Magyar Adorján

A Csodaszarvas

Előszó

Költőink, íróink, néprajztudósaink sokmindent írtak már nemzeti ősregénk Csodaszarvasáról, de ennek mivolta felől senki még eddig tisztába jönni nem tudott; mitöbb, mindabból amit eddig róla írtak az is kitûnik, hogy e regebeli csodaállat igazi mivolta felől mindeddig senkinek még csak sejtelme sem volt.

E homály főoka pedig az, hogy nemzetünket ma általában nem tartják, a valóságnak megfelelőleg, mai hazája, azaz Magyarország legrégibb őslakosságának és Európa legrégibb mûvelt népének, hanem körülbelül egy ezredévvel ezelőtt a Kárpátok Medencéjébe költözött ázsiai, nomád, mûveletlen keveréknépnek, amely mai mûveltsége elemeit és ezek között mondáit, meséit, regéit is, itt, az őt környező, de tőle merőben idegen népektől vette át. Ennélfogva, aki monda és mesekutatással komolyan foglalkozott is, rendesen vagy nem gondolt, vagy nem mert arra gondolni, hogy mondáink, meséink régi sajátunk volnának és hogy ami ezekben a környező népekéire hasonlít, azt nem mi vettük tőlük, hanem igenis azok tőlünk. Ez okból az esetleg tudományos kutatás tárgyává tett mai monda vagy mese ősalakját nem a nálunk meglévő változatok, hanem a más népeknél meglévők alapján akarták helyreállítani.

Így pedig majdnem mindig teljesen megfordított tükörképet látván, nem tudtak eligazodni, vagyis mivel a legtöbb mesét, mondát ősrégi idők óta a bennünket környező népek tőlünk vették át, avagy kialakulásuk után tőlünk örökölték, de ezeket idővel a maguk viszonyaihoz és észjárásához alkalmazván, eredeti alakjukból kiforgatták, ez oka annak is, hogy nemzetünk eredetmondáját sem merték sajátunknak tartani, mert hiszen ehhez többé-kevesbé hasonlók más népeknél is vannak; például a rómaiak eredetmondája, azaz a Hunor és Magornak megfelelő Romulusz és Rémusz testvérpárról szóló monda, vagy Heraklésznek a kerinai aranyagancsú szarvast üzéséről szóló hitrege. Ezért hát Csodaszarvasunk igazi mivoltát sem tudták soha megállapítani.

E dolog tisztázása tehát jelen könyvem tárgya.

Zelenika, 1948-1955.

Magyar Adorján

Az ős-szarvas

Európa őskorában itt a maiakon kívül még számos más, ma kihalt szarvasfaj is élt, amelyek között voltak a maiakhoz képest óriástermetűek is, aminthogy az őskorban még sok más olyan állatfaj is élt, amelyek mai állatfajokhoz bár hasonlítanak de ezeknél sokkal nagyobbak voltak. Például a mammut is a mai elefántnál jóval nagyobb volt, ugyanúgy az őskor barlangi medvéje és barlangi oroszlánja is nagyobb volt a mai medvénél, illetve oroszlánnál.

Amint azonban ez állatok némelyikének fennmaradott csontjai bizonyítják, fejük a testhez viszonyítva, a mai szarvasok, lovak, medvék, oroszlánok fejénél nagyobb volt, vagyis tehát esetleg agyvelejük is, testnagyságukhoz arányítva, nagyobb lehetvén, értelmük is a maiakénál magasabb fokú is lehetett. Mivel pedig ez ősállatok a maiaknál sok esetben kevésbé voltak specializálódva, ennélfogva egész testalkatuk még emberszerűbb volt, vagyis például ragadozó karmaik, ujjaik, fogaik, állakapcsuk még nem voltak annyira átalakulva mint a mai ragadozó állatokéi s így végtagjaik, fejük, arcrészeik is az emberéihez a mai állatokéinál jobban hasonlítottak. Más szóval : ez állatok és az ember közütt még a külömbség sokkal kisebb volt mint a mai állatok és az ember között. Ma is élnek azonban állatfajok amelyek az emberéhez hasonló testalkatukat nagymértékben megőrizték. Ezek a majmok

és félmajmok és utóbbiak között például az úgynevezett nyulánklóri, amely bár macskánál nem nagyobb és bár fejalkata más de viszont teslalkatában az emberhez valósággal megdöbbentően hasonlít. (Lásd: Brehm: „Tierleben (:Állatélet:)” Schlanklori.)

Igaz ugyan hogy voltak mindez alól kivételek is, mert hiszen éltek az őskorban a maiaknál sokkal kisebb valamint sokkal specializálódottabb állatfajok is, utóbbiak közül például a kardfogú tigrig, amelynek szemfogai a maiakénál sokkal nagyobbak voltak, mégis ezeket inkább kivételeknek tekinthetjük. Az eocen-kor emlősei a maiaknál átlag nagyobhak voltak; az pedig már eléggé megállapított tény, hogy a ma élő összes emlősök egy a mai majmokhoz, félmajmokhoz és az emberhez közelálló lényből kellett túlspecializálódás utján kialakuljanak. Ennek egyik legvilágosabb bizonyítéka peldául az, hogy az ős-lófajoknak eleintén még mindnégy lábukon rendes öt ujjuk volt öt

körömmel. Ezek csak utóbb fejlődtek vissza hárommá, három patával, majd csak eggyé, egy patával, mint amilyenek a mai lovak lábai; ami által lábaik gyors futásra lettek kiválóan alkalmasakká de másra hasznavehetetlenekké; vagyis túlspecializálódtak. Ugyanis, ha akár az eb, a disznó vagy elefánt végtagjait vesszük szemügyre, megállapíthatjuk hogy ez állatoknak is valamikor ép oly rendes ötujjú végtagjaik kellett hogy legyenek mint amilyenek ma az ember kezei. A természettudósok pedig be is bizonyították, hogy mindezen állatok ősei valamikor az emberhez jobban hasonlítottak mint a ma élők. Vagyis : mindazon állatok amelyek megélhetésüket nem elsősorban is ésszel, gondolkodással — azaz tehát agyvelejükkel — igyekeztek biztosítani, mint az ember, hanem gyors futással, fára mászással, röpüléssel, rettentő karmokkal és fogakkal stb., azok észbeli képességek és gondolkodás tekintetéhen vagy elmaradtak vagy visszafejlődtek, lévén hogy a Természet törvényei szerint mindaz amit keveset vagy soha nem használunk, fejlődésében elmarad sőt elkorcsosul, visszafejlődik. Ezzel szemben, mivel az ember megélhetését elsősorhan is eszével biztosította, ezért csak agyveleje fejlődött mindinkább ki, ellenben teste semely része sem indult túlspecializálódásnak, vagyis teste a kezdetleges emlősökéhez — amelyektől az összes többi emlősállatok származtak — leginkább hasonlít ma is, bár bizonyos nem túlságos specializálódásoktól, mint például lábfejeit illetőleg, ő sem maradhatott mentes.

Mindez áll tehát okvetlen az őskor szarvasaira vonatkozólag is, vagyis : azok szellemi képességei, arcalakja a mai szarvasokéinál emberibb kellett hogy legyen. Hogy pedig ez valóban így is volt, ennek a néprajzi tudomány szolgáltatja is némi bizonyítékát. Tudjuk ugyanis számtalan példából, hogy a mesék sokszor képtelennek, „mesebelinek” látszó indítéka (motívuma) rendesen vagy csak túlzott, átalakított, vagypedig csak már elfeledett de egykor létezett valóságon alapul. Hiszen hogy csak a legismertebb példát hozzuk föl : a sárkányokat mindaddig mesebeli, képzeletbeli, a valóságban sohasem létezett állatoknak tartotta a tudomány, amíg a legújabb kor ásatásaival előkerült dinoszauruszcsontok meg nem győztek arról, hogy a sárkányok nem csak valóban léteztek, de hogy ezek utolsó példányait az ember még láthatta is, sőt a pterodaktiluszcsontok még arról is meggyőztek, hogy repülni tudó szárnyas sárkányok is léteztek, épúgy tehát mint a mesékben. Valamint tudjuk ma már azt is, hogy az ősember még ilyeneket is láthatott és velük bizonyára, mint veszedelmes ragadozókkal, félelmetes harcokat is vívhatott.

Ámde csak a magyar népmesékben van a sárkányoknak emberi értelme, akik emberekként beszélnek, kardjuk, buzogányuk is van; ami lehát annak emlékezetét is fönntartja, hogy az űshüllók, azaz a sárkányok között némileg emberalakúak és a közönséges állatoknál sokkal magasabb fokú éttelemmel bírók is léteztek. Annyit mindenesetre máris tudunk, hogy számos dinoszauruszfaj embermódjára két lábon járt, valamint hogy első végtagjaik az emberéhez hasonló, bár erős karmokkal ellátott kezekben végződtek.

A népmesék az állatoknak, a magyar népmesék pedig különösen a „táltos lónak” emberi értelmet és beszélőképességet tulajdonítanak. A Nagy Sándorról szóló mondák szerint e hős lova a Bukefalosz nevet viselte, ami „bikafejű”-t jelent. Elmondatik pedig e lóról, hogy szarvai voltak, mint a bikának és hogy beszélni tudott.

Együgyű mese, alaptalan képzelet lett volna ez is ?

Nem !

Először is figyeljük meg, hogy a szarvasok, szarvasmarha- és lófélék fogazata, nyelve az emberéhez mennyire hasonlítanak, sőt ez állatok némely fajának még ajkai is, mint például a lovakéi, mily mozgékonyak, akárcsak az emberéi. Ez állatoknak tehát emberi szavak ejtésére föltétlen alkalmas szájuk van, sőt tudjuk hogy madárfélék (papagály, seregély, szajkó stb.) erre sokkal kevesbbé alkalmas szájalkattal is képesek emberi szavak kiejtésére. Ha tehát a szóban volt emlősöknek

fejlettebb agyveleje, értelme és agyvelejüknek többé-kevésbbé fejlett beszélőközpontja is volna, úgy természetesen emberi szavakat is képesek volnának kiejteni. Hiszen bár az állatok beszélőközpontja az emberénél összehasunlíthatatlanul fejletlenebb, de tudjuk hogy mégis külünböző állatok, de főkép a majmok, igen sok külünféle hangadásra képesek, amelyekkel nem csak saját érzemeiket, mint félelmet, haragot, örömöt, szeretetet stb, tudnak kifejezni, de társaikat veszélyre figyelmeztetni, hívni vagy ijeszteni is tudják, amely hangadások tehát kétségtelenül a beszéd kezdő alapját képezik és bizonyos hogy az emberi beszéd is ilyen hangadásokkal kezdődött.

Dél-Afrikában ma is él vadon egy antilopfajta, amely alakra és gyorsaságra a lóhoz teljesen hasonló, sőt még a lóéval egyező sörénye és hosszúszőrű farka is van és miként a ló, lovaglásra is alkalmas, de természetesen hasított patájú, feje pedig vadtekintetű, busa bikafő és a bikáéhoz hasonló hegyes szarvai is vannak. Ez az állat a gnu, amely pedig még arról is nevezetes, hogy emberi szavakat tud ejteni, amint azt egyik regényében Jókai Mór is említi.

E szavak hangzása onyo vagy nonyo, navend és belem, amelyeket többnyire egymásután szokott ejteni, úgyhogy

Brehm szerint, aki ez állatot részletesen leírja (Brehm: „Tierleben”), e szavakat, illetve ezek első kettejét, a búrok (boerok) nyelvükből (hollandi) „Nonjo navend” = „Kisasszony jóestét”-nek értelmezik. Igaz, hogy a gnu ma csak Dél-Afrika pusztáin nyargalászik, az ottani zebrafélék társaságában, de elfogadhatjuk hogy régebben ugyanúgy el volt terjedve mint a zebra, illetve hogy Núbia, Etiópia és a Szomáli Félsziget is hazája volt. Eszerint pedig annál valószínűbb, hogy Nagy Sándor, aki hiszen Egyiptomot is meghódította volt, gnut is szerezhetett, amelyet aztán lovaglásra használt. Ugyhogy Nagy Sándor lova Bukefalosz nevét, valamint azt is, hogy e lónak a monda szerint szarvai voltak és hogy (miként a magyar mesék táltos lovai) beszélni is tudott, egyszeriben nem fogjuk többé képtelenségnek, hanem csak elfeledett valóságon alapulónak tartani.

Ezzel szemben egyáltalán nem akarom azt állítani, mintha népmeséink táltos lovai is csak gnufélék emlékezetét tartanák fönn, hanem ellenkezőleg azt vélem, hogy az őskori lófélék (hipparion-félék) között is voltak olyanok amelyeknek fejlettebb agyvelejük lévén, értelmesebbek is voltak és agyvelejük beszélőközpontja sem lévén annyira visszafejlődve mint a mai lovaké, valóhan tudtak még emberi szavakat ejteni s gazdájukkal, miként a magyar mesékben, értelmes szavakat váltani, sőt ha eszünkbe jut hogy az állatok ösztöne a legtöbb esetben valóban csalhatatlan, akkor még azt is elfogadhatjuk, hogy miként a magyar mesékben, gazdájuknak hasznos tanácsokat adni is tudtak.

A magyar bölény szó, amely régen bölön-, belény-, belénd-nek is hangzott, szerintem kétségtelenül elsősorban is hangutánzó szó, amely az illető állat hangadását utánozza, amely tehát szintén belem, belém, bölöm hangzású kellett hogy legyen, vagyis bömhölés volt, amely utóbbi magyar szó szintén hangutánzó és ma is főkép a bika hangjára vonatkoztatjuk, holott a mai bika szava helyesen csak bőgésnek mondható, vagyis tulajdonképen bőő-, búú-, vagy múúnak hangzik, mivel bőgésekor ez

már sem nyelvét, sem ajkait nem mozgatja. Meg kell pedig jegyeznem, hogy bölény szavunkat mai irodalmi nyelvünk a latinul bison, németül Wisent-nek nevezett sötétbarna, feketés, bozontos szőrű állatra tévesen alkalmazza, mivel ez sem bömbölni sem bőgni nem tud, hanem miként a bivalynak, csak rekedt, messzire nem hallatszó hangja van, amely inkább bozz-, buzz- vagy buss-nak hangzik. Holott néphagyományaink szerint a bölénynek messzire hallható, hatalmas bömbölő hangja volt, ami abban is kifejeződik, hogy a ma is bölömbíká-nak nevezett madár, csőrét a vízbe dugva és így a vizet bugyborékoltatva, ad le hatalmas és igen messzire hangzó, mély bömbölő hangot. Vagyis bizonyos tehát, hogy úgy bölény mint bömböl szavaink eredetileg nem a bison-ra hanem a fehér színű, rövidszőrű és hatalmasan bömbölő hangú őstulokra, azaz, a latinul urus, németül Ur- vagy Auerochs-nak nevezett állatra vonatkozott (amely tehát bömbölésekor az m hangnál ajkait, az l hangnál pedig nyelvét mozgatta) míg a bison vagy Wisent neve, amint ez kimutatható, ősnyelvünkben bözön, bözönd, büzön, bozond, büzönd alaku volt, amely ősszavainkból a fönti latin és német szavak is származtak.

Ha pedig a föntebb elmondottakat a lóra és a szarvas közeli rokomára, a gnura nézve így megsejtettük vagy elfogadtuk, akkor semmi sem gátol abban, hogy az őskori szarvasfélékre vonatkozólag is ugyanezt föltételezzük, illetve hogy a Csodaszarvast azaz a Csodaszarvasról szóló rege alapjául szolgált óriástermetű ős-szarvast is valóban még emberi vagy az emberit megközelítő értelemmel és beszélőképességgel bíró, sőt az embernél tökéletesebb ösztönű s így tehát az embernél némelykor bölcsebb lénynek tartsuk.

A nemzetünk eredéteről szóló ősregénkben a Csodaszarvas azon vezető állatként szerepel, amely a magyarok és hunok ősapáit, Magyart és Hunort, egy gázlón át, jövőbeli boldogságuk helyére, egy gyönyörű, paradicsomi szigetre, az ottani tündéri leányokhoz vezéreli, akik közül a legszebb kettővel azután két családot alapítván, tőlük a magyarok és hunok nemzetségei származnak.

Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóirat 1927. évfolyamában megjelent „A Csodaszaroas mondája” című cikkében azt is kimutatja, hogy a szarvas vezetőállatként számos más nép meséiben és mondáiban is szerepel, sőt hogy épen legközelebbi rokonnépünk, a vogulok, mondáiban is egy jávorzarvas két vadászt vezet jövőbeli megtelepedésre és nemzetségalapítása helyére. Bár e monda szerint csak az egyik vadász marad ott és alapít nemzetséget, de e mondaindíték más népeknéli összes változatai közül mégis ez hasonlít a mi ősmondánkhoz a legjobban. Mivel pedig a vogulok nemrégen még a Kőkorszakban éltek, vagyis kőkorszakbeli műveltségük volt, ez azt bizonytíja, hogy e monda is ősidőkből származik, mert ha újabb időkből való volna, akkor magyar és vogul változata nem hasonlíthatna egymásra annyira, mivel a magyar nép és a ma Szibéria legészakibb részén lakó vogul nép egymással sok ezredév óta nem lehetett érintkezésben. Ha viszont a két egymással annyira egyező monda változatai más népeknél is megvannak, de sokkal eltérőbb alakban, úgy ebből termeszetszerűleg azt kell következtetnünk, hogy ezen más változatok épen eltérőbb voltuk miatt, csak újabb keletkezésűek lehetnek, vagyis hogy a más népek e mondát a mi őseinktől kellett örököljék ugyan, de átalakították.

Meg kell azonban fejtenünk még azt is, hogy a szarvas, illetve a Csodaszarvas, miért szerepelt őseinknél vezető állatként ?

Magától értetődő dolog az, hogy a népek hitregéiben (mithoszaiban) és mondáiban azon állat szerepelt leginkább, amely életükben is a legtöbbet szerepelt, vagy háziállatuk is volt és amelynek náluk kultusza is fejlődött ki. Ha tehát nálunk a nemzet eredetéről szóló hitregében a szarvasnak van oly fontos szerepe, ez azt jelenti, hogy őseink életében is, éspedig épen a legrégibb időkben, kellett ez állatnak igen fontos szerepének lennie. Amely föltevést igazolja is az, hogy rokonnépeinknél egy szarvasfaj, az iramszarvas, ma is háziállat, amelynek tejét, húsát, bőrét [?]; agancsait pedig szerszámkészítésre használják, de használják ez állatot lovaglásra, teherhordásra és szekér vagy szánvonásra is. Némely rokonnépünk megélhetése, mint például a lappoké, az iramszarvas nélkül el sem képzelhető. Tudjuk pedig azt is, hogy igen régen, még mielőtt a szarvas ősnépeinknél teljesen háziállattá lett volna, azon törzseink, amelyek földműveléssel kevessé foglalkoztak, a szarvasok szabadon elő nyájait csak követték. Nyáron, amidőn a szarvasnyájak a

hegyi legelőket keresték föl, ők is utánuk mentek és ott éltek, majd télen, amikor fönt mindent hó borított és a szarvasok is a völgyek, lapályok legelőire ereszkedtek alá, az emberek is ide követték őkct, valamint a szarvasok nyomdokaiban járva, keltek át folyóvizek gázlóin vagy keresték föl, szomjukat oltani, a forrásokat. Így keletkeztek idővel az eredetileg egyhelyben élt néptörzsekhől az állattenyésztő, nomád népek, amilyenek a mai lappok is. Világos tehát, hogy egy ilyen nép hitregéiben, mondáiban a szarvas vezető állatként kellett szerepeljen. Ez állapotot tünteti föl Csodaszarvasunk, illetve az erről szóló regénk ma ismert alakja; amely azonban nem a legrégibb. Voltak ugyanie e regének más, régibb alakjai is, amelyekről később szólani is fogunk.

Így alakultak ki a legősibb, földművelő, tulajdonképeni magyar törzsből a belőle kivált magyari törzsek is, de amelyek a kun, kazár, székely, jász, stb., neveket is viselték. Ezek pedig aztán nem is mindig maradtak szarvaskövetők és utóbb szarvastenyésztők, hanem vidékek és éghajlat szerint juh-, kecske- vagy nagyszarvasmarha-tenyésztők lettek, illetve régebben vándorlásaikban ezen állatok nyájait követték.

E vándorló és állattenyésztő kor tehát, amint mondottuk nem volt a legrégibb, és nagy tévedésben vannak mindazok akik ősemberre gondolva, ezt csak állatbőrbe öltözött, vadászó, hűsevő, vérengző lénynek tudják elképzelni, holott mindez csak a Jégkorszak alatt jött létre, amikor a rettentő nehéz életviszonyok nyomorúságaiban az emberiség nagy része állatok öldösésére és húsevésre, sőt emberevésre is kényszerülvén, elvadult. Így keletkeztek a barlanglakó neandertaloid emberfajok, amelyek tehát nem eredeti ősfajok, hanem elzülött-, elvadult-, elállatiasodottak.

Régebben, a mesés Aranykor idejében, vagyis a Jégkorszak előtt, az emberi nem keletkezése végtelenül hosszú, valószinűleg több millió évig tartó ideje alatt, amikor a Földön még örök tavasz volt, az első ősemberek, egy jól körülzárt, elszigetelt területen éltek, amelyen ragadozó állatok nem voltak, húsevést, öldösést nem ismerve, csak gyümülcsökből, magvakhól, mézből és a szelid, akkor még vándorolni nem kényszerült állatok tejéből táplálkozva éltek és fejlődtek magas testi és szellemi színvonalra. Hogy ez így volt, ezt nem csak az ember egész testalkata, mely a ragadozásra nem alkalmas, és növényevő fogaza bizonyítják, de bizonyítják ezt a mi, a csallóközi „tündérországbeli”, egykori boldog életünkről szóló regéink, valamint a világ népei mondái is. Tény pedig, hogy az ember közelebbi rokonai, a majmok is, mind növény- és gyümölcsevők. A mondák szerint pedig az első emberek ártatlan és boldog életet éltek, harcot, öldöklést nem ismertek és csak gyümölccsel, magvakkal, tejjel és mézzel táplálkoztak, testüket pedig csak a fák leveleiből és füvekből készült ruhával födték, nem pedig állatbőrökkel, ahogyan azt a mai tudósok képzelik. Az emberiség eredeti ártatlan és boldog életéről valamint falevélruhájáról, későbbi küzdelmes életéről és állatbőrruhájáról szól a Biblia is, de ugyanezeket tükrözi vissza a görögök hiperboreus-mondái is.

Ki tudjuk pedig mutatni, hogy nálunk a szarvas már ezen legrégibb ősidőkben is szerepelt vezető állattként.

Számos állatfaj, kezdve a halaktól egészen az emlősökig a párosodás idejére bizonyos helyeket keres föl, millió évek óta mindig ugyan azokat és a párosodás, amely csak bizonyos időszakokban történik, csakis ezen helyeken megy végbe. Ilyen helyeik a szarvasoknak is mindig voltak és vannak most is, ott ahol ez állatok természetes életmódjuk szerint még élhetnek zavartalanul. Amint pedig a mondákból kitűnik, ezen helyek rendesen folyók, tavak vagy tenger szigetei voltak, ahová a szarvasok kora tavasszal, a vízen átúszva, vagypedig gázlókon átlábolva, érkeztek ; mindig előbb a nőstények és csak valamivel később a hímek. De tudjuk azt is, hogy a nemi vágy régen az embernél is csak tavasszal, ugyanakkor tehát amikor a szarvasoknál, ébredett, és hogy így van ez például Ausztrália őslakóinál ma is. Sőt még mi is azt tartjuk hogy „tavasz a szerelem ideje”.

Nos, ősmondánk nem azt beszéli-e hogy ősatyáinkat, Hunort és Magort, a Csodaszarvas vezette s ez mutatta meg nekik a gázlót, amelyen át, a szarvast követve, gyönyürű szigetre találtak, ahol táncot lejtő leányokra akadtak és ezek közül a legszebb kettőt elragadva és feleségül véve, a szigeten boldogságban éltek és a magyarok és hunok nemzetségeit alapították ? Mit jelentsen tehát mindez ? Azt, hogy tavasszal, azaz a tavaszi napéjegyenlőség idején, amidőn az ősember nemi

ösztöne is ébredett, a szarvasokkal együtt, amely állatokkal, amint láttuk, egész életük egyébként is össze volt kötve, ugyanazon szigetekre gyűltek, szintén előbb a nők — mert hiszen a mondánk állítja, hogy a két ifjú a leányokat már ott talája — és utóbb a férfiak, vagy a szarvasokat a gázlón követve, vagypedig, mélyebb vizeknél, azok hátán, szarvaikba kapaszkodva, úszva, vagy későbbi időkben szarvasok bőréből való tömlők segítségével, végül pedig tutajon, csolnakon. Vagyis : a szarvas tehát még ebben is, vagyis a nászban és ennek helyére való átkelésükben is őseink vezetőállataként szerepelt.

A szarvasfélék párosodásuk idején igen buja természetüek. Több természettudós leírja, hogy a nemi aktust számtalanszor ismételik, annyira, hogy ettől a hímek egészen elgyöngülnek. Kétségtelen tehát hogy a szigetekre velük együtt gyülekező emberekre ennek látása erős erotikus hatással volt. Szokás még ma is a szarvast mindenféle sikamlós dolgokkal kapcsolatba hozni. (Lássad erre vonatkozólag Menzel Adolf német rajzoló- és festőművész némely művét.) Azon körülmény pedig, hogy a nőstények, illetve a nők gyűltek előbb a nászhelyre, azon következtetést engedi meg, hogy a nemi vágy is ezekben ébredett előbb. Ismeretes, hogy a férfinál a nemi élet hosszabb teljes szünetelése után, még akkor is ha a vágy már megvan, az erectio nehezebben és csak izgató előzmények segítségével következhet be. Ezt látszanak jelképezni, a mi népmeséinkben még elég világosan, a görög Szeléné és Endimion hitregében már nagyon elhomályosultan, azon indítékok, amelyekben az alvó férfit szerelmes nő ébresztgeti, de sokáig (harmadnapig) sikertelenül. A mi népmeséinkben ez indíték gyünyörű költői alakban van meg az Árgyirus és Tündér Ilona — valamint a Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona típusúakban.

Meglepő egyezés az is, hogy úgy a szarvasünő, mint a nő, sőt a tehén viselési ideje is körülbelöl 9 hónap. Ha tehát a párosodás kora tavasszal, azaz a tavaszi napéjegyenlőség idejében történt, akkor úgy a szarvasoknál mint az embereknél is, a születés ideje, kilenc hónapra, vagyis épen a téli napfordulóra, azaz Karácsony ünnepére kellett essen, amely hiszen még ma is gyermekszületés örömünnepe, amely őseinknél a Napisten születése napja is volt, azaz az év végén elöregedett és meghaló, az emberektől búcsút vevő és éjfél után visszatérő, újjászülető Napisten szent éjszakája. Ez a mai december 21.-ről 22.-re virradó éjszaka, amelytől kezdve a téli hosszú éjszakák ismét rövidülni, a nappalok pedig hosszabbodni kezdenek, illetve a Nap égi pályáján ismét emelkedni kezd, míg a nyári napfordulókor eléri delelőjét (a zenitet), azaz teljes fénye és dicsősége ünnepét.

De Karácsony, azaz a téli napforduló volt a régi rómaiaknál is a „dies natalis Dei invicti Soli”, vagyis „a győzhetetlen Napisten születése napja”, amelyet a kereszténység a népek emlékezetéből eltörölni meg sem kísérelhetett s ezért Jézus születése napját téve e napra, átvette illetve magának hódította s amelyet aztán naptárújításával Gergely pápának sikerült kissé eltolnia, vagyis a december 24-.ről 25.-re virradó éjszakára áttennie, hogy a régi Napisten születéséveli azonos voltát elhomályosíthassa és a népekkel feledtesse, vagyis hogy feledtesse azt, miszerint a valóságban a téli napfordulókor mégis csak a Napisten születése napja, de nem a kereszténység Jézusáé van. Ugyanez okból helyezte át az év végét és az újesztendőt is a téli napforduló éjszakájáról, vagyis a mai december 21-22-ről december 31-január 1.-re. De úgy a mi ősvallásunkban mint a többi európai népekében — akik hiszen kereszténységelőtti műveltségük alapjait ősnépeinktől örökölték — bár a téli napforduló éjszakáján éjfélkor a Napisten születését ünnepelték, de éjfél előtt, vagyis az óesztendő végén az öreg, fehérhajú, fehér szakállú Napistent bírcsúztatták, aki egyúttal a megszemélyesített Óesztendő is volt. Az evvel kapcsolatban lévő karácsonyelőtti és évvégi szokásokat, játékokat eltörölni szintén lehetetlen lévén, a keresztény egyház úgy segített a dolgon, hogy az öreget Szent Miklós myrai püspökkel azonosítva, napját Karácsony előttre tette ugyan, de nehogy a téli napfordulóvali összefüggése és az Öreg Napistenneli azonos volta észrevehető legyen, még néhány nappal korábbra, vagyis december 6.-ra helyezte, amely nap így a mai kereszténység „Mikulás napjá”-vá lett, amelyen a fehérhajú, fehérszakállú öreg ugyan még szerepel, aki téli napfordulati szerepeltetéséről a kereszténnyé lett népeket az egyház nem bírta leszoktatni, de az öreg Napistenneli azonos voltát feledtetnie mégis teljesen sikerült már. Mivel azonban a népek az új, keresztény, naptár szerinti évvégét sem tudták elképzelni egy fehérhajú és fehérszakállú öreg Óesztendő nélkül, ezért utóbb az egyház kénytelen volt ide is egy ilyen öreget tenni és ez a mai

Szent Szilveszter, akit a népszokások az év végén szintén szerepeltetnek.

Tudjuk mármost, hogy a tulajdonképeni magyar törzsbeli őseink a szarvast tehát több okból is vezető állatuknak és eszerint mintegy szent állatuknak is tekintették, de megsejtettük azt is, hogy ősidőkben ez nem a mai hanem az őskori óriástermetű szarvasfajták valamelyike volt, amely a maiaknál sokkal magasabb szellemi képességekkel is bírt. Megsejtettük azt is, hogy épen a mai emlősállatoké[nál] e nagyobb szellemi képességei miatt és még emberibb szájalkata miatt, nem csak a gnu által ejtett „onye navend bele” szavakat kellett hogy ejteni tudja, hanem ennél bizonyára sokkal többet is. Megsejtettük, hogy mivel az igazi bölény (urus, Auerochs) is belem, bölöm hangzásúan bömbölt, amiből azonban az következik, hogy a szarvas és szarvasmarhafélék ősidőkben mégis főkép belem vagy bölöm alaku hangadásokat szoktak volt hallatni, kiáltani, illetve hogy tehát a vezetőállatként szerepelt óriásszarvas hangja is főkép ez volt. Mivel pedig a b és v hangok egymással hangzásbeli rokonságban vannak, annyira hogy távolabbról a kettőt fülünk meg sem tudja külömböztetni, így azt is föltételezhetjük, hogy az ősszarvas ezen belem kiáltását őseink velem-nek értelmezték, sőt azt is, hogy kiáltása valóban velem is volt.

Márpedig ezen kiáltott „Velem!” szó valóban fölszólítás arra hogy a kiáltót kövessük ! Vagyis tehát íme, őseink Csodaszarvasa még azért is vezető állat volt, mert hiszen kiáltásával őket magaután hívta, hívogatta !

Ha mármost ez állatnak ezenfelől még emberi vagy az emberit megközelítő értelmességet tulajdonítunk, akkor még azt is föltételezhetjük, hogy ez állat őseinknek, akikkel hiszen együtt élt, sokszor, ha kellett, tudatosan is mondhatta e szót és sokszor őket tudatosan is vezethette.

Miután az eddigieket elmondottuk, le kell mármost írnunk azt is, hogy őseink szent szarvasának milyen volt alakja, külseje, megjelenése.

Említettük, hogy a Csodaszarvas valamely a mai szarvasoknál sokkal nagyobb ős-szarvasfaj volt. A mai népi magyar csodaszarvasénekekből (amelyeket Sebestyén Gyula „Regős énekek” című könyvébe gyűjtött össze) a szarvas nagytestű volta említése már kiveszett ugyan, de Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóirat 1927. évfolymában közölt „A Csodaszarvas mondája” című cikkében a mi csodaszarvasmondánk összes ismertebb külföldi és idegennyelvű változatait, azaz származékait is ismertetvén, említi (70. oldal) például, hogy „Chlodvig kéri Istent, hogy a megáradt Vien folyón mutasson neki gázlót. Ezt csodálatos nagyságú szarvasünő mutatja meg neki. Egy bizánci mondában Nikephorosz császár járhatatlan erdőben hatalmas szarvast üldöz, ezt egy később építendő monostor oltára helyén leteríti.” Továbbá említi „Szent Meinulf legendáját, amelyben a Krisztussal azonos igen nagy testű hímszarvas az alapítandó templom főoltárának helyét jelöli ki.” (73. oldal) Ez utóbbi legendában a szarvas csak „nagy testű”, de egy kaukázusi legendában már „oly nagy testű, hogy szarva a felhőkben vész el.” (153. oldal)

Berze Nagy János számos adatot sorol föl, amelyek szerint keresztény templom vagy kolostor alapítása helyét szarvas vagy más állat jelöli meg. De hogy ez mennyire nem keresztény eredetű dolog, bizonyítja egyrészt az, hogy az isteni akarat vagy ítélet megnyilvánulása, sőt sokszor végrehajtója is, valamely állat, amely vagy a mi őseinknél vagy valamely rokonnépünknél nagyobb szerepet játszott, például a voguloknál a medve, mai népmeséinkben pedig például a „vasfejű farkas”. Bizonyítja ezt a mi csodaszarvasregénk maga is, valamint hogy ugyanez — amint látni fogjuk — igen régen, a kereszténység keletkezése előtti időben, Itáliában is megvolt, ahol pedig az etruszkok, szikulok, szamniták és szabinok fajunkbeli népek voltak, amelyek csak utóbb árjásodtak el nyelvileg. Krohn Gyula („A finnugor népek pogány istentisztelete”. Budapest. Magyar Tudományos Akadémia kiadása, 1908.) könyve 35. oldalán olvashatjuk, hogy ha új áldozókertet (ami ősvallásunk régibb idejében és némely rokonnépünknél napjainkig is ugyanazon szerepet töltötte be mint később a templomok) kellett alapítani, akkor „a sámán csikóra kapott, amelyen addig még senki sem ült és kengyel és zahola nélkül az erdő felé lovagolt. Ahol a csikó utoljára megállapodott, ott csináltak áldozókertet.” A sámánnak azonban gondja volt rá, hogy e hely ne legyen nagyon messze a falutól.

Eredetileg természetesen az isteni akaratot képviselő állaton senki sem ülhetett, illetve senki sem befolyásolhatta hogy a helyet hol jelölje ki. Ezen befolyásolás csak később jöhetett szokásba, azon céllal, hogy a hely ne legyen túl messze. A nem befolyásolandást azonban még jelzi az, hogy sem kengyel sem zabola az állaton nem volt szabad hogy legyen és így vezetni határozottabban mégse lehessen. Ősibb alakot tüntetnek föl Krohn Gyula ezen, a votyákokról (egyik oroszországi rokonnépünk) szóló alábbi sorai (86. oldal):

„Egy bika egyszer eliramodott a kualától (templomszerű pogány szent ház, amely előtt az istenek tiszteletére szánt állatokat áldozták föl) és az áldozóknak a szertartást félbehagyva, utána kellett indulniok, hogy vissza tereljék. A hely ahol a bikát végre elfogták, oly alkalmas fekvésűnek látszott, hogy az egész kualát oda helyezték át.”

Vagyis tehát a bika itten még teljesen szabadon, minden befolyás nélkül fejezhette ki az isteni akaratot. Márpedig szinte szóról szóra egyezik ezekkel az itáliai Alba Longa városának a római kor előtti alapításáról szóló mondája, amelyet Berze Nagy János is említ : „Aeneasnak isteni jóslat tudtul adja, hogy az általa alapítandó város helyét valamely négylábú állat fogja kijelölni. Mikor egyszer az áldozat helyén egy fehér színű és nagy testű anyadisznót le akar szúrni, ez kezeiből kisiklik és egy dombra fut, ahol 30 malacot ellik.” E helyen alapítja aztán Aeneas Alba Longa városát. Ezen hagyományokban tehát a mi mondánk nemzetalapítása helyett város, templom vagy kolostor alapításáról van szó, de mindenesetre alapításról, ami helyet az isteni akaratot kifejező állat jelöli ki. Régen pedig a nemzet és város fogalmak sokszor egymással azonosultak is, mert léteztek város-államok, illetve város-nemzetek, amilyenek például Trója, Aténé, Spárta, Velence, Genua stb. voltak. Mivel pedig a városalapítás régen sokszor templom építésével kezdődött, így tehát a közvetlen összefüggés itt is megvan. Értjük itt természetesen még kereszténység előtti templomok építését, amelyek köré azután a település történt. Ennek nyoma számtalan magyar községben ma is látható még, és ami a magyar községekre ma is jellemző még; hogy a templom pontosan a helység közepén van. Föltűnő még az Alba Longáról szóló mondában az is, hogy az állat szintén nagytestű-nek mondatik, habár itt már nem szarvasról hanem disznóról van szó; ami azonban a dolgon nem változtat, egyrészt mert voltak az őskorban igen nagytestű, disznószerű állatok is (amilyenek még ma is az orrszarvúak és a tapírok), másrészt mert amint a tulajdonképeni magyar törzs legfőbb szent állata a szarvas volt, úgy például a besenyők egyik főbb szent állata volt a disznó; márpedig Róma és Alba Longa közelében éltek a szabinok, akik épen besenyő eredetűek voltak. Meg kell még jegyeznünk azt is, hogy a Róma alapításáról szóló mondának az Alba Longa alapításáról szóló csak mintegy bekezdő része s hogy ennek folytatása Romulusz és Rémusz ikertestvérekről szól, majd nőrablással folytatódik, amiben pontosan egyezik a mi nemzetalapításról szóló mondánkkal, amelyben meg Hunor és Magor ikertestvérekről van szó, s amelyben a nemzetalapítást szintén nőrablás előzi meg, úgyhogy a két monda mindezen egyezéseit véletlennek tulajdonítanunk nem lehet, annál kevésbbé, hogy hiszen az ókorban, amint már említettük, a városalapítás gyakran nemzetés államalapítással volt azonos. Vagyis az elmondottak alapján kénytelenek vagyunk Róma alapításmondáját is a mi ősnépeink Itáliába költözött törzsei hagyatékának tekinteni.

Sebestyén Gyula „Regős énekek” című könyvében közli a népünknél még fönnmaradott összes csodaszarvasének-töredékeket, valamint a népköltésünkben meglévő és a csodaszarvasmondával összefüggő maradványokat, amelyen például a „Júlia szép leány”-ról szóló székely nép ének is. Ezen regős énekekben a Csodaszarvas külsejét illetőleg még azon következetesen ismétlődő szavakat is találjuk, hogy „ezer ága-boga” van. Ez tehát mindenesetre azt jelenti, hogy itt nem holmi fiatal, fejletlen, kevés ágú szarvakkal bíró állatra, hanem teljesen kifejlett, hatalmas agancsúra kell gondolnunk. Hogypedig szarvasbikáról és nem ünőről van szó, azt alább látni fogjuk, de csupán az, hogy vannak szarvai, holott a mai közönséges szarvas ünőjének nincsenek, ez még semmit sem jelent, mert tudjuk, hogy vannak, és bizonyára az őskorban is voltak szarvasfajok, amelyek ünője is agancsos volt. Ilyenképen a ma is háziállatul is szolgáló iramszarvas, valamint tudjuk hogy több kecske és juhféle nőstényének, valamint a tehénnek is vannak, habár a hímekénél

gyengébb szarvaik.

Az „ágas-bogas” jelző azonban a mai szarvasok agancsaira már nem illik teljesen, mert ezek ágasak ugyan, de nem bogosak is, vagyis e jelző szerintem még egy olyan ősszarvasfajról származott le egészen a mai nyelvhasználatig, amely fajnak szarvai valóban bogosak is voltak, vagyis rajtuk gömbölyded dudorok is voltak. Ez „ágas-bogas” jelzőt népünk még különösen a cserfára, tölgyfára, vagy ahogy még nevezi, a makkfára, használja, amely fa sajátsága pedig, hogy magasabb korában valóban minden szabály nélkül erre-arra hajló, ágazó számtalan ágan kívül még, különösen törzse alsóbb részein, de itt-ott felsőbb részei vastagabb ágain is, gömbölyded, kisebb-nagyobb dudorai vannak.

a.) A mai szarvas agancsa. b.) A föltételezett ős-szarvasfaj ágas-bogas agancsa. c.) A cserfa jellegzetes ágasbogassága, d.) A szarvasbogár feje. e,f,g.) Kecske és zergefélék dudoros szarvai.

Ezeket szokta népünk régebben levágni és kérgüktől megtisztítva, belsejüket kivájva, belőlük félgömbalakú csészéket készíteni. Vagyis tehát az „ágas-bogas” jelző a cserfára valóban talál. Ismerjük a szarvasbogár nevű rovart, amelynek nagy állkapcsai a szarvas agancsaira valóban meglepően hasonlítanak. Ezeket is, ha több águk volna, joggal nevezhetnők ágasbogasoknak, mert ágaikon kívül tényleg egész sor bogocskájuk is van; mégis, mivel águk kevés, úgy érezzük, hogy rájuk az ágas-bogas jelző túlzott. Ugyanebből azonban az is következik, hogy az „ezer ága-boga” szavak, habár az „ezer” kétségtelenül költői túlzás, mégis csak olyan állatra vonatkozhattak amelynek igen sok ága volt, helyesebben : sok ágú-bogú agancsai voltak.

Az elmondottak alapján tehát én azt következtetem, hogy a Csodaszarvas oly ős-szarvasfaj volt, amelynek ágain kívül még bogai is voltak. A mai szarvasok szarvain is vannak ugyan „gyöngyök”-nek nevezett apró dudorok de ezek oly kicsinyek, hogy a „bogas” jelzőt nem idézhették elő, vagyis a Csodaszarvas agancsai olyanok kellett legyenek amilyeneknek azt a föntebbi rajzon b.) alatt tüntettük föl. Ha a rajz szarvasagancsait, kecske- és zergeszarvait megfigyeljük és egymással összehasonlítjuk, megállapíthatjuk, hogy a szarvasagancsok ágai tulajdonképen a kecske- és zergeszarvak fölső szélén lévő dudorok nagyobbfokú kifejlődései. De meg kell még állapítanunk azon érdekes tényt is, hogy a szarvas agancsai, a cserfa ágai és a szarvasbogár állkapcsai, azaz „szarvai”, formaritmusa egymással csodálatosan egyező. Tény pedig, hogy a szarvasbogár a cserfákon él. Tápláléka főkép az ezek sérüléseiből kiméllő édes mézga, míg az állat pajorja az idősebb cserfák korhadó faanyagát eszi és abban él. Ugyszintén a szarvasok is főkép a cserfaerdőket kedvelik mivel ezek lombja a legkedvesebb eledelük. A dunántúli magyarság népi művészetében faragásokon, mindenféle díszítményeken pedig a szarvast többnyire cserfalomb-díszek között ábrázolva látjuk.

Az egymással ilyen összefüggésben lévő állatok, növények és természeti tárgyak formaritmusának egyezése a természetnek ma nem ismert törvényein alapszik, amelyeket azonban őseink, illetve ezek táltosai, ismertek és ez volt egyik legfontosabb tudományuk, amelynek igen sok gyakorlati

hasznát vették, valamint részben ezen, de főkép a formák és hangok egymásnak való megfelelésén alapultak őseink ható varázsigéi és énekei is. E tudomány kulcsára tanulmányaim rávezettek és tudom hogy ha az ebbeli tanulmányokat a megfelelő szükséges eszközökkel tovább folytathatnók, úgy ezen egész megbecsülhetetlen tudománynak ismét birtokába juthatnánk. Az ehhez alapul szolgálható megállapításaim ismertetésére azonban egész külön könyvecskét kellene megírnom. Mindez a második világháborúban elveszett „Az ősvallás” című nagy kéziratomban meg volt írva.* Ezenkívül azonban mindezt olaszországi száműzetésem alatt a lehető legrövidebben összefoglalva, egy teljesen rovásbetűkkel írott kéziratos könyvbe foglalva megírtam, amely könyvet Aquila városában Albano Giovanni dr orvosnak őrizetére bíztam, 1945-ben.

A ma, csontmaradványokból, legismertebb ős-szarvasfajnak azonban lapátos szarvai voltak, mint a mai jávorszarvasnak és részben a dámszarvasnak is; itt azonban megjegyezem, bár e dolog kimutatása nem tartozik ide s ennek kifejtésére is igen sokmindent kellene megírnom, hogy a lapátos-szarvú szarvasfélék főkép jász őstörzseink szent állatai voltak, bár szerepeltek a palócoknál is, de hogy a magyar törzsek szarvasa egy valóban ágas és bogas agancsú szarvas kellett hogy legyen. Hogy az őskorban egymástól menyire eltérő alakú szarvakkal bíró szarvasfajok léteztek, erre nézve összehasonlításul álljon itt e rajz.

A népmesék gyakran beszélnek, úgy nálunk mint más népeknél hatlábú lovakról, valamint vogul rokonnépünk föntemlített hitregéjében is „hat kezű-lábú” jávorszarvasról van szó. Ezt már több tudós is annak elhomályosult, zavart emlékezetének vette, hogy az őskor lovai lábának még három-három, illetve szarvasainak talán még négy-négy ujja volt a mai egy-egy, illetve kettő-kettő helyett. A legföltűnőbb azonhan az, hogy a vogulok a szarvasok első lábait következetesen kezeknek nevezik. Említettük hogy az őskorban némely emlősnek fej- és arcidomaiban még emberibb megjelenése volt mint a maiaknak, vagyis ezek az emberhez és majmokhoz a maiaknál jobban hasonlítottak. Így pedig természetes dolog, hogy lábfejeik, illetve „kezeik” ujjai sem voltak anyira vissza fejlődve mint ma, illetve a velük való járásra alkalmazkodva, vagyis ezek is még emberibbek voltak.

Fáy Elek „A magyarok őshona” (Budapest 1910.) című könyve 189. oldalán Roscher W.H. („Ausführliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie. Leipzig 1884.) nyomán írja, a Mén nevű kis-ázsiai holdistenről, amelyet később a görögök is tiszteltek, hogy ez még a késő római császári érmeken is rendszerint lovon ülve ábrázoltatik. Azonban lova első lábai vagy emberi lábak vagy épen emberi kezek, amelyek egyike egy kígyós pálcát tart.

A ló — farok helyett — szintén kígyóban (a termékenyítés szimbólumában) végződik. Mindezek tehát — írja Fáy — arra vallanak, hogy voltaképen a ló tekintendő az istenségnek, amelyben pedig az istenség neve útján a magyar mén (csődör) ismerhető föl.

Meg kellene állapítanunk azt is, hogy őseink ezen szent szarvasa szőre milyen volt ?

Mivel ők benne — amint alább majd kitűnik, — az Ég, éspedig főkép az éjszakai csillagos Ég jelképét látták, ebből azt következtetem, hogy színe fekete, mégpedig azon bizonyos hideg, kékesfekete színű volt, amilyen a fekete haj is néha lenni szokott, de lehetett csak fekete is. Az állat két oldalát azonban kis fehér foltok tarkították, amelyek meg a Csillagok jelképei lettek, mint ahogy azt számos régi magyar, szarvast ábrázoló hímzésen föltüntetve látjuk és amilyen foltocskái a ma élő indiai akszisz-szarvasnak is vannak. Ez utóbbit ugyan fiatal korában mindig ilyen foltocskák

tarkítják, amelyek később azonban rendesen eltűnnek; van rá eset mégis, hogy ha elhomályosodva is bár, de megmaradnak a kifejlett állaton is. 1945-ben a római állatkertben láttam két teljesen felnőtt és számos ágú agancsos hímszarvast amelyek két oldalán, különösen testük hátsó részén és fönt a hátgerinc közelében, a fehér foltok még tisztán kivehetők voltak. Azon körülmény hogy a mai, közönséges vörös szarvasnak e foltjai fiatal korában megvannak és később eltűnnek, az ontogenezis törvényei szerint azt bizonyítja, hogy e szarvasfaj őseinek felnőtt korában is voltak ilyen foltjai, de ezek későbbi korokban a felnőtt szarvasoknál valamely okból mindinkább eltűntek, úgyhogy meglétük ma ritkaságot képez. Az ok szerintem a következő volt :

Ma is mindazon állatok, amelyek hímjei párjukat nem vetélytársukkali véres vagy halálos küzdelemmel, hanem csak udvarlással hódítják meg, mint például a páva és a paradicsommadár, rendkívül szép és díszes külsejűek, míg azon állatfajok amelyek hímjei nőstényükért egymásközött véres harcokat vívnak, szépségüket, mint fölöslegessé váló valamit, elveszítik. Eszerint tehát a szarvasok is, ameddig értelmesebbek, emberibbek voltak, nőstényeiket is udvarlással, ésszel és díszes, szép külsejükkel szerezték meg, kevesbbé kiváló vetélytársak elől azokat elódítván; ami szellemi képességeiket és megjelenésük szépségét a nemzedékeken át folyvást növelte. Mihelyt azonban valamely állatfajnál mindent a durva erőszak és véres harc döntött el, akkor a szellemi kiválóság és a testi szépség is veszendő lett. Tökéletesen így kellett ez legyen — és így van ma is — az embernél is, amelynek szellemi képességei és testi szépsége azon, már említett boldog Aranykorban kellett kifejlődjenek és érjenek el legmagasabb tökélyt, amelyben az emberek között mindennemű vérengzés ismeretlen volt, holott azóta majdnem mindenben hanyatlott.

A fönti mikénéi (a Görög Félsziget görögök előtti ősműveltsége idejéből való) szarvasábrázolatok azt bizonytíják, hogy akkoriban, 5-6000 évvel ezelőtt, nem csak a dámszarvasnak hanem az ágasszarvasoknak is voltak foltocskái és úgylehet ez ábrázolatok épen a mi ősszarvasunkat tüntetik föl. Ez ábrázolatok továbbá még azt is igazolják, hogy ugyanezen szarvas nőstényeinek is voltak szarvai, míg a rajzon bemutatott és magyar szarvasábrázolat, nem csak azt bizonyítja hogy a régi magyarok, vagy legalábbis a magyar hagyomány az ágas-szarvast (tehát nem a lapátosagancsú dámszarvast) is még foltocskásnak ismerte, hanem azt is, hogy e foltocskás szarvasfaj háziállatuk is volt, amit a szarvas nyakán látható karikás nyakravaló tanusít, amely bizonyára az állat megkötésére szolgált.

Számos ilyen foltocskás szarvasokat ábrázoló magyar hímzésminta birtokában voltam, de mindezek elveszett nagy kéziratomban voltak és azzal együtt elvesztek.

Őseink szent szarvasa külsejére vonatkozólag csak azt akarom még megemlíteni, hogy szerintem, amint ezt később megokolva fogjuk látni, homlokán a többinél valamivel nagyobb, szügyén pedig egy mégnagyobb fehér foltja kellett hogy legyen, hogy fülei belseje is fehér volt, valamint, hogy

hasa és lábai belső oldala is fehér volt, de úgy hogy e fehérség a lábak külső oldalára is, a széleken keskeny sávként kiterjedett, míg lent a csűdöknél már a külső oldal is egészen fehér volt, egészen a patákig. Ez ugyanígy van némely mai gazella- és antilopfajtánál is, habár ezeknél a sötét szín nem fekete hanem barna. Igen szépen látjuk ezt még az indiai úgynevezett szarvasantilopnál is, amelynek szanszkrit neve mirga. (Lássad: Brehm: „Tierleben” (Állatélet) Hirschziegenantilope). A lábak ilyen színezettsége hozza létre azon jelenséget, amelyet az állat gyors futásakor észlelhetünk, hogy, mintha „lába a földet sem érné”. Ez tehát nem csupán költői mondás hanem annyiban a valóságon alapszik, hogy az állat és ennek lábai gyors mozgásakor a szem csak a nagyobb felületet — amely sötét színű — képes észlelni, míg a keskeny fehér felületeket és így a csűdök kis fehér felületeit is — amely utóbbiak pedig az állat futásakor épen a leggyorsabb mozgást végezik — a szem nem képes követni s így ezek a szemlélő számára valóban eltűnnek, amiértis tényleg úgy látszik mintha futás közben az állat lábai nem érintenék a földet.

Végül még arról kell szólanom, hogy a számos szarvasregében emlegetett „fehér szarvas” ősmagyar mitológiánkban csak a szóban lévő ős-szarvasunk nőstényére vonatkozott, mivel szerintem, míg a hím fekete volt, addig nősténye fehér vagy világos-szürke színű kellett hogy legyen. Ősmagyar mitológiánkat elég jól ismervén már, én ugyanis a dolgot így rekonstruálom :

Az Ég, azaz az Őserő (ős-energia), vagyis megszemélyesítve: az ősteremtő Nagy Atyaisten egyik főbb jelképe volt a hím Csodaszarvas, amelyet fekete színűnek de tiszta fehér foltokkal tarkítva ábrázoltak. Ezzel szemben a fehér szarvasünő (amelyet tehát vagy egészen fehérnek, vagy szürkésfehérnek, de ezt is tisztafehér foltocskákkal ábrázolták: a Tejűt (amelyet népünk többek között még Fehérköznek és Fehérútnak is nevez) jelképe volt. A Tejút (őseink szerint a Nap anyja) pedig az Ős-Anyaistennőben személyesíttetett meg, vagyis a Világtápláló Ős-Anyaistennőben (aki azonos volt a görög-római mitológia Hera Junójával) és

Nagyboldogasszonynak is nevezték (míg a Földistennő neve csak Boldogasszony volt). E két főistenség fiának tekintették a Napot vagyis a Napistent, akit a magyar törzsnél az Aranyszarvas jelképezett, amelyet a természetben sárgának, az ábrázolatokon és a regékben pedig sima aranyszínűnek, foltocskák nélkül, kell képzelnünk, de jelképezhette a Napistent az olyan vörös színű szarvas is, mint amilyen színű a mai közönséges szarvas, mivel a fölkelő Nap (vagyis a fiatal Napisten) is vörös színű. Hogypedig e három állat ily különböző színű volta mennyire nem a természettel ellenkező képtelenség, azt ismét az előbb említett, Indiában ma is élő mirga nevű szarvasantilop bizonyítja, amelyről Brehm is elmondja, hogy hímje sötétbarna, nősténye izabellaszürke, míg a fiatal állatok vörös színűek. Mitöbb, Brehm még azt is említi („Tierleben” III. kötet, 337 oldal) hogy ez állat az indiai mitológiáhan igen nagy szerepet játszik, ami szerintem — mivel e mitológia a turáni fajú dravidaféle népektől maradott az oda később bevándorlott árja hindukra — onnan származik, hogy ez állat épen színeiben némileg hasonlított az óriásszarvaséira s így ez utóbbi eltűnésével, helyette a mirgát kezdték tisztelni.

Mindezekhez még csak azt tehetjük hozzá, hogy miután népmeséink itt-ott „zöld disznót” meg „kék juhot” is emlegetnek (lássad: Benedek Elek: „Magyar mese- és mondavilág” „Fadöntő meséje”), én ebből azt következtetem, hogy magyar törzsbeli őseink, természetesen tisztán csak költői képzeletből és a jelképes értelem kedvéért, a Földistennőt, a Föld zöld növényzete miatt, zöld szarvasünővel is szoktak volt jelképezni, míg a víztisztelő besenyő törzseink Földünk lényegének a vizet tartván, és mert szent színeik a piros-fekete-kék voltak (a magyaroké a piros-fehér-zöld), A Földistennőt, azaz szerintük a Vízistennőt, világoskék emsedisznóval is ábrázolhatták, bár a besenyők más szent állatai a bözön, a halak és a polip- vagy szépiafélék (tintahalak) voltak. Megjegyezzük még hogy míg a világoskék színűnek képzelt állat a Föld- illetve a Vízistennő jelképe volt, addig a nagy Égistent jelképező állat mindig sötétkék színűnek, vagy feketének képzeltetett.

________________________

* A kézirat Pethő Tibor dr. törvényszéki tanácselnöknél volt, Alsó Gödön, Budapest mellett, de az orosz megszállás idején, úgy ezen ismerősömnek mint a kéziratnak nyoma veszett, bár állítólag Pethő átadta volt Makkay Zoltán könyvkiadónak, aki azonban külföldre menekült és holléte ismeretlen.

A csodaszarvas

Leírtuk hogy milyen lehetett azon ősszarvasfaj természetes külseje, amely a Csodaszarvas őseink képzelete által megalkotott regebeli képe alapjául szolgált. Most tehát magát ezen regebeli, képzeletbeli Csodaszarvast kell még leírnunk.

Azt már elmondottuk, hogy Csodaszarvasunk színe, mivel a csillagos Eget jelképezte, fekete vagy sötétkék volt, fehér foltocskákkal tarkítva, amelyek a Csillagokat jelképezték. Őseink ezeket Csodaszarvasábrázolataikon csillagalakúakra stilizálni szokták is volt.

Süt szavunk a tűz szavunknak csak megfordított kiejtése lévén (az egytagú szavak megfordítása ősnyelvünkben pontosan meghatározható törvények szerint igazodott, de ami ismertetése nem tartozik ide) és az egyiptomi Szutek Napisten nevével valamint a mai árja nyelvek szüd, szud = dél (világtájra vonatkozólag) szavával így egyezvén, ez velünk azt sejteti, hogy csoda vagy csuda szavunknak eredetileg fényesség, ragyogás értelme kellett hogy legyen. A Csodaszarvasra vonatkozó összes regősének-maradványok, ezek népköltésünkben egyebütt meglévő töredékei, valamint csodaszarvasregénk más népeknél föltalálható és nálunk különfélekép eltorzított maradványai közül azonban egy sem enged arra következtetni, hogy valamikor maga a Csodaszarvas képzeltetett volna fényesnek vagy ragyogónak, hanem mindig csak arra, hogy rajta volt valami ami fényes, ragyogó volt. A görög mondák kerinai szarvasának agancsai voltak aranyból, patái ezüstből valók. Az Eusztakiusz- és Hubertusz féle elkeresztényesített mondákban pedig az állat szarvai között van fényes, ragyogó feszület. A magyar változatok összességéből, beleszámítva a „Júlia szép leány” éneket is, valamint a magyarokkal egyező bolgár változatokból is, pedig az tűnik ki, hogy a csodaállat szarvai között, azaz a homloka fölött, a piros, fölkelő Napot hozza, hogy szarvai hegyein, valamint szőrén, azaz teste két oldalán is Csillagok ragyognak, de a magyar változatok szerint ezen Csillagok, kivéve talán a testen levőket, gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó gyertyákat mondatnak. Hogypedig a Csillagok valóban az Ég minden este gyújtatlan kigyulladó és minden reggel oltatlan kialvó mécsesei, ahhoz magyarázat fölösleges; eltekintve attól, hogy hiszen a bolgár koleda-ének, amely a magyar énekekhez annyira hasonlít, a szarvakon nem gyertyákat hanem tényleg Csillagokat említ. A Csodaszarvas homlokán van a Hajnalcsillag, amely a többinél nagyobb, szügyén pedig a Hold ezüstös vagy gyöngyházkorongja. Sebestyén Gy. „A regősök” című könyvében (Budapest 1902. 210. old.) írja : „A bolgár koleda-énekek vizsgálatánál bennünket leginkább az lephet meg, hogy a bennük előforduló Csodaszarvas szakasztott mása a vasvármegyei teljesebb énekek Csodaszarvasának. A Nap mindig ott van a homlokán, a Hold a szügyén, a Csillagok pedig agancsán”. Ez egyezés valóban sehol másutt ennyire nincsen meg; bennünket azonban nagyon mégsem lep meg, mert hiszen a bolgárok fajrokonaink és csak a kereszténység fölvételével szlávosodtak nyelvileg el. Romlás a bolgár ének Csodaszarvasa külseje leírásában csak annyiban van, hogy a Hajnalcsillag hiányozik és ehelyett homlokán a Nap áll, holott homlokán a Hajnalcsillag kellene hogy legyen, a Nap pedig két szarva között. Így látjuk a Napot

számtalan egyiptomi ábrázolaton is, csakhogy itt az állat bika vagy kos; ami természetes, mert Afrikában szarvas nem lévén, az ott feledésbe ment. Hogy azonban a Csodaszarvas homlokán mennyire kétségtelenül a Hajnalcsillag kellene álljon, bebizonyíthatjuk a következőkkel :

A német Stern = csillag szó teljesen egyezik a német Stirn = homlok szóval. Hogy ez nem véletlen, kitűnik abból, hogy a magyar csillag, tájszólásos csellag, szó meg ugyanígy egyezik a szerb-horvát cselo = homlok szóval; márpedig hogy az átvevők csakis ezen szlávok lehettek, kétségtelenné teszi az, hogy a magyar csillog szó csillag igénkből képződött. Hogypedig ezen csillog igénk mily ősrégi szavunk, bizonyítják a következők : A kelet-belső-afrikai oromo vagy galla nyelvben csialinku, csalinku = csillog, ragyog, fénylik, villog, az olasz-oromo szótárban splendere, risplendere, brillare, lampeggiare olasz szavakkal fordítva, míg magát az oromo szót a szótár olaszos helyesírással így írja le: cialiaku. (Ettora Viterbo: Grammatica e dizionario della lingua oromonica [galla] I. kötet (galla-olasz) 27. oldal Milano, 1892. Manuali Hoepli.) A galla nép ugyanis saját hagyományai szerint ősrégi időkben, valószínűleg még az ismert egyiptomi műveltség kora előtt, vándorolt Ázsiából Afrikába. Ma fajilag erősen el van szerecsenesedve, de nyelve tisztán ragozó voltát és szókincsét annyira megőrizte, hogy ma is közelebb áll a magyarhoz mint a török nyelv. Ma

a kamita nyelvek közé sorolják, amelyek tudvalevőleg nem afrikai eredetűek és utóvető (suffigáló) azaz ragozó szerkezetűek, vagyis tulajdonképen a turáni nyelvcsaládba tartoznak.

A „Júlia szép leány” című székely énekben a Csodaszarvas helyett szereplő bárány, azaz kos (oroszul ma is baran = kos), amelynek szőrén a Csillagok, két szarva között a Nap van, szintén a fényös Csillagot a homlokán hozza.

A fönti homlok-csillag szóegyezések tehát már nyomra vezetnek, de e dolog közelebbi magyarázata, megfejtése az, hogy úgy a szarvasoknak, mint a szarvasmarhaféléknek, valamint a lovaknak is, homlokán mindig van egy csillagra emlékeztető szőrörvény, amely a sötétebb színű állatoknál gyakran még fehér színű is, és amelyet népünk valóban nevez is „csillag”-nak, vagy ha a fehér folt nagyobb, akkor „hold”-nak is. Népmeséink pedig szintén tudnak olyan lovakról, amelyek homlokán fényes csillag vagy hold van.

A német Stern = csillag szóval azonosítanunk kell az angol Star, latin-olasz stella és görög aszter = csillag szavakat is. De honnan származnak hát mindezek ? Ha tudjuk, hogy a Csodaszarvas homlokán ragyogó Csillag : a Hajnalcsillag, akkor e kérdésre is könnyen megfelelhetünk. Hiszen tudjuk hogy a Hajnalcsillag, az Ég legragyogóbb Csillaga : a Vénusz bolygó, vagyis hogy Vénusz Istennő Csillaga a Hajnalcsillag volt, valamint tudjuk azt is hogy Vénusz a szerelem és a nőiség istennőjeként tiszteltetett. Márpedig Vénusz Istennő neve a mi elő-ázsiai ős-rokonnépeinknél Istár és Asztarte volt; vagyis e név adja meg az árja Stern, star, aszter, Stella szavak magyarázatát, illetve így látjuk meg, hogy ezek nem árja eredetűek; azt pedig, hogy Istár Istennő Elő-Ázsiában szintén a nőiség és a szerelem istennője volt, azt a történelemtudósok és mitológusok amúgy is tudják. Ezek után még csak ez Istennő neve értelmét kell megmagyaráznunk : Az is, ise, asz szavaknak a régi magyarban és a rokonnyelvekben ős értelmük van, viszont a tár, ter, szónak több rokonnépünk nyelvében meg, nő az értelme. Úgyszintén oroszországi rokonnépeink nyelvében meg nő az értelme. Úgyszintén oroszországi rokonnépeink nyelvében ma is tugater és tehter = lány; ami egyúttal a német Tochter = lány és Schwester, szerb-horvát sestra = nővér szavak ősnyelvünkbőli származását is kétségtelenné teszi. (Vessed össze: finn Ilmatár: a Legistenno, Ilpotár: északi Istennő, Kalevatár: Kaleva családjából való nő, Szineter: a vászon kékfestését megszemélyesítő nő, Szüöjeter: rosszindulatú tündér.) Az elmondottak nagyobb igazolása kedvéért fölhozzuk még, hogy

ezen Is-tár Istennővel szemben állott az Is-ten név, amely pedig a hímistenség neve volt. Ősnyelvünkben ugyanis az űr és lap nőnemű dolgoknak fogattak föl, aminthogy a tár, tárul ige űrt, kitárulást, befogadni képes valamit jelentett, míg tér, terül szavaink lapos valamit, térséget. Ezekkel szemben viszont a tesz igénk, amelynek régen ten alakja is volt (innen a turáni nyelvekben tenno, tanju, tana = fejedelem, hatalmas férfi), aktív, hímségi cselekedetet jelentett, vagyis a tárul, tart, terül passzív értelmű igék értelembeli ellentétét fejezte ki.

Érdekes adat szempontunkból még az is, hogy ezen bolgár énekekben, amint Sebestyén említi, még az is mondatik, hogy „szőke szarvas”, ami látszólag értelmetlenség, de amit azonnal megértünk ha eszünkbe jut, hogy a délszláv nyelvekben a plavo szó egyaránt jelent szőkét valamint kéket is. Itt tehát a mi kék vagy kékesfekete, az Eget jelképező Csodaszarvasunkról volt szó; vagyis a „szőke” értelmezés csak későbbi félreértésen alapszik, amikor a szarvas kék volta okát már feledték volt. Sőt nem lehetetlen az sem, hogy a félreértés csak az ének lejegyzője, vagy épen csak a fordító hibája. Említettük pedig, hogy népmeséinkben is van szó „kék juhról”.

Világosan látjuk mármost mindezek után, hogy a Csodaszarvas az Ég, a Mindenség jelképe s hogy ezért kék és ezért viseli magán a Napot, a Holdat, a Csillagokat. Miután pedig őseink fölfogása szerint az Ég és az Ég Nagy Istene egymással azonosak, eszerint a Csodaszarvas tehát a főistenség jelképe is volt.

Eszünkbe kell jusson az is, hogy a delejtű feltalálása előtt a Nap, Hold, de főkép a Csillagok állása szerint való tájékozódás minden népnél általános volt és hogy éjszaka a legbiztosabb tájékoztató az északi Sarkcsillag volt. Ha tehát a Csodaszarvas az Ég jelképe volt úgy ő ezért is volt vezető.

De hogy a Csodaszarvas az Ég jelképe, ez ma sehol máshol a világon olyan tisztán kifejezve már nincsen mint a magyar és a bolgár énekekben. Másutt az égitesteket, amelyek rajta kellene hogy legyenek, már mindenütt fénylő keresztek, feszületek helyettesítik. Ilyen elkeresztényesítés nálunk is előfordul ugyan például abban is, hogy a Csillagokat jelentő gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó ezer gyertya helyett „gyújtatva gyulladó és oltatva elalvó ezer misegyertya” mondatik; aminek azonban értelmetlensége és erőltetett hamisítás volta kirívó, mert hiszen mi köze a Csodaszarvasnak és a Csodaszarvas ezer ágabogának a keresztény miséhez ?! Avagy mi értelme van azt emlegetni, hogy a misegyertyák gyújtatva gyulladnak, oltatva alusznak, mikor hiszen ez máskép úgysem történhet ! Holott a még ma is általánosabb ősi szöveg szerint a „gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó gyertyák”-nak gyönyörű költői, jelképes értelmük van. Sőt még az sem az egykori regősök mondvacsinált kitalálása, hogy a csillagok, azaz a gyertyák a szarvas agancsai hegyein égnek, mivel a szarvasagancsokat régen, vagy nekik állványt készítve és asztalra téve, vagypedig a mennyezetről aláfüggően gyertyatartóul, azaz népünk nyelvén „gyertyaágasul”, ősrégi idők óta használták. Az ilyen ágasokon pedig a gyertyák mindig az egyes agancságak hegyein voltak, amelyekre rézből való tartók voltak alkalmazva. Múzeumokban, régi kastélyokban ilyen, szarvasagancspárból való csillárokat ma is akárhányat láthatunk még.

Sebestyén Gyula is elmondja, hogy keleti és északi rokonnépeink az égi Csodaszarvast szintén ismerik, valamint hogy a mongoloknál előfordul, bizonyos ünnepi játékoknál használt olyan szarvasálarc, amelynek agancsai hegyein stilizált lángocskák ábrázolvák. Ami pedig a gyertyát magát illeti, ez viaszból és faggyúból már a legrégibb ősidők óta használatos volt és téves azon vélemény, hogy gyertya, székely tájszólásban gyortya, idegenből átvett szavunk volna. Igaz ugyan hogy e szó a görög kerosz, olasz cero, német Kerze szavakhoz hasonlít és hogy e szavaknak eredetileg viasz és faggyú értelmük volt (például latin-olasz cera = viasz), de minde szavak ősnyelvünkbeli eredete kimutatható, ám nem akarom e könyvet végtelen nyelvészeti fejtegetések által unalmassá tenni; csupán a következőket mondom még el :

Ugyanezen cer-, ker- szótőből képződött a latin-olasz cervus, cervo (utóbbit olvassad csemo-nak) = szarvas szó is. Márpedig e szavak egyeznek a mi cser (cserfa, cserefa) szavunkkal is; láttuk pedig, hogy a cser és szarvas között milyen élettani és formaritmusbeli összefüggés van. De a latin-olasz quercus, quercia (olv. kverkusz, kvercsa) = cser szavak is csak a cser szó elváltozásai. Mi több : a magyar szarvas szó tiszta magyar voltában igazán nem kételkedhetünk, hiszen ez tulajdonképpen

nem más mint ez állat legföltűnőbb sajátságának kifejezése : szarvas = föltűnően nagy szarvakkal bíró. Márpedig a latin-olasz cervus, cervo = szarvas sem más mint szarvas szavunk alig kissé elváltozott alakja. Azt pedig a tudósok is észre vették már, hogy a Heraklész által üldözött regebeli szarvas „kerinai” azaz „KERINITISZ” elnevezése csak későbbi, téves értelmezés útján lett „kerinai”-nak értelmezve, mert hiszen a kerinitisz szó épúgy mint a vele rokon latin cornutus szó is magyarul = szarvas, azaz szarvakkal bíró ! Látjuk tehát hogy akárhogyan forgatjuk is a dolgot: a cser-viasz-szarvas-gyertya-szarv-fényesség összefüggésre minden oldalról újra és újra rá kell bukkannunk. De csak akkor vesszük ezt észre, ha a magyar nyelvet és hagyományt tekintjük ősalapnak — aminthogy enélkül senki még észre nem is vette.

Ha a szarvas agancsát szemügyre vesszük, látjuk hogy annak minden egyes ága, hegye felé fehérebb mint másutt és bár igen kemény de fénye a viasz- vagy faggyúgyertya fényére emlékeztet, vagyis ha egy ilyen ág hegyére csillagot képzelünk, ez már magában is a gyertyát juttatja eszünkbe. De mi még azt is megtudjuk mondani, hogy a Napnak a Csodaszarvas szarvai között kereszttel vagy feszülettel való fölcserélésére az eszmét közvetlenül mi adta meg. Egyrészt mindenesetre az is, hogy hiszen Jézus is a Nagy Isten fia, épúgy, mint ahogy őseink szerint is a Napisten a Nagy Égisten fia volt és így tehát a Nap Jézussal azonosítható volt. Ezért a keresztény térítők akik azon régi időkben, a térítések korában, mindezt még igen jól tudták, és tudván azt is, hogy a gyönyörű költőiségű csodaszarvasregét teljesen kiírtani úgysem lesz lehetséges, a Napistent tehát ez esetben is, mint másutt, Jézussal igyekeztek helyettesíteni, ami azonban nem mindenütt sikerült, mint például nálunk és a bolgároknál sem teljesen. De van a Napnak a feszületteli, illetve keresztteli fölcserélésnek még egy másik, közvetlenebb oka is : az hogy az avaroknál, akik tűztisztelők voltak, Barapa vagy Barisa Nap- és Tűzistennek és a tűznek jelképei ezen jelek voltak. Az egyenlőszárú kereszt a tűz jele volt, a körbe foglalt ilyen kereszt pedig a Napé, vagyis ez a Napban székelő tüzet is jelentette. Az avaroknál ezen kereszt azon két egymáshoz dörzsölt fadarab ábrázolása volt, amelynek segítségével az ősök a legrégibb időkben tüzet gyújtottak, amire, az avar törzsek egyik ősrégi, sok ezer éves hitregéje szerint, a Napisten, aki náluk egyúttal Tűzisten is volt, gyermekeit az embereket azért tanította volt meg, hogy a tél hidegségében és sötétségében melegedhessenek és világosságuk legyen. Ezt azonban a Tűzisten, édesapja a Nagy Úristen tilalma

ellenére tette volt, aki azért nem akarta, hogy az emberek a tüzet megismerjék, mert nem elég okosak ahhoz, hogy a tűz által okozott sok bajt is elkerülni tudják, meg azért is mert a tüzet megismervén, az érceket megolvasztani és rettentő fegyverek készítését is megtanulják,

úgyhogy ezek által több szenvedést okoznak majd egymásnak mint okozott volt a tél. E szófogadatlanságáért azonban fiát Úristen azzal büntette meg, hogy őt az Alvilágban egy egész télen át két egymásra keresztbe tett fadarabra kötözte. Ezért azóta a kereszt a fájdalom és szenvedés, valamint a bűnhődés jelképe is lett. De a kereszt a tűz jelképe is lévén, ezt az avarok a napkorongba is ábrázolni szokták volt, úgy ahogy azt föntebb mutattuk be, mivel minden földi tűz a Napból származott erő megnyilvánulása, vagyis tehát minden földi tűz is tulajdonképen a Napból származott. E keresztes napkorongot pedig az avarok az Égistent jelképező szent állat, a Csodaszarvas, valamint a náluk ezt többnyire helyettesítő őskori óriáskos (amely némileg a mai majdnem ökörnagyságú belső-ázsiai argali-koshoz is hasonlított, de egyenes és kötélmódjára csavart szarvai voltak) szarvai közé is odaábrázolták. Ezen keresztes napkorongot alakították tehát a Hubertusz-mondában keresztény keresztté, de természetesen napkorong nélkül, majd feszületté is, amelyet aztán a szarvas szarvai közé képzettek. Magát a gyönyörű csodaszarvasregét azonban (amelynek teljes rekonstrukcióját alább fogjuk megkísérelni, amely a magyar nemzet eredetéről szólott volt) legszebb részeitől megfosztva és ellaposítva, a Hubertusz-féle ájtatoskodó de értelmetlen mondákat csinálták belőle. Tény az is, hogy az őskereszténység a keresztet vallásos jelképként még nem ismerte, aminthogy ez az őskeresztény katakombákban és régibb keresztény templomokban még teljesen hiányzik. Tény, hogy ez csak az avarok kora után válott általános keresztény jelképpé, vagyis ezt a keresztények tulajdonképen csak az avarokat utánozva kezdték így használni. Tény az is, hogy a „kereszténység” ezen magyar neve is csak különleges magyar

csinálmány, mert más nyelvekben nem a kereszt nevéből, hanem Jézus görög eredetű Krisztus nevéből származott, amelynek értelme „fölkent”, és tehát „krisztian”-nak hangzik és „krisztuskövető” az értelme.

Az avar hatástól nem érintett abesziniai kereszténység a keresztet vallásos jelképként ma sem használja, illetve ezt csak legújabb európai hatás következtében kezdi alkalmazni. Viszont a kálvinista protestáns egyház pedig utóbb, a keresztkultusz „pogány” eredetét fölismervén, ezt ismét eltörölte és a keresztet vallásos jelképként ma sem használja.

_____________

Őstörzseink közül mindegyiknek, magyaroknak, szemeréknek, besenyőknek, kunoknak stb., megvolt a maguk szócsoportja, amely egyrészt az illető törzs nevével, de annak vallási és filozófiai fölfogásával és elveivel is összefüggésben volt. Minden törzs a maga szócsoportjába tartozó szavakkal szokta volt a saját vallási és bölcseleti fölfogása körébe tartozó dolgokat megnevezni, bár a törzsek teljes különválása és szétvándorlása előtt természetesen a más törzsek szócsoportjaibeli szavakat is értették.

A szarvas szavunk például az állat szemere és szarmata törzseinkbeli neve volt, míg a magyar törzseknél — mivel ezek szócsoportja alapját a mag szó képezte — a neve ágos, ágas volt, vagyis olyan hangokból állott, amelyek a mag szócsoportban vannak meg. Például a kunok azonban ugyanezen ágos szót ákos nak ejtették, azért mert ők a lágy g hang helyett mindig inkább k hangot ejtettek, lévén szócsoportjuk alapszavai a kun és kút.

Ezen ágos vagy ágas szó az ág szóból származik, amely tehát olyan mag szócsoportbeli szó amelyből az egyik mássalhangzó hiányzik. Agancs szavunk is ide sorolható, habár ezt ma nyelvújításbeli műszónak tartják. Tény azonban hogy számos nyelvújításkorinak vélt szóról utóbb kiderült, hogy azokat Kazinczyék csak a régi nyelvből újították föl. Annyi bizonyos, hogy e szavunk is az ág és akad szavaink közös ág vagy ák szótövéből származik. Népünk a szarvasnak már említett szokásos jelzőjeként az ágas-bogas szót ma is használja, amelyet a szarvason kívül még különösen a tölgy- és cserfára alkalmazza. Az ősi ág vagy ák szóból képződött az aggat, helyesebben akgat, akaszt, és akad is. Bizonyítják ezt az ó-görög agkülosz, agkalisz, agkisztón szavak, amelynek értelme horog, kampós, akadás. Hogy a faág és a kar (emberi kar) egymással összehasonlíttatott, mondanunk sem kellene, hiszen népünk a kart és az ágat úgy élőfán mint olyan tárgyakon amelynek „karjai” vannak, például a lámpacsillárokon, ma is összehasonlítja. Még az afrikai oromo nyelvben is harka egyaránt jelent faágat és emberi kart. Olaszul pedig például „braccio del fiume” = a folyó ága, de „braccio” = kar. Néprajztudósaink jól ismerik azon „ágas”-nak nevezett fogasféléket is, amelyeket népünk fiatalabb fácskákból, ezek ágcsonkjait meghagyva, ma is készít. Ugyanilyeneket, mesterségesen beillesztett ágakkal szintén készítenek. Ilyen ágas azonban régen szarvasagancsból is készült, amilyeneket régi kastélyokban, vadászlakokban még szintén láthatunk. Ugyanígy fiatal fenyőfából és szarvasagancsból készült régen — amint már említettük — csillár is, valamint készült ilyen fából de mesterséges ágakkal is, amelyek neve „gyertyaágas” volt. Igen szépeket mutat be Malonyai „A magyar nép művészete” című könyveiben. Az ilyen ágasfélék német neve Armleuchter = karcsillár.

Az ember legelső földművelő szerszáma is egyszerű kampós ág volt; miután azonban ez nem volt elég erős, szokták volt a rajzon látható módon kötéssel is megerősíteni, sőt a régi Egyiptomban, ahol erdők nem voltak és ezért kampós ágakat sem volt könnyű találni, ilyen földművelő szerszámot, amint ezt ábrázolatokról láthatjuk, darabokból állították össze, de a letörés ellen szintén kötésekkel erősítve meg. Föltűnő ez alaknak az betűveli hasonlósága, ami minket azért

érdekel különösen, mert a magyar rovásírás a betűje is ilyen : és mert e szerszám ős magyar neve ág, ák, aga volt.

Mivel a fából való ilyen kampó nem csak könnyen törött, de hamar el is kopott, ezért készítették azt az igen kemény szarvasagancshól is. Ez lett aztán őseinknél a földművelés szent jelképe : az aga, amely szent volt azért is mert a szent szarvas agancsából készült és azért is mert őseink tanítása szerint ez volt minden jónak kútforrása és az áldott, békés, termékeny munkát is jelképezte, ami az emberiség megélhetését biztosítja. Ezért úgy az aga valamint a szarvasagancs maga is, szent jelképek lettek, amely utóbbinak aztán magyar törzsbeli őseinknek díszítőművészetében is, különfélekép stilizálva, szerepe volt.

A legrégibb fa-ekék is olyan alakúak voltak amilyeneknek e rajzon ábrázolva látjuk. Eredetileg ezt az emberek maguk húzták, aminek emlékezete több magyar mondában is fönnmaradt, amelyekben emberek által húzott ekéről van szó. Később azonban az ekét természetesen csak állatokkal vonatták, mikor ugyanis az embereknek már háziállataik is voltak. Utóbb aztán az ekék hegyét, hogy oly hamar el ne kopjon, kovakőből, rézből, majd vasból is készítették, nyílhegyalakúra, amelynek szintén ék, eke volt a neve. Mai ék és eke szavaink is csak félhangos és kunos kiejtései az aga szónak. Az aga szónak felhangos kiejtését ma is megtaláljuk a német Egge = boronáló szóban. Hogy e szó a boronálóra is átment, ennek oka az hogy e szerszámot régen több egymáshoz kötött szarvasagancsból készítették, holott ma fából, de vashegyekkel, vagy egészen vasból is készül.

Említettük, hogy a magyar törzs szócsoportja alapját a mag szó képezte. E szócsoport tehát csupa olyan szóból állott, amelyek mássalhangzói az m (néha az n is) és a g vagy gy (néha h vagy d is), vagypedig ezek közül csak egy is, voltak. De a szavak mindig csak egytagúak voltak; például: mag, meggy, gom, gyom, ag, eg stb. Ősnyelvünkben a mai névelő mindig a szó végén volt; ezért például gumó, gümő, meggye ugyanaz volt mintha azt mondanók, hogy a gum, a güm, a meggy. Utóbb alakult ki azután mostani az névelőnk őse, de még mindig a szó végére téve és többnyire sz mássalhangzóval, így gumoz vagy gumosz. Ez maradott azután meg némely nyelvben, mint a görögben, latinban, szóvégzés képében, amikoris már elhomályosult igazi értelme (articulus volta).

Föntebb mondottuk már, hogy „Csodaszarvas” tulajdonképen „fényes” vagy „ragyogó szarvast” jelent valamint kimutattuk mindezeknek az Éggel és tűzzel való összefüggését is. Nos pedig a magyarban nem az ág (fa ága) szóval azonos alakú Ég (mennyég) szó jelent-e égést, azaz tehát tüzet is ? Nem a legtöbb nép ősvallása szerint az Ég-e a tűz és világosság ősfészke ? Nem meglepetve értjük-e meg ezekután a latin ignum, szláv ogany tűz szavakat és az indiai mitológia Agni tűzistene nevét ? Valamint ha tudjuk hogy a nagy Ég-Istent a magyar Úr-nak is nevezi, nem kell-e elcsodálkoznunk azon, hogy a latinban is urere = égni és Urania, Uranosz az Ég megszemélyesítői ? Csak véletlen egyezések-e mindezek ? Nem ! Mert hiszen még a törökben is aga = úr és apa, ami az indiai Ogni-t, a magyar ég igét, Ég főnevet és az említett ősmagyar ágos = szarvas szót juttatja eszünkbe, amely utóbbi a Csodaszarvas neve is volt. Régi világegyetem-ábrázolatokon azt látjuk, hogy még néhány századdal ezelőtt is az emberek, valamely régi hagyomány alapján, meg voltak arról győződve, hogy a Föld légkörén és a felhőkön túl egy nagy tűzkör vagy tűzréteg következik. Münster Sebastian egy 1550-ből származó ábrázolatán is föltüntetve látjuk ezen tűzréteget, amelyen túl, illetve amely fölött, ábrázolja csak a bolygókat és Csillagokat. Ugyanezen tűzkört látjuk színezett képen ábrázolva Cellarius 1600-ból származó „harmonia Macrocosmica” című munkájában, amely képen a Föld légköre és a Hold pályája között tünteti e kört föl stilizált lángokkal ábrázolva. (Lássad: A műveltség könyvtára: A világegyetem. — Az „Athenaeum” kiadása, Budapest 1906. — 494. oldal után következő színes tábla.) Még csak néhány évvel ezelőtt is a tudósok lemosolyogták volna (valamint le is mosolyogták a régiek említett ábrázolatait), ha valaki az ég igénk és Ég főnevünk alapján égi tűzre következtetett volna. Holott íme, a legújabb tudományos megállapítások szerint (1948.) az egész tudományos világ legnagyobb meglepetésére, bebizonyult hogy, habár a hőmérséklet kisebb magasságokban fölfelé fokozatosan csökken, de az igen nagy magasságokban (vagyis a 80 kilométeres magasságon túl) rohamosan emelkedik, úgyhogy 120 kilométer magasságban már a +335° Celsiust éri el és hogy még magasabban valószínűleg tovább emelkedik. Íme tehát egy újabb példája az elveszett művemben is

fölhozott adatoknak, amelyek azt bizonyítják, hogy őseinknek igen régen egy a mai emberiség műveltségét meghaladó nagy szellemi műveltségének kellett lennie, amelynek nyomait mindenfelé észrevehetjük még, de amely nem volt műszaki, hanem tisztán szellemi, illetve ismereteit, tudását nem műszaki eszközökkel hanem tisztán szellemi úton szerezte volt.

A görög nyelvben aga = csodálatos, csodás, age = csodálat, megbámulás, agetosz = fenséges, csodás, agla = fényesség, ragyogás, fenségesség, aksziosz, akszion = érdemes, tisztelet, a latinban augusztus = fenséges, fenkölt, szent, tiszteletre méltó. Mindezen jelzők pedig a világ minden népénél elsősorban is a legfőbb istenség jelzői, sőt annak neveiként is szerepelnek, amely legfőbb istenség pedig vagy a fényességes Égben lakónak vagy egyenesen ezzel azonosnak tekintetik, sőt az Ég szó vagy „az Ég” mondás alatt a magyarban egyenesen az Istent értjük ma is. Ugyanígy van ez a törökben és szumirban is, ahol Tengir, Tengiz, Dengirra, Dingir egyaránt jelent Istent és Eget. Az Ég és az Isten az ami valóban mindenek fölött magas, magasztos, fenséges, csodálatra és tiszteletre méltó. Ne feledjük azonban azt sem, hogy a szarvasról is kiemeli úgy Brehm mint mindenki aki valaha élő hímszarvast látott, annak fenséges, fennkölt, lebilincselő megjelenését, magatartását. Brehm szavaival : stattlich, edel; stolze haltung, anstandsvoll. Hát még milyenek lehettek az őskori, óriástermetű és óriási aggancsokkal bíró szarvasok ! És milyen gyönyörű, fennséges a kép, amelyet szemeink elé képzelhetünk, ha egy ilyen állat aggancsai közé odagondoljuk az aranyosan vagy vörösen ragyogó, sugárzó napkorongot, homlokára a nagy Hajnalcsillagot (Vénusz) szügyére az ezüstös vagy gyöngyházfényű Holdat, agancsai hegyeire és szőrére kétoldalt a hol fölgyulladó s hol elalvó Csillagok sokaságát ! És ha ezen fenséges jelenség egyúttal az Ég jelképe is, akkor azonnal érteni fogjuk azt, hogy miután az Ég és Isten őseink fölfogása szerint egymással azonosak, a Csodaszarvas tehát a főistennek szimbóluma is, akit hiszen ábrázolni valóban nem, csak jelképezni lehet. Eredetregénkben Magyar, a magyarok hitregei ősapja egyúttal a magyarok nemzeti istensége is: a Nap, akinek a görögöknél Heraklész felel meg; tudjuk pedig, hogy a görög mondák szerint Heraklészt szintén egy Csodaszarvas, amelynek aranyaggancsa, ezüstpatái vannak, vezeti az Isztrosz, azaz a Duna országába, vagyis Magyarország földére, ahol Artemisz Istennővel szerelemben egyesül és a szkítákat, azaz tehát őseinket nemzi, holott tudjuk hogy a mi mondánk szerint meg a Csodaszarvas vezeti Magor atyánkat egy gyönyörű szigetre (a néphagyományokból rekonstruálhatólag a Csallóközbe, ahol tavasszal, a gyöngyvirág nyílásakor, Gyöngyvirágkoszorús Selyemaranyhajú Tündér Ilonával, a Föld- és Légistennővel egyesül, aki a Magyar Napisten nejeként násza után a Magyar Ilona nevet veszi föl.), ahol szintén családi boldogságra talál és a magyarokat nemzi. Márpedig tudjuk azt is, hogy Heraklész az Égei Tenger görögelőtti őslakóinál, valamint Elő-Ázsiában is széltére neveztetett Makar és Magar néven is, úgyhogy Magyar Napistenünknek Heraklésszeli azonos voltában nem kételkedhetünk. Heraklesz kultusza a fönti nevek alatt különösen az Égei Tenger szigetein volt elterjedve, annyira, hogy e szigeteket róla s a magát tőle származtató népről „Makarok Szigeteinek” és „Makaria”-nak nevezték. (Lássad: Movers: „Die Phönicier” és Fáy Elek: „A magyarok őshona” Budapest 1910.)

A görög agatósz = jó szó is mintha csak a Csodaszarvas és az Égisten egyik neve volna, azaz Ag-ata = Ag-apa. Hogypedig az Ég Nagy Istene a jó fogalmával valóban össze is függött, be is bizonyíthatjuk : Előszöris a magyar nép, beszédében, az Istent ma is általánosan nevezi Jó-Istennek; valamint az olasz „Dio buono” és a német „Du guter Gott” is elég általános szólások. Továbbá különböző rokonnépeinknél az égi főisten neve Jumo, Jumala, Jomali (jó szavunkat némely vidéken népünk jú-nak ma is ejti), amivel közvetlenül összehasonlíthatjuk az itáliai Jupiter égi főisten ezen nevét, amely ismét nem más mint jó-apa, mert a piter szó csak a latin pater = apa változata, épúgy mint a görög pator is. Hogypedig ezen pit-er, pat-er, pat-or szavak és a Pét-er, és régi magyar Pet-úr személynevek egymással azonosak és hogy valamennyi a besenyő — más néven szabir, szabar, szibir és szabin — törzsünktől származik, amelynél az atya jelentésű volt, de egyúttal a Napistennek — aki náluk a halászat istenségeként is tiszteltetett — neve is volt, ezt itt ismét csak azért nem mutathatom ki mert ez jelen tárgyunkhoz egyáltalán nem tartozik és ez ismét csak száraz szószármaztatások segítségével lehetséges.

Roscher W.H. („Ausfügrliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie”. Leipzig

1884. II. 622. old.) még azt is kimutatja, hogy a római Jupiter névnek volt egy Jovis alakú nominativus (azaz nem csak genitivus) változata is és hogy — némelyek szerint — épen a Jovis a régibb alak.

De a zsidók Jahve vagy Jehova istennevét, amelynek Renan szerint még Jo és Jah alakjai is voltak (Renan Ernest: „Geschichte des Volkes Izrael,” Berlin 1894. I. kötet 102. oldal), amelyeket Movers F. („Die Phönizier”, Bonn 1941.) és mások is a kaldeai Jao főisten nevéből származtatják, amely névről pedig Movers még azt is kimutatja hogy jó értelmű volt (I. kötet 539 és 265 oldal) de természetesen annélkül hogy a magyar nyelvet ismerné és jó szavunkról tudomása volna.

Az említett Jao pedig nem más mint a jó szavunk palóc és jász (azaz pelazg és filiszteusú kiejtése), de amelynek régen jóvó, javó = jót cselekvő, jót tevő azaz józó alakjai is voltak, amit ma javit, javul, java szavaink is bizonyítanak, amelyekben a v hang, miként a latin Jovis-ban, szintén megvan. Viszont a zsidó Jahve vagy Jehova nevekben a h csak a zsidó h-betoldásos kiejtés eredménye.

Ha pedig mégis még valaki kételkedne abban hogy ezen hímistenségnek neve a mi jó szavunk származéka, annak fölhozhatjuk hogy hiszen Jupiter felesége, azaz a főistennő neve meg Juno volt, amelyben nem világosan a jó-nő, jó-anya értelmet ismerhetjük föl, annyival is biztosabban, hogy hiszen Juno egyik megnyílvánulásában meg a Bona Dea nevet is viselte, amely név értelme szószerint Jó-Istennő. Mi több, ha tudjuk, hogy görög-római főisten náluk gyakran bika képében jelenik meg, úgy mint a mi ősmagyar főistenünk a Csodaszarvas képében jelenik meg, és ha tudjuk hogy Hera Junot még tehén képében is szokták volt megjelentetni sőt tehénnél ábrázolni is, akkor a mi ünő (=tehén, szarvastehén) szavunkat a Juno névvel annál is inkább azonosíthatjuk, hogy jó szavunkat régen nem csak jú-nak ejtettük, hanem j nélkül is ú, ó, ű alakban, úgyhogy a görög mitológia Jo vagy Io nevű tehene nevében ugyanúgy mint a latin ovis, oláh oi, szláv ovca = juh, birka szavakban, valamint a magyar juh, azaz helyesebben jú és székelyes jó = juh, birka szavainkban is jó szavunk változataira, származékaira kell ismernünk.

Nyelvünkben régebben és némely szónál ma is a hosszú magánhangzóval való végződés esetén a továbbképzés egy v hang közbeékelésével történt, így : jó — javak, javít, javaim; szó — szavak, szavalni; szú — szuvas, kő — köves stb. Ez pedig szintén azt bizonyítja, hogy a Jehova, Jahve, Jovis nevek a mi ősnyelvünkből származtak. Láttuk, hogy Jupiter azaz Jó-apa mellett ott volt a rómaiaknál Bona Dea = Jó Istennő, aminthogy a latinban tényleg bonus és bona = jó. Miért van akkor az, hogy a latinban bonus = jó, de juvare = jót tenni, javára lenni ? Napnál világosabb, hogy ezen latin szó nem származhatott a latin bonus = jó szóból, hanem csakis a mi jó szavunk jú változatából, a közbeékelt v hanggal. Vagyis világos tehát, hogy a latinok ezen juvare szavukat olyan nyelvből kellett vegyék amelyben a jú(=jó) szavunk megvolt és amely azt szintén közbeékelt v hanggal képezte tovább; ami kétségtelenné teszi azt, hogy Itáliában valamikor magyari népek is éltek.

Avagy ha mindez a kételkedőket még mindig nem győzné meg eléggé, úgy hozzá tehetjük, hogy mind ennek pontos germán fordítása is megvan a germán nyelvek Gud, God, Gott = Isten és gud, god, gut = jó szavakban.

Kimutattuk tehát, hogy számos főisten- azaz Égistennév létezett amelynek értelme, tulajdonképpeni jelentése jó volt és hogy e nevek részben a mi ősnyelvünkből származnak vagypedig abból fordíttattak le. Eszerint pedig meg okoltnak tekinthetjük azon állításunkat is, hogy a görög agatosz = jó szó viszont a mi Nagy Jó Istenünk szent jelképe a Csodaszarvas Ág-ota, Ág-ata, Ág-atya nevéből kellett hogy származzon.

Ezek után még csak azt kell kimutatnunk, hogy őseink a főistent miért nevezték Jó Istennek, illetve hogy mi okból tartották a jóságot annyira jellemző tulajdonságának, hogy egyik nevét egyenesen a jó szóból képezték ?

Mai fölfogásunk szerint a szigort és a jóságot csak nehezen tudjuk egymással azonosítani, illetve a jóságot inkább az engedékenységgel, könnyen való megbocsátással érezzük összeegyeztethetőnek.

Ez ha talán helyes is amikor egyenrangú társak egymáshoz való viszonyáról van szó, de nem helyes akkor ha sorsintéző, igazgató, ítélő felsőbbségről van szó. Ez utóbbi eset áll pedig a Nagy Istennel is, akit a mindenek fölött való Nagy Törvénynek is neveztek, vagyis aki tulajdonképpen maga a Természet törvénye, illetve ennek megszemélyesítése, aki szigorúan és kérlelhetetlenül ítél. Mai népi fölfogásunk szerint ez inkább félelmetes mint jóságos valami, amely fölfogás meg is nyilvánul abban, hogy népünk szerint „Isten meglátogatta” annyit tesz hogy „megbűnhődött” vagyis gonosz tettéért baj érte. Eszerint Isten látogatását félelmes, nem kívánatos valaminek tekintik. Mégis, részemről azt tartom, hogy ez csak későbbi, bizonyos fokú erkölcsi hanyatlás után bekövetkezett fölfogás lehet. Az eredeti fölfogás az kellett hogy legyen, hogy minden bajnak, minden szenvedésünknek előidézői csak mi magunk vagyunk, vagyis hogy ezeket bűnös vagy balga tetteinkkel idézzük magunkra természetes következményként. Vagyis: Isten látogatását csak annak kell félnie aki bűnt vagy hibát követett el. Ez kellett hogy legyen az eredeti fölfogás, amely logikus is, míg a későbbi csak eltévelyedés, amely részben a kereszténység fölvétele által keletkezhetett, mivel az az ősvallás bölcseletét elhomályosította. Az isteni igazság azaz tulajdonképen a Természet Törvénye abszolut igazságosan büntet és jutalmaz; hajszálnyival sem többet sem kevesebbet mint ki amennyit érdemel, de úgy e jutalom mint e büntetés, vagyis az emelkedés vagy süllyedés, soha egy hajszálnyival sem tér el a helyestől, vagyis a természetestől. Mindkettő pedig múlhatatlanul bizonyos és elmaradhatatlan, épen ezért mert hiszen a Természet örök törvényei szerint következik be.

Ha ezen ítélő igazság csak hajszálnyira is eltérne az abszolut pontosságtól, vagyis csak egy csekélységgel is többet vagy kevesebbet büntetne vagy jutalmazna mint amennyi jár, akkor máris nem volna tökéletes, akkor máris hibás volna; ami természettudományi szempontból is képtelenség; keresztény szempontból pedig nem volna „isteni” merthiszen ami isteni az csak hibátlan és tökéletes lehet. Ha az elkövetett hibát az abszolut igazságosnál kevesebbet büntetne, akkor máris újabb bűn elkövetését könnyítené meg, vagyis tehát súlyos hibát követne el. A logika szerint pedig :

igazságos = részrehajlatlan, tökéletes, hibátlan = jóigazságtalan = részrehajló, tökéletlen, hibás = rossz

A jó pedig a logika szerint csak jót okozhat, eredményezhet, a rossz pedig rosszat.

Íme tehát: az abszolut igazságot büntetést és szigorúságot csak látszólag teszi kegyetlenséggé az emberek helytelen fölfogása, mert a valóságban ez az igazi jó. És lám, őseink egykor már ezt is megállapították volt és ez okból nevezték főistenüket, vagyis a Mindenség Törvényét, Jó-nak is.

Ősnépeink hitregéiket, később nagyobb eseményeket is, az Ég Csillagaiban, csillagképeiben mintegy illusztrálni szokták volt. E szokás aztán átöröklődött a görögökre és rómaiakra is. Innen származnak a mai csillagászat csillagképei, amelyek ugyanis túlnyomólag a görög-római mitológia illusztrációi, de amelyek nagyrésze még a mi ősnépeinktől származik, ugyanúgy mint a görög-római mitológia maga is; csakhogy a görögök és rómaiak a hitregék mélyebb, jelképes értelmét már nem ismervén, ezeken sok zavartkeltő és romlást okozó változtatást eszközöltek.

A hitregéknek, mondáknak csillagképekbeni illusztrálása tulajdonképeni magyar őstörzsünknél is megvolt, sőt csillagképekkel kapcsolatos regéket, meséket népünk ma is ismer. Magyar népi csillagképeink pedig ma is teljesen önállóak, a nemzetközi csillagászat görög-római csillagképekkel nem azonosak és habár behatóbb tanulmányozás után némi összefüggéseket itt-ott fölfedezünk is, ámde épen a behatóbb tanulmányozás győz meg arról, hogy a miénk a régebbi, vagyis hogy az átvevők nem mi hanem a görögök és rómaiak voltak. Ennek bizonyítására itt csak egy adatot hozunk föl :

Az Orion az Ég legnagyobb csillagképe. A görög-római mitológiában Orion igen szép arcú de óriástermetű ifjúként szerepel, vagyis óriás. Csakhogy e szó sem a görögben sem a latinban nincsen meg. Az Oriom csillagképet kilenc igen fényes csillag képezi. Népmeséinkben pedig szerepel egy Kilenc nevű nagyerejű óriás, aki többekközött arról nevezetes, hogy a tejet igen szereti,

amiből rengeteg sokat iszik meg. Úgyszintén előfordul népmeséinkben egy másik óriás is, aki a király tejkútját minden éjjel kiissza, amiért a király igen haragszik és a királynak sikerül is az óriást elfogatnia és bezáratnia, bár utóbb ez megszökik. Viszont a Kilenc nevűről az is elmondatik, hogy igen szép lévén, a királykisasszony belészeret. Ezért a király nagyon haragszik, de rettentő ereje miatt fél is Kilenctől; bántani nem meri, hanem olyan nehéz feladatok teljesítésére küldi, amelyek miatt Kilenc halálát remélheti. Ez azonban mind teljesíti és végül a királykisasszonyt feleségül is kapja. Ugyanígy a görög hitrege szerint Orionba Éosz (a Hajnal) lesz szerelmes, amiért Artemisz haragszik meg annyira az óriásra hogy lenyilazza. Mindez pedig arra mutat, hogy népmeséink e két óriása nem csak Orionnal azonos, de úgy ezek mint Orion is tulajdonképen Heraklésszel is azonosak, vagyis a mi Magor Napistenünkkel is, vagyis hogy itt egy hitregének csillagokbani illusztrálásával van dolgunk.

Az Orion, azaz a Kilenc, csillagképe — amelyet népünk még „Kaszáscsillagnak” is nevez — a Tejút egyik a láthatárra eső végén van, ami annak magyarázata, hogy népmeséink említett óriásai a „tejpatakot” vagy a „tejkutat” isszák ki és hogy Kilenc a tejet annyira szereti. (A mese szerint nagy erejét épen a sok tejtől kapta.) Mindez azonban ez óriásokat Heraklesszel is azonosítja, akinek szintén nehéz föladatokat kell teljesítenie és aki Héra emlőjét szopta, míg Héra aludt, de akit ő, mikor ezt észrevette, emlőjéről elrántott és a Tejút azon tejből keletkezett, amely akkor kicsordult. Héra pedig azonos a mi Nagy Ősanyagistennőnkkel, azaz a Napisten anyjával, aki hiszen a Tejút megszemélyesítése volt; más szóval : a Tejút azon sok tej amelyet az említett óriások isznak és amelytől nagy erejüket kapták. Orion, Kilenc, Heraklész tehát azonosak a mi Napistenünkkel, azaz Magyarral; de azonosak még Fehérlófia nevű mesebeli hősünkkel is, akit a Fehér Ló háromszor hét esztendeig szoptatott, amitől rettentő erejűvé lett. Ez utóbbi mese, mivel benne a kanca a Nagy Anyaistennő jelképe, valamely kun, kabar vagy szarmata törzsünktől kellett származzon. Őstörzseink ugyanis ugyanezen regének némileg más-más alakot adtak, majd a regéket árja és sémita népek is átvevén, azokat méginkább elváltoztatták, annyira hogy csak mélyrehatóbb tanulmányozásuk után vesszük észre közös őseredetű voltukat.

Megjegyezzük, hogy őseink fölfogásában a fényesség, világosság, ragyogás és a szépség összefüggöttek, mivel pedig az Orion csillagképe kilenc igen fényes Csillagból áll, ez is oka annak hogy Orion és Kilenc igen szépeknek mondatnak. Csakhogy mivel e hősök eredetileg Napistenek voltak, a Nap pedig igen fényes, ők szépeknek már azért is mondattak. Azon körülmény pedig, hogy az Orion nálunk „Kaszásnak” is mondatik, őt Szép Miklós nevű mesehősünkkel is azonosítja, aki pedig szintén a Napisten volt, akiről a mesében még az is mondatik, hogy a „Selyemrétet” kaszálja. E „Selyemrét” azonos a görögök mitikus Nizai Mezejével. Jelképes értelmét itt nem fejtegetjük, mert jelen tárgyunkhoz nem tartozó dolog, csak azt jegyezzük meg röviden hogy nemi vonatkozású.

Mint az elmodottakkal kapcsolatban lévő érdekes dolgot, megemlítjük még, hogy régi magyar szűrökön, farkasbőr- és párducbőrkacagányokon rendesen kilenc Csillagot, Holdat és Napot látunk kihímezve vagy ezüst- és aranylemezből képezve és fölvarrva. Ez pedig közvetlen összefügg a görög hitregék „égisz” nevű palástjával, amely a hitregék szerint kecskebőrből való és amelyet ha az Istenek megráznak, belőle villám csapkod és mennydörgés hallatszik. Mi más ez tehát mint „az Ég palástja”, amelyről a magyar mondás is szól a szegény vándorral kapcsolatban így : „Kopasz föld a derékalja, Csillagos Ég takarója.” Ámde az ógörög egisz szót csak a magyar Ég szó fejti meg, valamint az aigosz = kecske és a magyar gida, gedő = kis kecske szót.

Mindenesetre látjuk tehát, hogy a görög Orion név a mi óriás szavunkból származott. Óriás szavunkat pedig kezdő h hanggal a hóri-horgas kifejezésünkben is fölismerjük, amely igen nagy de hajlotthátú (horgas) embert jelent.

Említettük hogy őseink hitregéiket a csillagképekben szokták volt illusztrálni. Ugyanezt megtaláljuk rokonnépeinknél is, éspedig épen nemzeti eredetmondánk változatait a csillagképekbe helyezve : Eredetmondánk tudvalevőleg, röviden elmondva ez : Ménrót fejedelem két ikertestvér fia : Hunor és Magor, vadászaton a Csodaszarvasra akadnak, űzőbe veszik, elérni nem bírják, de ez

egy folyóvízen átgázolva, gyönyörű szép szigetre csalja őket, ahol eltűnik, ahol azonban az ifjak a berekben táncoló leányokra, azaz tündérekre akadnak és ezek közül a legszebb kettőt elragadva, feleségükké teszik és velük a hunok és magyarok nemzetségeit alapítják. Utódaik a szigetben boldogan élnek, míg a túlszaporodás őket a világba való szétvándorlásra nem kényszeríti. — Ez eredetmondánknak ugyan nem legrégibb alakja, mert a legrégibben csak egy férfi, azaz a Napisten halad a Csodaszarvas nyomában, éspedig még nem vadászként, hanem csupán a szarvas által vezettetve; a folyóvízen pedig a szarvas hátán, annak aggancsaiba kapaszkodva, úszva kel át és a szigeten Tündér Ilona Földistennőre találván, az emberiség, azaz ősregénk szerint a magyarság, apjává lesz. Hogy azonban a vadászati változat is mily ősrégi, épen az bizonyítja, hogy tőlünk talán 3-4 ezredévvel ezelőtt elszakadott rokonnépeinknél is már megvan.

Sebestyén Gyula („A regősök.” Budapest, 1902. 109. old.) írja Klementz Dimitrij, szentpétervári tudós nyomán, hogy a burjátok az Orion táján egy olyan csillagképet ismernek, amelyben egy megsebesített szarvas rohan a nyomában járó vadász előtt. Nagy meglepetésünkre ugyane csillagmagyarázatot a lappok is ismerik.

A. Schiefner M.A. Castrén finn mitológiájának pótlékában említi, hogy szerintük az Orion (régebben “Kalla parneh”), egy hatalmas vadász volt, aki íjjával a szomszédos csillagkép (Cassiopeia) jávorszarvasaira vadászott. Pápay Józsefnek meg az osztjákoknál volt alkalma e szép csillagmondát följegyeznie : „a Göncölszekérrel azonos Jávorcsillagzatot a regebeli ember a Hótalpas Úton (Tejút) üldözi. Nyilai hullócsillagoknak látszanak, ahol pedig elejti, föltűnik a Göncölszekér.” E változat szerintem nem csak teljes, de igen jól megőrizte az eredeti alakot is, ha ugyanis eltekintünk attól, hogy már vadászatról van szó : A szarvas a Göncölszekér, a Tejút a „hótalpas út” vagyis az arra járt hótalpas emberek után maradott nyom, a vadász pedig az Orion.

Legközelebb áll azonban a magyar eredetmondához az északi osztjákok azon mondája (Berze Nagy János : Ethnographia folyóirat, 1927. évfolyam „A Csodaszarvas mondája” 72. old.) amely szerint a jávorszarvast két vadász üldözi. Ezek közül az egyiknek sikerül azt messze vidéken elejtenie. A másik odaér és ott marad, az Ob folyó forrásvidékén és ott nemzetséget alapít. Közben elmondatik az is, hogy a második az első által hagyott nyomot követve akad az első által elejtett szarvasra. Az első azonban a hús egyrészét magával vivén már távozott; csak a második marad ott. — E monda, részleteiben bármennyire eltorzult is már, mégis a legteljesebb és a magyarhoz a legközelebb álló. Legnagyobb eltorzulása az hogy a szarvasnak már elejtése is bekövetkezik; amely eltorzulásnak azonban vadászatból élő népeknél idővel természetszerűleg mindenütt be kellett következnie, holott hússal nem élő népnél, amilyen eredetileg a tulajdonképeni magyar törzs volt, e mondának csak olyan alakja keletkezhetett, amelyben a szarvas csak vezető állat, de nem lesz zsákmánnyá. A magyar eredetmonda mai közismert alakjában a testvérpár már vadász ugyan és a szarvast üldözőbe veszi, de elejtése nem következik be, mert ez, miután az ifjakat rendeltetésük helyére csalta, eltűnik. A Heraklesz-monda e tekintetben már valamivel régibb változatot tartott fönn, mert Heraklész nem határozottan vadász-ember és a kerinai szarvast nem is vadász szándékból üldözi hanem csak azért hogy elevenen elfogja. Itt viszont az alapítás indítéka (motívuma) hiányzik, habár Heraklészről a görög mondák tudják azt, hogy ő a szittyák (szkíták) ősapja. Ellenben a máig a dunántúli magyar nép ajkán fönnmaradott csodaszarvas-énektöredékekben, bár a nemzetalapítás indítéka már itt is elhomályosult, de azért a szarvas még nem elejteni való vad; leterítéséről nincsen is szó, hanem Isten küldötteként szerepel. Ha pedig mi tudjuk hogy eredetileg a Csodaszarvas magának Istennek jelképe vagy megtestesülése, akkor azonnal észrevesszük hogy itt az elkeresztényesedés dacára is, ősrégi indítékkal van dolgunk, vagyis hogy itt az írott krónikák magyar eredetmondájának alapul szolgált hagyománynak régibb mondaváltozata töredékével van dolgunk, olyan változattal tehát, amelyben a szarvas még nem vadászni való vad.

Föntebb az alapítás indítékával (mellékes, hogy nemzet, város vagy templom alapításáról van-e szó) kapcsolatban azért mondottuk hogy ez a magyar énekekben csak „elhomályosult” és nem „elveszett” mert hiszen világos nyoma maradott meg máig is abban, hogy a regösök a Csodaszarvasról szóló ének után „összeregölik” a párokat, vagyis a legényeknek leányt, a leányoknak legényt regölnek, azaz bűvölnek, ami nagyjából a következőkép történik : Az énekesek

a regölés éjszakája előtt már előre, de többé-kevésbbé titokban kitudakolják, hogy melyik legénynek, illetve leánynak kihez hajlik a szíve, esetleg hogy szüleik gyermeküket kivel szeretnék összepárosítani, vagypedig egyszerűen maguk gondolják meg, hogy mely legények és mely leányok volnának egymáshoz valók ? A regölés éjszakáján aztán körülbelül ilyen, illetve ilyen értelmű énekkel regölik őket össze :

Emitt vagyon szép legény,Aki neve Balog István.Amott vagyon szép leány,Aki neve Kádár Anna.Bele szeressen, belependeredjen,Meg ne menekedjen !Haj regö rejtem, haj regö rejtem !

Ezután ami eddig esetleg titok volt, nyilvános lesz, és mindenki meg van győződve, hogy az éneknek bűvös, ható ereje van és az egymásnak regöltek egymáséi lesznek; ami rendesen be is következik. Régen az összeregölés bizo nyára a tavaszi napéjegyenlőségkor ment végbe, az egykori Nászünnep alkalmával, amikoris a Csodaszarvasnak öltözött regös bűvölte így egymásnak a párokat. Miután azonban a tavaszi regölést, annak nemi vonatkozásai miatt a keresztény egyházak annyira üldözték, hogy az teljesen ki is veszett, ezért a fiatalokat egymásnak bűvölő ezen énekmaradványt a téli napfordulati regölésbe vitték át. Az énektöredék a mai dunántúli falvakban helységek és vidékek szerint kissé más-más ugyan, de lényegében mindig olyan mint a fönti alak. Az utolsó bűvölő szavak értelme pedig ez : Haj ének ! Bűvölöm !

Az is későbbi, de azért talán még mindig 10-20 ezer évvel ezelőtti fejlemény, hogy a csodaállat két testvért vezet. Ugyanez van meg a római eredetmondában is Romolusz és Rémusz személyeiben, amely mondában azonban a vezető állat nem szarvas hanem disznó s ez nem Romuluszt és Remuszt vezeti hanem ezek elődjét és nem is nemzet- hanem városalapításra, míg a nemzetalapítás itt csak az egyik testvéré, épúgy mint az osztják mondában, ahol szintén csak az egyik vadász alapít nemzetet. Világos tehát hogy mindezen mondaváltozatok egy közös ősmondára vezetendők vissza, amely talán 50 vagy 100 ezer évvel ezelőtt élt és az ezredévek folyamán hol ilyen hol amolyan elváltozásokon, átalakulásokon, eltorzulásokon ment körösztül, vagy különböző betoldásokat is kapott.

A két testvérről szóló változat keletkezése ideje az lehetett amidőn a Napistent már két megnyílvánulásában kezdték tisztelni : Hunorban, mint a Napból áradó erő romboló hatalmas megszemélyesítésében és Magorban, mint a Napból áradó erő alkotó és termékenyítő képessége megszemélyesítésében. Hunor ivadékai a zord, harcias hunok, Magyaré vagy Magoré a békés, munkás, földművelő magyarok. Bár nem lehetetlen, hogy a két testvérről szóló monda-indíték is ősrégi és a kettő közül az egyik a Hold megszemélyesítése volt, amely ősidőkben még tüzes és fényes, a Naphoz hasonló, volt, de amely sokkal kisebb tömege miatt hamarább hűlt ki, holott a Nap akkor még kevésbé volt ragyogó mint ma, mert nagy tömege miatt kitüzesedése igen lassan következett be.

Mégis számos népmese és monda arra utal, hogy eredetileg e mondánkban a Csodaszarvast csak egy személy, az ifjú Napisten követi, majd pedig a vízhez érve, a szarvas hátán, annak agancsaiban kapaszkodva, úszik át a Boldogság Szigetére, azaz a Csallóközbe, ahol Tündér Ilona Földistennővel az embereket, azaz a magyarokat (ősnyelvünkben magyar = ember) nemzi. A Csodaszarvas pedig tulajdonképen maga az Ég lévén, és egyúttal a Nagy Égisten — a Napisten atyja — költői megszemélyesítése is, ennélfogva a Csodaszarvas (a Nagy Isten) itt tulajdonképen saját fiát vezéreli, viszi a szigetre, amely pedig a Végtelenség Tengerében úszó Földet is jelképezi, azaz Tündér Ilonát magát. Ha mármost tudjuk hogy kazár, székely és jász törzseinknél a szarvas helyett kos szerepelt, akkor megértjük hogy szumir ékiratban szereplő „a Mennyei Óceán Kosa” tulajdonképen azonos a Csodaszarvassal, vagyis ez is az Ég megszemélyesítése, de azon a szumirokkal szomszédos kisszi vagy kasszi nevű nép szimbolikája szerint, amely a szumir földet is

egy időben meghódította volt és amely bizonyára kazár eredetű volt. Érteni fogjuk hogy ezen mennyei kos azonos a székelyek „Júlia szép leány” énekében szerepelő azon „bárány”-nyal, amely hátán a leányt az Égbe viszi, ahonnan érette lejött. Habár a bárány szó mai nyelvünkben egészen fiatal, még fejletlen állatot jelent; világos azonban, hogy mai bárány lányt vinni nem volna képes; mitöbb, még mai felnőtt kos sem bírná ezt. Ámde mivel az orosz nyelvben ma is bárán = kos, ebből azt következtethetjük hogy valamikor ez a mi nyelvünkben is így volt. Belső-Ázsiában pedig él az igen nagytermetű argali-juh, amelynek kosa majdnem bikanagyságú. Elképzelhetjük, hogy az őskorban éltek olyan óriástermetű juhfélék is, amelyek kosa az embert, miként mai ló, könnyen elbírta. Továbbá : ha tudjuk, hogy török és palóc őstörzseinknél szarvas helyett meg bika szerepelt, és „Júlia szép leány” régi énekünket is ismerjük, akkor azonnal tisztában leszünk azon görög monda eredetével is, amelyben Zeusz Égisten (a görögök főistene) bika képében viszi át a tengeren az Európa nevű nőt.

Tudjuk pedig, hogy őseinknél a tenger szó még tengiz, dengirra, dingir stb. változatokban is meglévén, egyaránt jelentett Eget, tengert és Istent; vagyis jelentette tehát azon „Mennyei Óceánt” is. Sőt tudván hogy a bika neve ősnyelvünkben még úr (és kezdő t hanggal túr) is volt, amely nevéből aztán a latin urus, germán Auer szavak származtak és amelyek a ma kihalt óriás termetű őstulok (az igazi bölény) nevei voltak és hogy Úr még a Nagy Égisten neve is (míg kezdő t hanggal Túr, Tór meg a Napistené), akkor egyszerre azzal is tisztában leszünk, hogy a görögök is a mondát átvették ugyan, de benne a neveket összetévesztették, mert hiszen kétségtelen hogy Úr-opa, azaz pelazg (palóc) kiejtéssel Eur-opa, vagyis Bika-apa nem a nő, hanem az őt vivő bika, vagyis Zeusz, az Ős-Atyaisten, neve volt, míg ennek neje, az Ős-Anyaistennő, a Végtelenségben meglévő ősanyag megszemélyesítése neve Úr-anya, azaz Urania kellett hogy legyen, ami aztán a görögöknél Aphrodité egyik neve lett és „mennyei”-nek értelmeztetett. Tény pedig, hogy már őseinknél is az Ősanyagot megszemélyesítő Ős-anyaistennő (Nagyboldogasszony) és a Föld- és Légistennő (Boldogasszony) kultuszai mint anya és leányáé, teljesen egymásbafolytak. Tény az is, hogy a Göncölszekér csillagzatát igen könnyen tekinthetjük futó vagy fekvő szarvasnak is, ha néhány a közelében meglévő Csillagot még hozzáveszünk, úgy ahogyan azt az alábbi rajz tünteti föl. Igen fontos egyezés a magyar és az ugor csodaszarvasregék között — ami azonban tudósaink eddig figyelmen kívül hagytak — az, hogy ezeknek a csillagképekkeli összefüggése még megvan, vagy ez legalábbis még észrevehető. Nincsen ez meg az írott magyar krónikákban, de a népi csodaszarvasénekekben még határozottan megmondva, hogy a Csodaszarvas az Égen kerekedő felhők közül tűnik elő, valamint megmondva az is hogy az Égen egy folyóvíz is van, emellett tóállás (így nevezi népünk az árvizek után a folyók mentén visszamaradó tócsákat, azaz tószerű állóvizeket) van, amelyből apró (fiatal) sás sarjadozik, vagypedig mellette van zöld pázsit, amelyen legelészik a Csodaszarvas.

Szerintem a helyesebb, eredetibb szöveg az, amely a fölsarjadozó sásról beszél és amelyszerint a szarvas tehát vízben gázolva legelészik. — Az Égi Folyóvíz : a Tejút, a „tóállás” pedig a Vízöntő csillagképe, vagyis a Vízitáj. Mivel ősidőkben elődeink még szabad képzeletük szerint alakították a csillagképeket és hozták azokat kapcsolatba valamely mondával, regével vagy eseménnyel, ezért, habár láttuk hogy a Göncölszekeret is nevezték volt Szarvasnak, így viszont előfordulhatott, hogy egészen más csillagképet képzeltek annak. És íme a szumiroknál a mai Capricornus csillagkép helyén még egy félig hal, félig szarvasalakú szörny áll, amely tehát alakilag a mai Capricornusszal egyezik ugyan, csakhogy utóbbi kecskefeje helyett szarvasfeje van. Hogypedig ez állatnak miért van halfarka, azt Sebestyén Gyula fejtette meg tökéletesen : Azért mert e csillagkép belenyúlik a Vízöntő vagy Vízitáj csillagképébe, illetve mert ez állat félig vízben van. Csakhogy kétségtelen miszerint az ilyen felemás állat csak későbbi, műveltségi kor költői képzelete terméke lehet. Az eredeti mondaalakot ebben is nálunk találjuk meg, mert a mi mondánk szerint rendes alakú szarvasról van még szó, de amely vízben

gázol, azért is mert a tóállásból sarjadó sásocskát legelészi és azért is mert gázlón át vezeti Hunort és Magort a szigetre. Említettük volt, hogy őseink hitregéiket az Égen szoktak volt csillagképekben illusztrálni és íme az egész regebeli jelenet a görög-római műveltségen át még a mai nemzetközi csillagképekbe is átöröklődött, mert ezek között, éspedig épen az Állatkör (Zodiacus) csillagképeiben megvan egymásmellett a három kép, úgy ahogy azt az alábbi rajzokon látjuk : a Vízöntő, amely őseinknél még a Tóállás vagy Vízitáj volt; a Capricornus, amely a Csodaszarvas volt és a Nyilas, amely a szarvast követő vagy rá vadászó hős, vagy a testvérpár volt.

Látjuk a rajzokon a halfarkú kecskét (a szumirok halfarkú szarvasa) amely belenyúlik a Vízöntő csillagképébe. Hogypedig itt valóban a mi ősregénk csillagokbeli, bár elváltozott és összezavart, képeivel van dolgunk, egészen kétségtelenné teszi az, hogy ugyancsak az Állatkör képei között még a Szűz és az Ikrek is ott vannak. Hogy minő okokból, elváltozásokból, torzulásokból képződött azután az ezredéveken át és annyi nép hagyományain körösztül a többi, mai állatkörbeli csillagkép, azt egyenlőre nem tudom, de kétségtelennek tartom, hogy idővel ezt is mind ki fogjuk nyomozhatni. Viszont azt hogy a mai európai árja népek ezen csillagképei aránylag későn alakulhattak ki mai formájukban, illetve akkor amikor valamennyi

őstörzsünknél a szarvast követő vagy azon ülő hős, vagy hősök, már a szarvast elejteni akaró, nyilazó vadászokká alakultak át, azt épen azon tény bizonyítja, hogy az illető csillagképekben már nyilas szerepel. Ha pedig igaznak bizonyul Sebestyén Gyula azon állítása, hogy az Állatkör csillagképei kialakulásában a praecessio is szerepet játszott, akkor ősműlveltségünk korára és korszakaira nézve is elég biztos meghatározások fognak lehetségesekké válani. Erre vonatkozólag Sebestyén föntemlített művében többekközött így ír : „Mivel a nap a zodiacus (Állatkör) 360 fokra osztott körét egy év leforgása alatt nem futja be egészen, hanem rajta 50 1/4"-cel hátramarad, a zodiacus csillagképei ezen hátramaradás következtében nyugat felé előrehaladnak.

Ez előrehaladás (praecessio) oly lassan történik, hogy az egész körforgás körül belül 26.000 éven át megy végbe. Mivel e nagy időegységből (az úgynevezett platói évből) a csillagképek egyikére körülbelül 2000-2200 esztendő esik (tropicus), a csillagképek szerepében bizonyos kronológiai támpont van. Iensen a támpontot fölhasználva azon eredményre jutott, hogy a babiloniak a Bika csillagképét és ellenlábasát, a Skorpiót, akkor figyelték meg, midőn a Nap a tavaszi napéjegyenlőség (aequinoctium) alkalmával a Bika csillagképébe lépett. Ezzel egyidőben kellett továbbá megfigyelniök azt is, hogy a Nap a nyári napforduló (solstitium) alkalmával az Oroszlán, a téli napforduló alkalmával pedig a Vízitáj és Capricornus csillagképébe jutott.” Ezek szerint tehát a mi Csodaszarvasmondánk, amely őseinknél hiszen a tavaszi nászünneppel függött össze (vagyis a család- illetve nemzetalapítással) olyan időpontban kellett keletkezzen amelyben a tavaszi napéjegyenlőségkor a Nap a Capricornus vagy Vízitáj csillagképében állott (Megjegyezzük újból hogy még a szumirok idejében is a Capricornus helyében szarvas szerepelt); csak az volna még a kérdés, hogy egy vagy két vagy még több platói évvel kell-e visszamennünk, amit alapos tanulmányok révén a jövőben meg fogunk tudni állapítani. Nehézséget csak az okoz, hogy őseinknél a vízben gázoló Csodaszarvas nem csak a tavaszi napéjegyenlőségkor és az ekkor végbemenő Nászünnepkor (amelynek napja egyúttal a Napisten hitregebeli násza napja is) amikor a Napisten a szarvas hátán a vízen átkelve érkezik a Boldogság Szigetére és amikor arca az állat szarvai között látszik, szerepel, hanem pontosan kilenc hónappal később is, Karácsonykor, vagyis a Gyermekszületés, illetve a Napisten halála és újjászületése éjszakáján is szerepelt, amikor meg a Napisten bölcsője ring a Csodaszarvas agancsai között. Ma a szarvasöltözetű ember és az ezzel kapcsolatos szarvasénekek ideje Karácsony éjszakája. Viszont hogy ez a tavaszi Nászünneppel is összefüggött, ezt az bizonyítja, hogy ugyanezen csodaszarvasos regösök ma is egymásnak regölik azaz bűvölik az ifjakat és leányokat. Egészen bizonyosnak tarthatjuk tehát hogy a szerelemre

kényszerítő, szerelmet bűvölő énekeket eredetileg a Csodaszarvas, illetve ennek álarcosa nem is karácsonykor hanem a tavaszi napéjegyenlőség Nászünnepekor énekelte, de amely ünnep a keresztény befolyás által, annak nemi vonatkozásai miatt elhomályosult és ma csak „Virágvasárnap” és a „majális” tavaszi ünnepekben maradtak csekély nyomaik holott a Karácsonyt a kereszténység is, bár átalakítva, de átvette, és a Napisten születése helyébe Jézus születését tette.

Ősrégi időkben a magyar törzsből váltak ki a kun, kazár, besenyő, jász stb. törzseink, amelyek azonban annak emlékezetéül, hogy a magyar őstörzsből származtak, saját nevükön fölül a magyari nevet is mind viselték. E kiválott törzsek egyike volt a kabar is (más nevein kaber, heber, habur, kabil, kabul) amely mindinkább kecsketenyésztéssel kezdett foglalkozni, lakóhelyeiül a hegyes vidékeket kedvelte és szimbolikájában a kecskének jutott ugyanazon szerep mint a magyarokéban a szarvasnak. Ha tehát ki tudnók nyomozni hogy a rómaiak halfarkú, kecskealakú csillagképe honnan származott, úgy bizonyosan azt állapít-hatnók meg, hogy ez valamely ősrégi kabar törzsünktől ered. Talán az Asszíria szomszédságában létezett Habur ország és néptől, vagy talán Ciprus szigetéről, ahol régen, jóval a görög műveltség kora előtt, egy rézművességgel foglalkozó és kecsketenyésztő kabár törzsünk szintén élt, amely törzs műveltsége nyomai még a rómaiak korában is megvoltak, sőt az egész Földközi-tenger vidéki műveltségben, éspedig különösen a rézművességben, továbbá az úgynevezett mohamedán építészeti- és díszítő-ízlésben, de ezenkívül még az orosz építőízlésben is, ma is, mindenfelé élnek még. Bizonyságul itt csak azt említjük meg, hogy a réz, kabár neve több árja nyelvben megmaradt, például a latin cuprum, német Kupfer és az első szótag megfordításával a szerb bakar, holott az egytagú szavak megfordítása a mi ősnyelvünk tulajdonsága volt és nyomai mai nyelvünkben is megvannak (köp-pök, buga-gubó, csavar-facsar), holott az árja nyelvekben ez ismeretlen.

Ugyancsak a kabár törzseknél a kecskén kívül szerepe volt még a lónak is, éspedig főkép a vörös-, azaz rézszínűnek, amely a ló legáltalánosabb színe. És íme a görög-római mitológiában megtaláljuk a hyppokastokat is, vagyis a halfarkú lovakat, amelyek a szóban volt halfarkú kecskével teljesen azonos alakúak.

Bár ez ma rég feledésbe ment, de őseinknél az ilyen halfarkú képzeletbeli lények a hullámok költői jelképei is voltak. Ugyancsak a hullámok jelképei voltak szemere, szarmata és palóc törzseinknél a halfarkú leányok is, akiket a görög-római mitológiában szintén megtalálunk, de akik a mi regéinkben sellő vagy vízilány név alatt szerepelnek és a dunántúli népi faragványokon ábrázolva is előfordulnak. Hogy e leányok és állatok eredetileg valóban csak a hullámok jelképei, megszemélyesítései vagyis költői képzelet alkotásai voltak, kitűnik a következőkből : A balatonvidéki nép a hullámokat ma is „kecskék”-nek nevezi. Például: „A Balaton kecskézik” = „A Balaton hullámzik” és hogy egy több változatban is élő balatonvidéki monda szól a Balatonba rohanó fehér kecskék nyájáról, amelyek tehát a fehéren habzó, tarajos hullámokat jelentik. Viszont nyelvünkben a hab, habok szónak hullám, hullámok értelme is van. Innen származik habozni igénk is, amelynek értelme ide-oda ingadozni, inogni, azaz mintegy hullámzani. Továbbá az olasz nyelvben mai is cavallone = hullám, míg cavolla (olv. kavallo) = ló. Úgy az olasz-latin capra, capella = kecske, capro, caper = bakkecske, mint a latin-olasz caballus, cavallo = ló, a legtisztább kabár szavak, de már tévesen alkalmazva, mivel a kabár szócsoport szerint a kab, keb, köb szavak nőnemű jelentésűek; hímnemű jelentésűek, ellenben ennek megfordított alakjai a bak, bek vagy bik, habár az er = hím jelentésű szó a kab alakúak után téve azoknak hímségi jelentést is adhat, — de nem adhatja ezt az el, al. Viszont az er szó = hím, férfi jelentése is a mi ősnyelvünkből származik, aminthogy a törökben ma is er = hím, férfi. Ellenben helyesen mondja a magyar nyelv kabala-nak, a szerb nyelv kobila-nak kizárólag a ló nőstényét.

Népmeséinkben ma is előforduló, igen szép költői indíték az, hogy a Vörös Tenger innenső partján elnyeríti magát a mén olyan erősen mint a mennydörgés, amit a túlsó parton legelésző vad ménes meghall, belemegy a tengerbe és átússza azt. Itt a mennydörgés valóban a ló nyerítésével van jelezve, ami a vihar kezdetét jelenti; az úszó ménes kancái — itt is tehát nőnemű állatok — pedig a habzó, viharzó tenger sörényes hullámait, épúgy mint a dunántúli regében a Balatonba rohanó és belevesző kecskenyáj. Ehhez a rege egyik változata még azt is hozzáteszi, hogy valahányszor a

Balaton hullámzik, viharzik, meglátszanak rajta a kecskék. Más változat szerint a Balaton habjai által sokszor kivetett kecskeköröm alakú őskori kagylók, a „kecskekörmök”, e beleveszett nyájtól származnak.

Népi csillagos egünkön Toroczkai-Wigand Ede szerint („Öreg Csillagok” Budapest, 1916.) nem ugyan a halfarkú kecske helyén, hanem közvetlen emellett van a Sellő csillagképe. Márpedig sellőnek nevezi a magyar nyelv a halfarkú vízilányokat, de sellő a neve a folyók, patakok olyan helyeinek is, ahol a víz gyorsabb folyású és állandó hullámzásban van. A sell, sall igetövünknek pedig valóban van hullámzik, ide-oda inog értelme is, amit világosan tanusít sallang, sallangó szavunk, valamint a szallag is. Sallangoknak nevezték a régi magyar lószerszám hosszú, vékony szíjjacskákból készült azon csüngő részeit, amelyek a ló minden mozdulatakor, járása-futásakor ide-oda hullámozva, azaz sallongva, a ló testéről a legyeket távoltartották. Hogy szallag szavunk szintén a sallong vagy sallang igével azonos eredetű, ahhoz közelebbi magyarázat fölösleges is. Mindenesetre igen föltűnő, hogy e Sellő csillagképünk oly közel van a római halfarkú kecske csillagképéhez. Talán alaposabb nyomozás még kideríthetné, hogy csak hibás följegyzés okozta az eltolódást és hogy e Sellő a Kecskehallal eredetileg azonos volt.

Mai népi csillagképeink közül a Csodaszarvas és eredetmondánk feledésbe ment ugyan, de hogy egykor megvolt, több nyom bizonyítja. Például a Kis Göncöl rúdja folyatatásában lévő ilyen alakú kis csillagkép amelyet népünk Szarvasnyom vagy Szarvasnyomdoka néven nevez. De ugyanezt bizonyítja a „Tündérek tánca” is, amely azon táncot jelenti amelyben, körbefogódzva a leányok a szigeten az érkezendő ifjakat várták nászuk ünnepekor.

A szarvasálarcos ember

Említettük, hogy őseink jelképes szertartásaiban a Csodaszarvas szerepét egy szarvasálarcos ember játszotta. Hogy e szarvasálarc mily ősrégi, arra nézve álljon itt az alábbi, a tudósok előtt már eléggé ismert, a Kőkorszakból ránk maradott ábrázolat. Ezen az álruha annak ősrégi, ha talán nem is a legrégibb, alakját látjuk föltüntetve, amelyet még igazi szarvasbőr képez, a fejre tett igazi szarvaskoponyával, amelyen a szarvak is rajta vannak, de amely az ember arcát — amint ezt az ábrázolaton látjuk — szabadon hagyja. Igaz ugyan, hogy itt az ábrázolat szerint nem foltocskás szarvas bőrét látjuk, hanem olyat amelyen sötét színű hosszanti csíkok vannak, bár úgylehet hogy ezek csak az állatbőrre vagy az ember bőrére festvék, mert a csíkok a lábakon is folytatódnak, holott, amint ez az ábrázolatból igen világosan kitűnik, a lábakat az állatbőr már nem borítja, mert ezek tisztán emberi lábakat mutatnak. Egyébként az alak szakállas arca is nemi része is világosan mutatja, hogy az alak nem igazi szarvast hanem szarvasnak öltözött férfit ábrázol. Ám azt is ki kell emelnünk (ami

megokolja, hogy itt miért nem a foltosszarvast hanem valamely más szarvasfélét látunk), hogy a mi ősműveltségünk és ebben a Csodaszarvas szereplése is vagy még a Jégkorszak előtt keletkezett, vagypedig ha ez alatt is, de oly helyen ahol Jégkorszak nem volt, mint például a Magyar Medencében,* amint ezt a geológusok megállapították, és aminek oka az lehetett, hogy régen e terület olyannyira vulkánikus volt, hogy itt a Föld önmelege akadályozta meg az eljegesedést és amely vulkánosság maradványa a számos dunántúli, ma kialudott tűzhányó, valamint a budavidéki mai forróvízforrások.

Márpedig ezen ábrázolat a Jégkorszak alatt barlangokban lakó emberektől maradott ránk, amely emberek vagy a mi ősnépeink a Jégkorszak ideje alatt, az akkori küzdelmes életben elvadult szakadékai voltak, vagypedig olyanok akik őstörzseinktől merőben idegenek voltak ugyan, de tőlük egyes műveltségi elemeket átvettek volt. Ezen népek életterén azonban a foltos szarvas nem élvén, ezt nem ismerték. Vagyis valószínű, hogy ez állatfaj csak enyhe éghajlatú tájakon élt.

Sebestyén Gyula „A regösök” című könyvében bemutatja a mongolok „cam” nevű táncában előforduló szarvasálarcos alakot, amellyel együtt még egy bikaálarcos is ábrázolva, amely pedig a mi egykori „Bözön Biká”-nkkal azonos. Megemlíti Sebestyén, hogy ilyenek a tibetiek újévi ünnepségein szintén szerepelnek. Azon körülmény, hogy a szarvasálarcos ember táncol is, azt sejtteti, hogy itt már nem őseredeti szertartással van dolgunk, mert tudván hogy ez valamikor magát a főistent jelképezte, a táncolást ennek méltóságán alulinak érezzük, bár ellenvethető, hogy a tánc ősidőkben époly szent valaminek tarthatott mint ma a vallásos éneklés. A Sebestyén által bemutatott szarvasjelmez ruháját már igen szép, művészi palást képezi, amely állatbőrre már egyáltalán nem emlékeztet, de teljes, az ember arcát és fejét is befödő szarvasfeje is van, agancsokkal. Azt már tudjuk, hogy az egykori újév egyúttal Karácsony is volt, vagyis a Napisten évvégi halála és újévi újjászületése napja, illetve éjszakája, egyaránt.

Ezen tibeti és mongol szarvasálarcokkal csodálatosan egyező kelet-magyarországi magyar regös-szarvasálarcokat mutat be Sebestyén Gyula Szamosújvárról, amelyeknek majdnem tökéletesen ugyanolyan, bár kevésbé művészi palástja van mint a mongolokénak. Hasonló regös-szarvasálarcot mutat be magyarországi oláhoktól is, amelyek fejéről azonban már hiányzanak az agancsok, és már nem is szarvasnak hanem „turka”-nak nevezik és bikának, kecskének, sőt nyúlnak is tartják. Meg kell jegyeznünk, hogy a régi magyar szokásokat, népviseleteket a bevándorló de teljesen műveletlen oláhok (és ugyanúgy a magyarságot környező más nemzetiségek is) átvettek azok teljességében és az énekeket oláhra fordítva, de természetesen rajtuk sokat rontva és keresztényesítve. Mégis e népszokásból és az énekekből, elmaradottságukban sokat, máig is fönntartottak még, amikor a sokkal műveltebb magyarok, a Nyugat hatásának engedve, sok minden ősiséget rég feledtek már. Áll ez annyira, hogy például a mai erdélyi oláh népviselet nem egyéb mint a 200-300 év előtti ottani magyarság népviselete, amelynek tökéletes mása még 100-200 évvel ezelőtt is a Dunántúl, a Balaton vidékén is megvolt, amely vidék magyarsága az oláhokat hírből sem ismeri, és amely időkben az oláhság még Erdély lakosságának is csak számot alig tevő kisebbségét tette. Mégis e viseletet már oláhnak tartják az erdélyi magyarok is. 1908-ban hallottam kalotaszegi magyaroktól az erdélyi oláh népviseletre vonatkozó e jellegzetes adatot : „Ruháinkat egy-két évig viseljük ünneplőnek, aztán egy-két évig munkában, mindennapinak; aztán eladjuk a havasi oláhoknak.”

A kecskét azonban, mint regös-népszokásbeli állatot a németek is ismerik Ausztriában. Hogy ez a kabár törzsünktől származó zodiacusi Capricornusszal, azaz a halfarkú kecske csillagképével függ össze, azt mi már értjük. Viszont a szarvasálarcos ember mellett régebben mindig szerepelt még egy bikaálarcos is, amely meg a Bika állatkori (zodiacusi) csillagképet jelentette. Innen származik a mai oláh és lengyel turka és tur (=bika) elnevezés, amelyet az oláhok ma — a bikaálarcos alak feledésbemenésével — a szarvasálarcosra helytelenül alkalmaznak. A lengyeleknél viszont a bikaálarcos is megvan.

Vagyis Magyarország Keletén és Erdélyben a bikaálarc veszett ki teljesen és csak a szarvas maradott meg, de él máigis a bikaálarc „turka” neve; viszont a Dunántúlon meg a szarvasálarc tűnt el teljesen, holott a Csodaszarvasról szóló énekek töredékei napjainkig fönnmaradtak, sőt ennek

külseje és még a szarvai hegyén égő gyertyák is leírvák; azon megjegyzés pedig, hogy e gyertyák „gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak, még akkor is világosan bizonyítaná, hogy ezek a Csillagok jelképei, ha nem tudnók is, hogy e Csodaszarvas a Csillagos Ég jelképe és a bolgár regösénekek nem mondanák is, hogy a szarvas szarvain a Csillagok vannak.

Ugyancsak a Dunántúl is a bikaálarcos ember itt-ott még megvan, holott az énekekből a bika, az egykori Bözön Bika, már hiányzik, mert az énekekben előforduló „nagy rőt ökör” inkább az ezen ünnep alkalmával bemutatott bikaáldozattal függ össze, vagyis a régi magyar „ökörsütés”-sel.

A keresztény egyház naptárváltoztatásai miatt, amint Sebestyén is mondja, igen nagy zavarok keletkeztek a népszokásban, sőt az ország legnagyobb részében ez teljesen ki is pusztult, habár a különböző vidékeken és népeknél fönnmaradott töredékek összegezése segítségével az ősalakot mégis rekonstruálhatjuk, éspedig a néprajzi tudomány által előírt eljárás szerint, amely eljárás úgy a népszokások mint a népviseletek, népművészet stb. kutatásánál is alkalmazható. Az eljárás lényegileg a következő : Ha például egy régi népdal vagy népszokás több század vagy több ezredév előtti ősalakját akarjuk rekonstruálni, akkor előszöris lelkiismeretes pontossággal, minden szépítés vagy javítgatás nélkül, föl kell gyűjtenünk ennek, úgy nálunk mint bármely népnél, még a legtávolabbinál is megtalálható változatait, a leggondosabban följegyezve még a leglényegtelenebbeknek látszó részleteket is. Idővel ugyanis az ősalakon különböző okok miatt, különböző időkben és népeknél, itt is ott is elváltozások, romlások, de nem mindenütt ugyanazok, keletkeztek. Emitt az eredeti ősalak egyik része, másutt más része maradt meg változatlanul. Emitt ilyen, másutt amolyan elváltozás, romlás állott be. Emitt ilyen, másutt amolyan betoldás eszközöltetett. Mármost, ha lehetőleg az összes meglévő változatokat fölgyűjtöttük és valamennyi gondosan áttanulmányozva, összehasonlítjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a több helyen, sőt egymással nem érintkező népcsoportoknál vagy vidékeken, előforduló alakok és indítékok (motívumok) régiek, őseredetiek kell hogy legyenek, míg a csak egy helyen vagy csak egymással érintkezésben lévő vidékeken előforduló alakok és indítékok későbbi romlások, betoldások folytán keletkeztek. Így szinte matematikai pontossággal következtethetjük ki az eredeti ősalakot. Az eljárás természetesen csak elméletileg ily egyszerű, míg a gyakorlatban még sok mellékkörülmény is figyelembe veendő, de e mellékkörülmények gyakorlott és éles ítélőképességű néprajztudóst (ethnographust) meg nem téveszthetik, zavarba nem hozzák, illetve teljes biztonsággal fog következtetni tudni. Hiszen előfordulhat azon kivétel is, hogy épen valamely legősrégibb indíték csak épen egyetlenegy helyen maradott meg, míg másutt már mindenütt kiveszett. Ámde egy ily ősrégi indíték régi voltát annyi más mellékkörülmény szokta tanusítani, hogy efelől kétségben nem maradhatunk, ha a néprajzi tudományban csak valamennyire is jártasak vagyunk. Az ilyen rekonstruáló munkát azonban a mi néprajztudósaink számára főkép a magyarság ázsiai eredete elmélete, azaz tévtana, tette lehetetlenné, illetve e tévtan suggestiója vezette félre, hozta mindig újra zavarba őket. Néprajztudósnak azonban mindenekelőtt mindennemű előítélettől és suggestiótól föl kell magát szabadítania és a tények előtt nem szabad szemet húnynia, mire a téves tanítások téves voltát azonnal meg fogja tudni állapítani és azokat könnyen mellőzni is fogja. Hogy az említett néprajzi eljárásra vonatkozólag csak néhány példát hozzak föl :

Az említett kelet-magyarországi regős-szarvasálarcok egyik sajátsága az, hogy a szarvasfő nem üres, és ezért azt viselője nem fejére veszi, hanem feje fölött tartja, hogypedig a palást alól kiláthasson, szemei számára az álruha nyakán vagy mellén vannak nyílások. Mivel pedig ez így megvan Galíciában, az ottani lengyeleknél is, ez azt bizonyítja, hogy nem valami újabb és helyi kitalálással van dolgunk, hanem régi, hagyományos alakkal. Közbejátszó mellékkörülmény: Mivel másutt fönnmaradott hagyomány szerint a Csodaszarvas óriástermetű volt és mivel tudjuk hogy az ős-szarvas a mai szarvasoknál valóban sokkal nagyobb volt, ebben tehát mellékbizonyítékát is leltük annak, hogy a fönti módon óriástermetet utánozó csodaszarvasálarc nem újabb találmány, hanem igen régi dolog lehet.

Más példa : Ugyancsak a kelet-magyarországi szarvasálarcok egyik sajátsága az, hogy alsó állkapcsuk mozgatható s az álarc viselője egy madzagot húzogatva — miközben a verses szövegeket énekeli — az álarc száját úgy járatja mintha az beszélne, illetve énekelne. Hogy ez sem

itteni újabb találmány, bizonyítja az hogy megvan például Alsó-Ausztriában is (Lássad ábrázolatát és leírását Sebestyén említett könyvébeni, ahol azonban Geiss, Goass = kecske a neve (vagyis valamely kabar törzsünktől származik) és valóban kecskét is ábrázol; csakhogy itt már nem is álarc, hanem nyéllel, sőt néha már lábakkal is ellátott báb, amelyet az énekes csak magaelőtt tart, de a báb száját a zsinórnál fogva járatja, mintha az énekelne. Ugyanilyen regösbábot 1908-ban én is láttam, de Erdélyben, a Brassó melletti, ma oláh, de régen magyar lakosságú Zernest és Ó-Tohán falvakban, amelyekben a családnevek még ma is magyarok. Ennek fején már nem volt fölismerhető hogy mely állatot ábrázol; nyele oly hosszú volt hogy az énekes azt magaelőtt a földre támasztva tartotta. Ami azonban szempontunkból fontos az hogy tetején két gyertya égett.

A dunántúli magyar regösök csodaszarvasénekei között előfordul ma is olyan amelyben a Csodaszarvas első személyben énekel önmagáról, elmondván hogy rajta a Nap, Hold és Csillagok ragyognak és hogy szarvai ezer ágú-bogúak. (Ilyen például a Dozmát községből való változat.) Holott itt, a Dunántúl, a szarvasálarcos embernek ma már nyoma sincsen. Itt tehát elveszett maga az alak, de viszont megmaradott annak éneke, éspedig első személyben beszélten, ami meglepően okolja meg a szarvasálarc szája mozgatható voltát, mert első személyben való regös éneklés másutt már nincsen meg. Ellenben az első személyben való éneklés az osztják és vogul epikai költeményekben elég megszokott dolog, ahol ugyanis az istenségek vagy hősök viselt dolgaikat, harcaikat ők maguk, első személyben szólva mondják el, ami némely tudóst azon következtetésre indította, hogy ez az epikai költemények egykori, legrégibb formája kellett hogy legyen. Tény, hogy az osztjákok és vogulok, amikor őket az oroszok néhány száz évvel ezelőtt fölfedezték, még a Kőkorszakban éltek, illetve csak kő-, csont- és faszerszámaik voltak, amiből az következik, hogy műveltségük is kőkorszakbeli, vagyis tehát ősrégi formákat fönntartó, volt.

Harmadik példa : A dunántúli regösök énekeikben emlegetik, hogy köpenyük zabszalmából való. Nos, az említett ausztriai kecske-alakok testét borító palást gyakran szalmából készül és hogy ez régen csakis így készült, éspedig zabszalmából, bizonyítja ezen kecskék általános Habergeiss, Habergoass = zabkecske neve. Régen szalmából valóban készült is suba, köpeny, amely meleget is tartott, de eső ellen bárminő mai vízhatlan köpenynél tökéletesebben védett, mivel a sok függőleges szalmaszálon a víz ugyanolyan tökéletesen futott le mint a házak szalmatetejéről. Ilyen szalmasubát a japáni földművesek, valamint dél-amerikai indián törzsek az ottani heves esők időszakában ma is viselnek, mivel semmibe sem kerülnek, de céljuknak kitűnően megfelelnek. (A ljubljanai Néprajzi Múzeumban ma is látható egy ilyen szalmaköpeny. Fényképét lássad a „Muzeji” című horvát folyóiratban (Zagreb, 1955.) Szlovénia még az avarok idejében is „Hunnia” volt. A mai szlovének nagyrésze elszlávosított magyar.)

Ám a magyar regösök énekeikben még azt is emlegetik, hogy nadrágjuk nyírfakéreg-, bocskoruk pedig nyír- vagy cserfakéregből való, sőt azt is, hogy tökhéjból való a kalapjuk. Való igaz, hogy régen puhárafőzött nyírfakéregből nadrágféle, nyír- vagy hársfakéregből bocskor, száraz tökhéjból pedig igen könnyű de nap és eső ellen tökéletesen védő sapka- és kalapféle is készült, sőt különösen a magyar és a kabár törzseknél ősidőkben a tökhéjból való sapka igen általános viselet volt; oroszországi rokonnépeinknél a nyír- vagy hársfakéregből való bocskor még napjainkig is megvan.

Ha tehát a Csodaszarvas helyett szerepelő Habergeiss subája zabszalmából készült és ez annyira jellegzetes valaminek tartotta, hogy ez még nevében is kifejezésre jutott, akkor egészen bizonyosra vehetjük, hogy az ősi, földművelő magyar törzs Csodaszarvasa is eredetileg zab- vagy más gabonaféle szalmájából készült subát viselt, lévén a szalma minden földművelő népnél mindenki kezeügyében lévő dolog. Bizonyíték azonban ezenkívül az, amit már említettünk, hogy a magyar regösök, bár ilyet már nem viselnek, ma is azt éneklik, hogy nyírfakéreg bocskoruk, zabszalma köpenyük van. De közvetlen bizonyítékot találunk még a finn Kalevalában is (XIII. ének) amelyben Lemminkäjnen (a Napisten szerelemistenkénti

megnyilvánulása), hogy egy leányt feleségül kaphasson, hisz szarvasát kell elevenen elfogja, amelyet azonban az alvilági lények úgy alkottak meg, hogy szarvait fűzfavillából, többi részeit pedig fűből, fából, fakéregből készítették. Világos tehát, hogy itt is ugyanazon motívummal van dolgunk, amelyet, bár elhomályosultan, de a Heraklesz-mondában is láttunk, amely szerint Heraklesznek a szarvast elevenen kell elfogadnia, de amely őt egy mondaváltozat szerint Artemiszhez csalja, akivel szerelmi viszonyt köt, úgyszintén a vogul valamint a magyar rege szarvasűzése is azzal végződik, hogy a hős nővel találkozik, akivel szerelemben egyesül. De világos tehát az is, hogy itt a fából, fűből, fakéregből alkotott szarvas alatt eredetileg a szarvast játszó álarcosra gondoltak, amelynek subája valamikor fűből vagy szalmából, bocskorai fakéregből, szarvai pedig villás faágakból készültek. Vagyis a Kalevala azon érthetetlen és látszólag képtelen sorait, amelyek szerint az üldözött szarvas ilyen anyagokból áll, a magyar regös ének magyarázza, fejti meg tökéletesen azáltal, hogy velünk megtudatja azt, hogy a Csodaszarvast képviselő regős ember álöltözete készült valamikor ilyen anyagokból. Hozzájárul azonban a megfejtéshez a német Hafergeiss és a némely mai nép szalmából készülő subája is, vagyis megtudtuk tehát hogy ősidőkben a Csodaszarvast képviselő álarcos ember köpenye, subája nem szövetből, hanem szalmából vagy fűből készült volt, bocskorai nyír- vagy hársfakéregből, szarvai meg faágakból. De megállapíthatjuk tehát még azt is, hogy a valóságos szarvasbőrből való szarvasálarc, még ha a kőkorszakban volt is már meg, mégsem a legősibb, mert a növényi anyagokból való még ezt is megelőzte. A Kő- és Jégkorszak előtti „boldog Aranykor” idejében ugyanis, amikor az ember a húsevést és öldöklést még nem ismerte, akkor az állatbőrökből készülő ruhák is előtte még ismeretlenek voltak. Az ilyen ruha csak a későbbi vadászó és húsevő, vérengző korban keletkezett dolog. Ugyanezt bizonyítják a mi, a csallóközi boldog őskorunkról szóló valamint más népek hasonló regéi is, valamint ezekkel egybevágóan mondja a Biblia is, hogy az emberek eleintén csak gyümölcsökkel és magvakkal táplálkoztak, első ruhájuk pedig falevelekből való volt és hogy az állatbőrből való ruhát és húsevést csak később, a Földi Paradicsomból való kiűzetésük után, vagyis a Csallóközből való kivándorlás után, kezdték megismerni.

Ez tehát az én módszerem, amely teljesen a néprajzi tudomány elvein alapszik, amelyet kutatásaimban követek és amely szerint az ősmúltnak a jelenben folytatódó szálai segítségével a legrégibb őskorokba is biztosan ítélő szemmel tekinthetünk vissza és amelynek segítségével nem csak a későbbi korok tévedéseit, de ezek minden szándékos hamisítását is csalhatatlan biztonsággal küszöbölhetjük ki. Vagyis, amint ez esetben is láttuk: ha az elszigetelten álló, látszólag teljesen értelmetlen adatokat, más adatokkal vetjük össze, akkor a gyakorlott néprajztudós szemei előtt az értelmetlenség egyszerre megszűnik és olyan dolgok megfejtése, megismerése válik lehetővé, amelyek létezéséről sejtelmünk sem volt vagy amelyeket örökre elveszettnek hittünk. Viszont az elszigetelten álló se sehol semmivel kapcsolatban nem lévő dolgokról még kérlelhetetlen biztonsággal tűnik ki későbbi betoldott vagy hamisított voltuk. Ez a néprajzi tudomány által kezünkbe adott azon hűvös eszköz amely képesít bennünket a nemzetek, népek és az emberiség ősrégi múltja olyan titkait is újra megismernünk amelyekhez máskép soha hozzá nem férhettünk volna, amely eszköz előtt minden hazugság, történelemhamisítás, ami akár századokig is igazságként volt elfogadva, összeomlik, semmivé válik.

Habár megállapítottuk tehát, hogy a csodaszarvas-álarcos ember jelmeze őseredetileg szalmasuba volt és hogy e jelmez más részei is hasonló növényi anyagokból készültek, valamint láttuk hogy a vadászó és húsevő kor beálltával ezt igazi szarvasbőrpalást váltotta föl, de le akarom még tőlem telhetőleg írni azt is, hogy milyenné fejlődött e jelmez egykori magas ősműveltségünk idején, amire szintén az említett módszer segítségével jöttem rá. Egész eljárásom, összehasonlításaim a részletekig leírnom túl hosszadalmas és céltalan is volna, amiért tehát inkább csak az eredményt adom :

Mindenekelőtt a jelmez két alapalakját kell megkülönböztetnünk. Egyet olyat amelynél a szarvasálarc valóságos álarc, amelyet az ember arcára vagy fejére vesz és az álarc szemein néz ki belőle, és egy olyat amelyet az ember nyélnél fogva feje fölött tart és a jelmez nyak- vagy mellrészén lévő nyílásokon át néz ki belőle. Ez utóbbi esetben a szarvasalak az emberi alaknál

jóval nagyobb, vagyis óriásnak látszik. Ekkor a palást elöl természetesen nem nyitott, az ember alulról bújik bele, a játék alatt pedig nem használhatja kezeit.[2]

Már az ősi szalmasubára is alkalmaztak volt nyírfakéregből kivágott csillagokat, amelyek a Csodaszarvas fehér foltocskáit illetve az égi Csillagokat jelentették. Idővel azonban a szalmasuba, állatbőr vagy bőrsuba helyébe szövetből készült palást került, amely, hogy az Eget jelképezze, fekete vagy sötétkék volt és mind díszesebb lett. Készült bársonyból, selyemből is, aminek nyoma a mongol, a tibeti, a kelet- és dél-kelet-magyarországi, Sebestyén és mások által képekben is bemutatott, csodaszarvas jelmezekben máig fönnmaradott. E palástra azután ezüst- és aranylemezből képezett, vagy színes szövetből való, vagypedig hímzett Csillagokat, esetleg üstököset is, alkalmaztak. Ezek legtöbbje mindig ezüstös vagy fehér kellett hogy legyen de volt közöttük néhány különböző színű is, aminthogy némely Csillagnak valóban pirosas, kékes vagy sárgás fénye van. E Csillagok a vállakon sűrűn voltak egymás mellett, lefelé ellenben ritkultak, ami így szebb is volt, de azt is kifejezte, hogy az Égen a valóságban is, magasan, a Tejút két oldalán sűrűn vannak, ettől távolodva pedig mind ritkábban. Azon jelmezek palástja, amelyek feje nem nyélen hanem az ember fején volt, azoké elől nyitott és a nyak alatt összekapcsolható volt, és pedig az egyik oldalon horog, a másikon láncocska segítségével, úgyhogy a horog vagy kapocs a láncocska valamely szemébe volt akasztható s így a palást elől szorosabban vagy kevésbé szorosan volt, tetszés szerint össszecsukható. A horog és láncocska fölvarrási pontját egy-egy (összesen tehát kettő) legyezőalakú tengeri kagyló födte és erősítette, de lehetett ezek helyén két díszes korong azaz boglár is, úgy mint a mai szűr vagy mint a díszmagyar köpenye kösöntyűjén.

Nyakába akasztva zsinóron vagy vékony láncon fényes ezüst korongot, azaz tükröt, vagypedig kerek, tengeri gyöngyházkagylót viselt, ami a Hold jelképe volt. A palást alatt ruhája fehér volt, ami elől a palást alól kilátszódván, a szarvas fehér hasát, illetve a Tejutat is jelképezte. A fából készült szarvasfő is fekete vagy sötétkék bársonnyal volt bevonva, szemei gyöngyházból valók, fülei pedig belöl fehérek voltak. Homlokán a többinél nagyobb ezüstcsillagot viselt; ez volt a Hajnalcsillag (Vénusz). Az igazi vagy fából való agancsok is mindig olyan színűre voltak festve amilyen a szarvasfő és a palást volt, de hegyeik fehérek voltak és ezek mindegyikén kis gyertyaköpű volt, csöpögés elleni tányérkával. A szertartások vagy játékok alatt ezen köpűcskékben égő gyertyák voltak. A Karácsony éjszakáján végbemenő szertartáskor az agancsokról aranyozott diók, almák, édességek is csüngöttek és ezenkívül kétfelől egy-egy csengettyű is volt, vagypedig

kisebb kolompok, amelyek az alak minden mozdulatánál csilingeltek, szólottak. Ez onnan származott, hogy régen, amidőn a szarvas még háziállat volt, a csöngőt vagy kolompot többnyire nem nyakába hanem agancsára szokták volt akasztani. A Csodaszarvasnak a tavaszi Nászünnepen való szereplésekor azonban szarvairól a diók s a többi, hiányoztak és csak a csengettyűk voltak rajtuk.

Az egész jelmez legérdekesebb része volt azonban az agancsokról függő „piros, fölkelő Nap”. Ezt a két szarv között kifeszített rézsodronyról vagy rézrudacskáról alácsüngő piros hólyaglámpa (lampion) jelképezte, selyemből vagy valamely más átlátszó szövetből, vagypedig pirosra festett állati hólyagból képezve, jelképezte ez egyúttal az újjászületett Napistenke függő-bölcsőjét is. Ha benne két egymásmellé erősített gyertya égett, hogy erősebben világítson, akkor e két gyertya egymásba olvadó lángja az egy közös bölcsőben fekvő Hunor és Magor ikertestvérpárt jelentette. A lámpát tartó rudacskára egyik oldalon kék, a másikon fekete zsinór volt fölcsavarva s ezek a két kígyót, a Hidegséget és Sötétséget, vagyis a Nap ellenségeit, jelképezték, amelyek őt már

bölcsőjében akarják megölni, amelyeket a fekete Kalán, vagy besenyő néven Iszonya, a Halál Istennője, vagyis a végtelen, mindent elnyelni akaró Világűr, a sötét és hideg Végtelenség, a nagy Semmiség küldi, hogy az Életet megsemmisítse — és amely egykor, ha majd a Nap kihült, a mi világunkban győzni is fog. Most azonban a még bölcsőjében lévő, újjászületett Napistenke, aki már itt is félelmes erejű, megöli a kígyókat, mert hiszen azon pillanatban amelyben a Nap világítani s melegíteni kezd : a Sötétség és Hidegség már enyészik. A Napistenke e győzelmét pedig az is kifejezi, hogy a két zsinór csak a lámpa tetején lévő nyílásig érhet, de bele nem, mert akkor a gyertyák lángja elpörköli. Világosan fölismerhetjük mind ebben a Heraklészről és ikertestvéréről szóló azon mondát, amely szerint a bölcsőjükben kúszni akaró két kígyót a már itt is nagyerejű Heraklész megfojtja. Hogypedig a görögök e regét is, mint annyi mást, a mi őseinktől örökölték, bizonyítják a vogul naphimnuszok, amelyek szerint a Napistenke már bölcsőjében is oly hatalmas erejű, hogy ha csak megmozgatja jobbkezét : a Föld reng; ha balkezét mozgatja meg : a tenger fölviharzik. De fölismerjük ezekben a lernai Hydra legyőzetése mondája eredetét is, amely szerint Heraklész és társa tűzzel égetik el a Hydra leütött de újra kinőni akaró fejeit. Látjuk tehát ezekből is, hogy a görög mondák, amelyeket ők habár a mi őseinktől örököltek, de igazi értelmüket már nem ismerték, a föntebb ismertetett néprajzi eljárásunk útján miként magyarázódnak meg. Sőt íme : miként a gyertya amely a zsinórok végét égeti meg, a Hydra fejei tűzzel való megégetése gondolata eredetét fejti meg, ugyanígy megfejthetjük azon gondolatot is, hogy Heraklesz a bölcsőjébe kúszni akaró kígyókat megfojtja. Ugyanis, bár régen többféle függőbölcső is volt — amelyek tehát nem talpakon állottak a földön, hanem függöttek, mindezek előnye az volt, hogy nesztelenül ringottak, hogy ringásba hozva, e mozgásukat sokáig megtartották és hogy magasabban lévén, a benne fekvő csecsemő inkább volt biztonságban. Ám ha két a földbe szúrt karóról vagy fa ágáról függöttek is, de épen az ide is fölkúszni tudó kígyók elől nem voltak biztosítva ! Ez tehát annak egyik oka, hogy a rege épen kígyókról szól, mert a mezei munkát végező anyák, hogy kicsinyeiket állatok vagy nagyobb gyermekek által való bántalmazások ellen biztosítsák, épen az említett módon akasztották föl a függőbölcsőket vagy a batyukat, amelyekbe csecsemőiket fektették, sőt régen a házakban, valamint például a kirgizeknél, tatároknál, mongoloknál a mennyezetről függő bölcsők napjainkig is használatban vannak. De a kígyók által megtámadott és azokat fojtogató gyermek eszméjét az egykori — kisdedükért mindig aggódó és ezzel elméjüket állandóan foglalkoztató — anyák gondolataiba még közvetlenebbül is idézte, szülte az, hogy a bölcsőben fekvő kisded kezecskéivel a kötelet amelyről a bölcső függött, markolászni szokta volt.

_______________________

* Annie Franc-Harrar. Die kultur von Alt Europa, 314-319 oldal, Berlin – Schönberg 1932.

2 Azért sem mert egyik kezével a nyelet tartja a másikkal a száj zsinórját húzogatja.

Hunor és Magor – Ilona és Temise

Az elmondottak folyamán kitűnt, hogy én regebeli ősatyánkat Magort vagy Magyart a görög mitológia Heraklészével tartom azonosnak, akit a görögök is a szittya (skitha) népek mítikus ősatyjával mondottak. Mivel pedig ez eredetmondánkra, azaz csodaszarvasregénkre vonatkozó dolog, és hogy Heraklész és Magyar Napisten egymással való azonos volta felől az olvasót jobban meggyőzzem, mondok el itt egyet-mást ez istenségünkről, valamint ikertestvéréről Hunorról is és hozom az alábbi néhány idézetet, végül pedig Ilonáról és ikertestvéréről Temise- vagy Temeséről,

Hunor és Magor regebeli feleségeikről is szólandok.

Bonfini krónikás 1690-ben írja, hogy amidőn Árpád a magyar honból meghozott föld, fű és víz jelképeket népe előtt bemutatta : „Mars pater” és „parens Hercules” Istenek nevét említette. Tudjuk hogy a latinban a pater és parens szavak értelme : „atya, ősatya”, sőt „szerző, föltaláló, alapító” is. Íme tehát a had és az erő Istenét őseink eszerint ősatya- és nemzet szerzője-, alapítójaként tisztelték. Hogypedig Mars, a Had-Isten vagy Hadúr, mennyire azonos Hunorral, kimutathatjuk.

Ugyancsak Bonfini írja : „Marti ac Herculi progenitori”... Nem betűszerint annyi-e ez mint „Hunor és Magor ősatyáknak”...-?

Alább pedig, amikor Bonfini Szent István ellen e vádoló szavakat adja Koppány vezér szájába, nem világosan a nemzet és haza Istenei neveztetnek-e meg : „Marten, Herculem, patriosque deos quorum numinibus res ungarica adolevarat, aboleri jussit.”

Ha tehát a különböző krónikások hol Hunort és Magort, hol pedig Marsot és Herkulest mondják a nemzet ősatyáinak és Isteneinek, nem világosan látnunk kell-e ebből, hogy néhány századdal ezelőtt, azaz a mai, önkényesen, éspedig főkép nem magyarok vagy álmagyarok által fölállított elméletek keletkezése előtt, köztudatunk ezen mondái vagy hitregéi személyeket még egészen közönségesen azonosította egymással, annyira, hogy latin szövegekben Hunor és Magor helyett egész egyszerűen Marsot és Herkulest lehetett írni, amin senki fönn nem akadott, épúgy mint azon sem, hogy az akkori latin nyelvű okiratokban székely helyett siculus, jász helyett pedig filisteus állott, mert hiszen azon időkben még minden valamire való műveltségű magyar tudta, hogy az itáliai siculi vagy sicheli (szikulok vagy szikelek) a mi székelyeink, a filiszteusok pedig a mi jászaink igen régi időkben kivándorlott törzsei voltak. S ha a krónikások a két törzsatyát egyúttal a nemzet isteneinek is mondották, nem világos-e akkor, hogy például a „Magyarok Istene” sem más, mint Magyar Napistenünk, azaz Heraklesz, akit az elő-ázsiai ősturáni népek, valamint a föníciaiak és az Égei Tenger szigetei lakói, még elgörögösödésük után is, egészen közönségesen neveztek Makar és Magar néven is; ikertestvérét Ifikleszt pedig Kom- és Kaun-nak; akiben meg Hunorra, a kunok és hunok istenségére és regebeli ősapjára ismerünk.

Nem szinte hihetetlen-e tehát, hogy mindezt ma köztudatunk feledte, illetve hogy krónikásaink, valamint számos más külföldi író és történelmi nyom, valamint számtalan hazai okirat világos beszédét érteni már nem akartuk, mindezt elhallgatjuk, a nemzetünk nyílt vagy alattomos ellenségei mondvacsinált, kiokosodott, téves vagy hazug elméletei kedvéért, akik őseinket önmagunk és a világ szemében erővel műveletlen ázsiai nomádoknak akarják föltüntetni, azért hogy a magyar haza szent földéhez való jogunkat tőlünk elvitassák.

Ezután még azt kell kifejtenem, hogy úgy Hunor mint Magor a Nap, illetve a Napból a Földre áradó erő megszemélyesítése, — amint ezt már föntebb is egyszer szóvá tettük, de amit itt jobban ki fogunk fejteni. Hogy ők ketten ugyanazon Napistennek csak két különböző megnyilvánulása voltak, abban is kifejeződött, hogy ikertestvéreknek mondatták. Hunor (más néven Kún, Kam, Kanor, Kámor, Hadúr, Hader) a Napból származó erő romboló hatalma megszemélyesítése volt, Magor pedig ugyanezen erő alkotó, termékenyítő hatalmát jelentette. Ezért a hun vagy kun törzsek mind harcias katonanemzetek voltak, akik magukról azt tartották, hogy ők a Nagy Égisten, azaz az örök Természet Törvénye büntető, megtorló hatalmát is képviselik, akiket ő mindig ott jelentet meg, ahol rombolásra, pusztításra, megtorlásra van szükség, amiértis Hunort, valamint önmagukat is, a Nagy Isten ostorának, büntető korbácsának, pörölyének (kalapács), kardjának vagy nyilainak tartották. A magyarok ellenben eredetileg mind békés földművelő népek voltak és ősidőkben főkép gyümölcstermeléssel foglalkoztak, majd gabonatermeléssel is, habár ez utóbbi már inkább a nőelvi szemere törzs főfoglalkozása lett.

Hunor és a kún törzsek vallásos alapjelképe az ék volt, ami a behatoló és romboló, öldöklő fegyverek lényege, ellenben Magor és a magyar törzsek jelképe a gömb, illetve a mag és gyümölcs, az alkotás, termékenyítés e szimbólumai voltak. Magor szent állata volt elsősorban a szarvas, de

szent állataik voltak a magvakat terjesztő madarak, továbbá a hímport és megtermékenyülést közvetítő bogarak és legyecskék, pillangók is, különösen a gömbölyded alakúak, amilyen a katicabogár is, amely szent volt azért is mert a levéltetveket pusztítja, úgyhogy nélküle számos növény termelése egyáltalán lehetetlen volna. Magyar Napisten szent szarvasát azonban nem ábrázolták kéknek, mint a Csodaszarvast, hanem egészen síma aranyszínűnek és a Csodaszarvas fiának tekintették, a napkorongot pedig nem szarvai közé, hanem feje mögé ábrázolták volt, ugyanúgy mintahogy ezt Hunor és Magor feje mögé is oda szokták ábrázolni néha. Ugyanezt látjuk később a görögök Heliosz Napistene és az etruszkok Uzil (Uzir vagy Ozir) Napistene feje mögött is. Ezt vette azután át a kereszténység is, eleintén csak Jézust ábrázolva így, majd az összes szenteket is. De megvan ugyanez mindenfelé Ázsiában a Buddhát ábrázoló képek és szobrok feje mögött is, mivel ott is mindaz ami azelőtt a Napisten kultuszához tartozott, Buddhára lőn átvíve.

Voltak azonban fehér- és fekete-kunok is és a hegyes ék Hunor jelképe inkább csak a fehér-kunoknál volt, akik fehér színű, kékkel díszített ruhát és magas, hegyes süveget viseltek, szent állatuk pedig a fehér színű és hegyespofájú komondorkutya, valamint a farkas, főképen pedig a ritkán előforduló fehér farkas volt. A fekete-kunok azonban, amilyenek Atilla hunjai is voltak, fekete vagy sötétbarna ruhában jártak, amelyen piros díszítmények voltak, süvegük teteje lecsapott, szent állatuk pedig a fekete vagy fekete-barna, tompapofájú bulldogkutya volt. Vallásos jelképük pedig a lecsapott hegyű, tompa ék volt.

A hegyes ék ugyanis a behatoló, szétvető fegyverek lényege, amilyenek a nyíl, a szúró fegyverek mind, a kard és a kés. A lecsapott ék ellenben a roncsolva, zúzva romboló és ölő fegyverekre, amilyen a buzogány, a bunkó, a harcipöröly, a parittya, a hurok, a korbács, a tűz és a méreg, vonatkozik. Mivel az ezek által okozott sérülések sokkal veszedelmesebbek, gyógyíthatatlanabbak, helyrehozhatatlanabbak, mint a hegyes vagy éles fegyverek által okozottak, ezért a fekete-kunok azt tartották, hogy Hunor rombolóelvét ezek jobban képviselik. Ez volt oka annak, hogy a fekete kunok nagy mesterei voltak a tüzes, gyújtó és a mérgezett nyilaknak és más a fönti elven alapuló fegyvereknek.

Ősnyelvünkben a főistenség nevei rendesen csak két hangból álló szavak voltak, például : Ős, Is, Ég, Egy, Ok, Ük, At, Jó, Él, Il, stb., amelyekhez azután egy szóvégi magánhangzó vagy valamely hozzátett más szó is járulhatott, például így : Is-ten, At-a, Is-e, Ok-un, Ug-er, Üg-ek, Él-ő, El-even, stb., amelyekből azután a Napisten neve úgy képeztetett, hogy még egy mássalhangzó adatott hozzájuk, de természetesen csak az eredeti, két hangból álló, nevekhez, amelyek így tehát háromhangú szavakká lettek, vagyis olyanokká, amelyekben két mássalhangzó, és közepén egy magánhangzó volt; például : Had, Har, Par, Mag, Gyúl, Dél, stb., amelyekhez aztán szintén tétetett oda szóvégi magánhangzó, vagypedig valamely más szó vagy rag; például Had-úr, Har-opa, Bar-ata, Mag-or, Kos-ota vagy Har-ú, Del-i, Gyul-a stb., amely szóvégi magánhangzó ősnyelvünkben ugyanazon szerepet töltötte be mint mai nyelvünkben a névelő; vagyis például Gyul-a vagy Gyulasz annyit jelentett mint : a Gyul vagy az Gyul. A ragozó nyelvek szellemének a névelőnek a szó végére tevése jobban meg is felel mint nyelvünk mai szokása, amiszerint a névelő a szó előtt áll. A névelő előretevése a nemragozó, azaz elővető (prefigáló) nyelvekben általános, amilyenek például a germánnyelvek is, de a mi ősnyelveink által erősebben befolyásolt nyelvekben, például a bolgárbán, oláhban, albánban, szintén a szó végén áll. Nálunk a névelőt a szó elé tenni az avarok kezdték volt, de ezek is már sok ezredévvel ezelőtt, mert ez így volt már a hikszoszok idejében is, akik egy avar törzs voltak, és akik vagy négyezer évvel ezelőtt Egyiptomot meghódítva, ezt több mint ötszáz évig egy hét óriási kerületű gyűrűsánc közepén állott városból, amelynek neve is Avar volt, kormányozták. Megvolt azonban ősnyelvünkben úgy az egymagánhangzós névelő (a, u vagy e), de a szó végén, mint az egymagánhangzós egymássalhangzós (az, uz, asz, usz, esz, isz) névelő is, de régen ez is a szó végén állott. Innen származik a görög, latin és litván nyelvek -osz, -uzs, -asz, -esz, -isz szóvégzése, aminek névelő volta csak később homályosodott el.

Abban, hogy a Napisten neve az Ősisten nevéből egy mássalhangzó hozzátevésével képeztetett, logika is van, mert természetes az, hogy az ősistenség, az őskezdet neve egyszerűbb szó, a fiú-istené pedig, aki későbben keletkezett valaminek vagy valakinek tartatott: összetettebb, több hangból álló

volt. Fölemlitem itt azon csodálatos törvényszerűséget, amelyet őstörzseink különböző Napisten- és ősistenségnevei között észlelhetünk : Például a tulajdonképeni magyar törzs az égi ősistenséget többek között Egynek is nevezte, amely szóhoz, ha az m hangot hozzátesszük a Megy, illetve Magy szót kapjuk, amely pedig a magyar nemzeti istenség — azaz a Napisten vagy Fiúisten — neve is, vagyis : Magy-ar vagy ahogy még nevezték : Megy-er; márpedig a magyar törzs, mint gyümölcstermelő ősnép a Napistent gömbbel, azaz a növényi mag és gyümölcs jelképével is szimbolizálta; a Napisten legszentebb, jelképes gyümölcsfája pedig náluk a meggyfa volt. Más törzseknél Ős és Ősistenség, Hős a Napisten; Él az Ősisten, Del (Deli, Dalia, mert ősnyelvünkben dél, deli = fény, fényes) a Napisten. Viszont nőelvi és víztisztelő besenyő törzseinknél az ősistenség (náluk ez is nőiség) neve Isz vagy csak Sz lévén, az egy v vagy b hanggal megtoldva, a náluk a Napisten helyett tisztelt : Visz, Víz, Biz vagy Besz Istennő, vagyis a Víz-anya (Bisz-enyő, Bes-enyő) nevét adja. Vagy például a palócoknál is Él vagy Ál volt az Ősisten Bél, Bál, Balopa, Balisa, Balasa, vagy Pál, Pelopa volt a Napisten neve. Hogy azután e dolgok mögött még mi minden rejlik, arra itt azért nem térhetünk ki, mert ez tárgyunktól túlságosan eltérítene.

A föntiekhez hasonló módon képeztetett a kunoknál a főistenség At, Ata, Atya nevéből a Napisten Hat, Had vagy Hadúr neve. Régi költőink tehát tulajdonképen csak annyiban tévedtek, hogy e név alatt őseink főistenségét értették, holott ez csupán a Napisten egyik kun neve volt, akit a tulajdonképeni magyarok „Magyarok Istenének” is neveztek. Hogypedig ez nem a főisten volt, azt már elég régen megállapították tudósaink (Kandra Kabos : „Magyar mitologia.” Barna F.: „ősvallásunk főistenei.”) Őseinknél a külön törzsi, vagy nemzeti istenség mindig a Nap (kivéve a nőelvieket, akiknél ez a Föld, vagy a Víz), a harcoló, daliás, deli, ragyogó, szép, ifjú és erőteljes védő, pártfogó, a népet gondozó és ápoló, szerető Fiú-Isten, akit ősvallásukat megőrzött rokonnépeink ma is tisztelnek, de aki fölött ott van atyja, a komoly, ősz férfialakkal jelképezett Öreg Isten, valahol a magasságban trónolva, akitől fia, a Napisten tanácsot kér, akinek szót fogad. Valóban, ha logikusan gondolkozunk — ősvallásunk pedig, mint a Természet vallása, vagyis az abszolut valóságok józan vallása, mindig logikus —, akkor azt kell következtetnünk, hogy az ős Ok, a Mindenség, a Mindenekfölöttvaló nem lehet Hadisten, mert ő nem harcolhat. Hiszen mivel, kivel harcolhatna ? Mikor ő : minden ! Amikor rajta kívül semmi sincsen, mikor ő a Mindenség. Mikor ő az Isten, akivel semmi sem ellenkezhet, mert hiszen minden ami történik, azt ő teszi. Mikor ő az Egy, akiben minden összpontosul és akitől minden ered. Ezért képzelték őt úgy ősnépeink, valamint a mai rokonnépeink is (például a vogulok) sőt még a prófétai vallású népek is mindmáig : a legfölső magasságban trónuson, azaz széken ülve, mivelhogy az ülés, trónolás a nyugalmat és egyúttal a mindenekfölöttvalóságot fejezi ki, ami a harcot tehát kizárja.

Másképen van ez a Napistennel. Ez igenis harcol érettünk a mindenfelől reátörő, megsemmisülést hozni, mindent elnyelni akaró Sötétséggel és Hidegséggel. Ő kiáradó sugaraival űzi, veri ezeket vissza szüntelenül és fáradhatatlanul; küzdvén, miként küzd családjáért a szerető édesatya.

Tudván pedig, hogy őseink fölfogása és hitregéi szerint a Földön életet keltő erő széke a Nap, illetve hogy az energia megszemélyesítője Magyar Napisten: kinek nem fog eszébe jutni, hogy a görög-római mitológiában is Heraklész-Herkules a férfierő, azaz a hímerő, a hímség Istene és tulajdonképen szintén Napisten. Hiszen a görög-római mitológia zűrzavaros világában és elhomályosult volta dacára is, könnyen megállapítható és minden mitológus tudja is, hogy Heraklész eredetileg csak a Nap megszemélyesítése, de nem, amint később képzelték, valóban létezett személy, volt. Helyesebben szólva : hogy Heraklész a Napot mint hatalmas energia- azaz erőforrást, jelképezte. Kinek nem kell hogy eszébe jusson azon tény, hogy a görögöknél Heraklész, a rómaiaknál Herkules, a föniciaiaknál Arkal vagy Erkel, az etruszkoknál Erkola (Fáy Elek : „A magyarok őshona”, 174. old) néven nevezett Isten : az erő Istene, akit hatalmas izmokkal bíró, nagy erejű, diadalmasan harcoló, küzdő férfinak ábrázoltak és fogtak föl. Nem kényszerülünk-e pedig arra gondolni, hogy a föntemlített her, ar, er kezdetű nevekben tulajdonképen a magyar erő szó er töve rejlik, amely er a törökben pedig férfi, hím értelemmel szintén megvan. Mi több, ha tudjuk, hogy régi nyelvünkben kolló, kalló, kallovó, kallava bot, rúd, dorong értelemmel bírt; ha tudjuk hogy e szó származékai az árja nyelvekbe is átmentek, amennyiben a szerb-horvátban is

kolac = bot, karó, a latinban columna = oszlop, clava = dorong; ha tudjuk hogy Herkulest fegyverként mindig hatalmas bunkósbottal ábrázolták; ha tudjuk hogy a mi mitológiánk Herkulesét, Toldi Miklóst, népünk ma is csak hatalmas doronggal, de sohasem karddal harcolónak képzeli, és tudván hogy a rúd, dorong úgy a mi őseinknél, mint más népek szimbolikájában is mindig a hímség, a fallusz, azaz a hímtag jelképe volt, akkor azonnal észre kell azt is vennünk, hogy maga Herkules is tulajdonképen a hímtagnak, azaz a botnak, dorongnak megszemélyesítéseként is fogatott föl, vagyis a legyőzhetetlen férfierő megszemélyesítéseként, amely mindenütt, minden akadályt diadalmasan legyőzve, életet teremt. Ezek szerint tehát az említett Ar-kal, Er-kel, Har-kol névalakok értelme is egyúttal botférfi, dorong-ember, bot-hím, mert nyelvünkben régebben, a ragozó nyelvek szellemének megfelelőbben, a jelző a jelzett után következett, vagyis például Nagybecskerek városunk neve értelme „nagy kerek vár”, a dunántúli Hegymagas értelme „magas-hegy” volt. Az említett er vagy ar szót pedig nemzeti istenségünk Moger, Magor vagy Magyar nevében is föltaláljuk.

Az egyiptomiak a diadalmas hős és harcos Napistent Heru, Har, Haru (Horus) neveken nevezték, amelyekben a harc szavunkra is ismerhetünk és amely az er szónak csak hehezetes kiejtése és amelyet még a görög herosz = hős, vitéz szóval is összehasonlíthatunk.

Említettük, hogy, míg a kún törzsek harciasak voltak, a magyar törzsek ellenben főkép földműveléssel foglalkoztak, — amit történelmi nyomok is bizonyítanak, amelyeket eddig vagy szándékosan figyelmen kívül volt szokás hagyni, illetve elhallgatni, vagypedig azokat senki meg nem értette. Ilyen adat például az is, hogy Szvatopluk, a szlávok fejedelme, Árpád magyarjai jöttét hallva : igen megőrült, mert azt hitte, hogy ezek békés földművelők, akik földét művelni fogják. Bonfiniusz nem írja-e (Rer.Ung.Dec.I.Lib.IX.), hogy „Suathes ratus nil sibi commodius accidere, ab Ungaris, quam Rusticam Gentem esse opinabantur, instantissime postulari.” És a Képes Krónikában nem szintén ez áll-e : „Haec audiens Zwatopolug, gavisus est gaudio magno. Putabat enim illos esse Rusticos, et venire, utteram eius colerent.” Mit jelent vajon mindez ? Szerintem semmi esetre sem azt, amit eddig magyarázni szerettek, hogy Szvatopluk tudatlan gyermekként be hagyta magát csapni, hanem azt, hogy az akkori időkben még köztudomású volt, hogy : magyar, magor, és a kezdő m hang nélküli ugor, uger, uber vagy ungár szavak földművelő-t, földnépét jelentenek, amit Szvatopluk annál inkább tudhatott, hogy hiszen a mai Morvaországban akkoriban és az általa birtokolt magyar országrészekben nagy számmal éltek őslakos ugorok (ungarok vagyis magyarok), akik mind békés földművelők voltak. Szvatopluk csak azt nem tudta, hogy az Árpád vezérlete alatt érkező magyarok már nem voltak ilyenek, hanem, hogy keleti vándorlásaik alatt harcias, török népekkel érintkezvén : a fegyverforgatást is megtanulták és pedig az ő szláv harcosainál sokkal keményebben. Másrészt azonkívül, hogy Árpád népe között tényleg volt egy a Megyer vagy Megere, azaz Magyar nevet viselő törzs is, ki fogom azt is mutatni tudni, hogy összes őstörzseink a „magyari” nevet összefoglaló, szent, hitregei ősnévként mindnyájan is viselték — mintahogy székelyeink, jászaink, palócaink, saját törzsnevükön fölül a magyar nevet ma is mind viselik —, emlékéül annak, hogy mindnyájan az ősi, szent magyar törzsből származnak, azaz hogy mindnyájan a Nap és Föld, azaz a Napisten és Földistennő gyermekei, amely nevet a honfoglaló törzsek bizonyára még különösen hangoztattak is, mert hiszen ez volt a legszentebb jogcím : a Magyar Napisten és Magyar Ilona ősi, szent földét, azaz Magyarországot, az összes törzsek ez áldott és temékeny őshazáját, amelyen egykor, réges-régen, az Aranykor mesés ősidejében, valamennyien együtt paradicsomi boldogságban éltek, azaz tehát az ősi, szent örökség földét joggal elfoglalni és birtokba venni. Szerintem ez volt tehát azon mondai és hitregei (mythoszi) alap, amelyet Anonimusz az őslakó „parasztság” (azaz a földművelő magyarság) „álmodozó és csacska énekei”-nek minősített és tudomásul venni nem akart, egyrészt azok „pogány” hitregei mivolta miatt, másrészt azért, mert mindezt a árpádházi királyok amúgy sem szívesen hallgatták, mert az új, keresztény-nyugati fölfogás szerint, az hogy ősük, Árpád, tulajdonképen majdnem minden komolyabb harc nélkül jutott Magyarország birtokába a hadidicsőséget erősen csökkentette. Márpedig épen Anonimusz írásából világosan kitűnik, hogy az ország igazi lakossága a „parasztság” és „föld népe” nagy tömege volt, akik nemzetségét nem említi, de akiken kívül

szerinte voltak itt még szlávok, oláhok stb., akik csak a nép fölött uralkodtak és azt bizonyára erősen adóztatták és sanyargatták, de maguk földműveléssel nem foglalkoztak, csak némi állattenyésztéssel, de főkép hadakozással és a földművelő nép adóztatásával. Világos tehát, hogy e nép magyarok jöttét hallva, nemhogy zsarnokai kedvéért ezek ellen harcolt volna, de ezek jöttének örült és így az országban uralkodó idegen fejedelmek, a nép tömege velük nem tartván, a hódítóknak komolyan ellentállani nemigen bírtak. Árpád és harcosai pedig bizonyára hangoztatták is, hírdették is, hogy ők testvéreiket jöttek fölszabadítani, az adót idegen országokra, de nem saját népükre, nem Magyar Napisten fiaira fogják kivetni s a szabadságot, régi boldogságot hozzák vissza, hogy Magyarországra és a magyarokra velük visszatér a boldog Aranyidő kora, mint amikor Magyar Napisten királyként és Selyemaranyhajú Tündér Ilona királynőként uralkodtak Magyarország földén. Semmi okunk sincsen pedig föltételeznünk, hogy Magyarországra az első fejedelmek alatt ne következett volna igen boldog idő, mert hiszen tudjuk, hogy az ország igazságosan és békésen lón fölosztva, hogy a vérszerződés pontjait elfogadók, például a székelyek, mindenben a hódítókkal egyenjogúakká és egyenlően szabadokká lettek. Tudjuk, hogy a magyaroknak ezután majdnem egész Európa adózott és a történelemben semmi nyoma annak, hogy a Szent István előtti időkben Magyarországon valami belső viszálykodás vagy háborúskodás lett volna. Az első bajok, polgárháborúk, testvérharcok, valamint a népnek a jobbágyság rabszolgaságába taszíttatása, zsarnokoskodó idegen uraknak népestől való betelepítése és ezáltal magyarok megrövidítése csak az idegen vallással és ennek terjesztése érdekében behozott és betolakodott idegenek miatt és által vette kezdetét. Tudjuk, hogy az azelőtt oly hatalmas ország Szent István halála után csak 50 esztendővel, szánalmasan földúlva és idegenek által fosztogatva, végső pusztulásnak volt már kitéve. Idegen kalandor, Péter, bitorolta a királyi széket és hogy a lázongó magyarságot leigázva tarthassa, önként a németeknek vetette alá magát és azokat az országba hívta. És ha a második nagy „pogánylázadás” elmaradott volna s a magyar nép Pétert és az idegeneket le nem győzi s az országból ki nem veri, úgy ma sem Magyarország sem magyarság már nem létezne.

Ha pedig a „parasztság” és ennek „csacska” énekesei, regösei, hegedősei a bekövetkezett új boldogságról, Magyar Napisten és Tündér Ilona atyai és anyai szelíd uralmának visszatértéről, majd e boldogságnak és jólétnek az idegenek behozatala miatt újra való megszünéséről akármily költői szépségű regéket is énekeltek, ezeket az első keresztény királyok és azok idegen környezete nem szívesen hallgatták, sőt üldözték; mi azonban örvendezhetünk annak, hogy ez örökre elveszettnek hitt gyönyörű hitregés tartalmú énekeknek, ha nem is szövegét de legalább tartalmát íme, szép lassan újra megismerjük, várva hogy egy új Arany Jánosunk, egy új hegedősünk azokat majd mindnyájunkat gyönyörködtető énekekbe foglalhassa. Magukat az énekeket az üldözés elpusztította ugyan, de azok tartalmát a magyar nép nem feledvén, tovább regélgette, de most már csak kicsiny hallgatóságok körében a szerény „népmese” alakjában, prózában elbeszélve, az üldöztetésnek kevésbé kitéve vagy, többnyire, keresztény mezbe öltöztetve. A mai, előítéletektől szabadult, a későbbi átalakításokat és hamisításokat az összehasonlítások segítségével már könnyen fölismerő néprajztudós azonban az egykori énekek tartalmát föltétlen rekonstruálni fogja tudni. Előttem már mások is megsejtették, hogy az idegenek által kegyetlenül és kíméletlenül üldözött ősköltészetünk is ilyen kellett hogy legyen. Amit én még azzal toldok meg, hogy ősköltészetünk kincsei töredékekben az egész világon szétszóródva ma is megvannak és hogy mivel mi vagyunk a világ legrégibb műveltségű népe, ezért a más népek monda-, mese- és epikai kincse is főkép a mi ősköltészetünkből átvett de elrontott, átalakított, meghamisított töredékeiből áll. El fog azonban jönni ideje annak amidőn ezt a tudomány meg is fogja állapítani s előle ezt eltitkolni, elsikkasztani nem lesz többé lehetséges.

A görög hagyományok a szittya népeket, akik közé ők a hyperboreusokat (északontúliakat), vagyis a mai Magyarország lakóit is, számították, Heraklész fiainak, leszármazottainak tartották (Herodot. IV.8,9,10.) ami tehát teljesen egyezik avval, hogy őseink még Magyart tekintették ősapjuknak. Gyárfás Istvánnál (A jász-kunok története. I.56.old.) olvashatjuk szóról szóra ezeket : „Úgy látszik e Herkulestőli leszármazási monda lett őseink által megörökítve, mert Herkulesnek szobrokat

emeltek, amilyeneket I. István a keresztény vallás behozatalakor lerontott (Bonfin. Dec. II..L.I.p.175-6.), sőt I. Mátyás is Budán a történelmi nevezetességű Szent György tér közepén traui Jakab jeles művész által rézből egy óriási Herkules szobrot emeltetett. (Palugyay : Budapest leírása, 1852.30.136.1.)” Hogy pedig annak emlékezete Mátyás király korában — amikoris, mint a reneszánsz korban másutt is, például Itáliában, divattá lett a „pogány” Isteneket, ha nem is vallásos meggyőződéssel de legalábbis költői és művészi ihletettséggel emlegetni, ábrázolni és bizonyos fokig tisztelni is — a magyarság tudatában élhetett emlékezete annak, hogy a rómaiak Herkulese és a Magyarok Istene egymással azonosak, valószínűvé teszi azt, hogy Mátyás király korában a magyar nép kereszténységre térítése még csak alig-alig lehetett befejezve, mert IV. Sixtus pápa egy 1472-ből kelt okleveléből kitűnőleg (Gyárfás István : A jász-kunok története. III.670.old.) a jászberényi ferencrendi szerzetesek csak akkoriban építvén Jászberényben templomot, a pápa dícsérőleg szól arról, hogy Zarnast Gergely és Igal Fábián szerzetesek „bizonyos, Magyarországban lakó, a keresztény vallástól idegen filiszteusokat a Szent Egyház kebelébe és az igaz hit ismeretére térítettek.” Említettük hogy a latin nyelvű okiratok régen a jászokat mindig filiszteusoknak nevezték, amihez hozzátehetjük, hogy régi magyar bibliafordításokban pedig a filiszteusokat nevezik következetesen jászoknak. Hogy csak egy példát hozzak föl : A XVI. század elejéről való Debretzeni Magyar Legendában (Fol.14.verso) Szent Dávid élete leírásában olvashatjuk : „Kit halván a' Saol Király, jelösül, hogy ezután a Jászokat elverték volna.” „Végre mikoron eltölt volna Saol Királynak élete, az ő fiával Jonatással egyetömbe a' Gelboenak hegyén a' Jászok hadába megöleteték.” — „Ennek utána mikoron a' Jászok a' Sidókra hadakoznának, és a' Goliád Óriás hartzra ingörlenéje az Istennek népét, sinki ő reája nem merne menni.” — „És Szent Dávidnak mindönkoron hada vala a' Jászokkal.” stb. Mivel pedig a magyar jász név értelme mindenütt íjász azaz nyilas, nyilazó, ami zsidóul hamorim, latinul sagittarius, görögül toxotesz, eszerint világos tehát, hogy nem névfordítással van dolgunk. Mitöbb, ismeretes az is hogy a „filiszteus” név eredetét a zsidó pelistim = vándorlók, elköltözöttek szó képezi, ami a görögben allophylusz, a latinban pedig alienigena, ahogyan görög és latin szövegekben a filiszteusokat nevezni is szokták. Mivel pedig Egyiptomban a filiszteusokat falasa néven nevezték, amely név értelme szintén vándor, elköltözött, száműzött, és mivel a zsidó nyelvnek f hangja nincsen, illetve e szót palasa-nak kénytelen ejteni, ebből az következik, hogy a Palesztina országnév eredeti értelme is Jászföld, Jászország volt.

Ami azonban az eddigi elméletek híveinek képtelenségnek tűnhetett föl, az : hogy Bonfinius azt állítja, miszerint a régi magyarok Herkulesnek szobrokat állítottak volna ! Mi köze lehetett az „ázsiai nomád magyaroknak” Herkuleshez !? Pedig ha nem mindig csak a saját maguk által kitalált elméleteket akarták volna bizonyítani, hanem első sorban is — néprajztudósok módjára — kérdezősködni az e tekintetre a legmérvadóbbhoz, a magyar néphez magához fordultak volna, akkor a biztos választ még ma, 800 éves kereszténység után is megkaphatták volna éspedig egészen világosan. Mert az élő magyar néphagyományban vajon ki az akit Herkulessel azonosíthatunk ? Népünk felelete erre : Toldi Miklós !... A nagyerejű nemzeti hős, a férfierő és vitézség eszményi mintaképe, az egyenes lelkű, erényes, jószívű, de ellenségei fölött férfias bátorságával és nagy erejével mindig diadalmaskodó magyar hős, akiben a tősgyökeres magyarság mintegy önmagát akarja megszemélyesítve látni. Néprajztudósaink rég megállapították már, hogy Toldi Miklós nem történelmi személy — költők, írók bármennyire igyekeztek is személyének történelmi hátteret adni —, mert hiszen történelmünk róla soha egyetlen szóval sem emlékezik (Bán Aladár : A Toldi-monda alaprétege. „Ethnographia” folyóirat, 1917.21.old.), hanem hogy az észtek és finnek Nagy Toll, Kalev, Kaleva vagy Kalev-fi nevű nemzeti hősével azonos, de azonos még a svájci Tell Vilmossal is, amint azt a név és a monda több részlete is bizonyítja, de itt nem térhetek ki annak kimutatására, hogy Svájc árjaelőtti őslakossága, amelytől e monda származott, igen régi időkben etruszk volt, vagyis ős-török, azaz a hímelvi tur, turuk, türrük, vagy török és nőelvi rutén, rát, rét nevű törzseink oda kivándorlott ágai, amelyek ősidők óta nagyszarvasmarha-tenyésztők voltak, amiről Svájc ma is nevezetes, és hogy Tell, Toll senki más mint e törzsek Napistene vagyis r-es kiejtéssel Tur, Turr vagy Türr, aki szent állata és megszemélyesítője az őstulok (urus, Auerochs) hatalmas bikája volt, illetve pontosabban : amely törzseinknél az Ég ősistensége Úr, Uros, Urkán,

Uruk vagy Örök, Uropa, a Napisten pedig Tur, Türr, Turus, Turuk vagy Török, Turkan vagy Turopa stb. alakú neveken neveztetett. Ehhez hozzátehetjük még, hogy török őstörzseinknél az Ősanyag Istennője Urám, Uranya, Urán, Irán, a Földistennő pedig Terén, Terenna, Turenna stb. neveket viselt. Végül pedig megjegyezzük hogy mindezen neveknek volt olyan változata is amelyben az r hang helyett l ejtetett.

A finnek és észtek Kaleva nevű regebeli hőséről igen sokat kellene elmondanunk, de ezt is csak a lehető legrövidebben tesszük : A Kaleva név első szótagja azonos eredetű az Arkal, Erkel, Herkules nevek második szótagjával és a magyar külű, kalló, régen kallon, kallovó = rúd, dorong, ütésre, lökésre használt szerszám, amely külű szónak nyelvünkben megfordított lükű alakja is él, vagyis azonosul a lük vagy lök igénkkel is, vagyis mindenképen hímnemű valamit fejez ki. De a kalló is azonosul a kallani, kólintani = doronggal, nagy bottal ütni igénkkel. De azonosul még a latin clava (azaz eredetileg kétségtelenül kalava !) = dorong, bunkós bot szóval is. Említettük pedig, hogy a bot ugyanolyan hímségi jelkép volt mint az ék és a gömb, valamint említettük, hogy igazi néphagyományunkban Toldi Miklós is, ugyanúgy mint Herkules, hatalmas „öklelő fát”, dorongot emelget és avval öklelődzik, avval harcol, hogy kardról Toldival kapcsolatban az eredeti néphagyomány még nem beszél (Bán Aladár „Ethnographia” folyóiratban említett cikk.) Toldi Miklósnak is van fivére, aki gonosz indulatú. Megemlítjük hogy a Miklós név is a mag szóval és a Magor névvel függ össze és hogy értelme eredetileg Mik-Kolos, Mak-Kolos = Botos-Gyermek, Botos-Férfi volt; ezekkel kapcsolatban fölemlítjük még a régi magyar Kolos személyneveket és a latin colossus = óriás, nagy erejű ember szót is, amelyek eredetileg tehát botos, dorongos értelműek voltak, vagyis Magor-Herkules Napistennek tehát Kolos is egyik neve volt. Világos tehát, hogy Kolosvár neve értelme sem volt más mint Magosvár, Herkulesvár. Nem hagyhatjuk megemlítés nélkül a zsidók Makabi nevű nemzeti hősét és a zsidó makab = kalapács, bunkó szót sem, mert kétségtelen hogy a Mak-abi név értelme is Mak-apa kellett hogy legyen, vagyis ősrégi név alkalmaztathatott, ha történelmi személyről van is szó. Ugyanígy történt ez Oroszországban is, amelynek lakossága vagy 80 százalékig a mi fajunkhoz tartozik és szláv nyelvűvé csak a kereszténység fölvételével válott. Itt Szent Miklósnak, Mikolának vagy Nikolajnak van nagy kultusza; aki az orosz népmesékben mindig diadalmas hősként szerepel és igazán nagyon kevés köze van Szent Nikolaosz myrai püspökhöz. Toldi Miklós tehát szintén azonos Magyar Napistennel, akit pedig a mi népmeséink Miklós királyfiaival, Szép Miklósaival és Erős Jánosaival is azonosítanunk kell.

Némelyek a Herkules és Toldi Miklós közötti összefüggést már régebben is észrevették, megállapították ugyan; a dolgot azonban úgy fogták föl, hogy Toldi Miklós a görög-római Heraklész-mítosz nyomán keletkezett mondai alak; mihelyt azonban a dolgot kissé alaposabban kezdjük tanulmányozni, különösen pedig ha Toldi Miklósnak a finn és észt nemzeti hősökkel azonos voltát is megállapítottuk, úgy azonnal észre kell vennünk, hogy itt ellenkezőleg : a Heraklész-mítosz őselemeivel van dolgunk.

Vagy vegyük elő Margalits Ede „Magyar közmondások” című gyűjteményét : Itt az 557. oldalon találjuk : „Magyar Miska módjára”, „Magyar Miskásan” (derekasan) és „Meggyömöszölték úgy Magyar Miskásan.” Vajjon ki tehát ezen Magyar Miska, aki nyilván szintén olyan nagy erejű lehetett, hogy még közmondás is szól róla ?

Néprajzi tudományunk, azaz helyesebben : a magyar nép itt is pontos választ tud még adni : Miska a Mihály név becéző alakja; márpedig e név is épúgy, mint a Miklós, a Magyar vagy Makar névre hasonlít, vagyis ősi Napistenünk nevére, amelynek helyébe tehát tétetett, de ezen Magyar Miska nevében ezenkívül még maga a Magyar név is, az igazi, mintegy jelző vagy vezetéknévként is szerepel még ! Az tehát minden kétségünket eloszlathatja affelől, hogy itt valóban a magyarságot megszemélyesítő és annak egyúttal névadó atyjaként tisztelt Magyar Napistenünkkel van dolgunk, aki istenség volta csak a nyolcszázados kereszténység következtében ment a nép tudatából feledésbe. A Jelenések Könyvében (Apokalipsis) és a népmesékben pedig Szent Mihály arkangyal nem a sötétség és ördögök legyőzője-e ? Vagyis tehát itt is Nap-mítosz elkeresztényesítésével van dolgunk. Világosan fölismerhető, hogy e két névvel a Napistent — hogy magunkat görögösen

fejezzük ki — annak herakleszi és apollói (erő és fény) minőségeiben azonosították. Apolló ugyanis a görögöknél szintén Napistent, de a Napot inkább csak fényt, világosságot árasztó megnyilvánulásában személyesíti meg.

Sebestyén Gyulánál („A regősök” 28, 29. old) találunk egy csodálatos dunántúli magyar regösének-maradványt, amely még így, elkeresztényesített csökevényként is, ősvallásunk csodás szimbólumvilágát szinte hihetetlenül jól megőrzötten tárja elénk. Ez énekkel ősvallásunkról szóló művemben sokat foglalkozom, de itt csak a Szent Mihály arkangyalra vonatkozó néhány sorát idézzük :

S ahol az Égen három szép madárStb.Harmadik szép madár,Az kinek farka főrendesMég az is úgy volna Szent Mihály arkangyalStb.

Világos, hogy szenteknek az Égen szálló madarakkal való jelképezése nem keresztény eredetű gondolat.

Sebestyén is kénytelen megállapítani, hogy itt csakis ősvallásunk szimbolikája maradványáról lehet szó és többek között ezeket mondja : A Napot szimbolizáló páva Szent Mihállyal, az ördögöknek, sárkányoknak, tehát a sötétség démonainak legyőzőjével azonosíttatott.

Művemben azután kifejtem, hogy a páva itt a Napot jelképező mesebeli Főnix-madár helyébe került, amely csodaszépen énekelő, hangjával mindenkit megifjító, bűvös Tűz vagy Aranymadár-ként népmeséinkben ma is él még és hogy ez a pannon, pún vagy vend neveket viselt őstörzsünknél a Napistennek ugyanolyan jelképe volt, mint más törzseinknél a karvaly vagy a sas, vagy a bika, a kos, a meggyfa, az aranygyümölcs stb. Kifejtem továbbá azt is, hogy ez tehát eredetileg nem a páva volt, hanem egy ma rég kihalt, nagy hollóféle madár, amelynek tolla teljesen aranyszínű és fényű volt, farkát ugyanúgy tudta kiterjeszteni mint a páva, de róla a „pávaszemek” hiányzottak és hogy igen szép fuvolahangon tudott énekelni, hangját pedig alkonyatkor szokta volt hallatni, neve azonban pannon őstörzseinknél valóban páva, paon, pavon fuon volt. E madárnak ősvallásunkban és ennek szimbolikájában igen jelentékeny és többféle szerepe volt.

Magyart, valamint rokonnépeink a Napistent, őseink egyúttal első mondai királyukként, uralkodó hatalmas fejedelmükként is tisztelték, amit a finn és észt Kalev- és Toll-regék máig is igazolnak. (Bán Aladár említett cikke.) Sőt ezek által maga a magyar király, régiesen királ, karál, kerál, szavunk is, amely a szláv nyelvekből nem magyarázható s így szláv eredetűnek oknélkül tartatott, megfejtésére lel. Vogul rokonnépünk regéi szerint a Napisten vadlúd, azaz gúnár képében szokta a vogul földet körül-körül röpülni s így ügyel népére, így őrködik annak hazája fölött, amiértis ő a világügyelő nevet is viseli. Hogy a vogulok miért beszélnek épen gúnárról, itt fejtegetnünk ismét hosszadalmas volna, csak azt emeljük hát ki, hogy ez azonos a magasban kerengő királysassal, a koronás karvallyal, vagyis a turulmadárral, amely számos népnél mindig a királyság és a Nap jelképe volt és az ma is. Azon tény pedig hogy népünk e madarat karvaly,

kerecsen, karol, karoly (Ballagi : A magyar nyelv szótára) neveken máig is nevezi, egyrészt azt bizonyítja, hogy ez állat neve a magasságban kerengő röpülése miatt a kör, kerek, karika szavaink szótövéből keletkezett, másrészt, hogy a király vagy kerál, illetve karál méltóságnév azaz eddig német eredetűnek tartott Károly, régiesen Károl, német Karl, ónémet Karal, latinosított Carolus személynév eredetét is képezte, amely név igazi értelme tehát egyúttal sas és király. Hogypedig az említett magyar karol és kerecsen madárnevek értelme tényleg köröl, azaz kering volt, igazolja az, hogy párhuzamukat képezi a magyar turul szó, mert tudjuk, hogy a túr szó különböző nyelvekben szintén kört, körben haladást jelent, amely szó, hogy : turolni, turulni, turjázni, torjázni alakokban ősnyelvünkben is megvolt, könnyen kimutatható.

A Napnak az Égen való keringése nálunk ma nem szemléletes, de igen szemléletes ez a Sarkakon, vagy az ezekhez közel álló tájakon, ahol a Nap három hónapig fölfelé kering, eleintén nagy körökben az egész láthatár körül, majd mindig kisebbekben, föl a Delelőig (Zenitig), ahol egy ideig megállapodni látszik, majd ismét keringve, mindig lejjebb, három hónapig, míg eltűnik a láthatár alatt és csak hat hónap múlva kel ismét föl. Ezért mondották tehát a vogulok, hogy a Napisten arany-vadlúd képében röpüli körül-körül földünket. Ámde ősidőkben az Északi Sark még Magyarország területén volt, amit számtalan népmesénk tanúsít azzal, hogy ha bennük régi időkről van szó, az mondatik, hogy „akkor egy nap volt egy esztendő” vagypedig hogy „akkor három nap volt egy esztendő”. Tudjuk, hogy egy nap egy évig csak a Sarkakon tart, illetve három vagy valamivel több napig csak a Sarkakhoz közel eső tájakon. Hogypedig a Sarkak lassan, ezredévek folyamán, kacskaringó vonalban (spirál) változtatják helyüket, azt a tudósok már megállapították és azt tartják hogy ez annak oka, hogy voltak idők amikor a mai egyenlítő táján volt jégvilág és a Sarkak táján délszaki növényzet. A Sarkak e helyváltoztatására vonatkozólag lássad : Dr. M. Wilh. Meyer : „Weltuntergang”. Stuttgart, 34. old. és „Weltschöpfung,” Stuttgart, 72-73 old.

Másrészt meg tény, hogy bizonyos karvaly és királysas féle madarak a magasban néha félnapig is szinte az óra pontosságával keringenek, nagy köröket írva le, a táj fölött.

Vajjon honnan származik tehát a germánnak vélt Karal vagy Karol személynév, azaz helyesebben : királyi méltóságnév ?

Véleményem szerint erre a felelet nem más, mint az, hogy hiszen Germániában a kereszténység előtt nagy számmal éltek ősi finn-ugor fajtájú népek, amilyenek például az észtek, lívek, türingek, válok és még más törzsek is voltak, amelyek társadalma, belső szervezete egészen más lévén, mint a germánoké, illetve ezeknél sokkal régibb, kialakultabb és fejlettebb lévén, reájuk nézve a kereszténység sokkal föloldóbb hatású lévén mint a még szervezetlenebb germánokra, ezek épen ezért könnyebben tudtak az új szokásokba törődni, az új renddel kibékülni, eltekintve attól, hogy a kereszténység térítése különösen Nagy Károly hadai segítségével, őket hamarabb érte s így több idejük is volt az alkalmazkodásra. Viszont a kevésbbé művelt népek a keresztény térítésnek sehol sem állottak komolyabban ellent. Komolyabb ellentállásra ez mindig csak a magasabb műveltségű népeknél talált. Míg például afrikai szerecsen törzsek a kereszténységet igen rövid idő alatt elfogadták, addig például a kínaiaknál, japániaknál ez alig tud valamely eredményt elérni s amit el is ér, azt is csak a műveletlen, babonás néprétegek között éri el, míg a műveltebbeknél azért nem képes semmire sem menni, mert Konfucse és a többi kínai bölcs, valamint a japáni sintó vallás filozófiája és erkölcstana sokkal magasabb színvonalú. Az említett jelenséget összes oroszországi rokonnépeinknél is észlelhetjük, ahol ugyanis a szlávok a kereszténységnek teljesen behódoltak, úgyhogy náluk a „pogányság” teljesen eltünt, holott rokonnépeink sokáig ellentállottak és utóbb is, napjainkig is, bár nyilvánosan keresztények, de inkább csak az oroszok kegyetlen vallási üldöztetéseitől való félelemből és titokban régi vallásukhoz ragaszkodva, erdők mélyén, rejtett helyeken némelyütt még ősi szertartásokat is gyakorolnak. Mindez pedig kétségtelen bizonyítéka e népek régibb műveltségének és szellemi fölényének. Bukásukat és ősi nyelvük pusztulását pedig mindenütt az okozta, hogy a kereszténység fegyveres hatalma segítségével mégis diadalmaskodván, a neki ellentállott népeket, azok nyelvét és minden alkotását sőt még emlékét is, a legengesztelhetetlenebbül írtotta annyira. hogy maguk e népek is, amidőn végül mégis keresztényekké lévén, a kereszténység eszejárását is elfogadták, most már maguk kezdték régi

műveltségük alkotásait és régi nyelvüket is, „gonosz pogány” dologként üldözni és irtani, amint azt a mi első keresztény királyaink is a legkíméletlenebbül cselekedték.

A Napistent mint királyt, mint az emberek hatalmas de szerető és gondviselő fejedelmét, északi rokonnépeink is tisztelték, valamint ismeri és különösen meséiben sokat emlegeti a Napkirályt a magyar nép is, azaz a megszemélyesített Napot, akinek aranypalotáját is leírja, amely gömbölyű mint a kenyérsütő kemence, és amelyben édesanyjával lakik együtt. A ház ajtaja is kerek nyílású s ennek szárnya is aranyos. Mindezek szerint a királyságot és a Napot egymással a legszorosabb összefüggésben lenni látjuk.

A germánság első történelmi nagy és hatalmas fejedelme Nagy Károly volt; tudjuk pedig, hogy a királyság és császárság legfőbb jelképe úgy az ő korában mint már azelőtt is, az aranykorona volt, amelynek legegyszerűbb és legrégibb alakja az egyszerű aranykarika volt (amilyen például a híres „vaskorona” is), aminthogy a latinban és olaszban a corona szónak még karika és koszorú értelme is van. Csak megemlítem itt hogy ősnyelvünkben, épúgy mint a mai mongolban a körün szónak és a korona szónak szintén kör, karika értelme volt és hogy a kör jelentésű kor szóhoz a nő jelentésű ona szó azért volt hozzátéve mert őseink szimbolikájában a gyűrű, a karika a nőiség egyik jelképe volt.

De tudjuk azt is, hogy a középkori heraldikába a királyság vagy császárság jelképéül a karvalyt vagy királysast épen Nagy Károly hozta be (lássad: Meyers Lexikon „Adler”) s hogy ez a német és osztrák birodalom jelképe, címere maradott napjainkig is.

Miután a föntieket Napistenünkről elmondottuk ami azonban róla távolról sem minden, — szólanunk kell még — habár ezt is csak igen röviden — regebeli kedveséről vagy nejéről, a Földistennőről, azaz Tündér Ilonáról, akit népünk még Magyar Ilonának és Boldogasszonynak is nevez. Mindenek előtt azonban ki kell emelnünk a következő egyezéseket :

A magyarság hagyományában Toldi Miklós kedvese : Magda. (Láttuk, hogy Toldi Miklós azonos ősi Napistenünkkel.)*

A Bibliában a Jézussal közelebbi kapcsolatba hozott leány neve (Magdalai Mária (Mária Magdaléna), aki a hagyomány szerint így azért neveztetett mivel Magdala városából származott. Említettük, hogy Jézus is tulajdonképen Napisten, illetve amennyiben létezett is, de utóbb annyi ősi naphitrege alkalmaztatott rá, hogy e mondai anyag a történelmit teljesen elborította.

Buddhával a monda hasonló viszonyba hoz egy Magaddai Amra nevű leányt, akit így azért neveztek mivel Magadda tartományából származott. Buddhára vonatkozólag a tudósok előtt közismert tény, hogy, bár történelmi személy, de történetéhez utóbb annyi napmítosz toldatott hozzá, hogy ez a történelmit szintén teljesen elborította. Megjegyzendő pedig, hogy a buddhizmus körülbelül 500 évvel régibb a kereszténységnél.

Heraklész neje neve Megara.

Mindezen Magda, Magdala, Magadda és Megara nevek annyira egyezőek, hogy a véletlent kizárnák még akkor is ha más egyezések nem is kisérnék.

A mi rekonstruálható őshitregéink szerint Magyar Napisten neje és kedvese : Ilona, de akit csak násza előtt neveztek Tündér Ilonának, mivel ősnyelvünkben a Tündér szónak leány és szűz értelme is volt, míg násza után ő a Magyar Ilona nevet vette föl, ahogy őt a csallóközi leányok bizonyos tavaszi, a házasságról szóló énekeikben napjainkig is nevezték és minthogy a nő a házasságban ma is férje nevét veszi föl.

Világos tehát, hogy mind a fönti nevek Ilona ezen „Magyar” nevéből származtak.

Különösen föltünő még a keresztény Magdaléna és a buddhista Magaddai Amra-hitrege egyezése egyebekben is, mert hiszen a Mária és Amra nevek is egymásra nagyon hasonlítanak. További föltünő egyezés a következő is : A bibliai és népi hagyomány szerint Magdaléna kétes erkölcsű nő volt; Jézus hét ördögöt űzött ki belőle, miután megtért, Jézus lábaihoz borult és ezután igen ragaszkodott hozzá, sőt a népi hagyomány szerint jegyese is lett. Utóbb Jézus haját illatszerekkel

áztatta, majd lábait is kenvén, ezeket hajával törölgette; a népi hagyomány szerint könnyeivel áztatta, hajával törölgette. Végül Jézus halála után keresztfáját ölelgette, majd a pusztaságban egy barlangba vonult vissza, ahol bűnbánó életet élt.

A buddhista Amra hitrege szerint : Amra kétes erkölcsű de igen szép nő volt, akinek a Gangesz folyó mellett gyönyörű kertje volt. Buddha a folyón átkelve kenetteljes erkölcsi prédikációt tart neki, mire Amra lábaihoz borul és megtér.

Az erkölcsi prédikációt és megtérést eredetileg kétségtelenül szerelmi viszony helyettesítette, ami mindkét esetben vallási okokból van elhallgatva, de ami megmaradott a Toldi- és Heraklész mondában és aminek eredetét a mi Napiste nünk és Földistennőnk tavaszi násza képezte. A folyón való átkelés és a szép kert a mi ősregénk Dunája és Tündér Ilona csallóközi gyönyörű „Aranykertje”, más nevén „Tündérkertje”, emlékét tartja fönn, amelyben Ilona és Magyar találkoznak, ahova ez minden tavasszal megérkezik és ahonnan minden ősszel távozik; ami meg annak emlékezete, hogy amikor a Sark még Magyarország területén volt : a Nap minden esztendőben egyszer kelt föl, tavasszal és egyszer ment le, ősszel.

Azon indíték, amely szerint Magdaléna Jézus haját illatosítgatja nem egyéb mint a vogul hitrege ősi indítéka, amely szerint a Nap kedvese, a „tündérkisaszszony”, annak aranyhaját simogatja. Az erről szóló vogul éneket itt le is írjuk :

Vizi tündér-kisasszony simogattaKelő napos aranyfürtöcskédre,Erdei tündér-kisasszony simogattaKelő napos aranyfürtöcskédreHét sasröptényi magas Ég-atyácskád teremtette,Hét oldalú szent sipkádat tedd föl !Tündököltessed föl !Hét oldalú szent házadAranyrészekből való hét ajtajátTárd széjjel !Kelő napos aranyfürtödetAbroncskerékmódra menő kerek FöldreSugározzad ki !

A magas Észak hosszú és sötét tele után fölkelő Napot üdvözlő himnusz e részéhez a hozzáfűzött magyarázat („Ethnographia folyóirat 1891.évf.30.old.) többek között azt jegyezi meg, hogy a vizi- és erdeitündérkisasszony egy és ugyanazon személy : a Napisten kedvese vagy felesége, valamint megjegyezi, hogy a Nap haja : ennek sugarai. Másutt mondja, hogy itt a „hét” szó nem értendő számtanilag, mert ennek a vogul nyelvben „sok” értelme is van; „hét oldalú” tehát „sok oldalú” azaz „kerek” jelentésű is lehet, vagyis a Nap háza és sapkája tehát kerekek. Úgyszintén a „hét sasröptényi magasság” vagyis hétszer olyan magasság mint amennyire egy sas föl tud emelkedni, tulajdonképen „végtelen” magasságot jelent. A Napisten haja csak becézésül mondatik „fürtöcské”-nek, mert haja oly nagy hogy tőle az egész Ég aranyos lesz, hogy az egész Földet bevilágítja, vagyis kedvesét a Napisten hajába takarja. A Nap háza „hét ajtaja” is valószínűleg úgy értendő, hogy az ajtó hét oldalú, azaz kerek, mint a magyar népmesékben. De kitűnik ez énekből még az is, hogy a vogulok, régi hagyományból, nem csak azt tudták, hogy a Föld gömbölyű, hanem azt is, hogy forog. Holott nyugaton még néhány századdal ezelőtt is a tudatlanság és vallási türelmetlenség máglyahalállal fenyegette azt, aki állítani merészelte hogy a Föld mozog. (Galilei). Holott a vogulok, akik ezt tudták, mikor az oroszok őket fölfedezték, még a Kőkorszakban éltek, illetve kőfegyvereik és szerszámaik voltak és az aranyon kívül más ércet nem ismertek. Ez pedig azt jelenti hogy tehát szellemi műveltségük is a Kő- és Arany korból való volt. Mivel pedig a vogulok a legközelebbi nyelvrokonaink, mindezekből azt kell következtetnünk, hogy elődeinknek, akik azon ősrégi időkben éltek, habár műszaki ismereteik a legkezdetlegesebbek voltak is, de szellemi műveltségük oly magaslatokat ért volt el, amelyekről nemrég még mi sem tudtunk semmit, illetve

amelyekre mi is csak most kezdünk ismét fölkapaszkodni, hosszú, hosszú szomorú hanyatlás ideje után, amely a Jégkorszakkal kezdődött, tartott némi kisebb-nagyobb emelkedésekkel az Ókorban, majd a legmélyebb hanyatlással a Középkorban, míg végre a Megújhodással (Reneissance) megkezdődött azon újra való emelkedés, amely mai műveltségünket létesítette. Ha tehát a vogulok a magyarhoz annyira hasonlatos nyelven beszélnek, úgy ez is arra vall, hogy az említett ősrégi, titokzatos, később ismét letűnt magas műveltség, amelyről mintegy álomról, a görögök hyperboreus-mondái és a mi Tündér Ilona csallóközi Aranykertjéről szóló népmeséink regélnek : a mi ősműveltségünk volt, amely időben az emberek a mi magyar nyelvünk ősalakját beszélték. Meg kell még jegyeznünk azon tényt is, hogy a vogulok saját hagyománya szerint, ők mai hazájukba messzi Nyugatról, az Ural hegységen át, jöttek, amely hagyományuk tehát szerintem Magyarország földére vonatkozik. Tudományosan pedig kimutatva, hogy a vogulok még néhány századdal ezelőtt is, az Uralon innen, Európában éltek és hogy mai hazájukba a tatárok, majd az oroszok hatalma elől menekültek. Ez eltűnt csodálatos szellemi műveltség emlékei tehát : népmeséink, nyelvünk, gyönyörű népművészetünk, amely dolgok segítségével íme még egész fenséges mitológiánk és ősvallásunk is kinyomozható.

A magdaléna-hitrege másik indítéka pedig, amely szerint Magdaléna Jézus lábait hajával törölgeti, azt tételezi föl, hogy Magdalénának tehát igen nagy haja volt. Ezt a mi Tündér Ilonáról szóló hagyományaink is róla erősen kiemelik, annyira, hogy ez még nevében is kifejezésre jut, mert őt énekekben Selyemsárhajú Ilonának is szokták volt nevezni (régi nyelvünkben sár, szár aranyat is jelentett), ami tehát Selyemaranyhajú Ilonát jelent. Az erdélyi oláhok Ilonáról szóló ősi regéinket átvévén, őt mai meséikben Iliana vagy Ilyana Kosincana-nak nevezik; utóbbi szó pedig a szláv nyelvből magyarázva, „hajas” értelmű, vagyis a név Hajas Ilona jelentésű. Tény, hogy a mai erdélyi oláhság nagyrésze eloláhosodott szláv, amit számos szláv nyelvű de ma oláh lakosságú helységnév is bizonyít.

Őseink költői szimbolikája szerint a Nap aranyhaját annak sugarai képezik, Tündér-Magyar Ilonáét pedig az északi fény; mivel pedig ez utóbbi is sárgás színű, így mindkettejük szőkének azaz költőileg „aranyhajú”-nak képzeltetett, ami aztán összevág azzal, hogy az úgynevezett „keletbalti” faj is szőke, sőt az „északi” fajnál is szőkébb, amely inkább vöröshajú, sőt amint Eickstedt antropológus is állítja, gyakran barnás is. Vöröses hajszín a „keletbalti” fajnál sohasem fordul elő, vagyis e faj a világ legszőkébb faja. „Keletbalti”-nak pedig azért nevezték el, mert régebben azt hitték, hogy a Balti-Tenger keleti partjairól származik. Holott eredethelye Magyarország, ahonnan máshova is elterjedett.

Tündér Ilonáról, a magyarok hitregei ősanyjáról, Magyar Napisten kedveséről, még az alábbiakat kell elmondanunk :

Ilona nevét a krónikások a krónikákból önkényesen tüntették el, bár neve emléke ott is fölfedezhető. A tudákoskodás, amely Magyar Napistenből is prózai, vadászó legényfélét csinált, Ilonából viszont az „alánok” királya leányát képezte. Az alán és az Ilona név azonossága azonnal föltűnik. Utalunk itt Nagy Géza tudósunkra, aki már elég régen írta meg, hogy : „Mint a tündérek királynőjét, Tündér Ilonát az elsőrangú mítikus alakok közé kell sorolnunk. ... az a vonás, hogy ... a házasságnak és női termékenységnek volt a védő szelleme stb, ... s az ugor teremtési mondával való kapcsolatát abból sejthetjük, hogy Magyar Ilonának is nevezték, nyilván mint az emberiség = magyarság ősanyját.” („Ethnographia” folyóirat V. évf. 304. old.) Nem kevésbé fontosak a róla szóló következő tartalmú csallóközi mondák is : Réges régen a Csallóközben volt Tündér Ilona gyönyörű virágos és gyümölcsös Aranykertje, amelyben minden nagy bőségben termett és Ilona szépséges gyümölcsös kertjeiben boldogságban éltek a tündérekkel együtt az emberek. A Dunaágak homokjában oly sok volt az arany, hogy csak össze kellett szedni és nem csak díszül, de minden edényük készítésére is használhatták. De utóbb az emberek rosszak lettek, dolgozni nem akartak, hanem egymástól kezdték elvenni amire szükségük volt, amiért verekedések, gyilkosságok történtek, a kert gyümölcseit és mindent egészen maguknak foglalták, a tündéreket pedig többé nem tisztelték, velük szemben illetlenül és durván kezdtek viselkedni, az aranyból pedig többet szedtek mint amennyire szükségük volt és vele kereskedni kezdtek. Ezért Tündér Ilona és tündérei, igen

megszomorodván, hattyúkká változtak és elrepültek, fölszállottak magasra, magasra a Csillagok közé, az Égi Duna (A Tejút) szigetére (a Tejútban a „Tündérek fordulójától” a „Tündérek tánca” csillagképig, vagyis a „Hattyú α és ζ -tól „Szobieszky pajzsa”-ig), ahová az emberek nem juthatnak föl, és ott élnek most is békében és boldogságban. Csak ritkán, talán ezer esztendőben egyszer juthat el oda egy ember, aki megérdemeli. A földi Csallóközt pedig a tündérek egészen az embereknek hagyták, de azóta itten nincsen boldogság többé. A gyümölcsösök kipusztultak, mert az emberek csak a gyümölcsöt szedték, de a fákat nem gondozták, sem újakat nem ültettek, a Dunaágak homokjából pedig kifogyott az arany. (Való igaz, hogy valamikor a Csallóközben nagy gyümölcstermelés volt, de ma alig van már valami; aranymosók most is vannak még de hasznot már alig látnak; a nép pedig elszegényesedett és eldurvult.) Tündér Ilona néha, holdvilágos éjszakákon, hófehér hattyúvá változva, leszáll és úszkál a dunaágakban, elveszített egykori szigete körül és sír. Siratja pusztuló szép szigetét és gyermekeit, a magyarokat, akik őt megtagadván, most saját gonoszságuk miatt annyit kell szenvedjenek. Néha öreg anyókává is változik és jár az emberek között, hogy lássa megjavultak-e már ? Ilyenkor valami nehéz batyut vagy köteg fát emelget a hátára, mintha alig bírná, lássa akar-e valaki segíteni, de az emberek közönyösen mennek el mellette. Máskor szép leány képében jár közöttük, lássa igazak lettek-e már, de azok mindig több rosszat és hazugságot beszélnek neki mint jót és igazat. De azért, ha majd igen sokat szenvedtek már, egyszer mégis észre térnek és megjavulnak. Akkor Tündér Ilona és tündérei is vissza fognak térni a Csallóközbe és visszahozzák az emberek közé a jólétet, békét és boldogságot.

Világos ezek szerint, hogy népünk még ma is, 800 éves kereszténység után is, Tündér Ilonának isteni hatalmat tulajdonít, vagyis ebből egykori istenség mivolta még mindig előcsillan.

Az Ilona név értelme : élet-anya s népmeséink e hitregei nőalakja azonos a finn hitregék Ilma Istennőjével. Őseink természetvallási fölfogása szerint : a lég és föld egymással azonos volt, aminthogy ez a valóságban is így van, mert hiszen a levegő csak Földünk legkülső rétege, ami kifejeződött abban is, hogy az anyaföldet megszemélyesítő élet- és természetanya, Magyar Ilona, egyúttal lég- és föld-istennő is volt és mint ilyen, az emberek anyjaként tiszteltetett, amely szimbolizálás a valóságot ismét a legtökéletesebben fejezi ki, amennyiben testünk valóban a Napból áradó erők behatása folytán, a föld anyagából keletkezik, ugyanúgy, mint a nő méhében a gyermek anyja testéből vett anyagból, és valamint bennünket terményeivel az anyaföld ugyanúgy táplál mint tejével gyermekét az anya. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy habár étel és ital nélkül valameddig még csak megélünk, de hogy levegő híján már néhány perc alatt halottak vagyunk, valamint hogy minden más földi élőlény is enélkül pusztul el a leghamarább, vagyis kétségtelen tehát, hogy a levegő a legfontosabb mindazon tápanyagok közül, amelyeket nekünk Földanyánk, azaz Magyar Ilona édesanyánk nyújt.

Hogy természettisztelő elődeink a levegőnek az összes életjelenségekben rendkívül nagy szerepével teljesen tisztában voltak, azt nem csak az bizonyítja, hogy Ilona Istennőnk föld- és életanyai megnyilvánulásai mellett légistennői minősége oly erősen kidomborodott, hanem még az is, hogy nyelvünk az élet, lélek és lélegzés szavakat úgyszólván teljesen azonosnak képezi, amely szavaink ősrégiségét pedig bizonyítja a ma ismert legrégibb emberi nyelv, a magyarral rokon szumir és a magyarnak ma élő legközelebbi rokona, a vogul, amely nyelvekben lili, lilla, lil: levegőt, lelket és szelet jelentett. A szél szó, hogy a lélekkel a lélegzés, lehellet, lelkendezés révén mennyire összefüggésbe hozatott, egyrészt szellem, régiesen szellet = lélek szavunknak szél szavunkból való képzettsége is bizonyítja (ami a német Seele = lélek szónak ősnyelvünkbőli származását is kétségtelenné teszi), valamint számos más nyelvbeli párhuzam is, mint például a szláv duh: lélek, dah = lehellet, görög-latin anemosz-anima = szél-lélek.

Tündér-Magyar Ilona jelképes, szent növénye a gyöngyvirág volt, amiértis ő násza előtt, azaz leányként, haján gyöngyvirágkoszorút viselt, ami népünk hagyományaiban máig sem ment feledésbe. Ezekben azonban itt hozzáteszem, hogy a gyöngyvirág csak a magyar törzseknél volt Tündér Ilona jelképes növénye, de hogy például a kunoknál ugyane szerepe volt egy fehér, csillagalakú virágnak, a székelyeknél a szekfűnek, a palócoknál a liliomnak. Mind ezen dolgok egyéb jelképes jelentése mellett, egyik értelme az volt, hogy az illat jelképesen egyúttal a levegőt és

lelket is jelentette s így az illatos gyöngyvirág, a liliom, a szekfű, vagy például a jászoknál az iszalag, és más-más illatos virágok, különböző őstörzseinknél a Légistennő jelképei lettek. Igen nagy tévedés tehát az, hogy liliom szavunkat latin eredetűnek tartjuk, mert ez legföljebb ha a latin lilium = liliom szó hatása alatt kissé elváltozott, míg eredetileg talán liliona, liliama, liliana, vagy iliana (Ilona !) volt a neve s benne a lili vagy ili szó az illatot, ana, ona vagy akár om, oma, ama vagy mama szócska a nőiség és anya értelmet jelentette, épúgy, mint az Ilona névben is. Tény hogy például a szerb-horvát nyelvben is liljan = liliom. Másrészt ha tehát a liliom, illetve a gyöngyvirág illata révén a lélek és a levegő jelképe volt és ha a vogul és szumir nyelvekben is lili, lilla = lélek és levegő, sőt például még a mai törökben is lalé = tulipán, akkor teljesen tisztában lehetünk afölött, hogy maga a latin lilium szó is azon ősidőkben Itáliába költözött őstörzseinktől származott, amelyek közé az etruszkok, szabinok, szikelek és pelazgok is tartoztak.

Nyelvünk forog, fordul igéjének volt régebben még egy l-es kiejtésű megfelelője, a változ, változik, veltözik igékben, amelyeknek a mai értelmen kívül még forog, fordul értelmük is volt, amiszerint tehát a népmeséinkben előforduló „Változó Vár” azonos a népmeséink által szintén emlegetett forgó várakkal, azaz a „kakas”- vagy „kacsalábon forgó vár”-akkal. Hogy ezen forgó, azaz „változó” vár tulajdonképen mit jelent, azt az alábbiakból fogjuk megérteni. Bár népmeséink ezen várakat ma igen gyakran királyok, sőt sárkányok tulajdonának is mondják; az összehasonlítások révén azonban teljes biztonsággal kitűnik, hogy az eredetileg a Tündérkirálynő, azaz Tündér Ilona vára volt. Népmeséink többekközött azt is tudják róla, hogy gyönyörű kert közepén áll, ezt pedig a Fekete Város veszi körül.

Bármily képtelenségnek, mesebeli valaminek is tűnhetik föl azon gondolat, hogy egy vár foroghasson és mi több : kakaslábon; népmeséink tanulmányozása engem arról győzött meg, hogy a gyakran képtelennek látszó dolgok mögött is vagy csak meseszerűleg kiszínezett és ma már feledésbe ment valóság rejlik, vagypedig természetes dolgok költői jelképezése. Az alábbiakból látandjuk, hogy jelen esetünkben úgy elfeledett valósággal mint szimbolizálással is van dolgunk :

Először is fölhozzuk Horger Antal egy régi csángó-magyar meséjében előforduló ezen sorokat : „Fiam, csináljunk most már egy csinyos házat, mert van miből költsünk (tudniillik meggazdagodtak). — És csináltak egy szép házat, mely sarkon forduló volt.” Ne feledjük, hogy sarok (például ajtósarok) tengelyfélét is jelent, amely szó a sergés, sürgés, forgás szavainkból keletkezett. Mostanság (1930. körül) ilyen forgó házat G. Bernard Shaw író is csináltatott magának, hogy ugyanis lakószobáját mindig

a Nap felé fordíthassa. A megfejtés irányában további útmutatásul szolgálhatnak még azon régi szélmalmok, amelyek hatalmas fatörzsön állottak, úgy hogy az egész kis épület, minden bentlévővel, molnárral, őrletőkkel együtt, mintegy függőleges tengelyen állva : forgott; vitorláit így mindig a széllel szembe fordíthatva. Az ilyen szélmalmoknak, a mai karácsonyfákéhoz hasonlatos keresztalakú talpa volt azon mesebeli „kakasláb” amelyen a vár forgott. Mivel azonban e láb gyakran nem is volt mesterséges hanem valamely hatalmas fa töve, amely fa megnyesett törzsére épült a malom, így a talp kakaslábra, habár óriási nagyságúra, még inkább emlékeztetett, különösen ha a fa mocsári fenyő volt, amelynek gyökerei nem hatolnak mélyre, hanem inkább szerte terpeszkednek. Márpedig mocsarak csak lapályokon vannak, ahol a folyóvizek igen lassú folyásúak és vízhajtotta malmok számára nem alkalmasak. Emlékeztetjük pedig az olvasót arra, hogy épen a kakasoknak, a kacsáknak valamint bizonyos vizimadaraknak szokása néha féllábon azaz egy lábon álldogálni.

Ezen épülettartó tengelyoszlop, azaz sarok, ősi hitregéink szerint közvetlen összefüggésbe hozatott egyrészt palóc (pelazg) őstörzsünk égigérő, egettartó „világfájával”, másrészt az ősi kunyhók bizonyos tipusa közepén álló tetőtartó oszlopával, valamint a földbevájt lakok ki és bejáró létrájával, amelyek utóbbi azonban régen csak fiatalabb fa törzse volt, amelynek lecsonkított ágai szolgáltak létrafokokul. Ugyancsak a szélmalomtartó fatörzs adja meg a finn hitregék „szampo”-ja magyarázatát is, valamint az Egettartó Atlasz-hitregéjét szintén, de mind e dolgokkal, mivel az egész külön könyvre való anyag volna, itt csak igen röviden foglalkozhatunk. Megemlítjük

azonban itt is, hogy Ilona lég- és földistennőnek e csodavára népmeséink némelyike szerint, ugyanúgy mint mordva (vagy mordvin) rokonnépünk mondái szerint Ange-Pataj istennőjük laka is : égen és földön van egyaránt, ami a mi Tündérkirálynőnk, azaz Ilonánk, forgó várát illetőleg úgy fejeztetett ki, hogy a vár erős alépítménye (földvár) maga a Föld, annak magas teteje, azaz óriási de könnyed kupolája : a levegő, azaz a Föld légköre, vagyis az égholt, amely pedig hiszen valóban forogni látszik, amint ezt a csillagos Égen minden éjjel megfigyelhetjük.

Ha pedig egyszerű molnárok, szegényes eszközökkel ilyen forgó malomházacskákat építhettek maguknak, akkor elképzelhetjük, hogy mérhetetlen kincsekkel rendelkező hatalmas fejedelmek vagy fejedelemnők párkányváraik tetejére, óriási leásott fatörzsre az alábbi rajzokon bemutatott elv szerint egész, forgatható kastélyt is építtethettek maguknak, könnyű fa- vagy sövényanyagból, amit később, a Rézkor beálltával rézrudak is erősíthettek. Hogypedig az ilyen, tengelyen forgó épület gondolata a lapályokon élő törzseinkhez mindig közel kellett álljon, az szintén természetes dolog mert itt, a folyóvizek lassúsága miatt az őrlést főkép szélmalmok végezték.

Csak az a kérdés hogy az ilyen „sarkon forduló” vagy „kakaslábon”, azaz tehát függőleges oszlopon (itt megjegyezem hogy régibb nyelvünkben és a népében itt-ott ma is az oszlop neve láb, kőoszlopé kőláb) forgó kastélyt mi forgathatta hát ? Szárnyas vitorlák, amilyenek a közönséges szélmalmokéi, bizonyára nem hajtották, mivel ily nagyobb épület számára oly nagyok kellettek volna, hogy az egész már ezért is képtelenség lett volna, de lehetetlenné tette volna a dolgot a vízszintes forgásnak függőlegessé áttételéhez szükséges és nagy erőveszteséggel járó szerkezet is.

Szerintem ezen mesebeli forgó várral mindenesetre összefüggésben van a székely hagyomány „Fergettyűvár” a is, amiről Jókai is ír. Erre vonatkozó sorai kivonatosan a következők :

„A Fergettyűvár messze kimagasló hegyfokon áll a Rétyi Nyír kietlen bejárata előtt; a szirtfokot két rohanó hegyi patak veszi körül a Borosnyó és a Kurta.”

„A hegyorom legmeredekebb pontját koronázza kerek, egyszerű, óriásrakású kőfal és azon belül van egy torony, mely ezt egészen betölti. A torony hasonlít a világítótornyokhoz, csakhogy a középen kiöblösödő mint a korsó s aztán teteje is van. Kerülete hatvan lépés, magassága amilyen egy szál fenyő lehet.”

„Az egész torony fából van, oldalai és teteje rézbádoggal borítva, rikító zöld már a rézrozsdától.”

„Ajtaja vagy kapuja e toronynak sehol sem látszik. Hanem ahol a teteje a párkányát éri, ott van rajta köröskörül egy sor ablak, épen mint az érett mákfőnek.”

„S ez a kerek torony éjjel-nappal folyvást forog.”

„De hát mi forgatja a kakassarok körül? Ez a kérdések kérdése.”

Nem tudom Jókai ez adatait honnan vette, valószínűleg azonban népi szóbeli vagy írott hagyományból. Leírja ezután még hogy ez tulajdonképen őrtorony, amelynek ablakaiból ellenség közeledtére jeleket adtak, éjjel ablakaiban megjelenő világosságokkal, mert olyan helyen állott ahol egész Háromszékből látható volt. Kétségtelennek tartom azonban hogy ami forgatta csakis a szél lehetett. Ámde, ha olyan vitorlái lettek volna mint a közönséges szélmalmoknak, úgy ezt a hagyomány megemlítené és Jókainak sem kellett volna azon

töprengenie hogy a tornyot mi forgatta. Viszont az a körülmény hogy a torony hosszú völgy bejáratánál és magasban állott, ez széllel hajtott voltát szintén valószínűvé teszi, egészen bizonyossá teszi pedig ezt az, — amit Jókai is megír —, hogy a torony csak ködös időben nem forgott. Mert hiszen szél és köd egymást kizárják.

Vagyis tehát a szerkezet az alábbi rajzok szerinti kellett legyen, amely ha a szél bárhonnan fúj is, mindig forog, előnye pedig az hogy nagy szélvihar sem árthat neki és hogy nincsen szüksége vízszintes forgást függőlegessé tevő áttételre s így a leggyöngébb szél is hajthatja, mivel súrlódása rendkívül kevés van : egyetlen ponton fönt és csak erősebb szélnél még egy ponton lent is, amikor ugyanis az erősebb szél az épületet kissé megbillentve tartja. Ilyenkor lent a padló széle érinti a függőleges fatörzset de a surlódást itt is majdnem semmivé teszi az ha a padló szélén függőleges tengelyecskéken kis kerekek vannak.

A följáró törzsbe erősített fokok által képezett hágcsó is lehetett, aminek eredete ősidőkben a fatörzs levágott ágai csonkjai kellett hogy legyenek, s e később a följárót bizonyára csapóajtón át leereszthető és fölhúzható létra képezte, amikoris az épület folytonos forgása miatt e csapóajtó sem észrevehető sem hozzáférhető kívülről nem volt, vagyis tehát látszólag az épületnek tényleg sehol nem volt ajtaja.

Megállapítható azonban e torony okvetlen kellett hogy legyen, hogy lakói ki és be járhassanak. Megállítása vagy valamely fékező készülékkel történt vagy azáltal hogy a szelet fölfogó, függőleges, hosszú lemezek lelapíthatóan voltak alkalmazva, amikoris, lelapítva, szelet nem fogták, sőt lehet hogy mint mód is megvolt, amely esetben az épület nagy szélben is szinte azonnal volt megállítható. A kintről érkezők számára a tornyot vagy forgó várat a bennlévő őrök bizonyára csak titkos jelszóra vagy másvalamilyen titkos jeladásra állították meg. Népmeséinkben van is szó a vár megállítása titkáról. Egyik népmesénkben a titkos jel az hogy pénzdarabbal kell megdobni. Lehet hogy volt ilyen titkos jel is de lehet hogy itt ennek csak jelképes értelme van : az őrök megvesztegetése. A mesében ugyanis a várban lévő leány elrablásáról van szó, amihez az őrök megvesztegetése is kellett. Szerintem az ilyen, függőleges fatörzsre szerkesztett épületek eszméje ősnépünk kőkorszakbeli műveltségéből származik, illetve azt hiszem hogy őseink már azon időkben is készítettek ilyen épületeket és hogy ez még azon korból hagyományozódott egészen az újabb időkig.

1943-ban, Olaszországban láttam egy ilyen, függőleges tengelyen forgó szélmalmot, természetesen már vasból valót, amely villanyos dinamó hajtására szolgált. Tulajdonosa Cavaliere Deramo Davide (Rocca di Mezzo presso Aquila Abruzzi) volt, aki az egészet maga is készítette háza villanyos árammali ellátására.

Népmeséinkből ismerjük azon indítékot amely szerint egy királyfi (ősvallásunk idejében az Ég királya fia, azaz a Napisten) kedvesét (Ilonát) keresni bujdosásnak indul és végre a Fekete Városhoz elérkezik, ahol a Változó Várat meglátja. Vajjon nem kell-e tehát a Fekete Városban, Feketegyász Városában a sötét világűr csillagos éjszakáját és a Változó Várban magát az égboltozatot, azaz Ilona légistennői várát látnunk ? Ha tudjuk, hogy változ szavunk, miként a latin volta szó is : forgást jelent és hogy egyrészt világ szavunk, valamint a német Welt = világ ezekre mennyire hasonlítanak, akkor a kérdésre igennel felelhetünk. Ilonáról tudjuk hogy ő egyúttal a Föld és lég Istennője. Mily csodálatosan szép és költői jelképezés tehát akkor az, hogy lakása a levegőégben lebegő, légies, könnyű változó Várban van, amelynek azonban, hogy legmélyebb értelméül az égboltot, azaz a Világot kell tartanunk, ennek bizonysága marad az, hogy a Változó Várat és kertjét a Fekete Város, azaz a fekete, sötét Világtenger veszi körül; ami egyezik avval, hogy az avar várak középső kastélyát (amelyben az avar kán laka és kupolája alatt Barata Tűzisten legfőbb szentélye volt) is kert, majd az első (legbelső) varigán vagy váron (körbástyán) kívül város, azaz a nép lakai vették körül. A városok éjszakánként kigyúló számtalan lámpája az Ég csillagaival hasonlítható össze.

Ugyancsak a magasan a légben könnyedén lebegő csodavár, Ilona Légistennői laka, juttatja eszünkbe a föntebb említett Aranykertet vagy Tündérkertet és annak égi mását, az égi Csallóközt, de eszünkbe juttatja a délibábot is, amelyet népünk egy mondája is az avarokkal illetve azok fiatal királyával és az avar várak sáncaival meg a délibáb tündérével hozza kapcsolatba. A monda röviden ez : Az avarok ifjú királya és egy más fejedelem leánya szeretik egymást, de a leány apja csak úgy hajlandó a leányt odaadni ha azt vizen viszik új honába. (Szokás volt őseinknél a menyasszonyt hajón vinni, amely szokáshoz különösen a besenyő törzsek, mint víztisztelők, ragaszkodtak, de megvolt ez némely más törzsünknél is, mint például a jászoknál.) Az ifjú király népével azonnal elkezdetett egy nagy árkot ásni a Tiszától a palota felé; mielőtt azonban befejezte volna, meghalt; ama másik fejedelem orgyilkosokat küldvén, hogy mérgezzék meg. Az árok ásatása félbemaradott, kedvese pedig bánatában elepedve, szintén meghalt, de lelke délibáb képében ma is ott lebeg sokszor a szárazon maradott árok fölött és tűnő vizet varázsol bele, amely víz megjelenését életében hiába várta, hogy azon szerelmeséhez vitethessen.

Ősrégi erődítmények, száz meg száz kilométereken vonuló sáncok, árkok nyomai Magyarországon ma is mindenfelé láthatók. Ezek némelyikét népi neve ma is az avarokkal hozza kapcsolatba. Ilyen például az Avarárok elnevezésű, de az avarokra utalnak az Ördögárok, Ördögbarázdája elnevezések is, mert a kereszténységben az avarok Tűzistene az ördöggel azonosíttatott, sőt a terjedő tudatlanság még az e Tűzistent tisztelt népet is ördögöknek mondotta.

De eszünkbe juttatja a Tündér Ilona levegőben lebegő vára regéje a közmondásokbeli „légvárak”-at is, amely szót délibábos képzelgések, üres ábrándképek jellemzésére használunk és amit a délibábbal ugyancsak összefüggésbe hozunk ma is; a Tündér Ilona légi várával való kapcsolatát azonban rég feledők már, illetve a szó igazi magyarázatát és az ősmagyar hitregékben gyökerező voltát szintén eddig nem tudtuk.

Mily csodálatosan összevág ezekkel a buborék szó is, amelyet hiúságos, üres, múló valami jellemzésére használunk közmondásosan, épúgy mint a légvár szót. Az avar párkányvárak (amelyek rekonstrukcióját az alábbi rajzokon adjuk) tetején álló könnyű kupolát pedig buborékhoz valóban hasonlíthatjuk. Buborék szavunk úgylehet a búb = gömb szavunkból származik; miután pedig a vizen úszó buborék félgömb alakú, eszerint a buborék szó a kupola neve is lehet. De magyarázhatjuk e szavunkat bub-borék-nak is, amely esetben a szó második részét borit igénkkel kell azonosítanunk, mert a kupola valóban borító, beborító, befödő valami. Miután pedig régi nyelvünkben hupolag = hólyag (Ballagi : A magyar nyelv szótára.) a finnben pedig kupla = hólyag (Szinnyei : Finnischugrische Sprachwissenschaft. Leipzig. 1910.), ez tehát világosan mutatja azt is, hogy a latin cupola eddigi hivatalos magyarázata (a copulare = összekapcsolni igéből) amilyen erőltetett, ugyanolyan téves is, vagyis hogy e szó is, mint számtalan más, az egykor Itáliába költözött őstörzseinktől maradott a rómaiakra. Megfordítva az átvétel nem történhetett, mert úgy a

magyar hupolag mint a finn kupla is ős-szó, vagyis természeti dolgot jelentő, míg a latin cupola műveltségi szó, vagyis műveltségi, az ember által műveltségi életben előállított valamit jelentő. Márpedig a műveltségi szavak képződnek ősszavakból, sohasem az ősszavak a műveltségszavakból.

Föntebb az avar vár kupolája könnyű voltát említettük. Könnyűségét ugyanis szükségessé tette a nagy magasságban való helyzete, valamint forgathatósága is. Ilona légies, könnyű Változó Vára volt tehát a magasban forgó mesebeli légvár, amelynek egyik igazi ősmagyar neve : Illavár, Ilonavára vagy csak egyszerűen Illon vagy Illion = illanó, könnyű, tűnő, eltűnő lehetett, aminek a német „Luftschloss” csak rossz fordítása, emennek pedig ismét magyarra való visszafordítása a „légvár” műszavunk. Trója várát, amelyről a görög regék szólanak : a görögök még Ilion és Iliosznak, az egyiptomiak pedig egyenesen Iluna-nak is nevezték. (Spamer : Weltgeschichte. I. köt. 123. old.). Ezenkívül a görög mondákban is a Szép Helena-ért folyik a vár ostroma, aki hiszen senki más mint a mi Ilonánk, aki nevét az Ilion és Iluna nevek is fönttartották. Az egésznek igazi értelmet azonban csak a mi népmeséinkből érthetni meg, amelyekben a vár ostroma a szép királykisaszszonyért folyik és akihez a mesehős ezüstből vagy fából készült ló belsejében jut be. De sem a görögök sem semminemű árja vagy semita népek már nem ismerték, de ami gyönyörű költői jelképes szavak mögé rejtve még e népdalunkban is fölismerhető.

Szilaj ló, szilaj ló, kerüljünk elébe,Hogy be ne ugorjék virágos kis kertbe !Be talál ugorni, kárt talál ott tenni,Szerelem bimbóját le találja törni !

Vár, Kapu, kert = nőiség. Ló, fa-ló = hímség.

A turul-madárral kapcsolatban említettük már, hogy régen volt egy turulni, térülni, tűrülni = keringeni igénk. Ez igének Ilion vára Trója nevében szintén nyomára akadunk, mert ez szerintem semmi egyéb mint Tündér Ilona forgó várának „túr” szócsoportbeli, azaz ős-török neve, amely névből az tűnik ki, hogy ez igénknek volt még torjázni, turjázni = forogni alakja is; vagyis ha az árja nyelvek szóelejéni magánhangzó-kihagyási szókásától eltekintünk, akkor a Trója nevet Torja, Turja, Turuja alakúra kell rekonstruálnunk.

Tudjuk már, hogy ősnyelvünkben il, ill vagy illa levegőt is jelentett, amely szót régies -on képzővel megtoldva, kapjuk az illon = illó, azaz szálló, lebegő, tovatűnő szót is, ami azután egyaránt jelentheti jelképesen a képzeletet, a hiú, üres ábrándokat (Ballaginál régi magyar héla = üres; amit összevethetünk a Helena névvel és a tündéries légvárral), a délibábkergető vágyódást, az egész világ semmiségét, valamint világunknak a fekete világűrben szálló, semmitérő buborékhoz hasonlíttatását. Eszünkbe juthat a női hiúság, a szépség hiú, mulandó volta, amelyért mégis küzdünk és ostromoljuk e tűnő „légvárakat”. (Trója ostroma.) Látjuk pedig mindezekből egyúttal azt is, hogy istenségneveink számos különböző, habár egymással összefüggő értelmet foglaltak magukba, vagyis úgy voltak képezve, hogy mindazt kifejezhessék amivel az illető istenség kapcsolatban volt. Emlékezünk ugyanis hogy az Ili-ana, El-ena, Hel-ena névnek élet-anya, Föld-anya és lég-anya értelme is volt.

Mindenesetre az itt elmondottakban ismét igen sok gyönyörű és igazi, nem kitalált, ősmagyar költői anyagot találtunk egy új Arany János vagy Vörösmarty számára. De hogy ez anyag mily kifogyhatatlan, lássuk tovább :

A párkányvár (párkányoknak nevezték az avarok az ilyen várak lépcsőzetesen magasodó emeleteit. Párkány nevű községünk ma is van Esztergommal szemben a Duna északi partján. Meg kell pedig jegyeznünk, hogy a Felvidéken ma is élő barkó nevet viselő magyarok voltak a világba szétköltözött avar népek eredeti őstörzse, épúgy mintahogy a pelazgok őstörzse a szintén felvidéki palócok voltak) nagy kupolája tehát, magasban volta miatt igen könnyű kellett hogy legyen, amit úgy érhettek el, hogy vázát vesszőkből, hajlékony, vékony karókból, esetleg rézrudakból készítették, amely vázat azután vízhatlan anyaggal kellett borítani. E vízhatlan anyag pedig, ha a hupolag a légies, átlátszó léghupolag, azaz az égbolt, a buborék, azaz a tündéries „légvár” (Ilonvár)

vagy a délibáb jelképe kellett hogy legyen : semmiesetre sem lehetett valami sötét, nehézkes anyag. Talán üveg ? Üveg is volt valóban, csakhogy az úgynevezett Mária- üveg” — nevezhetjük bátran Ilona-üvegnek ! — vagyis az amit ma, csinált műszóval csillámpalának nevezünk. Ezt németül a szokott „Marienglas” néven kívül még „Jungfernglas”-nak (Meyers Lexikon) azaz tehát „szűzüveg”-nek is nevezik; tudjuk pedig, hogy Ilona Istennőnk, mint Magyar Ilona, bár anya, de mint Tündér Ilona egyúttal szűz is, amiértis tavaszi megnyilatkozásában, azaz násza előtt, Tündér-Szűz Ilona is volt a neve, ahogyan ez népmeséinkben ma is előfordul még. Ő a minden tavasszal megújhodó növényzet Istennője is, aki ilyenként minden tavasszal gyöngyvirágkoszorús, gyönyörű szűzként fogadja Magyar Napisten csókjait. (A görög mitológiában Héra is minden évben szűzlányként lesz újra Zeusz feleségévé; ami azonban későbbi zavar, mert Héra nem földmegszemélyesítő, valamint Zeusz sem a Nap. Ők az ősanyag és az őserő megszemélyesítései voltak, akik számára tehát idő nem létezik mert mindketten örökkévalóak, amit azonban a görögök már nem tudván, náluk ilyen zavarok keletkeztek.) Az Ilonaüveg pedig abszolút tűzállósága miatt az avarok tűzkultuszában szerepelt is. Jelképezte magát a szüzességet azért is, mert a tűz (őseink szerint a tűz csak energiamegnyilvánulás, tehát hímség; a víz ellenben anyag, tehát nőiség) nem fogja, soha el nem ég, lángra nem lobban és a legforróbb tűzből is érintetlenül, elváltozatlanul kerül elő, de emellett átlátszó mint a levegő és hártyaszerű mint a szűzhártya maga. Ha tehát a párkányvár hupolaga (kupolája) ilyen szűzüveggel volt pikkelyszerűen födve, akkor az valóban óriási buborékhoz volt hasonlatos, átlátszó és messzire tündériesen csillogó volt, mint a levegő, mint a tünemény, mint a délibáb, mint a „légvár”: sem tűz, sem eső nem árthatott neki, könnyű volt és Ilonát vagy Helénát mindenképen jelképezhette.

Ilona égi forgó vára magyarázatát azonban népmeséinken kívül még a magyar nép csillagképeiben is megtaláljuk. Toroczkai-Wigand Ede „Öreg Csillagok” című könyvében látjuk, hogy a Kisgöncöl neveztetik még „Tündéraszszony Palotájá”-nak is, amelynek egyik Csillaga pedig maga az északi Sarkcsillag, vagyis az égbolt forgási tengelyében van, amiszerint tehát e palota nem más mint Tündér Ilona Változó Vára, amelynek üvegkupolája maga az égbolt, azaz Ilona vára, amely azonos a görögök Ilion, az egyiptomiak Iluna nevű mondai várával is, azaz Trójával, amelyet a görögök sohasem ostromoltak, hanem ők csak örökölték az Ilona vára ostromáról szóló ős-palóc (pelazg) és avar regét, amelyet ők azonban soha igazán meg nem értettek, amiértis azt költőik átdolgozván, el is rontottak. Népmeséinkből azonban napjainkig is kivehető még, hogy e regében tulajdonképen a szüzesség ostromlásáról és

bevételéről van szó. Hogy ez igaz, emellett tanúskodik ma is több Leányvár, Leánykavár, Németországban Magdeburg, vár- és városnév, mert a magyar leány szónak régen szűz értelme is volt. Leány értelme volt az ónémet nyelvben a magd, magda szónak is, csakhogy itten már árja félreértéssel van dolgunk, mert mi tudjuk hogy Ilona Istennőnk épen ellenkezőleg a Magyar vagy Magar nevet násza után veszi föl, vagyis amikor már többé nem leány hanem „Boldogasszony.”

Hogypedig az ókorban Trója nevű vár tényleg létezett is, talán nem is egy hanem több, ez épen olyan dolog, mint ahogy ma Amerikában vannak például Memphis és Alexandria nevű városok, vagyis a régi mondai, történelemben, hitregékben szerepelt városneveket újonnan alapított városokra mindig újra és újra alkalmazták.

Mind a föntiek után nem lesz többé oly érthetetlen előttünk az sem amit némely népmesénk mond, hogy Tündér Ilona vára aranyláncon arany csillaghoz erősítve függ és mindig arra fordul amerre az Áldott Nap. Ez aranycsillag tehát a Sarkcsillag. Igazi ősi várkastélyainkon pedig ez aranycsillagot a kupola tetején lévő kerek nyílásban, az ógban (avar szóval: az ór-ban) összeérő rézrudak végét képezték, olyanféleképen mint ezt a megelőző oldal rajza mutatja. Amely rúdvégek aranyozottak is lehettek és amely csillagalakról aranyláncon függött Tündér Ilona ágya, amely azonban a régi, kerek, váralakú, tornyos kórcsillárokhoz volt hasonlatos, amilyen egy az Aachen városabeli dómban

is van, és amelyet Nagy Károly az avaroktól zsákmányolt volt. Tündér Ilona ezen függő, kerek ágyát itt le nem írhatom, mert erről az avar várakról és a vele összefüggő mesékről, és egyebekről, szintén igen hosszú tanulmányt kellene írnom. Csak azt említem tehát meg, hogy a várhupolagoknak is kétféle megoldása volt. Olyan amelyet a középen álló oszlop tartott és olyan amely önmaga állott meg és amelynek ógjáról az igen nagy és tornyocskáin öröklámpákat égető körcsillár függött. Az előbbinél a hupolag volt forgatható, az utóbbinál pedig csak a csillár. (Lássad az illető népi adatok egyrészét: „Ethnographia.” 1927. 149 old. és Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág: „Az örök ifjúság vize.”)

A magyarságtudomány (a hungarológia, amely az emberiség ma még titokzatos homályba burkolt ősmúltját is megvilágítandja) a jövőben, ha kifejlesztjük, azt is meg fogja állapíthatni, hogy ősnépeink hímelvi törzsei a földi paradicsomot, vagyis Tündér Ilona kertjét, víz között, szigeten valónak képzelték, valamint hogy természetesen hasonlónak képzelték a Mennyországot, azaz az égi paradicsomot is, de hogy a nőelvi törzsek ezt ellenkezőleg a hímséget jelképező magas, nehezen megmászható sziklahegy tetejére, sőt némely rege szerint óriási, toronyszerű épület tetejére is képzelték, amelyre eredetileg női mesehősnek vagy hősnőknek kellett följutniuk, de akik helyébe, az igazi jelképes értelem feledésbemenése folytán, ma már szinte kivétel nélkül férfi mesehős tétetett; elhomályosult maradványokra azonban még akadunk. Ilyen a Szélvár és Póka Ágnes regéje is. (Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág: „A szélvári csodavirág.) A rege lényege ez : Gazdag ifjú és szegény leány nem lehetnek egymáséi mert a gazdag apa nem engedi. Magas hegy tetején Szélvárban terem a csodavirág, amelyet a leánynak meg kell szereznie. Ezer halálos veszedelem között sikerül följutnia és a virágot meghoznia, mire az eddig ellenkező gazdag apa házasságukba beleegyezik. A hegytető paradicsomi kertjének emlékét itt már csak a „csodavirág” tartja fönn, de feledésbe ment, hogy a nász a hegytetőn történik, ami azonban megmaradott egy más hasonló regénkben, amelyben a leány az érte epedő ifjúnak azt mondja hogy csak egy bizonyos hegy tetején lesz az övé. Hiányzik azonban már ebből is annak megmondása, hogy akik azon hegy tetején lesznek egymáséi azok férj és feleséggé lettek, épúgy mint a hímelvieknél azok akik a szent sziget kertjében egyesültek.

Úgyszintén megállapítható lesz az is, hogy mindez összefüggésben volt azzal is, hogy a hímelvi törzsek közül azok amelyek lakai azaz kunyhói kupolaszerűek (nem hegyesek) voltak, ezeket rendesen úgy építették, hogy vázuk magától is megállott, holott a nőelviek úgy, hogy ezeket középen rúd vagy oszlop tartotta, amely aztán a hímség jelképe lett és amely jelkép összefügg az Eget tartó Atlasszal illetve Herkulessel, amely dolgokból azután még az is következik, hogy a fönti rajzon vázolt, fatörzsön forgathatóan megalkotott épületek is nőelvi törzseink találmánya kellett hogy legyenek.

Említettük hogy Ilona ikernővére Temise volt. Ez azonban csak a kunoknál volt legáltalánosabb neve, mert a t-m, d-m, t-n, d-n alakú szavak, valamint ezek megfordítása (m-t stb.) náluk a víz, a nedvesség, tej, tehén és nőiség nevei voltak. Láttuk hogy a magyar törzsek hímelvűségével szemben a nőelvűséget a szemere törzsek képviselték, amelyek szócsoportja a szem (sz-m, s-m, n-z, n-sz stb.) volt. Viszont a nyelvészek előtt ismeretes, hogy a sziszegő hangok (sz, s, z, zs, cs) igen könnyen változnak t vagy d hanggá, úgyhogy a tem szócsoportot a szem szócsoporttal tulajdonképen azonosnak vehetjük. A kunok pedig a sziszegő hangok helyett valóban szerettek t vagy d hangot ejteni, amiszerint tehát Szemere és Temere vagy Tamara egymással teljesen azonosak (Ismeretes ugyanis, hogy a magánhangzók változása alig játszik szerepet.), aminthogy Szemere Földistennőnk nevét az elő-ázsiai Szemiramisz-Szamuramat mondai királynő nevében épúgy megtaláljuk mint az oroszországi mondák Tamara királynője nevében, akik tehát azonosak Tündér Ilonával, illetve a vízistennői megnyilvánulásával is, aki mint ikernővére is szerepelt, de tulajdonképen vele azonos volt. Ezek után mármost érteni fogjuk az árja mat-er, met-er, Mut-ter, Mad-el, Mäd-el nőt jelentő szavakat is, amelyek hiszen csak a t-m, d-m alakú szavak megfordításai.

Az m és n hangok, bár kiejtésileg egymásnak nem rokonai, de hangzásilag egymáshoz oly közeliek, hogy őket a fül kissé távolabbról meg sem tudja különböztetni, amiértis a nyelvekben azonosulni is szoktak, vagyis a t-m, d-m és m-t, m-d alakú szavakat az n-t, n-d és t-n, d-n alakúakkal azonosaknak

tekinthetjük. (Példa, hogy a magyar kan szó erdélyi tájszólásokban kam, a nesze! pedig mesze!, sőt a nevetni is mevetni. Mi több : régibb nyelvemlékeinkben találjuk elég gyakran : mák-szem, búza-szem helyett mák-szen, búza-szen.) De tudni fogjuk ezután a dáma szó igazi eredetét is; hogy ugyanis ez valamikor tulajdonképen semmi egyebet nem jelentett mint nőt, de az őskori fenséges óriásszarvas nőstényét is jelentvén, előkelőség, fenségesség értelmet is kapott, épúgy mint ahogy a görög agetosz, aksziosz és a latin augustus szavak is az ősszarvas hímjei ágas vagy ákos nevéből származtak ugyan de ez állat fenséges megjelenése és főistenjelkép mivolta révén még fenséges, tiszteletreméltó, csodálatraméltó értelmet is kaptak. De érteni fogjuk ezek után azt is hogy a dám-szarvas latin dama neve eredeti értelme sem volt más mint nőstény, vagyis hogy valamikor tulajdonképen csak szarvastehén jelentése volt. Ha eszünkbe jut, hogy az ó-franciában dain (az olaszban daino) = dámszarvas, úgy e francia szóban tisztán és világosan fölismerjük tehén szavunkat, amelynek tehát valamikor tajin, tejen, illetve dajin, dajn, dan, tana alakjai is kellett hogy legyenek, úgyhogy mindezek egyrészt a tej, régen té, téj, táj (Csíkmegyében ma is táj = tej) szavunkra, másrészt a szláv dojka = emlő, dojiti = szoptatni és a magyar dajka szóra vezet rá. Úgyhogy kénytelenek vagyunk ismét a Tejútra és a tehénnel jelképezett és Herkules Napistent szoptató Hera Juno Istennőre gondolni. De kénytelenek vagyunk egyúttal azt is belátni, hogy mindezen megfejtések csakis az ősmagyar mitológia és a magyar nyelv segítségével lehetségesek. Ezen ten, tem szóalakok megfordítva, fejtik meg az egyiptomi mitológiabeli Neit, Nut és Mut ősistennőneveket is, amelyek az ősvíz, az őstenger, ősnedvesség azaz a világkezdő ősanyag nőistenségben való megszemélyesítései nevei voltak. De e nevek sem egyebek mint a mi régi ned, nedű, mai nedv szavaink és a latin-olasz madeo madido = nedves szavak változatai. Ugyene szavak képezik az árja nyelvekbeli méd, mét = méz szavakat is, míg méz szavunk ismét a d és t hangoknak sziszegőhanggá való könnyű átalakulhatását tanusítja, mivel a méz is folyadék, nedves anyag és épen a tejjel állíttatik gyakran párhuzamba; viszont az m, v, b, mássalhangzók közeli rokon volta révén méz szavunk a víz szavunkhoz is visszavezet, amelynek révén épen úgy mint a méz szavunk révén is, a kun szócsoportot elhagyván, visszatértünk a besenyő és szemere szócsoportok területeire, amelyekben sziszegőhangok állanak a t és d hangok helyén.

De az elmondottak értetik meg velünk Temes folyónk nevét is, amelynek régen Temis, Tamis változatai is voltak. Tökéletesen egyezik pedig ezekkel az angolországi Thames, vagy Temse, régen Tamisz folyó neve, de föl kell még tűnjön nekünk az Európában és másutt is előforduló számos Ten-, Tem-, Dan- kezdetű folyónév, különösen pedig a Don, Duna és régi Deneper, Deneszter és Tana folyónevek, továbbá az Azovi Tenger régi Tanaisz neve, mitöbb az abesszíniai Tana tó neve is.

Ha tehát Magyar Napisten neje Ilona volt, aki a Szemere nevet is viselte; de Hunor neje meg Temise volt, aki a besenyőknél Besenyőnek is neveztetett és míg amaz inkább Földistennő, emez inkább Vízistennő volt. Aminthogy a békés, gyümölcstermelő és hímelvi magyarokkal szemben a nőelvűséget a békés, gabonatermelő szemerék képviselték, úgy a harcias, vadászó és hímelvi kunokkal szemben a nőelvűséget a harcias és főkép halászó, vizi és hajózó életet folytató besenyők képviselték, bár volt a kunoknak egy más nőelvi törzse is, amely a méd vagy mada, mata nevet viselte és amelynek őstörzse a matyó nevet Felsőmagyarországon ma is viseli, de amely a szemere törzsektől úgy vallásos fölfogásában mint műveltségében alig különbözött.

Mindezen nőelvi törzsek a Napistent szintén tisztelték ugyan (a szemerék Szam, Szon, Szomata stb. nevek alatt, a besenyők Pet, Petur, Bátor, Veszer néven), de náluk mindig a Föld- illetve a Vízistennőnek volt nagyobb kultusza. Hasonlókép volt ez természetesen az ős-főistenséggel is. A nőelvi törzseknél az Ősanyag-Istennőnek, a hímelvieknél az Őserő-Istennek volt nagyobb kultusza. Megjegyzendő azonban, hogy ez utóbbiak, bár főistenségek voltak, de mégis általában kultuszuk nem volt oly nagy mint a nemzeti, névadó istenségé; bár voltak ez alól kivételek is, mint például az amazon törzseknél, amelyek egyrészt a nőelvűséget a végletekig vitték, másrészt csak az Ősanyagistennőt részesítették nagy tiszteletben, akit Ama, Ma, Amaza, Eme, Emese, Sz, Isz, Iszonya alakú neveken neveztek és kultuszát szinte az egyistenvallásig vitték. Hasonló kivétel természetesen hímelvi törzseknél is előfordult, aminek eredménye volt a fanatikus egyistenhívőség is, amely fanatizmus természetesen csak azután következett be, miután az ősi magyar vérséget már

idegen vérség nyomta el, vagyis Palesztina és Szíria fajunkbeli ősnépeit a hegyek közül és sivatagokról közéjük folyton és mind tömegesebben beszivárgó műveletlen és szellemileg fejletlenebb más népek úgy nyelvileg mint fajilag már elborították.[2]

Nőelvi őstörzseink eszejárása a mai anyagelvűséggel (materializmussal) hasonlítható össze, mert holott a hímelvi törzsek minden létezőnek emberi ésszel meg nem érthető kezdetének, ősokának az örökké megvolt őserőt tartották, amely az anyagot is létrehozta, és ezt férfiistenséggel jelképezték, ezzel szemben a nőelviek szerint minden létezőnek emberi ésszel szintén föl nem érhető kezdete az ősanyag volt, amely öröktől fogva létezett, amely az erőt is szülte és amit ők nőistenségben személyesítettek meg. Mivel pedig mielőtt ezt megszülte volna, még semminemű erő (energia), azaz semmiféle hímség nem létezett, ami megtermékenyíthette volna, ennélfogva ő csak szűzen szülhetett, vagyis tehát szűz-anya volt. Lévén pedig a hő és fény is erők, ezért ezek megszületése előtt csak sötétség és hidegség létezhettek. Ezért az Ősanyag költői megszemélyesítését vagyis az Ős-Anyagistennőt, az Örök-Anyát, a nőelvi törzsek egyrésze, mint például a besenyők, feketének képzelték; vagy csak feketébe öltözötten, vagypedig feketebőrűnek is ábrázolva őt. Ez oka annak, hogy például a rómaiak által „Efezuszi Diana”-nak nevezett elő-ázsiai Ős-Világanya-Istennő, aki tiszteletét a rómaiak is átvették, feketearcú-, kezű-, lábúnak ábrázoltatott, amint azt szobrain látjuk, amelyeken teste látható részei fekete márványból készültek, míg a ruhái és a rajta lévő jelképek fehér márványból valóak. Holott láttuk hogy a magyarok az ős-Anyaistennőt a Tejúttal azonosítva, épen ellenkezőleg fehérnek képzelték és őt fehér szarvasünővel jelképezték. Vagyis láthatjuk ezekből is, hogy őseink jelképes regéiket teljesen szabadon és tetszésük szerint költötték, habár ezekkel mindig természeti valóságokat igyekeztek költőileg kifejezni. A vallási türelmetlenség, felekezeti gyűlölködés és vakhit, amely egymásellen uszítja a különböző felfogású embereket, csak igen későn, más népek elszaporodásával vette kezdetét, különösen pedig a mai prófétai vallások elterjedésével.

A besenyők maguk is barnabőrűek és feketehajúak voltak, a földközi, sőt kissé a negroid fajok felé hajló test- és fejalkattal. Ősrégi időkben a mai arab félsziget déli részében és Afrikában ők alapították Sába és Abesszínia országait.

Innen származnak a Sába királynőjéről szóló mondák, amelyeket későbbi népek csak áthelyeztek újabb időkbe. „Sába királynője” senki más mint a besenyők nemzeti Istennője Besenyő, aki neve Saba, Sabina, Szabenna is volt, amely mondai királynőtől az abesszíniai nép magát ma is származtatja. Ez a megfejtése annak is, hogy Abessziniában a Mária-Terézia tallérok máig is forgalomban vannak és Abesszínia számára ma is újra és újra veretnek; vagyis az ezen tallérokon lévő Mária-Terézia-fejről egykor az abesszíniai nép a fejébe vette, hogy ez az ő ősük : Sába királynéja képe és hogy e tallérok még őtőle származnak, amiértis e pénzeket minden másnál szívesebben fogadta el. Abesszínia igazi, ősi neve tehát Beszini, Besszínia volt míg a kezdő a csak névelő, épúgy mint az avarok igazi vár vagy várkun neve előtt.

Miután nőelvi őstörzseink fölfogása szerint az erőt az anyag szüli, ezért — amint már említettük — az Ős-Anyagistennőt szűz-anyának képzelték, de értvén ezt egykori nagy szellemi műveltségünk idején, természetesen, csak jelképesen, azaz tudván, hogy maguk az istenségek is csak költői megszemélyesítések. E költői rege ment azután át egyrészt buddhizmusba, ahol a Buddha születéséről szóló mondákban szintén nyomára akadunk, másrészt a kereszténységbe is, de már teljesen szószerint véve, sőt a kereszténységben már sérthetetlen és megváltozhatatlan hittételként; amelyben kételkedni halálos bűn, amelyért örök pokol büntetés jár. Továbbá a Bibliában a Suzanna névben a Szűz-anya név maga is fönnmaradott, habár, természetesen, az igazi értelem ismerete nélkül, épúgy mint ahogy Mária anyja Anna nevében a mi ős-Istennőnk Anya neve maradott fönn, amely anya szavunk régen anna alakban is élt, például a szumiroknál, míg az etruszkok enna-nak ejtették.

A szemere és besenyő törzseknél az Ős-Nőistenség egyszerű S vagy Sz hangból álló neve azzal volt összefüggésben, hogy ez a víz hangja, a nedves őselemé, amely őseink fölfogása szerint nőiség. A víz ugyanis ha folyik, ha hullámzik, ha csurog, ha esőként hullik, ha sugárban lövell, mindig ssss

hangot hallat. De ugyane hangot hallatja a gabona növények sokasága, ha egy gabonaföld fölött a szél végig fut, vagyis akkor ezek is a vízéhez hasonló suhogó hangot adnak, miközben a vízhez teljesen hasonló módon hullámzanak is. Láttuk pedig, hogy a szemerék gabonatermelők voltak. Náluk a gabonanövények, valamint a besenyőknél is (akik, bár mellékesebben, de gabonát szintén termeltek) mindenkor Szemere vagy Besenyő Istennő szent növényei voltak, Neveik : szem, zab; megfordítva : búza, mai nyelvünkben is részben még szemere-besenyő alakúak. A rizs pedig, tudjuk, csak vízben terem, a besenyők meg épen csak vizenyős helyeken laktak. Ezenkívül a gabonaszemek sokasága, ha mozgatjuk, ha vízként öntjük : szintén a víz ssss hangját hallatja. Láttuk pedig, hogy a szemere és besenyő szócsoportok egyik alkatrésze a sziszegőhangok voltak. A besenyő szócsoport másik alkatrészét a p, b, m ajakhangok és a f, v félajakhangok képezik, ami meg azzal van összefüggésben hogy a barnabőrű és a negroid felé hajló fajoknak fejlett ajkaik vannak, míg például a kunoknak, akik szócsoportjából, az egy m kivételével az ajakhangok hiányoznak, igen keskeny ajkaik voltak. Különösen áll ez a fehérkunokra, akik, amint a rajzon is láthatjuk, a koponyatorzítás szokásának is hódoltak.

Ha teljes csönd vesz bennünket körül, például barlang mélyén, tökéletes szélcsöndben magas hegy csúcsán vagy tenger síkján, akkor fülünkben halk szszszsz hangot hallunk. Ezt szemere és besenyő őseink az Örökkévalóság hangjának, a Mindenség Tengere susogásának, a Csend szavának nevezték, természetesen csak jelképesen mert valószínűleg ezt ők is vérünknek ereinkben való folyása hangjának tartották. Ha azonban ez tényleg így is van, akkor is ez is tehát folyás, azaz tehát folyadék hangja. Vérkeringésünk, illetve szívünk szüntelen verése, mozgása, azaz élete is tehát a Nagy Titok, az Élet Titka, amely emberi értelemmel meg nem fejthető. Vagyis ezen Sz hang is a besenyők titokzatos, sötét, feketearcú Ős-Istennője neve és egyúttal az ő szava is, az ő tiltó, hallgatásra intő Szszsz! vagy Ssss! szava, amely tiltja az Örökkévalóság titkát kutatni, a Világ létét magyarázni akarni, mert aki ezt mégis teszi, próbálgatja, annak büntetése az hogy megőrül.

Említettük föntebb, hogy a Nagy Sötétséget megszemélyesítő besenyő Iszonya Istennő egyúttal a Halál Istennője is volt. E törzseink szerint ugyanis mindennek kezdete, tehát az élet kezdete is, a végtelen világűr ősanyagában volt, amely örök idők óta létezett. De ugyanezen Végtelenség sötét, tátongó és hideg tengere, a nagy világűr tehát, amelyből az élet származott, az amely minden életet mindig újra meg is semmisít, amiértis ő az Élet kezdete, de vége is, ő a Halál is, aki saját gyermekeit fölfalja, amiértis a besenyő nevével azonos iszonyú és iszonyatos szavaknak a borzalmas és rémes szavakkal azonos értelmük volt. Azt pedig már láttuk hogy a nemzeti istenség és az ősistenség nevei között a különbség rendesen csak az hogy utóbbiból a kezdő mássalhangzó hiányzik, a jelen esetben Biszonya-Iszonya és Temese-Emese. Láttuk azt is, hogy őseink hitregéi szerint a Napisten ragyogó, szépséges, aranyhajú és nagyerejű hősként harcol az életet elnyelni, megsemmisíteni akaró sötét és hideg Halál ellen, — amely pedig neki anyja is, valamint nekünk, élőknek, az ő édes gyermekeinek, akiket ő védelmez, ősanyja. E gondolat van meg, de már teljesen elhomályosulva, elrontva a görög mitológiában is. Itt Héra a főistennő, aki emlőjét Heraklész Napisten szopja és ami annak elrontott maradványa, hogy Héra senki más mint az ős-Istennő, azaz a Napisten anyja. Az pedig, hogy Héra utóbb neki életére tör, őt üldözi, annak elhomályosult emléke, hogy a sötét világűr a belőle keletkezett életet ismét el is nyeli, meg is semmisíti.

Sokkal világosabban fölismerhetően maradott meg az indiai mitológiában, amelyben Káli a Halál Istennője, a rémes, fekete Istennő, aki minden életet létre hozott, de minden életet ismét meg is öl, föl is fal; aki nevének értelme is fekete, sötét. Ezen Kál szó, amely számos nyelvben sötétség, feketeség értelemmel van meg, csak l-es kiejtése a magyar gara, török kara, japáni kuro = fekete szónak, de amely a mi halál és az ugor kula = halál szavainkkal is azonosul. Az afrikai oromo (vagy galla) nyelvben, amely a magyarral oly sok hasonlósággal bír, hallaia, halleia = tenger és mélység, ami tehát szintén a mi halál szavunkkal és hal, meghal igénkkel függ össze, mert ennek a meghalás értelmén kívül az erdélyi tájszólásokban meg süllyed értelme is van (például: lábam a

hóba halt = lábam a hóba süllyedett), ami tehát azt tanusítja, hogy őseinknél a meghalás mélységbesüllyedésként is fogatott föl, vagyis az Örökkévalóság Tengerébe merüléssel hozatott költőileg össze. Föltünően igazolja ezt még hal főnevünk is, vagyis azon állat neve amely a mélységben tartózkodik. Több népmesénkből következtethető, hogy őseinknél a hal valóban a halál jelképe volt, vagyis a mélysége és a mélységbe süllyedése. Sőt mivel a halál az örök csönddel, az örök hallgatással is egy, a hal pedig azon állat, amelynek tüdeje nem lévén, örökké hallgat, a jelképes összefüggést ez is megerősíti és ami még ezen közmondásainkban is kifejeződik: „Hallgat mint a hal.” vagy „Szótlan mint a hal.”

Mindezek utóbbi szavak azonban, amint látjuk, már sem a szemere, sem a besenyő szócsoportba nem tartoznak, hanem egy egészen más törzsünkébe, amelynek valamely ága, valószínűleg a nőelvi, szintén halászó és hajózó életmódot folytatott. E törzsünk neve gál, gél, vagy kár, kurus, kuruc, kőrös volt, éspedig közülük a hímelviek kalota, galata, kalocsa, kelte, haropa, a nőelviek pedig kalán, gelona, helena, kirena alakú neveken neveztettek. Ez is azonban azon dolgok közé tartozik, amelyekkel jelen könyvünkben bővebben nem foglalkozhatunk, mert hiszen ezeknek a Csodaszarvashoz vajmi kevés közük van. Ezért épen csak néhány szó említést teszünk az alábbiakról : A kelta nyelvet a tudósok hosszú viták után az árja nyelvek közé sorolták ugyan, de ez csak igen nehezen sikerült, a kelta és az árja nyelvek közötti nagy eltérések miatt. A tényállás szerintem az, hogy az ismert kelta nyelv az igazi, ősi kelta nyelvnek csak késői, romlott, elárjásodott maradványa. Az ősi kelta az ősmagyarhoz még sokkal közelebbálló volt és valamint a többi törzsek nyelvének, úgy az övéknek is megvolt a maga szócsoportja, amelyet a gy, g, k, h, és r, l mássalhangzók képeztek. Szent állataik a halakon és más viziállatokon kívül voltak az oroszlán, a sas és a ló; hímelvi alapjelképük a bot, de amelyet ők karó, kóró, kaló, koló alakú szavakkal neveztek, nőelvi jelképük pedig a karika vagy gyűrű, amelynek még kalán, kolán, koronk, küren stb. alakú nevei is voltak. Végtelenül gazdag mitológiájuk, gyönyörű regeviláguk szétszórt, elromlott maradványaival tele van a világ, de ezek mély értelmét és egymássali összefüggését ma senki sem ismeri. Hogy ezen regevilágból csak egyetmást említsek : ide tartozik például a Garam folyónk mélyén palotában lakó Békakirályné meséje és annak úgy nálunk meg más népeknél való számtalan változata. Béka szavunk azonban kabar eredetű, míg gál törzseink ezt réka-nak ejtették, amivel aztán egy regebeli Réka királynéról szóló mondák függenek össze, amelyek csak később hozattak kapcsolatba Atillával és feleségével. E regék többnyire vízalatti palotákról, városokról szólanak, ahova földi emberek csodás dolgokat tanulni járnak. Ide tartozik például a kaldeai Oannesz-monda is, amely a vízből kijáró és az embereket oktató halemberekről szól. (Lássad például Benedek Eleknél „Szekfűhajú János” meséjét.) De ide tartozik például a szegény halászról szóló mesénk is, aki hálójába a Békakirályné ismételten egy kerek követ tesz, amelyről, mikor a rátapadott iszaptól megtisztul, kitűnik hogy hatalmas gyémánt.

___________________

* E Magda név helyébe később csak azért került Piroska, mert a Magda nevet latin eredetűnek vélték.

2 A zord hegységek közül és terméketlen pusztákról a lakosság folyton szivárog a jobb megélhetési lehetőségeket nyújtó síkságok, völgyek és tengerpartok felé, még akkor is, ha itt csak alárendelt helyeket tud magának biztosítani; aminthogy mindenütt azt látjuk, hogy az ilyen, jobb megélhetési lehetőségű helyeken a szolgák, cselédek, durva munkákat végező egyének, szinte kivétel nélkül a környező hegyek vagy terméketlen pusztaságok vidékéről származó emberek, akik kivétel nélkül műveletlenebbek és testileg, lelkileg durvábbak mint a helybeli lakosság. Eleintén a lakosságba beleolvadnak ugyan, de utódaik, keverék egyének lévén, már durvábbak mint a tisztavérű őslakosság egyénei. Számuk újabb és újabb beszivárgás folytán mindinkább gyarapodik, úgyhogy idővel az őslakosság között egy alacsonyabbrendű népréteg képződik, amely bár urai nyelvét is bírja, de egymásközött már magávalhozottt nyelvét is használja. Beházasodás vagy személyes élelmesség révén egyeseknek, majd mind többeknek, sikerül előkelőbb helyzetbe jutniuk. Ezek az

őslakosság magasabbrendű műveltségét tökéletesen, sőt mohón sajátítják ugyan el, hogy alacsony származásukat palástolják, szellemileg azonban mégis durvábbak maradnak, annál inkább mentül több ereikben a bevándorlott durvább nép vére. Ekkor kezd a bevándorlottak nyelve is mindig általánosabban használatba jönni, bár telides-teli van olyan az őslakosság nyelvéből vett szavakkal amelyeknek megfelelői benne nem voltak meg. Így állanak elő a keverék nyelvek. Mivel a beszivárgás szakadatlanul tart, idővel a beszivárgó nép többségbe jut, az uralmat is magához ragadja, az őslakosságot hatalmilag és nyelvileg is elnyomja, sőt szellemileg durvább lévén, a legkíméletlenebbül irtani és üldözni kezdi, mire az őslakosság, saját nyelvét feledve és kényszerűségből meg is tagadva, az úrrá lett jövevények tömegében elenyészik. A bevándorlott nép most már természetesen saját nyelvét kezdi kiművelni és nála, durvább lelkülete folytán, az igazságérzet is csekély lévén, nemcsak az átvett szavak idegen eredetét kezdi letagadni, de a művelt ősnép egykori létezését is szívesen elhallgatja, majd tagadja is és a tőle átvett műveltséget is arcátlanul a magáénak állítja. Mind ennek elkerülhetetlen következménye azonban a műveltség, erkölcs és becsületérzés hanyatlása volt, vagyis még esetleges technikai haladások dacára is, műveltségi és szellemi süllyedés volt, ami műveletlenebb alacsonyabbrendű tömegek uralomrajutásával sehol el nem maradhatott. Ez volt az oka például a dalmáciai tengerparti városok lassú elszlávosodásának, valamint Magyarországon is a termékeny völgyek és lapályosabb tájak ősi magyarsága lassú elszlávosodásának vagy eloláhosodásának az újabb időkben. Természetes dolog, hogy a hegységek és terméketlen tájak lakossága igyekezik a jobb megélhetési viszonyokkal bíró helyekre, viszont az itteni kifinomultabb népnek sohasem jut eszébe a zord hegységek közé vagy a sivatagokra költözi és ott megtelepedni. A fönt leírt folyamat a történelemben számtalanszor ismétlődött. Ritka kivételek csak szokatlan hatalmi, társadalmi vagy természeti viszonyok következtében történtek. Például a rómaiak hódításai és a kereszténység fegyveres terjesztésével járt nagy nyelvcserék.

A Bőségszaru

Bőségszarunak, latinul „cornucopiae”-nak neveznek egy regebeli tülköt, amelyből mindenkor bőséggel omlik mindenféle gyümölcs.

Különösen Fortuna (Szerencse) Istennő kezébe szoktak volt ábrázolni, de látjuk díszítmények között is alkalmazva. Róla a hagyomány az, hogy ez Amalthea (Tápláló) nevű kecske egyik szarva, amely kecske tejével egy tündér (nympha) — aki Melisszeusz krétai király leánya volt — a csecsemő Zeuszt táplálta, akit az életére törő apja, Kronosz, üldözése elől rejtegetnie kellett volt. E kecskét, jutalmául, az Istenek az Égbe, a Csillagok közé helyezték és ez a mai Capella (nőstény-kecske) csillagképe. De utóbb ennek egyik szarvát Zeusz a tündérleánynak ajándékozta azzal, hogy bármit kivánand, ez a szaruból kijövend; amiértis ezt „Bőségszaru”-nak nevezték el.

Van még e szaruról egy más görög hitrege is, amely szerint ez a bikává változott Acheloosz egyik, Heraklész által letört szarva.

Ide tartoznak a Galatea tengeri Istennőről és Karon hajósról szóló hitregék, valamint a csodás Álomhajóról szóló mesék is, amely hajó az emberek lelkeit viszi az éjszakában. Ezek egyrészt a nautilusz-polipra vonatkoznak, amely gyöngyház fényű csigahéjában él, a mélységből jön föl, hajóként úszik, majd ismét alámerül. De vonatkoznak e mesék egy ősrégi időkben élt kétéltű, békaféle emberiségre is, amely millió évekkel az emlősemberiség előtt élte viziéletmódját, magas

műveltsége volt és amelynek utolsó maradványait a keletkező emlősemberiség még látta.

El fog majd jönni annak ideje is amikor mind e töredékeket össze fogjuk állíthatni és őseink szellemi kincseinek ismét mindnyájunkat gyönyörködtető és boldogító birtokába fogunk jutni.

A magyar mese ellenben, ennek több változata alapján helyreállítva, ez : (A vörös tehén.)

Volt egyszer egy özvegyember és ennek fiacskája. Egymaga nem tudta eléggé gondját viselni, a közelben pedig lakott egy özvegyasszony és azért ezt elvette feleségül. Ennek azonban három leánya is volt. Kezdetben az asszony a fiúval jól bánt de későbben mind mostohábban és csak saját leányait tartotta jól. Majd végül a fiúnak a házban sem volt szabad lennie, csak az ólban a tehenekkel; ennie pedig csak száraz kenyérhéjakat adott.

A leányok egyikének csak egy szeme volt a homloka közepén, a másiknak két szeme, harmadiknak pedig három és ezek közül egyik a haja között a feje tetején.

Egyszer honnan, honnan nem, egy vörös tehén került az udvarukba. Senki sem tudta honnan jött és kié lehet. Senki sem kereste s így a tehén náluk maradott.

Egyszer a fiú, hogy csak egy kis száraz kenyérhéjat kapott vacsorára, este az ólban sírdogált, mert nagyon éhes volt és nem tudott elaludni. Hát csak hallja, hogy valaki nevén szólítja :

— Jánoskám !...

Néz széjjel az ólban de nem lát sehol senkit.

Gondolja hogy talán nem is szólott senki s csak úgy tetszett neki mintha hallotta volna. De ismét hallja :

— Jánoskám, gyere ide...

Megy a hang után a vörös tehén felé s hát ez szól hozzá :

— Jánoskám, én vagyok itt ; édesanyád. Tudtam a Másvilágon hogy rosszul bánnak veled és ezért nem nyughattam, hanem eljöttem vörös tehén képében, hogy gondod viseljem. Jer, a jobbszarvam csavarjad le s abból mindenféle jó étel jön ki bőven. Ehetsz, ihatsz, azután a szarvam a helyére csavarjad vissza.

(A mese egyik változata szerint a szarúból tejet ihat amennyit akar, mert ez belőle soha ki nem fogy.)

A fiú úgy is tesz. A mindenféle jó ételből jóllakik, aztán a szarvát a helyére visszacsavarja.

Így történik ez mármost minden este, úgyhogy a fiú csakhamar megerősödik és minden nap szebb és egészségesebb lesz.

Mostohája sokat bosszankodott emiatt és csodálkozott rajta. Azt mondotta egyszer az egyszemű leányának :

— Az a kölyök bizonyára éjszaka szopja a teheneket; azért van olyan jó színben. Estére, vacsora után a kenyérhéjat te vidd le az ólba hozzája, azután maradjál ott játszani vele. Tegyél úgy mintha aludnál és figyeljed meg mit csinál.

A leány le is ment, játszadozott egy darabig a fiúval, ámde aztán elaludott igazán. De a fiú nem aludott el mert éhes volt. A száraz kenyérhéjból alig rágcsált volt valamit, azt is csak azért hogy a leány lássa. De mikor látta hogy ez már mélyen aluszik, odament a tehénhez, a szarvát lecsavarta, evett, ivott kedvére, azután a szarvát visszacsavarta s aludott ő is reggelig.

Reggel a leány fölment édesanyjához és amikor ez megkérdezte hogy hát mit csinált a fiú, azt mondotta :

— Nem csinált az, édesanyám semmit. Még a száraz kenyérhéjból is csak ímmel-ámmal rágogatott

egy kicsit, aztán játszottunk és elaludtunk.

De az asszony nem volt megnyugodva s aznap kétszemű leányát küldte le, lesse meg mit csinál a fiú.

— Eredj lányom, — mondotta — neked két szemed; többet láthatsz nővérednél.

Lement a leány, a száraz kenyérhéjat levitte, de Jánoska most is csak amúgy ímmel-ámmal rágicsált belőle. Játszottak egy darabig, aztán bizony elaludott ez a lány is, de Jánoska nem, mostsem, mert éhes volt.

Látta, hogy a lány aluszik mélyen, a tehénhez osont, a szarvát lecsavarta, evett, ivott jól, aztán a szarvát visszacsavarta s aludott ismét reggelig.

Mikor a leány fölment, édesanyjának elmondotta, hogy Jánoska most sem csinált semmit. Kicsit rágta a kenyérhéjat, azután meg játszódtak amíg el nem aludtak.

De nem volt az asszony meggyőződve most sem. Aznap háromszemű leányát küldötte le.

— Eredj lányom te — mondotta —, neked három szemed; nővéreidnél többet láthatsz.

A leány lement, a kenyérhéjat levitte, aztán játszódtak egy darabig, majd lefeküdött a lány aludni. Ámde csak két szemével aludott, a harmadikkal nem; azzal amelyik a feje tetején, a haja között volt, és ezt a fiú nem vette észre, hanem a tehénhez ment, szarvát lecsavarta, evett, ivott, aztán a szarvat visszacsavarta s ő is elaludott. A lány pedig mindent látott és másnap anyjának elmondotta.

No, ennek sem kellett több. Az urának azt mondotta :

— Azt a vörös tehenet le kell vágni. Semmi tejet nem ad, csak eszik hiába. Pedig ez nem volt igaz. Ám a gazda hitt az asszonynak és beleegyezett. Elhatározták hogy másnap reggel a tehenet levágják.

Csakhogy a vörös tehén nem volt olyan tehén, mint a többi, mert az a fiú édesanyja volt, aki a Másvilágról jött vissza. Táltos volt és tudott mindent. Tudta azt is, hogy mit akarnak ellene. Este a fiához így szólott :

— Édes fiam, a harmadik leánynak három szeme volt. Egy a haja között és azzal nem aludott volt, de te azt nem vetted észre. Látta hogyan ettél, ittál és mostohádnak mindent elmondott. Az a gonosz asszony pedig ezért most engem le akar vágatni. Holnap reggel megparancsolják neked, hogy az udvarra vezessél ki, szarvaimnál fogva kössél a szederfához, hogy apád ott vágjon le. De te, fiam, csak vezessél ki az udvarra, hanem ott én a fejem lehajtom, te ugorjál és üljél a két szarvam közé, fogódzál jól meg bennük, én meg veled úgy elszaladok, hogy sohasem látnak minket többé !...

Minden úgy is lett ahogy a tehén mondotta. Megparancsolták a fiúnak, a tehenet vezesse ki s a szederfához kösse oda. A fiú ki is vezette, de mikor az a fejét lehajtotta, hirtelen a szarvai közé ugrott, megfogódzott, a tehén pedig árkon-bokron át, mint a szélvész, úgy elrohant vele. Kiabáltak, futottak utána, de azt ugyan utól nem érhették.

Mentek, mendegéltek mármost ketten, míg egyszer egy szép rétre értek, amelyen mindenféle szép, fényes rézvirágok nyíladoztak.

Azt mondta a tehén :

— Édes fiam, én itten most legelészni fogok, te meg játszadozhatsz addig, de vigyázzál, nehogy egy rézvirágot leszakítsál, mert akkor bajunk lesz. Játszadozott a fiú a réten, míg a tehén legelgetett, de meg nem tudta állani hogy egy szép rézvirágot le ne szakítson és azt épen a kalapjába akarta tűzni, hát csak előrohant egy rettentő rézfarkas, kiabálva :

— Hogy meritek rézvirágaim bántani ?! Nekirohant a fiúnak, de ez a tehén mögé menekült, a tehén pedig szarvaival védekezett. Nem is sokáig küzdöttek mert a tehén hegyes szarvaival a farkast fölöklelte, földobta a levegőbe, hogy az fölhasított testtel holtan esett a földre.

Mégis a farkas a tehén egyik fülét fogaival már megszakította és csorgott a vér belőle. Mondja a tehén :

— Jaj, édes fiam, miért nem fogadtál szót ? Nézzed milyen most a fülem.

— Jaj, édesanyám — felelt a fiú — bocsásson meg. Máskor szót fogadok. Estére a fiú a tehén szarvát lecsavarta, evett, ivott kedvére, aztán elpihentek.

Másnap tovább mendegéltek míg ismét egy szép rétségre érkeztek. Ezen szebbnél szebb ezüstvirágok nyílottak.

Szólott a fiához a tehén ismét :

— Édes fiam, nekem most legelnem kell, te pedig játszódhatsz, de kérlek, az ezüstvirágokat ne bántsd, mert különben nagy bajunk lesz.

Meg is igérte a fiú, hogy hozzájuk sem nyúl, aztán játszadozott a réten, de hogy-hogy nem, ismét csak nem bírta megállani hogy egy szép ezüstvirágot le ne szakítson.

Hát csak rohan elő nagy mormogással egy rettentő ezüstmedve és kiabálja :

— Megálljatok ! Hogy meritek ezüstvirágaim bántani ?!

A fiú most is a tehén mögé menekült, ez pedig szarvaival védekezett. Sokáig küzdöttek, de most is a tehén győzött, mert hegyes szarvaival a medve testét úgy fölhasogatta hogy ez holtan rogyott össze. Ámde csupa vér volt a tehén is, mert a medve éles karmaival és fogaival összevissza sebezte.

— Jaj, édes fiam, miért nem fogadsz szót édesanyádnak — mondotta a tehén — Nézzed milyen vagyok, mit csinált velem az a rettenetes medve.

— Jaj, jaj, édesanyám — mondotta a fiú —, bocsásson meg. Igazán, sohasem leszek többé szófogadatlan.

Harmadnap ismét továbbmentek és most egy még szebb rétre értek, amelyen aranyvirágok voltak.

Mondja a tehén megint :

— Édes fiam. Én legelgetni fogok itten, te meg játszódhatsz, de kérlek nagyon, ne nyúljál az aranyvirágokhoz mert ismét nagy bajunk lesz.

Igérte a fiú váltig hogy nem bánt egy aranyvirágot sem, de hát megint csak megfeledkezett magáról és egy szép aranyvirágot leszakasztott. És alig szakította le, már jött is ordítva egy rettenetes aranyoroszlán és dühösen kiáltotta :

— Hogy meritek aranyvirágaim bántani ?!

A fiú a tehén mögé menekült, az oroszlán meg a tehénnek rohant. Küzdöttek, viaskodtak sokáig, de bizony az oroszlán volt az erősebb. Mikor látta a tehén hogy meg kell halnia, jobb szarvát elvetette s fiának odakiáltott :

— Kapjad föl a szarvam és szaladják vele, hogy soha szükséget ne szenvedjél.

A fiú föl is kapta és szaladott vele. Soha az életben szükséget nem szenvedett, mert a tülökből a jó étel, ital soha ki nem fogyott.

E magyar mesében két teljesen képtelennek és egy teljesen megokolatlannak látszó indíték fordul elő, amelyeknek azonban alább magyarázatát fogjuk adni, a harmadiknak okát pedig megtaláljuk.

Az első képtelenség az, hogy a tehén szarvát le lehetett csavarni, sőt azt ő maga is el tudta vetni. A második az, hogy a szaruból, miként a „Bőségszarvából”, mindenféle jó étel omlik kifogyhatatlanul.

A harmadik — a megokolatlannak látszó indíték — az, hogy a tehén miért épen vörös színű ?

Az elvetés indítéka, ami mai tehénnél képtelenség, ősrégi időből származik, azon korból, amikor

őseink legfőbb háziállata a szarvas volt, habár ez akkor még nem a mai szarvas volt, hanem az ősszarvas, amelynek, miként a mai iramszarvasnak, még nőstényének, azaz tehenének, is voltak szarvai, de amelyeket minden esztendőben egyszer, miként a mai szarvasfajok is, elvetette.

Csakhogy itt már zavar áll elő, amennyiben hiszen a mai szarvasok nőstényének nincsenek szarvai. Viszont a mai közönséges teheneknek vannak ugyan szarvai, de ezek meg szarvaikat sohasem vetik el. Némileg ugyan helyrehozható volt e zavar azáltal, hogy egy ideig a mesebeli „vörös tehén” közönséges szarvasünőnek képzeltetett, de így meg az volt a baj, hogy ennek meg nincsenek szarvai. Ha meg iramszarvasnak képzelték, akkor meg az képezett zavart, hogy az iramszarvas nem vörös színű. De mesebeli „vörös tehenünk” e színe valóban későbbi keletű is, mert — amint láttuk — az ősszarvas tehene nem volt vörös, hanem fehér színű. Vagyis mesénkben a tehenet akkor kezdték vörösnek képzelni amikor még élt annak emlékezete, hogy e mesebeli tehén szarvastehén volt, de az ősszarvas már feledésbe menvén, a mai közönséges szarvasra gondoltak, amely valóban vörös színű. (Ezért németül „Rotwild” = vörösvad-nak is szokták nevezni. Lássad: Behm: Tierleben.)

Hosszadalmasabb annak magyarázata, hogy a szarvat nem csak elvetni de lecsavarni is lehetett, valamint az, hogy belőle mindenféle jó étel omlik :

Az alapgondolat az, hogy földművelő őseink a szarvasok minden esztendőben egyszer elvetett szarvaiból készítették volt a földművelés ősi szerszámát, a kampóalakú őskapát, és hogy ezért a kapát vagyis tehát a szarvas agancsát is jelképesen minden jó kútforrásának tekintették, mivel valóban az áldott földművelő munka az ami minden jó kútforrása. Úgyhogy náluk az őskapa valamint a szarvasagancs vallásos jelkép lett és minden jónak, a bőségnek, és elsősorban természetesen a jó ételeknek is forrása- és osztójaként tekintetett. Azon körülmény pedig, hogy régibb ábrázolatokon a bőségszarúból mindig mindenféle gyümölcs omlik, egyenesen arra utal, hogy e jelkép őseredetében épen a tulajdonképeni ősmagyar törzsünktől származott, amelynek háziállata valóban a szarvas volt és amely valóban főkép gyümölcstermeléssel foglalkozott.

Nagyon érdekes az, hogy a „lecsavarás” indítéka mikép keletkezett. Ezt pedig csakis a néprajzi tudomány, éspedig a magyar tárgyi néprajz segítségével fejthetjük meg :

Népünk egészen napjainkig használta még a ma „szuszék”-nak nevezett élelemtartó (főkép gabona- vagy liszttartó) ládákat, (Lássad: Magyar népművészet. Egyetemi nyomda Budapest 1928., 144, 153, 154. és Néprajzi Értesítő folyóirat. 1909. 144. old.) de amelyekben a háziasszonyok más élelmet is, főkép kenyeret, édességeket, süteményeket szoktak volt elzárva tartani, hogy a gyermekek ezekhez engedélytelen hozzá ne férjenek. Ma rendesen közönséges vaspánt és lakat zárja e ládákat, de régen ez nem volt így. Az alább mellékelt rajzokon is láthatók a ládák „szarvai”, amelyek ma már csak arra szolgálnak, hogy ezeket megfogva, a láda födelét nyissák, azaz emeljék, és visszacsukják, vagypedig már erre sem, mert hiszen ezt a ládát záró vaspánt végét fogva is tehetik. Ám azon régi időkben amelyekben nálunk még gyönyörű és díszes faragású egész lakóházak, kastélyok és templomok is készültek egyetlen vas-szög és vasalkatrész nélkül, azon időkben a házi bútorok is így készültek, vagyis ezek is még az újkőkorszak idejebeli ősműveltségünk fönnmaradott emlékei voltak. Ez időben voltak szokásban a különféle fazárak is, amelyeknek úgy minden alkatrésze mint kulcsa is fából volt, csakhogy e kulcs, valamint a zár is más szerkezetű volt mint a mai vasból való záraké, de úgy voltak megszerkesztve, hogy aki ezek titkát nem ismerte, az a zárat a kulcs birtokában sem tudta kinyitni, vagyis a kulcsot, vagy kallantyút, kilincset, bizonyos módon kellett fordítani, húzni, tolni, hogy a zár kinyíljon, és e mód majdnem minden zárnál más-más volt. Voltak természetesen ezenkívül egészen egyszerű fazárak is, amelyeket a kulcs birtokában bárki kinyithatott, sőt olyanok is, amelyeknek kulcsa sem volt, hanem csupán bizonyos mozdulat által nyílottak. (Lássad: „A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Értesítője” című folyóirat 1931. évfolyam, 41-55 oldal.)

Nos, a szuszékok zárát azok szarvai (rendesen kettő; néha egy, három vagy mind a négy) képezték. A mi mesénk az egyzárú ládák emlékét tartja fönn, mert a mesében csak az egyik szaru lecsavarásáról van szó. A láda szarvait vagy azok egyikét tehát szintén titkos módon kellett

megcsavarni és meghúzni, hogy a födél kinyíljon. Az ilyen láda volt hát már nemrégen azon mesebeli „vörös tehén”, amelynek tehát szarvát kell lecsavarni és a gyermekek sokszor vágyakozva álldogáltak e kedves vörös tehén körül, amely annyi jót tartalmaz, de amely jókhoz csak az juthat, aki a szarvak lecsavarása titkát ismeri.

És megtörténhetett, hogy valamely gyermek valahogy anyja kezejárását megleste és aztán éjszaka titokban, úgy mint a mesében, a vörös tehén szarvát lecsavarva, az ételekből jóllakott. Mindez tehát a bőségszaru gondolatát szintén kelti, fölidézi.

A tehénalak a magyar szuszékokon némileg ma is fölismerhető még, csakhogy ezeknek ősidők óta két arculata, azaz két feje van és tehát négy szarva, ezek ketteje a láda egyik végén, más ketteje a másik végén. Vagyis a „vörös tehenet” nem lehetett megfejni, mivel tőgye nem is volt, hanem szarvait kellett megfogni, megcsavarni, lecsavarni. Ennek okát, megfejtését pedig a szuszék ősalakjában találjuk meg. A legrégibb szuszékok fenyőtörzs darabjából készültek, úgy hogy ezt hosszában kettéhasították, de úgy hogy egyik fele nagyobb, a másik kisebb legyen, majd mindkét részt kivájták.

Így lett az alsó, nagyobb részből maga a szuszék, a fölső, kisebb részből pedig a födele. Csakhogy az alsó részen is meghagytak négy ágcsonkot és ezek lettek a lábak (amelyek, ha túlságosan szétállottak, tűzön lehajlíthatók is voltak), a fölsőn is négyet, de valamivel rövidebbet, amelyekből meg a szarvak lettek. Tudvalevőleg a fenyvek számos fajtájának,

egymástól bizonyos magasságban, mintegy emeletekben, hat-hat ága van, amelyek szabályosan, úgy helyezkednek el ahogyan azt a lenti rajzon ábrázolva látjuk, úgy hogy a törzsrészről a fölöslegeseket levágva teljesen, de a szükségesek csonkjait meghagyva, a négy láb és a födél fogantyúiul szolgáló négy szárú igen könnyen képezhető volt. Világos tehát ezekszerint, hogy a „vörös tehén”-nek nem volt tőgye és hogy szarvait kellett fogdosni. Mivel pedig az idővel mindinkább száradó fából az ágcsonkok gyakran kiestek, kijöttek, úgyhogy azokat visszadugni és, hogy újból ki ne essenek, lyukaikban megerősíteni is kellett, ez idővel azon eszmére is vezetett, hogy a kihúzható és visszadugható szarvak segítségével zárat képezzenek, éspedig úgy, hogy a csonkokba egy vagy több ilyen cöveket erősítettek, amelyek eredetileg csak arra szolgáltak, hogy a csonkok ki ne jöjjenek, de utóbb ezek révén alakultak át e csonkok valóságos fakulcsokká, olyanokká amilyeneket a Néprajzi Értesítő föntemlített cikkében rajzokkal ábrázolva is látunk. Másrészt meg a kieső vagy kihúzható szarvak arra is emlékeztettek, hogy az egykori „vörös tehenek”, azaz szarvastehenek is szarvaikat minden esztendőben egyszer „elvetették”, aminek emléke mesénkben is fönnmaradott abban, hogy a vörös tehén szarvát maga is „elveti”.

Készültek a fönti módon régebben dobozok, kisebb ládácskák is, amelyekben pénzet, ékszereket és egyéb, különösen értékes tárgyakat szoktak volt tartani, de láttam ugyan ilyen alakú de nagy és megvasalt igen régi ládákat, azaz „kincsesládákat” is, amelyekben szintén pénzet, aranyat, értékes tárgyakat, „kincseket” szoktak volt tartani és amelyek utódait a mai „kasszák” képezik; aminthogy a latin-olasz „cassa” szó értelme valóban „láda”.

A mi szuszékjainkkal meglepően egyező alakú szuszékokat láttam 1944-1945-ben Olaszországban az Abruzza hegységbeli falvakban. Ezeknek még díszítményeik és díszítményeik technikája is ugyanolyanok voltak mint a mieinkéi; úgyhogy az egyezés nem lehet véletlen, vagyis ez esetben is az ősidőkben Itáliába költözött ősnépeinkre kell gondolnunk, mert hiszen képtelenség volna azt föltételeznünk hogy a magyar szuszékok készítési módja épen az Abruzzo hegység falvaiból került volna Magyarországba, vagy megfordítva, de újabb időkben, mivel hazánknak ez olasz tájjal semminemű összeköttetése nem volt. Szerintem elsősorban is az etruszkokra vagypedig a szamnitákra kell gondolnunk, amely utóbbi népről e vidék egy része a Samnium (ma Sannio) nevet kapta volt.

A szuszékok díszítményei lényegesebb részét úgy nálunk mint az Abruzzóban körök és félkörök képezik, amelyekben körzővel megrajzolt négy-, hat- és nyolcágú csillagrozetták vannak. Ezen díszek mellett azonban gyakoriak még a népünk által ma is elég általánosan alkalmazott ezen, többnyire „fenyőág”-nak és „kalász”-nak nevezett alakzatok is. Mindkettő jelenléte megokolható azzal, hogy a szuszékok gyakran fenyőfából készültek és főkép gabona és liszt tartására szolgáltak.

A magyar és az abruzzoi olasz szuszékokat összehasonlítva (ottani nevük arca, olv. árká) és az eddig elmondottak alapján, régibb alakjukra így rekonstruálom : 1, míg a ma is még létező és készülő magyar szuszékok alakját és díszeit a 2, 3 és 4 rajzokon látjuk.

Az 1-es számú rekonstrukció-rajzon az arcrészen fönt, középen a körbe foglalt csillagalak a Hajnalcsillag volna, a két ferde szemalak a tehén két szeme, amely gondolat alapját a törzs keresztmetszetén, az ágak átvágása által képezett szemalakok adhatták meg (lássad a 100. oldalon lévő rajzot), míg a lejjebb lévő és nagyobb kör a Holdat ábrázolná, amely ábrázolat az ősszarvas szügye fehér foltja után keletkezett. Ellenben a szuszék oldalai karikákba foglalt csillagalakjai meg az ősszarvas oldalai fehér foltjait, illetve tehát az Ég Csillagait jelentenék, de amire a még kivájt fatörzsből készülő ősi szuszékok oldalain a lemetszett ágak után maradott kerek foltok is emlékeztettek (lássad a 101. oldalon lévő rajzot).

Eszünkbe juttatják a magyar szuszékok a szarkofágokat is, amelyek eredetileg szintén fából készültek és csak utóbb kőből is. Kőből való szarkofág csak azért maradott fönn több mivel a fa könnyen elkorhad. Ha pedig tudjuk, hogy a régi magyar nyelvben koporsó egyaránt jelentett fatörzsből kivájt ládát, csolnakot és halotti koporsót, akkor érteni fogjuk azt is hogy a magyar láda német Lade és a

magyar ladik, horvát ladja = csolnak, hajó szavak miért hasonlítanak egymásra. Spamer „Világtörténelem”-ében (Spamers Weltgeschichte, Leipzig, 1896. III. kötet 36, 37. old.) láthatjuk fatörzsből kivájt koporsók ábrázolatait, ugyanott a 171. oldalon pedig egy már deszkákból való de alakjával a magyar szuszékokra emlékeztető középkori koporsót, míg Wormann Károly „Művészettörténelem”-ében (Karl Woermann: Geschichte der Kunst. Leipzig. 1926. III. kötet 9. tábla) kőből való szarkofágokat láthatunk amelyek azonban a magyar szuszékokra szintén hasonlítanak, sőt ezek közül az egyiknek még díszei lényegét is körök képezik.

Említettük hogy úgy a magyar mint az olasz szuszékok díszei lényeges részét körökbe foglalt és körző által képezett hat- vagy négyágú csillag- illetve virágalakok teszik. Ha ezek közül a négy- vagy nyolcágúakat tekintenők az eredetieknek, akkor Olaszországban az etruszkokra kell gondolnunk azaz tehát egy őstörök törzsünkre, mivel ezek négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak (bár így számoltak például a kabarok és kazárok is); ha ellenben a hatágú alakokat tartjuk az eredetieknek, a szamnitákra, mivel ezek, mint a többi szemere, azaz gabonatermelő törzseink, háromhatos számrendszer szerint számoltak. Egyébként pedig az etruszkok mellett szólana a szuszéknak tehénnel való kapcsolata, mivel a bika és tehén a török törzsek szent állata volt és e törzsek valóban főkép ez állatfaj tenyésztésével foglalkozván, ez úgy életükben mint mitológiájukban is igen nagy szerepet játszott. Viszont a szemerék azaz a szamniták mellett a következők szólanak :

A szuszék főkép gabona és liszt tartására szolgál; a szemerék, szamniták, szumirok stb. főkép gabonatermeléssel foglalkoztak. A szuszék szó régibb alakja szumszék volt, valamint régi nyelvünkben a szem szónak volt szum változata is, amelynek ugyanúgy mint mai szem szavunknak gabona értelme is volt.*

A fenyőfának is hat ága van és egy fenyőfajt népünk ma is szömörke-nek nevez. (Ez utóbbi szavunkból lett árja szokás szerinti magánhangzókihagyással a szerb szmreka szó.)

Az abruzzói szuszékokon gyakran láttam ezen madáralakot is, amely ugyanilyenképen a mi népművészetünkben is általános és különösen a kalotaszegi népi fafaragásokon gyakori, ahol ezt galambnak nevezik. A galamb szemere törzseink szent állata volt. Ennek legkedvesebb eledelét a gabonafélék képezik. E madár összefüggését szemere törzseink Földistennőjével, akit ők Szemere,

Szamura, Szemiráma, Szemele, Zemenye, Demere, Tamara neveken neveztek, itt nem fejtegethetjük, mert ez tulajdonképeni tárgyunktól túlságosan messze térítene el.

Ezekután még csak azt kell megfejtenünk, hogy miért és mikép jött létre azon gondolat, hogy a jó ételek épen a szarú üregéből omlanak. Ősrégi e gondolat nem lehet mert hiszen a szarvas szarvai alig üregesek, a szuszékoknál pedig az ételek a ládából nem ennek szarvaiból kerülnek. Vagyis e gondolat csak akkor keletkezhetett amikor háziállatként a szarvas helyébe már a mai szarvasmarhafélék kerültek, amelyek szarvai valóban üregesek. Hogy régen tülökből ivókupa is készült, ez eléggé ismeretes; élelmiszerek tartására azonban a mai, közönséges szarvasmarhafélék tülkei mégsem alkalmasak, mivel tülkeik ehhez nem elég öblösek.

Sokkal nagyobb és öblösebb volt azonban az őstulok (urus, Auerochs) tülke. Brehm „Állatélet”-ében pedig megtaláljuk azt, hogy Belső-Ázsiában élnek ökörnagyságú juhfélék, az argali és a kacsgar vagy kusgar, amelyeknek még nagy testükhöz arányítva is igen nagy, vastag és öblös szarvuk van. Már Marco Polo is elmondja ez állatokról hogy szarvaikat az ottani juhászok élelmiszereket tartó edényekül

használják. (Brehm: Tierleben. Leipzig und Wien. 1900. Saugetiere. III. kötet. 224-231. oldal, „Argali” és „Katschgar”.) Úgyhogy ez is, vagyis a szaruból előkerülő étel, a bőségszaru eszméjét keltheti, vagyis azon gondolatot hogy „vajha e jó étel — mondjuk a benne eltett túró vagy vaj — sohasem fogyna ki belőle.”

Föltűnő dolog, hogy úgy a régibb mint az újabb európai művészetben a cornucopia, vagyis a bőségszaru, bár tehénszarvalakúnak, de majdnem mindig gúzsoltnak, azaz kötélszerűen csavartnak van föltüntetve, holott a tehén szarva sima. Ilyen gúzsoltszarvú háziállatot ma csak egyet ismerünk és ez az úgynevezett cigája vagy racka juh, amelyet elvétve Debrecen körül, Erdélyben, Albániában és Kréta szigetén még tenyésztenek, csakhogy ennek szarvai, bár kötélmódjára csavartak de viszont teljesen egyenesek. Hogy azonban régebben léteznie kellett ilyen gúzsoltszarvú tehénfélének, bizonyítja némely asszír dombormű amelyen tehénnel teljesen azonos nagyságú és alakú szarvasmarhafaj van föltüntetve, amelynek azonban szarvai gúzsoltak, úgy ahogy azt e rajzon látjuk, ami tehát amellett tanuskodik hogy létezett ilyen szarvú szarvasmarhafaj is és hogy az említett bőségszaru-ábrázolatok ennek emlékét tartják fönn. Szerintem épen ez volt azon szarvasmarhafaj amelyet török törzseink ősidőkben tenyésztettek, de amely véleményem megokolása szintén nem tartozhat jelen tárgyunkhoz.

A bőségszaru-ábrázolatokon ennek ürege mindig kerek és öblös, holott a kecske szarva lapos, aminélfogva ürege igen kevés és keskeny, lapos; élelmiszerek bennetartása pedig lehetetlen. Felülete bár rovátkolt, de rovátkái egymással párhuzamosak, nem gúzsoltak; úgyhogy a görög hitrege azon állítása miszerint a bőségszaru egy kecske szarva volna: képtelenség.

Megjegyezzük, hogy a „Der Mensch und die Erde” című német mű (Kraemer Hans kiadása, Wien, Berlin, Stuttgart, 1905.) II. kötete 16. oldalán láthatjuk egy Malabár tengerparti (Dél-Nyugat Indiai) szekér képét (Schoberl: „The World” angol mű nyomán közölve), amely járművet járombafogott ilyen gúzsoltszarvú állatok húznak, amelyek bivalyok nem lehetnek, mivel a bivaly fejtartása egészen más (vízszintes), szarvai is vízszintesek és teljesen hátrafelé (nem fölfelé) irányulók, eltekintve attól, hogy bár kissé rovátkoltak, de rovátkáik egymással párhuzamosak, mint a kecske- és juhfélékéi, vagyis nem gúzsoltak (nem spirálszerűek).

Ez ábrázolat szerint tehát azt kell következtetnünk hogy gúzsoltszarvú marhafaj Dél-Indiában még él vagy legalábbis még nemrégen élt.

Van a magyar népmesékben még egy érdekes bőségszaru-indíték is és ez az úgynevezett „Pandora szelencéje” indíték, vagyis amely a görög-római

mitológiában is meglévő indítékhoz (motívumhoz) hasonlít és vele közös eredetű is kell hogy legyen. Ez nálunk, röviden elmondva a következő :

Fiú elszegődik szolgálatba egy évre. Az év leteltével fizetésként szelencét, dobozt, némely változat szerint tülköt kap, de azon utasítással : bele ne nézzen míg haza nem érkezik. Azonban kíváncsi megtudni mit kapott, útközben belenéz, mire a tülökből rengeteg szarvasmarha, ló, juh tódul ki de mind szanaszét fut világgá; vagyis kíváncsisága miatt mindet elveszíti. Megjelenik azonban egy vasfejű farkas, más változat szerint medve, s ez azt mondja hogy a tömérdek jószágot a tülökbe visszahajtja ha a fiú megfogadja hogy sohasem házasodik meg. Megfogadja. A vasfejű farkas vagy medve elrohan, majd iszonyúan ordítva tereli mindenhonnan vissza az elszéledett állatokat és kényszeríti vissza a tülökbe. A fiú hazaért, zárt udvarban a tülökbe néz, a rengeteg jószág kijön, el nem széledhetnek, nagyon gazdag lesz, de ez mit ér ha gyermekei nem lehetnek ?

Mások, azzal hogy a vasfejű farkas kitudja hol jár azóta, rábeszélik : házasodjon meg. Megteszi. A farkas, vagy medve, megjelenik és őt széttépi vagy elviszi; némely változat szerint ő azonban azt kijátsza, illetve büntetését elkerüli.

Szerintem azon változatok amelyekben a kijátszás történik, a későbbiek és romlottabbak, mivel itt az adott szó vagy eskü megszegése büntetése elmaradván, ez egyrészt logikátlanság, másrészt a természetes erkölcsi érzékkel ellenkező dolog és a „költői igazságszolgáltatás” elvének sem tesz eleget; holott ez minden igazán régi hagyományban föltétlen megvan.

Viszont a „Pandora szelence” indítékot tartalmazó mesealakok közül, hogy nálunk a legősibb jellegű is megvan, illetve hogy az indíték maga is valószínűleg nálunk keletkezett, bizonyíthatja az, hogy nálunk a szelence, doboz vagy korsó helyett némely változatban egyszerű tülökről van szó, sőt csak belenézés említtetik, nem kinyitás, sem födél fölemelése, vagyis olyan tülökről van szó amelynek még semmiféle födele sincsen. Mivel pedig a szelence, doboz, korsó már kézművesség termékei, holott a tülök természeti tárgy és mivel természeti tárgyak edényekül, eszközökül, fegyverekül satöbbi, fölhasználása kétségtelenül régibb mint tárgyak kézművesség általi készítése vagy alkalmasabbá alakítása, ebből természetesen az következik, hogy azon meseváltozatok régibbek, eredetibbek, elváltozatlanabbak, amelyekben természeti tárgyak, edény-, eszköz- stb.-ként való fölhasználásáról van szó.

Csak megemlítjük még hogy a megnemházasodás fogadalma is e mese egyik rendkívül érdekes indítéka. Valószínű hogy itt a „házasodás” is későbbi, talán épen csak kereszténykori átalakítás és hogy eredetileg a közösüléstől való tartózkodás vagy szüzességi fogadalom szerepelt, mivel ilyesmi már régi népeknél is előfordult, úgy minden további közösüléstől való tartózkodás mint szüzességi fogadalom alakjában is, ami rendesen valamely körülmény folytán vagy cél érdekében történt, éspedig mindkét nemnél. E tekintetben is mesénk igen érdekes néprajzi kutatás kiindulópontjául szolgálhatna; ami azonban jelenlegi tárgyunkhoz szintén nem tartozik.

_____________________

* Ugyanilyen képzésű a „pohárszék” szavunk is.

A csodaszarvasrege

A nemzetünk eredetéről szóló ezen regénknek, amelyet még „Hunor-Magor mondá”-nak is szoktunk nevezni, a Krónikákban fönnmaradott alakja röviden ez : Hunor és Magor (utóbbi másutt Moger alakban is előfordul) ikertestvérek Ménrót (másutt : Nimród) király fiai. Ezek vadászaton gyönyörű szarvast pillantanak meg (az ezen lévő Csillagokat, Napot és Holdat a tudákos és vallásos krónikaírók, mint képtelen és pogány szinezetű dolgot, már elhagyták), lóháton üldözik, de sem utolérni sem elejteni nem bírják. A szarvast üldözve ismeretlen tájra jutnak, eltévednek, majd az állatot továbbra is követve, ez egy folyóvíz gázlóján át csodálatosan szép, buja növényzetű szigetre csalja őket, de a szarvast elejteni itt sem tudják, mert az szemeik elől egyszerre csak eltűnik. Ám ekkor a fák közül női énekhangokat és zenét hallanak. Lopva közelednek és leánycsapatot látnak meg a liget tisztásán táncot lejteni. Ezek közül a legszebb kettő egy fejedelem két leánya. A leányok közé rontanak, e kettőt elragadják, nejükké teszik és mivel a sziget oly gyönyörű szép és mindenben bővelkedő, itt megtelepednek (kivándorlás) és örökre ott maradnak.

Hogy e monda mily ősrégi kell hogy legyen, már maga a Ménrót vagy Nimród név is bizonyítja, amely hiszen azonos a rómaiak eredetmondájában is meglévő Numitor névvel, azaz Romulusz és Rémusz nagyapja nevével — eltekintve attól hogy itt is ikertestvérpárról, kivándorlásról, nőrablásról és város (illetőleg nemzet) alapításáról van szó. Ami azonban a legmeglepőbb, az hogy e névvel a vogulok emberiségnagyapja, azaz főistene neve is : a Numi-Torem, vagy másként Numi-Tárom neve is teljesen azonos, mivel ebben az -em vagy -om végzés csak birtokosrag, mint a magyarban is „Isten”-em, de amely birtokosragot a vogul nyelvszokás a főisten neve után állandóan használja, ugyanúgy mint a régibb magyar nyelvben is szokás volt állandóan „gazd' uram-, bíró uram-, Szikszai uram”-at mondani olyankor is amikor a birtokosrag használata tulajdonképen nem volt helyénvaló; amely jelenséget különben más nyelvekben is megtaláljuk mert például az olasz „Madonna” sem egyéb mint „mia donna” = „asszonyom” és a francia „monseigneur” sem más mint „mon seigneur” = uram.

Ezen vogul Numi-Tor vagy Numi-Tár (= Fölső-Lény vagy Fölső-Istenség) azért „nagyapa”, mivel ő a Napisten, azaz Szarnu-Ater (Arany-Isten) apja, aki utóbbi pedig az emberek apja, aminthogy Hunor és Magor is a Napisten megkettőződése, aminthogy Romulusz és Rémusz is eredetileg ez volt. Ugyancsak a vogul nyelvben a numi szó jelentése fölső.

A néprajztudósok rég észrevették már azon tényt, hogy a mai vagy újabbkori népmesék királyai alatt többnyire régebbi mitológiák istenségeit kell értenünk; ami annyit tesz hogy ezen népmesék valamikor mítoszok voltak. Ilyen személy tehát a rómaiak Numitora is, azaz Albalonga regebeli királya is, aki nevének a latin nyelvben semmi értelme sincsen és aki tehát a római kor előtti itáliai őslakosság, azaz tehát egy fajunkbeli ősnép mitológiája főistensége volt. Ennek bizonyságául szolgálhat még az is, hogy a latinban numen = istenség, isteni lény. Márpedig az Istent, istenségeket úgy ősidőkben mint ma a kereszténységben is, az emberek a magasban, az Égben lakó lényeknek képzelték. A vogul nyelvnek különben is latinban más nyomai is vannak. Hogy csak egy példát hozzunk föl : a vogulban urné = őrizni, megőrizni, eltenni, holott ismerjük a latin urna szót ami azon edények neve amelyekben elégetett halottak hamvát volt szokás megőrizni, eltenni; holott e szónak a latin nyelvben szintén semminemű etimológiája nincsen. Miutánpedig a magyar mai ő hang helyett régibb nyelvünkben gyakran u állott, ennélfogva a magyar őriz ige és a fönti vogul szó egymással azonosak.

Ismervén mi ősnyelvünk azon törvényét amely szerint az egytagú szavak megfordítva is ejthetők voltak, azonnal megértjük azt is, hogy a Ménrót és Nimród nevek is egymással azonosak, lévén mén és nim egymásnak csak megfordított kiejtése, amely szavak — amint láttuk — a Numitor és Numi-Torem nevekben is megvannak. Míg viszont ez utóbbi két név második szótagja a tor, megfordítva rot vagy ród, ami azt bizonyítja tehát hogy a Ménrót és Nimród nevek is a Numitor és Numi-Torem-mel mindenképen azonosak. Mi több : a Biblia szerint Nimród is hatalmas király, vagyis benne is főistenségre ismerhetünk. A legmeglepőbb azonban még azon egyezés is, hogy a Biblia szerint Nimród „nagy vadász” is és hogy a vogul hitregék szerint meg Numitorem Isten szeret vadászni járni. Másrészt az egytagú szavak megfordíthatása törvénye szerint a num szó — amelynek értelme, láttuk, fölső, magasságbeli is volt — azonosul a magyar menny = Ég szóval, ami

szintén „magasságbeli”; azt pedig már tudjuk hogy Numi-Tor Isten az Ég megszemélyesítése, sőt e megszemélyesítést a magyar nyelvhasználat máig is ismeri még, amennyiben ma is az olyan mondásokban mint „a jó Ég tudja” vagy „magára vonta az Ég haragját”, az „Ég” alatt „Isten”-t értünk.

Vagyis a Numi-Tor névben az Ég-Isten, Menny-Isten értelmet épúgy fölismerjük mint a Fölső-Isten vagy Magasságbeli-Isten értelmet.

Ennyi szóalaki, értelembeli és mondabeli egyezés egymástól oly távol élt népeknél mint a rómaiak, magyarok és vogulok, véletlenséggel nem magyarázható; más szóval : ennyi egyezés lehetetlenség volna közös eredet nélkül; ami tehát azt jelenti hogy mindezen regék, hitregék, nevek és szavak ősrégi időkben magyar ősnépünktől származtak.

Eddigi kutatásaim révén egyelőre annyit következtethetek, hogy eredetmondánk ősidőkben megvolt teljes alakjában a Csodaszarvasnak két lényeges szerepe volt. Az egyik az év vége- és kezdetekor, vagyis a téli napforduló éjszakáján, azaz regebeli ősatyánk és Napistenünk születésekor, a másik pedig ennek nászakor : a tavaszi napéjegyenlőségkor.

Amivel azonban nem zárhatom ki azt, hogy az egykor létezett nagy Napéposzunkban még más szerepe is ne lett volna, amely éposz énekei tehát a Napisten születését, gyermekkorát, ifjúkorát, tetteit, majd nászát, a magyar nemzet (azaz az emberiség) későbbi alakjában a magyar és hun nemzet eredetét, utóbb a Napisten öregkorát és végül gyermekeitől való búcsúzását és halálát énekelik meg.

Említettem már, hogy ezen eredetmondánknak vagy napéposzunknak két alapalakja volt : egy régibb, az amelyben a Nap még csak egy hősben, azaz Magor ősatyánkban volt megszemélyesítve, ami még akkor kellett keletkezzen amikor a különböző magyari törzsek a magyar őstörzsből még nem válottak volt ki, illetve amikor ősnépünk még csak egy törzset képezett és amikor a „magyar” név, azaz szó, még nem jelentett semmi mást mint „ember”-t. Szerintem e legrégibb napéposz keletkezése ideje még a Jégkorszak előtt volt, éspedig a mai Csallóköz szigetei helyén, amelyek akkor a Duna deltáját képezték, amikor a Nagy Magyar Alföldet még tenger borította, amely tenger a Kárpátok lábát mosta, a Dunántúl pedig egy szigetvilág volt, működő tűzhányókkal és amikor az Északi Sark még hazánk területén lévén, „akkor még egy nap volt egy esztendő”; amint erre népmeséink máig is emlékeznek még, de amikor itt még örök tavasz volt. Tény hogy még ma is csakis azon népmeséinkben amelyekben csak egy mesehős szerepel és amely hősben már némely néprajztudósunk is egy ősrégi Napistenre ismert, csakis azokban fordul elő a fönti mondás, de nem azokban amelyekben testvérpárról, azaz két mesehősről van szó, ami tehát az éposz későbbi alakja, amely alak a Jégkorszakok utáni időben kellett keletkezzen. Mindezek pedig népmeséink ősrégisége és ezek csodálatos megtartó ereje mellett tanúskodó tények, amelyek megtartó erejüket ezek minden idegen hatás dacára is napjainkig megőrizték. (Lássad: Horger Antal: Csángó népmesék. Budapest, 1908. az „Athenaeum” kiadása: „A vasfejű farkas” és „Hogyan nyerte el a szegény csobán a császár leányát”.)

Napéposzunk második, azaz újabb, de azért még mindég legalább 10-20.000 éves alakja pedig az melyben két mesehős éspedig ikertestvérpár szerepel, vagy legalábbis (a mégkésőbbi változatokban) testvérpár. Az írott Krónikákban csak ezeknek maradott fönn nyoma és itt is a tudákosság és vallásosság által már minden költői, meseszerű és észrevehetően ősvallásbeli mitológiai vonástól megfosztva. A tudákosság a mondából minden költői és meseszerű, azaz tehát „valószínűtlen” dolgot azért hagyott el mert hiszen a keresztény korban a mondát már nem tekintették jelképes költeménynek hanem történelemhagyománynak, a keresztény vallásosság pedig minden olyat hagyott el belőle ami az ősvallásra emlékeztetett és ami a mesehősök istenség-mivoltát tanúsíthatta. Így lettek az egykori istenségekből közönséges emberi és prózai alakok, így Hunorból és Magorból közönséges vadászó legények és így a gyönyörű és költői szépségekben oly gazdag, terjedelmes ősi énekekből, eposzokból mindennapias, közönséges, minden költői szépséget már nélkülöző, gyarló és rövidke elbeszélések, de amelyek igen „elhihetők” lettek és amelyek tartalmán keresztények sem botránkozhattak meg többé. Fönnmaradott azonban, ha többé-kevésbé

elrontva is, népmeséinkben és népszokásainkban, habár ezekben a tudósok eddig e maradványokat még nem is ismerték föl, vagy legföljebb csak egyesek sejtették meg e rejtett kincseink még létező voltát.

Napéposzaink tartalmát tehát főkép népmeséinkből népszokásainkból és népköltészetünkből állapíthatjuk meg, mert ezekben található még meg, szétszórtan az époszok anyaga.

Ezen még meglévő anyagból alább megkísérlem a helyreállítást, de természetesen kevésbé a szöveget magát mint inkább csak a tartalmat, mert hiszen ily szöveget helyreállítani, rekonstruálni, megalkotni, bár némileg ezt is megkísérlettem, igazán hogy csak oly nagy költők, amilyenek Arany János és Vörösmarty voltak, lennének képesek — föltéve természetesen, hogy ehhez a szükséges magyarságtan (hungarológiai) ismeretekkel is rendelkeznének - de amely esetben aztán irodalmunkat oly gyönyörű alkotásokkal gazdagíthatnák, amilyenek az emberiség irodalmában még nincsenek is. Alábbi kísérleteimben magától értetődőleg mindent csak mai nyelvünk szerint állítottam össze, ha a nyelvezetnek némi módon színt igyekeztem is adni, sőt Arany Jánostól is átvettem egyet-mást, de természetesen csak nyelvi és költői külsőségeket, amelyek a lényegre, tartalomra semmi befolyással nincsenek, de a szöveget külsőleg szépítik.

Végül megjegyzem még hogy annak oka, hogy tudósaink eddig népmeséinkben ősi Napéposzunk maradványait nem ismerték föl, nem csak az, hogy ennek több, azaz régibb és újabb, alakjai éltek, hanem az is, hogy kialakuló őstörzseinknél ez éposznak még egymástól különben is eltérő változatai keletkeztek. Például aszerint, hogy az illető törzs földművelő, állattenyésztő vagy halászó és hajózó volt-e, hogy náluk mely állatoknak, növényeknek volt szerepe és hogy a törzs hímelvi vagy nőelvi volt-e ?

Az utóbbi esetben például a főhős is nő volt, illetve nők voltak, vagyis a Nap is nőként volt megszemélyesítve, vagypedig főszerepe egyáltalán nem a Napot jelképező istenségnek volt, hanem a Föld, lég vagy víz megszemélyesítéseinek. Továbbá, ha például a magyar törzsnél az Égistent jelképező vezetőállat a szarvas volt, de például a kabároknál ez a gepárd volt, de lehetett ló, sőt lehetett egy óriásinak képzelt feketeszínű fülesbagoly is, míg a török törzseknél az ősbika szerepelt, a besenyőknél a bözön, a jászoknál egy óriási hal, amely a Napistent a hátán viszi. Mindez aztán őséposzunknak oly számos egymástól eltérő alakját hozta létre, hogy tudósaink ezeknek ma létező maradványai tömkelegében el nem igazodhattak, annál kevésbé, hogy hiszen ez ősvallásunk teljes ismerése nélkül nem is volt lehetséges, és annál kevésbé is, hogy mindig az ázsiai eredet elmélete alapján állva, népmeséinknek és népköltésünknek úgyszólván minden indítékát árja szomszédainktól hozzánk újabban származottnak tartották, csupán azért mivel ezen indítékok nyomaira eme népeknél is lépten-nyomon ráakadtak.

Nem kis mértékben volt azonban oka e homálynak az is, hogy a magyarság összes ellenségei hatalmi és anyagi eszközökkel mindenkor elnyomni igyekeztek mindent ami nemzeti öntudatát erősíteni lehetett alkalmas. Ugyanazon ellenségek voltak azok akik a magyarság kárára kieszelt ázsiai nomád eredet eszméjén is kapva kaptak, egyrészt azért hogy tőle hazája földéhez való jogát elvitathassák és azt tőle a jogosultság látszatával vehessék el, másrészt azért is, hogy a magyarságot műveletlen ázsiai nomádoktól származtatván, azt mondhassák hogy minden műveltségét árja szomszédaitól tanulta és hogy ennek híresztelése által a magyarság önérzetét valamint mások előtti tekintélyét is aláássák. Tették mindezt elsősorban a volt osztrák uralkodók és magyarországi kirendeltjeik, továbbá tették ugyanezt más idegenek is, mind igen jól tudván hogy egy erős és öntudatos magyarság nem engedné magát sem igában tartani sem kihasználni. A keresztény egyházak azért kedveztek az ázsiai elméletnek hogy így a magyarsággal magával és másokkal elhitethessék hogy a magyarság műveltségi élete a kereszténységgel kezdődött, hogy azelőtti vallásuk „vad samanizmus” lévén, csak képtelen babonákból állott, aminthogy ők maguk is vadak és műveletlenek voltak és hogy fönnmaradásukat is csak a kereszténységnek köszönhetik.

Világos pedig az is hogyha a magyarság őslakos volta és ősrégi műveltsége tudatában élvén, azt is megállapítja hogy ősvallása sokkal magasabb szellemi és erkölcsi szinvonalú, akkor erre előbb-utóbb vissza is tér, amire hiszen igen erős hajlam már az 1930-40-es években is mutatkozott.

A régi magyar királyok idejében létezett egy magyar regős-rend. Ezek föladata volt a királyi udvarnál a nemzeti vagy udvari ünnepségek alkalmával valamint egyéb udvari mulatságokon és lakomákon az udvart és ennek vendégeit előadásaikkal mulattatni, amely előadások egyrészt zenélésből állottak, másrészt hősénekek, dalok zenekíséret melletti elénekeléséből, valamint nemzeti mondák, regék, mesék kötetlen szövegbeni elmondásából. Ezenkívül egyes a zenét, elbeszéléseket különösen kedvelő fejedelmek, királyok, külön, saját maguk számára is énekeltettek és meséltettek. Mitöbb, voltak olyanok is akik minden írásban is följegyeztettek; csakhogy, amint erről írott okmány is maradott fönn, első keresztény királyaink elrendelték, hogy a régi pogány iratok mind elpusztíttassanak.

Az udvari regösöknek (más kiejtés szerint: regéseknek) ezért a királyi udvartól rendes fizetés járt, úgy pénzben mint természetbeliekben, sőt királyi adományból a kiválóbbak még külön jutalmakat is kaptak; például földeket is, amelyeken ők és hozzátartozóik éltek és gazdálkodtak.

Sebestyén Gyula (lássad „A regösök” és „Regös énekek” című könyveit) azon véleményen van, hogy e regös- vagy énekes-rend amaz augsburgi vesztett csata után hazatért „hét gyászmagyar” leszármazottaiból keletkezett, akiket a németek, miután orrukat, fülüket levágták, hazaengedtek volt, hogy a vereségről hírt vigyenek. Bár mindez csak monda alakjában maradott fönn, semmi okunk nincsen el nem fogadnunk hogy történelmi valóságon alapszik, habár a leszármazás alatt nem szükséges kizárólag vérbeli leszármazást értenünk, mert hiszen tanítványok is tekinthetők ilyen esetben leszármazottaknak, valamint hiszen bizonyos hogy a rendbe gyakran más kiváló énekesek is vétettek be, úgy a regős-rend akaratából, mint királyi intézkedésből is. Csakhogy a magyarságnak, valamint más népeknek is, már ősidőktől fogva mindig voltak hivatásos énekesei, zenészei és mesemondói, azaz regösei vagy regései; semmiesetre sem voltak tehát az augsburgi csatából visszatért „gyászmagyarok” az első magyar énekmondók.

A magyaroknak és magyariaknak bizonyára már vagy 10-20.000 esztendővel ezelőtt, vagy még régebben is, amikor még más népek nem is léteztek, voltak énekmondói, valamint bizonyára voltak ilyenek úgy régi királyaink idejében mint később is, egészen az újabb időkig, akik az ország különböző és egymástól távol eső részeiben éltek és a királyi regős-rendhez egyáltalán nem tartoztak. Hatalmas nemzetségfők, főurak maguk is tartottak udvaruk számára regősöket, zenészeket, ének- és mesemondókat, valamint voltak bizonyára sokan olyanok is, akik senkitől sem függve, a maguk kenyerén élve, járták az országot.

Mindazonáltal az alábbi éposz-rekonstrukcióban az ebben megjelenő hét regőst a hét gyászmagyarként szerepeltetem, vagy legalábbis ezek utódaiként, akik az énekben magukat azokkal azonosították. Ez indítékot fölhasználni egyrészt azért tartom helyesnek mivel regényes és költői szépségű, másrészt azért is, hogy az egész eposznak mintegy megnyitásául, bevezetéséül szolgáljon és így az ősi mondának újabbkori mezbeni és nyelvezetbeni megjelenését megokolja. Az époszt teljesen úgy megjelentetni mintha az valódi kőkorszakbeli vagy aranykorabeli énekekből állana, igazán meg sem kisérelhető.

Miként ma is egyes mesék, mondák más-más vidéken más-más változatban vannak elterjedve, ugyanúgy ősidők óta eredetmondánk is különböző törzseknél, nemzetségeknél, illetve az ezek által lakott területeken, különböző típusban alakult volt ki. Voltak szerintem oly törzseink, nemzetségeink, amelyek mindvégig megmaradtak eredetmondánk régibb alakjánál, amelyben a Nap csak egy hősben (nem testvérpárban) volt megszemélyesítve, valamint voltak olyanok is (és ezek voltak többségben) amelyek az újabb alakot (a testvérpárral) alakították ki és terjesztették tovább. Így történt azután, hogy még mai népmeséinkben és mondáinkban is mindkét époszalaknak, számtalan változatban, megvannak nyomai, éspedig nem csak nálunk hanem a világ majd minden népénél, mert a később keletkező népek őseink fenséges népeposzai hatása alól sohasem tudták magukat kivonni és nem is fogják tudni soha míg a világon költészet és szépirodalom lesz.

A rege bevezető része

1.)

Porka havak esedeznek (vagy: hulladoznak)Nyulak, rókák kergetődznekRégi rege róla.

Benyomozánk a faluba,Jámbor gazda udvarára.Régi rege róla.

Ott találánk rakott házat,Abban látánk vetett ágyat.Régi rege róla.

Ágyban fekszik jámbor gazda,Belül fekszik gyöngéd hölgye.Régi rege róla.

Közbül fekszik göndör gyermek,Költögeti apját, anyját.Régi rege róla.

Keljen apám, keljen anyámMert megjöttek a regösök !Régi rege róla,Régi rege róla.

Képzeletünk elé hideg, havas táj varázsolódik. Finom porként szitál a hó, ahogy nagy hidegben szokott. A Hold vagy Csillagok fénye mellett néha nyulakat látni futni, rókák által üldözve.

Szánok nyoma látszik a hóban, de a folyvást hulló hó által már félig-meddig betemetve. Ez alig látható nyomokat követve bandukol a falu felé a hét gyászmagyar, aki az augsburgi csata után élve került haza és most énekmondással keresi kenyerét. Karácsony és Újév éjszakája van, a sok énekelés és regélés ideje, ami számukra is több keresetet és megvendégeltetést jelent.

„Rakott ház”-nak, némelyek szerint, Erdélyben csak a fenyő- vagy más fából készült gerendákból való házat értik, amelynél a gerendák valóban egymásfölé rakvák; mások szerint azonban így a kőből vagy téglából rakottat nevezik de semmiesetre sem a vályogból valót, sem a sövényfonásút, amely utóbbi falai aztán sárral lesznek betapasztva s azután bemeszelve; bár régen olyan finom fonású „sövényház” is volt, hogy azt betapasztani nem kellett.

A ház ablakaiból világosság látszik. A fázó, didergő regések vágyódnak a meleg szoba és méginkább meleg étel után. Az udvaron vagy az oszlopos tornácon énekelnek. A dallamok a dunántúli és erdélyi regös énekek, régi magyar balladák és népdalok dallamai felhasználásával állítandók össze. Ezek mindenesetre magyarok de egyszerűek kell legyenek mert nagyon változatos, színes dallam nem egyeztethető össze az epikai előadás szükséges nyugodtságával, illetve zavarná az epikai hangulatot, amely megköveteli hogy a legmegrázóbb és a legvígabb dolgok is bizonyos fenséges nyugalommal adassanak elő. Az azonban szükséges, hogy az énekrészek dallama más-más legyen, hogy a hallgatóságot ne untassa.

Megérkezénk, heten vagyunk,

Messzi földről jöddögélünk.Régi rege róla.

Hideg, havas Jégországból,Jégországi mezőségrőlRégi rege róla.

Hideg, havas mezőségről,Zord, zúzmarás erdők közül.Régi rege róla.

Ott lefagyott, ott elfagyottKinek orra, kinek füleRégi rege róla.

Regösöknek rossz ruhája,Zabszalmából a subája.Régi rege róla.

De remek a sok regéje,Sok regéje, mondókája.Régi rege róla.

A regösök mindig heten vannak. Egyrészük különböző álarccal szerepel a regölés különböző részeiben, a többi pedig zenész. Hangszereik az éneket kísérő koboz (lant, gitár), dob (az úgynevezett üstdob, amelynek csak egy bőre van és az egyik kézben tartják, a másikkal verik) és a regösök láncos botja. Ilyen bot kettő, háromnál is van és a refréneknél zörgetnek velük. Az egyik regös lehetőleg magas férfi Csodaszarvasnak öltözve, egy fiú vagy fiatalabb legény pedig a kakas, míg egy idősebb, vagy egy öregember a tulajdonképeni énekmondó, aki a legszebb epikai költeményeket énekeli, magát kobozával kisérve.

Régebbi nyelvünkben koboz = tök, és valóban kabaktök valamint másféle tök héjából nemcsak dob hanem hegedű és gitárféle is készült.

A hideg, havas „Jégország” népmeséinkben is

előforduló indíték (motívum). Ez országban minden jéggé fagyva és jéggé fagy mindenki aki oda merészkedik. Többnyire varázslat okozta az ország Jégországgá válását, de a mesehősnek élete kockáztatásával sikerül a varázslat alól az országot fölszabadítania. Egy Benedek Elek által közölt mesében úgy hogy az Áldott Napot rábírja, hogy ott is fölragyogjon, holott eddig oda nem sütött volt. Népmeséinkben ez indíték nem más mint a Jégkorszakok elhomályosult emlékezete, amely korszakok a Földön valóban egy ideig mintegy gonosz varázslat tartottak, majd elmúltak. A magyar Alföldön ugyan Jégkorszak sohasem volt, de volt a Kárpátokban és a Magyarországtól Északra fekvő tájakon, úgyhogy a Csallóközben és az ettől délre fekvő részeken élő népnek tudomása kellett legyen a jég- és hóborította tájakról, ugyanúgy tehát mintahogy népmeséink szerint is Jégország ha nem is közelinek de elérhető távolban lévőnek lenni mondatik, sőt mondatik az is hogy az hegyeken túl van. Az augsburgi csata utáni regösök azonban énekeikben a hideg, havas ország alatt aligha másra mint Németországra gondoltak, amely Magyarországnál sokkal hidegebb és ennél északabbra fekszik. Tény viszont az is, hogy oda hegyeken átkelve juthatni és hogy ez a Jégkorszak idejében jégtakaró alatt volt. A hét gyászmagyar orrát, fülét a németek levágták volt és így eresztették őket el.

Ezt palástolgatják ők tehát azzal hogy „ott lefagyott kinek orra, kinek füle”. Mivel azonban őseinknél a Karácsony és egyúttal Újév ünnepe : a téli napforduló éjszakája volt, ezért természetes hogy az ősi regések énekeikben a hideg, havas Jégországot vagy Télországot az augsburgi csata előtt is emlegették.

2.)

Zabszalma a köpenyünk,Tökcserép a kalapunk.

Nyírfakéreg nadrágunk,Cserfakéreg bocskorunk,Úgy csiszegünk-csoszogunk.

Ha beenged gazdurunkBecsiszegünk-csoszogunk.

Ha nem enged gazdurunkElcsiszegünk-csoszogunk.

Cserfakéreg bocskorunk,Úgy csiszegünk-csoszogunk......Úgy csiszegünk-csoszogunk......

Erre a szoba ajtaját föltárják hogy a regéseket beengedjék. A nyitott ajtóban az éj sötét hátterén látható lesz az égő gyertyákkal ragyogó Csodaszarvas. (A szobában lévő világosságot az ajtónyitás előtt el kell oltani hogy e világosság ne csökkentse a Csodaszarvas fényhatását.) A regések bejönnek, köszöntik a házbelieket, ezek viszonozzák a köszöntéseket, amelyek ilyenek :

Megszületett a Magyarok Istene ! — Él a Magyarok Istene ! — Dicsértessék a Magyarok Istene. — A felelet rá : Megszületett ! — Él ! — Dicsértessék !

Ha az ajtó elég tágas akkor a Csodaszarvas is mindjárt bejön, ha nem, társai előbb leveszik szarvait, hogy az oltárrá alakított asztal két korsójába állítsák; a nyitott pitvarú régi magyar házakban azonban ez nem volt szükséges és a következő énekrész alatt a lángocskákkal ragyogó agancsok még a szarvas fején maradtak.

Most a kobzos énekel :

3.)

Amott gomolyodik nagy gomolyag felhő,Abból támad elő csodálatos szarvas.

Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,Ezer ága-bogára ezer égő gyertya.

Ezer égő lángjuk az égi Csillagok,Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,Arany Hajnalcsillag a homlokán ragyog,

Ahány szőre szála annyi Csillag rajta,Ezüstös teli Hold szügyéről világlik.

Ez a világ keletkezése jelképes regéje néhány szóban elmondva, mert a Csodaszarvas magát az Eget, azaz a Mindenséget is jelképezi, azért vannak rajta mind az égitestek. A gomolygó vagy kerekedő felhő az alakuló Világködöt (ősködöt, nebulozát) jelenti, amelyekről őseinknek tudomása volt és stilizált ábrázolatai is maradtak ránk. Ez ősködöt magyar törzseink szócsoportja szerint gomolyad-nak nevezték, mozgását gomolygás-nak. Ellenben például kabar törzseink ugyanezeket a kavarog, kevereg, gabalyog szavakkal fejezték ki; mitöbb, a gabalyít igének népünk nyelvében ma is van kialakít értelme mégpedig mintegy „kuszálva kialakít”. Viszont kazár és székely őstörzseink a világkialakulás ködét kusza, guzsa, kósza alakú szóval nevezték, mozgását pedig a kuszál, kuszálódik, kaszálódik szavakkal. Ezen ős-kazár szóból származtak a görög kaosz, amely szintén kuszaságot és a még kialakulatlan, gomolygó ősanyagot jelenti, továbbá a magyar kószál ige, amely kusza ide-oda keringést, és a szerb guzsva amely utóbbi meg gomolygó tömkeleget jelent, amik után értjük hogy a magyar kóc szó, amely szálak rendezetlen tömegét jelenti, kellett hogy a szláv kosza = haj, hajzat szó eredetét is képezze. Mindezekkel rokon a magyar gúzs = csavart kötél is.

Ma tudjuk, hogy a világkezdő ősködök, amelyekből a napok és naprendszerek alakulnak ki, valóban spirálisan gomolygó ősanyagködök. E világkezdő ősködöt kazár és székely törzseink stilizáltan így ábrázolták, amely ábrázolatokat a székely kapukon valamint népművészetükben egyebütt is láthatjuk, de különösen következetesen a tulajdonképeni székelység helyein, azaz Udvarhelyszékben. (1. 2.)

Ugyanezen ősködöt kabar törzseink viszont úgy ábrázolták ahogy azt e fönti rajzon a 3. és 4. ábra tünteti föl. Ez utóbbi kettőt Kínában díszítőindítékként ma is mindenütt láthatjuk, sőt Korea címere is ez, és a Távolkelet szimbolikájában ez valóban a világkezdő őskáosz ábrázolata.

Mindevvel pedig egyezik az hogy a nebulozák, vagyis a Mindenség kialakulóban lévő ködei, világai valóban ilyen spirálisan gomolygó alakúak — de amit mi csak ma, teleszkópjaink segítségével tudtunk megállapítani; holott, lám, őseink már ezt is tudták.

Most maga a szarvas énekel, a kobzos zenész pedig kíséri :

4.)

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.Hullámi ringanak, habjai susognak.

Kelő piros Napom, szép HajnalcsillagomVízben tükröződnek, ragyogva rezegnek.

Szőröm Csillagai, szügyem gyöngyszin HoldjaVízbe lemerülnek, habok közt fürödnek.

Sötét messzeségből úszva megérkeztem,Kékes habok közül partra kiláboltam.

A két szarvam között ingó-ringó bölcső,A ringó bölcsőben aranyhajú gyermek,Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Most újra a kobzos énekel : 5.)

Ki fia, ki fia ? Kicsoda, Kicsoda ?Csillagos Ég fia, a Nagy Isten Fia.

Az Áldott Napocska, Gyönyörű Istenke,A mi reménységünk, a mi nagy örömünk.Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Újév éjszakáján íme megszületett,Tenger homályából, sötétségből kikelt.

Az égi Tejfolyó az ő édesanyja,Aki őt szoptatta, nagy erejét adta.Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Kicsike, kicsike, ring a bölcsőjében,Ringó bölcsőjében mosolyog édesen.

Éjszaka árnyai immár reszkessetek,A ti elűzőtök mert már megszületett !Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Sötétség, hidegség felé tekergődznek,Sugárzó Natpocskánk életére törnek.

De ő kacsóival torkukon ragadja,Kerendő kígyókat íme meg is fojtja.Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

6.)

Áldott Nap, fényes Nap, amily gyönyörű vagyMár ringó bölcsődben olyan erős is vagy.

Jobb kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod :A Föld reng miatta, hegyek megremegnek.

Bal kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod :Tenger fölviharzik, végesvégig habzik.

Mai naptól kezdve fogy már a sötétség,Mai naptól, fogva lankad már hatalma.

Mert a mi Megváltónk immár megszületett,A mi Áldott Napunk, látjátok-e, meglett.

Emberek, emberek, új örömöt hoztunk,Ez új esztendőben legszebb reménységet.

Elhoztuk az áldást, sok szép ajándékot,Kicsiny gyermekeknek sok gyönyörűséget.

Isten adjon nektek mindenben bőséget,Békét, boldogságot, szívbéli jóságot.

Minden gyermeketek egészséggel éljen,Mint az Aranyisten oly gyönyörű legyen.

Minden jószágotok szépen szaporodjon,Gyümölcs és gabona bőséggel teremjen.

Kezetek munkáján égi áldás legyen,Fényes Aranytükör mindekor vezessen.

A Csodaszarvas a Nagy Égisten jelképe, aki pedig az Ég, a Mindenség megszemélyesítése. Itt a Mindenségnek a Csodaszarvasban való megtestesülése úgy van föltüntetve mintha ez a Mindenség Tengeréből úszva jönne elő, amiértis eleintén mintha a vízbe volna merülve, csak feje és szarvai látszanak ki s az ezeken ragyogó Nap és Csillagok a vízben tükröződnek, míg szügyén és szőrén a Hold és a többi Csillagok még alámerülvék, aminthogy a Hold és a Csillagok egyrésze szoktak is a láthatár alá tünni. Mindezt azonban úgy kell fölfognunk hogy a Csodaszarvas tulajdonképen maga az Ég, vagyis maga a Mindenség Tengere, és hogy eszerint itt tulajdonképen ez csak átváltozik Csodaszarvassá, vagy ebben van megszemélyesítve, hogy így vele énekbeli szerepet eljátszathasson. Az ajtónyílásban láthatóvá lévő Csodaszarvas megjelenése értelme az hogy az égi felhők megnyílanak és közöttük meglátszik az Ég. Ezért belől az ajtóra felhőket ábrázoló kárpitot kell akasztani, emelyeket különben ősvallásunk istenházaiban (templomaiban), ahol a karácsonyi szertartás pompával volt megtartva, valószínüleg az ajtószárnyakra magukra is, belül, kifaragták és festették. Másrészt a felhők az ősködöt is jelképezték, amelyből a Csillagos Ég, azaz a Csodaszarvas, kialakult. A felhőket is különböző magyari ősnépeink más-máskép ábrázolták; például a magyarok úgy mint amilyen e rajzon a; a kazárok olyanképen mint b, amit a középkorból valamint még a barokkorból is ránk maradott díszítményeken is láthatunk; a kabarok olyanféleképen mint c, amihez hasonló még a kínaiak művészetében maradott fönn; a kunok úgy mint d; a szemerék és besenyők pedig úgy mint e; amely különböző ábrázolásmódok az illető népek vallásos szimbolikáján alapultak, de ami magyarázására itt nem térhetünk ki.

Az énekben valahol megemlítendők a Csodaszarvas szarvain csilingelő csengettyűk is és kifejezendő, hogy ezek a Csillagokkal is összefüggésben vannak.

Éspedig a következő okokból :

Ezen csengőknek — azonkívül hogy az egykori háziállat-szarvasok szarvaira, szarvatlanságuk ideje alatt pedig nyakukba, voltak akasztva — szintén volt jelképes értelmük is, vagyis utóbb a Csillagok jelképeivé is lettek, aminek magyarázata azonban a magyar ősvallás táltosai titkos tudományai körébe tartozik, amelyekről itt nem szólhatok és ezért e tárgyat is csak röviden érintem :

Ez a hangok, színek, hőfokok és alakzatok (formák) harmóniájával és egymásnak való megfelelésével függ össze. Ősnyelvünk a Természet törvényei szerint keletkezvén, a Természetnek és a Természet Törvényeinek hangokbani kifejeződése volt, de aminek igen világos nyoma van meg mai nyelvünkben is, holott más nyelvekben ilyen nyomok csak annyiban maradtak meg, zűrzavarosan, amennyiben sokkal későbbi kialakulásukkor ősnyelvünk reájuk hatott. Amint azt a csillag és csilingel szavaink azonos szótöve is mutatja (a magyarban és más nyelvekben is a csill-,

sill-, csell-, sell szótöveknek (röviden ejtett é hanggal, azaz tehát é-vel egyaránt van csillog, villog és cseng, csilingel értelmük), lehet azt is kövtkeztetnünk, hogy az ősök valamikor tudták nem csak azt hogy a fény és hang egymáshoz hasonló hullámzó mozgások (a régi magyarban sellő, csellő, csele, salló, csalló: hullámzó, kigyózó mozgást jelentő szavak voltak), de megállapították volt azt is hogy a fehér szín, fehér fény (amilyen a Csillagok többsége színe is) és a magas hangok (csilingelés) egymásnak megfelelnek és hogy ezenkívül a csilingelés ritmusa is megfelel a csillagok csillogásának, vagyis hogy ami a hangokban a csilingelés : az a fényben a csillogás. Ezért őseink karácsonyi szertartásából — amelyben a Csillagoknak oly nagy szerepük volt — sohasem hiányozhattak a csilingelő csengők sem — ami különben a magyarság karácsonyéji ünnepe hangulatához ma is tartozik. Említettük hogy a csill-, sell-, sall- szótöveknek hullámzó mozgás jelentésük is volt. Ez a mai magyar szallag és sallang, tájszólásokban sallangó szavakból ma is látható. Utóbbi azon, vékony, hosszú szijjakból álló csüngőket jelenti, amelyek különböző tárgyakon alácsüngő díszül, a lószerszámokon pedig díszül is de főképen arra szolgáltak, hogy a ló mozgása által folytonos ide-oda hullámzásba, azaz sallangásba, sallongásba hozva, az állatról a szúró legyeket, bökölyöket távolt tartsák.

Megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy az i, ü, és é magánhangzók a rövid időközű, gyors hullámzásnak, a magas hangoknak és a hideg kék és fehér színeknek felelnek meg, az e, ő, á magánhangzók ellenben a nagyobb időközű, lassúbb hullámzásnak, a mélyebb hangoknak, melegnek és meleg piros és narancssárga színeknek; habár, a végletek érintkezvén, az igen magas hangokoknak és az ezeknél ismét keletkező fehér és kékesfehér fénynek is ismét az i magánhangzó felel meg.

Az énekben említett „Tejfolyó”: a Tejűt, amelyet őseink fehér Anyaszarvassal is jelképezték, amely a Napisten anyja, azaz a Nagyboldogasszony, vagyis a világalkotó Ősanyag Istennője (Hera Juno), aki egyes törzseinknél fehér kancával is jelképeztetett. Népmeséinkben ez azon „fehér ló” amelynek fiát „Fehérlófiá”-nak nevezik, aki azonos Heraklesszel, azaz a Napistennel; említettük pedig hogy Herakleszt még Magar és Makar nevek alatt is tisztelték. Vogul rokonnépünk énekeiben is a még bölcsőjében fekvő Napistenke oly erős hogy keze mozdulatáitól a Föld reng, a tenger viharzik, ami tehát okvetlen eszünkbe juttatja a bölcsőjében is már nagyerejű görök Heraklesz hitregéjét. Vagyis itt is, mint számtalan más esetben is, látnunk kell, hogy a görög hitregék eredete a mi ősnépeinknél van.

A kereszténység „Megváltó”-hitregéje is a mi ősi naptiszteletünkből származott hitrege, mivel a Napisten az aki melegével és világosságával a hosszú, félesztendeig tartó tél hidegségétől, sötétségétől és az ez idő alatt terjedő betegségektől és nyomortól az embereket megváltja, amint ez a vogul naphimnuszokból is kitünik, sőt avar őstörzseink tűzkultuszában a Napisten egyúttal a Tűzisten is lévén, ő szeretett gyermekeit, az embereket, a tűzgyújtásra is megtanítván, a hosszú tél szenvedéseitől ezáltal is megváltja.

Az énekben az „Emberek, emberek” szavak helyett „Magyarok, magyarok” is mondható, mivel ősnyelvünkben a „magyar” szónak „ember” értelme is volt.

Most ismét a Csodaszarvas szól :7.)

Íme agancsaim én mostan leteszem,Szarvasszokás szerint Újévre levetem.

Karácsonyra nektek szarvaim itt hagyom,Minden áldásukkal nektek ide adom.

Aranytükör mellett asztalon álljanak,Míg a sötétség tart : világosítsanak.

Az én agancsaim : az Isten áldása,Minden javatoknak legyen kútforrása.

Álldott termőföldet velük munkáljátok,Teremjen az néktek gyönyörű gyümölcsöt.

Gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalászot,Aranyos kalászot, lágy, fehér kalácsot.

Tehenek számára hosszú, selymes füvet,Hosszú, selymes füvet, bőven fólyó tejet.

Az agancsok azért „Isten áldása” mert belőlük készült az őskapa, a legrégibb földművelő szerszám; a földművelés pedig minden jónak, minden áldásnak kútforrása.

A föntiek azon szerencsekívánságok amelyek a népi regösénekek egyrészét is képezik és amelyek az Újévi ünneppel, a Napisten születésével és a gyermekszületéssel egyáltalán függenek össze. Őseinknél a Nászünnep, amikor az ifjú párok egybekelnek, tavaszi napéjegyenlőségkor lévén, az első gyermekszületés így természetesen 9 hónap múlva, azaz a téli napfordulóra, vagyis az ősi Karácsony és Újév ünnepére esett.

„Magyar” nemzeti nevünknek még „földműves” értelme is volt, azt pedig már emlitettük hogy az őskapa, vagyis az aga, szarvasagancsból készült és hogy eszerint ez a földművelés szent jelképe is lett. A kapa és a földművelés szentkénti tiszteletére vonatkozólag itt egy kitérést kell tennünk a Tonuzóba-mondánkra, amelynek befejező része tartalmaz egy bizonyító adatot. E mondát külömböző változatai alapján így rekonstruálom :

A besenyők földéről jött volt Tonuzóba. Híres neves vitéz volt és számos harcban sok dicsőséget szerzett a magyarok fegyvereinek. Testvértörzse volt a magyarnak a besenyő és csak idegenek ármányossága veszítette volt őket néha össze.

Mikor Vajk fejedelem az István nevet felvevén, az országban a kereszténységet kezdé terjeszteni, Tonuzóba nem akarta ez idegen vallást elfogadni. Amikor pedig István őt a fegyverek hatalmával szándékozta kényszeríteni, akkor Tonuzóba és neje is fegyvert ragadtak. Ősi hesenyő szokás szerint ugyanis nagy veszélykor a nők férjeiket a harcba is követték és íjjal, karddal a kezükben férfiak módjára harcoltak. Náluk a nők ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel bírtak mint a férfiak és harcban ugyanolyan ruhában és fegyverzetben is jártak.

Az István által küldött fegyveres német csapatot, élükön egy német pappal — aki Tonuzóbát meg akarta keresztelni, mind egy szálig levágták. István most már egész hadsereget küldött ellenük.

Három nap és három éjjelen át tartott már a küzdelem de akár mennyien támadtak Tonuzóbára, ők mind levágták azokat. Körülöttük, köröskörül egész básrya támadott már az elesett németek és hitehagyott magyar harcosok százaiból, Tonuzóba és felesége pedig állottak lóháton, fönn a hullahegy tetején, fegyverrel a kezükhen, várva az új támadásokat.

Hírül vitték Istvánnak hogy nem bírnak Tonuzóbával, mire ő, nem tudván mitévő legyen, összehívta németjeit és keresztény magyarjait tanácskozásra.

Környezete magyarjai azt tanácsolták hogy a harcot hagyják abba, gyűjtsék össze fegyvertelenül a békés, földműves magyar népet, menjenek ezek ásóval, kapával, vegyék körül Tonuzóbát és feleségét, hogy semerre el ne mehessenek és köröskörül kezdjék a földet hányni, temessék be a halottakat, aztán hányják a földet mind magasabbra, magasabbra, amíg Tonuzóbát és feleségét is betemetik. . .

És íme, Tonuzóba és neje, a fegyvertelen, földműves magyar nép ellen nem bírt fegyvert emelni. Karjuk erőtlenül hanyatlott alá s csak nézték, nézték mint emelkedik körülöttük mind magasabbra

az óriási sírhalom...

Mikor már egészen be voltak temetve s csak fejük látszott ki a földből, István hírnöke fölszólította őket :

— Tonuzóba, vedd föl a keresztséget ! Azt üzeni István : te leszel őutána az első ember az országban.

De ők csak így feleltek :

— Nem, nem soha !

Be is temették hát őket egészen.

Így temették el a magyarok az abádi révnél Tonuzóbát és feleségét. Ott áll most is a nagy, magas, kerek sírhalom, amelyhez hasonló sok van még Magyarország földén, de ezt Tonuzóba sírjának nevezik most is. Benőtte a gyep és nyájak legelésznek rajta. De azt regélik a juhászok hogy néha, az éj csöndjében, ha a halom tetején feküszik az ember, meghallhatja olykor Tonuzóba és neje fegyverei csörrenését vagy sóhajtásukat. Mert ők nem haltak meg hanem élnek most is a nagy sírhalom mélyén és várják századról századra hogy a magyarok ismét eljöjjenek egyszer, ásóval, kapával és őket kiszabadítsák. Mert el jön még az ideje annak !

Eltekintve attól hogy itt csak mondával van-e dolgunk vagy történelmi valósággal amely csak a századok folyamán, népajkon alakult át meseszerűvé, fölhozhatjuk hogy I. István király idejében a már kereszténységre tért magyarok is kétségtelenül még igen jól ismerték az ősi hagyományokat és szokásokat, ha ők maguk már nem is éltek ezek szerint. Tudták tehát azt is hogy Tonuzóba a következő okokból nem emelhet fegyvert az őt körülzáró és betemető népre : Minden törzsünk, mint besenyők, kunok, jászok stb., magát a magyar őstörzsből származónak tartotta, amiértis a magyar törzs iránt nagy tisztelettel voltak sőt azt szentnek tekintették. Úgyszintén őseinknél a földművelő ember, amilyenek pedig a magyar törzsbeliek mind voltak, szentnek tartatott, azon törzseknél is amelyek maguk földműveléssel nem vagy alig foglalkoztak. Őseink szerint ugyanis a földművelés volt az egész emberiség megélhetésének alapja, ami nélkül az egész emberiségnek el kellene vesznie. De különösen szent és sérthetetlen volt szemükben az ember aki kapát tartott a kezében, annál inkább pedig ha ezzel a földet érintette (az ásó is csak a kapa egy későbbi származéka, amely úgy keletkezett hogy a már lappal bíró kapát nyelén kiegyenesítették hogy a földbe szúrható legyen). Elképzelhető tehát hogy ősei vallásához és hagyományaihoz szent meggyőződéssel ragaszkodó ember, magát körülvéve és minden menekülhetést elzárva látván, inkább a halált választotta mintsem hogy az ásóval és kapával a földön dolgozó magyar földművesekre fegyvert emeljen. Vagyis Tonuzóba ilykép való elvesztése tulajdonképen visszaélés volt a magyari népek egy hagyományos szokásával.

Az őskapa neve a tulajdonképeni magyar törzsnél, amint láttuk, aga volt. De például a kabarok ugyanezt kapa néven nevezték, azért mert a horgot, horgasságot jelentő szavak e magyari törzsnél a kapa, kapó, kampó alakú szavak voltak, amelyekkel a kap, elkap, megkap, kapkod, kapdos igék is közös eredetűek mert amidőn a kapával kapálunk, vele csakugyan aktív értelemben vett kapó, kapdosó mozdulatokat végezünk, illetve a kapa kampója valóban kapdossa a földet. Ezek szerint kapa (azaz : a kap) olyan főnév, amely a kap igéből lett, főnévképző szóvégi névelővel, vagyis kap-a tulajdonképen annyit tesz mint a kap, vagyis : az ami aktív értelemben kap, kapdos (a magyarban a kap igének ugyanis passzív értelme is van, amely a latin recipere igének felel meg). Innen származnak a kapocs és kapcsol szavaink is, mivel régibb nyelvünkben, különösen pedig a kabaroknál az -ocs, -acs, -ecs, -ics szócskának kicsinyítő értelme volt. Tudjuk azt is hogy kopó = vadászkutya szavunk régibb nyelvünkben kapó alakban is előfordult, vagyis e szavunk is tulajdonképpen megfogó, megragadó értelmű.[1]

Mindenesetre látnunk kell tehát hogy ezen kap szótövünknek nyelvünkben egész szócsoportja van s így ez tehát annak őselemei közé tartozik, vagyis nem holmi átvétel, mivel a nyelvekben a máshonnan átvett szavak elszigetelten, rokonok nélkül állanak. Így aztán azt is meg kell

állapítanunk hogy viszont a szerb-horvát nyelv kopati = kapálni igéje is tőlünk származott; annyival is inkább hogy hiszen a kapa szerb-horvát neve motika, vagyis amilyen logikus tehát a magyar kapa és kapálni szavak azonos alakja, ugyanolyan logikátlan a motika és kopati szavak teljesen más alakja.

A szerb-horvátban a kopati ige elszigetelten, rokontalanul áll, mint minden idegenből átvett szó, eltekintve attól hogy azon nyelvek amelyekben a magyar mély a hang hiányzik azt többnyire o-nak ejtik, illetve az ilyen anyanyelvű emberek a magyar kapálni szót is kopálni-nak hallják és ejtik, holott bennünket semmi sem akadályozott volna abban hogy a kopati igét mi is kopálni-nak ejtsük, ha az átvevők mi lettünk volna. Azt pedig hogy az eredetileg hegylakó és kizárólag állattenyésztő és nomád életmódot folytató szerb és horvát nép a földművelést és megtelepedett életmódot a magyaroktól és magyariaktól tanulta, bizonyítja még asov (ejtsed: asov) = ásó szavuk is, amely szónak az ás igénkbőli származásához kétség nem fér. Ugyanígy a város szavunknak a vár szavunkbóli származásához sem fér kétség, vagyis város szavunk várral bíró, megerősített helységet jelent. Mivel pedig a szerb-horvát nyelvben varos (ejtsed: varos) = város, ebből az is kétségtelenné válik hogy az eredetileg nomád szerb és horvát szlávok a városépítést és városi megtelepedett éIetmódot is az ősidők óta földművelő és városépítő magyarságtól tanulták, eltekintve attól hogy a mai, már művelhető völgyekben és lapályos tájakon lakó szerbek és horvátok nagyobb része a kereszténység fölvételével, és később az osztrák hatalom uralma alatt elszlávosodott magyarságból áll.

Hogypedig a kap igetövünk mily ősrégi, bizonyítja az, hogy ez a latin ősnyelvbe is átszármazott, mert a latin capio is = kap, azaz megfog, megragad.

De ősnyelvünkben még az egytagú szavak megfordítása törvénye is meglévén — ami az árja nyelvekben nincsen — ennélfogva a fog, megfog igénket is a kap igénk megfordított alakjának kell fölismernünk, mivel a p és f hangtanilag egymásnak épúgy közvetlen rokona mint a k és g; a magánhangzók változása pedig hangtörvényileg lényegtelen. Mindebből azután az is következik hogy a fog, megfog igénk és a fog (latin dens, német zahn) főnevünk között is logikus összefüggés van, ami onnan ered, hogy ember, állat ellenfelét, prédáját fogaival megfogja. A fog főnevünk és a kap igénk közös eredetét a legmeglepőbben az is igazolja hogy a latin dens szónak nem csak fog (Zahn) hanem ág és kampó értelme is van, amiből kitűnik hogy azon ősidőben amikor a latin nyelv kialakult : az ág, kampó, fog főnevek és megfogás, megragadás szavak közötti összefüggés még az emberek teljes tudatában volt, vagyis hogy akkoriban még általánosan használták nemcsak faágból vagy agancsból való őskapát hanem olyan halfogó halászhorgokat is amelyek egyszerű ágkampóból (később csontkampóból) készültek, habár ezek a földművelő ágánál sokkal kisebbek voltak.

Ilyen ősi halászhorgot népünk itt-ott ma is használ még, különösen nagyobb halak, mint például harcsa fogására.

Viszont azt hogy fog főnevünkkel miért azonosul a fok (például vízbe nyúló félsziget hegyes vége vagy a létra fokai) azt világosan megmagyarázza az hogy a megfogó szemfogak hegyesek, továbbá az hogy az ősi létra nem volt még olyan mint a mai

hanem olyan amilyennek azt e rajzon láthatjuk, amely az ősember földbevájt kunyhóját ábrázolja a beleszolgáló létrával, vagyis az ősi létra nem volt egyéb kisebb fatörzsnél amelyen az ágak csonkjait meghagyták és ezek képezték a létra fokait. Szibériai őslakók ilyen lakásokat és létrákat napjainkig készítettek. Ugyanilyen, csak kisebb volt az ősi ruhaakasztó fogas is, bár használtak szarvasagancsból valót is. Ilyen fiatal fácska törzséből készült ruhaakasztó fogast Dél-Dalmáciában, parasztházakban magam is láttam még és a Néprajzi Értesítő folyóirat 1913. évf. 143-145. oldalán be is mutattam.

Ottani szerb neve rogulja (bár nevezik még brklja-nak is), amely név tehát a rog = szarv szerb szóból származik.

Olvasónk tudja immár hogy őseink miért nevezték a szarvas agancsait „Isten áldásá”-nak, vagyis

azért mert ebből számos hasznos szerszámuk készült, főkép pedig a szent őskapa, az aga, amelynek segítségével jutottak a gabonaterméshez, illetve mindennapi kenyerünkhöz; népünk pedig a gabonatermést ma is általánosan nevezi „áldás”-nak.

Befejezvén azonban ezen kitérésünket, újabb kitérést kell tennünk az ének azon szavai bővebb magyarázata céljából hogy az égő gyertyákkal ragyogó agancsok :

Aranytükör mellett asztalon álljanak,Amig sötétség tart : világositsanak.

Az asztal ugyanis őseinknél egyúttal a házioltár is volt, majd későbbi időkben házioltárként erre külön asztal szolgált, de természetesen nem minden őstörzsünknél egyformán, mert hiszen például az avaroknál házioltár volt a tűzhely, amelyen sütöttek-főztek is és náluk is csak templomaikban, lakóházaikban pedig csak későbbi időkben fejlődött ki külön tűzoltár.

A magyar törzsek oltárait azonban olyképen vélem rekonstruálhatni ahogyan azt az alábbi rajzon látjuk ábrázolva : Asztal, hímes terítővel, rajta középen kis emelvény, szintén hímes terítőcskével. Ez emelvényen áll díszesen faragott állványon a Napot ábrázoló és a lelkiismeretet jelképező Aranytükör, amely egészen szabályos kerek korongalakú de tükröző felülete alig észrevehetően domború. Ez régen tiszta aranyfémből készült. Mellette kétoldalt áll az asztalon egy-egy tartóállványul szolgáló edény, amelyekbe az igazi vagy fából való két szarvasagancs helyezve s ezek hegyein kis arany- vagy ezüstköpűkben égnek a gyertyák. A szarvasagancsok ugyanis a szarvas-álarcos ember fából készült álarc-fejéről könnyen levehetők voltak, hogy az oltár ezen edényeibe állíttathassanak, égő gyertyástól.

Továbbá úgy képzelem ezen oltárat hogy az a fal mellett is állhatott, amikoris mögötte a falra sötétkék kárpit volt függesztve, amelyen fényes, ötágú csillagok voltak és ami a csillagos Eget ábrázolta. Ezen oltárnak azonban régen gyakorlati célja is volt, sőt eredetét is ezen gyakorlati célra lehet visszavezetnünk. Ugyanis eltekintve attól hogy

hiszen az asztal az étkezéshez is szolgált, hogy régen esténként az étkező asztalról a világítás el nem maradhatott és hogy ősidőkben hazánk területe a Föld pólusa lévén, itt az éjszakák és nappalok fél-fél esztendeig tartottak : a lakó- és tartózkodó helyiségekben este vagy éjszakában világításra mindenkor szükség volt, aminek helye régibb időkben elsősorban is az asztal volt. De ugyancsak az asztalon állott a tükör is, amely előtt öltözködtek, fésülködtek és mosdottak is. Miutánpedig a legrégibb házak félgömbalakúak azaz hupolagszerűek voltak, ennélfogva faluk belül homorú és befeléhajló lévén tükör fölakasztására nemigen volt alkalmas. Ugyanezen okból asztal, tűzhely, illetve oltár is a helyiség közepén állott vagy legalábbis a középhez közel. Ezekszerint tehát a falmellett álló asztal, tűzhely, illetve oltár is későbbi fejlemények, azon időkből valóak amidőn a lakóhelyiségek már négyszögletesek lettek. Mint mindig, tehát itt is : a jelképes értelmű vagy vallásos célú dolgok eredetét gyakorlati dolgok képezték, illetve a jelképes értelem később magyaráztatott beléjük, valamint a vallásos szertartások is gyakorlati cselekmények későbbi fejleményei, sőt ezek igen gyakran oly cselekmények emlékét tartják, mintegy megrögzítve, fönn, amelyek a mai életben már nincsenek is meg többé.

Utóbb aztán a kereszténység is — bár be nem vallottan — mindenben utánozta az ősi természetvallás oly szép szokásait és szertartásait. Itt például ősvallásunk oltára emelvénye és Aranytükre helyébe került a tabernaculum és ostensorium, az égő gyertyás szarvasagancsokból pedig fejlődtek a keresztény oltár égő gyertyái. Csakhogy a tabernakulum és oltáriszentség egészen más értelmezést kaptak, a keresztény oltárak égő gyertyáinak pedig már semminemű értelme sincsen, holott ősvallásunkban ezek a csillagokat és az Eget jelképezték. A keresztény ostensoriumok — amelyek közepén a felszentelt ostya kis félholdalakú tartály hasítékában épúgy áll mintahogy állott állványán az Aranytükör — rendesen (különösen a régebbiek) az ostyából áradó fénysugarakat ábrázolnak, ami hiszen annak emlékét tartja fönn hogy a kerek, korongalakú — bár sokkal kisebb — ostya helyén régen a Napot ábrázoló, fénylő Aranytükör állott; azt pedig, hogy az ostya kisebb, épen ezen sugarakból képezett korong

pótolja, úgyhogy ezáltal az ostensorium épenolyan nagy lett amilyen volt az oltári Aranytükör. Mi több, hiszen Jézus is, akit ez ostya jelképez, épúgy a Nagy Égisten fiának mondatik, mint a Magyarok Istene, azaz a Napisten.

Az egyenes leszármazás tehát, bármely úton történt is az, teljesen kétségtelen. Olaszországban, amint az 1944-ben az Abruzzo hegység falvaiban a templomokban magam is láttam, az esténkénti templomozásnál (amit ott „benedizione serale”-nak neveznek) az oltáron a szarvasagancsokra még meglepően emlékeztető ilyen gyertyatartókban égnek a gyertyák, míg közöttük középen az ostensorium áll. Az egyezés oly nagy hogy a közös eredet nem lehet kétséges, vagyis nem kételkedhetünk abban hogy a keresztény oltáriszentség az Aranytükör leszármazottja és hogy ezen keresztény gyertyatartók (ezeket Olaszországban „griglie” és „giardiniere”-nak nevezik) a szarvasagancsok utánzatai, habár ez ma feledésbe ment.

Sőt a zsidók ilyen hétágú gyertyatartóiban vagy mécseiben — amelyeket ők is vallásos szertartásokon használnak — szintén nem egyéb a Csodaszarvas agancsa emlékénél. Az ilyen zsidó gyertyatartókra egyébként az említett olaszországi gyertyatartók is nagyon hasonlítanak, különösen azok amelyek osztó karja nem ferde hanem vízszintes és öt vagy több gyertyát viselők, amilyeneket ott szintén láttam.

De immár térjünk vissza ezen fejezetünk tulajdonképeni tárgyához :

A vogul hitregés énekek szerint a Napisten már bölcsőjében is oly erős hogy ha bal- vagy jobbkezét mozdítja : a Föld reng illetve „a tenger

fölviharzik, végesvégig habzik”. A görög hitrege szerint Heraklész oly erős már bölcsőjében is, hogy a rátámadó két kígyót megfojtja; amely két kígyó hogy a Hidegség és Sötétség megszemélyesítései, ezt azonban csak magyar adatok segítségével tudtam kinyomozni.

Miután pedig mi már tudjuk hogy Magyar Ősatyánk azonos a Magar és Makar néven is nevezett Heraklesz Napistennel, azaz a görögök szerint a szkíták ősatyjával, mindez azután nyomra vezet bennünket, vagyis megállapíthatjuk azt is hogy a mi népmeséink kicsi de nagyerejű hősei : a Babszem Jankók, Hüvelyk Matyik sem egyebek a mi Napistenünknél, illetve hogy az ezekről szóló mai meséink ősi napéposzunk azon része maradványai amelyek Napistenünk gyermekkoráról szólottak volt, csakhogy ma már végső fokig elromlottak, elfajultak és aljasodtak, aminek oka nagyrészt az is hogy régebben, amíg ősvallásbeli eredetük még észrevehetőbb volt, mint „gonosz pogány maradványok”-ként üldöztettek is. Mindenesetre azonban Csodaszarvasregénk e része helyreállítását főkép ezen népmeséink segítségével lehet csak eszközölnünk, amihez azonban egy Arany János költői tehetségén kívül még alapos néprajzi tudás is kell, hogy megítélhessük hogy ezen töredékekben mi ősi, mi az ősinek romlott, átalakított maradványa, mi az ami az ősiben nem volt meg hanem csak későbbi belevitel és minek kellett az ősiben meglennie de később kiveszett vagy üldöztetés által kiírtatott. Elsősorban is pedig szemelőtt kell tartanunk azt, hogy ezen mesék ősregénk azon régibb alakja maradványai amelyben még nem testvérpár hanem csak egy regebeli hős szerepelt.

Őseink főbb hitregéiket (mythoszaikat) a csillagképekben szokták volt illusztrálni, mégpedig a legnagyobb költői szabadsággal, amiben annyira mentek hogy ugyanazon csillagképet — helyesebben szólva ugyanazon csillagcsoportot — tetszésük szerint hol így hol úgy magyarázták vagypedig ugyanazon csillagcsoportot egyik énekesük emígy, másik amúgy értelmezte, aminek nyomát úgy nálunk mint a későbbi népek őseinktől öröklött csillagképeiben ma is láthatjuk. Hogy csak egy példát említsünk : láttuk hogy a Nagy Göncöl vogul rokonainknál futó szarvas, nálunk általában szekér de palóc törzsünknél már „kincső” azaz kancsó. Több európai népnél azonban ugyane csillagkép a „Nagy Medve”, míg „Kis Medvé”-nek a mi Kis Göncölünket nevezik, amely utóbbit azonban népünk még Tündérasszony Palotájának meg Bába Tekerükének vagy Bába Matollájának is mondja. Hogy az európai más népek Nagy és Kis Medvéje mennyire képtelenség, erre nézve elég említenünk annyit hogy a medvének nincsen farka holott ők, amint azt régi égabroszokon mindenütt látjuk, mindkét „Medvét” hosszú farokkal ábrázolják, úgy hogy a szekér rúdja a medve farkát képezi. Vagyis szerintem az említett más népek részéről itt valami tévedésnek vagy félreértésnek kell lennie; amely félreértést, azt hiszem meg is találtam : a medve latin-olasz neve ursus-orso (olvassad: urszusz-orszo).

Föltűnhetik nekünk e szavak orsó szavunkali hasonlósága. Márpedig tény hogy mindkét „Medve” az Ég látszólagos forgási tengelye közelében van, sőt a Kis Göncöl, azaz a Kis Medve farka hegyét épen maga az északi Sarkcsillag alkotja, amely ma pontosan a tengelypontot is képezi, amely Csillag tehát az egyetlen amely helyéből soha el nem mozdul és a többi mind e körül keringeni látszik. Ezért nevezi népünk a Kis Göncölt ma is Tündérasszony Palotájának meg Bába Tekerükének, vagyis azért mert ősregéink szerint Tündér Ilona palotája azonos a mesebeli „kakaslábon forgó várral”, amely épúgy forog önmaga körül mint az Ég boltozata, valamint ismeretesek népünk azon tekerükéi (fonalfölgombolyító állványai), amelyek függőleges tengelyen, kakaslábhoz hasonló, háromágú lábon állanak és amelyeknek némelyike oly hosszú függőleges tengellyel bír, hogy ennek fölső hegye a mestergerenda közepén lévő e célra szolgáló kerek lyukában forog, amely lyuk köré Erdélyben még ma is szokás csillagot faragni.

E csillagdísz tehát a Sarkcsillag, a tekerük pedig a Kis Göncöl, más néven Bába Tekerüke vagy Bába Matollája. Lehet azonban, hogy őseink a Sarkcsillagot orsóhoz is hasonlították, mivel ez fonásközben szintén függőleges helyzetben forog önmaga körül és ezen orsó — régen orosó, orsú

alakban is ejtve — szavunkat az árják átvéve de azt nem értve ursus vagy orso azaz medve értelműnek vették és így lettek azután előbb csak a Kis Göncöl, majd a Nagy Göncöl is — mivel utóbbi is az Ég Északi Sarka közelében van — medvékké, de hosszú farokkal !

Régebbi nyelvünkben — és tájszólásokban ma is még — or, ör, szóvégi magánhangzóval orú, örű, romlottan örv = kör, karika, amely szavakból képződött orsó vagyis orosó = forgó, pörgő, valamint oros = forog és orsan = hirtelen megfordul, amely utóbbi ige népünk nyelvében ma is él.

Viski Károly közöl a Néprajzi Értesítőben Erdélyből olyan mestergerendarajzokat, amelyeken az Északi Sarkcsillag ábrázolatát látjuk, míg az emellett lévő más csillagalakok az égbolt többi Csillagait jelentik. Mennyezetekre és kupolák belső fölületére csillagokat ábrázolni máig is, különösen templomokban, még szokásos, egyébként pedig maga mennyezet szavunk is a mennyezet és az égbolt azaz a Menny egymássali összehasonlíttatását tartja fönn.

Viski több változat rajzát közli, amelyek lényege azonban mindig kötél és csillagok. Az Északi Sarkcsillagot ábrázoló csillagalak közepén látható lyuk az amelyben a tekerük vagy vetük, vagy Viski szerint a matolla tengelye forog.

A Viski által a Néprajzi Értesítő folyóirat 1911. évfolyama 113. és 115. oldalakon közöltek fejtik meg a legcsodálatosabban egyúttal azt is hogy a szlavóniai magyarság miért nevezi máig is a ház mestergerendáját e ma széltére használatos de idegen eredetű szó helyett ideg-nek. (Lássad: Néprajzi Értesítő 1911. 245. oldal Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar falvak.) Viski Károly a fönt említett „Adatok a székely építkezés ismeretéhez” című cikkében többek között a mestergerenda csillagos díszéről ezeket írja : „E díszítés közepén tisztán látszik a lyuk, amelyben a motolla tengelye szokott járni. A másik, több ház mestergerendáján is előforduló dísz nyilván a kötelet utánozza remek faragással; ez az egész mestergerendán végig fut. Talán nem vetjük el a sulykot ha föltesszük hogy a még mennyezetlen házakban csakugyan kifeszített kötélen álló csigában forgott a tengely.”

Viski „motollát” mond de ezalatt természetesen a fönti rajzon C-vel jelzett forgatható készüléket kell értenünk, „csiga” alatt pedig egy a kötélbe szorított, fából való, korongalakú csapágyat, amelynek felületére csillag volt kifaragva. Hogypedig Viski föltevése mennyire helyes, nem csak az bizonyítja hogy például némely keleti rokonnépünk kerek és mennyezetlen lakaiban (jurtjaiban) e kifeszített kötél máig is megvan, amely a helyiség közepén égő tűz fölé akasztott főzőüstöt tartja, továbbá a függőbölcső és más miegyéb fölakasztására is szolgál, de bizonyítja a legtökéletesebben az is hogy — amint már említők — a szlavóniai magyar falvak népe nyelvén a mestergerenda neve máig is „ideg”, holott az íj húrát is nevezzük idegnek.

A régi magyarok ugyanis tudvalevőleg az íjat kifeszítő húrt nevezték volt idegnek, aminthogy ezt mai irodalmi nyelvünk is nevezi még így. Őseink legrégibb lakai is még kerek alaprajzúak és kupolaszerűek lévén, a kifeszített kötél ezekben is megvolt. Ugyanez megvan mai népünk kunyhóiban, de mivel ezek anyaga nád vagy szalma, ami kötél kifeszítését nem bírná el, ezért azt tehát rúd pótolja. (Lássad: Herman Ottó: „A magyar ősfoglalkozások köréből”. Budapest 1899, 29. kép. Kontyos kunyhó, Ecseg.)

Ezek szerint pedig a kifeszített kötél a ház hupolaga (cupolaja) alatt valóban ugyanolyan helyzetben volt mint az íjat feszítő ideg. Bizonyosnak vélem hogy amidőn az ilyen kerekalaprajzú és hupolagos lakok őseinknél már nem csupán kunyhószerűek voltak, hanem, kerek alakjukat még megtartva, nagyobb lakóházakká, palotákká, templomokká is fejlődtek és szilárd anyagokból is épültek, bennük a kifeszített kötél még ezután is sokáig megmaradott és ha nem is állandóan hanem csak bizonyos alkalmakkor, míg kisebb, népi lakokban rúddá, majd mestergerendává alakult át, különösen azután hogy a faépítészet folytán a kerek alaprajzot mindinkább a négyzetalakú váltotta föl. A mestergerendára pedig azért faragták ki továbbra is díszül a kötelet és Csillagot, illetve ideget és Csillagokat is, mert mindezzel már sok szebbnél szebb, az Égről, Tündér Ilona kakaslábon forgó légi váráról, a Göncöl Csillagáról vagyis a Világ Göncöléről (mert régi nyelvünkben göncöl = tengely) szóló jelképes monda és hitrege függött össze. Hogypedig mindez mily ősrégi eredetű dolog, bizonyítják még a következők is : Ma a Sarkcsillag nincsen az Ég legmagasabb pontján, Magyarország pedig nem esik össze az Északi Sarkkal, vagyis világunk „tengelye” nem függőleges hanem Észak felé elhajló, de a tekerükök, vetükök vagy matollák tengelye függőleges, valamint a mestergerendák csillaga is a vetük függőleges tengelye csapágyát képezi.

Ámde ősrégi műveltségünk virágzása korában, a Jégkorszakok előtti vagy azok alatti időkben — amint azt már többször említettem — az Északi Sark valóban Magyarország területén volt, úgyhogy akkoriban az Ég látszólagos forgási tengelye egyúttal az Ég legmagasabb pontja is volt. Ami pedig a Sarkcsillagnak a mestergerendáni ábrázolását és a velük tengelye csapágyakénti használatát illeti, sajnos, Viski elmulasztotta a székely fonó- szövő asszonyokat az erre vonatkozó mondák felől

kikérdezni. Más gyűjtők e dolgok felől mit sem sejtve, ezt nem is tehették, magam pedig Erdélyben jártamkor még igen fiatal és néprajztudományilag kiképzetlen lévén, ezt szintén nem tettem meg. Fölhozom azonban itt, hogy Pálos Ede a Néprajzi Értesítő 1911. évfolyama 150-173. oldalain lévő a Győr vidéke magyar népművészetéről szóló cikkében adja egy ottani mestergerenda ábrázolatát, amelynek közepén a Csillag tökéletes képe ott van de viszont a tengely számára szolgáló lyuk belőle már hiányzik, míg a kötelet már csak egy az egész gerendán végigfutó sáv jelezi, a kötél csavartsága azonban már szintén nincsen föltüntetve, aminek oka pedig szerintem nem más mint az hogy utóbb készültek olyan matollák is amelyek tengelye már nem ért föl a mestergerendáig hanem oly erős és nehéz talpat, azaz „kakasláb”-at kaptak hogy földűlésüktől nem kellett tartani. (Lássad: Néprajzi Értesítő 1905., 243. oldal. „Komáromi motolla”.)

A tulajdonképeni magyar törzs eredetregéjében, mivel ennek főfoglalkozása ősidőkben a gyümölcstermelés volt, valószínűleg a népmeséinkben ma is meglévő aranyalmafa szerepelt. Ez pedig szerintem a narancs is lehetett, mely azon időkben amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt de éghajlata emellett a mainál is sokkal enyhébb lévén, a narancs itt megteremhetett. Azonban ősvallásunk szimbolikájában minden sokmagú, valamint minden fürtökben vagy kalászszerűen termő gyümölcs, szem és bogyó nőnemű jelkép volt, mivel a számosság is, a női petefészekkel kapcsolatban, nőnemű valaminek fogatott föl, holott az egymagú bogyók, gyümölcsök, amilyenek például a barack- és szilvafélék, pedig hímneműnek, ezért eredetileg a nőelvi regékben, amelyekben az „aranyalmát” női mesehős kell megszerezze, e gyümölcs alatt valószínűleg valamely sárgaszínű barack- vagy kerekgyümölcsű szilvafélét kell értenünk, lévén ezek hímségi jelképek mivel az egység, magány is hímnemű valaminek fogatott föl.

De természetesen e jelképezések később, ősvallásunk hanyatlásával, de főkép a kereszténység terjedésével, össze is zavartattak, majd a jelképes értelem teljesen feledésbe is ment. A tulajdonképeni magyar törzs eredethitregéjének is ugyanis szintén két alapváltozata volt. Habár a magyar törzs hímelvi volt, mégis valószínű hogy igen régi időkben, amikor a hímelvűség és nőelvűség még nem volt teljesen kialakulva, a hitregének is keletkezett egy olyan alakja amely a hímelvűséggel, a másik pedig a nőelvűséggel maradott kapcsolatban. A hímelvi változat az lehetett amelyben Tündér Ilona Földistennő szigetén (Csallóköz) levő gyönyörűséges Aranykertjéről vagy Tündérkertjéről van szó és az ebben álló aranyalmafáról, amelynek gyümölcséért népmeséinkben a férfimesehős, azaz tehát a Napisten jön, aki aztán Ilonát, akié a fa, is nejévé teszi. (Lássad például: Horger Antal: Csángó népmesék: „A magas fa gyümölcse”. Budapest 1908. és Benedek Elek magyar mesegyűjteményében „A tizenhárom hattyú” címűt, amely az ismert „Árgyirus” mese népi ősalakja volt. De megvan igen szépen a Tündér Ilona kertjében lévő aranyalmafa, amelynek gyümölcsét a mesehősnek kell megszereznie, Horger Antal gyűjtése „A sárga kicsi kígyó” című meséjében is.)

Ugyanezen indíték egy változata van még a Heraklész-mythoszban is ahol Heraklésznek a heszperidák (azaz a tündérek) kertjéből kell az aranyalmákat megszereznie. Heraklész pedig szintén a Nap megszemélyesítése és tehát a mi Magyar Napistenünkkel azonos. Őseinknél ugyanis a sziget, ha az nem volt egyúttal hegy vagy szikla is, hanem olyan lapályos mint amilyenek a folyók szigetei lenni szoktak (Csallóköz, Margitsziget, Csepel stb.), mindig nőnemű jelkép volt, amiértis onnan férfimesehős kell az aranyalmát megszerezze. A nőelvi változat ellenben az kellett legyen amelyben az aranyalmafa egy király (azaz a Nagy Égisten) kertjében áll és az aranyalmákat éjszakánként valaki meglopkodja, ez pedig nő, azaz Tündér Ilona. A király a fát sikertelenül őrizteti, míg végre a királyfi (a Napisten) is kimegy őrzésére, mire megjelenik Tündér Ilona, aki a gyümölcsöket csak azért lopkodta volt mert remélte hogy egyszer a királyfi is kijön őrzésére s így vele találkozhat. Ez utóbbi változat van földolgozva Vörösmarty „Csongor és Tünde” című költeményében, valamint ez van meg az ismert „Árgyirus és Tündér Ilona” mesében is, amelyet meg Tatrossy György 1618-ból tartott fönn írásban is.

Azon népmeséinkben amelyekben az aranyalmákért mesehősnő jön, ma sincsen sziget említve, ami tehát még mindig annak emléke hogy a sziget nőnemű jelkép volt (a női szeméremrészé). Ellenben az hogy például Szemiramisz (azaz Vénusz-Tündér Ilona) kertjei meg hegyen vannak, ez annak

emlékét tartja fönn, hogy nőelvi törzseink szerint a Földi Paradicsom kertje hegy tetején levőnek képzeltetett, mivel a hegy, szikla, kőszál a hímtag jelképei voltak, a nőelvi törzseknél pedig, amelyeknél tehát jog és hatalom is a nőnél volt (mint például a szemere törzsünkből származott amazonoknál), a nemzésnél is a nő szokott fölül lenni.

Az „Árgyirus és Tündér Ilona” mesét, amint említém, Tatrossy György, az Apor család íródeákja, már 1618-ból írásban is reánk hagyta. Bár ő azt állítja, hogy a mesét olasz krónikákban olvasta, mégis maga a népmeséinkben általános Ilona név meg a meséjében előforduló és számos népmesénkben meglévő tősgyökeres magyar indítékok alapján és a Tatrossy által beletett latinos és görögös személynevek dacára is, jogunk van ez állítását valótlannak tartarnunk. Azon korbeli írók ugyanis, reneszánszos és barokkos divat szerint, soha el nem mulasztották a görög római mythologiábani járatosságukat fitogtatni, ami a Tatrossy meséjében előforduló idegen személynevek eredetét is megfejti.

Tatrossy tehát az „olasz krónikák”-kal is csak a szépet szerető de naiv olvasóinak akart „imponálni”. A fitogtatás pedig elég bántóan ki is rí amidőn a különben magyar népies hangú és tárgyú mesében ilyen betoldások kerülnek sorra :

Juno, Pallas, Venus és Minerva,Ezzel nem ér vala Nimpháknak sokasága,Sem a szép Sibillák, sem éneklő MusákÉkes tekinteti mert mind feljül mullja.

Mondja ezeket Tatrossy amidőn Ilona szépségéről beszél.

Folytatom a Csodaszarvas éneket :(Kívülről kukorikulás hallatszik.)A Csodaszarvas énekel :

Halljátok, halljátok, kakasok szólanak...Emitt is, amott is már kukorikulnak...Minden ékességem íme már letettem,Minden ragyogásom nektek átaladtam,Minden ajándékom már szét osztogattamEz új esztendőben már reátok hagytam.

(Ismét kukorikulás hallik.)

Halljátok, halljátok a kakasok szavát ?Jelentik, jelentik újesztendő napját !...Immár el kell mennem, ideje indulnom,Az Ég tengerébe már vissza kell térnem,Messzire, messzire el kell nékem úsznom...Kékes messzeségbe ideje eltűnnöm...ideje eltűnnöm...

A Csodaszarvas eltűnése azt jelenti hogy reggel a Csillagok eltűnnek.

Ez volna tehát eddig a Csodaszarvasrege bevezető része, vagyis a megjelent regösök évvégi, illetve újévkezdeti szereplésük egy része. Miután a házioltár Aranytükre előtti éjfélutáni szertartás is befejeződött, következik az újévkezdő víg lakoma és mulatozás amialatt a regösök igéretüket beváltva, regélnek azaz először elénekelik a világkezdetet és a magyarság keletkezése regéjét, azaz a tulajdonképeni Csodaszarvas-rege elejét majd annak többi részeit, valamint egyéb regéket is.

___________________

1 A német packen (olvassad: paken) = megragadni, megfogni is a magyar kapni = megragadni ige fordított alakja.

A csodaszarvas rege régibb alakja

A tulajdonképeni Csodaszarvas-rege régibb alakja tartalma (nem szövege!) tehát a következő volna :

8.)

„Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.Hullámi ringanak, habjai susognak.Föld még nincsen sehol de a magasságban aranyos házában, aranyos székén ül a Nagy Égatya. Ő az örökkévalóság öreg, hosszú fehér hajú, fehér szakállú Istene. Fekete palástján ezer Csillag ragyog.”

Az Égbolt csak a levegő miatt látszik kéknek. Ahol már légkör nincsen ott fekete. Így őseink az Ég megszemélyesítő jelképes állatait is hol feketének, hol kéknek mondották, csillagokkal, azaz fehér foltocskákkal ékesnek. Ez onnan származik hogy csak a már az Égről leszállófélben lévő vagy már leszállott Csodaszarvas, vagy más-más törzseinknél más-más állat : kék. Maga a Nagy Égisten azonban őseinknél sohasem száll le és az emberekkel sohasem érintkezik közvetlenül hanem csak fiával a Napistennel vagy az Égbe valamikép följött mesehőssel vagy a táltos hozzá fölszállott lelkével, aki aztán üzeneteit az embereknek leviszi.

„Mellette ül asszonya a Nagy Éganya. Fehér palástján is ezer ezüstös Csillag ragyog. Ő az Ősanyag amelyből minden ami van, lett. Ők örök idők óta megvoltak és örök időkig meglesznek.”

Az Atya az Őserő, az Anya az Ősanyag (a Tejút): a Nap anyja megszemélyesítése. Úgy az erő mint az anyag örökkévalóak, aminthogy a mai tudomány is megállapította hogy az energia és anyag csak átalakulhatnak de el nem veszhet nek. Örökké megvoltak és örökké meglesznek, habár az örökkévalóságot az emberi elme nem képes fölfogni, amiértis őseink úgy az erőt mint az anyagot isteninek képzelték és istenségekként személyesítették meg. Mivel pedig semmiből nem képződhetik valami, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy úgy az erő mint az anyag örökké megvoltak és hogy mivel meg nem semmisülhetnek tehát örökké meg is lesznek.

„Az Atya lábainál feküszik a fekete Csodaszarvas, szőrén és ezer ágabogán ezer, ezer fényes Csillag tündöklik. Az Anya lábainál feküszik a fehér Csodaszarvasünő; szőrén, ezer ágabogán ezer meg ezer fényes Csillag ragyog.”

A hím az Atya, az ünő az Anya jelképe is de Holdat és Hajnalcsillagot a hímen képzelnünk most még nem volna helyes mert ezek még nem léteznek. Az ősszarvasfélék nőstényeinek is voltak szarvai, mint a mai iramszarvaséinak. A Csillagok a fehér szarvason is ezüstösen csillognak, mi több : némely Csillag fénye a valóságban is sárgás, kékes, zöldes vagy pirosas.

„Előttük áll szépséges fiuk, a Gyönyörű, az aranysugárhajú Magyar Napisten.

Kéri édesapját a fiú : emberek világát immár alkotnák meg. Kérdezi : Az emberek világa mikor fog beállani ?

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,

Hullámi ringanak, habjai susognak....

Öreg Égatya Isten ősz fejét lehajtja.Egy ideig, még egy ideig gondolkodik, aztán féhérhajas fejét fölemeli és fiához így szól :

— Aranyfürtösfejű, édesanyaszülte kedves fiam, alkossuk hát meg az emberek számára a földi világot, amelyen ők, akik gyermekeid lesznek, élni fognak.

— Miképen teremtsük hát azt meg, Édesapám ?

— Ilyenképen lehet azt megteremtenünk : A hullámzó, a kék Mindenség Tengere mélyében alusznak a Szunnyadó Szemek, az Alvó Magvak. Szálljál hát le a Nagy Tenger színére, bukjál le a mélység fenekére és hozzál föl Aluvó Magocskákat, Szunnyadó kis Szemeket hogy azokból a földi világot megteremtsük.”

Egyes rokonnépeinkében, valamint a magyarság világteremtés-mondáiban is — amelyeket tudósaink szorgalma fölgyűjtött (Lássad például Kandra Kabos: Magyar Mythologia-jában) — szerepel a tenger mélyébe való lebukás és onnan homokszemek fölhozása, amiből azután a Föld lesz megteremtve.

Hogy ez mily rendkívül fontos, csodálatos adat, csak akkor értjük meg ha észre vesszük hogy itt tehát még nincsen szó semmiből való teremtésről, mint a későbbi keresztény világteremtéshagyományban de amely fontos különbséget, helyesebben szólva : a különbség nagy fontosságát sem a gyűjtők sem a mythologusok nem vették észre. Pedig itt a „homok” kétségtelenül az örökké megvolt atomokat illetve az atomokat vagy ezeket is és az anyag legkisebb alkatrészeit is jelenti, amelyekből minden létező lett és lesz de amelyek a világűrben voltak (a „Mindenség Tengerében”) már azelőtt is, mielőtt az Őserő azaz az energia által indíttatva, égitestekké, Csillagokká, Nappá, Földdé alakultak volna.

Szövegemben „Aluvó Magvak” és „Szunnyadó Szemek” alatt érthetjük ugyanazt is : az atomokat de érthetjük az atomok magvát és az ekörül keringő szemcséket is. Másrészt a költői párhuzamos gondolatritmus kedvéért is alkalmazom a kettőzést. Ősnyelvünkben a mag szó egységet is fejez ki s így az atom magvára is alkalmazható, míg a szem szó számosságot is fejezvén ki : az atom magva körül keringő szemcsékre alkalmazható. A mag szavunk tulajdonképeni magyar őstörzsünk szócsoportjából származik, a szem pedig szemere törzsünkéből, aminthogy ősnyelvünkben a homok szónak is volt szomok, somok kiejtésű változata illetve párhuzama. Mindkettőben az -ok csak a többesszámot kifejező rag, míg maga a főnév tulajdonképen csak hom és szom; amit bizonyít az hogy a törökben kum = homok. Ezen kum vagy hom szó az ősnyelvünkben megvolt szómegfordítási törvény szerint (amely csak az egytagú szavaknál volt meg) a mag szavunkkal azonos, szem szavunk pedig magot szintén jelent. Mind az elmondottakból tehát az következtethető hogy mivel a homok a kicsiny szemek megszámlálhatatlan sokaságából áll, ezért vele őseink valóban az atomok megszámlálhatatlan sokaságát jelképezték is.

A latin nyelvben saburra = homok, amely szóban besenyő törzsünk szócsoportjába tartozó szapora szavunkra kell ismernünk, amely szintén a sokaságot fejezi ki és besenyő őstörzseinknél bizonyára szintén volt homok értelme is, amely szó a szabinoktól került a latinba. (Szab és bes : szómegfordítás.)

Észre vehetjük az itt elmondottakból valamint e könyv egyéb részeiben is minduntalan azt is hogy

míg például a bibliai hagyományban mindent szószerint kell vennünk, illetve hogy úgy mint a keresztény vallás meg is követeli hogy az elmondottakat szószerint való igaznak, úgy megtörténtnek vegyük, addig őseink hagyományaiban majdnem minden csupa szebbnél szebb jelkép, a valóság költői jelképezése. Hogypedig a jelképezés, a költői jelképes kifejezés az egyszerű, szószerinti fölfogásnak, beszédnek szellemileg menyire fölötte áll, azt hangoztatnunk fölösleges.

Föltűnő még őseink hagyományában az is hogy bár a Napot még a főisten azaz az Ég Istene, az Őserő és neje az Istenszülő Nagyasszony hozzák létre, mivel a Napisten mindig ezek fiának lenni mondatik, de már a Földet és az embereket — bár apja tanácsai szerint — de a Napisten teremti meg. Ami tökéletesen megfelel a természeti valóságnak, mert hiszen a mai természettudomány szerint is a Föld a Napból keletkezett, a földi élők pedig a Napból származó erőnek a Föld anyagára való hatása folytán.

Mindebből tehát határozottan azt következtetem hogy őseink ezen csak látszólag naiv regéi, igen magas szellemi műveltség költői alkotásai voltak, amelyek azonban sokezeréves, a más népek elhatalmasodása következtében beállott, szellemi hanyatlás miatt igen sokat romlottak. Mégnagyobb romlást okozott azonban a prófétai vallások elterjedése, amelyek tudományos alapot nélkülöztek és az ősvallás hagyományait könyörtelenül üldözték és ahol azokat kiírtaniok lehetetlen volt, ott a maguk céljai szerint annyira átalakították hogy belőlük az igazi értelem sokszor teljesen kiveszett. Pedig ezen hagyományok, regék, mondák egy a mai emberi ésszel alig fölérhető nagyszerű költői de tudományos alapon álló alkotás, eposz késői maradványai. A bibliai hagyomány által okozott egyik nagy romlás például az hogy a semmiből való teremtés gondolatát terjesztette el, egy másik pedig az hogy abszolut monoteisztikus elméletük kedvéért még az ember létrehozását is a Nagy Istennek tulajdonítják.

Ami pedig magát a „teremtés” szót illeti, amelyet ma a más vallási befolyás következtében a semmiből való teremtés — ami természeti képtelenség — megnevezésére használunk, e szót őseink még régi, igazi értelmében használták, amit hiszen maga a szó is tanusít, amely a termés-, termelés-, termesztéssel azonos és nem semmiből hanem természetes módon, minden egyszerű földmíves által is tudott módon : magból, a Föld anyagából és a Napból származó erő, azaz fény és meleg által való „teremtés” megnevezésére alkalmas.

Megvagyok győződve affelől is, hogy a görög tudósok akik a minden létező alkatrészeiről az atomokról kezdtek beszélni, ezt nemis maguk találták ki hanem ősnépeinktől örökölték. Mentül régebbi időkbe megyünk ugyanis vissza, a műveltséget annálinkább csak szellemiekből, nem műszakiakból állani látjuk. Mégis az ásatások bebizonyították hogy a görög félszigeten már a görögök előtt is igen magas műveltség volt, amelyet a görögök örököltek (Kréta-mykénéi ősműveltség) éspedig főkép úgy hogy a leigázott kevésbbé harcias de műveltebb őslakosság rabszolgaként végezett számukra mindent, vagyis hogy a műveltség fönntartói, hordozói tulajdonképen továbbra is ők maradtak, bár nyelvileg mindinkább elgörögösödtek de nem anélkül hogy tőlük a görög nyelv ne telítődött volna átvett szavak tömegével.

Ismeretes hogy hasonlóképen történt ez a rómaiakat és etruszkokat illetőleg is, de azon különbséggel, hogy eleintén egyideig az etruszkok Róma fölött még uralkodtak is. Márpedig úgy az etruszkok mint a kréta-mykénéiek nyelve a mi európai ősnyelvünk ágazatai voltak, ugyanúgy mint a szumir nyelv is. Azt is tudjuk hogy későbben is a görög műveltség nagyrészt Előázsiából gyarapodott, ahol pedig ősnépeink kivándorlott törzsei szintén nagyszámmal éltek. Hogy a görög Apolló és Artemisz istenségeik tiszteletét a hyperboreus szkytháktól tanulták, már említettem, amiután csak azt kell még fölhoznom, hogy Abar, Toxar és Anacharsz skytha bölcsek, amidőn a görögök között éltek, ott igen nagy tiszteletben részesültek, hogy Anacharszot „a hét bölcsek egyiké”-nek nevezték és hogy józan, tiszta és rövid de találó beszédmódját „szkytha beszédmód”-nak mondották. Végül csak azt említem meg még hogy Berosus, aki Kr.e. 260-ban régi babiloni iratok alapján megírta Babilon és Khaldea történelmét, ehhez szkytha könyveket is használt. (Berosus, L. III. p. 7., L. IV. p. 12.)

Sajnos, amidőn ezeket itt Zelenikán írom, a tudósaink által rokonnépeinknél fölgyűjtött anyag kisrészének vagyok csak birtokában. Mindazt azonban a jövőben, mint ősi, még kőkorszakbeli magas szellemi műveltségünk maradványait, egy költő, föltéve hogy az általam itt megadott alapokat is ismeri, gyönyörű eredménnyel fogja fölhasználhatni.

„Megfogadja a fiú édesapja szavát, megrázkódik, aranymadár képére, aranybúvárkacsa képére átváltozik és a végtelen Tenger síkságára leszáll. Úszik valameddig a víz szinén, ringatják egyideig a Tenger hullámai, aztán lebukik a kék mélységbe, keresi a fenekét de nem éri. Lélekzete kifogyván, föl kell merüljön. Úszik ismét a vizek tetején, ringatják a hullámok, pihennie kell, pihen sokáig, aztán nagy, mély lélekzetet vesz, lebukik megint a kékségbe, bukik még mélyebbre, már fekete sötétségbe, lassan ereszti magából a levegőt, az rezgő gyöngyökként gyöngyözve száll föl és elpattog a vizek színén, a Tenger imbolygó tetején. De íme, most csőre beleütődik a Tenger fenekébe, tengerfenék homokjába. Csőrébe vesz belőle és nyilként, föllőtt nyilként száll fölfelé. Fölhozott íme homokszemeket, tengermélyebeli fövenyeket : Aluvó magvakat, ezüstfehér ügyücskéket.”

Ősnyelvünk magyar szócsoportjában ügy = szem és jelent kicsi magot, homokszemet is.

„Mondja neki édesapja : Röppenjél föl a levegőbe, nemis nagyon magasságba, nemis nagyon alacsonyra, szórjad a szemeket a Kék Tenger szinére.

Megfogadja édesapja szavát, fölröppen a levegőbe, nemis nagyon magasságba, nemis nagyon alacsonyra, a Szunnyadó Szemeket leszórja, Aluvó Ügyeket lehinti, Tenger színére hímleti.”

Ősnyelvünkben hímleni, hímletni = szóródni, szórni.

„Hullanak a szemek a Tenger színére, hintázó habok közébe s íme ottan az Aluvó Magok fölébrednek, Szunnyadó Szemek fölserkennek, ősi álmukból immednek, eleven élőkké lesznek, íme élőkként növekednek, szaporodnak, egymáshoz is tapadnak, belőlük a tenger színén szigetecske támad, ringó hajócskához hasonlatos, földecske kerekedik, mintha nádból kötött lápocska, fatörzsből vájt hajócska, ember keze készítette bödönke volna.”

(A régi magyarok a tutajt lápnak nevezték, valamint így nevezték a mocsarakban, tavakon képződő úszó szigeteket is. „Tutaj” szláv szó. A fatörzsből kivájt, kiégetett csolnakokat pedig bödön-, bodon-, bödönhajónak nevezték.)

„De íme zöld fű is terem már rajta.Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,Hullámi ringanak, habjai susognak.

Ha innen fúj a szél, a szigetecskét amoda hajtja, ha amonnan fordul a szél, a hajócskát emide hajtja. Lebeg-libeg a Nagy Kékség hátán, a Végtelen Tenger tetején.

A magas Ég ógján át Magyar Napisten fölrepül édesapja aranyhajlékába és így szól :

— Öreg Édesapám, íme lenn valék a Kék Tenger mélyeben, Mindenség Tengere sötétségében, hozék húnyó magokat, szunnyadó szemeket, lehallatszott szavad szerín elszórám a tenger színére, hintem habok közébe, hajócska is lőn belőlük, fű is sarjadozik rajta, élők is megélhetnének rajta. De íme neked van életed párja, nekem is van gondos édesanyám de nincsen életem párja, nincsen aranyhajam simogató kedvesem, aranyarcom csókolgató édesem.

Miként lehetne hát nekem feleségem; kedves feleségem, szerető asszonyom ? És mint lesz meg az emberek világa, mikor áll be az emberek ideje ?

Fehérhajú, fehérszakállú Égisten hosszúhajfonatos ősz fejét lehajtja. Fejét lehajtja, ezüstgombos botja ezüstgombjához arcát támasztja, valamennyi ideig gondolkodik, még egy kis ideig gondolkodik, aztán havashajú fejét fölemelve, édes fiához ilyen szóval szólal :

— Leszen, fiam, életed párja, hajad simogatója; hajad simogatója, arcod ápolgatója, csak még egyszer aludnod kell, csak azután immedned kell.”

Régi nyelvünkben apolni = csókolni, amivel rokon és törők öpmek = csókolni. Immedni, immedten = ébredni, ébren.

„Mikor aluszik a fiú, akkor Magas Égisten édesapja hűvös igéket mondogat, varázsigéket mondolgat és ekkor íme gyöngyvirág virágzik fia oldalából, rezgő gyöngyvirágszál keletkezik. Fehérgyöngyű virága van, gyöngyszínű, szépen hajló levele van, zöldelő, aztán bogyója lesz, pirosló. Égisten a bogyókat szedegeti, ujjai közt szemelgeti. Mindenség Tengerén ringó kis szigetre ejtegeti, imbolygó hajócskára eregeti. Egyik, másik a vízbe esett, hullámok közé sülyedett, de ott is elnem veszett, némelyikből vizi tündér, vízben úszkáló, szépen dalló sellőlány lett. Másokból halak váltak, ezüstpénzes, kékeshátú, aranypénzes barnahátú halak keltek. Másik más viziállattá lett, vízből kijáróvá, szárazföldön is maradókká. Ezek később nagyokat is nemzettek, embereknek munkabeli segítségül, tejükkel táplálékul. De a legszebb gyöngyevirágmag a földre hullott, zöld fűszáluk közé több is esett. A magvak oda szóródtak, ki is keltek. Egyikből gyönyörűséges tündérlány lett, a többiből gyöngyvirág kelt, Égisten varázsszavára, Fölső Isten mondott igéjére.”

A Föld a Napegyenlítőjéről vállott le a forgás következtében keletkező központfutó erő miatt, ugyanúgy mint a Saturnus gyűrűi. Ez a magyarázata az Ádám bordájából teremtett nő mondájának is, csakhogy ez utóbbi indíték, a borda kivevésével, valóságnak elképzelhetetlen valami. Az egyenlítő az ember oldalával összehasonlítható de borda helyett azért is tettem gyöngyvirágot mivel ez tulajdonképeni magyar törzsünknél Tündér Ilona jelképe volt, mert páros (hat) szirmú és sokmagú, a páros számok pedig, valamint a számosság is, őseinknél nőneműségnek tekintettek. Ezenkívül úgy virágai mint bogyói gömbölydedek, a gömb pedig a magyar törzs legfőbb jelképe volt. Végül színe is a piros-fehér-zöld, a magyarság ősi szent színei.

Fölemlítem itt azt is, hogy az Ádám-Éva hitrege, nem tartalmazván semmiből való teremtést, bizonyára régibb és részemről valamely őstörzsünktől átvettnek tartom, holott a bibliai világteremtés már a semmibőli teremtés eszméjét is keltvén, valószínűleg későbbi eredetű vagy későbbi átalakításokat szenvedett. Amint már említettem : tulajdonképen csak a semmiből való teremtés természeti képtelenség, míg az átváltoztatás meglévő anyag más-más alakot való öltése, nem az. Vagyis csak az a kérdés hogy az anyag ilyen vagy amolyan átalakíthatása titkát ismerjük-e vagy nem ? Amely „titok'” pedig eszerint tulajdonképen csak tudomány. Az anyagra valamely erő

(energia) hatása titkát kell tehát csak megismernünk. Erők által anyag átalakítását nevezhették „varázslat”-nak ha az átalakítás titkát az emberek nagy többsége nem ismervén, szemében az csodálatos módon történt de azért nem volt képtelenség, habár utóbb a szellemi hanyatlásban lévő emberek gondolkodása itt is szült szertelenségeket. Tény hogy őseink egész természetfölfogása alapját az erő (hímség) és anyag (nőiség) és az erőnek az anyagra való hatása képezte.

Mindezek azután azon meglepő megismerésre vezetnek, hogy tehát őseinknél igen régi időkben csak az anyag átalakítása és erő segítségével való szaporítása vagy gyűjtése által teremtés eszméje volt meg és hogy a semmiből való teremtés gondolata csak később keletkezett.

Igaz ugyan hogy ma van olyan elmélet is amely szerint az anyag is csak energiából áll de hogy ez mennyire igaz, eldöntve még nincsen. Hogy azonban e gondolat már régen is megvolt : bizonyítja a monotheizmus gondolata, amely azonban fanatizmusba süllyedvén, az emberiségnek mérhetetlen szellemi és anyagi károkat okozott.

„Föl is ébred Magyar Napisten, pihenő álma után ismét ébren van. Így szól Édesapjához :

— Íme aludtam is, föl is ébredtem már; hová menjek hát feleségkeresnem, merre forduljak életpárszereznem ? Ideje is volna nősülnöm, ideje is volna hogy az ember idejebeli világ meglegyen, gyermekeim idejebeli-kor meginduljon.

Szólítja magasságbeli Öregisten a feketeszőrű csillagragyogásos Csodaszarvast, égi Vizenyőn legelésző (a Vízöntő csillagképen) gyönyörű állatát.

— No hát, édes fiam, Csodaszarvasom hátára üljél föl. Vigyen le téged a Kék Tenger gyöngyvirágos, füves szigetére, hullámain úszó, ringó lápjára (a Csodaszarvas a szerelemvágy jelképe is, ugyanúgy mint a kabaroknál a kecske, a palócoknál a hattyú). Ott találod felséged, jövőbeli élettársad. Csak sokáig egyfolytában nem élhetsz nála mert amíg te odalenn leszel kevés világossága lesz a Világnak, mert amíg te nem leszel az Égen, homály lesz mindenütt. Ezért majd ha visszatérted ideje eljő, visszahívatlak az Égre.

Fehéren világlik az Ég folyóvize a magasságban, fehéren dereng az Ég viziútja a Csillagok között de mindkét vége éri a Tenger tükrét mert a Tengerben van forrása és a Tengerbe szádul torkolata, mert a Tengerből származik és a Tengerbe tér vissza.

(Az Ég folyóvize a Tejút. A száj szót a régi magyarok csakis ember vagy állat szája megnevezéséül használták, sőt a székelyek így ma is. Minden más nyílás : szád, szádul = nyílik, torkollik.)

A Csodaszarvas hátán ül aranysugárhajú Magyar Napistenünk. A Csodaszarvas ezerágú agancsai között látszik, gyönyörűséges arca. Leérkezik vele a Csodaszarvas a Mindenség Tengerére, Égi Folyam torkolatába. Mindenség Tengere hullámzik., hullámzik, hullámai inganak, habjai susognak. Tenger hullámai között úszik a Csodaszarvas. Ezez ága-bogán ezer fényes Csillag, ezer fényes Csillag a vízben tükröződik. Tenger habjai között úszva viszi a Csodaszarvas Áldott Napunkat, édes Atyánkat tenger szigete felé, elérkezik az úszó sziget szélére, kilábol annak partjára. Zöld füvekre leszáll Magyarok Istene, a szarvas pedig úszik tovább a tengeren míg elérkezik az Égi Folyóvíz eredő helyéhez, ahonnan vízmentében tér vissza a magas Égre, égi legelőjére, és Égistene hajlékához.

Meglátja Istenünk a gyöngyvirágok között aluvó Gyönyörű Ilonát, Tündér Ilonát. Oda megyen hozzá, lehajlik föléje, megcsókolja gyöngyvirágszínű arcát, mire a leány megmozdul. Megcsókolja szép piros száját, mire a leány megmozdul. Megcsókolja

szép piros száját, mire a leány fölsóhajt. Megcsókolja a két lehúnyt szemét, mire a lány kinyitja azokat és az Ég kéksége tükröződik bennük.

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,Hullámi ringanak, habjai susognak.Kicsiny szigetecskét a habok elringatják,Ifjú szerelmes párt el is elaltatják.”

Régebbi nyelvünkben hab hullám jelentéssel is bírt és kabar törzsünknél ez volt a hullám közönséges neve.

„Gyönyörű Magyar Napisten édesatyánk és Selyemaranyhajú Magyar Ilona édesanyánk élnek igaz szerelemben a szigetecskén. Ha déli szél fúj, északfelé viszi azt, ha északi szél kél, délfelé úsztatja azt.

Idő telik, idő múlik, örök folyóvízként folyik. Jön az Égen a csillagos Csodaszarvas, tér vissza a szépséges, ereszkedik lefelé Ég Viziút ján (a „viziút” nem csak képzeletbeli mert régen a folyóvizek valóban utakul szolgáltak, valamint az óriási, náddal benőtt mocsaras vidékeken csolnakok számára mérföldeknyi utak voltak vágva az egyébként áthatolhatatlan nádtenger között) a torkolathoz, aztán úszik a Tengerben. Ezer ágabogán ezer fényes Csillag, homloka közepén ezüstös Hajnalcsillag vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek. Jön, jön a Csillagragyogásos, jön Napistenünkért, hogy az Égre visszavigye, mert félesztendő eltellett már (akkor „egy nap volt egy esztendő” miként ma a Sarkokon, mert hat hónapig volt a Nap az Égen és hat hónapig tünt le onnan). Szól a Csillagos szarvas, a szigethez elérkezvén :

— Velem jer, Áldott Nap, velem jer fényes Nap, Világ világossága; hivat Édesapád, égbeli Atyád, mert kevés a világosság, csak csillagok világítanak, homályos a Világ.

Hallja Magyarok Istene égi édesatyja üzenetét, szomorúan lehajtja aranyhajú fejét és indul búcsúznia nejétől, kedvesétől.”

A költő alkothat itt bármily búcsúzkodási jelenetet de az csak nyugodalmas, harmonikus lehet mert az Ég Istene ősvallásunkban egyúttal az Örök Természet Törvénye is, amellyel semmi és senki sem ellenkezhet. Ősvallásunk istenszemélyei mindenkor csak költői megszemélyesítések voltak, illetve igazi személyeknek csak a késői szellemi hanyatlás beálltával kezdték képzeltetni, ami körülbelül 5-6000 évvel ezelőtt kezdődhetett, habár közelebbi rokonnépeinknél még a XIX. század elején sem voltak a megszemélyesítések oly mérvűek hogy a természeti valósággali összefüggésük egészen feledésbe ment volna. Ugyanez de még határozottabban tűnik ki a mi néphagyományaink XIX. századbeli gyűjtésű anyagából is.

Visszatérvén a búcsúzási jelenethez, a mondottakhoz tehetjük még, hogy bár képzelhetünk Ilona szemében a búcsúzáskor könnyeket is de azt nem soha, hogy kedvesét rábeszéléssel vagy jajgatással a távozástól visszatartsa, illetve az Ég Istenével, azaz a Természet Törvényével szembeni engedetlenséget kívánjon tőle.

„A tengeren úszva fölvitte a Csodaszarvas az Égi Folyóvíz eredete helyére s onnan föl a magasságos Égre, hogy ismét ott ragyogjon Áldott Napunk, édesapja akarata szerint.”

A nem teljes megszemélyesítés egy példája : a Napisten emberszerű lénynek is mondatott, aki beszél, aki szerelmese arcát, száját csókolgatja de másutt azért mégis ő a Nap, aki az Égen ragyog és világít, holott jól látjuk hogy a valóságban a Nap nem emberalakú. Az ilyen nem teljes, azaz tehát csak költői megszemélyesítések ősvallásunk egyik jellegzetességét képezik és ami, amint mondottuk, élő néphagyományunkat ma is jellemzi még. Mindez pedig művelődéstörténelmileg azért rendkívül fontos mert ez tette mindig lehetővé azt, hogy a vallás nem jutott ellenkezésbe a természetismerettel illetve a tudománnyal.

Egy jellegzetes példája illetve maradványa az ilyen nem teljes megszemélyesítéseknek azon

napjainkig fönnmaradott szokás, amely nem magyari népekhez is átment, amely szerint a napkorongba emberi arcot ábrázoltak, amely szokás a XI-XVIII. századokban egészen általános volt, még tudományos könyvekben is és csak a XIX. század végefelé kezdett mindinkább feledésbe menni, de részben ma is megvan még.

Az pedig kétségtelen, hogy a Nap ilyen ábrázolata eszméje csak oly népnél keletkezhetett amely a Napot megszemélyesítette ugyan de nem teljesen hanem inkább csak költőileg és amely oly kerekarcú mint amilyen az úgynevezett „keletbalti” azaz a magyar, a finn, és az észt, de semmiesetre sem juthatott ilyesmi eszébe olyan hosszúarcú népnek amilyen a régi germán, azaz az északi faj avagy a latin, azaz a földközitengeri faj.

„Ilonának, Magyar Ilonának ezalatt azonban szépséges gyöngyházarcú, fehérarcú leánykája született. Kicsoda, Kicsoda e szép leányka ? A gyöngyházarcú, ezüstarcú Holdacska ő. (A Hold a Földből született, ugyanúgy mint a Föld a Napból.)

Az ő ezüstős arca fog ezután világítani olyankor amikor az Áldott nincsen az Égen. Világít is azóta Ilona gyöngyházarcú szép leánya éjszakánként de kevés a világossága, gyönge a fényessége.

Megegyeztek Égisten és Napisten hogy ezentúl Napisten félnapot a magasban, félnapot lent, Ilonánál fog tölteni. És azóta ez mind mai napig így van.

Így élnek igaz boldogságban Magyar Napisten Boldogisten és Ilona Földistennő Boldogasszony sok, sok ezer esztendő óta, mert örökifjak és örökszépek ők mind a ketten.

És beállott az emberek idejebeli, magyarok korabeli idő is, megszülettek a gyermekek is, az első magyarok is, gyönyörűszép aranyhajú fiak és leányok. (Magyar = ember)

De sokan is lettek és a kicsike szigeten kezdett elég helyük nem lenni, nem volt helyük játszódásra, sem terük a futkosásra. Már ha egymást kézenfogva körtáncot kezdettek lejteni, nem volt helyük síposoknak, dobosoknak, ha helyet hagytak síposoknak, dobosoknak : kevés hely lett táncosoknak.

Idő rnúlott, idő elhaladott. Egyszer amidőn Napisten az Égen volt, Édesapjához így szólott :

— Égbeli Édesapám, édes jó atyám, immár jóvoltodból boldogságban élek és az ember idejebeli, az ember korabeli világ beállott, mert aranyhajú, selyem-aranyhajú fiaim, leányaim vannak. De íme, már ők is szaporodnak, napról napra többen lesznek. Nem férnek a szigetecskén, szűken vannak lápjuk földjén. Körtáncot ha lejtenének : nincsen hely a zenészeknek, ha meg hagynak zenészeknek; nem maradhat táncosoknak. Szigetünkön sok szép fű nőtt, mindenféle bokor zöldell, a füveken sok mag termett, a bokrokon édes bogyó lett, mindnyájuknak eledelül, édes táplálékul, de amióta gyermekeim sokan lettek, nemigen jut mindegyiknek, nem elég már ami terem mert a sziget igen kicsi, úszó lápunk szűkös nagyon, az sem biztos; ingó-ringó, ha ilyen szél van : arra viszi, ha olyan szél van : erre hajtja. Gyermekeim kérdezgetnek : Édesapám, mit csináljunk, éhségünkben mihez kezdjünk ? Ezért én is most hozzád fordulok tanácsért, ezen bajainkban segítségért.

Magasságbeli Nagy Isten meghallgatja a fia szavát, szívéhe veszi panaszát, őszhajú agg fejét lehajtja, ültő helyében ezüstgombos, rovásos botját arcához szorítja, úgy gondolkodik. Gondolkodik egy ideig, elmélkedik még valameddig, azután fehérhajú

szép fejét fölemeli, hullámosan hosszúhajú fejét föl emeli és aranyos asztala előtt álló, gondban levő fiához így szól, kedves gyermekének így felel :

— Magas Égen járó édes fiam, lenti Világban járó gyermekem, panaszod szívembe vettem, gondjaid mind megértettem. Meg kell hát tanítsalak végtelen Tenger kis szigetét nagyobbá miként tegyed, szükség szerint hogyan növel jed, gyermekid hazájává hogy képezzed, hogy az áldott Csallóközzé miként legyen, boldog gyümölcsénnyé (régies szó, jelentése: gyümölcsöskert), Magyarok honává miként váljon. Hogy rajta sok-sok eledelre való bogyót termő bokor nőjjön, végtelen sokaságban szélben hullámzó, aranykalászos, szemes fű teremjen, mindenféle magas, gyümölcstermő fa is nővekedjen. Hogy a sziget ne inogjon, széltől emide, amoda ne hajtasson. Bűvös igékre is kioktatlak, varázsigékre megtanítlak, sziget növesztésére valókat, anyaga szaporítására kellőket.”

Tévedés volna azt hinni hogy a ható varázsigékről szóló hagyományok csak babonás hiedelmen alapulnak. Igaz, hogy a természettisztelő ősvallás pusztulásával és szellemi hanyatlás következtében nem egy dolog babonává romlott, ami azonban még nem jelenti azt, hogy ugyane dolgok mindig is babonák voltak. Tudjuk ugyanis hogy a hangok, úgy mint a hő és fény is, hullámzáson, rezgésen alapulnak. Hogypedig ezen rezgések az anyagra tényleg hatni képesek, erre nézve alig is szükséges más bizonyíték mint az hogy ha két egyenlően hangolt húr közül az egyiket megszólaltatjuk akkor a másik mellette lévő is rezgésbe jön és zeng, de nem mozdul ha nincsen pontosan ugyanúgy hangolva. E művemben is többször szólottam már ősnyelvünk szócsoportjairól, amelyek egyes őstörzseinkkel vannak szoros összefüggésben és amelyeknek az illető törzs vallásos jelképei felelnek meg. E megfelelés pedig abból áll, hogy amit a jelképek alakzatokban fejeznek ki, ugyanazt fejezik ki a szócsoportok hangokban; értve itt természetesen nem zenei hanem kiejtésbeli hangokat. Erről néhány szót írtam már föntebb a 120. és 121. oldalon is. Itt szintén csak a legrövidebben szólhatok erről. A lényeg az hogy az alakzatoknak, színekben és hőfokoknak bizonyos hangok felelnek meg, ami természetes már azért is mert hiszen a Mindenségben minden létező egymással összefüggésben, összhangzatosságban van, azaz: a Mindenség egy nagy összhang (harmonia). A diszharmónia önmagában nem létező mert csak hiány, a harmónia hiánya, a megfelelések hiánya, ami tehát az összhangzatosságnak néha bekövetkező megzavarodása.

Aminthogy vannak „meleg színek” (piros, sárga) és „hideg színek” (kék, zöld), úgy vannak „meleg hangok”: a, á, ő és „hideg hangok” is : i, ű. Vagyis nem mindig csak a hangok magasságát vagy mélységét kell értenünk hanem azok kiejtését (zenei műszóval : színeződését) is. Továbbá például azon hangadásoknak amelyeket a g betűvel jelezünk, a gömb és a gömbölyded alakzatok felelnek meg, azon hangadásnak pedig amelyet a k betűvel jelezünk a szögletes alakzatok a megfelelői, ezenkívül a g hang a lágyságnak is, a k hang pedig a keménységnek is kifejezője.

Az olyan hullámvonalnak amilyen az itt a-val jelzett, régi nyelvünkben a sallong sallog, szallag szavak feleltek meg, az olyannak ellenben mint b rezeg, ráz, réz alakúak, vagyis az előbbinek az s, sz-l, az utóbbinak pedig a z-r mássalhangzókból képezett szavak. Ellenben például kazár őstörzsünk szócsoportját a k, h, g, s, sz, z, zs, c, cs mássalhangzók képezvén, náluk ezen jelképeik nevei kacs, kucs és kos, kus, kusz alakúak voltak. A magyar őstörzsünk gömb-alapjelképének megfelelő szócsoportot a g-m, gy-m mássalhangzók képezték stb., stb. Csakhogy mindez ma még elég tisztán fölismerhetően csakis a magyar nyelvben van még meg, mivel ez az emberiség ősnyelve legegyenesebb, legelváltozatlanabb leszármazottja. Ősnyelvünk igen régi időkben — valószínűleg még a Jégkorszakok előtt — az emberiséggel együtt keletkezett és fejlődött, vagyis a Természet által kialakítva jövén létre, annak hangokbani kifejeződése is. Bár szerintem egykori magas szellemi műveltségünk idején táltosaink öntudatosan is művelték és fejlesztették de a Természet törvényeinek megfelelően, amely törvények ismeretében a mai ismereteinket meghaladták volt. Más nyelvekben azonban mindezek nincsenek meg vagy a teljes

fölismerhetetlenségig összezavarodvák, egyrészt azért mert e nyelvek sokkal később keletkeztek, ősműveltségünk elenyészte után, másrészt azért mert keveréknyelvek.

Ismeretesek a Chladni-féle hangalakzatok, amelyek homokkal megszórt fémlemezen keletkeznek ha ezt egy vagy más pontján tartva, más-más ponton hozzuk hegedűvonóval rezgésbe. Például ezen alak a jász őstörzsünk vallásos alapjelképe, emez pedig az avaroké.

(A négyzet csak a fémlemez alakját jelzi.)

Viszont Lissajous lengésalakzatai (fémrudacska hegye különféle ütés következtében leírt lengésvonalai), azaz helyesebben, régi magyar szóval, sallás- vagy sallongásalakzatai, meg pontosan szemere őstörzsünk alapjelképét (som vagy szem) és besenyő őstörzsünk alapjelképeit (csöpp, szív és vese)

képezik és mivel együtt vannak : Még azon szoros kapcsolatot is kifejezik amely szemere és besenyő törzseink között volt; az hogy nőelvűek voltak és szócsoportjaik is s sz, z, zs, c, cs d, t - m, n (szemere) és s sz, z, zs, c, cs, d, t - b, p, f (besenyő) is egymással közeli hangzásbeli rokonságban vannak.

Ha tehát a minden alaknak, testnek, színnek és hőfoknak pontosan megfelelő hangokat és azok magasságát is ismerjük, akkor hangokkal az illető anyagokra, testekre hatni is fogunk tudni.

Tyndall állítólag bizonyos hang hosszabb időn át való leadásával üvegpoharakat volt képes összetörni. Magam is észleltem egyszer hogy amidőn egy vagy 15 méternyi távolságban játszó zenekar nagybőgő hegedűje egy bizonyos hangot adott : ablakom egyik üvegtáblája erősen zörgött de nem mozdult meg más hangoknál, ha akármilyen erősek voltak azok. A többi üvegtábla ellenben sem ezen hangnál, sem másnál sohasem rezdült meg. Ebből az következik hogy ez egy üvegtáblának azon hang a pontos megfelelője volt, amiértis valahányszor ama hang érte, meg kellett zördülnie. De következik ebből az is, hogy ha azon hang hosszabb ideig egyfolytában szólott volna : az üvegtábla összetört volna.

A finn Kalevala regehősei varázsigék éneklésével hatnak úgy élettelen anyagra mint élő lényekre. Ható varázsigékről pedig a mi néphagyományunk is bőven szól.

Kalotaszegi magyar nép kapukon régen gyakori volt e titokzatos jel (Lássad: Malonyai Dezső : A magyar nép művészete. Budapest, 1907. 144. és 146. oldal.), vagyis : kígyó fején csalogány.

Bámulatos egyezés, hogy ugyane jel megvan, a birtokomban lévő két fénykép bizonysága szerint Nepálban is (Észak-India) ilyen alakban. Azaz kobrakígyó fején madárka. (Lássad: Berliner Illustrirte Zeitung N. 42. 1099. és 1700. old. Dr. Martin Hürlimann, Nepal.) Szerintem ez a Teremtés azaz Isten jelképe, aki a hitregék szerint hanggal vagyis kimondott igékkel teremtette a Világot, ami azonban szerintem szintén csak jelképes beszéd és tulajdonképen azt jelenti, hogy valamely hangadás által teremtett, azaz hangrezgés, hanghullámzás által a Mindenségben

meglévő ősanyag atomjait alakzatokba csoportosította, kényszerítette. Jellegzetes hullámzó mozgásával a kígyó tehát a hullámzást jelképezi, azt pedig hogy itt hanghullámzást kell értenünk : a csalogány jelzi.

Ezekben van tehát az alkotó vagy rontó varázsigék titka. Itt e dolog kulcsát csak a lehető legrövidebben jeleztem, csak annyira, hogy látható legyen miszerint ha

„varázsigék”-ről van szó, nem kell okvetlen babonaságra gondolnunk, bár mennyi zavart, romlást és visszaélést okoztak is a szellemi hanyatlás és utóbb a kereszténység boszorkány- és varázslóüldözései, amelyek az ősi tudomány utolsó maradványait is kiírtották.

„Égi Nagy Isten aranyhajú fiát megtanította, sok szükséges, sok hasznos dologra kioktatta. Ezután Áldott Napunk, a szigetbeli nép gondviselője, szigeten lett magyarok ápolója, gyermekein ekkép segített : A kis szigetet megnövesztette kétnapos járóföldnyi husszúra, egy napi járásnyi szélesre gyarapította, hogy rajta sok zöldlombos fa, virágos, gyümölcsös fa, piros meggyet termő fa (meggynek, cseresznyének ősidőben nem volt külön neve s kettejük között különbség is alig volt még. Magyar Napisten szent fája.), piros, édes almát termő fa, sárga aranyalmát termő fa (alma és narancs : Ilona szent fái) elférhessen, virágos, bogyós, sok, sok bokor lehessen. Viruló virágokhoz szálldosó, zümmögő állatkákat, röpdöső méhecskéket szerzett, édes mézet hogy hordjanak, méllő mézet gyűjtögessenek, odvas fák üregébe, emberkészítette kasokba. Kalászos füveket szaporította, sík mezőkön elterjesztette, mindezeket eledelül, gyermekei számára táplálékul. De arra is megtanította, szeretettel figyelmeztette, hogy a méhecskéktől minden mézet el ne vegyenek, nekik, is hagyjanak, hogy mikor majd virág nincsen, a szárnyaskák meg ne haljanak. Meg ne haljanak, éhen ne vesszenek.

Most Áldott Napunk földi gyermekeit még arra tanítgatja, hogy égi Nagy Isten apa tanácsa szerint szélhajtotta szigetüket miként állítsák meg hogyan rögzítsék meg, hogy az többé ne inogjon sem hol ide hol amoda ne bolyonghasson : Magas fenyőfákat, sudártörzsű tűlevelűket vágjanak ki, nyessék le ágaikat; ágaikat, gallyaikat; törzsük vékonyabb végét jól hegyezzék meg, a fákat fektessék le szigetükön, osszák széjjel mindenfelé, aztán ha a szél a szigetet a tenger sekélyebb helyére vitte, zátonyos tájára terelte, ott a fákat hegyükkel verjék le szigetük földjébe, hogy azok azt által üssék, a vizen is átérjenek, tenger fenekébe akadjanak, tovább is verjék le a fákat hogy fenékbe fúródjanak, a homokba hatoljanak, hogy szigetük ott maradjon, többé tova ne úszhasson, szelek szerint ne bolyongjon.”

Való igáz, hogy a végtelen mocsaras tájakon és hajdan a Nagy Magyar Alföldön is ilyen úszó szigetek léteztek, amint azt Herman Ottó : „A magyar halászat könyvé”-ben le is írja. Mindenféle vízi növény, úszóhínár tömkelegéből képződtek, amelyeken utóbb törmelékből, szélhordta porból, korhadó növényi anyagból vékony földréteg is képződött, ami alatt azonban még ott volt a víz, amelyen az egész sziget úszott. Voltak ily úszó szigetek kicsinyek is de voltak mérföldnyi átmérőjűek is. Rajtuk bokrok, fák, különösen mocsárifenyőfélék is kezdtek nőni vagyis főkép olyanfélék amelyek gyökérzete nem hatol mélyre hanem messze szétterpeszkedő. A mélyben alattuk még mindig ott volt a víz, vagyis még mindig úszóak voltak és csak sok idő múltával nyomta őket súlyával a mindinkább vastagodó földréteg oly mélyre hogy végül megfeneklettek. Néha szilárd parttal kerültek érintkezésbe, látszólag azzal össze is forrva de erősebb szél onnan ismét elszakította és messzire elvitte, sokszor rajtuklévő állatokkal, emberekkel, halászkunyhókkal együtt. Vagyis az ilyen szigetek valóban ide-oda bolyongóak voltak. Való igaz az is hogy az alföldi lakosság az ilyen úszó szigeteket úgy rögzítette meg — amit Herman Ottó szintén leír — hogy sudárfák törzséből való cölöpökkel verve azokat át, ezek által szögezte a fenékhez és így a mocsarak vízvilágától a maga számára művelhető és lakható területeket nyert. Az ilyen úszó szigetek neve népünk nyelvén láp és ingovány volt.

Az ilyen úszó szigeteket tehát egyszerűsített metszetben így ábrázolhatjuk :

Mivel a levert cölöpök hegyes végükkel voltak a földbe szúrva s töves végükön verték, ezek tehát ilyenek voltak mint az alábbi rajzon 1, vagyis miután törzsükről az ágak, tövükről a gyökerek lenyesettek, vékonyabb végük pedig meghegyeztetett. A 2-vel jelzett azon állapotukat mutatja amidőn tövük, ha azt erősebben kellett verni, már kissé meglapult. Ma is szokás az olyan cölöpök, vagy szerszámok nyele végét, ahol azt kalapáccsal verni kell, hogy szerte ne repedezzen, karikával megerősíteni, amely karikát a 2. számú rajz szintén föltünteti. Nos, mindez meglepően egyezik a görögelőtti kréta-mykénéi ősműveltség oszlopaival, amelyek alakját a 3. rajz mutatja, amelyeken a cölöp ütések által ellaposodott tőkéje és alatta az összefogó karika is ábrázolva. A tudósoknak már rég föltünt ezen oszlopok egy sajátsága, az ugyanis hogy ellentétben a dór vagy más régi és mai oszlopokkal; lefelé vékonyodnak és fölfelé vastagodnak.

Bár megállapították hogy a kréta-mykénéi oszlopok föltünően emlékeztetnek a mai asztal- és széklábakra (a rajzon 4.) de magát a jelenség okát, vagyis azt hogy a kréta-mykénéi oszlopok miért vastagabbak fölfelé és vékonyabbak lefelé, elfogadhatóan megmagyarázni még nem tudták. Pedig ha az illető régészek (archeológusok) és művészettörténészek egyúttal a néprajzi tudományban is járatosak lettek volna, úgy az okra is rájöhettek volna, mert hiszen ismeretes hogy a kunyhókban és másféle kezdetleges lakásokban, de különösen a magyarságnál, az asztalok és padok lábait egyszerűen a földbe vert cölöpök képezik, amikoris ezek természetesen szintén vékonyabb és hegyes végükkel vervék a földbe és vastagabb végükkel állanak fölfélé, éspedig azért mert vékonyabb végüket könynyebben hegyezhetni meg és könnyebben verhetni a földbe, vastagabb végük pedig asztal vagy ülőpad lapja tartására alkalmasabb, márcsak azért is mert így megcsapolható lévén : az asztal vagy pad lapja rajtuk biztosabban áll. Ez tehát megmagyarázza azt hogy asztal- és széklábak miért készülnek hagyományosan ma is lefelé vékonyodóan, fölfelé vastagodóan.

De ez vezet rá a görögelőtti ősműveltség oszlopai ilyen alakja megfejtésére is mert hiszen úgy a cölöpépítmények cölöpei mint a szárazföldön épült kezdetleges és sövényfonatos falú házak falait tartó cölöpök valamint ajtófélfáik és tornácoszlopaik is ilyen földbevert cölöpök voltak. Márpedig épen a magyar nép nemcsak asztal és szék vagy pad lábait nevezi így, hanem láb-nak nevezi az oszlopot is, sőt a kőből

valót is kőláb-nak. (Ballagi : A magyar nyelv szótára, Pest, 1873.) Megállapították pedig a tudósok azt is, hogy a kréta-mykénéi ősműveltség (más néven égei-műveltség, az Égei Tenger neve után) oszlopai eredetileg mind fából valók voltak és csak utóbb készültek kőből is. Részemről nem is kételkedem abban hogy e műveltség népét a magyar ősnép egy kivándorlott szakadéka képezte. Amely állításom így még „gyönge lábon álló” volna, ha némely tudós is azt nem tartaná hogy a kréta-mykénéi műveltség a Kárpátok medencéjéből származott, és ha ennek több más bizonyítékával is nem bírnék. Itt azonban csak a következőt hozom föl : Hérodotosz szerint a görögök Apollon és Artemisz istenségeik tiszteletét a hyperboreus szkytháktól örökölték, hapedig ez így van, úgy jogosan vélhetjük hogy az ezen istenség születéséről és anyjukról Létoról szóló hitregék is ugyanezen skytháktól, azaz a mi ősnépünktől származtak.

A hitrege szerint Léto (a rómaiaknál Latona) Zeusz főisten kedvese volt mielőtt Héra lett nejévé. Ezért Héra Létot féltékenységből üldözte. Léto, miután már Apollonnal és Artemisszal teherben volt, egy szigetecskére menekült, amely a tengeren úszott, amelyet azonban utóbb Poszeidon

Tengeristen Léto kedvére, négy oszloppal a tenger fenekéhez erősített. A görögök szerint ezen egykor úszó szigetből így lett Délosz szigete, amelyen Apollon és Artemisz nagyszerű temploma épült és a görögöknél a két istenség fő kulsztuszhelye lett.

Ámde az ásatások azt is bebizonyították hogy e kis szigeten már a görögök előtti ősidőkben, azaz a kréta-mykénéi műveltség korában is volt ugyanezen istenségeknek temploma. Minden kétségen fölül áll tehát hogy az úszó szigetről és annak a tenger fenekéhez oszlopokkali megerősítéséről szóló monda a mi őseink mondájának Délosz szigetére való átvitele, ami mellett azonban a monda igazi értelme feledésbe ment. Hérodotosz tanúsága szerint e monda egy változata az egyiptomiaknál is élt, de ott már az úszó sziget oszlopokkali megrögzítéséről sincsen szó, vagyis ott már ez is feledésbe ment. Úszó szigetek ugyanis az igazi tengeren nincsenek és nem is lehetnek. Sem Görögországban sem Egyiptomban pedig oly nagy kiterjedésű mocsarak nincsenek amelyeken úszó szigetek tényleg képződhettek volna, amiértis ott az igazi értelem idővel feledésbe is ment. Voltak azonban a Nagy Magyar Alföld őskori tengernyi kiterjedésű mocsarain, „hyperboreusok”-nak nevezett őseink idejében, sőt voltak a nagy mocsaraink lecsapoltatása előtt még nemrégen is. Márpedig egészen bizonyos hogy úszó szigetről és ennek a fenékre oszlopokkali megerősítéséről szóló monda ott kellett keletkezzen ahol ilyen úszó szigetek tényleg voltak és ahol azokat tényleg a leírt módon szokták volt a fenékhez rögzíteni. Mi több : a görög hagyomány nem csak azt tudja hogy Apollo és Artemisz tiszteletét ők a hyberboreusoktól örökölték, hanem azt is hogy a hyperboreusok e két istenségüket odaadó szeretettel tisztelték. Úgyhogy ezekben tulajdonképen Magyar Napisten és Tündér Ilona személyére kell ismernünk. Elképzelhetjük tehát hogy ősrégi időkben elődeink ezen istenségeiknek könnyű templomokat, földbevert cölöpökből és vesszőfonásos fallal, szándékosan is építhettek ilyen úszó szigetekre s hogy ezek némelyikét utóbb valamely okból a leírt módon mégis megrögzítették, azaz oszlopokkal, vagyis lábakkal.

Igaz ugyan hogy szigorúan véve Létoval azaz tehát a Nap anyjával tulajdonképen a mi Nagy ősanyagistennőnket kellene azonosítanunk, míg Tündér Ilona ennek leánya, vagyis a Föld, csakhogy előszöris ezen két nőistenség már az őshitregékben is egymással gyakran azonosult, másrészt a későbbi mythologiák ennél sokkal nagyobb zavarokat is létre hoztak. Azt pedig hogy Ilona illetve Artemisz Magornak illetve Apollonak miért szerepel hol nővére hol pedig nejeként „A lelkiismeret Aranytükre” című művemben bővebben is kifejtettem.

A mondának a görögöknél fönnmaradott változata szerint Léto (a rómaiaknál Latona) valószínűleg a szigetnek magának azaz tehát a Mindenség Tengerében úszó Földnek megszemélyesítése s így tényleg azonos Ilonával. Hogypedig e monda valamely ős-török törzsünk útján kerülhetett a görögökhöz és rómaiakhoz, azt épen a Léto és Latona nevek teszik valószínűvé (az őstörök nyelv a magyarhoz és finnhez sokkal közelebb állott mint a mai), amely két név értelme : föld és föld-anya lehet. A lat, let vagy rat, ret, megfordítva tal, tel, tar, ter alakú szavak ugyanis az őstörök szócsoportba tartoznak és ott földet és laposságot jelentenek, ugyanúgy mint a mai magyarban lap és láp, tehát egyúttal tutajt, hajót azaz tehát úszó lápot, úszó szigetet is, amely szavak megfelelői ugyanily értelemmel a mai finnben szintén megvannak (lattea = lapos, lauta = deszka, padló) de megvannak a magyarban és a latinban is (tér, terület, rét, réteg; telep, talaj, talp és terra, tellus = föld). Az etruszkok is egy őstörök eredetű törzsünk voltak, ami turuszka és rét meg razenna neveikből is kitűnik, valamint abból is hogy náluk az Ilonának megfelelő istennő nevei Terenna, Tezan és Turan voltak, aminek a rómaiak földistennője Tellus neve is megfelel. Az őstörök szócsoport mássalhangzói ugyanis t, d - i, r de az r gyakran z vagy sz-é is változik.

Föntebb neveztem az úszó szigetecskét hajócskának és a szláv „tutaj” szó helyett magyar népi szóval lápnak is, ahogyan népünk a tutajt ma is nevezi. Azt hogy hajócskának neveztem megokolja a ladik szavunk valamint a szláv nyelvekben is fönnmaradott lod és ladja = hajó szavak is, amelyek, valamint a ladik is a Léto és Latona nevekkel egyeznek.

A magyar nép egészen napjainkig is, a mocsaras nádas területeken készített nádból lápokat (tutajokat) amelyeken nemcsak halászni, vizimadarakra vadászni járt hanem

azokat teherszállításra is használta. Ezek pedig úgy láp nevükkel mint alkotó anyagukkal is nagyon emlékeztetnek a mocsarakon nővényi anyagokból természetesen képződő úszó szigetekre, azaz lápokra; mi több : Herman Ottó még arról is tesz említést hogy a természetes úszó sziget kis részét levágva is készítettek tutajt és hogy ez volt a tutaj legősibb alakja.

A magyar nádcsolnakokhoz teljesen hasonlót látunk régi egyiptomi ábrázolatokon valamint ugyanilyet mutat be de jelenkorit a Nilusról dr. Karl Weule : Leitfaden der Völkerkunde. (Leipzig Wien 1912.) című műve 112. tábláján. Ilyen tutajokat ott egy ambacs nevű növényből készítenek (latin nevén: herminiera elaphroxylon). Lássad az alábbi rajzot. Az ilyen vizijárművek fejtik meg a régi magyar dunai és tiszai fahajók orrtőkéje alakját és díszítményét. Valamint ezek fejtik meg azt is hogy miért volt e hajók neve „bögözhajó”. A „bögöz” ige ugyanis csak felhangos változata a bogoz igének, amelynek csomóz és kötöz értelme is van. Az ősi nádhajók pedig valóban kötözve, csomózva készültek. Ballaginál (A magyar nyelv szótára) meg is találjuk : bögöz : bogot, csomót köt.

Prof. C. Leonard Woolley : Vor 5000 Jahren. (Stuttgart.), a 18. oldalon írja : „A falu lakossága a mocsaras tájakon keskeny, kenúszerű, gyékényből, nádból összekötözött és magasra fölhajtott orrú csolnakokon járt.” Woolley ezt a mezopotámiai legrégibb, még a szumereknél is régibb őslakosságról írja, éspedig úgy az ásatások révén előkerült leletek, mint az ottani lakosság mai nádhajói alapján.

E leírás is azonnal eszünkbe juttatja a magyar bögözhajók orrtőkéjét. Csakhogy a föntebbi rajzon Herman Ottó nyomán bemutatott magyar nádcsolnak nem keskeny hanem ellenkezőleg széles és lapos, ami nem egyezik Woolley leírásával, amely szerint a mezopotámiai nádcsolnakok keskenyek. Ez azonban

még nem jelenti azt okvetlen, hogy olyanok is nem létezhettek amilyenek a magyar és a nílusi nádcsolnakok, sem azt nem kell föltételeznünk hogy valamikor nálunk is ne létezhettek volna keskeny, igazi ladikalakú nádcsolnakok is. Sőt utóbbi alak nyomára is akadtam egy csángó-magyar népmesében (Horger Antal : Hétfalusi csángó népmesék. Budapest 1908. „A kicsi kígyó, a macska és a féreg” című mese.) E meséből idézem az alábbi néhány sort, amely mese még azért is igen érdekes, mert verses alakú és amelyről Horger ezt írja :

„Móki Gyurka és Szakál István a havasi erdőkben favágás vagy fűrészelés közben, rendesen a fejszecsapások vagy fűrészjárás taktusára mondták, mégpedig fölváltva, nehány szót vagy sort az egyik és néhányat a másik.” (Ugyanúgy tehát ahogyan a finnek a Kalevala énekeit; ami nagy ősiségre vall.)

Fonnak ők egy jászjot, azon megpróbálják,De csigojavessző vizet átereszti.Vissza kell térjenek, nem akarnak halni.

Megint tanácskoznak mi tévők legyenek.Hadd el édes gazdám, — a macska azt mondja —Mert én kisegítlek.

Közel volt a nádas, fonnak ők egy gyékényt.Azon próbálnak hát aranyvárhoz jutni.Nem lehet, nem lehet, a nád gyenge, hajlik.Vissza kell jőjjenek egészen a martig.

No macskám, no macskám, édes kicsi macskám,Adj tanácsot mostan, mert a szüvem reped.Elére most végem, segíts rajtam, kérlek.Megmondtam, ugyebár, édes kicsi gazdám :Háromszor kell térni, negyedszer próbálni !

Elmönyön a macska a nádasba vissza,Mondja a gazdának : — Édes jó gazdácskám !Köss egy kéve nádat, ülj rá mint lóhátra.

Féreg. Erdélyben e szó mindenféle kártékony állatot jelent; egeret, medvét, farkast is. Például a medve nagy talpai miatt : toportyán féreg.

Jászoj = jászol, de jelent ladikot is.

Csigoja = bizonyos fajta fűzfa, amelynek fonásra igen alkalmas vesszei vannak.

Halni. E szónak Erdélyben egyaránt van „meghalni” és „süllyedni” értelme. (Nem akarnak süllyedni)

„A nád gyenge.” Kétségtelen szövegromlás, mert hiszen itt még nem náddal hanem gyékénnyel igyekeznek. „Gyékény gyenge, hajlik.” kellene mondasson.

„Háromszor kell térni.” Tudniillik először úszva próbálkoztak.

Az egyetlen nádkéve amelyen a vízre merészkedtek kétségtelenül a nádhajó legkezdetlegesebb és legrégibb alakja volt. Holott Herman Ottó által ismertetett magyar alak, három kévéből állván, már fejlettebb. Az ilyen egyetlen nádköteg természetesen még hosszú. Innen aztán a fejlődés két különböző irányban indult: az egyik irány a többköteges de lapos „láp”-szerű vízijárműt hozta létre, a másik a hosszúkás és valóságos csolnakalakú, nádból vagy némelyütt szalmából is készülő vízijárműveket hozta létre. Ilyenek ma is közönségesen készülnek Dél-Amerikában a Titicaca tavon (Lássad : The National Geographic Magazine. Washington, 1908. évfolyam, 9. szám), valamint tökéletesen ugyanilyenek vannak Abesziniában a Tana tavon is.

Azon tény pedig hogy őskezdetleges voltuk mellett ilyen járművek tehát az egész világon feltalálhatók, azt bizonyítja hogy ez az emberiség legrégibb őskorából származó dolog.

Gyárfás István (A jász-kunok története. Kecskemét, 1873. I. kötet, 500. oldalon) amidőn leírja a szkítáknak a rómaiak elleni egy vízi támadását, régi írók nyomán írja : „Összehordtak tehát a vidékről tömérdek nádat és fát; a legerősebb nádszálakat kötelekkel kasokká kötözték s ezeket három helyen keresztfákkal egybefoglalták, 3-4 ilyen nádsövény alkotott egy talpat, amely 4 embert megbírt. E talp eleje hajóorraként fölgörbítve, oldalain evezőkkel ellátva” stb. Majd írja hogy 150 ilyen nádtalpat elkészítve, ezekre 600 jól fölfegyverzett embert szállítottak a rómaiak elleni támadás céljára.

A „kakasok” és „sövény” szavak úgyhiszem csak az eredeti szöveg hibás fordításai, ha ugyan már az eredeti szöveg is nem volt hibás. Ezek helyett mindenesetre kévét, köteget kell értenünk. Így azután rögtön ráismerünk a három vagy négy nádkévéből álló magyar nádhajóra, annak fölhajló orrára, sőt amint azt a fönti rajzon láttuk a „keresztfákkal való egybefoglalás” is megvan, csakhogy a magyar „nádtalp”-on csak egy helyen vannak ilyen egybefoglaló fák, holott a szittyákén háromról van említés; ez azonban természetes, mivel ott hadicélokról volt szó, és nagyobb szilárdság kellett.

Végül idézzük még Herman Ottó (A magyar halászat könyve) ezen sorait : „De még ennél is van kezdetlegesebb járómű (a három nádkévéből valóról volt szó) az erdélyi részek egyik zugában, már az úgynevezett Mezőségeken fekvő Apahida nádas és részben ingólápos taván, ahol egyszerűen az ingóláp egy leszelt darabja szolgál a vejszés kárászhalász járműve gyanánt.”

A csodaszarvas rege régibb alakja

(folytatás)

„A Napisten azóta minden esztendőben egyszer Aranymadár képében körülröpüli gyermekei földjét hogy lássa miként élnek, milyen sorsuk, őrködik fölöttük és gondjukat viseli.”

Lehetne Aranysast, Aranyturult is mondani, csakhogy ez ragadozó állat lévén, az eredeti ősmagyar azaz „paradicsombeli”, ártatlan és gyümölcstermelő ősnép hitregevilágába kevésbbé illő. Ez későbbi törzseknél, például az állattenyésztő és harcias ős-törököknél, volt a Napisten egyik jelképes állata. Mindazonáltal, élve a költői szabadsággal és a rege érdekében illetve ennek szépsége érdekében, esetleg ez is megengedhető volna.

A vogul rokonaink hitregéiben aranyvadlúd képében röpüli így körül a vogulok hazáját a „Népre ügyelő” azaz a Napisten. A Magas Északon, ahol a vogulok földje is van, a Nap valóban az Égen keringeni látszik, és így volt ez a magyar föld fölött is ameddig az Északi Sark vele összeesett. (Ha a Napot aranysassal jelképezzük, akkor evvel szemben az Égatyának meg fekete vagy kék sas felel meg, aminthogy az őstörök törzseinknél így is volt.)

„Hogy gyermekeinek a Földön helyük legyen, azt Napisten továbbra is nagyobbítja. Új szigetek is támadnak, mezők, rétek lesznek. A nép nádat vág, kévékbe kötözi, kötegekbe fogja, egymáshoz is köti, lápot készít, vízenjáró hajót alkot, vízenjáró lápon másutt is megtelepedik; más mezőkön, más földeken, az új földeken, nagyvilágban elterjed, magának kunyhót épít, házat épít. A földbe karókat szúr le, ezeket hajtogatja, egymásfelé görbítgeti; görgítgeti, kötözgeti, egymáshoz erősítgeti, közeiket vékony vesszővel, hajló fűzfagallyal befonogatja; fonogatja, fűzögeti míg gömbölyű tetejű, sövényfalú lakóház lesz belőle, kerek ajtajú, kerek ógú magyar ház válik belőle. Tetejét fűvel tagargatja, leveles lombbal borítgatja, hogy alatta széltől védve legyen, hogy alatta kicsi gyermekei esőtől védve legyenek.

Mindezt Magyar Napisten szava szerint, Magyarok Istene tanítása szerint, mert csak a már fölnőtteket védte Magyar Napisten apjukéhoz, Magyar Ilona anyjukéhoz hasonló nagy aranyhajuk palástja de nem a kicsinyeket, akik haja még kevés és rövid. Habár tudták már azt is, Napisten édesapjuk és Ilona édesanyjuk tanítgatása szerint, miként lehet falevelekből, gyöngyvirág leveleiből, virágából, fűből szallagokat tűzdelni, ruhává tűzni-fűzni; tündérruhává alakítani, valamint tudták már azt is miként kell gyöngyvirágból, másmilyen virágból, zöld levélből fejükre ékességül koszorút kötni, leányoknak, legényeknek díszül, gyermekeknek szépítésül. De tudták már azt is hogyan lehet fonott fűből, kötött szalmából, keményhéjjú, sárga tök cserepéből férfiak, gyermekek fejére sapkát készíteni, eső ellen, tűző sugár ellen.”

Tévedés az : hogy írók, tudósok, ha ősemberről írnak, ősembert ábrázolnak, azt mindig állatbőrbe öltözöttnek képzelik. Az igazi ősember első ruhája falevelekből, fűből készült, díszül pedig csak virágot és szines bogyókat használt. Ilyen ruhában jártak napjainkig is a polinéziai valamint a ceiloni bennszülöttek és amint a Biblia is, szumir hagyomány alapján, helyesen állítja, hogy Ádám és Éva is eleintén ugyanilyen ruhában jártak és csak utóbb, a Paradicsomból való kiűzetésük után készítettek maguknak állatbőrből való ruhát. Kétségtelen hogy az igazi ősember, aki még állatot nem ölt, húst nem evett, mikénthogy legközelebbi rokonai az emberszabású majmok sem, csak növényi anyagból való ruhát készített. Állatbőrből való ruha csak később keletkezhetett, a vadászó, hűsevővé váló, elfajulásnak induló, gonoszodó fajoknál, barlanglakó neandertaloidoknál. Hogy, amint említem, ma az ősembert mindig állatbőrbe öltözött, kőbaltával verekedő és vérengző vadásznak képzelik, ennek oka az hogy a mai emberiség egyrésze befolyásolja azt, el sem tudván képzelni gyilkos harc nélküli életet. Föltünő ellentétben áll ezzel a mai népi hagyományunk, amely szerint az első emberek a Csallóköz szigetén Tündér Ilona Aranykertjében boldog békességben éltek és „tündérruhá”-ban jártak. Fölemlítést érdemel még az is, hogy a szumer domborműveken és szobrokon elég általánosan látjuk még a falevelekből való ruha ábrázolatát, holott a későbbi asszír szobrászműveken ennek már semmi nyoma.

Nagy tévedése a mai művészeknek az is hogy ha ősembert ábrázolnak, okvetlen csak a nőnél tüntetnek föl hosszú hajat, holott a férfit mindig rövid hajjal ábrázolják, mintha a férfiak már akkor is nyiratkoztak volna, mint ma. Az hogy a férfi haja nem nől oly hosszúra mint a nőé; állhat némely fajra, habár általában a rövidebb vagy egészen rövidhajú fajoknál (például busmanok, bantuszerecsenek) a nő haja is ugyanoly rövid mint a férfiaké. De nem áll ez a magyar azaz az úgynevezett „keletbalti” fajra, amely fajt Eickstedt antropológus is az emberiség ősfajának tart, amelyből a többi fajok más-más irányba való specializálódás útján származtak. De nem áll ez a feketehajú mongol fajra sem. Tudjuk hogy a kínai férfiak még nemrég is hosszú hajfonatot viseltek, holott ezt csak fejük hátsó része hajából képezték, mivel ennek elülső részét a régi kunok módjára borotválták. Sőt a mongol fajnál épen a férfi haja nől a nőénél hosszabbra. Mi több, Buschan György „Die Sitten der Völker” című művében (II. kötet 140. oldal) fényképen láthatunk indiai fakírokat akik magukat Siva Istennek szentelték. Ezeknek hajukat sohasem szabad sem nyírni sem rövidebbre vágni és hajfonataik földigérőek. Ugyanilyen hosszúhajú indiai férfit mutat be a 147. oldalon is.

Az illetők arca pedig egyáltalán nem mongolos hanem teljesen európaias. Ugyanilyen rendkívül hosszúhajú amerikai indián férfit látunk nála a III. kötet 231. oldalán. Vagyis némelyek azon véleménye is téves, hogy csak a mongol férfiak haja nől hosszúra. A magyar népmesék királyfiainak is hosszú aranyhaja van sőt a Szép Miklós mesehősnek (Apollo Napisten) oly hosszú aranyhaja van hogy egy jégeső ellen magát és lovát hosszú aranyhajával takarja be; a görögök pedig Apollót mindig hosszú hajjal ábrázolták. Hogy népmeséinkben Tündér Ilonának is nagy aranyhaja van, tudjuk, valamint tudjuk azt is hogy a magyarság férfiai szintén egészen korunkig is viseltek még hosszú hajat, ami nem lett volna lehetséges ha hajuk hosszúra nem nőlne. A „Néprajzi Értesítő” folyóirat (Budapest) 1911. évfolyama 81-99. oldalain Garay Ákos a magyar hajviseletekről írva 29 képen mutat be 1911-ben még élő, hosszú hajú, hajfonatos öreg magyar férfiakat, amely képek közül elégnek tartom ez egyet ide tennem, amihez még azt jegyezhetem meg, hogy a tiszta magyarságnál bár előfordul hogy némely öregember haja valamennyire megritkul de a kopaszság ismeretlen.

Az ősmagyarok házai a legrégibb időkben olyan alakúak voltak amilyennek azt az alábbi rajzon tüntetem föl, sövényfonatból alakítva és fűvel, lombbal takarva, mint minden ősi földművelő népéi.

Téves a féltudósok azon fölfogása is hogy a legrégibb ősember barlangokban lakott volna. Így szintén csak a már elvaduló, húsevő neandertaloidok kezdtek lakni. Az emberszabású majmok sem laknak soha barlangokban. Aminthogy ezek is csak gyümölccsel, magvakkal, rügyekkel, fiatal hajtásokkal élnek és csak lombfészket készítenek maguknak, úgy a Jégkorszakok előtti és Jégkorszakok közötti idők igazi ősembere is csak növényi anyagokból élvén, magának lakot is készített növényi anyagokból de természetesen, magasabb szellemi képességeihez mérten, a majmokénál sokkal tökéletesebbet.

„Épített a nép Napisten Atya tanítása szerirat vályogfalú házat is, agyagos földdel, vízzel és fűvel elegyítve, megszárítva, vesszőfonatos cserényház falait azzal betapasztva, szárított darabokból falat rakva de megtanultak kákából, gyékényből oly szép és díszesfonású falat is készíteni amelyen sem szél sem esővíz át nem hatolhatott.”

Némely még a természetben élő nép ma is tud bizonyos erős fűnemekből még edényeket is oly sűrűn és szépen fonni hogy azokban vizet is tartani lehet anélkül hogy egy csöpp is kiszivároghatna belőlük és amely edények egyúttal gyönyörű szines mintázatúak is. (Lássad például : Meyers Lexikon : Afrika.) Sőt ausztráliai bennszülöttek még csolnakot is készítenek így. (Dr. Karl Weule : Leitfaden der Völkerkunde. Leipzig und Wien 1912.)

„És épített a nép Napisten Apának és Ilona Anyának gyönyörűséges hajlékot Ilona gyümölcsös Szent kertje közepében, Csallóköz szent szigete legszebb részében. Gömbölyű tetejét színaranyból vert levelekkel födte mert Napisten már arra is megtanította gyermekeit miként lehet a Nagy Folyóvíz homokjából fényes aranyat mosni, miként lehet abból maguknak ékességet, eledelük számára edényt, házaik tetejére, tetők borítására aranyleveleket készíteni.”

A Duna homokjában az aranynak régen nagy bősége volt, úgyhogy ősidőkben, a mesés Aranykorban, az aranylemezekkel pikkelyesen való kupolaborítás egyáltalán nem volt valami rendkívüli dolog. A csallóközi magyarok napjainkig is regélnek Tündér Ilona egykori ottani boldog és szépséges Aranykertjéről, amelyben ő élt és amelynek közepében állott aranyos tündérpalotája. Szerintem valamikor az ott ma is létező Nagy Magyar városa

helyén állott a Napisten temploma, Somorja városa helyén pedig Ilona Földistennőé. A Napisten legrégibb templomait pedig ilyeneknek képzelem :

Ez épület is csak a tetejéni kerek nyíláson kapja a világosságot, ugyanúgy mint az ősmagyar épületek is ha ajtajuk csukva volt. A római Pantheon ógján át ma is beesik az eső, de amely nyílás alatt, mielőtt az épület keresztény templommá lett, valószínűleg, ugyanúgy mint a mi őseinknél, még ott állott a nagy rézmedence, amelyet a mi őseink Tündér Ilona Ezüsttükrének meg a Világ Fényes Ezüsttükrének neveztek (a rómaiak idejében „Venus tükre”), mert a fény felülről esvén a vízfelületre, ha az ember föléje hajolt, arcát benne mint tükörben látta meg.

A pantheon, bár már a rómaiak idejében épült, de bizonyára a rómaiaknál sokkal régibb hagyomány alapján és a hozzáépítés előtt ilyen volt. Ami pedig a kupolaépítést illeti, amiről régebben azt hitték, hogy az etruszkoktól ered, az ásatások bebizonyították hogy a szumerek korunk előtt 5000 évvel is már építettek valóságos kupolákat, ívezeteket és bolthajtásokat.

Őseink ilyen templomaiban a Világ Fényes Ezüsttavának is nevezett medence mögött — a bejárattól tekintve — állott a mesterségesen készült Aranyalmafa vagyis a Boldogság Aranyalmafája, amelyet azonban palóc és pannon őstörzseink a Világ Zengő Aranynyárfájának is neveztek, mert ez náluk nem is ábrázolt almafát hanem nyárfát, amelynek levelei kerek, pénzalakú aranylemezecskék voltak, amelyek amikor egymáshoz verődtek, például ha az ógon és bejáraton át szél hatolt a szentélybe, gyönyörűen csengtek.

Eredetileg azonban az ilyen szent fák kertben állottak és kezdetben igazi élőfák voltak, igazi tavacska mellett, amely néha forrás is volt, amely elé tómedence mesterségesen is készülhetett, és az ilyen szent fák, mikor már mesterségesen is készültek, kerültek csak a templomok belsejébe. E fák törzse elágazásában volt a szószék, amelyből a táltos a néphez beszélt. A mesterséges fán a templomban is szószék volt és ebből fejlődött a mai keresztény templomok szószéke is, bár az eredet ez új vallásban teljesen feledésbe ment.

De a keresztény templomok szószéke ma is többnyire a templom egy oszlopához erősítve — ami a Szent Fa emléke — és menyezete, tetőzete is van — ami meg a Szent Fa lombja emléke. (Lássad mind ennek bővebb leírását „A Lelkiismeret Aranytükre” című művemben, de nem csak annak 1937-ben nyomtatásban is megjelent szövegét, hanem a kéziratban lévő 1948-ban készült és igen sokat bővített szövegét is.)

Szemere és szarmata törzseinknél a Szent Fa helyett az aranybúzát termő Selyemrét szerepelt, mert e törzseink gabonatermelők voltak és tőlük származtak a legrégibb ős-szumerek.

Föntebb is szó volt már a szigeten növő gyümölcsfákról valamint az

Aranyalmafáról. A költő ide is beleszőhet a regébe valamit a „Tudás Fájá”-ról is, amely az Aranyalmafával azonosul. E regeindítékot is a zsidók „babiloni fogságukból” hozták magukkal vagyis a szumer ősműveltség hagyományaiból örökölték de anélkül hogy igazi értelmét tudták volna amiértis ez értelemnek a Bibliában említése hiányzik. Holott a népek az értelemről ma is rebesgetnek de elegendő természetismeret híján, azt szintén hiányosan. A népi magyarázat ugyanis csak annyi, hogy a „tiltott gyümölcs” tulajdonképen a nemi közösülés, amit Olaszországban kőfaragók és szobrászok között magam is többször hallottam, de amit ugyanott papunk mindenáron cáfolni igyekezett, természetesen azért mert ez a Bibliában nincsen. Ám a rebesgetők még azt is állították, hogy a mesebeli „pomo d'oro” (= aranyalma) vagyis a Földi Paradicsom, azaz a Boldogság Almája vagy Éva almája, nem más mint a nő anyaméhe száda. Márpedig való igaz hogy a nő anyaméhe szádrésze a szűznél piros almához tökéletesen hasonlít. Piros színe miatt utóbb, mókából, az Amerikából behozott paradicsomot is összehasonlíthatták vele, úgyhogy végül az olaszban ma pomodoro = paradicsom, ami a magyar paradicsom és Paradicsom szavak azonos voltát is magyarázza, annak dacára is hogy a latin Paradisum szó eredeti értelme kert volt.

Annak oka pedig hogy az aranyszínű alma (narancs) a piros alma és a szintén piros anyaméh egymással összezavartatott : az hogy régen az emberi látóképesség a színeket illetőleg még kevésbé volt kifejlődve mint ma, vagyis még a fehéret és világos szürkét, a kéket és szürkét, a sötétkéket és feketét, a narancssárgát a pirostól, nem tudta megkülönböztetni.

Például a Bibliában száznál többször említve az Ég de egyetlen egyszer sem hogy kék; azért mert a világos kék színt régen az ember még nem látván, az Eget teljesen színtelennek látta. Azon tény tehát hogy az olasz nép a nő anyaméhe almához hasonlító és piros színű szádrészét „aranyalmának” nevezi, holott az arany sárga színű és holott a mai ember a pirosat a sárgától igen jól megtudja különböztetni, úgy ez a szóban lévő hagyomány nagy régiségét bizonyítja. Vagyis mindez Olaszországban még ősidőkben odajutott törzseinktől, vagyis etruszkoktól, szabinoktól, szikuloktól (őstörök, besenyők, székelyek) származnak. Végül a következőket kell még fölhoznom : Olaszországban ugyanazoktól akiktől a föntebbieket, még ezt is hallottam : „Közösüléskor kell hogy a férfi érintse az aranyalmát.” (Deve toccare la mela d'oro.) Szerintem mindez ősi hímelvi fölfogás maradványa. A nőelvi fölfogás ellenben bizonyára a hímtag makkjára vonatkozott, amely azonban nem almára hanem barackra, főkép a kajszibarackra hasonlít, amely pedig szintén narancssárga színű. Említettem pedig már hogy őseinknél a sokmagú csümölcsök nőiségi, az egymagúak pedig hímségi jelképek voltak.

A magyar népmesékben ma is sok szó van még „a király kertje aranyalmafájá”-ról, valamint „Tündér Ilona kertje aranyalmafájáról” is, amelyet őrizni kell, hogy meg ne lopják, de van olyan mesénk is — például a Szépmezőszárnya mesehősről szóló (szárnú ősnyelvünkben és a vogulban ma is = úr, fejedelem) —, amelyben Selyemrét-ről van szó, amelyen aranybúza terem és amelyet szintén őrizni kell. Az aranyalmafáról és aranyalmáról szóló mesék őseredetükben gyümölcstermelő magyar őstörzsünktől származnak, a Selyemrétről és aranybúzáról szólók pedig gabonatermelő szemere és szarmata őstörzseinktől. A mi Selyemrétünk vagy Szépmezőnk azonos a görögök hitregéi Niza mezejével, másként Elizei mezővel de azonosítható még a Heszperidák Kertjével, bár utóbbiban, mint Tündér Ilona kertjében is, aranyalmákról van szó. A görögöknél is Niza mezején aranyszőrű lovak legelésznek, nálunk pedig a Selyemrétet a király három leánya három aranyszőrű kancává változva gázolja le és legeli le az aranybúzát, amiértis aztán Szépmezőszárnya megy megőrzésére, fogja el a lovakat, amelyek végül leányokká visszaváltozva feleségeivé lesznek. (Gabonatermelő és lótenyésztő szarmata őstörzsünknél többnejűség volt.)

A Selyemrét selyemfüve : a búza még fiatal, nem kalászosodott korában. A görög Niza szó pedig teljesen azonos a finn nizu = búza szóval, míg maga a búza szavunk csak besenyő kiejtése a szemere-szarmata kiejtésű niza vagy nizu szónak, másrészt zab szavunk sem más mint búza szavunk megfordított alakja. Úgyhogy mindezek révén kétségtelenné válik hogy a görögöknél a Niza mezejéről szóló rege a mi Selyemrétünk regéjéből származik. Folytathatnók az elmondottakkal összefüggő dolgokat szinte a végtelenségig de röviden csak a következőket említem

föl : A görög hitregében Persephone kimegy a Niza Mezőségre virágot szedni, ahonnan Pluto azaz Hádész elragadja az Alvilágba és feleségévé teszi. Anyja, Demeter szeretné őt visszakapni de Zeusz ezt csak az esetben engedi meg ha Persephone az Alvilágban még semmit nem evett. Miután azonban ő Hádésszel együtt egy gránátalmát már megevett (alma; a nemi egyesülés megtörtént), Zeusz csak azt engedi meg hogy az év egynegyedét tölthesse a Felvilágban. Népünknél napjainkig szokásban volt hogy az udvarló legény a leánynak almát ad. Ha ezt a leány csak tartogatja kezében de nem eszi : ez visszautasítást jelenti. Ha eszi : ez nem visszautasítás de még nem szerelmi vallomás.

Ha ellenben eszi s a legénynek is nyújtja hogy ő is harapjon belőle : ez teljes szerelmi vallomást jelent (a regék eredete gyakran népszokásban van). Ismeretes a „Júlia szép leány” című erdélyi népi balladánk. Ebben is a leány (a görögöknél Persephone még a Kora = leány nevet is viseli) kimegy a búzamezőbe búzavirágot szedni („búzamező” = Nizai Mező, de azonos az Elizioni vagy Elizei Mezővel is, amely szigeten van és tehát azonos a Csallóköz Selyemrétével is, amelyen aranybúza terem, valamint azonos a szintén szigeten lévő Heszperidák kertjével, amelyben aranyalma terem), ahonnan őt egy bárány (azaz kos) ragadja el, miután őt anyja épúgy siratgatja mint Korát is anyja Demeter.

Az alma, aranyalma nemi vonatkozását valamint azt is hogy adása szerelmi vallomást jelent, népmeséink is tanusítják. Például Benedek Elek „Magyar mese és mondavilág” gyűjteményében a „Cigánypurdé” mesében a három királyleány mindegyike az előttük álló sok kérő közül, mindenki előtt, nyilvánosan annak adja az aranyalmát, akit magának férjül választ. Ez a nőelvi fölfogású őstörzseinknél volt így, amelyeknél a nő akarata érvényesült és a nő is volt a kezdeményező. A bibliai hitregében (Ádám és Éva) is a nő adja az almát a férfinak, vagyis a nő a kezdeményező, ami azt teszi valószínűvé hogy a zsidók e hitregét valamely nőelvű őstörzsünktől örökölték (gabonatermelő szumerek, szemareusok). Ellenben a népünknél még élő szokás, amely szerint az almát az udvarló legény adja : a hímelvű törzsektől származik, bár nem kételkedem abban hogy néprajzi kutatás révén az ellenkező szokás nyomára is akadhatnánk még. Mindenesetre, aminthogy minden ősiség megfejtését a magyar ősvallás és a magyar néprajz adja meg, úgy itt is az elmondottak után jövünk csak rá „a Páris almája” görög hitrege igazi értelmére is. Itt is, hímelvi hagyomány szerint, Páris adja az előtte álló, versengő három istennő közül almáját Afrodité-Vénusznak, azaz a mi Tündér Ilonánkkal és az elő-ázsiai Szemiramisz-Asztartéval azonos nőiség- és szerelemistennőnek. A görög elcsépelt és zavaros monda dacára is észrevehető még, hogy ezután Páris Vénusszal szerelemben egyesül mert a monda szerint ítéletéért Vénusz neki „a legszebb nőt” ígéri, aki pedig nem más mint hiszen ő maga, a szépség és szerelem istennője, aki tulajdonképen azonos a Páris által elrablott Szép Helénával (az egyiptomiaknál Iluna) (azaz a mi Tündér Ilonánkkal, akit népünk még Szép Ilonának, Tündérszép Ilonának is nevez). A nőelvi fölfogást tartották fönn az Árgyirus és Tündér Ilona típusú népmeséink is, amelyekben az aranyalmát férfi őrzi (királyfi) és Tündér Ilona lopkodja, azért mert tudja hogy majd a királyfi is kijön őrzésére s így vele találkozhat. Vagyis itt is a nő a kezdeményező. Viszont azon monda amelyben Heraklész lopja meg a Heszperidák aranyalmafáját: a hímelvi fölfogásból alakult mert itt a fa őrzői nők. Akik mellé szintén őrzőül a sárkány csak segítőül került de ennek valamint a bibliabeli kígyó és a kiűző angyal magyarázatára már itt nem térek ki. Az ismertebb mondaváltozat szerint Heraklész számára ugyan Atlasz szerezi meg neki az almákat, de hogy ez is csak későbbi betoldás, bizonyítja egy Aszteasz nevű görög vázafestménye, amely szerint Heraklész maga jár el. (Lássad a festmény másolatát : „Der Mensch und die Erde.” III. kötet elejéni színes melléklet.) Nálunk is vannak olyan meseváltozatok amelyekben a mesehősnek Tündér Ilona kertjéből kell az aranyalmát megszereznie, sőt van olyan is amelyben a mesehős nem csak a gyümölcsöt szerzi meg de magát Tündér Ilonát is felségül kapja. Kétségtelen tehát hogy itt a mesehős eredetileg a Napisten kellett hogy legyen; azon körülmény pedig hogy e mesetípusunkban is van már egy a Heraklész és Atlasz esetére emlékeztető indíték, ez meg azt bizonyítja hogy ez ha betoldás is de azért mégis régibb a görög műveltségnél, vagyis hogy a görögök a kréta-mykénéi műveltségből örököltek, amely műveltség ősidőkben Magyarország területéről származott azon félszigetre. (Lássad : Horger Antal : Csángó népmesék

Budapest, 1908. „A magas fa gyümölcse.”)

Ami pedig a „lopást” illeti, ez is későbbi fejlemény, habár bizonyára sokezer éves és még a kréta-mykénéi műveltségnél is régibb, mivel a mi népmeséinkben is már ismeretes, de a régibb alak mindenesetre az volt, amely szerint az illető maga adja a gyümölcsöt az érte versengőnek vagy választottjának, éspedig szerelemből. Ezt a magyar népmesék alapján összeállított „Szép Miklós” című költeményemben dolgoztam föl, amelyet alább itt is hozni fogok.

Természetes ugyanis hogy későbbi időkben úgy a leányokat mint a gyümölcstermő fákat és annál inkább az igazi aranyból való almákat vagy leveleket viselő, mesterséges fákat tolvajok, rablók ellen őrizni is kellett, ami azonban a boldog és bűntelen csallóközi őskorban, azaz Aranykorban vagy hyperboreuskorban, még nem volt szükséges. Eleintén aztán már kerítés védte a gyümölcsöst, majd a mesterségesen készült Aranyalmafa már templomban állott, amelynek ajtaját zárni is lehetett és amelyben a kert és annak tava már csak jelképezve voltak. E templomok ajtaja előtt aztán fegyveres őrök is állottak. Ázsiai nemkeresztény templomok ajtaja előtt ma is láthatunk két fegyveres őrt, hatalmas kutyát, oroszlánt, kígyót sok fejjel vagy sárkányt ábrázoló szobrot, habár ma már senki sem tud arról hogy ezek a valamikor az Aranyalmafát vagy az aranylevelű Zengőfát őrzők ábrázolatai.

Azonban tud még a hagyomány arról hogy a tiltott gyümölcsből való evés következménye a halál, ami a mi Halotti Beszédünkben is megvan : „isa ki nopun emdul ez fa gimilcsében, halálnak halálával holsz” (bizony amely napon ejéndel e fa gyümölcséből, Halál halálával halsz). Szószerint ugyanígy mondja ezt a Biblia is, bár szerinte azért Ádám mégis 930 esztendeig élt ! Csak azt nem mondja, és ami nem is ismeretes, hogy itt a halál is tulajdonképen jelképesen értendő, amit nem is mondhat mert hiszen a zsidók ezt már nem tudták, de tudták azon ősnép bölcsei akik e regét megalkották volt. A mai természettudomány azonban az igazi értelemre reávezet : Első őseink ugyanis az egysejtű lények voltak, amelyek még nem nemi úton hanem osztódás által szaporodtak (az Ádám bordájából teremtett nő). Amíg pedig csak osztódás útján való szaporodás volt, addig halál nem létezett mert a lények közvetlen egymásban folytatódtak, egy egységnek csak alkatrészei voltak, úgyhogy ha az egyik rész valamely hatás folytán el is pusztult, de maga a lény többi elvált részében azért tovább élt, megszakítás nélkül, másrészt tudjuk hogy a még osztódás utján is szaporodni képes állatokat, például a hidrapolipot vagy egy tengericsillagot ha darabokra is vagdalunk vagy tördelünk, minden részük teljes álattá fejlődik ismét de ezenkívül még önosztódás útján is szaporodik, vagyis; valósággal halhatatlan. Mihelyt azonban létre jött a nemi úton való szaporodás : bekövetkezett a halál is mert megszünt az osztódás. Magasabb fokú fejlődés révén kialakult ugyan az öntudatos lény, amely gondolkodó és mind magasabb tudásúvá is fejlődött de elaggván, meg is kellett haljon, mert „evett a tudás fája gyümölcséből”. Látjuk tehát hogy bár helyes a Bibliában azon értelmezés hogy ama fa „a tudás fája” de helyes a népek emlékezetében még élő a Bibliából azonban már hiányzó másik értelmezés is: hogy amaz alma a nemi közösülést jelenti. E hagyomány a Bibliában, habár már csak teljesen elhomályosodva, de ha róla tudomásunk van, azért még észrevehető abban hogy az emberpár, miután a gyümölcsből evett, legelőszöris annak tudatára ébred, hogy meztelen és tehát nemi részét takarni kezdi. Ám mindaddig amíg az egyén nem volt annyira öntudatos hogy az önzés hibájába is eshessen — amelyet már a „lopás”, azaz másoknak sajátmagunk hasznáérti megkárosítása is kifejez — addig a Halál nem volt oly félelmetes aminővé lett az önzés büntetéseképen. Erről azonban alább kellend bővebben írnom.

„A Napisten minden esztendőben egyszer (akkor még egy nap volt egy esztendő) leszáll a Mindenség Tengere mélységébe is, hogy ott a Nagy Hallal megküzdjön, amely a sötétséget okádja a Világra.”

Ez indíték ugyan szintén nem a tulajdonképeni magyar törzstől származik hanem a kazár, kabar, jász, besenyő és gál törzseink hitregéiből, de azért költői szabadsággal élve, szépsége miatt ezt is fölhasználhatónak vélném. Bár igyekeztem mentül több tulajdonképeni magyar dolgot fölhasználni de azért nem tartom elkerülendőnek többi törzseinkéit sem mert hiszen e törzsek is magyariak, azaz ők is a magyar őstörzsből származván, tehát e dolgok is a miéink. Aminthogy a: összes törzsek

saját törzsnevükön fölül a magyari nevet is mind viselték. A tulajdonképeni magyar törzs idevonatkozó regéjéről már föntebb volt szó vagy a kisded Napisten által megfojtott két kígyóról, azaz a Hidegségről és Sötétségről, ami a görög Heraklész-hitregében is megvan de anélkül hogy a görögök tudták volna hogy e két kígyó mit jelképez, vagyis hogy ezek a Nap és ennek gyermekei, az emberek, ellenségei, amelyek az örök sötét Világűrből törnek szüntelenül rá és a Földre, de amelyeket az Áldott Nap fáradhatatlanul ver mindig vissza. Aminthogy pedig őseink is — amíg még tudták hogy a regék csak jelképesek és nem hiendők el szószerint — szabadon jelképezték ugyanazon dolgot esetenként a költőiség kedvéért hol így, hol amúgy, ugyanezen szabadsággal tehát, példájukat követve, mi is joggal élhetünk.

Őseink minden vizi állatot hal-nak neveztek; rákot, kagylót is egyaránt. Ez ugyanígy megvan, illetve megvolt még az én gyermekkoromban a dalmáciai halászoknál is. Szerintük pesce (olvassad : pesse) olaszul, vagy riba horvátul, egyaránt jelentett halat, rákot, polipot, kagylót vagy akár tengericsillagot is. Ezért itt a Nagy Hal alatt az óriás-polipot értem. A polip ugyanis megtámadva, fekete tintáját a vízbe föcskendi, amiáltal magakörül sötétséget támaszt, ellensége nem lát, ő pedig elmenekülhet. Télen, a hosszú sötétség és hideg idején a Nagy Hal, azaz a Halál már-már győzedelmeskedni látszik de szerető Édesatyánk, az Áldott Nap, végül mindig újra diadalmaskodik fölötte. Említettük már hogy őseinknél a hal és halál szavak között minő összefüggés volt, valamint említettük hogy a székelyeknél a halni igének egyaránt van süllyedni és meghalni értelme, és hogy az afrikai de ősturáni eredetű oromo nyelvben hallaja, halleja = tenger és mélység, amihez hozzátehetjük, hogy a görögben is halsz = tenger, amely szóból a tenger sós volta miatt a hal = só, szemere-besenyő kiejtés szerint szal, is keletkezett. Hogy azonban a tengerrel, illetve ennek mélységével a halál fogalma általánosan is összefüggésbe hozatott, ennek nyoma, ha bármennyire is elhomályosulva, de azért más nyelvekben is fölfedezhető. Például a görögöknél Thetis a tenger mélysége istennője, az albán nyelvben dödi = tenger és mélység, a germán nyelvekben pedig a tot, tod, ded szótő halál jelentésű. De ugyancsak az árja nyelvekben a mar, mor, mör szótőnek is egyaránt van tenger és halál értelme.

Azonban az hogy őseinknél a hal a mélység és halál jelképe volt, nem gátolta őket abban hogy a halált máskép is jelképezzék, például a kaszával, sarlóval, a Holddal, békával, fekete nőalakkal vagy koponyával és amint mondottuk : a polippal.

„Tanítgatja az Áldott Földön élő gyermekeit miként kell az erdőn-mezőn lombot eszegető, füvet legelésző szarvasokkal szeretettel bánni, miként lehet azok hasznát venni. Sok tejük van, több mint fiaiknak, kicsinyeiknek kell, őket megfejthetni, gyermeknek, embernek tápláló italul, jó eledelül.”

Ősrégi időben ott ahol az emberi nem kialakult : a Csallóközben és a Dunántúl egykori szigetvilágában, ragadozó állatok nem léteztek és ember és állat között még nem volt ellenségesség mert az ember sem ismert még húsételt.

Említettem hogy a legrégibb földművelő szerszám a faágból való kampó azaz az ős-kapa volt, amelyet a magyar törzs aga néven nevezett (kun kiejtéssel aka, ebből : eke, a kabar törzsnél kapa, szemere-besenyő kiejtéssel capa, amely utóbbi szó az olaszban ma is megvan : olasz zappa, zappare (olvassad : cappa, cappare) = kapa, kapálni), de hogy ez utóbb a fánál sokkal keményebb szarvasagancsból készült.

„Tanítgatja az Áldott a népet miként kell a földet kampós faággal kapálni hogy a gyümölcsfák több gyümölcsöt teremjenek, hogy az aranykalászos füvek kalászai nagyobbak legyenek; nagyobbak is legyenek, több aranyszemet is hozzanak. És íme, hogy a nép a tanácsot megfogadja : megtellenek a gyümölcsfák szép virággal, virulnak mint eddig még soha. Aztán gyümölcs is érik rajtuk, több mint azelőtt; gyümölcsöznek bőven, ágaik hajladoznak és szedi Magyar Napisten népe, Magyar Ilona népe, édes táplálékul, jóízű eledelül. Szárítják is, el is teszik télirevalóul.

És íme, termi az Áldott Föld a sárgakalászos füveket, búzát, rozsot, árpát oly sokat mint soha azelőtt. Ha szél suhan a mező fölött, zizegve, susogva hullámzik a búzamező, mint a hullámjárta tenger, mint a habjasusogó tenger.

De fák ága gyönge, hamar kopik. Hamar elkopik, hamar el is törik. Mondják ezt a fiak Áldott Napnak., Édes Atyjuknak, mutatják a törött ágakat, letörött kampókat; lassan halad munkájuk, folyvást új ágakat kell vágni, új kapát csinálni.

Fölrepül az Áldott, fölszáll fényes Aranymadár képében a magas, kék Égbe, magas, kék Égben Nagy Isten aranyoszlopos hajlékába, fiai panaszát hogy elmondja, gyermekei gondját megmondja.”

Birtokomban van egy régi dunántúli magyar hímzés, amelyen ház tornácát látjuk ábrázolva, könyöklőjén virágtartó edényekkel. Hogy az oszlopok rézből vagy bronzból öntöttek voltak, bizonyítja az hogy talpaiknak golyószerű lábaik vannak, aminthogy szokás volt régen különféle réztárgyaknak ilyen gömbölyded vagypedig állatlábfőket utánozó lábakat készíteni, amelyek azonban mindig magával a tárggyal voltak egybeöntve. E hímzés kabar őstörzsünktől származik, amelynek a réz szent érce volt és amelynek mindig nagy rézművessége is volt.

Az olyan edények is aminőket a mintán látunk, rézből szoktak volt készülni. Az egész minta pedig nem csak gyönyörűen stilizált voltával hanem az oszlop- és edényábrázolatok révén is tanusítja hogy igen magas műveltség terméke és szerintem, a nép asszonyai által kitudja hányszor mindig újra és újra lehímezve, valóban még a magyarországi magas réz- vagy bronzkori műveltségből maradott reánk. Hogy ősrégi időből származik, az oszlopok azáltal is bizonyítják hogy oszlopfőik és oszloplábaik teljesen egyazon indítékokból képezettek, ami csak az ősnépeink által alapított mezopotámiai és asszir-babiloni kultúrkorban volt és a mi népművészetünkben van meg de másutt ismeretlen. Az oszlopfőkön és oszloplábakon lévő kecskeszarvak is a kabar eredet mellett bizonyítanak, mivel ide például kazár és jász törzseink kosszarvakat szoktak volt tenni („jón” oszlopfő), míg a szekfű úgy kazár és székely mint kabar őstörzsünknél is szent virág, azaz náluk Tündér Ilona egyik jelképe volt.

Az ilyen oszlopok ha rézből készültek is de meg is aranyoztathattak. Másrészt hagyományainkban van nyoma annak is hogy épületek faalkatrészei, tehát oszlopai is, aranylemezzel boríttattak. Ellenben az „aranykalász” vagy „aranybúza” kifejezések természetesen csak képlegesen értendők, mivel a sárga színt szokás aranyszínnek nevezni.

„Égi Atyaisten fia szavát meghallgatja, fehérhajú szép fejét lehajtja, havas-hajú fejét lehajtja. Valamennyi időig gondolkodik, még egy ideig elmélkedik aztán tanácskérő fiának, hozzá följött gyermekének így válaszol.

— Tanácskérő édes fiam, gondban lévő édes fiam : Földi gyermekeik dolgát ekkép könyítheted, földön élő magyarjaid munkáját ekkép lehet könnyíteni : Tejelő szarvasaik telenként szarvaikat elvetik, fiaid ezeket téli éjszakánként, Alvilágban jártod idején világító ágasul használják, asztalra Aranytükör mellé kétoldalt állítják. De íme, tavaszi reggel idején, világos nyár nappala korán, Földön jártod szakaszára, Égen jártod idején vílágításra nincsen szükségük. A szarvakból vágjanak hát kampókat, csináljanak belőlük kapákat, mert kemények azok, el nem törnek, nehezebben kopnak, egyévi munkára elegendők lesznek. Áldásom azokon legyen, áldott termőföldet azokkal munkálják, teremjen az nekik gyönyörű gyümölcsöt, gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalászot.

Azon idő óta a magyarok úgy tesznek, áldott termőföldet munkálva élnek. Égi Isten Napisten hozta üzenetét követik, szarvasaik elvetett agancsát eképen használják.

De Nagy Magyar városában, Napisten városában, az aranyhupolagos szent Napházában a szent Aranytükör mellett az égi Csodaszarvas, a Csillagos Szarvas hagyta agancsok állanak, Napisten nagy Aranytükre mellett aranyedényekben azok vannak és Áldott Nap e szent házában az Égi Szarvas agancsából készült szent ágak, őriztetnek, Égi Nagy Isten áldása örök emlékére, az általa megáldott magyar munka örök dicséretére.

Rájön a nép hogy gyorsabban is megy a munka ha húzzák maguk után a kemény agancságát és ez így szántja föl a földet. Rájönnek arra is hogy nagy és erős kampós faágat kell vágni és azt ketten, négyen húzni a föld hasítására. Egyik tartja, hogy ide-oda ne dűlöngjön a nagy ága, amelyet most egének neveznek, ekének mondanak. Egyik tartja, kettő is, négy is húzza. De nehéz az eke, nehezen hasad a gyepes föld; elfáradnak az emberek, nem bírják sokáig. Egyszer is megállaniok, pihenniök kell, másszor is pihenniök, nyugodniok kell. Panaszkodnak Aranyistennek, gondviselő Napistenüknek :

— Íme, Édesapánk, kapával kapdosó munkánk asszony gondjában Iévő kertben jó, leány gondjában lévő kertben jó, de mezőn való munkánkban lassú, agávali munkánk nem szapora. Íme, hogy szaporább legyen a munkánk : asszony tartja az eke szarvát, leány tartja a nagy aga végét, apa vonja azt, fiaival vonja azt, de nehezen megy nagyon, szántó munkánk így is lassan halad, fölszámlató dolgunk (számlatni régi szó = szántani, rokon a szán, szánkó és iszánkodik = csúszkál szavainkkal) így sem halad kellőn, elfáradunk; egyszer is pihennünk kell, másszor is pihennünk kell, minduntalan nyugodnunk kell. Idő múlik, idő telik, szántásunkkal ha elkésünk : nem lesz elég szem téli eledelül, nem lesz elég búza téli táplálékul. Mikép cselekedjünk hogy munkánk gyorsabb legyen, hogy téli eledelből ki ne fogyjunk ?

És íme Aranyisten, gyöngevállú fiai gondozója, gyöngelábú emberek gondja viselője tudja mit kell tenniök, szapora szántásnak ő a kigondolója, gyorsabb számlatásnak, lett föltalálója. Tanítgatja édes gyermekeit, megmutatja mikép járjanak el : jármot készít eke rúdja elé, szépen kisimítja azt hogy durva ne legyen, hogy szép sima legyen, állat nyakát föl ne törje, a nyakat ne sebezze. Erős vállú két szarvast fog a járomba, erős lábú két szarvast fog igájába s ő tartja az eke szarvát. Szóval indítja az állatokat, szavával bíztatja azokat és szótfogadnak a szelíd de nagyerejű szépséges állatok.”

(Az ősszarvas fajták a maiaknál sokkal nagyobbak és erősebbek voltak de mivel a Csallóköz ősidőkben tengerrel és mocsárvilággal körülvett szigetein ragadozó állatok nem voltak, sem az ember állatot még nem ölt, szelidek és jóindulatúak voltak.)

„Könnyen húzzák ezek az ekét, játszva vonják a nagy agát, könnyen hasad most a föld, gyorsan számlik most az ugar, magyarok nagy örömére, a nép gyönyörűségére. Férfiak örvendeznek, ujjongva nevetnek, asszonyok, leányok tapsolnak Áldott Napjuknak, a Gyönyörűnek, aranysugárhajúnak. Ének is szól azóta Napisten ekéjéről, Aranyisten szántásáról, örök megemlékezésül, örök dicséretéül. Így szánt azóta a Napisten népe, Magyar Isten minden gyermeke. Könnyen halad most az eke, könnyen számlik most a föld, mélyebben jár benne az eke, termőbbé teszi talaját, termékenyebbé ugarát.” (Ősnyelvünkben ugar szántóföldet jelentett. Pihenni hagyott szántóföld értelmét később kapta. A szumerben is agar, ingara = föld. Lássad : Kimnach Ödön : Magyar-szumir szótár. Karcag, 1905.)

Ide beszőhetni a különböző világteremtési részletmondákat is. Például azt hogy miként létesültek hegyek, folyóvizek. Egy ilyen mondát itt, röviden leírok. Mai elkeresztényesített alakjukban az ilyen mondákban már többnyire Jézus vagy Szent Péter, esetleg valamely angyal szerepel de természetes hogy régen, miként a voguloknál, a Napisten és ennek tanácsadójaként az Égisten szerepelt. A monda ez : Mikép létesült a Tisza ? Jézus, más változatban egy angyal, egyszer szamarat fogott ekébe hogy a Tiszának medret szántson. De a szamár éhes volt és mert szereti a bogáncsot, amint az ekét húzta, hol erre hol arra fordult egy-egy bogáncsot megegyen. Ezért lett olyan kanyargós a Tisza.

Igen valószínű hogy a szamár volt az ember egyik legrégibb háziállata. Az őslovak feje is, testükhöz arányítva, igen nagy volt vagyis azok is még szamárszerűek voltak. A szamár szó is valószínűleg igen régi mert amellett hogy a szemere szócsoportba tartozik megvan az olaszban is amely nyelvben somaro és megfordítva muscio (olvassad : szomáro és musso) = szamár, viszont a szerb-horvát nyelvben magare, magarec szintén = szamár de az albán nyelvben meg megfordítva : gamari = szamár (szommus és mag-gam), holott az egytagú szavak azaz a szótövek megfordítása ősnyelvünk sajátsága, ami árja nyelvekben nincsen meg. Utóbbi szavak meg magyar szócsoportiak.

„Van mármost földi embereknek, szigetbeli nemzetnek élelme elegendő. Élnek boldogan és szaporodnak mind számosabbra, mire mégis kezd helyük kevés lenni. Napisten gondja lesz immár : hol fognak gyermekei megférni, hol fognak meglenni ha a Föld

minden helyét benépesítették ?

Íme gyümölcsfavirágozó tavaszi reggel van már, íme gabonatermő, zöldmezőhullámoztató nyár van már. A kék Csodaszarvas viszi föl a magasságos Égre Magyar Napistent. Aranyoszlopos tornácában ül Égatya Öregisten. Betér hozzá Magyarok Istene, köszönti apját ahogy köszönteni apát illő, ahogy köszönteni öreget való, és így szól :

— Íme, Édesapám, gyermekeim immár jól vannak, semmiben hiányt nem szenvednek. Szépen élnek, szeretetben éldegélnek. Ámde szaporodnak, napról napra többen vannak. Mi lesz, Édesapám, ha az egész földi világot is benépesítették, ha annyian lesznek, hogy sehol elég helyük nem lesz, sehol férő helyük sem lesz ?

Hallgatja fehérhajú, havasfejű Öregisten édes fia gondját, égenjáró fia aggodalmát. Gondolkodik valameddig, tűnődik még egy ideig, aztán aranyhajú fiához így szól :

— Aranyhajú, előrelátó édes fiam, gyermekei gondját viselő édes fiam: a vizek mélyén, Kék Tenger fenekén van a Halál.

Majd ha a Tenger mélységébe ismét le kell szállarnod, majd ha a Nagy Halat ismét legyőzted, akkor mondjad meg neki hogy de mégis megengeded hogy annyi ember haljon meg amennyi születik. Így engedjenek az öregek helyet a fialatoknak.

Megfogadja az Áldott Nap amit édesapja mondott és amikor leszáll ismét a tenger mélységébe, a Nagy Nyolckarút legyőzi de ezután megengedi neki hogy annyi ember legyen az övé amennyi születik. Azóta is így van ez és az emberek ezen boldogságban élnek.”

Rendkívül fontos úgy lélektani mint élettani szempontból azon tény hogy a vogul hitregében, ahonnan e legutóbbi adatot vettem, a halál szükséges jótéteményként van fölfogva, amint azt Kandra Kabos (Magyar Mythologia. Eger, 1897.) műve 123. és 193. oldalain kiemeli, vagyis hogy a vogulok régibb hitregéiben a Halál jótékony szellemként szerepel, sőt isteni ajándékként adatik az embereknek, hogy az élet boldogságát lehetővé tegye. Ezzel szemben, a kereszténység hatása az — írja Kandra —, hogy az újabbkori vogul fölfogás szerint Kulyater már gonosznak van fölfogva. Vagyis kétségtelen tehát hogy a még ártatlan, húsételt és öldöklést nem ismerő de elöregedő ősember szemében a halál nem volt félelmes, valaminthogy ártatlan és bűntelen életet élvén, holmi pokol illetve halál utáni büntetés gondolatára sem jött.

A görög hyperboreus-monda is tud arról hogy a hyberboreusok — tehát őseink — több száz évig éltek, bűnt, harcot, betegségeket nem ismertek és ilyen igen öreg korukban, az életet már únva, fájdalom nélkül, békésen haltak meg. Ez érthető is. Aki békében, büntelenül, hosszú ideig élt, gyermekeit, unokáit fölnőni látta, vagyis életcélját is betöltötte és elöregedvén, elgyöngülvén, tovább élnie, valóban céltalan, unalmas dolognak tűnhetik föl előtte s ennélfogva a halál számára már többé nem félelmes. Ugyanezt több állatnál is észlelhetjük, különösen föltűnően pedig a rovaroknál. Ezek veszedelem elől csak addig menekülnek, életüket csak addig védelmezik amíg életcélukat be nem töltötték, vagyis utódokat és azok életét nem biztosították, ami megtörténte után enni megszünnek, elrejtőznek és békésen múlnak ki. A halálfélelem egyrészt tehát csak az életcél betöltése előtti jelenség, ami eredetileg az embernél is így kellett hogy legyen. Másrészt származhatik a halálfélelem gonosz embernél túlvilági büntetéstől való félelemből is, ami létrejöhet a kereszténység pokolhite nélkül is, mivel egy túlvilági bűnhődés hite, többé-kevésbé világosan, némely más vallásban is megvan és az emberi lélek ösztönös igazságérzetén látszik alapulni, azon tehát hogy valószínűleg a legelvetemültebb gonosztevő lelke mélyén, bármennyire tagadja is és azt elhallgattatni egész életen át igyekezik is, mégis él azon természetes és logikus érzés hogy a rossz a

maga rossz következményeit okvetlen meg kell hozza. Ugyanígy él az emberben annak is ösztönös tudata — dacára annak hogy a gonoszság ezt is tagadni igyekezik —, hogy a jó is a maga jó következményeit is okvetlen meghozza, ami aztán a mennyországhitet is létre hozta de ami egyúttal a halálfélelmet is csökkenti illetve a cél el nem érhetése esetére korlátozza. Magasabb szellemi színvonalon aztán az embernek már az utódok biztosításán kívül, szellemi életcéljai is keletkeznek, amilyenek : haza, nemzet, művészet, tudomány, szép vagy hasznos igazság kiderítése és hasonlók. Magasabb szellemi színvonalon, nemes lelkületű ember ilyen cél elérését is kitűzi magának, amely célja elérése előtt a haláltól nem önmaga miatt hanem a cél érdekében fél, de ha célját elérte, azt beteljesedni látta, szintén nyugodtan hal meg. Erdélyben többször magam is észrevettem hogy egyszerű, népi öregemberek teljes nyugalommal és békésen beszéltek bekövetkezendő halálukról, semmi félelmet sem tanusítva.

Ami pedig a poklot és mennyországot és a szószerint vett halhatatlanságot illeti, azt már némely mythologus is megállapította, hogy ezek elég későn keletkezett eszmék, amelyeket az ember már magasabb szellemi színvonalon élvén is, régebbi időkben nem ismert. A lélek halhatatlansága szerintem is régebben csak szimbolikusan volt értendő : úgy hogy a lelket képező erőmennyiség, épúgy mint a testet képező anyagmennyiség is : örökkévaló, illetve a halál után el nem vész, csak átalakul, ami utóbb a szószerinti lélekvándorlás tanát is keltette, holott eredetileg szerintem ez is csak költői jelképezés volt és azt akarta kifejezni hogy a lelkünket képezett erőmennyiség később más élőlényben is megtestesülhet. Ami pedig a pokolfélelmet illeti, természetes hogy a még húst nem evő igazi ősember, aki előtt öldöklés, gyilkosság, gonoszság ismeretlen volt, ennélfogva a büntetés gondolatát sem ismerhette s így a pokol gondolatát sem. Másrészt a „mennyország” különösen olyan alakban amilyenben azt a kereszténység képzeli, népi emberek megjegyzései szerint is, „nagyon unalmas” lehet ! Való igaz, hogy örökkön örökké élni de csak azért hogy Istent lássuk, nézzük és neki dicsénekeket zengjünk, tényleg céltalan is.

De hogy a régieknél annak tudata is megvolt hogy az ember holta után a lelkét képezett e rőmennyiség nem csupán élő lénybe, emberbe, állatba mehet át hanem természeti jelenséget is képezhet — ami hiszen teljesen helytálló —, például szélben is, azt igen érdekesen tanusítja egy japáni rege. Ennek lényege röviden ez : Egy szamuráj tönkre tesz egy leányt. A leány öngyilkos lesz. A szamuráj elaluszik egy épületben, mialatt azonban egy papiroslampion égve marad. Szél támad, a lampion kigyullad, az épület lángbaborul, a szamuráj tűzhalált hal. A szél a leány lelke volt. Azonban a rege nem mondja hogy ez a leány bosszúja lett volna, amiből azt is következtethetni hogy a bűnhődés isteni rendelkezés folytán következett be, helyesebben szólva : az Örök Természet Törvénye szerint történt, vagyis a rossznak természetes rossz következményeként.

Azon erkölcsi fölfogásom igazolására amely szerint minden rossz a maga rossz következményét azaz büntetését és minden jó a maga jó következményét azaz jutalmát meghozza, és holmi Hegel- és Nietzsche-féle betörőfilozófiák cáfolatára, hozom itt e példát : Képzeljünk el a tengerben két körülbelül négyzetmérföldnyi nagyságú, füvet bőven termő szigetet. Mindegyikre tegyünk ki néhány pár kecskét.

Midőn ezek ott már, mondjuk, 50-60 állatra szaporodtak, mindkét szigeten körülbelül egyenlően, akkor az egyik szigetre tegyünk ki néhány pár farkast. Ismeretes a farkas vérengző természete, amely szerint többet öl mint amennyire szüksége van, illetve hogy egy farkas, ha hozzájuk fér, képes egy éjszaka 10-15 kecskét vagy juhot is legyilkolni. Rövid idő múlva tehát a szigeten már egyetlen élő kecske sem lesz, csak farkas. A megölt kecskéket a farkasok elfogyasztván, éhezni fognak. Ismeretes az is hogy az éhes farkasok között a hímek sokszor egymás között is harcot kezdenek és hogy a legyőzöttet a többi farkas azonnal fölfalja, valamint fölfalják az éhen vagy egyébként súlyosabban megsebesült vagy elesett társukat is. Mivel a farkas, igazi ragadozóként, fűvel táplálkozni nem képes, éhség és egymásközötti harcok miatt a gyöngébbek hamarább, a szívósabbak valamivel későbben föl fognak falatni, míg a legutolsó okvetlen éhen fog veszni. Vagyis : a szigeten elpusztultak előbb a kecskék, utóbb a farkasok is. Ami tehát azt jelenti hogy a gonosz árt ugyan másnak is de sajátmagának is.

A másik szigeten ellenben a kecskék tovább fognak szaporodni, mindaddig míg a fű mind kevesebb lesz. Mi lesz ennek következménye ? Miután a kecske nem ragadozó állat, hússal táplálkozni képtelen, illetve egymást föl nem falja : a kecskék közül is egyesek éhen el fognak hullani. De melyek lesznek ezek ? Mindenesetre : 1.) A leggyöngébb szervezetűek. 2.) Amelyek emésztőszervei a táplálékot valamivel tökéletlenebbül használják ki. 3.) Amelyek kevésbé ügyesek a sziklákon való ugrálásban, hogy az ott még meglévő füvekhez juthassanak. 4.) A kevésbé eszesek, amelyek a még meglévő füveket nehezebben találják meg.

Miután azonban a kecskék egyrésze elhullott, a szigeten a fű ismét gyarapodni fog vagyis a fűmennyiség és a kecskék száma között hamarosan pontos, természetes egyensúly fog létesülni, vagyis a szigeten mindig csak annyi kecske lesz amennyit annak füve táplálni képes. Eredmény : Fajkiválasztódás útján a szigeten néhány nemzedék után egy kiválóan életrevaló, ügyes, erőteljes, értelmes kecskefaj fog létrejönni.

E példámmal szemben egyszer azt hozták volt föl, hogy de hiszen végtére a fű is élőlény, amelyet a kecske pusztít ! Erre azonban a feleletem ez volt : Azon fű, amelyet a kecske lerág nem pusztul el hanem hogy újra kihajthasson, kénytelen gyökerét a földbe mélyebbre hatoltatni, hogy ott újabb táplálékot találjon. Most jön a nyári szárazság.

A fű amelyet a kecske nem rágott le, annak zöldje nagy, gyökere nem hatolt mélyebbre, tehát elpusztul, de amelyet lerágott, annak zöldje kisebb, elpárolgása tehát kevesebb, de gyökere mélyebbre érvén, némi nedvességet még talál, a szárazságot kibírja és életben marad. Tehát itt a kecske és fű között tulajdonképen szimbiózis, azaz együttélés keletkezik, vagyis kettejük egymás hasznára van.

Dalmácia szigetvilágában szokta is a nép kecskéit kisebb, lakatlan szigetekre kitenni. Így azokat őrizni nem kell mert el nem széledhetnek, és maguktól szaporodnak. Egy ilyen sziget neve, Sebenicoval (Sibenik) szemben ma is Kaprije, régebben Caprie, ami az olasz capra = kecske szóból származik, sőt bizonyosnak vélhetjük hogy az olaszországi Capri sziget neve is ebből származik.

A fönti volna tehát a nemzetünk eredetéről szóló rege azon régebbi alakja, amelyben a Nap megszemélyesítése még nincsen ketté válva, illetve benne nincs szó ikertestvérpárról. Természetesen azonban ez csak rekonstruk ciókísérlet, amelyről nem állítom hogy tökéletes volna. Sőt bizonyos hogy, bár a rege alakja lényegileg ez volt, de népmeséink, mondáink, népszokásaink, valamint a finn, vogul, észt és osztják és egyéb rokonnépeink mythológiai hagyományai beható ismeretével, és természetesen a szükséges költői tehetség segítségével, még nagymértékben gazdagítható is volna. Nem szőttem itt bele például a „körömből” regeindítékot sem, amely szerint az első embernek vagy embereknek még páncélszerű „körömbőre” volt. Márpedig azon tény hogy ezen indíték megvan úgy népünknél mint vogul és török rokonainknál, továbbá Achilleszt és Szigfridet illetőleg a görögöknél és germánoknál is, ez az indíték igen régi voltára vall. És tény hogy az őskétéltűek, tehát az emlősök és az emberiség ősei között éltek olyanok amelyek teste körömszerű anyagból való páncélzattal volt borítva (stegocephalok), amely páncélzat azonban a későbbi fajoknál mindinkább eltűnt de amelynek maradványát — amint azt a monda is tudja — körmeink képezik, sőt tudjuk hogy ma is vannak emlősök, amelyek egész testét a körömmel azonos anyagú páncél borítja. Esetleg azonban ez indíték a Csodaszarvasrege későbbi alakjába — az ikertestvérekről szólóba — is szőhető. Föltűnően egyezik a természeti valósággal a magyar nép és rokonnépeink hagyományában az hogy e védő körömbőrt az ember később elveszítette, holott a görög és germán hagyomány erről már nem tud.

Végül ide teszem még a „Szép Miklós” című költeményem, amelyet magyar népmeséket véve alapul, írtam. (Megjelent 1932-ben Szigetváron a „Délvidék” című lapban és 1937-ben Újvidéken a „Reggeli Újság” című jugoszláviai magyar lapban.

Világszép Magyar Miklós Története

Leül asztalához Tündér Szép Ilona,Levelet kezd írni selymes nyírfahéjra.

Betűjét ródalja réztűje hegyével,Szavait gondolja szíve szerelmével.

Hallottam híredet világ Szép Miklósa,Szemléltem személyed aranyfém tükörben.

Gyere el, gyere el szép Tündérországba,Menjél csak mindenütt galambom nyomában.

Szeretném meglátni világszép személyed,Szeretném hallani eleven szavadat.

Írom a levelet Gyöngyvirág havában,Ide írom nevem : Tündér Szép Ilona.

Levelét megírta tündérek legszebbje,Leköti, csomózza aranyszín hajával,

Pecsétet is tesz rá piros viaszából,Azt is lejegyezi aranygyűrűjével.

— Ajánlom ez írást Világszép Miklósnak,Deli legények közt legeslegszebbiknek.

Vidd el, kis galambom, vidd el messzeföldre,Adjad a levelem saját két kezébe,

Kaszálja a rétet kisebbik gazdája,Ragyog a napfényben aranyszínű haja.

Megismeri erről Ilona galambja,Messziről jött írást elébe hullatja.

Fölveszi Szép Miklós, fölbontja, olvassa,Ilona szavait szívébe fogadja.

Ezüstös kaszáját vállára vetette,Bement a faluba, atyjához, anyjához :

Áldja meg az Isten atyám, édesanyám ;Megyek messzi földre, Tündérország felé.

Meg is indult Miklós, ment a galamb után,Úgy ment hegyen, völgyön, erdőn, mezőn által.

Heted-hétországot immár meghaladott,Hol étlen, hol szomjan, de csak meg nem állott.

Menvén, mendegélvén nagy erdőbe ére,Szép Tündérországhoz immár közeledve.

Aranyból az erdő minden fája, lombja,Habár tövises is annak ága, gallyja.

Aranyerdőn átal útja nehéz vala,Sötét sűrűségben kellett bújdosnia.

Küzdenie kellett indával, tövissel,De vonzotta vágya : szálldosó galambja.

Vezette, vezette ide s tova szállva,Ha elmaradozott, maga után várva.

Nagy sebes folyóvíz egyszer útját állja,Nincsen immár útja, nem mehet előre.

Ilona galambja túlparton röpköd már,Illanó szárnyával könnyen száll a madár.

Csapkodnak a habok sötét martok menténZúgva örvénylenek mohos gyökereknél.

Partok mentén jár-kel Szép Miklós aggódva,Átkelő gázlóra vajon hol akadna ?

Haragos habokba végre ereszkedik,Gázol amíg lehet, aztán úszik, úszik...

Viszi a víz sodra, sodorná lefelé,Kövek közé rántja, ragadja zúgóba.

De Szép Miklós karja harcol a habokkal,Túlpart felé halad, hozzá közeledik.

Megragadja ottan fűzek gyökereVíz sebes sodrából magát hogy kivonja.

Indák, hínárok közt partra ki is juta,Megszaggatott testtel martra kapaszkodna.

— Istenem, Istenem, mi történe vélem ? —Könyü is kicsordul Miklós két szeméből.

Megnézi a két karját, testét s a két lábát :Sebes folyó sodra letépte ruháját ;

Letépte ruháját, leszaggatá bőrét,

Deli tagjairól lesorvasztá húsát...

Éles sziklák, indák leszaggaták haját,Hosszú aranyhaját, legszebb ékességét.

Éktelen csontvázként hogy menjen most tovább,Tündér Ilonánál hogyan jelenjen meg ?

— Megismeri-e majd Magyar Miklóst bennem ;Nem lenne-e jobb most magam elveszítnem,

Zúgó folyóvízbe magam visszavetnem,Hullámai között életem végeznem... —

De a fehér galamb ott szálldos fölötte,Zizegteti szárnyát, repesve előtte.

Mégis csak megindult, ment a galamb utánMint valami árnyék, szomorodott szívvel.

Mocsáros szigeten megyen vánszorogva,Bozótban, bokrok közt, fenyéres fövenyen.

Kietlen a tájék, vigasztalan, halott,Egy-egy vizi madár riad csak föl itt-ott.

Így haladván tova ismét vízhez ére,Újabb folyóágnak fehér fövenyére.

Csendesen folyik ez homokos medrében,Csillog tiszta vize mintha üveg volna.

Fehér hajnalfényben halak megcsillannak,Tükrös a pikkelyük, aranyos a hasuk.

Ilona galambja itt is átröpült már,Indul Miklósunk is hogy kövesse megint.

Belábol a vízbe, mélyebbre, mélyebbre.Bársonyos a homok, a víz csendes, enyhe.

Már úszik is Miklós, mélyebb helyre érve,Magát csendes vízzel vitetni engedve.

Cserepes ajkait a víz most megérinti,Issza Miklós, issza, érzi mint üdíti.

Úgy érzi most testét mintha megújhodna,Mintha minden része most újjá születne.

Feneket ér ismét, fölmegyen a partra,Fehér kavics, föveny vagyon talpa alatt.

Kezét-lábát nézi, csodálja örömmel,Szíve is megdobban, alig hisz szemének.

Teste, bőre, húsa olyan mint azelőtt,Tálán szebb is annál, acélosabb, tisztább.

Fényes aranyhaja mint Nap koronája,Aranyfolyondárként omlik a vállára.

Néz most maga körül, néz lábai elé :Gyönyörű aranytól fénylik ott a homok.

Fehér kavicsok közt aranygyömrő hever,Felkelő napfényben itt is, ott is ragyog.

Megyen Miklós be ljebb, lombos nyárfák alá,Minden lapi rajtuk színaranyból való.

Lengeti a szellő aranyleveleketS szólanak, csengenek, akár aranypénzek.

Tarka kis madárkák ágról ágra szállnak,Fülnek kellemesen dalolnak, csallognak.

Arany nyárfák alatt szerény őzek járnak,Harmatos zöld fűben csendesen legelnek.

Gyöngyharmatos fűben gyöngyvirág most nyílik,Ezer kis gyöngyöcske rezeg, illatozik.

Soha sehol Miklós ennyit még nem látott,Soha ennél szebbet még nem is álmodott.

Bizony hogy ez lehet Ilona szigete,Bizony ez kell legyen Tündérország földe.

Szed ottan Szép Miklós gyöngyszín gyöngyvirágot,Levelestől szedi, hordja egy csomóba,

Csomó mellé leül, zöld szallagot fűzni,Selymes fűszálakból kemény korcot fonni.

Szallagokat fűzi, tűzdeli, illeszti,Szallag szallag mellé kerül fonott korcra.

Fűszálból font korccal derekát övezi,Gyöngyvirágruhába testét így öltözi.

Így megyen most Miklós, megyen lépegetve,Térdig érő fűben, selymes szép mezőben.

Tündér Ilonának ez itt Selyemrétje,Az Aranyhajúnak szép Selyemmezője.

Zöldelő pázsiton virágok nyílanak,Kicsiny kelyheiket égfelé emelik.

Ahány szép virágszál, mind a Napot nézi,Égi útján őtet csodálva kíséri.

Ott ragyog az Áldott fehér nyírek fölött,Magyarok Istene, Aranyfejedelme.

Nap felé fordulva, magukat süttetveNyíló kis virágok. halkan énekelnek :

„Én kicsike vagyok, keveset szólhatok,Mégis Áldott Napnak dicséretet mondok.

Áldott Nap, fényes Nap fönn az Égen ragyog,Én is az ő igaz kis gyermeke vagyok."

Indul alkonyatkor Tündér Szép IlonaSelyemmezejére tündércselédivel.

Selyemrét virágit sorra zárogatni,Kicsiny kelyheiket nyugovóra tenni,

Miként édesanya kedves kicsinyeit,Szerető jó szülő apró magzatait.

Altatja Ilona mező virágait,Gondját ő viseli minden virágszálnak.

Szembe találkozik Ilona Miklóssal,Deli ifjak közül legeslegszebbikkel.

Megismeri őtet gyönyörű hajáról,Gyönyörű hajáról, deli termetéről.

Miklós is Ilonát hogy ne ismerné megMagáénak mása lengő aranyhajról.

Gyönyörű orcáról, gyöngyvirágpártáról,Gyöngyvirágpártáról, rezgő koszorúról.

Üdvözli Ilonát Miklós illőképen,Szép szemébe nézve, bennük gyönyörködve.

Mosolyog Ilona szíve örömébenMindkét kezét nyújtja Szép Miklós elébe.

— Isten hozott, Miklós, Tündérország földén,

Isten hozott hozzám boldog Csallóközbe. —

Vezeti vendégét Szép Tündér Ilona,Vezeti nyájasan Aranykertje felé.

Aranyos a kertnek sövénye, kapuja,Kapu előtt álló mindhárom bálványa.

Hófehér galambok a dúcokban búgnak,Érkező elébe csapongva szálldosnak.

Kapu íve szélén virágfűzér díszlik,Szárnya közepében aranyos, fényes Nap.

Kapu aranyszárnya nyitatlan megnyílik,Gyümölcsös Aranykert szépsége meglátszik.

Kerten átalmenve palotához érnek,Ilona lakába ketten föl is mennek.

Tündérpalotának üveg a teteje,Órjás buborékként csillog kereksége.

Százívű tornácin arany minden oszlop,Aranyoszlopok közt szépművű könyöklő,

Könyöklőkön végig vertarany edények,Aranyedényekben illatos virágok.

Ilona és Miklós mennek kézenfogva,Párkányról párkányra, szobáról szobára.

Minden csodás kincsét Ilona mutatja,Kedves gyöngyvirágit velük egyre tartja.

Századik szobának ajtaja bezárva,De Tündér Ilona azt ki nem nyitotta. ...

Megkérdezi Miklós hogy mi volna abban ?— Ne kérdjed — feleli — jobb azt nem is tudni. —

Vezeti Szép Miklóst legszebb szobájába,Ragyogó, tündöklő kerek csarnokába ;

Szűzüveg hupolag erre borul rájaMint magas Menny boltja földi világ fölé.

S forog magakörül lassan, nesztelenül,Senkitől sem hajtva, soha meg nem állva.

Csarnok közepében kereklapu asztal,Kerek asztallapba sugárzó Nap róva.

Tündérlányok ottan asztalt terítenek,Terített asztalra ételt, italt tesznek.

Minden kerül oda, szájnak, szemnek kedves,Útról érkezőnek, rég nélkülözőnek.

Ezután Ilona asztaltól fölkelvénSzép szerelmes szóval Miklóst is szólítja,

Gyümölcsös kertjébe sétára noszolja,Gyönyörűszép karját karjába akasztja.

A Világ Kincséhez hogy őt elvezesse,Aranyalma fáját Miklós megismerje.

Tündérkert közepén áll a csodaszép fa,Minden nap éjfélre almái megérnek,

Gyönyörű gyümölcsét tündérek élvezik,Tündérhon lakói boldogan ehetik.

Csodafa tövénél zöldlevél nyoszolya,Miklós és Ilona most leülnek oda.

Szerelmes szavakkal egymást szólongatják,Gyönyörű csókokkal egymást apolgatják.

Ölelkezvén ülvén, akként beszélgetnek,Alma megérését míg ottan megvárják.

Elmeséli Miklós ide utazását,Galamb érkezését, útnak indulását,

Sűrű aranyerdőn átal miként jutott,Két folyón átkelvén ottan miként járt volt.

Szóval mondja neki Gyönyörű Ilona,Szóval magyarázza ölelő kedvese :

— Szálló fehér galamb a lelket jelenti,Egymáshoz valókat egymáshoz vezérli.

Ama sűrű erdő melyben tévelyegtél,Melyen áthaladnod oly küzdelmes vala :

Előbbi életed volt, annak hibáival,Annak bűneivel, tévedéseiddel.

Ezután szenvedvén, húsod lesorvadván :Ez volt büntetésed, kellő vezeklésed.

Aztán megújhodtál, rossztól megtisztultál,Minden gonoszságtól tisztára mosdottál.

Isteni Igazság, Természet Törvénye,Kinek mit érdemel biztosan megadja.

Kishitűek, gyávák, gonoszak, elvesznek,Bátrak, erényesek mindig célhoz érnek. ...

Közben idő múlván, csillagos éj telvén,Éjfél elközelge, éjszaka közepe.

Aranyalma érik, fáján ékeskedik,Ilona ölébe ága hajladozik.

— Hajtsuk le, hajtsuk le aranyalma ágát,Szakasszunk szépéből, szakasszunk javából ! —

Kívánatos almát Ilona szakaszta,Azzal játszadozva Miklóshoz így szóla :

— Miklósom, Miklósom, amit elébb elmondék ;Az igazság fele, vagy még csak annyi sem.

Többit elmondanom eddig még nem lehet,Bár veled tudatnom minden titkot vágyom, —

Világ Szép Miklósa kedvesét öleli,Gyönyörűszép arcát csókokkal illeti.

Tündér Szép Ilona almát megízleli,Miklósát is azzal boldogan eteti.

— Gyönyörű Ilonám, szívem szép szerelme,Gyöngyvirágkoszorús aranyhajú kincsem !

Rég hallott regékre vissza emlékezem,Rejtett értelmükre most magam eszmélek,

Mit mondani kívánsz magam már megsejtem,Legmélyebb titkokat most érteni kezdem.

Galamb egy értelmét magad megmondottad,Másodikat tudnom mostan megadatott.

Mit jelent az erdő, mit két folyó s köze,Mit Tündérországod, Boldog Csallóközöd,

Ennek Selyemrétje, szép aranyalmája,Ezeket most tudom, jelentésük értem. —

Csodafa ágain csalogány megszólal,

Lanyha éji szellő lombokat lengeti,

Miklóst és Ilonát ezek elaltatják,Nyoszolyán nyugosznak egymást átölelve.

Csillagos éj után rózsás hajnal kele,Alvó szerelmes párt álmából fölkelte,

Gyöngyvirágkoszorú lenn fekszik a földön,Ott fekszik a földön, el is van szakadva,

Gyönyörűszép párta el vagyon hervadva,Selymes aranyhaj is zilálva, kuszálva.

Ilona szemében két könnycsepp megcsillan,Szomorú sóhajtás ajkairól illan.

Fényes napsugártól harmat hamar szárad,Nyári felhő után Ég is hamar derül.

Szép Miklós csókjától Ilona is vidúl,Égszínkék két szeme ismét mosolyog már

Csöndesen, békésen haját összefogja,Asszonyi fejére immár fölkontyolja.

Selyemkendőjével fejét be is köti,Hogy a fölkelő Nap haját már ne lássa.

Hajadonfővel ő ezentúl nem járhat,Mert az ő neve már Magyar Ilona lett.

***Égalja piroslik, felhők aranyosak,Napisten érkezik, aranyhaja látszik !

Ilona tündérit sietve szólítja :— Gyertek lányok, gyertek, ideje indulnunk.

Virágaink kelyhét reggelre felnyitunk,Kaptáraink, népét munkára serkentnünk. ***

— Madarak keljetek, pillangók szálljatok :Aranyisten megjött, a Gyönyörű feljött ! —

Miklós és Ilona mezőn végig mennek,Piros napkeltében ott mindent megnéznek.

Hófehér galambok szemet szedegetnek,Zümmögő méhecskék mézet már gyűjtenek.

Három csodaménes indul nyugovóra,Éjjel legelésztek, most pihenni mennek.

Három csodaménes: egyik cifra-cirmos,Másik ezüst-almás, amaz aranyszőrű.

Amott szelíd őzek, szemerék, szerények,Emitt szép szarvasok, büszkék, agancsosak.

— Ládd-e Szép Miklósom : mindez immár tiéd ;Magam és országom, szívem, szigetem is.

Magam ahogy lettem Magyar Ilonává,Szigetem ezentúl : Magyarország legyen. — ***Kerek palotában tündérlányok ülnek,Sárga selymet szabnak, aranyhímet varrnak,

Asszonyfőre való főkötőt csinálnak,Bíborfátyolvéget virággal hímeznek.

Arany ivócsésze asztalra készítve,Igaz aranyalma abba beletéve.

Szép Magyar Ilona, tündérek úrnőjeKendőjét leteszi, haját leereszti,

Tündércselédivel magát fésülteti,Menyecsketörvénynek magát aláveti.

— Leányim, leányim, vélem mit műveltek ?Kegyetlen tündérek, hajammal mit tesztek ?

Legszebb ékességem el miért veszitek ?Lengő aranyhajam csúffá mért teszitek ?

Tündérlányok szeme ottan könnybe lábad,Asszonyuk bánatát ők is szívből szánják.

— Csak egy kis fürtöcskét, no csak még ez egyet,Asszonyunk, királynőnk, csak a homlok felett,

Aranyos főkötő, hogy szépen simuljon,Dús aranyfürtökön hogy félre ne csússzon. —

Aranyos főkötőt fejére illesztik,Kerek aranytükröt az asztalra teszik,

Fehér bíborfátyolt fejére tekerik,Gyöngyös aranytűkkel szépen letűzdelik. ***Most Miklós jön sorra s hosszú aranyhaja,

Fésülik, rendezik vállára, mellére,

Ilona csészéje fejét koronázzaBoldogság almája bal kezébe adva.

Gyöngyvirágos pálcát teszik a jobbjába,Piros bársony palást kerül a vállára.

Piros bársony suba, aranyvóccal vonva,Aranysugár haja azt is beboritja.

Csallóközben termett csodagyümölcs héjjaAkár az égi Nap fényes aranygömbje :

Ragyog a szép csésze, Ilona kupája,Ősi Magyarország aranykoronája. ***Miklós és Ilona aranyidőt élnek,Magyarok szigetén mézes boldogságban.

Esztendők múlnak, napok elhaladnak,Egy nap akkoriban egy évig tart vala.

Boldogasszony ágyát tündérek megvetik,Megvetik egyszer is, megvetik másszor is,

Aranyszín szalmával, szagos kakukkfűvel,Puha lenvászonnal, hófehér sátorral.

Gyermekek születtek, fiak és leányok,Föl is növekedtek, deli szép magyarok. ***Egyszer csak Miklósnak mi jutott eszébe ?Elmene a várnak legalsó részébe,

Nézné meg mi rejlik századik szobában,Miért nem nyitá azt meg akkor Ilonája ?

Ajtaját föltárá, körül néze benne,Órjás hordó álla egy szögelletében.

Nézi, tapogatja, meg is kopogtatja,Kiszól valami hang, mélyen ezt mormolja :

— Vizet, szomjas vagyok ! Vizet, szomjan halok !Mentsed meg életem, meghálállak érte ! —

Kútra mene Miklós, kártya vizet hoza,Csapnyíláson átal tölti a hordóba.

— Köszönöm, köszönöm ! — mondja a hang bentről,S lepattan egy abroncs az órjás hordóról.

— Ezért egy világot ha megszabadulok,De hozzál még vizet mert mégis szomjazom.

Kútra mene Miklós, ismét vizet hoza,Csapnyíláson átal tölti a hordóba.

— Köszönöm, köszönöm ! — mondja a hang bentről,S még egy abroncs pattan, hordóról lecsattan.

— Ezért egy világot ha megszabadulok.De adjál még vizet, akkor szabad leszek. —

Hoza Miklós vizet harmadik kártyával,Harmadik abroncs is azzal lepattana.

Ez is lepattanván, hordó széjjel hulla,Háromfejű sárkány belőle kiugra.

— Köszönöm, köszönöm hogy megszabadítál,Három világot kapsz, szavam nemfeledem.

Szavam nem feledem de Ilonát viszem,Utol jára jár most virágos mezőben.

Az első világot íme már megadom :Téged meg nem öllek, életed meghagyom. —

Sebes forgószélként sárkány szárnyra kele,Selyemmező felé viharként röpüle.

Sötét viharfelhő Eget elborítá,Sűrű záporeső mezőt végig veré.

Szép Magyar Ilonát ott éré a vihar,Naplemente tájban kedves viráginál.

Fölkapta a sárkány karmos markaival,Vitte alvilágba széles szárnyaival.

Fekete várába Ilonát bezárta,Szolgaságra őtet ottan kárhoztatta.

Miklós, Magyar Miklós, mostan mit műveltél ?Kiváncsiságoddal magadnak mit tettél ?

Keresheted immár kedves IlonádatMező viráginál, méhek kasainál...

Keresi is Miklós kedves feleségétSelyemrét térségén, ezüst nyírek alatt,

De bizony hiába, seholsem találja,Bármerre is fordul már egyebet nem lát :

Ijedt leányokat, síró tündéreket,Jégverte réteket, szélszegte ágakat.

Selyemrét virági összevissza törve,Őszi lomb leverve, csomókba sodorva...

Hova legyen Miklós, hova fájdalmában,Mihez kezdjen immár e nagy pusztulásban ?

Hagyja a szigetet tündérek gondjára,Menjen-e világgá, Ilonát keresse ?

Mit tehet egyebet, mit mást-e mint ezt ?Magát erre szánja még azon órában.

Cirmos-cifra ménes legszebbik csikajátMegfogja, szoktatja, töri nyereg alá,

Végre indul vele széles nagyvilágba,Ilonáért, ha kell, a világ végére.

Messzeföldön járva egyszer hírét halljaAlvilág kapuja merrefelé volna.

Arra indul Miklós hogy oda lemenne,Alvilág táján is Ilonát keresse.

Alvilág erdeje rémekkel van tele,Aki abban járkál : helyén legyen szíve.

Fekete sötétség sűrű erdő mélyén,Félelmes a járás puha, mohos földjén.

Minden lépten, nyomon gombák hengerednek,Mérges püfetegek pukkanva füstölnek.

Lidérc lángja kísért, tündelevény suhog,Lombtalan ágakon halálmadár huhog.

Kígyó, béka mászik, csúszik, lappadozik,Korhadt fa odvából manó leskelődik.

Sötét erdőn túl van gonosz sárkány vára,Hegyes réztornyai merednek magasba.

Föllovagol Miklós, megyen be a kapun,S várudvar közepén leli Ilonáját.

Ott a kútnál mossa, mossa, pakolgatja

Sárkány vára népe sok szennyes ruháját.

Nem tétováz Miklós, még csak meg sem szólal,Kúthoz odaugrat, Ilonát fölkapja.

Nyeregbe fölkapván öleli karjába,Viszi ki a várból, viszi már vágtatva.

Elnyeríti magát a sárkány monyasa,Elnyeríti magát olyan csodamódra :

A vár is megzördült a nagy ordítástól,Ami törékeny volt: ízzé porrá törött.

Kirohan a sárkány nagy riadalomra,Táltos lovát szidja, szörnyen bosszankodva:

— Ejnye, mit műveltél, milyen kárat tettél !Ami edényünk volt mindent összetörtél ! —

— Hogyne nyerítenék, hogyne ordítanék,Egyik szolgálódat épen most ellopták. —

— Kit loptak el, lovam, ki lopta el vajon ? -— Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját. —

— Mennyi időm vagyon ? Ehetem, ihatom ? —— Ehetsz, ihatsz, gazdám, akár alúhatsz is. —

Háromfejű sárkány leül asztalához,Eszik, iszik nyugton, pihen is kicsidég.

Lemegyen az ólba, nyergel és kantároz,Lovára fölszökik, meg sem sarkantyúzza.

Utolérik Miklóst még erdő határánS Ilonát öléből elkapja a sárkány.

— Szavam nem feledem, igéretem tartom :Egy világot adok : életed meghagyom. —

Szegény Szép Miklósnak, szíve majd meg szakad,Most mitévő legyen, most merre forduljon ?

Bujdosik bújával, indul hazafelé,Bús vándorlás után ismét haza ére

Egykor olyan boldog Csallóköz földére,Tündér Szép Ilona tündérszigetére.

Aranylomb lehullott, madárdal nem hallik,Mindenütt hervadás, szomorúság honol.

Megyen Magyar Miklós, gyermekeit lássa,Azok aranyhaját hogy megcsókolhassa.

Azután kimene Selyemrét síkjára,Almás ezüstménest hogy ott föltalálja.

A legszebbik csikót abból kiszakítja,Sötét Alvilágba hogy azzal indulna.

Megyen ismét Miklós, megy a régi úton,Megérkezik ismét sárkány rézvárához.

Fölmegy az ösvényen, be a vár kapuján,Most jobban ügyelve mintsem első ízben.

Viszi is Ilonát de most jól vigyázva,Hogy lova patája kövön ne csattogna.

Mégis óvatosság mindhiába vala,Most is észre vevé sárkány táltos lova,

Az a táltos ménló most is megneszelte,Iszonyatos módon magát elnyerítte.

Elkezd dörömbözni, lábával dobolni,Óla padozatán szörnyen dobrokolni.

Megrengett a vár is, falak megrepedtek,Ló óla oldala egészen kiesett.

Kirohan a sárkány rettentő robajra,Táltos ménét szidja, szörnyen haragudva :

— Ejnye, mit műveltél, milyen kárt csináltál,Minden rakott falat most megrepesztettél ! —

— Hogy ne nyerítenék, hogy ne dobrokolnék,Egyik szolgálódat épen most ellopták ! —

— Ki lopta el, lovam, ki járt itt már megint ?— Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját. —

— Menyi időm vagyon ? Ehetem, ihatom ? —— Ehetsz, ihatsz, gazdám, akár alúhatsz is. —

Háromfejű sárkány leül asztalához,Eszik, iszik békén, pihen is kicsikét.

Lemegyen az ólba, nyergel és kantároz,Lovára fölugrik, meg sem sarkantyúzza.

Utol érik Miklóst erdő közepében,Szép Magyar Ilonát elkapja a sárkány.

— Szavam nem feledem, igéretem tartom :Egy világot adok : életed meghagyom,

De most már vigyázzál, erre ne vetődjél,Szemem elé ugyan többé ne kerüljél. —

Szomorú Szép Miklós szíve majd meghasad,Most mitévő legyen, immár mit műveljen ?

Aranyszőrű ménes még eszébe jutott,Élete árán is mégegyszer kell menjen.

Bújdosik bújával, megyen hazafelé,Bús vándorlás után ismét haza ére,

Hajdan olyan boldog Csallóköz földére,Tündér Szép Ilona boldog szigetére.

Mostan hó borítja, hideg szelek fújják,Tavasz visszatértét ott nehezen várják.

Megyen Miklós megint, gyermekeit lássa,Azok aranyhaját megsimogathassa.

Azután kiemegyen Selyemrét síkjára,Aranyszőrű ménest hogy ott fölkeresse.

Aranyszőrű lóval most hát elindula,Alvilági sárkány magas rézvárába.

Most még óvatosabb, még körültekintőbb,Mert hogy élet-halál, most igen jól tudja.

Aranyszőrű lovát hegyoldalban hagyja,Őt dobogásával hogy el ne árulja.

Magas fenyvek alatt ágcsonkhoz megköti,Hogy a vár fokáról senki megne lássa.

Hosszú aranyhaját hátára szorítja,Hogy meg ne láthassák : szűre alá fogja.

Ruhái azóta úgyis rongyollanak,Magyar Miklóst róluk föl úgysem ismerik.

Ott találja most is Ilonát a kútnál,Vár népe szennyesét most is ott szapulja.

Oda megyen Miklós, mintha vizet kérne,

Mintha csak valami kósza koldus volna.

Szegény Szép Ilona alig ismer rájaMikor rongyos koldus halkan szól hozzája :

— Most innen kimegyek, te meg jer utánam,Menjél az ösvényen, hegyoldalban várlak. —

Úgy is tesz Ilona, a várból kioson,Úton lefele megy, siet nagy sebesen,

Leér lelkendezve sötét fenyőfákig,Miklós ott fölkapja, lovát sarkantyúzza.

Száguld a paripa szilaj táltos módra,Földet sem ér lába levegőben szállva.

De a sárkány lova, vasderes monyasa,Most is csak fölneszel, magát elnyeríti,

Elkezd dörömbözni, szörnyen dobrokolni ;Olyan tombolása mint a föld rengése.

Rezegnek a falak, hullanak a kövek,Rommá dől egy torony, tető szakadozik.

Kirohan a sárkány, szörnyen átkozódik,Táltosára támad, szidja, káromolja :

— Megint mit műveltél, mármeg mit csináltál,Gyönyörű várammal most mit cselekedtél ? —

— Már hogyne tombolnék, hogyne dühöngenék,Mikor megint viszik legjobb szolgálódat. —

— Ki viszi, ki meri ? Már megint Miklós-e ?— Ő viszi — hát ki más ? — Magyar Ilonáját. —

— Mennyi időm vagyon ? Ehetem, ihatom ? —— Ehetsz is, ihatsz is de soká ne késsél. —

Eszik még a sárkány, iszik is valamit,Nyergel és kantároz, fölszökik lóra,

Kezdi sarkantyúzni, — Siess, lovam, siess,Kutya gaz fajtáját nehogy elszalasszuk. —

Miklós lova röpül, röpül mint a madár,Mégis utolérik Felvilág határán.

— Nem megmondtam, kutya, ne lássalak többé ?Nincs több tartozásom, mostan véged vagyon. —

Szép Magyar Ilonát sárkány elragadá,Miklós karjaiból erővel ki kapá,

Őt meg a magasból le a földre sújtá,Alvilág szikláin halálra zúzatá.

Ezután utánna aláereszkedett,Holtan fekvő testét összekaszabolta,

Hogy Szép Miklós többé föl ne támadhasson,Hogy az élők közé vissza ne térhessen.

Ezzel visszafordult, vitte Szép Ilonát,Hajtotta a kútra : szapulja a ruhát. ***— Szép Ilona asszony, Szép Ilona asszony,Miért zokogsz máma olyan nagyon, nagyon ? —

— Hogy is ne zokognék, kicsi fehér kígyóm,Megölé a sárkány Szép Magyar Miklósom.

Hogy is ne zokognék kicsi jó barátom,Meghalt Szép Miklósom, aranyhajú Napom.

Piroslik a vére kopár kősziklákon,Ott van aranyhaja sötét fenyőfákon.

Mikor jól tudom már : örök rabság sorsom,Minden reménységet el kell nekem hagynom,

Kedves gyermekeim, boldog CsallóközömÉn többé nem látom, én többé nem látom... —

— Szép Ilona asszony, ne sírj olyan nagyon,Szomorú sorsodon segíthetek talán.

Kígyók királyához elsietek mostan,Segítséget kérek, ő csodákat tehet. —

Siet a kígyócska, siklik nagy sebesen,Csúszik kövek között, sziklaszakadékban,

Sziklaszakadékból sötét, mély barlangba,Sötét barlang mélyén kicsin palotába.

Aranypalotácska ragyog a barlangban,Ékkővel kirakva kapuja, ajtaja.

Sárga aranykígyót kicsi kígyó kéri,Kígyók királyának ezeket beszéli :

— Szép Magyar Ilona, sárkány rabszolgája,Mindig jó volt hozzám, megsegített engem,

Mindenki üldözött, mindenki kergetett,Hogy meg ne ö jenek, rejtőzködnöm kellett.

Éheztem, szomjaztam, kínosan koplaltam,Kőfalhasadékból már ki sem bújhattam.

Csak ő nem kergetett, csak ő nem üldözött,Kövekkel utánam nem hajigálódzott,

Hasadék szájából hozzá könyörögtem :Szép Magyar Ilona, Isten megfizessen,

Adj egy kis falatot mert már éhen halok,Senkit sem hántok én, csak, élni szeretnék.

Akkor és azóta ennem mindig adott,Mikor szerezhetett, tejet is juttatott.

Kedves, jó királyom, segítsünk hát rajta,Mert igen keserves Szép Ilona sorsa.

Tudod hogy Ilonát sárkány elrabolta,Magas rézvárában rabságban tartotta,

Most pedig férjének, ki utána jött volt,Életét eloltá, testét szétszabdalá.

Ott feküszik halva világ Szép Miklósa,Sötét Alvilágnak szikláin szétszórva.

Ott piroslik vére kopár kősziklákon,Fönnakadva haja sötét fenyőfákon.

Küldjed el kígyóid, szedjük össze testét,Keressük azt össze, keltsük új életre. —

Király a parancsot legottan kiadja,Ahány kígyó vagyon, azt mindjárt mind tudja.

Jönnek is már gyorsan, siklanak, sietnek,Százfelől érkeznek, gyógyfüveket hoznak.

Bába csodafüve — ez a Csaba íre, —Amott forrasztófű, emitt kígyónyelvű,

Hoznak cickórót is, ezerjófüvet is,Csak ők maguk, tudják még micsodát mindent.

Szedegetik össze Szép Miklós tagjait,

Sziklák kőzött fekvő szétszabdalt részeit.

Legöregebb kígyó, ki legjobban tudja,Száz esztendő alatt mindent megtanula,

Rakja, keni, feni, forrasztja, íralja,Halott ember húsát illeszti, füvezi.

Egyszer csak fölsóhajt, egyszer csak megmozdul,Deli Magyar Miklós szemeit dörzsöli.

Kígyók elosonnak, szerteszét oszolnak,Kiki megy útjára, a maga dolgára.

Fölocsúdik Miklós, tagjai zsibbadtak,Föl nem éri ésszel hogy életben maradt.

Föl kel, megyen tova, nem is tudja hova,Bolyong céltalanul, búsan, bánatosan.

Amint így bandukol : amott erdő szélénLát egy vén anyókát, töpörödött nyanyát.

Szedett egy jó öl fát, emelgeti battyát,Nem bírja fölvenni, vállára emelni.

Megsajnálja Miklós, oda megyen hozzá,Megsegítem szegényt, gondol ja magában.

— Jó napot, jó napot, szegény öreg anyám,Nehéz-e a nyaláb ? Tán vállára adnám ?

Ha kend is akarja, akár el is viszem,Mindegy nekem úgyis merre megyek s meddig. —

— No, no, édes fiam, — köszönöm, köszönöm —De hát mi oka van keserűségednek ?

Fiatal vagy, látom, deli szép személyű,Szerelemben szoktak ilyenek szenvedni. —

— Eltalálád, anyám, el sem is tagadom. —S elmeséli Miklós minden húját, baját.

— Értem, Miklós, értem, tudom is a bajod,Tudtam azelőtt is egész történeted.

Csak látni akartam hogy a szíved milyen,Csak hogy segítséget érdemelsz-e vajon ?

Így rendeli Isten : rosszra büntetést küld,Jóra jutalmat ad s mindig igazságos.

Mármost hallgass ide, szavam vedd eszedbe :Ama havast látod, ama magas hegyet ?

Minden újév éjén ama hegy megnyílik,Ma éjjel lesz épen újév éjszakája,

Azért vagyok itten, azért jöttem máma,Hogy mitévő legyél megmondhassam néked.

Mikor a hegy nyílik, a nyíláson menj bé,Meg ne ál ljál sehol, csak siess előre.

Bent a hegy gyomrában táltos kancát találsz,Táltos kanca ellik táltos aranycsikót,

Aranycsikót kapd föl, azzal szaladj vissza,Rohanj ki a hegyből, hogy rád ne zárul jon.

Én itten megvárlak, hozzám majd elmegyünk,Aranyszőrű csikót nálam fölneveljük.

Te majd legeltetni meg jártatni viszed,Míg megerősödik, míg jó hátasló lesz.

Vele majd elmehetsz Magyar Ilonádért,Sárkány vasderese azt utól nem éri,

Mert a vasderesnek, tudd meg, testvére az,Maga táltos lovát sárkány is ott szerzé. —

El is ment hát Miklós a nagy hegy lábához,Tartotta is magát a néne szavához.

Aranyszőrű táltost ketten fölnevelték,Azzal mene Miklós sárkány rézvárához.

Sebes forgószélként a várba bevágtat,Fölkapja Ilonát s viszi is magával.

— Ilonám, Ilonám, most már haza megyünk,Ide vissza ugyan mi többé nem térünk.. -

Elnyeríti magát sárkány vasderese,Elkezd dobrokolni mint eddig még soha.

Repednek a falak, romlanak a tornyok,Rettentő robajjal tombol az a táltos.

Kirohan a sárkány, káromkodik vadul.— Mit művelsz már megint ? Váram romba döntöd ! —

— Hogy ne dobrokolnék, hogy is ne tombolnék :Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját ! —

— Mennyi időm vagyon ? Ehetem, ihatom ?— Ha már rajtam ülnél úgy is késő volna ! —

Hej, ugrik a sárkány, csak amúgy szőrére,Vasazza a lovát, veri ökleivel.

— Utána, utána kutyafajzatának !Hej, ha megfoghatlak, pozdorjává törlek !

Háromfejű sárkány szörnyen átkozódik :— Megálljatok ebek, átkozott haramják !

Szegény vasderesét iszonyúan vasazza,Éles sarkantyúit hasába vagdossa.

Elnyeríti magát ez szörnyű kínjában,Ordít mint a bölény bőszülő korában.

Meghallja Miklósnak aranyszőrű lova,Megfordítja fejét, ezt kiáltja vissza :

— Testvér, édes testvér, ne kínoztasd magad,Vessed le hóhérod, essen le a mélybe. —

Hallja a vasderes, nem mondatja kétszer,Megfogadja mindjárt testvére tanácsát,

Nagyot bakkol egyet, megugrik oldalra,Leesik a sárkány, zuhan a mélységbe.

Alvilág határán kősziklákra esett,Agyon zúzta magát, kiomlott a vére.

Magyar Miklós pedig Magyar IlonávalMegérkezett ismét Csallóköz földére.

Áldott Nap kisütött Magyarok SzigeténTavasz is kivirult Boldog Aranykertben.

Gyöngyvirág virágzik, aranyalma érik,Nap és Föld fiai boldogan szedhetik.

Vége

Magyarázatok

Mikor e költeményt magyar népmesék alapján megírtam, ezt nem azért tettem mintha költői babérokat kívántam volna szerezni, bár szándékom volt magyar meséskönyvet is kiadni — részben versbe foglalt, részben prózában megírt népi eredetű mesékkel —, amire azonban a közbejött második világháború miatt már nem került sor. E költeménnyel célom az volt, hogy útmutatásul szolgáljon igazi magyar verseléshez is valamint ahhoz is, hogy miképpen lehetne a magyar népmeséket és regéket gyermekek olvasmányául fölhasználni a ma e célra használt mindenféle idegen de többnyire igen együgyű sőt sokszor buta mesék helyett, amelyeknek bár nagyrésze őseinktől származik de annyira leromlott, hogy értelmesebb gyermekek számára élvezetes olvasmányt már nem képezhet. Azt is akartam volna a mesékkel elérni, hogy ezek bár gyermeknek valóak legyenek de emellett költői szépségűek és egyúttal igazi ősmagyar jellegűek is, hogy visszatükrözzék ősműveltségük gyönyörű világát. Azt is akartam, hogy bár közvetlen szövegük a népmese és gyermekmese hangját megtartsa ugyan de emellett rejtett, jelképes értelmük az ősmagyar vallásbölcselet és természetismeret titkait is tartalmazza, úgy, ahogy mindez az igazi magyar népmesékben is megvan, illetve mai nagyfokú elromlottságuk dacára is bennük még fölismerhető, annak ellenére is, hogy a mai mesemondóknak minderről már sejtelme sincsen.

Viszont ezen könyvemben útmutatásul szeretnénk szolgálni költők számára ahhoz is hogy miként kellene ősregéinket nagyméretű hőskölteménybe foglalni illetve, hogy miként kellene egykori nemzeti hősköltészetünket (epikánkat) rekonstruálnunk. Itt természetesen a helyes epikai hangot eltalálni már sokkal nehezebb lesz, mert hiszen amellett, hogy az eposz egyszerű, természetes, nem tudományoskodó de nyugodt és fenséges hangját meg kell tartani, de vigyáznunk kell arra is, hogy a hang ne legyen gyermekmeseszerű. A mély jelképes értelem észrevehetőbb kell legyen mint a gyermekmesékben sőt igazi, komoly eposznak az egyik jellegzetessége kell legyen. Mindezt némely régi eposz el is éri, de hibája a legtöbbnek meg — még Homérosz Iliászának is — az, hogy tele van borzalmas, véres, sőt sokszor egyenesen degenerált, szadista lelkületű embereknek tetsző jelenetekkel. Ez különösen a régi germán költészet fő jellegzetessége. Az ilyesmi nem csak az ifjúság, hanem a fölnőttek lelkületét, kedélyét is csak rontani, elvadítani alkalmas. Rossz, gonosz természetű emberek költői szépségek helyett ilyesmikkel akarják szerzeményeiket „érdekessé" tenni, akár csak a mai ponyva irodalom, illetve nem a nemes lelkületű emberekből álló kisebb számú közönségre, hanem az alacsonyabbrendűekre számítanak és tetszésre ezeknél is találnak, holott felsőbbrendű lelkületű emberek az ilyesmit nemhogy élveznék de undorral utasítják vissza. Mivel azonban az alacsonyrendű emberek számbelileg nagy többségben vannak, ezért a nem eszményi és nemes célt hanem csak anyagi hasznot szem előtt tartó irodalom az emberiség aljasabb része ízlését igyekszik kielégíteni. Mindenesetre a régi germán hősköltemények legnagyobb részéből különösen kitűnik, hogy azon közönség amely ezeket élvezni tudta : csak kegyetlen, vérszomjas természetű lehetett. Holott az ilyen borzalmas elbeszélések az igazi magyar ember ízlésének meg nem felelvén, ilyesmi az igazi magyar népmesékből hiányzik is, illetve ha ezekben harc, véres esemény, emberhalál elő is fordul de csak ritkábban és egyáltalán nem annyi visszataszító borzalmasságok leírásával, valamint sohasem ezek képezik az elbeszélés lényeges részét, érdekességét, hanem inkább az igazi költői szépségek.

Különösen ki kell még emelnem azt is, hogy az ősmagyar költői és mitológiai anyag gyakorlatilag is nagymértékben hasznosítható lehetne ha azt a mozgókép ipar is fölhasználná, éspedig nem csak különben is szépsége miatt hanem azért is mert ez egy eddig a közönség előtt teljesen ismeretlen, új egész világot tárna föl és a már annyira agyoncsépelt dolgokkal szemben a legnagyobb anyagi sikert is biztosíthatná. Amihez azonban ősvilágunk nem csak felületes ismerése volna szükséges hanem olyan beható amilyennel, sajnos, kívülem alig rendelkezik valaki.

Ami fönti költeményemben a verselést illeti : bár a végrímet sem kerültem és alkalmaztam is ahol az magától kínálkozott, mivel azt tartom, hogy az ősmagyar verselésben ez is, ha csak mellékesen is, de már megvolt. De különös gondot fordítottam az előrímre. (Alliteratio, betűrím. A „betűrím" elnevezést azért nem tartom helyesnek mert habár elég ha csak a kezdő betűk rímelnek de szebb és tökéletesebb ha rímelnek a kezdő szótagok is.) Ezt alkalmazom a sorpárok kezdőbetűjénél, a sormetszetek, ütemek és egyes szavak elején de nem ragaszkodva soha egyikhez sem, hanem úgy és

ott ahol épen kínálkozott vagy ahol könnyebben találtam.

Példák :

Sorpár elején :Levelét megírta tündérek legszebbje,Leköti, csomózza aranyszín hajával,

Sormetszet elején :Kaszálja a rétet kisebbik gazdája,

Szavak elején :Ezüstös kaszáját vállára vetette,Megyek messzi földre, Tündérország felé.Nézi a két karját, testét s a két lábát.

Véleményem ugyanis, hogy ilyen volt az ősmagyar rímelés is : teljesen szabad és tehát változatosabb is mint a mai. Bizonyos rímelési típushoz való ragaszkodás súlyos nyűg, ami a szépség és értelem károsodását okozza. Sőt ha itt-ott egy-egy verspárnak semmi ríme sincsen is — bár ezt lehetőleg kerültem —, még ezt sem tartom hibának, mivel a ritmus, ha tökéletes, pótolja.

Előrímes finn rokonaink régi verselése is és ilyen elejétől végéig nemzeti eposzuk a Kalevala is. De ilyen volt a régi germán verselés is, vagyis szintén előrímes. Csakhogy mivel a magyar és finn nyelv, valamint többi északi rokonnépeink nyelve egyik fő jellegzetessége az hogy a hangsúly kivétel nélkül mindig a szó első szótagján van, sőt majdnem mindig a mondat elején is. Természetes tehát hogy a rím is itt csendül meg a legjobban, vagyis természetes tehát hogy az előrím olyan népeknél jött létre amelyeknél a hangsúly mindig elől van, holott tudjuk hogy az árja nyelvekben ez nincs így.

Amiből tehát az következik hogy a germánok ősi magyari népek műveltsége hatása alatt élvén, az ilyen rímelést ezektől vették át, de utóbb, mivel ez nyelvük szellemének nem felelt meg, könnyen elhagyják és a más árja népek utórímelését szokták meg, és tehát a németek is utóbbit használják ma is. Viszont mi még a kereszténység befogadásával idegen hatás és német uralom alá süllyedvén, a nyelvünk szellemének meg nem felelő utórímet szoktuk meg, úgyhogy saját ősi rímelésünknek nyoma ma csak régiségeinkben van meg, valamint az ilyen gyermek mondókákban :

Egyszer egy időbenSzilágyi erdőbenSzarkák veszekedtek,Szúnyogok átkozódtak.Szarkavezér meghallotta,Szalmakardját kirántotta,Szúnyog lábát levágta.Bagót küldték doktorért ;Amíg bagó ballagott,Addig szúnyog megdöglött.

Igaz ugyan, hogy létezik néhány más nyelv is amelyben a hangsúly szintén a szó első szótagján van, de ezeknél könnyen kimutatható, hogy csak elidegenedett magyariak vagy pedig magyari népek hatása alatt éltek.

Ilyen árja nyelv például a cseh és a tót, amelyekben a hangsúly a szó első szótagján van. Maradott is arról följegyzés, hogy régen a mai Csehországban „éltek csehek és szlávok" ami szerint tehát a csehek régen nem voltak szlávok. Szerintem valóban a kereszténység felvételével fogadták csak el, ezzel együtt, a szláv nyelvet is, ugyanúgy mint a bolgárok. Hogy viszont a morvák és tótok mindig

mennyire magyar hatás alatt éltek, kimutatnunk nem kell, sőt kétségtelen az is, hogy a morvák és tótok azon része amely a lapályosabb tájakon él, szintén csak a kereszténység fölvételével elszlávosodott magyarokból és magyariakból (palócok, barkók, matyók) áll, amely elszlávosodást utóbb nagymértékben elősegítette a volt osztrák uralom magyarüldöző politikája, legfőképpen azzal, hogy a jó földeket, az osztrák uralom ellen mindig lázongó „megbízhatatlan" magyarságtól elszedve, ezeket a hegyek közül letelepített, sőt külföldről is, például Dalmáciából, behozott szlávoknak adta. (Hogy mily nagyszámú németeket is telepítettek be, jól tudjuk.) De elősegítette az elszlávosodást az is, hogy a Magyarországon bárhol élő szlávok mindenkor mindennemű pártfogásban részesíttettek, mivel természetesen mind „császárhűek” voltak és a magyarság ellen fegyverrel is harcolni mindig kaphatók voltak; például az 1848. évi szabadságharcunk alatt.

Véleményem tehát az hogy a Csehországban, Morvaországban és Magyarország Felvidékén élő szlávság nagy része a kereszténység uralomra jutása után megtagadva a „pogány” magyar nyelvét, amelyet az uralkodók hatalma is tűzzel-vassal írtani igyekezett (vagyis a minduntalan „pogánylázadó” magyarság nyelvét) és magát mindenáron jó kereszténynek és szlávnak kezdé vallani, hogy így üldöztetés, lemészároltatás és földfosztás, kilakoltatás alól kivonhassa. Ezért a szláv nyelvet fogadta el, amely már Cirillus és Metodius óta a „hithű keresztények” egyik nyelve lett és saját nyelvű egyházi könyvei és keresztény szertartásai voltak. E rohamos és erőszakos elszlávosodás dacára azonban e nép képtelen volt a szláv nyelvet ennek teljes szelleme szerint is elsajátítani és nem csak népviseletét és népszokásait tartotta meg hanem beszédbeli kiejtése és hanglejtése is a régi maradott, aminthogy a csehek és tótok, a többi szláv nyelvvel ellentétben, a hangsúlyt ma is a szavak első szótagjára teszik és náluk ma is, miként a magyaroknál, erős a hajlandóság ahhoz is, hogy a hangsúly a mondat első szaván legyen, továbbá, hogy a szavak első szótagjai röviden, végszótagjai pedig hosszúan ejtessenek.

Mi is magyarosnak érezzük ha például e szavakat így ejtjük : magyar, akar, kalász, ahogyan azt magyarul nem tökéletesen beszélő szlávok, oláhok, németek ejteni szokták is. Ugyanezen ritmus nyilvánul meg az igazi magyar népzenében is, amelyet a cigányok, műzenészek és dalárdák még el nem rontottak, el nem ferdítettek, vagyis az igazi magyar ritmus szerint az egyes hangcsoportok első hangjai rövidebbek, végső hangjai hosszúak.

Ismétlem tehát hogy nem tartom nagy hibának a magyar verselésben ha itt-ott egy sornak semmi ríme sincsen, igen fontos azonban, hogy az egyes sorok közepén, a sormetszetnél, soha egy szó a sor egyik feléből a másikba át ne nyúljon, mert ez a hanglejtést elrontja és igen kellemetlenül hat.

Vagyis nem szabad ilyennek előfordulnia :

Hova legyen Miklósunk most fájdalmában,

Hanem csak így :

Hova legyen Miklós mostan fájdalmában.

De természetesen minden sor végén is, vagy mondat vége kell legyen vagy mondatbeli nyugvó pont, illetve nem szabad ilyesmi előforduljon :

Keresi, keresi most Miklósunk kedvesFeleségét a szép Selyemrét térségén.

Itt ugyanis a „kedves” szó annyira összetartozik a „feleségét” szóval hogy a kettő között nincsen mondatbeli nyugvópont és így közöttük sorvég sem szabad legyen.

Ha mindezeket pontosan betartjuk akkor a verselés szépsége a rím hiányát némileg pótolhatja, eltakarhatja. Tény az is hogy ha minderre nagyon vigyázunk, akkor a 12 szótagos sorokat akár 6 szótagos sorokká is oszthatjuk így :

Leül asztalához

Tündér Szép Ilona,Levelet kezd írniSelymes nyírfahéjra.

Ám az ilyen tökéletes verselés mellett sem a hat- sem a tizenkét szótagú sorokban hat szótagúnál hosszabb szó nem fordulhat elő, ami azonban költői nyelvezetben nem is szükséges.

Természetesen volt őseinknek nyolc- valamint tízszótagos sorokból álló verselése is. Nyolcszótagosak finn rokonaink Kalevalája sorai. A nyolcszótagos verselésnek azonban van egy kis hátránya is, mert ennél a sormetszet szintén a sor közepén lévén, ezért a sorokban négynél több szótagú szavak nem fordulhatnak elő, illetve ha valamely szó ennél hosszabb úgy ez a sormetszeten át kell nyúljon. Pedig ha teljességgel helyesen akarunk verselni, ez nem szabad megtörténjen; csakhogy négynél több szótagú szavakat nem használhatni, már akadályt képez.

A tíz szótagos sorok, azt hiszem, a tulajdonképpeni magyar törzs verselésében voltak meg, mivel e törzsünk számrendszere az 5-10-es volt, valamint az övék lehetett a magyar népzene pentatonikus változata. Mivel például a szemere és besenyő törzsek számrendszere a 6-12-ős volt, a jászoké, kabaroké ellenben a 48-as, ezért valószínűnek tartom, hogy a szemere és besenyő törzsek a 6-12-ős, a jászok és kabarok pedig a 4-8-as sorokkal verseltek.

Fontos a verselés szépsége szempontjából az is, hogy benne gondolatritmus is legyen. Ennek legegyszerűbb alakja az ha egy sor pár két sora körülbelül ugyanazt mondja de más szavakkal és mintegy hasonlattal.

Például :

Szegény vasderesét iszonyúan vasazza,Éles sarkantyúit hasába vagdossa.

vagy :

Egykor olyan boldog Csallóköz földére,Tündér Szép Ilona tündérszigetére.

vagy :

Elnyeríti magát ez szörnyű kínjában,Ordít mint a bölény bőszülő korában.

Finn rokonaink egész Kalevalájában mindenütt ezen párhuzamos verselés van meg. Azt hiszem azonban hogy ma ezt ennyire érvényesítenünk nem kell, nehogy egyhangúságba essünk. Szebbnek tartom ha másnemű gondolatritmusokat is alkalmazunk, úgy ahogyan a régi magyar népköltésben, különösen a székely balladákban van meg. Sőt nem is kell, hogy gondolatritmus mindenütt legyen. Elég ha arra ügyelünk, hogy a sor pár végén vagy pont vagy legalábbis mondatnyugvópont legyen.

A párhuzamos gondolatritmus eredete a következő : Ősidőkben, bizonyára legkésőbben még a cölöpépítményes korban, de valószínűleg még a Jégkorszakok előtt, vagy valamely Jégkorszakközben, azaz Aranykorunkban, őseinknél, ha talán nem is minden törzsünknél, az volt a szokás, hogy az epikus költeményeket, meséket, regéket ketten mondották, éspedig mindig versben énekelve, de természetesen nagyon egyszerű, epikai elbeszéléshez illő dallammal.

Az egyik, vagy is az előénekes, a sorpárok első sorát, a másik pedig második sorát énekelte, amely második sor tehát körülbelül ugyanazt mondotta de más szavakkal kifejezve, vagy pedig egy hasonlatot tartalmazott. Amidőn így ketten énekeltek : vagy egymás mellett ültek és karjaikkal egymás nyakát átölelve, testüket a ritmus szerint együtt, jobbra-balra kissé ingatták, vagy pedig, mint a finn kalevala énekesek, egymással szemben ülve, könyökeiket lábukra támasztva és egymás két kezét fogva énekeltek, de testüket előre-hátra ingatva.

Ugyanilyen kettős éneklésmód azonban más alakban is megvolt, például egyenletes, ritmusos munkánál, például nagy cölöpök beverésénél a cölöpépítményes korban, valamint fák kivágásánál. Föntebb már említettem a régi székelyek ritmusos favágását. Ennél a verséneklésnek gyakorlati célja az is volt, sőt szerintem az ilyen gyakorlati célok képezték sok költői dolog eredetét is. Ha például cölöpöt ketten vernek be, amikor is fölváltva hol az egyik, hol a másik kell nehéz kalapácsával lecsapjon, az egyenletes ritmus betartása igen fontos, úgyhogy tehát a vezényszó nagyon is szükséges, nehogy a kalapácsok összeütődjenek. Hogy pedig a vezényszó ne legyen egyhangú és unalmas : versbefoglalt mondókákat énekeltek igen egyszerű dallamra, majd egész meséket is, mint a székely favágók.

Ilyet egyszer fiatal koromban magam is hallottam. De a mondóka rövid volt, talán 10 percig tartó a végén mindig kis pihenőt tartottak, de, sajnos, a mondóka szövegét nem jegyeztem föl mivel akkoriban még nem tudtam az ilyesminek a néprajzi tudomány szerinti igen érdekes voltát. Ugyanígy fontos a ritmus betartása fák kivágásánál is. Itt, amidőn ketten vágnak, az egyik vágó mindig fölülről lefelé csap, és ez az előénekes is, ami által minden csapásnál egy-egy forgácsot leválaszt. A másik vágó ellenben vízszintesen csap a leválasztott forgács tövére, ami által azt helyéről kiüti. Elképzelhető azonban itt az is hogy az énekes egy harmadik valaki, aki aztán az egyik vágót leváltja, mire a leváltott lesz az énekes.

De van mind ennek népünknél még egy rendkívül érdekes nyoma is, habár ma már a romlás oly fokán hogy a néprajzi tudományban nem járatosak előtt alig ismerhető föl. Ezt megtaláljuk némely mesegyűjteményünkben, például Benedek Elek „Magyar mese és mondavilág”-ában is. A mese címe „A hazug és a szót-szóra mondó.” Itt egy legény megkérdez egy másikat : „Tudsz-e szót szóra mondani ?” E kérdésből az tűnik ki, hogy a „szót szóra mondás” valamikor ismert tudomány lehetett (de amelyhez bizonyára egyrészt gyakorlat, valamint veleszületett tehetség is kellett, ugyanúgy mint a verseléshez is.)

Miután a megkérdezett igenlőleg felel, együtt vándorolnak és együtt bolondítják az embereket mindenféle hazugsággal. Például a hazug azt mondja : „Budán a Duna lángba borult és fenékig kiégett.” Természetes, ezt neki nem hiszik. Ám előáll a szót-szóra mondó és azt mondja hogy ő ezt ugyan nem látta, nem is tudott róla, csak arra jártában azt látta, hogy arrafelé annyi a sült hal, hogy ingyen eheti és viheti mindenki, mire elhiszik az egészet. És így tovább. Fölismerhető, hogy itt tulajdonképpen züllött, aljasodott hagyománnyal van dolgunk. Eredetileg a „hazug” az előénekes, a „szót-szóra mondó” pedig az, aki a sorpárok második sorát énekelte. Ebből megtudjuk azt is, hogy tehát a másodénekes ősi neve nálunk „szót-szóra mondó” volt, de, sajnos, nem tudjuk meg az előénekes nevét, bár sejthető hogy talán „mondó”, vagy „szóló”, esetleg „szómondó” lehetett.

Idézzük a Kalevala Vikár Béla általi fordítása néhány sorát (azon megjegyzéssel a Kalevalát esetleg nem ismerők számára, hogy a Kalevala elejétől végéig ilyen), amelyekből kitűnik hogy a sor párok második sora is tulajdonképpen „szót-szóra mondás”, vagy „szóra mondás.”

Vagyon immár okom nékem,Megesett a csuda vélem,

Okom, melyért sírdogáljak,Csuda melyért mormogáljak.

Azt siratom mindétiglen,Bánom teljes életemben :

Átaladtam Ajno vérem,Anyám lányát elígértem

A vén Vajnö kedveséül,A dalszerző hitveséül,

Támaszul a tántorgónak,Védelmül a vánszorgónak.

De van másféle gondolatritmus is, a láncolatos és haladványos, ami a magyar népköltésnek is egyik jellegzetességét és egyúttal egyik szépségét is képezi és ami több változatosságot is ad, például régi székely balladáinknak, mintha azok csak párhuzamos gondolatritmust ismernének. Az ilyen gondolatritmushoz példaképen hozom ezen költeményem :

Galambom, galambom, szerelmes galambom,Hadd mondjam el néked az éjjeli álmom :

Szép, színes sajkára te meg én szállottunk,Széles tenger vízén útnak elindultunk.

Föl is föltekinték a magas egekre,A magas egeken fejér fellegekre.

Fejér felhők alatt darvak szállnak vala,Szépen zengő szavuk hozzánk lehallatsza.

Íme mi is valánk messzi vándorláson,Élet nagy tengerén átalhajózáson,

Szép, szines naszádunk, álmaink hajója,Kék mélységek fölött minket viszem vala.

A költeményben lévő gondolatritmust aláhúztam.

Csodaszarvas regénk újraköltésében tehát az ilyen gondolatritmust is alkalmazandónak tartom.

Fönti költeményemben Szép Miklós tulajdonképpen a Napisten, Tündér Ilona pedig a Földistennő. Ugyanígy van ez népmeséinkben is, amelyek valamikor hitregék, azaz mítoszok voltak és csak a kereszténység korában hanyatlottak mesékké, míg jelképes értelmük teljesen feledésbe ment.

1. A „Szép,” „Világszép” és „Gyönyörű” úgy Ilonának mint Magyar Napistenünknek szokott jelzői voltak és utóbbinál néha névként is szerepeltek : a Gyönyörű.

2. A nyírfa héja rétegesen szétváló, lágy hártyalemezei papirosszerűek és őseink írásra használták is, de lehet reájuk róni is; a tű hegye azonban kissé tompa kell legyen, hogy a hártyát ne tépje. A hártya barna csíkjai függőlegesen kell legyenek mert így az írást vagy rovást, illetve az olvasást nem zavarják. Őseink ilyen nyírfahéj lapokból könyveket is készítettek. Ide mellékelem mintául ezen darabka nyírfa hártyát. Lehetett azonban olyan nagyságú lapokat is készíteni mint ezen papírlap, föltéve hogy a kéreg nagyobb fa törzséről vétetett.

Mivel a latin charta = írásra használt papiros, azaz a régen a nílusi „papirus” nevű nád hártyájából készülő anyag és tehát műveltség szó (kultúr szó), holott a magyar hártya, amely kerta alakban és réteg, kéreg értelemmel rokonnépeink nyelvében is megvan (Lássad : Szinnyei József : Finn-magyar szójegyzék. Budapest, 1926.) sőt chart alakban vogul rokonaink nyelvében felületet, felszínt, hártyát jelent (Munkácsi Bernát : A vogul nyelvjárások. Budapest, 1894.), holott tehát e magyar szó meg ős-szó mert természeti anyagot jelent, azaz hártyát, vékony bőrt, kérget, héjat, ennélfogva bizonyos tehát, hogy a rómaiak e szót az etruszkoktól vagy valamely más Itáliában élt rokonnépünktől vették át. Az

etruszkok ugyanis már Róma keletkezése előtt is kereskedelmi összeköttetésben voltak az egyiptomiakkal. Márpedig sohasem származhat természeti valamit jelentő ős-szó műveltségi szóból, a jelen esetben egy iparcikket jelentő szóból, hanem csakis ellenkezőleg, csak műveltségszó származhat ősszóból, azaz természeti valamit jelentő szóból.

Példák :

magyar kő ..................... kövezetmagyar víz ..................... víz vezetékmagyar erdő .................... erdészlatin lux = fény ................. luxus = fényűzésgörög anemosz = szél. ............. latin anima = szél, lélekmagyar szél ..................... német Seele = lélek

3. A „személy” szót régi nyelvünk nem csak mai értelmében használta hanem simulacrum, azaz valakinek vagy valaminek látható külseje értelemben is, értvén alatta azt ami az illető lényből vagy tárgyból szemmel látható.

Népünknél ma is él azon babona, hogy ha a leány bizonyos éjszakán és bizonyos előkészületek után a tükörbe néz, benne meglátja jövendőbelije arcát. E babona eredete az, hogy őseink kerek, aranyfémből való tükre tulajdonképpen a Nap ábrázolata is volt. Itt pedig Ilona jövendőbelije Szép Miklós azaz a Napisten.

6. Gyöngyvirág hava május, azaz a tavasz és a szerelem hava.

7. Régen szokás volt a falapokra vagy nyírfahéjra írott levelet, hogy más el ne olvashassa, zsinórral lekötni s a zsinór két végét lepecsételni. A zsinórt saját hosszú hajukból is fonták.

11. A „rét”: az Ég. „Kisebbik gazdája”: a Napisten, nagyobbik : apja, az Égisten.

16. Őseinknél a galamb is, ugyanúgy mint a szarvas is, a szerelem és szerelemvágy jelképe is volt. Ezért tettem ide vezető állatul galambot és azért is mivel galambbal levelet küldeni régen általános szokás volt.

23. Őseink két Tündérországról azaz két Paradicsomról regéltek. Egyik volt a Földi Tündérország, amely szerintük a Duna által képezett Csalló-köz volt, (Ezt ábrázolja leegyszerűsítve, azaz sematikusan az ide mellékelt rajz, a négy Duna ággal és az általuk képezett három szigettel azaz a két külsővel és középen a főszigettel.) az Aranyidő (Aranykor) boldog idejében, a másik, vagyis a Menyország vagy Égi Tündérország pedig az Égben, a Égi Duna azaz a Tejút által képezett sziget volt, a Vízöntő csillagzata közelében.

A Csalló-közt régen óriási erdőségek és mocsarak vették kívülről körül, míg bent, különösen a középső, azaz a főszigeten, termékeny, gyönyörű területek voltak (Selyemrét és Aranykert gabona- és gyümölcsterméssel), amelyeken az ősmagyarság kialakult, de nem harcokban hanem csakis békés szerelmi kiválasztódás útján, amely szerint mindig a testileg legszebb és szellemileg a legkiválóbb egyének jutnak a legkönnyebben párosodáshoz és tehát ezek nemzik a legtöbb utódot. Itt alakultak ki őseink kezdetleges ősemberből igazi emberré és nemzetté és egyúttal itt volt az emberiség legelső és legrégibb szellemileg igen magas műveltsége (hyperboreusok). Mindez minden valószínűség szerint még a Jégkorszakok előtti időkben volt. Ez ősműveltség lényegét a szellemi képességek és tulajdonságok képezték, bár a testi szépség is gyönyörűen kifejlődött volt. Életük szeretetben, békében, igazságtiszteletben tellett. Sem állatot sem embert nem öltek. Ragadozó állatok ott nem voltak. Táplálékukat csak gyümölcs, magvak, tej és méz képezte. Művészet, költészet, zene, tánc náluk olyan magas fokra fejlődött volt amilyet ma el sem tudunk képzelni, mert szellemi, teljesítőképességük a mai emberénél sokkal nagyobb volt, ellenben technikai műveltségük alig volt, gépek nem léteztek,

valamint fegyverek sem; az állandóan enyhe, hideg és nagy hőség nélküli éghajlat alatt a természet ölén élve és harcot, vérengzést nem ismerve, technikai műveltségre alig is volt szükségük.

A Csalló-közt négy Duna ág képezi, bár ma ekközül a Csiliz-Duna eltünőben. Meglepő egyezés, hogy a Biblia szerint is a Földi Paradicsomot is négy folyóvíz veszi körül de amely egyből válik néggyé : „Folyóvíz jő vala ki Édenből e kert (a Paradicsom) megnedvesítésére és onnét oszol vala el, úgy, hogy négy folyóvíz fejévé lenne.” Az elsőt ezek közül a Biblia „Pison”-nak nevezi „amely megkerüli Havilah földet, holott terem arany,” majd ezek közül megnevezi az Eufrátot és a Tigrist, bár utóbbit Hiddékelnek nevezi de mondja, hogy ez Asszíria Napkelet felőli részén folyik. De ezek szerint hova lett volna a másik két folyóvíz ? Sőt hiszen az Eufrát és Tigris sem származnak egymásból hanem forrásaik egymástól igen messze vannak. Ebből is látszik tehát hogy a biblia írók, bár örökölték valahonnan az ősi hagyományt de mégis tévelygésekbe bocsátkoztak és a Paradicsom helyéül Mezopotámiát akarták föltűntetni. Mi több némely későbbi bibliamagyarázó a másik két folyóvizet keresvén meg a Nílust és Gangeszt is emlegeti ! Holott a Csallóköz folyóágai valóban egy folyóból válanak szét néggyé, holott ezekben valóban „terem arany” és ott régebben nagy aranymosás is volt.

Holott az első Duna ág valóban Pozsonynál válik el, holott e város neve még a rómaiak idejében is Pison volt, és holott a magyar nép hagyománya szerint a Csalló-köz szigete valóban Tündér Ilona Aranykertje volt, amelyben a magyarok ősidőkben boldogan éltek, holott régi nyelvünkben és a népében itt-ott még ma is „magyar” = „ember” és holott hagyományainkból kitűnőleg Magyar Napisten és Tündér Ilona valóban még első emberpárként, illetve az emberek ősatyja és ősanyjaként is szerepeltek. Tény, hogy a négy folyóágtól körül vett belső sziget a legjobban elzárt és mocsarak mögött rejtett, nehezen hozzáférhető volt, bár ma a mocsárvilág és erdőségek megszüntetésével már nem ilyen. Ezen belső szigeten volt a meséink által emlegetett Selyemrét és Tündér Ilona gyümölcsös Aranykertje, aminthogy a Csallóköz régebben valóban híres gabona- és gyümölcstermelő vidék volt. A két külső karajalakú sziget ellenben a régiek és a kereszténység Limbus- és Purgatórium-mondái és hitregéi alapját képezte.

De volt őseinknél a Csalló-köznek, mint az emberiség eredethelyének még más jelképes értelmezése is, éspedig az, hogy ez az anyaföld nemző ölét is jelképezi. És való igaz, hogy a fönti rajz a nő nemi részére is hasonlít.

A két külső sziget a két kisszeméremajkat jelképezte, amit a latin Limbus név is tanúsít, mert hiszen a lip, limb, lap, leb alakú szótő különböző nyelvekben valóban jelent ajkat vagy ajakhoz hasonló lebbenyszerű valamit. A latinban labium, a németben Lippe = ajak. Oláh limba = nyelv, német Leber = máj, amely szavakhoz hozzá tehetjük a magyar lebeny, lebenye = lapszerű vékony, levélhez hasonló valami és a szarvasmarha nyakán alul lecsüngő bőr. Magyar lep, lepel = takaró szövet vagy szövetszerű anyag, lép = a májhoz hasonló, lebenyszerű belső szerv, lapi = falevél az erdélyi tájszólásokban. Lepke, lepedő, lepény, lomb, lomp és sok más szó is mind ide sorolható. Finn lepakko = denevér. Olasz lempo = valaminek lebenyszerű széle, ami tehát úgy a kisszeméremajkakat is eszünkbe juttathatja mint azt, hogy a Limbusa a Csalló-köz két szélső szigetével azonos.

Viszont a clitoris és vaginanyílás közötti sík rész a Selyemrét jelképe volt. Meglepő tehát hogy némely régibb orvosi könyvben is e rész Nisai mezőnek neveztetik.

20. Mostan éjszaka van, ezért mondatik hogy sötét erdőben jár.

43. A két folyóvíz a Csalló-közt körül folyó Duna ágakat jelenti. Mikor Miklós a második folyón is átkel : akkor hajnalodik azaz az újranövő haja a napsugarakat jelenti. (54)

56. Az arany előfordul ilyenszerű, gömbölyded gyömrőkben is.

58. Némely nyárfa, de különösen a jegenyenyár, levele ilyen és a szélben sőt a legcsekélyebb szellőben is, hosszú szárán rezeg és az így, mindig lefelé csüngő levelek folyvást egymáshoz is verődnek, ami által a sok ezer levél együtt, igen kellemesen hangzó, susogó neszt képez amely

annál erősebb minél erősebb a szél. Másutt leírtam hogy őseinknél a Szent Kert (aminek körülbelül ugyanaz volt a szerepe mint ma a templomoknak) közepén állott a mesterségesen készülő, ezüsttel, rézzel és gyöngyházzal ékesített törzsű és pénzalakú aranylevelekkel teleaggatott fa, amelyről népmeséink ma is megemlékeznek és amelynek „A Világ zengős Aranynyárfája” volt a neve, amely előtt volt „A Világ fényes Ezüsttava” (a lelkiismeretet jelképező tükör, itt víztükör) és amely fára egy villás ágba (a fán lévő szószékbe) ünnepnapokon fölszállott. „A Világ szépen szóló Aranymadara” képében a Napisten (azaz aranyszínű palástban a Napisten földi helytartója : a fő táltos és egyúttal király) és gyönyörűségesen énekelt (elmondotta a nép számára tanításait) és hogy mindenki aki e gyönyörű éneket meghallotta (a tanításokat meghallgatta, azok szerint élt) az megszépült és megfiatalodott (lelkileg megjavult, testileg egészségesebb és hosszú életű lett. Lássad mindezt bővebben leírva, „A lelkiismeret Aranytükre” című művem 1975 évbeli, bővített kiadásában.)

Fiatal koromban (az 1900-1904. években Olaszországban tanultam) Édesapám postán küldözgette volt nekem a szükséges pénzt és mivel akkoriban az aranypénz egészen közönséges volt, a posta is aranyban fizetett, úgyhogy az aranypénz igen szép csengését sokszor hallhattam. Való igaz hogy az aranypénz csengése, valamint az aranyból való csöngők hangja is, más féméből valóknál kellemesebb, szebb és régen a fösvényeket, kapzsikat, zsugori embereket közmondások is az aranypénz szép csengésével, pengésével hozták kapcsolatba.

Végül megjegyezem még hogy a nyárfélék levelei amidőn ősszel elsárgulnak, valóban gyönyörű aranysárga színűek és emellett fényesek is, úgyhogy aranypénzekre emlékeztetnek. De az ide mellékelt lapi, elszáradván, úgy szép színét mint fényét már elvesztette, megbarnult.

65-67. Falevelekből, különösen pedig gyöngyvirág leveleiből és virágaiból készült népünknél „tündérruhá”-nak nevezett ruha, amelyet föntebb a 157. oldalon lévő rajzon ábrázolva látjuk és amelyet az alábbi rajz is föltüntet. Ilyet népünk napjainkig is szokott készíteni, ma inkább már csak leányok és gyermekek, éspedig főképen az úgynevezett „majális” tavaszi ünnepén, de máskor is. Ez ünnep mai latin neve dacára is, nem egyéb mint őseink tavaszi nászünnepe egyik késői maradványa. Ilyenkor szokás ma is „kimenni a zöldbe”, ahova ételt is visznek ki magukkal egész napra valót és ott ének- és zeneszó mellett különösen a fiatalság mulatozik, táncol és szerelmeskedik is. Ekkor magukat, ma természetesen már csak a közönséges ruha fölé, zöld levelekből és virágokból tűzdelt, font szallagokkal, koszorúval ékesítik, úgy a lányok mint a legények. Az ilyen, zöld levelekből és fűszálakból való és virággal díszített ruha pedig nem más mint az őseink tavaszi nászünnepén a Szent Szigeten viselt „tündérruha” emléke, amelyet akkor ifjak és leányok még meztelen testükön viseltek. E ruhát a leányok készítették úgy maguknak mint a később a szigetre gázlón vagy úszva vagy a szintén párosodás miatt jövő szarvasok hátán átkelve érkező ifjak számára.

Mivel őseink ilyen Szent Szigetei a Nászünnep idején mindenkor a Csallóköz, azaz a Földi Paradicsom, vagyis a magyarok (emberek) eredethelyét is jelképezte, ide ilyenkor meztelenül érkeztek, ami a vízen való átkelés miatt is természetes volt (nászelőtti fürdés, szent helyre, templomba lépés előtti mosdás) és a tündérruhát is csak utóbb, már bent a szigeten vették magukra illetve adták a leányok az ifjakra. Ennek emléke él a népünknél ma is még meglévő „nászing”-ben, amelyet a menyasszony készít és hímez ki díszesen — a tulajdonképenni magyar törzsnél egykor gyöngyvirágot

ábrázoló hímzéssel — és ad vagy küld vőlegényének, aki ez inget a nász napján és éjjén viseli.

A szallagok készítése egyik módját itt természetben mutatom be, de volt ennek több más módja is. A nyakra is szokás volt gyöngyvirágból, de levelek nélkül, fűzért készíteni, később pedig, mikor a gyöngyvirág gömbölyű bogyói már érettek és gyönyörű piros színűek, a leányok ezeket, de néha más bogyókat is, például a csipkerózsa szintén piros bogyóit, szerették fölfűzni és ezzel nyakukat ékesíteni.

Kisgyermek koromban, majálison a Budai Hegyekben ilyen zöldlevél szallagokat nagyobb leányok reám is adtak volt.

Lássad amit föntebb, valamint a „Lelkiismeret Aranytükre” című művem már említett újabb kézirata 197. és 217. oldalain írtam.

71. Tudvalevő s bárki meg is figyelheti hogy a mező virágai kelyhükkel mindig a Nap felé fordulnak. A virágok is a Nap gyermekei s így az embereket azaz a magyarokat is jelképezhetik.

74-75. Népköltésünkben meglévő nyomok alapján összeállított gyermekimádság. Népmeséinkben szó van „erdőzöldítő, mezővirágoztató” királykisasszonyról vagy másutt tündérleányról, egy az erdélyi Mezőségről való közhuszártól pedig huszárkoromban hallottam egy mesét amelyben a mesehős elment a Selyem rétre hogy onnan magának feleségül hozza a tündérleányt „aki a virágokat nyitja és zárja.” Más erdélyi mesében meg szó van királykisasszonyról „aki virágot lépik” (= virágot lép), vagyis hogy amikor megy: minden lábnyomán virág nyílik. Bizonyos hogy e királykisasszony vagy tündérleány eredetileg Tündér Ilona Istennőnk volt. (76-79.)

88. Őseink lakait kert, várait pedig fal vagy földből hányt és tövises bokrokkal benövesztett sánc, amely előtt vízzel telt árok is volt, vette körül, a kerítés, sánc vagy fal egy vagy több kapuja előtt pedig az illető törzs jelképes bálványoszlopai állottak. A kapuknak néha egy, néha két, néha három nyílása volt.

A kétnyílásúak előtt három bálvány állott, a háromnyílásúak előtt négy, de az egynyílásúak előtt csak kettő, úgy ahogyan azt az előbbi rajz tünteti föl. E bálványok eredete a következő : Őseink legegyszerűbb, kunyhószerű lakai előtt, amelyek még nem voltak

kerítéssel sem körülvéve, állott egy vagy két leásott vagy levert cölöp, amelyeken néha lecsonkított ágakat is meghagytak, hogy ide miegymást fölakaszthassanak, tejesköcsögöket kimosás után száradni tűzhessenek. Ezen bálványokhoz kötötték fejéskor az állatokat, valamint a lovaglásra is használt szarvasokat, utóbb pedig a lovakat. A szent áldozókertek kapuja előtt állott oszlopokról a rokonnépeink ősvallását leíró tudósok is beszélnek, a vogulok hitregéiben pedig szintén szó van arról, hogy az istenek laka (temploma) kapuja előtt ezüstoszlopok állanak, amelyekhez az érkezők lovaikat kötik. Utóbb ugyanis amidőn a lakok, templomok, fejedelmek házai mind fényesebbek lettek és kerítést, kaput is kaptak, ezen bálványoszlopok is mind díszesebbek lettek, ezüst-, aranyvereteket és más díszeket is kaptak és az illető törzs jelképeivel ékesítve, a törzs jelképei is lettek. Táborban a főhadiszállás elé napjainkig szokásban volt azt az elébe tűzött zászlóval jelezni. De itt is látjuk hogy az eredetileg csak gyakorlati célú valami utóbb jelképpé válik: az eredetileg állatok hozzákötésére, miegymás fölakasztására szolgáló cölöp utóbb törzsi, nemzeti jelkép lett.

Előfordult az is hogy maguk a bálványoszlopok szolgáltak a kapuszárnyak tartására, amikor is ezen bálványoszlopok vastagok, erősek kellett legyenek, habár faragásaik, díszeik így is tulajdonosuk és a tulajdonos törzse, nemzete jelképei maradtak.

Ezek magyarázzák meg azt is hogy népünk a kapufélfául szolgáló cölöpöket miért nevezi kapubálványnak sőt használja a bálvány szót közönséges cölöp és oszlop értelemmel is, holott e szónak idolus értelme is van, de amely értelmet természetesen tehát csak később kapta. Megjegyezem itt azt is hogy bálvány szavunk palóc őstörzsünktől származott. Ugyanennek megfelelője besenyő törzsünknél szobor volt, amelyet népünk cölöp értelemmel ma is használ, míg irodalmi nyelvünk ma már csak „status” értelemmel ismeri. Magyar őstörzsünk cölöp értelemmel a megyer és a magyar valamint a gyám szót használta de az idolus értelmet csak a megyer szó kapta idővel, míg a gyám szó inkább a támasz értelmet kapta.

Magyarázatok

Benedek Elek és Gaál Gy. magyar népmese gyűjteményében van egy „Csonka és Sánta pajtás” című. Ebben fordul elő hogy egy király palotája előtt (istenség temploma előtt!) áll három aranyoszlop. Az olyan látogató aki bízik magában, illetve magas rangú : lovát az első oszlophoz köti, szerényebb a másodikhoz, egészen szerény a harmadikhoz. Ennek magyarázata a következő : A fönti rajzon az 1-es számmal jelzett bálvány az első, vagyis az amely az egy- vagy kétnyílású kapuknál a házfelőli oldalon van, ahol pedig a ház nem oldalt hanem a kapuval szemben áll (f-el jelzett rajz) ott a jobbfelőli bálvány volt az első, mert e kapunyíláson járt be a háziúr és hozzátartozói valamint vendégei, a középső, szélesebben a fogatok, hintók, a baloldali kapunyíláson pedig az alárendelt személyek. A magyar nép házainál ma háromnyílásos kapu már ritkaság és régen is ilyenek csak gazdag nemzetségfők, fejedelmek és esetleg kereszténységelőtti istenségek házai (templomai) előtt állottak. A rajzon a pontozott vonalak a kerítést jelezik, de megjegyezem hogy nagyobbszerű lakok vagy istenházak kerítése gyakran kör alakú volt, illetve a házat kerek kert vette körül, ami visszatérést képezett a legősibb alakhoz, amidőn ugyanis a még kerek alaprajzú kunyhót is kerek kerítés vette körül, mivel kerek kerítéssel a legkevesebb anyaggal és munkával lehet a legnagyobb területet bekeríteni. Templomoknál azonban ezen alakzat inkább az ősi formák hagyományos megőrzése volt. Ez az ősitől azonban gyakran mégis abban különbözött hogy a kert egyetlen kapu helyett kettőt vagy négyet is kapott.

Népi építészetünk egyik legnagyobb érdekessége a kapu, különösen pedig az amit ma „székelykapu”-nak nevezünk, bár hasonló díszes kapukat régebben más törzseink is építettek. Mivel azonban ma a legszebbek valóban a székelyeknél vannak, ez az oka hogy az ilyen kapuk a „székely kapu” nevet kapták.

Ezen székely kapuk a rajtuk domborúan kifaragott bálványoszlopok miatt is nagyon érdekesek, különösen pedig az udvarhelyszékiek, mert ezeken a hajdan a kapuk előtt állott bálványok emléke fönn maradott, mivel ezen kapukon a bálványok mindig magasdomborműként faragvák ki, holott minden más dísz csak lapos domborműként, így. Ebből is következtethető tehát hogy valamikor külön állottak a kapu előtt.

Az udvarhelyszéki kapuk ezen bálványait az alábbi rajz tünteti föl, illetve azok számos változata alapján egykori alakukat így állítom helyre. A Huszka József („A székely ház”) és mások által közöltek némelyike az e rajzomon ábrázolt kettőtől alig is különbözik. Lehet hogy rájuk az abakusz-szerű részlet (a rajzon 2.) csak későbbi azaz reneszánsz hatás folytán került oda, és valóban vannak olyanok is, amelyeken e részlet nincsen (a rajzon 3.). Szempontunkból igen fontos az hogy rajtuk az oszlopfő és az oszlopláb teljesen egyforma, ami — amint már említettük — a görög-római, a reneszánsz és a többi történelmi stílusokban is, teljesen ismeretlen dolog, de megvolt a szumereknél és asszíroknál.

Föltűnik még az is hogy itt az oszlopláb és oszlopfő részletei nem állanak egymáshoz képest megfordítva, mint a fönti kabar hímzésmintán, valamint némely asszír oszlopábrázolaton is, hanem ugyanazon sorrendben helyezvék egymásfölé. Rajtuk pedig, ugyanúgy mint az itt ábrázolt szumer oszlopokon (a rajzon 1.) nem kecske- hanem kosszarvak vannak, úgy mint a jón oszlopfőn is. Ez pedig azért van így mert holott a kabarok egyik szent állata a kecske volt — lévén ők kecsketenyésztők — de a jászok (akiktől az utóbb elárjásodott jónok származtak), a székelyek (akiktől a szikulok

származtak) és a kazárok szent állata a juh, illetve a kos volt, lévén ezek juhtenyésztő őstörzseink. Teljesen téves némelyek azon véleménye hogy az udvarhelyszéki ilyen kapukat a reneszánszkor hozta volna létre, vagy másoké (például Seemeyer Vilibald, a budapesti néprajzi múzeum egykori igazgatója), hogy e kapuk egyenesen a rómaiaktól maradtak volna Erdélyben. Ennek ellentmond azon tény hogy a csíkszéki kapuk, habár szerkezetük tökéletesen ugyanaz mint az udvarhelyszékieké, mégis egész jellegük annyira más hogy bárki inkább a kínai kapukhozi nagy hasonlatosságukat fogja azonnal észrevenni.

A valóság pedig hogy ezen erdélyi kapuk mind őseinktől származnak és készülnek így már vagy 10-20.000 év óta de különböző törzseinktől származván, részleteikben az illető törzsek szimbolikája szerint, egymástól idővel eltérőek lettek, valamint az, hogy a római diadalívek a régen Itáliába költözött szikul azaz székely őstörzsünk egy ágától származnak, a kínai kapuk pedig valamely, szintén igen régen messze Keletre költözött őstörzsünktől.

Kapuink a Nyugat történelmi stílusai által csak újabban, már a keresztény korban lettek némileg befolyásolva, de amit gondos összehasonlítások segítségével könynyen megállapíthatunk és róluk kivethetünk.

Tény azonban hogy a római diadalívek és az udvarhelyszéki kapuk között, ha utóbbiakhoz a második kiskapunyílást is odaképzeljük, a hasonlóság meglepő. A római diadalívek előtt is ott vannak az oszlopok de mivel a rómaiak ezek eredetéről már semmit sem tudtak, csak díszként, és mivel már azt sem tudták hogy ezeknek tulajdonképpen teljesen külön, a kapu előtt kellene állaniok és tetejükön a pálmácska-alakot kellene tartaniok (amelyek hogy mit jelképeznek, sajnos, még nem tudtam megállapítani).

Föntebb, a 214. oldalon a 4. szám alatt látjuk egy szumer domborművön ábrázolt állvány képét, amelyen ugyan olyan kosszarvak vannak mint az 1. szám alatti oszlopon, csakhogy az állványra kötött szarvakon még a szarvak felülete rovátkossága is föltűntetve.

Ugyanott az 5. szám alatt pedig ezen bálványoszlopok eredetét ábrázolom, ami az, hogy amidőn a kapu előtti „ágasfát” letűzték, ennek meghagyott ágcsonkjaira saját szent állatuktól való szarvakat tűzték, jelképül, azaz tűzték azon állatokéit amelyekéit lehetett, amelyekéit pedig nem lehetett, azokéit kötözték, úgy ahogy az a 208. oldalon bemutatott kos-szarvas szumer oszlopon is látni és ami a jón oszlopfő eredetét is képezte. A székelyek ide az úgynevezett „racka” kos szarvait tűzték, amelyek egyenesek de gúzsoltak, azaz kötél módjára csavarodóak, a kazárok a másfajta, ma közönséges koséit, a kabarok kecskebakéit, a törökök (őstörökök) pedig bika szarvait. Ilyen bikaszarvas bálványokat tűntetnek föl például a Brassó városától nem messze lévő csángó-magyar lakosságú Hétfalú némely kapui is, ma szintén csak domborúan kifaragottan. Ezen csángó kapualak azért is különösen érdekes mert kínaiasan kettős teteje van. Ugyanilyen kettőstetejű csángó kapukat, kettőt Malonyai Dezső „A magyar nép művészete” (Budapest, 1909. 148. és 149.

oldal) című művében is bemutat. Viszont a racka kos egyenes de gúzsolt szarvait stilizáltan kifaragva igen világosan fölismerhetően láthatjuk Huszka József „A székely ház” című könyvében a 27. oldalon és a XV. táblán.

Ezen faragott kosszarv ábrázolatokat Huszka könyvéből pontosan lerajzolva láthatjuk itten :

Oszlopaink ezen csavart dísze egészen sajátságos alakja Huszkának is föltűnik és említett művében róluk így ír :

„Alig hiszem, hogy az oszlopfő csigáknak ilyen alakulásáról tudna a műtörténet és hogy az antik világ vagy a renaissance változatos művészete így egyszerűsítette volna valamikor a kétfelé hajló csigaalakokat. Lapos csigavonal vagy egyszerű lehajló gömb lett belőlük, de a csavaros gyaluforgácstekercs nem látszik visszafejlődő, elrontott alaknak, sem tudatos egyszerűsítésnek. Itt nem a renaissance eltanult, utánzott csiga alakjait látjuk.”

Tény hogy a nyugati stílusok jón, korintusi, kompozita és renaissance oszlopain a csigaalakok ilyen stilizálása sehol elő nem fordul, sőt ezt

egyszerűsítésnek sem nevezhetjük hiszen a jón oszlopfő csigáit, lévén ezek laposak, kifaragni sokkal könnyebb mint a szóban levőket. Ám Huszka azt hogy ezek a racka kos szarvai stilizálásából keletkeztek, nem vette észre, nyílván azért mert, miként én is, fiatalabb koromban, nem volt a néprajzi kutatás módjaiban kiképezve s ennélfogva elmulasztotta a népet, különösen pedig az illető tárgy készítőit affelől kikérdezni hogy azt hogyan nevezik és minő hagyomány vagy monda van róla. Holott lám, Olaszországban az ilyen csavart alakú péksütemény neve „cornetti” = szarvacskák, pedig Olaszországban ma a rackajuhfajta ismeretlen. (Ma csak Erdélyben, Magyarország keletibb részeiben és a Balkánon fordul még elő.) Huszka, amint szövegéből kitűnik, gyaluforgácsra gondol; azon tény azonban hogy a jón oszlop csigái kimutatottan a közönséges kos szarvai stilizált ábrázolatából keletkeztek, kétségtelenné teszi hogy viszont kapuink ezen oly egyedülálló csavart dísze még a racka kos szarvai stilizálása. Gondol Huszka a Perzepoliszi oszlopok csigaszerű díszeire is, csakhogy ezek a mieinkre még kevésbé hasonlítanak mint a jón oszlopokéi.

Véleményem szerint úgy a korintusi, mint a kompozita, valamint a mi szóban lévő oszlopfőink is úgy keletkeztek hogy régen a bálványoszlopokra a szarvakon kívül még az illető törzsünk szent növényeiből is kötöztek föl csokrokat, úgy ahogy azt a fönti rajzon tűntetem föl, éspedig úgy az oszlopfőre mint az oszloplábra is. Ami pedig a római úgynevezett „composita” azaz „összetett” oszlopfőket illeti és amit a jón és korintusi oszlopfők egyesítéséből keletkezetteknek tartják, véleményem az, hogy habár később talán már a rómaiak maguk is azt hitték, hogy ezek így keletkeztek, de a valóság az, hogy ezek a szikuloktól maradtak rájuk és hogy a szikulok, amint székely kapuinkon is látszik, olyan oszlopokat készítettek amelyeken úgy a kosszarvak mint a növényi díszek eredetileg is már együtt voltak, jelképezvén az oszlop és a kos szarvak a hímtagot, hímséget, az oszlopot körülfogó növények pedig a nőiséget.

Hogy pedig székely oszlopaink a rómaiaknál mennyire régibbek, erre nézve elég újból fölemlítenem, hogy hiszen a székelyekéin a díszek azonosak úgy az oszlopfőn mint az oszloplábon, ugyanúgy mint a szumereknél és asszíroknál, holott a görögöknél, rómaiaknál és a későbbi európai stílusokban ez már nincsen így. Történelmi kutatások pedig bebizonyították hogy Róma városát tulajdonképpen még a szikulok (más nevükön: szikelek) alapították, akik csak utóbb szoríttattak mindinkább délre és végül Trinacria szigetére, amely azután róluk neveztetett Siciliának. És

ugyanúgy mint az oszlopokat, tőlük örökölték a rómaiak a diadalíveket is, amelyeknek tehát székely kapuink nem leszármazottai hanem ősei.

89. Őseink a kapuk teteje alatti galambházban galambokat tartottak. Náluk a galamb a béke és a szerető lélek jelképe is volt. Az érkező elébe csapongva szálldosásuk is a szeretettel való fogadást jelentette és szokás is volt, hogy az érkező vendég búzaszemeket szórt a kapu galambjainak, hogy ezzel békés szándékát jelezze. Priskosz Rétor leírja, hogy a hosszabb ideig távol volt Atillát hazaérkeztekor a hunok fehérbe öltözött leányokkal fogadtatták, amely szokás egész Európában érkező szeretett és tisztelt személyiségek fogadtatásával kapcsolatban egészen a legújabb időkig élt.

Világos pedig hogy eredetileg a fehérbe öltözött leányok itt a békét jelképező fehér galambokkal azonosíttattak.

Manapság a székely kapukból már többnyire hiányzanak a galambok de akkor legalább mindig fehér színűek, vannak reájuk festve.

90. A régibb székely kapuk, ajtók, ablakok, tornácívek szélén, számtalan változatban, díszül füzérminta futott végig, úgy amint azt itten és a 217. oldalon megrajzoltam. E dísz két, fölső végével egymáshoz kötött hosszú ág, máskor szallagokkal átkötözött, virágokból, levelekből képezett füzér ábrázolata volt de a bevésés technikája révén idővel mind erősebben stilizálva. Mégis az olyan mintázatú ívszegélydíszen amilyet a 217. oldalon látunk, a hosszú ágak, az itt lévőn pedig a szallagokkal átkötött füzér még fölismerhető. Eredetileg az ívek szélére még igazi ágakat, füzéreket alkalmaztak. Ezekről, amint annakidején Erdélyben megtudtam, azon hiedelem élt hogy bizonyos növényektől a

rossz szellemek és boszorkányok félvén, hogy a házakba be ne jöjjenek, ilyen növényekkel vették körül az íveket. Véleményem azonban az, hogy ez csak későbbi babona, amelynek eredete egészen más volt, bár nem kétlem, hogy az eredeti ok feledése után ilyen hiedelem miatt is alkalmazták volt az ágakat és füzéreket. Való igaz hogy szúnyogok, legyek távoltartására bizonyos szagos növényeket ma is szoktak használni. Másrészt ünnepélyes alkalmakkor és fogadtatásokkor ajtókra, kapukra virágokból, levelekből képezett és néha színes szallagokkal is átkötött füzéreket alkalmazni ma is szokás, ami tehát épen ellenkezőleg, nem távoltartási szándékkal van kapcsolatban, hanem az illető érkezése miatti örömöt fejezi ki.

Ezenkívül őseinknél minden ajtó, kapu, mint nyílás, a nőiség jelképe is lévén, természetes, hogy ezek nyílását a szintén a nőiséget jelképező bizonyos növényekkel is ékesítették. Sőt a kapu, mint nyílás, a nőiség fizikai jelképe lévén ebben leljük meg azon eszme okát, eredetét is, hogy a hosszabb távollét után diadalmasan, dicsőségesen hazatérő fejedelmet, hadvezért miért fogadták épen kapuval, azaz „diadalívvel”! Ugyanis őseinknél minden lak, ház, város szintén nőiségi jelkép volt s így a kapun át honába, városába visszatérő hős örömteljes fogadtatása a szerető nő általi fogadtatásával is jelképesen azonosíttatott. Lehetséges hogy a rómaiak a kapu ilyen fizikai jelkép voltát még tudták, bizonyos azonban, hogy — mivel diadalíveiken galambdúcoknak semmi nyoma — ezeknek a lelki szerelemmel való jelképes összefüggéséről már nem volt sejtelmük, mivel hiszen ezt épen a galambok jelképezték. Valószínűleg tehát habár a szikelektől a diadalívek szokását örökölték de ezek gyönyörű lelki jelentését már nem, mert ezt az elüldözött szikelektől már nem tudhatták meg, holott a szikelek kapui ott maradtak, csakhogy mivel ezek, miként székelyeinkéi, nagyobbrészt fából valók lévén, máig fönn nem maradhattak. Ellenben annak nyoma, hogy a galamb a lélek jelképe volt, másutt, ha némileg elváltozottan is de mégis megmaradott mert hiszen a kereszténységben is a Szent Lélek jelképe fehér galamb.

Amint ezt a 217. és 219. oldalakon lévő rajzokon látni, a székelykapuk nyílásában, illetve az ajtószárnyon, többnyire a Nap ábrázolata volt alkalmazva, kis deszkákból vagy lécekből gyönyörűen alakítva. Igaz ugyan hogy az ívek ilyen kitöltése egész Európában mindenfelé

előfordul, mert hiszen az önmagától adódó szerkezeti megoldás maradt is és vele semminemű mondai vagy vallási hagyomány kapcsolatban nincsen. Ámde székelyeinknél a Napnak a kapuívbeni jelenléte nem csak szerkezeti megoldásként van meg hanem ennek réges-régi ősvallásbeli értelme is van, habár kezdetben itt is szerkezetileg is adódott de mivel ősvallásunkban a Napnak kapuívbeni megjelenésének igen nagy szerepe volt, ezért e szerkezeti megoldáskeresés nélkül is létre jöhetett, valamint a szerkezeti megoldásba okvetlen bele is magyaráztatott és utóbb a szerkezeti megoldástól önállósodott is.

Mindenesetre manapság a kapukban Erdélyben, különösen pedig Csíkban, ez igen általános éspedig szerkezettől teljesen függetlenül is. Mi több, ezt a nép ott valóban „kelő Nap”-nak is nevezi. A szerkezettől való teljesen önálló sugárzó napábrázolatot a kapuszárnyakon úgy a 217. mint a 219. oldalon, de különösen az utóbbin, egy csíkmegyei kapuszárnyon látjuk. Sajnos azonban az idegen uralmaknak a magyarságot elnyomó és kizsákmányoló politikája következtében a nép elszegényedvén, ilyen szép kapuszárnyakat már nem készít, mivel pedig a kapuszárny mindig hamarább romlik el mint a nála sokkal szilárdabb kapu maga, így tehát a sokkal több munkát és ügyességet kívánó kelő Nap mindinkább tünedezik a csíkszéki kapukról is és helyébe egyszerű lécrácsozat vagy deszkázat kerül. Ugyanis az elszegényesedéssel mindig együtt jár a szellemi hanyatlás is és ezzel elvész a szép szeretete is. Nem csekély mértékben hozzájárul azonban a pusztuláshoz a mai világ minden ősi hagyományt irtó gép- és gyárműveltsége is.

Az épülő vasutak nyomán a falvakban megjelenik olcsó de értéktelen árújával az idegen kereskedő és a kocsmáros pálinkájával; bekövetkezik az alkoholizmus és ezzel az eladósodás valamint a gondos, szeretetteljes munkára való képtelenné válás.

Ámde népünknél a Napnak a kapuívbeni jelenléte — amint mondottam — nem csak szerkezetileg adódott, hanem ennek réges régi ősvallásunkbeli értelme is volt, sőt — amint alább látni fogjuk — az igazi Napnak kapuíven át való szemlélése ősi természettiszteletünkben az időszámítással is összefüggött.

Mindemellett azonban a Napnak a kapuk ívébeni ábrázolása szerkezeti megoldásként magától is keletkezhetett de emellett is ez a szóban lévő napalakot nem csupán létrehozhatja de ehhez a vallásos fogalmak azonnal kapcsolatba is hozattak illetve belemagyaráztattak. A ma még létező sugárzó napábrázolatok mind csak fából valók, régen azonban ezek rézből, bronzból, gazdagoknál, fejedelmeknél, templomok kapuin aranyból vagy aranyozottan készültek. Az ókorban Magyarország ugyanis aranyban rendkívül gazdag volt, úgyhogy az arany akkoriban nem volt oly nehezen megszerezhető mint később. Az ilyen napábrázolatok korongja fényes és tükröző felületű volt és valóságos tükörként szolgált is, sőt azon ősidőkben üvegtükör még nem is létezett. E tükörben minden érkező és beeresztést kívánó a saját arcát megláthatta, azért is annál könnyebben mivel a korong mindig kissé domború volt (lássad ennek is okát „A lelkiismeret aranytükre” című művemben). A gyalog érkező a kiskapu szárnya tükrében, a lóháton vagy az őskorban szarvas hátán érkező pedig a nagykapuéban láthatta meg arcát, aminthogy a nagy kapunyílás ezek ki- és bejárására, utóbb szekerek számára is szolgált.

Említett művemben bővebben kifejtettem őseink lelkiismeret kultuszát valamint a „Lelkiismeret Aranytükré”-re vonatkozó ősmagyar eszméket. Itt minderről csak röviden szólhatok de mégis meg kell említenem hogy őseink bölcsészete (filozófiája) szerint a Nap az erő (energia), a Föld az anyag, és hogy náluk a lélek és a lélek szava azaz tehát a lelkiismeret szava is testnélküli (anyagtalan) erőnek tartatott; mivel pedig a Földre az erő a Napból származik, ennélfogva a lelket is a Napból (testünket a Földből) származónak tekintették, vagyis végeredményben a lelkiismeret szavát is

jelképesen a Napisten, azaz az emberek atyja sugalmazó szavának, oktató tanításának magyarázták. Ha a tükörbe nézünk : önmagunkat látjuk, csakhogy e kép csupán fényjelenség : testnélküli, anyagilag nem létező valami, tehát csak erő, ugyanúgy mint a lélek, mint a gondolat, mint a lelkiismeret amely hiszen valóban csak gondolat, gondolkodás. Az önmagunk szemébe nézés az önmagunkbaszállással azaz a lelkiismerettel is természetszerűleg azonosíttatott. Ezért őseinknél a Napot is ábrázoló kerek Aranytükörnek igen nagy vallási szerepe volt. Ilyen tükör állott a templomokban az oltáron, ilyet alkalmaztak a kapukra és ilyet de természetesen kisebbet, mai zsebtükör nagyságút, viselt magánál minden magyar és magyari, aminthogy különösen a dunántúli magyar tarsolyában ilyet, gyönyörűen díszített „tükrös”-ben, ma is magánál tart. (Lássad : Malonyai Dezső : „A magyar nép művészete.” III. kötet.) A kapukra pedig a tükröt azért is alkalmazták, hogy a belépő abba nézve, hallgassa meg lelkiismeretét, hogy minő szándékkal lép a házba ? Ez eszmével állottak közvetlen kapcsolatban a kapukon nálunk ezernyi változatban előforduló és mintegy a belépő lelkiismeretére hivatkozó ilyen föliratok : „Ha jó szíved, neved, e kapun bejöhetsz de te álnok föl s alá elmehetsz.” Vagy pedig : „Jószándékkal bejöhetsz, gonoszsággal elmehetsz.”

Fölemlítem még a következőt : A görögök szerint ők Apollón Napistenük tiszteletét a hiperboreus szkítáktól örökölték. Ebből pedig azt is következtethetjük hogy egyúttal Apollón kultuszával összefüggő hagyományokat is vettek át. A delfoi Apollón-templom ajtaján e fölirat állott : „Gnothi seauton.” (Ismerd önmagad.) Ráismerünk tehát e föliratban őseink lelkiismeret kultuszára és székelykapuinknak a lelkiismerethez szóló fölirataira. Logikusan következik tehát mindebből, hogy valamikor e templom ajtaján is réz- vagy aranytükör volt, amelyben a belépő magát meglátta, mert hiszen tudjuk hogy Apollón is tulajdonképpen a Nap megszemélyesítése volt, valamint tudjuk hogy a mi kapuinkon is valamikor ott volt a Napot és a lelkiismerete jelképező kerek fémtükör és az evvel összefüggő föliratok. De tudjuk még azt is hogy az arany a Nap és a Napisten jelképes féme.

De volt kapuink napábrázolatának még egy más oka, értelme is, amely sokkal régibb. Ez szerintem egyenesen a Kőkorszakból éspedig épen a megalitikus korból származik, vagyis

azért mégis olyan korból már amikor a Sark már nem volt Magyarország területén. Őseink ugyanis régen nem a napok számlálására alapították időszámításunkat, ami hiszen mindig eltolódásokkal jár, hanem közvetlen a Nap járására. A Nap ugyanis a téli napforduló reggelétől kezdve, minden nap kissé délebbre kel föl és megy le, úgyhogy nyáron magasabban jár az Égen, télen alacsonyabban. Ennélfogva nyáron a Nap látszólagos égi útja hosszabb mint a téli, sőt a téli napfordulókor ennélfogva a nappal oly rövid és az éjszaka oly hosszú, hogy szinte azt mondhatjuk miszerint alig lesz nappal, már esteledik is. A nyári és téli napfordulók között középen van a napéjegyenlőség pontja, amikor is a nappalok és éjszakák egyenlő hosszúak.

Magyarázatok

E ponton a Nap minden esztendőben kétszer van, illetve itt egyszer tavasszal és egyszer ősszel kel föl (az ellenkező, azaz nyugati oldalon megy le). Őseinknek négy főünnepe volt : 1. A téli napforduló, azaz Karácsony, amelynek éjfélje a Napisten születése volt, mivel ettől kezdve rövidülnek ismét az éjek és hosszabbodnak a nappalok. 2. A tavaszi napéjegyenlőség, a Napisten násza napja. 3. A nyári napforduló vagyis a Delelő ünnep, a Napisten Dicsőség-ünnepe, amikor a Nap az Égen a legmagasabbra jut és amely nap délén a Földön úgyszólván minden árnyék eltűnik mert a Nap függőlegesen süt le. 4. Az őszi napéjegyenlőség azaz a Búcsú, azon szomorú ünnep amelyen a Napisten búcsúzik az emberektől, amely naptól kezdve már az éjszakák a nappaloknál hosszabbak. Igen régi, ősidőben, amikor a Sark még Magyarország területén volt, a Nap e szomorú ünnep estéjén valóban letűnt a láthatár alá és csak tavasszal jelent ismét meg. Nos ősrégi idők óta őseink e három ponton, a téli, a nyári napforduló pontján és az őszi és tavaszi napéjegyenlőségeken, úgy alkottak jelt hogy mindegyikre egy-egy kaput, azaz tehát három kaput, építettek, éspedig ezt úgy, hogy egy bizonyos helyről tekintve, amely helyen rendesen a szent oltár állott, a Nap ezen ünnepek reggelén épen az illető kapu nyílásában jelenjen meg, sőt bizonyosnak tartom hogy ezenkívül még a nyugati oldalon is, azon ponton tehát amelyen az őszi napforduló estéjén a Nap lemegy, szintén állítottak egy kaput, ezért mert ez a Búcsú szomorú ünnepe lévén, ekkor a Nap távozása volt az ünnep főjelenete. Természetesen azonban mindez már csak azon időkben keletkezett amikor a Sark már nem volt Magyarország területén, vagyis amikor ez innen már mindinkább távolodván, a Nap minden esztendőben már nem csak egyszer kelt és egyszer ment le hanem mind többször és többször. Amíg ugyanis, miként erre népmeséink emlékeznek, „egy nap volt egy esztendő”, addig egyetlen keltét és lementét nem volt szükséges jelezni, az éjfelet és delet jelezni kapuval pedig nem lehetett mert hiszen az éjfélkor (téli napforduló) nem volt látható, délben (nyári napforduló) pedig az Ég legmagasabb pontján egy ideig egyhelyben állani látszott. (Delelőjén volt.) A Kőkorszakból maradott is fönn számos olyan megalitikus kőemlék amelyet egy vagy több hatalmas faragatlan vagy néha meg is faragott kőtömb vagy kőszál képez, valamint vannak olyanok is amelyeken fönt is van egy nagy kő, úgyhogy már valóban kapuszerű építmény alakul ki; habár hiszen már két egymás mellett álló kőszál is képezhet kaput.

Az ilyen kapukkal kapcsolatban aztán néha szintén hatalmas kövekből képezett kör azaz kerítés kőkert is van. A három kapu egymástóli távolsága attól függött hogy az oltár, vagyis a nézőpont közel volt hozzájuk, akkor a kapuk is közel kellett legyenek egymáshoz, úgyhogy a háromnyílásos kapuk és diadalívek eredete is már itt kezdődött. Sőt képezhették e kapuk egyúttal a Szent Kert bejáratát is, kelet felől, míg nyugat felől valószínűleg csak egy kapu állott, amelynek csak az őszi napéjegyenlőségkor volt szerepe, a Búcsú, azaz a Napisten búcsúzása ünnepén (225. old. 1.). Megjegyezhetem itt hogy népünk nyelvén a bucsálkodás szónak szomorkodás értelme van, amely szó tehát azonosul a búcsúzás szóval, amely eltávozást, eltávozáskori szomorú köszöngetést, integetést is de egyúttal vallásos ünnepet is jelent.

Egy évi pontos megfigyelés is elég volt a kapuk elhelyezése meghatározásához. Természetesen nem is volt szükséges hogy a kapuknak teteje is legyen (225. old. 5.), mert

hiszen elég volt két kő, azaz két „kapufél” fölállítása is (225. old. 4.). Sőt elég volt a már meghatározott pontra két élő fácskát ültetni, amelyek fölső végét ha összekötötték, ezek így növekedvén, szintén kaput képeztek (225. old. 8.).

Az olyan kapuk amelyeknek nincsen teteje és csak két bálványoszlopból képezettek, többnyire két, inkább hengerded alakú, kőszálból valók voltak. Ezek, ha meg is voltak faragva, akkor is vagy hengerdedek vágy egyenlőoldalú négyszögletesek voltak, amikoris a kapunak nincsen oly határozottan nőiségi jelképi jellege, minthogyha teteje is van. Az ilyen, tetőnélküli kapuknál az oszlopok népünknél ma többnyire fából valók, bár vannak kőből faragottak vagy téglából épültek is, és ezek is többnyire négyszögletesek (Csík-megyében láttam hengerdedeket is), sőt fejrészük határozottan hímtagalakúra megfaragott; viszont különösen Győr vidékén gyakoriak a lapalakúak, bár vannak ilyenek másutt is. Megemlíthetem itt az Észak-Afrikában előforduló ősrégi de már durván megfaragott, tehát újkőkorszakbeli (neolitikumbeli) triliteket (hármasköveket), amelyek mindhárom köve lapalakú s így tehát az egész óriási kapu határozottan nőnemű (pelazg) és avar (hixosz és elárjásodás előtti perzsa és pártus) és talán a jászoknál (eljárjásodás előtti jónok és filiszteusok) a lap mindig nőnemű jelkép volt, illetve a kisszeméremajkakat jelentette, mivel ezen törzseink a női szeméremrészt két lapként fogták volt föl. Az említett hármaskövek az igen régen Afrikába költözött, hamitának nevezett fajunkbeli (nem néger) népektől származnak, amilyenek az oromók (gallák), a szomálok, berberek, tuaregek és tamazikok, helyesebben tamasekek. (Lássad : Meyers Lexikon: Tamaschek.)

A mi kapuink közül is a tetősek félfái mindig lapalakúak, csakhogy lapjuk olyan helyzetű ahogyan azt a 222. oldalunkon lévő rajz mutatja, más tehát mint a hármaskövek oldalkövei lapjáé. Meg kell még jegyezzem hogy az említett hamita népeknek ősidőkben igen magas műveltsége volt amelyet csak az arabok és az általuk behozott mohamedán vallás üldözései, majd az európaiak kizsákmányoló gyarmatosítása tett tönkre.

Lehetett még ívezetes kaput úgy is képezni hogy a két kőszálat fönt füzérrel kötötték össze, úgy ahogyan azt a 222. oldalon rajzoltam meg, de lehetett még úgy is hogy a két kőszálra vagy bálványoszlopra két ágat kötettek, amely ágakat aztán egymásfelé hajlítva fönt összekötötték (225. old. 6. és 7.). Az ágaknak olyanképen való összekötése emlékét ahogyan azt a 225. oldalon 6. szám alatt tűntetem föl, az olyan kapudíszek őrizték meg mint amilyet a 221. oldalon 1. szám alatt látunk, de fönntartja egy népszokás is amely abból áll, hogy

„Göcsej némely részén a marha első, tavaszi kihajtása egészen sajátságos és ősvonású szertartás kíséretében történik : A rendes kihajtást megelőző napon a csordás tüzet rak s ott két magas nyírfaágat tűz le, amelyeknek ágait fönt összeköti, hogy kapuvá alakuljanak. E nyírfakapu alatt hajtja át minden gazda a legelőre járandó szarvasmarháját. A nyírfakapu tövében a csordás térdelve és

kalapletéve imádkozik és a mellette elhaladó marha mindenikét szenteltvízzel meglocsolja.”

Idézem e sorokat Kandra Kabos „Magyar mytlologia”-jából (132. oldal) aki ezt Gönczy Ferenc nyomán írja („Ethnographia” folyóirat VI. 329.) Viszont az ágak olyanképeni összekötése emlékét, ahogyan azt a 225. oldalon a 7. számú rajz mutatja, a székelykapuk íve szegélydísze ilyen változata tartja fönn. Ilyet Huszka mutat be egynehányt („A székely ház”) és Szinte Gábor egyet („Ethnographia”. 1909. 18. b. táblán).

Midőn azután a hímelvűségi és nőelvűségi fölfogás mindinkább kialakult, akkor az eddig leírt módon csak a hímelvű törzsek jelezték maguknak a téli és nyári napforduló és tavaszi és őszi napéjegyenlőség időpontjait, míg a nőelvűek — ami valószínűleg a régibb fölfogás — a Napot is nőként személyesítve meg, ezt nem kapun (a nőiség jelképe) belépőnek hanem csak egy kőszál, fa, szikla vagy hegycsúcs tetejére (a hímség jelképe} fölszállónak képzelték (225, oldal 2. és 3.). Ilyesmire engednek következtetni az olyan hegy- vagy sziklanevek mint az „Isten kelete” hegyé Szilágysomlyó mellett, vagy a „Fiú sziklája” szikláé Erdélyben. (Lássad 11. „Jegyzetek” füzetemben 1909, 1913, 1937, 2040. old. és 8. füzetben 939-947. old.) Meg kell azonban jegyeznem hogy a Nap nőként való fölfogása csak az abszolút nőelvi törzseinknél volt általános. Ilyenek voltak például az amazonok. Másutt bár matriarkátus volt de azért a Napot inkább férfiként személyesítették meg és ennélfogva számára mégis kapukat építettek. Kétes a „Fiú sziklája” eset is, mert a vele kapcsolatos monda szerint, bár magas kőszálról van szó de erre fiú kapaszkodik föl. Lehetséges tehát hogy itt a monda későbbi átalakulásával van dolgunk. Fölemlítem még hogy nagy események, nagy fejedelmek tettei, nagy győzelmek emlékére is állítottak föl kőszálat illetve kaput éspedig úgy hogy a Nap az illető esemény minden évfordulóján annak tetején illetve nyílásában kelvén föl, jelezte az esemény mindenkori évfordulóját. Ez tehát az emlékkövek, emlékszobrok és diadalívek eredete.

Kezdetben a fölállított kőszálat csak a maga természetes alakjában hagyták, utóbb kezdték megfaragni és úgy alakítani hogy mintegy feje legyen és hímtagra, majd emberi alakra hasonlítson, végül pedig ebből az illető személyiség szobra is lett. Úgyszintén már ősidők óta az ilyen kőszálakra sima felületeket is kezdtek faragni hogy ide az illető esemény ábrázolatát tehessék, majd azt szövegben is fölróhassák. Valóban maradtak fönn olyan emlékkövek is amelyeken csak az eseményt elbeszélő szöveg vagy annak ábrázolata van meg. Ilyen például egy szibériai ó-török föliratos kószál (Lássad ábrazolatát az „Ethnographia” folyóirat 1904. évfolyama 293. oldalán Sebestyén Gyula „Rovás és Rovásírás” című cikkében.) de hiszen ilyen például a Traján-oszlop is Kómában; csakhogy a rómaiaknak már fogalma sem volt az ilyen oszlopoknak és a diadalíveknek a hímelvűséggeli illetve nőelvűséggeli összefüggéséről, sőt valószínűleg ezek állítása szokásának a napkeltéveli, időszámítássali és évfordulati összefüggéseivel sem voltak már tisztában.

Végül : az ágaknak olyan fölfelé hajlítva összekötését ahogy azt a 225. oldalon 6. szám alatt rajzoltam meg, igen tisztán látjuk a 167. oldalon ábrázolt régi dunántúli magyar hímzésen is, csakhogy itt nem kapun hanem tornácívezeteken.

Őseink minden tavaszi napéjegyenlőség előtt választottak maguknak fejedelmet azaz maguk közül a legkiválóbbat, hogy aztán ez legyen egy „napig” azaz egy évig a Napisten vagy Napkirály földi helytartója, aki a Napisten nevében a nép sorsát intézi. A választás mindenféle szebbnél szebb versenyek és játékok útján történt. Aki ezeken testileg, lelkileg kitűnt az lett azon évben az Ember azaz a Magyar vagy Magor. Ugyanígy választottak leányt is, aki meg Tündér Ilonát jelképezte és a tavaszi napéjegyenlőség Nászünnepén a Magyar feleségévé lett. Mindezek emléke népünknél ma is él még a „pünkösdi király és királyné” választása népszokásában, akik aztán egy napig azaz egy évig uralkodnak, ma már csak a legények és leányok fölött. Némely helyen az így megválasztott legényt „legénybíró”-nak is nevezik, akinek az illető falu legényei azon évben föltétlen mindenben engedelmeskedni tartoznak. Hasonló népszokást ma Európában másutt is találunk de ez leginkább a nyelvileg elárjásodott egykori rokonainknál van így valamint olyan népeknél amelyek ősnépeink műveltségi hatása alatt állottak. Hogypedig mindez csakis tőlünk származhat, az is bizonyítja hogy e dolgokat senki még így mint én, megfejteni nem tudta, azért mert ősvallásunkat nem ismervén, a megfejtés nem is lehetséges.

A tavaszi napéjegyenlőség éjjelén napkelte előtt az így megválasztott ifjú már előre kiment azon irányba amelyből a fölkelő Nap lesz majd látható, majd azon pillanatban, amidőn a Nap első sugarai föltüntek elindult a kapu irányába, úgyhogy mikor a Nap a láthatár fölött teljesen fölragyogott, ő akkor lépett be a Szent Kert kapuján, itt a lányok örömujjongása, éneke és gyönyörű arája által fogadva. E jelenetet ábrázolja a 222. oldalon lévő rajzom.

Hol a Szent Kert szigeten volt, aminthogy őseink szerettek vallásos kultuszhelyeikül szigeteket választani, úgy előbb a vízen kellett átgázolnia vagy átúsznia, természetesen meztelenül, amikoris a gyöngyvirágruhát a kertben adták rá a leányok de amelyet számára arája készített (Nászing).

A tulajdonképpeni magyar törzs a szarvast tartotta háziállatként, amelyen, mivel az ősszarvas igen nagy volt, lovagolt is, az ifjú tehát szarvason is kelhetett át a vízen, valamint szarvas hátán jöhetett be a kapun is.

Viszont az őszi napfordulókor a nyugati kapun át szomorú gyászünnepséggel búcsúztatták, szomorú siratóénekekkel kísérve őt, a sárguló levelekbe öltözött nők, az eltávozó Napistent, azaz az ezt jelképező ifjat, aki, ha a sziget fekvése megfelelő volt, vagy folyószigetről ha a folyó nyugat felé folyt, csolnakon is távozhatott.

Miután mindezeket így, népünk hagyományait kutatva és tanulmányozva, már 1931-ben megtudtam állapítani és „Jegyzetek” füzeteimben, majd később másutt is, megírtam, most, annyi év múlva, 1954-ben került kezembe az amerikai „The National Geographic Magazine” című folyóirat 1931, évi júliusi száma, amelyben, meglepetésemre, találom Sylvanus Griswold Morley cikkét, amelyben leírja a maja indiánok ugyanolyan időmeghatározó építményét mint amilyennek őseinknél való egykori létezettségét én néprajzi tanulmányaim segítségével kikövetkeztettem. A cikkíró szerint a maják ezen építménye időszámításunk 235. évében kellett keletkezzen. A különbség csak az hogy ott három kapu helyett három toronyszerű épület áll. A helyszínen nagy ásatásokat végeztek és a romokká lett épületeket tökéletesen olyanokká amilyenek voltak, újraépítették. Azon körülmény hogy ottan kapuk helyett tornyok állanak, szerintem arra enged következtetni hogy az építők nőelviek lehettek, ha ugyan náluk a hímelvűség és nőelvűség megvolt.

A cikkíró, szerintem igen helyesen, azt is következteti, hogy a napfordulók és napéjegyenlőségek ilyen meghatározása arra is szolgált hogy a földművelés műveleteit, szántást, vetést stb., eszerint intézzék, ami szerintem itt is igazolja azon föltevésem hogy a vallásos és jelképes dolgok eredete és magyarázata mindig gyakorlati dolgokban keresendő. Valószínűnek tartom hogy mivel magyar őseink is földművelők voltak, a szóban volt építményeik a földműveléssel náluk is ugyanolyan összefüggésben voltak.

Végül, mint érdekes egyezést fölemlítem hogy az itt elmondottakra, „Jegyzetek" füzeteimből kitűnőleg, 1931-ben jöttem rá és hogy az amerikai folyóirat cikke szintén 1931-ben jelent meg, csakhogy én akkor még e folyóirat létezéséről sem tudtam.

91. Az ajtó mely az érkező előtt „nyitatlan megnyílik" népköltészetünkben meglévő indíték és az érkező szívesen látását jelképezi. Ennek ellentéte a zárt ajtó amelyet csak durva erőszak törhet be. Az ostromlott várak kapuit a „kos"-al döngetve szoktak volt betörni, amelyet hatalmas fatörzs képezett; a fatörzs, cölöp, bot vagy dorong pedig mindig a hímtag jelképe volt és itt a kapuval, a nőiség e jelképével van szembehozva.

Természetes az is hogy a székely (szikul), jász (jón) és kazár törzseink, amelyek legfőbb szent állata a kos és a juh volt, a „kos" (latin nevén aries, amely szó értelme szintén kos) ütő végére bronzból öntött kosfejet alkalmaztak, mivel hogy a támadó kos ellenfelét mindig homlokával üti és az egymással küzdő kosok is homlokukat ütögetik össze teljes erejükkel. És íme, az olasz nyelvben cazzo (olv. kácco), az albánban kocs = hímtag. Népünk pedig ma is használja az „összekoccanni" kifejezést „összeverekedni" értelemmel, a „kocog" igét pedig „kopog, dobog" értelemmel, míg a szerb-horvát nyelvben kucati = kopogni. Ámde amikor a kaput erőszakkal döngetve törik be, akkor ennek galambjai, a szerető lélek e jelképei, nem szálldosnak az érkező elébe hanem ijedten röpülnek el, vagyis akkor a lélek nincsen ottan.

A keresztény Anonimuszunk is lejegyezte Botond mondánkat de annak igazi értelmét már bizonyára nem ismerte. Botond a bot megszemélyesítése, azaz a hímségé; a bizánci kapu, amelyet betör: a nőiség. És még azt is megírja Anonimusz, hogy Botond a kapun akkora rést ütött amelyen egy gyermek kiférhetett ! Őseink szimbolikáját ismerve észre kell tehát vennünk hogy itt egy ősrégi jelképes értelmű regével van dolgunk, amely csak később lett Bizáncra átlokalizálva de már

jelképes értelme ismerése nélkül. Hogy Botond a kaput bárddal törte volna be, ez a mondának csak későbbi romlása és talán épen Anonimusztól származik. Ugyanis ősi, egyszerű fakaput vagy vesszőfonatból valót nagyerejű ember hatalmas bunkósbottal betörhette de Anonimusz korában a várkapuk már réz- vagy vaspántokkal voltak erősítve; ő tehát úgy gondolta, hogy jobb lesz bárdot írnia. Ám a Botond név világosan tanusítja hogy itt az ősrégi fegyverről, a botról, bunkósbotról volt szó, amellyel Heraklész és a mi igazi néphagyományunkban Toldi Miklós is harcol és ami egyúttal a hímség jelképe is, aminthogy Heraklész Napisten, valamint a mi Toldink is a hímség és erő megszemélyesítése.

Ennyit tehát kapuinkról; röviden, mert ha róluk mindent amit megtudtam megakarnám írni úgy egész könyvet kellene írnom.

98-99. Népmeséinkben, valamint más népekéiben is gyarkori inditék az elzárt szoba amelybe a mese hősének, vagy hősnőjének, a belépést tilalmazzák de amelybe ez végül, kíváncsiságból mégis benyit, de saját kárára és veszedelmére.

Ezen indítéknak biztos megfejtése még nincsen és ilyet, sajnos, magam sem tudtam még találni, bár sejtem hogy itt tulajdonképpen két vagy három indíték vegyült össze, akkor amikor az indítékok igazi értelme már feledésbe ment. Az egyik az volna amely szerint ott fogságban sárkány (néha férfi) van elrejtve. Itt, amidőn férfiról van szó, ez más indítékból került oda, amidőn pedig sárkányról, akkor ez a telet, hidegséget, sötétséget, vihart, viharfelhőt jelképezi. A sárkány fogva, de a mesehős (Nap) kiszabadítja, mire ez a hősnőt (Föld, növényzet) elragadja (tél), de akitől a hősnőt a mesehős utóbb mégis visszaszerzi (nyár). Egy általam Erdélyben hallott mesében azonban a sárkány a tengerből jön ki és tiltott szobáról nincsen szó, ellenben a hősnő, apja tilalma ellenére, szökik ki a kertbe, ahonnan a sárkány elragadja. A sárkányról csurog a víz (eső), szárnyai szélvészt keltenek, amiszerint a sárkány itt a viharfelhő megszemélyesítése. Ezt erősíti meg azon más magyar adat amely szerint ahol a röpülő sárkány farka a földet érinti ott mindent össze-vissza tör. Ez kétségtelenül a tölcsérszerű, hosszú szélörvény (forgatag, Windhose) amely valóban óriási, hosszú farokként nyúlik le a felhők közül és ahol a földet éri ott tényleg iszonyú pusztítást visz végre útja egész hosszában.

Tény, hogy népmeséink a sárkányt vízzel, esővel, viharral szokták kapcsolatba hozni; való igaz pedig hogy az esőt, amely a Nap melege folytán a tengerből, vizekből fölszálló párából lesz, tehát tulajdonképpen a Nap okozza, valamint való igaz az is hogy a szelet, vihart is a hőmérsékletváltozások révén szintén a Nap hozza létre (amivel tehát őseink szintén tisztában voltak). Ámde így nincsen még teljesen megfejtve az hogy miért mondatik miszerint a sárkányt a mesehősnő tartja fogva, amit azonban a mesehős elől el akar titkolni. Az hogy a sárkányt fogva tartja, megmagyarázható ugyan azáltal hogy a sárkány az esőt tartalmazó viharfelhő lévén, így a fogvatartás azt jelenti hogy hiszen a víz a Föld vonzó hatalma révén le van kötve a tengerben, más vizekben sőt a föld alá is és hogy csak melegével maga a Nap (a mese hőse) szabadítja innen föl, hogy fölszállhat a levegőbe. (Ami tehát ismét őseink természetismerete egy bizonyítéka volna.) De ez sem magyarázza meg az eltitkolás indítékát valamint azt sem hogy a fölszabadult sárkány a mesehősnőt elragadja. Mindazonáltal az hogy némely népmeséinkben a fogvatartott sárkányról még az is mondatik hogy ez a mesehősnő várában egy földalatti helyiségben van leláncolva, ahonnan a mesehős szabadítja meg, tehát fönti föltevésemmel tökéletesen megegyezik.

Miután azonban az eltitkolás és az elragadás indítéka így nincsen megfejtve, ebből azt következtetem hogy tehát az egészen más mese indítékaival való összevegyülés érintkezőpontja épen itt van. Szerintem itt a „Halott vőlegény" mese- és balladatípussali összevegyüléssel van dolgunk, amelynek eredete ősrégi, és véleményem szerint azt bizonyítja hogy őseinknek arról is volt tudomása, miszerint egykor a Nap még nem volt oly tüzes mint ma, s fényt, meleget igen keveset árasztott. Akkor egy ideig a Hold volt a Föld Napja és termékenyítője, ami annak is oka hogy mentül régibb időkbe megyünk vissza annál inkább holdkultuszt találunk a későbbi napkultusz helyett. Eszerint a Hold egykor ködszerű, csak némi sűrűbb állagú maggal bíró üstökös volt, amely egyszer a Föld közelébe kerülvén, ennek vonzóereje miatt bolygójává lett. Ez aztán,

kisebb tömege voltán gyorsabban tüzesedett ki de gyorsabban is hűlt le. Ámde egy ideig tüzes Napként árasztott termékenyítő hőt és világosságot a Földre. Ma azonban a Hold teljesen halott, és szerintem ez a „Holt vőlegény” indíték eredete. Vagyis : ma a Föld a Nap kedvese, szeretője vagy neje, mert a Nap termékenyíti, de ezelőtt a Hold volt az, amit természetesen a mostani „vőlegénye” vagy szeretője elől titkol. Sőt ez juttathatja eszünkbe népmeséink „Vörös vitézét” is, aki egy ideig a mesehősnőt hatalmába keríti de akit utóbb a mesehős legyőz. Kétségtelen ugyanis hogy a Hold, mielőtt egészen kihűlt volna, egyideig vörös fényű is kellett legyen, holott a Nap meg mind ragyogóbbá lett. Azt pedig hogy a hősnő volt kedvesét fogva tartja, ez esetben az magyarázhatná meg hogy a Hold a Föld bolygójává válván, annak valóban foglyává lett.

Hogypedig a „Halott vőlegény” ismert meséje ősmagyar eredetű, azt az alábbiakkal bizonyíthatom be, előbb azonban, rövidítve, ide teszem magát a mesét is : Leánynak vőlegénye volt, ez meghalt, a leány hamarosan feledte és más jegyesévé lett. Egy holdvilágos éjszakán, éjfélkor ablakán valaki kopog. A leány kinéz és látja hogy fehér ló hátán, fehér ruhában halott vőlegénye van ott. Követeli hogy a leány jöjjön vele. Ez, mintegy igézet alatt, szótfogad. A halott maga elé veszi lovára és viszi. Útközben nehányszor így szól :

Szépen süt a Hold,Megy egy élő meg egy holtFélsz-e angyalom ?

A lány, bár halálosan fél, ezt nem meri mondani hanem mindannyiszor azt feleli hogy amíg vele van, nem fél.

Az indíték ősmagyar volta bizonyítékai ezek : A Hold ma valóban holt égitest (régibb nyelvünk szerint holt = halott) de csak a magyarban azonos a Hold és holt szó. De tény az is hogy a Hold egy teljesen kihűlt égitest, ám ismét csak a magyarban azonos a holt és a hült szó. Őseink tehát tudták hogy a Hold egy kihűlt és holt égitest, ami tehát ismét természetismeretük egy bizonyítéka. De legnagyobb csodálatot kell bennünk keltse az is, hogy a magyar nyelvben mindez így ki is fejeződik. Mindenesetre tény az is, hogy a teljes élettelenség a hidegséggel, kihűléssel is azonos. Láttuk pedig hogy őseink a Holdat holt emberrel is jelképezték. Mi több a mese némely változatában az is mondatik hogy a halott vőlegény a lányt megcsókolja de ajkai jéghidegek, amit a lány érezvén, ezért is borzadva fél. Mondatik az is hogy talpig fehér ruhában van, ami meg a Hold fehér fényét jelenti. Hogy meg ő maga a Hold, amellett tanúskodik az is hogy holdvilágos éjszakán jelenik meg. A legérdekesebb azonban az hogy fehér lovon ül. A régieknél ugyanis a Holdat általánosan szokták volt fehér ménlóval is jelképezni, a Holdat pedig szintén megszemélyesítő és fehér ménlovon lovagolva ábrázolt Holdisten nevén Mén, Ménes, Min.

A görögben méne = Hold, mén, menos = hónap, és a magyarban is a hónap szó eredetileg holdnap volt. A latinban mensis = hónap. A germán nyelvekben Món, Mond = Hold. Roscher W.H. „Lexikon der griechischen Mythologie” című művében (II/2., 2687. old.) írja hogy Mén holdisten kultusza Kis-Ázsiából származott a görögökhöz is, amihez azonban hozzá kell tennünk, hogy kultuszát a rómaiak is átvették. Mindezen men, menes, mensis, mon, mond alakú szavak vagy nevek pedig tökéletesen egyeznek mén = hím-ló szavunkkal, láttuk pedig hogy a „holt vőlegény” fehér lovon ül.

231 Fáy Elek pedig („A magyarok őshona” - Budapest, 1910. 189. oldal) így ír : „Mén Holdisten még a késő római császári érmeken is rendszerint lovon ülve ábrázoltatik.” Azonban lova első lábai vagy emberi lábak, vagy épen emberi kezek. Mindezek tehát arra vallanak, hogy voltaképen e ló tekintendő az istenségnek, amelyben pedig az istenség neve útján a magyar mén (= csődör) ismerhető fel. Részemről pedig nem hallgathatom el azt sem, hogy épen egy rokonnépünk, a vogul, az állatok első lábait nem nevezi lábaknak hanem azok „kezei”-nek. Vagyis tehát egy állat első lábai kezekkénti ábrázolása szokása vajon nem az egykor Itáliában is élt ősnépeinktől hagyományoztatott-e a rómaiakra ?

Ámde azonos ezen Mén holdistenség neve és a magyar mén hímségi szó még a magyar megy ige

mén változatával is. Régibb nyelvünkben ugyanis és a népében több helyen ma is : „el megy” vagy „a Hold föl jön és le megy” helyett „el mén” vagy „a Hold föl jön és le mén” mondatott, illetve mondatik ma is. Viszont irodalmi nyelvünkben is a „menni, elmentem, mendegélni” alakok vannak meg, amelyek közül az utóbbi meg épen a német Mond = Hold szóval egyezik. A Hold, illetve a Holdisten a mythologiákban mint a haladó idő mérője épen úgy mint a Nap a menő, haladó, futó idő megszemélyesítőjeként is szerepelt, de ugyancsak a menés, haladás, futás jelképe volt mindenkor a ló is és épen ezért ábrázoltatott a Holdisten ló hátán és ezért lett a Hold jelképe a ló. Ámde épen a magyarban teljesen azonos egymással a mén ige és a mén ló-hímségi szó. Viszont csakis a magyarban azonos a Hold szó a halad igével. Görög kalendosz = út, ami a magyar kelni, tovakelni = haladni, tovahaladni igével azonos. Latin-olasz callis, calle = út, ösvény, utca, az albán nyelvben kalon = halad. Továbbá a magyar idő szóval teljesen azonos a szerb ide = megy, azaz mén, és a germán Időistennő Idun neve. Tudjuk hogy népünk a Hold szót Hód nak is ejti, és íme a szerb nyelvben hoditi, hodati = menni, járni, mendegélni. Oromo adema = haladás.

Látjuk tehát hogy mind e szavak egyazon eszmekörből : a Hold-idő-haladás-ló eszmeköréből valók de látjuk egyúttal azt is hogy e tényt megállapítanunk csak a magyar nyelv segítségével lehet.

Mind az elmondottak voltak tehát azon elemek amelyekből a szóban lévő mai meseindíték összevegyülés által kialakult és amelyet a költeményembe azért vettem be mert népmeséinkben általános.

112. Régi nyelvünkben apolni = csókolni. A törökben is öpmek = csókolni.

125-137. Lássad amit az aranyalmáról a 161.-165. oldalakon írtam.

141-148. A koszorú is, úgy mint a párta, a szüzesség jelképe volt, elszakadása valamint földreesése is a szüzesség elvesztését jelképezte. Innen származik azon népi mondásunk is : „Elejtette a pártáját.” „Elvesztette szüzességét.” Úgyszintén az asszonnyá lett nő, aki már főkötőt visel, többé hajadonfővel nem járhat, illetve csak vagy főkötővel vagy kendővel bekötött fejjel. Kontyot is csak asszonyok szoktak volt viselni, míg leányok vagy hajfonatokat vagypedig, ünnepélyesebb alkalmakkor, kibontott hajat. A hajnak állandóan befonva viselése mindkét nemnél már csak későbbi szokás volt. De a pártát vagy koszorút viselő leány azért „hajadonfővel” volt, mivel ezek a hajat csak igen keveset takarták.

Innen származik „hajadon” = leány szavunk. Ellenben népünk véleménye szerint a nő aki egyszer „főkötő alá került” annak „a Nap a haját többé nem szabad lássa”, azaz természetesen férjén kívül más férfi sem. Nem is volt szabad a főkötő alól egyetlen fürtöcske sem kilátszódjon. Bár ma ezt már nem tartják be s hajukat menyecskék, asszonyok is, nagyonis láttatják. Mindez szerintem azon ősi szokással is összefüggésben volt, hogy a nőnek szüzessége megszüntével a haját le kellett vágatnia. A haj utóbb természetesen ismét megnőtt, de a főkötő viselése ezután is kötelező maradott.

Őseink szerint azonban Tündér Ilona minden tavasszal a Nász ünnepe előtt újra szűzleány lett és így lett ismét a Napisten nejévé. (Hasonlót a görög Héráról is mondanak a hitrégék.) Ennek főoka mindenesetre az hogy a Földön is a Természet minden tavasszal újul, amiértis őseinknél minden tavasszal volt egy Nászünnep. Ám a hajlevágásnak, azt hiszem, más jelképes értelme is volt még, amiről alább szólandok.

161. Bíbor régi nyelvünkben és a népében némely helyen ma is, nem pirosat hanem hófehéret jelentett. Piros jelentését csak helytelen szótármagyarázat hozta az irodalmi nyelvbe s az iskola kényszeríti a népre is. Amit ma bíbornak nevezünk, annak régi neve bárson = tűzszín, parázsszín volt.

A szumer nyelvben is babbar = fehér. Északi rokonnépeink nyelvén egy vakítóan fehér színű cethal neve biburga azaz bíborka. Ez rendesen csak delfinnagyságú vagy alig valamivel nagyobb, úgyhogy nevében a kicsinyítő -ka rag megokolt. Latin neve Beluga leucas, míg az oroszok Beljuga-nak nevezik, ami szintén fehéret jelent. Brehm („Tierleben.” Leipzig. Wien 1900. „Beluga”) azt írja róla hogy vakítóan fehér. („blendend weiss”, 611. oldal). Ezért nevezi népünk a fehér menyasszonyi fátyolt is bíbor-nak. (Lássad: Malonyai Dezső: „A magyar nép művészete”, IV. kötet 82-84. oldal.) A bíbort a fiatal asszonyok csak addig viselhetik míg első gyermekük meg nem született, vagyis amíg még „menyecskék”. Ez egy hosszú, igen finom, fátyolszerű vászondarab („sál”) amelyet a fejre tekernek úgy hogy az áll alatt is legalább egyszer átmenjen. A fejen kezdődő részét hat ezüsttűvel tűzik a hajhoz, míg másik vége szabadon lóg és a szél lengetheti.

Malonyai írja : „A menecskeség első időszakát egy jellegzetes fejdísz különbözteti meg, amelynek bíbor a neve, miként a finom fehér vászonnak amelyből készül. E fejdísz 1-1½ méter hosszú, 20-30 cm széles. Egyik végét tűkkel a hajba erősítik s oldalt aláeresztve, az áll alatt elhúzva redősen a fejen körültekerik.

A bíbort, két végén, szines selyemmel vagy szőrpamuttal ékesen kihímezik. Az ilyen hímzés neve bíborvég. A hímzések nehezek, tömöttek. Igy e fátyol vége a könnyű szöveten, a szél lebegtetése ellen nehezék, annál is inkább, mert nem csak kék, vörös és zöld pamutot hanem arany- és ezüstszálakat is alkalmaznak.

A díszítőelemeket feketével körvonalazzák. A bíbor járuléka volt még hat darab réz- vagy ezüsttű, amelyeknek ötvösmunkával készített díszes feje hasonlít ama tűkéhez, amilyeneket régi magyar nősírokban szoktunk lelni. Három tűt balról, hármat jobbról harántosan tűztek a hajba. E tűk úgy állottak a menyecske fején mint a korona ágai.

Hozzá teszem ezekhez hogy ha a bíbor végein nem volna hímzés úgy szélben a bíbor nem szállongana oly szépen ívelten. Megjegyezem még azt is, hogy habár ma a bíbor viselése módját a szokás mintegy meghatározza, de bizonyos hogy ez nem volt mindig így és a nő azt tetszése szerint csavarhatta fejére, nyakára vagy karjára.

Magyarázatok

164. Menyecsketörvény a hajnyírás szokása volt, utóbb azonban már csak a homlokfölötti hajat vágták le, nehogy a főkötő alól belőle valami kilátszódjon. Levágása közben pedig szokás volt a menyecskét azzal vigasztalgatni hogy így majd a főkötő szebben simul fejére.

Említettem hogy a Nap sugarai annak hajaként fogatlak föl, míg hogy a Föld, azaz a Földistennő hajának az Északifényt tekintették. Nem tudom, hogy alábbi sejtelmemben is igazam van-e, de elmondom :

Ismeretes hogy a napfoltok minden 11. évben jelentkeznek nagyobb mérvben, míg máskor néha egészen eltűnnek. De ugyanakkor amikor a Napon nagy napfoltok vannak, akkor lép föl nagymértékben a Földön is a Sarkifény, úgy az Északi- mint a Déli-sarkon; az Északin mindenkor sokkal erősebben, néha annyira hogy az Északifény Magyarország szélességifokain is láthatóvá válik. Mindebből az következik hogy a napfoltok a Napban végbemenő oly nagy delejes mozgalmakkal vannak egybekötve hogy ezek a Földre is hatnak.

Ugyancsak megfigyelték azt is, hogy a nagy Sarkifények után a Földön rendkívül nagy a termékenység, hogy utánuk mindenfelé kiválóan jó termés van úgy gabonában mint a Föld más

terményeiben. Ennek rokonnépeink annyira tudatában vannak hogy ősvallási imáikban is kérnek földjeikre Északifényt. (Kandra Kabos: Magyar mythologia. Eger. 18)7. 269. old.) Azt is megállapították már hogy a Sarkifény tulajdonképen nem a Földből árad ki hanem a Napból árad a Földbe, vagyis hogy az tulajdonképen a Napból a világűrbe szórt elektronoknak a Földbe áramlása, amelyek tehát mintegy a Nap hímporának tekinthetők, ami a Földet megtermékenyíti. E dolgok késztették például Cholnoky Jenőt is e sorok megírására : „Akkor ismerjük csak föl, hogy a Nap mennyire ura a Földnek, s hogy két ilyen távoli égitest is menyire megérzi egymás szíve dobbanását.” („A műveltség könyvtára” kiadás (Budapest.) „A világegyetem” című kötete 146. oldalán.) Amely sorai szerint tehát a Nap és Föld egymáshozi viszonyát ő is szerelemhez hasonlítja holott ősvallásunkfelől akkoriban még alig tudhatott valamit. Soldi-Colbert („La langue sacrée.” Paris 1897. I. köt. 116. old.): „A Nap testét képező szikrákat: élet- vagy lélekatomoknak tekintették az egyiptomiak. Azt tartották továbbá, hogy a lélekatomok folyton úgy hemzsegnek a Napban és a Nap körül, mint a méhek a kaptárban és a Nap folyton lövelli ki magából sugaraiban, amelyek rendeltetése, hogy a Földön emberben, állatban, növényben testet öltsenek.” Ezekben van annak megfejtése is hogy őseink, különösen pedig a tulajdonképeni magyar törzsbeliek miért ábrázolták a napkorongot csupa pontocskával kitöltve valamint a napsugarakat is pontocskák sora által képezve. (Lássad az 234. oldali rajzomon a és b-t. Őseink ugyanis a lelket többek között méhhel, lepkével, madárral valamint ponttal is jelképezték volt és jelképes hitregéik szerint a megszületendő emberek lelkei a Napban rajzanak vagy a Nap és édesanyja, a Nagyasszony (Nagy Boldogasszony) között lakában vannak és onnan szállanak le a Földre hogy itt megtestesüljenek. Ezért mondják a még nemkeresztény mordvin rokonaink hogy a megszületendő emberek lelkei Niski-Páz (a Napisten) és Ange Pataj (a Napisten anyja) háztartásában vannak. (Kandra Kabos: „Magyar Mythologia. 100. oldal.). Ponttal őseink a lelket azért ábrázolták, illetőleg jelképezték, mert a lélek: testnélküli, anyagtalan, a Napból származó erő. Márpedig a mértani pont is térfogatnélküli, testnélküli, anyagtalan. De ugyanezen eszme fejti meg a kereszténység régibb Mária-képein látható testnélküli, szárnyas gyermekfej ábrázolatokat is (234. old. d.), amelyek Máriát mintegy körülrajongják. Hosszadalmas volna kimutatnom hogy ez épen palóc (pelazg, fál, vál, polovc) őstörzsünktől származott a kereszténységbe de elmondom az alábbiakat : E gyönyörű, költői jelképes ábrázolatot a kereszténység bár ősnépeinktől örökölte de már anélkül hogy igazi értelmét tudták volna. Itt ugyanis Mária Tündér Ilona Földistennő helyébe került, az őt körülrajongó szárnyas gyermekfejecskék pedig a Napból jövő és tőle megtestesülést kérő megszületendő emberek lelkeit jelképezik. De ábrázolták ősnépeink különböző törzsei a Földistennőt lepkékkel, méhekkel vagy galambokkal is (Kübele, Szemirámisz.). Egy általam 1908-ban Erdélyben, Daróci János közhuszár bemondása után lejegyezett mese tartalma, röviden, ez :

Királynak szép leánya van, akiről még amikor megszületett egy táltosasszony azt jövendölte volt hogy amikor 17 esztendős lesz, egy sárkány elviszi. Ezért amidőn fölnő, a király többé nem engedi ki a palotából. Egyszer azonban a leány a kertbe kiszökik, kebelén ingét megoldozza és örömében hogy az Áldott Nap ismét sütheti a testet, elkezd gyönyörűen énekelni (valamikor bizonyára himnuszt a Naphoz) kebeléből pedig mindenféle szép virág és arany-búzakalász kezd növekedni, úgy hogy méhek, pillangók és galambok jönnek és a virágokról a mézet, a kalászokból a szemet szedegetik. Azonban énekét meghallja a sárkány, jön, elragadja, de utóbb a mesehős (Nap) megszabadítja.

De a fönt elmondottak fejtik meg azt is hogy népünknek miért szokása ma is — amint azt Erdélyben többször láttam — virágdíszeket csupa pontocskával körülvenni. (Lássad az 234. oldalon a c rajzot, továbbá : Huszka József: „Magyar ornamentika”. Budapest. 1898. XIII. kép, 1. — XL. szines kép 2, 3, — XLIII. kép. Továbbá : Győrffy István: „Matyó szűrhímzések.” Budapest. Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya kiadása 7, 12. tábla. — Győrffy István: "Jászsági szűcshímzések”. Budapest. 1924. 9-10. tábla. — „Magyar Népművészet”. A Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya kiadása. Budapest. 1928, 39, 183. és 186. oldal.) Ezen pontocskák azonban nem tévesztendők össze a nem szegélyt hanem térkitöltést képezőkkel valamint szemere törzseink kalászos díszei melletti, hulló búzaszemeket jelentő és hosszúkás pontjaival. (Lássad a 234. oldalon

az f rajzot.) És lássad végül mindazt amit erről „A lelkiismeret Aranytükre” című művem 1948-ban megírt újabb és bővített másolata kéziratomban elmondottam az ottani 164-171. oldalakon.

Népünk ma az ilyen pontocskás beszegélyezést már csak annak szépsége miatt és szokáshagyományból folyólag alkalmazza de eredetileg ezen pontocskák is a Napból a Földre származó és itt emberben, állatban valamint növényben is megtestesülést kereső életatomokat vagy életszikrákat jelentették.

Fáy Elek említett művében, szintén ugyanazon oldalon és a következőn, még ezeket is írja: „Hogy a lélekszikrákat valóban méheknek tekintették az egyiptomiak, azt Soldi-Colbert határozottan mondja s ezt ezenfelül egyik u.n. determinativ hieroglifjelnek (mely a naptányért övező pontokból áll) a latin apis-ra (= méh) hasonló apesz neve is bizonyítani látszik. Ennél azonban egy bennünket sokkal közelebbről érdekelő és még közvetlenebb bizonyítékot, sőt olyat szolgáltat Soldi, amelynek segélyével épén a magyar nyelv útján lehet e tekintetben az ősök fölfogását csak megérteni, Soldi ugyanis a Nap termékenyítő működését a Földre lövelt lélekatomok utján: a mehi hieroglifának a görögök által omfalosz (= köldök) nevezett ábrázolatával való összefüggésével magyarázza.

Ez az omfalosz egy tojásalak, amelynek fölülete bele szolgáló lyukakkal van áttörve. A tojás körül aztán, hozzátapadva, a lélek-méhek (Soldi szerint: les ames-abeilles = lélek-méhek) fehér golyócskák alakjában keresik a lyukakat, amelyeken át, megtestesülés végett behatolhassanak. Minthogy pedig ezen omfalosz alapgondolata rejlik — Soldi szerint — : a vízszintesen fektetett tojásalakú s csupa pontokkal képezett mehi hieroglifában, ennek neve az omfaloszba behatolni törekvő lélekméhekkel meglepően fejti meg a magyar „méh” szavunk kettős, azaz méh és anyaméh (= apis és matrix) fogalmainak bsszefüggését. Hogy pedig e gondolatban csakugyan a mi őseink fölfogása nyilvánul meg, azt mordvin testvéreink azon hite bizonyítja ma is, hogy Niski-páz Napisten körül úgy rajzanak a lelkek mint a méhek a méhkirályné körül.”

Látjuk hogy itt úgy Soldi mint Fáy helyes úton tapogatódznak. Ha mégsincsenek a dologgal teljesen tisztában, ennek oka egyrészt az hogy magyar néprajzzal nem foglalkoztak, másrészt az is hogy már az egyiptomiak is az őseinktől átvett ezen dolgokat nem értették meg teljesen és így már ők is zavarokat csináltak.

Ilyen zavar például az „omfalosz” (= köldök) elnevezés is, holott a jel az anyaméhet jelenti (matrix), amely valóban hosszúkás, tojás- vagy somalakú, amely alak őseinknél a nőiség jelképe volt, ellentétben a gömbbel, amely meg a hímség jelképe volt. Ezen anyaméhbe is az ondószálak igyekeznek megtestesülés miatt behatolni, amit tehát őseink már tudtak, de nem tudták sem az egyiptomiak, sem a görögök. Hogy nem tudták, mutatja az hogy ezen „tojásalakot” lyukakkal áttörtnek ábrázolták, amely lyukakon át behatolóknak képzelték az lélekszikrákat vagy lélekméheket. Holott ilyen lyukakra ott nincsen szükség mert az ondóállatkák az anyaméh egyetlen természetes nyílásán át hatolnak belé.

A Napban és a Nap körül rajzó „méhek” tehát onnan kiindulók, az „omfalosz” azaz a Föld, a nő, nőstény állat vagy virág körül rajzó lélekméhek, gömböcskék (hímpor, amelyet méhek, lepkék is szállítanak) pedig egyúttal az ondóállatkákat, azok nyüzsgését, rajzását és behatolni, megtestesülni igyekvését jelentik.

Mindezt a legvilágosabban bizonyítják az udvarhely-megyei kapukon főhelyen, a kiskapu fölötti táblán lévő azon napábrázolatok amelyeket szintén gömböcskék, mindig fehér színűek, vesznek körül.

Lássad e fönti rajzot, a tábla helyzetét a 215. oldalon ábrázolt udvarhely-megyei kapun, magát a napábrázolatot az 234. oldalon e-vel jelezve, továbbá Huszka József „A székely ház” című művében a VIII, IX. X. és XI. táblákat.

Midőn aztán ezen napábrázolat értelme a kereszténység

folytán némely helyen kezdett feledésbe menni, sőt valószínűleg egyháziak részéről üldöztetett is, helyébe hol családi hol meg országcímer került; ami azonban mégis bizonyítja hogy e hely a kapun és az egykor ott volt jel mily főfontosságúnak tartatott.

Igen sok kapun azonban a régi jel napjainkig megmaradott, ami pedig szerintem nem csak azt bizonyítja hogy a székelység egyrésze még néhány századdal ezelőtt is nemcsak ismerte a kapuin levő jelképek értelmét de titokban ősvallásunkhoz még mindig ragaszkodott is, mert hiszen „jó keresztények” kapuikon ilyen „pogány” dolgokat nem tűrtek volna.

Nem érdektelen itt az Amerikából származó napraforgót megemlítenünk, amely Peruban a Napisten szent virága volt, és nem lehetetlen tehát hogy nem csupán azért mert alakjával sugárzó napkorongra emlékeztet, hanem azért is mivel tányérja csupa pontból képezettnek tűnik föl.

Ha azonban a napfoltok és a sarkifény egyidejű 11 éves időszakonkénti nagymérvű jelentkezését jelképesen a Nap és Föld szerelmének tekinthetjük, akkor ezzel nem egyezik az hogy hiszen a Nap minden tavasszal azaz tehát minden évben egyszer ébreszti termékenységre a Földet, amiértis őseink a Nap és Föld valamint saját ifjaik és leányaik nászát is a tavaszi napéjegyenlőségkor ünnepelték. Ámde a 11 éves nagy időszakon kívül van a napfoltoknak és sarkifény növekedésének még egy kisebb de megállapítható időszaka is, amely minden esztendőben épen a tavaszi és őszi napéjegyenlőségek idejére esik (Lássad: A műveltség Könyvtára, „A Világegyetem” című kötete 145. oldalát (Budapest, 1906.), azt pedig tudjuk hogy Földünk déli féltekéjén a tavasz a mi őszünkkel és a nyár a mi telünkkel van egyidőben. Másrészt: a jelképezések hiszen csak jelképezések, a Nap és Föld pedig csak égitestek, nem igazi emberi személyek ! Ezt nem szabad felednünk, nem szabad mindent szószerint vennünk és nem is szabad tehát azt kívánnunk hogy a jelképezések minden kis részletükben is a valóságot tökéletesen födjék. Elég csodálatosak hiszen az egyezések így is !

173-177. Őseinknél a fejedelem megválasztása egyúttal mindig annak násza is volt és a legrégibb időkben nőtlenül fejedelemmé senki sem lehetett, aminek a mai „pünkösdi király” választása népszokásainkban annyiban van meg emlékezete hogy még nemrég ugyanakkor a lányok is választottak maguk közül „pünkösdi királynét” és a két megválasztott utóbb többnyire házaspár is lett.

Őseink legrégibb edényei egyike, különösen a magyar törzsnél egy kemény és sárgahéjú kabakféle tök héjábul készülő, félgömbalakú csésze volt de amely egyúttal sapka- vagy kalapféleként is szolgált. Mai ízlésünknek ez bármennyire nem is felel meg de régen kalapba merítve vizet inni szokás volt és gyermekkoromban a népnél a patak partján ezt magam is többször láttam. Úgyszintén számos mondában és mesében szó van a kalapban vagy sisakban hozott vízről.

A magyar korona legbelső része eredetileg sima aranycsésze volt. Úgy a pántok mint a diadém is csak később forrasztattak rája. E sima csészealakú korona azonban még ősi, kereszténységelőtti korból származott.

Ősrégi idők óta a minden évben a tavaszi napéjegyenlőség előtt megtartott játékokban, versenyekben (futás, ugrás, bírkózás, labdázás, súlydobás, tánc, éneklés, versköltés, zenélés, talánymegfejtés, mesemondás stb., stb.) kitűnt és megválasztott fejedelmet a kereszténység előtt ilyen sima, csészealakú aranykoronával — de eredetileg csak tök héjjából valóval — koronázták volt meg. E megkoronázás pedig egyúttal a nász jelképezése is volt, mivel a fejre tett csésze, mint edény, mint üreg (negativum): a nőiséget jelképezte, míg maga a fej, mint gömb: a hímséget, habár természetesen a nyílásával lefelé fordított csésze, félgömbként (positivum), amidőn már a fejen volt, ismét a hímség és a fölkelő Nap jelképévé lett. Mai nap is a sportversenyeken győzőnek kupát azaz csészét adnak győzelme jutalmául. De senki sem tudja már hogy miért épen kupát ? Holott hiszen bármily más tárgyat is lehetne, például természetes avagy aranyból vagy ezüstből való koszorút, virágot, vagy mittudom; botot, érmet, baltát, kést, kardot, tányért, könyvet ! Ha tehát általánosan épen kupát adnak, úgy e szokás bizonyára ősi hagyományon alapszik. Amely szokása igazi értelmére azonban, mivel hiszen ősnépeinktől származik, csak ősvallásunk behatóbb ismerete

segítségével jöhetünk rá. Némelyütt, például Norvégiában, esküvőjükkor, a fiatal párok valóságos királyi koronát uránozó díszt kapnak fejükre. Viszont a görögkeleti egyház szokása szerint ugyanekkor a fiatal pár koszorút kap fejére. Más törzseinknél ugyanis nem csészealakú koronát tettek a győzedelmes és fejedelemmé illetve fejedelemnővé megválasztott fejére hanem koszorút, éspedig törzsek szerint más-más virágokból vagy levelekből készültet, aszerint hogy az illető törzsnél mely növénynek volt vallásos szerepe.

Kétségtelennek is tartom hogy például az ilyen alakú koronák eredete a köralakú korcba tűzdelt írisz liliomok voltak és ez tehát valószínűleg kabar törzsünktől származott, akiknél ez szent virág volt. Hogypedig a megkoronázás és megkoszorúzás egymással azonosuló dolgok voltak eredetileg, ezt nem csak a föntiek bizonyítják hanem az is hogy fejedelemmé, királlyá őseink régen csak a versenyeken, játékokban, küzdelmekben győzedelmeskedő kiválókat választották meg, ugyanúgy mint ma a pünkösdi királyt, hogy régen úgy nálunk mint az újabb népeknél is a kiváló költőket, diadalmas hadvezéreket, császárokat babérvagy olajág-koszorúval tüntették ki, eredetileg igazival, majd ezüstből vagy aranyból valóval is, sőt a fölsőbb iskolákat bevégzett ifjakat is. Innen a laureatus latin szó, amely levizsgázott-tat jelent de amelynek tulajdonképpeni értelme : babéros, mivel latin laurus = babér. Sőt a latinban a laurea szó nem csak jó eredménnyel levizsgázottságot hanem diadalt (azaz dicső győzelmet) is jelentett.

És íme, a latinban és olaszban corona (olvassad: koróna) = korona, de a koszorú megnevezésére is e szót használják; márpedig e szó kétségtelenül az ősmagyar kor = kor, karika, korong, kerek, gyűrű szóból származik, a nőiséget jelentő ona szóval megtoldva, mivel a karika, gyűrű nőiségi jelkép volt. Ezen korona szónak egyébként megfelel a csagatáj-török kürün = kör szó, de összevethető vele akár a mongol küria = gyűrű szó is. Használatos ugyan az olaszban és latinban ghirlanda és sertum is a koszorú megnevezéséül, csakhogy ezek fűzért általában is jelentenek (feston), másrészt azonban ezen ghirlanda szó is a magyar kör szóval vethető össze.

Hogy a pápa I. István királynak koronát küldött volna és hogy eszerint csak ő tette volna meg királynak, alighanem csak jóval későbben kitalált mese, mivel azon időkben a pápáknak még nem volt oly hatalma vagy befolyása hogy királyválasztásban szavuk lett volna. Az „Atheneum” által kiadott „A magyar nemzet története” (Budapest, 1895.) I. kötete 243. oldalán olvashatjuk: „Minden korban hajlandók voltak a történelemírók az elmúlt eseményeket, a régi intézményeket saját koruk, saját fölfogásuk szemüvegén át nézni.

Nem szabad tehát szem elől téveszteni, hogy Magyarország első összeköttetéséről a római curiával csak VII. Gergely pápánál későbbi tudósítás maradt fönt; oly tudósítás, amelynek írója, akaratlan is, a pápai szék és a királyi hatalmak viszonyát Szilveszter pápa korában is olyannak képzelhette csak, aminő az ő idejében volt.”

E történetíró a német Hartvik volt. Az említett mű 243. oldalán még ezt is olvashatjuk : „Szilveszter pápa korában a pápaság nem rendelkezett királyi koronákkal, azokat nem osztogatta és azoktól senkit meg nem fosztott, amint ez később annyiszor megtörtént.” Hogy az egész koronaküldés nem más, mint mese, legjobban kitűnik Hartvik saját elbeszéléséből, amely szerint a pápa gyönyörűművű koronát készíttetett egy lengyel herceg számára, őt királlyá kinevezendő. Éjjel azonban álmában látomása volt, amelyben megjelent neki Isten küldötte aki azt mondotta neki hogy az Úr, ismervén kik az övéi, azt akarja hogy ama koronát ne a lengyel hercegnek küldje hanem egy ismeretlen nép hercegének aki követei holnap nála megjelendenek hogy tőle koronát és apostoli áldását kérjék. (Lássad ugyanott a 245. oldalon.)

Ma tisztában vagyunk azzal hogy az ilyen, az isteni akaratot közlő látomások és álmok többnyire történetírók, papok ájtatos költeményei.

Az említett mű 246. oldalán (I. kötet) még az is kiemelve, hogy régebbi kútfők a pápa koronaküldéséről mit sem tudnak, holott írnak úgy István koronázásáról valamint magáról a

koronáról is. Úgyhogy bizonyossá válik, hogy az egész nem egyéb mint Hartvik kegyeletes költeménye.

A magyar korona belső, csészealakú részéről áll még a Meyer-féle lexikonban (Meyers Lexikon. Leipzig-Wien. 1897. „Stephanskrone” cikk alatt), hogy „Goldblechhaube”, ami magyarul annyi mint „aranybádogsapka”. Ezt az említett lexikon kétségtelenül régebbi adat alapján írja így, mert ezen aranybádogcsésze jelenleg a koronában már nincsen benne, mivel amikor Ferenc József koronázásakor a koronát belül a koronázandó-király fejéhez, belealkalmazott béléssel előre hozzáalakították, akkor az aranycsészét belőle az osztrákok kivették és aranyszövetből való sapkával pótolták, ami ma is benne van, amint ez a koronáról készült fényképeken is világosan látható. Ismeretes hogy a királyi vagy császári koronák belső, sapkaalakú része mindig piros bársonyból való.

Ha tehát a magyar koronába csak ennek ellenére aranyszövetsapkát tettek, ez azért történt, hogy a csere föl ne tűnjön. Hogy aztán a kivett aranycsészével mi lett, hogy az hova került, senki sem tudja, amiből az következik hogy ellopták. Amely lopás pedig úgy lehet nem is az aranyérték miatt történt hanem azért mert voltak akik a koronát kezelvén, észrevették annak kereszténységelőtti ősmagyar eredetét. Talán volt belsejében valamely ősi rovásírásos fölirat vagy valamely más jel is, azt pedig igen jól tudjuk hogy az osztrák uralomnak mindenütt voltak kémjei, ez uralom pedig mindig és mindenütt igyekezett minden olyat eltüntetni, megsemmisíteni ami a magyarság nemzeti büszkeségét, öntudatosságát emelhette. Másrészt a katolikus egyháznak meg az volt érdekében hogy a korona a pápától származtatásának ellentmondó bármely adat tűnjön el, mivel mindig hangoztatott fölfogásuk és elvük volt, hogy a korona a pápától származván, azzal csak katolikus uralkodó koronázható meg — amilyenek a Habsburgok —, értsed: hogy Magyarországnak nem lehet protestáns királya, mivel így a katolikus egyház nem részesülhetne olyan pártfogásban mint amilyenben részesül Habsburg uralom alatt.

Tökéletesen félgömbalakú aranybádogcsészét őseink sírjaiban többet találtak már (Nagyszentmiklósi kincslelet, szilágysomlyói kincslelet. Lássad képeket a föntemlített mű I. kötetében), amelyek némelyikén egyik oldalon karika vagy csatt is van hogy övön függve viselhető legyen, úgy ahogyan népünk némely vidéken övéről függően, baloldalt csészét, természetesen már csak fából faragottat, napjainkig is viselt, amint azt fiatalkoromban magam is többször láttam. Bátky Zsimond a „Néprajzi Értesítő” 1928. évi II. füzetében egész sorozat ilyen csészét mutat be.

Gyárfás István „A jász-kunok története” (Kecskemét 1873J című művében az 55, 57, 116. és 353. oldalon részletesen elmondja hogy régi szkítáknál a csészének mily nagy szerepe volt és többek között idézi Hérodotoszt is, aki írja, hogy a szkíták halottaik sírjába aranycsészét is tesznek. Majd idéz egy Fekete-tenger melléki mondát amelynek lényege ez : Heraklész a szkítai Hüles földjén járva, ott egy leánnyal szerelmi viszont köt. Amidőn távozik, a nőhöz így szól : Aki megszületendő fiai közül ez ijjat úgy feszíti mint én és ez övvel magát úgy övezi mint én, arra hagyjad földed. Ezzel Heraklész átadott neki egy ijjat és egy övet, amelynek végeresztékén aranycsésze függött s ezen csésze emlékére még most is a szkíták övükről lefüggő csészét viselnek. (Herodotosz IV. 8, 9, 10)

Mindebből tehát kitűnik hogy szkíta rokonnépeink is övükön ugyanúgy csészét viseltek mint népünk napjainkig és hogy e szokást Heraklesz, azaz Magyar Napisten, hitregebeli ősatyánktól származónak tartották. Mivel pedig őseink mindenkori választott fejedelme a Napisten földi helytartójának, leszármazottjának és minden magyarok közül legméltóbb fiának tekintetett, illetve a Nap Fiának is neveztetett, ennélfogva bizonyos hogy magyar törzsbeli őseinknek is volt egy ősidőkből származó szent csészéjük amelyet Magyar Napistentől (Heraklésztől) öröklöttnek tarthattak. Ez volt tehát az amely a magyar korona legbelső részét képezte mindaddig míg az belőle gonoszul ki nem oroztatott.

Az elmondottak fejtik meg azt is hogy a magyarság egészen a legújabb időkig a „magyar szent korona” (ahogyan általánosan neveztetett) iránt oly nagy és misztikus tisztelettel volt, amilyen tisztelet más népeknél azok királyi vagy császári koronája iránt ismeretlen.

Gyárfás István, említett műve I. kötete 55. oldalán elmond Diodorus Siculus nyomán még egy másik szkíta mondát is, amelynek meg lényege ez : A szkíták földén élt egyszer három fivér.

Elébük egyszer az Égből aranyból való eke, járom, kétélű bárd és csésze esett le. A két idősebb fivér föl akarta venni de láng csapott ki belőlük, midőn azonban hozzájuk a legfiatalabbik közeledett, a láng kialudott, úgyhogy a tárgyak az övéi lévén, ő a Szkítaföld királyául elismertetett. — Kétségtelennek tartom hogy e monda a mi „Isten kardja” ősregénkkel közös eredetű, amely kard szintén az Égből hullottnak mondatik és amelyből eleintén szintén láng csap ki és amely aztán Atilla királyé lesz. A kétélű, fokosszerű csatabárd ősnépeink egyik fegyvere volt, a csésze a királyságot illetve a királlyá választandatást jelentette, míg azon körülmény, hogy eke és járom is említtetnek, azt teszi kétségtelenné hogy őseink eredetileg földművelők voltak, amit annyi más bizonyíték alapján már vagy 40 éve állítok.

Elfogadhatjuk tehát hogy őseinknél tökhéjból, fából, posztóból, aranyból vagy más fémből való félgömbalakú csészék hol edényként, hol pedig kalap, sisak és királyi koronaként is használhattak.

Benedek Elek (Magyar mese és mondavilág) „A zöld királyfi” című meséjében a mesehős tökhéjjal merít az élet vizéből, kabaktök héjját pedig népünk víztartóés ivóedényül ma is használja.

Véleményem szerint ép azért mert ősi csészekoronánk még „pogány” eredetű volt, első keresztény királyaink azt — kivéve koronázásukat — sohasem használták. Régi ábrázolatokon (Bécsi képes krónika, Turóczi krónika, régi királyaink pecsétjei stb. Lássad: „A magyar nemzet története”. Budapest 1895. II. kötet) régi királyaink soha sincsenek ezen csészealakú koronával a fejükön ábrázolva hanem csakis ilyenfélékkel. Ez pedig bizonyára nem lett volna így ha a koronánk valóban a pápától származott volna, mert hiszen azon nagyonis keresztény korban akkor tüntetőleg épenhogy minden alkalomkor azt tették volna fejükre, magukat mindig azzal ábrázoltatták volna és nem is tűrték volna hogy őket bárminő más koronával ábrázolják. Bár irtóztak tehát tőle, annak dacára is hogy már két keresztény dísz is rakatott rá (az egyik a pántok, a másik a diadém), de tőle való félelmük ellenére is őrizték azért mert az egész magyar nép, a kereszténység dacára is, szent borzalommal tisztelte és királyi méltóságot vele való megkoronáztatás nélkül el sem tudott volna képzelni, illetve enélkül senkit királyául el nem ismert volna.

Említésre méltó még, hogy magyar szokás volt koronánkat fénysugarakkal körülvéve azaz sugárzóan ábrázolni, ami meg is okolható avval hogy a félgömbalakú aranycsésze valóban a fölkelő Nappal hasonlítható össze és hogy őseinknél a fején lévő, azaz nyílásával lefelé fordított aranycsésze valóban a fölkelő Nap jelképe is volt. Hogy a koronát sugárzóan ábrázolni nálunk valamely tudatalatti, ösztönösen átöröklött visszaemlékezésből származott-e vagypedig a gondolatot egyszer valaki vogul rokonaink napénekeiből merítette, amelyek szerint reggel a Napisten fején tündöklő aranysapkával kel föl, eldönteni nehéz volna. A magyar szokást utánozva, utóbb az osztrákok is elkezdték császári koronájukat így, sugárzóan ábrázolni, majd őket ebben más országokban is utánozták; mivel azonban mind e más koronák nem félgömbalakúak, ebből is az következik hogy e szokás tőlünk származott, mivel ama más koronák a Napra nem hasonlítanak.

238-377. Már a költemény elején is idegenszerűnek tűnhetett föl az olvasó számára az hogy itt a szerelemben a kezdeményező nem a férfi hanem a nő, vagyis hogy itt Ilona tesz szerelmi vallomást Miklósnak és hívja magához Tündérországába, ami azonban számos népmesénkben így van, valamint így van ez a valóságban is némely olyan népnél amelynél még megvan az ősi nőelvűség és matriarchatus vagy ez még csak nemrégen kezdett megszünni. Így volt ez egész napjainkig például votyák rokonnépünknél is. Jankó János dr. („Votyákok közt” című cikk, „Ethnographia” folyóirat. Budapest 1892. évfolyam 93. oldal) leírja hogy e népnél még a lányok udvarolgatnak a legényeknek és hogy a szerelemben ők a kezdeményezők, épen megfordítva mint a nyugati népeknél. Többször említettem már a Kelet-Afrikában élő, oda ősidőkben bevándorlott galla vagy oromo nevű népet,

amely bár ma szerecsenekkel már erősen keveredett de nyelvileg még ma is rokon a magyarral. Ennek testvérnépe a szintén kelet-afrikai szomáli.

E két népről írva Friedenthal Albert „Das Weib im Leben der Völker (Berlin 1910.) című művében a gallákról (I. kötet, 226. oldal) többek között ezeket írja : „Előfordul hogy a nő kéri meg férjül a férfit, hapedig ez vonakodik, úgy éjszaka belopakodik hozzá fekvőhelyére és ha a férfi reggelig őt nem távolítja el magától, köteles őt feleségül venni. A szomálokról pedig ugyanott a 228. oldalon azt írja hogy a nőknek ezeknél is van kérői joga s hogy a szerelmes fiatal szomál leány hajlamát különböző jelekkel vagypedig egy közvetítő útján hozza szíve választottja tudomására. Mindez tehát a volt nőelvű népek anyajogi társadalma maradványa.

Még szokatlanabbnak tünhetik föl az olvasó szemében bizonyára az is hogy Miklós amidőn a sárkány tőle Ilonát ismételten elragadja, meg sem kíséreli vele harcolni sem a mesében arról említés nincsen hogy Miklósnak valamilyen fegyvere is volna. Bár ez így népmeséinkben ritkábban fordul elő de 1908-ban az egész többszöri menekülési és a sárkány általi üldöztetési meserészt szinte szóról szóra így mondotta volt el erdélyi mesemondóm. De épen ezek mutatják népmeséink ősrégiségét vagyis azok tudományos szempontbóli nagy értékét és csodálatos megtartó erejét, konzervativizmusát, hogy ugyanis a mai általános erkölcsi fölfogásnak és ízlésnek ellenállva, ha nem is mindig de mégis elég gyakran, olyan ősiségeket találunk bennük amilyenek más európai népeknél már alig fordulnak elő, mivel ezeknél a mesék az újabb társadalmi szokásokhoz, fölfogáshoz hozzáalakultak, ami által azonban többnyire nem csak tudományos értékükből de szépségükből is veszítettek, kivetkőztettek.

Szerintem jelen mesénkben itt ugyanis fönnmaradott az Aranykorbeli világ képe, amelyben a férfi még nem harcias, harcot, fegyvereket még nem ismer és, miként e mesénkben is, bajban és rossz ellen még nem képes erőszakkal küzdeni, ellenállani, hanem kitartással, gondolkodással, észbeli fölénnyel, tudással azaz „varázslattal” segít magán, és végül győz. Amit ismert magyar közmondásunk is igen jól kifejez : „Többet ésszel mint erővel !”

295-304. Az isteni igazság : Ilona bünhődik amiért a „sárkány”-nyali, azaz előbbeni urávali, életét Miklós elől eltitkolta volt, Miklós pedig Ilona hátamögött való kiváncsiskodásáért. De ugyanezen isteni igazság nyilvánul meg abban is hogy miután Ilona elkövetett hibáját kiegyenlíti a kígyóvali jótéteménye által, Miklós pedig a szegény öreg asszony megsegítésével, ezután sorsuk ismét jobbra fordul. E fölfogás magyarázza csak igazán meg azt hogy az ősök miért jelképezték az igazságot mérleggel, az ősi egyszerű, kétserpenyőssel. E fölfogás szerint ugyanis az Isteni Igazság vagyis az Örök Törvény (az Égisten) mindig mérlegre tette, mérlegen tartotta mindenki egész életén át elkövetett összes jó és rossz cselekedeteit és amelyek súlya azaz értéke nagyobb volt, aszerint intézte, mérte ki számára sorsát, de úgy a Földön mint a túlvilági életben (az Égi Csallóköz) is. Ez ellentétben van a későbbi, keresztény fölfogással, amely szerint e földön való élete szerint jutalmát vagy büntetését az ember csak holta után kapja meg és amely fölfogás szerint ha ez életben bármily sok jót tett is és bármily tiszta életű volt is, mégis egyetlen „halálos bűn”-ért pokolba, örök kínszenvedésekbe kerül ! E rettentő igazságtalanságot, logikátlanságot az egyházi atyák érezvén, azt enyhíteni azzal igyekeztek hogy a gyónás általi bűnbocsánatot kezdették tanítani, valamint azt is, hogyha az illetőnek nem volt már ideje vagy lehetősége még halála előtt meggyónhatni, akkor bűnei őszinte megbánása által is elérhette azok bocsánatát és így mégis üdvözülhetett !

Hogy ez így menyire logikátlan és kényelmes dolog volna, magyaráznunk fölösleges. E helytelenséget némely egyházi atya szintén érezvén, később a „Purgatorium” vagy Tisztítóhely ősi eszméjét is elfogadták, de már csak a katolikus egyház, de sem az ekkor már elszakadott keleti egyház sem a később elszakadó protestáns egyházak ezt nem fogadták el, illetve ismét elvetették.

Holott az ősök fölfogása szerint, ha az Igazság Mérlegén a rossz csak kissé volt túlsúlyban, akkor az illető egy megfelelő ideig tarló szenvedéssel (a Csallóköz külső szigetei) a mérleget még helyrebillenthette, túlvilági sorsát megjavíthatta, holott az igen nagy bűnös emide sem juthatott be. Megjegyzem azonban, hogy szerintem a túlvilági életről szóló elképzelések a szellemi elhanyatlás kora előtt, szintén csak jelképesek voltak. Vagyis hogy eszerint a halál utáni örök boldogság vagy

örök bűnhődés tulajdonképpen azt jelenti hogy aki tiszta lelkiismerettel, csöndesen, békésen hal meg, annak valóban örök boldogság a jutalma, míg aki gonoszul élt, kötelességeit pedig nem teljesítette és önző volt, az lelkiismeretfurdalás közben, az életbenmaradókat pedig önző volta miatt irigyelve, és tépelődve, hal meg, az valóban örök büntetést szenved mert hiszen a halállal tényleg az örökkévalóságba térünk. Vagyis tehát szerintem eredetileg őseink a „túlvilági életet” is csak jelképesen, nem szószerint értelmezték volt.

296. és 321. Hogy mesehőst megölvén, testét ellensége darabokra vágja de hogy ő utóbb mégis föltámad, ez több népmesénkben előforduló indíték (például „Vas Laci” meséjében is).

Hogy ez mily ősrégi indíték, bizonyítja az is hogy megvan az egyiptomi mitológiában is, ahol Szent, a sötétség istensége, Ozirisz Napistent megölvén, testét darabokra vágja és széjjelszórja, de Ozirisz fia személyében, Hórusz Napistenben föltámad, Széttel megküzd és most ő győzi le azt, ami a Sötétség és a Nap egymássali örök harcát jelképezi. Itt tehát a „sárkány” Széttel is azonosítható, bár ez indíték rokon a „Holt vőlegény” indítékával is. Hasonló indítékösszefolyás úgy népmeséinkben mint régen a mitológiában is gyakori jelenség. Fáy Elek („A magyarok őshona”. Budapest, 1910.) a Szét nevet a magyar setét vagy sötét szóval azonosítja és fölhozza hogy Brugsch Heinrich („Religion und Mythologie der altan Aegypter.” Leipzig 1855) az egyiptomiak Nathor istennőjüket egyik megnyilvánulásában Setatnak nevezték, amely név értelme Brugsch szerint — aki bizonyára nem tudott magyarul — „geheimnissvolle, verborgene, dunkle” = titokzatos, rejtett, sötét. Tudjuk hogy Hathor istennő viszont Iszisszel is azonosul, aki pedig egyik megnyilvánulásában szintén a „rejtelmes, leplezett, aki leplét senki le nem veheti.” Mivel pedig Szét az egyiptomiaknál a sötétség, a gonoszság és a vihar istensége is volt, ennélfogva őt már a régiek is azonosították a görögök gonosz Tifonjával, aki szintén alvilági és viharistenség, úgyhogy már eréven is észre kell vennünk a mi sárkányunkkali összefüggő voltát, de amit még az is növel hogy őt a görögök félig ember félig sárkányszerű borzalmas alaknak képzelték, márpedig a mi népmeséink szerint is van olyan sárkány is, amely habár hüllő de emberszerű alakja van, emberi nyelven beszél és van kardja, buzogánya, sőt lóháton is jár.

De Szent sötétségistennel azonosítandó még a zsidó-keresztény-mohamedán vallás ördöge is, aki nem más mint szintén ősvallásunk sötétségmegszemélyesítő istensége, aki egyúttal az avarok Tűzistenével is azonosult de ennek csak alvilági megnyilvánulásával (földalatti tűz: Vul-kán = Tűz-király), vagyis ez azon mondával függ össze amely szerint az Égisten fiát azért mert tilalma ellenére az embereket a tűzgyújtásra megtanította, büntetésül egy ideig az Alvilágba kárhoztatta és ott, az avar hitrege szerint fakeresztre kötözte, a kun hitrege szerint pedig sziklához láncolta. Az ördögöt a kereszténységben is feketének és denevérszárnyúnak képzelik, nevezik pedig Sátán, Sajtán, Sejtán, Szoton néven is. Hogy setét vagy sötét szavunknak volt a hangos kiejtése is bizonyítja sátor szavunk, amelynek eredeti értelme árnyék, homály volt, aminek megfelel a német Schatten = árnyék. Azt pedig a keresztény vallás is tanítja hogy a Sátán valóban Isten álnok, alattomos ellensége, aki homályból, settenkedve mindig azon fáradozik hogy Isten minden művét és az embereket megrontsa.

Amikor Szép Miklós (a Napisten) lebukott, aranyhajából szálak, kiszakadva fönnakadtak a magas fenyőfákon, vére pedig piroslik a sziklákon. Ez azt jelenti hogy a Nap már leáldozott de piros fénye még látszik a hegycsúcsokon (Alpenglühen), valamint azt is hogy utolsó sugarai még bearanyozzák a fenyvek tetejét. Mindezekben van meg a bibliai Abszolon- (máskép: Absalom, Abszalon) monda magyarázata is, akár csak monda az egész, akár valamely történelmi személyre utóbb alkalmazott szolim eredetű naptiszteleti hagyománnyal van dolgunk, de amiről a Biblia megírói már semmit sem tudtak, mert ha tudták volna akkor ezt a Bibliába nem vették volna, hanem ők csak örökölték a mózesvallás által már rég átalakított mondát. A likai szolimek régibb hazája a tudósok szerint Dél-Kánaánban volt és Jeruzsálem (más nevein Urszolime, Szolima, Hieroszolime) megalapítói is ők voltak, sokkal a zsidók oda való beköltözése előtt.

Szerintem pedig — mivel ősnépeink rendesen nemzeti istenségük nevét viselték — Napistenünk neve Szol, Szolon, Sallon lehetett és fényes, ragyogó értelmű volt. A latinban is Sol = Nap. A régi magyar nyelvben létezett egy sal vagy sall alakú szó, amely fény értelmű volt, de amelynek saly kiejtése is volt, ami aztán idővel népünk nyelvén saj kiejtésűvé is romlott, úgyhogy itt-ott ma is mondják például „sajgó arany” = fényes arany. Ballaginál („A magyar nyelv teljes szótára”. Pest, 1873.) még megtaláljuk salyog = ragyog, csillog, aminek megfelel a finn szalama = villám. (Szinyei József: Finn-magyar szójegyzék. Budapest, 1926.) Innen származott a Salgó helység- és várnév. (Salgó-Tarján és Petőfi „Salgó” című költeménye, amelyben szó van „Salgóvár”-ról, = Fényes- vagy Ragyogó-vár, amely név onnan származik hogy ősidőkben a tetőzeteket szokták volt

aranyozott réz- vagy ilonaüveglemezekkel borítani.)

Említettem hogy régi nyelvünkben a jelző a jelzett után következett. Például: Hegymagas = Magashegy, Becskerek = Kerekbecs (becs, bács, bécs, pécs = vár a besenyők nyelvén). Viszont említettem régi -on képzőnket is (Ugron = ugro). Ezekszerint tehát az Abszolon vagy Abszalon név, eltekintve attól hogy később a zsidók minő értelműnek magyarázták, Aba-salon, Aba-sallon = Fényes-apa, Fényes- vagy Ragyogó-férfi-nak értelmezhető, ami a Napistennek a szolimeknél igen természetes neve lehetett. De meg kell még jegyeznünk azt is hogy szolim törzsbeli őseinknél a galamb neve szalamb, szalambó alakú volt, amely szó őseredetében csak „repülő”, azaz szolim szóval szálló, szálldosó, értelemmel bírt, és amely megvan sólyom szavunkban is, de mivel a galamb a szelídség jelképe is volt, ezért e szónak szelíd, béke és áldott, áldás értelme is lett, amely értelemmel a sémi nyelvekbe is átment. A szolimek egyik szent állata a galamb volt és mint ilyen, nőnemében a nőiséget azaz Tündér Ilonát (Vénusz, Szemiramisz), hímnemében pedig a lelket is jelképezte. A szolimek kánaáni szent fővárosa Ur-Szolima neve tehát Galamb-város és egyúttal Béke- város értelmű volt (ur = kör, gyürű és város, azaz körülkerített, fallal körülvett hely, ugyanúgy mint a mi Arad városunk nevében. Ismeretes pedig hogy az Ó-korban Szíriában is állott Arad nevű város.) Igen valószínű tehát hogy Ilona neve a szolimeknél Szolima, Szalóma alakú lehetett és hogy Jeruzsálem és annak temploma is az ő idejükben még Ilonának azaz tehát Szalómének voltak szentelve.

Tény hogy a városokat őseink mindig nőiségként fogták volt föl (sokaság, számosság), úgyszintén a nem toronyszerű épületeket, templomokat is, valamint tény az is hogy Jeruzsálem régi nevét a tudósok is Galambvárosnak, Békevárosnak magyarázták, de természetesen már csak a sémi nyelvekből. Ám hogy a magyarázat mennyire helyes, kitűnik abból is hogy a jeruzsálemi templomban még a zsidók korában is galambokat árusítottak, amiről a Bibliában is szó van. Márpedig úgy a mi Ilonánk mint a vele azonos Vénusz-Szemirámisz-Asztarte-féle istennők szent és jelképező madara is a galamb volt. Mai népszokásokból viszont tudjuk hogy régen szokás volt vásárokon kalickában galambokat árusítani azzal hogy jószívű emberek, azok árát kifizetve, azokat szabadon bocsáthassák, eredetileg: az Istennő tiszteletére. Amely szokás ezen tulajdonképpeni értelme a kereszténységben már feledésbe ment, majd eldurvuló népeknél oda vadult el hogy az így elszabadított galambokra régebben nyíllal, utóbb puskával lövöldöztek és a legtöbb galambot eltaláló lövészt díjjal tüntették ki. Említettük hogy a galamb Szolima (azaz Tündér Ilona, Vénusz-, Afrodite- Szemiramisz) kedves, azaz szent, madara volt.

Mykénéi sírokban Schlieman talált nehány ilyen, vertaranyból való apró díszt, amelyek a rajtuk lévő lyukak illetve tövisek segítségével valószínűleg a ruhákra voltak varrva illetve tűzve. (Görögelőtti kréta-mykénéi ősműveltség.) E díszek Schliemann szerint is Afroditét és galambjait ábrázolják.

Igen valószínű tehát hogy ugyanott ahol a zsidók temploma állott, már a zsidók bevándorlása előtt is állott Szolime istennő temploma vagy talán Abaszolon és Szolime közös temploma és amelynek talán csak romjaira építé Salamon király az újabbat, amelyben azonban a galambok kultusza, ha ennek igazi értelme már feledésbe is ment volt, mégis továbbra is fönnmaradott. Mi több, föltünő hogy Salamon neve is egyezik mind az elmondottakkal, róla pedig ugyancsak a Biblia azt is mondja hogy hajlott a „pogány” szokásokhoz. Nem lehetetlen tehát hogy e nevet (= béke-ember) épen a szolim hagyományok alapján és ezek kedvéért vette föl.

Érdekes még fölemlítenünk hogy a hegy neve amelyen a templom állott Moria, ugyanaz tehát amelyre a Biblia szerint, Ábrahám ment volt föl fiával hogy ezt ott Istennek föláldozza; amiből az következtethető hogy e hegy volt az amelyen ősidők óta, már amikor ott még semminemű templom sem állott, már Kánaán őslakói is, a többi régi népnél szokásos emberáldozatokat mutattak volt be. Amivel egyezik a hegy neve is, mert a mor, mori, mors, mord szóalak különböző nyelvekben feketeséget, halált, megölést jelent. A magyarban is mord és marcona = vadállatmódra kegyetlen,

komor, sötét tekintetű, míg a németben morden = gyilkolni, ami mind összevág a szintén mord és marcona megjelenésűnek képzelt, öldöklő Marsz (Hunor) hadisten nevével, akit a rómaiak még Marmar=nak is neveztek.

A Biblia szerint Abszolon, amidőn üldözik, szamár hátán menekül de lengő nagy hajával egy fa lombjába akadván, utolérik, elfogják és utóbb meg is ölik. Ez pedig szerintem alig elváltozott alakja a lebukó Napistennek a fenyőfákon fennakadó aranyhajszálai indítékának. Viszont, mivel a kereszténységben a naphitregék Jézusra alkalmaztattak illetve Jézus tétetett a Napisten helyéhe, róla szintén az mondatik hogy üldözik, halálra ke resik és ő fut menekül, majd mégis elfogják, ami azonban már csak tisztán népi hagyomány de a Bibliában nincsen meg. Például hogy amidőn az őt üldöző zsidók elől menekül, hol bokrokba bújik, hol fák lombja közé rejtőzik de üldözői mindig észre veszik mire ő ismét tovább fut és bújkál. Ez teszi kétségtelenné a naphitregék reáalkalmazását. Jézus, azaz Jézzú, a jászok (filiszteusok) Napistene egyik neve volt, akiről üldöztetése és elfogatása mondája éppúgy szól mint a szolimek Abasallon Napistenéről. Népünk ma is regélgeti hogy Jézus, menekülvén, egy rezgőnyárfa mögé bújt de ez zúgásával elárulta az üldözőknek hogy ott van. Erre Jézus tovább futott de a fát megátkozta hogy örökké reszkessen. Majd egy fenyőfa mögé bújt, ez pedig lehajló ágaival némán igyekezett őt elrejteni; a zsidók azonban mégis észre vették, Jézusnak tovább kellett futnia de a fát megáldotta hogy örökké zöld legyen és minden gallya keresztes legyen.

Hogy ezen üldözési, bujdosási majd megöletési regeindíték azonban nem keresztény eredetű, kitűnik elsősorban is abból hogy a Bibliában Jézusra vonatkozólag nincsen meg, holott megvan benne egy más személyre vonatkozólag (Abszolon), akiről kimutatható hogy eredetileg Napisten volt. Másodsorban kitűnik abból is, hogy mordvin rokonainknál, akik ősvallásukat egészen a jelenkorig megőrizték, Napistenükre vonatkozólag viszont megvan, amely rege, rövidítve, így szól : Bár Niski Páz Napisten az embereket szerette és sokminden jóra oktatta de mivel őket a rossz életmódtól tiltotta, Sajtán fölbújtása következtében ellene föllázadtak, ütni, verni kezdték, majd faluról falura kergették és végül megölték. (Kandra Kabos: Magyar Mythologia. Eger, 1897. 405. oldal.)

Abszolon tehát mindenképen azonos őseink Szépistenével azaz Napistenével (népmeséinkben: Szép Palkó, Szép úrfi, Szép Miklós, Leányszinű Bálint, Erdélyben, káromkodásokban számtalanszor hallottam: „Hogy a Szépisten b...... meg!” vagy „A Szépistenit!” fölkiáltást), a vogul rokonaink aranyhajú Napistenével valamint a görögök leányosan szép és hosszú aranyhajú Apollon Napistenével. Abszolonról hiszen a Biblia mondja : „Nem vala pedig Izraelben oly szép ember mint ő”, továbbá hogy „minden esztendőben haját elnyírati vala, merthogy igen nehéz volt neki.” Föltünő az is hogy számos olyan hitregében, amely eredetileg naptiszteletbeli volt, szó van a rege hőse nagy hajáról valamint többször haja elnyíratásáról is.

Például Sámson vagy Szimszonról is mondatik hogy ereje nagy hajában volt és hogy amidőn haját elnyírták: elerőtlenedett. Szimszon neve értelme: Nap-ember. Tudjuk hogy a szumerek Napistene neve is Samas volt, valamint a Nap ereje valóban sugaraiban van. Hasonló hitrege Buddháról is szól, aki ha létezett is, de rája utóbb, ugyanúgy mint Jézusra, csupa naphitrege alkalmaztatott. (Lássad: Th. Schultze: „Buddhas Leben und Wirken”. Leipzig.) Buddha a rege szerint önmaga vágja le gyönyörű aranyhaját és szórja azt széjjel a levegőégbe, ahol az a magasságban a Sümül Anga madár (a Fönix madár, vagyis a mi Aranymadarunk) szárnyaiként terjed szét.

Szerintem az „üldöztetés és bujkálás” említett indítéka onnan származik hogy amikor a Sark még Magyarország területén volt, a Nap sokáig a láthatáron, végleges letűnése előtt, mintegy bolyongani látszott, hol egyik hol másik bokor, fa vagy halom mögé mintegy elbújva, rejtőzve. Az őt üldöző pedig nem volt eredetileg más mint az utána járó Sötétség : Szét, Sátán vagy a sötétség és a tél alvilági sárkánya. Kétségtelen pedig az is hogy az így, futva fák mögött való bújkálás indítéka olyan valakivel kapcsolatban akinek oly nagy haja van, egészen magától hozta létre az ágakban való fönnakadás gondolatát.

326-332. Népünk hite szerint a kígyók ismerik a gyógyfüveket, királyuk van aki a jó embereken, ha

bajban vannak, szívesen segít. Népmesénk szerint Vas Laci darabokra vagdalt testét is gyógyfűvel kígyók forrasztják össze és támasztják föl. (Kandra Kabos: Magyar mythologia. Eger. 1897. 145-147. oldal.) Annál meglepőbb adat tehát hogy a görög mythologia szerint is Aszklepiosz (Eszkulapiusz), az orvostudományt megszemélyesítő istenség jelképe is azon kígyó amely őt a holtakat föltámasztó titkos gyógyfű ismeretére megtanította. Úgyhogy kénytelenek vagyunk e görög hagyományt is a mi „hyperboreus” őseinktől származtatni.

Különböző törzseinknél, amint már említettem, a népének több változata létezett és náluk, törzsek szerint, a Napistennek más-más élmények és cselekedetek is tulajdoníttattak, úgy hogy az énekben idővel mindinkább eltérések is keletkeztek. Én itten lehetőleg ahhoz tartottam magam amit a tulajdonképeni magyar törzs régibb napénekébe tartozónak sejthetünk és például egyáltalán nem használtam föl a tűznek az Égből való és az Égisten akarata elleni lehozatala regéjét, mivel ez inkább csak a tűztisztelő avar (b-r szócsoport) és palóc (b-l szócsoport) törzsek hitregéiben szerepelt. Mégis, azt hiszem költői tehetséggel, ez is gyönyörűen beleszőhető lenne a tétellel, hidegséggel és a Napisten gyermekei emiatti szenvedéseivel (Jégkorszak) kapcsolatban. De a költőre bíztam hogy ezt már ide-e vagy a napének második alakjába szövendi-e, abba amelyben a Nap már ikertestvérpárként személyesítve meg. Szó van ellenben a rekonstrukciokisérlet elején a lelkiismeretet és a Napot jelképező Aranytükörről de nincsen beleszőve az ezekkel legközvetlenebbül összefüggő Aranymadárról szóló rege, holott ezen indíték oly költői szépségű hogy elmaradása igazán nagy kár. De az eljövendő költőre és költői tehetségére kell híznom hogy ezt hova, miként és fogja-e tudni szépen beleszőni. Annyi bizonyos hogy e madár főkép pún (pannon) őstörzsünk hitregéiben szerepelt, mégis, azt hiszem alig hiányozhatott magyar törzseinkéiből, mint amelyeknél a madarak, arany és az Aranytükör is megvoltak. Ez indíték jobban földolgozva megvan „A lelkiismeret aranytükre” című művem már említett újabb és bővített, 1948-ban megírt de eddig kéziratban maradt példányban.

Legnehezebb föladat lesz mindenesetre napénekünk vagyis csodaszarvasregénk azon második változatát helyreállítanunk, újraköltenünk amelyben a Nap már két testvérben, Hunor és Magor ikertestvérpárban személyesíttetik meg. Igen nehéz lesz pedig az elsősorban is azért mert — még mai népmeséink bizonysága szerint is — az anyag oly végtelenül gazdag hogy igen bajos magunkat elhatároznunk hogy a sok közül melyik változatot vegyük alapul, mikor hiszen a legtöbbnek költői szépsége oly kiváló, hogy elhagynunk kár, viszont valamennyit fölhasználnunk lehetetlen mert így egymással ellenkező dolgok is kerülnének a költeménybe, másrészt pedig, az egész fölépítése kárára, ismétlésekbe is esnénk.

E nagy gazdagság főoka pedig az hogy a Nap két ikertestvérkénti megszemélyesítése is különböző törzseinknél szintén megvolt de törzsek szerint a testvéreknek más-más élmények, kalandok és tettek tulajdoníttattak, amely eltérések onnan származtak hogy a törzseknél az ezredévek leforgása alatt a változó viszonyok folytán más-más életmód alakult ki. Érthető tehát hogy békés földművelő népnél az énekben elmondott dolgok és a regehősök viselt dolgai is máskép képzeltettek el mint harcias állattenyésztő törzseknél, avagy például hegyek között élő törzseknél is másak lettek mint lapályokon, vizek, tengerek partjain halászó, hajózó életmódot folytatóknál.

Mindazonáltal az alábbiakban egy kisérletet, mintegy útmutatásul, teszek. A prózában adott dolgok versbefoglalását valamint az esetleg inkább gyermekmeseszerű hangnak epikus hangra való átváltoztatását is pedig a jövőre kell bíznom.

Az egésznek bevezető része körülbelül ugyanaz kell legyen mint az elsőé: vagyis kezdődhet a

Porka havak esedeznekNyulak, rókák kergetődznek

kezdetű énekkel, majd folytatódhat az ezután következőkkel de természetesen a szükségessé váló átalakításokkal. Például az „Oh, gyönyörű gyermek!” helyett :

„Oh, a gyönyörű ikrek !”

is állhat. Hogy aztán a két kígyó megfojtása indítéka itt maradjon-e vagy az alább következő részbe tétessen, ez is az újraköltőre bízva maradhat. Mindenesetre azonban a Csodaszarvas szarvai köztött ringó és a „piros fölkelő Napot” jelképező piros hólyaglámpába mostan két egymásmelletti és lángjukat egyesítő gyertyát kell képzelnünk, ami egyúttal megokolt is azért hogy fényük erősebb legyen mint a szarvak hegyein lévő egyes gyertyáké, aminthogy a fölkelő Nap fénye is már erősebb mint a Csillagoké.

Ide teszem hát ezen, magyar népmesék nyomán rekonstruált mesémet, amely már 1937-ben megjelent Újvidéken a „Reggeli Újság”-ban.

Hunor és Magor gyermekkora

Élt egyszer, valamikor, réges régen egy nagy és hatalmas király. Ménrót volt a neve. Arról volt híres hogy nagyon szeretett vadászni.

Itt Ménrót csak királyként van megnevezve, ismeretes azonban hogy a mai mesebeli királyok alatt többnyire egykori istenségeket kell fölismernünk, mivel nagyszámú mai mese a buddhizmus, kereszténység és mohamedánizmus előtti időkben hitrege (mythos) volt. Így a mi regénk Ménrótja vagy Nimródja is azonos volt a vogulok ősvallásabeli Numitorem nevű főistenségével illetőleg a mi főistenségünkkel is, aki fiai : Hunor és Magor.

Egyszer, még ifjú korában, amint szép táltos lován vadászatról lovagolt hazafelé, három nagyon szép leányt látott a mezőn, akik ottan kendert téptek. Azt mondja halkan az egyik leány :

— Jaj, leányok, ha e szép királyfi engem feleségül venne, egy szál kenderből is annyi fonalat fonnék és vásznat szőnék neki, hogy minden katonájának lenne ingre való belőle !

Hallá a király a leány beszédét de úgy tőn mintha oda sem hallgatott volna.

Azt mondja a másik leány :

— Jaj, ha engem venne feleségül, én egy szem búzából is annyi lisztet őrölnék és annyi kenyeret sütnék neki, hogy minden katonájának tellene belőle !

Régen minden háznál volt kézimalom, amelyet forgatva az asszonyok maguk őrölgették kenyérsütéshez a lisztet, miközben annak kellemesen zsuroló hangja mellett énekelni szoktak volt. Erre mondotta régen az idegen hittérítő egyszer hogy „Íme a magyarok symphoniája !” Jellemző kép földművelő nép köréből.

Hallá a király ezt is de most úgy tőn mintha nem hallotta volna.

Azt mondja a harmadik leány :

— Jaj, leányok, de ha engem venne el, én életét olyan két szép aranyhajú gyermekkel ékesíteném meg, amilyenek még nem voltak a világon.

Népünk nyelvén némelyütt az élet szónak nem csupán azon értelme van mint mai irodalmi nyelvünkben hanem jelent „háztáj”-at is, vagyis jelenti a házat, melléképületeket, udvart és kertet

együttvéve is.

Meghallotta az ifjú király ezt is de most a lovát megállította, a leányt magaelé a nyeregbe fölvette, hazavitte és feleségül vette.

Éltek mármost igaz szerelemben és boldogságban, ámde Ménrót király mivel nagyon szeretett vadászni, sokszor napokig, hetekig is elmaradott hazulról és a vadont, a nagy rengeteg erdőket járta, vadászva, kalandozva.

Egyszer, amidőn így nagyon sokáig elmaradott volt, azalatt Enő királyné (mert ez volt a neve) megszülte az aranyhajú ikreket. De volt a királynak valami gonosz szakácsnéja, aki már régóta azt szerette volna hogy a király az ő leányát vegye feleségül és dúlt-fúlt mérgében amikor a király a mezőről magával hozta a gyönyörű Enőkét és azt vette féleségül, és azóta is mindig azon törte a fejét, miként árthatna a királynénak, miként tehetné el láb alól, hogy aztán a király mégis az ő leányát venné el.

No, most jó alkalma nyílott erre. Nagyhamar ellopta anyja mellől a két szépséges, aranyhajú gyermeket és helyükre odatett két szőrös komondorkölyköt. Azután a gyermekekkel kiosont a csűrbe. Ámulva látta ottan, hogy milyen csodálatos két gyermek az. Alig hogy megszülettek, mindjárt azután már akkorára nőttek meg, mintha a egyévesek volnának. — Merthát táltosok voltak ők mind a ketten.

Ott volt a csűrben egy régi, szép függőbölcső, amelyben a király feküdött volt csecsemőkorában. Olyan volt, fatörzsből kivájva, mint valami csolnakocska. Mivel a lelke még sem engedte a vénasszonynak, hogy az oly szépen mosolygó két gyönyörű gyermeknek halálát okozza, hát a bölcsőbe szépen beágyazta őket gyorsan, még ételt is tett melléjük, aztán a bölcsővel kiszaladott a kert végébe s ott a folyóvízre bocsátotta őket. Gondolta magában, majd kifogja valaki és gondjaiba fogadja a gyermekeket; hiszen olyan gyönyörű szépek ! ... Aztán visszaloholt a királynéhoz és ő sopánkodott, siránkozott a legjobban hogy hát Istenem, Istetem, komondorkölyköket hozott világra a királyné !

Sírt, zokogott Enőke királyné, fájt a szíve, majd meghasadott, mikor maga-mellett a két komondorkölyköt meglátta s azt hitte hogy igazán ő hozta azokat a világra...

És milyen haragra gyulladott a király, amidőn hazatérve meglátta hogy két aranyhajú gyermek helyett két szőrös komondor kölyköt szoptat a felesége !

Nem is tett egyebet, hajdúinak megparancsolta, a királynét kutyakölykeivel együtt, világ csúfjára a városon hajtsák végig, aztán meg űzzék ki az erdőre. Éljen ott, ha élni akar ezentúl.

A vén szakácsné meg addig beszélt, addig példálódzott leányáról a királynak, míg az csakugyan el is vette feleségül.

És mi lett hát a két kis aranyhajú gyermekkel ?

Vitte, vitte a víz velük a bölcsőt lefelé, ringatta, libegtette a hullámok hátán. Harmad napja vitte már és a két táltos gyermek három nap alatt olyanná nőlt mintha három évesek volnának. Ki is nézegettek a bölcsőből és azt mondja egyszer egyik a másiknak :

— Nézzed testvér, hogy haladnak el mellettünk a fák, bokrok és a halmok.

Azt mondja a másik :

— Igazán; milyen csodálatos ez a világ. Mindig megy, megyen, soha meg nem áll...

Ámde egyszer a nagy folyóvíz egy kanyarulatában, a fokon, ahol egy szép föveny volt, a víz a bölcsőt a partra vitte s az megfeneklett a homokon.

Azt mondja erre egyik fiacska a másiknak :

— Nézzed testvér, mégis megállott a világ és ide jött a széle a hajócskánkhoz; szálljunk ki.

És kiszállott az a két szép aranyhajú gyermek a fehér homokra s elkezdett ott, meztelenül ahogy volt, futkosni, jászadozni a verőfényben. Mikor megéheztek, oda mentek a fövény belső szélére a bokrok közé szedret szedni és eszegetni.

Az Áldott Nap pedig a magas, kék Égről nézte őket és édesanyjához így szólott :

— Nézze csak kegyelmed, édesanyám, milyen szép két aranyhajú gyermek játszadozik ott a fövényen. De dél van már és hajadonfővel vannak, én meg erősen sütök már. Vigyen le nekik két sapkácskát. De a nagyobbikat a kisebbiknek adja, a kisebbiket a nagyobbiknak, mert ha okosak és édesegyek: megcserélik. Hadd lám !

Leszállot az Áldott Nap édesanyja hozzájuk és a sapkácskákat a fejükbe nyomta. Örültek a fiacskák a szép piros sapkácskáknak és szépen megköszönték a nénének, de mikor meglátták hogy a nagyobbik kapta a kisebbet, a kisebbik a nagyobbat, elnevették, magukat, aztán megcserélték, mert okosak, táltosok voltak ők mind a ketten.

Játszadoztak aztán tovább a homokon. Építették homokból a Tündér Ilona várát meg csináltak árkokat, hidakat, ahogyan a kisgyermekek szokták.

Észre sem vették hogy lement már az áldott Nap az aranyos felhők mögött és följött a Hold.

Meglátta pedig a Hold őket; azt mondotta édesanyjának :

— Nézzen oda, kend, édesanyám, milyen két szép aranyhajú gyermek játszadozik ott a fövényen, de hüvös van már ilyenkor mikor én világítani kezdek. Adjon nekik ingecskéket hogy meg ne fázzanak. De a nagyobbiknak kisebbet adjon, a kisebbiknek nagyobbat. Hadd lám édesegyek-e, okosak-e, mert ha igen : megcserélik.

Úgy is tett a Hold édesanyja. Levitt nekik két szép fehér ingecskét és reájuk adta, de a kisebbiket a nagyobbiknak, a nagyobbikat a kisebbikre.

Örültek a gyermekek a szép ezüst- meg kékszegélyű ingecskéknek és megköszönték szépen a Hold édesanyjának. De mikor meglátták hogy a nagyobbikon van a kisebbik, a kisebbiken a nagyobbik, megint elnevették magukat és megcserélték, merthát édesegyek, okosak és táltosok voltak ők mind a ketten.

No, de el is fáradtak már a sok futkosásban, játszásban és elálmosodtak, és mert okosak voltak, visszamentek a bölcsőhöz, belefeküdtek, betakarództak és egymást átölelve elaludtak.

Megjelent akkor az Égen a gyönyörűséges, nagy Csodaszarvas. Ezer ágabogán ezer tündöklő Csillag – mint ezer égi gyertya – gyújtatlan gyulladozott ki egyik a másik után és ahány szőre szála volt, annyi Csillag ragyogott a két oldalán is. Homlokára volt Tündér Ilona fényes Est-Hajnal-csillaga. Sötétkék volt a szőre s a két agancsa, mint az éjjeli Ég, ezüstösen fehér pedig a hasa, mint a felhők a holdfényben. Büszke tartással, isteni fenséggel jött le az Égről, nesztelenül végiglépdelt a hófehér fővényen, aztán fejét lehajtva, a bölcsőt, annak két fülénél fogva, szarvai közé akasztotta, belement a nagy folyóvízbe s úszni kezdett a túlsó part felé.

Óh, milyen csodálatosan szép volt ez ! ... Hogy ragyogott, csillogott-villogott és tükröződött reszketve a vízben a sok ezüstös, aranyos, zöldes meg pirosas fényű Csillag ! ... A két aranyhajú gyermek meg csendesen aludott a szarvak között ringó piros, tulipános bölcsőben...

A szarvak között függő, ringó bölcső ugyanazon indíték mint a szarvak között ingó és a Napot jelképező piros hólyaglámpa (lampion). Kétségtelen az is hogy az úgynevezett „betlehemesek” bölcsőben fekvő „Jézuskája” sem egyéb mint a mi napénekeink eléneklésével együtt szokásban volt színjátékok elkeresztényesített maradványa, utánzata. Csakhogy ezen ősi szokások így átidomítva szépségükből, költőiségükből sokat veszítettek.

Aztán kilábolt a Csodaszarvas a vízből, bement a nagy, rengeteg erdőbe s vitte a gyermekeket. Vitte, vitte. Vajon hová ? Hová vitte volna ? ... Édesanyjukhoz ! ... Szegény, ártatlan édesanyjukhoz, aki ott a vadonban gallyból, lombból csinált magának kunyhót, a legsürűbb bozót közepette, hogy senki rá ne akadhasson. Ott lakott a két kutyakölyökkel az erdőben és most aludott békében mohanyoszolyáján.

Épen virradni kezdett mikor a Csodaszarvas odaért a kunyhóhoz. Ezer ágabogán most kezdtek oltatlan kialudozni a Csillagok. Lehajtotta ismét a fejét és leeresztette a piros bölcsőt a kunyhó bejárata előtt a fűre, aztán fölment ismét az Égre és eltünt a felhők között.

Mily gyönyörű lehetne mindez színes mozgófényképben ha ezen egész ősregénket erre földolgozhatnók !

A királyné meg ezalatt hajnali álmában olyan álmot látott, hogy két szép aranyhajú gyermek játszadozott körülötte s hogy azok voltak fiacskái, nem a kutyakölykök.

Mikor pedig fölébredett és kunyhójából kilépett, nagy csodálkozására ott találta a bölcsőt, benne a két gyönyörűszép aranyhajú gyermekkel. Ahogy meglátta őket, a szíve nagyot dobbant, mert úgy hasonlított a két gyermek az ő urához... Nem tudta szegény Enő királyné elgondolni mikép került oda a két gyermek, de valahogy mégis csak sejteni kezdette, hogy azok lehetnek a gyermekei, nem a komondorkölykök ; ahogy megálmodta. Miért is hasonlítanának urára ? ... Gondjaiba is fogadta a két szépséges fiacskát és nevelte őket igaz anyai szeretettel. Nevet is adott nekik; a nagyobbacskát, aki egy kicsit szilajabb is volt, Hunornak; a kisebbiket, szelidebbet, de aki meg erősebb volt, Magornak nevezte. Azok meg elmondották neki, mikép utaztak volt a nagy folyóvízen.

Mikor elűzték volt Enő királynét hazulról, semmit sem volt szabad magával vinnie, de azért ő észrevétlen, hajába rejtve, mégis magával vitte a királynak, akit ő annyira szeretett, egy kis képét és ez most ott volt a kunyhóban egy gallyacskára akasztva. A királyné pedig minden este, mielőtt aludni ment, megcsókolta és megtanította a fiacskákat is hogy ők is úgy tegyenek merthogy az az édesapjuk képe.

No, így éltek mármost ők hárman és a kis kutyák az erdőben. Egyszer a gyermekek elmentek szamócát szedni, hogy hazavigyék édesanyjuknak. Ugyanakkor Ménrót király is arra vadászgatott. Meglátta egy patak túlsó partján a két aranyhajú gyermeket amint szedték az epret. Ahogy meglátta őket, nagyon megfájdult a szíve mert eszébe jutott hogy volt aranyhajú, szép felesége, akit nagyon szeretett és aki azt ígérte volt hogy két szép aranyhajú gyermekkel fogja megajándékozni de aki ehelyett két komondorkölyköt szült a világra...

Odakiáltott a király a gyermekeknek, várjanak míg átgázol a patakon. Csakhogy azok megijedtek a fegyveres férfitól és elszaladtak az erdőbe, egyenesen a jól elrejtett kunyhóba. Hiába kelt át a király a túlsó partra, hiába kereste a gyermekeket az erdőben, sehol sem találta. Haza ment hát nagy szomorúan. Búsult, bánkódott, nem ment ki eszéből a két aranyhajú fiúcska... Kérdték őt a felesége s a gonosz szakácsné, mi oka hogy oly kedvetlen és szomorú.

Azt mondja a király :

— Hogy ne volnék szomorú, hogy ne volnék kedvetlen, mikor ott és ott az erdőben két olyan szép aranyhajú gyermeket láttam és fáj a szívem miattuk mert tűvé tettem az egész erdőt utánuk, de sehol sem találtam. – Meg mikor eszembe jutott, hogy első felségem aranyhajú gyermekeket igért volt nekem... de kutyakölyköket szült... és el kellett ezért űzetnem hazulról... pedig olyan szép aranyhaja volt...

Nem szólott a vén, gonosz szüle semmit de mindjárt gondolta hogy a folyóvízre bocsátotta két aranyhajú gyermek lehet az akiket a király látott. Gondolta magában, majd elmegy ő az erdőbe, a

gyermekeket addig keresi míg megtalálja s vagy eltávolítja valahogy vagy elpusztítja.

Azt mondotta hát a királynak, kimegy ő az erdőre, megpróbája, hátha a gyermekeket megtalálja – ő asszony, előle nem fognak elszökni – s elhozza őket ide.

Ki is ment. Addig járta a rengeteget keresztül-kasul, addig kereste őket míg egyszer csak rájuk akadott, amint szedték a szamócát és a gombát. Megszólította őket mézes-mázos szóval, beszélgetni kezdett velük. Elmondatta magának hol és merre laknak, míg egészen meg nem bizonyosodott affelől, hogy valóban az elűzött királyné s két gyermeke laknak ott az erdőben. Aztán aranyhajukat megsimogatva, mondogatta nekik :

— Jaj, édes gyermekeim, de szépek vagytok ! De még milyen szépek lennétek ha elmennétek a Hold házába s megmosdanátok a Hold mosdóvizében, megtörölköznétek a törölközőjében és belenéznétek a Hold ezüsttükrébe !

Gondolta magában a vén gonosz, hogy ha oda el akarnak menni, majd eltévednek és odavesznek valahol a rengeteg erdőben, vagypedig a magas hegy kőszikláin, amelynek tetején van a Hold háza. Beleesnek valahol egy szakadékba s ott fagynak meg a hóban. Még arra is rábeszélte őket, édesanyjuknak semmit se szóljanak, menjenek el most mindjárt. Hogy meg fog lepődni és hogy meg fog örülni édesanyjuk ha hazajönnek és még százszorta szebbek lesznek mint eddig voltak.

No, rá hagyták magukat beszélni a gyermekek. Megfogták egymás kezét és elindultak. Tudták jól merre kell menniök, mert táltosok voltak. Egész nap mindig mentek de nem tévedtek el. Estére a magas, kősziklás hegyet meg is látták és annak ködös csúcsán a Hold ezüstös, hegyestetejű házát. Csak úgy csillogott-villogott fönt a hegy kékes tetején a hó s a zuzmara.

Jaj, milyen nehéz volt a meredek sziklákon fölfelé haladniok !

Föl is vérezték kis kezüket, lábukat az éles kősziklák és a jég, de azért ők csak mentek tovább a Hold és a Csillagok fényénél, a sziklákon egymást segítgetve. Épen akkor jött már az Égen hazafelé a Hold. Mikor közelebb ért, meglátta a gyermekeket és megismerte hogy hiszen azok akiknek ők egyszer ingecskéket adtak. Ott ült a házban a Hold édesanyja s fehér ködből fonta a fonalat. Beszólott édesanyjának a Hold és azt mondotta :

— Nézze csak, édesanyám, az aranyhajú ikrek, akiknek kend egyszer ingecskéket adott, amott igyekeznek fölfelé mihozzánk. Nézze csak milyen szép nagyocskák már. De, látom, nem találják az utat; menjen le elébük, vezesse föl, nehogy valami szakadékba essenek.

Letette a Hold édesanyja az ezüstguzsalyat meg az ezüstorsót és elébe sietett az aranyhajú gyermekeknek.

— Jaj, ti szép fiacskák, hát hol jártok ti itten, ahol még a madár sem jár, a mi havas hegyünk magasságában, a félhők között ?

A fiacskák pedig elmondották, hogy a Hold mosdóvizében megmosdani, törölközőjében megtörölközni és ezüsttükrébe nézni jöttek, hogy megszépüljenek és édesanyjuknak, aki a nagy erdőben él, örömet szerezzenek.

No, odavezette hát a Hold édesanyja az ezüsttálhoz, megmosdatta, a Hold pedig a hófehér, kékszegélyű kendővel megtörölgette s aztán az ezüsttükörbe nézette őket. És ettől valóban mindketten még százszorta szebbek lettek mint azelőtt voltak.

Megköszönték a fiúcskák a Holdnak és édesanyjának szívességüket, aztán, miután a Hold megmutatta nekik újból merre van az út, elbúcsúztak, megfogták egymás kezét és mentek lefelé. De most már sokkal könnyebben mentek mint azelőtt, mert az ösvényen mentek, amelyet jöttükkor nem találtak volt meg és csak úgy másztak fölfelé, úttalanul.

A hegyről lejutván, a nagy erdőbe visszamentek és hazáig, édesanyjuk zöldleveles kunyhójáig meg sem állottak.

Meg is örült édesanyjuk nagyon mikor meglátta őket mert már nagy aggodalomban volt miattuk, hogy oly sokáig nem jöttek volt haza, és csodálkozva mondotta :

— Jaj, édes fiacskáim, de megszépültetek ! De hol jártatok ilyen sokáig ?

A gyermekek pedig elmondottak mindent, mi történt és merre jártak.

A vén boszorkány ezalatt a királynak azt mondotta, hogy az aranyhajú gyermekeket sehol sem találta. Magában pedig azt gondolta, elpusztultak úgyis azóta az erdőben vagy a Holdhegy kietlen szakadékaiban és nem jönnek többé vissza soha.

De aztán mégis csak aggódni kezdett. Hátha mégis visszajönnek, hiszen táltosok is. Ki is ment néhány nap múlva titokban mégegyszer az erdőbe, utána nézni. S hát ott voltak bizony a gyermekek és még százszorta szebbek voltak mint azelőtt.

Kosárkáikban, amelyeket édesanyjuk készített volt nekik, ott szedegették a málnát. Oda ment hozzájuk, aztán két kezét összecsapva mondotta :

— Jaj, édes gyermekeim, de szépek lettetek ! Lám, milyen jó hogy voltatok a Hold házában ! De még milyen szépekké lehetnétek ha elmennétek az Áldott Nap házába is és megmosdanátok a mosdóvizében, megtörölköznétak a törölközőjében és belenéznétek Aranytükrébe ! Hát még akkor hogy megörülne édesanátok ha meglátná hogy ismét még százszorta szebbek lettetek !

És beszélt a vén gonosz a gyermekeknek mézes-mázos szóval addig, addig míg sikerült rábeszélnie, hogy édesanyjuknak semmit sem szólva, menjenek el ismét. Azt remélte, hogy most már egészen biztosan elvesznek, mert az Áldott Nap háza Napnyugaton vagy a Tenger szigetén, magas, kerek hegy tetején. A Tengerbe pedig a gyermekek biztosan belevesznek majd, vagypedig megfogják őket a hegyen a tövises magyalbokrok és ott halnak majd meg éhen.

Elindultak hát ismét az aranyhajú ikrek, egymást kézenfogva, Napnyugat felé, amerre az Áldott minden este lemegy, hogy éjszakára, aranyos házába nyugovóra térjen. Mentek hát, mentek, míg a nagy erdőből ki nem értek.

Nem tévedtek el mert okosak, táltosok voltak és igen jól tudták hogy mindig arra kell menniök amerre az Áldott lemegy. Estére épen el is értek a Tenger partjára és meglátták abban a szigetet, a sziget közepén a kerek hegyet és annak tetején az Áldott Nap ragyogó, gömbölyűtetejű házát. Épen akkor szállott már az Áldott Nap lefelé az Égen, hogy házába térjen. Meglátta és megismerte a tengerparton egymást kézenfogva álló két gyermeket. Megismerte őket aranyhajukról és az ő édesanyjaadta piros sapkácskákról. Szép, csillogó aranyhidat támasztott hát a tengerre, a parttól a szigetig és intett a gyermekeknek hogy csak jöjjenek azon bátran. Ráléptek a gyermekek a csillogó hidra s haladtak rajta a sziget félé. Ringott, imbolygott az lábaik, alatt de elbírta őket mert könnyűek voltak mint mindenki akinek igaz és tiszta a szíve.

No, kiértek hát a szigetre s ott volt annak közepén a gömbölyű hegy, tele tövises magyalbokrokkal, a tetején pedig aranyos és piros felhők között az Áldott Nap aranyos laka. Kerek volt az és gömbölyű tetejű mint a kenyérsütő kemence s ajtónyílása is egészen kerek volt. Mentek mármost fölfelé a gyermekek a magyalbokros hegyen és, jaj, de nehéz vala haladniok a sűrű, tövises bokrok között ! Karjuk, lábuk csupa vér lett, úgy szaggatták őket a tövisek.

Ott ült a ház aranyveretes pitvarában az Áldott Nap édesanyja és fonogatott aranyguzsalyról karikós aranyorsóra aranyszőrű juh gyapjából gyönyörűséges aranyfonalat. Azt mondja neki a fia :

— Nézze csak kegyelmed, édesanyám, ott jő fölfelé ama két szép aranyhajú gyermek akiknek sapkákat adtunk volt; most is a fejükön

vannak még. Aranyhidat támasztottam nekik, át is jöttek rajta de nem találják az ösvényet, halálra tépi őket a tüske. Menjen le kend, édesanyám, vezesse föl őket.

Le is tette erre a Nap édesanyja aranykarikós orsaját, elébük ment az ösvényen és kezüknél fogva a házba fölvezette őket. Elmondották a gyermekek, mijáratban vannak, mire az Áldott Nap édesanyja az aranytálba megmosdatta, a törölközővel megtörölgette s ettől a tövisejtette sebeik is legott begyógyultak, és azután az Áldott Nap aranyasztalán álló, kerek Aranytükrébe nézette őket, mitől még százszorta szebbek lettek mint eddig voltak. Ezután megcsókolta mindkettőt és azt mondotta nekik :

— No, édes gyermekek, immár százszorta szebbek lettetek, de most már siessetek haza édesanyátokhoz, mert bizonyára sírva aggódik már miattatok.

Mentek is hát a gyermekek, siettek lefelé a hegyről. Most már tudták a hegyen körülkaringó utat.

Az Áldott Nap pedig meg mielőtt aludni ment, kisütött mégegyszer a piros felhők. közül, mire fölragyogott a Tengeren mégegyszer az aranyhíd, a gyermekek átmentek rajta s aztán siettek a nagy erdőn körösztül, édesanyjukhoz.

Hogy megörült ez mikor végre jönni látta őket ! A két kezét összecsapta csodálkozásában, hogy milyen szépek lettek és kérdezte ismét hogy hát merre jártak már megint olyan sokáig ? A gyermekek pedig elmondottak mindent.

Bánkódott, szomorkodott a király a két szép aranyhajú gyermek után és elment újból a nagyerdőbe vadászni, hátha mégis találkozik mégegyszer velük. És hát valóban, amint ott járkál ugyanazon patak mellett, hát csak meglátja ismét a két gyermeket a túlsó parton. Most is kosárka volt a karjukon de most még sokkal szebbek voltak mint azelőtt. Átkiáltott most is hozzájuk, álljanak meg, ne féljenek, ne fussanak el. De azok megijedtek most is és bizony elszaladtak megint haza, édesanyjuk rejtett kunyhójába. Most is hiába kereste őket a király, sehogysem tudta megtalálni s csak még szomorúbban ment haza mint azelőtt.

Elmondotta otthon a feleségének és anyósának, hogy bizony megint látta a két aranyhajú gyermeket és hogy még sokkal szebbek voltak mint azelőtt de ismét csak elszaladtak előle s eltűntek az erdőben; nem tudta őket megtalálni sehogy sem. Mérgelődött a vénasszony nagyon amint megtudta hogy még mindig élnek az aranyhajú gyermekek. De most sem mutatta bosszúságát, hanem a királynak azt mondotta, hogy no, ha ismét ott látta őket akkor azok bizonyosan ott is laknak valahol. Elmegyen hát ő mégegyszer és addig keresi míg megtalálja s elhozza őket.

El is ment de most eltökélte magában hogy hát elpusztítja a gyermekeket ő maga. Megvárta az erdőben míg kezdett besötétedni. Volt egy hűvös furulyája, azt elővette s elkezdett rajta fújni valami dallamot. Fújta és hát egyszerre csak megzörrent az avar a bokrok között és lassan csúszva előjött a sűrűségből a Sötétség és a Hidegség. Az egyik fekete volt és kék a másik. Kúszott a boszorkány felé a két rút kígyó, nyelvét öltögetve, ő pedig folyton fújva furulyáját, elindult, lépkedett, egyenesen a kunyhó felé s vezette őket. Ahogy közeledett a kunyhó nyílásához, halkabban fújta, hogy a fiak és édesanyjuk föl ne ébredjenek. Oda vezette a kígyókat a bölcsőhöz és akkor a furulyázást hirtelen abbahagyta, kiosont és elsietett hazafelé. Gondolta magában, most már vége a gyermekeknek meg az anyjuknak is, mert hogy úgy hirtelen abbahagyta a zenélést, a kígyók mostan dühösen harapni fognak magukkörül mindent. Odahaza pedig a királynak megintcsak azt hazudta hogy hiába kereste a gyermekeket egész nap és egész éjszaka, sehol sem találta. Ha ott is voltak de bizonyára elköltöztek onnan és másfelé járnak mostan. És gondolta magában : Másfelé bizony azok ! A Másvilágon ! ...

Ámde Magort fölébresztette a két kis komondorkutya szükölése. Félve, remegve húzódtak azok meg a boszorkány és a kígyók elől.

Sem csaholni, sem mozdulni nem mertek. Ahogy fölébredett Magor és meglátta magafölött a két rút főt, nagyhirtelen a nyakukat megragadta. Oly csodálatos erejűvé növekedett volt, hogy már így gyermekként is vetekedhetett a legerősebb férfival, és most a kígyók torkát oly erővel szorította, hogy azok mefulladtak. Akkor ledobta őket a földre, Hunor pedig előkapta hegyes kövét és fejüket összezúzta vele.

A hegyes kőék az emberiség egy legrégibb fegyvere volt és Hunornak azaz az őskunoknak legfőbb vallásos jelképe is. Magor itt is azonos Heraklésszel, aki a görög hitrege szerint is már kisgyermekkorában is megfojtja a két kígyót, csakhogy a görögök nem tudták már azt hogy ezek a Sötétség és Hidegség megszemélyesítései, amelyeket a fölkelő, tehát még gyermek, Nap legyőz. Nem tudom hogy fölgyűjtött néprajzi anyagunkban megvan-e a kígyóbűvölés nyoma, mivel azonban ez ma is különböző népeknél megvan és tehát kétségtelenül ősrégi dolog, joggal föltételezhető hogy nálunk is megvolt, annál inkább hogy farkas és kutya megbűvölése nézéssel vagy szóval, napjainkig is megállapítottan megvan. Azt hiszem tehát hogy élhetünk annyi költői szabadsággal hogy ez indítékot fölhasználjuk.

A király ezalatt csak búsult, szomorkodott az aranyhajú gyermekek után. Nem volt nyugta, meg nem is tetszett neki sehogysem a vénasszony beszéde hogy egyszer sem találta meg a gyermekeket, holott hiszen ő meg már kétszer is látta őket. Harmadszor is elment hát az erdei patakhoz. De most már előre átgázolt a túlsó partra és a gyermekeket ügy kezdte keresni. Még is látta őket, mert aznap is arrajártak málnaszedni. Hiába akartak azok előle most is elfutni, most legott utolérte őket. Mondotta nekik szép, szelid szóval : ne féljenek tőle, dehogyis bántja őket. Így hát végre összekerült az aranyhajú gyermekekkel és azok aztán elvezették őt kunyhójukhoz. De Enő királyné, amint jöttükkor a király hangját meghallotta, nagyon megijedett, elfutott a sűrűbe s elrejtőzött, mert tudta jól hogy a király mennyire haragszik rá. Ámde a király, ahogy a kunyhóba lépett, azonnal meglátta ott a képet és csodálkozva kérdezte a fiacskákat hogy miféle kép az és hogyan kerül ide ?

Azok meg felelék :

— Az a mi édesapánk képe. Édesanyánk és mi minden este lefekvés előtt megcsókoljuk, mert édesanyánk így tanított minket.

És elmondották a fiacskák azt is hogy miképpen utaztak ők bölcsőjükben a nagy folyóvízen.

Megmutatták a bölcsőt is, a király pedig megismerte hogy az volt az ő bölcsője is. No de ekkor már egymás nyakába borultak és ölelték, csókolták egymást, mert a király is megértett mindent, hogy mi hogy történt, meg a fiacskák is ráismertek a képről édesapjukra. A király pedig kiáltotta :

— Hát hol van édesanyátok ?!

Nosza, kiszaladtak, a fiacskák a kunyhó elé, de kiszaladott a király is és hívogatták mindhárman Enő királynét, jöjjön elő. Bizony elő is jött hát a bokrok közül. Hosszú aranyhajával, zöldlevélruhájában – mert nem volt más ruhája ott az erdőben –(büntetésül ugyanis régen a rossz nőket meztelenre szokták volt vetkőztetni, megszégyenítésül, néphit volt pedig hogy olyan nő szül kutyakölyköket aki kutyával közösül)talán még szebb is volt mint azelőtt, aranyos királynői ruhában. Egymás nyakába borultak most hát a király és a királyné is. Elmondották egymásnak mindent és meg is értették mind, hogy mi történt és miért.

Mire pedig haza mentek a királyi palotába, a gonosz vénasszony és leánya nem voltak sehol mert ahogyan az ablakból meglátták hogy jön haza a király, feleségével, gyermekeivel és a kutyácskákkal, mind együtt, tudták már úgyis, hogy vége dicsőségűknek és a szégyen és a büntetés elől inkább elmenekültek a nagy erdőbe s most ők rejtőzködnek ott az emberek elől, mint azelőtt Enő királyné.

Ismeretes hogy a legkülönbözőbb népeknél úgy maga a nép mint az államhatalom, a fejedelem vagy az egyház is mily borzalmas kegyetlenséggel, halállal, halál előtti iszonyú megkínzatással büntetett súlyos avagy sokszor kevéssé súlyos bűnt is. Például a Biblia szerint a zsidók a házasságtörést is megkövezéssel büntették, vagyis a bűnöst nyilvánosan nehéz kövekkel a nép agyondobálta. Hogy

még csak néhány századdal ezelőtt is a kereszténység is a szakadárságot (eretnekséget) vagyis a vallásos fölfogásban többnyire csak igen csekély eltérést is egészen általánosan elevenen való elégetéssel vagyis iszonyú kínhalállal büntette, eléggé ismeretes. Továbbá szintén még nemrégen európai népek is lopásért kézlevágással, tüzes vassal a homlokon való megbélyegzéssel sőt akasztással is büntettek. Úgyszintén orr-, füllevágás, nyelvkivágás, szemkiszúrás törvényes ítélet vagy népítélet szerint alig 100-200 éve hogy már nemigen fordul elő. [1]

Különösen fontos azonban hogy a legkülönbözőbb népeknél az ilyen kegyetlen büntetéseket nem csak a törvényes hatalom hanem maga a nép hajtotta végre. A „lincselés” napjainkban is előfordul még, ami az átlagembernek, minden műszaki (technikai) műveltség mellett való alacsony szellemi szinvonalát bizonyítja, mert hiszen fejlettebb lelkületű ember ilyesmit nem csak véghez vinni képtelen de még látásától is irtózik.

És íme a magyar nép körében ilyen büntetések sohasem léteztek illetve nem léteztek ott és addig ahol és ameddig a szinte kizárólag idegen vérű vagy idegen vérrel vegyes és nyugati hatás alatt álló úri osztály, és ennek törvénykezése, a dologba nem avatkozott. Ismeretes hogy a lázadó Dózsa kínhalállal való kivégeztetését is az ilyen származású nemesség rendelte el de végrehajtásához magyar embert nem találtak, úgyhogy azt cigányokkal kellett végrehajtatni. (1514.)

A magyar nép saját büntetőszokásaiban sem halálos büntetés sem véres vagy csonkítással járó büntetés nem létezett és ahol ilyesmi régebben elő is fordult az kimutathatóan mindig idegen hatásra vezethető vissza.

Rendkívül jellemző az is például hogy a magyar nép asszonyai, leányai, bár rendkívül szeretik a díszt, ékszert, pompát de fülbevalót sohasem viselnek (kivéve néha, az úri asszonyokat utánozni akaró városba elszegődött cselédlányokat és egyes ilyenekből lett asszonyokat), éspedig azért mert irtóznak még attól is hogy a leányok fülét kifúrják.

A magyar nép a maga körében a legsúlyosabb bűnt is csak kiközösítéssel, a faluból való kiüldözéssel, kisebb bűnöket pedig nyilvános megszégyenítéssel, általános kicsúfolással, gúnnyal büntette. Természetes dolog pedig hogy így csak szellemileg és erkölcsileg igen fejlett és magas szinvonalon álló nép büntethet, már csak azért is, mert hiszen durva, vad lelkületű emberre ilyen büntetés semmi hatással sem lett volna, ilyesmi őt a bűn elkövetésétől egyáltalán nem riasztotta volna vissza.

A magyar népmesékben is a gonosznak a mese végén bekövetkező szörnyű halállal való büntetése is vagy hiányzik, mint az általam itt elmondottban, vagypedig ha megvan, úgy az más szomszédaink hatásának tulajdonítható, akik meséiből viszont az ilyesmi sohasem hiányzik.

Hogy ez valóban így van, erről meggyőződhetünk ha a Grimm-féle meséket összehasonlítjuk az azoknak megfelelő magyar mesékkel. Mindig azt fogjuk tapasztalni hogy számos más népmesének bár megvan a magyar változata is de nálunk belőle a borzalmas, véres események vagy hiányzanak vagy sokkal enyhébbek, vagy legalábbis nincsenek annyira kiemelve, részletezve. Aminek természetes oka csakis az hogy a magyar nép embere, amíg és ahol lelkületét idegen hatás el ne m durvította, ilyesmitől irtózik, holott másoknál ilyesmi nélkül a mese nem eléggé „érdekes”, illetve ha az eredeti mesében nem volt, akkor betoldották, mert a hallgatóságot a költői szépségek kevésbbé érdekelték mint a véres borzalmak részletezett elbeszélése. Erre nézve megemlíthetjük még a régi germán hősköltemények szinte hihetetlenül borzalmas tartalmát. (Lássad Jegyzetek 330. old.)

Jellemző minden nép lelkületére különösen az hogy milyennek képzelte a kereszténység előtti idejében Mennyországát. A magyar nép ezt az Égi Csallóköz szigetén (a Tejútban látható sziget) lévőnek képzelte, amelyet Fehérköznek is neveztek, amelyről ma is szól egy dal : „Tündérek érkezének, Fehérközből jövének, hozzánk betérének, Szép leányt keresnek.” Stb.

Úgy képzelték hogy e szigeten gyönyörű gyümölcsös és virágos kert van, amelyben az igazak lelkei, akik ezt megérdemelték, a tündérekkel együtt boldogan élnek. Toroczkai-Wigand Ede „Öreg

Csillagok” című művében (Budapest 1916.) közül két a népi csillagképeinket ábrázoló rajzot („Égabroszunk Csillagai”) amelyen e sziget föl van tüntetve és rajta egyik végében ott van a „Tündérek fordulója” a közepén pedig a „TÜndérek tánca” nevű csillagkép.

Ezekkel ellentétben a régi germánok Mennyországa a Walhalla, ahová csak a harcban elesettek lelkei jutnak el. Ezek ott minden reggel egymás ellen vad harcra kelnek („wilden Kampfe gegeneinander”. Meyers Lexikon. Wien, 1897.) de délig sebeik begyógyulnak, miután Odin főisten asztalához lakormára gyűlnek, ahol a Sährimnir regebeli vadkan szalonnáját eszik és méhsört isznak.

Teljesen egyezik mindez azzal amit Tacitus „Germania”-jában ír a germánokról. E műve IX. pontja alatt írja hogy bizonyos napokon emberáldozatokat ölnek isteneiknek. A XIV. pont alatt, hogy a földet nem szívesen művelik, jobban szeretik a harcot, sőt lustának, gyöngének tekintik azt aki munkával szerezi meg azt amit vérrel is megszerezhetne.

(Értsed tehát, hogy megvetik azt aki nem rablásból hanem munkából él.) A XVII. pont alatt azt írja hogy ruhát csak a gazdagok viselnek, a többinek csak palástja van de egyébként meztelen és hogy egész nap a tűz mellett melegedve henyélnek. A XXII. pont alatt mondja hogy náluk az éjjel-nappal való iszákoskodás nem hiba, valamint hogy a részegek gyakori összezördülései ritkán végződnek máskép mint sebesüléssel és öldökléssel. A XXIII. pont alatt pedig azon véleményét fejezi ki hogy ha adnának nekik annyi italt amennyit kívánnak, könnyebben volnának legyőzhetők mint fegyverrel.

Hogypedig itt mindenesetre az igazi régi germánokról van szó, nem pedig a szintén északi tájakon is élő finn-ugor azaz magyari fajta népekről, azt Tacitus e műve elején lévő IV. pontjából látjuk amelyben írja hogy a germánoknak sötét tekintetű (értsed: mélyen ülő) kék szemük, vörös hajuk, nagy testük van és hogy csak erőszakosságra valók de munkára képtelenek. Ezzel szemben tudjuk hogy az összes finn-ugor fajta népek, miként a magyarok is : közép- vagy kistermetűek, szemük bár kék de nem mélyen ülő, hajuk pedig sohasem vörös, hanem lenszőke és hogy mindnyájan békés természetű, szorgalmas, dolgos és kitartó földművelők.

Ma már tudjuk azt is hogy e népeket a germánok többnyire leigázták, a maguk számára dolgoztatták, nyelvüket is reájuk kényszerítették de hogy ma Németországban már ezek képezik a német nép többségét míg az igazi germánság, épen munkára képtelen volta miatt, számbelileg folyton fogy vagyis kihal. Svédország őslakossága is finn-ugor volt, amelyet azonban az oda behatoló harcias germánok leigáztak, az ellenállókat pedig a hegységek közé üldözték, ahol Közép-Svédországban még 1890-ben is 19.500-an voltak, míg az ország északibb részeiben lappok is élnek (Meyers Lexikon Leipzig-Wien 1897. „Schweden.” 717. oldal.) Ma Svédországban a germánok többségében vannak ugyan, de Nytröm német antropologus szerint inkább csak az alacsonyabb néprétegekben, míg a felsőbb osztályokban mindinkább terjed az őslakos elem. Ezek ma is svédül beszélnek ugyan és magukat svédeknek hiszik, a tudomány haladásával azonban a valóság mindinkább kiderül, valamint ki fog derülni az is hogy a magyar nyelv a germán nyelveknél menyire fejlettebb, célszerűbb és kifejezésképesebb.

Visszatérve a magyar nép büntetőszokásaihoz, elmondom itt Szendrey Ákos nyomán („Ethnographia” folyóirat. 1936. évfolyam, „Népi büntetőszokások”. 65-71. oldal.) a következőket :

A magyar nép büntetőszokásai között halálbüntetés nincsen, valamint testi büntetés, például megvesszőzés is csak ritkán fordult elő éspedig csak a hatóság által alkalmazva, ami tehát idegen befolyásra vezethető vissza. Súlyosabb bűn is csak a falúból való kiüldöztetést vonta maga után. Enyhébb bűn, elkövetett hiba, szokássértés, lustaság, illetlenség büntetése volt a megszólás, nyilvános kigúnyolás, utána kiabálás, a társaságból való kinézés, kizárás. Továbbá szokás volt például hogy Szent György napján valahol a falú szélén nagy máglyatüzet raktak, odagyűltek és itt mindenkinek jogában állott bárkiről hangosan az illető bármely bűnét, elkövetett vagy elkövetni szokott hibáját kihirdetni. Az itt elmondottakért senkit sem volt szabad bántani, viszont az ilyen kihirdetéstől természetesen mindenki nagyon félt és vigyázott, hogy annak ki ne tegye magát.

Ennél súlyosabb büntetés volt a „meghurcolás”, ami rendesen a rajtakapott tolvajokat érte. Az ilyennek a lopott holmit a nyakába akasztották vagy hátára kötötték és így a falun végig vezették, kiabálva hogy így jár aki lop. Eközben pedig valaki ment utána és fújta a kürtöt vagy verte a dobot. Az ilyen meghurcolás következménye aztán néha az volt hogy az illető a faluból elbujdosott.

Amint Szendrey is mondja, kétségtelen hogy az ilyen népszokások ősrégi időkből származnak, olyan időkből amelyekben még nem létezett büntető állami hatóság.

Mindig idegen hatásnak tulajdoníthatjuk tehát ha a mesében a gonosz és bűnös személy véres és borzalmas büntetése következik be, aminő például a fölnégyeltetés, lófarkrakötve halálra vonszoltatás, kerékbetörés és elevenen való elégetés. Ami azonban szerintem kevésbbé mesei átvételre mint inkább arra vezetendő vissza, hogy a bejött idegenek által, majd idegenek uralma által, hozzánk az ilyen büntetések is behozattak, ami aztán a mesemondásban is tükröződni kezdett. Sőt föltétlen idegen fölfogásnak tartom azt ha az ilyen büntetést maga a diadalmas de mindig nemes jelleműnek föltüntetett mesehős eszközöli vagy eszközölteti. Nemes jellemű egyénről ilyesmit a mi fölfogásunk nem volt képes föltételezni. A mi fölfogásunk szerint csak az következhetett be hogy a mesehős és gonosz ellenfele egymással megharcolván, a gonosz e harcban legyőzetve, elesik és meghal. Előfordulhat hogy a mesehős ellenfele fejét, vagy sárkánynál fejeit, levágja, de sohasem hogy azt előbb meg is kínozza, mivel ez már vad kegyetlenséget, szadista hajlamot tételez föl, (a mesemondó és az ilyesmit élvezni képes hallgatóság részéről!) ugyanúgy mint vad népeknél az hogy a győző bosszúból legyőzött ellenfele véréből is iszik, amit dicső dologként például volt alkalmam hallgatni. Kegyetlenkedés, ha romlatlan magyar mesében elő is fordulhatott, de ez csakis a mesehős gonosz ellenfelének tulajdoníttatott, miként a föntebb elmondott „Szép Miklós” mesében is, ahol a sárkány a mesehős testét darabokra aprítja. Hasonló cselekedet nálunk valamely a mesebeli nem gonosz személynek csak akkor tulajdoníttathatott ha annak célja az volt hogy a mesehős általa ismét föltámasztatva ezáltal erősebbé és szebbé tétetett.

A „költői igazságszolgáltatás” természetesen büntetésben is a mi meséinkben is bekövetkezett de mindig csak úgy hogy a gonosz maga rohan vesztébe, jár pórul, vagyis úgy hogy őt maga az Isteni Igazság, a Sors vagyis a Természet Törvénye bünteti meg gonoszságáért, ha ellenben maga a diadalmas mesehős bünteti meg, akkor a büntetés csak megszégyenítés, megalázás és elüldözés, elkergetés.

Ezután kell következzenek Magor és Hunor azon ifjúkori kalandjai amelyek még nem végződnek házassággal. Itt is népmeséink gazdag világából meríthetünk indítékokat. E rész elején, ha nem is épen ezzel kezdődőleg, kell legyen azon, meséinkben meglévő indíték, hogy a fiúk megkérik apjukat engedné őket útra „világlátni” vagy „szerencsét próbálni”. Mire az apa engedelmével egy vagy több fiú, együtt vagy időközönként, útra kelnek. Éspedig egyaránt fordul elő az hogy utóbb a szülő házhoz visszatérnek, valamint hogy egyik-másik vagy mind, nem térnek vissza hanem másutt telepednek meg és ott alapítanak családot. Népünknél ez így régebben valóban szokásban is volt, hogy ugyanis a legénykor elején az ifjak, házasságuk előtt, vándorlásra mentek. Némelyek visszatértek és megházasodtak, némelyek visszatértek de már nőt hozva magukkal, míg mások nem is tértek vissza, vagy azért mert valahol életüket vesztették : „odavesztek” vagypedig mert másutt telepedtek meg, ott alapítva családot. Megtörtént természetesen az is hogy valamely gyermek szökve hagyta el a szülői házat, ami azonban, népmeséink tanúsága szerint, ritkán fordult elő. Ellenben gyakran történt meg az hogy a családfő vagy nemzetségfő rendelkezésére valamely telep egész fiatalsága egy része, már házassága után, nőstől, indult vándorlásra, új települő hely keresésére vagy már előzőleg fölkutatott alkalmas helyre, amelyet esetleg előbb vándorláson lévő valaki talált volt. Az ilyen kivándorlásnak főkép az illető őstelepen való túlszaporodás és az ennekfolytán beálló ínség volt a kényszerítő oka. Ennek nyoma az úgynevezett „vállalkozás”-ban népünknél ma is megvan még. Ha ugyanis egy „élet”-en (ahogy népünk az egész háztáját, a melléképületekkel és kerttel együtt, nevezni szokta) a család már nagyon elszaporodott, akkor a fiatalabb házaspárnak a családfő rendelkezése, vagy esetleg sorshúzás szerint, ki kell válniok,

amikoris ingóságaikat magukkal vihetik, úgyszintén az állatállományból is annyit amennyit az öreg családfő (régen nőelvűeknél az öreg családanya) nekik odaítél. Népmeséinkben is megvan ennek emléke, kifejeződése, abban hogy a családapa egy vagy több gyermekének azt mondja hogy mivel szegénységben élnek s őket eltartani már nem bírja : menjenek a világba szerencsét próbálni. Némely mesénkben a „szegény embernek annyi a gyermeke mint a rosta lika”, mint „réten a fű” vagy mint „Csillag az Égen”.

Természetes hogy ez költői túlzás de ha elgondoljuk hogy régen többnejűség is volt, úgy az igen sok gyermek gondolata érthetőbbé válik, másrészt annyiban sem kell a dolgot szószerint vennünk, hogy az apa alatt nemzetségfő is érthető, úgyhogy nagyszámú család alatt bizonyos területen túlszaporodott egész törzset is érthetünk. Benedek Elek „Magyar mese- és mondavilág”-ában a „Szerencsekrajcár” című mesében találjuk : Atyának 24 gyermeke van, mind fiú; nem bírja már őket eltartani, azért fölállítja őket két csoportba, mindegyikbe tizenkettőt, mire sorsothúzva : az egyik csoport marad, a másiknak el kell mennie a világba. Képzeljünk el tehát a cölöpépítményes korban egy tavat. Itt valamikor megtelepedett egy család, ez elszaporodván, cölöpépítményes falu keletkezett, majd néhány század múlva, a tavon annyi cölöpépítményes falu állott már hogy sem a tó hallal sem a környék egyéb táplálékkal a lakóknak megélhetést már nem adhatott. Ínség következett be, vagyis beállott a „szegénység” és ezzel a kivándorlás szüksége is. Természetes tehát hogy a közösség vagy a törzsfő, fejedelem vagy király elrendelte hogy sorshúzás legyen amely eldöntendi hogy mely falvak tartoznak kivándorolni s valahol más, megtelepedésre alkalmas tavat keresni.

Így történt aztán, ősrégi időkben, még a sémi és árja népek keletkezése előtt, hogy ősnépeink szárazon, folyóvizeken, tavakon, tengereken, gyalog, szereken, hajón utazva, egész Földünkön elterjedve, mindenfelé gyarmatokat, műveltségeket alapítottak.

____________________

1 A Néprajzi Értesítő folyóirat 1910. évfolyama 242. oldalán, Csippék János: „Sáfrányosok a Felvidéken” című cikkében áll : „Még erélyesebben járt el Nürnberg tanácsa, amikor egyik bűnös polgárát, Köbbelt, segítőtársaival együtt, hamis fűszereiből rakott máglyán elégette (1456. év) és ugyanekkor Pfranger Elzát elevenen sírba tették. A későbbi időkben az ilyen bűnösöket kegyelem útján már csak vízbe fojtották. Nálunk ilyen barbár büntetéseknek semmi nyoma. A hamis árut elkobozták, megsemmisítették, a bűnös fogsággal lakolt avagy megfelelő bírságot fizetett, de más büntetés nem érte.

Hunor és Magor ifjúkora

Kis gyermekekként kerültek volt vissza a nagy erdőből édesapjuk házába de egy év alatt olyanokká lettek mintha tíz évesek volnának, két év alatt pedig olyan deli legényekké mintha húsz évesek volnának, mert táltosok voltak. Szépek voltak ők már kisgyermekkorukban is de most még szebbek lettek, hosszú aranyhajuk pedig olyan lett mint akár az Áldott Nap aranysugárhaja. Szépséges arca volt mindkettőnek de Hunor komor tekintetű mint az erdőjáró ordasfarkas, termetre magas, szálas mint a ködös havasok egyenes fenyőfája. Magor pedig szépséges arcú és szelíd tekintetű, termetre kisebb Hunornál de hatalmas mint a terebélyes cser-tölgy és rettentő erejű, olyan amilyen még nem volt senki fia e világon.

Mars és Herkules. Ősidőkben a fehér kunok magas hegységek között éltek. Szent állatuk a fehér farkas volt, amilyen bár ritkán de ma is előfordul, amely azonban a mai farkasnál ősidőkben nagyobb és erősebb volt, szőre pedig hosszabb, olyan tehát mint a mai magyar komondor, amely a

farkast könnyen le is győzi. Szent fájuk volt a fenyő, egyébként pedig úgy életükben mint vallásos szimbolikájukban nagy szerepe volt a kőnek, amelyből legfőbb fegyvereiket és szerszámaikat is készítették. Termetre magasak voltak, természetre harciasak. A fekete kunok későbbi ezredévek alatt válottak ki a fehér kun őstörzsből. Ezek szent állata egy szintén igen nagytermetű bulldogféle kutya volt, feketés-barna színű, s ők maguk is barnák voltak vagy feketehajúak is. Való igaz hogy a haj és bőr sötét pigmentációja későbbi keletű; az igazi eredeti ősember tiszta szőke volt, vörös árnyalatot is még teljesen nélkülözve. Fekete kunok voltak Atilla hunjai is. A magyarok legszentebb fái ugyan a gyümölcsfák voltak, főkép a meggy, de szent fájuk volt a tölgy is, főképen a cser-tölgy, amelyet ők makkfának neveztek, miként népünk itt-ott ma is. Ez náluk a férfierő jelképe is volt. A tulajdonképeni magyarok is mind „lenszőkék” voltak, termetre nem magasak, zömökök és igen nagy erejűek de békés természetűek.

Ma is a magas hegyek lakói magasabb, a lapályok vagy halmos tájak lakói alacsonyabb növésűek. A fekete kunok is zömök termetűek voltak és főkép homokos síkságon, pusztákon laktak.

Egyszer a két fiú arra kérte apját engedné el őket világlátni. Apjuk beleegyezvén, újholdkor szüleiktől elbúcsúztak, azzal hogy ha majd visszajönnek, elmondják élményeiket. Velük ment a két kutya is, amelyek azóta nagy és erős komondorokká növekedtek és az egyik Magoré lett a másik Hunoré. Egyiknek Vaserős a másiknak Földneheze lett a neve.

Itt ezen kísérő állatok már kutyákként tüntetvék föl, mivel ez ősi Napeposzunk későbbi alakja. Népmeséinkben azonban még ezek eredeti mivolta is fölismerhető, habár kétségtelen hogy kun törzseink legfőbb házi- és szent állata a kutya, a magyaroké meg a szarvas volt. Népmeséinkben ugyanis előfordul hogy mesehősnek három kísérő állata van vagy két mesehősnek egy-egy, avagy három mesehősnek egy-egy. Néha a kutyán kívül oroszlán és tigris is előfordul, vagypedig medve. Nevük többféle változatban fordul elő de ezekből rekonstruálható hogy valamikor csak Vaserős, Szélsebes és Földneheze kellett hogy legyen. Mikor Erdélyben egy Varga nevű mesemondómat kérdezgettem e nevek, főképen pedig az oly különös „Földneheze” felől, azt magyarázta hogy ezek kutyákra vonatkoznak és hogy az egyik kutya nagyon erős, a másik nagyon gyors futó volt de a harmadikra nem tudta megmondani hogy miért volt ez a neve illetve hogy mi haszna lehetett volna annak hogy egy kutya olyan nagyon nehéz legyen, majd azt mondotta hogy bizonyára nagyon nagy volt és azért volt ez a neve. Miután azonban némely mesénkben ezen kísérő állatok nem kutyák hanem más állatok, ezért részemről a dolgot úgy rekonstruálom hogy őseink valóban már igen régi időkben is tudták már a vadállatokat szelidíteni, amiszerint tehát Vaserős valóban az oroszlán, Földneheze az elefánt vagy a mammut, Szélsebes pedig a gepárd. Ez utóbbi egy a macska- és kutyafélék között mintegy átmenetet képező körülbelül borjúnagyságú állat, amely Afrikában és Ázsiában ma is él, igen értelmes és könnyen szelidíthető. Némely fajtának némi sörénye, másnak füle hegyén, mint a hiúznak, győrbokrétája van. Igen sebes futású. Használják kocsihúzásra is, mivel pedig megpatkolni nem lehet, hogy lábait kíméljék, könnyű csizmákat húztak lábaira. Alakra inkább macskaszerű, dorombol is, mozdulataiban azonban kutyá-hoz hasonlít de a kutyánál is gyorsabb. Kabar őstörzsünk egyik szent állata volt és ő képezte a „Csizmáskandúr”-ról szóló mesék alapját, ami tehát szintén őseinktől és nem a németektől származott, mint eddig hitték.

Mentek, mendegéltek együtt ketten. Egyszer egy válaszúthoz érve, ott megpihentek, pihenésközben pedig azt határozták hogy itt elválnak; megy az egyik jobbra, a másik balra, mert így többet láthatnak, tapasztalhatnak mint ha mindig együtt járnának. Hanem ott volt egy nagy kő, azt megemelték és mindegyik tett alája hajából egy fürtöcskét és azt mondották hogy egy Hold-nap múlva ide visszatérnek; aki előbb érkezik: vár a másikra, de a követ megemeli s ha a másik hajfürtje is tiszta akkor nincsen baj és várhat de ha az piros lett mintha véres volna, ez azt jelenti : baja történt testvérének és akkor induljon a másik úton annak keresésére.

Népünk ma is azt tartja hogy nagyobb dolgot kezdeni, útrakelni holdújuláskor szerencsésebb.

Ezzel egymást megölelték, megcsókolták, elbúcsúztak és elindultak, az egyik egyfelé, a másik másfelé.

Magor kirántott magának a földből egy fiatal makkfát — nagy erejével ez neki nem ment nehezen — letisztította ágát, gallyát, gyökereit és gondolta magában, ez jó lesz botnak, bunkós végével pedig fegyvernek hogy magát vele megvédhesse ember és állat ellen. Akit vagy amit ő egyszer ennek bunkós tövével megüt, az nem is fog többé neki — de másnak sem — árthatni !

Hunor is gondoskodott magának fegyverről de ő csak rövidebb botot vágott magának és annak egyik, végére hegyes kövét kötötte oda hogy ez így védő de támadó fegyver is legyen, a követ pedig kifente baltaélűre.

Láttuk hogy Magyar Napistenünkkel azonos volt a görögök Heraklésze, aki fegyvere szintén a bunkós bot.

Föntebb ugyan „makkfá”-t írtam, mivel ez, azaz a cser-tölgy is a tulajdonképeni magyar törzsünknek is egyik szent fája volt és a hímséget és férfierőt jelképezte, miként minden olyan fa amely hármas elágazású (páratlan szám) és fája kemény állományú, ellentétben az olyanokkal amelyek kettős elágazásúak (páros szám), faanyaguk pedig puha (például: hárs, nyár, jegenye, nyírj, amely utóbbiak nőneműeknek fogattak föl.

De talán helyesebb ha cser helyett meggyfát írunk, mivel a meggy volt a magyar törzs legszentebb fája és Magor Napisten egyik legfőbb jelképe is.

Alábbi adatokat Hermann Ottó „A magyar pásztorok nyelvkincs” című művéből (Budapest, 1914., a Magyar Természettudományi Társulat kiadványa. Lássad a 215. oldalán „Kent bot” cím alatt.) és Jókai Mór „Rákóczy fia” című regényéből veszem. Utóbbi szerint azonban a bot cserfából valónak mondatik.

Az adatok lényege ez: Az alföldi magyarság félelmes fegyvere az embermagasságú bot, amellyel kard és balta ellen is tudott vívni. Készült meggyfából, ügy hogy kérge is rajta maradott. Ezt minden nap zsírral bekenték és kitették a meleg napfényre, mindaddig míg a zsírral teljesen átitatódott, amiután nem tört, ruganyos lett és kardnak, baltának is ellenállott. Jókai említett regényében leírja hogy egy botos magyar miként vív élet-halálra kardos és kiváló vívóbajnok ellenfelével és végül ezt fejen találva, agyonüti. Ismeretes az is hogy némely kezdetleges nép, a fémek megmunkálását még nem ismervén, igen kemény fából olyan kardot tudott készíteni, amellyel ember fejét is egy csapásra le lehetett ütni. Régen kovakőből is készítettek baltaélet, kést, az amerikai őslakók pedig fakardjaik élébe erősítettek végig élesre fent kovaköveket.

Hunor jelképe viszont az ökölbe tartani való hegyes kő, az ék volt (később a kard, balta, lándzsa is lett).

Ez is az ember első fegyverei egyike volt. Utóbb ilyen kő, botra kötve, súlyával a buzogány, élesre fenve pedig a balta eredetét is képezte de egyúttal a szúró lándzsa eredetét is, mert tudjuk hogy az ősember lándzsája, kopjája hegye is kovakőből készült. A magyar bot-fegyver egyik fejleménye volt még az „ólmos bot” is, amelynek ütő végébe ugyanis ólmot is tettek, hogy ütése súlyosabb legyen. Így ugyanis, anélkül hogy bunkós vége igen vastag kellett volna legyen, mégis igen súlyosat ütött.

Végül ide teszem még ezen megjegyzést: A hármas elágazású fáknál a középső ág, mivel az ott kevesebb napfényt kapott, többnyire elcsenevészedett, majd el is száradott, úgy hogy idővel csak kis csonkja maradott meg. Az ilyen fák törzséből azt megfordítva, készítették az ősök hímistenségeik

bálványait, az ágcsonkot penisként fogva föl, míg a kétágú villás elágazásúakból nőistenségeik bálványai készültek. Az ilyen fák elágazásában pedig a női szeméremrészhez valóban meglepően hasonlító képződményt látunk.

Ment, mendegélt Magyar és amint mendegélt, meglátott egy hegyoldalban valami öreg asszonyt valamit szedegetni. Oda ment hozzá és megkérdezte mi jót szedeget ? Ez mutatott neki kezében egy csokor valami szép fehéres fűfélét és mondotta :

— Ezt szedegetem, fiam, látod-e ? Árvalányhajat.

— Minek az ? — kérdé Magyar.

— Díszül házamba. Látod milyen szép.

— És miért nevezed árvalányhajnak ?

— Mert ez a neve, fiam. Ha akarod tudni miért ez a neve, azt is elmondom. Üljünk ide le, hadd mondjam el neked :

Volt nekünk egyszer régen egy királyunk és annak kicsi leánya. A király egyszer egyedül volt vadászni és amint jődögélt már hazafelé, meghall az erdőszélen valami gyermeksírást. Megyen arrafelé s hát mit lát ? Egy fa tövében ül a fűben egy kicsi gyermekleányka, akkora mint az övé épen és sírdogál. Oda megy a király, fölveszi a karjára és kérdezgeti, hogy kerül ide egyedül ? De hiába mert kicsike volt az még nagyon és nem tudott beszélni. Nézdelt a király erre, arra de nem volt ott sehol senki. Kiáltott, hívogatott is : „He, he, bééé ! Ki hagyta itt e leánykát ?” De bizony nem felelt senki. Nem ám, mert bizonyosan kitette s ott hagyta valami sokgyermekes nagyon szegény ember vagy asszony, mert nem bírta már eltartani, gondolva hogy majd megtalálja valaki s gondjaiba fogadja. Hát úgy is lett, mert megsajnálta a király, hazavitte s odaadta feleségének, nevelje föl ezt is az ő leánykájukkal együtt.

Hát hiszen el is fogadta a királyné, föl is nevelte, de hát a saját leányát mégis csak jobban szerette s árvalányt — mert ez lett a neve, mivel sem apja, sem anyja nem volt — inkább csak szolgálóleányként tartotta. Fölnövekedett a két leány de nem szerette Árvalányt a királykisasszony, sem mert ha szép volt-e, nem-e a királykisasszony, de bizony Árvalány százszorta szebb volt nála s ezért nagyon irigyelte is Árvalányt; mindig rosszul bánt vele s legjobban szerette volna ha a királyi szobákba nem is engedték volna.

Mikor már eladókorba értek a leányok, jött egyszer egy szép királyfi leánynézőbe. Saját lányát a királyné szép, díszes, aranyos ruhákban járatta de szegény Árvalány bizony csak olyan szerény ruhákat kapott amilyenekben a királyi palota szolgálóleányai jártak.

Habár az a szép királyfi el is kezdett a királykisasszonynak udvarolgatni, de mikor egyszer mégiscsak meglátta árvalányt is, attól kezdve csak ővele akart beszélgetni.

Hiába dúlt fúlt magában a királyné és leánya, a királyfi már alig is nézett a királyleányra s csak Árvalány után járt és vele lebelgett, mert hát Árvalány sem titkolta hogy tetszik neki a szép királyfi, habár szerény maradott is, ahogy az leányhoz illik.

„Lebeleg” népies magyar szó, amely megfelel az angol „flirtel” (olvassad: flörtöl) szónak. Jelent szerelmes enyelgést, szerelmes mókázgatást; eredeti értelme azonban: könnyed mozdulatokat tesz és: lebeg, liheg. Említettem másutt hogy szerelmi vágyában a hattyú, valamint némely más madár is, például a kacsa, a veréb, szárnyait lebegteti, valamint említettem hogy őseinknél a hattyú a vágyódás, főkép a szerelemvágy jelképe volt, és hogy palóc (pelasg) őstörzsünknél a hattyú neve lebed, libed volt, amely szó a lebeg, libeg igénkből származott és a szláv labud = hattyú szóban ma is él. Említettem hogy innen származtak a latin libito, olasz libidine = kívánság, vágy, valamint a német Liebe, a régebbi németben Liebde szavak is. Úgyszintén ez magyarázza meg azt is hogy a

görögök miért ábrázolták Erosz szerelemistent hattyúszárnyakkal. Hozzá tehetjük ezekhez hogy hattyú szavunk viszont kun eredetű, amelynek tulajdonképeni értelme szintén vágyó, vágyódó, kívánó volt, ami emléke a szláv nyelvekben szintén megvan a hotyu, romlottan hocsu, továbbá hatyu, htju, htje = akarok, kívánok, akar, kíván értelmű szavakban.

A királykisasszony pedig édesanyjával együtt panaszra ment a királyhoz Árvalány ellen. Szerette a király az oly szép és kedves, szorgalmas és dolgos Árvalányt nagyon de hát a saját leánya mégis csak kedvesebb volt neki is. Megparancsolta hát hogy Árvalányt a királyi szobákból tiltsák ki.

Ámde a királyfi ezzel nem sokat veszített. Ha a palotában nem is találkozhatott vele többet de találkozott vele titokban a kertben. Egyszer így egy este is kinn voltak együtt a kertben és szerelmeskedtek. Nem tudta ezt senki de észrevette mégis a királyné mert leskelődött utánuk. El is aludtak ott a szerelmesek a gyepen, az orgonabokrok alatt. A királyné pedig csöndesen odaosont hozzájuk, levágta Árvalány haját, aztán szaladott vele föl a palotába.

Reggelre Árvalány hamarabb ébredett föl mint a királyfi. És mit kellett látnia ? Azt hogy éjszaka valaki levágta egész haját.

Elmondottam föntebb hogy őseinknél vallásos szokásból a nő haját amidőn szüzességét elvesztette, le kellett vágatnia. Asszonynál, násza után, ez szent szokás volt és e naptól kezdve párta helyett csak főkötőt volt szabad viselnie. Haját ugyan utóbb ismét megnöveszthette de azt csak főkötője vagy kendője alatt, fölkontyolva viselhette mert azt így vagy kibontottan, urán kívül más férfinak többé nem volt szabad látnia. Ha azonban kitudódott hogy leány szüzességét elvesztette, akkor ennek is, büntetésből vágták le egész haját, ami leányfővel a legnagyobb szégyen volt. Ez a magyarázata az „Árgyirus és Tündér Ilona” típusú meséinkben is annak hogy Ilona azon hogy hajából a mesehősseli szerelmeskedése után egy fürtöt vagy egész haját levágták, annyira kétségbe esik hogy eltávozik azzal hogy többé soha vissza nem tér és lemond arról is hogy szerelmesét az életben mégegyszer láthassa, holott annyit fáradott hogy vele találkozhasson. Őt valóban csak hosszú idő múlva láthatja viszont, miután ez utána bújdosott és hosszú vándorlás után megtalálja. A Gyergyai által elmondott legismertebb változatban a hajlevágás ugyan oda van már csökkentve hogy Ilona hajából a vénasszony csak egy fürtöt vág le, ami elég logikátlan mivel így a nagy kétségbeesés megokolatlan, de lehet hogy a csökkentést csak Gyergyai eszközölte, ami viszont azzal lehet összefüggésben hogy népünknél az asszonyok nászutáni hajvágása már valóban oda csökkent volt az újabb időkben hogy csak a homlokfölötti hajból vágtak le egy keveset hogy a főkötő jobban a főhöz simuljon és hogy valami baj a főkötő vagy kendő alól nehogy kilátszódjon.

Szégyenében és kétségbeesésében erre szegény Árvalány fektéből fölugrott, a folyóvízhez szaladott, magát belevetette és ott lelte halálát.

A királyné pedig Árvalány haját megmutatta a királynak és elmondotta neki hogy mi történt és mit látott. Megharagudott a király ezt hallva s azt parancsolta, Árvalányt a királyi városból űzzék ki. Keresték is őt mindenfelé de sehol sem találták, míg végül a folyóból fogták ki halva. A királyfi pedig keservesen megsiratta kedvesét aztán eltemette ott, ő maga, a folyóvíz mellett a fűzfák alá. Megtudván pedig hogy Árvalány haját a királyné vágta le és vitte a királyhoz, fölment hát a palotába és kérte hogy kedvese hajából bár néhány szálat adjanak neki, hogy örök emlékül magával vihesse. De a királyné nem adott neki hanem mérgében fölszaladott a hajjal a palota legmagasabb tornyába s onnan a szélbe szórta, hogy az vigye széjjel és így vesszen el. Széjjel is vitte a szél de ahol egy-egy szálat el-el ejtegetett, ott az íme, csodálatosképen megfogamzott a földben és azóta is mindenfelé nő a világban és szaporodik a szép árvalányhaj.

Ahogy az öregasszony meséjét így bevégezte, Magyar elkért tőle egy csokrocskát és szép díszül kalapjára tűzte. Sok, sok idő tellett el azóta de a magyar ifjak, az ő utódai, kalapjukon kedves

díszül az árvaleányhajat ma is viselik.

Való igaz pedig, hogy a tiszta magyar faj haja fehéres-szőke, „lenszőke”, ahogy népünk mondja — aminthogy Eickstedt antropológus ugyanezt az úgynevezett „kelet-európai” vagy „keletbalti” fajról is írja — valamint igaz hogy az árvalányhaj színe is ilyen, valamint igaz, hogy a magyarság őseleme és mai 60-70 százaléka is e faj, amelyről pedig Eickstedt azt is mondja hogy ez az emberiség őseleme, amelyből specializálódás és pigmentálódás utján az összes más emberfajok keletkeztek.

No, megköszönte Magyar az öregasszonynak a csokrot, elbúcsúzott tőle és ment tovább világlátó, világjáró útjára. Ment, mendegélt, míg egyszer egy nagy városba érkezett. Ott meglátott egy magas, királyi palotát csupa fekete gyászszövetbe vonva; sok nép állott a palota előtt, az is mind gyászfeketébe meg sárgába öltözötten és szomorúan mind, szótlanságban.

Az ősmagyaroknál a sárga szín is a gyász színe volt és ezt népünk ilyenül itt-ott napjainkig is használta. Erről másutt bővebben írtam; itt csak azt említem meg hogy ez a lomb őszi elsárgulásával és így az elmúlással hozatott jelképesen össze.

És hát jönnek ki emberek a palota kapuján, azok is mind feketébe, sárgába, vezetnek egy szép leányt, az is gyászfeketében és megyen sírva a többiek között, utána megy a király, korona a fején, mellette a királyné és sírnak mind a ketten keservesen. Utánuk jönnek udvari népek, mind nagyszomorúan, lehajtott fővel.

Kérdi hát Magyar az ott álló néptől, hová kísérik azt a szép leányt és mi oka a gyásznak és siralomnak ? Mondják azok hogy bizony nagy oka van annak, viszik már a király leányát is halálra. Van a várostól nem messze egy tó, abból származik a víz a patakokba s a városba és az országba. Más víz nincsen sehol. De a tóban lakik egy rettenetes sárkány és az minden hónapban egyszer, holdfogytakor kijön a tó partjára s mindannyiszor egy-egy fiatal lányt kell neki áldozatul adni; ha nem, a vizet úgy elapasztja hogy nem folyik többet, és a sárkány megöl mindenkit aki a tóhoz közelít, úgyhogy szomjan halhat minden az országban. Sorsot húznak hát minden hónapban, ki lányát adják a sárkánynak és most épen a király lányára került a sor.

Kérdi Magyar hogy hát nem akadott-e még soha senki aki azt a sárkányt elpusztította volna ? Ám felelték neki hogy hiszen nemegy vitéz kiment már a tó partjára hogy vele megküzdjön és megölje de vagy száz esztendeje már, még mindet a sárkány ölte meg és húzta le a tó fenekére, úgy mint a neki áldozatul adott leányokat. Nem is mer már senki a sárkány ellen menni. Volt a királynak is szép, deli fia, a királyfi.

Hogy az országot a sárkánytól megszabadítsa s annyi fiatal leányt a haláltól megmentsen, ő is kiment volt a tóhoz de megölte a sárkány őt is. Hogy ne volna hát gyászban és szomorúságban már mindenki. Pedig a király már feleségül magát a lányát is igérte annak aki a sárkányt megölné és egész országát is örökségbe a halála után, hiszen úgy sincsen már fia, akire hagyhatná.

Hát Magor erre nem sokat gondolkodott, odasietett a gyászmenethez és mondotta a királynak, álljanak meg mert kimegy ő a tóhoz a sárkány ellen és vagy legyőzi vagy meghal de nem engedheti éltében hogy a királykisasszony ilyen szörnyű halált haljon.

Meg is állította a király a menetet. Köszöni a király és a királyné Magornak szándékát de bizony csak szomorúan; látszik rajtuk hogy nem bíznak sikerében. Mondják neki, menne vissza a királyi palota fegyveresházába, választana magának jó fegyvert, de Magor csak azt mondja : jobban bízik ő botjában mint bármely más fegyverben. Vissza marad hát a király, leányával, övéivel és a néppel, Magyar pedig megyen ki a tóhoz; csak messziről követik bátrabbak, lássák mi lesz. Várja a tó partján a sárkányt és hát íme, egyszer csak el is kezd a tó vize buborékot hányni és zavarogni s hát

föl is bukkan a sárkány és látja hogy nincsen a parton leány hanem férfi.

Rögtön neki is veti magát de ezúttal rosszul jár mert Magyar botjával, rettentő erejével nagyot üt a fejére hogy roppan bele a koponyacsontja, a kutya pedig a nyakának ugrik és harapja a gégéjét. Csapdos a sárkány is ide-oda tüskés fullánkos farkával, mereszti, emeli karmos markait de alig van már ereje, sem Magyart sem az ebet megcsapni, megragadni már nem bírja. Aztán kap a bottal a fejére még egynéhány szörnyű ütést, és vége örökre. Húsából aztán Vaserős jóllakott.

Volt is ezután nagy öröm a király egész országában. Magornak pedig mennie kellett a királyi palotába vendégségbe s adott a király olyan ünnepi lakomát amilyet még soha azelőtt. Magornak meg volt hamar aki megsúgta hogy a király annak igérte a lányát aki a sárkányt megöli s holta után királyságát is ráhagyja, s hogy hát kérje meg a királykisasszony kezét. Csakhogy Magor ezt nem tette mert világlátni, világjárni akart ő még, sem a király országát nem kívánta.

De ahogy folyt az ünnepség és lakoma javában, egyszer csak jelentik a királynak hogy hírnök jött az északi királytól, Észak Országából, és azonnal akar a királlyal beszélni. Elsápadott erre a király meg a királyné is mert jól tudták hogy Észak királya mindig ellenségük volt. Bizony hogy ez csak a sárkány miatt nem támadta meg őket eddig, mert nem kellett neki ilyen ország, de most bizonyosan megtudta már hogy a sárkány nincsen többé. Be is lépett a hírnök a király elé és csak annyit mondott neki, hogy jön Észak királya hadaival, adja át neki szépszerével egész országát mert különben sem neki sem aki ellenszegül, nem kegyelmez. Lett most a nagy vigalomból nagy szomorúság újból ! Mondotta a király Magyarnak hogy hát ő bizony országát szégyenszemre át nem adja ellenségnek, hanem kiáll katonáival az északi király elé, pedig tudja hogy az erősebb, de azért megharcol vele s vagy győz vagy ott esik el a csatában. Magyarnak még azt is mondotta hogy hiszen ő csak vendég itten, minek vesszen el ő is ? Jobb ha elmegy idejében és életét megmenti.

Csakhogy Magyar máskép gondolkodott. Azt mondotta :

— Már én, királyom, bizony itt maradok. Nem avatkozom semmibe ha azt látnám hogy nem lesz szükség rám, mert semmi dicsőséget felséged katonái elől elvenni nem akarok, de ha szükség lesz rám : ott leszek és azt mondom én is amit felséged : győzünk vagy halunk.

Hiszen jött is Észak királya hadaival, lett is ottan rettentő harc. Harcolt is a királyunk katonasága vitézül de a nagyobb erő elől, mire alkonyodott, vissza kellett vonuljon a város magas kővárába.

Velük ment Magyar is. Erős volt a vár és bízott benne a király nagyon, hogy azt ellenség sohasem bírja bevenni.

Másnap az északi király hadai a várat körülvették és ostromolni kezdték. Hanem az erős várnak nem sokat árthattak, sem a kaput betörni, sem a falakat megmászni nem bírták, a király katonái pedig nyilaztak le rájuk. Délfelé a katonák egyrésze nekiállott az ebédet főzni és Magyar is szolgafára akasztott egy üstöt és főzte nyugodtan ebédjét. Az ám, de Észak királya a vár körül fölállíttatta hadigépeit, a pattantyúkat, pallintókat és ezekkel elkezdték katonái hajigálni a várba nagy köveket. Egy jókora kő meg épen Magyar üstjét találta el, fölborította s a sok jó étel mind a tűzbe omlott. Hej, megmérgelődött erre Magyar, fogta rettenetes botját, hívta a kutyáját, a kaput fölnyittatta és kirohant az ellenségre. Nem törődött most már azzal kié lesz a dicsőség ! Ütött, csapott, pállott jobbra, balra, előre; akit ért annak vége volt, nem volt olyan páncél, nem volt az az sisak amely ütésétől szét ne zúzódott volna. Akinek meg a rettentő kutyája nekiugrott és torkonragadta, annak is épen úgy vége volt. A király katonáinak sem kellett több, nekibátorodva, azok is kirohantak az ellenségre, ez meg meglepetésében fegyvereit össze sem tudta szedni hanem menekült, ki amerre látott; maga Észak királya is csak jószaladó lovának köszönhette életét és hogy futhatott vissza Észak országába.

Hívta volna mostan a király Magyart ismét palotájába vendégül de ő most már elbúcsúzott tőle mert nem akart ő még házasodni, sem tovább ott vesztegelni, hanem elindult tovább a világba.

Megy, megy hát Magyar, mendegél tovább. Meglát egyszer valami füstöt és tüzet. Megy arrafelé és látja hogy ég ott a mező füve, ahogy nyáron az néha megtörténik, és terjed mind tovább, csak ott

nem ahol nincsen fű a tiszta homokon. Körül vett már a tűz egy helyen egy bokrot és épen égni kezd már az is, pedig ágai közé fölkúszott egy kígyó, amint menekült a tűz elől. Ez megszólal : — Jaj, te jó legény, mentsed meg életem; jó tettért jót várjál !

Népmeséinkben általános dolog hogy az állatok beszélnek. Ennek egyik okáról már a szarvassal kapcsolatban írtam. Van azonban ennek még egy más oka is, amelyet népmeséinket tanulmányozva megállapíthatunk. Bár az állatok beszélése a mai mesékben, degeneráció folytán már általánosítva van, úgyhogy értelmetlen képtelenségnek látszik, mégis föltűnt nekem, hogy igen gyakran : vagy rendkívül okos, azaz táltos állatról van szó, amit tehát a szarvassal kapcsolatban magyaráztam meg, vagypedig az illető állat valamilyen bajban lévén — amit a mesehős lát — vagy amikor maga a mesehős akarja azt megölni, az állat épen akkor szólal meg hozzá, hogy mentese meg, vagy kéri hogy ne ölje meg és ezért cserébe jutalmat igér és szavát aztán be is váltja. Ez engem azon következtetésre vezetett, hogy itt is jelképezéssel van dolgunk és hogy ezt úgy kell értenünk hogy tulajdonképpen a mesehős lelkiismerete szólal meg de ennek szava az illető állat szájába adva. Tehát a mesehős lelkiismerete mondja, hogy mentse meg, illetve ne bántsa azon állatot, de azáltal költőibbé téve, hogy az intés, kérelem alakjában, az állat szájába adatik.

Természetes azonban hogy ilyesmi csak olyan békés, földművelő nép lelkületében keletkezhetett amely az állatok iránt is képes volt szeretetet és sajnálatot érezni. Durva, vad vagy elvadult nép ilyesmire képtelen.

Másrészt az elmondottak annak is eggyel több bizonyítékát képezik hogy igen régi időkben őseink, akik e meséket alkották, mily magas szellemi szinvonalon állottak. „A lelkiismeret Aranytükre” című művemben (Szeged, 1937.) ismertettem őseink fenséges lelkiismeretkultuszát, ami ősvallásunk egész erkölcstana legfőbb alapját képezte.

Gyorsan ledobja szűrét Magyar hogy az lángot ne fogjon, odaszalad a bokorhoz és botját a kígyónak nyújtja, az meg föltekerődzik rá s így a tűzből kimenekül.

Szól a kígyó :

— Oh, te aranyhajú legény köszönöm, hogy — a magad veszedelme mellett is — életem megmentetted. De látod-e hogy össze vagyok égetve, milyen kínosan tudnék csak így hazavergődni ! A kígyók királya leánya vagyok. Oh, kérlek szépen, vigyél haza édesapámhoz, ő és kígyói ismerik a világ minden gyógyfüvét, ő sebeimből kigyógyít engem és téged jóságodért megjutalmaz.

Feleli Magyar :

— Hiszen hazaviszlek én szívesen édesapádhoz csak mondjad merre menjünk.

Vitte hát a kígyót Magyar, úgy botjára csavarodottan, az meg mondogatta neki merre kell mennie.

Említettem a kígyó és az orvostudomány összefüggésbehozatalát.

Több népmesénkben megvan a botracsavaródó kígyó indítéka, sőt egyben még úgy is előfordul hogy az magára a mesehősre tekerődzik föl (Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág: „Kígyós Jancsi”.) és ez így viszi azt haza édesapjához. Viszont népművészetünkben is általános a botokon díszül rájuk fölcsavarodó kígyó ábrázolása, néha csak bekarcolva és kifestve, néha domborúan kifaragva. (Lássad: Malonyay Dezső: „A magyar nép művészete”, Budapest. 1911. III. kötet, 110-117. oldalakon.) Föltűnően emlékeztet ez a görög-római mythologia Hermész-Nercuriusa kígyós botjára azaz a kerykeion-caduceus-ra. Nem tudom hogy ezen kerükéjon szót miképen magyarázzák de ezt valóban magyarázhatjuk bot-kígyó, azaz kígyóbot vagy kígyósbot-nak is, mivel régi nyelvünkben a jelző a jelzett után következett. (Például Becskerek = kerek-vár, mert besenyő

szóval becs, bács, bécs = vár, továbbá a Dunántúl Hegymagas = magas-hegy. A „kerű” szórészt ugyanis értelmezhetjük karó-nak, azaz bot-nak, mivel körös őstörzsünk szócsoportja szerint ez volt a bot neve. De magyarázható ugyane szó körülkígyós nak is, mert lehetséges hogy ezen „kery” azaz „kerű” szórész a kor, ker, kur kerekséget és kört jelentő, ősi szótövünkben épen olyan képződménye mint a kerül, kerület, kering, korong, karima, kerít s a többi ilyen szavaink. Viszont azt hogy a keion szórész nem más mint a mi kígyó szavunk régibb, és népünknél itt-ott ma is élő kíjó, kéjó, némelyütt kégyó, alakja, azt egészen kétségtelennek tartom. E szó ugyanis őse -on képzőnkkel kíjon, kéjon kiejtésű volt, csúszó, folyó, sikló értelemmel, ami itt a kígyó ilyen mozgására vonatkozott.

Tény azonban hogy a caduceus-boton, azaz Hermész ezen attributumán rendesen két fölcsavarodó kígyó ábrázolva, ami hogy mily ősrégi jelkép, bizonyítja az hogy már a szumereknél is megvolt. Bár a „Meyers Lexikon” (Leipzig-Wien. 1896. „Caduceus cikk”.) bemutat olyan caduceust is, amelyen csak egy kígyó van. Hogy miért van másutt két kígyó, nem tudom de lehet hogy azért hogy így akarták az ősök azt jobban kifejezni hogy a kígyó itt nőiségi jelkép, lévén a kettő valamint a páros számok, őseinknél mindig nőiségek, ellentétben a bottal, karóval, ami meg hímség. Lehetséges az is hogy mesénknek is volt olyan változata amelyben két kígyó-lány szerepelt, vagyis „a kígyókirály leánya” helyett esetleg annak két leánya, vagyis mindenképen nőiség.

Azt is kifejtettem már másutt hogy a bot a hímség, azaz a hímtag jelképe, valamint a hímség és hímtag megszemélyesítése Magor vagy Magyar Napisten, azaz Heraklész is, vagyis hogy Magyar-Heraklész és botjuk tulajdonképpen velük magukkal azonos. Úgyszintén tehát a hímségként fölfogott Nap, a bot és Heraklesz is mind egymással azonosak.

Ebből magyarázódik meg az is hogy a „Kígyós Jancsi” népmesénkben miért csavarodik a kígyó magára a mesehősre. A caduceus-bot fölső vége is az ábrázolatokon többnyire gömbben végződik, ami az ősi bunkósbot stilizálása de ami a hímtag makkját is jelképezte s az ősmagyar gömb-jelképet is eszünkbe juttatja. A caduceus vagyis a kígyósbot tehát a hímségre támaszkodó, azt körülölelő (magábafogadó) nőiséget és hímséget ugyanúgy jelképezi, mint a tölgyfára fölkúszó borostyán, a gombos karóhoz kötött rózsatő és a gyöngyvirágcsokorral és szallagokkal ékesített vőfélybot, azaz az ősmagyarok meggyfából való és gyöngyvirágcsokorral és szallagokkal ékesített megyer nevű, botalakú és fölső végén aranygömbben végződő bálványa, amelyen a gyöngyvirág igazgyöngyből, levelei pedig rézből valók voltak amely utóbbiakat hagyták hogy a zöld rézrozsda befogja.

Elérkeztek így a kígyókirályhoz, egy erdőben, annak arannyal ragyogó palotájához, amely ott egy mély szakadékban állott.

Őseink faépületeiket szokták volt réz- vagy aranylemezekkel borítani és díszíteni. Az így borított épület fája az eső és napfény hatása ellen védve volt mert a lemezek halpikkely vagy zsindelytető módjára borították a felületeket. A lemezek ezenkívül az oszlopokon, az ívek, ajtók, ablakok szélein díszesen veretesek is voltak. Valószínű még az is, hogy az olyan kerek alaprajzú, párkányzatos várak és paloták, amelyek alakját a 83. oldalon mutattam be, szintén réz- ezüst- vagy aranyozott rézlemezekkel boríttattak. Az ilyen épületek ugyanis nagyrészt földből valamint vályogtéglából is épültek, ahogy népünk házait az Alföldön még ma is építi. A vályogtégla úgy készül hogy az agyagot polyvával vagy száraz fűvel keverik össze s aztán a napon szárítják. Az ilyen tégla oly erős hogy kalapáccsal sem igen lehet szétverni és igen erős az ilyen téglából rakott fal is, csakhogy a nedvességtől mállik. Ez ellen gondos tetőzéssel és bemeszeléssel védekezik a

nép. Ismeretes hogy Mezopotámiában a szumírok és asszírok óriási épületeket is emeltek így és hogy ezeket a nedvesség ellen úgy óvták hogy külső felületeiket erősen kiégetett és színesen zománcozott téglákkal borították, amelyeket aszfalttal ragasztottak egymáshoz így teljesen vízhatlan külső fölületet képezve.

A fémekben és ezek között aranyban is oly gazdag ősi Magyarországon azonban természetesen létre jött úgy a fa- mint a vályogépületek réz- vagy aranyozott rézlemezekkel való borítása is. Úgyhogy az elmondottakból az is kitűnik miszerint a népmeséinkben annyit emlegetett gyönyörű és ragyogó rézés aranyvárak meg paloták egyáltalán nem alaptalan kitalálások, legföljebb annyiban túlzottak hogy azokat mai mesemondóink és hallgatóságuk egészen rézből illetve aranyból valóknak képzelik. Hogy azonban tényleg gyönyörűek és aranyozásuk miatt valóban ragyogóak is lehettek, azt most már el fogjuk tudni képzelni, különösen ha elgondoljuk, hogy az oszlopokat és az ívezetek széleit borító lemezek nem csupán művészi domborveretes és vésett mintázatokkal voltak díszítve hanem színes ékkövektől is ragyogtak, amelyek ezen lemezekbe voltak foglalva.

Mai népi építkezésünkben mindennek emléke már csak a fába vésett díszekben és azok színes kifestésében él. Hogy a régi Magyarország hegységei ékkövekben és félékkövekben mily gazdagok voltak, eléggé ismeretes, úgy-hogy ilyenek alkalmazása egyáltalán nem is volt valami nagy fényűzés.

Ismeretesek a bizánci és római építőízlések olyan jellegű díszítményei amilyet az alábbi rajzunk tüntet föl. Hogy ezek azon időkben valahol még létezett — de bizonyára még a cölöpépítményes korban keletkezett — vesszőfonadékból készülő házak fűzfavesszőből font díszítményeit utánozzák, kőbe faragva, az bizonyos de igen valószínű hogy őseink e vesszőfonadékdíszeket utánozták réz és aranysodronyból is, palotáik díszítésére.

Tény hogy mindenütt ahol ezen fonadék-díszítményeket régi épületeken látjuk, azok indítékai a jász, besenyő és szemere törzseink szimbolikájából származóaknak látszanak, vagyis ezen alakzatokból állanak.

Valószínű még az is hogy őseink ilyen fonatokkal, valamint művészi domborveretekkel és vésetekkel meg színes ékkövekkel díszített lemezeket, aranyból, ezüstből vagy aranyozott rézből valókat, épületeik belsejében is alkalmaztak.

Arra vonatkozóan hogy mindez az ősi, görögelőtti, kréta-mykénéi műveltségben is így volt, lássad Schliemann H. „Mykenae” című művében (Leipzig 1878. 49-51. oldalait) amelyben idézi Homéroszt (Odysseia), aki elmondja hogy Alkinósz királyi palotája a magasban mint a Nap és Hold úgy fénylett a réztől, ezüsttől, aranytól.

Írja még Schliemann azt is hogy a mykénéi vár falai kívülről és belülről is fémlemezekkel kellett borítva legyenek mert a falak köveiben láthatók a lyukak, amelyekben a lemezeket tartó szögek voltak. E szögek bronzból készültek, mert némely lyukban maradványaik még megvannak. Ebből az következik hogy a fémlemezekkel való borítás azon időkben annyira szokás volt hogy még a kőfalakra is alkalmazták, holott kőfalon ennek semmi haszna nem lehetvén, azt csakis szépsége miatt eszközölhették. Egyébként megsejti Schliemann azt is hogy a ma még álló kőfalak csakis várfalak, és házak, paloták alépítményei voltak, míg maguk a házak és paloták ezek fölött, fából épültek — és természetesen szintén fémlemezekkel borítottak voltak.

A tudósok rég megsejtették már azt is hogy Homérosz hőskölteményei nem a görögök idejéből származnak hanem a kréta-mykénéi (más nevén: égei) ősműveltség idejéből, amelyet pedig a mi oda kivándorolt őstörzseink alkottak volt. Ezen költemények amaz ősnép hagyományai, mondái, amelyeket a bevándorló, sokkal későbbi, árják az előállott turáni-árja keveréknyelvre: a görögre, csak átfordítottak, összefüggő két egésszé tettek. A későbbi görögök ez ősnéppel, amelytől műveltségüket és nyelvük nagyészét örökölték, magukat azonosították, talán csak tudatlanságból de valószínűleg főképen hiúságból. A valóság azonban az hogy a görögök e népet részben kiírtották, részben pedig leigázták és rabszolgáikként tartották. Ezek voltak a „helóták”. Utóbb nyelvüket is mindinkább reájuk kényszerítették ugyan de a maguk nyelve is telítődött az ősnép nyelvéből vett szavakkal, azért mert a műveltség hordozói továbbra is a helóták maradtak, mert a földművelők, mesteremberek, művészek, költők és tudósok helóták vagy helóta származásúak voltak, míg a görögök csak az úri de nem dolgozó és nem alkotó elemet képezték, vagyis ők voltak az urak, a harcosok, fejedelmek és királyok.

A régi idők mindenféle történelmi tévedésein és hamisításain nem kell csodálkoznunk, hiszen ilyen ma is a magyarság ázsiaiságáé is. Ilyen az is például hogy Nagy Károly császár díszes kardját neki Harun al Rasid arab kalifa ajándékozta, amit Németországban is így tanítanak, holott ez egy avar kard és Magyarországon sírokban nagyszámú ugyanilyen kardot találtak; azt pedig tudjuk hogy a frankok miután az avarokat legyőzték, ezek mérhetetlen kincseit is elrabolták. De sőt még manapság is például a német Woermann Károly műtörténész is „Geschichte der Kunst” („Művészettörténelem”) című művében (Leipzig, 1925.) (a 117-112. old. II. kötet) a Kelet- és Észak-Európában talált, köldökük előtt csészét tartó, ősi kun és őstörök sírbálványokat, amelyek régen a kunhalmok tetején állottak, amint azt Rubruquis keleti utazó le is írja, azokat a kunoktól (cumani) származtatva, amely kunhalmokat a nép szintén „Hunengräber” néven nevezi, mégis ő, Woermann „szláv emlékművek”-nek mondja, amit tévedésnek aligha, inkább szándékos megtévesztésnek kell tartanunk, azért mert hiszen Rubruquist ő is említi, márpedig a kunokat még senki sem tartotta szlávoknak, illetve csak affelől folytak viták hogy ugor vagy török nyelvűek voltak-e ? Viszont az abakáni ilyen szobor hátán még őstörök fölirat is van. (Lássad az „Ethnographia” folyóirat 1904. évfolyam, 294. oldalán Sebestyén Gyula „Rovás és rovásírás” című cikkében, valamint Strahlemberg: „Das Nordund Östliche Theil von Europa und Asia.” Stockholm, 1730.) Ha tehát az ilyen tévedések vagy megtévesztések még napjainkban is előfordulhatnak, mennyivel inkább előfordulhattak nehány ezredévvel ezelőtt.

Annyi bizonyos hogy a görögöknél az épületek fémlemezekkeli borítása már nem volt szokásban. Ha tehát hőskölteményeik ilyen palotákról szólanak, akkor ez is azt bizonyítja hogy ezen hősköltemények elbeszélései a kréta-mykénéi korból származnak, amikoris az épületek ilyen borítása szokásban volt.

Volt ott sok kígyó, de Magort, ahogy botján a király leányát meglátták, egy sem bántotta, meg mondotta is ez nekik hogy ne bántsák. Bementek aztán a királyhoz és annak a kígyóleány elmondotta hogy Magor mikép mentette őt meg kínos tűzhaláltól. No örült és hálálkodott a kígyókirály, azután küldötte kígyóit, hozzanak gyógyfüveket. Hoztak is azok s így a kígyóleányt ezekkel mindjárt meg is gyógyították; égett sebei szemlátomást hegedtek, gyógyultak a füvek csodaerejétől.

— No, — mondotta azután a király — mármost szóljál mit kívánsz ? Mivel hálájam meg, hogy kedves leányom életét megmentetted és hozzám elhoztad ? Kérhetsz aranyat, ezüstöt, amennyit elvihetsz, szívesen megadom.

— Nem kívánok én, királyom, sem aranyat, sem ezüstöt — felelte Magyar — de egy kérésem mégis volna: szeretném ha megtanítanál a gyógyfüvek ismeretére. Annak talán majd még hasznát vehetem.

Ott marasztotta hát Magyart a király nehány napra vendégül, amíg a gyógyfüvek ismeretét és

használatát megtanulhatja. A kígyóleány pedig még azt is mondotta apjának :

— Tanítsa meg, édesapám, az állatok, madarak nyelvére is mert az életben annak is sok hasznát veheti.

Megtanította hát a kígyókirály Magyart erre is.

Megköszönt mármost ő mindent a királynak és leányának, aztán elbúcsúzott tőlük és elindult tovább, vándorló útjára.

Ment, mendegélt ismét. Ahogy egyszer ráesteledett, szűrét egy fa alá terítette hogy ott megháljon. Egyszer csak leszáll a fára három madár és elkezd ott egymással beszélgetni, s íme Magyar értette beszédüket. Azt mondja az egyik madár :

— Látjátok-e ma újhold van. Ha az emberek, állatok tudnák milyen harmat hullik minden esztendőben egyszer ezen újhold három éjszakáján !

— Milyen ? — kérdé a másik kettő.

— Olyan hogy aki állat vagy ember azzal bármely sebét megmossa, mindjárt meggyógyul az, de még a vak is látóvá lesz tőle ha csak beteg szemét vagy elveszített szeme helyét vele megnedvesíti.

— No, — mondja a másik két madár — ezt jó tudni !

Magyar meg a fa alatt szintén gondolta magában, hogy bizony ezt neki is jó tudnia.

Meghált hát ott Magyar és reggelre ment tovább. Ahogy megyen, mendegél, egy nagy pusztasághoz ér. Annak szélén állott egy magányos fa s ennek tövében meglát ülni egy vak embert. Ahogy elhaladna mellette, az megszólal és alázatosan valami ennivalót kér, merthogy — úgy mondja — nagyon éhezik.

Megsajnálja Magyar a vak embert, odamegy, leül melléje és tarisznyájából ad ennie. Akkor látja hogy hiszen szeme helye véres is. Mondja Magyar :

— Úgy látom, kend csak nemrég veszíté szeme világát. Mi történt kenddel ?

— Hát — felelé az — ha nem unja szomorú sorsom meghallgatni, elmondhatom kendnek. A nevem Igazság. Volt egy társam: Hamisság. Együtt indultunk útnak. Azt mondá a társam, fogyasztanók előbb el az én élelmem és ha majd ez elfogyott, azután az övét. Nem tudtam még akkor mi a hamisság, hát beleegyeztem. Mire élelmem elfogyott volt, épen egy nagy pusztaságban jártunk. Mikor megéheztünk leültünk enni. Hát elő is vette Hamisság az élelmet de nekem nem adott egy falatot sem, hiába kértem. Végül azt mondotta: ha engedem egyik szemem kiszúrnia, akkor ad. Nem engedtem, de mikor másnap is előszedte élelmét és evett, már hogy éhen ne haljak ott a sivatagban, meg kellett engednem. Egyik szemem kiszúrta s egy kevéske ételt adott. Mentünk tovább, ő vígan, én szomorúan. Másnap is elővette eleségét, evett de nekem megint csak nem adott. És így volt harmadnap is, de a sivatagnak nem volt vége. Hiába kérleltem adna ennem, nem adott, hanem azt mondotta: csak úgy ad ha megengedem másik szemem is kiszúrnia. Mit volt mit tennem ? Már menni is alig bírtam, az éhségtől úgy el voltam gyöngülve. Hogy hát éhen ne haljak, végül azt mondottam, hogy ha aztán vezet, míg valami város végére érünk, ahol kéregethetek, akkor megengedem. Jót nevetett rajtam de megigérte, másik szemem is kiszúrta, egy keveset adott ennem, aztán vezetett míg e helyre értünk és itt azt mondotta: itt van e város végén egy fa, ez alá üljél le s itt a járókelőktől kéregethetsz. De bizony kend az első, aki lépteit meghallám.

— Hát hiszen nincsen is itten város sehol. Amarra a pusztaság, emerre egy erdő. Hát látom most ebből én is hogy mi a hamisság — mondá Magyar. De tudom, él az Isteni Törvény és ítél mindenkinek érdeme szerint. Kend meg kellett szenvedjen amiért könnyen hitt és nem vigyázott hogy kinek. De ez csak hiba volt, nem bűn. A Hamisságot bűnéért utolérendi büntetése, akár merre jár is, és ha mi azt megtudni nem is fogjuk soha. Holott, lám, kendnek szemevilágát még ma visszaadja mert, íme, velem tudatta hogy minden esztendőben egyszer, a mostani holdújuláson három éjszakán át olyan harmat hullik, amellyel ha vak ember szemét vagy szeme helyét megmossa:

látóvá lesz. Maradjunk hát szépen itten hajnalig és majd én is segítek harmatszedni. — Úgy is tettek. Magyar, hajnal előtt kendőjét a harmatos fűben meghúzogatta míg vizes lett és aztán Igazság szemhelyére facsargatta s azt megmosta, mire szemei csodamódra helyrejöttek és ő ismét úgy látott mint azelőtt.

Igazság sora így hát jóra fordult és azóta jobban is vigyáz magára.

Járnak a Földön azóta is az Igazság és a Hamisság. A Hamisság ahol csak megjelenik, sok bajt okoz mindenütt de azért a végén mégis csak ő jár a legrosszabbul. Az Igazságnak a Hamisság miatt sokszor nagyon meg kell szenvednie de a végén mégis mindig győz.

Az elkövetett hiba kárát is el kell viselnünk de ez sohasem oly súlyos mint az elkövetett bűnért járó.

Régi nyelvünkben a hamisság szónak hamosság kiejtése is volt és mindkét alakjában gonoszságot és csalást is jelentett, míg mai inkább mókás értelmének csak a hamiskás szó felelt meg. Az Igazságról és Hamisságról szóló népmeséinkben utóbbi névértelme tehát gonoszság és csalás.

Nem írtam „koldulni” hanem „kéregetni” azért mert előbbi szónak régibb nyelvünkben még csak bolyongani, kószálni értelme volt és kéregetni értelmét csak később kapta, mivel a koldusok többnyire házról-házra, utcáról-utcára járva, vándorolva kéregetnek, bár vannak egyhelyben ülők is, mint az olyan vakok akiknek vezetőjük nincsen, mint itt az Igazságnak. Említésre méltó azonban hogy olaszul ramingo = bolyongó, vándorló, de hogy ugyane szó a velencei tájszólásban — amelyben „remengo”-nak ejtik — úgy vándorlást mint tönkremenést, koldusbotrajutást is jelent. Annál meglepőbb tehát hogy az olasz-latin mendicare = koldulni, kéregetni, meg a mi mendegélni igénkkel egyezik teljesen.

Meg kell még említenem a következőt is: Az hogy a mesében az egyik vándor a másikat fölszólítja hogy előbb egyikük eleségét fogyasszák el, azután a másikét és hogy emez bele is egyezik, ez csak látszólag értelmetlen indíték. Ez, ha ketten, vagy többen indultak vándorlásra együtt, valóban úgy is volt szokás, éspedig azért mer hiszen nem volt mindegyiknek egyféle útravaló elesége, meg egyiké jobb is, a másiké rosszabb. Amikor tehát ettek, akié rosszabb volt, annak látnia kellett volna mint eszik a másik jobbat. A testvériség tehát valóban azt kívánta hogy előbb az egyik eleségét fogyasszák el közösen, azután a másikét, hogy így mindegyik egyaránt részesüljön mindenből.

Megköszönte Igazság Magyarnak szívességét, jóságát, aztán elbúcsúztak egymástól.

Ment hát megint tovább Magyar vándorlása útján, Néhány nap múlva meglát ismét egy fa alatt ülő embert és ahogy közelebb ér hozzá, látja hogy majdnem meztelen, csak egyszál gatyában van és hogy vak ez is és még véres is mindkét szeme helye. Csodálkozva kérdi hát az embertől hogy mi történt vele ?

— Jaj, jaj, — felelé az — két vad, kegyetlen rabló támadott meg; kifosztottak és szemeim kiszúrták.

— De hát miért szúrták ki szemeit is kendnek ?

— Hát az úgy volt hogy rám támadtak ordítva hogy: Pénzed vagy életed ! Volt nehány aranypénzem a tarisznyámban de azt mondottam nekik hogy hisz' szegény vándor vagyok, pénzem nincsen csak egy kevés eleségem a tarisznyámban; azt oda adom. Csakhogy megmotoztak, a pénzet megtalálták és dühükben hogy meg akartam őket csalni, mindkét szemem kiszúrták; még jó hogy meg nem öltek; aztán mindenem, még ruháim is elvették. Jaj, kérem kendet, segítsen rajtam. Kísérjen el valami városba hogy ott kéregethessek és valami ruhát, ha akármilyen rongyosat is, adjanak.

— Hogy hívják kendet ? — kérdé Magyar.

— Hamisság a nevem. — felelé az.

Ime, gondolta magában Magyar, ítélt már az Örök Nagy Törvény. És már csodaharmat sincsen. Ha meg is tanítom, akkor is egy esztendeig kell nyomorognia.

Elvezette hát őt Magyar az első városig, mert jó szívű volt és meg is tanította hogy szemevilágát miképpen nyerheti vissza, jövő esztendőre.

Mindezek után Magyar úgy gondolta hogy immár eleget vándorolt, eleget látott és tapasztalt, hogy legyen otthon mit elmondania, s elindult hát vissza, hazafelé.

De természetesen költőnek szabadjában áll népmeséink, mondáink világából többet is merítenie vagy az itt fölhasználtakon is változtatnia.

Mondottam hogy Magyar Napistenünk tulajdonképpen azonos Heraklésszel. Ezért az elmondott kalandokon kívül még olyasmit is lehetne idefűzni amilyen a görögöknél Heraklész 12 dolga. Ilyesminek népmeséinkben van is nyoma amennyiben az Erős János vagy Kilenc vagy valamely más nevet viselő mesehősnek egy király megbízásából különféle nehéz föladatokat kell teljesítenie. Az illető király vagy gazda többnyire azért küldi a mesehőst ilyesmi teljesítésére mert azt reméli hogy az odavész és így ő megszabadul tőle, de ennek mindig minden sikerül. Népmeséinkben ma úgy mondva hogy a mesehős vagy az illető király vagy gazda szolgálatában van vagypedig annak leányát szeretné feleségül kapni. Azonban a szolgai állapotot Napistenünkre alkalmazni nemigen megfelelő valami; feleségszerzését pedig költőibbnek vélem úgy ahogyan az Magyar és Hunor ikertestvérekről az írott hagyományban is fönnmaradott, vagyis nőrablás útján, bár nem kétlem hogy némely őstörzsünknél, illetve ezek egykori hitregéiben a Napisten vagy a Napot megszemélyesítő ikertestvérpár valóban az említett módon szerez feleséget; aminek emléke aztán mai népmeséinkben meg is van. De tehetséges költő talán talál majd lehetőséget arra hogy ilyen föladat-teljesítéseket is besző, ha nem is mindjárt tizenkettőt. Gyönyörű indítékokat tartalmaz például a Kilencnek nevezett hősünkről szóló népmesénk, amelyet alább szándékozom elmondani és magyarázni.

De lássuk hát Hunor merre járt, mit látott, mit tapasztalt ? Ment hát ő is ment mendegélt. Egyszer egy nagy erdőben ráesteledett és bizony nem volt ott ház ahol éjjeli szállást kérhetett volna. De íme egyszer csak meglát a fák kőzött valami világosságot. Megy arrafelé s ahogy közeledik mit lát: Egy kis, alig pislogó tűz mellett ül valami csúf vénasszony; nagyorrú, kuszahajú. No, gondolja magában Hunor, ez csak boszorkány lehet. Mi más lehetne ilyen vénasszony itt egyedül éjjel az erdőben ? Ki más lehet ez mint a gonosz Vasorrú Banya ? Hunor kutyája is morogni kezdett. No, gondolta hát, ehhez nem megyek oda. Nem jó boszorkányokkal lenni. Megfordul hát szépen és megyen más irányba. Megy, de alig haladott valameddig, ismét tűzvilágot lát a fák között. Megy arrafelé, hát ott is valami olyan banya ül tüze mellett és Földneheze megint morogni kezd.

Ej, gondolja Hunor, ehhez sem megyek; boszorkányt jobb elkerülni. Elfordul hát megint és megyen másfelé, de ismét meglát egy tüzet a fák között. Akar közeledni s hát ott is ugyanolyan banya ül, a kutya meg morog. Nézi jobban, hát látja hogy hiszen ez mindig ugyanaz a banya. Lám hát — gondolja — hogy igazán boszorkányság van a dologban. Bosszankodva fordul másfelé, de hiába, a tűz ismét ott van előtte s a tűz mellett a banya.

Ejnye, ördög vigye — gondolja magában — ha már ez mindenképen velem akar összekerülni, hát legyen, hiszen van jó baltám meg jó kutyám; majd meglátjuk mi lesz ha káromra akarna lenni !

Megyen oda Hunor, kutyáját lecsitítja és köszönti a boszorkányt szépen :

— Jó estét, öreg anyó ! Mit csinál itt kend ilyenkor az erdőben ?

— Jó estét, jó estét, te szép legény. Nem csinálok én semmit, csak ülök itt a tűz mellett és várom a reggelt. De mit keresel te fiam e vadonban, ahol még a madár sem jár ?

— Hát bizony, anyám, elég bajom hogy itt ére az éj. Keresni meg hát szállást keresnék.

— No, — mondja a banya — ha szállást keresel, azt hát adhatok én szivesen. Itt a házam, nem messze, bemehetünk, a lányom meg majd főzhet vacsorát is.

Mennek nehány lépést és hát ott van a fák között valami nagy, sötét gömbölyűség.

Ez volt a boszorkány háza, félgömbölyű mint a vizen úszó buborék, valami fűvel vagy szalmával födve, mellette kicsi félszer. Bemennek a kertajtón s hát a félszer alatt, mécses mellett ül egy leány és fon. Odaszól a boszorkány a leányhoz :

— Rakjál tüzet, lányom, főzzél vacsorát mert vendégünk van, aztán teríts asztalt meg vessél ágyat is neki.

Mennek be, világot gyújt a vénasszony. Bement a kutya is gazdája után. Nem tetszett ez a banyának; mondotta Hunornak, kutyáját tán hagyná inkább künn, háljon az a félszer alatt, de Hunor felelé :

— Jaj, nénémasszony már azt nem teszem. Jó kutyám sokkal jobban szeretem semhogy kihajtanám amikor én házban hálhatok. Inkább, ha nem tűr kend kutyát idebenn, hát kint hálok én is a szín alatt, a tűz mellett.

Mert hát úgy számította Hunor : jobb lesz és biztonságosabb ha kutyája is vele marad.

Mit tehetett mást a szipirtyó, hagynia kellett a kutyát is bent; ki nem engedhette vendégét, ha már szállásra hívta volt.

Hogy megvacsoráztak aztán, kiment a banya a lányával a szín alá, a tűz mellé, Hunor pedig a fekvőhelyre lefeküdött, kutyája a lábához, baltáját meg magamellé tette hogy kéznél legyen, aztán el is aludott.

A boszorkány itt ősvallásunk Halálistennője aki egyúttal a Sötétség és az örök, fekete Világűr megszemélyesítője is, akit például kőrös törzsünk Kalán, besenyő törzsünk pedig Iszonya néven nevezett. Ez megfelelt az indiai mitológia Káli és a germán mitológia Hela nevű halálistennőjének. E mindkét név kőrös őstörzsünk szócsoportjából származik, amelyben a hal- hel valamint r-es kiejtéssel kar szótőnek egyaránt volt halál, feketeség, sötétség és mélység értelme. Hogy a germán mitológia is legnagyobb részt a mi ősnépeinktől származik (habár azt utóbb a régi germánok véres borzalmakkal telítették), emellett nem csupán az említett Hela, más nevén Halja halál- és alvilágistennő neve hanem az is tanusít hogy például az idő istennője neve meg Idun, ami pedig idő szavunk régibb idun, azaz idön = haladó, menő, alakjából származik (régen az ö helyett gyakran u volt). Ezen kun idun szóból származik a szláv ide = megy, haladó szó is, mert az időt őseink mindig menő, haladó, folyó valamiként fogták föl. Az ősök legrégibb időmérője a Hold volt, márpedig a Hold halott is és halad is, amely szavak egymással ugyanúgy egyeznek mint a Hold másik neve, a Mén, Menes, a mi megy igénk régi mén alakjával, ahogyan azt népünk ma is használja. A halált és feketeséget illetőleg még csak azt hozom föl, hogy kőrös szócsoportunkban kar, kár, kal, kál feketét és halált is jelentvén, evvel függ össze a jellegzetesen, sőt közmondásosan „fekete holló” e neve, amely névnek a törökben karga = holló felel meg, ami aztán a török kara, régi magyar gara = fekete szónak felel meg de megfelel a magyar korom szónak is. Mindez viszont azt teszi kétségtelenné hogy a latin-olasz carbon (olvassad: karbon) = szén, corvo (olvassad: korvo) = holló, a szerb-horvát gar = korom, valamint a német Kohle (olvassad: kóle) = szén szavak is mind ősnyelvünkből származnak. Régi népi költészetünkben a holló gyakori neve „gyászos holló” is és baljóslatú madárként szerepel, amely rossz hírt, gyászhírt, halálhírt szokott hozni. Ez onnan ered hogy ahol emberi vagy állati holttest feküszik ott megjelennek a hollók, sőt sebesült vagy betegen vánszorgó ember körül is már kóvályognak, lakomát sejtve. Úgyszintén a vonuló hadakat is szokták volt kísérni, mivel ezek után mindig maradozott egy-egy beteg, kidűlő állat, a hadak célja pedig harc, csata lévén, a hollók a csatatereken bő lakomához jutottak. A legmeglepőbb azonban az hogy hiszen a holló szava is: Kár, kár ! Amely szó a magyarban romlást, pusztulást, kárt jelent. („Kárba ment, kárba veszett = elromlott, elpusztult.)

Mindezekkel kapcsolatban is őseinknek sok ezredéven át kialakult csodás, költői szimbolikájából még sokmindent mondhatnék el, de akkor e magyarázataimnak vége-hossza nem lenne.

Bár népmeséink szerint a mesehős a boszorkányt többnyire megöli, de természetesen ezt úgy kell képzelnünk hogy ő utóbb föltámad, ami azonban mai népmeséinkben általában már feledésbe ment. Mégis a gonosz boszorkány elpusztíthatatlansága (halhatatlansága) emléke még megvan abban hogy a mesehősnek őt többször egymásután meg kell ölnie, mert habár — némely mese szerint — a mesehős őt tűzbe veti de abból nyelve, feje vagy egy csontocskája kiszökken és ebből ismét a boszorkány lesz. Sőt egy általam Erdélyben hallott mesében a boszorkány óriási fekete gödény (pelikán, amely libánál nagyobb vizi madár de a valóságban fehér színű, bár lehet hogy volt valamikor fekete színű is) képében a mesehőst és kedvesét (az életet!) üldözi hogy elnyelje (a gödény rendkívül falánk állat, igen nagy csőre és szája van, ezenkívül pedig csőre alsó része nagy bőrzacskót is képez, amelyben tartogatja azt amit tele gyomra egyelőre még nem bír már befogadni). E madár tehát őseinknél, ugyanúgy mint a boszorkány, a sötét világűr egyik nőnemű jelképe volt, amely mindent magába fal, amelyből bár minden születik (népmeséinkben a boszorkány „ördöngős szüle”-nek is neveztetik) de minden oda, a megsemmisülésbe, vissza is tér, amely tehát saját gyermekeit is fölfalja, tátongó torkába nyeli.

Az indiai mitológiában Káli is emberevő Éjistennő, úgyszintén a germán Hela vagy Halja, valamint a mi boszorkányukról is mondatik ez, sőt gyakran úgy hogy gyermekeket öl, főz és esz meg. Az általam Erdélyben hallott mesében úgy mondatott hogy az iszonyatos, nagy gödény a mesehőst és kedvesét üldözve, már kitátja rémes nagy száját hogy őket bekapja de a mesehősnek egy csodakendője van amellyel feléje legyint, mire a gödény elerőtlenedve elterül és csak hiába tátog-hápog. Szempontunkból azonban igen fontos az hogy itt tehát a boszorkány vagy ördöngős szüle élve marad, megöletéséről nincsen szó. Mivel hiszen ő örökkévaló mint a Világűr, amit jelképez. Más népmeséinkben is megvan az hogy a mesehős és kedvese a boszorkány elől elmenekülnek annak megöletése nélkül.

Föl kell nekünk még tűnjön a kun szócsoportunkba tartozó gödény szó is, amelynek első szótagja megfordítva dög szavunkat adja, ami tehát a halál kun neve volt és eredetileg nem csak állat halálát jelentette, aminthogy dögvész szavunkat nyelvünk veszedelmes ragály értelemmel emberre, állatra egyaránt alkalmazza. Az albán nyelvben is dek = halál, kaa dek = meghalt.

Örökkévaló tehát a Világűr, a Halál, valamint örökkévaló az Élet és ennek a Halál elleni küzdelme.

Némely népmeséinkben, amint azt erdélyi mesemondóimtól magam is többször hallottam, a boszorkány laka leírásánál az is mondatik hogy kerítése „emberhúrokból” való és hogy minden kerítéskarójára egy-egy halálfő tűzve. Húr régi nyelvünkben azt jelentette, amit ma, helytelenül, bél-nek nevezünk. Helytelenül azért mert bél, belek tulajdonképen a test minden belső részét, gyomrot, tüdőt, szívet stb. is egyaránt jelentette, míg húr, húrok csak azt amit ma „belek”-nek nevezünk. (Német Darm tehát magyarul = húr, de nem bél, mert bél = Eingeweida.) A hegedűhúrt azért nevezzük húr-nak mert eredetileg csakis állati húrból készült, ugyanígy bizonyos kolbászfélét is azért nevezünk hurkának, mert állati húr kellett hozzá.

Emberi, vagy akár állati húrokból, illetőleg „belekből” való kerítést — amidőn ezt székely mesemondómtól először hallottam volt — nevetséges képtelenségnek tartottam, pedig nem az. Hiszen nem a még nedves, lágy belekre kell gondolnunk, hanem szárítottakra, olyanokra tehát amilyenek a régi hangszerhúrok voltak. Hogy az ilyen húr milyen erős, szinte elszakíthatatlan kötözőszer is, jól tudjuk. Mesebeli túlzás tehát csak az hogy az egész kerítés mondatik belekből készültnek, holott ezt csak úgy kell képzelnünk hogy a kerítés alkatrészei (karók, lécek, ágak, cölöpök) vannak nem szögezve hanem húrokkal kötözve, azért mivel ősidőkben a szög igen drága dolog volt; a vasat még nem ismerték és minden egyes szög is kézzel készült de csak rézből.

Hogy a kerítés karóira tűzött koponyákat itt a szövegből miért kell elhagynunk, alább látni fogjuk. Itt csak a következőket hozom föl, ami újabb bizonyítéka azon elméletemnek is, hogy a legtöbb jelképes, valamint a legtöbb különös és látszólag értelmetlen dolognak is gyakorlati vagy valamikép

természetes eredete van :

A kerítéskarók fölső végét hegyesre szokták faragni, hogy így az esővíz rajta meg ne álljon, belé ne szivárogjon és emiatt a karó hamar ne korhadjon. Hogy azonban a karó hegye vízbeszivárgás ellen mégjobban védve legyen, azt be is szokták festeni de szoktak rá régi hibás bögréket, köcsögöket, gazdagabbaknál külön e célra cserépvégeket is tenni, ami a kerítést díszíti is. De régen, különösen állattenyésztő népeknél, a karókra leölt állatok koponyáit is tűzdelték volt, természetesen azon állatokét amelyeket az illető törzs tenyésztett, vagyis amelyeknek vallásos szimbolikájukban szerepe volt, úgy hogy itt a gyakorlati cél mellett már a szimbolizálás is megjelent. Népünknél kerítéskarókon némelyütt még napjainkig is lehetett látni ló-, kecske- vagy ökörkoponyát. Érthető tehát, hogy vad, emberevő népeknél vagy olyanoknál amelyeknél az emberáldozatok is szokásban voltak, a házak vagy templomok kerítése karóira a megölt és megevett, föláldozott emberek, ellenségek koponyáit tűzdelték föl, ami aztán az ilyen vad nép különös büszkesége is lett. Innen ered némely népmesénk szerint kegyetlen, erdei óriások vagy gonosz királyok szájába adott azon fenyegetés hogy : „Mert különben karóba kerül a fejed!” Ami szerint valószínűleg a kivégzett fejét úgy amint volt, tűzték a karóba s az idővel ott válott csontkoponyává.

Ám éjféltájban egyszerre csak arra ébredett, hogy Földneheze nagyon morog. Hát csak kinyílik az ajtó s bejön két szőrös ördögfajta. Dereng világlik a szőrük mint a korhadó nedves fa a sötétben vagy mint a lidércláng a vizenyőben (mocsárban).

(Lehet azonban úgy is írni hogy Hunor a mécsest égve hagyta. Tény azonban hogy már a régiek is ismertek világló anyagokat, kenőcsöket, amilyen például a foszfor, amelyekkel, ha az ember ruháját vagy állat szőrét bekente, akkor az a sötétben kísértetiesen világlott.).

Fejük ijesztően rút és jönnek egyenesen Hunor felé. Hanem ez fölugrik és kiált a kutyájának :

— Földneheze ! Fogjad !

Villámgyorsan neki is ugrik ez az egyiknek (ezért talán jobb ha Hunor kutyája nevéül a föntemlített Szélsebes név használtatna) és torkonragadja, Hunor pedig fejüket baltája két rettentő csapásával nyakukig kettéhasítja.

No, gondolja magában Hunor, ezek meg is fojtottak volna itten, ha kutyám nincsen és alva találnak, de most ugyan már nem ártanak többet sem nekem sem másnak. Majd legyen kedves háziasszonyom és leánya gondja holnap őket innen eltakarítani.

Ezzel szépen visszafeküdött helyére. Várt egy darabig, nem jön-e még valami ilyen ördögfajzat, de semmi sem jött és csöndes volt a kutya is. Aludott hát reggelig.

Kinyitja reggel az ajtót, bejön a világosság és látja, amit este a mécses gyönge fényénél nem vett észre, hogy milyen helyen hált az éjjel. A kunyhó gömbölyűségét, hupolagát belülről fűzfavesszőkből kötözött rácsa tartja de azon fölül a fal csupa halálfőből való s úgy látszódnak azok a rács között és a koponyákat a szalma csak kívülről borítja, eső ellen.

Kimegy Hunor és hát ott van a félszer alatt a banya leánya de a banya nincsen. A lány pedig valami rettentő nagy üst alatt szítja a tüzet és rakja rá a száraz rőzsét, hogy csak úgy zubog az üst. Szól a lányhoz Hunor :

— Jó reggelt, hugocskám ! Mit főzöl akkora nagy üstben már ily korán ? Hol a háziasszony ? A szállást hadd köszönném meg neki !

Megrettenve fordul meg a lány és ijedettségtől reszkető hangon felel :

— Jaj, jó reggelt, jó reggelt ! Jaj lelkem, vendég uram, hát kegyelmed él ? Hogy nem fojtották meg

kegyelmedet az éjjel a gonoszok ?

— Hát csak élek, hugom. Úgy hiszem meg is fojtottak volna, ha kutyám nincsen és morgásával föl nem ébreszt idejében. De így most két dög is feküszik odabenn, helyettem. Több gonosz aztán nem is jött, ha talán vara is még. Gondolom, tán jobbnak vélék nem jönniök.

— Jaj, lelkem, azok az anyám ördögei, barátai !

Népmeséinkben, amint említők, az ilyen boszorkányokat „ördöngős szüle”-nek is szokták nevezni.

Ördöngős = ördögös, amiértis mai városiak e szót tévesen írták néha „ördöngős”-nek, hosszú ő-vel. Régi nyelvünkben ugyanis ördöng, még régebben urdung = ördög. E régi szavunk tulajdonképeni értelme: kereng, kering. Ezen kering kőrös szócsoportunkbeli szavunk pontos őstörök csoportbeli megfelelője az ugyanazon értelmű tering, amely a „Teringette”! káromkodásban maradott fönn. Az „ette” csak az értelem feledésbemenése után keletkezett hanghasonulás.

E káromkodás eredetileg így hangzott: „Tering adta!”, aminthogy ma is mondják: „Ördög adta!” vagy „Ördög adta fattya!” vagy „Ördög adta kölke!”, aminek értelme: „Ördög teremtette!” vagyis „Ördög által nemzett kölke!”, amint hogy ma is mondják: „Ördög teremtette!”. Ezen Tering tehát az ördög őstörök neve volt, aki azonban egy Vulcánus- vagy Prométeusz-féle tűzistenség volt, vagyis a földalatti, a tűzhányókból előtörő és tűzgyújtószerszámok révén is megnyílvánuló tűz megszemélyesítése. Ezen istenség csak később, a keresztény korban azonosíttatott teljesen az ősi mitológiában is már megvolt gonosz szellemekkel, amelyek egyrésze valóban a földalatt lakónak képzeltetett, mint például a manók vagy a Manó, akit erdélyi mesemondóim törpe termetűnek de igen nagy hímtagúnak mondottak és Hétsüngös-szakállú Kapanyél-faszú manó-nak neveztek. Tény hogy igen kistermetű emberek hímtagja többnyire a rendesnél nagyobb. Hogy azonban ősök igen jól tudták azt is, miszerint a földalatti tűz őseredetében szintén a Napból származott, tanusítja az hogy Vulcanus az Égből az Égisten által ledobatottnak mondatik, amiértis ő aztán az Égből lecsapó villám tüzével is azonosíttatott. A hitrege szerint ledobatásakor megsántult, vagyis lábát törte volt. (Vul-kán = Tűz-király. A szumer nyelvben is vul = tűz, de amely szó a tűz őspalóc azaz pelazg szócsoportbeli neve volt.)

A népmeséinkben szereplő „sánta ördög” tehát valamikor kétségtelenül azonos volt a Vulcánus- és Prométeusz-féle tűz- és villám-istenségekkel. Ősregéink földalatti Tűzistene eszerint a Napistennek tulajdonképen csak mintegy tükörképe volt, mert hiszen például palóc és avar törzseink a Napistent Tűzistenként is tisztelték. Ugyanolyan tükörkép ez tehát mint amilyen tükörképe a Tenger Isten (Poszeidon) az Ég Istennek (Zeusz), ami kifejeződik abban is hogy tenger szavunknak is eredetileg egyaránt volt Ég és tenger jelentése, aminthogy a szumerben dengirra, a törökben tengir, tengiz = Ég.

A szüle szó Erdélyben ma is öregebb korú anyát, nagyanyát jelent.

Beszalad a lány, látja a széthasított fejjel, holtan fekvő ördögöket, összecsapja a két kezét csodálkozásában és mondja :

— Megölé kend őket ! Jaj, mi lesz ha anyám haza jő?!

(kend a kegyelmed rövidítése.)

— Hát mi legyen, hugocskám ? Majd megsiratja őket és ketten szépen eltemetitek.

— Jaj, tegnap úgy sajnáltam kendet, merthogy olyan szép személyű, hogy olyan szép aranyhaja van. De nem mertem szólani mert féltem anyámtól meg ördögeitől. Látta-e kend hogy csupa

halálfőből kunyhónk fala ? Keritésünk is emberhúrral kötözve. Azokat is mind anyám csalta ide s ördögeivel megfojtotta. Csak egyetlen egy koponya hiányozik még a kunyhó hopolaga tetejéből. Az tartandja majd össze az egészet hogy be ne dűlhessen. Ha az is meglesz, akkor kiszedjük a vesszőrácsot és megálland a koponyahupolag magától. A kend fejét akará anyám odatenni, hogy háza készen legyen. E nagy üstben pedig még nem főzök semmit, vagy a vizet forralom; ebben kellett volna kendet is megfőzzem, ahogy a többit, hogy anyám és ördögei megegyék, és nekem is kellett volna ennem belőle, mint az eddigiekből, mert csak így lehet majd belőlem is igazi boszorkány. Pedig úgy írtózom az ilyen ételtől. Látja-e kend a kerítés karóin az állatkoponyákat ? Azon állatokat is mind mi ettük meg, amikor ember nem volt. Azok húsától legalább nem írtózom. Bár sohase kerülne ember. Pedig azt mondja anyám, ha házunk már készen lesz akkor a kerítés karóira is emberkoponyákat tűz majd, ahogy kerülnek, és az állatokét eldobja onnan, mert embereket látni jobban szeret.

Jaj, lelkem, szép legény, jobb is ha elmenekül innen, amíg nem késő, mert ha anyám megtudja hogy kend még él, a gonoszokat mind idehívja s akkor vége lesz kendnek. Ő azt hiszi, az éjjel megfojtották kendet is. Most az erdőben van száraz rőzseszedni a tüzeléshez.

Tény hogy lehet kupolát úgy is megszerkeszteni hogy a legfölső kör, vagy bögre — vagy akár koponya! — tartja össze az egészet, amely legfölsőt, ha kivennők, összeomlana az egész. Természetesen ha kupola faragott kövekből készül akkor építésénél nincsen szükség tartószerkezetre (a „rács”) amely csak a kupola elkészülte után vehető ki, sőt a gondosan faragott kövekből való kupola tetején a kerek nyílás (az óg) is épúgy meghagyható mint az ősi, csak vesszőfonadékból való kunyhók tetején, annélkül hogy ezért a kupola bedűlne. Hogy melyik szerkezet a régibb, az égetett anyagból való edényekből összeállított-e vagy a faragott kövekből épülő, eldönteni nehéz de valószínű hogy az edényekből való a régibb, azért mert égetett cserépedényeket az ember már a Kőkorban is tudott készíteni, amikor a réz és vas ismerete híján, a köveket megfaragni nemigen tudhatta. Viszont tény hogy kisebb, vagyis körülbelül 2 méter átmérőjű kupolát némi gonddal kiválogatott alakú de faragatlan kövekből, minden támasztó szerelvény nélkül is építhetni, amint azt magam is megcsináltam; támasztó és utóbb kivehető szerelvénnyel pedig bizonyára valamivel nagyobbat is. Ismeretes hogy égetett cserépkorsókból való templomkupolákat a Középkorban is építettek. Ilyen például Ravennában a San Vitale templom kupolája is. Magyarországi ásatások bebizonyították hogy a Középkorban a magyarság igen általánosan épített kupolás, kunyhószerű fűtő- és sütőkemencéket égetett cserépedényekből, amelyek valószínűleg már külön e célra is készültek. Sőt ugyanilyen kemencéket gyümölcsaszaláshoz népünk még ma is épít. Utóbbiakba a bögrék mindig nyílásukkal befelé állanak. Régen azonban szokás volt a szobabeli fűtőkemencék némely bögréjét nyílásával kifelé is beépíteni. Ezek üregében aztán a bejövők fázó kezeiket melengették, valamint ezen üregekben szokás volt például almát sütni és miegymást melegentartani. Ezen bögrék képezték úgy üregükkel mint kerek fenekükkel kifelé fordítva a mai kályhacsempe eredetét. Igen régi cserépkályhákon látunk is még kerek csempéket. Ezek csak a könnyebb összeállíthatóság kedvéért kapták mai négyszögletes alakjukat.

Ezekszerint tehát a népmeséinkben előforduló és gonosz boszorkányok lakaként emlegetett, emberkoponyákból képezett kunyhó egyáltalán nem képtelenség, sőt föltételezhető hogy ősidőkben a vad, emberevő neandertaloid fajú törzsek ilyen hupolagokat építettek is. Mivel pedig az emberi koponya még a gömbölyűbb fejű fajoknál is az arcfelőli részen valamivel keskenyebb mint a hátsó résznél (sőt oldalain a hosszúfejű fajoknál még kissé lapos is), ezért természetesen az ilyen koponyahupolagokban a koponyák mindig arcrészükkel befelé kellett álljanak, vagyis a kunyhó belsejében a koponyák arcrésze volt látható, ami a rémességet fokozta de ami a vad, szadista

hajlamú, állatias, emberevő neandertaloidoknak különösen tetszhetett. (Az alsó állkapcsokat valószínűleg nem használták föl.)

— No, hugom, hát belőlem ugyan nem esztek ! Téged nem bántalak mert látom hogy igazán sajnáltál volna engem és ezért figyelmeztetsz most is a veszedelemre. De anyádtól bizony nem félek mert van jó baltám és kutyám ! És az éjjeli szállást majd még megköszönöm neki !

Alig mondotta ezt Hunor hát már jött is a szipirtyó egy köteg száraz gallyal a hátán. Ezt, hogy Hunort meglátta, lecsapta és mérgesen kiáltotta :

— Hát te élsz !? Huh, lányom ! Nem valami árulásod van-e ebben ?

És ezzel a leánynak akart esni, nem hederítve szegénynek rimánkodására, hogy hiszen ártatlan ! De Hunor elkiáltotta magát :

— Földneheze ! Fogjad !

Annak sem kellett több, nekiugrott és egy szempillantás alatt a földre rántotta, mire Hunor, baltája egyetlen ütésével a fejét lecsapta.

De az ördöngős szüle feje még onnan a földről is kiabált és átkozódott szörnyen a lányára meg Hunorra. Ám Hunor ezzel sem sokat törődött, hanem fogta azt a kiabáló fejet, vitte a kunyhóhoz, tetején a szalmát félrehárította s a fejet szépen odahelyezte ahol az egy még hiányozott, aztán mondotta neki :

— No, itten most kiabálhatsz kedvedre, amíg meg nem száradsz ! Aztán a lányhoz szólott :

— Te pedig, hugocskám, a rácsot kiszedheted ; megáll immár a koponyaház szépen nélküle is. Anyád húsából meg ehetnek ördögei, ha még vannak, meg te is, ha ugyan nem irtózol tőle s ha akarsz igazi boszorkánnyá lenni !

Aztán hívá a kutyáját és ment tovább vándorútjára.

A lány meg sírt keservesen. Siratta anyját mert hát hiszen ha akármilyen volt is az, neki mégis csak anyja volt, és sírt talán a szép, aranyhajú legény után is, de aki oly marcona volt és aki ellen most mégis vérbosszúval tartozik mert anyját gyilkolta meg.

Hunor és Magor ifjúkora

Ahogy megy, mendegél Hunor egy mezőségen, hát látott egy csapat embert és hall azok közül valami nagy kiabálást. Látja hogy középen áll kettő, urasan öltözött, és azok kiabálnak úgy egymásra. Oda megyen Hunor, lássa mi van ottan ? A kettő veszekszik nagyon, hajba is kap míg a többi csak nézi és hallgatja őket. Úgy látszott hogy a kettőnek a többi csak szolgája. Állott ott két hatalmas ökör is, egy nagy nehéz eke, meg ösztöke is.

Ösztöke = hegyes karó, amellyel régen némelyütt hátulról a szántó ökröket szokták volt szurkálni, „ösztökélni”, hogy jobban húzzanak. Lehet hogy idegen eredetű mert a magyarság, mint állatkínzó szerszámot, megveti és ma sehol sem használja.

Odamegy Hunor, megfogja a kettőt, széjjel választja őket, aztán kérdi mi bajok egymással ? Magyarázzák azok, hogy testvérek ők, de hogy meghalván édesapjuk, most földjüket megakarják egymás között osztani de nem tudnak megegyezni a határárkot hová szántanák.

— No, — mondja Hunor — majd igazságot teszek én, csak azt mondjátok meg hol földetek, mi volt apátoké ?

Azok megmutatták.

Erre Hunor megragadta előbb az egyiket, nyakát a járom egyik igájába fogta, azután megragadta a másikat és nyakát a járom másik igájába fogta. Nem tetszett ez a kettőnek de nem lehetett Hunor erejével ellenkezni. Kiabáltak ezek embereiknek segítségért de azok nemigen jöttek mert fegyvertelenek voltak és féltek Hunor baltájától, ez pedig meg rájuk is kiáltott :

— Aki mozdul, kutyámmal széttépetem ! Oda mutatott az emberekre és szólott :

— Földneheze ! Vigyázz !

Mire a kutya a fehér, hegyes fogait rájuk vicsorította és morgott hozzá. Dehogyis mozdultak azok, de meg tetszett is a dolog nekik... ha nem is mutatták... Fogta Hunor az ösztökét és rájuk kiáltott rettentő hangon :

— Huj ! Előre !

Aztán megszúrta egyiket is, másikat is hátul az ösztökével és hajtotta őket rettenetesen és kiáltotta iszonyú hangon hol „Haj, haj!”; hol meg „Csá, te!” aszerint hogy merre kellett húzniok. Azok meg húzták kétségbeesett erőfeszítéssel rettenetes nagy, mély határárkot. Mikor végére ért velük Hunor, kifogta őket. Azok, ott össze is estek, majd halálra fáradtan, aztán rájuk kiáltott :

— Itt a határ most köztetek, ahogy magatok húztátok meg magatoknak ! A nevem : Hunor. Tiszteletben tartsátok e határt, nehogy hírét vegyem hogy valamelyik nem tiszteli, mert jaj lesz annak !

Azzal füttyentett a kutyájának és ment Hunor tovább. De úgy gondolta aztán, mehet is már hazafelé, hiszen van már otthon mit elbeszélnie.

De természetesen a költő meríthet még népmeséinkből tetszése szerint.

Amint hát mendegél, most már hazafelé, hát egyszer egy erdőben ismét ráesteledik. Napközben kutyája fogott volt egy nyulat. Tüzet rakott hát hogy a nyulat ott megsüsse. Vágott magának egy ágat, nyársat metszett belőle, a nyulat megnyúzta, nyársrahúzta és sütni kezdette, a kutya meg leheveredett közelében egy fa mellé.

Ahogy ott üldögél és forgatja a nyulat, hát hallja hogy szól valaki :

— Huhú, fázom !

Néz körül a vén fák közé, erre is arra is de nem lát sehol senkit. Gondolja magában, talán nem is szólott senki csak neki úgy tetszett. Forgatja a nyulat tovább, hát megint csak hallja !

— Huhú !

Aztán megint :

— Huhú ! Fázom !

Néz újból mindenfelé a fák közé de sehol senki. Egyszer fölnéz az ágak közé, hát ott egy alsó, kopasz ágon ül egy nagy fülesbagoly és szól ismét :

— Huhú ! Fázom !

— Hát ha fázol, — mondja neki Hunor — gyere le és melegedjél.

— Nem, mert félek a kutyádtól.

— Nem bánt az ha nem mondom neki. Ne félj.

— De félek. Hanem itt van ez, — azzal kitép a bagoly melléből egy tollat és leereszti, mondva :

— Ezt szagoltassad meg vele és mondjad: ne bántson, aztán tegyed rá, akkor nem bánt.

Úgy tett Hunor ahogy a bagoly mondotta, rá is tette a tollat a fekvő ebre s ahogy rátette, az kővé vált, de Hunor ezt nem vette észre.

A bagoly pedig megsuhogtatta szárnyát, leszállott a tűz mellé, megrázkódott és íme, az ördöngös szüle lett belőle, de úgy elváltoztatta a képét hogy Hunor nem ismerte meg, pedig ő volt az, mert a lánya a még élő fejéhez új testet varázsolt hozzá, hogy gyilkosán bosszút állhasson.

Melegszik a vénasszony egy kicsit, aztán fog ott az erdőben egy nagy, utálatos varangyos békát, csinál ő is nyársat, odaül a tűz mellé s kezdi a békát sütögetni. Sütögeti, forgatja, aztán megszólal :

— Eszem nyulat, te eszel békát.

De Hunor felelé :

- Nem én békát ! Csak egyed magad a varangyod, én a nyulam.

Megint sütögeti a banya a varangyot és megint mondja :

— Eszem nyulat, te eszel békát.

— Dehogy eszem békát — mondja Hunor, most már bosszankodva — csak edd a békád, én a nyulam !

De a banya még mérgesebben :

— Te a békát, én a nyulat !

Rárivall Hunor.

— Fogjad be a szád, banya, mert úgy vágom a békád fejedhez hogy megemlegeted amíg élsz !

— Meg-e ? — rikácsolt a banya hollóhangján — Nem ismersz meg úgye ? Két barátomat megölted, aztán azt hitted végeztél velem is. Nem tudtad hogy nem megy az olyan könnyen ! De most fizetsz !

Kiáltott Hunor a kutyájának :

— Földneheze ! Fogjad meg !

De hiába, kővé volt az válva, meg sem mozdult.

Kacagott a banya és károgott rút hollóhangján :

— Már azt hívhatod ! Kár volt a tollat reátenned !

Azzal hirtelen fölugrott és Hunort a békás nyárssal mellbedöfte, úgyhogy Hunor ettől és a béka mérgétől holtan esett a földre. Most a banya Hunor saját baltájával lecsapta a fejét, karmos kezeivel gödröt kapart és oda testét földdel, száraz avarral betemette, aztán a nyulat megette és a levágott fejet kötényébe szedve, loholt vele haza.

Otthon mondotta a leányának :

— Itt az aranyhajú legény feje ! Most már kész a házunk.

Azzal odatette a levágott főt a kunyhó legtetejébe, ahonnan még hiányzott az az egy és a lányát is segítségül híva, nagy diadallal oldotta, szedte, tördelte és rángatta ki a hupolagot tartó vesszőfonadékot, mert nem volt már rá szükség többé.

Azon körülmény hogy a népmeséink „boszorkány”-ával vagy „ördöngős szüle”-jével való találkozás rendesen éjszaka történik és ő éjszaka jelentkezik, szintén amellett tanuskodhat, hogy benne egy Éj- és Sötétségistennőre kell ismernünk. Ezen istenség egyik kabar törzsünkbeli jelképe a nőstény fülesbagoly volt. És íme, a latinban, olaszban strix, striga, strega egyaránt jelent boszorkányt és fülesbaglyot, bár e szavak a bagolynak nem kabar nevei, mert ezt az uhú, huhú, buhú és bagoly, bagol alakú szavak képezték, amelyeknek aztán megfordított alakjai gabal, gubul,

kübel, kebel és az olaszban is fönnmaradott gufo = fülesbagoly voltak. Tény hogy a fülesbagoly szava valóban uhú- vagy huhú-buhú-nak hangzik, viszont a magyar ember ha fázik, azt szokta mondani hogy huhú ! Sőt a borzalmat, félelmet is ugyanezen hangadással fejezi ki. Nem kevésbé meglepő az is hogy a fülesbagoly legjellemzőbb sajátságát valóban a tollakból képezett fülei teszik, és innen származik a magyar „fülesbagoly” neve is, és íme, szláv nyelvekben pedig uho = fül. Tény az is hogy a fülesbagoly huhogása is mindig éjszaka hallatszik és hogy valóban rémesen hangzik, annyira, hogy, amint Brehm („Tierleben”) is írja, ettől „babonás embereknek félelmükben hajuk égnek áll.” A bagoly a görögöknél Pallasz-Athéné jelképe volt de jelképe volt egyúttal a tudománynak és bölcsességnek is, aminthogy Pallasz-Athéné a tudomány és bölcsesség istennője is volt. Márpedig az asszonyi tudományt a néphit mindig a boszorkánysággal hozta kapcsolatba, ugyanúgy mint a baglyot is. Szerintem tehát ezen istennő nem is volt eredetileg más mint a Sötét Világűr nőiségkénti megszemélyesítése, illetve a besenyők Iszonyájával és a kőrösök Kálijával, más nevén Garamjával, azonos, akit azonban békával is jelképeztek úgy a kabarok mint a kőrösök is. Bár az ismertebb görög hagyomány szerint Athéné Zeusz agyából született de a régibb hagyomány az volt hogy a vizekből, tengerből származott (béka) amiértis őt még Tritonia-nak is nevezték. A vizek vagy tenger alatt pedig itt ismét csak az Ős Világtengert vagyis a sötét Világűrt kell értenünk.

E közben Magyar is mendegélt már hazafelé. Elérkezett a válaszúthoz is, amelynél testvérétől elvált volt. Megemelte a követ és hát látta hogy annak hajfürtje piros lett mint a vér. Baja történt hát testvérének ! Mennie kell hát keresésére; talán még segíthet rajta. Ment is ő hát a másik úton és sietett, amennyire lehetett. Ment egyik nap is, másik nap is, amíg elérkezett ő is azon erdőbe amelyben az ördöngös szüle Hunort megölte.

Napközben az ő kutyája is fogott volt egy nyulat. Mire ráesteledett, ő is ugyanazon helyre ért amelyen testvére életét veszítette. Ő is tüzet gyújtott hogy az éjszakát ott töltse s a nyulat megsüsse. Hát a tűz világánál meglátja Hunor kutyáját ! Szólítja de az nem mozdul. Odamegy, nézi, megtapogatja s hát látja hogy az kővé változva. Ez csak a gonosz varázslat lehet — gondolja — itt kellett hát testvérét is baj érje. Nézdel ő is föl a fák között de nincsen ottan semmi. No — gondolja — majd ha kivilágosodik, föl is kutatja az egész környéket. Addig ő is metszett magának nyársat és a nyulat sütni kezdé, Vaserős meg lefeküdött aludni. Ahogy süti a nyulat, hát csak hallja :

— Huhú ! Fázom !

Néz körül de sehol senki. Süti a nyulat tovább, hát csak hallja megint :

— Huhú ! Fázom !

Néz ismét jobbra, balra a fák közé de sehol senki. Föl talál nézni az ágak közé, hát ott látja a nagy fülesbaglyot egy alsó, kopasz ágon és az szól megint :

— Huhú ! Fázom !

— Ha fázol, hát gyere le és melegedjél, — mondja neki Magyar.

— Nem, mert félek a kutyádtól.

— Ne féljél, nem bánt, ha nem mondom neki.

— De félek; hanem vedd ezt, szagoltassad meg vele, mondjad neki ne hántson, aztán tegyed rá, akkor nem bánt.

Azzal kitépett a bagoly egy tollat magából és leeresztette. Fölvette a tollat Magyar de gondolta magában : Úgy; most már tudom mitől válott kővé Földneheze. Ahogy elment a tűz mellett, a tollat szépen beleejtette, aztán úgy tett mintha azt szagoltatná a kutyával. Mondotta is : Ezt ne bántsad ! Aztán még úgy is tett mintha a tollat rá tette volna, de a bagoly onnan föntről semmit sem vett észre, hanem szárnyát megsuhogtatta, a tűz mellé leszállott, megrázkódott és ördöngös szülévé változott.

No, gondolta Magyar, tudom már azt is ki ártott Hunornak.

Ment a banya, fogott egy nagy varangyos békát, nyársra húzta, kezdte sütni. Sütögetnek, sütögetnek ketten a tűz mellett. Egyszer csak mondja a banya :

— Eszem nyulat, eszel békát.

— Nem én békát. — mondja Magyar — Én a nyulat, te a békát.

Sütögetnek megint egy darabig, de megint elkezdi a banya :

— Eszem nyulat, eszel békát !

— Nem én a békád ! — mondja Magyar, most már bosszúsan — Csak egyed azt magad ! Én eszem nyulam.

De a banya mérgesen rikácsolta :

— Megeszed a békát, ha mondom ! Én a nyulat, vagy jaj neked !

— Vaserős ! Fogjad ! — Kiáltja Magyar.

Mint a villám olyan gyorsan ugrott Vaserős a banyának, lerántotta a földre s fogait a húsába mélyesztve fogta.

— Jaj, jaj, kegyelmezz az életemnek ! — könyörgött a banya és jajgatott.

— Mit csináltál fivéremmel ? Hol van ?

— Jaj, jaj kegyelmezz ! Itt van eltemetve. Megöltem de föl is tudom támasztani, ha kegyelmezel az életemnek !

— Jó, meghagyom életed ha föltámasztod. Hol van hát ?

— Jaj, megmutatom, csak kutyád engedjen.

— Engedd menni, Vaserős, de fogjad jól !

Vezette őket a szipirtyó s megmutatta hol temette el Hunort.

— Kaparjad ki hát, de gyorsan, és támasszad föl !

Kikaparja a banya Hunor holttestét de hát nincsen feje.

— Hát a feje hol ? Hová tetted ?

— Az otthon van nálam. Visszaadom azt is csak engedjél mennem, hiszen anélkül úgysem tudnám föltámasztani. A házam itt, nem messze az erdőben.

— Jól van, menjünk, de vigyázz ! Ha látom hogy valahogy meg akarsz téveszteni, széttépetlek és fölfalatlak, hogy semminő csoda föl nem támaszt soha !

— Te Vaserős ! Engedd menni de fogjad !

Mentek hát egy darabig a fák között a sötét erdőben de tudta a banya jól a járást és ott is volt csakhamar az állatkoponyás kerítés, a gömbölyű kunyhó és a tűz mellett, a félszer alatt a banya leánya. Ez ahogy a rettentő komondort meglátta ahogy az anyját fogja s a nagybotos legényt, ijedten futott el onnan. Fölkapaszkodott a banya a kunyhó tetejére, benyúlt a szalma közé s nagynehezen kivette Hunor fejét a többi koponya közül. Össze is omlott zörögve a kunyhó azon szempillantásban és a banya is, fejjel, beleesett a szalma közé. Vaserős meg már fogta is. Hívta a banya, nagy jajgatva, a kutya éles fogai miatt meg összeomlott kunyhója miatt, a lányát, mondogatta neki, keresse elő a rom közül a gyógykenőcsöket, csodaíreket és jöjjön is vele, segítségére. Siettek vissza, összeillesztették a banya és leánya a testet és fejet, kenték, fenték, a banya mormogta a maga varázsigéit, mire Hunor csakugyan egyszerre csak megmozdult, a szemét kinyitotta s élt ismét.

Megölelték, megcsókolták örömükben egymást a testvérek, aztán Magyar még mondotta a banyának :

— De mostan még a testvérem kutyáját is élesszed föl. Oda ment hát a boszorkány a kővé válott kutyához

(a katalepszisz merevségét „kővéválás”-nak nevezték),

csak végig simította kezével és mormogott hozzá valamit és hát föl is éledett a kutya is.

— No, — mondotta Magyar mostan — igéretem tartom, takarodhattok innen. Nem is mondatták maguknak ezt kétszer a banya és leánya, hanem menekültek gyorsan a két veszedelmes legény és még veszedelmesebb kutyák közeléből; fülesbaglyokká váltak mindketten és elröpültek az éjszakába.[1] Hunor és Magyar most boldogan ültek le, fölélesztették a tüzet; ott volt még a nyúl is, azt megették, aztán elmondották egymásnak mi mindent láttak és mi mindenen mentek körösztül. Addigra hajnalodott is már és elindultak hazafelé, ahova, apjuk, anyjuk nagy örömére, szerencsésen meg is érkeztek és élményeiket nekik is elmondották.

Föntebb, mondottam hogy szándékozom a Kilenc nevű nagyerejű, óriástermetű és igen széparcú mesehősünkről is szólani. A mesénket itt csak röviden és belőle csak a legérdekesebb részeket hozom: Kilenc nevet a mese szerint azért kapta, hogy már kisgyermek korában is olyan erős volt és annyit evett mint kilenc más gyermek. Különösen nagyon szerette a tejet. Igen nagy termetűvé is növekedett de azért, bár „óriás”-nak mondatik, mégis a meséből az tűnik ki hogy rendesnél csak valamivel nagyobbnak képzeltetett. Mivel azonban szülei igen szegények voltak és őt tehát eltartani nem bírták, el kellett menjen szolgálni. El is szegődött egy királyhoz. De itt igen rosszul viselte magát. Egyszer, amikor a szolgáló lányok épen kilenc sajtárba a teheneket megfejték volt, de elmentek szűrőkért, addig Kilenc az egész tejet megitta. Ezért a leányok neki mentek hogy megverjék de Kilenc csak megrázta magát és azok csak úgy dűltek, hullottak jobbra, balra. Mentek a lányok a királyhoz panaszra, ez zsörtölődött is Kilenccel de büntetni nem merte mert félt tőle. Négy ökröt is bízott volt a király Kilencre, meg egy szekeret de ő nem sokat törődött ezekkel; az ökröknek enniök is alig adott, hogy azok lesoványodtak, a szekér meg poros, sáros volt mert nem szerette mosni. Mentek is ellene árulkodni a királyhoz a többi szekeresek de a király, mint mindenki más, félt nagy erejétől.

Hanem azt gondolta a király hogy majd valamiképp lerázza őt, vagyis hogy olyan megbízásokat ad neki, amelyek teljesítése közben előbb-utóbb odavész. Például ásatott az udvaron kutat és annak belülről való kifalazását Kilencre bízta. Kilenc a kútba le is ment és a király aztán fölülről a köveket csak egyszerűen utána hajigáltatta, számítva hogy így őt agyonütteti. Mikor gondolták hogy úgyis vége már, ledobtak még egy malomkövet is, hogy azzal még jól le is nyomtassák, végül aztán még lehajigálták ami kő még ott volt. No, gondolták mind, most már Kilenctől megszabadultak. Ám ez egyszerre csak kijön a kútból, a malomkő lyukával a fején mint valami kalap, és kérdezi hogy hát miért nem dobnak le több követ, hiszen még nem kész a falazás ! Aztán mondja, hogy ameddig e jó kemény kalapot le nem dobták, elég baj volt hogy néha egy-egy kő a fejére is esett, de evvel a fején nyugodtan dolgozhatott.

Egy másik föladat a következő volt: Adatott neki a király kilenc zsák csontot hogy azt szekéren vigye el az Ördögmalmába és őröltesse meg. Gondolta a király: ott az ördögök biztosan megölik és nem jön vissza többé.

Kilenc hajnalban fölrakta a kilenc zsák csontot, ökreit befogta és elment az Ördögmalmához, ami egy nagy erdő közepében volt. Ahogy odaért, hát az ördögmolnár épen ott állott a malom ajtajában. Mondja neki Kilenc :

— Jó reggelt gazd'uram ! Hoztam kilenc zsák csontot. Őrölje meg kend.

— Jó reggelt, jó reggelt ! Azt meg nem őrölöm, — felelte az ördög fenyegető hangon — mert én csak életet őrölök !

— De pedig megőrölje kend, mert a király küldi !

— Nem én ! Nekem ugyan semmiféle király nem parancsol !

— Nem-e ? Hát majd parancsolok én !

Azzal az ördögöt megragadta és vitte befelé a malomba. Kapálódzott az ördög de hiába mert Kilenc kezéből nem tudott szabadulni. Az ördögmolnárlegények ezt látva, úgy megijedtek hogy bújtak ki ahová tudott. Vitte Kilenc a molnárt egyenesen a forgó malomkőhöz, a hátát odatartotta hozzá. Az ördögnek hét bőre van de amikor a kő már a hetediket is kezdte lesúrolni, elkezdett jajgatni :

— Jaj, jaj ! Megőrölöm, megőrölöm !

No, jól van, eleresztette hát Kilenc az ördögöt és hordotta be a zsákokat; az ördöglegények még segítettek is és öntötték föl a csontot a garatra.

Mikor a sok csont megvolt őrölve s Kilenc kezdte a zsákokat hordani kifelé a liszttel, azt mondja az ördögmolnár :

— Egy zsák liszt nekem jár az örlésért.

— Adnám én szívesen — mondja Kilenc — de nem lehet, mert ezt a király nem mondotta. Hanem majd megkérdezem és ha adja, akkor egy zsákkal visszahozok.

— Nem, nem ! — felele erre az ördög — Sose fáradjon kend. Hagyjuk el.

Mert örült az ördög hogy megy Kilenc és a világért sem kívánta hogy mégegyszer visszajöjjön !

No, föl volt rakva a kilenc zsák csontliszt és indított Kilenc hazafelé. De ahogy haladott az erdőben, hát dél volt már, hát gondolta magában: az ökrök is éhesek lesznek már, a király is zsörtölődik hogy soványak az ökrök. Kifogta hát mind a négyet, menjenek egy kicsit legelni, ő meg fölült a zsákok tetejére, tarisznyájából megebédelt aztán lefeküdött aludni. Mikor fölébredett, nézett az ökrök után, kereste, hívta, szólongatta őket, de azok nem voltak sehol. Keresi, keresi, hát egyszer csak meglát négy medvét; eszik az ökröket, alig volt már belőlük valami.

- Hü ! Az apátok teremtésit ! Megettétek az ökröket ! De ha megettétek: most ti húzzátok a szekeret !

De nem mentek volna a medvék de menniök kellett mert Kilenc előbb kettőt, aztán a másik kettőt fülönfogva húzta a szekérhez, nyakukat a járomba dugta aztán karikás ostorával nagyokat csapva rájuk, nógatta őket, de hiába mert húzták volna azok a szekeret de nem bírták.

— Hej, ördögadta mihasznái ! Az ökröket megettétek, ugy-e ? De húzni nem bírtok !

Gondolta magában, vissza kell mennie az ökrök maradványaihoz, talán akad ott még valami állat.

Hát ott rágódott a csontokon két farkas. Megfogta azokat is, volt a szekérládában tartalék kötél, szíj, a medvék elébe a két farkast is befogta s most már szerencsésen megindultak.

Hajtotta őket szépen hazafelé. Ment a két ordas legelől, Kilenc meg a medvék mellett, úgy ahogy az ökröket hajtani szokás.

Egyszer csak előkerül az erdőből valami szőrös ördögféle, bot a kezében és ezzel elkezd hol az egyik hol a másik hátsó kerék küllőin kerepelni.

Rászól Kilenc :

— Hallja kend ott hátul ! Ne kerepelgessen mert ha a botja a küllők közé akad, összetörik a kerék !

De az ördög csak kacagott és incselkedett, kerepelgetett tovább. Hát egyszer csak beakadott a botja a küllők közé s a kerék nagy reccsenéssel összetörött; a küllők a karimából mind kitörtek.

— Ejnye, a kutyák ették volna kendet ! Hát nem megmondottam, ne játszon mert a kereket összetöri ? De hiszen most tartsa is kend a tengelyt !

— Dehogy tartom ! Hehehe ! — kacagott, mekegett az ördög mint egy kecskebak.

— De bizony tartja !

Azzal megragadta az ördögöt a szarvánál fogva, másik kezével a szekérládából még egynéhány szíjat kivett és azokkal az ördögöt a kerék karimájába szíjazta de úgy hogy a tengelyt a kezébe adta tartani.

Aztán mondotta neki :

— Látja-e kend e karikásostort ? A tengelyt jól tarsa mert ha nem: ezzel lesz baja ! A kezét ne féltse mert a tengely megvan jól kenve.

Ezzel „ökreit” megindította, az ördög pedig tartotta a tengelyt és forgott szépen a kerékkarimával.

Így haladtak hazafélé.

A király palotája tornyából az őrök már messziről meghallották Kilenc ostora durrogását és kiabálását, amint hajtotta az „ökröket”; és amikor közelebb ért meglátták azt is hogy micsoda „ökrök” azok és hogy milyen az egyik kerék !

Nosza, szaladtak a királyhoz jelenteni, hogy

— Jön Kilenc, hozza a lisztet ! Nem ölték meg az ördögök sem, hanem még hoz is magával egyet de az a kerékkarimába kötve, küllők helyett fogja a tengelyt, ökrök helyett meg medvék, farkasok fogvák a szekérbe !

Megijedett a király is, parancsolta: szaladjanak, a kaput zárják be, Kilencet be ne eresszék. Szaladtak is azok, a kaput bezárták, még el is torlaszolták. Odaért Kilenc, elkezdett zörgetni de hiába, bent nem mozdult senki és semmi.

— Mi az, — mondotta — mind meghaltak-e vagy nem akarnak beereszteni ?

Megbosszankodott, kifogta s egyenkint a kőfalon át behajigálta az udvarba, előbb a farkasokat, aztán a medvéket, majd a zsákokat is, nem törődve azzal hogy azok kihasadoznak-e vagy nem, a liszt kiömlik-e ? De bent ezalatt a vadállatok kezdték kergetni az embereket. Szaladtak hát megint a királyhoz és jajgattak :

— Jaj, uram, megesznek minket azok a vadállatok ! Kilenc a kőkerítésen át mind behajigálta azokat az udvarra.

Parancsolta hát rémületében a király, a kaput nyissák ki, Kilencet eresszék be; ha szekérbe tudta fogni azokat az állatokat, hát majd össze is tudja fogdosni. Szaladtak is azok most meg kapunyitni ! Bejött Kilenc nagy bosszúsan, húzta magaután az üres szekeret a szín alá, az ördögöt eloldozta és mondotta neki :

— No, most már mehetsz vissza a pokolba, a kerékgyártó majd rendbehozza a kereket.

Annak sem kellett több, ügy elszaladott mintha kergették volna.

Ment aztán Kilenc, az állatokat összefogdosta s az istállóba bekötötte. Mindezt elvégezve, fölment a királyhoz, mondotta neki :

— Felséges uram, a lisztet meghozám, hanem az a buta népség a kaput zárva tartá s lusta vala kinyittani. Úgy kelle ökreim és a zsákokat a kőkerítésen át behajigálnom. Vagy egy zsák ki is hasadott. Parancsolja meg felséged: a kidőlt lisztet szedjék föl; úgy is okai hogy úgy kelle a zsákokat bedobnom. Az a buta népség csak akkor nyita kaput mikor ökreim már majdmegették őket.

A mese vége aztán az, hogy mivel Kilenc nem csak nagyerejű de nagyon szép is: a királykisasszony beleszeret, Kilenc felségül kapja s mivel a király úgy is már öreg, királyságát neki átadja.

Szempontunkból fontos körülmények ezek : Kilenc is a tejtől lesz oly erős, ugyanúgy mint Heraklész Héra tejétől, mint népmeséink egy másik Heraklésszel azonos mesehőse : Fehérlófia, akit anyja hét esztendeig szoptatott. Anyja : a fehér ló pedig a Tejút megszemélyesítése, amelynek Napunk valóban egyik Csillaga. Egy más mesénkben viszont az mondatik hogy egy nagyerejű óriás egy király tejkútjából az egész tejet minden éjjel egészen kiissza, amely óriás pedig nem más mint az Orion csillagképe, amely a Tejút egyik végén van, a láthatár szélén, mintha a Tejút tejét inná; hogypedig a tejét éjjel issza ki, ez igen természetesen azért mondatik mert hiszen a Csillagok éjjel láthatók.

Világos mindezekből hogy amely mese- vagy hitregetípusban (mythoszban) nagyerejű de egyúttal igen szép mesehősről van szó, az még azon ősidőben kellett keletkezzen amelyben a Heraklész-féle napistenség (az erő) és az Apolló-féle napistenség (a szépség) személyei még nem voltak egymástól különválva, vagyis tehát tulajdonságaik még csak egy istenség tulajdonságainak képzeltettek.

Hogypedig a szépség és fényesség fogalmai őseinknél egymással mennyire azonosíttattak, azt másutt már kimutattam, ami a deli szavunkból is kitűnik, amelynek szép jelentésén kívül még fényes jelentése is volt és amely szó tehát a görög deliosz = fényes szóval is azonos de amelyet nem mi vettünk a görögből, hanem a görög nyelv örökölte azt a félszigeten előttük élt ősnépeinktől. Az pedig ismeretes hogy Apolló még a Deliosz nevet is viselte. A Nap valóban a látható legfényesebb égitest. De azonos a deli szavunk még dél szavunkkal is mert hiszen utóbbi a nappal azon idejét jelenti amelyben a Nap a legmagasabban lévén, ekkor a legfényesebb, mivel a legvékonyabb levegőrétegen át süt, sugárzása pedig függőlegesen esvén: ekkor legkevesebb az árnyék és legtöbb a fény. De kitűnik a szépség és fényesség azonosítása abból is hogy Orion valóban az Ég legnagyobb de legfényesebb csillagképe is, állván ez kilenc igen fényes Csillagból, márpedig a görög hitrege szerint Orion azonkívül hogy igen nagy erejű és óriás termetű (a legnagyobb csillagkép) de igen szép is (a legfényesebb csillagkép is). Hogy viszont az Orion név nem más mint óriás szavunk de hogy e szó is ősnyelvünk egy kőrös szócsoportjabeli szava, azt itt fejtegetnem hosszadalmas volna, csak annyit említek hát meg hogy régen volt hóri és góli kiejtése is. („Hóri-horgas” kifejezésünk és Góliát óriás neve.)

Tény pedig hogy Orion csillagképe kilenc igen fényes Csillagból áll ! Nem fér tehát kétség ahhoz sem hogy mesehősünk Kilenc nevében ez az igazi magyarázata. Írtam már arról is hogy őseink hitregéiket a Csillagokban mintegy illusztrálták vagyis hogy hitregéik személyeit, állatait, tárgyait a csillagképekbe beleképzelték. Így került aztán egy tulajdonképen a Napistennel azonos mesehős többszörösen is a csillagképek közé, úgymint Orion, Heraklész, Nyilas csillagképe. Utóbb aztán teljesen feledésbe is ment az hogy Orion és Heraklész egymással azonosak és méginkább feledésbe ment az hogy Heraklész és Apolló is egymással azonosak, de fönnmaradott a görögöknél annak homályos emlékezete hogy Heraklész nagy ereje Héra (a Tejút megszemélyesítése) tejétől származott, ami viszont Fehérlófia mesénkben tisztán és világosan megvan még mondva abban hogy a Fehér Ló mindaddig szoptatja fiát (hét esztendeig) míg az erőpróbával be nem bizonyítja hogy már valóban olyan erős amilyen erőssé őt anyja tenni akarja, hogy ugyanis tavasszal az erdő egy fáját a földig le bírja hajlítani és kérgét egészben lehúzni. Ez Fehérlófiának csak a hetedik esztendőben sikerül. (Megjegyzendő: a fák tavasszal a legnedűdúsabbak, ezért ekkor a legkevésbbé törnek, hajlékonyabbak és kérgük is ekkor a legkönnyebben jön le.)

A görögök már azt is feledték volt, hogy Héra nem más mint a Tejút megszemélyesítése, illetve ennek is csak homályos emlékezete élt még nálunk azon regében amely szerint a Tejút Héra kicsordult tejéből lett. Nálunk az hogy a nagyerejű mesehős anyja a Fehér Ló, még fehér színével is eszünkbe juttatja a Tejút fehérségét valamint azt is hogy hiszen a Nap a Tejút egyik Csillaga: tehát annak fia. Ezen fehér Ősanyag Istennő azonban — amint láttuk — utóbb gyakran összeolvadott, összetévesztetett a fekete Világűr Istennővel.

Mindezekhez aztán még azt kell hozzátennünk, hogy népünk régi szűreire mindig kilenc aranyos

vagy ezüstös csillag volt hímezve, posztóanyagból vagypedig fémlemezből fölvarrva, ugyanúgy mint a farkas- vagy párducbőrből való kacagányokon. Azt pedig tudjuk hogy a görögök szerint Heraklész oroszlánbőrpalástot, azaz kacagányt viselt, amelyről azonban a csillagok hiányzanak.

Ezen szűr-csillagok értelme feledésbemenésével később már nem mindig épen kilenc csillaggal díszítették a szűrt hanem többel is vagy kevesebbel és azokat akár hová is tették, nem épen oda ahol azok igazi helye volt. A kilenc csillag elhelyezése a szűrökön eredetileg ez volt.

A szűrre hímezett csillagokat, bár már nem igazi helyükre alkalmazva és nem is kilencet ha nem csak négyet, még láthatjuk Györffy István dr. „Matyó szűrhímzések” című műve (Budapest, 1928.) 6. tábláján. Ebben fönnmaradott még annak emlékezete hogy a szűrön csillagok kell legyenek de hogy miért, hány és hova alkalmazva, ez már feledésbe ment.

De innen származott népművészetünkbe azon szokás amely szerint az ilyen virágdíszek mellé kétoldalt csillagokat alkalmaztak, amint ezt néha ködmönök hátán, de másutt is láthatjuk.

A szűr lebentéjén (gallérján) tehát eredetileg három csillag volt. Részemről azt tartom hogy a régi magyar és osztrák katonaságnál a csillagokkal való rangjelzés eredete is ezen szűrcsillagokban keresendő, amely rangjelzés szintén a galléron volt.

Vagyis tehát Orion-Kilenc-Magor-Toldi szűrén vagy palástján viselte a kilenc csillagot. Az pedig alig szükséges magyaráznunk hogy szűr szavunk azonos a szőr szavunkkal, aminthogy népünk némely helyen szőr helyett ma is szűr-t ejt. Sőt innen származik szűrni igénk is, azért mert a régi szűrők valóban fakerettel, lószőrből készültek. Tény az is hogy a szűrők pedig szőrposztóból azaz gyapjúból, tehát állati szőrből készültek. De tény az is hogy ennélfogva a szűr közvetlen rokona a kacagánynak vagyis az állatbőrből való palástnak, amilyet Heraklesz, oroszlánbőrből valót viselt. Márpedig népünk a szőrösen meghagyott teljes állatbőrt is nevezte egyszerűen szőr-nek vagy szűr-nek. Például a teljes farkasbőrt farkasszőrnek. Ugyanígy a teljes, szőrösen meghagyott medvebőrt, rókabőrt medveszőrnek, rókaszőrnek. Ugyanígy a teljes, szőrös állatbőrből készülő, a nyereg alá való takarót is régen nyeregszőr-nek nevezték. Ebből fejlődött aztán idővel a csótárnak is nevezett takaró.

Mindenesetre mondhatjuk tehát hogy: Heraklész oroszlánkacagányt, oroszlánszőrt vagy oroszlánszűrt viselt. Oroszlánbőrből valót pedig azért mert a görögöknél a Napnak, mint erőforrásnak, épen kőrös törzsünk szerinti megszemélyesítése maradott fönn. Az oroszlán ugyanis kőrös törzsünk egyik a Napot és az erőt jelképező szent állata volt. Maga a Heraklész szó is kőrös szócsopotunkbeli, ugyanúgy mint az oroszlán szó, amelynek régen harszlon és haruszlam változatai is voltak.

Végül meg kell még magyaráznom az „ördögmalmá”-t is, amelyben az ördög „csak életet őröl.”

Mindenek előtt : Erdélyben ma is élet-nek nem csak azt nevezik amit e szó alatt mai irodalmi nyelvünk ért, hanem így nevezik a kenyérlisztnek való gabonát is. (Említettem hogy nevezik így a házat és a hozzátartozó udvart, kertet és mellék épületeket összefoglalva is.) Amidőn tehát az ördög azt mondja hogy ő csak életet őröl, ebben ősi szójátékot kell fölismernünk, ami jelenti azt is hogy ő csak gabonát őröl, de azt is hogy csak élő lényeket őröl, morzsol össze, ezek halálát okozza, ezeket öldösi meg.

A geológusok előtt jól ismertek az úgynevezett jégármalmok (németül Gletschermühle, Risentopf) de amelyeket a magyar nép ördögmalmá-nak (némelyütt kalánnak is) nevez.

Ezek sziklába vájódott, mély, többnyire létra vagy kötél nélkül megmászhatatlanul meredekpartú, kerek gödrök, amelyeket a víz örvénylése vájt ki mind mélyebbre és mélyebbre, azáltal hogy egy a sziklában már eredetileg is megvolt sekélyebb mélyedésbe a jégár vagy a víz egy vagy több követ gurított, amelyet vagy amelyeket aztán ott a víz örvénylése vagy hullámzása ezredéveken át folyton görgetett, forgatott, amiáltal maga a kődarab legömbölyödött, a gödröt pedig, amelyben feküdött, kerekre és mind mélyebbre vájta, míg a leőrölt kőanyagot onnan a víz mindig elszállította. Természetesen az ilyen gödörbe később kerülő kisebb köveket vagy bárminő más tárgyakat is a nagyobb kő szétzúzta és valósággal megőrölte.

Régi oklevelinkben is előfordul Urdungmalna helységnév, amelyben urdung = ördög, malna = malma, mivel ördög szavunknak régen urdung kiejtése is volt, malom szavunknak pedig malon és malonya változata is, amelyekből származott az olasz molino, mulino = malom, és amelyből aztán a német Műhle is lett.

Metszetben az ilyen gödrök alakja, bennük az egy vagy több kővel, olyan ahogyan azt alábbi rajzunkon föltüntetve láthatjuk. Vannak 6-8 méter átmérőjű és 8-10 méter mélységűek is de vannak sokkal kisebbek is. Az ilyen ördögmalmok egy gyönyörű példányát láthatjuk a „Műveltség Könyvtára” (Budapest, 1906.) „Világegyetem” című kötete 346. oldala után következő egyik képen, amely a luzerni jégármalmot ábrázolja.

Ilyen jégármalmok főképen a Jégkorszakok óriási jégárjai fenekén képződtek. De hogy ilyeneket ősidőkben kőből álló tengerfenéken az akkori tengerek óriási viharai hullámverése is képezhetett, bizonyítják a következők :

Dél-Dalmáciában a Cattaroi Öböl (régibb térképeken: Bocche di Cattaro, mai szláv nevén Boka Kotorska) bejáratától nem messze délre van a „Punta Remo” (szláv nevén: „Ponta od Vesla” vagy „Rt od Vesla”) nevű sziklásfok, amelynek hegye előtt majdnem teljesen sík kőfenék van, be a tenger felé. Itt szélcsend idején, amikor a tenger felülete sima s az itt nem mély fenék tisztán látható, ezen igen sok ilyen (a rajzon 3 és 4 jelleg), mindig kerek ördögmalmot vagy kalánt láthatunk. Némelyik átmérője egy vagy két méter, a legtöbb azonban ennél kisebb, azért mert az Adriának nincsen olyan nagy hullámzása mint az óceánoknak és ennek hullámai nem bírnak oly nagy köveket hengergetni mint az őskorok a maiaknál nagyobb viharai, amelyek tehát sokkal nagyobb

ördögmalmokat is képeztek és ezek utóbb, a geológiai változások következtében kerültek a szárazföldre.

Ezen természeti ördögmalmok a mai fejlett malmokhoz kevéssé hasonlítanak de igenis az ősi kézimalmokhoz (a fönti rajzon 4, 5.), amilyeneket népünk itt-ott ma is használ. Ezek lényege: homorú kőben (kalán) kézzel mozgatott kerekded kő (kolont, kolonc). Ezekre emlékeztet a gyógyszerészek malma is amelyekben őrölnek is valamint kenőcsöket is kavarnak (a rajzon 6.).

Föntebb azt írtam, hogy az árja molino, Műhle, meljina = malom szavak a magyar ősnyelvből származtak, amely állításom fölületes nyelvész valószínűtlennek fogja tartani.

Pedig ez bizonyítható :

Amint láttuk: a malom szó nyelvünkben megvolt malon alakban is („Urdung malna”). Mi több népünknél ezen n-es kiejtés ma is megvan még, mert tájszólásos molna = malom. (Ballagi: A magyar nyelv szótára.) Úgyszintén az ismert Malonyai családnév is amellett tanúskodik hogy kellett létezzen egy Malonya nevű helység, amelynek e neve egy ottani malomtól származhatott, amelyet tehát malony vagy malonya néven neveztek volt. Mindebből valamint abból is hogy az olaszban is molino a malom neve, azt kell következtetnünk hogy az n-es kiejtés a régibb. Márpedig ezen malon szó a magyarban nem idegen elem mert ez a mállik, málladozik, szétmállik ige mál tövéből ered. És ezen mál ige az ősi -on képzővel adja a malon = maló, azaz mállasztó, szót. Úgyhogy ebből az is következik miszerint az ősi, kezdetleges kézimalmokban, amelyek csak egy némileg homorú kőből (kalán, medence) és egy koloncból (többé-kevésbbé gömbölyded de még nyeletlen kő) állott, még nem morzsoltak, őröltek szárazon, mint később, vagyis még nem darát, lisztet készítettek hanem csak még nem egészen kiszáradott vagypedig áztatással lágyított gabonát mállasztották péppé azaz málévá, mert hiszen így a munka sokkal könnyebb volt. Az ilyen pépet, pempőt vagy máladékot aztán megtüzesített kövön sütötték meg lepényszerű étellé azaz málévá, amint ezt népünk itt-ott még ma is csinálja s ez ételt málénak nevezi is.

Főképpen az úgynevezett csíramálét nevezik és készítik így. Ugyanis a gabonát, főképp búzát, beáztatva, előbb kicsiráztatják, amiáltal ez cukortartalmat fejlesztvén, édessé lesz. Ezután péppé mállasztják, régen természetesen csakis a két kőből az itt leírt ősegyszerű módon képezett kézimalom segítségével, majd e pépet megtüzesített kőlapon (ma többnyire azonban már vas-serpenyőben) megsütik, hogy így kissé ropogós kérget is kapva, ízletesebbé tegye. Ez: az édesmálé, ami ma is népünknél gyermekek kedvenc eledele.

Meglepően juttatja azonban ez eszünkbe a fönti ősi szójátékot: az „életet őrlést”. Mert hiszen, amint említők, a magyar nép nyelvén az „élet” szó gabonát is jelent, viszont a kicsírázott gabonaszemek megannyi kis életek is már, de amelyek halálát könyörtelenül okozza az őket szétmállasztó kőkolonc, amely — amint látni fogjuk — ördöggé lett költőileg megszemélyesítve. Ám ugyanezen szójátékot alább mégegyszer éspedig sokkal borzalmasabban megokolva, igazolva fogjuk látni és csodálattal fogjuk belátni népmeséink mélységes de ma senki által nem ismert értelmét, amit azonban őseink még ismertek, tudtak és amit csak a kereszténység törölt ki emlékezetükből. Ez dolgokból is mindig újra és újra azt kellend következtetnünk hogy nekünk valamikor, ősrégi időkben létezett egy a mainál is magasabb szellemi műveltségünk.

A mál, mállaszt szó a lágy kiejtésű l hanggal a lágyságot, pépszerűséget igen tisztán fejezi ki, ugyanúgy mint a latin-olasz mollis-molle = lágy, amely szó nem csupán hogy szintén l-et is tartalmaz de hiszen a málé és malom szavainkkal is azonosul. Föl kell itt még említenem a tájszólásos magyar malász (Ballagi) és az olasz melma szavakat, amelyek jelentése: iszap. Mi több, a kelet-afrikai oromo (vagy galla) nyelvben mello, melo szintén gabonából készülő de az olasz szótár szerint „vízben főtt” málészerű ételt jelent.

A száraz őrlést viszont ugyanilyen tisztán fejezik ki a kemény r hangos kiejtésű morzsa és morzsol szavaink, amelyek azonban egyébként szintén m-mel kezdődvén, a málé és malom szavainkkal egyeznek. Azt is tudjuk hogy a legrégibb száraz örlet, amely még a legkezdetlegesebb kézimalom segítségével készült, csak durva morzsalék volt és daraszerű. Megjegyezhetem pedig hogy a

magyarban murva = apró kőtörmelék, igen apró kavics, a finnben murta = tör, muru, murena = morzsa (amely finn szóból tehát a jégárak kőtörmelékből álló moréna-ja neve is származik), az afrikai oromo nyelvben pedig szintén murmura = morzsa. Mi több, morzsa és morzsol szavunk Ballagi szótára szerint tájszólásban murzsa és murzsol alakban is megvan.

És íme, ezen morzs és morzsol szavunkból is alakult kézimalomszerű készülék neve, és ez a mozsár szó, amely mai magyar szavunkból azonban már az első r hang kikopott, a mostani második r helyett pedig régen l volt, úgyhogy a szó eredetileg tehát morzsál kellett hogy legyen. És íme a német nyelv e szót őseinktől már csak akkor vette át mikor benne ezen, a szó végén volt l hang már r hanggá változott volt, de az első r hang még nem veszett ki, amiértis a németben Mörser (olvassad: mörzer) = mozsár. Hogy mozsár szavunk eredetileg morzsál sőt mortál alakban is megvolt, bizonyítja az olasz mortaio = mozsár. De a magyar morzsál igéből származott a szlávosan magánhangzókihagyásos szerb-horvát mrskati, raz-mrskati = morzsálni, szétmorzsálni ige is. Másrészt a német zermalmen = szétzúzni, szétmállasztani, szétmorzsolni kétségtelenül a mi malom szavunk azon romlott alakjából keletkezett, amelyben a szó végén volt n hang (malon) már m hanggá változott volt.

Láttuk „Kilenc” mesénkben hogy őseinknél a malom és a halál fogalma egymással kapcsolatba hozatott, azáltal is hogy az ördög az „én csak életet őrlök” szójátékot használja. Meglepetéssel kell tehát megállapítanunk hogy hiszen az olasz mortaio és mortale = mozsár és halálos, valamint a latin-olasz more, morte = halál szavak is ugyanezen kapcsolatot tanúsítják. Ezért alább az „ördögmalma” és a halál ezen összefüggésére majd még vissza kell térnünk hogy azt bővebben megmagyarázhassuk. De megemlítem már itt is hogy a halál m-r mássalhangzós nevének valamikor a magyarban is meg kellett lenni, ami emlékét a magyar méreg, a finn murha = gyilkosság, mürrü = méreg, valamint a magyar mord és marcona = sötét, vad kinézésű, gonosz, gonosz szándékú, lelkületű. Mindezzel tökéletesen egyezik a német Mord = gyilkosság, sőt a legmeglepőbben egyezik egymással a német Mörder = gyilkos és Mörser = mozsár szó is.

Megállapíthatjuk tehát hogy a német Mörser, olasz mortaio = mozsár szavak ugyanúgy ősnyelvünkből erednek mint a már említett molino, mulino, Műhle, mlin, melyina különböző árja nyelvekben meglévő szavak.

Ezen kívül a magyar nép nyelvében él még egy mál főnév is, amely ugyanúgy mint a kalán : mélyedést, homorúságot, homorulatot jelent, amely főnév tehát a mély, mélyedés szavunknak csak a magánhangzós változata. Márpedig a német Mulde is tökéletesen ugyanazt jelenti mint a magyar mál.

Megjegyezhetem még azt is hogy a finnben mulisztele = forgat, amely szó kétségtelenül csak akkor keletkezhetett amikor a kézimalmok már oda tökéletesedtek hogy örlőkoloncuk már nemcsak nyelet kapott hanem e nyél fölső végébe tartó állvány is tétetve, a koloncnak kényelmesebben lehetett kerengő mozgást adni s így tehát már valóban „forgatták a kézimalmot”.

A mai kézimalmok majdnem mind ilyenek, kolonc helyett is már korongalakú kövük van és így a már víz- vagy szélerővel hajtott malmokra mindinkább hasonlítanak. Csak azt kell itt tehát még megjegyeznem hogy a magyar mál, mély, melence, német Mulde szavak, amellett hogy mélyedést általában jelentettek, a kézimalmok alsó, homorú köve neveként is használtattak.

Ismeretes hogy az ősember egyik fontos tápláléka a méz volt, amely szemere szavunk őspalóc kiejtése azonban mél volt, aminek az olasz-latin mel, miel = méz felel meg. Ezen őspalóc mél = méz szavunkból származott az Erdélyben még meglévő méllik ige, amelynek jelentése: folyékony de sűrű anyag folyása, lassan, nyúlva folyása, amiből a szerb-horvát mili = mászik ige is származott.

Hogy nem az r-es kiejtés a régibb hanem az l-es, ezt az is bizonyítja hogy a fejletlenebb beszélőképességű ősember az r-et még ejteni sem tudta. Aki embertannal foglalkozott, tudja hogy az ősember álla még hátrafutó, tökéletlen alakú volt, hogy ennélfogva nyelve is meg kevésbbé volt mozgékony. Az r kiejtése nehezebb is mint az l hangé. Ezért a kisgyermek az r-et nem is tudja kiejteni, illetve helyette l-et ejt (gyermeki selypítés), ami az ontogenesis törvényei szerint is azt

jelenti hogy az r hangot tehát az ősember sem tudta még ejteni.

Úgyszintén hiányzik az r hang az igen kezdetleges népek nyelvéből is, például a szamoaiból. Viszont degenerált egyének is gyakran selypítenek és különösen az r-et ejteni nem képesek. Ez pedig azt bizonyítja hogy mindazon nyelvekben amelyekből az r hang ejtése ma kiveszőfélben van (német, angol, francia): degenerálódás van folyamatban. Igaz ugyan hogy r hang a kínai nyelvben sincsen; kérdés azonban hogy itt ez fönnmaradott ősjelleg-e vagy romlás ?

Mindaz pedig, amit itt a „Kilenc” mesével kapcsolatban elmondottam, összefüggésben van a „Farkas-barkas” című mesénkkel is, amely ez :

Egyszer egy tyúkocska elment a sövény alá kapargálni. Arra ment egy rossz gyermek, ez fogott egy kavicsot, a tyúkocskát megdobta és éppen fején találta. Megijedett nagyon a tyúkocska, elkezdett szaladni nagy kiabálva :

— Ko, ko, ko, ko !

Meglátta a kakas; kérdezte.

— Mi történt ? Hová szaladsz, tyúkocskám ?

— Jaj, jaj, jaj ! Égszakadás, földindulás, fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás !

(Régebbi nyelvünkben „földindulás” = földrengés mert indul = mozdul, inog = ide-oda mozog.)

Megijedett a kakas is, szaladott ő is. Szaladtak, szaladtak. Meglátta őket a nyúl, ez is kérdezte :

— Hová szaladtok, kakas koma ?

— Jaj, jaj, jaj ! Égszakadás, földindulás, tyúkocska fején egy koppanás, szaladj te is pajtás !

Megijedett a nyúl is, szaladott ő is. Szaladtak, szaladtak. Meglátta őket a róka. Kérdezte :

— Hová szaladtok, nyúl koma ?

— Jaj, jaj, jaj ! Égszakadás, földindulás, tyúk fején egy koppanás, szaladj te is pajtás !

Megijedett a róka is, szaladott ő is. Szaladtak, szaladtak, meglátta őket a farkas. Kérdezte :

— Hová szaladtok, róka koma ?

— Jaj, jaj, jaj ! Égszakadás, földindulás, tyúk fején egy koppanás, szaladj te is pajtás !

Megijedett a farkas is, szaladott ő is. Ott volt egy mély gödör, beleestek. Másztak volna ki de nem lehetett, meredek volt minden oldala, mindig vissza estek.

Eltellett egy nap, más nap is, éhesek lettek. Azt mondja a farkas :

— Aki neve a legrútabb: megesszük.

Mit tehetett a többi, a farkas volt a legerősebb. Elkezdi a farkas :

— Farkas-barkas, jaj de szép ! Róka-bóka, az is szép, nyúlom-búlom, az is szép. Kakas-bakas, az is szép. Tyúkom-búkom, jaj de rút !

Széttépték a tyúkocskát, megették. De kicsike volt szegény, mégis éhesek voltak. Megint elkezdte a farkas :

— Farkas-barkas, jaj de szép ! Róka-bóka az is szép, nyúlom-búlom, az is szép, kakas-bakas, jaj de rút !

Széttépték a kakast, megették.

De másnap megint éhesek voltak. Megint elkezdte a farkas :

— Farkas-barkas, jaj de szép ! Róka-bóka, az is szép. Nyúlom-búlom, jaj de rút ! Széttépték a nyulat, megették.

De másnap megint éhesek voltak. Megint elkezdte a farkas :

— Farkas-barkas, jaj de szép ! Róka-bóka, jaj de rút ! Széttépte a rókát, megette.

Ez elég volt neki nehány napra, de aztán ez is elfogyott. Tűrte az éhséget nehány napig, aztán elkezdett üvölteni. Az emberek meghallották, a gödör fenekén meglátták, kövekkel agyondobták. De ha agyon nem is dobták volna, éhen akkor is ott veszett volna.

Természetesen van e mesénknek „tanulsága” is. Például vonatkozik az úgynevezett „páni félelem”-re is, ami sokszor minden komolyabb ok nélkül is, sőt néha nevetségesen csekély ok miatt is, állatokat vagy embereket elfog, amely ijedtség pillanatok alatt mintegy lelki ragály terjed egyénről egyénre. Ilyenkor úgy az állat mint az ember esztelen futással igyekezik menekülni.

Az állatoknál a ragadozók vérengző ösztönüket is feledve, a máskor zsákmányukat képező állatokkal összekeveredve, együtt futnak, gyakran mindnyájuk vesztébe, gödrökbe, szakadékokba vagy vizekbe esve. Úgyszintén az emberek is ilyenkor, egymást gázolva, sokak halálát vagy súlyos sérülését okozzák, olyankor is amikor nyugodt távozás esetén baj nem is történt volna.

A mese második részéhez magyarázat alig is kell: A vad, durva ösztönű ember, ugyanúgy mint az állat, nem ismer mást mint „az erősebb jogát”, habár az ilyen gonosz ember gazságát néha okoskodó szofizmákkal igyekezik megokolni, szépítgetni, takargatni, olyanképen ahogyan azt Nietzsche bölcselkedésében, azaz „rablógyilkosfilosofiájában” láthatjuk.[2] (Aki neve nem szép: megesszük.)

Mind e tanulságokat azonban itt csak azért hoztam föl hogy itt is észrevehetővé tegyem miszerint népmeséink egy ősrégi igen magas szellemi műveltség egyik hagyatékát képezik és hogy egyáltalán nem voltak „naivak”, sőt hogy inkább igen sok bölcsességet — habár költői mezbe öltöztetve — tartalmaztak, ha későbbi romlásuk ezt sokszor majdnem teljesen fölismerhetetlenné tették is már.

Minket itt azonban kevésbbé ez érdekel, mint inkább az hogy e mesénk a „Kilenc” meséjével miképen van összefüggésben ?

Az összefüggés ez: Az „ördögmalmokba” ezredévek alatt számtalan állat esett, sőt igen valószínű hogy az ősember is halottait ilyenekbe dobta, ahol ilyenek voltak. Valamint gyilkosok áldozataikat is így tüntethették el a leggyorsabban és a legkényelmesebben. A második világháború vége felé bekövetkezett lázadások és pártharcok alatt Dél-Dalmácia, Hercegovina és Montenegro sziklás hegyei között általános szokás volt elesetteket, legyilkoltakat sőt élve elfogottakat is mély sziklaüregekbe, szakadékokba dobni.[3]

Ha tehát valaki kötél vagy kötélhágcsó segítségével ilyen ördögmalma fenekére ereszkedett és ott kutatni kezdett: az ezredévek alatt fölgyülemlett állati és emberi csontokra akadott és ezenkívül az egykor ott görgött követ is látta. Ez hozta tehát létre a csontörlés gondolatát valamint ez az „életet örlés” szójátéka másik oka. Ugyancsak ez magyarázza tehát azt is hogy miért kell Kilencnek éppen csontot örletnie. Mi több, az általam említett ilyen tengerfenéki „malmokba” a nagy hullámzások kétségtelenül szintén sodornak csigát, kagylót és más tengerfenéki állatot, ahol aztán az ott görgő kő azokat megőrli, szétzúzza, szétmállasztja. Nem kételkedem pedig abban hogy ugyanúgy ahogy ezen tengerfenéki malmok látása bennem e gondolatot keltette, ugyanúgy kelthette ilyenek látása az ezredévek alatt az ősök elméjében is ugyane gondolatot.

És ki hát az ördögmalmában az ördög ? Szerintem ez nem más mint a benne levő, örlő kő megszemélyesülése. Említettem pedig már a „Kilenc” mesével kapcsolatban hogy ördög, régebben ördöng és még régebben urdung szavunk tulajdonképeni értelme: kering, forog volt. Márpedig őröl

szavunk is az ősi ör, örű (romlottan örv) = karika és forgás szavunkból származik, ugyanúgy mint őrül, őrültség szavunk is. Ismeretes hogy népünk az őrültséget kergülésnek is nevezi, amely utóbbi szó világosan a kerek, kerék és kereng szavunkkal tartozik együvé. A nép pedig ma is tudatosan azért nevezi az őrültséget kergültségnek, mert a juhoknak van egy gyakori betegsége, amelyet kergültségnek neveznek és amelyet egy az állat agyvelejébe fúródó élősdi féreg okoz. Az ilyen juh elkezd támolyogni majd folyton körbe futni, vagyis, amint mondják: „megkergül”, azaz tehát „örjöng”, mindaddig míg teljesen kimerülve holtan esik össze.

Láttuk tehát hogy a „Kilenc” meséjében az ördög a forgó kerékkel, itt pedig a kerengő kővel hozatott kapcsolatba, amiből azt kell következtetnünk hogy őseink gondolataiban az ördög és a forgás, keringés között valamilyen összefüggés létezett. Ezen összefüggés őseredetét meg is találjuk az ősi, fúró tűzgyújtó szerszámban, amelynek kemény fából való, botalakú furkója (hímség) sebes forgás mellett a puha fadarabba fúródva (nőiségbe), a súrlódás által támasztja a tüzet.

Tűztisztelő avar és palóc őstörzseinknél a Tűzisten a Nap megszemélyesítése volt, de megszemélyesítették benne költőileg a tűzgyújtó furkót is. (Úgy a furkó = bot, mint a latin-olasz virga, verga, szláv prut = bot, továbbá a magyar forog, latin verto, szláv vrti = forog, magyar fúr, szláv vrti, német boren, valamint maga az avar másként barkó és várkun szavak is mind avar szócsoportunkbeli szavak.) A Tűzisten pedig — de főkép a furkó megszemélyesítéseként, aztán, éspedig nem csak később a kereszténységben hanem már ősidőkben is — ördögszerűnek is képzeltetett, habár egészen gonosznak képzelt lénynek már csak a kereszténységben tették meg.

________________________

1 Itt hiba van. E hibát helyreigazítottam egy ugyane rege későbbi, általam megírt német fordításában, valamint egy 1963-ban szintén általam megírt újabb másolatában is. Hiba a „Magyar és Hunor„ rege itt általam összeállított alakjában az hogy a bagoly-boszorkányt illetőleg hiányzik a „költői igazságszolgáltatás„, vagyis ezen esetben a gonoszság büntetése. A boszorkány nem bünhődik, mert Magyar őt egyszerűen szabadon bocsátja. Viszont Magyarnak (aki Herkulessel azonos) aki bár a hősiesség mintaképe is kell legyen, de ugyanígy mintaképe kell legyen a nemes jószívűségnek is, úgyhogy őt a kegyetlen büntetés végrehajtójaként nem szerepeltethettem. Annál kevésbbé tulajdoníthattam neki szószegést, mert hiszen a boszorkánynak, hogy Hunort föltámassza, azt igérte volt, hogy életét neki meghagyja. 1957-ben egy esetleges „Aus der ungarischen Märchenwelt„ című német kiadás számára, több magyar mesén kívül e Magyar-Hunor mondát is lefordítottam németre, ahol azonban a mondott hibát így javítottam ki : A boszorkány Hunort megölvén, fejével háza hupolagát befejezi ugyan de még nincsen szó a rácsozat kiszedéséről, mintha előbb meg akarná várni hogy a fej ott meg is száradjon. Mikor Magyar a boszorkány leányát (nem magát a boszorkányt) arra kényszeríti hogy Hunor fejét onnan kivegye, akkor tehát a kunyhó nem dől össze. Mikor a banya Hunort és kutyáját már föltámasztotta, Magyar őt adott szava szerint, szabadon akarja bocsátani, akkor Hunor nagy haraggal kiáltja : — Hohó ! Te, bátyám, igérhettél neki valamit, de én nem igértem semmit ! Ezt mondva, baltájával a banya fejét szempillantás alatt lecsapja, oly hirtelen, hogy Magyar, ha akarta volna is, nem volt ideje ezt megakadályozni. Ezután nagy haraggal Hunor maga kapja föl a banya kiabáló és átkozódó fejét, a kunyhóhoz viszi és oda, az egy még hiányzó helyére teszi, mondva : — Itt most kiabálhatsz kedvedre, míg meg nem száradsz. A síró leányhoz pedig így szólott :

— A kunyhó készen. A rácsot kiszedheted. Itt lakhatsz, hugocskám, válhatsz igazi boszorkánnyá, vagy ha nem akarsz azzá lenni, el is mehetsz innen. Ez így nem csak helyesebb de népmeséink ezen indítékával jobban is egyezik, amely szerint az annyi embert meggyilkolt gonosz boszorkány megbűnhődik és így a költői igazságszolgáltatás is megvan, valamint népmeséinkben is úgy mondva hogy a gonosz boszorkány koponyaháza annak saját fejével fejeztetik be. Viszont Hunornak, aki a görög-római mythologia Aresz-Mars nevű marcona hadistenével azonos, a könyörtelen büntetés végrehajtójának alkalmas személy.

2 Friedrich Nietsche, Also sprach Zarthustra, 1883.

3 Ivan Goran Kovacsics, Jama (Gödör); Prosveta, Beograd 1968.

Magor és Hunor nősülése

E részt is innen-onnan, ősi nemzeti époszunk elszórtan fönnmaradott töredékeit összeszedegetve, állítgattam össze. Fölhasználtam a Krónikákban fönnmaradott részt, regös énekeinket, ezeknek a székelyeknél és az oláhoknál fönnmaradott törmelékeit, amelyekre, épúgy mint a dunántúli regös énekekre jellemző a többször előforduló : „Amott” vagy „És ahol” kezdés, habár az hogy az elmondottak az Égen történnek, már csak a dunántúli magyar regösénekekből tűnik még ki.

(És ahol az Égen, Amott vagyon, Ahol keletkezék stb. Úgyszintén a dunántúli regös énekekben mondatik hogy a Csodaszarvas a felhőből jön elő, ami tehát az Égen van. A szarvas aztán egy sebes (áradozó) folyóvíz — a Tejút — kiöntésein, vízállásain — a Vízöntő csillagképe — növekedő apró sásocskán legelészik. Vagyis mindez tehát az Égen történik.) Ezután következik a leányrablás indítéka. Az erdélyi oláhoknál meglévő töredékeket részemről kevésbé „átvételnek” tulajdonítom mint inkább annak hogy egész vidékek ősi magyarsága a kereszténység, majd a császári osztrák uralom magyarüldözései miatt eloláhosodott. Ismeretes az is hogy egész falvak, vidékek magyarsága meg azért tért át az oláhok görögkeleti vallására és oláhosodott ennek folytán el, hogy a, többnyire német és tót vagy cseh, katolikus papság könyörtelen adószedései alól magát kivonja. Amely papság pedig természetesen mindig a magyarságot adóztatta a legkönyörtelenebbül, mert hiszen ez ragaszkodott mindig leginkább ősi „gonosz pogány” hagyományaihoz és ez lázadozott az osztrák császári hatalom ellen, holott az oláhok, tótok ennek hűséges alattvalói voltak és még 1848-ban is, a magyarság utolsó, kétségbeesett szabadságharca idején is azzal segédkeztek az osztrák és orosz császári hadaknak hogy egész magyar falvak védtelen lakosságát öldösték le, mivel hiszen azokban csak nőket, gyermekeket és öregeket találtak, lévén a fegyverfogható férfiak kivétel nélkül Kossuth Lajos hadseregében a harctereken. A legyilkolt magyarok falvait, földeit aztán e gyilkosok foglalták el. Az ezután következő osztrák rémuralom őket természetesen az így szerzett vagyonok birtokában, jutalmul meg is hagyta, ami hiszen azért is lehetséges volt mert a férfiak az osztrákok és oroszok ellen vívott nehéz harcokban nagyrészt elestek, szabadságharcunk leveretése után pedig sokan külföldre menekültek, sokan pedig osztrák börtönökben vagypedig vérpadon végezték életüket, aki pedig vagyonába visszatérhetett volna, az abban már oláhot, tótot, szerbet vagy svábot talált, az osztrák hatóság pedig őt, mint lázadót, vagyonvesztettnek nyilvánította. Kivételt csak azok képeztek akik vagyona tisztán magyar lakosságú vidék belsejében volt, ahova sem oláhok sem mások el nem értek.

Ismeretes az is hogy az úgynevezett „móc”-ok, akik az oláh nép értékesebb részét képezik, vagy 100 évvel ezelőtt még magyarok voltak és napjainkig is a legtisztább, zsinóros magyar viseletben jártak. Az így eloláhosodott magyarság aztán többnyire nem csak régi viseletét tartotta meg hanem

az ősi szokásokat is; a régi szép regéktől megválni nem akart, hanem azokat magának oláhra lefordította, és a regös énekeket is.

Különösen föltünő hogy az oláhoknál még „Aranyhajú Tündér Ilona” neve is, alig elrontva, fönnmaradott az „Iliana Koszincana” tündér nevében. Az oláh nyelv ugyanis igen sok szláv szót tartalmazván, itt a magyar „haj” szót a szláv „kosza, koszica” szóval fordította le.

Az elmondottakhoz végül még hozzá kell tennem, hogy az oláh papság azért adóztatja kevésbé a népet mert házasodhat; családjuk lévén pedig földjét leginkább maga műveli, állatainak is maga viseli gondját, kolostorai pedig alig vannak és ennélfogva a nép adóztatására kevésbé szorulnak mint a katolikus papság, amely sokkal inkább a nép terhére él.

Ősköltészetünk eposzai szépsége mindenütt annyira hódított, hogy mindenütt ahova őseink szétvándorlott törzsei valaha eljutottak, ott ez eposzok valamely nyomára akadhatunk. Például még Kínában is : Egy ifjú, vadászgatván, rókát lát meg. Üldözi, ez tóhoz csalja, ott eltűnik. A tavon az ifjú csolnakocskákat lát, mindegyikben szép leány ül. Egyet ezek közül elfog és feleségül veszi. A voguloknál két fivér üldözi a szarvast, az őket messzire elcsalja, az egyik ott marad és ott meg is telepedik. A bolgárok a szarvain Csillagokat viselő szarvasról regélnek.

Fölhasználom itt azon szépségeket is amelyeket Arany János nagy költőnk teremtett „Csodaszarvasregéje” számára, mert hiszen őáltala is a magyarság lelke szólalt meg, sőt költői indítékokat, szólásokat népköltésünkből is vett át.

Száll a madár ágrul ágra,Száll az Ének szájrul szájra

Fiairól nagy Ménrótnak,Két fiáról szép Enőnek.

Zengő madár ágrul ágra,Zengő ének szájrul szájra.

Amott gomolyodik nagy gomolyag felhő,Abbol támad elő Csodálatos Szarvas.

Csodálatos Szarvasnak ezer ága-boga,Ezer ága-bogán ezer fényes Csillag.

Minden alkonyatkor gyújtatlan gyulladnak,Rózsaszín hajnalban oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,Arany Hajnalcsillag a homlokán ragyog.

Ahány szőre szála annyi Csillag testén,Ezüstös teli Hold a szügyén világlik.

Földművelő népek, amilyenek az ősi magyarok és szemerék voltak, már a legrégibb időkben is készítettek a méhek viaszából gyertyát.

Természetes hogy szarvasnak ezer ága-boga nem lehet, valamint testén sem lehet annyi Csillag ahány a szőre szála ! Ez költői túlzás, amely azonban nagyon is megokolt, azért mert hiszen itt az Ég Csillagairól van szó, aminthogy hiszen a Csodaszarvas az Ég megszemélyesítése. Viszont népünk az „ezer” szót „igen sok” értelemmel általánosan használja.

Másrészt, amint erről már volt szó, az Ég megszemélyesítése a Nagy Isten is, vagyis jelképezi a

Csodaszarvas az örök Isteni Törvényt is, amely a legényeket és leányokat egymáshoz vezéreli, vezeti.

Amott, amott az Égen gomolyag felhők gomolyognak. A felhőkből csillaghullásos nagy esők hullanak, hegyen, völgyön végig mosnak.

Amott folyik sebesen egy nagy fehér folyóvíz (a Tejút). Annak vize immár áradozik, az égi mezőket, réteket már elöntötte. Az esők után a Nap fölragyogott, de a folyóvíz mellett vízállás, tóállás maradott (a Vízöntő csillagképe). Azt fölverte az apró sásocska, ott fölsarjadzott a gyönge sásocska. A Csodaszarvas (a Bak vagyis a Capricornus) mostan azt legelgeti. Hadd legelgessen, hadd legelésszen......

A dunántúli regös énekekben is mondják : „Hadd legedegéllen, hadd legedegéllen !” Ez az ős-eposzban is azért mondatott így, hogy innen az ének szövege most áttérjen Magorra és Hunorra. Szokás mai regényekben is mondani például : „De hagyjuk mostan a szarvast ottan legelészni és lássuk hol vannak ezalatt Magor és Hunor ?”

Hunor, Magyar szép legények,Aranyhajú szép leventék,

No ha immár kimennétekVadat űzni, madarászni,

Erdőn, mezőn vadat űzniVadat űzni, madár-lőni.

De ha sehol nem lelnétekSemmi vadat, sem madarat ? ...

Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön végig mostak, a Szép Sziget rétecskéjére is kiáradott a nagy Fehér folyóvíz. De az esők után pirosan kelt föl a Nap, aranyosan sütött ki az Áldott. A vizek elapadtak,, medrükbe visszatértek. A sziget rétecskéje is fölszáradott. Réten, mezőn szép virágok kezdtek nyiladozni, a völgyekben, a folyómentén virulni.

Szép leányok, tündérlányok, no ha immár kimennétek szép virágot szedni, koszorúba kötni, virágos réten vígan lenni, vígan lenni, mulatozni, virágkoszorúsan tündértáncot járni. Szép leányok, tündérlányok íme kimenének, madárdalos völgybe kimenének, zöldelő rétre is menének, illatos virágokat szedni, pillangókszálldosta szép virágot szedni, koszorúba kötni, magukat mulatni. Egyik kobzot, másik sípot, amaz dobot vitt magával, zenéléshez, daloláshoz, deli tündértánchoz. Emez ételt, mézet vitt magával, amaz üstöt, edényt vitt magával, víg lakomához. Mentek lépegetve, a réten zenélgetve, kobozot pengetve, vígan dalolgatva, virágszedegetve.

Amott, amott a Féhér Folyóban, folyó közepében látszik a Szép Sziget; Szerelem Szigete, Boldogság Szigete. (A Tejútban látszó sziget.) Partját köröskörül fûzfák szegélyezik, közepén szép zöld rétecske, a fák alatt szép fehér gyöngyvirág, szép fehér csillagvirág. Amott van a gázló, azon átlábolva mennek a szigetre a lányok, imitt-amott mélyebb is a víz, a ruhájuk már csupa víz lett, ezt a szigetre érve a fûzfák alatt levetik, hiszen senki sem láthatja őket itten. A fûzfák alatt sok ezer gyöngyvirág, sok ezer csillagvirág virágozik; virágozik, illatozik. Ahogy vannak, meztelenül szedik, szedik levelestül. Egy helyre összehordják, oda mind leülnek gyöngyviráglevélből szallagokat fûzni, szallagokat a virágokkal ékesíteni, tündérruhát készíteni, a fejûkre rezgő

gyöngyvirágból, fehér csillagvirágból koszorút kötözni.

Gyönyörû tündérruhában a rétre kifutnak, zene és énekszó mellett ottan körtáncba fogódznak. (Népi csillagos Egünk „Tündérek Tánca” nevû csillagkép a Tejút szigetében.) Egyik leány fuvoláját fûjja, a másik kobozát pengeti, amaz csörgősdobját ütögeti, a táncolók énekelnek.

E rajz azon újabb kort akarja föltüntetni amikor a „tündérruhát” már csak a közönséges ruha fölé öltötték. Hiba a rajzon hogy Hunor is hosszú hajjal ábrázolva, azért mert 1915-hen még nem tudtam hogy a hunok (fekete kunok) rövidre nyírták hajukat.

Avar őstörzseinknek olyan dobjaik voltak amelyek üreges oldalán keresztalakú feszítője volt és ez emberalakúra volt kiképezve a Bar Nap- és Tûzisten jelképe volt. A függőleges rész fából volt és egyúttal fogantyúként is szolgált. A rajzon látható két pontot azért tettem oda hogy föltüntessem azon részt ahol a fát fogták, tudniillik a két pont közötti részt. A vízszintes rész rézből volt és rajta kis rézcsörgők függöttek. Szokták volt a dobokat hosszan lecsüngő szallagokkal is ékesíteni, amelyek a fa- és rézrész kereszteződéséhez voltak egyik végükkel kötve. Az Olaszországban általánosan használt azon csörgősdobok amelyek szélébe kerek, pénzalakú csörgők vannak, pún vagy pannon (föniciai) őstörzsünktől származnak. (Az avarjellegű dobokat lássad: „Ethnographia” folyóirat, 1900. évf. 326-333. oldal.)

Mostan fölállították már a rétecske közepén a fiatal meggyfácska törzséből készült, gyöngyvirág csokorral, szallagokkal ékes Megyert is és akörül lejtik táncukat, énekelve. Hosszú, szőke hajuk csillogva szálldos utánuk a levegőben, éneküket a koboz és fuvola hangja kíséri.

Száll a madár ágrul ágra,Száll az ének szájrul szájra...

Magyar, Hunor szép legények,Aranyhajú édesegyek,

No, ha immár kimennétek,Hegyen, völgyön vadászgatni,

Vadászgatni, madarászni,Vadat űzni, madárlőni,

De ha sehol nem lelnétekSemmi vadat, sem madarat,

Hanem ha csak találnátokCsodaszarvast, égi szarvast !

Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,Ezer ága-bogán ezer égő gyertya,

Minden alkonyatkor gyújtatlan gyulladnak,Rózsaszín hajnalban oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,Arany Hajnalcsillag a homlokán csillog,

Ahány szőre szála annyi Csillag rajta,Ezüstös teli Hold a szügyén világlik.

Az égő gyertyái az égi Csillagok,Este kigyulladnak, reggel elalusznak.

Kiöntésben gázol, tavacskában lábol,Sásocskát legeli, gyönge sásot eszi.

De most futamodik, szélként iramodik,A négy kese lába tán földet sem éri !

Nem hibának hanem előnyösnek tartom azt hogy a költemény ne legyen mindvégig ugyanazon verselésű, hanem néha nyolc-, néha tizenkét-, néha tíz szótagos sorokból álljon.

Azért mert így más-más dallamra énekeltetvén, sohasem válhat untatóvá. Csupán a változás nem szabad hogy gyakori legyen, mivel ez még az epikai hangulat nyugalmát zavarná. Ugyanez okból a dallamok is egyszerűek kell legyenek. Természetesen a tíz szótagos sorok pentatonikus dallamúak kell legyenek, mivel ilyen volt a tulajdonképpeni magyar törzs zenéje, míg az ismertebb magyar dallamok más törzseink zenéje szerintiek. Ugyanis szerintem a jász, avar, kabar törzseink költészetükben a nyolcas sorokat, a kunok, szemerék a hatos vagy tizenkettősöket, a tulajdonképpeni magyarok pedig a tízszótagos sorokat használták, mert ez felelt meg számrendszerüknek is.

Hunor, Magyar űzőbe veszik, nyargalnak utána, vágtat a két jó ló, szikrát hány a patkó, de a szarvas is gyors, nem könnyű utolérni ! Micsoda vad ez a szarvas ? Nyílvessző hogy nem is vérzi, gerely, kopja el sem éri ?

Arany János még nem tudta a Csodaszarvas jelképes értelmét, ezért költeményében ez este tűnik el és reggel tűnik ismét elő, amit természetesen meg kell fordítanunk, lévén a Csodaszarvas a csillagos Ég jelképe is. Mindig fájó szívvel kell arra gondolnom hogy mit teremthetett volna ha mindazt tudta volna amit ma én tudok ! Vajha föltámadhatna !

Ha mindazt amit megtudtam neki átadhatnám, hogy ezek segítségével szenvedő, üldözött és rágalmazott nemzetünket egy mérhetetlen értékű szellemi kinccsel megajándékozhassa ! (Lássad a jegyzetet a 329. oldalon.)

Amott van a négy Fehér Folyóvíz, abban látszik a Szép Sziget. Arrafelé fut a Csodaszarvas, ismeri a gázlót, ragyogó csöppeket vet a víz, csillogó gyöngyöt szór a víz a lábainál amint futva belegázol. Szép fejét most visszafordítja és megszólal :

„Hunor, Magyar, szép legények, Aranyhajú legényikrek

Halálomra ne siessetek, nem vagyok én vadászni való vad, nem vagyok én elejthető állat. Csillagos Ég követe vagyok, a nagy Törvény küldötte vagyok.

Titeket vezesselek, hogy ide csaljalak. A tőrvény rendeli : leányt a legénynek, legényt a leánynak. Amott vagyon két szép leány; aranyhajú két szép tündér, Ilona és Temise a legszebb kettő. Meg ne meneküljenek. Beleszeressetek, meg ne menekedjetek ! Haj regö rejtem ! Haj regö rejtem, bűvölöm !

Köd előttem, köd utánam !”

Szólott a Csodaszarvas ! Mit mondott a Csodaszarvas ? Sem Magyar azt nem értette, sem Hunor meg nem értette.

Népünk a „Köd előttem, köd utánam” mondást (akár első, második vagy harmadik személyben) eltűnés, eltüntetés vagy láthatatlanná tevés vagy levés értelemmel ma is használja. A „Haj, regö rejtem!” a dunántúli regösök bűvölő mondása, varázsigéje, amellyel a párokat akarják összebűvölni, egymásba szeretni kényszeríteni.

De halljad, halljad ! Mi hallatszik onnan a szigetről ? Zene, síp, dob, koboz hangja, leányok dalolása. Dalolása a fűzfák mögül, mulatozása a liget közül. Tán tündérek mulatnak a berekben, táncot járnak a szigetben ?...

Népművészetünkben, különösen szőttesekben de egyebütt is gyakori ezen kedves, többnyire már egészen mértani díszítménnyé alakított indíték, amelyen egymás kezét fogó, azaz tehát táncot járó alakokat látunk. Ugyanezt természetesen különböző más népeknél is megtaláljuk, szembetűnő azonban hogy Magyarországhoz közelebb ez mind gyakoribb, távolabb pedig mind ritkábban fordul elő, ami tehát innen való származását teszi valószínűvé, sőt előfordul ez indíték kőbevésetten is, igen régi időkből származóan. (Például Boszniában.) Többnyire, látszólag, csak nőalakokból állóan, habár van olyan is amelyen fölismerhetően nő- és férfialakok ábrázolvák váltakozva, amely utóbbi dolgot azonban későbbi keletűnek kell tartanunk, bár ezért ezt is több ezerévesnek. Hogy e disz táncoló embereket ábrázol abban senki sem kételkedik, csak azt nem tudja senki hogy ez eredetileg őseink tavaszi nászünnepe táncait ábrázolta, amelynek a Szent Szigeten volt helye. Ábrázolta ez természetesen a leányok nászelőtti táncait is (a legények odaérkezése előtt) de ábrázolta ez magát a násztáncot is, amidőn a leányok a már megérkezett legényekkel együtt a szerelmi előjátékok táncait járták, amelyek alatt a legények és leányok párválasztása is történt. Ez utóbbi azonban a harcias, állattenyésztő törzseknél mindinkább leányrablássá alakult át. Igen valószínű tehát, hogy az írott krónikákban fönnmaradott Hunor-Magor monda az Árpáddal bejött törzsek közül a vezetőszerepet játszott magyar mondája alapján íródott, amely magyar volt ugyan de sokáig kint harcias népek között élvén maga is harciassá válott és már ilyenül tért vissza az őshazába. Ez valószínűleg a honfoglaló törzseknek a krónikák által Megere néven megnevezett törzse volt. A táncok közben való párválasztás emléke azonban népünk táncjátékaiban napjainkig is

fönnmaradott. Kandra Kabos „Magyar Mythologia”-jában (Eger, 1897.) is olvashatjuk a 225. oldalon hogy — ma már csak gyermekek, de régebben legények és leányok — „táncolva énekelvén” egy hosszabb dalt énekelnek, amelyből itt csak az idevonatkozó sorokat hozom :

Szerelem, menyem, szép leánybarátném,Akit szeretsz, vedd el.Ezt szeretem, ezt kedvelem,Ez az én édes kedvesem.

Gyermekkoromban ilyen játékokban én is részben be voltam véve, részben pedig csak néztem. Hogy mit énekeltek, feledtem de emlékezem hogy amely leányt a fiú választott aztán pedig amely fiút a leány : azt mindig meg kellett csókolnia.

Természetes hogy miként a mai táncjátékokban, úgy régen is, ezen táncjátékok közben a csupán egy csók által történő, nem végleges és más-más valakivel párválasztás többször ismétlődött és hol a legények választottak a leányok közül hol meg a leányok a legények közül, a játék menete szerint. De a játékok alatt idővel aztán létre jött az igazi párválasztás is, olyanok között akik úgy testileg mint lelkileg valóban vonzalmat kezdtek érezni egymás iránt, vagyis „egymásba szerettek”. Erre emlékeztet bennünket a regös énekeinkben a párok ilyenféle mondásokkal való összebűvölése, „összehajgatása”: „Beleszeressen ! Amott vagyon egy szép leány kinek neve Böske ! Emitt vagyon egy szép legény kinek neve Jóska ! Bele szeressen, belependeredjen, megne menekedjen ! Haj regö rejtem ! Haj regö rejtem !” A „rejtem” szónak itt nem a mai „elrejteni” értelme van, sőt ez régen valószínűleg „reitem-, reiteni”-nek is hangzott. A réülés szónak körülbelül olyan értelme volt mint a mai révedezés-nek és a francia trance-nak, vagyis olyan félig-meddig vagy teljes önkívületi állapotot jelentett, amelyben az illetőnek saját akarata elhomályosul, enged külső befolyásnak de egyúttal hevületbe is jön, amint mondani szokták „tűzbe jön”. Ilyen állapotban van például a sámán is, mikor varázslatait űzi és „túlvilági látomásai” vannak, amelyeket aztán „magáhoztérvén” elmond. Azt tartják ugyanis hogy amikor a sámán „magánkívül” van azalatt lelke nincsen testében, hanem másutt, messze, vagy a túlvilágban révedezik, bolyong.

Ismeretes hogy a sámánok is magukat ilyen állapotba tánccal, főképen folytonos körbetáncolással, „örjöngéssel” (ősnyelvünkben ör, örű = karika, kör), dobjuk folytonos verésével és énekléssel hozzák, míg elszédülvén, elterülnek, de hogy ez nem csupán közönséges szédülés, bizonyítja az hogy testük kínosan rángatódzik, arcuk pedig eltorzul.

A táncjátékok alatt aztán az egymás iránti igazi vonzalmat érezők kezdették egymást egymásután mind többször választani, viszonosan, míg végre valóban egymás „választottai”, vagyis szerelmespár lettek. Ezek aztán a szigeten együtt töltötték a „mézes hetet” vagy „heteket” (olaszul „luna di miele = méz-hold, de itt a „luna” szó hónapot jelent), amely idő után már házaspárként jöttek ki a szigetről.

Ma tudjuk hogy a kölcsönös igazi vonzalom és szerelem egyrészt lélektani okokon de ugyanilyen mértékben fizikai okokon is alapszik éspedig nem csupán faji ellenszenven vagy vonzalmon, hanem azon is hogy az illető egyének mely vércsoporthoz tartoznak. Márpedig nem vonható kétségbe hogy az ilyen játékok, a kölcsönös enyelgésekkel, csókokkal rendkívül helyes, sőt tökéletes módját nyújtották annak, hogy az egymással lélektanilag és fizikailag is összhangban lévő egyének egymásra találjanak és így valóban harmónikus és boldog házasságok jöjjenek létre.

Ez természetesen aztán az utódok nagy javára is válott mert hiszen a fizikailag összeillő szülők gyermekei is testileg tökéletesek, harmonikusak lettek, viszont lelkületük kialakulására is üdvös befolyással volt az hogy kicsikoruktól kezdve magukkörül mindig harmóniát és szeretetet láttak. Úgyhogy ezekben is őseink bölcsességét, okos és helyes életberendezését kell észrevennünk.

Tény azonban hogy őseink ezen költőien szép tavaszi szerelem- vagy nászünnepe szellemileg hanyatló, erkölcsileg romló népeknél rút paráználkodássá, erkölcstelen orgiává is züllött, különösen az elő-ázsiai semitáknál. (Lássad egy példát „Teozofia” folyóirat. Budapest, 1916. „Szíria titkos

szektái” cikk, 68-70. old.)

Olvastam, már nem emlékezem hol, hogy volt egy olyan ének is, amely az olyan leány gúnyolására szolgált akit a játék végéig sem választott senki magának. A szövegre már nem emlékezem, csak annyit tudok még hogy ez is benne volt :

Csókolatlan maradtál.

A mai játékokban ez már nem volt nagy dolog de ősidőkben bizonyára az olyan legényt vagy leányt aki a tavaszi nászünnepen valamely testi hibája vagy rossz híre miatt nehány évig nem kapott párt, azt ilyen énekekkel addig gúnyolták míg a falúból vagy a törzstől elbújdosott és így hibás voltával a törzs vérét nem ronthatta.

A mai ilyen táncjátékokban különben is mindinkább már csak leánykák vesznek részt, fiúk nélkül, úgyhogy a „csókolatlan maradás” már alig is jelent valamit.

De ábrázolta a fönti dísz bizonyára a nász utáni boldog táncokat is, mert hiszen amint tanulmányaim erről meggyőztek, ősidőkben a nászukat tartó fiatalok egy vagy több hétig is tartózkodtak a Szent Szigeten, azaz a „Boldogok Szigetén” („Földi Paradicsom”). Érdemes itt fölemlítenem hogy a görög hitregékben is szerepelt egy „Nézoi Makaron” azaz „Boldogok Szigete”. Tanulmányaim szerint őseink ezen Szent Szigetein a boldog párok magukkészítette, vagy még a lányok által már előre elkészített lombkunyhók alatt laktak, ahol a lányok a magukkal hozott élelmiszerekből sütöttek, főztek is. A finn Kalevalában bár a Csodaszarvasrege már meglehetősen elhomályosulva, mégis megvan még az hogy Leminkäj-nennek (aki a finneknél eredetileg a Napistennek Szerelemistenkénti megnyílvánulása volt) azért kell a Csodaszarvast elfognia hogy érette jutalmul szép leányt kapjon feleségül. Mikor pedig a szarvast először utoléri, akkor meg azt mondja hogy jó volna itt maradnia mert itt szép leányok vannak akiket ölelgethetne. De ugyanitt föltaláljuk a szigeten való főzés nyomát is abban hogy a szarvas Lemminkäjnen által űzve, rohan és ahol a lappok éppen főznek, azok főzőedényeit földönti :

Szalad immár Hisz szarvasa,Rén állat most benyargalaÉszak csűrjei közébe,Lapp fiúk vívóteréreFölrúg csöbröt kisházbelit,Tűzön földönti a katlant,A húst a hamúba dönti,Levesük tűzbe loccsantja.

Az pedig hogy a szóban lévő dísz napjainkig fönnmaradott, nem csupán a dísznek magának szép és kedves voltának köszönhető hanem annak is hogy régi időkben ez férfinak nőnek egyaránt kedves visszaemlékezést jelentett életük legboldogabb idejére. Nem csoda tehát hogy szívesen alkalmazták és hogy szövő, hímző asszonyok e díszt oly szívesen ismételték dolgos kezeik művein. Hogypedig e dísz azon változatát amelyen a nő- és férfialakok között már határozott különbség van, újabb keletűnek tartom (habár ez is bizonyára már sokezer éves), ez azért van mert hiszen a legrégibb ősidőkben — amint már írtam — férfi és nő külső megjelenésében még igen kevés különbség volt, ha pedig számításba vesszük hogy őseinknél férfi és nő egyaránt hosszú hajat viselt, továbbá hogy a szigetre a vízen át érkező ifjakat a leányok a számukra már előre elkészített, zöld levelekből és virágokból tűzdelt, font „tündérruhába” öltöztették (ami emléke máig is a menyasszony által a vőlegény számára készített „nászing”-ben maradott fönn, amelyet ez nászuk napján és éjjelén visel), akkor mivel a leányok is a szigeten ugyanilyen „tündérruhát” viseltek, még természetesebb dolog hogy ezután ott férfi és nő külsőleg alig volt megkülönböztethető. Hiszen megírtam azt is hogy az igazi ősember nem a barlanglakó neandervölgyi, nem a jávai majomember, sem az ausztralida nem volt, hanem a ma „keletbalti”-nak nevezett, valamint némely, Belső-Indiában még élő faj is. Ezekhez hasonlítottak az emberiség legrégibb ősei. Ezeket a tudomány ma gyermekszerű

(infantilis) fajoknak nevezi, amazokat pedig theromorphoroknak. Utóbbiak erősen specializálódottak, éspedig helytelen irányba, míg a gyermekszerű fajok igen keveset specializálódottak és az emberiség legrégibb őseire hasonlítanak ma is. E fajoknál, ha más egyebet nem is, elég ha hatalmas szemöldökcsontdudoraikat vesszük figyelembe, amiben a majmokkal egyeznek. E dudorok pedig nagyfokú specializálódást képeznek. Sem a gyermekszerű ősfajoknak sem a kisgyermeknek ilyen csontdudoraik nincsenek, ami pedig az ontogenesis törvényei szerint is azt jelenti hogy a gyermekszerű ősfajok a régiek, a theromorphorok pedig később keletkezettek, mert hiszen az igazi ősember testalkatát a kisgyermek ismételi. Ha az igazi ősembernek is lettek volna szemöldökcsontdudorai s ezek csak később fejlődtek volna vissza, tüntek volna el, akkor ma a gyermeknek volnának nagy szemöldökcsontdudorai és ezek fölnőtt korában fejlődnének vissza. Holott a dolog épen megfordítva van : még azon emberfajoknál is, amelyeknek nagy szemöldökcsontdudoraik vannak (ausztralidok), ezek náluk is csak teljesen fölnőtt korukban fejlődnek ki, sőt még a majmok kicsinyeinek sincsenek ilyen dudoraik és ezek náluk is csak később fejlődnek ki, ami tehát csalhatatlan ontogenetikai bizonyítéka annak hogy úgy az ausztralidok, valamint a kihalt neandertaloidák és a jávai majomember mind későbbi fejlemények, más szóval : hogy a gyermekszerű ősfajok mindazoknál régebbiek.

És ezen gyermekszerű ősfajok közé tartozik a „keletbalti” vagyis helyesebben : a magyar, amelyet csak azért neveztek el keletbaltinak mert régebben azt hitték hogy onnan származik, holott őshazája a Kárpát-medence, vagyis Magyarország.

E fajnak szemöldökcsontdudorai fölnőtt korában sincsenek, vagy akkor is legföljebb alig észrevehetőek.

Márpedig a magyarság őseleme épen e faj, amely ma is 60-70 százalékát képezi, holott a megmaradó 30-40 százalék a vele rokon alpesi, turáni és dinári fajokból áll, a merőben idegen fajok pedig csak jelentéktelen részét képezik.

És Eickstedt, a legnagyobb embertantudósok egyike, megállapítja hogy az emberiség ősfaja : a keletbalti, a világ legszőkébb faja (az északi nem szőke hanem vörös, sőt néha barnás is), amelyből ősidők óta az összes többi emberfajok származtak.

Úgyhogy embertanilag is az bizonyul be hogy a magyarság az emberiség őseleme.

Ugyancsak Eickstedt állítja azt is hogy e faj ma is legkevésbbé van specializálódva. Ennélfogva a legkönnyebben bír is különböző viszonyokhoz alkalmazkodni. Eickstedt meg is állapítja hogy ma is folyton terjed de nem fegyveres erővel hanem munkaképessége és kitartó szorgalma segítségével, eltekintve attól hogy ma milyen nyelven beszél. Sőt azt is mondja Eickstedt, hogy bár ma nagyobb része árja nyelveken beszél de eredeti nyelve semmi esetre sem volt árja. Hogy ezen nem-árja nyelv melyik volt, nem mondja ugyan ki de könyvéből kitűnik hogy ő a finn-ugor nyelvekre gondolt, amelyek közé a tudósok a magyart is teszik.

Megírtam azt is hogy legrégibb őseink kizárólag növényi anyagokkal táplálkoztak, kivéve a tejet. Tény pedig hogy az emberhez élettanilag a legközelebb álló állatok, az emberszabású majmok is tisztán növényevők.

Mindezek szerint tehát kitűnt azonban hogy miért gondolom hogy a fönti dísz azon változatai régibbek, őseredetibbek amelyeken látszólag csak nőalakok tüntetvék föl.

Elmondottam föntebb azt is hogy ama nászelőtti szerelmi előjátékoknak és táncoknak mily nemes célja, illetve mily nagy erkölcsi, szellemi és élettani haszna volt. E cél és haszon azonban, sajnos, már igen régen kezdett mindinkább elenyészni, amikor számos, ha nem is minden törzsnél és népnél az ősi, békés „földi paradicsombeli” vagy „aranykorbeli” élet helyébe bekövetkező harciassággal, majd a nomádsággal, öldökléssel járó húsevéssel együtt a nőrablás, vagyis az erőszak kezdte fölváltani az egyetlenül helyes, az igazi, minden erőltetéstől mentes vonzalom és szerelem útján

való természetes kiválasztódást. Az erőszak mindinkább való érvényesülésével, bár a költői szépségek még nem vesztek mindjárt teljesen ki, amint az Hunor-Magyar mondánkból is kitűnik, idővel azonban a szellemi hanyatlással a költői szépségek iránti érzéknek is hanyatlania kellett. Igaz ugyan hogy később a kereszténység és a mind szorosabbá váló társadalmi együtt élés a nőrablást kiküszöbölte de viszont épen a kereszténységben az olyan szerelmi játékok amilyeneket itt leírtam, szintén kivesztek. Mindezt, valamint a nőrablást is a kereszténység ugyan eltudta törölni de nem tudta megakadályozni a bekövetkező érdekházasságot sem a szülők, rokonok és hatalmasok általi „kiházasításokat”, amelyekben a házasulandókat meg sem kérdezik és amelyek háttere szintén csak anyagi vagy politikai ok, és sokszor a legkegyetlenebb kényszer útján jönnek létre. Hogypedig ez mind szellemileg, erkölcsileg és élettanilag még a nőrablásnál is károsabb, ahhoz kétség nem fér mert hiszen a nőrablásnál legalább annyi mégis fönnmaradott még hogy csúf, hibás, torz vagy beteg vagy rosszhírű lányt senki el nem rabolt. De az érdekházasságoknál még ezen utolsó fönnmaradott jó oldal is elvész. Úgyhogy a szellemi, erkölcsi és élettani hanyatlás, minden műszaki haladás és „technika csodái” mellett is tovább tart. Bizonyság : A minden eddigit fölülmúló háborús borzalmak, kegyetlenség, tömeggyilkolás, emberkínzás, egész népek elnyomása, tervszerű kiítása és minden szépnek, költőinek a haszon, érdek és önzés miatti elhanyagolása, sőt tudatos eldobása, különösen az építészetben, úgyszintén a zenének a teljesen műveletlen népek zenéje fokára való visszasüllyedése, amely zene úgyszólván már csak egyszerű kopogásból, zajcsinálásból áll, ugyanúgy mint a legalacsonyabb szellemi színvonalú népeknél.

Valami csillog ott a szigeten, tűz fénye világlik a fűzek közül, valamit sütnek és főznek ott a vígadozók. Zöldlevél köntösű, gyöngyvirágékes köntösű szűzek, gyöngyvirágkoszorús leányok vígadnak ottan. Idehallik zengő zene szava, idehallik csengő dalolásuk. Szép leányok táncot lejtenek ottan körbe, egymás kezét fogva, fénylő aranyhajuk sallongva száll utánuk. Középen közöttük földbeszúrva áll az aranygombos Megyer, a szellő fujdogálja háromszínű szallagjait. Ilona és Temise a lányok között a legszebb kettő, gyöngyvirágköntösben Ilona, csillagvirággal ékesen Temise, gyöngyvirágkoszorúsan Ilona, csillagvirágkoszorúsan Temise.

Íme a Csodaszarvas a szigeten szalad már, a leányok közé rohan már. Még egyszer láthatóvá lett, még egyszer megmutatta magát, de csak a leányoknak, nem Magyarnak sem Hunornak. Éppen a lányok közé ront már, a tűzön is átal rohan, a föző üstöt fölborítja, tüzét szét sziporkáztatja, sülő kalácsokat, a mézeseket szétugorja de száguld tovább, tán a szél sem érné utol. Köd előtte, köd utána, senki sem juthat a nyomába, nem akadhat a nyomára, mert földet sem ér már a lába, felhők közé keveredik, Csillagokba emelkedik, magas Égbe emelkedett.

No volt ott mostan riadalom, ijedelem, nagy rivalgás, ide-oda szaladgálás, egyik leány sivalkodott a másik meg kacagott, egyik csapat megijedett, a többi azon nevetett.

Hej de ott most két sasmadár lecsapott, két gyönyörű turul a lányok közé vágott, két galambot elragadott, Ilonát, Temisét, leányok közül a legszebb kettőt. Szalad széjjel a leányság, bújik ki amerre tud. Ilona, Temise, ők is bújtak volna de nem volt menekvésük...

Száll a madár ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra.

A szép tündérruha deli testükről immár le is szakadozott, oda van, oda van fejükről szűzí koszorújok, gyöngyvirág pártájuk, csillagos fejdíszük.

Száll a madár ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra.

Szálló madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Szép piros hajnalban, virágos meggyfa alatt Magyar csókolgatja rablott felségét.

— A világon hol születtél hogy ily széppé lettél ? Ki apád ? Ki anyád ?

— Nem anyától lettem,

Rózsafán termettem,

Virágok ünnepén

Hajnalban születtem...

— A világon hol növekedtél hogy termeted ilyen deli, arcod ilyen rózsás, hajad ily aranyos ?

— Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön végig mostak. Esők után, pirosan, aranyosan kelt föl az Áldott Nap, szép virágok kezdtek a réteken nyiladozni. Virágszedni ki is mentünk. Szép virágot szedni, koszorúba kötni, magunkat mulatni.

Amott, amott a szigeten gyöngyvirágot szedtünk, tündértáncot jártunk, az Áldott Nap az arcomba sütött, orcám attól olyan rózsás, hajam attól oly aranyos.

Való igaz hogy az igazi magyarnak nincsen, vagy alig van arcpírja, ezért mondották a leányokat gyöngyszínűeknek, gyöngyházarcúaknak. (Lássad „A Lelkiismeret Aranytükre” című művemben „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” mesét és magyarázatát.) De azért napsütéstől vagy szégyenkezéstől arca kipirul, elpirul. Való igaz az is hogy a napfénytől a kissé barnás haj is szőkébb, „aranyosabb” lesz.

őseink tavaszi Virágok Ünnepéből, Virágos Ünnepéből lett a kereszténység „Pálmák vasárnapja” de amelyet a magyarság ma is „Virágvasárnap”-nak nevez és amely ősi ünnep még a sinto-vallású japániaknál is megvan és ott a „Cseresznyevirágok Ünnepé”-nek nevezik.

Szép piros hajnalban ezüstfenyő alatt Hunor csókolgatja rabolt feleségét :

— A világon hol születtél hogy ily széppé lettél ? Ki atyád, ki anyád ?

— Nem anya szült engem,

Könnyű ködből lettem,

Újhold éjszakáján

Tópartján születtem.

— A világon hol nevelkedtél hogy termeted ilyen deli, hogy arcod ilyen rózsás, hajad ily aranyos ?

— Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön végig mostak. Esők után pirosan, aranyosan kelt föl az Áldott Nap, szép virágok kezdtek a réteken nyiladozni. Virágszedni ki is menénk ; szép virágot szedni, koszorúba kötni; koszorúba kötni, vígan mulatozni. Amott, amott a szigeten csillagvirágszedtünk, tündértáncot jártunk, az Áldott Nap az arcomba sütött, orcám attól olyan rózsás, hajam attól ily aranyos.

Büszke lányok megbékéltek, áldott, dolgok nőkké lettek, békés, boldog asszonyokká, fiat, leányt nevelőkké. Magyar és Ilona fiai a szántóvető magyarok, Hunoré, Temiseé hősi, harcos kunok, hunok.

1955.

Vége

Zárszó(1956)

Odaírtam föntebb hogy „Vége” azért mert bevégeztem amit e művemben megírni szándékoztam, ez azonban nem jelenti azt hogy egykori nemzeti ősregéinknek is már itt lett volna vége. Hiszen a fönt elmondott „Világszép Magyar Miklós” című költeményemben is — amelyet hiszen népmeséink nyomán írtam — meg van mondva hogy regebeli ősatyánk, Magyar, feleségét elveszíti (a sárkány elrabolja) de hogy ő utóbb, bár nehéz viszontagságok után visszakapja, illetve megszabadítja. Ugyanez számos népmesénkben is hasonlóképen történik. És így van ez a görög „Iliász”-ban is, ahol Szép Helénát (azaz népmeséink Tündér Szép Ilonáját), Menelaosz feleségét, Páris elrabolja és Trójába viszi, ahonnan őt Menelaosz csak nehéz harcok után kapja vissza.

Nem tudtam azonban eddig megállapítani hogy ősregénk ezen folytatásában a Csodaszarvasnak is volt-e szerepe ? Ez tehát annak egyik oka hogy a „Vége” szót odaírtam. A jövőre kell tehát azt is híznom hogy fogja-e valaki és miként fogja ősregénk folytatását megírni.

Tudom azonban hogy ősköltészetünk, ősműveltségünk az e művemben elmondottakon kívül is még mérhetetlen kincsekkel bírt.

Hiszen mennyi ily kincs van csak „A lelkiismeret Aranytükre” című művem bővített kéziratában és „Jegyzetek” füzeteimben is letéve, bár mindez kiadatlan hever. Bizony úgy az ott mint az e művemben elmondottak leírásakor is nem egyszer szemeim könnyekkel teltek meg amikor fájó szívvel gondoltam el hogy íme mennyi gyönyörű költői szépség, mily szellemi műveltségi kincsek birtokában vagyok, holott mindettől nemzetem meg van fosztva. Költők, művészek mindezt föl nem használhatják mert nem ismerik, létezését sem sejtik, egyrészt azért mert az „ázsiai eredet” és „műveletlen, nomád keveréknép” hamis de a gonoszság által terjesztett elmélet miatt majdnem az egész magyarság félre van vezetve, másrészt azért is mert nemzetünkre idegenek által erőszakolt vallási türelmetlenség minden „pogány” dolog iránt megvető és elutasító gyűlöletet tanít és követel. Továbbá azért is mert a magyarság századok óta egyik rabságból és elnyomatásból a másikba esett valamint mert az idegen elem is pénzbeli hatalmával azon dolgozik, ugyanúgy mint a többi elnyomó hatalom, hogy a magyarságot irtsa és földje urává legyen. Ezért századok óta igyekeznek mindent ami magyar becsmérelni, gúnyolni, meghamisítani, sőt letagadni vagy kisajátítani, hogy nemzetünk lelkét is elrabolhassák, hogy lelki erejét, öntudatát, önérzetét, életerejét és

ellenállóképességét aláássák. Egyetlen reményem az marad hogy mindezek dacára is, ha nyelvétől megfosztva is, a tudomány halad, úgyhogy az igazság előbb-utóbb ki kell derüljön és hogy akkor újjászületésünk is bekövetkezend, amikoris mindazon milliók akik ma nem tudják hogy magyarok és magukat más nemzetekhez tartozóknak hiszik, megtudandják hogy ők igenis magyarok s ősi, igazi nyelvüktől megfosztattak, azon nyelvtől, amely mostani nyelvüknél oly nagyon tökéletesebb, és hogy vérük szerint azon ősi nemzet fiai, amely az emberiség legrégibb és oly gyönyörű műveltségét alapította, amelyből táplálkozik, bár öntudatlanul, ma is minden nemzet igazi szellemi műveltsége.

Addig is kötelességem teljesítem és a tőlem telhetőt megteszem hogy kincseink napvilágra kerüljenek.

De a Napisten neje, illetve a Napisten-testvérpár nejei, elrablásával és visszaszerzésével sincsen még Napeposzunknak vége mert hiszen ezután kell még következzen a Napisten, illetve a testvérpár öregkora, az emberektőli, azaz gyermekeiktőli elbúcsúzása, eltávozása és halála (amiután az eposz kezdetén az újjászületés következik). Ezen eposzrész valamikor talán az egész eposz legszebb, legfenségesebb része volt.

Megvan ennek maradványa nálunk a „Toldi estéje” azaz öregsége és halála regéjében, habár itt a késői rontás, aljasodás már sok nevetséges dolgot is belekevert, ami azonban a finnek Kalevalájában még nincsen így, azaz sokkal enyhébben van csak meg. Itt Väjndmöjnen — a Napistennek már öregemberkénti megszemélyesítése (fiatal megszemélyesítései egyike Lemminkäjnen szerelemisten). Ó előbb gyönyörűen énekel, magát kantelejével kísérve (hárfaszerű finn hangszer), énekével az embereket, az állatokat és az egész Természetet is elbűvöli, amiután népétől elbúcsúzik, majd csolnakára (hajójára) száll és a Tenger végtelenségén útra kel, eltávozik, a messzeségben eltűnik, azaz a hosszú, sarki éjszakába vész, azaz meghal, mert hiszen elmondottam hogy a Tenger, a mélység őseinknél a halál és evvel kapcsolatos örök hallgatást is jelentette. Arany János „Toldi”-jában nincsen ugyan mondva hogy ő halála előtt énekel hanem csak annyi hogy táncol, ami kétségtelenül a rege aljasodásának tudandó be.

Väjnámöjnen azonban megjósolja hogy ha az emberek majd nagyon sokat szenvedtek, őt visszahívják és akkor ő vissza is jön és a régi boldogságot is visszahozandja :

„Várjatok csak, lesz még idő,Egy nap elmegy, másik feljő,Szükség lesz majd reám újra,Várnak vissza, hívnak vissza,Új szampónak mesteréül.”

A szampó-malom a finneknél a boldogság jelképe is.

Nem tudom hogy az alábbi indíték nem csak Lönrót (a gyűjtő) hozzáköltése-e, de a Kalevalában még az is mondva, hogy Väjnämöjnen haragosan távozik mert az emberek Marjatta (Mária) fiát kezdik tisztelni. Való igaz pedig az is hogy a magyarság hanyatlását közöttük idegenek betelepedését, elhatalmasodását is a behozott idegen vallás okozta.

Észt rokonainknál a mi Toldi Miklósunkkal azonos nemzeti hős neve Nagy Toll, aki nagyerejű és nagy termetű, ugyanúgy mint a mi Toldink de akit a nép kezd nem tisztelni, mint a finn Väjnämöjnent és a mi Toldinkat, amiért ezek megharagszanak. (Lássad Bán Aladár: „A Toldi-monda alaprétege” az „Ethnographia” folyóiratban, 1917. évfolyam 21-35. oldal.) De a mi Toldinkkal és az észtek Tolljával azonos a svájci Tell Vilmos is, aki Toldinkkal még olyan részletekben is azonosul hogy amikor csolnakából egyszer partra száll, azt lábával rettentő erővel löki messzire, vissza a vízre.

Ezen Toldi vagy Toll név nem más mint ős-török törzseink bot, bunkó jelentésű tol, toll vagy tor, tur szava, amely bot, megszemélyesítve Tor vagy Tur Napistennel is azonos. (A Tell kiejtés romlott, mivel őstörök törzseinknél az u és o magánhangzók jelentettek hímneműséget, az a és e

nőneműséget.)

(Olaszul tortore, a szerb-horvátban toljaga = dorong, durong, vagy bot; megfordítva rúd, németül Rute. De ugyanezen Napistenünk neve kőrös őstörzseinktől származólag az Arkal, Erkola, Herkules és Kaleva, Kalervo nevekben is fönnmaradott, amely nevek szintén botot jelentenek, ugyanúgy mint a magyar kalló, küllű, küllő, megfordítva lükű, r-es kiejtéssel karó, továbbá a latin-olasz clava (olv. klava) és a szerb-horvát kolac = bot, rúd, ami hogy egyúttal a hímtag neve is, bizonyítják a szerb-horvát kur, kurak, kurac szavak, amelyek egyaránt jelentenek cölöpöt, cöveket és hímtagot is. De ugyanezen istenség neve, amint már sokszor láttuk, tulajdonképeni magyar őstörzsünknél Magar, Magyar, Makar volt, aki azonos Heraklésszel, fegyvere pedig a rettentő bunkós bot volt. És íme, a héberben is megtaláljuk a makab = bot, bunkó, kalapács szót, valamint megtaláljuk a Nakabi (Makabeus) szót is, nemzeti hős értelemmel, amely név értelme tehát ugyanúgy botos buzogányos mint az őstörök Tol vagy Tor istené, akit az etruszkok (turusz; egy őstörök törzs) is rettentő kalapáccsal kezében ábrázoltak és akivel kőrös őstörzseink Kolos nevű istensége is azonos (Latin colossus). Említettem hogy szemere (szumer, szemareus, szamarai) törzseinknél a Napisten neve Szam, Sam volt. E név megfordítva képezi az olasz mazza és amazzare (olv. macca és amaccare) = durong és agyonütni szavakat, míg macca és amaccare (olvassad makka és amakkare) is körülbelül ugyanazt jelenti. De ugyancsak az olaszban macarone (olv. makarone) jelent egyaránt botot és hímtagot (ennek szótöve megfordítva képezi a magyar gyám szót, amelynek értelme karó, oszlop, támasz, támasztó. Tény hogy a macarone nevű tésztát, amint azt Olaszországban magam is láttam, az asszonyok házilag ugyanúgy készítik, rudacskákká sodorgatva mint nálunk a bögyörő nevű tésztát (e szó népünknél is a hímtag egyik neve; kabar szócsoport), úgyhogy ez is Makar vagy Magyar Napistenünk nevét kell eszünkbe juttassa.

Viszont a Szam névvel azonos a mi mesebeli „Tamás kocsisunk” neve, aki szekéren jár, amint a görögök Heliosz Napistene, és rettentő kalapácsával veri szét a jégtornyot (tél), amelybe a király az ő kedvesét bebörtönözte. Mindezt az sz és t hang rokon volta szerint kétségtelenné teszi hogy a szemerék Samás vagy Sámson Napistenüket Tamás-nak is nevezték volt, valamint kétségtelenné válik az is hogy az elő-ázsiai Tamuz tavaszisten is azonos Samással vagy Tamással, aki tavasszal, a tél jegét veri szét; hogypedig ezen Tamás vagy Tamuz név azonos a mi tavasz szavunkkal, azt látjuk. Hogypedig a jégből kiszabadított leány nem más mint Tündér Ilona, a Föld és növényzet megszemélyesítése, azt is világosan látjuk.

De föltűnő még a Tamás név és támasz szavunk azonos alakja is. Sok vita folyt már Tamasek istennevünk körül is de ezt eddig nemigen merték Tamuz tavasznapisten nevével azonosítani, pedig kétségtelen hogy vele azonos. Csak megemlítem itt az észak-afrikai tamasek vagy tamazig nevű kamita nyelvű népet, amely e nevet valószínűleg egykori Napistenéről vette. (Lássad: „Mayers Lexikon: „Tamaschek”.) E névben az -ek valószínűleg a mi ük szavunkkal azonos és összevethető a török aga és a magyar agg szóval.

De megtaláljuk az elmondottak párhuzamát besenyő őstörzsünknél is, amelynek szócsoportja a b-s, p-sz, p-t alaphangokból állott. Náluk a Napisten neve Beszer, Baszor, Bátor, Batur, Petur, Péter alakú volt. Nyelvünkben a hímtagot jelentő pet, peter a bot szavunkkal azonos de összevetendő ez a latin pater, piter = atya szóval is. Szerb-horvát bat, batina = bot, olasz battere = ütni, csapni, magyar csép = bot de a csap, megfordítva paskol ütés jelentésű szavaink is tisztán besenyő szócsoportbeli szavaink, ugyanúgy mint a fasz = hímtag szavunk is.

A finnek öreg Väjnämöjnene tehát azonos a mi népmeséink gyönyörűen énekelő öreg Vörös Koldusával is (a vörösen lemenő Nap) de azonos Orpheusszal is, aki szintén gyönyörűen énekel, embert, állatot is elbűvöl és aki lemegy az Alvilágba vagyis a Halál országába.

Némely őstörzsünknél ugyanis szokták volt a távozó Napistent fiatalnak is mondani. Orpheusz az Alvilágba Euridikeért, kedveséért megy le de őt visszahoznia nem sikerül. Ugyanez indíték megvan Väjnämöjnennél is, amely szerint ő meg „Északhonba”, azaz szintén a Halál országába, megy el, ifjú feleséget szerezni, ami azonban neki sem sikerül mert a lány nem akar öregemberhez menni. A mi Toldi regénkben is az öreg Toldi egy szép özvegybe lesz szerelmes, aki őt bolondítja

és csúfot űz vele. Mindenesetre azonban látnunk kell hogy sem Ilosvai sem Arany János teljesen magukköltötte indítékokat nemigen illesztettek a Toldi-mondába, habár az általuk fölhasznált anyag már meglehetősen el volt aljasodva.

De azonos kétségtelenül Väjnämöjnen-Orpheusz a mi, szintén alkonyatkor gyönyörűen énekelő Aranymadarunkkal is, azaz szintén a Napisten egyik megnyilvánulásával, valamint azonos még Mózessel is, akinek ezen szemere szócsoportbeli neve világosan tanusítja hogy ő Szam vagy Samas Napistennel is azonos (sam-moz), vagyis hogy ő az ősi, igazi semita, azaz szemere-szumer törzseink Napistene volt, amely őstörzsünk nevét ma tévesen alkalmazzák a zsidókra és nyelvi rokonainkra, mert hiszen a bibliai Szem vagy Sém ős sem más mint szemere törzseink Napistene és mythoszi ősatyja, mit Kám azonos a magyar és kún törzsek ősapjával (az ikertestvérekké szétválás előtt), Jáfet pedig az állattenyésztő kazár, kabar és jász törzseinké.

Tudjuk hogy a zsidó hitrege szerint Mózes is halála előtt gyönyörűen énekelve hirdeti ki „második törvényét”. Meg kell azonban jegyeznem hogy ártatlan, jóságos természetű népnél, amilyen ősidőkben a magyar törzs volt (a hyperboreusok), még nincsen szükség „törvényekre” sem „parancsolatokra”, amelyek nemkövetése aztán rettentő büntetést von magaután. A mi Napistenünknek, Aranymadarunknak még nincsenek parancsai csak szeretetteljes tanításai, tanácsai. Ellenben későbbi más népeknél igenis törvényekre, parancsolatokra és nem követés esetén rettenetes büntetésekre lett szükség mert enélkül a tanítást, tanácsot ilyen népek el nem fogadtak volna.

Továbbá az hogy Mózes és Väjnämöjnen halála előtt, az Aranymadár még alkonyatkor énekel, eszünkbe kell juttassa a „hattyúdalt” is, azaz a hattyak mondaszerinti halálelőtti szép dalát. Ezzel azonban, mivel a hattyú kun és palóc törzseink szent madara és a Napistennek is egyik jelképe volt (a voguloknál lúd), ezzel oly nagy kitérést kellene tennem hogy ezen magyarázataimnak így soha sem lenne vége. Mindez is azonban elveszett nagy művemben teljesen ki volt fejtve.

Viszont azon tény hogy a mesebeli hőst úgy a németeknél mint a mi népmeséinkben is, csolnakon hattyú húzza, valamint hogy Väjnämöjnen is csolnakján távozik, azt is eszünkbe kell juttassa hogy Magyar Napistent még a Csodaszarvas hozza és viszi hátán a Mindenség Tengerében úszva, úgyhogy azt következtethetjük miszerint eredetileg a „csolnak” vagy „hajó” tulajdonképpen a Csodaszarvas volt (később szarvas bőréből készült tömlő). E hajó például jász törzseinknél óriási úszó kossal volt azonos (Jázon „Argo” nevű hajója és az Ázsiában még élő „argali” nevű óriási juhfajta), de azonos ez a jászok másik szent állatával is, az óriási „Csillagos Hal”-lal, azaz a csillagszerű pikkelyekkel bíró óriás tok-hallal (jász nevén jizéter), amelyből aztán a görög regékben egyrészt a hátán, repülve, testvérpárt vivő kos, másrészt a szintén testvérpárt vivő delfin lett.

Napeposzunk azon régibb alakjába amelyben még csak egy Napistenszemélyről van szó, az újraköltő könnyen írhatja azt is hogy a Napistent búcsúzása után a Csodaszarvas viszi el úszva, viszont a későbbi változatban, amelyben már testvérpárról van szó, úgy írhatja hogy ezek a Csodaszarvas által húzott hajón távoznak. Írhatja azonban úgy is hogy csak Magyar távozik (a Csodaszarvas hátán úszva) de hogy Hunor (Hadúr, Mars), a harc és rombolás gonosz Istene marad.

Több néprajztudós rájött már arra hogy néprajzilag, különösen pedig népmeseileg, egész Európa egy egységes terület, amelyen belül egymástól teljesen független indítékok nincsenek, illetve ilyenek csak kisebb részletekben vannak. E területhez azonban szerintem nyugodtan hozzávehetjük még Ázsiát és Afrika északibb részét, — ha ugyan nem egész Földünket is !

Csak azt nem szerették megállapítani hogy mi volt, hol volt ezen nagy egység alapja, kiindulópontja, mely néptől származott ? Én azonban megállapítottam hogy egész Európa és a vele többé kevésbé összefüggő területek legrégibb ősműveltségét a mi ősnépeink alapították, amely alapból aztán az összes később keletkezett népek szellemi műveltségük kezdő elemeit vették.

Kimondotta ezt már nehány magyar tudós, például Horvát István, továbbá a finn Koskinnen is, csakhogy ezeket, a túlzott nacionalista és sovinista idegen tudósok lehurrogták, kigúnyolták vagy ahol ezt nem lehetett, legalább agyonhallgatták, mint például Gyárfás István nagy művét („A jász-

kunok története”) és Fáy Elek kisebb terjedelmű művét („A magyarok őshona”) és pedig néha nem is mindig sovinizmusból hanem parancs miatt, anyagi haszonért.

Pedig hiszen már igen régen Trogus Pompeius megírta volt hogy az ősrégi műveltségű egyiptomiak is elismerték hogy a szkíták a világ minden népénél régibbek és ősrégi időben a világ fölött ők uralkodtak.

Csakhogy az idegen tudósok az ilyesmit következetesen elhallgatják. Természetesen igen rosszul esik nekik elismerni hogy Elő-Ázsia műveltségeit nem semiták hanem turániak alapították. Ismeretes Halevi hosszú harca a szumer nép és nyelv létezettsége ellen, míg aztán az ásatások mindig nagyszerűbb eredményei elhalgattatták. Ugyanúgy rosszul esik a túlzó nacionalista tudósoknak is elismerniök hogy például India ősműveltségét sem az oda aránylag későn behatolt, harcias de műveletlen árják — vagy ahogy ők nevezni szeretik: „indogermánok” — alapították, hanem a sokkal régibb turáni sőt finn-ugor eredetű dravida népek. Ezt bizonyították be a Mohendzo-Daro-i ásatások is. Amely ásatások azonban hamarosan abba hagyattak, nehogy a ma elnyomatásban élő dravida nép büszke öntudatra ébredjen. Nem kevésbé rosszul esik az idegen sovinisztáknak elismerni hogy a magyarság európai ősnép és hogy ennélfogva a „Dunaműveltség”-nek elnevezett gyönyörű ősműveltség sem „indogermán” hanem magyar, hogy az ásatások révén mind nagyobb mennyiségben itt előkerülő gyönyörű tárgyak az ősidők óta földművelő magyarságéi. Ugyanez okból támadták annyira Eickstedt antropológust is, aki német létére is, kijelentette hogy az emberiség őseleme a „keletbalti”-nak nevezett faj, a világ legszőkébb faja, amelynek ősnyelve „semmiesetre sem volt árja”, amelyből a többi fajok mind származtak.

Végül megkérem még a szíves olvasót, ne ütközzön meg azon hogy e könyvemben többször ismétlésekbe is esem. Ennek egyik oka mindenesetre az is hogy sohasem tudom, az egészen új dolgokat megelőzőleg eléggé világosan fejtettem-e ki, másrészt, mivel e könyvet hosszú éveken át, öregkoromban írtam, sokszor nem is emlékeztem, hogy valamit már megírtam-e vagy nem.

_________________

Függelék

Hőskölteményünk nagyobbszerűsége érdekében mindenesetre az lenne a legelőnyösebb ha annak két változatát, egyetlen egészbe fűzhetnők össze, ami szerintem lehetséges is. Ugyanis a régibb változatban — amelyben még csak egy mesehős szerepel —, ugyanúgy mint a vogul naphimnuszokban, teljesen világosan megmondva hogy a hős maga a Napisten, a Magyarok Istene, míg a második változatban, ahol már testvérpárról van szó, ha ez észrevehető is, de nincsen kimondva hogy itt a Nap kétszeres megszemélyesítésével van dolgunk, aminthogy a finn Kalevalában sincsen kimondva hogy hiszen Kallervo, Väjnämöjnen és Lemminkäjnen is tulajdonképpen a Napisten különböző megnyilvánulásai. Ugyanígy a görög hitregékből is csak megállapítható hogy úgy Heraklész mint Apolló és Orpheus is tulajdonképpen a Nap megszemélyesítései de ez kimondva nincsen, illetve ezek külön-külön létezett személyekként tüntetvék föl.

Ugyhogy, azt hiszem semmi akadálya, hogy tehetséges epikai költő a két eposzalakot egybefűzze, úgy hogy a régibb alak az eposz első részét, az újabb pedig annak második részét képezze.

Ez esetben azonban az epikai helyesség, szépség érdekében a fő-hős neve az első részben nem lehet teljesen ugyanaz mint a másodikban. Vagyis az elsőben lehet Magor, Napisten, Aranyisten, Magyarok Istene s a többi, és csak a második részben Magyar, lévén hogy a Magor kiejtés mindenesetre régibb is mint a Magyar. Így aztán a két név, illetve személy azonos volta kimondva nincsen, habár ez mégis kikövetkeztethető marad.

A vogul naphimnuszok említik a Napisten kerek és tündöklő aranysapkáját. Erről föntebb megírtam hogy ez azonosul a magyar korona ősmagyar eredetű, Iegbelső részével, az „aranybádog sapkával”, amelyet azonban újabban belőle eltüntettek. Napeposzunk azon régebbi alakjában tehát, amelyben a Nap még csak egy személyként, mint Magyar Napisten van megszemélyesítve, ezen ragyogó aranysapkája többször is meg kell legyen említve, valamint az is hogy e sapkája — amint azt vogul naphimnusz is mondja — apjától, az Égistentől, származik. Nagy hiány tehát hogy ezt a föntebbi eposztartalom-rekonstrukcio kísérletemből kifelejtettem. Láttuk hogy a megkoronázás egyúttal a nősülést, illetve hogy a csészealakú koronának a fejretétel a közösülést is jelképezte.

A vogul naphimnusz azt is mondja hogy a Napisten sapkáját az Égisten teremtette, aminthogy hiszen a nőt is ő teremtette. Ezért természetes tehát hogy aranysapkáját a Napisten csak nászakor kapja. Képzelhetünk ugyan a Napisten fejére sapkát azelőtt is de csak pirosat, aminthogy a fölkelő Nap is piros.

Való hogy a szarvasok napközben többnyire az erdő sűrűjébe rejtőzve pihennek és csak éjjel indulnak legelészni. Ez is egyezik tehát, hogy a Csodaszarvas este jön és reggel tűnik el.

A szövegben idézett munkák jegyzéke

Anonymus

Béla Király névtelen jegyzőjének könyve a magyarok viselt dolgairól. A bécsi Cs. Kir. udv. könyvtárában lévő kézirat hasonmása. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1892.

Ballagi Mór

A magyar nyelv teljes szótára Heckenast Gusztáv kiadása, Budapest 1873.

Balogh Ányos

Szemelvények P. Cornelius Tacitus művéből. Szt. István-társulat kiadás, Budapest 1942.

Baráthosi-Balogh Benedek

Turáni regék és mondák a világ teremtéséről Held nyomdavállalat, Budapest 1926.

Benedek Elek

Magyar mese és mondavilág. Ezer év meseköltése. Negyedik és ötödik kiadás, I-X. kötet. Athenium RT kiadás, Budapest.

Brehms,

Tierleben, Dritte auflage Bibliographishes Institut Leipzig und Wien 1900.

Brusch Heinrich

Religion und Mithologie der alten Aegypter Leipzig 1855.

Gaál Mózes

Hűn és Magyar mondák Franklin-Társulat, Budapest 1900.

Cox György

Görög regék. (Angolról fordította Komáromy Lajos) Franklin-Társulat, Budapest 1897.

Duka Tivadar

Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai A Magyar Tudományos Akadémia kiadás Budapest 1885.

Eichstedt Egon Freicher von

Rassenkunde und Rassengeschichte der Menschheit, Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart 1934.

Etnographia

Magyar Néprajzi Társaság hivatalos értesítője. A Magyar Néprajzi Társaság kiadása. Budapest 1890-1936 folyóiratok.

Fáy Elek

A Magyarok őshona Frauscburg Gusztáv könyvkereskedése kiadása. Budapest 1910.

Franc-Harrar Annie

Die Kultur von Alt-Europa, Ostegard Verlag Berlin Schönberg 1932.

Friedenthal Albert

Das Weib im Leben der Völker Berlin 1910.

Gyárfás István

A Jász-Kunok története. I-IV. kötet. Sziládi Károly fia nyomdája Kecskemét 1873.

Geréb József

Az Olympos. Görög-Római mythologia és a germán népek istentana. Az Athenium kiadása, Budapest 1893.

Herman Ottó

A magyar pásztorok nyelvkincse A K.M. Természettudományi társulat kiadása Budapest 1914.

Horger Antal

Hétfalusi csángó népmesék Athenium kiadás, Budapest 1908.A magyar szavak története Kókai Lajos kiadása, Budapest 1924.A nyelvtudomány alapelvei Kókai Lajos kiadása, Budapest 1926.

Horvát István

Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből. Petrózai Trattner Mátyás Betüivel, Pesten 1825.

Huszka József

Magyar ornamentika Pátria R.T. nyomdája, Budapest 1898.

Hürlimann, Martin

Nepal Berliner Illustratirte Zeitung n. 42. Berlin 1899.

Ipolyi Arnold

Magyar Mithologia Zajti Ferenc kiadása, Budapest 1929.

Kallós Zsigmond

Hejgetés — regösdalok rejtélye Martenium nyomda, Szombathely 1940.

Kalevala

A Finnek nemzeti eposza (Fordította Barna Ferdinánd) A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Pesten 1871.

Kandra Kabos

Magyar mithologia Beznák Gyula könyvkereskedés bizománya, Eger 1893.

Kálmány Lajos

Boldogasszony ősvallásunk Istenasszonya A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1885.

Kramer, Hans

Der Mensch und die Erde Berlin und Leipzig 1911.

Krohn Gyula

A Finnugor népek pogány istentisztelete A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1908.

Litkey György

Hazánk őslakói Miskolci könyvnyomda R.T. Mickolc 1935.

A Magyar Nemzeti Múzeum

Néprajzi Osztályának Értesítője és a Néprajzi Múzeum Országos Magyar történeti néprajzi Tára Értesítője. A Magyar Nemzeti Múzeum kiadása, Budapest 1903-1941 folyóiratai.

A Magyar Nemzet Története, I-VI kötet

Athenium R.T. kiadás, Budapest 1896.

Mahler Ede

Ókori Egyiptom A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1896.

Malonyai Dezső

A Magyar nép művészete Budapest 1911.

Mauer, Friedrich

Der Mensch und seine Ahen Verlag Ullstein, Berlin 1928.

Morley Sylvanus Griswold

Investigation suggests that the Maya may have designed the first astronomical observatory in the new world in order to cultivate corn The National Geographic Magazine, Washington July 1931.(Vizsgálat arra utal, hogy a maják a kukorica termesztése végett állították fel az új világ első csillagvizsgálóját.)

Munkácsi Bernát

A vogul nyelvjárások A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1894.

Németh Gyula

A honfoglaló magyarság kialakulása A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1930.

Pecz Vilmos

Ókori Lexikon Franklin Társulat, Budapest 1904.

Schliemann, Heinrich

Mykenae F.A. Brockhaus, Leipzig 1878.

Sebestyén Gyula

A regösök, I. kötetA regösök történeti emlékei, II. kötet Athenium R.T. kiadás, Budapest 1902.Regös-énekek Atheneum R.T. kiadás, Budapest 1900.

Szent Biblia

(Istennek ó és új testamentumában foglaltatott egész szentírás. Magyar nyelvre fordíttatott Károly Gáspár által) Reichárd A. és társa kiadása, Pest 1872.

Schuchnardt, Karl

Schliemann ásatásai (Fordította Dr. Öreg Károly) A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1892.

Spamers Illustrierte Weltgesichte

Verlag und Drucht von Otto Spamer, Leipzig 1893.

Tacito Gaio Cornelio Gli Annali

Eduardo Sonogno, editore, Milano 1874.

Vámbéry Ármin

A magyarság keletkezése és gyarapodása. Franklin társulat kiadása, Budapest 1895.A magyarság bölcsőjénél Athenium kiadás, Budapest 1914.

Weule, Karl

Leitfaden der Völkerkunde Leipzig und Wien 1912.

Világegyetem

A műveltség könyvtára, Budapest 1906.

Viterbo Ettore

Grammatica e dizionario della lingua Oromica (Galla), vol. I e II. Editore — Librario della Real casa Ulrico Hoepli, Milano 1892.

Voermann, Karl

Geschichte der Kunst 1-6. Bibliographisches Institut Leipzig, 1925.

Woolley, Leonard

Vor 5000 Jahren die Ausgrabungen von Ur und gesichte der Sumer Frachische Verlagschanglung, Stuttgart 1930.