KERETEK ÉS SZIMBÓLUMOK KÖZÖTT:

A GÖRÖGSÉG MEGÉLÉSÉNEK MAGYARORSZÁGILEHETÕSÉGEI ÉS SAJÁTOSSÁGAI

SZAKDOLGOZAT

Hajdú Gabriella Kulturális Antropológia szak

Témavezetõ: Dr. A. Gergely András

2001

TARTALOM

Bevezetés ..........................................................................................................................31. Elméleti háttér: definíciók, megközelítések, kutatási irányok ..................................8

1.1. Kultúra és társadalom: tartalom és forma ...............................................................91.2. Határkijelölés és határfenntartás:

Az etnikai csoportok formálódásának alapkérdései és -fogalmai .........................111.3. Identitáskeresés és identitáskutatás:

A közösséghez tartozás etnikai dimenziójának vizsgálata ....................................152. A kutatás körülményei és az alkalmazott módszerek ...............................................18

2.1. A kutatás helyszíne, idõtartama ............................................................................182.2. Kutatási módszerek ..............................................................................................182.3. Életútinterjúk .......................................................................................................192.4. Eddigi eredmények ..............................................................................................20

3. A mai magyarországi görög diaszpóra kialakulása és sajátosságai .........................213.1. Ellenállás és polgárháború ...................................................................................213.2. Másság, idegenség, hontalanság ..........................................................................223.3. A polgárháborús emlékek megjelenése az élettörténetekben

Generációs különbségek ......................................................................................233.4. Menekülés és gyermekmentõ akciók: adatok és élmények ...................................263.5. Letelepedés az ideiglenesség jegyében ................................................................293.6. Repatriálás vagy végleges letelepedés ..................................................................30

4. Az etnikai identitást meghatározó tényezõk a három generáció esetében ..............324.1. Generációs kategóriák .........................................................................................324.2. Eltérések az etnikai identitás változásának általános tendenciáitól .......................324.3. Az ideológia szerepe az egyes generációk életében és kapcsolataikban ................34

5. A kettõs kultúra formálódása ....................................................................................375.1. A Dohánygyár ......................................................................................................375.2. A nyelvhasználati szokások változása és a kulturális identitás

differenciálódása a második generációnál ...........................................................385.3. Kétnyelvûség - kétkultúrájúság ............................................................................39

6. Kultúraõrzés és hagyományteremtés .......................................................................436.1. A hagyomány és a kultúra értelmezésének kérdései ..............................................436.2. A hagyományteremtés egy példája: budapesti görög népviselet ...........................446.3. Magyarországi görög kultúra vs. görögországi görög kultúra ...............................45

7. Az etnikai identitás reprezentációja .........................................................................487.1. Kulturális és szociális reprezentáció ....................................................................487.2. Névhasználat és csoporttagság..............................................................................487.3. Ünnepek és hétköznapok ......................................................................................487.4. Kulturális átvételek ..............................................................................................51

8. Összegzés ....................................................................................................................52Jegyzetek ........................................................................................................................53Irodalom ........................................................................................................................56

BEVEZETÉS

„Eszembe jut a gyönyörû kép: a világ halála után az üdvözültek fehér kavicsot kapnak kezükbe, melyre rá lesz írva valódi nevük. S a másik kép gyermekkori emlék amikor a folyóparton kavicsot keresünk, s ezer és ezer közül kiválasztunk egyet. Mit is keresünk a gyermekkor mitologikus partjain? Nyilván nem egy kavicsot, hanem a mi kavicsunkat, valódi nevünket, azonosságunkat, identitásunkat amit azóta is keresünk minden valódi érzelmünkben és gondolatunkban.”

(Pilinszky János).

A parton heverõ kavicsok közt mindig akad egy-egy, amelyért felnõtt fejjel is lehajol az ember. Az identitáskeresés, valódi nevünk, azonosságunk megtalálása tulajdonképpen egy befejez(het)etlen, életfogytig tartó folyamat, bár a személyiség egyre differenciálódó alkotórészei az évek során általában viszonylagos stabilitást nyernek, megszilárdul egymáshoz viszonyított helyzetük és a személyiség dinamikus egésznek tekinthetõ komplex rendszerében elfoglalt pozíciójuk. A személyes identitás különféle identitáselemek egymáshoz kapcsolódó bonyolult összessége, melyek egy része születésünktõl fogva adott (pl az antropológiai identitáselemek: nem, családi-rokonsági viszonyok), másik része akár számos alkalommal is változhat életünk során (pl. pozicionális v. szerep- és csoport-identitáselemek).

Az identitás sokrétûsége, változó körülmények között is érvényesülõ viselkedésmeghatározó szilárdságával együtt jelentkezõ folyamatos újraszervezõdése mindannyiunk mindennapi tapasztalásának részét képezi, de a jelenség tudományos vizsgálatával foglalkozó pszichológusok, szociológusok vagy antropológusok is szembesülnek - miután magánemberként már végigkutatták a partot saját kavicsuk után - a kérdés komplexitásával, leírásának gyakorlati nehézségeivel.

A nehézségek legfõbb oka, hogy az emberi szubjektivitás énnek, énrendszernek nevezett magva „csupán evidenciaszerûen belátható, élményként megtapasztalható, de közvetlenül meg nem ragadható” A közvetlen megragadás illúziójának kergetése helyett számos kutató különféle hasonlatokkal, metaforákkal próbált közelebb kerülni ennek a nehezen körülhatárolható fogalmi konstrukciónak az értelmezéséhez. A személyes identitás összetettségét, a különféle identitáselemek kölcsönös egymáshozkapcsoltságát Altman és Taylor modellje például egy számos rétegbõl felépülõ hagyma mintájára képzeli el, de hasonlíthatnám a személyiség differenciálódásának során kialakuló és egymással dinamikus kapcsolatban álló részeket akár egy ipiroszi módra elkészített pitához is témámhoz közelebbi metaforaként választva a sok-sok vékonyra nyújtott tésztalapból készülõ jellegzetes görög ételt.

A pita-analógiát alkalmazva, a társadalmi környezet kulturális mintakészlete tartalmazza az egymásra rétegzõdõ identitás-lapok és az azokat egymáshoz kapcsoló töltelék hozzávalóit, amelyek aztán az adott csoporthoz hasonulva a közös tudás és tapasztalatok melegében veszik fel a személyiség mások által is elismert alapformáját.

A Magyarországon élõ görögök hétköznapi és ünnepi étrendjében egyaránt fontos helyet betöltõ pita elkészítési szokásai szinte családonként különbözõek. Magam is sokféle pitát kóstoltam, számos receptet jegyeztem le 1997 óta, mióta a nemzeti identitás és a

kulturális reprezentáció különféle dimenzióit igyekeztem megfigyelni a Budapesten élõ görögök etnokulturális csoportként meghatározható közösségében. A pitakészítés terén megfigyelhetõ számos eltérés nem meglepõ annak ismeretében, hogy az 1948-50-ben Magyarországra került politikai menekültek Görögország több mint 200 településérõl érkeztek, és az ételkészítés helyi jellegzetességei megmaradtak az elmúlt 50 évben.

A pitakészítés megmaradt, de természetesen nagyon sok minden megváltozott a magyarországi viszonyokhoz való alkalmazkodás során, miközben a Görögország különbözõ területeirõl érkezett emigránsok eltérõ hagyományai speciálisan magyarországi görög kultúrává ötvözõdtek. Az itteni görögöknek nem egy-egy szûkebb területtel, õseik szülõföldjével kell azonosulniuk - bár a megrendezésre került trák, pondoszi és ipiroszi estek sikere tükrözi, hogy ez a Görögországban mai napig jelentõs tájegységi identitás-hagyomány is él a közösségen belül -, sokkal inkább a „görögségnek” valamely elvontabb koncepciójával. Ezt a sajátos görög identitást - amely különbözik mind az anyaországi - mind a más országokban élõ görögök identitásától - a Görögországból hozott kulturális mintázatok és a magyarországi viszonyok együttesen formálták.

Az emigráns közösségek általános jellemzõje, hogy a hagyományos (óhazai) kultúra továbbélése az eredetitõl teljesen idegen közegben a kettõs kötõdések, kettõs kulturális identitás kialakulását eredményezi. Ez a kettõsség tekinthetõ a mai magyarországi görög diaszpórát jellemzõ összetett identitáskonstrukciók meghatározó momentumának is, ami közelebbrõl vizsgálva gyakran hármasságként jelentkezik, hiszen a sajátos helyzetbõl adódóan az egyén három referenciacsoporthoz képest, három irány szerint határozhatja meg önmagát: az itteni görög diaszpórát, a többségi magyar társadalmat és az anyaországi görög kultúrát alapul véve. A kötõdések többszörös összetettsége természetesen eltérõ módon és mértékben érvényesül a magyarországi görögségen belül elkülönülõ három generáció esetében, az etnikai identitás fenntartásának és reprezentációjának más-más aspektusai válnak hangsúlyossá, melyek megismerése és összehasonlítása terepmunkám egyik célja volt.

Bár megfigyelhetõk a nemzeti, etnikai identitás életkortól független, generációs határokon átívelõ megnyilvánulásai is, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az identitás történeti képzõdmény-voltát sem. A különbözõ korosztályokat eltérõ történelmi idõszakokban más-más politikai, gazdasági és kulturális hatások érték, amelyek alakították etnikai identitásuk tartalmát és egyúttal behatárolták kinyilvánításának formáit is.

A társadalmi környezet változásaival együtt változik az a kulturális mintakészlet, amelybõl az adott személy kiválaszthatja, sõt, ki is kell választania azokat az elemeket, amelyekbõl az õ sajátos identitáskonstrukciója felépül. (Nem kell messzire mennünk példákért: a társadalmi-politikai környezet megváltozásának identitás-módosító hatását hazai példaként jól illusztrálja a rendszerváltás kísérõjelentõségeként megfigyelhetõ - Esterházy Péter szavaival élve - gyanús csúcsforgalom a damaszkuszi úton.) Természetesen a változásoknak kevésbé kitett törzsi vagy hagyományos paraszti társadalmakban, ahol az adott társadalmi szerephez hozzárendelt cselekvési lehetõségek eleve meghatározták az egyén számára a szocializáció során 'kötelezõen választható' magatartásmodelleket, nem beszélhetünk olyan mértékû identitás-változtató hatásokról, mint amilyenekkel az urbanizáció migráció társadalmi gazdasági - politikai változások egyre gyorsabban pörgõ mókuskerekébe kényszerült, frissen nagyvárosivá vált népesség szembesülhetett Budapesten.

Az ideérkezett menekültek jelenõs része Észak-Görögország hegyi falvaiból származott, ahol még nyílt tûzön sütötték a pitát, egy vasból készült háromlábú alkalmatosságra helyezett palalapon. Nem kis váltást jelentett megszokni a gáztûzhelyen való sütés-fõzést, idõbe telt, amíg sikerült megtalálni itt is az otthoni ízeket, persze ez csak egy apró, de

jellemzõ példája a magyarországi környezetben újonnan alakuló görög közösség életét formáló, az óhazaitól alapvetõen különbözõ kulturális hatásoknak. Egy korábban alapvetõen földmûveléssel foglalkozó, falusi környezetbõl származó népesség beilleszkedése nagyvárosi ipari környezetbe még akkor is a hagyományos életvitel átalakulásából eredõ problémákat vonja magával, ha azonos nyelvû és kultúrájú közegbe kell integrálódniuk. Jelen esetben a helyzet még bonyolultabb volt, ezért fontosnak tartottam megismerni ennek a mintegy ötven éves akkulturációs folyamatnak a kezdeteit, csakúgy mint figyelemmel kísérni a nemzeti identitás és kultúra megõrzésére és kinyilvánítására irányuló igények változásait a magyar állam által biztosított lehetõségek függvényében. Ezen igények, lehetõségek és változások a mai magyarországi görög diaszpórát jellemzõ összetett identitáskonstrukciókat alapvetõen befolyásoló tényezõknek tekinthetõk.

Egy adott személy identitásának összetett rendszere sosem érvényesül annak teljességében, az aktuális szituációban csak bizonyos elemei válnak operatívvá. Tanulságokkal szolgálhat megvizsgálni, melyek azok a helyzetek, amikor a személyes identitás kölcsönösen egymáshoz kapcsolódó elemeinek bonyolult rendszerébõl az etnikai identitás kerül elõtérbe.

A többszörösen összetett rendszert képezõ identitás talán legnehezebben megragadható eleme az etnikai hovatartozás, amelynek értelmezési kísérletei csaknem annyiféle elméletet eredményeztek, ahány etnikai csoport vizsgálatát elvégezték a kutatók az elméletek empirikus megalapozása céljából. Az etnikai csoporthoz tartozás eleve meghatározó, belsõleg determináló, primordiális jellegét hangsúlyozó elméletektõl (szovjet ethnosz-elmélet, Bromlej) az etnicitás determináló szerepét tagadó, szituativitását és az etnikai csoport érdekközösség-funkcióját elõtérbe helyezõ elméletekig (brit szociálantropológia, A. Cohen) széles skálán mozognak a jelenleg forgalomban lévõ etnicitás-elméletek.

Maga az etnicitás is nagyon képlékeny fogalom, mást jelent jogászok, politikusok, megint mást a társadalomkutatók számára. A politikatudomány számára az etnicitás állami struktúrán belüli, zárt, behatárolt entitást jelent, a szociológia állami és nagycsoport-szinten próbálja tanulmányozni, a pszichológia az individuum, a mikrocsoportok felõl közelítve követi nyomon az azonosság kitermelõdését, az antropológia pedig a csoportok közötti interakciókat vizsgálja.

Etnikai csoportként az antropológián belül hagyományosan biológiailag önreproduktív, belsõ kommunikációs egységgel és megkülönböztetõ kulturális sajátosságokkal rendelkezõ csoportokat határozták meg. Ezeknek a kulturális sajátosságoknak a „megkülönböztetõsége” azonban csak akkor kerül elõtérbe, mikor az adott személy a sajátjától eltérõ, alternatív viselkedésformákkal szembesül, az adott csoporthoz való tartozás a (kulturális) mássággal való találkozáskor válik tudatossá.

A különbözõ etnikai csoportok ma már a világon szinte sehol nem élnek elszigeteltségben, mindennapi életünk részévé vált a más nyelvvel és kultúrával rendelkezõ személyekkel való kapcsolattartás, amely egyéni és csoportszinten egyaránt megvalósul. A különbözõ etnikai csoportok közötti interakciónak meghatározó szerepe van a nemzeti identitás kialakításában és fenntartásában. A másik csoporthoz viszonyítva alakul ki a „mi”-csoport és „õk”-csoport koncepciója, a kettõ oppozíciója pedig az önmeghatározás eszközeként szolgál mind az egyén mind a közösség számára. Ezen alapul Barth elmélete is, mely szerint az etnikai csoportok határain válik fontossá az etnikai hovatartozás, ezért fontos a különbözõ csoportokat elválasztó határok vizsgálata, melyen azokat a módokat érti, ahogy az egyes csoportok megõrzik másságukat, fenntartják nemzeti identitásukat egy többségi nemzeten belül is.

Visszatérve korábbi hasonlatunkhoz: süthetjük a pitát kerek vagy szögletes tepsiben, tölthetjük spenóttal, túróval, vagy tehetünk bele póréhagymát vagy feta sajtot, készülhet két

lapból vagy negyvenbõl, a fontos az, hogy készítõi és fogyasztói pontosan tudják, hogy ez egy pita, és nem tévesztik össze még a hasonló módon lapokból készült magyar rétessel sem.

Az elkészült pita fogyasztása közben persze már nem könnyû elkülöníteni egymástól az eredetileg különálló lapokat. Nehezen körülhatárolható az is, hogy az identitásszerkezet melyik eleme rejti az etnikai aspektust. Az etnikai hovatartozás szabadon választhatóságának és az etnikai csoportot pusztán érdekcsoportnak tekintõ elméletek legelkötelezettebb hívei sem vonhatják kétségbe, hogy az etnikai hovatartozás a nemhez és az életkorhoz hasonló antropológiai identitáselemként illeszkedik az egyén identitáskonstrukciójába, emellett azonban hatással van a többi identitáselemre is, akár a társadalmi viszonyrendszereket hordozó osztály-réteg hovatartozásokra, ideológiai, politikai, erkölcsi, vallási eszmerendszerekre, vagy csak az olyan embléma jellegû identitáselemekre gondolunk, mint a név, egyes fizikai jellegzetességek, az adott közösségre jellemzõ divatok. Persze az etnikai identitás fontossága nagy mértékben eltérhet még ugyanannak a személynek az esetében is az adott társadalmi közeg és történeti pillanat függvényében. A nemzeti identitás és a közösséghez tartozás érzésének megélése temérdek variációs lehetõséget mutat, melyet alapvetõen az határoz meg, hogy az adott személy milyen szempontok alapján tartja magát az etnikai csoport tagjának és mit jelent számára a közösség fogalma. Vagyis valamennyi lisztet mindenki tesz a tésztába, és az elkészült lapokat is szokás megolajozni, de a mennyiséget már az egyéni ízlés alakítja. A részek sokrétû összekapcsoltságából fakadóan az egyén identitásának etnikai komponensét különválasztani a személyiség teljességétõl nem kisebb elszántságot igénylõ elfoglaltság, mint az asztalon gõzölgõ frissen kisült pitában megkeresni a lisztszemeket vagy az olajat.

Hasonlóképpen, szavakkal megragadni a 'görögséget' sem kecsegtet több sikerrel, mint elmesélni, milyen a pita íze. Ez utóbbit hasonlíthatjuk ugyan a magyar réteshez, leírhatjuk, mik a hozzávalók, hányszor kell kinyújtani és újból „összegyûrni”(30. interjú) a tésztát, hány lapból süssük és mennyi ideig, mibõl és hogyan készítsük a tölteléket de azt az ízt így sem fogja érezni, aki még sosem kóstolta. Ugyanilyen parttalan elgondolás lenne a - már az 50-es években divatjamúlt -nemzetkarakterológiai munkák mintájára összeállítani a magyarországi görögök etnokulturális csoportjára jellemzõ személyiségjegyek és sajátosságok katalógusát. A 'görögség” fogalma is egy a „csupán evidenciaszerûen belátható, élményként megtapasztalható” dolgok közül.

Mindennek tudatában és ellenére miért próbálkozom mégis a címben jelzett kérdés körüljárásával? Talán leginkább azért, mert élvezetes dolog filmet mesélni olyanoknak, akikkel együtt láttuk, nagyokat lehet nevetni az újra felidézett tréfás jeleneteken, jobban szórakozunk, mintha valaki olyannak mesélnénk, aki nem látta. Az, hogy mennyire tudom mégis megragadni és érzékeltetni azt a részletekben megbújó teljességet, hogy mit jelent görögnek lenni ma Magyarországon, attól is függ, hogy mire jutok zárójeles magán-kérdésemmel, vagyis hogy mit jelent antropológusnak lenni. Minden valószínûség szerint dolgozatom jövõbeli olvasói nagyrészt vagy antropológusok, vagy (magyarországi) görögök lesznek, ha pedig Shelley mondását, mely szerint mindannyian görögök vagyunk összekapcsolom Csepeli György gondolatával „Anélkül, hogy tudná, voltaképpen mindenki szociálpszichológus” és a diszciplínák közös gyökerei okán annyival tovább bõvítem, hogy egy kicsit mindenki antropológus is, kiindulhatok abból, hogy „mindannyian láttuk a filmet”.

Mindannyian ugyanebben a társadalmi-kulturális közegben mozgunk otthonosan, így erre a közösen birtokolt tudásanyagra építve megpróbálhatom úgy bemutatni milyen külsõ és belsõ keretek között, milyen szimbólumok segítségével élik meg és juttatják kifejezésre nemzeti identitásukat a magyarországi görög diaszpóra tagjai, hogy a saját

belsõ csoportszervezõ erõk hatására és a külsõ, társadalmi erõk mûködése miatt is folyamatosan változó, intellektuális-mentális gyökérzetével szervesen - és egyre inkább - a magyarországi életvilág talajába kapaszkodó közösség ne váljon a leírás során az óhazai hagyományok hordozójává egyszerûsített egyfajta 'házon belüli egzotikummá'.

Köszönetnyilvánítás

A tanulmány megírása és az azt megelõzõ terepmunka során sokan segítették munkámat: szakmai szempontból elsõsorban A.Gergely Andrásnak tartozom köszönettel az elméleti felkészülésben és a terepmunka során felmerülõ gyakorlati kérdésekben nyújtott folyamatos támogatásáért, amellyel tudományterületünk ingoványos, kevéssé definiált vidékein rásegített az árnyalt megfogalmazások ösvényére. Szintén az elméleti felkészülésben bizonyultak nagyon hasznosnak Fejõs Zoltán és Hofer Tamás tanácsai, Féner Tamás folyamatos bátorítása, építõ kritikája és gyakorlati tanácsai pedig felszabadítóan hatottak rám a vizuális antropológia módszereinek alkalmazása során.

Hatalmas hálával gondolok a budapesti görögség mindazon tagjaira, akik életútinterjúk és/vagy kötetlen beszélgetések során hozzásegítettek, hogy betekintést nyerjek ennek a sajátos közösségnek az életébe, megismerhessem a hétköznapok és az ünnepek kulturális gyakorlatának nyilvános, mindenki számára látható valamint privát, csak egymás közt használatos rétegeit. Külön köszönöm Anna Alevrának, a Fõvárosi-, és Dzindzisz Jorgosznak, a Görög Országos Önkormányzat elnökének a hivatalos kereteket messze túllépõ segítséget és a különféle kulturális jelenségek, események hátterében meghúzódó mögöttes jelentéstartalmak megvilágítására fordított idõt.

Az egész kutatás és a tanulmány elkészítése lehetetlen lett volna családom minden tagjának végtelen türelme, megértése és segítõkészsége nélkül. A szöveg és a képek szerkesztéséért férjemnek, Havassy Andrásnak tartozom köszönettel.

A Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány 2001-es támogatása elõsegítette a kutatás teljesebbé tételét és a vizuális antropológiai anyag elkészítését.

1. Elméleti háttér: definíciók, megközelítések, kutatási irányok

„Egy indiai történet legalábbis én mint indiai történetet hallottam, - arról szól, hogy egy angolnak egyszer elmondták, hogy a világ egy teraszon nyugszik, amelyet egy elefánt tart a hátán, azt viszont egy teknõsbéka tartja. Az angol (talán etnográfus volt, legalábbis úgy viselkedett) megkérdezte, hogy min nyugszik a teknõs. Egy másik teknõsön. És az? „Oh, Szahib, azután már csupa teknõs található végig lefelé”.

Valóban így állnak a dolgok. (…) A kulturális elemzés lényegéhez tartozik, hogy: befejezetlen. S ami ennél is rosszabb, minél mélyebbre hatol, annál kevésbé teljes. (…)

A menekvésnek számos útja-módja van folklórrá változtathatjuk a kultúrát, hogy összegyûjtsük emlékeit; tulajdonságokká változtathatjuk, hogy összeszámlálhassuk; intézményekké változtathatjuk, hogy osztályozhassuk; struktúrákká változtathatjuk és játszadozhatunk vele. De mindez bizony menekülés. Ha a kultúra szemiotikai megközelítése mellett kötelezzük el magunkat, akkor az etnográfiai megállapításokat (…) „lényegileg vitathatónak” kell tekintenünk. (…)

Mindig fennáll a veszély, hogy miközben a kulturális elemzés az egyre mélyebben fekvõ teknõsbékák után nyomoz, elveszti a kapcsolatot az élet szilárd felszínével, a politikai, gazdasági és rétegzõdési realitásokkal, amelyekbe az emberek mindenütt belebonyolódnak. Szem elõl tévesztheti azokat a biológiai és fizikai szükségszerûségeket is, amelyeken ez a felszín nyugszik. Ez ellen, valamint az ellen, hogy a kulturális elemzés egyfajta szociológiai esztétizmussá alakuljon át, egyedül úgy lehet védekezni, hogy az ilyen elemzést elsõsorban ezeken a realitásokon és szükségszerûségeken gyakoroljuk. (…)

Az értelmezõ antropológia alapvetõ hivatása nem az, hogy legmélyebb kérdéseinkre válaszoljon, hanem az, hogy hozzáférhetõvé tegye számunkra azokat a válaszokat, amelyeket más emberek (…) adtak ezekre a kérdésekre, s így ezeket is belefoglalja az emberi megnyilatkozások bármikor felcsapható

jegyzõkönyvébe.”

A jelenkori antropológiaelméletet átható holisztikus szemlélet jótékonyan mindent magába foglaló megközelítésmódja ellenére a gyakorlatban egymást érik azok a helyzetek, mikor a kultúra és társadalom különféle jelenségeinek egyenértékûségét és csak egymás fényében való értelmezhetõségét valló kutatók választásra kényszerülnek. A konkrét kutatások során a vizsgálati módszerek, a rendelkezésre álló idõ, anyagi és személyi feltételek mind-mind arra kényszerítenek, hogy a kiválasztott közösség életének egyes aspektusaira koncentráljunk, teljes tudatában annak, hogy ezen aspektusok egyike sem jelent semmit önmagában, csak az adott kultúra más tényezõihez képest, egy komplex rendszer részeként értelmezhetõ. Még keservesebb dolog a fentiek ismeretében próbálkozni a szerteágazó és heterogén kutatási eredmények koherens tanulmánnyá transzformálásával, mikor a terjedelmi és tartalmi követelmények szabnak gátat az érinteni kívánt részkérdések áradatának.

Clifford Geertz mottóként idézett gondolatainak szellemében a kulturális elemzés befejezhetetlenségét elfogadva igyekszem az elkerülhetetlen önkorlátozást nem a realitással való kapcsolat és a holisztikus megközelítés rovására megvalósítani, a mélyben sorakozó valamennyi teknõs elõszámlálására azonban sem az elméleti bevezetõben, sem az ezt követõ „sûrû leírás” során nincs lehetõségem.

