Cormac Mac Art an Cliuin A tenger tigrisei! Farkas szív , tüzes, acélizmú emberek! Hollók jóllakatói, egyetlen élvezetük a gyilkolás és a Pusztítás. Óriások k, édesebb számukra a kard suhogása, mint egy lány szerelmes éneke... Manapság, amikor a római kardforgatók tudománya szin-te teljesen feledésbe merült, Cormac Mac Art úgyszólván leggy zhetetlen. Hideg és kíméletlen, mint a farkas, melyr l nevét kapta; a csata hevében azonban néha rület vesz raj-ta er t, és ilyenkor olyan, akár egy rjöng berserker. Ilyen-kor rettenetesebb, mint Wulfhere, és a vérszomjas gael el l még azok is megfutamodnak, akik a dánnal esetleg szembe mernének szállni... — Ráadásul azt hiszem mindezek ellenére szívesebben vá-gom a véres sast a hátába... és a tiedbe is... Cormac Mac Art! Felegyenesedett, miközben odavette ezeket az utolsó szava-kat, és f nökei köré sereglettek. Egy pillanattal mégis meg-késtek. Hírb l ismerték már a neves ír kalóz villámgyors fel-fogását...Miel tt a szavak teljesen elhagyhatták volna Thorwald ajkát, Cormac olyan vulkáni sebességgel rontott rá, amivel egy kiéhezett farkast is megszégyenített volna.

Csak egyvalami mentette meg a Pajzsvágó életét; szinte ugyanolyan gyorsan, mint a Cormac, hanyatt vetette magát a lócáról, és a gael zúgó kardja a mögötte álló kalózt ölte meg... Napkelet iszapjában fogant, förtelmes lények, mik tisztább földre kerültek, és mély gyökereket vertek a jó brit term -földben...druidáknál is vénebb tölgyek, amik rettenetes dol-gokkal táplálkoznak a duzzadó hold alatt...

Robert E. Howard A TENGER TIGRISEI

Charta Lap– és Könyvkiadó Budapest 1990.

Charta Fantasy Könyvek Sorozatszerkeszt Novák Csanád 1. Robert E. Howard Tigers of the Sea Fordította Nemes István A borító Boros Zoltán és Szikszai Gábor munkája

Charta Lap– és Könyvkiadó Kft., Budapest Felel s kiadó: Sz. Kiss János

Felel s szerkeszt : Nóvák Csanád Készült a Polyfilm nyomdában, 1990.

Felel s vezet : Majdán Ervin ©Nemes István. 1989 Hungarian Translation

TARTALOM

A farkas éjszakája……………………………………………………….7 Az undor temploma………………………………………………….. 38 A tenger tigrisei………………………………………………………… 53 Az északi tenger kardjai……………………………………………. 103 Utószó……………………………………………………………………… 136

A FARKAS ÉJSZAKÁJA

Pajzsvágó Thorwald pillantása elkalandozott a vele szem-ben álló férfi kemény tekintetében megcsillanó fenyegetés-

l, és végigkóborolt nagy szkallija hosszán. A páncélos, szarvsisakos kalózok és sólyomarcú f nökeik hosszú sorait nézte, akik a lakomát félbehagyva figyeltek. És Pajzsvágó Thorwald felnevetett. Igaz, a férfi, aki a viking képébe vágta kihívását nem keltett különösebb hatást a termet megtölt , páncélos óriások kö-zött. Alacsony, súlyos izmú, sima kép és nagyon sötét em-ber volt. Egyetlen öltözete illetve, dísze nyers szandálja a lábán, zb r ágyékköt , és egy széles b röv, amelyr l rövid, érdekesen horgas vég kard csüngött. Nem viselt páncélt, és egyenesre nyírt, fekete sörényét csak egy vékony ezüst-pánt fogta össze a halántékánál. Hideg fekete szemében rettent düh csillogott, és bels szenvedélye megelevení-tette általában rezzenéstelen arcát. – Egy évvel ezel tt – mondta norvégul, barbár kiejtéssel jöttél Golarára, és békét óhajtottál népemmel. Barátunk akartál lenni, és védeni bennünket átkozott fajod többi rab-lójától. Ostobák voltunk; arról álmodtunk, megbízhatunk egy tengeri rablóban. Figyeltünk. Hoztunk neked szarvast, halat, és fát vágtunk, mikor építettétek a majort, és meg-védtünk benneteket népünk más törzseit l, akik bölcsebbek voltak nálunk. Akkor csak maroknyian voltatok egy hosszú-hajóval. De amint felépült karósáncotok, még többen érkez-tetek. Most négyszáz harcost számláltok, és hat sárkányhajó hever a partra vontatva. Hamarosan g gössé és fennhéjá-zóvá váltatok. Sértegettétek a f nökeinket, megvertétek a

fiataljainkat... és kés bb az ördögeid elhurcolták asszonya-inkat, és legyilkolták gyerekeinket és harcosainkat. – És mit kellett volna tennem? – kérdezte Thorwald cinikusan. – Fejrátát kínáltam a f nökeiteknek minden harcosért, akit a legényeim indokolatlanul öltek meg. És a némbereitekkel meg a kölykeitekkel kapcsolatban...egy harcos nem aggasz-taná magát ilyen csekélységek miatt. – Fejráta! – A sötét f nök szemében heves düh villant fel. Eltünteti az ezüst a kiontott vért? Mit ér az ezüst nekünk szigetlakóknak? Igen...más népek asszonyai csekélységek nektek, vikingeknek, tudom. De megtudhatjátok, hogy így bánni az erdei nép lányaival messze áll a csekélységt l! – Hát – vágott közbe Thorwald élesen –, mondd meg, mit akarsz, azután tágulj innen! Feletteseidnek fontosabb dolga is akad, mint a te lármádat hallgatni. Habár a másik tekintete farkasszer en égett, nem válaszolt a sértésre. – Menjetek! – felelte a tenger felé mutatva. – Vissza Norgéba(Norvégia), a pokolba, vagy ahonnan jöttetek! Ha elviszed innen átkos csürhédet, elmehetsz békében. Én, Brulia, Hjaltland (Shetland) f nöke, szólottam. Thorwald hátrad lt, és mélyen nevetett; bajtársai vissz-hangozták nevetését, és a füstös gerendák rázkódtak a gú-nyos ordításoktól. – Hát, azt hiszed, te ostoba – mosolygott gúnyosan a nor-vég –, hogy a vikingek elengedik, amit egyszer megragad-tak? Ti piktek elég ostobák voltatok, hogy beengedtetek... most mi vagyunk az er sebbek. Mi északiak uralkodunk! Térdre, ostoba, és köszönd a sorsnak, hogy élni és szolgálni

hagyunk benneteket, és nem töröljük el férgekt l hemzseg törzsedet mindenest l! De mostantól fogva titeket nem fognak Golara Szabad Népének hívni... nem, a rabszolgaság ezüst nyakörvét fogjátok hordani, és az emberek úgy ismer-nek majd benneteket, mint Thorwald szolgáit! A pikt arca hamuszürkévé vált, önuralma elt nt. – Bolond! – vicsorogta olyan hangon, ami végigcsengett a termen, mint a kardcsengés csatában. – Megpecsételted a végzeted! Ti norvégok uraltok minden nemzetet, mi? Nos, talán lesznek néhányan, akik meghalnak, de sohasem fog-nak idegen urakat szolgálni!! Emlékezz erre, te sz ke zsi-vány, mikor az erd életre kél falaitok körül, és a szkallid lángokban és vérfolyamban fog összeomlani! Mi golaraiak voltunk a világ királyai a régmúltban, mikor seitek még a farkasokkal barangoltak a sarki erd kben, és mi nem haj-tunk fejet ilyenek el tt, mint ti! A Végzet Ebei vonyítanak kapuitoknál, és halál vár rád. Pajzsvágó Thorwald, és rád is, Aslaf Jarlsbane, és rád is, Grimm Snorrison, és rád is Osric, és rád is, Hakon Skel, és... – A pikt ujja ami egymás után bö-kött a lensz ke f nökökre, megremegett, mert a férfi, aki Hakon Skel mellett ült, élesen elütött a többiekt l. Nem mintha kevésbé lett volna vad és kegyetlen külsej . Igazából sötét, sebhelyes arcával és keskeny, hidegszürke szemével vészjóslóbb volt, mint a többiek közül bárki. De fekete hajú volt, és simára borotvált, páncélja a norvégok pikkelyes páncélja helyett láncszövés volt, amit ír páncélkészít k ko-vácsoltak. Sisakja, aminek forgójából lófarok csüngött le, mellette hevert a lócán.

A pikt túlhaladt rajta, és a mellette ül n fejezte be a végzet kihirdetését. – És rád is, Holló Hordi! Aslaf Jarlsbane, egy magas, gonosz ábrázatú f nök felugrott. – Thor vérére, Thorwald, t rnünk kell e sakál sértéseit? Én, ki egy jarl végzete voltam fénykoromban.. Thorwald egy intéssel elhallgattatta. A tengeri király sárga szakállú óriás volt, akinek szemén látszott, hogy uralkodás-hoz szokott. Minden mozdulata és hanglejtése magában hordozott valami kegyetlen, férfias er t. – Sokat es hangosan beszéltél, Brulla – mondta szelíden. – Lehet, hogy megszomjaztál. Csordultig telt kupát nyújtott felé, és a pikt, megfeledkezve az óvatosságról, meglepetésében gépiesen nyúlt érte, mintha akarata ellenére tenné. Ekkor Thorwald gyors csuk-lómozdulattal a képébe öntötte a kupa teljes tartalmát. Brulla megtántorodott, pokoli haragra gerjedve macsk sze-men felvisított, majd kardja megvillant, akár a nyári villám, és megalázójára vetette magát. De a maró sör elvakította, Thorwald gyorsan kivont kardja pedig kivédte vak vagdalko-zását, s közben a viking gúnyosan nevetett. Azután Aslaf felkapott egy lócát, és rettenetes csapást mért a pikt fejére, hogy az eszméletlenül és véresen terült el Thorwald lábánál. Hakon Skel kivonta t rét, de Thorwald megállította. – Ne szennyezze férgek vére a szkallim padlóját. Hé, legé-nyek, vonszoljátok ki ezt a dögöt! A fegyveresek brutális buzgalommal ugrottak el . Brulla, félig eszméletlenül és vérezve bizonytalanul kászálódott térdre, csupán fajának és korának vadállati harci ösztönét l

hajtva. Pajzsokkal, lándzsanyelekkel és baltafokkal leütöt-ték, kegyetlen csapások záporoztak védtelen testére, míg el nem csendesedett. Azután gúnyolódva és tréfálkozva ke-resztülvonszolták a termen a bokájánál, hogy karjai a földet söpörték, és egy rúgással meg egy átokkal, megvet en kiló-dították az ajtón. A pikt f nök ernyedten feküdt arccal a föl-dön, a vörössé vált porban, és vér szivárgott péppé vert szá-jából – a vikingek könyörtelen hatalmának szimbólumaként. Benn, a lakoma asztalnál, Thorwald felhajtott egy korsó habos sört és nevetett. – Úgy látom, pikt-vadászatot kell rendeznünk – szólott. – Ki kell znünk ezeket a férgeket az erd l, különben idelopa-kodnak éjszaka, és nyílzáport zúdítanak a majorra. – Pompás vadászat lesz! – harsogta Aslaf esküdözve. – Nem bírunk becsületesen harcolni ezekkel a hüll kkel, de levadászhatjuk ket, akár a farkasokat... – Te meg a h zöngésed a becsületr l – morogta savanyúan Grimm Snorrison. Grimm öreg volt, sovány, és megfontolt. – Becsületr l és férgekr l beszéltek – recsegte –, de csak egy rült vipera öl meg egy királyt... Azt mondom, Thorwald, megfontoltabban kellett volna bánnod ezekkel az emberekkel. Tízszer annyian vannak mint mi... – Meztelenek és gyávák – válaszolt Thorwald gondtalanul. – Egyetlen norvég ötven ilyennel felér. És ha már a velük való bánásmódról esik szó, ki az akinek pikt lányokat rabol-nak emberei? Elég a fecsegésb l, Grimm. Más megbeszélni-valónk is akad. A vén Grimm a szakállába motyogott, és Thorwald a ma-gas, er teljes felépítés idegen felé fordult, akinek sötét, k

fürkészhetetlen arca meg sem rezzent az elmúlt események alatt. Thorwald kissé összevonta szemét, és tekintetébe olyan csillogás költözött, mint egy macskáéba, aki játszik az egérrel, miel tt felfalná. – Partha Mac Othna – mondta ízlelgetve a nevet –, furcsa, hogy akármilyen neves martalóc vagy is... habár az igazat megvallva, ezidáig sosem hallottam a neved... egyedül jössz egy kis csónakban egy idegen majorba. – Nem annyira különös, mintha egy csónaknyi emberem-mel jöttem volna – válaszolt a gael. – Mindegyikük legalább féltucatnyi vérviszályban áll a norvégokkal. Ha magammal hoztam volna ket, k meg a legényeid azonnal egymás tor-kának estek volna, mi ketten bármit is teszünk. De nekünk, bár harcolunk néha egymás ellen, nem szabad olyan osto-báknak lennünk, hogy lemondjunk a kölcsönös el nyökr l a régi versengés miatt. – Igaz, a viking nép és Írföld martalócai nem barátok. – És ezért, mikor a gályám elhaladt a sziget alsó csücske mellett – folytatta a gael kis csónakba szálltam, egyedül, békezászlóval, és napnyugtára értem ide, mint tudod. A gá-lyám továbbhaladt Makki felé, és hajnalban ugyanott fog felvenni, ahol kirakott. – Aha – merengett Thorwald, állát öklére támasztva –, és az az ügy a foglyommal... beszelj részletesebben, Partha Mac Othna! Úgy t nt a gaelnek, hogy a viking túlságosan kihangsúlyoz-ta a nevét, de válaszolt. – Egyszer . Unokabátyám, Nial, a dánok foglya. A klánom képtelen megfizetni a váltságdíjat. Nem fukarság kérdé-se...nincs annyink, mint amennyit kérnek. De úgy hallottuk,

hogy a Helgoland melletti tengeri csatában foglyul ejtettél egy dán f nököt. Meg akarom venni t led; hátha sikerül rá-venni a törzsét, hogy menjenek bele egy fogolycserébe. – A dánok még egymással is háborúznak, Loki rohassza el

ket! Honnan tudod, hogy az én dánom nem ellensége azoknak, akik az unokabátyád tarják fogva. – Annál jobb – vigyorgott a gael. – Egy ember sokkal többet fizet, hogy a hatalmába kerítse egy ellenségét, mint ameny-nyit egy barátja biztonságáért fizetne. Thorwald a szarvkupával játszadozott. – Így igaz; ti gaelek rafináltak vagytok. Mit fizetsz ezért a dánért?... Hrutnak nevezi magát. – Ötszáz ezüstöt. – A népe többet fizetne. – Lehetséges. Vagy egy fityinget sem. Ezt a kockázatot vál-lalni kell. Ráadásul, hosszú és veszélyes tengeri utazást je-lent, hogy kapcsolatba lépj velük. Amit én ajánlottam, azt megkaphatod hajnalra... sosem jutottál még könnyebben pénzhez. A klánom nem gazdag. Észak tengeri királyai és Erin martalócai a tenger széléig ztek minket, kisebb farka-sokat. De kell egy dán, és ha te túl sokat kérnél, el kell h józnunk keletre, elfogni egyet fegyveres er vel. – Az nem nehéz – merengett Thorwald –, Dániát belvi-szályok szabdalják. Két király küzd egymás ellen... vagy csak küzdött, mert úgy hallottam, Eric felülkerekedett, és Thorfinn elmenekült a földr l. – Igen... így mesélik a tengerjárók. Thorfinn volt a jobb, és a nép t szerette, de Ericet Anlaf jarl támogatta, a leghatalma-sabb ember a dánok között, beleértve magukat a királyokat is.

– Úgy hallottam, Thorfinn egyetlen hajóban, maroknyi kö- vet jével a jütökhöz menekült – mondta Thorwald. – Bár ta-lálkoztam volna azzal a hajóval! De ez a Hrut is megteszi. Egy királyon elégíteném ki a dánok iránt érzett gy lölete-met, de megelégszem a legközelebbi nemessel. És ez az ember nemes, mégha nem is visel nemesi jelvényt. Leg-alább egy jarlnak gondoltam a tengeri csatában, mikor le-gényeim derékig ér halomban hevertek körülötte. Thor vé-rére, micsoda éhes kardja volt! Élve fogattam el a farkasa-immal... de nem váltságdíjért. Nagyobb árat is kifacsarhatnék a népéb l, mint amit te kí-nálsz, de számomra meg az aranycsengésnél is kellemesebb egy dán halálhörgése. – Megmondtam – a gael tehetetlenül tárta szét karját. – Ötszáz ezüst, harminc aranylánc, tíz damaszkusz kard, amit Serkföld barna embereit l szereztünk, és egy láncvértet, amit egy frank herceg testér l vettem le. Többet nem ajánlhatok. – Nehezen, de mégis lemondok az örömr l, hogy belevág-jam a véres sast ennek a dánnak a hátába – mormolta Thorwald, hosszú, sz ke szakállát simogatva. – Hogyan fizeted meg a váltságdíjat...itt van az ezüst meg a többi a zsebedben? A gael érezte a gúnyos tónust, de nem tör dött vele. – Holnap hajnalban mi ketten meg a dán lemegyünk a szi-get legalsó csücskéhez. Tíz embert magaddal hozhatsz. Míg te a parton maradsz a dánnal, én kievezek a hajómhoz, és az ezüsttel meg a többivel térek vissza, meg tíz emberem-mel. A parton lezajlik a csere. Az embereim a csónakban

maradnak, partra sem teszik a lábukat, ha becsületes leszel hozzám. – Jól beszéltél – bólintott Thorwald, mintha elégedett lenne, azonban a gaelt farkasösztöne figyelmeztette, hogy valami készül. Növekv feszültség ült a leveg ben. Szeme sarkából észre-vette, hogy a f nökök, mintegy véletlenül, köré gy lnek. Grimm Snorrison ráncos, sovány arca elsötétedett, és keze idegesen megrándult. De a gael viselkedésében egyetlen jel sem mutatta, hogy valami rendelleneset észlelt. – Ez mégis szegény fizetség egy emberért, akinek vagyona visszajuttathatna egy nagy ír herceget klánja élére. – Thorwald hanghordozása megváltozott; most már nyiltan gyötörte a másikat. – Ráadásul azt hiszem, mindezek ellené-re szívesebben vágom a véres sast a hátába... és a tiedbe is... CORMAC MAC ART! Felegyenesedett, miközben odavetette ezeket az utolsó szavakat, és f nökei köré gy ltek. Egy pillanattal mégis megkéstek. Hírb l ismerték már az ír kalóz villámgyors fe fogását, éles esze azonnal kapcsol, és acélos izmai már cse-lekszenek, míg egy átlagos ember csak a száját tátaná. Mie-

tt a szavak teljesen elhagyhatták volna Thorwald ajkát, Cormac olyan vulkáni sebességgel rontott rá, amivel egy ki-éhezett farkast is megszégyenített volna. Csak egyvalami mentette meg a Pajzsvágó életét; szinte ugyanolyan gyor-san, mint Cormac, hanyatt vetette magát a lócáról, és a gael zúgó kardja a mögötte álló kalózt ölte meg. A roppant, füstös szkalliban egy pillanat alatt kardszikrá-zástól lett világos. Cormac egy gyors kitöréssel akarta ke-

resztülvágni magát az ajtóhoz és a szabadsághoz, de túl szo-rosan vették körül a vérszomjas harcosok. Alig zuhant Thorwald átkozódva a padlóra, Cormac máris megperdült, hogy hárítsa Aslaf Jarlsbane csapását, aki úgy emelkedett fölé, mint a végzet árnyéka. A gael vörös pengé-je félreütötte Aslaf csapását, és miel tt a jarl–gyilkos vissz nyerhette volna egyensúlyát, halál zúdult a torkára Cormac kardhegye képében. Egy visszakezes csapás keresztülszelte annak a kalóznak a nyakizmait, aki egy nagy baltát emelt, és ugyanakkor Holló Hordi lecsapott, amivel Cormac vállcsontját akarta szétrop-pantani, de a láncing felfogta Holló kardélét, és majdnem ugyanakkor Hordit felnyársalta az a kardhegy, ami egyszerre mintha mindenhol ott lett volna, halálos hálót sz ve a ma-gas gael köré. Hakon Skel Cormac fedetlen feje felé sújtott, de elhibázta, és kapott egy vágást az arcára, de abban a pil-lanatban a gael lába beleakadt a hullákba, amik pajzsokkal és törött lócákkal együtt hevertek a padlón. Egy együttes roham az asztalnak szorította, ahol Thorwald átdöfte a páncélját, és az alatta lév bordákat. Cormac két-ségbeesetten sújtott hátra, hogy Thorwald karja összetört, és a tengeri király térdre rogyott a csapás súlya alatt, egy er s kalóz buzogánya a gael védtelen fején csattant, hogy fejb re szétnyílt, és ahogy összerogyott, Grimm Snorrison kiütötte kezéb l a kardot. Azután Thorwaldtól sürgetve a legények ráugrottak, fojtogatták és legy rték a félig öntu-datlan martalócot puszta túlerejükkel. Feladatuk még így sem volt könny , de végül sikerült letépniük a vakon marko-lászó, acélos ujjakat egyikük bikanyakáról, és megkötözték a

gael kezét és lábát olyan kötelekkel, amit még az irtóztató ereje sem bírt elszakítani. A kalóz, akit majdnem megfojtott, leveg után kapkodott a padlón, ahogy arccal felfelé von-szolták Cormacot a tengeri királyhoz, aki a képébe nevetett. Cormac félelmetes látványt nyújtott. Vörösre áztatta saját és ellenfelei vére, és fejsebéb l karmazsin patak csorgott alá, és alvadt meg sebhelyes arcán. De vadállati életereje már visszatért, és tompaságnak nyoma sem volt, a hideg szemben, ami viszonozta Thorwald fennhéjázó tekintetét. – Thor vérére! – szitkozódott a tengeri király. – Örülök, hogy a társad, Wulfhere Hausakliufr... a Koponyahasító... nem volt veled. Hallottam már a harciasságodról, de ahhoz, hogy az ember méltányolja, saját szemével kell látnia. Az elmúlt három percben több kardjátékot láttam, mint órákig tartó csatákban. Thorra, úgy törtél keresztül a harcosaimon, mint valami éhségt l hajtott farkas egy juhnyájon! Minden-ki ilyen a fajtádból? A martalóc nem méltatta válaszra. – Olyan férfi vagy, akit szívesen fogadnék bajtársamnak – mondta Thorwald szintén. – Minden régi viszályról megfe-ledkezek, ha beállsz hozzám. Úgy beszélt, mint aki nem várja, hogv kívánsága teljesül. Cormac csupán egy elutasító, hideg szemvillanással válaszolt. – Hát – mondta Thorwald –, nem hittem, hogy elfogadod az ajánlatom, és ez megpecsételi a sorsodat, mivel nem hagyha-tom, hogy népem ilyen ellensége szabadon mászkáljon. Azután Thorwald felnevetett. – A fegyverforgató-képességedet nem túlozták el, de a dörzsöltségedet igen. Te ostoba... egy viking eszén akartál

túljárni! Azonnal megismertelek, amint megpillantottalak, pedig évek óta nem láttalak. Hol van az Északi-tengereken még egy ilyen magasságú, vállszélesség ... és sebhelyes arcú férfi, mint te? Már akkor mindent elterveztem szá-modra, miel tt az els hazugságodat végigmondtad volna. Eh! Egy ír martalóc vezér. Igen...valaha, évekkel ezel tt. De most CORMAC MAC ART AN CLIUIN vagy, más néven a Far-kas, és a dán viking, Wulfhere Hausakliufr jobb keze. Igen, az általunk gy lölt Wulfhere Hausakliufré. – El akartad cserélni a foglyomat, Hrutot az unokabátyá-dért! Ugyan! Ismerlek régr l, legalábbis hírb l. És láttalak egyszer, évekkel ezel tt... hazugsággal az ajkadon jöttél ide, hogy kikémleld az majoromat, és jelentsd az er met és gyenge pontjaimat Wulfhere-nek, hogy azután valamelyik éjszaka idelopakodjatok, és a fejemre gyújtsátok a szkallit. – Hát most te mondd meg nekem... hány hajója van Wulfhere-nek, és merre jár most? Cormac csak kacagott, rendkívül kemény, megvet han-gon, ami feldühítette Thorwaldot. A tengeri király szakálla felborzolódott, és tekintete kegyetlenné vált. – Nem válaszolsz, mi? – káromkodott. – Hát nem baj. Akár továbbment Wulfhere Makkira, akár nem, három sárkány-hajóm fog várni rá a déli foknál hajnalban. Aztán, lehet, hogy amikor belevágom a véres sast Hrutba, rendelkezé-semre áll majd Wulfhere háta is a szórakozáshoz... és te megnézheted, és hogy lásd, jól csinálják-e, felakasztalak Golara legmagasabb fájára. A fogdába vele! Miközben a harcosok elvonszolták Cormacot, a gael hallotta Grimm Snorrison nyafogó, kellemetlen hangját, ahogy veszekszik

nökével. Felfigyelt rá, hogy az ajtón kívül nem hever test a véráztatta porban. Brulla vagy magához tért, és eltántor-gott, vagy törzsének tagjai vitték el. Ezeket a pikteket nehéz megölni, akár a macskákat. Cormac tudta, mivel harcolt a kaledóniai rokonaikkal. Egy olyan ütést l, mint amit Brulla kapott, egy átlagember megnyomorodott volna, de a pikt valószín leg néhány órán belül teljesen rendbe jön, hacsak csontja nem tört.

II. Pajzsvágó Thorwald majorja egy kis öbölre nézett, a mely-nek partjara hat, hosszú, korláttal védett, sárkányorrú, es karcsú hajó hevert. Mint általában, ez a major is egy nagy csarnokból állt – a szkalliból –, ami körül kisebb épületek csoportosultak – istállók, raktárházak, és a harcosok kuny-hói. Az egészet magas cölöpkerítés vette körül, ami ugyan-olyan súlyos gerendákból épült, mint a házak. A kerítés cö-löpjei három méter magasak voltak, mélyen a földbe ágyaz-va és felül kihegyezve. Itt-ott l rések voltak benne az íjászok számára, és szabá-lyos távolságokra, párkányok a bels oldalon, amire a véd k felállhattak, és lecsaphattak a kívülr l támadókra. A cölöpkerítésen túl fenyeget en derengett a magas, sö-tét erd . A karósánc lópatkó formájú volt, nyitva állt a tenger felé. A patkó szára a sekély öbölbe nyúlt, hogy védje a partra von-tatott sárkányhajókat. A bels kerítés egyenesen haladt, az-után el a szkalli el tt egyik szártól a másikig, hogy elválassza

a partot a szkallitól. Körbe lehetett úszni a f kerítés végeit, és a partra jutni, de akkor meg mindig el lesznek zárva ma-gától a majortól. Thorwald er dje jól védettnek t nt, de az éberség laza volt. A Shetland-szigetek ekkor még nem nyüzsögtek a ten-geri rablóktól, mint az rákövetkez id kben. Az a kevés nor-vég er dítmény olyan volt, akár a Thorwaldé... csupán ka-lóztanyák, ahonnan a vikingek lecsaptak a Hebridákra, az Orkney-szigetekre és Britanniára, ahol a szászok taposták el a halványuló római-kelta civilizációt...meg Galliára, Spániára és a Mediterrán-tengerre. Thorwald nemigen várt támadást a tengerr l, és Cormac tapasztalhatta, milyen megvetéssel tekintenek a vikingek Shetland benszülötteire. Wulfhere és dánjai mások voltak; számkivetettek még saját népükb l is, még messzebb men-tek, mint maga Thorwald, s éles cs ragadozó madarak vol-tak, akiknek karmai válogatás nélkül beletéptek mindenbe. Cormacot egy kis kunyhóba hurcolták, ami a kerítés mel-lett épült némi távolságra a szkallitól, és ebben láncolták meg. Az ajtó becsukódott mögötte, és magára maradt töp-rengéseivel. Sekély vágásai már nem véreztek, pedig hoz-záedz dött a sebekhez – vasember a vaskorban –, alig fog-lalkozott velük. Hiúsága mardosta; milyen könnyen belesé-tált Thorwald csapdájába, , akit királyok átkoznak vagy ál-danak ravaszságáért! Legközelebb nem lesz olyan magabiztos, töprengett; és lesz legközelebb, határozta el. Wulfhere miatt nem aggódott túlságosán, még akkor sem, mikor kiabálást, csúszó hajótes-tek súrlódását, és valamivel kés bb evez csobbanásokat

hallott, ami azt jelentette, hogy Thorwald hosszúhajói útnak indultak. Álljanak csak lesben a sziget legdélebbi pontján, es várjanak az ítéletnap hajnaláig! Sem , sem Wulfhere nem olyan tökkelütött ostoba, hogy kiszolgáltassák magukat Thorwald sokkal hatalmasabb erejének. Wulfhere-nek csak egy hajója volt, és alig nyolcvan embere. k meg a hajó még most is biztonságosan rejt ztek egy erd l takart kis öböl-ben a sziget másik oldalán, ami alig egy mérföldnyire volt ett l a ponttól. Kicsi volt az esélye, hogy Thorwald emberei felfedezik, azt a kockázatot pedig, hogy valami pikt kikémle-li, vállalni kellett. Ha Wulfhere követte a megbeszélt tervü-ket, sötétedés után futott be, kitapogatva útját; nem volt rá semmi indok, hogy pikt vagy norvég ott kószált volna. A part az öblöcske körül nagyrészt vad volt, kiugró és barátságta-lan, magas sziklák; továbbá Cormac hallotta, hogy a piktek szokás szerint elkerülik a szigetnek azt a részét, valami ba-bona miatt. si k oszlopok emelkedtek a szirten, és egy zord k oltár, ami hátborzongató szertartásokat idézett le-

nt korokból. Wulfhere ott fog lapulni, míg Cormac vissza nem tér, vagy amíg füst nem száll fel a legdélebbi pontról, ami azt jelenti, hogy Thorwald ott van a fogollyal, és nincs jele árulásnak. Cormac gondosan hallgatott a jelzésr l, ami odahívja Wulfhere-t, bár nem várta, hogy leleplezik kilétét. Thorwald tévedett, mikor feltételezte, hogy Cormac csak álcázásként beszélt a fogolyról. A gael hazudott, mikor magáról és szán-dékáról beszélt, hogy megvegye Hrutot, de igaz volt, mikor azt mondta, hogy a dán fogságba esésének híre hozta Golarára.

Cormac hallotta, hogy az óvatos evez csapások elhalnak a csendben. Fegyvercsörgést és harcosok kiabálását hallotta. Azután ezek a zajok is elültek, csak az éjszakai támadás ellen felállított rök szilárd léptei hallatszottak. Éjfél körül járhat az id , döntötte el Cormac, felpillantva a csillagokra a kis, súlyos rácsozatú ablakon át. Közel a mocskos padlóhoz láncolták, még felülni sem bírt. Háta a kunyhó hátsó falának ért, amit a cölöpkerítés alkotott, és ahogy ott támaszkodott, mintha hallott volna valamit, ami nem az éjszakai szél sóhajtása volt a hatalmas fák között. Lassú vonaglással megfordult, és talált egy keskeny rést két felfelé mered gerenda között, ahol kikukucskálhatott. A hold már lenyugodott; a homályos csillagfényben nagy, alig hullámzó falombok körvonalait vette ki az erd fekete fala el tt. Hallatszik valami surrogás és súrlódás azok között az árnyak között, ami nem a szélt l és a levelekt l származik? Gyengén, alig hallhatóan, megnevezhetetlen gonoszságot su-gallva, alig észlelhet zajok futottak végig a cölöpfal mentén. Az egész éjszaka megtelt hátborzongató mormolások-kal...mintha maga a sötét erd bolydult volna meg, akár egy árnyszer szörnyeteg kélne természetfölötti életre. "Mikor az erd megelevenedik", mondta a pikt... Cormac hallotta, amint a cölöpkerítésen az egyik harcos odaszól társának. Nyers hangja visszhangzott a suttogó csendben. – Thor vérére, trollok portyáznak ma éjjel! Hogy susog a szél a fák közt. Még a tompa agyú kalóz is megérezte a gonoszságot a sö-tétségben és az árnyékokban. Cormac a réshez tapasztotta

szemét, és tekintetével megpróbált keresztülhatolni a sö-tétségen. A gael kalóz érzékei annyival jobbak voltak egy át-lagemberénél, mint amennyivel egy farkasé jobbak egy disznóénál; macskaként látott a sötétben. De abban a ret-tent feketeségben sem látott többet, mint a legközelebbi fák elmosódott körvonalait. Várjunk csak! Valami kibontakozott az árnyékban. Szellemalakok ho szú sora haladt épp a fák adta árnyék szélén; Cormac megborzongott. Ezek a teremtmények minden bizonnyal elfek, az erd go-nosz démonai. Alacsonyak, er s testalkatúak, kissé gör-nyedten, csaknem nesztelenül lépkedtek egymás mögött. Csendességük a homályban és görnyedt testtartásuk az emberi lények szörny paródiájaként hatott. A tudat ködös szakadékaiban félig már elveszett, si emlékek lopóztak most vissza, hogy jeges ujjakkal markolásszak Cormac szívét. Nem úgy félt t lük, mint ahogy egy ellenséges embert l fél-hetne; a világgal egyid s rémület si emléke ragadta magá-val – homályos érzések, kaotikus álomszer visszaemléke-zések sötétebb korokra és komorabb napokra, mikor a pri-mitív ember az uralomért csatázott egy új világban. Mert ezek a piktek egy let nt törzs maradványai voltak – egy sibb korszak túlél i – az utolsó bástyái a sötét k kor-szaki birodalomnak, ami összeomlott az els kelták bron kardjai el tt. Most ezek a túlél k kikényszerültek a világ szélé-re, amit valaha uraltak, és zordan küzdöttek fennmaradásukért. A nagy sötétség és osonó lépteik fürgesége miatt nem le-hetett pontosan megszámolni ket, de Cormac úgy becsül-te, legalább négyszázan haladtak el tekintete el tt. Ekkora

banda egyedül felért Thorwald teljes erejével, és messze túler ben volt a most a majorban maradt emberekhez képest, mivel Thorwald kiküldte három hajóját. A lopa-kodó alakok nyomot sem hagyva nesztelenül tovat ntek, akár az éj szellemei. Cormac várt a hirtelen feszültté váló csendben. Azután figyelmeztetés nélkül félelmetes halálordítás hasított az éjszakába! Elszabadult a pandemonium, és rületes, pokoli zaj reszkettette meg a leveg t. Az erd most megelevene-dett! Minden irányból zömök alakok bukkantak fel, és ellep-ték a falakat. Vakító ragyogás vont hátborzongató fénybe mindent, és Cormac veszettül rángatta láncait, megvadulva izgalmában. Iszonyú események történnek nélküle, és itt van, leláncolva, akár egy levágásra szánt juh! Hihetetlenül káromkodott. A norvégok tartották a falat; fülsiketít acélcsattogás rázta az éjszakát, nyílsüvítés töltötte be a leveg t, és a mély, tü-zes viking kiáltások a piktek pokoli farkasüvöltésével keve-redett. Cormac nem látta, de érezte, mint rontanak embe-rek hullámai a cölöpfalnak, a lándzsák es balták összecsapá-sát, a szédít visszavonulást, és a megújuló rohamot. Tudta, hogy a piktek nem viselnek páncélt, és fegyvereik elég gyengék. Nagyon is elképzelhet volt, hogy a csekély viking er képes tartani addig az er dítményt, míg Thorwald visz-szatér a többiekkel, amit bizonyára meg is tesz, amint meg-látja a lángokat – de honnan jönnek a lángok? Valaki kaparászott az ajtónál. Kitárult, és Cormac Grimm Snorrison hajlott, cammogó alakját és élénk, szakállas ar-cát pillantotta meg kirajzolódni a vörös ragyogásban.

