyta országtokat az ember

És felejté neveteket

Ti Atyák a Mennyben.

És a Mithras-kultusz fennköltsége is megjelent lelkében, mint belső adottság. Sokat beszélt anyjának a régi pogányság nagy­ságáról és dicsőségéről. Sokat mondott arról, ami a népek régi misz­tériumaiban élt, és hogy a Mithras-kultuszban mintegy össze­fonódtak Elő-Ázsia és Dél- Európa misztériumai. Ugyanakkor lesújtó érzés töltötte el lelkét amiatt, hogy ez a tisztelet foko­zatosan megváltozott és olyan démoni hatalmak kezébe került, ami­lyenekkel még huszonnégy évesen találkozott. Minden eszébe ju­tott, amit akkor átélt. Úgy tűnt, hogy az emberek már a régi Zarathusztra tanítás befogadására sem fogékonyak. Ennek benyo­mása alatt mondta ki anyjának a második jelentős mondatot: Még ha megújulnának is a régi misztériumok és kultuszok, és beléjük áradna a pogányság misztériumainak minden értéke, ma akkor sincs ember, aki meghallaná! Mindez hiábavaló. Ha hirdetném is az embereknek, amit Bath-Kol megváltozott hangján hallottam; ha felfedném is a titkot, hogy az ember fizikai testében miért nem tud már a misztériumokkal együtt élni, vagy hirdetném Zarathusztra régi Napbölcsességét: ma nincs ember, aki megértené. Ma mindez démoni lények hatására az ellenkezőjére fordulna az emberekben, mert nincs fül, amely megértené. Az emberek már nem képesek arra, hogy meghallják és megértsék a régi kinyilatkoztatásokat. - A Názáreti Jézus ekkor már tudta, hogy azok a szavak, amelyeket

71

Bath-Kol akkor megváltozott hangján kiáltott feléje: „Ámen, uralkodik a Gonosz /.../" - ősrégi szent tanítás volt, minden misz­térium általános imádsága, amit a misztériumhelyeken mondtak, de akkorra már feledésbe merült. Jézus tudta, hogy az ősi misztéri­um-bölcsességre kapott utalást, amikor a pogány oltáron eszmé­letét vesztette. Ugyanakkor azt is látta és ennek hangot is adott ebben a beszélgetésben, hogy a megértés újraélesztésére nincs lehetőség. És tovább folytatva a beszélgetést anyjával, arról be­szélt, amit az esszénusok körében felvett magába. Méltatta az esz-szénus-tan szépségét, nagyságát és dicsőségét; megemlítette az esz-szénusok szelídséget és jámborságát. Ezután kimondta a harmadik jelentős szót, amit a Buddhával folytatott látomásszerű beszél­getésből szűrt le: Nem lehet minden ember esszénus! Milyen igaza volt Hillelnek, amikor azt mondta: „ne különülj el a közösségtől, hanem tevékenykedj és működj a közösségen belül; vidd el a sze­retetedet embertársaidhoz. Mert mi vagy egymagádban?" De ép­pen ezt teszik az esszénusok; elkülönülnek; szent életmódjukkal visszavonulnak és ezzel a többi embert szerencsétlenné teszik. Mert az embereknek szerencsétleneknek kell lenni azáltal, hogy elkülönülnek tőlük. - Elmondta az anyának azt a jelentős élményt, amelyről tegnap beszéltem. „Amikor egyszer egy fontos, jelentős beszélgetés után távoztam az esszénusoktól, láttam, hogy Lucifer és Ahrimán elmenekültek a főkapun át. Azóta tudom, kedves anyám, hogy az esszénusok életmódjukkal, titkos tanaikkal megvé­dik magukat Lucifer és Ahrimán ellen, úgy, hogy azok kénytelenek elmenekülni kapuik elől. De azáltal, hogy elkergetik maguktól Lu­cifert és Ahrimánt, azok a többi emberhez menekülnek. Az esszé­nusok boldogok más emberek rovására. Boldogok, mert megme­nekülnek Lucifertől és Ahrimántól. Jézus az esszénusoknál töltött időből most már tudta: van lehetőség arra, hogy az ember fel­emelkedjék oda, ahol egyesül az isteni szellemiséggel, de erre csak egyesek képesek a nagy tömegek rovására. Jézus már tudta: sem zsidó-, sem pogány-, sem esszénus-módon nem lehet kapcsolatot teremteni az általános emberiség és az isteni-szellemi világ között.

72

A szerető szívű anya lelkét fájdalmasan érintették ezek a szavak. Az egész beszélgetés alatt Jézus szinte eggyé vált anyjával. A Názáreti Jézus egész lelke, egész Énje benne volt ezekben a sza­vakban. - Itt szeretnék kapcsolódni egy titokhoz, ami beszélgetés közben még a János-keresztelő előtt ment végbe. Valami, ami ki­vált Jézusból, átszállt az anyára. Nem csak a kimondott szavak szakadtak ki Jézus lelkéből; hanem mert tizenkét éves kora óta olyan bensőséges kapcsolatban volt anyjával, szavaival együtt egész lénye áttevődött rá, ő maga pedig olyanná vált, mintha kilé­pett volna magából, mintha elhagyta volna Én-je. Az anyának pedig új Énje lett: ez elmerült benne, ő maga új személyiség lett. Ha kutatunk, ha megkíséreljük kipuhatolni mi is történt, akkor, a következő különös dolog derül ki.

A Jézus lelkéből felszakadó mérhetetlen fájdalom, végtelen szenvedés átszállt az anya lelkébe és ő egynek érezte magát Jézus­sal. Jézus pedig úgy érezte, mintha a beszélgetés közben minden eltávozott volna tőle, ami tizenkét éves kora óta élt benne. Minél többet beszélt élményeiről, az anya annál jobban megtelt Jézus bölcsességével. Minden tizenkét éves kora óta átélt élmény most, a szerető anya lelkében éledt fel, Jézustól pedig mintegy eltávozott. Az anya lelkébe, szívébe plántálta át mindazt, amit tizenkét éves kora óta átélt. Ezáltal átváltozott az anya lelke.

A beszélgetés után Jézus is annyira megváltozott, hogy testvérei, mostohatestvérei és a környezetében élő rokonai úgy vélték: el­ment az esze. Milyen kár - mondták -, olyan sokat tudott. Mindig is hallgatag volt, de most elvesztette az eszét! Elveszett embernek tekintették. Valóban napokig úgy járt-kelt a házban, mint az alva­járó. A Zarathusztra-Én készült elhagyni a Názáreti Jézus testét és a szellemi világba távozni. Jézus végső elhatározásra jutott. Mint akit belső kényszer, belső szükségszerűség sarkall, néhány nap múlva belső indíttatásból elhagyta a házat és elment Keresztelő Jánoshoz, akit már ismert, hogy általa részesüljön a keresztségben.

73

Ezután történt az, amiről már sok szó esett: A János-keresztelő a Jordán folyóban: A Krisztus-lény lebocsátkozott a Názáreti Jézus testébe.

Ezek voltak a történések. Jézust most áthatotta a Krisztus-lény. Az anyával folytatott beszélgetés óta eltávozott Jézusból a Zarathusztra-En és, ami ő addig, tizenkét éves koráig volt, most újra megjelent, csak megnövekedve, nagyra nőve. Ebbe a testbe, amely most már csak az érzület végtelen mélységeit, a végtelen világok iránti nyitottság érzését viselte, ebbe merült alá Krisztus. Jézust most áthatotta Krisztus. De az anya is új Én-hez jutott -, ez őbenne merült alá; új személyiség lett.

A szellemi kutató számára a következő tények válnak világossá: abban a pillanatban, amikor megtörtént a János-keresztelő, az anya is érezte, hogy átváltozott. Negyvenöt, negyvenhat éves volt akkor, - és azt érezte, egyszerre mintha annak az anyának a lelke járná át, aki a Jézusgyermek anyja volt, - azé a Jézusgyermeké, aki tizenkét éves volt, mikor befogadta Zarathusztra Én-jét. Ez az anya meg­halt. Ahogy a Krisztus-Szellem leszállt a Názáreti Jézusba, úgy jön le a másik anya szelleme - aki közben a szellemi világban várako­zott, - abba a nevelőanyába, aki Jézussal az említett beszélgetést folytatta. Attól fogva egynek érezte magát azzal a fiatal anyával, aki a Lukács Evangélium Jézus gyermekét szülte.

Képzeljük el helyes módon, milyen végtelenül jelentős esemény ez! Igyekezzünk átérezni, valóban érezni, hogy akkor egy külön­leges lény élt a Földön: a Krisztus-lény egy emberi testben; olyan lény, aki még nem élt emberi testben, aki addig a szellemi világban élt, akinek addig nem volt földi élete, aki a szellemi világot is­merte, a földi világot nem! Ez a lény csak azt tudta a földi világról, amit a Názáreti Jézus gyűjtött össze fizikai-, éter- és asztrál-testében. Ez a lény a harminc év alatt kialakított hármas testiségbe szállt alá. A Krisztus-lény tehát teljesen érintetlenül élte át első élményeit a Földön.

Ahogy az Akasha Krónika Ötödik Evangéliumából is kitűnik, ezt a Krisztus-lényt először a magányba vezetik. A Názáreti Jézus

74

- akinek testében akkor a Krisztus-lény lakozott - mindent odaadott, ami korábban összekötötte a külvilággal. Ekkor érkezett meg a Földre a Krisztus-lény. Legelőször afelé vonzódott, ami a test benyomásaként mintegy megmaradt emlékezetében, ami leg­erősebben vésődött be az asztráltestbe. Szinte azt mondhatta a Krisztus-lény: Igen, ez az a test, amely látta a menekülő Lucifert és Ahrimánt; amely megérezte, hogy a törekvő esszénusok Lucifert és Ahrimánt a többi emberhez taszítják. Hozzájuk kívánkozott Krisztus, Ahrimánhoz és Luciferhez, mert megértette: ezekkel a szellemi lényekkel kell az embernek a Földön megküzdenie. - A Krisztus-lény, aki első ízben lakozott emberi testben, földi testben, ezért akarta mindenekelőtt felvenni a harcot Lucifer és Ahrimán ellen, a puszta magányában.

Azt hiszem, a megkísértés jelenetét helyesen fogom elmondani, bár ezeket a dolgokat igen nehéz az Akasha Krónikában elolvasni. Ezért nyomatékosan hangsúlyozom, hogy további okkult kutatás eredményeként előfordulhatnak jelentéktelen eltérések. De a lé­nyeg megvan és ezt a lényeget kell elmondanom. A megkísértés je­lenetét leírják a különböző evangéliumok, de különböző oldalakról nézve. Ezt több ízben hangsúlyoztam. Igyekeztem ezt a meg-kísértés-jelenetet úgy kibetűzni, amilyen valóban volt, és szeret­ném elfogulatlanul elmondani, úgy, ahogyan megtörtént.

A Krisztus-lény a Názáreti Jézus testében először Luciferrel találkozott a pusztában, Luciferrel, ahogyan működik és hat, és kísértőként közeledik az emberekhez, ha túlbecsülik magukat, ha túl kevés bennük az önismeret és az alázat. Lucifer mindig is az ember gőgös büszkeségét, fennhéjázását, önteltségét akarja ki­használni. Ezúttal Jézus Krisztushoz közeledve körülbelül azokat a szavakat mondta, amelyek az evangéliumokban is olvashatók: Nézz rám! Elöregedtek az istenek és szellemek által teremtett vilá­gok, amelyekben az ember él. Én ellenben új birodalmat akarok alapítani; függetlenítettem magam a világrendtől. Mindent neked adok, ami a régi világban szép és nagyszerű, ha belépsz az én biro­dalmamba. De el kell határolódnod a többi istentől, és engem kell

75

elismerned. - És Lucifer ecsetelte a luciferi világ minden szép­ségét és gyönyörűségét, minden csábítót, ami az emberi lélekhez szólna, ha csak egy kis gőg is lenne benne. De a Krisztus-lény ép­pen a szellemi világból jött; tudta, hogy kicsoda Lucifer és hogyan viszonyul az istenekhez az a lélek, amelyik nem enged Lucifer csábításának. A Krisztus-lény abban a világban, amelyből jött, nem tudott ugyan a luciferi kísértésről, de tudta, hogyan kell szolgálni az isteneket és elég erős volt ahhoz, hogy elutasítsa Lucifert.

Ekkor Lucifer másodszor is támadásba lendült, és segítségül hívta Ahrimánt, mindketten szóltak Krisztushoz. Lucifer fel akarta ébreszteni a nagyravágyását, Ahrimán a félelmét akarta felkelteni. Az egyik így szólt: Ha elismersz engem, akkor azáltal, amit az én szellemiségem révén nyújtani tudok neked, nem lesz szükséged arra, amire most szükséged van, miután emberi testbe költöztél, Te a Krisztus. Ez a fizikai test leigáz téged, kényszerít a nehézkedési erő törvényének betartására. Megakadályoz abban, hogy átlépd a nehézkedés törvényét, én azonban a törvény fölé emellek. Ha elis­mersz engem, akkor eltörlöm a zuhanás következményeit és nem lesz semmi bajod. Vesd le magad a párkányról! Hiszen írva van: megparancsolom az angyaloknak, vigyázzanak rád, hogy lábad kőbe ne üsd! - Ahrimán, aki félelmére akart hatni, azt mondta: meg foglak védeni a félelemtől! Vesd le magad!

Mindketten erőszakkal akarták rávenni, de mivel kétfelől próbáltak hatni rá, mintegy egyensúly jött létre és Krisztus meg tu­dott menekülni előlük. És volt elég ereje ahhoz, - ezt az erőt az embernek meg kell szereznie a Földön -, hogy Lucifer és Ahrimán fölé tudjon emelkedni.

Ekkor Ahrimán azt mondta: Lucifer, te csak hátráltatsz engem, nem fokozod, hanem csökkented az erőmet: majd én egyedül megkísértem őt. Te akadályoztad meg, hogy ez a lélek a kezünkbe kerüljön. - Ahrimán elzavarta Lucifert, és egymaga lendült tá­madásba. Azt mondta - amit a Máté evangéliumból már ismerünk: Ha isteni erővel rendelkezel, akkor változtasd kenyérré a köveket -az ásványi anyagokat. Krisztus így felelt Ahrimánnak: Az emberek

76

nem csak kenyérrel élnek, hanem abból a szellemből, ami a szelle­mi világból jön. - Ezt a Krisztus-lény tudta a legjobban, hiszen csak nemrég szállt le a szellemi világból. Ahrimán így felelt: Le­het, hogy igazad van. De az, hogy igazad van, és mennyiben van igazad, nem akadályozhat meg engem abban, hogy bizonyos mó­don mégis kézben tartsalak. Te csak azt tudod, hogy mit tesz a ma­gasból alászálló Szellem. De még nem voltál az emberek világában. Lent az emberi világban olyan emberek is élnek, akiknek nagy szükségük van arra, hogy a kövek kenyérré változ­zanak; azok nem tudnak csupán szellemből táplálkozni.

Ez volt az a pillanat, amikor Ahrimán olyat mondott Krisztus­nak, amit a Földön tudni lehetett, de az éppen a Földre érkezett Isten nem tudhatott. Nem tudhatta, hogy a Földön szükségesek az ásványi anyagok, a fémek pénzzé alakítása, hogy az emberek kenyérhez juthassanak. Ahrimán elmondta, hogy a szegény em­berek kénytelenek a Földön pénzzel táplálkozni. Ez volt az a pont, ahol Ahrimán még megőrizte a hatalmát. Ezzel a hatalommal élni is fogok! - mondta Ahrimán.

Ez a megkísértési jelenet valóságos ábrázolása. Maradt tehát egy hézag a megkísértésnél. A kérdések nem oldódtak meg végle­gesen. Lucifer kérdései megoldódtak, de Ahrimán kérdései nem. Ezeknek a megoldásához még szükség volt valamire.

Amikor Krisztus Jézus kilépett visszavonultságából, úgy érezte, fölötte áll mindannak, amit tizenkét éves kora óta átélt és tanult; a Krisztus-szellemmel érezte kapcsolatát, ami tizenkét éves kora előtt élt benne. Már nem érzett összefüggést azzal, ami elöregedett és elszáradt az emberiség létében. A körülötte beszélt nyelv is közömbös lett számára és kezdetben inkább csak hallgatott. Körüljárta Názáretet és ment, ment egyre tovább. Sok olyan helyre is eljutott, ahol már Názáreti Jézusként is járt: Rendkívül különös dologra lett figyelmes. - Ne tévesszük szem elől, hogy Az Ötödik Evangélium történetét mondom el. Semmire se menne vele, aki rögtön Az Ötödik Evangélium és a másik négy evangélium között

77

ellentmondásokat keresgélne. Úgy mondom el a dolgokat, ahogy Az Ötödik Evangéliumban állnak.

Krisztus Jézus hallgatagon vándorolt házról házra; mindenhol együtt dolgozott az emberekkel. Mély benyomást tett rá, amit Ahrimán mondott a kenyérről. Mindenhol találkozott ismerős em­berekkel, akikkel korábban már együtt dolgozott. Az emberek is megismerték őt. Rajtuk keresztül megismerte a népet, azokat az embereket, akikhez Ahrimán kapcsolódni tud, mert szükségük van arra, hogy a köveket, az ásványi anyagokat kenyérré változtassák, vagy ami ugyanaz: pénzt, fémet kenyérré változtassanak. Olyan emberekhez nem kellett betérnie, akik Hillel vagy mások szép erkölcsi mondásai szerint éltek. De betért olyanokhoz, akiket a többi evangélium vámszedőknek és bűnösöknek nevez, mert azok rászorultak arra, hogy köveket kenyérré változtassanak. Különösen közöttük járt gyakran.

Ekkor különös dolog történt. Ezek közül az emberek közül már többen ismerték őt harminc éves kora előtt, amikor két-három al­kalommal még Názáreti Jézusként járt náluk. Akkor megismerték szelíd, kedves, bölcs lényét. Mert a tizenkét éves kora óta átélt szenvedés, mélységes bánat végül átváltozik a szeretet varázsere­jévé, amely minden szavában megnyilvánult, mintha szavaiban titokzatos erő működne, ami kiáradt a környezetére. Bárhová ment, minden házban, minden fogadóban szeretettel fogadták. Ez a sze­retet velük maradt akkor is, amikor ő már elhagyta a házat és foly­tatta útját.

Ezekben a házakban sokszor emlegették a kedves embert, a Názáreti Jézust, aki a vidéket járta. És szinte kozmikus törvénysze­rűség hatására a következő történt. - Olyan jelenetekről beszélek most, amelyek sokszor megismétlődtek, és amelyeket a szellemi látó kutatás ismételten elénk tár.

Azok az emberek, akiknél a Názáreti Jézus korábban dolgozott, munka után este, amikor a Nap lemenőben volt, együtt ültek és beszélgettek a kedves emberről, a Názáreti Jézusról, aki előzőleg náluk volt. Beszéltek szeretetre méltó szelídségéről, a szép meleg

78

érzésekről, amelyek áthatották lelküket, amikor a házukban tartóz­kodott. És ekkor történt / . . . / - olyan volt ez, mint a feléjük áradó szeretet utóhatása - hogy némelyik házban, miután órákig beszél­tek róla, egyszer csak minden jelenlévőnek látomásszerűen megje­lent a Názáreti Jézus. Sőt szellemi alakban meglátogatta őket, vagy ők teremtették meg szellemi képmását.

Elképzelhető, mit éreztek ezekben a családokban, amikor közös látomásként megjelent előttük a János-keresztelő után; felismerték külsejét, csak a szeme lett fénylőbb. Látták átszellemült arcát, amely egykor olyan kedvesen fordult feléjük, aki köztük ült, most szellemiben jelent meg. Elképzelhetjük, milyen rendkívüli dolog volt ez azoknak az embereknek, a bűnösöknek és vámszedőknek, akiket a karmájuk miatt körülvettek és meggyötörtek a kor démoni lényei, a megkínzottaknak, és megszállottaknak, elképzelhetjük, mit éreztek ezek az emberek, amikor viszontlátták Őt.

Most megmutatkozott Jézus megváltozott természete, amilyen­né lett a Názáreti Jézus miután magába fogadta Krisztust. Azok az emberek korábban csak szeretetét, jóságát, szelídséget érezték, úgy ahogy később látomásként megjelent előttük, olyasmi sugárzott belőle, mint a varázserő! Régebben csupán vigasztalónak érezték a jelenlétét, de most úgy érezték, hogy meggyógyította őket. El­mentek a szomszédaikért, akiket szintén meggyötörtek a démoni hatalmak és elhozták őket Krisztus Jézus elé. így történt, hogy Krisztus Jézus, - miután legyőzte Lucifert és Ahrimánból csupán egy fullánk maradt benne - véghez tudta vinni az Ahrimán hatal­mában sínylődő embereken azt, amit a Biblia mindig a démonok kiűzésének és a betegek gyógyításának nevez. Sokan azok közül a démonok közül, akiket akkor látott, amikor eszméletlenül feküdt a pogány oltáron, most eltávoztak az emberektől, amikor mint Krisz­tus Jézus jelent meg az embereknek. Mert ahogyan Lucifer és Ahrimán ellenfelüket látták benne, úgy a démonok is ellenfelüknek tekintették. Krisztus Jézus járta az országot, és látva a démonok garázdálkodását az emberek lelkében, gyakran kellett visszaem­lékeznie arra, ahogy a régi áldozati oltáron feküdt, ahol istenek

79

helyett démonok foglaltak helyet, és ő nem volt képes a szertartást elvégezni. És most emlékezett a Bath-Kol által sugallott ősi misz­térium-imára, amelyről már beszéltünk. És újra és újra az ima középső sorára kellett gondolnia: „Megélve a mindennapi kenyér­ben". - Ekkor már látta: azoknak az embereknek, akiknél járt, a köveket kenyérré kellett változtatniuk. Látta, hogy azok között az emberek között, kiknél megfordult, sokan kénytelenek csakis kenyéren élni. Mélyen belevésődött lelkébe az őspogány ima sora: „Megéljük a mindennapi kenyérben" átérezte az ember teljes lemerülését a fizikai világba. Megértette, hogy ez a szükségszerű­ség juttatta oda az emberiség fejlődését, hogy a fizikaiba való testesülés el tudta feledtetni az emberekkel az Égben lakozó Atyák nevét, a magasabb hierarchiák szellemeinek nevét. Érezte, hogy már nincsenek olyan emberek, akik meg tudják hallani a régi próféták hangját és a Zarathusztra bölcsesség üzenetét. Most már tudta, hogy az élethez szükséges mindennapi kenyér választotta el az embereket az égiektől, ez kergeti őket az önzésbe és Ahrimán karjaiba."

Ilyen gondolatok között járt-kelt az országban, ekkor kiderült: azok, akik legmélyebben érezték át, mennyire megváltozott a Názáreti Jézus, követték őt. Különböző helyekről hívott magához embereket, akik követték, mert mélyen átérezték az imént elmon­dottakat. Csakhamar egész seregnyi követő csatlakozott hozzá. Körülvette őt egy sereg fiatalabb ember, akiknek lelki alaphangu­lata egészen új volt, akik őáltala mások lettek, mint azok, akikről Jézus egykor anyjának azt mondta, hogy már nem képesek meghallani a régi szót. Ekkor felvillant benne az Isten földi tapasz­talata: nem azt kell mondanom az embereknek, hogy az istenek hogyan találják meg az utat a szellemiségtől a Földre, hanem azt, hogy az ember hogyan találja meg az utat a Földről a szellemi­séghez.

Feléledt emlékezetében Bath-Kol hangja és tudta: meg kell újí­tani a legősibb formulákat és imádságokat; tudta, hogy az em­bernek akkortól fogva meg kell keresnie az alulról felfelé, a szelle-

80

mi világba vezető utat, és hogy ez az ima segíthet az isteni szellem keresésében. A régi ima utolsó sorát

„ Ti Atyák a Mennyekben " megfordította, mert úgy megfelelőbb az újabb kor embere számá­ra, és mert nem a hierarchiák sok szellemi lényére vonatkozik, ha­nem az egy szellemi lényre.

„ Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben " A második sor a misztériumi szöveg utolsó előtti sorának felel meg;

„És felejté neveteket" ezt úgy fordította meg, ahogy az újabb kor embereinek felel meg:

„ Szenteltessék meg a Te neved" Ahogyan a lentről felfelé törekvő ember érzi magát, amikor meg akarja közelíteni az istenséget, úgy változtatta meg alulról a har­madik sort:

„Mertelhagyta országtokat az ember"

így: „Jöjjön el a Te országod"

és a következő sort: „Amelyben nem úr az Ég akarata "

úgy változtatta meg, ahogy érthetőbb volt az akkori ember számá­ra. Megfordította a szöveget, mert a szellemi világba vezető út tel­jes fordulatának kellett bekövetkeznie:

,J.egyen meg a Te akaratod, ahogy a mennyben, úgy a Földön is " A kenyér titkát, az alászállás titkát a fizikai testbe, mindannak tit­kát, ami Ahrimán fullánkja révén világos lett előtte, úgy változtatta meg, hogy az ember érezze: ez a fizikai világ a szellemi világból ered, még ha az ember nem is ismeri fel ezt közvetlenül. Ezért a mindennapi kenyérre vonatkozó sort könyörgéssé változtatta:

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. " Ezeket a szavakat:

„Mások okozta önös vétkeink"

81

a következővé változtatta: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk

az ellenünk vétkezőknek" Az egykori misztériumima második sorából

„ Tanúja az eloldódó Ennek" az lett:

„Ne vígy minket a kísértésbe " az első sort pedig

„ Uralkodik a Gonosz " így fordította meg:

„ Szabadíts meg minket a gonosztól. Amen. "

így lett annak a megfordításából, amit Jézus egykor Bath-Kol megváltozott hangján hallott, amikor összeesett a pogány oltáron, az új misztériumima, a kereszténység által jól ismert Miatyánk, amire Krisztus Jézus tanította az embereket. Hasonló módon született a Hegyi beszéd, - erről majd még beszélünk -, és sok más is, amire Krisztus Jézus a követőit tanította.

Különleges módon hatott Krisztus Jézus éppen a tanítványaira. - Kedves barátaim, kérem, vegyék figyelembe, hogy én egyszerű­en csak elmondom, ami az Ötödik Evangéliumban olvasható. -Szóval vándorútján sajátos hatással volt környezetére. Igaz ugyan, hogy együtt volt az apostolokkal, tanítványaival, de mivel Ő a Krisztus-lény volt, gyakran úgy tűnt, mintha nem is lenne a testében. Mialatt a követőivel járta az országot, egyik vagy másik tanítványa úgy érezte, mintha benne, az ő lelkében volna, noha mellette ment. Némelyik tanítványa meg olykor úgy érezte, mintha a Krisztus Jézushoz tartozó lény saját lelkében lenne; olyankor el kezdett beszélni és olyan dolgokat mondott, amilyeneket csak maga Krisztus Jézus mondhatott. így vándorolt ez a csapat és találkozott különféle emberekkel és beszédbe elegyedtek; aki szólt hozzájuk, az nem mindig maga Krisztus Jézus volt, hanem esetleg egyik tanítványa. Mert mindent megosztott tanítványaival, még a bölcsességét is.

82

Bevallom, a legnagyobb mértékben elcsodálkoztam, amikor megtudtam, hogy például a Márk evangéliumában leírt beszél­getést a szadduceussal nem a Jézus testében tartózkodó Krisztus Jézus folytatta, hanem egyik tanítványa. De persze mégis Krisztus szólt. Az is gyakran előfordult, hogy olyankor, amikor Krisztus Jézus elhagyta követőit - időnként eltávolodott tőlük - mégis köztük volt. Megtörtént, hogy szellemileg velük volt, mialatt távol volt, vagy csupán étertestében volt közöttük. Eterteste velük volt, velük járta a vidéket és gyakran nem lehetett megkülönböztetni, -hogy úgyszólván - vele volt-e a fizikai teste is, vagy csak étertesti jelenség volt-e.

Ilyen volt a kapcsolat a tanítványokkal és a nép egyszerű fiaival, amikor a Názáreti Jézus Krisztus Jézussá lett. Ő maga azt élte át, amire már utaltam: az első időben a Krisztus-lény még viszonylag független volt a Názáreti Jézus testétől; később fokozatosan egyre jobban kellett hozzá hasonulnia. Az idő előrehaladtával mind szorosabban kötődött a Názáreti Jézus testéhez, különösen az utol­só évben mérhetetlen fájdalommal érezte a Názáreti Jézus - ráadá­sul megviselt - testéhez fűződő szoros köteléket. De azért még elő­fordult, hogy a számos követő kíséretében vándorló Krisztus ismét elhagyta testét. Sok helyen tartottak beszédeket; hol ez, hol az szólt az emberekhez az apostolok közül. A hallgatóság úgy vélte Krisz­tus Jézus szólt hozzá; vagy éppen azt, hogy nem Krisztust hallotta. Krisztus mindannyiukon keresztül szólt, mialatt bensőséges közös­ségben vándoroltak együtt.

Ha a farizeusok és a zsidó írástudók beszélgetését kihallgatnánk, a következőt hallanánk: A nép elrettentésére, a követők csapatából bármelyiket kiemelhetnénk és megölhetnénk; de lehet, hogy mellé­fognánk, mert mind egyformán beszél. Ezzel hát nem érnénk el semmit, mert lehet, hogy az igazi Krisztus Jézus továbbra is élne. Mi az igazit akarjuk! - Csak a hozzá közelálló tanítványok tudták őt a többiektől megkülönböztetni. De ők biztosan nem mondták meg az ellenségnek, melyik az igazi.

83

Ahrimán azonban eközben eléggé megerősödött a megválaszo­latlan kérdés kapcsán, amelyet Krisztus nem oldhatott meg a szellemi világban, csak a Földön. A legsúlyosabb cselekedet árán kellett megtudnia, mit jelent a kérdés: köveket kenyérré változtat­ni, vagy ami ugyanaz: pénzből kenyeret csinálni, mert Ahrimán a Karioth-ból való Júdást használta fel segítségül.

Krisztus hatása olyan volt, hogy semmilyen szellemi eszközzel nem lehetett volna felfedni, melyik lehet az őt körülvevő tisztelő tanítványok közül Krisztus. Mert ott, ahol a Szellem működésének akárcsak legutolsó bizonyítóereje is hatott, Krisztus sebezhetetlen volt. A közelébe férkőzni csak ott lehetett, ahol az volt jelen, aki olyan eszközt használt, amit Krisztus nem ismert, és a Föld legalantasabb tettéből csak ott ismert meg, ahol Júdás működött. Krisztust nem lehetett volna másként felismerni, mint úgy, hogy valaki Ahrimán szolgálatába szegődött és valóban csak pénzzel lehetett árulóvá tenni. Krisztus Jézus kapcsolata Júdással abból eredt, ami a megkísértésnél történt: Krisztus, aki éppen akkor ért le a Földre, érthető módon nem tudta, hogy csak a szellemi világra érvényes, hogy a kenyérhez nem kellenek kövek. Mivel ezt a ful-lánkot Ahrimán megőrizte, azért történhetett meg az árulás. És Krisztusnak a halál urának, azaz Ahrimánnak a hatalmát is meg kellett ismernie. így függ össze a megkísértés, a Golgotai Misztéri­um és Júdás árulása.

Az elmondottaknál sokkal több elmondanivaló is lenne az Ötödik Evangéliumról. Az emberiség fejlődése folyamán bi­zonyára az Ötödik Evangélium más részei is napvilágra fognak kerülni. A kiragadott részletekkel inkább ennek az Ötödik Evan­géliumnak a hangulatát akartam érzékeltetni. Most is szem előtt tartom, amit az első előadás végén mondtam: korunk szükségszerű kívánalma, hogy már most beszéljünk az Ötödik Evangéliumról. Szeretném a lelkükre kötni, kedves barátaim, hogy megfelelő áhí­tattal fogadják azt, amit elmondhattam az Ötödik Evangéliumból.

Mint tudják, jócskán vannak ellenségeink és egészen sajátos módon járnak el. Nem akarok erre részletesen kitérni, bizonyára

84

olvastak róla a „Mitteilungen" (Közlemények-ben). Ismeretes a tény, hogy már hosszabb ideje vannak, akik azt beszélik: az álta­lam ismertetett tanítást megfertőzte mindenféle szűklátókörű kereszténység, sőt, hogy a jezsuitizmustól származik az én tanítá­som is. Legfőképpen az úgynevezett Adyar-teozófia bizonyos hívei hangoztatják ezt, akik éppen a legellenségesebb módon hir­detik ezt a jezsuitizmust, és gyűlölködő kijelentéseket tesznek el­lenünk. Ehhez még az is hozzájárul, hogy tanításainkat arcátlanul meghamisították, majd kikeltek annak szűklátókörűsége, helyte­lensége és elitélendő volta mellett. Volt valaki, aki Amerikából jött, heteken, hónapokon keresztül foglalkozott a tanainkkal, jegy­zeteket készített, visszavonult Amerikába és ott a felhígított jegy­zeteket kiadta, mint - tőlünk átvett - rózsakeresztes teozófiát. Azt mondja ugyan, hogy egyet-mást tanult tőlünk, de többet tanult a mesterektől, akik meghívták magukhoz. A mélységekről azonban, amit az akkor még kiadatlan ciklusokból tanult, elhallgatja, hogy tőlünk származnak. Ez Amerikában történt - és mint az öreg Fül­lel, szelíden és higgadtan is fogadhatnánk. Nem kellene sokat törődnünk az egésszel, mégha Európában is érezteti hatását. Ott, ahol a legdühödtebben támadtak minket, egy fordítást készítettek arról, amit Amerikában megjelentettek rólunk. A bevezetésben a következő olvasható: Igaz ugyan, hogy Európában is létezik rózsakeresztes világnézet, de az szűk látókörű jezsuita jellegű. Csupán Kalifornia tiszta levegőjében tudott továbbfejlődni. - Nos, ehhez nem is fűzök hozzá semmit. Ez az ellenségeink módszere. Nemcsak szelídséggel, hanem szánalommal is nézzük ezeket az ese­ményeket, de nem mehetünk el mellettük csukott szemmel. Amikor ilyen dolgok történnek, akkor azoknak is óvatosnak kel­lene lenniük, kik évek óta mindig elnézőek voltak a lelkiis­meretlenül cselekvő emberekkel. Talán egyszer az ő szemük is kinyílik. Igazán nem említeném meg ezeket a dolgokat, ha nem ép­pen az igazság érdekében lenne szükség rá. Mindent tisztán kell látni.

85

Ha egyfelől egyesek terjesztik ezeket a dolgokat, az nem zárja ki, hogy másfelől olyanok álljanak ki mellettünk, akiknek becsü­letes módon kellemetlenek az effajta dolgok - mert ilyenek is van­nak. Nem akarom önöket terhelni a sok ostobasággal, ami ezen a téren elhangzik és olvasható. A Németországban jelenleg megje­lenő Freimark, Schalk, Maack és a többiek tollából származó írá­sokra nem is kellene odafigyelni, annyira szembetűnő a sekélyes-ségük. De vannak emberek, akik éppen azt nem tudják elviselni, ami az Ötödik Evangéliumot is jellemzi. Talán semmilyen gyűlölet nem volt olyan őszinte, mint az, ami nyomban megjelent a kri­tikákban, amikor érintettem a két Jézus-gyermek titkát, amiről az Ötödik Evangéliumban van szó. Igazi antropozófusok a helyes mó­don fogadják a jóhiszeműen tolmácsolt Ötödik Evangéliumot. Vi­gyék magukkal, beszéljenek róla a „Zweigekben"; de mondják meg az embereknek, hogyan kell ezt fogadni. Ügyeljenek arra, hogy ne kezeljék tiszteletlenül, és ne szolgáltassák ki olyanoknak, akik gúnyt űznek belőle.

A korunkban már szükséges szellemi kutatás eredményeivel szemben találjuk magunkat egész korunkkal, mindenekelőtt a kor hangadó műveltségével. Igyekszünk ezt megszívlelni. Akik jelen voltak épületünk Alapkő-letételénél (Grundstein), tudják, mennyi­re igyekeztünk lélekben átérezni a spirituális tanítások hirde­tésének szükségességét, hűségesen megőrizve az igazságot. Igyekeztünk szem előtt tartani, milyen távol áll korunk kultúrájától az igazság keresése. Elmondhatjuk, hogy a szellem utáni vágy kiáltása hatja át korunkat, de az emberek túl kevélyek vagy korlá­toltak ahhoz, hogy valóban tudni akarjanak valamit a szellemről. Az igazság, a szellem kinyilatkoztatásának megértéséhez szük­séges fokhoz még fel kell nőni. Az igazságérzetnek az a foka, ami a szellemi kinyilatkoztatás megértéséhez szükséges, még várat magára. Mert a szellemi képzettség mai fokából ez még hiányzik, és ami ennél rosszabb, észre sem veszik. Kérem, foglalkozzanak úgy az Ötödik Evangéliumból elmondottakkal, hogy a Zweigekben áhítattal lehessen beszélni róluk. Ezt nem önzésből igényeljük,

86

hanem azért, mert az igazság szellemének kell élnie bennünk és a szellemnek a maga valóságában kell előttünk állnia.

Manapság az emberek sokat beszélnek szellemről, de közben a szellemről fogalmuk sincs. Van valaki, aki nagy tekintélyt szerzett magának éppen azzal, hogy állandóan a szellemről beszél, miért is ne neveznénk őt a nevén: Rudolf Euckenről van szó. Folytonosan a szellemről beszél, ha azonban valaki elolvassa minden könyvét -próbálják csak meg - mindig oda lyukad ki: igen, van szellem, át kell élni, együtt kell lenni vele, át kell érezni, és így tovább. Végte­lenül sok frázist használ könyveiben, és egyre ismétli: szellem, szellem, szellem! így beszélnek ma a szellemről, mert az emberek túl kényelmesek, vagy túl gőgösek ahhoz, hogy megkeressék a szellem forrását. Ezeket az embereket ma nagy tekintély övezi. Mégis a mai időben nagyon nehéz utat törni azzal, amit a szellemi valóságból meríthetünk, ahogyan ennek az Ötödik Evangélium ábrázolásánál kellett történnie. Ehhez komolyság és belső igazság­szeretet szükséges. Eucken egyik legújabb írásának címe: „Tudunk-e még keresztények lenni?" A könyv oldalai olyanok, mint a galandféreg egyes részei, szalagszerűen fonódnak össze lélekből és szellemből, és szellem és lélek, és ez sok köteten át így megy, mert tekintélyes hírnevet és dicsőséget lehet szerezni azzal, ha az ember azt állítja, tud valamit a szellemről. Az olvasók észre sem veszik, mennyi valótlanság áll a könyvben - az embereknek végre meg kell tanulniuk olvasni - Az egyik oldalon ez áll: az em­beriség ma már túl van azon, hogy higgyen a démonok létezésében; nem tételezhetjük fel, hogy az emberek hisznek a dé­monokban! - De ugyanebben a könyvben ez a különös mondat is olvasható: „Az isteni és az emberi találkozása démonokat teremt." Az író itt komolyan beszél démonokról, holott előzőleg az ellen­kezőjét állította. Nem mélységes valótlanság ez? Végre el kellene jönnie annak az időnek, amikor visszautasítják a valótlan tanítá­sokat a szellemről. Sajnos nem veszem észre, hogy kortársaim felfigyelnének ilyen belső valótlanságokra.

87

Még ma is így kerülünk szembe korunkkal, ha a szellem igazát szolgáljuk. Erről nem szabad megfeledkeznünk, hogy tisztán lás­suk, mit kell tennünk szívünkben, ha a szellem kinyilatkoztatásá­nak részesei, a szellem új életének hordozói akarunk lenni, amely­re az emberiségnek olyan nagy szüksége van. Hogyan is remélhet­nénk, hogy visszhangra találunk, amikor szellemi tanítással megkíséreljük az emberi lelket a Krisztus-lényhez vezetni, ha a kor műveltsége megelégszik az okos filozófusok és teozófusok olyan „igazságaival", amelyek azt állítják, hogy Krisztus előtt is volt már kereszténység. Ugyanis bebizonyítják, hogy a szertartások, sőt egyes jellegzetes elbeszélések is ugyanúgy megtalálhatók a régi Keleten. Ezt állítják az okos teozófusok és mindenkinek elmond­ják, aki hallani akarja, hogy a kereszténység nem más, mint egy régebbi tan folytatása. Kortársaink nagy érdeklődéssel olvassák ezt az irodalmat. Az írások nagy tekintélynek örvendenek és a kortár­sak nem veszik észre, hogyan viszonyulnak egymáshoz a dolgok.

Ha arról beszélünk, hogyan szállt le a Földre szellemi lényként a Krisztus-lény, és ha később azt halljuk, hogy ugyanolyan kultikus szertartások keretében tisztelik, mint korábban a pogány isteneket, és ha mindezt arra használják fel, hogy letagadják a Krisztus-lény létezését - ami pedig ma már jelen van -, akkor ez ugyanolyan logikus, mint a következő eset: egy ember megszállt egy fo­gadóban és otthagyja a ruháját. Mindenki tudja, hogy a ruha az övé. Ezek után odaérkezik egy olyan ember, mint Schiller vagy Goethe, valamilyen kényszerítő körülmény miatt magára ölti az ott­hagyott ruhát, és abban jár, mindenki tudja, hogy a ruha a másiké. Valaki meglátja - mondjuk - Goethét az idegen ruhában és azt mondja: mit beszéltek össze-vissza, hogy ez egy különleges em­ber? Megvizsgáltam a ruhákat, tudom, hogy kié, nem valami különleges emberé. - Mivel a Krisztus-lény úgyszólván felhasz­nálta régi kultuszok viseletét, ezek az okos emberek nem veszik észre, hogy azt a Krisztus-lény csupán magára öltötte, mint egy ruhát, és hogy ami most a régi kultuszokban jelenik meg, az a Krisztus-lény.

88

És most egész könyvtárakat töltenek meg a mai tudományos monisztikus irományok, amelyek azt bizonyítják, hogy azok a Krisztus-lény ruhái, és ebben ráadásul még igazuk is van! Nagyra becsülik ma a kulturális fejlődés szimatolóit és az ő tudományukat mély bölcsességként fogadják el. Ez a kép álljon a lelkünk előtt, ha nem csak értelemszerűen, hanem érzéssel is magunkévá akarjuk tenni azt, amit az Ötödik Evangéliummal akarunk mondani. Mert úgy gondoljuk, ha igazságunkkal helyes módon akarunk benne áll­ni korunkban, meg kell értenünk, mennyire lehetetlen érthetővé tenniük a régi időnek azt, aminek új kinyilatkoztatásként kell eljönnie. Most, amikor ismét búcsút mondunk egymásnak, elmon­dok még valamit az evangéliumból: az emberiségben ma uralkodó szemlélettel nem lehet tovább jutni a jövő szellemi fejlődésének útján. - Ezért meg kell változtatni, más felé kell irányítani a gon­dolkodást! A kompromisszumra, egyezkedésre hajlamos emberek nem akarják tisztán látni azt, ami van, és aminek jönnie kell, ők nem szolgálják jól az emberiség számára szükséges szellemi tanítást, és szellemi szolgálatot.

Tartoztam a számomra szent Ötödik Evangéliummal. Azzal az óhajjal búcsúzom az Önök szívétől és lelkétől, hogy még szorosabb­ra fűzze a bennünket különben is összetartó köteléket ez a szá­momra különösen jelentős szellemi kutatás: az Ötödik Evangéli­um. És talán meleg érzéssel hatja át szívüket-lelküket, az a gondo­lat, hogy ha fizikailag, térben és időben távol is vagyunk egymás­tól, mégis együtt maradunk, együtt érezzük azt, amiért lelkünkben megdolgoztunk, amit korunk szelleme megkövetel az emberi lélektől.

Remélem, hogy minden egyes lélek munkája jó úton viszi tovább a törekvéseinket. Azt hiszem, ez a kívánság a legmegfele­lőbb búcsú, amit ciklusunk végén mondhatok.

89

Az Ötödik Evangélium

Első előadás

Berlin, 1913. Október 21.

Hosszabb szünet után ismét összejöhettünk a berlini munkacso­portban, hogy folytassuk az évek óta folyamatban lévő szellemtu­dományos munkánkat. Berlinben hosszabb szünetet tartottunk, de ezt a szünetet nem csak a szokásos előadások és a müncheni ciklus töltötték ki, hanem a dornachi épületünk Alapkő-letétele és az az­zal összefüggő sokféle tennivaló is. A mai estén, amikor hosszabb idő után újra együtt lehetünk ebben a teremben, szeretném figyel­müket arra irányítani, amit az a dornachi épület jelent nekünk. Bízunk benne, hogy az épület külső jelképe is lesz annak, ami antropozófiai világnézetünk akar lenni a világ számára. Egyben az összetartozás külső jelképét is jelentheti minden, a szellemtu­dományos törekvésekkel, az antropozófiai világnézet gyakorlásá­val egyetértő szívnek és léleknek.

Alapjában véve - erről az elmúlt évek során itt is több ízben szó volt -, a jelenkor szellemi életében minden arra utal, hogy a mai ember öntudatlanul is arra szomjazik, amit egy igazi spirituális világnézet nyújthat. Nemcsak azok a lelkek törekednek egy ilyen világnézet megismerésére, akik pozitív módon kinyilvánítják ilyen irányú igényüket, hanem számos olyan ember is, aki nem is tud ilyen világnézet létezéséről. Sőt, vannak olyanok is, akik nem akarnak róla tudni, vagy ellenségesen állnak szemben vele, öntu­datlanul, mondhatnám, szívük vágyát követve - tudatos fogalmak és eszmék megfogalmazása nélkül, vagy ellenséges fogalmak és eszmék kinyilvánítása ellenére - anélkül, hogy tudnának róla, afelé a világnézet felé törekednek, amit a mi világnézetünk képvisel.

Ezért különleges érzés volt, hogy - a körülmények sürgető volta miatt - csupán a közelben tartózkodó néhány antropozófus bará-

90

tunk jelenlétében -, de le tudtuk tenni a dornachi épület alapkövét. Felemelő érzés volt, hogy ezzel megkezdődött annak az épületnek a megalkotása, amely közös törekvésünk ideiglenes külső jelképe lesz.

Amint az ember ott állt a dombon, ahol a mi épületünk helye lesz - ami megalapozódott a megnyitó ünnepséggel - onnan messzi­re el lehet látni a környező hegyekre és völgyekre, de tekintetünk még távolabbra néz, oda, ahonnan a nagyvilágból szinte hallani lehet az emberiség segélykiáltásait a szellemi igazságok, egy spiri­tuális világnézet megismeréséért, amely világnézetet a mi szellemi irányzatunk adhat. Arra kellett gondolnom, hogy a kimondott szavakon, az átélt érzéseken kívül, korunk sok más jelensége is arra utal, hogy spirituális szükségszerűség egy ilyen világnézet gyümölcsöző beplántálása az emberiség lelki életébe. Ez volt a legfőbb érzés, amely lelkesített bennünket, amikor elhelyeztük a földbe leendő épületünk Alapkövét. Ennek az épületnek a feladata lesz, hogy formáival is kifejezze szándékunkat; úgy hogy azok, akik ezt az épületet - majd ha elkészült - kívül vagy belül megszemlélik, formáin, mint írásjeleket leolvashatják, amit meg szeretnénk valósítani a világban.

Amikor elgondolkozunk ezen az Alapkőletételen, akkor kézen­fekvő a gondolat, hogy eltűnődjünk a karma működésén, nemcsak az egyes emberi életben, hanem az egész emberi Földfejlődésben. Az egyes emberi életben úgyszólván a kis-karma működik; az egész Föld és emberiség fejlődésében a nagy-karma érvényesül. Ez az a felemelő gondolat, ami áthat, amikor spirituális téren ilyen történik, akkor az ember - és minden antropozófia felé törekvő, a dologban résztvevő ember - bizonyos, ha csak csekély mértékben is, de annak a szellemnek az eszköze, aki a világ-karmán át hat és tetteket visz végbe. A világ-karma szelleméhez tartozás érzése az a jelentős hatalmas érzület, amelyben újra meg újra találkoznia kell annak, amit antropozófiai szemlélődéseink révén megismerhet­tünk. Ez az érzés ad nyugalmat a léleknek, amikor annak nyuga­lomra van szüksége; biztosítja szá-mára a harmóniát, amikor az

91

arra vágyik, de erőt, tettrekészséget, kitartást és energiát is ad, ha a léleknek erő, tettrekészség, kitartás és energia kell.

Ha a spirituális világ-fogalmak a maguk igazságában beáradnak lelkünkbe, akkor olyasmi lesz belőlük, mint bennünk lüktető belső élet, ami erővé alakul át, aminek elevenségét átérezzük a legma­gasabbra irányuló gondolataink és a hétköznapi élet legkisebb, kényszerű teendői közben is. Támaszunk lesz, amelyhez mindig segítségért fordulhatunk, ha erőre, vagy vigaszra van szükségünk az életben. Igazi moralitás, valódi erkölcsi erő fakad az emberben, ha lelki tekintetét az igazi spiritualitásra, a valóságos spirituális életre irányítja.

Mert jelenleg másként állunk benne a világkarmában, mint a-hogy az emberiség akkor állt benne, amikor az az esemény történt, amelyet gyakran az emberi Földfejlődés középpontjának, súlypont­jának nevezünk: A Golgotai Misztérium. Az utóbbi időben más helyeken - saját szellemtudományi fejlődésünk időpontjával kap­csolatban - rámutattam a Golgotai Misztériumra vonatkozó figye­lemreméltó körülményekre. Most, hogy újra együtt lehetünk, sze­retnék erről az Önök lelkéhez, az Önök szívéhez szólni.

A Golgotai Misztériummal beáradt a világba a Krisztus-im­pulzus: Mikor történt ez? Spirituális elmélyülésünk révén tudjuk, mi költözött be annakidején egy emberi testbe, hogy a Földfej­lődés, a földi emberiségfejlődés tulajdona lehessen. Előkészítő tanulmányainknak köszönhetően bizonyos mértékig felfoghatjuk a Golgotai Misztérium jelentőségét. Eljövendő korszakokban - ezt már több alkalommal hangsúlyoztam - még világosabban fogják látni annak az eseménynek a jelentőségét. Kézenfekvő a kérdés: vajon hogyan értették meg a Golgotai Misztériumot abban a kor­ban, amelyben megtörtént? Ugyanis arról van szó, hogy a Golgotai Misztériumot, mint eseményt kell felfognunk, hogy valóban megértsük, miről is van szó. Arról van-e szó, amit akkoriban taní­tottak az emberiségnek? Ha így lenne, akkor talán látszólag jogos­nak tűnhetne azoknak a véleménye, akik szerint Krisztus Jézus legtöbb tanítása már régebbi korokban is ismert volt; noha, mint

92

tudjuk, ez sem teljesen igaz. De elsősorban nem ez a lényeges, hanem valami más, mégpedig az, hogy ami a Golgotán és azzal összefüggően történt, az akkor is megtörtént, ha a földkerekségen egyetlen emberi lélek se értette volna meg. Mert nem az a lényeges, hogy egy tény mindjárt megértésre találjon, hanem az, hogy megtörténjen. A Golgotai-tett jelentősége nem abban áll első­sorban, hogy mit értettek meg belőle az emberek, hanem abban, ami az emberiségért történt úgy, hogy ennek a történésnek az áramlata kifejeződött a spirituális világtörténésekben.

Melyik időpontra esett a Golgotai Misztérium? Valóban külön­leges időpontra. Megértéséhez vegyük szemügyre az Atlantisz utáni kor fejlődését. Már gyakran utaltam arra, hogy az emberiség fejlődése először éppen erre az első Atlantisz utáni úgynevezett ó-ind kultúrkorszakra esett. Kiemeltem az ős-indiai kultúra jelen­tőségét; utaltam arra, milyen másfélék voltak akkor a lelkek, meny­nyire bensőséges kapcsolatban voltak a spirituális élettel és hogy ez a kapcsolat korszakról-korszakra egyre lazább lett. Megbeszél­tük, hogy az ó-perzsa korban az egyiptomi-káld korszakban meny­nyire csökkent az ember közvetlen együttélése a spirituális vilá­gokkal. Mert az ó-ind-korban az ember befogadta étertestébe mind­azt, amit a világ közölhetett vele és ezt átélte étertestében. Leg­alábbis azok élték át, akik abban az ősrégi korban, a szó legneme­sebb értelmében részt vettek az ó-ind kultúrkorszakban. Amit ilyen módon át lehet élni az étertestben, az a legnagyobb mértékben szellemi látás jellegű. Az ó-perzsa korban az érzőtestben élte meg az ember a lelkiséget; ez már kisebb fokú szellemi látással történt. Az egyiptomi-káld korszakban a lelkiséget az érzőlélekben élte meg az ember; ekkor a szellemi látás már csekélyebb mértékben voltjelen. Ezután következett a negyedik, a görög-latin kor. Ebben a korszakban történt meg a Golgotai Misztérium. Ez volt az a kor, amelyben az emberi lélek már eljutott a külső fizikai tér észle­léséhez. Elkezdődött a külső dolgokra irányuló értelem kultúrája. A lélek a külső világot érintő erőket fejleszti ki.

93

A mai korban, az ötödik Atlantisz utáni kultúrkorszakban, az emberség átélése mostanáig a külvilág megfigyelésére az érzéksz­ervi benyomások átélésére szorítkozott. De ennek az ötödik At­lantisz utáni kornak el kell jutnia a spirituális élet iránti új, megújult fogékonyságához, mert teljesen át kell élnie az életet a tudati lélekben.

Az Atlantisz utáni fejlődés első négy korszakát figyelembe véve feltehetjük a kérdést: ezek közül a korszakok közül melyik volt a legkevésbé alkalmas a Golgotai Misztérium Krisztus Földre jöve­telének megértésére, arra, hogy ezt az eseményt valóban spirituális megértéssel kövesse? Tegyük fel azt, ami a világ karmája szerint nem történhetett meg, de feltételezzük, hogy a Golgotai Misztéri­um, Krisztus megjelenése emberi testben az ó-ind kultúrkorszak­ban történt volna meg; akkor számtalan lélek értette volna meg ezt az eseményt; mert még rendelkeztek spirituális megértéssel. Még az ó-perzsa, sőt az egyiptomi-káld korszakban is bizonyos megér­téssel tekintettek volna a lelkek a Golgotai Misztériumra, ha az a világ karma szerint, akkor történhetett volna meg. A negyedik At­lantisz utáni korban az emberi lélek fejlődése azon a fokon volt, hogy a Golgotai Misztérium közvetlen megértésére nem volt lehetősége, éppen fejlődési foka miatt.

Gyakran kell majd még beszélnünk arról a sajátságos tényről, hogy a Golgotai Misztérium miért várta meg az Atlantisz utáni kor­nak azt a kultúrkorszakát, amelyben már nem volt meg az esemény megértéséhez szükséges spirituális kapcsolat. A görög-latin korban az értelmi, illetve az érzelmi lélek rendkívüli fejlődésnek indult. Az egész görög kultúrán látható, hogy szerető tekintetét min­denekelőtt a külső világ felé fordította. A csak belső tekintettel követhető Golgotai Misztériumhoz alapjában úgy viszonyult az akkori kortárs kultúra, mint az asszonyok, akik Jézus Krisztus sír­jához érkezve keresték a holttestet; a sírt nyitva találták, de a holttest már nem volt ott. Kérdésükre, hogy hová lett az Úr teste, az volt a válasz: ,Akit ti kerestek, az már nincs itt."

94

Ahogyan a külső világban keresték Krisztust, és azt a választ kapták: „Akit ti kerestek, az már nincs itt." - úgy járt alapjában véve az egész korszak a Golgotai Misztérium megértését illetően. A negyedik Atlantisz utáni kultúrkorszakban élő emberek kerestek valamit, ami nem volt ott, ahol keresték. Még akkor is keresték, amikor az Atlantisz utáni negyedik korszak véget ért, - a 15. században -, még akkor is ugyanolyan módon keresték. Mert az, ami az asszonyokkal történt Krisztus Jézus sírjánál, az térben fel­nagyítva hasonló a keresztes hadjáratokhoz. A keresztes hadjáratok idején számos európai lélekben élt a vágy: Krisztus Jézus sírjánál meg kell keresnünk azt, ami számunkra a legdrágább! - Hatalmas seregek indultak Kelet felé, hogy azon az úton találják meg azt, ami megfelelt érzületüknek. Miként jellemezhetjük azoknak az érzületeit, akik a keresztes hadakkal Keletre vonultak? Úgy érezhették, mintha az egész Kelet azt válaszolta volna nekik: „Akit ti kerestek, az már nincs itt!" - nem látjuk-e ebben jelképesen an­nak kifejezését, hogy az emberiségnek az Atlantisz utáni egész ne­gyedik korszaka folyamán a külső fizikai téren kellett keresnie Krisztust, holott Krisztust a szellemi síkon kell keresni, még akkor is, ha egyesült a földi világgal.

Vajon hol volt Krisztus, amikor az asszonyok a sírnál keresték? A szellemi világban: ott, ahol megjelenhetett az apostoloknak, amikor azok feltárták szívüket, lelküket, hogy ne csak érzékszervi erő által láthassák meg a Golgotai Misztérium után egy ideig étertestben közöttük járó Krisztust.

Vajon hol volt Krisztus, amikor a keresztesek Keleten, a külső fizikai síkon keresték? Úgy, ahogy be tud költözni az emberi lelkekbe, úgy tudott beköltözni a nyugati világ misztikusaiba, mi­alatt a keresztesek Keleten keresték. Ez a Krisztus-erő, a Krisztus­impulzus! Miközben a keresztesek a maguk módján, Keleten kere­sik Krisztust, az élő Krisztus-impulzus életre kelt - ahogy ez Európában a kor körülményeinek megfelelően lehetséges volt -olyan lelkekben, mint Johannes Tauler, Eckhart mester és mások, akik a kor lehetőségeihez mérten fel tudták venni magukba - ez az

95

impulzus életre kelt a szellemben. Időközben ez az impulzus átter­jedt a nyugati kultúrába, és eltávozott onnan, ahol előzőleg volt, és ahol az őt keresőknek azt a választ kellett adni: Akit ti kerestek, az már nincs itt.

Az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak az Én kifejlesztésének, voltaképpen a tudati lélek fejlődésének szentelt korszak. Az ember azért éli át a tudati lelket, hogy Én-jének teljesen tudatában lehes­sen. Gyakran beszéltünk már ezekről a szellemtudományos igazsá­gokról. A jelen órában még fokozottan is különleges érzülettel beszélek ezekről az igazságokról.

Érthető, hogy jelenleg ezek a nézetek ellenséges szemléletbe ütköznek. Éppen ezért jelentős dolog, ha azt kell mondanom, szük­ségessé vált „Világ- és életszemléletek a 19. században („Welt und Lebensanschauungen im 19. Jahrhundert") című könyvem má­sodik kiadásának megjelentetése. Amikor ez a könyv annakidején megjelent, visszapillantás volt az elmúlt évszázadra. A második ki­adás természetesen nem maradhat változtatások nélkül, hiszen 1913-ban nincs értelme annak, hogy az elmúlt évszázadra való vissza­pillantásról írjak. A könyv külső formáján is sok változtatás vált szükségessé. Többek között indíttatva éreztem magamat arra, hogy bevezetésként egy hosszú fejtegetést írjak, amely áttekintést nyújt a legrégebbi görög koroktól a 19. századig. Ezért éppen az utóbbi időben főként filozófiai szempontból kellett lelki szemem elé idéznem Thalész, a Syrosi Pherekydesz és mások világnézetét egészen a jelenkorig. Nem csak a spirituális oldal, hanem a történelmi hagyomány is megjelent előttem; feladatomnak tekin­tettem, hogy csak a filozófiai haladás ecsetelésére szorítkozzam a vallási impulzusok mellőzésével. Eközben figyelemre méltó mó­don tárult fel előttem annak a változásnak az igazsága, amely a görög-latin kor kezdetén ment végbe, amikor az egyiptomi-káld korszakban általános, a világ képszerű felfogásából kifejlődött a világ gondolati felfogása; később a 14., 15. századtól kezdve fej­lődött az Én-impulzus tudata. - Nem maga az impulzus - az már korábban megjelent az emberiségben.

96

Ha az egyes filozófusok mondanivalójának igazság-tartalmát vizsgáljuk, akkor szinte kézzelfogható, történelmileg kézzelfog­ható a benne lévő igazság. Ma ezekről a dolgokról egészen más szempontból beszélek és más különleges érzülettel, mint ahogy ab­ban a könyvben tehettem. De a külső történelemben is megfigyel­hető, hogy az Én-tudat, az Én-érzés hogyan tör utat magában az emberi lélekben a 15. század körül.

