Az erdei tó vékony jege alatt a Tél szívhangja lüktet, Imádságra görnyedt fán a madarak, akár a tudat képei, szentek.

(Mari Velin)

Karhu szűkölve, szőrét borzolva feküdt az ajtó előtt. Hideg volt. Azt hiszem, a hideg nem fedi egészen a valóságot: Lót felesége sóbálvánnyá merevedve nem érezhette magát ilyen cefetül, ilyen kőkeménynek és kihűltnek. Félni már legkevésbé sem volt kedvem, nézd, ilyen az élet, egyszer fenn, egyszer pedig egy medve gyomrában...Mert az ajtó előtt bizony ott motoszkált Lappföld legfélelmetesebb fenevada, több száz kiló acélos izom, borotvaéles karmok és két félelmetes fogsor képviseletében. Beugrott egy régi cím a Discovery Channel műsorából: Medvetámadás! Ezeket a műsorokat a gyarló ember félszemmel figyeli, közben sört kortyolgat, s azt tervezi, hová fog kirándulni a hétvégén, ahelyett, hogy figyelne és észben tartaná az észben tartandókat. Persze minimális volt az esély arra, hogy otthon, a Mecsek erdeiben barnamedvével találkozok, ezért nem is kötött le a dolog. - Nyugalom kicsim... – veregettem meg Karhu fejét; a kutyát majd szétvetette az izgalom.Magyarország! Istenem, a nyugalmas-unalmas civilizált kelet-európai élet! Ha otthon kitettem a lábam a szabadba, legfeljebb a szúnyogoktól kellett rettegnem, s a zimankósabb téli napokon is elég volt a sportcipő, a pulóver, mert kemény legény voltam ám odahaza...Most itt ülök, egy mindjárt kihunyó gyertya fényénél, mínusz kitudjahány-fok hidegben, egy másfél négyzetméteres kalyibában, ajtóm előtt egy éhes medvével, s egyetlen társam Karhu, a malamut kutya éppen darabokra készül szedni az objektumot. Gyönyörű életkép, a legkalandvágyóbb ifjaknak is elveszi a kedvét a kalandozástól az efféle szituáció. Pedig a Padjelanta ilyen. Szeretem lassan kihűlő szívem minden szeretetével, ám ő – akár a legtöbb nagy szerelem életemben – hűvös, visszautasító, nem ad, nem is kér, egyszerűen elvesz. Lassan felállok, akadozó elmém képzeletben utoljára végigsimogatja a Vastenjaure-tó felszínét, a fenyőerdőket, a rénszarvascsordákat, egy utolsó kétségbeesett üzenetet küld barátom, Peter Mien felé, aztán – akár a cowboy-filmekben – kirúgom az ajtót...Ha valaki évekkel azelőtt azt állítja, hogy hamarosan Lappföldre költözöm, valószínűleg elmeorvosi kivizsgálást javaslok neki. Mindig szerettem a havat, a telet, de a „hóból is megárt a sok” elv

alapján tökéletesen elégedett voltam a mediterrán telek nyújtotta lehetőségekkel. Ezek a lehetőségek megtorpantak a szánkózás és hógolyózás fogalmak megvalósításánál, mégsem vágytam hótalpas kirándulásokra, nyárnak közel sem nevezhető nyarakra, sőt, a Mikulással sem szerettem volna hazájában találkozni. Azonban történt valami, amire nem számítottam: elváltam. Feleségem, Emese talált valaki mást, én pedig további életéhez sok boldogságot kívánva kidobtam őt közös lakásunkból. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy semmiféle lelki sajgást nem éreztem a dolgok alakulása miatt, sőt, egy megkönnyebbült sóhaj is elhagyta a testem, jelezvén: ennek így kellett lennie. Belevetettem magam a munkába, valamint havonta egyszer felkerestem valamelyik szomszédos ország hegyvidékét, hogy a műlegyező horgászatnak szentelhessem életem. Évek óta először voltam boldog. Egy verőfényes nyári napon éppen Boszniában, az Una folyó kellős közepén álltam, mikor munkahelyemről kerestek, s a főnököm, Csaba szólt a telefonba. Akkoriban egy nagyon-nagyon-multi külföldi cégnek dolgoztam; kemény meló kemény pénzért, szerettem csinálni. - Mész Finnországba. – közölte Csaba baritonja, aki egyébként a barátom volt. Mivel a cégnél afféle Humor Heroldként ismerték, s nem állt távol tőle mások ugratása, kíváncsi voltam, mi sül ki a beszélgetésből. - Most?A hangja meglepően komoly volt.- Ne hülyülj, tényleg mész. Lappföldre, valami Pajapapaja Nemzeti Parkba, téged ajánlott a vezér. - Oké. – próbáltam rövidre zárni a beszélgetést, mert egy gyönyörű szivárványos pisztráng sziluettjét vettem észre a közeli szikla mellett. - Ugye eljutott a tudatodig, amit mondtam?- Persze, Lappföld. – kotorásztam a dobozomban egy nagyobb hallégy után. - Mikor?Sóhajtott. - Gyere haza minél előbb. Itthon megbeszéljük...- Rendicsek.- ...és fejezd be a majomkodást, nem szeretem ezt a neoprimitív dumát.Meglengettem a legyezőbotot és bejátszottam a műlegyet a kő fölé.

- A „rendicsek” kifejezést már Kosztolányi is használta az Édes Annában, persze ezt egy magadfajta szubkultúrált alak nem tudhatja...Már a „szubkultúrált” jelzőnél letette, én pedig megfogtam a szivárványost és közben azon morfondíroztam, vajon mit is fogok csinálni Lappföldön, a hómező kellős közepén.

Mint kiderült, Csaba rosszul emlékezett: a nemzeti parkot nem Pajapapajának, hanem Padjelantának hívták, s amint utánanéztem az Interneten, azonnal beleszerettem. Kölyökkorom óta a természet rabja vagyok, ez a vidék pedig arra termett, hogy az ember bejárja minden szegét-zugát. Gyorstalpaló tanfolyamon elvégeztem egy rövid finn nyelvi kurzust, az életben maradáshoz szükséges kifejezéseket memorizáltam, mert a nyelvi szokásoknak utána olvasva egyre kevésbé reménykedhettem, hogy elfogadható angol tudásom elég lesz ebben a fura országban, a finnugor nyelvrokonság adta előnyben pedig nem mertem bízni. A cég angol vezérigazgatója nagylelkűen felajánlotta, írjam össze, mi mindenre lesz szükségem a nagy úthoz, a cég mindent áll majd. Listám elején - ha jól emlékszem - néhány melegebb ruha után kétoldalas felsorolás következett, kezdve a rég áhított Sage csúcsszériás legyező bottól a beázhatatlan-befagyhatatlan horgásznadrágig, s persze az Ebay összes légykötő anyagát felvásároltam, hogy a hosszú, északi fénnyel dekorált téli estéken legyen mivel bíbelődnöm. A cég szó nélkül kifizette az egészet, Csaba pedig a bajsza alatt röhögött, mikor megmutattam neki a listát. - Tulajdonképpen irigyellek is. – vágott hátba aljasul, mikor kikísért a repülőtérre – Összeszedsz valami jó kis eszkimó nőcskét, megházasodsz és boldogan élsz, amíg be nem fagy a segged vagy meg nem zabálnak a farkasok...Valami frappánsat akartam válaszolni búcsúképpen, de hirtelen elképesztő zavartság lett rajtam úrrá. Akarom ezt egyáltalán? Hiszen azt sem tudom, hová leszek kihelyezve? Mi lesz, ha kidobnak az Isten háta mögé, egy jéghegyre? Eszkimók? Élnek ott egyáltalán eszkimók? Bálnazsírt kell majd ennem hátralévő életemben? Azonban mire észbe kaptam már Észtország felett repültem, egyenesen új otthonom felé.

Rovaniemi városából szinte semmire sem emlékszem. Azaz, valami mégis megmaradt, egy kép a repülőgép ablakából: víz és hó mindenütt, végeláthatatlan ágakkal, apró szigetekkel, mintha kiöntött volna a Kemijoki és a Ounausjoki folyó. A folyton csicsergő stewardesstől megtudtam: a városközpontban megtekinthetem a Mikulás házát és hogy készüljek fel, mert az évi átlaghőmérséklet ritkán megy 1 (azaz egy) fok fölé. Információként ennyi éppen elég volt, alaposan felöltöztem és elhatároztam, hogy a városközpontot messzire elkerülöm. A repülőtér várótermében már agresszívan fájt a fejem, egy húsz év körüli hirtelenszőke suhanc Herr Peti táblával várt a falnak támaszkodva. A cég székházáig másfél órás kimerítő autóút vezetett, ami nem volt jótékony hatással a fejfájásra illetve a lassan kialakuló honvágyra, így a limuzin minibárjának italkészletét alaposan megdézsmáltam. Ezek után a székház aulájában már legjobb barátomként üdvözöltem a portást és biztos voltam benne, hogy az igazgatótanács pillanatok alatt hazaküld, mint alkoholista és megbízhatatlan alakot. Elégedetten terpeszkedtem el az egyik félelmetesen kényelmesnek tűnő karosszékben, de felmelegíteni nem volt időm: a hirtelenszőke visszajött, kezembe nyomott egy aktát és egy vonatjegyet, autóba tuszkolt, a vasútállomásra cipelt, s felpakolt a legelső vasparipára. A finn hatékonyságnak nincs párja. Az aktában minden benne volt, amire szükségem lehet, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ott állok a Vastenjaure-tó partján, a Padjelanta Nemzeti Park kellős közepén...

