Ynevi Krónikák [yk.rpg.hu] Németh Gábor: Az őrszem

Németh Gábor: Az őrszem

30. nap. Az idő ólomlábakon vánszorog. Egyre jobban úrrá lesz rajtam a szellemi kimerültség. Ráhajolok a fegyverre. Leheletem gőzölögve száll, majd kikerülve a torony teteje alól eltűnik a táncoló hópelyhek között. Hallom csikorogni az óriási nyílpuska eresztékeit a kezem alatt, ahogy pár fokot módosítok az irányzékon. Meresztem a szemem a kavargó havazásba. Homályosan látom a célt. Százlépésnyi távolságra, a határ túloldalán ugyanilyen torony, belőle ugyanígy páncéltörő mered felém, készen belém repíteni egy méteres nyilat. Mögötte a vérszomjasan vigyorgó vörösen izzó szemű gorviki katona, Az Árnyékom, aki torz istene nevét kiáltva tövig rántja a kioldó kart. Elakad a lélegzetem, de mert egy másodperc elteltével még mindig nem érzem a koponyámba csapódó deres acélhegyet, kinyitom a szemem. A nyíl még a helyén, a katona kontúrja halványan rajzolódik ki mögötte. Szaggatott sóhajjal köszönöm meg Domvik-nak hogy újra csak fáradt elmém játszott velem. Mintha csendes fohászomra lenne a válasz, egy fehér galamb száll a korlátra. Lábáról apró tekercs lóg alá. Dermedt ujjakkal, ügyetlenül kapkodva bontom ki a parancsot, és fellélegzem a tartalmát látva. Rátaposok az irányzék rögzítését oldó pedálra, az ég felé fordítom a fegyvert, kiveszem a nyilat, és a motollával lassan visszaeresztem nyugalmi helyzetbe az ideget. Néhány szívdobbanás múlva Az Árnyékom is ugyanezt teszi. Kimerülten dőlök a falnak, majd a padlóra csúszom. Tudom jól, ma már nem lesz több riasztás. Közelebb húzódom a sarokban álló kályhához, mely gyengén sugározza felém melegét. Dideregve összébb húzom a köpenyem, és a térdeimre hajtom a fejem. Ébrenlét és álom határán lebegve mintha felhők közül néznék le a tájra. Kis vulkánsziget, keleti és nyugati fele rég a tengerbe szakadt már, északi lankái Gorvikhoz, déli oldala Shadonhoz tartozik valami rég elfeledett szerződés jóvoltából. A senki földje-krátert mindkét oldalon egy-egy torony őrzi. Arra ébredek, hogy a váltás a vállamat rázva ébresztget. Fáradtan mosolyodom el, felállok, kihúzom magam. Gerincem recsegve ünnepli a mozdulatot. Tisztelgek, majd lassan megindulok a lefelé vezető létra felé. Már leértem mikor meglátom a lefelé ereszkedő gorvikit. Furcsa játéka volt ez a sorsnak. A szolgálatom akkor indul, és akkor végződik, mint az övé. Mindig ugyanaz a katona van szemben. Ha ugyan van különbség ezek között az embertelen gyilkosok között.

