VASÁRNAP, 1913. OKTÓBER 1.
a
Mögöt-tem a domb
Andrpssy Lajos
Még játszani egyet...
Temetőkertben két gyermek játszott — hol társra várva merengőn
néztem őket én: konok magányos nyár fa . . .
kezdtem egy szép világot rakni körénk körébük voltam-e én is
gyermek? — a szorongás belém üt
játszani kéne egyet még egyet tán uto lsót ! . . . gumikeréken
tolják társam: a halk koporsót
örökös harc az élet s íme fegyverek nélkül szorítják
deszka-présbe szelíd gerincünk végül
botozva azt a vádat amivel kibotoztak cifrázva érdemünket mi
élni volt okos csak
kezdek valamit újra — gondoltam míg a hantok dobbannak — még egy
férfit magamból kiszakajtok:
kudarc kudarcot ér most fuldokiik már a lelkem ugyan mi bűnömért
kell folyvást így vezekelnem?
kezdtem egy szép világot rakni körénk körében olyan volt mint az
álom és mégsem a mesékben
csodák csodákat értek, s ahogy pirult az arcom úgy sokasodtunk
vígan — hittem: mint Atlasz tartom
ezt a szent terhet váltig füttyösen ernyedetlen aztán a társak
fogytak s egyszerre gyenge lettem
abogy nevüket sorban rideg sírkőbe véstük: a bánat forró ólmot
öntött szívembe ér tük! . . .
törtem tovább az utat dúdolva — bárha félek: kudarc kudarcra jön
most s fuldokiik benn a lélek:
amibe kezdek széthull mielőtt összeállna — mint megvert lázas
gyermek lopott lidérces álma
szemem megpattan: mégse látok betűnyi tárgyat kezem ügyetlen
mint a bódultan vaksi bánat
érzékeim mint húrok hegedűn ám de mintha süket őrültek ráznák
vonóját nyögve-riva
dicsérni tréfás szóval kilép a hang a számon: kötéltáncos ha
indul — s már csak zuhanva szánom . . .
szerelmem csókom véres sebet tép mint az a k n a . . . kiáltom
tolvajomnak ki önmagából a d n a ! . . .
fordítom arcom fénynek: hát mégis csókoljátok megváltó vad
viharral mosolygósabbá lányok!
— Atlasz ha mégse voltam se Herkules se Dávid: dalolva-sírva
érjek egy méltó halk h a l á l i g . . .
(Játszani kéne egyet — még egyet tán utolsót: kitépni
koszorú-ráf-gyűrűkből egy koporsót!)
Igaza lett a f iúnak. Nem fogott egy fia hala t sem aznap. S egy
hangfoszlánnyi nevetést sem öt éven át.
Egy asszonnyal sétált a dombon a hatodik évben. Vit te átölelve,
a f ű b e teríteni, hogy ölelje, pmíg kicsal ja belőle a gyűlöletet
vagy a nevetést . Akkor az asszony fel-sikoltott : nézd csak egy
gyík!
— Hol van — fu t t a t t a tekinte-tét a fűben, de csak zöldet,
bé-kéltető zöldet látott , mozdulat lan zöldet. Nyugalmat .
— Ot t ! — sikoltott az asszony —. aztán felnevetett . — Nem is
gyík, hanem egy kisfiú.
Most m á r látta. A csillogó, csú-fondáros nevetést ki tündöklő
sze. meket látta, a fűben hasaló is-merőst .
— Szervusz Gábor — csúszott ki a száján a köszöntés. Mj van a
harcsakirál lyal?
— Hahaha-harcsaki rá ly i ránt tetszik érdeklődni, megvan
pa-rancsára, tekintetes u r a m — ug-rott föl a fűből a fiú. — Csak
éppen n e m harcsakirály, hanem kukackirály, ezer személyben.
Csat tant a pofon. A fiú megrázta fe jé t . — Kár-
magáér t — mondta . — Nem tud-ja lemosni többet a kezéről.
— V á r j Gábor! — kiáltott a fu tó gyerek után a férf i .
— Nem Gábor a nevem, ha-n e m János — nevetet t vissza
el-tűnőben egy hang. Már csak a hang.
Tíz évig egy hangot sem ha l -lott a férf i . Csak a motor
zúgott. Tíz év múlva a dombnál megállí-totta az autót.
— Maga, János, va lamikor na -gyon tudott nevetni? Ugye?
— Tessék? — hangzott a vá-lasz.
— Nem emlékszik a gyíkra, a harcsaklrályra. a pofonra?
— Engem Péternek hívnak, nem Jánosnak. És a ml csalá-dunkban
sohasem nevettek. Én se neve t tem sohasem. Valakivel összetéveszt.
;
Igen, biztosan összetéveszt va-lakivel — mondtam a férf inak, és
lementem a folyóhoz, hogy megnézzem az arcom. Vártam, hogy mögöttem
csattan az autó a j t a j a , beindul a motor. De n e m hallatszott
semmi.
Csak az arc, az arc a folyóban. A nevetésért könyörgő arc, amely
visszanézett rám, amikor a vízbe néztem. És mögöttem a domb.
Zúgtak a füvek a szélben. A szél zúgott a füvekben.
VERESS MIKLÓS
Á gyík volt i smét az ügyesebb Csak nézett u tána, de m á r a fű
sem mozgott, m á r a föld sem, csak az a göröngy i ramodot t a
dombon lefelé, amelyet cipőjével félrerúgott .
— Mi a neved? — kérdezte a U r t i -— Fühögöbögő — nevetet t
vissza ka j ánu l a fiú. — De a bácsinak csak Péter . Mer t a bá
-csi nem tud tündérül . Azért fu t el a gyík is. Én is elfutok.
Csak a nevetés marad t nyo-mában .
Az ötödik nyáron a férf i hor-gászni ment . A domb tövébe men t
horgászni, maga se tud ta mit, hala t vagy nevetést. Mind-ke t tőre
szüksége lett volna. De csak napfény akadt horogra. A bokor mögül
vad kiál tás ha r san t : megvan. Odament , és meglát ta a
f iút . aki maga csinálta horgászbot-jával fé lkarnyi harcsát
vonszolt ki a fövényre. Megvagy harcsa-király — ordította.
Nem áll ta meg, hogy n e szói-Ion.
— Péter! A harcsakirály sok-kal nagyobb, az van egy mázsa
is.
— Ered j harcsakirály — kiál-tot ta a kisfiú, és visszagörgette
a horogtól megszabadított halat a folyóba. Aztán végignézett a fé r
-f in, és fölnevetett .
— Honnan ismerné maga a harcsakirályt , még a koronát sem vet te
észre a fe jén! És különben sem Péternek hívnak, hanem Gá-bornak.
Akusz-nékusz-varabé-kusz, n e m fog hala t sohasem!
Sokan azt' hiszik, menyasszonyt öltöztetni a legnehezebb. Mert
ott minden ráncnak, fátyolon és ruhán, alul és fölül helyén kell
lennie. Elég egyszer végignézni, hogyan öltözik a búvár .
Királyokat koronázásra nem öltöztettek annyian, ahányan Körősi Is
tván körül szorgoskodtak a napokban Algyőn, az épülő ú j híd
pillére tövében. Gumi ruhá j á t legalább öten húzták fölfelé,
kesztyűjénél ket -ten erőlködtek, mire sikerült fölhúzni,
„koronáját" , a nagy rézgömböt h á r m a n csa-varozták
össze.»Fémből talpalt nagy cipője külön ember t kívánt fűzésnél, és
leg-alább két segítőtárs kellett, hogy az avata t lanok előtt ki
tüntetésnek látszó szép nagy ólomszívet a nyakába akasszák.
Huszonöt éve keresi a kenyerét víz a la t t Körösi István.
Szabadalmaztatott szerszámát is maga tervezte, maga készítet te:
olyan lángvágóval dolgozik, amellyel víz a la t t többsoros
szerkezeteket ls vágni le-het. A régi Erzsébet-híd roncsait is
ezzel aprí totta, a baja i hídét is, most Algyő íölött a pilléreket
építéskor védő hata lmas szádfallemezeket vág ja el. Somogyi
Károlyné a „látványos" öltöztetés egy-egy mozzanatát örökítette meg
képsorában.
1
