Upload
others
View
3
Download
0
Embed Size (px)
Citation preview
MISKOLCI EGYETEM
ÁLLAM – ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR
JOGTÖRTÉNETI ÉS JOGELMÉLETI INTÉZET
RÓMAI JOGI TANSZÉK
JOGTÖRTÉNETI ÉS RÓMAI JOGI SZEKCIÓ
TDK DOLGOZAT
INIURIA – TÉNYÁLLÁSOK A RÓMAI JOGBAN
KONZULENS: DR. SÁRY PÁL KÉSZÍTETTE: DIENES EDINA
EGYETEMI DOCENS J-502
MISKOLC
2010
1
TARTALOMJEGYZÉK
1. BEVEZETÉS ................................................................................................ 2
2. A RÓMAI BÜNTETŐJOG ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ................... 4
3. INIURIA-TÉNYÁLLÁSOK A RÓMAI JOGBAN ................................ 18
3.1 Iniuria-tényállások a régi Róma archaikus korszakában ....................... 18
3.2 Iniuria-tényállások a preklasszikus római jogban .................................. 28
3.3 Az iniuria-tényállások kazuisztikájának kidolgozása a klasszikus korban
................................................................................................................... 35
3.4 Iniuria-tényállások a posztklasszikus római jogban ............................... 46
3.5 Az iniuria-tényállások és szabályozásuk a jusztiniánuszi jogban ........... 52
4. SZEMELVÉNYEK A SZEMÉLYI INIURIÁK VONATKOZÁSÁBAN
A DIGESTA ÉS GAIUS INSTITÚCIÓI ALAPJÁN ............................. 54
5. A SZEMÉLYI SÉRTÉSEK WATSON ANGOL NYELVŰ
TANULMÁNYÁNAK ISMERETÉBEN ................................................ 63
6. SZEMÉLYI SÉRTÉSEK PETER B. H. BIRKS ANGOL NYELVŰ
TANULMÁNYA ALAPJÁN A XII TÁBLÁBAN ................................. 74
7. BEFEJEZÉS ............................................................................................... 84
8. IRODALOMJEGYZÉK ........................................................................... 86
9. JOGSZABÁLYJEGYZÉK ....................................................................... 87
10. FORRÁSJEGYZÉK ................................................................................ 88
2
Bevezetés
Dolgozatom megírásának célja, hogy az ókori Rómában fellelhető iniuria-
tényállások / vagyis személyi sértések / jogi szabályozását bemutassa,
rendszerezze, illetve elemezze. Mivel ezen tényállások ismertetését a történeti
korszakok segítsége nélkül nem lehet elvégezni, így ezen időszakok szerinti
lebontásból vonhatók le az iniuriára vonatkozó következtetések, illetve
összefüggések.
Dolgozatomban igyekszem felvázolni a nagy jogtudósok közötti
véleményütközéseket is. Mivel a római jog alatt elsősorban a magánjogi
szabályozás értendő, így a római jognak azt a kisebb részét igyekszem minél
részletesebben szemléltetni.
A római büntetőjogon belül az iniuriára vonatkozó kevés forrásból, illetve
szakirodalomból is használtam fel a dolgozatomban. A 4. fejezet címét képező
szemelvények jól áttekinthető képet adnak a Gaius Institútióiban és a
Digestában található iniuria – tényállásokról. Az 5. és a 6. fejezetben szereplő
2 angol nyelvű tanulmánya pedig jól láthatóan jogelméleti szintre helyezi
ezen tényállások elemzését, valamint kicsit más szempontból, illetve
részletesebben mutatja be őket. Ezen angol tanulmányok némely helyeken
még nyelvi – nyelvtani nézőpontból is körüljárják a membrum ruptum /
tagcsonkítás / és az os fractum / csonttörés / körüli problematikát.
Az, hogy a személyiségi jog hol helyezkedik el a jogrendszerben
(közigazgatási jog, büntetőjog, polgári jog stb.), azokkal a tényállások együtt,
amiket a személyiségi jognak védenie kellene, ma is vitatott. Ez a kérdés ma
sem tisztázott. Ugyanis még ma sem lehet eldönteni, hogy a személyiségsértés
milyen tényállásainak védelme tartozik a polgári jog keretei közé.
Ennek a bizonytalanságnak az alapja az, hogy a mai személyiségi jog a XIX.
század német-római magánjogelméletének, a pandektisztikának a terméke.
Azonban ez is csak elméleti kategória, és a pandektisztika csak odáig jutott,
hogy a személyiséget a jogképességgel azonosította. A pandektisztika az
eredeti jusztiniánuszi joganyagra támaszkodott. Így a személyiségi jog modern
kutatásának előfeltétele azon tényállások tisztázása, amelyek a római jog
3
különböző fejlődési szakaszaiban személyiségsértésnek minősültek. Ezzel én
is egyetértek, mert így nagyobb figyelmet lehet fordítani a személy elleni
bűncselekményekre.
A római jogban a személysértés az iniuria, mint deliktum tényállásai között
lelhető fel, és ezzel a ius privatum (római magánjog) körébe tartozik. Azonban
nem minden iniuria-tényállás tartozik a ius privatum körébe. Pl. az emberölés
(parricidium) is személysértés és ez már crimen, közüldözés alá eső
bűncselekmény. Ez a római közjogban helyezkedik el.
Szerintem személyiségi joggal a modern jogrendszerekben majdnem
minden jogág foglalkozik. A magyar jogban a személyiségi jogot legmagasabb
szinten az alkotmányjog szabályozza. Ezen kívül foglalkozik személyiségi
jogi kérdésekkel a közigazgatási jog, a polgári jog és a büntetőjog.
Dolgozatomban külön-külön fogom elemezni az iniuria-deliktum
tényállásait az archaikus, a preklasszikus, klasszikus, posztklasszikus és a
jusztiniánuszi jogban. Ez a tisztázás azonban a történeti előzmények nélkül, a
társadalmi viszonyok fejlődésének másodlagos tényezőként való kezelése,
illetve figyelmen kívül hagyása mellett sehogy sem oldható meg.
Nagyon jó kiindulási alapul szolgálnak a rendelkezésre álló különböző
forrásanyagok. Szerintem jó forrásanyag a XII táblás törvény, a Digesta és a
jusztiniánuszi joganyag is.
A dolgozat utolsó 3 fejezete inkább kiegészítő jellegű célt szolgál. Az
egyik a Digesta és Gaius Institúciói alapján készült szemelvények a személyi
iniuriákról. A dolgozat ezen részében a magyar szöveget annak latin
megfelelőjével állítom párhuzamba. A további 2 fejezetben pedig 2 angol
nyelvű tanulmányt dolgozok fel. Ezen 2 fejezetben elsősorban a membrum
ruptum és az os fractum körüli problémákra kívánok rávilágítani.
4
A római büntetőjog általános jellemzése
Az archaikus Rómában az „iniuria” szó többrétegű fogalmat képezett. Ez
egyrészt kezdettől fogva a jogellenesség általános tényállását jelentette (a
becsületsértés tényállását is magában foglalva1), másrészt a modern
becsületsértés ősét alkotó magánbűncselekménynek számított. Ebből
megállapítható, hogy a modern értelemben vett személyiségi jogok egyik őse
volt. A mai általánosan elfogadott nézet szerint iniuria az, amit a rómaiak a
jog (ius) fogalmával szembeállítottak. Ez a gondolat
Mommsentől2 származik. Ebből a jogtalanság-
fogalomból fejlődött ki később a furtum fogalma, ami
a lopáson és a sikkasztáson kívül magában foglalta a
szűkebb értelemben vett iniuriát, vagyis a testi sértést
és a dologrongálást3 is. Ez a nézet azonban nem
fogadható el. Ugyanis az ókori Rómában a
„magánjogi jogellenesség általános tényállása”, mint
olyan nem lelhető fel.4. Az i.e. VI., ill. V. században a
konkrét értelemben vett iniuriát jelentette a pater
familias személyének, a hatalma alatt álló embereknek
(feleség, gyerek, rabszolga) és azon vagyontárgyaknak a sérelme, amikre a
pater familias a „meum esse” kifejezést mondhatta (pl. háziállatok, olajfák,
stb). Ebből következik, hogy történeti szempontból az első iniuria-tényállás a
pater familiast megillető házi hatalomnak alapos ok nélküli megtámadása volt.
Ez vindicatio (alaptalan perlés) útján valósult meg.
A XII táblás törvény tartalmazza az iniuria további tényállásait. Ezek a
következők: a) a tagcsonkítás, ami egy testrész funkcióképtelenné tétele
(membrum ruptum), b) csonttörés kézzel vagy doronggal (os fractum), c)
valamint a pater familias személyét vagy a hatalma alá tartozó embereket
1 A. Pernice: Labeo II. Halle, 1878, 7.o.
2 Th. Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1899, 784. és 825. o.
3 R. Maschke: Die Persönlichkeitsrechte des römischen Iniuriensystems. Breslau, 1903. 2.o.
4 M. Kaser: Das altrömische ius. Göttingen, 1949, 207-208. o. és Zum „ius” Begriff der Römer.
Essays Beinert 2., 1979, 63-81. o.
Theodore Mommsen
(1817-1903): utolsó nagy
munkája a Römisches
Strafrecht (Római
büntetőjog, 1899) volt.
5
(feleség, gyerek, rabszolga) ért mindenféle egyéb könnyű testi sértés, ami nem
tartozik az előbb felsoroltak közé. Ez volt a szűkebb értelemben vett iniuria. d)
a herediumon (olyan telek, ahol a házközösségi ház áll és ahol a pater familias
a családtagjaival lakik), vagyis a háztáji gazdaságban
lévő olaj-, gyümölcsfa, szőlőtő szándékosan,
rosszindulatból, a tulajdonos akarata ellenére történő
gyökerestől való kiirtása (successio arboris), valamint a
háziállatok megölése is. Paulus szerint ide sorolható a
gúnydalok nyilvános éneklése is (malum carmen,
halálbüntetés a szankció)5. Sólyom László helyesen
mutat rá, hogy ezekből a konkrétan meghatározott
tényállásokból az tűnik ki, hogy ekkor még nem létezett
általános iniuria-fogalom. Az is egyértelmű, hogy
nincsenek meghatározva szubjektív felelősségi
feltételek sem6, mint például kényszer, fenyegetés,
tévedés, stb. Pólay professzor is inkább vele ért egyet,
mint Mommsennel. Az ő álláspontja szerint teljes
képtelenség, hogy a jogszerűség-jogellenesség teljesen
kidolgozott fogalma már ekkor létezett volna7. A XII
táblás törvény szabályai korántsem problémamentesek.
Eszerint: 1. a tálió-büntetés több esetben
végrehajthatatlan volt, 2. az enyhébb
személysértéseknél megjelent az infláció, 3. a törvény
túl általánosan fogalmazott, mert pl. egy enyhe pofont
és egy mély kardvágást szintén 25 as-szal büntettek.