Az antropológiai irányzatok közül a társadalmi kölcsönhatások és kulturális jelenségek szimbolikus dimenzióit vizsgáló interpretív szemléletmód bizonyult legalkalmasabbnak választott témám megközelítésére.

Az etnikai csoportokkal, a kultúra etnikus meghatározottságával és az etnikai identitás változásának kérdéseivel foglalkozó kutatások a világméretû társadalmi (és tudománytörténeti) változásokkal összefüggésben fokozott hangsúlyt kaptak az elmúlt két évtizedben. Ezen vizsgálatok még felsorolás-szintû áttekintése is meghaladja jelen dolgozat

kereteit. Az elméleti bevezetõ csak az eredeti témám szempontjából releváns legfontosabb koncepciók áttekintését tartalmazza három nagyobb gondolati egység köré csoportosítva.

1.1. Kultúra és társadalom: tartalom és forma

Mindannyian beleszületünk egy kulturális rendszerbe, amely alapjaiban határozza meg minden késõbbi viszonyulásunkat (még ha az antropológusok hivatásszerû küzdelmét folytatjuk is az etnocentrizmus megnyilvánulásai ellen). A szocializáció során elsajátított legkorábbi viselkedésmodellek olyan mélyen beépülnek a személyiség szerkezetébe, hogy az egyén szinte a környezet jelenségeire adott öntudatlan válaszként érzékeli õket.

Egy adott kultúra tagjaként a környezõ életvilág megtapasztalására csak az adott kulturális rendszer által biztosított koncepciók birtokában és függvényében van lehetõségünk, akár a tudomány egykedvûségével fogadjuk el, hogy az ember - Geertz megfogalmazása szerint nem más, mint a jelentések sajátszövésû hálójában függõ állat, akár átéljük a kulturális meghatározottság csak mûvészi eszközökkel kifejezhetõ tragikumát, mint József Attila kegyetlenül pontos soraiban: ”Eszméink között rabon ugrálunk, mint az üldözött majom, ki tépi ketrecének rácsát.”. Minden kultúra biztosít tagjai számára bizonyos védettséget, a csoporttagokkal megosztott tudás biztonságát. A közösen birtokolt jelentések hálójába kapaszkodva van lehetõsége az egyénnek, hogy legalább megpróbálhasson ellenállni a globalizáció sodrásának, de ez a képletes kapaszkodás-függeszkedés nem egy önkéntes és tudatos, bármikor abbahagyható cselekvés: ugyanez a megtartó erõként értelmezett kultúra-háló „fogja” is a belé kapaszkodót, funkcionálhat adott esetben a ketrec rácsaként, ahogy nem csak biztosítja, hanem nagyon pontosan ki is jelöli a környezet észlelésének kereteit, az érzékelés és egyúttal a viselkedés korlátait.

Elengedheti-e, és ha igen, akkor hogyan, milyen feltételek mellett és következményekkel az adott személy a szociokulturális környezete által biztosított „jelentéshálót”, felfüggeszthetõ-e idõlegesen a függeszkedés, milyen lehetõségei vannak az eredeti mintázat új szálakkal való kibõvítésének (vagy pótlásának), a régi minta újraszövésének új anyagból, esetleg felhasználhatók-e a régi szálak az új mintákhoz ? Ezek a kérdések a leginkább olyan esetekben vizsgálhatók, mikor egy adott csoport tagjai kénytelenek a jelentések általuk birtokolt hálóját újraalkotni a társadalmi, politikai, gazdasági vagy földrajzi környezet radikális megváltozása következtében. Így az önként vagy kényszerbõl az óhazaitól eltérõ közegbe került emigráns csoportok vizsgálata az adott közösség etnográfiai sajátosságain túl a jelentéshálók szövésének általános tenedenciáira vonatkozóan is szolgálhat tanulságokkal. A második vagy harmadik generáció óhatatlanul kettõs (vagy többszörös) kötõdésekkel rendelkezõ tagjai esetén az óhazai kulturális mintázat változásának folyamata és az alapvetõ emberi szükségletet kielégítõ jelentéshálóhoz összeválogatott szálak eredete érdemel megkülönböztetett figyelmet.

Az antropológia is a kultúra mozgástörvényeinek megvilágítására törekvõ társadalomtudományok közé tartozik, tudománnyá válása óta mûvelõi egyik központi feladatuknak tekintették, hogy a vizsgálódásuk mindenkori tárgyának tekintett kultúra fogalmát meghatározzák. A kultúra szisztematikus definícióját elõállítani óhajtó kutatók kísérletei során a meghatározás egyre befogadóbbá vált, egészen addig a pontig, amíg a Kluckhohn-i 'kultúra egyenlõ tanult viselkedés'- elgondolás magát a definíció szükségességét kérdõjelezte meg. Az etnikai csoportok tanulmányozásánál mégis elengedhetetlen a kultúra koncepciójának valamilyen szintû fogalmi tisztázása, hiszen az aktuális elméletektõl függetlenül a gyakorlatban, a konkrét vizsgálatok során a kutatók

számára csak az a hagyományos lehetõség kínálkozott, hogy elsõ lépésben számba vegyék és különbözõ népcsoportok szerint regisztrálják a vizsgálandó kultúrákat, melyekre gyakran felváltva, egymás szinonímáiként használják a nép, etnosz, etnikum jelzõket. Hasonlóképpen egymással felcserélhetõ, szinoním kifejezésekként találkozhatunk a szakirodalomban a kultúra, társadalom sõt nép(csoport) szavakkal is.. Az antropológián és a néprajztudományon belül sem mindig egységes és egyértelmû szóhasználat és fogalmi bizonytalanság a kulturális és társadalmi jelenségek összefonódottságában leli magyarázatát, amely már Tylor klasszikus, 1871-es kultúra-definíciójának is egyik alapgondolata: „A kultúra vagy civilizáció, tágabban vett etnográfiai értelemben, az a komplex egész, amely magába foglalja a tudást, a hitet, a mûvészetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember a társadalom tagjaként tesz szert.”

Az antropológiában ismert temérdek kultúra-meghatározás rendszerezése nem célja a jelen dolgozatnak, a fenti definíció azonban jó kiindulópontot szolgáltat a kultúra és társadalom, valamint a kultúra és az etnicitás kapcsolatának további vizsgálatához.

A társadalom és a kultúra elválaszthatatlan összekapcsoltsága Makarjan szerint abból fakad, hogy „a társadalom és a kultúra esetében nem valamiféle hierarchikusan alá-fölérendelhetõ, de nem is egyszerûen egymás mellé rendelhetõ fogalompárról van szó, hanem olyan fogalmakról, amelyek egy szerves egységet alkotó és genetikusan egyidejûleg keletkezõ totalitás két különbözõ oldalának, síkjának kifejezõdései.” Az említett totalitás alatt az ember társadalmi létét, az emberi tevékenységet érti. „Az ember társadalmi létének egyik feltételét jelenti az a keret, amelyben az emberi cselekvések összegzõdnek és meghatározott feladatok elvégzésére irányulnak. Ez a keret a szûkebb értelemben vett társadalom, az emberi kapcsolatok rendszere, amelynek lényeges vonása, hogy nem csupán összeköti az egyéneket, hanem közösséget is formál belõlük. Az ember társadalmi létének másik feltételét azok a nem biológiailag kimunkált eljárások, eszközök alkotják, amelyekkel az ember létét kivitelezi. Ezeket szokás általában a kultúra fogalmával összefogni.”

Markarjan álláspontjával összhangban Siegfried Nadel az eredendõen kétdimenziósnak tekintett társadalmi tények két dimenzióját megnevezõ kifejezéseknek tekinti a „kultúra” és „társadalom” szavakat. Ezt a gondolatmenetet követve tekinthetjük a kultúrát és a társadalmat egy egymást kölcsönösen alakító dialektikus ellentétpár tagjainak. Firth megfogalmazásában: „Ha a társadalmat társadalmi kapcsolatok összességeként fogjuk fel, a kultúra ezeknek a

kapcsolatoknak a tartalma.”

Természetesen ez a társadalmi formákon keresztül manifesztálódó „tartalom” nem ragadható meg a kulturális jellemzõk felsorolása révén, értelmezéséhez sokkal közelebb visz annak megismerése, milyen szerepet töltenek be a vizsgált kulturális jelenségek az adott társadalmi csoportok létrehozásában és fenntartásában.

A kultúra-társadalom szembeállítás mintájára az antropológiai vizsgálat során elsõ lépésként fontos különválasztani az etnikum, mint társadalmi csoport tanulmányozását a hozzá tartozó etnikus kultúra tanulmányozásától. Az adott etnikum és az általa hordozott kultúra egyaránt állandóan változó, dinamikus kategóriák, melyek egymással is dinamikus viszonyban állnak, így tanulmányozásuk a kultúra általános mozgástörvényeire is rávilágíthat.

Minden társadalmi csoport lényegi sajátossága, hogy tagjai igyekeznek másoktól való különbözõségüket kifejezésre juttatni, akár teljes kultúrát hordozó csoportokról van szó, akár ennél alacsonyabb szintû szervezõdésrõl. Érdemes szem elõtt tartani azonban, hogy a társadalmi és a kulturális határok nem feltétlenül esnek egybe nagyságrendjüket illetõen. „Lehet, hogy ugyanazok a jelenségek, amelyek egy adott társadalmi csoport

szemszögébõl nézve lényeges kulturális különbség kifejezõdései, a kulturális rendszer oldaláról tekintve, amelybe tartoznak, elhanyagolható apróságok.”

1.2. Határkijelölés és határfenntartás:Az etnikai csoportok formálódásának alapkérdései és fogalmai

Az etnikai kategorizáció ontológiai alapjait érintõ kérdésekre hogyan jönnek létre, milyen célokat szolgálnak és hogyan reprodukálódnak idõben az etnikai csoportok adott válaszok további kérdéseket állítanak az antropológiai kutatás elé. Az elsõ kérdés, amelyre szükségképpen igennel kell válaszolnunk, ha a kultúra etnikus meghatározottságának kérdéskörét a továbbiakban is tudományos kutatás tárgyának szeretnénk tekinteni C. K. Mahmood lényegretörõ megfogalmazásában -: „Do ethnic groups exist?”(Léteznek-e etnikai csoportok?) Ugyanezt a problémát veti fel - kicsit árnyaltabban - Niedermüller Péter is: „Elkerülhetetlen a kérdés: az „etnikai” típusú fogalmak az etnikai csoport, az etnicitás, az etnikus identitás stb. ténylegesen létezõ társadalmi csoportokat, valódi társadalmi, emberek közötti viszonyokat , valóban létezõ társadalmi különbségeket jelölnek-e, vagy pedig „csupán” klasszifikációs kategóriák? Pontosabban fogalmazva: valóban létezett/létezik a mindennapi élet objektív (azaz materiálisan dokumentálható) és szubjektív (azaz tudati) tartományában olyan elemek halmaza, amely más típusú elemektõl, szerkezetektõl, az emberek közötti más típusú distinkcióktól jól elhatárolható, s az „etnikai” kategóriájával jelölhetõ; vagy pedig az „etnikai”, és az egész ehhez kapcsolódó fogalmi eszköztár egyfajta kutatói szemlélet megnyilvánulása, a „kívülrõl” másként nem értelmezhetõ tények és jelenségek, összefüggések jelölésére szolgáló „mesterséges” eszközök együttese, azaz az „etnikait” a tudomány, jelen esetben az etnográfia, a néprajz, illetve az antropológia konstruálja meg?” A jelen dolgozatnak nem célja a fenti, messzire vezetõ episztemológiai kérdés elemzése, a konkrét kutatás szempontjából mindenképpen az adott közösség tagjainak öndefinícióit tartom mérvadónak, amely mindig többet árul el az azokról a módokról, ahogyan az adott társadalmi csoport mint közösség megnyilvánul, mint a külsõ megfigyelõk által alkalmazott kategóriák.

Hasonlóképpen a korábban érintett kultúra-definíciókhoz, az etnikai egységek meghatározására is számos kísérlet történt, és az etnikai csoport, etnikum, etnicitás, nemzetiség, kisebbség fogalmak is gyakorta a kultúra-társadalom-nép összekapcsolódó koncepciók módjára egymás helyett használatosak. A fogalmak rendszerezését itt is csak annyiban tekintem feladatomnak, amennyiben témámhoz elengedhetetlenül szükséges, vagyis a továbbikban elsõként a magyarországi görög közösséget társadalmi szervezõdés szempontjából jellemzõ csoportformát igyekszem definiálni és elhelyezni a különféle, gyakran egymásnak ellentmondó elméletek és megközelítések metszéspontján.

A magyarországi görög diaszpóra etnokulturális csoportként történõ meghatározását érzem legpontosabbnak, amely napjainkban már a többségi magyar társadalmon belül, annak részeként létezõ önkéntes és helyben maradó közösséget jelent, szemben az '50-es években alapvetõen az ideiglenesség jegyében alakuló, a fõvároson belül zárt etnikai szigetként elkülönülõ, önkéntesnek egyáltalán nem nevezhetõ menekült csoporttal, melyet a görögországi polgárháború után érkezett politikai emigránsok alkottak. Ugyanakkor etnikai csoportként is definiálhatjuk a Magyarországon élõ görögök közösségét, amely az európai néprajz és az angolszász antropológia által egyaránt leggyakrabban használt kategória az etnikai alapon szervezõdõ csoportok jelölésére. A bevezetésben belsõ kommunikációs egységgel és meghatározó kulturális sajátosságokkal rendelkezõ, biológiailag önreproduktív csoportként meghatározott etnikai csoportok azonosítására a néprajzi szakirodalomban gyakran felvonultatott „közös tulajdonságok”, „megkülönböztetõ

jegyek” között elsõsorban a közös eredet, a közös történelmi múlt, a hasonló kulturális és pszichológiai jellemzõk, közös kulturális hagyomány, vallás, viselkedési minták, normák, értékek és a közös nyelv szerepel. Az etnikai csoportok különbözõképpen meghatározott objektív sajátosságai mellett a legtöbb kutató fontosnak tartja kiemelni az adott etnikai közösséghez tartozás, az összetartozás érzésének szubjektív dimenzióját is. Az objektív sajátosságok közül leginkább a közös eredet, azonos kultúra és nyelv fontosságát hangsúlyozzák. Az etnikai megkülönböztetõ jegyek elsõsorban antropológiai kontextusban megfogalmazott értelmezése szerint a normatív viselkedés mintái jelentik az objektív sajátosságokat, mivel a jelenségek szimbolikus vonatkozásai, maguk a szimbólumok társadalmilag létrehozottak, és a szocializáció folyamatában kerülnek elsajátításra. „Ebben a folyamatban kristályosodnak ki az objektív szimbolikus formák, és az objektív szimbolikus formákkal való közösségvállalás, azonosulás szubjektív, de természetesen az egész csoportot jellemzõ érzése.(…) Ebben az értelemben tehát nem valamely egyedi, individuális kulturális (vagy bármely más) jelenség, hanem annak szimbolikus dimenziója tölti be az etnikai megkülönböztetõ jegy funkcióját.”

Az etnikai csoport elsõdlegesen érdekcsoportként való felfogása fõként a szociológia és a politikai antropológia területén terjedt el, Max Weber elgondolása nyomán, aki az etnikai csoportokat alapvetõen politikai közösségeknek tekinti. A 70-es években az Egyesült Államok társadalmi-politikai közegét érintõ vizsgálataik alapján Glazer és Moynihan úgy találta , hogy „az etnikai csoportok kulturális tartalmai, jellemzõi ma már rendkívül hasonlóak, aminek következtében ma már nem a kultúra, a nyelv, a vallás stb. számít az elsõdleges etnikai jegynek, hanem sokkal inkább az érdeknek a csoport tagjai által definiált fogalma.” Dolgozatomban elsõsorban a mindennapi élet kulturális szerkezetének pespektívájából igyekszem megközelíteni az etnikai meghatározottság megnyilvánulásait a magyarországi görögök esetében, így az etnicitás politikai-ideológiai síkja csak közvetve kapcsolódik az elvégzett vizsgálathoz.

Az etnikai csoportokat a Magyar Néprajzi Lexikon a néprajzi csoport szinonímájaként definiálja, elkülönítve az etnosz (nép) szinonímájaként értelmezett etnikum fogalmától. E szerint az etnikai csoport „egy népen belüli alegység, amelyet vagy saját történelmi hagyománya, kultúrája, életmódja, társadalmi szervezete vagy nyelve környezetétõl elkülönít”, míg az etnikum „olyan emberek történelmileg kialakult együttese, akik közös, viszonylag stabil kulturális vonásokkal rendelkeznek, tudatában vannak egységüknek, valamint más hasonló együttesektõl való különbözõségüknek.”

Sárkány Mihály definíciója szerint „ az etnikum az együttmûködésnek az élet egészét átfogó, a számontartott rokonsági vagy fiktív rokonsági csoportoknál szélesebb körû szervezete, amely népként (azaz vélt vagy valós vérségi kötelékkel ) összetartozásának tudatában van, ezt a tényt etnonim alkalmazásával kifejezésre juttatja, vagy pedig olyan emberek együttese, akik valamikor ilyen átfogó, összetartozástudattal és névvel rendelkezõ egyesülésben éltek, de abból kiszakadva az összetartozás tudatát õrzik csak.”

Ez az összetartozás-tudat, a „mi-csoport” összetartozásának érzése az „õk-csoporttal” szembeni különbségek érzékelése és kifejezéseként nyilvánul meg.

Egy nagyobb társadalmi egységen belül az elkülönült csoportok tagjai közt a találkozási helyzetek nem feltétlenül jelentenek egyben konfliktushelyzetet is. Viszonylag tartós együttélés egyfajta „látens közös nyelv” kialakulását eredményezi az érintkezõ etnikai csoportok között, ami egy olyan kulturális kódrendszert jelent, amely lehetõvé teszi a mindennapi életben való boldogulást. A „mi” és „õk”-csoport közti határozott különbségtétel (dichotomizáció) mellett az azonosság megteremtése (komplementarizáció) is szerves részét képezi annak a kettõs folyamatnak, amely az etnikai alapon szervezõdõ csoportok társadalmi együttélését alakítja, így a mindennapi interaktív

viselkedéshelyzetekben az idegenséget és elkülönülést sugalló „õk”-csoport helyett a „mi”-csoport mellett megjelenik a „ti”-csoport fogalma, amely azokra vonatkozik, akikkel együttmûködünk, akiket ismerünk.

A dichotomizáció/komplementarizáció elgondolása természetesen a magyarországi görögök és a többségi kultúra hordozói közötti interakciók vonatkozásában is érvényes. Megfogalmazása Fredrik Barth nevéhez kötõdik, aki új irányt mutatott az etnikai csoportok tanulmányozásában, mikor az 50-es években végzett pakisztáni terepmunkája alapján a Kroeber féle kulturális areák elgondolásával szembeállította saját, kultúrökológiai megközelítését, amely biológiai analógiák felhasználásával az ökológiai niche-k mintájára képzeli el az etnikai csoportok egymás mellett élését. A természeti környezet valamint a megélhetést nyújtó közvetlen emberi környezet jelenti az etnikai különbségeket létrehozó „ökológiai fülkéket”. A különbözõ ökológiai egységeket kiaknázó csoportok a nagyobb rendszeren belül tartósan elkülönült, egymást kiegészítõ stabil kategóriákat alkotnak. Az egymást kölcsönösen feltételezõ és kiegészítõ ökológiai nichek elgondolása jól modellezi a 18. században Magyarországon megélhetést talált görög kereskedõknek vagy bolgár kertészeknek a magyar társadalmi-gazdasági életben betöltött szerepét: nem egy már meglévõ gazdasági ágban jelentettek konkurenciát, hanem egy addig kihasználatlan terület lehetõségeit aknázták ki, de a mai görögök idegenforgalomban játszott szerepe is tekinthetõ a kettõs kötõdésekbõl adódó sajátos lehetõségek egy kézenfekvõ és egyben gyümölcsözõ megragadási módjának.

Barth az elsõk között volt, akik az etnikai csoportokat nem a szembetûnõ kulturális különbségek alapján vélte meghatározhatónak. Véleménye szerint az etnikai csoportok és jellemzõik nem eleve adottak, éppen ellenkezõleg: a kialakulásukat meghatározó sajátos történelmi, gazdasági és politikai körülményeknek megfelelõen rendkívül szituációfüggõek. Az etnicitás mint a kulturális különbségek társadalmi szervezõdése lényeges számára, amely a csoportok közötti határok felállítása és újratermelése során valósul meg. Ezek a határok az interakció során termelõdnek, stabilitásuk független attól, hogy egyes személyek számára átjárhatóak-e, mivel olyan társadalmi folyamatban léteznek, amelyet csoporttagok befogadása jellemez, így a tagok cserélõdése ellenére a kategóriák fennmaradnak. Ezért fontosabbnak tartja a határfenntartás és a rekrutáció folyamatainak, mint a határokon belül felgyülemlett „kulturális anyagnak” a bemutatását. „Az etnicitás szempontjából azok a kulturális különbségek játszanak kiemelt szerepet, amelyekkel az illetõ csoport saját különállóságát és határait jelzi: nem pedig az elemzõnek arról alkotott képzetei, hogy melyek az adott kultúra leginkább „bennszülött” vagy legjellemzõbb vonásai”

A kultúra etnikus meghatározottságát vizsgáló kutatásoknak az etnikai csoport mellett másik leggyakrabban használt alapfogalma az etnicitás, amely gyakran mint az etnikai csoport szinonímája szerepel a szakirodalomban. Barth fenti meghatározása az etnicitást kognitív képzõdménynek tekintõ értelmezési móddal rokon. „E felfogás hívei úgy tekintenek az „etnikai jelentésre”, mint társadalmilag is azonosítható „etnikai utasításra”, amely az elvárható viselkedés mintáival látja el a csoport tagjait. A közös jelentés tehát egy „kognitív tárgyként” létezik, amelyet a csoport tagjai különbözõ módokon mobilizálni tudnak, hogy a különbözõ társadalmi szituációkban viselkedésüket érvényesíteni tudják. (…) Ebben az interpretációban nem maguk az egyedi megkülönböztetõ jegyek vagy azok struktúrája a lényeges, illetve elsõdleges, hanem ezen megkülönböztetõ jegyek pszichológiai konstituálásának és következményeinek a folyamata.” Az etnicitás fogalma inkább az etnikus hovatartozás kérdéskörének pszichológiai dimenzióira, szubjektív aspektusaira vonatkozik, míg az etnikai csoport kategóriája inkább az „objektív megkülönböztetõ jegyek” különfélekeppen meghatározott összességén alapul.

Általában viselkedésbeli etnicitásként határozzák meg a szocializáció korai szakaszának mintáin alapuló etnicitás-típust, gyakran szembeállítva az ideológiai etnicitással, amely az

adott etnikai csoporttal való tudatos (érdek)közösség politikai és/vagy társadalmi okait hangsúlyozza.

Az etnicitás vizsgálatával kapcsolatos elméletek két fõ csoportba oszthatók, annak alapján, hogy az etnikai meghatározottságot szituatív, eszközjellegû (instrumentalista) szabadon választható lehetõségnek tartják, vagy egyfajta organikus veleszületettségnek, õsi eredetû kényszerként mûködõ primordiális adottságnak tekintik.

Az etnikai elkülönülésnek/besorolásnak különbözõ kiterjedései léteznek, vagyis az inkorporáció mértéke szerint változatos csoport-módok jöhetnek létre. A különféle besorolási mechanizmusok nyomán az összetartozás-tudattal rendelkezõ személyek etnikai kategória, hálózat, egyesület vagy közösség formájában realizálhatják a csoporton kívüli interakciók során „másságként” megtapasztalt jegyek összatartó erejét.

Az etnikai különbségek észlelése és szervezése három szinten történik: megkülönböztethetjük az interperszonális folyamatok mikro-szintjét, ahol a másik különbségének észlelése és az enkulturáció zajlik, létezik az észlelt különbségek artikulálódásának közép-szintje , ahol a közösség vezetõi „etnikai vállalkozók” által alkalmazott retorika ad keretet, formát az egyéni elképzeléseknek, majd az állami, és állam fölötti szervezõdés makro-szintje biztosítja azt a politikai, jogi szabályozást, amelynek keretein belül létezhetnek az adot etnikai szervezõdések, vagyis az ember a mikroszinten tapasztalja a középszinten artikulálódó másságot, amely a makroszinten levõ állami struktúra függvénye.

A néprajzi-antropológiai szempontból etnikai csoportként meghatározható magyarországi görögség a politikai-jogi terminológiai szerint honos nemzeti kisebbség, egyike a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény által elismert tizenhárom népcsoportnak, amely száz évnél régebben él Magyarországon. A közösség tagjainak túlnyomó többsége is szívesebben határozza meg magát nemzeti kisebbség tagjaként, részben a politikai szókincs elterjedtsége és dominanciája, részben az „etnikai-„, „etnikum” kifejezéseknek a köznyelvben érzékelhetõ pejoratív konnotációja miatt.

A Közép- és Kelet-Európa multietnikus államaiban található etnikai csoportok több kategóriába sorolhatók.A „nemzeti kisebbség” vagy „nemzetiség” terminus azokra az etnikai csoportokra vonatkozik, amelyeknek létezik nemzetté szervezõdött, állami struktúrával rendelkezõ párjuk is. A térség legtöbb nemzeti kisebbségének kialakulását a két világháborút lezáró rendezések eredményezték, a magyarországi görög diaszpóra (és más közép- és kelet-európai országok görög kisebbségeinek) létrejöttét azonban más történelmi erõk befolyásolták, melyekre késõbbiekben részletesebben is kitérünk.