Az akkor kezdődő új korszak rendeltetése tehát az, hogy az em­ber kénytelen legyen Én-je erőit, energiáit a felszínre hozni, egyre inkább Én-je tudatában élni. Erre különösen alkalmas a modern természettudományos fejlődés külső, érzékszervi jelenségekre szo­rítkozó tekintete. Ha az ember már nem találja meg környezetében azt, ami hatalmas imaginációkban, képekben jelent meg előtte az egyiptomi-káld korszakban vagy ami a görög-latin korban gondo­lati tablóként élt Platónnál, Arisztotelésznél és a hozzájuk tartozó gondolkodóknál, akkor az ember - az imaginációk, a gondolati képek hiányában - kénytelen arra szorítkozni, hogy csak azt pil­lantsa meg környezetében, amit érzékszervei nyújtanak, mivel az Én csak önmagában sejtheti az egyetlen szellemit, kénytelen meg­ragadni önmagát saját lényegében, és öntudata erejét önmagában kell keresnie. A 15. század minden komolyan vehető filozófusa olyan világnézet felépítéséért küzd, amelynek világképében az em­ber Énje, öntudatos lelke helyt állhat.

Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban az értelmi vagy kedély-lélek kifejlesztése mellett - noha távol, nagyon távol állt tőle a Golgotai Misztérium értelemszerű megértése -, mégis volt valami, ami közel tudta hozni hozzá a Golgotai Misztériumot. Az értelmi lelket kedélyléleknek is nevezzük, mert valóban kettősség van ebben a lélekben; az Atlantisz utáni negyedik korszakban az emberi természetben az értelem mellett a kedély, az érzés az érzület is működött. Mivel a kedély is szerephez jutott, a szív megérezhette azt, ami az értelem számára nem volt megközelíthető, így jött létre az érzelmi megértés, amit a hitnek, a Golgotai Misztériumban való hitnek is nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy az

97

emberi lélek belső megérzéssel fordult a Krisztus-impulzus felé. Az emberek úgy érezték, hogy beléjük árad a Krisztus-impulzus; lelkük bensejében úgy érezték, hogy a Krisztus-impulzushoz tar­toznak, noha jelentőségét, lényegét nem tudták megérteni. Krisztus jelen volt számukra. Ennek a jelen-létnek azonban a mai kor Én-kultúrájában még jobban el kellett tűnnie; mert ahhoz, hogy az Én teljesen magára legyen utalva, el kell zárkóznia minden elől, ami spirituális impulzusként közvetlenül szól a lélekhez. így különös színjáték tanúi lehetünk. Már az új korszak közeledésének kezde­tén is világosan látszik, hogy a régi meg nem értést felváltja egy új meg nem értés, olyan meg nem értés, ami felülmúlja az előzőt. Aki a szellemi élet tényeit vizsgálja, az érthetőnek találja, hogy az At­lantisz utáni negyedik kultúrkorszak csak kedélyével tudta felvenni a Krisztus-impulzust, szellemileg nem tudta igazán felfogni. De abból, amit magukévá tudtak tenni az emberek, megérezték, hogy Krisztus jelen van, és hatással van az emberiség fejlődésére. Ezt érezték.

Az új, ötödik korszakkal még valami egészen más is jelent­kezett. Nem csak a Krisztus-lénnyel szemben alakult ki értetlen­ség, hanem minden isteni-szellemivel szemben is. Sok bizonyí­tékot lehetne említeni, de az egyik különösen jellemző, hogy az emberek értetlenségének fokozódásával nemcsak a Krisztus-prin­cípiumot, hanem az isteni-szellemi princípiumot általában sem tudták már közvetlenül felvenni. A 12. században, mintegy az Én-kultúra hírnökeként Anselmus Canterbury érsek is keresett egy úgy­nevezett isten-bizonyítékot, azaz: indíttatva érezte magát arra, hogy „bizonyítsa" az istenséget. Mi az, amit bizonyítani kell? Az, amit tudunk, vagy az, amit nem tudunk? Ha például, a kertemből elloptak valamit, és az ablakból láttam a lopást, akkor nem kell bi­zonyítanom, hogy az az ember volt a tolvaj. Csak akkor keresek bizonyítékot, ha nem tudom, ki követte el a lopást. Az a tény, hogy az emberek igyekeznek Isten létét bebizonyítani, azt bizonyítja, hogy már nem ismerik, már nem élik át Istent. Mert amit átél az ember, azt nem bizonyítja; csak azt bizonygatja, amit nem él át. A

98

meg nem értés egyre inkább fokozódott és ma elérkeztünk egy fi­gyelemre méltó ponthoz. Erről a helyről is gyakran elhangzott már, milyen végtelenül sok félreértés halmozódott fel a Golgotai Misztérium, a Krisztus Jézus lényének megértését illetően; a jelen­legi időre ez odáig fajult, hogy még teológusok körében is lebecsü­lik, noha kiváló, de emberi tanítónak tekintik Krisztus Jézust, sőt még teológus körökben is tagadják létezését.

Mindez összefügg korunk még sokkal mélyebb jellemző tulaj­donságaival. Csakhogy a kor sietős, felületes életmódja nem alkal­mas arra, hogy megfigyelje a kor jellemző tüneteit. De az alapos megfigyelő számára világos, félreérthetetlen nyelven beszélnek.

Nézzük csak a következő tényt: apróságokat említek, de ezek jellemzőek. Nemrég egy ismert folyóiratban megjelent egy külö­nös írás, amelyről sokat beszélnek elismerőleg. Ha az ember így szemlélné az utóbbi évszázadokban fellépő világnézeteket, akkor tulajdonképpen főleg „fogalmakkal" találkoznánk; az ilyen fogal­mak túl átláthatatlanok lennének. A mi nyelvünkre alkalmazva, ab­ban az érzékelhető világban, amelyre az ember korlátozni kívánja, nem lehet felfogni őket.

A szóban forgó író különös módon, nehezen érthetőnek találja a filozófus Spinozát, mert egyetlen fogalomból, az isteni szubsztan­cia fogalmából igyekszik megérteni a világot. Ez az író korunk filozófiai megértésének megreformálására tesz javaslatot: szemlél­tetően kívánja ábrázolni, hogy egy fogalom fent van a csúcson és a többi fogalom onnan kiindulva osztódik és szétválik. Egyszóval azt javasolja, hogy Spinoza gondolat-felépítményét úgy tegyék „szemléletessé", ahogyan az emberek gyakran egy sémát ábrázol­nak azért, hogy ne kelljen követniük a Spinoza lelkéből fakadó gondolatokat, hanem úgy érzékelhessék azokat, mint egy filmet. -Ha ezek az „eszmék" valóra válnának, akkor lehetséges, hogy az emberek nem azért fognak elmenni a mozgókép-színházba, hogy felvételeket nézzenek meg, hanem azért, hogy jelentős emberek gondolati és eszmei felépítményeit „áttételeit" kövessék!

99

Ez sokatmondóan jelzi, mennyire vitte az emberi lélek korunk­ban; egy bizonyos okból feltétlenül meg kell említenem ezt a szimp-tómát: az emberek nem vették észre, amit észre kellett volna ven­niük egy ilyen jelenség egészséges szemlélése közben: hogy gúny­kacajjal kellett volna fogadniuk az őrültséget, amely ilyen filo­zofáló formában mutatkozik meg. Mert az efféle gúnykacajban je­lentkező buzgóságot már szent szükségszerűségnek nevezhetnénk.

Ez csupán egy jelenség - mert jelenségnek kell tekinteni -,amely jelzi, mennyire szükséges korunkban a spirituális elmélyülés, az igazi spirituális elmélyülés. Mert nemcsak általában van szükség sprituális elmélyülésre, hanem olyanra, amely, ha igazi, akkor az igazsághoz vezet. Ez az, ami a jelen lelkeknek hiányzik. A jelenkor büszke a műveltségére, főként a világnézeti műveltségére, miköz­ben hajlamos megelégedni azzal, ami messze elkerüli az igazi spiri-tualitást. Mert korunk könnyen megelégszik a látszattal; de a lát­szat - ha arra az irányzatra vonatkozik, amelyről itt szó van -, valamilyen úton-módon belső igaztalansághoz, belső hazugsághoz vezet. Ennek egy másik szimptómáját mondom el.

Manapság sokan elismerik Eucken filozófus feltűnést keltő világnézetét. Nem csak azért ismerik el, mert világnézetéért meg­kapta a világhírű Nobel-díjat, hanem azért is, mert volt bátorsága ahhoz, hogy újra a szellemről beszéljen. Az elismerés nemcsak Eucken a szellemről mondott szép szavainak szól; manapság az emberek a szellemről szóló legcsekélyebb közléssel is megeléged­nek; Eucken számtalan változatban ismétel a könyveiben egy újra meg újra megjelenő mondatot és az emberek nem veszik észre, hogy önmagát ismétli. A mondat így hangzik: nem elég, ha megértjük, hogy a világ érzékelhető; belülről kell megragadnunk magunkat, hogy így - belsőleg - kapcsolódhassunk a szellemhez. Ez az! Az embernek belsőleg kell megragadnia magát, hogy belső­leg kapcsolódjék a szellemhez! Ezzel a mondattal ismételten találkozhatunk Eucken könyveiben. Nem csak három-négyszer, hanem ötször-hatszor is! Tehát ez egy „szellemi" világnézet! - Az ilyen tünetek azért jelentősek, mert rámutatnak arra, hogy az ön-

100

magukat „értőnek" tekintők mi-mindent tartanak „nagynak". Hi­szen, ha az emberek tudnának olvasni! Ha felütjük Eucken leg­utóbbi könyvét a „Lehetünk-e még keresztények" címűt, akkor egy különös mondat hívja fel magára a figyelmünket. Körülbelül így hangzik: Az ember ma már túl van azon, hogy démonokban higy-gyen, ahogy Krisztus idejében hittek a démonokban. Ma más Krisztus-ábrázolásra lenne - szerinte - szükség, amely már nem úgy szól a démonokról, mint valóságról. A mai felvilágosult kor­ban igen hízelgő, hogy a nagy tanító, Eucken kijelenti: túl vagyunk azon, hogy démonok létezésében higgyünk! Tovább olvasva, ebben a könyvben a következő meglepő mondatra bukkanunk: „Az isteni és az emberi találkozásából démoni hatalmak születnek".

Szeretném tudni, vajon az Eucken-féle könyv olvasói valamennyi­en jót nevettek-e Eucken naivitásán, illetve „bölcsességén", amely szerint az egyik oldalon arról ír, hogy az ember túl van azon, hogy higgyen a démonok létezésében, a másik oldalon mégis „démoni" erőkről ír. Eucken hívei természetesen azt mondják: ebben az eset­ben átvitt értelemben beszél démoni erőkről; nem gondolja szó sze­rint. - De hát éppen erről van szó: az emberek szavakat használ­nak, és eszméket hirdetnek, de nem veszik azokat komolyan. Ebben mélységes belső valótlanság nyílik. Azonban a szellemtudo­mányos világnézethez tartozik annak tudatosítása, hogy komolyan vegyük a szavakat, és ne beszéljünk démonokról, ha nem szán­dékozunk őket komolyan venni.

Akár úgy is járhatnának az emberek, mint egy bizonyos világnézeti egyesület elnöke. Abban az egyesületben egy előadást tartottam, amelyben felhívtam a hallgatóság figyelmét arra, hogy Adolf von Harnack „A kereszténység lényege" című könyvében ez áll: nem az a lényeg, hogy mi történt a Golgotán, azzal nem kell foglalkozni, de azzal foglalkozni kell, hogy attól az időponttól in­dult el a hit a Golgotai Misztériumban, függetlenül attól, hogy ez a hit valóságos dologra vonatkozik-e vagy sem. A Berlini Világ­nézeti Egyesület elnöke protestáns volt; azt mondta: Olvastam a szóban forgó könyvet, de ezt nem találtam benne. Harnack ezt nem

101

is írhatta, hiszen ez katolikus eszme lenne. A katolikusok például azt mondják: nem az a fontos, hogy mi áll Trierben a szent szikla mögött, hanem az abban való hit a fontos. - Le kellett írnom neki az oldal számát, amelyen az a mondat olvasható. Talán többekkel is előfordul, hogy elolvasnak egy könyvet és éppen a legfontosab­bat, a jellemzőt nem látják meg benne.

Ezzel fénysugarat irányítottunk korunkra. Felfedezhettünk egy szükségszerűséget, amely különösen a jelenkor szimptómái szá­mára fontos. Szükségszerű, hogy ebben a korban kifejlődjék a lelki­ismeretesség, hogy ne menjünk el közömbösen amellett, ha egy szellemi világnézet képviselője azt mondja: „Túl vagyunk azon, hogy higgyünk a démonokban" és azután más értelemben használ­ja a „démoni" szót. Mivel azonban a „sajtó-kultúra" korában élünk, nem mondhatjuk, hogy kevés a remény a lelkiismeretesség kultúrájának kifejlődésére; éppenséggel azt kell mondanunk: min­dent meg kell tennünk a lelkiismeretesség kultúrájának kifejlesz­tése érdekében. A szellemtudomány minden erejével igyekszik ezt előkészíteni; nyitott szemmel kell járnunk, hogy meglássuk korunk jellemző tüneteit.

Még egy tényre akarok utalni. A 19. század hatvanas éveitől kezdve nagy feltűnést keltett Ernest Renan „Jézus élete" című könyve. Azért említem ezt, hogy rámutassak hogyan állt korunk­ban a Golgotai Misztérium megértése: Ha az ember elolvassa Ernest Renan könyvét, akkor az a benyomása: ezt a könyvet gyönyörű stílusban olyan ember írta, aki végigjárta a Szentföld helyszíneit, és azokról festői képekben beszél. Olyan ember írja le azt a tájat, aki nem hisz Krisztus isten voltában, de mérhetetlen tisztelettel viseltetik Jézus magasztos személye iránt. Nézzük meg közelebbről ezt az ábrázolást. Ernest Renan meglepő módon úgy jellemzi Jézus életét, hogy Jézussal is az történt, ami - kisebb vagy nagyobb mértékben - minden, olyan emberrel megtörténik, aki több vagy kevesebb ember előtti képvisel egy világnézetet. A dolog nagyjából így játszódik le: az illető először kiáll az emberek elé és elmondja nekik azt, amiben ő hisz. Az emberek odasereglenek

102

hozzá, hogy meghallgassák. Az egyik ilyen igénnyel áll elő, a másik olyannal. Az egyik így értelmezi a hallottakat a másik a-múgy. Mindenkinek más a gyöngéje. Végül az, aki belső igazsága tudatában beszélt, kénytelen elhallgatni. Renan úgy véli: többször előfordult már, hogy a hívek, a követők rontották el egy jelentős előadó mondandójának a dolgát. Szerinte Krisztus Jézus mon­dandóját is „elrontották" a hívei. Vegyük például a Lázár-csodát. Ahogyan beszélnek róla, annak csalás színezete van, a hír arra mégis jó, hogy elterjedjen, ezért nem tiltakozik ellene Jézus. így ábrázol más eseményeket is Renan; rámutat, hogy Krisztus Jézus élete hogyan hanyatlik; ez után viszont csak a legmagasabb lényt megillető áhítatból és odaadásból eredő himnusszal zárja mondani­valóját. Nézzük meg közelebbről ezt a belső igaztalanságot. Renan könyvében két dolog keveredik tényszerűen: rendkívül szép, ragyogó, helyenként magasztos ábrázolás keveredik egy ponyva­regénnyel; végül pedig hatalmas himnusszal dicsőíti Jézust. Mire irányul ez a himnusz? Jézusra? A Renan által ábrázolt Jézusra nem irányulhat ép lélekkel. Ilyen dicshimnuszt nem lehet zengeni arra a Krisztus Jézusra, akit Renan ábrázol. Tehát az egész dolog belső­leg nem igaz.

Végezetül szeretném néhány szóban összefoglalni, hogy mire akartam utalni ezekkel a szemlélődésekkel. Arra akartam rámutat­ni, hogy a Golgotai Misztérium az emberiség fejlődésének olyan korszakában történt, amelyben az emberiség nem volt felkészült a megértésére, és hogy az emberiség még a mai korban sem készült fel erre.

Hatása azonban kétezer éve működik! Ez a hatás jelen van. Ho­gyan? Úgy, hogy független attól: mennyi megértést tanúsított irán­ta az emberiség a mai napig. Ha Krisztus csak annyira tudott volna hatni az emberiségben, amennyire „megértették", akkor nagyon kevéssé tudott volna hatni. De a következő szemlélődéseink fo­lyamán azt is látni fogjuk, hogy a jelenlegi korban elérkeztünk a fejlődésnek ahhoz a pontjához, ahol szükséges annak a megértés­nek a kifejlesztése, amely eddig nélkülözhető volt. Mert olyan kor-

103

ban élünk, amelyben megjelenik a szükségszerűség, hogy Krisztust ne ott keressük, ahol nincs, hanem ott, ahol valóban jelen van. Mert szellemi síkon fog megjelenni, nem fizikai testben; akik fizi­kai testben fogják keresni, azok újra meg újra azt a választ fogják kapni: Akit testben kerestek, az nincs testben! - Új megértésre van szükségünk, olyanra, amely sok tekintetben talán a Golgotai Misztérium első megértése lesz. A nem megértés korát a megértés korának kell követnie. Erre szerettem volna rámutatni mai szem­lélődésünkkel, és ezt fogjuk folytatni a következőkben.

104

Második előadás

Berlin, 1913. november 4.

Megfelelő módon végzett okkult tanulmányok ma lehetővé teszik bizonyos fokon annak megismerését, amit Ötödik Evangéliumnak nevezhetünk. Ha lelkük figyelmét arra irányítják, ami az évek során elhangzott a Golgotai Misztériumról, akkor a négy evangéli­um magyarázása közben bizonyára olyan kérdésekkel is találkoz­tak Krisztus Jézus életére vonatkozóan, amelyekről nincs szó az evangéliumokban. Ezek közül csak a két Jézus-gyermekről szóló történetet említem. De van még sok más is, ami ma a tisztán szelle­mi feljegyzésekben található meg és annyira fontos és kívánatos, hogy korunkban az arra felkészült lelkek fokozatosan megismer­jék. Azonban egyelőre a mi köreinkben kell maradnia annak, amit ezekből a forrásokból merítve elmondok. Ennek ellenére úgy fogható fel, mintha az elmondottaknak az lenne a rendeltetése, hogy a jelenleg élő lelkekbe beáradjon Krisztus Jézus működésé­ről még szemléltetőbb képet adva, mint ahogy az eddig lehetséges volt.

Az előző előadásban bevezetésként elmondottak alapján való­színűleg kialakult Önökben az a benyomás, hogy korunkban Krisz­tus Jézus alakjának sokkal tudatosabb megértése szükséges, mint az előző korokban. Arra az ellenvetésre, hogy Krisztus Jézus élete újabb részleteinek feltárása vétek lenne a keresztény fejlődés ellen, a János evangélium záró soraira kell emlékeztetnem; ott kifeje­zetten az áll, hogy az evangéliumokban a megtörtént események­nek csak egy részét jegyezték fel; ha mindent megírnának egytől-egyig, ahhoz nem lenne elég könyv a világon. Ebből meríthetünk bátorságot és erőt ahhoz, hogy újabb részleteket közöljünk Jézus Krisztus életéből, amikor erre szükség van egy adott korban. Valóban szűkkeblűség, ha ez ellen tiltakoznak.

105

Szeretnék emlékeztetni arra, amiről már ismételten szó volt ezen a helyen is: emlékezzünk arra, hogy időszámításunk kezdetén két Jézus-gyermek született. Ezt már tudjuk, és azt is tudjuk, hogy az egyik Jézus-gyermekben Zarathusztra Énje, szellemi lénye testesült meg; továbbá arról is van tudomásunk, hogy ez a Jézus-gyermek együtt élt Zarathusztra szellem-lényével úgy tizenkét éves koráig, addig az időpontig, amit a Lukács evangélium úgy ír le, hogy Jézust a szülei elvitték Jeruzsálembe, majd elveszítették és amikor megtalálták, Jézus az írástudók között ült, és a szülők és mindenki ámulatára úgy magyarázta az írást, ahogyan azt az írástudóknak kellett volna. Felhívtam már az önök figyelmét arra, hogy ez a Lukács evangéliumban leírt jelenet valójában arra utal, hogy Zarathusztra Énje addig - mintegy tizenkét évig - az egyik Jézus­gyermekben élt, akkor átköltözött a másik ugyancsak tizenkét éves Jézus gyermekbe, aki addig szellemében egészen más volt. Ettől kezdve a Dávid házának nátháni ágából származó Jézus-gyermek áll előttünk, akiben tizenkét éves koráig nem a Zarathusztra-Én élt. A már többször említett módon az Akasha-krónikában olvasva további bepillantást nyerhetünk az immár a Zarathusztra-Énnel élő Jézus-gyermek életébe. Ebben az életben három időszakot külön­böztethetünk meg. Az egyik időszak mintegy tizenkét éves korától tizennyolc éves koráig, a második, tizennyolctól huszonnégy éves koráig tartott, a harmadik pedig huszonnégy éves korától addig az időpontig, amelyet János-keresztelőként ismerünk, tehát körülbelül harminc éves koráig.

Gondoljuk csak meg, hogy az a Jézus-gyermek, aki tizenkét éves korában magába fogadhatta a Zarathusztra-Ént, a zsidó nép írástudói előtt olyan individualitásként jelent meg, aki eleve tudás­sal bírt a zsidó tanítások lényegéről, az ősi héber törvények alap­jairól és mindezekről hozzáértéssel tudott beszélni. Ennek a Jézus­gyermeknek a lelkében élt az ó-héber világ. Különösen az élt benne, ami tudható volt a héber nép kapcsolatáról az ő Istenéhez; ezt általában úgy fogják fel, mint Isten Mózes által küldött üzenetét a héber néphez. Vázlatosan összefoglalva azt mond-

106

hatjuk: a héber nép szent tanításainak gazdag kincsestára élt Jézus­ban. Ezzel a tudáskinccsel élt Názáretben apja foglalkozását foly­tatva, lelkében feldolgozva tudása felhalmozódott kincseit.

Az Akasha-krónika kutatásból kitűnik, hogy Jézus számára ez a tudás sok lelki kétség és fájdalom forrása lett; a legmélyebb értelemben egyre behatóbban, súlyos lelki küzdelmek közepette érezte, hogy egykor, az emberiség fejlődésének más korszakaiban hatalmas, lenyűgöző kinyilatkoztatás szólt a szellemi világokból azokhoz a lelkekhez, akik akkor más lelkierők birtokában képesek voltak ilyen tanítás befogadására. Különösen az tárult Jézus lelke elé, hogy valamikor egészen más lelkierőkkel felruházott emberek éltek, akik fel tudtak nézni a megnyilatkozó szellemi hatalmakra és egészen másként érthették meg a kinyilatkoztatásokat, mint a későbbi nemzedékek. Jézus tudta: most ő is ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely lefelé irányuló, azaz kevésbé felfelé törekvő lelki­erőkkel nem tudja feldolgozni azt, ami egykor leáradt. Gyakran voltak pillanatai, amikor úgy gondolta: egykor kinyilatkoztatá­sokat kapott az ember, ezt ma is lehet tudni; de már nem tudják őket úgy felfogni, ahogy azok tették, akikhez annak idején a kinyi­latkoztatás szólt. Minél inkább átérezte ezt, minél több áradt lelkébe, - ahogy ott állt a zsidó írástudók előtt és magyarázta nekik saját törvényeiket - annál inkább érezte, hogy kortársainak lel­külete mennyire képtelen befogadni a héber kinyilatkoztatásokat. Úgy tűnt Jézusnak, mintha ezek az emberek, lelkének kortársai, jellembeli tulajdonságaik révén olyan emberek utódai lennének, akik egykor részesültek a kinyilatkoztatásokban, de már nem érnek fel hozzájuk. Gyakran úgy látta Jézus, hogy egykor valószínűleg lángoló lelkesedés hevítette ezeket a lelkeket, de ez mostanra ki­hűlt, és sivárnak tűnt a régi mély érzések mellett. így érzett sok mindennel összefüggésben, ami inspiráció útján fokozatosan fel­bukkant lelkében.

Tizenkét éves korától tizennyolc éves koráig úgy élt Jézus lelke, hogy egyre jobban elmélyedt a zsidó tanításokban, de azokat egyre kevésbé találta kielégítőnek, sőt, mind több fájdalmat és szenvedést

107

okoztak neki. Tragikus érzés tölti el az ember lelkét a Názáreti Jézus szenvedései miatt, amelyeket azért élt át, mert látta, hogy mi lett az ősi szent tanításból egy későbbi nemzedékben. Gyakran, amikor magába mélyedve, elgondolkodva ült, azt gondolta: egykor régen a tanítás fentről jött, kinyilatkoztatást adott az embereknek; most azonban nincsenek olyan emberek, akik erre fogékonyak lennének. - Vázlatosan így jellemezhetjük a Názáreti Jézus lelki hangulatát. Ezek a gondolatok, elmélkedéssel töltötték el lelkét a kézműves-, asztalos-, ács-munka közben adódó szabad idejében.

Később, tizennyolc és huszonnégy éves kora között eljutott közeli majd távolabbi vidékekre is. Vándorlásai, mestersége foly­tatása közben érintette Palesztina és a Palesztinán kívüli települé­seket is. Ezekben az években, amikor az emberi lélek teljes odaadással sok mindent befogad környezetéből, sok embert ismert meg, sokféle szemléletet; látta, hogy az emberi lelkek azzal éltek, ami megmaradt az ősi szent tanításokból, illetve azzal, amit megért­hettek belőlük. Érthető, hogy az elmondottak másként hatottak egy olyan lélekre, amely hat éven keresztül sok belső örömet, bánatot, csalódást élt át, mint más emberek kedélyére. Jézus számára min­den lélek megoldandó rejtély volt; minden lélek azt sugallta: vár valamit, aminek el kell jönnie.

Vándorlásai közben Jézus olyan vidékekre is eljutott, ahol az akkori pogányok éltek. A tizennyolc és huszonnégy éves kora között Palesztinán belül és kívül átélt események közül különösen egy élmény tett rá rendkívüli benyomást. Látjuk Jézust, amint egy pogány kultikus helyhez érkezik; olyan pogány szentélyhez, ami­lyeneket ilyen vagy olyan elnevezésekkel emeltek a pogány is­teneknek Ázsia, Afrika és Európa különböző vidékein. Ez egyike volt azoknak a kultikus helyeknek, amelyeknek szertartásai a misz­tériumhelyek szertartásaira emlékeztettek, csakhogy míg a misz­tériumhelyeken hozzáértéssel celebráltak, addig a pogány-kultusz külsőségekbe ment át. Azt a kultikus helyet, ahová a Názáreti Jézus érkezett, elhagyták papjai; már nem végeztek ott semmiféle szertartást. Azon a környéken nyomorban, kínlódva, betegen és el-

108

gyötörtén éltek az emberek. Kultikus helyüket elhagyták a papok. Amikor a Názáreti Jézus ahhoz a helyhez érkezett, odasereglettek köréje a betegségtől és nyomortól elkínzott emberek, akiket az a gondolat gyötört: valamikor ezen a helyen gyűltünk össze; a papok áldozatot mutattak be és megismertettek az istenek tevékenységé­vel. Most egy elhagyott kultikus helynél állunk.

A spirituálisán szemlélő ember számára eközben feltűnik Jézus lelkének egy sajátos vonása. Már előző vándorútjai során is feltűnt, hogy mindenhol különleges módon fogadták. Lelkének alaphangu­lata olyasmit árasztott, ami szelíden és jótékonyan hatott az em­berekre, akiknek körében tartózkodott. Jézus útja egyik helységből a másikba vezetett, itt is, ott is dolgozott ácsműhelyekben; azután leült az emberekkel és beszélgetett velük. Jézus minden kimondott szavát különleges módon fogták fel, mert különleges módon is hangzott el: át-meg áthatotta a szelídség, a szívbéli jóindulat. Nem annyira a kimondott szó, mint annak módja varázslatos hatást gyakorolt az emberek lelkére. Mindenhol szívélyes kapcsolatok létesültek a vándorral. Nem úgy nézték, mint más embert: szemé­ből valami rendkívüli sugárzott; szívéből rendkívüli melegség áradt.

Úgy tűnt, mintha ezek az elgyötört, nyomorgó, kínlódó em­berek, akik körülállták az oltárt és látták, hogy egy idegen érkezett oda, lelkükben érezték volna a gondolatot: egy pap jött hozzánk, aki megint áldozatot akar bemutatni az oltárnál. - Ilyen hangulat alakult ki Jézus körül odaérkezésének hatására. Úgy látszott: a pogányok papnak nézték, aki újra áldozatot fog bemutatni.

Ahogy ott állt az összegyűlt emberek előtt, egy bizonyos pil­lanatban mintegy önmagán kívül érezte magát, egy különleges lelkiállapotban - és szörnyűségeket látott! Az oltár körül és az azt körülvevő mind népesebb tömegben démonoknak nevezhető lényeket látott és felismerte ezeknek a démonoknak a jelentőségét. Megértette, hogy a pogány áldozatok fokozatosan olyanná váltak, ami bűvös erővel vonzotta oda a démonokat. Ezért, miután Jézus az oltárhoz érkezett, nemcsak az emberek sereglettek oda, hanem

109

azok a démonok is, amelyek a korábbi áldozat bemutatásoknál je­len voltak. Jézus felismerte: noha a pogány áldozati szertartások onnan eredtek, ahol a jó kultikus helyeken a pogány kor számára felismerhető igazi isteneknek mutattak be áldozatot, azonban ezek az áldozatok lassanként hanyatlásnak indultak. Visszaélések történtek a titkokkal, és ahelyett, hogy az áldozatok elérték volna az isteneket, ezek az áldozatok és a papok gondolatai démonokat vonzottak oda, luciferi és ahrimáni hatalmakat, akiket Jézus maga mögött látott, miután egy más tudatállapotba került. Amikor a körülállók látták, hogy olyan tudatállapot vett erőt Jézuson, hogy emiatt összeesett, elmenekültek. A démonok azonban ottmaradtak.

A régi héber tanítások hanyatlásánál is nyomasztóbban hatott a Názáreti Jézus lelkére a pogány misztériumok pusztulása. Tizenkét éves korától tizennyolc éves koráig átélte, hogy az, ami egykor adatott az emberiségnek, ami átmelegítette és megvilágosította a lelkeket, már nem tudott hátai, és ezáltal a lelkek elsiváro-sodásához vezetett. Látta, hogy a régi jótékony isteni hatásokat felváltották luciferi és ahrimáni démoni hatások. A pogányság pusztulását látta abban, amit szellemi módon észlelt maga körül.

Képzeljék el, azt a lelki élményt, amit Jézus átélt, amikor ilyen módon szerzett tudomást arról, ami a régi istenek hatásából lett, ami a régi istenek és az emberek egykori kapcsolatából lett; képzeljék el az így felszínre törő érzést: az emberiség szomjazik valami új után, mert lelkében elkorcsosul, ha nem jön valami új!

Egy látomása volt a Názáreti Jézusnak, miután a démonok úgyszólván szemügyre vették és követték a menekülő embereket. Erről a látomásról még szó lesz; ebben a látomásban különleges módon jelent meg előtte az emberiség fejlődésének menete. A következő előadásban majd kitérek erre a látomásra, ami olyan, mint egy makrokozmikus Miatyánk. Jézus átélte, hogy mi szólalt meg egykor a tiszta szóban, mit közölt a tiszta Logosz az em­beriséggel.

A szellemi kutatás azt mutatja, hogy hozzávetőleg akkor tért haza erről a vándorútról a Názáreti Jézus, amikor apja meghalt. A

110

következő években, úgy huszonnégy éves korától addig az időpon­tig, amit János-keresztelőnek nevezünk, a Názáreti Jézus megis­merkedett az esszénus tanításokkal és az esszénus közösséggel. Az esszénusok közössége Palesztina egyik völgyében telepedett le. Központi telephelyük magányos helyen volt, de sok helyen voltak rendházaik. Názáretben is volt ilyen telephelyük. Az esszénusok azt a célt tűzték maguk elé, hogy különleges életet, különleges lel­ki életet alakítsanak ki; olyan életet, ami azonban összhangban van a külső élettel; így a lélek felfejlődhetett az átélés magasabb szint­jére, ami által egy kapcsolatféle jöhetett létre a szellemi világgal. Különböző fokokon át el lehetett érni azt, ami az esszénus-közösség által tagjainak és követőinek adható legmagasabb fok volt: egyfajta egyesülés a szellemi világgal.

Az esszénusok az emberi lélek ápolásával arra törekedtek, hogy az emberi lélek újra alkalmassá váljék annak felfogására, ami az emberiség fejlődésének természetes menete szerint már nem volt felfogható: a régi kapcsolat az isteni-szellemi világgal. A külső életmódot is érintő szigorú szabályokkal igyekeztek ennek meg­valósítására az esszénusok. Ennek érdekében teljesen visszahúzód­tak a külső világgal való érintkezéstől. Az esszénusnak nem lehetett saját tulajdona. A világ minden tájáról gyűltek össze. Aki esszénus akart lenni, annak minden vagyonát át kellett adnia az esz-szénus közösségnek. Csak a közösségnek lehetett birtoka, vagyo­na. Ha tehát valaki, akinek valamilyen helyen birtoka, tulajdona volt és esszénus akart lenni, annak házát, és hozzá tartozó tulaj­donát át kellett adnia a közösségnek. Ezáltal a közösségeknek a legkülönbözőbb településeken voltak birtokaik. Ma bizonyára megütköznénk egyik különös alapelvükön, ami azonban szükséges volt céljaik elérése érdekében. A lelki életet úgy ápolták, hogy tisz­ta életnek szentelték magukat, a bölcsesség iránti odaadással, sze­retetteljes jótékonysággal. Sokfelé megfordultak a világon fela­datuk teljesítése érdekében és mindenütt jótékonyan működtek. Vállalt feladataik közé tartozott a betegek gyógyítása. Mindenütt gyógyító tevékenységet fejtettek ki az akkori idő szokásainak

111

megfelelően. Anyagi téren is jótékonykodtak. Ezen a téren érvé­nyesült a mai szociális rendben nem utánozható és nem is utá­nozandó alapelv: az esszénus minden rászorulót támogathatott, kivéve saját családtagjait.

Az esszénusok eszménye volt a lélek olyan tökéletesítése, amely újra lehetővé teszi a kapcsolatot a szellemi világgal. Céljuk elérése érdekében azon igyekeztek, hogy ne férkőzhessenek lelkükhöz Ahrimán és Lucifer kísértései. Más szavakkal: az esszénus min­dent elkövetett, hogy távol tartsa magától a luciferi és ahrimáni kísértéseket. Igyekezett úgy élni, hogy meg se tudja őt közelíteni az, ami lehúz az ahrimáni az érzékelhető külső világba, a materia­lista életbe. Másrészt ügyelt a test tisztaságára is, hogy a lélekből feltörő luciferi csábítások és kísértések ne legyenek úrrá rajta. Az esszénus igyekezett tehát úgy élni, hogy Lucifer és Ahrimán ne férkőzhessen lelkéhez.

A Názáreti Jézus, fejlődése körülményeinek következtében olyan kapcsolatba került az esszénusokkal, amilyen kapcsolat más embernek nem lett volna lehetséges és a szóban forgó években sem jöhetett volna létre, ha ő maga nem lett volna esszénussá. Ameny-nyire az Esszénus Rend szigorú szabályai ezt lehetővé tették, a Názáreti Jézusnak megengedték, hogy a legszentebb helyiségekbe is belépjen, hogy olyan beszélgetéseket folytasson az esszénu-sokkal, amilyeneket csak egymás között szoktak folytatni. Eköz­ben beavatódhatott az Esszénus Rend legbelső előírásaiba. Meg­tudta, hogyan érez, törekszik és él az egyes esszénus, de min­denekelőtt átérezte - és, éppen ami döntő - hogy mi az, ami a tökéletességgel elérhető végső lehetősége annak, hogy a maga ko­rában egy lélek visszaszerezhesse az ősi, szent kinyilatkoztatás megközelítését. Mindezt megismerhette Jézus.

Egy napon, az esszénusok gyülekezetéből távozóban, külön­leges élményben volt része. Amikor elhagyta az esszénusok magányos lakhelyét és átment a kapun, két alakot látott elmenekül­ni a kapu két oldalától. Ezekben megérezte Lucifert és Ahrimánt. Ez a látomás több alkalommal megismétlődött. Az Esszénusok

112

Rendjéhez igen sok ember tartozott. A korábban ismertetett módon mindenfelé voltak telephelyeik. Bizonyos tisztelet övezte őket, noha szociális életüket másként rendezték be, mint a kor emberei általában. A városok, amelyeket meglátogattak, különleges ka­pukat építettek számukra. Mert az esszénusnak - a szabályzat sze­rint - nem volt szabad átmennie képmással ékesített kapun. Ha be akart menni egy városba és képmással díszített kapuhoz ért, vissza kellett fordulnia, hogy olyan helyen juthasson a városba, ahol nem volt kép a kapun. Ez az elv fontos szerepet játszott az esszénusok tökéletesedési tanításában, amely szerint tilos volt minden legenda, misztikus vagy vallásos téma képi ábrázolása. Ezáltal akarták elke­rülni a képi impulzusok luciferi hatását. Vándorlásai során a Názáreti Jézus gyakran találkozott kép-nélküli esszénus kapukkal. Újra meg újra azt tapasztalta ezeknél a kapuknál, hogy Lucifer és Aririmán láthatatlan szoborként ott áll, ahol tilos volt a látható kép. Ezek jelentős tapasztalatok voltak a Názáreti Jézus életében.

Mi következett ezekből a jelentős tapasztalatokból a tökéletes­ség magas fokán álló esszénusokkal folytatott beszélgetésekkel kapcsolatban? Olyasmi következett ezekből, ami mérhetetlenül nyo­masztóan hatott Jézus lelkére, végtelen szenvedést és fájdalmat okozva. Azt kellett mondania magának: igen, ez egy szigorúan zárt közösség; ezek az emberek igyekeznek a jelenben kapcsolatot teremteni a szellemi hatalmakkal, az isteni szellemi világgal. Tehát a jelenben még van valami az emberek között, ami ezt a kapcsola­tot igyekszik helyreállítani. De milyen áron? Azon az áron, hogy az esszénusok közösségében úgy élnek, ahogy a többi ember nem élhet. Mert az esszénusok élete nem volna lehetséges, ha minden ember úgy élne, mint ők. Jézus számára ekkor világossá vált egy, a lelkét iszonyúan nyomasztó összefüggés. Feltette magának a kér­dést: Hová menekül Lucifer és Ahrimán az esszénusok kapuitól? A többi ember lelkéhez menekülnek! Oda jutott hát az emberiség, hogy egy közösségnek el kell különülnie, ha kapcsolatot akar teremteni az isteni-szellemi világgal. És mert elkülönül, és úgy különül el, hogy csak a többi ember kizárásával tud fejlődni, arra

113

ítéli a többi embert, hogy még mélyebbre süllyedjen abba, - amit az esszénus közösség elkerül. Az esszénusok közösségének fel­emelkedésével a többi embernek annál mélyebbre kellett süllyed­nie. Azáltal, hogy az esszénusok olyan életet éltek, amelyhez Lu­cifer és Ahrimán nem tudott hozzáférni, kiszolgáltatták a többieket a kísértőknek.

Ez volt a Názáreti Jézus tapasztalata egy ezoterikus Renddel. Azt már korábban megtapasztalta lelkében, ami a zsidók törvé­nyeiből tapasztalható volt. Ugyancsak megtapasztalta lelkében, az előző években, hogy hová jutottak a pogány kultuszok, amikor ab­ban a jelentős pillanatban feltárult előtte a démoni világ. Most még azt is tapasztalnia kellett, hogy a vele egyidőben élő emberek mi­lyen áron kereshették a közeledést az isteni-szellemi világ­titkokhoz. Lelke elé tárult, hogy olyan kor ez - ezt keserűséggel látta - amelyben az isteni-szellemit keresők egy szűk közösségben mindenki más kárára kénytelenek ezt tenni. Olyan kor ez, amely­ben az emberek vágyakozva kiáltanak egy, az isteni-szellemi világ­gal minden ember számára elérhető kapcsolatért. Mindez nyo­masztotta Jézus lelkét.

Miközben mindez így a lelkére nehezedett, egy alkalommal, ép­pen az esszénus-közösségben, szellemi beszélgetést folytathatott Buddha lelkével. Sok hasonlóság volt abban, amit Buddha hozott a világba és az esszénus közösség szemléletében. Jézus találkozott Buddhával és hallotta Buddha szavait: „Azon az úton, amelyet én mutattam az emberiségnek, nem juthat el minden ember az isteni­szellemi világig; mert olyan tanítást alapoztam meg, amely szük­ségessé teszi az elkülönülést, ha magasabb fokon úgy akarják ezt megérteni és átélni, ahogy azt a tanítás foglalja magában". A Názáreti Jézus előtt élesen és hatalmasan rajzolódott ki, hogy a Buddha által megalapított tanítás feltételezi, hogy azokon kívül, akik a legbensőségesebben kötődnek ehhez a tanításhoz, olyan em­bereknek is kell lenniük, akik nem tudják bensőségesen sajátjuk­nak vallani azt. Mert hogyan is gyűjthettek volna Buddha és tanít­ványai alamizsnát az áldozati kehelybe, ha nem lettek volna olyan

114

emberek, akik alamizsnát adhattak? Jézus ezt magától Buddhától hallotta, hogy az ő tanítását nem tudja minden ember az élet min­den helyzetében kifejleszteni.

A Názáreti Jézus életének a János keresztelőt megelőző három szakaszában megismerte az akkori fejlődés lehetőségeit; nem úgy ismerte meg azokat, ahogy az ember megtanul valamit, hanem úgy, ahogy közvetlen tapasztalással átéli a dolgokat. Közvetlen kapcsolatba került a régi zsidó törvények tanításaival, amelyek in-spiratív módon villantak fel benne és átélhette a Mózeshez és a prófétákhoz szóló kinyilatkoztatások utócsengését. Közben azon­ban azt is átélte, hogy az akkori testi organizáltság következtében, egy vele azonos időben élő lélek számára már nem volt lehetséges ezeknek a dolgoknak a teljes megértése. Más idők jöttek, amelyek­ben a régi zsidó törvényeket már nem lehetett teljesen felfogni. Az érzékfeletti világban közvetlen tapasztalással élte át Jézus azt is, hogy a pogány misztériumok pusztulása odavonzotta a démoni világot, hogy nemcsak a kínlódó nyomorult emberek sereglettek az elpusztult kultuszhelyre, hanem a régi jó pogány erők helyett dé­monok gyülekeztek az áldozati helyen. Azt pedig a Jordán keresztelőt megelőző hat évben élte át Jézus, hogy az emberek szá­mára az eljövendő idők követelményei ellenére sem lehetséges az Esszénus Rend titkos tudásának megismerése.

Az Akasha Krónika szemléléséből kitűnik ezen a téren a felis­merés, hogy a belső tapasztalás olyan szenvedést okozott, amelyet egyetlen más lélek sem szenvedett el valaha is a Földön. Éppen a most kimondott szavak teljes megértésére nincs meg korunkban a hajlandóság. Ezért itt beiktatok valamit. Ugyanis az Ötödik Evan­géliumból merített közlendőim során ki kell fejtenem a továbbiak­ban, hogy a Jordán keresztelő és a Golgotai Misztérium között hogyan fokozódtak Jézus szenvedései mérhetetlen kínokká. A mai korban kézenfekvő az ellenvetés: miért kell egy ilyen hatalmas léleknek egyáltalán szenvednie? Mert manapság az embereknek különös fogalmaik vannak ezekről a dolgokról. Mivel a Jézus,-majd Krisztus-élet szenvedéseinek teljes mélységét kell Önök elé

115

tárnom, elöljáróban felhívom figyelmüket több lehetséges fél­reértésre.

Ismételten említettem már itt is, hogy nemrég megjelent Mau-rice Maeterlinck-nek „A halálról" című könyve; ezt azért érdemes elolvasni, mert figyelemre méltó, mennyi abszurditást ír egy olyan ember, aki egyébként helytálló dolgokat is írt a szellemi élet területéről. Maeterlinck könyvében egyéb abszurditások mellett az a megállapítás is olvasható, hogy egy test-nélküli szellem nem tud szenvedni, mert csak a fizikai test szenved. Ebből arra következtet Maeterlinck, hogy a fizikai testétől megvált ember nem tud szen­vedni a szellemi világban. Aki így gondolkodik, az könnyen juthat arra a következtetésre, hogy a Krisztus-lény már nem tudott szen­vedni, miután a Názáreti Jézus testébe költözött. Ennek ellenére a legközelebbi alkalommal azt fogom felvázolni, milyen iszonyú szenvedéseket élt át Krisztus a Názáreti Jézus testében.

Mindenesetre különös, hogy egy ember ép ésszel azt hiheti: a fizikai test tud szenvedni. Szenvedni csak a lélek tud a fizikai test­ben, mert a fizikai test nem érez fájdalmat, szenvedést. Fájdalom és szenvedés a test lelki-szellemi részében honosak; a testi szenve­déseket a fizikai organizmus rendellenességei okozzák. Annyiban rendellenességek, amennyiben a fizikai szervezet: organizmus. Ab­ban előfordulhat izomrándulás és egyéb, de ettől a fizikai test, a fizikai szervezet nem szenved, akkor sem, ha anyagát egyik hely­ről a másikra rángatják. A fizikai test éppoly kevéssé tud szenved­ni, mint egy szalmazsák, amit ide-oda dobálnak. De mivel a fizikai testben egy lelki-szellemi lény lakik, ez a lelki-szellemiség szen­ved attól, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kellene. Ami szenved, az a lelki-szellemiség, mindig a lelki-szellemiség. Minél magasabb szintű ez a lelki-szellemiség, annál fájdalmasabban szenved, és minél magasabb fokon áll, annál inkább szenved a lel­ki-szellemi benyomások hatására.

Azért mondom el ezt, hogy igyekezzenek átérezni a Zarathuszt-ra-lény szenvedéseit azokban az években amiatt, hogy a régi kinyi­latkoztatások már nem tudták azt nyújtani, amire az emberi

116

léleknek az újabb korban szüksége van. Ez a mérhetetlen szen­vedés semmilyen földi szenvedéssel nem összehasonlítható. Ezt látjuk, amikor a Názáreti Jézus életének ma megbeszélt szakaszát vizsgáljuk az Akasha Krónikának megfelelően.

Az imént megbeszélt életszakasz végén a Názáreti Jézus, beszélgetést folytatott az anyjával. Ez a beszélgetés döntően hatott arra a lépésre, amelyre elszánta magát: elment ahhoz, akivel már bizonyos kapcsolata volt az Esszénus Rend révén, - elment Keresztelő Jánoshoz. Erről, a Názáreti Jézusnak az édesanyjával folytatott, s az életét meghatározó beszélgetésről legközelebb lesz szó.

Végezetül azt szeretném kérni: fogadják úgy az Ötödik Evan­géliumról szóló közléseket, ahogyan a lehetőségekhez képest átad­hatóak, mert korunk szellemi hatalmai megkívánják, hogy mostan­tól fogva minél több lélek tudomást szerezzen ezekről a dolgokról. De azért fogadják bizonyos áhítattal az elmondottakat, mert em­lítettem már, milyen vad tiltakozást váltott ki Németország szelle­mi életében, még a becsületesen gondolkodó emberek körében is, amikor első ízben beszéltem nyilvánosan a két Jézus gyermekről. A mi mozgalmunkon kívül álló közönség még nem képes elviselni a szellemi világból eredő szellemi kutatás közvetlen eredményeit. A legkülönfélébb módon, vad szenvedélyekhez hasonlóan igye­keznek elhárítani az emberek olyasmit, ami kinyilatkoztatásként jön a szellemi világból. Nem kell, hogy könnyelmű fecsegések ezeket a dolgokat ugyanúgy lealacsonyítsák, és nevetségessé tegyék, ahogy az a két Jézus-gyermek esetében történt. Számunkra legyen szent ez a dolog.

Nem könnyű ezekről a dolgokról manapság beszélni, tekintettel arra, hogy ezekkel szemben legerősebb az ellenállás. Alapjában véve az a helyzet, amit már többször felvázoltam: korunkban a mérhetetlen kényelemszeretet tartja vissza az emberi lelkeket attól, hogy többet megtudjanak a szellemi kutatásról és megszerezzék annak lehetőségét, hogy betekintést nyerjenek ezekbe a dolgokba. Jelenleg az a helyzet, hogy egyfelől az emberi lélek rejtett mély-

117

ségeiből vágyakozó kiáltás hallatszik a szellemi világ kinyilatkoz­tatásaiért, másfelől az emberi lélek tudatos része éppen manapság szenvedélyesen elutasító, amikor a szellemi világ megnyilvánulá­sairól van szó.

Legyenek az Önök számára mai megbeszélésünk záró szavai iránymutatóak arra, hogyan kell fogadnunk az Ötödik Evangélium­ról szóló közléseket.

118

Harmadik előadás

Berlin, 1913. november 18.

A legutóbbi alkalommal igyekeztem néhány dolgot elmondani az Ötödik Evangéliumból, a Názáreti Jézus életéről tizenkét éves kora és a János keresztelő közötti időszakról. Amikor arról a jelentős élményről beszéltem, amelyet a Názáreti Jézus egy pogány oltárnál átélt, akkor rámutattam, hogyan engedi látnunk az Akasha Kró­nikában való olvasás a pogány oltárnál a Názáreti Jézust és az oltárt körülvevő démonokat. Csak röviden akarok emlékeztetni arra a jelenetre, amikor Jézus szinte élettelenül összeesik, mintha egy másik világban lenne, ahol észlelheti a pogányok ősi, szent misztériumainak isteni-szellemi titkait. így tudott élő eszmét alkot­ni magának arról, hogy ami egykor a pogányság volt, az mivé is lett az ő ideéig.

Már említettem, hogy mialatt Jézus, tudatát vesztve annál a bi­zonyos pogány oltárnál, a szellemi világból hangokat, szavakat hallott, amelyek kifejezték - úgy ahogy a pogány népek ősi szent tanítása kifejezte - az ember összefonódását az érzékelhető, fizikai világgal. Úgyszólván azt a hangot hallotta, amelyet az ősi pogány próféták jól ismertek. Amit hallott, azt kozmikus Miatyánknak nevezhetjük. Azt fejezi ki, hogyan kell alakulnia az ember sorsá­nak azáltal, hogy születésétől haláláig összefonódott a földi anyag­gal. Ezt a kozmikus Miatyánkot - amelyből később, az ellen­kezőjére fordítva, a földi Miatyánk lett - első ízben a dornachi Alapkőletételénél hozhattam nyilvánosságra. Most ismét felolva­som, mert ezek a szavak valóban a pogány emberiség ősi tanítását fejezik ki. Amennyire lehet, megkísérlem lefordításukat:

119

Ámen

Uralkodik a Gonosz,

Tanúja az eloldódó Énnek

Mások okozta magunk által

Elkövetett önös vétkeinket

Megéljük a mindennapi kenyérben

Amelyben nem úr az Ég akarata

Mert elhagyta országtokat az ember

És felejté neveteket

Ti Atyák a Mennyekben.

Körülbelül ezt hallotta a Názáreti Jézus, mint ősi tanítást a földi ember titkairól, amikor vándorútján pogány vidékre érkezett. Ezek a szavak valóban az emberiség fejlődésének mélységes titkait fe­jezik ki. Ezek a jelentős szavak áradtak be Jézus lelkébe, úgy hu­szonnégy éves korában; attól fogva tudott valamit, ami egykor az emberiség fejlődésének ősi idején leáramlott a szellemi világból; ez olyan nagynak, olyan hatalmasnak tűnt számára, hogy amikor a már említett megrázó élményben volt része a lepusztult pogány oltárnál, úgy érezte: ma már nincsenek a Földön megfelelő em­berek ahhoz, hogy ezt megértsék.

így ismerte meg Jézus a pogányságot. Láthattuk, hogy ifjúsága három szakaszában megismerte a zsidóság mélységes mélységeit, a pogányság mélységes mélységeit és az esszénus tanítások mélységeit is. Láthattuk, hogy ezek a felismerések fokról-fokra mélyülő szenvedésének forrásai lettek. Mert mind a három esetben azt kellett magának mondania: lehetséges volna a befogadásuk, ha az emberiségben meglennének a feltételek, de ezeket a feltételeket most nem lehet megteremteni.

Ez volt Jézus élettapasztalata. Az Ötödik Evangélium megmu­tatja, hogy mielőtt felvette magába Krisztust, Jézus azt mondhatta: az emberiség fejlődése során az ember olyan képességeket fej­lesztett ki, amelyek elhomályosították az ősidőkben kapott képes­ségeket; ezért már nem képesek a szellemi világ kinyilatkoztatá-

120

sainak befogadására, ahogy egykor a zsidók és pogányok tették. -De Jézus azt is tudta az esszénusoknál tapasztaltak által: ahogyan az esszénusok keresik az ismételt egyesülést a szellemi világgal, úgy csak egy maréknyi ember juthat ehhez hozzá, nem az egész emberiség. Ez az út is járhatatlannak látszott. Szegény, szegény emberiség - ez az érzés járta át Jézus lelkét - ha meg is hallanád a régi pogány próféták hangját, nem értenéd meg szavukat. Ha meghallanád a régi zsidó próféták hangját, nem értenéd meg, amit mondanak. De az egyetemes emberiség sohasem érheti el azt, amire az esszénusok törekednek; ez csak egy kis csoport törek­vése, amely a többi ember rovására keresi a tökéletesség felé veze­tő utat.

Mindaz, amit itt néhány száraz szóban elmondok, Jézusban élet­re kelt, fájdalmas lelki valóság volt. Végtelen együttérzés vett erőt rajta az egész emberiséggel, ez az együttérzés érlelte meg őt arra, hogy magába tudja fogadni a Krisztus-lényt.

Azonban ezt megelőzően a Názáreti Jézus egy fontos beszél­getést folytatott azzal a személyiséggel, akit nevelő-, illetve mosto­haanyjaként ismerünk. Mint tudjuk, annak a Nátháni Jézusnak az édesanyja, aki tizenkét éves korában magába fogadta Zarathusztra individualitását, - tehát a Nátháni Jézus vérszerinti édesanyja -meghalt rövid idővel az után, hogy ez a Jézus-gyermek magába fo­gadta Zarathusztrát, aki addig a másik Jézus-gyermekben öltött testet. így hát az édesanya lelke már régen a szellemi világban volt. Azt is tudjuk az előző évek előadásaiból, hogy a másik, a salamoni Jézus-gyermek édesapja meghalt, és a két Jézus-gyermek két családjából egy család lett Názáretben; ott nőtt fel Jézus a testvéreivel és a Zarathusztra-anyával. Azt is tudjuk, hogy a Názáreti Jézus apja meghalt, amikor Jézus huszonnégy éves kora körül egy hosszabb vándorútról tért haza; ezután nevelőanyjánál maradt. El kell mondanom, hogy a nevelőanya csak lassanként sajátított el mélységes lelki megértést a Jézus által átélt élmények iránt. Az évek folyamán ez a két lélek, a Názáreti Jézus és nevelőanyja lelke úgyszólván összenőtt.

121

Jézus a tizenkét éves korát követő időben magányos volt élmé­nyeivel a szülői házban. Valahogy meg kellett küzdenie lelke fáj­dalmas élményeivel és testvérei olyan lelket láttak benne, aki úgyszólván a téboly felé halad. Az anya azonban egyre több megértéssel fordult e felé a lélek felé. így történt, hogy a Názáreti Jézus huszonkilenc vagy harminc éves korában fontos beszélgetést folytathatott ezzel az anyával. Mint látni fogjuk, ez a beszélgetés valóban meghatározó jelentőségű volt.

Ez a beszélgetés alapjában véve visszapillantásszerűen érintette mindazt, amit a Názáreti Jézus tizenkét éves kora óta átélt. Az Akasha Krónika feltárja előttünk ennek a beszélgetésnek a mene­tét. Jézus először a tizenkettedik és tizennyolcadik évek között átélt élményekről beszélt; arról, hogyan élte át lelkében az ősi héber tanítást, a héber próféták ősi tanításait. Környezetében nem volt senki, aki által átélhette volna azt, amit az írástudók ámulatára akkor felmutatott. Folyamatosan részesült inspirációkban, ame­lyekről tudta: a szellemi világból jönnek. A héber tanítások úgy törtek fel benne, hogy sajátjának tudhatta azokat, amelyeknek a meghallgatására az ő idejében már nem volt fül... Magára maradt ezekkel a tanításokkal. Ez volt az ő nagy bánata.

Az anyának voltak ugyan ellenvetései Jézus azon kijelentésére, hogy még ha meg is szólalnának a régi zsidó próféták, nem lenne ember, aki megértené szavukat. Az anya erre azt mondta: itt volt például Füllel, a nagy törvény-tanító. A Názáreti Jézus tudta, hogy ki volt Füllel, és mit jelentett a zsidóságnak. Nem kell rész­leteznem önöknek Füllel jelentőségét. A zsidó irodalom kellőkép­pen méltányolja. Hillel a régi zsidóság legszebb erényeinek és tanításainak megújítója volt; olyan személyiség, aki a maga mód­ján megújította a régi zsidóságot. Ez nem annak volt köszönhető, hogy Hillel tudós volt, hanem annak, hogy tevékenysége által, különösen pedig érzései, akarata, vágyai révén úgy tudott bánni az emberekkel, hogy kifejezésre juttatta: az igazi bölcsesség minden fajtája átalakítóan hat az emberi lélekre. Különösen értékelték a zsidóságban, de a későbbiekben már nem értették a mások iránt

122

tanúsított türelmét. Hillelt joggal becsülték érte. Különben is rend­kívüli módon érte el, hogy a héberek körében működhessék. Ba­bilonból származott, egy olyan zsidó nemzetségből, amely a ba­biloni fogságba került és eredetét egészen Dávid családjáig vezette vissza. Ilyen módon egyesítette magában a vérében lüktető héber-séget azzal, amit felvett a babiloni tudásból. Egy jellemző legenda szól arról, milyen hatással volt ez az ő lelkére.

Egy alkalommal, amikor Hillel megérkezett Jeruzsálembe, az ottani tudósok éppen összegyűltek, és a zsidó tanítás titkairól vi­tatkoztak. Aki ilyen vitán részt akart venni, annak egy csekély részvételi díjat kellett befizetnie. Hillelnek nem volt pénze, nagyon szegény volt. Annak ellenére, hogy rendkívül hideg volt, Hillel felmászott a tanácskozás helyszínéül szolgáló ház melletti dombra, hogy az ablakon át meghallja, amit bent beszélnek. Éjszaka olyan hideg volt, hogy teljesen megdermedt. Amikor reggel rátaláltak, előbb fel kellett melegíteni, hogy felengedjen. De azáltal, hogy ezt átélte, étertestében részt vett az egész vitán. És míg a vitatkozók nem hallottak egyebet ide-oda röpködő elvont szavaknál, Hillel előtt csodálatos látomások világa tárult fel, amely megváltoztatta lelkét.

Még sok ilyen eseményt lehetne elmesélni. Különösen a türel­mét csodálták. Azt beszélték, Hillel türelme végtelen. Úgy mond­ják, egyszer valaki fogadást kötött, hogy Hillel türelmét a végsőkig kimeríti, és haragra gerjeszti. A fogadást megkötötték; aki arra fo­gadott, hogy Hillelt kihozza a sodrából, a következőt tette: amikor Hillel éppen a másnap, a szombaton tartandó tanítására készült, hiányos otthoni öltözékben, bekopogott hozzá és bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! - Hillel megkérdezte: Mi történt? - Gyere ki, Hil­lel, fontos dolgot akarok kérdezni tőled. - Hillel felvette a köpenyét és kiment: Mond fiam, mit akarsz kérdezni tőlem? -Nagyon fontosat akarok kérdezni. Miért van a babiloniak közül olyan soknak csúcsos feje? - Hillel így válaszolt: Tudod fiam, a babiloniaknak rosszak a bábáik, azért van ott sok embernek csú-

123

csos feje. Menj utadra, választ kaptál a kérdésedre. Ezzel Hillel visszament a házba és folytatta a készülődését a szombatra.

De egy kis idő múlva ugyanaz az ember ismét bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! - Hillel kiszólt: Mi a baj? - Ó Hillel, egy nagyon fontos kérdésre kell azonnal választ kapnom! - Hillel kiment a kérdezőhöz: mi a kérdésed? Mire az illető így szólt: Mondd Hillel, miért van Arábiában olyan sok embernek összehúzott szeme? Hil­lel így válaszolt: Arábiában a sivatag olyan tágas, hogy csak úgy tudják elviselni, ha a szemük alkalmazkodik hozzá. Ezért van Arábiában sok embernek összehúzott szeme. Most menj utadra fiam. Választ adtam fontos kérdésedre. És Hillel visszament a házba.

Nem telt el sok idő és az illető harmadszor is bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! - Mi a baj? - Gyere ki Hillel, egy fontos kérdésre azonnal választ kell kapnom! - Hillel ismét kiment. - Mondd Hil­lel, - szól a kérdező - miért van Egyiptom közelében olyan sok embernek lúdtalpa? - Mire Hillel: Kedves fiam, azért van ott sok embernek lúdtalpa, mert mocsaras vidéken élnek, mint némely madarak, s azok lábához hasonlóan alkalmazkodott az övéké is a környezethez. Ezért van lúdtalpuk. Most menj fiam, választ kaptál a kérdésedre. - Ezzel megint bement a házba.