A XII táblás törvény tényállásai amellett szólnak,
hogy kezdettől fogva a személyiség védelme volt az
iniuria lényege. Ennek azonban ellentmond a VIII.tábla
5 Paulus Sent. 5.4.6, Gaius 3. 223
6 Sólyom L.: Az iniuria és a személyiségi jogok. „Semlegesség” és technika, in: Állam- és
Jogtudomány 1981/2. 223 7 Pólay E.: Iniuria dicitur, quod non iure fit”, in: Jogtörténeti tanulmányok VI., Bp., 1986. 323.
Sólyom László:
Pécsen született 1942-
ben. Jogász, 1990-98-
ig az Alkotmánybíró-
ság elnöke , 2005-től
2010 - ig köztársasági
elnök.
Prof. Pólay Elemér
(Zombor, 1915 –
Szeged, 1988),
jogtörténész, egyetemi
tanár, 1945-49-ig
egyetemi tanárként
vezette a Miskolci
Jogakadémia római
jogi tanszékét.
6
szabályainak rendszertelensége. Ez több okra vezethető vissza: 1. a konkrét
tényállások és az általános jogfogalmak összeegyeztethetetlenségére, 2. a
különböző büntetések eltérő fokozataira, 3. végül a szubjektív felelősségi
feltételek hiányára. Ezt szemlélteti a történeti fejlődés is. Bár a tettleges
becsületsértések és megalázások nagyon gyakoriak voltak, a jog ebben a korai
időszakban még alkalmatlan volt büntetés kiszabására. Ugyanis az erkölcs és a
szokás uralma alatt állt. Pl. nem büntették a házasságtörést sem. A férj
ilyenkor magánbosszút alkalmazhatott. Meglepő, furcsa dolog, hogy a XII
táblás törvény halált szab ki a gúnydalok éneklőire, ugyanakkor közömbös a
tettleges becsületsértések iránt. Éppen ezért nagyon valószínű, hogy a „malum
carmen” nem gúnydalt jelentett a törvényben. Ezt a szót csak Cicero korára
azonosították a macskazenével, ami gúnyversekkel való megszégyenítés volt.
A preklasszikus jog korszakában az iniuria-tényállásokat illetve
szankcióikat a praetori ediktumok átalakították, egységesítették. Ekkorra már a
XII tábla tarifális pénzbüntetési rendszere felszámolódott. A praetor
kialakította az actio iniuriarumot. Ez azt jelenti, hogy a magisztrátus a pater
familias keresetében „megbecsülte” azt a kárt (aestimatio), amit az közvetlenül
vagy közvetve elszenvedett, és így nyújtott neki anyagi elégtételt. Így
fejlődtek a „személy elleni” iniuriák is. Az iniuria-keresetek közé a testi
sértéseken kívül további tényállásokat minősítettek iniuriának.
Az első praetori ediktumklauzula a convicium tényállását tartalmazza, amit
az i.e. 80-as években alakítottak ki8. Az első lépés a testi sértés tényállásának
kiterjesztése felé az volt, hogy a praetor iniuriának minősítette a pater familias
sérelmére elkövetett „fülsértő macskazenét”, ami annak fülét, mint emberi
testrészt sértette (aures violant). Ezzel megtörtént az első lépés a becsületsértés
tényállásának kiépítése felé. Ekkor dolgoztak ki egy másik iniuria-tényállást,
az infamatiót. Ez a pater familias jó hírének, becsületének megsértését,
bemocskolását jelentette (Ulpianus D. 47.10.15.25.) Iniuriának minősült a
rabszolga megsértése, ha ez a családfő közvetett sérelmét is eredményezte
8 Pólay E.: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római jogban.
Acta Juridica et Politica. Universitatis Szegediensis. XXX (1983). 50. és köv. o.
7
(Ulp. D. 47.10.15.37.), például más rabszolgájának durva bántalmazása
(verberatio) ill. amikor idegen rabszolgát ura akarata ellenére kínvallatás alá
vontak (quaestio iniussu domini). Az adtemptata pudicitia szintén iniuriának
minősült, ha ez a „jó erkölcsök ellenére” (contra bonos mores) történt (D.
47.10.15. 19-22). Ez olyan személysértést, pontosabban szeméremsértést
jelentett, hogy valaki egy mater familiast vagy egy praetextatust (17 évet be
nem töltött szabad születésű fiú vagy leány) a) a kíséretétől megfoszt, b) az
illetőt megszégyenítő szavakkal leszólítja (appellare), c) vagy az utcán
szótlanul, tüntetőleg követi (adsectare).
A proskripciók idején az anarchia felszámolására L. Cornelius Sulla Kr.e.
81-ben hozott lex Cornelia de iniuriis című törvénye tovább bővítette az
iniuria-tényállások körét, bizonyos tényállásokat közbűncselekménnyé
nyilvánított (crimen iniuria), és elbírálásukra önálló törvényszéket (quaestio de
iniuriis) állított fel.
Mielőtt a törvényben lévő tényállásokat és
büntetésüket elemezném, szeretnék pár szót
ejteni az eljárás lényegéről és a
törvényszékről. A lex Cornelia alapján
indítható eljárásról máig vitatkoznak, hogy
formuláris, vagy quaestiós eljárás volt-e. A
formuláris eljárás mellett nem szólnak erős
érvek. A törvény értelmében ez az eljárás egy
quaestio előtti vádemelésnek számít annak
ellenére, hogy csak a sértett lehetett a vádló.
Lábady szerint Sulla reformjának lényege az,
hogy magánvád alapján induló „közpert” hozott létre9. Kérdéses az is, hogy
milyen törvényszék járt el a különféle ügyekben. Egyes nézetek szerint a
quaestio de iniuriis nem állandó, hanem csak esetről esetre felállított (ad hoc)
bíróság volt. Ez azonban helytelen álláspont. Mivel a crimen iniuriae volt az
9 Lábady Tamás: i.m. 7.n.82.
Lucius Cornelius Sulla (Kr.e.
138 - Kr.e 78, Puteoli): a római
történelem első nagy
polgárháborújának győztese;
politikai-intézményi reformjai
meghatározóak voltak.
8
egyik leggyakoribb közbűncselekmény, így Sulla egy állandó és önálló
törvényszéket állított fel az iniuria-bűncselekmények elbírálására.
Sulla törvénye 3 esetben adta meg a perlési lehetőséget. Ezek az alábbiak:
megverés (verberatio), taszigálás (pulsatio) és magánlaksértés (domum vi
introire). Ulpianus elemezte a verberatio és pulsatio közti különbséget.
Szerinte míg az előbbi magatartás fájdalommal járó, addig az utóbbi fájdalom
nélküli bántalmazást jelent10
. Mommsen úgy gondolta, hogy míg a verberatio
verést, ütlegelést jelentett, a pulsatio a sértett lökdösését, taszigálását
jelentette. A verberatiót puszta kézzel, valamint bottal vagy más eszközzel is
el lehetett követni. Ez a két tényállás magába olvasztotta a XII táblás törvény 3
tényállását: a tagcsonkítást, a csonttörést és a szűkebb értelemben vett iniuriát.
Ezek magukban olvasztották a mai értelemben vett tettleges becsületsértés és
testi sértés valamennyi esetét.
Fontos alapelvet képezett a törvényben a magánlakás sérthetetlensége. A
pater familias házközösségének büntetőjogi védelme fontos tényállásnak
számított. Pl. az adós házába még perbehívás esetén sem lehetett belépni11
,
házkutatást is csak nagyon szigorú formaságok betartásával lehetett tartani12
.
A házi béke megsértése a sullai törvényben széles tényállást ölelt fel. Nemcsak
az erőszakos behatolás, hanem a lakáshasználó visszatérésben való
megakadályozása is a törvényi tényállás részét képezte. Ebből következik az
is, hogy nem csak a háztulajdonosok perelhettek, hanem a lakáshasználók is13
.
Smith szerint a lex Cornelia büntette a más jó hírnevét, becsületét sértő
„liber” (hosszabb terjedelmű mű) készítését, majd ezt a tényállást
kiterjesztették a „carmen”-ekre is (rövidebb terjedelmű írásbeli vagy szóbeli
kompozíció, éneklésre vagy szavalásra szánták)14
. Levy álláspontja az
elfogadhatóbb, aki másképp gondolkodik. Szerinte Sulla nem büntethette
ezeket a tényállásokat, mert: a) csak a korábban említett 3 esetben lehetett pert
indítani a törvény alapján, b) ezeket a tényállásokat a császárkorban büntették,
10
D. 47,10,5,1 11
Quint. inst. or. 7., 8., 6. 12
XII tab. 8., 15./b: „lance et licio” 13
D. 47.10.5.2. és Inst. 4.4.8. 14
Smith: i.m. 174. skk.
9
c) annyira sok volt ebben az időszakban az erőszakos cselekmény15
, hogy
Sulla emiatt sem foglalkozhatott ezekkel a becsületsértési és rágalmazási
tényállásokkal.
A források nem szólnak arról, hogy Sulla hogyan oldotta meg a crimen
iniuriae büntetési rendszerét. Valószínű, hogy a bűncselekmény büntetése csak
pénzbüntetés lehetett. Egyesek szerint törvényben meghatározott fix összeg
volt, míg mások szerint a büntetés összegét becsléssel lehetett megállapítani.
Álláspontom szerint is inkább az utóbbi nézőpont fogadható el. Könnyen
belátható, hogy a tarifális pénzbüntetés visszaesést jelentett volna a praetori
korhoz képest. Az eltérő bűncselekményeket eltérő összeggel sújtották,
valamint a kiszabott pénzbüntetés összege a sértettet illette. Hitzig16
, Lübtow17
és Lábady18
szerint a törvény a pénzbüntetés mellett intestabilitast is
alkalmazott. Álláspontjuk azonban nem helyes, mert ezt nagy valószínűséggel
az Augustus-korabeli senatus consultum vezette be. Fontos még megemlíteni a
törvényhez, hogy Sulla korában verberatio és pulsatio esetén a sértett
szabadon választhatott, hogy igényét magánjogi úton vagy quaestiós eljárás
útján érvényesíti. A kétféle keresetet nem lehetett halmozni. Sulla törvénye a
formális eljárás helyett kialakította a quaestiós eljárást, ami a sértettek számára
jóval egyszerűbb, és fejlettebb volt. A vádlott távolmaradása nem akadályozta
a büntetés kiszabását sem. Az is a sértettek előnyét szolgálta, hogy a
pénzbüntetés végrehajtása nem igényelt újabb pert.
