Mihai Eminescu Nichita Stanescu

Erdélyi Gondolat Könyvkiadó Erdélyi Pegazus Könyvkiadó

MÚZSÁK AJÁNDÉKA

Mihai Eminescu Nichita Stănescu

1

Vará^sének

S oro^ats^erkes t̂o: Beke Sándor

2

Mihai Eminescu Nichita Stănescu

Vará^sénekVersek

Eáduly János fordításai

Erdélyi Gondolat Könyvkiadó Erdélyi Pegazus Könyvkiadó

S^kelyudvarrdy 2019

3

AZ ERDÉLYI GONDOLAT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGA

BEKE SÁNDOR (igazgató) BRAUCH MAGDA

CSEKE GÁBOR CSEKE P ÉTER

CSIRE GABRIELLA GÁBOR DÉNES

P. BUZOGÁNY ÁRPÁD PÉNTEKJÁNOS

© Ráduly János, 2019 © Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, 2019 © Erdélyi P egazus Könyvkiadó, 2019

4

ISBN 978-606-534-100-5 ISBN 978-606-92070-2-4

BEVEZETŐ SOROK

A mostani fordításkötetben valójában társítjuk a két román költő nevét: Mihai Eminescu (1850—1889), Nichita Stánescu (1933—1983). Az első a XIX. századi romantika, a második a XX. századi modern költészet képviselője. Ott szerepelnek a világirodalom nagyságai között: teremtő poéták voltak, innen a halhatatlanságuk.

A könyv első része közel húsz Eminescu-vers átültetését tartalmazza. Önálló kötetben csak Ag_ Estesükig jelent meg 1993-ban a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó gondozásában, Molnos Zoltán kiváló illusztrációival. A vers végén most tisztáztuk, hogy annak idején miért neveztük Ag_ Estesillagot a „legteljesebb magyar fordításnak”, amely hozzá­járul az eminescui életmű „alaposabb megismeréséhez”.

A könyv második részében Nichita Stánescu költeményeivel találkozik a verskedvelő olvasó. A most összegyűjtött versfor­dítások eddig főleg napilapokban, folyóiratokban voltak hozzá­férhetőek.

Két önálló fordításkötetben is népszerűsítettem a Stánescu- verseket: Sgomorú ének a szerelemről Silver Tek Kiadó, Maros­vásárhely, 2012. Nines hol meghallom. Garabontzia Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2017. Eme két gyűjteményből mindössze egyet­len Stánescu-verset vettem át, A vers címűt, mivel eddig csak utószóban látott napvilágot. Ez a tény a mostani versváloga­tásunkat forrásértékűvé avatjj.

Könyvészetként a D. Murárasu által gondozott kritikai ki­adást (Eminescu: Poegii. I—III. 1982), illetőleg az A. Condeescu által szerkesztett két kötetes Stánescu-versgyűjteményt (Ordinea euvintelor. 1985) hasznosítottuk. A kiadványok Bukarestben lát­tak napvilágot.

Ráduly János

5

6

Mihai Eminescu(1850-1889)

7

8

CSAK A KÖLTŐ(Numai poetul)

Múlandó az egész világ. Az ember is múlandó, Mint a hullámoknak ezre, Amelyeknek őrző lelke Bolyong a tenger felett, Bámulván a végtelent. Csak a költő,Aki röppenő madárként Száll a hullámok fölött, Megtöri a rossz időt S gondolatok sűrűjét. Eljut ama szent mezőkre, Ahol, mint ő, a madarak Korlátlanul dalolhatnak.

(1868)

9

MA VAN MÁJUS ELSŐ NAPJA(Azi e zi întâi de mai)

Ma van május első napja,Szép napja a májusfának.Úgy kereslek, szép szerelmem, Kutakodom teutánad.

Számon kérlek a forrástól, Fenyves erdőt vallatom,S a szellőt is, mely balzsammal Játszadoz az arcomon.

Kérdem a magas hegyektől, Patakoktól is legott,Drága kincsem vajon merre, Vajon hol leledzik most?

Csalfán mosolyogsz énfelém,De fölötte elnézek,Mert én, drága szép gyermekem, Mindhalálig szeretlek.

Koholt vádat én ellened O, dehogy is emelek,Ez is jelzi, hogy mennyire,Jaj, mennyire szeretlek.

(1876)

10

M ESÉK KIRÁLYLEÁNYA(Crăiasa din poveşti)

Csillogó ködöt ezüstöz A hold, festi hófehérre,Vizek fölött lebegteti,Ráteríti a mezőkre.

Fonóba gyűl minden virág,P ókfonálból fátylat szőnek,S az éj sötét palástjába Harmatgyöngy-szemeket fűznek.

Es a tó, melynek tükrére Rávetül a felhő árnya, Fény-göröngyök játékában Foszladozik árnyék-vászna.

Megzörren a nád, s egy leány A víz fölé meghajolva Piros rózsákat veteget A bűbájos hullámokra.

Keres, kutat egy arc után, Gyűrűz a víz fodrot vetve,Csupa varázslat a tó már,Mert Szent Szerda megigézte.

Es hogy az arc felbukkanjon, Üde rózsát vet a tóba,Ezt Szent P éter igézte meg,S tüneménnyé vált a rózsa.

11

Bámul a lány... Haja szőke, Arca ragyog a holdfényben, S a világ minden meséje Ott ül most a kék szemében.

(1876)

12

ELŐSZÖR, HOGY LÁTTALAK(Odată te văzusem)

Először, hogy láttalak,Kővé váltam nyomban,S föloldódott szerelmem Erős fájdalomban.

Most másodszor nézhetlek, Hangodat hallhatom, Megtudtam, hogy életem Hosszúra nyúlt nagyon.

Szívszaggató gyötrelme A tűnt szerelemnek,Csak morzsája, semmi más, Annak, mint szenvedek.

(1876)

13

KÉRVE KÉRSZ, HOGY TRÉFÁBÓL

(Tu ceri o curtenie)

Kérve kérsz, hogy tréfából Udvarolnék neked,Es francia versekbe Öntsem szerelmemet.

De búskomor létemre En inkább hallgatok,Mert tréfa sosem lehet,Mi lelkemben titok.

Nevetgélsz, míg homlokod Vállamra fekteted,Két szememben kacéran Kutat tekinteted.

Látod, a szerelemben Tréfálni nem lehet,Hát mért nem örülsz annak, Hogy nagyon szeretlek?

(1876)

14

MÉRT VAN AZ, HOGY LELKEMET(De ce în al meu suflet)

Mért van az, hogy lelkemet A zord halál járja,Szavam üszkös, s két szemem Elmúlás tanyája?

Életem miért sivár,S mért üres a fejem?És te... hát éppen te vagy,Ki ezt kérded tőlem?

(1876)

15

KESKENY UTCÁN LÉPDELEK(O stradă prea îngustă)

Keskeny utcán lépdelek Sötétség-sátorban,Az utca két oldalán Házak hosszú sorban.

Nem ég az ő házában Szemernyi lámpa sem,Szomorú dalt fütyölök,Mert bús az én lelkem.

Aztán hallom, hirtelen Topog felém, tipeg,Gyöngéd lányka-közelgés, Könnyű gyermekléptek.

S már érzem, hogy kezemhez Egy könnyű kéz tapad, Megszorítja kezemet,Majd lágyan simogat.

S a régi toronyban míg Ej félt üt az óra,Ketten maradunk végül,Ketten egymagunkra.

Most itt vagy, itt, szerelmem, Lényed megérkezett,Hogy magunkra lehessünk,Rég vártam e percet.

16

Nem is tudod, édesem,Mi nyomja lelkemet!Mióta megláttalak, Szeretlek és szeretlek.

Oly kedves voltál nekem, Vágyam égve égett,Még azt is hittem sokszor, Meghalok már érted!

De végül!... Jöttél mégis, Drága szép gyermekem! Szerencsére vártam csak,S eljösz-e, nem hittem.

Mi késztetett arra, hogy Eljöjj méltó társnak,S fülemmel is fölfogjam Hevét forró szádnak?

(1876)

17

ADD A KEZED...(Să ţin încă odată)

Add a kezed, pihentesd Még egyszer mellemen, Kutakodjam őszintén S kérdőn a szemedben.

O, egy forró ölelés,Fájó, tüzes álom,Utána elesettként A világot járom.

