26

MA K K A B E U S O K 1–2 . KÖ N Y V E

Neil J. Mc Eleney, C.S.P.

I R O D A L O M1 Abel, F. M.: Les livres des Maccabées, EBib Paris 19492. Abel, F. M. – Starcky, J.: Les Livres des Maccabées, Paris 19613. Bartlett, J. R.: The First ans Second Books of the Maccabees, London 1973. Bickermann, E.: The God of the Maccabees, Leiden 1979. Bringmann, K.: Hellenistische Reform und Religionsverfolgung in Judäa, Göttingen 1983. Collins, J. J.: Daniel, First Maccabees, Second Maccabees, OTM, Wilmington 1981. Corbishley, T.: „1 and 2 Maccabees”, NCCHS, New York 1969. Dancy, J. C.: 1 Maccabees: A Commentary, Oxford 1954. Doran, R.: Temple Propaganda: The Purpose and Character of 2 Maccabees, CBQMS 12, Washington 1981. Farmer, W. R.: Maccabees, Zealots and Josephus Flavius, New York 1956. Fischer, T.: Seleukiden und Makkabäer, Bochum 1980. Goldstein, J.: I Maccabees, AB 41, New York 1976; II Maccabees, AB 41A, New York 1983. Hanhart, R.: Maccabaeorum Liber II, Göttingen 1959. Kappler, W.: Maccabaeorum Liber I, Göttingen 19672. Lefevre, A.: „Maccabées, les livres des”, DBSup 5, 597-612. Moffatt, J.: „2 Maccabees”, APOT 1, 125-154. Oesterley, W. O. E.: „1 Maccabees”, APOT 1, 59-124. Osty, E. – Trinquet, J.: La Bible: Premier et Deuxiéme Livres des Maccabées, Paris 1971. Penna, A.: Libri dei Maccabei, Róma 1953. Schaumberger, J.: „Die neue Seleukiden-Liste BM 35603”, Bib 36 (1955) 423-435. Sisti, A.: I Maccabei: Libro Primo, Róma 1969; I Maccabei: Libro Secundo, Róma 1969. Tedesche, S. – Zeitlin, S.: The First Book of Maccabees, New York 1950; The Second Book of Maccabees, New York 1954.

B E V E Z E T É S

2 (I) Cím. A „Makkabeusok” címmel négy könyvet is ismerünk. Mindegyikük Júdás Makkabeusnak, Matatiás pap fiának köszönheti elnevezését, aki Kr.e. 167-ben megindította a zsidók szabadságharcát a Szeleukidák ellen. A Makkabaios vezetéknév (1Makk 2,4) talán a héb. maqqabjāhū szóból vezethető le, jelentése „Isten által kinevezett”, bár egyes magyarázók „kalapács”-nak, „pöröly”-nek (ti. aki lesújt az ellenségre), vagy „kalapácsfejűnek” (testi hibára való utalás) fordítják. Mindkét álláspontnak vannak képviselői, ám az első valószínűbb, mivel Júdás hadvezéri működéséből (1Makk 2,66) és a nép körében élvezett tiszteletéből (1Makk 5,63-64) sokkal inkább következne az „Isten által kinevezett” jelző (vő. Iz 62,2), mint a harciasabb, vagy a bármilyen testi hibát jelölő nevek.

Úgy tűnik, a Makkabeusok első, eredetileg héber nyelvű könyvére legkorábban a szövegében romlott sarbēthsabanaiel kifejezés utal, amely Órigenésznek a Zsolt 1-ről írt kommentárjai közt maradt fenn. Ha ezt a héber szót helyreállítjuk, a sēper bēt śar benēh ’ēl azaz „Isten fiai vezetőinek házainak könyve” címet kapjuk. Simon dicsőítésében is szerepel egy ennek megfelelő titulus: „Isten fiainak vezetői” (1Makk 14,28).

A korai zsidó irodalom figyelmen kívül hagyja ezt a címzést és helyette a „Haszmoneus” megnevezést használja, amikor Júdás és családja szóba kerül. A legtöbb magyarázó ezt családi névnek veszi, így pl. Josephus Flavius, a név legkorábbi tanúja Asamónaios formában említi, ami vonatkozhat Matatiás apjára (Bell., I.1.3 §36), nagyapjára (Ant., XII.6.1 §265), vagy épp a dédapjára (amennyiben az Asamónaiu nevet nem a Symeónos értelmezéseként olvassuk) (1Makk 2,1-5). Zeitlin szerint viszont a „Haszmoneus” nem személynév, hanem egyfajta méltóságnév, kb. mint a „herceg” (First Maccabees, 248).

Az ókeresztény írók közt legelőször Alexandriai Szt. Kelemen hivatkozik kimondottan a műre a III. sz. eleje körül: Szőnyegek (Strom., 1.21.123) c. írásában idézi „a makkabeusi dolgokról szóló [könyve]t” (to [biblion] tón Makkabaikón). Ez a korábbi formájú cím, a ta makkabaika talán annak a szerzőnek a jóvoltából került a Makkabeusok 2. könyve elé, aki (Kirenei) Jázon munkáját kivonatolva írta meg a könyvet (2Makk 2,19-32). Innen került használatba később a cím az első könyv

1

megjelöléséhez is, amikor azt elkezdték görögre fordítani. Alexandriai Kelemen után a görög és latin szerzők már némi változtatással, egyszerűen „a Makkabeusok könyveiről” beszélnek.3 (II) Kánoniság. A kései Haszmoneus-utódok politikájából való kiábrándulás részben magyarázatot ad arra, hogy a qumráni közösség és a farizeusok mindkét csoport a haszidok követője (1Makk 2,42) miért voltak messzemenően közömbösek a Makkabeusok könyvei iránt. Mindmáig egy másolatuk sem került elő Qumránból, de a várakozásokkal ellentétben a farizeusi eredetű rabbinikus hagyomány sem őrizte meg az első könyv héb. szövegét. A szintén farizeus Josephus Flavius is az I. sz. és a rákövetkező időszak zsidóságának eszmerendszerét képviseli, amikor a Makkabeus-könyveket kihagyja az általa szentnek tartott írások sorából (Cont.Ap., 1.8 § 38-41).

A keresztény közösségen belül már nem volt ilyen mostoha sorsa a könyveknek: a római egyház a hagyományra rámutatva a kánoni iratok közé sorolta őket. Első idézőjük Alexandriai Kelemen, őt követi Hüppolitosz, Tertullianus, Órigenész, Cyprianus, Euszebiosz, Aphraatész, Jeromos, Augustinus és Theodorétosz. A hippói (393) és karthágói (397 és 419) zsinatok a könyvek szentségét hangsúlyozzák, majd a firenzei (1441), trentói (1546) és végül az I. vatikáni zsinat (1870) mindkettőt sugalmazottnak nyilvánítja.

Meg kell említeni még a protestáns egyházakat, amelyek szintén nem ismerik el a 1Makk és 2Makk kánoniságát: náluk a két könyv köztes helyet foglal el, az apokrif irodalomba vannak besorolva.4 (III) A szöveg és változatai. Az 1-2Makk legkorábbi szövegtanúi a görög unciálisok és a Vetus Latina. Az első könyv héb. eredetije elveszett. A kánoni görög szöveg az S (Sínai, IV. sz.), az A (Alexandriai, V. sz.) és a V (Velencei, VIII. sz.) unciális kódexekben található meg. Az utóbbi kettő a 2Makk szövegét is tartalmazza.

A Vetus Latina változatát három IX. sz.-i kódex, a L (Lyoni) az X (Madrid) és a G (Sangermanensis, ebből azonban hiányzanak a 1Makk 14 köv. és a 2Makk szövegei) továbbá két XI-XII. sz.-i kódex, a B (Bolognai) és az M (Milánói, csak a 2. könyv) őrizte meg.

A Vulg. a Vetus Latina szöveghagyományán és a görög szöveg Lukianosz által javított változatán alapul. Lelőhelye néhány kézirat, valamint a P (Milánó, IX-X. sz.) és az M (Milánó, XI-XII. sz., csak az 1. könyv) kódexek.5 (IV) Források. A 1Makk szerzője, legalábbis részben, szemtanúk beszámolójára támaszkodik, amikor Júdás haditetteiről ír. Viszont egyáltalán nem tudjuk, milyen mértékben használt fel írott forrásokat ehhez a részhez, és a mű korábbi részeihez. A 1Makk 9,22 meghökkentő kijelentésére (ld. 1Kir 11,41) különféle magyarázatok születtek, utalva egy hosszabb Júdás-krónikára, más írott feljegyzésekre, vagy épp ezek teljes hiányára. Akármilyen forrásokat is használt fel a 1Makk szerzője Júdás (és apja) történetének megalkotásakor, azt teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy a Jonatán- és Simon-elbeszéléshez rendelkezésére állt a jeruzsálemi templom irattárának anyaga (1Makk 14,49). amit feltehetően még Nehemiás gyűjtött össze (ld. 2Makk 2,13). Innen felhasználhatta a főpapi évkönyvek adatait (1Makk 16,24; 10,21¸14,41) és az alábbi, keltezéssel ellátott hivatalos leveleket:

Esemény Dátum 1MakkA római szenátustól Júdásnak 161 8,23-32I. Demetriosztól Jonatánnak 152 10,3-6Alexander Balasztól Jonatánnak 152 10,18-20I. Demetriosztól Jonatánnak 152 10,25-45 II. Demetriosztól Jonatánnak 145 11,30-37VI. Antokhosztól Jonatánnak 145 11,57Jonatán a spártaiaknak 144 12,6-18Áriusztól Oniásnak 300 k. 12,20-23II. Demetriosztól Simonnak 142 13,36-40A spártaiak Simonnak 142 14,20-23A zsidók Simon érdemeit méltatják 140 14,27-45VII. Antióchosztól Simonnak 139 15,2-9Lucius consultól VIII. Ptolemaiosznak 142 15,16-21

Még két levélről találunk említést a 1Makk 1,41-51-ben és az 5,10-13-ban. E dokumentumok és más iratok mellett a szerző leginkább egy olyan Szeleukida forrásból merített, amely a királyság történetét részletezte, és ezzel kronológiai támpontokat adott saját elbeszéléséhez.

2

A 2Makk tulajdonképpen kivonatolás eredményeként keletkezett, szerzője Kirenei Jázon ötkötetes művét rövidítette le (2Makk 2,23). A könyv elejére két, általa görögre lefordított levelet illesztett, amelyekben a palesztinai zsidók fordulnak egyiptomi hitsorsosaikhoz, sürgetve őket, hogy ők is ünnepeljék meg a jeruzsálemi templom újraszentelését (164-ben).

Az első, 124 körül íródott levél (2Makk 1,1-10a) egy másik, 143-ban írt levélre hivatkozik. A második, keltezés nélküli levelet (2Makk 1,10b-2,18) Abel és Starcky alapvetően hitelesnek és irodalmilag egységesnek tartja (Maccabées, 27-30), amely egykorú a 164-es Júdás-írással. Ld. még B. Z. Wacholder: HUCA, 49 (1978) 89-133. Más szerzők (W. Brownlee, IDB 3, 208; Dancy: 1 Maccabees, 15-16; Eissfeldt: OTI, 580-581; Goldstein: II Maccabees, 154-188) hamisítványnak tekintik, méghozzá összetett hamisítványnak, mivel a 2Makk 1,192,15, mint későbbi betoldás, megszakítani látszik a levelet.

Mindezzel együtt a 2Makk elsődleges kútfőjeként Kirenei Jázon öt könyvből álló műve jelölhető meg, amelyből a szerző saját teológiai céljaira írt egy összefoglalást. Jázon egyéb forrásai nagyjából ugyanazok, amelyeket a 1Makk szerzője is felhasznált, nevezetesen egy Júdás-hagyomány, egy Szeleukida-krónika, és a jeruzsálemi templom irattárában fellelt alábbi levelek:

Dátum 2MakkIV. Antióchosz a zsidóknak 164 9,19-27Líziász a zsidóknak 164 11,16-21V. Antióchosztól Lüziásznak 163 11,22-26IV. Antióchosz a zsidóknak 164 11,27-33A római küldöttség a zsidóknak 164 11,34-38

Az említetteken kívül Goldstein (pl. I Maccabees 72, vagy a feltételezett DMP-forrás), W. Mölleken, K.-D. Schunck és mások még egyéb bibliai és nem-bibliai kútfőkről is említést tesznek, amelyekre azonban nincs meggyőző bizonyíték, így feltevéseiket hevesen bírálja többek közt N. J. McEleney (CBQ 40 [1978] 92) és S. Kochavi (BM 28 [1982] 278-290.).6 (V) Irodalmi egység és hitelesség. A 1Makk utolsó fejezeteinek hitelességét J. von Destinon azon az alapon vonta kétségbe (Die Quellen des Flavius Josephus Flavius [Kiel 1882]), hogy Josephus Flavius a Simon főpappá választásáról szóló résztől kezdve (Josephus Flavius F.: Ant., 13.6.7 §214; 1Makk 13,42) már nem használja fel forrásként a könyvet. Ez a diszkontinuitás azonban még magyarázható azzal, hogy Josephus Flavius vezérfonala saját korábbi műve, A zsidó háború volt, amelyben Nagy Heródes udvari történetírójának, Damaszkuszi Miklós adataira támaszkodott, és szemlátomást nem tudott az 1Makk létezéséről. Egy másik, egyszerűbb magyarázat szerint a Josephus Flavius rendelkezésére álló másolatból hiányzott az utolsó könyvtekercs. Oesterley viszont a 1Makk-ban idézett dokumentumok közül kérdőjelezte meg néhánynak a hitelességét (APOT 1, 61-62).

Bár még néhány kutató csatlakozott ezekhez az elméletekhez (pl. Tedesche és Zeitlin: First Maccabees 29-32; ld. 38,48), H. W. Ettleston tanulmányának megjelenése óta (The Integrity of 1 Maccabees, New Haven 1925) nem tarthatóak. A legújabb álláspontot Dancy véleménye tükrözi: „Stilisztikai és drámai szempontból a könyv egységes, ami egymaga cáfolja azt a tényt, hogy mai formájában jelentős későbbi kiegészítéseket tartalmazna: sem az írott dokumentumok, sem az utolsó három és fél fejezet nem erre mutatnak.” (1 Maccabees, 6).

A 2Makk kompozíciós egysége ellen egyes szerzők azt hozták fel érvként, hogy a bevezető levelek szintén későbbi betoldások, és a 1Makk-vel összehasonlítva a szövegfolyam rendezetlen. Erre a rendezetlenségre azonban elégséges magyarázatnak tűnik, hogy Jázon művét a szentíró kivonatolva dolgozta fel, és a leveleket is az általa megírt szöveg élére kellett illesztenie.7 (VI) Irodalmi műfaj és egyes jellegzetességek. Az 1Makk alapvetően a zsidó vallás megoltalmazásáról és a Haszmoneus-dinasztia felemelkedéséről szól, tehát történeti mű. Megírásakor a szerző kevés gondot fordított a művészies, irodalmi formákra. Ez leginkább a mondatfűzés módjában válik szembetűnővé, ugyanis az „és” (héb. waw, gör. kai) kötőszó igen sűrűn ismétlődik. Ezen persze a fordítók rendszerint próbáltak segíteni, de az ismétlődés olykor még az ő csiszoltabb szövegükön is átérződik, ld. MBT, 1Makk 1,41-50. A kopogósan egyszerű stílus ellenére a 1Makk szerzője színes leírásokkal is szolgál (6,39), sőt a lelkesültségig is eljut (2,48; 4,24; 5,63). Amikor érzései magukkal ragadják, költészetet is vegyít elbeszéléseibe (1,26-28; 1,36-40; 2,7-13; 3,3-9; 3,45; 14,6-15), de többnyire megmarad az események tényszerű, józan krónikásának.

A patetikus, vagy retorikai történetírás jegyeit hordozó 2Makk sajátosságai a túlzó számadatok (mint a 1Makk-ban is), a dialógusok gyakori alkalmazása és a csoda-leírások. Jázon műve tehát a

3

műfaj legjobbjai közé tartozik, és méltán említhető egy sorban a patetikus történetírói iskola olyan képviselőinek írásaival, mint Khioszi Theopomposz, Klitarkhosz és Naukratiszi Phülarkhosz. Ez a történetírói irányzat nemcsak a tényszerű igazságot tartja szem előtt, hanem azt is, hogy olvasói érzéseire hatva gyönyörködtessen. Mindamellett, bármekkora teret ad Jázon műve az esztétikumnak, jelentős történelmi értékét és érdemét sem lehet vitatni.

A 2Makk szerzője ugyanakkor a szerkesztésre is gondot fordít. Olvasóinak elmondja, hogy a részletekbe nem kíván belebocsátkozni (2,28), annak feltárását átengedi Jázonnak (2,30), az ő célja viszont elsődlegesen a gyönyörködtetés. Ezt azzal éri el, hogy Jázon könyveit leegyszerűsíti, azokból egyes részeket kivonatol, másokat lerövidít. Művének egészét áthatja a (jó értelemben vett) farizeusi típusú jámborság. Arról az elméletről, miszerint a 2Makk „a templom propagandája” hiszen azt adja elő, hogyan védelmezi Isten Jeruzsálemet és a templomot, ld. Doran: Temple Propaganda. 8 (VII) A szerző; a mű keletkezési ideje. Azt a keveset, amit az 1Makk írójáról tudunk, magából a könyvből kell összegyűjtenünk: ennek nyomán kirajzolódik előttünk egy lobogó nemzeti érzülettel eltelt zsidó alakja, aki lelkes támogatója a Haszmoneusoknak (5,61-62), alaposan ismeri Palesztina földrajzát, tehát itt él (közelebbről talán Jeruzsálemben), és igen elevenen ábrázolja az események részleteit: mindez arra enged következtetni, hogy közeli kapcsolata volt a szabadságharc résztvevőivel.

E jellegzetességek segítségével a könyv keletkezési idejét is meg lehet határozni. Nem valószínű, hogy egy nemzeti érzelmű szerző a 1Makk 8 hangnemében dicsérné a rómaikat azt követően, hogy 63-ban Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet, így a mű keletkezésének ez a lehető legkésőbbi dátuma. A legkorábbi kronológiai határt pedig a Haszmoneus család síremlékének említése segít meghatározni: a síremlék 143-ban épült Modinban, és a könyv szerint „máig is áll” (13,27-30). Az utalás nyomán a keletkezési idő a Kr.e. II. sz. végére tehető, de még tovább pontosíthatjuk a 16,23-24 Johannes Hürkanosz (134–104) szóló feljegyzésével, mivel ez feltételezi, hogy János főpapsága majdnem, vagy már egészen letelt. Ebből kiindulva a legtöbb kutató az I. sz. kezdetéhez közel határozza meg a (héb. nyelvű) mű keletkezési idejét, de nincsenek adatok arra vonatkozóan, mikor készült el a görög nyelvre való kánoni fordítás.

A 2Makk ennél korábban íródott Egyiptomban (Doran szerint viszont Jeruzsálemben [Temple Propaganda, 112-113]). Elsődleges forrása, és első szerzője az ortodox hittel átitatott és a hellenisztikus retorikai történetírásban jártas Kirenei Jázon. Műve érthetőbbnek tűnik, mint az azt lerövidítő névtelen kánoni szerző munkája. Utóbbiban farizeusi tendenciák figyelhetők meg, bár ezeket olykor Jázonnak, olykor mindkettőjüknek tulajdonítják.

Jázon beszámolóinak többsége a 180. és 160. évek közti időszakot öleli fel. Ötkötetes könyvét bizonyára röviddel ezután írta meg, mivel a 2Makk szerzője, aki ezt egy kötetre rövidítette le, 124-ben fejezte be munkáját, ha hihetünk az 1,9 első ünnepi levelében található adatnak. Mivel ezek a levelek hitelesek, és a 2Makk szerzője fordította le őket görögre, rajta kívül nem kell más szerzőt feltételeznünk, ill. későbbi redaktort, ahogy Eissfeldt és Dancy vélték, vagy épp hamisítót, aki Goldstein szerint a második levelet írta.9 (VIII) Írói szándék és a könyvek címzettjei. Az 1Makk ugyan történeti mű, végső célja mégis a tanítás. Feltételezhető, hogy a szerző Isten szabadító, megváltó tetteinek bemutatására törekedett, amelyek Izrael korábbi történelmében ugyanúgy megnyilvánultak, mint a pogányellenes szabadságharcban. Matatiás és fiai hősiességét a könyv minden igaz zsidó számára követendő példaképül állítja. A törvényhez való hűség és az Istenben való hit többet jelent a harcban, mint a haderő nagysága és a kar ereje (2,61-64). Júdással és testvéreivel, akik az irgalmas gondviselés eszközei voltak, a pogány elnyomás alóli felszabadulás köszöntött rá a zsidóságra (2,48; 4,24-25; 9,21; 9,73; 14,26; 14,29). Kitartásuk eredményeként függetlenséget és önálló királyságot nyertek, és előkészítették az utat Isten jövendő közbenjárása felé (4,46; 14,41). Példájukat meg kellene szívlelnie az egész választott népnek.

A 2Makk ehhez hasonlóan a példakép bemutatására és a tanításra törekszik, igaz, kevésbé harcias, mint az első könyv, és több figyelmet fordít a jeruzsálemi templomra és a vallásos témákra. Miközben bemutatja a palesztinai zsidók sikeres szabadságküzdelmét, a vértanúság hősies példáival pedig üldözött hitsorsosai hitét kívánja megszilárdítani (6,31), hajlik arra is, hogy olyan – a farizeus szívhez közel álló – eszméket népszerűsítsen, mint pl. az igazak feltámadása (7,9; 14,46). Nehéz lenne azonban megmondani, mennyire tudatos ez a szerző részéről.10 (IX) Történelmi érték. Az 1Makk történelmi megbízhatóságával szemben már merültek fel kifogások. A szerző objektivitását sokak szerint megkérdőjelezi nacionalizmusa, a júdeai események jelentőségének eltúlzása (1,41-43; 3,27-31; 6,5-13), az eleve Szeleukida-ellenes beállítottság (1,9-10),

4

és az a tény, hogy nem tanúsít érdeklődést más népek történelme, földrajza és politikai berendezkedése iránt. Zsidó nacionalizmusától hajtva elbeszéléseiben megsokszorozza az ellenséges hadak létszámát, hogy a Haszmoneusok oldalán történő isteni beavatkozás annál nagyobb hatást gyakoroljon az olvasóira. Nem utolsósorban pedig tévesen határozza meg IV. Antióchosz halálának helyét. Ilyen, és ehhez hasonló történeti pontatlanságok miatt alakult ki az a felfogás, hogy a szerző egyáltalán nem megbízható krónikása az eseményeknek.

Mindamellett nem lehet felette ilyen sommásan ítéletet mondani. Saját kultúrájának kontextusában és a történetírás akkori szabályrendszerén belül a 1Makk írója hitelt érdemlő tanúként ír kortársairól és az eseményekről. A topográfiai adatok (7,19; 9,2.4.33) és a zsidó kronológia (1,54; 4,52; stb.) gondos kezelése mind arra vall, hogy szívügyének tekintette a minél pontosabb tudósítást, persze lehetőségeit és célkitűzéseit nem áthágva. IV. Antióchosz halálának a helyét valóban rosszul határozza meg, de leírása összecseng egy független tanúéval, a világi historikus Megalopoliszi Polübioszéval (Hisztoriai [„Korunk története”] 31.9). Így korlátai ellenére az 1Makk írója „olyan nagy terjedelemben tud tisztességes és higgadt történeti elbeszélést nyújtani, hogy műve, történelmi értékét tekintve egy szinten áll ha ugyan nem magasabban az ÓSz bármely más könyvével, de rajta kívül a legtöbb fennmaradt hellenisztikus krónikával is” (Dancy: 1 Maccabees, 8).

A retorikai jelleg miatt nagyobb megszorításokkal, de szintén hitelesnek kell elfogadnunk a 2Makk historiográfiáját. Nélküle közel se lenne olyan jó betekintésünk a főpapi tisztségért folyó harcokba, amelyekből kivette a részét III. Oniás, a fivére Jázon, és az elvetemült Menelaosz, vagy nem ismernénk pontosan a IV. Antióchosz trónralépését megelőző eseményeket (2Makk 3–4). A könyv adatait helyenként egyes világi történelmi események is alátámasztják, pl. a Garizim-hegyi templom Zeusznak való szentelése (2Makk 6,2; Josephus Flavius: Ant., 12.5.5 §261). Lényegében tehát a 2Makk szerzője is rendelkezik a szükséges történelmi kompetenciával, amit azonban nem szabad abszolutizálni: leírásait és az eseményekről való tudósítását teológiai céljainak fényében kell értékelnünk.11 (X) A Makkabeusok 1. és 2. könyve közti viszony. Akkor merül fel a legtöbb komoly történeti nehézség, amikor a két könyv egymáshoz való viszonya kerül a kutatás középpontjába. Az összes idevonatkozó kérdés vizsgálata meghaladja e tanulmány kereteit (ld. Abel és Starcky: Maccabées, 35-49), viszont mindenképp bővebb elemzést igényel, milyen helyes időrendi sorrendet lehet felállítani az olyan események közt, mint Líziász első hadjárata és az azt követő levelezés, IV. Antióchosz Epifánész halála, a templom megtisztítása és újraszentelése, valamint Júdás háborúi a szomszédos népekkel.

A történeti sorrendiségből kilógó legfőbb szövegrész a 2Makk 11, amely Líziász első hadjáratát írja le Júdás ellen, miközben IV. Antióchosz még Perzsiában tartózkodott. A hadjárat eredményét három levél ismerteti, amelyekben elrendelik, hogy a zsidók kapják vissza vallásszabadságukat. Ahhoz, hogy ezek az események történelmileg a megfelelő helyre kerüljenek, a 11. fejezetnek át kellene kerülnie a 8. fejezet mögé. Jelenlegi helyzetében ugyanis azt a tévedést tartalmazza, hogy Líziász hadjárata a következő király, V. Antióchosz Eupátor (aki a 2Makk 10,10-11 szerint Epifánészt követte a trónon) uralkodásához kapcsolódik. E melléfogás abból ered, hogy a szerző Líziász hadjáratát és az Epifánész uralkodása alatt született három levelet (11,16-21.27-33.34-38) az utóbbi fiának, Eupátornak a levelével társította össze (11,22-26). Mivel így minden anyagot Eupátornak tulajdonít, a Líziász-féle hadjáratra IV. Antióchosz halála után kerül, holott a valóságban megelőzte azt.

A zsidó naptár a Makkabeusok alatt lényegében hasonlított a Szeleukida monarchia naptárára. A Szeleukida kalendáriumnak viszont volt egy olyan sajátossága, hogy kezdetét néha tavasztól (Niszán hónap elsejétől, azaz mai időszámítás szerint március-áprilistól Babilonban és a zsidóknál ez liturgikus időszámítás is), néha meg ősztől számították (a hivatalos Szeleukida naptár szerint Diosz elsejétől, ami a héber Tisri hónapnak, a mai szeptember-októbernek felel meg).

Korábbi magyarázók úgy gondolták, hogy a 1Makk kronológiája az évkezdetet tavasztól, az 2Makk pedig (kivéve a 2Makk 1,12,18-ban) ősztől számította. A British Múzeum 35.603 jelű írótábla-együttesének felfedezése azonban (A. Sachs és J. Wiseman: Iraq [1954] 202-212, 52. tábla) oda vezetett, hogy Schaumberger egy tanulmányában átértékelte mindkét könyv időrendi adatait (Bib 36 [1955] 423-435), amellyel jelentősen hozzájárult a Makkabeus történelem kronológiájának tisztázásához. A kutatás jelenlegi állása szerint a naptári év számítása éppen fordítottja a réginek, tehát a 1Makk ősszel kezdi az évet (kivéve a templomról szóló részeknél) a 2Makk pedig – a régebbi babiloni számításnak megfelelően – tavasszal.

5

Ezen új kronológiai felismerés természetesen megköveteli a két könyvben leírt események időrendi revízióját is. A második könyv helyesen teszi IV. Antióchosz halálát a templom felszentelése elé (2Makk 9,1-29; 10,1-9), a 1Makk-ban ennek sorrendje téves (1Makk 4,36-61; 6,1-17). Antióchosz Kr.e. 164. október körül halt meg (a Szeleukida időszámítás szerint 148-ban, ha az említett 35.603-as írótáblák szerinti tavaszi évkezdetet vesszük alapul; ha az őszit, ahogy a 1Makk 6,16 teszi, akkor a 149-es Szeleukida-évben) a templom újraszentelésére pedig 164. december 14-én került sor (1Makk 4,52, Kiszleu hónap 25-én, a 148-as Szeleukida évben, tavaszi évkezdettel számolva). Antióchosz halála időpontjának helyes megállapításához a 1Makk-ban át kell helyezni a 6,1-17-et a 4,36-61 elé.

Ezzel a változtatással a megfelelő történelmi keretbe kerülnek Júdás csatái, amelyekről a 1Makk 5 számol be, és amelyeket IV. Antióchosz halála után vívott, mint ezt a 2Makk 10 és 12, valamint az 1Makk 5 szövegpárhuzamai feltételezik.

Az események megfelelő sorrendjét az alábbi szinopszisban foglalhatjuk össze:

1Makk 2Makk4,1-27 Az emmauszi csata (Kr.e. 165) 8,8-29.34-364,28-35 Líziász első hadjárata 11,1-21;

és annak következményei (164) 11,2712,16,1-16 IV. Antióchosz Epifánész halála (164) 9,1-296,17 V. Antióchosz Eupátor trónralépése (164) 10,10-114,36-61 A templom helyreállítása és újjászentelése (164) 10,1-85,1-68 Júdás harcai a szomszédos népekkel (163) 10,14-38; 12,2-45

12 (XI) Teológiai tanítás. Bár az 1–2Makk Izrael történelemének egy kevéssé ismert időszakába ad bevezetést, a kinyilatkoztatás fejlődésében speciális jelentőséget hordoz. Abszolút monoteizmusát nem lehet megkérdőjelezni. Mi több, az első könyv odáig megy a transzcendens Isten tiszteletében, hogy a nevét sem említi meg. A szerző számára Isten fensége olyannyira kimondhatatlan, hogy mindössze utalni tud rá bizonyos szavakkal, mint az „ég” (3,18.50; 4,10; stb.) amely a perzsa időszakban használt „Ég Istene” kifejezés redukált változata (Ezd 1,2; Neh 1,4) , vagy csupán személyes névmásokkal: „benne” (2,61), vagy „Te” (7,37.41). Megközelíthetetlensége ellenére Istent meg lehet szólítani az imákban (3,50-53; 4,30-33) és a törvényben (3,48), amelyekből ugyanúgy szól népéhez, mint a próféták szavaiban (Jer 1,9), akik viszont a Szeleukida elnyomás idején nem léptek fel (4,46; 14,41). A törvény az atyákkal kötött szövetség (2,20-21.50) és a szent szövetség (1,15) továbbélése, megtartása a becsületet (2,49.64; 3,3; 9,10) és az ősatyáknak tett ígéretek valóra váltását jelenti (Jer 31,31; ld. Bár 2,35). A törvénytől való eltántorodás viszont halált és bűnhődést von magával (3,21-11; 3,49). Júdás és harcostársai szabadítóként (9,21; 14,29) és bíróként (9,72) léptek fel; miután megszabadították Izraelt, visszahelyezik ősei örökségébe (15,33-34). A törvény, az Isten és népe közti szent kötelék iránti buzgósággal eltelve harcolnak a pogány elnyomók, valamint szövetségeseik, a renegát zsidók ellen (2,44-48).

