Marina Fiorato - A Muránói Üvegfúvó

8/19/2019 Marina Fiorato - A Muránói Üvegfúvó

1/385


2/385

Marina Fiorato

A MURANÓIÜVEGFÚVÓ

IPC MIRROR


3/385

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Glassbowler of Murano 2009Copyright © by Marina Fiorato, 2009

AH rights reserved!

Fordította: Fazekas Eszter

A kiadó gondozásában a szerzőtől már magyar nyelvenmegjelent: A BOTTICELLI-TITOK

ISBN 978-963-635-381-0ISSN 2061-4454

Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., Budapest, 2010

Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft.

IPC MIRROR Könyvek

Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A.

Felelős szerkesztő: Varga Mónika Szerkesztő: Fülöp Ildikó

A szerkesztő munkatársa: Maros Edit Borító: Popovics Ferenc

Tördelés: Tóth Anikó

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató


4/385

„ Marina Fiorato csodálatos történetet szőtt; művészettel,szerelemmel, intrikával és ravaszul ábrázolt karakterekkel… elállttőle a lélegzetem…’’

– Susan Vreeland, a Leány gyöngy fülbevaló val szerzője

Marina Fiorato regényében lebilincselően keveredik a történelem, amisztérium, a művészet, a zene, a romantika és a politika. Anapjainkban és a XVII. századi Velencében játszódó történet két szálon

fut.

VELENCE, 1681… A köztársaság éltető ereje az üvegfúvás, és a velencei tükrök azaranynál is értékesebbek. A vérengző Tízek tanácsa féltékenyen őrzititokzatos módszerüket, s ezáltal a muranói üvegfúvókat is, akik gyakorlatilag bebörtönözve élnek a lagúnák egy szigetén. Ám a

le gtehetségesebb üvegművész, Corradino Manin eladja a titkot ésezáltal a lelkét is a Napkirálynak, a francia XIV. Lajosnak, hogy új jövőt teremtsen leányának.. Ennek az egyedülálló tükörkészítésitechnikának a megszerzésével sikerült megépíttetnie a Napkirálynak pazar Versailles-i kastélyában a Tükörgalériát.

NAPJAINKBAN…Évszázadokkal később leszármazottja, Nora Manin boldogtalan londoniélete elől menekül Velencébe – elhatározta, hogy ősei városában folytatja életét és a családi mesterséget. A szenvedélyes és tehetségesifjú hölgy azonban nem is sejti, hogy ismert neve hamarosan mekkoraveszélybe sodorja. Lázasan kutat páratlan tehetségű üvegfúvó őseéletének rejtelmei után, s közben bízik abban, hogy új életre és talánszerelemre is talál Velencében, ám előbb meg kell küzdenie a múltdémonaival.

Miközben élete egyre jobban kiteljesedik és számtalan rég eltemetett


5/385

titokra derít fényt, rájön, hogy a múlt talán soha nem lesz olyanáttetsző, mint a kifújt üveg…

Corradino és Nora Manin sorsa az időn átívelve összekapcsolódik, és

mikor szörnyű titkok kerülnek napvilágra, a lány megérti, hogy csakakkor lelhet békére, ha tisztára mossa őse nevét. A valós személyeket bemutató reneszánsz korszakban és napjainkban párhuzamosan játszódó izgalmas történet a világ egyik legszebbvárosába repíti az olvasót, aki úgy érzi, a két főhős társaságában magais bejárja Velence gyönyörű tereit és utcáit.

„Marina Fiorato csodálatos két szálon futó történetet szőtt,művészettel, szerelemmel, intrikával és ravaszul ábrázoltkarakterekkel…. elállt tőle a lélegzetem….”– Susan Vreeland, A jácintkék ruhás lány szerzője

„Lebilincselő regény titkokról, odaadásról, szeretetről és árulásról.Fiorato biztosan meghódítja az olvasóit ezzel a gyönyörű és bonyolultVelencei történettel. Magával ragadó szereplői izgalmassá teszik ezt a

lenyűgöző regényt.”– Kate Furnivall, az Orosz szerető és a Vörös sál szerzője


6/385

Conradnak, Rubynak, és legfőképp Sachának. Mindannyianszerepeltek ebben a könyvben.


7/385

ELSŐ FEJEZET

A KÖNYV

Mikor Corradino Manin utoljára fordult San Marcofényei felé, a lagúnából nézve bársonyos kék köntösbe bújtcsillagok miriádjának látta Velencét.

A várost ékkövekként díszítő számtalan ablaküvegközül vajon mennyi született meg az ő kezei alatt? Acsillogó üvegek most végül megmutatják neki az életevégéhez vezető utat. Végre hazavezetik.

Miközben a csónak lassan beúszott San Zaccariába,életében talán először nem arra gondolt, hogy a pulegoso technikával hogyan fog aranyfóliából és forró lazuritbóllétrehozni egy újabb remekművet, hanem arra, hogy sohatöbbé nem lesz része ebben a csodálatos látványban.

A csillogó vízcseppekkel borított hajóorrban állva balra

fordult, a Santa Maria della Salute felé – a fehér kupolafényesen rajzolódott ki a sötét égbolton.

A hatalmas templom alapzatát 1631-ben rakták le,hálául a Szűznek azért, mert megmentette a várost apestistől.

Corradino együtt nőtt fel a gyönyörű épülettel. És most,mikor az ő élete véget ér, a templom építése is befejeződött.


8/385

Sosem volt alkalma nappali fényben is megcsodálni azépítészet eme remekét, és már nem is lesz.

Hallotta, ahogy a traghetto1 Canal Grandén átkelve

komor hangján csalogatja az embereket, hogy szálljanak behozzá. Fekete csónakja gyászgondolára emlékeztetteCorradinót. A férfi hátán jeges hideg futott végig.

Azon gondolkodott, vajon levegye-e fehér bauta maszkját, mikor kilép a partra; költői pillanat lenne – nagygesztus, mikor visszatér a Köztársaságba.

Nem, mert van még egy feladatom, mielőtt rám találnak.

Hogy védje magát a szitáló ködtől, szorosabbra fogtavállán fekete köpenyét, majd bízva abban, hogyháromszögletű kalapja és bautája alatt nem ismerik fel azok,

akik a nyomában vannak, sietve átsétált a Piazzettán. A hagyományos tabarro kosztümnek, amely a fehérmaszktól eltekintve tetőtől talpig fekete, el kell rejtenie őtüldözői tekintete elől. Legalábbis annyi időre, amíg elvégziutolsó feladatát. A sírásók lapátjára emlékeztető, kísértetiesbauta maszknak rövid orr- és hosszú állrésze van, így

teljesen meg fogja változtatni a hangját, ha esetleg meg kellszólalnia. Cseppet sem meglepő, hogy nevét a baubauról kapta, a gonosz szörnyről, akivel a szülők ijesztgetik rosszgyermekeiket.

1 komp (olasz)


9/385

Corradinónak babonából szokásává vált, hogy akárholis volt, bárhová is tartott, meglehetősen gyorsan szedte alábait.

Most is sietősen haladt el Szent Teodor és Szent Márkfehér, szimmetrikus oszlopai között; a szent és a kiméra2 beleveszett a sötétségbe.

Rossz ómen volt sokáig időzni ezen a félelmetes helyen – a két oszlop között bűnözőket végeztek ki: felakasztották,vagy élve temették el őket. Corradino gyorsan keresztet

vetett, de a következő pillanatban megmosolyogta amozdulatot. Jöhet még bármi rosszabb annál, mint ami mármegtörtént vele? Mégis sietősen hagyta maga mögött aszentek oszlopait.

Igen, történhet: ha idő előtt rám találnak, és nem tudom

megtenni azt, amit még meg kell tennem. A Piazza San Marcóra érve úgy érezte, minden, amit

ismert és szeretett, fenyegetővé vált. A hold fényében aCampanile3 árnyéka sötét késként hasított keresztül a téren.A galambok gonosz fantomokként repültek felé. Sötét,

fenyegető árkádok vették körbe a teret – vajon ki leselkedikrá az oszlopok mögül? A székesegyház hatalmas kapui nyitva voltak;

Corradino lopva bepillantott: a templom hatalmasaranygyomrában gyertyák rengetegének kicsiny lángjai

2

görög mitológiában a kiméra egy oroszlán fejű, kecske testű cs kígyófarkúszörnyéig volt. (aszerk.)

3 rangtorony(olasz)(aszcrk.)


10/385

táncoltak. A látvány egy rövid pillanatra felvidította: egyaprócska, fényes sziget a nagy, fenyegető, fekete tengerben.

Talán még nem késő belépnem Isten házába, a papok

kegyelmére bízni magam, és menedéket kérni.

Ám azok, akik a nyomában voltak, szintén fizettek adíszes templomnak, amely Velence szentjének csontjaitőrizte, s amelynek csillogó mozaikokkal díszített falaiközött oly hívogatóan pislákoltak most a gyertyák.

Nem, Corradino odabent sem lelhet menedékre. Senkisem kegyelmez neki.

A székesegyházat elhagyva gyorsan elhaladt a Tőrredeli’ Orologio árkádja alatt; még egy utolsó pillantást vetetta hatalmas órára, melynek lapján a zodiákus állatai emenapon mintha sokkal ünnepélyesebben mozogtak volna. Ahalál táncát járták.

Corradino nem kínozta magát tovább azzal, hogy újabbés újabb pillantásokat vet az őt körülvevő csodásépületekre. Ám akkor sem tudott megnyugodni, mikorleszegte a fejét – másra sem tudott gondolni, mint a

gyönyörű tessere üvegekre, melyeket munkája soránkészített; különböző formájú és színű üvegdarabokatolvasztott össze, majd az így kapott masszát egyetlen,gyönyörű edénnyé fújta, mely finom volt és színpompás,akár egy pillangó szárnya.

Tudom, hogy soha többé nem érinthetek üveget.


11/385

Mikor belépett a Merceria dell’Orologióba, a piaciárusok már elkezdtek összepakolni. Corradino elsétált együvegárus mellett, aki gondosan sorokba rendezte

portékáját, mintha csak drága ékszerek lennének. Corradino elméjében a kupák és kisebb tárgyak egyszercsak nőni kezdtek, és az alakjuk is megváltozott – a férfiszinte érezte a kemencéből áradó hőt, a kén és kova szagát.Ezek a szagok gyermekkora óta mindig megnyugtatták.Ám most ez az emlék úgy égette, mintha máris a pokol

lángjai nyaldosták volna. Elvégre az árulók a pokol tüzérekerülnek, nem igaz? A firenzei Dante is megírta. VajonCorradino maga is arra a sorsra jut, mint Brutus, Cassiusvagy Júdás? Őt is felfalja az ördög? Vajon az ő vére isösszekeveredik majd Lucifer könnyeivel, miközben a Pokolura darabokra szaggatja? Vagy, mint azokat, akik acsaládjukat árulták el, őt is örökre bezárják… „… un lago che

per gelo avea di vetro e non d’acqua sembiante… – s egy tavatláttam, mely befagyva mélyen, nem mint víz, hanem mintüveg fehérle.”4 Corradino már-már mosolyogva idézte fel aköltő sorait. Igen, ez hozzá illő büntetés lenne – az üveg volt

az élete, miért ne lehetne hát a halála is? Nem, ha ezt az utolsódolgot sikerül teljesítenem. Nem, ha feloldozást nyerek.

