Véletlen, amit a sors akart

Myra Myrenburg regénye

Kié lesz a kis Rosalind?Mami 002

A kínai szalonban szolgálták fel a teát. Finom, csengő hangon szólaltak meg a porceláncsészék. Egy bronz Buddha mosolygott le a teázókra.

Alwine von Königsmarck bárónő életének felét Hongkongban töltötte. Amikor idős korában visszatért a családi villába a Rajna fölött lévő Königswinterben, makacsul húzódozott attól, hogy bizonyos változásokat tudomásul vegyen.

Enno magas volt, szőke és keskeny arcú, mint mindenki a családban; ragyogó jelenség. Még ő is igazodott a bárónő hagyományos követelményeihez. De most ahelyett, hogy nyugodt kézzel vett volna a süteményből, a teamelegítőt rázogatta és a kis ezüstkanállal csörömpölt a csészealjon.

– Nos? – kérdezte a bárónő és porcelánkék szemével kutatóan nézett unokaöccsére, aki a brokát teamelegítőt magához szorította.

– Megnősülök – mondta. De nagynénjének szempillája sem rebbent.

– Enno, remélem nem arról a nőcskéről van szó, arról a lehetetlen perszónáról a repülőgépen! – préselte ki magából Alwine.

Enno felsóhajtott és a mennyezetre pillantott.– Nénikém, hányszor kell még elmagyaráznom neked, hogy Edna

nem egy nőcske.– Ez a te nézeted, fiam, de a kérdésemre még nem kaptam választ.

Tehát, kit fogsz elvenni?– Nem Ednát.– Talán valakit, akit ismerünk – érdeklődött reménykedve Alwine

von Königsmarck. Hiszen még fennáll az a lehetőség, hogy Enno ősi köreik mellett döntött. De a fiú álmodozó mosollyal mondta:

– Nem, te biztosan nem ismered őt.– Még névről sem?– Aligha.– Hol mutattak be neki?Enno nevetett és összegyűrte a teamelegítőt.– Sehol. A vonaton találkoztam vele. Nem volt bemutatás. Azon a

helyen ült, amit én foglaltam le, és megegyeztünk abban, hogy majd felváltva használjuk. Bombajó volt.

– Mikor utazol te vonaton?

– Gyakran. Januárban pocsék volt az idő, Genfből kellett Bonnba mennem és Baselből az Inter-Cityvel utaztam. Körülbelül az ötszáznyolcvanas rajnai kilométernél rájöttem, hogy megtaláltam életem asszonyát.

– És ezt ő is tudta?– Nem. Hat hónapomba és sok ráfordításomba került, amíg

meggyőztem.Alwine von Königsmarck lehunyta a szemét. Az arca zárkózott

lett. Bármennyi gyengéje is volt Ennónak, ami újra meg újra visszavetette őt a karrierjében, de az biztos, hogy minden lánynak futnia kellett utána, kivéve legfeljebb az európai főnemességet. Ki hát az a nő, aki hat hónapig kéreti magát, hogy von Königsmarck bárónő legyen?

– Hogy hívják hát a jövendőbelidet? – kérdezte Alwine mogorván.– Leska Peltz.Micsoda név, – gondolta az idős hölgy borzongva, de ehelyett

savanyúan mosolyogva mondta:– Hát akkor van mit nyújtanod neki. Mint von Königsmarck

bárónő valószínűleg jobban megtalálja a számítását.Enno hátradőlt, a feje mögött összekulcsolta a karjait és acélkék

szemével az asztal fölött a messzeségbe nézett.– Leska ezt egészen másképpen látja.– Másképpen? Milyen értelemben?– Meg akarja tartani a nevét.A cukorfogó kiesett a reszkető, öreg kézből és megcsörrent a

tányéron.– De hiszen ez abszurd dolog! – mondta rémülten.– Ez manapság így szokás, nénikém!– És mit mond a törvényhozó?– Mindenkire magára bízza, hogyan akarja hívatni magát.– A nőre is? A házasságkötés után?– Újabban igen.Alwine von Königsmarck hallgatott. Pergamenszínű arca

elvörösödött a haragtól.

– Az én időmben – szólt önuralmáért küzdve –, ilyesmi nem lett volna lehetséges. Nem beszélve arról, hogy a mi nevünket minden nő térden állva köszönte volna meg.

– Leskának magának van címe – magyarázta és töltött még egy kis teát – tudod, ő orvos. Két kollégájával együtt dolgozik egy rendelőben és örül, hogy viszonylag rövid idő alatt belgyógyászként nevet szerzett magának. Nem akarja megváltoztatni.

– Meg vagyok döbbenve – mormolta Alwine von Königsmarck.– Majd hozzászoksz a gondolathoz, néni.– Soha!Egy ideig csend volt a szalonban. Alwine vitézül lenyelte a

goromba elutasítást, ami pedig már a nyelve hegyén volt.– Mikor? – kérdezte röviden.– Ez teljesen tőled függ, néni. Tudasd velünk, hogy mikor felelne

meg neked a látogatás.A pergamenhomlok mögött egymást kergették a gondolatok.

Lehetséges-e megakadályozni ezt a kapcsolatot. Kilátástalannak tűnt, hogy Ennót áthangolja. De talán ez az illetlenül rámenős fiatal nő kínál támadási felületet. Kellemetlen feladatot vállalok magamra, – gondolta Alwine von Königsmarck. De egy olyan nő, akinek a mi nevünk nem elég jó, ne tartozzon a családhoz.

Unokaöccséhez fordulva szilárd hangon mondta:– Egyedül szeretnék találkozni az ifjú hölggyel. Van ellenvetésed?– Ugyan dehogy, néni!– Mondjuk, jövő szombat délután, négy órakor.– Megmondom Leskának. Ha a hét végén nem ügyel, biztosan

eljön. Egyébként felhívlak.– Rendben – mondta a bárónő. Mosolya éppen olyan halvány volt,

mint a bőre.

* *

Egy fürge kis szolgáló bevezette Leskát a kínai szalonba. Megállt és várta a von Königsmarck bárócsalád legidősebb és legméltóságteljesebb képviselőjének megjelenését.

A bárónő rövidesen egy tompafényű rózsaszínű selyemből készült ruhában tipegett be, hófehér haja enyhén lilásra színezve, nyakán és csuklóján súlyos gránát ékszerekkel.

– Üdvözlöm Önt. Enno elmondta nekem, hogy Ön az orvostudománynak szentelte magát és jogosan, s büszkén viseli a címét, Doktornő.

Leska az ajkába harapott. Elhangzott a hadüzenet.– A tanulmányaim hosszan tartók és drágák voltak – válaszolta

tartózkodó barátságossággal –, talán ezért is van az emberben az az igény, hogy a gyümölcsét learassa.

– Specializálódott valamire? – és kegyesen az asztal felé bólintott.– Igen, a belgyógyászatra.– És van már saját rendelője is?– Csak egy közös rendelő, és ismeretes, hogy minden kezdet

nehéz.– Itthon van a Rajna-vidéken?– Nem, Kölnben tanultam és a gyakorlati időmet Bonnban

töltöttem.– Akkor Ön valószínűleg nem sokkal fiatalabb, mint az

unokaöcsém? – kérdezte vizsgálódva Alwine.– Csak egy fél évvel. Nemsokára mindketten harminchárom

évesek leszünk. Bibliai életkor, nemde?– Így is lehet mondani. Tehát Ön azt tervezi, hogy továbbra is

gyakorolja a hivatását?– Igen, bárónő.– Csak azért kérdezem – folytatta Alwine ártatlanul –, mert az én

időmben egy diplomatafeleség nem dolgozhatott hivatásszerűen. Elképzelhetetlen lett volna.

– Enno tudja, hogy praktizálni akarok és semmi ellenvéleményt nem nyilvánított. Ez nekem elég.

– Az Ön helyében én nem feltétlenül hagyatkoznék erre, kedvesem – sziszegte. – Enno az íratlan törvényeket igen nagyvonalúan értelmezi. Nem tűnt fel Önnek, hogy törés van a karrierjében?

– Enno munkájának finomságai túl idegenek nekem ahhoz, hogy fel tudjam ismerni a karrier törését. De biztosan nem zavarna engem

– válaszolta kitérően Leska. – Nincsenek titkaink egymás előtt. Tudom például, hogy nem ő kereste a munkát a Külügyminisztériumban.

– Kedves doktornő – Alwine hangja egy fél árnyalattal magasabb és erősebb lett –, az ember a mi családunkban nem keresi az életpályát. Az ember beleszületik. A férjem évtizedekig tartozott a hongkongi német diplomáciai testülethez, a bátyja vezette a német küldöttséget Mexikóba. Korán elhalt fiam már harmincévesen konzulhelyettes volt Brazíliában. Enno igazán nem panaszkodhat. Olyan remek elődei voltak, amilyeneket csak kívánhat magának egy fiatal ember, a legjobb példaképek és a legkitűnőbb kapcsolatok állnak előtte.

– Ez mind bizonyára így van, de a külszolgálat helyett szívesebben lenne jogtanácsos egy társaságnál.

Alwine von Königsmarck összeszorította az ajkát.– A felfelé vezető utat önmaga falazta be. Egy

kormánytisztviselőnek erkölcsileg megtámadhatatlannak kell lennie.– Ezüstkanalat bizonyára nem lopott – vágott vissza

fegyelmezetlenül. A színes papagáj-fülbevalói vadul himbálózni kezdtek.

A bárónő megköszörülte a torkát, és dühösen így szólt:– Ilyesmi sosem jutott volna az eszébe! Majdnem azt mondom:

sajnos! Mert ehelyett egy súlyos következményekkel járó, méltatlan ügybe keveredett egy ír pincérnővel, amelyből egy házasságon kívüli gyermek származik. Ez, kedves doktornő, az előmeneteli lehetőségébe került. Feltételezem, hogy Önt erről nem tájékoztatta?

– Tudtam a gyermekről – szólt halkan.– Óh, valóban? És most mégis ennyire magán kívül van? –

mosolygott maliciózusan Alwine.– Érthetetlen számomra az, hogy egy ártatlan lény hogyan okozhat

törést annak a karrierjében, aki életet adott neki – mondta leplezetlen keserűséggel.

Alwine előrehajolt, hogy zavartalanul kutathasson ellenfele arcvonásaiban. Továbbra is azt gondolta, hogy az Enno félrelépésére utaló megjegyzés teljesen készületlenül érte a lányt. De pontosan akarta tudni.

– Mivel Ön előtt Enno tisztázta ezt a kis apróságot – suttogta bizalmasan –, biztosan meg tudja nekem mondani, hogy a gyermek fiú-e, vagy lány. Erről ugyanis én semmit sem tudok. Bizonyára megérti, nekem érdekem, hogy ezt tudjam.

Leska belenézett mélyen a porcelánkék szemekbe, és lassan mondta:

– Egy kislány.Valahol a házban ötöt ütött egy régi óra. Az audienciának vége

volt.Leska felállt, önkéntelenül végigsimította színes fantáziaruháját és

búcsúzóul kezet nyújtott Alwine von Königsmarcknak.– Az esküvőn viszontlátjuk egymást, méltóságos asszonyom!A pergamenszínű arc percekig mozdulatlan volt az értetlenségtől.

A magas hangnál gyerekesen dacos csengése volt, amint kérdezte:– Mégis hozzá akar menni Ennóhoz?– Hát persze – mondta élénken Leska, és lenyomta a kilincset.

Csaknem átesett a kicsi összezsugorodott szolgálón, akiről nem tudta, hogy az asztalt akarta-e leszedni vagy hallgatózott.

Enno a feljáró alatt várta. Ló-, istálló- és szénaillata volt.– Jól bírtál mindent? – kérdezte kinyitva Leska előtt a kocsiajtót.– Összemértük a pengéinket – válaszolta belesüppedve a

bőrülésbe. – A nyolcvan évéhez képest igazán jól tartja magát a nagynénid, és gonosz is.

– Igazán?– Igen. Mindent bevetett, hogy a házasságtól eltántorítson. Még

Edna és a gyerek is szóba jött.– Hát ez csúcs – mondta Enno meghökkenve. – Mit gondolt

vajon?– Sokkolni akart engem.– És te? Hogyan reagáltál?– Mérges lettem. Hiszen is mersz. Nem titkolódzóm.– Sohasem találhattam volna nálad jobbat – szólt elégedetten és

elindította a kocsit.– Alwine néninek más a véleménye. Makacsul doktornőnek

szólított.

– Ez meg fog változni, amint megesküdtünk. Egyébként az unokatestvéreim szinte sosem látogatják meg őt. Én is csak azért nézek be hozzá, mert itt fenn vannak a lovak.

Leska megfordult. Egy munkaruhás férfi motorral akarta megelőzni őket, és közben hadonászva próbálta felhívni magára a figyelmet. Enno az út szélére gurult, megállt. A férfi is leállította gépét és így kiáltott:

– A villa kertésze vagyok. Az öreg hölgy összeesett. Vissza tudnának jönni?

– Az ördögbe – mondta magának Leska – nincs itt a táskám!A boltíves folyosó végén feltűnt a szolgáló kicsiny alakja. Rekedt

volt a hangja és a rémülettől tágra nyíltak a szemei.– Jöjjenek kérem – suttogta –, nagyon rosszul van a méltóságos

asszony!

* *

Alwine von Königsmarck valóban nem volt jól. A szívét és vérkeringését kellett erősíteni. Nem akarta házát elhagyni, de ennek ellenére Leska kénytelen volt a klinikára beküldeni. Még ott feküdt egy hónappal később is, amikor az esküvőt megtartották az egyik elegáns rajnai szállodában.

– Maradjon csak itt, amíg visszajövünk a nászútról – parancsolta Leska, amikor az esküvő utáni napon meglátogatták Alwine nénit.

– De itt teljesen elgyengülök – nyöszörgött Alwine.– Éppen azért – mondta Enno – nem engedhetnek addig haza,

amíg egyikünk sem elérhető. A szolgálód a napokban lesz hetvennyolc éves. Légy okos. Itt mindened megvan. Három hét múlva újra itt leszünk.

– De hát az egy örökkévalóság! Hová akartok menni? A világ végére?

– Csak Dél-Franciaországba, nénikém – válaszolta mosolyogva Enno – de nem akarunk sietni.

Akarata ellenére engedett Alwine von Königsmarck a sorsnak. Egy belső hang azt tanácsolta neki, hogy ne vigye túlzásba a dolgot Ennóval és Leskával, hiszen ők voltak az egyetlenek, akik a közelében laktak, és felelősnek érezték magukat érte.

Leska biztos kézzel vezette az autót a városi forgalomban és mosolygott magában. Igen, az esküvő szédítő és fárasztó volt!

Valamivel elmúlt délután négy óra, amikor beestek a közös rendelőbe. A délutáni rendelés csak ötkor kezdődött, tehát maradt egy kis idő tere-ferére. Jobst általános orvos volt, Maxi nőgyógyász, ők vállalták Leska betegeit erre a három hétre.