Néhány perc elteltével megint bekopogott ugyanaz az ember, minden alkalommal szomorúbb lett. Ezúttal még szomorúbb hang­on kiáltott: Hillel gyere ki! - Amikor Hillel kiment, így szólt hoz­zá: Ó Hillel, fogadást kötöttem, hogy haragra gerjesztlek. Három­szor próbálkoztam a kérdéseimmel: Mondd, Hillel, mit kell ten­nem, hogy ne veszítsem el a fogadást? Hillel így válaszolt: Fiam, jobb neked, ha elveszíted a fogadást, mint ha Hillelt haragra ger­jeszted. Menj, és fizesd ki az elvesztett fogadást.

Ez a példa megmutatja, hogy Hillel a türelem milyen magas fokát érte el zsidó kortársai véleménye szerint. A Názáreti Jézus átélte ennek az embernek a hatását. De nemcsak a Hillel által kifej­tett hatást ismerte, hanem ő maga is meghallotta lelkében Bath-Kolt, az égi hangot, amely az isteni-szellemi világból szólt lelke bensejéhez, ahogy egykor a prófétákhoz szólt. Tudta, hogy még

124

Hillelben is csak halovány mása élt annak, amire a héberek ősei valamikor érettek voltak. Most azonban a régi héberek utódai még a Hillel hangjában megjelenő halvány utócsengés meghallgatására sem voltak érettek, nem is beszélve a nagy Bath-Kol kinyilatkoz­tatásairól.

Mindez nyomasztotta Jézus lelkét, és ezt elmondta nevelőanyjá­nak. Elmondta, mennyit szenvedett amiatt, hogy hétről-hétre vilá­gosabban tárultak fel előtte az ősi zsidóság szent tanai, és mert lát­ta, hogy a régi héberek utódainak már nincs fülük ahhoz, hogy meghallják az egykori nagy próféták szavát. Az anya ekkor meg­értette Jézust, és mélységes együttérzéssel fogadta szavait.

Ezután Jézus elmondta, mit élt át, amikor tizennyolc éves kora után zsidó és pogány vidékekre érkezett vándorútján. Csak ekkor beszélt arról az élményéről, hogy egy pogány kultikus helyhez érve megtudta: azt elhagyták a papok, mert az embereket szörnyű ragályos betegség kínozta, amely mindenkit megfertőzhetett. Ami­kor látták az ő érkezését, futótűzként terjedt el, hogy egy külön­leges ember jön hozzájuk. Jézus számára különös volt, hogy puszta megjelenésével rendkívüli benyomást tett mindenkire. Azok az emberek, akik szenvedtek amiatt, hogy pogány papjaik elhagyták őket, nem mutattak már be áldozatot az oltárnál, a Názáreti Jézust papnak vélték, ki majd ismét áldozatot fog bemutatni.

Egyre többen gyülekeztek az omladozó oltár körül. A Názáreti Jézus nem szándékozott pogány áldozatot bemutatni. De látta az emberek szenvedésének mélyebb okát. Látta azt, amit a követke­zőképpen lehet szavakba foglalni.

Ilyen áldozati oltároknál egykor helyénvaló áldozatokat mutat­tak be, amelyek a pogány vidék misztérium-kinyilatkoztatásainak külső kifejezői voltak. A kultikus szertartások misztériumai kinyi­latkoztatásokat fejeztek ki. Amikor az ősrégi szent időkben a pa­pok a megfelelő átéléssel végezték a kultikus szertartást, akkor azon részt vettek azok az isteni-szellemi lények, akikkel a pogány emberek kapcsolatban voltak. Azonban ezek az áldozati szertartá­sok lassanként hanyatlásnak indultak, korrumpálódtak. A papok

125

már nem rendelkeztek a megfelelő szemlélettel, ezért történhetett meg, hogy egy ilyen kultikus helyen a régi jó isteni lények helyett démonok jelentek meg. Ezek a démonok okozták az emberek szenvedéseit. A démonok gyülekezetét látta ott a Názáreti Jézus. Szinte kikövetelték szellemi látó tekintetét, és Jézus látszólag holtan esett össze. Ekkor megértették az emberek, hogy nem azért jött, hogy az oltáruknál áldozatot mutasson be. Elmenekültek, és Jézus abban a pillanatban látta, hogy a régi pogány istenek világa átváltozott démoni világgá és felismerte: ez a nép szenvedéseinek az oka.

Ebben az állapotban bepillanthatott a régi pogány időkbe, ami­kor az ősi szent tanítások igazi kinyilatkoztatásaiban részesültek az emberek. Ekkor hallotta meg Jézus a kozmikus Miatyánkot, (amit felolvastam Önöknek). Felismerte, mennyire eltávolodott a korá­nak emberisége - mind a pogányság, mind a zsidóság - a régi tanításoktól és kinyilatkoztatásoktól. Amit Jézusnak meg kellett tudnia a zsidóságról, azt a nagy Bath-Kol hangja által tudta meg. A pogányság döbbenetes látomásban tárult fel előtte. Ez másként ha­tott rá, mint egy elvont közlés: megváltoztatta a lelkét. Tudta már, nincs fül, hogy meghallja azt, ami egykor a zsidóság számára megszólalt, a próféták hangját, de nincs fül annak meghallására és megértésére sem, ami valamikor a régi pogánysághoz szólt.

Jézus mindezt megindító szavakkal mondta el nevelőanyjának. Beszélt az esszénusok közösségéhez való kapcsolatáról is, különös tekintettel arra, ami nehezen érthető lett volna az anya számára, ha nem hallgatta volna addig is bensőséges megértéssel Jézus szavait: elmondta, hogy az esszénusoktól távozóban meglátta a kapunál Lucifer és Ahrimán menekülő alakjait. Tudta, hogy az esszénusok módszerei az emberek nagy tömegei számára nem megvaló­síthatóak. Igaz, hogy ezek a módszerek lehetővé tették a kapcsola­tot az isteni-szellemi világgal, de csak azáltal, hogy távol tartották maguktól Lucifert és Ahrimánt. Ezáltal annál inkább menekültek a kísértők a többi emberhez; mind erősebben fűzték őket a földi léthez és megakadályozták őket a szellemi világhoz való kapcso-

126

lódásban. A Názáreti Jézus ebből az élményből értette meg: az esz-szénusok útja sem járható minden ember, csak egy kis csoport számára. - Ez volt a harmadik fájdalmas felismerés.

Jézus mindezt különleges módon mondta el. Nemcsak szavai szálltak az anyához, hanem úgy érintették az anya szívét, mint eleven lények. Ahogyan a szenvedéssel, de mélységes embersze­retettel átitatott szavak értelme beáradt lelkébe, úgy érezte, hogy lelke megerősödött, a Jézustól feléje áradó erő belső átalakulást idézett elő benne. így érezte az anya. Valóban olyan volt ez, mintha minden, ami a Názáreti Jézus lelkében élt, a beszélgetés során átáramlott volna az anya lelkébe. Jézus is így érezte. Mert itt titokzatosan tár fel előttünk valami különöset az Akasha Krónika.

Miközben a Názáreti Jézus beszélt, és a tőle kiinduló szavak elérték az anya szívét és lelkét, Jézus Énjének egy-egy részét is magukkal vitték. Szinte azt lehetne mondani: a szavak szárnyán Jézus Énje mintegy átkerült az anyába, a nélkül azonban, hogy az ő tulajdonképpeni Énje eltávozott volna. Az anya a szavak hatására szinte életre kelt. Mert az a különleges dolog történt, hogy a beszélgetés hatására a Nátháni Jézus vérszerinti édesanyjának lelke lejött a szellemi világból és összekapcsolódott a mostoha, illetve nevelőanya lelkével; tehát azt a beszélgetést követően a neve­lőanya lelkében egyúttal a Nátháni Jézus szülőanyjának lelke is élt. A nevelőanya lelke befogadta az édesanya lelkét. Szinte a szeplő-telenség újjászületésének nevezhetnénk a történteket. Ez az átvál­tozás, a nevelőanya lelkének egyesülése egy másik lélekkel a szellemi világból valóban megdöbbentő benyomást kelt. A további­akban a nevelőanya csupán burka annak az anyának, aki Jézus ti­zenkét és harmincéves kora között a szellemi világban volt.

Jézusban viszont olyasmi ment végbe, mintha Énjét átadta volna nevelőanyjának és benne nem maradt volna más, mint a kozmikus törvényeknek alárendelt fizikai-éter és asztráltest. Ebben a hármas testiségben a Názáreti Jézus belső kényszert érzett, hogy felkeresse azt az embert, akit az esszénusok közösségéből ismert, és aki -akár csak ő maga - nem volt ugyan igazi esszénus, mégis felvették

127

az esszénusok közösségébe: Keresztelő Jánost. Ezután megtörtént a másik négy evangéliumból ismert keresztelő: a Krisztus-lény beköltözött a Názáreti Jézus testiségébe, aki minden szenvedését és egész lényét átfogó Énjét beleadta az anyjával folytatott beszél­getésbe és így átadta az anya lelkének. A hármas testiség ekkor magába fogadta a Krisztus-lényt, aki ezután a másik Én helyén élt a hármas testiségben.

Az Akasha Krónikából megismerhető Ötödik Evangélium is kitér most a Krisztus-lény lejövetelét követő kísértés eseményére. Ám az Akasha Krónikába bepillantva a kísértés-jelenet más szellemben jelenik meg. Amennyire lehet, megpróbálom elmon­dani, mi derül ki számunkra a megkísértés jelenetéből.

Krisztus-Jézus - most már így mondhatjuk - először Luciferrel kerül szembe. Lucifer a szellemi kutató számára érthető módon teszi fel a többi evangéliumban is leírt kérdést, amit természetesen külső (földi) szavakkal kell érzékeltetni, ha el akarjuk mondani; a kísértésnek ez a problémája különösen a gőgöt érinti. A világ min­den birodalma - Lucifer ezen az asztrális világ távlatait érti -legyen a tied, ha engem elismersz uradnak!

Ha ezt a kérdést egy megfelelő pillanatban intézik egy emberi lényhez, akkor a kísértés legerősebb impulzusait válthatja ki, mert az önteltség és hiúság összes erőit és indulatait szabadítja fel a lélekben. Ezt nehéz elképzelni, ha az ember csak elvont fogalmak­kal gondol az asztrális világra. De ha benne áll az ember, akkor a Lucifer által említett asztrális világ erői olyan mértékben hatnak az ember felépítettségére, hogy a gőg démonai olyan szükségszerű­séggel szabadulnak el benne, mint az éhség, ha négy-öt napig nem evett. Itt nincs szó a fizikai téren használatos ártalmatlan intelem­ről, hogy ne hagyjuk elvakítani magunkat a gőgtől. - Ez nagyon szép és jó és érvényes a fizikai síkon, de egészen másként kell értékelni, amikor a teljes asztrális világ megrohamozza az ember felépítettségét. - Krisztus Jézus ellenállt Lucifer kísértésének. Ez a lény nem eshetett áldozatul a gőgnek. Elutasította Lucifert.

128

Szeretnék itt valamit közbevetni. Az Akasha Krónika olvasása közben előfordulhat a sorrend felcserélése. Azt hiszem, az úgyne­vezett megkísértés-jelenet sorrendjét helyesen látom. De az is lehet, hogy a fordított sorrend az igaz. Ezt nem hiszem, de azt sem állíthatom, hogy később ne igazolódhatna az ellenkező sorrend. Szeretném ismételten felhívni figyelmüket arra, hogy az Akasha Krónikából származó közlésekből csak azt mondom el, amit ott ténylegesen tapasztaltam. Ezért a bizonytalan részeknél a későbbi helyreigazítás lehetőségére hívom fel a figyelmet.

Lucifer első támadásának visszaverése után Lucifer és Ahrimán együtt léptek fel. Együttesen szólították fel Krisztus Jézust, hogy vesse le magát a mélységbe. Ez a felszólítás a büszkeségnek szólt. A büszkeségen, önteltségen, félelmen való fölül állás különleges kerülő útján kísértette meg Krisztus Jézust. Ő azonban elutasította a felszólítást. Őt nem lehetett önteltségre hivatkozva megkísérteni, ami ebben az esetben a félelmen való fölül állás önhittségét jelen­tette volna. Lucifernek még ki kellett térnie előle; még feladta.

Ahrimán viszont ottmaradt és feltette a harmadik kérdést, az Ötödik Evangéliumban és a többi evangéliumban egybehangzó kér­dést, amely a kövek kenyérre változtatására vonatkozik. Ha Krisz­tusnak valóban akkora hatalma van, változtassa a köveket kenyér­ré. És lám, az erre a kérdésre adott válaszban maradt egy meg­válaszolatlan töredék. Krisztus Jézus nem tudott maradéktalan választ adni Ahrimánnak és Ahrimán nem szenvedett teljes vere­séget. Mindenesetre ezt mutatja az Akasha Krónikának megfelelő szemlélet. Krisztus Jézus tudta: Ahrimánnál visszamaradt valami, amit nem lehet belső szellemi folyamattal legyőzni, hanem még egyéb dolog is szükséges kivédéséhez.

Megpróbálom ezt némileg triviális módon részletezni. így könnyeb­ben lesz érthető, miről is van szó. Voltaképpen Ahrimán a materia­lista törvények világának az ura. Ha egyszer majd nyomatásban is megjelennek az idén Münchenben tartott előadások, akkor Ahri­mán világa még áttekinthetőbb lesz. Ahrimán a materialista törvé­nyek ura, azoké a törvényeké, amelyek csak akkor lesznek

129

szellemmel áthatottak, amikor már végéhez ért az egész Földfej­lődés, addig a jelenlegi törvények érvényesek, hatásosak maradnak. Ahrimán a materialista törvények jogos ura. Ha nem élne vissza hatalmával, nem terjesztené ki más területre, akkor a maga nemé­ben a Földfejlődés egyedülállóan szükséges lénye lenne. Azonban mégis érvényesek a Kozmikus Miatyánk szavai: „Mások okozta magunk által elkövetett önös vétkeinket megéljük a mindennapi kenyérben, amelyben nem úr az Ég akarata." Érvényes, hogy az ember földi életében a materiális törvényekhez kötött és az ezekből a törvényekből eredő dolgok szellemmel áthatását nem lehet csu­pán belső, lelki folyamattal elérni, ehhez külső tényező is szük­séges. A szegénység és gazdagság is ezzel a kérdéssel függ össze. Ide tartozik az ember szociális rendhez kötöttsége és az is, hogy olyan törvények járma alatt állunk, amelyeket csak a Földfejlődés lejártával lehet szellemmel áthatni. Ezzel függ össze az is -kénytelen vagyok triviális kifejezésekhez folyamodni, - de nem tartom triviálisnak -, hogy a szociális rendben fokozatosan tért hódit az, amit pénznek nevezhetünk, a pénz uralma, amely megaka­dályozza az embert abban, hogy közvetlenül szellemtől áthatott törvények szerint éljen. Ez mindenki számára érthető. De azáltal, hogy lehetetlen „köveket kenyérré változtatni", hogy lehetetlen a szellemiség közvetlen megjelenése az anyagban, az anyagtól függet­lenül, azáltal, hogy fennáll ez a lehetetlenség és tükörképe, a pénz uralma jelen van, ennek következtében uralkodhat Ahrimán. Mert a pénzben él szociálisan Ahrimán is.

Ahrimán kérdésének megválaszolatlanul maradt része Krisztus Jézusban elindította azt a folyamatot, hogy a Földfejlődésbe kiá­radva fokozatosan hasson a Föld további fejlődésére. Ezt nem lehet csupán lelkileg megvalósítani. Krisztusnak be kell áradnia a Föld fejlődésébe, és át kell hatnia azt. Ahrimánnak hatalmában állt, hogy szembesítse Krisztust a Földdel való egyesülés szükségsze­rűségével. Ezért kerítette hatalmába Ahrimán később Júdást, rajta keresztül segítette elő Krisztus halálát. A Krisztus-lény a halálon keresztül egyesült a Föld lényével. Júdás tette, Ahrimán nem telje-

130

sen megválaszolt kérdése volt. Lucifer kísértésével lelkileg, belső­leg lehetett leszámolni. A luciferi kísértéssel minden léleknek egyénileg kell megküzdenie. Ahrimánt az emberiség történelmi fej­lődésének folyamán akkor lehet legyőzni, ha az emberek egyre jobban átitatódnak és azonosulnak a Krisztus-lénnyel.

Ha az ember az Akasha Krónika szerint veszi szemügyre az Ahrimán kérdésére nem maradéktalanul adott választ, akkor a Gol­gotai Misztériumot követő történelmi fejlődés mélységes titkára talál rá. Ebben minden benne van. És Krisztus ekkor már tudta, hogy teljesen egyesülnie kell a Föld testével, hogy egészen ember­ré kell válnia.

Az emberré válás lett a további, három évig tartó szenvedés for­rása. Mert - így mutatja az Ötödik Evangélium az Akasha Kró­nikában - a Krisztus-lény nem mindjárt egyesült teljesen a Názá­reti Jézus testének hármasságával. Kezdetben felismerhető, hogy a Földön járó Krisztus-Jézus testének hármasságát áthatotta ugyan a Krisztus-lény, de nem foglalta el teljesen úgy, mint más ember Énje, hanem csak hatalmas auraként, lazán összefogta. Mert elő­fordulhat, és számtalan esetben elő is fordult, hogy Krisztus-Jézus testi lénye valahol a magányban, vagy más embereknél volt, de maga Krisztus, mint szellemi lény ugyanakkor máshol járt. Ha itt vagy ott megjelent Krisztus, egyik vagy másik apostol látni vélte őt, akkor nem minden esetben volt ott jelen a szellemi lény Krisz­tus-Jézus fizikai testében. Már akkor is olyan szellemtestben jelent meg, amely olyan erős volt, hogy fizikai jelenlétként érzékelték. Amit a tanítványok a Krisztussal való együttlétről mondanak, az az Ötödik Evangélium szerint nem mindig fizikai testi együttlét, hanem gyakran csak a fizikai jelenlét fokozódott látomása.

Sajátos módon az első időben valóban csak laza kapcsolat volt Krisztus és a Názáreti Jézus testi lénye között. De ez a kapcsolat egyre szorosabbra fonódott. A Krisztus-lénynek mind erősebben kellett kötődnie a Názáreti Jézus testiségéhez. Csak a három év el­teltével lett úgyszólván egységgé a Krisztus-lény és a Názáreti Jézus testi lénye; ez teljességgel a kereszthalálnál, közvetlenül azt

131

megelőzően következett be. Azonban az emberi testtel való egyesülés folyamatos, egyre fokozódó szenvedéssel járt. Krisztus átfogó, univerzális szellemi lénye csak kimondhatatlan szenvedés árán tudott egyesülni a Názáreti Jézus testével. Ez a szenvedés három évig tartott.

Ennek ismeretében nem lesz az ember szentimentálissá (érzel-gőssé), mert a szellemi világból észlelhető benyomásban nincs érzelgősség. Aligha akad olyan szenvedés, amit össze lehetne ha­sonlítani a Krisztus-lénynek a Názáreti Jézus testével való eggyé válásánál átélt szenvedéssel. Megérthetjük, mennyit kellett szen­vednie egy Istennek az elöregedett emberiség megfiatalítása érde­kében azért, hogy az ember teljesen birtokba vehesse Énjét.

A fejlődés menete olyan volt, hogy amikor már egyes tanít­ványok csoportosultak Krisztus Jézus körül, akkor Krisztus Jézus olykor együtt volt velük fizikai testben, de szellemi lényként ter­mészetesen mindnyájuk fizikai szeme számára láthatatlan volt, a tanítványok tudtak róla, maguk között tudták Krisztust azáltal, ahogy összekötődött velük.

De az Ötödik Evangélium kutatása közben az Akasha Krónika sajátos dolgot tár elénk. Különösen a három év elején keveset beszélt Krisztus Jézus. Hatott. A puszta jelenlétével hatott. Erre majd még visszatérek. A Krisztus-lény rendkívüli összekötődése által a Názáreti-lény testiségével, olyan hatást gyakorolt az em­berekre, amilyen hatások addig nem voltak a Földfejlődésben; ezeket a hatásokat ma a félreértett „csoda" szóval illetik. Ilyen hatások indultak ki a lény összetettségéből. Erről majd máskor lesz szó. A következőkben igen sajátos dolgot fogok elmondani.

A tanítványokat látva az a benyomás tudatosodik az emberben: most a Názáreti Jézus fizikai teste is köztük van. Ez különösen akkor van így, amikor Jézus Krisztus elhagyatott vidékeken járt tanítványaival. De az embernek gyakran az a benyomása: a Názáreti Jézus testi személyisége valahol távol jár, míg a tanítványokban az a meggyőződés él, hogy a Krisztus-lény közöt­tük van. De éppen ez a különös, - a Krisztus-lény mindegyik tanít-

132

ványon keresztül tud szólni, hol ennek, hol annak a hangján. És mialatt az egyik vagy a másik tanítvány beszél, a nép köréből odasereglett hallgatóság úgy látja, mintha a beszélő arckifejezése megváltozott volna, mintha átszellemült volna. A tanítványok közül valamelyik mindig, mintha átváltozna, az utolsó időkben min­dig egy másik. Különböző körülmények folytán elterjedt, hogy el­jött valaki, aki felrázza a népet, aki olyasmit terjeszt, amit az akko­ri vezető zsidók nem akartak. De nem tudták, ki az, mert hol az egyikből, hol a másikból szólt. Ezért volt szükség Júdás árulására - mondja az Akasha Krónika.

Megvallom, számomra különös közlésnek tűnt, hogy miért volt szükség Júdás árulására, miért kellett a tanítványok közül valaki­nek Júdás-csókkal rámutatnia: Ő az. Érthetetlennek tűnt ez addig, amíg világossá nem vált számomra, valóban nem lehetett tudni, melyikük Jézus Krisztus, mert minden tanítványán keresztül meg tudott szólalni, úgy hogy ha testben is jelen volt, nem lehetett felis­merni. Minden tanítványt Krisztus Jézusnak lehetett tartani, asze­rint, hogy melyikükön keresztül beszélt. És mindegyik beszélt! Csak akkor lehetett elfogni a testben is ott tartózkodó Krisztus Jézust, amikor az, aki tudta, melyik ő, elárulta a zsidóknak. „Ő az!"

Valóban sajátos esemény volt, ami akkor, a Földfejlődés közép­pontjában, súlypontján történt. Több ízben, inkább elméletileg be­széltem arról, hogy az emberiség fejlődése leszálló és felfelé törő irányban történik, és hogy egyszer, a fejlődés súlypontján eljött a Krisztus-impulzus. Ez rávilágít a Krisztus-impulzus jelentőségére a Földfejlődésben. Akkor kapunk erről megfelelő benyomást, ha jellemezzük, mit jelent ez az impulzus az egész Földfejlődés számára. Nem hiszem, hogy kisebb hatással lenne a kedélyekre, ha tisztán elbeszélő módon, fokról-fokra, mondjuk el az eseményeket. Nem hiszem, hogy levonna valamit is a Krisztus-impulzus döntő jelentőségéből, ha látjuk, mit élt át a Názáreti Jézus, amikor Zarathusztra élt benne, és látjuk azt is, hogyan fokozódott a szenvedése és az abból fakadó jóakarat úgy, hogy a Zarathusztra-

133

Én annyira eggyé vált az anyának mondott szavakkal, hogy e szavakkal együtt elhagyta önmagát.

Ha azután megtudjuk, hogy a Jézus-lény az anyával történt beszélgetés által megválva önmagától magába fogadta a Krisztus­lényt, és hogy ez a Krisztus-lény miként küzdött Ahrimán és Lu­cifer ellen, és hogy hogyan bontakozott ki minden további ezekből a fájdalmakból, akkor - úgy vélem - mindez igazolja azt, amit a szellemi kutatás nagy vonalakban elénk tárt. Bármilyen nehéz is ma fenntartás nélkül ezeknek a dolgoknak az elmondása, mégis kötelességemnek érzem, hogy az egyes lelkekhez eljuttassam azt, ami a jövőben egyre szükségesebb lesz a lelki fejlődés érdekében. Ezért ismételten kérem önöket: fogadják és őrizzék meg ezeket a dolgokat kellő áhítattal.

134

Negyedik előadás

Berlin, 1914. január 6.

Ötödik Evangéliumnak szeretném nevezni azt, amiből kiindulva szemléltük Krisztus Jézus életét, és amely szerint fontos forduló­pontot jelentett a Názáreti Jézus beszélgetése nevelőanyjával, amit korábban tártam Önök elé. Remélem, egy ilyen munkacsoport ben­sőséges körében rámutathatok arra, ami közvetlenül a Názáreti Jézus és nevelőanyja között lezajlott beszélgetést követően, tehát a beszélgetés és a János-keresztelő között történt. Az intuitív látás előtt feltáruló tényekről kell beszélnem minden további magya­rázat nélkül úgy, hogy mindenki úgy gondolkodhat felőlük, ahogy jónak látja.

Megismerkedhetünk a Názáreti Jézus tizenkettő és huszonki­lenc-harmincéves kora közötti életének egyes részleteivel és azzal a beszélgetéssel, amely közte és nevelőanyja, a salamoni Jézus édesanyja között zajlott le; ebben a beszélgetésben a Názáreti Jézus élményeinek következményei olyan erőteljesen, elevenen él­tek, hogy szavaival együtt mérhetetlen erő áramlott a nevelőanya lelkébe. Olyan erő volt ez, amely lehetővé tette a nátháni Názáreti Jézus szülőanyjának, hogy alászálljon a szellemi világból, ahol körülbelül a nátháni Jézus tizenkét éves kora óta tartózkodott átha­totta, átszellemesítette a nevelőanya lelkét, úgy hogy az a további­akban a nátháni Jézus szülőanyjának lelkével együtt élt.

A Názáreti Jézussal pedig az történt, hogy szavaival együtt úgyszólván eltávozott tőle Zarathusztra-Énje. Aki ekkor elindult a Jordánhoz a János-keresztelőre, az alapjában véve a Nátháni Jézus volt, aki a Zarathusztra-En nélkül, de mindannak birtokában volt, amit a Zarathusztra-Én az ő hármas burokrendszerének átadott.

Meg fogják érteni, hogy az a lény, aki Názáreti Jézusként meghatározatlan kozmikus kényszer hatására - az ő számára meg­határozatlan, a kozmosz részéről igen határozott kényszerből - a

135

Jordán felé ment a János-keresztelőre, nem volt ugyanabban az értelemben embernek tekinthető, mint más ember. Mert ennek a lénynek az Énje tizenkét éves kora óta a Zarathusztra-Én volt. Ez most eltávozott tőle. Csak a Zarathusztra-Én hatásaival élt tovább.

Amikor ez a Názáreti Jézus-lény elindult Keresztelő Jánoshoz, -így mondja az Ötödik Evangélium - két esszénussal találkozott az úton. Ezzel a két esszénussal gyakran beszélgetett a korábban em­lített alkalmakkor. Mivel azonban Jézust elhagyta a Zarathusztra-Én, nem ismerte fel mindjárt az esszénusokat. Azok viszont megis­merték őt, mert külsőleg nem változott meg az a jelentős fizio-gnómiai jelleg, amit a Zarathusztra-Én kölcsönzött neki. Az esz-szénusok megszólították. Merre visz az utad? A Názáreti Jézus így felelt: Oda, amerre a hozzátok hasonló lelkek nem akarnak nézni, oda, ahol az emberiség fájdalommal érzi az elfelejtett fény sugarait!

Az esszénusok nem értették a szavait. Amint észrevették, hogy Jézus nem ismerte meg őket, így szóltak hozzá: Názáreti Jézus, nem ismersz meg minket? Ő így válaszolt: Olyanok vagytok, mint az eltévedt bárányok. Nekem kellene lenni a pásztornak, akitől el­szöktetek. Ha valójában megismertek, hamarosan megint elszök­tök tőlem. Már olyan régen elszöktetek tőlem! Az esszénusok nem tudták mire vélni a szavait, nem tudták, hogyan lehetséges, hogy egy emberi lény így beszéljen. Elbizonytalanodva néztek rá. Ő pedig folytatta: Miféle lelkek vagytok ti? Hol van a ti világotok? Miért burkolóztok megtévesztő külsőbe? Miért ég bennetek olyan tűz, amit nem az Atyám házában szítottak? Rajtatok a kísértő jele: O tette fényessé és simává gyapjatokat az O tüzével. Ennek a gyapjúnak a szálai szúrják a szememet. Ti, eltévedt bárányok, a kísértő átitatta lelketeket önteltséggel. Menekülés közben találkoz­tatok vele.

Az egyik esszénus így válaszolt a Názáreti Jézus szavaira. Nem utasítottuk-e ki a kísértőt? Nincs már hatalma felettünk. - A Názáreti Jézus így felelt: Valóban elkergettétek a kísértőt, de az el­futott a többi emberhez. Mások lelkéből vigyorog rátok minden oldalról! Azt gondoljátok, felemelkedtetek azáltal, hogy másokat

136

lealacsonyítottatok? Nagynak érzitek magatokat, de nem azért, mert felemelkedtetek, hanem mert másokat lealacsonyítottatok. Ezért alacsonyabbak. Ti ott maradtatok, ahol voltatok. Csak nagyobb­nak képzelitek magatokat másoknál. Ekkor megrémültek az esszé-nusok. Ebben a pillanatban a Názáreti Jézus eltűnt a szemük elől. Már nem látták.

Miután szemük egy rövid időre elhomályosodott, kényszert éreztek, hogy a távolba nézzenek. A távolban olyasmit láttak, mint a délibáb. Az imént előttük álló arcát látták óriásivá nagyítva. Eb­ből a látomásból szavak szólaltak meg, irtózatosan lelkükhöz szóló szavak: Hiába való az igyekezetetek, mert üres a szívetek, mivel megteltetek azzal a szellemmel, aki a gőgöt megtévesztőén az alázat köntösében viseli! - Egy ideig döbbenten álltak a látomás és a szavak hatására; azután eltűnt a délibáb. De a Názáreti Jézus sem állt már előttük. Körülnéztek. Már messze járt. Az esszénusok haza­mentek, és senkinek sem mondták el, mit láttak és hallottak. Eletük végéig hallgatásba burkolóztak.

Ezek a tények önmagukért beszélnek. Úgy tárom azokat Önök elé, ahogyan megtalálhatóak az Akasha Krónikában és mindenki azt gondol róluk, amit jónak lát. Ez talán éppen most fontos, mert az Ötödik Evangélium egyre részletesebben lesz megismerhető és minden elméleti interpretálás csak megzavarhatná azt, amit nyúj­tani akar.

Amikor a Názáreti Jézus tovább haladt a Jordán felé - amerre valami vonzotta - találkozott egy személlyel, akiről el lehet mon­dani, hogy lelkében mélységes kétségbeesés lakozott. Egy kétség­beesett ember jött vele szembe és a Názáreti Jézust megkérdezte: Mire jutott a lelked? Eonokkal ezelőtt láttalak, de akkor egészen más voltál. - A kétségbeesett ember így felelt: Magas méltóságot értem el az életben, sokra vittem. Egyre magasabbra jutottam a rang­létrán, ráadásul gyorsan és könnyen haladtam. Gyakran mondtam magamnak, amikor láttam, hogy mások lemaradnak, miközben én feljebb emelkedem: Milyen rendkívüli ember is vagy te, nagy erényeid minden más ember fölé emelnek! Boldog voltam, és

137

élveztem ezt a boldogságot. - Ezt mondta a kétségbeesett ember. Majd folytatta: Egyszer alvás közben álmot láttam. Almomban úgy tűnt, mintha valaki kérdést intézne hozzám, és tudtam, hogy még álmomban is szégyelltem a kérdést, amely így hangzott: Ki tett naggyá téged? - Egy lény állt előttem álmomban és így szólt: Én tettelek naggyá, de ennek fejében enyém vagy! Szégyelltem ma­gam, mert sikereimet saját érdemeimnek és tehetségemnek tulaj­donítottam. Éreztem, hogy még álmomban is restelltem, hogy egy lény, aki előttem állt, azt közölte velem, sikerem nem az én érde­mem. Álmomban szégyenszemre elmenekültem. Minden hivatalo­mat és méltóságomat hátrahagyva bolyongok. Keresek valamit, de nem tudom, mit. így szólt a kétségbeesett ember és mialatt beszélt, ismét megjelent előtte az a lény, közte és a Názáreti Jézus között, alakjával eltakarta a Názáreti Jézus alakját. A kétségbeesett ember úgy érezte, annak a lénynek valami köze van a luciferi lényhez. Miközben az a lény még előtte állt, eltűnt a Názáreti Jézus alakja, majd a lény is eltűnt. A kétségbeesett ember látta, hogy a Názáreti Jézus már eltávolodott és egyedül folytatta bolyongását.

Tovább haladva, a Názáreti Jézus egy leprással találkozott. Jézus kérdésére: Lelked útja mire vezetett? Eonok előtt láttalak, de akkor egészen más voltál - a leprás így felelt: az emberek kitaszí­tottak a betegségem miatt! Senki sem akar segíteni, és én nem tudtam, miből éljek meg. Bánatomban ide-oda tévelyegve egy erdőbe érkeztem. A távolban egy fénylő fát pillantottam meg. Vala­mi ellenállhatatlanul oda vonzott. A fa fénysugarából, mintha egy csontváz lépett volna elő. Tudtam: maga a halál áll előttem. A halál így szólt: Én vagyok te! Felemésztelek. - Megrémültem. Erre a halál: Miért félsz? Nem szerettél-e mindig engem? - Én tudtam, hogy sohasem szerettem őt. És mialatt ő azt mondta: miért félsz? Nem szerettél engem? - gyönyörű arkangyallá változott. Ezután eltűnt, én pedig mély álomba merültem. Reggel a fa tövében ébredtem. Ettől fogva egyre rosszabbodott a leprám. - Miután ezeket elmondta, a fánál látott lény ott állt közte és a Názáreti Jézus között, és átváltozott egy lénnyé, akiről tudta: Ahrimán, vagy

138

egy ahrimáni lény. Nézte a lényt, aki eközben eltűnt, és a Názáreti Jézus is eltűnt szeme elől. Már messze járt. A leprásnak is folytat­nia kellett az útját.

Ezt a három élményt követően érkezett Názáreti Jézus a Jordán folyóhoz, a János-keresztségre. Visszatérek arra, ami a János-keresz­telő után történt, és amit a többi evangélium is leír: a megkísér-tésre. Ez a megkísértés úgy történt, hogy Jézus Krisztus nemcsak egy lénnyel állt szemben, hanem a megkísértés úgyszólván három fokozatban történt.

Krisztus Jézus először olyan lénnyel találta szemben magát, akit nemrég látott, amikor a kétségbeesett emberrel találkozott, és ezál­tal felismerte benne Lucifert. Ez nagyon jelentős összefüggés. Ezután következett a luciferi kísértés, ezekkel a szavakkal: Neked adom a világ minden birodalmát és dicsőségét, ha elismersz urad­nak. A luciferi kísértésnek ellenállt Krisztus Jézus.

A második támadás abban állt, hogy Lucifer visszajött, ezúttal azzal a lénnyel, aki a Názáreti Jézus és a leprás közé állt, és akit ezért Ahrimánnak érzett. Ezt a megkísértést, a többi evangélium ilyen szavakkal írja le. Vessd le magad a mélységbe, nem eshet ba­jod, ha Isten fia vagy. - Ezt a kísértést is - amelyben Lucifert Ahrimán - és Ahrimánt Lucifer ellensúlyozta - kivédte Krisztus Jézus.

Csak a harmadik kísértést, Ahrimán felszólítását, hogy Krisztus Jézus változtasson köveket kenyérré, csak ezt nem tudta teljesen elhárítani. Ahrimán nem szenvedett teljes vereséget, ez a tény veze­tett az események mindnyájunk által ismert alakulásához. így tu­dott Ahrimán Júdáson keresztül hátai. Ezáltal történhettek meg a későbbi események úgy, ahogyan hallani fogják.

Világossá vált tehát, hogy Krisztus Jézus fejlődésének és ezzel az egész Föld fejlődésének mérhetetlenül fontos pillanatára vetett fényt egy Akasha-intuíció. Mintha a Názáreti Jézus nevelőanyjával folytatott beszélgetése és János Jordán keresztelője közötti ese­mények még egyszer elvonultatták volna szemünk előtt a Föld fej­lődésének összefüggését a luciferi és az ahrimáni elemmel. A

139

Náthám Jézus, akiben tizennyolc évig Zarathusztra-Énje működött, a leírt események által felkészült a Krisztus-lény befogadására. Ezzel elérkeztünk ahhoz a rendkívül fontos ponthoz, amelynek helyes módon kell lelkünk előtt állnia, ha az emberiség fejlődését a Földnek megfelelően akarjuk megérteni. Ezért igyekeztem külön­böző oldalakról az okkult kutatásból adódó eredmények megvilá­gítására, hogy ezzel érthetőbbé tegyem emberiség-fejlődésünket a Földön.

Talán egyszer arra is lesz alkalom, hogy itt is beszéljek azokról a dolgokról, amelyekről a lipcsei előadás-sorozatban volt szó. Akkor megpróbáltam egy szállal összekötni a Krisztus-eseményt a Parsifal-eseménnyel. Ma csak utalok néhány dologra az Ötödik Evangélium tényeivel kapcsolatban, következő összejövetelünk al­kalmával részletesebben kitérek erre. Szeretném a figyelmüket fel­hívni arra, hogy az emberiség fejlődésének folyamata és értelme hogyan lesz érthetővé, ha az ember ezeket a dolgokat megérti, és helyes megvilágításban látja. Nem arra szeretnék kitérni, amit Lipcsében fejtegettem a Parsifal-eszmével, és a Krisztus-fejlődéssel kapcsolatban, hanem arra, ami ott áthatotta ezeket a fejtegetéseket.

Ehhez emlékeztetnem kell Önöket valamire: Parsifal néhány évszázaddal a Golgotai Misztérium után úgyszólván fontos lépcső­foka a Krisztus-impulzus továbbműködésének a lélekben.

Parsifal egy kalandor lovag és Herzeleide fia. A lovag már Par­sifal születése előtt eltávozott. Az anya már ekkor kínokat él át. Meg akarja óvni fiát mindattól, ami, lovagi erények gyakorlása és a lovagi szolgálat közben kockára tenné erejét. Úgy neveli fiát, hogy az semmiről sem tud, ami a külvilágban történik, ami a külvilág hatására éri az embert. A természet magányában, a ter­mészet adta benyomások között nő fel Parsifal. Anyja, Herzeleide nem akarja, hogy bármit is megtudjon arról, ami a lovagok és má­sok között történik. Úgy hírlik, arról sem tud, mit mondanak a külvilágban ilyen vagy olyan vallásos elképzelésekről. Egyes­egyedül azt tudja meg anyjától, hogy van Isten, és Isten áll minden fölött. Parsifal Istent akarja szolgálni. Egyebet nem tud, csak azt,

140

hogy szolgálhatja Istent. Minden mástól távol tartják. Mégis annyi­ra vonzza a lovagi élet, hogy egy napon elhagyja anyját és elindul az ismeretlen keresésére. Számos tévút után a Szent Grál várához érkezik.

A szellemtudomány dokumentumának legmegfelelőbben Chrestien de Troyes írja ezt le, az ő munkájából merített Wolfram von Eschen-bach. Megtudjuk, hogy vándorlása során Parsifal egy tengerpart­hoz érkezik, ahol két ember halászik. Kérdésére a Halászkirály várához irányítják. A várba belépve egy beteg, legyengült embert pillantott meg, aki egy heverőn feküdt. Ez az ember az unokahúga kardját adta át neki. Ezután belépett egy apród, vértől csöpögő lándzsával a kezében. Őt követte egy leány, a kezében hozott arany kehelyből olyan fény áradt, amely elhomályosította a teremben világító összes többi fényt. Ezután étkeket hordtak fel. Minden fogásnál átvitték a kelyhet a szomszédos szobába. A Halászkirály ott fekvő apja a kehely tartalmától új erőre kapott.

Mindezt csodálatosnak tartotta Parsifal, de vándorlása során egy lovag azt tanácsolta, ne kérdezősködjék sokat. Ezért nem tett fel kérdést a látottakkal kapcsolatban. Másnap szándékozott kérdezni. Azonban ébredéskor üresen találta a várat. Hívására senki sem válaszolt. Azt hitte, a lovagok vadászatra mentek. Követni akarta őket. Az udvaron felnyergelve állt a lova. Kilovagolt a várból, de gyorsan kellett a felvonóhídon átvágtatnia, mert a lónak még ugra­nia is kellett, olyan hamar húzták fel mögötte a felvonóhidat. A lo­vagokat nem találta sehol.

Jól tudjuk, miért történt ez így: mert Parsifal nem kérdezett. El­mulasztotta a kérdést feltenni, annak ellenére, hogy a legcsodála­tosabb dolog jelent meg lelke előtt. Aztán újra-meg újra hallania kellett, hogy a küldetésével összefüggött, kérdeznie kellett volna, hogy úgyszólván a szeme előtt lejátszódott csodálatos dolgokkal összefüggő kérdés feltevése küldetésének része volt. Nem tett fel kérdést. Megértették vele, hogy szerencsétlenséget okozott a kér­dés elmulasztásával.

141

Milyennek látjuk itt Parsifalt? Olyan személyiségnek, akit a külvilági kultúrától távol neveltek, akinek nem volt szabad tudnia semmit a külső világ kultúrájáról, akit a Szent Grál csodái elé vezettek, hogy kérdést tegyen fel a csodákra vonatkozóan, tiszta szűzi lélekkel, nem a külső kultúra által befolyásolt lélekkel. Miért kellett volna így kérdeznie? Már több alkalommal rámutattam, hogy a Krisztus-impulzus által történt esemény olyan tett volt, amit az emberek nem tudtak mindjárt megérteni.

Azáltal, hogy a Krisztus-impulzus beáramlott a Föld aurájába és folyamatosan működött, függetlenül attól, hogy mit gondoltak róla az emberek, min vitatkoztak a különböző teológiai dogmák képviselői. A Krisztus-impulzus továbbra is hatott. A nyugati világ a Krisztus-impulzus hatására alakult, amely az emberi lelkek mé­lyén és az egész történelmi fejlődésben éreztette hatását. Ha csak az által hatott volna, amit az emberek megértettek belőle, és amin vitatkoztak, akkor az emberiség fejlődésében csak kevéssé tudott volna működni. Parsifal idejében fontos ponthoz érkezett el a fej­lődés, amikor a Krisztus-impulzus egy fokkal tovább lép.

Ezért Parsifal nem lehetett azok közül való, akik úgyszólván megtanulták, hogy mi volt a Golgotán hozott áldozat, hogy mit tanítottak később az apostolok és az egyházatyák, és a különböző teológiai áramlatok. Nem volt szabad tudnia, hogyan álltak Krisz­tus szolgálatába az erényes lovagok. A Krisztus-impulzussal egyes-egyedül lelke legmélyén kerülhetett kapcsolatba a kor ér­tékrendjének megfelelően. Ezt a kapcsolatot csak az zavarhatta volna meg, ha felveszi magába, amit az emberek Krisztusról tanul­tak, vagy tanítottak. Nem az a lényeg, amit az emberek tettek vagy mondtak, hanem az, amit a lélek átél, ha odaadással szemléli, mi történt az érzékfeletti világban a Krisztus-impulzus előrehaladtá­val, így kellett lennie ennek Parsifal esetében is. A külső tanítás az érzékelhető világ sajátja. Azonban a Krisztus-impulzus érzékfeletti­en hat és Parsifal lelkébe is érzékfelettien kellett behatolnia. Sem­mi másra, mint arra kellett irányítania lelkét, hogy ott tegye fel a kérdést, ahol a Krisztus-impulzussal találhatja magát szembe: a

142

Szent Grál előtt. Kérdeznie kellett volna! Kérdést kellett volna fel­tennie, nem attól indíttatva, amiről a lovagok gondolták, hogy tisztelniük kell Krisztust, vagy amiért a teológusok vélték, ezért kell tisztelniük Krisztust; kizárólag szűzies, a kor szellemének megfelelően élő lelkének kellett volna őt arra sarkallnia, hogy megkérdezze: mit rejt a Szent Grál és mit jelent a Krisztus-ese­mény? Kérdeznie kellett volna! Jól jegyezzük meg ezt!

Volt valaki, akinek viszont nem kellett kérdeznie. Ismeretes, hogy a Sais-beli ifjúnak nem kellett volna kérdést feltennie. Neki az volt a veszte, hogy kénytelen volt kérdezni, hogy azt tette, amit nem kellett volna tennie, hogy azt akarta: Isis képéről hulljon le a lepel. A Sais-beli ifjú a Golgotai Misztériumot megelőző kor Parsi-falja. A maga idejében azt mondták neki: Óvakodj attól, hogy lelked felkészületlenül pillantsa meg azt, amit a lepel takar! - A Sais-beli ifjú a Golgotai Misztérium után Parsifal. Neki különö­sebb előkészítés nélkül, szűzies lélekkel kell a Grál elé lépnie. El­mulasztja a legfontosabbat, azt, ami a Sais-i ifjúnak tilos volt; el­mulasztja, hogy lelke számára a titok leleplezését kérje. így változ­nak az idők az emberiség fejlődése során!

Jól tudjuk, ilyen dolgokra előbb elvontan kell rámutatnunk, de erről még részletesebben is szó lesz. Ebben az esetben arról van szó, mit kellett volna elénk tárnia Isisnek. Képzeljük magunk elé a régi Isis képét a Horus-gyermekkel, a titokzatos kapcsolatot Isis és Horus között, aki Isis és Ozirisz fia volt. De ez elvont beszéd. E mögött mélységes titok lappang. A Sais-i ifjú nem volt érett a titok megismerésére. - Parsifal, miután a Grál várában elmulasztotta a kérdés feltevését a Szent Grál csodáit illetően, ellovagolt. Az első, akivel találkozott, egy nő volt, aki halott vőlegényét tartja ölében. Ez, a fiát gyászoló anya-motívum, később gyakran jelenik meg, mint Piéta. Ez az első utalás arra, mit tudott volna meg Parsifal, ha a Szent Grál csodái felől kérdezett volna. Új formában tudta volna meg az összefüggést Isis és Horus, az anya és az Ember Fia között. Kérdeznie kellett volna!

143

Ebből látható, milyen jelentőségteljes utalások mutatnak rá az emberiségben végbemenő fejlődésre. Aminek nem szabad megtör­ténnie a Golgotai Misztérium előtt, annak a Golgotai Misztérium után meg kell történnie, mert az emberiség időközben tovább ha­ladt. Az emberiség lelke úgyszólván más lett.

Ezekről a dolgokról később részletesebben is szó lesz, most csak utalok rájuk. Azonban csak akkor lesznek a kellő módon értékesek számunkra, ha gyümölcsözővé, nagyon gyümölcsözővé tesszük azokat. A Sais-ból való ifjú képével gazdagodott Parsifal-titokból azt meríthetjük, hogy korunknak megfelelően, a helyes értelemben tanuljunk meg kérdezni. Ebben a kérdezni tudásban rejlik az em­beriség fejlődésének felfelé irányuló áramlata.

A Golgotai Misztérium után az emberiség fejlődésében szük­ségszerűen két áramlat mutatkozik meg. Az egyik magában hor­dozza Krisztus impulzusát és fokozatosan felfelé vezet, spirituális magasságokba; a másik mintegy a további leszálláshoz vezet a ma­teriális élet, a materializmus felé. Jelenleg ez a két áramlat úgy fonódott össze, hogy kultúránk jóval nagyobb részét a materialista áramlat hatja át. A mai embernek előítéletek nélkül, elfogulatlanul kell fogadnia azt, amit a szellemtudomány mondhat nekünk a Krisztus-impulzusról és az azzal összefüggő dolgokról, hogy belát­hassa: a szükségszerűen materializálódó külvilághoz a léleknek szüksége van a spiritualitás szerinti belső folyamatra. Ezért kell okulnunk az említett dolgokból. Meg kell tanulnunk kérdezni.

A spirituális áramlatban kell megtanulnunk kérdezni. Azonban a materialista áramlatban minden eltéríti az embert a kérdezéstől. Tegyük egymás mellé ezt a két dolgot és meglátjuk, milyen az egyik és milyen a másik áramlat. Az egyik áramlatban olyan em­bereket találunk, akik benne állnak a materializmusban. Lehetnek köztük olyanok is, akik ilyen vagy olyan dogmákhoz ragaszkod­nak, és szavaikkal elméletben elismerik a szellemi világot. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy teljes lelkünkkel csatlakozunk a spiri­tuális áramlathoz. A materialista áramlathoz tartozókról elmond­hatjuk, hogy nem „kérdezők". Nem kérdeznek, mert már mindent

144

tudnak. A materialista kultúrára jellemző, hogy ezek az emberek mindent tudnak, és nem akarnak kérdezni. Manapság még a legfia­talabbak is mindent tudnak, és nem kérdeznek. Szabadságnak és a személyiség értékei fokozásának tartják a saját ítéletalkotást. Csak azt nem veszik észre, hogyan érlelődik ez a személyes ítélet. Bele­növünk a világba. A kisgyerek első szavaival ezt vagy azt fogja fel. Azután felnő, egyre többet vesz fel magába az ember; észre sem veszi, hogyan gyarapodnak az ismeretei. Karmánk szerint ilyenek vagy olyanok vagyunk. Ennek megfelelően ez vagy az jobban, vagy kevésbé tetszik. Az ember tovább növekedik és eléri a -némely kritikus számára már tiszteletre méltó - huszonöt éves kort. Ekkor úgy érzi, elég érett már arra, hogy ítélkezzék, mert azt hiszi, az ítélet saját lelkéből fakad. Aki azonban bepillantást nyer a lelkekbe, az tudja, nincs mögötte más, mint a saját lelkére koncent­rált külső élet, amelyben benne áll. Bonyodalmat okozhat, ha azt hisszük, ez vagy az saját ítéletünktől függ. Minél függetlenebbnek véljük magunkat, annál inkább függünk rabszolga módra saját ben­sőnktől, ítélkezünk, de teljesen elfelejtünk kérdezni.

A kérdezést csak akkor tanuljuk meg, ha lelkünkben ki tudjuk alakítani az élet szent területei iránti tiszteletet és alázatot, ha képe­sek vagyunk megőrizni lelkünkben valamit, ami arra sarkall, hogy még saját ítéletünk se befolyásoljon az ellen, aminek az élet szent területeiről kell származnia. Kérdezni csak akkor tanulunk meg, amikor várakozó hangulatot teremtünk magunkban arra, hogy ez vagy az az esemény megnyilvánulhasson nekünk az életben, ha tudunk várni, ha bizonyos mértékben óvakodunk attól, hogy mi magunk ítélkezzünk afelett, aminek a lét szent területéről kell belénk áradnia, ha nem ítélkezünk, hanem kérdezünk és nemcsak olyan embereket kérdezünk, akik mondhatnak nekünk valamit, hanem elsősorban a szellemi világot kérdezzük úgy, hogy nem ál­lunk eléje az ítéletünkkel, hanem kérdésünkben legyen benne a hangulat, a szemlélet.

Meditáció segítségével próbálják megérteni a szellemi világgal szembeállított ítéletek és a szellemi világnak feltett kérdések

145

közötti különbséget. Bensőnkben tapasztalhatjuk, hogy a kettő között gyökeres különbség van. Ezzel a különbséggel összefügg valami, ami végigvonul korunkon, és aminek a mi spirituális szellemi áramlatunkban különleges figyelmet kell szentelnünk. Ez a spirituális szellemi áramlat akkor lesz gyümölcsöző, ha megta­nuljuk, mi a különbség a kérdezés és az ítélkezés között. Az élet külső körülményeire vonatkozóan természetesen ítélkeznünk kell. Ezt nem azért mondtam, hogy az élet minden területén szüntessük meg az ítélkezést; arról van szó, hogy a világ mélyebb titkaira vonatkozóan ismerjük meg a várakozásteli kérdő hangulatot. Spiri­tuális mozgalmunk előrehalad minden által, ami elősegíti a kér­dező hangulat elismerését és fokozását az emberiség nagy részé­ben. Gátolja spirituális mozgalmunkat minden, ami könnyelmű ítélkezéssel szembehelyezkedik az áramlattal. Ha életünk ünnepé­lyes pillanataiban átgondoljuk, mit tanulhatunk egy olyan történet­ből, mint a Grál várához igyekvő Parsifal története, akinek kérdez­nie kell, akkor éppen Parsifal alakja lehet spirituális mozgalmunk példaképe. Ezzel összefüggésben azután sok egyébre is fény derül.

Még egyszer visszapillantva az emberiség fejlődésének Golgo­tai Misztérium előtti idejére, azt kell mondanunk: az emberi lélek még régi örökséggel rendelkezett abból az időből, amikor szellemi magasságokból leszállt földi inkarnációiba. Ezt az örökséget inkar-nációról-inkrnációra átörökítették. Ezekben a régi korokban volt egy fokozatosan csökkenő szellemi látás. Mihez kötődött ez a régi, visszafejlődő szellemi látás? Ahhoz kötődött, amihez az érzékszer­vek külső észlelése kötődik, ami kötődik az emberhez a külső világban. A Golgotai Misztérium előtti ember úgy nőtt fel, mint a gyermek: megtanult járni, beszélni, és amíg még működtek a régi szellemi látás értelmében vett szellemi látás elemi erői, addig meg­tanult szellemben látni. Úgy tanulta meg ezt is, mint az emberek közti kapcsolatteremtést, ahogy megtanult beszélni a gégefő orga­nizációjával. De nem állt meg a beszédtanulásnál, tovább lépett az elemi szellemi látás felé. Ez az elemi szellemi látás úgy kötődött a természetes emberi szervezethez, ahogyan az emberi szervezet

146

benne állt a fizikai világban, tehát ez a szellemi látás szükségsze­rűen felvetette az emberi organizáció jellegének kérdését. Egy el­vetemült ember nem gyarapíthatta a szellemi látást tiszta ter­mészettel. A tiszta ember a szellemi látásban is érvényesíthette tisztaságát. Ez teljesen természetes, mivel a szellemi látás össze­függött az emberi organizációval.

Ennek az volt a szükségszerű következménye, hogy egy bi­zonyos titkot - a szellemi világ és a földi fizikai világ közötti összefüggés titkát, amely fennállt Krisztus Jézus Földre jövetele előtt - nem volt szabad felfedni a természetes emberi organizáció előtt. Ennek az emberi organizációnak előbb át kellett alakulnia, éretté kellett válnia. A Sais-beli ifjú nem láthatta meg kívülről ér­kezve minden további nélkül Isis képmását.

A negyedik Atlantisz utáni korban, amikor végbement a Golgo­tai Misztérium, már megszűnt a régi szellemi látás. Fellépett az emberi lélek új organizációja, amelynek a szellemi világtól elzárt-nak kellett maradnia, ha nem tesz fel kérdést, ha nem él benne a kérdésben rejlő válasz megismerésének vágya. A régi időkben az emberi lélekhez közelálló káros erők nem közelíthetik meg a lelket, ha a Szent Grál titka felől kérdez. Mert ebben a titokban rej­lik az, ami a Golgotai Misztérium óta a Föld aurájába áramlott. Ami addig nem volt a Föld aurájában, de ami attól fogva beleáradt, mint a Grál titka, örökre titok maradna, ha nem kérdeznénk. Kérdezni kell, ami azt jelenti: éljen bennünk az indíttatás arra, hogy valóban kibontakoztathassuk, ami a lélekben él.

A Golgotai Misztérium előtt ez nem élt a lélekben, mert akkor Krisztus még nem volt a Föld aurájában. Ha valaki a Golgotai Misztérium előtt minden további nélkül ugyan, de helyes értelem­ben nézte volna Isis képmását a régtől benne élő szellemi erőkkel, és hozzáadja teljes emberi természetét, így is felismerhette volna.

A Golgotai Misztériumot követő korban az a lélek, aki eljut a kérdezésig, helyes módon fog kérdezni és helyes módon is fogja átérezni az új Isis-misztériumot. Ezért ma a helyes kérdésfelvetés a lényeg, az, hogy helyes módon értelmezzük azt, ami spirituális

147

világnézetként nyilvánulhat meg. Ha egy emberben csak az ítélkezés hangulata uralkodik, akkor hiába olvas el minden köny­vet és előadás-sorozatot, semmit sem fog megtudni, mert hiányzik belőle a Parsifal-hangulat. Ha viszont valakiben él a kérdezés hangulata, sokkal többet fog megtudni, mint ami a szavakban rej­lik. Saját lelke forráserőivel gazdagodva fogja átélni a szavakat. Az a lényeg, hogy belső élménnyé váljék, ami spirituálisán értésünkre jut.

Erre emlékeztet egy olyan jelentős esemény, amely a Názáreti Jézus beszélgetése anyjával, és a Jordán-keresztelő között folyt le. Ezek a dolgok csak akkor lesznek jelentősek számunkra, ha kér­déseket teszünk fel hozzájuk kapcsolódva, ha szükségét érezzük annak, hogy megismerjük: mi volt az a fordulópont, amely elvá­lasztja a Golgotai Misztériumot megelőző kort, a Golgotai Miszté­riumot követő kortól. Éppen ezeknek a dolgoknak kell hatniuk lelkünkre. Alapjában véve minden benne van az elbeszélésben, amit közölni akarnak lelkünkkel. Nem kell sokat belemagyarázni.

Az Ötödik Evangéliumnak ez a része alkalmat adott arra, hogy megtegyem ezt az általános megjegyzést és rámutassak, mennyire fontos újból a mi korunkban a Parsifal-hangulat megértése. Meg fogják érteni az emberek. Hiszen Richárd Wagnerben is felmerült, aki igyekezett zenei-drámai módon életre kelteni. Nem akarok belebonyolódni abba a vitába, amely a külső világban ma fellán­golt a „Parsifal" miatt. A szellemtudomány nem arra való, hogy állást foglaljunk. Ezért távol álljon tőle, hogy bele elegyedjen azok vitájába, akik Wagner „Parsifalját" a mai kor legjelentősebb a Par-sifal-hangulatot illető dokumentumának tartják, meg szeretnék őriz­ni Bayreuth számára, védelmet biztosítva a műnek, sem azok oldalán, akik azt át akarják engedni Klingsor birodalmának. Alap­jában véve ez utóbbi már be is következik. Másrészt arra akarok utalni, hogy a Krisztus-impulzus további működésében, ott, ahová még nem hatolt be az ítélkező erő az ember tudatfelettijébe, de ahová egyre inkább kell mutatnia a spirituális világnézetnek, ott a Parsifal hangulatnak kell uralkodnia és még sok egyébnek is, amiről a tél folyamán beszélni fogunk.

148

Ötödik előadás

Berlin, 1914. január 13.

Úgy vélem, annak közelebbi szemlélésével, amit Ötödik Evangéli­umnak bátorkodtam nevezni, közelebb kerültünk ahhoz, hogy ár­nyalataiban vizsgáljuk, amit ismételten felvázoltunk az emberiség fejlődéséről a Földön és a Golgotai Misztérium hatásáról az em­beriség fejlődésére. Korábban a legkülönbözőbb szemszögekből igyekeztünk magunknak képzetet alkotni arról, ami a János-keresztségnél történt, rámutattunk arra, hogyan kapcsolódott a Krisztus-lény ahhoz a lényhez, akit Názáreti Jézusnak nevezünk és megkíséreltük, hogy éppen ennek kapcsán kifejtsük a Golgotái-ese­mény jelentőségét az emberiség fejlődésében.

Szellemtudományos eszközök segítségével közelebbről megis­merhettük a Názáreti Jézus ifjúságának történetét, követtük a Názáreti-Jézusként ismert lényt, aki elment Keresztelő Jánoshoz, amikor Krisztus-lényének birtokba kellett őt vennie. Az Ötödik Evangéliumból merített konkrét ismeretek segítségével további lépést igyekszünk tenni a Golgotai Misztériummal összefüggő ese­mények megértésére. Ma mindenekelőtt vessük lelki szemünket Keresztelő Jánosra, kit „előfutárnak" szoktak nevezni. Vegyünk szemügyre néhány, a Keresztelő küldetésével összefüggő dolgot.

Ha meg akarjuk érteni Keresztelő Jánost és Krisztus Jézus hozzá fűződő viszonyát, ahogyan ez főleg a János Evangéliumból tűnik ki, akkor egy pillantást kell vetnünk a szellemi világra, ahonnan Keresztelő János érkezett. Magától értetődik, hogy ez a szellemi világ az ősi héber ókor világa. Vonultassuk el lelkünk előtt, hogy mi a különleges ebben az óhéber ókorban.

Az óhéber ókornak rendkívüli küldetése volt az emberiség fejlő­désének történetében. Emlékezzünk arra, hogy szellemtudományos szempontból a Föld fejlődését a Szaturnusz-, Nap- és Holdfejlődés előzte meg. Ezekben a fejlődési stádiumokban kialakult az ember

149

fizikai-, éter-, és asztrálteste, a Föld fejlődése során ezekhez csat­lakozik az emberi Én. Ez az Én nem jelenhet meg egy csapásra, az egész Földfejlődés szükséges az Én megfelelő kialakításához, hogy az ember - mondhatnánk - az örökkévalóság menetében rá­találjon fejlődésére.