48. nap. Már vagy két hete nem volt riadó. A torony korlátjára támaszkodva figyelem a tájat. A hideg kissé enyhült, egy felhő sem látszik az égen, a kráterben a szűz hó szemkápráztatóan csillog. A páncéltörő nyílpuska az égre meredve pihen. Egy butácska dallamot dúdolok az orrom alatt és a falba karcolt, rovátkákat nézem. "Shadon-Gorvik: 23-26" Így megy ez. Aki előbb fordítja a másikra fegyvert, az kap egy vonalat. A szemem sarkából változást veszek észre a gorviki toronyban. Az átkozott őr felém, irányította a fegyverét. Gyomrom hirtelen jéghideg csomóvá ugrik össze. A páncéltörő mögé lépek, a rögzítést oldó pedálra taposok, hogy csak úgy reccsen. A mázsás szerkezet csikorog miközben irányba, rántom. Kapkodó mozdulattal a helyére kattintom a motollát, és mint az eszelős tekerni kezdem. A menet végére érve kirántom a fegyverből, és a sarokba vágom. A másik kezemmel már nyúlok is a jó méteres, acélhegyű vesszőért. Ügyetlen mozdulattal a vágatba dobom, majd lebukom a fegyver mögé és az irányzékot durván mozgatva, a katona kontúrjára állítom azt. Látom a távolban a hatalmas rámirányuló páncéltörőt, a halántékom mögött érzem dobogni a szívem. Megint megkezdődik az idegőrlő várakozás. Ilyenkor egybefolynak a percek és az órák. A hideg bekúszik a ruhám alá, a kályha lassan kihűl, a tagjaim elgémberednek. Dideregve állok az elsütő kart markolászva. A fáradtság, mint a gorvikiak démonai leselkedik rám. Lassan elkalandozik a figyelmem, emlékek törnek rám a múltból, elmosódott festményekként derengenek fel előttem. Alkoholos mámorban úszó fülledt este egy fogadóban. A combomon szépen gyógyuló seb, a nyakamban az őrmesteri érem, amit a sebesülésért kaptam, az édes kis szajha karjainak forró ölelése. A századosom pálinkabűzös lehelete. Vérben forog a szeme, elköveteli a lányt. Öblös röhögése, ahogy magáévá teszi, és közben véresre veri. Végül saját öklöm képe az örökkévalóságig elmémbe vésve, ahogy részeg dühömben szilánkokra zúzom felettesem állkapcsát. A többi emlék már gyorsan pereg… Lefokozás, megbotozás, zsoldmegvonás és ötévi szolgálat itt az isten háta mögötti határszakaszon. Hirtelen ránt vissza a jelenbe a száz lépésre felém irányuló páncéltörő égnek forduló alakja. Megrázom a fejem, pislogok, majd oldom a rögzítést, és én is felfelé fordítom a fegyverem. Kimerülten húzom elő tőrömet, és egy újabb rovátkát karcolok a falba a "Gorvik" felirat alá.

1.

Ynevi Krónikák [yk.rpg.hu] Németh Gábor: Az őrszem

52. nap.

Éjszaka lett mire véget ért a feszült helyzet. Furcsa, de egy nap soha nincs két riadó. Vagy én kapok parancsot, vagy Az Árnyék, de egy nap mindig csak egyszer, és mindig csak egyvalaki. Így fegyelem ide, biztonság oda, a rettentő kimerültség a kályhához űz. A parazsat felpiszkálva melengetem a kezeimet, és fáradtan körbepillantok magam körül. Majd tíz embermagasságban egy öt lépés széles, hét lépés hosszú kabin sarkában ücsörögöm. A kráter felöli oldalát, szinte egészében a nyílpuska foglalja el. Az egyik hátsó sarokban, mellettem a kiszolgált öreg vaskályha áll. A másikban a lefelé vezető létrának vágott lyuk tátong. Odakint süvít a szél, a tájat holdfény ragyogja be. Eszembe ötlik, mit csinálhat ilyenkor a gorviki? Vért iszik, esetleg nyers húst zabál? Dideregve burkolózom a köpenyembe, bámulom a parazsat. Talán az ő szeme is így világit a sötétben. Nem is ember az ilyen. Érzem néha, ahogy engem figyel. Szinte süt a tekintetéből a gonoszság. Arctalan, névtelen, gyilkos szörny. Névtelen. Vajon van neve? Valószínűleg. Valami ártó, rossz szándékú, böfögésre emlékeztető hangsor, amit a nevének tart. Van vagy sem, én csak úgy hívom: gorviki. vagy néha: Az Árnyékom. Neki való név. Sötét, félelmetes, bizalmatlan, és mindig jelen van. Benne van minden, amit érzek. A Hold fényesen világit az éjszakai égbolton, tetőről lógó jégcsapokon játszik a fénye. Csupán néha homályosítja el néhány fátyolos felhő. Gyűlölöm Az Árnyékom úgy, mint még soha senkit. Félek is tőle, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) sokat gondolok rá. Azt hiszem, túl sokat. Lassan ringatom magam előre-hátra, megpróbálom kiverni a fejemből a gorvikit, és várom a hajnalt, az őrségváltást. Odakinn süvit a szél és hidegen világítanak a csillagok.

68. nap. Egy mókus ugrik a korlátra. Gyönyörű, ártatlan kis állat. Didereg egy kicsit, majd elugrál a közeli fenyő felé. Jó neki. Nem kell törődnie a politikával. A mieink is, a gorvikiak is, pénzelnek egy kalózbandát. Ha azok összecsapnak valahol, parancs jön hogy "fegyvert szegezz" mert a határon támadás várható. Ez persze soha nem történik meg. De én is, Az Árnyék is, mindig a legközelebbi célra - egymásra - tartjuk a páncéltörőt és várjuk a tűzparancsot. Amire bár az elmúlt 75 évben nem volt ugyan példa, de bármikor megtörténhet. Viszont mindig jön a "fegyvert le" üzenet, és ami engem illet, mindig megkönnyebbült sóhajjal fordítom az égnek a nyílpuskám. De a két parancs között órák telnek el, és addig nem tehetek mást, csak bámulok a tőlem száz lépésre felállított halálosztó szerkezetre és a mögötte tanyázó katonára. Aki vagy gyilkosom, vagy prédám lesz egy nap.