Bármennyire kifejlett az első könyv teológiája, a másodiké mondható gazdagabbnak. Az 1,24-25-ben Jonatán semita stílusban, attribútumait részletezve ábrázolja Isten fenségét: Ő az egyetlen Király, könyörületes, jótevő, igazságos, mindenható és örökkévaló. Hatalma olyannyira végtelen, hogy teremtményeit nem már létező anyagból, hanem ex nihilo, a semmiből hozta létre (7,28). Népét gondviseléssel választotta ki, és őrködik felette (1,25). Közöttük lakik a templomban (13,35-36), amely az egész földön a legnagyobb, legszentebb és leghíresebb (2,19.22; 5,15; 14,31; 15,41).

A zsidóknak saját törvényük van, és ha megtartják, különösen a szombatot (8,27; 15,1-4), Isten irgalmas lesz hozzájuk (8,27). Az istentelenekkel szemben azonban ő az igaz bíró (12,6), ha a népet bűne miatt szorongattatás éri, csak magát hibáztathatja (4,10-17; 6,12-16); 7,18; 10,4; 12,40-41). A megbánással viszont visszaállíthatja a szövetségi köteléket, visszanyerheti Isten jóindulatát (7,32-33.37-38; 8,5; 12,42-45).

Isten soha nem hagyja igaz barátait segítség nélkül. Ő a védelmezőjük (7,6; 8,36; 12,11), támogatását az ima és az áldozat által lehet elnyerni (3,22). Ha szükséges, még égi seregeket is küld az ő oldalán harcolók megsegítésére (3,23-30; 10,29-31; 11,6-10). Aki az igaz ügy védelmében esik el a csatatéren (12,45), vagy mártírhalált szenved (6., 7. fej.), annak reménye lehet a feltámadásra (7,9.23; 14,46) teljes testi mivoltában (7,11; 14,46), míg a gonoszokat utoléri végzetük, és kínlódni fognak majd (5,9-10; 7,13-14.17.19.35; 9,18; 13,7-8). A közbenjáró imák még szorosabbra fűzik az ég és a föld közti kapcsolatot, mivel nemcsak az angyalok (mint korábban, ld. Jób 5,1; 33,23), hanem a régebbi idők szentjei is imádkoznak Istenhez Izraelért (15,12-16). A közbenjáró ima a földről is

6

eljuthat Istenhez, azok részéről, akik imáikkal és áldozatokkal könyörögnek az elhunytakért (12,44-45).

Tanítási szemléletét tekintve a 2Makk inkább a farizeusi iskola jegyeit hordozza magán, míg a 1Makk a szaddúceus irányzathoz áll közelebb. 13 (XII) Tartalom. Az 1–2Makk tartalmilag a következőképpen tagolható:

MAKKABEUSOK I. KÖNYVE(I) Bevezetés (1,1-64)

(A) Nagy Sándor és a diadokhoszok (1,1-10)(B) A hitehagyók (1,11-15)(C) Antióchosz első hadjárata Egyiptomba (1,16-19)(D) Antióchosz kifosztja a templomot (1,20-24a)(E) Gyászdal (1,24b-28)(F) Apollóniosz megtámadja Jeruzsálemet (1,29-35)(G) Gyászdal (1,36-40)(H) Antióchosz betiltja a zsidó vallást és elrendeli a pogány vallásgyakorlatot (1,41-51a)(I) Antióchosz rendeletének végrehajtása (1,51b-64)

(II) Matatiás ellenállási küzdelmének kezdete (2,1-70)(A) Matatiás siraloméneke (2,1-14)(B) A szabadságharc fellobbanása (2,15-28)(C) A szombati mészárlás és következményei (2,29-41)(D) A haszidok (2,42-48)(E) Matatiás végrendelete (2,49-70)

(III) Júdás Makkabeus a szabadságharc élére áll (3,19,22)(A) Júdás dicsérete (3,1-9)(B) Júdás legyőzi Apollónioszt és Széront (3,10-26)(C) Antióchosz K-re megy (3,27-37)(D) Júdás legyőzi Gorgiászt és Nikánort (3,384,27)(E) Júdás legyőzi Líziászt Bétszúrnál (4,28-35)(F) A templom megtisztítása és újraszentelése (4,36-61)(G) Júdás háborúi a szomszédos népek ellen (5,1-68)

(a) Idúmeaiak (5,3-5; 2Makk 20,14-23)(b) Ammoniták (5,6-8; 2Makk 8,30-33?)(c) Gileádiak (5,9-13.24-54; 2Makk 12,10-31)(d) Galileaiak (5,14-23)(e) A filiszteusok földjén (5,55-68; 2Makk 12,3-9.32-45)

(H) IV. Antióchosz Epifánész halála (6,1-17)(I) A fellegvár ostroma (6,18-27)(J) Líziász második hadjárata Júdeában (6,28-63; 2Makk 13,1-26)(K) Bakhidész és Alkímosz expedíciója (7,1-25)(L) Nikánor veresége (7,26-50)(M) Júdás barátsági szerződést köt a rómaiakkal (8,1-32)(N) Júdás veresége és halála (9,1-22)

(IV) Jonatán folytatja a harcot (9,2312,53)(A) Jonatán az új vezér (9,23-34)(B) Jonatán megbosszulja testvérét Jánost (9,35-42)(C) Bakhidész csapdát állít Jonatánnak (9,43-49)(D) Bakhidész megerősíti Júdeát; Alkímosz halála (9,50-57)(E) Jonatán elmenekül; Bakhidész végleges kudarca (9,58-73)(F) Alexander Balasz (150-145) magának követeli Demetriosz trónját (10,1-14)(G) Jonatán Alexandert támogatja, aki főpappá nevezi ki (10,15-50)(H) Alexander esküvőjén Jonatánt kitüntetik (10,51-66)(I) Jonatán legyőzi Apollónioszt, II. Demetriosz fővezérét (10,67-89)(J) Szövetség II. Demetriosz és Ptolemaiosz között (11,1-13)(K) Alexander és Ptolemaiosz halála (11,14-19)(L) Jonatán egyezséget köt Demetriosszal (11,20-37)(M) Trifón ármánykodása Demetriosz ellen (11,38-40)(N) Jonatán segítséget nyújt Demetriosznak (11,41-53)(O) Jonatán és Trifón szövetsége (11,54-62)(P) Háború Jonatán és Demetriosz közt (11,63-74)

7

(Q) Barátsági szerződések a rómaiakkal és a spártaiakkal (12,1-23)(R) Jonatán és Simon katonai akciói (12,24-38)(S) Jonatán ellenségei kezébe kerül (12,39-53)

(V) Simon, a zsidók új vezére (13,116,24)(A) Simon a nép élére áll (13,1-11)(B) Kiűzi Trifónt Júdeából (13,12-24)(C) Simon családi síremléket emeltet Modinban (13,25-30)(D) Simon csatlakozik II. Demetrioszhoz (13,31-42)(E) Gézer és a fellegvár elfoglalása (13,43-53)(F) A pártusok elfogják Demetrioszt (14,1-3)(G) Simon dicsérete (14,4-15)(H) A szövetség megújítása Rómával és Spártával (14,16-24)(I) A Simont dicsőítő dekrétum (14,25-49)(J) Antióchosz megerősíti Simon kiváltságait, majd hadaival ostrom alá veszi Trifónt (15,1-14)(K) A római küldöttség visszatérése (15,15-24)(L) Antióchosz megszegi a Simonnal kötött szövetséget (15,25-36)(M) Johannes Hyrkanus és Júdás legyőzik Kendebajosz(15,37–16,10)(N) Simont és két fiát meggyilkolják (16,11-22)(O) A Makkabeusok első könyvének lezárása (16,23-24)

MAKKABEUSOK II. KÖNYVE(I) Levél az egyiptomi zsidókhoz (1,12,18)

(A) Az első levél (1,1-10a)(B) A második levél (1,10b2,18)

(II) A könyv írójának előszava (2,19-32)(III) A főpapság hanyatlása (3,14,50)

(A) A Heliodórosz-epizód (3,1-40)(B) Simon összeesküvése Oniás ellen (4,1-6)(C) Jázon a főpap görög szokásokat vezet be (4,7-20)(D) Jázon fogadja Antióchoszt Jeruzsálemben (4,21-22)(E) Menelaosz a főpap (4,23-50)

(IV) Antióchosz Epifánész és a népre kényszerített hellenizmus (5,17,42) (A) Antióchosz feldúlja Jeruzsálemet (5,1-14)(B) A templom kifosztása (5,15-23a)(C) Apollóniosz megrohanja Jeruzsálemet (5,23b-26)(D) Júdás Makkabeus a sivatagban (5,27)(E) Antióchosz rákényszeríti a hellenizmust a zsidókra (6,1-11)(F) A szerző helyzetértékelése (6,12-17)(G) Eleazár vértanúsága (6,18-31)(H) Az anya és hét fia mártírhalála (7,1-42)

(V) A zsidóság Júdás Makkabeus vezetésével győzedelmeskedik (8,110,9)(A) Júdás az üldözésre válaszul megszervezi az ellenállást (8,1-7)(B) Júdás legyőzi Nikánort és Gorgiászt (8,8-29.34-36)(C) Júdás egyéb győzelmei (8,30-33)(D) A zsarnok halála (9,1-29; 10,9)(E) Júdás megtisztítja a templomot (10,1-8)

(VI) Júdás további küzdelmei (10,1015,39)(A) Ptolemaiosz Makrón öngyilkossága (10,10-13)(B) Júdás Idumeában harcol (10,14-23)(C) Júdás legyőzi Timóteust (10,24-38)(D) Győzelem Líziász felett Bétszúr (11,1-15; 12,1)(E) A levelek (11,16-38)(F) Harc a szomszédos népekkel (12,2-45)(G) Líziász második hadjárata Júdeában (13,1-26)(H) I. Demetriosz Szótér (161-150) trónralép (14,1-2)(I) Alkímosz ármánykodása (14,3-11)(J) Júdás és Nikánor (14,12-36)(K) Radzisz halála (14,37-46)(L) Nikánor veresége (15,1-37a)(M) A szerző utószava (15,37b-39)

8

K O M M E N T Á R A Z 1 M A K K - H O Z

14 (I) Bevezetés (1,1-64). A bevezetés bemutatja a Makkabeus háborúk színhelyét és a szereplőket, akik között felbukkan a zsidóságot durva elnyomással sújtó IV. Antióchosz Epifánész. Vallásüldözése váltja majd ki a törvényhez továbbra is ragaszkodó zsidók ellenállását.

(A) Nagy Sándor és a diadokhoszok (1,1-10). Nagy Sándor (356–323) 334-ben indította meg diadalmas hadjáratát Ketim földjéről (A Ter 10,4-ben, 1Krón 1,7-ben ez Ciprust jelenti, itt és a 8,5-ben Macedóniát). Miután a Granikosz folyónál (334), Isszosznál (333) és Gaugamelánál (331) vívott csatákban szétverte a perzsa király, III. Dareiosz Kodomannosz (336–331) hadait, előrenyomult „a föld határáig”, ami akkor a Hüphaszisz (ma Biasz) folyót jelentette a mai India Pandzsab nevű tartományában. Királyságának felemelkedéséről máshol is ír a Biblia, többek közt a Dán 2,33.40 látomásaiban (a szobor vas talapzata) a Dán 7,23-ban (negyedik vadállat), a 8,58,21-ben (kecskebak) és a 11,3-ban (egy hatalmas király). 3. gőggel telt el: Nagy Sándor isteni címekkel ruháztatta fel magát (hasonlóképpen ld. Ez 28,2.5)

Az 1Makk írójánál szintén az a téves felfogás jelenik meg, hogy Nagy Sándor a halálos ágyán osztotta fel birodalmát „fő emberei”, a vele együtt nevelkedett hadvezérek közt. Ezt már Josephus Flavius Flavius cáfolta (Ant., XI.8.7 §346) és a birodalom valóban csak lassan bomlott fel, hiszen Szeleukosz 311-ben foglalta el Babilont, és négy másik hadvezérből 306-ban lett „király”. Végső fokon Nagy Sándor követői, a diadokhoszok, elsősorban a Ptolemaida- és Szeleukida-leszármazottak hangoztatták, hogy ők a makedón hódító közvetlen örökösei. Nagy Sándor 323 júniusában halt meg Babilonban, 32 éves korában, miután a 7. versben említett kerek 12 évnél néhány hónappal hosszabb ideig uralkodott.

10. Antóchosz Epifánész: A szerző ezután rögtön a 175. évi szeptemberi eseményekre tér rá, amikor is IV. Antióchosz Epifánész (175–164) bátyját IV. Szeleukoszt (187–175) követte a Szeleukida trónon (ld. 2Makk 4,7). Apjuk III. Antióchosz 190-ben vereséget szenvedett Magnésziánál a rómaiaktól, és az apameai (188) békeszerződés értelmében a fiatalabbik Antióchosz Rómába került túszként. Bátyja meggyilkolása után tért vissza, hogy társuralkodóként kormányozzon unokaöccsével, egy másik Antióchosszal együtt (ő 168-ban halt meg), akit gyakorlatilag megfosztott hatalmától. 169 körül felvette a theosz Epifánész, „megnyilatkozott Isten” címet, amit azonban alattvalói nemsokára epimanész-ként, azaz „őrültként” emlegettek.

Ezen a helyen a 2Makk 3,14,6 párhuzamot mutat: a IV. Szeleukosz uralkodása alatti eseményekről számol be, amelyek megadják Antióchosz templomfosztogatásának a hátterét.15 (B) A hitehagyók (1,11-15). Ezt a szövegrészt bővebben kifejti a 2Makk 4,7-20. A hellenizáló hitehagyók főkolomposa, Jázon (tulajdonképpen Józsua), III. Oniás főpap öccse. Jázon megvásárolta magának a főpapi tisztséget, és élen járt a görög szokások bevezetésében. Ehhez előbb felmondta azokat vallási engedményeket, amiket a zsidók nyertek még III. Antióchosztól (Josephus Flavius : Ant., XII.3.3-4 §129-153; 2Makk 4,11), hogy a „pogány szokásokat” elterjeszthesse. A görög életmód többek közt magában foglalta a gymnasion-ok, azaz testgyakorló iskolák építését (de olykor filozófiai előadások, vagy épp imádság helyszíne is), és az ephebeion, az ifjúság kulturális, fizikai és katonai nevelésére szolgáló szervezet létrehozását (ld. 2Makk 4,9-10). Mivel a körülmetéltség (1Makk 1,15) a Jahvével kötött szövetség jele (Ter 17,10-14) túlontúl szembetűnő volt a gymnasion-ban, ahol meztelenül gyakorlatoztak, a hellenizált zsidók arra is rászánták magukat, hogy ennek nyomát műtéttel tüntessék el.

Egyes szerzők (pl. Abel és Starcky: Maccabées, 54-56) szerint a legdrasztikusabb újítás a város jogállásának megváltoztatása volt. Jázon kérésére Jeruzsálemet görög polis-szá nyilvánították, aminek következtében lakói kötelesek voltak részt venni az istenek tiszteletére rendezett ünnepségeken, vagy a nekik szóló áldozatbemutatásokon (2Makk 4,9.18-20). A város alkotmányának ilyen mérvű megváltoztatása hitehagyással, a Jahvétól való teljes elfordulással ért fel. E. Bickermann (Der Gott der Makkabäer, Berlin 1937, 59-65) azonban úgy véli, Jázon ekkor csupán egy politeuma-t, szervezetet alapított a hellenizált zsidók számára, amely fel volt ruházva bizonyos jogokkal és kiváltságokkal. Goldstein (I Maccabees, 117-119) ezzel szemben azt a hihetően hangzó álláspontot képviseli, hogy Antióchosz, az egykori római túsz, Róma társadalmi berendezkedését másolva antióchiai polgárságot akart teremteni (polgárjoggal). Jázon ezt a polgárjogot kívánta kiterjeszteni a hellenizált zsidóságra (2Makk 4,9).

A hellenizálásnak ebben a folyamatában maguk a zsidók voltak a kezdeményezők. A Jahvéval kötött szövetséget pogány szövetséggel felcserélve azt tették, „ami gonosznak számít az Úr szemében”. (Ld. 1Kir 21,20.25; 2Kir 17,17; Sír 47,24; a 2Makk-ban párhuzamos hely a 4,21-50).

9

(C) Antióchosz első hadjárata Egyiptomba (1,16-19). Bár az apameai szerződés megtiltotta Antióchosznak, hogy Róma szövetségesei ellen hadat viseljen, mégis megtámadta Egyiptomot azzal az ürüggyel, hogy ott ellenőrzést kell biztosítania. Hadjárata (169) győzelmet hozott seregeinek, bár Alexandria bevétele nem sikerült. Antióchosz, belefáradva a háborúba, átengedte az irányítást vonakodó, és bábként viselkedő unokaöccsének VI. Ptolemaiosz Philométornak (180–145), aki folytatta Alexandria ostromát a várost védelmező VIII. Ptolemaiosz Euergetész (145–116) ellen.

(D) Antióchosz kifosztja a templomot (1,20-24a). Bár a 2Makk 5,15-21 ezt az eseményt időben Antióchosz második egyiptomi hadjárata után helyezi, a Dán 11,25-30-ból (különösen a 28. versből) is kiderül, hogy valójában az első hadjáratot követően zajlott le. 23. rejtett kincseket: A 2Makk 5,21 tanúsága szerint ennek értéke 1800 talentum volt. Antióchoszt a fosztogatásban a gonosz főpap, Menelaosz támogatta, aki Jázontól kaparintotta meg a főpapi tisztséget. (2Makk 4,23-26; 5,15). 20. A Szeleukida királyság Kr.e. 169 őszén lépett a 143. évébe.

(E) Gyászdal (1,24b-28). Ez a siralomének Izraelnek a szentséggyalázás feletti általános elkeseredését festi le: még a föld is megremeg a gonoszság láttán. 24b. vérfürdő: Nem világos, miért kellett volna Antióchosznak vérengzéssel is tetéznie a fosztogatást. Abel és Starcky (Maccabées, 87) úgy vélik, az okot a 2Makk 5,12-14 adja meg, amúgy az eseményről az első könyvben máshol nem olvashatunk. fennhéjázó: Antióchosz önistenítése hivatalosan Zeusszal azonosította magát jól ismert volt (ld. Dán 11,36. Itt lehetne beilleszteni a történetbe a 2Makk 5,1-14-et. Antióchosz 168-ban másodszor támadt Egyiptomra, Memphiszben királlyá koronáztatta magát. Miután római nyomásra vissza kellett vonulnia, tehetetlen dühében Júdea ellen fordult, amelyről azt hitte, időközben fellázadt ellene).

(F) Apollóniosz megtámadja Jeruzsálemet (1,29-35). Párhuzamos szöveghely a 2Makk 5,23b-26. 29. két év elteltével: Két évvel az első egyiptomi hadjárat után, tehát 167-ben. a mizaiak vezérét: A 2Makk 5,24 meg is nevezi: Apollóniosz, aki minden valószínűség szerint a 3,10 Apollónioszával azonosítható. Az ő tisztsége volt az adóbehajtás. 30. váratlanul meglepte: Apollóniosz álnok cselvetéséről részletesebben ír a 2Makk 5,25-26. 31. lerombolta… a falakat: A lázadó városok tipikus büntetése; ld. 2Kir 25,8-10. 33. megerősítették Dávid városát: A 2Sám 5,7.9 leírásában a város a Türopoeon és Kidron völgye közti domb déli részén terült el; Jeruzsálem két fő dombja közül ez volt a keletibb. J. Simons feltételezése szerint itt állt az Akra, a fellegvár (Simons: SJOT, 144 köv.), Goldstein szerint viszont a domb északi részén (I. Maccabées, 213-220). A makkabeusi időkben azonban már a nyugati dombra épült város viselte Dávid nevét. Következésképp Abel úgy véli (Histoire de la Palestine, Paris 1952, 1, 122), itt kellett elhelyezkednie el az erődnek is. Akármelyik helymeghatározást fogadjuk el, tény, hogy a Szeleukida csapatok és zsidó szövetségeseik (34. v.) felépítették, felszerelték és élelmiszerkészletekkel látták el a fellegvárat, amelyből a templom térségét lehetett ellenőrizni. A helyőrségre vonatkozóan ld. B. Bar-kochba elméletét: Zion 38 (1973) 32-47. 35. hatalmas csapdává lettek: Azaz veszélyforrások lettek a városra és a templomra nézve. Hogy ezután az erődöt tekintették-e Jeruzsálemnek, görög polisznak, amelyhez a fallal körül nem vett Jeruzsálem, mint környező település tartozott, nem tudjuk biztosan; ld. 1Makk 15,28. A Szeleukida helyőrség 141-ig tartotta megszállva az erődöt, ekkor űzte el őket Simon (1Makk 13,49-50).

(G) Gyászdal (1,36-40). A szerző a 79. zsoltárra emlékeztető stílusban kárhoztatja az Akra erőd megszállóinak tetteit, és ennek hatását a városra ill. a város vallási életére.17 (H) Antióchosz betiltja a zsidó vallást és elrendeli a pogány vallásgyakorlatot (1,41-51a). Az etnikailag és nyelvileg heterogén, politikailag ingatag, és földrajzi szempontból is széttagolt királyság egyesítése érdekében Antióchosz szükségesnek ítélte felgyorsítani azt a kulturális-vallási szinkretizmust, amely már Nagy Sándor idején kezdetét vette. Mivel a hellenizmus és egy legfőbb, szinkretista istenség kultusza ilyen volt hivatalosan az olümposzi Zeusz (2Makk 6,2), de Baál, vagy Hadad is igen kedvező lehetőséget nyújtott az áhított kulturális és vallási egység eléréséhez, a király egész országában támogatta ezek tiszteletét. Mindennek azonban útjában állt Júdea, hiszen ott a vallás, és nemzeti függetlenségi törekvések egymástól elválaszthatatlanok, szinte szinonim fogalmak voltak a mózesi törvény autonómiát és teokráciát követelt meg. Antóchosz jól látta, hogy a zsidó tartomány asszimilálásához mindenekelőtt a helyi vallást kell visszaszorítania. 167-ben, amikor az Akra fellegvár helyzete Jeruzsálemben stratégiailag kellően megerősödött, be is vezette az első elnyomó rendszabályokat.

A 41-42. versekben említett dekrétum nem lelhető fel az ókori történészek munkáiban, így egyes mai szerzők kétségbe vonják létezését, bár elismerik, hogy Antióchosz általános politikáját jól tükrözi. Ahogy a 43. vers megjegyzi, többen örömmel üdvözölték a változásokat, és tétovázás nélkül átvették a királyi vallásgyakorlatot.

10

A Júdea számára kibocsátott rendelkezések (44-50. v.) specifikusak és igen szigorúak voltak: halálbüntetés terhe mellett tiltották be a zsidó vallást és parancsolták rá a pogány szertartásokat a népre. Eltörölték azokat a vallási kedvezményeket is, amelyeket még III. Antióchosz biztosított a zsidóságnak (Josephus Flavius: Ant., XII.3.3-4 §129-153). 46. szent dolgokat: Az eredetiben „szenteket”, amely inkább a hithűekre (ld. Dán 7,17-21), ill. a szövegösszefüggésből ítélhetően a papságra vonatkozhat. 47. kápolnákat a bálványoknak: Pontosabban „szentségtartót” a bálványok és oltárok számára.

(I) Antióchosz rendeletének végrehajtása (1,51b-64). A 2Makk 6–7 szemléletesen mutatja be a királyi rendelet végrehajtásának módját. 51. felügyelőket: Gör. episkopoi, a 2Makk 6,1 által említett „öreg athéni” (geronta athénaiu) változatos formákban jelenik meg a különböző szövegekben: „Gerón” (mint tulajdonnév!) „adószedők főnöke”, „öreg ember” (Dancy: 1 Maccabees, 76). Az athéni származás a görög szöveghagyományban olvasható, Dancy viszont a Vulg. fordítása alapján azt feltételezi, hogy a küldött az antióchiai polgárok közül való volt. 52. sokan csatlakoztak: A „reformokat”, mint a 43. versben is olvashattuk, sokan örömmel fogadták, másokra viszont rá kellett kényszeríteni (2Makk 67). 53. mindenféle zugba rejtőzzék: A 2Makk 6,11 tanúsága szerint, akikre feljelentés alapján rátaláltak, azokat kivégezték.

167. december 7-én, a Szeleukida királyság 145. évében Kiszleu hónap 15-én Antióchosz gonoszsága a hithű zsidók szemében tetőfokára hágott: a király oltárt emeltetett Zeusz számára Jahve templomában! 54. szörnyű undokság: A gör. bdelygma erémóseós kifejezés párhuzama a Dán 11,31-ben található. Héber eredetije a šiqqu, a gyűlölt bálvány megjelölésére szolgál, ami valóban szörnyűséges látvány a jámbor hívő számára. A šiqqu („undokság”) szó a semita Baál istenség nevét helyettesítette, és a mešōmēm-mal együtt (vagy egyszerűen šōmēm, ahogy a Dán 12,11-ben áll) a ba‘al šāmēm (korábban šāmayim) „egek ura” kifejezésből gúnyt űző szójátékot alkot. Az „egek ura” ebben az időben a szíriai főistenség címe, akit Antióchosz az olümposzi Zeusszal azonosított, és igyekezett királyságának vallási fókuszpontjává tenni (az istenség és ’El azonosításáról ld. R. A. Oden: CBQ 39 [1977] 457-473.) A templomot tehát átkeresztelték ba‘al šāmēm, azaz Zeusz nevére (2Makk 6,2). Kultuszának kifejező eszközeként az égőáldozatok oltárára felállították a Zeusz-oltárt (59. v.), amely így az imádság központjának, a Szentek Szentjének a helyébe lépett. A jeruzsálemi piactéren felállított oltár (2Makk 10,2) és a Júdea környező helységeiben létesített pogány áldozóhelyek ugyanakkor a zsidó vallás decentralizációját mélyítették el, ami a MTörv 12,5-18 értelmében esett tilalom alá. 55. kapuiban… tömjént áldoztak: A zsidók nyilván utcáikban, és házaik előcsarnokában is pogány oltárokat emeltek. 56. törvénykönyveket: a Pent.-t. 58. hónapról hónapra: A havonta ismétlődő pogány szertartásokról és az istenkirály születésnapi ünnepségeiről távolmaradókat elfogták és megbüntették (2Makk 6,7). 59. a hónap huszonötödik napján: Igen valószínű, hogy Kiszleu hónap 25-én, tehát december 17-én (167. év) volt Antióchosz születésnapja, amelyet egész Júdeában havonta ünnepelni kellett.

Az önként és a kényszer hatására behódolók mellett voltak olyan hithű zsidók, akik halálukig az ellenállást választották, mint azt Eleazár, valamint a hét fivér és anyjuk vértanúságának példája mutatta.18 (II) Matatiás ellenállási küzdelmének kezdete (2,1-70). A zsidó vallás betiltásának eredményeként fellobbant lázadás csakhamar politikai felkeléssé szélesedett. Matatiás és korai követői először a szentségtörő oltárok eltávolítását, a törvény tiszteletének helyreállítását és a hitehagyókkal való leszámolást tekintették fő feladatuknak. Küzdelmük azonban nemsokára a függetlenségi mozgalom méreteit öltötte.

(A) Matatiás siraloméneke (2,1-14). 1. Matatiás: A héb. mattitjāhu jelentése „Isten ajándéka”. Josephus Flaviusnál Matatiás Asamónaios „fiaként” (Bell., I.1.3 §36), máshol „unokájaként” (Ant., XII.6.1 §265) jelenik meg. Asamónaios nevéből vezethető le a „haszmoneus” megnevezés, amelyet a makkabeusi dinasztiára szokás vonatkoztatni. Jóarib: A 1Krón 24,7-ben szereplő Jojárib, aki a papság 24 osztálya közül a legelsőnek élén áll. Módin: A mai El-Midjah, Lod-tól (Lydda) kb. 10,5 km-re. 2. Az öt fiú melléknevének jelentése sorban a következő: „szerencsés”, „égő, buzgó”, „Jahve által kiválasztott” (vagy: „pörölyöző”, ill. „kalapácsfejű”), „éber” és „kedvelt”. Mindegyikük erőszakos halállal halt meg.

Matatiás templomsirató gyászéneke korábbi ósz-i kifejezésmódban íródott (vö. 9. v. és Siral 2,11.21), utalásokkal a jelen gonosztettekre (ld. 9. v., valamint 1,23.61; 2Makk 5,24). 10. hol van nép…?: Júdea olyan gyenge, hogy bárki könnyen elpusztíthatja. A semita irodalomra jellemző túlzás.

(B) A szabadságharc fellobbanása (2,15-28). A kikényszerített pogány áldozatbemutatásokkal együtt járt a király születésnapjának havonta történő megünneplése (2Makk

11

6,7). Matatiás elköltözött Jeruzsálemből (2,1), talán hogy ne kelljen részt vennie az ünnepségeken, míg a városban maradók ezt megtették (2,18). Most sem látszott valószínűnek, hogy hajlandó lesz a király tiszteletére áldozatot bemutatni. 18. a király barátai: ez a kitüntető cím a királyhoz hű alattvalók négyes rangsorában a legalacsonyabb volt (a többi: „tisztelt barátok”, „bizalmas barátok”, „első és legkedveltebb barátok”). A „bizalmasokról” említést tesz a 10,65, a 11,27 és a 2Makk 8,9. 19. mindenki elhagyja is atyái hitét: Matatiás a hithű zsidó álláspontot nyilvánítja ki, mely szerint más istenek imádata a saját vallás elhagyásának számít; más pogány népeknek kevesebb nehézségük volt a király szinkretizmusával, mint a gyakorlat is megmutatta. 24. szent harag: Matatiás a törvény szerint járt el; ld. MTörv 13,7-10; Kiv 34,13. 25. a király tisztviselőjét: Josephus Flavius Bakhidésznek (Bell., I.1.3 §36), máshol Apellésznek (Ant., XII.6.2 §270) nevezi. 26. Pinchász: Pinchász tettéről a Szám 25,6-15 tudósít és felidézi a Zsolt 106,28-31 és Sír 45,23 is.