Egyik kezében sisakot és kardot tartott, amelyekben Cormac felismerte, a sajátját, a másikban egy kulcscsomót, ami zör-gött, ahogy a keze remegett. – Halott emberek vagyunk valamennyien! – károgta a vén viking. – Én figyelmeztettem Thorwaldot! Az erd piktekt l hem-zseg! Több ezren vannak! Lehetetlen tartani az er döt Thorwald visszatértéig! Neki is vége, mert a piktek elvágják a visszavonulását, mikor az öbölbe jön, és telet zdelik em-bereit nyílvessz kkel, miel tt közel érhetnének! Körbeúsz-tak a cölöpkerítés szarvain, és t zbe borították a három ma-radék gályát! Osric ostobán ki akart rohanni, egy tucat harcossal, hogy mentse a hajókat, de alig jutott ki a ka-pun, máris tömegével fúródtak bele a fekete nyílvessz k; embereit száz üvölt démon kerítette be és vágták el az er dt l! Egyetlen ember sem menekült meg, és alig ma-radt id nk becsukni a kapukat, mikor a teljes rikoltozó horda ostromolta meg! – Tucatjával öljük ket, de minden halott helyébe azonnal három másik ugrik. Több piktet láttam ma éjszaka, mint amennyit Golarán tudtam...vagy a világban. Cormac, te me-rész ember vagy; van valahol egy hajód a sziget közelé-ben... esküdj meg, hogy megmentesz, és én kiszabadítalak! Téged talán nem bántanak a piktek... az az ördögi Brulla nem nevezett meg a halálos rúnájában. – Csak te menthetsz meg! Megmutatom, hova dugták Hrutot, és t is magunkkal visszük... – Gyors pillantást vetett a válla fölött a partfel li csatazaj felé, és elfehéredett. –

Thor vérére! – sikoltotta. – A kapuk bed ltek, és a piktek a bels kerítésen belül vannak! Az üvöltés démonikus szenvedély és ördögi diadalordítássá fokozódott. – Szabadíts már ki, te locsogó bolond! – dühöngött Cormac, és a láncait rángatta. – Lesz még elég id d a fecse-gésre, mikor... Félelmében vacogva Grim Snorrison belépett a kunyhóba, a kulcsokkal babrált – de alig tette át lábat a küszöbön, egy sovány alak rontott el gyorsan es nesztelenül, akár egy far-kas a t zszín árnyékból. Sötét kar fonódott a vén viking ráncos nyaka köré, ami felfeszítette fejét. Iszonyú sikoltás tört ki Grim rángatózó ajkai közül, hogy azután hátborzon-gató gurgulázásba fulladjon, mikor egy éles penge elmet-szette a torkát. Áldozatának vonagló hullája fölött a pikt Cormac Mac Artot nézte, és a gael halálra számítva, de ijedtség nélkül bámult vissza. Azután az ég hajók fényében, amit l olyan világos lett a kunyhóban, akár nappal, Cormac látta, hogy a gyilkos nem más, mint Brulla, a f nök. – Te az vagy, aki megölte Aslafot és Hordit. Figyeltem az aj-tórésen keresztül, miel tt elvonszoltam magam az erd be –mondta a pikt olyan nyugodtan, mintha odakinn nem pokoli csata dühöngne. – Szóltam rólad a népemnek, és figyelmez-tettem ket, hogy ne bántsanak, ha még élsz. Te legalább annyira gy lölöd Thorwaldot, mint én. Megszabadítalak; elégítsd ki bosszúdat; Thorwald hamarosan visszatér hajói-val, és mi elvágjuk a torkát. Nem lesz többé norvég Golarán.

A környékbeli szigetek minden szabad népe összegy lt a megsegítésünkre, és Thorwaldnak vége! A gael felé hajolt, és kiszabadította. Cormac felpattant, friss, magabiztos t z terjedt keresztül erein. Felkapta lófar-kas forgójú sisakját és hosszú, egyenes kardját. A kulcsokat is elvette Brullától. –Tudod, hová börtönözték azt a Hrut nev dánt? – kérdez-te, ahogy kiléptek az ajtón. Brulla a forrongó lángörvényen és vagdalkozó kardokon túlra mutatott. – Most füst takarja a kunyhót, de közvetlenül a raktárház mellett van azon az oldalon. Cormac bólintott, és futásnak eredt. Hogy Brulla hová ment azt nem tudta, de nem is érdekelte. A piktek felgyúj-tották az istállót, a raktárházat és a szkallit, csakúgy mint a bels kerítésen kívüli hajókat. A szkalli körül és itt-ott a cö-löpfal közelében, ami számos helyen égett, makacs küz-delem folyt, ahogy a maroknyi túlél csak fajának minden elszánt vadságával adta életét. A tömzsi, sötét emberek, akik a magas, sz ke harcosok körül nyüzsögtek és vagdal-koztak, valóban több ezren voltak. A páncélos vikingek súlyos kardja rettenetes vámot szedett, de az alacsonyabb emberek feldühödött fenevadként estek nekik, amit l nem érezték sebeiket, és legy rték óriás ellen-ségeiket puszta túlerejükkel. A földre kerülteken sötét em-berek vagdaló kardjai elvégezték a munkát. Halálsikolyok és feldühödött üvöltések rengették meg a lángtól vörösl eget, de ahogy Cormac fürgén a raktárház felé futott, nem hallot-ta, hogy valaki is kegyelemért könyörgött volna. A piktek a megszámlálhatatlan gaztett l az rületbe kergetve a végle-

tekig kielégítették bosszúvágyukat, és a norvégok pedig nem vártak és nem is kértek kegyelmet. Átkozódó és gyilkosuk képébe köp , sz kehajú asszonyok fe-hér torkát kések metszették el, és norvég csecsem ket mészá-roltak le nem nagyobb b ntudattal, mint amit uraik mutattak a pikt gyermekek – kedvtelésb l való – legyilkolásakor. Cormac nem vett részt ebben a tömeges emberáldozatban. Egyik nép sem volt a barátja – mindkét faj meggyilkolta volna, ha úgy adódik. Futás közben csak arra használta a kardját, hogy hárítsa a véletlen vágásokat, amiket norvégoktól és piktekt l egyaránt kapott, és olyan sebesen mozgott a tántorgó, zihá-ló, vagdalkozó embercsoportok között, hogy komoly ellenál-lás nélkül jutott át a nyílt területen. Elérte a kunyhót, és né-hány másodpercig babrált a zárral, azután kinyitotta a sú-lyos ajtót. Épp idejében érkezett; a közelben ég raktárház-ról szikrák pattantak a kunyhó nádtetejére, és a belseje mar megtelt füsttel. Cormac ezen keresztül tapogatózott egy alak felé, akit alig bírt kivenni a sarokban. Lánccsörgés hal-latszott, és egy hang dán kiejtéssel azt mondta: – Ölj meg, Loki nevében! Jobb egy kardszúrás, mint ez az átkozott füst! Cormac letérdelt, és a láncnál kaparászott. – Azért jöttem, hogy megszabadítsalak, Hrut – zihálta. Egy pillanattal kés bb lábra segítette a megdöbbent harcost, és együtt kitántorogtak a kunyhóból, pont mikor a fedél bezu-hant. Cormac nagy kortyokban nyelte a leveg t, megfor-dult, és érdekl dve bámult társára – egy pompás felépítés , vörös sörény , nemesi tartasú óriásra. Félmeztelen volt,

rongyos, és ápolatlan a több hetes rabságtól, de szeme tö-retlen fénnyel csillogott. – Kardot! – kiáltotta lángoló tekintettel, ahogy végigpillan-tottak a jeleneten. – Kardot, jó uram, Thor nevében! Jókora küzdelem folyik, mi pedig tétlenül állunk! Cormac lehajolt, és kitépett egy vörösl pengét egy nyíl-vessz kkel telet zdelt norvég megmereved kezéb l. – Itt egy kard, Hrut – morogta –, de kire akarsz támadni... a norvégokra, akik úgy tartottak fogva, mint egy ketrecbe zárt farkast, és meg akartak ölni... vagy a piktekre, akik el fogják vágni a torkod a hajad színe miatt? – Kevés választásunk van – felelte a dán. – Asszonyok sikol-tásáthallottam... – Az asszonyok mar mind meghaltak – dörmögte a gael. – Rajtuk nem segíthetünk; menekülnünk kell. Ez a farkas éj-szakája... és a farkasok harapnak! – Szeretnék kardcsapást váltani Thorwalddal – habozott a nagy dán, ahogy Cormac a lángoló akadály felé húzta. – Ne most, ne most – csikorogta a martalóc –, sokkal több forog kockán, Thorf... Hrut! Kés bb visszatérhetünk, es be-végezhetjük, amit a piktek meghagynak... de most nem csak magunkra keli gondolnunk, mert ahogy Wulfhere-t, a Kopo-nyahasítót ismerem, már megkett zött gyorsasággal mene-tel embereivel az erd ben! A cölöpkerítés néhol elszenesedett üsz kké vált; Cormac és társa utat tört magának, de ahogy a kinti fák árnyékába értek, három alak emelkedett fel körülöttük, és vadállati üvöltéssel vetették magukat rájuk. Cormac figyelmeztet en felkiáltott, de hiába. Egy penge süvített a torka fele, hát

csapnia kellett, hogy védje magát. Elfordult a hullától, akit nem szívesen ölt meg, látta, hogy Hrut átlép egy pikt meg-csonkított teste felett, a bal kezén találja a másik horgasvég kardja, és kettévágja forgatója koponyáját egy jól irányozott csapással. A gael átkozódva szökkent el re. – Súlyos a sebed? – Vér patakzott a mély sebb l Hrut vas-kos karján. – Karcolás. – A dán szeme harci lázban éget. De tiltakozásai dacára Cormac letépett egy csíkot sa ját ruhá jából, és bekö-tözte a kart, hogy elzárja a vérfolyást. – Gyere, segíts bevonszolni ezeket a testeket a bokor alá mordult fel a martalóc. – Nem szívesen tettem...de mikor megpillantották a vörös szakállad, nem volt más választá-som. Azt hiszem, Brulla megértené az álláspontunkat, de ha a többiek rájönnek, hogy megöltük a testvéreiket, sem Brulla, sem az ördög nem szedi le kardjaikat a torkunkról. – Hallgasd csak! – parancsolta Hrut, mikor ezzel végeztek. A csatazaj nagyrészt a lángok recsegésére, ropogására csök-kent, és a piktek iszonyú diadalüvöltésére. Csak a lángoló szkalli egyetlen szobájában, amit még nem ért el a t z, véd-te magát makacsul egy maroknyi viking. A t z hangját ke-resztül ütemes csobbanások hallatszottak! – Thorwald visszatért! – kiáltotta Cormac, és visszaszaladt az erd széléhez, hogy átnézzen a cölöpkerítés maradványai fölött. Az öbölbe egyetlen sárkányhajó siklott. A hosszú k -risevez k repítették a vizén, és az evez sökb l meg a fedél-zetre sereglettekb l mély, kegyetlen ordítás tört el , mikor megpillantották tanyájuk füstölg romjait és embereik

megcsonkított testét. Az ég szkalliból mintegy válaszként üvöltés harsant fel. Az izzó fényben, ami véres örvénnyé változtatta az öbölt, Cormac és Hrut Hakon Skel sólyomar-cát pillantotta meg, aki a taton állt. De hova lett a másik két hajó? Cormac úgy vélte, tudja, és elismer , zord mosoly su-hant át komor arcán. A sárkányhajó máris a part felé siklott, és száz üvölt pikt gázolt a vízbe, hogy szembeszálljon velük. Derékig a vízben, súlyos, fekete íjaikat magasra tartva, hogy az íjhúr száraz maradjon, kil tték nyilaikat, és nyílzápor árasztotta el a sár-kányhajót orrtól farig. A sárkányhajó szemben haladt a leg-halálosabb széllel, amivel ezidáig találkozott. Emberek zu-hantak át a hajóperem mentén lév ablakokon, megt zdel-ve nyílvessz kkel, amik átütötték a hársfa pajzsokat, pik-kelyvérteket, hogy alatta a húsba mélyedjenek. A többiek pajzsaik mögött kuporogtak, eveztek, és kormányoztak, ahogy csak tudtak. Az orr máris megcsikordult a vízzel lepett fövenyen, és a nyüzsg vadak körbe vették. Százával ka-paszkodtak fel az oldalakon, a faron és az íves hajóorron, míg mások folyamatos t z alá vették a vízb l és a partról. Lövésztudományuk szinte hátborzongató volt. Akár két vag-dalkozó pikt között is elsuhant a hosszú nyílvessz , hogy le-terítsen egy norvégot. De mikor közelharcra került a sor, a vikingek roppant el nyben voltak. Óriás alakjuk, páncéljuk, hosszú kardjuk, a korlát mögötti helyzetük ellenségeik fö-lött, pillanatnyilag legy zhetetlenné tette ket. Kardok és balták emelkedtek és csaptak le, vér és agyvel fröccsent szét, és vonagló, zömök alakok hullottak alá a gá-lya oldaláról, hogy elmerüljenek, akár a kövek. A hajó körül

a víz s lett a halottaktól, és Cormacnak elakadt a lélegze-te, mikor rájött, milyen pazarlóan adják a meztelen piktek életüket. De hamarosan hallotta, hogy f nökeik kiabálnak feléjük, mire a piktek mogorván elhúzódtak, és ebb l rájött, hogy visszavonulásra adtak parancsot. Távolabbról akartak végezni a vikingekkel. Erre a vikingek is hamarosan rájöttek. Hakon Skel nyílvesz-sz l átfúrt aggyal hanyatlott le, és a norvégok dühös üvöl-téssel kezdtek a vízbe ugrálni, kétségbeesetten igyekezve, hogy összecsapjanak ellenségeikkel és halálos vámot szed-jenek. A piktek elfogadták a kihívást. Minden norvégot egy tucat pikt vett körül, és az öböl a part mentén csatától for-rongott és örvénylett. A hullámok vérvörössé váltak, és vas-tagon lebegtek a hullák, vagy elszórtan hevertek a fenéken, az él k lába megbotlott bennük, és fegyvereik beléjük akad-tak. A szkalliban rekedt harcosok kitörtek, hogy együtt hal-janak meg társaikkal. Azután bekövetkezett az, amire Cormac számított. Mélyr l feltör ordítás menydörgött a küzdelem dühe fölött, és az öbölt körülvev erd l Pajzsvágó Thorwald tört ki két sár-kányhajónyi legénység élén. Cormac kitalálta, mi történt. El reküldte a harmadik hajót, hogy el csalogassa a pikteket, és ezzel id t adjon magának, hogy kiköthessen va-lamivel lentebb a parton, és lecsaphasson az embereivel. Most zárt alakzatban, pajzs pajzs mellett rohantak ki az er-

l, végig a part mentén, és eltiporták az elesetteket. A piktek az olthatatlan düht l üvöltve nyílzáporral fogadták

ket, és a zömök testek nyaktör iramban, horgasvég kardjaikkal vetették rájuk magukat. De a nyilak nagy része

lepattant az egymást majdnem átfed pajzsokról, és az el -rerontó tömeg szilárd acélfallal találkozott. De ugyanolyan elszántsággal, mint amit az el küzdelem alatt mutattak, a piktek támadást támadás után zúdítottak a pajzsfalra. Él tenger volt, ami vörösl hullámokban tört meg azon az acél véd falon. A földhullákkal lelt meg a lábuk alatt, de nem csak piktekkel. Azonban valahányszor egy norvég kid lt, bajtársai még szorosabban húzták össze nagy pajzsaikat, és a földbe gázolták a halottakat. A vikingek már nem rohantak el re, de álltak, mint egy szi-lárd szikla, egyetlen lépést sem tettek hatrafele. Ék formájú alakzatuk szárnyai befelé kényszerültek, ahogy a piktek tel-jesen körülvették ket, míg inkább négyszög alakúvá vált, fordulva minden irányba. És állt, akar egy k és acél négyszög, és a piktek minden vad, vak rohama sem tudta megrendíteni, habár nekivetették csupasz mellüket az acélnak, míg hulláik fa-lat nem képeztek, amire az él k felkapaszkodtak. Azután hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, soraik fel-bomlottak, és szerteszét futottak, néhányan a lángoktól megvilágított majorba, mások az erd be. A vikingek diadal-ittas üvöltéssel törtek ki az alakzatból, és utánuk vetették magukat, bár Cormac látta, hogy Thorwald eszel sen pa-rancsokat rikolt, és vért l vörös kardlapjával üti embereit. Csel! Thorwald legalább olyan jól tudta, mint Cormac, de az

rjöng küzdelemben elvakult harcosok lépre mentek, mint ahogy ellenségeik várták. Abban a pillanatban, ahogy szét-szóródtak a menekül k követésére, a piktek üvöltve fordul-tak meg, és tucatnyi viking esett áldozatul nyílzáporuknak. Miel tt a többiek rendezhették volna alakzatukat, körülvet-

ték ket elszigetelten vagy küzd csoportokban, és meg-kezd dött a halál aratása. Az egyetlen tömegküzdelemb l, a csata szétszórt kis harcoló csoportokká vált a parton – ahol a sárkányhajó túlél i próbálták átverekedni magukat –, és a borostyánszín szkalli el tt, meg az erd peremén. Cormac hirtelen, mintha álomból ébredt volna, magát átkozta. – Az istenek vérére, micsoda bolond vagyok! Talán fiúk va-gyunk, akik meg sosem láttak csatát, hogy itt tátjuk a szán-kat mikor át kellene lábalnunk az erd n? Hrutot úgy kellett elvonszolni, csak ketten fürgén futottak keresztül az erd n, minden oldalról fegyvercsattogásokat és halálordításokat hallva. A küzdelem átterjedt az erd re, és az a komor, sötét erd , számos véres jelenet helyszínévé vált. Cormacot és Hrutot figyelmeztették ezek a zajok, és sikerült kimaradniuk ezekb l a küzdelmekb l, bár egyszer homályos alakok ugrottak eléjük az árnyékból, és az azt követ , rövid csata vak forgatagában azt sem tudták, piktek vagy norvé-gok estek el kardjaik alatt. Lassacskán a verekedés zaja elmaradt mögöttük, és él ir l sok ember lábdobogása hallatszott. Hrut, vörös nedves kardját szorongatva megtorpant, de Cormac tovább húzta. – Épp id ben jönnek; csak Wulfhere farkasai lehetnek! A következ pillanatban kibukkantak egy tisztásra, amit homályosan megvilágítottak a hajnal els fényei. Az ellenté-tes oldalon egy csapat vörösszakállú óriás jelent meg, akik-nek vezet je úgy nézett ki, mint az igazi háború istene, és üdvözl én felüvöltött. – Cormac! Thor vérére, úgy t nik, mar egy örökkévalóság óta járjuk ezt az átkozott erd t! Mikor megláttam a fényt a

fák fölött, és meghallottam az üvöltözést, minden har-cost elhoztam a hajóról, mert nem tudtam, minek gyúj-tottad fel és fosztogatod Thorwald tanyáját egyedül! Mi folyik ott...és ki ez? – Hrut...akiért jöttünk – válaszolta Cormac. – Pokol és vörösl csata örvénylik ott...véres a baltád! – Igen...át kellett vágnunk magunkat egy seregnyi sötét, kis fickón...azt hiszem, te pikteknek hívod ket. Cormac káromkodott. – Annyi vért kiontottunk, amiért még Brulla sem tudna felelni... – Hát – dörmögte az óriás –, tele van velük az erd , és hal-lottuk, hogy vonítanak mögöttünk, mint a farkasok... – Azt hittem, mind a tanyán van – jegyezte meg Hrut. Cormac a fejét rázta. – Brulla azt mondta összegy ltek a klánok; eljöttek a Hjaltlandok minden szigetér l, és valószín leg a sziget min-den oldalán kikötöttek...hallgassátok! A csatazaj feler södött, ahogy a harcoló felek egyre mélyeb-ben behatoltak a szövevényes erd be, de amerr l Wulfhere és vikingjei jöttek, elnyújtott vonítás hangzott fel, mintha egy rohanó farkas falka adná, és a hang egyre vékonyodott. – Összetömörülni! – üvöltötte Cormac elsápadva, és a dánoknak alig volt idejük összezárni pajzsaikat, miel tt a banda már rájuk is rontott. A s fák közül száz pikt ron-tott el , akiknek kardját még nem áztatta vér, és árhullám-ként törtek meg a dánok pajzsain. Cormac szúrkált és vagdalkozott, mint egy démon, és oda-kiáltott Wulfhere-nek.

– Tartod ket keményen... Meg kell találnom Brullát. Majd szól nekik, hogy Thorwald ellenségei vagyunk, és engedje-

nek távozni békében! Az eredeti támadók mindannyian elhullottak egy marok-nyit kivéve, letaposták ket, és vicsorogva utolsókat rúgták. Cormac kiugrott az egymást ér pajzsok védelme mögül, és berohant az erd be. A pikt f nököt keresni ebben a csatától gyötört erd ben kissé rültség volt, de ez volt az egyetlen esélyük. Látva, hogy friss piktek áramlanak el mögülük, je-lezte Cormacnak, hogy valószín leg végig kellene verekedniük magukat az egész szigeten, hogy visszajussanak a gályájukhoz. Ezek a harcosok minden bizonnyal valami keleti szigetr l jöttek, hogy Golara keleti partján kötöttek ki. Ha megtalálná Brullát...alig tett pár lépést a tisztásról, mikor megbotlott két hullában, akik összeakaszkodtak halálukban. Egyikük Pajzsvágó Thorwald volt. A másik Brulla. Cormac rájuk meredt, és ahogy a piktek farkasüvöltése felharsant körülötte, libab rös lett. Felpattant, és visszarohant oda, ahol a dánokat hagyta. Wulfhere nagy baltájára d lt, és a lábánál hever holtteste-ket bámulta. Emberei szilárdan tartották helyzetüket. – Brulla halott – recsegte a gael. – Magunk kell boldogulnunk. Ezek a piktek elvágnák a torkunkat, ha tudnák, és csak az istenek a megmondhatói, mennyire gy lölik a vikingeket. Egyetlen eshet ségünk, hogy megpróbáljunk visszajutni a ha-jónkhoz. De ez igazán nem nagy esély, mivel nem kétlem, hogy az erd vadakkal van tele. A fák közt nem tudjuk tartani a pajzsfalat, de...

– Találj ki valami mást, Cormac! – mondta Wulfhere zordan, és nagy baltájával kelet felé mutatott. Ragyogó fény látszott a fák közt, és iszonyatos üvöltés-egyveleg hatolt messzir l a fü-lükbe. Ez csak egy dolgot jelenthetett. – Megtalálták, és felgyújtották a hajónkat – motyogta Cormac. – Az istenek vérére, a sors ólmozott kockával játszik ellenünk! Hirtelen kigondolt valamit. – Utánam! Maradjatok közel egymáshoz, és vágjátok keresz-tül magatokat mindenkin, ha a szükség úgy kívánja, de legye-tek a nyomomban! Kérdés nélkül követték keresztül a holttestekkel teleszórt er-

n, minden irányból harcoló emberek hangját hallva, míg el nem jutottak az erd szeléhez, és a rombad lt kerítés fölött a tanya romjaira bámultak. Puszta véletlenségb l nem került pikt sereg az útjukba, de mögöttük iszonyatos és bosszúszom-jas lárma harsant, ahogy egy csapat odaért a hullákkal tele-szórt tisztásra, ahonnan a dánok távoztak. Nem folyt küzdelem a tanya romjai között. Norvégokat csak megcsonkított hullákként láttak. A küzdelem az erd be szorult, az összetömörült vikingek vagy visszavonultak, vagy szétker-gették ket. Az erd mélyér l jöv , szakadatlan acélcsattogás-ból ítélve, a még él k nem adták olcsón az életüket. A fák alatt, ahol az íjak többé-kevésbé használhatatlanok voltak, a túlél k órákig védhették magukat, azonban e piktekt l hemzseg szi-geten sorsuk megpecsétel dött. Három vagy négyszáz bennszülött végül belefáradt a csatába, és frissebb harcosokra hagyta a küzdelmet, és

fosztogattak, ami zsákmányt csak össze tudtak szedni a raktárak zsarátnokából. – Nézzétek! – Cormac kardja a sárkányhajóra mutatott, ami-nek orra a homokba mélyedt, bár fara lebegett. – Egy pillanat múlva ezer üvölt démon veti ránk magát. Ott fekszik az egyet-len lehet ségünk, farkasok... Hakon Skel "Holló"–ja. Keresztül kell vágnunk magunkat, megszerezni, vízbe tolni, és elevezni, miel tt a piktek megállíthatnának. Sokan meghalnak ma közü-lünk, s t lehet, hogy mind meghalunk, de ez az egyetlen lehe-

ségünk! A vikingek nem szóltak semmit, de vad, világos szemük lángolt, és jónéhányan farkasszer en vicsorogtak. Nagyon kockázatos! Élet vagy halál múlik a kockadobáson! Az ilyesmit egy viking megbocsátotta az életnek! – Pajzsokat össze! – ordította Wulfhere. – Összetömörülni! A rohanó ék alakzatba... Hruttal a közepén! – Micsoda...! – kezdte Hrut mérgesen, de Cormac teketória nélkül a páncélos sorok közé tolta. – Nincs páncélod – morogta türelmetlenül. – Kész, vén farkas? Akkor támadás, és döntsenek az istenek! Az acélhegy ék lavinaként zúdult ki a fák közül, és a part felé száguldott. A romokat fosztogató piktek megdöbbent üvöltéssel fordultak meg, és egy össze-vissza sor állta el az utat a víz széléhez. De a rohanó pajzsfal megtorpanás nélkül vágódott bele a pikt sorokba, megbontotta, szétzúzta, levágta, és keresztülgázolt vörös maradványaikon a part felé. Az alakzat itt elkerülhetetlenül felbomlott. Derékig vízben, hullák közt botladozva, nyílzáportól sújtva, ami most zúdult rá-juk a partról, a vikingek elérték a sárkányhajót, es másztak fel

minden oldalon, míg egy tucatnyi óriás nekivetette a vállát a hajóorrnak, hogy letaszítsák a homokról. Felük elpusztult eközben, de a többiek titáni er feszítése gy zedelmeskedett, és a gálya megbillent. A viking fajok között a dánok voltak az íjászok. A nyolcvan-egynéhány harcosból, aki Wulfhere-t követte, harminc súlyos íjat viselt, és hosszú nyílvessz kkel telt tegezt a hátukra er sít-ve. Ezek közül azok, akikre nem volt szükség az evez knél meg a kormánylapátnál, lecsatoltak fegyverüket, és azokat, a pikteket vették célba, akik belegázoltak a vízbe, hogy megtá-madják az orrt toló embereket. A felkel nap els fényében a dán nyilak félelmetes pusztítást végeztek, és az el renyomulás meginogott, visszaesett. Nyílvessz k záporoztak mindenfelé a vizijárm re, és némelyikük célba talált, de a pajzsuk mögött kuporgó emberek hatalmas er vel dolgoztak, és hamarosan, ámbár mintha órák teltek volna el, a sárkányhajó meglódult, és elszabadult. A vízben lév k felugráltak, és felkapaszkodtak a láncokra és a korlátra, és a hosszú evez k kirepítették az öbölb l, épp ahogy egy üvölt farkasszer falka rontott ki az erd l és le a partra. Nyilaik záporozták, de ártalmatlanul hul-lottak le a mellvédr l és a törzsr l, ahogy a Holló a nyílt ten-ger felé suhant. – Éppenhogy! – bömbölte Wulfhere harsogó nevetéssel, rettenetesen meglapogatva Cormac vállat. Hrut a fejét ráz-ta. Dühét csak fokozta a megalázó tény, hogy a küzdelem alatt egy nagydarab harcos azt a parancsot kapta, hogy tart-sa fölé a pajzsát.

– Sok bátor harcos hal meg amott az erd ben. Fáj nekem, hogy így sorsukra kell hagynom ket, még ha ellenségeink is, akik halálomat kívánták. Cormac vállat vont. – Én is segítettem volna nekik, ha lett volna rá mód. De nem sokat ért volna ott maradni és meghalni velük. Az istenek véré-re, micsoda éjszaka volt! Golara megszabadult a vikingjeit l, de a piktek véres árat fizettek! Mostanra Thorwald mind a négy-száz embere halott, vagy az lesz hamarosan, de legalább ezer pikt halt meg csak a tanyán, és csak az istenek tudják, még mennyi az erd ben. Wulfhere Hrutra pillantott, aki a taton állt, kinyújtott karja a kardján, aminek vörösl hegye a hajópadlón nyugodott. Mosdatlanul, vért l szennyezve, zúzódásokkal, sebesülten, királyi tartását mégsem adta fel. – És most, hogy ilyen vakmer en kiszabadítottatok e lehetet-len esélyek ellenében – mondta –, mit kívántok még örök há-lám mellett, amely már a tietek? Wulfhere nem válaszolt; embereihez fordult, akik abbahagyták az evezést, és buzgón várakozva barnultak a taton állókra. A viking f nök felemelte vért l vörösl baltáját, és felkiáltott. – Skoal, farkasok! Dörögve üdvözöljétek Sascímeres Thorfinn-t, Dánia királyát! Égrenget ordítás harsant fel a reggeli kék égre, ami megijesz-tette a köröz tengeri sirályokat. A megviselt király leveg után kapkodott meglepetésében, gyorsan egyikr l a másikra pillan-tott, még mindig nem volt biztos helyzetében. – És most, hogy tudjátok, ki vagyok – mondta vendég vagyok vagy fogoly?

Cormac elvigyorodott. – Skagent l követjük a nyomod, ahonnan egyetlen hajóval szöktél Helgolandra, és ott megtudtuk, hogy Pajzsvágó Thorwald foglyul ejtett egy királyi viselkedés dánt. Tudva, hogy titokban tartod kiléted, nem gondoltuk, hogy tudja, egy dán király van a kezében. –Nos, Thorfinn király, e hajó és kardunk a tied. Törvényenkívüliek vagyunk mindketten a saját földünkr l. Az én helyzetemen Erinben nem javíthatsz, de Wulfhere-t be-fogadhatod, és megnyithatod számunkra a dán kiköt ket. – Örömmel megtenném, barátaim – mondta Thorfinn mélyen megindultan. – De hogy tudnék segíteni a barátaimon, aki magamon sem segíthetek? Én is számkivetett vagyok, és unokatestvérem, Eric uralkodik a dánok felett. – Csak amíg mi dán földre nem tesszük a lábunk! – kiáltotta Cormac. – Ó, Thorfinn, túl hamar szöktél el, de ki láthatná el -re a jöv t? Alig szálltál tengerre, mint egy üldözött kalóz, a trón megingott Eric lába alatt. Míg fogolyként hevertél Thorwald sárkányhajóján, Anlaf jarl elesett egy jütökkel vívott ütközet-ben, és Eric elvesztette legnagyobb támogatóját. Anlaf nélkül uralma egyetlen éjszaka alatt összeomlik, és seregek fognak a zászlód alá özönleni! Thorfinn szeme csodálkozó fénnyel felcsillant. Hátravetette fejét, mint ahogy egy oroszlán veti hátra a sörényét, és feltar-totta vörösl kardját a felkel nap szemébe. – Skoal! – kiáltotta. – Irány Dánia, barátaim, és Thor duzzassza a vitorlánkat!

– Fordítsátok a hajóorrt kelet felé, legények – ordította Wulfhere a kormánylapátnál állóknak. – Megyünk, hogy új királyt ültessünk Dánia trónjára!

VÉGE

AZ UNDOR TEMPLOMA

I.

Óvatosan! – mordult fel Wulfhere Hausakliufr. – K épületet láttam kivillanni a fák közül... Thor vérére, Cormac! Csapdába vezetsz bennünket? A magas gael a fejet rázta; sebhelyes, baljóslatú arcát rosszalló pillantás sötétítette el. – Nem hallottam róla, hogy vár lenne ezen a parton. A brit törzsek errefele nem k l építkeznek. Régi romai rom lehet... Wulfhere megtorpant, és hátrapillantott a tömött sorokban

t követ , szarvsisakos, szakállas harcosokra. – Jobb lenne kiküldeni egy felderít t. Cormac Mac Art bántóan felnevetett. – Nyolcvan éve már, hogy Alaric átvezette gótjait a Fórumon, ti barbárok mégis megriadtok Roma nevét l. Ne félj, nincsenek légiók Britanniában. Azt hiszem, druida templom lehet. Nem kell félnünk t lük... mar csak azért sem, mivel si ellenségeik ellen megyünk. – És Cedric ivadékai farkasokként fognak vonítani, mikor nyugatról csapunk le rajuk dél vagy kelet helyett – mondta vigyorogva Wulfhere, a Koponyahasító. – Mesteri ötlet volt t -led, Cormac, hogy a nyugati parton rejtsük el a sárkányhajót, és a brit vidék fel l csapjunk le a szászokra. De egy kicsit vakmer is. – Van logika a vakmer ségemben – válaszolt a gael. – Tudom, hogy csak néhány harcos van a környéken, a legtöbb f nök Arthur Pendragon mellett gyülekezik, összevont hadjáratra ké-szülnek. Pendragon... ha! Éppúgy nem Uther Pendragon fia, mint ahogy te sem. Uther fekete szakállú rült volt...