Fejõs Zoltán meghatározása szerint „A nemzeti kisebbség olyan sajátos szociológiai nagycsoport, amely a családi kapcsolatoknál magasabb szinten szervezõdik, így tagjait nem rokoni kötelékek fûzik össze.” Ebben az összefüggésben a nemzet kategóriájához hasonlatos, pontosabban a nemzet etnikai kötelékeken leszármazáson, illetve annak fikcióján alapuló típusához. „De a kisebbség önmagában nem azonos a nemzet típusú „képzelt közösséggel”, mert egy más, politikailag artikulált nagycsoport része, (…) egy territoriális nemzeten belül helyezkedik el. Ebbõl a kettõsségbõl következik, hogy (…) a nemzeti kisebbségek politikai lojalitása (állampolgársága) és nemzeti lojalitása (etnikai-kulturális helyzete és kapcsolatrendszere) nem esik egybe. Az állam organizáciájából származó politikai kötelékek, melyeket Thomas Eriksen a nacionalizmus szervezett „formális” aspektusának nevez (formal nationalism) és a civil társadalom tevékenysége, a kulturális reprezentációk az „informális nacionalizmus” nem kiegészíti egymást, mint

általában, hanem erõsen polarizálódik. Azzal, hogy a két aspektus elválik egymástól, viszonyuk sokféleképpen alakulhat, kezdve éles konfliktusuktól az identitásstratégiák természetes, sõt termékeny kettõsségéig.”

A kisebbségek szervezõdésének, kialakulásának külsõ, államilag meghatározott jogi-politikai keretei mellett fontos figyelembe venni a közösségszervezõdés szerteágazó formális és informális folyamatokként megnyilvánuló belsõ aspektusát is, valamint az adott kisebbség kettõs feladatát: többségi társadalom felé irányuló érdekvédelem mellett a befelé, a saját közösség felé mutató kulturális automómia biztosítását.

A két aspektus kölcsönös kapcsolatának elemzésére a szimbolikus akciók és reprezentációk szerepének vizsgálata nyújt lehetõséget.

1.3. Identitáskeresés és identitáskutatás:A közösséghez tartozás etnikai dimenziójának vizsgálata

Az etnikai identitás is az identitás általános kategóriája által meghatározott, csak az identitáselmélet keretein belül értelmezhetõ fogalom. A személyes és/vagy csoportidentitás egy „fajtájaként” definiálhatjuk, amely egy adott etnikai csoporthoz, közösséghez tartozásban gyökerezik. Az etnikai identitás tehát elsõsorban „nem egy kultúrában való részesedés, hanem egy társadalmi csoporttal való azonosulás kérdését veti fel. (…) mindenekelõtt tudati kérdés, annak tudatosítása, hogy a saját etnikum tagjai és mások között határ húzódik, és ennek a határnak egyszerû számontartása fontosabb, mint bármilyen esetleges kulturális jelzése.”

A világ különbözõ pontjain viszonylagos elszigeteltségben élõ népcsoportok önelnevezése leggyakrabban az „ember”, „valódi, igaz emberek” kategória volt. Azonos nyelvvel és kultúrával rendelkezõ közösségekben az egyén ritkán kényszerül arra, hogy közvetlen szociokulturális környezete számára etnikai kategória alapján határozza meg saját személyét, az adott etnikai csoporthoz tartozás érzése (belonging) a mindennapi életben gyakran nem tudatos. Korábban már utaltunk rá, hogy az identitás összetett rendszerének egyes elemeit az adott konkrét szituáció aktivizálja, teszi opratívvá. Az etnikai identitás tudatossá válásának feltétele a más etnikai csoportok tagjaival való interakció, hiszen saját viselkedésünk „különössége”, „sajátossága” csak más, alternatív viselkedésmódokhoz viszonyítva válik érzékelhetõvé. Visszautalva Barth korábban idézett gondolataira: az adott közösség etnikai meghatározottága az etnikai csoportok határain nyer jelentõséget, a „másokkal” való interakció során válik tudatossá az etnikai identitás személyes és csoportszinten egyaránt. A kultúrközi találkozások helyzeteiben emelkednek ki a mindennapi élet gyakorlatából határrá változva azok a kulturális különbséget hordozó elemek, amelyek az adott kulturális rendszer tagjai számára természetes, magától értetõdõ jelenségként gyakran semmi különös jelentõséggel nem bírnak. A másokhoz viszonyított különbségeken keresztül megnyilvánuló saját kultúra természetszerûleg értékként jelenik meg tagjai számára, mint saját identitásuk forrása. Más kultúrákkal való gyakori kontaktus esetén a saját kultúra határait kijelölõ különbségek értékként tekintése az adott kulturális rendszer fennmaradásának záloga.

Ezek a folyamatok azonban nem az elvont elméletek, hanem a mindennapi élet gyakorlatának szintjén zajlanak, hiszen egy adott kultúra tagjának lenni is sokkal inkább a dolgok szokásos menetének, a különbözõ helyzetekben követendõ viselkedésmódoknak az ismeretét jelenti, mint absztrakt koncepciók birtoklását.

Az etnikai identitás mint az adott etnikai csoporthoz tartozás érzése a csoporttagok által birtokolt közös tudás, ha úgy tetszik, a jelentések közösen birtokolt hálójának magától

értetõdõ ismeretében gyökerezik, amelynek az összetevõit a szokásos ünnepi viselettõl humorig vég nélkül sorolhatnánk. A rokonsági rendszerre, szomszédok és barátok közt elfogadott viselkedésekre, a gazdasági kapcsolatokra és létfenntartási eszközökre és módokra, kommunikációs stratégiákra és a konfliktusok kezelésére vonatkozó ismeretek és a hozzájuk kapcsolódó értékítéletek hozzák létre a kulturális bensõségesség (cultural intimacy) kizárólag csoporttagok számára hozzáférhetõ biztonságos légkörét.

Érdemes azonban szem elõtt tartani, hogy „az összetartozás érzésének kialakítása, az etnikum formálódása korántsem mindig spontán, vagy az érintettek kezdeményezésére létrejövõ folyamat, elõidézhetik külsõ tényezõk is”. A magyarországi görög közösségre nézve is többrendbéli tanulságokkal szolgálhatna a makedón identitás eredetének és kialakulásának fényében megvizsgálni az politikai emigránsként Magyarországra érkezett szlávo-makedónok identitásának alakulását (párhuzamba állítva az itteni görög közösség formálódásával.)

Az etnikai identitás vizsgálatában a néprajzi-antropológiai kutatás nem tud más kindulópontot találni, mint a csoport tagjainak különbözõ típusú akcióit. A szociális reprezentációk hozzák létre azt a rendet, ami képessé teszi az egyéneket, hogy tárgyi és szociális világukban eligazodjanak, valamint „lehetõvé teszik egy közöség tagjai közt a kommunikációt azáltal, hogy biztosítják a társas érintkezés kódját, valamint azt a kódot, ami saját világuk, egyéni és csoporttörténetük különbözõ aspektusainak egyértelmû osztályozására és megnevezésére szolgál”. Ha abból a megközelítésébõl indulunk ki, mely szerint az etnikai identitás alapvetõ funkciója az egyénnek és/vagy csoportnak egy történetileg konkrét szociális térben való elhelyezése, a fenti definíció szerint természetes a szociális reprezentációk vizsgálatának kiemelt szerepe.

Az etnikai identitás kutatásában elért eredmények részletes ismertetésére a dolgozat terjedelme nem ad lehetõséget . Általánosságban elmondható, hogy a 20-as, 30-as években született tanulmányok jelentõs része a gyermeknevelés eltéréseiben vélte megtalálni a kulturális különbségek okait, majd R.Linton nyomán a „kultúra és személyiség” kutatási irány követõi a tulajdonított (ascribed) és megszerzett(achieved) státusoknak és a hozzájuk kapcsolódó szerepek jelentõségét hangsúlyozták az etnikai csoportok vizsgálatában, amely irányzathoz kapcsolódik Goodenough társadalmi identitás-elmélete is.

Az antropológiai identitásvizsgálatok nem alkotnak egységes irányzatot, az elvégzett kutatások jelentõs része is csak az érintett multietnikus államokat alkotó etnikai alapon szervezõdõ társadalmi csoportok egymás közti viszonyainak alakulása szempontjából jelentõs. Az eddig elvégzett, különféle népcsoportokat érintõ etnikai identitás-vizsgálatok mégis szolgálnak legalább egy általános tanulsággal (bár ez nem teszi könnyebbé a késõbbi kutatók munkáját): „Annyit (…) elárulnak, hogy az egyén önmagáról alkotott képe elválaszthatatlan társadalmának az ember összetevõirõl, a világ felépítésérõl, saját rendezõ elveirõl alkotott képétõl; vagyis kulturális jelenség. Ebbõl következik, hogy az egyik identitástípus alakulásáról, társadalmi jelentõségérõl kidolgozott elképzelések egy másik kultúra identitástípusának megértésében körülbelül annyi segítséget nyújthatnak, mint a patrilineáris társadalmak tanulmányozása a matrilineáris társadalmak mûködésének tisztázásához: azaz megállapítható néhány szükséglet, amelynek kielégítése elengedhetetlen, de hogy ez hogyan történik, és hogy egyik vagy másik megoldás mit von maga után, a már csak további kutatással deríthetõ fel.”

A magyarországi görögök identitástudatával közvetlenül foglalkozó néprajzi-antropológiai tanulmány még nem jelent meg, más magyarországi kisebbségekre vonatkozó etnikai identitás-vizsgálatok, vagy más országok görög diaszpóráit érintõ elemzések - a fenti gondolat szellemében az általánosságok szintjén túl csak igen

korlátozott mértékben vonatkoztathatók az általam vizsgált közösségre, annak helyi specialitásai miatt.

A magyarországi görög közösség életének más aspektusaival foglalkozó szakirodalom mindössze néhány figyelemre méltó könyvet jelent. A jelenlegi görög diaszpóra kialakulásának szociológiai megközelítését tartalmazza Szidiropulosz Archimedesz összefoglaló munkája, a történettudomány oldaláról dokumentálják a közösség életét meghatározó elsõ idõszakot Dzindzisz Jorgosz tanulmányai, Eperjessy Ernõ néprajzi tanulmánya pedig a népi kultúra változásával foglalkozik. A beloianniszi görögök körében végzett pszichológiai vizsgálatokat összegzi az akkulturációs folyamatokról szóló átfogó tanulmányában Kosztandinidisz Diana.

A külföldi szakirodalomból leginkább a kanadai és az ausztráliai görög diaszpórák körében végzett kutatások informatívak. Általános érvényességük miatt Michael Herzfeld görögországi terepmunkáira alapozott írásai bizonyultak a legtanulságosabbnak mind a görög identitás vizsgálatának kérdései, mind pedig az antropológiaelmélet (és gyakorlat) szempontjából.

2. A kutatás körülményei és az alkalmazott módszerek

2.1. A kutatás helyszíne, idõtartama

Jelen kutatás elsõsorban a fõvárosi görögségre irányult, amely a legnépesebb a hazai görög közösségek közül önkormányzati becslés szerint mintegy 2000-2500 fõs közösségrõl van szó s mint ilyen, modellértékûnek tekinthetõ a magyarországi görögségre nézve

1997 áprilisától kísérem figyelemmel a budapesti görög diaszpóra életét érintõ eseményeket. Az elsõ idõkben, kívülállóként a kultúra nyilvános/publikus szféráit tudtam megfigyelni, arról próbáltam képet nyerni, milyen szerepet töltenek be a fõváros gazdasági és kulturális életében a görög diaszpóra tagjai, milyen helyet foglalnak el más Magyarországon élõ nemzeti kisebbségekhez képest. Igyekeztem megismerni a különféle társadalmi szervezetek munkáját és mûködését, így a kisebbségi törvény szellemében 1994-95-ben alakult kisebbségi önkormányzatokat, az 1982 óta mûködõ kulturális egyesületet, a 95-tõl 97 végéig mûködõ hagyományõrzõ klubot.

A közösség közelebbi megismerésére 1997 októberétõl nyílt lehetõségem: amikor elkezdtem újgörög nyelvet tanulni a Görög Országos Önkormányzat által görög származású gyerekek és fiatalok részére szervezett ingyenes nyelvtanfolyam keretein belül (amely kedvezmény, görög származású dédnagymamámra való tekintettel, rám is vonatkozhatott). A heti kétszer két órás tanfolyam egyfajta folyamatos terepmunkaként kiváló lehetõséget biztosított a "görög iskola" mikroközösség-alakító hatásának megtapasztalására, személyes kapcsolatok kialakítására. A természetes, mindennapos kapcsolat a fiatalabb generáció tagjaival valamint a különféle kulturális rendezvények közös látogatása érthetõvé tette az itteni görögök életének számos korábban nem is ismert aspektusát. Minél több lazább-szorosabb szál kezdett az itteni görög közösséghez kapcsolni (alakuló barátságok, „hivatalos” jellegû tevékenységek: konferencia-szervezés, fotók-cikkek az Enimerotiko Deltio, Kafeneio - számára), annál inkább kezdtek feltárulni elõttem a görögség megélésének a kulturális gyakorlat nyilvános szintje alatti, csak a csoport tagjai számára hozzáférhetõ dimenziói, a kultúra megõrzésének tudatos/hivatalos momentumai mellett a „megõrzõdés” spontán megnyilvánulásai is.

2.2. Kutatási módszerek

A nemzeti identitás látható szimbolikus megnyilvánulásainak dokumentálásában és értelmezésében a résztvevõ megfigyelés mellett, mintegy azt kiegészítve a vizuális antropológia módszereit alkalmaztam. A hagyományosan visszatérõ rendezvények (nemzeti ünnepek: március 25 és október 28, a legfõbb ortodox ünnepnek tekintett Húsvét, majális, Pünkösd, panijiri, augusztus 20. Beloianniszban, karácsonyi- és újévi ünnepségek, vaszilópita-vágás, farsangi bálok) mellett minden évben számos egyéb, a görögség életét érintõ kulturális rendezvényre is sor került (képzõmûvészeti kiállítások, irodalmi estek, koncertek). Ezen események minél pontosabb fotódokumentációja mellett igyekeztem képileg megragadni a fõváros arculatának sajátos hangulatot kölcsönzõ, magyar környezetbe ágyazott „görög helyeket” is (éttermek, boltok, utazási irodák), amelyek mintegy modellezik a magyarországi görögség életét meghatározó kulturális kötõdések kettõs természetét.

A tematikus fotósorozatok a „sûrû leírás” vizuális megfelelõjeként lehetõséget nyújtanak az utólagos interpretációra. Az ünnepek, mint a szokásostól, mindennapitól eltérõ

alkalmak, sûrített formában tartalmazzák az adott közösség életét szervezõ kulturális mintákat, jól megfigyelhetõk a közös viselkedésmodellek, valamint a nemzeti identitás kifejezésére alkalmas etnikai szimbólumok. A fotográfia mûfaja közvetlen és pontos lehetõséget nyújt az adott etnokulturális csoport közösségként való megnyilvánulásának korlátait és egyúttal kereteit biztosító szimbolikus helyek és szituációk megragadására, a szimbólumok erejének érzékeltetésére az adott kereteken innen és túl. Szervezõk, elõadók és nézõk, vendégek és házigazdák, csoporttagok és kívülállók, görögök és/vagy magyarok viselkedésmódján keresztül a képi megfogalmazás leírással nem pótolható többdimenziós egyértelmûséggel lát(tat)ja, ahogy a kettõs kultúra és identitás görög eleme válik meghatározóvá a közösségi rendezvények során. Terjedelmi és technikai okokból a dolgozat szövegébe csak néhány, az adott témához kapcsolódó képet illesztettem. Az elkészült fotósorozatokat külön lehet megtekinteni. A dolgozatban szereplõ régi képek készítõje nem ismert, részben a Görög Országos Önkormányzat archívumának, részben Anna Alevra gyûjteményének a darabjai.

2.3. Életútinterjúk

A fentiek mellett a kutatás alapját az életútinterjúk jelentik. Az antropológiában ez egyszerre módszer, kutatási eszköz - az adatgyûjtés stádiumában - majd tekinthetõ a kutatás egyedi, önálló tárgyának, amelynek segítségével megismerhetõk egy adott kultúrának nem csak a mindenki számára látható, kívülrõl leírható, az adott kultúra hordozói számára tudatos területei, hanem a mindennapi élet olyan kívülrõl láthatatlan szintjei, amelyek gyakran az adott közösség tagjai számára sem tudatosulva szervezik a közös tudás, a kultúrát alkotó jelenségek együttesét.

A magyarországi görög diaszpóra vizsgálatára a közösség kialakulásából és jellegébõl adódóan különösen alkalmas módszernek bizonyult az életútinterjú, hiszen ötven év még egy személy által is felfogható, közvetlenül megtapasztalható "történelmi távlat", a "nagypolitika" színterén érvényesülõ erõvonalak, történelmi események óhatatlanul visszatükrözõdnek mindenkinek egyéni életútján, családja történetében. Ezen "mikrohistóriák", élettörténetek megismerése teszi megfoghatóvá a társadalmi változásokat, ettõl lesz több a történelem, mint pusztán politikai események, dátumok és adatok halmaza, ezeken a családi történeteken keresztül juthatnak el egyik generációtól az utána következõkig azok az identitáselemek, értékrendszerek, amelyek a változó körülmények közt sem veszítették el alapjukat, vagy mindenféle alap nélkül is interiorizálhatók.

Ellentmondásnak tûnhet, hogy csoportok, interetnikus kapcsolatok és általános tendenciák vizsgálata során az antropológia hogyan alkalmazhatja módszerként, sõt, használhatja a kutatás anyagaként egyetlen személy elbeszélését. Saját tapasztalataim is megerõsítik Niedermüller Péter eredményeit: "az egyes, egyedi élettörténetek elemzése során nyilvánvalóvá vált, hogy a legfontosabb társadalmi kérdések vizsgálatakor, az individuumok ezeket nem mint valamiféle kollektív tényt vagy élményt tekintik, hanem mint saját közvetlen személyes tapasztalataik részét". Minden élettörténet sokkal többet hordoz magában, mint egy adott személy életének partikuláris eseményeit, "sokkal inkább egy közösségnek, egy társadalomnak, egy történeti szituációnak az egyéni élet szövetén átszûrõdött képét tartalmazza".

Az interjúalanyok kiválasztásánál fontos szempontnak tekintettem, hogy mindhárom generáció tagjai, férfiak és nõk egyaránt képviselve legyenek, valamint az, hogy amennyiben lehetséges, egy családon belül több generáció képviselõi megszólaljanak. Az elkészült harmincöt interjú természetesen nem tekinthetõ szociológiai értelemben vett mintavételnek, viszont mindenképpen informatív adatforrást jelent az interjúalanyok gondolkodási

struktúrájának, értékrendjének valamint a közösségben elfogadott (és elutasított) magatartásmodelleknek a megismeréséhez, amely az egész közösség mûködését, szervezõdését és kapcsolatrendszerét is megvilágítja. Az interjúkat szó szerint idézem, hogy amennyire lehetséges, megõrizzem az eredeti gondolatokat, és ne ezeknek valamiféle általam átstrukturált, megváltoztatott variációját adjam. Mivel létezõ közösségrõl van szó, az interjúkat etikai-adatvédelmi szempontból a nem és a generáció megjelölésével azonosítom.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy az interjú készítése mindenképpen egy interaktív szituáció, amelyben az adott antropológus személye kikerülhetetlenül hatást gyakorol az interjúalanyra, és ez a hatás visszatükrözõdik magában az élettörténetben, sem azt, hogy az adott élettörténet, mint az egyén, a közösségben elfogadott gyakorlat és az aktuális társadalomtörténeti szituáció szimbolikus megjelenítése folyamatosan változik és egy másik alkalommal más módon jut kifejezésre. Így a konkrét, elhangzott gondolatokon túlmenõen mindig fontosnak tartottam az aktuális helyzetben megnyilvánuló scenikus információk figyelembevételét.

A számtalan kötetlen beszélgetésbõl szerzett információk mellett ezeket az interjúkat tekintem dolgozatom alapvetõ forrásának. Eredeti elgondolásom szerint az életútinterjúk aktuális részeit mintegy illusztrációképpen, apró betûvel terveztem beilleszteni a tanulmány szövegébe. A megírás során azonban rájöttem, hogy az elmúlt öt év terepmunkája alatt, - bár az interjúk készítésénél kifejezetten törekedtem arra, hogy amennyire lehet, ne befolyásoljam az interjúalanyok véleményét önkéntelenül is a posztmodern antropológia azon gyakorlatához kerültem közel, amikor az antropológus és az interjúalany közösen hozza létre az adott kultúra vagy egyes kulturális jelenségek értelmezõ olvasatát. Éppen ezért az interjúk szövegét nem a tudományos elemzés alárendelt tárgyának tekintem, hanem a törzsszöveg részeként, melyben a kultúra hordozói által nem elméletalkotási céllal elmesélt történetek szerepe, hogy az élményközeli és élménytávoli fogalmak közti valamiféle egyensúly megteremtésével elõsegítsék a mélyebb antropológiai megértést, a „bennszülöttek szemszögébõl” történõ antropológiaírás klasszikus kísérletét. A konkrét élettörténetek és absztrakt fogalmak egymás fényében történõ vizsgálata során azonban érdemes szem elõtt tartani Cohennek a megismerés korlátaival kapcsolatos gondolatát, mely szerint „Nem lehetünk olyan naívak, hogy azt állítsuk, az adott kultúra tagjainak saját kultúrájukra vonatkozó nézeteit közöljük.” A kulturális elemzések, antropológiai tanulmányok természetszerûleg az antropológusok konstrukcióit tartalmazzák az adott kultúra tagjainak nézeteirõl, azonban az életútinterjúk nyújtanak egyfajta lehetõséget a mindenkori antropológusnak az adott kultúráról kialakított konstrukciója és a kultúra tagjainak saját, kultúrájukra vonatkozó elgondolásai közti rés (vagy szakadék) áthidalására is.

2.4. Eddigi eredmények

A budapesti görögség etnikai-kulturális helyzetét figyelemmel kísérõ antropológiai kutatás eddigi részeredményeiként az 1998. május 29-én a Kulturális Antropológia Tanszék és az MTA Politikatudományi Intézetének közös szervezésében a MNEKK támogatásával megrendezett tudományos konferencia, valamint az 1999-ben „A nemzeti identitás és kultúra továbbélésének egyes szimbolikus megjelenési formái a budapesti görögség körében” címen elkészített szigorlati dolgozat említhetõ, melyek jó alapot teremtettek a további kutatásokhoz.

3. A mai magyarországi görög diaszpóra kialakulása és sajátosságai

3.1. Ellenállás és polgárháború

„Még ha téged személy szerint nem is érint a nagypolitika, biztos hogy (…) fizikai lehetetlenség nem figyelembe venni. Nagyon is a politikában éltünk.”

(második generációs nõ, 12. interjú)

A jelenlegi görög közösség életének számos aspektusa, a kulturális gyakorlat és a mindennapi élet szervezõdése alapjaiban lenne érthetetlen az emigráció történelmi-politikai okainak ismerete nélkül. Az emigráció kezdeti éveiben a kialakuló görög közösség életét meghatározó közös tudás alapját jelentették a polgárháború és a baloldali eszmék miatt vállalt meneküléssel kapcsolatos élmények, amelyek a kollektív emlékezet részévé válva azóta is hatással vannak a magyarországi görögök csoportos identitásának alakulására és a közösséggel való azonosulás egyéni megélésére.

A kollektív emlékezet megnyilvánulásának legfõbb nyilvános színterei a nemzeti ünnepek, melyek közül a „történelmi NEM” (OXI), az olasz fasiszta agresszióval szembeni ellenállás kezdetének (1940. október 28) évfordulóján a történelmi múlt felidézésével közvetlenül érzékelhetõvé válik a polgárháború és az ellenállás emlékeinek kiemelt szerepe az identitás szimbolikus megjelenítésben. A magyarországi görögségre nézve fokozottan érvényesnek érzem az etnikai identitás történeti meghatározottságának általános tendenciáját: ”az individuum és az etnikai közösség számára a „hová tartozunk?” kérdése elszakíthatatlan a múlt felidézésétõl, és mindig történelmileg motivált válaszokat implikál. Nem meglepõ tehát, hogy az identitás szimbolikájában olyan erõs a történeti motiváció.”

A jelenkori történetírást alapvetõen a politikai megközelítés határozza meg, az adott események az érintett államok vagy népcsoportok közti hatalmi- és erõ-problémákként jelennek meg. A közgondolkodásban is erõs a politika dominanciája, a kultúra-centrikus történtírás nem igazán elterjedt mûfaj. Mégis érdemes figyelembe venni az etnohistória antropológiai jellegû megközelítését, amely arra helyezi a hangsúlyt, hogy a népek története hogyan alakul saját elbeszélésük alapján.

A történelem személyes szinten az adott eseményhez kapcsolódó számtalan történetet jelent, azoknak a történeteit, akik részesei voltak az eseményeknek. A Magyarországon élõ görögöknek a második világháború nagyhatalmainak acsarkodása, az olasz fasiszták támadására mondott heroikus NEM, majd az olaszok visszaverése után mégis bekövetkezõ német-olasz-bolgár megszállással szembeni ellenállási mozgalom kibontakozása, a Görög Felszabadítási Frontnak (EAM) és katonai szervezetének, a Görög Kommunista Párt által meghatározott Görög Népi Felszabadító Hadseregnek a (ELASZ) megalakulása ugyanúgy meghatározó alapélményt jelent, mint a német megszállást követõ erõszakos angol jelenlét mellett polgárháborúig fokozódó belpolitikai feszültségek. A Varkizai egyezmény vagy Grammosz nem csak az itteni görög diaszpóra azon legidõsebb tagjai számára hordoz a mai napig fontos jelentést, akik partizánként harcolva már felnõttként vagy akár tizenévesen (tizenöt éves kortól állhattak be a partizánhadseregbe) élték meg a polgárháború „testvérgyilkos viszályát”, vagy gyermekként maradt valami emlékük a harcok borzalmairól, hanem annak a már itt született generációnak is, amelynek a Görögországról, az óhazáról szerzett elsõ élményeket, benyomásokat szüleik háborús élményei jelentették.