A fentiek ismeretében a Földet úgy kell tekintenünk, mint azt a helyet a kozmoszban, ahol az embernek ki kell fejlesztenie Én-jét. Az óhéber ókor Jahvét vagy Jehovát a magasabb hierarchiák közül annak a lénynek tekintette, akinek befolyása alá helyezte magát. Ha elővesszük a bibliai teremtés-történetet - 1910-ben, München­ben tartott „A bibliai teremtéstörténet titkai" című előadás-soroza­tomban igyekeztem kifejteni az erre vonatkozó körülményeket -ebből világosan kitűnik, hogy a magasabb hierarchiák egy hetes lény csoportjából, az Elohák hetességéből kivált egyikük: Jahve vagy Jehova. Szinte azt mondhatnánk: ahogy az emberi szervezet egészén a fej uralkodik, úgy az Elohák hetességének egyik tagja, Jahve vagy Jehova különleges helyet foglal el a Földfejlődésben, úgy, hogy annak fő lénye lesz. Az óhéber ókor látja és elismeri ezt. Jahvéban vagy Jehovában a magasabb hierarchiák soraiból azt a lényt látja, akivel különleges kapcsolatot kell létesítenie az Én kifejlesztése érdekében. Az óhéber ókor fejlődésének valóban különleges szakasza ez az emberiség Én-fejlődésében. Jahve vagy Jehova hatását úgy érezték az óhéber ókorban, hogy a hozzá való kapcsolódás, az iránta tanúsított érzés fokozatosan az Én ébredé­séhez vezethetett.

Milyen lény valójában Jahve vagy Jehova? Ő az a lény, akit bensőséges összefüggésben kell elképzelnünk a Föld fejlődésével. 0 úgyszólván a Földfejlődés ura, uralkodója, vagy jobban mond­va: az óhéber ókorban az Ő alakjában látták a Földfejlődés uralkodóját. Az egész óhéber ókor arra irányult, hogy Jahvét, vagy Jehovát a Föld Istenének tekintse, hogy az ember azt gondolja: a Földet átszövi egy isteni-szellemi uralom, és aki tudatosítani akarja magában a Föld helyes összefüggését a világmindenséggel, annak

150

mindenekelőtt a Föld Istenéhez, Jahvéhoz vagy Jehovához kell tar­tania magát. Az egész óhéber ókor erre irányult.

Mindjárt a teremtés elején megtudjuk, hogy Jahve a Föld anyagából teremtett embert. Ádám annyit jelent: a földből alkotott, földi. Míg az óhéber nép környezetében élő vallási rendszerek - ez bizonyítható - a kívülről a Földhöz érkező elemekben tisztelték is­teneiket, - nem abban, ami a Földből ered -, addig az óhéber ókor a Föld által a Földön történő dolgokban látja azokat az elemeket, amelyekben Jahve vagy Jehova Istent tisztelni kell. A környező népek közül egyesek felnéznek a csillagos égre, az égitestek járá­sára. Asztrális (csillag) vallás hívei. Más népek a villámlást és a mennydörgést figyelik meg és az ezekben megnyilvánuló ele­meket, és felteszik maguknak a kérdést: Hogyan nyilvánulnak meg isteni-szellemi lények villámlás, mennydörgés, felhőképződés és hasonló jelenségekben?

Az óhéber nép környezetében élő népek mintegy a Föld fölötti csillagokban, a légkörben keresték vallási jelképeiket, azt, amiben kifejeződik összefüggésük az érzékfelettivel. Manapság túl kevés­sé veszik figyelembe azt, hogy az óhéber ókor sajátja az volt, hogy azzal tekintse magát összefüggőnek, ami a Földdel kapcsolatos, ami a Föld belsejéből jön. A régi zsidók szoros kapcsolatban voltak mindennel, ami a Földből ered. Olvashattuk, hogy vándorlásuk során egy felhőt, vagy „tűzoszlopot" követtek. Olyan értelemben követték a tűzoszlopot, ahogy egy ilyen tűzoszlop a Föld erőiből támadhat.

Ha Olaszország egyes vidékein, a vulkánikus talaj fölött meg­gyújtunk egy darab papírt és azt föld repedéseihez közelítjük, akkor onnan füst gomolyog elő, mert a Föld erői a felmelegedett levegő felé törnek. így kell elképzelni a zsidók által követett tűzosz­lopot is, amely a Föld belsejének erői által jött létre. Ugyanúgy a víz- és ködoszlop sem légköri erők eredménye, ezek alulról a si­vatag talajából keletkeztek. Jahve vagy Jehova jelei az óhéber ókor­ban a Föld folyamataival függenek össze. A „nagy vízözön" erede­tét is a Földben lüktető Föld-erőkben kell keresnünk, ez nem a kül-

151

ső kozmikus körülmények, hanem tellurikus, földi körülmények hatására jelent meg.

A környező népekkel ellentétben az óhéber nép a Föld istenét akarta elismerni. Mindazt, ami föntről, kívülről éri a Földet, olyan­nak tekintették, mint ami úgyszólván nem érte el a Föld-képzés fel­adatát, hanem visszamaradt a Szaturnusz- és Hold létnél. Ezt a „kí-gyó"-fogalomban foglalták össze, azt, amit a Holdfejlődés során visszamaradt Lucifer vitt véghez a Földön. Úgy lehetne jellemezni az óhéber nép tiltakozását a környező népek vallási rendszerei ellen, hogy utóbbiak azt érezték: ha fel akarnak emelkedni az isteni világba, akkor el kell tekinteniük a Földtől, a kozmosz felé kell fordulniuk. Azt kell imádniuk, ami a kozmoszban történik vagy azt, ami a kozmoszból érkezik a Föld légkörébe. Az ókori óhéber nép viszont azt mondta: nem azt imádjuk, ami föntről érkezik, nem azt imádjuk, amit a Földön kívüli erők hoznak létre, az igazi Isten együtt van a Földdel!

Manapság túl kevéssé veszik ezt figyelembe, mert ha valaki kiejti az „Isten, vagy szellem" szót, és visszatekint régi korokra, akkor az az érzése támad, ezeken a fogalmakon mindenki ugyanazt értette. Mivel a nyugati emberiség a mintegy kétezer éves keresz­tény fejlődés hatására ma ismét felfelé tekint, és joggal tekint felfelé, az ember azt hiszi, az óhéber ókorban is felfelé tekintettek. Ellenkezőleg! Az ókori óhéberek azt mondták: Jahve küldetését a Földön megzavarta a kívülről érkezett Isten, akit a paradicsomi kí­gyó jelképez.

Azonban a zsidók sok mindent átvettek a környező népektől, és ez érthető is. Hiszen a zsidók vallása volt a legbonyolultabb. A mai ember számára szinte hihetetlen, hogy Jahve vagy Jehova Föld-is­tenség az imént említett értelemben. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy Jahve egy másik szemszögből nézve Hold-istenség, mert - ahogy azt a „Geheimwissenschaft im Umriss" (A szellemtudo­mány körvonalai) című könyvemben leírtam - a Föld Holderőiben működik. Azonban ebben az összefüggésben nem ez a lényeg. Az akkori népek között a zsidóknak volt a legkiemelkedőbb vallásuk.

152

Miképpen ma az emberek nem hiszik el, hogy nem a magasba, hanem úgyszólván a Föld középpontja felé kell nézni, amikor a legmagasabbnak elfogadott Istenről beszélnek, úgy érezték a zsidók is a felfelé törekvést. Ilyennek érzékelték ezt a felfelé törek­vést a környező népeknél: ezek azt imádják, aminek eredete a Földön kívül van.

De a zsidó titkos tanok és az azokon kívül állók között éppen az volt a különbség, hogy megértették az emberekkel: a Földből kiin­duló, egészen a Holdig ható erőkhöz kell tartanunk magunkat; a kísértésnek enged, aki más erőkhöz köti magát, mert azok az erők abban összpontosultak, amit a kígyó-szimbólum fejez ki. Az óhé-ber nép tanításainak egy részét megtaláljuk szellemtudományos világnézetünkben.

De az óhéber nép a fent felvázolt okokból, különösen a Golgotai Misztérium közeledtével, egyre inkább eltávolodott ettől a nézettől. Ekkor jött valaki, aki érezte magában a küldetést, hogy erőteljesen rámutasson arra, ami a zsidók sajátossága. Ez volt Keresztelő János. Elsősorban arra érzett elhivatottságot, hogy rá­mutasson, miben rejlik a zsidók ereje és arra, amit az imént jelle­meztem. Amikor Keresztelő János látta maga körül a zsidó vallás fejlődését, érzéseit szavakba foglalta, hatalmas erejű jelentős szavakba: „Ábrahám gyermekei"-nek nevezitek magatokat. Ha Ábrahám gyermekei lennétek, akkor tudnotok kellene, hogy a Ti Istenetek, aki Ábrahám, Izsák és Jákob istene volt, Jahve vagy Je­hova isten, a Földdel van kapcsolatban, amit azzal juttatott kife­jezésre, hogy a Földből formálta az első embert. De lélekben már nem vagytok Ábrahám gyermekei. Azoknak a nemzetiségéből valók vagytok, akik felfelé néznek, a felső erők felé. Áldozatul es­tetek annak, akit helyesen a „kígyó" jelképez. A kígyó fajtájából valók vagytok!

Sok vonatkozásban mély jelentősége van annak, - más szem­pontból már beszéltem erről - hogy Keresztelő János éppen ezeket a szavakat használta. Abból, ahogy általában a Bibliában találjuk őket, felvetődik a kérdés: Miről van itt szó? Jó volna, ha az ember

153

belátná, milyen rosszul olvas! Többnyire mivel magyarázzák az Evangélium szavát: „Viperafajzat!"? Egyszerűen úgy fogják fel, mintha János ilyen erős, durva szóval illette volna, viperafajzatnak nevezte volna a körülötte lévő embereket. Udvarias, az nem volt. Viszont nem is lett volna célszerű, hogy szidalmakkal illesse azokat, akiknek a lelkére akar beszélni. Az sem jellemzi találóan Jánost, ha azt mondanák: az Isteni harag hangján szólt! Triviálisan szólva: szitkozódni más is tud. De nem erről van szó. Ebben a szóban, amelyet sokan csak szitkozódásnak minősítenek, benne van mindannak a jelentősége, amire János fel akarta hívni az őt körül vevők figyelmét: Ti már nem tudjátok, mi a Jahve-Isten kül­detése, mert hogyha nem a Föld erőihez, hanem a Földön kívüli erőkhöz húztok, nem vagytok Ábrahám gyermekei, hiszen azt imádjátok, amit a kígyó hozott nektek. így azoknak a nemzet­ségéből valók vagytok, akik környezetetekben a legkülönbözőbb neveket adják isteneiknek, de mégis azt imádják, amit a kígyó jelképez!

Képzeljük magunkat Keresztelő János helyébe, lelkének mélyé­be. Feltehetően volt oka arra, hogy így lépjen fel az emberekkel szemben. Ezt most nem az Ötödik Evangélium alapján mondom, mert az Ötödik Evangéliumban még nem jutottunk el Keresztelő János alakjához; annak alapján mondom, ami közben felmerült. Tehát Keresztelő Jánosnak nyílván jó oka volt arra, hogy úgy szóljon azokhoz, akik odamentek hozzá a Jordán folyóhoz, mintha látná rajtuk: bizonyos szokásokat átvettek a pogányoktól. Sőt, még abban a névben is, amit a hozzájövök adtak neki, volt valami, amit akkor nem hallott szívesen.

Azon a környéken, ahol Keresztelő János beszélt, régi tanítások váltak hagyománnyá, amelyeket a következőképpen lehet jelle­mezni: Az emberiség fejlődésének kezdetén egyszer a Jahve-ere-detnek köszönhetően az ember és a magasabb rendű állatok megkapták a légzés lehetőségét, de ez a légzés Lucifer közbejötte miatt megromlott. Csak azok az állatok maradtak jók, amelyek úgyszólván megmaradtak a fejlődés eredeti fokán, ezek nem kap-

154

ták meg a légzés lehetőségét: a halak. - Az év bizonyos szakában sokan mentek a Jordán folyóhoz, egyes vidékeken még ma is meg­teszik a zsidók - odaálltak a vízhez és kirázták ruháikat abban a hitben, hogy ezáltal bűneiket áthárítják az ártatlan halakra. Ilyen és más, a környező pogánysággal összefüggő szokások gyakorlását látta Keresztelő János azoknál, akikhez szólt: a kígyóról többet értettetek meg, mint Jahvéről. Ezért jogtalanul nevezitek maga­tokat Ábrahám gyermekeinek, aki ősötöknek rendeltetett. Mondom nektek: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene visszanyúlhatna eredeti küldetéséhez és ezekből a kövekből, azaz a Földből új emberi nemet támaszthatna, amely jobban megérti őt.

Látjuk, hogy abból, amit a Biblia kifejezetten hangsúlyoz: „Isten a kövekből is tud Ábrahámnak gyermekeket támasztani", hagyo­mányként következett, hogy az akkori nyelvben annyi kétértelmű szó volt, amelyeket elkezdtek befogadni. Szándékosan használták így ezeket a szavakat, hogy felhívják a figyelmet a dolgokban rejlő mély értelemre. Az imént mondottak azonban csak úgy válnak tel­jesen érthetővé, ha összevetjük azokat Pál küldetésével.

Gyakran beszéltem már Pál küldetéséről, ma azt a szempontot szeretném kiemelni, amely fontos lehet számunkra a feltett kérdés megértéséhez. Mivel magyarázható - amiről ismételten szó volt már -, hogyha Pál a Jeruzsálemben átéltek ellenére sem volt haj­landó a Golgotai Misztérium jelentőségét tudomásul venni, akkor mivel magyarázható, hogy a damaszkuszi élmény maradéktalanul meggyőzte arról, amit Krisztus feltámadásának nevezett? Ennek megértéséhez közelebbről kell megismernünk, hogyan készítették elő Pált arra, ami a damaszkuszi élményben megjelent előtte.

Pál a korának zsidó próféta-iskolájában tanult. Jól tudta: az em­beriség fejlődésének egy bizonyos pontjáig az egész emberiség fej­lődésének üdve azon múlik, hogy az ember hű maradjon a Föld Istenéhez, hogy megértse, hogyan függ össze Jahve küldetése a Földdel. - De eljön az idő - ezt tudta Pál - amikor fontos lesz „a felső", az, ami a Földön túlról érkezik a Földre. Fontos, hogy belássuk: mielőtt Krisztus a Golgotai Misztérium által véghez vitte

155

volna feladatát a Földért, küldetése Krisztusként a kozmikus régiókban volt, ahol akkor élt. Ezt a nemrég Lipcsében tartott előadás-sorozatban bővebben fejtettem ki.

A földön túli körülményeket visszafelé követve azt fogjuk látni, hogy Krisztus először Földön túli régiókban működött, azután egy­re közeledett a Földhöz, míg végül a Názáreti Jézus testén keresz­tül elérte a Föld auráját. Pál tudta, hogy ez meg fog történni, de a damaszkuszi élmény előtt nem látta a Föld aurájában, hogy „Krisz­tus már ott van!" De erre felkészítették és el is mondja, hogy erre fel volt készítve. Olvassák el a második Korinthusiakhoz írt levél tizenkettedik fejezetét:

1.) Nincs ugyan hasznomra, ha dicsekednem kell; rátérek hát látomásaim­ra és az Úr megjelenéseire. 2.) Ismerek egy embert Krisztusban (Pál magáról beszél), aki tizennégy évvel ezelőtt - testben-é, vagy testen kívül nem tudom, az Isten tudja -elragadtatott a harmadik égig. I 3.) És tudom, hogy ugyanez az ember (testben-é vagy testen kívül nem tudom; az Isten tudja). 4.) Elragadtatott a Paradicsomba és hallott kimondhatatlan szavakat, ami­ket ember ki nem mondhat. 5.) Az ilyesmivel dicsekszem; magammal ellenben nem dicsekszem, csak a gyengeségeimmel.

Mit mond Pál ezekkel a szavakkal? Nem kevesebbet, mint azt, hogy már tizennégy évvel azelőtt, - a kronologikus körülmények ismeretében feltehető, hogy a szóban forgó élmény mintegy hat évvel a Golgotai Misztérium után történt, - képes volt tisztán látóként felemelkedni a szellemi régiókba. Ez annyit jelent, hogy ő maga biztosít bennünket, hogy benne él egy ember, és csak arra akar büszke lenni, nem a testi emberre, aki be tud tekinteni a szellemi világokba. - A damaszkuszi élmény átélésekor világos lett számára a kérdés: mit láttál korábban a szellemi világban, amikor oda bepillantottál? Krisztust láttad, amikor még fent volt, mennyei

156

körülmények között! - A damaszkuszi esemény által megértette, hogy Krisztus beköltözött a Föld aurájába, és ott él.

Erre a jelentős változásra utal a kereszténység megalapítása körüli időben elterjedt, ma különösnek tűnő mondás: Az igazi Lu­cifer: Krisztus. (Christus verus Luciferus). Ezen azt értették: aki régebben felnézett az érzékfeletti világba, és helyes módon értette meg az emberiség fejlődését, annak a „kígyóhoz" kellett tartania magát. Azonban a Golgotai Misztérium után a kígyó legyőzője lejött, és a Föld Ura lett. - Mindez összefügg az egész emberiség fejlődésével.

Mi az értelme annak, hogy az ókori óhéberek úgyszólván tilta­koztak a környező népek asztrál vallásai ellen, akik felhőben, villám­ban és mennydörgésben látták az istenség jelképeit. Az az ételme, hogy az emberi léleknek fel kell készülnie arra, hogy az Ént már ne a csillag-íráson keresztül érezze, már ne abban, ami a villámlás­ban és mennydörgésben jelenik meg, mint a szellem megnyilvá­nulása, hanem arra, hogy ezeket a kinyilatkoztatásokat szellemi té­ren magától a szellemtől fogadja. Ha korábban az ember valóban fel akart nézni Krisztusra, akkor csak Zarathusztra szellemében nézhetett fel, amit Krisztus Ahura Mazdao fizikai burkának nevez­hetünk. Az ember a fizikai Napra és hatásaira nézhetett fel, és tudhatta: azokban él Krisztus. - De a fizikai Naphatásokat úgy­szólván levetve, Krisztus a Golgotai Misztérium óta Szellemi Nap­ként hatja át a Föld auráját. Igen, így lett Krisztus azzá, aki áthatja a Föld auráját, miután Jahve vagy Jehova hívei erre felkészültek. Keresztelő János jelentős szavait is így kell helyesen értelmez­nünk.

Eközben közeledett a Golgotai Misztérium időpontja. Most kissé elvontan fogom ábrázolni a dolgokat, később egyszer talán kitérhetünk1, a konkrétumokra is. Miközben előkészült a Golgotai Misztérium, Jézus Krisztus úgyszólván szembe került Keresztelő Jánossal. Ha elvonultatjuk lelkünk előtt a korábban Keresztelő Jánosról mondottakat, akkor érthető lesz számunkra, milyen érte­lemben állt szemben Jézus Krisztus Keresztelő Jánossal: Keresz-

157

telő János személyében azzal állt szemben Jézus Krisztus, aki a legjobban tudta, mit jelent: A Föld Szellemét tisztelni.

Honnan eredtek a zsidóságra és más körökre is jellemző képességek - mert más emberek is voltak, akik többé-kevésbé, de mindig a misztériumok indíttatására - helyes módon tisztelték a Föld Szellemét? Honnan eredtek ezek a képességek? A Golgotai Misztérium előtt ezek a képességek azzal voltak összefüggésben, amit az ember fizikai öröklődésének nevezhetünk, a Földhöz kötött fizikai öröklődéssel, ami egyben földi törvény is. A mai természet­tudomány szemében még teljes balgaság, amit most el kell mon­danom, de az is lehet, hogy „Ami balgaság az ember szemében, az bölcsesség Isten előtt." A Golgotai Misztériumot megelőző időben az ember megismerési képessége bizonyos tekintetben az öröklési körülményektől függött; lényegében abban állt az emberi fejlődés menete és haladása, hogy a megismerés a képzetalkotás révén függetlenedett a természetes öröklődési körülményektől.

Ezért tették helyesen a régi misztériumokban, hogy a misztériu-mi tisztségeket apáról fiúra és így tovább örökítették. Jelentős for­dulat következett be a Golgotai Misztérium idején abban is, hogy a földi emberiség számára a megismerés kezdett függetlenedni a fizikai körülményektől. Az emberiség előrehaladásával a megis­merés tisztán a lélek ügye lett. Az emberi lélek legbensője tisztán lelki ügy lett, ami független a külső öröklődési körülményektől.

Vajon minek köszönhető, hogy az ember bensője ennek ellenére sértetlen maradt? Vegyük figyelembe annak jelentőségét, hogy az emberi lélek benső viszonya, a megismerés viszonylata tisztán lel­ki ügy lett, hogy az ember már nem örökölhetett elődeitől képes­ségeket. Ma bizonyára sokan szeretaének megismerési képessé­geket örökölni elődeiktől, de ez nem megy. Ez megfigyelhető. Goethe képességeit nem örökölték utódai, és más példákat is fel­sorolhatnánk.

De hát mi is lett volna ezekből a képességekből, ha szellemileg nem tartotta volna őket semmi más, ha nem kaptak volna szellemi impulzust? Elárvultak volna az ember belsővé lett képességei. Az

158

ember úgy élt volna a Földön, hogy kénytelen lett volna arra várni, amit karmája szerint a Föld ad a környezetből, ami érzékszerveibe behatol. Ezt nem is méltányolná különösebben, örülne, ha hamarosan újra elhagyhatná a Földet, hiszen a Földön nem tudott magának különösebben értékes képességeket szerezni. Buddha fel­hívta erre az emberek figyelmét. Innen ered Buddha minden földi érzékszervi észleléstől elvonatkoztató tanítása.

Krisztus most úgy válhatott érezhetővé a Názáreti Jézusban, hogy Krisztus Jézus a Jordán-keresztelő közben ezt mondhatta magáról: a Földöntúli világból alászállt reám valami, ami képes termékenyítőén az Énbe hatolni. A jövőben a Földön túli régiókból olyan tartalmak fognak élni az emberi lélekben, amelyek nem csak öröklöttek. Mindaz, amit azelőtt tudni lehetett, csak öröklött volt, nemzedékről nemzedékre szállt a fizikai viszonyokkal együtt. Az utolsó ember, aki öröklődés útján tudott megszerezni magasabb képességeket, Keresztelő János volt. „Egyike a legnagyobbaknak, akiket anya szült" - mondta róla Krisztus Jézus. Arra utalt ezzel, hogyan válik el a régi kor az új kortól, és a régi kor joggal mond­hatja: ha azt keresem, ami lelkemben az emberiség magasságaihoz vezet, akkor Ábrahámra, Izsákra és Jákobra emlékezem, mert tőlük eredtek és jutottak el hozzám az öröklési áramláson át az em­beriség magaslataihoz vezető képességek. - Most azonban ezek­nek a képességeknek a Földön kívülről kell jönniük. Már nem elég a Földre nézni és Krisztusban látni a Föld Istenét. Tudatosítanunk kell magunkban Krisztus lejövetelét lelkünkbe az Égből. - Erre utalt Krisztus Jézus, amikor Keresztelő Jánosról azt mondta: „Egyike a legnagyobbaknak, akiket anya szült"; ez azt jelenti, hogy azok közül való, akik olyan képességekkel rendelkeznek, ame­lyeket közvetlenül fizikai öröklődés útján lehet megszerezni.

Ez válasz egy kérdésre, amely korunkban igen fontos lehet. Abban az időben, amikor a harmadik Atlantisz utáni korban elkezdődött a mi ötödik kultúrkorszakunk - ezt már ismételten részleteztem -újra kezdtek felfigyelni arra, ami a Földön túlról jelenhetett meg az ember szeme előtt. Volt valaki, aki nem úgy érezte ezt az újból

159

megjelenő asztrális vallást, ahogy a régi egyiptomiak vagy kaldeu­sok, hanem úgy érezte, hogy valóban joga van ezekhez a dolgok­hoz hozzászólni.

1607-ben mondta valaki az itt következő szavakat: „Az egész teremtésben gyönyörű, csodálatos harmónia található, mind az érzékelhetőben, mind az érzékfelettiben, az eszmékben ugyanúgy, mint a tárgyakban, a természet és a kegyelem világában egyaránt. Ez a harmónia magukban a dolgokban és egymáshoz való viszo­nyukban is fellelhető. A legmagasabb harmónia Isten, és O minden lélekbe, mint saját képmását véste be a harmónia legmagasabb fokát. A számok, alakzatok, csillagképek, a természet világai har­móniában vannak a keresztény vallás bizonyos titkaival. Ahogyan például a világmindenségben három nyugvópont van: A Nap, az állócsillagok, és a csillagközi tér (intermédium) és minden egyéb mozgásban van, úgy van ez az Egy Istenben: Atya, Fiú, és Szellem. A gömb is a Szentháromságot jelképezi. Az Atya a közép­pont, a Fiú a felszín, a Szellem a középpont egyenlő távolsága a felszíntől: a sugár (rádiusz) - és van még más titok is. Szellemek és lelkek nélkül sehol sem lenne harmónia. Az emberi lélekben végtelenül sokféle harmonikus adottság kap helyet. Az egész Föld „lelkes", ezáltal jön létre a nagy harmónia mind a Földön, mind közte és a csillagzatok között. A lélek áthatja az egész Földet, de annak egy bizonyos részében lakozik, mint ahogyan az emberi lélek székhelye a szív; innen mintegy fókuszból vagy forrásból in­dulnak ki hatásai az Óceán és Föld légkörébe. Innen ered a Föld és a csillagzatok közötti rokonszenv, innen a természet szabályszerű hatásai. Hogy a Földnek valóban van lelke, azt az időjárás és an­nak előrejelzései - melyek mindig megjelennek - bizonyítják lát­hatóan. Bizonyos kilátások és konstellációk esetében a levegő mindig nyugtalan, ha nincsenek ilyen kölcsönhatások, vagy csak gyengék és gyorsan múlóak, akkor a levegő nyugodt marad."

Ilyen és hasonló gondolatokat fejt ki Kepler „Harmonices Mun-di" (A világ harmóniái) című könyvében. Ebből idézem ezt a jellemző eredeti részt. ,A Földgömböt úgy tekinthetjük, mint egy

160

állat testét; Ami az állatnak a lélek, az a Földnek a Natura sublu-naris (Hold alatti természet), amely bizonyos tényezők együttes hatására időjárási jelenségeket okoz. Ennek nem mond ellent, hogy az időjárási nyugtalanságok nem esnek mindig egybe az előjelek­kel. A Föld olykor lomhának, máskor izgatottnak tűnik, úgy hogy a kipárolgások az előjelek jelenléte nélkül is folytatódnak. Ugyanis nem olyan engedelmes állat, mint a kutya, hanem inkább az ökör­höz vagy az elefánthoz hasonló. Nehéz kihozni a sodrából, de ha felingerelték, annál dühödtebb". (Libri IV, Cap. VII.)

„Ezek és a Földben végbemenő egyéb változások olyan rendsze­resek és kiszámíthatóak, hogy azokat nem lehet vak véletlennek tekinteni, és mivel a bolygók nem tudnak semmit arról, hogy mi­lyen szögben érik a sugaraik a Földet, kell, hogy a Földnek lelke legyen." A maga módján így folytatja: „A Föld egy állat". Minden észlelhető rajta, ami megfelel az állati test részeinek. A növények és fák a szőre; a fémek az erei, a tengervíz az itala. A Földnek ala­kító ereje, egyfajta imaginációja, mozgása van, bizonyos betegsé­gei vannak; apály és dagály az állatok légzésének felel meg. Úgy tűnik, a Föld lelke lánghoz hasonlítható. Ezzel magyarázható a Föld alatti hő, és ezért nincs szaporodás hő nélkül. Isten belepréselte a Földbe az Állatövi csillagképek és az egész égbolt egy bizonyos képét."

„Ez az égit és a földit összekötő kötelék, Ég és Föld egymás iránti vonzalmának oka: Minden mozgásának és tettének ősképeit a teremtő Isten plántálta belé."

„A lélek a Föld középpontjában van. Onnan sugároz minden irányba formákat vagy lenyomatokat magáról, és ilyen módon, ön­magán kívül érzékel minden harmonikus változást és tárgyat. Ami a Föld lelkére vonatkozik, az vonatkozik az ember lelkére is. Pél­dául a lélek önmagából hoz létre minden matematikai eszmét és bizonyítást; különben nem érhetné el a bizonyosság és határozott­ság ilyen magas fokát."

„A bolygók és a bolygó állások befolyásolják az ember lelki erőit. Kedélyhullámzások és szenvedélyek mindenféle fajtáját idé-

161

zik elő, és ezáltal gyakran a legborzasztóbb cselekedeteket és ese­ményeket. Hatnak a fogantatásra és ezen keresztül az ember tempera­mentumára és jellemére; ezen alapszik az asztrológia nagy része. - A Napról valószínűleg nem csak fény és hő árad az egész világminden­ségbe, a Nap egyúttal a tiszta értelem középpontja és a világminden­ség harmóniájának forrása is - és minden bolygónak lelke van."

A 17. században, 1607-ben írta le egy nagy szellem magasba emelt tekintete eredményét. De már ezekből a szavakból is kitűnik: a felfelé irányuló tekintetet áthatja a kereszténység. Mély szellemi­ségű ember volt, aki az imént felolvasott szavakat leírta, akiben mélyen, nagyon mélyen élt az emberi lélek összefüggése azzal, ami isteniként áthatja, átszövi a világot. Ugyanettől a nagy szellem­től, aki a „a Föld lelkéről" beszélt - származnak a következő szép szavak is.

Himnusz Istenhez Világ Teremtője, örök hatalom, Te! Minden térségeken át harsogjon dicsőséged, átzengve Eget-Földet, gőgicsélve a kisded is hirdeti hangod visszhangozva: némuljon el a káromló, - vég nélküli dicsőséged hallva. Világ hatalmas művésze kezed formálta műved csodálva -bámulva nézem, s középen a Napot. Fényt, életet árasztó, fékezve lendítő Szent törvény változó futása irányt szab, s vezeti a Földet. Az igyekvő Holdat látom, és csillagokat, határtalan távlatokba osztva világot uraló, örök hatalom Minden világokon át szárnyal Fény szárnyain mérhetetlen tündöklésed.

162

Még közelebbről látjuk ennek a léleknek mélységeit, mikor így szól:

Fordította: Maasburg Márta

Ki írta ezeket a szavakat és a Föld lelkéről szóló sorokat a 17. században? Johann Kepler, az új csillagászat megalapítója, aki nélkül nem létezne az új csillagászat. Van-e monista, aki ne di­csérné Johann Keplert? De a monizmus híveinek figyelmét fel kell hívni a fenti szavakra, különben minden Johann Keplerről szóló beszéd olyan lenne, amit nem szeretnék egyetlen szóval minő­síteni.

Újabban lassanként már kibontakozik, mivé kell újra lennie a csillagok felé fordulásnak: ez a csillag-írás olvasása, amire szellem­tudományos világnézetünk törekszik. Mai szemlélődéseink elején felvetődött a kérdés: hogyan közeledhetünk a Krisztus-impul­zushoz? Hogyan érthetjük meg Krisztust? Hogyan létesíthetünk hozzá helyes kapcsolatot úgy, hogy azt mondhassuk: valóban fel­vesszük magunka a Krisztus-impulzust? - Az óhéber ókorban ben­sőséges érzülettel nézett fel az ember Ábrahám ősapához, azaz: a fizikai öröklési áramláshoz - és Ábrahám ősapát érezte lelke mé­lyén a legnagyobb kincsnek. Ha ugyanilyen odaadással néz fel az ember arra, aki a szellemi magasságokból szellemét megtermé­kenyíti, ha felnéz Krisztusra, ha minden adottságát, ami emberré

163

teszi Krisztusnak tulajdonítja, és nem valamilyen földi hatalom­nak, akkor élő kapcsolatot tud teremteni Krisztussal. „Ha valami­lyen képességnek örvendezel, akár a leginkább hétköznapinak is, amely emberré tesz, kinek köszönheted azt? Krisztusnak!"

A régi zsidó azt mondta halála óráján, hogy visszatér Ábrahám ölébe. - Ennek egyébként is mély értelme van - a mai kor, a Gol­gotai Misztériumot követő kor lényegét akkor értjük meg igazán, ha az Istentől születtünk szavakhoz hozzátesszük a régi „Vissza­térünk Ábrahám ölébe" helyett a számunkra megfelelő „Krisztus­ban halunk meg" szavakat.

Amikor megtanuljuk megérteni a Golgotai Misztériumot, élő kapcsolatot teremthetünk Krisztussal, amire szükségünk van, úgy, mint ahogy az óhéber ókorban élő kapcsolat volt Istennel, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével, ami abban fejeződött ki, hogy mindenki azt vallotta: halálával visszatér Ábrahám ősatyához. A Golgotai Misztériumot követő időben élő emberek tudatában an­nak kell élnie: Krisztusban halunk meg!

164

Hatodik előadás

Berlin, 1914. február 10.

Az Ötödik Evangéliumból származó közlésekből újólag láthattuk, milyen történésekre volt szükség az egész világmindenségben, hogy bekövetkezzék az, amit Golgotai Misztériumként ismerünk. Ez a Golgotai Misztérium még a szellemtudományos szemlélet számára is olyan, mint a világtörténések egymást követő esemé­nyeinek sorában egyfajta ideiglenes lezárás.

Beszéltünk arról, hogy két Jézus-gyermeknek kellett előké­szíteniük a Golgotai Misztériumot. Az egyikben, az úgynevezett salamoni Jézusban élt Zarathusztra Énje. Láttuk, hogy Zarathusztra Énje - miután a két nagyjából egyidős Jézus gyermek elérte tizen­kettedik életévét - átment a másik, Dávid házának nátháni ágából származó Jézus gyermekbe. Azután az Ötödik Evangélium alapján részletesebben megismerhettük a Názáreti Jézus élményeit, aki a Nátháni Jézus gyermek három testi burkát viselte, és aki Zara­thusztra Énjével élt harminc éves koráig, addig az anyjával folyta­tott beszélgetésig, amikor Énje, a Zarathusztra-Én úgyszólván a ki­mondott szavakkal együtt elhagyta a Názáreti Jézus burkait. Tud­juk, hogy ezután, a Jordán folyónál történt János-keresztelő révén a Krisztus-lény beköltözött a Názáreti Jézus három testi burkába.

Aki abban a helyzetben van, hogy így látja a dolgokat, az nem fogja lekicsinyelni, sőt mérhetetlenül nagyobb jelentőséget fog tu­lajdonítani a Krisztus Jézus lénynek, mint azok, akik csak az evan­géliumok közléseiből merített eddigi ismereteik alapján közelítik meg.

A kereszthalált és a feltámadást együttesen Golgotai Misztéri­umnak nevezett esemény három másik eseményhez kapcsolódik. A Golgotai esemény úgyszólván a másik három beteljesülése. Az egyik ilyen esemény a régi Lemuriai korban, a másik az Atlantiszi kor elején, a harmadik az Atlantiszi kor vége felé történt. Ez a

165

három első esemény azonban nem a fizikai síkon, hanem a szelle­mi világban játszódott le. Tehát lelkileg négy eseményre kell tekin­tenünk, amelyek közül az utolsó, amelyikkel mostanáig kiemelten foglalkoztunk, és amelyet Golgotai Misztériumnak nevezünk, a fizikai síkon történt, míg az első három a szellemi világokban ját­szódott le.

A Nátháni Jézusként emlegetett lényről már elmondtam, hogy különleges természete abban is megnyilvánult, hogy mindjárt születése után néhány szót tudott szólni. Igaz, hogy ezeket a szavakat olyan nyelven mondta, amelyet senki sem értett, csak az anyai érzés sejtette meg a szavak értelmét. Erről a Nátháni Jézus­gyermekről tudnunk kell, hogy nem volt olyan emberi lény, mint más emberi lények; az O földi létét nem előzte meg - a salamoni Jézushoz hasonlóan, akiben a Zarathusztra Én élt, és más em­berekhez hasonlóan sok földi inkarnáció -, hanem előző létét a szellemi világokban élte meg. Más alkalmakkor már rámutattam: abból, ami a Lemuriai-kor óta az emberlelkek inkarnációihoz képest történt, valamit úgyszólván visszatartottak a szellemi világ­ban, ami nem vett részt többé emberi megtestesülésben. Csak akkor került sor emberi megtestesülésére, amikor éppen Nátháni Jézusként megszületett. Az, ami akkor visszamaradt, amit nem lehet a szó köznapi értelmében ember-Énnek nevezni - mert az ember-Én inkarnációról inkarnációra jön a Földre - az a szellemi világokban élte át sorsát. Csak a régi misztériumokhoz tartozó em­berek, akik képesek voltak a szellemi világban lezajló események megfigyelésére, csak ők tudták, hogy az a lény, aki majd egyszer a Nátháni Jézus-gyermekként fog megjelenni, akit át fog hatni a Krisztus lény, korábban bizonyos sorsokat élt át a szellemi vilá­gokban. Ahhoz, hogy megismerjük ezeket a sorsokat, a követ­kezőkre kell figyelni.

Önök közül bizonyára sokan emlékeznek az évekkel ezelőtt itt tartott előadásaimra az antropozófiáról, amelyekben kiemelten foglalkoztam az emberi érzékszervekkel. Hangsúlyoztam, hogy az általában ismert öt érzékszerv csak töredéke az ember tizenkét

166

érzékszervének. Erre most nem akarok részletesen kitérni. Arra azonban annál inkább, hogy az emberi érzékszervekre, a fizikai testbe beágyazott szervekre milyen tragikus sors várt volna, ha nem történik meg a régi lemuriai korban, a szellemi világokban az első Krisztus-esemény, úgyszólván a Golgotai Misztérium első előfutára. A lemuriai korban az ember úgy testesült meg, hogy lényegében akkor kapta érzékszervei első kezdeményeit. De azt is tudjuk, hogy a lemuriai korban kezdett érvényesülni az emberi fej­lődésben a luciferi hatalmak befolyása. A luciferi hatalmak be­folyása mindenre kiterjedt az emberi szervezetben. Ha nem történt volna más, mint az, hogy a lemuriai korban az ember inkarnálódik a Földön, majd azután éri a luciferi hatás, érzékszerveink egészen mássá alakultak volna, mint amilyenek lettek. Az érzékszervek mondhatnám, túlérzékenyek, túl fogékonyak lettek volna. Érzék­szerveinkkel nem járturik-keltünk volna a világban tompított hatás­sal, hanem úgy, hogy például a vörös szín láttán a szem bizonyos fájdalmat érzett volna. Más benyomások másféle szenvedést okoz­tak volna az érzékeknek. A kék szín hatására például úgy érezte volna a szem, mintha az kifakította volna. A többi érzékszervvel hasonló lenne a helyzet. Érzékszerveink állandó szenvedésnek, vagy mértéktelen gyönyörnek lettek volna kitéve. A külső benyo­mások a kelleténél erősebb és károsabb hatást gyakoroltak volna az érzékekre. Ez lett volna a luciferi hatás.

Ezt a veszélyt elhárították az emberiség felől, ezúttal nem a fizikai földi síkon végbemenő történéssel, hanem azzal, ami úgy­szólván a Golgotai Misztériumot megelőző első előkészítő ese­mény volt. A Lemuriai korban ugyanaz a Krisztus-lény, aki később a Jordán keresztelőnél egyesült a Názáreti Jézus testével, a szelle­mi világban egyesült azzal a lénnyel, aki a későbbiek során az akkor a szellemi világban élő Nátháni Jézusként született meg. Ha azt mondjuk a Palesztinái-eseményről, hogy a Krisztus-lény testet öl-tött a Názáreti Jézusban, akkor az említett első Krisztus-ese­ményről azt kellene mondanunk: a Lemuriai-korban „lelket öltött" a szellemi világban, abban a lényben, aki később, mint Nátháni

167

Jézus jelent meg a Földön. Tehát a szellemi világban egy olyan lel­ki-szellemi lény élt, aki a Krisztus-lény és a későbbi Názáreti Jézus lelkével való összekapcsolódás, és ennek a tettnek következményei által a szellemi világból elhárította az emberi érzékszervek felől az érzékeket fenyegető veszedelmet, hogy borzasztó szenvedések, vagy túlzott gyönyörök közepette éljenek a Földön. A Golgotai Misztériumot előkészítő első esemény az érzékszervek üdvéért történt. Ennek az első Krisztus-eseménynek köszönhetjük, hogy a jelenlegi módon élhetünk érzékszerveinkkel.

Az Atlantiszi kor elején egy második esemény történt. Ekkor is­mét az történt, hogy a későbbi Nátháni Jézusként megszületett lényben „lelket öltött" a Krisztus lény. Általa elhárult egy másik, az emberi természetet fenyegető veszedelem. Mert noha az első Krisztus-eseménynek köszönhetően épek is lettek volna az érzék­szervek, a luciferi, majd utóbb az ahrimáni hatás következtében olyan lett volna az emberi természet, hogy az úgynevezett hét élet­szerv - az antropozófiáról tartott előadásaim alkalmával már beszéltem a hét életszervről is; ezek edényszerű szervek a fizikai testben, de tulajdonképpeni alapjuk az étertest organizációja. Ez a hét életszerv olyanná lett volna, hogy rokonszenv és ellenszenv tekintetében az ember nem úgy élhetne, mint ma: felváltva iszonyú mohó vágyat és szörnyű undort érzett volna aziránt, amit életszer­veivel érzékel, ami tápláléka lehet. Még a légzőszerveit érő hatá­sokat is mohón magába szívná, vagy mélységes undorral elutasí­taná. Tehát a hét életszerv is túlontúl tevékeny lett volna Lucifer és Ahrimán hatására. Ekkor történt meg a második Krisztus-esemény az érzékfeletti világban. Ez tette lehetővé, hogy az ember életszer­vei mértéktartóak legyenek. Ahogyan érzékszerveink sohasem tekinthették volna bölcsen a világot a Lemuriai korban megtörtén első Krisztus-esemény nélkül, úgy soha nem lehettek volna mér­téktartóak életszerveink az Atlantiszi-kor elején megtörtént má­sodik Krisztus-esemény nélkül.

Azonban még egy harmadik vész is fenyegette az embert asztráltestében, a gondolkodást, érzést, akaratot illetően. Ma a gon-

168

dolkodás, érzés, akarat bizonyos harmóniában van az emberben, s ha ez a harmónia felborul, akkor az ember nem egészséges. Ha nincs meg a kellő együttműködés a gondolkodás, az érzés és az akarat között, akkor ez az emberben képzelt betegségig, de akár őrültségig fokozódhat. Tehát egészen az őrületig vezetett volna a gondolkodás, érzés és akarat rendjének felbomlása, ha az At-lantiszi kor vége felé nem következett volna be a harmadik Krisz­tus-esemény. Ennek - az érzékfeletti világokban élő Nátháni Jézusban „lelket öltött" Krisztus-lénynek köszönhetően mértéktartó összhang jött létre az ember lélek-erői: a gondolkodás, érzés és akarat között.

A fent említett három esemény a szellemi világokból hatott az emberekre, nem a fizikai síkon zajlottak le. De különösen a har­madik eseményre emlékeztető képzetek maradtak fent a mítoszok­ban. Sok esetben segítik a szellemi megismerést olyan jelek és mondák, amelyek a mítoszokban őrződtek meg, és a jó irányba mélyítik el a megismerést. Valamennyien ismerjük azt a jelet, ké­pet, amely egy érzékfeletti lényt, akár sárkányölő Michael arkan­gyalt, akár Szent Györgyöt ábrázolja. Ez a harmadik Krisztus-ese­mény képi megjelenítése: Michael arkangyal vagy Szent György a későbbi Nátháni Jézus-gyermek, akinek lelkét áthatotta a Krisztus­lény. Innen van az arkangyal-szerű alak a szellemi világban. A sárkány legyőzése jelképezi annak elnyomását az emberi gondol­kodásban, érzésben, akaratban, - tehát az ember szenvedély-ter­mészetében - ami felborítaná köztük az egyensúlyt, összevisszasá­got okozva. Mélyen átérezhetjük, hogy ilyen hatalmas képek elő­segítik annak megértését, amit értelemmel nem tudunk felfogni, de a jelképes látványon át megérezheti az emberi lélek, milyen mélységesen mély összefüggés van a dolgok között.

Korábban említettem már, hogy a görögök istenei és szellemi lényei az atlantiszi korban az emberekével határos isteni-szellemi világot benépesítő valóságos isteni-szellemi lények árnyképei, má­sai voltak. A görögöknek fontos ismereteik voltak éppen a har­madik Krisztus-eseményről, amit az emberi lélek számára ál-

169

tálában a sárkányölő Szent György vagy Michael arkangyal alakjá­val ábrázolnak. A görögök Apolló alakjában jelenítették meg a Krisztus által áthatott későbbi Nátháni Jézust. És jelentőségteljes módon úgyszólván beillesztették a kozmoszba Szent Györgyöt a sárkánnyal. Görögországban a Parnasszuson volt az a forrás, amely mellett szakadék tátongott a Földben, ebből gőzök szálltak fel. Ezek a gőzök kígyókhoz hasonlóan körülölelték a hegyet. A hegyet kígyószerűen körülölelő gőzök szinte képileg mutatták meg a vadul viharzó emberi szenvedélyeket, amelyek összekuszálják a gondolkodást, érzést, akaratot. A szakadék fölött, amelyben Python élt, azon a helyen, ahol a kígyózó gőzök feltörtek a Földből, felépítették a Pythiának szentelt orákulumhelyet. Pythia háromlábú széken ült a szakadék fölött, s a feltörő gőzök hatására látomásai voltak, és amit ebben az állapotban mondott, azt úgy fogadták, mintha maga Apolló szólna. Aki tanácsot akart kérni, az elment, vagy elküldött valakit Pythiához, és rajta keresztül kapott tanácsot Apollótól.

Tehát a görögöknek az volt a nézete, hogy Apolló visszavezet­hető egy valóságos lényre. Mi ismerjük ezt a lényt. Ő a Krisztus által „átlelkesített" későbbi Nátháni Jézus, akit a görögök Apolló­nak neveztek. Ami a Földből Pythia lelkében megjelenik, közöm­bösíti a luciferi-ahrimáni hatást. És mivel a gőzökben Apolló ál­dozata száll fel, ezek már nem zavart keltőek, hanem bölcsen összehangolják a gondolkodást, érzést, akaratot a görögök szá­mára. A görögök Apolló-eszméjében az a gondolat élt, hogy az ember gondolkodásába, érzésébe, akaratába beköltözött az az Isten, akit utóbb Krisztusnak nevezünk; ez az Isten feláldozta magát azzal, hogy beköltözött a Nátháni Jézus lelkébe, és har­móniát teremtett a gondolkodás, érzés és akarat között, amit Lu­cifer és Ahrimán összezavart volna az emberi lélekben.

Tehát az érzékfeletti világokban három Krisztus-esemény ját­szódott le, amelyek úgyszólván előkészítették a Golgotai Misztéri­umot. Ezek után feltehetjük a kérdést, voltaképpen mi a Golgotai Misztérium jelentősége, mi történt a Golgotái-esemény által, és

770

nélküle melyik területen borult volna fel a rend? - Tudjuk, hogy a negyedik Atlantisz utáni kultürkorszakban, a görög-latin korban lett arra érett az emberiség, hogy kifejlessze az Ént. Elsőnek a nyugati világ nyugat-ázsiai, dél- és közép-európai területein élők lettek elég érettek az Én kifejezésére. Az Én fejlődését a római- és a ger­mán népek összetűzésének kellett elősegítenie Közép- és Dél Euró­pában. Az Énnek az Atlantisz utáni negyedik korban kellett kifej­lődnie, de rendezetlen módon fejlődött volna. Mert ahogy az érzékszervek rendezetlen módon alakultak volna a Lemuriai-kor-ban megtörtént első Krisztus-esemény nélkül; ahogy a hét életszerv helytelen módon fejlődött volna, ha nem következik el az At-lantiszi-kor elején a második Krisztus-esemény, és ahogy az ember három lelki tevékenysége - gondolkodás, érzés, akarat - ren­dezetlen módon bontakozott volna ki az Atlantiszi-kor vége felé megtörtént harmadik Krisztus-esemény, nélkül, úgy rendezetlenül fejlődött volna az Én, ha nem történik meg a görög-latin korban a negyedik Krisztus-esemény, a Golgotai Misztérium. Mert, - mint azt ismételten kiemeltem - az ember a negyedik Atlantisz utáni kor­ban lett érett az Én tudatosítására.

Akiknek még nem kellett ezt a fokot elérniük, azok egy másfajta kinyilatkoztatásban részesültek. Mert a Buddha kinyilatkoztatás és a Krisztus kinyilatkoztatás közötti jellemző különbség az, hogy Buddha kinyilatkozatása olyan emberekhez szólt, akiknek még nem kellett az inkarnációkon áthaladó Énjük tudatában lenni. Nem érti meg a buddhizmust, aki éppen ezt nem fogja fel helyesen. Több alkalommal utaltam már egy a késői buddhizmusból szár­mazó idézetre, amely szerint az igazi buddhista a mangó gyü­mölcséhez hasonlónak látja azt, ami egyik inkarnáció után átmegy a következőbe, a földbe ültetett mangóból új fa nő ki, és ez új gyümölcsöt terem. Az új mangó gyümölcsnek és a réginek csak a neve és a formája azonos. A buddhizmusra jellemző, hogy nem beszél egy inkarnációról inkarnációra haladó reális Énről. Azért nem beszél róla, mert a keleti népek még nem tudatosították magukban a reális Ént. Még ma is megfigyelhető: ha a Kelet

171

tanításainak alapján álló emberek meg akarják érteni a nyugati világnézeteket, akkor nem tudnak eljutni addig a pontig, ahol meg­jelenik az Én.

Az Ént az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak népeinek kel­lett megszülniük. De ez rendezetlenül született volna 'meg. Hogy ez így lett volna, azt egy, a negyedik Atlantisz utáni korszakban fellépő jelenség tárja elénk. Az Én születésének jelentős kifejezője a görög filozófia. Másfelől azonban a görög filozófia kísérő jelen­sége a szibillák tevékenysége. Erről azt kell elmondanunk: a szibil-lák olyan női lények, akiknek lelki életében nem volt az a harmó­nia, mint Pythiának, Apolló által rendezett lelki életében, hanem a szibillák kinyilatkoztatásai a rendezetlen gondolkodáson, érzésen és akaraton át működtek. A Krisztus előtti 8. századtól egészen a középkorig érvényesültek a szibillai jóslatok, amelyekben mély­séges igazságok keveredtek mindenféle zagyvasággal. A szibillák működésén látszik a legvilágosabban, milyen zavart keltőén hatott volna az Én-tudat megszületése, a luciferi és ahrimáni befolyás hatására; ugyanolyan rendezetlen lett volna az Én, mint a Lemuriai korban a tizenkét érzékszerv; a korai Atlantiszi-korban a hét élet­szerv és a késői Atlantiszi-korban a három lélekszerv. Ilyen ren­dezetlen módon jelent volna meg az Én az Atlantisz utáni korban, ha nem következett volna be a Golgotai Misztérium. Láthattuk, hogy a Golgotai Misztérium, ami mintegy első Krisztus-ese­ményként szellemi magasságokban játszódott le a Lemuriai-kor-ban, fokozatosan leereszkedik a fizikai síkig, a földi Golgotai Misztériumig. Ez ráirányítja figyelmünket a Föld-fejlődés egyedül­álló eseményének jelentőségére és arra, hogy ezt az egyedülálló eseményt gondosan előkészítették a szellemi világokban. Az ál­talunk több ízben említett összefüggés a magas Naplény és a Krisztus-lény között megnyilvánul a görög Apolló-eszmében is, hogy Apolló a Napisten.

Csak vázlatosan mutattam rá azokra a történésekre, amelyek elősegíthetik a Golgotai Misztérium jelentőségének teljesebb megértését. Ezeknek a dolgoknak részletes kifejtése elénk tárná a

172

Golgotai Misztérium hatalmas kozmikus szerepét. így lehet megközelíteni a Golgotai Misztériumot a kozmosz oldaláról. Mi egy másik oldalról is megközelíthetjük, a következő módon.

Tegyük fel, hogy az ember a halál kapuján át, vagy iniciáció révén belép a szellemi világba. Ha azt vesszük, hogy a halál kapu­ját átlépve jut a szellemi világba, akkor az első dolog az, hogy fizikai testét mintegy legkülső burkát leveti. Fizikai testét átadja a Föld elemeinek. Tegyük fel azt is, hogy az ember a halál kapujának átlépése után, a szellemi világból visszanézve oszlásnak indult, vagy elhamvadt fizikai testének sorsára néz, arra, ahogy átadták a Föld fizikai elemeinek. Amit az ember a szellemi világból fizikai testének sorsára visszatekintve lát, azt természeti eseménynek lehetne nevezni. Olyan természeti eseménynek, amellyel kapcso­latban éppoly kevéssé lehet szó morális fogalmakról, ahogy nem beszélünk morális fogalmakról a felhőképződésekkel kapcsolat­ban, vagy amikor a villám egyik felhőből a másikba hatol, vagy hasonló más esetekben. Ahogy ezeket a természeti jelenségeket szemléli az ember, úgy kell először arra néznie, ami feloszlik mint fizikai teste. Tudjuk továbbá, hogy az ember ezután néhány napig kapcsolatban marad étertestével, majd bekövetkezik egy második eloldódás. Az étertest elszakadása az asztráltesttől és az Éntől.

Ha azután az ember visszanéz eloldódott étertestére, akkor azt látja, hogy ez az eloldódás folyamataiban nagyon különbözik a fizikai test eloldódásától. A halál után a szellemi világból nem tudunk úgy visszanézni az étertestre, hogy természeti eseménynek tekinthetnénk azt, ami akkor az étertest, és amivé lesz. Erről nincs szó, hanem az étertest a maga sajátosságában megmutatja azt, ami úgyszólván beleszövődött a halálunkig lelkünkben hordozott érzületekből. Az étertesten meglátszik, jó érzületeink voltak-e, de az is meglátszik, ha alattomos, rosszindulatú érzületeink voltak. Azt is mondhatnánk, hogy az étertesten meglátszik és megőrződik a jó és rossz érzületek minden fokozata. Mindez nyomot hagy benne. Belső lelki mivoltunkat belevéssük. Ez meglátszik az étertesten, és bonyolult módon feloszlik az éteri világban, amely

173

felszívja azt. Amint így visszatekintünk étertestünk sorsára, volta­képpen annak a lenyomatát látjuk, amilyenek földi életünkben voltunk.

Erről a látványról még valami különöset is mondhatunk. Azt mondhatjuk magunknak: ha voltak jó érzületeid a szellemi világok iránt, ha odaadással gondoltál a szellemi világokra, akkor átadtál valamit az egyetemes éterkozmosznak, ami ott jó értelemben hat tovább. Ha rossz gondolataid és érzéseid voltak és nem akartál foglalkozni a szellemi világokról szóló dolgokkal, akkor olyasmit adtál át az éterkozmosznak, ami kárt és rombolást okoz az éteri világban.

Lelkünk, tehát asztráltestünk és Énünk sorsához tartozik, ame­lyek a szellemi világban szembesítenek azzal, amit mi magunk követtünk el étertestünk sorsában, és amin nem lehet változtatni, ha már eloldódott a fizikai testtől. Ez a legfőbb látvány a halál után. Ahogyan az érzékelhető világban felhők, hegyek, stb. tárul elénk, úgy a halál után, mint egy háttérként megjelenik előttünk az, amit mi magunk helyeztünk el étertestünkben lelki szemléletünk és érzületeink által. Minél inkább feloszlik az étertest, a kép annál nagyobb és nagyobb lesz, kitágul akkorára, mint a mennybolt, amelyen mindez megjelenik. Az ember sorsához tartozik, hogy halála után szembesüljön éterteste sorsával.

Ehhez még az is hozzátartozik, hogy ennek a feloszló étertest­nek két tulajdonsága van: az egyik tulajdonság azzal függ össze, ami a halál után alapjában véve mindig nyomasztóan hat. Hogy mivel függ össze ez a tulajdonság, azt meg fogjuk érteni, ha egy kicsit belenézünk a fizikai Föld sorsába.

A fizikusok ma már elismerik a fizikai Föld sorsát. A fizikusok helyesnek fogadják el, hogy a Föld, mint fizikai lény egykor az úgy­nevezett hő-halál áldozata lesz. A hő úgy viszonyul a Föld többi erőihez, hogy a jövőben egyszer eljön az idő, - ezt ma már fizikai kutatások is igazolják - amikor minden egy bizonyos egyenlő hő­fokon lesz. Akkor már semmilyen esemény és tevékenység nem

174

történhet a Föld fizikai körében. Az egész Föld a hő-halál áldozata lesz.

A materialisták természetesnek fogják tartani - különben nem lennének következetesek -, hogy ezzel a hő-halállal minden meg­szűnik, az is, amit emberi kultúrának, emberi gondolkodásnak, elmélkedésnek és törekvésnek neveznek, hogy az egész emberi életnek el kell tűnnie az egyenletes földi hőben. Aki a szellemtu­dományos tanítások értelmében nézi a körülményeket, az tudja, hogy ez a hő-halál azt jelenti: a fizikai Föld holttestként válik majd le a hozzá tartozó szellemitől, ahogyan az ember fizikai holtteste hull le arról, ami az emberből átmegy a halál kapuján. És ahogyan az emberi holttest leválik, visszamarad az ember lelki­szellemiségéről, amely a halál és az újjászületés között egy köztes állapotot él át, és ahogy az embernél az egyik állapot váltakozik a másikkal, úgy fog átmenni a Föld szellemisége a Jupiter-létbe, ha majd a hő-halállal véget ér a Föld léte. Ez a Jupiter-lét mindannak az újabb megtestesülése lesz, ami szellemileg kapcsolatban van a Földdel.

A halál után visszatekintve az étertestre, feltűnik az étertest irán­ti érzés által, hogy az étertest tulajdonságainak egy része összefügg mindazzal, ami a Föld környezetén belül a hő-halál áldozata lesz, ami feloszlik. Étertestünkben olyan erők vannak, amelyek tevé­kenyen közreműködnek a Föld hő-halálának előmozdításában. De még más erők is vannak.

Az étertestben lévő erők egy másik fajtáját is megfigyelhetjük, ezek úgy viszonyulnak minden földihez, mintha egy növény csíráját megfigyelve látnánk, hogyan veszi körül azt egy növényi szubsztancia, amelyből kifejlődik az új növény. Hasonló módon láthatóak az étertestben olyan erők, amelyeknek csak a Föld fenn­állásáig kell tevékenykedniük a Földért, a Föld hő-halálának bekövetkeztéig, akkor azután új erők jelennek meg benne, amelyek összefüggnek azzal, amit a Föld, mint csíraképességet kap a koz­moszból, hogy átvezethessék a Föld új inkarnációjába. Azonban az étertestnek ezt a csíraképes részét csak akkor láthatjuk, - ezzel is-

175

mét a szellemtudomány fontos titkát érintjük -, ha egy bizonyos kapcsolatot tudtunk létesíteni a Krisztus-lényhez, a Krisztus-im­pulzushoz. Mert ezt a részt áthatják a Krisztus-erők, amelyek a Golgotai Misztérium által beleáradtak a szellemi Föld-szférába. Ebben - ebben a részben -, benne vannak. Mert ezen Krisztus­erők jelenítik meg azt is, amit az ember átvisz a Jupiterre, mint csíraképes erőket. Ezek teszik képessé az embert arra, hogy éter­testében meglássa összefüggését a Krisztus-impulzussal, meglássa a jövő csírája kibontakozásának lehetőségét.

Ha így nézzük a dolgot, akkor megbizonyosodhatunk arról, amiről több alkalommal már beszéltünk: hogy a Golgotai Misztéri­umból valóban kiáradt valami a Föld-szférájába, aminek köze van az egész Föld szellemiségének újraélesztéséhez, amibe mi em­berek be vagyunk ágyazva. Az Énjéről megfelelő tudattal ren­delkező mai nyugati ember élményeihez hozzátartozik, hogy halála után étertestét nézve, azt ne lássa olyannak, amit nem hatott át a Krisztus-impulzus. A halál után lélektelen életet jelent, ha az étertest látványa azt mutatja: nincs átitatva a Krisztus-impulzussal. Ezért szoktam hangsúlyozni, hogy Krisztus, mint tény jött a Földre és még azok az emberek is, akik tudatuk felszínén ma tiltakoznak a Krisztus-impulzus ellen, fokozatosan meg fogják találni hozzá az utat, még akkor is, ha talán egy vagy két inkarnációval később, mint a Föld nyugati kultúr-területein élő népesség.