Matatiás az elégedetlenek csoportjával kivonult a városból a lakatlan hegyek közé, valószínűleg a Modintól K felé eső területre. Kivonulásukról a 2Makk 5,27 is beszámol.19 (C) A szombati mészárlás és következményei (2,29-41). A király által elrendelt imádság megtagadása után a lázadók csak a halál és menekülés közt választhattak. 29. igazságot kereső: a mózesi törvény szerint élni akaró, ld. Iz 56,1; Zsolt 106,3. pusztába: a politikai számkivetettek szokásos helyére; ld. 1,53; 1Sám 23,14. 31. Philipposz és emberei szombati napon parancsolták ki a zsidókat barlangjaikból (2Makk 6,11), hogy végrehajtassák velük a királyi rendeletet (32. v.). 38. meghaltak: Füstmérgezésben, mivel az üldözők rőzsenyalábokat gyújtottak meg a barlang bejáratainál (Josephus Flavius: Ant., 12.6.2 §274-275). A zsidók a szombati pihenőnapra vonatkozó szigorú előírásnak engedelmeskedtek, s így nem védekeztek. L. Rabinowitz az esszénusok előfutárainak tekinti őket; vö. JSS 4 (1959) 358-361. Matatiás és emberei a gyakorlatiasabb megoldást választva úgy döntöttek, hogy hasonló helyzetben inkább harcolni fognak. Ld. még A. Johns: VT 13 (1963) 482-486.

(D) A haszidok (2,42-48). A szövegben említett aszidaioi az arám asīdajjā’, ill. a héb. asîdîm megfelelője, jelentése: a „hűséges”, „lojális” emberek. A név jól jellemzi őket, mivel elsődleges törekvésük a törvény szigorú megtartása. A történelemben itt bukkannak fel először önálló csoportként. Bár a 2Makk 14,6 Júdás követőivel látszik azonosítani őket, ez a kategória talán túlzottan általánosító (2,42). Később néhányan közülük békét kértek (7,13), ezzel megkezdődött eltávolodásuk a Haszmoneusoktól. A haszidokat gyakran gondolják a farizeusok („elkülönültek”) és az esszénusok („tiszták”) előfutárainak; a három zsidó „filozófiai” iskola közül ez az a kettő, amelyeket Josephus Flavius leírásaiból ismerünk (A zsidó háború 2.8.2-14 §119-166); a harmadik csoport a szadduceusok (Szádok fiai). P. Davies azonban mindezt kétségbe vonja; vö. JJS 28 (1977) 127-140. 43. hozzájuk szegődtek: A 2Makk 8,1 szerint nem Matatiás, hanem Júdás a szerveződő sereg vezére (később valóban Júdás állt a hadsereg élére). Létszámuk 6000 körül lehetett. 44. összeverődött egy sereg: Ennek a seregnek a haditetteit a következő versek, és a 2Makk 8,5-7 részletezik. bűnösökre és…hitehagyottakra: A bűnösök a pogányok (1,34; 2,48.62). 47. a felfuvalkodottak: A Szeleukida hivatalnokok (ld. 1,21). 48. megvédték a törvényt: Katonai akcióikkal megakadályozták, hogy a zsidó vallás elvegyüljön a szinkretista kultuszok közt, a bűnös „szarva” (Antióchosz, ld. 62. v.) pedig nem tudta megsemmisíteni a mózesi törvényt, és a Jahvéval kötött szövetséget.

(E) Matatiás végrendelete (2,49-70). A Matatiás végső rendelkezéseit tartalmazó versek Jákob búcsúintelmeire (Ter 49), ill. Mózes búcsúbeszédére (MTörv) emlékeztethetnek minket. Tartalmilag ez a rész mégis az ősatyákat dicsérő Sír 4450-hez áll közelebb. Matatiás felidézi Ábrahám (Ter 22), József (Ter 39), Fineesz, „ősatyánk” (26. v.; Szám 25), Józsue (Józs 1), Káleb (Szám 13), Dávid (2Sám 7), Illés (1Kir 18; 2Kir 2), valamint Hananja, Azarja, Misaél (Dán 1,6) és Dániel (Dán 6) hitét és fiai elé példaképül állítja őket. Figyelemreméltó az utolsó négy név említése, ebből ugyanis kiderül, hogy a szerző Dániel könyvét és annak teológiai célkitűzését is jól ismeri. 49. ádáz harag: Az Úr haragja bűnös népe ellen (ld. 2Makk 6,12-16). 62. sár és féreg martaléka: Utalás Antióchosz halálára, amelyet részleteiben a 2Makk 9 ír le. 65. Bár Simon idősebb volt, mint Júdás és Jonatán, csak az ő haláluk után választották vezérré. Nyilvánvaló, viszont, hogy előmeneteléhez rendelkeznie kellett a megfelelő bölcsességgel. 70. A 146. Szeleukida év azonos Kr.e. 166 tavaszával. Modin: Ld. a 13,25-30 magyarázatát.20 (III) Júdás Makkabeus a szabadságharc élére áll (3,19,22).

(A) Júdás dicsérete (3,3-9). Poétikus szövegrész, amelyben a szerző Júdás vitézi tetteit magasztalja. 5. tűzbe vetette: ld. 5,5.35.44; 2Makk 8,33. 7. sok királyra: IV. Antióchosz Epifánészre (3,27), V. Antióchosz Eupátorra (6,28) és I. Demetriosz Szótérre (8,31; 9,1). 8. elfordította a haragot:

12

Isten véget vetett bűnös népe büntetésének; ld. 2Makk 6,12-16. 9. a föld határáig: Ezen akkor Rómát kellett érteni (8,20), ld. még 3,26.

(B) Júdás legyőzi Apollónioszt és Széront (3,10-26). Ennek a szakasznak nincs párhuzama a második könyvben. Mivel a 1Makk csak összegző beszámolót nyújt a gyűlölt Apollóniosz feletti győzelemről (1,29-35; 2Makk 5,23b-26), sajátságos, hogy kitér olyan részletre, miszerint Júdás megszerezte magának Apollóniosz kardját (hasonlóképpen ld. 1Sám 21,9-10). 10. szamariai: Josephus Flavius egyrészt stratégos-nak, azaz „hadvezérnek”, másrészt Szamaria meridarchés-ének, „kormányzójának” nevezi Apollónioszt (Ant., XII.5.5 §261, 264; XII.7.1 §287), aki ebből a tényből adódóan haderőit helyileg toborozhatta össze.

A csatamező következő vesztese Széron, a szíriai parancsnok volt (3,13-26). Josephus Flaviusnál ő Cöleszíria sztratégoszaként szerepel, ám nem látszik valószínűnek, hogy fontos tisztséget viselt, hiszen akkor nem törődött volna annyira a „hírnév” megszerzésével egy olyan sereg ellen, mint Júdásé. Az 5,55-60 alacsonyabb rangú katonai vezetők hasonló és ugyanígy meghiúsult ambícióiról számol be. 15. istentelenek: Renegát zsidók, akikkel Júdás szembeszállt; ld. 2,44. 16. Béthoron lejtői: Két ilyen nevű város is ismeretes, amelyek egymástól kb. 3 km távolságra voltak: „Felső Béthoron”, és „Alsó Béthoron”. A két helység egy olyan hágó két végén helyezkedett el, amely a tengerparti síkságot a Jeruzsálemtől É-ra fekvő fennsíkokkal kötötte össze. Ebben a szűk és meredek völgyszorosban Júdás még a böjtöléstől legyengült (17. v.), maroknyi csapatával is sikeresen útját tudta állni Széron sokkal nagyobb haderejének. Júdás illendő módon Istennek tulajdonítja az érdemeket (3,18-22). Széron életben maradt emberei csak a lejtőn lebukdácsolva tudtak egérutat nyerni, majd a síkság és a tengerpart felé menekültek, amelyet a szöveg eléggé anakrosztikusan a „filiszteusok földjének” nevez. 18-19. az ég: Itt Isten körülírása. Mint említettük, a 1Makk szerzője sosem nevezi néven Istent, de még az „Úr” kifejezést sem használja. Helyette az „ég” vagy egyszerűen személyes névmások (2,21; 3,22.53; 16,3) találhatók szövegében. Júdás hírnevet szerez magának győzelmeivel, amelyek ráirányítják a király figyelmét (ld. 2Makk 8,7).

(C) Antióchosz K-re megy (3,27-37). Bár minden jel szerint az 1Makk Júdás első hadisikereiben adja meg az okot, amelynek hatására Antióchosz is elkezdett sereget gyűjteni, más tényezők döntőbb szerepet játszhattak ebben. Ilyen lehetett Artaxias örmény satrapa leigázásának szándéka, aki III. Antióchosz halála után függetlennek nyilvánította tartományát, valamint az a törekvés, hogy az egyre fenyegetőbb pártus birodalom ellen Antióchosz megvédelmezzen és így előbb elfoglaljon újabb keleti tartományokat. 28. egész évre szóló zsold: Ld. 1Makk 10,36. A Szeleukida királyok előre fizették ki zsoldosaikat és talán saját csapataikat is. 29. kincseskamrájából kifogyott a pénz: Saját esztelen költekezésének és a polgárháborús állapotoknak köszönhetően. 31. Perzsiába: A Tigristől K-re fekvő területek általános megjelölése (ld. 2Makk 1,19).

32. Líziász, aki a legmagasabb udvari rang birtokosaként érdemelte ki a „királyi családból való” címet, régensként kormányozza a Ny-i országrészt (32. v.) a király távollétében, egyidejűleg ő az ifjabb, ekkor még csak hét esztendős Antióchosz (V. Eupátor, 164–161) gyámja is. 34. hadereje felét: Josephus Flavius a haderőnek csak egy „kis részéről” beszél, ami valószínűbbnek tűnik; Júdás ekkor még nem jelenthetett komoly veszélyt Antióchosz szemében, különben nem kezdett volna bele egy másik hadjáratba.

Korábban az Izraelt meghódító egyeduralkodók deportálták a zsidóságot (2Kir 17,6) és országukba idegeneket telepítettek (Ezd 4,2.10; 2Kir 17,24). Antióchosz ennél is messzebb ment, ő a zsidók teljes kiirtását tervezte. 37. 147-ben: A mi időszámításunk szerint 165-ben. A hellenizmus korszakában a „fennsík” magába foglalta a Tigris és az Eufrátesz völgyét is, a perzsák idején csak az Iráni-fennsíkot.21 (D) Júdás legyőzi Gorgiászt és Nikánort (3,38–4,27). A 2Makk 8,8-29 párhuzamos elbeszélése Nikánornak, a király egyik „első barátjának” juttatja a főszerepet, akinek segítőtársa a tapasztalt hadvezérnek, sztratégosz-nak nevezett Gorgiász. Az első könyvben viszont Gorgiász egy külön csapattest élén tűnik fel. 38. Ptolemajosz: A 2Makk 8,8-ban ő Cöleszíria és Fönícia kormányzója (stratégos; a hellenisztikus időkben Cöleszíria először a Libanon és az Antilibanon hegység közt fekvő területet jelölte, majd általánosságban Palesztinát is); ld. 2Makk 4,45. Nikánor: Ld. 1Makk 7,26 köv.; 2Makk 8,9; 14; 15. Gorgiász: Ld. 1Makk 5,58; 2Makk 8,9; 10,14; 12,32 köv. a király hívei: Ld. a 2,18 jegyzetét. 39. negyvenezer gyalogost… hétezer lovast: A 2Makk 8,9 ennek ellentmondva 20 ezres seregről beszél, ami szintén kerek összeg. A számadatok lehetséges forrásaként ld. 1Krón 18,4; 19,18. Júdás és Dávid ellenségeinek számbeli azonossága nehezen érthető, de kétségkívül szándékolt. 40. Emmausz: Júdea Sefela nevű előhegységében, Jeruzsálemtől kb. 30 km-re Ny-ÉNy-ra feküdt. 41. kereskedő emberek: Nikánor bíztatta fel őket (2Makk 8,10-11) a

13

rabszolgavásárlásra, hogy az így előteremtett 2000 talentumot kifizethesse a rómaiaknak adó fejében (az apameai szerződésben kirótt hadisarc?). Az ár 1 talentum 90 rabszolgáért körülbelül a fele volt az akkori görög rabszolgapiacok árainak.

Mivel Akra fellegvára az ellenség kezén volt, s így nem lehetett Jeruzsálembe vonulni, Júdás Micpában gyűjtötte össze embereit. Micpát, a Jeruzsálemtől 12 km-re É-ra fekvő egykori ima- és áldozóhelyet a bírák (Bír 20), Sámuel (1Sám 7,5; 10,17), és a templom korábbi, hasonló megszentségtelenítése után (2Kir 25,8) Jeremiás és a nép maradéka kapcsán (Jer 40,6) említi a Biblia. Júdásék itt készültek fel a csatára és könyörögtek Isten segítségéért. Az ókori szent háborúk szokásos rítusaihoz való hasonlóságra, ld. P. Davies, JTS 23 (1972) 117-121. A 45. vers gyászénekéből világosan kiderül, miért lett Micpa a gyülekezés és az ima helye: a hithű zsidók mind elhagyták Jeruzsálemet, amelynek szentélye már tisztátalannak számított. A babiloni fogság után a papoknak nem volt birtokában az Urim és a Tummim köve (Ezd 2,63; Neh 7,65), így Júdás és emberei a törvénykönyv segítségét vették igénybe, hogy a jövőre vonatkozó jeleket megismerjék. Az „Isten segítségével” (2Makk 8,23) jelszót amely esetünkben a keresett válasz olyan szöveghelyek inspirálhatták, mint a Ter 49,25 és a Kiv 18,4. A klasszikus korban szokásos volt a csapatzászlókat ilyen jelszavakkal ellátni (ld. 2Makk 13,15; 1QM 4,13 stb.). Ld. még P. Davies: JTS 23 (1972) 117-121; és A. Gelson: VT 34 (1984) 82-87. A seregből való hazaküldés okai megegyeznek a MTörv 20,5-8-ban említettekkel. A 2Makk 8,13 egyszerűen a gyávaságot és a kishitűséget jelöli meg ilyen okokként, a 2Makk 8,22 pedig az egyes csapattestek parancsnokait is megnevezi: Júdás testvérei Simon és Jonatán, valamint József, Zakariás fia (1Makk 5,18.56). A sereg ugyanolyan hadrend szerint tagozódott, amilyet a Kiv 18,21-ben láthatunk.22 4,1-9. Gorgiász seregét a fellegvárból jött (2. v.) hitehagyott zsidók (Josephus Flavius: Ant., 12.7.4 §305) vezették Júdás táborához. Júdás hadereje felével (6. v.; 2Makk 8,16.23) az Emmausztól D-re fekvő síkságra vonult, és buzdító beszédet tartott (8-11. v.), amely a 2Makk 8,16-20 szövegével mutat párhuzamot, bár egy másik esemény kapcsán. Itt a Kiv 14-re történik utalás. 10. eget: Istent; ld. a 3,18-19 magyarázatát. 15. Nikánor seregének túlélői Gazarába (Gézer), Asdódba és Jamniába (Jabne) menekültek, tehát három egykori filiszteus városba. „Idúmea síksága” (15. v.) ebben az időben egy É felé messzebbre kiterjedő (legalábbis Bétszúrtól É-ra [4,29]) sík terület megjelölése. A közelgő szombat miatt Júdás nem folytathatta tovább az üldözést (2Makk 8,25-26), ezért visszatért, hogy a hegyekben utána hiába kutató Gorgiász osztagát is szétszórja. 23. rengeteg aranyat, ezüstöt...: Feltehetően azt a pénzt is, amit a rabszolga-kereskedők már nem tudtak felhasználni (2Makk 8,25). 24. A győztes sereg a Zsolt 118–136 stílusában énekli háladalát. A szombat elmúltával részt adtak a zsákmányból a szűkölködőknek (2Makk 8,28-30). Nikánor haderejének túlélői (26. v.) és maga Nikánor (2Makk 8,34-36) pedig jelentést tettek Líziásznak a csata kimeneteléről.23 (E) Júdás legyőzi Líziászt Bétszúrnál (4,28-35). A csatáról és következményeiről a 2Makk 11,1-15-ben találjuk a párhuzamos elbeszélést. Líziász sikertelenül szállt szembe Júdással Béthoron mellett, majd visszavonult Antióchiába és béketárgyalásokat kezdeményezett a zsidókkal. 28. a következő esztendőben: A 148. Szeleukida-évben (3,37; 2Makk 11,21) vagyis 164-ben. Líziász 60.000 főnyi gyalogsággal és 5000 lovassal érkezett Júdea megszállására. Egy kerülő hadmozdulattal a parti síkságra vonult, és Béthoron (a mai Khirbet et-Tubeika) ellen indult. Ezt a Jeruzsálemtől 30 km-re D-re levő erődítményt a zsidók tartották megszállva. Mikor Líziász ostrom alá vette őket, Júdás sietve összegyűjtött 10.000 emberével a felmentésükre sietett (4,29; 2Makk 11,5-7). A félelmetes túlerő láttán (az ellenfél számbeli erejét a 2Makk 11,2.4 még tovább nagyítja), isteni segítségért imádkozott (30-33. v.), felidézve Dávid (1Sám 17) és Jonatán (1Sám 14) harcait, akiknek annak idején szintén túlerejű ellenséggel kellett szembenézniük és ugyancsak Isten segítségével győzedelmeskedtek. (az 1QM 11,1-3 a főpap csata előtti imájában hasonló utalást tesz Dávid és a filiszteusok harcára.) Isten meghallgatta Júdás könyörgését, és a csata most is a zsidók javára dőlt el; a 2Makk 11,11-15 párhuzamos történetében az égi lovas is megjelenik oldalukon, jelezve, hogy maga Isten harcol (1Sám 17,47). 34. Líziász hadsorai meginognak a közbenjáró imádság hatására, majd a sereg visszavonul (4,35) Antióchia felé. Líziásznak feltett szándéka, hogy még nagyobb sereggel visszatér (amint a 6,31-ben meg is teszi). A második könyv 11,11-15 szakasza hatásosabb leírást nyújt Júdás győzelméről, feljegyezve azt is, hogy Líziász a csata után békét kért. Bár a 1Makk-ban Júdás első győzelmei után mindjárt a templom újraszentelése a következő mozzanat, IV. Antióchosz Epifánész halála (6,1-16) és V. Antióchosz Eupátor trónralépése (6,17) ezt időben megelőzte. A 2Makk már helyes kronológiai sorrendben közli az eseményeket; 12.24 (F) A templom megtisztítása és újraszentelése (4,36-61). Párhuzamos hely: 2Makk 10,1-8. Júdás hozzákezd a szentély megtisztításához (36-51. v.) és újrafelszenteléséhez, így lerakva egy

14

évente ismétlődő szertartás alapjait, amellyel a zsidók azóta is megemlékeznek erről az eseményről. Az idők során ez az ünnep többféle nevet is kapott: 1) szentelés (enkainismos, 1Makk 4,59; 2Makk 2,9.19 – János 10,22: enkainia); 2) megtisztítás (katharismos, 2Mak 2,16.18; 10,3.5); 3) sátoros ünnep (skenopégia) Kiszleu hónapban (2Makk 1,9.18), mivel az eredeti sátoros ünnepek (Lev 23,33-36) mintájára nyolc napig ülték meg. 4) fények ünnepe (phóta, Josephus Flavius: Ant., XII.7.7 §325; m.B.Qam. 6,6); 5) a legelterjedtebb és leginkább ismert zsidó elnevezés a hanukka („szentelés”).

Júdás hadseregével együtt felvonult a Sion hegyére (manapság ez a templom területét jelenti; Iz 18,7; Zsolt 75,2). 41. Júdás parancsot adott embereinek: Akra megszállóit folyamatos támadásokkal kellett nyugtalanítani, hiszen a fellegvár a templomterület fölé magasodott és így állandó bosszúság forrása volt, amíg Simon 141-ben be nem vette. 42. A papok hozzákezdtek a templom megtisztításához, ahogy egykor Helkija és papjai is tették előttük (2Kir 23; 2Krón 29) 43. a botrány kövei: A megfertőzött kövek az olümposzi Zeusznak szentelt oltár kövei (1,54.59), amely ettől kezdve tisztátalan hely (Kedron völgye? (ld. 2Kir 23,4.6.12). 44. az égőáldozatok megszentségtelenített oltára: Ez külön problémát jelentett, mivel rá volt építve a Zeusz-oltár. Attól félve, hogy a profán tárgyak szertartásbeli használata isteni megtorlást von maga után (ld. Mal 1,6-14) Júdás nem akarta a régi oltárt megtartani. Jó lett volna, ha most tanácsot tudott volna kérni egy prófétától. A próféták ugyanis jelen voltak annak idején a templom újjáépítésénél (Aggeus és Zakariás) és ők voltak Isten szavának hiteles tolmácsolói is (Jer 1,9), a hellenisztikus időkre azonban teljesen eltűntek (4,46; 9,27; 14,41). Júdás így gondosan egy félreeső helyre hordatta a köveket, amíg egy „próféta nem támad”, aki majd megmondja, mi a teendő (egyébként a qumráni közösségek is egy próféta eljövetelét várták; 1QS 9,10-11; 4QTest). A 2Makk 10,2-ben említett oltárok is romokban álltak ekkor.

Az új oltárt a törvény értelmében „faragatlan” kövekből építették (Kiv 20,25; MTörv 27,5-6), a templomot több helyen kijavították, és új felszereléssel látták el a szentélyt. 50. A „Fény Ünnepe” elnevezés valójában az otthonok ünnepi mécskivilágítására vezethető vissza, nem pedig a vallásszabadság szimbolikus fényéről van szó, mint Josephus Flavius (Ant., XII.7.7 §325) gondolta.

52. A helyreállítási munkák befejeztével Júdás és emberei felszentelték a templomot a 148. Szeleukida évben, Kiszleu hónap 25-én (164. dec. 14.; 2Makk 1,10; Josephus Flavius: Ant., XII.7.6 §319). 53-54. a törvény szerint: Ld. Kiv 29,38-41; Szám 7,10-88. Az áldozatbemutatás és az új liturgia időpontja épp a templom megszentségtelenítésének „évfordulója” volt.

A 145. év Kiszleu 25-e (167. dec. 17) egyébként a valóságban épp három évvel korábbra esett, mint a templomszentelés (1,54.59). Ezt az adatot Josephus Flavius is megerősíti (Ant., XII.7.6 §319) és a görög olimpiákra való keresztutalással is igazolja. A 2Makk 10,3-ban említett két év kiszámítása azon a tévedésen alapul, hogy a szerző IV. Antióchosz halálának időpontját a templomszentelést megelőző 165-ös évre tette.

56. A nép nyolc napig ünnepelt, a sátoros ünnep (Lev 15,33-36) és a Hiszkija alatt történt templom-újraszentelés (2Krón 29,17) mintájára. 60. A további támadások kivédésére Júdás megerősíttette magát a templomterületet, és Bétszúr D felé eső erődjét, amely az Idúmea felől jövő utakat ellenőrizte.25 (G) Júdás háborúi a szomszédos népek ellen (5,1-68). (Párhuzamos helyek: 2Makk 8,30-33; 10,14-23; 12,2-45). A Liziásszal megkötött ingatag béke (4,28-35; 2Makk 11) nem tarthatott tovább IV. Antióchosz halála után (6,1-16). A békeszerződés rendelkezései szerint a zsidók a király alattvalói maradtak volna, de szabadon követhették volna „saját étkezési szabályaikat és törvényeiket”, tehát vallásszabadságot élveztek (2Makk 11,27-33, ld. 10,12). A valóságban a királyi rendeletet (1,41-50) visszavonták, amint a zsidókra vonatkozó kedvezmények életbe léphettek volna. Gorgiász pedig szintén bosszút akart állni (4,1.19-22; 2Makk 8,9) korábbi megaláztatásáért (2Makk 10,14). Más kormányzók is osztoztak ellenségességében (2Makk 12,2), és nemsokára zsidóellenes incidensek sorozata robbant ki (5,1-3.9.15), amely olykor a zsidók mészárlásába torkollott (2Makk 12,3-9). Júdás és serege nem maradt adós a válasszal: harcot kezdtek a körülöttük levő pogány népek ellen Idúmeában (5,3-5; 2Makk 10,14-23), Ammonban (5,6-8; 2Makk 8,30-33), Gileádban (5,9-13.24-54; 2Makk 12,10-31; 10,24-38) Galileában (5,14-23) és a „filiszteusok földjén” (5,55-68; 2Makk 12,3-9.32-45). E katonai akciókban elsősorban büntető és védelmi intézkedéseket kell látnunk, nem pedig a Szeleukida iga lerázására tett kísérletet, igaz a harcok nem sokkal később már a teljes függetlenségért folytak.

A csataleírásokban néhány archaikus cím bukkan fel: „Jákob fiai” (5,2), „Izrael” (5,3), amely „Ézsau fiai” (5,3.65) és „Ammon fiai” (5,6) ellen harcol; a „filiszteusok földje” (5,66.68). A bibliai szerző ezzel akarja tudatosítani olvasóiban, hogy Júdásnak és testvéreinek olyan hódító háborút kellett

15

megvívniuk, mint egykor Dávidnak (ld. 2Sám 58), ezzel is visszaszerezve jogaikat atyai örökségük fölött.

A zsidóellenesség másik okát a templom felújításában és megerősítésében jelölhetjük meg (4,36-61), amelyet a környező népek és kormányzóik igen rossz néven vettek. Számukra a templom a zsidó nonkonformizmus és ellenállás megtestesítője lett, amellyel a zsidók demonstrálni tudták ellenzékiségüket a birodalom politikájával szemben. Mindez, tetézve a judaizmus iránt már meglévő, lappangó gyűlölettel (2Makk 10,14; 12,2) szükségszerűen vezetett a zsidó kisebbségek üldözéséhez.

A 1Makk 5-ben és párhuzamos helyein ábrázolt csaták pontos időrendjét nem lehet megállapítani, sem az első és a második könyvet ebben a vonatkozásban összhangba hozni, mivel a konfliktusokról szóló beszámolók nem kielégítők (5,7.14; 2Makk 10,19), és a szerzők egyes szövegrészeket át is helyeztek ( 11). Mindamellett az eseményeket a 163-as évre lehet datálni.

E csaták közvetlen következménye az volt, hogy a szórványban elő zsidókat visszatelepítették Júdeába, így biztosítani tudták védelmüket, amit eddig a távolság miatt nem tehettek meg (5,23.45). A másik következmény, amit közelebbről a fellegvár ostroma váltott ki (6,18-27) Líziász második hadjárata volt, aki ezúttal V. Antióchosz Eupátor parancsára indult a harcba (6,28-54).26 (a) IDÚMEA (5,3-5; 2Makk 10,14-23). Bétszúr megerősítését követően Júdás védelmi intézkedésként „Ézsau Idumeában élő fiai” ellen vonult (a másik, jobb olvasat szerint „Júdeában élő”), és Akrobatane mellett (5,3) szállt harcba velük. Akrobatane pontos helyét ma már nehéz meghatározni. Egyes kutatók szerint a „Skorpió-magaslaton” (‘aqrabbîm, Szám 34,4; Józs 15,3; Bír 1,36) terült el, a Holt-tengertől DNy-ra. Ez a helyszín azonban túlságosan D-inek tűnik. Mások a szamariai Szíchemtől DK-re keresik. A történetből mindenesetre az derül ki, hogy az idúmeaiak ostrom alá vették Akrobatanét, és Júdás felmentette. Majd K felé nyomult, „Ammon” területére, átkelve a Jordánon. 4. „Beán fiait” szintén nehéz azonosítani. Lehet, hogy nomád nép volt, amelyből a 2Makk 10,14-ben szereplő zsoldosok is származtak. Abel a Jordántól Ny-ra, „Bohán sziklájánál” (Józs 15,6; 18,17; Lukács 10,30) határozza meg szálláshelyüket, amelyet így a Jeruzsálemből Jerikóba vezető kereskedelmi út is érintett. Júdás „betöltötte rajtuk az átkot”, végleg elpusztítva őket (ld. Józs 6,17).

(b) AMMON (5,6-8; 2Makk 12,10-31). A kereskedelmi útvonalat háborgató nomádok legyőzése után Júdás átkelt a Jordánon, hogy szembenézzen Timóteussal és seregével, hogy felettük is diadalt arasson. A szerző nem magyarázza meg, hogy erre az expedícióra mi adott okot. 8. Jázer: Talán a Szám 21,32-ben említett várossal, a mai Khirbet Dzsazzer es-Salt-tal azonos. A 2Makk 8,30-33 áthelyezett töredéke feltehetően ugyanezekről a harcokról tudósít.

(c) GILEÁD (5,9-13.24-54; 2Makk 12,10-31). A földönfutóvá tett gileádi zsidók (a hellenisztikus időkben Gileád a Jarmuk folyótól É-ra fekvő területet foglalta magába) Dátema erődjébe menekültek, amelynek helye ma ismeretlen, leszámítva azt az adatot, hogy Bószortól egy éjszakai menetelés távolságra volt (5,29). A szorongatott gileádiak Júdáshoz fordultak segítségért, mondván, hogy ha ő nem avatkozik be, a tubiaiak közötti pogromhoz hasonlóra kerülhet sor (ez a vérengzés Timóteus bosszúja lehetett ammoni vereségéért?), Timóteus ugyanis Datema ellen készülődik. Júdás így elindult az erőd felmentésére, magával vive öccsét, Jonatánt. Mint Dancy feltételezi (1 Maccabees, 105), Júdás Simonnal együtt vonult (5,21) egész Bétsánig É felé mielőtt átkelt volna a Jordánon (5,52) hogy megkezdje kb. háromnapos 90 km-es sivatagi menetelését (5,24). Bár egyáltalán nem világos, hogy zajlott le pontosan Júdás gileádi hadjárata, a következő néhány bekezdésben megkíséreljük rekonstruálni az eseményeket a 1Makk 5,24-54-ben és a 2Makk 12,10-31-ben leírtaknak megfelelően.

Júdás és követői találkoztak egy nabateus karavánnal, amelynek emberei további részletekről számoltak be nekik a gileádi zsidók helyzetére vonatkozóan (5,25-27). Mivel Bószorá városa közelebb volt, Júdás először ennek felmentésére sietett (5,28), majd Dátema alá vonult (ÓSz.: Edrei? Szám 21,33), ahonnan elűzte Timóteus seregét (5,34). Ezután bevette Alimát (5,35), Kaszhont (5,36; a 2Makk 12,13-16-ban Kaszfin a város neve), Mágetet, Bószort és más városokat.

Fő ellenfele, Timóteus viszont egérutat nyert, majd másik sereget gyűjtött, arab zsoldosokat bérelt fel, és tábort ütött a Jarmuk egyik mellékfolyója mellett, Ráfon városával szemben (5,37). Mivel Júdás nem talált rá ellenfelére (és az 5,13-ban említett foglyokra?) az erődnél (charax), ahol gyanította őt (2Makk 12,17), tovább indult. Néhány alvezérét megbízta, hogy embereikkel foglalják el Timóteus egyik helyőrségét (2Makk 12,18-19), ő pedig tovább folytatta a kutatást.

Mikor rábukkant Timóteus táborára (5,38-39), az arab zsoldosok rögtön megtámadták, de Júdás legyőzte őket, és nyomban békét kötött velük (2Makk 12,10-12). Közeledtének hírére Timóteus a

16

nőket, gyermekeket és a vagyontárgyakat (1Makk 5,13) Karnaim várába küldte, ő pedig várt, hátha Júdás már belefáradt az üldözésbe, vagy nem mer vele rögtön csatát vállalni (5,41). A tisztjeinek kiadott rendelkezés azt sejteti, hogy a szír vezér babonásan reménykedett az isteni segítségben. Júdás támadása esetére viszont ő se remélt győzelmet, és ez a támadás be is következett; Timóteus vert seregének maradványai Karnaim városába, az Atergation szentélybe menekültek, amely a szarvas Astarte istennek volt szentelve. Maga a vezér két tubiai zsidó Doszitheusz és Szoszipatrosz fogságába esett, akiket Júdás a 2Makk 12,19-ben említett erőd ostromával bízott meg, és akik ezután Júdás főseregéhez csatlakoztak. Timóteus rábírta őket, hogy hagyják futni, mivel rokonaikat túszul ejtette (2Makk 12,24-26). Karnaimba menekült embereit Júdás ezalatt ostrom alá vette, majd elfoglalta és földig rombolta a várost, templomával együtt (5,44; 2Makk 12,26).

