ZOLTÁN

HAJNALKA

NYERD MEG AZ ÉLETED! A CÉLOK KONCEPCIÓJA

KABARCZ

Levél Balázsnak

Most, hogy leérettségiztél, itt az ideje az apai szózatnak. Először is gratulálok. Megérdemled, az eredményt nem kaptad ingyen, megküzdöttél érte. Másodszor pedig hadd mondjam el, mennyire szeretlek. Nagyon. Minden jót, örömet, boldogságot kívánok neked az elkövetkező hosszú életre. Légy boldog fiam! A legtöbb apa azt szeretné, ha a fia a nyomdokaiba lépne. Hát...nekem...nincsenek nyomdokaim. Én, úgy tűnik, keresztbe jártam, úttalan utakon tévelyegtem, gyakran keskeny, alig járt ösvényeken, kitaposatlan mezőkön. Nem vagyok erre büszke, de talán most végre megtaláltam azt az utat, amin mennem kell, és éppen csak elindultam rajta. Mit tanácsolhatnék? Nincs múltam, csak jövőm. Akárcsak neked. Ha akarsz, gyere velem!Ebben a könyvben megtalálod a titkot. Benne van. Megtalálod, de keresned kell! Sosem fogsz ingyen kapni tőlem semmit, csak a szeretetet. Ha velem akarsz jönni, mindenért meg kell majd dolgoznod. Vállalod? Talán most úgy tűnik számodra, mintha túl kegyetlen, kíméletlen feltételeket állítanék. Mint amikor egy kutyát vagy egy delfint tanítanak: ha ül, ha fekszik, ha ugrik, ha kér, akkor kap. Ha nem, akkor nem kap. Kegyetlen dolog?! Talán az. De az a kutya, aki akkor kap, ha tanul, ha erőfeszítéseket tesz, az okos lesz és ügyes. Míg az, aki mindent ingyen kap, az buta és tunya. Talán ilyen kegyetlen dolog az élet is. Nos, vállalod?Öt évvel ezelőtt olvastam Napóleon Hill klasszikus könyvét*, ott hallottam először a titokról. Azt írta a bevezetőben, hogy talán már az első fejezetben megtalálom, de az is lehet, hogy csak a könyv végén. Én teljesen be voltam gyulladva, hogy mi lesz akkor, ha én egyáltalán nem találom meg? Úgy éreztem, és úgy is volt, hogy nagyon nagy szükségem van arra a titokra. Az életem múlik rajta. És mi lesz, ha nem találom meg? Minden hülye megtalálja, csak én nem. Mi lesz akkor az életemmel?De megtaláltam. Már nem emlékszem, mikor jöttem rá, hogy megvan. Nem villámcsapásszerűen ért a felismerés, elolvastam a könyvet vagy húszszor - hiszen az életem múlott rajta -, aztán egyszer csak éreztem, hogy egy ideje már megvan. Hatalmas kő esett le akkor a szívemről.Én úgy gondoltam, hogy a titokra mindenki könnyen rátalál, hogy belebotlik, ha szerencsés, és soha nem találja meg, ha szerencsétlen. Nem így van. A valóságban kevesen lelik meg. És tudod miért? Mert kevesen keresik. Sok könyv van, amelyekben ott van, de keresni kell. És csak kevesen keresik, kevesen látják meg. De ezek a szerzők ezeknek a keveseknek írnak. Azoknak a keveseknek, akik a saját életüket akarják élni, a saját útjukat járni, a saját küldetésüket keresni és a saját boldogságukat megtalálni.Mint te is, fiam.Ebben a könyvben benne van a titok. Nem én tettem bele, beleíródott. Ki sem tudtam volna hagyni.Rád bíznám ezt az üzenetet, hogy rajtad keresztül megismerhessék a testvéreid is - Zsófi is, Luca is, Rebeka is -, és a többi Balázs, Zsófi, Luca és Rebeka is, akik a jobb, szebb jövőt, a járható utat, az egyetlen járható utat keresik.Hiszen csak egyetlen járható út van mindenki számára: a saját útja.Sok sikert, örömöt és boldogságot kívánok neked, ezen az úton, Balázs! Szeretettel: Papa

Bevezetés

Isten tökéletes munkát végzett, amikor megteremtette az eget és a földet, és amikor megteremtette az embert. Megkaptunk minden képességet, tudást és hatalmat hogy kormányozzuk a világunkat. Mindannyiunkban rengeteg képesség szunnyad, tartalékok, amiket szükség esetén hasznosíthatunk, hogy eredményesen vegyük az akadályokat, leküzdhessük a nehézségeket, hogy győztesek lehessünk az életünkben.Az élet, legalábbis emberi mértékkel mérve, hosszú. Vannak képességeink, amiket hasznosítunk a rendelkezésünkre kiszabott idő alatt, de ez csak a kisebbik rész. A legtöbb bennünk marad, nincs alkalom a hasznosítására. Hatalmas tartalékokkal rendelkezünk, illetve éppen, hogy nem rendelkezünk velük. Sok-sok lehetőség, amikre soha nem kerül sor. Képességeink egy része talán valóban fölösleges, talán valóban nincs rájuk szükségünk, de sokra közülük bizony szükségünk lenne, mégsem használjuk fel ezeket sem. Rejtve maradnak. A legtöbbnek a létezéséről sem tudunk, gyakran pedig éppen, hogy meg vagyunk győződve a hiányukról.

Nem tudom! Nem vagyok képes rá! Nem tudom megcsinálni!

Ez a könyv arról szól, hogy Ön képes rá. Hogy meg tudja csinálni. Hogy bármit elérhet, amit csak akar. A képességek megvannak Önben, Isten gondoskodott erről, és ha valóban akarja, ha hajlandó erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy felszínre is kerüljenek, akkor sikerülni is fog. És Ön elégedett, boldog és sikeres ember lesz.Egzakt kutatások igazolják, hogy szellemi képességeinknek például milyen elenyésző részét hasznosítjuk az életünk során. Mindössze néhány százalékot. Hihetetlen. Albert Einstein agyát halála után szakemberek vizsgálták meg, és kimutatták, hogy ez a zseni is mindössze az agyi kapacitásának 15%-át hasznosította. Alig többet, mint képességei 1/7-ét.Elképesztő. Nem tudom, Ön hogy van ezzel, de számomra Albert Einstein neve a zseni szinonimája: csupa olyasmiről beszélt, amiből én egy kukkot sem értek. És akkor kiderül, hogy Einstein akár hétszer ilyen okos is lehetett volna?Szent Isten! Hány százalékát hasznosítom akkor én az agyam kapacitásának? Milyen lehetőségeink vannak akkor nekünk? És nyílván hasonló az arány a többi képességünk esetében is.

Ott vannak például a body-builderek, a testépítők. Nem kímélnek időt és fáradságot, hogy megváltoztassák a testüket. És sikerül is nekik. Eddzenek, gyakorlatoznak, kínlódnak, ha kell, és olyanná formálják magukat, amilyenné csak akarják. Olyan izmokat fejlesztenek ki, amiknek a létezéséről legtöbbünknek tudomásunk sincs. Önnek most bármilyen az alakja, lehetne egészen más. A képessége megvan hozzá.És így van ez minden területen. Önben ott vannak a képességek, a lehetőségek. Hétszer, tízszer, talán százszor vagy ezerszer annyi, amennyiről tud, vagy amennyit elképzelni képes.Olyan kicsik vagyunk, amikor megszületünk, alig többek a semminél. Néhány ezer gramm tömeg és néhány centiméter kiterjedés. Tehetetlen, kiszolgáltatott test és szellem. Semmik vagyunk, és alig vannak képességeink, szinte semmit sem tudunk. A lehetőségeink azonban hatalmasak. Néhány év alatt felnövünk, izmaink megerősödnek, elérjük születési testhosszunk három-négyszeresét, súlyunkat megtízszerezzük, húszszorozzuk... A testünk felnő. És a szellemünk?Albert Einstein szellemi képességeinek, kapacitásának mindössze 15%-át hasznosította egész életében, és ezzel valószínűleg világcsúcstartónak számít, de mindenképpen ott van az élbolyban. A világátlag a szellemi képességek kihasználtsága esetében 10% körül van, de az összes lehetőségünk, összes képességünk kihasználtsága nem haladja meg az 1%-ot.Elképzelhető, hogy nagyobb eredményeket érhetnénk el, ha képesek lennénk jobban kihasználni a talentumainkat?

1.képValahogy így nézne ki a képességeink kihasználtsága, ha grafikonon ábrázolnánk: számtalan képességünk közül néhány talán eléri a 15%-os kihasználtságot, de a legtöbb messze 5% alatt marad, illetve még az 1%-ot sem éri el.Vajon milyen az Ön grafikonja? Milyen képességei vannak Önnek, és ezeknek vajon milyen a kihasználtsága?A sportorvosok azt állítják, hogy olyan adottságokkal élő ember, mint amilyen egy-egy aktuális olimpia bajnokának vannak, a bajnoksággal egyidőben még legalább egymillió ember rendelkezik. Hogy miért éppen Ő lett a bajnok? Mert jobban hasznosította ugyanazokat a képességeket, mint a többiek. Szóval milyen képességei vannak Önnek? Csak úgy próbaképpen gyűjtsünk össze néhányat! Kezdetnek tíz elegendő lesz. Arra kérem, azt is jelölje meg, hogy Ön szerint mekkora a képességének a kihasználtsága!

2.képEzeknek a képességeknek, lehetőségeknek a töredéke is elegendő lenne ahhoz, hogy Ön megvalósíthassa mindazt, amiről álmodik vagy amire vágyik.

Önből lehetne bárki vagy bármi, ha nekiállna hasznosítani az Önben meglévő lehetőségeket.Bármilyen teljesítményre képessé válhatunk, legyen az olimpiai bajnokság, Oscar-díj, Nobel-díj, hosszú élet, gazdagság, boldogság, szépség vagy egészség, hiszen a képességeink megvannak mindehhez, csak meg kell tanulnunk kihozni magunkból ezeket. Kezdjünk hozzá!

Az énkép és az énideál

Szeretjük azt állítani, hogy ismerjük magunkat. Pszichológusok nem győzik hangsúlyozni az önismeret fontosságát. Mi igyekszünk is megismerkedni magunkkal, és egy képet alakítunk ki magunkról. Ezt a képet nevezzük énképnek.A legtöbbünkben él valamiféle kíváncsiság, milyenek is vagyunk valójában. Az alábbiakban 40 ellentétpárt soroltunk fel. A feladat a következő: vizsgálja meg ezeket egyenként, és döntse el, hogy melyik tulajdonság mennyire vonatkozik önre! Jelölje a saját helyzetét a középső oszlop megfelelő kockájában x-szel! Ha valamelyiknél nem tudna dönteni, menjen tovább nyugodtan, később még visszatérhet! Nem szükséges szigorúan ragaszkodni a sorrendhez. Nos, ha kíváncsi, vegyen elő egy tollat vagy ceruzát, és lásson neki!Milyennek látja saját magát?

3.képNos, mennyire elégedett a kialakult képpel? Mennyire tartja igaznak, és mennyire tartja megfelelőnek az önmagáról kialakított képet? Talán elégedett, talán elégedetlen. Valószínűleg mindkét esetben téved. A helyzet az, hogy meglehetősen tökéletlen eszközeink vannak saját magunk (vagy bárki más) megismerésére. Homályos vagy éppenhogy torz tükröket használunk. Nincsenek megbízható, pontos műszereink, és jobb híján környezetünk hasonlóan pontatlan, nemritkán éppen hogy szándékosan elferdített visszajelzéseire utaljuk magunkat, és figyelmen kívül hagyunk egy egyszerű tényt: a környezetünk fukarkodik az elismeréssel, ha erényeinkről van szó, de nem győz tüsténkedni, ha hibáinkat teheti szóvá. (Mielőtt végérvényesen megharagudnánk környezetünkre, ne feledjük, mi magunk sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Úgy tűnik, ez a tulajdonság ugyanolyan jellemzője az embernek, mint hogy két lába van. Talán a beszéd éppen azért alakult ki az idők során, mert szavak nélkül nem tudtunk megfelelően beolvasni egymásnak.)Minél jobban megismerjük a világot, minél többet belőle, annál inkább felmérjük a hibáinkat, a lehetséges nehézségeket és regisztráljuk is őket. Leltárt

készítünk a magunk számára az akadályokról. Közben állandóan mérjük magunkat és mind gyakrabban könnyűnek találtatunk.Korlátokkal építjük magunkat körbe, telerakjuk az életünket akadályokkal, és meghatározó érzésünkké válhat a tehetetlenség, a kilátástalanság. Ez bizonyos fokig érthető is, hiszen a képességeink, amikkel az akadályokat legyőzhetnénk, még nem fejlődtek ki, így az akadályok valóban fölibénk tornyosulnak. A hiba ott van, hogy elfogadjuk ezt a helyzetet a magunk számára véglegesnek, megváltoztathatatlannak, és esélyt sem adunk többé magunknak Pedig bármilyen akadályt legyőzhetünk, bármit elérhetünk, bármivé változhatunk, ha akarunk. A képességeink megvannak hozzá. Isten tökéletes munkát végzett. Az un. énkép tehát nem csak a képességeinket, hanem zömében a képtelenségeinket, a korlátainkat tartalmazza, azoknak a gyűjteménye. Lássuk be: Az énkép, egy hiedelemrendszer, amit tökéletlen műszerekkel, torz tükrök segítségével gyűjtöttünk össze magunkról, magunk számára, csillapítandó azt a valójában csillapíthatatlan éhséget, hogy megtudjuk, milyenek is vagyunk. Így aztán az énképünk olyan emberek véleményét is tartalmazza, akiknek egyébként semmit sem adunk a szavára, lehetnek akár ellenségeink is, de a rólunk alkotott véleményük, kijelentéseik valahogy mégis megragadtak bennünk.Emlékszik még, hányszor bántották meg méltatlanul? Hányszor csillapította a fájdalmat, a dühöt, az elkeseredést azzal, hogy "nem az számít, hogy mit mond, hanem, hogy ki mondja"? Aztán az évek során el is felejtettük, hogy ki mondta, csak arra emlékszünk, hogy mit mondott, és ma már csak az számít. Pláne, ha látva sérülékenységünket, visszaélve ezzel, mások is, többször is megerősítették bennünk ugyanezt.

Az énképnek vajmi kevés köze van a valósághoz.

Groteszk módon mégis meghatározza azt, hiszen ennek megfelelően cselekszünk, viselkedünk, élünk, kezdeményezünk. Ennek megfelelően élünk lehetőségeinkkel, vagy hagyjuk ki azokat, és végül is olyanokká is válunk, amilyennek gondoljuk, hisszük magunkat. Igazunk lesz. Mit tehetnénk, hogy ez a folyamat kedvünk szerint alakuljon? Hát alakítsuk a kedvünkre! Ne hagyjuk, hogy automatikusan alakuljon! Avatkozzunk be!Legegyszerűbb lenne talán elvetni a hibás énképet, mint valami szükségtelen, sőt káros limlomot, de ez koránt sem ilyen egyszerű. Egy lehetőségünk azonban mindenképpen van: Elkezdhetünk építeni egy új énképet, egy egészen újat. Teljesen eltérőt az előzőtől. Olyat, amilyet valójában szeretnénk.

Ennek az énképnek kezdetben természetesen éppen olyan kevés köze van a valósághoz, mint a réginek. Éppolyan hiedelemrendszer, mint a régi. Miben különböznek? Ez az énkép azt tükrözi, amilyennek látni szeretnénk magunkat, amivé válni akarunk, és amivé ennek segítségével válni fogunk. Megkülönböztetendő a régi énképtől, énideálnak nevezzük. Az énideál, vagyis az ideális én tehát azoknak a vágyott tulajdonságoknak, kívánatos képességeknek és lehetőségeknek a gyűjteménye, amilyenek lenni szeretnénk, amilyenné válni akarunk.Míg az énkép gyakran akadályoz abban, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat, kifejlesszük és hasznosítsuk potenciális képességeinket, az énideál segíteni fog ebben. A legtöbb embernek nincs ilyen. Nincs énideálja. Miért? Azért, mert ennek felépítéséhez erőfeszítésre, aktivitásra van szükség. A saját énideálját Önnek, saját magának kell felépítenie! Azt hiszem, nem lenne haszontalan még egyszer megvizsgálni az előbbi táblázatot, de most azokat az értékeket kell bejelölni, amiket szeretne magáénak tudni!

Milyennek látná magát szívesen?4.kép

Gratulálunk. Most már Önnek is van énideálja, és ez, meglátja, képes lesz idővel átvenni az uralmat az énkép felett, és a segítségével valóban felszínre hozott képességeink következtében olyanokká válunk, olyanokká formálódunk, amilyenekké csak akarunk, és elérhetünk bármit, bármilyen sikert.

Kezdeményezés

Az, hogy egy képességünk kifejlődik-e vagy, hogy mennyire fejlődik ki, az leginkább két dolgon múlik: 1. Valaki súlyt helyez a kifejlesztésére, ezáltal aktuálissá válik. 2. A céljaink elérése miatt szükségünk van rá, elengedhetetlen.Igazából nincs más, ami miatt képességeink kifejlődnének. Az 1. esetben nem biztos, hogy elégedettek leszünk az eredménnyel, és előfordulhat és elő is fordul gyakran, hogy fontos képességeink rejtve maradnak, míg más képességeink kifejlesztésére a fontosságuknál, jelentőségüknél messze több időt és energiát fordítunk. A 2. esetben viszont mi irányítunk.Valójában arról van itt szó, hogy nekünk kell kezdeményeznünk. Nekünk magunknak kell eldöntenünk, hogy mit akarunk és mit nem, és ennek megfelelően kell cselekednünk, tanulnunk, gyakorolnunk, képeznünk magunkat, fejlődnünk és növekednünk. Ez természetesen nem egyszerű dolog, hiszen az esetek többségében könnyebb csak hagyni, hogy történjenek a dolgok, mint

kezünkbe venni az irányítást. Sőt előfordul az is, hogy egyenesen lehetetlennek tűnik, hogy beleavatkozzunk a dolgok menetébe. Ez nem okoz addig nagy gondot, amíg nem a bőrünkre megy a játék. De ha igen? Ha úgy érezzük, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk? Jól érezzük akkor magunkat? Természetesen nem.Általánosságban elmondhatjuk, hogy minél inkább kicsúszik a kezünkből az irányítás a számunkra fontos dolgokban, annál rosszabbul érezzük magunkat, és minél inkább mi magunk irányítjuk az eseményeket, annál jobban. A közérzetünk a kétféle irányítás arányától függ. Illetve attól, hogy milyennek érezzük ezt az arányt? Sok helyzetben égetően szükségünk lenne a változásra, arra, hogy javítsunk a helyzetünkön, sorsunkon, mégsem mozdulunk. Vajon miért? Mert úgy gondoljuk, nincs is lehetőségünk a változtatásra. A helyzetünk nem tőlünk függ.

Szent Ágoston imája így hangzik: Adj erőt, Uram, hogy megváltoztassam, amin tudok változtatni!

Adj türelmet, hogy elviseljem, amin nem tudok változtatni, és Adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!

Van, amikor erőért fohászkodunk, néhányan talán türelemért, de a bölcsesség nem valami kellendő dolog a kívánságlistán. Úgy érezzük, hiányzik a megfelelő erőnk, de hiányzik a türelmünk is a dolgok elviselésére. És csak nyüszítünk, rosszul érezzük magunkat, de nem kezdünk hozzá a változtatáshoz.

Van egy anekdota a kutyáról, aki az ebédlő padlóján hever, és folyton nyüszít. A ház vendége végül megelégeli a dolgot és megkérdezi a házigazdát.

- Miért nyüszít annyira ez a szegény jószág?- Tudod, a padlón, ahol fekszik, kiáll egy szög. Az nyomja az oldalát. -

feleli készségesen a házigazda.- Akkor miért nem megy arrébb? - értetlenkedik a vendég.- Annyira azért nem nyomja - hangzik a felelet.

Az emberek többsége nem kezdeményez, kívülről várja a megoldást, még akkor is, ha az aktuális helyzettel elégedetlen. Valakinek meg kellene oldani a dolgot. Borzasztó, hogy senki sem csinál semmit. A kezdeményezés kincs. Ha valaki végre belefog valamibe, és nem adja fel túl korán, az emberek tömegesen állnak mögé, gyakran jobb hijján. Így működik a divat is például.De így valósíthatók meg értékes kezdeményezések is, nőhettek nagyra olyan emberek céljai (és képességei valamint lehetőségei is), mint Jacques Cousteau, vagy Gerald Durell, Walt Disney, és sorolhatnánk tovább. Csodára hiába várunk, a csodát kezdeményezni kell!

John Maxwell könyvében szerepel az alábbi párbeszéd:

- Néha megkérdezném Istent, miért hagyja, hogy az ember éhezzen, hogy szegénység, igazságtalanság legyen, amikor tehetne ellene valamit.

- És miért nem kérdezed meg?- Mert félek, Isten is megkérdezhetné ugyanezt tőlem.

A HATALOM

Gyakran úgy érezzük, mégsem tehetünk semmit, olyan kicsik vagyunk, és olyan kevés dologban van kompetenciánk. Bármikor eltaposhat egy nálunk sokkal nagyobb erő, félresöpörhet egy erősebb érdek. Az életünk sok-sok területen szabályozott, sőt túlszabályozott, ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak.Pedagógus körökben jól ismertek dr.Rosenthal San Franciskó-i kísérletei: fölkértek három pedagógust, hogy vezessen egy éven keresztül három, számukra összeválogatott, különleges képességű tanulókból álló osztályt. Elmondták nekik, hogy azért választották ki éppen őket, mert az előző évek eredményei azt mutatták, hogy ők a legjobb tanárok a körzetben. Kérték őket, hogy mind a tanulók, mind szüleik előtt tartsák titokban, hogy kísérletben vesznek részt, mindazonáltal arra számítanak, hogy a tanulók eredményeiben és IQ-jában pozitív változást fognak tapasztalni az év végén.Így is lett. Mind a tanulók, mind a pedagógusok nagyszerűen érezték magukat egész évben, és remekül is teljesítettek. Nem csak a tanulmányi versenyeken taroltak, hanem mindenféle egyéb megmérettetésen is. Az év végén megköszönték a pedagógusok munkáját, és gratuláltak nekik, mert valóban nagyszerű munkát végeztek. Sokkal nagyobbat, mint gondolnák. Ugyanis az év elején kicsit félrevezették őket: a diákok nem voltak válogatott diákok. Átlagos osztályok voltak, ugyanolyanok, mint bármelyik másik, amelyeknek pedig igencsak felülmúlták a teljesítményét. Az első csodálkozás után a tanárok persze megtalálták a magyarázatot: a jól felkészült, lelkiismeretes pedagógusok még az átlagos képességű diákokból is képesek kihozni a legtöbbet.Ez természetesen így is van, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tanárok nevét is sorsolás útján választották ki. Nem különböztek semmiben a többi tanártól, illetve valamiben mégis: az elvárásuk az volt, hogy az osztály minden többi osztálynál jobban fog teljesíteni, mert jobbak, mint azok.Ezt hívják önmagát beteljesítő jóslatnak. Ez az elvárás ereje. Az, hogy mit várunk el, befolyásolja az eredményt. Az, hogy mit várunk el az életünktől,

befolyásolja az életünket, és az, hogy mik az elvárásaink a gyerekeinkkel, tanítványainkkal kapcsolatban, hatással van az ő életükre is.Ezt persze mindenki tudja. De hogy mekkora ez a hatás, annak jelentőségét nemigen mérjük fel. Pedig tudnunk kell, ez a hatás jóval nagyobb, mint gondolnánk, és ebben sokkal nagyobb lehetőség van, mint hinnénk.

Az elvárás valójában hatalom.

Ez valójában a hatalom. Hatalom lehetősége önmagunk és akár mások élete fölött is. Számomra ez dr. Rosenthal kísérleteinek a legfőbb tanulsága.A szülő csakúgy, mint a pedagógus, a gyermek számára ennek a hatalomnak a képviselője. A gyermek természetesen legitimnek fogadja el. De ugyanígy érvényesnek fogadjuk el szinte bárki véleményét, elismerését, bírálatát, kritikáját, gyakran szándékait, cselekedeteit magunkkal szemben is. Az természetesen, hogy a pedagógus vagy a szülő vagy bárki más hogyan képviseli ezt a hatalmat, abban lényeges különbségek lehetnek. A hatalommal lehet élni és visszaélni.

A hatalommal lehet élni és visszaélni.

- Hülye vagy! - Zseni vagy! Két kijelentés például, ami néha elhangzik családokban, iskolákban, társaságokban egyaránt. Azt hiszem, hogy az egyik lényegesen gyakrabban, mint a másik. Az egyik leépít, a másik felépít. Az egyik visszaélés a hatalmunkkal, a másik a hatalom használata. Mind a két kijelentésnek nyoma marad, hatással lesz az illető jövőjére. Ha fölépítjük vagy leépítjük a gyerekünket, a barátunkat, a házastársunkat vagy a kollégánkat akár, az hatással lesz a gyerekünk, a barátunk, a házastársunk vagy akár a kollégánk teljesítményére is.A fölépítés megsokszorozhatja a teljesítményt. Ha egy ország lakói maradéktalanul élveznék a felépítettség állapotát (és céljaik is lennének, ami ebben az esetben amúgyis törvényszerű), az egész ország teljesítménye megsokszorozható lenne.Vegyünk példaképpen egy tipikus svájcit! Hogyan gondolkodik ő önmagáról? Valahogy így:

Bízik magában, és a többi svájciban. Öntudata van. Tisztában van az értékeivel és a többi svájci értékeivel is. Megbízhatónak gondolja saját magát, és eszerint cselekszik. Megbízható

is. Gazdagnak gondolja magát és eszerint él…

Sorolhatnánk még a gondolatokat tovább? Mindenki tudna hozzátenni néhányat, azt hiszem. Ezzel szemben hogyan gondolkodik egy kelet-európai vagy egy fejlődő ország lakója? És hogyan él? Én azt hiszem, hogy van összefüggés a különböző gondolkodásmód és a különböző életmód között. Ha megváltozna a gondolkodásmódunk, megváltozna az életünk is. A hatalom képes arra, hogy fölépítsen. És ez a hatalom mindenkinek ott van a kezében. Mi is élhetünk vagy mi is visszaélhetünk vele.

A nyolcvanas évek közepén az Eötvös Loránd Tudományegyetem megbízásából egy lemorzsolódás-vizsgálatot végeztünk néhány középiskolában. Annak az okait vettük számba, hogy miért marad ki valaki a középiskolából, és ami minket még inkább érdekel, utána hogyan alakul a sorsa? Egy érdekes összefüggést találtunk. Az a néhány tucat tanuló, aki nem kallódott el, akik tudtak pályát módosítani, egytől egyig, tehát kivétel nélkül kapcsolatban álltak vagy kapcsolatba kerültek valakivel a szüleiken kívül, akit mi harmadik személynek vagy kívülállónak neveztünk, és akinek sikerült hatnia a gyerek gondolkodására és pozitív irányban befolyásolta őt. Volt köztük nagypapa, aki a méhészkedés felé terelte unokája érdeklődését, és aki ennek hatására folytatta tanulmányait. Egy edző utánanyúlt a már rendszeresen csavargó volt tanítványának és válogatott sportolót nevelt belőle, aki emellett diplomát is szerzett. Egy unokabáty, aki utazni szeretett és ezért nyelveket tanult, egy másik kertészkedett, vagy zenekarban játszott.Egyetlen hatalom volt a kezükben, hogy szerettek valamit csinálni és megmutatták védencüknek, hogy arra ő is képes lenne. Fölépítették őt, ahelyett, hogy leépítették volna. Ez a hatalom mindannyiunk kezében ott van, élhetünk vagy visszaélhetünk vele. Mindenki harmadik személy valaki szempontjából, sőt a legtöbb ember szempontjából is az. A fölépítés megsokszorozhatja a teljesítményt. Miért ne élhetnénk ezzel? Ebben a helyzetben a legtöbben csak helytelenítenek, kritizálnak. Pedig a kritika sohasem mozgósít. A kritika nem azt mondja, hogy: ezt csináld! A kritika azt mondja: Ezt hagyd abba! Meg ezt is, meg ezt is...

Mindannyiunk kezében van valamilyen hatalom, a kérdés, hogyan élünk vele?

Változás, változtatás, fejlődés

" Egyre nagyobb a veszély, hogy technológiánk

túlszárnyalhatja az emberi természetet" Albert Einstein

5.képEzen a grafikonon ötévenkénti bontásban próbáltam meg ábrázolni saját életem három fontos síkját, mégpedig a fizikai állapotomat, a szellemi állapotomat és az érzelmi állapotomat. Természetesen a diagram saját, szubjektív véleményemet tükrözi.Az aktuális helyzetet 0 és 10 közötti számokkal értékeltem. Néhány körülmény egész világosan leolvasható: Átlagos gyereknek születtem minden tekintetben, és nem túl nagy tempóban, de egyenletesen fejlődtem kamasz koromig, amiből aztán kisebb válságok után sikerült kievickélnem, és ifjúkoromban sok területen elég jók voltak a teljesítményeim. Ezt persze a természetes fejlődésnek is lehet tulajdonítani. Sikerült megfelelően beilleszkedni a környezetembe, és ennek következtében rohamosan, öt év alatt visszaépülni arra a szintre, amin öt éves koromban voltam. Fölszedtem jó néhány rossz szokást és néhány felesleges kilót, erősen dohányoztam, éjszakáztam, és jelentős ismereteket szereztem a szeszesital-fajták tekintetében is, így nem csoda, hogy kondícióm ilyen mértékben romlott. Ennek megfelelően szellemileg sem voltam a csúcson, hiszen érdeklődésem középpontjában leginkább a mindennapok gondjai-örömei szerepeltek. Mi tagadás, fokozatosan elbutultam. Annak ellenére, hogy különböző felsőfokú képesítéseket szereztem ebben az időszakban, mivel alkalmazni nemigen alkalmaztam ezeket, a szellemi képességeim inkább visszaestek, minthogy fejlődtek volna. És ettől persze többnyire pocsékul éreztem magam. Semmi perspektívát nem láttam magam előtt, és ennek megfelelő volt az életminőségem is. Kezdtem megmerevedni, mielőtt rohamos pusztulásnak indultam volna. Hajviseletem, ruházatom, étkezési szokásaim, baráti köröm, kulturális kötődéseim, attitűdöm semmit sem változott ebben az időszakban. Ráadásul az történt, hogy az országban a gazdasági lehetőségek a politikai szabadság növekedésével együtt jelentős mértékben nőttek, és én páni félelemmel láttam, hogy nem tudok élni vele.Belekaptam ebbe, abba, kipróbáltam néhány dolgot, ami adódott, gyakorlatilag válogatás nélkül, ennek következtében a helyzetem tovább rosszabbodott, talán csak szellemi képességeim nem romlottak, mert élt bennem a vágy, hogy változtatnom kell és a hit, hogy sikerülni is fog. Szerencsére nem adtam meg magam a kudarcoknak, nem tudtam elfogadni, hogy a romlásnak induló tendenciák tovább romoljanak. Viszont szembesülnöm kellett azzal, hogy ha nem változtatok, akkor semmi sem fog változni, illetve oda jutok, ahová tartok:

6.kép

Egy jó barátom mesélt egy történetet a nagybátyjáról, aki váratlanul gyomorvérzést kapott. Az orvosok szerint teljesen tönkretette a szervezetét a helytelen és mértéktelen táplálkozás, és a mit tagadjuk, rendszeres alkoholfogyasztás. Közölték vele, hogy ha nem változtat a szokásain, az élete komoly veszélybe kerül. A nagybácsinak nem volt szándékában idő előtt elhunyni, így aztán egyik napról a másikra fölhagyott az ivással és a zsíros ételekkel. Ma egészségesebb, mint valaha.Egy másik történet a nagypapáról szól, akiben hirtelen fellépő szívpanaszai érlelték meg a régóta halogatott döntést, hogy leszokjon végre a dohányzásról. Azóta eltelt több mint tíz év, és semmi baja nincs a szívével.A harmadik történetben egy igencsak túlsúlyos keresztmama cukorbeteg lett. Ez segített neki, hogy 3o kilót fogyjon és egészségesen és önmagával elégedetten éljen tovább.A változás erőfeszítést igényel, és nemigen szeretünk erőfeszítéseket tenni. Hajlamosak vagyunk a lustaságra, ilyen a természetünk. Persze előfordul olyan helyzet is, amikor a várható eredmény nem is éri meg az erőfeszítést, de sok-sok helyzetben égetően szükségünk lenne a változásra, arra, hogy javítsunk a helyzetünkön, sorsunkon, mégsem mozdulunk. Vajon miért? Mert úgy gondoljuk, nincs is lehetőségünk a változtatásra. A helyzetünk nem tőlünk függ. Erről már beszéltünk. Aki a külső kontrollt fogadja el valóságnak, az a problémára koncentrál, azzal foglalkozik. Felméri a súlyosságát, jelentőségét, természetét, következményeit. Véleményt mond róla, kritizálja, tanácsokat ad vele kapcsolatban, szenved tőle, de nem igyekszik változtatni rajta. És a dolog nem is változik, legfeljebb romlik. Murphy mondja: ami elromolhat, az el is romlik.Én valójában semmiben nem értek egyet azzal, amit az un. Murphy törvények képviselnek, de azt el kell ismernem, hogy többnyire igaza van. Ami elromolhat az el is romlik. Mert hagyjuk, hogy elromoljon. De ennek nem kellene így lennie!A panaszkodás sohasem visz előre. A problémákon való rágódás fölemészti az energiákat, amikre pedig a megoldáshoz lenne szükség. Aki számára a belső irányítás a valóság, azt a megoldás érdekli.