Az ember boldogságát jelenti a halál után, ha étertestének látványával a Krisztus-impulzus biztonságát érezheti. Az ember boldogtalanságát jelenti, ha a halál után csak azt veheti észre az étertesten, ami úgyszólván a földi halál martaléka. Akinek nyugati kultúrája által világos Én-tudata van, - a keleti embernél ez még nem világos - aki tehát világos Én-tudattal született egy nyugati népben, az boldogtalan lesz, ha étertestére tekintve, ott csak a Földfej-lődést pusztító erőket látja, de nem találja benne a Krisz­tus-impulzust, mint szubsztanciát. Ha az ember a halál után nem láthatja étertestében a Krisztus-impulzus fiatal csíraerőit, az olyan,

176

mintha állandóan földrengések vagy tűzhányók kitöréseinek közepette kellene élnie.

Tulajdonképpen miben állnak a Krisztus-impulzus fiatal csíra­erői? Az egyik erre vonatkozó dologról az évek során különböző alkalmakkor már beszéltem. Említettem, milyen szerepe volt a vérnek Jézus Krisztus fizikai testében. A vér a test fizikai szub­sztanciáihoz tartozik, és általában az embernél a halál beálltával fizikailag feloszlik az elemekbe. Ez nem így történt Jézus Krisztus vérével, legalábbis annak a Golgotán a sebekből kicsorduló részé­vel. A vérnek ez a része éterizálódott, a Föld éter-erői valóságosan felvették magukba, úgy, hogy az akkor a sebekből ömlő vér éter­szubsztanciává lett. Ez az éter-szubsztancia felragyog, világít és csillog az étertestben és - ezt így érzi az ember a halál után,- úgy mutatkozik, hogy az ember tudja, ez az újonnan csírázó élet, amely az embert életképesen vezeti a jövő felé.

Még egy másik oldalról is kerülnek alkotó elemek az étertestbe, ez megmutatja, milyen üde, erős élet van benne. Éppen az elmé­lyülés az Ötödik Evangéliumban mutatja, - ez a legnagyobb benyo­másokhoz tartozik, amelyek az Ötödik Evangélium kutatásánál érik az embert -, hogy Krisztus Jézus holttestének sírba helyezése után valóban az történt, amit a János Evangélium olyan csodálatos pontossággal leír: a sír üres, és a leplek ott hevernek. így is volt. Ezt mondja az Ötödik Evangélium is. Azért történt így, mert egy hullámszerű földrengés felszakította a Földet. Ez a szakadék fo­gadta be Jézus Krisztus holttestét. A megnyílt Föld összezárult. A hullámzó földmozgás és viharzás valóban szétdobálta a halotti lep­leket, úgy ahogyan azt a János Evangélium elénk tárja. Szívbe-markolóan hatalmas benyomást kelt, ha ezeket a dolgokat meg­tudjuk az Ötödik Evangélium által, és megtaláljuk igazolásukat a János Evangéliumban.

Tehát még valami került be az étertestbe: amit a Föld hasadéka magába fogadott, az áthatotta azt, amit éterszubsztanciában fel­ragyogó, felcsillanó vérnek neveztünk, ezáltal láthatóvá lesz az étertestben a felrajzolódó, felcsillanó vér. Ahogy az imént mond-

777

tam: az ember úgy érzi, hogy a halál után az étertest tágul ki, min­den mástól eltérően, égitesthez hasonlóan, úgy bontakozik ki ebből a kitáruló étertestből, mint test szubsztanciájának lényege: a vérét vesztett Krisztus Jézus teste, amelyet a szakadék vett fel magába és most átment, eggyé vált a Földdel és az étertest kifeszített tablóján élőként jelenik meg.

Ez a látvány maga a bizonyosság: az emberiség nem pusztul el, hanem tovább él a Föld szellemi tartalmaként akkor is, ha a Föld fizikaisága elhagyja, ahogy az egyes ember holtteste elhagyja az ember szellemvoltát. Az Én, és az asztráltest biztosítja az ember szabadságát és halhatatlanságát. De az ember egyedül maradna ön­magával. Megérkezne a Jupiterre, és nem illene a jupiteri élethez, ha nem kerülne át a Jupiterre az, ami a Földön volt elérhető: ha nem kerülne oda, amit a Krisztus-impulzus a Föld szférájába jutta­tott.

Azt lehet mondani: az egyes ember alig érne többet a Jupiteren, mint Lemuriában, szegényen érkezne a Jupiterre, ha nem lenne beágyazva egy Krisztus által áthatott földi szférába. Ez a szegény­ség azt a benyomást keltené: a földi élet hiába való volt, az ember ezt boldogtalanságként élné meg a halál és az újjászületés között. Míg az, amivé a Krisztus-impulzus tette a Föld szellemi részét, a boldogságot jelenti a léleknek a halál és az újabb születés között. Minden, amit a lélek a Golgotai Misztérium után átélhet, a Föld szellemi légkörébe került azáltal, amit a Krisztus-impulzus bele árasztott.

178

Az Ötödik Evangélium

Hamburg, 1913. november 16.

Olyan dolgokról kell most beszélnem, amelyeket antropozófiai éle­tünk folyamán, szellemtudományos kutatásaink az Akasha Króni­kából nyertek és Jézus életére vonatkoznak. Kristianiában már el­mondtam néhány részletet Krisztus Jézus életéből. Más városokban is közöltem erről, egyet s mást, és bizonyos szempontokból önök előtt is fel akarok tárni egyes dolgokat. Hangsúlyozom: nem köny-nyű ezekről a dolgokról beszélni, mert jelenleg még igen rosszalló­an fogadják a közvetlen eredményeket, noha általában elismerik a szellem létezését, amennyiben elvontan beszélünk róla. De amikor a világ szellemi fejlődésének területét érintő konkrét tényeket köz­lünk, akkor nemcsak jóindulatú bírálókkal szembesülünk, hanem megvadult ellenzőkkel is, ahogyan ez a két Jézus-gyermekről szóló közlések esetében történt, pedig tárgyilagosan gondolkodó emberek számára ezek világosan érthetők. Ezért kérem Önöket, fogadják áhítattal mai közlendőimet, mert ezek az összefüggésekből kiragad­va, félreértésekre és rosszindulatú ellenségeskedésekre adhatnak al­kalmat.

Vannak azonban olyan szempontok is, amelyek szerint köte­lességünknek érezzük ilyen dolgok közlését. Az egyik szempont az, hogy korunkban valóban szükséges Krisztus Jézus megértésének megújulása, a megújult betekintés abba, ami Palesztinában történt, ami a Golgotai Misztériumként végbement. De van egy másik szempont is. Ez pedig a következő: éppen az okkult szemléletet kell a szellemtudományból eredő szemlélettel összekötnünk; ebből adó­dik a felismerés, milyen végtelenül erősítő és gyógyító táplálék az emberi lelkek számára, ha gyakrabban gondolnak a legjelentősebb események egyikére. A lelkek számára segítséget jelenthet, ha a Golgotai Misztériumra emlékeznek, mert a ma még felkutatható konkrét részletekre gondolnak. Ma még okkult tekintettel fel lehet

179

kutatni ezeket a dolgokat. Ezért szeretném hangsúlyozni az ilyen eseményekre való emlékezés értékét, és kitérnék néhány, az Akasha Krónikából adódó részletre, amelyek mint egy evangéliumban, - az Ötödik Evangéliumban - tárulnak elénk. A másik négy evangéliu­mot sem írták egyidejűleg; az Akasha Krónikából származó inspirá­ció nyomán íródtak. Jelenleg olyan korban élünk, amikor beteljesül Krisztus Jézus szava: „Veletek vagyok az idő végeztéig." Rend­kívüli időkben, rendkívül közel van hozzánk, és új dolgokat tár fel abból, ami a Golgotai Misztérium idején történt.

Ma arról szeretnék beszélni, amit a Pünkösdi eseménynek szok­tak nevezni. A magam számára is ez volt az Ötödik Evangélium ki­induló pontja. Tekintetemet először az apostolok és a tanítványok lelkére irányítottam, akik nemcsak a hagyomány szerint, hanem valóságosan is együtt voltak a Pünkösd idején. Látnivaló volt, hogy valóban van valami a lelkükben, amit valami különös „magukhoz­térésnek" éreztek. Mert tudtak valamit abból, ami velük történt. Azt mondták: „Különös módon átéltünk valamit." - Mert olyan élmé­nyekre tekintettek vissza, amelyeket mintegy mélyebb álomban, más tudatállapotban éltek át. Magasabb szinten olyan volt ez, mint amikor alacsonyabb szinten az egyes ember álmában átél valamit, és felébredése után erre visszaemlékezve azt mondja: álmomban átéltem valamit, ami csak most, éber tudatom számára válik vilá­gossá. - így volt ez a Pünkösdi ünnepen is. Azt mondták: úgy tűnt, mintha a rendes tudatunkat elaltatták volna. - Emlékezetükben feléledtek az események, amelyekről tudták: átélték azokat, de nem szokásos nappali tudatukkal. Most tudták ezt. Visszaemlé­keztek arra, hogy együtt jártak-keltek azzal, aki olyan drága, olyan kedves és értékes volt számukra. Egy bizonyos időpontban aztán, mintha eltávozott volna tőlük. Úgy tűnt nekik, mintha az em­lékezés megszakadt volna azon a ponton, amikor még együtt ván­doroltak Jézussal a fizikai téren, és az azt a követő eseményeket al­vajáróként élték volna át.

Visszamenőleg átélték azt, amit az evangéliumi tanítás Mennybe­menetelként ír le; átélték, hogy azt megelőzően hogyan voltak

180

együtt bizonyos módon Krisztus Jézussal. Ekkor már tudták: együtt voltak Vele, de úgy, mint az alvajárók; most azonban tudva tudták, hogyan voltak együtt vele. - Újra átélték azt az időszakot, amelyet a Feltámadást követően mintegy alvajáróként éltek át. Ez most felelevenedett emlékezetükben. A még korábban bekövetkezett Feltámadást és az azt megelőző Kereszthalált mintha maguk is átélték volna. Elmondhatom, mélyen megrendítő benyomást kelt a látvány, hogyan tekintettek vissza az apostolok lélekben, Pünkösd­kor a Golgotái-eseményre. Bevallom, először az volt a benyomá­som, - nem közvetlenül a Golgotai Misztériumot szemlélve, hanem az apostolok lelkén át, ahogyan ők látták, visszatekintve a Pünkösdi ünnepen, ők valóban nem fizikai szemükkel látták, nem fizikai tu­datukkal élték át az eseményeket; csak utólag döbbentek rá, hogy a Golgotai Misztérium megtörtént. Mert fizikai-tudatélményük már azt megelőzően megszűnt, hogy Krisztus Jézusnak el kellett szenvednie a megvesszőzést, a töviskoszorúzást és a keresztre fe­szítést. Ha nem félreérthető a kifejezés, mivel viszonylag triviális, azt mondom: a tanítványok átaludtak, átálmodták a történteket.

Megrendítő látvány például Péter cselekedete, amit megtagadás­nak szoktak nevezni. Megtagadja Krisztust, de nem morális gyen­geségből, hanem azért, mert olyan, mint az alvajáró. Közönséges tudatában valóban nincs meg az összefüggés Krisztussal. Meg­kérdezik őt: Krisztus Jézushoz tartozol? - Abban a pillanatban Péter ezt nem tudja, mert éterteste olyan változáson ment át, hogy az adott pillanatban nem látja az összefüggést. Egész idő alatt együtt volt és együtt járt a Feltámadottal. A Feltámadott hatása mélyen bevésődik lelkébe, de csak a Pünkösdi visszapillantáskor tudato­sodik benne. Ekkor másként csengenek Krisztus Jézus jelentőség­teljes szavai, amelyeket Péterhez és Jakabhoz intézett, amikor ma­gával vitte őket a hegyre. „Virrasszatok és imádkozzatok!" Ekkor más tudatállapot egy álomszerű állapot lett úrrá rajtuk.

Amikor együtt voltak és tanakodtak, Krisztus Jézus éteri testben velük volt, anélkül, hogy tudtak volna róla. Krisztus szólt hozzájuk, a tanítványok is beszéltek vele, de egy álomszerű állapotban. Ez is

181

csak a Pünkösdi ünnepre visszatekintve vált tudatos eseménnyé. Előbb együtt vándoroltak, azután eltűnik a tudat, majd utóbb ismét felébrednek. Elgondolták: előbb volt a kereszthalál, azután megtör­tént a feltámadás, majd visszajött szellemtestben, beszélt hozzánk, és lelkünkbe csepegtette a világ titkait. Most mindaz képzet lesz, amit más tudatállapotban éltünk át.

Mindenekelőtt két benyomás nagy jelentőségű. Az első a halált megelőző órák. Kézenfekvő, hogy ezzel kapcsolatban természettu­dományos ellenvetések merülnek fel. De ha el tudják képzelni, hogy az Akasha Krónikában az események tárgyilagos valóságuk­ban mutatkoznak meg, akkor el szabad mondani azokat. Először a következő tárul fel előttünk: a halált megelőzően órákig tartó sötét­ség borul a Földre, amely a tisztánlátó tekintet számára a Napfogyat­kozás benyomását kelti, de lehet a Napot elsötétítő felhő is. Azután észlelhető, ahogy a kereszthalállal a Krisztus-impulzus a sötétséget áttörve egyesül a Föld aurájával. A kozmikus Krisztus-impulzus összekapcsolódását a Föld aurájával látni a halált megelőző el-sötétülésnél. Ezt követi a lenyűgöző benyomás, hogy az a lény, aki Jézus testében élt, most a lelki-szellemi Földaurára árad szét, úgy hogy az emberi lelkek most már ebbe vonultak be. így látni szellemben a keresztet a Golgotán és Krisztus szétáradását az el­sötétült Földön: hatalmas, lenyűgöző látvány, mert képszerű való­ságában lehet látni azt, aminek a földi emberiség fejlődése érde­kében meg kellett történnie.

Majd a sírba helyezés: már a Karlsruheban tartott előadás-ciklus­ban is említettem, hogy egy természeti esemény lett a szellemi ese­mény külső kifejezője. Amikor Krisztus a sírban feküdt, hatalmas földrengés rázta meg a Földet és forgószél kerekedett. Különösen jelentőségteljes az, ami az Akasha Krónika tanulmányozásából -abból, amit Ötödik Evangéliumnak nevezünk - kiderül, hogy a forgószél után a leplek úgy feküdtek a sírban, ahogy azt a János Evangélium híven leírja. Amit most elmondtam, azt az apostolok visszatekintve találkozásaikra a Feltámadott Krisztussal - mint a Golgotai Misztériumot élték át.

182

Krisztus Jézus valóban egyedül volt, amikor véghezvitte a Gol­gotai Misztériumot; tanítványai nemcsak elmenekültek, de a tuda­tuk is elhagyta őket. Álomhoz hasonló állapotban voltak és úgy élték át az eseményeket, hogy csak Pünkösdkor tudtak tiszta tudat­tal visszapillantani rájuk. Sajátos módon élték át találkozásukat Krisztussal a Feltámadást követően; a következő képek jelentek meg előttük: Itt is, ott is együtt voltunk vele, Ő beszélt; Ezt most tisztán látták. - De valami különöset is átéltek. A Feltámadást követően együttléteiknek megfelelően látták a Krisztussal átélt élményeket. De úgy tűnt nekik, mintha váltakozva egy másik kép is megjelenne: A fizikai együttlétük képe, amit mintegy álomban éltek át. Mindig két esemény jelent meg: egy a feltámadást követő élményekről, és egy, az álomállapotba merülést megelőző időből, amikor még a fizikai tudat számára felismerhetően voltak együtt Krisztus fizikai testével. Ez olyan volt, mint két, egymást fedő kép. Az egyik egy fizikai esemény emlékképe volt, a másik - úgy tűnt -felébredés abból, amit egy másik tudatállapotban éltek át Krisztus­sal. Voltaképpen az egymást fedő képekből tudták meg, mi is tör­tént abban az időben. Pünkösd ünnepén azt világosan látták, hogy mi történt a Föld fejlődésében. Két grandiózus, mély értelmű ese­mény áll előttünk, amikor le akarjuk írni, amit átéltek. A Pünkösdi esemény váltotta ki érzületükben az átélteket. Világossá vált szá­mukra, hogy most a Földön van az, ami előzőleg a kozmoszban volt. Mindez az Akasha Krónikában tárul szemünk elé.

Induljunk ki az ember élményeiből. Mielőtt az ember új földi inkarnációt kezdene el, szellemi tényeket él át. Ezt követően átéli a magzat-állapotot és a születést, materiális testben átéli a fizikai-föl­di életet, majd végül visszatér a szellemi világba. így megy végbe lelki fejlődése. Minden lény számára mások ezek a fokozatok. Megpróbáljuk ezeket a Krisztus lény esetében vizsgálni.

Krisztus más módon éli át ezeket az állapotokat. A keresztségtől a Golgotai Misztériumig terjedő idő a magzat-állapothoz hason­lítható! A kereszthalál: a születés; a feltámadást követő együttlét az apostolokkal: a földi lét. Az átmenet a Föld aurájába megfelel az

183

emberi lélek távozásának a szellemi világba. Krisztus ennek éppen az ellenkezőjét veszi magára saját sorsául. Az emberi lélek a Föld­ről megy át a szellemi világba; Krisztus a szellemi világból lép be a föld szférájába, egyesül a Földdel, hogy nagy áldozatát követően a Föld aurájába lépjen át. Ez Krisztus átmenete a devachánba. A Föld aurájában éli át Krisztus a maga választotta devachánt. Az ember a Földről az Égbe megy; Krisztus az Égből jön a Földre, hogy együtt éljen az emberekkel. Ez az Ő devachánja.

Az utolsó földi események egyike úgy jelent meg az apostolok és tanítványok szelleme előtt Pünkösd ünnepén, mint a Mennybe­menetel, illetve Földre-jövetel: Isten bevonult Földi létébe. így értették meg, hogy mi történt és, hogy milyen sors várt volna a Földfejlődésre. A Pünkösdi ünnepen az apostolok megváltozottnak, és új tudat birtokosainak érezték magukat: ez volt a szellem leára-dása, a szellemmel áthatott megismerés felvillanása.

Természetesen rajongónak, vagy álmodozónak nézhetik azt, aki elmondja ezeket az eseményeket, másrészt érthető, hogy a földi élet nagy eseményei nem közönséges dolgokat fejeznek ki. Visszapil­lantva a tanítványok csak ekkor értik meg Krisztus Jézus három évig tartó életét a János-keresztelőtől a Golgotai Misztériumig. Er­ről az életről szeretnék néhány dolgot elmondani.

Abból szeretnék kiindulni, ami az Akasha Krónikát kutató szeme elé tárul. A János-keresztelőt megelőzően a szellemi tekintet Jézus életének egy különleges eseményére esik, arra az időpontra, amikor Krisztus még nem költözött Jézus testébe. Élete harmincadik évé­ben Jézus egy jelentős beszélgetést folytatott mostoha, illetve neve­lőanyjával. Jézust tizenkét éves korától nem vérszerinti anyja nevelte, de egyre szorosabb kapcsolat létesült közte és nevelőanyja között. Beszéltem már önöknek Jézus élményeiről tizenkét éves ko­rától tizennyolc éves, huszonnégy éves és harmincéves koráig. Most egy olyan eseményre szeretnék rátérni, amely a János­keresztelőt megelőzően történt. Ez a nevelőanyjával folytatott be­szélgetés. Ennél a beszélgetésnél a Názáreti Jézus mindent nevelőanyja lelke elé tárt, amit tizenkét éves kora óta átélt. Szavak-

184

ba foglalta mélységes, hatalmas érzéseit és mindazt, amit többé-kevésbé magányosan élt át lelkében. Szemléltetően és behatóan beszélt arról, hogy tizenkettő és tizennyolc éves kora között mint­egy megvilágosodásként fogadhatta lelkébe a magas szintű isteni tanításokat, amelyeket egykor a héber próféták kaptak kinyilatkoz­tatásként. Ez volt az, amit tizenkettő és tizennyolc éves kora között, mint inspirációt kapott Jézus. Ez akkor kezdődött, amikor Jézus a templomban az írástudók között találta magát. Olyan inspirációt nyert, mint egykor ősidőkben a próféták. Előfordult, hogy ilyen bel­ső megismerések fájdalmat, szenvedést okoztak neki. Mélyen bevé­sődött lelkébe: a régi igazságokat akkor közölték a héber néppel, amikor az emberek teste még alkalmas volt a befogadásukra. Az adott időpontban azonban már nem voltak alkalmasak a régi próféták kinyilatkoztatásának befogadására.

Ki kell mondanom valamit, ami jellemzi a mérhetetlenül fájdal­mas élményt Jézus életében; szárazon, tárgyilagosan kell kimon­danom, noha sorsdöntő jelentőségű. A régi héber időben volt egy nyelv, amely az isteni-szellemi régióból áradt le. Jézus lelkében újra felfénylett ez a nyelv, de nem volt senki, aki megértette volna. A legmagasabb rendű tanítások is süket fülekre találtak volna. Ez volt akkor Jézus legnagyobb bánata; erről beszélt nevelőanyjának.

Ezután egy másik élményről számolt be, amelyben tizennyolc és huszonnégy éves kora között volt része, amikor Palesztina pogá­nyok lakta vidékein vándorolt. Az ácsmesterséget folytatva járta a környéket. Este leült az emberekkel beszélgetni. Ezek az együtt­létek az emberek számára nem voltak összehasonlíthatóak semmi mással. Jézusban a fájdalom átváltozott a szeretet varázserejévé, amely minden szavából kisugárzott. Szavainak varázsereje hatott az emberekre. Mintha a szavak között titokzatos erő áradt volna szét. Ez az erő olyan jelentős hatással volt rájuk, hogy amikor Jézus távozása után egyik este ismét együtt ültek, úgy tűnt nekik, mintha Jézus még ott lenne, sőt, fokozottabban lenne ott, mint fizikai test­ben. Ahogy ott együtt voltak, közös benyomásuk, közös látomásuk

185

volt. Mintha újra megjelenne köztük. Jézus több helyen, testileg érzékelhetően, de csak szellemében voltjelen.

Egy alkalommal olyan helyre érkezett, ahol régi pogány oltár állt. Az áldozati oltár omladozott; a papok elhagyták a környéket, mert csúf betegség terjedt el az emberek között. Amikor Jézus odaérkezett, összesereglettek az emberek. Jézus puszta megjelenése különlegesen hatott az emberekre. A pogányok összegyűltek az oltár körül és várták, hogy egy pap újra áldozatot mutasson be. -Ezt Jézus elmondta nevelőanyjának. Tisztán látta, mi lett a pogány áldozati szertartásból. Végignézve az embereken, látta, mivé lettek fokozatosan a pogány istenek: gonosz, démonszerű lényeket látott. Ekkor összeesett, és ebben a tudatát vesztett állapotában átélte, mi ment végbe a pogány áldozatok bemutatásánál. Már nem voltak je­len istenek, mint a régebbi időkben, hanem démoni lények bújtak elő, akik élősködtek az embereken, és beteggé tették őket.

Jézus ezt átélte az összeesését követő megváltozott tudatállapot­ban. Ezt is elmondta és azt is, hogy az emberek elmenekültek, a dé­monok pedig szétszéledtek. Elméletileg megállapítható, hogy a régi pogányság lehanyatlott, és már nem volt meg benne az egykori bölcsesség. Jézus ezt közvetlen szemléléssel élte át. Elmondhatta nevelőanyjának: mégha az égi hang újra szólna is a héberekhez, mint egykor a prófétákhoz: nem lenne ember, aki megértse. De a pogány istenek sem jelentkeznek már. Helyükre démonok léptek. A pogány kinyilatkoztatások sem találnak már olyan emberre, aki fo­gadni tudná azokat. - Ez volt a második nagy bánata.

Megindító szavakkal ecsetelte anyjának harmadik nagy fájdal­mát, amit akkor érzett, amikor az esszénusok közössége befogadta. Az esszénusok az egyes emberi lélek tökéletesítésével akartak felemelkedni a szellemi látás szintjére, hogy közvetlenül az isteni­szellemi világból tudják meg azt, aminek észlelése lehetetlen volt a zsidók és a pogányok számára. De ennek elérésére csak egyes em­berek voltak képesek az esszénusok körében megkívánt életmód segítségével. Jézus egy ideig bejáratos volt az esszénusok okkult közösségébe. Egy alkalommal onnan távozóban látta, amint Lucifer

186

és Ahrimán elmenekül az esszénusok kapujától, ki a világba. Volt Jézusnak egy látomásszerű beszélgetése is Buddhával, az esszénu-sok elzárt területén. Jézus tudta már, hogy van lehetőség a felemel­kedésre, az egyesülésre az isteni-szellemivel, de ezt csak egyesek képesek elérni. Ha mindenki el akarná érni, mindenkinek le kellene mondania róla! Csak egyesek képesek megszabadulni Lucifertől és Ahrimántól, a tömegek kiszolgáltatottsága árán. Mert Lucifer és Ahrimán a többieknél keres lehetőséget. Sem zsidó, sem pogány, sem esszénus módon nem lehet megteremteni az egész emberiség számára a lényegi összekapcsolódást az isteni-szellemi világgal.

Beszélgetés közben Jézus lelkét átjárta mindezek teljes fájdalma. Énjének teljes ereje beleáradt szavaiba. Olyan mélységesen átélte mondanivalóját, hogy szavai átvittek valamit nevelőanyjához, úgy, hogy olyan volt, mintha kilépett volna Énjéből, Énjén kívül került volna. Ezáltal az anya teljesen megváltozott. Míg Jézust elhagyta valami, addig az anya egy új Énnel gazdagodott, ami elmerült benne; új személyiséggé lett.

Megfelelő kutatás eredményeképpen különös dolog derül ki: Jézus vérszerinti anyja, aki a gyermek tizenkét éves kora óta a szellemi világban volt, lélekben leszállt, áthatotta és megtöltötte a nevelőanya lelkét, úgy, hogy az megváltozott. Jézus pedig úgy érezte: elhagyta Énje; a Zarathusztra-Én átment a szellemi világba. Valami belső indíttatás ösztönözte Jézust, hogy a Jordán folyóhoz menjen, az esszénus Keresztelő Jánoshoz. János megkeresztelte Jézust a Jordánban. A Zarathusztra-Én elhagyta és a Krisztus-lény alászállt Jézusba. Áthatotta a Krisztus-lény. A nevelőanyát eltöltötte az édesanya lelke, aki közben a szellemi világban volt. Ő maga Krisztus pedig megkezdte földi vándorútját Jézus testi burkaiban. Ez a kötődés nem volt mindjárt teljes. Fokozatosan jött létre.

Elmondok néhány olyan eseményt, amely azt példázza, hogy Krisztus kezdetben csak lazán kapcsolódott Jézus testéhez, és ez a kapcsolat csak fokozatosan vált szorosabbá! Ha megismerjük Jézus fájdalmát és szenvedéseit, amelyeket tizenkét éves korától harminc­éves koráig átélt, úgy csak most ismerhetjük meg Jézus szenvedé-

187

seinek fokozódását, amikor a következő három évben Isten egye­sült az emberrel. Ez a folyamatosan egyre szorosabbra fűződő kapcsolat Isten és ember között a fájdalom mindinkább elmélyülő fokozódása volt. A kimondhatatlan, aminek meg kellett történnie azért, hogy lehetővé tegye az emberiség felemelkedését a Szellem ősi hatalmaihoz: ez tárul elénk az Isten három évig tartó földi szenvedéseiben.

Nem feltételezhető, hogy jelenleg sok megértést tanúsítsanak az emberek az elmondott események iránt. Megjelent egy könyv, ame­lyet paradox volta miatt érdemes elolvasni. Ez Maurice Maeter-lincknek „A halálról" című írása. Ebben azt írja, hogy a szellem nem tud szenvedni, csak a test szenved. Az a helyzet, hogy a fizikai test éppoly kevéssé tud szenvedni, mint egy kő. A fizikai fájdalom: lelki fájdalom. Szenvedésre csak az képes, ami lelki, aminek asztrálteste van. Ezért tud sokkal többet szenvedni egy Isten, mint az ember. Krisztus mindhalálig szenvedett, legnagyobb szenvedését a Jézus lénnyel való egyesülésnél élte át. A halált legyőzte azáltal, hogy átment a Föld aurájába.

Korábban elvontabb formában ábrázoltam, hogy a Krisztus-ese­mény a Föld fejlődésének középpontja. Ez a legfontosabb esemény nem veszít semmit jelentőségéből, ha konkrét tényszerűségét vizs­gáljuk. A tények leírásakor mindez élettel telítve tárul elénk, csak lássuk is így őket. Ha majd egyszer megjelenik az Ötödik Evangéli­um, - az emberiségnek szüksége lesz rá talán a távoli jövőben -akkor másképpen tekintenek majd erre a legfontosabb eseményre. Az Ötödik Evangélium a vigasz, az egészség és az erő forrása lesz. A negyedik evangélium végén olvasható szavak utalnak arra, ahogy még sok minden fog történni: „... a megírt könyvek a világon sem férnének el". Ez valóban igaz. Másféle bátorsággal tölt el, ha a palesztinai eseményekre újabb fény derül, mert végeredményben a négy másik evangélium is úgy jött létre, mint az Ötödik, csakhogy az Ötödik kétezer évvel később jelenik meg. Ha majd az Ötödik Evangélium is nyilvános lesz, akkor keletkezésének módját illetően nem fog különbözni a négy másik evangéliumtól. Azonban lesznek

188

olyanok, akik nem fogják elismerni, mert az emberi lélek önző. Te­gyük fel, hogy Shakespeare „Hamlet" című műve ismeretlen volna, és csak ma jelenne meg: az emberek bizonyára becsmérelnék. Az Ötödik Evangéliumnak is meg kell küzdenie azért, hogy elfogadják. Az embereknek szükségük van valamire, amit azok fognak meg­érteni, akik igazán meg akarják érteni. Csak el kell majd ismerniük, hogy a kinyilatkoztatások, - mint egykor régen - egyedül a szellem­től jöhetnek. Azonban az eszközök és utak ma mások. Ebből a szempontból a mai kornak különleges feladatai vannak.

Melyik korban történtek az elmondott események? Nem történ­hettek máskor, mint amikor megtörténtek: az Atlantisz utáni ne­gyedik korszakban. Ha például, a harmadik vagy második korszak­ban játszódtak volna le, akkor sok olyan ember élt volna, aki is­merte az óind bölcsességet, aki számára természetes lett volna a bölcsesség. A perzsa korban már kevésbé értették volna meg Krisz­tust és még annál is kevésbé az egyiptomi korban. A negyedik kor­szakra végképp eltűnt a megértés lehetősége. Ezért a tanítás csak hittételként tudott behatolni a lelkekbe. Megértés tekintetében ez a kor volt a legrosszabb. Ekkor állt a megértés a legtávolabb az em­bertől. De Krisztus hatása nem függ attól, hogy mit értenek meg az emberek. Mert Krisztus nem volt világtanító, mint Szellemi-lény véghezvitt valamit, beleáradt a Föld aurájába, hogy az emberek között éljen. Ez képletesen lelkünk elé tárul, amikor a sírhoz érkező asszonyokhoz így szól a Szellemi-lény: Akit kerestek, az nincs itt!

Ez megismétlődött akkor, amikor európai seregek keresztes had­járatokra indultak a Szent Sírhoz. Az emberek a Golgota fizikai helyszínére vonultak. Ők is azt a választ kapták. Akit kerestek az nincs itt! - hiszen már elvonult Európa felé. Miközben a zarándo­kokat Ázsiába húzta a szívük, Európa kezdett értelmileg felébredni, de Krisztus megértése tűnőben volt. Csak a 12. században lépett fel az igény Isten bizonyítására. Mit bizonyít ez az újabb korra nézve? Szükségük van-e a tolvaj kilétének bizonyítására, ha kertjükben tet­ten érték? Csak abban az esetben van szükség bizonyításra, ha nem

189

ismerik őt. Isten bizonyítását akkor keresték, amikor a megértés to­vatűnt. Amit tud az ember, azt nem kell bizonyítani.

Krisztus a Földön járt, áthatotta a lelkeket. Minden, ami törté­nelmileg előfordult, Krisztus hatására történt, mert a lelkek a Krisz­tus-impulzusban éltek. Jelenleg az emberiség feladata a korszakok eseményeinek megragadása. Ezért még jobban meg kell ismernie Krisztust. Ehhez kapcsolódik az ember-Názáreti Jézus megisme­rése. Ez egyre szükségesebb. Nem könnyű erről beszélni, de bizo­nyos szempontból a jelenben a legfontosabb kötelességünk, hogy az egyes lelkeknek szóljunk az ember-Názáreti Jézusról, arról, amit Ötödik Evangéliumnak nevezhetünk.

190

Ötödik evangélium

Első előadás

Stuttgart, 1913. november 22.

Ismételten beszéltünk már a Krisztus-impulzusnak a földi em­beriségre tett mély jelentőségéről és megkíséreltük ennek a „Gol­gotai Misztérium"-ban összefoglalt lényegét különböző oldalakról jellemezni. Feladatom volt az utóbbi időben, hogy a Golgotai Misztérium és a vele összefüggő, lényegbevágó, konkrét esemé­nyekre vonatkozó kutatásokat végezzek. Éppen ezek a kutatások mutatkoztak olyanoknak, hogy baráti körünkben kötelességem beszélni róluk a jelenlegi időben. Sikerült, a már többször említett Akasha Krónikából Krisztus Jézus életének néhány fontos részletét megismernem.

Legutóbbi összejövetelünk alkalmával szó volt róla, hogy az emberiség fejlődésében milyen változások előkészületei mutatkoz­nak a jelen korban. Nyílván ezekkel a változásokkal függ össze, hogy a mi felfogásunkat képviselő antropozófiai mozgalomban egymásra talált lelkek elé tárjunk néhány új részletet Krisztus Jézus életéből. Kérem, hogy kezeljék bizalmasan, amit elmondok; a közöltek maradjanak a „Zweigek" keretei között.

Mert már az a kevés is, amit Krisztus Jézus életéről nyilvánosság­ra kellett hoznom, és ami még nem volt ismeretes az evangéli­umokból és a szájhagyományokból, még az a kevés is szenvedé­lyes viharokat kavart, nemcsak áramlatunk rosszindulatú bírálói körében, hanem azokéban is, akik bizonyos jóindulattal viseltetnek iránta; így volt ez például a két Jézus-gyermek történetének ese­tében. Korunkban semmi sem tűnik ellenszenvesebbnek, belsőleg ellenszenvesnek, mint az, ha a szellemi kutatás konkrét ered­ményeire irányítjuk a figyelmet. Azt még csak elfogadják az em­berek, ha általánosságban beszélünk szellemről; még akkor is, ha

191

néhány különösen elvont elmélet hangzik el a szellemi életről. Azt azonban nem hajlandóak elfogadni, ha úgy beszélünk a szellemi élet egyes eseményeiről, ahogy a fizikaiban lezajló eseményekről. Közlendőimmel kapcsolatban sok mindent kell majd elmondanom, de most egy pontból kiindulva kezdem elbeszéléseimet és kérem, fogadják ezt, mint ami a jelenkor Ötödik Evangéliuma úgy, ahogy a másik négy evangéliumot fogadták a maguk korában. Ezt csak elöl­járóban mondom, a továbbiak eredetéről majd holnap beszélünk.

Azzal kezdem, amit a Lukács Evangélium úgy ír le, hogy a ti­zenkét éves Jézus Jeruzsálemben feltűnik az írástudók között nagy, jelentős válaszaival. A Lukács Evangélium elmondja, hogy Jézus rokonai a templomban találják meg az elveszett gyermeket, amint az írástudók kérdéseire válaszol. Tudjuk, hogy fellépése akkor a Jézus-élet olyan nagy jelentőségű átváltozásából következik, amit csak szellemtudományos ismeretekkel lehet megérteni. Ezért csak röviden ismételem el - mint tudjuk -, időszámításunk kezdetét megelőzően két Jézus gyermek született az egyikben Dávid házá­nak úgynevezett salamoni ágából származó Jézus-gyermekben Zarathusztra szelleme, illetve Énje testesült meg. Tudjuk, hogy ez a Jézus gyermek rendkívüli adottságokkal megáldva nőtt fel, ami érthető annak ismeretében, hogy Zarathusztra Énje lakozott benne. Tudjuk, hogy hozzávetőleg ugyanakkor született a másik, Dávid házának nátháni ágából származó Jézus-gyermek, aki egészen más jellemvonásokkal jött a fizikai világra, mint a salamoni ágból szár­mazó Jézus-gyermek. Míg ez a salamoni gyermek rendkívül fogé­kony volt minden iránt, ami környezetéből az emberiség kultúrájá­nak eredetéből származott, és ameddig akkor eljutott az emberiség kultúrája. A másik Jézus-gyermek úgyszólván tehetségtelennek mutatkozott mindazzal szemben, amit az emberiség fejlődése so­rán addig elért. Nem tudott beilleszkedni abba, amit az emberek elértek történelmi fejlődésük során, és amire meg akarták tanítani. Ezzel szemben ebben a gyermekben annyi szívjóság, annyi mély érzés volt, amihez hasonlót bizonyára nem találhat az sem, aki rá-

192

talált az emberiség történetének arra a helyére az Akasha Kró­nikában, ahol ezt a gyermeket meg lehet figyelni.

A két gyermek növekedett, és amikor mindkettő körülbelül ti­zenkét éves, a Zarathusztra-Én az egyik Jézus-gyermekből átköl­tözik a másik, a nátháni ágból származó Jézus-gyermekbe; ő volt az, aki a Zarathusztra-Én birtokában nagy horderejű válaszokat adott az írástudóknak Jeruzsálemben. Nem mondhatom másként, mint­hogy akkor egyesült a nátháni Jézus sajátságos természete Zara-thusztra-Énjével. Korábban már beszéltem arról, hogy a Nátháni Jézus-gyermek szülőanyja röviddel ezután meghalt és a másik gyer­mek apja ugyancsak elhalálozott. A salamoni, valójában Én nélkül maradt Jézus-gyermek elsorvadt, úgyszólván elpusztult. A salamo­ni gyermek édesanyja és a nátháni Jézus apja ezeket az ese­ményeket követően egy családot alkotott. A salamoni ágból szár­mazó mostohatestvérek is eljöttek Názáretbe és azontúl ebben a családban éltek. Tehát a Zarathusztra-Énnel megáldott Jézus gyer­mek, - aki akkor természetesen nem tudta, hogy a Zarathusztra-Én lakozik benne - a mostoha, illetve nevelőanyjánál nőtt fel a továb­biakban. Benne voltak a Zarathusztra-Én képességei, de azt nem mondhatta volna ki: bennem van a Zarathusztra-Én.

Ennek a Jézus-gyermeknek a tizenkettő-tizennyolc éves kora közötti életét a következő módon kell jellemeznem: az írástudók­nak adott meglepő válaszok és az egyre jobban előtérbe kerülő bölcsesség annak volt tulajdonítható, hogy egy benső inspiráció közvetlen tudással árasztotta el; ezt a tudást sajátos módon köz­vetlenül, természetes módon úgy érezte lelkében sajátjának, ahogy a zsidóság őskorában a régi próféták fogadták az isteni-szellemi magasságokból jövő kinyilatkoztatásokat. Akik megőrizték em­lékezetükben azt, hogy az egykori próféták a szellemi világból nyer­tek közléseket, azok a szellemi világból szóló hangot a nagy Bath-Kolnak nevezték. A tizenkettő-tizenhárom-tizennégy-tizennyolc éves Jézus úgy érezte, mintha a nagy Bath-Kol újra megszólalna benne, de most egyedül őbenne. A belső inspiráció ritka, csodá-

193

latos érettsége jelentkezett Jézusnál, mintegy a régi próféták belső élményeinek feléledéseként.

Ha az ember az Akasha Krónikának megfelelően irányítja tekin­tetét az emberiség fejlődésének erre az idejére, akkor különösen feltűnik, hogy az egész családban, az egész názáreti környezetben ez a fiú magányos volt, egyedül maradt a mások tudását akkor messze felülmúló belső kinyilatkoztatásokkal. Még a mostoha - illet­ve nevelőanyja - sem értette meg őt akkor; a többiek még úgysem. Nem annyira arról van szó, hogy ennek a Jézus-gyermeknek a megítélésére mindenféle elméleteket dolgozzunk ki, mint inkább arról, hogy együttérzéssel szemléljük, mit jelent egy tizenkettő-ti-zennyolc év közötti érett ifjú számára, ha tőle addig teljesen idegen kinyilatkoztatásokat érez magában feltörni, olyan kinyilatkoztatá­sokat, amelyek akkor más ember számára lehetetlenek voltak. Ráadásul egyedül volt ezekkel a kinyilatkoztatásokkal, nem be­szélhetett ezekről senkivel, sőt úgy érezte: meg sem értené senki, ha erről beszélne. Férfiként is nehéz ilyen dolgok elviselése; ti­zenkét és tizennyolc éves kor között iszonyú megpróbáltatás. Eh­hez még más is hozzájárult.

Az ifjú Jézus mindeme nyitott volt, amit egy ember abban az időben képes volt felvenni magába. Már akkor is megnyílt lelki szemmel látta, hogy az emberek mit tudtak természetükbe felvenni lelki-szellemi módon, feldolgozni magukba, és miben részesültek az évszázadok folyamán abból, amit a régi próféták kinyilatkoztat­tak a zsidóknak. Jézus mély fájdalommal, mélységes bánattal érez­te: igen, így volt ez az ősidőkben, így szólt a nagy Bath-Kol a prófétákhoz: ez volt az eredeti tanítás, amelynek csak csekély maradványait őrizték meg a farizeusok és az írástudók. Ha most akarna szólni valakihez a nagy Bath-Kol, nem lenne ember, aki meghallja a szellemi világból szóló hangot. Az emberiség más lett, mint amilyen a régi próféták idejében volt. Még ha ma megszólal­nának is a régi kor dicsőséges kinyilatkoztatásai: nem lenne „fül, aki meghallja azokat." Ez újra meg újra megjelent Jézus lelke előtt, és bánatával magára maradt.

194

Semmihez sem hasonlítható az a szenvedés, amit ez a Jézus-ifjú átélt, és amit az imént jellemeztem. Őszintén mondhatom: bármi­lyen jelentős dologról is beszéltünk elméletileg a Golgotai Misz­tériummal kapcsolatban, a kozmikus vagy történelmi szempontok nagysága nem szorul a háttérbe akkor sem, ha egyre jobban szem­ügyre vesszük a konkrét tényeket, ahogyan azok éppen tárgyila­gosan tárulnak elénk. Mert semmi más által, mint a tények fi­gyelembe vételével, nem válik világossá számunkra az emberiség fejlődésének menete, hogy volt egy ősi bölcsesség a zsidó népben, és hogy Jézus idejében már lehetetlen volt ennek a bölcsességnek a megértése. Hogy úgy mondjam: ez a bölcsesség mintegy próba­képpen felvillant egy lélekben, annak tizenkettedik és tizennyol­cadik életéve között, de csak kínokat okozott neki, mert rajta kívül senki sem érthette volna meg a Bath-Kol kinyilatkoztatásait; ezért ez a kinyilatkoztatás mérhetetlen szenvedés kútforrása lett. Az ifjú Jézus egészen magára maradt ezekkel az élményekkel, mondhatni az emberiség történelmi fejlődését egy ilyen koncentrált fájdalom­mal.

Az ifjú Jézus lelkében kifejlődött valami, ami itt-ott az életben is megfigyelhető, töredékeiben, amit mérhetetlenül felnagyítva kell képzelnünk Jézus életében. Minden, az imént jellemzett források­hoz hasonló eredetű szenvedés és fájdalom megváltoztatja a lelket úgy, hogy az átélt szenvedés és fájdalom szinte magától értetődően átalakul jó akarattá, szeretetté; de nemcsak a jóakarat és a szeretet érzésévé, hanem erővé: hatalmas szereteterővé, amely lehetővé teszi a szeretet lelki-szellemi átélését. így hát a felnövekvő Jézus­ban már valami egészen sajátságos dolog fejlődött ki.

Annak ellenére, hogy testvérei, közvetlen környezete elfordul­tak tőle, mert nem értették meg őt és úgy vélték nincs teljesen magánál, - amit nem lehetett tagadni, - ami akkor a külső fizikai szem számára észlelhető volt és ma az Akasha Krónika kutatója szeme elé tárul - hogy bárhová is érkezett ez az ifjú, bárkihez is szólt ha nem is érették meg, de legalább figyeltek rá; megérezték, hogy Jézus lelkéből átáradt valami a másik ember lelkébe. Olyan

195

volt ez, mintha a jóakarat, a szeretet áradt volna belőle. Ez volt az átalakult fájdalom, az átalakult szenvedés. Akik kapcsolatba kerül­tek Jézussal, úgy érezték már akkor, hogy valami, vagy valaki rend­kívülivel állnak szemben. Jézus szorgalmasan dolgozott apja házá­ban, mint ács, vagy asztalos. De magányos óráiban lejátszódtak benne az imént említett élmények. Ezek a belső élmények voltak a lényegesek, a Názáreti Jézus tizenkettő és tizenhat, tizennyolc éves kora között.

Ezután következtek a vándorévek, úgy tizennyolc és huszon­négy éves kora között. Járta a környéket, kézművesként dolgozott, ahogyan otthon is tette. Eljutott zsidó és pogány vidékekre is. Már akkor is sajátságos módon mutatkozott korábbi élményeinek ha­tása a vele kapcsolatba kerülő embereknél. Fontos, hogy ezt figye­lembe vegyük, mert ennek figyelembe vételével tudjuk jobban megérteni, hogy mi történt akkor az emberiség fejlődésében.

Munkáját végezve, Jézus egyik helyről a másikra járva megis­merkedett különböző családokkal. Az ünnepek estéin összeült a családokkal, és mindenhol érezhető volt a jóakarat és a szeretet áradata, amelynek kifejlődéséről korábban beszéltem. Ezt már ál­talában is, különösen a tetteiből érezték; bárhová is jutott el Jézus tizennyolc és huszonnégy éves kora között, vándorévei során min­denhol azt érezték: egy különleges lény van jelen. Ha nem is így fejezték ki mindig magukat, de érezték: egy különleges lény van velünk. Ez nemcsak abban jutott kifejezésre, hogy távozása után még hetekig emlegették a vele folytatott beszélgetéseket, hanem abban is, hogy amikor Jézus távozását követően együtt voltak az emberek úgy érezték: belép a szobába. Közös látomásban volt részük. Úgy érezték: újra köztük van. - Sok helyen történt meg, hogy Jézus elment, de alapjában véve mégis ott volt, szellemében jelent meg az embereknek, szellemileg élt az emberek között, úgy, hogy azok tudták: itt van köztünk.

Szubjektív értelemben látomás volt ez; objektív értelemben a sze­retet mérhetetlen hatása nyilvánult meg úgy, hogy megjelenésének helye bizonyos módon már nem kötődött a külső fizikai térhez, az

196

emberi test külső, térbeli viszonylataihoz. Mérhetetlen erővel járul hozzá Jézus alakjának megértéséhez, ha újra meg újra látjuk, hogy oldhatatlanul összetartozik azokkal, akiknél egyszer már járt, szellemileg velük maradt és mindig visszatér hozzájuk. Akikkel egyszer már együtt volt, azok örökre megőrizték szívükben.

Mint már említettem, vándorútján Jézus eljutott pogány vidé­kekre is - egy ilyen pogány helyen egészen különleges élményben volt része. Az emberiség fejlődésének ehhez a pontjához érve az Akasha Krónikát kutató tekintet elé rendkívül mély benyomást gyakorló esemény tárul. Tehát Jézus pogány vidéken járt. Itt jegy­zem meg: ha megkérdeznének, hogy ez hol volt, akkor ma még biztosan azt kellene mondanom, nem tudom. Talán későbbi kutatá­sok felfedik majd, hogy hol volt ez a hely, de nekem még földrajzi­lag nem sikerült megtalálnom. A tény azonban teljesen világos. Le­hetnek okok, amelyek megakadályozzák egy esemény pontos föld­rajzi helyének megjelölését, noha ami ott lejátszódott az teljesen világos. A dolgok elmondása közben egy percig sem riadok vissza attól, hogy bevalljam, mi az, amit még nem sikerült felkutatnom. Ezzel is szeretném hangsúlyozni: számomra az a fontos, hogy eg­zakt módon csak azt közöljem, amiért minden tekintetben helyt tu­dok állni.

Tehát Jézus egy pogány helyre érkezett. Volt ott egy omladozó kultikus hely. A papok régen eltávoztak onnan. A környéken élő emberek nyomorban, betegségtől elkínzottan tengették életüket. Éppen a rút betegség és más okok miatt is hagyták el a papok ezt a kultusz-helyet. A nép rettenetesen szenvedett; nemcsak a beteg­ségtől, a nyomortól és a nélkülözéstől, hanem attól is, hogy papjai, akik korábban bemutatták a pogány áldozatokat, elhagyták. Jézus huszonnégy éves kora körül érkezett erre a vidékre. Akkoriban már az volt a helyzet, hogy puszta megjelenése rendkívül mély benyo­mást tett az emberekre, akkor is, ha meg se szólalt, csak köze­ledett hozzájuk. A Jézus-jelenség valóban egészen különösen ha­tott az akkori emberekre. Közeledtére hihetetlen érzések lettek úrrá az embereken. Számolnunk kell azzal is, hogy egészen más kor-

197

szak, és más környék embereiről van szó. Amikor Jézust közeledni látták az emberek, azt érezték, valami rendkívüli árad ebből a lény­ből; valami, ami más emberből nem árad. - Szinte mindenki érezte ezt; csak az egyik rokonszenvesnek, a másik ellenszenvesnek érezte. Nem meglepő tehát, hogy futótűzként terjedt el: egy külön­leges lény közeledik! - Az áldozati oltár köré sereglett emberek azt hitték, egy régi pogány pap jött vissza, vagy küldött maga helyett egy másik papot, aki újból ellátja az áldozati teendőket. Egyre többen gyűltek össze, a tömeg nőttön-nőtt, mivel futótűzként ter­jedt el a hír, hogy egy egészen különleges lény érkezett. Az em­berek láttán Jézus végtelen szánalmat érzett, de sürgető kérésük elle­nére sem volt hajlandó pogány áldozat bemutatására, nem akarta elvégezni a pogány szertartást. Viszont a kétségbeesett tömeget lát­va, ugyanolyan fájdalom járta át lelkét a pusztuló pogányság miatt, mint amilyen fájdalmat érzett már tizenkettőtől, tizenhat, tizen­nyolc éves koráig is, a hanyatló zsidóság miatt. Ahogy végignézett a tömegen az emberek között, és végül még az oltárnál is, ahol állt: démoni elemi lényeket pillantott meg. Látszólag holtan esett össze. Ez azért történt, mert a hátborzongató látványtól elveszítette az eszméletét.

Amikor úgy feküdt ott, mint egy halott, az emberek megrémül­tek. Menekülni kezdtek. Jézus azonban megváltozott tudatálla­potában beláthatott a szellemi világba, ahol eléje tárult, milyen volt az ősi pogányság, amikor a régi misztériumokban, szent formájá­ban jelent meg, az áldozati szertartásokban a pogányság ősi böl­csessége. Jézus előtt feltárult, milyen volt ősidőkben a pogányság, ahogyan korábban - ha más módon is, de - megnyilvánult előtte, milyen volt egykor a zsidóság. De ha most lelki-szellemi módon, láthatatlanul úgy érintette meg az inspiráció, ahogy a régi prófé­tákat, neki most másképpen kellett a pogányság nagyságát megis­mernie: - ezt csak így lehet elmondani - ahogy ott feküdt, látnia kellett, hogy a pogányság áldozati helye az őseredeti misztériumi kinyilatkoztatások eredményei valójában a misztérium-szertartás külső megjelenési formái voltak. Ha az áldozatot helyes módon

198

mutatták be, akkor ezeken az áldozati helyeken a régmúlt időben, amikor ez még megfelelően történt, az emberek imáiba beáradtak a magasabb hierarchiák közül azok a szellemi lények, akikben a pogányok fel tudtak emelkedni. Látomásszerűen jelent meg Jézus lelke előtt: ha egykor a pogányság virágzása idején egy ilyen oltáron áldozatot mutattak be, akkor a jó pogány istenek erői beleáradtak az áldozati szertartásba. De most - nem inspiráció, hanem közvetlen imaginációval - teljes életszerűségével kellett átélnie a pogányság pusztulását. A pogányság hanyatlását is át kel­lett élnie, akikhez egykor jó hatalmak áradtak be az áldozati szer­tartásokba; most e helyett démoni elemi lények jelentek meg, Lu­cifer és Ahrimán mindenféle elementáris küldöttei. Most ezeket látta meg, és így tárult lelki-szellemi szeme elé a pogányság hanyat­lása.

Ez volt a másik nagy fájdalom oka, amit Jézus átélt. Tudta: egykor a pogányok kultikus szertartásai kapcsolatot teremtettek az emberek és bizonyos hierarchiák jó lényei között. Ez a kapcsolat annyira megromlott, korrumpálódott, hogy Jézusnak látnia kellett: olyan helyek is vannak már, ahol a jó erők helyére démoni erők léptek, ahol a népet elhagyták a régi pogány istenek. A pogányság pusztulása sokkal szemléletesebben tárult Jézus lelke elé, mint a zsidóság hanyatlása.

Valóban különbséget kell tennünk az érzések között, amikor ezt például közvetlen, imaginatív élmény váltja ki, vagy elméleti meg­ismerés eredménye. Tekintetünket az Akasha Krónikának erre a pontjára irányítva, az emberiség fejlődéstörténetének mérhetet­lenül jelentős, de végtelenül fájdalmas eseményét látjuk, amely összesűrűsödött abban az imaginatív pillanatban.

Jézus ekkor már tudta: egykor isteni-szellemi erők működtek a pogányok között. Még ha ezek az erők továbbra is működnének, akkor sem lennének megfelelő emberek, sem lehetőségek a régi kapcsolat helyreállítására. Jézus egy rövid tapasztalatba össze­sűrítve élte át az emberiség minden nyomorúságát. Amikor fel­emelkedett annak észleléséhez, ami egykor a pogányság virágko-

199

rában megnyilatkozott, akkor olyan szavakat hallott, - így lehet jellemezni - amelyeknek hallatán úgy érezte, feltárják előtte a Földön élő egész emberiség titkát és kapcsolatát, az isteni- szelle­mi lényekkel. Ami akkor a halottnak tűnő, az eszméletét vesztett és ismét magához térni készülő Jézus lelkében lejátszódott, azt nem tudom másként kifejezni a mi nyelvünkön, mint ahogy következik, és ahogy bizonyos okokból első ízben a dornachi épület Alapkő letételénél összegyűlt barátaink jelenlétében mondtam ki az alábbi szavakat. A Jézus által meghallott ősi bölcsesség szavakba áttéve így hangzik:

Ámen Uralkodik a Gonosz tanúja az eloldódott Ennek Mások okozta magunk által Elkövetett önös vétkeinket Megéljük a mindennapi kenyérben Amelyben nem úr az Ég akarata Mert elhagyta országtokat az ember És felejté neveteket Ti Atyák a mennyekben.

Láthatják kedves barátaim, ez hasonló egy megfordított Mi­atyánkhoz, de számunkra ilyennek kell lennie.

Ámen Uralkodik a Gonosz tanúja az eloldódó Énnek Mások okozta magunk által Elkövetett önös vétkeinket Megéljük a mindennapi kenyérben Amelyben nem úr az Ég akarata Mert elhagyta országotokat az ember És felejté neveteket Ti Atyák a mennyekben.

200

201

keresni ahhoz, hogy az isteni-szellemi világgal kapcsolatot tudjon teremteni az ember. A régi misztériumok módszereihez képest alapjában véve, mégis volt valami új az esszénusok által keresett életmódban, ahogy igyekeztek egyesülni az isteni-szellemi világ­gal. Az esszénusok szigorúan szabályozott lelki-és intellektuális tökéletesedést messze meghaladó, lemondásokkal teli, odaadó élet­tel keresték az újra egyesülést az isteni-szellemiséggel.

Abban az időben számos tagja volt az esszénusok közös­ségének. Ennek központja a Holt-tengernél volt. De Elő-Ázsia vidékein mindenhol voltak telephelyeik. Számuk egyre nőtt. Min­dig adódtak olyan körülmények, amelyeknek következtében egyes emberek vonzalmat éreztek az esszénus eszmék iránt, és csatlakoz­tak a közösséghez. Ezeknek az embereknek azután minden tulaj­donukat át kellett adniuk a Rendnek, amely szigorú szabályokat írt elő tagjai számára. A Rend tagjának nem lehetett magántulajdona. Előfordult, hogy valakinek itt-vagy ott, volt egy kis birtoka. Ami­kor belépett a Rendbe, akkor ez a birtok átment az esszénusok tu­lajdonába, bármilyen távol esett is tőlük. Ezért az esszénusoknak mindenfelé voltak települései. Rendszerint fiatalabb tagjaikat küld­ték oda nem azt, aki a hely eredeti tulajdonosa volt. A közös va­gyonból mindenki minden arra méltónak ítélt embert támogatha­tott, egy kivétellel. Ezen a rendszabályon látszik, hogy a külön­böző korokban milyen különböző módon ítélnek meg dolgokat az emberek: a mai korban szívtelenségnek minősülne az ilyen rendsza­bály. Az esszénusok ugyanis előírták, hogy minden tagjuknak joga van a közös vagyonból támogatni az általa erre méltónak talált em­bereket, kivéve azokat, akik rokonságban voltak vele. Ez szigorúan kizáró ok volt, mind közeli, mind távoli rokonra vonatkozóan. A Renden belül különböző fokozatok voltak. A legmagasabb fokot teljes titokban tartották. Csak nagyon nehezen lehetett elérni.

Abban az időben Jézus életére jellemző volt az a - már említett - belőle áradó rendkívüli kisugárzás, ami úgy hatott az emberekre, mint a megtestesült szeretet. Az esszénusok is érezték ennek a hatását, így történhetett, hogy befogadták Jézust a közösségükbe,

202

anélkül, hogy annak formálisan tagja lett volna. Huszonnégy és harmincéves kora között olyan szoros kapcsolat szövődött közte és az esszénusok között, hogy azt mondhatjuk: a közös élmények, és beszélgetések során megismerhette legféltettebb titkaikat.

Tizenkettő és tizennyolc éves kora között megtudta, milyen di­csőség övezte egykor a zsidóságot; tizennyolc és huszonnégy éves kora között megismerte a pogányság titkait. Most, amikor az esszé-nusokkal létesült közvetlen kapcsolatában megismerhette az esszé­nusok titkait, azt, hogy ez a titok hogyan fejlődött egy bizonyos egyesüléshez az isteni-szellemi világgal. Jézus úgy látta, ez az út valóban visszavezethet az isteni-szellemi világgal való összhang­hoz. - Miután Jézus kétszeresen szenvedett a zsidóság és a po­gányság miatt, látható, hogy az esszénusok közösségében néha valami örömteli bizakodás töltötte el abban a reményben, hogy mégis meg lehet találni a felfelé vezető utat. De a tapasztalat csakhamar eltérítette ettől az örömteli bizakodástól.

Tudomására jutott valami, amit megint nem elméleti úton tanult, hanem közvetlen élettapasztalatból. Egy alkalommal az esszénu-soktól távozóban, mélyen lelkébe vésődő látomása volt. Közvetlen jelenvalóságban látta, amint két alak menekülésszerüen hagyta el az esszénusok kapuját; már akkor is felismerte: a két alak, Lucifer és Ahrimán futva menekült a kaputól. Ez a látomás többször meg­ismétlődött, ha esszénus kapukon haladt át. Abban az időben már szép számmal voltak az esszénusok és tekintettel kellett lenni rájuk. Lelki gyakorlataikhoz tartozott a tilalom, hogy átlépjenek a hagyományos festett kapukon. Az esszénus nem mehetett át az akkori szokásoknak megfelelően festett kapun. Csakis festetlen ka­pun át közlekedhetett. Ilyen kapu Jeruzsálemben és más városok­ban is volt. Festett kapun nem mehetett át az esszénus. Ez is bi­zonyítja, milyen sokan voltak akkor az esszénusok. Jézus gyakran lépett át ilyen kapun és ilyenkor feltűnt neki a jelenség. Itt nin­csenek képek, mondta magában; de képek helyén Lucifert, Ahrimánt látta ott állni. Akkor alakult ki Jézus lelkében a kép, amit csak szellemi-lelki élményként lehet felfogni. Mert persze könnyű

203

egy elméleti közlést elfogadni, miközben ezt mondom, - de meg kell gondolnunk, hogyan hat az érzésvilágra ezeknek a dolgoknak átélése a közvetlen szellemi valóságban. Ez az élmény alakította ki azt a képet, - megismétlem a szót, mert csak így lehet kifejezni -tehát ez a lelki élmény annyira meggyőzte, hogy ki is mondta: úgy látszik, hogy az esszénus út, ami eddig más színben jelent meg előttem, a lélek tökéletesítésével visszavezetheti az egyéni lelket a szellemi világokba, de azon az áron, hogy az esszénusok olyan életmódot folytatnak, amelynek segítségével távol tartják maguk­tól Lucifert és Ahrimánt. - Úgy intézték a dolgokat, hogy Lucifer és Ahrimán ne tudjon hozzájuk férkőzni. Ezért Lucifer és Ahrimán kénytelen volt a kapun kívül maradni. Jézus már azt is tudta, mivel szellemben követte útjukat, hogy hová menekült olyankor Lucifer és Ahrimán. Azokhoz az emberekhez futottak, akik nem tudták az esszénusok útját követni! Ez a felismerés rettenetes erővel ütötte szíven Jézust, nagyobb fájdalmat okozva, mint a korábbi élmé­nyek. Megrendítő volt számára a felismerés. Igaz, az esszénus-út felvezetheti az egyes embert a szellemi világba, de csak akkor, ha olyan életet él, amiben nem lehet része az egész emberiségnek; ami csak akkor lehetséges, ha egyesek elkülönülnek, menekülésre kényszerítik Lucifert és Ahrimánt, akik éppen ezért vetik rá ma­gukat a nagy tömegre.