– Ha nem a nászutamról lenne szó, egyáltalán nem mennék szabadságra.

– De ha most nem utazunk el – magyarázta határozottan Enno –, egyáltalán nem lesz lehetőségünk arra, hogy jól megismerjük egymást.

– Jelentkeztek majd néha?– Megtehetjük.– Miért kellene jelentkezniük nálunk? – zsörtölődött Maxi

Jobsthoz fordulva. – Ha egyszer én nászútra megyek, senkinél sem fogok jelentkezni! Rólam semmit sem fogtok hallani és örülhettek, ha egyáltalán visszajövök!

– Mindenekelőtt találnod kell valakit, akihez férjhez mehetsz – válaszolta jelentőségteljesen Jobst. – Vagy talán megint kibékültél az ingatlanügynököddel?

– Nem kell kibékülnöm, mert egyáltalán össze sem vesztem vele – kiáltotta hevesen Maxi. – És nem az én ingatlanügynököm! Ő egy előkelő férfi, akivel én alkalmanként járok, de most már át kell öltöznünk. Leska, légy jó, rettentően fogsz nekem hiányozni. Az, hogy ezzel a fajankóval itt egyedül kell dolgoznom, olyan áldozat, amit csak érted hozok! Enno, vigyázzatok magatokra!

Egymásba karolva, jókedvűen hagyta el az ifjú pár a rendelőt.– Iszunk egy kapucinert a fagylaltszalonban?– Persze, kedvesem. Szabadságon vagyunk! Azt csinálunk, amit

akarunk. Te jó ég, milyen csodálatos érzés!Benyomultak a fagylaltozó nyitott bejáratán, leültek egy kerek

márványasztalkához, és rendeltek két kapucinert.Hosszú, gyengéd éjszakát töltöttek új hálószobájukban, a Rajnára

néző Penthous-lakásban. Másnap még bepakolták a kocsiba az utolsó csomagokat és elindultak Dél-Franciaországba. Az élet a legszebb oldaláról mutatkozott.

* *

Négy nappal később egy vörös hajú, fiatal nő jelent meg a délelőtti rendelésen. Karjában egy kerekded kisgyereket tartott, aki némán rágcsált egy mákos zsemlét. Jobst, feltételezve, hogy nőgyógyászati betegről van szó, íróasztala mellől barátságosan Maxi szobája felé intett.

– Halló, Leska – mondta a fiatal nő, és áttette a gyereket a bal karjára, hogy kezet nyújtson Maxinak.

– Jó reggelt! – felelte meglepve Maxi. – Én nem Leska vagyok.– Ez baj – sóhajtotta a fiatalasszony. – Nagy baj. És Leska

hamarosan visszajön?– Egyelőre nem – mondta Maxi tartózkodóan. – Ha Ön nem

ismeri Leskát, hogyhogy keresi őt?– Én Ennót ismerem. Megírta nekem, hogy elveszi Leskát.

Először az ő munkahelyén voltam, de nem találtam ott. A titkárnő aztán megadta Leska címét, vagyis ezt.

Percekig csend volt. A gyermek vizsgálgatta a zsemlét, aztán egyszer csak Maxi íróasztalára dobta.

– Óh, Rosalind! – sóhajtott a fiatalasszony.– Mondhatok valamit Leskának? – kérdezte Maxi titokban a

karórájára pillantva.– Igen, mondja meg, hogy Edna volt itt. Ő tudni fogja. Én most

Ausztráliába megyek. Kaptam egy ajánlatot Melbourne-be, egészen remeket. De sürgős, és nem vihetem magammal Rosalindet.

– Úgy gondolja, a kicsit?– Igen. Azt hiszem, fair dolog lenne, ha most Enno átvenné,

különösen, hogy felesége van, nem igaz? Nem könnyű nekem, elhiheti. De az ember nem fiatalodik, és ilyen lehetőséget, mint Ausztrália, talán sose kapok még egyszer. Ezért...

– Hallja – szakította félbe Maxi riadtan –. ha azt tervezi, hogy itthagyja a gyereket, hát, az nem megy! Leska és Enno nászúton vannak.

– De én elrepülök. A gépem ma este indul.– Ausztráliába? – nyögte Maxi.– Igen, Melbourne-be.

– Nem! – kiáltotta Maxi – a legjobb akarattal sem értem az összefüggéseket. De egyet ezennel határozottan kijelentek: a gyerek itt nem maradhat!

– Jó, jó! Ne izgassa fel magát. Adja át üdvözletemet Leskának. Minden jót! – felelte rendületlen nyugalommal Edna, és a gyerekkel a karján kivonult. Maxi szinte kábultan bámult a mákos zsemlére, ami még mindig az íróasztalán hevert. Mit jelentsen mindez? Mi köze van Ennónak a gyerekhez? Ki volt ez a nőszemély? Hogy hívták? Valamilyen nevet mondott. Edith? Enid? Edna? Maxi összeszedte magát és megnyomta a csengőt, hogy a következő beteg bejöhessen.

Déli fél tizenkettő körül Maxi kinyitotta a két rendelő közötti ajtót, és Jobstot egy kisgyerekkel találta. Remélve, hogy téved, odalépett a férfihez, mutatóujjával félrehúzott a gyermek homlokából néhány szőke fürtöt és megkérdezte:

– Hát ki van itt nekünk?– Ez Rosalind – magyarázta Jobst olyan gyengéd hangon, amit

Maxi még sohasem hallott tőle.– Édes – suttogta Maxi, és a köpenye zsebébe dugta kezeit. Jobst

odadörgölte az orrát Rosalind puha, rózsás arcocskájához, párszor fel-le hintáztatta, majd odanyújtotta Maxinak.

– Nagyon aranyos – ismételte meg Maxi elfogódottan. – És mit csináljak vele?

– Fogalmam sincs.– Jobst, mi akar ez lenni?– Ne beszélj olyan hangosan, megijed a gyerek. A fiatalasszony

azzal a megjegyzéssel tette az íróasztalomra, hogy te mindent tudsz.Maxi percekre lehunyta a szemét.– Edna! Ednának hívják, és csőbe húzott minket!– Ki az az Edna? Azt hittem, a nő az egyik beteged, akit elküldtél

valahova.Maxi némán rázta a fejét. Annyira meglepődött, hogy beszélni

sem tudott. A beállt csendben a gyermek ismét turbékolni kezdett, mint egy kis galamb. Ebben a pillanatban az asszisztensnő egy cédulát hozott be, amely többszörösen össze volt hajtva, és mindkét oldalát teleírták.

– Valaki a folyosói ajtó alatt dugta be. Még két betegünk van a váróban. Folytathatnánk? Mindjárt tizenkét óra!

– Egy pillanat – intett Jobst és kibontotta a papírt.– Ez félig angolul van!– Hát akkor fordítsd le!– Attól az Ednától.– Gondoltam!

Halló, Barátaim! Nálatok hagyom Rosalindet, mert bízom bennetek. Nagyon aranyos kislány, de Ausztráliába nem akarom magammal vinni, mert új életet akarok ott kezdeni, és Enno megígérte nekem, hogy gondoskodik róla, ha én nem tudok. Amint biztos címem lesz Melbourne-ben, írni fogok. Most a repülőtérre kell mennem. Legyetek jók az én kislánykámhoz! Szívélyes üdvözlettel,

Edna

– Feltételezem, hogy Enno a gyerek apja – gondolkodott Maxi félig hangosan.

– Vajon Leska tudja?– Biztosan. Te jó ég, remélhetőleg belátható időn belül

jelentkeznek!– Ha meg is teszik, csak azért, mert én ragaszkodtam hozzá –

sóhajtott Jobst mérges elégtétellel.– És addig?– Mind a ketten felelősek vagyunk. – Ekkor Rosalind csicseregni

kezdett, mint egy kis madár. Jobst és Maxi hosszú, kétségbeesett pillantást váltottak. Aztán Jobst elindult, hogy befejezze a rendelést. Maxi átnézte Rosalind utazótáskáját, amit az asszisztensnő a ruhatárban talált.

Ennek az emlékezetes napnak az estéjén Maxi és Jobst ritka egyetértésben üldögélt azon az agyonhasznált fekete bőrdíványon, amit Jobst tíz éve vett magának egy bolhapiacon. Abban a házban lakott, amelynek földszintjén volt a rendelő. A négy emelet csaknem

minden lakója a betegeik közé tartozott, és most, miután Rosalindet megetették és Jobst széles ágyára fektették aludni, a közeljövőről tanácskoztak.

– Lenne kifogásod az ellen, ha ma éjjel itt maradnék? – kérdezte végül Maxi.

– Ellenkezőleg. Nagy szívességet tennél vele. Teljesen egyedül a kis pocokkal mégiscsak elárulva érezném magam. Alhatsz vele együtt az ágyamban.

Maxi bólintott, felállt és a fürdőszobába ment. Jobst ideiglenes tábort rendezett be magának a nappaliban és eltervezte, hogy másnap délután vesz egy gyermekágyat, amire mindenképpen szükség lesz majd később is.

Rosalind a hátán feküdt. Kezecskéit feldobta a párnára, a takarót lerúgta magáról, és mélyen elaludt. Rózsás kis arca néhány perc múlva békét sugárzott. Olyan volt, mintha mosolyogna álmában.

– Nagyon jó – suttogta Jobst meghatva –, még ebben az idegen környezetben sem okoz semmilyen nehézséget.

– Éppen ezt tudta az anyja – felelte Maxi.– Én sohasem tudnám ezt az édes kis porontyot valahol

egyszerűen leadni, mint egy csomagot! – tört ki hevesen Jobst.– Én sem – sóhajtotta Maxi és betakarta Rosalindet.Jobst óvatosan becsukta a hálószoba ajtaját és kiment az erkélyre,

amely a ház túlsó oldalán volt. Az öreg gesztenyefákra nyílt róla kilátás. Rágyújtott. Zavarodott volt. A mai nap eseményei olyan húrokat pendítettek meg benne, amelyek hangját még ő maga sem hallotta soha. Micsoda helyzet!

Másnap reggel a lépcsőházban találkoztak Schusternéval, a szomszédasszonnyal, aki, mint minden reggel, bevásárlókosárral a karján hagyta el a házat, és csak estefelé jött vissza.

– Nem, nem, nem a mi lányunk. Csupán átmenetileg és váratlanul kaptuk meg gondozásra. Nem tudna véletlenül nappalra egy jó baby-sittert? – érdeklődött Jobst.

Schusterné letette a kosarat és egy természetes mozdulattal magához ölelte a kislányt.

– A lányomnál szoktam kisegíteni, az övé a csemegeüzlet a sarkon. De átmenetileg el tudnám vállalni a gyereket, sőt szívesen is tenném. Csak éppen meg kell beszélnem.

– Ez az imánk meghallgatása lenne – örvendezett Maxi.– Örökké hálásak leszünk Önnek – fűzte hozzá fellélegezve.– Egy vagy két óra hosszat tarthat, mire visszaérek, de aztán van

időm. Hogy is hívják?– Rosalind – mondta Jobst és Maxi szinte egyszerre.Schusterné jóindulatúan bólintott, a nevet szépnek és a gyerekhez

illőnek találta és sietősen eltűnt.

* *

Éppen két héttel nászútjuk kezdete után Leska és Enno egy elragadó, kicsi, rusztikus szállodába tértek be Saint-Tropez közelében. Úgy döntöttek, hogy itt fogják eltölteni szabadságuk utolsó, értékes hetét, az azúrkék ég alatt.

– Most kéne elérnem Maxit és Jobstot a rendelőben – jutott eszébe Leskának egy hosszú délelőtti séta után, és meggyorsította a lépteit. Enno hátramaradt, mert a vízimadarakat akarta lefényképezni.

– Nem fogod elhinni – mondta Leska vidáman – de nem felejtettem el jelentkezni, még ha későn is.

– Ezt nyugodtan mondhatod – jött Maxi hangja a dróton át.– Történt valami? – kérdezte hevesen.– Úgy is lehet mondani.– Alwine néni! – kiáltotta Leska és megmarkolta a telefonzsinórt.– Ugyan – válaszolta Maxi lekicsinylően – ő napról napra

fiatalabb és egészségesebb.– Hát akkor miről van szó?– Van a számotokra egy kis meglepetésünk, pontosabban szólva

egy Rosalind nevű kisgyerek!– Nem értelek – kiáltotta Leska izgatottan.– De hát jó a vonal!– Mégis! Csak azt értem, hogy meglepetés és gyerek, ez

valószínűleg csak vonalhiba lehet!

– Nem az. Kérdezd meg Ennót, ha nem tudnád! Itt vár rátok egy aranyos kislány, és hogy Rosalindnak hívják, az írásba van adva. Egy Edna nevű nő egyszerűen itthagyta.

– De hát ez lehetetlen! Mikor viszi el?– Erről nem volt szó. Ausztráliába repült, hogy valamilyen nagy

lehetőséget kihasználjon!– Maxi – nyögte –, mit csináltok a gyerekkel? Hogy megy a

dolog? Úgy értem... szóval, egyáltalán nem tudom elképzelni!– Óh, tulajdonképpen egészen jól megy, amióta minden

helyrerázódott és Schusternét fel tudtuk venni, tudod, Jobst szomszédját.

– Megnagyobbodott pajzsmirigy, tudom. Tavasszal kezeltem őt. Nagy ég, Maxi, előbb össze kell szednem magam. Aztán újra felhívlak.

– Jobstnál, kérlek!– Mi?– Hívj fel engem Jobstnál. A szükségnek engedelmeskedve valami

olyasmit rendezünk ott, mint meghitt családi élet. Addig is szia!

– Kedvesem, úgy nézel ki, mint egy kísértet és ráadásul magadban beszélsz – jegyezte meg vidáman Enno, amikor Leska kilépett a recepcióról.

– Te is azt tennéd, ha elképzelnéd, hogy Maxi és Jobst a kislányoddal, Rosalinddel meghitt családi életet él, vagy mit?

– Mondd még egyszer – kérte Enno kábultan.Leska megismételte.Enno percekig vakon bámult a fényképezőgépére.– A sörfőzőmester! – kiáltotta hirtelen. – Megismert egy

sörfőzőmestert, aki ki akart vándorolni! Erről írt az utolsó levelében.– És hogy rád akarja bízni Rosalindet, azt is megírta? – kérdezte

Leska nyomatékosan.– Arról egy szót sem. Esküszöm.– Nézd, engem nem lehet könnyen kihozni a sodromból, de ez

mégiscsak teljesen kikészít.– Engem is, drágám, elhiheted.

– Megígértem Maxinak, hogy még egyszer felhívom. De előbb rendeznem kell a gondolataimat. Mondd, te lehetségesnek tartod, hogy Edna minden további nélkül megválik a gyerekétől? Úgy értem, hogy elképzelhető, hogy... a közeljövőben nem bukkan fel, hogy elvigye?

– Edna minden további nélkül megválik mindentől és mindenkitől. Ő már csak ilyen. Őt magát is körbeadták gyerekkorában. Lehet, hogy ez az oka mindennek.