A klasszikus korszakban az iniuria-fogalom a testi sértésekről már kiterjedt
a becsület védelmére is. Ezáltal a jogvédelem általánossá vált .Feltehetően
ennek a folyamatnak az oka a rómaiak érzelmi életének „finomodása” és
ebben szerepet játszott kulturális fejlődésük19
is. Ezzel a fejlődéssel
párhuzamosan a magánbűncselekmények egész rendszere átrendeződik,
megváltozik. A klasszikus korban a jogtudósok széles körű kazuisztikát
15
Lábady Tamás: Az eszmei kártérítés antikja, in: Jura 1994/1.8. és Cic. inv. 2, 20. 16
Hitzig: i.m. 76. 17
Lübtow: i.m. 98. 18
Lábady: i.m. 8. 19
Lübtow 139. 153. old. Kaser 614. old. Jhering: Rechtsschutz gegen injuriose Rechtsverletzungen.
Gesammelte Aufsätze, III. Jena, 1886. 234. old.
10
dolgoztak ki, aminek középpontjában a rabszolgatartó védelme állt. Ez is csak
akkor, ha az idegen rabszolga bántalmazása a rabszolgatartó ellen irányult. A
valóságos tulajdonos mellett már az is védelemben részesült, aki quasi-
tulajdonosi helyzetben volt . Pl. a jóhiszemű birtokos. Iniuriának számított az
a Gaius által említett eset is, ha valaki fizetésképes adósának vagyontárgyait
csődeljárás céljából íratja össze. Iniuria az is, ha valaki mást alaptalanul
adósának mond, másról ilyet híresztel, stb (D. 47.10.15.33.). Az actio
iniuriarum-nak speciális jellege volt. Ezt csak akkor lehetett alkalmazni, ha a
tulajdonosnak más jogvédelmi eszköz nem állt rendelkezésére.
A posztklasszikus kor jogtudománya egy
fontos generálklauzulát alakított ki. Ez alapján
már minden jogellenes magatartás iniuriának
minősült. Ebben a klauzulában a contumelia már
nem jelent önálló iniuria-tényállást (Gai. 1.141-
3.222. – D. 47.10.1. pr. – 47.10.7.8. –
47.10.13.14. – 47.10.15. – 47.10.24. – 47.10.48
– 47.10.17.3. és 47.10.33.). Ez olyan
magatartás, ami bár nem sérti az embereket, de
illetlen. Az actio iniuriarum sajátos jellegére
korábban már utaltam. Ez a jelleg ezzel a
generálklauzulával támasztható alá ideológiai
szempontból. Ez a generálklauzula teremtette meg az alapot a császári
abszolutizmushoz is. A császár hatalmát veszélyeztető tényállások, mint pl. a
becsmérlő tartalmú irat (libellus famosus) készítése (C. 9.3.6.2.) iniuriának
minősült és közbűncselekménynek számított. Ebben a korban az iniuria-
tényállások főleg crimen-ek (közbűncselekmények) lettek, és csak néhány
néhány deliktum (magánbűncselekmény) maradt meg. Pl. a convicium (PS
5.4.18-20).
A jusztiniánuszi korban az iniuria szó már végeredményben a
jogellenességet jelentette. Az Institutiókban (4.4. pr.) ezt olvashatjuk:
„Generaliter iniuria dicitur omne, quod non iure fit”. Azonban ebben a korban
I. Justinianus (483 Taurisium –
565 Konstantinápoly): bizánci
császár (527-565); a birodalom
újjászervezője, a Codex
Justinianus néven ismert
törvénygyűjtemény
összeállításának
kezdeményezője és támogatója.
11
visszalépés történt a klasszikus kor felé. Ez abban nyilvánult meg, hogy szinte
minden iniuria esetében választhatott a sértett a kriminális vagy a deliktuális út
között. Az actio iniuriarum továbbra is megmaradt.
Ezzel rövid, tömör, vázlatos történeti áttekintést adtam az iniuria-jog
fejlődéséről. Ezután az iniuria-tényállásokkal kapcsolatos néhány problémás
kérdést szeretnék kiemelni. Ezt azért is fontosnak tartom, mert később, a
részletező részben ezek az elméleti esetkörök újra előtérbe kerülnek.
1. kérdés: a culpa, mint a deliktuális felelősség kiterjesztésének eszköze az
iniuria-jog esetében is érvényesül-e?
A deliktuális felelősség kiterjesztésének eszköze, a culpa, csakis a lex
Aquiliában található, egyedi teljesítmény a római jogban, későbbi
értelmezése csak egységes ideológiát fűzött hozzá20
. Az iniuriák
kifejlődésében objektív károkozás nem létezett, ezért nem maga a kár, hanem
a büntetés megállapításának módja számított. A római jogban egyre inkább
előtérbe került a mérlegelés. Az iniuria esetében a felelősséget nem
terjesztették ki a gondatlanul okozott vagy a közvetett sérelmekre
(különben az iniuriát általában csak szándékosan vagy közvetlenül
lehetett okozni), henem egyszerűen a tényállást minősítették. Itt a
magatartási mérce forrása sem egyezik meg a culpáéval. A culpa esetén ezt
a forrást a forgalmi viszonyok vagy a köznapi ügyletek gondossága képezi, az
iniuria esetén pedig a közerkölcs, a közrend. Minden cselekményen az illető
személy sérelmén kívül a közrend zavarása is megfigyelhető.
A praetori mérlegelésen alapuló gyakorlatból jönnek létre fokozatosan az
újabb keresetek. Az iniuria-jogban az ún. súlyosbító körülmények az igényt
megalapozottabbá tehették. Pl. a praetornak meg kellett adnia a keresetet21
, ha
a sértett társadalmi osztálya az elkövetőé felett állt, ha a sértés nagy
nyilvánosság előtt történt stb.. Ezek az esetek a jó erkölcsök oldaláról
egészítik ki a felelősségalapító tényállásokat. Általánosításuk azonban
20
Sólyom: 62. k. old. 21
Raber: 98. old., Mommsen: 789. k. old.
12
formális marad, és így nem közvetít az egész iniuria-jogot megmagyarázó és
befolyásoló magyarázatot, mint a culpa esetében.
2. kérdés: azonosnak tekinthető-e egymással az iniuria és a contumelia? Az
iniuriák tartalmi közös nevezőre hozása a szubjektív oldalhoz kapcsolódik:
Labeóra nyúlik vissza az iniuria és a contumelia azonosítása. Az iniuria
lényege a sértés, a másik személy megvetése, lebecsülése22
. A klasszikus
jogászok ezt a gr. hybris –keresettel azonosítják. Ez az azonosítás azonban
nem vonatkozhatott az egész iniuria-jogra, mert vannak olyan területek,
amiken az objektív hírnévrontás és a közerkölcsök sérelme szerepet játszik.
Az iniuria kezdetben csak a szabad embert ért testi sérelmek orvoslására
szolgált. Lényegét a klasszikus korban már csak a szándékosan elkövethető
contumelia határozta meg. Az iniuria-jog fogalma tágabb, mint a magjának
tartott contumelia23
. Ez szűrhető le abból, hogy a contumeliának nem
minősülő, nem szándékos testi sértésekre továbbra is lehetett alkalmazni az
actio iniuriarumot.
3. kérdés: kapcsolatba hozhatók-e az iniuria-tényállások a társadalmi
státusszal?
Nehéz eldönteni, hogy van-e az iniuriáknak egységes eszméje. Minden
deliktum a jogképesség el nem ismerése, vagyis tágabb értelmű iniuria. Az
iniuria-kereset csak akkor alkalmazható, ha nincs speciális vagyoni vagy
közbüntetőjogi védelem, és a sértés is a személy ellen irányul24
. Pernice
szerint az iniuria lényege az olyan személyes támadás, ami a polgári állás
megsértését jelenti25
. Nem vitás, hogy egyes iniuriák és a polgári jogállás közt
kapcsolat volt Pl. iniuriának minősült, ha szabad embert rabszolgának
tartanak26
. A jó hírnév és a jogképesség közt is volt kapcsolat (infamia).
Azonban a becsület és a jogállás közti kapcsolat a római jog fejlődése és az
iniuria-jog terjedése következtében egyre inkább fellazult. Az iniuria-jog
22
Lübtow: 162. old., Wittmann: 36. old. 23
Hitzig: Iniuria. Beiträge zur Geschichte der Iniuria im griechischen und römischen Recht. München,
1899. 4. 22. 37. old. Lipsius 421. 647. old. 24
Walter: Über Ehre und Iniurien nach Römischen Recht. Neues Archiv des Criminalrechts, 1820.
108. old. 25
Pernice, Labeo, 2.1.2, Lübtow 164. old.
26 D. 47.10.11.9.
13
eléggé ellenáll az általánosításnak. A személysértés eredetileg testisértést
jelentett, majd a hangsúly áttolódik az ember társadalmi státuszára. A
jogvédelem mindig újabb tényállásokkal egészül ki, de mindig a jogrend
és az erkölcsök határán marad. A közerkölcsök alapvető feladatai a
következők:
- ezek adják az intézmények tartalmát, a magatartásmintákat,
- magánbosszú intézményének kizárása,
- végül az iniuria-jogban lévő állami és társadalmi szféra ellentéte között
képes legyen egyensúlyt teremteni.
Ezt követően a személyhez kapcsolódó egyes eszmei javak magánjogi
védelmének a római jogban fellelhető nyomaival szeretnék foglalkozni az
iniuria-jog vonatkozásában. A „személy” és a „személyiség” nem azonos
fogalmak. Az ókori Rómában a személyen a persona sui iurist, a jogalanyt, a
jogképességgel felruházott embert értették Ma is ezt jelenti. A személyiség
fogalma jogilag magában foglalja az immateriális, eszmei személyi javak
összességét (pl. személyi vagy lelkiismereti szabadság, névviselés, jóhírnév).
Ezeket a testetlen személyi javakat a jogrend büntetőjogi, polgári jogi stb.
eszközökkel védi.
A Constitutio Antoniniana 212-ben kiterjesztette a birodalom minden
szabad alattvalójára a római polgárjogot, így minden önjogú római polgár
jogképes lett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy bizonyos, a jogalanyhoz
fűződő immateriális javak jogvédelemben részesültek. A következő eszmei
javak részesültek valamilyen módon védelemben: a) a személyi szabadság ill.
lelkiismereti szabadság, b) a becsület, jóhírnév, c) a névviselés, d) a titok, e) a
szellemi alkotások stb. Azonban a levéltitok egyáltalán nem volt fellelhető a
római jogban.
E javak jogi védelmének alapja az élethez és a testi épséghez való jog
védelme volt, ami az önjogú római polgár számára volt csak biztosítva. A
szándékos emberölést (parricidium) már a kezdetektől halállal büntették
(Festus P. 221.), de a nem szándékos emberölést is büntették, csak
közbűncselekményként. A testi sértés eseteit a XII tábla
14
magánbűncselekményként szankcionálta, míg a lex Cornelia de iniuriis a testi
sértés különböző eseteit közbűncselekményként büntette. A jusztiniánuszi
korban pedig a sértett maga választhatott a közjogi vagy magánjogi perút
között (Inst. 4.4.10.).
