2
2017/47 • NOVEMBER 23. • NŐK LAPJA • 61 60 • NŐK LAPJA • 2017/47 • NOVEMBER 23. 26 ÉVES A GYERMEKEK HÁZA RIPORT bizony téved, hiszen a Gyermekek Háza állami általános iskola – évfolyamonként egy osztállyal, átlagosan huszonnégy-hu- szonhat fős osztálylétszámokkal –, amely merít az alternatív pedagógiai irányzatok, a Waldorf, a Rogers és a Montessori isko- lák programjaiból, de közben folyamato- san alakítja a saját módszertanát. ŐK SEM ANGYALOK – A legjobb helyen vannak a gyerekeim – jelenti ki Tuzson Viktória, aki miután bekí- sérte őket az iskolába – a szülők gond nél- kül bemehetnek a Gyermekek Házába, és nem az előtérben toporognak reggel és délután! –, jókedvűen mesél arról, hogy az érkezés mindig feltölti, hiszen a gyereke- ket és a szülőket mosolyogva fogadják az ajtóban. Ha véletlenül elkésnek, nincs intő vagy letolás, inkább azt mondják, „de jó, hogy megérkeztetek!” Valószínűleg ezért ritka a késés… – Nekem szabályos iskolafóbiám volt, ál- landóan szorongtam, pedig jól tanultam – meséli. – A férjemnek is rosszak az iskolai emlékei néhány, hatalmával visszaélő ta- nár miatt, tehát féltettük a fiunkat, Bencét, hogy nem elég vagány, és nem tudja majd megvédeni magát. Aztán egy pedagógus mégis boldognak látom a fogyatékkal élő- ket is, mert az iskolatársaik és a tanára- ik olyannak fogadják el őket, amilyenek, ráadásul „tapintható” szeretet övezi vala- mennyiüket. Nem véletlen, hogy ma már nemzetközi hírű a kicsi, pesthidegkúti is- kola – sokan mézeskalácsházként emle- getik –, ahol először valósították meg ná- lunk az integrált nevelést 1993-ban. Az akadálymentes épületben együtt oktat- ják-nevelik az értelmileg vagy fizikailag sérült gyermekeket az ép kortársakkal. Ennek eredményeként hihetetlen gyorsa- sággal fejlődik a kisdiákok empátiája, ön- ismerete, együttműködési készsége, és a látogatót megdöbbenti az egymás irán- ti tiszteletük. Hetente érkeznek ide peda- góguscsoportok az ország minden pontjá- ról és más, magyarlakta területekről, hogy megismerjék a Gyermek Háza módszerta- nát, amely Kókayné Lányi Marietta, az intéz- mény alapító vezetője szerint mindenki által érthető szemléleten alapszik. – Elfogadjuk és tiszteletben tartjuk a gye- rekek különbözőségét, és mi, pedagógusok vagyunk felelősek azért, hogy önmaguk- kal jóban lévő, döntésképes gyerekek ke- rüljenek ki tőlünk. – S ha valaki arra gon- dol, hogy a szülők sokat fizethetnek ezért, arról, hogy az előző nap fit kid-edzésen volt, és nagyon élvezte, nemhiába vár- ja már régóta. Vagy egy szép arcú szőke kisfiú ugyanitt meséli el az osztálytársa- inak és a tanító néniknek, hogy az előző nap „implant-beállításon” volt, és jól sike- rült. Majd hozzám, az ismeretlen vendég- hez fordul mosolyogva, hogy én is értsem: – süket vagyok, de ezzel jól hallok! NAGY HÍR KICSI ISKOLA Kérdezhetik persze, miért sérült kisdiá- kok örömteli mondatait állítom szembe az egészségesek kudarcaival. Mert a sérültek jóval veszélyeztetettebbek, mint ép társa- ik, hiszen az iskolák többsége szabadulni akar tőlük, és nincsenek meg a személyi, tárgyi feltételei az eredményes nevelésük- nek, oktatásuknak. A Gyermekek Házában de belül rohadó alma... Nagyon sok hason- ló, a pedagógia „magaslatain járó” történe- tet lehetne még felidézni, de nem érdemes, hiszen a fentiekhez képest is éles a kont- raszt, ha meghallgatunk néhány fogyaték- kal élő kisdiákot a Gyermekek Házából. Például egy szintén negyedikes, értel- mes arcú kisfiú józanul, kerek egész mon- datokban magyarázza el, hogy különleges betegséggel született, a csontjai nem nő- nek, de ha mégis, akkor deformáltan. Ko- molyan teszi hozzá, hogy nehezen mozog, ám egy rollátor segíti őt a helyváltoztatás- ban, majd felderül az okos arcocska, és ra- gyogó mosollyal folytatja. – Nagyon jó nekem ebben az iskolában, mert itt szeretnek engem! – Egy ötödikes down-szindrómás kislány a reggeli be- szélgetőkörön fülig érő szájjal számol be M ielőtt elmerülünk a Gyermekek Háza napfényben fürdő dél- előttjében, felidézek két söté- tebb tónusú iskolai történetet. Egy védőnő egészséges, elsőosztályos kisfiát egy jóin- dulatú igazgatóhelyettes segítségével si- kerül kimentenünk egy erősnek kikiáltott iskolából, mert a gyerek minden reggel zo- kog, nem akar iskolába menni, majd egy szép napon, amikor látja, hogy az édesap- ja autója kigördül az épület elől, az iskola mellé megy… Magyarázat? „Mindenki csú- fol, mert én vagyok a legbutább gyerek a világon, a többiek okosabbak és jobbak is!” (Erre szeptember elseje óta jött rá…). Egy szintén makkegészséges negyedik osztá- lyos kislány egy öregasszony beletörődé- sével meséli el nekem, hogy a tanítónője megmondta, ő olyan, mint egy kívül szép, MÁSKÉPPEN Iskola Elméletileg minden iskola egyforma. A tanárok oktatnak, a gyerekek okosodnak. A gyakorlatban égbe- kiáltóak a különbségek az intézmények között, amelyek nemcsak a felvételi eredmények- ben nyilvánulnak meg, hanem abban is, milyen emberré formálódnak a diákok. A Gyermekek Házára immár huszon- hat éve jellemző, hogy szabad embereket ne- vel, akik kivételes sze- retettel fordulnak egy- máshoz és fogyatékkal élő kortársaikhoz. Minden gyerek tudja, hol tart, senki sem érzi ma- gát kevesebbnek, mert tapasztalják, a többiek teljesít - ménye sem egysé- ges, és tisztában vannak azzal is, hogy a rétegek kö- zött van átjárás. képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá …– Ranschburg Jenő gyakran mondta, hogy tujából nem lehet ciprust nevelni – vetem közbe. – Pontosan ezt mondta