Adott ugyebár egy túlsúlyos keresztmama, aki alaposan elhízott az évek során. Nem érzi jól magát a bőrében, állandóan mentegeti magát, gyakran szégyenkezik, kisebbségi érzése van társaságban, nem vetkőzik fürdőruhára, sőt strandra sem jár, meg táncolni sem, mert hamar megizzad, pedig kiváló táncos volt valamikor. Hamar elfárad, nem tud sokáig állni, a lábai is fájni kezdenek. Tele van panasszal, és most tetejében itt a cukorbaj. Mi a külső kontrollos reakció? A kétségbeesés.

Mi lesz ezután? A cukorbetegség szörnyű betegség. Sok szenvedéssel jár. Bele lehet halni. És gyógyíthatatlan. És rengeteg kényelmetlenséggel jár. És nehezen gyógyulnak a sérülések.És szövődmények léphetnek fel.És ...Lehet sorolni a következményeket, amik mind igazak, és amiken valóban nem lehet változtatni. És sok cukorbeteg valóban végigszenvedi a következményeket és valóban belehal a betegségbe, mivel az valóban gyógyíthatatlan. A keresztmama - ki tudja miért - inkább a megoldásra kezdett fókuszálni.

Hogyan kerülhető el mindez? Hogyan lehetne megmenekülni a reá váró szörnyűségek elől? És meg is találta a megoldást: lefogyott 3o kilót, egészségesen kezdett táplálkozni, kirándulni, később táncolni kezdett járni újra.Már nem fájnak a lábai, nem fárad el hamar, strandra jár, imádja a fürdőruhákat, és nincs kisebbségi érzése a társaságban. Nagyon jól érzi magát a bőrében, a környezete nem is tudja róla, hogy cukorbeteg. Nemhogy kétségbeesni nincs oka, de már panaszkodni sem nagyon. Nem is teszi.Én is valami ilyesmire jöttem rá, ahogy közeledtem a 40 felé. Nekem kell változtatnom, mert ha nem teszem, semmi sem fog változni. Illetve, ha nem változtatok, oda jutok, ahová tartok. És én láttam embereket, ismertem embereket, akik nem változtattak, és én nem akartam az ő sorsukra jutni. Azt hiszem, engem is ez a pánik késztetett arra, hogy keresni kezdjem az alternatívákat, hogy újra és újra starthoz álljak, hogy megtanuljam azt, amire szükség van ehhez, hogy gyakoroljak és gyakoroljak, hogy új szokásokat vegyek fel és megküzdjek a nemkívánatos régiekkel, és keresni kezdjem a lehetőségeket, azoknak az embereknek a társaságát, akik szintén ezt teszik. Azokhoz akartam tartozni, akik maguk irányítják az életület.

Ha nem változtatsz irányt, oda jutsz, ahová tartasz!

Ma már tudom, hogy nem kell megvárni, a kényszerítő körülményeket, hogy nincs szükség arra, hogy az ember rossz szokásokat vegyen fel, hogy aztán leszokjon róluk, amikor muszáj. Az ember változtathatna kényszer nélkül is, nem kell, hogy a saját kárunkból tanuljunk. Miért ne tanulhatnánk más kárából, vagy akkor már miért ne tanulhatnánk más sikereiből inkább? Miért ne tanulhatnánk egyáltalán? Én így legalább azt megtanultam, hogy változtatni sohasem késő, hogy bármikor el lehet indulni azon az úton, ami arra tart

legalább, amerre menni akarunk. Ehhez elég a gondolkozásmódunkat megváltoztatni. Ahogy Napóleon Hill mondja: Ha megváltoztatod a gondolkozásodat, megváltozik az életed.

A célok ereje

Sikerült az idők során jelentős súlyfölöslegre szert tennem, húsz év alatt fölszedtem húsz kilót. Ez huszonöt százalékos növekedést jelent, ami már nem mondható csekélységnek. A túlsúly nyilvánvaló következményei természetesen kényelmetlenségek egész sorát hozták magukkal: szuszogok a lépcsőn, izzadok a melegben, nehezemre esik bekötnöm a cipőmet stb. Az évek során újra és újra megpróbálkoztam azzal, hogy visszanyerjem eredeti súlyomat. Kipróbáltam különböző fogyókúrákat, rengeteget tudok a káros étkezési szokásokról és a helyes étkezési szokásokról egyaránt, tanulmányoztam és megtapasztaltam a böjt csodálatos hatásait, ismerem a testmozgás jelentőségét és rengeteg formáját. Gyakran értem el figyelemreméltó részeredményeket, de véglegesen sohasem sikerült lefogynom. Amit leadtam, mindig visszahíztam, ráadásul mindig meg is tetéztem valamivel. Ezt a jelenséget mindenki ismeri, aki megpróbált már leadni néhány kilót. (Azt mondják, az emberek a táplálkozásnál csak a fogyókúrára költenek többet.)Mi ennek az oka? Mit csinálok rosszul? Mit kellene tennem? Hiszen vannak emberek, akiknek sikerül. Nekem miért nem?Nemrégiben rájöttem a dolog nyitjára: ahhoz, hogy lefogyjak, kevés, hogy elégedetlen vagyok a formámmal. Kevés, hogy néha kényelmetlenül érzem magam. Azzal, hogy a problémával foglalkozom, csak állandósítom a problémát. Minél többet foglalkozom azzal, hogy száz kiló vagyok, annál inkább száz kiló leszek. Ez az eddigiek ismeretében már nyilvánvaló kellett volna, hogy legyen az én számomra is.

- Persze, persze. De én a megoldással foglalkozom! Nos, önmagában ez is kevés. Nem elég, ha a megoldással foglalkozom. Ha eredményt akarok, ha azt akarom, hogy az erőfeszítéseimnek értelme legyen, akkor szükségem van egy pozitív célra.És ez nekem történetesen nincs. Hiába vagyok (csaknem!) egy mázsa, viszonylag jól érzem magam a bőrömben. Hajnalka nem tiltakozik, elfogad és szeret így is. A gyerekeim szerint a pocakom olyan apás. A legkisebb egyenesen tiltakozik minden fogyókúránál. Az emeletekre pedig legtöbbször föl lehet jutni lifttel és nagyszerű fűző nélküli cipőket lehet kapni. Enni jó, fogyókúrázni pedig nem jó. Mitől fogok akkor lefogyni? Hogyan és mikor? Válasz: semmitől,

sehogyan és sohasem. Hacsak! Hacsak nem szerzek magamnak valami pozitív célt.Bevallom, teljesen tanácstalan vagyok. Elképzelésem sincs, mi lehetne számomra a megfelelő cél ebben az esetben. Úgy érzem, csapdába kerültem.Beleestem a kényelmi zóna csapdájába.Ez úgy működik, mint az erózió. Valójában az is. Az esővíz apránként mossa, sodorja magával a termőföldet a dombról, és ha nem állítják meg, nem kötik meg időben, akkor már visszafordíthatatlan a folyamat, legalábbis nagyon nehéz újra termővé tenni a talajt. Ezért mondják: a lejtőn nincs megállás.Én tudom, hogy ez nincs így. Meg lehet állni a lejtőn, csak nehezebb, sokkal nehezebb, mint el sem indulni lefelé. De ha nem változtatok irányt, oda jutok, ahová tartok. És én nem akarok 12O, 150 kilós lenni, nem akarom a magas vérnyomást, a cukorbetegséget, a szívelégtelenséget, de ez önmagában kevés. Valami komoly célra van szükségem. Ha ezt megtalálnám, meg lennék mentve. Meg kell találnom a megfelelő célt. Keresni, kutatni fogom, vadászni fogok rá.

Célvadászat

Önnek mire, milyen célra van szüksége, hogy kihozza magából a legjobbat? Talán nem kézenfekvő most a válasz, talán Ön is ugyanolyan tanácstalan, mint én a kilóimmal kapcsolatban. Talán, ha belegondol, rájön, hogy Önt is a nehézségek, a problémák foglalkoztatták túlnyomórészt. Esetleg már próbálkozott a megoldások megtalálásával is, de még nem hozott elég eredményt. Talán a célokra Önnek is vadászni kell majd. Meg fogja érni.

A célok koncepciója

Közismert az a felmérés, amit a Yale Egyetemen végeztek 1953-ban a végzős hallgatók körében: megkérdezték tőlük, mik a céljaik. Milyen elképzeléseik vannak? Hogyan képzelik a jövőjüket, az életüket az utolsó vizsga után?A kutatók azt találták, hogy a hallgatók mindössze 3%-a fogalmazta meg a céljait, a többiek ködös elképzelésekkel néztek - ha néztek egyáltalán - a jövőbe.Húsz év múlva, 1973-ban ismét felkeresték a vizsgált személyeket, és akkor volt csak nagy csodálkozás: az a 3%, akiknek korábban megfogalmazott céljaik voltak, több pénzt kerestek, mint a többi 97% összesen. Nyilvánvalóan az életük többi területén is sikeresebbek voltak a társaiknál.

Nos, ez masszív összefüggés. Engem nagyon elgondolkodtatott. A legtöbb ember természetesen szívesen tartozna a sikeres 3%-ba, én is így voltam ezzel, de valahogy csak nem akart összeállni a kép. 3% = kitűzi a céljait = sikeres 97% = nincsenek céljai = sikertelen Mit csinált másképpen ez a 3%, mint a többi? 1953-ban még alig volt közöttük különbség. A Yale-re nem vesznek fel akárkiket, esélyeik, származásuk is hasonló lehetett. Diplomát kaptak, tehát a tudásuk is megfelelő volt, ráadásul a világ egyik leghíresebb egyetemén végeztek. Nyilván nem akkor dőlt el a dolog, a húsz év alatt történt valami másképpen. Ezek az emberek nem az egyetem előtt vagy a tanulmányaik alatt csináltak valamit döntően másképpen, hanem utána. A különbséget az okozta, amit utána csináltak.

Itt lenne a kutya elásva? Hogy azért csinálták másképpen a dolgokat, mert voltak céljaik? Azért, mert tudták, hogy merre akarnak menni és miért? Ez jelentené a különbséget? Talán számukra az egyetemi diploma nem végzettséget jelentett volna, mint sok más ember számára, hanem inkább kiindulási pontot? Egy szükséges állomást? Egy folyamat kezdetét? Egy folyamatét, ami elkezdődött, és talán a diplomaosztásnál még nem is igen vett észre senki, de húsz év elteltével egészen nyilvánvaló eredményekhez vezetett? A mi életünkben is elkezdődnek folyamatok. Van, hogy tudatában vagyunk ennek, van, hogy mi sem vesszük észre azonnal. Ám húsz év múlva az eredmény önmagáért beszél, és talán nem is tudjuk, hogy mikor és miért kezdődött el éppen ez a folyamat.

Géza magasan kvalifikált szakember volt, több diplomával, tudományos fokozatokkal, nemzetközi kapcsolatokkal és publikációkkal. Húsz évesen családja és környezete szerint nagy tehetség, reményteljes jövővel. Negyven évesen egy vidéki kisváros lakója, jelentéktelen cég közepes presztízsű alkalmazottja alacsony fizetéssel. Napi megélhetési gondokkal küzd, egészsége megromlott, jövőképe negatív, emberi kapcsolatai beszűkültek, barátja nincs, gyerekeivel türelmetlen, házassági problémái miatt pszichológushoz jár. Helga közgazdász diplomát szerzett, utána ösztöndíjjal 3 évet töltött Amerikában és Nyugat-Európában, négy nyelven beszél.

Negyven évesen alkalmi nyelvtanításból él, nem ment férjhez, alkoholista.

Mindannyian ismerünk ilyen történeteket, tucatjával találhatóak hasonló esetek környezetünkben, baráti körünkben, alkalmasint családunkban is. Néha értetlenül állunk, nem értjük, csakúgy, mint az ellenkező előjelű eseteket sem:

Zsolt érettségi után nem jutott be az egyetemre, évekig kallódott, nem találta magát, amihez csak fogott, kudarcba fulladt. Megnősült, elvált, filléres gondokkal küszködött. Negyven évesen országos kiterjedésű cég tulajdonosa, boldog házasságban él, egzotikus helyekre jár nyaralni.

Mindannyian vagy csaknem mindannyian szeretnénk sikeresek lenni, elérni, megvalósítani az álmainkat, de csak keveseknek sikerül igazán. A sikeresek és a sikertelenek között egyaránt vannak előnyös helyzetből származók és vannak eredetileg hátrányos helyzetűek is. Vannak magas iskolai végzettségűek és alig iskolázottak. Nem ez teszi tehát az igazi különbséget.

3% = kitűzi a céljait = sikeres 97% = nincsenek céljai = sikertelen Ez lenne a különbség?

Hihetetlennek tűnt, és akkor végre leesett a tantusz:nem vagyunk képesek kihozni magunkból a képességeinket.

7.képMagunktól nem vagyunk rá képesek. Kell hozzá valami plusz (vagy valaki, aki segít). Ha ezt nem találjuk meg, a képességek bennünk maradnak. Némelyik képességünket pedig akár egészen magas szintre fejlesztjük, aztán nem hasznosítjuk, vagy nem megfelelően hasznosítjuk. Hiába a tanulás, a tudás, a tehetség, az erő, az ész, az intelligencia, mindez kárba vész, ha nincs egy méltó célunk, aminek érdekében csatasorba állítanánk őket, ami mozgósítana, ami felé elindulhatnánk.Csodálatos iskoláink vannak, ahol évről évre milliók szereznek világszerte tudást, hogy aztán többségükben sohase alkalmazzák azt. Képesek vagyunk bármit megtanulni és meg is tanulunk rengeteg dolgot. Hasznos és haszontalan tudást vegyesen. És ki az, aki eldönti, mi a hasznos és mi a haszontalan? Honnan tudhatnánk, hogy mi az a tudás, aminek az elsajátítására nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk, és mi az, amit igazából elhanyagolhatnánk? Igazából egyetlen ilyen ember van az egész világon: mi magunk.Ha van célunk.Ennek hiányában teletömjük a fejünket szinte válogatás nélkül mindenféle tudással, esetleges, hogy milyen képességeink fejlődnek ki, így aztán gyakran fordul elő, hogy nem tudunk velük mit kezdeni.

Akinek nincs célja, az arra van kárhoztatva, hogy annak dolgozzon, akinek van. Bölcs mondás, nagy igazság. A többség, akinek nincs saját, megfogalmazott, méltó célja, az arra van kárhoztatva, hogy annak dolgozzon, akinek van. Függetlenül attól, hogy egyetért-e vagy sem azzal a céllal, hogy tudatában van-e, ismeri-e azt a célt vagy sem. Csoda, hogy annyi az eredményeivel, a munkájával, a tevékenységével elégedetlen ember? Talán van annál is borzasztóbb dolog, mint mások céljaiért dolgozni: ha olyan valakinek, olyan intézménynek dolgozunk, akinek szintén nincs célja. És azt hiszem, ez sem ritka jelenség a világon.Azt hiszem, már ezért is szükségünk van célokra, mert ezáltal mások számára is megteremthetjük legalább az értelmesebb munka lehetőségét. Isten tökéletes munkát végzett, amikor megteremtette az eget és a földet, és amikor megteremtette az embert. Megkaptunk minden képességet, tudást és hatalmat hogy kormányozzuk a világunkat. Mindannyiunkban rengeteg képesség szunnyad, tartalékok, amiket szükség esetén hasznosíthatunk, hogy eredményesen vegyük az akadályokat, leküzdhessük a nehézségeket, hogy győztesek lehessünk az életünkben.Nem tudjuk kihozni magunkból a legjobbat, sőt gyakran semmit sem hozunk ki magunkból, ha nincsenek céljaink. De ha vannak? A világ lakosságának mintegy 3%-a sikeres, mert vannak céljai. Ők képesek kihozni magukból és gyakran másokból is mindazt, amit a többiek nem. Tudnak valamit, amit a többiek is tudhatnának. Az a titokzatos valami, ami kihozza belőlünk a legjobbat, ami miatt mozgósítjuk képességeinket, az a célokkal van összefüggésben.Ha van célunk: a szükséges tudást megszerezzük, ha az kell hozzá. kifejlesztjük a megfelelő képességeinket, ha az kell hozzá. Megtaláljuk a megfelelő eszközöket és módszereket, ha az kell hozzá. Megteszünk bármit, ami kell hozzá. Ha van célunk.Aztán leesett még egy tantusz: hogy én is? Ha van célom és megfogalmazom akkor én is?Ez a csődtömeg, aki vagyok, lehetne más? Hogy nem késő? Ha megfogalmazom, ha leírom a céljaimat, ezzel elkezdődhet valami, hogy ezzel immár beletartozom abba a bizonyos 3%-ba? Hogy ettől megváltozik az életem? Hogy nem az a fontos, amit eddig csináltam, hanem az, amit ezután fogok? Hogy öt - tíz - húsz év múlva visszatekintve más eredményt, sokkal jobb eredményt könyvelhetek el, mintha csak hagyom magamat sodortatni? Hogy ez rám is vonatkozik? Hogy én döntök?Innen kezdve hihetetlennek tűnt a koncepció. Alig-alig bíztam, de nem mertem elvetni. Ki tudja? Hátha! A kisördög - akkor már inkább kisangyal - nem hagyott

nyugodni. De nem ám. Eldöntöttem, hogy kipróbálom. Ettől olyan izgatott lettem, mint amikor először pillantottam a feleségemet, illetve ezt a csodálatos nőt, aki a feleségem lett: Istenem, de gyönyörű! Bárcsak az enyém lenne! Bárcsak igaz lenne! És amikor leírtam először, még nagyon kezdetleges formában a legfontosabb céljaimat, izgalmam csak fokozódott. Kívántam, nagyon kívántam, hogy igaz legyen ez az összefüggés. Kétkedtem, de reménykedtem. És még ma is, sőt még inkább, mint régebben, ha kitűzök egy új célt, ha előkerül egy álom, fohászkodom: Istenem add, hogy ilyen egyszerű legyen! Hozzákezdtem a céljaim megvalósításához és kezdett megváltozni az életem. Még csak öt éve. A folyamat alig kezdődött el, javában tart. Ha arra gondolok, mi lesz 15-20 év múlva, beleborzongok. Jó érzés. Önnek is vannak álmai. Ábrándozzon el bátran! És a házastársának és a gyerekeinek is vannak. És a barátaiknak is. És a tanítványainak is vannak. Mi történne, ha ezek megvalósulhatnának? Jobb lenne az Ön élete? Igen vagy nem?

� � igen nem

Jobb lenne a házastársa élete? Igen vagy nem? igen � nem �Jobb lenne a gyermekei élete? Igen vagy nem? igen � nem �A barátaié? Igen vagy nem? igen � nem �A tanítványaié? igen � nem �

Mi történne a világgal, ha megvalósulnának az álmok? Jobb lenne a világ? � � igen vagy nem

3% = kitűzi a céljait = sikeres 97% = nincsenek céljai = sikertelen

És mi történne akkor, ha az embereknek nem csak három százaléka fogalmazná meg a céljait? Ha többen lennénk? Ha az Ön környezetében több ember fogalmazná meg és igyekezne megvalósítani a céljait, mi történne akkor? És ha az Ön tanítványainak nem három, hanem mondjuk hat százaléka indulna megfogalmazott célokkal az életnek, jelentene ez különbséget? (Ez csak néhány gyerekkel és néhány felnőttel több. Mégis) jobb lenne ettől valami? Én hiszem, hogy igen.Ha az Ön városában az emberek hat százalékának lennének céljai, jobb lenne ettől az Ön városa?Én hiszem, hogy igen.

Ha az Ön országának, népének hat százaléka tűzne ki célokat, jobb lenne az életük?Én hiszem, hogy igen.Számoljunk egy kicsit! 3%, az ugyebár százból három ember. Nem valami sok. Természetesen illúzió lenne abban reménykedni, hogy ezután mindenki célokat fog kitűzni. De még három ember?Az iskolában ebből a szempontból is hatalmas lehetőségek lennének. Ha egy osztály tanulólétszámát átlag 33-nak vesszük, akkor a 3%, az osztályonként mindössze egyetlen egy gyermek. Ha kettő lenne, csak még egyetlen egy, az már százból hat, azaz 6%.Elérhető vajon ekkora változás? Én hiszem, hogy igen.

MIÉRT NEM TŰZÜNK KI CÉLOKAT?

Miért nem írják le az emberek a céljaikat, ha ennyi minden, ha valóban a legfontosabb dolgok ettől függnek? Miért nem fogalmazzuk meg világosan amit akarunk, ha ennyire fontos? Miért nem tűzünk ki célokat? Olyan kérdések ezek, amikre már sokan keresték a választ. És meg is találták. A szakértők alapvetően 4 okról beszélnek:

MIÉRT NEM TŰZÜNK KI CÉLOKAT?

1. NEM ISMERJÜK FEL A JELENTŐSÉGÉT. 2. NEM TUDJUK A MÓDJÁT.

3. FÉLÜNK AZ ELUTASÍTÁSTÓL ÉS A KUDARCTÓL4. A JÖVŐKÉPÜNK HIÁNYZIK.

1. Nem ismerjük fel a jelentőségét Ez a kudarc első oka. A legtöbben nem is tudnak erről az összefüggésről. Nem tudják, hogy céljaik kellene hogy legyenek. Nincs meg a szükséges információjuk Ezen viszonylag könnyű segíteni, ez mindössze propagálás, ismeretterjesztés kérdése csakúgy, mint a higiéniai kérdéseké: WC használat után moss kezet!

Semmelweis Ignác, az anyák megmentője. Az anyák megmentője. Hősi titulus, heroikus küzdelmet feltételező cím. Egy olyan embert képzelhetünk magunk elé, aki kivont karddal a kezében állt ellen egyedül mindazoknak, akik szövetkeztek az anyák elpusztítására. Valójában Semmelweis Ignác nem volt valami nagy hős. Egyszerű orvos volt, aki a maga alázatos módján igyekezett megértetni a kollégákkal egy egyszerű összefüggést a XIX. században, amit egyébként már a Bibliában is megtalálhattunk, az Úr részletes parancsaiban, amit Mózesre bízott, de amit a tudósok valamilyen okból elfelejtettek: nevezetesen azt, hogy ha valaki halottal vagy tisztátalansággal (betegséggel) érintkezik, akkor maga is tisztátalanná válik, következésképpen meg kell tisztulnia. Semmelweis azt javasolta az orvosoknak, hogy ha boncolnak vagy operálnak és utána szülést vezetnek le, akkor a kettő között mossanak kezet. Ezáltal elkerülhető lenne a gyermekágyi láz, amiben szülő nők tömegei betegedtek meg, sőt haltak meg. Az egyszerű összefüggés, hogy a boncolás vagy az operáció kórokozókat juttat az orvos kezére, amik a szülés közben bejutnak az anya vérkeringésébe, és különböző módokon megbetegíthetik, amit aztán összefoglaló néven gyermekágyi láznak neveztek el, szóval ez az egyszerű összefüggés felismerése nem ment egyik napról a másikra, és ebben a fölismerési folyamatban végzett hatalmas munkát az egyszerű pesti orvos, és lett ezáltal az anyák megmentője. Valódi hős. A legnagyobb sárkányt győzte le: a tudatlanságot. Innen már ment minden, mint a karikacsapás. Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy miért kell betartani a higiéniai követelményeket.Semmelweis Ignác ezáltal nem talált fel semmi újat, nem fejlesztett ki gyógyszert, csak egy ok, okozati összefüggést ismert fel, ami aztán milliók életére lett hatással.Egyébként minden új eszme, új felismerés, felfedezés három fázison megy keresztül, mire általánossá válik:

1. Kinevetik 2. Támadják

3. Nyilvánvalóként ismerik el.

Igazából ez a könyv is ez ügyben kíván tenni valamit, őszintén hiszünk is az eredményben, és abban, hogy az iskola, a pedagógusok és bárki, akinek a saját sikere vagy mások sikere fontos, hasznára lehet az elképzelésnek. Sokat tehet ez ügyben Ön is.Persze nem az a célunk, hogy mindenki egyet értsen velünk, hogy mindenki megfogalmazza és megvalósítsa a céljait, hanem, hogy a lehetőségeink szerint minél nagyobb és egyre növekvő mértékben hozzájáruljunk azok számának növekedéséhez, akik ráébredve az összefüggés valóságára, végre nekilátnak, hogy többet hozzanak ki magukból, akik fölismerve, hogy képesek rá, akarják is megvalósítani az álmaikat.

Ahogyan már az előző fejezetben elismertem, amikor én eldöntöttem, hogy legalább kipróbálom, nagyon izgatott lettem. Én tudom, hogy érdemes megpróbálni, és tudom, hogy vannak és remélem, hogy többen lesznek, akik megpróbálják legalább, akik fölismerik a célok jelentőségét. És persze lesznek, akik kinevetik az egészet. Hadd nevessenek!Ön hová fog tartozni? kipróbálom kinevetem támadom

Talán Ön most nem tesz jelölést sehová. Talán csak mosolyog az egészen. Mosolyog a naivitásomon, az őszinteségemen, az elkötelezettségemen. Megértem. Volt idő, amikor én harsányan nevettem az ilyesmin (és volt idő, amikor csak ilyesmin volt kedvem egyáltalán nevetni). Gúnyolódtam és cinikus voltam. Attól félek, hogy néhány cél, néhány álom talán éppen miattam nem fogalmazódott meg, és sorvadt el végképp. Ez az álmok kockázata.De egy ideje tudok valamit: akiknek céljuk van és küzdenek érte, azokat nem bántja, nem sérti, nem zavarja a gúny, nem zökkenti ki őket a cinizmus. Lelkesebbek, elkötelezettebbek, boldogabbak. És ezt Ön is meg fogja érezni, érteni, tapasztalni alkalomadtán. Remélem!

2. NEM TUDJUK A MÓDJÁT

Nem tudjuk, hogyan kell. Sok könyvet olvastam, sok előadást hallgattam ebben a témakörben. Sok embert ismerek, akik mesteri fokon alkalmazzák és tanítják is a szükséges ismereteket, módszereket. A legtöbben beszámolnak arról, hogy mindazt a tudást, amit használnak, vagy éppen tanítanak, ők saját maguk nem az iskolában szerezték. Én sem. Nemrégiben kiszámoltam, húsz évnél többet töltöttem különböző tanintézetekben, többszáz oktató tudását hasznosítottam vagy éppen felejtettem el, hagytam figyelmen kívül, megtanultam és hasznosítottam millió dolgot, de a célokkal kapcsolatos tudnivalókkal eltöltött órák számát egy kezemen meg tudnám számolni. Pedig nekem is csupán öt ujjam van.A legtöbb előadó, szakértő, szerző egyetért abban, hogy a célkitűzés jelentőségét, pláne gyakorlatát, módszereit tanítani kellene az iskolákban, talán már az óvodában is. És a legtöbbször ennyiben marad a dolog. Mi is hányszor beszéltünk erről: milyen nagyszerű lenne, ha tantárgy lehetne az iskolákban a Célok koncepciója. De hát nem az. Milyen kár!Hiábavaló lenne megannyi kutató, szakértő, elméleti és gyakorlati szakember munkája? Elmegyünk emellett is, mint nemegy nagyszerű felfedezés mellett? Szó sincs róla.

Ez az összefüggés széles körben, nagyon sok területen hasznosítható, és hitem szerint hasznosulni is fog, csak meg kell tanulni a hasznosítás módját. És ebben a folyamatban az iskoláknak lesz meghatározó szerepe. Nemrégiben kitűztünk egy célt: bevinni, becsempészni, belopni a célokat a gyerekek közé. Bevinni az iskolákba! Megtanítani legalább a gyerekek egy részét arra, hogyan, mi módon hozzák ki magukból a legjobbat, hogyan érhetik el, valósíthatják meg a céljaikat. És szövetségeseket találtunk a pedagógusok között. És Erdélyben, Hargita megyében több száz pedagógus ismerkedett meg a Célok koncepciójával, még ha többségük meglehetősen vázlatosan is. És tanítani kezdtünk gyerekeket és beszéltünk szülőkkel is. És a fogadtatás lelkesítő volt. Pedagógusok százai áldoztak szabadidejükből arra, hogy csiszolódjon az elképzelés, kidolgozhassuk a módszereket, megteremtsük a lehetőségét, hogy talán nem is sokára általánosan hozzáférhető legyen legalább a tudás egy része, hogy kihasználhatóbbá váljanak a lehetőségek, megnövekedjenek az esélyek.Ebből az igényből és nemkülönben ebből az együttműködésből született meg ez a könyv, aminek elsőrendű célja, hozzájárulni annak a négy akadálynak a leküzdéséhez, amiért az emberek nem tűznek maguk elé méltó célokat. Reméljük, a könyv végén legalább annyit elmondhatunk: TUDJUK A MÓDJÁT.

3. FÉLÜNK AZ ELUTASÍTÁSTÓL ÉS A KUDARCTÓL

A siker, a sikeres élet titkainak fürkészése közben számomra az egyik legmeglepőbb felfedezés az volt, hogy a siker összefügg a szeretettel. Nekem erről eddig homlokegyenest más volt a véleményem, talán azért is nem igyekeztem olyan nagyon sikeres lenni. De újra és újra azt olvastam a szakkönyvekben, hallottam az igazi szakértők előadásain, hogy a sikerünk attól függ, mennyire szeretjük magunkat.

Egyszerű következtetés adódik ebből: ha sikeresek akarunk lenni, meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat!

Napóleon Hill a félelem hat alaptípusát különbözteti meg, mi most különösen kettővel foglalkoznánk, hiszen egyrészt ez a két félelem rombolja talán leginkább az önbecsülésünket, ezáltal saját magunk szeretetét is, másrészt ennek a kettőnek a kialakulásáért felelős viselkedésformák jelen vannak minden családban, minden iskolában, minden közösségben. Azt hiszem, nem lehet eleget beszélni róla, hiszen ha akarjuk, ha ügyelünk rá, hatásuk jelentősen csökkenthető, és ha megtanuljuk legyőzni ezeket a félelmeinket, akkor jelentős akadályokat szüntettünk meg a siker felé vezető úton.

A KUDARCTÓL való félelem rendszerint korai gyerekkorban alakul ki és gyökere a családi kommunikációban keresendő. Minden családnak van egy jellemző kommunikációs rendszere. Jól megfigyelhető az mód ahogy egymással közölnek valamit, ahogy kifejezik örömüket vagy bánatukat. Ez automatizálódott és rendszerint nem tudatos.Még az elfogadó, gyerekét védő, szerető családi környezetben is naponta hangzanak el olyan kijelentések amelyek elbátortalanítják a gyereket, illetve gyengítik az önbizalmát.Fontos megértenünk, hogy nem bűnök lajstromozásáról van itt szó, az elfogadó, 'aggódó' családokban is rengeteg bírálat éri a gyerek személyét. 'Nevelési célzattal' naponta hangzanak el ilyen kijelentések:

jaj, de kényes vagy!én ilyen nyafogós gyerekkel nem megyek sehová.hogy tudsz ilyen ügyetlen lenni?lusta disznó vagy! Rakj rendet!én még ilyen kétbalkezes gyereket nem láttam...hogy minden kiesik a

kezedből! Ezekben a kijelentésekben rendszerint összekeveredik két tényező:

A fenti közlések a gyermek személyét minősítik az aktuális cselekedete helyett. Hogyan hangozhattak volna az előző kijelentések helyesen? Valahogy így:

Szerintem te most kényeskedsz. Amit most csinálsz, az nyafogás. Te nem szoktál így viselkedni.Akkor tudunk elindulni, ha visszaváltozol nagyfiúvá.Most elügyetlenkedted. Próbáld újra, sikerülni fog!Úgy látom, megpróbált legyőzni a lustaság. Ne hagyd magad, rakj rendet, ahogy szoktál!Szeretlek.