Ezután összegyűjtötte a gileádi zsidókat, és magával vitte őket Júdába. Útközben szétzúzta az az átvonulásukat megakadályozni akaró efroniak (et-Tajibe) seregét (5,46-51; 2Makk 12,27-28); Bétsán városának (a 2Makk 12,29-ben Szkitopolisz) lakói már barátságosabbak voltak irántuk (5,52; 2Makk 12,29-31). Júdásék még épp időben érkeztek Jeruzsálembe, hogy megünnepelhessék a pünkösdöt (2Makk 12,31; Júdás gileádi hadjáratát más nézőpontból ld. J. Simons: Geographical and Topographical Texts of the OT, Leiden 1959, 422-425).27 (d) GALILEA (5,14-23). A gileádiak segélykérő levelével egy időben egy másik ugyanilyen levél is érkezett a galileai zsidóktól. A Júdást Gileád megsegítésére elküldő népgyűlés a szorongatott galileaiak felmentésével Simont bízta meg. 15. pogány Galilea: Az egykori filiszteusok földje (4,22; 5,66.68); az itt szóba kerülő Galilea tehát a tengerpart mentén terült el, amit a városnevek is bizonyítanak. Tehát nem szabad összetéveszteni az Iz 8,23-ban említett „pogányok Galileájával”, amely beljebb feküdt a szárazföldön. Simon serege is győzelmet győzelemre halmozott, amelynek eredményeképpen a galileai és arbattai (pontosabb olvasatban Narbatta) zsidók visszatelepültek Júdába. Narbatta a narbettene-i toparchiában helyezkedett el, közel a később Caesarea Maritimának nevezett tengerparti tartományhoz, azaz helyét minden bizonnyal Szamariában kell keresnünk (Josephus Flavius: Bell., II.14.5. §291-292; 2.18.10. §509)

(e) A FILISZTEUSOK FÖLDJE (5,55-68; 2Makk 12,3-9.32-45). Úgy tűnik, a 2Makk 12,3-9-ben leírt büntető expedíciók még Júdás gileádi hadjárata előtt zajlottak le, ez azonban nem biztos. A történetben Joppe hitszegő polgárai közköltségen „hajókirándulásra” invitálják meg a városbeli zsidókat, aztán a nyílt tengeren a hajókkal együtt elsüllyesztik őket (12,3). Megtorlásként Júdás felégeti a város kikötőjét, és amikor értesül róla, hogy a jamniaiak hasonló gaztettet forgatnak a fejükben, velük is ugyanígy bánik el.

A 1Makk 5,55-68 és a 2Makk 12,32-45 beszámolói ugyanarról az eseményről eltérően tudósítanak. Míg Júdás visszatérőben volt Gileádból (Simon hadjárata ekkor már a végéhez közeledett; vö. 5,22; 5,55), két Jeruzsálemben hagyott alvezére (5,18) József (ld. 2Makk 8,23) és Azarja (a 2Makk 8,23 Eleazárnak, a 2Makk 12,36 pedig Eszdrinnek is nevezi) a saját feje után menve Jamnia közelében meggondolatlanul csatába bocsátkozott Gorgiásszal. Miután vereséget szenvedtek, hazafelé menekültek, Gorgiász seregével a nyomukban. Vélhetően Bétszúr várában (4,61) találtak menedéket, ahol a görög vezér ostrom alá vette őket. Ha így volt, ez magyarázatot ad a következő csaták helyére vonatkozóan.

Júdás és emberei pünkösd alatt rövid pihenőt tartottak (2Makk 12,32), majd elindultak az ostromlott Azarja (Ezdriász, 2Makk 12,36) megsegítésére. Gorgiász seregével Júdás elé vonult (2Makk 12,32-35), de ő legyőzte Hebron mellett, majd lerombolta a várost is (1Makk 5,65; erre a pusztításra ez egyszer semmi szükség nem volt). Gorgiász Marisza felé menekült (a Józs 15,44-ben Máresa), Júdás pedig megtámadta Bétszúr ostromlóit és elűzte őket (2Makk 12,36-37). Majd kitérőt tett Marisza felé (5,66; a VL és Josephus Flavius [Ant., 12.8.6 §353] „Szamariára” javítják ki a helységnevet), és Adullámnál újra rendezte erőit, és a szombatot is itt töltötték el (2Makk 12,38). Majd Júdás összeszedette a jamniai csatában elesett zsidók már oszlásnak induló tetemeit és intézkedett a temetésükről. Pénzt is küldött Jeruzsálembe, hogy azon engesztelő áldozatot mutassanak be (2Makk 12,39-45). A 1Makk 5,67 újabb utalás lehet József és Azarja csatavesztésére. Ezután Júdás Asdód városát és néhány, a könyvben meg nem nevezett várost sarcolt meg, végül embereivel visszatért Júdeába (1Makk 5,68)28 (H) Antióchosz Epifánész halála (6,1-17). Párhuzamos helyek: 2Makk 9,1-29; 10,9 és talán a 2Makk 1,13-17. Ezekben a szövegekben is Antióchoszról esik szó, de másképp, mint a jelen elbeszélésben. Az 1Makk írója feltételezi, hogy Antióchosz a 149-es Szeleukida év utolsó harmadában halt meg (a 1Makk 6,16 számítása szerint ez ősszel kezdődött), tehát a templom újraszentelése és a

17

1Makk 5-ben leírt hadjáratok után. Valójában Antióchosz az év kezdete felé halt meg (ha elfogadjuk a 1Makk 6,16 megállapítását) így a 2Makk becslése jobb ( 12)

1. Elimaisz: Az egykori Élám (Ter 10,22). Mivel ilyen nevű várost nem ismerünk, a név inkább a Szusza körül elterülő tartományt jelölheti, különösen az É-i és a K-i részét. Antióchosz hadai által kifosztani kívánt város és templom Perzsiában volt található (1Makk 6,1), de nem lehetett Perzepolisz (2Makk 9,2), hiszen arról nem kellett volna külön beszámolni a királynak (6,1-2). A város helyét a 1Makk és a 2Makk is tévesen határozza meg. Ezt az egy tényt leszámítva mindkettőjük elbeszélése lényegében helytálló. Polübiosz (Hisztoriai, 31.9) szinte ugyanígy számol be IV. Antióchosz haláláról. 2. templom: Ha hihetünk a 2Makk 1,13 állításának, ez két sumer istenség Nánea és Anaitisz temploma volt, akiket az elamiták imádtak, a hellenizmusban pedig Artemisszel azonosították. 4. Antióchosz Babilonba kívánt menni, de a perzsiai Ekbatanánál (2Makk 9,3) hírt kapott Júdás hadisikereiről. Ekbatanát gyakran Aspadanával (Iszfahán) azonosítják, mivel Polübiosz arról ír, hogy Antióchosz Tabae mellett (javított alakban Gai, vagy Gagai) lelte halálát, Iszfahántól D-re. 7. utálatuk tárgyát is lerombolták: Ld. 1,54 és 4,43. A 2Makk 11,15-ben említett (Líziász első hadjáratát követő) békefeltételeknek megfelelően, amelyeket Antióchosz is megerősített, a zsidók elnyerték a vallásszabadságot. Ezzel lehetőségük nyílt rá, hogy megtisztítsák a templomot, falakkal vegyék körül Sion hegyét és Bétszúrt. A templom felszentelését azonban Antióchosz halála megelőzte, így ő nemigen bánkódhatott annak bekövetkeztén. A 1Makk Líziász vereségének története után (6,5-6) egyszerűen beillesztett egy összegzést a 1Makk 3–5. fejezetekben foglaltakról. 8. bánatába belebetegedett: Antióchoszra most valóban ráillik az alattvalói által ráaggatott csúfnév: epimanész, azaz „őrült”. 10. bizalmas embereit: Ld. a 2,18 magyarázatát. 11. Antióchosz alaposan túlbecsülte saját népszerűségét, legalábbis zsidó alattvalói vonatkozásában. 12-13. A bibliai szerző a király halálában nem „idegen földön” elkövetett bűnök, hanem a Júdea elleni gonosztettek büntetését látja. 14. A haldokló király Fülöpöt rendeli fia gyámjául. Korábban ezt a tisztséget Líziász töltötte be (3,33), aki feladatához híven az ifjú V. Antióchosz Eupátort kiáltja ki királynak (6,17). Fülöp nyilvánvalóan később tört hatalomra (6,55-56.63; 2Makk 13,23), de legyőzték és menekülni kényszerült (2Makk 9,29). Josephus Flavius szerint Antióchosz elfogatta és megölette (Ant., 12.9.7 §386). 16. A 149. Szeleukida év itt ősszel kezdődik. IV. Antióchosz 164. októbere körül halt meg. 17. Eupátor: Az új király melléknevének jelentése: „a jó apáé”.29 (I) A fellegvár ostroma (6,18-27). Ennek a szövegrésznek nincs párhuzama a 2Makk-ban. A pogányok és renegát zsidók kezén levő fellegvár (1,33-34), állandó bosszúság forrása volt, így Júdás ostrom alá vette. Ez az az időszak, amikorra a védelmi intézkedésekkel és büntető expedíciókkal indult felkelés a Szeleukida megszállás elleni szabadságharccá nőtte ki magát. Júdás balszerencséjére az ostromlott várból sikerült kiszöknie néhány embernek, köztük Menelaosznak (2Makk 13,3), akik rögtön V. Antióchoszhoz siettek, és jelentették neki a történteket. 20. A hivatalos Szeleukida időszámítás szerinti 150. év 163. október 11-én kezdődött, és 162. szeptember 29-én végződött. Júdás nagyjából ennek az évnek az elején ostromolta meg a fellegvárat, miután az Idúmeán és a „filiszteusok földjén” át vezető hadjárata (163. nyara) befejeződött (5,55-68).30 (J) Líziász második hadjárata Júdeában (6,28-63; 2Makk 13,1-26). A Júdás vezette szabadságharc már az egész birodalomra kihatással volt, így a király elhatározta, hogy végleg szét fogja zúzni. Ez majdnem sikerült is neki, jobban mondva Líziásznak, mikor hírét vették, hogy Fülöp hazatért, és félő volt, hogy magához ragadja a hatalmat. Ezért a Szeleukida hadakat kivonták Júdeából és Líziász újból békét kötött a zsidókkal.

Menelaosz jelentését hallva a király tanácskozásra hívta össze főtisztjeit, fiatal kora miatt azonban a döntéseket Líziász hozta meg (6,57; 2Makk 13,2). A harc tétjét jól mutatja, hogy az általa összegyűjtött minden eddiginél nagyobb seregben a zsoldosokon kívül elefántok, és harci szekeres egységek is voltak (6,29; 2Makk 13,2), sőt maga a király is táborba szállt. Mindazonáltal a számadatok ismét túlzóak: a korábbi, jóval jelentősebb magnésziai csatában (190) és a dafnéi hadiszemlén a Szeleukida haderő összlétszáma csupán 52.200 illetve 50.500 főt tett ki.

Az elefántok és a harci szekerek miatt Líziász serege a parti síkság felé indult, majd Idúmeán keresztül felvonult Bétszúr ostromára. A zsidó helyőrség vitézül védekezett (6,31; 2Makk 13,18-19), miközben Júdás egy éjszakai rajtaütéssel zavarta meg a király seregét (2Makk 13,14-17). Ezután viszont elkövette azt a hibát, hogy seregével Bétzakara felé vonult, Júdea és a „város” (Jeruzsálem? Bétszúr?; ld. 2Makk 13,13) felmentésére. A király értesült erről a hadmozdulatról, és egész főseregével fordult Júdás csapatai ellen. Mindkét oldal felkészült a csatára, Antióchosz emberei „szőlő- és szederlevet” szagoltattak az elefántokkal, hogy harcra ingereljék őket (6,33-39). Ld. P. Maxwell-Stuart: VT 25 (1975) 230-232, és J. Kipper: PerspT 9 (1977) 143-171; 261-265. A sík

18

terepen végre akadálytalanul kibontakozó, jobban felfegyverzett és begyakorolt szír sereg ellenében Júdás harcosainak nem maradt sok esélye. A hősies küzdelem ellenére amelyben kitűnt Júdás testvére, Eleazár a zsidókat visszaverték (6,40-47).

Nemsokára élelemhiány miatt kapitulált Bétszúr erődje (6,49; 2Makk 13,22), mivel szombatév volt, amikor a termőföldeket parlagon kellett hagyni (6,49; Kiv 23,11; Lev 23,3-7). Ugyanebből az okból szétszéledt a sioni erőd védőinek egy része is (6,53-54). A helyzet már teljesen kilátástalannak tűnt, amikor Líziász értesült arról, hogy Fülöp Antióchiában megkaparintotta a hatalmat (2Makk 13,23). Ekkor Líziász nyomban békét kötött a zsidókkal (6,57-59; 2Makk 13,23) és hazatért, ami által eddigi ellenfelei ismét vallási szabadságot élvezhettek, de polgárit nem. A csak saját politikai karrierjével törődő Menelaoszt Antióchosz kivégeztette (2Makk 13,4-8). Mielőtt a király elindult, hogy leszámoljon a pártütő Fülöppel is (6,63), földig romboltatta a Sion-hegyi erődítményt (6,62), miközben a békeszerződés feltételei miatt elégedetlen ptolemajoszok lázadozni kezdtek (2Makk 13,25-26; ld. 1Makk 5,22). A 2Makk a végső eredmény fényében zsidó győzelemsorozatnak állítja be az egész hadjáratot. Ide tartozik a 2Makk 11,22-26-ban ismertetett levél, amely a békefeltételeket írja le. Eszerint a zsidók visszakapták a templomot, és vallásszabadságot élvezhettek. Mindez a 163. évben történt. 31 (K) Bakhidész és Alkímosz expedíciója (7,1-25). I. Demetriosz Szótérnek (161–150), IV. Szeleukosz (187–175) legidősebb, még élő fiának korábban a római szenátus hiúsította meg abbeli reményeit, hogy követhesse a trónon Epifánészt (175–164), akit mindig is bitorlónak tekintett. Ehelyett a rómaiak V. Antióchosz Eupátor (164–161) trónutódlását ismerték el, hiszen céljaiknak jobban megfelelt egy tapasztalatlan ifjú uralkodó. Demetriosz, összejátszva barátjával a történész Polübiosszal, megszökött Rómából és Tripoliszba hajózott, ahol a hatalmat is magához ragadta (Polübiosz: Hisztoriai, 31.2, 11-15). Az antióchiai néptömeg és a hadsereg az ő oldalára állt át, segítségükkel el is jutott a fővárosba, ahol birtokba vette ősei királyi palotáját 161-ben. A fogságba esett Eupátorral és miniszterével Líziásszal rövid úton végeztek (7,2-4). E fejleményekkel új irányt vett a zsidókkal szemben folytatott politika is: ismét a megtorlás időszaka következett.

A 7,1-25 legtöbb versének nincs párhuzama a Makkabeusok második könyvében (ld. viszont 2Makk 14,1-11). A 7,1-ben a 151. Szeleukida-év az ősz kezdetének számít. Ha a 2Makk 14,1.4-gyel hozzuk összhangba, a vers 161 tavaszára teszi Alkímosz látogatását. A „tengerparti város” Tripolisz (2Makk 14,1).

5. Alkimusszal új papi vonal veszi kezdetét. III. Oniást, aki a főpapok hagyományos családjához tartozott, ez a főpapi vonal Józsuén (1Krón 6,8-15; Ag 1,1; Neh 12,10-11) és Jadduán keresztül (Ezd 2,36) Szádoktól származtatható (2Sám 8,17) meggyilkolása után fivére Jázon váltotta fel a főpapi székben (2Makk 4,7), majd Menelaosz (2Makk 4,23-26). Menelaosz viszont Bilga családjából származott (2Makk 3,4); Josephus Flavius szerint (Ant., XII.5.1 §237) „fivére” volt Oniásnak, ami azonban tévedés, amennyiben vértestvérről van szó. Alkímosz személyében ismét új papi család jelenik meg (1Makk 7,14), talán Jákimé (1Krón 24,12). Úgy tűnik, beiktatása a 163. évi békeszerződés alatt történt, míg elődjét Menelaoszt leváltották majd kivégezték (2Makk 13,4-8; Josephus Flavius: Ant., 12.9.7 §385). A hellenizálásra hajlandóságot mutató Alkímoszt, akinek a neve görögül „bátrat” jelent, egyes kéziratok és Josephus Flavius (Ant., XII.9.7 §385) „Jakeimosz” néven is említik, teljes neve a héberben Eljákim, vagy Joakim lehetett.

Alkímusz korábbi árulása és ezzel együtt tisztátalanná válása (2Makk 14,3) nem egyedi eset, de a pogányoktól való „elkülönülés” (amixias; 2Makk 14,3.38) időszaka egybe eshetett a IV. Antióchosz alatti üldözéssel, amikor a templomot olykor még maguk a papok is megszentségtelenítették (2Makk 4,14; 6,3-6), a szentségtörésre nem hajlandó zsidóknak pedig halállal kellett lakolniuk (2Makk 6,25). Ha Alkímosz szintén bemocskolta volna magát, Júdás egész biztosan nem akarta volna őt a főpapi székbe emelni, és még ha a 163. év fejleményei időlegesen erre is rá kényszeríthették, mindaddig meg tudta akadályozni Alkímoszt a tisztség elnyerésében (2Makk 14,3) és ki tudta űzni az országból (7,6).

Az itt következő események úgy érthetők meg a legjobban, amennyiben Júdás még egyszer birtokba vette Jeruzsálemet. Talán épp az antióchiai puccs adta meg a jelet ahhoz, hogy elfoglalja a várost és kiűzze Alkímoszt, aki aztán Demetrioszhoz ment panaszt tenni. Mivel Alkímosz nyilvánvalóan ellenséges volt Júdással szemben, és mindig szem előtt tartotta a Szeleukida érdekeket, a király sem zárkózott el kérése elől (7,5-7; ld. még 2Makk 14,6-10): minden törvényes formát mellőzve főpappá tette meg. Bakhidész megbízatása az volt, hogy seregével bosszút álljon Júdás követőin, és bármely, az új főpap ellen szerveződő ellenzéket megsemmisítsen.

8. Bakhidész szintén a király egyik „barátja” (7,8; ld. a 2,18 jegyzetét), és a „folyón túli”, azaz az Egyiptom és Eufrátesz közé eső területek kormányzója. Míg az ő feladata Júdea alávetése volt,

19

Demetriosz akárcsak korábban IV. Antióchosz K-re vonult, hogy szembenézzen egy másik kihívással: Timarkhosz, Média satrapája ugyanis fellázadt és kinyilvánította függetlenségét. Demetriosz azonban legyőzte, majd megölette. 13-16. Bár Júdás bizalmatlanul szemlélte Bakhidész béketapogatózásait, egyes haszid követői (ld. a 2,42 jegyzetét), akiket az írástudók vezettek, hittek a görög ígéreteinek és túlzottan bíztak abban, hogy vele van Alkímosz is (7,14), aki mégiscsak főpap. Hiszékenységükért az életükkel fizettek. Nincs magyarázat arra, miért kellett a haszidoknak otthagyniuk Júdás táborát, és különbékét kérniük, mindenestre Bakhidész hamar megszegte az esküjét. A 1Makk 7,16-17 a 79. zsoltár 2-3 versének szavait alkalmazza a történtekre.

Bakhidész visszavonult Jeruzsálemből Bétzekáig, majd minden lelkifurdalás nélkül lemészárolta a Júdástól hozzá átpártolókat, ezzel eleget téve megbízatásának (7,9). A főpapi tisztségbe visszaültetett és a tartomány vezetőjéül is kinevezett Alkímosz támogatására egy kisebb csapatot hagyott hátra, ő pedig visszatért Antióchiába a királyhoz (7,20). Küldetése azonban nem volt teljesen sikeres: Júdással nem tudtak leszámolni, és túl erős is volt ahhoz, hogy a rendelkezésre álló sereggel elfogják.

21. Alkímosznak küzdenie kellett azért, hogy megmaradhasson a főpapi székében, miközben ellenzékét igyekezett letörni (7,21-22). Júdás felismerte, hogy ismét cselekednie kell, ha az újabb elnyomástól meg akarja óvni támogatóit. Embereivel több helyen is rajtaütésszerűen lecsapott Alkímosz híveire, és a hozzá átszökő hitehagyottakra. Ezek a megtorló akciók annyira eredményesek voltak, hogy Alkímosz és emberei egy idő után nem tudtak szabadon átutazni az országon. Miután a főpap felmérte, hogy a helyzet mindenben Júdásnak kedvez, visszatért a királyhoz, hogy nagyobb fegyveres támogatást könyörögjön ki.32 (L) Nikánor veresége (7,26-50). Párhuzam: 2Makk 14,115,36. Demetriosz a bosszúhadjárat végrehajtására Nikánort küldte, akinek minden oka megvolt (3,38–4,25; 2Makk 8,8-29), hogy ellenséges legyen Izraellel szemben (7,26). Nikánor annak idején Demetriosszal együtt szökött meg Rómából (Josephus Flavius: Ant., 12.10.4 §402) és júdeai kormányzóvá (stratégos) való kinevezése idején Demetriosz hadseregében is szolgált, az elefántos segédcsapat parancsnokaként. 9. Az új rendelet ismét Júdásnak és támogatóinak kiirtását tűzte ki célul. A Júdás által terrorizált pogányok Nikánor seregéhez csatlakoztak (2Makk 14,14). Júdás akit a 2Makk 14,16 „vezérnek” címez és tábora Adasza felé vonult. Korábban Simon próbálkozott egy rajtaütéssel Nikánor ellen Desszau (Adasza?) mellett, de Nikánor embereinek hirtelen megjelenésére jobbnak látta erőit gyorsan visszavonni (2Makk 14,16-17).

Látva a zsidók elszántságát, Nikánor a diplomáciai megoldás mellett döntött, és elfogadható békefeltételeket kínált fel, amelyekben többek közt megígérte, hogy Júdás fogja követni Alkímoszt a főpai tisztségben (2Makk 14,18-22.26). Egy időre az élet visszatért a normális kerékvágásba (2Makk 14,25), ám Alkímosz, aki megijedt Nikánor és Júdás növekvő barátságától, ismét a királyhoz futott feljelentést tenni. Ennek eredményeképp Demetriosz utasítást adott Nikánornak, hogy Júdást küldje hozzá Antióchiába fogolyként (2Makk 14,26-27). Nikánor kivárt, hátha titokban, csellel kézrekerítheti Júdást (akit feltehetően jól védtek emberei), mivel nem akarta, hogy zavargás támadjon. Júdás azonban észrevette, hogy újdonsült barátja kezd tőle elhidegülni, ennek megfelelően felmérve a helyzetet, megszökött előle fegyvereseivel, Jeruzsálemet átengedve Nikánornak (2Makk 14,28-30). Ezekről az eseményekről számol be dióhéjban a 1Makk 7,27-30.

Nikánor a papokat gyanúsította, hogy részesek Júdás eltűnésében, és szentségtörő módon azzal fenyegetőzött, hogy földig romboltatja a templomot, és a helyébe építtet egy másik templomot Dionüszosz tiszteletére, ha Júdást nem szolgáltatják ki neki (2Makk 14,31-33). Ezután elhagyta Jeruzsálemet, hogy megküzdjön Júdással Kefarsalámnál (a hely ismeretlen), ahol azonban vereséget szenvedett (7,31-32). Radzisz epizódja (2Makk 14,37-46) valószínűleg arról tudósít, hogy sikerült előtte még Júdás egyik közeli erődjét bevennie.

Visszatérve Jeruzsálembe, Nikánor újjászervezte erőit, és megismételte korábbi fenyegetéseit a templom ellen (7,33-35), majd még egyszer kivonult, hogy szembenézzen Júdással. A papok könnyek közt imádkoztak Istenhez, hogy segítse meg őket és mentse meg a templomot (7,36-38; 2Makk 15-19). Könyörgésük ironikus kommentárja az Iz 56,6-8 szövegének. Nikánor Béthoronnál ütött tábort, ahol egy szíriai segédcsapat csatlakozott hozzá, míg Júdás Hadásánál bátorította embereit a csata előtt (7,40; 2Makk 15,7-19). A szír vezér terve az volt, hogy Júdást szombaton támadja meg, de ez a seregében harcoló zsidók ellenkezését váltotta ki, és a terv meghiúsult (2Makk 15,1-5). Júdás ellenben számíthatott arra, hogy Isten megsegíti, és megbünteti az istenkáromlót, ahogy egykor Szanherib seregével is tette (2Kir 19,35; 2Makk 15,20-24).

20

Ádár havának 13. napján (160. március) Júdás ismét győzedelmeskedett. Nikánor veresége teljes volt, seregének maradványai Gézer felé menekültek, ám útjukat állták Júdás portyázói, és visszahajtották őket üldözőik karjaiba, így a teljes megsemmisülés várt rájuk (7,43-46; 2Makk 15,25-27). Nikánor fejét és karját, amelyekkel megszentségtelenítette a templomot, Jeruzsálembe vitték, majd Júdás kiakasztotta őket a Sion-hegyi fellegvár falára, közszemlére téve a pogányoknak (7,47; 2Makk 15,31.35). A győzelem emlékére megült Ádár 13-i Nikánor-ünnepet a templom végleges lerombolása után, azaz Kr.u. 70-től törölték a zsidó kalendáriumból (7,49; 2Makk 15,36; Josephus Flavius: Ant., XII.10.5 §412).33 (M) Júdás barátsági szerződést köt a rómaiakkal (8,1-32). A Kr.e. II. sz. közepére Róma kiterjesztette fennhatóságát az egész mediterrán világ fölé. A 1Makk itt egy sor római győzelemről tudósít, hogy indokolja a feltörekvő új birodalom jelenlétét és hatalmát a Közel-Keleten. 2. gallok: Minden bizonnyal Gallia Cisalpina őslakói, akiknek leigázására a Kr.e. II. sz. első évtizedében került sor. 3-4. Hispániában: Ezt a tartományt Karthágótól nyerték el a rómaiak a III. sz. végén, majd ezüst- és aranybányáit saját maguknak aknázták ki. királyokat: Közelebbről nincs meghatározva, kik ezek királyok, hacsak a mondat nem utalás az 5-8. versekben következőkre. 5. A makedón V. Philipposzt Titus Quintius Flaminius győzte le Künoszkephalai-nál (Thessaliában), 197-ben. Philipposz fia, Perszeusz pedig 168-ban Aemilius Paulus római hadvezérrel szemben maradt alul Püdna (Makedónia) mellett.

6-8. III. „Nagy” Antióchosz, „Ázsia királya” – pontosabban azoké a területeké, amelyek a Mediterráneumot K-ről határolták – Magnésziánál vesztett csatát Lucius Scipio ellen, bár túlerőben volt. Az elefántok száma 120 helyett csak 54-et tett ki, mint arról Polübiosz és Livius is beszámol, és az sem igaz, hogy a királyt „élve elfogták”; sikerült elmenekülnie. Az apameai békeszerződés (Kr.e. 188-ban) kötelezte őt kb. 50.000 euboiai talentum-értékű hadisarc megfizetésére, és át kellett adnia néhány túszt (többek közt a leendő Antióchosz Epifánészt) a rómaiaknak. Ezen felül kényszerítették, hogy vonja ki erőit Kis-Ázsiából. Aligha valószínű, hogy az általa soha meg nem szállt Indiával kapcsolatban is meg kellett tennie, vagy Médiával, amit viszont a kezében tartott. Egyes szerzők úgy vélik, India és Média (8. v.) neve helyes olvasatban Ionia és Müszia. Ezeket a területeket – Lüdiával együtt – a Magnésziánál Róma szövetségeseként harcoló II. Eumenész pergamoni király kapta meg.

9-10. A 1Makk szerzője feljegyzi az acháj szövetség 146. évi vereségét Lucius Mummius római consul ellen, aki Korintust is leromboltatta, miután sikerült bevennie. Ez a későbbi esemény viszont nemigen illeszthető bele a Makkabeus-könyv jelen kronológiájába. 10. mind a mai napig: Ld. a 13,30 hasonló kifejezését. 13. az király is lett: A római diplomácia kedvelt eszköze volt a „királycsinálás”: az általuk trónra segítettek közt találjuk Massinissa númidiai királyt, I. és II. Eumenészt Pergamon uralkodóit, Prusziaszt és Nikomédészt, Bithünia királyait, Alexander Balasz szír királyt (10,1), V. Ariarathes kappadokiai uralkodót és az összes későbbi egyiptomi királyt. 15. mindennap: A római szenátus nem ülésezett minden nap, csak a hónap elején (calenda), kilencedik napján (nona), és idus-án, azaz közepén. 16. minden esztendőben egyetlen egy férfira: Ez a consul egyik a kettő közül , akivel a zsidók kapcsolatba léptek (ld. 15,16). Róma államberendezkedésének e kritika nélküli méltatásáról eszünkbe juthat: „túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen”.

A Demetriosz elleni politikai erőegyensúly és a király megfélemlítése érdekében Júdás szövetséget kötött a rómaiakkal. Hogy mikor küldte el követeit Rómába, annak pontos időpontját csak találgatni tudjuk, de feltehetően akkor, amikor Demetriosz megjelent Keleten amivel egyidejűleg a birodalom fővárosában persona non grata lett , és Alkímoszt elűzték hivatalából. A feltételezést megerősíti egy Josephus Flavius által idézett levél is (Ant., 14.10.15 §233), amelyben C. Fannius Strabo consul (161-ben) Cos városán keresztül szabad átvonulást kér a zsidó küldöttség számára.

17. Júdás Eupolemoszt küldte a követségbe, akinek apja, János, még III. Antióchosztól nyert a zsidók számára kiváltságokat (2Makk 4,11), és Kósz papi családjából származott (1Krón 24,10; Ezd 2,61). Vele együtt ment Jázon, Eleazár fia. Megbízatásuk szerint barátsági szerződést (philia, amicitia) és szövetséget (symmachia, societas) kellett a rómaiakkal kötniük, ami a gyakorlatban az első lépés volt a Palesztina feletti római fennhatóság kialakulása felé. 18. Nikánor legyőzése még nem jelentette a görög uralom alóli felszabadulást. 22. A barátsági szerződést rögzítő bronztáblákat a római Capitoliumon helyezték el (Josephus Flavius: Ant., 12.10.6 §416); Júdásnak egy másolatot küldtek levélben.

