Novák Csanád

ALKONY(A Pyarron előtti II. évezredből)

I.Sűrű, oszlopokban kígyózó füst. Nyúlós, bűzös pára: a tűzhalál borzalmairól árulkodik. Az ég alján

véres szemként meredő vörös korong a nap. Hajnal van. Egy új nap reménységek nélküli kezdete. Az egykor dombokat uraló város-óriás halódik; körötte dögbogarak futkosnak, hogy utat találjanak a szívhez és más nemes szerveihez.

A bogarak mindahányan csillogó, zöld páncélt viselnek, kezükben bármely fullánknál veszedelmesebben villog a kard, néhol hollócímeres zászlók- a feltámadó szélben tépetten, ám diadalmasan lobognak

A végóráit élő várossal szemközti dombon, smaragdszín derengéstől övezve, hatalmas sátorpalota emelkedik. A sátor bejáratát őrző fegyveresek néma tisztelgéssel nyitnak utat az újonnan érkezőnek. A férfi vértje elárulhatja a figyelmes szemlélőnek, hogy más csapattesthez tartozik.' színe mélyebb zöld és fénytelen - így csillogása nem árulkodik -, kidolgozása aprólékosabb, hogy a szabad mozgást ne gátolja. A sátorban féltucat köpenyes alak (arcukon fáradtság, keserűség és eltökéltség) hajol egy asztal fölé. Az asztalon kiteregetett papíros, írószerszám meg egy kristályokat magába foglaló szerkezet. Az égő város füstjének csípős bűze ide is beszivárog; homályát a tartóoszlopokon nyugvó lámpások fénye sem gyűrheti le teljesen.

A köpenyesek vezetője örömtelen mosollyal mutat helyet, aztán - a kötelező udvariasság elmarad - a feladatra tér. A várost gyakorlatilag már bevették, néhány kulcsfontosságú épület azonban még az ellenség kezén van.

Halk utasítások,az egész olyan távoli, tompa és zavaros.a harcos végül fejbólintással jelzi: nincs több kérdése. Odakint ketten várják, fegyverzetük akár a

bennük lakozó ólmos levertség, mása vezetőjükének. Egyikük - fiatal nő átkarolja: néhány röpke, örömteli pillanat, azután a dolgukra sietnek. A harcos hosszan bámul utánuk,

ó, hogy szereti őketmajd a várost kezdi szemlélni. A távolból idesejlik nyolc karcsú torony, szépsége most is lenyűgözi.

Kölyökkorában gyakran bámulta ablakából, szimbólumnak tartotta, ahogyan kecsesen az égre törnek - a tisztaság, a hatalom, az erő jelképeinek.

Zuhanás. Puhán ér földet. Kezében tőrök. Fülsértő csörömpölés, ahogy odafent betörnek a rózsaablakok. Szemközt egy árnyék mozdul, de mielőtt közelebb érhetne, lehanyatlik. Az egyik tőr oda. Ordítás, azután kavarodás. A többiek vékony kötélen - akárha különösen mérgező pókok lennének - eresz-kednek alá, s közben halált osztanak. Lábdobogás hallatszik, idegenül ejtett parancsszavak. A terem megtelik. Az ajtó végtelenül távolinak tetsző négyszögében - lehet harminc lépésre is - kénsárga palást lebben. Csengő kiáltás: ketten lezuhannak a kötélről. A sárga palástra nyílpuskavesszők záporoznak, mindhiába. Fegyvercsörgés, jajkiáltások - de mind a másé. Az övéi megtanultak csendben verekedni és csendben meghalni. Lassan csitul csak a harc, túl lassan. A meglepetés ereje odavész, mire a behatolók végeznek, felkészülhet az ellenfél.

A folyosón ismét várják őket. Miközben keresztülvágják magukat, hallják a kántálást, azután tűz seper végig rajtuk, de nem állnak meg. Nyolc halott, kapja a jelentést hátulról. Felemelt kézzel jelzi: szétszóródni. Hárman a nyomába szegődnek, rohannak előre. Egy oldaljáratból öten vetik rájuk magukat. Az első csapás hátulról éri, valahogy utat talál a vért rései közt, érzi, hogy kifröccsen a vére, égő fájdalom, biztosan mérgezett a fegyver...

Az álom zavaros képei még akkor is előtte lebegtek, mikor kábán kitárta az ablaktáblákat.Odakint vakítóan sütött a nap, a cselédszállásról idáig halló hangok arról árulkodtak, hogy megint

tovább aludt a szokásosnál. Mellette az ágy szép rendben hagyva, a felesége már órákkal korábban felkelhetett. Iwien minden bizonnyal kiosztotta mostanra a napi tennivalókat - lehet, hogy meg is

reggelizett. Elmosolyodott, ahogyan felidézte az asszony játékosan morc arcát, s komolykodó hangját amivel ilyenkor mindig megfeddi:

- Tudod drágám, úgy illene, hogy te mondd meg, mit vihetnek a piacra, és mit hozzanak onnan. Elvégre te vagy az úr a háznál... legalábbis ezt a látszatott kellene fenntartanunk a szolgák előtt.

A szolgák előtt persze semmiféle látszatott nem kellett fenntartani, ezt tudták jól: a kastély minden lakója tisztában volt vele, hogy Nauryl-Re Naeden gróf inkább a könyveinek él, mint a gazdaságnak, s nem érdemes az uradalom ügyesbajos dolgaival zaklatni, mert legjobb akarata ellenére sem adhat eligazítást.

Kedves selyemköntöse gondosan előkészítve feküdt a karszéken, s ahogy magára öltötte, egy szál rózsa hullott a földre: Iwien reggeli ajándéka.

Nauryl szerencsés embernek tarthatta magát: kellőképpen gazdag volt ahhoz, hogy minden luxusban része lehessen, de nem túlságosan, így nem vált az irigység céltáblájává. Elég messze lakott a várostól, semhogy az ottani intrikák behálózhatták volna, de mert kellemes társalgó volt, mindenütt szí-vesen látták, s műveltsége, no meg álnéven írott regényei és költeményei meghozták számára azt az elismerést, amire egy magafajta nemesúrnak szüksége lehetett. Harmincas évei közepén járt, figyelemre méltó fizikumát gyakran megcsodálták, s olykor élcelődtek is rajta, miképpen tehetett szert izmaira az íróasztal mellett. Ha nincs felesége, talán sokan féltékenyek rá, de a kapcsolatuk harmonikus volta szintén szóbeszéd tárgyát képezte, s legfeljebb Iwien rángatta meg olykor kezét; ha észrevette - mert Nauryl persze elsiklott felette -, hogy egy társaságbéli hölgy hosszabban rajta felejtette a szemét.

Cselédei, szolgái és hűbéresei szerették, mert igazságos volt és engedékeny. Nem kedvelte az erőszakot, ha lehetett, inkább elkerülte alkalmazását. Ugyanakkor tisztelték is, feleségét pedig - aki keményebb kezű volt - egyenesen bálványozták. Hozzászoktak uruk hóbortjaihoz, kissé heves termé-szetéhez, s kedvelték, hogy nyíltan kimutatja érzelmeit.

A környék már évtizedek óta békés volt és nyugodt, a háborúk híre távolról, s igen szűrten jutott el idáig: arra volt csak elég, hogy megborzongassa az embert, s hogy újból és újból eszébe idézze szerencséjét, amiért itt élhet.

Nauryl épp ezért nem értette álmait. Még a fürdőben is ezen töprengett, miközben borotválkozott. Az első két alkalommal nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget - Morgena olykor különös éji látomásokkal lepi meg a halandókat-, ám ez a legutóbbi sokkal hosszabb és .különösebb volt, mint az előzőek. Különösebb és zavarosabb.

Nauryl kellőképpen tisztelte az égieket, de nem vette túl komolyan a vallásosságot. A szertartásokon persze mindig részt vett, Igerehez pedig gyakran külön is imádkozott, ám önmagát felvilágosult embernek tartotta, s vallotta, hogy az istenek akaratának fürkészésére az anyrok hivatottak.

Épp ezért zavarta a lehetőség, hogy az Árnyékúrnő akarhat tőle valamit ezekkel az álmokkal.

Odalent bőséges reggeli várta.- Az úrnő vadászni indult, gróf úr - válaszolta ki sem mondott kérdésére Sinit, a komorna. A

kövérkés, pirospozsgás asszony boszorkányos ügyességgel szedte le az asztalt. Azt kérdezi, be méltóztatsz-e menni Senyrbe, vagy mégis itthon maradsz. Tudod gróf úr, az ebéd miatt kérdezteti, mert nem mindegy ám, hogyan terítünk. Azt is üzeni, hogy ha nem méltóztatsz velünk enni, akkor lehet, hogy odakint eszik, és akkor csak este jön meg.

- Üzend csak meg, hogy maradjon nyugodtan - felelte Nauryl. - Délutánra ugyan hazajövök, de Amrad báró minden valószínűség szerint meginvitál az asztalához.

Sinit bólintott, azután, mielőtt kivitte volna az utolsó terítéket, megállt az ajtóban, és csípőre vágta a kezét.

- Aztán vigyázz magadra, gróf úr! Az úrnő mondta, hagy nagyon hánykolódtál az éjszaka. Én már régen megmondtam, hogy a báró különös egy úr. Se nem anyr, se nem Hatalmas, mégis mindenki mondja, hogy varázslással foglalkozik, meg mindenféle titkos tudományokkal.:. Lehet ám, hogy az iste-nek nem nézik jó szemmel az ilyesmit.

- Ugyan már! Amrad báró a csillagok tudományával foglalkozik, meg az emberi lélekkel. Semmi boszorkányság nincs abban.

- De bizony, éppen hogy van! A csillagvilág is, a lélek is az istenekre tartozik; akik mindezeket teremtették. Az istenek meg az anyrokat választották arra, hogy az akaratukat fürkésszék. Nem lennék meglepve, ha a gróf úr rossz álmait a báró mesterkedése okozná.

- Elég legyen ebből, Sinit! Olyan ostobaságokat beszélsz, hogy rossz hallgatni. Törődj a konyhával, meg azúrnő parancsaival, mert ha még egyszer meghallom, hogy ilyesmit fecsegsz a báróról, többet nem jössz be a kastélyba, kint maradsz a cselédszárnyon!

- Jól van gróf úr, jól van - szabadkozott Sinit. - Nem akartam én megharagítani, a világért sem. Megyek már a dolgomra., itt se vagyok, de azért...

- Semmi de azért! - vágott közbe Nauryl. Magában persze jót mulatott, a komorna aggodalmán, ámbár tudták mindketten: úgysem váltaná be a fenyegetéseit.

Az udvaron felnyergelt ló várt rá. Nemes vérvonalú, nyugodt állat; Nauryl nagyon kedvelte. Nyeregbe szállt, ám még percekig nem indult: magába szívta a nyugalmat, amit kis birodalma sugárzott. Mindenfelé dolguk után siető szolgák, hátulról a cselédszállás felől egy dal hangjait sodorta füléig a szél. Komótosan előkotorta pipáját- egyetlen szenvedélye volt a Fű élvezete, amiért Iwien rendszeresen ugratta.

- Olyan öreguras, tudod... Mintha nem is harmincnégy éves lennél, hanem éppenséggel száz. A Fű illatát azért szerette, s Nauryl sejtette, hogy csak ez menti meg attól, hogy végképp le kelljen róla mondania. Csak magának vallotta be, hogy felesége kedvéért hajlandó lenne erről is leszokni, ám a látszatra ügyelt: a pipázás erélyességének maradékát volt hivatva megóvni.

A kaputól már látni lehetett a családi kriptát, s mellette a kis házat, melyben az őr lakott. A kripta és az őr is, (miképp majd mindenütt), saját titkokkal bírt. Nauryl dédapja anyr volt, s a családi legendárium szerint a sírhely egyik termének ajtaját lepecsételtette, mondván, csak az a családtag nyithatja fel, akiből anyr válik.

Nauryl még kölyökkorában megnézte magának az ajtót: hatalmas, kétszárnyú acélból kovácsolt behemót volt, tele mindenféle jelekkel. De akárcsak apját, vagy nagyapját, őt sem érdekelte, mi rejtőzhet mögötte - ami az anyrokra tartozik, azt jobb rájuk hagyni. Iwien persze nem egyszer megkísérelte rávenni, hogy nyissák fel, s legalább azt nézzék meg, mi van mögötte, de Nauryl megmakacsolta magát: az ősök akarata szent. Őr is vigyázta az ajtót, mióta az eszét tudta. Marthano akkor került ide, mikor az apja meghalt, és ő visszajött Enrawellből. Az öreg vele volt a fővárosban több mint tizenöt éven át, ott viselte gondját, s mikor megtértek, ő kérte, hogy a kriptát őrizhesse. Nauryl azóta, valahányszor kilovagolt, sosem mulasztotta el felkeresni Marthanót.

Az öreg már kint strázsált, s várakozásteljes mosollyal sietett ura felé.- Jó reggelt, gróf úr! - kiáltotta már messziről rekedtes hangján. Vénséges vén volt, ám testén nem

fogott az idő, miképp a tartásán sem. Futva jött Nauryl felé, de mikor megállt, még csak nem is lihegett. - Hozzám jöttél, uram? Vagy a kriptához? - kérdezte felfelé pislogva, képén ravaszkás kifejezéssel.

- Nem, Marthano. A városba megyek. Csak á szokásos Raq játszma a báróval.- Értem, gróf úr... - Az öreg csalódottan rázta a fejét. Tétován állt; azután hirtelen eszébe jutott

valami. - Azt hallottam, a környéken idegeneket láttak. Azt is suttogják, talán zsiványok, meg hogy messziről jöttek, ahol még háború van. - Közelebb lépett és egészen lehalkította a hangját. - Az sem kizárt, hogy a mocskos lázadók közül valók, s talán készülnek valamire, itt akarnak bajt keverni. Ezektől a gazemberektől már sosem lesz nyugtunk, csak ha az írmagjuk is kiveszett. Tudod, uram, már a birodalom sem a régi. Vigyázz magadra nagyon!