A személyiségre vonatkozó közlések, értékelések szép sorjában beépülnek a gyermek formálódó énképébe. És ez folytatódik felnőtt korban is. Minden beépül. Az építkezés folyamatos, soha nem áll le. Minden közlés egy tégla ebben az alakuló épületben. Maga az énkép, mint tudjuk, a személy önmagával kapcsolatos információinak az összegzése. Minden, amit tudni vél, minden, amit elhisz magáról. Egy hiedelemrendszer. És mindenki azt hiszi el magáról, amit a környezete közvetít felé.Nincsen olyan belső szűrő, ami automatikusan megkülönbözteti az igazságot a valótlanságtól. Amit elhiszünk, az beépül. Minden beépül!

a gyerek cselekedete MIT TESZ ?

a gyerek személyisége KI Ő ?

Ennek gyakran az lesz a következménye, hogy csak ismert terepen érezzük biztonságban magunkat, ösztönös kíváncsiságunk, próbálkozó kedvünk elvész. Ez a szemlélet a „nekem biztos úgyse sikerül”, uralkodóvá válhat, életstratégiává válik és lehet egy életen át cipelni, mint egy mozgásban erősen akadályozó súlyos hátizsákot. Benne lesz minden döntésben, minden választásban. Képességeink alatt választunk iskolát, baráti kört, alul választunk a házasságban és munkakeresésben. Persze nem könnyű együtt élni ezzel. A legtöbb ember körbebástyázza magát mindenféle kifogásokkal, ideológiákkal. Bármilyen helyzetben ahol felmerül a kezdeményezés lehetősége vagy a változtatás esélye, kész a válasz, hogy miért nem.Miért nem most, és miért nem azt, és miért nem vele....stb.Az élet kérdéseire a NEM válik az uralkodó, később az egyetlen válaszává. Az önbecsülés az érett személyiség jellemzője. Szükségünk van rá. Mindenkinek hatalmas szüksége van rá. Talán a legnagyobb ajándék, amit a gyerekeinknek, tanítványainknak adni tudunk útravalóként. Az a személyiségtípus, aki a sikerre számít, az a feladat helyzeteket, olyan kihívásnak tekinti, amely alkalmat jelent a tanulásra. Minden új helyzet megoldása örömmel tölti el. Mivel ismeri ezt az örömet, így nem riad vissza a kudarcoktól sem. Ezeket az előrehaladás szükségszerű állomásainak tekinti. Minden nehéz helyzet alkalom a tanulásra. Így, ezzel az életstratégiával a számára érdekes világot fokról fokra hódítja meg. Egyre nagyobbra terjeszti hatósugarát, egyre nagyobb a kompetencia területe. Ő az a húszéves, aki pár dollárral a zsebében nekiindul a világnak, Ő az a tanárember aki 'istenhátamögött' a hegyekben szállodát épít konferencia teremmel. Ő az a hatvanéves, aki úgy érzi, hogy eljött az ideje, hogy megtanuljon vízisízni, és ő az a nyolcvanéves, aki szerelemből újranősül, vagy céget alapít. A kudarc, a sikertelenség, a tévedés, a hiba elkerülhetetlenül része az életünknek. Mindenki életének. Nincs olyan, hogy valakinek minden sikerül. És ha lenne is, meglepő módon nem az a kívánatos. A sikerből ugyanis kevesen tanulnak, már–már azt mondtam, hogy a sikerből nem is lehet tanulni. Pedig tanulni mindenből lehet. És a kudarcból, a sikertelenségből a legtöbbet. A sikerrel és a kudarccal foglalkozó szakkönyvek tele vannak jobbnál jobb példákkal ezzel kapcsolatban. Mindenki, aki komoly sikereket ért el valamiben az életben, rengeteg kudarcot tudhatott magáénak. Ha valakinek nincsenek kudarcai, az csak azt jelenti, hogy az illető keveset próbálkozott. És ha keveset próbálkozott, akkor nem is számíthat sikerre. A kudarc a siker előszobája. A kudarc lehetőség arra, hogy intelligensebb módon újra próbálkozzunk. A sikerhez vezető út és a tanulás, a fejlődés eszköze. Kudarcot vallani csak akkor lehet, ha próbálkozik az ember. Ha nem próbálkozik, nem vall kudarcot, de sikere sem lesz. A kudarc, lehetőség a sikerre.A legtöbb ember, ha sikertelennek érzi magát, akkor a kudarcait okolja ezért. Pedig valójában nem a túl sok, hanem a túl kevés kudarc vezet az

eredménytelenséghez. Mindenkinek, aki változni akar, aki fejlődni akar, aki jobb életet akar, boldogabb életet akar, több, sokkal több kudarcra van szüksége a jelenleginél. (Lehet, hogy a kudarcokra is vadásznunk kellene?)Félni a kudarctól, tehát valójában értelmetlen dolog, a kudarc krónikus hiányától kellene rettegjünk inkább. Ám a félelem mit sem törődik a logikával. Ha félünk, akkor félünk. Akár van értelme, akár nincs. Gyógyszerre van szükségünk ellene. Van ilyen gyógyszer: a célkitűzés a félelem ellenszere. A célok elérése miatti izgalom, a vágy, mindig legyőzi a félelmet. Mindig. A vágy erősebb érzelem a félelemnél. Valójában nem azért mulasztunk el célokat kitűzni, mert félünk a kudarctól, hanem azért félünk a kudarctól, mert nem tűztünk ki célokat. Mert célok nélkül kudarcot vallani, szenvedni, kényelmetlenséget, nehézségeket vállalni valóban értelmetlen dolog.

Valójában nem azért mulasztunk el célokat kitűzni, mert félünk a kudarctól, hanem azért félünk a kudarctól, mert nem tűztünk ki célokat.

FÉLÜNK AZ ELUTASÍTÁSTÓL

Az embereknek mindig mindenről van véleményük, akár értenek hozzá, akár nem. És ami még rosszabb ezt véleményt rendszerint azonnal közlik is.Mivel egy közösség számára az a biztonságos, ha tagjai hasonlóak, hasonlóan viselkednek, ezért legtöbbször elutasítja, ha valaki más akar lenni, mást akar tenni, másképpen akar élni. Gyakran egészen durva módon. Erre az elutasításra eleve számíthatunk, sőt mindannyian megéltünk ilyeneket: amikor tizenéves voltam, az egyre szélesebb trapéznadrág volt a divat. Volt

egy időszak, amikor a rendőrök mérőszalaggal és ollóval a kezükben cirkáltak, megmérték a nadrágszárat s ha az több volt mint 28 cm, akkor felvágták.

amikor pszichológusnak készültem, többen ajánlották, hogy válasszak valami normális foglalkozást mert, a barátaim hülyének fognak tartani és be is fogok dilizni... Különben pedig úgyse vesznek fel, mert mindenki oda jelentkezik. amikor készültünk elköltözni a fővárosból és egy erdő szélén vásároltunk

házat, sokan egyetértettek abban, hogy ez a karrierünk végét jelenti és gyerekeinket meg fogják enni a farkasok....

Szerintem Ön is tudná ezt tovább sorolni a maga élete történeteivel. Ha van egy célunk, vagy akár csak egy ötletünk, akkor az elutasításra biztosan számíthatunk. Óramű pontossággal érkezni fog. A kérdés csupán az, hogy mit kezdünk vele?

Megriadhatunk tőle. Hallgathatjuk a negatív véleményeket, és rájöhetünk, hogy tényleg mekkora ostobaság a dolog, pedig milyen jónak tűnt... De viselkedhetünk másképpen is: számításba vesszük és kiküszöböljük a hatását.A brainstorming talán ötletbörzeként ismert leginkább, de az agyvihar kifejezés is nagyon találó. Nagyszerű munkamódszer. A lényege, hogy összeül néhány kompetens szakember, és megadott időn belül egy jól körülírt problémára, elképzelésre megoldásokat igyekszenek találni. Egyszerűen csak sorolják, ami az eszükbe jut. Nincs semmi minőségi követelmény, bárki bármivel előjöhet.A beszélgetést rögzítik, és az értékelést utólag végzik el. Ha nem így tennének, az egész beszélgetés értelmét veszítené. Az emberek természetes törekvése, hogy azonnal véleményezzék az elhangzottakat, és ezek a vélemények rendszerint kritikák. Márpedig senki sem szereti, ha kritizálják, leszólják, helytelenítik amit mond, ráébresztik a tévedésére, még akkor sem, ha valóban téved. A megkritizált ember bezárkózik, esetleg védi a véleményét, de további konstruktív ötletet hiába várnánk tőle. Sőt a többiek is leállnak, hiszen tudják, hogy rájuk is ez vár. Az emberek gondolkozása kritikus helyzetekben görcsössé válik, jól ismert ez a jelenség a különböző vizsgahelyzetekből is. A görcs olyan fokú is lehet, hogy a delikvens akár megszólalni is képtelen lesz, a kreativitás pláne teljesen megszűnik. Az agy kreativitásának ugyanis feltétele a lazaság.A brainstorming lényege éppen ez, hogy kiküszöböli a kritika veszélyét, ezáltal az agy ellazulhat, leteheti a védekező fegyvereit, és minél veszélytelenebb a hangulat, annál könnyebben jönnek elő olykor mélyen elrejtett információk is. Gyakran hallani, tapasztalni, hogy a leghasználhatóbb ötletek, amik végül megvalósulnak, amik gyakran életmentőek egy-egy adott helyzetben, a beszélgetés utolsó öt percében bukkantak elő. Ha a résztvevők közben folyamatosan minősítették volna egymást, ezekre sohasem került volna sor. Egyszerűen elvesztek volna. Az elutasítástól való félelem olyan komoly akadály, hogy legyőzésére még biztonságos helyzetben is időre van szükség.

A bírálattól való félelem megfosztja az embert a kezdeményezőkészségétől, szétrombolja a képzelőerejét, korlátozza egyéniségét, megfosztja az

önállóságától, és száz meg száz más módon okoz neki károkat. Napóleon Hill

De mit tehet Ön? Hogyan védekezhet Ön, ha van egy célja, egy ötlete? Hogyan viselkedjen, hogy ne rabolják el öntől az álmait? Hogy az elutasító vélemények ne szívják le az ön energiáit? Az életben nem tehetjük ki a táblát:

8.kép

A kérdés csupán az, hogy mit kezdünk az elutasítással?

Két megoldás ismeretes: ha van egy célja, akkor kezdetben tartsa titokban!

Nem kell róla fűnek-fának mesélni, mert akkor fű-fa elmondja róla a véleményét, mindenki szakembernek tűnik majd, és ez elveszi az ön kedvét.

keressen egy olyan embert, vagy társaságot, akinek szintén van célja!

Meg fogják érteni egymást! Természetesen szükség van arra, hogy ön beszélni tudjon valakivel a céljairól. Ezért keressen valakit, akinek szintén vannak céljai! Nem kell, hogy ugyanazok, még hasonlóak sem kell, hogy legyenek mint önnek, mégis kiválóan megértik majd egymást. Ha ön Japánba akar utazni, Ő pedig új tornacsarnokot építtet az iskolának, akkor önök energiát fognak adni egymásnak.

Ne hagyja, hogy a környezete elbizonytalanítsa! Ne engedje, hogy szálanként tépjék ki a tollakat a szárnyából! Vannak, akik azt mondják, Isten szárnyakkal teremtett minket, és púppal a hátunkon halunk meg. Az a valami, ami az ön hátán van az nem púp. Az egy szárny, és nem lehet teljesen elfelejteni repülni, csak kijönni a gyakorlatból. Néhány bizonytalan kör után már érezni fogja a repülés nagyszerűségét. S ha ön már ismeri ezt az érzést, akkor adja át, tanítson meg másokat is erre!

4. A JÖVŐKÉP HIÁNYA

Nem mindegy, milyen baráti kört választ magának, milyen közösségekbe jár. Vannak csoportok, amik előre viszik, gyakran előre taszítják, míg mások visszatartják, lehúzzák magukhoz. Én siheder koromban éppen egy ilyen csoporthoz csapódva maradtam ki a középiskolából, és egy másik közösségnek, a sportkörömnek köszönhetem, hogy később folytattam a tanulmányaimat.Néha nem könnyű megkülönböztetni egymástól a megfelelő és a káros társaságot. Az emberek egy része könnyen bélyegzi például szektáknak a legkülönbözőbb közösségeket, akik igyekszenek megvédeni saját, többnyire természetesen a többségtől különböző véleményüket, álláspontjukat, törekvéseiket. Néha az általánosan elfogadottól való elhatárolódás komoly indulatokat gerjeszt. Az emberek többsége ugyanis nem szereti, ha másképpen gondolkoznak, mint ő teszi, pláne, ha még ki sem kérik a véleményét.

Nem hiszünk abban, hogy a célunk megvalósítható. Gyakran nem könnyű hinni valamiben, gyakran a hit éppen a tapasztalatok ellenére kellene, hogy működjön bennünk. A cinizmus gyógyíthatatlannak tűnő betegség, legalábbis kívülről nemigen gyógyítható. Vannak emberek, akik talán egyáltalán nem félnek a jövőtől, nem félnek attól, hogy valami rosszul alakul, de nem is érdekli őket. Azt mondják, jó úgy, ahogy van. Ilyen az élet. Ezt kell szeretni. Ami elromolhat, az el is fog romolni. Talán nem is érzik igazán jól magukat, ha nem érezhetik magukat valami miatt rosszulEzek az emberek azt mondják: hiszem, ha látom. Pedig a dolog fordítva van: látom, ha hiszem.

Hinni kell! Aki nem hisz, hoppon marad. Brian Tracy

Meg kell tanulnunk hinni, és egyáltalán nem mindegy, hogy miben hiszünk. Amiben hiszünk, az a jövőképünk.John Maxwell azt mondja, hogy sikeres ember az, akinek van jövőképe és meg is tudja valósítani. Vezető pedig az, aki másoknak is tud jövőképet adni. Az, hogy Önnek milyen a jövőképe, meg fogja határozni a jövőjét. Hajtóerő vagy akadály lesz az Ön számára. Sokkal inkább, mint a körülmények változása.Egy vizsgálat szerint az emberek ma Amerikában hasonló arányban boldogak vagy boldogtalanok, mint 30 évvel ezelőtt, pedig a körülmények alaposan megváltoztak közben. A körülmények alig számítanak valamit, és ha Ön nem hagyja, hogy meghatározóak legyenek, akkor pedig még kevesebbet fognak számítani. Az, hogy Ön miképpen akar élni tíz, húsz vagy akár harminc év múlva, ez attól függ, milyen kép él erről Önben. A körülmények így is, úgy is alaposan meg fognak változni. De mit vár Ön ettől a változástól?

Valójában sohasem azt nézzük, amit látunk, hanem azt, amit látni akarunk.Jim Dornan

Néha talán valóban nehéz hinni a jövőben. Hiszen néha azt látjuk, azt érezzük, hogy semmi lehetőségünk nincs, vagy nagyon kevés. Ezt közvetíti a környezetünk, ez sugárzik a falakból.Benne élünk a kommunikációban. Záporozik ránk az információ, és gyakran nemigen tudunk mit kezdeni vele, nem tudjuk hogyan szelektáljunk, hogyan különböztessük meg a lényegest a lényegtelentől. Jobb hijján elfogadjuk valóságnak azt, amit látunk, hallunk, és úgy, ahogy látjuk, halljuk. Értesülünk minden gyilkosságról, bűnről, tragédiáról, háborúról, nyomorúságról, ami a világban történik, és úgy gondoljuk, az élet csupa gyilkosság, bűn, tragédia, háború, nyomorúság. Ezek az információk naponta akkora mennyiségű terhet raknak ránk, hogy hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ebben a világban nem lehet megfelelően élni, hogy nincsenek lehetőségek.

Ha körülöttünk süt a nap, ha zavartalan a csönd és a béke, akkor is pusztító árvizeket, tornádókat, földrengéseket láthatunk a televízióban nap, mint nap. Annyira lekötnek a 'közügyek', hogy a magánügyeinkkel alig foglalkozunk, és annyira tudatában vagyunk a nehézségeknek, hogy gondolkozásunkban alig marad hely a lehetőségeknek.Komolyan azt hisszük, hogy nincsenek lehetőségeink.És ebből gyakran következik automatikusan a negatív gondolkodás, a pesszimizmus, a cinizmus, a reménytelenség, a kiúttalanság érzése. Ez csökkenti, sőt gyakorta meg is szünteti az élethez szükséges energiáinkat, csökkenti a motívációt. Szakemberek szerint sok halálos betegség okozója a túlságosan alacsony energiaszint.Pedig a negatív gondolkozás nem más, mint egyfajta látásmód, igaz, meglehetősen elterjedt látásmód. Szokás, amin nem könnyű változtatni, de tapasztalatból is tudom, hogy lehet, és hogy érdemes változtatni. Én magam éveken, évtizedeken keresztül szemléltem mindent, magamat, a barátaimat, környezetemet, a világot kritikusan, hibákat keresve és találva. Hajszál hijján tönkre nem tettem ezzel a magam és családom életét. A végletekig ragaszkodtam destruktív álláspontomhoz, és ha jövő kilátásait illetően valaki pozitívan nyilatkozott előttem, borzadva fordultam el tőle. De a jövőképünket is szerencsére, hatalmunkban áll megváltoztatni. Persze ez sem megy egyik napról a másikra, és rendszerint nem megy egyedül. Gyakran a képzelőerő is kevés hozzá önmagában. Megint csak szükségünk van valamire és valakire, aki segít.A legegyszerűbb megoldás az, hogy azoknak az emberek társaságában töltünk időt, akiknek van jövőképük. Ha szerencsénk van, találunk a környezetünkben ilyet, gyakran könnyebben, mint gondolnánk. Ha keresünk, találunk. Még lesz erről szó.

információ x eltöltött idő személyiségre gyakorolt hatás

Minden, amivel megfelelő mennyiségű időt töltünk el, az lenyomatot képez. Gondoskodnunk kell arról, hogy a számunkra megfelelő információkkal töltsünk el megfelelő időt! Hogy keressük a megvalósítás módjait, lehetőségeit. Mert a jövőnk olyan lesz, amilyennek álmodni tudjuk.És az álmaink fontos dolgok, másoknak is szükségük lehet rá. Talán valakinek éppen Ön fog hitet adni, amit pedig elrabolni is oly könnyű lenne.A leggyakrabban előkerülő kérdés mégis az, mit tehetek, ha: Úgy érzem, semmi lehetőségem nincs, vagy csak nagyon kevés:Nos, azt ajánlom, játszunk el egy társasjátékot, amiből ki fog derülni, hogy mindig van lehetőségünk választani, és mindig választunk is. Elindulunk valamelyik úton, és ha megakadunk, ha nem tudunk továbbmenni, ismét visszatérünk a starthelyre, és módunkban áll ismét választani, merre induljunk.

Mindig van öt lehetőség:

1. Elmegyek, kilépek a helyzetből, másutt keresek lehetőséget.2. Lehetőséget keresek a céljaim megvalósításához.3. Lemondok a céljaimról, élek, ahogy lehet.4. Deviancia, mások kárára keresem a lehetőséget.5. Önpusztítás: alkohol, kábítószer...stb.

Valamelyik utat mindegyikőnk járja, újra és újra starthelyzetbe kerülünk, és mindig mi választunk az utak közül.

Úgy érzem, semmi lehetőségem nincs, vagy csak nagyon kevés:

9.kép

A helyzet az, hogy mindig mi döntünk, hogy melyik utat választjuk az öt közül, és mindig van lehetőségünk starthoz állni újra. Akik nem hisznek saját céljaik megvalósíthatóságában, azok valójában csak nem akarnak újra starthoz állni, illetve újra és újra ugyanazt a variációt választják, járják körbe, mintha a többi variáció nem is létezne. Nem vesznek róla tudomást Ahogy Jim Rohn mondta: Nem vesznek részt az élet nevű játékban. Csak nézők. Esetleg szurkolók.

SZURKOLÓK A LELÁTÓKON

Vannak nyilvánvaló dolgok, vannak kevésbé nyilvánvaló dolgok és vannak nem nyilvánvaló dolgok.Egy csomó dolog nyilvánvaló. Ezeket az emberek vagy hasznosítják vagy nem. Ha igen, akkor többé–kevésbé megfelelően vagy jól teljesítenek.Más dolgokban úgy viselkednek, ahogy nyilvánvalónak tűnik. Mintha valóban nyilvánvaló lenne a dolog. Innen a sok kudarc. Örkény Istvánnak van egy egypercese, ahol a művelt munkaszolgálatos professzor miközben az árkot ássa, beszélgetésbe elegyedik a tanulatlan náci őrrel. Tanítgatja, kérdezgeti. Nyilvánvalónak tűnhet a számára, hogy az intelligens közeledés, hogy kedvesen, szeretettel beszél, hogy emberszámba veszi a másikat, helyes megközelítés az ő helyzetében. De tévedett, helytelen megközelítés volt. Az őrt felbőszíti a nyilvánvaló intellektuális különbség, és ezt megszüntetendő, lelövi a professzort.Ami nyilvánvalónak tűnt a professzor számára, az nem volt nyilvánvaló.

Ha hiszel Istenben és a képességekben, amelyeket adott neked, legyőzhetsz minden akadályt, amit az élet állít eléd. Todd Huston

Egy csomó dologban nagyon könnyű az emberiség legjobb 1 százalékába kerülni, annál is inkább, mert az emberek 99%-a többnyire nincs is a résztvevők között. Nekünk csak elég ott lenni, csupán eleget kell gyakorolni, csinálni a dolgot, és jobbak vagyunk, mint százból kilencvenkilenc. Tehát nem a résztvevők 1 százalékáról beszélek, hanem az emberiség 1 százalékáról. A középkorban elég volt megtanulni a betűket, és ez az írástudás területén máris a legjobb 1 százalékot jelentette.Mindenkinek vannak területei, ahol benne van, vagy bekerülhetne a legjobb 1 százalékba. Én 44 éves vagyok, vagy 20 kg túlsúllyal. Valamikor sportoltam, most sem a legrosszabb a kondícióm. Ha elkezdenék edzeni, rövid időn belül egy csomó sportágban jobb lehetnék az emberiség 1 százalékánál (hangsúlyozom, nem a résztvevők 1 százalékáról beszélek), pl. rúdugrásban (ha találnék megfelelő rudat, ami elbír) vagy diszkoszvetésben is akár. De lehet, hogy már most is a legjobbak között vagyok, ha azt tételezzük fel, hogy az emberiség 99 %-a kezében sohasem volt diszkosz vagy sosem próbálkozott és nem is fog próbálkozni a rúdugrással. Ha Ön próbálkozott valamelyikkel, akkor együtt vagyunk az 1 százalékban.És ez így van az élet számtalan területén. Az emberek jó része ugyanis aktívan nem vesz részt az élet nevű játék legtöbb formájában. A legtöbb esetben jó, ha százból három vagy négy résztvevőt találunk, akkor már csak közülük kell a legjobbnak lenni. Ez már nem mindig könnyű!Vannak területek, ahol ehhez néhány hónap elég, máshol évekre, évtizedekre is szükség lehet hozzá, de akkor is elérhető. Az időráfordítás attól is függ, hogy honnan indulunk. De a végeredményt nem kell, hogy a kiindulópont befolyásolja. Todd Huston egy baleset következtében elveszítette a jobb lábát. Műlábbal éppen, hogy járni tudott, azután megtanult futni is. Aztán hegyet mászni. Fantasztikus kihívásnak tett eleget: megmászta Amerika 50 különleges hegycsúcsát, amit előtte kevesebben másztak meg, mint a Himaláját. Összesen mindössze harmincegyen. Természetesen valamennyien két lábbal. Todd 66 nap alatt mászta meg mind az ötven csúcsot, ezzel 35 nap alatt javította meg az addigi rekordot.A legtöbb ember nem vesz részt a játékban, csupán néző, jobb esetben szurkoló. És milyen egy szurkoló viselkedése, mi várható tőle?1. Szakértő. Valamilyen szintű jártassága van, hozzáértőnek tekinti magát és ezt rendszerint ki is nyilvánítja. Egy jobb focimeccsen a lelátókon ül néhány ezer szakértő, a pályán pedig rohangál 22 pancser, plusz a bírók, akiket a szurkoló folyamatosan és kéretlenül tanácsokkal lát el. Ezért jár meccsre elsősorban.2. Kritikus. Megállás nélkül bírál. Ha a legkisebb hibát is felfedezi vagy felfedezni véli, azonnal szóvá is teszi és természetesen nem válogat a kifejezésekben. 'Ami szívemen, a számon' - mondogatja mindig.

3. Elégedetlen. Ha valami nem tetszik neki, nem a szája íze szerint történik, akkor szidalmaz. Mindegy, hogy igaza van vagy sem. Elég, ha csupán rossz kedve van.4. Hűtlen. Amíg jól mennek a dolgok, még csak csak számíthatunk a támogatására, a jelenlétére legalább, de ha kudarc, pláne sorozatos kudarc ér, elpártol tőlünk, rendszerint akkor, amikor a leginkább szükségünk lenne rá.5. Irigy. A sikereink fényében sütkérezik, kicsit a helyünkbe képzeli magát, a győzelmünk az ő győzelme is, elégtételünk az ő elégtétele is, de a valóságban mégsem lehet a helyünkben, és ennek tudatában is van. Ha megtehetné, lehúzna magához, hiszen ez könnyebb, mint fölemelkedni. Ha megteheti, le is húz. Gáncsoskodik, ha talál olyan területet, ahol kikezdhet, igyekszik elbuktatni. Gyakran sikerül is neki.Ez a rossz oldala annak, hogy kevesen vesznek részt ténylegesen a játékban. Ha többen lennénk, talán más lenne a helyzet. Minden esetre abban dönthetünk, hogy a résztvevők között vagy a szurkolók között foglalunk helyet.Így áll a helyzet a nyilvánvaló dolgok esetében. A nem nyilvánvaló dolgoknál még kevesebb a résztvevő, ugyanis ott két lépcsőben történik a nevezés:Az első lépcsőben fel kell ismerni, hogy a dolgok másképpen működnek, mint gondoltuk. Ez nem könnyű lépés, hiszen a legtöbben sajnálják az erőfeszítést vagy az időt vagy mindkettőt, hogy esély adjanak maguknak bármilyen felismerésre. Ennél a lépésnél elvérzik a lehetséges résztvevők zöme.A második lépcsőben el is kell fogadni, hogy a dolgok másképpen működnek, mint gondoltuk, pláne, mint ahogy szeretnénk, vagy ahogy megszoktuk. El kell fogadnunk, hogy ha részt akarunk venni, nekünk kell változnunk, alkalmazkodnunk kell a szabályokhoz. Ha az első lépésre azt mondtuk, hogy nem könnyű, akkor ez kifejezetten nehéz lépés. Itt vérzik el a maradék nagyobbik része is. Néhány különlegesebb esetben mindenki.A második lépés után aztán csinálni kell a dolgokat, mint a nyilvánvaló dolgok esetében, és ha csináljuk, ha gyakorolunk, ha részt veszünk, akkor újra csak könnyű bekerülni a legjobb egy, de legalábbis a legjobb 2-3 százalékba. Az élet bármelyik területén.

A siker elvei”A siker egyenlő a célokkal”

Brian Tracy.

Sokféle siker-meghatározás ismert a szakirodalomban, és valamilyen elképzelése a sikerről, a siker kritériumairól szinte mindenkinek van. Más

kérdés, hogy ezeknek az elképzeléseknek a szellemében igyekszünk-e tevékenykedni.Nemrégiben egy érdekes meghatározást hallottam, nekem mind közül ez tetszik eddig a legjobban. Így hangzik:

A siker: a siker elvei következetes alkalmazásának a természetes következménye.

Jim Rohn

Amikor először hallottam, számomra kicsit bonyolultnak tűnt, hadd magyarázzam meg! Csíkszereda környékén, sőt egész Csíkban, de még távolabb is, nagy becsülete van a krumplinak, ahogy errefelé nevezik, a pityókának. Méltán büszkék is rá, mert valóban kitűnő íze van a csíki pityókának. Vajon miért? Mi a jó pityóka titka? Nos, a jó pityóka, a pityókatermesztés elvei következetes alkalmazásának a természetes következménye. Világos, nem? És ezeket az elveket ismerik és következetesen alkalmazzák is az emberek. Pedig lehetne másképpen is.

Mi Hajnalkával jó néhány évvel ezelőtt alaposan telítődtünk a budapesti élettel, és vidékre költöztünk. Vettünk egy erdőszéli tanyát, rendbe hoztuk, bővítettük, a magunk képére alakítottuk. Igazi otthonunkká is vált, ott laktunk vagy öt évig, legkisebb lányunk Rebeka ott is született. Emlékezetes és igazán boldog évek voltak ezek, szívesen beszélnék róla órákig, de most a pityókáról van szó. Szóval, ehhez a tanyához szántóföld is tartozott, amivel (márcsak a hozzáértés hiánya miatt sem), nemigen tudtunk mit kezdeni. Aztán elhatároztuk, hogy csak hasznosítani fogjuk, és a burgonyára esett a választásunk, elhatároztuk, hogy krumplit fogunk termeszteni. Hogy fogjunk hozzá? Zsolt, az öcsém kertész, tőle kaptunk szenzációs, kísérleti vetőgumókat és szakkönyvet is. A könyvből aztán kiderült, hogy a krumplit nem úgy vetik, mint a búzát, hogy szétszórják a földön, hanem úgynevezett fészkekbe ültetik, amiknek az egymástól való optimális távolsága meghatározott, akárcsak a sorok egymástól való távolsága. Nos, ennek nagyon megörültem, mert rájöttem, hogy sok munkát tudok megspórolni, hiszen így nem kell felásni az egész kertet. Ugyebár.Egy eső utáni reggelen, amikor még porhanyós volt a föld, kiosztottam a csodagumókat a gyerekek között, én magam gumicsizmát húztam, és kisétáltunk a jövendő krumpliföld szélére. Ott aztán belevágtam a sarkamat a puha talajba, és az így keletkezett gödörbe a gyerekek beledobták a vetőgumót. Én pedig léptem tovább, a megfelelő távolságba. Így lépésről lépésre alakítottam ki a megfelelő fészkeket, a gyerekek jöttek utánam, az utolsó betemette a gödröt. A sor végén kiléptem a megfelelő sortávolságot és jöttünk visszafelé. Nem egészen egy óra alatt végeztünk az ültetéssel. Nem is értettem, hogy a szomszédaink mit piszmognak ezzel az egyszerű munkával napokig. Persze, mert ragaszkodnak az

elavult módszereikhez, nem érzékenyek az újítások, a forradalmi módszerek iránt. Roppant büszke voltam az ötletemre, nagyszerű élmény volt ez a közös, családi ültetés.Ennél érdekesebb már csak az volt, amikor nyáron megpróbáltuk megtalálni a termést. Külön célprémiumot tűztünk ki annak a számára, aki egyszerre képes összeszedni egy ebédrevalót. Összességében azért nem lett veszteséges a vállalkozás, végül közel annyit találtunk, mint amennyit elvetettünk.

Azt hiszem, ebből a történetből a legtöbb ember számára nyilvánvaló, hogy milyen ostobák és persze beképzeltek is voltunk. Szentül meg voltunk róla győződve, hogy ami logikusnak tűnik a számunkra, ami nyilvánvaló, az úgy is működik és úgy is helyes. A legtöbb ember persze ekkora baklövéseket nem követ el. Vagy talán mégis? Előfordul olykor, hogy ragaszkodunk valami elképzeléshez, amiről utólag, és már rendszerint későn derül ki, hogy tévedés volt? És előfordul az is, hogy már nem lehet jóvátenni a dolgot?

A siker: a siker elvei következetes alkalmazásának a természetes következménye.

Jim Rohn

Ezek szerint a sikernek lennének elvei, de ezeket nem elég csupán ismerni, alkalmazni is kell, mégpedig következetesen. Ha viszont ezt tesszük, akkor az eredmény automatikus. Az elvek úgy működnek, mint a természeti törvények. Akkor is működnek, ha illogikusnak tűnnek számunkra, vagy ha hihetetlennek, még akkor is, ha nem is tudunk róluk. Működnek akkor is, ha nem szeretjük őket, vagy ha egyenesen nem értünk velük egyet, akkor is. Akár a gravitáció. Az is működik, akár tudunk róla, akár nem. Működött, mielőtt Newton felfedezte volna, és működik akkor is, ha nem értünk vele egyet vagy nem szeretjük. Ha leugrunk a hatodik emeletről, mit számít az, hogy egyetértünk-e a gravitációval, vagy sem. Amikor leérkezünk a talajra, nem lesz más az eredmény, mert nem szeretjük a gravitációt. És mégis gyakran hagyjuk figyelmen kívül az elveket, nem ismerjük fel ezek jelentőségét sem. Vizsgáljuk meg, hogy mi történik, ha döntéseinket, a cselekedeteinket ösztönösen vagy pedig tudatosan hozzuk!