Formailag ez az egyezmény (8,23-30) hasonlított a Róma által megkötött más szerződésekre. A 26. versben az „ellenszolgáltatás nélkül” kifejezéssel fordított formula a szerződés latin eredetijében pontosan ugyanaz, amit a 28. vers így ad vissza: „álnokság nélkül”, vagyis az eredeti sine dolo (u meta dolu a 28. v.-ben) kitételt sine dote-ként (uthen labontes a 26. v.-ben) olvasták félre. 31-32. A

21

szenátus ezzel egyidőben fenyegető levelet küldött Demetriosznak. Tartalmát itt a 1Makk szerzője saját szemszögéből nézve összegzi. Ld. még T. Fischer, ZAW 86 (1974) 90-93.34 (N) Júdás veresége és halála (9,1-22). Demetriosz azzal bosszulta meg Nikánor halálát, hogy egy nagyobb haderőt küldött Júdás legyőzésére, aki az Eleászá melletti csatában életét is vesztette.

Egy ellenséges csapattest zsidó oldalról nézve a közelgő Szeleukida hadsereg „jobbszárnya” (9,1) benyomult Galileába (a gör.-ben hibásan Galgala a héb. gilgal szerepel) és tábort ütött az országutak mentén (a gör. maisaloth kifejezés a héb. mesillôt „országút” átírása!) Arbelánál, ahol a katonák sok embert foglyul ejtettek és lemészároltak. 3. A szírek főserege Jeruzsálem ellen vonult (amely ismét zsidó kézben volt) 160. májusában. Miután nem találták ott Júdást, a Szeleukida vezérek Béreába irányították a sereget, kb. 17 km-re Jeruzsálemtől É-ra, ahol épp Júdás eleászái táborával szemközt álltak meg.

A sokszoros túlerő láttán Júdás seregéből sokan megszöktek, és mindössze 800 ember maradt mellette. Az elcsüggedt vezér követői tanácsa ellenére mégis harcra szánta el magát, mivel nem akarta, hogy folt essen dicsőségén (2,51.64; 3,3; stb.).

A csatában a Szeleukida sereg harapófogóként zárult a zsidók köré. Júdás az erősebb jobbszárny ellen fordult, ahol Bakhidész is tartózkodott, és visszaverte a Hácor-hegy irányába (azoru orus; íráshibák következtében a görög szövegbe a 15. versben azótu orus [Azotus-hegy] Josephus Flavius művébe pedig [Ant., XII.11.2 §429] az aza orus névmegjelölés került.) A Hácor hegyét a 2Sám 13,23; Neh 11,33 és a QapGen 21,8 is említi.

Bakhidész balszárnya Júdás seregének hátába került, és mire a nap lement, Júdás halott volt. Megmaradt követői elmenekültek. Josephus Flavius feljegyzi (Ant., 12.11.2 §432), hogy fivéreinek sikerült megszereznie a holttestét a fegyverszünet alatt, talán azért, mert a zsidók vereségén örvendező Bakhidész megengedhette magának, hogy kegyet gyakoroljon. A Modinban emelt családi síremlékről ld. 13,25-30. 21. A gyászének Saul siratására emlékeztet (2Sám 1,19), kiegészítve azt a „szabadító” ill. „bíró” jelzővel (Bír 3,9; 2Kir 13,5). 22. többi részét: Az Izrael és Júda királyairól szóló krónikák állandósult kifejezése itt is megjelenik (1Kir 11,41; stb.)35 (IV) Jonatán folytatja a harcot (9,2312,53). Júdás elvesztésével egy időre a szabadságharc is összeomlani látszott, mígnem Jonatán lépett a vezér helyére, és bár egyelőre az üldözött szerepébe kényszerült, később már győztes csatákat vívott Bakhidész ellen. Kihasználva a Szeleukida uralkodóházon belüli hatalmi intrikákat, Alexander Balasz és az őt követő királyok idejében fontos pozíciókat kormányzóság, főpapság sikerült megszereznie. Végül azonban áldozatul esett a becsvágyó Trifón árulásának.

(A) Jonatán az új vezér (9,23-34). Júdás halála után ismét a „törvényszegők” kerültek hatalomra. Az ellenállás vereségét a vidéken éhínség is siettette, mivel minden élelmiszerraktár a kormányzat ellenőrzése alatt állt. Bakkhidész és Alkímosz a hatalmat csak saját érdeke érvényesítésére használta fel, tűzzel-vassal üldözve azokat, akik Júdással szimpatizáltak. 27. nem volt attól az időtől, hogy az utolsó próféta megjelent: Júdea szenvedése hasonló volt ahhoz az érzéshez, amit közvetlenül a babiloni fogság után, a prófétaság eltűnésével átélt.

A megtorlások ismét tápot adtak a zsidóellenes megmozdulásoknak. Az idősebb testvért, Simont számunkra ismeretlen okból mellőzve, Jonatánt választották vezérükké az ellenállók. Ő Bakhidész elől rejtőzve seregével Aszfár ciszternájánál vert tábort, ez a hely kb. 4,5 km-re DNy-ra volt Tekoától. 34. E mondat a 43. vers tévedésből idehelyezett dublettje lehet. 36 (B) Jonatán megbosszulja testvérét Jánost (9,35-42). A könnyebb csapatmozgás és üldözője, Bakhidész (9,32-34) lerázása érdekében Jonatán elhatározta, hogy úti poggyászát a nabateus kereskedőkre bízza. 35. Testvére, János (2,2-ben Gaddisz néven szerepel) kapta a feladatot, hogy a málhakaravánt és feltehetőleg családokat is elvigye a nabateusokhoz és náluk biztonságba helyezze. Az úton azonban rajtuk ütöttek „Jámbri fiai”, akiknek Madabában, a Holt-tenger ÉK-i partja közelében volt a hadműveleti központjuk. Jánost és csapatát lemészárolták (9,42), majd magukkal vitték a zsákmányt.

Megtorlásképpen Jonatán és Simon rendeztek vérfürdőt egy kánaánita előkelő (vagy inkább kereskedő) lányának esküvői menetében. 37. Madaba: Josephus Flavius nyomán (Ant., XIII.1.4 §18) Nabatának olvasandó, amely a „Nébó” arám formája (Szám 32,3). 41. Utalás Ám 8,10-re.

(C) Bakhidész csapdát állít Jonatánnak (9,43-49). Bakhidésznek hírt vittek Jonatán támadásáról, mire ő a Jordán partjára vonult (9,32.43), hogy a szombati napon tőrbe csalhassa Jonatánt. Az itt említett jordáni mocsarakon a folyópartot borító sűrű erdőt kell érteni, amely a legkiterjedtebb és legingoványosabb a Jordán D-i részén volt, a Holt-tenger bejáratánál.

22

45. Mielőtt Jonatán a folyó kanyarulatába húzódva biztonságban tudhatta volna magát, bezárult a csapda. elölről is, hátulról is: Bakhidész lezárta a folyópartra vezető utat. 46. az éghez: Ismét Istenre való utalás. Jonatán harcba bocsátkozott, majd embereivel beugratott a Jordánba és átúsztak. Bakhidész lemondott az üldözésükről, talán hogy összeszedje a Jonatánék által otthagyott zsákmányt, amit még a legyilkolt násznéptől raboltak el. 49. Bakhidész veszteségei eltúlzottnak tűnnek.

(D) Bakhidész megerősíti Júdeát; Alkímosz halála (9,50-57). Bakhidész Júdea-szerte erődítmények építésevel, és egyes városok megerődítésével szilárdította meg hatalmát az országban. Várak épültek Jerikónál, Emmausznál, Béthoronnál (ld. a 3,15 magyarázatát), Bételben, Támnát-Száraában (ld. Józs 19,50), Fárátonnál (ld. Bír 12,13.15) és Tappuánál (ld. Józs 12,17). Az utolsó három Szamariában volt található, amelyet az ott élő zsidók miatt szintén Júdeának neveztek. Bakhidész megnövelte Bétszúr, Gézer és a jeruzsálemi fellegvár védelmét is, az utóbbiban azután túszokat is fogva tartott.

54. A 153. Szeleukida-esztendő második (Ijár) hónapjában Alkímosz felújítási munkába kezdett a templomban. Elrendelte, hogy rombolják le azokat a falakat, amelyek a zsidók által látogatható belső templomudvart választották el a külső udvartól, ahol a pogányok tartózkodhattak. Így elpusztult a „próféták műve”, a templom újjáépítését végrehajtó Aggeus és Zakariás munkája. E gyalázatos tettnek a büntetését látja a szerző Alkímosz szívszélhűdésében. 57. Bakhidész építkezései gyakorlatilag két évre megállj-t parancsoltak az ellenállási mozgalomnak. H. Stegemann Alkímosz (meg nem nevezett) főpapi utódját az esszénusok Igaz Tanítójával azonosítja; ld. Die Entstehung der Qumrangemeinde (Bonn 1971) 213-220.

(E) Jonatán elmenekül; Bakhidész végleges kudarca (9,58-73). Két évvel később Jonatán hitehagyott ellenségei összeesküvést szőttek elfogatására, ám tervük lelepleződött és Jonatán leszámolt a főkolomposokkal. Majd visszavonult Bétbesszenbe (Betlehemtől D-re), amelyet megerősített. Itt vette őt ostrom alá Bakhidész, Jonatán azonban kiszökött az ostromlott várból, és egy kisebb csapat élén éjszakai rajtaütést hajtott végre „Odáren és testvérei, valamint Fázéron fiai” ellen, akik itt vélhetően Bakhidész szövetségesei. Míg őket sikerült megzavarni, Simon is kitört a várból és felégette ellenfele ostromgépeit.

68. A kudarcot vallott Bakhidész kénytelen volt hazatérni. Mérgét a renegát zsidókon töltötte ki, akiket árulással vádolt (Josephus Flavius: Ant., XIII.1.5 §31), Jonatánnal pedig békét kötött. Ugyanakkor a fellegvárban fogva tartott túszokat továbbra sem engedte el (9,53; 10,6). Hogy milyen katonai, vagy egyéb feladatok szólították őt máshova, miközben a Jonatánnal való leszámolás elmaradt, nem tudjuk, de ezután Jonatán letelepedett Mákmásban, és ott békében élt öt évig. Közben az igazságszolgáltatás politikáját folytatta, és lehetőségeihez mérten büntette az istenteleneket. A 73. vers a régi bírákhoz hasonlóan beszél róla.37 (F) Alexander Balasz (150–145) magának követeli Demetriosz trónját (10,1-14). A 160. Szeleukida évben (152) újabb trónkövetelő nyújtotta ki kezét a szír királyság után: Alexander, aki a Balasz (a ba‘al után) melléknevén kívül az Epifánész (feltehetően az apja volt) nevet is viselte, elfoglalta Ptolemaiszt Josephus Flavius szerint árulás segítségével és azt állította, hogy ő IV. Antióchosz fia. Támogatókként maga mellett tudhatta Kappadokia, Pergamon és Egyiptom királyát, de sikerült elnyernie Róma jóindulatát is. Az ókori történészek, legfőképp Polübiosz, Demetriosz barátja, visszautasították a trónigényt és Alexandert egyszerűen „szmürnai csalónak” titulálták. Úgy tűnik, az új király elismerésének vagy elutasításának fő okát abban kell keresni, miként viszonyultak a kortársak Demetrioszhoz. A 1Makk szerzője és Josephus Flavius ismeretlenül is rögtön elfogadták Alexandert, mivel szemben álltak a szír uralkodóval.

Demetriosz első lépésként Jonatán lojalitását igyekezett biztosítani: engedélyezte, hogy csapatokat toborozzon és szereljen fel, valamint elrendelte, hogy engedjék csatlakozni hozzá a fellegvár túszait (10,6; 9,53). Jonatán haladéktalanul hozzákezdett Jeruzsálem és a még Apollóniosz és V. Antióchosz által lerombolt Sion-hegyi erőd (1,31; 4,60; 7,62) védelmének helyreállításához. Mivel ismét az erő pozíciójából cselekedhetett, a pogányok elmenekültek azokból a várakból, amelyeket Bakhidész építtetett (9,50); közülük talán néhányan Demetrioszhoz mentek, hogy segítségére legyenek az Alexander elleni harcban. Csupán a bétszúri erőd védelmét (és mint Josephus Flavius hozzáfűzi, a jeruzsálemi fellegvárét; Ant., 13.2.1 §42) élvező renegát zsidók maradtak a helyükön. Alighanem Gazarából sem menekültek el (11,41; 13,43).38 (G) Jonatán Alexandert támogatja, aki főpappá nevezi ki (10,15-50). Alexander szintén igyekezett megnyerni szövetségeséül „testvérét” Jonatánt, viszonzásképpen a főpapi tisztséget és a „király barátja” címet (ld. a 2,18 jegyzetét) ajánlotta fel neki. 20. bíbor palástot... és arany koronát: A bíborpalást a király barátjának rangját jelzi, ugyanakkor mindkettő szimbolizálja a főpapságot. Bár e

23

tisztség legitim örököse IV. Oniás lett volna, aki Egyiptomba menekült Alkímosz kinevezésekor (Josephus Flavius: Ant., 12.9.7 §387), minden jel szerint sem a 1Makk szerzője, sem Josephus Flavius nem vonja kétsegbe Jonatán megválasztásának törvényességét. Számukra, ha Alexander az igazi király, neki van joga régi keleti szokás szerint kinevezni az általa választott főpapot, Jonatán pedig valóban papi család sarja volt.

Abel és Starcky (Maccabés, 57-58) ebben a momentumban látják azt a döntő okot, ami miatt a haszidoknak később esszénusként ismertté vált csoportja megvonta támogatását a Makkabeusoktól. Többségük a Haszmoneusok oldalán harcolt tovább egészen Joannész Hyrkanus főpapságának (134–104) idejéig. Az esszénusok kiábrándulása tehát Jonatán kinevezésére vezethető vissza. Tiltakozásképpen követték a pusztába az Igazság Tanítóját (az ő működésenek pontos ideje még vitatott). Abel és Starcky szerint az is lehetséges, hogy ekkor határozta el IV. Oniás egy rivális templom felépítését Leontopolisznál, Kairó közelében.

Jonatán magára öltötte a „szent palástot” (10,21, ld. Kiv 28) és a sátoros ünnepen, azaz a 160. Szeleukida év (152. október) 7. hónapjának (Lev 23,33-36) 15. és 23. napja közt megkezdte főpapi ténykedését.

22-25. Demetriosz, hogy felüllicitálja Alexandert, még egyszer megpróbálkozott Jeruzsálem megnyerésével, ezúttal nemcsak Jonatánhoz, hanem a zsidóság egészéhez fordulva. 26. Vagy nem tudta, hogy Jonatán már Alexander oldalára állt, vagy csak úgy tett, mintha nem tudna róla, mindenesetre a következő kiváltságokat ígérte meg: mentesség többféle adó, többek közt a sóadó alól (a sót a Holt-tengerből nyerhették?), a koronaadó elengedése (10,29) a gabonából és gyümölcsből Demetriosznak járó hányad elengedése (10,3; ld. Lev 27,30, ahol a föld termésének tizedrésze Istent illette meg); adómentesség Jeruzsálemre és környékére, amelyeknek, mint „szenteknek”, korábbi adóikat most Isten számára kell leróniuk (10,31). A jeruzsálemi fellegvárat átengedik a „főpapnak” (itt Demetriosz hallgatólagosan elismerni látszik Jonatán új státusát, amelyet még Alexander biztosított neki!). A hadifoglyok hazatérhetnek (és visszakapják állataikat anélkül, hogy az adóhátralékot be kellene utánuk fizetni?); a zsidók birodalomszerte mentesülnek a közmunkák alól ünnepnapokon (10,34-35); szolgálhatnak a király hadseregében (10,36-37) a király és nem Júdea költségén, mint az szokásban volt. Ezzel együtt bizonyos pozíciók és a seregen belüli kiváltságok is jártak, valamint vallásszabadság, ennek része lehetett pl., hogy a zsidók nem voltak kötelesek szombaton harcolni; ld. 2Makk 15,1-5); Júdea annektálhat három „nomoszt” (kerületet, toparchiát; 11,28) Galileától és Szamariától (10,30 – Galilea itt csupán egy más néven nem ismert közigazgatási egységként szerepel, a három kerület valójában Szamariában [10,38] volt). Ptolemaisz és környékét (amely ekkor Alexander birtokában volt!) minden jövedelmével együtt a király a jeruzsálemi templomnak adományozza, továbbá a templom más forrásokból is adóbevételhez jut (10,40): megkapja az előzőleg be nem hajtott adókat (10,41), a királyi hivatalnokoknak beszolgáltatandó templomi hányad alól pedig mentességet élvez (10,42). Továbbá azok, akik valamilyen vétkük miatt a templomban kerestek menedéket, bocsánatot nyernek és javaikban sem háborgatják őket (10,43); a templomot a király költségen helyreállítják (10,44); erődítési munkálatok szintén a kincstár terhére (10,45). Dancy (1 Maccabés, 146-147) kételkedik a levél tartalmának hitelességében. J. Bunge véleményére, miszerint Demetriosz csak egy levelet írt, megelőzve Alexanderét, ld. JSJ 6 (1975) 27-43. J. Murphy-O. Connor szerint a levél hitelesnek tekinthető, de két részből állt, egyik a tulajdonképpeni levél, a másik pedig az ígért privilégiumok hivatalos listája; ld. RB 83 (1976) 400-420.

Minden ígérgetés ellenére Jonatán akit a levél említésre sem méltat és a nép elutasították Demetriosz barátságát, és Alexander mellett sorakoztak fel. 47. Bár elsőként Demetriosz kínált fel szövetséget (10,3-4), Alexander ajánlata a magával hozott ajándékok miatt kézzelfoghatóan is előnyösebb volt. 48-50. Jonatán szerencsére a jó oldalra állt. Demetriosz bátran harcolva esett el az Alexander elleni csatában (Josephus Flavius: Ant., 13.2.4 §60), amivel eldőlt a hatalmi küzdelem is (Kr.e. 150).39 (H) Alexander esküvőjén Jonatánt kitüntetik (10,51-66). A Szeleukida időszámítás szerinti 162. évben (150.) Alexander a Kleopátra Theával kötendő házasságát készítette elő. Kleopátra annak a VI. Ptolemaiosz Philométórnak a lánya volt, akinek „megsegítése” ürügyén IV. Antióchosz Epifánész még 169-ben lerohanta Egyiptomot (1,18). Jonatán is hivatalos volt a menyegzőre, és Ptolemaiszban találkozott a két királlyal. Itt Alexander, aki nem volt hajlandó meghallgatni az ellene felhozott vádakat, kitüntette, és „első barátjává” (ld. a 2,18 jegyzetét) emelte, emellett tábornokává (stratégos) és tartományi kormányzóvá (meridarchos) nevezte ki; Jonatán ebben a minőségben feltehetően a kibővült Júdea felett rendelkezett (10,30).

24

(I) Jonatán legyőzi Apollónioszt, Demetriosz fővezérét (10,67-89). Három év elteltével újabb trónkövetelő jelentkezett: II. Demetriosz (145–139, 129–125), a csatában elesett I. Demetriosz fia, aki Kréta szigetéről, a Lasztenész vezette zsoldosokkal együtt (11,31) érkezett Kiliciába. Felbukkanása komoly veszélyt jelentett Alexandernek, aki hazasietett, hogy biztosítsa Antiochiát (Josephus Flavius: Ant., 13.4.3 §87). II. Demetriosz ugyanazt az Apollónioszt nevezte ki Cöleszíria helytartójává (ld. a 3,38 jegyzetét), akinek segítségével még apja szökött meg Rómából (Polübiosz: Hisztoriai, 31,1-15). Apollóniosz Jamnia mellé vonult és itt ütött tábort; Jonatánhoz intézett kihívása egyben az eddig zsidó harcmodor dühödt kritikája volt. 72. atyáidat is: Talán Júdás két csatavesztésére utal (6,47; 9,18). 73. a síkságon: A történelem valóban tanúsítja, hogy a zsidók a part menti síkságon többnyire nem voltak egyenrangú ellenfelei a technikai fölényben levő, lovassággal, harci szekerekkel és olykor elefántokkal is rendelkező hadseregeknek. (figyelemreméltó, hogy a filiszteusokat is milyen hosszú idő alatt tudták csak leigázni). 74-86. Jonatán Apollóniosz mögé került, bevette Joppét, elvágva ezzel ellenfele hírközlési vonalait. Apollóniosz azzal válaszolt, hogy színleg visszavonult Asdód felé, majd seregét gyorsan a síkságra vezényelte. Hátrahagyott azonban elrejtve egy nagyobb lovasosztagot, hogy üldözőkként majd Jonatán hátába kerüljenek. Jonatán besétált a csapdába, de Apollóniosz mindenfelől meginduló rohamaival szemben állta a sarat, majd amikor annak lovassága kezdett kifáradni, Simon is megérkezett csapataival (eddig tartalékban lehetett?) és támadást intézett a kimerülőfélben levő falanx ellen. Ellentámadása eldöntötte a csata sorsát, az ellenség menekülni kezdett. Jonatán Asdódig üldözte őket, felégette a várost és a körülötte levő helységeket, majd kardélre hányta azokat, akik Dágon templomában (erődjében?) kerestek menedéket. Askelon harc nélkül kapitulált.

87-89. Jonatán visszatért zsákmányával Jeruzsálembe. A győzelemtől fellelkesült Alexander Akkaron városát és környékét ajándékozta neki, majd királyi „barátból” „rokonává” emelte, amely már a legmagasabb udvari rangnak számított; jelvénye az arany csat volt, amit a vállon, a bíbor köpenyre tűzve volt szokás viselni.40 (J) Szövetség II. Demetriosz és Ptolemaiosz között (11,1-13). VI. Ptolemaiosz Philométor ekkor azzal próbálkozott, hogy Alexander birtokaiból egy részt csellel saját birodalmához csatoljon. Josephus Flavius szerint az egyiptomi király elhidegülését egy Ptolemaiszban ellene megkísérelt merénylet okozta, de az 1Makk szerint ez csak ürügy (11,11; Ant., 13.4.6 §106). A mit sem sejtő Jonatán egész az Eleutherosz folyóig kísérte el (a mai Nahr el-kebir, Tripolisztól 32 km-re É-ra) Ptolemaioszt, aki rögtön nyilvánvalóvá tette, mi a szándéka, mihelyt Antióchiába ért seregével, itt ugyanis „föltette fejére Ázsia diadémját”. Eközben hatalmába kerítette a partvidék városait észak felé a „tenger mellett fekvő Szeleukiáig” (az Orontész folyótól valamelyest É-ra), és elhatározta, hogy lányát, Alexander feleségét is inkább Demetrioszhoz adja hozzá. Diodórosz azon a véleményen van (Hist., 32.9), hogy Ptolemaiosz nem egész Ázsiára, csupán Cöle-Szíriára vetett szemet, mivel a Szeleukidák többi területét Demetriosznak szándékozott adni, és nem utolsó sorban, mert tartott a rómaiaktól. Josephus Flavius többé-kevésbé ugyanígy vélekedik (Ant., 13.4.7).

(K) Alexander és Ptolemaiosz halála (11,14-19). Alexander északon egy Kilikiában kitört lázadás leverésével volt elfoglalva, de rögtön Ptolemaiosz ellen vonult, mihelyt értesült trónbitorlásáról. A csatát Antióchia közelében, az Oinoparas folyónál vívták meg (Sztrabón: Geogr., 751). Alexander maradt alul, majd az arab Zabdielhez menekült (Diodórosz az arabot Dioklésznek nevezi [Hist., 32,9]), aki azonban rögtön megölette, és levágatta a fejét. A csatában halálos sebet kapott Ptolemaiosz is, halála előtt azonban még meg tudta szemlélni Alexander fejét, amit Zabdiel előzékenyen elküldött neki. Nyitva állt hát a nevető harmadik, Demetriosz előtt az út az egész Szeleukida birodalom trónja felé, amit Josephus Flavius (téves) feljegyzése szerint Ptolemaiosz amúgy is neki szánt (Ant., 13.4.7 §114-115). Az egyiptomi király halálhírére a partmenti városok polgárai felkoncolták a nyakukba ültetett helyőrségeket, a ptolemaioszi sereg maradéka pedig visszatért hazájába. Ez az a pont a 167. Szeleukida évben (145-ben) járunk , amikor Demetriosz kétesztendei hatalmi harc után de facto is a birodalom teljhatalmú urává válik. Új címe a Nikatór, „hódító”, hiszen kettős győzelmet könyvelhet el Alexander és Ptolemaiosz felett.41 (L) Jonatán egyezséget köt Demetriosszal (11,20-37). Jonatán elérkezettnek látta az időt, hogy megtisztítsa a jeruzsálemi várat a pogányoktól és a hitehagyott zsidóktól. Amikor azonban Demetriosz az ostromnak hírét vette, Ptolemaiszba rendelte a zsidó vezért, aki élete kockáztatásával oda is ment, de előbb még úgy rendelkezett, hogy a király parancsa ellenére az ostromot folytatni kell. Ptolemaiszban aztán úgy nyerte meg magának Demetrioszt, ahogy annak idején Alexandert (10,59-66). A Demetriosz által garantált kiváltságok zömét (10,25-45) fia is megerősítette. Hogy milyen oka lehetett a királynak erre a nagylelkűségre korábbi ellenfele (10,67-85) iránt eltekintve Jonatán

25

személyiségétől csak találgatni tudjuk. Talán szüksége volt szövetségesekre, mert otthon egyre népszerűtlenebb lett. 30. testvérének: Jonatán ugyanúgy „rokona” volt Demetriosznak, mint Alexandernek (10,89). Lasztenész: Demetriosz első minisztere (Diodórosz: Hist., 33.4), így ő kapta meg a levél eredetijét. 34. azok javára akik Jeruzsálemben áldozatot mutatnak be: Bizonyos királyi adókat ettől kezdve a templomnak lehetett befizetni. 37. A királyi kiváltságlevelet a Sion-hegyen kellett kitenni közszemlére.

(M) Trifón ármánykodása Demetriosz ellen (11,38-40). A trón vitathatatlan birtokában Demetriosz következő lépése a királyság bebiztosítására irányult. Valószínűleg a felette gyámkodó Lasztenész tanácsát követve (Demetriosz 16 éves volt) szélnek eresztette hadserege nagyobb részét, miközben nem fizette ki nekik azt a békeidőbeli zsoldot, amit az előző királyok nem sajnáltak katonáiktól, mert ezzel is a hűségüket akarták biztosítani a veszélyhelyzetekben. Az uralkodó csak a krétai és más szigetekről származó zsoldosokat tartotta meg maga mellett (Josephus Flavius: Ant., 13.4.9 §129). Persze ezzel tovább nőtt a népszerűtlensége, amit ki is használt Alexander egyik korábbi hadvezére, Trifón. Az apameai születésű Diodotosz Trifón (az „Engedékeny” melléknevet a II. Demetriosz felett aratott győzelme után vette fel) előszőr I. Demetriosz seregében szolgált, innen szökött át Alexanderhoz, majd Ptolemaioszhoz. Ezúttal az arab Jamlekut, Alexander fiának (VI) Antióchosznak nevelőjét kereste fel, és ígéretet tett, hogy a királyfit trónra segíti.

(N) Jonatán segítséget nyújt Demetriosznak (11,41-53). Míg Trifón Jamlekuval tárgyalt, Jonatán Demetriosznak segített leverni az Antiochiában kitört felkelést. 41. A király a katonáival való bajt hozta fel mentségként arra nézve, miért nem vonja ki a helyőrségeket a jeruzsálemi fellegvárból és más erődökből (Bétszúr és Gézer; 10,14; 13,43). Most viszont segítséget kért Jonatántól és meg is kapta. A 1Makk szerint a zsidók, Diodórosz szerint a krétai zsoldosok (Hist., 33.4) fojtották vérbe az antióchiai csőcselék lázadását. Kétségkívül mindkettőjüknek része volt benne (mint Josephus Flavius sugallja; Ant., 13.5.3 §137), mivel a zsidók fordították meg a Demetrioszhoz hű zsoldosok javára a küzdelem kimenetelét. Győzelmüknek azonban, a zsákmányt leszámítva, nem sokáig örülhettek, mert a király megszegte szavát, és ellenségessé vált Jonatánnal szemben. Josephus Flavius egyenesen azt állítja (Ant., 13.5.3 §143), hogy be akarta hajtani az adókat, és ennek érdekében hadjárattal fenyegetett.42 (O) Jonatán és Trifón szövetsége (11,54-62). Mint Diodórosz feljegyzi (Hist., 33.4), alattvalóik sokkal elviselhetőbnek kezdték találni IV. Antióchosz Epifánész leszármazottainak uralmát, mint testvérének, IV. Szeleukosznak utódaiét. Így amikor Trifón Khalkiszban (Aleppótól DNY-ra) VI. Antióchoszt kiáltotta ki királlyá, rögtön az ő zászlója alatt sorakoztak fel Demetriosz elbocsátott csapatai, Apamea (Hamattól ÉNY-ra) lakói, és sikerült megszerezni a korábban Ptolemaiosztól zsákmányolt elefántokat is. Az ifjú király a 167. Szeleukida évben (Kr.e. 145) kezdett uralkodni, Trifónnal mint régenssel együtt.

A Demetrioszban csalódott Jonatán szinten Trifón táborában kötött ki, és olyan hűséggel szolgálta új uralkodóját, VI. Antióchosz Theosz Epifánész Dionüszoszt, mint annak idején apját, Alexandert (10,47). 57. Viszonzásként, amikor Antióchosz hatalmába kerítette Antióchiát, megerősítette Jonatánt a főpapi tisztségben és korábbi királyi „baráti” és „rokoni” méltóságaiban (a 10,89-ben felsorolt adományok az utóbbit jelképezik). Újra kinevezte négy nomosz kormányzójának (meridarchos 10,65); ezekből három talán ugyanaz, amelyet a 10,34.38; 11,34 is említ: Afairéma (Efraim), Lydda és Ramataim (a Mt 27,57-ben említett Arimatea). A negyedik bizonytalan, de vélhetően inkább Akrabattenére kell gondolnunk, mint a 10,89-ban megnevezett Ekronra. 59. Egyidejőleg Simont stratégos-szá nevezték ki, akinek rendelkezése alá a paralia, azaz tengerpart tartozott Türosz lépcsőjétől (Ptolemaisztól É-ra; Josephus Flavius: Bell., II.10.2 §188) Egyiptom határáig, Rinokoluránál vagy Rafiánál.

Jonatán beutazta az országot, a „folyón túli vidékkel” azaz az Eufrátesztől Ny-ra eső területekkel együtt, és csapatokat gyűjtött Trifón zászlaja alá a várható összecsapásokra készülve. Mindenütt szívesen fogadták, ellenállásba csak Gázánál ütközött.

(B) Háború Jonatán és Demetriosz között (11,63-74). Az Antióchosz haderejével vívott vesztes csata után (11,55), Demetriosz a tengermelléki Szeleukeiában toborzott össze egy nagyobb sereget, megszerezte az ellenőrzést Cilicia, Mezopotámia és néhány partmenti város, úgymint Türosz, Szidon és Gáza felett (utóbbi esetében csak addig, amíg Jonatán oda nem érkezett embereivel, 11,61-62) (ld. Livius: Periochae, 52). 144 nyarán Demetriosz a Galilea-beli Kádeshez küldte seregét, azzal a szándékkal, hogy Jonatán uralmát megdöntsék. Jonatán É felé vonult, hogy találkozzon vele, Simont pedig hátrahagyta, Bétszúr visszafoglalására, és helyőrséggel való megerősítésére (11,65-66). Jonatán

26

Genezár vizei mellett táborozott le (a János evangélista által Tibériásnak is nevezett (6,1) Galileai tó ÉNY-i partjánal elterülő síkság), majd megindult, hogy a Hácor síkságán ütközetre álljon ki.

Ezúttal Demetriosz két vezére, Szarpedón és Palamédész (Diodórosz: Hist. 33.28) csalták tőrbe Jonatánt, akinek úgy tűnik rossz szokásává vált, hogy a csapdákba belesétáljon. Katonái pánikba estek, mire ő a bánat hagyományos jeleként megszaggatta ruháját, hamut hintett a fejére (11,71) majd imádkozni kezdett. Matatiás, Absalom fia (2Makk 11,17) és Júdás, Kálfi fia azonban kitartottak. Josephus Flavius szerint kb. 50 ember szilárdan állt a helyén (Ant., 13.5.7 §161); ismét – miként a 10,79-82-ben is – az elszántság fordította a vereséget győzelemmé.43 (Q) Barátsági szerződések a rómaiakkal és a spártaiakkal (12,1-23). Miután 146-ban az Acháj-szövetség vereséget szenvedett Lucius Mummius légióitól, Spártának – amely nem volt a szövetség tagja – megnőtt a jelentősége Hellászban. Jonatán elérkezettnek látta az időt (144), hogy újabb szövetségesre tegyen szert, és megújítsa a barátságot Rómával is. Követei kedvező fogadtatásban részesültek a birodalom fővárosában, ahol most is az volt a hivatalos külpolitikai álláspont, hogy a szakadár mozgalmakat Szíria teljes meghódítása érdekében támogatni kell. Spártában ugyanilyen kitüntetett figyelemmel fogadták a zsidó küldötteket, Numeniust és Antipatert (ő lett volna a 8,17-ben említett Jázon apja?) 6. a nép tanácsa: Az eredetiben gerousia, ami egyenlő a későbbi szanhedrinnal. Itt a 7,33; 13,36; 14,20.28 értelmében vett „véneket” jelöli.

7. Areiosz levelét, amelyről Jonatán is említést tesz a spártaiakhoz írt levelében, Josephus Flavius első látásra hitelesnek fogadja el: Ant., 13.5.8 §167, és a 12.4.10 §225-227-ben idézi egy változatát. Ebben a levél címzettjét, Oniást III. Oniással azonosítja, aki Kr.e. 170-ben halt meg. Ő azonban semmiképpen nem lehetett kortársa a a 309 és 265 közt uralkodó spártai királynak, I. Areiosznak, de még fianak, a 254-ben gyermekként elhalt II. Areiosznak sem – tehát Josephus Flavius téved. Az ellentmondást az oldhatja fel, ha I. Areiosz a levél írója, és I. Oniás a címzettje, aki 300 körül volt főpap. Goldstein ettől eltérően úgy vélekedik, a levelet II. Oniásnak, I. Oniás unokájának írhatták, az „Areiosz” név pedig Josephus Flaviusból és az 1Makk 12,20-ból kiindulva a „Dareiosz” helyreigazított változata.

A vélemények magáról a levélről is megoszlanak. Dancy (1 Maccabés, 167-168) teljes egészében fiktívnek tartja. Igaz, az eredetileg különálló törzsek és népek számára megteremtett közös ősök gyakorlata nem volt ismeretlen az ÓSz-ben (Ter 10; 35,22-26). Ez a szokás a hellenizmusban is tovább élt, Kr.e. 126-ból pl. olyan felirat került elő, amely hasonló diplomáciai fikcióval a türosziak és Delphoi lakóinak rokonságáról tanúskodik. Goldstein a levelet hitelesnek fogadja el (1 Maccabés, 444-462), ami kevésbé valószínű, akár megtisztelve érezte magát egy nemzet a „közös ősök” által, akár ettől pillanatnyilag független külpolitikát folytatott. A spártaiak egyébként nem láttak okot rá, hogy Jonatán állítását tagadják (ld. 14,20).

A 9. és 14-15. versekben Jonatán nem túl diplomatikusan, arra emlékezteti a spártaiakat, hogy a zsidóknak nincs igényük velük szemben, mert elegendő támasz nekik az „ég” (Isten) és a „szent könyvek” (az Írások), amelyeket közelebbről nem nevez meg. A zsidók és a spártaiak feltételezett közös származásáról ld. S. Schüler: JSS 1 (1956) 257-268. Areiosz levelének (19-23. v.) ökonomikus interpretációjáról ld. W. Wirgin: PEQ 101 (1969) 15-20.44 (R) Jonatán és Simon katonai akciói (12,24-38). Demetriosz hadvezérei szükséget érezték, hogy kiköszörüljék a legutóbbi csorbát (11,63-74), ezért egy nagyobb sereggel indultak meg Jonatán ellen. Jonatán újra elfogadta a kihívást, de most körültekintőbb volt (12,26; ld. 11,68). Ellenfeleivel „Hamat vidékén” találkozott. Ez valószínűleg nem azonos az ókori Hamat városa körüli területtel, hiszen az sokkal északabbra található. Inkább „Hamat bejáratáról”, a Libanon és az Antilibanon hegység közti sík területről lehet szó. Mikor a két szír vezér meggyőződött róla, hogy nem tudják meglepni Jonatánt ez egyszer a zsidók lehettek túlerőben az éj leple alatt elosontak seregükkel, és visszavonultak az Eleuterosz folyón túlra, amely Jonatán katonai rendelkezési területének É-i határa volt (11,7.60). Ő továbbvonult, hogy megszilárdítsa az ellenőrzést egész területén, miközben le kellett vernie egy ellene lázadó nomád arab törzset, a zabadaiakat.

Simon eközben saját katonai körzetét, a tengerpartot (11,59) vonta uralma alá. Megtudta, hogy Joppéban Demetriosz-párti árulás készül, így megbízható helyőrséget telepített oda. Jonatán 144 telén összehívta a zsidók véneit, hogy Júdeában további védelmi intézkedéseket tegyenek. Számára elsősorban Jeruzsálem biztonsága volt fontos, amelynek falait még IV. Antióchosz (1,31) és V. Antióchosz (6,62) rombolták le, és újjáépítése csak részben történt meg (10,10). Tervbe vette azt is, hogy kiéhezteti a fellegvár védőit (12,36). 37. A munka elkezdődött, és Káfetetánál fejezték be, amelynek helye bizonytalan, de többen ÉNY-Jeruzsálem ún. „második negyedében” keresik (2Kir 22,14). Simon főhadiszállást (13,13) és erődöt épített a júdeai hegyek és a parti síkság között.

27

45 (S) Jonatán ellenségei kezébe kerül (12,39-53). Trifón hatalmi törekvéseinek következménye az lett, hogy összeesküvést tervezett VI. Antióchosz ellen. Belátta persze, hogy a puccshoz meg kell törnie a zsidó vezetők növekvő befolyását is, és ehhez az út Jonatán semlegesítésén keresztül vezetett. Jonatán gyanútlanul ment el a vele való találkozóra Bétsánba, ahol Trifón rábeszélte, hogy küldje haza a magával hozott sereget, majd elcsalta Ptolemaiszba, ott kisérőit felkoncoltatta, őt magát pedig fogságba vetette. 49-52. Jonatán Galileában maradt csapatai stratégiai visszavonulást hajtottak végre Júdea felé. 52. elsiratták: A katonák természetszerűleg feltételezték, hogy kísérőivel együtt Jonatánt is megölték (a 13,23-ból kiderül, hogy erre csak később került sor). 53. Jonatán elfogatásának hírére ismét fellobbantak a zsidóellenes érzelmek.46 (V) Simon, a zsidók új vezére (13,1–16,24). Matatiás utolsó fia Simon (2,1), öccsei, Júdás és Jonatán haláláig nem kapott vezető szerepet, ezután viszont nagyobb sikereket könyvelhetett el a hanyatló Szeleukida birodalommal szemben. Megerősítette Jeruzsálemet és Júdeát, távol tartotta Trifónt, sikeresen szövetkezett II. Demetriosszal és egy ideig VII. Antiochosszal, Modinban családi síremléket emeltetett, megújította a szövetséget Rómával és Spártával, és általában vezetését a konstruktivitás jellemezte, amíg őt is meg nem gyilkolták, Ptolemaiosz, Abubusz fia árulásának eredményeként.

(A) Simon a nép élére áll (13,1-11). Mivel Trifón Júdea lerohanására készülődött, Simonnak gyorsan kezébe kellett vennie az irányítást. A jeruzsálemi néphez (ill. feltehetően inkább a nép véneihez, 12,6; 13,46, stb.) bátorító beszédet intézett, amelyben emlékeztette őket, hogy Matatiás háza mindig a törvény és a templom iránti buzgóságból harcolt, és ebben a küzdelemben Júdás (9,18), Jonatán (ld. a 12,52 jegyzetét), Eleazár (6,46) és János (9,36-42) már mind elestek. Csak Simon maradt meg, aki most újra felemeli a porba hullott zászlót, és ha kell, odaadja magát az ügyért. Beszéde fellelkesítette a zsidókat, akik rögtön megválasztották vezérüknek.

Simon első védelmi intézkedése az volt, hogy meggyorsította Jeruzsálem falainak újjáépítését, és megerősítette a joppei helyőrséget (12,33-34), ami egyben a bennszülött lakosság kiűzését is jelentette, mivel félő volt, hogy Trifón kezére játszhatják a várost (Josephus Flavius: Ant., XIII.6.4 §202).

(B) Simon kiűzi Trifónt Júdeából (13,12-24). Trifón azzal az állítással, hogy Jonatán a kincstárnak tartozott, pénzt és túszokat akart kicsalni Simontól. Az Adidánal táborozó Simon jól tudta, hogy Trifón becsapja, mégis teljesítette követelését, nehogy azt gondolják róla, hajlandó volt feláldozni öccsét a saját ambícióiért. Trifón ezután természetesen megszegte szavát.

20-24. A tengerpartról Jeruzsálem felé vezető hadiutat Simon adidai erődje zárta el, Trifón így ugyanazzal a kerülő manőverrel próbálkozott, mint korábban Líziász (4,29; 6,31), ezáltal D-ről közelítve meg Jeruzsálemet. Simon azonban Adoránál is feltartóztatta (Hebrontól kb. 8 km-re DNY-ra), és mindenütt szembeszállt vele, így Trifón nem tudott közelebb kerülni úticéljához. 21. A fellegvár védői Trifónt sürgették, hogy siessen felmentésükre a pusztán keresztül, mert Jonatán ostrom alá vette őket. A pusztát nem tudjuk biztonsággal azonosítani. Talán Transzjordániáról lehet szó, a 22. vers később Gileádba helyezi, Abel szerint pedig Bászkámában volt (13,23) ÉK-re a Galileai-tótól. Nemrég egyes szerzők Bászkámát a Strabón Geographa-jában megemlített Sykaminónpolisszal (16.2.27; ma Tell-es Samak, Haifától Ny-ra) gondolták azonosnak, ebben az esetben viszont Gileád helyett a 13,22-ben Galileának kell állnia. Trifón ugyanazon az úton vonult haza, amelyiken jött. Csalódottságában mérgét Jonatánon töltötte ki és Bászkáma előtt megölette (két fiát is? ld. 16. v.).

(C) Simon családi síremléket emeltet Modinban (13,25-30). Nagy gyász közepette Simon hazahozta Modinba Jonatán földi maradványait, ahol egy családi síremléket kezdett építeni. A síremléket csiszolt fehér márvánnyal fedte le (Josephus Flavius: Ant., 13.6.6 §211-212), és hét piramist állíttatott fel mellette, egyet-egyet a szüleinek, négyet fivéreinek és egyet feltehetően magának. Az emlékmű és a piramisok talapzatához oszlopokat állíttatott, féldomborműves formában, amelyeket végül egy dekoratív fríz koronázott meg, rajta fegyverzetet és hajókat ábrázoló bevéséssel. A hajók talán a Makkabeusok „tengeri győzelmeire” Joppe és Jamnia kikötőinek felégetésére (2Makk 12,6.9) voltak hivatva emlékeztetni, a fegyverek pedig a szárazföldiekre. Ha hihetünk Euszebiosznak, (Onomasticon, „Modeim”) a síremlék, amelyet a hajósok is jól láthattak a vízről, egyes részeiben még a Kr.u. IV. sz.-ban is állt.47 (D) Simon csatlakozik II. Demetrioszhoz (13,31-42). 31. A Makkabeusok történetének ezen a pontján némileg zűrzavarossá válik az események sorrendje. A 1Makk 13,31-32 beszámol arról, hogy Trifón meggyilkolta VI. Antióchoszt, majd átvette a hatalmat 170-ben (Kr.e. 142-ben). Mindezt a 1Makk 14,1-2 szerinti Demetriosz médiai expedíciója követi 172-ben (140), ami után Demetriosz 173-ban (139) a pártusok fogságába kerül. Diodórosz (Hist., 33,28), Livius (Periochae, 55), valamint

28

Josephus Flavius (Ant., 13.7.1 §218) viszont arról tudósítanak, hogy Trifón csak azután ölte meg VI. Antióchoszt (10 éves korában, tehát 173-ban, ill. Kr.e. 139-ben (Livius: Periochae, 55), miután Demetrioszt a pártusok foglyul ejtették.

A helyes időrend így minden bizonnyal VI. Antióchosz letaszítása a trónról (142), Demetriosz méd expedíciója (140), fogságba esése (139), majd Trifón királlyá való kikiáltása, bár akkor már négy éve ténylegesen ő uralkodott. A 1Makk meglehetős biztonsággal feltételezi, hogy Trifón nyílt hatalomátvétele a fiatal király meggyilkolásával járt együtt, Josephus Flavius és Livius pedig a halál módjáról is beszámol: Trifón megvesztegette az udvari orvosokat, hogy az uralkodón húgykőműtétet hajtsanak végre, és ennek során kövessenek el végzetes „műhibát”.

32. Trifón ekkor feltette fejére „Ázsia diadémját”, azaz a Szeleukida birodalomét (1Makk 8,6). 33. Közben Simon előkészülteket tett a másik táborba való átállásra. Mivel Trifón adói Júdea kizsákmányolásával értek fel, és ezt leszámítva is ő volt Jonatán gyilkosa, Simon Demetrioszhoz pártolt át. Első lépésként követeket küldött hozzá.

35. A szorongatott Demetriosz örömmel fogadta Simon felajánlkozását, és minden kedvezményt megígért, ami csak szövetségüket biztosíthatta, bár feltehetően nem szándékozott a szavát megtartani (ld. 11,53). Levele jobbára megismétli a 1Makk 11,33-36-ban (ld. 10,25-45) említett kiváltságokat, de ezen belül is figyelemre méltó Jeruzsálem évi adójának elengedése, ami egyenértékű a „pogányok igájának” lerázásával (41. v.). 36. A „királyok barátja” címet valószínűleg maga a szerző toldotta be a szövegbe, a 14,39 alapján. 37. Az arany koszorú és a pálmaág a béke kinyilvánításának jele volt, nem a most eltörölt koronaadóé (39. v.). 38. A 145-ös év minden adóeltörlése érvényben maradt, és Simon is békében tovább birtokolhatta az erődöket, amelyeket ő épített fel (pl. Adidát, 12,38). 39. A „tévedések és vétkek” közé tartozott többek között, hogy a zsidók Trifónt támogatták. Ezt most Demetriosz megbocsátotta, a baljós emlékezetű zsidó harcosok (11,41-51) pedig lehetőséget kaptak, hogy az ő seregébe belépjenek.

41. A koronaadó levette a „pogányok igáját” Izrael válláról, és új korszak kezdődött, nevezetesen Simon főpapságáé. Igaz, a Szeleukida fennhatóság most sem tűnt el: Simon stratégos (kormányzó) és hégumenos (vezér) címei, amit bizonyára a király adományozott neki, mutatják, hogy a zsidók függetlensége most sem volt teljes, és megmaradtak a Szeleukida birodalom keretein belül. A „170. év” a mi időszámításunk szerint Kr.e. 142. (Itt végződik Josephus Flavius Antiquitates-a, amelyhez a 1Makk szolgált fő forrásként; ld. Ant., 13.6.7 §217).48 (E) Gézer és a fellegvár elfoglalása (13,43-53). Simon tervbe vette, hogy amíg Demetriosz és Trifón az egymás elleni harccal vannak elfoglalva, és nem engedhetik meg maguknak Júdea lerohanását, ő megtisztítja Izrael belső területeit a nemkívánatos elemektől. Bakhidész annak idején Júdeában és körülötte számos helyet megerődített (9,50-52), ezek zöme időközben a zsidók kezébe ment át (10,12-14; 11,65-66), csupán Gézer és a jeruzsálemi vár volt még az idegenek birtokában. Most Simon elhatározta, hogy ezeket is elfoglalja. 43. Gézert rohammal vették be, egy ostromgép segítségével (egyes kéziratok ellenére itt Gézer és nem Gáza a helyes olvasat. Ld. 14,7.34; 15,28.35; Josephus Flavius: Ant., 13.6.7 §215; Bell., I.2.2 §50). 47-48. A hitehagyott zsidókat és pogányokat, akik Gézerben éltek, és menedéket biztosítottak Júdás ellenségei számára (4,15; 7,45), most kiűzték, és törvénytisztelő zsidók telepedtek be helyettük; ld. R. Reich: Qad 15 (1982) 74-76.

Az ostromállapot (vagy három évig tartó ostrom? ld. 12,36; 13,21) végül kifárasztotta és meghódolásra késztette a jeruzsálemi fellegvár őrségét. Simon itt is megtisztította a várat minden „tisztátalanságtól” (gör. miasmata, ld. a 4,43 jegyzetét), különösen a bálványoktól. 51. Ez a dátum 141. június 4-ének felel meg. 52. A fellegvár elfoglalásának napját ünnepnappá tették (hasonló alkalmakat ld. 4,59; 7,49), hiszen pogány helyőrségével együtt már rég tüske volt Izrael testében, amióta IV. Antióchosz Epifánész 167-ben felépíttette. 53. Simon fia, Johannes Hyrkanus (134–104) a Gézerben állomásozó haderő parancsnoka lett.49 (F) A pártusok elfogják Demetrioszt (14,1-3). Az események helyes időrendjére ld. a 13,31-42 jegyzetét. I. Mitridatész pártus király (dinasztikus nevén VI. Arszakészként is ismert [Kr.e. 171-138]) a kiterjesztette uralmát az egész iráni fennsíkra; 141 júliusában legyőzte Dionüszioszt, Demetriosz satrapáját, majd magához ragadta Babilóniát. Demetriosz hadjáratba kezdett, hogy kiűzze őt a Tigris és Eufrátesz völgyéből, és végül visszafoglalja az egész iráni fennsíkot (a 172. szeleukida évben, azaz 140-ben). 2. Kezdeti sikerei után Demetriosz a pártusok fogságába esett, akik megszegték a fegyverszünetet, hogy őt kézre keríthessék. Arszakész, „Perzsia és Média királya” vagyis ezeknek a területeknek a pártus meghódítója barátságosan bánt foglyával, sőt még a pártus hercegnővel, Rodogunéval is összeházasította (Appianosz: Syriaca, 67). Demetriosz csak 129-ben szabadult ki. Egy időre sikerült visszaszereznie trónját, de azután 125-ben merénylet áldozata lett.

29

50 (G) Simon dícsérete (14,4-15). A Simont dicsérő költemény felsorolja összes tetteit. 4. nyugalom volt az országban: Mivel Simon alatt egyetelen szeleukida hadsereg sem támadt rá. 5. megszerezte Joppét: Ld. 12,33; 13,11. Joppe „utat nyitott a tenger szigeteihez”, feltehetően Ciprushoz, Ródoszhoz és Krétához. 6. kiterjesztette népe határait: Joppé, Gézer és Bétszúr elfoglalásával. Josephus Flavius ehhez hozzáteszi Jamniát is (Ant., 13.6.7 §215). 7. rengeteg foglyot hazavezetett: Galileában (ld. 5,23). Az elfoglalt szír erődökre ld. 12,43-48; 11,65-66; 13,49-52. 8. Ezzel a terményből Istennek járó részt is meg lehetett adni, amit a Lev 26,3-4 törvényei rögzítenek. 9. Ld. Zak 8,4. 10. Ld. 1Makk 12,34; 12,38; 13,33;14,33. 12. Ld. Mik 4,4; Zak 3,10. 14. A nép „elesettjei” (Ld. 2Sám 22,28; Zsolt 17,28 LXX; Szof 3,12) a törvény igaz megtartói, ellentétben a törvényszegőkkel és a gonoszokkal. A szabadságharc a törvény védelmében kezdődött (13,3; 14,29). „Megtartotta a törvényt”: ez a mondat későbbi kiegészítés lehet a 14,14a-ban található „elesettek” magyarázataként. A 14,4-15 szövegére, mint a levita messianizmus kibontakozásának egyik bizonyítékára ld. T. Donaldson: JETS 24 (1981) 193-207.51 (H) A szövetség megújítása Rómával és Spártával (14,16-24). A hellenisztikus diplomáciában szokásos volt megújítani a barátsági szerződéseket, mihelyt a szerződő felek valamelyike uralkodót váltott. Simonnak főpappá és zsidó vezetővé választása után (142-ben; 13,41) kellett volna követeket küldenie Rómába, és Spártába, hogy kinyilvánítsa a Júdás (Rómával, 8,1-32) és Jonatán (Rómával és Spártával 144-ben; 12,1-23) által kijelölt külpolitika folytatását. A 14,16-24 és a 15,15-24 elrendezése azt sejteti, hogy a szerződés meghosszabbítására csak Demetriosz fogságba esése (139) után került sor (14,1-3). A 14,40 és a 15,22 kijelentései azonban feltételezik, hogy Demetriosz ekkor még szabad volt. Valamivel pontosabb időmeghatározást tesz lehetővé a 15,16-ban olvasható római válaszlevél, Lucius Caecilius Metellus Calvus consulságának éve ugyanis 142-re esett. Simon küldöttsége tehát 142-ben járt Rómában és még ugyanebben az évben tért vissza.

A 17-19. versek csak a rómaiakra utalnak, mivel, Júdás nem kötött szövetséget Spártával. Őrá a 18. versben történik utalás. A római válaszlevél nem maradt fönn, a bibliai szövegben csak egy tartalmi kivonat olvasható. A 15,15-24 pedig egy ehhez csatlakozó levelet idéz, amit a rómaiak a Júdeát körülvevő királyságok uralkodóihoz írtak. 18. így írtak neki: Simon követjárására válaszolva (14,2122,24). érctáblákon: Ezeket Rómában őrizték. Ld. a 8,22 jegyzetét. 22. Numénius és Antipater voltak Jonatán követei is (12,16). Josephus Flavius (Ant., 14.8.5 §146) szintén említést tesz erről a követjárásról, de ő sokkal későbbre, II. Hyrkanus uralkodásának idejébe helyezi (63–41), és az ő történetében a küldöttségnek tagja még egy bizonyos Alexander, Doroteosz fia (ld. 1Makk 15,15: „és kísérői”). 24. ezután: Bár a fontosabb, római misszió eredményéről már a 14,17-19 beszámol, a teljesség kedvért a spártai utazást a rómainak kell követnie és betetőznie, ezért említi a szerző még egyszer. Az ajándékba vitt arany pajzs 1000 ezüst mina értékű volt, mérete a Pompejiben talált díszes pajzsokhoz lehetett hasonló.52 (I) A Simont dicsőítő dekrétum (14,25-49). A Sion hegyén kihelyezett felirat formájában hasonló volt azokhoz a nyilvános dekrétumokhoz, amelyekkel abban az időben a görög városok főterein volt szokás dicsőíteni a nép jótevőit. A felirat részletezi a jótevő érdemeit, és a neki járó tiszteletadást. 26. érctáblákra: Hasonló módon feljegyzett fontos kordokumentumokról ld. 8,22; 14,18. A táblákat valószínűleg a templomot körülvevő oszlopcsarnok oszlopaira erősítették fel. 27. Elul hónap 18-a (a tavaszév hatodik hónapja), a 172. Szeleukida évben, Simon főpapságának harmadik évében, megközelítőleg 140. szeptember 14-re esett. Azaramelben: Az 1Makk fordítója ezt nyilvánvalóan helységnévnek vette, és a bet szócskát illesztette a héber helyhatározói prepozíció elé. Őt követve egyes szerzők (köztük Simon és Starcky) Azaramelt asar ‘am ’ēl-ként rekonstruálják („Isten népének udvara”). A bét-et inkább a megnevezés bevezetéseként olvasandó, s így a kifejezés így hangzik: ar ‘am ’ēl, vagyis „Simon főpap, mint Isten népe (szó szerint: herceg) uralkodójának harmadik évében.” A cím így a görög ethnarchos méltóságnévvel lenne egyenlő.

A felirat Simonnak jórészt ugyanazokat a tetteit sorolja fel, mint a 1Makk 13, még a nyelvezete is hasonló. 29. Járib: Ld. a 2,1 magyarázatát. A 29-30. versek jobbára az 1Makk cselekményét foglalják össze, és átvezetnek Simon méltatásához, ahogy azt a 1Makk 13 kifejti. 31. ellenségei be akartak hatolni: Trifónról van szó (13,1). 32. javainak jó részét felajánlotta: Utalás a 13,15-19-re? Simon a saját költségén szerelte fel a sereget, amiből látható, hogy nemcsak a jótevő szerepét akarta játszani, hanem egyben független fejedelemként is viselkedett. Korábban a zsidó katonákat a királyi kincstárból fizették. 33. megerősítette: Ld. 13,33. Bétszúr: Ld. 11,65-66. 34. Joppé: Ld. 13,11. Asdód határában Gézert: Ld. az 5,68 magyarázatát. Asdód tartományának határa ekkor alig 8 km-re húzódott Gézertől. 35. Ld. 13,7-8; 13,42. 36-37. Ld. 13,49-52.

30

Demetriosz nem annyira saját jószántából, inkább mert el kellett ismernie Simon eredményeit, kinevezte őt főpappá és királyi „baráttá” (13,36), egyben sztratégosszá, ld. 13,41. 41-43. A zsidók által Simonnak adományozott méltóságok. A görög városokban a méltóságok felsorolása ezzel a formulával kezdődött: „a nép jónak látja hogy...” Ennek párhuzama olvasható a 41. versben: „Ezért elhatározták a zsidók és papok”. Simont (és a „míg” kitételből következően egyben családját is!), beiktatták a főpapi hivatalba, a „hitelt érdemlő próféta” eljöveteléig. Ebben az időben a zsidók úgy hitték, a prófétaság intézménye megszűnt; ld. 4,46 és 9,27. Amint azonban egy igaz próféta eljön, az ő tiszte lesz eldönteni ill. Isten mondja meg neki hogy Simon leszármazottainak főpapsága legitim-e. Úgy tűnik, voltak néhányan, akik elvitatták Járib fiainak a jogát a főpapi székhez; ld. a 10,20 magyarázatát. Arra a (valószínűtlennek látszó) feltevésre, miszerint a hű, vagy „hitelt érdemlő” próféta kifejezés Sámuelre utal vissza, ld. W. Wirgin: PEQ 103 (1971) 35-41. 43. minden iratot... az ő nevében kell kiállítani: Ld. a 13,41 magyarázatát. A bíbor köpenyt és az arany csatot (44. v.) ettől kezdve csak Simon viselheti; vö. 10,20. 47. Simon a főpapi cím mellett a sztratégoszi és ethnarkhoszi méltóságot is elfogadta (ld. 28. v.). 49. A dekrétum másolatához Simonnak és fiainak a hivatalok öröklődése miatt volt joga.53 (J) VI. Antióchosz megerősíti Simon kiváltságait, majd hadaival ostrom alá veszi Trifónt (15,1-14). VII. Antióchosz (139–129) a csatában elesett I. Demetriosz fia (ld. 10,50) és II. Demetriosz fivére volt. Apja a harcok elől küldte biztonságosabb helyre, így VII. Antióchosz a Pamphilia-beli Szida városában nőtt fel, aminek következtében legtöbben a Szidétész néven ismerték. Hivatalos neve Euergetész („jótevő”) volt. Josephus Flavius (Ant., 13.7.1 §222 és 13.8.2 §244) ezeket még más melléknevekkel is kiegészíti: Szótér („megváltó”) és Euszébész („kegyes”). Értesülve fivére fogságba eséséről, elfogadta Demetriosz feleségének, Kleopátrának meghívását, hogy jöjjön Szeleukeiába, és vegye el őt (Kleopátra korábbi házasságairól ld. 10,57-58; 11,12) és így alapozza meg trónigényét a Szeleukida birodalom felett.

1. a tenger szigeteiről: Antióchosz ekkor Ródosz szigetén tartózkodott (Appianosz: Syriaca, 68). 3. némely gonosztevők: Nevezetesen Trifón. 4. Antióchosz feltehetően Szeleukeiában szánszándékozott partra szállni hadseregével, ahol Kleopátra várt rá. 5-6. Antióchosz a korábbi adómentességeket megtetézve (ld. 10,25-45; 13,36-40), a pénzverés jogát is biztosította Simonnak, aki valójában nem élt ezzel a joggal, és azt a király nemsokára vissza is vonta (15,27). 7. Jeruzsálemet és a templom térségét Antióchosz szabadnak nyilvánította (ld. 10,31; 10,43), de ténylegesen egész Júdea zsidó kézen volt és kívül esett az ő ellenőrzésén. Ld. 15,25-36.

10. A 174. Szeleukida év Kr.e. 139-ben volt. Trifón katonái először Kleopátrához szöktek át (Josephus Flavius: Ant., 13.7.1 §221), ő pedig rögtön Antióchosz parancsnoksága alá helyezte őket. Antióchosz egy ütközetben legyőzte Trifónt (Josephus Flavius: Ant., 13.7.2 §223), majd a Kármel hegyétől D-re fekvő Dóra városába űzte, ahol kemény ostrom alá vette. Dóráról ld. E. Stern: BAIAS (1982) 17-20.54 (K) A római küldöttség visszatérése (15,15-24). Ld. a 14,16-24 magyarázatát. Lucius Caecilius Metullus Calvus levelének címzettje VIII. Ptolemaiosz Euergetész II. Phiszkón (145–116) egyiptomi uralkodó, akit a consul arra kér, hogy a lázadókat szolgáltassák ki Simonnak. 22-24. A levél egy-egy másolatát elküldték Simonnak, és öt királynak: Ptolemaiosznak, II. Demetriosznak (ld. a 14,2 jegyzetét), II. Attalosznak, Pergamon királyának (159–138), V. Ariarathész kappadókiai uralkodónak (162–131), és Arszakész, pártus királynak (vagy I. Mitridatész, 171–138). Több szabad város is másolatot kapott a levélből, különösen a görög városok, a görög szigetek, valamint Asia Minor néhány városa és szövetsége.55 (L) Antióchosz megszegi a Simonnal kötött szövetséget (15,25-36). Antióchosz áttörhetetlen ostromgyűrűt vont Dóra és ezzel együtt Trifón köré (15,10-14). Támogatására Simon jelentős mennyiségű hadi- és emberanyagot küldött, amelyet Josephus Flavius tanúsága szerint (Ant., 13.7.2 §224) Antióchosz elfogadott, bár a 1Makk épp az ellenkezőjéről ír. Antióchosz ezt azzal viszonozta, hogy Atenóbioszt küldte el, követelje vissza a Simon által elfoglalt városokat, vagy legalább Simon fizessen értük jóvátételt. 30. helységek... Júda határain túl: Legvalószínűbb, hogy ezek a 11,57-ben említett kerületek.