Természetesen a polgárháború és a menekülés leginkább a mostani diaszpóra azon legidõsebb tagjainak számára jelent identitásmeghatározó alapélményt, akik közvetlenül és önkéntesen vettek részt az eseményekben. Az akaratuk ellenére külföldre menekített gyerekekben és a már itt született generációkban az idõsebbek és a szülõk történeteibõl

megismert konkrét szereplõk és helyszínek egyre inkább a mitikus történetekkel rokon, szimbolikus narratívákká változtak az idõk során.

3.2. Másság, idegenség, hontalanság

„Egy nemzet legfontosabb múltbéli híreit szimbólumai õrzik. Õrzik, hogy mitõl és hogyan vált nemzeti közösséggé egy nép. Milyen tragédiákon, szövetségeken és háborúkon és örömökön keresztül érkezett? Mi volt az a kulturális tett, mi az a másság, amiért érdemes volt külön néppé szervezõdnie?” Az emigrációt tekintve az a bizonyos „másság”, „kulturális tett”, ami miatt a magyarországi görög diaszpóra létrejött, a polgárháborúban való baloldali részvétel volt, ami a mai napig meghatározza a még Görögországban születettek viszonyulásait a magyar társadalomhoz, és saját gyerekeikhez és az óhazához egyaránt. Ez volt az a „másság”, amit az akkori görög kormány annyira „másnak” és „idegennek”, vagyis „nem görögnek” ítélt, hogy a baloldali eszméket képviselõ politikai emigránsokat megfosztották állampolgárságuktól, és nem engedték hazatérni.

„Rendes kis állam ez a görög állam, mert mindenkit, aki akkor távozott az országból, azt megfosztotta az állampolgárságától. Tehát kb. 80 ezer ember, ezek nem görögök többé, mert hazaárulók. Tökmindegy, hogy kétéves gyerek volt vagy harminc éves, hogy harcolt vagy nem harcolt, kész, ezek hazaárulók. (…) Nem volt lehetõség visszamenni, igazából 75-ig (…) ha megszakadtál volna, akkor se lehetett volna, vagy olyan kompromisszumok árán, amit senki sem tudott vállalni, de volt olyan, aki eleve nem is mehetett, mert halálra ítélték volna, érted, szóval kész. Mint tudjuk a késõbbi történelmet Görögországban, ott is volt egy kicsi enyhülési folyamat a 60-as évek elején, és akkor '67-tõl jött a junta, és újból mindenkit bebörtönöztek, aki már a polgárháború miatt börtönben volt húsz évet, az akkor újból beült, és szóval ez egy rémálom, Görögország. Szóval azért mondom, hogy nem is mehettek vissza nagyon sokan, akik a partizánhadseregben harcoltak, öngyilkosság lett volna, halálítéletek várták õket.” (második generációs nõ, 19. interjú)

Az állampolgárságért való folyamatos kérvényírogatás, a görög útlevél megszerzéséért folytatott idõnként évtizedekig tartó küzdelem az itteni görögök közös alapélménye, amely természetesen szimbolikus jelentõséggel is bír. Egyik ötvenes éveiben járó beszélgetõtársam büszkén mutatta a görög útlevelét, amelyet hosszú évek kérvényezése és utánajárása után a közelmúltban kapott meg, de sok itt élõ görögnek a mai napig nem sikerült megszereznie az áhított dokumentumot, amely az anyaország polgárai közé, a görögök nagy családjába való visszafogadás hivatalos megerõsítését jelképezné. A hontalanság különösen fájdalmas volt azoknak az embereknek, akik meggyõzõdéssel harcoltak szülõföldjük védelmében a fasiszta megszállók ellen, mélyen átélve szabadság és a hazaszeretet eszméit. A mûvészet oldaláról világítja meg a közösségen belül legfontosabbnak tartott értékeket az a gondolat, amelyet egy fiatal, a harmadik generációhoz tartozó beszélgetõtársam a görög zene sajátosságaként említett: érdekes különbségnek tartja a magyar vagy akár angolszász zenéhez képest, hogy míg a magyar dalok közül a komolyabb hangvételûek általában a szerelemrõl szólnak, a görög dalok közül ez a téma a könnyedebb hangvétellel társul, és az igazán mély gondolatokat hordozók jobbára a szabadság és a hazafias gondolatok körébõl merítik témáikat. A mûvészet kulturális rendszere megvilágítja az adott kultúra erkölcsi aspektusait, az „ethosz” kategóriájában összefoglalható értékelõ elemeit, melyek közül a görögök esetében a hazafias eszmények jelentõs hangsúlyt kapnak, amelyet az emigráció számkivetettsége csak még jobban felerõsített.

Természetesen az anyaföld idealizált eszményképe nem egy szélsõjobboldali görög kormányzatra vagy egy katonai diktatúrára vonatkoztatva élt tovább a Magyarországon menedéket talált görögökben, de a következõ interjúban elmesélt eset - és több hozzá

hasonló - mégis az indokolatlan, alaptalan, igazságtalan kitaszítottság megtapasztalását jelentette, méltatlanul ellenségesként megélt bánásmódot az (idealizált) óhazában.

„Ja igen hát ez még egy szép jelenet volt, amikor lementünk Görögországba, kaptunk elõször egy egyhónapos vízumot. Na most az egy hónap arra volt elég, hogy az egyik ágát a családnak végiglátogassuk, hát baromi nagy. És akkor lementünk Athénba az ilyen külföldiek rendõrsége címû intézménybe, hogy adjanak még egy hónapot, vagy másfelet, (…) hosszabbítást. Mert ugyanakkor mi hontalan útlevéllel utazgattunk, a görögök is vízumot adtak, nem ismerték el, hogy mi görögök vagyunk, s akkor ültünk ebben az irodában, a rendõr ült velünk szembe az íróasztalánál, és elkezdett ordibálni velünk, hogy mi mit keresünk itt, hogy takarodjunk ki az országból, mi nem vagyunk görögök, és egyáltalán. Na most én ezt, hát tudom, hogy õ ezt politikai alapállásból mondta, mert ezek a hülye …, már elnézést, szélsõjobboldaliak tényleg azt gondolták, hogy aki baloldali az elárulta az országot és az nem görög többé. Na most ez persze, ez egy kicsit röhejes elképzelés, de el tudsz engem képzelni 16 évesen, akit úgy neveltek, hogy görög vagyok, görögül beszélek, görög a nevem, érted, meg mindenkim görög, és akkor egy hülye állat azt ordibálja, hogy ti nem vagytok görögök takarodjatok innen! És görögül mondja, hát ez az! Hát csorogtak a könnyeim, meg a nõvéremnek is, na mindegy.” (második generációs nõ, 19. interjú)

Az emigráció elsõ idõszakát ami az elsõ harminc évet jelenti, amíg a repatriálás alapvetõen lehetetlen volt a legtöbb menekült számára - az anyaországgal kapcsolatos ambivalens érzések jellemezték. A szülõföld iránti nosztalgia és visszavágyódás az ottani rendszer elutasításával együtt érvényesült.

„Volt egy görög újság, a Laikos Agonas, de abba se voltak Görögországgal kapcsolatos események, és ami Görögországgal kapcsolatos, nagyon ilyen politikai színezetû volt és nagyon megszûrt, tehát cenzúrázott rész volt. A rohadt görög fasiszta, kapitalista államról beszéltek, és számukra ez, tehát úgy állították be, mint egy ellenséges országot, ideológiailag.” (második generációs férfi, 14. interjú)

3.3. A polgárháborús emlékek megjelenése az élettörténetekbenGenerációs különbségek

Bármely társadalmi csoporttal való azonosulás alapvetõ feltétele, hogy az egyén pozitívan ítélhesse meg azt a közösséget, amelyhez tartozik. Az ellenállási mozgalommal és a polgárháborúval kapcsolatos személyes élményeknek és meggyõzõdéseknek a görögországi hivatalos történelemszemlélettel homlokegyenest ellenkezõ alternatív egyéni megfogalmazása tükrözõdik a következõ interjúrészletbõl, amely az elsõ generációhoz tartozó emigránsok általános attitûdjeirõl is sokat elárul. Általánosságban az interjúk során megfigyelhetõ volt, hogy az elsõ generáció tagjai számára a viszonylag kötetlen életútinterjú jelentõs része a polgárháborús események (harcok, gyõzelmek, sebesülések) történetérõl szólt, amelyben visszatérõ motívumként bukkan fel újra és újra a kommunista ellenállók hõsiességének hangsúlyozása.

„Na most(…) mi olyan emberek vagyunk, az én korosztályom legalábbis, akik itt vagyunk, össze vagyunk fonódva, kapcsolva a mozgalommal.(…) Az olaszok, akik szövetségesek voltak a hitleristákkal, ugye a Mussolini Albániát elfoglalta, és 1940 okt 28-án megtámadta Görögországot, e, minden további nélkül, küldtek egy távirat, persze a görög nép nagyon ellenállt, az ipirósziak elõször, mert ezen a részen támadtak meg, volt egy bizonyos elõnyomulás, de nem sokáig tartott. Akkor aki volt, miniszterelnök, az egy diktátor volt, (…) Ioannis Metaxasnak mondták, hát a kommunistákat bezáratta börtönbe stb., akkor õ németbarát volt, nem akart ellenállni úgy igazából, de mivel a görög nép, és a

tábornok, aki volt, mondták ezt a nemet, az oxi, amit biztos hallotta, most ünnepeltünk, (…) akkor kénytelen volt ezt tudomásul venni, mert senki nem hitte akkor, legalább õ nem hitte akkor, hogy ez a kis görög nép, akkor voltunk 7, 7és fél millióan, hogy tud ellenállni a nagy Mussolini, fasiszta Olaszországnak, akkor volt 30-40 millió, nem tudom, loipon, akkor ellenálltak a görögök, hõsiesen, nemcsak a katona, hanem maga a nép is, (…) visszavertek az olaszokat, sõt, fél Albániát is elfoglalták, azért mondjuk mi azt, hogy büszkék vagyunk arra, hogy a görög nép a második világháborúban az elsõk között volt, akik csapást, vereséget mért a fasizmusban, ez nagy dolog volt akkor, hát most a fiatalok, hát nem tudom, hogy tudnak-e, hóban, hegyekben mégis volt bennük a hit (…). Mivel ez tartott 1941 áprilisig, utána láttak a németek, hogy az olaszok nem bírjak a görögöket bírkózni, akkor õk is, a németek, bolgárokkal együtt, 1941 áprilisban, és az olaszok, lerohanták Görögország. Hát ellenálltak a görögök, de nem gyõzték, kénytelenek voltak visszavonulni, úgyhogy elfoglalták Görögországban, (…) No most a volt görög kormány, a király, régi politikusok, akkor katonatisztek stb elmenekültek Görögországból Kairóba, akkor angol protektorátus volt Egyiptom, ugye (…) közben ez a Metaxas meghalt, aki diktátor volt, és Görögországbanban nem volt vezetés, aki szervezze az ellenállás, no így van most ez a dolog, ami a mai nap is el van ismerve, hogy a görög kommunisták, most nem azért mondom ezt, ez így van, akik szabadultak börtönben, akik sokan megszöktek, õk szervezték az ellenállást, õk kezdeményezték az ellenállást, Most is abból él a Görög Kommunista Párt, az ellenállásból, azért van a Parlamentben, mert azt nem felejtik el, tudják, kik csinálták az ellenállást, óriási tett volt, hiába akarnak, nem tudnak, óriási áldozat volt, több tízezer kommunista, több százezer, meghalt, elesett a harcokban, ez nem lehet elfelejteni, ha tetszik, ha nem , ez tény, ez történelem (…) az ellenállás elõször a hegyekbe szervezõdött, pl a mi területünkön, ez a terület meg voltak az adottságai, sok, nem magas hegyek, alacsony, de rengeteg erdõ, sok falu, na , e, sok állatok, birka, kecske, hogy hívják magyarul, az összesen, htinotrofía görögül, nem tudom magyarul, tehát ugyanakkor a nép is szabadságszeretõ volt, nem régen szabadultak a töröktõl a mi területünkön, 1912, 41 az 29 éve, és tudták nagyon jól, mit jelent a hódítás, úgyhogy szervezõdtek elõször kisebb csoportok, lassan-lassan, meglett az EAM. Lassan-lassan-lassan szervezõdött a fegyveres ellenállás, Közép-Görögország, a mi területünk, Thesszália, Rumélia, városok, majdnem az egész Görögországban, az Olymposz hegyén, Grammosz, ugye komoly ellenállásba ütköztek a németek, (…)1942, igen, jól emlékszem, nov 25, Gorgopotamosz híd felrobbantották, utána megalakult az ELASZ, azt mondja, Nemzeti Népi Felszabadító Hadsereg, azt jelenti ez a négy betû, az ELASZ-on belül alakult az EPON, Ifjúsági Össz-Görögországi Fiatalok Szövetsége, hát ez az EPON óriási tetteket hajtott végre, több mint 600 ezer tagja volt, mi voltunk akkor azok, már az én korombeli, akkor voltam én 16 éves, 27-ben születtem, egész 25 éves korig voltam, hát ez egy olyan élet volt akkor, Gabriella, hogy mi, aki ahogy mondtam az elõbb, elmaradott volt, kecskepásztorok, birka-, tehén-, stb, vagy földmunkások voltunk, egybõl belekerültünk egy olyan életbe, ami mintha felébredtünk volna, más világról volt szó, mert nem csak arról volt szó, hogy az EPON fegyveresen segítsen a felszabadító hadsereg, hanem kultúra területén is óriási tettek, (…)130 ezer volt az ELASZ, óriási hadsereg (…)maga az ELASZ több mint 600 nagy csatát vívott a németek ellen, több 10 ezer németet pusztul el, és rengeteg sebesült, megvan nekem az adat (…) Az olaszok 43-ban felbontották a szövetséget, a németek egyedül maradtak a bolgárokkal, az olaszok nem azért nem harcoltak, mert gyávák voltak, hanem mert érezték, hogy ez nem igazságos harc ellenünk, ezért nem is harcoltak, feltételezem. (…)Most a felszabadító háború, 41-tõl 45-ig(…) az volt, hogy nem csak az idegen betolakodók ellen, hanem egy demokratikus Görögországért is harcoltak. Ha meglesz a felszabadulás, legyen szabad választások, és a görög nép döntse el, akarja e a

királyságot visszaállítani, vagy nem.. (…)Hát akkor meglett ez az ún. Varkiza szerzõdés, 1941 február 12, ez a Varkiza, külsõ terület, Athénba van. Ez a szerzõdés abból állt, hogy leadjuk a fegyvereket mi is, aki mondjuk 90%-a voltunk, és a többi, a jobboldal is, és ez az új kormány szabad választásokat fog szervezni, döntse el, milyen kormány, rendszer akar, királyság, demokrácia, népi demokrácia. … Na itt volt a nagy hiba, ahogyan mi a fegyvert leadtuk, sok partizánok sírtak, mert érezték, hogy baj lesz abból, ha ledják a fegyvereket, hadsereg, százezrek, ahogy leadtuk a fegyvereket, 44 februárjában, kezdõdött egy nagy terror, egy olyan terror, amilyen a mai fiatalság nem tudja felfogni. Az angolok rögtön visszaadták a fegyvereket azoknak a reakciós jobboldali csoportok, aki akkor a németek ellen, és olyan terror kezdõdött ellenünk, mit nagyon nehéz felfogni, több ezer embert kínoztak, (…) tele lettek a börtönök tele lettek a szigetek, (…) egyszerûen azért, hogy le akarták törni a meggyõzõdésünket, hogy letagadjuk azokat az eszméket (…) az én falum, remegett az a kis falu, ott volt a rendõrség, és lehetett hallani a hangokat (..) alakultak ilyen csoportok, akik mást nem , csak gyûjtötték az embereket, kínozták, agyonverték, fõleg baloldali, kommunistákat, akik részt vettek az ellenállásban, nagyobb terror volt, mint a német megszállás idején, ez volt, (…)persze a szervezetet szétverték , fõleg vidéken , szétverték szabályosan, de azért az emberek megvoltak, meg ezeket az eszméket, amiket akkor beleplántáltak, még megvan nálam most is, (…) itt is volt egy terror a Horthy idõszakában, de az még nagyobb volt (…)engem is elkaptak, két barátommal,(…) úgy megvertek, alig bírtunk járni, kénytelenek voltunk elmenni a hegyekbe (…) Szegény anyukámnak a nyakába maradt a három fiatal gyerek (…) Elmenekültem ahegyekbe, találkoztam partizánokkal, így alakultak kisebb egységek, volt akinek volt fegyver, volt hogy elkaptak egy csendõrt, elvették tõle, így kezdõdött a polgárháború. Ki voltunk írva, hogy hívják ezt, egy fejért 5000 drahmát ért, ha elkaptak, ezek a csendõrök, meg fasiszták csinálták azt, hogy elkaptak egy parasztot, kivágták a fejét, mondták ez partizán volt, kapott 5000 drahmát. Piszkos munka volt ilyen. akkor ha kivégeztek partizánt, elkaptak, akkor a fejünket levágták, és elvitték, ilyen borzasztó dolgok voltak, elvitték valamelyik városba, villanyoszlopra akasztozták, hogy lássák az emberek, megfélemlíteni, ugyanakkor látták a szülõk is képzeld el, ez piszok munka, török idejében volt ilyen, mi ezt nem csináltuk, mert visszataszító is meg mittudomén embertelen dolog, nem azt nem csinálták a partizánok, hogy kivégezték, hanem azt, hogy nem mutogatták, és ez bánt nekem most is sokszor, hogy az egyházról beszélünk, hogy ezek a tettek ellen nem tiltakoztak, (…) csak a jobboldalon voltak, az egyház szerintem mind a két oldalt el kell hogy ítélje, na mindegy , így szaporodtunk, lassan-lassan-lassan, 47-ben vagy tízezren voltunk, így alakult a görög demokratikus hadsereg (…) Markos lett a hadvezér. Ez, a fõ célunk az volt, persze az angolok ellen volt, demokratikus Görögországot akartunk, tulajdonképpen mjdnem ugyanaz a , ugyanaz az ideológiák voltak, ugyanazok a célok voltak, mint az ellenállás, csak most az angolok ellen, idegen volt, és nem pedig a németek, persze nem lehet teljesen kalap alá tenni a hitleristákkal, fasisztákkal, de azért hasonlítottak a tetteik. Ha õk nem avatkoztak volna be, 44-ben , az angolok, lett volna szabad választás lerendeztük volna a dolgokat (…) rossz politika volt, a kommunista párt, hogy bíztak az angolok (…) És akkor volt ez a szerzõdés, a Jaltai (…) És akkor így alakult, a Görög Demokratikus Hadsereggel felmentem a hegyekbe, itt Észak-Görögországban harcoltam, Ipirosz, Grammosz, ezen a részen voltam, három éven keresztül, háromszor sebesültem, hadnagy voltam a végén (…). Hát, hõsiesen harcolt ez a demokratikus hadsereg, 3-3,5 éven keresztül (…) '49 augusztus 29-én sebesültem, az az utolsó nap volt, a Grammosz hegy, elõször a Vichy területen voltunk, azt lefoglalták, utána mi elmentünk, a Grammoszba, pár ezren, hogy segítsünk, de ott is elfoglaltak, és megsebesültem akkor a bombatámadásban, és repülõvel ide hoztak engem, 49 októberében.”( elsõ generációs férfi, 22. interjú)

A mindenkori nagyhatalmak játszmái mindig is az egyes emberek feje fölött zajlottak. Itt (is) konkrét egyéni életsorsok mutatják, hogy az ember mennyire fájdalmasan benne él a történelemben, hogy mindenféle egyezmények Jaltán és másutt, Szovjetunió, Jugoszlávia, Anglia stb. politikai érdekei hogyan vezethetnek oda, hogy mit sem sejtõ falusi gyerekek családjuktól és szülõföldjüktõl elszakítva egész más életpályára kényszerültek, mint amit otthon maradva bejártak volna.

A már itt született második generáció tagjai számára is meghatározó jelentõségûek a polgárháborús élmények, amelyeket szüleik elbeszéléseibõl ismerhettek meg.

„Azt, hogy a gyerekek mit hallottak, (…) meghatározza az, hogy ezek az emberek nem a szülõhazájukban vannak, hanem elmenekültek valahová. Mi vagyunk az elsõ generáció, amelyik akkor született, amikor még nagyon frissek azok az élmények, amelyek érték ezeket az embereket. Összejöttek a mieink, a szüleink, én a következõre emlékszem: mindig elõjöttek azok, hogy hogy harcoltak. Ugye, a politika nagyon érdekelte õket, mert õket kirúgták a saját hazájukból, folyamatosan bennük volt az, hogy miért kellett , hogy hol történt az, hogy miért kellett nekünk eljönni onnan, miért kellett elmenekülni, hogy hol vesztettünk, (…)ugye ahogy az egyszerû ember szokott politizálni, õk is politizáltak ezen a szinten, automatikusan jöttek ugye, annyit hallottam, hogy emlékszel (…)és amikor mentünk, arra, tudod, és amikor a hóban mezítláb, puskával, és akkor hirtelen jött, szembetaláltuk magunkat, szóval ezek a kalandok, nem a kalandok, események, ezek voltak, ebben éltek (…) , állandóan ezt hallottuk és ugye a gyerekek szeretnek háborúsdit játszani, mi meg készen kaptuk, (…) és emlékszem 56-tal kapcsolatban, nagyon érdekes volt, akkor az Erzsébetben voltunk, tudod, mi az Erzsébet, és valami lövéseket hallottunk, ugye ahogy meghallottuk, rohantunk az ablakhoz, alig tudtak bennünket elráncigálni onnan, mert tratam, állandóan ezt hallottuk ugye otthon is.” (második generációs férfi, 11. interjú)

A mostani harmadik, legfiatalabb generáció tagjai még ismerhetik az ellenállás és a polgárháború történeteit közvetlen forrásból, nagyszüleik elbeszélésébõl, de ez már nem jelent gyakori beszédtémát nagyszülõk és unokák között. A görög iskola tanulói vagy az ünnepi mûsorok szereplõi általában ismerik valamilyen szinten a polgárháború és az ellenállás történetét, de ez leginkább a tények ismeretét jelenti, nem egyedülálló, amit egy 15 éves beszélgetõtársam mondott a nemzeti ünnepek kapcsán:

„Sajnos én nem tudom így a görög nemzeti ünnepeket, nem tanította meg az anyukám (…) csak azt tudom, hogy nem kell megrökönyödni rajtam van, amikor csak onnan tudom, hogy vannak az Almássy téri nagy görög bulik, és akkor nemzeti ünnep van, de sajnos nem tudom, hogy ez most miért volt, izé, szabadságharc, ezt nem tudom.” (harmadik generációs lány, 16. interjú)

3.4. Menekülés és gyermekmentõ akciók: adatok és élmények

A számok szintjén megjelenítve a nemzeti tragédiát:„A polgárháború összes halottainak száma 158 ezer. Az ellenállás áldozataival együtt a görög lakosság egytizede pusztult el. 3500 halálos ítélet született, 1300 embert kivégeztek, s kb. 120 ezer ember emigrált.”

Az emigráció kezdete nem kötõdik konkrét dátumhoz, voltak, akik már a polgárháborút megelõzõen, elhagyni kényszerültek hazájukat, s még tartott a háború, „amikor a

kommunista vezetõk kezdeményezésére, majd a GKP határozata alapján elindultak szervezetten az elsõ csoportok: a veszélyes körzetekbõl, a bombázott falvakból összegyûjtötték a gyerekeket, a nõket, az öregeket, és Albánián keresztül Kelet-Európa országaiba vitték õket. A Demokratikus Hadsereg megmaradt csoportjai az 1949 augusztusában bekövetkezett végsõ vereséget követõen hagyták el az országot. A menekültek fõ bázisa Albánia és Jugoszlávia volt.” Albániában görög katonai kiképzõtáborokat hoztak létre, kórházakat rendeztek be sebesült katonák és beteg gyerekek számára, az egészséges gyerekeket pedig eleinte családoknál, majd ideiglenes kolóniákban helyezték el, ahonnan csoportokra osztva Kelet-Európa országaiba szállították õket. Szidiropulosz Archimedesz adatai szerint 120 ezer ember hagyta el Görögországot a 40-es évek végén, és kb fele-fele aránybankerültek Jugoszláviába (és onnan sokan Észak-Amerikába vagy Ausztráliába) és Közép-Európa országaiba. 1948-49-ben 24-25 ezer gyermek került az akkori népi demokratikus országokba a gyermekmentõ akciók keretében, melyet az athéni kormányzat „pedomazomának”, gyermekrablásnak nyilvánított, utalva a török idõkre, mikor a szüleiktõl elszakított keresztény gyerekekbõl janicsárokat neveltek. Mindkét fél szervezett gyermekmentõ akciókat, a kommunisták és a királyné, Frideriki is. „Az is elõfordult, hogy a testvérek közül az egyik a népi demokráciák gyermekotthonaiba, a másik a királyné által alapított internátusokba került.”

Magyarországra 1948-ban érkezett az elsõ nagyobb létszámú menekültcsoport, a határmenti területekrõl kimenekített 2940 gyerekkel, amelyet hamarosan több másik követett. A baloldal veresége után érkezett görögökre vonatkozó adatok között számottevõ eltérések vannak. A Magyarországi Görögök Kulturális Egyesületének 1985-ben kiadott egyesületi szemléje szerint a Magyarországra érkezett görögök száma 1950-ben elérte a 9000 fõt, más források 6-7000 fõrõl számolnak be. Ez a létszám a 60-as évek elejére fõleg a családegyesítések miatt kb. 4800-ra csökkent.