10.képTermészetesen előfordulhat, mint ahogy igen gyakran elő is fordul, hogy ösztönös cselekvéssel sikert érünk el. Néha felismerjük, hogy szerencsénk volt, ilyenkor örülhetünk neki. Nehézséget inkább az okoz, ha ismét ugyanúgy próbálkozunk, és kudarcot vallunk. (Például, ha rulettezünk, és pirosra teszünk, előfordul, hogy nyerünk. Ha ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy ahhoz, hogy nyerjünk, a pirosra kell tennünk, előbb-utóbb veszíteni fogunk.)

Ha az ösztönös cselekvésnek kudarc az eredménye, akkor pedig gyakran vonjuk le azt a következtetést, hogy mi vagyunk pechesek, és fölhagyunk a próbálkozással, ami pedig valóban állandósíthatja a kudarcunkat.Ha a tudatos cselekvést siker koronázza, akkor az ismétlés során szokás alakul ki, mégpedig sikeres szokás, ami ugyebár természetes következményként kínálja a sikert számunkra.Természetesen az is előfordulhat, hogy tudatosan cselekedtünk, és mégsem a várt eredményt kaptuk. Ebben az esetben nem kell mást tennünk, mint újra és újra próbálkoznunk, miközben igyekszünk jobb teljesítményt nyújtani mindaddig, amíg be nem következik a megfelelő eredmény. Ha ösztönösen cselekszünk, előfordulhat az is, hogy elérjük ugyan a célunkat, de gyakran olyan árat kellett érte fizetnünk, amit nem akartunk, amit nem ért meg, vagy amit utólag megbánunk. Hogy olyan emberré váltunk, amilyenné nem lett volna szabad. Hogy megszereztük, amiért küzdöttünk, de a küzdelem közben fontos, gyakran fontosabb dolgokat veszítettünk el. Közhely, hogy sokan szállnak csatába kincsekért, a pénzért, anyagi jólétért, és rámegy az egészségük, a kapcsolataik, nem ritkán a becsületük és még ki tudja mi minden.Éppen ezért, mielőtt belevágnánk a céljaink megfogalmazásába, még van egy fontos teendőnk: számba venni azokat az értékeket, amik fontosak a számunkra, amikhez ragaszkodunk. Ezek ugyanolyan fontosak, akár a céljaink, nemegy eléréséhez ugyanúgy erőfeszítésre lesz szükség, akárcsak a célok megvalósításához.

Önbecsülés és sikeresség

Szórakoztató központok tereinek, sétáló utcák forgatagainak egyik kedvenc látványossága a Marionett-figura. Ez a kedves bábú, mint valami igazi bohóc, valódi színész, a legkülönbözőbb produkciókat végzi a kezeire, lábaira kötözött láthatatlan zsineg segítségével, aminek másik vége egy fölébe hajoló ember kezében van.A Marionett-figura csak egy élettelen báb, nem tiltakozik az abszolút direkt irányítás ellen. Nem emel kifogást, nem érzi ettől rosszul magát, nincsenek is önálló érzései. Mi viszont nem szeretjük, ha ide–oda rángatnak, húzogatják a madzagokat, mi meg csak rohangálunk fejetlenül, igyekszünk, próbáljuk utolérni magunkat, teljesíteni legalább egy kis részét a fölénk tornyosuló feladatoknak. Mindannyian éreztünk már ehhez hasonlót, kínzó érzés. Néha már csak pihenni szeretnénk, nyugodtan lélegzeni, elmenekülni kis időre, akár egy lakatlan szigetre. Egy kis lelki békét akarunk.

Cirkuszok környékén gyakran látni hatalmas elefántokat, akiket alig ujjnyi vastag kötél tart fogva, de nem menekülnek el, nem tesznek egy sétát sem szabadon, hanem életük végéig megmaradnak a kötél hossza által kiszabott területen. Amikor ezek a hatalmas elefántok még kicsi elefántok voltak, kötelet kötöttek a lábukra, és ők hiába rángatták, cibálták, a kötél nem engedett. Visszatartotta őket. Akkor tanulták meg egy életre, hogy a kötél nem enged. Később, amikor felnőttek, a kötél belsővé vált, már nem kívülről, hanem belülről tartja őket fogva. Az elefántok számára a valóság a következő: a kötél erős, elszakíthatatlan, ha a lábamon van, nem mehetek oda, ahová akarok, ott kell maradnom. Ezen nem tudok változtatni. Ez az igazság.És az elefánt, bár nagyon okos állat, nem képes rájönni, hogy ez az igazság nem igazság többé, csak igazság volt valamikor. És nem is változtatja meg a véleményét. Soha. És rab marad örökké.

Nekünk is vannak önkorlátozó elképzeléseink a képességeinkről, körülményeinkről, és úgy érezzük, nem vagyunk képesek változtatni rajtuk. És lehet, hogy ezek is igazak voltak valamikor, de nem igazak már, mégis a foglyaik maradunk örökké. És ahogy nő a hajszoltság, rángatottság, kiszolgáltatottság, mindinkább úgy érezzük, hogy nem tehetünk ellene semmit, mindinkább csökken a kompetencia-tudatunk. Úgy érezzük, nem is mi irányítjuk az életünket, és ez egyet jelent a hatékonyságunk és az ÖNBECSÜLÉSünk csökkenésével is.Jutka édesanyja kétszer futott neki az egyetemi felvételinek, mindkétszer kudarcot vallott (legbelül tudja, hogy nem készült fel rendesen, de ezt még önmagának sem ismeri el egészen). Jutka nagyon jó tanuló, de kissé félénk kislány. Egyetemre szeretne menni, de úgy tudja, hogy oda lehetetlen bejutni. Nagyon magasak a követelmények, nagy a túljelentkezés, és ezen ő nem tud változtatni. Az édesanyjának sem sikerült, úgy gondolja, neki sem fog sikerülni. Hiába is készülne fel rendesen. Így aztán Jutka sem jut be az egyetemre.

A modell egyszerű, már-már triviális:

11.képA beindult folyamat ráadásul újabb és újabb körökben erősíti meg önmagát. A folyamat ismétlődik, újrajátszódik. Pozitív erőtérben is és negatív erőtérben is. A végső eredmény a boldogság vagy a boldogtalanság élménye lehet. Mi teremthet rendet, ha éppen futkosunk, mint pók a falon?Mi lehet az oka annak, hogy serények vagyunk egész nap és este mégsem elégedetten alszunk el? Mi lehet az oka, hogy nem érezzük azt a megnyugtató lelki békét, hogy az életünk dolgai - végül is - a megfelelő irányba haladnak?

Jutka, azzal a tudattal ül a könyvei között és tanul megfeszített erővel, hogy az egyetemi felvételi követelmények túl magasak, és este nem azt érzi, hogy közelebb jutott volna a célja eléréséhez, hogy bekerüljön az egyetemre, inkább azt érzi, hogy megint eltelt egy nap, és a káosz változatlan, mind közelebb a megméretés napja és vele a kudarc lehetősége: nem jut be az egyetemre.Persze ettől még, ha szerencséje van, ha tényleg megfelelően felkészül, bejuthat, sikerülhet a felvételije, a napi tevékenységét mégis kudarcnak érzi, tevékenysége messze nem hatékony, önbecsülése kicsi és óráról órára csökkenhet. Az adott pillanatban szenved a bőrében, és ez a rossz érzés hosszú távon mégiscsak az előbb ismertetett folyamat beindulásához vezet, talán egy következő lépésnél. Így Jutka számára az lenne a megfelelőbb megoldás a megfeszített tanulás helyett, ha a hibás kiindulópontot sikerülne helyesbítenie. Ezzel hosszú távon az önbecsülése és a hatékonysága is növekedni tudna. Ez az egész kérdéskör az életünk felépítésével függ össze.Valóban úgy a legegyszerűbb elképzelni, mint egy valóságos építkezést. Gyakran az alapozással, a földmunkával (vagyis a dolognak azzal a részével, ami nem is látszik) több idő, energia és pénz megy el, mint a falakkal és a tetővel (a dolog látható, sőt látványos részével). Én például, amikor az épülő házunkra gondoltam, a színes függönyöket képzeltem magam elé, a virágokban pompázó leandereket a hűs teraszon, de egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy vajon hány zsák cement kell az alapba? Szerencsére nem nekem kellett felépíteni a házat. A saját életünket azonban nem tudja fölépíteni egy idegen építőmester. Azazhogy éppenhogy fel tudja építeni, van is sok önjelölt, aki kész tervekkel áll elő, de az eredménnyel korántsem biztos, hogy elégedettek leszünk. A saját életünk felépítéséhez magunknak kell kézbe vennünk a kőműveskanalat és a malteros vödröt. Nincs más megoldás.Ennek az épületnek az alapjába azok az értékeink kerülnek, amik vezérelni fogják az életünket. Egy érték sem maradhat ki, amit valóban fontosnak tartunk.Az embereknek természetesen van értékrendjük, és ez az értékrend általában segít is eligazodni az életben, hozzásegít a helyes döntések meghozatalához és visszatart a helytelen döntések egy részétől. Hogy miért döntünk ennek ellenére gyakran rosszul? Erről a kérdésről itt csak annyit említenénk, hogy az alapvető értékeink korántsem tisztázottak saját magunk számára, az 'értékleltárunk' a legtöbb esetben homályos, bizonytalan, esetleges, a legritkább esetben nevezhető tudatosnak.

- Azért a legtöbb ember tudja, hogy mit akar és mi a helyes és mi a helytelen, és aszerint cselekszik.

Ez persze így van, de mernénk-e ugyanezt állítani a szomszédunkról vagy a legtöbb munkatársunkról, vagy a főnökeinkről, a politikusokról, az ellenfeleinkről vagy akár a barátaink többségéről is? Na úgy-e! Egy dologban talán megegyezhetünk: konkrét kérdésben, aktuális döntéshelyzetben legalábbis nem árt, ha a követendő, a kívánatos értékek tisztázottak.

Egy ország értékrendjét az alkotmány rögzíti, természetesen írásban. Furcsa is lenne, ha a politikusok tartanák a fejükben a lényeges pontokat, bár némelyik talán szívesen venné, ha felhatalmazást kapna rá. A saját kénye, kedve, vagy az aktuális értékeinek megfelelően alkalmazná azokat bizonyára. És lássuk be, mi sem teszünk másképpen. És ezért (is) vannak döntéseink, amiket később megbánunk, szavaink, cselekedeteink, amiket legszívesebben visszavonnánk, napjaink, heteink, éveink, amik fölöslegesen teltek el. És gyakran kínoz a lelkiismeret, mert nem vagyunk összhangban a vezérlő értékeinkkel.

Fontos, hogy tisztában legyünk a vezérlő értékeinkkel!

Lényeges, hogy leírjuk, hogy rögzítsük legalább a legfontosabbakat. A legfontosabb tízet, tizenötöt, de legalább (kezdésképpen) ötöt.Segítségképpen felsoroltunk néhányat, ami fontos lehet, de a felsorolás szükségképpen hiányos, az ön számára fontos kategóriák is hiányozhatnak, de nyilván vannak szép számban fölöslegesek is. Ez a 6o érték a mi számunkra fontos, ha kedve van hozzá, megpróbálhatja sorba rakni őket, vagy választhat belőle kedvére. De csak azt, csak azt, ami az Ön számára fontos. Teszem azt Cassanova alapvető értékei között valószínűtlen, hogy szerepelt volna a HŰSÉG, egy maffiavezér számára pedig nyilván ki kellene egészíteni a listát például a BOSSZÚÁLLÁS–sal.

12.képMelyik, mennyire fontos az Ön számára? Választhat kedvére! Ön határozza meg a sorrendet is. Hiszen nem vagyunk egyformák. Egy azonban biztos, hogy semmilyen cél nem tehet elégedetté, boldoggá, sőt hosszútávon eredményessé sem senkit, ha az ellenkezik a vezérlő értékekkel, ha a cél elérése érdekében azokkal ellentétben kell cselekednünk.A feladat tehát az, hogy válassza ki az Ön számára legfontosabb értéket a kínálatból, és tegyen a mellette álló kockába egy 1-t ! Azután a második legfontosabb mellé egy 2-t és így tovább. Válasszon ki legalább 15 értéket! Persze előfordulhat, hogy az Ön számára fontos érték hiányzik a táblázatból. Ebben az esetben illessze bele nyugodtan!Ha elkészült az értékleltárral, gratulálhat saját magának. Olyan munkát végzett el, amit bárki képes lenne elvégezni, mégis csak az emberek néhány százaléka veszi magának a fáradságot, hogy elvégezze. Óvatos becslések szerint is Ön ezzel bekerült a legjobb 5 - 10 %-ba. (Ha nem végzett a leltárral, még most sem késő visszamenni és elkészíteni, meg fogja érni.)Most az alkotmány következne. Fontos dokumentum, a törvények legfontosabbika. Isten kőtáblákba vésve adta át Mózesnek a Tízparancsolatot, és hiszem, máig nem csalódik aki érvényesnek tekinti azokat saját magára is.Ugyanis a törvény a ratifikálással lép életbe. Azzal, hogy érvényesnek ismerik el. Senki nem igyekszik betartani azokat a törvényeket, amiket helytelennek, igazságtalannak, következésképpen érvénytelennek ítél. És a saját alkotmánya, a

személyes törvényei mindenkinek mások és mások. A Tízparancsolaton túl más lehetett Mózes saját alkotmánya, mint korábban Ábrahámé, vagy később Dávidé. Más egy négygyermekes családanyáé és más egy agglegényé, más az enyém és más az Öné. És ebből nem következik, hogy az egyik helyes, a többi helytelen. Más. Így aztán, ha már benne vagyunk, egy füst alatt elkészíthetjük a saját alkotmányunkat is, de célszerű legalább elkezdeni, aztán vissza-visszatérni hozzá, míg ki nem alakul. Mindannyiunknak számtalan dokumentumunk, igazolványunk, igazolásunk van a birtokunkban, de a talán legfontosabb, a szerződés saját magunkkal, a személyes alkotmány a legtöbb embernél hiányzik. Lássunk hozzá az elkészítéséhez!

13.képMi fontosnak tartottuk ezt megosztani egymással, és megalkotni a családi alkotmányunkat is, ami figyelembe veszi a családtagok érdekeit, értékeit (azokon alapul), terveit és elképzeléseit is. Ha szükségét látja, követheti a példánkat és összehozhatnak egy családi alkotmányt is, és ezzel az alap nagyjából el is készült.

14.kép

A CÉLOK KITŰZÉSÉNEK ÉS MEGVALÓSÍTÁSÁNAK A FOLYAMATA

Rengeteg kétség fogalmazódik meg a célok koncepciójával kapcsolatban a legtöbb emberben. Ez természetes is. A kétségeket igyekeztünk eloszlatni, csökkenteni a könyv első részében. Talán sikerült, talán nem. Most azonban a legfontosabb kérdés, amit előadásaink, tanfolyamaink során tennivágyó, türelmetlen emberektől a leggyakrabban kapunk:

Mit kell tennem, hogyan fogjak hozzá?

Erről szól a könyv második része. Teljes mértékben meg vagyunk győződve arról, hogy bárki, bárhol, bármilyen körülmények között éljen is a földön, bármilyen célt meg tud valósítani, ha valóban komolyan gondolja és elkötelezi magát a megvalósítás mellett.A legfontosabb teendőket nyolc pontban foglaltuk össze, és igyekszünk a tőlünk telhető legnagyobb alapossággal áttekinteni a kérdést.

Úgy gondoltuk, nem árt, ha előre felhívjuk a figyelmet arra, hogy nincs a nyolc pont között egyetlen egy sem, amit lehetetlen lenne végrehajtani, sőt, amit Ön ne tudna végrehajtani. Nem kell megmászni az üveghegyet, nem lesz szükség varázspálcára, táltos paripára, de még gazdag nagybácsira vagy milliós örökségre sem.

Hiszünk abban, hogy a következő nyolc pont következetes alkalmazásával bármilyen cél, álom elérhető, megvalósítható. Természetesen vannak más módszerek is, amik ugyanígy eredményesek, ám valamennyi ugyenezt hangsúlyozza: legyenek céljai, fogalmazza meg őket. Ezt a kérdést nem lehet kikerülni.

A sikerhez nem lesz elegendő végigolvasni a következő néhány fejezetet, nem lesz elegendő a megszerezhető tudás, az elmélet. Neki is kell fogni! Fogjunk, hát hozzá! A nyolc pont a következő:

A nyolc pont1. Tűzd ki a célt, írdd le! Határidő!2. Szerezd meg az információkat!

3. Döntés4. Dolgozd ki a stratégiát!

5. Vágj bele!6. Kommunikáció7. Menj tovább!

8. Tűzz ki új célt!

1. pont TŰZD KI A CÉLT, ÍRDD LE! HATÁRIDŐ!

Húzzunk egy határvonalat a mai napon!Ami eddig történt velünk, az a múltunk. Azon már semmit sem tudunk változtatni. A jövőnk viszont attól függ, amit ezután teszünk. A mai nap a hátralévő életünk első napja. A következő pillanattól már a jövőnk. Csinálhatjuk azt, amit eddig tettünk, de tehetünk bármi mást is. Rajtunk áll.Kezdhetjük mindjárt a céljaink megvizsgálásával, meghatározásával. Három kategóriát különítünk el.A kérdés, hogy a hátralévő életemben:

Mit akarok kapni? Mit akarok adni?

Milyen ember szeretnék lenni?

A , MIT AKAROK KAPNI? személyes és családi célok

Ebbe a kategóriába tartozik minden, amit a hátralévő életemben kapni akarok az élettől a magam és a családom számára.Beletartoznak a szükségleteim és családom szükségleteinek kielégítése, beletartozik az életstílus, az életmód, a különleges vagy éppen szokványos igények, a tárgyak, számtalan minden. Igazából egy leltárra lenne szükségünk, hogy mi mindenre vágyunk.

Ezek az álmok, vágyak, képzelgések hosszabb rövidebb ideig valamennyiünket foglalkoztatnak. Lehetnek tudatosak, vagy elmosódottak. És van közöttük olyan, nem kevés, amit már el is felejtettünk. Mindenkinek vannak igényei és vannak vagy voltak valamilyen álmai. Lehet, hogy tétovák, bizonytalanok, zavarbaejtők,

hihetetlenek, de voltak. Mindenki akart például otthont magának. Valamit, ahol lakni, élni szeretne. Kunyhót, palotát, ki milyet?Talán Ön is másképpen képzelte az otthonát valamikor, mint ahol most él, de az is lehet, hogy pont ilyet képzelt el. Mondjuk, családi házat akart valami szép helyen, szép környezetben, szép kilátással. (Ki akart ronda házat, ronda környezetben, ronda kilátással? Senki. És mégis hányan élnek most ilyenben?)

Éva hat testvérével egy kétszobás házban nőtt föl, így nem csoda, hogy mindig hatalmas házra vágyott. Sok szobával, ahol van hely a pihenésre, a munkára, tanulásra, van hely a különvonulásra, ha valakinek arra támadna kedve és van hely a nagy együttlétekre. Egy olyan otthont képzelt el, ahol helye van mindenkinek, ahová jó megérkezni.Szép berendezésre vágyott, bútorokra, kedves tárgyakra, szőnyegekre, képekre a falakon.Utazásokra vágyott, csavargásokra. Bejárni az országot, a világot. Látni az óceánt, tavakat, folyókat, vízeséseket.Látni városokat, messzi országokba akart eljutni, fókákat, delfineket, bálnákat akart látni, elefántokat és kengurukat szabadon.Nyelveket akart tanulni és egyetemre menni.Hat gyereket akart, mert sok testvér között egész életre feledhetetlen a gyermekkor, és jó iskolába akarta járatni a gyerekeit. Mindenkinek sok, sok álma van, olyan álmok, amiktől jobb, szebb, boldogabb lehetne az élet, amiket örömmel tudnánk a magunkénak. És aztán találkozunk a lehetőségeinkkel. És ez a kettő többnyire nincs összhangban. Sőt, igen ritkán van összhangban.A vágyaink és a lehetőségeink általában nincsenek összhangban.

15.kép

Ezt feszültségként éljük meg. A feszültség rendszerint nagy. Olyan nagy, amit nem lehet sokáig elviselni, amit csökkenteni, megszüntetni kell.

A feszültség csökkentésének, sőt megszüntetésének az eredmény szempontjából két módja van: Az egyik mód, hogy lefaragjuk az álmainkat, a másik, hogy megtartjuk őket.

Senki nem tudja leélni úgy az életét, hogy alkalmatlannak látja saját magát. Ha nap, mint nap azzal szembesítenénk magunkat, hogy nem a saját életünket éljük, hogy telnek a napok, a hetek, a hónapok, az évek, és amit szerettünk volna az élettől kapni, azt sohasem kapjuk meg, ha nap, mint nap ezzel szembesülnénk, a bolondok házában kötnénk ki. Ez ellen természetesen védekeznünk kell, és védekezünk is. Ehhez több mechanizmus áll a rendelkezésünkre, amit a

pszichológusok védekező mechanizmusoknak neveznek. Ezekkel itt most nem foglalkozunk, a folyamatot inkább az eredmény szempontjából vesszük szemügyre. Tehát az egyik mód, hogy lefaragjuk az álmainkat. Addig csökkentjük a vágyainkat, amíg azok összhangba nem kerülnek a lehetőségeinkkel.

Valahogy így:16.kép

Addig csökkentjük, addig farigcsáljuk az álmainkat, míg azok összhangba nem kerülnek a lehetőségeinkkel. És ez egyfajta harmónia. Csökkenti, megszünteti a stresszt. Így lehet már élni, hiszen az ember mindent el tud viselni. A feszültségcsökkentésnek ezt az útját választja az emberek jelentős része.Éva ma elégedett a két és fél szobás tömbházlakással, hiszen hány család lenne boldog, ha ilyenben lakhatna. És még mennyi előnye van. Nem kell külön gondoskodni a fűtésről, a melegvízről, a karbantartatás is mennyivel egyszerűbb, a kertes házban mindig van valami munka, soha sincsen teljesen készen. Telente Éva szülei is beköltöznek, ilyenkor együtt a család, ami oly ritka ebben a mai világban, ahol az emberek inkább elidegenednek egymástól. Egy gyerekük van, de róla legalább megfelelően lehet gondoskodni, az ember nem szülheti rakásra felelőtlenül a kölyköket.Az öreg Trabant ugyanoda elviszi a családot, mint a legújabbb Mercédesz, és kevesebbet fogyaszt, nem kell vigyázni, hogy megkarcolják, vagy ellopják. A Mercédesznek garázs kellene, az is plusz költség.Utazás? A környező országokban voltak, nyáron pedig ott a szülői ház, hatalmas kerttel, Éva is ott nőtt fel, és tele van életre szóló, feledhetetlen élményekkel. Különben is, a tv a nagyvilágot hozza otthonunkba...Pedig van egy másik út is, a lehetőségek növelése.

A másik út a lehetőségek növelése. Ez is egy folyamat. Azzal kezdődik, hogy az ember nem mond le a céljairól automatikusan. Inkább a lehetőségeit kezdi növelni. Lépésről lépésre. Előbb kicsi célokat tűz ki és ér el, majd mind nagyobbakat lesz képes elérni. A képességei, a lehetőségei mind nagyobbak és nagyobbak lesznek, míg végül olyan célokat is meg tud valósítani, amikről korábban nem is álmodott. Valahogy így:

17.kép

Azt mondják, a kaland az intelligensen kezelt kellemetlenség. Távol az otthonunktól, sátorban vagy más kényelmetlen helyen alszunk, elviseljük a szúnyogokat, tábortűznél főzünk, a füst csípi a szemünket, nem tudunk rendesen tisztálkodni, hiányoznak az alapvető kényelmi eszközök, és ezt az egészet még élvezzük is. Ez a kaland. Nos, ilyen értelemben az emberek nagy része az egész életét úgy éli, mint egy kalandot, legfeljebb nem élvezi annyira.

Igazából egy leltárra lenne szükségünk, hogy mi mindenre vágyunk.

Én sokat olvastam arról, hogy le kell írni a céljaimat, hogy tűzzem ki őket, és egyet is értettem a koncepcióval, de nem írtam le. Sokáig nem írtam le egyet sem. Nem tudom megmagyarázni, miért, bár magyarázatot százat is tudnék találni. Aztán egyszer csak elkészítettem az első leltárt. Emlékszem, Pozsonyban voltam és várnom kellett valakire két teljes órát. Nem volt nálam könyv, hogy olvashassak, de volt nálam néhány üres papírlap. Beültem egy kávézóba. Igazából nem is kávézó volt az, inkább kocsmának kellene nevezzem, füstös, bagószagú kicsi helyiség volt, de Pozsonyban kitűnő a sör, és volt üres asztal is. És teleírtam a céljaimmal 8 teljes oldalt. Szerepelt azon minden egy új nyakkendőtől kezdve a különböző luxusautókig, utazásokig, a világhírtől a boldogságig. A módszerem nagyon egyszerű volt, három listát vezettem folyamatosan, ahogyan előbukkantak a gondolataim:

1. Mit szeretnék a saját magam számára?2. Mit szeretnék a feleségem számára?3. Mit szeretnék a gyerekeim számára?

A magamé így kezdődött:Szeretnék boldog ember lenni, békében élni.Akarok egy új nyakkendőt.Három pár jó minőségű, fekete zoknit.Egy új nadrágot.Egy tíz évesnél nem öregebb, fehér, háromszázas diesel Mercit rózsafa kormánnyal...

A Hajnalkáén ez volt:Kenyérpirító. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy magamnak akartam a kenyérpirítót, de aztán nagylelkűen a feleségem listájára írtam fel.)Bársonygalléros blézer.Chanell kosztűm.Három pár új cipő.Hétvége kettesben külföldön.V6-os Mazda sportkocsi....

A gyerekeké tele volt minden földi jóval, amiről csak úgy gondoltam, hogy örülnének neki. Görkorcsolyák, biciklik, akkumulátoros, kétüléses, gyerekek által vezethető autó, közös nyaralás Görögországban, Amerikában, tenisztanfolyam, magániskola...Mire végeztem vele, más embernek éreztem magamat. Ott volt előttem nyolc, kusza írással telefirkált lap (még ma is megvan) és tudtam, hogy van jövőm. Ott volt előttem.Tele voltam izgalommal és büszkeséggel. Ahogy körülnéztem, úgy láttam, különbözni kezdek a többiektől. Nekem lettek esélyeim. Mától vége a középszerűségnek. Kinyílt előttem a világ.Az ajtó Ön előtt is nyitva áll, tessék belépni:

18.kép

B. MIT AKAROK ADNI? FOGLALKOZÁSI VAGY KARRIER CÉLOK

Hitem szerint nincs olyan, hogy valamit semmiért. Ha valamit kapni akarunk, adni is kell érte. A legtöbb ember számára ez nyilvánvaló összefüggés, sőt az is előfordul gyakran, hogy valaki csak adni akar, kapni pedig alig. Mindenesetre a munka, a foglalkozás, a hivatás vagy karrier életünk szerves része, időnk jelentős hányadát töltjük vele, erőfeszítéseink oroszlánrészét itt fejtjük ki, sikereink, eredményeink is zömmel innen származnak. Így aztán korántsem mindegy, mi ez a terület, mi ez a pálya. Természetesen az sem mindegy, hogy sikeresek vagyunk a hivatásunkban vagy pedig sem. És hogy mi tekinthető sikernek? Nincsen abszolút mérce itt sem, mi döntjük el, hogy számunkra mi a siker, bár ennek elbírálását akár másokra bízhatjuk. Annak eldöntésében, hogy egy foglalkozás megfelel-e a számunkra, három kérdésre mindenképpen választ kell találnunk.

1. Mit várnak el tőlünk?2..Mennyire hasznos ?

3. Mennyire szeretjük csinálni?

Bármilyen tevékenységben akkor vagyunk igazán hatékonyak, ha ez a három terület: az elvárás, a hasznosság és az élvezet mind közelebb van egymáshoz.Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy egy foglalkozás akkor felel meg leginkább a számunkra, ha az elvárás nem idegen tőlünk, ha hasznosnak tekintjük és szeretjük csinálni is.

Az elvárás

Elvárásokkal egész életünk során találkozunk, és vannak, amiknek igyekszünk megfelelni, vannak, amiknek nem. Ha magunk akarjuk irányítani az életünket, és a magunk céljait akarjuk elérni, akkor természetesen elsősorban a saját elvárásainknak kell megfeleljünk (ehhez persze kell, hogy legyenek saját céljaink). És vannak a foglalkozásnak is bizonyos elvárásai velünk szemben, amikről nem árt, ha tudunk. El kell döntenünk, meg akarunk-e felelni azoknak, vagy sem. Nem ritka, hogy olyan helyzetbe kerülünk, amibe nem akartunk kerülni, és nem is kerültünk volna, ha előre tisztában vagyunk az elvárásokkal. Sok tevékenység, munka, hivatás állít olyan követelményeket, amikkel szemben elvi kifogásunk nincsen, de a gyakorlatban nemigen akarunk azoknak megfelelni. Ezekre a kérdésekre később még visszatérünk, de ahhoz, hogy az elvárások kuszaságában világosan lássunk, mindenképpen segít, ha megvizsgáljuk a szerepeinket. Milyen szerepeink vannak, illetve milyen szerepeket akarunk?Számtalan szerepünk lehet, és vannak közöttük, amik kényszerűek és vannak, amik fontosak a számunkra. Vannak, ahol a kelleténél kevésbé teljesítünk, és bőven akad, amiktől nyugodtan megszabadulhatnánk.Itt az alkalom, hogy rendet tegyünk ebben a kérdésben. Mi az Ön tíz legfontosabb szerepe? Egyúttal arra is válaszolnia kellene, hogy mi a legfontosabb elvárás Önnel szemben ezekben a szerepekben, és mi az Ön legfontosabb célja ezekben a szerepekben?

19.képAmikor ezekre a kérdésekre kezdtem válaszolni, mind kínosabban és kínosabban éreztem magam. Már azzal is szembesülnöm kellett, hogy a számomra fontos szerepek egy részében homlokegyenest mások az elvárások, mint a céljaim. A legnyilvánvalóbb talán a 'gyerek' szerepemben volt a különbség, ahol édesanyám elvárása velem kapcsolatban egészen más volt, mint amit én szerettem volna. És akkor még nem volt tiszta előttem, kinek is van igaza és mi a teendő. De a legkínosabb a következő kérdés volt:Amit most csinálok, alkalmas-e arra, hogy megfeleljek a legfontosabb szerepeim elvárásainak és közelebb visz-e a velük kapcsolatos céljaim megvalósításához?Életemnek abban az időszakában, amikor először tettem fel magamnak ezt a kérdést, illetve akkor, amikor először válaszoltam ezekre magamnak őszintén,

valamennyi szerepemben a nem volt a válasz. Egyáltalán nem vagyok erre büszke, azonban végtelen hála tölt el, ha arra gondolok, hogy ráébredtem: ez nem mehet így tovább. Ráébredtem, hogy irányt kell változtatnom, ha nem akarok oda jutni végül, ahová most tartok.

Hasznosság

Itt is két dolog van, ami lényeges. Ahhoz, hogy a feladat kihozza belőlem a legjobbat, hasznos, értelmes feladatnak kell lennie. Senki nem képes hosszú távon maximális hatékonysággal olyasmit végezni, aminek nem látja értelmét, amit haszontalannak ítél (Homokot szállítani a sivatagba vagy vizet a tengerbe...stb).A másik, hogy a feladat végzése a kívánt mértékben vigyen közelebb egyéni céljaim megvalósításához, azaz számomra is hasznos legyen.Mind a két tényező fontos. Együtt.

János rendkívül tehetséges sebész volt, tele ambícióval, becsvággyal, segítő szándékkal, minden kiváló tulajdonsággal, ami egy hatékony orvostól elvárható. Kiváló minősítéssel végzett az egyetemen, az ország legnevesebb klinikáján szakosodott, szerelemből nősült, két egészséges, gyönyörű gyermeke született. Szakmájában is egymást érték a sikerek, az elismerések. Főorvos, igazgató főorvos, majd egyetemi tanár lett. Rengeteget utazott, külföldi kongresszusokon, találkozókon vett részt, könyvet írt. Vitathatatlan, hogy minden, amit csinált, hasznára vált a szakmának, a közösségnek, az ő esetében még az emberiségnek is.Csak a családjának nem. Azt bizony elhanyagolta, föláldozta a karrierje érdekében. Tíz éves házasság után felesége elhagyta, visszaköltözött a szülőhelyére, újabb két év után elváltak. Gyerekeivel alig találkozik, a nagy távolság nem tett jót a kapcsolatuknak.És ez az egész nem tett jót Jánosnak magának sem.

