Upload
others
View
2
Download
0
Embed Size (px)
Citation preview
University of Miskolc
Állam-és Jogtudományi Kar
Alkotmányjogi Tanszék
SZAKDOLGOZAT
Nemzetiségek és nemzetiségi törvények
Magyarországon
Név: Domina Viktor Konzulens: Hallók Tamás
Igazgatásszervező egyetemi adjunktus
Nappali tagozat
Miskolc
2013
University of Miskolc
Faculty of Law
Department of Constitutional Law
National minorities and national minority laws in
Hungary
Made by: Viktor Domina Consultant: Tamás Hallók Assistant professor
Miskolc
2013
1
Tartalomjegyzék
Bevezetés .................................................................................................................................... 2
1. Történelmi bevezetés: Magyarország nemzetiségei ............................................................ 4
2. Középkori kiváltságlevelek ................................................................................................... 8
2.1 A szászok kiváltságlevele, az Andreanum ..................................................................... 8
2.2 A székelyek, a kunok és a jászok kiváltságai ............................................................... 11
3. Nemzetiségek és 1848 viszonya, az 1849. évi nemzetiségi törvény................................. 13
4. A nemzetiségek helyzete 1867-1918 között ....................................................................... 17
4.1 A horvát-magyar kiegyezés ........................................................................................... 18
4.2 Az 1868.évi nemzetiségi törvény.................................................................................. 22
4.3 A magyarosítást elősegítő törvények ............................................................................ 25
5. Nemzetiségek 1920-1945 .................................................................................................... 27
5.1 A Numerus Clausus ....................................................................................................... 27
5.2 Az első zsidótörvény...................................................................................................... 29
5.3 A második zsidótörvény ................................................................................................ 31
5.4 A harmadik zsidótörvény .............................................................................................. 33
6. A rendszerváltás utáni nemzetiségi törvények összehasonlítása ...................................... 35
Összegzés .................................................................................................................................. 42
Irodalomjegyzék ....................................................................................................................... 44
Felhasznált jogszabályok ......................................................................................................... 46
2
Bevezetés
Szakdolgozat témájának azért ezt a témát választottam, mivel apai és anyai felmenőim
között találhatóak nemzetiséghez tartozók, főleg sváb nemzetiségűek. Szüleim felmenői a
közeli Rakamazról származnak, ahová III. Károly uralkodása alatt telepítették be az ottani
németetek (svábokat). Úgy vélem, hogy az Európai Uniós csatlakozás után fontossá vált,
hogy a hazánkban élő nemzetiségek kulturális autonómiája és politikai jogai biztosítva
legyenek. Véleményem szerint ez adja országunk kulturális és vallási sokszínűségét, hiszen
nagyon sok olyan világhíres magyar állampolgár van, akinek felmenői nem magyar
nemzetiségűek voltak. Például: Liszt Ferenc, Petőfi Sándor, Hunyadi Mátyás, Zrínyi
Miklós horvát bán, Vukovics Sebő, Damjanich János, Knezić Károly, Aulich Lajos.
Magyarország és a környező országok kapcsolata nem igazán jó, hiszen területeik egy
része országunkhoz tartozott, az ott élő nemzetiségekkel is. Mivel országunk nem
megfelelően viszonyult az ott élő nemzetiségekhez, így ezek a sérelmek, amiket okoztunk
nem tűntek el, hanem felerősödtek az évek folyamán, amik kihatnak a mai politikai
viszonyokra is. Nem csak Magyarországnak vannak hasonló problémái a szomszédos
államokkal, hanem pl.: Szerbiának, Bosznia-Hercegovinának, Oroszországnak. Ezek az
országok vehetnének példát olyan államoktól, ahol megoldottak ezek a problémák, a
nemzetiségek békésen élhetnek, és használhatják garantált jogaikat. Erre példa pl.:
Olaszországban Dél-Tirol, ahol jelentős számú német nemzetiségű él vagy Finnország
autonóm területe az Åland-szigetek, ahol a lakosság többségét svédek alkotják. Úgy
gondolom, hogy az ilyen jellegű problémák megoldásához szükséges a nemzetközi jogi
kötelezettségek betartása, ezáltal a nemzetiségek jogainak biztosítása. Európa sokszínű
kulturális kontinens, ahol az utóbbi 100 év alatt történt háborúk hatására megváltoztak a
határok, így fontossá vált a nemzetiségi jogok képviselete és ennek alkalmazása, amelyet
nagyon sokáig nem igazán tartottak be. Az Európai Unió egyik feladata ennek a kulturális
sokszínűségnek a megtartása és a hagyományok megóvása.
Fontos tehát az, hogy békességben éljünk a szomszédos népekkel, hiszen e békesség
nélkül nem valósítható meg az Európai Egyesült Államok terve, félre kell tennünk a
gyűlölködést és az évszázados haragtartást. Ha Európa gazdaságilag, politikailag és
kulturálisan erős akar maradni, akkor szüksége van arra, hogy a tagállamok között az
ellentétek elsimuljanak és a jogi szabályozások közelítsenek egymáshoz. Ezért is akartam
3
ezt a témát választani, mivel aktuális és megmutatja azokat a viszonyokat, amelyek
alakították a környező országokkal való kapcsolatunkat.
Vizsgálatom célja, hogy bemutassam azokat a tényezőket, amelyek hatottak
Magyarország és nemzetiségei közötti kapcsolatra. Bemutassam azokat a
dokumentumokat, jogszabályokat, amelyek jellemezték az akkori politikai irányvonalat, és
azt hogy ez hogyan hatott a nemzetiségekre.
4
1. Történelmi bevezetés: Magyarország nemzetiségei
Mielőtt lezajlott volna a honfoglalás, már azelőtt is éltek más népek a Kárpát-
medence területén. A honfoglaló magyarság a Kárpát-medence középső, sík részein
telepedett le. Az itt élő főleg szlávok a medence északi hegyes vidékein, a Felvidéken (ma
Szlovákia) illetve az medence déli peremén éltek. Keleten Erdélyben (ma Románia) főleg a
hegyvidéki területeken a vlahok éltek. 1091-ben a horvát király halálakor Árpádházi I.
(Szent) László meghódította Horvátországot, így az szerves része maradt a magyar
koronának egészen az I. világháború végéig. Horvátország autonóm területe volt az
országon belül, élén a király által kinevezett bánnal. II. András idején szász érkeztek a
Szepesség (Felvidék) területére, Barcaságba illetve Fogarasi medencébe (Erdély), akik
kiváltságos helyzetbe kerültek. A szászok által lakott területeket székekre osztották. A
tatárjárást hatására (1241-1242) az Magyarország lakosságának jelentős részét vesztette el,
így az ország akkori uralkodója Árpádházi IV. Béla (1235-1270) hozzálátott az ország
újratelepítésére. A kunokat letelepítette a Duna-Tisza közére illetve a mai Jász-Nagykun-
Szolnok megye területére, Kárpátaljára ruténok érkeztek, a városokba főleg nyugatról
érkeztek telepesek. Mátyás király ideje alatt az ország lakosságának kb. 85%-a volt magyar
nemzetiségű. A maradék 15%-ba tartoztak a szerbek, akik a déli határterületeken éltek, a
horvátok, szászok, vlachok. A mohácsi csata hatására az ország 3 részre szakadt, amely
országrészek folyamatosan hadat viseltek egymással, így a harcterületeken élő
magyarságot vagy lemészárolták, vagy menekülésre késztették az ország nyugodtabb
területeire. Az elhagyott területekre az északi hegyes területekről szlovákok érkeztek,
addig a déli területekre szerbek.
A török kiűzése majd a Rákóczi szabadságharc leverése után az akkori uralkodó III.
Habsburg Károly magyar király és német-római császár hozzálátott az elnéptelenedett
területek benépesítéséhez. Ekkor hatalmas sváb (német) betelepítés folyt az ország
területeire, akik főleg katolikus vallásúak voltak. A svábságot főleg Dél-Dunántúlra
(Baranya vármegye és Tolna vármegyék területeire), a Bánság és a Bácska területeire,
illetve Szatmár vármegyébe telepítették. A letelepedők adómentességben részesültek így
toborozták őket. A szlovákság a déli területekre telepedett le főleg, Békésbe és az alföldi
részekre a Felvidéken.
A románok és a szerbek nagy hullámokban érkeztek az ország területeire. A szerbek
főleg Szlavóniába, Bánság nyugati és déli területeire és Bácska területén telepedtek le. A
5
románság főleg Erdélyben és a Partiumi területeken telepedtek le nagy számban továbbá a
Bánságban.
A telepítések Mária Terézia királynő uralkodása alatt is folytatódtak. A telepítések
hatására a Mátyás korabeli 85%-ról a magyarság aránya II. József uralkodására 45%-ra
esett vissza, így a Magyar Királyság egy soknemzetiségű állammá vált. A reformkori
országgyűléseken került terítékre először a magyar nyelv kérdése, amit 1844-ben hivatalos
nyelvvé tették az országban, aminek a nemzetiségek és a nemzetiségi vezetők nem
fogadtak szívesen.
Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc alatt kiéleződött a magyarság és az
ország területén élő nemzetiségek közötti viszály, főleg a délvidéken a szerbek és
Erdélyben illetve a Partiumban a románok között továbbá a horvátokkal is Josip Jelačić
Bužimski horvát bán vezetésével is, aki nem fogadta el a forradalmi magyar kormányzatot
és kirobbantotta a fegyveres konfliktust az uralkodó és az ország között. A bécsi
kormányzat ezt az ellentétet használta ki, hogy gyengítse a forradalmi kormányt ezzel azt
akarván elérni, hogy hamarabb verjék le a szabadságharcot illetve a forradalmat. Kossuth
Lajos vezette magyar kormányzat túl későn vette észre, hogy igenis békülni kell az ország
területén élő nemzetiségekkel, ám 1849 augusztusában az egyesített osztrák-orosz seregek
előtt a honvédség letette a fegyvert.
A katonai kormányzat után 1850-ben osztrák polgári közigazgatás jött létre az
országban Alexander Bach vezetésével, ezt a korszakot nevezik Bach-korszaknak a
magyar történelemben. Az ország területeit kerületekre osztották, mint annak idején II.
József idején, hogy megtörje a magyar nemességet a vármegyék területén. Az ország
területéről leválasztották a Katonai határőrvidéket, Erdély és Horvátországot, így jött létre
a 9 kerület. A Bach korszakot követően megindult az uralkodó Ferenc József császár-király
puhatolózása Deák Ferencnél a kiegyezés ügyében, amelynek eredményében 1867-ban
hivatalosan is királlyá koronázták Ferenc Józsefet és királynévá feleségét Erzsébet
királynét. 1868-ban Magyarország és Horvátország kiegyezése is megtörtént, melyben
Horvát-Szlavónország a Magyar Királyságon belül autonóm tartománnyá vált, ami
belpolitikailag független, élén a király által kinevezet bánnal.
Ugyanebben az évben fogadta el az Országgyűlés az Eötvös József miniszter
nevével fémjelzett nemzetiségi törvényt, amely az első nemzetiségi törvény volt
Magyarországon, ami nagy engedményeket tett a nemzetiségeknek, mint kulturálisan, mint
közigazgatásilag. A törvény rendelkezéseit azonban nem tartották be, megpróbálta az
akkori magyar politikai elit a magyarosítást, amelynek tetőfoka az 1906-ban elfogadott Lex
6
Apponyi volt, ami kötelezővé tette az általános iskolától kezdve a magyar nyelv
használatát. A választási körzeteket úgy határozták meg, hogy azokban magyar többség
legyen.
Az első világháború utolsó éveiben a monarchia „recsegett-ropogott” 1918 nyarára
világossá vált, hogy darabjaira hullott szét a területén lévő nemzetiségek függetlenné
akartak válni a dualista monarchiától. Különböző nemzetiségi tanácsok alakultak meg,
amelyek 1918. október-novembere között kinyilvánították függetlenségük: a Magyar
Nemzeti Tanács, Szlovák Nemzeti Tanács, amely napokkal később egyesült a Cseh
Nemzeti Tanáccsal. Jászi Oszkár Radikális Párti politikus dolgozott ki egy kantonizált
Magyarországot képzelt el Svájc példájára, de már késő volt.
1920. június 4-én a magyar kormány képviselői aláírták a Trianoni békediktátumot,
amely megcsonkította az országot területileg. A megmaradt „csonka ország” területét 90%-
ban magyarok alkották, majd legnagyobb nemzetiségként a németség maradt meg, amely
főleg Dél-Dunántúlon összpontosult, ezen kívül Békésben illetve Nyíregyháza környéki
bokrok és településeken szlovákok éltek. Mészáros Árpád – Fóti János így ír erről: „A
század eleji népszámlálások is jelzik, hogy a ma honosnak tekintett kisebbségek egy
részének létszáma már akkor is elenyésző volt, s a lakosság közel felét kitevő magyar
anyanyelvű népesség mellett elsősorban német, román és szlovák anyanyelvűek
számosságát kell megemlíteni.”1 A békediktátum eredményeként 3,3 millió magyar
nemzetiségű került át az újonnan alakult országokba. 1938-ban az első bécsi döntés
következtében újra megnövekedett a nemzetiségek száma, mivel Magyarországhoz
csatolták a Felvidék déli főleg 85%-ban lakott sávját, illetve Csehszlovákia felbomlása
után egy nappal 1939. március 14-15 között Magyar Királyi Honvédség megszállta
Kárpátalja területét, ahol egy autonóm területet próbáltak létrehozni, amelynek neve
Kárpátaljai Kormányzóságnak hívtak és székhelye Huszt volt.