Új erőre kapva visszafordult, ahogy azt korábbantervezte, majd a keskeny hidakon és kanyargóssikátorokban elindult a Riva degli Schiavoni felé. Itt-ott kisszentélyeket látott a házak sarkaiban – a lakók

4Dante: Isteni színjáték (Pokol); Babits Mihály fordítása (a ford.)


12/385

gondoskodtak róla, hogy a gyertyák soha ne aludjanak el, saranyló fényük állandóan megvilágítsa a Szűz arcát.

Nem merek a szemébe nézni. Most még nem.

Végül megpillantotta az Ospedale della Pietà árvaházfényeit, majd nem sokkal később már a gyertyák melegét isérezte, s meghallotta a violák hangját.

Lehet, hogy éppen Ő játszik. Bár megtudhatnám, de sosem

fogom. Anélkül, hogy benézett volna az épületbe, elhaladt az

ismerős kerítésrács mellett, ma jd bekopogtatott a kapun.Mikor a szolgáló gyertyával a kezében kinyitotta az ajtót,Corradino nem hagyott neki időt, hogy megszólaljon.

– Padre Tommaso! Subito5

! – sziszegte.Ismerte már korábbról a szolgálót – mogorva,szűkszavú lány volt, aki cseppet sem sietett teljesíteni azemberek kéréseit. Ám Corradino olyan határozottan szólthozzá, hogy ezúttal azonnal sarkon fordult, majdhamarosan meg is jelent a pap.

– Signore? Corradino a köpenyébe nyúlva elővette bőrerszényét,

majd belerakta féltve őrzött jegyzetfüzetét; csak remélhette,hogy a lánya egy nap megtudja az igazságot, és akkor talánmegbocsát neki. Lopva körbenézett a sötét sikátorban, de

5 Azonnal (olasz) A szerk.


13/385

megnyugodva látta, hogy szerencsére senki sincs aközelben, aki megleshetné titkait.

Nem tudhatják meg, hogy nála van a könyv!

Olyan halkan, hogy csak a pap hallhassa, azt mondta: – Padre, szeretném, ha ezt a pénzt a Pietà árváira költené

– a maszk valóban a felismerhetetlenségig elváltoztattaCorradino hangját.

A pap már nyúlt is az erszényért, hogy szokásos módon

megköszönve elvegye, ám Corradino nem engedte ki akezéből, míg a férfi a szemébe nem nézett. EgyedülTommaso atya tudhatja, ki ő.

– Az árvákra – ismételte meg, alaposan megnyomva aszót.

Ekkor a pap végre ráismert. Lassan felfelé fordította azerszényt tartó kezet és közelről, gondosan megnéztelátogatója ujjbegyeit: teljesen simák voltak. Már éppenmegszólalt volna, ám a maszkot viselő, titokzatos férfifelvillanó tekintete még időben figyelmeztette.

– Gondoskodom róla, hogy a gyermekek megkapják az

adományát – mondta a pap óvatosan fogalmazva, majdhozzátette: – Isten áldja!

Egy pillanatra egymásba fonódott a kezük – az egyikmeleg volt, a másik jéghideg –, majd az árvaház ajtajabecsukódott.

Corradino nem tudva, merre tartson, tovább indult;

mikor már elég messze került az árvaháztól, levetette amaszkját.


14/385

Sétálgassak, míg rám nem találnak? Vajon milyen módszertválasztanak?

Azonban a következő pillanatban minden

bizonytalansága elmúlt, már pontosan tudta, hová kellmennie.

Miközben az utcákat rótta, egyre sötétebb lett; szintehallotta, hogy a csatornák vize is istenhozzádot mond. Ésakkor végre meghallotta maga mögött a lépteket.

Mikor elérte a Calle della Mortét, a Halottak utcáját,megállt. Mögötte a léptek is elhallgattak. Corradinoszomorúan lenézett a vízre, majd anélkül, hogy hátrafordultvolna, azt kérdezte:

– Leonóra biztonságban lesz? A választ megelőző csend mintha egy örökkévalóságig

tartott volna, csak a partnak csapódó víz hangja hallatszott. – Igen – válaszolta végül egy jeges hang. – A Tízek

mindig állják a szavukat. Corradino megkönnyebbülten felsóhajtott. Tudta, hogy

az elkerülhetetlen néhány másodpercen belül bekövetkezik. Mikor a kés a hátába fúródott, jeges fájdalmat érzett.

Am ennek ellenére a hirtelen felismerés mosolyra késztette.A penge olyan finoman siklott a be a bordái közé, hogy

az csak egy dolgot jelenthetett. Corradino hangosan nevetnikezdett. Milyen ironikus tud lenni az élet! Milyen ostobavolt, mikor azt képzelte, hogy majd drámába illően, holmi

romantikus hőséhez hasonlóan fog véget érni az élete!Hiszen ők írták ezt a színdarabot, ők írták meg élete utolsó


15/385

jelenetét, mely akár egy karneváli előadás tökéletesbefejezése is lehetett volna.

Egy hamisítatlan velencei távozás. Egy üvegtőrt

használtak élete kioltására – muránói üveget. Valószínűleg egyikéi azoknak, amelyeket én készítettem.

Miközben egyre jobban fogyott a levegője, úgy nevetettegyre hangosabban. Érezte, ahogy a bérgyilkos a tőrtmegcsavarva egy mozdulattal letöri a markolatot. Érzékelte,

ahogy húsa összezárul, ami után mindössze egy vékonykarcolásnyom maradt a hátán ott, ahol a finom fegyverbehatolt.

Corradino előrebukott; közvetlenül mielőtt belezuhantvolna a vízbe, életében először és utoljára meglátta az

arcképét: egy bohócot látott, aki kacag saját halálán.A következő pillanatban a víz összezárult fölötte, akár atőr ejtette seb a hátán.


16/385

MÁSODIK FEJEZET

BELMONT

Nora Manin pontban hajnali négykor ébredt. Cseppetsem lepődött meg azon, hogy odakint még sötét van, csakálmosan hunyorogva az éjjeli szekrényén álló lámpárapillantott. A digitális kijelző foszforeszkáló számaivisszapislogtak rá. Mióta Stephen elment, minden nappontosan ebben az időben ébredt.

Volt, amikor a kezébe vett egy könyvet, máskor készített

magának valami innivalót és leült a tévé elé, bízva abban,hogy az álmatlanságban szenvedőknek mutatott programeltompítja az agyát. Ám ez az éjszaka más volt – semmiértelme sem volt próbálkoznia azzal, hogy visszaaludjon.Mert holnap – azaz már ma – Velencébe utazik, hogy magamögött hagyja régi életét, és újat kezdjen helyette.

Mindössze az ágya és egy digitális óra maradt aszobában – minden más már dobozokban és bőröndökbenvolt. Nora élete gondosan össze volt csomagolva és arravárt, hogy… mire is?

Nyögve felkelt és kibotorkált a fürdőszobába.Felkapcsolta a mosdókagyló fölötti neont, majd hideg vízzelalaposan megmosta az arcát, hátha sikerül teljesen


17/385

felébrednie. A tükörbe nézve az elszántság jeleit kereste atekintetében, ám csak félelmet érzett gyomorszájamagasságában. Ott, ahol a félelmet érezte, mindkét kezével

megérintette a testét. Stephennek biztosan erre is lennevalami orvosi szakkifejezése – valami hosszú, latin szó.Belefáradtam már ebbe, mondta hangosan a tükörképének.

Valóban elfáradt. Belefáradt abba, hogy állandóan csakszomorkodott. Elege volt abból, hogy mindig friss ésmosolygós legyen a barátok előtt, akik tudták, hogy

Stephen hűtlensége összetörte őt. Belefáradt abba, hogy szétkellett válogatniuk azokat a dolgokat, amelyeket közösenvettek.

Még emlékezett arra, milyen boldogan és izgatottanvásárolták meg ezt a házat. Élénken élt benne házasságukkezdeti szakaszának emléke, mikor Stephen állást kapott aRoyal Free kórházban. Nora akkor úgy érezte, Hampsteadtúlságosan előkelő egy üveg- és kerámiaművészet-tanárnőnek. „Nem, ha az a tanárnő egy sebész felesége”, mondta erre az anyja szárazon.

Még magának a háznak is volt neve – Belmont. Norának

szokatlan és furcsa érzés volt, hogy egy ilyen fényűzőházban lakik, arról már nem is beszélve, hogy annak mégneve is van.

A György-korabeli stílusú, négyszögletes alapú, teljesenszimmetrikus, álomszép, fehérre festett ház egy gyönyörűdombra épült. Nora és Stephen azonnal beleszerettek, és

egy ideig boldogok is voltak benne.


18/385

Nora most úgy érezte, tulajdonképpen boldognakkellene lennie. A Belmont-ház eladásából befolyt pénzanyagi biztonságot nyújt majd neki. Biztonság, ismételte

meg a szót keserű mosollyal az arcán. Még sosem éreztem ilyen bizonytalannak magam, mint most.

Sebezhető vagyok. A házasság melege és biztonsága nélkül félek a jövőtől.

Már vagy ezredszer állt neki, hogy leltárt készítsen –

magáról: olyan részleteket keresett, amelyek miatt Stephenelhagyhatta. „Két nagy, de nem különlegesen szép, zöldszem. Haj: hosszú, szalmasárga. Bőr: halványbarna. Ajkak:az állandó magamban való kétkedés miatti rossz szokásbólkiharapdált.” Itt megállt. Elvégre nem megözvegyült, csakelhagyták. Nem kell gyászolnia. Másrészt, hiábavizsgálgatja magát, attól, hogy fiatalabb, szőkébb éscsinosabb Stephen szeretőjénél, még nem fogja jobbanérezni magát.

Volt férje egy negyvenéves, barna hajú kórháziadminisztrátorba szeretett bele, aki állandóan elegáns,

visszafogott kosztümöt visel. Carolnak hívják, és mindenben Nora ellentéte. Carolsosem feküdne le kócosan, és nem aludna egy elnyűttpólóban.

Stephen úgy hívott, hogy „az én Primaverám”, mondtaa tükörképének Nora.

Felidézte a napot, mikor a nászútjukon, Firenzébenmegnézték a Botticelli-képet. Mindkettőjükre nagy hatással


19/385

volt a fehér ruhás, virágba borult Tavasz alakja, titokzatosmosolya csupa ígéret. Csillogó szőke hajával és zöldszemével megdöbbentően hasonlított Norára. Stephen a

festmény előtt állva felesége haját simogatta, amitől Norakényelmetlenül érezte magát. A mellettük elhaladó olaszokbellissimának nevezték, a japán turisták pedig lelkesenkattogtatták fényképezőgépeiket. Stephen megcsókolta, és ahasára tette a kezét. „ Mégjobban fogsz rá hasonlítani,amikor …”

Nemrég határozták el, hogy gyermeket szeretnének,ekkor még telve voltak optimizmussal. Mindketten aharmincas éveik elején jártak, mindketten egészségesekvoltak – Nora rendszeresen futott, Stephen pedigmegszállottként járt edzőterembe –, és egyetlen károsszenvedélyük a vörösbor volt, de azt is csak mértékkelfogyasztották. Ám mikor már egy teljes év eltelt, s nemfogant meg a baba, úgy döntöttek, felkeresik Stephen egyikkollégáját, egy gömbölyű, mosolygós, állandóannyakkendőt és keménygallért viselő nőgyógyászt. Azonbana számtalan vizsgálat alapján csak annyit állapítottak meg,

hogy „ Megmagyarázhatatlan meddőségben szenved, s nincsértelme a drága gyógyszereknek, inkább szopogasson helyettükszínes cukorkákat” – fogalmazott lekezelően Stephenkollégája.