Azt hiszem, életemben nem láttam még olyan szépet, mint ami akkor tárult elém, mikor leszálltam a lüktető-dohogó vonatról. Gyermekkoromban alaposan belémrágtak egy képet, hogyan nézhet ki a Télapó otthona, a havas Lappföld: láttam képeket rénszarvasokról, szánhúzó kutyákról és egy döglött rókát cipelő kámzsás alakról. Fogadj el egy tanácsot: ne alkoss véleményt semmiről, amíg nem láttad a saját szemeddel! A világ, ami otthon lenyűgözött, milliószor szebb volt, mint amiről valaha álmodni mertem volna. Amíg nem néztem körül a Padjelanta lankáin, nem tudtam, mi az a fehér hó, mi az a tiszta vizű patak, mi az a friss levegő. Fogalmam sem volt arról, hogy az ég ilyen kék is lehet, s úgy általában: hogy az ember ilyen

közel kerülhet a Természethez. Otthon azt olvastam, Lappföldön az átlagos népsűrűség mindössze néhány fő négyzetkilométerenként. Ebből az adatból kiindulva a fél nemzeti park lakossága összegyűlt a tiszteletemre, s megnyugodva konstatáltam: az Internet sem tévedhetetlen. Rovaniemi-vel ellentétben itt nem várt senki, így szomorúan és eltévedve leültem az állomás kis padjára. Másfél óra múlva kezdtem igazán kétségbeesni, ám ekkor egy közeli fából épült krimóból előtűnt egy csapzott alak, orosz usanká-ban, földig érő bundás kabátban. Ő volt Jonaas, aki lappföldi tartózkodásom alatt társam lett jóban és rosszban, hidegben és melegben. A hétköznapi halandó az északi embereket – s ezzel együtt a finneket - úgy képzeli el, mint a vikingeket: tagbaszakadt, széles vállú alakok, aranyszőke hajjal és mord szemöldökkel, Jonaas azonban ellenkezője volt mindennek. Ritka fekete haj keretezte arcát, ami nélkülözött minden viking-jelleget, ehelyett tömör bajusz foglalt rajta helyet, két kökénykék szem és egy fekete keretes szemüveg társaságában. Jonaas csúnya volt, de mint később megtudtam, legalább szórakoztató, ráadásul volt egy nagy érdeme: az utolsó hópehelyig ismerte a Padjelantát és környékét, valamint szerelmes volt a nemzeti park élővilágába. Jonaas ugyanis biológus volt, méghozzá a legnagyobb tudású és legszenvedélyesebb biológus, akit valaha ismertem.- Good morning! – mekegte meglepően vékony hangon, s csak azért nem röhögtem el magam, mert újdonsült útitársam hirtelen mozdulattal felkapta a poggyászom, mely akkora volt, mint a fél vasútállomás. Jonaasnak azonban láthatóan meg sem kottyan a túlsúly, kedvesen rám mosolygott, majd intett, hogy kövessem. Nehéz volt lépést tartani az elszánt kis emberkével, akit valószínűleg valamilyen, a krimóban elfogyasztott szeszes ital hajtott, s mire megérkeztünk az autójához – leharcolt, fekete terepjáró, malomkerék méretű felnikkel – már levegőt alig kaptam. - Gyenge fiú, ejnye! – veregette meg a vállam. – Na, de majd itt, hej! Majd itt férfit faragunk magából. – vartyogta ismét angolul, amit én örömmel konstatáltam, mert rettegtem attól, mi lesz, ha be kell vetnem újdonsült finn nyelvtudásomat. Kocsiba vágtuk hát magunkat, s nekieredtünk a Padjelanta havas lankáinak.

Ekkorra már fülig szerelmes voltam a tájba, s amint megpillantottam a Vastenjaure tavat, a maradék lélegzetem is elállt. Képzelj el egy, a Balatonnál jóval nagyobb vizet, mely olyan tiszta, mint a legfinomabb magyar pálinka, s az illata is pontosan olyan bódító. Eszembe jutott a poggyászomba csomagolt hipermodern fényképezőgép (szintén a cég ajándéka), szidtam az eszem, amiért nem vettem elő már a repülőtéren, bár vigasztalt a tudat, hogy lesz még bőven időm kattintgatni. Másfél óra autóút után megérkeztünk a szálláshoz. Fenyőgerendákból épült faház, köröskörül fenyőfák, kisebb-nagyobb sziklák, és hó mindentt – álmaim otthona. - Egy kis meglepetés. – mosolygott Jonaas, s jókorát füttyentett. Bután nézhettem, mert hozzátette: - A fenyőfák mögött, úgy száz méterre van a házam. Csak egy jó barátomnak jeleztem...Nem ismertem a nemzeti park állatvilágát, sosem láttam élő vadállatot, s abban a pillanatban azt hittem, a meglepetéstől hanyatt vágom magam a hóban: egy hatalmas farkas rohant felénk, kilógó agyarakkal és nyelvvel, lobogó sörénnyel. Egyenesen Jonaasra rontott, aki a félelem legkisebb jele nélkül dögönyözni kezdte a fenevadat.- Basszus... – csúszott ki a számon magyarul, mire Jonaas elmaradhatatlan mosolyával felém fordult. - A kiskutyám, Karhu. - Ez...ez egy kutya? – hörögtem. – Inkább nézném medvének, mint kutyának...Jonaas rekedten felnevetett.- Bizony, a „karhu” finnül medvét jelent, találó, mi? Malamut. Szép kutya, hej, okos kutya... – s tovább nyalták-falták egymást, miközben hozzátette: - Egyébként a magáé, amíg itt van. Vigyáz a házra, hej, de mennyire, hogy vigyáz.A hollywoodi filmek forgatókönyve szerint ellenkeznem kellett volna, hogy a kezdeti súrlódások után Karhu igazi társsá váljon, s később megmentse az életem, ám képtelen voltam rá. A kutya gyönyörűségesen szép volt, a legbeszédesebb pofával, amit valaha láttam, ráadásul tökéletesen jól neveltnek tűnt, ami egy ekkora faháznál nem hátrány, mert arról persze szó sem lehetett, hogy Karhu a szabadban éjszakázzon. Hatéves korom óta mindig volt kutyám,

szinte testvéreimmé váltak az évek alatt, s ekként is bántam velük. - Köszönöm. – bólintottam és megsimogattam a kutya fejét. – Azt hiszem, jól megleszünk egymással. Karhu a lábam mellé ült és elégedetten nézett fel rám, mint aki tökéletesen egyetért az előbbi kijelentéssel. Megvakartam a füle tövét, ő megszaglászta a kezem; a formális bemutatkozást ezzel le is tudtuk, s ettől a pillanattól elválaszthatatlanok lettünk.

Holmimat rekordidő alatt kipakoltam a kis házban, mely sokkal nagyobb és komfortosabb volt, mint amilyennek kívülről tűnt. Persze semmi nagyzolás: faragott fa bútorok, fenyődeszka ágy, hatalmas dunyhákkal és párnákkal, egy kandalló, s egy kifogástalanul berendezett konyha - kell ennél több? Első pillanatban úgy éreztem, le tudnám élni az életem ebben a kulipintyóban. Persze semmi sem tökéletes: a fürdőszoba és a WC egy különálló épületben volt, hogy milyen megfontolásból, ne kérdezze senki, s borzongva gondoltam a hideg téli éjszakákra, mikor egy szál köntösben, a szakadó hóban kerek húsz métert kell majd kutyagolnom, hogy a dolgomat elvégezhessem. Ezt a kellemetlenséget enyhítette a felfedezés, hogy a különálló kis épület egy finn szaunát is rejt; szinte már láttam magamat, ahogy egy jóleső izzadás után a hóban fetrengek, akár egy született lapp őslakos. Miután kigyönyörködtem magam új lakomban, Karhu bátorító társaságában nekivágtam a hóval borított lankáknak, szerettem volna felfedezni a környéket, s nem utolsósorban feltérképezni a legjobb horgászhelyeket. Eltévedni akkor sem tudtam volna, ha akarok: a szűz hóban szinte ösvényt vágtak botladozó lábaim, majd ezek nyomán visszatalálok. Pedjelanta…mai napig remegni kezd a gyomrom, ha visszagondolok erre a kirándulásra. Mint egy kicsi gyerek, aki a karácsonyi ajándékait bontogatja, minden buckánál, minden fánál, minden víznél felujjongtam. Úgy éreztem magam, mint aki a világ közepén áll, s ha valaki ezt az érzést akkor elveszi tőlem, alighanem egy életre megnyomorít vele. Karhu - a derék Karhu, akit alig egy órája ismertem meg, mégis jobban megértett, mint eddig bárki más - viháncolva ugrált körül, s szinte fellökött hirtelen támadt jókedvében. Nevetve rohantunk át egy kis fahídon, egy csobogó, kacarászó patakocska fölött; megbotlottam, elcsúsztam, Karhu azonnal a

nyakamba ugrott, összenyalogatta az arcom és birkózni kezdtünk a hóban. Lihegve kapaszkodtam a hatalmas kutya nyakába, apám szavai jutottak eszembe: „Úgy viselkedsz, mint egy éretlen kölyök!”. Bizony, úgy viselkedtem, és soha életemben nem éreztem magam ilyen boldognak. Egy nagyobb domb mögül szemem elé tárult a Vastenjaure tó, a maga pompázatos szépségében és érintetlenségében. Tamási Áron sorai jutottak eszembe az Ábel a rengetegben című könyv lapjairól:

Egyet sem mentem tovább, hanem úgy tettem, mintha nagy ámulattal a fehérbe öltözött hargitai birodalmat vizsgálnám. Mint a patyolat lélek, mely egyedül uralkodik a kerekség fölött, olyan volt most ez az ország. A vidám mezőből tündöklő ravatal lett, és márvány templom a mókás rengetegből. A fák, melyeken uralkodásom elején még virágos és fészkes élet honolt, mint óriási gyertyák, úgy állottak most; s lecsüngő ágaik is olyanok voltak, mintha lobogás közben csepegtek volna a tetőről.

A tó pedig élt. Ezt az élettel teli mozdulatlanságot csak az érti meg, aki sokat járt víz közelben életében: a halottnak tűnő felszín minden rezdülése az életet jelzi, a legapróbb jelek is titkokat árulnak el annak, aki hozzáértő szemmel nézi őket. Kövekkel körberakott, fából ácsolt kis gát nyúlt a víz fölé - valószínűleg Jonaas műremeke, - végigcsattogtunk rajta és belenéztem a vízbe, mint egy hatalmas tükörbe. Csupán néhány méterre lehettem a parttól, mégis, közel három méteres mélységbe bámultam bele, ami annyira tiszta volt, hogy az alján heverő gömbölyű köveket könnyedén megszámolhattam volna. Karhu a fenekére tottyant, s vakarózni kezdett, ezt a furcsa rázkódást a gát alatt lakó jövevény nem bírta már idegekkel: villámként vágódott ki a nyílt víz felé, szinte a szemem előtt suhanva el. Hogy milyen hal volt az, képtelen lettem volna megmondani, de a mérete magáért beszélt, óvatos becslésem szerint megközelítette a méteres hosszúságot. Lelki szemem előtt megjelent műlegyes dobozom, benne az otthon gyártott remekek sokasága, szinte sajnáltam, hogy sötétedni kezdett, szerettem volna felavatni őket. “Van még időd bőven…” - súgtam

magamnak, majd Karhu fejét megveregetve elindultam hazafelé. Az első éjszaka a havas vadonban kifejezetten izgalmasan telt. Tudom, hihetetlenül hangzik, de a fagyottnak és élettelennek hitt Padjelantában az éjszakák elképesztően mozgalmasak. Először a tetőben kezdett motoszkálni valami, gondoltam, csak pele lehet. Hamarosan azonban a kint felejtett szemetesládát kezdte bontogatni egy ismeretlen jövevény, aki néha morgott is, később pedig szorgalmasan rágott valami keményet. A morgáshoz Karhu is csatlakozott, amitől nem lett jobb kedvem, sőt, egy bagoly is rázendített egy elkeseredett áriára, amitől teljes lett a kísérteties kórus. Emlékeztem, hogy Jonaas üdvözloital gyanánt hagyott néhány doboz finn sört a hűtőben, s mire észrevettem magam, mind az öt doboz üresen hevert előttem az asztalon. Hirtelen minden barátságosabb lett, a tűz vidáman pattogott a kandallóban, a pele beszüntette a zörgést, a titokzatos lény a rágást, a bagoly a huhogást, s én pedig majdnem álomba merültem, mikor rájöttem, hogy pisilni kell. A finn sör nagyon erős, aki kóstolta már, alátámasztja majd ezt az állítást. Halványan eszembe jutott, hogy a rágcsáló hang tulajdonosa még a környéken lehet, de természetesnek vettem, hiszen - az Isten szerelmére! - ez nem a Rózsa domb, itt bizony a patkánynál nagyobb állatok is élnek, s éltek eddig is, együtt az emberekkel, és egyébként is: ne legyél már nyúl! Kinyitottam az ajtót, az első dolog, ami orrba vágott, a hideg volt. Intettem az azonnal felpattanó Karhunak, hogy maradjon, majd betettem magam mögött az ajtót. A házikó ajtaja fölé szerelt izzó szépen világított, homályosan láttam a mellékhelyiség körvonalait, elindultam, de tíz lépés után megálltam. Egy hatalmas farkas állt előttem. Gyönyörűséges volt és nagyon nagy, életemben nem ijedtem meg annyira, mint akkor. Csak bámult rám csokoládébarna szemeivel magabiztosan, kíváncsian, de semmiképp sem támadón vagy éhesen. Nagyon lassan hátrálni kezdtem, ebben a pillanatban Karhu felugatott; a farkas ugrott egyet, s eggyé vált a sötétséggel.

Másnap reggel megérkeztek az első e-mailek, én pedig munkához láttam. Adatokat gyűjtöttem, elemeztem, feldolgoztam, leadtam

Jonaas-nak, kimutatásokat kaptam tőle, ami begépeltem, programba ágyaztam, elküldtem. Bizony, unalmasnak hangzik, persze a valóságban még unalmasabb volt, igyekeztem hamar túlesni rajta, nagyon izgatta a fantáziám a gátnál látott hatalmas hal. Beszámoltam Jonaasnak a tervemről, ő pedig azt javasolta, látogassam meg inkább a Puro-t. - Ki az a Puro? - kérdeztem bambán, ő pedig nevetett; mint kiderült, a Puro egy kis patak, mely a Vastenjaure tóba ömlik, s igen szép pisztrángok élnek benne. Megígértem Jonaas-nak, hogy feltétlenül útba ejtem azt is, de mindenekelőtt megfogom a nagy halat, aztán bármiről lehet szó. Mosolyogva csóválta a fejét és visszatért a mikroszkópjához. A nagy hal mai napig vidáman lubickol a tóban és fogalma sincs arról, hogy egy felbőszült magyar bevándorló rá fente a fogát néhány éve; megtaláltam ugyanis a Puro névvel jelzett kis patakot, beleszerettem és a partján ért az este. Egyetlen halat fogtam, egész délután, de magával ragadott a hely szelleme. Valószínűleg sokkal gazdagabb lenne a világ, ha a horgászat szenvedélye helyett inkább a festészetet választottam volna és megörökítem a Puro fodrait, hullámait, ám sajnos be kell érned a szavakkal, bármennyire is képtelenség írásban kifejezni azt a természetes és egyszerű szépséget. Nem volt szélesebb néhány méternél, nem volt különösebben mély sem, cserfes szájú, csobogó kis patakocska volt, ami a Vastenjaure tavat táplálta, s annak komor méltósága mellett szinte felvidította az embert.Ahogy teltek a hetek, egyre gyakrabban látogattam meg a Puro-t. Jonaas közben felvilágosított: a gyönyörű, gintiszta kis csobogó neve finnül patakot jelent, én pedig lassan még jobban belebolondultam, az alkony szinte minden nap a partján ért. Ha nem horgásztam, akkor rajzoltam, fényképeztem, vagy csak ücsörögtem, s az inni járó vadállatokat figyeltem. Egyszer egy róka csupán néhány lépésre tőlem kezdtett lefetyelni a hideg vízből - szerencsére Karhu éppen elcsatangolt valahová -, s csak akkor vett észre, mikor szomját már csillapította; egyetlen szökkenéssel eltűnt a szemem elől a bozótban. Boldogan, s kicsit szomorúan néztem utána: ismét embernek kellett éreznem magam, akitől a Föld minden teremtménye retteg. Eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha odajön, megszaglász, majd mellém telepszik és elbeszélgetünk a világ dolgairól.