- Hát persze - mosolygott szórakozottan Nauryl. - Vigyázok. Nem lesz semmi baj. Az úrnőnek szóltál?

- Igen, gróf úr. De azt mondta, hogy vele vannak a vadászok, meg hogy tud ő magára vigyázni egyedül is. Meggondolatlan az úrnő: nem hiszi, hogy tényleg baja eshet.

- Ne féltsd az úrnőt, Marthano. A vadászoknál is, nála is van fegyver. Abban pedig, hogy tud vigyázni magára, nem kételkedem.

- Ahogy elnézem, gróf úr - húzta résnyire szemét az öreg -, nálad egy szál tőr sem akad. Miért jársz üres kézzel? Várj csak, mindjárt hozom a kardomat, legalább azt vidd magaddal !

- Mit kezdenék a kardoddal? - kacagott a fiatalabb férfi. -Van már tíz éve is, hogy utoljára ilyesmit fogtam a kezembe; nem hiszem, hogy sokra mennék vele. Bízzunk az istenekben és abban, hogy ezúttal is szerencsém lesz.

- Nem szabad az ilyesmit az istenekre bízni, gróf úr figyelmeztette Marthano sötéten. - Egyszer már megtettük, és lám, mi lett belőle? Csak a kedvemért: nem vinnéd magaddal a kardomat? Könnyű, jó pengéjű munka...

- Hagyjuk ezt Marthano! Nem viszek fegyvert, és kész. A zsiványok, ha egyáltalán itt vannak, nem magányos férfit fognak megtámadni, és nem is fényes nappal, a főúton.

Az öreg szomorúan hátralépett, nem válaszolt, csak a fejét csóválta. Nauryl megsajnálta. Kedve lett volna megveregetni a vállát, és hosszasan magyarázni az igazát... ám ehelyett csak elmosolyodott, s bátorítóan intett, mielőtt eltűnt volna a kanyarban.

II.Amrad háza Senyr központjában, egy árnyas park közepén bújt meg. A gyönyörű ódon épületet

sokan irigyelték a bárótól, s gyakran kapott rá ajánlatokat, ám rendre elutasította valamennyit. Magának való ember volt, sosem nősült meg, az ősi családi fészket viszont rajongásig szerette. Különcnek tartották, mert műkedvelőként asztrológiával, alkímiával meg álomfejtéssel foglalkozott. Tán csak Nauryl gyanította, nem akármilyen fokon teszi, s hogy még az enraweli egyetemek némelyikén is megállná a helyét.

Barátságuk régi volt, a másik műveltsége szellemi felüdülést jelentett mindkettőjüknek. Legtöbbször egész napot kitöltő Raq-partit vívtak; miközben beszélgettek, Nauryl elmesélte legújabb könyvének történetét, vagy elszavalta frissen elkészült költeményét, Amrad pedig lelkesen magyarázta, hogy mi mindenre bukkant a csillagokat tanulmányozva. A partit, lassan tíz éve már, mindig Nauryl nyerte.

A báró, mint rendesen, most is a lépcső tetején várt rá.- Elkéstél, barátom. Felállítottam az összes bábut, s közben azt fontolgattam, hogy rám unhattál, és

talán meg sem jelensz. - Megbocsáss - mentegetőzött Nauryl. - Éjszaka sokáig fenn voltam. Verset írok; a félkész rímek

úgy gyötörnek, mint veteránt a csúz... De jöttem, mert jönnöm kellett. Íme az új esély, hogy az asztalnál a véremet vedd!

- Gyere csak, gyere! - kacagott Amrad. - Elmeséled, hol akadtál el, s miközben megint megversz, megpróbálunk kiutat keresni a rímeid labirintusából... ha ugyan van onnét kiút.

A tornyokat együtt másszák meg, egyetlen hang nélkül. Odafenn megpihennek. A harcos kézjelekkel utasítja csapatának tagjait, hol kezdjék a behatolást. Amerre ellát, a város romokban hever: leomlott házak; megperzselt, ágaikat vádlóan az ég felé meresztő fák, feltört utak; meggyalázott kertek és temetetlen holtak mindenütt.

Kinyit egy ablakot, s mielőtt ugrana, még meggyőződik, hogy a többiek végrehajtották az utasításait. Zuhan. Puhán érföldet. Kezében tőrök. Hangos, fülsértő csörömpölés, ahogyan odafent betörnek a rózsaablakok. Szemközt egy árnyék mozdul, de mielőtt közelebb érhetne, lehanyatlik. Az egyik tőr oda. Ordítás...

- Nem figyelsz. - Amrad hangja mintha kútból szólt volna. - Csak nem aludtál nyitott szemmel? Épp most, mikor a győzelem küszöbén állok...?

Nauryl kábán pislogott a táblára, majd öreg barátjára emelte tekintetét. Valóban: két, legfeljebb három lépés és veszített. Elaludt volna...? Igen. És ezek az álmok...

- Bocsáss meg, Amrad, nem érzem jól magam - szabadkozott. - Egy ideje különös álmok gyötörnek. De hogy fényes nappal, egy ilyen kiváló parti közben elaludjak... Nem értem. Talán valami alattomos kór fészkel bennem. Ne haragudj, de azt hiszem, jobb, ha hazamegyek lepihenni.

- Aggódom érted, Nauryl. Jó tíz éve ismerlek, de még sosem voltál beteg. S hogy őszinte legyek- csóválta meg fejét Amrad -, még sosem hallottam olyan betegségről, aminek ilyenek a tünetei. Azt mondod álmok? Hát... mint tudod, konyítok egy keveset az effélékhez. Ha elmondod, talán segíthetek rajtad.

Noha eleinte nem akaródzott- valami megpróbálta visszatartani attól, hogy elmondja éjszakai látomásait-, Nauryl erőt vett magán, és belekezdett. Elmondta, hogy rendszeresen egy sosem látott helyen jár álmában, valahol, ahol háború dúl. Egy ismeretlen férfi tetteit látja kívülről, ám érzéseit érzi, fájdalma neki is fáj, kínjai őt is kínozzák. Az álmok egy épület elfoglalását vetítik le, újra és újra. Átéletik vele az ismeretlen férfi sebesüléseinek fájdalmát, az veszteség érzetét, ahogyan elhullanak társai, azután szerelme és legjobb barátja is...

Amrad báró lassan bólogatva hallgatta az elbeszélést, időként elrévedt, mintha a messzi tengerig próbálna ellátni.

- Hol történik mindez? - kérdezte végül. - Fogalmad sincs, hol játszódnak ezek az események?- Nem tudom ! - tört ki Nauryl kétségbeesetten. - Időnként úgy érzem, mindig ott éltem, ismerem a

város minden szegletét, de gyanítom, ez csak az álom sajátsága. - Megrázta a fejét. - Biztos vagyok benne, hogy ébren sosem jártam ott. A nevét sem tudom.

- Így nem jutunk közelebb a megoldáshoz. - Amrad gondterhelten ráncolta homlokát. - Közelítsünk máshonnan. Ki az, akit látsz? Ki az álmaid főszereplője? Ismered valahonnan, netán olvastál róla?

- Csak magamat ismételhetem, báróm: nem tudom, ki az. Az arcát még sosem láttam. Tudod, hogy van ez az álmokkal... Bárhogy szeretném, az arca mindig. homályban marad. A többiekkel pedig ugyanúgy vagyok, mint a várossal. Ismeretlenül ismerősök.

Amrad hátradőlt a karosszékben, a Raq-figurákat lesöpörte az asztalról, aztán gondolt egyet és felállt.

- Várj egy kicsit - vetette oda töprengve, majd kisietett a szobából.A báró visszatértét várva Nauryl pipára gyújtott. Agyában egymást kergették a gondolatok, de

minduntalan egyetlen versszak bukkant elő

Vártak rád a túlsó parton, tudtad biztosan, Nem volt benned semmi félelem,Hinni tudtam neked, ahogy senki másnak még, Most bennem élsz és itt maradsz velem

amit még előző nap írt: a vershez tompa kín és melankólia társult, no meg egy zöld vértet viselő, fájdalmasan szép, fehérhajú nő képe.

Üresség, hiányérzet, fájdalom, foglalta össze érzéseit. Ez épp olyan értelmetlen, mint az álom maga!

Iwíen mosolyát próbálta felidézni, de nem sikerült: helyette újra meg újra Egy másik arc úszott elé. Azt az arcot csak ritkán derítette fel mosoly, szépsége a szigorúságában rejlett.

Kavargó gondolatai áramát a báró érkezése akasztotta meg. Amrad hatalmas fóliánsokat hozott magával, néhány ív papirost, írószerszámot.

- Ámbátor nem szokásom a csillagokat kérdezni mások sorsáról - jegyezte meg -, ezúttal kivételt teszek. Akarod-e Nauryl-Re Naeden? Figyelmeztetlek előre, sok olyasmit megtudok majd, amit az isteneken kívül senki más nem tud, és lehet, hogy még ez a tudás sem segít álmaid eredetének felkutatásában. Azt megígérhetem, hogy a vizsgálat nem fog fájni, de az eredményt illetően nem kecsegtethetlek semmivel.

Nauryl széttárta karját, s bólintott.- Nem hiszem, hogy rosszabbra fordulhat az állapotom. Kezdd el, báróm! De meg kell ígérned,

bármiféle sötét titkomra bukkansz, legelőbb nekem árulod el. Tudod, a társaság miatt...Amrad kutatóan pillantott a fiatalabb férfira, vajon viccel, vagy komolyan beszél-e, azután néhány

ábrát vetett a papírosra.- Fel kell írnom a teljes nevedet. - Hangja hivatalosnak, idegennek tetszett. - A születésed pontos

dátumát, helyét és mindezeket a szüleidről is.

- Nauryl-Re kar Athard Gien, Naeden grófja vagyok, születtem a Birodalom alapítása számított tizennyolcadik dodekád huszonharmadik évében, a Gyémánt havának tizenegyedik napján, a kék holdtölte előtt három órával.

Különös volt magáról és családjáról beszélnie, akárha egy regénye főhősének históriáját sorolta volna elő. Apja születésének pontos időpontján, anyja valódi, középső nevén hosszan kellett töprengenie, s mire mindez papírra került, megint rátört az ólmos fáradtság.

Újból elmondta álmát, próbálta minden részletét hűen felidézni, csapata tagjait, a fehérhajú nőt, a barátot és a harcost, a várost és a seregeket, no meg az épületet.

Amrad szorgalmasan rótta a sorokat, s csak egyszer kapta fel fejét, hogy azután hosszú pillanatokig megrökönyödve nézze Naurylt.

- Azt mondod, nyolc torony? - Hitetlenkedve rázta fejét. - Mind csúcsos tetejű, finoman megmunkált kőből való, középütt hatalmas kupolával?

- Igen. - Nauryl megpróbálta legyűrni fáradtságát. - Ismerős netán?- Lehet -- válaszolta elgondolkodva Amrad. -- Jártál valaha Keilorban?- Soha. A legtávolabbi város, ahová eljutottam, Enrawell volt. Talán van ilyen épület Keilorban?- Csak volt - dünnyögte Amrad. - Lerombolták a város visszafoglalásakor, jó hetven évvel ezelőtt.

Sosem építették újra. Én is egész kis gyerek voltam akkor, te pedig még meg sem születtél...

III.Megpróbálja legyűrni a mérget. Sikerül, ám míg erre koncentrál, újabb sebet kap. Körülötte

villámló köröket írnak le a kardok. A támadók elzuhannak, a behatolók rohannak tovább. Megint egy elágazás, ismét kézitusa. Ezúttal gyorsabban megy. Öt halott, érkezik hozzá az üzenet. Az egyik torony megvan. Szemből egyre erősebben áramlik a mágia érzete, finom hullámai elárulják; nincs már sok idő.

Terembe érnek, két tucat fegyveres várja őket. Vezetőjük ismerősnek rémlikTe itt?! Miért kell ez, miért?!de gondolkodásnak nincs helye. Mindannyian a levegőbe vetik magukat, hogy azután az ellenség

gyűrűjében érjenek földet. Legfeljebb hárman férnek bármelyikükhöz, s ez kevés. A csontok reccsenése, a hörgés borzasztó,

Kapcsold ki a tudatodat! Pusztítani jöttél, más dolgod nincs!az ismerős tágra nyílt szemében iszonyattal vegyes gyűlölet. A panteon tiszta, sugározza a

többieknek. Áldozat nincs. A fehérhajú nő mellésodródik, végigsimítja az arcát. Dian. Egyikük sem mosolyog, de értik egymást.

Ó, hogy szereti őt!Folyosó folyosó után. Egyre közelebb érnek, s közben gyorsan fogy az idő. A mágia már

tapinthatóan hullámokban árad, tompítja érzékeiket. Bömbölés hallik: szemből valami rohan feléjük. Három ember magas, és legalább két feje van. Nyolc kezében csatabárdokat szorongat, üvölt. Körbeveszik, marják, mint kopó a sebesült vadat. A szörnynek nincs esélye, csak az idő a kérdés. Öt kezet levágtak, de a maradék három

nem lankad. Aztán repül az első fej is, néhány kétségbeesett csapás, a szörny eldől, de közbenüresség, hiányérzet, izzó kínDian is fekszik. Halott, és holtában

Vártak rád a túlsó parton, tudtad biztosan, Nem volt benned semmi félelem,Hinni tudtam neked, ahogy senki másnak még, Most bennem élsz és itt maradsz velem!

mosolyog tovább.

Nauryl verejtékezve riadt az éjszaka közepén. Ökölbe szorított keze kifehéredett, zihálása csak nehezen csillapult. Iwien riadtan nézte.

- Mi a baj, drágám? Megint rosszul aludtál?-.Igen. - Nauryl kikászálódott az ágyból, és a karosszékéhez ment. Tétován kotorászott köpenye

zsebeiben, azután, hogy nem találta, amit keresett, kisietett a hálóból.Iwien a dolgozószobában talált rá: az asztalánál ült és pipázott. Kedves könyvei, amire mindig

kínosan vigyázott, most szerteszét dobálva, tintatartóját valamikor felboríthatta, a vörös tinta alvadt vérként borította az asztalt. Nauryl egyetlen teleírt papírlapot szorongatott, s némán olvasta újra és újra.

- Rosszul vagy? - Az asszony odatelepedett ura mellé, gyengéden átkarolta, és megpróbált a lapra pillantani.

- Hagyj magamra most - nézett hidegen Nauryl a feleségére. A papírt félrefordította, hogy Iwien ne láthassa. - A magány olykor többet használ a gondoskodásnál.

Az asszony felállt. Meglepettnek látszott, mégsem szólt. Az éjszaka maradékát az ágyában töltötte, aludni azonban nem tudott: várta, hogy Nauryl visszatérjen, hogy megölelje, hogy elmondja neki, mi bántja, s hogy egymás karjai közt megnyugodjanak.

Legközelebb a reggelinél találkoztak. A férfi szeme alatt a virrasztás karikái sötétlettek, tekintete azonban nyugodtnak tűnt, mintha valamiféle döntésre jutott volna. Ugyanazt az egyszerű szabású, sötétzöld ruhát viselte, amit azon a hét év előtti napon, mikor megismerkedett Iwiennel. Akkor kedvesen ódivatúnak hatott, most hűvösséget sugárzott. A reggelit szótlanul költötték el, azután Nauryl udvarias bólintással elvonult.

Sinit, aki eddig sértett arccal járt az ebédlő és konyha között, Iwien elé állt.-Úrnő! Mi történt a grófúrral? Ilyennek még sosem láttam: Képzeld, pipára gyújtott, én meg

szóltam, hogy az úrnő nem szereti, ha összefüstöli az ebédlőt. Erre leteremtett, de nem úgy ám, ahogy szokott, még csak föl se emelte a hangját, de ez rosszabb volt, mintha kiabált volna. Nem gondolod, hogy...

- Az éjjel megint rosszat álmodott, ennyi az egész. Különösen viselkedik mostanság, de reméljük, túlteszi magát rajta, s megint olyan lesz, mint régen. Ha jót akarsz, megtartod a mondókádat magadnak, és egy darabig nem feleselsz vele:

Az aggasztó jelek pedig egyre szaporodtak. A cselédek és szolgák döbbenten tapasztalták, hogy a gróf hűvös lett és szótlan. Nem állt meg velük beszélgetni, mint eddig, ellentmondást nem tűrőn rendreutasított mindenkit, ha valamilyen hiányosságra bukkant.

Délután megint álmodott. Bár a képek továbbra is zavarták, csendes beletörődéssel vette tudomásul, hogy egyre kevésbé idegenkedik attól a másik világtól. A harcos - magában csak kapitánynak nevezte - cselekedetei lassan értelmet nyertek, s mind többször jutott eszébe Dian, az elesett kedves is. Rettegve gondolt arra, hogyan bírta volna ő a kapitány helyében: együtt érzett vele, s bár magának sem vallotta be, imponált neki a harcos. Hogy viselkedése mind inkább a kapitányét idézi, fel sem tűnt neki.

A változásnak egyedül Marthano örült.

IV.- Weila olykor különös tréfákat űz velünk - kezdte Amrad. - Semmi biztosat nem tudok, ám

bizonyos tényekre már fény derült... igaz, ezek csak bonyolítják a helyzetet. Találtam ezzel szemben egy módot, amivel talán fellebbenthetjük a fátylat az igazságról.

- Hallgatlak, öreg barátom. A dolog módfelett érdekel, mert az elmúlt napokban mind sűrűbben törtek rám az álomképek. - Nauryl hátradőlt, elhúzta a száját. - Szeretnék a végére járni, bár gyanítom, életemmel együtt bizonyos értelemben én magam is visszafordíthatatlanul megváltoztam. Ha ez volt az égiek célja, nem kellett csalatkozniuk.

- Nos, akkor halld a történetet... - Az idősebb férfi kiteregette jegyzeteit, kortyolt egyet az előtte álló kupából. - A lázadókkal vívott hosszú háború utolsó jelentős csatáját a tizenhetedik dodekád kilencszáznyolvanhetedik esztendejében, Keilor tartományi főváros birtoklásáért vívták. Az ostrom közel három hónapig tartott. A varost azok védték körömszakadtáig, akik kitartottak Orwella és az áruló toroni Hatalmasok mellett... gyanítom, sokkal inkábba megtorlástól való félelmükben, semmint

meggyőződésből. Még korábban a kezükbe került a Kristálykönyvtár egy része, s hogy nem sikerült toroni uraik kezére juttatniuk, csak a kilencedik légiónak volt köszönhető. Szoros gyűrűt vontak a szerencsétlen város köré: egy bogár sem juthatott ki észrevétlenül. Az ostromlottak mágiához folyamodtak. Nem volt könnyű dolguk, a sereg anyrjai mindent megtettek, hogy megakadályozzák, ám csak késleltetni tudták szertartások befejeztét. Orwella boszorkánymesterei Keilor kultikus központjába vitték a kristályokat, s ott próbáltak Kaput nyitni bálványuk démoni világára. - Amrad felnézett, halványan elmosolyodott. Mindehhez persze nem szükséges a csillagok titkait ismerni. Nem köztudott, de Keilorban születtem, az ostrom előtt alig két évvel költöztünk el onnét. A részleteket nem volt nehéz összerakni: fel kellet keresnem néhány régi ismerősömet, s a segítségükkel teljes képet kaptam a történtekről.

- Ne csigázz tovább, Amrad! - Nauryl előkotorta pipáját, rágyújtott. A történet ismerősnek tűnt, noha bizonyos volt benne, hogy sosem hallotta ezelőtt. - Sokat segítettél, ám ha folytatod, örökre lekötelezel.

A báró újra jegyzeteibe mélyedt, mintha onnan olvasná mondandóját, pedig a fiatalabb férfi biztosra vette, hogy semmiféle papirosra nincs szüksége hozzá.

- Most jön a te álmaid kapitánya. A kilencedik légió különleges támadó éke negyven Pusztítóból állt, vezetőjük bizonyos Maltha-Ri Tylen kapitány; két hadnagya pedig Dian-Iv Lur és Radal-Re Klad. A csapat behatolt a kultikus központba - Amrad kutatón a grófra pillantott -, egy nyolc tornyú épületbe, s jelentős veszteségek árán elfoglalta azt. A Kapu kinyitását azonban így sem tudták megakadályozni, ezért kénytelenek voltak az anyroktól kapott tűzcsíra segítségével az egész épületet elpusztítani. Ez hát álmaid történelmi háttere.

Nauryl töprengve nézte a bárót. Hirtelen émelygés fogta el, homlokát kiverte a hideg verejték. Előre félt a választól, amit ki sem mondott kérdésére kell kapnia. A csend rosszabb volt a legborzasztóbb kiáltásnál; a bizonytalanság és. az ismeretlentől való rettenet dárdaként döfött belé újra és újra.

Amrad figyelt. Nem szólt semmit, várta, hogy barátja megnyugodjék.- Miért álmodom végig a csatát? - kérdezte rekedten Nauryl:~ - Mi közöm lehet mindehhez?- Több magyarázat lehetséges - mondta Amrad. - Lehet, hogy Maltha-Ri kapitány a rokonod, talán

egészen közeli rokonod volt. Nem, ne tiltakozz... előfordulhat anélkül . is, hogy tudnál róla. A másik lehetőség, hogy nem egy vérből származtok ugyan, de asztrológiai testvérek vagytok, azaz hajszálra. megegyező konstelláció alatt születtetek mindketten. Az ilyen kötés gyakorta szorosabb a vérségi kapcsolatnál. Akár így, akár úgy, többet kell tudnunk, hogy biztosra mehessünk.

- S ha rokon, akár vér szerint, akár a csillagok okán, most meg kell ízlelnem a gyötrelmeit? Nincs menekvés?

- Korántsem biztos, hogy erről van szó. Nem sikerült kiderítenem, mi történt az ostrom után Maltha-Ri kapitánnyal. Talán meghalt, s halála előtt nem fejezett be valamit. Valamit, ami számára minden másnál nagyobb fontossággal bírt. Ha így álla helyzet, nem irigyellek. - Amrad felsóhajtott, és ismét meghúzta kupáját. - Ebben az esetben ugyanis lelkének egy szikráját hagyományozta rád, s arra ösztönöz, hogy beteljesítsd akaratát.

- A kapitány harcos volt, Pusztító - szólt halkan Nauryl. Hogyan hajthatnék végre bármit, amire ő nem volt képes? Az én fegyverem a szó, nem a kard.

- Így igaz, grófom - ismerte be Amrad. - Nem tudom, igazam van-e, s ha igen, vajon mit vár tőled a kapitány. Nem tudom, de megtudhatjuk.

Bejutnak a terembe.Középütt pentagramma izzik. A levegő füstölők orrfacsaró szagától terhes. Négy kénsárga csuklya

fordul feléjük- négy szempár és nyolc kéz. Radal kezében halkan kattan a nyílpuska: ketten összerogynak. Tűztenger támad körülöttük, a lángnyelvek hullámként csapnak össze a fejük felett. A pentagramma közepén kék villódzás támad, egyre nő. Minden torony megvan, kapja az üzenetet. Kilenc halott. Kifelé, parancsolja a kapitány, és meglendíti a kezében tartott tűzcsírát. Közben még egy csuklyás meghal, Randal sebet kap, azután elhull az utolsó ellenség is.

Megfordulnak, rohannak kifelé. Folyosó folyosó után. Kivágódik egy ajtó, elállják az útjukat. Nincs idő mindet levágni, csak keresztülgázolnak rajtuk. Hátulról néhánycsapás éri őket, páncélzatuk azonban

állja a próbát. Egyes osztag kint van! Majd sorra bejelentkeznek a többiek is. Végre feltűnik a betört kapu szabálytalan nyílása. Hátuk mögött kőropogás, sikolyok, bömbölés. Tovább!

Néhány lázadó is kivergődik; könnyű célpontok a szemközti házakon állást foglalt íjászoknak. Mindent betöltő robaj, percekre megsüketít mindenkit. Tornyok omlanak le egymás után, azután a kupola is beszakad. Por lebeg, törmelék hullik.

Megállnak, némán nézik a pusztulást, egymást is vizsgálják: kevesen vannak. Túl kevesen. Dian sincs itt. Odabent marad, most már örökre.

Radal a kapitány elé támolyog, megragadja a kezét, mondana valamit, de már nem sikerül. Összecsuklana, de megfogják és a földre fektetik. Radal elmosolyodik, tekintetében cinkos-keserű fény gyúl:

- Nem győzni jöttünk; hanem pusztítani - mondja, és meghal ő is.

- Dian és Radal halott, de Maltha-Ri él... - Nauryl felült a kereveten, arcán az imént átélt kin tükröződött, tekintete tompa volt és üres. - A rajtaütést legalábbis túlélte.

- És mihez kezdett azután? Hová ment? - kérdezte a báró, még mindig kezében tartva azt a borostyánpálcát, amivel az előbb álomba küldte a fiatalabb férfit.

- Nem tudom. Az álom ott ért véget, amikor kijutottak. - Akkor aludj megint!

Némán lovagolnak visszafelé. A városban nincs több ellenállás. Tizenheten maradtak: tizenhét megfáradt, kiégett Pusztító, a kyr sereg legjobbjai. Élükön Maltha-Ri Tylen kapitány. Semmijük sincs, mindent elvesztettek már, ami fontos volt számukra. Feltűnnek a sátrak. Mindenütt harcosok; messziről, tisztelettel vegyes félelemmel bámulják a megtérőket,

Miért? Miért kell ennek így lennie?de közelíteni nem mernek. Ugyan mi dolguk lehetne azokkal, akik akkor érzik jól magukat, ha

köröttük a halál tombol? Akik nem a győzelemért harcolnak, hanem a pusztítás öröméért?A kapitány némán szemléli, ahogy emberei elvonulnak a sátrakba. Némelyikük talán aludni fog.

Nézi a dombon emelkedő smaragdszín sátorpalotát, s mert tudja, hogy a fájdalmat, a lelkében tátongó űrt nem lenne képes ép ésszel elviselni, felfelé indul. Minden lépés nehezére esik, de nem áll meg, csak megy, támolyog tovább a zölden derengő építmény felé...

- Ettől sem lettünk sokkal okosabbak - szögezte le keserűen Amrad.Nauryl arca elszürkült a fáradtságtól, az átélt érzelmek kavargó tenger .gyanánt háborogtak benne.

Görcsösen markolta kupáját, de a bor sem ízlett neki úgy, mint rég.- Egyelőre ne folytassuk. Úgy érzem, nem bírnám ki megint.- Értelek, barátom. És sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni. Ha gondolod, holnap újra

kezdjük, hátha messzebre jutunk. Ha nemet mondasz, azért sem kárhoztatlak - akkor viszont nincs más választásod, mint Weila vagy Morgena egyik anyrját felkeresni. - Az idősebb férfi tűnődve bólogatott. - Ők talán ismernek más megoldást is.

V.Iwien aggódó arccal várta ura érkeztét a parkban.Nauryl megváltozott. Érteni akarta az okát. Leginkább persze azt szerette volna, ha mindez elmúlik,

s minden úgy folytatódik, mint eddig.A férfi fáradtabbnak és elgyötörtebbnek tűnt, mint valaha. Hazafelé az úton alig beszéltek, javarészt

az asszony kérdezgetett, de a kurta válaszok ettől is elvették a kedvét.- Mindent elmondok, ha a végére jártam. - Ez volt a legtöbb, amit a férfi mondott, s Iwien inkább

nem faggatózott tovább.

Közel jártak már a kastélyhoz, a nap lassan alkonyatba hajlott, mikor az idegenek eléjük álltak. Öt rosszul öltözött férfi, kezükben kard, egyiküknél nyílpuska. Arcukon a túlerő magabiztosságának széles mosolya: két nemes kíséret nélkül, s csak az asszonynál van fegyver...

- Engedelmetekkel, hölgyem és uram - kezdte a vezetőjük -, egy kis pénzre vóna szükségünk. Messziről gyöttünk, olyan vidékrüh ahun háború dúl. A ti jólétetek miatt harcolunk, megérdemlünk hát némi fizetséget.

- Bizony, hogy így van! - vetette közbe egy másik. - Nem kérünk mink sokat... !- Aranyra lenne szükségünk, itt és most - folytatta a martalócok vezetője. - Nem akarunk bajt, de ha

kell, erővel vesszük el.Azzal eléjük nyújtotta mocskos tenyérét, miközben másik kezével meglóbálta fegyverét.Nauryl kifejezéstelenül rájuk, majd feleségére pillantott. Iwienben forrt a méreg, legszívesebben a

rablókra rontott volna, mégsem tette. Pénzt mindig hordtak magukkal, elvesztése sem veszélyezte jólétüket, s az asszony helyesen mérte fel a helyzetet: kettejüknek sem lenne esélye, nemhogy egy-magának. Nézte férjét, várta, hogy Nauryl elővegye a kis bőrzacskót, és mondjon valami helyzethez illőt, amivel nem ingerli a támadókat. A férfi azonban csak ült a nyeregben, mintha tudomást sem venne a támadásról; ugyanúgy merengett, mint egész eddig.

A martalócok nem tudták mire vélni a csendet, s hogy válaszra sem méltatják őket. Előbb körbelestek, hátha jön valahol a kíséret, majd elunták a várakozást.

- Neked beszélek, hé! - szólt vezetőjük a grófra. Miután most sem kaptak választ, a nyílpuskás rájuk emelte fegyverét, s idegesen felcsattant:

- Ide a pénzt, vagy lövök!- Nem hiszem, hogy dolgunk lenne egymással - szólalt meg Nauryl nagy sokára. Kiengedte a

gyeplőt, hogy továbbmenjen, ám a rabló türelme elfogyott. Célzott és lőtt: az éppen ágaskodó lovat nyakán érte a vessző. Azonnal összerogyott.

Az események ekkor úgy felgyorsultak, hogy később Iwien sem tudott visszaemlékezni, mi is történt pontosan.

Mielőtt a ló kidőlt volna alóla, Nauryl lepattant, követhetetlenül gyors mozdulattal elragadta egyik támadója fegyverét, majd ugyanazzal a mozdulattal lecsapta a nyílpuskát tartó kezet, átszúrta egy másiknak a szívét, megpördült és a markolattal leütött egy harmadikat.

A vezér és egyetlen megmaradt társa döbbenten nézte a pusztítást, amit a látszólag ártalmatlan és fegyvertelen idegen végzett soraikban, s miután a nő kardja is előkerült, úgy döntött nem kísérti tovább szerencséjét.

A banditák meglepetésénél csak Iwiené volt nagyobb.

Az őrök tisztelegnek, a sátorban anyrok várják.- Köszönjük, kapitány! Megint jó munkát végeztél - mondja egyikük. - Sajnálom, ami a

hadnagyokkal történt.- Megtették a kötelességüket - válaszol a kapitány. Ahogyan megtettem én is.Rezzenetlenül nézik egymást, majd az anyrok vezetője helyet mutat a fegyverforgatónak.- Ú j le, kapitány, és gyújts rá nyugodtan. Ahogy elnézem, nem csak azért jöttél, hogy beszámolj a

győzelemről. Köszönetképp fejet hajt, leül és töpreng; az anyrok nem sürgetik. Kívánsága hirtelen fogalmazódik meg, de elrágódik rajta, s csak azután mondja:

- Kérni jöttem, urak, valóban. Harminc éve szolgálom a Birodalmat, s úgy vélem, a ma történtek után egy ideig nem lesz szükség rám. - Felpillant, látja az anyrok arcán a döbbenetet, de folytatja. - Természetesen nem feledem a kötelességemet, s ha úgy hozza a szükség, meghalok Kyriáért Addig azonban nyugodt, békés életet szeretnék Mindegy hol, milyen körülmények között... - Az anyrok vezetőjének szemébe néz ...de emlékek, fájdalom nélkül. Nem akarok emlékezni a háborúra, a halottakra, a rettenetre. Főként Dianra nem.

Ahogy kimondja, megkönnyebbül. Felállva vár a válaszra, idegenül érzi magát saját bőrében: nem szokta meg, hogy kérnie keljen. Eddig csak parancsokat kapott és adott.

Az anyrok összenéznek, mentális üzenetek cikáznak köztük. Percek telnek el, míg a vezető, Morgena anyrja megszólal:

- Rendben van, Maltha-Ri kapitány. Megszolgáltál a nyugalomért, teljesítjük óhajodat. Új életed akkor fog véget érni, mikor a mostani... amikor utoljára szállsz harcba a Birodalomért.

- Tudom a kötelességemet - ismétli a kapitány.- Akkor válaszd ki azt az embert, aki majd visszavezet hozzánk!A Pusztító elgondolkodik, számbaveszi a lehetőségeket, végül dönt.- Tyrin-Sha Awad. Benne nem csalódhatunk.Újabb üzenetváltások; egy örökkévalóságnak rémlő idő után Morgena anyrja lassan bólint.- Most mehetsz. Pihenj, és álmodj békességet, Nauryl-Re Naeden gróf...!

Külön ágyban aludtak.Iwien most először komolyan megsértődött, amiért nem adott számot tetteiről. Nem bánta, ezúttal

nem. Az igazság pörölyként csapott le rá, de nem rendítette meg annyira, mint várta. Kiment az erkélyre, pipára gyújtott, s merengve bámult a sötétségbe.

Hát e jött a vég, gondolta.Nem esett nehezére szembenézni vele. A grófság, egész eddigi élte távol került tőle - az elszakadást

inkább melankolikusnak érezte, semmint fájdalmasnak. Leginkább Iwient sajnálta, ám remélte, hogy az asszony erős lesz és elviseli ezt a csapást is.

Gondolatai áramát halk nesz akasztotta meg. Rég elfeledett érzékei éledtek fel, ahogyan a külvilágra koncentrált, s noha még messze jártak, megérezte a rossz szándékú idegenek jelenlétét.

A martalócok. Bosszúért lihegve jönnek, pengéiken megmegvillan a csillagfény...Kapkodva öltözött fel; a fogadóterem faláról leemelte régi kardját. A markolat ismerősen simult a

kezébe. Mozgolódására előkerült néhány cseléd, de nem szóltak: "Az úr olyan különös mostanság."A kúria ajtajában megtorpant, arcára zord mosoly ült. Hát persze. Nincs egyedül.Tyrin-Sha, támadók a birtokon! A kapuban várlak! küldte üzenetét a kripta felé.A rablók még a kerítést mászhatták, mikor hangtalanul futva megérkezett Marthano, az őr - még

inkább Tyrin-Sha Awad, a Kilencedik sereg támadó ékének veterán Pusztítója.- Itt vagyok, kapitány. Már én is érzem őket. Legfeljebb kéttucatnyian lehetnek -súgta, földöntúli

mosollyal barázdált arcán. - Úgy örülök, uram! Már-már azt hittem, sosem ismer fel, és Marthanóként kell bevégeznem nyomorult életemet.

- A többiek hol vannak? - kérdezte a Maltha-Ri. Magában mosolygott az öregen, s elképzelte, milyen lehetett nap mint nap látnia parancsnokát, kora leghírhedettebb Pusztítóját, amint az irtózik a fegyverektől.

- A kriptában, kapitány. De nincs már időnk felébreszteni őket. "- Nem baj, Tyrin. Ketten is épp elegen leszünk.Az öreg fürkészőn pillantott rá, vajon tréfál-e. Közben megjelent az első rabló árnya az udvaron,

gyorsan fedezékbe húzódtak hát, ott vártak a megfelelő alkalomra. Hamarosan újabb támadók érkeztek. Bár igyekeztek csendesen mozogni, a két Pusztító számára minden lépésük robajnak, minden lélegzetvételük orkánnak tetszett.

Akkor rontottak rájuk, mikor összeverődtek, hogy betörjék a kaput. A martalócokat meglepte a támadás; mire felocsúdhattak volna, nem volt már hová futniuk. A két Pusztító nem ismert irgalmat: úgy tomboltak, ahogyan Keilor ostromakor, egy emberöltővel korábban tették. Levágott végtagok, kettészelt testek jelezték útjukat, a levegőben finom permetként kavargott a vér.

A kastélyban fények gyúltak, szolgák, cselédek futottak elő a lármára, hogy azután sikoltozásuk tovább növelje a zűrzavart. Csak a két harcos verekedett némán, míg ellenfeleik el nem fogytak. Az utolsóval Maltha-Ri végzett: A bandavezér arcán a halált rettegők torz grimasza ült: a lecsapott fej egy darabig pattogott a hold fényében, majd megállapodott Iwien lába előtt. Az asszony iszonyodva hátrált, sikoltott hosszan, aztán hogy elfulladt a hangja; néma borzadállyal meredt hol a fejre, hol könyökig véres, zordan mosolygó férjére.

- Ki vagy te? - kérdezte végül. - Honnan jöttél, démon? És hová vitted az uramat?- A valódi nevemre vagy kíváncsi, Iwien? - pillantott rá a férfi. - Maltha-Ri Tylen vagyok. Egy

ideig a férjed voltam; az az ember, aki Nauryl-Re Naeden grófja lehetett volna, ha húsz esztendeje meg nem hal Enrawellben. Uraim méltónak és alkalmasnak találták arra, hogy megajándékozzanak em-

lékeivel, a békével, melyben sosem volt részem.., így juttattak némi vigaszt családjának is. Most mennem kell, hív a kötelesség. A Kilencedik sereg kapitánya vagyok megint, és... - mosolya Nauryl kissé tétova mosolya volt - ...úgy hiszem, az is maradok már életem végéig.

- Te szörnyeteg! Te szívtelen, hazug szörnyeteg... ! - kiáltotta az asszony.A kapitány szomorúan tekintett rá, végül úgy döntött, mégsem válaszol.Az elválást legalább megkönnyítettem számodra, gondolta. Élj az ajándékkal belátásod szerint!Tyrinnel az oldalán a kripta felé indult.

VI.Az ajtó olajozottan nyílt, mintha nem évtizedekkel korábban, hanem csak tegnap zárták volna be.

Odabent tizenöt szarkofág pihent, tizenöt bajtárs teste várta az elkerülhetetlen feltámadást.Maltha-Ri beszívta a hűvös, áporodott levegőt s körülnézett - bizonyos volt benne, hogy hamarosan

találkozik valakivel, akitől megtudhatja, hogyan és miért kell meghalnia.Nem tévedett.A kripta közepén lassan fénypillék kezdtek kavarogni. Forgásuk gyorsult, az éteri örvényből

kibontakozott az anyrok vezetőjének alakja.- Köszöntelek, Maltha-Ri kapitány! Elérkezett az időd; a Birodalomnak ismét szüksége van rád.Miközben a feladatot magyarázta, a szarkofágokban, akárha álomból ébrednének, megelevenedtek a

harcosok, s jó Pusztítók módján tüstént fegyvereik, felszerelésük után néztek. Mire az eligazítás véget ért, harcra készen sorakoztak fel mindahányan.

Maltha-Ri végignézett rajtuk. Eltemetett emlékei vadászsólymokként környékezték, rendre megültek tudata számukra kialakított zugaiban. Egyikük verstöredéket hozott a csőrében, néhány sort, amit bizonyos Nauryl, egy melankóliára hajló vidéki nemes írt nemrég:

Vártak rád a túlsó parton, tudtad biztosan, Nem volt benned semmi félelem,Hinni tudtam neked, ahogy senki másnak még, Most bennem élsz és itt maradsz velem.

CODAA kyr Hatalmasok maradéka nem egyszerre távozott Ynevről. Utolsó csoportjuk a Pyarron előtti

2943. esztendőben szállt hajóra, hogy visszatérjen ősei földjére, Calowynre. Készülődésüket gondosan titkolták, hisz ellenségeik mindent megtettek volna, hogy tudásuk összessége, a Kristálykönyvtár az óceán innenső partján maradjon.

A Senyr mellett megépített dokk, ahol az öt hatalmas hajót ácsolták, természetesen nem kerülhette el a Kitaszított szolgáinak figyelmét.

A Fák Havában orkokból, élőhalottakból és lázadókból álló sereg támadt a dokkra. Orwella két nagyhatalmú papnőjének segítségével elfoglalták a világítótornyot, ahol a hajók hazatéréséhez szükséges utolsó öt vezérlőkristályt őrizték. A kristályok elszállításához nem maradt elég harcosuk, így az elpusztításuk mellett döntöttek.

A történetírás szerint kudarcukat Maltha-Ri Tylen kapitánynak és annak a tizenhat Pusztítónak köszönhetik, akik Keilor elfoglalása után Yneven maradtak, s rangrejtve élték az egyszerű halandók életét. A kilencedik légió támadó éke egy holdtalan éj szakán - a kristályok elpusztítására irányuló szertartás közepette -rajtaütést hajtott végre a világítótoronyba zárkózott lázadók ellen. A felbecsülhetetlen értékű eszközöket kimentették.

A legendák szerint egyetlen túlélője sem volt e kései csatának, mert a Pusztítók, miután a kristályokat biztonságba helyezték, ismét harcba szálltak, s temérdek hitehagyottat kardélre hányva egytől egyig odavesztek.

Ám, noha a feljegyzések tizenhét Pusztítóról beszélnek, a Senyr melleti sírkamrák feltárásakor mindössze tizenöt koporsót találtak.

A néphit szerint Maltha-Ri Tylen kapitány és Tyrin-Sha Awad testét - szolgálatuk jutalmául - a Hatalmasok magukkal vitték Calowynre...

Nézi a dombon emelkedő smaragdszín sátorpalotát, és felfelé indul. Minden lépés nehezére esik, de nem áll meg, csak megy, megy a zölden derengő építmény felé, ahol Dian, Iwien és a békesség álma várja.