1940-ben a második bécsi döntés következményeként a Román Királyságnak át
kellet adnia Észak-Erdélyt illetve Székelyföldet. A terület lakosságát többségében
magyarok illetve románok alkották, kisebb részben szász, németajkú lakosok. Az utolsó
terület illetve népességnövekedés az ország életében a Jugoszláv Királyság darabokra
esésekor következett be. A magyar királyi honvédség ezek után szállta meg a Bácskát, a
baranyai háromszöget és a Muravidéket 1941 áprilisában. 1942-re az ország ismét
1 Mészáros Árpád – Fóti János: Nemzetiségek, etnikai csoportok a 20. századi Magyarországon Regio -
Kisebbség, politika, társadalom 1995. VI. évfolyam 3. szám 3 oldal.
7
többnemzetiségű országgá vált. A második világháborút követően az ország határait
visszaállították a 1938. január 1-jei határokkal, így elvesztek a visszacsatolt területek. A
hazai kisebbségek közül a németséget érte a legnagyobb veszteség, hiszen az akkori
politikai vezetés rávette a nagyhatalmakat, hogy a hazai németség nagy részét hasonlóan a
Szudéta - vidéki némettel telepítse ki az ország területéről, ekkor történtek meg a
lakosságcserék főleg Romániával és Csehszlovákiával. A rendszerváltozás követően került
elő újra témaként a magyarországi kisebbségek helyzete. Amit az akkori kabinet (Antall-
Boros kabinet) hozott létre 1993-ban. Ez volt a 1993. évi LXXVII. törvény. A törvény
rendezte a nemzetiségekkel kapcsolatos jogokat. 2002-ben felvetődött a törvény
módosítása, erre Kaltenbach Jenő az akkori nemzeti és etnikai kisebbségi jogok
országgyűlési biztosa hívta fel a figyelmet. Így nyilatkozott az origonak: „…Ma
politikailag is érett a helyzet a kilenc évvel ezelőtt elfogadott törvény alapvető
megváltoztatására. Utalt arra, hogy a reformra már volt kísérlet az előző parlamenti
ciklusban, de végül az Országgyűlés kisebbségi albizottsága eredmény nélkül fejezte be
munkáját, mert született ugyan egy tervezet, ám az nem került még a kormány elé sem.2”
Az igazi változás a 2010. évi országgyűlési választások után következett be. 2011-ben
végre megalkotta az Országgyűlés az új nemzetiségi törvényt, a 2011. évi CLXXIX.
törvény a nemzetiségek jogairól. A törvény sokkal részletesebben szabályozza a
nemzetiségek jogait és nem csak keretjellegű. A törvény 1. § (1) bekezdése meghatározza,
hogy mely népek tartoznak Magyarországon elismert nemzetiségnek.
2 http://www.origo.hu/itthon/20020610szukseges.html Szükséges a nemzetiségi törvény reformja (MTI)
8
2. Középkori kiváltságlevelek
2.1 A szászok kiváltságlevele, az Andreanum
Az államalapítást követően is maradtak a Magyar Királyságon belül olyan területek,
amelyek még nem népesültek be, ennek hatására a magyar uralkodók igyekeztek ezeket a
területeket benépesíteni különböző nemzetiségű telepesekkel (hospesekkel). Így ír erről
Blazovich László: „E vendégek akár városlakóként, akár másképpen egy-egy
meghatározott vidékre, területre érkeztek, kezdetben a királytól kapott jogok és kiváltságok
csak saját közösségeikre és azok tagjaira terjedtek ki…„3 Az első nagyobb telepítése akció
II. Géza királyunkhoz fűződik, amikor is német telepeseket telepített Erdély lakatlan déli
illetve keleti részeibe. A telepesek magukkal hozták kultúrájukat, nyelvüket, szokásaikat és
törvényeiket is. A német ún. szász telepesek főként kereskedelemmel, bányászattal és
állattenyésztéssel foglalkoztak. A szászokat kezdetben az ún. Altland-i területeken
telepítették le Erdély déli részén, ez ma a Nagyszeben központú terület, amelynek nyugati
határa Szászváros volt, keleti határa pedig Barót. Később kiterjesztették a telepesek által
benépesített területek határait.
II. András idején született meg 1222-ben az Aranybulla, majd később 1224-ben a Szász
Aranybulla az ún. Andreanum is, amely első nemzetiségi törvénynek is tekinthetünk. Az
Andreanum keletkezési körülményeiről így ír Blazovich László: „Az erdélyi szászok
kiváltságlevele, az Andreanum megszületésének körülményeit fedő homályt ma már nem
lehetséges teljesen eloszlatni éppen a korabeli hírforrások hiánya miatt. Az oklevélben leírt
kiváltságokat az erdélyi német hospesek (fideles hospites nostri Theutonici Ultrasilvani
universi) kapták. A szász elnevezés később alakult ki, talán véletlenül, amint a török idők
után Magyarországra érkező németek sváb elnevezése, mivel a szászok mellett a Német
Birodalom számos szögletéből érkeztek bevándorlók. Az oklevél kiadásának körülményei
sem tisztázhatók pontosan.” 4
Ezzel ellentétes véleményt képvisel Harald Zimmermann, aki a következőket írja:
„Mindamellett az oklevelek az első erdélyi német telepeseket Flandrenses néven illeték
3 Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori
Magyarországon Erdélyi Múzeum 2005 LXVII. Kötet 3-4. füzet, 6 oldal. 4 Uo. 6 oldal.
9
még a szász elnevezés megjelenése előtt, ami természetesen megint csak egy általánosító
megjelölés lehet a keleti német telepesekre vonatkozóan.”5
Ez a bulla rögzítette a szászok jogait, jogállását és gazdasági helyzetüket is. Az
Andreanum először rögzítette a szászok által lakott területeket, ezáltal az adományozott
földeket is a szászok igazgatták és művelhették. A király azért ezeket az erdélyi határos
vidékeket adományozta a szászoknak, hogy védelmezzék a határt. Ekkor jött létre rengeteg
vártemplom és várerőd a Kárpátok ezen a részén. Közigazgatásilag is függetlenedett a
magyar uraktól és a vármegyéktől, a területet a szebeni ispán irányította. Az ispán felettese
a mindenkori erdélyi vajda volt, aki Erdély területén képviselte a magyar király akaratát és
hajtotta végre is azt. II. András rendelkezett arról is, hogy a szászok szabadon
választhassák bíráikat és tisztségviselőiket. Így nem tartoztak engedelmességgel a magyar
nemesek előtt, így autonómiával rendelkeztek. Erről a következőket írja Blazovich László:
„A cikkelyben a fellebbezési formák (király, szebeni ispán) mellett arról is szó esik, hogy
ha – nyilván megegyezés nyomán – más bírói fórum elé járulnak, akkor sem szabad rájuk
csak a szokásos bírságot kiszabni. Ez utóbbi rendelkezés már az eljárásjog területéhez
tartozik, amint a következő is, amely szerint pénzbeli ügyben tanúkat csak saját vidékükről
állíthatnak, mivel őket a király mindenki másnak a joghatósága alól kivette. Ha a
rendelkezés hatályát nem szűkítjük le az abban szó szerint leírt pénzügyekre (causa
pecunialis), hanem kiterjesztjük azt vagyonjogi ügyekre, amire lehetőséget ad számunkra
egy, igaz, később kori oklevélbeli megállapítás, akkor a rendelkezés a szászok helyzetének
az őket körülvevő hűbéres világtól eltérő magánjogi elismerését fejezi ki.” 6
További kiváltságaik közé tartozott a szászoknak, hogy szabadon választhatták a
plébánost, de azzal a feltétellel, hogy a plébánost be kell mutatniuk. Erről így ír Blazovich
László: „A szakirodalomban vita alakult ki a felől, hogy a szabad plébánosválasztás jogát a
magánegyházak kegyurainak plébánosállítási jogából lehetséges-e levezetni, vagy pedig a
magyar király főkegyúri jogából, melyet, mint Szent Istvánnak, a magyar egyház
alapítójának az utódai gyakoroltak Magyarországon. Dietrich Kurze hosszú tanulmányt
szentelve a kérdéskörnek Timon Ákos nyomán és azon gyűjtés alapján, amelyben a királyi
adományleveleket vizsgálta e szempontból, arra a következtetésre jutott, hogy esetünkben
az utóbbi elv érvényesült.”7 Ezek után a kiváltságlevél rátér a gazdasági jellegű
5 Harald Zimmermann: A német-magyar kapcsolatok a 12. század közepén és az erdélyi szászok betelepítése
AETAS XX. Évfolyam 2005 4. szám 125 oldal. 6 Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori
Magyarországon Erdélyi Múzeum 2005 LXVII. Kötet 3-4. füzet, 7-9 oldal. 7 Uo. 7-9 oldal.
10
kiváltságokra. A szászok felmentést kaptak a vámok megfizetése alól. Ez azt jelentette,
hogy a szász kereskedők szabadon vihették áruikat. A szászok így főként a
kereskedelemmel foglalkoztak, ami jó hatást gyakorolt a magyar gazdaságra egyaránt, mint
a szászok gazdaságára. Erről így vélekedik Blazovich László: „A német hospeseknek a
gazdasági erejét és fejlettségét, iparuk és kereskedelmük élénkségét fejezi ki e cikkely,
ebből fakadt ugyanis, hogy bevehették kiváltságlevelükbe a vámszabadságról szóló
szabályt, amelyet a legtöbb etnikai autonómiát megalapozó privilégium nem tartalmaz.„8
Ezen kívül kiegészült még a só árusításának jogával is felruházta a kiváltságlevél a
szászokat, viszont csak néhány időszakban tehették meg ezt. A só kereskedésének joga
egyedül az egyházat illette meg ebben az időben, így ez egy nagyon fontos gazdasági
kiváltság volt. Ezeket a kiváltságokat a szászok hosszú ideig megőrizték. Erről így ír
Harald Zimmermann: „Habár az erdélyi szászok a késő középkorban és azon túl a 17.
századig önkormányzatuk e legjelentősebb dokumentumának minden egyes szavát szinte
valamennyi magyar királlyal megerősítették…”9
Megállapítható, hogy ez a kiváltságlevél nem tekinthető még nemzetiségi törvénynek,
hiszen csakis egy nemzetiségre vonatkoztak ezek a rendelkezések. Nem rendelkezik a
kiváltságlevél a nemzetiségek egyéni és közösségi jogaival, csakis bizonyos gazdasági és
politikai jogokat biztosít csak számukra, ezen kívül saját maguk rendelkeztek területi
igazgatásukkal is.
8 Uo. 7-9. oldal.
9 Harald Zimmermann: A német-magyar kapcsolatok a 12. század közepén és az erdélyi szászok betelepítése
AETAS 2005 XX. évfolyam 4. szám 124 oldal.
11
2.2 A székelyek, a kunok és a jászok kiváltságai
Székelyek voltak a másik nép, amelyek a szászokhoz hasonlóan kiváltságokkal
rendelkeztek a Magyar Királyságon belül. A székelyek a magyarokkal együtt érkeztek a
Kárpát-medencébe, feladatuk a határok védelme volt. Majd a XII. századtól telepítették át
a nyugati határról a keleti határra a székelységet. Azt viszont pontosan nem lehet tudni,
hogy vajon a székelyeket vagy a szászokat telepítették be hamarabb Dél-Erdélybe. Erről
Blazovich László így ír: „Máig nem eldöntött kérdés, hogy a székelyek vagy a szászok
telepedtek-e be előbb Dél-Erdélybe. A magunk részéről Kristó Gyula legújabban kifejtett
álláspontját elfogadva úgy véljük, a II. Géza király idején érkező szászok megelőzték a
székelyeket, akik már 1199-ben Dél-Erdélyben tartózkodtak, mert ekkor erősítette meg III.
Ince pápa tisztségében a kézdi főesperest, akinek székhelye ekkor még Szászkézden volt,
ahonnan – a helynevet is magukkal vitték – került át a székelyekkel együtt a háromszéki
medencébe.”10
A székelyek kiváltságai a katonai szolgálatra épültek, a szászok
kiváltságaival ellentétben. További hasonlóságot mutat a területi autonómiájuk is. Itt is
székekre voltak osztva a területi egységek, hasonlóan a szászoknál. Területeikre idegenek
nem telepedhettek le. Viszont a kiváltságai között nem szerepeltek gazdasági kiváltságok,
szemben a szászokéval. Erről így vélekedik Blazovich László: „…hiányoznak azonban a
székelyek kiváltságainak katalógusából a gazdasági szabadságjogok, amelyek a
kereskedelemre terjedtek ki, aminek legfőbb oka az, hogy a szászokénál fejletlenebb,
illetve más jellegű gazdasági viszonyok között éltek.”11
Továbbá megemlíthetjük még két kiváltságos helyzetű nemzetiséget is a középkori
Magyar Királyságban, ezek: a kunok és a jászok. Mindkét nép a XIII. században települt
be az ország területére. Mindkét nép a katonai szolgálataiért kapta meg kiváltságaikat,
hasonlóan a székelyekhez. Viszont e két népcsoportot nem a határokra telepítették, hanem
az ország belső területeire, főként a Duna-Tisza közére, illetve a Maros-Tisza közti
területre a kunok telepedtek meg, a jászok a Zagyva folyó menti területekre telepedtek le.
E két népcsoport azonban szemben a székelyekkel folyamatosan szerezte meg azokat a
kiváltságokat, amiket a szászok birtokoltak, azonban ezek jóval később következtek be.