Horgászat a folyóban

A Puro patak torkolata

A Puro halat is adott, nem keveset, gyönyörű pisztrángokat fogtam alig két-három méter széles medrében, s miután megsimogattam gyönyörű testüket, a habok közé engedtem őket, hogy hamarabb eltűnjenek, mint ahogy szemmel követni tudnám. Jonaas egyszer megkérdezte, miért nem viszek haza soha halat, hiszen házam mögött ott a füstölő, beakaszthatnék néhány darabosabb csukát... - Egyszerűen nincs szívem kirabolni a Puro-t…- válaszoltam, az öreg biológus pedig úgy nézett rám, mintha most érkeztem volna a Padjelantába. A szeme meleg volt és először igazán barátságos, a megszokott tartózkodásnak nyoma sem volt benne; megveregette a vállam, s meghívott vacsorára... Ez a vacsora aztán tradícióvá vált, minden szombat este jóllaktunk, száraz, karcos orosz bort ittunk, s Jonaas mesélt, mesélt végeláthatatlanul élete szerelméről, a Természetről. Csúnya arca ilyenkor valósággal megszépült, szinte ragyogott, ha egy számára kiváltképp kedves témát talált. Bátran állíthatom, hogy ő a legjobb és legtisztább lelkű ember, akivel valaha találkoztam. De a Puro-nak köszönhetem egy másik barátomat is. Egyik délután később érkeztem a patakhoz, ezúttal minden felszerelés nélkül, egy szál távcsővel a vállamon, remélve, hogy ismét összefutok régi róka-barátommal, de ezúttal sokkal furább - és ravaszabb - alakot találtam a bokáig éro vízben ácsorogva. Középkorú férfi volt, meglehetősen tagbaszakadt, borostás, hatalmas napszemüveg billegett az orrán, markában ütött-kopott, de annyira egyedi műlegyes botot tartott, hogy biztos voltam benne, valami nagyon távoli ország nagy legyes mestere építhette, s éppen ezért egy vagyont ér. Az összhatást olyan könnyed és mégis egyszerű stílus tette tökéletessé, amit valószínűleg akkor sem tudnék elsajátítani, ha száz évig élnék. A bot apró mozdulataival tette ide-oda a legyet, nem kerített nagy feneket a dolognak, nem lengette ki saját szemét, ahogy a legtöbb legyes teszi, mégis, pár lépést tettem felé, ő máris akasztott, s pillanatok alatt kivett egy kiló körüli halat. Leguggoltam a víz mellé, s vártam a folytatást. Fél perc múlva újabb halat fogott, ezúttal jóval nagyobbat, a pisztráng utolsó erejével átúszott egy zúgón, s a lábam előtti kis medencében kezdett tekeregni. Lenyúltam érte, mielőtt az éles kövek elvágták volna a finom zsinórt, s kiemeltem a jéghideg halat. Persze a férfi már észrevett, mosolyogva intett, hogy engedjem el a zsákmányt; a

pisztráng lassan tért magához, majd kékes villanással eltűnt a sodrásban. - C’est un beau jour! - bólogatott elégedetten, s a legyet az egyik gyűrűbe akasztva kigázolt a partra. - Je m’apelle Peter Mien. - nyújtotta a kezét, s ezzel az első pillanatban megpecsételtük a barátságunkat. Lehuppantunk a Puro partjára, Monsieur Mien libamáj pástétomot és bagettet vett elő hatalmas hátizsákjából, s miközben jóízűen falatoztunk, elmesélte élete történetét. Peter Mien egy angol nemesember és egy francia mégnemesebb - ő mondta így - asszony egyetlen gyermeke volt, s mint olyan, az életben nem szenvedett hiányt semmiben. Ötéves korában, akár valami ragályos betegséget, elkapta apjától a legyezőhorgászat szenvedélyét, s afféle krónikus nyavalyaként egész életére ráragadt ez a mánia. Kamaszkora óta mást sem csinál, csak járja a világot, horgászik télen és nyáron, északon és délen, nappal és éjszaka. Eredeti neve Peter Pendragon Fairweather Bleurose volt, a Mien afféle ragadványnév, a francia „akna” szóból ered; Belgiumban fél évet dolgozott bányászként, kalandvágyból, majd nagyot szusszant, mintha azt mondta volna: „Na, ezt is kipróbáltuk!„, s ezzel egy életre le is tudott mindenféle fizikai és szellemi munkát. Ezt felróni neki mégsem lehetett, hiszen mégiscsak nemesi családból származott, azokra pedig nem jellemző, hogy maltert hordanának, ráadásul Peter Mien életstílusa számomra sokkal szimpatikusabb volt, mint azoké, akik álló nap a krikettpálya gyepén ülnek, s Bach muzsikájára kaviárt meg pezsgőt fogyasztanak. Mikor antik legyezőbotjáról kérdeztem, csak somolygott, s annyit mondott: az apámé volt, családi ereklye…Lassan sötétedett, így meghívtam Petert vacsorára. Nagy meglepetésemre Jonaas-al régóta ismerték egymást, a francia vállveregetve üdvözölte finn barátját. Nagy lakomát csaptunk, finom bort ittunk, s elégedetten ücsörögtünk a tűz mellett. Rákérdeztem, honnan ismerik egymást, Peter szerényen csak annyit válaszolt: - Megmentettem az életét.A történet azonban, mint megtudtam, nélkülöz mindenféle heroizmust. Jonaas évekkel ezelőtt a legközelebbi nagyvárosban járt - a közeli kifejezés csalóka lehet, irdatlan távolságról van szó -, s három részeg orosz belekötött. Mien éppen új műlegyes zsinórt keresett a belvárosban, mikor belebotlott a bandába, akik éppen meglincselni készülték biológus barátunkat. Peter ahelyett, hogy

kibontotta volna éjfekete köpenyét és lekaratézta volna a ficsúrokat, elővett feneketlen hátizsákjából egy üveg méregerős whisky-t, s ott helyben eszméletlenre itatta őket, majd Jonaast kézen fogva kivezette a nagyváros forgatagából. Közben a finn szokásához híven dicshimnuszokat zengett kedvenc Padjelantájáról, aminek következménye az lett, hogy Mien vagy két hétre tábort vert nála, megakasztgatta a nemzeti park összes halát, összebarátkozott a helyi elittel, majd hirtelen eltűnt, hogy aztán évente egyszer megjelenjen, miután bejárta a világ legegzotikusabb tájait. Jonaas mindig örömmel fogadta, valószínűleg élénken élt benne megveretésének emléke, ilyenkor szolid murit csaptak, természetbúvárkodtak és horgásztak, azaz remekül érezték magukat.Peter egyébként nagyszerű barátnak bizonyult, ráadásul annyit tudott a műlegyes horgászatról, hogy enciklopédiákba gyűjthette volna tapasztalatait. Szeretett tanítani, így azonnal kezelésbe vett, s pillanatok alatt rájöttem, mennyire keveset tudok a vizek világáról. Hamarosan azonban úgy kezdtem gondolkodni, mint ő, szinte láttam magam előtt, mi zajlik a felszín alatt, tudatosan próbáltam megfogni a halakat. Érdekes módon nem bonyolította túl a légykötést sem: maximum tíz-tizenöt különböző méretű műléggyel horgászott, de nem telt el úgy nap, hogy ne fogott volna szebbnél szebb halakat. Mivel minden délelőtt dolgoztam, tűkön ülve vártam a délutánokat, szinte kisiskolásként topogtam, hogy a Puro partján megkezdődjék a tanítás. Néha meglátogattuk a Vastenjaure tavat, ilyenkor Peter akkora csukákat fogott, hogy krokodilnak is elmehettek volna. Ám horgásztúráink nagy része mégis beszélgetéssel, nézelődéssel telt, s ha Jonaas is csatlakozott hozzánk, estére sokszor zúgott a fejem a rengeteg információtól. Szégyelltem is magam tudatlanságom miatt, cserébe Európa történelmével szórakoztattam őket, vagy magyar népdalokat énekeltem nekik; megható volt látni, ahogy a finn szeme könnybe borul a Felszállott a páva című dalocska hallatán…Szinte észre sem vettük, s eltelt két hónap, Mien fontolgatta a távozást, mi tartóztattuk, de látszott rajta, hogy vonza a mesés kelet; terve szerint Thaiföld lett volna életének következő állomása. Végül úgy döntött, hogy marad még néhány hetet, megvárja a nyár végét.Nyáron ugyanis - ha ugyan lehet ott ezt az évszakot nyárnak nevezni - turisták lepték el a Padjelanta vasútállomást, s ezen mindig jól