Inkább római, mint brit, és inkább gall, mint római. Arthur olyan sz ke, mint Eric ott. És tiszta kelta... ligy bitang valamely ik nyugati törzsb l, amely sosem hódolt be Rómának. Lancelot ültette a fejébe, hogy királyt csináljon magából... másként nem lenne egyéb, mint egy határokat fosztogató törzsf . – Olyan modoros és választékos lett, min t a rómaiak voltak? – Arthur? A! Egynémely dánod nemes hölgynek t nhetne mellette. Boglyas hajú vad, aki imádja a csatát. – Cormac zor-dan vigyorgott, és megtapogatta sebeit az arcán. – Az istenek vérére, jó éles kardja van! Kevés zsákmányt jelentett nekünk, erini martalócoknak, hogy a partjára léptünk. – Bár összemérhetnem vele az acélom – dörmögte Wulfhere, és végighúzta hüvelykujját nagy baltája élén. – És Lancelot? – Egy renegát gallo-római, aki tökélyre vitte a gégemetszést. Hol Petroniust olvas, hol cselt sz , és intrikál. Gawaine tisztavé-

brit, akar Arthur, de romai beütés nélkül. Nevetnél, ha lát-nád, mint majmolja Lancelotot... De úgy verekszik, akar egy vérszomjas ördög. Kettejük nélkül Arthur nem lenne több egy-szer bandavezérnél. Nem tud sem olvasni, sem írni. – Na és? – morogta a dán. Én sem tudok... Nézd!...Ott a templom! Behatoltak a magas berekbe, aminek árnyékában a széles, zömök épület lapult Az rosszindulatúan meredt rájuk oszlopsorai függönye mögül. – Ez nem brit templom – dörmögte Wulfhere. – Úgy tudom, valami érzelg s, új szektához tartoznak, a kereszténységhez. – Csak a római brit korcsok – mondta Cormac. – A tiszta kel-ták megtartják isteneiket, ahogy mi is megtartottuk eriniek.

Az istenek vérére, mi gaelek sosem válunk kereszténnyé, míg egyetlen druida él! – Mit m velnek ezek a keresztények? – kérdezte Wulfhere kíváncsian. – Azt mondják, gyerekeket esznek a szertartásaikon. – De azt is mondják, hogy a druidák embereket égetnek zöld faketrecekben. – Hazugság, amit Caesar terjesztett, és amit csak az ostobák hisznek el! – recsegte Cormac türelmetlenül. – Nem magaszta-lom a druidákat, de az selemek és évszázadok bölcsességével rendelkeznek. Ezek a keresztények pedig beletör désre taní-tanak, és arra, hogy hajtsd az ütés alá a fejed. – Miket mondasz? – A nagy viking a végs kig megdöbbent. – Igazán az a hitvallásuk, hogy rabszolgákként fogadják a csapásokat? – Aha... Jóval viszonozni a rosszat, és megbocsátani sa-nyargatóinknak. Az óriás gondolkodott egy darabig ezen a megállapításon. – Ez nem hitvallás, hanem gyávaság – döntötte el végül. – Ezek a keresztények mind rültek lehetnek. Cormac, ha látsz bel lük egyet, mutasd meg nekem, és én próbára te-szem a hitét. – Sokatmondóan emelte meg baltáját. – Olyan alattomos és veszélyes tanítás, ami elterjedhet, mint az üszök a búzán, alááshatja az emberek férfiasságát, ha nem tapossuk szét a sarkunk alatt, mint egy fiatal kígyót. – Csak találkozzak eggyel is ezekb l az rültekb l – mondta Cormac zordul –, és én kezdem a széttaposást. De nézzük ezt a templomot! Várj itt!... Én ugyanazon hiten vagyok,

mint a britek, még ha más fajhoz tartozom is. Ezek a druidák megáldják a szászok elleni támadásunkat. Sok ceremónia, de legalább elnyerjük a barátságukat. A gael bevette magát az oszlopok közé, és elt nt. Hausakliufr a baltájára támaszkodott. Úgy t nt, mintha be-lülr l halk csattogás hallatszana... mint kecskepaták már-ványpadlón. – Gonosz hely – suttogta Osric Jarlsbane. – Mintha az imént egy különös pofa bámult volna az oszlop tetejér l. – Gyorsan növ inda futotta körbe és csavarodott rá – mondta neki Fekete Hrotgar. – Látod, hogy fut fel az inda a templom körül... hogy tekeredik és vonaglik, mint a gyötr -

lelkek... Milyen emberszer en néz ki... – Mindketten megvesztetek – szólt közbe Hakon Shorrison. – Egy kecskét láttatok... Láttam a szarvakat a fején. – Thor vérére! – horkant fel Wulfhere. – Maradjatok csend-ben!... Figyeljetek! A templomból hitetlenked , éles kiáltás hallatszott, majd hirtelen démoni kopogás, mintha fantasztikus paták kopog-nának márványkövezeten, aztán hüvelyéhez súrlódó kard, és egy súlyos csapás. Wulfhere megmarkolta baltáját, és el relépett, hogy berontson a bejáraton. Ekkor az oszlopok közül csendes sietségben érkezett Cormac Mac Art. Wulfhere szeme tágra nyílt, lassan rémület vett rajta er t, mert ez idáig sosem látta még az acélidegzet , szikár gaelt remegni... Most pedig még a szín is elt nt Cormac arcából, és szeme úgy kimeredt, mintha sötét, ismeretlen szakadék-ba nézett volna. Kardjáról vörös vér csepegett.

– Thor nevére, mi a... – morogta Wulfhere, és félve lesett az árnyék kísértette szent hely felé. Cormac hideg izzadtságcseppeket törölt le arcáról, és megnedvesítette ajkát. – Az istenek vérére! – mondta. – Belebotlottunk valami iszonyatba... vagy különben meg rültem! A bels homály-ból ugrándozott és szökellt el ... hirtelen... és majdnem el-kapott, miel tt kardot ránthattam, és levághattam volna. Úgy ugrabugrált, mint egy kecske, csak két lábon... es a gyér fényben nem hasonlított emberhez. – Örült vagy – mondta Wulfhere kényelmetlenül. Mitológi-ája nem ismerte a szatírokat. – Jól van – csattant fel Cormac. – Ott fekszik benn a pad-lón. Gyertek, nézzük meg, rült vagyok–e, vagy sem! Megfordult, és átment az oszlopok között. Wulfhere baltá-ját készen tartva követte, vikingjei óvatosan, zárt alakzatban haladtak a nyomában. Sima dísztelen oszlopok közt léptek a templomba. Tágas csarnokban találtak magukat, amit vas-kos, fekete k oszlopok szegélyeztek. És ezek tényleg fara-gottak voltak. Mindegyik csúcsán, akar egy talapzaton, zö-mök alak terpeszkedett, de a félhomályban lehetetlen volt kivenni, mi féle lényeket ábrázolnak ezek az alakok, bár mindegyikben volt valami visszataszító abnormitás. – Nos? – kérdezte Wulfhere türelmetlenül. – Hol a ször-nyeteged? – Oda esett – mutatta Cormac a kardjával –, és... a fekete istenekre! A padlón nem volt semmi.

– Képzel dés és rültség – mondta Wulfhere a fejét rázva. – Kelta vallásosság. Szellemeket láttál, Cormac! – Igen? – csattant fel a felingerelt gael. – Ki volt az, aki tro-lit látott a helgolandi magaslaton, és az egész bandát felug-ratta kiabálásával és üvöltözésével? Ki tartotta a bandát fegyverben egész éjszaka, ki tápláltatta a tüzet az emberek-kel végkimerülésig, hogy el zze a sötétség rémeit? Wulfhere kényelmetlenül morgott, és kihívón bámult em-bereire, mer-e valaki nevetni. – Nézd! – mondta Cormac közelebb hajolva. A kövezeten friss, széles vérnyom látszott. Wulfhere egyetlen pillantást ve-tett rá, aztán gyorsan felegyenesedett, és az árnyékba bámult. Emberei összébb tömörültek, és felborzolódott szakállal fordultak kifelé. Feszült csend uralkodott. – Kövessetek! – parancsolta Cormac halkan, és a vikingek majd a sarkára taposva nyomultak utána, ahogy behatolt egy széles folyosóra. Nyilvánvalóan nem a mereng , gonosz oszlopok közt nyílt a bejárat. El ttük az árnyékok elhalvá-nyultak, és egy tágas, kör alakú terembe jutottak, aminek kupolás volt a mennyezete. A teremben, körben egymás mellett pillérek sorakoztak. A kupolán át beöml fényben a harcosok láthatták a pilléreket, és az azokat koronázó ala-kokat. Cormac a fogai közt átkozódott, Wulfhere pedig kö-pött. Az alakok embereket ábrázoltak, de olyan obszcenitá-sokat, amilyeneket még a görögök vagy a rómaiak legper-verzebb, legdegeneráltabb géniuszai is képtelenek lettek volna létrehozni, ilyen ocsmány életet lehelni a megkínzott

be. Cormac a homlokát ráncolta. Az ismeretlen m vész itt-ott olyan abnormitásokat vágott a k be, amik túltettek

bármily emberi torzuláson, s ezek az idomtalan alakok bi-zonytalan kényelmetlenséget élesztettek benne, ami bor-zongató félelemmé fokozódott, s hátborzongatóan bujkált elméje mélyén. A gondolat, hogy egy hallucinációt ölt meg, szétfoszlott. Az ajtónyíláson kívül, amin át a terembe jöttek, négy másik látszott. Sz k, boltíves nyílások, láthatóan ajtó nélkül. Oltár nem látszott sehol. Cormac a kupola közepére ment, és fel-nézett. A kupola árnyékos hajlata komoran ívelt fölötte. Te-kintete a padlóra vet dött, és a mintát szemlélte... Inkább

lapok, mint k tömbök. Olyan elrendezésben hevertek, hogy mintájuk a terem közepére futott össze. Az egésznek egyetlen nyolcszöglet k lap volt a fókusza, az, amelyen állt... Mire rájött, hogy rajta áll, az csendesen meglódult lába alatt, és érezte, hogy belezuhan az alant tátongó, sötét lyukba. A gaelt csak emberfeletti gyorsasága mentette meg. Thorfinn Jarlsbane állt hozzá legközelebb, és Cormac, ahogy zuhanni kezdett, hosszú karját kinyújtotta, és a dán kardöve felé kapott. Kétségbeesett ujjai elhibázták a célt, de sikerült megragadni a hüvelyt... És ahogy Thorfinn ösztönösen meg-vetette a lábát, Cormac zuhanása megakadt. Így lógott fügve, és élete csak fél keze er s szorításán, és a hüvely rögzítésének teherbírásán múlott. Thorfinn a következ pil-lanatban megragadta a csuklóját, és az ordítva el reugró Wulfhere szintén megmarkolta nagy kezével. Együttes er vel kihúzták a gaelt e tátongó feketeségb l. Cormac rántott egyet a testén, és megvetette lábát a nyílás peremen.

– Thor vérére! – tört ki Wulfhere, akit jobban megrázott az esemény, mint magát Cormacot. – Ráléptél, megindult, az-tán... Thorra! Még a kardod sem ejtetted el! – Mikor elejtem, már nem lesz élet bennem – mondta Cormac. – Magammal viszem a pokolba is! De hadd nézzek le ebbe a szakadékba, ami oly hirtelen nyílt alattam! – Több csapda is lehet – mondta Wulfhere kényelmetlenül. – Látom a verem oldalait – szólt Cormac, ahogy belehajolt, és le-bámult a lyukba. – De tekintetem hamar elnyeli a sötétség... Micsoda b z tör fel alulról! – Gyere onnan! – sürgette Wulfhere. – Az a b z sosem volt földi eredet . Ez a verem valami római Hadészba vezet... vagy lehet, hogy ez az az üreg, ahol a kígyó csöpögteti mér-gét Lokira. Cormac rá sem hederített. – Látom már a csapdát – mondta. – Azt a lapot egy forg csap tartotta, és itt a zár, ami segítette. Nem tudom, hogy

ködött, de a zár kinyílt, a lap lebillent, a forgócsap csak az egyik oldalát tartotta meg... Hangja elcsuklott, aztán hirtelen megszólalt. – Vér...Vér a lyuk szélén! – A lény, amit levágtál – dörmögte Wulfhere –, bemászott a verembe. – Hullák nem szoktak mászkálni – morogta Cormac. – Mondom, hogy megöltem. Idevonszolták, és ledobták. Fi-gyelj! A harcosok közelebb hajoltak. Valahonnan a mélyb l – hi-hetetlen távolságból – mintha hang hallatszott volna, ami leírhatatlan, azonosíthatatlan zajokkal vegyült.

A harcosok mintha összebeszéltek volna, elhúzódtak a ve-remt l, és csendes pillantásokat váltva megmarkolták fegy-vereiket. – Ez a k nem fog égni – morogta Wulfhere hangot adva egy közös gondolatnak. – Nincs itt semmi zsákmány, és semmi emberi. Menjünk innen! – Várj! – Az éles hallású gael úgy vetette fel a fejét, akár egy vadászkutya. Szemöldökét összevonva közeledett az egyik boltíves nyíláshoz. – Emberi nyögés – suttogta. – Nem hallottátok? Wulfhere lehajtotta a fejét, tölcsért formalt a kezéb l, a füléhez tette, és hallgatózott. – Igen...arról a folyosóról. Utánam! – csattant fel a gael. – Maradjatok közel egymáshoz! Wulfhere, fogd meg az övem, Hrotgar, tartsd a Wulfhere-ét, Hagon Hrotgarét! Több verem is lehet. A többiek vegyék el pajzsukat, és mindegyik tök maradjon közel a mellette lév höz! Így, zárt tömegben présel dtek át a sz k bejáraton. A fo-lyosót sokkal szélesebbnek találták, mint hitték. Sötétebb volt, de messze, a folyosó végén láttak valami fényfoltot. Odasiettek, és megálltak. Itt valóban világosabb volt, úgy-hogy a leírhatatlan, faragott obszcenitások jól látszottak. A fény a mennyezet nyílásaiból, felülr l jött. Az ocsmány faragványok között a falhoz láncolva egy mez-telen alak lógott. Egy láncaira hanyatló férfi volt, akit bilin-csei félig állva tartottak. Cormac el ször halottnak hitte, és látva a hátborzongató csonkításokat, amik az alak testét bo-rították, úgy vélte, jobb is így. Aztán a fej kissé megemelke-dett, majd halk nyögés hatolt keresztül a péppé vert ajkon.

– Thorra! – káromkodott Wulfhere döbbenten. – Él! – Vizet, isten nevében, vizet! – suttogta a férfi. Cormac elvett egy teletöltött flaskát Hakon Shorrisontól, és a teremtmény ajkához tartotta. A férfi nagy, kapkodó kortyokban ivott, majd nagy er feszítéssel felemelte a fejét. A gael különösen nyugodt, mély szembe tekintett. – Isten áldja meg magukat, uraim! – hallatszott a gyenge megtört hang, mely mégis azt sugallta, hogy egykor er teljes volt. – Véget ért a hosszú kínzás, és a Paradicsomban vagyok? Wulfhere és Cormac kíváncsian nézett össze. Paradicsom? Igazán furcsa, gondolta Cormac, hogy ilyen véreskez vikin-gek, mint mi, alázatosnak t nhetünk. – Nem, nem a Paradicsom – suttogta a férfi –, mivel még mindig ide vagyok láncolva. Wulfhere odahajolt, és megvizsgálta a rabot tartó lánco-kat. Aztán felmordult, megemelte baltáját, rövidre fogta a nyelét, és er teljes mozdulattal lecsapott. A láncszemek szétváltak az éles acél alatt. A férfi megszabadult a faltól, és Cormac karjába zuhant, még súlyos bilincsekkel a csuklóján és a bokáján. Ezek a húsába mélyedtek, amit a nyers és rozsdás fém megmérgezett. – Azt hiszem, nem él már sokáig, jó uram – mondta Cormac. – Mondja el, ki ön, s merre van hazája, hogy beszámolhas-sunk népének haláláról! – Fabricius a nevem, uram – válaszolt az áldozat nagy ne-hézségek között. – Hazám bármely város, ami még dacol a szászokkal. – Szavai alapján keresztény – mondta Cormac. Wulfhere érdekl dve meredt rá.

– Isten alázatos papja vagyok, nemes uram – suttogta a másik. – De ne késlekedjenek, hagyjanak itt, és távozzanak gyorsan, miel tt a gonosz lecsap önökre! – Odin vérére! – horkant fel Wulfhere. – Addig el nem ha-gyom e helyet, míg meg nem tudom, ki bánik ily ocsmányul él lényekkel! – Sötétebb ez a gonosz, mint a hold sötét oldala – mondta Fabrícius. – Hozzá képest az emberek közti különbségek úgy elhalványulnak, hogy maguk, szászok vér– és tejtestvéreim-nek t nnek mellette. – Nem vagy ok szász, baratom – dörmögte a dán. – Nem számit... Minden ember testvére egymásnak. Ez az úr szava, amit én képtelen voltam megérteni, amíg erre az irtó-zatos helyre nem kerültem! – Thor! – suttogta Wulfhere. – Ez nem druida templom? – Nem – válaszolt a haldokló. – Nem olyan templom, ahol emberek, még ha pogányok is, a természet tisztább er it imádják. Ó, istenem... Teljesen körülvettek! A küls sötét-ség undorító démonai...kúsztak, másztak...vörös káosz alak-jában, és rültségeket üvöltöttek... csúszkáló, istenkáromló teremtmények, amik gyíkokként rejt ztek el a római hajó-kon... a Napkelet iszapjából származó, förtelmes lények, amik tisztább földre kerültek, és gyökeret vertek a jó brit term földben... A druidáknál is vénebb tölgyek, amik rette-netes dolgokkal táplálkoznak a duzzadó hold alatt... A delíriumi suttogás akadozott és gyengült. Cormac eny-hén megrázta a papot. A haldokló férfi úgy emelkedett fel, mint aki lassan ébred mély álmából.

– Könyörgöm, menjenek! – suttogta. – Velem rosszabbat már nem m velhetnek. De önökkel... Körülveszik önöket gonosz átkaikkal... összetörik testeiket, mint az enyémet... Megtalálják a módját, miként törjék össze a lelket is, mint ahogy az enyémmel tették, kivéve örökké tartó hitemet az Úristenben. Elj , a szörnyeteg, a becstelenség f papjaival, elátkozott légióival... Hallgassák! – A haldokló feje felemelkedett. – Már jön is! Isten óvjon mindannyiunkat! Cormac vicsorgott, akár egy farkas. A nagy viking megper-dült, kihívó mozdulatot tett, mint egy sarokba szorított oroszlán. Igen, valami közeledett az egyik kisebb folyosón, ami a szélesbe torkollott. Tömérdek pata csattogasa hallat-szott a kövezeten... – Összetömörülni! – horkant fel Wulfhere. – Alkossatok véd falat, farkasok, és csak vörös baltával haljatok meg! A vikingek gyorsan félhold alakzatba rendez dtek, kifelé fordulva vették körül a haldokló papot, épp akkor, mikor egy rettenetes horda rontott el a sötét nyílásból a félho-mályba. Fekete rület és vörös rémület folyamaként zúdul-tak a vikingekre. Nagyrészük kecskeszer teremtmény volt, ami két lábon mozgott, emberi keze, és részben emberi, részben kecskearca volt. De soraikban akadtak még réme-sebb alakok is. Leghátul, a kanyargó folyosón gonosz fény-ben villódzva Cormac egy istentelen tekintetet látott, ami egyszerre több es kevesebb volt, mint emberi. A horda ro-hama megtört a szilárd acélfalon. A teremtmények nem viseltek fegyvert, de volt szarvuk, foguk és körmük. Úgy küzdöttek, mint a vadállatok, de a

vadállatok ügyessége és ravaszsága nélkül. A vikingek lángo-ló szemmel, a csata szenvedélyét l felborzolódott szakállal, baltáik er teljes csapásaival osztogatták a halált. El resze-gezett szarv, éles karom és szaggató agyar találta meg a hú-sukat; patakokban folyt a vér, de sisakjuk, páncéljuk és egymást fed pajzsuk védelmében a dánok viszonylag kis veszteségeket szenvedtek, míg suhogó baltájuk, döfköd lándzsájuk rettenetes vámot szedett támadóik közt. – Thor és Thor vére! – átkozódott Wulfhere, miközben ket-téhasította egy kecskelény testét vörösl baltájának egyet-len csapásával. – Csak nem találjátok nehezebbnek fegyveres emberek megölését, mint megkínozni egy – védtelen papot, Helheim nyálai?! A csapkodó acélzuhatag el tt a horda megtört, de a mögöt-tük félig látható alak különös kántáló szavakkal zte vissza

ket, amiket a vazallusaival vereked emberek nem értettek, így a teremtmények újra elszánt dühvel vették fel a harcot, mígnem kupacokban hevertek legy ik lábainál. A kevés túl-él kitört, és menekülni kezdett a folyosón. A vikingek máris szétszóródva indultak volna üldözésükre, de Wulfhere üvöl-tése megállította ket. Cormacot már nem tudta megállíta-ni, mert ahogy a horda szétfutott, átugrotta a szétterül hullákat, és üldöz be vette a furcsa lényt, aki bemenekült el le az árnyékos folyosóra. Zsákmánya egy másik folyosóra fordult, és végül a kupolás nagyterembe jutott, ahol sarokba szorult, és megfordult...egy magas férfi természetfeletti szemmel, különös, sötét arccal, fantasztikus díszeit l elte-kintve meztelenül.

Furcsa, rövid, görbe kardjával megpróbálta kivédeni a gael rohamát, de Cormac vörös dühvel terelte maga el tt ellen-felét, mint ahogy a szél terel maga el tt egy szalmaszálat. Bármi volt is ez a f pap, halandó lehetett, mert mindannyi-szor megrándult, és természetfölötti nyelven átkozódott, valahányszor Cormac hosszú, karcsú pengéje áthatolt vé-delmén, és újra meg újra felsebezte a fejét, mellét, karját. Cormac kérlelhetetlenül hajtotta maga el tt, amíg az idegen meg nem billent a nyílt verem szélen... Ott, ahogy a gael kardhegye a mellébe hatolt, megtántorodott, és vad kiáltás-sal hanyatt zuhant... A kiáltás hosszú pillanatokig hallatszott, s egyre halkult el-mondhatatlan mélységb l... Aztán hirtelen megszakadt. A mélyb l olyan hangok hallatszottak, mint egy hátborzonga-tó lakomából. Cormac zordan mosolygott. Abban a pillanat-ban még a veremb l hallatszó iszonyatos hangok sem zök-kentették ki ádáz dühéb l: a Bosszúálló volt, és csak fajának egy kínzóját küldte a végítélet mindent felfaló isteneinek gyomrába... Megfordult, és visszament Wulfhere-hez és embereihez. Néhány kecskelény lézengett el tte a félhomályos folyosón, de elmenekültek zord közeledése el l. Cormac ügyet sem vetett rájuk, és már oda is ért Wulfhere–hez meg a haldokló paphoz. – Megölte a Sötét Druidát? – suttogta Fabrícius. – Igen, a vére bemocskolta a pengéjét... Még a hüvelyen át is látom, bár mások nem látják, és így most már tudom, hogy szaba-don beszélhetek. A rómaiak el tt, a gaelek és a piktek el tt, már akkor létezett a Sötét Druida... az Ember Tanítója. így

nevezte magát, mert volt az utolsó abból a fajból, ami a világ feletti uralomban megel zte az embert. Övé volt a kéz, ami Évának az almát adta, és Ádám lábát az ébredés átko-zott ösvényére vezette. Kull, Atlantisz királya, elkeseredett küzdelemben teljes népét kardélre hányta, de egyedül túlélte. Emberalakot öltött, és a régi id k sátáni tanait ter-jesztette. Most sok dolgot látok... olyasmit, amit az élet el-titkol, de amikr l a halál fellebbenti a fátylat! Az ember el tt léteztek a Kígyóemberek, és még el ttük a Régiek, a csillag alakú fejjel, akik az emberiséget teremtették, és ké-

bb rájöttek, hogy az ember nem felel meg szándékaiknak. Ez a templom elátkozott civilizációjuk utolsó er dítménye, ami megmaradt a Föld felületén... És alant a Shoggotok el-pusztulnának, ha nem maradnának közel a világ felszínéhez. A kecske–származékok csak éjszaka kószálnak a dombokon, most félnek az embert l, és a Régiek meg a Shoggotok mé-lyen a föld alatt rejt znek addig a napig, mikor isten talán el hívja ket, hogy korbácsai legyenek Armageddonnál... Az id s férfi köhögött és zihált. Cormac b re különösen bizsergett. Mintha Fabrícius szavai nyomán túl sok dolog kavarodott volna fel gael lelkében. – Nyugodjon békében, öreg – mondta. – Ez a templom... ez az er dítmény, ahogy nevezte, nem fog sokáig állni. – Igen – morogta Wulfhere, és furcsán mozdult. – E hely minden kövét belevetjük abba a lyukba, ami alatta fekszik! Cormac is szokatlan szomorúságot érzett... Nem tudta, mi-ért, hiszen gyakran látott már halált ezel tt. – Keresztény vagy sem, bátor lelke van, öreg. Bosszút állunk önért!

– Nem! – Fabrícius feltartotta remeg , vértelen kezét, arca misztikus fénnyel izzott. – Én meghalok, és távozó lelkem-nek a bosszú semmit sem jelent. A keresztet és az úr tisztító szavait viselve jöttem erre a gonosz helyre, készen, hogy meghaljak, ha ez a világ csak így tisztítható meg a Sötétt l, ami oly ocsmányul megölt sok mindenkit, és aki a Második Bukást hozta ránk. És isten meghallgatta imáimat, mert küldte önöket ide, és önök megölték a Kígyót. Most a Kígyó–kegyencek az erd be szöknek, és a Shogott visszatér a pokol sötét beleibe, ahonnan jött. – Fabrícius megragadta Cormac jobb kezét a baljával, Wulfhere-ét a jobbjával, majd így szólt: – Gael... norvég...bármily emberek lehetnek, mégha különböz fajból, különböz hitb l is... Most figyeljenek! – Arcvonásai különös fénnyel izzottak, ahogy er tlenül félkönyékre emelkedett. – Ahogy a mi urunk mondta ne-kem... Köztünk minden különbség elhalványul a Sötét Er k fenyegetése el tt... Igen, legyünk valamennyien testvérek... Ekkor Fabrícius misztikus, távolbanéz szeme felakadt, és lezárult halálában. Cormac néma csendben állt, meztelen kardját markolta, majd mély lélegzetet vett, és elernyedt. – Mire gondolt ez az ember? – morogta végül. Wulfhere bozontos sörényét rázta. – Nem tudom. rült volt, és rültsége lett a végzete. Mégis volt benne bátorság, hiszen nem ment-e is félelem nélkül a halálba, mint ahogy egy berserker megy a csatába? Bátor ember volt... De ez a templom gonosz hely, amit jobb lesz itthagyni... – Igen...és minél el bb, annál jobb!

Cormac egy csattanással hüvelyébe dugta kardját, és újra mély lélegzetet vett. – Tovább Wessex felé – mondta. – Jó szász vérben fogjuk megtisztítani acéljainkat!

VÉGE

A TENGER TIGRISEI

Gy löljük mindkett jüket. Továbbá csak akkorra ígérjen ju-talmat...mikor visszatérnek Helen hercegn vel. – Beszélj még róluk! – követelte Gerinth király. – A f nökük, Koponyahasító Wulfhere, egy vörösszakállú óriás, mint fajtájának többi tagja. Saját módján eszes, de in-kább a csatában mutatott rjöngése miatt vált a vikingek vezérévé. Súlyos, hosszúnyel baltáját oly könnyedén for-gatja, mintha játékszer lenne, és szétzúzza vele azok kard-ját, pajzsát, koponyáját, akik szembeszállnak vele. Mikor Wulfhere vért l áztatott, felborzolódott, vörös szakállal, lángoló, rettenetes szemmel, vért l és agyvel l csöpög roppant baltájával a kezében átcsörtet a sorokon, csak ke-vesen mernek szembeszállni vele. – De ez vonatkozik jobbkezére is, Wulfhere tanácsadójára és társára. Ravasz, mint a róka, és mi britek is rég ismerjük... mert nem viking születés , hanem írhon gaeljei közé tar-tozik. A neve Cormac Mac Art, de hívják Cliuin-nak, avagy a "Farkas"-nak is. Régebben egy ír martalócbanda vezére volt, és végigrabolta a Brit–szigetek, Gallia és Spánia partja-it...s t, még magukon a vikingeken is prédát szedett. De a belviszály szétszórta bandáját, hát beállt Wulfhere csapatá-ba... akik dánok, és Norvégiától délre élnek. – Cormac Mac Artban megvan fajának ravaszsága és h si vakmer sége. Magas és jófelépítés , inkább tigris, ha Wulfhere egy vad bika. Kard a fegyvere, és hihetetlen ügyességgel forgatja. A vikingek keveset tör dnek a véde-kezéssel, úgy küzdenek, hogy er s csapásokat mérnek teljes karlendülettel. Nos, a gael képes kivédeni a leger sebb vi-king csapását is, és el szerettel alkalmazza a kardhegyet.

Manapság, amikor a római kardforgatók tudománya majd-nem feledésbe merült, Cormac Mac Art úgyszólván legy z-hetetlen. Hideg és kíméletlen, mint a farkas, amelyr l a ne-vét kapta, mégis a csata hevében néha rület vesz rajta er t, és ilyenkor olyan, akár egy rjöng berserker. Rettenetesebb, mint Wulfhere, és még akik szembe mernének is szálni a dánnal, megfutamodnak a vérszomjas gael el l. Gerinth király bólintott. – És meg tudnád találni nekem ezeket az embereket? – Jelenleg még elérhet k, királyom. Egy magányos öbölben a nyugati parton, egy kevésbé forgalmas szakaszon partra vontatták sárkányhajójukat, és most javítják, hogy biztosan jól bírja a tengert, miel tt az angelek ellen indulnak. Wulfhere nem tengeri király, csak egy hajója van...de oly ra-fináltan mozog és oly tüzes a legénysége, hogy az angelek, a jüttök és a szászok jobban félnek t le, mint bármi más el-lenségükt l. Élvezi a csatát. Teljesíteni fogja a kívánságát, ha a jutalom elég nagy. – Ígérj neki bármit, amit kér – válaszolta Gerinth. – Nem csak egy tartományi hercegn t raboltak el... az én húgom. Markáns, mély barázdáktól szántott arca furcsán feszült volt beszéd közben. – Hadd intézzem ezt én – mondta Donal és újratöltötte kupáját. – Tudom, hol találhatom azokat a vikingeket. Jártam már köztük... De, miel tt nekiindulnék, Felséged szavát veszem, saját ajkáról, hogy Cormac Mac Artnak akármit ígérhetek... bármit! Ezek a nyugati kelták bizalmatlanabbak, mint a vi-kingek maguk.

Gerinth király újra bólintott. Tudta, hogy a lantos különös utakon jár, tudta, hogy bár a legtöbb témában b beszéd , kimondottan hallgatag másokban. Donal furcsa kalandvágy-gyal volt megáldva vagy megátkozva, és lantos tudománya számos ajtót tárt ki neki, amit balta sem tudott volna meg-nyitni. Ahol a harcosok meghaltak, Donal, a lantos érintet-lenül sétált ki. Jól ismert sok tengeri királyt, aki csak mítosz és zord legenda volt a legtöbb brit szamára, de Gerinth so-hasem kételkedett a dalnok h ségében.

II. Wulfhere, a dán, vörös szakállában turkált, és szórakozot-tan ráncolta homlokát. Óriás volt; mellizmai kidagadtak, mintha b rvértet viselt volna pikkelyes páncélinge alatt. Szarvas sisakja csak növelte hatalmasságát, és roppant ke-zével, mely szinte hozzán tt nagy baltája hosszú nyeléhez – a féktelen barbarizmus jelképét alkotta, és aki egyszer látta, nem könnyen felejtette el. De a dán f nök most minden nyilvánvaló vadsága dacára kissé zavartnak és határozatlannak t nt. Megfordult, és mo-rogva kérdezett valamit a közelében ül férfitól. Az magas volt és karcsú. Hatalmas, er teljes, és bár nem volt olyan masszív felépítés , mint a dán, tigrisszer ruga-nyosság érz dött minden mozdulatán. Sötét, egyenesre nyírt hajú, simára borotvált arcú férfi volt. Nem viselt sem arany karperecet, sem más, a vikingek által annyira kedvelt díszeket.

Sodrott láncinget hordott, a mellette hever sisakja forgó-jából lófarok állt ki. – Hát, Cormac – dörmögta a kalózvezér –, mit gondolsz? Cormac Mac Art nem közvetlenül barátjának válaszolt. Hi-deg, résnyire sz kült, szürke szeme Donal szemét fürkészte. A lantos vékony ember volt, alig valamivel magasabb az át-lagosnál. Csökönyös, rakoncátlan, sárga hajjal. Most nem vi-selt sem lantot, sem kardot, és hóbortos öltözéke udvari bo-londra emlékeztetett. Keskeny patriciusi arca e pillanatban olyan kifürkészhetetlen volt, akár a gael baljóslatú, sebhe-lyes tekintete. – Bízom benned annyira, mint másban – mondta Cormac. – De ebben az ügyben többre van szükségem a puszta sza-vadnál. Honnan tudjam, hogy ez nem valami trükk, hogy a vesztünkbe kergess, vagy épp ellenségeink fészkébe? Nekünk a keleti brit parton van dolgunk... – Amir l beszélek, kifizet bb lesz, mint holmi kalózbárka kifosztása – válaszolt a lantos. – Ha velem jöttök, elvezetlek benneteket valakihez, aki képes lesz meggy zni titeket. De csak ti ketten jöhettek; te és Wulfhere. – Csapda – mordult fel a dán. – Donal, csalódtam benned... Cormac mélyen a lantos különös szemébe nézett, és a fejét rázta. – Nem, Wulfhere, ha csapda lenne, akkor Donalt is rászed-ték, és ezt nem hiszem. – Ha így vélekedsz – mondta Donal –, miért nem hiszel a puszta szavamban, más tekintetben is? – Az más – válaszolta a martalóc. – Itt csak az én életemr l és Wulfhere-ér l van szó. A másikban a teljes legénységér l.