Nora legszívesebben üvöltött volna. Csak külsőleghasonlított Primaverára, nagy bánatára úgy tűnt, hogy

nőként a legfontosabb feladatát nem tudja már sohateljesíteni.


20/385

Bárcsak találtak volna valamit. Valami rendellenességet. Mertakkor még lett volna esélyem arra, hogy meggyógyítsanak.

Nora alávetette magát a kellemetlen, megalázó és

eredménytelen beavatkozásoknak. A beavatkozásoknak,amelyeknek a neveit csak az orvosok ismerik, ésamelyeknek semmi közük a szerelemhez, a természethez ésahhoz a csodához, amelyet fogantatásnak hívunk.

HSG, FSH, IVF. Ezek a rövidítések pokollá tették az

életüket. Egy idő után szinte észrevétlenül elhanyagolták aházasságukat és mire rádöbbentek, hogy baj van, már nemvolt mit megmenteni.

Mikor Nora harmadszorra is belevágott az IVF-be, mármindketten tudták, ha nem is ismerték be egymás előtt,hogy az a szerelem már meghalt, amelyből boldogságot és

oly sok előre eltervezett csodát adhattak volna egy kis jövevénynek.

Akkoriban történt, hogy egy jó szándékú barátjukcélozgatni kezdett arra, hogy egy hampsteadi bárban egynő társaságában látta Stephent. Jane csak úgy félvállról

jegyezte meg: „Csak azért mondom, hogy tudjál róla.

Valószínűleg semmiség, ne is törődj vele! De én a helyedbennyitottabb szemmel járnék. Es jobban odafigyelnék a férjemre.”

Nora azonban, miután kiderült, hogy nem számíthatnakarra, hogy életet adhatnak egy babának, s egyrebizonytalanabbnak érezte a házasságukat is, kérdőre vonta

Stephent. Arra számított, hogy a férje tagadni fog vagy


21/385

bevallja, hogy valóban megcsalta és a bocsánatáért esedezikmajd. Ám nem így történt.

Stephen mindent bevallott és azt tette, amit a becsülete

diktált: felajánlotta, hogy elköltözik a közös házukból. Éssajnos ez nem csak ajánlat maradt. Hat hónappal későbbNora megtudta férjétől, hogy új barátnője, Carol állapotos.Az volt az a pillanat, mikor úgy döntött, hogy Velencébeköltözik.

En vagyok átlagos, nem Stephen. Elvégre ő képes voltelhagyni egy fiatal, szőke nőt egy idősebb barnáért. Egy farmerosművészt egy kosztümös, pénzszámolgató, karót nyelt nőért.Olyan, mintha egy rossz szappanopera hősnője lennék: egyátlagos nő, aki életének válságos pillanatában úgy dönt, elutazikősei városába, hogy ott új életet kezdjen.

Elfordult a tükörtől és a csomagjaira pillantva már vagyezredszer elgondolkodott azon, vajon helyesen cselekszik-e.

Nem maradhatok itt, az biztos. Képtelen lennék aztkockáztatót, hogy bármikor összefuthatok Stephennel és újcsaládjával.

Balszerencséjének köszönhetően sajnos ez elégrendszeresen előfordult annak ellenére, hogy Noraszándékosan kerülte a kórházat és környékét. Egyszer aközeli parkban találkozott velük, ráadásul éppen futásközben. Először tovább akart futni, és így is tett volna, haStephen nem ragaszkodik hozzá, hogy beszéljenek néhányszót ott és akkor Belmont sorsáról.


22/385

Stephen és Carol kéz a kézben sétáltak, egyformaszabadidőruhát viseltek és boldognak tűntek. A terhesCarol arca ragyogott, Nora arcán pedig csurgott a veríték.

Feszülten váltottak pár szót az időjárásról és a házról,majd Nora továbbfutott. Egészen hazáig rohant, miközbenarca már nem csak az izzadságtól volt nedves, de akönnyektől is. Stephen azonban meglepően nagylelkűenviselkedett: átengedte Norának a házat. Egész idő alattkorrekt volt velem, gondolta Nora.

Mégsem egy gazember. Nem nevezhetem egy szemétsenkiházinak, nem gyűlölhetem. A pokolba vele!

Mikor eladta a házat, szabaddá vált. Most márnyugodtan belevághatott a nagy kalandba, amelyről nemtudhatta, vajon jó, vagy hibás lépés volt-e. Majd az időeldönti. Senkinek sem árulta el, mit tervez, még anyjának,Elinornak sem. Különösen neki nem. Az anyja nem szeretteVelencét.

***

Elinor Manin egyetemi tanár volt – reneszánszművészetet tanított. A hetvenes években a londoni King’sCollege-ból egy csereképzés keretében elutazott a velenceiCa’Foscari egyetemre.

Odakint elutasította az Oxfordból és Cambridge-bőlérkezett professzorok közeledését, ám azonnal beleszeretett

egy Bruno Manin nevű olaszba. Mindez azért történt, mert


23/385

a fiatalember pont úgy nézett ki, mintha éppen egyfestményről lépett volna le.

Elinor minden nap látta őt a Linea 52-es vaporettón6,

amely a Lidóból – ahol diákként lakott – elvitte egyenesenaz egyetemhez. A fiatalember a hajón dolgozott – ő nyitottaés zárta a bejáró rácsát, és kötötte ki a hajót mindenmegállóban.

Bruno olyan elegánsan és gyorsan ugrált ki a partra,akár egy macska. Elinor a horgas orrot, ápolt szakállt és

göndör, fekete hajat elnézve azon törte a fejét, vajon melyikfestményre emlékezteti őt a fiú. Tiziano, vagy talánTiepolo? Netán egy Bellini-kép? De vajon melyik? Elinor,ahogy a fiú profiljától elszakítva tekintetét az álomszéppalazzók7 felé fordult, hirtelen úgy érezte, a legapróbbrészletekig meg akarja ismerni ezt a kultúrát, ahol a házakés emberek még most is úgy néztek ki, mint a reneszánszkorában.

Még akkor is ezen gondolkodott, mikor egyszer Brunofelfigyelt rá és merészen meghívta őt egy pohár italra. Ésmég akkor is, mikor elvitte őt Dorsoduróba és gyengéden

lefektette az ágyára. S a csodálatos város még akkor semhagyta nyugodni, mikor kiderült, hogy várandós.

Sebtében házasodtak össze Brunoval és megbeszélték,hogyha fiuk születik, Corradónak nevezik el, ha pedig lány,Leonórának. Bruno a szülei előtt akart ezzel tisztelegni.

6 Komp (olasz) 7 Palota (olasz)


24/385


25/385

hónapját felváltva hol nagyszüleinél, hol az egyetembölcsődéjében töltötte.

Elinort mélyen bántotta, ám egyáltalán nem lepte meg,

hogy Brunotól nem érkezik levél. Túlságosan is büszke voltahhoz, hogy megkeresse a fiút. Sőt, mintegy bosszúból,angolosította lánya nevét: így lett Eleonórából Nora.Mindeközben nagy érdeklődéssel fordult a feministanézetek felé, és rengeteg időt töltött egy egyedülállóanyákból álló csoportban, ahol fennhangon szidalmazta

Brunot és általában a férfiakat.Nora első karácsonyán Elinor egy olasz barátjától kapott

egy képeslapot. Dr. Padovani, a középkorú, intelligens ésmaró humorú férfi a kollégája volt Velencében. Padovaninem éppen az együttérzéséről volt híres, ám a képeslapotelolvasva Elinor úgy érezte, mintha a férfi szánná őtvalamiért.

Amint elmúlt a karácsony, Elinor azonnal felhívta ésharciasan megkérdezte tőle, miért gondolja úgy, hogy egygyermekét egyedül nevelő nőt sajnálnia kell. Azonban arraa válaszra egyáltalán nem számított, amit ezek után hallott.

Padovani azt hitte, Elinor tudott arról, hogy Bruno –nem sokkal azután, hogy a lány visszatért Angliába –,szívrohamban meghalt. A férfi kíméletesen elmondta neki,hogy Bruno munka közben halt meg; Elinor úgy emlékezettrá, ahogyan először megpillantotta, ám képzeletében most afiú, kezét a mellkasára szorítva örökre eltűnt a vízben,

melyet annyira szeretett szolgálni.


26/385

Az Elinorban lobogó tűz kialudt. Velence irántirajongását szerelmével együtt eltemette; folytattatanulmányait, s figyelmét Firenze felé fordította, bízva

abban, hogy Botticelli és Giotto képein nem látja viszontgyermeke édesapját.

* * *

A kis Nora nők között nőtt fel. Anyja és nagyanyja, s az

Elinor feminista beszélgetőcsoportjaiba járó nők – ők voltaka családja. Úgy nevelték, hogy mindenről határozottvéleményt alakítson ki és kreatív legyen. Állandóan aztduruzsolták a fülébe, hogy a férfiak veszélyesek, gonoszak.

Később anyja Islingtonba, egy lányiskolába küldte, aholhamar kiderült, hogy tehetsége van a művészetekhez.Elinor bátorította, hogy foglalkozzon a szobrászattal –anyjának az volt az álma, hogy Nora egyszer Michelangelonyomdokaiba lép. Ám Elinor nem számolt a sorssal éslánya őseinek hívó szavával.

Nora, míg a wimbledoni művészeti iskolában

szobrászatot és kerámiaművészetet tanult, megismerkedettegy tanárnővel, akinek saját üvegműhelye voltSnowdoniában. A hatvanas éveiben járó Gaenor Davisüvegtárgyakat készített, amelyeket aztán Londonban árult –s erre kezdte biztatni Norát is, mert úgy látta, a lánynak vantehetsége az üvegfúváshoz. A lányt lenyűgözte, ahogyan az

üveg változtatta a színét és formáját, rengeteget fejlődött az


27/385

alatt a hónap alatt, amelyet nyáron Gaenor műhelyébentöltött.

Mint minden nem hétköznapi, nagyravágyó diák, ő is

saját magát látta az üvegben. Ez a különleges anyagegyszerre volt folyékony és szilárd, hangulatai voltak,engedte, hogy az ember alakítgassa, míg végülmegszilárdulva elnyerte végső formáját, míg a hő újból megnem olvasztotta.

Elinor, látva lánya tehetségét, újra érezni kezdte azt a

megmagyarázhatatlan folytonosságot, amelyet Velencébenfedezett fel, és amelyek most Norában is a felszínre törtek.

Ám Nora figyelmét az üvegfúvás nem kötötte leteljesen. A lány kezdte felfedezni a másik nemet.Gyermekkorában és tinédzserként szinte tudomást sem vetta férfiakról, ám most egyszer csak rádöbbent, hogy imádjaőket. Nyoma sem volt benne annak a keserűségnek,amelyet anyja érzett – rengeteg férfi barátja volt, és szintemindegyikkel eltöltött egy éj szakát.