73. nap. Ködös reggel a mai, de sokat enyhült az idő. Domvik szent napja ez, az áhítaté, az áldozásé. Kellemes melegen süt a nap, de a ködfátyolon keresztül kevés enyhülést ad. A létrán felérve lerázom a lábamról a havat a mélybe. Az előttem posztoló katona fáradtan indult lefelé, én pedig hozzákezdek a nyílpuska ellenőrzéséhez. Fejcsóválva simítok végig a mesterien összeszerelt szerkezeten. Egy ilyen fegyver hatékony kezeléséhez legalább két személy kellene. Persze itt az isten háta mögött, a helyőrségnek így is alig van elég embere. Nekiálltok megzsírozni a mechanikát. Ellenőrzöm a nyilat, a motollát, az ideget, és a többi fontos részletet. Mikor befejezem, elégedetten mormolok el egy imát. Kihajolok a korláton, de hiába meresztem a szemem, nem látom a másik tornyot, a vastag tejköd elfedi előlem. Domvik áldása ez a fehér függöny. Engem is véd, és én sem kaphatok parancsot, hisz' nincs kire céloznom. Békés, nyugodt nap lesz ez, míg a köd fel nem száll. Nem is erőltetem a szemem, inkább letelepedek a kályha mellé, és előhúzva a tőrömet, egy fahasábot kezdek farigcsálni. A jóság forrásának, Domvik ötödik angyalának alakját igyekszem megmintázni. Az ő kegyéből van most köd, s mert mostanság az ő jámborságára lenne a legtöbb szükségem, Az Árnyékommal a közelben. A gorviki… a sötét gondolat megzavarja az elmélkedésemet. Tőröm megcsúszik, beleszalad ügyetlen kezembe. Rosszallóan nézem kiserkenő vérem. Hiába próbálom hosszú órákon át elkeseredve csendes imával és faragással másra terelni a gondolataimat, egyre csak a gorvikin jár az eszem. Vajon ő is szokott imádkozni? Ranagol nevét vicsorogja, és könyörög neki? Miféle vallási őrület hajthat egy ilyen gyilkost? Belegondolok, hogyan és miket áldozhat istenének és felkavarodik a gyomrom. Templomba jár, mint én? De miféle szentségtelen barlangok lehetnek azok Domvik fenséges katedrálisaihoz képest? Hirtelen keserű nyál gyűlik a számban a gondolattól, hogy magamhoz hasonlítom őt. Megrázom a fejem, így próbálok szabadulni nyomasztó gondolataimtól. A faragványomra pillantok, és döbbent félelemmel ejtem el a munkámat. Mesterművet alkottam elmélkedés közben, de nem a Jóság forrását, hanem a harmadik angyalnak, az Eretnekek ostorának alakját metszettem ki a fából. Semmi kétség ez égi jel volt. A köd lassan felszáll a déli napsütésben, és a távolban meglátom a felém meredő nyílpuskát. Dühödten a padlóba vágom a tőrt, és a saját fegyverem mögé pattanok. Sima mozdulattal a helyére kattintom a motollát, és gyorsan tekerni kezdem. A menet végére érve kihúzom a fegyverből, és magam mellé teszem. A másik kezemmel már nyúlok is a jó méteres, acélhegyű vesszőért. Egy mozdulattal a vágatba illesztem, majd lehajolok a fegyver mögé és az irányzékon finoman korrigálva a szemben álló katona homlokára, állítom azt. A torkomban óriási gombóc, farkasszemet nézek rám szegezett halállal.

2.

Ynevi Krónikák [yk.rpg.hu] Németh Gábor: Az őrszem

Megint kezdődik a fárasztó várakozás.