Simon Atenóbiosznak adott válaszában megindokolja, milyen jogcímen birtokolják ők a szóbanforgó a területeket: ezek az izraelitáké voltak, és ellenségeik igaztalanul rabolták el tőlük. A Makkabeusok, mint minden igaz Jahve-hívő, még a Szeleukidák szükséghelyzetében sem egyeztek bele soha, hogy a szent föld idegen nép kezébe kerüljön. Simon mindennek ellenére hajlandó volt rá, hogy némi kártérítést fizessen Joppéért és Gézerért. A király haragra gerjedt, amikor követe visszatért ezzel az üzenettel.

31

56 (M) Johannes Hyrkanus és Júdás legyőzik Kendebajoszt (15,37–16,10). Mivel Trifónnak sikerült hajón elmenekülnie Ortóziába (Tripolisztól É-ra), Antióchosznak üldözőbe kellett vennie. Végül Apameánál sikerült elfognia ellenfelét, és meg is ölette (Josephus Flavius: Ant., 13.7.2 §224). Közben egyik fővezérét Kendebajoszt epistratégos-szá (kormányzó-tábornok) nevezte ki a tengermellék területére (paralia; ld. 11,59) és különleges hatalommal ruházta fel a Júdea elleni hadjárathoz. Jamniából, a paralia fővárosából indulva Kendebajosz egy előretolt támaszpontot épített ki Kedronnál (Jamniától 5 km-re DK-re), és innen rajtaütésekkel tudta nyugtalanítani Júdeát.

Johannes Hyrkanus, akinek gézeri erődje (13,53) került leginkább Kendebajosz akcióinak hatósugarába, értesítette apját a történtekről, mire a már közel 60 esztendős Simon őt és egy másik fiát, Júdást küldte, hogy hadaikkal hárítsák el a veszélyt. 4. lovast: Ez a Makkabeus lovasság első említése. 6. János bátor átkelése Júdás 5,40-43-ban leírt haditettére emlékeztet. 7. Taktikája az volt, hogy lovasságát középre helyezte el, így annak mindkét szárnyát a gyalogság védelmezte; ezzel ki tudta egyenlíteni a Szeleukida lovasság számbeli fölényét. 8-10. A legyőzött Kendebajosz és csapatai Kedronba és az Asdód környéki erődökbe menekültek vissza, amelyeket János lerombolt, mielőtt Júdeába hazaindult.57 (N) Simont és két fiát meggyilkolják (16,11-22). Ptolemaiosz, Simon veje a hatalomra éhesen összeesküvést szőtt felesége családja ellen. Mint a Holt-tengertől É-ra fekvő termékeny területek kormányzója, lakomára hívta meg Simont és fiait, Júdást és Matatiást, majd a lakoma közben legyilkoltatta őket. 14. A 177. szeleukida év Kr.e. 134-re esett, Sebat hónapja pedig nagyjából februárnak felelt meg abban az évben, amely egyébként a tavasszal kezdődött. 15. Dók: Hegyi erőd Jerikótól 8 km-re ÉNY-ra; ld. H. Burgmann: Judaica 36 (1980) 152-174.

Ptolemaiosz támogatókat keresett, ezért levelet írt VII. Antióchosznak, és a zsidó parancsnokoknak (chiliarchos). Eközben más embereit Gézerbe küldte el, hogy öljék meg Jánost, akit azonban valaki időben értesített a veszélyről; így János visszafordította a fegyvert, elfogatta és kivégeztette a merénylőket. Josephus Flavius szerint János testvéreit nem mészárolták le apjukkal együtt, hanem fogva tartották Dók erődjében, amelyet János megostromolt. Mikor a szombatév beköszöntével Jánosnak abba kellett hagynia az ostromot, Ptolemaiosz megölette Júdást, Matatiást és anyjukat, majd elmenekült (Ant., 13.7.4. §228-229; 13.8.1 §230-235).

(O) A Makkabeusok első könyvének lezárása (16,23-24). János megmenekülésével Ptolemaiosz orgyilkosai elől befejeződik a Haszmoneusok története. A 16,23-24 összegző formulája stílusában az 1-2Kir lezárásait utánozza (1Kir 14,19.29, stb.). A 23. versben említett falak talán ugyanazok, amelyeket János VII. Antióchosz halála után épített fel, a király ugyanis újra lerombolta Jeruzsálem falait (Josephus Flavius: Ant., 13.8.3 §247).

K O M M E N T Á R A M A K K A B E U S O K 2 . K Ö N Y V É H E Z

Mivel a Makkabeusok 2. könyve ugyanazt a témát dolgozza fel, mint az első, nem látszik szükségesnek, hogy a mindkét könyvben taglalt események magyarázatait ismételgessük Az olvasó bőséggel találhat a kommentár korábbi részében a 2Makk-ra vonatkozó adatokat és utalásokat.58 (I) Levél az egyiptomi zsidókhoz (1,1–2,18). A levél hitelességére és datálására vonatkozóan ld. 5.

(A) Az első levél (1,1-10a). Ez a levél, amely „Kiszleu (9.) hónapban” a „sátoros ünnepek” azaz a Hanukka megülésére buzdít, a 188. Szeleukida évben íródott (Kr.e. 124-ben). Benne egy másik levélre történik utalás (7-8), amelyet talán azért írtak, hogy értesítsék az egyiptomi zsidókat Jonatán elvesztéséről (1Makk 12,48; 13,23). Ez a korábbi levél, amelyet 169-re (Kr.e. 143) kelteznek, Jázon hitehagyásáról és annak következményeiről számolt be, a templom újjászenteléséig (174–164), majd minden bizonnyal arra buzdította az egyiptomi zsidóságot, hogy ők is ünnepeljék meg annak az ügynek az emlékét, amiért Júdás és Jonatán harcoltak. A mostani levél újra az ünnep megtartására int; a korábbi levéllel való egyesítése és a keltezés (Kr.e 124) feltehetően azt jelzik, hogy a 2Makk szerzője elkészült munkájával.

1. üdvözlet: A hellenizmusban szokásos üdvözlőformula (esetleg a levél fordítója toldotta be?) minden jót: az eredetiben a hébereknél használt „béke” kifejezés szerepel. 2. emlékezzék meg... szövetségéről: Ld. Lev 26,40-46; Isten nem hagyja magára híveit, még idegen országban sem. 4. tegye lelketeket fogékonnyá törvénye iránt: Jelentheti azt, hogy a megszólítottak tartsák távol magukat IV. Oniás leontopoliszi templomának hamis áhítatától? 6. mi itt imádkozunk értetek: A jeruzsálemi templomban mondott imákat különösen hatásosnak tekintették. 7. szorongattatás: Jonatán halála és

32

annak következményei. Jázon: Ld. 2Makk 4,7–5,10. szent föld: Zak 2,16; Bölcs 12,3. 8. ...áldozatot mutattunk be: Ld. 1Makk 4,36-51.

(B) A második levél (1,10b–2,18). Ez a 164-ben írott levél ( 5) arra kéri az Egyiptomban élő zsidókat, csatlakozzanak júdeai testvéreikhez annak az új ünnepnek a megülésében, amelyet a templom megtisztításának emlékére rendeltek el (1Makk 4,36-59; 2Makk 10,1-8). Az ünnepet a sátoros ünnepekhez hasonlóan kell megrendezni, amely egybeesik Salamon templomszentelésének emlékezetével (1Kir 8,2.65), valamint az új oltár Józsue és Zerubbábel általi felállításával (Ezd 3,3-4). A „szent tűz” (mivel a Hanukka külön meggyújtásával ünnepelték) ünnepének leírásában egy kiegészítő utalást találunk, ami a 2Krón 7,1-et idézi, és amit a levél a Nehemiás emlékirataira való hivatkozással magyaráz (1,19–2,13). A sátoros ünnep és a Hanukka leírásáról és a kettő közti viszonyról ld. Vaux: AI, 495-502, 510-514.

10. nagytanács: a gerousia, azaz a 1Makk 12,6.35-ben említett vének tanácsa. Arisztobulosz: alexandriai zsidó „filozófus”; VI. Ptolemaiosz Philométór (180–145) „tanítójává” lépett elő azzal, hogy neki ajánlotta könyvét, amelyben be akarta mutatni, hogy a görögök a zsidó törvényből és a prófétáktól vezetik le minden bölcsességüket és filozófiájukat (Alexandriai Szt. Kelemen: Sztrómateisz 1.22). 11. A szóban forgó király IV. Antióchosz Epifánész (175-164). 12. ő űzte ki: Végső soron, ld. 10,1. 13-17. Ld. a 1Makk 6,1-17 jegyzetét. 14. azzal az ürüggyel, hogy eljegyzi magát vele: Antióchosz ilyen „házasságokkal” remélte rátenni a kezét a templom kincseire, amelyekre a háborús kiadások fedezéséhez volt szüksége (9,2; 1Makk 6,1-4). 16. titkos ajtót: Ilyen titkos ajtó játszik szerepet a Dán 14,12.21-ben is. fejedelem: A valóságban Antióchoszt nem csalták így csapdába, hanem mint ostromlót űzték el a templom falai alól, és később halt meg (9,2-3.28-29; 1Makk 6,4-16). A szerző minden bizonnyal az apával, III. Antiochosszal keveri össze, akit akkor öltek meg, amikor megpróbálta kifosztani az elami Bél-szentélyt.59 Az 1,192,13 sorai Nehemiás (elveszett) emlékirataiból származnak, amelyek a 2,14-ben említett „elkallódott könyveket” is magukban foglalták. A Kiszleu hónap 25-ére, azaz az ünnep kijelölt napjára ld. 1Makk 1,59; 2Makk 6,7; 10,5. A „tűz” (18. v.) talán a 2Makk 2,9-10-ben ábrázolt égi tűzre utal. Nehemiás (18. v.) nem építette ujjá a templomot vagy oltárát; Ezd 3,2; 6,14. Az Ezd 2,2 szerint viszont ő is egyike a fogságból elsőként hazatérteknek. Goldstein (II Maccabees 174) feltételezi, hogy Nehemiás Zerubbábel héber neve volt. 19. Perzsiába: Ponosabban Babilonba. A szent tüzet a 2,1 szerint Jeremiás adta át a jámbor papoknak. 20. iszapos víz: Valójában kőolaj-előfordulás; ld. 1,34. Ennek az „iszapos” folyadéknak a tüzéről gondolták, hogy az égből szállt alá. Így a láng, amely elemésztette Nehemiás áldozatait (1,22-23), Mózes (Lev 9,24) és Salamon (2Krón 7,1) áldozatának megismétlése volt, bár a csodás elemet valamelyest tompítja a természeti erőkre, pl. napra való hivatkozás. Ld. még Bír 6,21; 1Kir 18,38; 1Krón 21,26. 23. Jonatán: Nem ismert. Goldstein a Neh 11,17-ben szereplő Matatiással azonosítja (II Maccabees, 178). 24-29. Ez az ima Izrael moneteizmusát hangsúlyozza, és azt a speciális szerepet, amit Isten választott népeként betölt. 29. verjen gyökeret: Ld. Kiv 15,17; MTörv 30,5. 31-32. A folyadék gyúlékonysága világosan látható abból, hogy lángra lobban, mikor az előzőleg vélhetően felforrósított kövekre ráöntik. 34. A perzsák, mint Zoroaszter-hívők, a tüzet szentnek tartották. 35. A vers minden bizonnyal arra céloz, hogy a király gazdagon megadományozta az újonnan alapított templomot. 36. A kőolajra használt perzsa szó a neft; ebből származik a közismert nafta kifejezés. Nehemiás és társai a héber thr, „megtisztít” szótő segítségével szójátékot alkotva nevezik neftarnak ezt az anyagot.60 2,1-3. Amikor Jeremiás rábízta a papokra a megszentelt tüzet (1,19), egyben buzdította is őket, hogy tartsák meg a törvényt és kerüljék a bálványimádást (ld. Bár 6,3).

4-12. Egy I. sz.-i apokrif könyvben, A próféták életében bukkan fel újra a legenda, amely szerint Jeremiás elrejtette a szövetség ládáját Nébó hegyén. Itt nemcsak a ládát, hanem a sátrat és az áldozati oltárt is elrejti. A Jer 3,16 ismeretében az egész történet valószerűtlen. 4. a hegyre: a Nébó hegyére (MTörv 32,49). 8. Jeremiás szerint Isten meg fog nyilatkozni, hogy felfedje a szövetség ládájának rejtekhelyét. Ez a megnyilatkozás a kivonuláskor (Kiv 16,10; 40,35) és a templom felszentelésekor (1Kir 8,10-11) történt teofániákhoz lesz hasonlatos. A templom felszentelésének említése emlékezetbe idézi, hogyan emésztette el az égből aláhulló tűz Mózes áldozatát (Lev 9,24) és Salamonét (2Krón 7,1); az utóbbiét szintén a templom szentelésekor. A 11. vers értelme homályos; ld. Lev 10,16-20. 12. Ld. 1Kir 8,65-66; 2Krón 7,9.

13-15. A közösség számára fontos könyvek összegyűjtése szintén fel van jegyezve Nehemiás emlékirataiban. 13. királyok: a TM-ben Sám-től a Kir.-ig. Dávid írásait: a zsoltárokat. „A királyok adománylevelei” (áldozati adományokról) a perzsa királyoktól származó dokumentumok. Itteni említésük is mutatja, hogy Nehemiás gyűjteményében nemcsak sugalmazott, kánoni könyvek voltak

33

fellelhetőek. Júdás hasonlóképpen az „elkallódott” könyvekből állított össze gyűjteményt, amely aztán hozzáférhető volt az egyiptomi zsidók számára. A korszak könyvtári „távkölcsönzéséről” ld. M. Kellermann: ZDPV 98 (1982) 104-109).

A fennmaradó 16-18. versek ismét arra bíztatják az egyiptomi közösséget, hogy ők is üljék meg a templom megtisztításának új ünnepét. 17. Utalás a Kiv 19,3-6-ra (ld. 1Pét 2,9). 18. Ld. MTörv 30,1-5.61 (II) A könyv írójának előszava (2,19-32). A szerző kifejti, hogy ő Kyrenei Jázon ötkötetes művét fogja egy kötetben összefoglalni, a történelmi részletek pontosságáért viszont Jázoné a felelősség (2,28-31). Az összegzés fáradságos munkájában azt fogja szem előtt tartani, hogy a végeredmény olvasmányos, emlékezetes, élvezhető és mindenkinek hasznos legyen (2,25).

21. A csodás elem Jázon műfajának, a patetikus és retorikus történetírásnak sajátja. zsidóság (iudaismos): azaz „judaizmus”, a hellenizmussal ellentétes életvitel. Ez az elvont fogalom, amelynek értelmét a magyar fordítás nemigen adja vissza, itt fordul elő legelőször (ld. még 8,1; 14,38; Gal 1,14), (4,13). A „barbár hordák” szóösszetétel nemcsak a kegyetlenkedésekre céloz (4,25; 5,22), hanem egyben szándékolt kipellengérezése annak a felsőbbrendű civilizált státusnak, amelyet a Szeleukida hellenizmus magának tulajdonított. 23. Kyrenei Jázont más ókori forrásból nem ismerjük. Kulturális szempontól Kyrene Egyiptomhoz kapcsolódott, az ott elő zsidók vallásilag alexandriai hitsorsosaiktól függtek. Mint Jázon könyve is mutatja, ez a kisugárzás kölcsönös volt.62 (III) A főpapság hanyatlása (3,1–4,50). A szerző nyomon követi a főpapi méltóság presztízsének gyors zuhanását. A törvény hűséges megtartása jellemezte III. Oniás hivatali idejét (3,1); majd a bitorló Jázon alatt a hellenizmus romboló hatásai érvényesültek (4,13), Menelaosz pedig már a tolvasjlástól és gyilkosságtól sem riadt vissza (4,25.32-34).

(A) A Heliodórosz-epizód (3,1-40). Az apameai békeszerződés után (188) a Szeleukida királyok a jóvátétel miatt nehéz anyagi helyzetbe kerültek. Mikor Simon azt állította, hogy a templom kincstára tele van pénzzel (burkoltan arra célozhatott, hogy szabálytalanságok történtek?), Szeleukosz megörült, és rögtön lépeseket tett annak megszerzésére. Isten azonban megvédelmezte a templom kincseit a király megbízottjától Heliodórosztól (a 4Makk. 4,1-14-ben ugyanez Apollónosszal és nem Heliodorosszal esik meg).

1. Oniás: III. Oniás, II. Simon fia, és egy másik Oniás unokája (Josephus Flavius: Ant., 12.4.10 §225). Őt dicsőíti a Sír 50,1-21 himnusza. A görög név (a Sír héber szövegéből következően) a héber Johanan, „Isten irgalmas” rövidült formájának tűnik. Oniás családja Jadduán keresztül (Ezd 2,36; 1Krón 24,7; Josephus Flavius: Ant., 11.8.7 §347) Józsuénak, a fogság utáni közösség főpapjának volt leszármazottja (Neh 12,10-11). 2. e helyet: A 2Makk-ben gyakran ezzel a szóval utalnak a templomra. 3. Szeleukosz: IV. Szeleukosz Philopátor (187–175). Ázsia királya: Ld. a 1Makk 8,6 jegyzetét. 4. Simon Bilga (1Krón 24,14) papi törzséből származott, ahogy ezt a latin L, B és P kódexek tükrözik. A görög szöveg „Benjamintól” származtatja. Simon, elöljárói hivatalából (prostatés) adódóan került konfliktusba Oniással, aki feltehetőleg néhány, a városi piac irányításával kapcsolatos intézkedését érvénytelenítette. Simon, következő lépésként, a főpap megkerülésével Cöleszíria és Fönícia helytartójához ment, azzal számolva, hogy kínos helyzetbe hozza Oniást, sőt a korrupció vádjával talán leváltását is eléri. 5. a tarzuszi Apollóniosz: Meneszteosz fia (4,4.21); itt „tarzusziként” (kilikiai város) azonosítja a görög szöveg, és nem „Tharszeosz fiaként”, ahogy esetleg még olvasni lehetne. Apollóniosz később megvált hivatalától, és Milétoszba ment (Polübiosz: Hist., 31.13), amikor Antióchosz Epifánész trónralépett. Cöleszíriáról és Föníciáról ld. a 1Makk 3,38 jegyzetét. 7. Heliodórosz: Aiszkülosz (nem a drámaíró!) antióchiai születésű fia. Később meggyilkolta Szeleukoszt, de a trón megszerzésére irányuló kísérlete sikertelen maradt (Appianosz: Syriaca 45). Megbízatásáról a Dán 11,20-ban is olvashatunk. 11. Hyrkanus valójában unokája volt Tóbiásnak, apja pedig József. Tóbiás családja rokonszenvezett a Ptolemaioszok érdekeivel; később, amikor Hyrkanus IV. Antióchosztól félve öngyilkos lett, vagyonát a Szeleukidák elkobozták (Josephus Flavius: Ant., 12.4.11 §236). 12. Oniás a „szentség” sérthetetlenségére próbált hivatkozni a kinccsel kapcsolatban, de mindhiába. A letétbe helyezett pénzösszeg bizonyára eltúlzott, ma az értéke többszázmilliós nagyságrendű lenne. 15. a letétbe helyezett javakra vonatkozó törvény: Ld. Kiv 22,6-14.

22-30. Isten meghallgatta a tömeg könyörgését. Egyes szerzők (többek közt Tedesche és Zeitlin: Second Maccabés, 128) feltételezik, hogy Heliodórosz egyezkedni kezdett Oniással, hiszen a király meggyilkolására készülődött. A 4,1-ből azonban az a benyomás támad, hogy Heliodóroszt valamilyen fizikai behatás érte. A Jázon-féle felcicomázott történet, amelyben a templom kincseit Isten csodás beavatkozással menti meg, jellegzetes stílusjegyeket hordoz. Az epifánia következtében Heliodórosz öntudatát veszti és teljesen magatehetetlenné válik (ld. a 3Makk 2,21-23 hasonló elbeszélését). 31-34. Nehogy később Heliodórosz meggyilkolásával vádolják őket, a zsidók imádkoztak felgyógyulásáért,

34

mire egy újabb jelenés volt a válasz. A 33b mondata Jób 42,7-8-ra emlékeztet. 35-40. Heliodórosz elismerte Izrael Istenének mindennél nagyobb hatalmát, amellyel szentélyét is meg tudja védeni.63 (B) Simon összeesküvése Oniás ellen (4,1-6). Simon a kudarc ellenére sem adta fel, és tovább szőtte terveit Oniás eltávolítására. 1. Oniás 3,32-ben említett félelme most beigazolódott. 2. törvény: Ez egyszer a Szeleukida királyság törvényéről, és nem a Tóráról van szó (ld. B. Renaud: RB 68 [1961] 39-67, különösen a 64). 5-6. Oniás már túl későn érkezett a királyhoz, aki időközben Heliodórosz merényletének esett áldozatul. Némi nehézség után IV. Antióchosz Epifánész, a halott király öccse foglalhatta el a trónt (Appianosz: Syriaca, 45).64 (C) Jázon, a főpap görög szokásokat vezet be (4,7-20). A zsidóság életében bekövetkező sorsdöntő változásokról ld. a 1Makk 1,11-15 jegyzetét. 8. Jázon megemelt adókat ígért. A szokásos adóbevétel minden valószínűség szerint évi 300 talentum volt (1Makk 11,28). 11. Eupolemosz: Ld. a 1Makk 8,17 jegyzetét. a törvényes rend: Itt: Mózes törvényei. 12. görög kalapot: A petasos széles karimájú kalap volt, amelyet Hermész, a testgyakorlás istene is hordott. Viselése tehát egyet jelentett a tornákon való részvétellel. 13. főpapnak nem tekinthető: Josephus Flavius (Ant., 12.5.1 §237) szerint Antióchosz Jázonnak adta át a főpapságot, amikor III. Oniás meghalt, mert az utóbbi fia, IV. Oniás még kiskorú volt. A 2Makk azonban megtagadja Jázontól, hogy főpapnak nevezhesse magát, mivel a hivatalhoz vesztegetéssel jutott hozzá. 14. A papok saját szolgálatukat is elhanyagolták, csak hogy részt vehessenek a testgyakorló iskola „liturgiájában” (az eredetiben chorégia, a szerző gúnyos kifejezésével), amikor a gong hívta őket.

18. Türoszban már Nagy Sándor idejétől kezdve rendeztek játékokat. 19-20. antióchiai polgárjogot: Ennek a státusnak a jelentőségéről ld. a 1Makk 1,11-15 jegyzetét. Herkules: Melkart, a szíriai istenség, görög szokás szerint Héraklésszel (a rómaiak Herkulesével) lett azonos. Még maguk a követek is érezték, hogy nem illendő a templom pénzét pogány áldozati adományokra költeni, ezért valamilyen kevésbé kompromittáló célra, a hajók felszerelésére fordították.65 (D) Jázon fogadja Antióchoszt Jeruzsálemben (4,21-22). Korábban IV. Antióchosz visszahívta Apollónioszt Milétoszból (ld. a 3,5 jegyzetét) és Rómába küldte (Livius: Periochae, 42.6). Most, 172-ben Egyiptomba küldte el, hogy részt vegyen VI. Ptolemaiosz Philométor (180-145) koronázásán. Ptolemiosz anyja, I. Kleopátra (Antióchosz Epifánész nővére), fia kiskorúsága idején kormányozta Egyiptomot, haláláig, 176-ig. Ezt követően a király miniszterei, Eulaiosz és Lenaiosz terveket szőttek, hogyan lehetne Cöleszíriát Egyiptom számára visszaszerezni (Diodórosz: Hist., 30.16). Antióchosz bölcs elhatározással Apollónioszt, a tapasztalt diplomatát küldte oda, hogy kipuhatolja az egyiptomi szándékokat, és neki sikerült is megtudnia, hogy az újonnan trónralépett és nagykorúságát éppen elérő uralkodó ellenséges érzelmeket táplál Szeleukida nagybácsikájával szemben. Antióchosz ekkor a küszöbönálló invázióra készülve Joppéba és más föníciai kikötőkbe csapatokat irányított. Ugyanekkor ellátogatott Jeruzsálembe, ahol Jázon ünnepélyes fogadtatásban részesítette, „fáklyafény és üdvrivalgás közepette”.66 (E) Menelaosz a főpap (4,23-50). A főpapi intézmény erkölcsi mélypontra süllyedését jól példázza Menelaosz tolvajlása, aki templomi aranytárgyakat tulajdonított el, hogy a vesztegetéssel tovább építhesse saját karrierjét. Oniás félreállításában sikeresebb volt, mint testvére Simon: a volt főpapot egyszerűen meggyilkoltatta.

23. három évvel ezután: Ezt Jázon beiktatásától kell számolni, ami 174-ben történt, itt tehát a 171. évben vagyunk. 24-26. A szokásos vesztegetéssel (az összeg azonban túl soknak tűnik, amit a 4,27 is igazol), amely mellé a hízelgést is bevetette, Menelaosz elnyerte magának a főpapságot. Őseiről ld. a 3,4 jegyzetét. A hivatalából kitúrt Jázon Ammonba menekült, feltehetően Transzjordánia déli részére, amelyet a nabateusok laktak (5,8). 27-28. Menelaoszt és Szosztratoszt utóbbi később a király ügynöke és Jeruzsálemben a ciprusi zsoldosok parancsnoka Antióchiába idézték, hogy magyarázatot adjanak a királyi adójövedelem késlekedésére. Történetesen a király nem volt a városban, mivel két kilikiai város, Tarzusz és Mallosz (utóbbi a Püramosz folyó mentén fekszik, közel az isszoszi öbölhöz) felkelését kellett levernie; a két város polgárai azért lázadtak fel, mert nem voltak hajlandóak a király ágyasának, Antiochisznak adózni. Menelaosz ebben a helyzetben ismét a vesztegetés eszközéhez nyúlt, a király helyettesének, Andronikosznak adta át a templomból lopott aranyedényeket, hogy az ítélet számára kedvező legyen. Oniás kemény szavakkal illette ezért, de előbb Apolló dafnéi szentélyében keresett menedéket. Andronikosz ennek ellenére, Menelaosz sürgetésére, megölte. A gaztetten még a görögök is felháborodtak, mert Andronikosz semmibe vette a templomi menedékjog szentségét. A hazatérő Antióchosz megtorlásul rögtön megfosztotta méltóságától, majd kivégeztette.

35

39-42. Lizimachosz, Menelaosz fivére és helyettese (29. v.) sem maradt le a főpaptól a templomi kincsek fosztogatásában. Amikor emiatt Jeruzsálemben kitört a népharag, Lizimachosz saját fegyvereseivel akarta vérbe fojtani, de embereit visszaverték. 42. templomrabló: Lizimachosz. 43-50. A zsidó nagytanács (gerousia; ld. 1Makk 12,6.35) bevádolta Menelaoszt, aki azonban kivágta magát, ismét csak vesztegetés segítségével. Később, Cöleszíria és Fönícia sztratégoszaként Ptolemaiosz a Makkabeus-felkeléssel került szembe (8,8; 1Makk 3,38). A szkiták a Fekete-tengertől É-ra, a mai Oroszország területén éltek, kegyetlenségük közmondásos volt.67 (IV) Antióchosz Epifánész és a népre kényszerített hellenizmus (5,17,42). A szerző most azokra a megpróbáltatásokra fordítja figyelmét, amelyeket a „görögök” szabadítottak az őket versengve utánozni próbáló (4,16) zsidókra. Antióchosz kifosztotta a templomot, feldúlta Jeruzsálemet és betiltotta a zsidó vallást, aminek véres következményei lettek azok számára, akik hűek maradtak a törvényhez.

(A) Antióchosz feldúlja Jeruzsálemet (5,1-14). Antióchosz egyiptomi hadjárata, amelynek során Memphiszben Egyiptom királyává koronázták, de római nyomásra kénytelen volt visszavonulni , olyan eseményekbe torkollt, amelyek a jeruzsálemi vérengzésben érték el csúcspontjukat. Erre visszatekintve Kirenei Jázon egy baljós előjelű látomást is lefest, amelyben égi lovasok vonulnak harcba Jeruzsálem felett. Josephus Flavius hasonló, ominózus jelenésről számol be, de ő ezzel a templom Kr.e. 70-ben történt pusztulását elővételezi (Bell., VI.5.3 § 296-299).

5-7. Jázon, aki hírt kapott Antióchosz egyiptomi fiaskójáról, azt feltételezte, hogy a király már halott, így a jeruzsálemi néptömeg segítségével sikertelen kísérletet tett a város elfoglalására és Menelaosz kiűzésére, akit a pro-Szeleukida Tóbiás-párt is támogatott (Josephus Flavius: Ant., XII.5.1 §239). 8-10. Miután Aretásznál (I. Harith nabateus királynál) menedéket talált, de onnan is elűzték, Jázon Egyiptomba menekült, majd a lakedaimóniakhoz (spártaiak; ld. a 1Makk 12,1-23 magyarázatát). Végül számkivetésben halt meg. 11-14. Antióchosz, egyiptomi kalandjának sikertelenségén felbőszülve zsidó lázadásnak hitte a rajtaütést és irgalmatlanul Jeruzsálem lakói ellen fordult. Jázon beszámolóinak retorikus stílusát figyelembe véve viszont ismét azt kell mondanunk, hogy a meggyilkoltak és rabszolgának eladottak száma túlzott.

(B) A templom kifosztása (5,15-23a). Ld. a 1Makk 1,20-24a magyarázatát. Ezúttal adottak a templom kifosztásának teológiai indokai. Ha nép nem vétkezett volna a görög életmód utánzásával, Antióchosz talán úgy járt volna, mint korábban Heliodórosz (3,1-40). Saját gőgjétől elvakítva, önmagát a természet erőin is uralkodó istenségnek képzelve (21. v.) fel sem tudta fogni, hogy nem az ő merészsége tette lehetővé a szentségtörést, hanem Isten időleges haragjában engedte azt meg. 16. más királyok: Pl. IV. Szeleukosz. 21. 1800 talentum: Ismét egy valószínűtlenül túlzó szám. 22. felügyelőt: Gör. epistatai, ld. 1Makk 1,51. Fülöp a 6,11-ben és a 8,8-ban újra felbukkan. Nem azonos a 9,29-ben és a 1Makk 6,14.55-ben szereplő Fülöppel! 23. természetesen ez az Andronikosz sem ugyanaz, mint Oniás gyilkosa (4,31.34.38). 68 (C) Apollóniosz megrohanja Jeruzsálemet (5,23b-26). Ld. a 1Makk 1,29-35 magyarázatát. Josephus Flavius (Ant., XXIII.5.5. §261) feljegyzi, hogy Apollóniosz Szamaria kormányzója (meridarchés) volt. Később Júdás legyőzte és megölte (1Makk 3,10-12).69 (D) Júdás Makkabeus a sivatagban (5,27). Apollóniosz említése már átvezet az Apollónioszon bosszút álló Júdás bemutatásához, így a szerző átugorja Matatiás történetét (ld. 1Makk 2), amelyet még Jázon műve minden bizonnyal tartalmazott. Mivel azonban így saját története hézagossá válik, rögtön megszakítja az erőszakos hellenizáció krónikáját és olyan elbeszéléséket iktat be, amelyek a 1Makk 1,62-63 verseit bontják ki teljes részletességgel. Az elbeszélések végeztével aztán visszatér a „főtémához”, Júdáshoz a 8,1 köv.-ben.70 (E) Antióchosz rákényszeríti a hellenizmust a zsidókra (6,1-11). Ld. a 1Makk 1,41-64 jegyzetét. A királyság egységesítése érdekében (1Makk 1,41) a király elrendelte a görög szokások felvételét, és az olümposzi Zeusz kultuszát a jeruzsálemi templomban. Amit korábban önkéntesen lehetett csinálni (4,7-20), az most kötelezővé vált. Mindez Kr.e 167-ben játszódott le.