Életem, ha elröppen,Nem marad semmi nyom, Végleg elfelejtenek —Hát ez a jóslatom.

(1876)

18

ARCOD ÁTTETSZŐ(Iar faţa ta e străvezie)

Arcod áttetsző, hamvas, üde,Mint a fehérre meszelt ég,De két nagy szemed tükörében Sötét fájdalmak kínja ég.

Te, életemnek édes mérge, Bennem eszményként élsz tovább, Virágok közt te vagy az asszony,S asszonyok közt legszebb virág.

O, bár maradnál mindig szépnek, Milyennek látlak én most itt,Szőke hajadba beletűzném A nyár ezer virágait.

Am nemsokára szépségednek Még csöppnyi árnya sem marad, Három nap múlva szertefoszlik Lent a sír mélyén: elrothad.

O, érzéketlen, hideg föld, te,Mért ölöd meg minden vágyunk? Tán csak agyagból gyúrt edényt,S ezenyi férget imádtunk?

(1876)

19

Ó, MEGKÉRTEM A BÖLCS EGET(Ah, cerut-am de la zodii)

O, megkértem a bölcs eget, Sorsomnak vezércsillagát,Adja nékem kebled ékét,S fejed szép aranysugarát.

S hogy fejemet simogassa,Adjad ajándékul kezed,Fehér arcod, szőke hajad,Es kacér tengerzöld szemed.

Most te önként, jószántadból Ölembe hullatod magad,Fejed szép arany sugára Fénybe vonjj a vállamat.

Most te önként, jószántadból Edes szádat nyújtod felém,Mit a sorstól nem reméltem, Mindent, mindent megkaptam én.

(1876)

20

MELLEMEN HADD PIHENJEN...

(Să ţin încă odată...)

Mellemen hadd pihenjen Még egyszer a kezed, Láthassam kérdőn, bátran Ismét a két szemed.

Öleljük egymást forrón, Alom legyen és tűz,Majd világgá mennék, mint Akit a balsors űz.

Es ne legyen éltemnek Híre-hamva semmi, Tudjon engem mindenki S minden elfeledni.

(1876)

21

DERŰS, ÉLETVIDÁM LEÁNY(Vre o zgâtie de fată)

Derűs, életvidám leány, Folyton-folyvást fecseg szája, Megforgatja fejét körbe Tengelic-madár módjára.

S ott egy másik álmodozó, Csupa nyugalom és fenség, Szeme, akár a sötét éj,Arcán feszít a büszkeség.

Vannak még a kicsi, tömzsi, Csinos, karcsú sudár-testek,O, egy negyedszázad alatt Majdnem vénasszonyok lesznek.

Azt hiszik, hogy mindig édes Mosolyra fakad a szájuk!P edig szépséghiba lesz majd Minden mai kedves bájuk.

(1878)

22

ANN YIRA ÉDES...(Atât de dulce...)

Annyira édes és vidám vagy, Hogy téged mindenki szeret, Asszonyok vannak, ó, akiket Meghódít mosolyod, szemed.

Asszonyok, csodás hajadonok Csókolnak téged szépszerén,Te mindenki szerelmét bírod,A tied egyedül enyém.

Lényedben szelíd boldogság van, Szétsugárzik, ahol vagy, ott, Mindenkinek te vagy az üdve,A tied pedig én vagyok.

Mikor nevetsz, tavasz lesz újra, Életre kelnek világok,Mert te mindenki élete vagy,A tied pedig én vagyok.

Üdvödben élni vágyik minden, Virág, ember és csillagok.Engem egyedül te szeretsz még, S leszek, ki érted meghalok.

(1878)

23

MÉRT NEM IS LETTÜNK MADÁRKÁK(Intre păsări)

Mért nem is lettünk madárkák Bolyhos fészken, te meg én, Csőr a csőrben üldögélnénk Nádtetős ház ereszén.

Eles csőröd bántaná-e,Vajon, az én szememet,S jól érezném-e magamat A fészekben melletted?

Mintha látnám, elmész, kedves, S én egyedül maradok,De a kerítésről, hol ülsz,Kacér szemed rám ragyog.

Látod, én most vággyal telten Föl a házra felkúszom,Fél lábamra ereszkedve Magam jól felborzolom.

(1879)

24

UGYANAZ AZ UTCA MOST IS(Pe aceeaşi ulicioară)

Ugyanaz az utca most is,Hold süt minden ablakot,Csak a ti rácsotok mögül Nem tűnik fel alakod.

Virágzik most is a fátok,A palánkon áthajol,Csak az elmúlt boldog napok Tévelyegnek valahol.

Már a lelked, két szemed is Más lett már, mint egykoron, Csak én maradtam a régi,S az utcátokat rovom.

O, emlékszem, könnyen, lengén Lépni hányszor láttalak,S jöttél, édes, a bokorhoz,Hol titokban vártalak.

S mikor megöleltük egymást, Eltűnt a föld, elveszett,Annyi mindent mondtunk akkor, P edig szánk nem csevegett.

Kérdeztél, s csók volt a válasz, Csókkal válaszoltam én,Nem érdekelt senki, semmi,Mi van még a földtekén.

25

S én, ki bűvöletbe estem, Nem tudtam, mit ma tudok, Asszony szava annyit ér csak, Markolni az árnyékot.

Függönyötök reszket néha, Szél veri az ablakot,S az ablakban soha többé Nem tűnik föl alakod!

(1879)

26

FÁJÓ KÍN(Ce suflet trist)

A lelkemet mért ruházták Búval az őseim,Mért lakozik benne annyi Szenvedés, fájó kín?

Be céltalan, be szomorú Lélek, sárból gyúrva, Tömérdek csalódás után Remélni hogy tudna?

Mért nem érzi, hogy a sorsa Csupa-csupa átok? Söpörjetek magatokkal, Szent tengerhullámok!

(1880)

27

A CSILLAGIG...(La steaua...)

A csillagig, amely most kel, Oly végtelen a pálya,Hogy évezredek futnak el,Míg hozzánk ér sugára.

A csillag kihunyt, meglehet,A kéklő messzeségben,De fénye csak most érkezett, Es kigyúl két szemünkben.

S a csillagnak, amely halott, Csak fénye jár az égen:Most másodképét láthatod,A valódi nincs régen.

S ha többé már a vágy sem ég, Mert éj sötétbe merül,A volt szerelem fénye még Kísér rendületlenül.

(1883)

28

SŰRŰ ERDŐN...(La mijloc de codru...)

Sűrű erdőn sok madár Rejtekéből búvik már, Cserjésekből a tisztásra Száll a temérdek madárka,S a tóparton, tisztás mellett Magas nádon lengedeznek, Képük megremeg a tóban, Ott ring a képe a Holdnak Meg a szálló madaraknak, Fürdik tó vizén a Nap is,A magas csillagos ég is,A cikázó, gyors fecskék is, S közöttük a kedvesem is.

(1883)

29

AZ ESTCSILLAG(Luceafărul)

Volt egyszer, mese szól róla,Ha nem volt, nem mondanám,

Felséges családnak sarja,Volt egyszer egy királylány.

Mint gyermek, csak egyedül volt, Féltett kincs, nagy fényesség,

Akár csillagok közt a Hold,S a Szűz, szentek közt szentség.

Árnyékos boltívek alól Ablakhoz lép csöndesen,

S az eget kémleli, ahol Az Estcsillag megjelen.

S messze, túl távol tengeren Az Estcsillag felragyog,

Hullámverte ösvényeken Ráfigyelnek a hajók.

Nézi a lány ma is, holnap,S vágy önti el a szívét,

Napok múlva, pár hét alatt A csillag is érte ég.

S a lány könyökére dőlve Öt bámulja percekig,

Fölizzik nagy szenvedélye, Szíve-lelke megtelik.

30

Az Estcsillag sziporkázva Ontja esti fényeit,

S ott, ahol a kastély árnya, Fölötte várakozik.

S lám, a lány nyomát követve Besiklik szobájába,

Hideg sugárból font leple Ráterül a leányra.

A királylány pihenni tér,Rádől puha ágyára,

Ö megsimogatja keblét,S két pilláját lezárja.

Fali tükréből is a fény A testét takargatja,

Végigpásztáz két zöld szemén, Üde arcát kutatja.

Mosolyogni kezd a leány,A fény borzong tükrében,

Es elidőz álmainál,Hogy megigézze mélyen.