A magyarországi görög emigráció kialakulásának történelmi okait és egyes demográfiai jellemzõit azért tartottam fontosnak legalább utalás-szinten megemlíteni, mert tapasztalataim szerint ezek a tények és események tekinthetõk a mai diaszpóra berendezkedését alapjaiban meghatározó közös tudás egyfajta „mély szerkezetének”, annak a csontváznak, amelyre az adott egyéni élet hús-vér élményei tapadnak. Ez utóbbinak szemléletes példája a következõ interjúrészlet, amelyben egy, a menekülést 14 évesen megélt kislány emlékeibõl tárul elénk a történelem, 50 év távlatából is közvetlen és mélyen átélt élmény formájában, még nem a történelemkönyvek számára színtelen-szagtalan évszámmá és adattá desztillálva.

„Édesapám pedig 44-ben elkapták a Zervasziak, (…) kétféle hadsereg volt a második világháborúban Görögországban, volt egy oroszbarát hadsereg, az egyikbe volt a nép 80%-a, a másikba 10-12 %-a, de rengeteg szövetséges támogatást kaptak, és ez a két sereg, mind a kettõ harcolt a németek ellen, és egymás ellen is. A polgárháború nem 46-47-ben kezdõdött Görögországban, hanem 41-ben, amikor megalakult ez a két sereg , úgyhogy édesapám fegyvert se fogott, mert voltunk mi is, volt a nagybátyja meg a családja, ott 3 gyerek volt, meg a felesége, két családot kellett ellátnia, úgyhogy inkább dolgozott. A háború alatt is muszáj volt neki dolgoznia, de mivel a két öccse kommunista volt, mind a kettõ baloldali volt, elkapták õt is, õ itta meg a levét, majdnem 20 évet húzott számûzetésben, börtönben , így felváltva, úgyhogy õ akkor már Ikaria szigetén volt, mikor mi 48-ban eljöttünk otthonról. A nõvérem pedig, õ partizán volt, 16 évesen ,talán a legfiatalabb partizán lány, gondolom a nagybátyám nem akarta, hogy mondják, hogy az õ unokahúgát nem viszi, hanem más lányokat visznek a partizánok, (…) úgyhogy õ partizán

volt, és mi eljöttünk Albániába, elõször nagyon nehezen, április elseje volt, 48-ban, a nagybátyám küldött egy futárt, (…) hogy elmondja a nagypapának, hogy minél elõbb hagyjuk el a falut, mert jönnek és bombáznak, és a nagypapa nem akarta elhinni, azt hitte, hogy tréfál a fia, így április elseje van, és kedve van tréfálni, de azért ezt a fiút, akit küldött a nagybátyám, elküldte hozzám, én pedig az állatokkal voltam, egy olyan félóra, negyven perc a falutól, és elküldte oda, hogy hívjon el engemet s mondta, hogy bombáztak, és olyan érdekesen jöttek elõször egy olyan repülõ, felfedezõ repülõ jött elõször, ilyen, minek hívják, körülnézett, tudta, hogy hova, felderítõ, felderítõ repülõ, és galatasznak, tej-repülõnek hívtuk, mert a tejet is nagyon korán szokták vinni a családok, ott ahol nincs tej, az a repülõ, az volt a feladata, hogy felderítse, hol lehet bombázni, és pont kint voltam az állatokkal, és annyi idõm volt, hogy bebújtam egy ilyen szikla alatt egy kis kõ alatt, és odajött 3-4 barika , elõttem, mintha védeni akartak, és a kis kutyánk az ugatott , mert furcsának látta azt a repülõt, mert ahogy eltûnt a felderítõ repülõ, akkor két három helyrõl is jöttek hármasával-hatosával a repülõk, és bombáztak. Borzasztó dolgokat mûveltek, és akkor több mint 30 állat pusztult el, meg a kiskutyánk is, és azokat, amelyik elõttem voltak ott a kõ elõtt, illetve barlang elõtt, nem is barlang, ez egy ilyen szikla volt, hogy nem , hát gyerek voltam én és, vékony voltam, befértem, és azok is mert õk láttak elõbb, hogy én ott mozgok, megyek-jövök, és úgy látszik, meg volt mondva, hogy hova, ahol embert láttak oda bombázni kellett, úgyhogy szerencsém volt, megmenekültem akkor, kijöttem a kõ alól, alig bírtam az állatokat elmozdítani onnan, hogy ki bírjak jönni. Úgyhogy kijöttem és akkor a kutyához szaladtam, sírdogáltam ott, sajnáltam nagyon a kutyát, és egyszer hallom, hogy valaki kiabál, és az a fiatalember volt, aki a nagypapánál volt, hogy gyorsan menjek haza, nagyon nagyon nehezen tudtunk hazáig menni, mert állandóan jöttek a repülõk, és ahogy meghallottuk a repülõket vagy láttuk, hogy, mert állandóan figyeltünk, akkor hasra kellett feküdni, mert állandóan veszély, és akkor megint, hazajöttünk, akkor már a második futár volt, aki szólt a nagypapának, hogy azonnal menjen el, és akkor elindultunk. A hátamra tette a kisebbik öcsémet az édesanyám, õ pedig a középsõ öcsémet vette az ölébe, és a népviseleti ruhája egy ilyen kis batyuba volt csomagolva, hogy miért pont az, máig sem tudom megfejteni, azt a kezébe vette, és az öcsémet, meg a hátára is vett valamit, a nagypapa pedig valami ennivalót próbált, meg ilyen fakarókat, volt egy fehér lovunk, arra rátette, föltette, és megfogta az öcsémnek a kezét, és elkezdtek futni. Elõl ment a ló, nagypapa, az öcsém, és utána anyuka, és én voltam a harmadik. De állandóan jöttek a repülõk, és meg voltunk tanítva, hogy mi a csudát csináljunk, hogy ha látjuk, hogy onnan jön, ellenkezõ oldalra kell valahol, vagy bokor mögé, vagy kõ mögé, valahol el kell rejtõzködni, vagy lehasalni, hogy ne mozogjon semmi, és nem elég volt, hogy állandóan le kellett hasalni, hanem az öcsém azt hitte, hogy játszunk, s az mondja, gyí, gyí, gyí, s verte az oldalamat (…)

Négy éves, hát szegényke, õ játszott,(…) több emberekkel találkoztunk, nem csak mi menekültünk akkor, hanem majdnem 30-40 család volt a faluból és a környezõ falvakból, akik baloldaliak voltak, muszáj volt, mert ha elkapnak minket, számûzetés vár ránk, a felnõttekre számûzetés, vagy kivégezték volna õket, vagy minket pedig a Friderika királynõnek az intézményeibe vittek volna minket, nem lett volna könnyû sorsunk és jó dolgunk ott, az biztos. Úgyhogy úgy hajnal felé érkeztünk föl az albán határhoz, s akkor jött a nagybátyám és a nõvérem . És egy olyan egy éve, nem nem volt egy éve, hét-nyolc hónapja nem láttam a nõvéremet, de õ is megnõtt, lehet hogy én is megnõttem közben, de én nagyon-nagyon magasnak láttam a nõvéremet, s ahogy volt ez a kis sapka, katonai sapka a fején, hosszú, lógó hajjal, ilyen hullámos haja volt neki, és lihegett, mert futottak, hogy elérjenek minket, hogy minél elõbb hagyjuk el a görög területet, és akkor persze én elkezdtem sírni meg hisztizni, hogy én nem akarok bejönni, s erre föl a nagybátyám egy

ilyen, nem pofon volt ez, inkább olyan, egy kicsit úgy pofon is, meg szeretet is volt benne, minden, hogy menjél be , tanuljál, legyél óvónõ, legyél tanítónõ! Menjél, meneküljél innen, és tanuljál, és legyél tanítónõ. És aztán a nagypapa ott beszélgetett, és mondja nekünk, hogy rosszat csináltunk, hogy ez nagyon rossz dolog, hogy az embereknek el kell menniük, mert azt mondja, mikor ezek a gyerekek - és ránk lett mutatva mikor ezek a gyerekek vissza akarnak jönni majd, most a szocialista országoknak a kapui óriásak, és be tudnak venni, de mikor vissza akarnak jönni, hiába onnan el tudnak jönni, Görögország kapui olyan lesznek, mint a tûnek a foka (…) És akkor én elkezdtem fantaziálni, hogy mi lehet az, hogy Görögországnak az ajtai, vagy az ajtó vagy a bejárat olyan pici lesz, mint a tûnek a lyuka, a foka, hogy lehet az, néztem körbe, és akkor azt el tudtam képzelni, hogy ilyen pici, és az megmaradt sokáig. Mikor nem tudtam hazajönni, ez jutott eszembe mindig, hogy milyen igaza volt a nagypapának. Úgyhogy elbúcsúztunk akkor, õk ott maradtak, mi pedig elindultunk, hogy a legközelebbi államba átslisszoljunk. (…)Katonák voltak, az egyik oldalon a görögök, a másik oldalon voltak az albánok, de (…) befogadtak bennünket az albánok, kinyitották a határokat és bejöttünk, mert máskülönben ott maradtunk volna, mert megint elkezdtek bombázni, reggel. Úgyhogy sokáig gyalogoltunk, nagyon sokáig. Aztán persze a gyerekeket rátette a nagypapa a lóra, mind a két öcsémet, a kisebbet édesanyám vette ölében, akkor nem kellett annyira szaladgálni, és nem kellett hasra feküdni, meg mit tudom én mi, lehetett menni, de mindenkin lehetett látni, milyen fáradtak, milyen álmosak, (…) borzasztó volt. (…) Egy ilyen borzasztó dolog volt, amikor a határnál vagyunk, és sírnak az emberek, mert elhagynak saját hazajukat, hogyne sírnának, és az egyik néni, hát nekem néni volt akkor, fiatal nõ volt azért, sírt, azt mondja, két kezem van, két hónaljam van, hogy bírtam volna ezeket a gyerekeket elhozni, ott kellett hagynom s otthagyta a kis csecsemõjét. Otthagyta az úton, ahogy jött. Letette, mert mittudomén, három-négy hetes, vagy egy hónapos lehetett a kisgyerek, és otthagyta, több, három gyereke volt, kicsik voltak, és hogy azokat meg tudja menteni, otthagyta a picit. Ez egy olyan, még máig is elõttem van, igen, a hangja is, a fülembe cseng, ahogy zokogott, és sírt… és, de szerencsére meglett az a gyerek. Hat év múlva, hét év múlva meglett. Csak annyi volt, hogy nem tudom, hogy valamire rá volt írva, a neve (…), de mindenesetre Csehszlovákiába került, megtalálták a partizánok, bevitték, és fölnevelték, (…) és amikor találkoztak a családok, családegyesítés volt, akkor, elhozták ezt a gyereket, mert a mama mondta, hogy én otthagytam ezt a gyerekemet, , és akkor megjött a gyerek, de hasonlított is a testvéreire, borzasztó volt” (elsõ generációs nõ, 24. interjú)

Az élettörténetekben a történelem valami olyan személyesen konkrét interpretációja jelenik meg, ami leginkább ahhoz hasonlítható, ahogyan az ember érzékeli a saját kultúráját vagy használja az anyanyelvét: nem elvonatkoztatott, átgondolt, tudatosan használt szabályok formájában, hanem a közös tudás egyfajta öntudatlanul érzékelt és birtokolt rendszerként.

3.5. Letelepedés az ideiglenesség jegyében

Ezzel együtt az emigráció elsõ idõszakának (a 60-as évekig) a két meghatározó alapgondolata az ideiglenesség és a visszatérés volt. Ennek jegyében választották ki az akkori görög pártvezetõk az emigránsoknak felajánlott lakóhelyek közül az egykori Dohánygyár épületét, amely bár sokkal rosszabb állapotban volt, mint pl. a szintén felajánlott Moszkva téri Fõposta zárt udvarával jobban elõsegítette az összetartó közösség kialakulását és ellenõrizhetõségét. A Budapestre került görögök nagy részének, 2-3000 embernek itt biztosítottak szállást.

A háborús pusztításoktól még éppen csak talpraállni kezdõ magyar gazdaságnak komoly feladatot jelentett a Görögországból érkezõ politikai menekültek, sebesültek és gyerekek elhelyezése. Kezdetben a „görög nép megsegítésére” alakult Nemzeti Bizottság, majd a Menekülteket Elhelyezõ Bizottság foglalkozott az érkezõkkel, 1950-tõl pedig az Egészségügyi Minisztériumon belül létrejött Antifasiszta Menekülteket Ellátó Központ, majd Osztály hatáskörébe tartozott a menekültek elhelyezésének megszervezése.

A Magyarországra érkezett gyerekeket elõször különféle ifjúsági táborokban, üdülõkben és kastélyokban helyezték el, mint pl. a dégi Festetics kastély, vagy az Apponyi kastély Hõgyészen, de sokakat helyeztek el Balatonalmádiban, Balatonkenesén, Zamárdiban, Solton, Visegrádon, Nógrádverõcén, Csurgón és Iszkaszentgyörgyön is. (A kerületi görög önkormányzatok a közelmúltban több kirándulást tartottak az egykori gyermekotthonok meglátogatásának céljából, és a jelentkezõk nagy számából ítélve sokan szívesen felkeresték elsõ magyarországi lakóhelyeiket.)

A hadirokkantak közül sokan Putnokra kerültek, az 1951-52-ben újonnan épített Görögfalvára - amely késõbb felvette a görög kommunista mozgalom mártírjának, Nikosz Beloiannisznak a nevét - 360 család (1400-1500 személy) költözött. Budapesten a Dohánygyár mellett több kollégiumban laktak még görög fiatalok, leginkább akik valamilyen szakmát tanultak.

3.6. Repatriálás vagy végleges letelepedés

A Magyarországon menedéket talált görög emigránsok létszáma folyamatosan változott, részint a családegyesítések, részint a meginduló repatriálás miatt, melynek elsõ hullámaként visszatelepülhettek Görögországba mindazok, akiknek nem volt partizán a hozzátartozóik között, így 1954-ig kb. 1200 személy települt haza, nagyrészt idõsebb asszonyok és gyerekek. A második repatriálási hullám a 80-as évek közepére esik, annak eredményeképpen, hogy 1982-ben az addig Magyarországon hontalanként élõ görög emigránsok lehetõséget és egyben felszólítást kaptak arra, hogy görög állampolgárságért folyamodjanak. Ekkor három lehetõség közül választhattak: magyar állampolgárokként telepednek le Magyarországon, görög állampolgárként Magyarországon vagy görög állampolgárként Görögországban.

A repatriálás sem volt egy problémamentes folyamat, hiszen az eltelt 30 év alatt nagyon sok változáson ment keresztül Görögország és Magyarország is, nem is beszélve a személyes szintû változásokról.

„No most a hazatelepülés ugye a 80-as években vált lehetõvé, (…) azért ez a 30 év ezekben az öregekben, egyrészt azért elfáradtak, másrészt megbetegedtek, és már nem vállalkoztak egy ilyen akcióra, hogy õk lemenjenek. Nagyon sokan lementek, ugyanakkor, no most nem tudom a statisztikákat, hogy mennyire, de nagyon sokan vissza is jöttek, tehát nem volt egyértelmû, hogy õk mindenáron visszamenjenek Görögországba, és ott folytassák, ahol abbahagyták. Nagyon sokan, pl. volt apámnak a legjobb barátja, akinek az egész családja lenn maradt Görögországban, és õ egyedül volt, ezért apám fölkarolta, és mindig nálunk kajált, minden ünnepeken, szombat-vasárnap stb., és hát amikor lehetõség volt arra, hogy visszamenjen, akkor õ írt a feleségének, hogy megyek, és készülök, készítem a papírokat, és hogy légy szíves küldjél néhány okmányt, mert a követségen szükséges, s a felesége kerek perec azt mondta, hogy ne gyere, nem várunk, nincs szükségünk rád. És aztán öngyilkos lett, belevetette magát a Dunába és meghalt, tehát nagyon sok ilyen tragédia volt…” (második generációs férfi, 14 interjú)

Ha a repatriálással kapcsolatos statisztikai adatokat tekintjük, a magyarországi emigránsok közül hazatelepült 1983-ig 986 fõ, ami a 4800 személyt számláló közösség 23%-át jelentette, majd a következõ nagy repatriálási hullám miatt a hazatelepültek aránya 1986-ra elérte a 68%-ot, azaz 3270 fõt. Az emigráció során bekövetkezett kultúraváltást tükrözi az a tendencia, hogy a hazatelepültek csaknem fele Athénba vagy Thesszalonikibe költözött, annak ellenére, hogy az emigrációra kényszerültek csaknem fele Makedóniából származik, további 40%-ot tesznek ki az ipiroszi, thrákiai és thesszáliai menekültek, viszont az Athénban és Thesszalonikiben születettek aránya 1 % alatt van.

"Az idõsebbek számára segítséget jelentett az 1984-es magyar-görög államközi megállapodás, amely szerint a magyar állam 6 millió amerikai dollár áruszállítás fejében egyszer s mindenkorra megváltotta a mindenkor hazatelepülõ görögök nyugdíját, amelynek folyósítását a görög állam így átvállalta." Egy 1985-ös görög belsõ rendelkezés értelmében azonban csak 1989-ig repatriáltak részesülhetnek nyugdíjellátásban, ami azóta is sokaknak problémát okoz.

Mint korábban láttuk, a görög polgárháború után Magyarországra érkezett menekültek létszámával kapcsolatban több eltérõ adat is ismert. A legutóbbi népszámlálás adatai még nem kerültek feldolgozásra, így csak az 1990-es adatokra támaszkodhatunk, mely szerint 1640 görög anyanyelvû személy élt Magyarországon, további 260-an pedig anyanyelvükön kívül beszélik a görög nyelvet . Mivel nemzetiség szerinti összeírás nem történt, a ma Magyarországon élõ görögök létszámáról csak becsült adatokkal rendelkezünk: ezt a legtöbb forrás 3500 és 4500 között határozza meg .Budapesten kívül nagyobb számban élnek görögök még Miskolcon, Tatabányán, Sopronban, Szegeden, Dunaújvárosban, Ózdon és Pécsett - vagyis leginkább ott, ahol az 50-es és 60-as években nagy iparosítás volt - valamint Beloiannisz görög községben.

4. Az etnikai identitás meghatározó tényezõi a három generáció esetén

4.1. Generációs kategóriák

A jelenlegi magyarországi görögségen belül három természetes generációs kategória különül el az adott személyeknek a családi és a társadalmi életben betöltött szerepe alapján: az elsõ, a nagyszülõk (nyugdíjasok) generációja, a második a szülõk (aktív dolgozók) és a harmadik a gyerekek (tanulók) csoportja. Az általam elsõ generációba sorolt személyek még Görögországban születtek, menekültként érkeztek Magyarországra, (60 év felettiek). A második generáció már beleszületett egy akkulturációs folyamatba (30 - 60 év közöttiek) a harmadik generáció (30 év alattiak) esetén a kettõs kötõdés bizonyos mértéke eleve adottnak tekinthetõ, hiszen a fiatalok döntõ többsége vegyes házasságból származik. Természetesen a generációs határok csak hozzávetõleges pontossággal értendõk, átfedések is vannak.

Az etnikai identitás életkortól, generációs határoktól független, általánosan érvényes szimbolikus megnyilvánulásai mellett megfigyelhetõ, hogy az adott korcsoportok tagjai az õket ért politikai gazdasági - társadalmi hatások miatt a közös kultúra más-más elemeivel vélik megragadhatónak és kinyilváníthatónak saját nemzetei hovatartozásukat.

4.2. Eltérések az etnikai identitás változásának általános tendenciáitól

A többségi nemzet körében emigráns-létre kényszerült nemzeti kisebbségek, pl. az „amerikás magyarok” etnikai identitás-változásait érintõ vizsgálatok többnyire azt az általános szabályszerûséget tapasztalták, hogy a legidõsebb emigránsok, az elsõ generáció életét nagy mértékben az eredeti etnikai-kulturális minták határozzák meg, az õ gyermekeiknél, a második generációnál erõteljesen érzékelhetõvé válik a befogadó kultúrára hatása, megindul az asszimiláció, a szülõk kultúrájától való elfordulással párhuzamosan, a harmadik generáció esetében pedig megint újraéled az érdeklõdés az elõdöknek a nagyszülõk által közvetített etnikai-kulturális hagyományai iránt, megfigyelhetõ az etnikai újjászületés jelensége.

A mai magyarországi görög közösségre ezt az általános képletet nem igazán érzem érvényesnek, a közösség (ki)alakulásának speciális körülményeibõl és az emigráns közösség sajátságos demográfiai meghatározottságából kifolyólag.

A fenti, életkor szempontjából megállapított átfogó generációs határokon belül még egy-két pontosítást kell tennünk, hogy értelmezhetõvé váljon az a jelen esetben gyakran megfigyelhetõ sajátos helyzet, hogy egyes, életkoruk szempontjából az elsõ generációhoz tartozó, még Görögországban született személyek esetében kevésbé hangsúlyos szerepet játszanak az óhazai kulturális mintázatok, mint az utánuk következõ, már itt született generációnál (mostani negyven-ötvenévesek). Ez a természetesen mindenféle értékítélet nélküli megfigyelés az elsõ generáció két további alcsoportra osztva közelíthetõ meg.

Az 1948-50-ben Magyarországra érkezett politikai menekültek közül az idõsebbek, és akik fiatal felnõttként harcoltak a Görög Demokratikus Hadseregben, már rendelkeztek a görögországi kultúra, a „görögség” egyfajta, sokkal inkább belsõleg átélt mint tudatosan átgondolt képével, amit aztán a késõbbiekben egymás között házasodva gyerekeiknek is tovább tudtak adni. Még inkább igaz ez azokra, akik egy zárt görög közösségben pl. a Dohánygyárban éltek, a közelség és az összezártság miatt egymás hatást erõsítõ óhazai kulturális minták, viselkedési módok közepette.

Azok a görög gyerekek azonban, akik a korábban említett gyermekmentõ akciók keretében szakadtak el szülõföldjüktõl, 5-10 éves korukra még nem sajátíthatták el azokat a

viselkedési normákat, amelyek eredeti közösségükben meghatározóak voltak, még ha rendelkeztek is valamilyen emlékkel a különféle társadalmi szerepekhez kapcsolódó magatartásformákról, szokásokkal és hagyományokkal kapcsolatban, ezeket a gyakorlatban kipróbálni vagy a maga helyén gyakorolni életkoruknál fogva nem volt lehetõségük. Magyarországra kerülve a szüleik nélkül érkezett iskoláskorú gyerekeket hasonló korú társaikkal együtt különféle kollégiumokban helyezték el, ahol esetleg egy-két tanárt leszámítva nem láttak olyan görög felnõttet, akinek a viselkedése öntudatlan mintaként szolgálhatott volna a mindennapokban. A magyar iskolarendszerbe bekerülve a szocializáció folyamatát elsõsorban a magyar közeg határozta meg, így aztán felnõttként, családot alapítva sem adhattak tovább gyerekeiknek görög mintákat. Azoknak az immár életkoruknál fogva az elsõ generációhoz tartozó itteni görögöknek az életében, akik gyermekként sodródtak külföldre, az ideológiai meghatározottság sem olyan egyértelmû, mint az ellenállási mozgalom aktív résztvevõinél, akik a görög baloldal munkájában és a partizánharcokban is szerepet játszottak. Így a gyermekként Magyarországra kerültekre nem feltétlenül vonatkoznak azok a gondolatok, amelyekkel az elsõ generáció (idõsebb tagjainak) világnézetét jellemezte egy második generációhoz tartozó hölgy.