– Mi alig beszéltünk róla – mondta Leska lassan. – Tulajdonképpen miért nem?

– Nos, először is nem ez a kedvenc témám – vallotta be Enno. – Másodszor végtelenül sok más dolgot kellett megbeszélnünk. Harmadszor pedig, ritkán gondoltam rá.

– És a gyerekre?– Őszintén szólva őrá sem gyakrabban. Érzésem szerint a gyerek

hozzá tartozott és nem hozzám. Edna és közöttem az volt, amit általában heves viszonynak hívnak, és csak rövid ideig tartott. Természetesen elismertem a gyereket, egyszer láttam négyhetes korában, és megbíztam a bankomat a gyermektartás fizetésével. Körülbelül ez minden, amit mondhatok róla.

– Megírtad Ednának, hogy megnősültél?– Természetesen. Valószínűleg összefügg ez azzal a döntésével,

hogy rám hagyja a gyereket.– Lehetséges. De jó adag hidegvérűség kell ahhoz, hogy

egyszerűen leadja Jobstnak és Maxinak!– Tudja Isten – csikorgatta a fogát Enno.– Jobstnak még soha nem volt dolga kisgyermekekkel –

gondolkodott tovább Leska. – Maxi ilyen szempontból jobban felkészült, a praxisa miatt. Mindenesetre, amilyen hamar lehet, haza kell mennünk!

– Holnap – döntött Enno –, ma túlságosan zavarodott vagyok. De most rögtön megyünk telefonálni.

Leska ismét a recepció pultján támaszkodott, amikor Jobst magánszámát hívta. Jobst azonnal jelentkezett. A hangja vidám és humoros volt, mint mindig.

– Ááá, Madame, bonjour! Milyen az idő Franciaországban?

– Pompás, öregfiú! De amiért hívlak...– Várj – mondta Jobst titokzatosan. – Tegnap elvoltunk egy

kislánnyal Robert Havemann-nál, tudod, aki velem együtt tette le az elővizsgát. Igen, gyermekorvos. Egész rendesnek látszik. Először ki kellett igazodnia az oltási lapokon, de minden oké. És mit gondolsz, mit csinált ez az aranyos kislány az előbb? Földhöz vágta Maxi szemüvegét! Ugye, csodálkozol. Most majd kontaktlencsét vesz magának, így aztán mindenben van valami jó. Mondd csak kolléganő, mikor mutatkozol itt tulajdonképpen?

– Holnap kora reggel indulunk.Enno, aki türelmetlenül állt mellette és arra várt, hogy szóhoz

jusson, látta, hogy Leska fejét rázva leteszi a kagylót.– Ha nem tudnám, hogy Jobstot hívtam, azt hinném, hogy téves

volt a kapcsolás – tört ki belőle zavartan.– Miből gondolod?– Úgy látszik, teljesen beleesett a gyerekbe.– Jobst?– Hiszen mondom. Ez egy rejtély. Úgy tűnik, Rosalind a legjobb

kezekben van. Már a gyerekorvosnál is voltak vele.– Leska – sóhajtotta Enno és megmasszírozta fájó halántékát –,

először is rendeznem kell a gondolataimat. Valahogy az az érzésem, hogy furcsa álmom van, amiből azonnal felébredek. Te nem így vagy vele?

– Én már felébredtem, drágám, azzal a bizonyossággal, hogy az életünk teljesen meg fog változni.

* *

Két nappal később, kora délután érkeztek haza. Jobst jött le eléjük egy szőke copfos kislánnyal. Leska tudatosan maradt hátra Enno mögött, aki előrerohant, leguggolt és furcsa hangon kezdett beszélni.

Leska felment Maxihoz.– Jó, hogy megint itt vagy!– Végre valaki, aki tudomást vesz rólam!– Na hallod, nagyon hiányoltunk már téged, eltekintve a Rosalind

nevű eseménytől is!

Leska döbbenten figyelte Maxit, aki beszélgetés közben rutinosan uzsonnát készített Rosalindnek.

– Hogyan csinálod?– Ó, hát ez nem művészet! És ráadásul itt van a felbecsülhetetlen

Schusterné, és Jobst minden várakozásom ellenére ideális pótpapává fejlődött.

– Nem tudom felfogni.– Milyen volt Franciaországban? – érdeklődött Maxi, aki

megérezte, hogy Leska még nem nőtt fel a Rosalind nevű végtelen témához.

– Álomszép! Várd meg, amíg előhívatjuk a képeket! Neked is el kellene oda utaznod egyszer!

– Ezt látatlanban elhiszem. Szerencse, hogy csak két hét után telefonáltál. Különben tönkrement volna a nászutatok.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy a gyerek már régebben itt van? – kérdezte Leska rémülten.

– Pontosan négy nappal az elutazásotok után érkezett.– Óh, te jó Isten!Leska tanácstalan volt. Az egész visszaút alatt Ennóval hiába

beszélgettek a megváltozott élethelyzetről, semmit sem tudtak betervezni egy kisgyerekre. De végül is Jobst és Maxi egy éjszaka alatt megoldotta a problémát...

– Valahogyan majd mi is elboldogulunk. Van még néhány nap szabadságunk. De jó lenne, ha a gyereket csak holnap kellene elvinnünk. Kibírod még addig?

– Tőlem akár a hét végéig is itt maradhat. Nagyon jól kijövünk egymással. Aranyos kislány.

– Köszönöm. És te egész idő alatt itt voltál Jobstnál?– Igen, ez így volt praktikusabb.– De... – kezdte Leska tompa csodálkozással.– Tudom, mire gondolsz. Normális körülmények között

percenként vitatkozunk. Ezt akartad mondani, igaz? Csakhogy most az ellenkezője történt.

– Hogyhogy?

– Rosalind... Írországban, ahol született, valószínűleg azt mondanák, hogy mágikus ereje van. Mi ezt természetesen másként látjuk. Tökéletesen oldja a feszültségeket...

– Komolyan gondolod?– Hát persze! Majd meglátod...De még mielőtt jobban elmélyedhettek volna ebben, megjelentek

a férfiak Rosalinddel.– Leska, egyszerűen szuperül nézel ki – kiáltotta Jobst –, egészen

egzotikus vagy!– Mint egy afrikai hercegnő – erősítette meg tréfálkozva Maxi.– Pedig többnyire árnyékban voltunk, de Leska képes lenne még

egy fénytelen pincében is lebarnulni! – magyarázta Enno.Jobst és Maxi elvonultak kávét főzni.Enno még mindig a szoba közepén állt Rosalinddel. Ragyogó

szemekkel nézegette a kislányt, ami Leskának nem egészen tetszett.– A lányom – suttogta Enno földöntúli mosollyal –, milyennek

találod?– Pompás – felelte Leska és magában ezt gondolta: Remélhetőleg

nem áll közénk!

* *

Az elkövetkező napokban a Penthouse-i lakás családi otthonná változott. Schusternét egész napra alkalmazták, Leskának tehát ismét eszébe jutott a Maxi által emlegetett mágikus erő. Mert Rosalind rohammal vette be a szíveket. Még Leska sem tudta kivonni magát a gyermek ártatlan bája alól, bár az a leplezetlen büszkeség, amivel Enno minden illő és illetlen alkalommal Rosalindet „kislányomnak” szólította, nem múlt el Leskában nyomtalanul.

– Pár héttel ezelőttig még azt sem tudtad, hogyan néz ki – jegyezgette meg harapósan.

– Elég rossz is volt – válaszolta Enno fogcsikorgatva. – Boldog vagyok, hogy ez megváltozott.

– Ne örülj túl korán – figyelmeztette Leska –, ismerve Edna megbízhatatlanságát, talán hamarosan eljön, hogy Rosalindet magával vigye.

– Csak a holttestemen át! És ezt megmondjuk Alwine néninek is. Holnap meglátogatjuk őt abban a csodálatos villában. És Rosalind megismerkedik a lovaimmal, hogy mielőbb megtanulhasson lovagolni. Ugye kicsim?

Másnap délután felmentek Alwine von Königsmarckhoz. Enno gyermekkora óta egyetlen kisgyerek sem lépett be a régi villa drágaságokkal töltött termeibe.

Rosalind, egy cseppnyi világoskék-rózsaszín mintás tréningruhába és hozzá illő steppelt csizmácskába öltöztetve, egyik karját apja vállára tette, míg a másik kezét várakozóan nyújtotta Alwine néni felé, aki szinte legyökerezve állt a kínai szalon mennyezetig érő ablakai között.

– Jó napot, nénikém – mondta Enno egy kissé gyámoltalanul –, bemutathatom Rosalindet?

Leska az ajtóból figyelte a feltűnő változást, ami a bárónőben lezajlott. Merev, pergamenszínű vonásai megélénkültek, elragadtatva csillogtak porcelánkék szemei, amikor apró, öreges lépésekkel elindult Rosalind felé. Majd óvatosan kinyújtotta a kezét, és gyengéden megsimogatta a rózsás arcocskát.

– Ma lovagolta az első körét – jegyezte meg Enno félhangosan, büszkeségtől remegő hangon.

– Egészen rád hasonlít – susogta nagynénje boldog mosollyal.Leska, az ajtóban állva úgy érezte, hogy kizárták valamiből, nem

tartozik közéjük. Mérgelődött, gyerekesnek és ostobának érezte magát, nem értette, hogyan kerülhetett ilyen nevetséges helyzetbe.

Alwine néni süteményt és gyümölcsöt hozatott, tejet és gyümölcslevet. Rosalind leejtett jó néhány szőlőszemet, kiöntötte a tejet, összetapogatta az üvegvitrineket, de Alwine néni elnézett neki mindent. Bármit csinált, mosolyogva figyelte.

– Te tényleg mindenkit elbűvölsz – dicsérte meg Leska, miután elbúcsúztak Alwine nénitől. – Tőled csak tanulhatok!

– Hát ez jól ment – ujjongott Enno. – Hiszen egy gyerek, aki Alwine néni teaasztalát úgy tudta káosszá változtatni, hogy nem váltott ki ellenkezést, az csakis a szerencse kegyeltje lehet!

– Edna írt, hozzámegy a sörfőzőmesterhez, amint megkapták az összes papírokat.

– És Rosalindről nem ír semmit?– De. Reméli, hogy jól kijövünk vele.Leska csak bámult maga elé. Kezdett meghasonlani önmagával.

Pedig kívülről nézve erre semmi oka sem volt. A mindennapi élet Schusterné tevékeny segítségével zökkenőmentesen zajlott. Az esténként Maxi és Jobst volt felváltva a baby-szitter. Rosalind új társadalmi életet teremtett.

Szenteste Maxi és Jobst együtt jelentek még, hogy boldog karácsonyt kívánjanak a plafonig érő, mesésen feldíszített fenyőfa alatt. Az ünnep első napján így öten mentek el Alwine nénihez, akinél pompásan megterített asztal várta őket a kínai szalonban. Az egész régi villa csillogó fényben úszott, őszinte szeretet várta a kis Rosalindet. Leska mégsem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy valami váratlan dolog következik majd be. De a csapás egészen más irányból jött, mint gondolta, és nem sejtett következményei lettek.

Januárban, egy borús napon Enno korábban jött haza a hivatalból. Szerda délután volt, a rendelő zárva, Rosalind Schusternéval sétált. Leska, aki a fürdőszobában teregette a ruhát, rögtön megérezte a légköri zavart. Enno egyszavas, szórakozott válaszokat adott a legegyszerűbb kérdésekre is, lerakta a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, töltött magának egy Camparit és idegesen kereste a narancsleves üveget.

– Mi történt? Gyere beszéld ki magad, még egyedül vagyunk!Enno kétkedő pillantást vetett a lányra, kevergette a Camparit a

poharában, és ezt mormolta:– Egy valószínűleg hálátlan feladatot vállaltam el.– Magánügy vagy szolgálati?

– Természetesen szolgálati. Miért kell a Külügyben lennem? Miért nincs egy kellemes ügyvédi irodám?

– Valószínűleg azért, mert sohasem törekedtél ilyesmire – felelte szárazon Leska –, hiszen amit az ember nagyon akar, azt rendszerint el is éri. De még nem borult be teljesen az ég. Most aztán alaposan megvizsgáljuk a célodat.

– Igen – sóhajtott ismét a férfi és ivott egy kortyot –, de előbb el kell intéznem egy megbízatást.

– Nagyobb ügy?– Legalább egy fél év, ha nem több.– Itt?– Nem – Enno rezignáltan mosolygott –, akkor egy szót sem

szóltam volna róla. Hongkongba kell mennem. Tudod, a koronagyarmatot az évszázad végén megszüntetik és visszaadják Kínának. Addig egy csomó diplomáciai és üzleti ügyet kell elintézni, és ezekből rám bízták az egyiket.

– Diplomatastátuszban és minden kedvezménnyel együtt?Enno hangtalanul bólintott. Mindketten tudták, hogy ez mit

jelentett: diplomatacsomagot fizetett költözködéssel együtt és tartózkodási lehetőséget az egész család számára.

– Hongkong – mondta csendesen Leska –, örülni fog Alwine néni, hogy odakerülsz, ahol ő évtizedeket töltött.

– Szívesen lemondanék róla – Enno töltött magának még egy Camparit.

Leska gondolatokba merülve nézett rá.– Ez a hongkongi megbízás azt jelenti, hogy a hivatalban feljebb

jutottál? – kérdezte egy idő múlva.Enno egykedvűen vont vállat.– Igen, de mi a jó nekem ebben? Már nem számítottam arra, hogy

elutazom. Korábban még jelentett volna valamit, akkor szándékosan átléptek rajtam. Most, amikor berendezkedtem, hirtelen az eszükbe jutottam. Állítólag nagyszerű lehetőség, de túl későn jött.

– Könnyebb lenne, ha veled mennénk, Rosalind és én?– Ez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz lehessen – dadogta.– Akkor veled megyünk.– És a munkád?

– A munkám fontos, de még fontosabb a férjem. Mikor kell Hongkongban lenned?

– Március elején.– Jó – lélegzett fel, hiszen magában már felkészült a változásra. –

Megtartjuk itt a lakást és a kocsit, csak a legszükségesebbet visszük magunkkal, kis csomaggal utazunk. De ugye nem fog örökké tartani?

– Nem, körülbelül öt-nyolc hónapig.– Na, jobban érzed magad?– Sokkal jobban. Mondtam már, hogy szeretlek?– Ritkán, túl ritkán!– Micsoda? – kiáltotta Enno felháborodva.– Ilyesmit egy asszony mindig hallani akar, különösen, ha már

olyan régen van férjnél, mint én – kuncogott Leska.A hírre mindenki elutasítóan reagált. Kifejezetten megdöbbentnek

mutatkozott Jobst, és nem is elsősorban Leska miatt, aki bizonyos szempontból szerződésszegő lett. Inkább Rosalind miatt aggódott.