  • Upload
    others

  • View
    12

  • Download
    0

Embed Size (px)

Citation preview

Page 1: képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá …– Ranschburg Jenő gyakran mondta, hogy tujából nem lehet ciprust nevelni – vetem közbe. – Pontosan ezt mondta

2 0 1 7 / 4 7 • N O V E M B E R 2 3 . • N Ő K L A P J A • 6160 • N Ő K L A P J A • 2 0 1 7 / 4 7 • N O V E M B E R 2 3 .

26 ÉVES A GYERMEKEK HÁZA

RIPORT

bizony téved, hiszen a Gyermekek Háza állami általános iskola – évfolyamonként egy osztállyal, átlagosan huszonnégy-hu-szonhat fős osztálylétszámokkal –, amely merít az alternatív pedagógiai irányzatok, a Waldorf, a Rogers és a Montessori isko-lák programjaiból, de közben folyamato-san alakítja a saját módszertanát.

ŐK SEM ANGYALOK– A legjobb helyen vannak a gyerekeim – jelenti ki Tuzson Viktória, aki miután bekí-sérte őket az iskolába – a szülők gond nél-kül bemehetnek a Gyermekek Házába, és nem az előtérben toporognak reggel és délután! –, jókedvűen mesél arról, hogy az érkezés mindig feltölti, hiszen a gyereke-ket és a szülőket mosolyogva fogadják az ajtóban. Ha véletlenül elkésnek, nincs intő vagy letolás, inkább azt mondják, „de jó, hogy megérkeztetek!” Valószínűleg ezért ritka a késés…

– Nekem szabályos iskolafóbiám volt, ál-landóan szorongtam, pedig jól tanultam – meséli. – A férjemnek is rosszak az iskolai emlékei néhány, hatalmával visszaélő ta-nár miatt, tehát féltettük a fiunkat, Bencét, hogy nem elég vagány, és nem tudja majd megvédeni magát. Aztán egy pedagógus

mégis boldognak látom a fogyatékkal élő-ket is, mert az iskolatársaik és a tanára-ik olyannak fogadják el őket, amilyenek, ráadásul „tapintható” szeretet övezi vala-mennyiüket. Nem véletlen, hogy ma már nemzetközi hírű a kicsi, pesthidegkúti is-kola – sokan mézeskalácsházként emle-getik –, ahol először valósították meg ná-lunk az integrált nevelést 1993-ban. Az akadálymentes épületben együtt oktat-ják-nevelik az értelmileg vagy fizikailag sérült gyermekeket az ép kortársakkal. Ennek eredményeként hihetetlen gyorsa-sággal fejlődik a kisdiákok empátiája, ön-ismerete, együttműködési készsége, és a látogatót megdöbbenti az egymás irán-ti tiszteletük. Hetente érkeznek ide peda-góguscsoportok az ország minden pontjá-ról és más, magyarlakta területekről, hogy megismerjék a Gyermek Háza módszerta-nát, amely Kókayné Lányi Marietta, az intéz-mény alapító vezetője szerint mindenki által érthető szemléleten alapszik.

– Elfogadjuk és tiszteletben tartjuk a gye-rekek különbözőségét, és mi, pedagógusok vagyunk felelősek azért, hogy önmaguk-kal jóban lévő, döntésképes gyerekek ke-rüljenek ki tőlünk. – S ha valaki arra gon-dol, hogy a szülők sokat fizethetnek ezért,

arról, hogy az előző nap fit kid-edzésen volt, és nagyon élvezte, nemhiába vár-ja már régóta. Vagy egy szép arcú szőke kisfiú ugyanitt meséli el az osztálytársa-inak és a tanító néniknek, hogy az előző nap „implant-beállításon” volt, és jól sike-rült. Majd hozzám, az ismeretlen vendég-hez fordul mosolyogva, hogy én is értsem: – süket vagyok, de ezzel jól hallok!

NAGY HÍR – KICSI ISKOLAKérdezhetik persze, miért sérült kisdiá-kok örömteli mondatait állítom szembe az egészségesek kudarcaival. Mert a sérültek jóval veszélyeztetettebbek, mint ép társa-ik, hiszen az iskolák többsége szabadulni akar tőlük, és nincsenek meg a személyi, tárgyi feltételei az eredményes nevelésük-nek, oktatásuknak. A Gyermekek Házában

de belül rohadó alma... Nagyon sok hason-ló, a pedagógia „magaslatain járó” történe-tet lehetne még felidézni, de nem érdemes, hiszen a fentiekhez képest is éles a kont-raszt, ha meghallgatunk néhány fogyaték-kal élő kisdiákot a Gyermekek Házából.

Például egy szintén negyedikes, értel-mes arcú kisfiú józanul, kerek egész mon-datokban magyarázza el, hogy különleges betegséggel született, a csontjai nem nő-nek, de ha mégis, akkor deformáltan. Ko-molyan teszi hozzá, hogy nehezen mozog, ám egy rollátor segíti őt a helyváltoztatás-ban, majd felderül az okos arcocska, és ra-gyogó mosollyal folytatja.