szórakoztunk. Valamilyen rejtélyes okból ezek az emberek úgy gondolták, a nemzeti park tökéletes lesz arra, hogy eszetlennél eszetlenebb sportágaknak hódoljanak, nagy többségük azonban pillanatok alatt belátta, hogy Lappföld bizony legkevésbé sem turistacsalogató látványosság, s hogy a kényelmet szerető civilizált embernek a lehető legrosszabb választás a világ ezen peremvidéke. Ráadásul - ahogy az egyik fiatal hódeszkás ürge panaszkodott - itt még berúgni sem lehet rendesen. Ebben kivételesen igaza volt, a Padjelanta mellőzte a diszkókat és a szórakozóhelyeket, néhány ezer négyzetkilométeren belül semmi nyoma nem volt a kultúra ezen kétes értéku bölcsőinek - ezt Jonaas-al egyetemben nagy megelégedéssel vettem tudomásul. Sem kocsma, de még egy kis krimó sem - egyetlen kivétellel.Ennek felfedezését Karhunak köszönhetem, aki jó szokásához híven esti sétánk alatt egy felrebbenő madár után vetette magát, s az sem állíthatta meg, hogy a szárnyas pillanatok alatt elérte a sztratoszféra felső rétegét. Karhu loholt, én utána, mert kezdett sötétedni, s a múltkori találkozás a farkassal igen elevenen élt az emlékeimben. Rohantam az ugatás után, mintha szellemet üldöznék, s mint a mesében, egyszerre előttem termett egy fából épült kalyiba. Kisebb volt, mint a faház, amiben laktam, ráadásul sokkal megviseltebb, ablakában halovány fény pislákolt; megfordult a fejemben, hogy egy lapp boszorkány háza előtt állok. Mint kiderült, nem is tévedhettem volna nagyobbat.Karhu lökött meg oldalról, kisebb szívrohamot okozva ezzel, elégedetlenül mormogott magában, nyilván a madarat szidta, amiért kereket oldott előle. Megsimogattam hatalmas fejét, majd elszántan az ajtó elé léptem. SUKELUS - hirdette a fába égetett felirat, alatta fehér krétával hosszú finn szöveg, amiből annyit értettem, hogy whisky, hal, nyitva és zárva; nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, mit is rejtenek a füstös-barna falak. Étterem? Kocsma? Hasisbár? Derítsük ki. Határozott mozdulattal löktem be az ajtót, s az egyik legcsinosabb kis szobában találtam magam, amit valaha láttam. A deszkapadlón tocsogó hólétől eltekintve a legnagyobb tisztaság és rend uralkodott a helyiségben. Hatalmas vaskályha ontotta a meleget, a falon - az északvidéki hagyományok szerint - egy hatalmas szarvas kitömött feje bámulta az örökkévalóságot, mellette néhány ismeretlen fajú madár, s egy hatalmas csuka terpeszkedett méla

undorral. Az apró kocsma bárpultja szintén fenyőgerendákból készült, ahogy az asztalok és a székek is, mégis, a spártai berendezés minden egyes darabja hozzáértő és gondos kezek nyomát viselte. Minden asztalon bíbor, durva szövésű terítő, s egy-egy gyertya, a pulton tiszta poharak, a levegőben sült hús és forró kávé illata. Az ajtó fölé akasztott csengő hangjára a pult mögött megjelent egy magas, nyúlánk árny. Közelebb léptem és a gyertyák fényében megpillantottam a legcsodálatosabb emberi lényt, akit valaha láttam. Ő volt Bess, a Sukelus tulajdonosa, s ahogy rámnézett, egyszerre elveszettnek éreztem magam, soha, senkinek a szemében nem láttam még ennyi szomorúságot, ennyi kimondatlan szót. Hasonló esetekben az ember elkezd jópofásodni, udvarolni, ám erre akkor képtelen voltam. Csendben rendeltem egy kávét, ő ugyanolyan csendesen kihoztam, megköszöntem, megittam, kifizettem, mentem. Még másnap sem tudtam kiverni a fejemből a tüneményt, ezért megkérdeztem Jonaas-t, hallott-e valamit a Sukelusról és a tulajdonosáról. - Á, Bess… - vágta rá mosolyogva. - Gyönyörű lány, nem? Hej, de gyönyörű, igen. Két-három éve költözött ide, a nagyapja kocsmáját vette át, miután meghalt az öreg. Senki nem tudja, honnan jött, sem azt, miért olyan szomorú mindig. Mert bizony mosolyogni nagyon ritkán láttam, hej, de nagyon ritkán. Lenne kedve esetleg este ott vacsorázni?Boldogan belementem a dologba, Jonaas és Peter oldalán legalább feltűnés nélkül bámulhatom Bess-t, akár órákon keresztül is.Boldogan írnám, hogy az idő múlásával kialakult valami köztünk, hogy gyengéd szálak fűztek hozzá, hogy örökre ott maradtam vele, mint a Sukelus főszakácsa, de nem így lett. Bess soha senkit sem engedett közel magához, mintha egy szent fogadalom, vagy egy régi, gyomorforgatóan szomorú emlék tartotta volna vissza ettől. Gyakran jártam hozzá, azt hiszem, kölcsönösen megkedveltük egymást, beszélgettünk is néhanapján, s mikor végül el kellett hagynom a Padjelantát, barátaim közül ő hiányzott a legjobban. Fél életemet odaadtam volna, ha tudom, mi történt vele, s a másik felét, ha segíthettem volna neki, persze tudom: sosem fogadta volna el a segítségem. A Sukelusnak köszönhetem azt is, hogy megismerhettem azt az embert, aki életem legnagyobb ellenségévé vált: Mathis Andelohr-t, a

prémvadászt. Tél közepén történt az eset, a végeláthatatlan éjszakák és tomboló hóviharok időszakában, mikor a horgászatra gondolni sem lehetett, így megmaradt a beszélgetések, vérre menő kártyacsaták és kocsmázások időszakának. Minden, nap és minden éjszaka egyformán telt, arra a napra mégis pontosan emlékszem. Mintha ma történt volna.A Sukelusban majdnem teljesen sötét volt, a kályhában egy apró lángocska őrködött, az asztalokon néhány kormos gyertyacsonk tartotta a frontot a sötétség ellen. A forró tea felmelegített, Peter kenyeret és sült kolbászt rendelt, kezdtük jobban érezni magunkat. Mégis, tanyát vert bennem valami furcsa érzés. Hasonló ahhoz, mikor az ember megfázik, érzi, hogy belülről már rágja a kór, közeledik a láz első hulláma, bágyadt, mégis nyugtalan. Mintha valaki bámult volna rám a sötétből, egy lappangó gyilkos, szinte hullámzott felém rosszindulat.

Peter Miennel a Vastenjaure partján

Karhu és a házunkHirtelen nyílt az ajtó, Jonaas csörtetett be, s miután majdnem elhasalt a Sukelus jeges deszkáin, a lehuppant az elégedetten csámcsogó Mien mellé. Ám míg az ajtó néhány pillanatig nyitva volt, s az északi fény bevibrált az apró helyiségbe, egy árnyékot vettem észre a sarokban. A hideg levegő azonban elfújta az előbbi rossz érzést, így nem foglalkoztam vele tovább. Jonaas követhetetlen történetet adott elő egy jókora hóbagolyról, amit délelőtt fényképezett le, Peter a negyedik kolbászt gyűrte le hideg sörrel, kenyér nélkül (fene a gusztusát!), Bess pedig kivételesen rám mosolygott, amitől hirtelen melegem lett a krimóban uralkodó hideg dacára. Később a lány - szinte a bosszantásunkra - végiglibegett a padok között, s hatalmas hasábot dobott a kályhában parázsló zsarátnokra. A tűz dohogva kapott életre, egyszerre világosabb lett, s akkor megláttam őt.A sarokban ült, dohányt rágott és engem nézett. A szeme szinte sárga volt, a bőre szintén, őszülő szakálla hiányos és kócos, emellett hihetetlenül ágrólszakadt, azonnal az öreg Küsmödi jutott eszembe Móra regényéből. A félhomályban úgy tűnt, kabátja alatt szinte hullámzik az egész válla, ettől még ijesztőbb lett az öreg, megfordult a fejemben, hogy egy lapp sámán ősi szelleme jött el, hogy kiűzzön

bennünket ősei otthonából.Peter, aki közben kivégezte a kolbászokat, s észrevette, hogy az öreget figyelem, meglökte a vállam.- Ő Mathis Andelohr. - mondta szinte undorral. - Orvvadász… - tette hozzá csendesen mélázva Jonaas. Gyerekkorom óta az egészséges ember értékrendjével gyűlölöm a vadászokat, sosem értettem, mi lehet jó az eszetlen gyilkolásban. Horgászként is figyeltem arra, hogy minél kevesebb fájdalmat és szenvedést okozzak a halaknak, nagyritkán tudtam csak elszánni magam arra, hogy megöljek egyet-egyet. Andelohr ráadásul orvvadász volt, azaz válogatás nélkül, pénzért ölte az állatokat, s mint később megtudtam, kizárólag a bőrükért tette ezt, olykor csapdával, olykor pedig méreggel.- Van egy menyétje, csak Flink-nek hívja, azt jelenti, fürge. - tette hozzá Peter. - Vele vadászik, beidomította. S valóban, Mathis Andelohr füle mellett hirtelen megjelent egy mókás kis fej, s ezzel megoldódott a hullámzó kabát rejtélye.