Kötelességem irántuk, hogy bizonyítékot követeljek. Nem hiszem, hogy te hazudsz, de neked is hazudhattak. – Gyere hát, és elvezetlek valakihez, akinek hinni fogsz... Cormac felkelt a nagy k tömbr l, amin ült, és feltette a sisakját. Wulfhere még morgott, a fejét rázta, majd parancsot kiál-tott embereinek, akik nem messze egy tüzet ültek körül, és

zcombot sütöttek. Néhányan a homokban kockáztak, míg mások a partra vontatott sárkányhajón dolgoztak. S erd

tte körül ezt a kis tengeröblöt, és ez a tény, párosulva a kör-nyék lakatlan voltával, ideális hellyé tette a kalózok pihen jéül. – Kezd tengerbíró hajó formája lenni – morogta Wulfhere a gálya felé intve. – Holnap hajóra szállhatnánk és újra a vi-king útra léphetnénk... – Nyugalom, Wulfhere – tanácsolta a gael. – Ha ez a valaki nem gy z meg bennünket kell en, csak visszajövünk, és már indulhatunk is. – Igen...ha visszajövünk. – Nézd, Donal tudta, hol táborozunk. Ha el akarna árulni, ránk hozhatta volna Gerinth lovasságát, vagy bekeríthetett volna brit íjászokkal. Véleményem szerint Donal szinte ve-lünk, mint ahogy idáig is az volt. Abban az emberben nem bízom, aki Donal mögött áll. Maguk mögött hagyták az öblöt, és most az erd árnyéká-ban haladtak. A talaj meredeken emelkedett, és az erd szórványosan növ facsoportokká meg hatalmas, sziklák kö-zött növ , göcsörtös törzsekké ritkult. Mindenhol törött sziklák meredeztek, mint titáni játékszerek. A táj egyenetlen volt és végtelenül vad. Aztán végül megkerültek egy szirtet, és egy bíbor köpenybe burkolózott férfit pillantottak meg,

aki egy hegyi tölgy alatt állt. Egyedül volt, és Donal sietve haladt felé, intve társainak, hogy kövessék. Cormac nem mutatta ki, mire gondol, de Wulfhere valamit dörmögött a szakállába, szorosabban markolta baltája nyelét, és minden-felé gyanakodva pislogott, mintha azt várná, hogy harcosok ronthatnak el a s l. Megálltak a csendes ember el tt, és Donal levette tollas süvegét. A férfi leengedte köpenyét, és Cormac halkan felkiáltott. – Az istenek vérére! Gerinth király személyesen! Nem mozdult, hogy letérdeljen, vagy levegye a sisakját, mint ahogy Wulfhere sem. Ezek a vad tengeri rablók nem ismertek el királyt maguk fölött. Harcostársnak kijáró tiszte-lettel viselkedtek, de ez volt minden. Viselkedésükben nem volt sem arcátlanság, sem megalázkodás, bár Wulfhere sze-me valamelyest tágra nyílt az ember láttán, aki éles elméjé-vel és páratlan h siességével, alig némi eséllyel, évekig el-lenállt a szászok gy zelmes hadjáratának a nyugati tengeren. A dán magas, karcsú férfit látott, kinek arisztokratikus ar-cából jóindulatú, szürke szem tekintett rá. Csak fekete haja árulkodott nyilvánvaló latin származásáról. Mögötte a civili-záció, mely most porba omlott az el retör barbárok el tt.

képviselte az egykor hatalmas Római Birodalom utolsó je-lent s maradványát, küzdve a barbarizmus hullámaival, melynek vörös áradata elnyelte annak a birodalomnak a többi részét. Cormac, aki általában igazi gael ellenszenvvel viselkedett walesi rokonaival szemben, érzékelte ennek a bátor, de hiábavaló küzdelemnek a h siességét, és még Wulfhere is nemi tiszteletet érzett, mikor a brit király sokat tapasztalt szemébe nézett. Itt egy nép, ami hátát a falnak

vetve elkeseredetten küzd az életéért, és ugyanakkor re-ménytelenül igyekszik fenntartani a már örökre let nt kor kultúráját és ideáljait. Róma istenei megfakultak a gótok és a vandálok kíméletlen sarka alatt. Lenhajú vadak uralkodtak a let nt caesarok bíbor csarnokaiban. Csak ezen a jókora szigeten ragaszkodott a tegnap tradícióihoz a romanizált kelták egy maroknyi csoportja. – Íme a harcosok, fenséges úr – mondta Donal, és Gerith bólintott, egy született nemesember néma udvariasságával köszönte meg neki. – Újra hallani kívánják az Ön ajkáról is, mit már elmond-tam nekik. – Barátaim – mondta a király csendesen –, segítségeteket kérni jöttem. Húgomat, Helen hercegn t, ki alig múlt húsz éves, elrabolták... Hogy hogyan, vagy ki, azt nem tudom. Egyik reggel kilovagolt az erd be a szolgálólány és az apród-ja kíséretében, és nem tért többé vissza. Azon ritka id szak volt, mikor partjainkon béke uralkodott; de mikor csapato-kat küldtem a keresésére, az erd mélyén, egy kis tisztáson holtan és iszonyatosan megcsonkítva találták az apródot. A lovakat kés bb taláták csak meg, szabadon kószáltak, de Helen hercegn t és a szolgálólányt sehol sem lelték. Még a nyomára sem bukkantak rá, pedig a határtól a tengerig át-fésülték a királyságot. Az angelek és szászok közé küldött kémeim mit sem hallottak fel le, és végül arra a következ-tetésre jutottunk, hogy valami kóbor tengerjáró banda ej-tette foglyul, akik partra szálltak, elkapták, aztán elhajóztak. – Képtelenek vagyunk oly mérték keresésre, mint szüksé-ges lenne a megtalálásához. Nincsenek hajóink...a brit flotta

utolsó maradványa megsemmisült a Cornwall mellett vívott tengeri csatában a szászok ellen. És még ha lennének is ha-jóink, nem lenne emberünk, aki kezelje ket, még Helen hercegn ért sem. Az angelek kemény nyomást gyakorolnak keleti határainkra, dél fel l pedig Cedric ivadékai marcan-golnak bennünket. Nyomorúságomban hozzátok fordulok. Fogalmam sincs, merre keressétek a húgom. Fogalmam sincs, hogy szerezzétek vissza, ha rábukkantok. Csak annyit mondhatok: isten nevében tegyétek érte t vé a világ végét is ha kell, és ha megtaláljátok, térjetek vissza vele, és nevez-zétek meg az árat. Wulfhere Cormacra pillantott, mint mindig, ha gondolko-dást megkövetel ügyekr l volt szó. – Jobb lesz, ha indulás el tt egyezünk meg az árban – mor-dult fel a gael. – Tehát vállaljátok? – kiáltott a király, s markáns arcán öröm villant. – Lassan a testtel! – válaszolta az óvatos gael. – El ször ál-lapodjunk meg. A ránk váró feladat nem könny . Átfésülni a tengereket egy lányért, akir l mit sem tudunk, csak annyit, hogy elrabolták. Mi lesz, ha miután végigkutattuk az oceánokat, üres kézzel térünk vissza? – Akkor is megjutalmazlak benneteket – válaszolta a király. – Van elég aranyam. Bár harcosokra válthatnám...de Vortigern példája lebeg a szemem el tt. – Ha vállaljuk, és élve vagy holtan visszahozzuk a herceg-

t, száz font aranyat kérünk, és tíz fontot minden elvesz-tett emberünkért. Ha megteszünk mindent, de mégsem talál-juk meg a hercegn t, akkor is minden megölt emberünkért tíz

font aranyat várunk, de lemondunk a további jutalomról. Nem vagyunk szászok, hogy pénzr l alkudozzunk. Továbbá, mindkét esetben engedélyezi, hogy beálljunk nagyjavításra valamelyik kiköt jébe a hosszúhajónkkal, és ellát bennünket annyi arannyal, ami elég ahhoz, hogy pótolhassuk azokat a felszereléseket, amik megsérülnek az utazás alatt. Meg-egyeztünk? – Szavam és kezem adom rá – válaszolta a király, a kezét nyújtotta, és ahogy kezük találkozott, Cormac ideges er t érzett a brit ujjaiban. – Azonnal elhajóztok? – Amint visszatérünk a kis öbölhöz. – Én veletek megyek – mondta Donal hirtelen. – És van még valaki, aki jönni fog. Váratlanul füttyentett... és ez kishíján az életébe került. A fütty olyan volt, mintha jelt adna támadásra, és ez nem volt hatástalan a tengerjárók idegeire. Cormac és Wulfhere azonban megnyugodhatott, mert csak egyetlen ember buk-kant el az erd l. – Ez Marcus, egy brit házbéli nemes – mondta Donal. – Helen hercegn jegyese. is velünk jönne, ha lehet. A fiatalember közepes termet volt, és er s testalkatú. Tel-jes láncvért feszült testén, légiós forgós sisakot viselt, és egyenes hosszúkard lógott az övén. Szeme szürke volt, de fe-kete haja és halvány olajbarna árnyalatú arca mutatta, hogy dél meleg vére sokkal er sebb ereiben, mint a királyéban. Tagadhatatlanul jókép volt, bár arcát most aggódalom ár-nyékolta be. – Könyörgöm, engedjétek, hogy veletek tartsak! – szólt

Wulfhere-hez. – A hadviselés nem ismeretlen számomra... és itt várni tehetetlenül, míg leend arám sorsa kockán fo-rog, rosszabb lenne, mint a halál. – Gyere, ha akarsz – dörmögte Wulfhere. – Valószín leg szükségünk lesz minden kardra, amit csak össze tudunk szedni. Gerith király, nem gyanakszik senkire, ki vihette el a hercegn t? – Senkire. Mindössze egyetlen szokatlan nyomot találtunk az erd ben. Íme. A király apró tárgyat húzott el öltözékéb l, és a f nöknek nyújtotta. Wulfhere értetlenül meredt a tenyerében heve-

, apró, fényes, kova nyílhegyre. Cormac elvette, és közel-l megvizsgálta. Arca kifürkészhetetlen volt, de szeme

azonnal megvillant. Majd a gael furcsa kijelentést tett. – Mostantól egyáltalán nem borotválkozom.

III.

Friss szél dagasztotta a sárkányhajó vitorláit, és számos la-pát csobbanása válaszolt az evez k mély kántálására. Cormac Mac Art teljes vértezetben a hajófar korlátnak d lt, sisakja lófarka lebegett a szélben. Wulfhere a feny deszkát döngette baltájával, és felesleges parancsot ordított a kor-mányosnak. – Cormac – kérdezte a termetes viking –, ki a britek királya? – Ki a Hádesz királya Plútó távollétében? – kérdezett vissza a gael. – Ne leckéztess a római meseismeretedb l! – mordult fel Wulfhere.

– Britanniát Róma uralta, mint ahogy Plútó a Hádeszt. Most Róma elesett, és a kisebb hatalmú ördögök csatáznak egymással az uralomért. Valami nyolcvan évvel ezel tt, mi-kor Alarik gótjai dúlták a birodalmi városokat, a légiók kivo-nultak Britanniából. Vortigern lett a britek királya...vagyis inkább annak nevezte magát, mikor a britek magukra ma-radtak. Mint tudod, maga engedte be a farkasokat, mikor felbérelte Hengistet meg Horsát, hogy jütjeik el zzék a pikteket. Az angelek meg a szászok beözönlöttek utánuk, mint valami vörös hullám, és Vortigern elbukott. Britannia most három kelta királyságra oszlott, a keleti part a kalózo-ké, akik lassan, de biztosan nyomulnak nyugat felé. A déli ki-rályságot, a Damnonia és a Caer Odunig terjed területet Uther Pendragon uralja. A középs királyság Uther határai-tól a Cumbriai–hegység lábáig Gerinth kezében van. A t le északra lév vidék, amit a britek Strathl–Clyde-nak hívnak... Garth király birtoka. Az emberei a legvadabbak az összes brit közül, számos törzs van köztük, melyet Róma sosem tu-dott leigázni. És Damnonia legnyugatibb csúcsában, vala-mint Gerinth földjének nyugati hegyei közt barbárok élnek, akik sohasem ismerték el Rómát, és nem ismerik el a három király egyikét sem. Az egész föld, rablók és banditák prédá-ja, még a három király sem él mindig békében egymással; Uther rültséggel párosuló önfej ségének és Garth vele született vadságának köszönhet en. Ha Gerinth nem állna ütköz ként közöttük, már rég egymás torkának estek volna. – Így hát sosem fognak össze sokáig. Az ket támadó jütök,

angelek és szászok szintén örökösen egymással marakod-nak, mint tudod, de végeérhetetlen utánpótlás áramlik az ír Tengeren át hosszú, alacsony gályákon. – Ezt is jól tudom – morogta a dán. – Jó lenne küldeni ab-ból a sok gályából néhányat Midgaardra. Egy nap elj az én népem, és elveszi t lük Britanniát. – Ezért a földért érdemes harcolni – válaszolt a gael. – Mi a véleményed err l a kett l, akit a fedélzetre vettünk? – Donalt ismerjük régr l. Ha olyan hangulatban van, kitépi a szívem a mellkasomból a lantjával, vagy újra gyerekké vál-toztat. És tudjuk, hogy szükség esetén a kardot is jól forgat-ja. Római pedig... – Wulfhere így nevezte Marcust –, kipró-bált harcosnak látszik. – sei három évszázadon át légióparancsnokok voltak, és azel tt bejárták Gallia és Itália harcmez it Caesarral. Csak a brit lovagokban továbbél római harcmodornak köszönhe-

, hogy ezidáig vissza tudták verni a szászokat. Wulfhere, mit szólsz a szakállamhoz? – A gael megdörzsölte az arcát borító s borostát. – Sosem láttalak még ilyen ápolatlannak – dörmögte Wulfhere –, kivéve mikor napokig menekültünk vagy harcol-tunk, és nem vagdalhattad az arcod a borotváddal. – Néhány nap múlva eltakarja a sebhelyeimet – vigyorgott Cormac. – Mikor azt mondtam, hogy forduljunk a dalriádiai Ara felé, semmi sem jutott eszedbe? – Hát, gondolom, a vad skótok között akarsz tudakozódni a hercegn fel l. – És mib l gondolod, hogy tudhatnak valamit? Wulfhere vállat vont.

– Ráuntam már, hogy tetteid értelmét firtassam. Cormac el húzta erszényéb l a kova nyílhegyet. – Mindössze egyetlen faj van a brit szigeteken, aki ilyen nyílhegyeket használ. A kaledóniai piktek, akik a k korban, a kelták jövetele el tt ezeken a szigeteken uralkodtak. Még most is gyakran használnak kova nyílhegyeket, mint ahogy a dalriadiai Gol király alatt harcolva tapasztaltam. Nem sokkal a légiók távozta után volt id , mikor a piktek falkában kóbo-roltak, mint a farkasok, hogy megtisztítsák a déli partot. De a jütök, az angelek és a szászok visszahajtották ket a sík vi-dékre, és azóta Garth király szolgál ütköz ként köztük és Gerinth között, és felhagytak a kalandozással. – Szerinted tehát piktek rabolták el a hercegn t?.De ho-gyan lehet... – Ezt kell megtudnom; ezért megyünk Arába. A dalriádiaiak több mint száz éve felváltva harcolnak együtt és egymás el-len. Jelenleg békében élnek, és a skótok tudhatnak valamit arról, mi folyik a Sötét Birodalomban, már ahogy a Pikt Ki-rályságot nevezik...és az is. Sötét és különös. Mert ezek a piktek egy réges-régi fajból származnak, és mit sem tudunk életmódjukról. – Tehát foglyul ejtünk egy skótot, és kivallatjuk? Cormac a fejét rázta. – Partra szállok, elvegyülök köztük; ebb l a fajból szárma-zom, beszélem a nyelvüket. – És amikor felismernek – dörmögte Wulfhere –, felkötnek a legmagasabb fára. Nincs okuk rá, hogy szeressenek. Igaz, kora ifjúságodban Gol király alatt harcoltál, de azóta nem

egyszer kiraboltad már a dalriadiai partot... nem csak az ír martalócaiddal, de velem is. – Épp emiatt növesztek szakállat, vén tengerisárkány! – nevetett a gael.

IV.

Éjszaka zuhant Kaledonia sziklás nyugati partvidékére. Kelet felé a csillagok el tt homályosan távoli hegyek de-rengtek; nyugat felé a sötét tenger terült el feltérképezetlen örvényekkel és ismeretlen partokkal. A Holló lehorgonyzott egy vad és sziklás hegyfok északi oldalán, ami a tengerbe nyúlt, mintha magához akarná ölelni a szirteket. A sötétség leple alatt, kikerülték a zord part áruló zátonyait, és a hosz-szú tapasztalat szülte tudással parthoz kormányozták a ha-jót. Cormac Mac Art Írországban született, de a Nyugati–tenger minden szigete magán viselte lába nyomát, mióta el-

kardját felkötötte. – És most – mondta Cormac –, partra szállok... egyedül. – Hadd menjek veled! – kiáltotta Marcus buzgón, de a gael a fejét rázta. – Küls d és kiejtésed mindkett nket elárulna. És te sem jöhetsz, Donal, mert bár tudom, hogy a skótok királya hall-gatta már lantod, te vagy az egyetlen rajtam kívül, aki ismeri ezt a partvidéket, és ha nem térek vissza, neked kell kivin-ned a hajót. A gael külseje roppantul megváltozott. S , rövid szakáll takarta arcvonásait, mely elrejtette sebhelyeit. Levette ló-farkas sisakját meg remek mív páncélinget, és kerek sisa-

kot vett fel, meg durva, pikkelyes dalriadiai vértet. Számos nemzet fegyverei hevertek a Holló rakterében. – Hát, vén tengerifarkas – mondta h vös vigyorral, ahogy készült átmászni a korláton –, egy szót sem szóltál, de lá-tom, hogy csillog a szemed. Te is szeretnél velem jönni, mi? A dalriadiaiak bizonyára örömmel köszöntenének egy ilyen kedves vendéget, aki felégette a faluikat és elsüllyesztette

rfenek csónakjaikat. Wulfhere szívb l átkozódott. – Minket, tengerjárókat annyira szeretnek a skótok, hogy pusztán vörös szakállam elég lenne ahhoz, hogy felkössenek. De ha nem lennék ennek a hajónak a kapitánya, még így is inkább megkockáztatnám, mintsem, hogy elnézzem, hogyan mégy vesztedbe egyedül, te üresfej bolond! Cormac mély hangon nevetett. – Hajnalig várjatok rám! – mondta. – De ne tovább! Azután a hátsó korlátról a tengerbe vetette magát, a part felé fordult, és vértje meg fegyverei súlya dacára er sen úszni kezdett. Végigúszott a sziklák töve mentén, míg talált egy kiugrót, ahol meredek lejt vezetett felfelé. Itt mászni egy hegyikecske képességeit is próbára tette volna, de Cormac nem volt hajlandó megtenni a hosszú kerül t a hegyorom körül. Egyenesen felfelé kapaszkodott, és figye-lemreméltó energia és ügyesség kifejtése után elérte a szik-lák csúcsát, és köztük haladt, amíg egy meredek szirthez nem ért, amely a partra vezetett. Ennek a déli lejt jén lefelé vette útját a távoli t zfények felé, amik a dalriadiai Ara vá-rosát jelezték.

Fél tucat lépest sem tett meg, mikor zajt hallott a háta mögött, és karddal a kezében megperdült. Egy nagy test bontakozott ki homályosan a csillagfényb l. – Hrut! A hét ördög nevében, mi az... – Wulfhere utánad küldött – dörögte a termetes kalóz. – Félt, hogy bajod eshet. Cormac hirtelenharagú ember volt. Egyaránt atkozta Hrutot és Wulfhere-t is. Hrut egykedv en hallgatta, és Cormac tudta, semmi értelme vitába szállni vele. A nagy dán komor, rosszkedv fickó volt, akinek eszét kissé befo-lyásolta egy kardvagás a fején. De bátor volt és h séges, és erd ismeretben rögtön Cormac után következett. – Gyere hát! – Cormac véget vetett tirádáinak. – Dc a faluba nem jöhetsz be velem. A falakon kívül kell elrejt znöd, érted? A kalóz bólintott, és követte. Cormac egyenletes iramban folytatta útját. Hrut nesztelenül és gyorsan követte, mintha testének csak szelleme lenne. Cormac sietett, mert nem sok ideje volt, hogy elintézze, amit akart, és idejében visszatér-jen a partra, nappalra... de óvatosan haladt, mert minden percben várható volt, hogy a városból távolodó, vagy oda visszatér harcoscsapattal találkozik. Azonban a szerencse vele tartott, és hamarosan a települést l nyíllövésnyi távol-ságban lapult a fák közt. – Itt rejt zz el – suttogta Hrutnak –, és semmi esetre se gyere közelebb a városhoz! Ha lármát hallasz, várj egy órá-val hajnal el ttig, aztán, ha fel lem semmi hír, menj vissza Wulfherehez! Megértetted? A szokásos bólintás volt a válasz, és amint Hrut elt nt a fák közt, Cormac rejt zködés nélkül a falu felé indult.

Ara egy kis földnyelvvel határolt öböl közelében épült. Cormac látta partra vontatott, durván álcázott, b rfenek csónakjaikat. Ezekkel rontottak rá heves támadásokkal a britekre és a szászokra, vagy keltek át Ulsterbe utánpótlás-ért, er sítésért. Ara inkább fegyveres tábor volt, mint város, az igazi Dalriadia valamivel bentebb feküdt. Ara nem volt különösebben imponáló. Néhány száz, vesz-sz l font és sárból tapasztott kunyhóját alacsony termés-

fal vette körül, de Cormac ismerte lakói vérmérsékletét. A kaledon gaelek, amit gazdagságban és felszereltségben nélkülöztek, kielégíthetetlen vadsággal pótolták. Száz éves szüntelen hadakozás a piktekkel, rómaiakkal, britekkel és szászokkal, nem sok esélyt hagyott nekik, hogy elültessék a civilizáció természetes magját, szül földük örökségét. A kaledoniai gaelek visszafelé léptek; kultúrában és kézm -vességben ír rokonaik mögé csúsztak, de harciasságukból jottányit sem veszítettek. seiket az er sebb déli írek zték át Ulahdból Kaledóniába. Cormac egy ottani faluban született, ami kés bb Connachtként vált ismertté; ezeknek a hódítóknak a fia volt, és nem csak ezekt l az áttelepedett gaelekt l érezte külön-böz nek magát, de északír rokonaitól is. Azonban úgy vélte, elég id t töltött köztük, hogy megtéveszthesse ket. A durva kapuig ment, és bekiáltott, hogy engedjék be, mie-

tt valamelyik r észrevehette volna, aki hanyag módon hason feküdt az rségen; nyilván henyélt...jellegzetes kelta módon. Egy harsány hang parancsolta neki, hogy álljon nyugodtan, míg egy kapu fölé emelt fáklya lebeg fénye rá nem esett. Annak fényénél Cormac ápolatlan szakállú, hideg

szürke vagy kék szem , szilaj arcokat pillantott meg a kapu fölötti résekben. – Ki vagy? – követelte az egyik r. – Partha Mac Othna, Ulahdból. Azért jöttem, hogy f nökö-tök, Eochaidh Mac Ailbe alatt szolgáljak. – A ruhád vízt l csöpög. – Csoda lenne, ha nem tenné – válaszolta Cormac. – Egy csónaknyian bontottunk vitorlát Ulahdban ma reggel. Út-közben egy szász kalózhajó rajtunk ütött, és csak én nem vesztem oda a hullámokba meg a nyílzáporba, amit a kaló-zok rontottak ránk. Sikerült elkapnom egy törött árbócdarabot, és megpróbáltam fennmaradni. – És a szászok? – Déli irányban t nt el a vitorlájuk. Talán a britek ellen mennek. – Hogy nem látott a parti rségünk, mikor végül partot értél? – Több mint egy mérfölddel délebbre értem partot, és a fák között pislákoló fény nyomán jutottam ide. Voltam már itt egyszer, tudtam hogy ez csak Ara lehet, ahová indultam. – Engedjétek be! – morgott az egyik dalriadiai. – A történe-te igaznak hangzik. Az esetlen kapu feltárult, és Cormac belépett si ellenségei meger sített táborába. A kunyhók között tüzek égtek, és a kapu köré kíváncsi tömeg gy lt azokból, akik hallották, mi-kor az r megszólította Cormacot. Férfiak, n k, gyerekek, a vadon gyermekei. A n k, pompás felépítés amazonok, sza-badon lógó hajjal, kíváncsian bámulták, és mocskos kép gyerekek meredtek rá gubancos hajuk alól – Cormac észre-vette, hogy mindegyikük valami fegyverfélét tart a kezében.

Totyogni alig képes porontyok k vagy fadarabokat szoron-gattak. Életük szilajságának jelképe volt ez, mikor még a majdnem csecsszopók is megtanulták, hogy felkapjanak va-lami fegyvert a riadó els jelére – igen, meg hogy sebzett vadmacskaként küzdjenek, ha a szükség úgy kívánja. Cormac látta a nép keménységét, tüzességet, vadságát. Nem csoda, hogy Róma sohasem tudta betörni ezeket az embereket! Mintegy tizenöt év telt el azóta, hogy Cormac e kegyetlen harcosok sorában harcolt. Nem félt attól, hogy egykori bajtársai felismerik. Álcázó s szakállával attól sem tartott, hogy Wulfhere társát ismerik fel benne. Cormac követte a harcost, aki a falu legnagyobb kunyhója fe-lé vezette. A kalóz biztos volt benne, hogy ebben lakott a törzs-

és teljes házanépe. Kaledóniában nem létezett elegancia. Gol király palotája vessz l font kunyhó volt. Cormac ma-gában elmosolyodott, ha ezt a falut az általa bejárt város-okhoz hasonlította. Azonban eszébe jutott, hogy a város nem a falakból és a tornyokból áll, hanem a benne él emberekb l. A nagy kunyhóba kísérték, ahol egy nyers faragású asztal-nál számos harcos iszogatott fedeles b rkupából. Az asztal-

n a f nök ült, akit Cormac régr l ismert, és könyökénél a nélkülözhetetlen lantos – a kelta udvari élet jellegzetessége, bármilyen primitív legyen is az udvar. Cormac önkéntelenül is a kultúrált és jómodorú Donalhoz hasonlította ezt a b r-ruhás, boglyas fej bugrist. – Ailbe Fia – mondta Cormac kísér je ím egy fegyveres Erinb l, aki fel kívánja ajánlani szolgálatát neked. – Ki a f nököd? – csuklott Eochaidh, és Cormac látta, hogy a dalriadiai tökrészeg.

– Szabad vándor vagyok – válaszolta a Farkas. – Valaha Donn Ruadh Mac Finn, flaith na Ulahd hajóorra után mentem. – Ülj le és igyál! – parancsolta Eochaidh, és bizonytalanul intett sz rös kezével. – Majd kés bb kifaggatlak. Senki sem tör dött tovább Cormackal, attól eltekintve, hogy a skótok helyet adtak neki, és egy borzas szolga tele-töltötte a kupáját tüzes ír whisky-vel, amit a gaelek rendkí-vül kedveltek. A gael kósza tekintete felmerte a teljes hely-színt, néha átsiklott a dalriadiaiak feje fölött, és hosszan nyugodott két emberen, akik szemközt ültek vele. Egyiküket ismerte – egy Sigrel nevezet , renegát norvég, aki fajának ellenségei közt keresett menedéket. Cormac pulzusa fel-gyorsult, mikor észrevette, hogy a férfi mer n nézi, de a norvég mellett ül férfi látványa azon nyomban elfeledtette vele Sigrelt. Alacsony, zömök testalkatú ember volt. Sötét, sokkal söté-tebb még Cormacnál is, és olyan mozdulatlan arccal ült, mint egy bálvány, míg két fekete szeme hüll szer en csillo-gott. Egyenesre nyírt fekete haját hátul csat fogta össze, és halántékánál keskeny ezüstpánt szorította le. Ágyékköt t viselt, laza b rövet, amir l kurta, horgasvég kard lógott. Egy pikt! Cormac szíve megdobbant. Az volt a szándéka, hogy azonnal beszélgetésre készteti Eochaidot egy el re ki-gondolt történettel, hogy bármi információt megtudhasson

le Helen hercegn l. De a dalriadiai f nök ehhez most túl részeg volt. Barbár nótákat üvöltözött, kardja markolatával az asztalt csapkodta a bárd lantjának vad ütemére, es id közön-ként megdöbbent mennyiség italt döntött le torkán.

Mindannyían részegek voltak... Cormaeot és Sigrelt kivéve, aki lopva a gaelt leste kupája karimája fölött. Miközben Cormac azon törte a fejét, hogyan késztethetné a piktet beszélgetésre, a lantos befejezte egyik vad kántálá-sát egy hangos rím-kitöréssel, melyben Eochaidh Mac Ailbet "Alba farkasának, a hollók b kez jóllaka tójának" nevezte. A pikt részegen kászálódott fel, és az asztallapnak csapta kupáját. A piktek általában hangavírágból készített, sima sört ittak, és a gaelek árpapárlata elvette az eszüket. Arca már egyáltalán nem volt mozdulatlan, démonian rángató-zott, és szeme lángolt, mint két tüzes, fekete széndarab. – Igen, Eochaidh Mac Ailbe nagy harcos – kiáltotta barbár gael kiejtéssel –, de mégsem a legnagy obb harcos Kale-dóniában. Ki lehetne hatalmasabb a Sötét Brogar királynál, ki a piktek si trónusát uralja? És utána Grulk következik! Én vagyok Grulk, a Koponyalékel ! Grothgában, a házamban van egy sz nyeg, amit britek, angelek, szászok és... igen, skótok skalpjaiból fontak. Cormac türelmetlenül meredt maga ele. A vadember ré-szeg h zöngése valószín leg az italtól felhevült skótok kard-szúrásával fog végz dni, és ez keresztülhúz minden lehet -séget, hogy bármit is meg lehessen tudni t le. De a pikt kö-vetkez szavai felvillanyozták a gaelt. – Ki más bírt elragadni Kaledóniából szépségesebb n t a déli britekt l, mint Grulk? – kiáltotta tantorogva és merev tekintettel. – Öten ültünk a b rfenek csónakban, amit az er s szél délre sodort. Gerinth birodalmában szálltunk partra friss vízért, és az erd mélyén három brittel találkoztunk...

egy kölyökkel és két szép lánnyal. A fiú harcolni akart, de én, Grulk, rávetettem magam a vállára, a földre tepertem, es beledöftem a kardomat. A n ket a csónakba hurcoltuk, és észak felé menekültünk velük, és elértük Kaledónia part-vidékét, és Grothgába vittük ket. – Szavak... csak üres szavak – mosolygott gúnyosan Cormac, és áthajolt az asztalon. – Nincsenek is ilyen n k most Grothgában – kockáztatta meg. A pikt felüvöltött, mint egy farkas, és részegen a kardjáért kaparászott. – Mikor a vén Gonar, a f pap meglátta a szebben öltözött

arcát... azét, aki Atalantának nevezte magát... azt kiáltot-ta, hogy a lány a holdisten kiszemeltje, hogy ott a jel a n mellén, bár rajta kívül senki sem látta. így hát társn jével, Marciával együtt az Oltárok szigetére küldte Shetlandba egy hosszú csónakon, amit a skótoktól kapott. Az Atalanta nev valami brit nemes lánya, és a Hold Golkája elfogadhatónak tartja. – Mennyi ideje indultak Shetlandba? – kérdezte Cormac, miközben a pikt verekedésre készül dés jeleit mutatta. – Három hete; a Hold Násza meg nem jött el, de... Hazug-nak neveztél... – Igyál és felejtsd el! – horkant fel egy harcos, és színültig telt kupát nyújtott felé. A pikt mindkét kezével megragadta, arcát az italba nyomta, miközben a ital lecsorgott csupasz mellére. Cormac felkelt a padról. Mindent megtudott, amit akart, és úgy vélte a skótok elég részegek már, hogy felfi-gyeljenek hanyag távozására a kunyhóból. Odakint, majd egy más dolog lesz átjutni a falon. De alig állt fel, egy másik

férfi is talpra ugrott. Sigrel, a renegát viking megkerülte az asztalt, és felé közeledett. – Mi az, Partha – kérdezte rosszindulatúan –, máris kielégí-tetted volna a szomjúságod? Hirtelen el re nyúlt, és lerántotta a gael homlokáról a sisa-kot. Cormac mérgesen ellökte a kezét, ám Sigrel kegyetlen diadalüvöltéssel ugrott hátra. – Eochaidh! Kaledónia népe! Tolvaj es hazug van köztetek! A részeg harcosok ostobán meredtek rá. – Ez Cormac an Cliuin – kiáltotta Sigrel kardjáért nyúlva. – Cormac Mac Art, a viking Wulfhere társa! Cormac egy megsebzett tigris gyorsasagával mozdult. A pislákoló fáklyafenyben acél villant, és Sigrel vigyorgó feje a megdöbbent tivornyázók lábához gurult. A martalóc egyet-len ugrással az ajtónál termett, és elt nt, míg a skótok megpróbáltak lábra állni, zavarodottan ordítoztak, és a kardjukat rangatták. Egy pillanat alatt az egész falu megbolydult. Az emberek látták Cormacot véráztatta karddal a kezében kiugrani a f -nöki kunyhóból, és üldöz be vették anélkül, hogy kíváncsiak lettek volna menekülésének okára. A részben kijózanodott tivornyázók üvöltve és átkozódva tódultak ki a kunyhóból, és mikor menekül vendégük igazi nevét kiáltották, menny-dörg , dühös ordítás harsant fel, az egész falu, bosszúszom-jasan csatlakozott az üldöz khöz. Cormac suhanó árnyként kígyózott a kunyhók között, a fal egy rizetlen pontjához ért, és anélkül, hogy feladta volna fejhossznyi el nyét, egyetlen ugrással átvetette magát az alacsony torlaszon, és az erd felé száguldott. Gyorsan hát-

rapillantott, és meggy dött róla, hogy látták merre me-nekül. Harcosok lendültek át a falon fegyverrel a kezükben. Még volt néhány lépés az els fákig. Cormac teljes sebes-séggel tette meg, el red lt futtában, és minden pillanatban várta, hogy nyílvessz fúródik a vállai közé. De a dalriadiaiak nem voltak képzett íjászok, így sértetlenül elérte az erd szélét. Lefutotta a kaledoniaiak hadát, egyiküket kivéve, aki társa-it majd ötven méterrel megel zve, szinte a martalóc sarkára hágott. Cormac megperdült, hogy levágja egyetlen ellenfe-lét, de fordulás közben egy kövön megcsúszott, és térdre esett. Pengéjével felfelé vágott, hogy kivédje a kardot, ami a Végzet árnyaként lebegett fölötte...de miel tt lecsaphattak volna rá, egy hatalmas alak rontott ki a fák közül, súlyos fegyvere lecsapott, és a skót széthasított koponyával bukott át Cormacon. A gael lehajította magáról a hullát, és talpra ugrott. Az üvölt üldöz k most már közel jártak, és Hrut vad bestia-ként morogva fordult szembe velük... de Cormac megragad-ta a csuklóját, és a fák felé rángatta. Mögöttük, és hamarosan egyik oldalról, az aljnövényzeten keresztülcsörtet emberek zaját hallották és vad kiáltáso-kat. Harcosok százai vetették magukat sellenségük nyo-mába. Cormac és Hrut meglassították lépteiket, és óvatosan haladtak a sötétben. Fától-fáig surrantak, majd hason fekve a bokrokban kivárták, míg az üldöz k egy csapata elhalad mellettük. Alig tettek pár lépést, mikor Cormac kutyák mély csaholását hallotta jóval távolabbról.