Gyakorta elkövetett hiba ez, pedig könnyen orvosolható lenne, ha tisztáznánk, hogy mi a fontos a számunkra, mely szerepek elvárásainak akarunk megfelelni, hogy mi az, amit kapni akarunk és mi az, amit adni akarunk az életben.Vállalkozók felejtik el, hogy eredetileg azért kezdtek vállalkozásba, hogy a maguk és családjuk számára megfelelő életteret, körülményeket teremtsenek, aztán az eredeti cél elhomályosul, marad a rohanás, a hajtás, a küzdelem az eredményekért, és gyakran tönkre megy a család, az egészség, nem ritkán a személyiség is.A tévedések és az időleges kudarcok az élet velejárói, de nem kell megengednünk, hogy uralják is az életünket.

Tapasztalataink szerint azonban ritkán olyan súlyos, már-már visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen a helyzet, mint János esetében.Irányt változtatni sohasem késő. Valójában nem is létezik egyenes út. Biztos, hogy még nem is volt ember, aki kerülők nélkül, tévedések nélkül érte el a céljait, valósította meg önmagát, érte el a boldogságot. Az időleges kudarcok, a tévedések hozzátartoznak az élethez.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezeknek kellene uralnia az életünket. A képességeink, mint tudjuk, megvannak a változtatáshoz, csak ezúttal meg kell találni a számunkra leginkább megfelelő utat. Azt, ami oda vezet, ahová jutni szeretnénk. De hogyan választhatnánk a lehetőségek közül, ha elmulasztjuk pontosan tisztázni, hogy hová is akarunk jutni?Oly gyakran hallani a panaszokat: 'nekem nem sikerült', 'nem volt szerencsém', 'kudarcot vallottam' pedig az igazság az, hogy a legtöbb ember csupán eltévedt. Nem is azon az úton indult, ami a céljaihoz vezette volna, azon az úton, amit érdemes lenne végigjárnia, azon az úton, amit képes is lenne végigjárni. És ennek a legfőbb oka, hogy nem is kereste azt az utat. Mi viszont keressük tovább!

Élvezet

A hatékony cselekvés harmadik szükséges összetevője, hogy szeressük azt, amit csinálunk, találjunk benne örömet, élvezetet, kielégülést, megnyugvást..., ki amire vágyik. És az is biztos, hogy igazán nagy eredményeket azokon a területeken tudunk elérni, a képességeinket azokon a területeken vagyunk képesek a legnagyobb mértékben kifejleszteni és hasznosítani, amely területeken jól érezzük magunkat, amelyeket szeretünk.Mindenkinek az az álma, hogy azt csinálhassa, amit csinálni szeret, hogy abból élhessen, amiért, hogy végezhesse, még ő lenne hajlandó fizetni. Ez természetes törekvés. De ne feledjük, törekvés, cél, amit még meg is kell valósítani. Persze akadnak, akik abban a kivételes helyzetben vannak, hogy a hobbyjuk a megélhetésük, de ha mi nem tartozunk közéjük, választhatunk két lehetőség között: panaszkodunk emiatt, vagy igyekszünk megvalósítani a saját törekvéseinket.A harmadik lehetőség, hogy csak azt csináljuk, amihez kedvünk van, amit csinálni szeretünk. Ebben az esetben biztosan kudarcot fogunk vallani (akárcsak a panaszkodás esetében).Ha Ön csak azt csinálja, amit szeret, akkor az Ön számára biztos a kudarc.

Több ízben is szó volt a külső kontrollos és a belső kontrollos személyiségről. Arról beszéltünk, hogy ha jól akarjuk magunkat érezni, akkor magunk kell, hogy meghatározzuk, mi jó nekünk és mi nem, mit csinálunk és mit nem, tehát magunknak kell irányítani az életünket. Most pedig arról beszélünk, hogy ha azt csinálom, amihez kedvem van, akkor általában nem oda jutok, ahol lenni szeretnék. Tehát léteznek más szempontok is. Valóban így van. Tisztáznunk kell magunkban, hogy amit szívesen csinálunk, az hosszú távon is hasznunkra van-e? Én személy szerint nagyon szeretem a szaftos pörkölteket, az illatát, az ízeket, de tudnom kell, hogy ez az élvezet csak a nyelőcsövemig tart, onnan kezdve az egész szervezetem számára már rövid távon is nehézséget,

károkat okoz, nem is beszélve a hosszú távú hatásáról. Tudomásul kellett vennem, ha a pörkölthöz ragaszkodom, az egyben azt is jelenti, hogy lemondok ilyen dolgokról, mint a karcsúság, egészséges érrendszer, az agyam megfelelő vérellátása, ennek következtében a kapacitásának optimális kihasználása stb. Tudom, hogy ez nagyon triviális példa, és azt is be kell vallanom, hogy még korántsem sikerült legyőznöm a pörköltet, és nyilván tele van mindenkinek az élete olyan kihívásokkal, amiket nem fog talán sohasem legyőzni. Azt hiszem, hogy nem is kell. A sikerhez nem kell tökéletesnek lennünk, elég ha jobbak vagyunk. Ezzel kapcsolatban viszont van egy igen jó hírem. Amit Ön nem szeret csinálni, azt általában mások sem szeretik csinálni, és ha Ön elvégzi azt, amit mások nem szeretnek elvégezni, akkor később Ön csinálhat olyan dolgokat, amikre pedig másoknak nincs és nem is lesz lehetőségük.Ehhez természetesen meg kell szeretni a 'nemszeretem' dolgokat is, ami viszont koránt sem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Bármiben képesek vagyunk megtalálni az örömet, ha azt keressük, és nem pedig azt, amitől szenvedni lehetne. Ez a sikerhez vezető út.És van még egy jó hírem: nem kell örökké végezni azt, amit nem szeretünk csinálni. Ha elhatározzuk, hogy kitartunk ameddig szükséges, mindig kevesebb ideig tart, mint amennyire számítottunk. Ez egy szenzációs tapasztalat, remélem, Önnek is része lesz benne!A következő táblázat kétféle képpen is kitölthető, sőt, akár mindkétféle képpen is: A kérdések vonatkozhatnak az Ön jelenlegi tevékenységére vagy tevékenységeire, foglalkozására, illetve értelmezheti őket általánosságban, a jövőbeni céljaival összefüggésben.

20.kép

C, MILYEN EMBER SZERETNÉK LENNI ÖNFEJLESZTŐ CÉLOK

A leggyakrabban nem is annak van a legnagyobb jelentősége, hogy mi az, amink van, mi az, amit éppen csinálunk, vagy csinálnunk kell, hanem, hogy milyenek vagyunk, vagy milyennek képzeljük magunkat. Az, hogy elégedettek vagyunk-e az életünkkel, leginkább attól függ, hogy elégedettek vagyunk-e a saját személyünkkel, vagy elégedetlenek?Ezt a kérdést alaposan kitárgyaltuk az énképpel, az énideállal kapcsolatosan, de néhány szót megérdemel a téma itt is. A lényegről már beszéltünk, a képességeink adottak, hogy bármivé válhassunk, bármivé fejlődhessünk. Akik ma vagyunk, az annak köszönhető, amit eddig csináltunk. Ha Ön most 150 kilós,

és ez zavarja, lefogyhat akár 60 kilósra is, a képességei megvannak hozzá. Persze, hogy könnyebb lenne a fogyókúra, ha csak néhány kilós túlsúlya lenne, de most nem erről beszélünk. Sohasem arról beszélünk, hogy mi a könnyebb vagy mi a nehezebb. A fejlődés, a változás általában nem könnyű. A kérdés ebben az összefüggésben inkább ez: Lehetetlen vagy csak nehéz?Ön most kövér és fogyókúrázni kezd. Az a célja, hogy 60 kilós legyen, és Ön kitartó és felelősséget vállal az elhatározásáért, és néhány hónap, esetleg néhány év alatt le is fogy 60 kilóra. Biztosan van olyan ember az Ön környezetében, aki most még alig több 60 kilónál. Az illető azonban nem törődik az étkezési szokásaival, és elhízik. Talán nem lesz 150 kilós, mindenesetre ő kövér lesz, Ön pedig nem. Önnek nehéz volt, neki könnyű. Az eredmény számít.

Nekem rengeteg dologban kellett változnom, és nagyon sok dologban akarok fejlődni ma is, igazából nem is szándékozom abbahagyni a fejlődést amíg csak élek. Amikor elköteleztem magamat a fejlődés mellett, egy szlogen segített át a kezdeti nehézségeken, és segít ma is. Röviden így hangzik:Nem az vagyok, akinek látszom.Hosszabban pedig így: Nem az vagyok, akinek látszom, hanem akivé válni fogok.Az ember, ha megérzi a változás ízét, zamatát, hirtelen mindenben változni, változtatni akar. Persze ez nem lehetséges. Nemhiába imádkozott Szent Ágoston bölcsességért ez ügyben. Viszont azokat a területeket, ahol változtatni akarunk, hatalmunkban áll meghatározni. Koránt sem vagyunk kiszolgáltatva itt sem a körülményeknek, a múltunknak, vagy a jelenünknek. Ki kell tűznünk a célt!

Milyen emberré akarok válni?1. ……………………………………2. ……………………………………3. …………………………………….

A fokozatosság elve

Igencsak meg tudjuk nehezíteni a saját dolgunkat, ha kezdetben elérhetetlennek látszó dolgokat tűzünk magunk elé. Amúgy is hajlamosak vagyunk az elbizonytalanodásra. Amit teszünk, bármi is legyen az, vagy energiát vesz el tőlünk, vagy pedig energiát ad, feltölt, hitet ad. Szükségünk van a hitre és az energiára. A céloknak ezért főleg kezdetben hihetőeknek kell lenniük! Ha Ön 150 kilós, akkor a 90 kilós fogyás lehetetlennek tűnik, vagy olyan hervasztóan távolinak, hogy az ember nem tudja elszánni magát a fogyókúrára. 'Minek kínozzam magam hiába?' De elhatározhatja, hogy lefogy mondjuk öt, esetleg tíz kilót. Ez hihető, ez megvalósítható. És 140 kilósan visszanézve látja az eredményt. A siker energiát ad és újabb hitet. És Ön kitűzhet újabb célt, aztán

megint újabbat, egészen a karcsúságig. És ez így van bármilyen más cél esetében. Az Ön lehetőségei mind jobbak és jobbak lesznek, lépésről lépésre kerül olyan helyzetbe, hogy újabb és újabb, és mind nagyobb célokat fog megvalósítani. Fokozatosan.

A legnagyobb, mindent meghatározó cél

Néhány embernek van egy mindennél nagyobb álma, egy olyan elképzelés, amiért minden árat hajlandó lenne megfizetni, ami összefüggésben van a legfontosabb vezérlő értékekkel, illetve azokból fakad, azokból következik. Hiszem, hogy minden emberben felmerül valamikor: mi végre vagyok a világon? Mi dolgom itt, mi a küldetésem. Sok ember esetében a kérdés idővel elhalványul, jelentőségét veszti. Mások keresik rá a választ, és néhányan meg is találják. És akkor nem kérdés, hogy van miért küzdeni, harcolni, áldozatot vállalni, fáradozni, élni.Elias Howe szegény munkásember volt az ipari forradalom éveiben, alkalmazottként dolgozott egy műhelyben. Egy rakás éhező gyermekről és a feleségéről kellett volna gondoskodnia, ez eléggé kismértékben sikerült csak neki. Kereste, kutatta a lehetőségeket, többet dolgozott, mint egy igásló, de még ötről hatra sem volt képes jutni. Nem volt az könnyű senkinek akkoriban.A műhely gazdája felvilágosult ember volt, sokan jártak be a műhelybe beszélgetni, és persze szó került a megélhetés, a boldogulás lehetőségeire is.- Ha valaki feltalálna egy szerkezetet, ami megkönnyítené a nőknek a varrást, annak még a gyermekei is aranycipőben járhatnának. - mondta az egyik látogató, és ez megütötte Élias Howe fülét és gyökeret vert az agyában.Az ő gyerekei? Azok, akik most éheznek, rongyosak, akiknek semmi jövőjük nincs, aranycipőben járhatnának? És ehhez csak egy varrómasinát kellene szerkeszteni?És Elias Howe feltalálta, megszerkesztette a varrógépet. Nem ment egyik napról a másikra, sokat kellett küzdenie, még a találmány elsőbbségéért is harcolnia kellett, perbeszállni I.B. Singerrel, de sikerült. Élias Howe megvette a gyerekeinek az aranycipőket, ma is megvannak az utódok birtokában. Elias Howe célja az aranycipő volt. Hogy ehhez föl kellett találnia a varrógépet? Kit érdekel?Mindenkinek szüksége van egy mindent meghatározó célra. Ha Önnek még nincs, legyen az a célja, hogy találjon egy mindent meghatározó célt!

Határidő.

Kezdenek körvonalazódni a céljaink, tudjuk, mi mindent szeretnénk, mi mindent szeretnénk megváltoztatni. Talán Ön is egy rakás papír előtt ül most, zsong a feje, nemigen hisz az egészben. Mikor és hogyan lesz ebből valami?

Mikor és hogyan lesz ebből valami?

A hogyanra a következő pontok fogják megadni a választ, a mikorra igyekszünk most válaszolni. Az, hogy Önnek valamilyen (bármilyen) célja mikorra valósul meg, illetve megvalósul-e egyáltalán, az Önön múlik. (Na tessék, már megint!) Igen. Be kell lássuk, hogy a saját életünkért saját magunknak kell vállalni a felelősséget, és általában még ilyen apró dolgok, mint a határidő kérdése is ránk tartozik. A számunkra fontos dolgok esetében nekünk magunknak kell kitűzni a határidőt.Voltak esetek, amikor ezt megtették helyettünk. Valószínűleg vizsgázott már valamikor valamiből az élete során. Egyetemen, főiskolán, gimnáziumban, autóvezetésből, biztonságos munkavégzésből, bármiből. Igen? Nos akkor biztosan emlékszik rá, hogy voltak tételek, az elsajátítandó anyag, és volt a határidő, a vizsga időpontja. Vegyünk egy ideális esetet: volt 20 tétel és rendelkezésre állt 20 nap. Előfordult-e Önnel, hogy minden nap megtanult 1-1 tételt, és úgy ment vizsgázni 20 nap múlva, hogy módszeresen felkészült? Most nyilván megmosolyog engem. Nemigen volt ilyen. Előadásaink során egyetlen egy emberrel találkoztunk, aki erre a kérdésre igennel válaszolt. Róla is kiderült később, hogy kissé nagyot hall.Az általános eset az, hogy az utolsó három nap megtanulunk 15 tételt, és reménykedünk, hogy a vizsgán azokból húzunk. Sikerült már így levizsgáznia? Persze. Én nagyon sokszor vizsgáztam így. És most van egy kérdésem: Előfordult-e Önnel valaha az életében, hogy egy ilyen sikeres vizsga után hazament, és megtanulta az elmaradt 5 tételt?Most megint mosolyog. Soha nem fordult ilyesmi elő. Arra az 5 tételre soha többé nem került sor, kivéve persze, ha valami miatt újra aktuális lett. Egyébként soha. Pedig ugyanolyan fontosak vagy éppen lényegtelenek voltak, mint a többi 15.Így vagyunk az életünk többi fontos eseményével, a tennivalóinkkal is. Ha nincs határidő, a legtöbb dolog soha nem valósul meg, soha nem kerül rá sor, kimarad, lassan elfelejtődik. Hiszen a mindennapok új és új teendőket hoznak elénk.Arra, hogy azok a céljaink, amikhez nem tűztünk ki határidőt, valaha is megvalósuljanak, körülbelül annyi az esély, mint hogy megmentenek egy süllyedő hajóról egy utolsó pillanatban palackba zárt és vízbe vetett üzenet alapján.

A célkitűzés határidő nélkül: csupán álmodozás. Más ok miatt is jelentősége van a határidőknek: kijelöli a prioritásokat, a fontossági sorrendet. Rendet teremt a káoszban. Hiszen egyszerre nem vagyunk képesek mindent megvalósítani. Nincs olyan ember, aki egyidőben lenne képes leszokni pl. az összes rossz vagy káros szokásáról. Egyidőben leszokni a

mértéktelen evésről, a dohányzásról, italozásról, tv nézésről ...stb képtelenség. Senkinek sincs egyszerre ennyi energiája. Viszont lépésről lépésre, egyik célt a másik után, így már menni fog a dolog.Persze az is lényeges, hogy ezek a határidők reális, hihető határidők legyenek. Egyik cél megvalósításához több időre, a másikhoz kevesebbre van szükség. Az időtartam szempontjából megkülönböztetünk

1. Hosszútávú célokat2. Középtávú célokat3. Rövidtávú célokat.

A hosszú távú célok között vannak olyanok, amik még a parttalan álmok közé sorolódnak, amiket most még nem tudunk talán elképzelni sem megvalósulva, amikre, hogy komolyan gondolhassunk, még sok más feltételnek, köztes céloknak kell megvalósulni. Lényeges, hogy ezeket a parttalan álmokat se hagyjuk ki, hogy leírjuk ezeket is. Ezek azok, amikről nem akarunk lemondani, vagy nem lenne szabad lemondanunk soha.Ha leírjuk, és időnként elővesszük a céljainkat, elolvasva felidéződnek, és eljön az az idő, amikor konkrét határidővel láthatjuk el őket.A hosszú távú célok másik része az, amit kb. tíz éven belül megvalósíthatónak tartunk. Ezeket már érdemes ellátni legalább hozzávetőleges határidővel. Ezek a célok kijelölik az irányt, amerre haladnunk kell. Ezekhez mérjük eredményeinket, tevékenységeinket. Segítenek megállapítani, hogy jó irányba haladunk-e? Hogy azzal, amit csinálunk, közelebb kerülünk a megvalósításukhoz, vagy távolodunk tőlük? Ha szemünk előtt lebegnek a hosszú távú céljaink, akkor azokat a tevékenységeket, amik közelebb visznek, végeznünk kell, azokon a területeken jobbá és jobbá kell váljunk, fejlődnünk kell, amik pedig eltávolítanak tőlük, azokról le kell mondjunk.Akinek nincsenek (hosszú távú) céljai, az olyan, mint ha valaki kapu nélkül focizna. Ugyanúgy rohangál, küzd, cselez, elfárad, de értelmetlenül. A dolognak nincs vége, nincs kielégülés, az embernek lassan a focitól is elmegy a kedve.A középtávú célok azok, amik 5 éven belül megvalósíthatók. Rövidebb idő kell hozzájuk. Egy részük viszont pusztán állomás, mérföldkő, amit azért kell megvalósítanunk, mert nélküle elképzelhetetlen a hosszú távú cél megvalósítása. Talán erre nem is vágyunk, sőt kényelmetlen, nehéz, örömtelen, de ha lemondunk róla, akkor egy fontos hosszú távú célról is le kell mondanunk. A középtávú célok egy része áldozat, ár, amit meg kell fizetnünk. Ha valaki orvos akar lenni, az elképzelhetetlen anélkül, hogy érettségizzen, még ha az nem is lenne valamiért ínyére. Ugyanakkor anélkül elvégezni valamilyen iskolát, hogy elképzelésünk lenne arról, hogy mit fogunk vele kezdeni, szintén nem túl hatékony dolog. Igen sok esetben értelmetlen fáradozás, átgondolatlan automatizmus csupán. Mivel nem tudunk jobbat. Azt hiszem, éppen ebből fakadt az a nagy különbség a Yale-n végzettek 3%-a és a többi 97% között. A

köztes céloknak a hosszú távú célokra kell épülniük, ha nincs konkrét elképzelésünk a hosszú távú céljainkról, könnyen eltévedhetünk.

A köztes céloknak a hosszú távú célokra kell épülniük !

A rövid távú célok határideje néhány hónap, legfeljebb egy év, és ezek egy része természetesen szintén köztes cél. Ezekre pedig ahhoz van szükség, hogy a középtávú célok megvalósulhassanak. (Ha valaki orvos akar lenni, nem elegendő, hogy leérettségizzen, de jól is kell tudnia pl a biológiát vagy a kémiát, és aktuálisan jó minősítést kell szereznie, hogy sikerülhessen a felvételi vizsgája az egyetemre...stb. ) Így aztán a célok szerkezetileg valahogy így épülnek fel:

21.kép

2.PONT

SZEREZZÜK MEG AZ INFORMÁCIÓT!

Tegyük fel a kérdést: miért akarom? Mi változik, ha törekvéseimet siker koronázza? Mi változik, ha a célom megvalósul? Jobb lesz attól az életem? Mi lesz jobb? Jobb lesz a családom élete, a gyerekeim élete, a környezetem élete? Mi lesz más? Miért akarom? Ha küzdenem kell érte, a küzdelem milyen utat jelöl ki számomra? Hajlandó vagyok járni azon az úton?Miért akarom? Összhangban van azokkal az alapvető értékekkel, amiket magaménak vallok, és amikben nem akarok kompromisszumot kötni?Tisztázzuk rögtön az elején: miért akarom?

Gyakran kapjuk azt a kérdést, hogy mi van abban az esetben, ha valakinek nem tisztességesek a céljai? Ha a tudást arra használja fel, hogy tisztességtelen, vagy akár gonosz vagy bűnös célokat érjen el? Nos, a legtöbb eszköz felhasználható jó és rossz célokra egyaránt. Egy jó fejszével az ember fölapríthatja a tűzifát vagy az anyósát is. Nem a fejsze tehet arról, hogy adott esetben gonosz a szándék. Sőt valójában az a helyzet, hogy egy csorba fejszével az anyóst össze lehet még aprítani, a tűzifát azonban kevésbé. Én hiszek abban, hogy a jó eszköz a jó szándék megvalósulásának esélyeit növeli. ( A gonosz szándék megvalósításához gyakran sokkal könnyebb megszerezni a szükséges energiát, sőt az indulat, a düh, a bosszúvágy, stb. gyakran automatikusan létrehozza azt.)

Mindenesetre van lehetőségünk megvizsgálni saját céljainkat erkölcsi, etikai szempontokból is. Ehhez is meg kell szereznünk az információt. Tehát: miért akarom?

A megvalósulás során a legnagyobb nehézséget az un. ingadozó attitűd jelenti. A legtöbb kudarc, feladás oka az ingadozó attitűd: egyik pillanatban lelkesek vagyunk, tennivágyók, a másik pillanatban kétségek merülnek fel és elbizonytalanodunk. Egyik nap derűsek, optimisták, tetterősek vagyunk, a másik nap sokalljuk a megtett erőfeszítést, és a kudarcokat a nehézségeket vesszük számba. Nagyon fárasztó dolog ez, rengeteg energiát emészt fel, amire pedig éppen a kitartáshoz, a folytatáshoz, a megvalósításhoz lenne szükségünk. Valamit tennünk kell, hogy megőrizzük ezt az energiát, hogy ne hagyjuk elpocsékolódni!

Meg kell őrizzük, újra kell termelnünk az energiát!

A legegyszerűbb módszer, ha elképzeljük magunkat a megvalósult céllal. Az agyunk nagyon praktikus szerkezet, úgy működik, hogy nem vagyunk képesek egyszerre, egy időben foglalkozni az akadályokkal is meg a célokkal is.

Ha az akadályokkal foglalkozunk, az energiát vesz el. Ha a megoldással foglalkozunk, az mozgósít. Ha a célokkal, az feltölt energiával. Tehát foglalkozzunk a célokkal!

Ez még a megoldásnál is előrébbvaló. Most még nem kell lássuk a megvalósítás módját. Azt meg fogjuk találni. Most még maga a cél a fontos. Azt kell látnunk tisztán, világosan, egyre élesebben és részletesebben. Képzeljük el magunkat, együtt a megvalósult céllal! És írjuk le! Írjuk le, fogalmazzuk meg konkrétan, és ha szükség van rá (ha pl. kezdünk elbizonytalanodni), vegyük elő és olvassuk el. Színesítsük! Írjuk le újra! Ez erőt ad, elűzi a kétségeket, a fáradtságot, a reménytelenséget, és feltölt friss, duzzadó energiával. Nagyon egyszerű, de rendkívül eredményes módszer. Írjuk le! Írjuk le, miért akarom? Ebben a folyamatban rengeteg papírra, füzetre, dossziéra, tollra, ceruzára, festékre lesz szükségünk. Szerencsére ezeket nem túl nehéz beszerezni.

Mindenről van elképzelésünk, mindenhez viszonyulunk valamilyen módon, még akkor is, ha nincs róla elegendő információnk. Mindenről és mindenkiről kialakítunk valamilyen véleményt, ez szükséges is, hogy el tudjunk igazodni a világunkban. Ha valaki éppen csak benyit az ajtón, tesz néhány lépést, vagy bedugja a fejét, már végig is mértük, el is döntöttük: szimpatikus, nem szimpatikus. Ítéletet hoztunk. Ebben a kérdésben felülmúlhatatlanul gyorsak vagyunk. De szerencsére nem mindig vagyunk megingathatatlanok. Ha később

bővebb információszerzésre van mód, megváltoztatjuk a véleményeket, illetve nem ritkán észrevétlenül, automatikusan megváltozik. Belátjuk, hogy tévedtünk.Ha azt vizsgáljuk, hogyan határozza meg az ismeret a vágyat, a szándékot, négy kategóriában tudunk gondolkozni:

22.kép

1. Amit ismerek és akarom is, az kell nekem.2. Amit ismerek, de nem akarom, az nem kell nekem.3. Amit nem ismerek (eléggé), de akarom, azt megpróbálom megszerezni, talán sikerül.4. Amit nem ismerek és nem is akarom, az lehet, hogy az elszalasztott lehetőség.

1. Kell

Egyértelmű kategória. Szükséges és elégséges információm van az adott dologról, lehetőségről, és kezd a célommá válni. Tudom, hogy kell nekem. Ez az, amiért hajlandó vagyok megmozdulni, tenni, harcolni ha kell, megfizetni az árat, bármekkora legyen is az. Amire szükségem van és meg is szerzem.Ide tartozik a legtöbb alapvető szükséglet, apró vagy nagy kívánságok egyaránt. Vágyak, álmok, eredmények, amikre később szívesen emlékszünk vissza.Én l5 évvel ezelőtt ismertem meg Hajnalkát és azonnal beleszerettem. Tudtam, hittem, hogy ő az, akivel boldog lehetnék, de voltak akadályok. Mindketten egy megfeneklett, kihűlt, elrontott házasság roncsai között bolyongtunk kilátástalanul. Én tisztán láttam, hogy kudarcot vallottam és el is fogadtam ezt véglegesnek. Úgy gondoltam, ilyen az élet, ez az én sorsom. Hajlandó voltam nem egészen harminc évesen örökre lemondani a jövőmről.De a dolgok másképp alakultak, és az akadályok maguktól hárultak el. Úgy nyílt meg az út a boldogság felé, ahogyan Mózes előtt a Vörös Tenger habjai.Amikor eljött az idő, az áhított nő elé álltam és feleségül kértem. Biztos voltam abban, hogy igent mond, de ő évődött velem. Nevetett, nem adta magát könnyen. De én nem könnyen akartam, hanem bármi áron akartam.Azt mondta, ha igazán akarom, hogy meghallgasson, 1OO szál rózsával kell őt megkérjem!Tél volt, a rózsa ára az egeket verte, de én harcos férfinak éreztem magam: tudtam, hogy akarom a nőt, ismerem, szeretem, tőle függ a jövőm, a boldogságom. Láttam a szemét, a huncut mosolyt, az ígéretet. Nem volt egyszerű összeszedni a 1OO szál rózsát. Hat üzlet adta össze a teljes készletét, az árusok egymásnak telefonáltak, futkostak az érdekemben, és én úgy éreztem magam, mint egy hadvezér a csatában a teljes diadal küszöbén.Kéthavi fizetésembe került (nem kerestem valami jól), de összegyűlt. 11O szál végül, mert néhány árus megtoldotta l - 2 szállal a rendelést, így ők is részesévé váltak a sikernek. 11O gyönyörű rózsaszál. Volt közöttük vörös, sárga, bíbor, fehér, rózsaszínű. Rengeteg volt. Beterítette az egész szobát. Nem csak a vázák,

de a fazekak, a vödrök is kevésnek bizonyultak, a szomszédtól kaptunk kölcsön. És micsoda illat volt... Sosem felejtem el Hajnalka szemét, amikor kimondta az igent. És hiszem, hogy ő sem.Most szerelmesebb vagyok a feleségembe, mint bármikor, és ennél az érzésnél csak egy nagyobbat ismerek, a hála, amit érzek, hogy Isten Őt adta mellém társamul.

A vágy

Napóleon Hill Égő Vágyról beszél. Szerinte a vágy minden eredmény kiindulópontja. Ki kell fejlesztenünk magunkban a megfelelő vágyat aziránt, amit el akarunk érni, amit magunkénak akarunk tudni. Sem a szükséglet, sem a szándék, a remény nem elég. Vágynunk kell. Valóban bele kell égetnünk a vágyat a gondolkodásunkba! Talán elegáns viselkedésforma a lemondó, rezignált viselkedés, de csak abban az esetben van értelme, ha arra vágyunk, hogy lemondóak legyünk és rezignáltak.A vágy nem temperamentum kérdése. A vágy kifejleszthető, és szükséges is kifejlesztenünk. A legbiztosabb mód, ha sokat, ha eleget foglalkozunk azzal a tárggyal, amit el akarunk érni. Ha leírjuk, kiszínezzük, képeket szerzünk be, ha mindent megtudunk róla, ha állandóan foglalkoztatja a képzeletünket, szerepel az imáinkban, az álmainkban, tárgya a beszélgetéseinknek.Akit az égő vágy hajt, az megállíthatatlan. Elhárulnak az akadályok, félreállnak, félreugranak az ellenfelek.Akit az égő vágy hajt, azt gyakran megmosolyogják. Akinek viszont nincsenek vágyai, annak szomorú az élete. Én inkább szeretem, ha megmosolyognak. És Ön?

2. Nem kell.

Vannak dolgok, amikről szintén megvan a kellő információnk, és ennek alapján tudjuk, hogy nincs rá szükségünk. El tudjuk utasítani. Így vagyok én pl. a karalábélevessel. Ismerem, tudom, hogy milyen. Eleget kényszerítették belém gyermekkoromban az iskolai menzán. Ismerem az ízét, a szagát, tudom milyen melegen és hidegen, tudom milyen érzés, amikor lenyelem, és tudom milyen, amikor jön visszafelé. Tudom milyen érzés, amikor a szálka beleáll a nyelvembe, vagy megakad a torkomon. Azt is tudom, hogy vitamindús, hogy egészséges, hogy nem hízlal, hogy vannak benne nyomelemek, mégsem kell. Köszönöm, nem kérek többet. Soha. Önt nem akarom lebeszélni róla, sőt senkit. Ez nem olyan központi kérdés számomra, mint a dohányzás, aminek káros hatásáról és egyetemes ártó

vonatkozásairól annyira meg vagyok győződve, hogy ha tehetném, mindenkit lebeszélnék mindenféle dohányzásról. A karalábélevessel más a helyzet. Ez csak nekem nem kell.

3. Megpróbálom.

Ez már korántsem annyira egyértelmű kategória, mint az előzőek, de a dolgok, lehetőségek nagy hányada ide kerül. Bárminek, amivel találkozunk, van valamilyen érzelmi színezete, és ha vonzó valamennyire és nem is tűnik túl nehéznek az elérése, akkor gyakorta a próbálkozás szintjén találkozunk vele.Hogy miért baj ez? Hát egyrészt nem baj. Nem ritkák azok az esetek, amikor nincs idő hosszas mérlegelésre, és az intuíciónkra, a megérzésünkre hallgatunk és belevágunk. Ez rendjén való dolog, különösen akkor, ha világosan meghatároztuk a céljainkat korábban, mert akkor az intuíciónk valószínűleg helyes.De előfordul, hogy tévedtünk. Rájövünk, hogy a dolog nem érte meg a fáradságot, a vesződséget. Nap mint nap találkozunk ezzel a helyzettel, nem nagy ügy.Ennek a kategóriának az igazi veszélye ott van, hogy a cél valóban fontos lenne számunkra, gyakran fontosabb mindennél, amivel eddig találkoztunk, de nem ismerjük fel a fontosságát, és ha akadályokba, nehézségekbe ütközünk, ha nem sikerül könnyen, föladjuk, lemondunk róla. Nincs meg a kellő motíváció, a kellő energia. Ahogy már szó volt róla, inkább az akadályokkal foglalkozunk, mint a megoldásokkal.