Szól most a lány, beszél vele,A fohásza messze száll:

— Ó, éjem édes ura, te,Miért nem jössz? Gyere már!

Szállj alá, szép Estcsillagom,Itt egy sugár, azon jöjj,

31

Töltsd be a lelkem, a lakom, S éltem fölött tündökölj!

Az Estcsillag megremegett, Felizzott erős fénye,

Előbb villámként lebegett,S eltűnt a tengermélybe.

S a tenger, ott, hol elmerült, Gyűrűzött fodrot vetve,

S a mélyből mindjárt előtűnt Egy daliás levente.

Küszöb gyanánt az ablakot Lépte átal könnyedén,

Kezében egy különös bot, Nádkoszorú a hegyén.

Ifjúi vajdának tűnt előbb, Aranyhaja lobogott,

Csupasz vállán bogra kötött Kéklő lepelt hordozott.

Arca teljesen áttetsző,Mint a viasz, hófehér,

Szeme ég, mégis halott ő, Nem színezi már a vér.

— Távoli világból jöttem, Engem hívtál, vársz reám,

A kéklő ég apám nékem,S a tenger édesanyám.

32

Es hogy téged nézhesselek,Arcod milyen eleven,

Földre szálltam, én, Fény-gyermek,S a víz szülöttje lettem.

Itt vagyok hát, drága kincsem,Rád vár az én világom,

En, Estcsillag, érted jöttem,Légy az én menyasszonyom.

Jöjj koráll-kastély fényébe,Leszel halhatatlanná,

S az óceán minden fénye Csak szavadat hallgatná.

— O, szép vagy, még álmokban sem Teremnek szebb angyalok,

Az úton, mit mutatsz nékem,En sohasem járhatok.

Szavad, ruhád mind idegen.Fényedben sincsen élet,

Halott vagy te, én eleven,S megfagyasztana szemed.

Elmúlt egy nap, elmúlt három,Jött megint az éjszaka,

S a csillag az éghatáron.Fényt sugárzik az arca.

A lány, mert álmodott vele,Rá még jól emlékezett,

33

S a hullámok urát lesve Szíve vágyra gerjedett.

— Szállj alá, szép Estcsillagom, Itt egy sugár, azon jöjj,

Töltsd be a lelkem, a lakom,S éltem fölött tündökölj.

A csillag minden szót értett, Fájó fénye kialudt,

Az ég nagy pörgésbe kezdett, Örvény örvény után fut.

Vörös láng lobban hirtelen, Szétfut a mindenségbe,

S a káoszból előterem Egy daliás levente.

Sötét haján a korona Mintha égne, világít,

Amint jár az űrben úszva, Napsugarak fürösztik.

Sötét gyolcs alól megvillan Mind a két márványkarjj,

Gond emészti, jön borúsan, Fehér, sápadt az arca.

Kerek, csodás szemén a fény Kacérkodik szüntelen,

Két telhetetlen szenvedély: Világít a sötétben.

34

— Azért, hogy halljam szavadat, Elhagytam égi hazám,

Tudnod kell, hogy apám a Nap S az Ej az édesanyám.

Itt vagyok hát, drága kincsem,Jöjj velem, vár világom,

En, Estcsillag, érted jöttem,Légy az én menyasszonyom.

Csíllagfüzér ékesíti Majd a hajad, meglátod,

Náladnál szebb nem lesz senki, Minden téged bámul ott.

— O, szép vagy, még álmokban sem Teremnek szebb démonok,

Az úton, mit mutatsz nékem,En sohasem jjrhatok!

Megpendült, lám, szerelmedért Szívem-lelkemnek húrja,

Egek ragyogó szemedért,Beköltöztél valómba.

— O, leszállnék, de nem lehet,Hisz magad is tudhatod,

Halandó a te életed,S én halhatatlan vagyok.

— Zavar éke szavaidnak,Hol is kezdjem beszédem,

35

Bár világos minden mondat, Lényegüket nem értem.

Akarod-e, szeresselek,S egyek legyünk a vágyban?

Válaszd hazádul a földet,S légy a halandó társam.

— Jaj, hogy adnám öröklétem Csak egy csókért cserébe?

Bár tudod, te vagy életem Legnagyobb szenvedélye.

Bűnben ha újra fogannék,S más törvény szabna rendet,

Örökléttől szabadulnék,S élnék, mint az emberek.

Azzal elszállt, el... tovaszállt A királylányért égve,

Helyéből kitépte magát,S vissza nem tért a földre.

Eközben egy ravasz, sunyi Háziszolga, gyermek még,

Ki a kupákat megtölti Borral, ha jön a vendég,

Egy apród, ki úrnőjének Uszályával hencegett,

Bitangféle, talált gyermek, Vakmerő is keveset,

36

Arca, mint két bazsarózsa,Hogy a kánya csípje meg,

Leselkedik Katalinra,Majd a nyomába ered.

Be gyönyörű lett a leány,Büszke is, tűz vesse fel!

Hej, te szolga, kész a talány: Próbálkozz szerencsével.

Jövet-menet egy sarokban Átöleli derekát.

— Mit akarsz velem titokban? Dologra fel, eredj hát!

— Mit? Hogy a gond ne emésszen Folyton folyvást, nap mint nap,

Nevess és csókolj meg engem,Bár egyszer, az arcomat.

— Nem, nem ismerem e dolgot, Hagyj békét s nyugtot nekem,

O, mert én az Estcsillagot Halálosan szeretem.

— Ha nem tudnád, megmutatom, Hogy mi is a szerelem.

Ne essék hát neked zokon,S légy türelmesebb velem.

Ahogy a vadász az ágon A madárnak hurkot vet,

37

Megsimogatod bal karom,Majd átölelsz engemet.

Szemed merüljön szemembe, Ihassam tekinteted,

S amint tartlak átölelve,Két lábod megemeled.

Arcod ha felém közeleg,A te arcod ráterül,

S nézzük egymást, míg az élet, Mohón, telhetetlenül.

S a szerelmet, annak titkát Hogy megismerd egészen,

Csókomra, amit a szám ád, Csókkal válaszolj nekem.

Hallgatta a fiút a lány,Bámult megrökönyödve.

Szégyenérzet gyúlt ki arcán, Habozott: engedjen-e?

Aztán így szólt: — Felfigyeltem Rád eddig is, te legény,

Sok fecsegésed élveztem,S tán hozzám is illenél...

Van egy csillag, mely született A végtelen homályból,

S most az árva tengereknek Útjelzője, világol.

38

Nos, érte könnyes a szemem, Titkon ezért lehunyom,

Tudom, hozzá siet minden Hullám az óceánon.

Hát ő az, ki szerelmével Elűzi a bánatom,

De az égre úgy fölível,Hogy én meg nem foghatom.

S ahogy hidegen tovaszáll, Szomorúan néz felém,

En öröktől szeretem már,S ő távolodik egén.

Nappalom, akár a sztyeppe, Olyan sivár, kietlen,

Ejjel esem bűvöletbe,Jaj, miért is? Nem értem.

— Gyermekség csak, amit hallok, Bujdossunk el örökre,

Nem talál majd sem itt, sem ott Senki ránk, sem nevünkre.

Okosak leszünk, meglátod,Es vidámak szerfelett,

Szüleidet s a csillagot Örökre elfelejted.

Már elindult az Estcsillag,Lám, szárnyakat növesztett,

39

Es csak egyetlen perc alatt Bejárt több ezer évet.

Fölötte égő csillagok,Es csillagok alatta,

Futó villámként bolyongott Az űrben fényalakja.

S látta — káosz birodalmán Ahogy végigcsörtetett —

A teremtés első napjjn Mint tűnnek fel a fények.

Tengermódra nőtt körötte A fény árja, egyre gyűlt,

S míg őt a vágy röpítette,A világ megsemmisült.

Ahol most van, ott nincs határ, Szem nem láthat semmit sem,

Az idő hiába próbál Megszületni: erőtlen.

Nincs egyéb, mint a fáradt éj, Annak szomja kínozza,

S előtte ott tátong a mély Felejtés óceánja.

— Oldozz föl, Atyám, engemet, Terhes már az öröklét,

Áldani fogom szent neved,Míg lészen föld, s lészen ég.

40

O, kérlek, adj nekem, Atyám, Egy más sorsot, másat adj,

Hisz rég tudom, hogy te halál Es élet forrása vagy.