– Barbár dolognak tartom – kiáltotta a nappali és a télikert között le-fel rohangálva – a szegény kis pockot megint kiszakítani! Szívtelenség, meggondolatlanság, egoizmus!

Leska, aki mindkét kollégáját meghívta a Penthouse-házba egy vacsorára, hogy megbeszélje velük a részleteket, még a konyhában állt és párolta a gombát, amit a hús mellé akart feltálalni. Maxi megpróbált segíteni neki, de újra és újra elterelte figyelmét a két férfi vitája.

– Jobstnak igaza van – suttogta, felkapva a kenyereskosarat. – A gyerek nem is tudja már, hová tartozik! Tavaly ilyenkor még Írországban volt, és nyár óta nálunk és nálatok is meg kellett szoknia.

– De én nem engedem Ennót egyedül Hongkongba – felelte hajthatatlanul Leska.

– Ő végül is egy felnőtt, aki megérti a világot. De Rosalindtől túl sokat kívántok.

– Maxi, tégy meg egy szívességet, tedd az asztalra a kenyeret és a melegítőlapot, ha főzök, nem tudok koncentrálni az érvekre – sziszegte Leska enerváltan.

Maxi némán, sértődött arccal engedelmeskedett.

– Ti érzéketlen szülők vagytok – mérgelődött Jobst, amikor asztalhoz ültek – nincs bennetek semmi jóérzés egy ilyen kis lény iránt, aki mindig ki van szolgáltatva a felnőttek kívánságainak? Nem elég, hogy Edna a Shannon mellől a Rajna mellé ültette át! Ti még egy lépéssel tovább mentek.

– Vegyél kérlek a fűszervajból – mondta Leska zavartalanul.Ennót, – ez látható volt –, közelebbről érintették a

szemrehányások, mint a feleségét. Már kezdett kételkedni az egész vállalkozásban, de Leska vaskövetkezetességgel állt ellen a támadásnak.

– Először is – állapította meg emelt hangon –, a mi döntésünket nem lehet az Ednáéval összehasonlítani. Másodszor – folytatta harciasan –, a gyereket nem egy lepusztult szalmakunyhóba visszük, hanem civilizált környezetbe. Enno angol kollégáinak összesen négy ilyen kicsi gyerekük van, úgyhogy Rosalind társaságot is kap, ami jót tesz majd neki.

– Márciustól az év végéig majd nélküled rendezkedünk be – adta meg magát Jobst és vett még a gyümölcssalátából –, de tovább nem, különben vitánk lehet a kamarával és a hivatalokkal.

– Tudom – mondta Leska csillapítóan.– És mit szól ehhez Alwine néni? – próbálkozott újra Maxi.– Még nem avattuk őt be – vallotta be Enno –, mert előbb veletek

akartunk beszélni.– Hát akkor sürgősen pótoljátok – ajánlotta Jobst, és az arca

felderült. Erős szövetségesnek tartotta Alwine nénit, és ebben nem is csalódott.

– Meg vagytok ti őrülve! – kiáltotta reszkető hangon Alwine néni, amikor néhány nappal később megtudta az újságot.

– Nem tart sokáig – vetette közbe Leska szelíden.– De én minden percben kaphatok egy újabb szívrohamot,

meghalhatok! És akkor ti hol vagytok? Hongkongban!– Nénikém, te magad évtizedeket töltöttél Hongkongban –

emlékeztette őt enyhén türelmetlenül Enno.– Azok egészen más idők voltak! Ezt nem hasonlíthatod össze!

– De, nagyon jól össze lehet hasonlítani – mondott ellent Leska. – Te azért tartózkodtál Hongkongban, mert a férjed ott állomásozott több mint harminc évig. Időközben itt Németországban egészen biztosan betegedtek meg rokonok, a tieid, vagy a férjedé. Néhányan bizonyosan meg is öregedtek, és számítanod kellett arra, hogy sosem látod viszont őket. Visszatartott ez téged attól, hogy Hongkongban élj a férjed mellett?

Alwine von Königsmarck egy pillanatra lehunyta porcelánkék szemét és elhatározta, hogy ezt a pimasz kérdést nem hallja meg. Hogy Enno a kormány megbízásában eljárt, az számára becsületbeli és magától értetődő dolog volt. De hogy Leska elkísérje őt, azt teljesen feleslegesnek tartotta, hiszen Leska orvos volt, és a Königsmarckok agg családfőjéről kellene gondoskodnia.

Bár, mint azt Leska sajnos helyesen sejtette, szülei és egész generációjuk eltávozott az élők sorából, amíg ő Hongkongban időzött, de Alwine nyolcvankét évének minden időskori makacsságával vonakodott megengedni ezt az összehasonlítást, és mértéktelenül haragudott azért, hogy ezt Leska kiprovokálta.

– Tulajdonképpen – szólt csendesen Alwine néni tekintetét teáscsészéjére szegezve – az volt a tervem, hogy a villát és a körülötte lévő földeket rátok hagyom. De ha engem ilyen simán pácban hagytok, eltekintek ettől.

– Sajnálom, nénikém – sóhajtotta Enno és tehetetlen mozdulattal emelte fel a kezét.

Leska nem ment bele a vitába. Nem hagyta magát megzsarolni.– És ami engem az idős embereknél annyira elkeserít – tette hozzá

az autóba beszállva –, az a sajnálatos tény, hogy másoktól sokkal többet követelnek, mint amit önmaguktól valaha is megkívántak.

Ezt Enno is így érezte. Alwine néni, amennyire ő tudta, csupán családi találkozókra és temetésekre érkezett haza Hongkongból. Ami betegség és tehetetlenség előadódott, az őt nem érintette.

– Nagyon fontos lett volna neked a villa és a földek? – kérdezte a lány egy idő múlva.

– A nagynéném mindig is kiismerhetetlen személyiség volt. Még akkor sem tudhatnám, hogy mi jár a fejében, ha megtennénk neki minden szívességet. Nem várok tőle semmit. Régebben az

unokatestvéreimnek is célozgatott az örökségre, de a legkisebb vita esetén azonnal visszakozott.

– Ha itt vagyok, szívesen gondoskodom Alwine néniről. De az elképzeléseimet nem engedem, hogy megtorpedózza.

Március elsején Enno, Leska és Rosalind elrepültek Frankfurtból Hongkongba.

* *

A ház, amelyet eddig a portugál nagykövetség vendégháznak használt, elegáns lakónegyedben állt, a jachtkikötő közelében. Másfél emelet magas, négy hálószoba, négy fürdőszoba és a kis trópusi kertre nyíló nappali és társasági szobák voltak benne.

Semmi sem hiányzott. A mokkáskanáltól a könyvespolcig, a díványpárnától a gyerekágyig minden volt a házban. Az ülőbútorok nagyrészt bambuszból készültek, nádzöld kárpittal, a művészien csempézett padlón krémszínű, zöld és rózsaszínű portugál szőnyegek; az ágynemű damaszt. Mindegyik fürdőszobában selyemköntösök lógtak. Egy leheletnyi luxus lebegett minden felett, amit a jachtok és nemes vitorlás hajók látványa csak erősített.

Volt egy héttagú kínai személyzet, amelyet Leska hamarosan elbocsátott egy szobalány, egy dajka és egy kertész kivételével.

– Miért tetted? – kérdezte Peggy, az angol szomszédasszony csodálkozva.

– Idegesít a sok ember a házban – magyarázta Leska.– Hozzátartoznak a szolgáltatáshoz. Neked semmibe sem

kerülnek.– De én nem vagyok hozzászokva, hogy minden ajtó mögött

találjak valakit, aki értelmetlenül és hangtalanul elsuhan!– Hongkongban egy ilyen méretű házhoz legalább hét alkalmazott

tartozik – magyarázta Peggy, aki pontosan ismerte a szokásokat, mivel, mint egy brit üzletember lánya, itt született.

Peggy és férje, Lester egyébként az európai társaság törzstagjai voltak. Mindenki más állandóan változott. Lester ugyanolyan szuverén könnyedséggel vezette a brit kereskedelmi kirendeltséget, mint ahogyan Peggy otthon a társasági életet. A kolónia középpontjának számítottak, teadélutánjaik híresek voltak.

Két fiúgyermeküket, Jaspert és Timet példátlan gonddal nevelték az udvariasságra, úgyhogy még mielőtt kikerültek volna a pelenkából, már azt mondták, hogy „kérem” és „köszönöm”, és Jasper még alig tudott egyenesen állni, de már apró szolgálatokat tett. Leskát az egész család a virágzó rekettyére emlékeztette.

Leska gyorsan rájött, hogy Peggytől néhány dolgot megtanulhat, ami a hongkongi tartózkodás szempontjából hasznos lehet. De amilyen önfejű volt, makacsul ragaszkodott néhány dologhoz, és ilyen volt a személyzet kérdése is. Habár ezekben a körökben ez teljesen szokatlan volt, ragaszkodott hozzá, hogy saját maga főzzön.

– És ezért – magyarázta Peggynek – sem szakácsra, sem konyhafiúra nincs szükségem.

– De nem erre építették a házat – vetette közbe Peggy barátságosan, és bizonyos fokig igaza volt. A konyha a hátsó fronton külön állt, egy levegős, fedett folyosóval elválasztva. Ezért aztán meglehetősen fárasztó volt a teraszon reggelizni, és egyúttal egy húszméteres maratont futni, mert hiányzott a sótartó, vagy kihűlt a tej. A konyhában viszont nem reggelizhettek, mert az óriási, hűvös munkakonyha nem volt alkalmas a hosszabb tartózkodásra. Tehát maradt a rohangálás.

A reggeli után Enno szolgálati kocsival hagyta el a házat és délutánig a város túlsó végén lévő irodatoronyban tűnt el, mialatt Leska Peggyvel együtt bevásárolt, megtervezte és előkészítette az étkezéseket, Rosalinddel átment játszani Jasperhez és Timhez, és felügyelt a lányra, aki gondoskodott a fehérnemű mosásáról, és kelletlenül segített a konyhában. Kicsi, jelentéktelen teremtés volt, aki mindig kék-fehérbe öltözött, reggel felbukkant és estefelé eltűnt. Leskának fogalma sem volt arról, hogy honnan jött és hová megy. A lányt Mailingnak hívták és nem hagyott kétséget afelől, hogy csak ágyazásra szokták kötelezni és azontúl semmire. A főnöke az a Kiang nevű gondnok volt, akit Leska elbocsátott, aki után szemmel láthatóan bánkódott éppúgy, mint a szakács, a konyhafiú és a másik szobalány után is.

– Még csak nem is álmodtam arról – mondta Leska Ennónak, amikor készültek Gillespie-ék egyik vacsorájára –, hogy az életemet egyszer a személyzeti problémák töltik ki.

– Valószínűleg okosabb lett volna megtartani az egész csapatot – vélte Enno és kedvetlenül gombolta be szmokingjának ingén a felső gombot.

– Minek? Hogy még többet mérgelődjetek? – vágott vissza csípősen Leska.

– Csak azt szeretném tudni – nyögte Enno –, hogy ebben a hőségben, miért kell nagyestélyiben megjelennünk! Különösen akkor, ha tűzforró levest és gőzölgő ír steaket kell ennünk! Abszurd dolog!

– Minden angol ügyel a formaságokra és átöltözik a vacsorához – mondta Leska –, de elismerem, hogy nekem a pamutruhákban sokkal könnyebb, mint neked.

– Kedvesem, nem az én ötletem volt, hogy idejöjjünk – felelte idegesen Leska.

– Tudom. De muszáj nekünk hetente egyszer elmennünk ezekre a tortúrákra Gillespie-ékhez?

– Enno, ők a szomszédaink és Peggy több szívességet tesz nekem, mint amit valaha is viszonozni tudok.

– Mi van a dajkával? Neki tulajdonképpen nincs szabadnapja? Ez jó mentség lenne, nem igaz? Legalább én itthon maradhatnék, hálóköntösben hallgathatnám a lemezeket és felraknám a lábamat a díványra!

– A dajka a házhoz tartozik. Ő az egyetlen, aki mindig itt lakik, és valószínűleg azt sem tudná, hová menjen, ha nekünk nincs rá szükségünk.

– Kár – dünnyögte Enno.Leska egy különösen feltűnő fülbevaló mellett döntött, laza övet

kötött a fekete tunikára és megigazította a selyemhímzést.

Míg Leska és Enno csak nehezen élték bele magukat az új helyzetbe, Rosalindnak nem okozott semmiféle nehézséget. Tiltakozás nélkül engedte, hogy a dajka megfésülje szőke fürtjeit, és felhúzza szövetcipőcskéit, hogy azután azokat gyorsan levegye, és mezítláb szaladgáljon. Készségesen hagyta, hogy a négyéves Jasper kézenfogva átvezesse őt Gillespie-ékhez, ahol a kis Tim

plüsslabdákkal dobálta meg mindaddig, amíg anyukája közbe nem lépett, és nem gyakoroltatta vele a bocsánatkérést.

Rosalind időközben már tarka-barka halandzsanyelven beszélt, amit Leska megpróbált úgy irányítani, hogy hangsúlyozottan németül beszélt vele. De azt nem tudta meggátolni, hogy apját „Daddy”-nek szólítsa. Jasperrel és Timmel a maga módján kiválóan megértette magát, és éppolyan örömmel üdvözölt minden gyereket, akit Peggy esetenként meghívott.

– Tudod te egyáltalán, milyen szerencséd van Rosalinddal? – kérdezte egy áprilisi napon Peggy, miután Rosalind születésnapját emeletes, rózsaszínű tortával, egy halom apró ajándékkal és négy új vendégcsemetével megünnepelték. Leska vonakodva bólintott. Tény, hogy neki semmiféle összehasonlítási alapja nem volt, és csak most és csak itt kezdett informálódni a kisgyerekek szokásairól.

A gyerekek a két dajka felügyelete alatt a szomszédos kertben játszottak, pancsoltak a kis medencében és felfújt, színes gumiállatokat bocsátottak vízre.

– Jasper – magyarázta Peggy – szintén egy problémamentes kis fickó volt, szívesen tanult és remekül viselkedett a hosszú repülőutakon. Amióta Tim megszületett, leszoktunk az utazásról. Úgy üvöltött a repülőgépek fedélzetén, mint akit nyúznak, elutasította a dajkát, nem akart rendesen enni, és semmit sem akart megtanulni. Engem személy szerint sokkal jobban igénybe vett, mint Jasper. Néha irigyellek Rosalindért.

– Óh, igazán? – kérdezte Leska vígan.– Igen, olyan kevés fáradságot okoz, és végül is neked csak ez az

egy van. Két gyereknek eleget tenni, ha azok nagyon különbözőek, igazán nehéz. Mikorra tervezitek a másodikat?

– Semmikorra – felelte Leska meggondolatlanul.Peggy csodálkozva nézett rá.– Miért? Olyan nehéz volt a szülés?Leska kortyolgatott a teáspoharából, hogy időt nyerjen.