Jézus lelkére súlyosan nehezedett, hogy újra csak a kevesek él­hették át azt, amit az egykori próféták éltek át a nagy Bath-Kol révén, azt, ami megjelent a pogányoknak a régi oltárnál. Ha egyes esszénusok a maguk útját járva elérnék azt, amit a pogányok és a zsidók utódai már nem élhettek át, annak az lenne a szükségszerű következménye, hogy Lucifer, Ahrimán és a démonaik annál in­kább hatalmukba kerítenék az emberek tömegeit. Mert az esszénu­sok azon az áron szerzik meg tökéletesedésüket, hogy az általuk menekülésre késztetett Lucifert és Ahrimánt ráuszították a többi emberre. Az esszénusok mások rovására érték el a tökéletességet, mert az ő útjuk olyan, amelyen csak kevesen járhatnak. Ezt tudta meg akkor Jézus. Ez volt a harmadik nagy bánat, ami érte, és még

204

fokozódott azáltal, hogy az esszénusok életközösségében nyert tapasztalatok során még egy látomásszerű beszélgetésben is része volt Buddhával. Az évszázadokkal korábbi Buddha-tanokban sok hasonlóság volt az esszénusok tanításaival. Buddha akkor így nyi­latkozott meg a szellemi világból, hogy ilyen közösség csak akkor létezhet, ha nem mindenki, hanem csak egy maroknyi ember vehet részt benne. Szinte primitívnek tűnik, ha elmondom: Buddha feltárta Jézus előtt, hogy a buddhista szerzetesek csak akkor járhat­nak körbe az áldozati kehellyel, ha kevés az ilyen szerzetes és a többiek úgyszólván vezekelnek ezért egy másféle élettel. így el­mondva primitívnek tűnik ez, de más a helyzet, ha a felelős szelle­mi hatalom, ebben az esetben Buddha, közli a Názáreti Jézussal.

így hát a Názáreti Jézus, tizenkettő és harminc éves kora között, háromszoros szenvedéssel élte át az emberiség fejlődését minden részletében. így élt úgy huszonkilenc éves kora utánig, amikor mindez felgyülemlett lelkében, és el tudta mondani nevelő anyjá­nak, aki fokozatosan felküzdötte magát Jézus lényének megérté­séhez, és egyre közelebb került hozzá. Harmincéves lehetett a Názáreti Jézus, amikor egy mérhetetlenül fontos, jelentős beszél­getést folytatott mostoha, illetve nevelőanyjával; ebben a beszél­getésben néhány órára összesűrítve kifejezésre jutott mindaz, amit a Názáreti Jézus átélt az előző években. Ez azért volt jelentős, mert úgy volt. A szellemi tapasztalások között kevés ilyen jelentős élmény van, legalábbis a szellemi átélés egy bizonyos fokán, mint ez, ha figyelemmel kísérjük azt, amit a Názáreti Jézus akkor el­mondott nevelőanyjának.

205

Második előadás (jegyzetek)

Stuttgart, 1913. november 23.

Ma először Jézusnak nevelőanyjával folyatott beszélgetéséről szólunk, aki lassanként felküzdötte magát nevelt fia megértéséhez. Hatalmas változás ment végbe benne. A szellemi világokból szállt le reá a másik Mária, Jézus vérszerinti anyjának szelleme. Azontúl ez a szellem benne lakozott. A szellemtudományos kutatás szem­pontjából Jézus beszélgetése nevelőanyjával mérhetetlenül jelentős és fontos a Golgotai Misztérium igazi megértéséhez. Az anya egyre jobban és jobban érette meg Jézust. Ez a megértés inkább az érzéssel volt rokon. Most már beszélhetett Jézus az elviselt három­szoros bánatáról. Amit mondott, az olyan volt, mint a lelkében ti­zenkét éves kora óta felgyülemlett élmények összefoglalása. El­mondta nevelőanyjának, a tizenkettő és tizennyolc éves kora között átélt eseményeket. Beszélt Bath-Kol tanításairól. Elmondta, hogy senki sem értette meg őt, senkivel sem beszélhetett arról, ami lelkére nehezedett. Feltárta anyja előtt: még ha meg is szólaltak volna a régi tanítások nem lett, volna senki, aki megérti azokat. Majd beszélt fájdalmas élményei második okozójáról. Elmondta az omladozó pogány oltárnál történteket: hogy betekintést nyert a régi misztériumokba, amikor isteni-szellemi lények közvetlenül leszáll­tak, és hogy ebben a tekintetben is hanyatlás következett be. A régi, jó pogány istenek helyett démonok vettek részt az áldozati szer­tartásokon. Megemlítette a nagy kozmikus eseményeket, a fordí­tottnak mondott Miatyánkot. Egészen rendkívüli volt ez a Jézusnak anyjával folytatott beszélgetése. Jézus arról is beszélt, hogy látnia kellett: Lucifer és Ahrimán az esszénusok kapuitól elmenekültek azokhoz, akik nem tudták vállalni a Rend szigorú szabályait. Mind­erről szólt Jézus. Olyan volt ez, mint egész addigi életének fel­tárása. Ennek a beszélgetésnek éppen az a különleges jellege, hogy az elbeszélés szavai nem pusztán szavak, nem olyanok, mint a szavak általában, hanem amit Jézus elmondott az a szavakba öntött

206

belső élmény volt, végtelen szeretetté, fájdalommá és jó akarattá változott, szavakba sűrített fájdalom és szenvedés volt. Szavai, mint realitások áradtak át az anyához, mintha Jézus lelkének egy részét adta volna át a nevelőanyjának. Néhány órába sűrítődött össze mindaz, ami több volt élménynél. A szó legszorosabb értelmében kozmikus élmény volt. A Názáreti Jézus szavakat mon­dott ki, de ezekben a szavakban lelkének egy része is benne volt. -Sokat kellene még elmondanom, ha mindent jellemezni akarnék, amit feltár az Akasha Krónika. - A beszélgetés során világossá vált Jézus lelke előtt, milyen pontra érkezett el az emberiség fejlődése. Ekkor derengett fel benne egyre világosabban, hogy Zarathusztra lelke él benne. Érezte, hogyan élte át annakidején Zarathusztraként az emberiség fejlődését. Jézus nem úgy fejezte ki magát, ahogyan én szólok most Önökhöz, hanem úgy, ahogyan anyja érthette. Jézus átélte az emberiség fejlődésének titkát. Egyszeri és egye­dülálló az a benyomás, amelyet Jézus a beszélgetés közben érzett. Arról is beszélt, hogy az ember minden életkorának meghatározó erői vannak, és ezeknek igen nagy a jelentőségük. Hogy volt egyszer az emberiség fejlődésének egy korszaka, az ó-ind kultúr­kör, amikor az emberek különösen azért lettek naggyá, mert egész életüket áthevítették az első gyermekévek nagyszerű erői. Ezekből a korai gyermekévekben működő erőkből máig megőrződött vala­mi, életünk első hét évében. A második korszakot, az óperzsa kort, olyan erők hatották át, ami­lyenek az emberben ma működnek hetedik és tizennegyedik életéve között. Ezután a harmadik korszakra irányult Jézus tekintete, az egyiptomi korra, amikor azok voltak az uralkodó erők, amelyek most uralkodnak, az ember tizennégy éves korától huszonegy éves ko­ráig. Ekkor játszik döntő szerepet az egyes ember fejlődésében az érzőlélek. Az egyiptomi korban virágzott a csillagászat és a mate­matika tudománya. Ekkor felmerült Jézusban a kérdés: milyen korszakban élünk most? Mit élhet át az ember huszonegy és huszonnyolc éves kora

207

között? Úgy találta, hogy a külső életet uraló erők a görög-latin kultúrára hatottak, de ezek voltak az utolsó erők. Az egyes emberi élet értelme teljes súlyával nehezedett rá. Huszonnyolc és har­mincöt éves kora között az ember átlép élete középpontján, és el kezd korával ellenkező irányba haladni. Ekkor már nincsenek új életerők. Kimerültek az istenektől öröklöttek. Eddig tartottak a felfelé ívelő erők, de az élet közepére már kimerültek. Mi legyen most? Sehol sem volt látható semmi új, amiből erőt meríthetett volna az emberiség. Az emberiség elhalna, elsorvadna, ha nem történne valami új. Jézusnak egy ideig át kellett élnie ezt a válsá­got, azután eloldódott tőle a Zarathusztra-Én, amelynek jelenléte csak röviddel ezt megelőzően villant fel benne. Úgy azonosult az emberiség fejlődésével, hogy anyjához intézett szavaival együtt át­származott tőle Zarathusztra-Énje anyjához. Csak három burok maradt vissza, és Jézus újra azzá lett, aki tizenkét éves korában volt, de azzal gazdagodva, amit Zarathusztra élményei, által meg­szerezhetett. Egy különös impulzus vonzotta a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. Ott leszállt a Názáreti Jézusra az, aminek fía-talítóan kellett beáradnia az emberiség folyamatába, hogy az em­beriség ne sorvadjon el: a Krisztus-lény. A Krisztus-impulzus akkor jött el az emberekhez, amikor azok a legfelkészületlenebbek voltak a befogadására. Érzésükkel, kedélyükkel vonzódtak Krisz­tushoz, de a megelőző korok bölcsességéből és erőiből már semmi sem volt észlelhető. Krisztus kezdetben csak, mint erő hatott, nem mint tanító. De az emberiség ma nem áll különösen távol a Krisz­tus-impulzus megértésétől. Krisztus működésének eredményessége nem függött attól, meny­nyire értik meg őt. Három évbe telt, míg a Krisztus-lény elfoglalta helyét a Názáreti Jézusban. Hogy egy Isten embertestet foglalt el, nemcsak emberek, hanem egyszersmind a magasabb hierarchiák ügye is. Mindaddig egyetlen isten sem tapasztalta meg a meg­testesülést az emberi testben. Ez a megrendítő: egy Isten élt emberi testben három évig. De ennek így kellett lennie ahhoz, hogy az ember felemelkedése újra lehetséges legyen.

208

A Krisztus-lény eleinte csak lazán kapcsolódott a Názáreti Jézus testéhez, de ez a kapcsolódás fokozatosan szorosabbra fonódott, egészen a kereszthalálig. Szellemi dolgok megértése tekintetében az emberiség azóta sem lépett előre. Különben nem lenne lehet­séges egy olyan könyv megjelenése, mint Maeterlinck „A halálról" című műve. Ez bizony balga írás, ami azt állítja, hogy ha az ember elhagyja testét, akkor már csak szellem: szenvedni utána nem tud. - Ez pontosan az igazság ellenkezője. Mindig a szellem szenved, nem a test. Amilyen mértékben emelkedett az individualitás, olyan mértékben fokozódik a fájdalom, az érzés. Ezért nem tudja meg­érteni a mai ember a megtestesült Isten fájdalmát sem. Jézust az asszonyok egyike a sírban kereste. Szellemtest volt akkor már, nem lehetett fizikai érzékszervekkel keresni. A középkori keresztes hadjáratok úgyszólván ennek a keresésnek az ismétlései voltak. Ez a keresés ugyanolyan hiábavalónak bizonyult. Éppen a keresztes háborúk idején léptek színre a német misztikusok, akik a helyes módon keresték a kapcsolatot Krisztussal. Krisztus ott is hatott, ahol nem ismerték a tanításait; erőként hatott az egész emberiség­ben. A Jordán keresztelő után Krisztus még csak lazán kapcsolódott Jézus testéhez. Az első, akivel találkozott, Lucifer volt. Lucifer minden erőt mozgósított, amivel egy lényben fel lehet kelteni a nagyravágyást. „Ha elismersz engem, neked adom a Föld minden birodalmát" Ezt a támadást Krisztus gyorsan visszaverte. A máso­dik kísértés alkalmával Lucifer és Aririmán együtt igyekeztek félelmet, rettegést kelteni Krisztusban. „Vesd le magad..." Harmadszorra Ahrimán szólította fel Krisztust: „Mondd, hogy ezek a kövek kenyérré változzanak." Ahrimán erre a felszólításra nem kapott maradéktalanul kielégítő választ. Az, hogy ez nem történhe­tett meg a Föld fejlődésének legbelső erőivel, függ össze, amennyi­ben az ember ezekhez tartozik. Evvel bizonyos módon összefügg a pénz kérdése. A pénznek köze van Ahrimán felszólításához. Ahrimán megőrizte hatalmának egy

209

részét Krisztus Jézus fölött. Ezt példázza Júdás Ischariotes. Júdás árulása a megválaszolatlan kérdés utóhatása. Végül arról volt még szó, hogy csak elsötétülés mellett történhe­tett, hogy a Krisztus-impulzus az Ő kereszthalálakor egyesülhes­sen a Földdel. Hogy ez a Napfogyatkozás volt-e vagy valami más, ezt ma még nem lehet biztosan megmondani. Végül nagyon nyo­matékos kérésem, hogy ezeket a közléseket tartsák titokban.

210

Ötödik Evangélium

Első előadás

München, 1913. december 08.

A szellemi világgal szemben vállalt bizonyos kötelezettségeknek eleget téve, az utóbbi időben az a feladat hárult rám, hogy néhány dolgot felkutassak Krisztus Jézus életéről. Mint tudják, az úgyne­vezett Akasha Krónikában végzett kutatással lehetséges régmúlt ese­mények megismerése. így igyekeztem megközelíteni a Földfejlődés legfontosabb eseményével összefüggő Golgotai Misztériumot. Több olyan részletre derült fény, ami kiegészítheti a Golgotai Misztériumot érintő szellemtudományos fejtegetéseinket. Az Akasha Krónika ku­tatásából másféle ismeretek, konkrét tények kerültek előtérbe, Krisz­tus Jézus életéből. Remélhető, hogy ezek a tények idővel együttesen egyfajta Ötödik Evangéliumot fognak alkotni; a következő „Zweig" estén majd arról is szó lesz, miért olyan fontos éppen a mai korban, okkult forrásokból meríteni azt, amit bizonyos vonatkozásban Ötödik Evangéliumnak nevezhetünk.

Ma néhány, a Názáreti Jézus ifjúságára vonatkozó részletet mon­dok el, amelyek a mostoha- illetve nevelőanyjával folytatott nagy je­lentőségű beszélgetésben érték el tetőpontjukat. Tudom, hogy az Ötödik Evangélium egyes részleteit már ismertette Önökkel Stinde kisasszony, de az összefüggés kedvéért jónak látszik azoknak a meg­ismétlése is, amelyeket néhány jelenlévő már ismer.

Ma, a már több ízben elmondott eseménnyel, a Zarathusztra-Én átköltözésével kezdem a Dávid házának nátháni ágából származó Jézus gyermek testi burkaiba. Röviden összefoglalva: az Akasha Krónika kutatásából ldtűnik, hogy nagyjából ugyanabban az időpont­ban két Jézus gyermek született. Az egyik: Dávid házának salamoni ágából született, a másik: Dávid házának nátháni ágából. A két gyer­mek nagyon különbözött egymástól. A Dávid házának salamoni

211

ágából származó test magában foglalta azt az Ént, amelynek bir­tokában egykor Zarathusztra járt a Földön, és mint ez ilyen esetekben előfordul, a legmagasabb képességekkel megáldottan, élete első ti­zenkét évében gyermekdednek látszik ugyan, de hallatlan gyorsaság­gal megtanul mindent, amit az emberi kulturális fejlődés addig az időpontig elért. Ezt, a Dávid házának salamoni ágából való gyerme­ket - az Akasha Krónika szerint - minden tehetséggel megáldottnak nevezhetjük. Ugyanez nem mondható el a nátháni ágból származó gyermekről. Az ember által megszerezhető földi tudományok és művészetek tekintetében, alapjában véve tehetségtelennek volt ne­vezhető. Sőt, nem is mutatkozott hajlandónak arra, hogy megtanul­jon valamit is abból, amit az emberiség addig megalkotott. Ezzel szemben, ebből a Jézus gyermekből a legmagasabb fokú szívjóság áradt.

Már kora gyermekkorában az elképzelhető legmelegebb szeretetet sugározta; minden emberi-földi fogalmat felvett, ami arra irányult, hogy az életet szeretet hassa át. Azt is tudjuk, hogy amikor a két gyer­mek körülbelül tizenkét éves volt, Zarathusztra-Énje - ahogy ez olykor okkult módon előfordul a földi emberiség fejlődésének folya­matában - elhagyta a salamoni ágból származó Jézus gyermek ezután elhaló testét, és átment a másik Jézus gyermek testi burkaiba. A Lukács Evangélium ezt úgy úja le, hogy ez a Jézus gyermek az írás­tudók körében olyan bámulatos válaszokat adott kérdéseikre, hogy tulajdon szülei alig ismertek rá. Ettől fogva látjuk, hogyan nő fel ti­zenkét éves korától, a szívjósággal és minden érzésre vonatkozó em­beri nagysággal megáldott Jézus gyermek; ezzel a Jézus gyermekkel egyesült Zarathusztra-Énje. Az ifjú Jézus azonban ekkor még nem tudta, mi történt vele: hogy Zarathusztra-Énje elhagyta a salamoni Jézus testét és ő belé költözött, hogy az ő testi burkaiban úgy működött, hogy a kétféle elem a legtökéletesebben tudja egymást áthatni.

Azt is tudjuk, hogy a nátháni Jézus édesanyja ezt követően hamarosan meghalt, és a salamoni Jézus édesapja ugyancsak el­halálozott. Ezután a két csonka család egy családot alkotott, a nátháni

212

Jézus gyermek a másik családból származó mostohatestvéreket ka­pott, és a salamoni Jézus édesanyja lett a nátháni Jézus mostoha,- il­letve nevelőanyja. Ebben a családban nőtt fel azután Názáretben. A továbbiakban még fokozódott az a rendkívüli adottsága, amely a templomban mutatkozott meg, amikor az írástudókat ámulatba ejtette nagyjelentőségű válaszaival. Csodálatos dolog ment végbe a Nátháni Jézus gyermek lelkében - amelyikben a Zarathusztra-Én élt - ti­zenkét éves és tizennyolc éves kora között. Lelki életének mélységes mélységéből olyan dolgok kerültek felszínre, amilyeneket akkor nem élhetett át más ember. Lelki tulajdonságai mélysége mellett, szellemi ítélőképességének érettsége mutatkozott meg. Környezetének ámu­latára egyre tisztábban szól lelkéhez a szellemi világból az a hatalmas isteni hang, amelyet a héber titkos tan a nagy „Bath-Kolnak" neve­zett. De a nagy Bath-Kol még magasztosabban szólt ehhez az ifjú­hoz, mint az írástudókhoz. Olyan volt ez, mint egy csodálatos belső megvilágosodás. Ennek a hangnak hallatán a Názáreti Jézus már ilyen fiatalon is mélységes bánattal mondhatta: mi lett a héber em­beriségből azóta, hogy még meghallhatta a régi próféták hangját? Azokét a prófétákét, akik még maguk is inspiráció és intuíció utján jutottak a magasabb világok szellemi titkaihoz. A Názáreti Jézus bel­ső megvilágosodás révén megértette, hogy egykor bensőséges kap­csolat volt a régi héber próféták és az isteni-szellemi hatalmak között; hogy a nagy Bath-Kol szent-komoly hangja nyilatkoztatta ki, az egykori prófétáknak a legnagyobb titkokat. De nagyon megváltozott mindez addigra, amikor a Názáreti Jézus élt. Éltek akkor is írástudók, tudósok, még egyes próféták is, de csak gyenge visszhangját tudták felfogni annak, amit egykor a nagy próféták kaptak kinyilatkoz­tatásként. Mindez már csak a régi tanok árnyéka volt. De Jézus érezte a benne napról-napra fényesebben felragyogó belső inspiráció útján, hogy a régi írásokban megőrzött hagyományokat már nem érti meg senki. Ezek az inspirációk mérhetetlen hatással voltak Jézus életére.

Kimondhatatlan benyomás éri az embert, amikor szellemi tekin­tetét a Földfejlődésnek erre a pontjára irányítja, ha látja újra fellob­banni az ősidőkben ősatyái prófétáknak kinyilatkoztatott igazságokat

213

és azt is látja, milyen magányosan áll a Názáreti Jézus az emberiség­ben, amely értetlenül áll szemben azzal, amit ő átélt. Azt kellett mon­dania: még ha a nagy Bath-Kol hangja hangosan és jól hallhatóan szólalna is meg az Égből, akkor sem lenne ember, aki meg tudná érteni. Mi lett az emberiségből? - Ez súlyos teherként nehezedett Jézus lelkére. így serdült ifjúvá a gyermek. Hétről-hétre újabb megis­merésekkel gazdagodott, de minden újabb megismerés fokozódó fáj­dalmat okozott azért, amit az emberiség elfelejtett és már nem tud megérteni. Az emberiség egész hanyatlása Názáreti Jézus lelkére ne­hezedett. Sok fájdalmat és szenvedést kell elviselniük az embereknek a világon az emberiség fejlődése során, de döbbenetes a kép, annak a léleknek a láttán, aki az emberiség iránti tiszta együttérzéssel veszi magára a felülmúlhatatlan, felfokozott szenvedést amiatt, hogy az emberek már nem képesek felvenni azt, amit számukra a szellemi világok tartogatnak. Ezt a fájdalmat még inkább fokozta a tény, hogy a Názáreti Jézus környezetében, tizenkettő és tizennyolc éves kora között, nem akadt senki, akivel erről beszélhetett volna. Még olyan nagy tudós, mint Hillel tanítványai sem értették meg a Názáreti Jézus lelkében megnyilvánuló nagyságot. Magára maradt kinyi­latkoztatásaival és az emberiség iránt érzett végtelen és határtalan együttérzését átfogó fájdalommal. Szeretném jellemezni, érthetővé tenni, a Názáreti Jézus lelki állapotát. Miközben mindezt bensőleg átélte, miközben világok játszódtak le benne, apja látszólag igénytelen ács munkáját folytatta. így élt tizennyolc éves koráig. Akkor, a család akaratának engedelmeskedve, elindult vándorútjára. Egyik helyről a másikra vándorolt, és mindenhol dolgozott egy ideig. Ezzel elkezdődött a Názáreti Jézus ifjúságának második, tizennyolc és huszonnégy éves kora közötti szakasza.

Jézus sokfelé járt Palesztinán belül és azon túl is. Pogány vidékre is eljutott. Már akkor felkereste a zsidókat és a pogányokat is. Valami különlegeset lehetett ezen a személyiségen felfedezni, ami mindig igen tanulságos lesz, ha emberi mélységek titkait próbáljuk megfej­teni: észrevehető volt, hogy a lelkében átélt mérhetetlen fájdalom áta­lakult határtalan szeretetté, önzetlen szeretetté, és ez nem csak sza-

214

vakkal, hanem a puszta jelenlétével is hatott. Amikor kapcsolatba került a családokkal, ahol munkát vállalt, az emberek felismerték viselkedésének módjából, lényének kisugárzásából azt a mérhe­tetlen szeretetet, amilyen szeretet egyáltalán egy emberből áradhat; ez a szeretet mindenkire jótékonyan hatott, mindenki ennek lég­körében szeretett volna élni. Ez a szeretet megváltozott, átalakult fájdalom volt. Azoknak az embereknek a körében, ahol Jézus meg­fordult, az a benyomás alakult ki, hogy Jézushoz hasonlítható em­ber még sohasem járt a Földön. Jézus napközben dolgozott, este pedig összegyűltek körülötte a helybéli családok. Átélték a Jézus­ból áradó szeretet hatását. Úgy vélték, nem pusztán egy ember ül közöttük, amikor egyszerű, de mindazzal átitatott szavakkal be­szélt, amit tizenkettő és tizennyolc éves kora között átélt. Amikor azután Jézus eltávozott onnan és folytatta vándorútját, akkor ezek a családok - amikor összejöttek - úgy érezték, mintha Jézus még köztük lenne, mintha még el sem ment volna. Még mindig érezték a jelenlétét. Ismételten előfordult, hogy valamennyiüknek közös látomásban volt részük. Miközben arról beszéltek, amit Jézus ko­rábban mondott nekik, belsejüket jóleső érzés járta át, visszagondol­va jelenlétére, - egyszer csak azt látták, hogy belép az ajtón, leül közéjük, érezték kedves lényének jelenlétét, hallották a szavait. Nem volt jelen fizikai valóságban, de a látomás mindegyikükben megjelent.

Lassanként sokfelé közösségek alakultak a Názáreti Jézus és azok között az emberek között, akikkel az évek folyamán kapcso­latba került. Mindenhol úgy emlegették, mint a „nagy szent em­bert". A szent írásokban olvasható utalások közül nem egy dolgot őrá vonatkoztattak. Az írást ugyan értelemszerűen nem értették, és Jézust sem fogták fel értelmükkel; annál bensőségesebben érezték szívükben az 0 szeretetét, létének rendkívüli hatását. Jézus nem­csak héber lakta vidékeken járt, hanem Palesztinán kívüli po­gányok lakta helyekre is eljutott. Különösképpen olyan helyekre is vitt az útja, ahol a pogány tanítások hanyatlóban voltak. Járt több olyan pogány helyen is, ahol a régi kultusz oltárai már romba dőltek.

215

Egy napon Jézus olyan vidékre érkezett, ahol rendkívül sokat szenvedtek az emberek a régi pogány kultikus helyek, a régi pogány papság pusztulása miatt. A pogány kultikus helyek a misz­tériumokban ápolt tanítások külső kifejezői voltak. A szertartások a misztérium-titkokat jelenítették meg. Mindez a hanyatlás, sőt a pusztulás képét mutatta. A Názáreti Jézus egy olyan egykori kul­tikus helyre érkezett, ahol - számára ismeretlen okból - még a kül­ső építmények is pusztulóban voltak. Sajnos ma még nem tudom, hogy ez pontosan hol található, mert az Akasha Krónikából nem derült ki számomra egyértelműen a hely neve és földrajzi fekvése. Valamilyen okból elmosódott a Föld azon részének térképén. Amit elmondok Önöknek, az egy pontos megfigyelés eredménye, csak a hely meghatározása nem lehetséges. De pogány település volt, romba dőlt kultikus hely, amelynek környezetében beteg, nyomor­gó nép lakott. A betegségek és nyomorúságok miatt a papok eltávoztak, elmenekültek onnan. Az áldozati oltár leomlott. Az em­berek boldogtalanok voltak, mert elhagyták őket a papjaik. Amikor Jézus a pogány kultikus helyre érkezett, mérhetetlen nyomorúságot látott. Néhányan észrevették a közeledését és mindjárt futótűzként terjedt el: közeledik valaki, aki segíthet rajtunk! Mert a Jézusból kiáradó szeretet ereje által - amely szinte megszentelő szeretetté lett - azok a szerencsétlen emberek érezték, hogy különleges em­ber közeledik hozzájuk, akit talán maga az Ég küldött, elmenekült papjuk helyett. Mind többen sereglettek oda abban a reményben, hogy ismét áldozati szertartáson vehetnek részt. A Názáreti Jézus -érthető módon - nem volt hajlandó pogány áldozatot bemutatni. De ahogy végignézett az embereken, fájdalomból és szeretetből született bizonyos fokozott tisztánlátással felrémlett előtte a po­gányság hanyatlásának képe. Felismerte a következőket: ősrégi időkben, amikor még jó papok szolgáltak és mutattak be áldozatot ezeken a kultikus helyeken, a pogány áldozati szertartásokhoz jó szellemi lények közeledtek a magasabb hierarchiák szférájából. De a pogányság lassanként hanyatlásnak indult. Jézus megértette, hogy míg egykor a pogányok által tisztelt istenek irgalmat és

216

kegyelmet árasztottak az áldozati oltárokra, és egyesültek az áldozat­tal, addig most a démonok, Lucifer és Ahrimán küldöttei jelentek meg. Jézus látta ezeket a démonokat a nép között, és felismerte, hogy ezek okozták a pusztító betegségeket. Mélységes szánalmat érzett az emberek iránt. Amikor belelátott a titokzatos összefüggésekbe, a pogányság hanyatlásának titkába, úgy esett össze, mintha meghalt volna. Ez a látvány szörnyű hatással volt a népre, azt hitték, az Ég küldött hozzájuk új papot. De az eszméletlen ember láttán elme­nekültek arról a helyről, ahol az imént összegyűltek. Tudatának utol­só pillantásával a Názáreti Jézus látta a menekülő embereket és közöttük a menekülő démonokat. De még mindig démonok vették körül. Azután Jézus eredeti tudata visszahúzódott, és úgy érezte, hogy felemelkedett egy magasabb szellemi világba, oda, ahonnan egykor beáradt az áldozatokkal egyesült pogány istenek kegyelemteljes áldása. Ahogyan máskor meghallotta a nagy Bath-Kol hangját, úgy hallotta most Jézus az isteni-szellemi világokból felcsendülő han­gokat, azokét a hierarchiákét, akik a jó pogány istenekhez tartoztak.

Megpróbáltam a mi nyelvünk szavaiba önteni azt, amit akkor hallott. Jellemző, hogy dornachi épületünk Alapkő letételénél mondhattam el először ezeket a szavakat. Olyan ez, mint a fordí­tott Miatyánk, amit Jézus jóval később nyilatkoztatott ki az ismert módon. Most azonban úgy hatott rá, mint ahogy egykor, a Föld fej­lődése előtt lehetett volna kinyilatkoztatni, mint kozmikus Mi­atyánkot. Ha áttesszük magyar szavakra, így hangzik:

Ámen

Uralkodik a Gonosz

Tanúja az eloldódó Énnek

Mások okozta magunk által

Elkövetett önnön vétkeinket

Megéljük a rnindennapi kenyérben

Amelyben nem úr az ég akarata

Mert elhagyta országtokat az ember

És felejté neveiteket

Ti Atyák a Mennyekben.

217

Ami azokból a régiókból szólt Jézushoz, amelyekben egykor a pogányok istenei működtek, az olyan volt számára, mint egy hatal­mas kinyilatkoztatás. Ezek, az első hallásra egyszerűnek tűnő szavak valójában kifejezik az ember fizikai testbe zártságának, a fizikai földi testiséghez kötődésének titkát. Ez a titok rejlik a szavak mögött. Magam is a szavak ismételt meditálása után jöttem rá, milyen mélységes jelentőségűek ezek. Szinte azt mondhatnám: az egész ősi pogány mennyország fejeződött ki ebben, az ember keletkezésére utaló titokban, mint valamely makrokozmikus Mi-atyánkban; mindez erősen hatott akkor az „eszméletlen" Názáreti Jézusra. Amikor magához tért, még látta az utolsó, a jó pogány is­tenek helyét bitorló, menekülő démonokat, és a távolban az elme­nekült embereket. Ahhoz a szenvedéshez, amelyet Jézusnak oko­zott a felismerés, hogy az emberiség már nem volt elég érett a Bath-Kol kinyilatkoztatásainak megértéséhez, ekkor egy második megrázó fájdalmas felismerés is hozzájárult: az, hogy hanyatlás­nak indultak a pogányság számára egykor az isteni- szellemi világ­ból érkező kinyilatkoztatások. Még ha az Ég minden hangja szólal­na is meg, az emberiség nem lenne képes arra, hogy megértse.

Döbbenetes látvány, mennyi fájdalomnak szenvedésnek kellett felhalmozódnia egy lélekben a Golgotai Misztérium előkészí­téséhez. Elmondhatatlan benyomást kelt a felismerés, mekkora fáj­dalomnak kellett beáradnia abba az impulzusba, amelyet a Föld to­vábbi fejlődésére nézve Krisztus-impulzusnak nevezünk. Tehát így ismerte meg Jézus a pogányság lényegét és hanyatlásának okát is.

Mintegy huszonnégy éves lehetett, mikor hazatért vándorútjáról. Akkoriban halt meg édesapja. Jézus magára maradt mostohatest­véreivel és mostoha, illetve nevelőanyjával. Különös dolog állt elő ekkor: nevelőanyjában fellobbant és egyre jobban kiteljesedett az iránta érzett szeretet és megértés, míg mostohatestvérei egyáltalán nem értették meg Jézust. A nevelőanyában olyasmi bontakozott ki, amit a szív géniuszának lehetne nevezni. Érzésben fokozatosan, apránként kezdte megérteni a magányos ifjút, aki magában hordozta

218

az emberiség minden fájdalmát. Ezzel szemben a mostohatestvérek nem is törődtek vele.

Azonban Jézusnak még valami mást is meg kellett ismernie, azt a közösséget, amely úgyszólván az emberiség hanyatlásának harmadik aspektusát tárta fel előtte. Meg kellett ismernie az esszénusok kö­zösségét. Ennek legfőbb központja a Holt-tengernél volt, de annak idején, az egész világon elterjedt. Szigorú, zárt Rend volt az esszénu-soké, célul tűzték maguk elé, hogy ismét felemelkedjenek arra a fokra, ahonnan az emberiség lehanyatlott; a lélek gyakorlataival igyekeztek elérni azt a lelki magaslatot, ahol újra meg lehet hallani -akár a zsidó Bath-Kol, akár a pogány kinyilatkoztatás hangját. Az eszszénusok ezt a lélek szigorú gyakorlataival, az emberiség ál­talános szokásaitól való teljes elzártsággal igyekeztek elérni. Szán­dékuk sok ember számára vonzó volt. Az esszénusoknak mindenfelé voltak birtokai. Aki be akart lépni a Rendbe, annak át kellett adnia örökségét, vagy leendő örökségét a közösségnek. Senkinek sem le­hetett magántulajdona. Sokuknak volt itt, vagy ott háza vagy birtoka, amiről lemondtak a Rend javára. Ezáltal a Rendnek sokfelé voltak telephelyei Elő-Ázsiában, főleg Palesztinában, így Názáretben is. Minden vagyon közös volt. Senkinek sem lehetett magántulajdona. Az esszénus Rend sok jótékony tevékenységet fejtett ki. A közös vagyonból mindegyik tag támogathatta a szegényeket és rászoru­lókat. A lélek bizonyos gyakorlatai által rendkívül jótékony, gyógyító erőket fejlesztettek ki. Volt azonban egy alapelvük, amely ma lehe­tetlennek tűnik, de akkor szigorúan be kellett tartani: minden tag tá­mogathatta az általa erre méltónak tartott rászorulókat, kivéve saját rokonait. A külső világhoz fűződő minden köteléket el kellett szakí­tani.

A Názáreti Jézus - akárcsak János, akit futólag ismert meg az esszénusoknál - nem lett igazán esszénussá. De felismerve a lelkében élő rendkívüli értékeket, megkülönböztetett bizalommal fogadták. Sok olyan dolgot beszéltek meg vele nyíltan, amit külön­ben csak a magasabb fokot elért tagokkal szoktak. Jézus meg­tudhatta, hogy az esszénusok meredek úton igyekeznek felkapasz-

219

kodni arra a magaslatra, ahonnan az emberek lejöttek. Jézus gyakran látta úgy, hogy vannak még emberek, akik felfelé törekednek: oda, ahonnan egykor a kinyilatkoztatások érkeztek, amelyeket az em­beriség általában már nem ért meg.

Egy alkalommal, az esszénus közösségből távozóban - ahol a világ titkait érintő, mély jelentőségű beszélgetést folytattak - Jézus­nak egy nagy, megrendítő élményben volt része. Amint kilépett a ka­pun, mintegy látomásszerűen két alakot pillantott meg. Felismerte Lucifert és Ahrimánt, és látta, hogy elmenekülnek az esszénusok ka­pujától. Tudta, hogy a többi emberhez menekülnek. Ezt követően többször volt része ilyen látványban. Az esszénusok előírásaihoz tar­tozott, hogy nem léphettek át egy város, vagy ház, az akkori időknek megfelelően képekkel, vagy szobrokkal díszített kapuján. Ilyen ka­puhoz érve vissza kellett fordulniuk. Mivel akkoriban Palesztinában legalább annyi esszénus élt, mint ahány farizeus, az esszénusok ked­véért külön dísztelen kapukat is építettek. Az esszénusok lelki fej­lődésével függött össze, hogy nem léphettek át képekkel díszített ka­pun. Ezért építettek számukra külön kapukat a városokban. A Názáreti Jézus gyakran haladt át esszénus kapukon. Mindannyiszor látta, amint Lucifer és Ahrimán különösen fenyegető módon távozik onnan. - Még ha elméletben hall erről az ember, akkor is mély benyo­mást tesz rá. De ha úgy ismeri meg, ahogyan az Akasha Krónikából lehet megismerni, ha Lucifer és Ahrimán alakját valóban úgy látja az ember, ahogy a Názáreti Jézus látta, akkor egészen más benyomása lesz. Akkor kezdi befogadni nemcsak puszta intellektussal, értelem­mel, hanem egész lelkével azokat a legmélyebb titkokat, amelyeket nemcsak tud, de eggyé is válik velük.

Csak szegényes szavakkal tudom körülírni azt, a harmadik nagy fájdalmat, amely ekkor Jézus lelkére nehezedett. Felismerte, hogy kortársai közül néhányan ugyan elkülönülhettek azért, hogy betekin­tést nyerhessenek a magasabb világokba, de ez csak azon az áron történhet, hogy a többi embert kizárják a lélek fejlődésének lehe­tőségéből. A többiek rovására dolgoznak lelkük tökéletesítésén. Mi­vel őket Lucifer és Ahrimán nem tudja megkörnyékezni, azok kény-

220

telének másokhoz menekülni. Akiket azután annál inkább romlásba dönt ez, minél magasabb fokot érnek el az elkülönülök. Szörnyű fel­ismerés volt ez a Názáreti Jézus számára, aki osztatlan részvétet érzett minden emberrel. A legmélyebb fájdalommal látta, hogy egye­sek az egyetemes emberiség rovására emelkednek fel lelki fejlődésük magaslatára. Jézusban kialakult az a kép, hogy Lucifer és Ahrimán hatalma éppen azáltal fokozódik az általános emberiségben, hogy egyesek, az esszénusok, „tiszták" akarnak maradni. Ez volt a har­madik nagy, a legnagyobb fájdalom Jézus számára. Lelkén olykor a földi emberiség sorsa miatt érzett kétségbeesés vett erőt. A földi em­beriség sorsának titka rettenetesen nyomasztotta. A világ sorsát összesűrítve hordozta saját lelkében.

Úgy huszonkilenc, harmincéves korában történt, hogy Jézus mostoha-illetve nevelőanyja -, aki egyre több megértést tanúsított Jézus iránt, - egy alkalommal, amikor mindketten úgy érezték, lélekben közel állnak egymáshoz, egy beszélgetést folytattak. Egy, az emberiség fejlődése számára végtelenül fontos beszélgetést. A beszélgetés közben most lett világos a Názáreti Jézus számára, hogy a tizenkét éves kora óta átélt élményeket valóban elmondhat­ja nevelőanyjának, igazán kiöntheti szívét neki. Szavakba tudta foglalni élményeit. Elmondta, mit érzett a zsidóság és a pogányság hanyatlásának, és az esszénusok remete életének következmé­nyeivel kapcsolatban. Ezek, a Jézus lelkéből fakadó, a nevelő­anyjához intézet szavak nem úgy hatottak, mint közönséges sza­vak, hanem úgy, mintha minden kimondott szóval lelke erejéből is átadott volna valamit anyjának. Szavainak szárnyakat adott a sze­retetté nemesedett átélt szenvedés. Ez a szeretet, ez a szenvedés annyira sajátja volt, hogy szavaival együtt saját valójából is átment valami a nevelőanyja szívébe, lelkébe.

Miután mindent elmondott, amit átélt, felhozta még azt a felis­merését is, amelyet most igyekszem összefoglalni, a szellemtu­dományból ismert szavakkal. így csak értelem szerint leszek hű a Názáreti Jézus szavaihoz, amelyeket mostoha- illetve nevelőanyjához intézett. Az általam választott szavak azonban érthetőbbek lesznek,

221

mintha az Akasha Krónikában elém táruló képeket közvetlenül próbálnám nyelvünkre „lefordítani". Názáreti Jézus elmondta mosto-ha-illetve nevelőanyjának, hogy szenvedései közepette világossá lett számára az emberiség fejlődésének titka, az, hogy miként fejlődött az emberiség. Ezt mondta: felismertem, hogy az emberiség egykor egy ősrégi korban öntudatlanul, üde gyermeki erővel fogadhatta be a leg­magasabb igazságokat. - Ezekkel a szavakkal arra utalt, amit mi a szellemtudományban az Atlantisz utáni első kultúrkorszaknak neve­zünk, amikor az óind népet vezető Szent Rishik adhatták át az em­bereknek hatalmas bölcsesség-kincseiket. Ezekről a bölcsességekről így gondolkodott a Názáreti Jézus: hogyan jutottak a Szent Rishik ehhez a bölcsességhez? Milyen erők működtek a Rishik lelkében és az egész ősi, óindiai népben? Olyan erők, amelyek egyébként csak a gyermekkorban, a születés és a hetedik életév között működnek, azután megszűnnek az egyes ember számára; de annakidején minden korosztályban jelen voltak. Azáltal, hogy a gyermeki erők az em­beriség valamennyi korosztályára kiterjedtek, az ősi szent isteni igazságok inspirálóan intuíciót adományozva áradtak le az emberi lélekbe. Az emberiség első Atlantisz utáni korszakát követően, ame­lyet óind kornak nevezünk, és amelyet a Názáreti Jézus az anyával folytatott beszélgetésben az első gyermekévekhez hasonlított, meg­szűnt az a lehetőség, hogy az ember idősebb koráig megőrizze a gyer­meki erőket. Ezek megszűntek, és az ember már nem volt képes felvenni magába és megőrizni az egykori kinyilatkoztatásokat. A továbbiakban a Názáreti Jézus arról beszélt, hogy ezt a korszakot egy olyan kor követte, amit az egyes ember hét és tizennégy éves kora közötti időhöz lehetne hasonlítani. Azonban azok az erők, amelyek egyébként csak hét- és tizennégy éves kora között mű­ködnek az emberben, kiterjedtek az egész emberi életre, úgy hogy még az aggastyánokban is működtek. Ennek következtében jutha­tott az ember ebben a második, óperzsa korban a Zarathusztra bölcsességhez; a Názáreti Jézus úgy látta, az emberi értetlenség az ő idejében ezt már elutasította. Ezután beszélt nevelőanyjának a har­madik korszakról, amelyre vissza tudott tekinteni; abban a korszak-

222

ban az ember egész földi életét elárasztotta az, amit egyébként csak tizennégy és huszonegy éves kora között él át. így az emberek még ötven, hatvanéves korukban is olyan erőkkel rendelkeztek, amelyek egyébként csak huszonegy éves korig működnek. Ez tette lehetővé a harmadik korszakban a jelentős tudományok kialakulását a termé­szeti jelenségekről, amit annyira csodálunk, amikor megismerkedünk az egyiptomi, az ősi káld tudománnyal, csillagászati ismereteik való­di eredetével, azzal a tudással, amely nemcsak a Földre vonatkozik; megismerjük a világ titkainak a hatását az emberre, amiből a későbbi emberiség már alig értett meg valamit. Ezt a harmadik korszakot is eltűnőnek látta Jézus. Ahogy az egyes ember megöregszik, úgy öregedett el az emberiség - mondta.

A görög kultúra a misztérium-bölcsességnek köszönhette hatalmas impulzusait, amelyeknek révén kifejleszthette a filozófiai gondol­kodás és a művészet virágkorát. Egyúttal átmenetet is jelentett a ne­gyedik kultúrkorszakba, amelyben mi is élünk, ez már az ember önál­lóságára hivatkozik és új szociális körülményeket, teremt, amelyek szakítanak a régi misztériumoktól való függőséggel. A régi misztéri­umok hanyatlása, az új államrendek és azok egymás közti versengése kialakulásával kezdődött. De ezzel függ össze a gyors intellektuális felemelkedés is. Azok az erők érvényesülnek, amelyek csak kevésre képesek, amikor eloszlanak az egész emberi életre. Akkor az em­beriség már csak azzal az erővel képes dolgokat felfogni, amely a huszonegy és huszonnyolc éves kor között sajátja. Ha majd ez a kultúrkorszak is már a múlté lesz, akkor az emberiség eléri középső kultúrkorszakát: eljut egy olyan csúcspontra, amely tovább nem tartható. Ha lassan is, de el kell kezdődnie a leszállásnak. Maga az emberiség akkor olyan korszakba lép, amelyben az erők ahhoz ha­sonlóan halnak el, ahogy az ember harmincas éveiben elkezdődik a hanyatlás. Már a következő korban elkezdődik az egész emberiség hanyatlása - mondta a Názáreti Jézus, az emberiség hanyatlása felett érzett végtelen fájdalommal lelkében. Az emberiség belép abba a kor­ba, amikor elhaltak az eredendő erők. Míg az egyes ember számára még tovább hathatnak az ifjúi erők, addig az egyetemes emberiség

223

számára ez már nem lesz lehetséges. Ha nem jut új erőkhöz, akkor feltartóztathatatlanul halad az aggastyánkor felé. A földi kultúra el-sivárosodik, ha nem kap új fiatal erőket. Elapadnak a természetes erők, amikor az emberiség eléri azt a kort, amely az egyes embernél megfelel a huszonnyolc és harmincöt éves kor közötti időszaknak. Ha nem fakadnak új források, akkor az emberiség teljesen elöregszik.

Mindezeket összefoglalva így szólt nevelőanyjához a Názáreti Jézus: - Mi lesz az emberiségből, ha az egyes ember sorsát kell követnie? - A kérdés súlyának hatása alatt Jézus és az anya is meg­érezte egy új szellemi impulzus szükségességét. Jönnie kell vala­minek, ami csak kívülről jöhet, mert nincs meg az emberben; az em­berben már nem tudnak szabadon kibontakozni a középső életkorban, a nem az érzékelhető világgal összefüggő erők. Valami az emberen kívülire kell várni, olyasmire, ami az egyes ember huszonnyolc és harmincöt éves kora között a bensőből fejlődik ki. Mérhetetlen, sem­mihez sem hasonlítható erővel tört fel a fájdalom a Názáreti Jézus lelkéből amiatt, hogy nincs a környező világban semmi, ami a meg­újhodás erőit árasztaná a pusztuló emberiségbe.

így folyt le ez a beszélgetés, és Jézus minden szavával mintha saját lényéből áradt volna át valami a mostoha-illetve nevelőanyába. A szavak szárnyakat kaptak, és kifejezésre juttatták, hogy ezek nem csupán szavak, hanem velük együtt kitör valami a Názáreti Jézus testiségéből, valami, ami olyan, mint az Ő lénye, ami eggyé lett fáj­dalmával és szeretetének hatalmával. Abban a pillanatban, amikor lénye mintegy kiszakította magát bensőjéből, felvillant benne a tudat, hogy kicsoda Ő valójában, hogy az Ő Énje: Zarathusztra Énje. Egy pillanatra felragyogva érezte magát, mint Zarathusztra Énje. Azután úgy tűnt, mintha ez az Én, eltávozna tőle, magára hagyná, úgy hogy megint azzá lett - csak már felnövekedve - mint aki tizenkét éves ko­rában volt.

Az anyában is hatalmas változás ment végbe. Az Akasha Króni­kában kutatva feltárul az ember előtt, hogy a Nátháni ágból származó Jézus tizenkét éves korát követően, amikor a Zarathusztra-Én áthe­lyeződött, vérszerinti édesanyja eltávozott a szellem régióiba. Most,

224

mint lélek, újból leszállt, a nevelőanya lelkébe, aki ezáltal mintha megfiatalodott volna. így hát a Náthám Jézus vérszerinti anyjának lelke szellemmel hatotta át a mostoha, illetve nevelőanyát, aki a sala­moni Jézus-gyermek vérszerinti anyja volt. Ettől fogva ismét a Földön járt a salamoni Jézus-gyermek édesanyjának fizikai testében a náthám Jézus-gyermek szülőanyjának lelke. Ő, azonban, a legma­gasabb szellemiségtől áthatott három testével magára maradt, fizikai-éter-és asztráltestével. Az Én eltávozott belőle. A fizikai,- éter- és asztráltestben mindaz benne volt, ami Zarathusztra Énjétől szárma­zott. Noha a Zarathusztra-Én kihúzódott ezekből, minden benyomása bennük maradt. Ezáltal a Názáreti Jézus - miután a Zarathusztra-Én elhagyta - egészen különleges lény lett. Az Ötödik Evangéliumra vonatkozó kutatásaim során, a továbbiakban a következők tárultak fel előttem.

A nevelőanyjával folytatott beszélgetés után a Názáreti Jézust, -akiből már eltávozott a Zarathusztra-Én - hatalmas, ellenállhatatlan kozmikus erő sürgette, vonzotta a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. Ez a különös lény, aki ekkor a Názáreti Jézus volt, aki csak három emberi burokban járt a Földön, de azon a legmagasabb emberi fokon, amely különben csak a négy emberi burok legmagasabb fej­lődési fokán lehetséges, ez a lény belsőleg ugyan másnak érezte magát mint egy ember, külseje azonban emberi alaknak látszott; ez a lény, aki az anyával folytatott beszélgetést követően, a hatalmas erejű belső indíttatásra elindult a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz, útközben két esszénussal találkozott, akik jól ismerték Jézust. Vala­hogy különösnek találták, ami arcvonásaiból sugárzott, de külső alakját mégis felismerték, mert az nem változott meg. Ennek ellenére különösnek találták őt. A Jézusban végbement változás követ­keztében, szemének kifejezése egészen különössé vált. Ebből a szem­párból valami szelíd belső fény sugárzott, mint fényben megtestesült nem-földi, hanem mennyei emberszeretet. Az esszénusok régi is­merősüket ismerték fel benne. Úgy érezték, nem tudják kivonni magukat Jézus végtelenségig fokozódott szelíd tekintetének hatása alól. De amikor a szemébe néztek, valami szemrehányás félét

225

éreztek, ami nem Jézusból indult ki, hanem saját lelkükben fakadt, és Jézus szemén át visszaverődött rájuk, mint egy halvány holdfény, mégis szemrehányást éreztek ki belőle azért, amiért olyanok ami­lyenek.

Csak ilyen szavakkal tudom vázolni azt, amit az Akasha Krónika tár fel arról, hogy mit láttak az esszénusok a Názáreti Jézus lelkében, mit éreztek fizikai-, éter-és asztráltestéből feléjük áradni. Nehezen tudták elviselni a közelségét, a végtelen szeretetet, amelyben ugyanakkor valami feddés is volt. Mélységesen vonzónk érezték a közelségét, de igyekeztek mielőbb kikerülni bűvköréből. Mivel ko­rábban gyakran beszélgettek vele, egyikük összeszedte magát és megkérdezte: merre visz az utad, Názáreti Jézus? - Jézus válaszát valahogy így lehetne emberi nyelven megfogalmazni: oda, ahová a hozzátok hasonló lelkek nem akarnak ellátni, ahol az emberiség fáj­dalma rátalálhat az elfelejtett fény sugaraira! - Az esszénusok nem értették meg ezeket a szavakat és észrevették, hogy Jézus nem is­merte meg őket, nem tudta kik ők. Idegenszerű tekintetéből, amely nem úgy nézett rájuk, mint ismerősökre, egész magtartásából, ahogy szavait kimondta kitűnt, hogy nem ismerte meg őket. Egyikük ismét erőt vett magán, és megkérdezte: Názáreti Jézus nem ismersz meg minket? - Jézus válaszát megint csak a mi nyelvünk szavaival tudom idézni: miféle lelkek vagytok ti? Hol van a ti világotok? Miért burkolóztok megtévesztő álruhába? Miért ég bennetek olyan tűz, amelyet nem az Atyám házában gyújtottak? - Az esszénusok nem tudták, mi történt velük, mi történhetett vele? Egyikük még egyszer feltette a kérdést: Názáreti Jézus, nem ismersz meg bennünket? -Jézus így válaszolt: eltévedt bárányok vagytok, én pedig annak a pásztornak a fia vagyok, akitől megszöktetek. Ha nem ismertek meg engem, akkor hamarosan újra eltévedtek. Már jó ideje, hogy elmenekültetek tőlem a világba. - Nem tudták, mire véljék a beszé­dét, de ő folytatta: rajtatok van a kísértő jele. Tüzével lesimította a gyapjatokat. E gyapjúszálak szúrják a szememet! Az esszénusok úgy érezték, mintha saját lényük visszhangozna az ő lényéből. - Jézus folytatta: a kísértő a menekülésetek után találkozott veletek.

226

Lelketeket átitatta gőggel. - Az egyik esszénus ismerősnek találta ezeket a szavakat és így szólt: nem utasítottuk-e el a kísértőt? Már nincs hatalma felettünk. - Jézus így felelt: valóban elutasítottátok a kísértőt, de ő elfutott a többi emberhez, és hatalmába kerítette őket. Nincs tibennetek, de a többieket birtokba vette. Mindenhol megtalál­hatjátok. Azt hiszitek, felmagasztosultatok, amikor ajtót mutattatok neki? Ugyanolyanok maradtatok, mint voltatok. Magasztosabbnak képzelitek magatokat, mert a többieket lealacsonyítottátok. A leala-csonyítottakhoz képest látszólag felemelkedtetek.

Az esszénusok ekkor megrémültek. De ebben a pillanatban, amikor mérhetetlen félelem lett úrrá rajtuk, úgy tűnt nekik, mintha a Názáreti Jézus köddé vált volna, és eltűnt szemük elől. Tekin­tetük továbbra is a Názáreti Jézus eltűnt lényét követte. Majd kozmikus messzeségben egy hatalmas jelenségre irányult, amely a Názáreti Jézus mérhetetlenül felnagyított arcát láttatta velük. Amit az imént Jézus arcvonásaiban láttak, az most a hatalmasra fel­nagyított képet szemlélve, szinte megbabonázta őket. Nem tudták elfordítani tekintetüket a látványtól; az a távolodó arc, mintha őket nézné. Egyfelől lelkükre nehezedett a szemrehányás, másfelől elvi­selhetetlennek érezték. Arca hatalmas délibábnak tűnt a távoli égen, és korábbi szavai is óriásnak tűntek. Az arcnak ebből a hatal­mas víziójából hangzottak fel a következőképpen tolmácsolható szavak: hiába való a ti törekvésetek, mert üres a szívetek, amit megtöltöttetek azzal a szellemmel, amely a gőgöt alázatosnak ál­cázva rejti el.

így szólt Jézus az esszénusokhoz, akikkel akkor találkozott, mi­után testi burkait már elhagyta Zarathusztra-Énje, és Jézus ismét az lett, - csak felnőttként - aki tizenkét éves korában volt, most azon­ban áthatotta és gazdagította mindaz, amit a Zarathusztra-Én őbenne átélt. Ahogy már említettem, ebben a különleges testben megmutatkozott az is, hogy a születését követően csak az édesanyja számára érthető csodálatosan bölcs szavakat mondott.

227

Ezt akartam ma Önök elé tárni, egyszerű elbeszélés formájában addig a pontig, amikor a Názáreti Jézus az anyjával folytatott be­szélgetést követően elindult Keresztelő Jánoshoz a Jordán partjára.

Legközelebb folytatom az elbeszélést, és igyekszem megtalálni a Golgotai Misztérium jelentőségének megértéséhez vezető utat.

228

Második előadás

München, 1913. december 10.

Mielőtt folytatnám az Ötödik Evangéliumból merített közléseket, engedjék meg, hogy néhány megjegyzést tegyek ezzel kapcsolat­ban. Korunkban, szélesebb körökben semmiképpen sem ismerik fel jelentőségét annak, ami az okkultizmus, a szellemtudomány ál­tal juthat tudomásunkra; nagy általánosságban, az emberekben még túl kevés a hajlandóság arra, hogy korunk hanyatló kultúrelemeivel foglalkozzanak, különösen a szellemi kultúrelemekkel és azokkal, amelyek bizonyos felemelkedést, szellemi életünk megújulásának kezdetét jelentik. Ezek nem jelenhetnek meg más formában, mint abban, ami ma a konkrét okkult kutatás tényeinek mélyen lenézett ismerete.

Elöljáróban azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy az imént elmondottakkal kapcsolatban vegyék figyelembe, hogy az ilyen konkrét okkult kutatások eredményeire támaszkodó közléseket ma még bizonyos áhítattal kell kezelni. A mi korunk semmiképpen sem hajlandó minden további nélkül ilyen dolgok elfogadására és csak az antropozófiai együttléteinknek köszönhető együttérző élet­impulzusok teszik alkalmassá lelkünket arra, hogy helyes meg­világításban lássuk az eseményeket. Azonban ha felkészületlen emberek útján kerülnek a nyilvánosság elé bizonyos ismeretek, akkor - mint a két Jézus-gyermek megbeszélésekor kiderült - még a leginkább jóhiszeműek is megvadulnak. Eltekintek a sok esztelen támadástól, a vad szenvedéllyel elutasított igazságoktól. Az em­berek ma nem tudják elképzelni, hogy a szellemi világból nem elvont, hanem kutatások konkrét jellegű eredményeihez juthat az ember, olyan megismerésekhez, amilyenekről legutóbb szó volt. Ez szorosan összefügg - ha nem is azonnal felismerhetően, de összefügg a gondolkodás és képzetalkotás felületességével, amely jellemző korunk világnézeti irodalmára is.

229

Nem a fölösleges bírálat kedvéért említek összejöveteleinken bi­zonyos dolgokat, hanem azért, hogy felhívjam figyelmüket arra, milyen siralmas ma még a tisztán gondolkodási logika helyzete is. Manapság nincs megkülönböztetési készség. Minél többet hangoz­tatják a tekintélytisztelet megszűnését, annál inkább fogadnak el bármit a tekintély-elv alapján, különösen azokban a körökben, ame­lyek ma a legműveltebbeknek tartják magukat. Ilyen dolgokkal az ember ismételten találkozik. Ezeket meg kell említeni még akkor is, ha a ráfordított időt különb célokra is fel lehetne használni. -Egyszer Berlinben, egy világnézeti egyesületben tartottam előadást Giordano Brúnóról. Ez elég régen történt. Megemlítettem, milyen kevéssé alkalmas a jelen kor olyan nagy egyéniségek, például Giordano Bruno gondolatmenetének követésére. Rámutattam egy akkoriban híres könyvben, Harnack „A kereszténység lényege" című könyvében előforduló, gondolkodási tévedésekkel összefüg­gő érzelmi eltévelyedésre.

A tegnapi nyilvános előadásban már megjegyeztem, hogy ha szóvá is teszek valamit, amit leküzdendőnek tartok, azzal nem akarom az illető hozzáértését, tudományosságát elmarasztalni. Ezzel meg akartam mutatni annak jelentőségét, hogy egyidejűleg milyen pusztítóan hat a szuggesztív működés. Annak idején tapasz­talnunk kellett, hogy „A kereszténység lényegéről" című írást, ko­runk egyik legnevesebb teológusának írását, igen jelentősnek tar­tották. Nem vizsgálták meg a részleteket. Ez az írás is ilyen nézetet képvisel, Krisztus Jézus feltámadásával kapcsolatban: bármi tör­tént is annakidején Palesztinában, azt ma már nem tudhatjuk; a feltámadás fogalmát nem kell rekonstruálni. Mindenesetre ebből a tényből indult ki Palesztinában a feltámadásra vonatkozó hit. Tart­suk magunkat ehhez a hithez, függetlenül attól, hogy mi történt valójában, és mi vezetett ehhez a hithez.

Az előadás után a Világnézeti Egyesület Elnöke azt mondta nekem, hogy ő elolvasta a nevezett könyvet, de nem találta meg benne az idézett sorokat. Ez különben is katolikus felfogás lenne. A katolikusok azt mondják: nem az a lényeg, hogy Trierben van-e

230

a Szent Szikla, hanem az, hogy a hívők elhiggyék, hogy az a Szent Szikla. - Tiltakozott az elmondottak ellen, de határozottan állította: ez nem áll abban a könyvben. Másnap megírtam neki, a könyv hányadik oldalán olvashatóak az idézett szavak. A tudós úr fi­gyelmét elkerülte a lényeg. Ilyen romboló hatása van ma mindan­nak, ami a tekintélytisztelet alapján kényszerítően hat, az ember észre sem veszi. De aki igazi antropozófusnak tartja magát, annak fel kell figyelnie ilyesmire, mert rombolóan hat a mai szellemi kultúrára.

Eucken neve az idealizmus újra teremtőjeként ismert. Rend­kívüli kitüntetéssel jutalmazták. Ezért azonban nem irigylésre méltó. írt egy könyvet, amelynek címe: „Tudunk-e még keresz­tények lenni?" A könyv egyik oldalán ez olvasható: mint a jelenkor művelt emberei nem fogadhatjuk el, hogy egyesek démonokról beszéljenek, úgy ahogy annak idején, amikor Krisztus a Földön járt. A mai korban a művelt ember már nem hihet a démonokban.