1. öreg athéni: Ld. a 1Makk 1,51 jegyzetét. 2. olimpiai Zeusz: Ld. a 1Makk 1,54 magyarázatát. Garizim: A rivális szamariaiak a Garizim-hegyén építették fel templomukat. a vendégszerető Zeusznak: vagy Diosz Xeniosznak, az idegenek védelmezőjének. Josephus Flavius (Ant., XII.5.5 § 261) változatában a szamariaiak maguk kérvényezik Antióchosztól, hogy templomukat keresztelje át Diosz Helleniosz-ra, ezzel is elhatárolva magukat a zsidóktól, akikről tudták, hogy a király haragszik rájuk. 5-9. Amíg törvénytelen áldozatokat mutattak be (6,18.21; Lev 11,7; 1Makk 1,47), nem lehetett eleget tenni a zsidó vallási törvénynek. Helyette, Ptolemajsz lakóinak köszönhetően a zsidókat egész Cöleszíriában és Föníciában arra kényszerítették, hogy a királyi születésnapi lakomákon ők is

36

disznóhúst egyenek (1Makk 1,58) és vegyenek részt Dionüszosznak, a bor és szőlőszüret istenének tiszteletére rendezett bacchanáliákon (ez volt a görög „sátoros ünnep”). Ld. J. G. Bunge: JSJ 10 (1979) 155-165. 10. Ld. 1Makk 1,60-61. 11. Ld. a 1Makk 2,29-41 magyarázatát.71 (F) A szerző helyzetértékelése (6,12-17). Ld. a 5,15-20 magyarázatát. A szerző rövid kitérőben emlékezteti olvasóit, hogy a zsidókat ért sorscsapás gyógyító, nevelő jellegű (7,33). Isten azért bünteti népét, nehogy továbbmenjenek a törvénytelenség útján és később még nagyobb haragja következményeit kelljen elszenvedniük. Ebben a gondolatmenetben a Péld 13,24; 20,30; 23,13-14; Tób 13,5 atyai nevelő szigora érzékelhető. A pogányok esetében viszont Isten vár, amíg bűneik mértéke be nem telt, azután sújt le rájuk; ld. Dán 8,23; 9,24. Ezenfelül a Bibliában olyan nézet is érvényesül, hogy Isten egyeseket megóv a büntetéstől, tekintettel majdani üdvözülésükre: időt hagy nekik, hogy megváltozzanak, és ezzel késlelteti az ítélet napját (Bölcs 11,23; 12,20; Róm 2,4-5). Ezért késik a parúzia is (2Pét 3,9).72 (G) Eleazár vértanúsága (6,18-31). Eleazár mártírhaláláról még kiszínezettebb beszámolót nyújt a 4Makk. 5–7 (ld. még 3Makk. 6,1 köv.; Zsid 11,35b). A tisztátalan étel visszautasításával (Lev 11,7-8) Eleazár elutasította a tisztátalan áldozatot is, és végsőkig hű maradt a törvényhez; kínhalálával az iránta való engedelmességnek vált tanújává (martyros). A kegyes csalásra sem volt hajlandó, amire pogány (vagy pogánnyá lett?) barátai unszolták; lelkiismerete nem tűrte volna, hogy a fiatalabbakat ezzel a példával botránkoztassa meg. 23. az alvilágba: A gör. hadés a halottak lakóhelye. 26. Eleazár minden jel szerint tisztában van azzal, hogy a bűnösöknek bűnhődniük kell haláluk után; ezzel valamelyest továbblép a korábbi ószövetségi hiedelmeken (ld. még Dán 12,2; Hén. 22,10-11). 29. esztelenség: Ld. Bölcs 5,3.73 (H) Az anya és hét fia mártírhalála (7,1-42). Eleazár példamutatása a fiatalok számára (6,28) nem volt hiábavaló. A szerző bemutatja, hogy nők és gyerekek is készek voltak meghalni a törvényért. Elbeszélésében most még inkább érezhető a stílus díszítettsége (a történet még részletesebb előadását ld. 4Makk. 8–18).

A halálba készülő testvérek szavaiban, amit a királyhoz intéznek, fokozatos témafejlődését lehet megfigyelni: 1) az igazak inkább meghalnak, mint hogy vétkezzenek (7,2); Isten igazolni fogja őket (7,6; MTörv 32; 36); 2) Isten feltámasztja őket (7,9); 3) Teljesen ép testben fognak feltámadni (7,11); 4) A gonoszok számára nem lesz feltámadás az örök életre (7,14); 5) Isten meg fogja torolni rajtuk bűneiket (7,17); 6) Az igazak vétkeik miatt szenvednek, de a bűnösök is amiatt fognak (7,19-19); 7) A szentek halálának üdvözítő és engesztelő szerepe van (7,38-39). Ezzel a történettel a szerző felépíti a vértanúság, és az igazak feltámadásának teológiáját. Ld. Dán 12,2.

1. A király: mivel a történet kitalált, maga a legfőbb üldöző áll szemben az áldozatokkal. 6. Mózes... énekében: MTörv 32,36. 8. atyái nyelvén: Héberül; ld. 21.27 v., 12,37; 15,29. 17. utódaidat is: Ld. 2Makk 9 (Epifánész); 2Makk 14,2; 1Makk 7,2-4 (Eupátor); 1Makk 11,17 (Alexander Balasz); 1Makk 13,31 (VI. Antióchosz). 22-23. Ld. Zsolt 139,13-16; Bölcs 7,1-2; Préd 11,5. 24. Antióchosz azért gyanakodott sértegetésre, mert az anya is héberül beszélt; 7,21.27. 28. A semmiből való (ex nihilo) teremtés első bibliai említése. Ld. még Zsid 11,3. 29. visszakapjalak: Kitartása jutalmaként a feltámadásban ismét együtt lesz a család. 33. Ld. 5,17. 37. Ld. 9,12. 38. Ld. a helyettesítő szenvedés teológiáját Iz 52,13–53,12. Ld. még U. Kellermann: BN 13 (1980) 63-83.74 (V) A zsidóság Júdás Makkabeus vezetésével győzedelmeskedik (8,1–10,9). A szerző ettől kezdve Júdás Antióchosz ellen indított felkelését követi nyomon, addig, amíg a gonosz zsarnok meg nem hal, Júdás pedig megtisztítja és újraszenteli a templomot.

(B) Júdás az üldözésre válaszul megszervezi az ellenállást (8,1-7). Ld. az 1Makk 2,42-48 magyarázatát. A szerző azt az elbeszélést folytatja itt, aminek a fonalát még az 5,27-ben szakította meg. 2-3. A gerillák imádkoztak, azután harcoltak. A népre váró szorongattatás hasonló leírásával találkozunk a 1Makk 1,24-28.36-40; 2,7-12; 3,45.50-53 verseiben. A várost fenyegető pusztulást, vagy annak látomását szemlélteti a 1Makk 1,31 (ld. 2Makk 5,23b-26); 1Makk 3,35; 2Makk 9,4.14 (az események történelmi időrendjére vonatkozóan ld. 11).

(B) Júdás legyőzi Nikánort és Gorgiászt (8,8-29.34-36). Ld. a 1Makk 3,38–4,27 magyarázatát. 8. Fülöp: Ld. az 5,22 jegyzetét. Ptolemaiosz: Ld. 4,45 és a 1Makk 3,38 magyarázatát. 9. Nikánor veszedelmesebb ellenfélnek tűnik itt, mint a 1Makk-ban. 14. eladták, amijük még volt: Tekintve, hogy úgyis Nikánor kezébe került volna. Ezek az emberek egyértelműen Júdáshoz csatlakoztak. Figyelemreméltó az imádkozás állandó hangsúlyozása. 18. Ld. Zsolt 20,7-8. 19. Szanherib: Ld. 2Kir 19,35. 20. a galaták ellen Babilóniában vívott csatára: Nem tudunk olyan ütközetről, ahol a makedónok oldalán zsidó zsoldosok harcoltak volna. J. Goldstein (II Maccabees, 332-333) hihetőnek látszó magyarázata szerint a galaták Antióchosz Hierax szolgálatában álló

37

zsoldosok voltak, amikor Antióchosz a késő III. sz.-ban II. Szeleukosz ellen harcolt. 23. Ezdriás: Ld. 12,36, más névváltozatban Eleazár; az 1Makk 5,18.56 Azariásnak nevezi (ami alapjában véve ugyanazt jelenti: „Isten (Él vagy Jahu) segített”) Ez az Eleazár nem azonos Júdás testvérével (1Makk 2,5; 6,43). 28. A zsákmány szétosztásának módjáról ld. Szám 31,25-47; 1Sám 20,21-25.

(C) Júdás egyéb győzelmei (8,30-33). Ld. a 1Makk 5,6-8.9-13.24-25 magyarázatát. Ennek a töredékes szövegrésznek az eseményeit nehéz pontosan elhelyezni a történetben. Ld. 9,3; 10,24-38; 12,10-31. 30. Bakhidész: Ld. a 1Makk 7,1-25 magyarázatát. 33. Kallisztenész: Ismeretlen. A kapuk felgyújtásáról ld. 1Makk 1,31 (itt kellene következniük a 2Makk 11 eseményeinek; 11). 36. A szerző itt teológiai magyarázatot ad a győzelmekre: Isten megvédelmezi azokat, akik hűek maradnak a törvényhez, és a csatában legyőzhetetlenné teszi őket.75 (D) A zsarnok halála (9,1-29). Ld. a 1Makk 6,1-17 magyarázatát. Líziász bétszúri veresége után Antióchosz békefeltételekben egyezett meg a zsidókkal (1Makk 4,28-35; 2Makk 11 [kivéve 22-26. v.]), de egyáltalán nem lett barátságosabb irántuk. Miután templomrablási kísérlete balul ütött ki, elhatározta, hogy a zsidókon áll bosszút. A szerző hosszadalmasan ábrázolja haldoklását, amelynek kiváltó oka a 9,7-ben említett baleset. Nem világos azonban, hogy ezt a balesetet közvetlenül mi okozta (szívroham? 5. v.). 8. ld. 5,21; 9,12. A hamis isten, Epifánész, azaz a „Megnyilatkozás” (nyilvánvalóan Zeuszé), elbukik az igaz Isten valóban megnyilvánuló hatalmától.

A király utolsó óráinak fantáziadús szemléltetése a 9,9-12-ben inkább teológiai, mint narratív célzatú, visszatükröződnek benne az Iz 66,24; 14,11; Sír 7,17; 19,3; Jud 16,17 gondolatai. Isten ellenségeinek haláláról hasonló leírásokat közöl Josephus Flavius (Ant., XVII.6.5 §168-169, Nagy Heródesről) és a Csel 12,12 (Heródes Agrippáról).

Antióchosz fogadalma (13-18. v.) ugyanilyen valószerűtlen, vagy legalábbis inkább a végsőkig kétségbeesett ember és nem az őszintén megtérő imájának tűnik (különösön a 17. v.). Ld. Nebukadnezár betegségét és megtérését a Dán 4-ben. A 2Makk szerint már nem lehetséges, hogy Isten meghallgassa Antióchosz imáját. Ld. a 6,12-17 magyarázatát, és ld. D. Mendels: IEJ 31 (1981) 53-56.

A 9,19-27-beli levél, amennyiben az antióchiai és hellenizált zsidóknak szól, hihető. Ebben a szövegkörnyezetben viszont úgy tűnik, címzettjei a törvényhez hű zsidók. A megtért uralkodó nekik ajánlja fiát, bár elég nehezen képzelhető el, hogy „jótéteményei” (26. v.) miképp kedveltették volna meg az ifjabb Antióchoszt alattvalói szemében. 23. III. Antióchosz IV. Szeleukoszt nevezte ki utódjának. 29. Fülöp: Ld. a 1Makk 6,14 jegyzetét.76 (E) Júdás megtisztítja a templomot (10,1-8). Ld. a 1Makk 4,36-61 magyarázatát. Mivel korábban a sátoros ünnep megülésére nem volt módjuk (6,6; 5,27), Júdás és követői most ennek az ünnepnek a mintájára tartják meg a templom megtisztítását (10,6). 3. szikrát csiholtak: Az új örökmécses meggyújtásához; ld. 1,19–2,1. 4. Ismét az ima és a bűnbánat kap hangsúlyt.77 (VI) Júdás további küzdelmei (10,10?15,39). A 2Makk fennmaradó fejezetei Júdás különféle harcait részletezik a szomszéd népek ellen, a Nikánor elleni győzelméig és az ennek örömére megtartott ünnepségig bezáróan.

(A) Ptolemaiosz Makrón öngyilkossága (10,10-13). A szerző, némileg rejtélyes okból, ismét egy töredéket iktat be történetébe. Először még feljegyzi V. Antióchosz Eupátor (161–161) trónralépését, majd elmondja, hogy a király Líziászt helytartónak nevezte ki Cöleszíria és Fönícia fölé (korábban Líziász Epifánész helyett régensként kormányzott nyugaton). Aztán IV. Antióchosz halálával ellentétbe állítva egy, a zsidók iránt barátságos főhivatalnok haláláról tudósít. Ptolemaiosz Makron (a ragadványnév jelentése „nagy” [nagyfejű?]), az egyiptomi király VI. Ptolemaiosz Philométor (180–145) megbízásából kormányozta Ciprust, de amikor IV. Antióchosz flottája megjelent a szigetnél, hogy elfoglalja, Makron harc helyett átszökött a Szeleukidákhoz. Új szövetségesei azonban, akik a mérsékelt zsidó politikusokra szintén megvetéssel néztek, úgy kezelték őt, mint árulót, és bevádolták a királynál (talán a zsidók irányában tett újabb köpönyegfordítás miatt?). A további kegyvesztettséget Makrón már nem tudta elviselni, és öngyilkos lett.78 (B) Júdás Idumeában harcol (10,14-23). Ld. a 1Makk 5,3-5 jegyzetét. Gorgiász Idúmeának (12,32) és a „filisztesok földjének” azaz a tengerparti területeknek (1Makk 5,68; ld. 1Makk 11,59) kormányzója (stratégos) volt. 16. Az ütközetet ismét imádság előzi meg: a szerző sohasem téveszti szem elől, kinek köszönhető a győzelem. 17. húszezer: A 18. versben említett 9000-rel és a 20. versben említett 70.000-rel együtt ez is valószínűtlenül felnagyított szám, hogy a győzelem annál elsöprőbbnek tűnjék fel. 19. Júdás a testvérét, Simont és Józsefet (1Makk 5,18) hagyta hátra a várak megostromlására.

38

79 (C) Júdás legyőzi Timóteust (10,24-38). Ez a szövegrész, amelynek nincs párhuzama az első könyvben, kronológiailag leginkább az 1Makk 5,9-13.24-54, ill a 2Makk 12,10-31 után illeszthető be.

Korábbi vereségei után (8,30 köv.) Timóteus még hatalmasabb sereggel indult a zsidók leverésére. Júdás hadainak ismét a bűnbánó ima (10,25-26) és a közvetlen isteni segítség – Júdás angyali testőrének képében – biztosította a diadalt (10,29-30). Timóteus veresége végleges volt, üldözőbe vették, megostromolták, majd megölték (10,32-37). A győztesek hálát adtak Istennek (10,38). 26. Ld. Kiv 23,22. 32. Gézer: mivel Gézert Simon vette be (1Makk 4,28-35), és nem Júdás, helyénvalóbb, szövegjavítással Jazer-t olvasni, ahogy a 1Makk 5,8-ban.80 (D) Győzelem Líziász felett Bétszúrnál (11,1-15; 12,1). Ld. a 1Makk 4,28-35 magyarázatát. Ez az elbeszélés időrendben megelőzi Antióchosz Epifánész halálát ( 11). Líziász (ld. 1Makk 2,32 köv.) fel volt bőszülve Nikánor és Gorgiász vereségén, és hatalmas haderővel vonult fel, hogy a király rendeleteit végrehajtassa (1Makk 3,34-36). Bétszúrnál azonban seregét szétverték.

1. a király gyámja: Eupátoré, nem Epifánészé (1Makk 3,33; 2Makk 10,10). 3. a főpapi tisztséget áruba bocsátja: Ez a hellenizált közösség főpapjára vonatkozott volna, mivel a „bajkeverő” zsidókat már eltávoztak a városból (1Makk 3,34-36). 5. öt stádium: Bétszúr mintegy 32 km-re D-re volt Jeruzsálemtől. 6-12. Újra a már jól ismert séma: bűnbánó ima–angyali segítség–győzelem–menekülő ellenség. 6. jó angyalát: Vö. 15,23; Tób 5,21. 11. Az ettől eltérő számadatokról ld. 1Makk 4,34. 13-15. A csata következménye békekötés volt, amelynek értelmében a zsidók visszakapták vallásszabadságukat. Ld. az ezután következő leveleket. A 1Makk 4,35 feltételezi egy későbbi invázió lehetőségét, Eupátor idején (1Makk 6,28-63).81 (E) A levelek (11,16-38). A 16-21.27-33.34-38 versekben leírt három levél a Líziász fenti hadjáratát követő béketárgyalásokhoz kötődik, a 22-26-beli levél pedig Eupátor válasza.

16-21. Levelében Líziász a néphez fordul, nem vezetőjükhöz, Júdáshoz. A levél a 15. versben említett megegyezésre vonatkozik, bár Líziász még némi fenntartást kifejezésre juttat benne (18. v.). János: Matatiás fia lehet (1Makk 2,2). Absalom fia szintén részt vett a harcokban; ld. 1Makk 11,70; 13,11. 21. A 148. év Dioszkurosz hónapjának 24-e (ez a hónap Xantikosz hónappal egyenlő, ld. 30.33.38) Kr.e. 164 márciusára esett.

27-33. Antióchosz Epifánész levele, amelyet a zsidó nagytanácsnak címzett, amnesztiát és vallási szabadságot igér. 29. Menelaosz: Líziász bizonyára a Perzsiában tartózkodó királyhoz küldte őt. Antióchosz pedig visszaküldte azzal a meghagyással, hogy mindenben a hellenizáció előtti status quo-t kell visszaállítani (4,50). Júdás nyilvánvalóan már egyszer elutasította Menelaoszt; ld. a fenntartásokat Líziász levelében, amikor a király döntéseit továbbította, továbbá Menelaosz félreállítását és kivégeztetését a 13,3-8-ban, és Júdás ellenállását Alkímosz főpappá választásával szemben (1Makk 7). Így végül a Haszmoneusok – elsőként Jonatán – maguknak biztosították a főpapi hivatalt (1Makk 10,21). 33. Xantikosz 15-e, a 148. szeleukida évben a mi időszámításunk szerint lehet 164. késő márciusa is (a teljesen bizonytalan időszámítással, és a 21.30.38 versek dátumaival kapcsolatos problémákra ld. Abel és Starcky: Maccabées 39-43.)

34-38. A római legátusok levele megerősíti Líziász rendelkezéseit, és arra kéri a zsidókat informálják őket válaszukról, amíg a király intézkedései nyomán nem rendeződnek az ügyek (36. v.). 34. A három legátus közül Quintus Memmiusról semmi közelebbit nem tudunk; Titus Manilius (Torquatus) Kr.e. 165-ben konzul volt, a következő évben diplomáciai küldetést teljesített Keleten; Manius Sergius szintén jól ismert diplomata, akit 164-ben IV. Antióchosz Epifánészhez küldtek (Polübiosz: Hisztoriai 31.1,6 köv.).

22-26. Ez az V. Antióchosz Eupátortól származó levél a Líziász második hadjárata (1Makk 6,28-63; 2Makk 13,1-26) utáni béketárgyalásokkal foglalkozik, egyben megerősíti a zsidók vallásszabadságát és intézkedik a templom visszaadásáról (amely már amúgy is a zsidóké; 1Makk 4,36-61; 2Makk 10,1-8). Ezekbe a feltételekbe Antióchosz és Líziász persze csak kényszerből egyeztek bele.82 (F) Harc a szomszédos népekkel (12,2-45). Ld. a 1Makk 5,1-68 magyarázatát. Mivel a szomszédos népek, kormányzóiktól is provokálva, zaklatták a zsidókat, azok egy sor büntető hadjáratot indítottak ellenük, és megtették a szükséges védelmi intézkedéseket. 2. Timóteus: Ld. 8,30-33; 10,24-38; 12,10-31; 1Makk 5,24-54. Apollóniosz: Nem az 5,24-26-ban szereplő miziai parancsnok, és nem a 2Makk 4,21-ben szereplő Apollóniosz. Nikánor: nem a 8,9-ben említett Patroklosz fia.

39

3-9. A Joppéban történt atrocitásról ld. az 1Makk 5,55-68 magyarázatát. 9. 240 stádiumnyira: körülbelül 48 km-re, ami ehhez valószínűtlenül nagy távolság. 10-31. Ld. a 1Makk 5,9-13.24-54 jegyzetét. 15. Ld. Józs 6,1-21. 27. Líziász: nem a 10,11-ben említett kormányzóval azonos.

32-45. Ld. a 1Makk 5,55-68 magyarázatát. 35. Doszitheosz: Ld. 12,19.24. 40. A ruha alá rejtett tárgyak nyilvánvalóan amulettek és egyéb kabalák voltak, amit a jamniai támadáskor (1Makk 5,58) elesett ellenséges katonáktól vettek el. A MTörv 7,25-26 ezeket elégetni rendeli, de a harcosok zsákmányolási vágyukban elrejtették a tárgyakat. Haláluk okát a szerző ebben jelöli meg, bár az 1Makk 5,19.61-62 és Josephus Flavius (Ant., XII.8.6 §352) szerint az engedetlenség állt a hátterében. 42-45. Ezekben a versekben világosan kifejezésre jut az igazak feltámadásában való hit (ld. 7,11; 14,46), amelyet a szerző Júdásnak tulajdonít (43. v.), bár ő még legfeljebb az élőkről akarta a büntetést elhárítani, nehogy a csatában elesett vétkesekkel együtt bűnhődjenek ők is (vö. Józs 7). A szerző hisz abban, hogy akik jámbor módon halnak meg, azok fel fognak támadni (45. v.; 7,9), és ki halhatna meg jámborabban, mint az, aki az Isten törvényéért vívott csatában veszti életét (ld. 14,46)? Júdás tehát imádkozott, hogy emberei szabaduljanak meg bűneiktől, amelyek miatt egy ideig Isten haragját kellett elszenvedniük (7,32-39). A szerző nem osztozik 1Hén. 22,12-13 véleményében, amely szerint a bűnösök ellen vétkezők az alvilágnak (seol) egy olyan „részlegébe” kerülnek, ahonnan nem fognak ugyan feltámadni, de mentesülnek a többi bűnösre rámért szenvedéstől. Júdás tettében viszont bizonyítékot lát arra, hogy a csatamezőn halt jámbor halál megszabadíthat azoktól a le nem vezekelt bűnöktől, amelyek az örömteli feltámadás akadályai lennének. Ez a tan, ha még körvonalazatlanul is, de már megfogalmazza azt a lényeget, amiből később (további pontosításokkal) a keresztény teológusok tisztítótűzről szóló tanítása fejlődött ki. Ld. Alonso Diaz: ByF 3 (1977) 259-275; T. Long: BTB 20 (1982) 347-353.83 (G) Líziász második hadjárata Júdeában (13,1-26). Ld. az 1Makk 6,28-63. magyarázatát. 1. A 149. Szeleukida év Kr.e. 163-nak felel meg. 2. A szereplők különböznek a 1Makk 6,30 hőseitől. Mindkét helyen erősen túlzóak a számadatok.

3-9. Ez a kivégzés jobban illene a Líziász júdeai kudarcáról szóló beszámoló után (ld. 4. v., és Josephus Flavius: Ant., XII.9.7 §385), de lehet, hogy más, korábbi okok vezettek Menelaosz halálához; ld. 4,27.43-47. A kivégzés módszerét a perzsáktól vették át. 4. Királyok Királya: Ld. Ezd 7,7 (Artaxerxész). Beroia: I. Szeleukosz Nikátor adta Aleppo városának ezt a nevet (305-281). 5. ötven könyök: kb. 22,2 m.

A 13. fejezetben leírt csaták zsidó győzelemsorozatként jelennek meg, de a 1Makk tágabb perspektívát ad róluk. A zsidók ugyanis a teljes megsemmisülés szélén álltak, amikor hír érkezett Fülöp antióchiai puccsáról (23. v.). A király ettől megrettenve békét kötött a zsidókkal, hogy az otthoni, fenyegetőbbnek tartott veszéllyel szembenézhessen. A 2Makk 11,22-26 levele, amely megerősíti a zsidók vallásszabadságát és visszaadja templomukat (mint a 23. v.-ben), kronológiailag ide illik. 24. geréniek: A Gazától délre fekvő, Pelusium melletti terület lakói. Az így létrejött közigazgatási egység, a paralia, azonban később nem látszik ennyire kiterjedtnek. Ld. a 1Makk 11,59 jegyzetét.84 (H) I. Demetriosz Szótér (161–150) trónralép (14,1-2). Ld. a 1Makk 7,1-4 jegyzetét, és az előtte lévő bekezdéseket. 1. Tripolisz: A város onnan kapta a nevét, hogy valaha a szidóni, türoszi, és az aradoszi kereskedőknek mind külön, fallal elválasztott városnegyedeik voltak (Diodórosz: Hist., 16, 41).85 (I) Alkímosz ármánykodása (14,3-11). Ld. a 1Makk 7,1-25 jegyzetét. A 2Makk-ből kimarad Bakhidész hadjárata (1Makk 7,8-25). A Júdás ellen az 1Makk 7,25-ben felhozott vádakat ez a szövegrész részletezi (ld. még 1Makk 7,5-7). 4. Ez 161-ben történt. 6. haszidok: Ld. a 1Makk 2,42-48; 7,12-18 magyarázatát.86 (J) Júdás és Nikánor (14,12-36). Ld. az 1Makk 7,26-38 jegyzetét. A 1Makk 7,27-30 Nikánor álnokságáról beszél, mivel dióhéjban összefoglalja a 2Makk 14,18-30 cselekményét, és csak a végkifejletet mutatja be. A 2Makk azonban beszámol Júdás és Nikánor rövidéletű barátságáról is. Alkímosznak végül sikerült a régi ellenségeskedést kiprovokálnia köztük. 87 (K) Radzisz halála (14,37-46). Ez a történet, amelynek a 1Makk-ban nincs párhuzama, a 6,28–7,42 vértanú-elbeszéléseivel mutat rokonságot. Valószínűleg összefüggésbe lehet hozni Nikánor kafarszalamai csatavesztésével is, amiről a 1Makk 7,31-32 számol be. 46. Radzisz is hitt benne, hogy akik jámbor módon haltak meg, feltámadnak. A fogságba esés elől szintén öngyilkosságba menekülő Saul volt számára a példakép (1Sám 31,4 amelyből a 2Makk 14,41-42 is meríthetett).

40

88 (L) Nikánor veresége (15,1-37a). Ld. a 1Makk 7,33-50. jegyzetét. A küzdelmet a szerző égi (Jahve, 4. v.) és földi hatalmasságok (Nikánor, 5. v.) harcaként mutatja be, amely a szent város és temploma birtoklásáért folyik. Nikánor önhittsége, és fegyvereiben való bizakodása (15,5-6) áll az egyik oldalon, Júdás Istenben való bizakodása (15,7-8) a másikon. Ismét bizonyossá válik, hogy Isten be fog avatkozni a csatában népe mellett: a győzelemhez egy látomás segít hozzá, amelyben ezúttal Oniás és Jeremiás jelennek meg, hogy buzdítást adjanak.

1-5. Minden jel szerint sem Nikánor, sem a kíséretében levő zsidók nem tudták, hogy Júdásék el vannak szánva a szombati harcra is, ha úgy hozza a sor (1Makk 2,41). 3. címeres gazember: Ld. 8,34. 4-5. ld. Kiv 20,8-11. 6-11. A felfuvalkodott és hadserege erejében bízó Nikánor már egy emlékműről ábrándozott, amely majd győzelmét örökíti meg (6. v.), míg Júdás, aki Isten segítségére számított, a csata előtt embereit bátorította. 10. hitszegésére: A pogányok a haszidokkal kötött békét szegték meg (1Makk 7,12-18). Júdás elmondta katonáinak azt is, mi vár rájuk, ha megadják magukat. Ld. még 4,34; 5,25; 12,3; 1Makk 6,62.

12-16. A látomásban megjelenő III. Oniás és Jeremiás a törvényt (amely a templom papságában testesül meg) valamint a prófétákat képviselik; a szerző ezzel ábrázolja a Júdás számára érkező isteni segítséget és a győzelmet (utóbbi szimbóluma az arany kard). A látomás arról is tanúskodik, hogy szerzőnk hisz a szentek közbenjáró hatalmában. 12. Oniást: A leírás a 3,1.31-34; 4,2.37-re emlékeztet; ld. 6,18-31. Jeremiást: Ld. 2,1-8.

17-27. A zsidók elszánják magukat az azonnali támadásra Nikánor ellen (17. v.). 21. vad elefántokat: Ld. a 1Makk 6,34 magyarázatát. 22. Júdás imádkozott a győzelemért, ahogyan Hiszkija is tette Szanherib ellen (Iz 37,36; 2Kir 19,35), és Isten meg is hallgatta.

28-37. Nikánor már nem tudott győzelmi emlékművel és trófeákkal dicsekedni (15,6), helyette ő maga vált trófeává (15,35). 29. atyáik nyelvén: Héberül. 36. Ádár: Ez a hónap volt a Szeleukida naptárban Xantikosz (11,30.33.38). Mardocháj napja: Ld. Eszt 3,7; 9,20-23; 10,3. 89 (M) A szerző utószava (15,37b–39). a város: Jeruzsálem. A szerző kifejezésre juttatja, hogy tőle telhetően mindent megtett olvasói gyönyörködtetésére (2,25). A vízzel kevert lakodalmi bor hasonlatával (vö. 2,27) szemlélteti törekvéseit: ő a száraz történelmi tényeket a művészi elbeszélés stílusával elegyítette, s miután célját elérte, olvasóinak ajánlva magát, befejezi a művet.

41