A gyenge közelítés

Naponta találkozunk lehetőségekkel, amiket szívesen megragadnánk. Ha olyan a természetünk, szívesen el is ábrándozunk: Milyen jó is lenne! És a dolog ennyiben is marad. Néhány éve egy gyönyörű autót láttam az utcán. Egy Lamborghini Diabolót. Napsárga volt a színe, csillogott a tavaszi napsütésben. Szó szerint álomszép volt. Én nem vagyok autóbolond, nem is igen ismerem a különböző autócsodákat, a hétköznapiakat is csak felületesen, de ez a kocsi megragadta a képzeletemet. Másokét is. A belvárosi utcában sok volt a járókelő, jó néhányan megálltak, körüljárták, néhányan megérintették, a legtöbben ki is húzták magukat, talán elképzelték benne magukat, elhangzott egy-két sóhaj, néhány szó, többnyire fanyar humorral, aztán megérkezett a kocsi gazdája, felnyitotta az ajtót, beült és elhajtott. Az emberek sétáltak tovább. Én körülnéztem. Azt láttam, a legtöbben legyintenek legbelül, és másnapra elfelejtik az egészet. Emlékszem, én akkor azt gondoltam magamban, hogy bizonyára én vagyok az egyetlen a

jelenlévők közül, akinek a fejében komolyabban megfordult annak a lehetősége, hogy megszerezzen egy ilyen autót. Találkozunk olyan esetekkel is, amikor nem ítéljük ennyire lehetetlennek, hogy elérjünk, megvalósítsunk, megszerezzünk valamit. Amikor a dolog legalábbis kétesélyesnek látszik. Ilyenkor néha azt mondjuk: Vágjunk bele, aztán majd meglátjuk! A szándék megvan, és magunkat sem tartjuk esélytelennek, a dolog vége azonban mégis kudarc az esetek többségében. Hogy miért van így? Én úgy látom, az ok gyakorta a gyenge közelítésben rejlik. Ha a megvalósításra 0% az esély, bele sem vágunk. Ha 100% az esély, nincs semmi probléma. Viszont az esetek többségében az esélyünk valahol a kettő között van, és ezt a legtöbben nem ítélik kielégítőnek. Adnak esélyt a kudarcnak is, ezért fenntartják az utat a visszavonulásra, sőt általában a méltó visszavonulásra is. Ennek következtében a próbálkozás többnyire erőtlen, tétova, meg sem közelíti a sikerhez szükséges erőfeszítést.A gond ott van, hogy képesek lennénk megtenni a szükséges erőfeszítést, ha jobban hinnénk a sikerben, és ha beleadnánk apait, anyait, el is érhetnénk bármit.A legtöbb eredménytelenség: értelmetlen kudarc, igazából csak elmulasztott siker. Gyakran az is előfordul, hogy beletesszük a szükséges energiát, vagy még többet is, rászánjuk a szükséges időt vagy még többet is, de csak apránként, nem egyszerre, nem koncentráltan. Csak úgy kapirgálunk a kertben. Eltöltjük az időt.A gyenge közelítés hátterében az áll, hogy nincsenek meg a szükséges információink a lehetőségről, így aztán sem elvetni, sem megszerezni nincs elég bátorságunk, késztetésünk. Ez feszültséget okoz, amit igyekszünk feloldani. A megoldás: az információ megszerzése. Természetesen nem mindegy, hogy milyen információt szerzünk, és honnan szerezzük be. Ez általában attól függ, hogy mi a célunk az információval.Ha önigazolást keresünk, akkor az akadályokról, a nehézségekről, a veszélyekről, a kockázatról, az árról fogunk alaposan tájékozódni. És elég érvet fogunk összegyűjteni többnyire olyan emberektől, akik maguk is kudarcot vallottak már, hogy miért is ésszerű föladnunk a tervünket. A feszültség megszűnik.Ha megoldást keresünk, a dolog egészen más eredményt hoz: a megoldásról lesznek információink és a dolog valódi értékéről. Arról, hogy miért érdemes és hogyan lehetséges. Ezek az információk azoktól szerezhetők be, akik már értek el sikereket, és a sikereket jobban szeretik, mint a kudarcokat. Ezeknek az embereknek az Ön sikere is fontos. Ha Ön meg akarja valósítani a céljait, nem kétséges, hogy merre kell orientálódnia, kiknek a véleménye kell, hogy irányadó legyen az Ön számára. Igaz, nem mindig ez a könnyebb út, de erről már beszéltünk eleget.

Tehát a gyenge közelítés ellenszere: meg kell szerezni a szükséges információt, hogy kitölthessen minket a szükséges energia, a vágy, ami feltétele minden eredménynek.

4. Elszalasztott lehetőség

Néha korántsem olyan egyértelmű a helyzet, mint a karalábélevessel, nem lehet egyértelműen dönteni: akarom vagy nem.Annak eldöntésére, hogy valami előre visz-e vagy sem a céljaink elérésének útján, először is világosan kell látnunk a céljainkat. Ennek hiányában a legagyafúrtabb módszer is kevés. Ha ez megvan, akkor eredményes lehet a Franklin-módszer. Kell hozzá egy tiszta lap, középen kettéosztva:

23.képÚgy tűnik, az én esetemben valóban a karalábéleves ellen szól a több érv, és ami mellette van, az nem elégséges ok. Így elvethető. A Franklin módszer úgy működik, mint egy érzékeny mérleg. Ha beletesszük az érveket a megfelelő tányérokba, megkönnyíti a döntést. Más szituációkban persze lehetnek nyomósabb érvek. Teszem azt, ha egy számomra kedves ember, vagy rég nem látott barát, rokon asztalánál kerül elém az inkriminált étel, akkor a karalábé leves mellett ilyen érvek fognak szólni, mint hogy nem akarom őket megbántani, nem akarok kellemetlen helyzetet teremteni, hogy máskor is kibírtam már, talán most sem fogok belehalni, stb. Vagy felmerülhet újabb információ, amiről eddig nem is tudtunk. Mi lenne, ha kiderülne, hogy a karalábéleves fogyasztóinak nem őszül meg a hajuk? Sőt. Általa és csakis általa vissza-nyerhető az eredeti hajszín. Azt hiszem, a legtöbbünk étlapjára visszakerülne állandó fogásként. Akár Popey étlapjára a spenót. Én még egy filmen sem láttam, hogy a népszerű tengerész csak úgy kedvtelésből fogyasztotta volna a szintén nem túl népszerű zöld masszát: csak végszükség esetén folyamodott hozzá.De nagyon, nagyon, nagyon sok ember van, akiknek az információ sem számít. Aki nem hajlandó mérlegelni, nem hajlandó szembesülni a valósággal. Ők bizonyára nem is hajlandók használni ezt a módszert. Sőt a legtöbbször semmilyen módszert. Nem hajlandók változni, változtatni semmit. Én láttam embereket súlyos érszűkülettel, már üszkösödő lábbal két infúzió között dohányozni, és az amputálás után sem hagyták abba. Természetesen készek voltak a nyomorúságukért az orvosok tehetetlenségét vagy a sorsot hibáztatni. Ha kérdeztem, miért nem hagyják abba a dohányzást, készen voltak a válasszal: Olyan nehéz.Lássunk egy másik összehasonlítást!

24.kép

Ne feledjük, ha valamit azért nem csinálunk, mert nehéz, akkor biztosan kudarcot vallunk. Természetesen mindenkit befolyásol a kényelmi zóna, amit kialakított. És ez gyakran nagyon veszélyes dolog. Gyakran azért utasítunk el valamit, felületes információk, szimpátia vagy ellenszenv alapján, mert kényelmesebb automatikusan nemet mondani, mint alaposabban megvizsgálni a kérdést.Mint tudjuk, valamilyen véleményt néhány pillanat alatt, felületes információk alapján is kialakítunk. A legtöbbször ennek vajmi kevés köze van a valósághoz, de azért nekünk megfelel, és az ezzel kapcsolatos döntésekben a felületes érzelmek meghatározóak. Így aztán, az automatikus elutasítással gyakran valódi lehetőségek mellett megyünk el, anélkül, hogy akár tudnánk róla. Ezért nevezzük ezt a kategóriát az elszalasztott lehetőségek kategóriájának.Sokan eleve úgy tartják, hogy felesleges a lehetőség kifejezéshez hozzátenni az elszalasztott jelzőt, ez ugyanaz, mintha valakire azt mondanánk, hogy nőnemű lány vagy hímnemű férfi. Szerintük a lehetőséget éppen arról lehet felismerni, hogy már elment. Sokak számára a lehetőség csak arra jó, hogy később legyen mivel magyarázniuk a kudarcukat.

- Volt egy lehetőségem. Ha akkor kihasználom, most más lenne a helyzet. De akkor másként alakultak a dolgok.

Gyakran mondtam, pláne gondoltam hasonló dolgokat én is. Kényelmes dolog így gondolkozni. De a kényelem, különösen a gondolkozásban, veszélyes dolog. Szokássá válik, és szokásunkká válhat a merev gondolkozás. Hajlamosak vagyunk erre is. Az évek múlásával mind könnyebben mondunk automatikusan nemet bármire és észre sem vesszük, hogy ezt tettük. Mint a többi rossz szokásunk esetében.Én is gyakran azon kapom magam, hogy gondolkozás, mérlegelés nélkül nemet mondok valamire. Ezért kialakítottam egy védekező szokást. Ha nemet mondok, megszólal az agyamban egy vészcsengő. Valahol hátul, a tarkóm fölött villogni kezd egy piros lámpa. Villog, és forog és berreg és csenget. Határozott figyelmeztetés ez nekem:

- Figyelj csak barátocskám! Automatikusan, kényelemből utasítottad el ezt a dolgot. Meg sem vizsgáltad, hogy fontos lehet-e számodra! Tudod, hogy a kényelem nem a sikerhez vezető út. Talán éppen ez a nagy lehetőség. Talpra barátocskám! Vizsgáljuk csak meg ezt a kérdést kicsit jobban! Van-e valami benne a te számodra?

És ha kiderül, hogy semmi lehetőség nem volt benne, akkor sincs baj. Ez a módszer kiváló arra, hogy segít megőrizni a gondolkodás frissességét, megvéd a megmerevedéstől és annyi haszna mindenképpen van, hogy a kényelem nem válik szokásunkká.

3. pont

A DÖNTÉS

A döntés az, hogy megfizetem az árat.Tudom, mi az, amit fontosnak tartok az életben, tudom mi az, amit kapni akarok és adni akarok. Tudom, mi az, amiről nem akarok lemondani, és remélhetőleg tudom, hogy mivé akarok válni. Tudom, hogy nem az vagyok akinek látszom, hanem amivé válni fogok, de ezt nem adják ingyen. A sikernek ára van. És a kudarcnak is van ára. Két különbség van a két ár között: az egyik az, hogy a kudarc elveszi, a sikerért pedig önként kell fizetnem. A másik különbség, hogy a kudarc mindig többet vesz el, mint amennyit a sikerért adnom kéne. Ezt nem árt ha szem előtt tartjuk!A sikernek ára van, és a döntés az, hogy megfizetem ezt az árat. Nincs alkudozás, ha többe fog kerülni, mint amennyire most számítok, akkor is megfizetem. Kerül, amibe kerül. Nem csak akkor kell, ha magától az ölembe hullik, ha könnyen megy, ha minden ajtó nyitva van, csak oda kell sétálnom a célomhoz az előre kiterített vörös szőnyegen (bár akkor sem utasítom vissza, hiszen nem a nehézségekhez ragaszkodom, hanem az eredményhez), de akkor is kell, ha akadályokkal, nehézségekkel van tele az út, és egyenlőre nem csak a végét, de akár még az elejét sem látom.A célkitűzés és a megvalósítás folyamata igazából egy társasjáték. Egy játék, aminek saját magam határozom meg a szabályait. Amikor meghatározom a vezérlő értékeimet, meghatározom a helyzetemet, ahol most állok. Ez lesz a starthely. És meghatározom a pálya végét, ahol a célom van. A döntés nem más, mint hogy végigmegyek a pályán és betartom a játékszabályokat. A siker pedig az, hogy végigmentem a pályán és betartottam a játékszabályokat. Így együtt. Az, hogy betartottam a játékszabályokat, de nem mentem végig a pályán, az nem siker. Az, hogy végigmentem a pályán, de felrúgtam a játékszabályokat, az szintén nem siker, még ha gyakran annak látszik is.Ilyenkor mindig olyan árat kell fizetni, amit nem akartam megfizetni, és biztosan több is, mint amennyit a szabályok betartásával kellett volna fizetni (nem hiszek a "cél szentesíti az eszközt " szemléletben). A lényeg, hogy magam kreálom a szabályokat, és magam határozom meg az elérendő célt. Csak így lehetek elégedett az eredménnyel.Persze bárki mondhatja, most, hogy ilyen nagyfokú tudatosság, csak igen kevesek sajátja, ez az út csak igen kevesek számára járható.

Nos, ez egyrészt valóban így van, illúzió lenne azt képzelni, hogy mostantól megváltozna az emberi természet, és valami varázsütésre mindenki céltudatos emberré válna. Ez nyilvánvalóan nem lesz így soha.Viszont bárki tartozhat a kevesek közé. Ön is. Bárki fölvállalhatja a tudatosságot mostantól kezdve. A képességei mindenkinek megvannak hozzá. Önnek is.Más kérdés, hogy csak kevesen teszik meg a szükséges erőfeszítést. Megtehetnék többen is, de nem teszik A kérdés, Ön megteszi-e?Én magam is még csak szeretnék céltudatos emberré válni. Volt idő, hogy egyáltalán nem voltam az. A mának, az örömöknek éltem szinte kizárólag, és alig voltam hajlandó erőfeszítéseket tenni. Aztán kezdett megváltozni körülöttem a világ, és Istennek hála, ráébredtem, hogy magamnak sem ártana alakulnom kissé. Hogy lehetnék eredményesebb, horribile dictu: jobb.Emlékszem a legelső határozott döntésemre: elhatároztam, hogy nem fogok eldobni használt papír zsebkendőt az utcán. Nevetségesen apró dolog ez, alig van jelentősége, különösen, ha hozzáveszem, hogy akkoriban még általános szokás volt mindenhol szétdobálni minden szemetet. Én elhatároztam, hogy nem fogok a szemetelők közé tartozni. És tartottam magam a döntésemhez. Előfordult, hogy több száz méteren keresztül szorongattam a kezemben a fiam taknyos zsebkendőjét, míg találtam egy szeméttárolót. De kitartottam. A következő döntésem az volt, hogy akkor sem dobok el koszos papír zsebkendőt, ha senki sem látja. Úgy döntöttem, a sunyi papirzsebkendő eldobálók közé sem fogok tartozni.Azóta hoztam még döntéseket A megvalósítás folyamata az egy folyamat. Nem egy, meghatározó döntés visz el a célhoz, az csak a nélkülözhetetlen kezdet. Az úton sok apró döntésre lesz szükség, rengeteg apró választásra lesz lehetőségünk.Ahogy már többször mondtam, nagyon gyakran lusták vagyunk, így persze gyakran választjuk a könnyebb utat. Ez természetes: miért mennénk a nehezebb úton, ha nem muszáj? Ez rendjén való dolog akkor, ha mindkét út elvezet a céljainkhoz a megfelelő módon és a megfelelő időben. De sajnos, igen gyakran a nehezebb út vezet a célunk felé, és mi hiába szeretnénk a könnyebbet választani. Talán az a szimpatikusabb, a vonzóbb, talán az az út igazi csábítás. Választhatjuk azt is, de emiatt gyakran eltérülünk, és igen gyakran ez az eltérülés teljes eltévedéshez vezet, majd a célunk feladásához.Ilyenkor kell a megfelelő döntést meghozni, hogy azon az úton megyek, ami a célom felé vezet.Persze a legkisebb megfelelő döntéshez is ismerni kell a célt. Ezért lehetetlen a legtöbb célt "ösztönös" módon megvalósítani. Azt mondják, csak egy különbség van, ha céllal vagy ha cél nélkül dolgozol: az eredmény.Ha nincs kitűzve a célom, akkor arra megyek, amerre könnyebb, ha van célom, akkor arra megyek, amerre kell.

Az igazi döntés mindössze az, hogy amíg el nem érem az adott célt, mindig arra megyek, amerre kell.

Amíg el nem érem a célomat, mindig arra megyek, amerre kell.

Ezt a döntést hozzák meg kevesen, illetve kevesen veszik komolyan. Pedig ez is nagyon fontos kifejezés: komolyan venni. A döntéshez elengedhetetlenül hozzátartozik. Amit nem vesznek komolyan, az nem döntés. A komolytalan döntésben, vagy nevezhetjük éretlen döntésnek is, mindig benne van a kilépés lehetősége. Feltételekhez kötött, de legalábbis bizonytalan. Az igazi döntés megmásíthatatlan. Nincs visszaút, csak előre lehet menni.Ilyen például a házassági eskü. Ez tulajdonképpen egy döntés, amit formális szerződéssel még meg is erősítettek. Ez a szerződés arról szól, hogy két ember, egy férfi és egy nő elhatározza, hogy élete végéig szeretni fogja egymást. Kitartanak egymás mellett jóban rosszban, egészségben, betegségben, szegénységben gazdagságban. Mindenáron. Nemcsak akkor, ha könnyen mennek a dolgok, hanem akkor is, ha nehezen. Akkor is, ha lehetetlennek tűnik, sőt még akkor is, ha az egyik föl akarná rúgni a szerződést. A döntés az egyszemélyes dolog mindig. Nem függ a körülményektől, nem függ mások döntésétől. A legtöbb házasság nem így köttetik napjainkban. Nagyon divatos lett az a hozzáállás, hogy csak jóban és jóban. Ha nem mennek a dolgok, legfeljebb elválunk. Ez egy éretlen döntés, eleve kudarcra ítéli a házasságot. (Tudom jól, én is így kötöttem házasságot először. El is váltunk. Éretlenek voltunk, legalábbis én mindenképpen az voltam. Sok ember, sok fiatal indul hasonló módon éretlenül az életbe, nem csak a házasságba. Ezért kell, ezért szükséges megteremteni a módját, hogy minél több legyen a lehetőség az érett döntésre.) Minden cél, minden elképzelés eleve kudarcra van ítélve, amit éretlen döntés előz meg.Az érett döntés az felelősségvállalás is. Felelősséget vállalok a jövőbeni cselekedeteimért.Kijelentem, hogy így és így fogok viselkedni, cselekedni, élni. Hogy felelősséget vállalok saját magamért, hogy felelősséget vállalok a társamért, a gyerekeimért, a családomért, a hazámért, az ügyért... Én személyesen. Akkor is, ha senki más nem teszi meg.A legtöbb ember számára persze nem akaródzik meghozni ilyen kényelmetlen döntéseket. Kinek van kedve kényelmetlen dolgokat is vállalni? Nem éri meg. Hogy ez éretlen magatartás? Kit érdekel? Ebből a körből könnyű kitörni. Nincs konkurencia. Én megtapasztaltam, hogy ha döntéseket hozok, a dolgok megtörténnek, és minden egyes apró felelősségvállalás érettebbé és érettebbé tesz. Mind könnyebb és könnyebb

meghozni a döntéseket, míg egyszer azon veszi magát észre, hogy felelős döntéseket hoz, érett ember, aki megvalósítja a céljait és eléri az álmait.Végül, ha akarja, akkor nem csak a saját álmai megvalósítására lesz képes, hanem bárkijére, akiért hajlandó felelősséget vállalni.Itt is igaz, hogy ügyelni kell a fokozatosságra. Ha eddig nem volt szokása döntéseket hozni, akkor ne akarjon mindent egyszerre! A túl sok nehézség könnyen elbátortalanít bárkit az elején. Szerezzen először sikerélményeket! Hozzon könnyű döntéseket, és valósítsa meg őket! Ne mondja semmire, hogy mindegy, nem számít! Ha megkérdezik, hogy az ablak mellett vagy szemben akar ülni, válasszon! Mindegy melyiket, de válasszon!" Az ablak mellett." - jó döntés. "Az ablakkal szemben." - szintén jó döntés. "Nekem mindegy"- nem döntés. Elhatározhatja például, hogy egyetlen este, mondjuk ma este nem fog tv-t nézni. Nem számít, hogy mi lesz a műsor, ha a kedvenc sorozata megy, akkor sem. Egy estét kibír. Helyette sétálni mehet például. Hívhatja a családját is.

- Ma este nem nézek tv-t - mondhatja nekik. - Sétálni megyek. Velem tart valaki?

Meglepő tapasztalatokat fog szerezni, mindenesetre ne csodálkozzon, ha kezdetben furcsán néznek Önre. Persze ez sem tartozik a könnyű dolgok kategóriájába.Nekem szokott segíteni egy kérdés: Lehetetlen vagy csak nehéz? A legtöbbször csak nehéz, még inkább csak kényelmetlen, de egyszerűbb rámondani hogy lehetetlen.Hozzon egy döntést, hogy fokozatosan döntéshozóvá válik! És elkezd megváltozni az élete.

4. pont DOLGOZD KI A STRATÉGIÁT!

Aliznak elege lesz Csodaországból, és szeretne hazatérni végre, de eltévedt. Egy nagy fát kell megtalálnia, annak az odúján keresztül vezet az út haza. Hiába érdeklődik, hiába szólít meg mindenkit segítségért, információért, mindig ugyanazt a választ kapja: innen nem lehet odajutni.

Innen nem lehet odajutni.

Nyilvánvaló képtelenség még Aliz számára is, akit azonban a körülötte tapasztalt bolondságok sem rémisztenek, és nem térítenek el. Keresi tovább az utat, amit aztán természetesen meg is talál.Innen nem lehet odajutni. Hányan és hányan gondolkodnak így? Nevetnek a mesén, de a valóságban nagyobb képtelenségeken sem akadnak fenn.Nincs olyan helyzet, hogy valahonnan nem lehet bárhová eljutni. Onnan, ahol Ön most van, onnan is bárhová el lehet jutni. Nem csak földrajzi értelemben.Ha Ön most szegény, és gazdag szeretne lenni, lehetne gazdag. El lehet oda jutni. Ha Ön most beteg, és egészséges szeretne lenni, lehetne egészséges. El lehet oda jutni.Ha Ön most kövér, ha Ön most csúnya, gyenge, félénk, és inkább karcsú, szép, erős, bátor szeretne lenni, el lehet oda jutni. Talán nem nyílegyenes autósztráda vezet oda, nincs mozgólépcső, se lift, talán többször is át kell szállni, és közben nem engedheti, hogy a sok jelenlévő bolondság elrémissze, talán keresni kell az utat, amit aztán természetesen meg is fog találni.Már volt szó a brainstorming, az agybörze legfontosabb szabályáról: csak akkor hatékony, ha az ötletek véleményezés nélkül, visszajelzés nélkül merülhetnek fel. Ha nem kell tartani a kinevetéstől, a lehurrogástól, az elutasítástól. Az igazi, az eredeti, a megvalósításra érdemes ötletek rendszerint akkor merülnek fel, amikor a résztvevők már kellően ellazultak, amikor megszűnt vagy kellőképpen lecsökkent a gátlás, a görcs. Akkor indul meg az ötletek áradata.Az információk, a szükséges információk rendszerint már korábban is rendelkezésre állnak az agyban, a brainstorming zseniális módon megalkotott keretei csupán a felszínre kerülésükhöz, az előhíváshoz nyújtanak segítséget. A megoldás már megvan korábban is. Csak meg kell találni! Az Ön céljai megvalósítására is van megoldás. Sőt. Valójában számtalan megoldás létezik. Ha Ön most úgy érzi, hogy valamelyik célja megvalósíthatatlan, az csak azért van, mert egyet sem ismer még a megoldások közül. Talán a birtokában is van a megoldás, csak nincs tudatában. Lehet, hogy az Ön fejében is ott van a megfelelő ötlet, a szükséges gondolat, csak eddig még nem került elő. Elő kell hívni! De hogyan?Az emberek alapvetően kétféle módon gondolkodnak: 1. Van aki a problémára fókuszál. 2. Van aki a megoldásra fókuszál.Aki a problémára fókuszál, az megkeresi az összes lehetséges veszélyforrást, a kudarcok lehetőségeit, az akadályokat, amikkel szembe kell nézni. Az a csapda az egészben, hogy a veszélyforrások valóban lehetségesek, a kudarcok valóban lehetségesek, az akadályok valóban léteznek. A félreértés ott van, hogy ezek jelentős részével soha sem kell szembenézni.

25.kép

A kudarc lehetőségeinek fontolgatása rengeteg energiát vesz el, olyan energiát, aminek nem kellene elvesznie, ráadásul a tudatosított nehézségek elbátoríthatnak bárkit. Ezután már nem a megoldásokon töri a fejét, hanem alkalmas kifogásokat keres arra, hogy miért is maradjon minden a régiben: Innen nem lehet odajutni. És passz. És nem kell meghozni a pozitív döntést.(A nyolc pont sorrendje nem véletlen. Előbb a döntést kell meghozni, hogy megvalósítom a kitűzött célt, és utána megkeresni a szükséges stratégiát és nem fordítva.)Szinte mindenki vágyik arra, hogy megismerje a világot, távoli tájakat, hogy utazhasson, és általános a kifogás is: az utazáshoz sok pénzre van szükség. A probléma gyakran az, hogy nincs pénz. A problémacentrikus döntés: nincs utazás. Pedig a megoldások tömege kínálkozik, csak válogatni kellene belőlük, megvizsgálni, kinek, kinek melyik az alkalmas, a megfelelő. Ha a probléma az, hogy nincs pénz, önként adódik egy megoldás: pénzt kell szerezni. Persze a pénzszerzésnek sokféle formája van, meg kell vizsgálni, hogy melyik jöhet szóba, melyik nem. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vezérlő értékeinket. Én a tízparancsolat alapján állok, számomra nem jöhet szóba például a bankrablás, ami pedig többek számára abszolút adekvát megoldás. Ha nem így lenne, nem rabolnának ki naponta bankokat szerte a világon. De nyerhet pénzt lottón, kártyán, lóversenyen, üdítőital-kupakokon, itt az esélyekkel érdemes számolnunk. Annak pl., hogy Önnek telitalálata legyen a lottón, fele akkora a valószínűsége, mint annak, hogy Önbe csap egy villám. Ha jól számolok, ez azt jelenti, hogy mielőtt kihúznák az Ön számait, önnek két ízben is el kell viselnie egy-egy villámcsapást. Én ebből arra következtetek, hogy ha Ön valóban utazni akar, akkor nem elégedhet meg egyetlen kínálkozó megoldással.Aki a megoldásra fókuszál, az energiáit arra mozgósítja, amire kell: a megoldás megtalálására. Ilyen egyszerű.Önnek lehetősége van arra, hogy eldöntse, melyik csoportba tartozik. Ha az első csoport mellett kötelezi el magát, egész életében fog elegendő problémát találni, ha a második mellett, akkor megoldásokat fog lelni. Ha hajlamos arra, hogy a problémákat kutassa, színezze, részletezze, és a céljait is meg akarja valósítani, akkor meg kell tanulnia ellenállni a kísértésnek!Ha el akarja érni a céljait, a problémák helyett a megoldásokra kell fókuszálnia!

A nyertesek a megoldásokra vannak hangolva. Nem a problémákról beszélnek, hanem a megoldásokról: mit teszünk mostantól fogva? Hogyan csinálhatnánk eredményesebben, jobban? Hogyan javíthatnánk a feltételeken? Mennyi időre van szükség hozzá? Mikorra valósulhat meg? Mi lesz, ha megvalósul? Ezekre a kérdésekre már lehet válaszolni bármilyen cél esetében.

Egy kutatócsoport dolgozik egy álom megvalósításán: benépesíteni emberekkel a Marsot.

Probléma: a Mars nem alkalmas emberi életre. Kérdés: Hogyan lehetne alkalmassá tenni? Van válasz. Probléma: hideg van és nincs levegő. Kérdés: Hogyan lehetne megteremteni a légkört és felmelegíteni? Van válasz. Sorolhatnám tovább a problémákat, a kérdéseket, a megoldási stratégiákat. A lényeg az, hogy létezik egy tervszerű és megvalósítható program a Mars benépesítésére, határidővel, megoldásokkal, és nincs kétségem, ha Isten is úgy akarja, meg is valósul. A program tervezői nem az akadályokra fókuszálnak. Ők látják a megoldást. Előre látják. Walt Disney nem érhette meg a kaliforniai Disney-Land megnyitását. Az ünnepségen a hivatalos szónok sajnálkozott, hogy a nagy álmodó nem láthatta művét a valóságban. Amikor Disney felesége emelkedett szólásra: - Látta! – csak ennyit mondott, és leült. A megfelelően feltett kérdések energiákat szabadítanak fel, míg a nehézségeken való rágódás energiákat emészt. Természetesen a lelkesedés önmagában nem elegendő. Gyakran tapasztalható, főként fiatalok körében, hogy hirtelen belevágnak valamibe, lelkesek, teli vannak energiával, aztán az első kudarc után ugyanilyen gyorsan le is lohadnak, feladják. (Kérdés: hogyan lehetne fenntartani a lelkesedést? Van válasz.) Az a körülmény, hogy ez a jelenség inkább a fiatalokra jellemző, nem azt jelenti, hogy a fiatalok kevésbé lennének kitartóak, mint az idősebbek, inkább arról van szó, hogy minél idősebbek vagyunk, annál ritkábban vágunk bele dolgokba, mind kevesebb dolog miatt kezdünk lelkesedni. Így aztán lelohadni sincs annyi alkalmunk. Jó lenne a lelkesedést életünk végéig megőrizni! Akiket a céljaik megvalósítása hajt, azok meg is őrzik a lelkesedést halálukig. Már csak ezért is megéri. A lelkesedés önmagában még kevés, bár az is igaz, hogy lelkesedéssel és egy közepes stratégiával mindig messzebbre jutunk, mint jó stratégiával lelkesedés nélkül. (Fontos kérdés, hogy hogyan lehetne fenntartani a lelkesedést? Van válasz.) Gyakran előfordul, hogy nem a megfelelő úton indulunk el, és hiába is fecsérelnénk az energiáinkat, a feltételezett megoldás nem bizonyult jónak. Ilyenkor másikra van szükségünk. Mindig több megoldásra van szükségünk. Ha az egyik ötlet nem jó, el kell tudnunk vetni, és nem árt, ha van tartalék ötletünk. A céljaidat öntsd betonba, a terveidet rajzold homokba!

Ne feledjük, nem az ötlethez kell ragaszkodnunk, hanem a célunkhoz. Nem az ötlet mellett kell elköteleződnünk, hanem a cél mellett. Az ötlet lehet rossz. Napóleon Hill szerint egy ötletre, egyetlen ötletre van szükségünk, ahhoz, hogy megszerezzük a gazdagságot, elérjünk bármit, amire szükségünk van. Természetesen, nem mindegy, hogy milyen az az ötlet.

Azt hiszem, hogy a sikerhez, számunkra legjobb élethez, a lehető legjobb ötletre van szükségünk. Az ötletek különfélék lehetnek. Természetesen végtelen lehet az átmenetek sora, most mi tekintsünk át egy ötfokozatú sorozatot!

26.kép1. Ez van. Ez az a kategória, amikor elfogadjuk az előttünk álló legelső, nyilvánvaló alkalmat, és ott dolgozunk, úgy élünk, ahogy lehetségesnek látszik. Van egy állás, van egy hely, valamit fizetnek is, dolgozni kell valahol, majd meglátjuk. Azokkal a lehetőségekkel élünk, amiket valaki már megteremtett, ami adott, amiért különösebb fáradságot nem kell tennünk, hogy megragadjuk. Sokan vannak, akik egész életükben benne ragadnak ebben a kategóriában, még akkor is, ha nem túl kényelmes, vagy egyenesen kényelmetlen a számukra. Ez a kényelmi zóna. 2. Elviselhető. Itt is a kényelmi zóna tartja az embereket, hiszen itt már van kockázat. Ennek a kategóriának vannak előnyei az előzővel szemben, és ha felelőtlenül elhagynánk, még az is előfordulhatna, hogy egy még alkalmatlanabb helyzetbe, állásba, lakásba...stb. kerülnénk, így aztán innen mozdulni igen nehéz is lehet.3. Közepes. Innen kimozdulni már igen nehéz, és bizonyos területeken ide bejutni sem könnyű. Itt már az ember bizonyos igényeit képes kielégíteni, és lehet, hogy túl nagy árat kell fizetni érte, és minden szempontból nem is megfelelő a lehetőség, de sokan örülnének, ha itt lehetnének, lehetne rosszabb is, végül is nem panaszkodhatom...4. Jó. Ez már a siker előszobája, gyakran össze is téveszthető a sikerrel. Talán vannak még dolgok, amik jobbak is lehetnének, talán nem minden tökéletes, node kompromisszumok nélkül nincs élet. További nehézségeket vállalni pedig talán nem is érdemes, és talán nem is lehet.5. Legjobb. Az igazi siker. A teljes élet. Amiről Napóleon Hill is azt mondja, hogy egyetlen ötlet is elegendő hozzá. A lényeg, hogy ne elégedjünk meg kevesebbel! Az ötleten kívül szükségünk van még a hitre, hogy ez a kategória létezik, hogy van, és nekem is van, és hogy megtalálom a szükséges ötletet hozzá, még akkor is, ha nekem nem lesz hozzá elegendő csupán egyetlen ötlet. De megtalálom valamennyit, és létrehozom magam, ha eddig nem állt még rendelkezésre ez a lehetőség. Hogy nem függ másoktól, csak tőlem, és én pedig elegendő vagyok a megvalósításhoz, illetve ha kell, megtalálom hozzá a szükséges társakat.A legjobb ötlet természetesen ritkán a legszembetűnőbb, a legnyilvánvalóbb vagy a legelőször felbukkanó ötlet. Keresni kell! Olykor sokáig, néha nagyon sokáig. Gyakran ötletek tömegéből kell kiválogatnunk, és hogy ehhez lehetőségünk legyen, ötletek tömegére van szükségünk. És ezeknek az ötleteknek a többségét el kell vetnünk. El kell vetnünk az ez van, az elviselhető, a közepes, a jó ötleteket mind. Le kell mondanunk róluk, de ahhoz, hogy megtaláljuk a legjobbat, ahhoz szükségünk van rájuk.