– Nagyon jó nekem ebben az iskolában, mert itt szeretnek engem! – Egy ötödikes down-szindrómás kislány a reggeli be-szélgetőkörön fülig érő szájjal számol be

Mielőtt elmerülünk a Gyermekek Háza napfényben fürdő dél-előttjében, felidézek két söté-

tebb tónusú iskolai történetet. Egy védőnő egészséges, elsőosztályos kisfiát egy jóin-dulatú igazgatóhelyettes segítségével si-kerül kimentenünk egy erősnek kikiáltott iskolából, mert a gyerek minden reggel zo-kog, nem akar iskolába menni, majd egy szép napon, amikor látja, hogy az édesap-ja autója kigördül az épület elől, az iskola mellé megy… Magyarázat? „Mindenki csú-fol, mert én vagyok a legbutább gyerek a világon, a többiek okosabbak és jobbak is!” (Erre szeptember elseje óta jött rá…). Egy szintén makkegészséges negyedik osztá-lyos kislány egy öregasszony beletörődé-sével meséli el nekem, hogy a tanítónője megmondta, ő olyan, mint egy kívül szép,

MÁSKÉPPENIskola

Elméletileg minden iskola egyforma. A tanárok oktatnak, a gyerekek okosodnak. A gyakorlatban égbe-kiáltóak a különbségek az intézmények között, amelyek nemcsak a felvételi eredmények-ben nyilvánulnak meg, hanem abban is, milyen emberré formálódnak a diákok. A Gyermekek Házára immár huszon-hat éve jellemző, hogy szabad embereket ne-vel, akik kivételes sze-retettel fordulnak egy-máshoz és fogyatékkal élő kortársaikhoz.

Minden gyerek tudja, hol tart, senki sem érzi ma-gát kevesebbnek, mert tapasztalják, a többiek teljesít-ménye sem egysé-ges, és tisztában vannak azzal is, hogy a rétegek kö-zött van átjárás.

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá

képalá képalá képalá képalá képalá képalá

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá

Page 2: képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá …– Ranschburg Jenő gyakran mondta, hogy tujából nem lehet ciprust nevelni – vetem közbe. – Pontosan ezt mondta

62 • N Ő K L A P J A • 2 0 1 7 / 4 7 • N O V E M E R 2 3 .

tablet, az összes gyerek dolgozik rajta. A tanítónő magasra emeli a kezét – csend-jelet ad –, mire az osztály rá figyel. Hogy én, a kívülálló is értsem, a gyerekek kész-ségesen elmagyarázzák, miért van szük-ség a csoportokban csendkapitányra, idő-figyelőre, szóvivőre, eszközfelelősre és lelkesítőre. Őket (természetesen) nem az osztályfőnök jelöli ki, hanem a gyerekek választják ki maguk közül, s ha végképp nem tudnak dönteni, akkor jön a kő pa-pír olló… Többen felemlegetnek egy Szirka nevű down-szindrómás kislányt, aki már nem jár velük, de tavaly ő volt a legjobb lel-kesítő… Azt is a kisdiákok szavazzák meg, hány perc kell a feladat elvégzéséhez, és maguk ellenőrzik a megoldás helyességét is. Amíg a csoportok elmélyülten dolgoz-nak, Lányi Mariettától megtudom, hogy ezt a kooperatív, egymást segítő módszert az amerikai Spencer Kagantől tanulták.

– Egy volt kolléganőnk hozta haza az Egyesült Államokból Kagan könyvét, le is fordította, majd a Szabad Iskolák Ala-pítványa ennek alapján szervezett tanfo-lyamokat. Kagan járt az iskolánkban, és meglepődött, milyen magas színvonalra fejlesztettük a módszerét.

Meglepő a második osztály anyanyelv-órája is, ahol a rétegtanulás módszerével folyik a tanítás.