97. nap. A mai riadó kezdetén valami furcsaságra lettem figyelmes. Ez egy másik gorviki a szembe toronyban. Érzem. Nem tudom miért. Talán, mert a katona lassabban reagált mikor ráfogtam a páncéltörőt. De a mozdulatai is mások. Talán még az alkata kontúrjai is. De mi történhetett Az Árnyékommal? Kavarognak a gondolataim, mint a hópelyhek a tornyaink között. Az idegennel a nyílpuska mögött a helyzetemet fenyegetőbbnek éreztem, mint valaha. Hirtelen elgyengülök, megfordul velem a világ, és majdnem az elsütő karra támaszkodom. Az érzés néhány óra multán elcsitult annyira, hogy csak a szokásosnál nagyobb rettegést érezzem. Akárhogy erőltetem a szemem, nem tudom kivenni ki ez a másik ember a toronyban. De mert még mindig nem szögezett fel a falra talán nincs nagyobb félnivalóm, mint Az Árnyéktól. De hova tűnhetett? Majd' száz napja állok itt mindig a zimankóban, és még soha nem láttam mást, csak őt. Lehet egy gorviki beteg? Miért is ne? Akármilyen örült birodalom beteges kultúráján nevelkedett gazfickó, akkor is csak… ember. Az utóbbi napokban farkasordító volt a hideg, örültem is az új bélelt köpenyemnek. De valóban beteg lenne? Ki tudja ezek a vérszívó, gyermekgyilkos, Ranagolita szörnyek mennyire maradnak emberek? Voltam már nagyon rosszul szolgálatban, de még egyszer sem mentem a felcserhez kivizsgálásra. Nem szívesen mulasztok az őrségből, még ezen a jégkockán sem. Otthon ezt nevezik elhivatottságnak. Itt a többiek csak ostobának tartanak miatta. De vajon a gorvikinak van kötelességtudata? Katonaként hivatásból vagy élvezetből áll-e készen nap, mint nap, hogy véres salakká robbantsa a fejemet? Az órák lassan telnek, az idegen által keltett rettegés elől Az Árnyék körüli gondolatok mögé próbálok menekülni, sikertelenül. Majd kiugrik a szívem mikor hangos szárnycsattogással, megérkezik a második postagalamb a "fegyvert le!" paranccsal. Villámgyorsan kioldom az irányzékot, és az égre szegezem a fegyverem. Nyugalmi helyzetbe állítom a mechanikát, de mikor felnézek megfagy az ereimben a vér. A gorviki páncéltörő még mindig rám szegeződik. A falnak tántorodom, körmeim a korlátfába vájnak, ahogy egyenesen a fagyosan csillogó acélhegyre bámulok a másik toronyban. Ekkor a fegyver hirtelen a magasba lendül, én pedig a megkönnyebbüléstől hisztérikusan nevetve zuhanok a padlóra. A postagalamb ijedt szárnycsapásokkal repül arrébb, egy fehér tolla lassan vitorlázik bomlottan zokogó-vigyorgó arcomra.

123. nap. Az Árnyék egyre kevésbé fenyegetően húzódik be az elmém zugaiba. Nem sokáig volt távol akkor, csak öt napig. Talán valóban csak beteg volt. Egyre kevésbé félek tőle. A riasztások idején fásultan csévélem fel a páncéltörőt, és állítom a kivehetetlen arcára az irányzékot. Most is a fegyverre borulva, az elsütő karon pihentetve a kezem, elmém messze jár. Az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot. Lassan már csak az emlékeknek élek. Sokat gondolok a családomra. Vajon neki is van? Anyja biztos volt, aki erre a világra szülte. De szerelme? Mint nekem? Tud vajon ez az ember szeretni? Én nagyon tudok. De itt nincs kit. Otthon volt egy lány. Haja hullámokban omlott lefelé, hangja, az olvadó jégcsapról lecseppenő víz csilingelése. Tekintetében találtam meg a legtökéletesebb békét, amit valaha átéltem. Most úgy érzem, mindez nem is ebben az életben történt velem. Itt nincs más csak a csontig ható hideg, a hó, a jég, és az ellenség, akit egyre kevésbé tekintek szörnynek, bármily nehéz ezt bevallani. A galamb érkezésére emelem fel a fejem, és rezignáltam szakítom le róla a parancsot. Dermedten meredek a papírra. Egy szó állt rajta: "Tűz". Érzem, ahogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Térdre esek, és görcsösen szorítom a parancsot. Majd felszegem a fejem, mert tudom, mit kell tennem. Felállok, de nem húzom meg az elsütő kart, hanem a pedálra taposok. Reménykedő arccal lendítem az ég felé fegyverem. Tudom, hogyha jelent bármit is az egymás mellett eltöltött idő, Az Árnyék is ezt teszi. Tettem nagyszerűségén felvidulva széttárom karjaim. Meleg karmazsin tócsában fekszem. Bezúzott bordáim közül méteres, acélhegyű nyílvessző mered elő. Lassan sötétül el a világ.

3.