Hazafelé mindannyian feltűnően csendesek voltunk. Az orvvadász járt a fejünkben, beszélnünk nem kellett róla, tudtuk, hogy miért hallgatunk olyan mélyen. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy képes egy ember méreggel elpusztítani bármit ezen a szent vidéken, hogy tudja végignézni egy állat kétségbeesett vergődését, aztán megnyúzni, s fillérekért értékesíteni a bőrt…munkalehetőség persze volt bőven, a munkanélküliség nem volt jellemző ezen a kihalt tájon, éppen hogy lasszóval kellett fogni az embereket, így a bérezés is tisztességes volt. S akkor rájöttem, hogy Andelohr szereti ezt csinálni. Eszembe jutott a gyűlölettel teli, karvalysárga szem, s már biztos voltam benne, hogy a vénember örömét leli a gyilkolásban. Néhány napig még ott motoszkált a fejemben az öreg, de hamar elfelejtettem, mivel egy kicsit jobbra fordult az idő, így újra nekivághattam a Padjelanta végeláthatatlan hómezőinek. Néhol ugyan képtelen voltam utat vágni a szél által összehordott tömött kupacokban, a táj mégis megérdemelt egy újabb misét: mintha egy teljesen más helyre csöppentem volna, mint amit néhány hónapja megismertem. Végre megértettem, miért emlegeti Jonaas a nemzeti parkot “négyarcúnak”: négy évszak, négy különböző élmény.

A gyorsabb patakok, mint például a Puro vígan csörgedeztek a kemény mínuszokban is, így másnapra kiadós horgásztatot ütemeztem be. Éppen azon morfondíroztam, milyen műlegyeket hozzak magammal, mikor az egyik bucka mögül valódi mészárszék tárult a szemem elé. Egy farkas megnyúzott, véres teteme torlaszolta el a kitaposott ösvényt. Akár az én farkasom is lehetett volna, mely első éjszaka halálra rémített; talán az is volt. Ha kétségem lett volna afelől, ki művelte ezt a szerencsétlen állattal, a tetem mellett sorjázó apró menyétnyomok alapján bizonyossá vált a tettes személye. Addig a pillanatig nem tudtam, mi az az igazi gyűlölet. Elkeseredetten néztem az egykor gyönyörű állat tetemét. A vacsoránál elmeséltem Jonaasnak az esetet, aki szomorúan csóválta a fejét. Peter elgondolkodva iszogatta teáját a sarokban, majd a biológushoz fordult.- Nagy szervezet és nagy emberek állnak mögötted, öregem. Miért nem tesztek valami ez ellen a patkány ellen? Ha jól tudom, ez egy nemzeti park, ami elvileg védeni hivatott az állatokat. Vagy tévedek?Jonaas füle hegyéig elvörösödött, sértett finn önérzettel vágott vissza a franciának.- Pénz! Nincs pénz! Néhány vadőrünk van csupán erre a hatalmas területre, meg az ígéret, ha vadorzásra utaló nyomot látunk, a rendőrség azonnal intézkedik. - Szerintem egy megnyúzott farkas éppen elég ok arra, hogy bejelentsük a vadorzás tényét.- vetettem közbe ingerülten. - Jelentsük be. - vonta meg a vállát Jonaas. - Bár semmi értelme. Ez a Mathis Andelohr olyan, akár a köd. Fél nap, mire ideér a hatóság, addigra bottal üthetik a nyomát. Nehéz ügy, ej, de mennyire nehéz!Tisztában voltam vele, hogy igaza van, abban az időben nem voltak még profin kiépített vadvédelmi igazgatóságok, szervezett természetvédő csoportok, még a fejlett nyugaton sem. Úgy éreztem, a szemem előtt erőszakolják meg a Padjelantát, én pedig végignézem és nem tehetek semmit. Félreértés ne essék, soha nem voltam a tettek szőrös mellű embere, nem pereltem senki azért, mert kivágott egy fát, sőt, az illegális vadászat vagy halászat ellen sem emeltem fel soha a hangom. De miért nem?

Az emberiség ezen söpredékét csakis összefogással, kemény munkával lehet megállítani. Ráadásul míg otthon szinte alig büntették ezeket a gyilkosokat, itt jó pár év pihenés várta őket a rovaniemi börtönben. - Kapjuk el a csávót. - dörmögtem magyarul.- Pardon? - nézett rám Peter zavartan. - Kapjuk el Andelohrt. Ha nem sietsz annyira Thaiföldre, elkezdjük bejárni a Padjelantát és fényképezünk. Sok-sok képet készítünk Mathis barátunk akcióiról, ha szerencsénk van, akár munka közben is. A képeket aztán elküldjük a hatóságoknak, a zöldeknek, a legnagyobb újságoknak. Kampányt indítunk ellene és a többi orvvadász ellen.Hallgattak. - Figyeljetek, ez bejöhet. A nép szava a világ szava! Otthon, Magyarországon volt rá példa, hogy egy erdőrész kiirtásakor a helyiek a fákhoz láncolták magukat, megakadályozva ezzel egy ökológiai katasztrófát. Egyetlen fűszálnak sem esett bántódása azóta a környéken, sőt! A közvélemény azok ellen fordult, akik kiszemelték az erdőt és szó szerint elűzték őket a vidékről. Jó, tudom, a magyar ember makacs, talán a legmakacsabbb fajta a világon, de én is magyar vagyok és nem hagyom, hogy ez a szemét akadálytalanul öldösse a farkasaimat…- Farkasaid? - nevetett fel Peter. - Te aztán valóban itthon érzed magad. Tudod, mi? Benne vagyok. Séta, horgászat, bűnüldözés egyben - ilyet még sosem csináltam. Jó móka lesz, mon ami!A finn hallgatott, szemei könnyesek lettek a lelkesedéstől. Kirohant a kamrába és egy térképpel tért vissza, ami a környéket ábrázolta. - Az egész nemzeti parkot természetesen nem tudják majd ketten ellenőrizni, az nagy falat lenne, de nem baj. Andelohr nem megy északabbra, mivel a trófeákat el kell juttatni a civilizációhoz, azt pedig csak vasúton keresztül tudja megtenni, itt. Ráadásul a Vastenjaure déli partja és ez a nagyobb hómező adja a legtöbb vadat és ezt ő is jól tudja. Itt - bökött a havas síkság egyik pontjára - régebben építettem egy kunyhót a megfigyeléshez. Nem nagy, de elég a pihenéshez, körülbelül fél nap járásra van innen, negyed óra pihenő és indulhatnak vissza. Sötétedésre éppen hazaérnek..Peter a fejét csóválta.- Neked nem fog menni. - pislogott rám. - A munkádat is el kell

végezni.- El fogom. - bólintottam. - Felváltva megyünk, egyik nap te, másik nap én. Amikor itthon vagyok, befejezem az előző napi, kimaradt tételeket, egy nap késés belefér. De te bírni fogod ezt a nagy megterhelést?- Vous etes arrogants! - vigyorgott elégedetten. Az efféle kalandok mindig feldobták. - Elfelejted, hogy igazi francia nemessel beszélsz, barátom. Mi már akkor is hadba jártunk, mikor ti a balkánon megépítettétek az első földbe vájt házaitokat. Mi semmitől sem félünk, csak a kudarctól.- Attól ne félj. - nevettem fel. - Kudarcról itt szó sem eshet! Elkapjuk Andelohr grabancát és igazi hős lehetsz.Karhu mellettem feküdt, bíztatásképp megnyalta a kezem. Egész éjszaka fennmaradt a társaság, haditervet készítettünk, iszogattunk, és rengeteget nevettünk. Jonaas előkotort valahonnan egy régi, rozsdás puskát, melyről fogalma sem volt, hogy működik-e, ki kellett tehát próbálni, így az egész estét vidám puffogtatással töltöttük, de titokban reménykedtünk benne, hogy sosem kell majd használnunk az ósdi fegyvert. Fogalmunk sem volt, hogy a feladat, ami a nyakunkba vettünk jóval nagyobb falat, mint amit valaha le tudnánk tuszkolni a torkunkon. Négyen egy ellen - de mi van, ha az az egy több, mint egy gyenge öregember? Ha ravaszságban, kitartásban, erőben és kíméletlenségben felveszi a versenyt mindannyiunkkal?Másnap kezdetét vette a hadművelet, s a lelkesedés hamar alábbhagyott: Peter egyetlen megnyúzott ezüstrókát fényképezett csak le, ez lett két hét kemény munka termése. Esténként tanácstalanul ültünk a tűz mellett és nem értettük a dolgot. Persze ma már tudom, hogy nagy hibát követtünk el: városi ficsúrok egy tapasztalt vadonlakóval szemben, aki kilóméterekről megérezte a jelenlétünket, nem beszélve Flinkről, aki a hó minden rezdülését, minden idegen szagot jelzett a gazdájának. Andelohr tudta, hogy figyeljük, talán már az első naptól kezdve, s a hátamon végigfut a hideg, ha eszembe jut, hogy talán az első megnyúzott farkas tetem megtalálásakor is ott volt néhány méterre tőlem, késsel a kezében - csak én nem vettem észre. Persze folytattuk a kutatást, de lassanként horgásztúrákká váltak ezek a kiruccanások, persze minden alkalommal elsétáltunk a kunyhóig, s

vissza, de a lelkesedés egyre csak fogyott és fogyott. Egészen addig a napig, amikor Peter kötelező őrjáratáról hazaéve kijelentette, hogy a kunyhó mellett egy jókora véres kupacot talált. Csontok, hús, bőr nélkül, megnyúzva. Ismét elkapott minket a harci láz, de most már saját ügyünknek éreztük a dolgot, hiszen Andelohr a szemünkbe nevetett és gúnyt űzött belőlünk. Jonaas persze iszonyúan megijedt, szerinte az orvvadász egyszerűen rá akarta terelni a gyanút, hiszen ha valamelyik vadőr megtalálja a kunyhó körül felhalmozott bizonyítékokat, sosem mossa le magáról a szégyent, s valószínűleg az állását is elveszíti. Így napi feladatunkká vált a bizonyítékok eltüntetése, s egy életre megtanultam, hogy a fagyos földben való ásás az egyik legkimerítőbb foglalatosság. Szerencsére közeledett a nyári időszak, egyre ritkábbak lettek a hóviharok, melegedett az idő, s Peter felajánlotta, hogy egyik éjszaka kinn marad a kunyhóban. Egy igen hosszú estét azzal töltöttünk, hogy lebeszéljük róla; egy éjszaka a hidegben maga a biztos halál. A húskupacok szinte minden nap megjelentek a kunyhónál. Tisztán emlékszem arra a szombati napra, mely lezárta ezt a korszakot, éppen olyan gyorsan, ahogy elkezdődött. E-mailt kaptam a volt feleségemtől, Emesétől, melyben a régi szép időkről írt, s arról, hogy tévedett: a mai napig szeret és szeretne visszajönni hozzám, akárhol vagyok is.Felfordult a gyomrom. Eszembe jutottak a régi veszekedések, az önzés és az utálat pillanatai, s ha belegondoltam, hogy lapp idillemet tönkreteheti egy idegbeteg nőszemély, szinte hányingerem lett a gondolattól. Fogtam egy üveg bort, leheveredtem az ágyra, az utolsó kortyig megittam és elaludtam. Arra ébredtem, hogy Peter és Jonaas kelteget.- Mennyi az idő? - ugrottam fel, a borospalack a földre hullott és darabokra tört. - Fél tizenegy. - mosolygott a finn. - Most már semmiképp nem indulhat el a kunyhóhoz. Egyébként is, vihar közeleg. - Sétálnom kell . - ráztam a fejem és a seprűért nyúltam. - Ki kell mennem kiszellőztetni a fejem. Peter elgondolkodva bámult rám. - Menjek veled?

Ekkor már a csizmámat húztam, bár fogalmam sem volt, mit csinálok. - Ne… - ráztam a fejem. - Karhu vigyáz majd rám, nem lesz gond. Egyszerűen rossz híreket kaptam, semmi az egész. Megoldom.A Padjelanta morcos volt, a rosszabbik oldalát mutatta aznap: hideg, szürke ég, konok csend, mintha megsértődött volna őnagysága, amiért megfeledkeztem róla egy másik nő miatt. Nem foglalkoztam vele - ilyenkor hagyni kell őket, hadd hisztizzék ki magukat -, nekivágtam a tájnak, egyenesen a kunyhó felé. A lábaim szinte maguktól vittek a hómezőn, folyton a levél járt a fejemben és hogy mit válaszolok majd (egyik válasz sem volt szalonképes, így elvetettem őket), így arra sem figyeltem, hogy milyen tempót diktálok, csak mentem a cél felé öntudatlanul. Közben bevillant Jonaas figyelmeztetése, a vihar, de nem foglalkoztam vele: mai napig nem tudom eldönteni, hogy jól tettem-e vagy sem…Rekordidő alatt értem a házikóhoz, közben előkészítettem egy gyalogsági ásót és a szendvicset, s elhatároztam, hogy nem maradok többet, mint amennyit feltétlenül muszály. Eltüntetem a húscafatokat, pihenek tíz percet és irány haza. Sokkal jobban éreztem magam és elhatároztam, hogy semmit nem válaszolok Emesének. A gondolatra elmosolyodtam, s újra tiszta és könnyű lett minden.A kunyhót eltakarta egy jókora hókupac, ám mikor megkerültem, szinte földre ültem a döbbenettől. A házikó köré szórt csontok, húscafatok között egy hatalmas medve turkált komótosan! Az adrenalin pillanatok alatt szétáradt a véremben, s szinte kitisztult aggyal két dologra jöttem rá: egyrészt arra, hogy a nagy kapkodásban otthon felejtettem a puskát, másrészt arra, hogy nincsenek véletlenek. Andelohr sem véletlenül szórta a kunyhó köré a bűzlő tetemeket; tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb megjelennek a vadállatok, és ha szerencséje van, mi éppen a kunyhóban leszünk majd. Két legyet egy csapásra: eltűnnek a bizonyítékok és a tanúk is. Bármennyire is gyűlöltem az öreget, fejet kellett hajtanom a logikája előtt. Karhu ebben a pillanatban felhördült mögöttem, észrevette a medvét. Rémülten kaptam el a nyakörvét, de késő volt: a fenevad riadtan kapta fel a fejét, ránk bámult, majd lihegve rohanni kezdett a nyílt hómező felé. Hatalmas kő esett le a szívemről, s a tomboló Karhut magammal ráncigálva bebújtam a kunyhó belsejébe.

Bereteszeltem az ajtót, a szívem majd kiugrott a helyéről. A kutya tovább tombolt, nekirontott az ajtónak, a kis építmény beleremegett a támadásba. Karhu újra rohamra indult, de elkaptam a nyakát, közben megcsúsztam a jeges padlón, zuhanás közben lefejeltem a sebtiben ácsolt priccset és elvesztettem az eszméletem.

Órákkal később tértem magamhoz, ragacsos, langyos tócsában feküdtem. Feltápászkodtam, alig láttam valamit a szemembe csorgott vértől, homlokomon jókora vágás, a fejem lüktetett a fájdalomtól. Kikukucskáltam a kunyhóból, szinte teljesen besötétedett, kinn tombolt a szél, de a mackónak semmi nyoma: felbátorodva léptem ki az ítéletidobe. Karhu mellettem állt, ugyanolyan tanácstalanul, mint én, s fogalmam sem volt, hogyan mászom ki ebből a kalamajkából. S ebben a pillanatban - mintha az égiek összebeszéltek volna ellenem - kitört a hóvihar. Bemenekültünk a kunyhóba, bereteszeltem az ajtót és az esélyeinket kezdtem fontolgatni. Nagyon hideg volt, a kunyhó résein besüvöltött a szél, gyertyát gyújtottam, a testünkkel védtük a bizonytalan kis lángot, ami az egyetlen támpontot jelentette az a fergetegben. S közben visszatért a medve.Bizony, elérkeztünk arra a szomorú pontra, ahol rövid történetünk kezdődött - s mely egyben a vég pillanata is. Egy hatalmas medve, karmokkal, agyarakkal és hatalmas étvággyal éppen felborítani készül a kis kalyibát, én pedig elfelejtek félni. Egy ilyen bestia ellen Karhu is csak percekig tart ki majd, bár tudom, hogy az utolsó leheletéig küzdeni fog értem, s abban is biztos vagyok, hogy én sem hagyom majd egyedül harcolni. Elfutni egyébként is botorság lenne; a hóvihar egyre jobban tombol, s a fagyhalál sokkal rosszabbnak tűnik, mint néhány perc alatt elvérezni egy harapás alatt. Persze nézőpont kérdése ez is. Karhu veszettül kaparja az ajtót, alig bírom visszatartani, hogy darabokra szedje az épület falát, ám a medvét senki nem tartja vissza, így félig már lebontotta a korhadt-fagyott deszkákat. Egy pillanatra megáll a nagy munkában, befelé bámul a lyukon s közben morog. Vége. Ekkor tör rám a félelem, szinte hullámokban, ahogy meglátom a hatalmas fejet, a hihetetlen intelligenciát tükröző szemeket, s ahogy a kunyhó belseje szinte remeg a feszült hörgéstől. Ha magamnál lennék, valószínűleg végigperegne előttem az egész életem, esetleg

gyónnék, vagy hasonló oktalan dolgokon járna az agyam; ehelyett olyan vagyok, akár egy lefagyott számítógép, képtelen vagyok megmozdulni, szinte hipnotizál a fenevad. Ha lenne puskám, most eszembe sem jutna meghúzni a ravaszt. És ekkor, szinte a semmiből előtör egy emlék, morbid módon egy gyerekdal, amit Jonaastól hallottam, s amit régen a lapp anyák énekeltek hosszú téli estéken csemetéiknek, amikor a farkasok versenyt üvöltöttek a falu határában.

Medve, farkas, eredj el, Menj el,Hófúvásban takarodj, Napsütésben felolvadj, Téli széllel elrepülj, Mély álomba szenderülj.

Őrült mód elmosolyodtam, s rázendítettem, túlharsogva a morgást és a hóvihar tutulását.

Medve, farkas eredj el, Menj el, Most másokkal huzakodj, Most másfelé iramodj, téli széllel elszelelj…

A medve és Karhu elképedve bámultak egy darabig, majd folytatták, amit elkezdtek; néhány perc és a fenevad válla befér majd a lyukon és akkor vége mindennek. Egyre hangosabban énekeltem, ahogy talán a magyar ősök énekeltek, dacolva a halállal, dalolva vonultak a török bitófák vagy a Habsburg golyók elé. Persze akkor ez eszembe sem jutott, megpróbáltam koncentrálni a szövegre, s rájöttem, hogy milyen sokat kell még tanulnom, mire jól beszélek majd finnül. Majd hirtelen felkeltem a fagyos földről, kilöktem az ajtót és kiléptem a viharba. Egyszerre három dolog történt: a medve felém lendítette hatalmas mancsát, én elcsúsztam és hasra estem a hóban, Karhu pedig belemélyesztette hatalmas agyarait a fenevad oldalába. A medve

azonnal felé fordult, szinte biztos voltam benne, hogy hűséges barátomnak másodpercei vannak csak hátra, s ez jobban megrémített, mint a saját halálom gondolata; elkeseredetten és dühösen üvölteni kezdtem, ahogy a torkomon kifért. Ez egy pillanatra megzavarta a medvét, s ez volt Karhu szerencséje: ebben a pillanatban előbukkant a zuhogó hófal mögül Peter Mien halálra rémült arca. Az események innentől kezdve felgyorsultak, szinte feltápászkodni sem volt időm a történtek alatt. Peter rálőtt a bestiára, az eszét vesztve felüvöltött, s rárontott francia barátomra. A hóba lökte, majd elviharzott mellette, s elnyelte a tomboló förgeteg. Mien kétségbeesetten jajgatott (még nem tudtam, megsérült-e vagy csak sokkot kapott az ijedtségtől), Karhu pedig remegő inakkal és habzó szájjal bújt a lábamhoz, esze ágában sem volt tovább üldözni félelmetes ellenfelét. Érdekes, eddig a pillanatig mindenre emlékszem, tisztán és világosan, ám hogy ezután mi történt, szinte álomszeruen homályossá vált. Arra emlékszem, hogy Petert bevonszolom a kunyhóba, a kabátja ujja csupa vér, Karhu kétségbeesetten nyüszít, s hogy megfordul a fejemben: a medve biztosan visszajön, ha megérzi a vér szagát. Fázom, nagyon fázom, Peter egyre halkabban jajgat, Karhu egyre halkabban nyüszít. Majd Bess és Jonaas arcát látom, elemlámpák fénye táncol a szemem előtt, s mély, de cseppet sem pihentető álomba merülök…

A rovaniemi központi kórházban tértem magamhoz, egy kicsi, de annál fényesebb szobában. Három orvos és megszámlálhatatlan nővér ugrált körülöttem, a szomszéd ágyon Peter Mien feküdt, jókora kötéssel a vállán. Hamarosan megtudtam, hogy helikopterrel szállítottak minket a városba, s ha kis szerencsém van, még a lábam is megtarthatom. Én majdnem megfagytam. Peter pedig kis híján elvérzett: a medve örökre szóló emléket hagyott a jobb karján. Napokig lábadoztunk, s a napi négy injekció között nagyon jól éreztük magunkat. Mint megtudtuk, Jonaas riadóztatta a médiát, így hamarosan újságírók lepték el a szobánkat, s egy vérmes tekintetű nővér felügyelete mellett újra és újra el kellett mesélnünk közös kalandunkat. Mi boldogan tettünk eleget ennek a kötelességnek, hiszen tudtuk, hogy egy velős újságcikk a legnagyobb finn napilapban a leghatékonyabb fegyver Andelohr barátunk ellen.

Sajnos ezeket a cikkeket olvasta a cégem igazgatótanácsa is, s elküldték hozzám a magyar képviselet egyik tagját - egy sótlan nagyokost, azt a fajtát, aki a számokat többre becsüli, mint az embereket. Gondolom, a repülőút megviselte szegényt, kifejezetten ingerült hangulatban érkezett meg a betegszobánkba. Röpke fél órát szánt rám, megkérdezte, hogy vagyok, majd a választ meg sem várva a megszokott magyar hatékonysággal a fejemhez vágta, hogy a cég nem természetvédelmi megfontolásból küldött erre a távoli vidékre (pénzt és fáradságot nem kímélve, természetesen). Általában az ilyen jellegű beszélgetések alatt feszengek, esetleg szemlesütve hallgatom az illetőt, de mivel pár nappal ezelőtt egy fagyos kunyhóban még az is kérdéses volt, hogy életben maradok-e egyáltalán, pimaszul vigyorogtam, és lefordítottam Mien-nek kellemetlen hazámfia szavait. Peter röhögni kezdett, én vele vidultam, mire kollégám dühöngve indult vissza a repülőtérre, s közben valószínűleg jelentette a nagykutyáknak, hogy megbízhatatlan vagyok. Azonban ez nem tudott érdekelni, még órák múlva is hisztérikusan vihorásztunk, kórusunkhoz a közben betoppanó Jonaas is csatlakozott. Néhány nap múlva azonban, mikor kiengedtek a kórházból a mosoly lehervadt az arcomról. Egy hűvös hangvételű levél várt ugyanis kis házamban, melyben közölték, hogy megszüntetik a cég padjelantai székhelyét - azaz mehetek haza. Kegyetlenül elszomorodtam.Karhu ott ült a lábaimnál, megállás nélkül csóválta a farkát és én nem tudtam a szemébe nézni.Jonaas-nak a vacsoránál mutattam meg a levelet. - Sajnálom, hogy elmegy. - mosolygott az öreg tudós. - Igazán jól megvoltunk itt, mint egy…kis család. Hejjej, de jó is volt!Megveregette a vállam.- De ne búsuljon, ez is valaminek a kezdete. És ide - remélem tudja - bármikor visszajöhet.S megtörölte párás szemüvegét. Az utolsó néhány nap talán a legszánalmasabb időszak volt az életemben. Búcsúztam a barátaimtól, búcsúztam a Padjelantától, a tótól, az állatoktól, minden egyes hópehelytől. Jonaas igazi barátként nekem ajándékozta volna Karhut, de - annak ellenére, hogy majd a szívem szakadt meg - vissza kellett utasítanom a nagylelkű ajándékot.

Jonaas, Peter és Karhu együtt kísértek ki a vasútállomásra. Nem volt szükség szavakra, búcsúzkodni pedig egyikünk sem akart; titkon mindannyian reménykedtünk egy közeli viszontlátásban. A vonat döcögve elindult, barátaim eltűntek a szemem elől, ahogy eltűnt a hatalmas tó, a rohanó folyók, szarvascsordák havas vidéke. Füstölgő kéményeket, rohanó autókat és embereket hozott az út, a zöldet felváltotta a szürke, a földet a beton, az életkedvet a fásultság. Alig néhány óra múlva pedig Budapesten landolt a gépem.

Amióta északi kalandom – mondhatni szerencsésen – véget ért, nem találom helyem a világban. A nagy magyar valóság újra magába szippantott ugyan egy kis időre, ám kimondhatatlan örömömre a cég hamarosan tönkrement, elbocsátottak, természetesen jókora végkielégítéssel. Azóta afféle vándormadár lettem, járom a közeli-távoli országokat, tapasztalatokat gyűjtök, horgászok, írok, filmezek. S folyamatosan honvágyam van...Honvágyam, egy olyan vidék után, mely az otthonommá vált néhány hónap alatt. Hogy visszamehetnék? Bizony, vissza, talán meg is teszem egyszer. Meglátogatom a gyönyörű Bess-t a Sukellus-ban, megszállok Jonaas házában, s a kandalló mellett, forralt bort kortyolgatva hallgatom halhatatlan meséit a Padjelanta csodáiról, s közben öreg barátom, Karhu fejét simogatom majd. Talán összefutok Peter Mien-el is, megbeszélünk egy közös kirándulást a Vastenjaure tóra, vagy valamelyik patakra, pisztrángot füstölünk a parton, s nem foglalkozunk semmi mással. Peter egyébként nemrég írt – éppen Mongóliában kergeti a halakat -, kiváló egészségnek örvend, közös kalandunkra egy jókora forradás emlékezteti, mellyel büszkén eldicsekedett már a világ minden táján, s ami miatt mindenhol félistenként tisztelik, hiszen nem sok ember mondhatja el magáról, hogy birokra kelt egy sebzett medvével. Peter mesélte egyébként, hogy Mathis Andelohrt nemrég sikerült horogra keríteni; az orvvadász ugyanis visszatért Lappföldre, de ott már várta néhány keménykötésű rendőr, melynek a vége az lett, hogy Mathis barátunknak eltört néhány bordája, s bónuszként hosszabb időre lecsukták. Hogy mi lett Flink sorsa? Szintén rács mögé került, a Rovaniemi állatkert lakója, valószínűleg életfogytig. Útban a Padjelanta felé majd meglátogatom, viszek neki néhány döglött egeret, azt nagyon szereti. Ha visszatérek...

De Lappföld mindig velem van, bármerre járok, s most már örökre velem is marad. Neki köszönhetem, hogy teljes életet éltem, már bátran állíthatom: érdemes volt megszületnem. S ahogy Jonaas barátom mondaná: hej, ez azért nem semmi ugye?