Meggyőződéses igazmondó volt, és ellene volt minden hazugságnak, amelyek előbb vagy utóbb, de kiderültek. Mindeddig nem hangzott el egyenes kérdés Rosalind származásával kapcsolatban, de tudta, hogy Enno szívesen vette, ha őt, feleségét és kislányát teljesen

természetesen egy normális családnak tartották. Ez itt Hongkongban tökéletesen lehetséges volt.

Leska mégsem tudott erre a kérdésre kitérően vagy hamisan válaszolni.

– Nem – mondta, letéve a teáspoharát – ehhez semmi köze. Nem én szültem Rosalindet. Ő a férjem egy korábbi kapcsolatából származik.

– Ah – döbbent meg Peggy.– De itt egészen másképp élek, mint Németországban – folytatta

Leska élénken – itt a háztartásra, a gyermekre és a társasági életre korlátozom magam. Otthon viszont orvos vagyok, ez a hivatásom.

Peggy csodálkozva húzta fel a szemöldökét.– Nem is tudtam!– Hát igen, ez itt nem téma. De a hongkongi tartózkodásunknak

nem sokára vége lesz.– És más külszolgálat?– Nincs tervbe véve.Peggy zavartan hallgatott.– És Enno hogy látja ezt? – kérdezte végül.– Pontosan úgy, mint én. Mindketten örülünk annak, hogy újra

Németországban lehetünk.Peggy értetlenül rázta a fejét.– Nyáron még csak elmehet, de odaát Európában minden más

évszakban az ember ki van szolgáltatva! Tim születése előtt néhányszor Skóciában karácsonyoztunk Lester szüleinél, az egy rémálom volt! Nemcsak azért, mert egyáltalán nem volt a házban személyzet, még csak egy gyereklány sem, de még az időjárás is rettenetes volt! Tolongtunk egy kandallótűz előtt, amit ugyan romantikus volt nézni, de egy csepp meleget sem adott, és éjszaka a hidegtől alig tudtam aludni. Kinn nemcsak jéghideg volt, hanem ráadásul csurom víz volt minden és délután fél négytől tökéletes sötétség uralkodott. Nem, ezután sohasem vágyakoztam.

– Egy skót uradalomban valószínűleg én sem érezném magam túlságosan jól decemberben. De én szeretem a mi évszakaink változását, és a vidékünk mérsékelt klímáját. Azonkívül hiányzik a munkám és mindaz, ami ezzel összefügg.

– De hát a diplomáciai szolgálatban mindig számítani kell a külföldi tartózkodásra – vetette közbe Peggy. – Figyelj ide! Sehol sincs ennyi kedvezmény. Ezt ne felejtsd el! A mi életünk itt, a tied és a mienk, kifejezetten privilegizált! Ha nincs az az őrült ötleted, hogy az egész személyzetedet elbocsátod és önmagadat gyötröd ebben a szörnyű konyhában, még jobb lehetne neked!

– Peggy – sóhajtotta Leska –, nekem feladatok kellenek! Valami tennivaló!

– Van tennivalód, ha hét emberre felügyelsz.– Az meglehet, de éppen ez nem fekszik nekem.– De okosabb lett volna.– Talán.– Elintézzem neked?– Nem, semmi esetre sem. Enno jól halad az itteni munkájával.

Könnyen meglehet, hogy két hónapon belül hazautazunk.Peggy hívta a gyerekeket, elosztotta a teát és a süteményt, és

megbeszélte a szakáccsal a vacsorát. Leska felállt, ránézett az órára és sietett, hogy összegyűjtse Rosalind holmijait.

– Eljössz velem holnap a Coronation Streetre, szeretnék venni néhány ruhaanyagot? – kérdezte Peggy kifelé menet.

– Majd meglátom – dünnyögte Leska, és magában ezt gondolta: tulajdonképpen miért ne? Mi mást csinálhatnék? Még mindig úgy teszek, mintha tömegével lenne elintéznivalóm. Emellett Peggy egészen pontosan tudja, hogy délelőttre semmi, de semmi tervem sincs azon kívül, hogy Mailingot elindítsam, és a dajkát figyeljem, ahogy Rosalinddal játszik. Ha tovább maradnék, és a ház az enyém lenne, talán jobban érdekelne. Átalakíthatnám, új függönyöket varrathatnék, vagy más szőnyegeket kereshetnék bele. De így? Ez számomra csak egy közbeeső állomás, és alapjában csak arra várok, hogy teljen az idő. Egészségtelen állapot ez!

Valamivel később Rosalind már az ágyacskájában feküdt és aludt. Leska visszagondolt Peggynek arra a kérdésére, hogy akar-e második gyereket. Ha itt maradnék, biztosan akarnék, már csak azért is, hogy el legyek foglalva, – mondta magában, de hála Istennek, nem maradok!

* *

A következő reggel Enno Macaóra, egy Hongkong partjai előtt fekvő szigetre utazott, amely Portugáliához tartozott. Gyakran volt ott dolga. Macaón, – hangoztatta –, sokkal könnyebb lélegzetet venni, mint az autókkal és emberekkel túlzsúfolt és bedugult Hongkongban. És portugál tárgyalópartnereivel is rendkívül jól megértette magát.

A reggeli kapkodósabb volt, mint máskor, mert Enno el akarta érni a tíz óra előtt induló komphajót, és ezért a kocsit már fél kilencre odarendelte. Az ember sosem tudhatta, hogy mennyi időre lesz szüksége a városban egy útra. A forgalom néha reménytelenül megrekedt, úgyhogy csak kilométeres kerülőutakon lehetett előbbre jutni.

– Lehet, hogy csak holnap reggel leszek megint itthon – vélte Enno, majd homlokát ráncolva hozzátette: – El kellett volna jönnöd Rosalinddal. Miért is nem terveztük ezt így?

– Nem tudom, drágám – mondta Leska szórakozottan. Éppen Rosalindet etette a reggeli pürével, ez olyan szokás volt, amit Peggytől vett át.

– Most már túl késő van, korábban kellett volna tájékoztatnom a portugál vendéglátóimat.

– Bejelentetlenül sohasem törnék be Portobellóék házába, lehetnek olyan kedvesek, amennyire csak akarnak. Nem tesz semmit, drágám, Peggyvel megbeszéltem, hogy bevásárolni megyünk.

– A szupermarketbe?– Nem, abba az utcába, ahol a sok ruhaanyag van.– Az nem való Rosalindnak, azokban a bazárokban rettenetes a

tolongás és a lökdösődés, a levegő pedig pokoli!– Gondoltam – válaszolta Leska, és átengedte Rosalindnak a

műanyag kanalat –, legjobb lesz, ha itthon hagyom a dajkával.– De itt nálunk – mondta nyomatékosan Enno – nem Gillespie-

éknél. Ha a két dajka együtt van, felügyelet nélkül, vég nélkül csevegnek, és nem vigyáznak eléggé a gyerekekre. Mindig aggódom a medence miatt.

– De annyira alacsony benne a víz, hogy Rosalind és Tim állni tudnak benne.

– Mégis. Nemrég olvastam, hogy a gyerekek a sekély vízbe is belefulladnak, ha elesnek és nem tudnak felállni.

– Jól van, drágám. Itthagyom Rosalindet és megtiltom a dajkának, hogy elhagyja a házat.

Enno vonakodva bólintott. Nem volt teljesen meggyőzve. Maradt benne egy kis aggodalom. Tudta azt, hogy Leskát nem kötheti meg, hogy neki nem tetszik az itteni élet, hogy a ház nem volt a számára otthon, hogy a napjai lassan múltak. De, kérdezte egy hang a szívében, vajon egy igazi anyának nem lenne-e kárpótlás sok mindenért, ha a kisgyermekével foglalkozhat? Vajon ha olyan mélyen érezne Rosalind iránt, mint ő, nem mondana-e le erről a ma délelőtti kirándulásról a Coronation Streetre? Ámbár Peggy is egyedül hagyta a gyerekeket a dajkával. De ott egész sereg szolga volt, míg itt csak a dajka.

– Ha téged megnyugtat – hallotta Leskát –, itt maradok.Nem, Enno nem akarta őt bezárni. Félt, hogy felesége letargikus

lesz Hongkongban, mert hiányzott neki a megszokott szakmai igénybevétel, az ismerősök, a beszélgetések.

– Ugyan, csinálj magadnak egy szép napot, és legközelebb, ha Macaóra kell mennem, elviszlek mindkettőtöket Portobellóékhoz. Dona Isabella egy elragadó asszony – mosolygott Enno és búcsúzóul megcsókolta.

– Na, ez már szinte túlzottan elragadtatottnak hangzik.– Butaság, engem nem érdekelnek más asszonyok! Van elég

bajom a sajátommal!– Remélem is! – sóhajtotta Leska, arcával a férfi melléhez bújva

és kitolta őt az ajtón, mert már jó ideje várta a gépkocsivezető.

Egy órával később, miután Leska ellátta a dajkát utasításokkal és Mailingra rábízta a bébifehérneműt, a hűtőbe tette Rosalind gyümölcslevét és megpuszilta arcocskáját. Aztán átment Peggyhez, aki már kimenőre készen ott állt kis, angol kocsija előtt.

– Tizenkettő körül – mondta Leska – szeretnék újra itthon lenni.Peggy is így gondolta. Egymásra néztek és elnevették magukat,

mert mindketten az itt szokásos tarka, lobogó pamutruhát viselték.

– Mit akarsz venni? – érdeklődött Leska, miközben a jachtkikötő mellett a belváros irányába indultak.

– Függönyanyagot és valami színeset a kerti bútor párnáira. És te?– Tiszta selymet ajándékba Maxi barátnőmnek, és talán, ha látok

ilyesmit, selyemképet Alwine néninek.– Látni mindent fogsz – nevetett Peggy – csak az a kérdés, hogy

milyen minőségben! Bóvli akad bőven!Leska hamarosan meggyőződött erről. Az utca, ahol csak gyalog

lehetett előrejutni, olyan keskeny és olyan zsúfolt volt, hogy könnyen elveszíthették egymást szem elől. A hangzavar lenyűgöző volt. Magas, éles hangok harsogva dicsérték áruikat. Az állványokon és kifeszített vásznakon tornyosuló holmiktól a boltok árnyékos belsejébe alig lehetett bepillantani.

Leska szorosan Peggy mögött ment, aki meglehetősen jól kiismerte magát és hamarosan meg is találta a tiszta selymet az egyik kereskedőnél egy utcasarkon. Hosszadalmasabb volt a függönyanyag keresése.

– Gyűlölöm a királykéket, és a sötétvöröset hátborzongatónak tartom.

– Ehhez képest ezek a kedvenc kínai színek – állapította meg Leska, aki már tompának és kimerültnek érezte magát.

– Együnk egy falatot? – kérdezte Peggy.– Inkább ne – döntött Leska –, úgyis mindjárt be kell fejeznünk.– De én még semmit sem találtam.– Na és – szólt Leska idegesen. – Fél tizenkettő van. Mire elérjük

a parkolót és visszamegyünk, dél lesz. Induljunk, jó?Peggy elégedetlenül nézett körül, bement az egyik félhomályos

üzletbe, és legalább a párnahuzatokra valót megtalálta. A levegő nehéz volt az autók kipufogógázától és a kifőzdék illatától, Ennónak igaza volt. Ezek a bevásárlóutcák nem valók a gyerekeknek. Alwine néni számára ugyan nem talált selyemképet, de Maxi ajándéka megvolt. Azonnal haza akart menni. Már csaknem fél egy volt, amikor a jachtkikötő mögött bekanyarodtak az utcájukba, amely a déli napsütésben jótevő nyugalomban szunnyadozott.

– Hát akkor viszlát! – kiáltotta Peggy.

– Köszönöm, hogy elvittél – szólt vissza Leska, és a teraszajtón át belépett a házba. Hűvös volt és nagyon csendes. A leengedett napvédő rolók mögött a két nappali szoba üres volt. Leska átszáguldott a végtelen folyosón. A konyhából egy elnyomott jajszó hallatszott.

– Mailing! Itt vagy?– Igen, Madame – nyöszörögte. Ott kuksolt a konyhakövön, mint

egy rakás szerencsétlenség, az arcát a karjába hajtotta.– Mi történt? – kérdezte Leska zihálva. – Hol a dajka?– El...!– És Rosalind?– Ő is el...– Mi az, hogy el? Hová, hogyan? A dajkának nem kellett volna

elhagyni a házat. Külön utasítottam erre!Mailing felemelte könnyáztatta, halványbarna arcát és ezt

dadogta:– A dajka nem akart elmenni. De a férfiak kényszerítették, hogy

egy autóba szálljon Rosalinddal.Rosalinddal.Rosalinddal?A szavak úgy keringtek Leska agyában, mint egy ringlispíl.

Akaratlanul emelte fel a kezét és a halántékára tette. Rosalind. Kicsi, édes, gyanútlan Rosalind!

– Milyen férfiak? – kérdezte élesen.– Nem tudom, Madame – Mailing ismét sírni kezdett. Nehézkesen

felállt, végigfutott a folyosón, Leska követte őt, mert attól félt, hogy Mailing elszalad előle.

De a nappaliban megállt, bizonytalanul tapogatta a kárpitot, az asztalt, a komódot, magához tért és a telefonhoz támolygott.

– Itt... itt...A készülék alatt egy hosszúkás papírlap hevert. A hátoldalán

újságpapírból kivágott betűk táncoltak:

Ha a gyerekét egészségesen akarja viszontlátni, fizessen 10 000 hongkongi dollárt kis címletekben. Kösse a pénzt egy pelenkába, amit a jachtkikötőben a

szemeteskonténer mellé tegyen le, ma este hat órakor. Semmiféle rendőrség, különben nincs üzlet.

Leskának le kellett tennie a lapot a telefonasztalra, annyira remegett a keze. Újra és újra elolvasta a zsaroló levelét. Lassacskán ahhoz a végkövetkeztetéshez jutott, hogy azonnal meg kell szereznie tízezer hongkongi dollárt, kis címletekben.

Így szólt a követelés.Így állt ott feketén-fehéren.És semmi rendőrség.Tehát senki mást sem beavatni. Nem engedni annak az

impulzusnak, hogy kiáltozva rohanjon át Gillespie-ékhez. Csak semmi meggondolatlanságot! Minden lépést meggondolni. Gondolkodni. Összeszedni magát. Koncentrálni.

Embertelenül nehéz volt nyugodtnak maradnia és előre gondolkodnia. Ha felhívom Ennót Macaón, mi történik? Portugál üzletfeleinél van, Portobellóéknál, ott ül az asztaluknál, és egészen biztosan elmond nekik mindent. Magyarázat nélkül mégsem vehet igénybe egy helikoptert azért, hogy még ma hat óra előtt otthon legyen. Ez túl nagy kavarodást okozna.

– Készen vagy a fehérneművel? – kérdezte gépiesen a szolgálólánytól.