Ha négylevelű lóherét akarunk találni a mezőn, a legjobb módszer, ha lekaszálunk egy kosárra valót és aztán otthon kényelmesen kiválogatjuk. Biztosan találunk négylevelűt, a többit viszont nem fogjuk felhasználni.Szemere Bertalan korának egyik legismertebb alakja volt a pesti társasági életben, de a lóversenypályákon és a versenyistállók környékén mindenképpen. Saját lovaival és sikeres fogadásaival nagy respektust vívott ki magának, nem érdemtelenül. Sokan tévedhetetlennek tartották, így nem ritkán megbízottak útján kényszerült megtenni a fogadásait, mert ha személyesen fogadott, a lovat rögtön esélyesként kezelték a bukmékerek, és az odszok zuhanórepülésbe mentek át. Gyakorlatilag tévedhetetlennek képzelték és úgy is bántak vele.Kellér Andor egy érdekes anekdotát ír róla a Bal négyes páholy című regényében. Az anekdota szerint a bárót megszólította a pályán egy ismerőse, egy rendkívül bájos és csinos fiatal hölgy. Arra kérte, hogy adjon neki biztos tippet a következő futamra. Szemere természetesen gavallérnak sem volt utolsó, összecsapta a bokáját, meghajolt és így szólt:- A futam után ott leszek a páholyában a nyerő tikettel. - És ott is volt.A történethez hozzátartozik, hogy megjátszotta a futam összes lovát, mert hiába volt tévedhetetlen, csalódást okozni végképp nem szeretett. Márpedig a biztos nyerő tikettnek jó néhány biztos vesztő tikett volt az ára.A győzelemhez ez mindig hozzátartozik. Enélkül nincsen győzelem. A siker ára a kudarc, ha elutasítjuk a kudarc lehetőségét, a győzelemről mondunk le.

Tudnunk kell változtatni! Ezt hívjuk stratégiának.Szerintem kétféle ember van: az egyik, aki nem dohányzik, a másik, aki le akar szokni a dohányzásról. Én boldogtalan koromban nagyon erős dohányos voltam, napi két csomag cigaretta volt a minimális adagom. Már nyolc éve nem dohányzom, és elképzelhetetlennek tartom, hogy vissza tudnék szokni valaha is. Amikor a szükséges, visszavonhatatlan döntés megtörtént, Hajnalkának volt a születésnapja, de én külföldön voltam, csak telefonon tudtunk beszélni. Milyen ajándék adható telefonon? A kezemben ott füstölt az elmaradhatatlan cigaretta. Még égett, amikor ezt mondtam: születésnapodra leszoktam a dohányzásról. És elnyomtam a cigarettát. A döntés egy pillanat műve volt, bár régóta készültem már rá. Hajnalka kimondhatatlanul boldog volt, így a döntés visszavonhatatlanná vált. Az ember mégsem kérheti vissza a születésnapi ajándékot, ugyebár.Néhány napig nem is volt semmi nehézség, megerősítésekkel, pozitív gondolkodással boldogultam: gratuláltam magamnak, hogy milyen nagyszerű ember is vagyok én. Mások mennyit kínlódnak, hogy leszokjanak, én pedig csak így, egyik pillanatról a másikra. Pár nap múlva azonban azon kaptam magam, hogy miközben az egyik kezemmel a vállamat veregetem, a másik kezemmel cigarettát dugok a számba és készülök meggyújtani.

Ez így nem mehet tovább! Más stratégiára (is) van szükségem. Megtudtam, hogy a nikotin úgy viselkedik, mint egy kábítószer, függőséget alakít ki, ezért olyan könnyű akár évek múlva is visszaszokni. Rettenetesen dühös lettem. Én nem akarok semmiféle függőséget. Ez tovább erősítette az elhatározásomat. Én nem akarok nikotinfüggő lenni. Nem akarom, hogy egy rossz szokás kontrolláljon. De a stratégia még hiányzott a megvalósításhoz.Érdeklődni kezdtem, elolvastam mindent, meghallgattam mindenkit a témával kapcsolatban. Olyan stratégiára van szükségem, hogy sose szokjak vissza. És megtaláltam a (számomra) legjobb megoldást. Egy jó barátom ajánlotta, akinél szintén bevált. Azóta én is sokaknak ajánlottam, és sikerrel használták. Nem tartozik szorosan a témához, de mivel annyira károsnak tartom a dohányzást, és annyira a szívügyem, hogy mások is megszabadulhassanak ettől az átkos szenvedélytől, ezért ismertetem. (Minden alkalmat felhasználok ennek érdekében. Valószínűleg nem számíthatok arra, hogy a dohánygyárak fogják szponzorálni ezt a könyvet, vagy bármit velem kapcsolatban. Nem baj.) A stratégia azért is tetszett, mert az volt a módszer lényege, hogy rá lehetett gyújtani, és ennek a hiányától szenvedtem már több napja.Talán Ön is tapasztalta már, hogy néhánynapos kihagyás után az első szippantás kifejezetten rossz ízű, nagyon kellemetlen. Az ember akkor érzi, hogy mennyire keserű, mennyire bűzös, hogy irritálja a nyálkahártyát, a füst az orrot, szóval szörnyű. A második, a harmadik szippantás után már minden rendben, ezek a dolgok feledésbe merülnek, nem zavarnak többé, az ember dohányzik. De a módszerben nincs második, harmadik szippantás, csak az első. Aztán el kell nyomni a cigarettát! Néhány óra múlva, amikor már ismét tűrhetetlen a kívánság, meg lehet ismételni: rágyújtás, egyetlen szippantás, elnyomni! Pazarló, de eredményes módszer. Én még tovább is fejlesztettem kissé. Nem elnyomtam a cigarettát az első szippantás után, hanem levágtam a parazsat a végéről. Így később újra ugyanarra a cigarettára gyújthattam rá megint. Sőt újra és újra. Aki dohányzott valaha, az tudja, hogy ha valami borzalmas ízű, akkor az a cigaretta, amit újra meggyújtanak, az az. Ötödszörre meggyújtva pedig iszonyú. Rettenetes, elviselhetetlen, szörnyű. Három hétig kínoztam magam ezzel a módszerrel, de mind ritkábban tudtam rávenni magam, hogy a kátránytól csöpögő csikket a számba vegyem. Bármi legyen is az Ön célja, a megoldás megvan hozzá, csak meg kell találni. Ez egy kis gondolkozást igényel mindössze, semmi mást. A megoldás rendszerint ott van az Ön fejében, csak ki kell hozni onnan, felszínre kell, hogy kerüljön! Napoleon Hill klasszikus könyvének a címe: Gondolkozz és gazdagodj! Sokatmondó összefüggés, aminek felismerése már eddig is milliók életét változtatta meg. Napóleon Hill nem azt mondja, hogy szerezz pénzt, fektesd be és gazdagodj. Még csak nem is azt, hogy egész életedben keményen dolgozz és gazdagodj! Nem is azt, hogy vezess félre, csapj be minél több embert és gazdagodj! Hogy találj ki, hozz létre és adj el embertársaidnak olyan

termékeket, ami a pusztulásukhoz vezet, cigaretta, kábítószer...stb. és gazdagodj! Nem. Azt mondta: Gondolkozz és gazdagodj!Innen oda lehet jutni. Ahová Ön akar. Megvan hozzá a mód, és Ön képes is rá, hogy megtalálja. Sok könyv, tanfolyam van az egész világon, ami segít a részletekben. Ez már a könnyebbi fele. Ha Ön leírta a céljait, ha megszerezte a szükséges információkat, ha meghozta a döntést, és nem csupán elolvasta a könyv oldalait, gondolatait, akkor Ön megtalálja a szükséges stratégiát is.A legismertebb módszerek használatához mindössze néhány darab papírra van szükség és íróeszközre. Használhatja a brainstorming módszert, bevonhatja a családját, de csinálhatja egyedül is. Ebben az esetben is meg kell fogalmazni pontosan a kérdést, és le kell írni minél több megoldást! A szakértők többsége 20 különféle ötlet kigondolását javasolja. Értékelni az ötleteket természetesen csak a legvégén szabad.Húsz különböző ötlet kigondolása persze nem megy egyszerűen, néha nagyon keserves gondolkozási folyamatot igényel. Különösen, ha elszoktunk az igazi gondolkozástól, és évek óta csak a szokásos szellemi rágógumikon élünk többnyire. De ezt is csak gyakorolni kell, és mind könnyebb lesz. A kreativitás visszatér. Brian Tracy a „2o ötlet módszert” reggel, felkelés után javasolja elvégezni, amikor az agy még friss. Azt mondja, ha ezt elvégezzük a hét öt napján, az év mondjuk 50 hetében, a következmények beláthatatlanok lesznek.Nézzünk egy példát, amiről már volt szó! Lássuk, mennyi különböző ötletet, megoldást vagyunk képesek találni arra a problémára, hogy miképpen utazgathatnánk, mondjuk a világ körül?

1. Nyerni a lottón2. Kirabolni egy bankot3. Takarékoskodni, félretenni a jövedelmem 10%-át4. Eladni valamit, családi értéket, házat...5. Keményebben dolgozni plusz pénzért6. Jobban megfizettetni a munkámat7. Rávenni valakit, szülőket, rokonokat, hogy finanszírozzák az utazást8. Értelmes ötletet találni, amit valaki érdemesnek talál arra, hogy

szponzoráljon9. Pénzes útitársat találni, aki vállalja a költségeket10.Levelezőpartnereket találni, akik meghívnak magukhoz és kézről kézre

adnak11.Vállalkozásba kezdeni, ami gyorsan sok pénzt hoz, pl. aranyásás12.Elszegődni egy hajóra dolgozni, ami megkerüli a világot13.Olyan tevékenységet vállalni, ami biztosítja az utazást: pl nemzetközi cég

képviselete, utazási iroda alkalmazottja, rendezvényszervezés...stb.14.Olyan hivatást választani, ahol feltétel az utazás: pl. diplomata, külföldi

tudósító, pilóta, stewardess...stb.15.Szerencsejátékon kockáztatni és nyerni.

16.Utazási vetélkedőn nyerni17.Elnyerni valamilyen ösztöndíjat.18.Gazdag utazó alkalmazásába állni, pl. titkár...19.Gazdag ember, utazó házastársa lenni20.Ilyen emberrel örökbefogadtatni magam21.Csak úgy nekiindulni...22.Megtanulni megvalósítani a céljaimat...

A lista természetesen meglehetősen vázlatos, van közöttük alkalmas és az Ön számára alkalmatlan vagy egyenesen összeférhetetlen is. Ez természetes. A módszer lényege, hogy leírjunk mindent, ami az eszünkbe jut anélkül, hogy minősítenénk azokat. Most lehet, most kell kiválasztania megfelelőt! A legjobbat.A legtöbb ember sohasem méri fel a számbajöhető lehetőségeit, még a töredéküket sem, nemhogy húszat, vagy még többet.Ha Ön javíthatatlan álmodozó, az nagy előny, ne is hagyja magát megjavítani soha! Ha ehhez még javíthatatlan gondolkozóvá, tervezővé, stratégává is válik, saját maga is megtapasztalhatja, nem lesz semmi, ami lehetetlen lenne az Ön számára, hiszen minden lehetetlen volt addig, amíg lehetségessé nem vált. Ami ma még a lehetetlen kategóriába tartozik, azok egy része már holnap lehetséges lesz, mások holnapután vagy később valósulnak meg, és pusztán azért, mert valaki nekiáll és megvalósítja. Miért ne tartozhatna Ön ezek közé, és miért ne tartozhatnának az Ön álmai ezek közé, miért ne valósulhatnának meg, akár már holnaptól kezdve? Miért ne valósíthatná meg Ön is azt, amire vágyik?

5. pont VÁGJ BELE!

A nekivágás - és itt nemcsak az utazásra gondolok - lépés álmaink, terveink, célunk, önmagunk megvalósítása felé, akár a leg- nagyobb áldozatok árán is. Aki erre képtelen, örökre elszalasztott lehetőségeit sirató félember marad.

Jakabos Ödön

Az első négy pont a felkészülésé volt. Ha hinnénk a lehetőségeinkben, a képességeinkben, bíznánk a gondviselésben, Istenben és magunkban, talán nem lenne szükség ilyen alapos felkészülésre. Ezzel a kérdéssel azonban nem feladatunk (most) foglalkozni, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a felkészülés elengedhetetlen.

Jakabos Ödön fiatalember volt, amikor elindult Indiába Csomakőrösről, zsebében 5 $ tőkével, hogy kövesse nagy elődje, Kőrösi Csoma Sándor példáját és nyomát. Gálfalvi György az Indiai útinapló utószavában írja: „ Indiába készülök. S mert szeretek mindent jól megalapozni, valószínűleg csak 1972-ben indulunk - ha tart a többiek lelkesedéséből. Ha nem, újra egyedül vágok neki.„ A többiek lelkesedése nem sokáig tartott. (...) Jakabos Ödön hozzá volt szokva ehhez. Minden útjára többedmagával szeretett volna elindulni, s végül mindig egyedül maradt. Az első négy pont a felkészülésé volt. Most készen állunk. Neki kell vágni, bele kell vágni. Soha nem lesz jobb, kedvezőbb alkalom. Ha most tétovázunk, ez is elszáll. Bizonyára lehetnének jobbak a feltételek, a körülmények, lehetne alkalmasabb az időzítés, de sosem lesz az. Ha Jakabos Ödön a többiekre várt volna, sosem indul el Indiába. Ha Kőrösi Csoma Sándor a megfelelő körülményekre várt volna, otthon lenne eltemetve Csomakőrösön. Ha az én szüleim a megfelelő körülményeket várták volna, én biztosan meg sem születtem volna. Talán Ön sem. Mennyivel lenne szegényebb a világ, ha mindenki az optimális időzítésre törekedett volna? Márpedig a legtöbben arra törekszenek.Hiszen belevágni valamibe, erőfeszítést jelent, gyakran elköteleződést jelent, és ki szeret erőfeszítést tenni? Ki szeret elköteleződni? Nagyon kevesen. A legtöbb ember ezért inkább a halogatást választja. Nem mond le a dologról, azt azért nem, csak későbbre halasztja. Majd holnap. Hányszor hallani ezt, amikor pedig cselekedni kellene. Holnap. Ilyen nevű nap nincsen a naptárban. Ha valamit holnapra halasztunk, rendszerint sohanapjára halasztjuk. Ugyanis másnap még könnyebb lesz tovább halasztani, hiszen lám, tegnap sem származott belőle semmi baj.Gyakran elég, ha csak egy apró lépést teszünk, egészen aprót, egyetlen egyet, amit aztán másnap folytathatunk. Aztán másnap még egyet, majd még egyet, és ha úton vagyunk, akkor néha maguktól felgyorsulnak az események. A kis lépések megtételére mindenki képes. Ha Ön elkísérte volna Jakabos Ödönt Csomakőrösről Brassóba, onnan Bukarestbe, aztán Budapestre és így tovább, ön is megjárta volna Indiát. Ezeket a lépéseket Ön is meg tudta volna tenni, meg tudná tenni, nincs közöttük olyan, amit bárki ne tehetne meg. Egy elefántot is meg lehet enni: falatonként.

A cselekvés erőt ad, a halogatás pedig feszültséget teremt. A feszültség alól aztán igyekszünk mentesíteni magunkat, és ezt gyakran önigazolással, kifogások kreálásával oldjuk meg. És mindig találunk megfelelő kifogást, pedig ezzel az erővel megoldást is kereshettünk és találhattunk volna. Két lehetőségünk van: vagy megoldásokat keresünk vagy kifogásokat. A kettő együtt nem megy.

Vagy megoldásokat keresünk vagy kifogásokat Professzionális kifogásgyártókká válhatunk az évek során, pedig ezzel az erővel sikeres emberekké is válhatnánk. Megvalósíthatnánk az álmainkat, elérhetnénk a céljainkat, ha végre belevágnánk, ha nekiindulnánk. Ez a vízválasztó. Ha megtesszük az első lépést, ha elindulunk, akkor már belülről szemléljük a dolgokat, akkor már ahhoz keressük a magyarázatot, hogy miért vagyunk az úton, és az akadályok többsége nem is jelent problémát, míg ha kívül vagyunk, akkor a cselekvés ellen szóló érveket kötjük csokorba.

Egyik fiatal barátom használt autó vásárlására szánta el magát. Túl sok pénze nem volt, ezért főleg a koros autók jöhettek számba, az évjárat nem bírt nagy jelentőséggel. A típus viszont igen. A Mercédesz és a BMW között vacillált. Áttekintette az egyik előnyeit, és a másik hibájául rótta fel, ha az nem rendelkezett valamelyikkel. Hetekig nem tudott dűlőre jutni, végül egy fehér Mercédesz mellett döntött. A színe miatt. Mindig fehér autót szeretett volna. Néhány hét múlva már lelkesen ecsetelte a Mercédeszek előnyeit a BMW-kkel szemben, és ha meglátott egy BMW-t, rögtön megjegyzést tett rá. Teljesen elfelejtette, hogy néhány héttel ezelőtt egy apró nüánsz döntötte el a kérdést. Ma már el sem tudja képzelni, hogy BMW-vel járjon valaha. A kifogásoknak nincs jelentőségük, az a tulajdonságuk, hogy ha cselekedni kezdünk, nagyon hamar meg is feledkezünk róluk. Ha pedig legyőzzük a halogatási ösztönünket, az mérhetetlen jóérzéssel tölt el, és óriási mértékben járul hozzá az önbecsülésünk növekedéséhez.

A halogató ember, ha meg kell írnia egy levelet, pláne, ha az kellemetlen, egész nap, olykor egész héten készül rá, a feladat ott tornyosul a feje felett, ettől kínosan érzi magát, és a legutolsó pillanatban, amikor már nincs más megoldás, végül teljesíti a feladatot. Sokkal jobb megoldás, ha a kínos feladattal kezdjük, egy óra múlva büszkén veregethetjük magunkat vállon, és ez egész napra feltölt energiával. Fütyörészhetünk vidáman. Ennek a mentalitásnak a jelszava: csináld most! Nagyon eredményes.Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a kifogások zöme kreált kifogás, valójában nem számítanak igazi akadálynak, de kényelmes dolog elfogadni őket. És a kényelem nagy úr. Emlékezzünk csak a szögön heverő kutyára! De még

inkább azt tanácsolnám, hogy emlékezzünk inkább a céljainkra! És inkább megoldásokat keressünk!

A kifogás mindig eltávolít a célomtól.

Nekem segített, hogy ha valami kifogás jutott eszembe, tudatosítottam, hogy kifogásról van csupán szó, és mivel tudom, hogy a kifogás mindig eltávolít a célomtól, ezért rögtön kerestem valami cselekedni valót. Kerestem valamit, ami bármilyen kis mértékben, de összefüggésben van a célommal, és közelebb visz hozzá.Legyen kreatív, keresse meg a cselekvés lehetőségeit! Ne engedje, hogy a kifogások akadályokká változzanak! Hagyja a kifogásokat másra, ne féljen, lesz aki megtalálja Ön helyett. Csak induljon el, vágjon bele, mert az Ön céljait, az Ön álmait senki sem valósíthatja meg, csak Ön.Lehetőségeink, életterünk az évek során kétféle módon változhat: vagy kitágul vagy pedig beszűkül. Mindkét folyamat fokozatosan, gyakran szinte észrevehetetlenül történik.Ha keressük az újabb lehetőségeket, az újabb területeket, a kihívásokat, és újra és újra nekivágunk, akkor mind nagyobb területeket hódíthatunk meg. Az új területeken is kompetensek leszünk, és onnét ismét továbbléphetünk. Ezáltal lehetőségeink is mind nagyobbak és nagyobbak lesznek. Ám ha nem vágunk bele a dolgokba, akkor is előfordul, hogy kudarcot vallunk még hazai terepen is, és visszavonulásra kényszerülünk. Így mozgásterünk mind kisebb és kisebb lesz, mint azé az öreg nénié, aki lány korában nagy utazásokról álmodozott, de nem mert belevágni, és most reggel elmegy a boltba kenyérért és tejért, azután haza, és vasárnaponként a templomba, és ezeket az utakat járja, mert itt érzi magát biztonságban. Bár ez sem a régi már, ennek a fiatal papnak olyan furcsa eszméi vannak.Talán nem haszontalan csak úgy felületesen megvizsgálni néhány kifogást:

27.képA kifogásokkal nem érdemes foglalkozni, mert a velük való foglalkozás nem vezet sehová. Akár igazak, akár nem, ha az akadályok hangoztatásával foglalkozunk, soha sem jutunk közelebb a célunkhoz, mind távolabb jutunk, egészen addig, amíg vagy teljesen lemondunk a megvalósításáról vagy egyszerűen el nem felejtjük. De ha nekivágunk, ha elindulunk, egyszer csak minden megváltozik, gyakran nem is értjük, hogy mitől, és hogy mikor változott meg. Hiszen nem csináltunk semmi különöset, amit bárki ne tehetett volna, egyszerűen csak elindultunk. Hát éppen ez a különös.Hadd álljon befejezésül még egy naplójegyzet Jakabos Ödöntől, aki valóban nem csinált semmi különöset, csak nekivágott.

„Tetteimet már nem én irányítom. Sőt úgy érzem, már indulásom óta én csak eszköz voltam, aminek nem szabad elromlani, mert

éppen nincs más kéznél, és akkor valami összeomlik. Azt nem lehet!„

És még egy: „Engem az emberek többre tartanak, mint amennyit érek. Szeretném ezt megmondani. De kinek? „

Annak, aki hallja. Talán most is meghallja valaki.

6. pont KOMMUNIKÁCIÓ

Ne maradj egyedül! Nagyon fontos hogy betartsuk ezt a szabályt. A kudarc talán leggyakoribb oka, hogy egyedül maradunk a nehézségeinkkel. Az egyik eset, hogy magunk, egyedül állunk neki, hogy orvosoljuk a bajt, hogy 'megmutassuk', de gyakran hiába a magányos küzdelem. A másik eset, hogy szintén saját magunk, szintén egyedül és persze tévesen ítéljük meg a probléma nagyságát és eleve feladjuk a további küzdelmet. Így lesz egy egyszerű helyzetből, amit tanulásra, gyakorlásra, fejlődésre használhattunk volna, végleges vereség. Szükségünk van valakire, aki átsegít a nehéz időszakokon, aki biztat, szükség esetén segít, vagy éppen tanácsot ad.

Szükségünk van valakire. Igen gyakran túl közelről látjuk a problémát ahhoz, hogy a megoldást is észrevegyük. Nem ritkán egy kívülálló, higgadt szemlélő, mégoly szimpla tanácsa is olyan megoldást jelent, amit magunk nem lettünk volna képesek megtalálni.Természetesen nem mindegy, hogy kitől fogadunk el tanácsot, kinek a véleményét kérjük ki és tartjuk mérvadónak.Amikor arról beszéltünk, hogy miért nem tűznek ki az emberek célokat, azt ajánlottuk, hogy ha van egy célja és el akarja kerülni a kritikát, az elutasítást, a kinevetést, a támadásokat, akkor ne beszéljen a céljairól senkivel, elképzeléseit tartsa meg magának. Ez éppen azért van, mert a legtöbb ember nem mérvadó az ön életének eseményeit, különösen a céljait illetően nem az. Tanácsot viszont mindenki hajlandó adni, adják ha kell, ha nem, kéretlenül is. A jó tanács a legolcsóbb portéka. Bóvli. És a legtöbb nem is ér semmit.Mit tegyünk hát? Ha nem beszélünk senkivel, kudarcot vallunk, ha pedig igen, akkor kitesszük magunkat a rossz tanács veszélyeinek, vagy

elbizonytalanodunk. Kitől kérhetünk tanácsot? Három kritériumnak mindenképpen meg kell felelnie:.

Tehát nyilvánvaló, hogy nem kérhetünk akárkitől tanácsot, de vajon hol találunk mérvadó segítséget? Nos, az első ilyen hely, mindenképpen a család. Ez egyben a legfontosabb hely is.

A család

Egy jól működő, egymást támogató család számára nem létezik lehetetlen. Így aztán a legelső tennivalónk, ha családban élünk, a házastársunk megnyerése az elképzelésünknek, a célunknak. Szükségünk van arra, hogy a házastársunk megfeleljen mind a három fenti szempontnak. És sajnos, ez gyakran nincs meg.Sok családban a házastársi kommunikáció nem szolgálja egymás építését, gyakran egymás önbecsülését, énképét rombolják tovább, nem ritka, hogy az egymás közötti kommunikáció egyfajta szellemi csatatérre emlékeztet leginkább (klasszikus példa erre Albee: Nem félünk a farkastól c. drámája), ahol a felek sebeket ejtenek és kapnak, nem ritkán halálos sebeket. De gyakran nincs is bántó szándék, csupán figyelmetlenség. A másik igényeinek a felületes ismerete, a hibás kommunikáció rontja, rombolja évről évre, gyakran alig észrevehetően a kapcsolatot. Nem árt tudnunk, hogy a férfi és a nő kommunikációja általában különbözik egymástól. Egy férfi, ha nem tapasztal egyetértést, támogatást, akkor könnyen megsértődik, magába zárkózik, Gray: A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról című kitűnő könyvében úgy mondja, hogy a férfi visszavonul a barlangjába, ahonnan nem könnyű ismét előcsalogatni. És a magányban gyakran elvész a cél, a férfi gyakran inkább lemond róla, mint hogy a feleségével csatázzon a megvalósítás érdekében. A nő, ha nem akar valamit, ennek hangot szokott adni, gyakran elhamarkodottan és átgondolatlanul, így nem ritka, hogy egy elképzelés, ami pedig hasznos lehetne a család szempontjából, még a kibontakozásig sem jut el. Mit tegyünk hát uraim, ha valamit el akarunk érni az asszonynál? Érdemes vajon erőszakolnunk az elképzelésünket? Talán. De a legcélravezetőbb dolog az udvarlás. Ha levesszük az asszonyt a lábáról. Az udvarlás a pozitív kommunikációnak az a formája, amit valamilyen sikerrel, valamennyi ideig mindannyian gyakoroltunk, hogy azután abbahagyjuk, leszokjunk róla. Pedig az udvarlás már csak kommunikációs szempontból is a

érdeke kell, hogy fűződjön a jó megoldáshoz. képes kell legyen átlátni a probléma lényegét. elkötelezettnek kell lennie velünk szemben

leghasznosabb dolog, amit egész életünkben érdemes folytatnunk. És nem csupán az asszony szempontjából, de a magunkéból is. Ugyanis busásan megtérül.Az a férfi, aki nem szűnik meg udvarolni a feleségének, aki gyakran tudja kimondani ezt a szót: szeretlek, a legelkényeztetettebb, legboldogabb ember lehet a világon, akinek lesik a kívánságait és segítenek a céljai megvalósításában. Egy férfi szeresse a feleségét! Ez a parancs a Bibliában is szerepel. Elhagyja érte apját, anyját és egyé válik vele. Ez a sikeres, boldog jövő titka. Ha az asszony akar valamit, sokkal gyakrabban éri el, sokkal kitartóbban kommunikál róla, lépten nyomon előhozza, míg csak keresztül nem viszi. Ez azt jelenti, hogy az asszonyok ösztönösen jobban kommunikálnak, mint a férfiak, akiknek nehezére esik a kérés. Az okos asszony tudja ezt, és igyekszik kitalálni a férje céljait, és támogatja őt. Gyakran ennyi elég is. Egy férfi, aki maga mögött tudhatja felesége támogatását, hallja bátorító szavait, bírja bizalmát, puszta kézzel legyőzi az oroszlánt. Nem hiába mondják, hogy egy sikeres férfi minden nagyszerű tette mögött egy ugyancsak nagyszerű asszony áll.Asszonyom, Önön áll, hogy a férje világhódító győztes lesz, aki lehozza Önért a csillagot is az égről, vagy 'te szerencsétlen, még arra sem vagy képes, hogy megtaláld az alsóneműdet nélkülem!' Ezek a különbségek adódhatnak a helytelen vagy a megfelelő kommunikációból. Tudnunk kell, hogy senki sem érkezik tiszta lappal a házasságba, sőt semmilyen helyzetbe. Lehetőségünk van arra, hogy partnerünk magával hozott hibáit, sérüléseit, korlátait felerősítsük, súlyosbítsuk, újakkal egészítsük ki, de lehetőségünk van arra is, hogy a legjobbat hozzuk ki belőle, aminek következtében ő is a legjobbat fogja kihozni belőlünk. És egy férfi és egy nő együtt, egy házaspár, aki összefog, összeadja erejét és egyirányba, közös célért kezd dolgozni, az megállítatlan. Nem létezik számára akadály. Nincs siker, mit el ne érhetnének, nincs álom, amit meg ne valósíthatnának. Legyőzhetetlenek.A szeretet legyőzhetetlen. És a szeretet kifejlődhet, kibontakozhat, soha sem remélt magaslatokat érhet el a megfelelő kommunikáció segítségével, de ugyanúgy a kommunikációval el is tiporható.Soha sem késő elkezdeni a szeretet felépítését. Ön Uram, holnap reggel felkelhet hajnalban, kimehet a piacra, bevásárolhat egy villásreggelihez, vehet néhány szép gyümölcsöt, egy fürt szőlőt, pár hibátlan barackot, kétféle sajtot, pár szelet sonkát, szalámit, ropogós, friss kiflit és ágyba viheti a feleségének a reggelit. Nem fog haragudni Önre, ha emiatt fél órával korábban ébreszti, hogy ne kelljen kapkodva elfogyasztani. Természetesen egy szál vörös rózsa vagy egy mezei csokor nem maradhat el. És egy szó: szeretlek. Vagy néhány mondat: Sokat bántottalak, pedig sohasem érdemelted meg. Bocsáss meg nekem! Szeretlek és ezután örökké szeretni akarlak. Segíts nekem!

Hogy ez nem szokás, normális házaspárok között? Ez igaz. Valóban nem szokás. Milyen kár. És sikeresnek lenni sem szokása mindenkinek, boldognak lenni sem...Lehet, hogy azt gondolja, hogy már késő, vagy az Ön házastársával ez nem megy. Higgye el, téved! Sohasem késő, és mindig érdemes. Aki a jó dolgokat csinálja, áldott lesz, az eredmény nem marad el. Soha.A családban ott vannak még a gyerekek is természetesen. Ők azok, akik tiszta lappal érkeznek hozzánk, és hogy mi íródik erre a lapra, ez bizony nagymértékben függ tőlünk.Nekik is szeretetre és elismerésre van szükségük, biztatásra, hogy ők is képesek legyenek kihozni magukból a legjobbat. És a jövőjük szempontjából hatalmas segítség lehet, amit majd magukkal vihetnek a családból, vagy pedig óriási hátizsák, amit cipelniük kell. A kommunikáció hatalmas jelentőségű dolog. Szavakkal gyakran többet árthatunk, mint a legtöbb cselekedettel, ugyanakkor többet is használhatunk.Mi elhatároztuk, hogy csak jót mondunk egymásra és a gyerekeinkre, valamint saját magunkra is, és ezt a gyerekektől is elvárjuk, sőt meg is tanítjuk rá őket. Egyik előadásomon erről beszéltem, és az egyik hallgató fontos kérdést tett fel. Így hangzott: Ha mindig csak a jót veszem észre, és jót mondok mindenkiről, nem félek-e attól, hogy nem lesz súlya a véleményemnek?Íme a válaszom: Nem félek. Sőt örülnék neki. Én a véleményemmel nem akarok súlyt (terhet) rakni senkire, megelégszem azzal, ha jobban érzik magukat az emberek tőle.Minden vágyam, hogy aki velem beszél, az a beszélgetés végén jobban érezze magát, mint amikor elkezdtük. Úgy gondolom, hogy mindig lesznek elegen, akiknek a véleménye ellátja a hiányolt ballasztokkal az embereket, az én hozzájárulásom nem fog hiányozni ehhez. Önnek sem kell félnie, hogy ha a saját családjában, környezetében pozitív kommunikációra törekszik, akkor Önt valami mesterséges 'keep smilling' veszi majd körül, ahol az üres, idétlen vigyor lesz az uralkodó. Tapasztalni fogja, hogy a családi környezete olyan erőt adó, biztonságos várhoz lesz inkább hasonló, ahová jó megérkezni, és feltöltődve energiával, a siker, a győzelem biztos tudatában indulhat újra és újra harcba az álmai megvalósításáért.