– Azt hiszem, ellenségeink el tt vagyunk – suttogta a gael. – Futva elérhetnénk az ormot, onnan a hegyfokot és a hajót. De ha ráeresztik a farkaskutyákat a nyomunkra, egyenesen Wulfhere hajójához vezetjük ket meg a harco-sokat. Épp elegen vannak, hogy kiússzanak, felmásszanak rá, és elfoglalják. Úsznunk kell. Cormac nyugat felé fordult, majdnem tel jesen jobbra attól az iránytól, amerre tartottak, és nyugtalanul meggyorsítot-ták lépteiket... és egy kis tisztásra érve három dalriadiaiba futottak, akik szitkozódva rájuk rontottak. Nyilván nem vol-tak annyival üldöz ik el tt, mint Cormac gondolta, és a gael tudta, hogy a harcnak rövidnek kell lennie, különben a zaj harcosok tömegeit fogja a helyszínre vezetni. Vadul vetette hát magát a küzdelembe. Az egyik skót Cormackal csapott össze, míg a másik kett az óriás Hrutra támadt. Egy kis kerek pajzs védte Cormac el-

, elhibázott támadását, és a dalriadiai kardja a sisakján csattant, átvágta, és fejb rébe mélyedt. Ám miel tt a har-cos újra sújthatott volna, Cormac kardja térdben kivágta a bal lábát alóla, és ahogy összeomlott, újabb csapást kapott a nyakcsigolyáira. Id közben Hrut végzett egyik ellenfelével, egy medveszer csapással, ami úgy szelte ketté a feltartott pajzsot, mintha papírból lett volna, és szétzúzta a védelem nélkül maradt koponyát, és amint Cormac fordult, hogy segítsen neki, a megmaradt ellenfél egy haldokló farkas reménytelen dühé-vel támadott rá. A gael úgy látta, hogy a kard majd a feléig süllyedt a dán hatalmas mellkasába. De Hrut roppant bal markába szorította a skót torkát, ellökte magától, és rette-

netes csapást mért rá kardjával, ami átdöfte a mellvértet, a bordákat, és a törött pengét a halott ember gerincoszlopá-ba vágta. – Súlyosan megsérültél? – Cormac az oldalánál állt, és igyekezett meglazítani a dán mellvértjét, hogy elállítsa a vérfolyamot, de az eltolta magától. – Csak egy karcolás – mondta gyorsan. – De a kardom el-tört... Igyekezzünk! Cormac kétked pillantást vetett társára, aztán megfor-dult, és sietett tovább abba az irányba, amerre az imént in-dultak. Látta, hogy Hrut szemmel láthatóan könnyen követi, és egyre közelebbr l hallva a kutyacsaholást, gyorsított, és szaporán futottak át az erd n. Végre meghallották a tenger hullámverését, és mikor Hrut légzése súlyosabbá vált, me-redek, sziklás parton bukkantak ki, ahol a fák a víz fölé ha-joltak. Északra látszott a tengerbe nyúló hegyfok, ami elta-karta a Hollót. Hárommérföldnyi sziklás partvonal húzódott a hegyfok és az Ara-öböl között. Cormac és Hrut megközelí-

leg félúton voltak, valamivel talán közelebb a hegyfokhoz. – Innent l úszni fogunk – dörmögte Cormac –, és ez hosszú út lesz Wulfhere hajójáig, míg megkerüljük a hegyfok vé-gét...mert ezen az oldalon a sziklák túl meredekek, hogy megmászszuk... De megkerüljük, és a kutyák nem tudják követni a nyomunkat a vízben... Mi az isten!... Hrut megperdült, és fejjel el re a sziklás homokpadra bu-kott, keze a vízbe lógott. Cormac azonnal érte nyúlt, és há-tára fordította. De a dán szilaj arcáról már a halál nézett vissza. Cormac feltépte a láncingét, és egy pillanatra benyúlt alá, és szitkozódott; megdöbbenve az életer n, ami képessé

tette a kalózt, hogy közel fél mérföldet fusson egy ilyen ret-tenetes sebbel a szíve alatt. A gael habozott, azután meg-hallotta a kopók mély csaholását. Keser átokkal letépte magáról vértjét és sisakját, és miközben lerúgta szandálját ledobta ket. Szorosabbra húzta kardövét, belegázolt a víz-be, majd er s csapásokkal úszni kezdett. A hajnalt megel sötétben, sárkányhajója fedélzetén, Wulfhere halk zajt hallott, ami nem a törzshöz vagy a szik-lákhoz ver hullámok hangja volt. Szólt társainak, aztán a korláthoz lépett, és letekintett. Marcus és Donal a közelébe húzódtak, és azonnal meglátták, amint egy kísérteties alak kapaszkodik ki a vízb l a hajó oldalán. Cormac Mac Art vé-resen és félmeztelenül mászott át a korláton. – El az evez ket, farkasok! – vicsorogta. – És evezzetek a nyílt tengerre, miel tt félezer dalriadiai lesz a nyakunkban! Shetland felé fordítsátok a hajóorrt... a piktek odavitték Gerinth húgát. – Hol van Hrut? – dördült rá Wulfhere, ahogy Cormac a f -evez felé indult. – Verjetek egy rézszöget a f árbócbaí – morogta a gael. – Gerinth máris tíz font arannyal tartozik nekünk. Keser tekintete meghazudtolta szavainak nyers érzéket-lenségét.

V.

Marcus fel-alá járkált a fedélzeten. Szél feszítette a vitorlá-kat, és az evez sök méretes, k risfa lapátjai repítették a

hoszszú, karcsú járm vet a vízen, de a türelmetlen brit úgy érezte, csigatempóban haladnak. – De miért nevezte a pikt Atalantának? – kiáltotta Cormachoz fordulva. – Igaz, hogy a szolgálólányt Marcianak hívják...de semmi más bizonyítékunk nincs rá, hogy a n , aki vele van, Helen hercegn . – A világon minden azt bizonyítja – felelte a gael. – Azt hi-szed, a hercegn elárulja igaz kilétét elrablóinak? Ha meg-tudnák, hogy Gerinth húga került a kezükbe, fele királyságát kérnék váltságdíjként. – Es mit értett a pikt a Hold Mennyegz jén? Wulfhere Cormacra pillantott, Cormac pedig másról kez-dett beszélni, majd gyors pillantást vetett Marcusra, és elbi-zonytalanodott. – Mondd meg neki – bólintott Donal. – El bb-utóbb úgyis meg kell tudnia. – A piktek különös és iszonyatos isteneket imádnak – mondta a gael –, ezt mindenki tudja, aki a tengert rója, ugye Wulfhere? – Igaz – morogta az óriás. – Nem egy viking halt meg az ol-tárköveiken. – Egyik istenük a Hold Golkája. Id közönként egy fogoly magasrangú szüzet áldoznak fel neki. Magányos shetlandi szigeten áll egy zord fekete oltár, amit olyan k oszlopok vesznek körül, mint amilyeneket Stonehenge-en láthatsz. Teleholdkor azon az oltáron feláldozzák a lányt Golkának. Marcus megremegett; körmeit tenyerébe vájta. – Róma istenei, lehetséges ez?

– Róma elesett – morogta a Koponyahasító. – Istenei ha-lottak. k nem fognak segíteni minket. De ne félj... – meg-emelte fényes, éles baltáját –, majd segít ez. Hadd vezes-sem harcosaimat a k körbe, és olyan véres áldozattal ör-vendeztetjük meg Golkát, amir l még csak nem is álmodott! – Vitorla az orrtól balra! – hangzott fel hirtelen a megfigye-

kiáltása a vitorla arbóc keresztfájáról. Wulfhere azonnal megperdült, szakálla felborzolódott. Néhány pillanattal ké-

bb mindannyian kivehették a járm hosszúkás, alacsony körvonalait. – Sárkányhajó – szitkozódott Cormac –, ami vitorlával és evez kkel, teljes sebességgel halad...el akarja vágni az utunkat, Wulfhere. A törzsf nök káromkodott, hideg kék szeme lángolni lát-szott. Egész testében remegett az izgalomtól, és ordítozva parancsokat üvöltött legényeinek. – Thor csontjaira, ez bizonyára bolond! De legyen, ahogy akarja! Marcus megragadta a dán vaskos karját, és megperdítette. – Nem az a küldetésünk, hogy verekdjünk minden tengeri rablóval, akivel találkozunk – kiáltotta az ifjú brit mérgesen. – Téged arra fogadtak fel, hogy megkeresd Helen hercegn t; nem veszélyeztethetjük ezt a küldetést! Végre nyomon va-gyunk; elszalasztanád az esélyeinket csak azért, hogy kielé-gítsd az ostoba harci vágyadat? Wulfhere szeme lángolt. – Ezt merészeled a saját fedélzetemen? – bömbölte. – Nem fogom hajszolni az evez seimet sem Gerinthért, sem az összes aranyáért! Ha ez harcolni akar, megkapja.

– A fiúnak igaza van, Wulfhere – mondta Cormac nyugod-tan –, de az istenek vérére, bizony szöknünk kell, mert az a hajó amott egyenesen elénk tart, és látom, hogy rohangál-nak a fedélzeten, ami semmi mást nem jelenthet, mint hogy harcra készülnek. – Megszökni pedig nem tudunk – mondta Wulfhere mély elégtétellel, mert ismerem...az a hajó Rudd Thorwald T z-asszonya, és srégi ellenségem. Legalább olyan fürge, mint a Holló, és ha megfutamodunk, ott lóg majd a hajófa-ron, egész úton Shetlandig. Harcolnunk kell. – Akkor végezzünk velük gyorsan! – csattant fel Cormac, s a homlokát ráncolta. – Nem sok ertelme lenne oldalba kap-ni; húzzunk mellé, aztán megrohanjuk. – Egy tengeri csatában jöttem a világra – ordított Wulfhere –, és már akkor sárkányhajókat süllyesztettem el, mikor te még meg sem születtél. Vedd át a kormánylapátot! – Marcushoz fordult. – Verekedtél már tengeren, ifjú? – Nem, de ha nem jutok el addig, ameddig te, akasztass fel a hajód vágósarkantyújára! – csattant fel a felingerelt brit. Wulfhere hideg szeme szórakozott elégedettséggel villant meg, ahogy elfordult. Ebben a primitív korban alig volt hajóman verezés. A vi-kingek már jól értettek a tengeri tudományokhoz, ami az el-következend id kben is jellemezte ket. A tenger hosszú, mélyépítés kígyói egyenesen egymásnak tartottak, s köz-ben a harcosok felsorkoztak az oldalkorlát mellett, üvöltve és kardjukat a pajzsukhoz csapkodva.

Marcus a korlátnak d lt, lepillantott a farkasszer har-cosokra alatta és mellette, és a közbens hullámokon ke-resztül átpillantott a tüzes, világos szem , sarga szakállú vikingekre, akik az ellenséges gálya oldalán sorakoztak... Jütök voltak, a vörös sörény dánok si ellenségei. A fiatal brit önkéntelenül megremegett, nem a félelemt l, hanem a jelenet könyörtelen vadságától, ahogy valaki megremeghet egy falánk farkasfalka láttán anélkül, hogy félne t lük. Ekkor íjhúr pengés hallatszott, és halálos es szelte át a le-veg t. Ebben a dánok voltak el nyben; k voltak az Északi tenger íjászaí. A jütök, akár szász rokonaik, keveset értettek az íjászathoz. Süvít nyilak érkeztek, de ezek nélkülözték a dánok nyilainak halálos pontosságát. Marcus látta, hogy az emberek fürtökben hullanak a jüt hajó fedélzetén, míg a többiek az oldal mellé fektetett pajzsok mögött kuporogtak. A kormánylapátnál álló három ember elesett, és a hosszú evez szeszélyes, széles ívet írt le; a gálya elfordult, és Marcus egy sz ke óriást látott a kormánylapáthoz ugrani, akir l ösztönösen sejtette, hogy maga Rudd Thorwald lehet. Nyílvessz k csattogtak vértezetén, akár a hajílókövek, az-után a két hajó egymás mellé futott, kiszakítva és eltörve az evez ket, a hajógerendák csikorogtak. Viking farkasüvöltés rázta meg az eget, és egy pillanat alatt az egész vörösl káosszá vált. A csáklyák beakadtak, egymás mellé húzták a két hajót. Pajzsok csapódtak egymásnak, a kett s sor vonaglott és ringott, ahogy mindkét legénység vissza akarta szorítani a másikat a korláttól, és átjutni az el-lenkez fedélzetre. Marcus egy vad tekintet óriással hada-kozott a korláton át, gyors pillantást vetett ellenfele válla

felett, látta, Rudd Thorvvald a kormánylapáttól a korláthoz ront. Azután egyenes kardjával átszúrta a jüt torkát, és egyik lábát megvetette a korláton. De miel tt átugrohatott volna a másik hajóra, egy újabb üvölt ördög csapott és vá-gott rá. Csak egy váratlanul a feje fölé emelked pajzs men-tette meg az életét. Donal, a lantos sietett a segítségére. A hajó dereka felé Wulfhere áttört a küzdelmen, és baltá-ját meglendítve nagy félkört írt le, ami egy pillanatra meg-tisztította a teret el tte. Abban a pillanatban átvetette ma-gát a T zasszony korlátján. Cormac, Thorfinn, Edric és Snorri közvetlenül a nyomában ugrottak. Snorri abban a pillanat-ban meghalt, ahogy lába megérintette a T zasszony fedél-zetét, és egy másodperccel kés bb egy jüt balta Edric kopo-nyáját is széthasította, de a dánok már ömlöttek keresztül a véd vonalban keletkezett résen, és egy pillanat múlva a jütök hátukat falnak vetve küzdöttek. A vért l sikamlós fedélzeten a két v iking törzsf nök talál-kozott. Wulfhere baltája kettészelte Rudd Thorwald lán-dzsájának nyelét, de miel tt a dán újra csaphatott volna, a jüt kikapott egy kardot valami haldokló kezéb l, és élével átvágta Wulfhere páncélingét a bordái felett. A Koponyaha-sító páncélingét egy pillanat alatt vörösre festette a vér, de

rült ordítással két kézre fogta baltáját. Meglóbálta, lecsa-pott, papírként szakította be Rudd Thorwald páncélját, és keresztülszelte vállcsontját és gerincét. A jüt f nök holtan rogyott le a vörös z rzavarban, és a jüt harcosok elcsügged-ve hátráltak és kétségbeesetten haltak meg. A dánok heves diadallal üvöltöttek. De a csata még nem ért véget. A jütök tudták, nincs irgalom a tengeri csata vesz-

teseinek, ezért makacsul hadakoztak. Marcus Donallal az oldalán a s jében harcolt. Az ifjú britet különös rület ke-rítette hatalmába. A csata z rzavarában elborult elméje úgy vélte, hogy ezek a jütök tartják vissza Helent l. Útjában áll-nak, miközben és bajtársai rájuk vesztegetik az id t. Helennek pedig reménytelenül szüksége lehetne a segítsé-gükre. Vörös köd égett Marcus szeme el tt és kardja halálos hálót sz tt el tte. Egy hatalmas jüt leng baltafok ütéssel behorpasztotta pajzsát. Marcus elhajította pajzsát, és felha-sította a harcost másik kezével. – Az istenek vérére – recsegte Cormac –, sosem hallottam még, hogy rómaiak berserkerré váltak volna, de... Marcus áttört a hullákkal teleszórt emelvények felett a ha-jófarhoz. Egy kard csattant sisakján, ahogy felugrott, de oda sem figyelt; még ahogy gépiesen szúrt, tekintete egy a jüt nyakában függ , furcsán oda nem ill dísztárgyra, egy vé-kony aranyláncra esett. Annak a láncnak a végén, a széles mellkason parányi drágak csillogott... egy rubin, az akan-tuszf szimbólumára faragva. Marcus felkiáltott, mint aki halálos sebet kapott, és megszállottként, vakon vetette rá magát, alig tudva mit tesz. Érezte, hogy pengéje mélyre ha-tol, és támadásának lendülete felsodorja a tatfedélzetre. Megfeledkezve a körülötte dühöng csatáról térdre ros-kadt, letépte az ékkövet a kalóz nyakából és ajkához nyomta. Majd hevesen megragadta a jüt vállát. – Gyorsan! – kiáltotta az angelek nyelvén, amit a jütök meg értettek. – Áruld el, honnan szerezted ezt a drágakövet, mi-el tt kitépem a szíved a melledb l!

A jüt szeme már üvegesedett. Túl volt azon, hogy saját akaratából cselekedhessen. Hallotta, hogy rendíthetetlen hang faggatja, és tompán, alig tudva mit tesz, válaszolt. – Az egyik lánytól vettük el...a...a pikt csónakból. Marcus eszel sen a hirtelen gyötrelemt l megrázta. – Mi van velük? Hol vannak? Cormac, látva, hogy valami történik, kitört a küzdelemb l, és most Donallal együtt a haldokló kalóz fölé hajolt. – El...ad...tuk... ket – motyogta a jüt egyre halkabban sut-togva –, Thorleif Hordisson... nak... a... Feje hátrahanyatlott, hangja elfulladt. Marcus gyötr tekintettel nézett fel Donalra. – Nézd, Donal – kiáltotta felmutatva a rubin függ s láncot. – Látod? Ez Helené. Én magam adtam neki... Marciával együtt itt voltak ezen a hajón...de most...ki ez a Thorleif Hordisson? – Könnyen megmondható – vágott közbe Cormac. – Norvég martalóc, aki a Hebridákon rendezte be otthonát. Fel a fej-jel, fiatalúr; Helen jobb kezekben van a vikingeknél, mint hjaltland vad piktjeinél. – De most már tényleg nem vesztegethetünk több id t! – kiáltotta Marcus. – Az istenek hullajtották e tudást a ke-zünkbe; ha késlekedünk, újra hamis nyomot követhetünk! Wulfhere és dánjai megtisztították a tatot és a derekat, de a farfedélzeten a túlél k még makacsul küzdöttek a gy zte-sek ellen. Ebben a korban kevés irgalom létezett a tengeri csatákban. Ha a jütök gy znek, biztos nem kímélnek meg senkit, de nem is vártak vagy kértek kegyelmet.

Cormac átment a hajó derekán, ahol halottak és haldoklók hevertek halmokban, odafurakodott a dánokhoz, ahol Wulfhere forgatta vért l csöpög baltáját. Er vel húzta visz-sza a Koponyahasítót ellenfelét l, és megfordította. – Elvégeztetett, vén farkas – morogta. – A csatát megnyer-tük; Rudd Thorwald halott. Miért vesztegetnénk az acélt ezekre a sajnálatra méltó haramiákra? – Csak akkor hagyom el ezt a hajót, mikor már egyetlen jüt sem lesz életben! – mennydörögte a csata rült dán. Cormac zordan nevetett. – Elég már! Sokkal több forog kockán! Ezek a jütök vért fognak inni, miel tt mindegyiküket legyilkolod, és nekünk szükségünk lesz minden emberre az úton. Egy haldokló jütt l megtudtuk... hogy a hercegn Thorleif Hordisson ke-zében van a Hebridákon. Wulfhere szakálla felborzolódott a kegyetlen élvezett l. Annyi ellenséggel rendelkezett, hogy nehéz lett volna meg-nevezni egy vikinget közel s távol, akivel ne lett volna vi-szályban. – Úgy? Akkor, hé, farkasok... hagyjátok ezt a többi tengeri patkányt úszni vagy megfulladni, ahogy tetszik! Megyünk, hogy Thorleif Hordisson fejére gyújtsuk a szkalliját! Lassan, szavakkal és ütlegekkel elrángatta dühöng dánja-it, összeterelte ket, és saját hajójuk peremén túlra küldte mind. A vérz , csatában kimerült jütök, mogorva csendben támaszkodtak vörösl fegyvereikre és távoztukat figyelték. Rettent vámot szedtek, de sokkalta nagyobb volt veszte-ségük a T zasszony fedélzetén. Az orrtól a hajófarig halot-tak fetrengtek a törött padok között kínlódó kavalkádban.

– Hé, patkányok! – kiáltotta Wulfhere, ahogy vikingjei el-lökték hajójukat, és a Holló evez i meglódultak. – Megha-gyom a véresbel csónakotokat, meg a dögöt, ami egykor Rudd Thorwald volt. Csináljatok velük, amit akartok, és kö-szönjétek az isteneteknek, hogy megkíméltem az életeteket! A vesztesek mogorva csendben hallgattak, csak sötét pil-lantásokkal válaszoltak mind, kivéve egyiküket... egy szikár, farkasszer harcost, aki egy véres, csorba baltát rázott és kiabált. – Lehet, hogy egy napon elátkozod az isteneket, Koponya-hasító, amiért megkímélted Farkasfogú Halfgart! Ez csakugyan egy olyan név volt, amire Wulfhere kénytelen volt emlékezni az elkövetkez napokban. De most a f nök csak harsogott a nevetést l, bár Cormac a homlokát ráncolta. – Ostobaság megvert embereket kigúnyolni, Wulfhere – mond-ta. – De csúnya vágás van a bordáidon. Hadd nézzem meg! Marcus elfordult a drágak vel, amit Helen viselt. Az utolsó néhány óra alatt eluralkodó vadságtól kába volt és fáradt. De furcsa, sötét mélységeket fedezett fel saját lelkében. Néhány percnyi heves kardjáték egy kalózhajó fedélzetén elegend volt hozzá, hogy áthidalja a három évszázados rt. A higgadt cselekvést, a kiszámítottságot, melyet megszám-lálhatatlan római tiszt sulykolt bele seibe, pedig örököl-te, most egy pillanat alatt elsöpörte a vad, régi kelta düh, mely el tt még Caesar is megingott a ceanntei partokon. Néhány rült pillanatig eggyé vált az t körülvev vadembe-rekkel. Róma árnyéka elhalványult; és is, akár csak a világ többi része, visszatért brit sei természetéhez, akik vadság-ban vértestvérei voltak Wulfherenek, a Koponyahasítónak?

VI.

– Nincs messze Kaldjorn, ahol Thorleif Hordisson megépí-tette tanyáját – mondta Cormac, és szórakozottan pillantott a f árbócra, ahol most tizenhat rézszög csillogott tompán. A Norvégok már megvetették a lábukat a Hebridákon, az Orkney– és a Shetland–szigeteken. Kés bb ezek a vándorló táborok állandó kolonizációvá válnak; ekkor azonban, ma-jorjaik csupán kalóztanyák voltak. – A Sudeyar keletre fekszik, épp kívül esik a látószögön a tenger peremén túl – folytatta Cormac. – Újra cselhez kell folyamodnunk. Thorleif Hordissonnak négy hosszúhajója és háromszáz haramiája van. Nekünk csak egy hajónk és alig nyolcvan emberünk. Nem tehetjük, amit Wulfhere szeretne: partra szállni, és felgyújtani Thorleif szkalliját... márpedig nemigen mond le olyan nyereségr l, mint Helen hercegn , csata nélkül. – Amit javaslok: Thorleif tanyája a szerencsére Kaldjorn ki-csiny szigetének keleti oldalán van. Mi beosonunk az éj lep-le alatt a nyugati oldalon. Ott magas sziklák meredeznek, és a hajó egy ideig biztonságban lesz a kíváncsi tekintetekt l, mivel Thorleif népéb l senkinek sincs rá oka, hogy a sziget nyugati partján kószáljon. Akkor én partra szállok, és meg-próbálom elrabolni a hercegn t. – Nehezebb feladatnak fogod találni átverni a norvégot – nevetett Wulfhere –, mint a skótokat. Hajad és termeted el-árulják, hogy gael vagy, és belevésik a véres sast a hátadba. – Úgy fogunk közéjük csúszni, akár egy kígyó, és mit sem fognak tudni az ottlétemr l – válaszolta a gael. – A norvé-

god igazi tökfej, ha lopakodásról van szó, és könny megté-veszteni. – Veled megyek – vágott közbe Marcus. – Most nem uta-síthatsz vissza. – Én meg közben a körmömet ragom a sziget nyugati olda-lán – hördült fel Wulfhere irigykedve. – Várj! – mondta Donal. – Jobb tervem van, Cormac. – Mondd! – Megvesszük a hercegn t Thorleif Hordissontól. Wulfhere... mennyi zsákmányod van a hajó fedélzetén? – Talán elég arany váltságdíjként egy nemes hölgyért – morogta a dán, de nem elég visszavenni Gerinth húgát... az egy fél királyságba kerülne. Továbbá Thorleif az sellensé-gem, és szívesebben látná a fejem egy lándzsán a skallija aj-taján, mint Gerinth minden aranyát a ládáiban. – Nem szükseges Thorleifnek megtudnia, hogy ez a te hajód – mondta Donal. – És azt sem kell tudnia, hogy a fogolyként tartott hölgy Helen hercegn ; számára csak Lady Atalanta lesz, nem több. Most, hallgassátok, mit terveztem: te, Wulfhere álcázod magad, és elvegyülsz a harcosaid közt, míg Thorfinn, a helyettesed átveszi a f nökséget. Marcus fogja játszani Atalanta testvérének szerepét, míg én gyer-mekkori pártfogójuk leszek; azt mondjuk, azért jöttünk, hogy kiváltsuk, kerül, amibe kerül... felbérelve ezt a viking legény-séget, hogy segítsenek, mivel a briteknek nincs sem embe-rük, sem hajójuk, amit nélkülözni tudnának a határaikról. – Sokba fog kerülni – morogta Wulfhere. – Thorleif leg-alább olyan agyafúrt, mint amilyen telhetetlen; keményen fog alkudni.

– Legyen. Gerinth visszafizet mindent, még ha a teljes hajó-rakományotokba kerül is. A király azért küldött veletek, hogy megítélhessem az ilyen dolgokat... és a fejemmel feleljek bármilyen igéretért, amit a nevében teszek, hogy megtartja! – Bízom a becsületességedben és Gerinthében – mondta Wulfhere –, ez a terv mégsincs ínyemre. Inkább rontanék Thorleif szkallijára mint a mennydörgés, nyílzáporral és ki-élezett acéllal. – Akárcsak én – mondta Cormac –, mégis Donal terve a jobb, ha Helen hercegn megmentése a célunk. Thorleif ha-ramiái legalább három az egyhez túler ben vannak velünk szemben, és mégha jól sikerülne is egy meglepetésszer támadásunk, a hercegn meghalhatna a küzdelemben. Donal terve jó; Thorleif acéllal fogadna minket, ha tudná, kit tart fogolyként, de ha azt hiszi, hogy csak egy Atalanta nev brit nemeshölgy van a kezében, akkor inkább elfogad egy rakománnyi zsákmányt érte, mint kockáztassa hajóit és em-bereit a küzdelemben. És ha Donal terve kudarcot vall, ak-kor még próbálkozhatunk az enyémmel. – Hát – mondta Wulfhere –, van némi bölcsesség Donal tervében, nem tagadom. De én a parton leszek a legény-séggel, míg Thorfinn, Marcus és Donal Gerinth lányáért al-kudozik, különben el kellene árulnom a küldetésünkét; mert megesküdtem, hogy mikor legközelebb meglátom Thorleif Hordisson áruló képét, az álláig hasítom! – Én is ott leszek az alkudozásnál – mondta Cormac. – Thorleif nem fog felismerni ezzel a szakállal. – Valószín leg nem – morogta a dán. – Mert csak futólag látott, és akkor is csak egy tengeri csatában. Mégis készen

fogok állni, hogy támadjak a legénységgel, ha valami rosszul sül el az alkudozásban. Kormányos! – üvöltötte. – Irány a skót szárazföld...szükségünk van egy napi pihenésre, meg hogy nyalogassuk sebeinket és élelmiszereket gy jthessünk, miel tt a hebridákra vitorlázunk. Ahogy a hajó a vad partvidék felé fordult, egyetlen éles szem ember sem vette észre a legy zött jütök hajóját, akik épp csak annyian maradtak, hogy kezeljék az evez ket, és keresztezzék a szürke tenger horizontját eszakkelet felé. Szögletes vitorlájuk duzzadt a szélben, evez seik eszel sen dolgoztak... Sem messze annak hullámverésében, túl messze, hogy lát-ható legyen, legfeljebb a legélesebb szem figyel k vehet-ték csak észre a kicsi, sötét hosszúcsónakot tele alacsony, sötét emberekkel... emberek íjakkal, kovahegy nyílvesz-sz kkel és sötét szemük telve megfeszített figyelemmel és zord elszántsággal.

VII.

Hideg, ritka permet szitált a leveg ben, és tette a sziklákat Thorleif Hordisson majorja el tt csillogóvá, mintha sötét iszap lepné. Túlnan lebeg ködkísértetek emelkedtek az er-

feny i, mint minaretek egy homályos tengerben. Négy hosszúhajó hevert a partra vontatva. Távolabb, lenn a par-ton hevert egy ötödik, a hajógerinc el részével a homok-ban; a közelében láncinges, szarvsisakos, vörös szakállas emberek nagy csoportja állt lándzsákkal, íjakkal és pajzsok-kal. Egy magas, kihegyezett cölöpökb l álló fal futott párhu-zamosan a part szegélyével.

E falon túlról füst emelkedett Thorleif szkallijából és embe-reinek kisebb lakhelyeir l; míg azel tt és széles kapuja el tt több mint száz sz ke viking sorakozott, páncélban és fegy-verben. A két nagy harcoscsapat között, némi távolságra mindkett l, állt egy kis csoport két részre osztva és egy-más felé fordulva. – Mutassátok teljes zsákmányotokat – dörögte Thorleif Hordisson. – Nem vásároljátok meg Lady Atalantát pusztán egy részével. Odinra, bájos kis némber, és szívesen venném saját asszonyaim közé. Cormac közelr l megnézte a roppant viking törzsf t. Thorleif hatalmas ember volt, még Wulfhere-nél is nagyobb, sebekt l szabdalt arccal és kemény, kegyetlen arcvonások-tól red zött. Volt egy lyuk az állvonalán, ahol a halvány hús átlátszott s , sz ke szakállán, és Cormac remélte, nem emlékszik rá, kit l kapta azt a sebet a csatában; de a gael sötét szakálla s volt, és Thorleif nem adta jelét, hogy is-merné az egyezkedés el tti múltból. – Mit számít neked egy némber – mondta Cormac –, még ha nemesi származású is, egy rakománnyi gazdagsághoz képest? Hozd el a hölgyet, és a lábadhoz rakjuk aranyunkat. – El bb az aranyat – mordult fel Thorleif. – Ha nem elég, megtartom a lányt. – Ki fizethetne neked többet – mondta Donal –, mint saját bátyja? Rajtaütéseid juttatnak neked asszonyokat b sége-sen, még nemeseket is; de az ár, amit a nemes Marcus, Ata-lanta fivére ajánlott neked, sokkal több, mint amennyit bár-ki más fizethet neked, és ezt te is jól tudod.

– Igen – mondta Marcus –, és ha nem fogadod el ezt a roppant summát, elkölt k rá egy nagyobbat, hogy egy flot-tával térjek vissza, ami megtisztítja ezt a szigetet a kalózok-tól! Krisztusra, mikor Róma hatalmas volt... Thorleif nevetett; Cormac Marcus vállára fektette a kezét. – Róma halott! – ordította a viking. – És még hatalma csú-csán sem érintette ezeket a szigeteket. De te önfej ifjú, ha egy sereget is hozhattál volna, miért csak ezzel az egyetlen hajónyi dán kalózzal jöttél? Bah! Hozzátok az aranyat, és majd eldöntöm, megéri-e a váltságdíjat Lady Atalantáért és szolgálójáért. Cormac intett a hosszúhajó körül csoportosuló dánoknak, akik közül egy tucatnyian terhet emeltek fel, és a tárgyaló felek felé cipelték. – Óvakodj a csapdától! – morogta Thorleif egyik segít je, egy szikár tengeri farkas. – Mi csak húszan leszünk itt, és ez-zel a közeled tizenkett vel túler ben lesznek. – Akkor hát... – Thorleif felemelte a kezét, és húsz ember vált el az er dítmény falánál sorakozók közül, és megindul-tak a part felé, hogy csatlakozzanak a már ott lév , megkö-zelít leg húsz emberhez. Cormacba gyanakvás hasított. Ek-kor Thorleif a viking Thorfinnhez fordult. – Felismerem a ha-jódat, a Hollót...ami ellenségemé, Wulfhere Hausakluifré volt. Hogy került hozzád? – Wulfhere a kapitányom volt – mondta Thorfinn –, de meg-sértett, és én széthasítottam a koponyáját egy küzdelemben. A tucat ember a dán hajóról csatlakozott a csoporthoz, és ledobták terhüket a homokba. Kések hasították fel a durva

daróczsákokat, és csillogó, m vészien megmunkált arany, és szikrázó drágakövek szóródtak a homokba. – Ez a váltságdíj egy hercegn t is megér – mondta Donal –, nem csak egy nemes hölgyet. Add át Atalantát, és távozunk békében. Thorleif Hordisson szeme felfénylett ennyi arany és drága-

láttán. – Úgy legyen – mondta, és Cormac némileg megnyugodott. A húsz-egynéhány ember, aki elvált a falnál lév harcosok-tól, most ért oda Thorleif csoportjához; a gael csak most lát-ta, hogy egy páratlan szépség n van közöttük, és tudta, hogy nem lehet más, mint Helen hercegn . Mégis, ahogy közelebb hozták, látta, hogy fehér ruhái tépettek voltak – sötét haja rendetlen –, szépséges arcvonásai eltorzultak, mintha gyötrelmében, és tágra nyílt sötét szeme égni lát-szott a reménytelen sóvárgástól, néma esdeklés keveredett a reménytelen beletör déssel. – Helen! A lány felnézett Marcus önkéntelen felkiáltasara; arca hir-telen elvesztette kétségbeesett apátiáját és eleven, vidám kifejezést öltött. Majd miel tt rei megakadályozhatták volna, elugrott, és átszaladt a két szembenálló csoportot el-választó téren, és szerelme karjába vetette magát. – Marcus... ó, Marcus, segíts! – kiáltotta. – Megkínozták Marciát... ó, istenem! Rávették, hogy mondjon el mindent, aztán megölték...és téged is meg akarnak ölni. Menekülj, Marcus... menekülj! Ez csapda!