– A gyerekek olvasástechnikai szintjük szerint kapnak feladatokat – magyarázza

Szabó Éva osztályfőnök, miközben a gyere-kek egy része magában, mások párban ol-vasnak –, valamennyien tudják, mi a dol-guk, név szerint felírjuk a táblára is. Akik felnőtt módra olvasnak, egészen más fel-adatot kapnak, mint azok, akiknek egye-lőre hasznosabb, ha szótagolva ismerked-nek a szöveggel, a harmadik csoportnak pedig lerövidítem az olvasmányt, hogy ők is értsék, és az óravégi dramatikus játék-ban részt vehessenek. – Minden gyerek tudja, hol tart, senki sem érzi magát ke-vesebbnek, mert tapasztalják, a többiek teljesítménye sem egységes, és a rétegek között van átjárás – magyarázza az isko-la vezetője. Amikor felteszem a kérdést, mennyit kell készülni egy ilyen órára, mindketten elmosolyodnak.

– Ötször annyi energiát kell befektetni, mint egy hagyományos órába, de megéri – mondja Marietta –, csakhogy nálunk nem-csak a gyerekek működnek együtt, hanem mi is. Átadjuk egymásnak a módszereket, a kidolgozott technikákat. Nálunk azok a pedagógusok érzik jól magukat, akik nem legyűrni akarják a kollégáikat, hanem kö-zösen kívánnak eredményt elérni. Nincs olyan hierarchia, hogy a tanár több, mint a tanító – az alapdiplomám szerint magam is tanító vagyok, s csak utána végeztem az ELTE pedagógia szakán –, minden osztály-nak két osztályfőnöke van, ami szintén szoros együttműködést igényel.

HA NEM TANÍTJÁK MEG NEKIOktóber 20-át írunk, tehát a tornaterem-ben és a folyosókon egyre gyűlnek a szü-lők és az iskola régi diákjai. Az 1956-os for-radalom ünnepségére érkeznek, amelyre a nyolcadikosok a fiatal osztályfőnöke-ik irányításával különleges színpadi pro-dukcióval készültek. A szülők között van Kisgyörgy Anikó is, a csontképzési zavarral született Nyírő Martin édesanyja.

– A fiam imádja ezt az iskolát, és én há-lás vagyok a Pető Intézet óvodájának, mert ott javasolták, hogy ide jelentkezzünk – meséli elégedetten. – Jelzem, egyetlen más iskolát néztünk meg, ahová tizenöt-húsz lépcsőn kellett felmenni, és amikor beszámoltam a fiam betegségéről, rémült kérdés volt a válasz: ugye, nem akarja ide-hozni? Nálunk nem tudna közlekedni…

– A gyerekek világa kegyetlen is. Martin nehezen mozog, nem csúfolják? – kérde-zem, mire az édesanya azonnal felel. – Az iskolatársai soha, sőt védik az idegenek-től! Az itteni gyerekeken látszik annak a hatása, hogy minden osztályban van há-rom sérült gyerek, ők toleránsak. Egyéb-ként Martin jól tanul, vezető egyéniség, boldog gyerek, és már arra is volt példa, hogy előadást tartott az öccse óvodájában meg az iskola egy másik osztályában a be-

rokonunk tanácsolta, hogy keressük fel a Gyermekek Házát. Csakhogy akkor a nyol-cadik kerületben laktunk, iszonyú mesz-sze! De volt egy telkünk Solymáron, ahová egy jó szándékú szomszéd jóvoltából ki-költözhettünk… Csodaként éltem át, hogy a túljelentkezés ellenére felvették Bencét, és a csoda ma is tart! Egyszer bementem a fiam osztályába, és láttam, hogy a pad-ja nagyon rendetlen, amit szóvá is tettem. Mire az osztályfőnöke kihívott a teremből, és elmagyarázta, hogy Bence rendetlen, ami nem jó, tehát együtt kell segítenünk abban, hogy változzon valamelyest. Nem ő szidta, inkább védte…

– Ranschburg Jenő gyakran mondta, hogy tujából nem lehet ciprust nevelni – vetem közbe.