Vedd el halhatatlanságom S tüzét égő szememnek,

Mert én felette kívánom Az emberi életet...

Atyám, a káoszból jöttem,S én oda visszavágyom,

A csend volt, aki szült engem, S újból csendre szomjazom.

— Hyperion, mélység lelke, Egymagad külön világ,

Ne várj tőlem semmi jelre, Nem adhatok én csodát.

Mért akarsz te olyan lenni, Mint a földi emberek?

Ott lenn halandó mindenki, Meghalnak, kik születnek.

Ők csak légvárakat raknak Legszebb eszményeikből,

Ha a hullámok kimúlnak, Nyomukban más hullám tör.

Sorsuk néha vidám és jó, Balsors is sújtja őket,

41

Tér, idő — nem nekünk való,S meghalni nekünk vétek.

A mát megszüli, tudhatod,Az örök tegnap méhe,

Halál-éj ha megöl napot,Uj nap gyúl a helyére.

Létük örök, ó, azt hiszik,De mind a sírba vesznek,

Minden meghalni születik,S meghal, hogy szülessenek.

Hyperion, maradj, maradj,Itt fönn minden ezt várja,

Az ősanyag formája vagy,Az öröklét csodájj.

...Kérj mást, ha nem elég, mi vagy, Bölcsesség szíved vágya?

Hát adjak-e oly hangot neked, Amelynek dallamára

Megindulnak erdők, hegyek,S tenger szigetvilága?

Tettel igazolhatod-e,Van igazság, hatalom?

S a megosztott föld lehet-e Még egyszer birodalom?

Adok árbócot, sereget,Indulj, menj. Bejárhatod

42

A földet, a tengereket,De halált nem adhatok.

S kiért akarsz meghalni, mondd, Fordul), s nézz a földre le,

Vésd eszedbe végleg, hogy ott Mi vár az életedre.

Hyperion visszafordult A kiszabott helyére,

S akár tegnap, ismét kigyúlt,Es szétterült a fénye.

S az alkony után este lett, Osonva jött az éjjel,

A tengerből a hold kikelt Reszkető, sápadt fénnyel.

A fák között az ösvények A fénytől felszikráztak,

A hársfasor nyújt rejteket Egy szép fiatal párnak.

— O, fejemet hadd kebleden, Hogy megpihenjen, drága,

Es bűbáj legyen testemen A két szemed sugára.

Hideg, hűvös fényvarázsod Hatoljon az elmémbe,

Felejtsem a bút, bánatot, Nyugodt lehessek végre.

43

Marad) itt, mellettem ülve,Es tedd, a bú ne fájjon,

Mert első szerelmem vagy te,Es legutolsó álmom.

Hyperion mindezt látta,Hogy kigyúlt az arcuk is,

Megölelik egymást, vágyva,Eggyé vál a két hamis.

Es rájuk virág-permeteg Esőz, a hárs virága

Hull, hulldogál a két gyermek Fürtös, hosszú hajára.

A lány bódulat-ittasan Felpillantott az égre,

Ott az Estcsillag magasan,S a lány esdekel, kérve:

— Szállj alá, szép Estcsillagom, Itt egy sugár, azon jöjj,

Hatolj át illatos lombon,S éltem áölött tündökölj.

A csillag a áényét szórja,Erdőn, dombon szétterül,

Rávetül a hullámokra,Míg magányuk elmerül.

Most nem szállt le, amint régebb, Nem vágyta tenger árját:

44

— Agyag-báb, számít-e néked, En-e, vagy más a mátkád?

Nektek a föld szűk lakotok,Es ál-mámorban éltek,

Az égben, fönn, én más vagyok, Halhatatlan és hideg.

(1883)

A fordító jegyzete

A vers nyolcvanegyedik versszaka után két különálló sor lát­ható:

Kérj mást, ha nem elég, mi vagy,Bölcsesség szíved vágya?

Eme két sor valójában a nyolcvanegyedik versszak harma­dik-negyedik sora helyébe kívánkozik: úgy fordítottam, hogy ritmus és rím szempontjából is oda találjon. Tehát a nyolcvan­egyedik versszak így is felfogható:

Hyperion, maradj, maradj,Itt fönn minden azt várja,

Kérj mást, ha nem elég, mi vagy,Bölcsesség szíved vágya?

Az Emínescu-filológiában több hasonló eljárás fordul elő, a kritikai kiadások tartalmazzák is a fontosabb eltéréseket.

45

STĂNESCU — EMINESCURÓL

Nichita Stănescu (1933—1983) a román költészet másik nagy óriása, mindig csodálattal hajolt meg az eminescui életmű előtt. Néhány meglátását az Antimetafigika című kötetéből válo­gattuk, amelyben Stănescu válaszol Titu Aurelian Dumitrescu kérdéseire, s amely magyarul is hozzáférhető: a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1987-ben Bíró Béla for­dításában.

íme, az egyik vallomáserejű megnyilatkozás: „Nincs olyan nap, hogy legalább egyszer ne hivatkoznék rá, bármiről legyen is szó. Voltak egész időszakok az életemben, amikor szinte testi valójában érzékeltem a jelenlétét. Eminescu sokkal köz­vetlenebb lángelme, mint amilyennek az életében készült fény­képek, illetőleg a halála után született művészi ábrázolások mutatják. Olyankor érezni, hogy kezében oly eleven a vers, hogy a klasszikus formát lerázva tör a végtelen térbe, érezni megkeseredett, szomorú lelkét és lépten-nyomon szellemi ere­jét, páratlan éleslátását.”

Beszélgetés közben az úgynevezett „alapkönyvek” is szóba kerültek: olyan alkotók művei, amelyek meghatározó jelentősé­gűek voltak a költői pálya kialakulásában. Stănescu, aki Emi- nescu verseit „betéve tudta”, ezt mondta a költőelőd 1883-ban megjelent Poesii című kötetéről: „A KÖLTEMÉNYEK a ro­mán irodalom vonatkozásában minden kétséget kizáróan alap­mű.”

Az interjúkészítő Dumitrescu egyes Eminescu-versek iránti vonzalmáról is érdeklődött. Stănescu az Oda, a Szonettek, A% Estcsillag mellett a Kámadéva című verset is megnevezte. Azt értékelte benne „...ahogyan a költői képzelet és látomás hir­telen átvált jelen idejűvé, és a shakespeare-i újjjalkotás vagy a Baudelaire-vers mindenben egyenlő párjjvá magasodik. To­vábbá megjegyzem a Kámadéáról, hogy rendkívül magvas köl­

46

temény, de a benne rejlő magvakból csupán néhány csírázott ki az Eminescu utáni költészetben, a többi viszont a közeli vagy távoli jövőben fog kihajtani”.

Nos, ennek a rendkívül jelentős versnek eddig — tud­tommal — négy magyar fordítója akadt: Brán Lőrinc (1909), Kara Győző (1923), Kibédi Sándor (1934), Franyó Zoltán (1955).

Az 1966-ban megjelent Eminescu költeményei című összesítő kötetben a már Franyó-féle magyar variáns látott napvilágot.

Közöljük — a magunk tolmácsolásában — a vers újabb magyar változatát.

Mihai Eminescu

KÁMADÉVA(Kamadeva)

Hogy szerelem bánatával Gyógyítgassam szegény lelkem, Kámát hívtam éjjel, jöjjön Kámadéva, hindu isten.

Jött is, édes, büszke gyermek, Jött is papagáj-lován,Csalfa mosolyok derültek Korállszínű ajakán.

Szárnya van, s táskája mélyén Nyíl helyett virág fakad,Mérges növény, a nagy Gangesz Partjjn szedte azokat.

47

íjára tett most egy szálat,S célzott, épp szíven talált,Es azóta álmatlanul Sírom át az éjszakát.

Jött, hogy leszámoljon velem. Büntet mérgezett nyila,O büntet, a kék egek s a Meddő ábrándok fia.

Ráduly János fordítása

Kis jegyzet

A fenti, Stánescu — Eminescuról című közleményem a Ro­mániai Magyar S%ó Szabad Szombat mellékletében látott nap­világot (27. szám, 2000. július 8-9.). Igazolni próbáltam, hogy a modern román líra egyik legnagyobbja valóban fölismerte a nagy előd „szellemi erejét, páratlan éleslátását.” így válhatott korunk egyik legnagyobb lírikusává.

48

Ni chita Stan eseu(1933-1983)

49

50

QUADRIGA(Kvadriga — Versenykocsi)

Mihai Eminescu emlékének

Versenykocsi száguld a pillanataim között.Négy ló húzza a két harcost. Egyiknek a szeme zöld,A másiké könnybe lábad.Egyiknek a szíve az első lovakon,A másiké köveken zötyög.Az egyiknek jobb kezében gyeplő,A másiknak az öle kész szomorúság. Az egyik tapasztalt fegyveres,A másik emlékeiből él.Versenykocsi száguld a pillanataim között.Négy fekete ló húzza a két harcost. Az egyik sas-életű, a másik forgó kerék-lendület, rohannak a lovak, míg szétzúzzák a pillanatot, rohannak, rohannak eléfelé, majd végleg eltűnnek.

51

ÖNARCKÉP(Autoportret)

Byron Lordnak

Egyesek azt mondták, azért sántít, mert megütötte a bokáját.Mások azt mondták, azért sántít,Mert megsebezték szavait.Mások azt mondták, azért sántít, mert tán nadragulyát evett.Mások azt mondták, azért sántít, mert megkívánt még egy lábat.Egyesek azt mondták, hogy ő ló, feltételezték, hogy épp ló.S aki még soha nem volt éhes, azt mondta róla, hogy ő hattyú, mivel a húsa ehetetlen.Volt, aki csak ennyit mondott:„Sánta ördög.”Mások:Olyan régóta sántikál, hogy megszilárdult bénasága.Végülmár nem is mondtak semmit, aztán egy szép napon elkezdték újra, hogy ő sántít, mert megütötte a bokáját, megsebezték a szavait, megszilárdult bénasága, és hogy így, és hogy úgy meg úgy...

52

LECKE A KOCKÁRÓL(Lecţie despre cub)

Keresünk egy kődarabot, megfaragjuk vérvésővel, csiszolunk rajta Homérosz szemével, sugarakkal meg8ényesítjük, míg hibátlan kocka lesz belőle.Aztán megcsókoljuk számtalanszor a te száddal, a mások szájával, végül a hercegkisasszony szájával. Akkor kalapáccsal leverjük az egyik sarkát.Azt 8ogják mondani:— Milyen tökéletes kocka lenne, ha megvolna minden sarka!

53

HIEROGLIFÁK(Hieroglife)

Aki kedveli a homokot, igényt tarthat a számumra, mondta íbisz, a madár, miközben váratlanul— mert kimondta a homok nevét — számummá vált maga is.

54

MÍTOSZ UTÁNI CSÖND(Liniştea de după mit)

Szépségszomjam van, és megkísért a nagyszerű halál.

A felhőhegyeket és a kőhegyeket egyformán koptatja az idő szélfúvása.

A messzelátót íj illeti meg, a hallót nyílvessző.

A fenségesen párás felhőhegyeknagyon illenek a lélegzéshez.A csodálatos kőhegyek hozzászoktak az öleléshez.

55

A KÖLTÉSZETRŐL(Ars poetica)

Arra tanítottam a szavakat, hogy szeressenek, megmutattam nekik a szívemet, noszogattam őket, amíg a szótagok elkezdtek lüktetni.

Megmutattam nekik a fákat, s amelyik fán a lomb nem akart susogni, azt levetették magukról.

így a szavakkezdtek hozzám hasonlítani és a világhoz.

Aztán:fogtam magam, megtámaszkodtam a folyam két partjában, híddá váltam,híd a fűz s a bika szarva között,az égi csillagok s a föld között,egy asszony s egy férfi halántéka között,s hagytam, hogy a szavak járjanak át rajtam,mint versenyautók, villamosvonatok,és célt érjenek minél előbb,megmutattam, mint közlekedik a világönmagátólönmagáig.

56

A BÁRKA(Arca)

Hátamon kúszom az ég alatt.Az ég karperecébe beleszorítok egy csillagot, eltaszítom a számumot jobb felé, majd kikötök,s arcomról letörlöm a passzátszél nyomait.

Mámoros vagyok.Úgy ringatózom, mintha ejtőernyőn csüngenék.

Ha megérintem a földet, nyomban elmerülök benne.Ha a föld középpontjáig jutok, akkor elalszom.

Azt hiszem, hogy a növények, az állatok bomlásnak indultak, s a tengernyi sejthalmazon már hajók úsznak.

Az egyik hajóra mintha emlékeznék is, csak nem jut eszembe, honnan ismerem.

57

SEMMI SINCS MÁSKÉPP(Nimic nu este altceva)

Semmi sincs másképp.A kő unokatesrvérem,a fa apai rokonom,a forrás anyám szeméből fakad.Semmi sincs másképp.A tegnap s a holnap időtestvérek.A fent és a lent levegőte stvérek.Semmi sincs másképp.

Az égen úszó felhő sziám-ikre tóbeli önmagának.A bánatjegyes az örömmel, s a gyász,amely hófehéren koronázza körül fejem, a nevető nevetése.

Semmi sincs másképp.A kimúlt lókét szemem mélyében pihen.A halott ősznek a feje hófehér párnám.

A halál hasonlít a születéshez.Semmi sincs másképp.Amit születésem előtt éreztem, ugyanazt érzem halálomkor is.Ahogy volt akkor, úgy lesz most is.

58

Semmi sincs másképp. A Minden csak minden, míg én te vagyok. Semmi sincs másképp.

59

A FÖLDEKEN(Al pământului)

Állok csöndben, és pusztítom a mélabú makacs, konok fényeit.

Először a farkasokat, aztán a kék szellemeket,majd a nyestet, a vadkanokat, hiúzokat.

Kiszaggatom önhitt állkapcáikat.Fogak nélkül már a csontok szelídebbek.

S amíg állok, míg pusztítok, körülöttem fokról fokra világosodik az ég.

Most az ekét beleakasztom a földbe.

Hátam mögötttengeri- s búzavetések, fölöttük már kél a Nap.

Sugaraibúza- s tengeri-nyalábok.Hallszik, amint szétterülnek a felszántott földeken.

60

KÖLTEMÉNY(Ugye, ha egyszer)

(Poem)

Ugye, ha egyszer megfognálak, s a talpadat megcsókolnám, te már rögvest bicegve járnál, nehogy a csókom megsérüljön.

61

SZÍV NÉLKÜL(Fără inimă)

Most annyira boldog vagyok, életemet is eldobnám, almát dugnék szívem erébe, hogy többé ne lüktethessen, menjen a fenébe,de ha közeledbe jutok, megsúgom: hja, ha megszomjazol, itt az alma, harapj belőle!

62

SIVATAG(Deşert)

Két fáradt lábbal álldogáltama megsebzett nyúlon,köröttem az élet alkonya terjengett.Úgy néztem a napra, mint valami tükörbe, hosszú sörényem szétterült a homokon. Engem folyton az éhség kerget, a vérem most is zászlóként lobog. Oroszlánként állok a megsebzett nyúlon.Kérve kérlek,te most helyettem is álmodjál.

63

VARÁZSÉNEK(Descântec)

Micsoda rossz ember keze voltam, hogy meghajlítottam a sasmadár csőrét! Micsoda vakmerő erővel bírtam, hogy megünnepeltem saját magányomat! Egyenes vonalból én, az együgyű, kört rajzoltam.Ossze-vissza térengettem a vadakat, a szarvasok agancsai falevélként lengedeztek a szélben. Sírhatnékom volt, folyónyi könnyem támadt, s jött rákvörösen az édes halál is, — ördög narancsa, ló nyerítése!Megkékítettem az eget, én, az együgyű.

64

A SZEM ELVESZTÉSE(Pierderea ochiului)

Körmömmel váltig kopogtatni tudnék, Újhegyemmel is, míg teljesen elkopna mind a kettő.

Egy vak ember, ki hozzám lépett, azt mondta:— Testvér, hagyd a körmöd, ha netalán tán szem van rajta, minek törjön el?

De mégis, mégis, ezt a kaput, amely kettőnket elválaszt, valakinek döngetni kell.

65

HAIKU SZELLEMÉBEN(In spirit de haiku)

A zöld gyümölcsök árnya ránehezül a másodpercre, s hagyja, hogy tovaszálljon a platánfa alól.

Ha lombja lenne az időnek, micsoda ősz volna!

Meghűltem a szavak állapotától, értelmüket tán hó takarta el. Könnyű, Uram, az egyedüllét, de nehéz égni a természet láttán!

A sasmadarak repülő fák, gyökérzetük madárkarom. Uram, micsoda ősz lesz majd fönt a magaslatokon.

66

Virágzó fán sosem láttam akasztott embert. O, te rongy tél, lombtalan fák, szárnyatlan sasok!

Az est szemfehérje a föld fekete szemhártyáján, ősztelenül lát mindent.O, te est.

A hárs illata:Futó istennő, ágak között a bokájá.

Két idegen szó összekoccanásaként szökken ki belőlem a te szikrázó arcvonásod.

Vérét vesszük a végtelennek. Vérsejtek a fénylő csillagok. Fájdalommal sújtják szemeimet.

67

Micsoda fagyott fény a hópehely.A tél pedig szavak hidege...

Fogd az északi szelet, tapaszd a nyakamra, forrjon rá, mint hús a csontvázhoz.O, te sokszor kiejtett szó, légy a képmásom!

Beszélő nyelvemen megdermedt a halhatatlan szó.Mondtam-e neked, hogy én a szárnyatlan létet akarom?Mondtam-e neked, vajon, vajon?

O, hazám —Te nyílvessző, beletalálok veled a végtelen szívébe.

68

SÍRÓ CSONTOK(Oase plângând)

Ha kirázod belőlem minden ősömet, legvégül, legvégülkihull bensőmből egy csillag is!Micsoda élet ez, Uram, megpróbál tovább létezni két oszlop között!

69

A NARANCSSZÍNŰ ALAGÚTBAN (III)

(P rin tunelul oranj. III)

A csillagos ég árnyékba borultegyetlen szótól,az ige idegszálán át nézveaz idő mindössze állat,hegydomborulat,tenger,Ithaka.

70

A NARANCSSZÍNŰ ALAGÚTBAN (IV)

(P rin tunelul oranj. IV)

Úgy néztem a nem tudom mit, akár a hiányt. Nyilván, a hátam mögött havazott.A rohanó nyúl nyoma ott maradt a mezőn. Uram, fegyvertelenül miként tudtam ennyi borzalmat elkövetni?

71

A KO(Piatra)

A kőolyan ember, akibe más ember beledugta a kezét, akárha kesztyűbe, majd visszájára kifordította.

72

HAIKU MODORBAN(Spirit de haiku)

Stănescu Dórának ajánlom

Miérttűntél elém, Úrnő, hisz én már foglya voltam létem csodájának.

73

SHAKESPEARE

A ló kétségbeesett párkány.En is párkány vagyok minden porcikámmal. Az illatos hársfa is reménytelen párkány.Csak párkány vagyok.Hirtelen megindulok, s odakiáltom.Nosza! Rémítsük meg a természetet!Nosza! — kiáltom.Ezt a galád időt is rémítsük meg, amely úgy rohan, mint a kígyó.De mit is mondtam?A galád időt?Tán lóról szóltam volna?Szent hársfaillatot fizetnék egy lóért.

74

ELŐLECKE(Prelecţiune)

Ptolemaiosz azt mondta nekem:— Kétféle létállapot van:A rendelkezésünkre álló időbeliség, azaz az elmerengés állapota, és az időhiány, azaz a krízis állapota.

Ezután elhallgatott.

Papírokat szedtem elő és leírtam:— Az elmerengés, a mozdulatlanság állapota, amely, ha unalmasan is, de változtat magán. Az időkrízis állapota, amely,mert fáradt, a régi köntösében marad, vagyis bepelenkázva, mint amikor született.

75

NOKTÜRN(Nocturna)

Mi is történne, tényleg, azzal a nagy ábrázattal, amely, megsértvén a földet, maga mögött sebzett fákat, könny-rókákat, könny-nyulakat hagyna hátra, és az égnek a fájdalma csillag-gondolattá válna.

Ohó,tényleg, mi történne azzal a nagy ábrázattal?

76

C SO M Ó 1(Nod 1)

Nyögött és orgonáit és morgott a hattyúnyakú farkas, nyögött és orgonáit és morgott, míg ott 8eküdt a 8riss havon.Miért nyögsz, miért orgonáisz,

miért morogsz? Miért teszed tönkre a jégvirágokat, te hattyúnyakú 8arkas, te, ki végíg8eküdtél a 8riss havon, miért üvöltesz, miért orgonáisz? Tűnj el, szólt a 8arkas, távolodj innen, űzd el magad, mondta.S én elindultam és elmentem és elűztem magam, és magára hagytam a hattyúnyakú 8arkast, amely üvöltött, orgonált tovább, morgott a havon, a 8rissen hullt hópihék alatt.

77

CSOMÓ 5(Nod 5)

Ö mindenhol csupa szem volt, csupa száj, csupa mell, csupa homlok.

De valaki megátkozta, megátkozta őt a végzet.A mellében két szíve volt, két szíve, két szíve, két szíve...

78

C SO M Ó 29(Nod 29)

Mit csinálsz, kérdezte a démon, mit csinálsz?Csapdákat készítek, csapdákat! Láncokat kapcsolok össze, léceket és lakat nélküli kulcsokat!Mit csinálsz, kérdezte újból a démon. Mondtam már, csapdákat, elejtünk velük néhány vadat!Szerzek a kulcsoknak lakatot!Ahá, szólt a démon, tudtam, te vadász vagy.Nem tudhattad, válaszoltam, hisz a te számodra nincs is csapdám!

79

SAVONAROLA

Megjelent előttem Savonarola, s azt mondta: Hiúság-máglyákon el kell égetnünk a fákat, el kell égetnünk a füvet, a búzát, a tengerit, hogy minden egyszerűbb legyen!Szét kell törnünk a köveket, kitépni medréből a folyót, hogy minden egyszerűbb, sokkal egyszerűbb legyen!Le kell mondanunk a lábainkról, hiszen a járás hiúság.Le kell mondanunk a tekintetünkről, hiszen a szem hiúság.Le kell mondanunk a hallásunkról, hiszen a fül is hiúság.Le kell mondanunk mind a két kezünkről, hogy minden egyszerűbb, sokkal egyszerűbb legyen!Megjelent álmomban Savonarola, ős-daganat a világ agyán.Megláttam őt, és üvöltve felriadtam.

80

A SZAVAK FÖLEMELKEDÉSE(Ridicare de cuvinte)

Mint nyírás után a birkák bőre, megvilágosodik a nappal.

Nehéz a követ megnyúzni.Nehéz a görög embert megfosztani emlékeitől.

De miért beszélünk most erről?Utóvégrea fénynek is van bőre, a fény is megnyúzható...A fény hibája, hogy van.

Bizonyosan tisztább levegő érkezik az új évezreddel.Szépek vagyunk.Mért ne is lennénk szépek?

Egymást felfaljuk éhség miatt, hit miatt, alkatunk miatt, a szeretet miatt.Ezek most nem fontosak.Vagyunk, amilyenek vagyunk, vagyis szépek.

Szívemben mindig nyugodt a vérem.

81

Szememben mindig sósak a könnyek.

Angyal vagyok az ég közepén.

82

PTOLEMAIOSZ ALAKJÁRÓL(Despre înfăţişarea lui Ptolemeu)

O:a legszebb, a legsudárabb!

O:a legszeretetreméltóbb, a legelhihetőbb!

O:a legjámborabb s legfaragatlanabb!

O:a legerősebb és a legokosabb!

O:a jóérzés,a mindent látás szemtanúja.

O:az értelem ellensége, mert az értelem szemmel nem látható.

Azt mondja:a merengés megöli a jóérzést.

83

Azt mondja: az időhiány arányos a jóérzéssel.

Azt mondja: létünka jóérzés feltétele.

Azt mondja: a jóérzésaz értelem feltétele.

Most elfáradt, nem toldhatja meg: az értelema fiatal és öreg jóérzés köztese.

Azt tanácsolja:ha helyet adunk a jóérzésnek, helye van az igazságnak, ha helyet adunk az értelemnek, előkészítjük a jövendő jóérzést.

Az övé:a legmagasabb homlok, a legszebb szemöldök, a legtüzesebb szem...

A többi bizonytalanság a „nem tudom mik” között.

84

Ő megszületett, élt,meghalt.

Ezt jóérzésnek mondja.Az értelem viszont tagadja ezt. Az értelema leendő jóérzés melegágya.

En vagyok a lévendő jóérzés.

Ennyit Ptolemaioszról.Ennyit magamról.

85

ÉNEK(Válás egy életkortól)

(Cântec. Despărţire deo-vârstă)

Minden gömb lehetett volna, s nem volt az, nem.Minden vonal lehetett volna, s nem volt az, nem.Te törékeny kör lehettél volna, s nem voltál az, nem.En gyönge rombusz lehettem volna, s nem voltam az, nem.

Fű, fa, kő, madarak,ti mások, egészen mások vagytok.Nézem, hallgatom, körbeszaglászom

magam,s úgy tűnik, álmodom.

Minden gömb lehetett volna, s nem volt az, nem.Minden vonal lehetett volna, s nem volt az, nem.

86

MI AZ ÉLET? MIKOR KEZDŐDIK, S MERRE TART?

(Ce este viaţa ?....)

Egyszerre tart minden irányba, mondta az irány nélküli.

Csak egyetlen irányba tarthat, mondta az irány.

Mi van?Hogy-hogy mi van?Van, s ez éppen elég.Vagyis V, vagyis A, vagyis N.

Az első V ősibb az utolsó N-nél.Ez van.

87

SZOKATLAN TERMÉSZETESSÉG(Neobişnuitul firesc)

Sejtem, hogy elveszítem a magányt. Hallásom bárány szívében alszik el, s meglehet, hogy a csiga édes szarva sohasem fordul többé önmagába, mikor te barbár fény-ujjaddal ráhelyezed a napot.

Három ágyban fogok aludni, s öt fejemmel megálmodom mások múltját.

Torkom a szomjas szarvasé, szemhéjam alatt kiköltök majd hét fehér tojást.

Sejtem, hogy elveszítem a magányt, ahogy a szélben elporlad az egy, ahogy a pont tágas marad önmagának.

88

J E L I(Semn 1)

Egy absztrakt gondolat belsejében ringatózott egy hársvirág, s oroszlánokkal, növényekkel népesült be a sivatag.Egy áttetsző, nagyon friss öntvény,mely éles volt, akár a penge,meghúzta a horizontot,látást választott el a szemtől,szót az eszmétől,fényt a csillagtól,míg a gondolat belsejébenringatózott egy hársvirág.

89

JE L 7(Semn 7)

Ahogy füstös üvegen át nézed a napfogyatkozást, úgy néz át testemen egy hátam mögötti opál-szem, a horizont egy fix pontját figyeli, aztán lejön a dombról a völgybe, majd visszakaptat, fel a dombra.

90

JE L 10(Semn 10)

Látod-e télen a kémények gomolygó füstjét — akár a magányos sas röpte, melyet a hópehely kettőbe vág, majd szétterít a mezőkön.

Füst az én életem is, gomolygó füst, amelyet a sas tolla vág kettőbe, s szétterít engem, szerelmem, a mezőkön.

91

A V E R S(Poezia)

A vers az a szem, amelyik sír.O a váll, amelyik sír, a váll szeme, amelyik sír.O a kéz, amelyik sír, a kéz szeme, amelyik sír.O a talp, amelyik sír, sarkunk szeme, amelyik sír.O, barátaim,a vers nem a könny,de maga a sírás,nem egy kitalált szem sírása,de annak szeme-könnye,aki szépségre termett,annak a könnye, aki boldogságra termett.

92

KITÁRULKOZÁS APOLLO ELŐTT

(Destăinuire către Apolo)

En egyszerű szállítóeszköz vagyok, hús-saroglya,amelyen hordom a Merkúrra a piramis törött sarkú, megrongált köveit.O, micsoda nyomást, iszonyú kő-nyöszörgést érez az én merev, vérző testem,amely csak hieratikus, egyszerű szállítóeszköz, saroglya.

93

TÉLI ÉNEK(Cântec de iarnă)

Nagyon szép vagy mindig, tél! Hátadon a róna elnyúlik a láthatárig, s a csípős szélben megdermedt fák. Reszket orrcimpám, nincs egyetlen illat, nincs fuvalom sem, csak távoli Napok jég-illata száll.

S milyen tiszta, tél, a kezed!Senki sem jár, fehér bálványként hópehely-napok keringnek csöndben, de sarjad már a gondolat, amely szólásra bírja párosával, négyesével a fákat.

94

A CSÁSZÁR KEZE(Mâna împăratului)

A császár keze nem igényel több tárgyat, mert tárgyak nincsenek.Nincs ezüst,nincs arany, seregünket a pártusok legyőzték, katonáink elpusztultak.Már angyalaink sincsenek, istenszobrainkat összetörték.A pártusokhatalmas lovaikon rajtunk menetelnek. Csontvázak sem vagyunk, csontvázak sem, patkók vagyunk a lópatákon.Ennyi vagyunk, ennyi.

95

DOJNAHAN GÚLÁT(Spirit de doină)

Néha olyan egyedül vagyok, hogy kedvem volna visszaadnianyámnak az anyatejet.Máskor olyan nem-egyedül vagyok, mintha maga a természet volnék.A fénylő csillag sosem tudott úgy megigézni, hogy árnyékává változzam.Most éppegy szerény asszony szerelme éltet.

96

A FÉLELEM(Frica)

Egyetlen csapással megölhetném őt.Kacag felém, mosolyog.Szemembe nézkét ragyogó szemével.Felém nyújtja a kezét, s mosolyogva, nevetve megrázza fekete hajfürtjeit.De én egyetlen csapással megölhetném őt.Most édes, ártatlan, játékos szavakat mond.Kíváncsian figyel, egy pillanatra összehúzza magát, aztán ismét kacag, mosolyog.A szemembe néz két ragyogó szemével.Ránézek hosszan, látom, egyetlen csapással megölhetném őt.

97

A SAS PALOTÁJA(P alatul vulturului)

A szavak apró csecsemők, miket életünkkel szoptatunk.A szavaknak csak a dicsőség, a vér és a kés tetszik.

A költők apák, kik apákat szülnek, megöli őketa szó-asszonyok iránti vágy.

Látok három sast repülni.De nem a szememmel látom őket, hanem az igékkel.Tessék, csecsemő, itt a vér.Fog; meg engem, ige, s idd meg rövidült időmet! A Madonnáról annyit, hogy csöndben van. Jézust egyszerűen megfeszítették.

98

DE RERUM

Megtikkadunk a szavaktól, mint a hal a levegőtől, mint édesanyám apámtól, mint az idő dolgaink jellegétől.

99

RÉGI HARCTÉR(Vechi câmp de luptă)

A fény tömlői gyorsan röpítik a lenyelt szavakat.Félelem foga el a Napot.A hátukra fordult lovak nyerítve száguldanak a víztükörben.A föld középpontjában legelnek.Két tátott száj között a lovascsodaszárnyat készít magának, hogy visszarepülhessen a múltba. Most kiált. Repül.Még látható, már nem is látható. Fekete és fehér fogai összekoccannak. Tört csontok hangja.S mindezek után, fehér nappal.

100

HÍVÁS(Chemare)

Micsoda ricsaj, micsoda zúgás, micsoda zörgés, micsoda csörgés! Virágszirom vállamon szárnyait csattogtató, pokoli madarat hagyott egy árnyék.Beárnyékolódtam, elsötétültem, nehézkessé váltam, egészen súlyossá.Kőfűrésszé lettem, lyuk vagyok a hegyen, kész sziklabarlang.Jöjj, csípj hát nyakon engem, s akasszál magadra.Itt már nem vagyok szép, kezdtem rúttá válni.Gyere, önmagaddal együtt.

101

AZ ÉNEK ÁLLAPOTA(Starea cântecului)

Es ha váratlanul kinyílna egy szem azon a kilincsen, amelyet megfogsz? Rá meméd-e tenni, vajon, a kezedet a látásra?Be tudnál-e lépni a látásba? Tudnál-e az én látásom lenni?Es ha csakugyan kinyílna egy szem, tudnál-e, vajon, én lenni, aki majd csodálkozva elbámul? Kérdem tőled, én, a vaksi, tudnál-e, tudnál-e a látásom lenni?

102

FÁHOZ HASONLÍTOK(Mă asemui cu un copac)

Fához hasonlítok.A fának sok keze van, akárcsak nekem: kettő látható, ezer láthatatlan.