A társaság

Gyakran járok olyan társaságokba, olyan közösségekbe, ahol fel lehet töltődni, ahol energiát lehet kapni, és kerülöm azokat a társaságokat, ahol leszívják az energiáimat. Keresem a lelkes emberek társaságát, igyekszem én is lelkesedni amiért csak lehet, szívesen és rendszeresen hallgatok motiváló előadásokat, olvasok motiváló könyveket, mert néhány éve rájöttem egy egyszerű dologra: A lelkesedés mozgósít, a közöny pedig visszatart. Mivel én haladni akarok, el

akarom érni a céljaimat, nekem lelkesedésre van szükségem. Én lelkes akarok lenni. Azt mondják, hogy öt év múlva ahhoz leszel hasonló, amilyen emberek között mozogsz, és amilyen könyveket olvasol.

Öt év múlva ahhoz leszel hasonló, amilyen emberek között mozogsz és amilyen könyveket olvasol.

Mindenkire hatással van a környezete, úgy tűnik, ez hosszú távon kivédhetetlen. Nem tudunk ellenállni a környezetünkből jövő hatásoknak. Egy ízben, egy szemináriumon voltam több ezer ember társaságában. Az előadó sziporkázott, mindenki annyira lelkes volt, hogy a helyéről fölugrálva, állva tapsolt. Percekig tartott a tapsvihar, feledhetetlen volt. Előttem néhány sorral viszont felfedeztem öt embert, akik mozdulatlanul, karba font kezekkel ültek a helyükön, őket nem érintette meg az előadás. Nem értettem, ez hogy lehet. Kiderült, hogy a szervezők egy csoportjáról van szó, ők a technikai lebonyolításért voltak felelősek, és ebben a kollektívában nem divat a lelkesedés. Egymás jelenléte visszatartotta őket, hogy involválódjanak.Nos, öt év elég, hogy hasonlóvá váljunk a környezetünkhöz. Átvegyük szokásaikat, attitűdjüket, irányultságaikat. Úgy tűnik, nem tehetünk ez ellen semmit. Vagy mégis? Igen. Megválogathatjuk a környezetünket. Ebben lehetünk tudatosak.Hogyan találhatnék olyan társaságot, ami a hasznomra van és befogad? Könnyű ilyet találni. Azok az emberek, akiknek vannak céljaik, keresik egymást, és boldogan segítenek egymásnak. Csak el kell kezdeni keresni, a többi már jön magától. A kulcsszó: a nyitottság. Olyan embereket kell keresni, akiknek szintén vannak céljaik, és azokkal már Ön is beszélhet a céljairól. Meg fogják érteni Önt. Támaszt és támogatást is fog kapni. Akiknek vannak céljai, azokat mások céljai is izgatnak, és a megvalósítás lehetőségei gyakran összetalálkoznak, és Ön együtt mehet másokkal egy-egy szakaszon legalább.Azok társasága, akiknek nincsenek céljaik, Önt is visszahúzzák. Sajnos gyakran a legjobb barátai vagy éppen a családjának néhány tagja teszi ezt leginkább. Ilyenkor Önnek tudnia kell, kire hallgat. Kinek a véleményét fogadja el.

Mikor pedig még szóla a sokaságnak, ímé az ő anyja és az ő testvérei állanak vala odakünn, akarván ő vele szólni.És mondá néki valaki: Ímé a te anyád és testvéreid odakünn állanak, és szólni akarnak veled.Ő pedig felelvén, monda a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám és kik az én testvéreim?És kinyújtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim!Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám. /Máté 12 : 46 - 50/

A döntésben segíthet egy szempont: ha a céljait meg akarja valósítani, azoknak a véleménye kell, hogy mértékadó legyen, akik hajlandóak szövetséget kötni önnel. Aki respektálja az Ön szándékait, aki hajlandó figyelembe venni az Ön szempontjait. Bizony, néha nehéz választás elé kerülünk.

Sokat vitatott rész ez, sokat vitatott gondolat:„ Kicsoda az én családom?...Könnyű azt mondani, hogy Jézus itt megtagadja még az anyját is. Nem ezt teszi. A szövetség fontosságára hívja föl a figyelmet. Arra, hogy vannak, akik inkább akarják a jót, a közösséget, mint alkalmasint a saját családunk. És ilyenkor, ha haladni akarunk, ha meg akarunk maradni az úton, ha nem akarjuk hagyni magunkat eltérülni, azokat kell választanunk.Szó volt a feltételhez kötött szeretetről. Milyen gyakran hallani? Akkor szeretlek, ha szót fogadsz. Nekem nem kell, aki engedetlen. Tudnunk kell, hogy ez valójában egyfajta elutasítás. Tudnunk kell, hogy a barátunk, amikor számonkéri rajtunk a hűtlenségünket, valójában a saját hűtlenségét deklarálja. Ha el akarunk jutni 'A'-ból 'B'-be, akkor lesznek, akik nem akarnak velünk jönni. Ilyenkor két választásunk van. Vagy mi is lemondunk 'B'-ről, vagy elválnak útjaink.

A BLesznek, akik 'A'-ban akarnak maradni, és semmiképpen sem fognak velünk jönni 'B'-be, de azt szeretnék, hogy mi se menjünk. Nem rossz szándékból, csak szeretetből. Olykor még azt sem mondják, hogy nem szeretnek tovább, ha elmegyünk. De mindent megtesznek a maradásunk érdekében. Ilyenkor tudnunk kell, hogy kire hallgassunk.A legjobb lenne, ha lenne egy elfogulatlan személy, egy mentor a környezetünkben, aki mindig a mi szempontjainkat tartja szem előtt, és segít kihozni belőlünk a legjobbat.Ha ezt az embert sikerülne megtalálnunk, akkor már nyert ügyünk van. Valójában, mindenkinek, aki nagy célokat tűz maga elé, ilyen mentorra lenne szüksége. Akinek el tudjuk fogadni a tanácsát, és elvégezzük a dolgunkat még akkor is, ha nemigen értünk vele egyet, vagy ha nehezünkre esik.Hiszen nem bízhatunk meg gyakran még saját magunkban sem. Saját ítéletünkben, saját akaratunkban sem. Ha mindig azt csinálsz, amit akarsz, biztosan nem az történik veled, amit akarsz. Ha csak azt csinálod, amihez kedved van, nem oda jutsz, ahol szeretnél lenni.Melyik a fontosabb?Gyakran csinálunk meg valamit valaki más kedvéért, amit saját akaratunkból nem tudnánk megtenni, még akkor sem, ha valóban akarnánk. Olykor nem vagyunk képesek eléggé akarni. Sportolók jól ismerik ezt az érzést. Az edző kedvéért rá tudják venni magukat olyan teljesítményekre, amire maguktól nem lennének képesek. Természetesen ehhez szükséges az a biztos tudás, az a bizalom, hogy az edző az ő érdekükben várja el, amit elvár. Jó edzőt, jó mentort nem könnyű találni, de mi magunk vállalhatunk ilyen szerepet. Miért ne segíthetnénk a gyerekünknek, házastársunknak,

tanítványunknak, hogy kihozzák magukból a legjobbat? És ne feledjük, szavakkal gyakran többet használhatunk, mint cselekedetekkel.

A hit Mindenkinek van olyan mentora, aki képes irányítani, segíteni, kihozni belőle a legjobbat, megóvni a bajtól, veszedelemtől, megmutatni azt az utat, amit járni érdemes. Akire érdemes hallgatni, figyelni a szavát, a tanácsait, aki tévedhetetlen és valóban mindenható. Soha nem hagy cserben, mindig számíthatunk rá.Sokan inkább magukban bíznak, és elutasítják a segítséget. Vannak, akik minden segítséget elutasítanak. Akár a gyerekek: - majd én, én akarom! Éretlen viselkedés, a legtöbb gyerek kinövi.A hit segít, az ima segít. A leghatékonyabb kommunikáció. Érdemes megtanulni. A legtöbb ember, még az elkötelezett hívők többsége is ilyen, nem szokott és nem is tud imádkozni. Ha van célunk, és meg akarjuk valósítani, miért hagynánk ki belőle Istent? Miért csinálnám nélküle?

7.pont MENJ TOVÁBB !

A célmegvalósítás folyamatában óhatatlanul bekövetkezik olyan időszak amikor nagy szükségünk lesz az állhatatosságunkra. Amikor gyakorlatilag arra van csak szükség, hogy az elért eredmények elemezgetése, értékelése nélkül egyszerűen csak menjünk tovább azon az úton amelyiken elindultunk. Ezt a szakaszt érdemes két szempontból is áttekinteni : Arról már volt szó, hogy emberi természetünk velejárója a halogatás. Amikor belekezdünk egy kitűzött cél megvalósításába akkor az elején gyorsan jönnek az eredmények, látványos a változás. Ha fogyni akarunk, akkor az első héten könnyedén megszabadulunk 1-1,5 kg.-tól, ha nyelvet tanulunk akkor két hónap után már meg tudjuk mondani, hogy hány óra van, amikor megkérdezik tőlünk az utcán, hogy merre van az állomás és hétvégén örömmel konstatáljuk ,hogy egyre jobb szülővé válunk, mert egész héten nem emeltük fel se a kezünket se a hangunkat. És ilyenkor lopódzik be a képbe a kisértés a lazításra.Márpedig ez egy rettenetes vírus, ha engedünk neki, akkor elbúcsúzhatunk a céljainktól. Mivel a mérleg nyelve olyan könnyedén mozgott lefelé, így engedünk magunknak egy kis hétvégi lazítást, a népes rokonsággal együtt esszük végig mind a nyolc fogást, plusz a tejszínhabos kávé.

Szerda lévén, olvassuk a műsorban, hogy ma kerül adásba egy régi kedvenc filmünk, pedig a szerda az angol tanfolyam napja. Egy nap kihagyástól még nem borul össze a világ, sóhajtunk és most az egyszer otthon maradunk (amúgyis mintha hőemelkedésünk is lenne).Kamasz lányunk szobájába lépve elképedünk a tárgyak kreatív kuszaságán, a felhalmozódott kakaósbögréken, a mintha mozgó szendvicsmaradékon és kieresztjük a gőzt. Tehát engedünk ennek a kisértésnek, egy kicsit abbahagyjuk, egy kicsit elengedjük magunkat. A következmény pedig döbbenetes. Mintha valami gonosz varázslat történne: a mérleg nyelve egy ilyen hétvége után plusz 2 kg.-ot mutat, a következő szerdán túlórázni kell a cégnél, a gyerekek pedig mintha megbolondultak volna, egyszerűen kibírhatatlanok. Erről a pontról újraindulni csak a legnagyobbak képesek, és ilyenek kevesen vannak. A tények azt mutatják, hogy nem megy ez nekünk. Vagy legalábbis nem most. Majd máskor talán, nem fogjuk most magunkat kínozni...Lényeges tehát, hogy menjünk tovább akkor is ha elfáradtunk egy kicsit, akkor is ha minden okunk meglenne a kihagyásra. S ha szokásunkká tud válni az állhatatosság, akkor a következő ilyen kisértésnél már egyszerűbb lesz továbbhaladni. John Maxwell a vezetővé válás folyamatát elemezve azt mondja, hogy azok a SIKERES EMBEREK, akiknek van jövőképük és elég fegyelmezettek ahhoz, hogy meg is tudják valósítani azt.Nem az intelligenciát emlegeti, nem a gazdasági-politikai környezetet teszi felelőssé és a diplomák számát se sorolja. Két egyszerű szó : jövőkép és fegyelmezettség.Az, hogy MENJ TOVÁBB! - egyfajta vezérlő elvvé kell váljon a célmegvalósítás egy következő szakaszában amikor, bár megtesszük a szükséges erőfeszítést, mégis úgy tűnik, hogy semmi nem működik. Dolgozunk, küzdünk, és mégsem haladunk. Már elértünk bizonyos eredményeket, már megízleltük a sikert, már látjuk a saját szemünkkel, hogy milyen lesz ha megvalósul, és akkor egyszer csak minden átrendeződik. Mint amikor a filmvetítés hirtelen abbamarad, és a mozgó kép kimerevedik egy filmkockára. Az ember egy darabig pislog, várja a folytatást, azután meg nem érti, hogy mi történik.Annak a bizonyos mérlegnek a nyelve mintha beragadt volna, pedig 'becsszóra már titokban se látogatjuk éjszaka a hűtőszekrényt. Szédülünk az éhségtől és nem fogyunk egy dekát sem , sőt mintha híznánk egy picit. Minden nyelvórán ott vagyunk, de egyszerűen képtelenek vagyunk kinyögni egy épkézláb mondatot, ha telefonon külföldről keresnek. Felépültek a tervezett (és nagyon vágyott) családi házunk falai, de oly mértékben nőtt közben az infláció, hogy minden pénzünk elfogyott...stb. Ami igazán veszélyes ebben a szakaszban, az a kételkedés! Kezdetben csak kellemetlen belső hangok figyelmeztetnek, hogy gond van, de később az ismerőseink is szóvá teszik, hogy : 'megmondtam előre, hogy nem fog menni !'

A helyzetet az teszi bonyolulttá, hogy mi már tudjuk azt, amit ők nem: meg lehet csinálni, a terv, a stratégia működik. A kételkedésünk sokkal kegyetlenebb, mivel magunkban kételkedünk. Úgy érezzük, hogy más biztosan meg tudná csinálni, csak nekünk nem sikerül.Mert: 'nem vagyok elég okos', 'nincsen nyelvérzékem', 'mindig is kétbalkezes voltam.'Ez a kételkedés felemészti a maradék energiánkat is. Egyre tolakodóbbá válik a gondolat, hogy talán mégis nekik van igazuk. Az eddig ellendrukkerként kezelt ismerőseink átváltoznak jó szándékú, az életet reálisan látó barátokká, akiknek számít a véleménye. Szeretném hangsúlyozni, hogy ebben a periódusban minden racionális tényező arra mutat, hogy nekünk ez nem fog menni, nem érdemes folytatni. Legésszerűbbnek az tűnik, ha most, amíg még nem veszítünk túl sokat, abbahagyjuk az egészet és levonjuk a tanulságokat: 'addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér! Ebben a pillanatban már nem látjuk olyan világosan a céljainkat. A nemrég még oly szép, tiszta képet eltakarják a nehézségek. 1952-ben Florence Chadwick nekivágott, hogy a világon első nőként átússza a Katalin árkot, miután a La Manche csatornát már sikeresen átszelte. Kitűnő kondícióban, minden szükséges felszereléssel ellátva indult neki az óceánnak. Különösen ködös nap volt, az úszónő körül a hideg vízben cirkáltak a cápák, csak riasztópisztollyal lehetett őket elriasztani. Minden kitűnően ment egy darabig, de a köd csak nem akart feloszlani. Florence már nem volt többé képes legyőzni a fáradtságát, hiába volt minden biztatás a kisérők részéről, úgy érezte nem bírja már tovább. Hiába mondták neki, hogy már nagyon közel van a part, a céltól párszáz méterre feladta.Később azt nyilatkozta, hogy elvesztette a hitét a sikerben, mert a ködben nem látta a célt!Azoknak az embereknek a jelentős része, akik elkezdtek dolgozni egy cél megvalósításáért, ezen a ponton adják fel, mert elvesztik a hitüket. Az állhatatosság a hit próbája, mondtuk, és itt tényleg csak a hit segít. Szinte skizofrén a helyzet, mivel minden, ami racionális érv, az az abbahagyás mellett szól, és egyedül az érvek nélkül maradt hitünk vihet tovább. Ezt pedig nagyon ritkán tudjuk megbeszélni valakivel. Ezekben a napokban nagyon magányosak lehetünk. Még azok is megkérdőjeleznek, akik eddig velünk voltak. Még Jézus is, amikor keresztre feszítették, ott a hegyen, a kilencedik órában nagyon egyedül volt, pedig ő mindent tudott a folytatásról... „Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engem? „ (Máté 27:46)

A kérdés az, hogy abbahagyjuk, vagy megyünk tovább?

Mert ha van erőnk tovább menni, akkor hamarosan bekövetkezik egy újabb látványos növekedési szakasz. De csak akkor, ha megfizettük ezt az árat érte és tovább mentünk.Valahogy így néz ki ez az ábra

28.képNehéz tudomásul venni, hogy a sikerért néha olyan árat kell fizetni amire nem is gondoltunk. A növekedés nem a ház falainak a növekedése, nem feltétlenül a testsúly csökkenése, nem az egyvégtében megtett kilométerek száma, hanem a mi belső növekedésünk.Ez a valódi felkészülés a sikerre.Létezik Kínában egy számomra titokzatos növény, amit még soha nem láttam, de nagyon szeretném megismerni. Kínai bambuszfának hívják és az a jellemző rá, hogy miután elültetik a növény magját, öt évig nem látható semmi eredmény, semmi növekedés. Egy csöppnyi hajtás sem látható. De öt év múltán hirtelen kisarjad a növény, és eszement növekedésbe kezd. Alig hat hét alatt harminc méter magasra nő, azt mondják szemmel látható a növekedése.Öt évig semmi nem látható! Vajon hány embernek van ennyi türelme? Vajon hány ember képes befektetni öt év munkát valamibe úgy, hogy közben nem lát semmi fejlődést? Hogy naponta nem kéri számon a fennvalót, a feleségét és a kormányt, hogy mi lesz már? Nem sokan.Álljon itt egy másik kedves történet biztatásul:Egy szimpatikus fiatal orvos egy napon arra lett figyelmes, hogy néha fáj a gyomra. Elment egy másik orvoshoz, hogy írjon fel neki valami csillapítót. Legnagyobb meglepetésére a barátja súlyos gyomorfekélyt állapított meg, és egyévi tökéletes nyugalmat rendelt. Hogy ellenálljon a gyógyítás kísértésének elutazott messzire, egy „istenhátamögötti” skót farmra. Két hét múlva már nagyon unatkozott, annak ellenére, hogy tudta minden lábasjószág nevét. Ekkor eszébe jutott, hogy akár írhatna is, hiszen régebben voltak ilyen tervei. Vásárolt néhány kockás füzetet és elkezdett regényt írni. Nem ment könnyen, de néhány hét múlva már legépeltette, amit addig írt. A hatás megdöbbentette: kinyomtatva látta összes hibáját. A tehetségtelensége testet öltött. Az egészet dühösen a szemétre hajította, és elment sétálni, hogy kifújja az elkeseredését.Séta közben szembetalálkozott a házigazdájával, aki nagyon büszke volt arra, hogy íróember a vendége. Elpanaszolta neki, hogy sajnos nem sikerült, mégse lesz ebből semmi. Az egyszerű parasztember értetlenül és szomorúan nézett rá és azt mondta:

- Nézzen körül, Uram! Ezt a darabkaszálót a nagyapám is árkolta, mégse lett belőle semmi. Az apám is dolgozott vele, mégse lett kaszáló. Én is árkolom jó pár éve, de tudom, hogy ha elég ideig foglalkozom vele, akkor kaszáló lesz.

Az orvos úgy érezte leckét kapott a kitartásból, hazament, kihalászta a szemétből a kéziratot és újra írni kezdett. Kényszerű vakációja vége felé, a

telefonkönyvből kiválasztott egy könyvkiadót, és elküldte a kéziratot. Ottléte utolsó napján, amikor már búcsúzkodott újdonsült ismerőseitől, egy értesítés várta a postán: könyvét kiadják!Azóta ezt a könyvet több százszor adták ki a föld sok országában és egy hollywoodi filmstúdió megvásárolta a filmesítés jogát is.Ha megfizetjük az árat, akkor méltóak leszünk a sikerre is. De ehhez az kell, mindenképpen kell, hogy tovább menjünk, akkor is ha nehéz, akkor is ha értelmetlennek tűnik. MENJ TOVÁBB!

8. pont TŰZZÜNK KI ÚJ CÉLOKAT!

Ha Ön a könyv olvasása közben velünk is dolgozott, elkészítette a személyes alkotmányát és sorba rakta vezető értékeit, leírta hosszú és rövid távú céljait is, Ha végigcsinálta az előző hét pontot, akkor talán már sikerült is megvalósítani egyik másik célját. Az előző hét pont segítségével bármilyen (hangsúlyozom: bármilyen) cél elérhető, megvalósítható. Valójában ezekhez nincsen szüksége a nyolcadik pontra.A nyolcadik pontra nem egy adott cél megvalósítása érdekében lesz szüksége. Ez a rövid fejezet az egész élethez nyújthat felhasználható stratégiát. A célok koncepciójával foglalkozó tanfolyamainkon újra és újra megfogalmazódott az összegzés: amiket itt tanultam nem voltak merőben újak, részleteiben találkoztam ezekkel a gondolatokkal, sőt bizonyos dolgokat ösztönösen így is csináltam...Megerősödtem abban, hogy el tudom érni a céljaimat, csak most már tudatosabban fogom az egészet alkalmazni!Egészen biztos, hogy ha most végiggondolja az életét, akkor talál olyan időszakokat amikor sok minden sikerült, amikor egyik eredmény jött a másik után, amikor hajtott keményen és mégse érezte magát elnyűttnek. Én ezeket a szakaszokat áldott állapotoknak nevezem. Ilyenkor mindig jelen van az a belső erő aminek a létezéséről legtöbbször tudomást se veszünk. Utólag ha mesélünk

ezekről a sikerekről akkor többször szóba kerül, hogy annak ellenére, hogy minden előzetes terv felborult, annak ellenére, hogy minden ellenünk esküdött össze: mégis sikerültEbben az áldott állapotban nem fog rajtunk az ellenség ártó szándéka, kikerüljük a csapdákat, csak utólag vesszük észre az akadályt is, amikor már könnyedén át is libbentünk felette...Emlékszik arra, amikor igazán szerelmes volt? Hány száz kilométer, hány ártó szándékú ember és milyen vékony kis pénztárca! Igen, a körülmények nem voltak optimálisak, de ki állhatott volna az ön útjába? Vagy amikor egyetemre járt! Egy barátom mesélte, hogy szegény fiú lévén, még kollégiumra sem telt a pénzéből és úgy lett matematika tanár, hogy számtalan éjszakát töltött a városi parkban a padon. A hangja, amikor ezt mesélte, nem szomorú volt, hanem büszke. És amikor a házat építette? És amikor mégis, minden orvosi aggodalom ellenére megszülte a gyermekét? És amikor… Ezek a szakaszok a siker szakaszai.Ezek azok a történetek amit tovább lehet adni, amiket el lehet mesélni az unokáknak is. Mindenkinek vannak, kell, hogy legyenek ilyen történetei. Nekem is vannak, és még többet szeretnék. Imádom a nagyapám történetét: Kisbirtokos fia volt, kellett otthon a munkáskéz, siheder gyerekként mégis Kolozsvárra ment és pincérnek állt. A fejébe vette, hogy ki fog tűnni valamivel a testvérek közül: vásárol hat pár ökröt, mert az mégiscsak valami. Azzal már lehet büszkélkedni! Talán nem ésszerű ok ez, de számára fontos dolog volt. Ez volt a célja.Elment hát pincérnek, hogy pénzt keressen, és amíg szolgálta fel az uraknak a habzó Gambrinusz sört, magában dúdolgatta azt a nótát, aminek a kíséretében szándékozott végig hajtani az ökröket a falun. Elmesélte, hogy még a kendőket is tisztán látta, amit majd a szarvukra köt dísznek. Azokat vásárolta meg először. Aztán az ökrökre is sor került. Jó lett volna ott menni vele, amikor bevonult a faluba a felszalagozott hat pár ökör élén, jó lett volna vele együtt köszöngetni a kapuk előtt álló, a vasárnapi istentiszteletről hazafelé tartó ismerősöknek. Jó lett volna érezni azt a dagadó büszkeséget, amit akkor a nagyapám érzett. De ezt csak Ő érezhette, és Ő érezte is. Mindenki csak a saját diadalát élheti át. És ez így is van rendjén. Családi kincseink között van egy hasas kolozsvári söröskorsó abból az időből, de az igazi kincs a sikernek a mítosza, amit tovább lehetett adni a következő nemzedéknek.Ha Ön készítene egy grafikont az életéről és abba bejelölné a sikereket, a megvalósításokat, akkor jól láthatóvá válna, hogy mikorra estek ezek. Hogy Ön mikor hozta létre a saját történeteit, amit majd tovább tud adni. Ha megnéznénk száz ember életének ilyen értelmű grafikonját, akkor a nyilvánvaló hasonlóságokon kívül (amelyek az emberi test növekedéséhez, fejlődéséhez kapcsolódnak), hatalmas különbségekkel találkoznánk.

Vannak emberek, akik valamikor egy rövid szakaszban megvalósítottak valamit, azután pedig abból éltek, vagy rosszabb esetben azon rágódtak, hogy mit kellett volna másképpen...Vannak emberek, akik bizonyos időszakonként szinte kényszert éreznek, hogy megint belekezdjenek valamibe. Úgy öt - hat évenként szereznek egy új diplomát, indítanak egy új vállalkozást vagy beszereznek egy új feleséget.Vannak emberek akik inkább húszévesen tesznek le valamit az asztalra, és vannak emberek akik hosszabban készülődnek, és negyven körül kezdik el megmutatni, hogy valójában mit is tudnak.Nagyon kevés ember van aki folyamatosan ebben az „akkor is megcsinálom,” állapotban van. Nagyon kevés az olyan ember, akinek szokásává válik az, hogy célja van, és úgy halad egyiktől a másikig, mint erdőben megyünk fától, fáig.Ennek a fejezetnek, pedig pont az a célja, hogy ezt sugallja.Ha ön tudatosan használja az előző hétpontos stratégiát, megküzd a nehézségekkel és megfürdik a siker örömében, akkor már tudja a módot. Tudja, azt, hogy hogyan kell. És a következő cél elérése – ezáltal – sokkal könnyebbé válik. Már tudja, hogy ha meghozta a döntést akkor az mekkora energiát szabadít fel, már tudja azt, hogy a legsötétebb óra után pirkadni kezd. Rengeteg, az előző folyamatban még jelenlévő kételkedés már egyszerűen nem lesz érvényes önre nézve. Az első alkalommal csak reménykedett, most már az elején látja a végét is.Amikor valaki először gyürkőzik neki egy vizsgaidőszaknak, akkor az egész olyan vég nélkülinek tűnik. Egy ötödéves már a vizsgaidőszak elején tudja, hogy ezt a hónapot ki kell bírni, de már látja magát egy hónap múlva fent a hegyen kedvenc sátrában, kedvenc barátnőjével.Amikor egy nő az első gyermekét szüli, azt gondolom a legnehezebb az, hogy még nem tudja milyen gyönyörű élmény amikor egyszer csak csussz, kint van a baba és megszűnt minden fájdalom. De másodszor már előre erre készül.A tapasztalat, a konkrét tudás megkönnyíti a folytatást. Erre a tudásra fel lehet építeni a teljes folyamatot. Így válhat maga a siker, szokássá!Hozzátenném, hogy nem az örökös hajszára gondolok. Ellenkezőleg. Úgy gondolom, hogy valakinek fontos cél lehet az is, hogy megtanuljon lazítani, pihenni. Az élet minden napja élhető értelmesebben, mint ahogyan éljük. Nem hiszem, hogy van egy rövid szakasz az életünkben, amikor boldogok vagyunk, és azután már csak éldegélünk, ahogy hallottam sokszor: 'a fiataloké a pálya, nekünk már lejárt...'Az élet nevű tantárgy nem szerepel az iskolai oktatásban. Általában nincs ahol megtanulni azt, hogy valójában hogyan lehet felépíteni a saját életünket. Azt az életet amelyből csak egy van. Talán nem mindegy, hogy mit kezdünk vele.Szerencsémre én ismerek néhány nagyszerű embert, aki az élete minden szakaszában épített valamit. Mindig azt, amire már alkalmassá vált. Tőlük lehet tanulni, őket lehet másolni.

Mindenki környezetében van néhány olyan személyiség akinek a hatásától megváltozik egy intézmény, egy település vagy akár egy ország élete.De mi lenne, ha ezt nem bíznánk csupán a véletlenre? Ha egy apa, azért mert az a célja, zseniális sakkozót tud nevelni mindhárom lányából, ha egy gimnázium, mert az a célja, százszázalékos egyetemi bejutást tud elérni a végzőseinél, ha egy nevelő meg tud tanítani egy süket néma gyermeket beszélni és értelmesen élni...akkor miért ne tennénk saját célunkká az értelmes élet-építést és a méltó célok elérését a saját életünkben?Miért ne lehetne cél az előző hét pont következetes használata és továbbadása?

Egy másik ok, amiért érdemes kitűzni egy új célt, az egyszerűen a tanulás, a jobbá válás folyamata. Azt mondják a jó pap is holtig tanul.Sorolhatnánk vég nélkül azokat a gondolatokat, amelyek végső soron mind azt sugallják, hogy aki nem tanul az lemarad. Olyan világban élünk, ahol szükség van az információk megszerzésére. A szakemberek szerint az ipari társadalmakból az információs társadalmakba léptünk, az elemzők rendszerint abban is egyetértenek, hogy az intézményes segítség egyre kevésbé elegendő, és bekövetkezett az önsegélyezés, a kezdeményezés időszaka. Ma egy felnőtt életében átlagosan ötször válhat szükségessé, hogy új szakmát tanuljon meg, vagy egy új tudás alapján keresse kenyerét. Sokan abban reménykednek, hogy bár ez általában így van, de konkrétan rájuk, nem lesz érvényes. Indoka is van mindenkinek, ha nem akar változtatni, vagy megtanulni valamit, ezt tudjuk. De ezek a kifogások csak arra jók, hogy automatikusan kizárjanak valakit az amúgy mindenhol, mindenki számára jelenlévő lehetőségekből. Ősrégi tapasztalatot: minden ember életében legalább egyszer kopogtat a szerencse az ajtaján, de a legtöbben nincsenek otthon!Ha vannak céljai, akkor ön mozgásban van. Ha vannak céljai, akkor Ön könnyen tud irányt váltani, ha a szükség ezt hozza. Ha vannak céljai, akkor ön azok közé az emberek közé fog tartozni akik nemcsak reagálnak az élet eseményeire, hanem kezdeményeznek is.Az az izom amit nem használnak elsorvad, az a nyelvtudás ami nem aktív az megkopik, az a kapcsolat amit nem gondoznak kiürül. Érdemes gondozni, karbantartani azt a tudást ami képessé teszi önt is a sikerre, az építésre.Ez a karbantartás ráadásul nem egyszerű menedzselése lesz a már egyszer megszerzett tudásnak, hanem Ön egyre jobbá válik. Képes lesz egyre többet megvalósítani az élete különböző területein és képes lesz egyre többet átadni ebből a tudásból másoknak.Hadd idézzek néhány számot végezetül, ami talán megfontolandó. Talán nem közismert az a statisztika, hogy napjainkban, egy egész élet munkája után, amikor az emberek úgynevezett nyugdíjba mennek, milyen kevesen képesek gond nélkül megélni a tartalékokból. Azoknak a többsége, aki egyáltalán megéli ezt a kort, a hátralévő életében másoktól függ, másokra szorul. Igen sokaknak tovább kell dolgozniuk, amíg csak bírják a munkát. És még valami: a

nyugdíjasok a nyugdíjba vonulást követően átlagosan másfél-két évig élnek, utána meghalnak. A különböző országok statisztikáiban, ahol egyáltalán nyilvántartják ezeket az adatokat, csak néhány hónapnyi különbségek vannak.Azt mondtuk, hogy akinek nincs célja, az arra van kárhoztatva, hogy azoknak dolgozzon, akiknek van. A legtöbb ember ezt teszi egész életében, és amikor nyugdíjas lesz, ez cél is megszűnik. Cél nélkül pedig, úgy tűnik, nemcsak értelmetlen az élet, hanem lehetetlen is.

Másfél-két év az átlag. Ez azt jelenti, hogy van, aki rövidebb ideig, van, aki hosszabb ideig él. Van, aki nagyon rövid ideig és van, aki nagyon sokáig. Az életkor pedig, akárcsak a kondíció, az egészség, a testi, szellemi, érzelmi frissesség összefüggésben van a célokkal. És miért ne élhetnénk nyolcvan, száz, vagy akár százhúsz évig jó kondícióban, egészségben, boldogságban?Ezért is ajánljuk, hogy tűzzön ki egy új célt !