A mai kor „művelt" embere igen hízelgőnek fogja tartani ezeket a szavakat. Az ő embere az, aki ilyen hízelgőén beszél róla. Vajon ez a „művelt" ember észre veszi-e, hogy néhány oldallal arrébb ez áll: „Az isteni és az emberi találkozása démoni erőket hoz létre." Ezt csak úgy elfogadják. Aki ezt ostobaságnak minősíti, annak azt válaszolják: az író ezt nem a démoninak „abban" az értelmében gon­dolta. Az ilyen válasz különösen elszomorító, mert világossá teszi, hogy ma lelkiismeretlenül használják a szavakat, anélkül, hogy át­gondolnák valódi értelmüket. Ez a borzasztó.

így történhet, hogy olyan elszomorító jelenséggel találkozunk, mint Fritz Mauthner ,A beszéd bírálata" című könyve, amely annak ellenére, hogy három vaskos kötetet ölel fel, már megérte a má­sodik kiadást; a nagy filozófiai szótár létrehozásával sok ember számára ő a tudomány embere. Ilyen jelenségekről beszélnünk kell, ha nem is kellemes. „A beszéd bírálata" minden filozófiai világnézeti törekvés utolsó jelentős bírálatának tekintendő. A je­lenkor külső okosságának értelmében roppant jelentős ez a könyv. Nem akarom elvitatai a könyv jelentőségét, amely tele van szelle-

231

mes észrevételekkel. Lenézi az emberiség egészének világnézeti múltját. A világnézeti áramlat - amely ugyan nem rokonszenves számomra - becsmérlésére a kritikus a következő képet használja, egész komolyan: aki erről a világnézetről beszél, az olyan, mint a bohóc, aki szabadon álló létrán mászik, és amikor felér a tetejére, önmaga akarja azt felhúzni maga után. Le fog esni. - De kérem szépen, hogyan lehet azt megcsinálni, hogy valaki felmászik egy szabadon álló létrára és mikor felérkezett, azt maga után húzza. Lebukfencezne. De kérdem: Hogyan alkotunk egy ilyen gondola­tot anélkül, hogy gondolataink ne lennének? Ezt az üres gondolatot a legtöbb ember nem veszi észre, mert nem gyakorolta a logikai gondolkodást. Mert ha logikusan gondolkodna, akkor észre venné, hogy ma minden második könyv minden huszadik oldalán ilyen lehetetlenségek állnak. Ezt azért kell megemlíteni, mert jellemző, milyen szuggesztíven befolyásolják a ma gondolkodását. Nem vaktában választottam ezt a példát, mert a gondolkodó ember számára az egész könyv ilyen logikátlan, csak általában nem ve­szik észre. Sokaknak talán fel sem tűnik egy ilyen gondolat lehe­tetlensége; amilyen ma a szellemi élet, egy ilyen irodalmi jelen­séget kikiáltanak nagy jelentőségűnek. Sokan ezt el is hiszik, és tanulmányozni kezdik. Azok közül kerülnek ki a szellemtudomány ellenségei, akik így gondolkodnak.

Gorombának találom, ha kénytelen vagyok így beszélni, de el kell mondanom, hogy figyelmeztessem Önöket arra, ami ma történik. Ha nem is olvassák sokan azt a könyvet, ami belőle kö­vetkezik, sok más könyvbe és előadásba is beszivárog, és logiká­nak álcázza magát. Ebből következik, hogy olyan végtelenül nehéz korunk éretlen gondolkodásával szembe állítani a szellemtu­dományos gondolatokat, nem is beszélve a legutóbb említett Akasha-kutatás pozitív eredményeiről. Ez késztetett engem e ko­rábban elhangzott szavak kimondására. Barátainknak érezniük kel­lene annak szükségességét - éppen olyan esetekben, amikor a szokásos gondolkodás már nem kielégítő -, hogy kifejlesszenek egy szigorúan iskolázott gondolkodást. Máskülönben még sok idő

232

fog eltelni addig, amíg a korunkban elterjedt, minden bíráló gon­dolkodási köd eloszlik, és a gondolkodás alkalmas lesz pozitív okkult kutatásra. Természetesen erre csak az alkalmas, aki a lelkét előkészítette a szellemtudomány gondolatokban kifejezhető ered­ményeivel. Csak ilyen emberekkel lehet a puszta gondolatokkal nem megközelíthető dolgokról beszélni, ezeket csak úgy lehet el­mondani, ahogy az Akasha-kutatásból adódnak. Noha csak részle­teket mondtam el az Ötödik Evangéliumból, ezek szorosan össze­függenek a szellemi kutatás szigorú gondolati szerkezetével, ha ez nem is tűnik ki azonnal.

A konkrét kutatási eredmények elutasítása onnan ered, hogy a modern gondolkodás túlságosan tompa, a szellemi kutatás ered­ményeinek befogadásához. Fel kellene ismerni, hogy egy ember, aki az említettekhez hasonló gondolatokat alkot, természetesen nincs abban, helyzetben, hogy elmélyedjen a szellemtudomány­ban. Ez számunkra követendő irányt mutat olyanokkal szemben, akik ma filozófiai-világnézeti irodalommal dicsekednek. Éppen ilyen kérdések megbeszélésénél szükséges, hogy tudatosítsuk ma­gunkban: feltétlenül fontos, hogy jelenleg legalább néhány lélek jusson el a dolgok felismeréséhez, hogy ez a felismerés azután helyes módon áradjon bele a jelen kor szellemi életébe.

Már több alkalommal utaltam a Golgotai Misztérium egyes mozzanataira, amelyeknek a komoly gondolkodás számára érthető-eknek kell lenni az emberiség történelmi fejlődésének vizs­gálatakor. Alapjában véve nincs is az emberiség történelmi fejlő­désére vonatkozó igazi szemlélet. A múlt történéseiről nincs ma történelmünk, nem tudjuk értően megközelíteni a lejátszódott ese­ményeket. Ha egykor képesek leszünk erre, akkor fel fogjuk is­merni, hogy a Golgotai Misztériumot megelőző időben az em­beriség fejlődése valóban hanyatlófélben volt, és meg fogjuk érteni, hogy a Golgota által az emberiséget megfiatalító impulzust kaptunk, amely megújította az elöregedett kulturális erőket. A Palesztinában lejátszódott konkrét események vizsgálatával nem

233

veszít értékéből ez az általános gondolat; ellenkezőleg: felmagasz­tosul a konkrét történések megismerése által.

Tegnapelőtt addig jutottam az elbeszélésben, hogy a nevelő­anyával folytatott beszélgetést követően, - miután a Zarathusztra-Én elhagyta a Názáreti Jézus testének hármasságát, - a földi-em­beri én-nélküli sajátos lényként találkozott a két esszénussal. Igye­keztem leírni ezt a jelenetet addig a pontig, amikor az esszénusok úgy látták, hogy a mellettük lévő Jézus mintha elfoszlott volna, és mintha délibáb mondta volna ezeket a szavakat: Hiábavaló a törekvésetek, mert üres a szívetek, amiért megteltetek alázatnak ál­cázott gőggel. Ezeknek a szavaknak hallatán elhomályosult a két esszénus látása. Csak akkor látták meg újra Jézust, amikor már jócskán eltávolodott. Az Akasha Krónikából megállapíthattam, hogy a két esszénust mélyen megdöbbentette ez az élmény, amit átéltek, s attól a naptól kezdve hallgatagok lettek és társaiknak sem szóltak az erről.

Az úton továbbhaladva, Jézus találkozott egy emberrel, akit -úgy tűnt - valami mélységes bánat nyomasztott, lehajtott fejjel, fizikailag is megtörten jött szembe vele. Az a Jézus, akit teg­napelőtt egyszer olyannak írtam le, amilyen akkor volt, most lénye legmélyéből feltörő szavakkal szólt hozzá. A bánatos ember a következőket hallotta: milyen útra vezetett a lelked? Ismertelek évezredekkel ezelőtt, akkor más voltál. - Ez a magába roskadt em­ber szükségét érezte, hogy bizonyos dolgokat elmondjon annak a lénynek, akinek csak fizikai teste, éterteste és asztrálteste volt, de megőrizte a Zarathusztra-Én utóhatását. Ezt a jelenséget csak Lénynek nevezhetjük. A kétségbeesett ember indíttatva érezte magát, hogy így szóljon ehhez a lényhez: életemben magas rangot értem el, valahányszor feljebb jutottam a ranglétrán, elememben éreztem magam. Azt gondoltam: milyen rendkívüli ember is va­gyok én, hogy embertársaim ilyen magas posztra emeltek, hogy ilyen sokra vihettem a Földön. Milyen rendkívüli ember vagyok én! Végtelenül boldog voltam. Azután egy éjszaka alig, hogy elaludtam, álmot láttam, és álmomban szégyelltem magam azért,

234

hogy ilyet álmodom. Azt álmodtam, hogy egy lény áll előttem, aki megkérdezte: - Ki tett ilyen naggyá, kinek köszönheted magas méltóságodat? - Elszégyelltem magam, amiért álmomban ilyen kérdést intézhettek hozzám, mert meg voltam győződve róla, hogy rendkívüli ember vagyok, és természetesen saját erényeimnek köszönhetően értem el magas rangomat. Mialatt ez a lény így beszélt hozzám, egyre fokozódó szégyenérzés vett erőt rajtam ál­momban - mondta a kétségbeesett ember. Elmenekültem a lény elől, de megváltozott alakban újra elém állt. Én tettelek naggyá, nekem köszönheted magas rangodat. - Ekkor felismertem benne a kísértőt, akit az írás már a Paradicsomban kísértőnek nevez, ekkor felébredtem és azóta nincs nyugtom. Lemondtam magas tiszt­ségeimről, elhagytam otthonomat mindenemet, és azóta céltalanul bolyongok a világban. Most pedig engem, a kolduló, bolyongó embert, eléd vezet az utam. Az Akasha Krónikából kitűnik, hogy ebben a pillanatban megint megjelent előtte a kísértő, közé és a Názáreti Jézus közé állt; Jézus pedig eltűnt a szeme elől. A jelen­ség feloszlott, és sorsára hagyta a szerencsétlen embert.

Jézust tovább űzte, hajtotta valami. Találkozott egy leprás em­berrel és kénytelen volt ezekkel a szavakkal hozzáfordulni: hová vezetett a lelked? Évezredekkel ezelőtt másnak láttalak. Bizony, más voltál akkor. A leprás így válaszolt: az emberek mindenhon­nan elkergettek a leprám miatt. Ezért kellett bolyonganom a világ­ban és senki sem fogadott be. Örülnöm kell, ha az ajtón, vagy az ablakon át ételhulladékot dobnak ki nekem, hogy ne haljak éhen. De nincs is maradásom sehol, egyik helyről a másikra vándorolok, így jutottam el egy éjjel egy erdőbe. Úgy fénylett messziről egy fa, mintha lángolt volna. A fény odavonzott. Ahogy közeledtem hoz­zá, a lángoló fából egy csontvázszerű alak lépett elő, és kimondta a szörnyű szavakat: én vagyok te! Én élősködöm rajtad. ? Rettenetes félelem vett erőt rajtam; annyira rázott a hideg, hogy bevarasodott leprás sebeim egymáshoz verődtek, és szinte zörögtek. - A lény megérezte, mi megy végbe bennem, és így szólt: miért félsz tőlem? Régebben, sok életen át élvezted az életet, örömödet lelted

235

vágyaid teljesülésében, dúskáltál az élvezetekben: akkor szerettél engem, engem szerettél, mélységesen szerettél. Nem tudtál róla mindig, de szerettél engem, és mert engem szerettél, a lelked magához vonzotta lényemet. Én te lettem, és élősködhetem rajtad. A félelmem egyre fokozódott. Akkor a csontváz szépséges arkan­gyallá változott. Ránéztem. - Igen, mondta, ekkor szerettél engem. - Ekkor mély álomba merültem; reggel a fa tövében ébredtem fel. Azóta tovább bolyongok, most pedig megtaláltalak. Amióta ebben az élményben volt részem, leprám egyre rosszabbodott. Mialatt beszélt, a csontváz újra ott állt és eltakarta a leprás elől Jézust; aki pedig a benne ható erőnek engedelmeskedve folytatta útját. A lep­rás tovább ment a maga útján.

E három találkozás után a két esszénussal, a kétségbeesett em­berrel és a leprással a Názáreti Jézus abban az alakban, ahogy legutóbb említettem, folytatta útját a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. A többi evangéliumból ismeretes, hogy a kozmikus ma­gasságokból leszálló Krisztus-lény lebocsátkozott Jézus hármas testiségébe; ebben kellett azután három évig lakoznia.

A következő esemény, amelyről be kell számolnom önöknek, a megkísértés jelenete. Az Akasha Krónika pontosabb képet ad erről, mint a többi evangélium. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy úgy fogom elmondani önöknek, ahogy megtapasztalhattam, de mivel ilyen dolgok felkutatása roppant nehéz és óvatosságot igénylő feladat, előfordulhat, hogy egyszer szükségessé váljék a három fokozat sorrendjének megváltoztatása. Mert az Akasha Kró­nika megfigyelésénél felcserélődhet a sorrend. Ebben az esetben nem vagyok teljesen biztos a sorrendben. Csak annyit fogok el­mondani, amit pontosan tudok.

Miután Krisztus Jézus - hiszen most már Krisztus lakozott Jézusban - visszavonult a magányba, először az a lény lépett hoz­zá, akiben rögtön felismerte Lucifert; hiszen lelkében két fontos eseményre tekintett vissza. Krisztus Énjével, valamint a Názáreti Jézus éter-és asztráltestével visszaemlékezett arra, ahogy Lucifer és Ahrimán a többi emberhez menekült az esszénusok kapujától,

236

amikor ő az esszénusokkal folytatott beszélgetés után távozott az esszénus kapun át. Ez volt az egyik élmény, amelyre gondolnia kellett. A második, lelkén átvonuló élmény, a kétségbeesett embert idézte fel, akivel a Jordán felé tartva az úton találkozott, és akinek alakja eltakarta őt, és továbbhaladásra késztette. Krisztus Jézus ekkor már tudta azt, amit okkult észleléssel fel lehet ismerni: Lu­cifert és Ahrimánt látta annakidején, amint elmenekültek az esszé-nusok kapuitól. Lucifer állt a kétségbeesett ember elé az úton. 0 az, aki most is előtte áll.

Ennek az elbeszélésnek nyomán képzetet alkothatunk arról, hogyan lehet a múltra vonatkozó okkult igazsághoz jutni. Ilyen történéseket valóban nem lehet hidegen, tárgyilagosan fogadni úgy, mint bármilyen más elbeszélést. Ezek a dolgok mélységes titkot tárnak fel a világról, lelkiéletünk összes erőit mozgósítják, és nem csak képzetalkotásunkat és általános megértésünket érintik. Ezért olyan nehéz a megfelelő okkult észlelésektől, a kutatásoktól megfelelő távolságra lévő dolgokat úgy a köznapi nyelv szavaiba foglalni, hogy ne kelljen elnémulnunk. Ezeket a dolgokat csak akkor közöljük, ha szükséges.

Lucifer tehát Krisztus Jézus előtt állt. A többi evangélium ezekkel a szavakkal írja körül ezeket a szellemi történéseket: ha elismersz engem, neked adom a világ minden birodalmát.

Valahogy így szólt Lucifer Krisztus Jézushoz, akiben ekkor ugyan már Krisztus Isteni lénye voltjelen, aki meg tudta érteni Lu­cifert, de a megértéshez szüksége volt a Názáreti Jézus asztrál-testére, ahogyan az a Zarathusztra-Én hatására fejlődött és áthatot­ta a Názáreti Jézus asztráltestét, úgy hogy eszközként használhatta. Ezért Lucifer szavait nem úgy hallotta, mint egy Isten, hanem csak úgy, mint egy Istentől-áthatott ember: ha elismersz engem, akkor az én angyalaim minden lépésedre vigyázni fognak.

Segítségként vissza kell nyúlnunk egy régebben tartott előadás­sorozatomra, amely azóta már nyomtatásban is megjelent. Akkor elmondtam: a régi Napon Lucifer Krisztussal egyenrangú lény volt; az emberi testbe alászállt Krisztus-lény tehát megérezte Lu-

237

cifer magas rangját, és magával egyenrangúnak tekintette mindan­nak ellenére, ami történt vele, míg kísértővé lett. így érthetővé lesznek Lucifer szavai; ismerj el engem. - Ha Lucifer ezt mondja, és valóban úgy mondja, hogy okkult úton beárad az emberi lélekbe, akkor abban a lélekben hatalmasan felerősödnek az öntelt­ség, a gőg erői. Ezért az önelégültséget és rejtett büszkeséget fel­lobbantó legerősebb kísértésnek csak felfokozott lelkierővel lehet ellenállni.

„Ha elismersz engem, neked adom a birodalmakat, amelyeket körülöttem látsz." Egy ilyen pillanatban Lucifer csodálatos távla­tokban, az egész világra terjeszti ki birodalmát. Az ő birodalmának egyetlen sajátossága, hogy az emberi lélek jogos, vagy jogtalan gőggel sóvárog utána. Ettől csak úgy menekülhet meg az ember, ahogy akkor Krisztus Jézus tette: ha felismeri. Mert egy ilyen pil­lanatban az ember nem érez mást a lelkében, mint önelégültséget vagy büszkeséget; minden más érzés megbénul. Krisztus Jézus el­lenállt ennek a kísértésnek, és eltaszította magától Lucifert.

Ezután következett a második támadás. Most ketten jöttek el­lene. Krisztus Jézus korábbi benyomásai alapján felismerte a két kísértőt. Felelevenedtek benne azok a benyomások, amelyeket az esszénusok kapuitól menekülők láttán élt át, majd a Jordánhoz vezető úton a kétségbeesett emberrel folytatott beszélgetés közben és az arkangyallá változott csontváz említése tettek rá. Tudta, hogy a két kísértővel áll szemben. Az evangéliumok helyesen idézik a kísértők felszólítását: „Vesd le magad, nem történik bántódásod!"

Ilyen kísértés esetén, grandiózus módon támad az emberben a minden félelmet legyőző bátorság, amely vakmerővé, elbizakodot­tá teheti az embert. Krisztus Jézus el tudta hárítani a két kísértőt is.

Ekkor harmadszor is támadás érte. Ezúttal Ahrimán egymaga állt Krisztus Jézus elé. A kísértő szavait az evangéliumokból is­merjük. „Az én hatalmam erejével változtasd a köveket kenyérré."

Amit erre az ahrimáni kérdésre válaszolni kellett volna, - és ami különbözik az Ötödik Evangéliumban attól, amit a továbbiakban írnak róla a többi evangéliumok - Krisztus Jézus nem tudta

238

megfelelni. Ez a részben meg nem válaszolt kérdés volt, a megkísértés utolsó maradványa. Ebből adódott az az impulzus, ami a Názáreti Jézus testében lakozó Krisztus egész további mű­ködésében megőrizte meg hatását. Mert, az hozta létre az össze­függést Krisztus Jézus és az Ahrimánhoz kapcsolódó földi törté­nések között, hogy Ahrimán utolsó kérdésére nem tudott tökéletes választ adni.

Ha visszaemlékeznek arra, hogy Ahrimán a halál ura, hogy megtévesztő módon a lélek elé tárja az anyagiságot, úgy, hogy azt a lélek elfogadja, ha visszaemlékeznek arra, ami a nyáron elmon­dott előadásomban elhangzott, Ahrimánnak a Föld fejlődésében vég-hezvitt tetteiről, akkor meg fogják érteni, hogy Ahrimán tettei beleívódtak a Földfejlődésbe. így történt, hogy kapcsolat létesült Krisztus Jézus földi élete és az egész Földfejlődés között, a meg­válaszolatlanul maradt kísértés maradványa miatt. Amennyire Ahrimán beleszövődött a Földfejlődésbe, ez, a nyitva maradt kér­dés, összekötötte Krisztus Jézust a Föld fejlődésével.

Olykor triviális szavakkal kell bizonyos dolgokat jellemeznem, de nem triviálisan gondolom azokat. Ahrimán mindent úgy cse­lekedett, hogy az eredmény, az anyagiban jelenjék meg és marad­jon is benne. Ezzel a módszerrel azonban nem volt lehetséges egy olyan esemény megvalósítása, mint a kövek kenyérré változtatása. Éppen ezt akadályozta meg Ahrimán. Ez a jelenség feltételezi, hogy a Földfejlődés bizonyos, Ahrimánnal összefüggő legyőzése csak az idők végezetével lesz lehetséges, amikor Krisztus már áthatotta az egész Földfejlődést.

A „Kozmikus Miatyánk" ezt mondja róla: „Mások okozta ma­gunk által elkövetett vétkünket Megéljük a mindennapi kenyér­ben", ezt fejezik ki az ahrimáni hatalmak, ezt mondja róluk a Mi­atyánk: „amelyben nem úr az Ég akarata", - hanem Ahrimán akarata. Ezt tehát földi törvényszerűség szerint és nem csak szelle­mi úton kell kezelni. Ezek a dolgok összefüggnek a mindennapi kenyérrel. A külső, szociális világban, ez abban fejeződik ki, hogy az embernek valóban szüksége van anyagi javakra, a pénz, a mam-

239

mon formájában: ez az Ahrimánhoz kötöttség legdurvább formája, amely megakadályozza, hogy a kövek kenyérré változzanak. Ezért marad az ember a Földön, szoros kapcsolatban Ahrimánnal, az anyagival.

Gondolják tovább ezt a gondolatot. Hogyan függ össze a fel­szólítás: „Változtasd a követ kenyérré!" - a pénz szerepével a szo­ciális életben. Mivel az ahrimáni hatalom kapcsolatban maradt Krisztus Jézus földi létével, Ahrimán a továbbiakban képes volt behatolni Júdás lelkébe, ez azután a többi evangéliumból ismert eseményekhez vezetett, az üldözők Júdás közreműködésével is­merték fel Krisztus Jézust. Ahrimán valójában Júdáson keresztül okozta Krisztus halálát, ezt a megkísértéskor feltett kérdésre adott, nem teljesen kielégítő válasz tette lehetővé.

Krisztus Jézus földi jelenlétének megértéséhez figyelembe kell venni a következőt: a Krisztus lény beköltözött Jézus hármas testiségébe, de nem azonnal kötődött hozzá, ahogy egy emberi én kötődik a test hármasságához. A Krisztus-lény három évig tartó földi létének kezdetén csak lazán kapcsolódott Jézus hármas testiségéhez; majd fokozatosan egyesült vele. A fejlődés a három év során abban állt, hogy a Krisztus-lény eleinte aurához hason­lóan hatotta át a Jézus-lényt, majd fokozatosan belehatolt a test hármasságába. Csak kevéssel a kereszthalált megelőzően kap­csolódott hozzá annyira, ahogy egy emberi Én. Ez a bepréselődési folyamat három éven át állandó szenvedést okozott neki. A teljes emberré-válás három éves folyamata végül a Golgotai Misztéri­umhoz vezetett. De a szenvedés három éve Isten szenvedése volt, amit a Földön kellett átélnie ahhoz, hogy megtörténhessék az, amire szükség volt, a Krisztus-impulzusnak a Föld fejlődésébe való beárasztásához. Még ez is hozzájárult Jézus fiatalkori szen­vedéseihez és fájdalmaihoz, amelyekről korábban beszéltem.

Manapság könnyen félreérthető, ha Isten szenvedéséről be­szélünk, például Maeterlinc bizonyára híressé váló, a „Halálról" című könyvében - annak ellenére, hogy egyébként igyekezett a rendelkezésére álló eszközökkel magyarázatot adni a szellemi élet

240

dolgaira -, ebben a könyvben képes azt állítani, hogy fizikai test nélküli lélek nem érezhet fájdalmat, hogy fájdalmat csak halandó test érez. Ez a legnagyobb képtelenség, mert a fizikai test éppoly kevéssé érez fájdalmat, mint egy kő. Fájdalmat a fizikai testen belül az asztráltest és az Én, érez. Ezen kívül léteznek lelki fájdal­mak is, és ezért a szenvedés nem szűnik meg a halállal. Noha akkor már nem okoznak fájdalmat a fizikai test zavarai, a fájdalom a lélek számára mégsem szűnik meg.

A Krisztus-lény a legmagasabb fokú fájdalmat élte át, miközben összehúzódott, bepréselődött Jézus hármas testiségébe. Az em­beriségnek lassacskán meg kell értenie, hogy a Golgotától kiindul­va a Föld fejlődésének folytatásához, ennek a Krisztus-lénynek a szenvedésen át kellett beáradnia a Föld aurájába, és hogy az em­beriségnek ezzel a Krisztus-szenvedéssel összefüggésben kell át-éreznie a sorsát. Az emberiség és a Krisztus-szenvedése közti kapcsolat egyre valóságosabb lesz. Csak akkor fogják megérteni, hogy ez a szenvedés a Föld aurájában fiatalító erőként hat tovább a Golgotai Misztérium óta a Föld fejlődésében.

A haladó szellemi fejlődés feladata lesz a Golgotai Misztérium egyre jobb megértése. Nyilvánvaló, hogy addig sok mindent le kell győzni abból, ami a jelenlegi kultúrában fontos szerepet játszik. A kereszténység megértése tekintetében éppen a jelen korunkban vál­ságot élünk át, egy valódi krízist. Természetesen nem arról be­szélek, amit ez, vagy az a népszerű teológia a kereszténységre vonatkozóan hoz nyilvánosságra. Csak szeretném felhívni a fi­gyelmüket korunk értetlenségének elemi eseményeire. Az egyik 1910-ben tartott gyűlésen, amelyen a történelmi Krisztusról volt szó, egy közismert teológus hangsúlyozta, hogy Jézus Krisztus tanításának szavai a már korábban ismert tanítások összefog­lalására szorítkoznak. Azt mondta: hálás lennék önöknek, ha Jézus Krisztus kijelentéseiből akár egyetlen mondatot is idéznének, ami valamilyen formában ne lett volna már ismert. - Ha ma egy liberális teológus tudós alá tudná támasztani, amit az említett teológus állít, kortársaink szemében nagy ember lenne, mert meg-

241

győzőén hathatna, ha valóban bizonyítható lenne, hogy Krisztus kijelentései, amelyeket korábban mások is kimondták, semmi újat nem tartalmaznak. A dolgok valódi ismerője számára más meg­világításbanjelenik meg egy ilyen kijelentés. Képzeljék el: Goethe költött volna egy verset, amit csak elmondott, de nem írt volna le; egy gyerek, aki hallja ezt, felkiálthatott volna: ez csupa olyan szó, amit én már hallottam! - Ahhoz a gyerekhez hasonlítható a teoló­gus, aki nem hall meg mást, mint amit már ismer, és nem veszi észre a lényeget, mert az olyan magasan áll a korábban elmondot­tak fölött, mint Goethe verse a gyerek által ismert szavak fölött. Ha az ember nem tudja, mi a figyelemreméltó lényeg, és azt hiszi, akkor foglalkozik megfelelően teozófiával, ha a szavakhoz tartja magát - még ha azok igazak is - hogy ha azokat a szavakat már más is kimondta, akkor ez arra utal: a kereszténység megértése tekintetében mélységes válságban élünk; igazi Krisztus-megértés csak akkor terjedhet el a világon, ha a mai teológia - amelynek hi­vatalos feladata lenne a Krisztus-megértés fölötti őrködés - ha ez a teológia előbb kihal. A lényeges az, hogy megérezzük a Golgotai események teljes nagyságát.

Az Akasha Krónika még más jelentős dolgot is feltár előttünk: mivel a Krisztus-lény nem létesített mindjárt szoros kapcsolatot Jézus testi burkaival, csak lazán és külsőleg kötődött azokhoz, az első időben a következő történhetett: a Krisztus-lény időnként kül­sőleg összekapcsolódott a Názáreti Jézus hármas testiségével, és ilyen módon volt együtt tanítványival és követőivel, és így is beszélt velük. De erre nem mindig volt szükség. Lehettek a külső burkok bárhol, és a Krisztus-lény eltávolodhatott tőlük; szellemi lényként akkor is megjelenhetett itt-vagy ott, a közelben, vagy a távolban. Krisztus gyakran úgy jelenik meg a tanítványok és követők körében, hogy csak a Krisztus-lény jelenik meg előttük. Később keresztül-kasul járta az országot tanítványaival, beszél­getve, oktatva, gyógyítva. Miközben tíz, tizenöt vagy még több követőjével járt-kelt, és a Krisztus-lény mindinkább azonosult a testiségével, egy másik jelenség lép előtérbe. Ismételten előfordult,

242

hogy egyik-másik tanítványát hirtelen inspiráció szállta meg. Olyankor az arckifejezése is láthatóan megváltozott. Amikor ilyen esetben az illető Krisztus legszebb szavait mondta ki, akkor köz­ben Krisztus Jézus igazi megjelenése oly módon változott meg, hogy a követők körében ő látszott a legegyszerűbb embernek.

Ilyesmi több alkalommal megismétlődött; így mutatja az Akasha Krónika. Ezért nem tudták az üldözők, melyik az igazi köztük, akit keresnek. Fennállt a veszély, hogy akit elfognak, az nem az igazi, az meg közben elmenekülhet. Ezért vált szükségessé Júdás árulása. Az erre vonatkozó közismert magyarázat nem nagyon szellemes. Mert az ember, ha beleéli magát a helyzetbe, azt fogja kérdezni: miért volt szükség Júdás csókjára? - Azért, amit az imént elmond­tam.

Krisztus földi emberi létével sok titokzatos dolog függ össze, de talán a legmegrendítőbb látvány a halála. Bátran ki merem mon­dani, - mert az okkult megismerés számára tény: - a történelmi­szellemi történések legfontosabb pontjainál újra találkozik, az egyébként külön utakon járó, morális-és fizikai világrend. Éppen amikor ez, a legerősebben érvényesült a Föld fejlődésében, akkor történt meg a Golgotai Misztérium.

Amikor Krisztust keresztre feszítették, az egész környékre sötét­ség borult. Az Akasha Krónikából eddig még nem lehetett megálla­pítani, hogy ez a sötétség földi, vagy kozmikus eredetű volt-e. De megtörtént, és egy ilyen elsötétülés jelentőségét okkult módon meg lehet vizsgálni egy napfogyatkozásnál. Nem állítom, hogy akkor napfogyatkozás volt; lehetett felhők összetorlódása is. Egészen más, ha nappal elsötétül a Nap az égen, mintha egyszerűen éjszaka van. Az általános elsötétedés hatása már a Hold takarásába került Nap elsötétülésén is észlelhető. Közben minden élőlényben, em­berben, állatban, növényben okkult változások mennek végbe; például a növények fizikai teste és éterteste közötti viszony meg­változik. Az egész világ és vele együtt a Föld aurája is másnak lát­szik. Nemrég egy Stockholmban tartott előadásom közben megfi­gyelhettem egy napfogyatkozást, ami megrázó benyomást tett rám.

243

Valóban az a helyzet, hogy a Föld aurájának azon a területén, ahol legsűrűbb a sötétség, nagy változások történnek. A Föld aurájának egy ilyen módon érintett részén át áradt be a Földfejlődésbe an­nakidején a Krisztus-impulzus, amikor Krisztus Jézus meghalt a kereszten. Ez az elsötétülés a Golgota keresztjén messze túlmutató csodálatos, szent történés.

A másik dolog, amire az időközben nyomtatásban megjelent, Karlsruhéban tartott előadásaimban már utaltam, azt az Ötödik Evangélium is leírja: a Názáreti Jézus fizikai testét mintha magába szívta volna a fizikai föld. Mert miután a holttestet a sírba he­lyezték, valóban valami földrengésszerű rázta meg a Földet, és hatalmas vihar kerekedett, úgy hogy a Föld megnyílt, és a hasadék magába fogadta a testet. A vihar összekuszálta a lepleket, ahogyan azt a János evangélium is leírja. A földrengés következtében kelet­kezett hasadék ezután bezárult. Ezért nem találták meg többé a holttestet. Akik hollétét tudakolták, azok okkult régiókból azt a választ kapták: akit kerestek, már nincs itt. - Hasonló dolog történt jóval később, amikor Keresztesek indultak útnak Európából, hogy Krisztus emlékhelyét megkeressék a Golgotán. Ha nem is füllel hallhatóan, de számukra is elhangzott: akit kerestek, nincs már itt.

Mert a Krisztus-impulzus szellemi úton áthalad az ember lelkén, és tényként működik azokban is, akik nem értik meg. Nem szabad csak a nagy tanítóról beszélnünk. Ami megtörtént, az tényként működik tovább, és nagy impulzusokkal járul hozzá a jövőbeli em­beriség fejlődéséhez. Ezen a téren az lesz az igazi okkult kutatás feladata, hogy mindinkább megtanuljuk, másként keresni Krisz­tust, hogy ne azt a választ kapjuk: akit kerestek nincs itt. Ha azon­ban egyre szellemibb módon fogjuk keresni, akkor majd a valóság­nak megfelelő igazi választ kapjuk. Ezt akartam ma elmondani, és azt hiszem, a Golgotai Misztériumra vonatkozóan ez megfelelő el­lenpont a teológusok elvont fejtegetéseihez. Ezek az események úgy jelenhetnek meg az Akasha Krónikában, hogy feltárják előt­tünk, ahogy a fontosnál is fontosabb dolgok történtek.

244

Az okkultista meggyőződése: ha majd egyszer az ember lelke más irányba fog felemelkedni, a fölé, ami ma tudományos gőg és logikátlanság formájában uralkodik a lelkeken, - ahogyan azt kezdetben jellemeznem kellett, ha majd a kedélyeket valódi gon­dolkodás fogja áthatni, - annak ellenére, hogy egyesek úgy vélik: mi köze a gondolkodásnak ilyen közlések elfogadásához és a megértésükre irányuló igyekezethez -, akkor érettebbek lesznek a lelkek a gondolkodással látszólag össze nem függő dolgok meg­értésére, mert éppen az igazi gondolkodás által hatja át a kedé­lyeket a valóság igazságérzete, amely nem tartja nevetségesnek az előző két előadásban elhangzottakat, hanem úgy fogadja, mint az Akasha krónikában végzett gondos kutatás eredményét.

245

Ötödik Evangélium

Első előadás

Köln, 1913. december 17.

Feladatomnak tekintem, hogy a mai és a holnapi estén néhány dol­got elmondjak arról, amit Golgotai Misztériumnak szoktunk ne­vezni, és kísérletet tegyek arra, hogy a megszokottól eltérő módon beszéljek erről az eseményről. Szinte azt mondanám, hogy a Gol­gotai Misztériumra vonatkozó eddigi fejtegetések okkult, de in­kább okkult-elméleti jellegűek voltak. Beszéltünk a Golgotai Misz­térium lényegéről és jelentőségéről, az emberiség fejlődésében. Ar­ról, hogy ez valójában az egész földi emberiség fejlődésének központi eseménye. Az erre irányuló gondolatok az okkult kutatás forrásaiból erednek. Ezek a források úgyszólván a Golgotai Miszté­riumból táplálkoznak, kisugározzák, továbbadják, és élettel telítik földi fejlődésünket. Az emberiségnek a Földön lejátszódó fejlő­désében a tisztánlátó tekintet megtalálhatja azt, amit a Golgotai Misztérium jelentőségének neveztünk.

Most azonban az a feladatom, hogy az időszámításunk kezdetén lejátszódott eseményekről konkrét módon számoljak be. Azokat az eseményeket kell Önök elé tárnom, amelyeknek erőiből sugárzott ki az, ami tovább él a Föld aurájában, és okkult módon megfigyel­hető. Holnap majd rátérek azokra az okokra, amelyek éppen a mi korunkban, antropozófiai köreinken belül, szükségessé teszik meg­beszélésüket. Ma megkísérlem, hogy az időszámításunk kezdetén Palesztinában történt események közül néhányat Önök elé tárjak. Remélem, szívükben, lelkükben nem veszít jelentőségéből a Gol­gotai Misztérium azáltal, hogy az eddigi, inkább eszmei megkö­zelítéssel szemben most közvetlenül, konkrétan vesszük szemügy­re az akkori eseményeket.

246

A Lukács Evangélium megbeszélésénél és az úgynevezett Máté Evangéliumról szóló előadás-sorozatban már említettem néhány erre vonatkozó lényeges pontot. Tény, hogy időszámításunk kezde­tén, nagyjából ugyanabban az időben két Jézus-gyermek született. Rámutattam, hogy ez a két Jézus-gyermek nagyon különbözött egymástól jellemüket és képességeiket illetően. Az egyik Jézus gyer­mek, akinek jellemzése még átfénylik az úgynevezett Máté Evan­géliumon, Dávid házának salamoni ágából származott. Benne élt annak a lelke, illetve Énje, akit Zarathusztraként ismerünk.

Ilyen inkarnációval kapcsolatban szem előtt kell tartanunk, hogy még akkor is, ha egy olyan magas individualitás testesült meg újra, amilyen Zarathusztra volt - különösen Jézus születésének idején -, annak az individualitásnak gyermek, vagy ifjúként nem kellett tud­nia, hogy ki ő valójában. Nem kellett tudatosodnia benne a szavak­ba foglalható ténynek: - Én ez és ez vagyok. - Nem így áll a dolog. Viszont ilyen esetben az a helyzet, hogy az előző inkarná­ciója alatt magas fokú képességeket szerzett emberi lélek alapvető jellemvonásai, már korán megmutatkoznak az illető gyermekben. Tehát a salamoni Jézus-gyermek - így szeretném Őt nevezni - aki­ben Zarathusztra-Énje él, magas képességek birtokában van. Ez a lényeges: olyan képességekkel rendelkezik, amelyek lehetővé te­szik, hogy könnyedén betekintést nyerjen a környezetében mind­abba, amit az ember a Földön megszerzett, kulturális fejlődése során. Egy ilyen gyermek környezetében - különösen abban az időben - megnyilvánult az emberiség egész kultúrája szavakban, mozdulatokban, tettekben, egyszóval mindabban, ami látható és hallható. Az átlagos gyermek keveset vesz fel magába abból, amit lát és hall. Ez a gyermek azonban magas fokú belső adottságai révén a legkisebb jelzésekből, utalásokból is magáévá tudta tenni az emberi kultúra addigi vívmányait. Ma egy ilyen gyermeket rendkívül tehetségesnek neveznénk. Ilyen volt a salamoni Jézus­gyermek. Tizenkét éves koráig gyorsan megtanult mindent, ami megtanulható volt a környezetében.

247

Egészen más jellegű volt a másik Jézus-gyermek, aki halványan körvonalazódik a Lukács Evangélium leírásában, - mást nem is mondhatok. Dávid házának nátháni ágából származott. A külső, megtanulható dolgok tekintetében kifejezetten tehetségtelen volt. Tizenkét éves koráig semmi érdeklődést nem mutatott az iskolasze­rűén, az emberiség kultúrájából megtanulható dolgok iránt. Ezzel szemben már egészen kiskorától fogva megmutatkozott nála az, amit a szív zsenialitásának nevezhetünk: együttérzés minden em­beri örömmel, minden emberi bánattal. Különösen abban a tekin­tetben mutatkozott rendkívülinek, hogy kevésbé volt befelé for­duló, kevésbé tudott megszerezni a Földön elsajátítható tudást, de mások fájdalmát és örömét kisgyermekkorától úgy érezte, mint saját örömét és bánatát, bele tudta élni magát mások lelkébe. Ez már korán megmutatkozott.

Az Akasha Krónika megfigyelője számára a lehető legnagyobb különbség mutatkozik a két Jézus-gyermek között. A két gyermek tizenkét éves korában bekövetkezett, a már általam is többször jellemzett esemény: mialatt a szülők a Nátháni Jézussal Jeruzsá­lembe mentek, az addig a Salamoni Jézusban lakozó Zarathusztra-Én beköltözött a Nátháni Jézus-gyermek testi burkaiba. így történt, hogy mindaz, amit a királyi-Én elsajátíthatott, az most a másik, a Nátháni Jézus gyermekben tudott kifejeződni, az pedig ettől fogva, anélkül, hogy tudta volna, Zarathusztra erejével tudott hatni úgy, hogy az írástudók ámulva hallgatták magyarázatait, ahogy azt a Biblia is leírja. Arra is utaltam már, hogy a Salamoni Jézus-gyer­mek, akit elhagyott az Én, ezt követően elsorvadt és hamarosan meghalt.

Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az ember számára nem szűnik meg azonnal az élet lehetősége, amikor - mint a Salamoni Jézus-gyermek esetében - eltávozik tőle az Énje. Ahogyan a golyó is egy ideig még tovább gördül, mintegy belső ereje által, úgy él tovább egy ideig az ilyen Lény, a benne élő erő által. Aki nem fogékony az emberi lélek finomságaira, az nem lát nagy különb­séget, egy Énjét magában hordozó lélek és egy Énjét nélkülöző

248

lélek között. Mert amikor a köznapi életben szemben állunk egy lélekkel, akkor nem hat annyira közvetlenül az Én. Amit egy em­beren észlelünk, az legkevésbé az Én közvetlen megnyilvánulása: ez az Én megnyilvánulása az asztráltesten keresztül. Az asztráltest pedig továbbra is megmaradt a másik Jézus-gyermekben. Csak az alapos megfigyelő tudja megkülönböztetni - és ez nem könnyű -, hogy egy lélekben tovább működnek-e régi szokások, régi gondo­latok, vagy képes-e új dolgok felvételére. Jelen van-e Énje, vagy sem. De elkezdődik egy sorvadási folyamat, elhalás, egy féle el-száradás; így történt ez annál a Jézus-gyermeknél is.

Bizonyos karmikus elrendeltség folytán, nem sokkal azután, hogy Zarathusztra-Énje átment a másik Jézus-gyermekbe, meghalt a Nátháni Jézus szülőanyja és a Salamoni Jézus édesapja is, a Nátháni Jézus édesapja és a Salamoni Jézus édesanyja összeháza­sodtak. A Nátháni Jézus- gyermeknek nem voltak vérszerinti test­vérei; új mostohatestvérei a Salamoni Jézus édestestvérei voltak. A két családból egy lett, attól fogva együtt éltek, egy helyen, amit Nazaretnek neveztek. Ha a továbbiakban a Nátháni Jézusról be­szélünk, kiben már Zarathusztra-Énje élt, akkor a Názáreti Jézus megnevezést használjuk.

Szeretnék ma is elmondani néhány dolgot a Názáreti Jézus ifjúságáról, az Akasha Krónikából származó ismeretek alapján, hogy segítségükkel jobban megérthessük a Földfejlődés bizonyos jelentőségteljes történelmi pillanatát, amely előkészítette a Golgo­tai Misztériumot. Erről holnap bővebben lesz szó. A Názáreti Jézus élete a látó számára három, egymástól élesen elkülönülő sza­kaszban zajlott le. Már tizenkét éves korában, az írástudókkal foly­tatott beszélgetések során is nyilvánvaló lett, hogy a Zarathusztra-Én jelenléte által, egy belső erő él benne, amely lehetővé teszi szá­mára a megvilágosodást, a megvilágosítás elfogadását és össze­kapcsolását azzal, ami képességként élt a Zarathusztra-lélekben. A belső átélés hatalmas ereje nyilvánult már meg a gyermek Jézus lelkében. A felnövekvő, tizenkettő-tizenhét-tizennyolc éves Jézus­nál megfigyelhető, hogy mintegy a lelke mélyéről feltörő, belső

249

megvilágosodások miként lesznek egyre teljesebbek, különösen azok, amelyek az óhéber és általában a héber népre vonatkoztak.

A Názáreti Jézus beleszületett a héber népbe, de abban a héber népben már nem volt fellelhető az a nagyság, ami egykor a régi próféták idején közvetlenül megnyilvánult, ennek a népnek a világtitkairól. A próféták kinyilatkoztatásaiból sok mindent meg­őriztek, de az idő folyamán elhamvadt az a képesség, hogy a szellemi titkokat közvetlenül a szellemi világból fogadhassák. A régi írásokból még tudomást szerezhettek ezekről. Akadtak né­hányan, például a híres Füllel, aki individuális fejlődésének köszönhetően még megértett valamit abból, amit a régi próféták­nak kinyilatkoztattak. De ebben a néhány kivételes emberben már nem volt meg az erő, ami a héber nép őskorát, a kinyilatkoztatások korát jellemezte. A héber nép szellemi fejlődésében nyilvánvaló hanyatlás volt észlelhető. Azonban az, ami egykor volt, ami a próféták idején kinyilatkoztatásként adatott, az a Názáreti Jézus lelkéből belső megvilágosodásként tört fel.

Nem annyira, arra a történelmi tényre szeretném felhívni a fi­gyelmüket, hogy egy emberben belső megvilágosodással újra meg­jelent az, amit egykor a próféták idején kinyilatkoztattak. Inkább azt helyezném előtérbe, hogy próbálják átélni, mit jelenthet egy viszonylag fiatal lélek számára, a tizenhárom-tizennégy éves Názáreti Jézus számára, végtelen magányosságban olyan kinyi­latkoztatások befogadása, amilyeneket a környezetében élő em­berek már nem tudnak befogadni, és a legkiválóbbak is csak azok­nak halvány visszfényéig juthattak el. Éljék bele magukat egy ilyen lélekbe, aki az emberiség legnagyobb adományaival magá­nyosan áll szemben, érezzék át annak jelentőségét, hogy a Golgo­tai Misztériumot elő kellett készíteni azáltal is, hogy a Názáreti Jézus lelkében ilyen magányos érzések és érzületek támadtak. Ha az ember magányosan, lélekben elszigetelten állna, mint 0, aki már kora gyermekkorában együtt érzett minden emberrel és sze­rette volna, ha minden embert részesíthetett volna kinyilatkoztatá­sokban, de azért nem teheti, mert a lelkek túl mélyre süllyedtek ah-

250

hoz, hogy fel tudják venni magukba azokat. Ha fájdalmak és kínok között kell szembesülnie azzal, hogy ő tud valamit, amit a többiek nem, ő mégis annyira szeretné, hogy az a többiek lelkében is él­hessen, akkor az ember magas küldetés teljesítésére készül fel. Erre készült fel a Názáreti Jézus. Ez volt lelkének alaphangja, alapárnyalata, amit gyakran ismételt magában: hallok egy hangot a szellemi világból. Ha az emberiség meghallhatná, az mérhetetlen áldást jelentene. A régi időkben voltak olyanok, akik meghallották ezt a hangot, most azonban nincs fül, ami meghallaná. - Ez a fáj­dalmas magányosság egyre mélyebbre vésődött lelkébe.

Ilyen volt a Názáreti Jézus lelki élete tizenkettő és tizennyolc éves kora között. Ezért nem értette meg őt vérszerinti apja és mostoha, illetve nevelőanyja és nem értették meg, sőt kigúnyol­ták, és féleszűnek tartották mostohatestvérei. Jézus szorgalmasan folytatta apja asztalos és ács mesterségét. De munka közben is él­tek lelkében az éppen jellemzett érzések, amikor elérte tizennyol­cadik életévét, elindult vándorútra. Különböző családoknál és mestereknél dolgozva végigjárta Palesztinát és a környező pogány településeket. így vezette a karmája. Vándorúfja során, új környe­zetében csakhamar feltűnt természetének sajátossága. Jézus nappal dolgozott, este együtt ült az emberekkel. Azok az emberek, akikkel esténként így együtt volt, tizenkilenc és huszonkét éves kora körül, együttlétük alkalmával úgy érezték, ha nem is tudatosodott ben­nük, de érezték: különleges, rendkívüli ember van közöttük, akihez hasonlóval még nem találkoztak, mi több, el sem tudták képzelni, hogy élhet ilyen ember. Nem is tudták mire vélni.

Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor tekintettel kell lennünk arra, amire egyébként is tekintettel kell lennie annak, aki közelebbről igyekszik megismerni az emberiség fejlődésének titkait: arra, hogy az elmondottak átélése mélységes fájdalmat okozott a fiatal Názáreti Jézus lelkében. De ez a fájdalom átalakul szeretetté. Az életben tapasztalható legmagasabb fokú szeretet sok esetben fáj­dalomból alakult azzá. A mélységes fájdalom képes szeretetté áta­lakulni, olyan szeretetté, amely nemcsak általános szeretetként hat,

251

a szerető lény jelenlétében, hanem a távolban is érezteti hatását, mint aurikus kisugárzást. Úgy hogy azok, akik között Jézus meg­fordult abban az időben, úgy érezték: Jézus több rnint ember. Amikor elávozott egy településről és az emberek este ismét össze­jöttek, határozottan érezték a jelenlétét. Úgy tűnt számukra, mintha még köztük lenne. Újra, meg újra megismétlődött, hogy jóval a távozása után, amikor az emberek este az asztal körül ültek, közös látomásban volt részük. Szellemalakként látták a szobába lépni. Minden jelenlévőnek ugyanakkor volt olyan látomása, mintha Jézus újra eljött volna közéjük, beszélne hozzájuk, közölne velük dolgokat, mint azelőtt testi jelenvalóságában. így élt az emberek között, miután már régen távozott körükből. A szeretetté átalakult szenvedés ennyire felfokozta hatását. Ezért éreztek iránta külön­leges vonzalmat az emberek. Valójában sohasem érezték úgy, mintha Jézus elhagyta volna őket; velük maradt, és újra meg újra visszatért hozzájuk.

Jézus vándorútja során nem csak Palesztina környékét járta be. Karmája pogány vidékekre is elvezette. Hogy karmája miért irá­nyította oda, annak megbeszélése túl messzire vezetne. - Tehát a zsidóság hanyatló fejlődésének felismerése után eljutott a pogá­nyokhoz. Ott feltárult előtte, hogy a pogány kultuszból a pogány vallási szertartásokból is kihalt az, ami egykor a régi pogányság ősi kinyilatkoztatásában élt, ahogyan a zsidó vallási szertartások­ból is kihalt az ősi kinyilatkoztatás. Jézusnak így kellett átélnie az emberiség leszállását az egykori szellemi magasságokból. De a pogányság hanyatlását más módon kellett észlelnie, mint a zsidó­ságét.

A zsidóság hanyatlásának észlelése inkább bensőséges volt, bel­ső megvilágosodás útján történt. Jézus látta, hogy a régi prófé­tákhoz, a szellemi világból érkező kinyilatkoztatások megszűntek, mert nincs már fül, hogy meghallaná azokat. A pogányok hanyat­lásáról és annak okáról Jézus egy olyan helyen szerzett tudomást, ahol a pogány szertartások helye a pusztulás külső jeleit is mutatta. Az ott élő embereket lepra és más szörnyű betegségek kínozták.

252

Egy részük gonosszá lett, másik részüknek bénán kellett bűnhőd­niük. A papok elkerülték őket, elmenekültek ezekről a helyekről. Amikor az emberek látták Jézus közeledtét, futótűzként terjedt el a hír, hogy egy különleges ember jön hozzájuk. Mert Jézus külső megjelenésében is volt valami, ami fájdalomból átalakult, szere­tetet sugárzott. Látható volt, hogy olyan lény közeledik, amilyen még sohasem járt a Földön. Ennek híre gyorsan elterjedt, egyik ember elmondta a másiknak, úgy hogy sokan összegyűltek, mert azt hitték, az Ég küldött hozzájuk egy papot, hogy újra áldozatot mutasson be. Hiszen az ő papjaik elmenekültek. - Úgy mondom el ezt, ahogy az Akasha Krónika mutatja. - Az emberek odasereglet-tek Jézushoz, aki nem szándékozott pogány áldozatot bemutatni. De élénk imaginációként megjelent előtte a pogány korszak szelle­mi hanyatlásának rejtélye is. Közvetlenül észlelhette, mi áradt be egykor a pogány misztériumok titkaiba, mi élt azokban a pogány misztériumokban: hogy magas isteni-lények erői lengték körül az áldozati oltárokat. Most azonban már a jó szellemek erői helyett mindenféle démonok, Lucifer és Ahrimán küldöttei vették körül a szent oltárokat. Jézus a pogány szellemi élet hanyatlását látomás­szerűen, külsőleg ismerte meg, míg a zsidóság hanyatlását belső megvilágosodás tárta fel előtte.

Más, egészen más, ha bizonyos dolgokat elméletileg ismer meg valaki, és más, ha látja, hogy arra az áldozati oltárra, amelyre egykor isteni-szellemi erők áradtak le, most démonok telepednek, eltorzult lelkiállapotokat, betegségeket terjesztve. Ilyesmivel szem­besülni szellemi látással egészen más, mintha elméletileg tudunk róla. A Názáreti Jézusnak közvetlen szellemi látással kellett meg­látnia, Lucifer és Ahrimán küldöttei működésének hatását, meg kellett látnia, mit műveltek a nép körében. Jézus úgy esett össze, mint egy halott. Az emberek rémülten menekültek onnan; Jézus azonban, miközben eszméletlenül feküdt, a szellemi világba emel­kedve megismerte az ősi kinyilatkoztatásokat, amelyek egykor a pogányokhoz szóltak. És ahogyan megismerte a régi prófétáknak kinyilatkoztatott titkokat, azoknak a zsidó kultúrában most már

253

árnyékuk sem él, úgy most meghallotta szellemi inspirációban, hogy hogyan közvetítették ezeket a titkokat a pogányoknak.

Ami a legmélyebb benyomást tette rá, azt igyekeztem felkutatni, és első alkalommal a dornachi épület Alapkő-letételénél mondtam el. „Fordított Miatyánknak" nevezhetném, mert mintegy ellentéte annak az imának, amelyet a tanítványok Krisztus Jézusnak tulaj­donítottak. A Názáreti Jézus úgy tekintette ezt, mint egy megfordí­tott Miatyánkot; úgy érezte, ezekben a szavakban összesűrűsödött az ember létrejötte, és a földi megtestesüléseinek titka.

Ámen Uralkodik a Gonosz Tanúja az eloldódó Énnek Mások okozta magunk által Elkövetett önös vétkeinket Megéljük a mindennapi kenyérben Amelyben nem úr az Ég akarata Mert elhagyta országtokat az ember És felejté neveiteket Ti Atyák a Mennyekben.

Dadogó szavakkal valahogy így fejezhető ki a makrokozmosz-ból a mikrokozmoszba érkező, megtestesülő ember törvénye. Mió­ta megismertem ezeket a szavakat, úgy találom, hogy rendkívül je­lentős meditációs anyag. Ezek a szavak különleges erővel hatnak a lélekre, minél tovább szemléljük őket, annál határozottabban érez­zük erejüket. Ha az ember felbontja a szöveget és igyekszik azt megérteni, akkor megmutatkozik, hogy az ember titka és az em­beriség sorsa mintegy összegeződött bennük, megérthetjük, hogyan jöhetett létre a szavak visszájára-fordításával a mikrokozmikus Mi­atyánk, amire Krisztus tanította követőit.

Azonban Jézus nemcsak a pogány ős-kinyilatkoztatásnak ezt a titkát ismerhette meg, amikor magához tért látomása után, a menekülő emberek és démonok láttán feltárult előtte a pogányság

254

minden titka. Ez volt a második mérhetetlen fájdalom, amely lelkére nehezedett. Előbb jelentős módon megismerte a zsidóság a hanyatlását, annak tudatában, hogy milyen kinyilatkoztatások részese volt a zsidóság hanyatlása előtt. Ezúttal a pogányoknál tapasztalt hasonló dolgot. így tudatosodott benne az a tény, hogy a környezetében élő emberiségre érvényesek a szavak: van fülük, de nem hallják meg a világ titkait. - Arra a mérhetetlen együttérzésre kellett szorítkoznia, ami mindig is meg volt benne, és amit ezekkel a szavakkal lehet kifejezni: most már látott; szerette volna, ha az emberiség is részesül a látottakból, de hol vannak olyan lények, akik ezt közölnék az emberiséggel?

Ilyen tapasztalatokat kellett szereznie Jézusnak, úgy huszonnégy éves koráig. Ekkor karmája hazavezette. Apja akkoriban halt meg. Jézus ezután mostohatestvéreivel és nevelőanyjával élt együtt. Mostoha, illetve nevelőanyja, aki addig alig értette meg Jézust, most egyre több megértést tanúsított iránta, és nagy lelki szen­vedése iránt. így követték egymást azután további élmények Jézus huszonnégy éves korától huszonnyolc- huszonkilenc- harminc­éves koráig. Ha nehezen is, de fokozódó megértésre talált mosto­ha, illetve nevelőanyjánál. Ezekben az években került kapcsolatba az Esszénus Renddel. Ma csak nagyvonalakkal akarom felvázolni, hogyan ismerte meg Jézus az Esszénus Rendet. Olyan Rend volt ez, amelynek tagjai elkülönültek a többi embertől. Úgy igyekeztek fejleszteni testi-és lelki életüket, hogy ismét a szellem ős-kinyi­latkoztatásának, amit az ember elvesztett, részesei lehessenek. A törekvő lelkek szigorú gyakorlatok és szigorú életmód mellett akarták elérni azt a fokot, amelyen kapcsolatba kerülhettek a szellemi régiókkal, ahonnan az ős-kinyilatkoztatások származtak.

A Názáreti Jézus ebben a körben ismerte meg Keresztelő Jánost, de egyikük sem lett szó-szoros értelemben esszénus. Ezt éppen az Akasha Krónika mutatja meg. De az addig elmondottakból kitűnik, hogy Jézus olyan különleges személyiség volt, aki mindenkire rendkívüli hatást gyakorolt, még a pogányokra is, ahogyan azt ko­rábban jellemeztem. így volt ez az esszénusokkal is, akik egyéb-

255

ként szent titokként őrizték lelkük elért eredményeit, és azokból semmit sem árultak el kívülállóknak; Jézussal azonban nyíltan beszéltek a Rend titkairól, a lelkük tökéletesítése közben elért leg­fontosabb eredményekről. Jézus így megtudta, hogy az akkori időben volt az emberi lélek számára egy út, amelyen el lehetett jut­ni azokra a magasságokra, ahol egykor az emberek őslelkei időz­tek, és ahonnan lebocsátkoztak. Sőt az esszénusok példáján látta meg Jézus, hogy különleges gyakorlatokkal mégis eljuthat az em­ber ezekbe a régiókba. De Jézus lelkére, - ha szabad ezt a szót használnom - kínos benyomást tett, hogy az ilyen magasságok felé törekvő esszénusnak a többi embertől elkülönült életet kellett él­nie. Ez egyáltalán nem tanúskodott általános emberszeretetről, ami­lyen a Názáreti Jézusban élt, és aki számára elviselhetetlen volt a tudat, hogy a szellemi javak nem elérhetőek az egész emberiség számára, hanem csak egyesek részesülhessenek azokban a többi ember rovására. Gyakran távozott az esszénusoktól mély fájdalom­mal a lelkében.

Egy alkalommal, a Rend telephelyéről távozóban, szellemileg látta, hogy két alak menekül el a kaputól. Ezt a két alakot, -antropozófiai szóhasználatunkban - Lucifernek és Ahrimánnak nevezzük. Jézusnak az volt a benyomása, hogy az esszénusok gya­korlataikkal, aszkétikus életmódjukkal, a Rend szigorú szabá­lyaival védekeztek ellenük, elkergették őket. Az esszénus-lelkek-hez nem férhetett hozzá Lucifer és Ahrimán. A Názáreti Jézus a menekülő Lucifer és Ahrimán láttán megtudta: azért menekültek inkább a többi emberhez, mert ezen a helyen nem volt maradásuk, tudni se akartak róluk. Jézus ezt maga előtt látta. Megint más, ha ezt az ember elméletben tudja, és más, ha látja, miként dolgoznak egyes lelkek fejlődésük érdekében, és úgy tartják távol maguktól Lucifert és Ahrimánt, hogy elkergetik őket a többi emberhez. Jézus látta, hogy az esszénusok útja nem vezet üdvösségre, mert elkü­lönülve, mások rovására akarnak felemelkedni.

Jézus végtelen könyörületet érzett. Nem tudott örülni az esszé­nusok felemelkedésének, mert tudta: ennek az ára az, hogy mások

256

annál mélyebbre süllyedjenek. Ezek az érzések mindig úrrá lettek rajta, valahányszor az esszénusok kapuinál látta a menekülő Lu­cifert és Ahrimánt, akik nem tudtak bejutni a Rend telephelyére. Jézus tudta: a Rend előírásai és szabályai a többi emberhez űzték Lucifert és Ahrimánt. Ez volt a harmadik, végtelenül nagy fáj­dalom, amit Jézus az emberiség hanyatlása miatt érzett, és ami eltöltötte a lelkét.

Említettem már, hogy a mostoha-illetve nevelőanya egyre fokozódóbb megértéssel fordult afelé, ami Jézus lelkében élt. Ekkor történt az, ami igen jelentősnek bizonyult a Golgotai Misz­térium előkészítésében: az Akasha Krónikából kitűnik, hogy a Názáreti Jézus és nevelőanyja között egy beszélgetésre került sor. Az anya ekkor már annyira megértőnek bizonyult, hogy Jézus feltárhatta előtte az emberiség hanyatlása miatt érzett háromszoros fájdalmát, amit a zsidóság, a pogányság, és az esszénusok okoztak neki. Miközben magányosan átélt szenvedéséről beszélt Jézus, lát­ta, mennyire hat mindez az anya lelkére.