Hirtelen Cormac meglátta, de már túlkés n, hogy az embe-rek, akik csatlakoztak Thorleif küldöttségéhez, nem vikingek voltak, hanem – jütök. Az élükön Farkasfogú Halfgar állt – és Cormac hiretelen rádöbbent, hogy a húsz-egynéhány em-ber, aki csatlakozott Thorleif csapatához a T zasszony túl-él i voltak. – Bolondok! – harsogta Thorleif. – Tolvajkodó alkudozáso-tok kezdetét l tudtam, kik vagytok. Ezek a jüt farkasok éj-jelnappal hajóztak, hogy hamarabb érjenek ide, mint ti, mert egy sebesültjük hallotta, mit tudott meg Marcus a hal-doklótól. Igen, ti Helen hercegn t, Gerinth húgát akarjátok visszaszerezni... ne is tagadjátok, mert Halfgar és én meg-tudtuk annak a szolgálólánynak az ajkáról, aki belehalt a kínzásba. És most meghalsz te is, Cormac Mac Art, és az os-toba törzsf d is, aki minden bizonnyal a hosszúhajó vörös szakállú rablói közt rejt zik. Enyém lesz a kincsetek, a hajó-tok, Helen hercegn ... és Wulfhere feje! Marcus, aki csak az elhangzottak felét értette, felnézett Helen hercegn könnyáztatta arcáról, és rájött, hogy Thorleif és Halfgar voltak azok, akik a lányt az elviselhetet-lenségig kínozták. Eszeveszett ordítással kirántotta kardját, és egyenesen Thorleif felé vágott. A viking f nök nevetve vonta ki saját pengéjét, és hárította az ifjú eszel s csapását. – Ördög! – rikoltotta Marcus. – Enyém lesz a szíved... Thorleif újra nevetett, ahogy pengéje még egyszer védte Marcus csapását, és az ifjú kardja széttört, akár az üveg. Marcus a vikingnek rontott egy norvég berserker dühéhez hasonló gyilkos vággyal, és csak Cormac kardja akadályozta meg Thorleif süvít pengéjét, és óvta meg az ifjú koponyáját

a széthasítástól; és akárcsak az el bbi, a gael kardja is szi-lánkokra tört. Ekkor Marcus ugrott, és ujjai összezárultak Thorleif torka körül; a medveszer viking leveg után kap-kodott az ifjú brit acélos ujjainak szorításában. Kétségbe-esett ereje és vadsága láttán, aki csak fele olyan súlyú lehe-tett, mint . Megpróbált felkiáltani rémületében, de érezte, hogy elszorul a nyel csöve. Elengedve kardját, amit ilyen közelr l nem használhatott, vaskos öklével az ifjú bordáit püfölte, míg Marcus hanyatt nem esett, félig még öntuda-tánál, a viking bikanyakába kapaszkodva... A norvégok közbeléptek, és Cormacot, aki megpróbálta megmenteni Marcust Thorleift l, elsodorták. Egy tüzes sz -ke harcos csapott felé a baltájával; Cormac pajzsa felfogta az ütést, de törött kardjával nem tudott visszavágni; akkor, ahogy a viking újabb csapásra emelte baltáját, Donal pengé-je átdöfte a láncinget, és a harcos elvágódott, mint egy ki-

lt fa. Cormac látta, hogy egy jüt harcos ugrik Donal felé, akár egy veszett farkas; minden erejéb l szökkent, és Donal és a jüt baltája közé tartotta ütött-kopott pajzsát. A lezúdu-ló penge keresztültörte a feltartott pajzsot, és Cormac ön-kéntelenül felkiáltott, ahogy fájdalom nyilait a bal karjába; ekkor Donal kardja ezüstös félkört írt le, és a jüt rabló félig levágott fejjel bukott le, vér spriccelt az üt eréb l, miköz-ben utolsó elhaló csatakiáltása hirtelen véres gurgulázás-ként tört el elvágott nyel csövéb l. Csatakiáltások harsogtak, és acélcsattogás töltötte be a leveg t. Cormac er tlenül tápászkodott fel, ahogy a csa-ta dühöngött körülötte, jobb kezeben törött kardja mar-kolatai szorongatta, pajzsa szétzúzva logoti vérz balján.

A körülötte harcoló emberek nyomásában látta, hogy Thorleif Hordisson Wulfhere kapitanya, Thorfinn ellen ha-dakozik, aki h siesen megvctetie a lábat, míg Marcus meg-próbált elmaszni az ájult Helennel. Ekkor, pont mikor Cormac odanézett, egy haldokló jüt Thorfinn bokájába vág-ta a t rét. A dán elesett – és ahogy esett, Thorleif pengéje lecsapott, és átszelte koponyaját. Donal egy szikár vikinggel verekedett, aki Thorleif hadnagya volt, és Cormac elször-nyedve látta, hogy Thorleif Hordisson ketté akarja vágni a védtelen Marcust, aki biztonságba akarta vonszolni Helent. Cormac gondolkodás nélkül felordított, és a viking felé ve-tette magát; Thorleif megperdült, és látva, hogy a gael csonka karddal és törött pajzzsal támad rá, hangosan felne-vetett, és halálos csapásra emelte kardját... Cormac épp id ben ugrott félre a süvít penge el l. Akkor a lába megcsúszott egy darab parti iszapban, és elterült. Thorleif végzetes csapásra emelte kardját – de ahogy lesúj-tott, a penge egy feltartott pa jzson csattant, és hirtelen Wulfhere, a Koponyahasitó lángoló szemébe bámult. – Üss újra! – ordította a dán törzsf nök. – Igen, próbáld ki az acélodat mason is, ne csak sebesült harcosokon és tehe-tetlen n kön, te helheimi pokolfattya! Cormac lábra tántorgott, és Marcus segítségére sietett; egy norvég harcos rontott rá, hogy megállítsa, de Cormac lebukott a baltája el l, akár egy macska, és törött kardjat a torkába mártotta. Thorleif Hordisson rjöngött dühében, és teljes er l csapkodott, és nagy, vastag pengéj kardja csengve csattant

Wulfhere szarvsisakjának szélén, és szikrázott. A dán f nök félig kábán megtántorodott, Thorleif rárontott, hogv megöl-je; de Wulfhere magához tért, felordított, és teljes erejéb l meglengette baltáját. A balta éle a pajzsa alatt találta el Thorleifet, és bezúzott páncélon át a húsba mélyedt. Thorleif rjöngve visszacsapott egy ütéssel, ami kettészelte Wulfhere pajzsát – de a dán, megsebzett medveként böm-bölve, baltájával támadott, átvágja a norvég sisakját, egész állcsontjáig kettészelve a koponyáját. Thorleif a földre zu-hant, akár egy kidöntött fa. A csata acél-maelstromként dühöngött, ahogy a dánok a hosszúhajóról odarontottak, hogy összecsapjanak a norvég harcosokkal, akik viszont az er dítmény fala mell l vágtat-tak oda. Cormac Marcus oldalához szaladt, aki Donal segít-ségével védte Helen hercegn t. – Vissza a hajóhoz! – üvöltötte Cormac. – Hagyjátok a kin-cset, és felejtsétek el a vér-viszályt! Védjétek a hercegn t! A dánok megtorpantak visszavonulás közben, és fülig húz-ták íjukat, és legalább húsz támadó norvég bukott fel a nyíl-zápor alatt, ami valamelyest javított az esélyeken...de a többi jött tovább. Halfgar és jütjei kissé meghátráltak, de most norvég szövetségeseikkel mögöttük vad csatakiáltás-okkal újra támadásba lendültek. Az egymásra rontó küzd felek viharos acélcsattogással csaptak össze; villogó pengék vágták át a páncélt és a húst, csontok reccsentek a hatalmas csapások hatása alatt, és egy pillanat alatt a parti kövek csúszósak lettek a vért l, mialatt a dánok kétségbeesett dühvel törtek a jütökre es a norvé-gokra, egyikük sem kért vagy adott kegyelmet. Halfgar

egyetlen hatalmas csapással megölt egy dánt, majd Donalhoz ugrott, aki a rémült hercegn t védelmezte. Donal hozzáért kardforgató volt, de nem bírt megállni a jüt tá-madásának berserker dühe el tt; Halfgar csapásának ereje ellen épp id ben emelte fel a pajzsát, de térdre esett. Akkor a jüt f nök gyilkos csapásra emelte baltáját. Cormac használhatatlan karddal és pajzzsal, megfeszült, hogy puszta kézzel támadjon Halfgarra – azonban kétség-beesett nyilallással érezte, hogy túl messze van ahhoz, hogy megakadályozhassa a csapást, ami meg fogja ölni Donalt. Ekkor dühös ordítással egy alak vágódott a jütnek, és együtt zuhantak a földre, egymást csépelve és összegabalyodva. Marcus volt, fegyvertelenül, mégis olyan rettenetes berserker düht l megszállottan, mint bármely viking. Cormac lehúzódott egy fütyül kardpenge el l, közel ug-rott ellenfeléhez, teljes erejéb l belevágta t rét a harcos láncingébe. A penge elpattant – de el bb átvágta a páncélt, és mélyen a viking szívébe fúródott. Felkapta a halott kalóz kardját és pajzsát, és odaugrott, ahol Marcus és Halfgar birkózott. Az ifjú brit állt rosszabbul; sebei legyengítették, és ereje nem ért fel dühével. Épp ahogy Cormac Halfgar felé szökkent, az kitört ellenfele dü-hös szorításából, és pajzsát az ifjú képébe vágta; és akkor, ahogy felemelte baltáját, hogy megölje a kábult Marcust, a jüt ragyogó vörös csillogást pillantott meg a lábánál. A drá-gak volt, ami Helen hercegn t ékesítette, vékony lánca most szakadt, ahogy letépte Marcusról a küzdelem alatt. Halfgar gyorsan lehajolt, felkapta, és sietve csomózta a lán-cot baltaöve köré. A pillanatnyi késedelem elegend volt

Cormacnak, hogy megtegye a köztük lév távolságot, és megmentse Marcust a mészáros baltájának csapásától; mi-re a jüt felnézett, a gael már rajta is volt, akár egy dühös forgószél. Az ösztönösen felemelte baltáját, hogy kivédje Cormac dühös csapását, de a kardpenge keresztülvágta a nyelet, a baltafej lerepült, és darabokra tört acélsisakján. A jó fém megóvta Halfgar koponyáját, de Cormac ütésének erejét l a jüt eszméletlenül rogyott a földre. – Visszavonulni a hajóhoz! – üvöltötte Cormac. – Segítsé-get ide Marcus hercegnek! Donal rohant Cormac segítségére, és vele Helen hercegn , fehér és könnyes, de er s aggódása felülkerekedett félelmén. Nem tör dve Cormac zavarodott átkaival, segített a dal-noknak felemelni az ájult Marcust, és elcipelni. Lévén hogy a jütök és a norvégok törzsf nöke is elesett, egy pillanatra lazítottak harci dühükön; de most látva, hogy a dánok határozottan visszavonulnak a hajójuk felé a fogoly nemesasszonnyal együtt, megújult rjöngéssel vetettek magukat újra a küzdelembe. És akkor, mintha egy el re megbeszelt jelre válaszolt volna, egy hatalmas sereg csata-üvöltése harsant fel a part távoli részér l a hajon túlról, mi-kor a hajóorral a partra vontatva hevert a homokban – és az erd l egy csapai támadó norvég rontott el , akik szám-ban felülmúlták a két viaskodó csapatot összesen. – A csapda bezárult! – üvöltötte Cormac dühöngve. – A hajóhoz! – Wotan! – Wulfhere szétloccsantotta egy norvég agyát baltájának hatalmas csapásával. – Itassátok vérrel a pengé-teket, Dánia fiai! De ahogy a visszavonuló dánok elérték hajójuk partra vont

orrát, Cormac látta, hogy már elkéstek. Alig volt idejük, hogy csoportba ver djenek a hajóorr körül egymást részben fed pajzsokkal, és soraikból el mered pengékkel, mint az acéltüskék, mikor Thorleif hadai mindkét oldalról rájuk zú-dultak, mint ahogy a hatalmas óceán hullámai ostromolnak egy nagy sziklát. A dánok rjöngtek, mint az óriások Ragnaroknál csata rületükben, kett t ölve meg mindegyik halottjukért, de Cormac tudta, hogy hiába rjöngenek, és küzdenek legjobb tudásuk szerint, az esélyek túl rosszak. Az ellenfél háromszoros túler ben volt, és az újonnan érkezet-tek frissek voltak. A dánok nem gyakorolhatták rendkívüli íjász tudományukat ilyen közelr l, és hosszúhajójuk oldalán sem mászhattak fel... Hirtelen mintha haragos vonítás rengette volna meg az eget – a harci düh, ami ezernyi torokból tört fel, és ekkor minden irányból nyílzápor sötétítette el a már amúgy is homályos eget. Fa nyílvessz k záporként csapkodtak, és tör-tek darabokra a dánok, jütök és norvégok páncéljain egy-aránt. Cormac látta, hogy Wulfhere egyik embere egy sötét, kovahegy nyílvessz vel a nyakában összerogyik; egy sz ke norvég harcos is megtántorodott, és hasonló nyílvessz me-redt el jobb szernüregéb l. A legtöbb célba találó nyílvesz-sz eltört és ártalmatlanul esett szilánkokra a vikingek paj-zsain és páncéljain, de abból a lezúduló több ezerb l szá-mos fúrodott él húsba. A norvégok és a jütök megperdültek, hogy szembeszáll-janak ezzel az új ellenséggel, és Cormac, aki megpróbált ellátni ellenségei feje felett, és látta, hogy a part minden irányban sötét, futó alakoktól hemzseg – piktekt l! Most

a nyílzápor megsz nt, és a sötét rohanók vérszomjas csataüvöltessel rávetették magukat a zavarodott norvégok küls soraira. – A hajóba! – üvöltötte Cormac, ahogy a csata nyomása gyengült. – Onnan távol tarthatjuk a pikteket és a norvégo-kat is nyílzáporral szükség esetén. A dánok felkapaszkodtak hosszúhajójuk oldalán, és a nor-végok nem akadályozták meg ket, mert megfordultak, hogy megfékezzék a piktek vad rohamat. Egy újabb nyílzá-por söpört végig a fedélzeten a támadó piktekt l, ahogy a harcosok fedélzetre kapaszkodtak. Donal és Cormac, akik pajzsukkal Helen hercegn t védelmezték, némileg saját éle-tüket kockáztatva kísérték a lányt a fedélközbe, dacára a lány tiltakozásának, aki viszont Marcus biztonsagaért aggó-dott. Maga Wulfhere segített felemelni a sebesült herceget a fedélzetre, és vitte biztonságos helyre. – Kardot! – zihálta a félig tudatánál lév ifjú. – Kardot ne-kem, hogy megöljem azt az átkozott jütöt, aki hölgyem szol-gálóját a szeme el tt kínozta! – Azt hiszem, Halfgar meghalt – dörögte a dán gyengéden, elismerés kélt a heves lelkében a brit bátorsága iránt. – Akkor túl gyorsan halt meg! – kiáltotta Marcus, és meg-próbált felemelkedni a fedélzetr l: de Wulfhere keményen visszanyomta. A túlél dánok most mind a hajó fedélzetén voltak, és íja-ikkal felsorakoztak a pajzsok sora mögött, amik mindkét korlát mellett húzódtak; de a hajóorr még mindig a parton volt, és nem menekülhettek a tengerre. A norvégok a par-ton felocsúdtak a piktek támadásából, zárták soraikat, egy-

máshoz tapasztották pajzsukat, és lassan kezdtek visszavo-nulni a cölöpkerítés felé, ahol a sötét harcosok már zúdultak befelé a nyitott kapukon keresztül. A piktek dühös sikoltás-sal vetették magukat a visszavonuló norvég falanxra. Csak állatb rökbe öltöztek, és kova illetve bronzfegyvereket vi-seltek a vikingek acél páncélja és pengéivel szemben, látszó-lag készen veszíteni három vagy négy embert minden nor-végért, akit magukkal vihetnek a halálba. Akkor füst kezdett kanyarogni a cölöpkerítés mögül, és a vikingek ordítottak aggodalmukban, mikor rájöttek, hogy kunyhóik és raktáraik égnek. A falanx hullámzott, majd szétszakadt, ahogy a fel-dühödött norvégok eszel s dühvel rontottak a szkalli felé levagdalva az útjukba álló meztelen harcosokat, míg a pikt derékhad üldözte és kergette ket a kapukon át a cölöpvárba. Egy pikt hullám a hosszúhajót is megrohamozta, de Wulfhere íjászainak nyílzápora elkergette ket. A sötét har-cosok visszavonultak az erd széléhez, ahol összever dtek. A dánok újabb ostromra készültek, de az nem jött; helyette békezászló emelkedett fel. Majd fél tucat harcos indult a part felé, és megállt a hosszúhajó orra el tt. Volt köztük egy cingár, de egyenes tartású öregember, aki farkasb r köntöst viselt, amit barbár módon díszített tollas madárfejekkel és állati koponyákkal. – Mit akarsz? – követelte Cormac a piktek nyelvén. – Gonar vagyok, a Pikt Királyság f papja. – Az öregember magas hangja harsogó volt és er s. – Adjátok át a hold–szüzet, aki leend áldozatunk lesz Golkának, és akit a jütok elraboltak t lünk... különben meggyújtjuk a hajótokat tüzes nyilakkal!

– Nincs itt semmiféle hold–sz z – mondta Cormac. – Láttuk, amint a fedélzetre vittétek – állhatatoskodott a pap. – Egy messze északi földr l hozták hozzánk, és a Hold Vérkövét viselte aranyláncon. Egy generációval ezel tt azt a drágakövet ellopták a kápolnáról, az Oltár Szigetér l, és most Golka visszaküldte hozzánk az áldozat nyaka körül. – A rubin! – mormolta Donal, aki sokat megtanult a pikt nyelvb l, lantos vándoréletében. – Emlékszem már... Marcus egyszer mesélte, hogy az apja találta egy parton egy pikt csónak roncsai közt... Cormacnak eszébe jutott, hogy a vörös drágakövet Halfgar kapta fel a földr l. Gépiesen odapillantott, ahová az ember lerogyott – és látta, amint a jüt f nök bizonytalanul áll lábra. Cormac kardcsapása nyilván csak elkábította. – Adjátok át a lányt, aki a Vérkövet viseli – követelte az öregember. – Az istened mást választott a lány helyett – mondta Cormac a part felé mutatva. – Nézd, Gonar... az a férfi, aki felkel a megölt hullák közül; menjetek hozzá, és nála találjá-tok Golka jelét. Az öregember megindult, majd bólintott a vele lév harco-soknak, akik azonnal eliramodtak, mint a szikár farkasok, és körülvették Halfgart. Majd vad örömkiáltások harsantak fel, mikor meglátták a jüt övén lógó drágakövet. Halfgar kivonta a t rét, és küzdeni akart, de a piktek könnyen legy rték kábult állapotában, és elkezdték megkötözni nyersb r kötelekkel. – Menjetek akkor, dánok! – kiáltotta a vén Gonar. – És so-ha többé ne térjetek vissza, mert ez a sziget a pikt törzsek-hez tartozik, és túl hosszú ideig irtották annak erdeit a nor-

vég rokonaitok baltáikkal és szennyezték pázsitját súlyos lépteikkel. Dán harcosok ugráltak át a hajókorláton, és vállukat a törzsnek vetették, a hajóorr felszántotta a partot, mígnem a hosszúhajó szabadon lebegett. Nagy kiáltozás tört fel a dá-nokból, mikor rájöttek, hogy újra tengerre szállhatnak. – De a drágak – kiáltotta Cormac a fedélzetr l, ahogy tá-volodtak –, inkább római, mint pikt, mert én láttam, hogy a korinthiai szimbólum van ráfaragva a felületére. – Nem az akantusz – kiáltotta vissza Gonar –, hanem az Aldozat Vére...a vörös szök kút, ami el tör a feltépett mell-kasból, hogy megörvendeztesse a Hold Golkájának szívét. Cormac hirtelen visszatetszéssel fordult el, ahogy az evez -sök körbe fordították a hajót, es a nyílt tenger felé húztak. Mögöttük magashangú visítás kelt, mintha kárhozott lelkek jajveszékelnének, és a gael megborzongott, ahogy rádöb-bent, hogy Halfgar most fogta fel teljesen a rá váró sorsot. A civilizált gyengeségekb l semmi sem tapadt Cormac ke-mény, barbár lelkéhez – mégis a piktek teljesen nyers vad-sága megcsikordult a szívét körülvev páncélon. – Hát igazad volt, Cormac – dörögte Wulfhere, ahogy Kaldjorn sziget partja beleveszett a homályba. – Tényleg os-tobaság volt t lem, hogy kigúnyoltam egy legy zött embert, mert biztosan a sértéseim ösztökélték Halfgart, hogy bármi áron is bosszút álljon, és a végén majdnem a legényeim fe-lébe került. Újabb utazásra lesz szükség Dániába, hogy ki-egészítsem a legénységem. – Halfgar áruló farkas volt, és asszonykínzó – mondta Cormac komoran –, azonban bátor harcos és émelygek, ha

arra gondolok, hogy egy tengeri harcos vére a Hold Golkájának oltárára fog ömleni. – Akkor hát – mondta Donal –, örvendeztesd a szíved a boldogságban, ami Helen hercegn és kedvese, Marcus ar-cán látható. Nézd...még e homályos ég ólomszín szitálása alatt is nyilvánvaló boldogságukat, ahogy egymásra tekinte-nek, megfeledkezve rólunk, olyan, ahogy a napsütés hírül adja az istenek visszatértét. Es örvendezz úgyszintén a gon-dolatnak, hogy Gerinth király mennyi aranyat fog fizetni nektek húga biztonságos hazahozataláért... és ismerve an-nak az embernek a b kez ségét, kétlem, hogy ne fizetne kétszer annyit, mint amennyit kértek, örömében, hogy élve látja a lányt Ezeket mondva a lantos felemelte az si római lantot, a húrokba csapott, és énekelni kezdett: Piktek lopták el Gerinth király tündér húgát, Fekete csüggedés kerítette hatalmába a királyt, "Lám, mit tehetek", kiáltotta ö, "Ellent l hemzseg tenger és a föld S nincs harcosom, kit küldhetnék, tudom. Ki visszahozhatná ellopott húgom." Akkor j dalnoka, s rögvest szót kére: "Wulfhere hajójának nagy vala a híre, S most épp itt pihen, egy közeli öbölben. Bátor szív ek és hév vala lelkükben. Akár az óceán legmélyér l felhozzák k. Neked, Gerinth, a keresett n t."

A király arca sürü könnyben áza, Félelme a vikingeknek azonnal látsza. "Wotanra!", ordítá Wulfhere, "Baltám, Felszelé a zsiványt, ki ellopá a lányt!" Válaszolá akkor Cormac telve szörny dühvel: "Meg kell küzdeniük a Tenger Tigriseivel!" Messze kinn az ordító, szél-korbácsolt árban A sárkányhajó vikingjei már úton jártak. Jüt sárkány állá el útjukat. De a tigrisek derék rendet vágtak. Hala Thorwald Wulfhere acéljától... Hollók táplálkoznak átkos hullájából! Tüstént hajózának a kaldjomi partra Ahol laka Thorleif s hatalmas bandája Tartá a szép szüzt fájdalmas gúzsba. "Ho, hó!, szóla Hordisson. "Többé soha Látád meg városod, szép hölgyem, de soha." S a szegény lány keser en sírt. Akkor Kaldjorn megérezte a sárkány karmát És a dühöng tigrisek acélos agyarát. Wulfhere bömbölt élvezte a csatát... Norvégok hullottak, körötte, mint a bamba jószág. Thorleif koponyáját hasítá kettébe, S harcosai hullottak melléje.

Most piktek s hollók portyázzák a partot, Hol norvég hullák vére festi vörösre a homokot. A kalózok végeztek a derék csatával, S nem mentek üres kézzel csak boldog szép lánnyal. S a brit király boldogan kitárja kezeit. Úgy köszönti majd a Tenger Tigriseit. – Thorra, Donal – ordította Wulfhere nyersen, könnyben úszó nagy szemmel. – Ez mennyei dal! Énekeld el újra... igen, de most ne felejtsd ki bel le, hogyan védtem ki Thorleif csapását, és hasítottam át páncélját a baltámmal. Mit szólsz hozzá, Cormac... nem egy jó dal? Cormac merengve bámult a part felé, ahol az ég szkalli lángjai most vörösen pislákoltak át a homályon. – Igen, jó dal, nem tagadom. De máris eltér egy kissé attól, amit én láttam, és nem kétlem, hogy az eltérés minden énekléskor még jobban n ni fog. Nos, nem sokat számít... maga a világ is változik, és köddé olvad, mint egy lantos hangszerének költeményei, és talán az álmok, amiket mi kovácsolunk, maradandóbbak, mint a királyok és istenek

vei.

VÉGE

AZ ÉSZAKI TENGER KARDJAI

– Skoal! – A füsttel átitatott tet gerendák beleremegtek a felharsanó, torokhangú ordításba. Ivó szarvkupák csattan-tak és kardmarkolatok csapódtak az akác asztallaphoz. T -rök csaptak le a nagy húscubákokra, és a tivornyázók lába körül bozontos farkaskutyák marakodtak a maradványokon. Az asztalf n Vörös Rognor ült, a Szük Tengerek istencsapása. A termetes viking elgondolkodva simogatta r t szakállát, míg nagy, arrogans szeme a csarnokot fürkészte, az ismer s látványt itta. Száz harcos lakmározott itt, akiket üres tekin-tet , sárga hajú n k vártak, meg remeg rabszolgák. Délföldí zsákmányok hevertek gondtalan b séggel szétszór-va. Ritka falisz nyegek és brokátok, selyembálák és f sze-rek, pompás mahagóni asztalok és ülések, különös faragású fegyverek és finom mestermunkák vagy m tárgyak verseng-tek a vadásztrófeákkal – erdei vadak szarvaival és fejeivel. Így hirdették a vikingek hatalmukat ember és állat felett. Az északi nemzetek megittasultak a gy zelmekt l és a hó-dításoktól. Róma elesett; frankok, gótok, vandálok és szá-szok fosztogatták a világ leghíresebb tulajdonait. És most ezek a fajok csak nehezen tudták megtartani szerzemenyeiket a még vadabb, tüzesebb népekt l, akik észak kék ködéb l söpörtek végig rajtuk. A frankok, akik mar letelepedtek Galliában, es a latinizáció jelei kezdtek megmutatkozni rajtuk, azt vették észre, hogy hosszú, nyú-lánk norvég gályák érkeznek fegyveresekkel a folyókon; és a gótok valamivel délebbre érezték magukon rokonaik dü-hének súlyát, a szászok, akik nyugatra kényszerítették a briteket, hirtelen ádázabb ellenséget találtak a hátukban.

Keletre, nyugatra, délre a világ végéig sarkányfejes, hosszú vikinghajóktól hemzsegtek a vizek. A norvégok már kezdtek letelepedni a hebridákon és az Qrkney–szigeteken, bár ezek inkább még csak kalóztanyák voltak, semmint a kés bbi népes telepek. És ez a sziget, amelyet a skótok Labdhannak, a piktek Golmarának, a dá-nok pedig Valgaardnak hívtak, Vörös Rognoré volt. Szava törvény volt, az egyetlen törvény, amit ez a vad horda elismert; keze súlyos volt, lelke könyörtelen, területe a nyílt világ. A tengeri király tekintete végigpásztázott az asztal körül, míg némileg elégedetten bólintott. A tengereket hajózó egyetlen kalóz sem rendelkezett tüzesebb, válogatottabb harcosokkal, mint ; vegyes horda, norvégok és jütök – nagy, sárga szakállú emberek, vad, világos szemmel. Még most, lakmározás közben is teljes fegyverzetet és vértezetet viseltek, bár levették szarvsisakjukat. Kegyetlen, öntudatos faj voltak, agyukban ég , szunnyadó rültséggel, ami egy pillanat alatt képes lángra lobbanni. Rognor elfordult azoktól, kiknek nagy meztelen karját arany karköt k húzták le, és tekintetét megpihentette egy a többiekt l élesen különböz férfin. Magas, ruganyos felépí-tés , tágas mellkasú és er s férfi volt, akinek egyenesre nyírt, fekete haja és sötét, sima arca elütött a körülötte ül k sárga sörényét l és szakállától. E férfi szeme sz k nyílás volt, hideg acélszürke, és ez, valamint az arcát borító sebhe-lyek sajátosan baljóslatú kifejezést kölcsönöztek neki. Nem viselt semmiféle aranydíszt, és láncvértezetet hordott a kö-rülötte ül kkel ellentétben.

Rognor szórakozottan ráncolta a szemöldökét, ahogy szemügyre vette ezt a férfit, de épp ahogy meg akart szólal-ni, egy másik férfi lépett be a roppant méret terembe, és az asztalf höz sietett. Ez a jövevény egy magas, pompás fel-építés , fiatal viking volt, szakáll nélkül, de sárga bajusszal. – Üdv, Hakon! – köszöntötte Rognor. – Tegnap óta nem láttalak. – Farkasra vadásztam a hegyekben – válaszolta az ifjú víking, és érdekl dve meredt a sötét idegenre. Rognor kö-vette pillantását. – Ez itt Cormac Mac Art, egy martalóc banda f nöke. Hajó-ja zátonyra futott múlt éjszaka, és egyedül neki sikerült a hullámtör n keresztül a partra jutnia. Kora hajnalban ért a szkalli ajtajához, vízt l csöpögve, és azt követelte a legé-nyekt l, hogy vezessék hozzám, ahelyett, hogy megölnék, ahogy szándékoztak. Felajánlotta, hogy bebizonyítja a jogát, hogy kövessen engem a viking ösvényen, és úgy fáradtan megvívott legjobb harcosaimmal, egyikkel a másik után. Úgy játszott Ranenal, Tostiggal és Halfgarral, mintha gyere-kek lennének, és mindegyiküket lefegyverezte anélkül, hogy

vagy ellenfelei egy karcolást is szenvedhettek volna. Hakon az idegenhez fordult, és udvariasan köszöntötte, a gael szívélyesen viszonozta egy méltóságteljes fejbólintással. – Jól beszéled a nyelvünket – mondta az ifjú viking. – Sok barátom van a népetekb l – felelte Cormac. Hakon szeme különösen nyugodott rajta egy pillanatig, de a gael kifürkészhetetlen tekintettel állta pillantását, nem engedve következtetni arra, mi játszódik le az elméjében.

Hakon visszafordult a tengeri királyhoz. ír kalózok megszo-kottak voltak a Sz k-tengeren, és fosztogatási vágyuk néha Spanyolországig és Egyiptomig is eljuttatta ket, bár hajóik sokkal alkalmatlanabbak voltak a tengerre, mint a vikingek hosszúhajói. De csak kevés barátság létezett e fajok között. Mikor egy martalóc vikinggel találkozott, általában kegyetlen csata következett. Vetélytársak voltak a nyugati tengereken. – Jókor jöttél, Cormac – dörögte Rognor. – Látni fogod, mint veszek n ül egy asszonyt holnap. Thor pörölyére! Sok

t raboltam már... Róma, Spanyolhon és Egyiptom népé-l, a frankoktól, a szászoktól, és a dánoktól, Loki átka rájuk!

De egyiküket sem vettem még n ül ezel tt. Mindig rájuk untam, és az embereimnek adtam ket szórakozni. De itt az ideje, hogy fiakra gondoljak, és találtam egy n t, aki méltó a Vörös Rognor kegyére. Hé... Osric, Eadwig, hozzátok be a brit némbert! Saját szemeddel megítélheted, Cormac. Cormac tekintete arrafelé kalandozott, ahol Hakon ült. Az átlagos megfigyel számára a viking közönyösnek, majdnem unatkozónak látszott. De a gael tekintete megállapodott a kemény arcélen, és észrevette azt az apró izomrándulást, ami megfeszített figyelemr l tanúskodott. A gael hideg szeme egy pillanatra megrebbent. Három n lépett a lakoma-terembe, szorosan mögöttük a két legény, akiket Rognor értük küldött. Két n Rognor elé vezette a harmadikat, majd visszaléptek, hogy az egyedül álljon a király el tt. – Nézd, Cormac – dörögte a viking –, nem arra termett–e, hogy fiúkat szüljön egy királynak? Cormac végigmérte a lányt, aki a haragtól zihálva állt el tte.

Fiatal, n ies, egészséges alkatú volt, szemmel láthatóan még húsz évet sem ért meg. Büszke keble haragos daccal, és tartása inkább volt ifjú királyn é, mint egy fogolyé. Elég-gé felcicomázták egy norvég n öltözékében, de nyilvánva-lóan nem ebb l a fajból származott. Sz ke haja és lángoló kék szeme jól illett hófehér b réhez, nyilván kelta volt; de Cormac tudta, hogy nem valamelyik elpuhult és latinizált dél–Britániai népb l való. Tartása és viselkedése ugyan-olyan szabadnak és barbárnak hatott, mint fogvatartóié. – Egy nyugati brit f nök lánya – mondta Rognor –, egy olyan törzsb l, mely sosem hajtott fejet Rómának, és most körbezárva a szászoktól az egyik oldalon és a piktekt l a másikon, harcban áll mindkett vel. Harcos nép! Egy szász gályáról szereztem, melynek f nöke viszont egy szárazföldi rajtaütésen ejtette foglyul. Abban a pillanatban, hogy ráve-tettem a szemem, tudtam, hogy lesz az a lány, ki fiúkat fog szülni nekem. Itt tartom már néhány hónapja, hogy megtanulja a szokásainkat és a nyelvünket. Igazi vadmacs-kaként viselkedett, mikor el ször elkaptam! Eadna gondjai-ra bíztam, aki igazi n sténymedve az aszonyok között... és Thor pörölyere, a vén valk r majdnem emberére akadt benne! Egy tucatszor meg kellett csapni f zfavessz vel, mi-re megszelídült ez a méregzsák... – Akarsz meg valamit, kalóz? – fakadt ki a lány hirtelen, da-cosan, mégis kicsorduló könnyel, alig észlelhet en a hang-jában. – Ha nem, hadd menjek vissza a szobámba... mert a bo-szorkánykép Eadna, bármilyen csúf is, még mindig szebb látvány számomra, mint a te vörös szakállas disznópofád!