Erről így ír Blazovich László: „Amíg a szászok egy privilégiumlevélben nyerték el azokat,
addig a kunok a fentieken túl számosat később szerveztek meg. Csak később nyerhették el
10
Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori
Magyarországon Erdélyi Múzeum LXVII. Kötet 2005 3-4. füzet, 11.oldal és 13. oldal 11
Uo. 13. oldal
12
a szabad plébánosválasztás jogát, hiszen a kun törvény idején még a kereszténység
felvétele volt a számukra kitűzött feladat…Tehát az idők folyamán a kunok és jászok, mint
katonai szolgálatot teljesítő nép, megszerezték azokat a kiváltságokat, amelyeket a szászok
kaptak az Andreanumban, csak jóval hosszabb idő alatt nyerték azokat el, mint az
előbbiek.”12
A magyar uralkodók többször is újra fogalmazták ezeket az okleveleket, hogy
megerősítsék az előző oklevelek foglalt kiváltságokat. Erről így ír Botka János:„Aligha
véletlenül visszhangzik V. István, IV. László és III. András okleveleiben a királyi
szerviensek közé emelés, illetve a nemesítés indokaként az a megfogalmazás: azért teszik
ezt, hogy a hadakozók száma növekedjék. Az uralkodók e cél elérése érdekében az itt élő
idegen etnikumokra (kunokra, tatárokra, erdélyi szászokra) támaszkodtak seregépítésük
során. Különösen fontos volta kunok katonai erejének biztosítása.”13
Ezek a kiváltság levelek is mérvadóak voltak a maguk idejében, hiszen bizonyos
jogokat garantáltak e két nemzetiségnek, viszont cserébe katonáskodással kellet
foglalkozniuk. Nem biztosított azonban sok jogot a kunoknak és a székelyeknek ez a
dokumentum.
.
12
Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori
Magyarországon Erdélyi Múzeum LXVII. 2005 Kötet 3-4. füzet, 13 oldal. 13
Botka János: A jogállás és katonai szolgálat kapcsolata a kunok és jászok török hódítás előtti történetében
Zounuk : a Szolnok Megyei Levéltár évkönyve 1996 11. szám 67 oldal.
13
3. Nemzetiségek és 1848 viszonya, az 1849. évi nemzetiségi
törvény
A reformkorban kezdődött el országunk a polgári átalakulás útjára lépni. Ezeket a
lépéseket lassú reformok sorozatával akarták végrehajtani. Ekkor kezdődött meg a harc
a magyar nyelvért, amit 1844-ben sikerült hivatalosan nyelvvé tenni, a korábbi latin
helyett. Erről Szász Zoltán így ír: „A reformkor a még százezer ember számára sem
használatos latin helyett bevezette a magyar igazgatási nyelvet, ami önmagában véve
nagy előrelépést jelentett, de megbolygatta a nemzeti öntudatra ébredés fejlődési
stádiumába elérkezett magyarországi népek közötti kényes, immár átpolitizálódó
egyensúlyt. Mert célkitűzéseiben — s egyáltalán nem valóságosan — belenyúlt az
egyházi és iskolai életükbe is, az oktatás megálmodott magyarosításával a nemzetiségi
értelmiség előtt népiségük eltűnésének, de legalábbis nemzetté alakulásuk
megakadályozásának rémképét villantotta fel.”14
A reformkorban nem csak a magyarok ébredtek nemzeti tudatra a XVIII-XIX.
századra, hanem az országban élő valamennyi kisebbség is. A magyar igazgatási
nyelvet azonban a nemzetiségi vezetők elutasították. Erről így ír Szász Zoltán: „A
nemzetiségek vezető értelmisége a központi szervek magyar nyelvűségét — “a magyar
diplomáciai nyelvet” — történeti és reálpolitikai megfontolásokból elfogadta, a
magyarosodás erőltetett ajánlatát, annak realitását persze jócskán túlbecsülve, mereven
elutasította.” 15
1848 januárjában kezdődtek a polgári megmozdulások egész Európában, először az
Olasz csizmán, majd a februári párizsi forradalomban érte el csúcsát, aminek
következtében egymás után robbantak ki forradalmak Európa nagyvárosaiban:
Velencében, Milánóban, Bécsben és Pesten is március 15-én. A forradalmi lelkesedés
nem csak a magyarokat töltötte el, hanem a hazánk területén élő kisebbségeket is. Erről
így az író: „1848 márciusa először még a magyarok és nem magyarok egyetértését
ígérte. Az európai forradalmakat és a pesti forradalmat, az alkotmányosságot mindenki
örömmel fogadta. A román vezérpublicista Bari1 könnyezett a hírre, élete nagy,
örömteli pillanatának tekintette, néhol szászok és románok éltették a pesti 12 pontot,
uniópárti román röpirat is készült. Szlovák lelkészek Kossuthért lelkesedtek, a szerbek
14
Szász Zoltán: A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom. Történelmi szemle, XL. Évfolyam 1998.
3-4. szám, 193 oldal. 15
Uo. 194 oldal.
14
rokonszenvtüntetéseket tartottak, Stratimirovic magyar kokárdával jelent meg az
újvidéki szerb gyűlésen...”16
. Azonban a kezdeti lelkesedés a következő hónapokban
kezdett elmúlni, helyette a nemzetiségi vezetők önmaguk szervezésével kezdett
foglalkozni, hogy minél nagyobb politikai súly legyen a magyar belpolitikában. A
nemzetiségek közül elsőként a szerbek tartottak egy nemzeti gyűlést Karlócán, ahol
kinyilvánították területi autonómiájukat, ennek hatására a déli országrészben kezdődtek
a katonai akciók. Erről így ír Szász Zoltán: „Április 14-én, majd május közepén egy
karlócai szerb nemzeti gyűlésen a szerbek külön kormányszervezetet (odbort)
választanak, s az egész délvidékre kiterjedő szerb vajdaságot követelnek. Rajasic
érseket metropolitának, Suplikác ezredest vajdának nyilvánították, “helyreállítva” ezzel
a 17. század végi szerb kiváltságokat. A szerb nemzetiségű határőrezredek
csatlakozásával megszületett a sajátnak érzett haderő.”17
Majd ezt követte a szlovákok
május 10-én tartott gyűlése Liptószentmiklóson, majd május 15-én a románok
Balázsfalván tartott nemzeti gyűlése. A magyar kormányzat viszont egyedül a horvátok
autonómiaköveteléseit tekintette jogosnak és ismerte el, hiszen Horvátország mindig is
autonómiával rendelkezett a Magyar Királyságon belül. Azonban a horvát politikai
vezetés és Jellasic horvát bán miatt egészen máshogy alakultak az események. Erről így
ír Szász Zoltán: „Azonban Jellasic 1848-ban oly mértékben a bécsi ellenforradalmi
körök szövetségébe vitte a horvátokat, hogy a konfrontáció már nem tette lehetővé az
“elszakadás” tárgyalásos lebonyolítását.” 18
Ezeken a gyűléseken hasonló követelések hangzottak el, mint a március 15-én
lezajlott forradalom 12 pontos követelései voltak. Erről így nyilatkozik Szász Zoltán:
„A nemzetiségi nagygyűlések általában demokratikus hangvételben követelték a
jogegyenlőséget, a jobbágyfelszabadítást, a nemzetőrséget, a szólás- és
sajtószabadságot, a papság és az oktatás állami dotációját, mintha ezek nem is lennének
a magyar kormányprogramban, vagy már a pozsonyi törvényekben. Még a pesti 12
ponttal megegyező, a magyarral közösnek látszó célkitűzések, társadalmi igények is az
elkülönülési folyamatban fogalmazódnak meg. Mert nem csak “ajándékként”, hanem a
társadalmi reformokra saját “nemzeti vívmányként” is szükségük volt, külön nemzeti
egységük megteremtése, a népi rétegek megnyerése céljából.”19
16
Uo: 197 oldal. 17
Uo: 198 oldal. 18
Uo. 198 oldal. 19
Uo. 200 oldal.
15
A politikai helyzet a nyár folyamán folyamatosan eldurvult. A bécsi kormányzat
szeptember folyamán folyamatosan elutasította a magyar küldöttséget. Hiszen ekkora
sikerült megszilárdítani a hatalmát a bécsi udvarnak Észak-Itáliában, ehhez hasonlóan a
nemzetiségi követeket a magyar kormányzat is elutasította. Így a nemzetiségi vezetőket
sikerült a magyar kormányzatnak maga ellen fordítani. Erről a következőt írja Szász
Zoltán: ” Pest csak liberális racionalizmussal tudott reagálni, egyes konkrét
követeléseket akart megvizsgálni, Karlócát, Balázsfalvát, Liptószentmiklóst
tárgyalópartnernek nem fogadhatta el. A kétféle jogi-szimbolikus gondolkodásmód
nem, vagy csak hosszú, békés tárgyalássorozattal volt összeegyeztethető, ehhez pedig
nem maradt idő, türelem.”20
Ezek után 1848 szeptemberében megkezdődött a
szabadságharc is. A nemzetiségek főleg a bécsi udvart támogatták, ez sokat rontott a
magyarság és a nemzetiségek viszonyán.
A kormányzat megpróbált a nemzetiségekkel tárgyalni, sőt maga az Országgyűlés is
foglalkozott olyan javaslatokkal, amelyek érintették a hazánk élő nemzetiségeket.
Ruszoly József szerint: Ami a nem magyar népelemek közjogi helyzetét illeti, noha az
alapvető liberális állásponton nem változtattak, fontos részletkérdésekben a realitásokat
tudomásul véve, s azokkal számolva az 1844:II. tc.-re alapított, merev állásponttal
készek voltak szakítani. Ezt törvénytervezetek is bizonyítják, amelyek egy részét a Ház
illetékes szervei is megtárgyalták.21
1849 nyarára a szabadságharc utolsó hónapjaiban a Szemere kormány megalkotta
Magyarország első nemzetiségi törvényét 1849. VII. 28-án, Szegeden az 1849. évi VIII.
törvényt, ami nem tekinthető törvénynek a formaisága miatt, csak országgyűlési
határozatnak. 1849 júliusában sikeresen megegyezett a magyar kormány és a román
nemzetiségi vezetés. A törvény garantálta az anyanyelvük szabad használatát. Írásában
így fogalmaz Szász Zoltán: „Az 1849. július 14-i szegedi magyar–román egyezmény, a
Projet de pacification a román túlsúlyú megyékben garantálta az anyanyelv használatát,
akárcsak a nemzetőrségben, minden iskolában, bíróságon; s a legfontosabb az, hogy
elismeri: a románok “külön nemzetiséget képeznek”. Egyik egyházuk, a görögkeleti,
teljesen függetlenné, patriarchátussá válik. Ezek a pontozatok együtt — kimondatlanul
20
Uo. 200 oldal. 21
Ruszoly József: Az 1849. július 28-i nemzetiségi törvény és a közép-európai alkotmányfejlődés
Jogtörténeti szemle: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékének
közleményei, 2007. IX. évfolyam 1. szám 58. oldal
16
— a területi autonómia alapját jelentették.”22
Az ún. 1849-es nemzetiségi törvény
lehetővé tette a nemzetiségeknek hogy, a vármegyékben az igazgatásban is
használhassák az anyanyelvüket illetve hivatalos ügyek intézésénél is. Továbbá a
törvény utolsó pontjában rendelkeztek arról is, hogy aki leteszi a fegyvert, az
amnesztiában is részesül.
Erről a következőt írja Szász Zoltán: „Ez a határozat volt az a maximum, ameddig a
szorongatottság kényszere és az önvizsgálat következményeként a szabadságharc
politikai vezérkara önmaga feladása nélkül eljutott. Jelentőségét növeli, hogy
hiányzanak belőle a politikai képmutatás elemei, s összeurópai vonatkozásban is
példamutató alkotás. Megvalósítására már nem volt idő, de azért hivatalosan is
közismertté vált.”23
Ebben az időszakban született meg a zsidók emancipációjáról szóló
törvény, amely csupán néhány paragrafusból állt. A törvény értelmében a zsidó vallású
személyek szabadon házasodhattak, ugyanazokkal a jogokkal rendelkeztek, mint
bármely más állampolgár az országban. Fontos még a törvényben, hogy a vallási
ügyeket, a zsidó főpapok konferenciája fogja végezni. Szász Zoltánnak a törvényről a
következő a véleménye: „Ez a törvény sem volt tökéletes alkotás, nem mondta ki az
izraelita vallás bevett felekezeti jellegét, de ez is egy fordulatot jelzett a forradalom és a
szabadságharc megpróbáltatásait átélő társadalom elitjének gondolkodásában.
Reformkori adósságot törlesztett, s az utókornak mutatott irányt. Valójában abba a
reformkorban kialakított jogkiterjesztő és asszimiláló nemzeti-liberális politikai
célkitűzésrendszerbe illeszkedett, amelyet az 1848–1849. évi polgárháború, a nagy
nemzetiségek (szlovákok, románok, szerbek) önállósodása ugyan nem engedett
realizálódni, de a kisebb etnikumok esetében, a svábok, zsidók vagy a szórványban élő
szlovákok, románok körében a magyarsággal való politikai-érzelmi azonosulás, egyfajta
homogenizáció, a liberálisok által várt módon megindult-végbement.”24
Az 1849. évi VIII. törvény a szabadságharc vége miatt sosem lett hatályos és
alkalmazott jogszabály, viszont megteremtette a későbbi korok nemzetiségi törvényeinek
alapját. Biztosította volna a magyarországi nemzetiségek szabad nyelvhasználatát, jogaik
tiszteletben tartását. E törvény alapján született meg a kiegyezéskor 1868-ban az Eötvös
József nevével fémjelzett nemzetiségi törvény.
22
Szász Zoltán: A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom. Történelmi szemle, XL. Évfolyam 1998.
3-4. szám, 200 oldal. 23
Uo. 201 24
Uo. 203 oldal.