A személyes szabadság a személyi javak egyike. Ez a köztársaság korában
nem az egyén szabadságaként jelentkezett, hanem inkább a köztársaság
szabadságaként, ami az egyes polgár személyi szabadságát is jelentette (Cic.
De re publ. 2.43). Tehát a személyi és lelkiismereti szabadság semmiféle
intézményes védelmet nem kapott Rómában. Kivételt jelentett ezalól a favor
libertatis elve vagy az egyén mozgási szabadságának biztosítása.
A favor libertatis-elv27
különféle kedvezményeket adott a szabadság
biztosítására. A legis actio sacramento in rem keretében folyó szabadságpernél
a sacramentum összege csak 50 font réz, függetlenül attól, hogy mennyire
értékes emberről volt szó (Gai. 4.14.). A személyes szabadság megsértésének
számított, ha a férj, miután nejét rajtakapta a házasságtörésen, a férfit 20 órán
át fogva tartotta (PS 2.62.3.). A férj ellen a praetor actio iniuriarumot adott. A
magánlaksértés crimennek minősült a lex Cornelia értelmében és elhárítását a
quaestio de iniuriis látta el (Paul. D. 3.33.42.1.- PS. 5.4.8. – Inst. 4.4.8.).
A névviselés Rómában csak kriminális úton érvényesülő védelmet élvezett
a lex Cornelia de falsis értelmében. Az sem utal deliktuális üldözésre, hogy a
sértett actio iniuriarummal élhetett a jogtalan névhasználó ellen.
A becsület, a jóhírnév a személy eszmei javai közé tartozik. A XII táblás
törvény az eszmei javak védelmét deliktuális és kriminális úton egyaránt
biztosította. A membri ruptio és ossis fractio alá nem eső testi sértést,
beleértve a tettleges becsületsértést is (pl. arculütés), 25 font rézzel büntették.
Ez egyéb iniuria. A praetori jogfejlesztés kialakította a verbálinjuria, a szóbeli
becsületsértés tényállását. Ennek lényege, hogy többen „fülsértő
macskazenével”, vagyis kiabálással, gúnyszavakkal sértették meg a sértett egy
27
G. Härtel: Der favor libertatis und sein gesellschaftlicher Zusammenhang nach dem Digesten in
263. Jh. u. Z., in Index 5 (974) 1.-L.Huchthausen: Zum Problem der Freiheitsbegünstigung (favor
libertatis) im Römischen Recht, in Philologus 120. (1976) – T. Masiello: Il „dies mortis” dello
schiavo. Sodalitas 5. Napoli, 1984. 2347. és k.
15
testrészét: a fülét. Ezt a tényállást továbbfejlesztik, a verbálinjuria mai
rágalmazási és becsületsértési tényállásainak megfelelő tényállásokat rögzítik:
a) convicium , b) infamatio, vagyis a pater familias jó hírének közvetlen vagy
közvetett megsértése (D. 47.10.15.25.), c) adtemptata pudicitia, azaz egy
tisztességes matrona vagy fiatal praetextatus kísérőjének elcsalása, vagy az
előbbiek megszégyenítő „leszólítása” vagy szótlan követése (Gai. 3.220.-D.
47.10.15.19-22.), d) verberatio: más rabszolgájának durva, fájdalmas
bántalmazása, vagy ura akarata ellenére kínvallatás alá vonása (D.
47.10.15.37.).
A convicium kiválthatta például egy tisztségre pályázó polgár közéleti
lejáratását, az infamatio pedig a női becsület megsértését (elvált nő
terhességének alaptalan híresztelése, D. 25.1.4.8.), de ez alkalmas volt az
üzleti jóhírnév bemocskolására is (pl. fizetőképes adós javainak zár alá vétele
csődeljárás céljából, Gai. 3.220.). A jogi személy jóhírnevének megsértése
nem részesült sem deliktuális, sem kriminális védelemben, csak tagjai élhettek
actio iniuriarummal.
A posztklasszikus kor a rágalmazás, becsületsértés legtöbb esetét közjogi
úton bünteti. A hamis vád (calumnia), a gúnydal (carmen famosum), a
gúnyirat (libellus famosus), és a convicium (PS 5.4.11.-14.-16.-17.) általában
közüldözés tárgyai és jórészt száműzetés a büntetésük. Justinianus korában
viszont a sértett választhatott a közjogi és a magánjogi út között.
A magántitok magánjogi védelme sem volt intézményesen kiépítve. A
végrendelet titka csak abban az esetben élvezett magánjogi védelmet, ha az
okirat letéteményese több ember előtt azt azért olvasta fel, hogy a
végrendelkező végakaratát meggyalázza. Vitatott, hogy actio depositi (Labeo.
D. 16.3.38.) vagy actio iniuriarum (Ulp. D. 9.2.41.) nevű kereset áll-e a
testator rendelkezésére.
A képmáshoz való jog csak közjogi téren volt valamilyen mértékben
szabályozva28
. A képmás magánjogi védelmére csak kevés forrás utal. Ennek
szabályai az ókori Rómában : bár az erőszakos magánlaksértés tényállása a lex
28
G. Lahusen: Zum römischen Bildnisrecht. Labeo (Napoli) 31 (1985) 3.320. k.
16
Cornelia szerint közjogi üldözést von maga után, de a saját képmás megsértése
éppúgy actio iniuriarum biztosításával járt a sértettnek, mint a sértett apja
képmásának kődobálással való megrongálása stb.
A szellemi alkotások jogi védelme a római jogban: ha az anyag
megszerzője a szerző nevét elhagyja, saját nevét írja az írásmű mellé, tehát
saját neve alatt teszi közzé, az ilyen embert plagiariusnak minősítették. Jogilag
a cselekmény nem minősült furtum-nak, de az feltételezhető, hogy a híres
generálklauzula (Coll. leg. Mos. et. Rom. 25.1.-Paulus) kialakulása után
sérelmet szenvedett író, költő a tettessel szemben actio iniuriarummal élhetett.
Annyit szeretnék még itt megemlíteni, hogy az iniuria-jog kapcsolatba
hozható a közrend elleni magatartások megítélésével is.
A kihágás, vagyis szabálysértés, mint jogi fogalom a római jogban
ismeretlen volt, de ez nem jelenti azt, hogy ne szabályozták volna ezeket a
kérdéseket. Az aedilis és az aedilis curules a rendőrhatósági feladatokat látta el
Rómában.
A modern szabálysértési tényállásokra vonatkozó tényállásokat leginkább
a római magánjog keretein belül találhatjuk meg. Vajon mi lehetett ennek az
oka? Az, hogy a „rendészeti kihágásokban” a római jogászok főképp a
magántulajdon megsértését látták. Ebből az következik, hogy a római
„rendészeti kihágások” az egyes személyek ellen kellett, hogy irányuljanak.
Ezt követően azt szeretném elemezni, hogy a római magánjog hogyan
szabályozta ezeket a tényállásokat. Ezek deliktuális jellegű keresetek.
Ezeknek a kötelmeknek az egyik csoportja a tulajdonvédelemmel
kapcsolatos. Ide sorolható az iniuria egyik tényállása: aki más fáját (olaj-,
gyümölcsfa, szőlőtő) gyökerestől kiirtotta (succidere), tehát rosszindulatból,
bosszúból, annak minden egyes fáért (szőlőtőkéért) 25 font rezet kellett a
megsértett pater familiasnak fizetnie (Paul. D. 47.7.8.3.). A praetor actio
iniuriarumot adott azzal szemben is, aki valakit egy tulajdonszerzési aktus
(occupatio) következtében, tehát vadász-, vagy halásztevékenységben
akadályozott. A kutak beszennyezése esetén, ha a cselekmény a közrend ellen
történt, a kút tulajdonosa actio iniuriarumot kapott a tettes ellen (D. 47.11.1.1.)
17
ugyanúgy, mint amikor egy házból, vagy bármely ingatlanból valaki a füstöt
egy alacsonyabban fekvő ingatlanra átereszti (D. 47.10.44.). Ez az iniuriae
facienda causa. A poena összege a megsértett kúttulajdonosnak, illetve
telektulajdonosnak jár.
A XII tábla alakította ki azt a noxális keresetet, amit a törvénykönyv a
megsértett pater familiasnak biztosított annak a háziállatnak,
szarvasmarhának, lónak stb. tulajdonosa ellen, akinek az állata az ő területére
engedély nélkül belegelt. Ez az idegen mezőgazdasági ingatlan biztonságát
sértette a római államban.
Az obligációk másik csoportja a közrend fenntartását biztosította. A
praetor actio iniuriarummal élhetett az ellen, aki közintézményben vagy
közterületen más személyt megsértett. A tettesnek pénzbüntetést kellett
fizetnie, ami a sértettet illette (Ulp. D. 47.10.13.7.). Az iniuria egyik esetét
képezte az a cselekmény, amikor valaki egy tiszteletreméltó mater familiast
vagy szabad születésű fiút vagy lányt „leszólít”, vagy szótlanul, tüntetőleg
kísér. Ez az adtemptata pudicitia tényállása, ami ellen actio iniuriarummal
lehetett fellépni. A sértettnek fizetendő pénzbüntetéssel szankcionálták29
(Ulp.
D. 47.10.15.4.).
29
Pólay Elemér: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római
jogban. Acta Jur. et Pol. Univ. Szeged, XXX. (1983) 58. old.
18
Iniuria-tényállások a római jogban
I. fejezet
Iniuria-tényállások a régi Róma archaikus korszakában
I. Az iniuria szó legelőször a legis actio sacramento in rem – nek nevezett
perben fordult elő. Eszerint iniuria más rabszolgájának alaptalan vindikálása.
Ez ugyanis a rabszolga urát, annak a házközösségnek a fejét sértette, amihez a
rabszolga a többi hatalom alatt állóval együtt tartozott (pl. feleség,
családgyerek). A sacramentum összege büntetés volt, a vindikáció
bűncselekménye egy poena-t vont maga után. Ez azonban jellegénél fogva
eltért a deliktuális perben kiszabható, szintén poenanak nevezett
pénzbüntetéstől. Ez az iniuria-tényállás a XII táblánál régibb, mert a legis
actio sacramento már a kódex előtt is jellemző volt, csak i.e. 300 körül lett
publikus (Pomp. D. 1.2.2.6.). Ugyanígy volt elbírálandó a családgyermek
vindikációja.
Ez a nézet nem teljesen elfogadott. Mommsen30
szerint a joggal (ius)
szembeállították a jogtalanságot és ezt „iniuriának” nevezték. Ebből a
„generálklauzulából” fejlődött ki a mai értelemben vett lopást, sikkasztást,
rablást magába olvasztó furtum, a testi sértés eseteit felölelő szűkebb
értelemben vett iniuria, majd az i.e. 3. században ettől elkülönült a
dologrongálás (damnum iniuria datum). Az uralkodó felfogás szerint az iniuria
a deliktuális felelősséget megalapozó magatartás „ősesete”, valamint egy
minden jogot sértő magatartást magában foglaló tényállás.