E beszélgetés jellegének megismerése a legnagyszerűbb benyo­mások közé tartozik, amit okkult megismeréssel megszerezhe­tünk. Az egész Földfejlődésben nincs ehhez hasonló, - nem mon­dom, hogy nincs nagyobb, mert a Golgotái-esemény természetesen nagyobb. Jézusnak az anyjához intézett szavai nem voltak a szó ál­talános értelmében vett szavak, hanem eleven lények, amelyek át­mentek tőle az anyához, lelke erejének szárnyain. A sok átélt szen­vedés a szavak szárnyán elérte a nevelőanya lelkét. Jézus Énje minden szót elkísért; nem csak szavakat váltottak egymással, azok, mint élőlények szálltak át tőle a nevelőanyához, a végtelen szeretet és a végtelen szenvedés szavai. Háromszoros élményét egy hatal­mas képben elevenítette fel. Ezt még fokozta az is, hogy a Názáreti Jézus a beszélgetések folyamán fokozatosan áttért valamire, amit az emberiség hanyatlása miatt érzett háromszoros szenvedés okozott.

Valóban nehéz szavakkal kifejezni azt, amit, élményeit össze­foglalva, Jézus akkor elmondott nevelőanyjának. De szellemtu­dományi előkészületeinkkel, szellemtudományos kifejezések és

257

szövegek segítségével megkísérelhetjük a beszélgetés végének értelemszerű elmondását. Természetesen az, amit most fogok el­mondani, az nem hangzott el szószerint így, de hozzájárulhat ah­hoz, hogy elképzeljük, milyen képzeteket akart Jézus életre kelteni a nevelőanya lelkében. Ha úgy tekintünk vissza az emberiség egyetemes életére a Földön, ahogy a Názáreti Jézus lelke előtt megjelent az Atlantisz utáni kor élete, az úgy tárul fel előttünk, mint az egyes emberi életek, csak a későbbi nemzedékekre alkal­mazva az ő számukra öntudatlanul. Ahogy a nagy természeti ese­ményt követően először kifejlődött az óind-kultúra; ekkor a nagy Szent Rishik hatalmas bölcsességet árasztottak az emberiségre. Más szavakkal: akkor spirituális-szellemi kultúra terjedt el. Ahogy az egyes embernél - mondta Jézus - születése és hétéves kora között más erők működnek, mint későbbi életében, úgy hatottak az óind korban szellemi erők. Mivel ezek az erők nemcsak hétéves korig voltak jelen, hanem kiterjedtek az egész életre, az emberiség más fejlődésen ment át, mint később. Akkoriban az ember egész életén át azt tudta, amit ma a gyerek hétéves koráig tud és átél. Ma az ember hét és tizennégy éves kora között, tizennégy és huszonegy éves kora között úgy gondolkodik, ahogy ez szokásos, mert elve­szítette a gyermeki erőket, amelyek ma hétéves korban megszűn­nek. Mivel annakidején az egész életen át tevékenyek voltak azok az erők, amelyek ma csak hétéves korig működnek, az első At­lantisz utáni korban szellemi-látók voltak az emberek. Magasabbra tudtak eljutni azokkal az erőkkel, amelyek ma csak hétéves korig működnek az emberben. Ez volt az emberiség fejlődésének aranykora. Ezt követte egy másik kor, amikor az egész emberi élet­ben működtek azok az erők, amelyek egyébként csak hét-és tizen­négy éves kor között működnek. A következő, harmadik korszak­ban a ma tizennégy és huszonegy éves kor között működő erők ter­jedtek ki az egész életre. Ezután olyan korban éltünk, amelyben az egész emberiség életében hatottak az egyébként huszonegy és hu­szonnyolc éves kor között tevékeny erők. Most viszont - mondta a Názáreti Jézus - közeledünk az emberi élet közepéhez, a harmin-

258

cas évekhez, amikor az egyes ember számára megszűnik a fiatal erők felfelé ívelő működése és elkezdődik a hanyatlás. Most abban a korban élünk, amely az ember huszonnyolc és harmincöt éves kora közötti időnek felel meg, ekkor elkezdődik a lefelé ívelődés. Az egyes emberben még ezután is vannak erők, amelyek segítik további életét, de az egész emberiségben már nincsenek meg. Fáj­dalmas felismerés, hogy az emberiség elöregszik, agg lesz; fiatal­ságát maga mögött hagyva, huszonnyolcadik és harmincötödik élet­éve között él. Honnan kaphatna új erőt? A fiatal erők kimerültek.

Jézus így mondta el nevelőanyjának a tovább fejlődő emberiség egész életét meghatározó hanyatlás kezdetét, szavai végtelen fáj­dalmat fejeztek ki az emberiség jövőjének reménytelensége miatt. A fiatalító erők forrásai kimerültek, az emberiség az aggastyán-kor felé halad. Jézus tudta, hogy az egyes ember, harmincöt éves ko­rától haláláig, tovább folytatja életét, a korábbról fennmaradt erők­nek köszönhetően. De az emberiség nem rendelkezett velük; ebből még hiányzott valami: az, amire az egyes embernek huszonnyolc és harmincöt éves kora között van szüksége. Makrokozmi-kusan kellett a Földet átvilágítania annak az erőnek, amelyet egyébként az ember, huszonnyolc és harmincnégy éves kora kö-zött, az élet felfelé ívelő szakaszában él át.

Az Akasha Krónikában látható az a gondolat, az az érzés, hogy az emberiség elöregszik; ez érezhető a Názáreti Jézus szavaiból. Mialatt így beszélt nevelőanyjához, miközben szavaiból kicsengett úgyszólván az egész emberiségfejlődés értelme, egy adott pillanat­ban tudatosodott benne, hogy minden, ami Ő maga, szavaival együtt eltávozik tőle, mert szavai azzá lettek, ami ő maga volt. Ez volt az a pillanat, amikor a mostoha, illetve nevelőanya lelkébe beköltözött Jézus vérszerinti szülőanyjának lelki lénye, aki eltávo­zott az élők sorából azt követően, hogy a Zarathusztra-En egyesült a másik Jézus-gyermek testével, és aki a szellemi régiókban élt. Ettől fogva szellemmel hatotta át a mostohaanya lelkét, aki immár a Nátháni Jézus-gyermek szülőanyjának lelkével élt.

259

A Názáreti Jézus olyan bensőségesen kapcsolódott a szavakhoz, amelyekkel az emberiség miatt érzett fájdalmát feltárta, hogy Ő maga szinte eltűnt testi burkaiból, úgy hogy azok ismét olyanok lettek, amilyenek tizenkét éves korában voltak, csak most átitatód­va minden, azóta átélt szenvedésével. A Zarathusztra-Én eltávozott tőle, három burkában csak az maradt vissza, amit az élmények hatásából megtartott. Ebben a hármas burokrendszerben ekkor je­lentkezett egy impulzus, amely a Jordán folyó partjára, Keresztelő Jánoshoz vezette. Jézus úgy ment, mintha álmodna, de ez mégsem volt álom, hanem magasabb tudat. így folytatta útját ez a hár­masság, amelyet áthatottak a tizenkét éves korától, eddig átélt, élményei. A Zarathusztra-Én eltávozott belőle. Hármassága úgy irányította Jézust, hogy alig észlelt valamit, az Őt körülvevő dolgok­ból. Mivel akkor nélkülözte Énjét, teljesen átadta magát az emberi sorsok szemlélésére és átélésére annak, amit nélkülöznek.

Keresztelő Jánoshoz menet a Jordán folyó felé vezető úton, Jézus két esszénussal találkozott, akikkel korábban gyakran beszélgetett. Akkori állapotában, Énjétől úgyszólván elhagyatva, nem ismerte meg az esszénusokat. Ők azonban megismerték Jézust. Ezért megszólították: merre visz az utad Názáreti Jézus? -Igyekeztem Jézus válaszát szavakba foglalni. Jézus úgy ejtette ki a szavakat, hogy az esszénusok nem tudták, honnan erednek azok, belőle szólaltak meg és mégsem belőle. - Arra megyek, amerre a hozzátok hasonló lelkek nem akarnak nézni, oda, ahol az em­beriség fájdalma megtalálhatja az elfelejtett fény sugarait.

Ezeket a szavakat mondta Jézus. Az esszénusok nem értették a beszédét; ekkor vették észre, hogy Jézus nem ismerte meg őket. Megkérdezték: Názáreti Jézus, nem ismersz meg minket? - Ekkor még különösebb szavak hangzottak el, mégis úgy tűnt, hozzájuk intézi azokat: olyanok vagytok, mint az eltévedt bárányok; én pedig a pásztor fia vagyok, akitől elkóboroltatok. Ha igazán megis­mertek engem, hamarosan megint elszöktök tőlem. Sok idő telt el azóta, hogy elmenekültetek előlem a világba.

260

Az esszénusok nem tudták, mire véljék a dolgot, mert beszéd közben Jézus szeme különös módon kifelé tekintett, mégis befelé fordult. Volt valami a tekintetében, ami szemrehányóan hatott a megszólított lelkekre. Jézus szeméből szelíd szeretet sugárzott, de az esszénusok azt saját lelkűkből fakadó szemrehányásnak érezték. Valahogy így lehet jellemezni az esszénusok benyomását, amikor ezeket a szavakat hallották: miféle lelkek vagytok ti, hol van a ti világotok? Miért burkolóztok megtévesztő külsőbe? Miért ég ben­netek olyan tűz, ami nem az Atyám házában lobbant lángra?

Lelkük mintha elnémult volna e szavak hallatán. Jézus folytatta: magatokon viselitek a kísértő jelét, akivel menekülésetek után találkoztatok, tüzével simára égette gyapjatokat. A gyapjú szálai szúrják a szememet. Ti eltévedt bárányok! A kísértő elbizako­dottsággal itatta át lelketeket. Ahogy kimondta a szavakat: sima lett a gyapjatok, de a szálai égetik a szememet - az egyik esszénus megszólalt: nem kergettük-e el a kísértőt? Nincs már hatalma felet­tünk. - Jézus erre így válaszolt: valóban elkergettétek a kísértőt, de az elfutott, a többi emberhez. Minden oldalról rájuk támad. Ti nem magasodtok fel az által, ha másokat lealacsonyítottatok. Csupán nagyobbnak érzitek magatokat, mert a többieket lealacsonyítottá­tok. Akkorák maradtatok, amekkorák voltatok; csak azért érzitek magatokat nagyobbnak, mert a többieket lenézitek.

A Názáreti Jézus úgy beszélt, hogy az esszénusok megértsék. Szavai olyan nyomasztóan hatottak rájuk, hogy már nem is láttak. Szemük elhomályosult; a Názáreti Jézus eltűnt szemük elől. Ezután, mintha a távolban megpillantották volna óriásira meg­nagyobbodott arcát, mint valami délibábot. Nagy messzeségből, ebből a délibábból kiinduló szavakat hallottak: hiába való az igye­kezetetek, mert üres a szívetek, amit csak alázat köntösébe bújta­tott gőg szellemével töltöttetek meg.

Ez a látomás is eltűnt a szemük elől, és ők döbbenten feldúltan álltak ott. Amikor látásuk újra kitisztult, látták, hogy Jézus már jócskán eltávolodott tőlük, miközben a látomásban volt részük. Nem tehettek egyebet, minthogy tudomásul vették. Jézus már

261

messze jár. A lelkükre nehezedő nyomasztó élmény tudatában tértek vissza az esszénusok szállására. Soha senkinek sem említet­ték, mit éltek át. Életük végéig hallgattak róla. Ezáltal Rend­testvéreik között a legelmélyültebb lelkületűek lettek, de hallgata­gok voltak. Úgyszólván néma Rend-testvérekként csak a legszük­ségesebb, köznapi dolgokról beszéltek. Rend-testvéreik nem tud­ták, miért változott meg lényük ennyire. Halálukig nem árultak el semmit arról, amit hallottak. így aztán egészen különleges módon élték át a Golgotai Misztérium történését. Az a többiek számára ész­lelhetetlen maradt, amit ők átéltek.

Ahogy Jézus tovább haladt az úton, egy idő múlva találkozott egy lelkében mélyen kétségbeesett emberrel. De mint már mond­tam, Jézus ekkor távolinak érezte a földi körülményeket, érthe­tetlen volt számára egy emberszerű lény közeledése. De Jézus lénye annál mélyebb benyomást tett arra a lelke mélyéig kétség­beesett emberre, aki átélt szenvedések nyomát viselte magán. A közeledő Názáreti Jézus, úgy hatott erre az emberre, hogy Jézust ilyen szavak, kimondására késztette: honnan vezet téged a lelked? Sok ezer évvel ezelőtt láttalak, akkor más voltál!

A kétségbeesett ember ezeket a szavakat a közeledő Názáreti Jézus-jelenségtől hallotta, és ezek arra indították, hogy a követ­kezőket mondja, mivel egyrészt lelki szükségét érezte annak, hogy beszéljen, másrészt választ szeretett volna kapni sorsa alakulására: nagyon sokra vittem az életben. Állandóan tanultam, a tanultak révén kiemelkedtem embertársaim közül és egyre magasabb mél­tóságra tettem szert. Minden magasabb méltóság büszkébbé tett, és úgy gondoltam: micsoda ritka ember is vagyok én, hogy ilyen ma­gas posztra emelkedtem embertársaim fölé! Értékesnek éreztem lelkemet, értékesebbnek mások leikénél. Önteltségem minden újabb sikerrel fokozódott. Egyszer álmot láttam. Ó, milyen rémes álom volt! Nemcsak maga az álom volt megrázó, hanem álmomban éreztem a lelkemet elárasztó szégyenérzést. Szégyelltem, hogy ilyet álmodok. Hiszen életemben olyan büszke voltam! Most pedig olyat álmodom, amit soha se akartam volna, és most jónak találtam

262

az álmot. Feltettem magamnak a kérdést: ki tett ilyen naggyá? Ekkor egy lény állt elém, és azt mondta: én tettelek naggyá, én emeltelek magasra, de ennek fejében az enyém vagy! - Mélységesen szé­gyelltem magam, mert tudtam: nem vagyok kiválasztott lélek, aki saját erejéből ért el magas posztot; egy másik lény emelt magasra. Álmomban elmenekültem. Miután felébredtem, valóban el is mene­kültem. Otthagytam minden magas tisztségemet. Nem tudtam, mit keresek; így bolyongok már hosszú ideje, magam elől és elért ered­ményeim elől menekülve és szégyenkezve egykori gőgös gondo­lataim miatt.

Amikor a kétségbeesett ember ezeket a szavakat kimondta, az álmában látott lény újra megjelent előtte, és közé és a Názáreti Jézus közé állt. Eltakarta előle a Názáreti Jézus alakját. Mire az álomkép köddé vált, Jézus már tovább ment. A kétségbeesett ember még megpillantotta őt a távolban. Kétségbeesetten folytatta tovább útját.

Ezt követően a Názáreti Jézus egy leprással találkozott az úton, akinek betegsége és szenvedése láthatóan elérte a legmagasabb fokot. Ennek a léleknek a kínjai megint arra indították a Názáreti Jézus-lényt, hogy kimondja ugyanazokat a szavakat: merre vittek a lelked útjai? Évezredekkel ezelőtt láttalak, akkor más voltál!

Ezek a szavak szólásra bírták a leprást. Hasonlóan ahhoz, ahogy korábban a kétségbeesett ember tárta fel lelkét. A leprás így szólt: nem tudom, hogyan kaptam ezt a betegséget; fokozatosan lett úrrá rajtam. Az emberek már nem tűrtek meg maguk között: el kellett vonulnom a magányba. Alig sikerült valamit összekoldulnom, amit az emberek az ajtó elé vetettek. Egyik éjszaka sűrű erdő közelébe érkeztem. Egy tisztás felől, mintha egy magától világító fa közeledett volna felém, és intett nekem. Arra unszolt, hogy köze­ledjem a fénylőén felém intő fához. Vonzott az a fa. Ahogy a közelébe értem, a fényköréből egy csontváz lépett elő. Tudtam: a Halál áll előttem ebben a formában. És a Halál így szólt: Én vagyok te, élősködöm rajtad. Ne félj! - Majd így folytatta a csontváz: miért félsz? Nem szerettél-e engem sok életen át? Csak nem tudtad, hogy szeretsz, mert szép Arkangyal alakjában jelen-

263

tem meg neked; azt hitted, őt szereted. - Ekkor már nem a Halál állt előttem, hanem az arkangyal; akit gyakran láttam azelőtt, és akiről tudtam: őt szeretem. Ezután eltűnt. Másnap reggel a fa tövében ébredtem, még nyomorultabb állapotban, mint azelőtt. Tudtam, hogy amit az élet élvezetén szerettem, amit önzőén maga­mon szerettem, összefügg azzal a lénnyel, aki Halál és Arkangyal alakjában jelent meg előttem, aki azt állította, hogy szeretem és hogy ő, én magam vagyok. Most itt állok előtted, akiről nem tu­dom, ki vagy. - Ekkor újra megjelent az Arkangyal és aztán a Halál is, a leprás és a Názáreti Jézus közé állt, és eltakarta a leprás szeme elől a Názáreti Jézust. Amikor a leprás csak az Arkangyalt látta, eltűnt a szeme elől Jézus, azután a Halál és az Arkangyal is. A leprásnak folytatnia kellett útját, és már csak a jócskán eltá­volodott Názáreti Jézust látta.

Az Akasha Krónika megfigyelésénél ezek az események tárul­nak elénk, amelyeket a Názáreti Jézus átélt az anyával folytatott beszélgetés után, a Keresztelő Jánoshoz, a Jordán folyóhoz vezető úton.

Holnap majd rátérünk arra, hogyan hatottak a Názáreti Jézusra az úton történtek; a találkozás a két esszénussal, a kétségbeesett emberrel és a leprással, az úgyszólván „magán kívül" lévő Jézus maga is alig értette, hogyan kapcsolódott mindez ahhoz, ami a János-keresztségnél következett be a Jordánnál.

Aki különösnek vagy csodálatosnak fogja tartani a mostoha, illetve nevelőanyával folytatott beszélgetés és a János-keresztelő között lezajlott eseményeket, annak azt kell mondanom: bármilyen különösnek tűnnek is, az Akasha Krónika kutatásánál valóságként tárulnak elénk. A maguk nemében egyedülálló eseményekről van szó, amelyek azért egyedülállóak, mert csak egyszer történhettek meg, ami valóban egyetlen a Golgotai Misztérium előkészítése közben. Aki nem akar megbarátkozni a gondolattal, hogy annak­idején az emberiség fejlődésében egy rendkívüli esemény történt, annak nehezen lesz érthető az emberiség fejlődésének egész menete.

264

Második előadás

Köln, 1913. december 18.

Mielőtt folytatnám a Krisztus Jézus életére vonatkozó szemlélő­dést, legalább néhány megjegyzéssel szeretnék utalni arra, hogyan lehet ilyen részletek nyomára bukkanni. Természetesen csak arról lehet szó, hogy megpróbáljak kevés szóval jellemezni egy rend­kívül sokrétű dolgot. Mégis szeretném, ha legalább elképzelésük lenne arról, amit okkult kutatásnak nevezhetünk, és ami eléri a például tegnap megbeszélt tények megismerésének fokát.

A legegyszerűbb, ha azt mondjuk: a kutatások eredménye az Akasha Krónikában való olvasásnak köszönhető. - A „Lucifer­gnózis" című folyóiratban „Az Akasha Krónikából" címen megje­lent cikkemben, nagyvonalakban felvázoltam, hogyan kell felfogni az Akasha Krónika olvasását. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a világtörténés és világ-lét különböző tényeit különféle módon kell keresnünk, és megtalálnunk, ezért még pontosítani szeretném a ko­rábban elmondottakat. Jó, ha tudatosítjuk, hogy a világmindenség­ben nincs egyéb, mint tudatállapotok. Egyes lények számára a tudaton kívül minden egyéb csak „maja", nagy illúzió. Erre a tény­re több írásomban is utaltam, de főként két helyen tértem ki rá rész­letesen. Az egyik a „A szellemtudomány körvonalai" (Geheimwis-senschaft im Umriss című könyv, ebben leírtam a Föld egyetemes fejlődését a Szaturnusztól a Vulkánig, különös tekintettel a tudatálla­potok változásaira, a Szaturnusz és a Nap, a Nap és a Hold, a Hold és a Föld, és így tovább... közötti átmenetekben. Ez azt jelenti, hogyha fel akarunk emelkedni ezekig a magaslatokig, akkor a világ történéseinek megismerésében el kell jutnunk odáig, hogy megértsük: tudatállapotokról van szó. A realitások ábrázolásánál csakis tudatállapotokat említhetünk. Ezen a nyáron jelent meg „A szellemi világ küszöbe" (Die Schwelle der geistigen Welt) című könyvem. Ebben leírtam, hogyan emelkedik a tisztánlátó tekintet

265

lassan a köriilöttünk levő dolgok fölé. A dolgokban végbemenő dolgok fölé, hogyan tűnik és olvad el semmivé mindez, míg végül eléri azt a régiót, ahol már csak bizonyos tudatállapotú lények van­nak. Tehát a világ igazi realitásai: különböző tudatállapotú lények. Azért tűnik számunkra realitásnak, ami nem az, mert az emberi tu­datállapotunkban nem tudjuk áttekinteni a valódi realitásokat.

Már több alkalommal folyamodtam a következő hasonlathoz: gondoljuk csak el, vajon egy emberi hajszál realitás-e a szó leg­szorosabb értelmében? Van-e önálló léte? Értelmetlen lenne azt állí­tani, hogy az emberi hajszálnak önálló léte van. Értelme csak akkor van, ha belátjuk, hogy azok az emberi testből nőnek ki; másként nem is fordulhatna elő, nem létezhetne. Mivel egy hajszál sehol sem tud önállóan keletkezni, nyilvánvalóan értelmetlen lenne, ha valaki egy hajszálat reális földi értelmében önálló lénynek tekintene. Az egyes növényt gyakran egyedülálló lénynek tekintjük, pedig ugyanannyira nem önálló lény, mint egy hajszál. Mert ami a hajszál a fejen, az a növény a Föld organizmusán. A növény különálló szemlélése értelmetlen dolog. A Földet az em­berhez hasonlónak kell tekinteni, a növények úgy tartoznak a Föld­höz, mint a hajszál az ember fejéhez. Ahogyan a fejen kívül nincs a hajnak önálló léte, úgy a növény sem létezhet önálló lényként, a Föld organizmusán kívül. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk állapí­tani; hol kezdődik egy lény önálló léte. Végső soron nem önálló lény az, ami nem gyökerezik az ember tudatában. Minden egy bi­zonyos tudatból ered, csak különböző módokon.

Vegyünk szemügyre egy gondolatot; azt, amit emberként gon­dolunk. A gondolatok először is a mi tudatunkban, vannak, de nem csak a mi tudatunkban. Ugyanakkor jelen vannak a közvetlenül fölöttünk lévő hierarchia lényei, az Angyalok tudatában is. Mialatt gondolunk valamit, egész gondolatvilágunk, például, az Angyalok gondolata. Az Angyalok gondolják a mi tudatunkat. Ezért meg fogják érteni, hogy a látó-állapothoz felemelkedve, más érzülettel kell a magasabb világok lényei felé fordulnunk, mint a szokásos külső valóságban. Aki úgy gondolkodik a földi létről, mint a

266

fizikai érzékelhető világról, az nem tud eljutni a magasabb látáshoz. Nem elég, ha gondolkodunk kell, hogy gondoljanak min­ket, és tudnunk kell róla, hogy minket gondolnak. Nem könnyű en­nek az érzületnek a pontos jellemzése, mert ma még nincsenek ehhez megfelelő szavak. Megpróbálom a dolgot egy példán szem­léletessé tenni: Tegyük fel, hogy mindenféle mozgásokat végez­nénk, de ezeket nem magunkon, hanem egy másik ember szemé­ben látnánk meg, mint mozdulataink tükörképét. Ezt megfigyelve az ember megtudná, milyen mozdulatokat végez kezével, vagy arc­játékával. Ezzel az érzéssel már a tisztánlátás következő fokán találkozhatunk. Az ember csak általánosságban tudja, hogy gondol­kozik, de a következő, a fölötte lévő hierarchia lényeinek tudatá­ban figyeli meg önmagát. Átengedi az Angyaloknak, hogy gondol­ják az ő gondolatait. Tudnia kell, hogy nem ő maga irányítja gon­dolatait a tudatában, hanem gondolatait a közvetlenül fölötte álló hierarchia lényei irányítják. Éreznünk kell, hogy az Angyalok tu­data áthullámzik rajtunk, és összeszövődik velünk. így világossá válnak számunkra, a fejlődés folyamatos impulzusai, például a Krisztus-impulzus igazságai, amelyek tovább hatnak. Az Angyalok gondolni tudják ezeket az impulzusokat. Mi, emberek, gondolni és jellemezni tudjuk azokat, ha úgy bánunk gondolatainkkal, hogy átadjuk azokat az Angyaloknak, akik bennünk gondolják majd őket. Ehhez állandó gyakorlással jut el az ember, ahogyan„A maga­sabb világok megismerésének útja" (Wie erlangt man Erkenntnisse der Höheren Welten?) című könyvben leírtam. Egy bizonyos pilla­nattól kezdve egy érzés, értelem kapcsolódik ezekhez a szavakhoz: a te lelked már nem gondolkodik: lelked olyan gondolat, amelyet az Angyalok gondolnak. Miközben ezt igazságnak éli át az egyes ember, átélheti az általános Krisztus-igazságok gondolatait, vagy a Föld fejlődése bölcs irányításának más gondolatait.

A Földfejlődés egyes korszakaira az óind, az óperzsa, stb., vonat­kozó dolgokat az Arkangyalok gondolják. További gyakorlással elérhetjük, hogy megértsük: ahogyan az Angyalok gondolnak, úgy az Arkangyalok átélik azokat. A gyakorlás további folyamán annak

267

tudatához kell eljutni, hogy életedet odaadod az Arkangyalok éle­téért. „A szellemi világ küszöbe" (Die Schwelle der Geistigen Welt) című könyvemben részletesebben írtam ezekről a dolgokról. Münchenben is beszéltem erről - kissé groteszk szavakkal -, hogy a gyakorlatok folytatása közben úgy érzi az ember, mintha egy hangyabolyba dugná a fejét. A hangyák az izgő-mozgó gondola­tok. Míg az ember az életben általában úgy véli: ő maga gondolja a gondolatait, addig gyakorlással eléri, hogy be is látja: a gondolatok azért gondolkodnak benne, mert az Angyal, az Angelos benne gon­dolkodik. A további gyakorlás közben eljut az ember ahhoz az érzéshez, mintha az Arkangyalok vezetnék el őt a világ különböző tájaira, és így megismerné azokat. Aki helyes módon ábrázolja az egyiptomi vagy az indiai kultúrát, az megérti, mit jelentenek ezek a szavak: lelkedet egy Arkangyal viszi ebbe-vagy abba a korba. -Mintha életnedveink tudnák, hogy ők tartják fenn az életfolyama­tot, és a szervezetben úgy keringenek, mint a vér. A látó úgy tudja: az Arkangyalok így vezetik őt, a világ-élet folyamatában.

De azokat a dolgokat, amelyek a lélek egy bizonyos élménnyel való áthatására vonatkoznak, csak akkor lehet felkutatni, ha a lélek magáévá teszi a szavak értelmét: a lélek táplálékul kínálja fel magát az Archéknak, a Személyiség Szellemeinek. Az imént el­hangzottak groteszkül hatnak, mégis igaz: olyan konkrét tényeket, mint a Názáreti Jézus élete, nem lehet felkutatni, amíg nem válik világossá a szavak értelme: úgy szolgálunk a Személyiség Szelle­meinek, hogy szellemi táplálékuk vagyunk. Ez persze a mai külső világban élő ember számára őrültségnek tűnik. Ez természetes! Mégis: amilyen igaz, hogy a falat kenyér, amely a gyomrunkba jut, táplálékká válik számunkra - és ha képes lenne ezzel is törődni, akkor tudná, hogy életének értelme és célja az, hogy általunk táp­lálékká váljék, - ugyanúgy igaz, hogy mi emberek értelmét látjuk, hogy az Archéknak táplálékul szolgáljunk. Miközben itt a Földön jövünk-megyünk, az Archék folyamatosan elfogyasztanak, „meg­esznek" minket. Tagadhatatlan, hogy a köznapi életben nem tud­nak erről az emberek, és őrültségnek tartanák, ha valaki ilyet mon-

268

dana. Az ember az Archék számára ugyanaz, ami a búzaszem az ember számára. De ezt nem csak elméletileg kell tudnunk, hanem úgy kell az Archékkal együtt élnünk, ahogy a búzaszem élne, ha fogaink által péppé őrölve garatukon át a gyomrunkba jutva tudná: az ember tápláléka vagyok. így kell az embernek is tudnia: én az Archék tápláléka vagyok, megemésztenek engem, az Ő életük az, amit én élek őbennük. Ennek a tudatosítása azt jelenti: beleéljük magunkat a Személyiség Szellemei, az Archék tudatába. Ugyan­úgy beleéljük magunkat az Arkangyalok tudatába, amikor megért­jük: lelkedet ebbe vagy abba a korba viszik az Arkangyalok; az Angyalok tudatába akkor illeszkedünk bele, ha tudjuk: gondola­tainkat Angyalok gondolják.

Az átélés állapotainak meg kell változniuk, ha olvasva akarunk behatolni a magasabb világokba. Szükséges, hogy tudtában le­gyünk: a Személyiség Szellemei elfogyasztanak minket, amikor olyan konkrét tények kutatásához fogunk, mint a Názáreti Jézus élete az emberiség fejlődésében.

Korábbi utalásaink talán hozzásegítik önöket ahhoz, hogy job­ban megértsék a különbséget az okkult kutatás és a külső világban végzett kutatások között. Mert a felvázolt kép helyes támpontot nyújthat. Beleképzelhetik magukat a péppé zúzott, a fogak között apróra morzsolt búzaszem helyzetébe, és akkor az analógia helyes képzetéhez jutnak, hogy ha az Archék tudatában olvasnak. Akkor is lelkileg összezúzottnak kell érezniük magukat. Ez azt jelenti; magasabb szintű kutatás nem lehetséges belső tragikum, belső megszenvedés nélkül. Olyan egyszerűen elvont, fájdalommentes kutatás, amilyen a fizikai világban szokásos, nem érhető el a maga­sabb világok kutatásánál, amennyiben több akarna lenni egy fan­tasztánál. Ezért igyekeztem tegnap Jézus életének leírásánál eltekin­teni elvont fogalmaktól, elvont szavaktól. Emlékeznek, mire hív­tam fel a figyelmüket. Azt mondtam: ilyen volt a Názáreti Jézus élete tizenkettő, tizennyolc, húszéves korában, egészen, harmin­cadik életévéig. - Amit ilyen módon elmond az ember, az nem is annyira lényeges. A döntő az, hogy át tudjuk érezni, át tudjuk élni

269

azt, amit a Jézus-lélek átélt, a magányosság fájdalmát; a leírhatat­lan szenvedést amiatt, hogy már nincs, aki az ősi igazságokat meghallja. A Názáreti Jézus érzelmi életére akartam rámutatni. Fel akartam tárni az emberiséggel való háromszoros közös szenve­dését, tizenkét éves korától harmincéves koráig. A Golgotai Misz­tériumot előkészítő Jézus-élet jelentőségét nem az elmondott ese­mények maghallgatásából, vagy tovább mondásából fogják meg­érteni, hanem a lelküket mélyen megrendítő képzetekből; abból, hogy mennyit szenvedett a Názáreti Jézus, az ember, amíg eljutott a Golgotai Misztériumig, hogy a Krisztus-impulzus beáradhasson a Földfejlődésébe.

Úgy idézhetjük fel életteijesen a Krisztus-impulzust, hogy fel­elevenítjük a szenvedést, hogy az éppen felemlített tényeket meg­kíséreljük érzésekben megjeleníteni. Az Akasha-kutatás jellegéből meríthetik azt, amit igyekeztem néhány szóval jellemezni. Minél jobban sikerül egy olyan lénynek, amilyen a Názáreti Jézus volt, feltörő, hullámzó, egymásba szövődő érzéseit magunkban fel­idézni, annál mélyebben hatolunk ezekbe a titkokba.

Jézus életének további eseményeire nem kell külön kitérnem, hiszen már gyakran volt szó arról, hogy a Jordán folyónál történt János-keresztelő által beköltözött a Krisztus-lény Názáreti Jézus­nak a Zarathusztra-Én által szellemiséggel áthatott hármasságába. A Krisztus-lény leszállt a szellemi világból, hogy három évig egy emberi testhez kötötten beteljesedjék a sorsa. Nagyon fontos ennek a ténynek a szem előtt tartása. Mert alapjában véve ez a tény gyöke­resen különbözik a Föld fejlődésének minden más tényétől. Abban a pillanatban, amikor közeledünk ehhez az eseményhez: a Krisz­tus-lény beköltözéséhez a Názáreti Jézus testébe, olyasmit érin­tünk, ami már nemcsak a Földfejlődés emberi ügye. Ezzel tisztában kell lennünk.

Emberi szempontból szemlélve ezt az ügyet, azt lehet mondani: élt egyszer egy ember, akit jellemeztünk. Felvette magába a Krisz­tus-lényt, a Krisztus-impulzust. - De nézhetjük a dolgot más szem­szögből is, noha ezek az elképzelések meglehetősen gyenge lábon

270

állnának, de nem tesz semmit. Szellemtudományos előkészülete­ink segítségével gondolkodóba eshetünk.

Először tegyük fel, hogy az emberek tanácsában ülünk, a Golgo­tai Misztériumról elmélkedve, azonban nem emberként, hanem a magasabb hierarchiák egyik lényeként, a magasabb hierarchiák tanácsában tekintenénk a Golgotai Misztériumra. Szellemi vonat­kozásban feltétlenül lehetséges a nézőpont ilyen megváltoztatása. Ez azzal a hasonlattal tehető szemléletessé, hogy egy hegy dere­kánál épült falut lehet lentről, de lehet fentről is nézni. Termé­szetes, hogy általában emberi szempontból nézzük a Golgotai Misztériumot. De egyszer fel is emelkedhetünk a magasabb hierar­chiák szférájába. Ebben az esetben, hogyan beszélnénk a Golgotai Misztériumról? Azt mondanánk: a Föld fejlődésének kezdetén a magasabb hierarchiák lényeinek bizonyos szándékai voltak az em­berrel. Meghatározott módon akarták irányítani a Földfejlődést. Azonban az emberiség földi dolgainak tervezett irányításába elő­ször Lucifer avatkozott bele. Tehát, mint a magasabb hierarchiák egyik lénye lenézünk a Földfejlődésre, arra, ahogy irányítani szán­dékozunk az emberek sorsát. Ekkor Lucifer megváltoztatja a fej­lődés irányát.

Az emberiség fejlődését fentről szemlélve meg kell állapíta­nunk: nem minden történik általunk, ami odalent végbemegy. Lu­cifer folyton beleavatkozik. Azáltal, hogy Lucifer beleszólt, majd Aririmán is éreztette hatását, idegen elem került a magasabb hie­rarchiák terveibe, az emberiség fejlődésébe. Bizonyos módon úgy is mondhatjuk, a magasabb hierarchiák lényei megállapíthatták: a földi terület egy bizonyos mértékben elveszett számunkra. Olyan erők működnek benne, amelyek eltávolítják tőlünk a földi teret és az emberi lelkeket.

A magasabb hierarchiák által úgy történik az irányítás, hogy ere­jüknek megfelelően, fokozatosan vesznek részt benne; először a legalsó fokon állók. A Földfejlődés vezetésében részt vesznek ugyan még a legmagasabb hierarchiák lényei is, de bizonyos dol-

271

gokat az alacsonyabb fokon álló Angyalokkal, Arkangyalokkal, Archékkal végeztetnek el, ők nyúlnak bele közvetlenül a fejlődésbe.

Amint mondtam, beleképzeljük magunkat - természetesen a legnagyobb tisztelettel - a magasabb hierarchiák Tanácsába, (nem az emberek Tanácsába). Ott vannak köiülöttünk küldötteink: An­gyalok, Arkangyalok, Archék, akik jól tudnák teljesíteni parancsa­inkat, ha nem működnének idegen erők is a földi téren. Ekkor szólal meg az Istenek Tanácsa valahogy így: Mivel nem voltunk képesek arra, hogy a földi fejlődéstől távol tartsuk Lucifert és Ahrimánt, szolgáink, Angyalok, Arkangyalok, Archék egy bizo­nyos időponttól kezdve, már nem tudták megtenni az: emberekért azt, amit szándékunk szerint meg kellett volna tenniük. - Ez az időpont pedig az, amikor a Golgotai Misztérium megtörtént.

Amikor ez az időpont közeledett, azt mondták a magasabb hier­archiák istenei: elvész számunkra annak lehetősége, hogy szol­gáink által belenyúljunk az emberi lelkekbe. Csak eddig az idő­pontig tudtunk hatni szolgáinkon keresztül, mert nem voltunk képesek távol tartani Lucifert és Ahrimánt. Ezért olyan erők képződnek az emberi lélekben, amelyeket már nem tudnak irányí­tani az Angyalok, Arkangyalok, Archék. Lucifer és Aririmán erői miatt elveszítjük az embereket.

Valóban ez volt, - ha szabad így kifejeznem - „a hangulat az Égben", amikor közeledett ez új időszámítás kezdetének időpontja. Az istenek nagy „félelme" az volt, hogy egy adott pillanattól kezd­ve már nem tudnak szolgáikon keresztül kellőképpen gondoskodni az emberekről. Önök szellemtudományos felkészültségüknek kö­szönhetően, nem fogják félreérteni a fenti kifejezést, hiszen tudják: a kifejezések más értelmet és érzésbeli tartalmat nyernek, amikor magasabb világok jellemzésére használjuk azokat.

Az istenek félelme egyre kínzóbb-és kínzóbb méreteket öltött a Mennyben - ha szabad így mondanom. Ekkor jutottak arra az el­határozásra, hogy a Napszellemet feláldozzák, leküldik a Földre; a jövőben ne az legyen a sorsa, hogy az Istenek Tanácsában ül; költözzék le arra a színtérre, ahol ember-lelkek élnek. Feláldozzuk

272

ezt a Napszellemet. Mostanáig közöttünk élt, a magasabb hierar­chiák szféráiban, most Jézus kapuján át bevonul a Föld aurájába.

Ez történt az Istenek Tanácsában, amikor bekövetkezett a Gol­gotai Misztérium. Ilyen ez a dolog fentről nézve. Tehát nem csak az emberek ügyéről van szó, hanem a Földet vezérlő Istenek ügyéről is. A dolgot nemcsak arról az oldaláról nézhetjük, hogy felvetjük a kérdést: minek kell történnie az emberiség érdekében, hogy ne kerüljön tévútra? - Másfelől azt is kérdezhetjük: mit kell tennünk, nekünk isteneknek, hogy kiegyenlítsük azt, ami a miatt történt, hogy Lucifert és Ahrimánt be kellett engednünk a Föld fej­lődésébe?

Mindezek ismeretében átérezhetjük, hogy a Golgotai Misztéri­um nem csak földi esemény, hanem az Istenek ügye, az isteni-világ eseménye is. Valóban, az emberek számára végtelenül jelentős volt, hogy befogadhatták Krisztust, de az Istenek számára még en­nél is jelentősebb volt, hogy át kellett engedniük Krisztust a Föld­nek.

Mit jelent alapjában véve a Golgotai Misztérium megismerése azon kívül, hogy a Föld központi eseményét látjuk benne? - Azt, hogy a Golgotai Misztériumban Istenek ügyét láthatjuk; hogy az Istenek egy időre ablakot nyitnak az Égből, hogy egy ideig az em­berek szeme előtt játszódjék le az Istenek dolga. Úgy kell éreznünk a Golgotai Misztériumra tekintve, mintha egy mindig bezárt meny-nyei ház előtt mennénk el, és egy pillanatban az ablakon át betekinthetnénk abba, amit máskor az isteni-lakhely falai elrejtet­tek előlünk.

A valóban okkult érzelmű ember olyan áhítatot érez a Golgotai Misztérium iránt, mint aki egy körös-körül lezárt ház körül lopakodik, és csak sejti, mi történik odabent. Egy helyen azonban talál egy ablakot, és azon benézve a benti történések egy részletét pillanthatja meg. Ilyen, a szellemi világra nyíló ablak, az ember számára, a Golgotai Misztérium. így kell átéreznünk, mi történt akkor, amikor a Krisztus-lény leszállt a Názáreti Jézus testébe, il­letve hármas testiségébe. Mind mélyebben kell áthatnunk ma-

273

gunkat a gondolattal, hogy a Golgotai Misztérium által egy Isteni­esemény szemlélői vagyunk.

Amikor ilyen dolgokról beszélünk, másképpen kell használnunk a szavakat, mint a köznapi életben. Ha arról van szó, hogy az Istenek „aggódnak", „félnek" attól az időponttól, amikor a Föld fej­lődésében be kell következnie a Golgotai Misztériumnak, akkor az emberiség szent, szellemi dolgait érintő szavakat átértékelve kell használnunk. Végtelenül könnyű azoknak, akik esztelenül, léhán, -hiúságból vagy más okokból lekicsinylik azt, amit a legszentebb értelemben ábrázolunk. Elég, ha egy közismert szót kiforgatunk a szerint, ahogy az exoterikus életben akarjuk alkalmazni, és máris az ellenkezőjébe fordulhat valami, amit az ember azért kényszerült lelke mélyéből kimondani, hogy a szellemi világ igazságait hir­desse. Visszájára fordítja értelmüket, ha felelőtlenül ördöginek, sá­táninak, nevetségesnek minősíti azokat, ha a lelkekben eluralkodik a léha könnyelműség. Ez túlságosan is elterjedt a lelkekben. És igen kevéssé éberek azok, akiknek őrizniük kellene a szent, szelle­mi igazságok kincseit, amelyeknek éppen a jelenkorban nagyon is ott lenne a helye az emberek szívében.

Mekkora kényelemszeretettel kívánná az ember táplálni a szellemét! Milyen gyakran kell sajnálatos dolgokat látnunk. Ha a materializmuson csak egy kicsit is túllépve szellemről van szó, az emberek már elégedettek, mert nem kell megerőltetniük magukat, különösen a kedélyvilágukat. Pedig érezniük kellene: azzal, hogy részesei a Földfejlődés legszentebb ügyei szent, szellemi szem­lélésének, felelősek a szellemi világra vonatkozó tudás kincséért. Korunk könnyelműsége roppant nagy ezen a téren, olyan könnyen vesz mindent. Itt-ott, újra-meg újra látják, hogy felüti a fejét, de visszataszító voltát talán csak akkor veszik észre, ha elég éberek, és szívük elég lelkesen dobog a legszentebb szellemi igazságokért. Talán akkor majd fel tudják becsülni a szellemi kincsek értékét, és jó őrei lesznek annak, aminek őrzésére mindannyian hivatottak vagyunk.

274

Ilyen komoly dologról leginkább akkor beszélhetünk, ha olyan fontos eseményről van szó, mint az, hogy a Golgotai Misztérium nemcsak az emberek ügye, hanem az istenek ügye is, és hogy álta­la, mintegy ablakon át betekinthetünk az istenek dolgaiba. De ép­pen azt, ami ennek jellemzésére történik, olyan módon fogják el­torzítani, hogy arról nem is akarok beszélni. Akkor talán majd mindnyájuk számára eljön a pillanat, amikor felismerik az igazsá­got: az érzékfeletti világra vonatkozó szavakat át kell alakítanunk az érzékelhető világ számára, ha nem akarjuk, hogy másként értelmezzék azokat.

Amire most utaltam, azt a közismert kereszténység a következő szavakba foglalta: az Atya feláldozta Fiát az emberiségért! - Az érző szívű emberek számára ez közérthetően fejezi ki azt az igazságot, hogy a Golgotai Misztérium az Istenek ügye!

Az elmondottak összefoglalásával képzeteket alkothatunk ma­gunknak arról, mi történt valójában a Jordán folyónál, a János-keresztségnél. Ezt követte az evangéliumokból is ismert megkí­sértés. Az Akasha Krónika szemszögéből azt mondhatjuk: miután a Názáreti Jézus magába fogadta a Krisztus-lényt, el kellett vonulnia a pusztába. Ott magányában látomása volt, amelyet a tisztánlátó evangélisták megközelítő helyességgel írtak le. Mi is hasonló mó­don fejezhetjük ki, csak arra kell utalnunk, hogy a Krisztus-lény ekkor, valóban összekötötte magát a Názáreti Jézus hármas testiségével. Ez azt jelenti: a Krisztus-lény lejött a szellemi magas­ságokból, és már a hármas testiség képességeihez kötődött. De helytelen lenne, ha valaki azt képzelné, hogy a magasabb világok­ból leereszkedett Krisztus most mindjárt betekinthetett abba a ma­gasabb világba, - ahonnan jött. Nem így volt. Aki ezt érthetetlen­nek tartja, az gondolja meg, mit jelent, ha valaki tisztánlátó. Ki a tisztánlátó? Önök valamennyien tisztánlátók! Nincs Önök között olyan, aki ne lenne tisztánlátó. Miért nem lát valaki tisztán? Mert nem fejlesztette ki azokat a szerveket, amelyek a minden ember­ben lévő erők használatához szükségesek. Nem az a legfontosabb, hogy legyenek képességeink, hanem, hogy használni tudjuk azokat.

275

A Krisztus-lény minden lehetséges képességgel rendelkezett, de a Názáreti Jézus testének hármas burokrendszerében csak azok a képességek voltak meg, amelyek a Názáreti Jézus testiségének feleltek meg. Ezért volt szükség ilyen bonyolult előkészületre, mert a hármas burokrendszer képességei igen magas rendűek voltak ugyan, jelentősebbek minden más ember képességeinél a Földön, de a Krisztus-lény úgy kötődött hozzájuk, ahogy a tisztán­látó-képesség a meglévő, de általunk még nem használható érzék­szervekhez. A Zarathusztra-léleknek a Názáreti Jézus hármas bur­kaiban megőrzött képességeire támaszkodott a Krisztus-lény, amikor azzal a lénnyel találkozott, akinek célja volt az emberi lélekben rejlő minden önhittség, büszkeség, gőg felkeltése. Ezzel a lénnyel találta magát szemben Krisztus Jézus. Ebben a pillanatban megérezte, mit sugall neki az a lény a látomások belső nyelvén: azt, amit a Biblia ezekkel a szavakkal ír le: „Minden birodalom, amit magad körül látsz - ezek a szellemi világ birodalmai - a Tiéd lehet, ha elismersz e világ urának." Ha valaki a gőg, az önhittség legmagasabb fokát elérve lép be a szellemi világba, akkor a szelle­mi világon belül, a mindent elárasztó önhittség és gőg révén Lu­cifer birodalmának birtokába juthat, ha semmi más nincs benne, mint önteltség. Csakhogy az embert nem erre teremtették; szörnyű sors várna így rá.

Ez a lehetőség tárul fel Krisztus Jézus előtt. Két kép merült fel lelkében. Az egyik, a Jordán felé vezető úton történt találkozás a kétségbeesett emberrel, - amiről tegnap beszéltem. A Názáreti Jézus előtt megjelent az az alak, akit a kétségbeesett ember álmában látott. Ebben az alakban felismerte azt, aki így szólt hoz­zá: ismerj el a világ urának. - Ebben az alakban ismerte fel az esszé-nusok kapuinál látott Lucifert. Krisztus Jézus tudta, hogy Lucifer szól hozzá, és kivédte a támadást. Legyőzte Lucifert.

Ezután két lény indult második rohamra ellene. A benyomás, amelyet ez a két lény keltett nagyjából megfelel a Biblia sza­vainak: bizonyítsd be a bátorságodat, erődet, emberi hatalmadat azzal, hogy leveted magadat a magasból, és nem félsz attól, hogy

276

bajod eshet. - Ilyen esetben, az emberi lélekben felébred az erő tu­data, bátorság, sőt a vakmerőség. Két alak állt Krisztus Jézus előtt. Felismerte Lucifert és Ahrimánt, mivel látta őket korábban elfutni az esszénusok kapuitól. Az volt a benyomása, hogy az egyik alak­ban az a lény rejtőzik, aki a halál képében jelent meg annak a lep-rásnak, akivel a Jordán felé menet találkozott. Tehát felismerte Lu­cifert és Ahrimánt. így jelent meg előtte újra az, amit az úton átélt. Ezt a támadást is kivédte. Legyőzte Lucifert és Ahrimánt!

Aririmán ekkor újból megjelent. És most az is, amit kísértésként mondott Krisztus-Jézusnak, olyan volt, amit a Biblia szavaival lehet visszaadni. „Változtasd ezeket a köveket kenyérré, hogy be­bizonyítsd hatalmadat." De ekkor történt, hogy Krisztus Jézus nem tudott kielégítő választ adni Ahrimán felszólítására. Az első és a második támadást vissza tudta verni: Lucifer támadását, majd Lu­cifer és Ahrimán közös, egymást semlegesítő támadását. De most nem tudta Ahrimán támadását elhárítani. Azért, hogy így az ahri-máni támadás nem hárult el teljesen, jelentősége az egész Krisztus­impulzus hatására nézve megmaradt a Földön.

Kénytelen vagyok népszerű, sőt csaknem triviális módon jelle­mezni a szavak értelmét. Változtasd a köveket kenyérré, hogy táp­lálékul szolgáljanak az embernek. - A magasabb hierarchiák tevékenysége folytán a Földfejlődés hátralévő idején, egészen a Vulkánig Ahrimánt nem lehet teljesen kiküszöbölni. Tisztán szelle­mi erőfeszítéssel sohasem lesz lehetséges Lucifer belső kísér­tésének legyőzése. A bensőnkből feltörő kívánságok, vágyak, szen­vedélyek, gőg és vakmerőség legyőzése. Ha Lucifer egymaga tá­mad, szellemi erővel legyőzhető. Szellemi eszközökkel még akkor is győzedelmeskedni lehet, ha Lucifer és Ahrimán együttesen, belülről támad az emberre. Ha azonban Ahrimán egymaga van, akkor mélyen ülteti be tevékenységét a Földfejlődés materiális történéseibe. Onnan nem lehet teljesen kiűzni. Ahrimán, Mefisztó, Mammon, - azonos módon fedik a pénz fogalmát; mindent, ami összefügg a külső természetes önzéssel. Amennyiben mindig szük­séges az emberi életben külső, anyagi jellegű dolgok igény-

277

bevétele, számolni kell Ahrimánnal. Ha Krisztus igazán segíteni akart az embernek a Földön, akkor szabad utat kellett engednie Ahrimánnak. A Föld fejlődésének végezetéig tovább kell működ­nie Ahrimánnak, a materiális, anyagi létnek. Krisztusnak érin­tetlenül kellett hagynia Aririmán tevékenységét. Nem győzte le tel­jesen Ahrimánt. Krisztusnak bele kellett nyugodnia abba, hogy a Földfejlődés végéig küzdjön Ahrimánnal. Ahrimánnak a helyén kell maradnia.

Mi emberek visszaverhetjük Lucifer, Lucifer és Ahrimán ben­sőnkre irányuló támadásait. A materiális külvilágban zajló küzdelmeknek véget kell vetni a Föld fejlődése végéig. Krisztus­nak ugyan kordában kell tartania, de meg kell tűrnie maga mellett Ahrimánt. Ezért történhetett meg, hogy Ahrimán a három év folyamán is tevékenykedett a Földön, mialatt Krisztus a Názáreti Jézus testében működött, és hogy ezután Ahrimán birtokba vette Júdás lelkét, és rábírta, hogy elárulja Krisztust. Júdás tette össze­függ a megkísértés nem teljesen megoldott válaszával, a Jordán keresztelőt követően.

A Krisztus-lény lassanként csak fokozatosan illeszkedett be a hármas testiségbe. Ez a folyamat három évig tartott. Kezdetben csak lazán kapcsolódott hozzá, majd egyre jobban belehúzódott. Csak közvetlenül a halált megelőzően hatotta át teljesen a Krisz­tus-lény a hármas testiséget. Mindaz a szenvedés és fájdalom, amit a Názáreti Jézus átélt fejlődése három szakaszában, ahogyan azt felvázoltam - eltörpül a kínok mellett, amiket Krisztus érzett a három év alatt, amikor lassanként le kellett merülnie a három em­beri burokba. Folyamatos fájdalom volt ez, de olyan fájdalom, hogy belőle szeretet és szeretet és szeretet lett. Ekkor történt a következő: ha megfigyeljük Krisztus Jézus életét tanítványai körében, akkor az első, a második és a harmadik évben eltérő dol­gokat vehetünk észre. Mint már említettem, az első évben Krisztus még csak lazán kapcsolódott a Názáreti Jézus testéhez. Ismételten előfordult, hogy míg a fizikai test itt vagy ott tartózkodott, addig maga a Krisztus-lény egészen máshol járt. Amikor a többi evan-

278

gélium arról ír, hogy amikor itt-vagy ott megjelent a tanítványok­nak, akkor a fizikai test máshol tartózkodott, Krisztus szelleme pedig az országot járta.

Kezdetben ez így volt. Idővel a Krisztus-lény egyre jobban kötődött a Názáreti Jézus testéhez. Később azután a hozzá leg­közelebb álló tanítványaival olyan bensőséges kapcsolat létesült, mintha már nem is tőlük különálló életet élne. Minél jobban beleélte magát saját fizikai testébe, annál inkább együtt tudott élni tanítványai legbelső lényével. így járta a vidéket Krisztus tanít­ványaival. A közöttük létesülő szoros, bensőséges közösség révén Krisztus hol az egyik, hol a másik tanítványa által beszélt; már nem csak Krisztus beszélt olyankor, hanem valamelyik tanítványa; de Krisztus szólalt meg rajta keresztül. Olyan mértékben élte bele magát a tanítványába, hogy annak arcvonásai is megváltoztak; aki a nép köréből hallotta szavait, az úgy vélte a Mestert hallja. De a másik, az igazi Krisztus annyira visszahúzódott magába, hogy je­lentéktelennek hatott. Hol ezen, hol amazon a tanítványán keresz­tül beszélt, az országot járva. Ez volt működésének titka a három év utolsó szakaszában.

Amikor Krisztus Jézus így vándorolt a tanítványaival, ellenségei egyre veszélyesebbnek találták, és azon tanakodtak, hogyan kerít­hetnék kézre: minden követőjét nem tartóztathatjuk le. Hiszen so­hasem lehet tudni az-e az igazi, aki éppen beszél, mert ha azt fogjuk el, akkor az Igazi elmenekülhet. - Sohasem lehettek bi­zonyosak benne, hogy az előttük álló valóban az Igazi-e? Ez volt a nagy félelem oka. Az ellenséges érzületűek tudták: hol az egyik beszél, hol a másik, de az Igazit nem lehet felismerni, mert mindig egy másik tanítvány külsejében jelenik meg.

Valami csoda lengte körül ezeket az embereket. Ezért vált szük­ségessé az árulás. Mert a dolog nem úgy történt, ahogy általában leírják. Mivel lenne magyarázható, hogy Júdásnak csókkal kellett illetnie az Igazit, hogy ellenségei felismerjék? A korábbi ábrázolá­sok alapján nem lehetett nehéz a Názáreti Jézus elfogása. A csók­nak nem lett volna értelme, ha az, aki pontosan tudta, melyik

279

közülük az Igazi, nem akarta volna tudatni azokkal, akik nem tudták. A korábban elmondottak miatt az ellenséges katonák nem tudták, melyik az Igazi.

A Krisztus-lény teljes egyesülése a Názáreti Jézus testiségével csak közvetlenül a nagy szenvedéseket, a Golgotai Misztériumot megelőzően valósult meg. Ekkor történt az, amit a többi evangéli­um olyan szép szavakkal mond el. Ha a tisztánlátó tekintet az Akasha Krónikának megfelelően az akkori eseményekre irányul, valóságos tényként láthatja, hogy mialatt Krisztus a kereszten szenvedett, a Golgota körül elsötétült a világ, mint egy napfogyat­kozásnál. Nem állíthatom határozottan, hogy napfogyatkozás, vagy sűrű felhő okozta-e az elsötétülést, de a Golgotai Misztérium bekövetkezésénél olyan sötétség borult a vidékre, mint napfogyat­kozás idején.

Ilyen elsötétülés alkalmával az okkult tekintet számára minden élőlény egészen másnak mutatkozik a Földön, mint máskor. A növényeknél ilyenkor más az étertest és a fizikai test közötti össze­függés. Az állatoknál az asztráltest és az étertest viszonya változik meg elsötétüléskor. Napfogyatkozáskor minden más a Földön, mint éjjel, amikor nem süt a Nap. Természetesen nem ez a helyzet, ha az eget köznapi értelemben felhők takarják, legfeljebb akkor, ha rendkívül sűrű felhő takarja el a Napot, mint feltehetően akkor. Mint említettem, nem tudom biztosan, napfogyatkozás volt-e, de a jelenségek olyanok voltak. Miközben a Földön, fizikai értelemben is, ez a változás történt, a Krisztus-lény átment az élő Földaurába. Krisztus Jézus halálával a Föld befogadta a Krisztus-impulzust.

Ilyen egyszerű szavakkal kell eldadogni a Földön lejátszódó leg­nagyobb eseményt, mert voltaképpen emberi szavakkal megköze­lítően sem lehet kifejezni, értelemszerűen ábrázolni azt a legnagyobb eseményt!

Azután, amikor Jézus testét levették a keresztről, és sírba helyezték - ez ismét a tények megfigyelésén alapszik -, bekö­vetkezett egy természeti esemény, ezt ahhoz hasonlíthatjuk, amikor valamilyen morális esemény rázza meg az ember életét. Forgószél

280

keletkezett, megnyílt a Föld, és magába fogadta Jézus testét, mi­közben a halotti lepleket a forgószél elragadta. A leplek elrende­ződésének leírása a János Evangéliumban, megrendítően egyezik a megfigyelésekkel.

A természeti események: elsötétülés, földrengés, hatalmas forgószél, a Földfejlődés bizonyos pillanataiban szellemi esemé­nyekkel együtt jelentek meg. Hasonlót, csak élőlényeknél figyel­hetünk meg, amikor egy kézmozdulatot akarati elhatározás és gon­dolkodás előz meg. A Föld fejlődése úgy alakult, ahogy a köznapi életben csak mechanikus tényekkel van dolgunk. Csak a földi ese­mények bizonyos különleges pillanatában - de ennél az ese­ménynél különösen és a legnagyobb mértékben történt meg - egy szellemi és két fizikai tény egyidejű megjelenésében.

Nem feltételezem, hogy az Ötödik Evangéliumból merített konkrét tények elmondása befolyásolná a hallgatókat a Golgotai Misztérium jelentőségéről alkotott, jobbára elméleti eszméket il­letően. Ellenkezőleg, úgy vélem, aki egyre jobban elmélyed a konkrét tények megismerésébe, igazoltnak, megerősítettnek látja azt, amit korábban inkább elméletileg, gondolati úton tudott megismerni. A megismerés módjából kitűnik, hogy a Föld fejlő­désének ezen a pontján milyen fontos eseményeknek kellett megtörténniük.

A Golgotai Misztérium iránti megfelelő érzületeket, lelki árnyalatokat talán ezeknek a tényeknek ismeretében fogják a jövőben megszerezni; ehhez kívántam elültetni a megfelelő csírát az önök lelkébe az ötödik Evangélium ismertetésével. Talán lesznek önök között olyanok, akik más előadásokon is részt vehet­nek, vagy újra találkoznak itt Kölnben, akik még egyebet is merít­hetnek az Ötödik Evangéliumból. El kell mondjam: eltekintve at­tól, hogy az emberiség ma vajmi kevés hajlandóságot mutat a ko­rábban elmondott tények elfogadására, mégis ma rendkívül szük­séges ilyen tények megismerése a Földfejlődésben. Ezért közlöm ezeket, noha valóban nehéz róluk beszélni. Annak ellenére, hogy az ember legszívesebben nem is beszélne ezekről a dolgokról, bel-

281

ső elkötelezettsége mégis arra indítja, hogy elmondja az emberi lelkeknek, ami és ameddig elmondható. Erre szükség lesz az em­beriség fejlődésében. Akik most felveszik ezeket a dolgokat, azok­nak a lelkeknek feltétlenül szükségük lesz rájuk, a további em­beriség fejlődés során végzendő lelki-szellemi munkájukhoz.

Szemlélődéseink során fokozatosan megismerjük azt, aminek leikünkben fel kell élednie ahhoz, hogy a halandó emberiségfejlő­dés igazi tagjai lehessünk. Az emberiség fejlődésének értelme a Földön az, hogy az emberi lelkek mind tudatosabban ismerjék meg feladatukat.

Krisztus megjelent. Impulzusa tényként hatott. Hosszú ideig tényként csak a tudat alatt működhetett; majd az addig megértett dolgokon át kellett hatnia. Azzal hatott ami, és nem azzal, amit megértettek belőle. De egyre szükségesebb lesz, hogy az emberek megérteni is megtanulják Krisztust, aki a Názáreti Jézus testén át beáradt a Föld aurájába, és ezzel az élő emberi történésekbe.

282

2S3