„Na jó, szóval ez volt a családi háttér. Természetesen ugye ebbõl az következik, hogy az egész családi háttér az keményen kommunista ideológiával átitatott, amirõl hát annyit kell tudni, hogy Görögországban soha semmiféle más fejlõdési vagy haladási alternatíva nem volt. A meglévõ szisztémához képest csak a teljesen baloldali, tehát kommunista. Tehát bárki, aki modernizációban, vagy valami fejlõdésben gondolkozott, az csak erre tudott menni, ott nem volt polgári fejlõdési útvonal, ugye hát a török az '13-ban ment ki még az északi területekrõl, ami elõtte volt, az is teljesen feudális jellegû viszonyok voltak, ott nem volt egy polgári hagyomány, vagy egy nemesi hagyomány, szóval ezt mindig hozzá kell tennem, mert amikor Magyarországon az ember azt mondja, hogy kommunista, akkor ennek egy negatív konnotációja van. Nem minden országban ugyanez. Szóval az ottani teljesen sötét, szélsõjobboldali viszonyokhoz képest más alternatíva nem volt, tehát aki egy kicsit is megpróbált modern, vagy fejl, vagy haladást, tehát aki nem teljesen behülyülve, hanem mint az apám, aki tanító volt, és volt földje, (…) tehát nem egy nincstelen ember volt, aki kénytelenségbõl lett kommunista, érted, hanem õ tényleg végiggondolta, hogy mi van, na most, a másik meg az, hogy azt se felejtsük el, hogy Görögországba soha be nem tette a lábát egy orosz katona. Tehát nem lehetett effektíve a gyakorlatban kipróbálni, ahogy Magyarországon ugye végigrabolt meg végignemtommicsinált az orosz hadsereg, az úgymond felszabadító hadsereg, tehát nem volt egy ilyen napi élmény arról, hogy mit is jelent az, hogy orosz kultúra, (…) meg ugye soha nem volt utána az erõszakolt szocializmus és így tovább. (…) Szóval, de hát õk ebbõl a háttérbõl jöttek, és bekerültek egy olyan országba, ahol úgymond a kommunizmus, tehát az õ álmaikat építik, ahol is egyrészt, hát jó ideig nem tudták a nyelvet (…) Ja, ezt tudni kell, hogy ezek a görögök, akik itt voltak, ezek pontosan és mindig azt csinálták, amit nekik a Kommunista Párt mondott, mert nekik saját kommunista pártjuk volt, tehát a görögországi kommunista pártnak az itteni görögöknek volt egy sejtjük, és ez a Görög Kommunista Párt itteni sejtje kommunikált az MSZMP-vel, vagy akárhogy hívták éppen akkor. Tehát hogy mondják a görögöknek nem volt közvetlen kapcsolatuk a magyar kommunistákkal vagy a magyar élettel, mindig a saját kis kommunista pártjuk mondta meg nekik, tehát az itteni, hogy mit kell csinálni, hogy hová kell menni dolgozni, hogy hol kell lakni, hogy ki kivel házasodik és így (tovább), hát igen, hány ilyen volt, ezt mesélték, halálra röhögjük magunkat, itt ez a jó elvtárs, neki kell egy feleség, na itt van, jó elvtársnõ, akkor most menjél hozzá, nem volt apelláta hozzámentek, hát most itt nem, az adott lakást, az engedte meg, hogy valaki tovább tanuljon vagy ne tanuljon tovább,

tehát minden az itteni kommunista párt vezetõitõl függött, akik közül volt, hát, ilyen is meg olyan is, mint ahogy tudjuk, mindenféle van.” (második generációs nõ, 19.interjú)

Ezzel szemben egy gyermekként hontalanná vált, a mostani elsõ generációhoz tartozó férfi gondolatai egészen másfélék (lánya szemszögébõl):

„…hát õk voltak a papa barátai, és akkor õk mindig így összejártak, és akkor mentek a nagy tavlipartik meg a nagy viták, meg politizálások, (…) egy héten egyszer még mindig eljön, nyomnak egy tavlit. (…) Az apu az nagy játékos, és a barátja meg nagyon a szívére veszi a dolgokat, (…) mert hogyha úgy 10-20 meccsbõl vagy játszmából egyet megnyert, az már jó arány az öregnek, és ez õt nagyon bosszantja, és nagyon vérre megy , és akkor egyszer-egyszer azért összevesznek ezen, mert azt mondja az apunak, hogy analfabéta, meg ilyeneket mérgébe, és az apunak is elõbb-utóbb fölmegy a pumpa, meg az apu mindig elõhozakodik azzal a témával, hogy minek lettél te partizán, nem volt elég dolgod otthon, unatkoztál és egyebek, mert az apu haragszik ezért az egész partizán-dologért, úgy érzi, hogy neki ez rontotta el az életét meg a gyerekkorát, hogy nem volt együtt a családja. Voltak ott normális emberek, nem lett mindenki partizán, mért pont az õ apja lett partizán, és pl. az hogy amikor Jugóba is ott voltak, meg Lengyelországban, nagyon sokáig intézetben, és ott voltak (…) ilyen dadusok, akik vigyáztak a gyerekekre, és mindig azt mondta, hogy az én anyámnak mért kellett egy másik kórházban vagy egy idegen országba dolgozni, mint ápolónõ, mért nem lehetett (…) õ is a gyerekei mellett, tehát ha még az apám partizán is volt, az anyám mért hagyott magunkra, és ezt valahol én sem értem igazán. (…) Hát, azért valahol megoldható lett volna, de õ mindig inkább ment a papa után, mint a gyerekek után, legalábbis, lehet, hogy apuban élezõdött ki ez a dolog ennyire, de õ úgy érzi, hogy õt igenis magára hagyták (…) És akkor mindig ezt felhozza, „és te minek mentél partizánnak? unatkoztál? nem volt fa, hogy kivágjad?” és akkor ugye ezen megy a vita. Politikailag, õ nagy kommunista az apukám.! Annak ellenére, hogy azt mondja, hogy minek mentél partizánnak?

Igen, õ azt a részét szereti a kommunizmusnak, ami jó, (…) hogy mindenki egyenrangú, mindenki egyformán kap mindenbõl, és minden tökjó lesz, ha dolgozunk, hát ez egy nagyon szép eszme volt, belé ez beleivódott, hát õ ebbe nõtt fel, és õ mai napig azt mondja. Borzasztóan felháborodott azon, hogy évtizedekig elment erre a gyûlésre, és akkor azt mondták, hogy elvtársak és elvtársnõk, és akkor egyszer csak elment, és akkor azt mondták, hogy filoi mou és, hogy barátaim és barátnõim, barátod neked a rosseb, mi az hogy barátaim, õ ezt abszolút köpönyegforgatásnak tartja, és ha valaki egy eszmét vallott, vagy egy elven volt, az maradjon meg azon az elven, és õ ezt szó szerint vette ezt a kommunizmus-dolgot” (harmadik generációs nõ, 23. interjú)

4.3. Az ideológia szerepe az egyes generációk életében és kapcsolataikban

Mindkét idézett interjú tükrözi, hogy az elsõ generáció esetében a baloldali ideológiának alapvetõ világkép-meghatározó szerepe volt, az érintett korosztály számára a kommunista eszmék abszolút értékeket jelentettek, a közösségen belül a szolidaritást mint legfontosabb jellemzõt számos interjúban kiemelték korosztálytól függetlenül az itteni görögök. A baráti, szocialista magyar állam iránti lojalitás is ebbõl táplálkozik, de ebbõl ered a második generációval, saját gyerekeikkel , a mostani 40-50 körüliek generációjával való idõnként ambivalens kapcsolatuk is, akik a magyar viszonyokat közvetlenül ismerve gyakran sokkal liberálisabb alapállást választottak, mint szüleik, akiknek valójában sokáig

csak nagyon közvetett kapcsolatuk volt a magyar valósággal. Ezt az ellentétet tükrözi az elõzõ interjú egy másik részlete:

„…Amióta elkezdtem eszmélni, olyan 15-16 éves koromtól kezdve, nekem folyamatosan bajom volt ezzel az otthonról kapott kommunista ideológiával, ami a gyakorlatban állandóan ütközött, szóval tudod, mert az én szüleim és hát egy csomó itteni emberkének a szülei soha nem húztak hasznot abból, hogy kommunisták voltak, sõt, csak végigszenvedték. A fél családjukat kiirtották, vagy a németek, vagy a szélsõjobboldali görögök érted a polgárháborúban, tehát õk effektíve megszenvedték, és mikor idekerültek, akkor se lett belõlük fõpártfunkci, aki Mercédeszen vagy Csajkán járt volna, hanem laktak egy 30 m2-es lakásban, érted szóval nem az a típusú kommunisták voltak, akik mindennek az elõnyét élvezték, hát õk ilyen (…) nagyon hiteles, másrészt igaz módon képviselték azt az ideát, amit õk szintén otthonról kaptak. Na most ha belegondolsz, csak az idea részébe a kommunizmusnak, az hogy ugye egyenlõ, meg egyenlõ esélyeket kell adni, meg társadalmi szolidaritás meg minden, hát az k…szép, és ezt lehet igaz módon hinni, meg képviselni, csak éppen a szüleim azt nem vették észre , hogy (…) az ami itt van, hiába hívják kommunizmusnak, az nem az. (…) én lettem a fekete bárány, aki megtagadta a (…) családi ideológiát (…) Hát a görögök rendszerint kommunisták szoktak lenni, az a korosztály, érted, hát mind mostanáig a kis görög öregek akkor boldogok, ha azt mondod neki, hogy kommunista párt, és mit tudsz nekik mondani? (…) Egy ideig úgy gondoltam, hogy meg lehet változtatni, hogy meg lehet értetni velük, hogy könyörgöm, hogy Gulág, meg mittudomén, szóval ezeket õk nem hitték el, meg nem is tudtak róla, de mikor én elkezdtem mondani, akkor úgy gondolták, hogy én valami disznó ellenséges propagandának estem áldozatául, aki kitalálta ezeket a dolgokat, tudod, szóval nem lehetett. Egy ideig úgy gondoltam, hogy meg lehet változtatni, aztán egy idõ után rájöttem, hogy nem lehet õket, mert tényleg, ha az ember gyerekkorától fogva azért szenved, mert õ ilyen, tehát mert õ kommunista, tehát azért kötik fel a németek a nagyapját, meg azért végzik ki a nemtomkicsodáját, akkor azt nem lehet, szóval ezt õ megszenvedte, érted, komolyan, vérrel megszenvedte, nem lehet neki elkezdeni. magyarázni, hogy nem ez az az ideológia, ami az igazságos, és végülis, rájöttem, õ egy ideológiában hisz, nem a rendszerben hisz, õ az ideológiában hisz, csak nem teszi meg azt a distinkciót, hogy az ideológia az nem a rendszer, érted, tehát nem, õt ez már nem foglalkoztatja, õ azt mondja, hogy én az ideológiáért mindenemet feláldoztam és fel is fogom ezentúl is áldozni, és az nem érdekli, hogy a rendszer ezért vagy amazért használja fel, az már nem az õ dolga, érted, szóval õ a lelkiismerete részérõl õ megtette a dolgot, õ igaz módon élt, ami igaz is, szóval soha nem húzott elõnyt meg mittudomén, hát nem lehet õket megváltoztatni.”(második generációs nõ, 19. interjú)

Egy másik interjúból is az okok és eredmények összefüggéseinek megértése tükrözõdik:„De bizonyos értelemben meg tudom érteni (apámat), mert õ egy eszméért harcolt, és õ egy

eszme miatt hagyta ott a hazáját, csak a gond az, hogy még életében ez az eszme, ez megdõlt, és akkor nagyon pofára esett és nagyon megszenvedte a dolgot. S el is vitte, mondjam azt.”(második generációs férfi, 14. interjú)

A harmadik, legfiatalabb generáció tagjai életkorukból adódóan a legutóbbi idõkig viszonylag passzív szerepet játszottak a közösség életében, „gyerek” és

„iskolás” státuszokból kifolyólag. Ez a helyzet a természertes életkori változások függvényében megváltozni látszik. Az elmúlt évben megalakult Görög Ifjúsági Egyesület bár a kezdetben a tagok számára elõírt maximum 35 éves korhatárt eltörölték igyekszik felnõttként, a kisebbségi civil szervezetek módjára kivenni a részét a görög származású

fiatalok érdekvédelmének és kulturális életének szervezésébõl, partnerként megjelenni a kisebbségi önkormányzatok és a kulturális egyesület mellett. A harmadik generációs görög fiatalok nagyrészt vegyes házasságokból származnak, melyen belül többnyire a magyar iskolarendszer és szociokulturális környezet mintái a dominánsak, ideológiai szempontból is általában közelebb állnak a hasonló korú magyar fiatalok gyakran apolitikus magatartásához, mint nagyszüleik politikai meggyõzõdéseihez.

5. A kettõs kultúra formálódása

Bármely többségi nemzeten belül hosszabb ideig élõ kisebbségi csoport óhatatlanul elsajátítja a többségi kultúra bizonyos elemeit. Legalább minimális szinten mindenképpen szükséges az adott többségi kultúra hordozói által közösen birtokolt „kulturális kódok” ismerete a mindennapi életben való eligazodáshoz, de a hosszabb együttélés a többségi kultúra mélyebb megismerésével, a nyelv elsajátításával, sõt gyakran a befogadó ország kultúrája iránti érzelmi kötõdések kialakulásával jár.

5.1. A Dohánygyár

Mivel az emigráció kialakulásának kezdetén, az elsõ tíz évben mindenképpen a dohánygyári görög kolónia volt, - már csak létszámánál fogva is - a leginkább meghatározó a fõvárosba került görögök életében, ennek a sajátos, városon belül is falusi jellegzetességeket hordozó közösségek a példáján keresztül próbálom meg bemutatni a kulturális kapcsolatok kialakulásának megindulását.

Az emigráció elsõ idõszakát a magyar közeggel való valódi kontaktus csaknem teljes hiánya jellemezte, ami az ideiglenesség és a közeli visszatérés reményében megválasztott lakókörnyezet sajátosságaiból is fakadt. Senki nem képzelte kezdetben, hogy az emigráció akár 50 évet, végleges letelepedést is jelenthet, ennek a meggyõzõdésnek csak egy apró, de jellemzõ példája a szilveszteri koccintáskor, vagy nagyobb családi-baráti összejöveteleknél kötelezõen elhangzó mondat „ke tou hronu sztin patrída” (Jövõre a szülõföldön…). A fõvároson belül elkülönült görög szigetként létezõ Dohánygyárból a felnõttek csak dolgozni, a gyerekek kizárólag iskolába jártak el ez utóbbiak külön trolival oda-vissza a közösségi élet a Dohánygyár falain belül zajlott, ahol volt bölcsõde, óvoda, orvosi rendelõ, büfé… Szinte csak szimbolikus szinten nyilvánultak meg a kulturális kölcsönhatások a magyar közeggel, ahhoz a vizuális jelhez hasonlóan, amit a görög üzemeltetésû, csak görögök által látogatott büfében a magyar nyelvû „Fekete, szimpla, dupla” felirat képviselt a magyarul nem tudó vendégek számára.

Számos interjú tükrözi az emigránsok elsõ generációjának az elsõ idõszaktól napjainkig érezhetõ kifejezett lojalitását és szolidaritását a magyar állam, az õket kiszolgáltatott helyzetükben, menekültként, sebesültként gyerekként befogadó „baráti, szocialista ország” iránt. A kapott segítség, kezdetben étel, gyógyszer, lakóhely, majd munka- és tanulási lehetõség formájában nem csak a hivatalos fórumokon kötelezõen kinyilvánítandó, hanem személyes szinten megélt hálát eredményezett. Ez azonban nem járt szükségszerûen együtt a magyar szocio-kulturális környezetbe való beilleszkedéssel a mindennapi élet olyan elengedhetetlen szükségleteinek kielégítésén túl, mint pl. a bevásárlás. Persze akár éppen a bevásárlási szokások kapcsán is láthatunk olyan példákat, amelyek azt mutatják, hogy egy adott kulturális közegben való folyamatos (fizikai) jelenlét nem feltétlenül eredményezi az ott használatos, elfogadott viselkedési normák alkalmazását ( s még ismeretüket sem).

„Hát a nagypapámnak ez volt évekig, meg a mai napig a problémája ami miatt az anyukám mindig lökdösi, hogy ne tegezd le a piacon az eladót, ne azt mondd neki, hogy adj nekem egy kiló krumplit, hanem hogy kérek szépen, vagy legyen szíves adni , de ne, mert õ kapásból tegezõdött, és ez nagy probléma volt mindig, mert hát azért magyaroknál nem lehet” (harmadik generációs lány, 21. interjú)

Az elsõ generáció felnõttként Magyarországra érkezett, idõsebb tagjai számára nagyrészt a munkahely, a munkatársak jelentették a magyar társadalommal való egyedüli kapcsolatot, sokan közülük mai napig nem beszélik jól a magyar nyelvet, kapcsolathálózatuk is nagyrészt magyarországi görögöket érinti.

5.2. A nyelvhasználati szokások változása és a kulturális identitás differenciálódása a második generációnál

A magyarországi görög diaszpóra esetén a kettõs kötõdések, a kettõs kötéses identitásalakzat kialakulása a mostani második generációnál kezdõdött el számottevõ mértékben.

A második generáció tagjainál a mindennapi életben folyamatosan tetten érhetõ magyar kultúrába ágyazottság, a kulturális minták magától értetõdõ ismerete. A magyarországi életvilág belsõ, érzelmi töltésû átélése a magyar iskolarendszerbe való bekerülésre vezethetõ vissza, amely alapvetõen meghatározta a „kultúrafogyasztás” késõbbi szokásait is.

Az elsõ generációt érintõ munkahelyi kapcsolatoknál sokkal nagyobb hatással volt a magyar iskola a második generáció tagjaira, hiszen míg egy gyári munkásnak nem feltétlenül kellett - a munkakörével kapcsolatos néhány magyar szón túlmenõen elsajátítania a magyar nyelvet, az iskolai oktatásba anélkül nehezen lehetett volna bekapcsolódni. A második generáció szinte minden tagja úgy kezdte az általános iskolát, hogy nem tudott magyarul. Kezdetben az Erzsébet királyné úti bentlakásos intézetben, a Manolisz Glezosz nevét viselõ görög iskolában és a Május 1 úti iskolában folyt görög nyelven az oktatás alsó tagozatosoknak. A Százados úti és az Õrnagy utcai iskolában heti kétszer tartottak görög nyelvórát a görög származású tanulóknak, de ott már az oktatás nyelve a magyar volt. Nem meglepõ, hogy a második generáció tagjai közül sokan számoltak be arról, hogy ez a hirtelen bekapcsolódás a magyar nyelvû oktatásba problémákat okozott, voltak, akik évismétlésre kényszerültek, de akik korábban, a görög iskolában kitûnõ tanulók voltak, azoknak is visszaesett a teljesítményük. Természetesen ezek a problémák a magyar nyelv elsajátításával párhuzamosan megszûntek, és körülbelül középiskolás éveikre a második generáció tagjai már az egymás közötti kommunikációban is a magyar nyelvet részesítették elõnyben.

,, mi is elkezdtünk magyarul beszélni egymáshoz, mert mondom, sokkal könnyebb volt kifejezni, mert nem csak arról szólt az ottani együttlétünk az udvarban, hogy szia haver, hogy vagy, igyunk meg egy sört, (…) hanem rengeteget, ugye, filozofálgat az ember, rengeteg téma van, amirõl ifjonc fejjel nagyon komolyan, beleélve magadat, tudsz vitatkozni, és akarsz, na most az a nyelvtudás viszont görögül nem állt rendelkezésünkre, vagy azt kellett volna csinálni, hogy ilyen félmondatokat mondunk görögül és magyarul, vagy pedig az van, hogy amelyik nyelven sokkal könnyebben ki tudjuk fejezni magunkat, és az a magyar volt. Magyar iskolába jártunk, magyarul tanultuk a tantárgyakat, tehát hogyha valami olyan mondanivalóm akadt, ami irodalom, fizika, kémia , matematika, biológia vagy egyéb volt, annak a szókincse magyar volt, és így, akarva-akaratlanul, mivel nem tudod ezzel párhuzamosan a görög szót, elkezdtünk beszélni magyarul.” (második generációs férfi, 4. interjú)

A szülõkkel, nagyszülõkkel, az idõsebbek generációjával való kommunikáció nyelve továbbra is a görög maradt. A kétnyelvûség ilyen megjelenési formája rávilágít a kettõs kulturális kötõdések természetére: az ismeretek megszerzésének, a tudásnak a nyelve az oktatási rendszerbõl kifolyólag a magyar lett, így a görög etnikai identitás mellett fokozatosan megjelent a magyar kulturális identitás is.

A korábban már említettek szerint az elsõ generációhoz tartozó emigránsok nagy része 90-92%-uk Észak-Görögország hegyi falvaiból származott, ahol a földmûvelés volt a fõ foglalatosság, tehát egyrészt foglalkozásukból, másrészt a menekülésbõl kifolyólag, a menekültek nem hoztak, nem hozhattak magukkal könyveket. Így az õ gyerekeik, a már itt született második generáció tagjai számára hatalmas, meghatározó alapélményt jelentett a könyvekkel való találkozás, amint a következõ interjúrészlet is tükrözi:

„A Százados úti iskola azért volt fontos, mert ott volt a Szabó Ervin könyvtár. Kicsit túlzok, de a Dohánygyárban nem voltak könyveink, amíg mi magyar közegbe nem kerültünk, nem voltak könyveink. Se játékhoz, se könyvhöz nem jutottunk (…) a szüleink nem tudták megengedni maguknak, és az hogy nem kell megvenni a könyvet (…), ott volt az iskolával szemben (a könyvtár) azonnal rákaptam erre az alkalomra, és mondom, az alatt a pár év alatt én végigolvastam azt a könyvtárat. (…) Habzsoltuk ezeket a dolgokat, egyszerre olvastunk gyerekkönyveket és mondjuk Thomas Mann-t. (…) Na most, ha az ember olyan korú, hogy elkezd olvasni , elkezdi habzsolni az irodalmat, ezzel (…) a saját tudását, a világnézetét, a felfogását a világról, a körülötte levõ emberekrõl eseményekrõl ez befolyásolja, viszont, végül is gazdagítja. Na most, ezeket a dolgokat nem görögül olvastuk, tehát a mi görög nyelvtudásunk mindenképpen szegényesebb, (…) mint a magyar nyelvtudás, nem jutottunk hozzá ezekhez a dolgokhoz, és azokhoz a dolgokhoz, amelyek ilyen kulturális szinten egy fiatalt érdeklik. Moziba magyar filmszínházba mentünk, itt Budapesten, magyar felirattal, magyar szinkronnal, nem görögül néztük a filmeket, újság volt a Laikos Agonas, de az, õszintén mondom, számomra érdektelen valami volt (…) nem volt egy ifjúsági lap,(…) nem görögül játszott az Atlasz, a Keksz, a Bergendy, hanem magyarul, nem voltak, se folyóiratok, se újságok, amik érdekeltek (…) a politikához a magyar újságokon keresztül jutottam hozzá, a magyar televízión keresztül, amikor már volt televíziónk, a magyar rádión keresztül.” (második generációs férfi, 4. interjú)

5.3. Kétnyelvûség kétkultúrájúság

A kétnyelvûség minden esetben bonyolult, szerteágazó szociálpszichológiai és társadalmi-kulturális dimenziók mentén értelmezhetõ jelenség, az adott személy szempontjából definiálva „kétnyelvû az a személy, aki egy- vagy többnyelvû közösségben is anyanyelvi szinten képes két- (vagy több) nyelven kommunikálni, a közösségés az egyén kommunikatív és kognitív kompetenciájára kirótt szociokulturális követelményeknek megfelelõen, és aki mindkét (illetve valamennyi) nyelvi csoporttal (és kultúrával) vagy azok részeivel képes azonosulni”. A nyelv az egyik leginkább szimbolikus, bár látszatra talán nagyonis konkrétnak tûnõ jelrendszer, egyfajta kulturális kód, s mint ilyen, mindig egy adott kultúra „terméke”, amely kultúra ismerete legalább annyira szükséges a sikeres kommunikációhoz, mint a nyelvtani szerkezetek és a kellõen gazdag szókincs birtoklása. Ez leginkább olyan szituációkban derül ki, mikor az embernek fordítania, tolmácsolnia kell egyik nyelvrõl a másikra, és fokozottan érvényes, ha szépirodalomról van szó. Az, hogy valaki két kultúrában is otthonosan mozog, két nyelven beszél, nem jelenti, hogy mindkét kultúrának ugyanazokat a szegmenseit ismeri. Saját kétkultúrájúságának korlátaival való nem várt szembesülést jelentett egy második generációs beszélgetõtársamnak a fordítás. Az alábbi interjúrészlet modellértékûnk tekinthetõ a hasonló nyelvi-kulturális szocializációs mechanizmusoknak kitett második generáció nagy részére vonatkozóan.

„…Nyilvánvalóan görögrõl magyarra sokkal jobban tudnék fordítani, igenám, csakhogy nekem abszolút magyar kultúrám van, tehát én hiába olvastam el egy görög könyvet,

érted az olyan volt, és én hiába tudok görögül, én egész egyszerûen olyan volt, mintha nem érteném a könyvet, legalábbis nem érteném azon a szinten, hogy én abból (…) le tudtam volna fordítani a szavakat, mondatokat, de abból nem lett volna egy irodalmi alkotás, tehát egy irodalmi fordítás, és ez engem annyira megdöbbentett, mert hát én úgy gondoltam, hogy ez a perspektíva, nem ám az, hogy az ember örökké idegenvezet, ez egy átmeneti dolog, hanem hogy akkor most nekiállok és akkor fordítani fogok, és ez milyen nagyon jó lesz, de nem. (…) Borzasztó fontos lett volna, hogy görögül tudjunk olvasni, nagyon-nagyon fontos lett volna, mert hiszen nem csak arról van szó, hogy a nyelvet, hanem hogy az egész gondolatiságodat másképpen formálja, mert most tudod, ha megpróbálok egy, hallgatok egy görög dalt, és azt hallom, hogy fú, hát gyönyörû, a szövege gyönyörû, és el szoktam játszogatni, hogy, hogy ha most egy magyarnak ezt lefordítanám, hát nem , nem olyan , hát pedig ez nagyon-nagyon szép. Nadehát ez a magyar nyelv is nagyon szép, és abban is lehet találni érted olyan, vissza lehetne adni, és akkor én vagyok az, aki nem tudom, és azért nem tudom, mert én nem így tanultam meg gondolkodni, mondom, azzal együtt, hogy mi otthon csak görögül beszéltünk, az én édesapám nagyon jól beszél görögül, (…) úgyhogy az egy dolog, hogy beszélek, de érted, nincsen semmiféle ilyen ilyen, tehát nincsen ilyen fajta kultúrád mégsem, (…)és ezért van az, hogy persze, nyugodtan beszélgethetnénk mi állandóan görögül is egymással, de érted abban a pillanatban, amikor én el akarok mesélni esetleg egy könyvet, vagy egy filmet, sokkal kényelmesebb, nem csak a nyelv miatt, hát mert úgy kaptam meg ,úgy fogadtam el, úgy dolgoztam fel magamban, úgy tudom én is visszaadni, és ezt nagyon sajnáljuk mindnyájan, (…) tudod ez valahogy egy kicsit olyan, (…) mintha, érted te 45 éves korodig nem hallgattál klasszikus zenét, és egyszer csak azt mondják neked, hogy na most akkor hallgassál egy kicsit Bartókot, hát minimum, agybajt kapsz, érted, tehát nem tudod úgy, nem tudod már úgy felszippantani, mint hogyha gyerekkorodtól kezdve, most nem mondom azt, hogy ezt nem lehet, helyrehozni, de valahogy, nem tudom eléggé kifejezni, hogy, tehát olvasol egy görög könyvet, és akkor szédülsz közbe, mert neked, hiába tudod a nyelvet, érted, mert nyilván van egy csomó olyan szó, amit nem ismersz, mert közbe a nyelv is változott, de arról van szó, hogy lehet, hogy tudod a nyelvet, de nem tudsz irodalmat, de nem tudsz színházat, tehát nem tudsz semmiféle ilyen dolgot görögül (…) de gyerekkortól kezdve, mégis csak itt vagyunk Közép-Európában, mégiscsak itt vagyunk egy másfajta kultúrában, és ha ezeknek egy részét, amit így is, úgy is felszippantasz, megkaphattad volna az anyanyelveden, szerintem az egy, egyszerûen egy fantasztikus dolog lett volna (…) itt mondjuk nem is arról van szó, hogy az embernek ilyen eszelõsen nagy kulturális fogyatékosságai vannak, de nem a saját nyelvén van, ami van, és én úgy gondolom, hogy így a kettõ együtt nagyon jó lehetett volna.” (második generációs nõ, 4. interjú)

Az anyanyelv az etnikai csoportok központi identitás- és reprezentációs kategóriájaként nagy szerepet játszik a csoport kohéziójának megõrzésében. Sokan a nyelvet az etnikai hovatartozás objektív dimenziójának tartják, elterjedt az a nézet is, mely szerint a származás kizárólag az elõdök megtartott nyelvével együtt határozza meg az etnikai identitást. A Fõvárosi Görög Önkormányzat hírlevelében „Görög az, aki görögül beszél” címen megjelent cikk is mutatja, hogy a magyarországi görög közösségen belül is érvényesül a nyelv identitásképzõ hatása, amelynek tudatában helyeznek nagy hangsúlyt a közösség vezetõi az „anyanyelv” oktatására.