Aki a rabszolgát, a feleséget, családgyereket, a római parasztgazda
igásállatát vagy más állatát, illetve élettelen vagyontárgyait, elsősorban a
pater familias használatában lévő dolgokat alaptalanul peresített (vindikált),
iniuria - tényállást valósított meg. Kezdetekben a házközösséghez tartozott a
libertinus (a felszabadított rabszolga) és a cliens is. Bár ezek az emberek a
30
Th. Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1989. 784. 825.
19
pater familias tényleges védelme alatt álltak, jogi hatalma nem volt felettük31
.
Ez azt jelenti, hogy az ellenük elkövetettt vindicatio nem képezhetett iniuriát.
Megállapítható, hogy egy olyan absztrakt generálklauzula, ami kimondta
volna azt, hogy „minden, ami nem jogos, az jogellenesnek minősítendő”, nem
származhat az i.e. 6.-5. századokból. Ezt támasztja alá az is, hogy a XII táblás
törvény kazuista jellegű. Pl. az iniuriával kapcsolatban külön beszél
tagcsonkításról, csonttörésről, más területén lévő fák kivágásáról. A
jusztiniánuszi kodifikáció volt az, ami általánosította, egységesítette a
kazuisztikus joganyagot. Így az absztrakció legmagasabb fokát érte el32
.
Az iniuria legősibb formájában, a legis actio sacramento in rem keretében
egy konkrét tényállást jelent. Ugyanis az alaptalan perlés (iniuria vindicare)
tényéhez kapcsolódik. Ebből az következik, hogy az iniuria és a ius konkrét
körülményekhez, helyhez, eljáráshoz kapcsolódása felel meg inkább a római
paraszti városállam akkori rendjének, nem pedig a „jogszerűség -
jogellenesség” teljesen kidolgozott fogalmi ellentétének.
II. A XII tábla iniuria-esetei közül az első a „membri ruptio”, aminél a
tálió-büntetést kellett alkalmazni.
„Si membrum rupsit, ni cum eo
pacit, talio esto.”
„Ha valaki másnak tagját csonkítja
és nem egyezik ki vele, hasonló
(büntetés) érje”
A jogirodalomban több felfogás is kialakult erre vonatkozóan. Huvelin33
szerint itt egy testrész teljes levágásáról van szó. Lübtow34
nézete szerint ez a
bűncselekmény a test valamely tagjának vagy szervének teljes vagy részleges
elvesztését jelenti a gyógyítható csonttöréssel ellentétben (tehát irreverzibilis =
visszafordíthatatlan sérelmet jelent). Egyesek szerint mindenféle tálióval
büntetendő testi sértés ide sorolható. Megint mások szerint olyan testi sértést
jelent, hogy valamilyen szerv funkcióképtelenné válik.
31
Brósz R.: Nem teljes jogú polgárok a római jogforrásokban. Budapest, 1964. 49. és k. 32
E. Pólay: The Justinian codification and abstraction. St. A. Biscardi II. Milano, 1982. 33
P. Huvelin: La nation de l’ „iniuria” dans le tres ancien droit romain. Melanges Appleton. Lyon,
1903. 9. és k. 34
Lübtow: id. m. 131. és k.
20
Lübtow elmélete ezek közül a legértelmesebb. Vagyis: a membri ruptio
súlyosabb, mint a csonttörés. Tagcsonkítást, szervroncsolást jelent, tehát
visszafordíthatatlan testi sérelmet. A XII táblában a membrum ruptum volt a
legsúlyosabb bűncselekmény. Bár súlyosabb a csonttörésnél, nem biztos, hogy
a sértett testrészének teljes funkcióképtelenségét okozza. Pl. egy-két kitört fog
semmiféle funkciózavart nem okoz.
A tálió végrehajtása: a magisztrátus szeme előtt kellett végrehajtani a
megfelelő, a sérelem mértékét meg nem haladó tagcsonkítást. A magisztrátus
ügyelt rá, hogy a végrehajtás arányosságban álljon az okozott sérelemmel.
Főszabály szerint: ha családgyermeket ért a sérelem, akkor a másik pater
familias családgyermekét, ha rabszolgát, akkor a másik pater familias
rabszolgáját kellett azonos módon megcsonkítani35
. Felmerültek azonban ezzel
kapcsolatban nehéz esetek is. Ilyen problémát jelentett például az, ha a
rabszolgával, családgyermekkel nem rendelkező római polgár okozott más
családgyermekének, más rabszolgájának stb. testcsonkulást. Ebben az esetben
aligha lehetett az ilyen pater familiason a táliót végrehajtani. Mégpedig azért,
mert már az ókori Rómában is jogrendszer által rendezett hierarchia volt. Az
önjogú polgárok közt is voltak rangbeli különbségek, nem csak szabad ember
és rabszolga között. Az ilyen társadalmi különbségek esetén a vagyoni
kiegyezés volt az irányadó.
III. A XII tábla következő iniuria-tényállása az ossis fractio, azaz a
csonttörés esete.
„Manu fustive si os fregit libero,
CCC, si servo, CL poenam subit
(sestertiorum).”
„Ha valaki kézzel vagy bottal
szabad ember csontját törte, 300,
ha rabszolgáét, 150 sestertiusnyi
büntetés alá esik.”
A törvényszövegből kiderül, hogy szabad ember csonttörése esetén 300 font,
míg rabszolga esetén 150 font nyersrezet kellett fizetni.
35
G. Pugliese: Studi sul’ „iniuria” I. Milano, 1941. 11. utalva Gellius 20.1.14. és Festus: talionis.
21
Itt is felmerült egy probléma: az, hogy a mancipiumba adott
családgyermeket ért testi sértés esetén 300, vagy 150 fontot kell-e fizetni.
Vagyis azt nehéz itt eldönteni, hogy az ilyen családgyermek szabad embernek
vagy rabszolga állapotúnak számít-e.
IV. A 3. iniuria-tényállás a szűkebb értelemben vett iniuria.
„Si iniuriam alteri faxsit, riginii
quinque poenae sunto.”
„Ha mással jogtalanságot
cselekszünk, 25 legyen a büntetés.”
Ezek az egyéb, az első 2 tényálláson kívüli iniuriák. Gaius szerint kétféle
értelme van: a) mindenféle jogellenes magatartás ide tartozik, b) minden olyan
testi sértés, ami nem esik a tagcsonkítás és a csonttörés tényállása alá.
Különféle érvek szólnak amellett, hogy itt csakis testi bántalmazásról, testi
sértésről lehet szó. Ilyen például a Gellius által elmesélt eset. Problémás volt a
törvény megfogalmazása is. Eszerint igazságtalannak mondható az a
rendelkezés, miszerint a kard által okozott vérző seb sértettje ugyanakkora
összeget kapott, mintha csak egy pofont kapott volna. Ez abból adódott, hogy
a kard által okozott seb az általános esetben kisebb sérelmet jelent, mint a
tagcsonkítás vagy a csonttörés.
A VIII. tábla 4. iniuriája esetében nincs különbség a szabadok és nem
szabadok között, akárcsak a membri ruptio esetében. Mindez azonban így nem
érvényesült, mivel a rabszolgát ért iniuria a rabszolgatartót ért iniuriának
minősül. Így viszont az os fractumhoz hasonlít, csak itt a decemvirek a
különböző testi bántalmakra egységes tarifát állapítottak meg.
Ez az iniuria valóban csak a kis jelentőségű, a csonttörés súlyosságától
jelentősen elmaradó testi bántalmazásokra vonatkozott. Ide sorolták be azt az
esetet is, amikor egy karddal ejtett seb az általános tapasztalatok szerint
gyógyítható: a sérelem következménye akkor is reverzibilis, ha később az
adott testrész elgennyesedett. Egyes nézetek szerint a nemi erőszak is ide
tartozott36
. Azonban ez az emiatt kiszabható halálbüntetés miatt nem
tartozhatott a VIII. tábla 4. iniuria-tényállása alá.
36
Pugliese: id. m. 11.
22
V. A XII tábla további iniuria-esete más fáinak gyökerestől történő
kiirtása. Ez az iniuria 25 font nyersréz megfizetésével büntetendő.
„Cautum est XII tabulis, ut qui
iniuria cecidisset alienas arbores,
lueret in singularis aeris XXV.”
„A XII tábla rendeli, hogy aki más
fáját jogtalanul kivágta, fizessen
minden egyesért 25 rezet.”
Plinius szövege elfogadható hitelesnek, miszerint más fáinak jogellenes
kiirtása (succedere) iniuria-deliktumot valósított meg.
A háztáji kertben lévő fák, szőlőtőkék is a „meum esse” kategóriájába
tartoztak37
, akárcsak a rabszolgák, családgyerekek, stb. Az olajfa kiirtása és a
szőlőtőke elpusztítása esetében a tettes, mint „latro” (fegyveres útonálló, rabló,
haramia) büntetendő. Itt nem csak kivágásról van szó, hanem igazi pusztító
tevékenységről, ami bosszú műve is lehetett. Ebben a tényállásban a
házközösség fejének okozott személyi sérelmet is látni kell.
VI. A XII tábla következő iniuria-tényállása a VIII. 5. alatt található.
„Rupitias sarcito.” „Rongálást meg kell téríteni.”
Ez a tényállás a házközösség fontos élő objektumai, az igásállatok, vagy a
háznál lévő más állatok (juh, kecske, sertés) védelmére irányul. Rongálásuk,
megsebesítésük , elpusztításuk esetén az okozott kárt meg kellett téríteni. A
XII tábla VII. 8. és VIII. 6-7., 9-10. és 14. alatti tényállásai nem rumpere
értelmű kárt okozó dologrongálást jelentenek, hanem lórúgást, szarvasmarha-
öklelést, idegen vetésbe más állatának belegelését, nem szándékos
tűzvészokozást vagy a vetés éjjel történő levágását.
VII. A jogirodalomban vitás, hogy a VIII. tábla 1. pontjának kitétele az
iniuria egyik esete-e, vagy nem.
„Qui malum carmen incantassit” „Aki gonosz éneket ráolvas,”
A „ráéneklés” büntetése , mint főbenjáró bűncselekményé , a halál. Azonban
Cicero kiterjesztő értelmezésként ide sorolja a becsületsértő éneket is, az
infamiát okozó gúnydalt. Cicero idejében a prétor által a sértett kérésére
37
De. r. r. 1.10.2. Nat. hist. 19.4.50.
23
pénzbüntetéssel volt büntetendő a „carmen famosum”, a gúnydal.
Mindenesetre biztos, hogy a VIII. 8. a. alatti két tényállás, a „termés mágikus
varázslással való eléneklése”, valamint a „megrontó ráolvasás” nem
minősíthető iniuriának. Ennek különböző okai vannak, Pl: az, hogy az
„iniuria” kifejezés mindig megtalálható a tényállásban, illetve az ezt értelmező
szövegekben.