– Nem, természetesen nem. A délelőtti események közbejöttek.– Hát akkor csináld meg most – mondta Leska természetellenes

nyugalommal –. és hozz nekem teát. Azután elmehetsz.– Tessék? – kérdezte Mailing értetlenül.– Elmehetsz – Leska intett a kezével. – Ma már nincs rád

szükségem.Mailing hitetlenkedve nézett rá sötét mandulavágású szemével.– Akkor Ön teljesen egyedül van, Madame!– Na és? – dünnyögte Leska kifejezéstelenül, és Mailing eltűnt,

hogy egy idő után ismét megjelenjen egy kanna teával.– Most megcsinálom a fehérneműt, Madame.– Jó, és ha kereskedők jönnek a hátsó bejáraton át a konyhába,

egy szót sem szólsz nekik arról, ami itt történt. Még Missis Gillespie szolgáinak sem, hallod?

– Nem, Madame, hallgatok – biztosította Mailing és visszavonult.

Teájával Leska leült a bambuszfotelbe, és rendezni próbálta a gondolatait. Meg fogom szerezni a pénzt, amit követelnek tőlem. Más választásom nincs. Ez egy többmilliós város, ki tudja, hány bűncselekmény történik itt naponta? Egy kislány élete mit számíthat nekik?

Ahogyan a rózsás, kerek kis arcocskára, a sugárzóan kék szemekre gondolt, majd megszakadt a szíve. Olyan heves érzések öntötték el, amilyeneket eddig még nem ismert. Rosalind. Kicsi, ártatlan, gyanútlan angyal. És hirtelen hideg düh tört ki belőle. Megreszketett a gyűlölettől, amit Rosalind elrablóival szemben érzett.

Kis kortyokban itta a teát, igyekezett uralkodni magán. Nem volt sok készpénz a házban, hiszen errefelé betörésre mindig lehetett számítani. Mikor is nyitnak a bankok délben? Hol tartja Enno a csekknyomtatványokat? De hiszen neki is van néhány a kézitáskájában, jutott eszébe.

A konyhában Mailing még mindig a fehérneművel bajlódott.Most egy órára elmegyek – mondta neki Leska – igyekezz, hogy

készen légy, mire visszajövök.– Igen, Madame – ciripelte Mailing.

A tízezer hongkongi dollárt sokkal gyorsabban kiadták a bankban, mint azt Leska elképzelte. De a pénzkötegek igencsak terjedelmesebbek voltak a tervezettnél. Egy vállára vetett, nem feltűnő szövettáskában vitte haza. Mailing még ott volt. Két házaló tartotta őt fel, panaszolta, az egyik mindenáron büdös halat akart rásózni, éppen most ment el. Egy hagyományos kínai öltözékű, púpos alakra mutatott, aki sántikálva távolodott a háztól.

– Hát akkor zárd be a hátsó bejáratot.A Coronation Streeten eltöltött izzasztó délelőtt és a rákövetkező

szörnyű események után Leska olyan gyengének érezte magát, hogy alig bírt lábon maradni. Fél négy volt, és hallotta, hogy Peggy kopog a teraszajtón. Nem, most képtelen a beszélgetésre! Peggy léptei vonakodva távolodtak a kőlapokon. Hallatszott, hogy Tim valahol nyafog. Mailing továbbra is ügyködött a konyhában. Leska összeszedte magát és elhatározta, hogy kiadós zuhanyt vesz,

bedörzsöli magát testápoló krémmel, hajat mos és csinál néhány lazító tornagyakorlatot, hogy a hat óráig még hátralévő időt kibírja.

Aztán kimerülten és mozdulatlanul feküdt az ágyán. Pillantását az éjjeliszekrényen lévő órára szegezte. Egyszer csak úgy tűnt, hogy a konyha felől hangokat hall. Egy pillanat alatt talpon volt, beburkolózott selyem hálóköntösébe és mezítláb kiszaladt a folyosóra.

– Mailing – kiáltotta élesen – kivel beszélgettél az előbb?– A halkereskedő járt itt, kopogott az ablakon, és én elzavartam!– Még mindig nem vagy készen?– Azonnal, Madame!Lehet, hogy csak egy éjszakai szálláson lakik, ha napközben

szabad ideje van, nem tudja, hová menjen? Itt meg van az enni- és innivalója... – gondolta Leska és visszament a hálószobába.

A konyha udvarán Mailing a fehérneműt teregette. Gillespie-éknél teavendégség volt. Több kocsi parkolt a főbejárat előtt. Leska meggyorsította lépteit, hogy Peggy fel ne fedezze őt.

A jachtkikötő közel volt, legfeljebb egy negyedórányi járásra, ahol félig-meddig kiismerte magát. A szemetes konténer tele volt, mint mindig. A hosszú rakpart végén állt, tengeri madarak meg rovarfelhők repkedtek körülötte. A közelben két egyszerű halászcsónak himbálódzott a vízen. Bennük néhány kínai tevékenykedett körülményesen. Leska a szeme sarkából figyelte őket, közben fel-alá járkált, mintha itt lenne találkája. Meggyőződése volt, hogy a halászcsónakon lévő férfiaknak köze van a gyermekrabláshoz. A szegényes dzsunkák nem illettek a fényes jachtkikötő képébe, és a konténerig csupán néhány lépés volt a távolság.

Arra számított, hogy a férfiak hamarosan birtokba veszik a pelenkacsomagot. Többször hátrafordult. De semmi nem történt. Várt egy ideig az utcasarkon, majd visszaosont a kikötőbe. Látta, amikor a csónakok kifutottak a vízre. A leereszkedő sötétben Leska szapora pulzussal botladozott előre. De keserűen csalódott. A csomagja ugyanazon a helyen hevert, ahová letette.

Mit jelentsen ez? – kérdezte magában megütközve. Már majdnem hét óra volt. Mardosta a bizonytalanság, rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötörte: Hol lehet Rosalind?

Hogy ne kelljen még egyszer elmennie Gillespie-ék terasza előtt, Leska a hátsó bejárat felé ment. Egy hajlott alak vált el a faltól és elsuhant, anélkül, hogy sántítana, bár Leska meg mert volna esküdni rá, hogy ez a büdös halas házaló volt, akit délelőtt látott. Halkan dugta a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót.

A konyhában Mailing nagy edényekből forró vizet öntött a lefolyóba. Amikor meglátta Leskát, úgy megijedt, hogy éles sikollyal elejtette az egyik nagy fazekat. Gőz szállt fel, megszédült, a földre esett és a fájdalomtól sikoltozva hempergett a kövön.

– Leforráztad a lábadat – mondta Leska hűvösen.– Segítsen rajtam, az istenért, segítsen – könyörgött Mailing.Leska rámeredt, egy hirtelen feltörő gondolattól elkábulva és

megkérdezte:– Hol van Rosalind?Mailing krétafehéren, az eszméletvesztéshez közel suttogta:– Ön orvos! Segítenie kell! Nem hagyhat itt így!Tényleg. Egy másodperc törtrésze alatt eszébe jutott Leskának a

hivatása, az eskü, amelyet megfogadott, és amelyet be kellett tartania, ha a kötelesség hívta. De ebben a pillanatban a harag és a gyűlölet mindennél erősebb volt benne.

– Hol van Rosalind? – hangja fenyegető volt.– Segítsen! – nyögte Mailing.– Addig nem, míg meg nem mondod, hol van Rosalind!– De maga orvos!– Felejtsd el! – suttogta Leska. – Anya vagyok, és a gyerekemről

van szó, érted? Semmi másról!A hangjában, a szavaiban, az arckifejezésében volt valami, ami

halálosan megrémítette Mailingot.– Kiang úrnál – suttogta alig hallhatóan.– Beszélj hangosabban, hogy megértselek! Gyorsan!– Ott vannak Kiang úrnál, a dajka és Rosalind!– A házmesternél, akinek felmondtam?– Igen.

– Na jó, te komédiás – csikorgatta a fogát Leska és ellökte magát az ajtótól, amelynek még mindig nekitámaszkodott. – Ellátlak és bevitetlek a kórházba.

Percekkel később, amikor Mailing lábait és alsó combját kötözte, félhangosan megkérdezte Leska:

– Ő parancsolta neked, hogy maradj itt és kémkedj? Azért nem mentél el, habár már délben kész lehettél volna?

– Igen, Madame.– Ó volt a púpos, aki állandóan a ház körül osont és állítólag halat

árult?– Igen, Madame. Azt gondolta, hogy Ön ma három és négy óra

között elment a rendőrségre.– Miért gondolta?– Mert én azt hittem.– És hogy előbb meg kellett szereznem a pénzt, arra nem

gondoltatok?– Nem, Madame. Azt hittem, van elég a safe-ben.Leska kiszaladt a folyosón át. A mentőautó mögött, amelyet

telefonon rendelt, egy limuzin parkolt észrevétlenül. Egy középkorú, szürke ruhás férfi szállt ki és Leskához lépett.

– Bűnügyi rendőrség. Ön telefonált?Leska megfordult, megvárta, amíg a két ember kihozza Mailingot

a házból és ezt suttogta:– Még egy pillanat. Mondd meg ennek az úrnak Kiang címét,

Mailing, különben nem a kórházba visznek, hanem rögtön a rendőrségre!

A szürke ruhás férfi már elő is készítette a golyóstollat és jegyzettömbjét. Mailing ránézett a férfire, ránézett a fekete kocsira, rezignáltan behunyta a szemét és lediktálta Liu Kiang címét, aki a jachtkikötő másik végén lévő negyed egyik mellékutcájában lakott. Amikor Leska a fekete limuzinban elhajtott a konténer mellett, már nem volt ott a pelenkacsomag.

* *

Másnap hajnalban, amikor Kianget és családjának férfitagjait, köztük a konyhafiút is letartóztatták, Leska még mindig Rosalinddal

a karjában ült mozdulatlanul Gillespie-ék vendégágyán és nem mert megmozdulni. Az átélt sokk most jelentkezett. Öt óra körül beosont Peggy, gyengéden elvette tőle Rosalindet és átvitte Timhez és Jasperhez, ahol egy pótágy is volt. Leska tiltakozott, de Peggy nem hagyta befolyásolni magát.

– Ráz a hideg, drágám, valószínűleg még be is lázasodsz. A gyerek jól elvan odaát a fiúknál. Ki tudja, miféle bacilusokat szedtél össze.

– Nem, nem – vonakodott Leska. – Csak az idegeim. Semmi más. Én vagyok a hibás. Bárcsak hallgattam volna rád, Peggy!

– Hogy jut ez most az eszedbe?– Az átkozott önfejűségem volt az oka! Kezdettől fogva azt

tanácsoltad, hogy ne bocsássam el a személyzetet.– Mert itt ez nem szokás, Leska! Nem azért győzködtelek, mert

bármit is előre láttam volna.– Képzeld csak, Kiang azt hozta fel mentségére, hogy semmi mást

nem követelt, mint a bérkiesést maga, a konyhafiú és a másik szobalány részére, és pedig hosszú távra, mivel ha az embert elbocsátják, nem alkalmazzák könnyen újra még a következő bérlők sem.

– Ez lehetséges – dünnyögte Peggy –, nekem a váltságdíj meglehetősen alacsonynak tűnt. Milliókat szoktak követelni.

– Ez nekem is feltűnhetett volna. Azért még valami, ami gondot okoz. Mailing...

– Miért?– Ő volt a leggyengébb szem a láncban, és mindig minden a

gyengéken csattan. Attól tartok, hogy Kiang könyörtelenül megbosszulja majd, hogy fecsegett.

– Nem hiszem, azért mivel bent van a klinikán... – gondolkodott Peggy, – de nehéz lesz ismét munkát találnia. Megpróbálhatnánk elhelyezni őt Macaón a missziónál. Érdeklődj majd erről a portugál ügyvivőnél.

– Senhor Portobello? Most az ő házában van Enno. Hány óra van?– Hat múlt. Enno már biztosan fönt van, ha el akarja érni az első

kompot. Azt hiszem, Leska, nagyon bátor és körültekintő voltál!– Ugyan. Én a halászokat gyanúsítottam a jachtkikötőben.

– Hiszen ez volt a logikus!– Fel kellett volna hogy tűnjön, hogy Mailing nem akarta elhagyni

a házat.Peggy sóhajtott.– Most semmire se gondolj – kérte nyomatékosan. Készítettem

neked egy gyenge altatót, ezt idd meg. És bízd rám magad! Úgy fogok vigyázni Rosalindra, mint a szemem fényére!

– Köszönöm – suttogta Leska –, de szeretném, ha egyszer már én is tehetnék érted valamit!

Peggy lábujjhegyen kiment. Félálomban Leska átélte minden eseményét az előző napnak, ami olyan hosszúnak tűnt, mint a fél élete. Valami megváltozott, csak azt nem tudta, mi. Ennek a valaminek őhozzá és Rosalindhoz volt köze. A lelki megrázkódtatás egészen összezavarta. De majd minden a helyére kerül. Csak türelem, türelem... És végre mély, nyugodt álomba zuhant.

Amikor felébredt, Enno ült az ágya szélén, és fogta a kezét. Leska könnyeket látott a férfi szemében és azonnal, feltartóztathatatlanul sírni kezdett. Enno szorosan átkarolta, vigasztaló szavakat suttogott, megcsókolta könnytől ázó arcát, de nem tudta megnyugtatni. Hangosan zokogva kapaszkodott a férjébe. Az átélt félelem, a felelősség terhe, a düh, mind-mind visszatért. Az egész rémálom ismét úgy elragadta, hogy a fogai vacogtak belé.

– Menjünk haza – könyörgött –, kérlek, Enno, kérlek!Enno úgy ringatta őt a karjában, mint egy gyereket, az ő máskor

olyan erős, öntudatos feleségét, és megígért neki mindent. Nehéz volt a szíve a lány iránt érzett szerelemtől, és valami különös, újfajta bizalom éledt benne. Együtt minden vizsgát kiállnak majd, most már tudta. Egymást fogják segíteni. Az egyik gyengesége erősíteni fogja a másikat.

Ő itt marad Hongkongban, amíg a feladatát nem teljesíti.Ezzel tartozott önmagának és azoknak, akik őt ide küldték. De

Leska és Rosalind visszatér Németországba, amilyen hamar csak lehet! Én két hónap alatt befejezem itt a munkámat. A házra nem is lesz szükségem, szállodába költözöm. És ősszel már megint a feleségem, a gyermekem, a lovaim mellett leszek...

A szörnyű nap eseményeit Enno nem ismerte pontosan, mert mindenki csak töredékeket mesélt neki. Leska akkor számolt csak be mindenről, amikor végre megint egészséges lett. Kérésére Enno portugál barátjához, Senhor Portobellóhoz fordult, hogy támogassa Mailing felvételét a macaói missziós állomásra. Kiderült ugyanis, hogy Mailing még nem volt tizenhat éves, a szülei nem éltek és Kiang már három éve alkalmazta és kizsákmányolta őt. Senhor Portobello kérdően és kétkedően ingatta a fejét.

– Tanulnia kell, mi fizetjük. A feleségem így akarja – érvelt Enno szilárd hangon.