A magyarországi görögök nyelvhasználati szokásaival kapcsolatban általánosságban azt figyelhetjük meg, hogy az elsõ generáció tagjai egymás közt görögül beszélnek, de gyerekeikkel és az unokáikkal már gyakran inkább magyarul. A második és a harmadik generáció tagjai az egymás közti kommunikációban nagyrészt a magyart használják.

A görög nyelv a hétköznapi beszédhelyzetek nem tudatos (és önmagában nem is értékelt) eszközébõl fokozatosan a tudatos határkijelölés és határmegtartás védeni és szeretni való eszközévé, önmagában való értékké változott.

A nyelvhasználati szokások vizsgálatánál látható, hogy a második generáció esetében a görög nyelv használata csak egyetlen és nem is feltétlenül a legfontosabb tényezõ az etnikai identitás fenntartásában és reprezentációjában. A magyar vagy görög nyelv használatát a mindennapi kommunikációban nem az határozza meg, hogy az adott személy minek tartja magát, még csak nem is az, hogy mi az anyanyelve. Sokan hangsúlyozták, hogy pusztán praktikus okból alakult így, és nem befolyásolja a hovatartozás érzését.

„…ez semmiképpen nem hatott hátrányosan a görög tudatunkra, (…) Az hogy mi magyarul beszéltünk, vagy beszélünk sokszor ugye, az semmiképp se hat arra, hogy én görögnek érzem és vallom magam (…). Ez egy adott helyzet volt, így alakult, (…)de azok a dolgok, amiben a görögségünk megnyilvánult, a mindennapi életben azok megvannak. A kommunikáció nyelve sok esetben nem a görög, de ez nem jelent semmit. Ennél a korosztálynál. Akkor jelentene valamit, akkor jelentene sokat, ha a görögség más ismérvei ugye szûkülnek, fogynak, és csökkennek, akkor ugye egy görög nyelvnek a nem tudása vagy kevésbé tudása az már egy komoly lépcsõfok affelé, hogy egy ilyen kis szétszórt közösség asszimilálódjon, de hát addig, amíg az én görög énem, (…) az ilyen stabilan, szinte csak az van bennem, addig a magyar kommunikációs nyelv még más göröggel is, nem zavaró tényezõ.”(második generációs férfi, 4. interjú)

Az egyik nyelvrõl másikra váltás illetleneket a magánbeszélgetésekbõl kirekesztõ funkcióját természetesen gyakran alkalmazzák, volt olyan második generációs nõ, aki görög édesanyjával már a mindennapokban magyarul beszél, de ha felszállnak a villamosra, átváltanak görögre, Görögországban viszont magyarul beszélnek a közlekedési eszközökön. A nyelv mint a magánszféra védelmének eszköze olyan módon is használható, mint amirõl egy tizenéves kislány beszámolt. Nemrég kezdett görögül tanulni, édesanyja magyar, édesapja görög származású.

„Hát ha a szomszéd hallgatózik, akkor az anyukámmal szoktunk görögül beszélni. Szokott hallgatózni, és akkor összevissza beszélünk, már azt se tudjuk, hogy mit, csak hogy irígykedjen, hogy mi görögül beszélünk” (harmadik generációs lány, 7. interjú)

A nyelv többféle szempontból is a közösség összekapcsolásának eszköze. Az elsõ generáció esetében ez a mindennapi kommunikáció során valósul meg, a második generáció esetében a görög nyelv egy, a mindennapokban ritkán használt, de bármikor használható eszköz, a harmadik generációnál pedig valami, amit lehet közösen tanulni , megszerzendõ érték. A második generáció esetében láttuk, milyen nagy szerepe volt a magyar iskolarandszerbe való bekerülésnek a kulturális identitás alakításában. A mostani harmadik generációnál legalább ilyen fontosságú a már negyedik éve központi helyszínen mûködõ „görög iskola”, csak ellenkezõ elõjellel: a nagyrészt már vegyes házasságokból származó fiatalok görög kulturális identitásának kialakításában tölt be fontos szerepet. Emellett nagy közösségteremtõ erõvel bír, elengedhetetlen szerepe van a kultúra továbbvitelében, az magyarországi görögség mint etnokulturális csoport fennmaradásában, amely alapjaiban válna lehetetlenné, ha nem alakulna ki a harmadik generáció körében is az idõsebb korosztályokra olyan jellemzõ kapcsolathálózat. Nagyon sokan görög orvoshoz fordulnak, ha valami komolyabb panaszuk akad, de jellemzõ, hogy a mesteremberek közül is görögöt hívnak, akár asztalosról van szó, akár számítógépszerelõrõl, görög fodrászhoz,

kozmetikushoz járnak, tehát a közösség belsõ hálózata jól mûködik az elsõ és második generáció esetében.

Személyes szinten mindenképpen konkrét személyek és közös élmények kapcsolják az embert egy adott közösséghez, enélkül még abban az esetben sem alakulna ki közösség, ha minden itteni görög gyerek tökéletesen tudna görögül. A mostani harmadik generáció tagjai közvetlenebb kapcsolatban vannak a mai görögországi valósággal, mint az õ szüleik annak idején, akik közül sokan már csak felnõtt fejjel jutottak el az anyaországba. A gyerekek rendszeresen járnak Görögországba, rokonlátogatóba és központi szervezésû táborokba is, és az ottani élmények, valamint az itteni közös nyelvtanulás és- sokaknál a tánccsoport munkájában való részvétel formálja a baráti közösségeket, ami az alapja annak, hogy az itteni görögség ne váljon elõbb-utóbb egy kizárólagosan a leszármazás által meghatározott, pusztán etnikai kategóriaként létezõ „virtuális közösséggé”.

A mindennapokban betöltött szerepe mellett a görög nyelvnek fontos, szimbolikus szerepe van az ünnepi alkalmakkor is. A nemzeti ünnepek alkalmából mindig görögül hangzik el az ünnepi beszéd, az ezt követõ mûsorban hallható verseket, irodalmi alkotásokból választott részleteket is görögül, majd magyar fordításban követheti a hallgatóság. A hétköznapi, profán használatra alkalmas magyar nyelv helyett az ünnepi, szakrális célokra megfelelõ görög nyelv használata a mindennapokból való kiragadottság érzését erõsíti.

6. Kultúraõrzés és hagyományteremtés

6.1. A hagyomány és a kultúra értelmezésének kérdései

Nem is olyan régen az etnográfiai és etnológiai kutatások elsõdleges célpontjai a „hagyományos közösségek”, törzsi, paraszti társadalmak voltak. A „hagyomány”, az „eredeti”, „autentikus kultúra” megõrzése mindenekfölött álló pozitívumot jelentett, ugyanennek a kérdésnek a másik vetülete, a kulturális hagyomány megváltozása, átalakulása, új körülmények közötti alkalmazkodása csak mint a kultúra „elvesztése” kapott figyelmet.

Az etnikai csoportok ilyen múltra koncentráló vizsgálata gyakran a kulturális hagyomány megnyilvánulásait kéri számon az adott csoporton, minõségi romlásnak értékelve a kulturális megkülönböztetõ jegyek relevanciájának csökkenését. Ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja azt a nyilvánvaló tényt, hogy „azok a kulturális sajátosságok, megkülönböztetõ jegyek, amelyek egy adott társadalomtörténeti szituációban az etnikai különállás jelei, bizonyítékai voltak, egy másik, az elõbbitõl alapvetõen különbözõ társadalomtörténeti szituációban érvényességüket vesztik” Az új helyzetek új kulturális jellemzõket hívnak életre, amelyek elsõre lehet, hogy kevésbé látványosak, de a kulturális határkijelölés Barth által is elõterjesztett céljának mindenképpen megfelelnek.

A kulturális jelenségeket kizárólag a mögöttük fellelhetõ hagyomány fényében értékelõ szemlélet még mindig érezteti a hatását, talán a mindennapi életben jobban is, mint szakmai körökben. A magyarországi görög diaszpóra korábban vázolt kialakulási körülményeinek és a dohánygyári kolónia sajátosságainak fényében válik különösen érdekessé a következõ interjúrészlet, amely az elõbb említett kulturális hagyomány „elsikkasztásával” vádolja a szülõk generációját.

„Ott (Görögországban) a nevelés erõsen egyházi, az iskolai oktatástól kezdve minden egyházi volt, itt a nevelés az erõsen ateista volt. No most ez összefügg azzal is, hogy például az ünnepek, Húsvét, Karácsony, az ugye ott a görög liturgia szerint, mármint a görög keleti, míg Magyarországon a római katolikus Karácsonyt és Húsvétot ünnepeltük, tehát nekünk semmi közünk nem volt (…) Amikor én lementem Görögországba, akkor csodálkoztam azon, hogy ott egészen más szent ünnepeket , és milyen hatalmas ünnepeket tartanak, amirõl nekem halvány fogalmam nem volt. Hát arról nem is beszélve, hogy csak az egyetemen tudatosult bennem, hogy a két katolikus liturgia között van különbség (…) érted, egyszerûen a mûveletlenség, de nem, egyszerûen nem is foglalkoztak ezzel az itteni görögök (…). Lényegében nem azzal foglalkoztak, amikor az ötvenes évektõl egészen a hatvanas évek közepéig , amikor egy kolóniában laktak a görögök. Ott meg lehetett, megvolt a lehetõségük, hogy egy közösséget kialakítsanak, (…) hogy a saját ünnepeiket annak ellenére, hogy ilyen katolikus környezetbe vannak - , saját ünnepeiket, saját szokásaikat, tradícióikat tartsák (…) A görögök is tarthatták volna, de nem tartották, mert számukra fontosabb volt egy, egyszerûen nem volt rá igény, tehát nekik elegendõ volt a politikai meggyõzõdés és az ideológiának a továbbfejlõdése, (…) hiszen azért harcoltak, az volt az értelme…” (második generációs férfi, 14. interjú)

Ha a kultúrát a korábban érintett definíció szerint a jelenségek teljes tárházát magába foglaló koncepcióként értelmezzük, a tanult viselkedésen kívül más szempontokat is figyelembe kell vennünk. A kulturális hagyományt sem tekinthetjük egy változtathatatlan, állandó etnográfiai adathalmaznak vagy a viselkedési módok örökérvényû kollekciójának. Egy falusi, paraszti társadalom hagyományainak maradéktalan alkalmazása nagyvárosi

környezetben lehetetlen, érthetetlen és értelmetlen lenne. Ahogy a kultúra a mindenkori körülményekhez való alkalmazkodás eszköze az emberi társadalmakban, a kulturális jelenségek is tükrözik az alkalmazkodást, az adott közösség aktuális igényeinek megfelelõen. A kultúra ezen funkcióját példázza a következõ interjúrészlet, melyben a hagyományosan a magyarság kinyilvánítására alkalmasnak tartott szimbolikus akció és a jellegzetes magyar ételek-italok ( cigányzene, halászlé, egri bikavér…) egészen más jelentést nyernek az adott helyzetben. A személyes élettörténet kontextusában akár ezek a tipikus magyarság-jelképek is válhatnak a görögség megidézésének eszközévé az „itthon” és „otthon” kettõsségét életük állandó kereteként megtapasztaló személyek számára:! „És az volt az érdekes, elõször, amikor 27 év után mentem haza, és hazajöttem, és azt mondtam, „Magdikám, hazajöttem otthonról”, a házmesternõnek. S akkor elkezdett nevetni, azt mondja, nem értem, hogy mit akarsz mondani, mondom, hazajöttem otthonról, így , ahogy mondom, így érzem, így érzem. (…) Mindenesetre jó dolog is, és rossz dolog is egyben. Csak most az a jó, ha pénze van az embernek és ideje van, akkor haza tud menni, amikor akar, és ez nagyon jó, huszonhét éven keresztül nem lehetett, az egy ilyen tragédia volt. Azt mondják, hogy honvágy, mi az a honvágy? Azt mondom, hogy egy olyan betegség, ami engem senki nem tudja meggyógyítani, ha nem valósul meg az, hogy hazamegy az ember. Minden hiányzott, minden. Mondok egy példát: a férjemmel el szoktunk menni a Mátyás pincébe, 52-tõl egészen 68-ig, amíg beteg nem lett, havonta egyszer-kétszer lementünk, elmentünk. Nem költöttünk olyan sokat, mert nem is volt, elég volt, ha egy halaszlevet kértünk, és egy kis egri bikavért, ha nem kis üveggel, egy-egy pohárral. S adtunk a zenészeknek, a cigányoknak egy forintot, vagy két forintot, annyi volt a borravaló, de pénz volt az akkor, és odajött Kovács Apollónia, odajött a cigány, és a fülembe húzott, és akkor énekelt. Én lehunytam a szemem, és én nem itt voltam, én otthon voltam, és láttam, ahogy táncolnak a szüleim, a nagyszüleim, a falubeliek, ahogy énekelnek, én nem voltam itt, és a férjem rájött, erre, hogy én azért hunyom le a szememet, hogy én valahol (máshol) vagyok, és mindig azt mondja, na hol vagy most, s akkor mindig mondtam, hogy ott vagyok, itt vagyok, ezt látom, azt látom…”(harmadik generációs nõ, 24. interjú)

6.2. A hagyományteremtés egy példája: budapesti görög népviselet

A Magyarországra került görögök esetében a kulturális hagyományok megõrzése a csoportkohézió biztosítását szolgálta. Korábban már utaltunk rá, hogy ez számos terület hagyományainak az ötvözõdésébõl jött létre. Ennek szemléletes példája a következõ kép, amely egy, az 50-es években az Erzsébet királyné úti bentlakásos intézetben készített görög népviseletet ábrázol. Görögországban elevenen él mind a mai napig a tájegységi identitáshagyomány, nagy jelentõsége van, hogy valaki ipiroszi vagy thesszáliai, amit az ottani, eredeti viseletek hagyományos funkciójuk szerint tükröznek is. A magyarországi emigránsok közössége esetében viszont sokkal jelentõsebb a görögök-magyarok közti különbség demonstrálása, a többségi társadalomhoz képest kinyilvánított önreprezentáció, mint annak érzékeltetése, hogy ki pondoszi, ki evroszi.

A népviseleti ruhát a gyerekek készítették. A tanítónõk által tervezett aranyvirágos, hímzett mellény, a fehér blúz és a kék szoknya nem határozható meg egyik tájegység népviseleteként sem, de nem is ez volt a szerepe, hanem az itteni görög közösség összetartozásának kifejezése. A kék-fehér szín a nemzet, az aranyhímzés a néphagyomány szimbólumaként jelenik meg, eleget téve az etnikai szimbólum határkijelölõ funkciójának.

Ilyen esetekben érzem teljesen feleslegesnek az „autentikus hagyomány” számonkérését, hiszen az akkori viszonyok között semmi lehetõségük nem volt eredeti anyagokból autentikus viselet elkészítésére, ha pedig lett volna, nem lett volna egyszerû eldönteni, hogy

melyik tájegység népviseletét válasszák. Az elkészült öltözék pedig betöltötte az itteni közösségben a „népviselet” szerepét.

Az itteni görögség kulturális életének szervezõi mélyen átérzett felelõsségrõl tesznek tanúbizonyságot, hogy az „eredeti, görög” kultúrát adják át a következõ generációnak, és kerüljék az olyan helyi kulturális megnyilvánulásokat, hogy pl. valaki pondoszi táncot táncoljon, krétai zenére. Az is nagy visszatetszést vált ki sokakban, mikor a Panijiri-t, ami eredetileg az adott település védõszentjének napján rendezett, leginkább a búcsúhoz közelálló népi ünnepet jelentett a profán buli szóval jelölik., annak ellenére, hogy a jelenlegi közösség által rendezett Panijiriken már szó sincs védõszentekrõl és körmenetrõl.

6.3. Magyarországi görög kultúra vs. görögországi görög kultúra

Sorolhatnánk az olyan jellemzõket, amik miatt az itteni görögök egyfajta kisebbrendûségi érzést tapasztalnak a görögországi görögökhöz viszonyítva, számonkérve saját magukon olyan eredetinek tekintett hagyományokat, amelyek azóta már jobbára az óhazában is átalakuláson mentek keresztül.

A magyar közeg játszott elsõdleges szerepet a második generáció kulturális identitásának kialakulásában, mint meghatározó szocializációs tényezõ, ebbõl fakad sok, görögországi viszonyokkal kapcsolatos kulturális természetû hiányérzet.

„tehát olyan értelemben valamennyire van görög kultúra is, hogy a hagyományok, ahogy neveltek minket, (…) a legegyszerûbb, a konyhától kezdve addig, hogy hány óráig maradhattál ki otthonról, meg hogy mi volt a te szereped, mint nõnek, és mi volt ezzel szembe egy fiúé a családban stb., tehát a tradíciók azok megvoltak, és ilyen értelemben az ember teljesen görög módra nõtt föl hogy így mondjam, de hát ezen kívül viszont nem” (második generációs nõ, 4. interjú)

Mint ahogy az etnikai meghatározottság más etnikai csoportokkal szembesülve nyer formát, az itteni görög diaszpóra magyarországi meghatározottsága is a görögországi görög kultúra fényében, ahhoz képest válik érzékelhetõvé. Az itteni görögség tagjai is ezt a viszonyítási pontot használják, és az összehasonlítás gyakori eredménye a második generáció tagjainál, hogy „kevésbé görögnek” érzékelik magukat. Az interjúk és beszélgetések egyik visszatérõ motívuma volt az a sokak által átélt érzés is, hogy Magyarországon görögnek, Görögországban pedig magyarnak érzik magukat ennek a korosztálynak a tagjai. A saját közösséghez való pozitív viszonyulások kialakítása alapvetõ identitásformáló tényezõ, így megfigyelhetjük a magyarországi görögök között is, hogy annak ellenére, hogy a görög szót fokozható melléknévként kezelve, a görögországi görögöket „görögebbnek” tartják, bizonyos szempontok szerint azonban jobbnak, többnek érzik az itt kialakult kultúrát az anyaországinál, ami talán az elõbb említett kisebbségi érzés kompenzálását is biztosítja. Ennek az érzésnek három aspektusát láthatjuk a lenti interjúrészletekbõl.

„Én azt mondom, hogy ha megpróbál az ember, vagy a görög, vagy itt a magyar, megpróbál megismerkedni a másik embernek a kultúrájával, õ annak egy kicsivel gazdagabb lesz. Egy görög, egy itteni görög, nem mondom hogy okosabb, nem , gazdagabb, lelki világa, mint egy görögországi görög, mert ismeri a magyart is ,két kultúrát ismer, és minél több kultúrát ismer, annál gazdagabb szerintem az az ember.” (harmadik generációs nõ, 24 interjú)

„(egy magyarországi gyereket) nem lehet összehasonlítani egy görögországi gyerekkel, aki mégis egy egész másfajta társadalomban , tehát azért ott közel sem, hogy mondjam, közel sem annyira kulturáltak, érted, szóval, elképzelhetõ, hogy te találkozol olyan görög gyerekkel, aki életében nem volt színházban, nem elképzelhetõ, sok olyannal találkozol, azért itt mondjuk ezt sokkal kevésbé lehet elképzelni(…) Görögország azért nem itt tart még, a mai napig sem, egy darabig azért nem, mert egy meglehetõsen szegény , elmaradott balkáni ország volt, és egy idõ után meg azért nem , mert hirtelen jött ez a, nem tudom, hogy mennyire gazdasági fellendülés, de legalábbis, ha személyekrõl beszélünk, mert Görögországban a görögök is mindig azt mondják, hogy egy szegény ország, nagyon gazdag polgárokkal, és ez így igaz, hát hirtelen az embereknek pénzük lett, utána meg már azért nem foglalkoztak ezzel, amikor pénze lett, akkor nem azt kezdte el, hogy fú, akkor most elszaladok, és veszek magamnak, mittudomén megveszem az összes olasz operát, meg akármi, hát errõl szó nincs, hanem elkezdett úgy élni, mint ahogy egy komoly fogyasztói társadalomban kell, érted, 18 nadrágot vett, azon mondjuk pontosan 100szor lehetett volna elmenni a színházba, azért mondom, hogy a mi gyerekeink, meg még mi is, mi is, akik az 50es években voltunk gyerekek, sokkal jobb helyzetbe voltunk, ilyen szempontból.” (második generációs nõ, 4. interjú)

"Igazándiból olyan jó görög bulik sincsenek sehol Görögországban mint itt Magyarországon. Ezt komolyan mondom, mert ugye eleve Görögországban nincsenek ilyen jellegû görög bulik mint nálunk, hogy ingyenesen játszik a zenekar, érted, hajnal négyig, mert ott ha elmész egy mulatós helyre, akkor folyamatosan nyomnod kell a pénzt a zenekarba, hogy játssza azt a számot, amit te akarsz. (…) Másrészt ha vidéki búcsúba vagy, azok jók még, csak ott meg csak annak a környéknek a zenéjét játsszák, hát mert attól vidéki búcsú (…) na most ugye nálunk egy görög bulin a kisázsiaitól a krétaiig, az ipiroszitól az evrosziig mindenféle zenét játszanak és felváltva táncolod az összeset, és az összeset tudom. Egy görög soha nem tud ennyi táncot. Õ csak a saját környékéét, ha megtanulta a népi táncokat, s csak a saját lakóterületén, vagy most az utóbbi idõben mindenki mindenre tsiftetelit táncol, tudod, az a hastánc, és ebbõl lett a nemzeti tánc Görögországban, ezt tudják, érted, de nincs az a buli, amit mi itt csinálunk." (második generációs nõ,19. interjú)

Ezt a magyarországi viszonyok közt kikristályosodott görög kultúrát érzik sajátjuknak az itteni diaszpóra tagjai, és a számtalan olyan történet mellett, amely arról szól, hogy Görögországból Magyarországra vágyódnak, Magyarországról pedig Görögországba, a következõ eset is jellemzõ példája annak, mikor valaki „itthonról hazamegy”.

„Nézze, hát mondjam valamit, ismertem én egy görögöt, (…) vége volt a diktatúra Görögországban, és nyíltak az utak, hogy menjünk Görögországba, aki akar, vízummal persze, meg minden, õ is mondta a feleségének, megyek szülõfalumba, látni újból, hol születtem, hol megsebesültem, megyek találkozni a barátaimmal, ha ott vannak, és jövök két hónap múlva, írjatok, jó, két hónap múlva jövök. Elment, nem az egyetlen, sokan, az ember elment, és 10 nap múlva visszajött, ez hazafi, igazi, nem hamis ember volt, igazi, az õ érzelmei igaziak voltak, mindig. Azt mondott, csodálkoztak, leültünk, beszélgetünk, azt mondja, én azt hittem valamely idegen földön vagyok, mert azokkal akikkel akartam találkozni, nem találkoztam, új emberek, másképpen, jártam a falumban, jobbról balra, balról jobbra, senki nem tudta, hogy én ki vagyok, valamikor, szervusz, de jó , hogy itt vagy, minden találkozáskor, és ezért azt mondja, érzem, hogy én idegen vagyok. Visszajött,

azt mondja megnyugodott, a családja, a barátai, ott ahol lakik, öt görög család , innen oda, e, mit csinálsz, ne nyissunk egy kis sört, menjünk le, ez az élet, s az ember nem volt kevesebb görög, mint én, de az élet ilyen.”(elsõ generációs férfi, 17. interjú)

! Azt a természetes dolgot példázza ez az interjúrészlet is, hogy a különféle elvont koncepcióknál (mint amilyen pl. akár a hazaszeretet gondolata is) nagyobb erõvel kapcsolják az adott személyt egy közösséghez más emberek (rokonok, barátok). A személyes kapcsolatok mellett a jól ismert, megszokott helyekhez is kialakul a ragaszkodás.

7. Az etnikai identitás reprezentációja

7.1. Kulturális és szociális reprezentáció

Az nemzeti, etnikai identitás szociális és kulturális reprezentációja átszövi a mindennapi élet számos területét. A magyarországi görögséget tekintve, a csoport szociokulturális közösségként való fennmaradását elegendõ spontán és tudatos lehetõség biztosítja, amelyek egyéni és csoportszinten lehetõséget nyújtanak az adott etnikai csoporttal való közösségvállalás, az „odatartozás” érzésének kinyilvánítására.