A XII tábla „malum carmen”-ét Cicero saját korának carmen famosumával
azonosította. Ezt azonban nem tette helyesen. Van egy döntő érv, arra, hogy a
„malum carmen” tényállása mégsem iniuria. Ennek büntetése halálbüntetés
volt, ami azt jelenti, hogy crimenről volt szó.
A „malum carmen incantare” és a „fruges excantare”-tényállásokat
fővesztéssel büntették, amit római polgárra csak a népgyűlés szabhatott ki. Így
ki van zárva, hogy a malum carmen és a carmen famosum azonos tényállások.
Míg az egyik halállal büntetendő crimen, addig a másik a praetori korban
pénzbüntetéssel sújtható magánbűncselekmény. A „malum carmen” akár
okozott kárt, akár nem, ráolvasásként önmagában is, minden következmény
nélkül büntetendő. Összefoglalva tehát a malum carmen-tényállás egyáltalán
nem sorolható be a XII tábla iniuria-tényállásai közé, hiába akarta Cicero a
carmen famosummal kapcsolatba hozni.
VIII. Tisztázni kell még azt is, hogy a VIII. 24. a. alatti tényállás az iniuria
keretébe tartozik-e, vagy sem. E tényállás szerint, ha a dárda valakinek a
kezéből véletlenül kicsúszott, akkor egy kost kellett feláldozni. Wittmann38
szerint itt tulajdonképpen a testi sértés szándékos és gondatlan alakzatainak
megkülönböztetéséről volt szó. Ha szándékosan dobják a dárdát, akkor a
tarifális büntetést kell kiszabni, ha viszont a dárda csak kicsúszik a tettes
kezéből, akkor a tarifát egy kos átadása képezi. Wittmann nézete nem ért egyet
a többségi állásponttal, ami szerint a dárda szándékos eldobása, illetve véletlen
kicsúszás esetén homicidium is bekövetkezhet. Két fontos kérdés merül itt fel:
1. a XII tábla ismerte-e a testi sértés szándékos és gondatlan alakzatát, 2. a
38
R. Wittmann: Die Körperverletztung an Freien im klassischen römischen Recht. München, 1972.
16. és k.
24
dárdavetés vagy a dárda véletlen kicsúszása okozhatott-e halált. Ha igen,
akkor homicidiumról van szó.
A szándékosság-gondatlanság problémájával később foglalkozunk.
Alátámasztható, hogy a szándékosan vetett vagy a kézből kicsúszó dárda nem
csak testi sértést, hanem emberhalált is okozhatott. Ebből az következik, hogy
az emberölés sehogysem tartozhatott az iniuria-tényállások közé. Ami a kos
„szolgáltatását” illeti: megállapítható, hogy a kost az akaratlan emberölés
esetén kiengesztelés céljára áldozták fel. Tehát a kos feláldozása nehezen
illeszthető be az iniuriák poena-rendszerébe. Összefoglalóan tehát: a VIII. 24.
a. esete nem minősül az iniuria egyik esetének.
IX. Nagyon vitás kérdés, hogy a XII tábla iniuriái értelmében tárgyi
értelemben vett deliktuális felelősség terheli-e a tettest vagy vétkes felelősség.
Ahhoz, hogy ezt el lehessen dönteni, a XII tábla felelősségi rendszeréből kell
kiindulni.
Az biztos, hogy az archaikus jogrendszerekben az eredményfelelősség
általános. Ekkor még nem vizsgálták azt, hogy szándékosság vagy
gondatlanság áll-e a háttérben, vagy véletlenül következett-e be a jogsértés.
Azonban nem kizárt, hogy már a primitív jogászok előtt is felmerült a kérdés,
hogy például emberölés vagy tűzvészokozás esetén akarattal hajtották-e végre
a jogellenes cselekményt, vagy nem. Ha villámcsapás ölt meg egy embert,
akkor ennek másra nézve semmilyen jogkövetkezménye nem volt. Ez még az
ókori rómaiak előtt is világos volt. Ha valaki egy házat vagy a ház melletti
osztagba rakott terményt meggyújtotta, akkor azt tűzhalállal kellett büntetni,
ha pedig „véletlenül, azaz hanyagságból” történt az eset, akkor vagy a kárt
kellett megtéríteni, vagy könnyebben meg kellett fenyíteni az illetőt (testi
fenyítés).
Ebben az időben a decemvirek nem tudtak különbséget tenni szándék és
gondatlanság között, csak a szándék és nemszándék között. Ők még a
véletlenséget és hanyagságot (gondatlanság) egyenlőnek tekintették.
Most pedig vizsgáljuk meg, hogy mikor jelentkezik a XII táblában a tiszta
objektív felelősség!
25
A felfedezett, valamint az áthárított lopás büntetése a XII tábla alapján az
érték háromszorosa. Itt egyszerűen arról van szó, hogy az illető azon az alapon
felel, hogy a ház az övé (ahol a lopott dolgot házkutatás útján megtalálták).
Vagyis: az eredmény a dolognak házkutatás során való megtalálása, ami már
magában felelőssé teszi a lopott dolog értékének háromszorosáért a ház
tulajdonosát. Ezzel esett azonos elbírálás alá az „áthárított lopás”. Ennek
lényege, hogy valaki a lopott dolgot más házába becsempészte és ott is találták
meg. Tehát itt is az eredmény alapján minősítettek. Nem vették figyelembe,
hogy azt valaki becsempészte-e, vagy sem. A XII tábla ok-okozati összefüggés
alapján teszi felelőssé a vétőképtelen serdültet is, akkor is, ha a vétőképtelen
deliktumát enyhébben büntették.
A rongálás esetében sem vették figyelembe, hogy azt szándékosan,
gondatlanul, vagy véletlenül okozta a tettes. Ezek szerint, ha valaki a
szomszéd kerítését szándékosan áttörte, ugyanúgy felel, mintha úgy esett
volna neki, hogy megbotlott.
A XII tábla bizonyos esetekben „objektivált” szándékosságon (a
jogirodalomban „tipizált dolus malus”) építi fel a felelősségi eseteket. Így pl. a
furtum mindig csak szándékosan követhető el a fent említett eset kivételével.
A lopás tényállási elemében benne van a szándékosság. A „malum carmen”
szintén csak szándékosan követhető el. A vetés éjjeli lelegeltetése is csak
szándékosan volt elkövethető. Az „objektivált” vagy tipizált szándékosság
(dolus malum) tulajdonképpen azt jelenti, hogy vannak olyan
magánbűncselekmények, amelyeknek kezdettől fogva fogalmi eleme a
szándék. Gondatlanul, véletlenül lopni nem lehet. Ez azt jelzi, hogy a tiszta
okozati elven felépülő eredményfelelőssség és az ún. objektivizált vagy .
tipizált dolus malus alapján való felelősség közt lényegében nincs különbség.
A decemvirek néhány különleges esetben (pl. emberölés és tűzvészokozás)
ismerték a szándékot, de ismerniük kellett az elháríthatatlan erőt is (pl.
villámcsapás): ebben az esetben senki nem viseli a következményeket39
. A
kettő között szerepelt a „nemszándékos” magatartás (amiért vagy felelni
39
Liebs: id. m. 264. és k.
26
kellett, vagy nem), de a véletlent és a gondatlanságot nem tudták egymástól
elválasztani. A culpa gondatlanság-fogalomként csak a köztársaság két utolsó
századában jelent meg. A dolushoz hasonló, de attól eltérő vétkességi
kategória40
.
Most pedig összevetjük a XII tábla felelősségi rendszerét az iniuria-
tényállásokkal. Vagyis a következőkkel: a) „iniuria vindicare”, b) „membri
ruptio”, c) „ossis fractio”, d) „iniuria alteri factum”, e) „succissio arborum
(vitium) iniuria”, f) „ruptio pecudis”.
Az a) esetben a jogalap nélküli perlés lehetett szándékos és nemszándékos.
Itt tiszta objektív felelősségről van szó. A b) eset szintén történhetett
szándékosan, illetve nemszándékosan. A c) esetben is ugyanez jellemző. A d)
esetre is a szándékosság, illetve a nemszándékosság jellemző. Szándékosság:
pl. pofonütés, megbicskázás, nemszándékosság: pl. kenyérszelő késsel valaki
mellett állót véletlenül megvágnak. Ebben a negyedik esetben is a tiszta
okozási elv érvényesül. Az e) eset viszont feltétlenül szándékosságot igényelt.
Ezt a tényállást a „tipizált dolus malus” esetei közé lehet besorolni a XII
táblában. Az f) eset szintén történhetett szándékosan, ill. nemszándékosan.
Összességében megállapítható, hogy ezen iniuria-tényállások közül csak egy
az, amelynél az ún. tipizált dolus malus felfedezhető. Az összes többinél pedig
a tiszta objektív felelősség érvényesül.
X. A házközösség egyéb tagjai ellen elkövetett iniuria által a pater familias
közvetve sérthető meg, de megsérthető közvetlenül, vagyis saját személyében
is.
Ezen kívül kiterjesztő értelemben a házközösség fejének sérelmét jelenti a
háztáji gazdaság legértékesebb dolgainak (olajfák, szőlőtőkék) kirtása is. Ez
nem csak egyszerű kivágást jelentett, hanem gyökerestől41
való kiirtást. Ezt a
házközösség fejének sérelmére követték el, mintegy bosszújelleggel bírt.
Ugyanez jellemző a házközösség barmaira is. A „házjog” megsértésére, tehát a
40
D. 24.3.66. 41
D. 47.7.3.7.
27
házközösség jogának megsértésére a XII táblában közvetlen utalás nincs, de
megtalálható ebben a törvényben a lakóház védelmét szolgáló szabály is.
A praetori jogfejlődés által kialakított actio iniuriarum (aestimatoria) egész
felépítése még a klasszikus korban is őrzi a régi házközösség védelmét.
Valamint azt az elvet, hogy a pater familias a házközösségnek nem csak ura,
hanem védelmezője is.
Összefoglalva: az iniuria az archaikus korban a házközösség fejének
személyi sérelmét jelentette közvetlenül vagy közvetve az egyes élőlények és
dolgok vonatkozásában is. A támadás többféle módon történhetett: perbeli
aktussal, testi bántalmazások útján, illetve a vagyontárgyaknak a személysértő
magatartással történő megrongálásával.
Iniuria-tényállások a régi róma archaikus korában (a XII táblánál is régebbi
tényállás: iniuria vindicare: alaptalan perlés)
A XII tábla tényállásai
1. membrum ruptum: tagcsonkítás
2. ossis fractio: csonttörés
3.
iniuria alteri fractum: szűkebb értelemben vett iniuria. A pater
familias személyét és a hatalma alatt álló embereket ért egyéb könnyű
testi sértés
4. succissio arborum (vitium) iniuria: más fáinak gyökerestől való
kiirtása
5. ruptio pecudis: rongálás, más állatainak megsebesítése
28
II. fejezet
Iniuria-tényállások a preklasszikus római jogban
I. A 3. század derekán bekövetkezik a nagy fordulópont: a régi típusú
római házközösségeket felszámolták és helyüket általában a piacra termelő
villagazdaságok váltották fel. Ez abban különbözött a paraszti
házközösségektől, hogy a villicus (rabszolga állapotú intéző) vezette, és célja a
piacra való termelés volt. Ezek, szemben a házközösségekkel, a
rabszolgamunkára voltak alapítva. A 4. század második felétől használatba
került a jelzéssel (bika, sas) ellátott réztömb (aes signatum). A latin háborúk
után jelenik meg a vert pénz. Ez rézpénz volt. Később ezt váltotta fel az ezüst
pénz.
A régi házközösségek felbomlása a 3. század folyamán következett be. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy önellátó paraszti gazdaságok ne lettek volna. Az
uralkodó termelési forma a mezőgazdaságban a villa rustica, majorsági
gazdaság lett. Ez a rabszolga tényleges helyzetét is megváltoztatta:
munkaeszköz, vagyis dolog lett belőle.
Ezeknek az átalakulásoknak megfelelően alakul ki a civil jogban a
magántulajdon a preklasszikus korban.
Ezután meg kell vizsgálni, hogy az archaikus iniuria-tényállások milyen
változásokon mentek keresztül, mik voltak az új tényállások, melyek szűntek
meg.
II. A XII tábla „rupitias sarcito” kitétele a herediumon tartott háziállatok
megsebesítése ellen védte a házközösség fejét.
A házközösségek felbomlása átalakította a helyzetet. Új vagyoni keretek
jöttek létre, amiket most már nem a „meum esse”, hanem a dominium
kifejezéssel jellemeztek. A házközösségi állatállomány összekeveredett a pater
familias tulajdonában (dominium) álló egyéb (pl. az egykori nemzetségi közös
legelőkön tartott) barmokkal. Ezek szerint a XII tábla tarifális büntetési
rendszere, a büntetési tételek a fejlődő életviszonyoknak már nem feleltek
meg.
29
Ilyen körülmények között született meg 286-ban a lex Aquilia. E törvény
szerint ha valaki jogellenesen idegen rabszolgát vagy háziállatot megöl, a
cselekmény elkövetését megelőző egy évre visszamenőleg a fenti
vagyontárgyak legmagasabb értékét kell megfizetni (Gai. D. 9.2.2. p
A lex Aquilia szerint az iniuria-tényállások közül kivált a rabszolga ossis
fractio-ja, valamint a házközösségi heredium háziállataiban okozott károkkal a
házközösség fejének okozott sérelem. Ezek már nem a házközösség fejének
okozott sérelmet jelentették. Az ilyen bűntettek már a tulajdonos ellen
elkövetett bűncselekmények, és ezeket már nem poenával, hanem
pénzbüntetéssel büntették.
Az idő túllépett az archaikus büntetéseken és a tarifális pénzbüntetési
rendszeren.
A tálió és a tarifális pénzbüntetés elavulása újfajta büntetést tett
szükségessé a szabad ember testi sérelmével kapcsolatban. Azonban a lex
Aquilia intézkedései szabad ember testi sértésére nem terjedhettek ki. Azért
nem, mert a törvény szövege csak rabszolgákról, barmokról és egyéb
vagyontárgyakról szólt, amiket „urere, rumpere, frangere” útján károsítottak
meg. A „rumpere” csonkítást, valamilyen szerv elpusztítását jelenti, a másik
kettő pedig égetést, illetve zúzást jelent, de ebben a tekintetben is viták vannak
az irodalomban42
. Augustustól kezdve a praetorok finomították az actiókat,
utilis actiókat alakítottak ki. 130 körül lett teljesen kész a praetori
ediktumszöveg. A kezdetekben, amikor a táliót már nem lehetett alkalmazni, a
praetor a bíróra bízta, hogy milyen pénzbüntetést szabjon ki a membrum
ruptum esetére. Erre akkor lehetett szükség, amikor a sértett nem volt hajlandó
kiegyezni, illetve a tettes magasnak találta a sértett által követelt összeget. Ez
volt a megoldás az os fractum esetében is, valamint más súlyosabb
bűncselekményeknél is.
42
Ld. Pólay Elemér: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római
jogban. 15. lábjegyzet
30
Ezekkel az ismeretekkel megállapítható, hogy a lex Aquilia által
szabályozott dologrongálás kikerült az iniuria-deliktum tényállásai közül és
önálló életet kezdett.
III. Míg a XII tábla succissio arboris nevű tényállása az olajfa vagy szőlőtő
bosszúszándékkal a házközösségi tulajdon urának sérelmére elkövetett
fakiirtásnak minősült, addig a praetori ediktum „arbores furtum caesae” nevű
tényállása a tulajdonos tudta nélküli, titokban való fakivágást, vagy a szőlőtő
levágását jelenti. A 2. tényállás ellen az actio arborum furtim caesarummal
lehet élni. Aki pedig haszonszerzés céljából vágja ki a fát, az actio furtival
perelhető. A fa kiirtása a lex Aquilia alá esik, mert a cselekmény az ott
szereplő 3 tényállás közül a rumpere fogalmát valósítja meg. A caedere,
succidere és subsecare tényállások viszont az „arbores furtum caesae” nevű
bűncselekményt valósítják meg.
Tehát a succisio arborum nevű deliktum is kivált a XII tábla által
szabályozott iniuria-tényállások közül.
IV. A preklasszikus iniuria-tényállások forrása a praetori ediktum, az i.e.
81-ben létrehozott lex Cornelia de iniuriis, valamint 3 köztársaságbeli jogtudós
megállapításai az iniuriával kapcsolatban. Az iniuriát rendező
ediktumklauzulák az i.e. 3. század végétől keletkeztek. Megteremtették az új
iniuria-tényállásokat. Legfeljebb a jogászi tevékenység értelmezhette ezeket
kiterjesztőleg.
Ezek vizsgálatához az ediktumszövegekből kell kiindulni.
a) Nem létezett olyan ediktum, ami tartalmazta volna az iniuria-tényállások
generálklauzulában való összefoglalását. Vagyis azt, hogy mindenféle
„jogellenességet”, ami a személyiség ellen irányul, praetori mérlegelés alapján
kiszabott pénzbüntetéssel kell sújtani. A praetori szövegek egy része csak
annyit tartalmaz, hogy a praetor előtt pontosan meg kell jelölni a tényállást,
amiről a sértett azt gondolja, hogy kimeríti az iniuria fogalmát. Ebben az
esetben a praetor mérlegel, majd az esküdtbírót utasítja, hogy állapítsa meg a
poena értékét. Gellius két szöveghelye részben közvetlenül, részben közvetve
szól a XII tábla három testi sértésre vonatkozó iniuria-esete közül kettőről.
31
Ebből az következik, hogy a három tényállás nem lett összevonva egy
egységes iniuria-fogalom alá, hanem sokáig külön iniuria-eseteket képeztek.
Csak a pénzreform tette indokolttá, hogy most már ne a tarifális, merev
poenákkal, hanem a praetori aestimatio alapján kiszabott pénzbüntetésekkel
sújtsák az iniuria három esetét. A praetori ediktum tehát nem állapított meg új
iniuria-tényállást, csak a büntetésrendszerüket tette rugalmassá.
A 3 db XII táblás iniuria-eset összeolvadása egy testi sértést tartalmazó
tényállássá csak a lex Cornelia de iniuriis bevezetésével történt meg. Ennek a
törvénynek a jellegzetessége, hogy a testi sértés, bántalmazás elkövetési
módjait tartalmazza (verberare, pulsare), és így lett a XII tábla három
tényállásából egy teljes egész. Ide kapcsolódik a lex Aquilia utilis nevű
keresete - eszerint a szabad ember az őt ért testi sértések esetén utiliter
kaphatta meg az actiót (keresetet).
b) A három tényállás mellett (membri ruptio, ossis fractio, egyéb iniuria) új
tényállásként jelentkezett a praetori ediktumban a convicium. Ez a tényállás a
VIII. 4. alatti iniuria továbbfejlesztése, ami egyre inkább a „becsületsértés”
kialakulása felé mutat. Ennek lényege: az emberi fül mint testrész
„macskazenével” való megsértése gyalázkodó csoport kiabálásával. Az
ediktumszövegben található „adversus bonos mores” nem minden együtt
elhangzott kiabálást jelent, hanem csak olyanokat, amelyek a jó erkölcsökbe
ütköznek. Ez tehát lényegében a VIII. tábla 4.-beli iniuria-tényállás (testi
bántalmazás) folytatásaként kialakuló, személyes élű, közrendet
(„közcsendet”) háborító becsületsértés.
Ennek a tényállásnak lényege, mélyebb értelme: ez sértette az ember
fülét, mint testrészt, ezen keresztül az ember becsületét, jó hírét is. Valamint a
„közcsend” háborításán keresztül az állam rendjét is. Ez az iniuria csak
szándékosan követhető el.
c) Ez a tényállás is szorosan kapcsolódik a XII tábla egyik tényállásához, a
„malum carmen” nevű halálbüntetéssel sújtott crimen-hez. Cicero szerint a
praetori tényállás a VIII.1.-re utal vissza. A kettő közti különbség az, hogy az
infamia a XII táblában nem szerepelt, csak a praetori ediktumban. A praetor
32
azonban nem feltétlenül büntette az infámis magatartást, hanem ilyen esetben
saját belátása szerint büntette a cselekményt (animadvertam). A tényállás
pontos megértéséhez még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a XII táblában és
a praetori korban is „ráéneklésről” van szó. Azonban míg a XII táblában
halállal sújtható mágikus bűncselekmény, addig a praetori korban a tényállást
már a gúnyverssel való becsület-, jó hírnévsértés képezi infamáló szándékkal.
d) E tényállás szerint ha valaki idegen rabszolgát a jó erkölcsökbe ütköző
módon ütlegelt, vagy urának tudta nélkül kínvallatásnak vetette alá, ellene a
praetor actio iniuriarumot adott. Ez alapján tehát a tulajdonost sértő
szándékkal elkövetett rabszolgabántalmazás büntetendő, de ha nem volt ilyen
szándék, akkor is meg kellett büntetni a tettest. Főleg akkor, ha más
rabszolgáját ütlegelte valaki vagy vonatta kínvallatás alá a tulajdonos akarata
ellenére.