17
4. A nemzetiségek helyzete 1867-1918 között
A 1848-as forradalom és szabadságharc után mind a magyarok, mind az ország
területén élő nemzetiségek, melyek segítették az osztrák császári hadakat vagy nem, a
bécsi udvar nem teljesítette követelésüket vagy csak részben. Az országot újra
darabokra osztották, semmisnek tekintették Erdély és Magyarország unióját. Egyedül a
horvátok illetve a szerbek követelése teljesült. Horvátország és Szlavónia különálló
autonóm terület maradt, mint a forradalom előtt, illetve Ferenc József császár és király
létrehozta a szerbek számára egy autonóm területet, a Szerb Vajdaságot és Temesi
Bánságot 1849-ben. 1850-ben a katonai kormányzatot Alexander Bach nevéhez fűződő
Bach-korszak, amely polgári kormányzat volt, megszüntette a Szerb Vajdaság és
Temesi Bánság területi függetlenségét, és a terület a magyar közigazgatás szerves részét
képezte. Az osztrák katonai kudarcok után kezdődött meg a bécsi udvar felől a
tapogatózás, hogy előkészítsék az osztrák-magyar kiegyezést, amire 1867-ben került
sor, miután az uralkodó, Ferenc József kinevezte az id. gróf Andrássy Gyula (1823-
1890) vezette Andrássy kormányt, majd még ugyanezen évben magyar királlyá
koronázták Ferenc Józsefet és királynévé Erzsébet királynét. Mindezek után
kezdődhetett meg az országunk területén élő nemzetiségekkel a megbékélés.
18
4.1 A horvát-magyar kiegyezés
1. kép
Horvát-Szlavonország területe
(http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/4/48/Croatia-Slavonia-Kingdom-of-Hungary.png)
Az Andrássy kormány egyik legjelentősebb sikere a kiegyezés tető alá hozása után a
horvát-magyar kiegyezés megszervezése volt. A horvátok az 1848-as szabadságharc és
forradalom idején a horvátok Josip Jelačić vezetésével Magyarország ellen fordult. A
horvát nemzet mindig is egyfajta autonómiával rendelkezett a Magyar Királyságon belül,
élén a király által kinevezett bánnal. Horvátország 1091-ben került magyar fennhatóság
alá, miután a horvát király meghalt, és nem hagyott hátra törvényes örököst. Árpádházi
Szent László (1046-1095) elfoglalta egykori sógora helyét, és királlyá koronáztatta
magát. Horvátország területe nem volt azonban egységes, a nyugati részét nevezték
Horvátországnak, a keleti felét Szlavóniának, illetve a déli és nyugati területeken a török
hódoltság után határőrezredeket állítottak fel, amelyet Határőrvidéknek neveztek, illetve
volt még Dalmácia területe, amely akkor osztrák fennhatóság alatt volt, nem a magyar
szent korona felségterülete volt.
A horvátok célja a Monarchián belül egy önálló horvát állam létrehozása volt, amely
egyesítette volna ezeket a területeket. Már a kiegyezés előtt is megkezdődtek a
tárgyalások a magyar és horvát fél között, erről így ír Ress Imre: „A cenzúra
ellenőrzésétől lassan megszabaduló nyilvánosság a mérvadó politikusok mind magyar,
mind horvát oldalon az állami különállást, a nemzeti autonómiát biztosító régi történelmi
19
alkotmány és az 1848-ban elért államjogi vívmányok életbe léptetése mellett foglaltak
állást.”25
Az osztrák-magyar kiegyezést követően megkezdődött a magyar és a horvát fél
tárgyalása. Mind a magyar, mind a horvát fél magáénak követelte Fiume városát, a fontos
kikötővárost, illetve a magyar fél igényt tartott Szlavóniára. Szlavónia területének nagy
részén a török hódoltság előtt magyarok éltek, de az előrehatoló törökök vagy elűzték
innen az itt lakókat vagy lemészárolták. A területet később főleg horvát és szerb telepesek
népesítették be a karlócai béke után (1699). Végül a felek megállapodtak abban, hogy a
Magyar Királyság lemond Szlavónia területéről, viszont Fiume a Magyar Királyság része
marad, mint különálló terület, élén a mindenkori kormányzóval.
Az 1868. évi XXX. törvénycikk tartalmazta Horvát-Szlavónország és a Magyar
Királyság közjogi viszonyát. A törvény preambulumában megfogalmazódik, hogy
Magyarország és Horvátország egy közös államot alkotnak, ezáltal egységesek és
elválaszthatatlanak: „Miután Horvát- és Szlavonországok századok óta, mind jogilag,
mind tettleg, Sz.-István koronájához tartoztak, s a sanctio pragmaticában is ki van
mondva, hogy a magyar korona országai is elválaszthatatlanok egymástól”. Az első
három paragrafusban a közjogi viszonyok vannak szabályozva. Az államfő a mindenkori
magyar király és osztrák császár, akit a Szent koronával koronáznak. Rendelkezik még a
koronázási oklevélről is, miszerint nem csak magyarul kell kiállítani, hanem horvát
nyelven is.
Mindezek után a 32.-49. §-ban a királyság autonómiájáról van szó, meghatározza
tovább, hogy a Budapesten székhelyű közös Országgyűlésbe 29 képviselőt delegálhat,
továbbá az Országgyűlés Főrendiházába 2 képviselőt delegálhat. Mindezek mellet a
kormányban lenni kell egy Horvát-szlavón tárca nélküli miniszternek is. Ezek után a
királyság legfontosabb közjogi méltóságáról a bánról esik szó az 50.-55. §-ban. A bánt a
magyar kormány javasolja és a közös uralkodó nevezi ki, aki a horvát országgyűlésnek
felel és a budapesti országgyűlés főrendiházi tagja lesz. Az 55.-60. § között a
nyelvhasználatról esik szó, ahol meghatározásra került, hogy a törvények horvát nyelven
hozandóak, illetve a felküldött törvényeket a mindenkori uralkodó (osztrák császár,
magyar király) szentesítése után horvát nyelven kihirdetendő. Szó esik a közös
minisztérium által küldött beadványokról is.
Meghatározza a törvény, hogy a minisztérium és a horvát-szlavón kormány azt a
nyelvet használja, amelyet a másik szerv használt. A 61.-64. § esik szó a nemzeti
25
Ress Imre: Horvát-magyar összecsapás és kiegyezés (1848-1868) : Nemzeti érdekek és Habsburg-
központosítás História, XXXI. évfolyam 2011.évi 5-6. szám 50 oldal.
20
lobogóról, a nemzeti címerről. Szó esik ezeknek alkalmazásáról is, hogy mikor kell és
hogyan használni a horvát-szlavón lobogót illetve a címert, illetve a közös pénzeken is fel
kell tüntetni Horvát-Szlavónország királyi címét is. A 65.-66. § –ban a területről esik szó,
amely felett az államalakulat rendelkezni fog. A törvény felsorolja, mely területeket
csatolják Horvát-Szlavónországhoz, illetve szó esik Dalmáciáról is. Dalmácia ekkor az
Osztrák Császárság egyik koronatartománya volt.
A törvény készítői figyelembe vették azt az lehetőséget is, hogyha Dalmácia Szent-
István koronája alatt akar majd egyesülni Horvát-Szlavónországgal. Erről így rendelkezik
a 65. §: „Horvát-Szlavonországok területi épségét Magyarország elismeri s annak
kiegészitését előmozditani igérkezik. Különösen sürgetni fogja ezentul is, hogy a
határőrvidék azon része, mely Horvát-Szlavonországhoz tartozik, s a határőrvidéken levő
katonai községek ez országokkal, valamint törvényhozási, ugy közigazgatási és
törvénykezési tekintetben is egyesittessenek, s mint eddig is számos izben felszólalt ez
ügyben, ezentul is követelni fogja a magyar szent korona jogán Dalmatia
visszacsatolását, követelni fogja annak Horvátországhoz kapcsolását. E visszacsatolás
föltételeire nézve azonban Dalmatia is meghallgatandó."
A 66. §-ban meghatározza a törvény, hogy mely területek alkotják az államalakulatot:
„Az előbbi szakasz értelmében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok területéhez
tartozóknak ismertetnek el:
1. Mindazon terület, mely jelenleg Buccari városával és kerületével együtt Fiume
vármegyéhez tartozik, Fiume város és kerülete kivételével, a mely város, kikötő és
kerület a magyar koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae
adnexum corpus) képez, s a melynek, mint ilyennek, külön autonomiájára s erre
vonatkozó törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve, Magyarország országgyülése
s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülése és Fiume városa közt, küldöttségi
tárgyalások utján, közös egyetértéssel lesz megállapodás eszközlendő.
2. Zágrábmegye, Zágráb és Károlyváros városokkal és a turmezei szabad kerülettel;
3. Varasdmegye Varasd várossal;
4. Körösmegye Körös várossal;
5. Pozsegamegye Pozsega várossal;
6. Verőczemegye Eszék városával;
7. Szerémmegye;
továbbá a következő határőrezredek:
1. likkai,
21
2. ottocsányi,
3. ogulini,
4. szluini,
5. első báni,
6. második báni,
7. varazsd-körösi,
8. varazsd-szentgyörgyi,
9. gradiskai,
10. broodi,
11. péterváradi;
végre a mostani Dalmatia.
Az utolsó 3. §-ban dekralálja a törvény, hogy ezzel a jogszabállyal nem lehet egyik
korábbi vagy későbbi jogszabály ellentétes, ezek érvényüket vesztik a törvény kihirdetése
után. Viszont amely jogszabályokat nem érinti a törvény hatálya, azok hatályban is
maradnak. A 70. §-ban a törvény kimondja, hogy ez a Magyar Királyság illetve Horvát-
Szlavónország közös alaptörvénye, ezt egyik országgyűlés se tárgyalhatja külön-külön
illetve nem is mondhatja fel, s változtathatja meg. A törvény rendezte így a horvát-
magyar közjogi helyzetet, ám nem teljesen oldotta meg azt. Erről így ír Magyar Zoltán:
„Az osztrák–magyar-kiegyezés alszerződéseként történt a horvát–magyar-kiegyezés is. A
történészek egyetértettek abban, hogy a horvátok számára ez nem volt kielégítő, mert az
elismert nemzetiségi autonómia dacára, gazdaságilag és pénzügyileg Zágráb Budapesttől
függött.”26
A horvátok külön államalkotó nemzetnek való elismerése, az első komoly lépés volt
hazánk nemzetiségi politikájában. Egyedül a horvát nemzet kapott olyan jogosultságokat
a Magyar Királyságban, hogy belső autonómiával rendelkezett, amibe Magyarország nem
szólhatott bele. Ezt az ír vezetők ebben az időszakban követendő példának vették, hiszen
szerették volna, ha Írország hasonlóan Horvát-Szlavónországhoz egy belső autonómiával
rendelkezhetett volna, azonban ez nem valósult meg. Ez a törvény példaként szolgálhatott
más nemzetiségek számára szerte Európában, akik azért küzdöttek, hogy elismerhessék
őket és autonómiával rendelkezhessenek.
26
Magyar Zoltán: Horvát-magyar viszonyok, 1102-1918 Klió: történettudományi szemléző folyóirat 2006.
XV. Évfolyam 2006. évi 2. szám 36 oldal.
22
4.2 Az 1868.évi nemzetiségi törvény
A horvát-magyar kiegyezés után a magyar kormány vallás- és közoktatási minisztere
Eötvös József (1813-1871) vezetésével megkezdődött az ország területén élő
nemzetiségekkel való megbékélés. Ennek jegyében alkotta meg az 1868. évi XLIV.
törvénycikket, amely tartalmazta a nemzetiségek jogait, kötelezettségeit valamint a
szabad nyelvhasználatot is. Eötvös-féle törvény nagyon liberális törvény volt és Európa
szerte meghatározó is. Erről így ír Demeter Attila: „Eötvös javaslatának sajátossága
abban áll, hogy az önkormányzatiság intézményesítésében és a nyelvkülönbségek
fenntartásában nem apellált volna a nemzeti vagy nemzetiségi elvre.”27
A törvény elején kifejezésre van juttatva az, hogy az összes magyar állampolgár
nemzetiségi kilététől függetlenül az egységes magyar nemzet tagja: „Minthogy
Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben
egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon
minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja;”. A törvény 1-6.§
között a törvényhozói illetve a közigazgatási szervek (helyhatóságok) nyelvhasználatáról
rendelkezik a törvény. Dekralálja a törvénycikk, hogy törvényeket csakis a hivatalos
államnyelven hozhatja meg: „A nemzet politikai egységénél fogva Magyarország
államnyelve a magyar levén, a magyar országgyülés tanácskozásai s ügykezelési nyelve
ezentúl is egyedül a magyar; a törvények magyar nyelven alkottatnak, de az országban
lakó minden más nemzetiség nyelvén is hiteles fordításban kiadandók; az ország
kormányának hivatalos nyelve a kormányzat minden ágazatában ezentúl is a magyar.”
Meghatározza, azokat az esetköröket, amikor a nemzetiségek használhatják nyelveiket,
így ott lehetséges az államigazgatásban használni a nemzetiségek nyelvét, ahol minimum
20%-a kéri ezt a 2. § tartalmazza: „ A törvényhatóságok jegyzőkönyvei az állam
hivatalos nyelvén vitetnek; de vitethetnek e mellett mindazon nyelven is, a melyet a
törvényhatóságot képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egy ötödrésze
jegyzőkönyvi nyelvül óhajt. A különböző szövegekben mutatkozó eltérések eseteiben a
magyar szöveg a szabályozó.” Ezzel a törvény megteremti annak lehetőségét, hogy a
magyaron kívül akár saját anyanyelvüket is használhassák hivatalos ügyek intézése során
a nemzetiségek. A 7-13.§ között a bírói gyakorlatban tehát az igazságszolgáltatás
nyelvhasználatát szabályozza a törvény. Meghatározza azokat az eseteket a törvény itt is,
27
Demeter Attila: Nemzet és nemzetiség Eötvös József felfogásában Pro minoritate 2006. Tél 116 oldal.