– Pontosan ezt mondta el – feleli Viki –, s persze sok hasznos tanácsot is adott. Ben-ce már hetedikes, ma is szórakozott pro-fesszor, de egy fokkal rendesebb. Azóta idejár a kislányom, Virág és a legkisebb gyerekem, Levente is. Ő nem angyal, ahogy a többi gyerek sem, csakhogy olyan az is-kolai légkör, hogy a jó tulajdonságai erő-södnek, nem a rosszak. Például az év végi értékeléskor izgultunk – hatodikig nincs osztályzás! –, mit fogunk hallani az osz-tályfőnököktől, aztán örömömben elsír-tam magam… Úgy mondták el a Levivel kapcsolatos gondokat, hogy a gyerekem azt érezte, ő értékes kisfiú, akinek egy-két apróságon kell változtatnia. Sajnálta is, hogy az édesapja külföldön van, és nem hallhatja a tanítói véleményét…

CSENDKAPITÁNYA negyedikben épp matematika óra van, amikor meglátogatjuk Vajna Kinga osz-tályát, ahol a látvány, a tanítás módja és nyugalma nem hasonlít a megszokottra. A gyerekek csoportokba rendeződve ülik kö-rül az asztalokat, minden csoportnál van

RIPORT

FO

: NÉM

ETH

GA

BR

IELL

A

tegségéről, hogy értsék, miért közlekedik furcsa szerkezetekkel.

– A mi célunk egyszerű: minden(!) gye-rek számára hatékony, elfogadást és biz-tonságot nyújtó iskolát akarunk mű-ködtetni, s ebbe nem fér bele egymás kigúnyolása, ami az agresszivitás egy formája – magyarázza Marietta. – Engem gúnyoltak gyerekkoromban a száznyolc-van centis magasságom miatt, tehát már nagyon fiatalon álmodoztam a csúfolás-mentes iskoláról. Azt gondolom, sikerült megvalósítanunk, amire gyönyörű példát szolgáltatott egy kicsi, másodikos tanít-ványunk. Ő meghallotta, hogy a mozgás-sérült osztálytársát egy idegen gyerek gú-nyolja a játszótéren, tehát hozzám fordult: „Marietta, ő nem tehet arról, hogy csúfol, mert nem olyan szerencsés, hogy megta-nulhatta volna: a sérült gyerekeket nem csúfolni kell, hanem elfogadni” – meséli, majd együtt igyekszünk a tornaterem felé, ahol kezdődik az előadás. Siettünkben jegyzem meg, hogy nem látom fáradtnak, pedig ez a hét utolsó munkanapja. – Nézd a kollégáim arcát! Ők is lelkesen várják a nyolcadikosok produkcióját, pedig nem keresnek többet, mint bármelyik álla-mi iskola tanárai, csakhogy velem együtt tudják, örömtelenül nem lehet dolgozni.

Én boldog vagyok itt, mert megvalósulni látom mindazt, amit a szakmai barátaim-mal a kilencvenes évek elején elkezdtünk. S ha mindezt sikerülne megkoronázni az-zal, hogy lesz az iskolánknak gimnáziuma is…! Megvan a hely, nem messze innen, elkészültek a csodálatos tervek, az önkor-mányzat mindenben támogat, a tankerü-let vezetője mellettünk áll, a gimnáziumi koncepciónk kész, már „csak” állami se-gítség kellene. Reménykedünk!

UTÓIRATA Mansfeld Péter peranyaga alapján készí-tett színpadi produkció színvonalas és megrázó, akik játszották vagy közönség-ként látták, soha nem fogják október 23-át kötelezően letudandó iskolai ünnepély-nek tartani. A főszerepet játszó Fasang Lőrinc fáradtnak, kicsit megviseltnek, de boldognak látszik az előadás végén.

– Rengeteg munka volt ebben, szeptem-ber óta próbálunk – mondja, majd amikor arról faggatom, tudja-e, hogy sokhelyütt megelégszenek egy szokványos ünnepély-lyel, komolyan válaszol. – Hogyne tud-nám, vannak barátaim más iskolákból! Ezért is mondom, hiába vagyok nyolcadi-kos, nem szívesen megyek el innen.

V. Kulcsár Ildikó

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá

képalá kép-alá képalá képalá képalá kép-alá képalá képalá

képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá képalá