Mit jelent a jó erkölcsökbe ütköző mód? Ha a rabszolga megfenyítése
javító célzattal történt, nem lehetett büntetést kiszabni. Ha viszont a tulajdonos
akarata ellenére történt, akkor az a házközösség fejéből egyszerű tulajdonossá
vált rabszolgatartó sérelmét jelentette. Az sértette tehát a jó erkölcsöket, ha
valaki más rabszolgáját nem javító szándékkal bántalmazta, mást
tulajdonjogában sértette. Vagyis vétett a rabszolgatartó állam rendje
ellen. Azonban a közrend védelmében más is kikérdezheti a rabszolgát, sőt,
enyhébb módszerekkel vallomásra is bírhatja. Ha a rabszolga másfajta
sérelmet szenvedett (nem annyira súlyosat), akkor a praetornak mérlegelési
lehetősége volt (D. 47.10.15.44.). Nincs keresetnek helye, ha a rabszolgát az
urán kívül más könnyedén megütötte vagy szidalmazta.
e) Ha annak, aki más hatalma alatt áll, olyan sérelmet okoznak, ami
iniuriának minősül és a pater familias nincs jelen, akkor a praetor az iniuriát
elszenvedő szabad állapotú hatalomalattinak adja meg a keresetet. A keresetet
a filius familias azért kapta meg a pater familias távollétében, mert
vélelmezhető, hogy ha jelen lett volna, perelt volna. A keresetmegadás itt is
praetori mérlegeléstől függött. Ez nem jelent új iniuria-tényállást. Ez csak egy
perjogi rendelkezés, nem pedig anyagi jogi szabály.
33
f) Az ediktum alapján még egy tényállás minősült iniuriának. Eszerint aki
mater familiast, vagy fiatalembert vagy leányt úgy sért meg, hogy kísérőjét
elszökteti, hogy az kíséret nélkül maradva szégyenben maradjon, vagy
félrevezető beszédekkel „leszólítva” a szemérmességét sérti (appellare), vagy
ha az illetőt hallgatva követi (adsectari – a gyalázkodás egyik fajtáját jelenti)
iniuriát követ el, és keresetet lehet ellene indítani. E tényállás elnevezése:
adtemptata pudicidia, ami egy mater familias vagy fiatalember vagy lány
erkölcsi jóhírneve elleni támadást jelent. Előfeltétel, hogy ez a támadás a jó
erkölcsökbe ütközzön. Ha egy adott korban valami nem ütközött a jó
erkölcsbe, akkor nem volt iniuria sem.
V. Cornelius Sulla i.e. 81-ben 7 különleges törvényszéket (quaestiones
perpetuae43
) állított fel „a rend helyreállítására” és megalkotta a lex Cornelia
de iniuriis nevű törvényt. Itt három tényállásról van szó: verberare, pulsare,
domum vi introire. Vagyis ütlegelni, meglökni vagy más házába erőszakkal
behatolni. A „verberare” azt jelenti: fájdalmasan ütlegelni, a „pulsare”:
fájdalom nélkül ütlegelni. A „domum vi introire” azt jelenti, hogy valaki a más
lakásába az illető akarata ellenére hatol be. Ha a tulajdonos távollétében valaki
behatol a házába és azt visszatérésében megakadályozza, akkor az is e
tényállás alá esett. Csak szabad embert lehetett ezzel perelni. Rabszolga esetén
keményebb büntetést alkalmaztak. Ezek a tényállások csak szándékosak
lehetnek. A lex Cornelia de iniuriis alapjában véve a XII tábla VIII. 2-4.-ben
foglalt tényállások, testi sértések elkövetési módjait rögzíti, és így visszautal
az archaikus szabályokra. Emellett a magánlaksértés sem lehet előzmény
nélküli, mert a házközösség már nagyon régen szakrális védelem alatt állt.
A lex Cornelia de iniuriis új tényállása csak a pater familias házjogának
megsértése, egyébként pedig a XII táblában lévő iniuria-esetek elkövetési
módját pontosítja.
VI. A köztársaság végi jogtudomány részt vett az iniuriát tárgyaló praetori
ediktum kommentálásában. Cicero kiterjesztőleg értelmezi a magánlaksértést
43
Mommsen: id. m. 203., Wilinski: id. m. 92.-93.
34
(Pro. Caec. 12.35.). Szól arról is, hogy a fizetőképtelenség híresztelése is egy
iniuria-eset.
Iniuria alapján perelhető, aki egy zálogtárgy eladását nyilvánosságra hozza
annak híresztelésével, hogy a zálogtárgyat mástól kapta. Vagyis a
hitelképesség rontása a verbáliniuriánál már ebben a korban is szerepet
kapott44
.
A magánlaksértés kommentálásánál azt is e tény alá vonták, ha valaki in
ius vocatio céljából lép be a tulajdonos akarata ellenére idegen házba.
A preklasszikus korban az ediktum megteremtette az iniuria valamennyi
tényállását, az ediktumban lévő kritériumok kazuisztikus tisztázása a
jogtudományban már megkezdődött. A lex Cornelia az iniuria néhány esetét
félig-meddig crimenné, azaz közbűncselekménnyé minősítette, aminek
kérdésében különleges szenátori bíróság járt el. Az iniuria ebben a korban már
csak szándékosan követhető el.
Az „iniuria-vindicare” tényállása ebben a korszakban maradéktalanul
felszámolódott45
.
44
Wittmann: SZ 91 (1974) 289. 9. jz. 45
Kaser: Röm. Zivilprozessrecht. 63.-64.
35
III. fejezet
Az iniuria-tényállások kazuisztikájának kidolgozása a klasszikus korban
I. A római jog klasszikus kora a principátus kezdetétől az i.sz. 3. század
közepéig tartott. A klasszikus jogtudomány korszakát a kazuisztikus finomító,
a preklasszikus jogtudomány alkotásait apró részletekig kidolgozó jogászi
művészet jellemzi46
.
Az iniuria-deliktumok esetében is megfigyelhető, hogy a klasszikus
jogtudomány nagy hangsúlyt helyez az ediktumklauzulák és törvényi előírások
értelmezésére.
Meg kell vizsgálni az egyes, korábban kialakult iniuria-tényállások
részletkérdéseinek kazuista feldolgozását.
II. A büntetési tétel kiszabása és a minősítés a vizsgálat legfontosabb részét
képezi. A membrum ruptum esetén, ha a felek között nem történt megegyezés,
akkor a praetor mérlegelése alapján szabott ki a bíró pénzbüntetést. A lex
Cornelia a XII tábla testi sértéseinek elkövetési módjait állapítja meg, amikor
a verberare és a pulsare útján történt bántalmazást rögzíti. A lex Cornelia
kodifikálja ezt a két elkövetési módot és így feloldja a XII táblában lévő
háromféle tényállás különállását. A szabad embert ért minden testi sértés a
tagcsonkítástól, csonttöréstől az arculverésig e két elkövetési mód alá esik. Bár
ezeknek crimen-jellegük van, magánjogi keresettel lehet ellenük élni.
Vitatott az irodalomban, hogy milyen büntetéseket írt elő47
a törvény. A
pénzbüntetés nyilvánvaló, ami magánjogi büntetés volt. De szükséges volt a
közjogi büntetés is. Sulla idején a pénzbüntetés mellett elterjedt volt a
száműzetés (exilium), a bányamunka (metallum) vagy közmunkára (opus
publicum) való ítélés. Emellett fennmaradt a tagcsonkítástól az arculverésig
terjedő testi sértések egységesen iniuriának nevezett tényállása, amit a praetor
polgári per keretében gyakorolt becslése alapján a bíró pénzbüntetéssel sújtott.
46
Wieacker: Über das Klassiche in der römischen Jurisprudenz. Vom römischen Rect. Stuttgart, 1961.
182. 47
Lübtow: id. m. 158-159., Kunkel: PW 24 (1963) 742., Pugliese: id. m. 141 és k., Rein: Das
Kriminalverfahren der Römer 1844. 373., Hitzig: id. m. 78., Pugliese: id. m. 139. és k., D. 47.10.5.9.
36
Testi sértés, bántalmazás esetén a sértett felléphetett vádlóként a quaestor
előtt és felperesként a polgári bíróság előtt is. Az előbbi esetben közjogi, az
utóbbi esetben magánjogi keresetről van szó. Az actio legis Aquiliae utilis
pótolta a hiányosságokat: a szabad ember elleni gondatlan testi sértés és a nem
közvetlenül jelentkező károk anyagi korrekcióját. A lex Aquiliae 3.
szakaszához kapcsolódó testi sértések (urere, rumpere, frangere) akár
szándékosan, akár gondatlanul48
mentek is végbe, a lex Aquilia
jogkövetkezményeit kellett rá alkalmazni. A lex Aquiliára a becslés jellemző,
elsősorban a gondatlan testi sértésé, ill. a munkamulasztással, vagy
gyógyítással kapcsolatban felmerült kétségek becslése.
A klasszikus korban kialakul a testi sértés egy speciális formája, amit
atroxnak neveztek. Általában iniuria atroxon azt kell érteni, ha valakit
megsebesítenek vagy megkorbácsolnak vagy megbotoznak. Ezt a klasszikus
jogtudomány továbbfejleszti és már nem csak testi sértésnél fordul ez elő. Ez
az iniuria nem csak tettel követhető el, hanem hely szerint is, valamint
személy szerint is. Az iniuria atrox kiindulópontja feltétlenül a testi sértés
minősített esetei. Az atrocitást jelezheti pl. a seb nagysága vagy a seb helye is.
Testi bántalmazás nélkül is lehetséges az atrox iniuria elkövetése: ha valaki
mást pl. színházban vagy fórumon üt meg, sebesít meg, az iniuria akkor is
atrox. Vagyis megállapítható, hogy a testi sértés minősített eseteit terjesztik ki
a nyilvános helyen vagy magisztrátus előtt (D. 47.10.7.8.) elkövetett
gyalázkodásra, valamint arra az esetre, ha a szülő vagy patronus ellen követték
azt el. Az iniuria atrox 3 fajtája „persona, tempore (loco), re (facto)” követhető
el, akár tettlegesen, akár szavakkal.
Az iniuria atrox esetei a jogtudomány által a klasszikus kori kazuisztika
alapján:
a) csak „re” megy végbe akár a membri ruptio, akár az ossis fractio szabad
ember ellen (D. 47.10.7.8. és 47.10.8.).
b) „tempore (loco)”, helyileg forog fenn. Pl.: történhet színházban,
fórumon (9.1.), nyilvános játékokon stb., akár re, akár verbis.
48
Kaser: R.P.R. I.2, 504 és 622. Wittmann: Körperverletzung. 115.
37
c) személyileg elkövethető a magisztrátus, szülő és patrónus ellen (7.8.),
tehát a házközösségi, ill. államrend ellen stb. Történhet akár re, akár verbis
útján.
A szabad ember által elszenvedett testi sértés esetén a praetori jog
becsléssel járó keresetet biztosított a sértettnek a sérelemért. Ezt vagy
közvetlenül vagy közvetve lehetett elszenvedni. A források szerin