Jókedv ordítás harsant fel, és Cormac halványan elmoso-lyodott. – Úgy t nik, a lelkét még nem egészen sikerült megtörni – jegyezte meg szárazon. – Ha sikerült volna, egy hajítófát sem érne – válaszolta a tengeri király, zavartalanul. – Egy asszony hév nélkül olyan, akár egy hüvely kard nélkül. Visszatérhetsz a szobádba, drá-gaságom, és készülhetsz a holnapi mennyegz dre. Lehet, hogy szívélyesebben fogsz tekinteni rám, miután szültél ne-kem három vagy négy vaskos fiút! A lány szemében kékes szikrák villantak, de szó nélkül há-tat fordított urának, és indult, hogy távozzon a teremb l – mikor hirtelen egy hang vágott vágott át a lármán. – Maradj! Cormac szeme összesz kült, ahogy egy groteszk és undorí-tó alak cammogott, billegett keresztül a termen. Feln tt fér-fi arcát visel teremtmény, de nem magasabb egy fiúnál, és teste furcsán deformálódott, kiforduló lábakkal, nagy, idomtalan lábfejjel, és egyik vállát sokkal magasabban tar-totta, mint a másikat. A fickó szélessége és kerülete mégis megdöbbent en hatott: csenevész, idomtalan óriásnak

nt. Sötét, gonosz arcából két nagy, sárga szem villogott. – Mi ez? – kérdezte a gael. – Tudom, hogy ti vikingek mesz-szire hajóztok, de sosem hallottam, hogy a pokol kapujáig jutottatok volna. Pedig ez a lény sehol máshol nem szület-hetett. – Igen – vigyorgott Rognor –, a pokolban fogtam el, mivel sok szempontból Bizánc maga a pokol, ahol a görögök eltö-rik és kicsavarják a csecsem k csontjait, hogy ilyen torzala-

kokká fej l djenek, mint ez, így mulattatva a császárt és nemeseit. Na, mi van, Anzace? – Nagyuram – lihegte a teremtmény sípoló, utálatos han-gon –, holnap feleségedül veszed ezt a lányt, Taralát... ugye? Igen...ó, igen! De hatalmas uram, mi van, ha valaki mást szeret? Tarala visszafordult, és tágra nyílt szemmel meredt a törpé-re, tekintetében utálkozás és harag keveredett félelemmel. – Mást szeret? – Rognor mélyet ivott, es megtörölte sza-kállát. – Na és? Kevés lány szereti a férfit, akihez hozzá kell mennie. Mit érdekel engem a szerelme? – Ó – mosolygott gúnyosan a törpe –, és az sem érdekel, ha elmondom, hogy egyik embered beszélgetett vele múlt éjszaka…igen, és sok más éjszakán is ezel tt... ablakának rá-csán keresztül? Az ivókupa az asztalon csattant. Csend zuhant a teremre és minden szem az asztalf nél lév csoport felé fordult. Hakon a méregt l elvörösödve emelkedett fel. – Rognor... – keze remegett a kardján –, ha te megenge-ded ennek a hitvány teremtménynek, hogy leend felesé-ged sértegesse, legalább én hagy... – Hazudik! – kiáltotta a lány elvörösödve a gyalázattol és a haragtól. – Én... – Elhallgass! – ordította Rognor. – Te is, Hakon. Te pedig... – nagy keze kinyúlt, és satuként ragadta meg Anzace tuniká-jának el részét –, beszélj, és beszélj gyorsan! Ha hazudsz... meghalsz!

A törpe barna arca némileg elsápadt, de rosszindulatú, hül-szer pillantást vetett Hakon felé. – Uram, számos éjsza-

kán figyeltem, mióta el ször láttam, hogy ez a lány, pillan-tást vált azzal, aki elárul téged. Múlt éjszaka, az ablaka köze-lében lév fák között hevertem, es hallottam, hogy szökést terveznek ma éjszakára. El akarják rabolni pompás arádat, gazdám. Rognor megrázta a görögöt, mint ahogy egy szelindek ráz egy patkányt. – Kutya! – ordította. – Bizonyítsd be, különben a vérsas alatt fogsz vonítani! – Bebizonyítom – dorombolta a törpe. – Múlt éjszaka volt ve-lem valaki... valaki, akir l tudod, hogy igazat beszél. Tostig! Magas, kegyetlen ábrázatú harcos lépett el , komor, dacos tartással. Azok egyike volt, akin Cormac bizonyította vívótu-dását. – Tostig – vigyorgott a törpe –, mondd meg, hogy igazat beszélek-e...mondd meg, hogy ha ott feküdtél a bokrok kö-zött velem múlt éjszaka, és hallottad, hogy legbizalmasabb embere...akinek a hegyek között kellett volna vadásznia... tervezgette ezzel a sárga hajú némberrel, hogyan árulja el urát és szökjön el az éjszaka. – Igazat beszél – mondta a norvég mogorván. – Odin, Thor és Loki! – csattant fel Rognor. Ellökte magától a törpét, és öklével az asztalra csapott. – És ki az az áruló?... mondd meg, hogy saját kezemmel törhessem ki a gazember nyakát!

– Hakon! – sikoltotta a törpe, és a fiatal viking felé bökött remeg ujjával, arca rettenetesen eltorzulva a dühös diadal-tól vonaglott. – Hakon, a jobbkezed! Rognor álla leesett, és egy pillanatig feszült csend uralta a termet. Azután Hakon kardja el villant, akár egy nyári vil-lámlás, és megsebzett párducként vetette magát árulóira. Anzace felsivított, és fordult, hogy meneküljön, Tostig pedig hátralépett, és kivédte Hakon süvít csapását. De annak a heves támadásnak a dühét nem lehetett hárítani. Hakon egyetlen iszonyatos csapása szilánkokra törte Tostig kardját, és a harcos szétvágott koponyájából kibuggyanó agyvel vel bukott Rognor lábához. Ugyanakkor Tarala egy n sténytigris kétségbeesett haragjával felkapott egy ül két, és akkora csapást mért Anzacére, hogy az kábultan és vérezve terült el a padlón. Az egész terem zajongott. A harcosok ordítottak megrökö-nyödésükben és bizonytalanságukban, vállukkal lökdösték egymást, szájuk széléb l vicsorogtak, megragadták fegyve-reiket, és remegtek a buzgóságtól, hogy csináljanak valamit, de nem tudták, ki mellé álljanak. Két vezérük szemben állt, és h ségük megingott. De Rognort egy csoport harcedzett veterán vette körül, akit nem gyötörtek kétségek. Az volt a kötelességük, hogy minden körülmények között megvédjék

nöküket, és most is ezt tették, szilárd kordont képeztek a feldühödött Hakon ellen, aki a legnyíltabban arra töreke-dett, hogy elválassza korábbi szövetségese fejét a vállától. Ha maguk lettek volna is, kétséges lehetett volna a kimene-tel, de Rognor vazallusainak nem állt szándékukban megen-gedni, hogy f nökük saját csatáját vívja. Körülvették

Hakont, pusztán számbeli fölényükkel legy rték, a padlóra teperték, kisebb vágásokkal megsebesítve, ahol hamarosan megkötözték a kezét és a lábát. Véges-végig a termen a horda többi része kiáltozva és szitkozódva nyomult egymás ellen, és néhányan morogtak és sötét pillantásokat vetettek Rognorra; de a tengeri király hüvelyébe csúsztatta nagy kardját, mellyel Hakon elhibázott vágásait hárította, az asz-talra csapott, és vadul felkiáltott. A lázadók visszahanyatlot-tak, motyogva, elfojtva e rettenetes egyéniség akaratától. Anzace üveges szemmel, fejét fogva tápászkodott fel. Egy nagy, csúnya asszony kicsavarta az széket Tarala kezéb l, és most karjával átfogva tartotta a lányt, mint egy gyermeket, miközben Tarala rúgdosott, küzdött és átkozódott. Az egész teremben mindössze egy személy volt, aki nem vett részt az általános rjöngésben – a gael kalóz, aki fel sem kelt széké-

l, úgy kortyolta gunyoros mosollyal sörét. – Elárultál volna, mi? – üvöltötte Rognor, és vadul belerú-gott korábbi helyettesébe. – Te, akiben bíztam, kit magas tisztességre emeltem... – Szavai elapadtak, és újra mozgába hozta a lábát, míg Tarala haragos tiltakozásokat kiabált. – Állat! Tolvaj! Gyáva! Ha szabad lenne, nem merészelnéd! – Elhallgass! – ordította Rognor – Nem hallgatok! – A lány dühöngött, de hiába rugdosott az öregasszony markolásában. – Szeretem! Miért ne szeret-hetném t inkább, mint téged? Te nyers vagy es kegyetlen,

pedig kedves. Bátor, udvarias, és az egyetlen férfi közte-tek, aki el zékenyen viselkedett velem fogságomban. Vagy hozzá megyek, vagy senkihez...

Rognor ordítva emelte fel acélos öklét, de miel tt bele-vághatott volna a szépséges, dacos arcba, Cormac felemel-kedett, és elkapta a csuklóját. Rognor önkéntelenül felmor-dult. Egy pillanatig a norvég ég tekintete Cormac h vös szemébe bámult, és egyikük sem fordult el. – Egy halott n t nem vehetsz feleségül, Rognor – mondta Cormac h vösen. Elengedte a másik csuklóját, és visszaült a helyére. A tengeri király dörmögött valamit a szakállába, és odakiál-tott zord vazallusainak. – Vigyétek ezt a fiatal kutyát, és láncoljátok meg a zárkában! Holnap végig fogja nézni, mint veszem n ül ezt a némbert, azután az fogja végignézni, mint vágok saját kez leg véres sast az áruló hátába. Két nagydarab harcos közönyösen felemelte a megkötözve is rjöng Hakont, és kifelé indultak vele a teremb l. Az ifjú elcsendesedett, és pillantása Cormac Mac Art cinikus arcán nyugodott. A gael viszonozta pillantását, és Hakon hirtelen egyetlen szót nyögött: – Cliuin! Cormac nem mozdult; egyetlen szemrezdülés sem árulta el meglepetését. Kifürkészhetetlen pillantása nem változott, ahogy Hakont kivitték a teremb l. – Mi legyen a némberrel, uram? – kérdezte az asszony, aki fogva tartotta Taralát. – Ne vetk ztessem le, és korbácsol-jam meg? – Készítsd el a nászra – mordult fel Rognor türelmetlen intéssel. – Vidd a szemem el l, miel tt kijövök a sodromból, és kitöröm azt a fehér nyakát!

II.

A falmélyedésben egy fáklya pislákolt, homályos fényt vet-ve a kis zárka köré, aminek padlója föld volt, falai és meny-nyezete pedig szögletesre vágott hasábfák. Hakon, a viking az ajtóhoz legtávolabbi sarokban megláncolva, épp a kicsi, súlyosan rácsozott ablak alatt, változtatott helyzetén, és buzgón átkozódott. Nem láncai vagy sebei okozták bosszú-ságát. Sebei csekélyek voltak, és máris gyógyulni kezdtek – raadásul a norvégok hozzáedz dtek az elviselhetetlen fizikai kényelmetlenségekhez. És nem is a halál gondolatától gyöt-

dött, átkozódott. A tudat bántotta, hogy Rognor akarata ellenére n ül fogja venni Taralát, és , Hakon képtelen megakadályozni azt... Megdermedt, ahogy egy könny , óvatos lépés hallatszott kívülr l. Majd egy idegen akcentusú hangot hallott. – Rognor azt kívánja t lem, hogy beszéljek a fogollyal. – Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz? – morogta az r. – Menj és kérdezd meg Rognort! Majd én rködök addig. De ha megnyúzza a hátad, amiért háborgatod, ne engem hibáztass! – Menj be, Loki nevében – vicsorogta az r. – Csak ne id zz túl hosszan! Reteszek és rácsok csörgése hallatszott; az ajtó kitárult, és egy magas, karcsú alak jelent meg benne; majd az ajtó újra bezárult. Cormac Mac Art lenézett a földön hever Hakonra. Cormac teljes fegyverzetet viselte, a fején sisakot, egy sisakforgóval, amit lecsüng lófarok díszített. Ett l em-berfeletti magasságúnak t nt a pislákoló, csalóka fényben,

ami csak hangsúlyozta megjelenésének sötét mivoltát és baljóslatúságát; a gael kalóz nem látszott különbözni valami komor démontól, aki azért jött a pokol árnyas szegletébe, hogy kigúnyoljon egy foglyot. – Gondoltam, hogy el fogsz jönni – mondta Hakon, és ül helyzetbe emelkedett. – Azonban beszélj halkan, különben az r odakinn meghall bennünket. – Azért jöttem, hogy megtudjam, hol tanultad meg a nyelvemet. – Hazudsz – válaszolt Hakon der sen. – Eljöttél, mert tud-tad, hogy különben elárullak Rognornak. Mikor kimondtam a nevet, amit az emberek saját nyelveden adtak neked, tudtad, hogy tudom, ki vagy te valójában. Mert az a név "farkas"-t je-lent a nyelveden, és te nem csak Cormac Mac Art vagy Erinb l, hanem Cormac, a Farkas, rabló és gyilkos, és Rognor legnagyobb ellenségének, a dán Wulfhere-nek a jobbkeze. Nem tudom, mit csinálsz itt, de annyit tudok, hogy Wulfhere legközelebbi bajtársának jelenléte itt nem sok jót jelent Rognornak. Csak egy szót kellene szólnom az

rnek, és a te sorsod legalább olyan bizonytalan lenne, mint az enyém. Cormac lenézett az ifjúra, és csendben maradt egy pillanatig. – Elvághatnám a torkod, miel tt beszélnél – mondta. – Megtehetnéd – ismerte el Hakon –, de nem teszed. Nem szoktál védtelen embereket ölni. Cormac komoran mosolygott. – Igaz. Mit akarsz t lem? – Az életemet a tiédért. Szabadíts ki, és megtartom a tit-komat Ragnarokig. Cormac letelepedett egy kis asztalkára és gondolkodott.

– Mik a terveid? – Szabadíts ki...és adj egy kardot. Elrabolom Taralát, és megkíséreljük elérni a hegyeket. Ha nem sikerül, magammal viszem Rognort a Valhallába. – És ha elérted a hegyeket? – Ott várnak az embereim...tizenöt legközelebbi barátom, nagyrészt jütök, akik nem szeretik Rognort. A sziget másik végében elrejtettünk egy hosszúhajót. Abban eljuthatunk egy másik szigetre, ahol elrejt zhetünk Rognortól, amíg ösz-sze nem gy lik saját csapatunk. Gazdátlan emberek meg szökevényrablók jönnek majd hozzánk, és nem sok id be telhet, míg Rognorra gyújthatom a szkalliját, és megfizethe-tek neki a rúgásaiért. Cormac bólintott. Azokban a napokban, a kalózok, rablók, törvényenkívüliek és martalócok korában ilyesmi, mint amit Hakon javasolt, elég megszokott volt. – De el ször ki kell szabadulnod ebb l a cellából. – Ez a te feladatod – felelte az ifjú. – Várj – mondta a gael. – Azt mondtad, tizenöt baratod van az erd ben... – Igen...farkasvadászatot tettetve mentünk fel tegnap a hegyekbe, és egy bizonyos helyen hagytam ket, míg én visszasurrantam, és megbeszéltem a tervem Taraiéval. A szkalliban akartam tölteni a napot, és akkor azzal az indok-kal, hogy a barátaimért megyek éjszaka, el akartam lovagol-ni, visszalopakodni és elrabolni Taralát. Nem gondoltam Anzacére, arra a bizánci hímboszorkányra, akinek mocskos lelkét, esküszöm, a héjáknak adom...

– Elég – csattant fel Cormac türelmetlenül. – Van barátod a most az er dítményben lév kalózok között? Azt hiszem, némi elégedetlenséget fedeztem fel köztük a veled történt nyers bánásmódra. – Sok barátom van – válaszolta Hakon –, de ingadoznak... a kalóz ostoba állat, aki hajlandó követni bárkit, aki a leger -sebbnek látszik. Ha Rognor elesik válogatott csatlósaival együtt, a többi vagy csatlakozik, vagy nem, az én er imhez. – Elég jó. – Cormac szeme csillogott, ahogy éles esze szá-guldani kezdett egy ötlettel. – Most, figyelj...igazat beszél-tem, mikor azt mondtam Rognornak, hogy a gályám össze-tört a sziklákon múlt éjszaka... de hazudtam, mikor azt mondtam, hogy csak én menekültem meg. Jól elrejt zve e sziget déli csücskén túl, ahol a homokos földnyelvek kifut-nak a hullá mokba van Wulfhere ötven-egynéhány kardfor-gatójával. Mikor keresztülverekedtük magunkat a hullámtö-

kön múlt éjszaka, és a parton találtuk magunkat hajó nél-kül...Rognor szigetén...tanácsot ültünk, és úgy döntöttünk, hogy én, akit Rognor valószín leg nem ismer, merészen felmegyek a szkallijába, és a kegyébe férk zve, keresem a lehet séget, hogy túljárjak az eszén, és megszerezzem az egyik gályáját. Mert egy hajóra van szükségünk. Most egyezséget kötök veled. Ha segítek neked megmenekülni, csatlakozol az embereiddel az enyéimhez és Wulfhere-éhez, és segítesz nekünk legy zni Rognort? És miután legy ztük, nekünk adod az egyik hosszúhajóját? Mindössze ennyit kérünk. A szkalliban található zsákmány, Rognor összes kalóza és a többi hajó mind a tied lesz. Egy jó hosszúhajóval a lábunk alatt, Wulfhere és én hamarosan

szerzünk elég zsákmányt...igen, meg vikingeket új legény-ségnek. – Áll az alku – igérte az ifjú. – Segíts, és én is segítek; tégy engem e sziget urává a segítségeddel, és válogathatsz a hosszúhajók közül. – Akkor jó; most figyelj rám! Le fogják váltani az röd ma éjszaka? – Nem hinném. – Mit gondolsz, meg lehetne vesztegetni? – t nem. Rognor válogatott legénységéb l való. – Hát akkor valami mással kell próbálkoznunk. Ha megsza-badulunk t le, nemigen fedezik fel a szökésedet reggel el tt. Várj! A gael az ajtóhoz lépett, és az rt szólította. – Miféle r vagy te, hogy menekülési utat hagysz a fog-lyodnak? – Mire gondolsz? – A viking szakálla felborzolódott. – Hát az összes rács ki van tépve az ablakból. – Meg rültél! – mordult fel a harcos, és belépett a cellába. Felemelte fejét, hogy az ablakra bámuljon, és abban a pilla-natban, ahogy álla megemelkedett, Cormac acélos ökle, ha-talmas testének minden porcikájától segítve a viking állkap-csán csattant. A fickó eszméletlenül d lt el, mint egy letag-lózott ökör. Hakon láncainak kulcsa az r övén lógott. A fiatal viking egy pillanat múlva megszabadulva kötelékeit l már talpra állt, és Cormac kipeckelte az öntudatlan harcos száját, és odaláncolta az ifjú helyébe, majd az övet Hakonnak nyújtot-ta, aki buzgón ragadta meg. Szó nélkül lopóztak ki a cellából

a környez fák árnyékába. Ott Cormac megállt. Élénken für-készte a majort. A hold nem látszott, de a csillagfény is meg-felelt a gael céljainak. A szkalli, a hosszú, tervszer tlenül megépített faépítmény a kiköt felé nézett, ahol Rognor gályái horgonyoztak. A f -épület körül nyers félkörben csoportosultak a raktárházak, a kalózok kunyhói és az istállók. Ezek közül a legközelebbit is százegynéhány méter választotta el a szkallitól, és a kunyhó, amelybe Hakont vetették, a legtávolabbi volt a teremt l. Erd vette körül három oldalon, a magas fák sok raktárhá-zat árnyékba borítottak. Rognor majorját nem vette körül fal vagy várárok. volt a sziget egyetlen ura, és nem várt támadást a szárazföld fel l. Mindenesetre majorját nem er dítménynek szánta, csak egyfajta tábornak, ahonnan csapott lc áldozataira. Míg Cormac minden kiszögellést szemügyre vett, hirtelen lopakodó léptek neszét hallotta. Szemét meresztve valami mozgásfélét látott a s fák között. Intve Hakonnak, t rrel a kezében csendesen mászott el re. A dereng árnyak elrej-tettek mindent, de Cormac vadállati ösztöne, ami megvan azokban az emberekben, akik ésszel élnek, megsúgta neki, hogy valaki, vagy valami surran a sötétségben alig karnyúj-tásnyira. Egy gally reccsent halkan nem messze t le, azután, egy pillanattal kés bb, látta, amint egy bizonytalan alak vá-lik ki a fák feketeségéb l, és fürgén a szkalli felé biceg. A te-remtmény még a csillagfényes homályban is abnormálisnak és idomtalannak látszott. – Anzace! – sziszegte Hakon megélénkülve. – A fák közt rejt zött, a cellát figyelte! Meg kell állítani, gyorsan!

Cormac megragadta a karját, és visszatartotta, hogy meg-gondolatlanul kiugorjon és üldöz be vegye. – Csend! – sziszegte a gael. – Tudja, hogy szabad vagy, de azt nem, hogy mi tudunk róla. Még van id nk, miel tt Rognorhoz ér. – De Tarala! – kiáltotta Hakon hevesen. – Nem hagyom most itt egyedül. Menj, ha akarsz... én elrabolom most, vagy itt halok meg! Cormac gyorsan a szkalli felé pillantott. Anzace elt nt a sa-rok mögött. Nyilván a bejárat felé tartott – Vezess a lány szobájához! – mordult fel Cormac. – Elszánt lépés... de Rognor elvághatja a lány torkát, mikor megtudja, hogy megszöktünk, miel tt visszatérhetnénk és megment-hetnénk. Hakon és társa el bukkant az árnyékból, és átszaladt a nyi-tott, csillagfényes téren, ami elválasztotta az erd t a szkallitól. Az ifjú norvég egy súlyos rácsozatú ablakhoz mu-tatta az utat, a hosszú, igénytelenül megépített terem vége közelében. Az épület árnyékában kuporogva Hakon három-szor óvatosan megkopogtatta a keresztfát. Majdnem azon-nal Tarala fehér arca jelent meg homályosan a nyílásban. – Hakon! – hallatszott a szenvedélyes suttogás. – Ó, légy óvatos! A vén Eadna itt van velem a szobában. Alszik, de... – Menj hátrébb – suttogta Hakon, és felemelte a kardját. – Szétvágom ezeket a rácsokat... – És a fémcsengés felébreszt minden kalózt a szigeten – mordult fel Cormac. – Van néhány percnyi el nyünk, míg Anzace elmeséli történetet Rognornak. Ne dobd el ezt az el nyt.

– De máshogy... – Állj félre! – dörmögte a gael, és megragadta a rácsot mindkét kezével, és lábát, térdét a falnak vetette. Hakon szeme tágra nyílt, mikor látta, hogy Cormac háta begörbül, és testének minden részét beleadja az er lködésbe. Az ifjú viking látta, mint vonaglanak és rángatóznak az izmok a gael karján, vállán és lábán; az erek kidagadtak Cormac halánté-kán, és azután, a figyel k megdöbbent szeme el tt a rácsok meghajoltak és engedtek, szó szerint kiszakadtak tartójuk-ból. Tompa, szakadó reccsenés hallatszott, és a szobában valaki ijedt kiáltással felriadt. – Gyorsan, át az ablakon! – csattant fel Cormac hevesen, és újra mozgásba lendült, dacára az el rettenetes er ki-fejtésnek. Tarala kidugta egyik karját a töredezett ablakpárkanyon... akkor mély, heves kiáltás hallatszott mögüle es gyors láb-dobogás. Egy pár vaskos kéz ragadta meg a lány vállát – ak-kor Tarala visszafordult, és súlyos csapást mért ellenfelére. A kéz elernyedt, lehanyatló test dübbenése hallatszott. A következ pillanatban a brit lány kimászott az ablakon, és szerelmese karjába vetette magát. – Tessék! – zihálta lélegzet után kapkodva, félig zokogva, és félredobta a súlyos boroskancsót, amelyikkel leütötte rz jét. – Ezzel visszafizettem a vén Eadnának egy részét az ütle-geknek, amit t le kaptam! – Siessünk! – recsegte Cormac, és az erd felé noszogatta a párt. – Az egész major talpon lesz egy pillanaton belül... Máris fények gyulladtak, és Rognor bikahangja b dült el. A fák árnyékában Cormac megállt egy pillanatra.

– Mennyi id be fog telni neked, míg eljutsz az embereid-hez a hegyekbe, és visszatérsz ide? –Vissza ide? – Igen. – Hát... legfeljebb másfél óra. – Jó – csattant fel a gael. – Rejt zz el embereiddel a tisztás túloldalán, és várj, míg meg nem hallod ezt a jelet... – és óvatosan háromszor egymás után egy éjjeli madár hangját utánozta. – Mikor ezt a hangot meghallod... gyere hozzám... egydül... és légy óvatos, hogy elkerüld Rognort és az embereit... – Hát... ó valószín leg várni fog reggelig, miel tt elkezdi átkutatni a szigetet... Cormac kurtán nevetett. – Ahogy én ismerem, nem. Minden emberével kinn lesz, hogy átfésülje a fákat éjszaka. De túl sok id t veszteget-tünk...nézd, a major nyüzsög a fegyveres harcosoktól. Hozd a jütjeidet olyan hamar, ahogy csak tuood. Én megyek Wulfhere-ért. Cormac várt, amíg a lány és kedvese elt nnek az arnyakban, azután megfordult, és szökellve, nesztelenül fu-tott, mint a fenevad, amelyikr l a nevét kapta. Ahol az át-lagember csetlettbotlott volna a sötétben, fának ütközött volna, és bokrokon esett volna át, Cormac könnyen, er lkö-dés nélkül szaladt, részben szemére, részben tévedhetetlen ösztönére támaszkodva. Az erd ben, a vad északi tengeren meg a keleti vidékeken töltött élet olyan izomzattal, ésszel, és kitartással ruházta fel, amilyenekkel csak kevés ember di-csekedhetett.

A háta mögött kiáltásokat, fegyvercsörgést hallott, és egy vérszomjas hang, fenyegetéseket és átkokat ordított. Rognor nyilván most fedezte fel, hogy mindkét madárkája elrepült. Ezek a zajok egyre gyengültek, ahogy határozottan növelte a távolságot közöttük, és a gael hamarosan hullá-mok csobbanását hallotta a homokzátonyon. Ahogy szövet-ségesei búvóhelyéhez közeledett, visszafogta iramát, és óvatosabban közeledett. Dán baratai nem láttak olyan jól a sötétben, mint , és a gael nem óhajtott testével megállíta-ni egy ellenségnek szánt nyilat. Megállt, es mély hangú farkasvonitást hallatott. Majdnem azonnal választ kapott, és maris határozottabban indult el re. Hamarosan egy roppant alak emelkedett ki az árnyékból el tte, és nyers hang szólította meg. – Cormac... Thorra, már azt hittük, nem sikerült becsap-nod ket... – Ezek lassú észjárású bolondok – felel te a gael – De nem tudom, sikerrel járnak-e terveim. Alig hetvenen vagyunk há-romszáz ellen. – Hogy-hogy hetvenen? – Van néhány szövetségesünk... ismered Hakont, Rognor helyettesét? – Igen. – F nöke ellen fordult, és most tizenöt jüttel megtámad-ja...illetve hamarosan meg fogja támadni. Gyerünk, Wulfhere, adj parancsot a harcosoknak! Újra kipróbáljuk az esélyeinket. Ha vesztünk, méltón halunk meg; ha gy zünk, hozzájutunk egy jó kis hosszúhajóhoz, te pedig... bosszút állsz!

– Bosszút! – mormolta Wulfhere halkan. Tüzes szeme csil-logott a csillagfényben, és roppant keze acélosan szorult csata bárdja nyelére. A dán vörösszakállú óriás volt, olyan magas, mint Cormac, de vaskosabb termet . Hiányzott be-

le a gael tigrisszer ruganyossága, de tölgy és acél felépí-téssel pótolta. Szarvsisakja csak növelte külsejének barbár vadságát. – Ki a vackotokból, farkasok! – kiáltotta hátra a sötétségbe. Ki! Wulfhere haramiái nem bújkálnak tovább... megyünk megetetni a hollókat. Osríc, Halfgar, Edric, Athelgard, Aslaf... kifelé, farkasok, d zsölés vár ránk! Mintha az éjszaka és a dereng fák szülték v olna ket, öl-töttek a harcosok csendben alakot. Kevés szó hangzott el, és csak az övlánc csörgése vagy a himbálódzó hüvely súrló-dása hallatszott. Libasorban kígyóztak vezet ik mögött, és Cormac ahogy visszapillantott, nagy, roppant alakok ka-nyargó vonalat látta, árnyékokat az árnyékok között, inga-dozó szarv akkal fölül. Fantáziadús kelta elméjének úgy

nt, mintha egy szarvas démoncsapatot vezetett volna ke-resztül az éjféli erd n.

III.

Egy kis emelked tetején Cormac olyan hirtelen állt meg, hogy Wulfhere, aki közvetlenül mögötte haladt, nekiütközött. A gael acélos ujjai megragadták a viking karját, visszafogva ezzel a feltör kérdést. El ttük fegyvercsörgés morajlása hallatszott, és most fények törtek át a fák közt.

– Lefeküdni! – sziszegte Cormac, és Wulfhere engedelmes-kedett, és továbbadta a parancsot a mögöttük sorakozó embereknek. Egy emberként terültek el, és csendben fe-küdtek. A zaj gyorsan er södött, sok ember lábdobogása hallatszott. Hamarosan vegyes hordát pillantottak meg, akik fáklyákat lengettek, ahogy a komor erd minden oldalát fürkészték, melynek fenyeget sötétségét a fáklyák csak még jobban hangsúlyozták. Egy homályos csapást követtek, ami keresztezte Cormac útvonalát. Az élükön Rognor ha-ladt, arca fekete a szenvedélyt l, szeme rettenetesen villo-gott. Szakállát rágta menet közben, nagy kardja remegett a kezében. Közv etlenül mögötte válogatott harcosai követték tömött, rezzenéstelen arcú csoportban, mögöttük a többi kalóz sorakozott szétszórt hordában. Ellensége láttán Wulfhere megremegett, mintha fázna. Cormac nyugtató keze alatt nagy karizmai vascsomókká da-gadtak. – Nyíllövesen belül vannak, Cormac – sürgette szenvedé-lyes suttogással, hangja súlyosan csengett a gy lölett l. – Nyílzápor rájuk, azután el a pengékkel... – Nem, nem most! – sziszegte a gael. – Közel háromszáz ember van Rognorral. A kezünkre játszik, és nem szalaszt-hatjuk el a lehet séget, amit az istenek adtak nekünk! Fe-küdj nyugodtan, hagy menjenek el! Egyetlen nesz sem árulta el az ötven–egynéhány dán jelen-létét, ahogy a végzet árnyékaként hevertek a lejt fölött. A norvégok elhaladtak jobbkéz felé, és elt ntek az erd ben, anélkül, hogy bármit is láttak vagy hallottak volna az embe-rekb l, akik lángoló tekintettel figyelték ket. Cormac zor-

dan bólintott. Igaza volt, mikor feltételezte, hogy Rognor nem várja meg a hajnalt, hogy átfésülje a szigetet foglyáért és szabaditójáért. Itt az erd ben, ahol ötven–egynéhány ember is elkerülhette a keres k pillantását, Rognornak ke-vés reménye volt. hogy megtalálja a szökevényeket. De a norvég agyában ég harag nem engedhette neki, hogy ölbe tett kézzel üljön, miközben azok, akik szembeszegültek vele, még szabadon voltak. Nem vikingre vallott, hogy nyugodtan üljön, mikor tüzelt a düht l, még ha a cselekvés hasztalan volt is. Cormac jobban ismerte ezeket a furcsa, tüzes embe-reket, mint k magukat. Megvárta, míg az acélcsörgés elhalt messze az erd ben, és a fáklyafények pusztán szentjánosbogarakká váltak, amik néha átvillantak a fák közt, csak azután adott parancsot a továbbnyomulásra. Akkor kétszeres gyorsasággal siettek to-vább, amíg több fényt láttak maguk el tt, és hamarosan a magas fák között kuporogtak a tisztás szélén, és Vörös Rognor majorját szemlélték. A f szkalli és sok kisebb épület ki volt világítva, de csak néhány harcos volt látható. Rognor nyilván magával vitte kalózai nagyrészét hiábavaló üldözésére. – Most mi legyen, Cormac? – kérdezte Wulfhere. – Hakonnak már itt kell lennie – válaszolta Cormac. De ahogy kinyitotta a száját, hogy megadja a megbeszélt jelet, egy kalóz jelent meg az istálló sarkánál a közelben, fáklyával a kezében. A figyel k látták, hogy hirtelen lelassítja komó-tos lépteit, és mereven bámul az irányukba. Valami mozgás a mély árnyékban vonhatta magára a figyelmét. – Micsoda átkozott balszerencse! – sziszegte Wulfhere. – Egyenesen felénk tart. Edric...adj egy nyílvessz t...

– Ne! – motyogta Cormac. – Ne ölj, Wulfhere, csak ha szükséges. Várj! A gael beleolvadt a sötétségbe, akár egy fantom. A kalóz egyenesen az erd széléig jött, kissé lengetve fáklyáját, kí-váncsian, de szemmel láthatóén nem gyanakodva. Már a fák alá ért, és kinyújtott fáklyájának fénye Wulfhere-re vet -dött, ahol a hatalmas dán komor csendben, mozdulatlanul állt, mint egy szobor. – Rognor! – A pislákoló fény csalóka volt; a kalóz csak egy vörösszakállú óriást látott. – Ilyen hamar visszatértél? El-kaptad a... Hirtelen elharapta a mondatot, amikor meglátta a vörösszakállú, tüzes tekintet , ismeretler, arcú embereket Wulfhere mögött; pillantása visszatért a f nökre, és szeme fellángolt a hirtelen rémülett l. Ajka szétnyílt, de abban a pillanatban acélos kar fonódott torka köré, és elfojtotta a feltörni készül üvöltését. Wulfhere kiütötte a fáklyát a ke-zéb l, és eltaposta, és a sötétben a kalózt lefegyverezték, és biztonságosan megkötözték saját szíjával. – Beszélj halkan, és válaszolj a kérdéseimre – hallatszott egy baljóslatú suttogás a fülében. – Hány fegyveres maradt a majorban? A kalóz elég bátor volt nyílt küzdelemben, de a meglepetés váratlansága elbátortalanította, és itt a sötétben, körülvéve könyörtelen, si ellenségeit l, a démoni gael suttogásától, a norvég ereiben megfagyott a vér. – Harminc ember maradt – válaszolta. – Hol vannak? – Felük a szkalliban, a többiek a kunyhóikban.