23
hogy mikor használhatják a nemzetiségek anyanyelvüket. A 7. § a következőket mondja
ki: „ Az ország minden lakosa azon esetben, a melyekben ügyvéd közbejötte nélkül akár
felperesi, akár alperesi, akár folyamodó minőségben, személyesen, vagy megbizott által
veszi és veheti igénybe a törvény ótalmát, és a biró segélyét:
a) saját községi birósága előtt anyanyelvét;
b) más községi birósága előtt saját község ügykezelési, vagy jegyzőkönyvi nyelvét;
c) saját járási birósága előtt saját községének ügykezelési vagy jegyzőkönyvi
nyelvét;
d) más biróságok előtt, akár legyenek azok saját törvényhatóságának, akár pedig
más törvényhatóságnak biróságai, azon törvényhatóság jegyzőkönyvi nyelvét
használhatja, a melyhez az illető biróság tartozik.” A törvény továbbá meghatározza a
bírói intézkedést is azokban az esetekben, ahol a fontosabb iratok olyan nyelven vannak
vezetve, ahol a szembenálló felek nem ismerik, nem értik az adott nyelvet: „Szintúgy
tartozik a biró a felek előtt megmagyarázni s illetőleg tolmácsoltatni a per fontosabb
okmányait is, ha ezek olyan nyelven volnának szerkesztve, melyet a perben álló felek
egyike vagy másika nem ért.” A törvény kitér továbbá az egyházi bíróságokra is,
miszerint az egyházi bíróságoknak szabad nyelvhasználatot biztosít, tehát bármely
nyelven folytathatják le az ügyeket: 10. § Az egyházi biróságok maguk határozzák meg
ügykezelési nyelvöket”. Viszont a magasabb rendű egyházi ügyeket intéző
testületeknek használniuk kell a magyar államnyelvet is: „15. § A felsőbb egyházi
testületek és hatóságok önmaguk állapítják meg a tanácskozás, a jegyzőkönyv, az
ügyvitel és egyházközségeikkel való érintkezés nyelvét. Ha ez nem az állam hivatalos
nyelve volna: az állami felügyelet szempontjából a jegyzőkönyvek egyszersmind az
állam hivatalos nyelvén is hiteles fordításban felterjesztendők.
Ha különböző egyházak s egyházi felsőbb hatóságok érintkeznek egymással, vagy
az állam hivatalos nyelvét, vagy azon egyháznak nyelvét használják, amellyel
érintkeznek„. Ezután a 17-19.§-ban az oktatási intézményeken belüli nyelvhasználatról
esik szó. A tanítási nyelv meghatározása az állami alapfokú oktatási intézményeknél a
mindenkori vallás- és közoktatási miniszter feladata volt, akkor, ha erről jogszabály
(törvény) nem rendelkezett. Meghatározza az állami célt is a nyelvhasználat
gyakorlásában a 17.§-ban: „…De a közoktatás sikere, a közművelődés és közjólét
szempontjából az államnak is legfőbb czélja levén; köteles ez az állami tanintézetekben
a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb
tömegekben együtt élő polgárai az általok lakott vidékek közelében anyanyelvökön
24
képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik.”
Ezáltal a nemzetiségek használhatták és tanulhatták saját nyelvüket azokon a
területeken, ahol éltek. Ennek köszönhetően virágzásnak indulhatott a nemzetiségek
kultúrája, irodalma és művészete valamint politikai élete.
A közép illetve felsőoktatásban is használhatták nyelvüket a diákok illetve a
hallgatók, viszont az egyetemeken a magyar volt a használatos nyelv. A törvény 26. §-
ben a nemzetiségek számára lehetőséget biztosít, hogy alap- és középfokú oktatási
intézményeket hozhassanak létre, ezáltal is erősítve a kulturális és nyelvi
autonómiájukat, erről így ír a 26. §: „Valamint eddig is jogában állott bármely
nemzetiségű egyes honpolgárnak épen úgy, mint a községeknek, egyházaknak, egyház-
községeknek: úgy ezentúl is jogában áll saját erejökkel, vagy társulás útján alsó, közép
és felső tanodákat felállítani. E végből, s a nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar-
és kereskedelem előmozdítására szolgáló más intézetek felállítása végett is, az egyes
honpolgárok az állam törvényszabta felügyelete alatt társulatokba, vagy egyletekbe
összeállhatnak, és összeállván szabályokat alkothatnak, az államkormány által
helybenhagyott szabályok értelmében eljárhatnak, pénzalapot gyüjthetnek, és azt, ugyan
az államkormány felügyelete alatt nemzetiségi törvényes igényeiknek is megfelelően
kezelhetik. Az ilyen módon létrejött művelődési és egyéb intézetek - az iskolák azonban
a közoktatást szabályozó törvény rendeleteinek megtartása mellett, - az állam hasonló
természetű s ugyanazon fokú intézeteivel egyenjogúak. A magán intézetek és egyletek
nyelvét az alapítók határozzák meg.„ A 27. §-ban a nemzetiségi anyanyelvűek hivatalt
is tölthettek be, nem volt kizáró ok, sőt a nemzetiségi nyelvet beszélőket kell
alkalmazniuk a helyhatóságoknak illetve vármegyéknek, hogy az ügyintézés még
könnyebben és hatékonyan működjön. A 29. §-ban a törvény dekralálja, hogy e törvény
hatálya nem terjed Horvát-Szlavónországra, mivel ugyanebben az évben a horvát illetve
magyar nemzet kiegyezett, ezzel létrehozta a belső autonómiával rendelkező
államalakulatot a Magyar Királyságon belül.
Ez a nemzetiségi törvény volt az első igazán jelentős nemzetiségi törvény
Magyarország életében, hiszen garantálta a nemzetiségek saját anyanyelvének
használatát bizonyos megkötéssel, mégis korszakalkotó volt a törvény. Alapja a 1849.
évi VIII. törvény volt, amely túlkésőn született meg, így nem volt idő a tényleges
alkalmazására. Maga a kor legnagyobb politikusa, Deák Ferenc is támogatta a törvényt.
Erről így ír Gángó Gábor: „Deák a nemzetről mint politikai közösségről beszél, ám ezt
nem fejti ki. Bevonta a magyar politikai közösségbe a nem magyar ajkú lakosságot, és
25
fenntartotta annak a lehetőségét, hogy a nemzetiségek külön kulturális identitással
rendelkezzenek.”28
A törvény rendelkezéseit azonban, a későbbi idők politikai vezetése
nem tartotta be. A politikai vezetés megpróbálkozott az erőszakos magyarosítással,
hogy a magyarság lélekszáma minél nagyobb legyen.
Ha a törvény rendelkezéseit az Eötvös József utáni politikai vezetés betartotta volna,
akkor a hazai nemzetiségekkel is sokkal szívélyesebb kapcsolatot tudtunk volna
kialakítani. Akár a Trianoni békeszerződés sem lett volna ilyen mértékű, ha megfelelő
lett volna a viszonyunk nemzetiségeinnek.
4.3 A magyarosítást elősegítő törvények
A politikai helyzetben változások álltak be, ennek hatása az 1879. évi XVIII.
törvénycikk a magyar nyelv tanításáról a népoktatási intézményekben. A törvény
bevezette a magyar nyelv kötelező oktatását a népiskolákban és meghatározta, hogy
milyen óraszámban kell oktatni a magyar nyelvet. A törvény a következőt mondja ki az
1. §-ban: „1. § Minden, akár felekezeti, akár másnemű oly tanitó-képző intézetben, a
melyben a tanitás nyelve nem a magyar, a magyar nyelv, mint már az 1868: XXXVIII.
tc. rendelete szerint is ez intézetekben köteles tantárgy, oly óraszámmal tanitandó, hogy
azt az egész tanfolyam alatt minden tanitójelölt beszédben és irásban elsajátithassa.”
Ez volt az első lépés a magyarosítás felé vezető úton, amelyben próbálták a
nemzetiségek létszámát csökkenteni. A magyar politikai vezetés úgy gondolta, hogy ha
az iskolákban kötelezővé teszik a magyar nyelv tanítását, akkor a nemzetiségi
gyermekek előbb-utóbb el fognak magyarosodni. A törvény, így ellent mond az Eötvös
József által vallott liberális nézetekkel, helyette a nacionalizmus felé fordul a magyar
politika és a nemzetállam koncepcióját próbálta megvalósítani. Erről így ír Szarka
László: „Ennek megfelelően Apponyi – a Deák–Eötvös-féle felfogás híveként –
biztosítani kívánta a nem magyar nemzetiségek nyelvi-kulturális jogait, de elutasította a
kollektív jogok, a külön közjogi státus iránti igényeiket. A Tisza-korszak módosult
nemzetiségpolitikai súlypontjait és a liberális magyar nacionalizmus régi nyelvpolitikai
törekvésének felerősödését jelezte viszont a már 1892-ben előtérbe került magyar
államnyelvi program.” 29
28
Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei Korunk, 2009. XX. Évfolyam 5. szám 13 oldal. 29
Szarka László: Modernizáció és magyarosítás Korunk XVIII. évfolyam 12. szám 30. oldal
26
A magyarosítás azonban nem a legjobb ütemben haladt, a századfordulóra se
emelkedett meg a magyarság aránya, hogy a nemzetállami koncepciót megvalósítsák,
így 1907-ben az Országgyűlés elfogadta az ún. Lex Apponyi névre hallgató törvény,
amely kötelezővé teszi a magyar nyelvű oktatást minden iskolában függetlenül, hogy
állami vagy egyházi esetleg magánkézben van az oktatási intézmény. Erről a törvény
19. § esik szó, hogy milyen követelményei vannak a törvénynek: „19. § A nem magyar
tanitási nyelvü elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a
magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában a vallás- és
közoktatásügyi minister által a hitfelekezeti iskolafentartó meghallgatásával
megállapitott tanitási terv szerint és kijelölt óraszámban oly mérvben tanitandó, hogy a
nem magyar anyanyelvü gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait
magyarul élőszóval és irásban érthetően ki tudja fejezni.„. Azaz a nemzetiségi
gyermekekből „próbálták kiverni” a nemzetiségi tudatot. A törvény nagyon fontosnak
tartotta, hogy a magyar nyelvet ismerjék az oktatási rendszerbe bekerülő diákok, így ha
nem megfelelő módon tanították a magyar nyelvet vagy elmulasztották, a tanító tanár
ellen fegyelmi eljárást is lehetett kezdeményezni, erről így rendelkezik a törvény.: „Ha
a fegyelmi vizsgálat során megállapittatik, hogy a magyar nyelv tanitásában tapasztalt
eredménytelenségnek nem a tanitó szándékos mulasztása, hanem képességének
fogyatékos volta az oka, ezen esetben az illető tanitó, a mennyiben az orsz. tanitói
nyugdijintézetnek tagja, nyugdijazandó, illetőleg végkielégitéssel látandó el. Ha pedig
nem volna tagja az orsz. tanitói nyugdijintézetnek, az iskolafentartó köteles a tanitó
mellé törvényes képesitéssel biró segédtanitót alkalmazni.”
A világháború előestéjén 1912-ben jelent meg egy cikk a Nyugat című folyóiratban,
Jancsó Károly írta, A vármegye és a nemzetiségek címmel. Az akkori nemzetiségi
politikát a következőképpen írja le:” Magyarországon pedig a mai viszonyok között a
vezetők nemzetiségi politikája, bár annak eredménytelenségét be kell látnunk, más nem
lehet. Két oka van e körülménynek. Egyik, mert az ország politikailag még mindig a
feudális szervezet korát éli, az uralkodó földbirtokos osztálynak pedig az egész világon
mindenütt ilyen volt a nemzetiségi politikája. Másik oka pedig, hogy a nemzetiségi nép
nagy részében még igen elmaradt gazdasági és kulturális viszonyok közt él.
Nemzetiségi öntudata a tömegnek alig van, mely őt a szervezettség révén jogainak
27
számottevő harcosává tenné.”30 Jancsó Károly a feudális viszonyokat és azt ezt
támogató földbirtok arisztokráciát, aki a politikai hatalmat gyakorolta tekintette ennek a
politikának a fő bűnbakjának. Mint később kiderült, hogy igaza volt. Ha nem ezt az
erőszakos asszimilációt folytattuk volna, akkor a hazai nemzetiségekkel is jobb lett
volna a viszonyunk.
5. Nemzetiségek 1920-1945
5.1 A Numerus Clausus
2. kép
A Trianoni béke következménye
(http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d3/Trianon_consequences.png)
A világháborút követően Magyarország politikai anarchiába süllyedt és katonailag is
megtépázott lett. 1918-1920 között több kormány próbálta és több politikai csoport
próbálkozott az országot stabilizálni, egyedül Horthy Miklós vezette erők és az általa
vezetett Nemzeti Hadseregnek sikerült ez a feladat. 1920 januárjában megtartott
választások után megkezdődhetett a békekötés az antanthatalmakkal. Végül országunk
30 Jancsó Károly: A vármegye és a nemzetiségek Nyugat 1912. V. évfolyam, 9. szám 778 oldal.
28
1920. június 4-én megkötötték a Trianoni békeszerződést. A trianoni békediktátum
következtében hazánk elvesztette lakosságának több mint 50%-t és területének 2/3-t. Ez
hatalmas csapást jelentett az ország gazdaságának, moráljának és magának a
társadalomnak is. Az új határok által létrejött ún. „csonka Magyarország” lakosságának
döntő többségét magyarok alkották, kisebb részben főként németek, románok, szlovákok,
szerbek és horvátok. A határok azonban nem voltak igazságosak, hiszen még így is több
mint 3,5 millió magyar nemzetiségű került az új határok mögé.
Azért foglalkozok szakdolgozatomban a zsidóságokat érintő törvényekkel, mert a 32.
oldalon lévő táblázatban, a zsidóságot is önálló nemzetiségnek tűntették fel 1941-ben.
Másrészt a trianoni határok beálltával úgy vélem az 1868. évi XLIV. törvény alkalmazásait
nem volt célszerű használni, a 2. kép jól mutatja, hogy országunk nemzetállam lett. Ebben
a helyzetben nem volt szükség új nemzetiségi törvényt készíteni, hiszen országunk
lakosságának kb. a 90%-a magyar anyanyelvű volt és nem voltak összefüggő nemzetiségek
által lakott területek a csonka országban. A két világháború közti időszakban inkább a
zsidóságot lehetne nevezni így nemzetiségnek, akiket az ún. zsidótörvények hátrányosan
érintették, hiszen korlátozták alkotmányos jogaikat, mint például a munkához való jogukat
vagy az oktatáshoz való jogukat.