– Akkor azonnal intézkedem, barátom. A jötetteket nem szabad halogatni – s a portugál fölemelte a telefont.

* *

A repülőtéren, mindjárt az utolsó ellenőrzés mögött ott állt Jobst és mindkét karját lengette a feje fölött. Egyébként sem lehetett nem észrevenni, hiszen fejhossznyival magasodott a többiek fölé. Mellette Maxi türelmetlenül toporgott.

Leska nagyon csinos volt bő, tarka nadrágjában, testhez simuló pólóban, enyhén lesült arccal. Már messziről integetett. A szíve könnyű és vidám lett amint megpillantotta régi barátait. Rosalindot felültette a poggyászkulira, amit olyan gyorsan tolt előre, amennyire csak lehetett. Jobst az útlevél-ellenőrzés után azonnal leemelte a gyereket és boldogan dobálta a levegőbe.

– Daddy – nevetett Rosalind.– De nem – egy kicsit megrázta, és a kislány lelkesen sikongott. –

Én Jobst vagyok! Ki vagyok én?!– Jojó – mondta Rosalind és megpaskolta az arcát.– Szerencse, hogy egészségesen jött vissza – sóhajtott Jobst. – Azt

hallottam, hogy veszélyes az élet az egzotikus országokban.– Nem mindig – pontosított azonnal Leska – csak akkor, ha valaki

olyan önfejű és taníthatatlan, mint én.Odakint hűvös májusi napfény ragyogott. Késő délután volt.

Leska megállt, felnézett a békésen csillogó kék-fehér égboltra, és így szólt:

– Nem töltöttem sok időt Hongkong koronagyarmaton, de Istenemre, boldog vagyok, hogy megint itthon lehetek!

A Penthouse-lakásba mentek, amit Maxi rendszeresen szellőztetett, és gondozta a télikertben a virágokat. Jobst egyszerű vacsorát készített: kenyér, vaj és felvágott, és hozzá hűtött sör. Rosalind túrót, gyümölcsöt és müzlit kapott.

– Kenyér – kiáltotta boldogan Leska.– Miért örülsz ennyire? – érdeklődött csodálkozva Jobst.– Az, amit mi kenyérnek hívunk, a világ más részein nem is

létezik!– És mit esznek helyette?– Kétszersültet, pirítóst meg mindenféle lángost.– Ott simán éhen halnék – vélte komoran Jobst – ötven százalékig

kenyérrel tartom fenn magam!– És mit isznak? – kérdezte Maxi az asztalra téve a poharakat.– Elsősorban természetesen teát, nálunk ismeretlen

gyümölcsleveket és hűtetlen kólát. De egy rendes sört sehol sem láttam.

– Barbár dolog! – morogta Jobst és forgatta a szemeit.– Na, hogy tetszik a régi környezeted? – kérdezte Maxi.– Még jobban, mint korábban. Csak most tudom igazán értékelni.

Mi a helyzet a rendelőben?– Változó. Van, hogy rengetegen jönnek, máskor meg nyugodtan

vagyunk. Rögtön beszállsz?– Nem. Ha nektek megfelel, maradjunk a megállapodás szerint

január végéig.– Hogyhogy? – csodálkozott Jobst.– Csak nem akarsz megint eltűnni? – kérdezte hitetlenül Maxi.– Dehogy! Csak a családommal akarok lenni.– Ez komoly? – akarta tudni Jobst.– Furcsa hogy ezt én mondom, igaz?– Hát...– Pedig így van! – Leska átölelte Rosalindot. – Nem akarom

megint idegen kezekbe adni a gyerekemet.Jobst meglepetten hallgatott.Maxi az orrát vakarta.

– De remélhetőleg nincs kifogásod ellene, ha alkalmanként mi vigyázunk rá?

– Ti nem vagytok idegenek – vágott vissza Leska gyengéd szemrehányással.

– Megváltoztál – mondta lassan Jobst.Leska bólintott.– Mi történt?– Majd elmesélem. Először le kell feküdnie Rosalindnak. A gépen

aludt, de hát az kevés. Megyünk egy kicsit pancsikálni. Ma este végre újra ott alszol, ahová tartozol.

Jobst és Maxi meglepett pillantást váltottak, amikor Leska a karjára vette a kislányt és énekelve eltűntek a fürdőszobában.

Később, amikor a télikertben üldögéltek, Leska elmesélte mi történt.

– Én kezdettől fogva elleneztem, hogy a gyerekkel Hongkongba menj – emlékeztette Jobst.

Azután megvitatták azt a pillanatot, amikor Leska nem akart Mailingnak orvosi segítséget nyújtani.

– Ez nyomaszt téged, ugye? – kérdezte Maxi.– Igen. Mailinggal szemben adósnak éreztem magam.– Kivételes volt a helyzet – fejtegette Jobst –, téged sarokba

szorítottak.– A zsarolás piszkos üzlet, egy gyerek terhére pedig terror.

Érthető, amit tettél – szólt mérgesen Maxi.Majdnem éjfél volt. Megszólalt a telefon.– Ez csak Enno lehet – kiáltotta Leska – tudni akarja, hogy

szerencsésen megérkeztünk-e! – Felugrott, és kiszaladt.Alwine néni szolgálója volt, aki panaszos hangon közölte, hogy az

idős hölgy nagyon rosszul van, de nem akar még egyszer átköltözni a klinikára.

– Jövök – mondta Leska és letette a kagylót.– Te biztosan megőrültél – dühödött fel Jobst, amikor hallotta –

tizennégy órás repülés és egy hosszú este után nem mehetsz még egy beteghez is!

– Muszáj – ragaszkodott hozzá Leska.Maxi a vállára tette a kezét.

– Ez esetben biztosan nincs ellenedre, ha a lányodra vigyázunk?– Köszönöm. Nyugodtan rátok bízom. Vegyétek el mindazt, amire

szükségetek van, helyezkedjetek el kényelmesen, ahol akartok! Jó ég, ha nem lennétek nekem!

– Vidd magaddal a táskádat – figyelmeztette Maxi. – És jelentkezz, ha holnap reggel nem tudsz visszajönni. Bár szombat van, de két beteget berendeltem tíz órára!

Alwine von Königsmarck ott feküdt selyempaplanja alatt, és megfakult porcelánkék szemét nem vette le hálószobájának püspöklilára és aranyszínűre tapétázott falairól.

– Itt akarok meghalni – szólt halkan és határozottan.Leska, aki egy magas kárpitozott széken ült, nem mondott ellent.

Nem bagatellizálta a beteg súlyos állapotát, de nem is ragaszkodott ahhoz, hogy átszállítsák a klinikára.

– Jó, hogy visszajöttél – folytatta Alwine nehezen lélegezve. – Nélküled bevittek volna, így azonban, orvossal a házban, maradhatok.

– Igen, maradhatsz – nyugtatta meg Leska, és magában azon törte a fejét, hogyan lehetne ezt összeegyeztetni Rosalinddal, akit Alwine néni teljesen elfelejtett.

Leskán kívül az idős hölgy minden jelen idejű dolgot elfelejtett. Lelke a múlt mélységeibe merült. Idegen nyelven jöttek szavak a szájára, amelyekből Leska egy kínai nyelvjárást vélt kihallani. Furcsa volt elképzelni, hogy Alwine néni élete legnagyobb részét ott töltötte el, ahol Leska alig bírt ki három hónapot. Ő ráadásul jóval messzebb jutott Kínában, Macaón túl egészen Kantonig és Sanghajig, az akkori idők távol-keleti metropolisaiba, és soha senki sem hallott tőle panaszt, bár egyetlen fia állandóan beteg volt. Nem, Alwine von Königsmarck nem olyan ember volt, aki megfutamodik, akit a kényelmetlenségek elűzhetnek.

Életének ezekben az utolsó óráiban Alwine olyan emberek után érdeklődött, akiknek a nevét Leska sohasem hallotta, és a mennyezetre vetett egyetlen rezignált pillantással ismerte fel az öreg hölgy, hogy azok már réges-régen elmentek. A félelem, hogy Leska a soha viszont nem látásig eltűnhetne mellőle, a homlokára volt írva.

– Nem – suttogta, amint Leska megmozdult. – Kérlek, ne menj el!Reggel hat óra körül Leska kiosont, hogy Maxinak telefonáljon.– Nem tudok elmenni innen – mondta kínlódva –, ugye megérted?– Persze. Ne csinálj gondot magadnak. Jobst törődik Rosalinddal,

ha nekem le kell mennem a rendelőbe. Csináljunk még valamit? Ne értesítsük mégis a klinikát?

– Semmiképpen. Teljesítem az utolsó kívánságát és itt maradok mellette. Azt hiszem ma estig tud kitartani...

– Szükséged van valamire?– Pillanatnyilag semmi sem jut az eszembe. Köszönök mindent,

Maxi, üdvözlöm Jobstot és a gyereket!Amikor visszament a szobába, Alwine néni aludni látszott. Leska

beleült az ágy melletti magas székbe, és ugyancsak elszundított. Csak déltájban oszlott el az ólmos fáradtság fátyla. Leska ugrásszerűen fel-egyenesedett és egyetlen pillantással megállapította, hogy Alwine néni a tudatalattiba siklott. Pergamenszerű bőre már nem csillogott, és minden reflexe hiányzott. De még laposan és gyengén lélegzett.

Kínában, – jutott eszébe Leskának, most lobogó kendőkkel szaladnának ki az utcára, hogy visszatartsák az eltávozó lelket. Itt, a hegyek között az ember ülve marad a halálos ágy mellett és megpróbál emberi meleget adni, amíg ez lehetséges.

Ebben az úri házban, a magas termekben, a tornyocskák és erkélyek között született valamikor Alwine von Königsmarck. Kívánsága, hogy egy hosszú, kalandos élet után itt halhasson meg, teljesült. Délután, az általa mindig szigorúan betartott teaidőben, merev mosollyal az ajkán ment át a túlvilágba.

A szegény, koros szolgáló keservesen sírt, és Leska arcán is a gyász és kimerültség könnyei peregtek.

– Még csak azt sem tudom, hogy hívják magát – szólalt meg, amikor ott üldögéltek a kínai szalon asztala mellett.

– Lenchen – felelte az idős lány, és egy láthatatlanul a falba mélyesztett tapétaszekrénykéből kivett egy üveg Armagnacot. – Ahol ma az istállók vannak, ott állt valamikor az én szülőházam. Amikor tizenhét éves voltam, elmentem a méltóságos asszonnyal Hongkongba.

– Nos, Lenchen – mondta Leska és töltött magának egy pohárral – a jövőjével kapcsolatban nem kell aggódnia. Azért a férjem és én vagyunk felelősek.

– Ez a francia konyak – sóhajtotta Lenchen, miután a könnyeit letörölte – bár szárazabb, mint a német, de valóban jót tesz!

– Ez így igaz – erősítette meg Leska, és üres poharát még egyszer előre nyújtotta – igyunk Alwine nénire és az ő hosszú, mozgalmas, gazdag életére!

* *

Alwine von Königsmarckot Bonn szélén, a régi temetőben lévő családi sírboltba temették, ahol a férje és fia is pihent. Mindenki eljött, akinek neve és rangja volt. Még a szerteszét ágazó rokonság is. Unokaöccsét felesége, Leska képviselte. Alapos tanácskozások után ugyanis Enno abban állapodott meg Leskával, hogy hongkongi tartózkodásának utolsó szakaszát nem fogja egy kapkodós, rövid németországi utazással megszakítani. A legtöbb embert, aki bejelentkezett, hogy a végtisztességet megadja a halottnak, Leska sohasem látta az élő Alwine-nél.

– Te akkor gondoskodtál róla, amikor öreg, beteg és nyűgös volt. Most, amikor már a sírba viszik, nyugodtan előre engedheted a többieket. Azonkívül, persze én ott leszek – mondta meggyőzően Leska.

Ennónak sok munkája volt. Szerződéseket kellett megtárgyalnia és megkötnie. Okiratokat felbontani, új megállapodásokat megbeszélni. Az irodája mellett egy nemzetközi vendégházban szállásolta el magát, és a szabad estéket vagy Gillespie-éknél, vagy hétvégén Portobellóéknál Macaón töltötte. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett. A munkája folyamatosan haladt. Közeledett kint tartózkodásának vége. Az, hogy Leskát és Rosalindot a jól ismert otthoni környezetben tudta, nagyon megkönnyítette az életét, mégha mindkettejüket fájdalmasan hiányolta is.

Alwine néni halálának híre rövid időre mégis nagyon megrázta őt. Ahogy Leskának mondta, a nagynénjét halhatatlannak tartotta. Legalábbis arra számított, hogy száz évig fog élni. Hiszen az ő szemében a néni mindig öreg volt, úgyszólván túl volt azon a koron,

amikor az emberek meg szoktak halni. Első gondolata egy repülőjegy és a temetésen való részvétel volt. De aztán mégis működésbe lépett a józan meggondolás.

Két héttel a temetés után Enno Macaóra utazott a hét végére. Luis de Portobello – ugyancsak szalmaözvegy, mert a felesége Lisszabonba vitte a gyerekeket intézetbe –, már türelmetlenül várta. A Dél-kínai-tengerre néző varázslatos virágos teraszon gazdagon meg volt terítve a nagy kőasztal, és a szomszédos, teljesen kék színű férfiszobában egy kis asztalon fel volt állítva a sakktábla. Enno megszabadult könnyű zakójától, köszönettel elfogadta az üdvözlésként szokásos portóit, és követte házigazdáját a dús rózsaszínű virágokkal borított mellvédhez. A hónapok során összebarátkozott a portugál ügyvivő és a német diplomata, bár Luis de Portobello lényegesen idősebb volt.

– Telefonált a felesége – jegyezte meg futólag.Enno felkapta a fejét.– Leska? Mikor?– Negyedórája. Nem kell nyugtalankodnia. Vidám volt a hangja.– A legutóbbi események idegessé tettek – ismerte el Enno, és a

poharában kavargatta a portóit.– Az ember életében ezek csak szakaszok, amik elmúlnak –

mondta élénken Luis de Portobello.– Reméljük – szólt Enno.Azután asztalhoz ültek. Ekkor a szomszédban megcsörrent a

telefon. Enno felugrott.– Menjen csak a készülékhez – bólintott vendéglátója. – Biztosan

a maga hívása lesz!– Itt vagy hát – hallotta Leskát megkönnyebbülten a vonal végén.

– Elszalasztottad ma reggel az első kompot, mi?– Persze. Csak nem történt megint valami?– Nem, hogy jut ez az eszedbe?– Mert itt hívsz fel.– Ne légy olyan pesszimista, drágám! Tegnap nyitották fel a

jegyzőnél a végrendeletet.– Hiszen megbeszéltük, hogy nem mész oda!

– Így is volt. Elmentem Rosalinddal abba a kis játszószobába, amit Maxi talált nekünk. A lányunk olyan lelkes volt, hogy haza sem akart jönni! Amikor hazafelé beugrottunk a rendelőbe, akkor mondta Jobst, hogy a jegyző egész délelőtt megpróbált elérni engem.