Az etnikai identitáskereteket kijelölõ elemek, mint a csoporttagság, származástudat és névhasználat mellett a kulturális tradíciók tágan értelmezett összessége (a normatív viselkedéstõl a vallási hagyományok szerepén keresztül a nyelvhasználati szokásokig) jelenti a kulturális reprezentáció elemkészletét. A meghatározások szintjén „a kulturális reprezentáció az az aktus, amely során a társadalmi emlékezetben megõrzött és átörökített tradíció életre kel, aktiválódik és betölti múltra emlékeztetõ, a múltat újra meg újra megalkotó szerepét.” A szociálisreprezentáció-elmélet irányából megközelítve a kultúrák, egyének és társadalmi csoportok közötti kommunikáció összetett kérdését, a „mindennapi életbõl eredõ koncepcióknak és magyarázatoknak az egyének közötti kommunikációban kialakuló halmazai” jelentik a szociális reprezentációkat, „melyek a mai társadalomban egyenértékûek a hagyományos társadalmak mítoszaival vagy hiedelemrendszereivel.” A mítoszok és hiedelemrendszerek hagyományos funkciójához hasonlóan a szociális reprezentációk is egyfajta kollektív térképként jelennek meg az adott csoport számára, biztosítva azokat a referenciapontokat, amelyekhez különbözöképpen viszonyulva a csoport tagjai elhelyezhetik magukat társas kapcsolatok rendszerében, eligazodhatnak az aktuális társadalmi környezet világában.

7.2. Névhasználat és csoporttagság

A származás identitásképzõ és meghatározó tényezõ abban az esetben, ha az adott személy felvállalja a csoporttagságot, és azonosul a névvel. Az önelnevezés és a társdalmi címkézés egyaránt csoportformálásra alkalmas eszköz. „A név mint társadalmi toldalék beépül az egyén vagy csoport önmagáról kialakított képébe. Minden elnevezés különös hatalma, hogy kiemeli, eltúlozza, önkényesen feltételezi mindazon jelenségek hasonlóságát, azonosságát, rokonságát vagy összeillését, amelyekre kiterjed, s ezáltal mágikus jelentésszervezõ erõvel bír.”

A magyar környezetben a „görög” megnevezés nem hordoz negatív tartalmat, inkább pozitív sztereotípiák segítik elõ a saját csoporttal való azonosulást az itteni csoport tagjaoi számára. A névvel való azonosulás megtagadását nem tapasztaltam egyik generáció esetében sem.

7.3. Ünnepek és hétköznapok

Az etnikai identitás nehezen megragadható koncepciójának kifejezésére alkalmas etnikai szimbólumok megfigyelésére a közösség életének belsõ ritmusát meghatározó, a kulturális mintákat sûrített formában tartalmazó ünnepek ismétlõdõ alkalmai nyújtanak legközvetlenebb lehetõséget

A magyarországi görögség szempontjából a legfontosabb nemzeti ünnepeket az emigráció kedetétõl kezdve a görög történelem két jelentõs eseményérõl való megemlékezések jelentették, március 25-én, az 1821-es törökellenes nemzeti forradalom

évfordulóján, és október 28-án, az olasz fasiszta agresszióval szembeni 1940-es ellenállás kezdtének emlékére. Korábban a kulturális egyesület, most az önkormányzatok egyik kiemelten fontos feladata a nemzeti ünnepekrõl való megemlékezések megszervezése, amelyekre az összes görögök lakta helyen sor kerül, gyakran egy-két hét eltolódással, hogy a táncegyüttesek egymást követõ hétvégéken a különbözõ városokban fel tudjanak lépni. Az itteni görög közösség kialakulása óta nem volt olyan év, hogy a nemzeti ünnepekrõl ne emlékeztek volna meg. Az ötven év alatt néprajzi értelemben vett hagyománnyá váltak, bár jelentõségük folyamatosan változott. Ahogy dohánygyári kolónia megszûnésével a mindennapos kapcsolattartás lehetõsége (és kényszere) megszûnt, a közösség érzésének átélésére a hétköznapok helyett egyre inkább az ünnepek váltak alkalmassá, a félig-meddig szakrális szférában, az ideológia szintjén biztosítva lehetõséget az etnikai hovatartozás érzésének megtapaszatlására.

Az ünnepeken való részvétel maga is tekinthetõ szimbolikus cselekedetnek, amely az adott csoporttal való közösségvállalást, az elfogadott értékrendszerrel való azonosulást jelenti. Ugyanígy a nemzeti ünnepektõl való távolmaradás is lehet jelentõségteljes: tükrözheti a magánéleti- vagy a hivatás terén elszenvedett sikertelenségek, problémák nem-felvállalását, vagy az aktuális vezetõséggel, a rendezvény szervezõivel szembeni elégedetlenséget is. A jól kiválasztott jelképek, etnikus szimbólumok egyfajta mikrokörnyezete hoznak létre az ünnepek alkalmával, mintegy láthatóvá, megfoghatóvá téve a nemzeti érzéseket. Maguk a nemzeti ünnepek is jelképesek abban az értelemben, hogy a múlt, a hagyományok bizonyos részleteinek kiválasztása, adott események ünneppé emelése mindig tudatos választás eredménye, s mint ilyen, alapvetõen jellemzi a közösséget.

A nemzeti évfordulókról való megemlékezés módja nem sokat változott a kezdetek óta: az ünnepi beszédet kulturális mûsor, majd hajnalig tartó táncmulatság követi. A közösség önreprezentációja szempontjából elsõdlegesek ezek az ünnepek, a kulturális mûsor gyakran igen hosszú, mivel egyik célja minden bemutatásra érdemes produkció bemutatása, általában mindegyik budapesti táncegyüttes (Helidonaki, Aitos, Ilios) és Beloiannisz táncegyüttese is fellép, és szinte mindig vannak külföldi (más európai görög diaszpórák tagjai vagy görögországi) vendég együttesek is. Az önreprezentáció többirányú, összetett feladat: egyszerre kell tükröznie a hagyományokba ágyazottságot és a folytonosságot a közösség életében. Ezt jelenítik meg a görög iskola tanulói, akik nagy létszámban lépnek fel a mûsorokban, puszta jelenlétükkel is a kultúra továbbvitelének reményét közvetítve. Szintén az önreprezentáció kategóriájába sorolható - bár ez már egyéni és nem csoportszinten valósul meg - az ünnepeknek a kapcsolatok ápolásáról szóló része, amikor mindenki igyekszik minél jobb színben feltûnni rég látott ismerõsei elõtt.

Görögországban is ezek a legfontosabb nemzeti ünnepek, de az ottani megemlékezések egy fontos momentumban különböznek a magyarországi görög ünnepektõl: mivel az anyaországban élõk számára a görög közeg állandó és természetes adottság, nincs szükségük arra, hogy az ittenihez hasonló, közösségi érzést erõsítõ mulatozás kövesse az ünnepi beszédet és a kulturális mûsort. A magyarországi görögség speciális helyzetébõl adódóan itt a fõ hangsúly a kapcsolatok ápolására esik, ezért az ünnepek legnépszerûbb része a táncmulatság, sokan eleve csak erre jönnek.

A szimbolikus azonosulás igénye és megvalósulása figyelhetõ meg a sajátos tánckultúrában. A közös táncban mindhárom generáció tagjai részt vesznek, sõt, gyakran még hajnal kettõkor is látni a táncolók körül vidáman rohangáló négy-öt éves gyerekeket. A zene és a tánc az itteni görög közösségen belül a nemzeti identitás és a közösséghez tartozás érzésének kinyilvánítására leginkább alkalmas szimbolikus cselekvés. A táncok nagy része körtánc, amely szintén a nagyobb közösségbe való bekapcsoltság érzését nyújtja. A zene és a tánc a beszédhez hasonló jelrendszer, és hogy ezt a közösség tagjai így is érzik,

számos, a következõhöz hasonló interjúrészlet tükrözi: "A lányom az beszél görögül. Az unokám sajnos nem, de a görög táncokat tudja "(elsõ generációs férfi, 22. interjú)." Most már beállok én is táncolni, mert azt mondják rám, hogy nem vagyok igazi görög"- hallottam egy harmadik generációs fiútól a legutóbbi táncos rendezvényen. Saját személyem iránt is érezhetõ volt a pozitív változás, miután elõször részt vettem a közös táncban. A népzene, görög táncos rendezvények nagy mértékben elõsegítették, hogy a magyar többség befogadja a görög emigránsokat, mostanában is jelentõs számban látogatják magyarok a görög táncházakat, bekapcsolódnak a zenei- és táncegyüttesek tevékenységébe is.

A táncegyüttesek, táncosok a kultúra reprezentálóiként központi szerepet játszanak a nemzeti ünnepekrõl való megemlékezésekben, a közönség a "mi gyerekeink" büszkeségével figyelheti a színpadon fellépõket. A 94-ben alakult Helidonaki Görög Hagyományõrzõ Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesnek ma közel ötven tagja van, és egyre népszerûbb a szülõk és a gyerekek körében egyaránt. A "nagyok" és a "kicsik" csoportja is baráti társaság is egyben, mindannyian görög származásúak és a görög iskolában is együtt tanulnak (kivéve a nagyok közül azokat, akik már nagyon jól tudják a nyelvet). A népviseleti ruhák elkészítésében a szülõk is sokat segítenek, így õk is hozzájárulnak a fellépések sikeréhez.

Bár a nemzeti ünnepekrõl való megemlékezéseket mindig az itteni görög közösség vezetõsége szervezi, ezeket a rendezvényeket mégsem sorolhatjuk a bahtyini értelemben vett hivatalos ünnep kategóriájába, annak ellenére, hogy jellegükbõl adódóan múltra vonatkozóak és az adott helyzet - a fennálló rend - kialakulását magyarázzák, elfogadását tükrözik. Jelen esetben a "fennálló rendnek" tekinthetjük a többségi magyar társadalmon belüli állandósult diaszpóra-létet, melynek a szimbólumok szintjén a legnyilvánvalóbb jele a nemzeti ünnepekkor a színpadot díszítõ egymás mellé helyezett görög és magyar zászló, valamint a mûsor kezdetén a görög iskola tanulóinak elõadásában egymás után elhangzó két nemzeti himnusz. Ez szolgáltatja a rendezvény keretét, az est további része azonban a szimbólumok szintjén úgy is értelmezhetõ, mint az adott keretektõl, a fennálló rend alól való idõleges felszabadulás megvalósulását. Ezt nem úgy értem mintha a diaszpóra lét olyan nehézségeket okozna az itteni görögség számára ami alól menekülni kellene, épp ellenkezõleg, megfigyeléseim szerint az itteni görögök nagy részének nem okoz problémát kettõs identitása. A nemzeti ünnepek viszont - többek között - arról szólnak, hogy arra az estére a nemzeti identitás kerül elõtérbe.

Az hétköznapokban használt magyar beszédtõl elkülönülõ görögül elhangzó ünnepi beszéd és mûsor szimbolikus nyelvhasználata mellett a közösen fogyasztott, görögnek tekintett ételek és italok ( pl: ouzo, retsina, metaxa, olajbogyó stb.) közös fogyasztása is az összetartozás, a közösségbe bekapcsoltság érzését biztosítja a résztvevõknek. Gyakran fogadják a rendezvényekre érkezõket itallal, esetenként ételkóstolóval is, a közösség vezetõi és a protokoll-vendégek számára kisebb-nagyobb fogadások vannak a nemzeti ünnepek alkalmával.

A nemzeti ünnepeken az évtizedekig megszakadt nemzeti kapcsolat helyreállításaként 1980 óta Görögország budapesti nagykövetsége is képviselteti magát, ami szintén jelképes abban az értelemben, hogy az anyaország elfogadását közvetíti a korábban állampolgárságuktól megfosztott volt politikai emigránsok felé. A nagykövet az önkormányzatok és az egyesület vezetõivel együtt az elsõ sorból kíséri figyelemmel az ünnepi megemlékezéseket, több ízben õ is mondott beszédet. Az ünnep presztízsének és a közösség erejének szimbolikus növelése céljából a meghívottak között gyakran szerepelnek a helyi kisebbségi elitnél nagyobb presztízsû közéleti személyek is. Az óhazához kötõdõ hagyományok ápolása, a történelem felidézése magától értetõdõen elõsegíti az adott kisebbségi csoport szervezõdését, tudatosulását. A tágabb képzelt közösség a nemzet és a szûkebb képzelt közösség a kisebbségi/etnikai csoport „emlékfoszlányainak

interpretációjából származó jelentésstruktúrák termékenyen egybefonódnak. Míg az elõbbi az államhatárok fölötti összetartozás mitikus jellegét erõsítette, addig az utóbbi a közösen átélt tapasztalatokból fakadó érzelmeket mobilizálta.”

A nemzeti ünnepeken elhangzó beszédek lényegileg ugyanazt tartalmazzák minden évben, céljuknak, a hagyományok felelevenítésének megfelelõen, a mítoszok újra és újra elmondott szövegeihez hasonlóan. Megfigyelhetõ a törekvés arra, hogy mindig más mondja az ünnepi beszédet, az azonban fontos szempont, hogy ez csak a közösség életében vezetõ szerepet játszó személy feladata lehet, így látens módon a közösségen belüli erõviszonyok és presztizs-kérdések is kifejezésre kerülnek.

Az ünnepi megemlékezésekrõl szóló tájékoztatások elmaradhatatlanul követik az eseményeket a Fõvárosi Görög Önkormányzat hírlevelében, az Enimerotiko Deltioban, a görög rádiómûsorban valamint a kisebbségi televízióadásokban, amelyek közül a Rondó havonta, a Dunánál valamint a Gyökereink hetente jelentkezik. (Ezek közül a két utóbbi fórumot nem tekinthetjük az önreprezentáció formájának, hiszen legjobb indulattal is mindössze kisebbségekrõl szóló mûsoroknak tarthatjuk õket, hiszen a kisebbségek képviselõinek nem sok beleszólása van abba, hogy mi, mikor és hogyan kerül adásba). Az ünnep fontosságát jelzi, hogy az események megörökítése, fénykép és videófelvételek készítése a rendezvények elmaradhatatlan velejárója.

A hivatalosan megrendezésre kerülõ nemzeti ünnepek mellett vannak központi rendezvények Karácsony, Húsvét, Pünkösd valamint az újévkor aktuális Vaszilópita-vágás alkalmából, ezek az eredetileg vallási ünnepek azonban elsõsorban családi ünnepként szerepelnek.

7.4. Kulturális átvételek

A magyar hagyományok átvétele figyelhetõ meg a húsvéti szokások kibõvülésében, mikor az elengedhetetlen bárányfogyasztás és tojáskoccintás szokása mellé a locsolkodás is bekerül. Az ideérkezett emigránsok számára a Karácsony nem jelentett különösebben fontos ünnepet A dohánygyári óvodában a karácsonyfa alatt csárdást táncoló görög gyerekeket ábrázoló 50-es évekbeli kép ellenére a karácsonyfaállítás szokása inkább a második generáció által gyakorolni kezdett kulturális átvétel példája. A megkérdezettek mindannyian a „gyerekek miatt” csatlakoztak az ajándékozás - fenyõdíszítés itteni szokását gyakorlókhoz.

Az egyházi, vallási ünnepek az itteni görög diaszpóra kis részét érintik, Húsvét éjfélkor azonban azok is gyakran gyertyával a kezükben köszöntik egymást a Petõfi-téri templom elõtt, akik egyébként nem követik végig a teljes ortodox ünnepkört.

8. Összegzés

Attól, hogy egy görög származású személy itt él, még nem lesz belõle magyar, de magyarországi mindenképpen, ennek minden következményével együtt. A magyarországi viszonyok bensõ ismerete, a helyekhez, megszokott kulturális formákhoz való ragaszkodás, az otthonosság megélése a magyarországi viszonyok közt már a második generációnál kialakult. Ez a „kulturális bensõségesség” a magyarországi életvilág ismerete mellett annak belsõ, érzelmi átélését is jelenti. Ez tükrözõdik a következõ interjúrészletben, mely az elsõ generációt jellemzõ politikai meggyõzõdésekkel kapcsolatban hangzott el:

„Tehát a görögöknek, az a furcsa, hogy mindmáig sokkal inkább illuzórikus elképzeléseik vannak arról, hogy mi az, hogy kommunizmus, és egy csomó fiatalt találsz, aki ilyen baromi büszkén mondja, hogy õ kommunista, amin mi, akik itt nõttünk fel, hát halálra röhögjük magunkat (…)”(második generációs nõ, 19. interjú)

Az „itt felnõttek” csoportja olyan közösséget alkot, amely etnikai hovatartozáson átívelve egyesíti az adott kulturális közeg, jelen esetben a magyarországi életvilág tagjait, és a kettõs kultúra megélésének olyan módozatait eredményezi, amely a következõ, az eddigiek összegzéséül választott interjúrészletbõl sugárzik.

„…én ugye a munkám kapcsán kapcsolatba kerülök több göröggel, és én iszonyúan rossz néven veszem tõlük, ha csak egyetlenegy bíráló megjegyzést tesznek a magyarokra, egész egyszerûen magamon kívül vagyok, tehát ha olyan jogos megjegyzéseik vannak, tudod, amitõl én is szenvedek, meg mindnyájan a mindennapi életünkben, bemész egy üzletbe, és nem fordulnak oda, és a kutya se néz rád, érted, vagy mittudomén, bármi, mi tudjuk, hogy mi az ami zavarja a mindennapjainkat, és amire az ember azért úgy istenigazában azt mondaná, te hát ez egy olyan magyar dolog, érted, mert egy görög az nem lenne ilyen merev, vagy nem így állna hozzá, de abba a pillanatban, mikor egy görög ezzel kapcsolatban bármilyen megjegyzést tesz, hát én egyszerûen úgy viselkedem, mint egy, (…) én egész egyszerûen ezt én kikérem magunknak, nyilván nem , ugyanúgy nem tudnám elviselni, ha egy magyar mondana valamit a görögökre” (második generációs nõ, 4. interjú)

A magyar közeggel való összefonódottság, sorsközösség és szolidaritás jellemzik az itteni görög közösség etnikai identitásának speciálisan magyarországi vonatkozásait, amely mind a három generáció esetében érzékelhetõ. Hogyha a magyarországi görög közösségen belül elsõsorban primordiális adottságnak tekinthetõ etnikai identitás formálódásának két alapvetõ komponensét tekintjük, a leszármazás alapján a magyarországi görögséghez tartozó személyek közül azok, akiknek a szocializációjában a magyar iskolarendszer és szociokulturális közeg volt a meghatározó, a görög etnikai identitás mellett magyar kulturális identitással is rendelkeznek.

Irodalom

BARTHA Csilla1999 A kétnyelvûség alapkérdései. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

BARTH, Fredrik1996 Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. In Regio, 1996/1., pp. 3-25.

1969 (ed) Ethnic groups and boundaries. The social organization of cultural difference. pp.9-38. Bergen-Oslo.

BINDORFFER Györgyi1996 Identitás kettõs kötésben. Etnikai identitás és kulturális reprezentáció a

dunabogdányi svábok körében. Budapest: MTA PTI

BOGLÁR Lajos1995 Szimbolizáció és akkulturáció.pp. 389-394. In Jelbeszéd az életünk.

Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor (szerk.) Budapest: Századvég Kiadó

BOHANNAN, Paul GLAZER, Mark1996 Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest: Panem Kft.

BOTTOMLEY, Jillian1991 Culture, Ethnicity, and the Poetics/Politics of Representation. Diaspora 1:3,

303-319.

CHIMBOS, Peter D. 1969 Immigrants' Attitudes toward their Children's Inter-Ethnic Marriages in a

Canadian Community. International Migration Review, Vol. XXV. 5-17.

1970 A Comparison of the Social Adaptation of Dutch, Greek and Slovak Immigrants in a Canadian Community. International Migration Review, Vol. XXVII. 230-244.

COHEN, Abner1983 A szimbolikus cselekvés és az én struktúrája. In Jelképek-kommunikáció-

társadalmi gyakorlat. Szerk. Hoppál Mihály-Niedermüller Péter. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

COHEN, Anthony P.1982 Belonging:the experience of culture. In Cohen, A. P. (szerk.) Belonging,

Identity and Social Organization in British Rural Cultures. Institute of Social and Economic Research. Social and Economic Papers, No. 11. Memorial University of Newfoundland. Manchester.

COHEN, Ronald

1978 Ethnicity: Problem and Focus in Anthropology. Annual Review of Anthropology, 7. 379-403.

CONNERTON, Paul1989 How Societies Remember. Cambridge University Press.

CSEPELI György1992 Nemzet által homályosan. Budapest: Magvetõ.

2001 A szociálpszichológia vázlata. Budapest: Jószöveg Mûhely Kiadó.

DZINDZISZ, Jorgosz 1994 A magyarországi görögök legújabb kori története.p. 82. In: Másság,

azonosság I. köt. Szerk.: Demeter Zayzon Mária. Budapest

1997 Az elsõ évek a letelepedés. In Kafeneio 1997/2.

EPERJESSY Ernõ1998 Adatok a magyarországi görög diaszpóra népi kultúrájának

változásaihoz.p.73. In Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény ruszin nemzetiségek néprajzáról. Szerk.: Eperjessy Ernõ. I. kötet. Budapest.

ERÕS Ferenc 1995 Identitás és modernizáció. In Jelbeszéd az életünk. Szerk.: Kapitány Ágnes -

Kapitány Gábor. Budapest: Századvég Könyvkiadó.

FEJÕS Zoltán1981 A kultúraõrzés és folklórizmus. In Verebélyi Kincsõ (szerk.): A folklórizmus

fogalma és jelenségei. Elõadások II.Kecskemét. 13-23.

1996 Kollektív emlékezet és az etnikai identitás megszerkesztése. In Magyarságkutatás 1995-96. Szerk.. Diószegi László. Budapest.

FIRTH, Raymond1983 A "szimbólum" jelentése. In Jelképek- kommunikáció- társadalmi gyakorlat.

Szerk. Hoppál M. - Niedermüller P. pp. 187-197. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

FRIEDL, Ernestine1962 Vasilika. A Village in Modern Greece. New York: Holt, Rinehart and

Winston.

GEERTZ, Clifford1994/a Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest:Századvég Kiadó

1994/b Primordial Loyalties and Standing Entities:Anthropological Reflections on the Politics of Identity. Budapest: Collegium Budapest. (Public Lectures No. 7.)

A. GERGELY András1992 Urbanizált méhkas, avagy a helyi társadalom. Budapest:Akadémiai Kiadó

GRIFFIN, Em2000 A First Look at Communication Theory. The McGraw-Hill Companies, Inc.

HAJDÚ Gabriella2000 A nemzeti identitás és kultúra továbbélésének egyes szimbolikus

megjelenési formái a budapesti görögség körében. In Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor (szerk.): Idegen az idegenben. Budapest: MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont.

HERZFELD, Michael1987 Anthropology through the Looking-Glass. Critical Ethnography in the

Margins of Europe. Cambridge.

1996 Cultural Intimacy. Social Poetics in the Nation-State. New York.

HOFER Tamás és NIEDERMÜLLER Péter (szerk.)1987 Hagyomány és hagyományalkotás. Tanulmánygyûjtemény. Budapest

(Kultúra-elmélet és nemzeti kultúrák 1.)

1988 Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Tanulmánygyûjtemény. Budapest (Kultúra-elmélet és nemzeti kultúrák 2.)

HOPPÁL Mihály1981 Ethnic symbolism as folklore communication - an ethnosemiotic approach.

American-Hungarian Folklore Symposium on Contemporary Uses of Folklore in Ethnic Frames. Budapest.

1995 Etnikus jelképek egy amerikai magyar közösségben. In Jelbeszéd az életünk. Szerk. Kapitány Ágnes- Kapitány Gábor. Budapest:Századvég Kiadó.

1983 Jelképek- kommunikáció-társadalmi gyakorlat Szerk. Hoppál- Niedermüller.

JUSDANIS, Gregory1989 Greek Americans and the Diaspora. Diaspora 1:2.

KEEFE, Susan Emley1992 Ethnic Identity: The Domain of Perceptions of and Attachment to Ethnic

Groups and Cultures. Human Organization, Vol.51, No. 1. 35-43.

KOSZTANDINIDISZ Diana1998 Akkulturációs folyamatok, a magyarországi görögök vizsgálata. ELTE BTK

Pszichológia Szak. Szakdolgozat.

LÁSZLÓ János1999 Társas tudás, elbeszélés, identitás. Budapest: Kairosz Kiadó.

MAHMOOD, Cynthia K.1992 Do ethnic groups exist?: A cognitive perspective on the concept of cultures.

Ethnology, Vol. XXXI. No. 1. 1-14.

NIEDERMÜLLER Péter1988 Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Etnographia No. 3-4.pp.376-389.

1989 Kulturális etnicitás és társadalmi identitás: a néprajzi megközelítés eredményei és kérdõjelei. In Az identitás kettõs tükörben. Szerk. Váriné-Niedermüller. Budapest: TIT

PAPADOPULOSZ Filipposz1998 A magyarországi görögök múltjáról és jelenérõl. In Tanulmányok a

magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény ruszin nemzetiségek néprajzáról. Szerk.: Eperjessy Ernõ. I. kötet. Budapest.

PATAKI Ferenc1989 Identitás - személyiség - társadalom. In: Az identitás kettõs tükörben.

SÁRKÁNY Mihály2000 Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest:

L'Harmattan Kiadó.

SZIDIROPULOSZ Archimedesz1990 Ithaka partjai. Budapest: Eötvös Kiadó.

TAJFEL, Henri1982 (Ed.) Social identity and intergroup relations. Cambridge University Press.

TSOUNIS, Michael P.1974 Greek Ethnic Schools in Australia. International Migration Review, 345-

359.