1920-ban a gróf Teleki Pál vezette első Teleki kormány alkotta meg az ún. „numerus
clausus” vagyis magyarul Zárt szám nevezetű törvényt, amit a felsőoktatási intézményekbe
felvételizőket érintette, legfőképpen a nemzetiségeket és az izraelita vallású honpolgárokat.
Erről az 1920.évi XXV. törvénycikk 3. § így rendelkezik: „…Az engedély
megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől
a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az
ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a
hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de
legalább kitegye annak kilenctizedrészét.” Ez azt jelentette, hogy az egyetemek bizonyos
karain csak meghatározott létszámban lehettek jelen. Ebben az esetben a nemzetiségek
csak bizonyos %-kát tehették ki az egyetemi létszámban. Új fogalom is került a
törvénybe, mégpedig a „népfajok”. E kategória alá esett a magyarországi zsidó lakosság.
A zsidó lakosságot az 1880-as években emancipálták, így a népszámlálásokban is csak,
mint vallási felekezet jelentek meg. Ezzel ellentétben a mint látjuk a ’20-as évekre már
újra mint „népfaj” kerül kimutatásra. Továbbá a törvény 1. § meghatározza, mely karokat
érinti a törvény: „A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi
közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak
29
oly egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül
megbízhatók és csak oly számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható.” A kvótát
végül 1928-ban a gróf Bethlen István vezette kormány eltávolította.
Véleményem szerint ez a törvény megalkotása és végrehajtása nem volt európai,
hiszen korlátozta a nemzetiségek, de elsősorban a zsidók felsőoktatásba való bekerülését,
hogy kvótát állított fel. A törvény rendelkezései nem állnak összhangba a nemzeti és
etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény illetve a nemzetiségek jogairól szóló
törvénnyel, hiszen ez szűkítette a nemzetiségek, de legelsősorban a zsidók oktatáshoz
való jogát. Diszkriminálta is őket, hogy nem engedte őket, hogy felsőoktatási
intézményben tanulhassanak. A törvényt végül megváltoztatták, így újra szabadon
felvételizhettek főleg a zsidók.
5.2 Az első zsidótörvény
Az 1929-es nagy gazdasági világválság a világ összes országát érintette, mint
politikailag, mint gazdaságilag, így Magyarországot is. Gömbös Gyulától kezdve a
politika folyamatosan jobbra tolódik, ez akkor erősödött meg még jobban, amikor 1936-
ban a náci Németország bekebelezte Ausztriát, így közvetlenül határos lett országunk
Németországgal. Azért tárgyalom szintén ezt a törvényt, mert ez már nyíltan a zsidóság
ellen irányuló jogszabály volt, nem úgy, mint a Numerus Clausus, ez csak a zsidóságot
érintette. A magyarországi nemzetiségeket a törvény nem érintette, nem rendelkezett
róluk. Ladányi Andor erről így ír: „A memorandum hangsúlyozta, hogy Magyarország
történelmi céljait csak gyors fegyverkezéssel lehet elérni, és sürgette a zsidókérdés
megoldását. Az utóbbival kapcsolatban követeléseik között szerepelt a zsidó befolyás
visszaszorítása a gazdasági életben és olyan törvény meghozatala, amely véget vet a
zsidó befolyásnak a sajtóban, a színházi életben, a filmgyártásban és más kulturális
tevékenységek terén.” 31
Az első zsidótörvényt is ebben az időben alkották meg. Ez volt az 1938. évi XV.
törvénycikk. Ez a törvény a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb
biztosításáról szóló törvény volt, amelyben először bizonyos munkák és
munkakörökben állapítottak meg egy kvótát, hogy mekkora arányban lehet zsidó
31
Ladányi Andor: Az első zsidótörvény megszületése (tanulmány) Múlt és jövő 2010. XXI. évfolyam 2.
szám 102-121. oldal
30
vallású személyeket alkalmazni. Ez főleg a művészeti dolgozókat érintette, illetve a
sajtótermékek előállításában részt vevőket és a filmiparban dolgozókat, továbbá az
ügyvédi tevékenységet folytató, mérnöki tevékenységet folytató és orvosi pályán lévő
zsidó vallásúakat. A törvény 3. § meghatározza, hogy hol nem alkalmazhatnak zsidó
vallású személyeket: „3. § A sajtókamarának, úgyszintén a színművészeti és
filmművészeti kamarának tagja csak magyar állampolgár lehet. A tagság egyéb
feltételeit a m. kir. minisztérium rendeletben állapítja meg.” A 4. §-ban a törvény
meghatározza, hogy mennyi lehet maximum a zsidók létszáma illetve hogy ki minősül
zsidónak: „4. § A sajtókamara, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamara
tagjaiul zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai
számának húsz százalékát ne haladja meg.
Ebbe a húsz százalékba nem lehet beleszámítani:
a) a hadirokkantat, a tűzharcost, továbbá hősi halált halt szülőnek gyermekét és a
hadiözvegyet;
b) azt, aki az 1919. évi augusztus hó 1. napja előtt tért át valamely más bevett
felekezetbe és megszakítás nélkül ugyanennek a felekezetnek a tagja;
c) a b) pont alá eső szülőnek olyan leszármazóját, aki nem az izraelita felekezet
tagja.” Tehát itt csakis a zsidó vallású embereket tekintik zsidóknak, nem sorolja ide a
törvény azokat, akik kikeresztelkedtek, továbbá nem számítanak bele a hősi halált halt
szülők gyermekei, és akik 1919. augusztus 1-je után keresztelkedtek ki. A kvótákat
minden esetben a mindenkori magyar királyi vallás- és közoktatási miniszter állapította
meg rendelet alapján. A 7. §-ban esik szó az orvosi, mérnöki és ügyvédi
munkakörökben alkalmazható zsidók létszámáról: „7. § Ügyvédi, mérnöki, orvosi
kamarák tagjaiul a 4. § első bekezdése alá eső személyeket csak olyan arányban lehet
felvenni, hogy számuk az összes tagok számának húsz százalékát ne haladja meg.
Mindaddig, amíg az egyéb kamarai tagok arányszáma az összes tagok számának
nyolcvan százalékát el nem éri, a 4. § első bekezdése alá eső személyt a kamara csupán
az újonnan felvett tagok öt százaléka erejéig vehet fel. Az illetékes miniszter a kamara
felterjesztésére indokolt esetben közérdekből kivételt tehet. A 4. § második bekezdését
a jelen § esetében is meglehetősen alkalmazni kell.” Minden esetben a betöltött
munkakörökben a zsidók a 20%-t tehették ki maximum.
Az első zsidótörvény volt a kezdete a magyarországi zsidóságnak az alkotmányos
jogaiktól való megfosztásának. Eltérően a Numerus Clausus-tól itt már nemcsak a
felsőoktatásban vezettek be kvótát. A törvény meghatározta mely szakmákban hány
31
százalék lehet a zsidók aránya. A jelenlegi alkotmányunkkal (Alaptörvény)
ellentételesek voltak ezek a rendelkezések, hiszen csorbította a zsidóság alkotmányosan
garantált jogait. Ez főként a nácizmus erősödésének következményeként jöhetett létre
ilyen törvény Magyarországon.
5.3 A második zsidótörvény
Egy ével később megszületett a világháború árnyéka előtt az ún. második
zsidótörvény. Ez a törvény sokkal jobban szélesítette a zsidók körét, továbbá korlátozta
munkavállalásukat is sokkal jobban, mint az előző évben meghozott ún. első
zsidótörvény. Ez volt az 1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági
térfoglalásának korlátozásáról. A törvény az 1. §-ban megállapítja, hogy ki minősül
zsidónak a törvény rendelkezéseit tekintve: „A jelen törvény alkalmazása
szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga, vagy akinek legalább egyik
szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor
az izraelita hitfelekezet tagja vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita
hitfelekezet tagja volt úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után
született ivadékait.” Majd ugyan itt felsorolja azokat az esetköröket, amikor a törvény
paragrafusai nem vonatkoznak.
Ezek ugyanazok, mint az egy évvel korábbi törvényben megállapított mentességek.
Szűkítette a zsidó polgárok állampolgársághoz való jogát is a törvény, ezáltal a zsidóság
jogait a törvény egyre jobban szűkítette. Erről így rendelkezik a 3. §: „Honosítás,
házasságkötés vagy törvényesítés által zsidó magyar állampolgárságot nem szerezhet.”.
A 4. § és 5. §-ban a zsidók állami szereplését korlátozza a törvény e szerint zsidó nem
lehet tagja az Országgyűlés Felsőházának illetve nem vállalhat munkát az
államigazgatás területén. Erről így rendelkezik a 4. § és 5. §: „4. § Zsidót nem lehet az
országgyűlés felsőházának tagjává megválasztani, kivéve az izraelita hitfelekezet
képviseletére hivatott lelkészeket.
„Tisztviselőként vagy egyéb alkalmazottként zsidó nem léphet az állam,
törvényhatóság, község, úgyszintén bármely más köztestület, közintézet vagy közüzem
szolgálatába. Ez a rendelkezés a társadalombiztosító intézetek szerződött és
ideiglenesen megbízott orvosaira is irányadó. A biztosító intézet elnöke az intézet zsidó
szerződött orvosainak szerződéses jogviszonyát egy évi felmondással megszüntetheti.”
Ezt írja le az 5. §. Továbbá újra kvótát állítanak a felsőoktatásba jelentkező zsidók
32
számára, amit 1928-ban kivettek már a 1920. évi XXV. törvénycikkből. „Az egyetemek
és a főiskolák első évfolyamára zsidót csak olyan arányban lehet felvenni, hogy a zsidó
hallgatók (növendékek) száma az egyetem vagy a főiskola illető karára (osztályára)
felvett összes hallgatók (növendékek) számának hat százalékát.” Ezt írja a 7. §.
A törvény nem csak a közéleti szerepléseiket, államigazgatási feladatokból való
kizárásról, az egyetemi felvetéli kvótával nehezítette meg a magyarországi
zsidóságokat, hanem gazdasági helyzetüket is. Erről így ír a 14. és 16. §: „14. § Ipar
gyakorlására zsidónak iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt mindaddig nem lehet
kiállítani, amíg az illető községben a zsidóknak kiadott iparigazolványok és
iparengedélyek együttes száma a községben fennálló összes iparigazolványok és
iparengedélyek számának hat százaléka alá nem csökken. A kereskedelem- és
közlekedésügyi, illetőleg az iparügyi miniszter közérdekből kivételt tehet. 16. § Zsidót
az egyébként fennálló korlátozásokra tekintet nélkül lehet összes mezőgazdasági
ingatlanának tulajdonul vagy kishaszonbérletek céljára átengedésére kötelezni.”
Megállapítható tehát, hogy újabb jogaikat korlátozták a zsidóságnak, mint például a
saját tulajdonhoz való jogukat, mivel megfoszthatták anyagi javaiktól is akár. Kiderül
az is, hogy a zsidóság e törvényben foglaltak alapján teljesen megfosztottál jogaiktól,
kirekesztette őket a törvényrendelkezési. A törvény rendelkezései ellentétesek a
jelenlegi nemzetiségi törvénnyel, sőt magával az Alaptörvénnyel is.
33
5.4 A harmadik zsidótörvény
1941-ben született meg végül a zsidóságot érintő ún. harmadik zsidótörvény. Ez a
törvény a házassági jogról szóló törvény kiegészítése 1894. évi XXXI. törvénycikk volt
az 1941. évi XV. törvénycikk. A törvénynek IV. fejezetében foglaltak szerint megtiltja a
zsidó és nem zsidó személyek között a házasságot. A törvény tovább tágítja a zsidók
fogalmát. „A jelen § alkalmazásában zsidó az, akinek legalább két nagyszülője az
izraelita hitfelekezet tagjaként született, úgyszintén - tekintet nélkül származására - az,
aki az izraelita hitfelekezet tagja. Az, akinek két nagyszülője született az izraelita
hitfelekezet tagjaként, nem esik a zsidókkal egy tekintet alá, ha ő maga keresztény
hitfelekezet tagjaként született és az is maradt, s e mellett mind a két szülője
házasságkötésük idejében keresztény hitfelekezet tagja volt. Az ilyen személynek
azonban nemcsak zsidóval, hanem olyan nemzsidóval is tilos házasságot kötnie, akinek
egy vagy két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született.„így a zsidó
kategóriába még többen kerültek bele, mint az előző két törvényben meghatározott
esetkörökből fakadóan. Továbbá a törvény kimondja, hogy keresztény vallású nem köthet
házasságot zsidó vallásúval, ezáltal a zsidó vallású állampolgároknak a házassághoz való
jogaikat is megnyeste a törvény. „Az izraelita hitfelekezetbe a jelen törvény
hatálybalépése után áttért olyan személy, akinek a jelen § értelmében tilos volna áttérése
előtt zsidóval házasságot kötnie, ha az izraelita hitfelekezet tagjaként zsidóval köt
házasságot, a zsidókkal egy tekintet alá eső személy marad akkor is, ha utóbb ismét
keresztény hitfelekezet tagjává lesz.” A törvény azonban biztosít kivételt is ezen
rendelkezés alól, amelyet a 9. §-ban állapít meg a jogszabály. „Az igazságügyminiszter
különös méltánylást érdemlő okból kivételesen felmentést adhat a jelen §-ban foglalt
tilalom alól nemzsidó és olyan zsidó között kötendő házasság tekintetében, akinek csak
két nagyszülője született az izraelita hitfelekezet tagjaként s ő maga keresztény
hitfelekezet tagjaként született, vagy élete hetedik évének betöltése előtt keresztény
hitfelekezet tagjává lett s mind a két esetben az is maradt. Ezt a rendelkezést a
házasságon kívül született gyermekre is megfelelően alkalmazni kell.„
Miután a háború kimenetele a Sztálingrádi csata után megfordult, a magyar
külpolitika is kezdett szűkölni, ami végül a náci csapatok megszállása szűkítette be
véglegesen 1944 márciusában, ezután kezdődött a vidéki zsidóság deportálása, egyedül
a budapesti zsidóságot sikerült megmenteni a pusztulástól a kormányzó Horthy Miklós
közbenjárása révén. 1944 októberében a sikertelen kiugrási kísérlet után a nácik által
34
támogatott Szálasi Ferenc vette át a hatalmat, amelynek célja a hazai zsidóság
felszámolása és a háború további folytatása volt.