Három, szexszel és szobrászkodással teli év után Norabeiratkozott a Central St. Martin Egyetem kerámia- és

üvegművészet szakának mesterképzésére. Akkor kezdtemegunni a művészeket. Úgy vette észre, ezeknek aférfiaknak nincsenek céljaik, határozatlanok és felelőtlenek,nem lehet számítani rájuk. Nora megérett arra, hogy egyolyan barátja legyen, mint Stephen Carey, és mikortalálkoztak a Charing Cross bárban, azonnal beleszeretett a

férfiba.


28/385

Stephen nem a művészvilághoz tartozott, hanem atudományok világához – orvos volt. Öltönyt viselt és magasbeosztásban, jó fizetésért dolgozott a Charing Cross

kórházban. Jóképű volt, ápolt külsejű: nem volt borostás ésnem hordott elnyűtt pólókat, amelyektől a művészlelkekmég huszonévesen is kamasznak néztek ki. Stephenben isazonnal felébredt az érdeklődés – ott volt egy lazánöltözködő, gyönyörű, szabadgondolkodó művészlány, akimegismertette őt egy olyan világgal, amelyről korábban

semmit sem tudott. Mikor Nora hazavitte magával Stephent Islingtonba,

Elinor felsóhajtott magában. Szimpatikus volt neki a régivágású, cambridge-i oktatást kapott, lányánál néhány évvelidősebb fiú, de azonnal látta, mi történik. És ezzel barátnőiis egyetértettek. Nora az édesapját kereste benne, és ez ellenElinor semmit sem tehetett.

Elinor odaadta lányának az üvegszívet, amelyetBrunotól kapott. Elmesélte Norának, amit az édesapjáról ésannak családjáról, köztük a híres Corradino Maninróltudott, és reménykedett abban, hogy ezek után már van egy

valamennyire kézzel fogható hátországa a lányának és talánmár nem fogja az apját keresni Stephenben.

Ám Nora csak fél füllel hallgatta anyját – nem érdekeltesemmi, csak a szerelem. Miután befejezte a mesterképzést,felajánlottak neki egy tanári állást, Stephen pedig sebésziállást kapott a Royal Free kórházban. Hamarosan össze is

házasodtak; a hagyományos norfolki esküvő kiadásaitStephen gazdag szülei állták.


29/385

Elinor új kalapjában, megadóan ülte végig a szertartást,s csak magában sóhajtozott.

Az ifjú pár Elinor javaslatára Firenzébe ment nászútra.

Norát elbűvölte Olaszország, Stephen azonban már kevésbélelkesedett érte.

Már akkor éreznem kellett volna, hogy valami nincs rendben.

Eszébe jutott, hogy Stephen megvetéssel a hangjábanbeszélt Firenze közlekedéséről és a turistákról. Az semtetszett neki, hogy Nora nehezen megszerzett, de folyékonyolasz tudását használva szól a helyiekhez. Mintha féltékenylett volna a lány örökségére, mintha attól félt volna, hogy azéletvidám, hangos olaszok győznek az ő angolos finomságafelett.

Az Uffizi képtárban, miután a Boticelli kép előtt állva azt a bizonyos romantikus megjegyzést tette, ő maga fontabe újra Nora haját; azt mondta, túl nagy figyelembenrészesítik szőke haja miatt. Azonban Nora még így, befonthajjal is felkeltette az ötös-hatos csoportokban sétálgató,napszemüveget viselő, makulátlan külsejű olasz

fiatalemberek figyelmét, akik elismerően fütyültek utána azutcán.

Az is Stephen volt, aki nem akarta, hogy felesége újraLeonórának hívassa magát – az már túl sok lenne, mondta.Bőven elég, hogy a londoni galériákban Manin névenrendez kisebb kiállításokat az üvegtárgyaiból. Nora


30/385

azonban csak művésznévként használta a Manin nevet,csekkfüzetében és bankkártyáin a Carey név szerepelt.

Nora elgondolkodott azon, Stephen vajon nem csak

azért fogadta-e el a Nora Manin nevet, mert csak kevesensejtették, hogy vezetékneve olasz származásra utal.

Vajon azért nem mertem felvállalni teljes szívembőlolaszságomat, mert Stephen megvetette?

Nora a piperetáskájába nyúlt, hogy elővegye a

talizmánját. A szempillaspirálok, s az élénk színűszemfestékek között kutatva végre megtalálta –gyönyörködve nézte a színjátszó üvegszívet. Őse alkotásamintha magába zárta volna a mosdókagyló fölötti neoncsőfluoreszkáló fényét.

Nora egy kék selyemszalagot fűzött a kis hurokba, és anyakába akasztotta a szívet. Az elmúlt borzalmas hónapokalatt ez az üvegszív lett az ő rózsafüzére, ebbe vetetteminden hitét, hogy talán egyszer még megtalálja aboldogságot. Szorosan köré fonta az ujjait, miközben aztismételgette magában, hogyha eljut Velencébe, minden

rendbe jön.Terve második szakaszára egyelőre nem akart gondolni – senkinek sem beszélt róla, még magában sem, annyiranevetségesnek és lehetetlennek tűnt az ötlet.

Azért megyek Velencébe, hogy üvegfúvókéntdolgozhassak. Ez az örökségem, mondta eltökélten a

tükörképének. Összerezzent, mikor a csendben meghallottaa természetellenesen hangos szavakat, de elszántan a


31/385

markába zárta az üvegszívet, és újra szembenézett atükörképével. Most már bátrabbnak látta magát, és ettőlkissé felvidult.


32/385

HARMADIK FEJEZET

CORRADINO SZÍVE

Betűk voltak a kőbe vésve. A Pietà árvaház falán lévő tábla domborműnek hatott a

vakító, déli napsütésben. Corradino végigfuttatta ujjait abarázdákon – pontosan tudta, mi van odaírva:

„Fulmine il Signor Iddio maledetione e scomuniche… –Átkokkal és kiátkozással sújtsa Isten mindazokat, akik, bárfel tudnák nevelni őket, a Pietà árvaházba küldik fiaikat ésleányaikat, legyenek azok akár törvényes, vagytörvénytelen gyermekeik.”

Elolvastad ezeket a szavakat. Nunzio dei Vescovi, te gazember? Pontosan ma hét éve annak, hogy itt hagytad egyetlenunokádat! Erezted a szívedre nehezedő bűntudatot? Félelemmel

gondoltál az Úrra és a pápára, mikor már hazafelé tartottál a palazzódba, hogy újra megszámold több ládányi aranyadat?

Corradino lenézett a málló lépcsőre – elképzelte, ahogyott fekszik a pólyába csavart újszülött kislány, aprócskatestén még rajta a születés és halál vére – mert édesanyja

belehalt a szülésbe. Corradino olyan dühösen szorítottaökölbe a kezét, hogy tenyeréből kiserkent a vér.


33/385

Nem akarok Angelinára gondolni.

Az öböl felé fordult, hogy abban gyönyörködvebékességre leljen. Szerette a vizet nézni, amely oly gyakran

változtatta hangulatát – aznap a déli napsütésben ahullámok egy ghiacchio-munkára emlékeztették: ennél azeljárásnál a kék legkülönfélébb árnyalataiban pompázófolyékony üveget összeolvasztotta a mester, majd jéghidegvízbe merítette, hogy az alkotás végül elnyerje repedezett,

mégis tökéletes végső formáját. Corradino továbbfinomította a ghiaccio-technikát azáltal, hogy szulfátot vagyezüstöt öntött a jéghideg víz felszínére, így a forró üveg,miközben kihűlt, magába fogadta a fémet, amely gyönyörű,repedésekhez hasonlatos mintát hozott létre a felületén, ésúgy csillogott, akár a víztükör a napsütésben. Az ehhez

megszólalásig hasonló laguna látványa erőt öntött belé. Mester vagyok. Senki sem képes úgy dalra fakasztani az

üveget, mint én. En vagyok a világ legügyesebb üvegfúvó mestere.Hallom, ahogy a víz válaszol… igen, és a franciák is ezért akarnakcsakis engem, és nem mást.

A lagúna fölött a San Giorgio Maggiore sziget irányábanézett, figyelte, ahogy a fűszerszállító hajók elúsznak azépülő Santa Maria della Salute templom előtt. A vörös éssárga fűszerek és a kereskedők napbarnított bőreszínpompás festménnyé olvadt össze melyet a hatalmasépület hófehér kövei foglaltak keretbe.


34/385

Corradino mindennél jobban szerette ezt a látványt.Gondolák hasítottak végig a vízen, a parton pedigkurtizánok sétálgattak fedetlen keblekkel, szemérmetlenül.

Corradino nem a bőrüket csodálta, hanem szebbnél szebbselyemruháikat: ahogy a nap sugarai megcsillantak a lágyesésű anyagokon. A szivárvány színeiben pompáztak, akáregy gyöngykagyló. Egy ideig még élvezte a látványt, azonritka pillanatok egyikét, mikor kiszabadult a fornacébő l8 , Muránóból. Megcsodálta a gondolák fejszealakú orrát, a

város hat sestieréjét, azaz negyedét jelképező hat kart.Milyen gyönyörű is ez a város! És holnap el kell hagynia.Olyan áhítattal sorolta fel a hat nevet, mintha csakimádságot mondana:

Cannaregio, Dorsoduro, Castello, Santa Croce, San Paolo és

San Marco. A gondola lassan elérte a partot, lágyan hozzáért a

mohával benőtt kövekhez, felébresztve Corradinótálmodozásából. Nem maradhat sokáig.

Az árvaház mellett álló Santa Maria della Pietà templom

keskeny utcájába érve Corradino lehajtotta a fejét. A díszesrácson keresztül benézett a templom sötétjébe: néhány árvakislány violán és csellón játszott. És akkor meglátta, akitkeresett: a kislány, miközben barátnőivel beszélgetett,

jobbra-balra döntögette szőke fejecskéjét. Tommaso atyát is

8 Kemence (olasz), itt olvasztó kemencés, üvegfúvó műhelyek


35/385

látta, amint felemeli a kezét, hogy megadja a jelet az előtteálló kórusnak. Ez volt a megfelelő pillanat.

Hétköznapi, cseppet sem feltűnő hangján énekelni

kezdett egy ismert dalt, mellyel a húskereskedők éssüteményárusok szokták magukhoz csábítani a vevőket.Azonban egészen más szöveggel énekelte, hogy csakegyvalaki ismerje fel, és csak ő menjen oda hozzá:

„Leonóra mia, bo bo bo,

Leonóra mia, bo bo bo.”

A kislány hamarosan ott termett a rácsnál, vékonyujjacskáival kinyúlt, hogy megfoghassa Corradino kezét.

– Buon giorno9 Leonóra. – Buon giorno Signore.

– Leonóra, már mondtam, hogy szólíts papának! – Si Signore – felelte a kislány hamiskás mosollyal az

arcán. Corradino is elmosolyodott. Szerette a kislány humorát,

s hogy Leonóra már elég közel érezte magát hozzá, bátran

használta ezt a játékos hangnemet. Corradino úgy gondolta,ez annak a jele, hogy a kislány hamarosan felnő, a kiscoquette10 nemsokára abba a korba lép, mikor nőül mehetahhoz, akit választ magának.

– Hoztál nekem ajándékot? – kérdezte izgatottan.– Lássuk csak… de előbb áruld el, hány éves is vagy?

9 Jó reggelt (olasz) 10 Kacér (olasz)


36/385

Újabb kis ujjak nyúltak ki a rácson. Öt, hat, hét. – Hét.– Így igaz. És előfordult már, hogy nem kaptál ajándékot

a névnapodra? – Nem, még soha. – Akkor reméljük, hogy most sem felejtettem el. Corradino úgy tett, mintha nem találná az ajándékot:

összes zsebét átkutatta. Végül a füle mögül előhúzott egyvörösen csillogó gyönyörű üvegszívet. Megkönnyebbülten

látta, hogy nem tévedett, mikor elkészítette ezt az ajándékot – Leonóra elragadtatva forgatta a kezébe hullott ékkövet,amely magába zárta a fényt.

– Ez varázslat! – kiáltott fel.– Igen, bizonyos értelemben az. Hajolj közelebb,

elmagyarázom. Leonóra odaszorította apró arcocskáját a rácshoz.

Aranypettyes zöld szeme megcsillant a napfényben.Corradino szíve teljesen ellágyult.

Létezik olyan szépség ezen a földön, amelyet nem tudoküvegből újjáteremteni.

– Ascolta, Leonóra! Hallgass ide! Egy időre el kellutaznom. De ahányszor csak erre a szívre pillantasz, ittleszek veled, és ha szorosan a tenyeredbe zárod, éreznifogod, milyen nagyon szeretlek. Próbáld ki!

A kislány összezárta ujjait a szív körül, és lehunyta a

szemét. – Érzed? – kérdezte Corradino.


37/385

Leonóra kinyitotta a szemét. – Igen – válaszolta mosolyogva. – Ugye mondtam, hogy varázslat? Megvan még az a

szalag, amelyet legutóbb kaptál a névnapodra? A kislány bólintott.– Akkor fűzd át azon a kis lyukon, és akaszd a

nyakadba. De nehogy a zárdafőnökasszony vagy Tommasoatya meglássa, és a többi kislánynak se add kölcsön!

Leonóra ismét a tenyerébe zárta a szívet, és komoly

arccal bólintott. – Visszajössz? – kérdezte.Corradino tudta, hogy soha többé nem térhet vissza. –

Egy nap…A kislány elgondolkodva nézett rá:– Hiányozni fogsz!Corradino úgy érezte, mintha kibelezték volna, mint a

halakat a Pescheria piacon. Nagyon szerette volnaelmondani Leonórának, mit tervez: hogy hamarosan, amintbiztonságban lesz, érte küldet. Ám jobb, ha a gyermeksemmiről sem tud, különben veszélybe kerül az élete.

Amiről nincsen tudomása, arról nem beszélhet; amiről nembeszélhet, az nem okozhatja a vesztét. En pedig nagyon is jóltudom, milyen kegyetlen méreg a remény, a várakozás. Mi lesz,ha mégsem tudok érte küldetni?

Ám fennhangon csak ennyit mondott:

– Te is nagyon fogsz hiányozni nekem Leonóra, mia.


38/385

A kislány újra kidugta vékonyka ujjait a rácson.Corradino azonnal megértette, és hozzáérintette sajátvaskos ujjbegyeit – melyeken már nem látszottak az ovális

vonalak – a kislányéihoz: kisujját Leonóra kisujjához,hüvelykujját a puha kis hüvelykujjhoz.Ám akkor hirtelen kinyílt az ajtó, és a pap kidugta a

fejét:– Corradino, hányszor mondjam még, hogy ne

ólálkodjon a lányaim körül? Nem éppen ezért került ebbe a

sajnálatos helyzetbe? Leonóra, menj be, a kórus készen áll! A kislány még egy utolsó pillantást vetett Corradinóra,

majd szófogadóan visszament a templomba. Corradinomormogva elnézést kért a paptól, majd úgy tett, mint akiindulni készül. amint Tommaso atya is eltűnt, visszament acalléba11 , hogy még egyszer, utoljára hallja a kislányokénekét. A kis angyalok édes éneke egybeolvadt a szívételtöltő keserűséggel. Tudta, mi vár rá, de elfogadta sorsát.

Mert mikor a tenyerébe zárja az üvegszívet, kis keze az énszívemet is melengetni fogja.

Tudta, hogy talán sosem fogja viszontlátni Leonórát,ezért nekidőlt a templom falának és nem harcolt, hagyta,hogy könnyei végigfolyjanak az arcán.

negyedik fejezet

11 Utca(a ford.)


39/385

NEGYEDIK FEJEZET

CSODAORSZÁGBAN

Még mindig szólt a zene.

Nora a Santa Maria della Pietà templomban ült, ésigyekezett megtalálni azt a szót, amely hűen tükrözi azt,

amit érez. Elvarázsol? Nem, ilyet a középkori lovagokmondtak szívük hölgyének. Megbabonáz? Ez sem jó, olyan,mintha valamiféle gonosz erő tartaná a hatalmában.

Elvégre senki sem kényszerített. Saját szabad akaratomból jöttem ide.

Balra majd jobbra fordult, megnézte, kik vannakkörülötte. A templom zsúfolásig megtelt – padszomszédja,egy elegáns, olasz matróna olyan közel ült hozzá, hogyvörös ruhájának ujja ráterült Nora alkarjára. Ám Norát ezegy cseppet sem zavarta. Mindannyian ugyanazért voltak

ott, hogy… – ez a helyes kifejezés!- magával ragadja őket azene.

Antonio Vivaldi. Nora nagy vonalakban ismerte azeneszerző életét: vörös hajú pap, asztmás volt, árvákattanított, ő írta a Négy Évszakot. Ám sosem kapta fel a fejét,ha Vivaldit hallott. Diákkorában túl szokványosnak találtaahhoz, hogy művészlélekként hallgassa. A


40/385

bevásárlóközpontokban játszották háttérzenének, de őt nemkötötte le.

Most azonban, a gyertyák homályos fényében élőben

hallgatta a zeneszerző művét. Templomban hallgatta,ahova ez a zene való, ahol a mester kis árva növendékeiszólaltatták meg először. Az összes zenész fiatal volt,remekül képzett, szorgalmas olasz diákok, akikszenvedéllyel és egyben szakmailag kifogástalanul adtákelő a művet. Nem akartak a turisták kedvére tenni azzal,

hogy korabeli kosztümöket öltenek magukra – hagyták,hogy a zenéé legyen a főszerep. Nora így hallotta életébenelőször a Négy Évszakot.

Útikalauzából megtudta, hogy a Palladio-stílusúhomlokzatot a tizennyolcadik század végén építették hozzáa templomhoz a maestro halála után, mégis úgy érezte,mintha a pap ott ült volna most is a hallgatóság soraiban. Apillérek felé fordulva az ott álldogáló helyiek között keresnikezdte a vörös hajú zeneszerzőt.

***

Nora, mikor megérkezett Velencébe, végre szabadnakérezte magát. Hagyta, hadd sodorja a turisták áradata,miközben az idegen nyelvek bábeli zűrzavarában hol durvanémet torokhangokat hallott, hol a franciák lágy, nazálishangzóit.

Kábultan sétált végig a San Marco negyeden, mígnemmegérkezett a Marciana Könyvtár elé. Úgy esett be a


41/385

díszkapuján, mint egy sürgős orvosi ellátásra szoruló sérülta baleseti ügyeletre. Nem akart turistaként viselkedni éscseppet sem örült, hogy ilyen nagy tömegen kell

keresztülverekednie magát. Annyi gyönyörűséget látottmaga körül, hogy lassan hinni kezdett Isten létezésében;mindenesetre Velencében hitt. Ám a város meg isrémisztette – le kell horgonyoznia, hogy valóban úgyérezhesse, idetartozik.

Elhatározta, hogy a könyvtárban utánanéz

Corradinónak, remélte, hogy talál róla valamilyenfeljegyzést. A leírt szavak, életrajzi adatok, dátumoklehetnek a hosszúsági és szélességi fokok, amelyeksegítenek neki révbe érni. Corradino pedig várni fogja őt,akár egy családtag a repülőtéren. „Gyere, megmutatom avárost”, mondja majd. „Ide tartozol. Te is a család tagja vagy.”

A portás a szállodában, ahol megszállt, cseppet semlepődött meg, mikor látta, milyen kábult állapotban van –megszokta már, hogy ez a gyönyörű város ilyen hatássalvan az odalátogatókra. 0 javasolta, hogy a MarcianaKönyvtárba menjen, és mikor Nora megkérdezte tőle, hol

találja meg őse alkotásait, csak annyit válaszolt: „Szintemindenütt, Signorina”. Norát felvidította, hogy a portásismeri a Corradino Manin nevet; a férfi úgy beszélt róla,mintha csak régi ivócimborák lennének. Arra a kérdésrepedig, hogy mit érdemes megnézni a városban,szenvedélyesen egy nagy kört írt le a karjával. „Faccia soltanto

unapasseggiata, Signorina. Soltanto unapasseggiata.” Azaz:Csak sétáljon Signorina, egyszerűen csak sétáljon.


42/385

A férfinak igaza volt. A Castello negyedben lévőkellemes szállodájából elindult Velence utcácskáin – teljesenelvesztette az időérzékét, és csak bolyongott céltalanul, de

ezt cseppet sem bánta. Minden gyönyörű volt, még az egészvárosban jelenlévő elmúlás is. Omladozó házak álltakfényűző paloták mellett; talapzatukon, ahol a lagúna vizeelevenen felfalta őket, szemmel láthatóak voltak a pusztulás

jelei. A foltos kövek úgy süllyedtek a vízbe, mint amarsalaszószba mártott biscotti12 , ám ettől csak még szebbek

voltak. Mintha boldogan adták volna meg magukat az őketfelemésztő hullámoknak. A hidakon sétáló Norát azablakok között kifeszített szárítókötelek, vagy azelhagyatott tereken focizó koszos kisfiúk ugyanúgylenyűgözték, mint a mór ablakok csipkézete.

Nem akart tervezni, csak úgy kóborolt az utcákon.Londonban mindig mindent megtervezett, és az elmúltévek alatt egyetlen egyszer sem tévedt el. Ismerte afővárost, de ha a szükség úgy hozta, bizalommalfordulhatott a térképhez, amelyen színes vonalak jelölték ametróhálózatot. Stephen, aki egy két lábon járó

enciklopédia volt, elmesélte neki, hogy mikor a térképetszerkesztették, szándékosan egymástól egyenlő távolságban

jelezték a metrómegállókat, holott a valóságban ezek atávolságok cseppet sem voltak egyformák. Ezzel az volt aszándékuk, hogy a nagyváros lakói biztonságban érezzékmagukat, ne idegenkedjenek a föld alatti közlekedéstől.

12 Sütemény (olasz) a szerk.


43/385

Azonban Velence olyan város volt, amely felszínrehozta Nora spontaneitását. Az útikalauz végében ugyanvolt egy térkép, de a lánynak semmi szüksége nem volt rá.

A falakon mindössze két irányt jeleztek a rég felfestett sárganyilak: San Marco és Rialto felé mutattak. Ám ha az emberelindult az S alakú Grand Canal mentén, hamarosanrádöbbent, hogy ez a két irány valójában ugyanarra halad.Nora végül kiért egy piazzára, ahol két sárga nyilat látott afalon – ellentétes irányba mutattak, mégis mindkettő a San

Marcóba vezető utat jelezte.

Aliz vagyok Csodaországban, és ezeket a nyilakat a vigyorgómacska festette fel13.

Az érzés, hogy akárcsak Aliz, ő is a nyúlüregen keresztül egyvarázslatos világba csöppent, csak tovább erősödött, mikor a napereszkedni kezdett az égen. Akkor véglegesen eldöntötte, hogymegpróbál eljutni San Marcóba. Amikor megpróbálta követni azirányt jelző nyilakat, azok csak egyre távolabb csalogatták,mígnem a Rialto-híd fehér árkádjánál találta magát.

Hogy erőt merítsen a további barangoláshoz, a híd

tövében lévő cafe terrazza kellemes hűvösségében megivottegy kávét. Figyelte a hömpölygő turistaáradatot, degondolatban szándékosan elkülönítette magát ettől atömegtől.

Nem turista vagyok. Azért jöttem ide, hogy itt éljek.

13 Utalás Lewis Carroll (1832-1898) Alice Csodaországban című abszurdmeseregényére.


44/385

Nagyobb csomagjai a közelben lévő Mestre negyedbenvárakoztak; Nora egy hónapra fizetett a megőrzésükért –ennyi időt adott magának arra, hogy lakást találjon és

megkapja a munkavállalási engedélyt. Az elhaladó vaporettókat nézve eszébe jutott az apja.Mikor a zsúfolt hajó megállt, egy kék overállt viselőfiatalember kiugrott a partra, majd a kötelet a kezébe fogvakönnyedén kikötötte a jármüvet.

Az apám.

Nagyon furcsa volt a gondolat. Nora nem tudtaelképzelni, hogy az anyja ideutazik, szerelembe esik ésfelelőtlenül terhes lesz. De nem akarta, hogy anyja mostbeférkőzzön a gondolataiba. Nem akart tudomást venniarról, hogy őelőtte az anyja már járt itt. Azt akarta, hogy ezaz ő Odüsszeiája legyen. „En más vagyok, mint anyám!”, mondta fennhangon. A következő Pillanatban kérdőmosollyal az arcán megjelent mellette a pincér. Norazavartan megrázta a fejét, fizetett és útra kelt.

Ezúttal úgy tett, mint a Vörös királynő Aliz meséjében.Ellemkező iránba indult el, mint amerre a nyilak mutattak,

és hamarosan belépett oda, amit Napóleon nem igazántalálóan „Európa legszebb szalonjának” nevezett.

Ahogy a nap lefelé ereszkedett az égbolton, az árnyékokhatalmasra nőttek. A Campanile, a Harangtorony, mint egyóriás magasodott a tér fölé; a boltíves folyosókon hosszúcsíkként húzódott végig a napfény. Nora egészen aprónak

érezte magát, mikor felnézett a székesegyház csillogóbronzkupoláira – ilyen gyönyörűséget, ilyen csodálatos


45/385

díszítésű épületeket csak Keleten lehet látni. Róma ésKonstantinápoly nászából született meg ez a lenyűgöző,márvánnyal és mozaikkal díszített, púpos hátú

teremtmény, hogy védelmezze a várost. És mintegy aszékesegyház ellentéteként, ott állt a csipkés esküvői tortáraemlékeztető, vakítóan fehér Dózse-palota. Csak ez azegyetlen tér méltó arra, hogy helyet adjon az Orologiónak,az óriásoknak épült óratoronynak, amelynek lapján számokhelyett a zodiákus jegyei állnak körben.

Nora úgy érezte, le kell ülnie egy kicsit. Agyönyörűbbnél gyönyörűbb épületek sokaságátólmegszédült. Kinyitotta útikalauzát, ám a betűk összefolytakelőtte, csak fekete foltok voltak a színpompás, lenyűgözővalóság mellett. Különben is, a Rialto-hídnál elhatározta,hogy nem lesz egy a rengeteg turista közül, és ehhezkomolyan tartani is akarta magát. Nem akarta, hogy atöbbiekhez hasonlóan az ő tekintete is ide-oda ugráljon azútikalauz és az épületek között, mint egy kezdőhírbemondóé, aki nem tudja, hogy a kamerába nézzen-e,avagy a súgógépre.

Miért nem figyelmeztetett engem senki, hogy ez a város ilyenlenyűgöző hatással van az emberre?

Barátai, művészettanárai, sőt, még az anyja is évekigmondogatták neki, hogy utazzon el Velencébe. Senki semakarta elhinni, hogy művészként és félig velenceiként még

sosem járt a városban. Ám míg a Rialto-hídnál iszogatta akávéját, rádöbbent, hogy valójában az anyja miatt nem járt


46/385

még itt. Elinor velencei kalandja során mély sebeketszerzett. A Serenissima14 elutasított őt, mikor látta, hogy beakar tolakodni ide. Nora azonban nem azért akart idejönni,

hogy újraélje anyja történetét. Ő egész Olaszországot felakarta fedezni – Firenzét, Ravennát, Urbinót. A Velencérőláradozó barátok mind azt mondták, hogy nincsgyönyörűbb hely ennél a világon. Igen, ők valóbanmondták neki, hogy látogasson el ide.

Ám akiket ő most azzal vádolt, hogy nem készítették fel

arra, milyen gyönyörűség fogadja itt, azok az általa nagyrabecsült költők és művészek voltak.

Canaletto, mondd, képeid miért nem tükrözik ennek avárosnak minden szépségét? Te, a nagy művész, miért nem voltálképes megmutatni nekem, mi vár itt rám? Miért csak vázlatokat

készítettél ahelyett, hogy minden részletében megmutattad volnaezt a gyönyörűséget? És te, Turner? Te miért nem tudtad úgymegfesteni az öböl vízéről visszatükröződő napfényt, ahogy én ittállva látom? Henry James, miért nem készítettél fel erre? ArthurEvelyn Waugh, leírásaid csak halvány árnyékai annak, ami itt

fogadott. Thomas Mann, miért nem írtál le mindent erről a

helyről? Nicholas Roeg, neked kamerád volt, mégsem tudtadmegörökíteni ezt a mindent felülmúló látványt.

***

14 a Velencei Köztársaság (olaszul: Serenissima Repubblica di Venezia) (aszerk.)


47/385

A fiatal hölgy, aki a könyvtár halljában fogadta,tökéletes angolsággal elmondta Norának, hogy sajnos nemengedheti be az épület belső „szentélyébe” Ám a

szabadpolcos könyvekhez azok is nyugodtanhozzáférhetnek, akik nem rendelkeznek olvasó jeggyel. Nora elővette az útlevelét és figyelte, ahogy a lány

kiállítja a nevére a napijegyet, majd követte a könyvtárost abejárattól balra lévő hatalmas ajtón át, amely suttogvaüdvözölte, mikor becsukódott mögöttük.

A csend, a kissé áporodott szag és a bőrkötéses könyvekegyetemi napjaira emlékeztették Norát. Az olvasóterembenrajta kívül csak egy idős úr ült. Egy pillanatra felnézett, egykurta bólintással köszönt Norának, majd folytatta azolvasást. A könyvtáros röviden elmagyarázta neki, hogyankell használni a katalógusokat, majd magára hagyta Norát.

A lány elkezdte átlapozgatni a sárgás kartotékokat. Akártyán, amelyen megtalálta a „Manin” nevet, rengeteg

jelzet szerepelt, ám Nora azonnal észrevette, hogylegtöbbjük az egyik dózséról, Lodovicóról szóló könyveket

jelzi, vagy azokat, amelyekben Danieléről, egy forradalmár

ügyvédről olvashat, aki 1848-ban szembeszállt a Velencétmegszálló osztrákokkal.

A napsugarak egyik ablaktól a másikig vándoroltak, deNora végül megtalálta, amit keresett – az egyik távolipolcról leemelt egy vastag kötetet, amelyen látszott, hogymár régóta nem vette a kezébe senki. Leült az egyik bőrrel

bevont asztalhoz, és lapozgatni kezdte a könyvet. Még ahatvanas években készített fényképek is vissza tudták adni


48/385

a város szépségét. Nora a sok gyönyörűség láttánmegadóan a kezére hajtotta fejét, mire az idős úraggodalmasan ránézett.

Azért jöttem ide, hogy találjak egy kedves rokont, akimegmutatja nekem a várost, ám e helyett egy mester fogad – egyLeonardo, egy Michelangelo.

Nora büszkeséget érzett, hogy egy ilyen embert tudhatősének, ugyanakkor nagyon is kicsinek érezte magát

mellette. Tekintete végül megpihent egy meseszép csillárrólkeszült képen, amely alatt ez állt: „Candelabro – La Chiesa diSanta Maria della Pieta, Venezia”15. Rögtön eszébe jutott,hogy a város naptól felhevített falain látott egy plakátot,amelyen az állt, hogy ezen az estén kezdődik egykoncertsorozat: velencei zenék szólalnak meg eredetikörnyezetükben. Nora sietősen visszatette a polcra akönyvet, és elsétált a Casino da Caffeban lévő információsirodába. Gyorsan megvette a koncertjegyet, és azonnalelindult a templomba, de útközben, az öböl fölött lenyugvónapban gyönyörködve, még megevett egy tányér pastat.

***

Most, a Pietà templomában Nora tudta, hogy jobbprogramot nem is választhatott volna az első Velencébentöltött estéjére. Napközben olyan rohamnak tette ki

15 csillár - Santa Maria della Pictá-templom, Velence (olasz)


49/385

érzékszerveit, hogy most szüksége volt arra, hogy egy ideigcsak nyugodtan üljön, hogy ne kelljen ámuldozva ide-odakapkodnia a fejét. Hagyta, hogy a zene bekússzon a füleibe

s elárassza minden gyönyörűségével, s közben megpróbáltaösszeszedni a gondolatait.

***

Nemrég, amikor megérkezett a Marco Polo repülőtérre,

és onnan a motoros csónak elindult vele a szálloda felé, aszél pedig belekapott a hajába, érzékszervei új életre keltek.

Kora reggel óta, mióta ébren volt, úgy érezte, minthatranszba esett volna – teljesen automatikusan tett mindent,amit külföldre utazáskor tesz az ember: taxit hívott, kimenta repülőtérre, majd feladta a csomagjait. Mivel még bővenvolt ideje a felszállásig végigjárta az üzleteket, amelyekbencsupa olyan dolgot talált, amelyekre semmi szüksége nemvolt.

A könyvesboltban felfigyelt egy könyvre, amelynek aborítóján egy Canaletto16-kép volt – furcsa érzés volt, hogy

délután már abban a városban fog sétálni, amelyet aművész megfestett. Ám éppen ezért szinte azonnal le istette a könyvet: hamarosan személyesen fedezi fel azt avilágot, nincs szüksége arra, hogy más szemeivel lássa.

A repülőúton még mindig ura volt a történéseknek.Végighallgatta a stewardesst, és udvariasan megköszönte a

16 canaletto canal (valódi neve Giovnni Antonio Canale; Velence, 1697- -Velence, 1768), itáliai festő és rézkrcoló


50/385

felszolgált ételt és italt. Ám amint a gép földet ért, Noráthatalmába kerítette egy új, ugyanakkor cseppet semkellemetlen érzés: gyámoltalanul nézett körbe. Odahaza

úgy képzelte el, hogy a gép valamiféle futurisztikuskifutópályára száll le, egyenesen a Szent Márk térre.A valóság majdnem ilyen furcsa volt – a Marco Polo

repülőteret tenger vette körül: egy szigeten helyezkedett el.A következő lépést Nora nem képzelte el előre, ám mostlátta, hogy keresnie kell egy hajót. Ahogy fellépett a vízen

imbolygó vízitaxira, akaratlanul is összehasonlította a jármüvet és vezetőjét a londoni fekete kocsival és a cockney17 nyelvjárásban beszélő, mosolygós sofőrrel, aki hajnalihatkor kivitte őt a Heathrow-ra.

Ám volt valami, amit indulás előtt még el sem tudottvolna képzelni. A hajó hamarosan elérte a szárazföldet, éslassan bemanőverezett egy keskeny csatornába. Noraazonnal látta, hogy még nem Velencében vannak. És akkoregyszer csak meghallott egy távoli harangszót, amelymintha kifejezetten őt hívta volna. A hajós, minthabelelátott volna a gondolataiba, az ősi épületek felé mutatva

így szólt: „Muránó”.Muránó. Az üveg hazája. Ahol ősei dolgoztak. Nora

kellemesen megborzongott, mikor elhaladtak a szigetmellett, ahol egymást érték az üveggyárak. Már évszázadokóta itt állnak ezek a fornacék, és a bennük dolgozó mesterekugyanolyan csodákat hoznak létre, mint őseik. Elhatározta,

17 kelet-londoni angol munkásosztály (a szerk.)


51/385

hogy már másnap visszamegy oda, és megpróbálelhelyezkedni valamelyik műhelyben. Őrült tervéngondolkodva nemhogy megijedt, de egyre

magabiztosabbnak érezte magát. A „végzet” szó jutotteszébe. Örült, romantikus szó, mégsem tudta száműznigondolataiból. Tenyerébe zárta a nyakában lógó üvegszívet,majd elmosolyodott, annyira színpadiasnak érezte amozdulatot. Hirtelen ötlettől vezérelve kibontotta befonthaját és élvezte, ahogy a szél belekap fürtjeibe. Muránót

akarta ezzel üdvözölni, ugyanakkor tudta, hogy mozdulataegyben hűtlen férjének, Stephennek is szól.

Amikor megérkezett a szállodába, és a rokokó stílusúfürdőszobai tükör előtt megpróbálta rendbe szedni magát,már bánta, hogy szabadjára engedte a vad hajzuhatagot.Egy egészen más Nora nézett vissza rá a tükörből, mintindulás előtt. Szembenézett a velencei tükörből kinézővelencei önmagával.

Haja borzasán hullott a széltől kipirult arcába,tekintetében vad tűz lobogott. Csak a nyakában lógóüvegszív volt ugyanaz. Megállapította, hogy egy kicsit

őrült, de szép nő néz vissza rá a tükörből. Volt még valaki, aki most itt a zenehallgatás közben, a Pietà

templomban ugyanezt gondolta.

A templomfolyosó másik oldalán, vele egy sorban ült. Aharmincas éveiben járó, ápolt külsejű féri, hosszú lábait

kényelmetlenül maga alá húzva ült a padon Mielőtt mégfelfogta volna, a következő gondolat futott végig az agyán:


52/385

Mintha egy festményről lépett volna le.

Azonnal eszébe jutott anyja története és megrémültattól, hogy most, harminc évvel később ugyanaz történikvele. Gyorsan elfordította a fejét, de késő volt, a gondolatmár befészkelte magát az agyába. Mikor megint a férfiranézett, látta, hogy az még mindig figyeli. Elpirulvaelőrefordult, és elhatározta, hogy nem néz rá többé.

A kellemes zenét hallgatva arra összpontosított, amiért

elment a templomba: a hatalmas, gyönyörű üvegcsillárpontosan a feje fölött függött, mint egy sötét mennyezetbőlkinövő, csillogó kristályfa. Nora alig akarta elhinni, hogykecses karjai meg tud ják tartani azt a rengeteg, apró,gyémántként ragyogó kis cseppet. Tekintetévelmegpróbálta végigkövetni a karokat, de végül rá kellett

jönnie, hogy olyan mesterművel van dolga, amelyen nemlátszik, honnan indulnak az egyes karok, és hol érnek véget.Az apró kristálycseppek prizmákként törték meg agyertyák fényét. Hallotta ugyanazt a zengő hangot, amelyetakkor, mikor a hajó elhaladt Muránó partjainál; ám mostrájött, hogy nem csak a fejében, hanem valóban hallja – azüveg énekelt édes hangján: a vonós hangszerek húrjai dalracsábították a csillárt is, melynek minden egyes karja,minden apró kis cseppje a saját hangján szólalt meg.

Nora lenézett a kezében tartott kis füzetre, hogyelolvassa, mit írnak erről a csodaszép remekműről, melyet

az ő őse készített. A csillárról semmit sem talált, mégis


53/385

elmosolyodott, mert tudta, amit a hallgatóság többi tagjanem.

Már akkor is itt volt, mikor te éltél, Antonio Vivaldi.

Hallottad, ahogy műveidet veled együtt szólaltatja meg csengőhangon a kristály. Tulajdonképpen már azelőtt itt volt, hogy temegszülettél volna. Es nem más készítette, mint az en ősöm,Corradino Manin mester.


54/385

ÖTÖDIK FEJEZET

A CAMELOPARDALI S

– A ZSIRÁF

A hatalmas csillár egy hordóban felfüggesztve szeltekeresztül a lagúnát. Vízbe süllyesztve, minden mástólelzárva, csengő összhangban dalolt a hullámokkal együtt. Akörülötte lebegő víz koromsötét volt, ám egy-egy holdsugárelérte prizmáit, melyek így apró gyémántokként ragyogtak.A víz biztonságos burokként vette körül a csillárt, mint amagzatvíz az anyja méhében növekvő magzatot. Még egynap, és világra jön e csodás üvegteremtmény. Tegnapelkészült, ma pedig vár, hogy holnap megmutathassamagát a világnak. A hordót annyi kötél tartotta függőleges

helyzetben, hogy úgy tűnt, mintha a hajó belsejébenhalászhálók szövevényes csapdájába esett volna. Azevezősök egy régi piemonti dalt énekeltek, amire a csillárcsilingelve válaszolt.

***


55/385

Corradinónak már minden porcikája sajgott, mégsemhagyta abba a munkát. A már majdnem kész csillár egyvasláncon függött előtte, arany színben pompázva a

kemence halvány fényében. Kristálykarjai esdekelvenyújtózkodtak felé, mintha kérve kérnék, hogy fejezze beremekművét. Öt finom karjából egy még nem került ahelyére, így Corradino még egyszer, utoljára a tűz feléfordult. Az olvadt üveg szívébe mártotta a canna da soffiót, afúvócsövet, aztán hozzáértőén megforgatta, majd kiemelte

az olvadt anyagot, amely megadóan csüngött a cső végén.Ezután egy keményfán megadta neki a kívánt formát.Corradino szemében az üveg élő volt. Ő csak a gubót alkottameg, amelyből majd életre kel valami gyönyörűség.

Mély levegőt vett, majd belefújt a csőbe. Az üveg, szintekülönálló lényként finom, hosszúkás formát vett fel.Corradino mindig addig fújta ki tüdejéből a levegőt, míg azolvadt üvegmassza tökéletes formát nem öltött.

Társai gyakran viccelődtek azzal, hogy amilyenmaximalista, inkább ott helyben fulladna meg, de nemvenne újra levegőt, míg az üveg el nem éri azt a formát,

amelyet ő megálmodott. Corradino azonban tudta, hogyegy apró leheleten múlik, hogy tökéletes remekművet hoz-elétre, vagy egy szerinte hibás darabot. Ő nagyon jól tudta,mi a különbség a páratlanul szép és az egyszerűen csakszép között.

Figyelte, ahogy az üveg, akár egy kaméleon, változtatja

a színét: előbb lángoló vörös volt, majd rózsaszínes,narancssárga, borostyánszínű, sárga, majd végül, ahogy


56/385

kezdett kihűlni, fehér. Tudta, hogy gyorsan kell dolgoznia.Egy pillanatra visszatette az üvegmasszát a fornóba1S18, hogyújra felhevüljön, majd formálni kezdte a kezével.

Társaival ellentétben, akik féltek attól, hogy bőrükfelhólyagosodik a hőtől, ő nem használt vattát vagy papírt,hogy óvja a kezét. Ujjbegyeit már rég feláldozta aművészetért cserébe. Bőre megégett, kisebesedett, mígvégül ujjbegyei teljesen simák lettek. Corradinónak eszébe

jutott Marco Polo története – a velencei kereskedő mesélte,

hogy az ősi kínai Tang- dinasztia tagjai az ujjlenyomataikalapján azonosították magukat, és ez azóta is fennmaradtKeleten.

En egy lettem az üveggel. Valahol Velencében, vagy messze atengeren túl, bőröm örökre benne marad egy serleg vagy

gyertyatartó megkeményedett kovájában. Corradino tudta, hogy az ő munkái a legjobbak, hiszen ő

a kezében tartotta az üveget, érezte, ahogy az anyag veleegyütt lélegzik. Kezébe vette tagianti ollóját, majd óvatosanvékony szálakat kezdett kihúzni a cilinder alakú masszából,

míg az üveg fel nem vett egy filigrán faalakot. Ekkorgyorsan elvette szájától a fúvócsövet, majd egyvaspálcához, a pontellóhoz érintette az anyagot, és formálnikezdte a nyílt végét. Tudta, hogy nincs sok ideje, az üveghamarosan kihűl, ezért gyorsan odavitte a csillárhoz ésfinom, kacskaringós vonalban elrendezte a törzs körül. A

18 Kemence (olasz)


57/385

remekművön nyoma sem volt annak, hol illesztette atörzshöz a kart.

Corradino megtartotta a kart, míg az teljesen meg nem

szilárdult; gyönyörködött a művében, majd hátralépvemegtörölte izzadt homlokát. Annak ellenére, hogy,akárcsak az összes mester, ő sem viselt felül semmit,felsőteste napkeltétől napnyugtáig verítékben fürdött.Szorgalmas társait nézve azon gondolkodott, vajonmunkájuk felkészíti-e őket a pokol égető tüzére? Hogyan is

fogalmazott Dante?

mert a sírokat láng csapkodja, nyalja

S a követ általtüzesíti nyelve:

Nincs tűz, mely a vasat izzóbbra marja.”19

Corradino jól ismerte a firenzei költő müvét. Apja,mikor el kellett menekülniük a Manin-palotából, családjaminden tagjának megengedte, hogy magával vigyen egy, aszívének kedves dolgot. Édesapja egy könyvet vettmagához: Dante Isteni színjátékát.

Apám ezt választotta, és nekem csak ez a könyv maradt meg,amely mindig rá fog emlékeztetni.

Corradino a szomorú gondolatot elhessegetvevisszafordult a tűzhöz.

19 Dante: Isteni színjáték (Pokol). Babits Mihály fordítása (a ford.)


58/385

Nem meglepő, hogy a velencei Nagytanács 1291-benúgy rendelkezett, hogy a várost fenyegető tűzvész miatt azüvegfúvó mestereknek át kell települniük Muránóra. Már

nem egyszer előfordult, hogy a kemencék lángjai majdnemelemésztették a várost. Bölcs döntés volt áthelyezni amesterség központját, annál is inkább, mert néhány éveszörnyű példát láttak: az angliai Londont elpusztította egytűzvész. Ám a tűz forrása közel sem volt olyan nemes, minta velencei mesterek műhelyei: a később Rialtóba érkező

kereskedők szerint egy pitéket árusító boltból indult a tűz.Corradino felhorkant.

Angolok! Csak a hasukon jár az eszük.

A londoni tűzvész fellendítette a muránói üveggyártást.

Károly, az angol király elhatározta, hogy újjáteremtiLondont, és az új épületeket tükrökkel és egyébüvegtárgyakkal akarta gyönyörűvé varázsolni. ÍgyCorradino és társai egyszerre nagyon sok megrendeléstkaptak a hideg, északi városból.

Bár Corradino elkészítette a csillár fő vázát, még

rengeteg munka várt rá. Már sötétedett és a kemencék hőtokádó szájai sorra elsötétültek, társai egymás után hagytákel a műhelyt.

Odahívta az egyik garzonéi20 ; nézte, ahogy az inasátszökell a vödrökön és vasakon, és mosolyogva arra

20 fiú (olasz)


59/385

gondolt, hogy a mesterek milyen találó névvel illetik ezeketa fiúkat: „scimmia de vetro” – üvegmajmocskák.

A fiú gyorsan odavitte neki a dobozt.

– Eccolo Maestro21

!Corradino kinyitotta a hosszúkás rózsafadobozt,melyben száz darab, egyenként vattába bugyolált,megszámozott kis üvegdarab hevert. Corradino munkáhozlátott. Kezébe vett egy pontellót, egy sokkal kisebbet, mintmegbízható fúvócsöve, majd az üvegbe mártotta, mely

olvadtan várta a kemencében, hogy a mester kezei alattelnyerje végső formáját. Óvatosan kihúzta a pálcát, melymost leginkább egy égő gyertyához hasonlított. Várt egypillanatot, majd hagyta, hogy az izzó gömb lecsöppenjen akezébe, és finoman görgetni kezdte előbb tenyereivel, majdmár csak az ujjai között. Mikor az üveg felvette azt a külsőt,amelyet ő elgondolt, óvatosan kihúzott belőle egy szálat,melyből egy könnycseppet formált, rajta egy nagyonvékony, finom hurokkal. Aztán a lába között lévő, vízzelteli vödörbe ejtette a kis ékkövet. Várt egy keveset, majdszelíden kiemelte a cseppet a vízből.

Mozdulatsora eszébe juttatta a keleti gyöngyhalászokat,akikről a tizenharmadik században a Konstantinápolybólvisszatérő velenceiek meséltek.

Vajon azok a fiatal fiúk, akik égő tüdővel keresik a víz mélyéna kagylókat, vajon ők is ugyanazt az elégedettséget érzik, amit én?

Biztos, hogy nem. Mert hiszen csak a szerencsének köszönhetik,21 Itt van, mester! (olasz)


60/385

ha gyöngyöt találnak – a természet kegyes hozzájuk, ésmegajándékozza őket. Es vajon a Harz-hegység sötét forrómélységeiben ezüstöt bányászó férfiak, ha egy telérre22 bukkannak,

azt gondolják., hogy ők teremtették azt a kincset? Es titeket,afrikai gyémántvadászok, ugyanaz a büszkeség tölt el, amelyengem, mikor megtaláljátok, amit oly sokáig kerestetek? Nem,mert amit ti fogtok a kezetekben, azt Isten teremtette. Az üvegazonban az én kezeim között születik meg. Es most, tizenhetedikszázadi világunkban az üveg sokkal értékesebb, mint a ti

kincseitek. Még az aranynál is értékesebb. A megszilárdult cseppet Corradino óvatosan a

rózsafadoboz „uno” jelzésű rekeszébe rakta.Gyémántcsillogását még a köré simuló vatta semtompíthatta. Corradino gondolatban köszönetet mondott

Angelo Baroviernek, a Maestrónak, aki két évszázaddalkorábban felfedezte a „cristallo” üveget, amellyel ő mostdolgozott. Azelőtt minden üveg színes volt, még a fehérsem volt tisztán átlátszó, halvány homokszínű volt, vagyhomályos, mint a tejüveg. A cristallo szó azonban azt

jelentette, hogy a mester tökéletes átlátszóságot, kristályos

tisztaságot érhetett el.Corradino visszatért a munkához. Még el kell készítenie

kilencvenkilenc cseppet, csak azután mehet vissza alakásába, hogy megegye a kukoricalisztből készült kásáját

22

Jellegzetes ásványképződési forma; olyan kőzethasadék (vagyhegyhasadék), amelyet teljesen vagy részben valamely ásványi anyag tölt ki.segéd (olasz) (a szerk.)


61/385

és elfogyasszon egy pohár bort. Ezt a megfeszített figyelmetigénylő munkát nem hagyhatta rá egy servertére23 , mert aszáz csepp között nem lehetett két egyforma.

Társait megdöbbentette az az elképzelése, hogy acseppeknek, mivel mind máshol helyezkednek majd el acsilláron, alig észrevehetően, de másmás formájúaknak kelllenniük, hogy miután a csillárt felfüggesztik egytemplomban, vagy palazzóban, egyformán tökéletesentükrözzék vissza a gyertyák fényét.

A fornacéban dolgozó többi mester és az inasfiúk afejüket csóválva szokták nézni a finom cseppekkel telidobozokat. Akármennyire is igyekeztek, nem sikerültfelfedezniük az apró különbségeket. Corradino mosolyogvafigyelte őket. Tudta, hogy nem kell elrejtenie előlükmunkáját, akár egész álló nap nézhetik a cseppeket, nem

jönnek rá a titkára. Tulajdonképpen még ő maga sem tudtapontosan, mit tesznek az ujjai, mikor azon gondolkodik,hogy az adott cseppnek hol lesz a pontos helye.

Corradino mindig elment abba a palotába, amelynek agazdái csillárt rendeltek tőle. Kérdések végtelen sorát tette

fel azzal kapcsolatosan, hogyan lesz megvilágítva ahelyiség, majd alaposan megnézte az ablakokat és a rajtuklévő zsalugátereket, még azt is megnézte, hogyan süt be anap, vagy hogyan tükröződik vissza az épület előtt húzódócsatorna vízéről. És minden egyes alkalommal


62/385

feljegyzéseket készített kis füzetébe, mindent részletesenleírt.

Ez a füzet tartalmazta Corradino mesterségének titkait,

a férfi macskakaparása és gyönyörű rajzai formájában. Abetűk és rajzok között számok is helyet kaptak a füzetben,mert Corradino hitt a matematika tudományánakhatalmában. Így minden darabnak, amelyet elkészített, ésminden egyes apró lépésnek, amellyel fejlesztettemesterségét, nyoma maradt, és ezeket visszanézve minden

alkalommal jobbat alkotott, mint előzőleg. Most, hogy az utolsó egyedi üvegcsepp is elkészült, újra

elővette féltve őrzött füzetét. Megkereste azokat azoldalakat, amelyeken a Santa Maria della Pietàról készítettszámításai voltak, és lerajzolta a kész csillárt. A remekműmég a papírlapon is mintha kristályosan csillogott volna.

Corradino nagyon vigyázott a füzetére, mindig magánáltartotta annak ellenére, hogy tudta, társai akkor sem tudnákmegfejteni a benne található rejtélyes jeleket, havalamiféleképpen hozzájuk kerülne. Azt is tudta, hogy amaestrok kinevetik a háta mögött, azzal viccelődnek, hogy

Manin még akkor sem válik meg jegyzetfüzetétől, mikoregy asszony kedvére tesz. Valóban nem mindennapi embervolt. Más volt, mint a többiek. Társai csak mesterek voltak,ő azonban született géniusz.

Tehetségének bizonyítékait Velence összes palazzójában, templomában és nagyobb éttermében meg lehetett találni.

Minden csillogó serleg, minden tükör, amely olyan simavolt, mint nyáron a laguna vizének felszíne, sőt, minden


63/385

üvegbuborék és bonbon, melyeket karneváli ajándéknakkészített, az ő tehetségét zengte. Minden, amit alkotott, úgyragyogott, akár egy értékes drágakő. És most tudta, hogy

legújabb teremtménye olyan káprázatos fénnyel árasztjamajd el a Santa Maria della Pietàt, amilyet még nem láttakaz emberek. És dalolni fog, ahogy minden darab, amelyetkészített, dalolt vagy beszélt. Ha egy köröm vagy ujjhozzáért egy serlegéhez, a serleg mesélni kezdett a peremétdíszítő aranyról – Szamarkandról vagy a Boszporuszról, a

forró, nyári napokról. Ez a csillár pedig a Pietàbannevelkedő kislányokkal fog együtt énekelni. Az árvákkal,akiket senki sem szeret és akiknek nincs senkijük, akitszerethetnének, ezért szeretetüket a zenén keresztül fejezikki. És az ő üvegteremtménye velük együtt fog zenélni.Elmondja majd, hogy mégis van közöttük egy kislány, akitvalaki mindennél jobban szeret.

A Pietà. Corradino elmosolyodott. Holnap maga viszi ela Pietàba az üvegcseppeket. A csillárt pedig egy speciális,lapos aljú csónakon szállítják majd oda. Corradino magatervezte meg, hogyan szállítsák az értékes candelabrókat –

egy hatalmas, átszűrt vízzel teli hordó fedeléről fognakfüggeni. Így a törékeny üveg semminek sem ütődhet neki,és csak akkor eshet baja, ha a csónak esetleg felborul. Mikormegérkezik a Santa Maria della Pietàhoz, ahol kiemelik ahordóból, a víz csillogva fog folyni róla mintegy azegyedülálló kristálycsoda kiterjesztéseként. Majd sorsát

beteljesítve a csillár fényárba borítja a templomot, akárhosszú évszázadokon keresztül; a kislányok tökéletesen


64/385

fogják látni a kottalapokon szaladgáló apró feketebogarakat, és összeolvasva őket Isten dicsőségéreénekelhetnek és zenélhetnek. Corradinónak már csak egy

feladata maradt: meg kell válnia a száz könnycsepptől, felkell akasztania őket a helyükre, hogy remekművefelkerülhessen a templom mennyezetére.

En magam fogom befejezni. Nekem kell befejeznem, mert az énművem.

Mestersége volt a második dolog az életében, amelyörömet okozott neki. És holnap látni fogja az elsőt. Látnifogja Leonórát. És most elkészíti

az utolsó üvegékszert, bár már egyetlen üres rekesz semmaradt a dobozban. Ám ez a darab nem a csillárt fogjaékesíteni – ezt neki készíti.

Corradino tisztában volt vele, hogy az üvegfúvómestereknek nem csupán a biztonság miatt kellettátköltözniük Muránóra. A velencei üveg a legjobb avilágon, azóta az, hogy Konstantinápoly eleste utánItáliában megismerték az üvegfúvás keleti technikáját. A

velencei mesterek aztán továbbfejlesztették ezt a technikát,amelyet a maestrók megismertettek inasaikkal, és ezek atitkok hamarosan monopolhelyzetbe juttatták aKöztársaságot. És a Nagytanács nem akart erről lemondani.Muránó szigete nemcsak otthonává és munkahelyévé vált amestereknek, de egyben a börtönükké is. A Consiglio


65/385

Maggiore2424

Documents

Marina Fiorato - A Muránói Üvegfúvó