– A jegyző? Miért?– Mert Alwine néni ránk hagyta az egész vagyonát.– Ez lehetetlen!– Ugyanez volt az én első gondolatom is. Időközben voltam nála,

és egy csomó formalitást kellett elintézni. Az első az volt, hogy a végrendeletet el kellett ismerni és az örökséget elfogadni. Nyilván vannak olyan emberek, akik elutasítják.

– Csak akkor, ha túl nagyok a terhek az örökségen – magyarázta mechanikusan Enno –, más szóval, ha az ember csak adósságot örököl. De ezt Alwine néninél nem tudom elképzelni.

– Nem, a jegyző felvilágosított, hogy a ház és a földek tehermentesek, és ezenkívül még értékes ékszerek és készpénz is száll ránk. Köteleznünk kell magunkat, hogy Lenchen-nek a lakhatási jogát a villában élethossziglan garantáljuk, és egyáltalán, hogy gondoskodunk róla.

– Ezt mindenképpen megtennénk.– Pontosan. Azért hívtalak fel Macaón, mert gondoltam, örülni

fogsz, hogy a pompás legelők a te kizárólagos birtokodba kerülnek.– Erre sohasem számítottam – bökte ki tompa csodálkozással

Enno –, és mi az, hogy a legelők! A villát sem kell lebecsülni!– Tökéletesen igaz. Bár ráfér egy alapos felújítás. De erre van idő,

amikor visszajössz... Ja, egyébként Maxi és Jobst eljegyezték egymást. Írj nekik pár sort, jó?

– Megteszem! Mikor lesz az esküvő?– Októberben. Jaj neked, ha addigra nem leszel itthon!– Kedvesem, szilárd elhatározásom, hogy már szeptemberben

nyergelem a lovamat és Rosalindnak lovaglóórát adok! Téged pedig elviszlek a Redout báljába!

– Szép kilátások – mondta Leska nevetve –, és most vége, a beszélgetés rettentően drága! Üdvözletem Senhor Portobellónak, és ne igyál túl sok portóit!

– Honnan tudod?

– Ismerem a portugálokat!Enno olyan lendülettel tette le a kagylót, hogy néhány sakkfigura

a padlóra potyogott.– Jó hírek, igaz? – kiáltotta Portobello a teraszról.– Valóban. Úgy néz ki, hogy a sötét időszak eltűnőben van.

A világ túlsó felén kora délelőtt volt. Leska Rosalindot a nappali vastag szőnyegére ültette. Aztán lesöpörte a morzsákat az asztalról, elrakta az edényt, adott Rosalindnak egy képeskönyvet, és hagyta, hogy vadul lapozgassa. Dúdolva telerakta a mosogatógépet, és Rosalind is kedvesen dalolgatott magában, amíg Leska átöltözött. Azután elsétáltak a játszótérre, és bevásároltak a szupermarketben. Ebédre krumplipürét, répafőzeléket és húsgombócot ettek. Röviddel tizenkettő után Rosalind belezuhant ágyába a szokásos délutáni alvásra. Leska leült az íróasztalhoz a nagy, ferde ablak alá, hogy még egyszer elolvassa azt a levelet, amit tegnap kapott. Azt a levelet, amiről nem akart említést tenni Ennó-nak. Edna Melbourne-i levelét.

Most már boldog házasságban él, – írta Edna –, és az egzisztenciája biztosabb, mint volt. A repülőtéren egy butikban dolgozik, ami nagyon jövedelmező és örömet is okoz, de tulajdonképpen mégiscsak szeretné visszakapni Rosalindot, és hogy miként gondolkodik erről Enno és Leska.

– Majd megmondom én neked, hogyan gondolkodunk mi erről – mondta Leska mérgesen, kinyitotta a töltőtollat és írni kezdett.

Kedves Edna,Örülök, hogy az életed immár rendezett, és hogy jó

partnert találtál.Annak, hogy Rosalindot újra akarod, nem örülök, sőt!

Teljesen vonakodom attól, hogy megint odaadjam, hiszen időközben már úgy tekintem őt, mint a saját gyerekemet, akiért kész vagyok harcolni. Ha ragaszkodnál hozzá, nem riadnék vissza attól, hogy az összes bíróságot felhívjam, az eget és földet megmozgassam. Enno pont úgy gondolkodik, mint én. Ketten együtt okoznánk neked végtelen sok

nehézséget, ha ragaszkodnál az ötletedhez. Szóval, hagyd inkább.

Amint ismét elolvasta a sorokat, Leska az ajkába harapott. Ez biztosan nem az a finom, előkelő mód, ahogy Enno von Königsmarck báró kifejezte volna magát. De éppen ezért akarta őt előbb kikapcsolni, és az ügyet a maga módján intézni. Az a csalhatatlan érzése volt, hogy a kendőzetlen, közvetlen szavakkal Ednára jobban lehet hatni. Ezek a sorok világosak és félreérthetetlenek voltak.

Csak két és fél hét telt el, mire megjött a válasz Melbourne-ből. Edna biztosan postafordultával írt: az csak úgy egy kis ötlet volt, semmiképpen sem elhatározás, hogy Rosalindot vissza akarja kapni. Úgyszólván egy hangulat. Időközben a férje a tudtára adta, hogy tökéletesen képes rá, hogy maga nemzzen gyereket, és a házasság előtti gyerek nem érdekli. Azonkívül azt tervezi, hogy az ország belsejében aranyat fog ásni, és ott egyáltalán nem lehet mit kezdeni a kisgyerekkel. Ő maga boldog és hálás, hogy Rosalind jó szülőházra lelt.

– Nahát – mormolta Leska, és a levelet ahhoz a hegynyi levelezéshez tette, amit Enno számára őrzött.

– A gyereket formálisan adoptálnotok kell – tanácsolta Jobst, aki Edna első levele óta nagyon nyugtalan volt –, amint Enno visszajött, meg kell indítanotok. Egyébként, amilyen ingatag Edna, minden pár évben számíthattok Ausztráliából egy ilyen igényre.

Leska hajlott arra, hogy igazat adjon neki.– Ezzel kapcsolatban – folytatta Jobst nyomatékosan, valószínűleg

tanácsos lenne, ha rábírnád magad, hogy a férjed nevét viseld. Különben egy rettenetes összevisszaság jelentkezik a hivataloknál és ez hátráltatja az egész ügyet. Végül is – mi kifogásod van a név ellen?

– Semmi – felelte Leska kurtán –, csupán az elvről volt szó és a rendelőről, ahol úgy hiszem, mint Leska Peltz bizonyítottam!

– De – vetette közbe könyörtelenül Jobst – már elég régen nem dolgozol a rendelőben... Újra be kell vezetned magad. Akkor ezt már megteheted asszonynéven is. Egyébként is csak két nevet fogunk

feltüntetni a táblán, mert Maxit októbertől ugyanúgy fogják hívni, mint engem!

– Vén pátriárka! – morgott Leska, de a következő szerda délután, amikor Maxi Rosalinddal elment a játszószobába, felkereste a jegyzőt, hogy minden előkészületet megtegyen annak érdekében, hogy mind a hárman, név szerint és a törvény előtt ezután már egy családnak számítsanak.

* *

Enno is készülődött. Közvetlenül azután, hogy hazatért Hongkongból, előkészítette év végi távozását a külügyminisztériumból, és belépését egy königswinteri társaság tanácsadó irodájába.

Leskával és Rosalinddal még szeptemberben megnézték a régi, főúri villát. Hagyta, hogy Lenchen mégegyszer végigvezesse az összes helyiségeken, majd helyet foglalt a szélesre tárt erkélyajtó előtt, a kerti asztalnál. A délutáni napfény aranyos köröket rajzolt a fehér abroszra. Rosalind – szájacskája tele szilváslepénnyel – láthatóan azon fáradozott, hogy amilyen szépen csak lehet, úgy egyen, szorgosan segítette ebben Lenchen, fekete gyászruhája fölé fehér kötényt kötve.

– A felújítás idején nálunk fog lakni, Lenchen – mondta Enno, mialatt kávét öntött magának –, különben itt túl kényelmetlen lesz.

– Sok mindent meg akarnak változtatni? – érdeklődött félénken.– A vezetékeket újra kell fektetni, és a fűtés olyan öreg, mint

Matuzsálem. A konyhát is korszerűsítjük.– De a szobám olyan marad, amilyen volt?– Ha úgy akarja, természetesen – mondta gyorsan Leska.– Egy kis friss szél nem árthat az öreg termekben – vélte bátran. –

Tényleg elhatározták, hogy beköltöznek a házba?– Igen, Lenchen, itt fogunk élni, ahol már olyan sok Königsmarck

élt – felelte szilárdan Leska –, és ebbe magát is beleszámítottuk.– Óh, ki tudja, hogy én még meddig bírom – mondta Lenchen

szégyenkezve.

– Ilyesmit még hallani sem akarunk! – zsörtölődött Leska –, végül is itt van a házban az orvos. Itt aztán hamarosan semmi komolyabb nem történhet!

– Mama – kérdezte Rosalind –, hol van a Teddym?– Ott ül – mondta Leska és Ennora mutatott.– Nem, a Teddym!– Erre gondolsz? – Lenchen egy rettentően romos plüssmacit

húzott elő a széke mögül.– Igen – Rosalind ragyogott, és elkezdte a macit süteménnyel

etetni.– Hát én már nem vagyok a Teddyd? – kérdezte Enno. – Hát ki

vagyok én?– A papám.– Jó lesz, ha újra lesz gyerek a házban – vélte Lenchen, és

megindultan simogatta meg Rosalind fürtjeit. Gondterhelten tette hozzá: – Ha még megérném!

– De miért ne? – kérdezte Enno akaratlanul.– Az ember mindig azt hallja, hogy a szakmunkák rettenetesen

hosszan tartanak!– Ugyan, mi semmiféle átépítést nem tervezünk. A fűtésszerelők

megígérték, hogy a jövő héten elkezdik itt a munkát. Október közepétől már fűtenünk kell, és a karácsonyt, megígérem magának, itt fogjuk megünnepelni!

– Mi sem maradhatunk már túl sokáig a lakásunkban – magyarázta Leska –, azt ugyanis odaígértük a kollégáimnak, Maxinak és Jobstnak. Októberben esküsznek, és természetesen mielőbb szeretnének beköltözni.

Végre úgy tűnt, hogy Lenchent sikerült meggyőzni.– De a következő hetekben itt meglehetősen zord állapotok

lesznek – folytatta Leska fejcsóválva –, ezért előbb elvisszük magát hozzánk, Lenchen. Barátkozzék hát meg a gondolattal!

– De akkor ki fog itt mindenre vigyázni?– Mi naponta kijárunk ide.– Olyan sok értékes darab van a házban – jajgatott Lenchen.– Azokat elhelyezzük két szobában és bezárjuk – mondta Enno.– Vajon az elég?

– Figyeljen ide, Lenchen – szólt határozottan Leska –, minden kincsnél drágább a maga egészsége! Amíg az új fűtés nem működik kifogástalanul, nem fog ide visszajönni, kivéve napi néhány órácskát! Nálunk egy kicsit kipiheni magát. Egy ilyen öreg villa bűbájos, azt nem vitatom. De egy kényelmes városi lakásnak, ahol minden egy szinten van, és könnyen kezelhető, ugyancsak megvan a vonzereje! Majd meglátja!

– Mikor? – kérdezte Lenchen néhány percnyi fejtörés után Leska legnagyobb meglepetésére.

– Még ma, ha akarja!– De előbb még le kell szednem, és a konyhában...– Persze! De csak lassan. Ráérünk – rikkantotta Enno, elkapta

kislányát és felültette a vállára. – Még csak délután van! Úgyis le akartam menni a lovakhoz!

– Menj csak – lélegzett fel Leska –, én segítek Lenchen-nek lerámolni.

Titokban vágyott arra, hogy még egyszer egyedül körüljárja a régi, főúri villát és hagyja, hogy megérintse őt az a különös atmoszféra, a múlt lehelete, amely minden egyes viaszvirágcsokorból érződött. Egy újabb generációval a múlt a legtávolabbi sarokba húzódik. Ez az élet törvénye.

Mialatt Lenchen a konyhában zajongott, Leska belépett a kínai szalonba, ahol először találkozott az agg Königsmarck bárónővel. Távol-keleti drágaságokkal tele üvegvitrinek fedték a falakat. A tojáshéj színű selyem sötétítőfüggönyök harmonizáltak a kínai szőnyeggel. Az oszlopon, amely a két mennyezetig érő ablak között állt, bölcsen mosolygott le a csillogó, bronzból készült Buddha.

Ebben a szobában semmit sem fogunk megváltoztatni –, tervezte Leska. Itt történt meg Alwine néni életének és a mi sorsunk útjának különleges találkozása. Az én hongkongi kitérőm rövid volt az ő külföldön töltött éveihez mérve, de nem fogom elfelejteni, mert alapjában változtatott meg. Ma már biztosan tudom, hogy Alwine néni idején sem volt minden csupa ragyogás, hogy őt is követték sötét árnyak, mint engem. De amikor megismertem őt, ebben a szobában, nem gondoltam volna ilyesmire.

A lépcsőházból Lenchen tipegő léptei hallatszottak.

– Készen vagyok!– Van még időnk bőven, nem kell sietnie. Én még lemegyek egy

kicsit a legelőre – kiáltotta Leska és a vállára terítette piros kötött pulóverét. A platánok alatt sétált el a mogyoróbokrok mellett, amelyek mögött egy csodaszép kert volt, amit még sohasem nézett meg. Itt még nagyon sok mindent kell fölfedeznie!

Már messziről meglátta a barna Wallachot, ahogy a rács mellett állt, a fejét leszegve. Rosalind ült a nyergében, előtte a Teddyje. Az apja tartotta a kantárt és rábeszélte, hogy szépen maradjon ülve.

– Mama! – kiáltotta Rosalind és lelkesen integetni kezdett.– Azért, mert jön a mami, te ne ugrálj! Szépen ülj csak tovább –

szólt rá Enno.Rosalind integetett a Teddyvel, de ülve maradt.Leska odasétált, és szótlanul Enno vállához hajolt.A távoli dombok között olyan volt a lemenő Nap, mint egy

szikrázó narancssárga labda. Az út menti fenyőfák között hideg szél játszott. A szomszédos mezőkön békésen legelészett egy kanca a csikójával.

– Hát nem csodaszép?– Igen. És te erről álmodtál Hongkongban, igaz?– Nemcsak Hongkongban – mondta halkan Enno –, az egész

életemben mindig!– Hálásak lehetünk – suttogta remegő hangon Leska.A csikó gondtalanul felnyerített. Rosalind meglengette a Teddyt

és visszasikongott neki.– Igen, a sors jó volt hozzánk – sóhajtott fel boldogan Enno.– És Alwine néni is – tette hozzá mosolyogva Leska.