1. Táblázat: Magyarország nemzetiségei 1920 és 1980 között.
Nemzetiség 1920 1930 1941 1949 1960 1970 1980
Magyarok 7 155 973
89.6%
8 000 335
92.1%
11 881 455
80.9%
9 076 041
98.6%
9 786 038
98.2%
10 166 237
98.5%
10 638 974
99.3%
Németek 550 062
6.9%
477 153
5.5%
533 045
3.6%
22 455
0.2%
50 765
0.5%
35 594
0.4%
11 310
0.1%
Szlovákok 141 877
1.8%
104 786
1.2%
175 550
1.2%
25 988
0.3%
30 630
0.3%
21 176
0.2%
9 101
0.1%
Románok 23 695
0.3%
16 221
0.2%
1 051 026
7.2%
14 713
0.2%
15 787
0.2%
12 624
0.1%
8 874
0.1%
Ruszinok – – 547 770
3.7% – – – –
Horvátok 58 931
0.7%
47 337
0.5%
12 346
0.1%
20 423
0.2%
33 014
0.3%
17 609
0.2%
13 895
0.1%
Szerbek 17 132
0.2%
7 031
0.1%
213 585
1.5%
5 158
0.1%
4 583
0.1%
12 235
0.1%
2 805
0.02%
Szlovének 6 087
0.1%
5 464
0.1%
20 336
0.1%
4 473
0.1% –
4 205
0.04%
1 731
0.01%
Cigányok 6 989
0.1%
7 841
0.1%
76 209
0.5%
21 387
0.2%
25 633
0.3%
34 957
0.3%
6 404
0.1%
Egyéb 26 123
0.3%
18 946
0.2%
29 210
0.2%
14 161
0.1%
14 534
0.1%
17 462
0.2%
16 369
0.2%
Zsidók – – 139 041
0.9% – – – –
Összesen 7 986 875 8 685 109 14 679 573 9 204 799 9 961 044 10 322 099 10 709 463
Forrás:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_n%C3%A9pess%C3%A9ge
35
6. A rendszerváltás utáni nemzetiségi törvények
összehasonlítása
A második világháború utáni időszakban Magyarországon nem beszélhetünk
nemzetiségi törvényekről, hiszen az Országgyűlés nem alkotott a témával kapcsolatos
jogszabályokat. Továbbá az országban élő nemzetiségek egy részét kitelepítették az
országból, mint például a hazai németséget. A szlovákokat és a románokat
lakosságcserével telepítették ki, helyükre a szomszédos államokból hoztak magyarokat.
A kommunizmus alatt a magyarországi nemzetiségeket elnyomták, jogaikat nem
érvényesíthették. Ezeknek a tényeknek köszönhetően a magyarországi nemzetiségek
száma jelentősen csökkent az ország lakosságának viszonyához képest.
A rendszerváltozás után Magyarországon újra napirendre kerülhetett a nemzetiségek
kérdése, amely a kommunizmus időszaka alatt tabutéma volt. Nagy szükség volt
szabályozni ezt a kérdést, hiszen ekkorra már több nemzetközi szerződés is garantálta a
nemzetiségek alkotmányos jogait. Az akkori Alkotmányunk módosításába is bekerült a
nemzetiségek védelme, erről a 68. § rendelkezik. Ezek tudatában az első szabadon
választott Országgyűlés megalkotta 1993-ban a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló
1993. évi LXXVII. törvényt (továbbiakban Ntv1.). Azonban ez nem hozta meg a várva
várt eredményeket Gángó Gábor szerint, aki erről így ír: „A nemzetfogalom
alakulásáról, a törvénykezés mögött meghúzódó, változó előfeltevésekről tanúskodnak
a rendszerváltozás utáni azon törvények is, amelyeket nemzetiségi ügyekben hoztak. Az
1993. évi LXXVII. tv. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól nem néz szembe a
nemzetállam problémájával. Mivel szándékai szerint „a magyar történelem
legnemesebb hagyományait és értékeit” folytatja, egyúttal a múltra nézve is félretolja a
kérdést.”32
A preambulumról így ír Gángó Gábor: „A strasbourgi egyezmény nem definiálja a
kisebbséget, mert olyan megoldást kínál, ami változó meghatározások és módosuló
számarányok mellett is megállja a helyét. Azért kell viszont hozzátenni a magyar
kisebbségi törvényben, hogy „etnikai és nemzeti” kisebbségekről van szó, mert nem
32
Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei Korunk, 2009. XX. Évfolyam 5. szám
15 oldal.
36
ugyanabban az értelemben használja a „nemzeti” szót. Az 1993. évi LXXVII. törvény egy
identitásukhoz ragaszkodó, létükben fenyegetett kisebbségekből álló világot tükröz.”33
A törvény megalkotását követően többször merült fel a jogszabály módosítása és
pontosítása, amire csak 2011-ben nyílt lehetőség. 2011-ben alkotta meg az Országgyűlés A
nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvényt (továbbiakban Ntv2.). Az új
alkotmányba, Magyarország Alaptörvényébe is úgyszintén bekerült a nemzetiségek
védelme, erről a XXIX. cikkben esik szó.
Legelőször érdemes a törvény preambulumával foglalkozni, mint láthatjuk, ez teljes
mértékben megegyezik. Ennek oka, hogy a törvény alapvető célja nem változott, hiszen az
Országgyűlés azért alkotta meg ezeket a törvényeket, hogy a nemzetközi szerződéseket
figyelembe véve biztosítja a hazánk területén élő valamennyi kisebbség illetve az Ntv2.-
ben foglaltak szerint a nemzetiségek jogait, kulturális és nyelvi szabadságát.
A törvények felsorolják, mely nemzetközi szerződéseket vette figyelembe a jogalkotó a
törvények megalkotásakor:„…Magyarország aktív közreműködésével megalkotott
nemzetközi dokumentumokban foglaltakra, különösen az Egyesült Nemzetek
Szervezetének a Polgári és Politikai Jogokról szóló Nemzetközi Egyezségokmányára, az
Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet keretében végzett munkára, a
Koppenhágai Dokumentumra, az Európa Tanácsnak az Emberi Jogok és Alapvető
Szabadságjogok Védelméről szóló Egyezményére, valamint a Regionális vagy Kisebbségi
Nyelvek Európai Kartájában és a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló
Keretegyezményben megfogalmazottak széleskörű érvényesítésére…”. A Ntv1. első
fejezetében az általános rendelkezésekről esik szó, itt definiálja a törvény a kisebbség
fogalmát: „1. § (2) E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség (a továbbiakban:
kisebbség) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos
népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar
állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai
különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek
megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére
irányul.”
Az Ntv1.-nek a hatálya kiterjed a Magyar Köztársaság területére. A Ntv2.-ben a fejezet
címe eltér, hiszen itt Alapvető és Értelmező rendelkezésekről beszél. A Ntv2.-ben a
definiált fogalom teljesen megegyezik a Ntv1.-ben foglaltakkal, azzal a különbséggel,
33
Uo. 15 oldal.
37
hogy a törvény hatálya nem a Magyar Köztársaság területére terjed ki, hanem
Magyarország területére. Ennek oka, hogy 2012. január 1.-től lépett hatályba
Magyarország Alaptörvénye, amiben az ország hivatalos megnevezése Magyarország lett
szemben az eddig használt Magyar Köztársasággal szemben. A Ntv2. nem csak a személyi
és földrajzi hatály kerül definiálásra. Mint pl.: nemzetiségi közügy, nemzetiségi
önkormányzat, nemzetiségi kulturális autonómia.
A második fejezet a Ntv1.-ben az egyéni kisebbségi jogokról szól, ezzel ellentétben, az
új jogszabályban a Nemzetiségek alapvető jogairól esik, ahol a törvény meghatározza a
Magyarország területén élő valamennyi kisebbség alapvető jogait pl.: Ntv2. 4. § (2)
bekezdésében: ”A nemzetiséghez tartozó személynek joga van mind az óhaza és a
nyelvnemzetek állami és közösségi intézményeivel, mind a más országokban élő
nemzetiségekkel való kapcsolattartásra.” Az új törvény így, sokkal logikusabb felépítést
kap, mivel először a nemzetiségek alapvető jogairól rendelkezik, majd az egyéni és
legvégül a közösségi nemzetiségi jogokról. A Ntv1.-ben ez a fejezet nem található meg.
Minimális eltérés mutatkozik az egyéni nemzetiségi jogok között is. A Ntv1.-ben és a
Ntv2.-ben meghatározza azokat az elidegeníthető jogokat, amelyekkel az egyének
élhetnek, mint pl.: szabad nyelvhasználat, egyesületek alapítása, kisebbséghez vagy
nemzetiséghez való kötődés. A Ntv2.-ben viszont bekerült a kettős állampolgárság
kérdése, amelyet a törvénynek a 12. § (2) bekezdése taglal: „Más állam
állampolgárságának felvételéhez a magyar állam hozzájárulása nem szükséges, kizárólag
nemzetközi szerződés vagy az adott állam jogszabálya irányadó.” A következő fejezet a
közösségi jogokat taglalja, amelyben a törvények kinyilatkoztatják, hogy a
nemzetiségeknek illetve kisebbségeknek milyen közösségi jogaik vannak, mint pl.:
anyanyelvi oktatás biztosítása oktatási intézményekben, alapfokú-, középfokú oktatási
intézmények fenntartása, kulturális intézmények fenntartása.
A Ntv1.-ben még megtalálható egy régebbi intézmény is, a nemzeti és etnikai jogok
országgyűlési biztosát, amely a kisebbségeket képviseli a magyar törvényhozásban. Erről a
törvény 20. § (2) így fogalmaz: „Az Országgyűlés megválasztja a nemzeti és etnikai
kisebbségi jogok országgyűlési biztosát. Az ügyvitel és előkészítés teendőit az
Országgyűlési Biztos Hivatala látja el. A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési
biztosára egyebekben az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX.
törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.” A Ntv2.-ből ez a képviselte kikerült, mert
időközben megszüntette ezt a posztot az Országgyűlés beolvasztotta az alapvető jogok
biztosának a hatáskörébe. A következő fejezet a Ntv1.-ben a nemzetiségi önkormányzatról
38
szól, az új törvény viszont a nemzetiségek oktatási, kulturális és média jogairól illetve a
nemzetiségek oktatási önigazgatásáról szól.
Ezzel a résszel gazdagodott az új törvény, az előző törvényben erről nem esett szó
konkrétan fejezeti címen, hanem más fejezetekben szerepelt és nem ilyen részletesen, mint
az új törvényben. A 22. § (1) bekezdése meghatározza a nemzetiségek által használt
nyelveket: „E törvény értelmében nemzetiségek által használt nyelvnek számít a bolgár, a
görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma/cigány (romani, illetve beás), (a
továbbiakban együtt: roma), a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán
nyelv, továbbá a roma és az örmény nemzetiség esetében a magyar nyelv is.” A 22. § (3)
szó esik a romákról is, ahol a Ntv2. azt mondja ki, hogy a romák oktatása magyar nyelven
valósulhat meg, de ha a szülők kérik, akkor oktathatják anyanyelvükön: „ 22. § (3) A
nemzetiséghez tartozó gyermek – a szülője vagy gyámja (a továbbiakban együtt: szülő)
döntésétől függően – anyanyelvű, nemzetiségi két tanítási nyelvű, nemzetiségi nyelvoktató
vagy roma nemzetiségi köznevelésben vehet részt.
A roma nemzetiségi nevelés, nevelés-oktatás folyhat kizárólag magyar nyelven, de a
szülők igényei alapján az intézményfenntartó köteles biztosítani a roma nyelv (romani,
illetve beás) oktatását is. A 14. életévét betöltött, nem cselekvőképtelen gyermek esetében
a szülő e választási jogát gyermekével közösen gyakorolja, a köznevelési intézménybe
történő beiratkozáskor.” A következő nagy részben a nemzetiségek kulturális
önigazgatásáról esik szó, ahol a törvény meghatározza, hogy a nemzetiségi önkormányzat,
hogyan vehet részt a kulturális önigazgatásban. Szó esik intézmények és kulturális
intézmények átvételének szabályairól, hogy mely esetekben veheti át vagy ruházható át a
nemzetiségi önkormányzat részére egy intézmény. Szó esik arról is, hogy állam támogatja
a nemzetiségek kultúrájának ápolását, megőrzését. Erre a 42. §-ban foglaltak vonatkoznak:
„Az állam támogatja
a) a nemzetiségi kultúrák tárgyi emlékeinek gyűjtését, közgyűjtemények alapítását és
gyarapítását;
b) a nemzetiségek könyvkiadását és időszaki kiadványainak megjelentetését;
c) a törvényeknek és közérdekű közleményeknek a nemzetiségek anyanyelvén történő
ismertetését;
d) a nemzetiség családi eseményeihez kapcsolódó egyházi szertartások anyanyelven
történő lebonyolítását, illetve az egyházaknak a nemzetiség anyanyelvén végzett vallási
tevékenységét”. Újdonság még az Ntv2.ben, hogy szó esik külön a nemzetiségek
médiatartalom-szolgáltatással összefüggő jogairól is. Erről a következőképpen rendelkezik
39
a 44. § (1): „A nemzetiségeknek joguk van az információkhoz való – saját anyanyelvükön
történő – szabad hozzáféréshez és azok továbbadásához, a tömegkommunikációs eszközök
útján való – anyanyelvükön történő – tájékozódáshoz és tájékoztatáshoz, médiaszolgáltatás
és sajtótermék eléréséhez és terjesztéséhez.”. Tehát a nemzetiségeknek, mint eddig is a
közmédiában sugározhatnak olyan műsorokat és sajtótermékeket, ahol saját
anyanyelvükön tájékoztathatják nemzetiségi nézőiket illetve olvasóiakat. Ez Ntv1.-ben is
szerepelt, de nem ilyen részletes formában, mint az új törvényben látható. Ezután az új
törvényben a nemzetiségi önkormányzattal és annak képviselőivel foglalkozik. Az 50. §
ban rendelkezik a törvény, hogy milyen nemzetiségi önkormányzatok jöhetnek létre. E
szerint, akárcsak a Ntv1. szerint létrejöhetnek megyékben, városokban, községekben és
országos önkormányzatokat is alakíthatnak.