– Akkor jó – morogta a gael. – Tömjétek be a száját, és hozzátok velünk! Most itt várjatok, míg megtalálom Hakont. Háromszor megismételte egy álmos madár rikoltását, és várt egy pillanatig. Hamarosan érkezett a válasz a fák közül, a tisztás másik oldaláról. – Maradjatok itt! – parancsolta a gael, és elt nt Wulfhere és dánjai szeme el l, mint egy árnyék. Óvatosan megkerülte az erd szegélyét, a fák közt maradva, és hamarosan halk, súrlódó nesz ütötte meg a fülét elölr l, és tudatosult benne, hogy emberek bújkaltak el tte. Újra meg-adta a jelet, és hamarosan hallotta, hogy Hakon sziszeg fi-gyelmeztetést suttog. A fiatal mögöt a gael hatalmas harco-sok kontúrját vette ki. – Az istenekre – motyogta Cormac türelmetlenül –, annyi zajt csaptok, hogy még Caesart is felébresztenétek. A kaló-zok bizonyára megnézték, de egy bivalycsordának hittek benneteket... Ki ez? Hakon oldalán állt egy karcsú alak, páncélban es karddal felfegyverezve, de különösen elütött a hatalmas harcosok-tól. – Tarala – felelte Hakon. – Nem akart elrejt zni a hegyek-ben... igy hát találtam egy mellvértet, ami jó neki, és... Cormac hevesen átkozódott. – Hát... jó. Most jól figyeljetek! Látjátok azt a kunyhót...azt amiben téged fogva tartottak? Nos, fel fogjuk gyújtani. – De ember – kiáltotta Hakon –, a lángok futva csalják visz-sza Rognort! – Pontosan ezt akarom. Most, mikor látva a tüzet a kalózok futva érkeznek vissza, te és jütjeid kirontotok az erd l, és

lecsaptok rájuk. Vágjatok le annyit, amennyit bírtok, de ab-ban a pillanatban, ahogy magukhoz térnek, és ellenetek fordulnak, vonuljatok vissza az istállóba, amit könnyen meg-tehettek. Ha jól csináljátok, sikerülni fog emberveszteség nélkül. Azután, ha már belül vagytok az istállón, torlaszoljá-tok és reteszeljétek el az ajtókat, és tartsatok ellenük. Nem fogják felgyújtani, mivel sok remek ló van benn, és az embe-reiddel könnyedén tarthatod harminc ellen is. – És te meg a dánjaid? – tiltakozott Hakon. – Mi vállaljuk a támadás oroszlánrészét meg a veszélyt, míg... Cormac keze el renyúlt, és acélos ujjai Hakon vállába mé-lyedtek. – Bízol bennem, vagy sem? – recsegte. – Az istenek vérére, vitára vesztegessük el az éjszakát? Hát nem érted, hogy amíg Rognor emberei azt hiszik, hogy csak veled kell elbán-niuk, a meglepetés háromszorosan hatékony lesz, mikor Wulfhere lecsap? Ne aggódj...mikor eljön az ideje, a dánja-im b ségesen fognak vért inni. – Akkor jó – egyezett bele Hakon, akit meggy zött a gael határozott fellépése. – De Taralát magaddal kell tartanod, nehogy baja essen addig, amíg... – Soha! – kiáltotta a lány, es dobbantott apró lábával. – Melletted leszek, Hakon, mindaddig, míg mindketten elünk. Brit herceg lánya vagyok, és legalább olyan jól forgatom a kardot, mint bármelyik embered! – Hát – vigyorgott Cormac halvanyan –, könnyen látható, ki lesz a valódi úr a családotokban...de gyerünk, nincs elvesz-tegetni való id nk! Hagyd itt az embereiddel mostanra.

Ahogy keresztülsurrantak az árnyakon, Cormac halkan el-ismételte a tervét, és hamarosan annál a pontnál álltak, ahol az erd a legközelebb közelítette meg a kunyhót, ami Rognor börtöneként szolgált. Óvatosan ellopóztak a fáktól, és fürgén a kunyhóhoz futottak. Egy nagy fa állt épp az ajtó el tt, és ahogy elhaladtak alatta, valami súlyosan Cormac arcába csapódott. Gyors mozdulattal elkapott egy emberi lábat, és ahogy meglepetten felnézett, egy hatalmas alakot látott el re-hátra ingadozni. – A börtön r! – mordult fel. – Ez Rognor szokása, Hakon... Ha feldühödik, felakasztja az els kéznél lév embert. Rossz szokás... ne ölj, csak ha szükséges! A kunyhó gerendái szárazak voltak, még sok kéreggel raj-tuk. Néhány másodpercnyi munka a kovával és az acéllal, és egy vékony lángny elv kapott a cafatos rostokba, es kúszott fel a falon. – Most vissza az embereidhez! – mormolta Cormac és vár-játok meg, míg a kalózok nyüzsögnek a kunyhók körül. Ak-kor egyenesen vágjatok keresztül rajtuk, és fussatok az istál-lóba! Hakon bólintott, és eliramodott. Néhány perc múlva Cormac visszaért embereihez, akik nyugtalanul mormoltak, ahogy látták a falon felkúszó lángokat. Hirtelen kiáltás har-sant fel a szkalliból. Emberek özönlöttek ki a f teremb l és a kunyhókból, néhányuk teljes fegyverzetben és éberen, mások ásítva és félmeztelenül, épp hogy felébredve mély álmukból. Mögöttük az aszonyok és a rabszolgák bámész-kodtak. A férfiak vizes csöbröket kaptak fel, és a kunyhóhoz szaladtak, és egy pillanat alatt a helyszínt a szokásos z rzavar

uralta, ami egy t zesetet kísérni szokott. A kalózok egymást lökdösték, hasznavehetetlen tanácsokat üvöltöztek, és hiába próbálkoztak, hogy meggátolják a lángokat, amik ropogva ug-rottak fel a tet n keresztül, és magasan lángolva kanyarog-tak, amit biztos, hogy Rognor meglátott, bárhol volt is. A z rzavar közepette heves csataüvöltés harsant, és egy kicsi, tömött harcos sereg rontott el az erd l, és lecsa-pott a megdöbbent kalózokra, mint a mennyk . Jobbra–balra ütve és vágva Hakon és jütjei keresztülvágták útjukat a megzavarodott norvégokon, halottak és haldoklók hullámát hagyva maguk mögött. Wulfhere remegett a buzgóságtól, és mögötte dánjai vi-csorogtak, és megfeszültek, mint a vadászkutyák, amik ugrasra készülnek. – Mi van már, Cormac – kiáltotta a viking f nök –, még mindig nem csapunk le? Éhes a baltám! – Türelem, vén tengeri farkas! – vigyorgott Cormac vadul. – A baltád vérben fog fürödni; nézd, Hakon és jütjei elérték az istállót, és becsukták az ajtókat. Ez igaz volt. A norvégok felocsúdtak meglepetésükb l, és készültek, hogy szembeforduljanak ellenségeikkel a fajukra jellemz minden dühvel, de miel tt rájuk ronthattak volna, Hakon és emberei elt ntek az istálló belsejében, ahonnan ijedt lovak nyerítése és dobogása hallatszott. Ez az istálló úgy épült, hogy képes legyen ellenállni száz vér-

l rült farkas támadásának és a balti tél pusztításának is, egy természetes er dítmény volt, és súlyos gerendái ellen a kalózok baltái hiába dübörögtek. Az egyetlen út az épületbe az ablakokon át vezetett. Az ezeket rz súlyos rácsokat

hamarosan levágták, de hogy átmásszanak rajtuk, egyene-sen az ellenség kardjai elé, az egy másik dolog volt. Néhány katasztrofális kísérlet után a túlél k visszavonultak, és ta-nácskoztak egymással. Ahogy Cormac megindokolta, az is-tálló felgyújtása szóba sem jöhetett, a benti telivérek miatt. Az sem volt logikus, hogy benyilazzanak az ablakokon ke-resztül. Belül sötét honolt, és valószín bbnek t nt, hogy egy véletlenül bel tt nyílvessz lovat talál el, mint hogy embert. Odakinn azonban a majort nappali fénybe borította az ég kunyhó; a jütök nem voltak valami híres íjászok, de akadt néhány íj Hakon emberei között, és ezek jó pusztítást végez-tek a kintieken. – Rognor meg fogja látni a tüzet – kiáltotta végül egy kalóz –, és visszatér... Olaf, fuss elé, és mondd neki, hogy Hakon és jütjei be vannak zárva az istállóba. Mi körülvesszük a helyet, és ott tartjuk ket, míg Rognor ideér! Azután majd meglátjuk! A kalóz teljes sebességgel eliramodott, és Cormac halkan nevetett magában. – Épp ahogy reméltem! Az istenek jók voltak hozzánk ma éjszaka, Wulfhere! De vissza...beljebb az árnyékba, külön-ben a lángok elárulnak bennünket! Azután feszült várakozási id következett minden vonatko-zásban – mert a jütök be voltak börtönözve az istállóba, mert a norvégok körülvették ket, és mert a láthatatlan dá-nok az erd szegélyén túl bújkáltak. A t z kiégett, és a lán-gok füstölg üsz kké haltak. Keleten felfénylett a hajnal el-

sugara. Szél támadt a tenger fel l, és megremegtette az erdei leveleket. És a fákon át sok ember lábdobogása hallat-szott, acélcsörgés és mérges, mély kiáltások. Cormac idegei

zümmögtek, mint feszes lanthúrok. Most volt a kritikus pil-lanat. Ha Rognor emberei úgy haladtak át az erd n és lép-tek ki a tisztásra, hogy nem vették észre rejt zköd ellensé-geiket, minden rendben volt. Cormac utasította a dánokat, hogy feküdjenek hasra, és torkukban dobogó szívvel vártak. A fák közül újra fáklyák csillogtak, és Cormac megkönynyebbült sóhajjal látta, hogy Rognor más irányból közeledik a majorhoz, mint amerre távozott. A vegyes horda majdnem szemközt lépett ki a fedezékb l, mint ahol Cormac és emberei hevertek. Rognor ordított, mint valami nagy bika, és nagy körökben lengette kétkezes kardját. – Betörni az ajtókat! – kiáltotta. – Utánam... szétzúzni a falakat! Az egész csapat kitódult a tisztásra, Rognorral és vete-ránjaival az élen. Wulfhere talpra ugrott, és vikingjei egy emberként emel-kedtek fel mögötte. A f nök szeme harci lázban égett. – Várj! – rántotta vissza Cormac. – Várj, amíg az ajtókat döngetik! Rognor vikingjei nekirontottak az istállónak. Összever dtek az ablakoknál, és vagdalták, ütötték a belülr l kiszurkáló pengéket. Az acélcsattogás fülsiketít vé vált, ijedt lovak nyerítettek, és nagy robajjal rúgkapálták bokszaikat, miköz-ben a súlyos ajtók száz balta csapása alatt remegtek. – Most! – Cormac lábra ugrott, és a tisztásra váratlan nyilzápor zúdult. Fürtökben hullottak az emberek, és a töb-biek zavarodottan fordultak szembe váratlan és ismeretlen kilét ellenségeikkel. A dánok legalább olyan jó íjászok voltak,

mint kardforgatók; minden más északi népet felülmlútak ebben a m vészetben. Most, ahogy kiugrottak rejtekhely-ükr l, futás közben tévedhetetlen pontossággal l ttek ki nyílvessz iket. De a norvégok még nem omlottak össze. Látva a rájuk támadó vörösszakáilú ellenséget, kábultan fel-tételezték, hogy nagy sereg támadott rájuk, de fajuk vakme-

vitézségevei szállták szembe velük. A dánok, miután közvetlen-közeir l kil tték utolsó nyilai-kat, eldobták íjaikat, és démonokként üvöltve vetették ma-gukat a közelharcba, és csaptak, vágtak kardjukkal és baltá-jukkal. A norvégok többszörös túler ben voltak, de a meglepetés súlyosnak bizonyult, és a nyílzápor rettenetes vámot sze-dett rajtuk. Meg a vagdalkozó Cormac is tudta, hogy egyet-len esélyük a gyors gy zelemben rejlik. Ha a csata elhúzó-dik, a túler ben lév norvégok fognak nyerni. Hakon és jütjei kitörtek az istállóból, és arról az oldalról estek neki ko-rábbi szövetségeseiknek. A hajnal els világában dühös je-lenet játszódott le. Rognornak, gondolta Cormac miközben gépiesen félre-ütött egy baltát, és átszúrta a forgatóját, gyorsan meg kell halnia, hogy a kívánt rajtaütés sikerrel járjon. És ekkor megpillantotta Rognort és Wulfhere-t egymás felé törni a hullámzó csatán át. Egy dán, aki vadul a norvég felé szúrt, szétzúzott koponyával hanyatlott, azután a két vöröszszakállú óriás összecsapott. A gy lölködés éveinek minden kegyetlensége feltört, és lángra lobbant. A szem-benálló hordák kölcsönösen abbahagyták saját küzdelmü-ket, hogy törzsf nökeik csatáját figgyeljék.

Alig volt eltérés köztük méretben és er ben. Rognor nagy kardot tartott, amit két kézzel lengetett, míg Wulfhere hosszúnyel baltát forgatott és egy súlyos pajzsot tartott. Az a pajzs kettérepedt Rognor els hihetetlen erej csapása alatt, és Wulfhere elszórva a darabjait, visszaütött, és levág-ta az egyik szarvat a norvég sisakjáról. Rognor felordított, és rettenetes csapást mért Wulfhere lábára, de a dán, nagy testét meghazudtoló fürgeséggel magasan a leveg be ug-rott a süvít penge el l, és a leveg l sújtott le Rognor fe-jére. A súlyos balta szikrázva az acélsisakon csattant, de Rognor még így is nyögve roskadt térdre. Azután, ahogy a dán újabb csapásra emelte baltáját, Rognor talpon termett, és er s karjával nagy ívben kanyarította kardját le, ami csat-tanva találta telibe Wulfhere sisakját. A nagy penge rettene-tes csattanással szilánkokra tört és Wulfhere megtántoro-dott, szemét elöntötte a vér. Megsebzett tigrisként vágott vissza hatalmas testének minden erejével, és iszonyatos, vak csapása kettészelte Rognor sisakját, és bezúzta az alatta lév koponyát. Mindkét sereg felkiáltott a bámulattól e csa-pás láttán, ahogy Rognor hullája Wulfhere lábához hullott – és a következ pillanatban a vak óriás is elt nt Rognor válo-gatott embereinek kardforgataga alatt, akik rárontottak, hogy megbosszulják f nöküket. Cormac egy üvöltéssel ugrott a forgatagba, és kardjával ha-lálos hálót sz tt a f nök fölé, aki összeakaszkodott néhány támadójával, most a véres földön hempergett és birkózott velük. A dánok odaözönlöttek, hogy segítsék vezet iket, és az elesett törzsf nökök körül acél örvény kavargott. Cormac Rane-nel, Rognor egyik legjobb kardforgatójával találta

szemben magát, míg Hakon helyettesével, Halfgarral csatá-zott. Cormac felnevetett; aznap reggel már megvívott Rane-nel, ezzel a sovány, bozontos farkasszerü emberrel, és min-dent tudott róla, amire szüksége volt. Gyors mozdulattal há-rított egy fejfeletti csapást, egy káprázatos csel, ami nagy szúrással végz dött, és a gael kardja keresztülszaladt a viking szívén. Azután Hakon felé fordult. Az ifjú viking szorongatott hely-zetben volt; Halfgar, egy Wulfhere-nél is magasabb óriás tornyosult fölé, és rettenetes csapásokkal záporozta paj-zsát, olyan gyorsan, hogy Hakonnak nem volt lehet sége el-lentámadásra. Egy szokatlanul vad csapás a fején csattant, sisakja a szeme elé csúszott, és egy pillanatig nem tudta, hol lehet ellenfele pengéje. Abban a pillanatban meghalt volna, de egy karcsú, lányos alak ugrott elé, és felfogta a csapást saját kardjával, bár annak erejét l térdre zuhant. Az óriás kardja újra felemelkedett – de abban a másodpercben Cormac kardhegye átjárta nyakát épp a páncél felett. Azután a gael megperdült, pont amikor egy hatalmas ka-lóz magasra emelte baltáját a még földön fetreng Wulfhere fölött. A kardhegy volt a gael kedvence, de hogy jól bánik a kardéllel is, azt bebizonyította azzal a csapással, amivel álláig szelte a kalóz koponyáját. Megragadta Wulfhere vállát, elrángatta az emberekt l, akiket meg akart fojtani, és átkozódva meg bikaként b gve, kivonszolta a tömörülésb l. Gyors pillantással látta, hogy Rognor veteránjai elhulltak a dánok baltái alatt, és hogy a többi norvég, látva f nöke ha-lálát, lagymatagon folytatta a harcot. Akkor bekövetkezett az, amiben reménykedett.

– Dánoktól hemzseg az erd ! – kiáltotta az egyik norvég. És a különös, megmagyarázhatatlan pánik, ami elkapja az em-bereket, most megragadta a kalózokat. Kiabálva meghátrál-tak, és összevissza csoportokban menekültek a szkalli felé. Wulfhere kirázta a vért a szeméb l, és baltájáért üvöltözött, hajtotta volna embereit utánuk, de Cormac megállította. Parancsokat kiabált, amik visszatartották a dánokat a szö-kevények követését l, akik er re kaptak a szkalliban, és ké-szek voltak olyan drágán adni életüket, ahogy csak a sarok-ba szorított emberek bírnak. Hakon, Cormac felszólítására odakiáltott nekik: – Hé, harcosok, meghallgattok? – Hallgatunk, Hakon – hallatszott egy kiáltás a rácsos abla-kokból –, de ne közeledjetek! Lehet, hogy végünk, de sokan fogtok velünk halni, ha el akarjátok foglalni a szkallit. – Semmi bajom veletek – felelte Hakon. – Úgy tekintelek benneteket, mint barátaimat, bár hagytátok, hogy Rognor megkötözzön és bebörtönözzön engem. De ez már elmúlt; felejtsük el! Rognor halott; válogatott veteránjai halottak, és nektek nincs vezéretek. Az erd a major körül dánoktól hemzseg, akik csak az intésemre várnak. De gy lölném azt a jelet megadni. Felgyújtanák a szkallit, és elvágnák minden férfi, n és gyerek torkát. Most figyeljetek ram...ha elfogad-tok engem törzsf nökötöknek, és h séget esküdtök nekem, nem esik bántódásotok! – És a dánok? – Hallatszott a kiáltó kérdés. – Kik ezek, hogy megbízzunk bennük? – Bennem bíztok, ugye? Megszegtem már valaha is a szavam? – Nem – ismerték el –, mindig megtartottad az ígéreted.

– Akkor jó. Megesküszöm nektek, hogy a dánok nem fog-nak bántani benneteket. ígértem nekik egy hajót; azt az ígé-retet meg kall tartanom, hogy békében távozzanak. De ha követtek engem a viking ösvényen, hamarosan szerezhe-tünk egy másik hajót, vagy építhetünk egyet. És még vala-mi...itt áll mellettem a lány, aki a feleségem lesz...egy brit herceg lánya. Megígérte nekem népe segítségét minden törekvesünkben. Ha barataink lesznek a brit szárazföldön, lesz utánpótlásunk, ahonnan megtámadhatjuk az angeleket és a szászokat kedvünk szerint...Tarala britjei segítségével, királyságot alapíthatunk Britanniában, ahogy Cerdric, Hengist és Horsa tette. Most, beszéljetek...elfogadtok f nö-kötöknek? Rövid csend következett, amelyikben a vikingek valószín -leg tanácskoztak egymással; majd hamarosan egyik szószó-lójuk kiáltott. – Egyetértünk a kívánságoddal, ó Hakon! Hakon letette kicsorbult és véres kardját, és üres kézzel közeledett a szkalli ajtaja felé. – H séget esküsztök nekem a bikára, a t zre és a kardra? A nagy kapuk kitárultak, és tüzes, szakállas arcok jelentek meg. – Esküszünk, Hakon; rendelkezz a kardunkkal! – És mikor rájönnek, hogy becsaptuk ket, ellene fordulnak, elvágják a torkát és a miénket – morogta Wulfhere letörölve a vért az arcáról. Cormac mosolygott, és a fejét razta. – Megesküdtek és meg is tartják. Súlyos a sérülésed? – Karcolás – dörmögte az óriás. – Egy vágás a combomon, és egy néhány a karomon és a vállamon. Amiatt az átkozott

vér miatt, ami a szemembe ment, mikor Rognor kardja atvágta a sisakom, és a fejb römbe mélyedt, mikor eltört... – Keményebb a fejed, mint a sisakod, Wulfhere – nevetett Cormac. – De ideje ellátni a sebesültjeinket. Tíz emberünk meghalt, és majdnem mindenkin van kisebb-nagyobb vágás. Néhány jüt is elesett. De az istenekre, micsoda pusztítást vittünk véghez az éjszaka! A nyílvessz vel t zdelt, vagy kardtól levágott norvégok merev és csendes soraira mutatott. A nap még nem érte el a tiszta kék ég zenitjét, mikor meg-csillant egy hosszúhajó fehér vitorláin, ahogy szétterültek és duzzadtak, hogy elkapják a szelet. A fedélzeten egy kis cso-port állt. Cormac kezet nyújtott Hakonnak. – Jól vadásztunk együtt éjszaka, fiatalúr. Néhány órával ez-el tt halálra ítélt rab voltál, Wulfhere és én pedig üldözött törvényenkívüliek. Most te Ladbhan és merész vikingek ura vagy, Wulfhere és én pedig megbízható hajót tudunk a lá-bunk alatt...habár valójában a legénység elég gyér. Azonban ezt pótolhatjuk, amint a dánok meghallják, hogy Wulfhere-nek és Cormac Mac Artnak emberekre van szüksége. – És te... – fordult a lányhoz, aki Hakon mellett allt, még láncingbe öltözve, ami lazán lógott nyúlánk alakján –, te tényleg egy valk r vagy... egy oltalmazó tündér. Királyok lesznek a gyermekeid. – Igen, azok lesznek – b dült el Wulfhere, és Tarala karcsú keze elt nt roppant mancsában. – Ha házasodó ember len-nék, elvágnám Hakon torkát, és elragadnálak magamnak. De most már szél kerekedik, és a szívem remegve varja,

hogy imbolygó fedélzet legyen a lábam alatt. Jó szerencse legyen mindannyiótokkal! Hakon, arája, és az ket kísér norvégok letódultak a csó-nakba, ami várta ket, hogy partra jussanak. Wulfhere kiál-tására a dánok elbocsátották; az evez k dolgozni kezdtek, és a vitorlák megteltek. A figyel k a csónakban és a parton látták ahogy a hosszúhajó kifut a nyílt tengerre. – Hogyan tovább, vén farkas? – bömbölte Wulfhere, és ak-korát csapott Cormac vállára, amit l egy ló is összeroskadt volna. – Merre?... Döntsd el te! – El ször a Kardok Szigetére, feltölteni a legénységet – fe-lelte a gael izzó szemmel. – Azután... – mélyet szippantott az éles tengeri szél er s szagából –, azután, skoal újra a vi-king ösvényre a világ végezetéig!

VÉGE

UTÓSZÓ

Íme, kedves olvasó, ismét egy könyvsorozat els kötetét tartja kezében. Túl azon, hogy reménykedem megnyerte tetszését, és reménykedem, megpróbálkozik a sorozat kö-vetkez kötetével is; szeretnék néhány szót ejteni magáról a fantasyról, a szerz l és természetesen a sorozatról is. Hála az isteneknek, a közönség elé kerül könyvdömping-ben egyre több a fantasy regény, antológia. Sajnos a leg-több esetben véletlenül, teljesen ötletszer en jelentetik meg ezeket, így a közönségnek fogalma sem lehet arról, hogy milyen hatalmas is ez a m faj, mennyire sokrét , szí-nes. Nem lehet célom, hogy most teljes mélységéig bemu-tassam, — pusztán terjedelmi okok miatt sem — ezért csu-pán egy rövid áttekintésre szorítkozom. A fantasyt nagyon sokan a science-fiction egy vadhajtásá-nak, jobb esetben mellékágának tartják. Ennek oka, hogy csak rettent kevés alkotás jelent meg eddig e m fajból, s.azokat is a közismerten sci-fi kiadó jelentette meg, maga-zinjában, könyvsorozatában. A fantasy pedig jóval öregebb, mint a tudományos fantasztikum, akár szül jének is felfo-gathatjuk. Azonkívül, hogy mindketten a tiszta, teremt képzelet gyermekei, sok hasonlóság nincs is köztük. Tudom, ennek a küls jegyek ellent mondanak, de ha mindkett nek a gyöke-réig hatolunk, megtaláljuk az alapvet különbséget kettejük közt. Míg a science — fiction az ember, a társadalom, erköl-csi, morális szféráit veszi célba és a jöv be vetítve, vagy más

módon a tudományra tamaszkodva, széls séges helyzete-ket teremt, hogy ezeken keresztül próbáljon választ kapni kérdéseire, addig a fantasy jóval mélyebbre nyúl, a tudat-alattival, az ösztönvilággal manipulál. Mondavilágunkból, legendáinkból táplálkozik, vágyainkból, álmainkból, s néha bizony van úgy, hogy rémeket álmodunk. A fantasy nem a tudomány — legalábbis nem a mai értelemben vett termé-szettudomány — lehet ségeivel foglalkozik. De számára ugyanúgy tudománynak számít az alkímia, asztrológia, má-gia, mint, a „valós" világán a fizika vagy kémia. Ezekkel azonban az olvasóban rejl ,– misztika utáni vágyat keltege-ti, er síti, stimulálja. Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagynunk, hogy az irracionálisra, természetfelettire való fo-gékonyság az egyik leg sibb tulajdonsága az embernek, mely a mai technizált világban sem veszett ki. Nem csoda hát, hogy a fantasy a világ egyik legolvasottabb m faja, s nyugaton könyvkiadók tucatjai foglalkoznak kizárólag vele. Ha mégis röviden meg akarom határozni, azt mondhatom, minden m , amely a tiszta fantaziára épít, melyben a külö-nös dolgokat, az érthetetlent nem lehet tudományosan megmagyarázni, fantasynak számít. A kötet végigolvasása után talán nem t nhet világosnak miért soroltuk Cormac Mac Art történeteit a fantasyhez. Ha azonban pusztán csak az Undor templomára gondolunk, magyarázatot találunk, s talán további segítséggel szolgál a továbbiakban, a m faj stílusirányzatainak ismertetése. Kezdem a hard fantasyvel, hiszen a Tenger Tigrisei is ide tartozik.

A kemény ág els sorban az ókori — vagy álókori —, kora-középkori sagákra, legendákra épít. H sei harcosok, gyakran már-már természetfeletti er vel rendelkeznek, s csak a leg-ritkább esetben civilizáltak. E stílusirányzatban a túlzott civi-lizáltság néhol pejoratív értelemmel bír, mert összefonódik a gyengeséggel, gyávasággal, melyek a hard fantasy h sei számára a legmegvetend bb emberi hibák. k kemények, er sek és valamiféle állati erkölcsösséget hordoznak ma-gukban. Ezekben a történetekben a mágia, ha megjelenik egyálta-lán, csak mint legy zend ellenfél szerepel, esetleg a f st segíti közvetve valamiféle akadály legy résében. Egyébként az irányzat legismertebb alkotása Robert E. Howard Conan szériája, melynek egy darabja a Charta Fantasy Könyvek so-rozat következ kötete lesz. A stílus ellenpárja, a soft fantasy. Az irányzat els sorban n i írókkal dicsekedhet. Manapság talán a legtöbbek álltal m -velt ág. Sajnalatos módon, úgy t nik, jóval több n ír fantasyt, mint férfi. Sajnálkozásom oka az alkotasok érteké-ben rejlik, minekutána a legtöbb fércm is t lük származik. Általában történeteik h sei is hölgyek, vagy legalábbis na-gyon er sen köt dnek a m , egy n nem alakjához. Köny-veikben els sorban, a boszorkányság, a mágia, az érzelmek dominálnak. Legtöbbjükb l irtóztató feminizmus is süt, amely néha élvezhetetlenné teszi az írást. A soft fantasyre jellemz , hogy túlnyomó reszt novellákban nyilvánul meg, így a legtöbb antológia, magazin velük tölti meg magat. — Ez a tendencia sajnos hazánkban is érezteti

hatását, lasd Atlantisz magazin —. Mindazonaltal be kell ismernem, hogy ugyanakkor, a pocsék munkák nagy szá-ma ellenére, születtek igen kit alkotások is n i íróktól. Engedtessék meg, hogy megemlítsek néhányat közülük. Marion Zimmer Bradley, Andre Norton, Evangeline Watson vagy az ujabbak közül Tanith Lee es Jenifer Robertson a fantasy valódi nagymesterei. Klasszikusnak számít az úgynevezett high fantasy. Egyik alapmüvével már találkozhatott az érdekl közönség. J.R.R. Tolkien a Gy k Ura cím m vér l van szó. Az irány-zat regényei nemcsak monumentális terjedelmükr l híre-sek, hanem hallatlan igényességükr l is. Írói legtöbbször kü-lön világot teremtenek meg maguknak, amelyet a lehet legpontosabban le is írnak minden szempontból. Kitalálnak az eredetmitosztói kezdve, a beszélt nyelvek evolúciójáig mindent, s ez kifejezetten hitelesse tudja tenni sagaikat. A modern kor eposzai ezek. Alkotóik két utat váltogatnak, vagy egy óriási regényt, — három-négy, t bbszáz oldalas kötet — vagy sorozatot írnak, amelyben a színhely és f szereplök megegyeznek. A Charta Könyvek második része els sorban rajuk épít majd. El ze-tesként talán, Roger Zelazny: Borostyán sorozatát említe-ném csupán. A sötét misztika, a borzongás iránti vágy élénken él mindenkiben. Ezt különösebben bizonyítanom sem kell, hiszen önmagukért beszélnek a rémfilmek sikerei. Izgulni, félni valami megmagyarázhatatlan miatt, ha tudjuk, az egész csak az írói fantáziájában született, alapvet vágy.

Bármikor letehetjük a könyvet, felállhatunk a film el l. Még-is, ha véget érnek a borzalmak, hatalmas megkönnvebbülés vesz er t rajtunk. Nem velünk történtek ezek a rettenetes események. Erre alapoz a dark fantasy. Alkotásaiban persze nem a kifordult bels részekkel vagy szerleöml vérrel kel-tenek rettegést. Sokkal mélyebb, az ember tudatalattiját szorongató félelmeket ébreszt. Ki ne félt volna otthon, ha megreccsent a padló, ha szél csapkodta az ablakot, pedig tudta, üres a lakás. Leghíresebb m vel je Howard Philip Lovecraft meghalt 1937-ben. Életében nem volt olyan sike-res, mint számtalan kortársa, aki a Weird Tales-ben — az akkori egyeduralkodó a fantasy piacon — publikált. Ennek oka talán, hogy nem áldozta fel színvonalát a popularitás kedvéért. Szegényen, elhagyatva halt meg. A sors különös iróniajának köszönhet en m vei karrierje halála utan két évvel kezdett megindulni, s azóta töretlenül ivel felfelé. Ma már a fantasy egyik legnagyobb alakjanak, alkotásait klasszikusnak tartják. A háború alatt a fantasy elhalt. A felszín, az érdektelenség alatt vegetált. Az áttörést az ötvenes evek középén a Gv rük Ura jelentette. Ismét megn tt a kereslet a m faj iránt, s beindult a tömegtermelés. Az egyetlen probléma, hogy a temérdek író mind az el dök nyomában kívánt járni, etalon lett a Weird Tales nemzedék. Egy kaptafára készült Conanszerü h sök epigonjai árasztották el a piacot. Ekkorra tehet a SF halódása is, így nem csoda hát, hogy a fantasy megújulását szorgalmazó írók között ott találjuk a leghíresebb új-hullámos sci-fi írókat. így született meg a

faj new wave ága. Michael Moorcock ezen irányzat leg-nagyobb alkotója. Gyökeresen szakított a hagyományokkal. Elt ntek a legy zhetetlen h sök, a fekete-fehér jellemek. Teret kapott a legtisztább képzelet, történetei hallatlanul bizar tájakon, hihetetlen körülmények között jtászódnak. Beszélnem kellene most még a fantasy humoros, ironikus stílusáról. Annál is inkább, mert a Charta Könyvek közt nem-sokára el fordul majd Piers Anthony és Robert L. Asprin. k ennek az irányzatnak legjelesebb alkotói. A fantasy iroda-lom legnagyobb nevettet je mindazonáltal Terry Pratchett. Az Discworld sorozatának annyira belterjes a humora, hogy azt legnagyobb sajnálatomra, nem lehet még a magyar közönség elé tárni. Távlati terveinkben szerepelnek munkái. Számtalan stílusa van még e m fajnak, hiszen nem szóltam a real–time és a space fantasyr l sem. Természetesen ezek-kel is találkozhat majd a kedves olvasó a sorozat következ kötetei között. Most hadd szóljak néhány szót a Tenger Tigriseinek írójá-ról. Robert E Howardról. A hard fantasy megteremt je 1906-ban született a Texas állambéli Cross Plainsben. Egész életében ugyanitt szülei házában élt és alkotott. Hamarosan a Weird Tales és az Unknown sztár írója lett. Leghíresebb

vei a Conan és a Cormac Mac Art sorozat. Életében jóval kevesebbet irt, mint ami megjelent ezekr l a h sökr l. Ez azzal magyarázható, hogy halála után egy szerz gárda felka-rolta Conant és nyomdokait követve, folytatták a sorozatot. El ször csak felkutatták a még kiadatlan alkotások, majd be-fejezték a félbehagyott írásokat. Mikor már ezeknek is a

végére jutottak, elkezdték saját maguk tovább folytatni a sagát. Pontosan leírták a hybóriai korszakot, megrajzolták a földrészeket, ahol Conan kalandozott. E szerz gárdának ki-emelked egyéniségei Lin Carter és L. Sprague de Camp. Mindketten a hard fantasy elkötelezettjei, s most a nagy öregek közé számítanak. Bármennyire is igy ekeztek azon-ban Howard kissé nyers, bizar stílusát nem tudták vissza-adni. Hatarozottan észrevehet különbségeket találhatunk az eredeti, és a már újonnan írt történetek között. Howard kissé skizofrén volt. Harmincéves korában öngyil-kosságot követett el, mikor megtudta, hogy anyja, aki halá-los beteg, kómába esett és nem lehet többé magához térí-teni. Állandó üldözési mániában szenvedett, s a kórházból hazafelé menet agyonl tte magát, az üldöz i ellen vásárolt pisztolyával. Talán betegségének köszönhet , de kissé furcsa elképzelé-sei voltak az ideális férfir l. írásainak h seibe álmodta bele magát. A n kkel megdöbbent hosszú ideig nem tör dött, in kább saját testi fejlesztésével foglalkozott. Howard történeteit több ízben is filmre vitték nem kevés sikerrel. Azt hiszem hazánkban Conan jóval ismertebb a vi-deón megjelen Arnold Schwarzenegger miatt, mint valódi történetei által. Kevesen tudják talán, de a Red Sonja c. film sztoriját is írta. A Charta Fantasy Könyvek megpróbálják átfogni a fantasy egy részét, a negyven éves lemaradást behozni. Tudom a közönség nagyon kiéhezett az eddig csak hírb l ismert m -fajra. Szeretném, ha mindenki megelégedésére, egy olyan

sorozatot adhatnék közre, amely tartalmilag a lehet legní-vósabban kielégíti az olvasót, formailag, tartalmilag pedig megközelíti a nyugati könyvkiadás termékeit. Itt és most, az utószó végén engedtessék meg nekem, hogy kifejezzem legmélyebb hálámat, a Magyar Fantasy Egyesü-let tagjai részére, akik nélkül meggy désem, hogy nem jöhetett volna létre e könyvsorozat. Köszönöm a kitartást, a bizalmat. Most már minden menni fog. 1990. március 7. A szerkeszt