Ha szél fúj, a fa kezei susognak, ha két kezem mozog, arra gondolok, azokat isvalamilyen csodaszél lengeti.

Fához hasonlítok, minden szavam egy-egy falevél. Tetszik ez a metafora, jelzi, hogy megöregedtem.

Fiatalon egy soklábú, sokszemű ind istenhez álltam közel. Mondogattam, né, meggyérültek a kezeim, végül is a jobb felemen két kezemés két lábam maradt csak.Szaladni csak körbe tudtam, esetleg csigavonalban.

Most, öregen, tetszik nekem, hogy a fához hasonlítok.Kezem, lábam azért mozog, mivel csodaszél lengeti.

103

S ez a tudat boldoggá tesz.

Nemsokára semmihez sem hasonlítok, lábam, kezem nem mozog majd, szavaim sem lesznek többé falevelek.

Ezt megértik a barátok,ellenségek, így én más bolygóra szököm.S az idegen környezetben,mivel én tovább öregszem,más egyébhez,más dologhozfogok hasonlítani.

Aztán ismét bolygót váltok, újra s újra, folytonosan, istenem, mily egyhangúság!

104

ÖNÉLETRAZ BELGRÁDBAN(Autobiografie la Belgrad)

I.

A mértan a történés csöndje!

II.

Ha a lovak alszanak, a lovasok halottak!

III.

Tegnap a szám vérzett, ma szavaim vére hull!

IV.

Nem a fülemüledal, annak értelme a fontos.

V.

Cammogva járok, mint elefánt az elefánt-temető felé! Már nincs is gondolat, csak elefántcsont!

105

MEGFÉLEMLÍTÉS(Intimidare)

Ahogy az oroszlánszelídítő az állat szájábadugja a fejét,

úgy teszem elődbe a szerelmes szavakat. Ránk szakad ismét a púpos alkony, akár egy teve.Vágy ébred bennünk valaki vagy valami iránt,és hallgatásra késztet újból a félelem, hogy az A betű fölött elszáll a denevér.

106

A KOPÁS(Tocirea)

A katona masírozott, masírozott,masírozott,amígtérdiga két lábamind elkopott, mind elkopott,mind elkopott,amígtörzsea bordákigmind elkopott, mind elkopott,mind elkopott,amíg végül két szeméremár vak is volt, már vak is volt,már vak is volt,fején a hajsötét fű volt, sötét fű volt, sötét fű volt...Egy fehér ló addig ette, míg jóllakott, míg jóllakott, míg jóllakott.Nyi-ha, nyi-ha, nyi-ho-gott.

107

ÖTÖDIK ELÉGIA(A cincea elegie)

A valóság megkísértése

Almára, mert alma, levélre, mert levél, árnyékra, mert árnyék, madárra, mert madár, bizony, még nem haragudtam.Mégis, most rám haragszik minden alma, minden levél, minden árnyék, minden madár. Állok, íme, a levelek, az árnyékok, a madarak és az almák kerek, hűvös vagy légies ítélőszéke előtt.Elítélnek tudatlanságomért, nyugtalanságomért, renyhe bénaságomért.Magvak nyelvén hozták a végzést.A madarakapró kézjegyükkel máris aláírták súlyos vádiratom.Födetlen fővel állok, s megpróbálom kibetűzni, amit rám olvastak tudatlanságomért...Semmit, semmit ki nem olvashatok, és így kedvem maga is elborul,s elítél talányos, örök várakozásra,szüntelen értelmi lobogásra,míg lassan almává,levéllé, árnyékká,madárráváltozom.

108

TARTALOM

Bevezető sorok (R ádu ly Ján os) 5

Mihai ^Bminescu

CSAK A KÖLTŐ 9 MA VAN MÁJUS ELSŐ NAPJA 10

MESÉIK KIRÁLYLEÁNYA 11 ELŐSZÖR, HOGY LÁTTALAK 13

KÉRVE KÉRSZ, HOGY TRÉFÁBÓL 14 MÉRT VAN AZ, HOGY LELKEMET 15

KESKENY UTCÁN LÉPDELEK 16 ADD A KEZED... 18

ARCOD ÁTTETSZŐ 19 Ó, MEGKÉRTEM A BÖLCS EGET 20 MELLEMEN HADD P IHENJEN... 21

DERŰS, ÉLETVIDÁM LEÁNY 22 ANNYIRA ÉDES... 23

MÉRT NEM IS LETTÜNK MADÁRKÁK 24 UGYANAZ AZ UTCA MOST IS 25

FÁJÓ KÍN 27 A CSILLAGIG... 28 SŰRŰ ERDŐN... 29 AZ ESTCSILLAG 30 A fordító jegyzete 45

STÁNESCU — EMINESCURÓL 46

Mihai Eminescu: KÁMADÉVA 47 Kis jegyzet 48

109

Nichita Stănescu

QUADRIGA 51 ÖNARCKÉP 52

LECKE A KOCKÁRÓL 53 HIEROGLIFÁIK 54

MÍTOSZ UTÁNI CSÖND 55 A KÖLTÉSZETRŐL 56

A BÁRKA 57SEMMI SINCS MÁSKÉPP 58

A FÖLDEKEN 60 KÖLTEMÉNY 61 SZÍV NÉLKÜL 62

SIVATAG 63 VARÁZSÉNEK 64

A SZEM ELVESZTÉSE 65 HAIKU SZELLEMÉBEN 66

SÍRÓ CSONTOK 69A NARANCSSZÍNŰ ALAGÚTBAN (III) 70 A NARANCSSZÍNŰ ALAGÚTBAN (IV) 71

A KŐ 72HAIKU MODORBAN 73

SHAKESPEARE 74 ELŐLECKE 75 NOKTÜRN 76 CSOMÓI 77 CSOMÓ 5 78 CSOMÓ 29 79

SAVONAROLA 80 A SZAVAK FÖLEMELKEDÉSE 81 PTOLEMAIOSZ ALAKJÁRÓL 83

110

ÉNEK 86MI AZ ÉLET? MIIKOR KEZDŐDIK,

S MERRE TART? 87 SZOKATLAN TERMÉSZETESSÉG 88

JE L I 89 JEL 7 90 JEL 10 91

AVERS 92KITÁRULKOZÁS APOLLO ELŐTT 93

TÉLIÉNEK 94 A CSÁSZÁR KEZE 95

DOJNAHANGULAT 96 A FÉLELEM 97

A SAS PALOTÁJA 98 DERERUM 99

RÉGI HARCTÉR 100 HÍVÁS 101

AZ ÉNEK ÁLLAPOTA 102 FÁHOZ HASONLÍTOK 103

ÖNÉLETRAZ BELGRÁDBAN 105 MEGFÉLEMLÍTÉS 106

A KOPÁS 107 ÖTÖDIK ELÉGIA 108

111

ERDÉLYI GONDOLAT KÖNYVKIADÓ ERDÉLYI PEGAZUS KÖNYVKIADÓA könyv szerkesztője: BEKE SÁNDOR

A borítón Páll Magdus illusztrációja Nyomdai előkészítés: Erdélyi Gondolat Könyvkiadó

A szerkesztőség postacíme:535600 Székelyudvarhely, Tamási Áron u. 87

Telefon/fax: 00-40-266-212703 E-mail: egondolat@yahoo.com; egk@freemail.hu

ISBN 978-606-534-100-5 ISBN 978-606-92070-2-4

www .e rde ly igondola t . roKészült az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó Nyomdájában,

Székelyudvarhelyen Felelős vezető Beke Sándor igazgató

112

Mihai Eminescu

ADD A KEZED...

Add a kezed, pihentesd Még egyszer mellemen,Kutakodjam őszintén S kérdőn a szemedben.

Ó, egy forró ölelés,Fájó, tüzes álom,Utána elesettként A világot járom.

Életem, ha elröppen,Nem marad semmi nyom, Nichita StánescuVégleg elfelejtenek —Hát ez a jóslatom. KÖLTEMÉNY

(1876) Ugye, ha egyszer megfognálak, s a talpadat megcsókolnám,te már rögvest bicegve járnál, nehogy a csókom megsérüljön.

R áduly Ján osfo rd ítá sa i

ISBN 978-606-534-100-5 ISBN 978-606-92070-2-4