Az új törvény 51. § (1) és (2) bekezdésben van meghatározva, hogy hány képviselő
lehet a területi nemzetiségi önkormányzatban: „ A települési nemzetiségi önkormányzati
képviselők száma
a) három fő, ha a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok száma a
választás kitűzésének napján a településen kevesebb mint száz fő,
b) négy fő, ha a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok száma a
választás kitűzésének napján a településen legalább száz fő.
(2) A területi nemzetiségi önkormányzati képviselők száma hét fő.„
Az új törvény elég részletesen van kidolgozva a nemzetiségi önkormányzati
választások. Az Ntv1. nem tartalmazza a nemzetiségi önkormányzati választások
menetét, ez 2005-ben az Országgyűlés megalkotta a 2005. évi CXIV. törvény a
kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról. Ezek a rendelkezések az Ntv2.-
bekerült be, így végre az egész szabályozás egy törvénybe került bele. Külön kisebb
alcímekben vannak meghatározva a szabályok, hogy hogyan is kell lezajlaniuk a
választásoknak. Először a választójog fogalmát tisztázza, hogy ki is minősül
választópolgárnak és ki vehet részt a nemzetiségi választásokon, majd a következő
alcímben a választókerületekről rendelkezik. Ez a rész is hiányzik a Ntv1.-ből. Ez
alapján elmondható, hogy az új törvény 51. § és a 70. § között rendelkezik a
nemzetiségi önkormányzati választásról, illetve az ide tartozó minden egyes
választással kapcsolatos teendőről pl.: a választókerületek határa, nemzetiségi
önkormányzat megszűnése stb. Az Ntv2.-ben a 87. § és a 98. § között részletezi a
nemzetiségi önkormányzat működését. Az új jogszabály sokkal részletesebben
foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, mint a régebbi jogszabály. A kisebbségi és
40
nemzetiségi önkormányzatok feladat és hatásköre nem változott, ugyanazok maradtak,
mint Ntv1.-ben. A Ntv2.-be újdonságként került bele a nemzetségi önkormányzat
társulásai, a Ntv1. ezt a fogalmat nem ismerte megalkotásakor.
Az országos önkormányzatok feladat és hatáskörei a két törvényben szintén
megegyeznek, ehhez a törvényalkotó nem nyúlt bele. Az országos önkormányzatok
maguk határozhatják meg jelképeiket, székhelyét stb. Az Ntv2. részletesebben
határozza meg a nemzetiségi önkormányzat gazdasági szerepét és vagyonát, mint a
Ntv1. Viszont nem tartalmazza az Ntv2. hogy mekkora támogatást is kell kapnia az
országos önkormányzatoknak. Ez a régibbi törvényben van benne, azaz a Ntv1.-ben.
Erről a törvény 63. § (4) taglalja: „(4) Az országos kisebbségi önkormányzatok
működési költségeik biztosítására egyszeri vagyonjuttatásban részesítendők az alábbi
megoszlás szerint”:
2. táblázat: Kisebbségi önkormányzatoknak nyújtott egyszeres vagyonjuttatás.
forrás: 1993. évi LXXVII. törvény 63. § (4) bekezdésében foglaltak szerint
cigányok 60 millió Ft
németek 30 millió Ft
horvátok 30 millió Ft
szlovákok 30 millió Ft
románok 30 millió Ft
bolgárok 15 millió Ft
görögök 15 millió Ft
lengyelek 15 millió Ft
örmények 15 millió Ft
ruszinok 15 millió Ft
szerbek 15 millió Ft
szlovének 15 millió Ft
ukránok 15 millió Ft
összesen 300 millió Ft értékben.
41
Véleményem szerint jó döntés volt a kormányzatnak újra tárgyalni nemzeti és etnikai
kisebbségek jogairól szóló törvényt és helyette egy új, modern, részletes szabályozást
megalkotni. Ezzel a hazánkban élő nemzetiségek még inkább élni tudnak jogaikkal,
anyanyelvüket és kulturális értékeit védi. Megteremtette a nemzetiségek számára azokat a
lehetőségeket, amelyeket az előző törvény nem érintett, vagy ha érintette, akkor is csak
felszínesen.
A törvény akkor lett volna igazán megfelelő, hogyha a nemzetiségeknek biztosítva
lettek volna az Országgyűlésben és képviselhették volna magukat ott, úgy ahogy
Szlovéniában működik. Erre az Alaptörvény 2. cikkének (1) bekezdése tér ki. Erre lett
volna jó részben a kétkamarás parlament, amely 2010-2011 között az új alkotmány
készítésekor is felmerült, ám később lekerült az asztalról. A nemzetiségek jogai nemcsak
ebben a két törvényben jelent meg, hanem a nem hatályos alkotmányunkban az 1949.évi
XX. törvényben és az új alkotmányunkban is Magyarország Alaptörvényében is
megtalálható. Nagyon fontos, hogy eme rendelkezések megtalálhatóak az Alaptörvényben
is, hiszen alkotmányos joga minden embernek, hogy szabadon használhassa nyelvét, védje
és őrizze kultúráját. Garantálnia kell ezeket a jogokat az Alaptörvényben, hiszen minden
embernek vannak jogai, amiket nem szabad korlátozni. Ezt a nemzetközi szerződések is
tartalmazzák.
Fontos, hogy országunk megtartsa kulturális sokszínűséget, ami jellemzi, hiszen ettől
gazdag országunk, hogy ilyen sokszínű volt mindig is. Véleményem szerint, ha a
dualizmus idején a magyar politikai vezetés, nem erőltette volna rá a nemzetiségekre a
magyarosítási politikáját, akkor a ma határainkon kívül élő magyar hontársaink is jobb
helyzetben lennének. Magyarország adósságát így 1993-ban és legutoljára 2011-ben
rendezte le a nemzetiségek felé. Ezek nélkül nem lett volna megvalósítva az Európai
Unióhoz való csatlakozás és a szomszédos államokkal való megbékélés sem, ami
előfeltétele egy új Európának a megvalósításához a nemzetek fölötti Európa létrehozásáért.
42
Összegzés
Magyarország 1920 előtt soknemzetiségű állam volt, amelyben a magyarok csak a
lakosság több mint 50%-t tették ki. A nemzetiségek száma a nagy betelepítések
időszakában ugrott meg, és emiatt jelentősen csökkent a magyarok aránya az
összlakossághoz viszonyítva. A nemzetiségi kérdés emiatt nagyon is fontos volt, hiszen
országunk csak úgy tud működni, ha az országunkban élő nemzetiségekkel megfelelő
viszonyt tud kialakítani. Mint láthattuk 1849-ben volt az első ilyen kísérlet, hogy a
magyarság megegyezzen a nemzetiségekkel, azonban a szabadságharc leverése
következtében ez nem valósult meg. Erre csak 1867-es kiegyezés után volt lehetőség a
magyar politikai vezető rétegnek. Az Eötvös József által megalkotott nemzetiségi
törvény példanélküli volt Európában. Biztosította a nemzetiségek szabad
nyelvhasználatát és elismerte jogaikat. Azonban nem nagyon tartották be és lassan, de
biztosan az ország a magyarosítási politika felé vette az irányt. Ezt bizonyítja az
1879.évi XVIII. Törvénycikk, amely a magyar nyelv tanítását célozza meg.
A magyarosítás legszembetűnőbb törvénye az ún. Lex Apponyi féle oktatási törvény
volt, amely kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását. Ennek a törvénynek célja, hogy
növelje a magyarul értők számát. A nemzetiségek a magyarosítás ellen többször
tiltakoztak, ezek közül a leghíresebb az erdélyi románok 1892-es tiltakozása volt. Az
országban élő nemzetiségeket így a magyarosítási kísérletekkel sikerült az ország
vezető rétegének elidegeníteni. A magyar politikai elit félt a nemzetiségektől. Ezek
alapján lettek létrehozva a választókerületi határok úgy, hogy a magyarok legyenek
lehetőleg többségben, illetve főként a magyarok vehettek részt a választásokon, mivel
mi magyarok voltunk többségében tehetősebbek, ezért alkalmazták a virilista választási
rendszert.
Úgy gondolom, hogyha más nemzetiségi politikát követett volna a magyar politika
rendszer az ún. „Boldog békeidőkben”, akkor nem mérgesedett volna el a magyarság és
a területén élő nemzetiségek viszonya. A Trianoni békediktátum után az ország
lakosságának jelentős része magyar anyanyelvű volt, a legnagyobb nemzetiség ekkor a
német volt. Ennek hatására 1938-ig nem volt nagy szükség olyan jogszabályt hozni,
amely a nemzetiségeket érintette volna. Ez a helyzet 1938 után kezdett megváltozni.
Először meghozták az első zsidótörvényt, majd meg kezdődhetett a visszacsatolások
időszaka is. 1941-re a magyar revizionista politika elérte célját, viszont jelentős számú
43
nemzetiség lett az új határokon belül. Ezeket a területeket a háború után elvesztettük, a
magyarországi németeket kitelepítették, és a környező országokkal lakosságcseréket
hajtott végre a magyar kormányzat. Ezek után az ország legnagyobb kisebbsége a
cigányság lett.
A rendszerváltásig nem is született nemzetiségi törvény, csak az első szabad
választások után 1993-ban született meg az első nemzetiségi modernkori törvény, amely
a nemzetközi szerződéses kötelezettségeit is figyelembe vette. Véleményem szerint az
akkori szabályozás az akkori időszaknak tökéletesen megfelelt, ám idővel egy új
részletekbe kitérő törvényt kellett volna hozni, ami csak 2011-ben valósult meg. Mint
már az előző fejezetben is írtam, a törvény célja jó és világos, de nem szerepel benne a
nemzetiségek országgyűlési képviselete. Pedig ez fontos dolog lenne, hogy a
nemzetiségek képviselhessék magukat a nemzet házában pártpolitikailag semlegesen.
44
Irodalomjegyzék
Blazovich László: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák
rendszerében a középkori Magyarországon Erdélyi Múzeum 2005 LXVII. Kötet 3-4. füzet,
6-17 oldal.
Demeter Attila: Nemzet és nemzetiség Eötvös József felfogásában Pro minoritate 2006.
Tél 111-119 oldal.
Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei Korunk, 2009. XX.
Évfolyam 5. szám 10-15 oldal.
Harald Zimmermann: A német-magyar kapcsolatok a 12. század közepén és az erdélyi
szászok betelepítése AETAS 2005 XX. évfolyam 4. szám 124-136 oldal.
Jancsó Károly: A vármegye és a nemzetiségek Nyugat 1912. V. évfolyam, 9. szám 778-
784 oldal.
Ladányi Andor: Az első zsidótörvény megszületése (tanulmány) Múlt és jövő 2010. XXI.
évfolyam 2. szám 102-121. oldal
Magyar Zoltán: Horvát-magyar viszonyok, 1102-1918 Klió: történettudományi szemléző
folyóirat 2006. XV. Évfolyam 2. szám 36 oldal
Mészáros Árpád – Fóti János: Nemzetiségek, etnikai csoportok a 20. századi
Magyarországon Regio - Kisebbség, politika, társadalom 1995. VI. évfolyam 3. szám 3-33
oldal.
Ress Imre: Horvát-magyar összecsapás és kiegyezés (1848-1868) : Nemzeti érdekek és
Habsburg-központosítás História, 2011 XXXI. évfolyam 5-6. szám 46-57 oldal.
Ruszoly József: Az 1849. július 28-i nemzetiségi törvény és a közép-európai
alkotmányfejlődés Jogtörténeti szemle: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar
Állam- és Jogtörténeti Tanszékének közleményei, 2007. IX. évfolyam 1. szám 52-63. oldal
45
Szarka László: Modernizáció és magyarosítás Korunk 2007. XVIII. évfolyam 12. szám 25-
35. oldal
Szász Zoltán: A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom. Történelmi szemle, XL.
évfolyam 1998. 3-4. szám, 193-203 oldal.
http://www.origo.hu/itthon/20020610szukseges.html Szükséges a nemzetiségi törvény reformja (MTI)
46
Felhasznált jogszabályok
1949. évi XX törvény a Magyar Köztársaság alkotmánya
Magyarország Alaptörvénye
1868.évi XXX. törvénycikk a Magyarország, s Horvát-, Szlavon és Dalmátországok közt
fenforgott közjogi kérdések kiegyenlítése iránt létrejött egyezmény beczikkelyezéséről
1868. évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában
1879. évi XVIII. törvénycikk a magyar nyelv tanitásáról a népoktatási tanintézetekben
1907. évi XXVII. törvénycikk a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a
községi és hitfelekezeti néptanitók járandóságairól
1920. évi XXV. törvénycikk a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti
egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás
szabályozásáról
1938. évi XV. törvénycikk a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb
biztosításáról
1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról
1941. évi XV. törvénycikk a házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk
kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi
rendelkezésekről
1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól
2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól