1cAaksmkzt

Kptelhpökcjámahf

Agfétm„rhekféAk

kha

Tblsmkl

JERZY GROTOWSKI

AMI VOLT970 nyarán Grotowskit felkérték, legyen aolumbiai Manizalesben megrendezett Latin-merika Fesztivál tiszteletbeli elnöke. Ezlkalomból számos dél-amerikai együttes ér-ezett a városba, melyek a Grotowski-mód-zerre hivatkozva működtek. Grotowskiegtekintette az együttesek bemutatóit, s ezt

övetően találkozott színészekkel, rende-őkkel. A beszélgetést jegyzőkönyv örökítet-e meg, amelyből részleteket közlünk.

ülönös ez a találkozás, és az életem különösillanatában kerül rá sor. Az itt jelenlévőköbbsége - ahogy mondani szokás - színházimber, de szinte egyik sem hivatásos, s va-

ószínűleg fel is teszik magukban a kérdést,ogy itt, e körülmények közt beszélhetünk-erofesszionalizmusról? Néhányuk mintegyrömmel konstatálja, hogy nem, mivel semmiedve professzionalistává válni, hisz az, amitsinálnak, passzió, nem pedig mesterség, s ezól van így. De sokuk a professzionalizmusróllmodik, e szó ilyen vagy olyan, gyakran ne-es, szándékaiban tiszta jelentésében: azmatőrségtől való megszabadulásról. Ám ah-oz, hogy megszabaduljunk a futóhomoktól,eltétlen iszapba kell ásni magunkat?

Az én életemben a jelen pillanat kétértelmű.zt, ami színház, „technika", módszertan, ma-am mögött érzem. Évek óta más horizontokelé törekszem, ez eldőlt bennem. Nem azértrdekelt a szakma, hogy visszatérjek az ama-őrséghez, de mint kiderült, nem is azért, hogyegmaradjak benne. Az, amit a színházban, a

technikában", sőt a professzionizmusban ke-estem (de úgy, ahogy mi ezt értelmeztük: mintivatásban), ma is érték számomra. Ez vezetettl oda, ahol vagyok. Kivezetett a színházból,ivezetett a „technikából", kivezetett a pro-esszionalizmusból. Még ma is él bennem mintlettapasztalat. De már más levegőt lélegzem.lábam más földet tapos, és érzékeimet más

ihívások vonzzák.Arrafelé tartok. Hallom az önök hangját, a

érdéseiket. A színházról. Hátranézek, a szín-áz felé. Ez a múlt. Arról beszélek, ami volt,

mit abban az életben kerestem.

évedés azt hinni, hogy létezik előkészítés,evezetés az alkotásba, a tettbe, s hogy ez va-

amilyen tréningen alapul. Semmiféle tréninge képes átnőni a tettbe. Az improvizációrólint „tréningről" most nem beszélek, az más

érdés. A szó szoros értelmében vett gyakor-atokról beszélek, a látszólag alkotó jellegű

Jerzy Grotowski

gimnasztikáról. A gyakorlatoknak egyáltalánnincs értelmük, ha mellettük és - hogy úgymondjam - őket megelőzve, nem történik meg,ami egyedül lényeges: a cselekvés, az emberitett.

Gyakran akadtam össze olyan csoportokkal,s itt is találkoztam ilyenekkel, melyek akönyvemből kölcsönzött gyakorlatokkal kezdika munkát. E gyakorlatok egyébként nagyon ré-giek, távoliak, legalábbis számomra... 1964...Úgy vélik, hogy bizonyos előkészítőtréningfajta, ha megfelelően hosszú ideig fog-lalkozunk vele, elvezetheti az embert a tetthez.De az, amit e várakozáshoz képest a gyakorlókap, nem egyéb sajátos illúziónál. Az ember fi-gyelni kezdi a testét, „meghallgatja", amitmond, elkezdi irányítani magát, és irányítottmozdulatokat végez. Holmi sportolóvá vagyhathajógivá alakul át.

Az. amiről beszélek, különösen azokra ér-vényes, akik a könyvemből, a gyakorlatokravonatkozó részből bizonyos elemek rendszerétolvassák ki. Mert mi tesztként állítottuk összeezeket az elemeket, és sosem működtek cso-daszerként. Mindig is nagyon viszonylagosnakbizonyultak. Volt értelmük, mert azt, amit csi-náltunk, fegyelem alá vonták, és pontosságotköveteltek. De a fegyelem, a pontosság - akkoritapasztalataink szerint is - teljesen értelmétveszítette, ha nem az ember spontaneitásaszolgált alapjául. Vagyis, ha az ember nem

úgy őrizte meg az elemek pontosságát, hogyminden alkalommal újra a maga módján csele-kedhessen.

Van-e alapvető ellentmondása rendezés és a színészalkotómunkája között?

Még a terminológia is idegen tőlem. De felel-hetek a kérdésre az egyik itt látott csoport pél-dája alapján, akiktől egy meztelen Romeo ésJúlia-jelenetet láttam. Van úgy, ha a rendező-neknehézségei támadnak a színésszel valómunkában, hogy effektusokat kezd keresni, mertúgy érzi, egyébként semmire sem jut. Az említettjelenetnek, amelyet előadtak nekem,szélsőséges őszinteségi aktusban kellett tetőz-nie (legalábbis így akarták). Az őszinteség ateljes embert igénybe veszi, egész teste apró,külön-külön szinte észrevehetetlen impulzusokáradásává válik. S akkor történik ez meg, ha azember semmit sem akar elrejteni: se a bő-rét, seami rajta van, se ami alatta. De önök (hisz errőlbeszéltek is nekem) olyan effektust, olyanmódszert kerestek, amely lehetővé teszi „azőszinteség megmutatását". Tehát „kifejezésieszközök" használatáról, rendezésről volt szó. Sígy e meztelenség csupán ötlet maradt, nemszületett belőle tény. A meztelen jelenetből pedighiányoztak az apró impulzusok, az, ami szinteláthatatlan, észrevehetetlen: csupán színpadimeztelenséget láttunk, ami más, mint a valódi,lefegyverzett, emberi meztelenség. A meztelenbőr ebben az esetben nagyon hatásosjelmezként működik. Az eredmény: gazdagelőadás. És mi következik ebből? Mi jön utána?Mi lesz önökkel? De tegyük fel, hogy nem az

effektus kedvéért, hanem azért improvizáljákmeztelenül ezt az egészet, mert az egymás köztérlelt igazságot, az egymástól való félelemmeghaladását, a védekezésről való lemondást,mindennemű elrejtőzés, minden-nemű menedékfeladását hordják magukban. Nincs ebben semmiérdek, semmiféle magánügy, semmifélemegalázás, semmi „technika". Így elérik, s ezmár önmagától megtörténik, hogy egész bőrük emár-már láthatatlan impulzusokból él, azaz önökis a maguk teljességében élnek, a magukteljességében nyilvánulnak meg. Így hozzáfűzikmagukat a saját életükhöz, önmagukhoz, s ezenbelül is ahhoz, ami a leginkább kézzelfogható,ami a végső őszinteséggel, az önmagukkalszembeni őszinteséggel áll összefüggésben. Ésaztán - majd egyszer -, ha ezek az impulzusok,ez a tett meggyökeredzett már önökben, akkor

A tréning bevezetésaz alkotáshoz?

A MÁSIK SZÍNHÁZ

meztelenek is lehetnek, ha éppen ezt érzik ter-mészetesnek, méltónak, ám - ha ennek objektívokai vannak - ezt az egészet akár „tetőtől talpig"felöltözve is megtehetik, mégis őszintéklesznek, s a felesleges, kényszernek érzettöltözéken is valamiképp áthatol az emberi, alefegyverzett, a jó meztelenség. Betörhetünkabba, ami a legintimebb, legsajátabb bennünk,de ha ezt tesszük, sose legyen benne érdek,azaz ne keressünk effektusokat, „gazdageszközöket" (még ha némelyek „szegénynek" isneveznék ezeket, a lényeg ugyan-az). Itt nincshelye a manipulációnak, mert az az embermegalázásához, meggyalázásához vezet. Ez aválaszom. De ismétlem, mindezt mamegváltozott perspektívából látom, más-honnan,az önmagát elfogadó, nem rejtőző, teljes emberfelől. S ez messze meghaladja e válasz kereteit,az egész kérdést, a konkrét példát, amelyet itttárgyaltunk.

Különbség az egyéniés a közösségi munka között

Azt hiszem, itt bizonyos félreértésről van szó,ami elég általánosan elterjedt. Ez a félreértés aközösségi munkáról alkotott elképzelésekkelkezdődik. Láttam itt olyan csoportot, amely akollektív alkotást kívánja művelni. Nincs ebben

Grotowski Laboratórium Színháza Nancyban(1967)

semmi különös. Amikor a szövegen dolgozunk,mindenképp számolnunk kell az egyéni munkabizonyos minimumával, amire a szerep szövegerákényszerít. De ha kollektív alkotásra szánjukel magunkat anélkül, hogy tudnánk, mindenkinekmegvan a maga egyéni terepe, ha csak közösimprovizációkat hívunk életre, ha e kollektívfolyamatokban folyton ugyanazok az elemekismétlődnek, akkor ennek eredményeképp csaktömeg jelenik meg. Mindaz, amit ígymegtalálhatnak, csak tömegreakcióhoz vezet. Selvesztik azt, ami az egyén területe. Hiszen nemlétezik csoportos reakció, ha nincs egyénireakció. Az egyéni reakció eljuthat a magaközösségi fázisába, s ekkor nagyon szép éskulcsfontosságú lehet, de csupán akkor, ha acsoport valóban létezik, vagyis ha a csoportminden tagja valóban létezik. Még a csoportosimprovizáció alatt is mindenkinek a sajátterepére, a saját életének a másikkal, veled, apartnerrel való találkozásának terepére kelllépnie, s nem redukálhatja magát valami-féleközösségi lélek, e többé-kevésbé képzeletbeliszülemény funkciójává. Lehetetlen érintkeznünkbárkivel, ha mi magunk nem létezünk.

Az írott szöveg és a beszéd

Tagadhatatlan, hogy a logikusan elszavaltszöveg ellentmondásban áll a valósággal. Hisz azéletben sosem beszélünk logikusan. Mindigvalamiféle paradox logika jelenik meg a között,

amit mondunk, és amit teszünk. De ha a tel-jességben élünk, a szó mindig a test reakciójá-ból születik. A test reakciójából születik a hang,s a hangból a beszéd. Ha a test az élőimpulzusok áradása, akkor semmi problémátnem okoz, ha megterheljük bizonyos mondat-rendszerekkel. Ez esetben a szöveg értelme-zése egyáltalán nem jelent problémát; az, amitörténik velünk, önmagát magyarázza. Ha abeszéd elkerülhetetlen, s az ember az élő im-pulzusok megléte nélkül cselekszik, mert csakegyes mozdulatokat gyakorolt, abban a pilla-natban, hogy beszélnie kell, nagy ellenállásbaütközik, mert az élete ezen a ponton illuzóri-kusnak bizonyul. Ilyenkor úgy bánik a testével,akár a mimus, vagy mint a testet marionettkéntmozgató tudat. Ez az állapot nem alkalmas rá,hogy asszimilálja a beszédet, s arra sem alkal-mas, hogy a szó megszülessen belőle.

Koncentráció és betegség

Az improvizálás azt jelenti, hogy bármit meg-engedhetünk magunknak? Hogy valamikülönleges pszichikai állapotba jutunk? Hogyfelkeltünk magunkban bizonyos emóciót ésmegfigyeljük azt? Hegy önmagunkon belüli ki-indulópontra teszünk szert, anélkül, hogyönmagunkba zárkóznánk? Nem, az ilyesmisemmi jóra sem vezet, ez a módszer csak ter-mészetünk megerőszakolását jelentené, amiegyébként különösen érzékeny egyének ese-tében szuggesztív hatással járhat. Feltették ittnekem a kérdést, hogy a koncentrációval valóvisszaélés nem torkollik-e betegségbe. Hogy-ne,ha az improvizációt úgy fogjuk fel, mint sajátérzéseink előpréselését és megfigyelését.Először ez - előbb vagy utóbb - hisztérikustünetekkel jár, s ha tovább folytatják, akkor ko-moly kríziseket okozhat. Ez az út arra jó, hogy atúlérzékeny emberek elmélyítsenek magukbanegy nem illuzórikus, valóban létező világot,amely mégsem tartozik a hétköznapi élethez. Súgy mélyítik el, hogy nem biztosítják magukat;ahelyett tehát, hogy mozgásba hoznákmotorjaikat, kiengedik a ketrecből a tigriseiket.Veszélyes egy banánhéj ez. Egyébként ha valakijóakarattal, hamis szándék nélkül jut erre apontra, vagyis nem akarja önmagát becsapni, ezazt is jelezheti, hogy megvan benne a készség abeteljesülés, a teljesség elérésé-re. De nagyonkritikus pontról van szó. Az ember vagy akudarccal, vagy saját határainakmeghaladásával találja szemben magát. Mint-haegy harang szólítaná: kibontakozás vagyzsákutca, teljesség vagy elszakadás a forrá-soktól, erőlködés, a pincék elárasztása, föld-alatti árvíz. Egy lépéssel odébb már nyílt vidék

A MÁSIK SZÍNHÁZ

terül el. Hol az a határ, amit át kell lépnünk? Akia teljességet keresi, az a kalandorhoz hasonlít.Felderítetlen vidékre hatol, ahol nehézfelfedezni, felismerni, megkülönböztetni az illu-zórikust attól, ami nem illuzórikus. Ilyenkor el-engedhetetlen, hogy lábunk alatt érezzük aföldet, amely a hátán hord minket. Kell egy pont,ahol biztosan megvethetjük a lábunkat. Amikorolyasmivel találjuk szemben magunkat, ami azőrületre emlékeztet, teljes mértékben meg kellőriznünk a józan eszünket. Csak a felvilágosultőrület vezet el a teljességhez. A józan ész aztköveteli, ami kézzelfogható, ami konkrét, amilehetővé teszi, hogy egyszerűen különbségettegyünk valóságos és valótlan között. Ilyenkézzelfogható vidék az életünk. Ha azt mondjuk:az életünk, ez még csak absztrakció, de létezikegy olyan terület, amely egyáltalán nemabsztrakt módon az életünk, és ez a testünk.

Az osztálytudat is lehetösztönzés?

Kétségkívül lehet, ha nem nevezzük meg, azazha munka közben nem keresünk meghatározottterminológiát. Kicsoda például CalibanShakespeare A viharjában? Ki az a lény, akiarra ítéltetett, hogy a saját izmainak erején kívülne halljon meg egyetlen hívást sem? Ki az, akimindig az erősebb volt, aztán egyszerrerabszolga lett? Kinek jutott az a sors, hogy csakszolgáljon és soha ne szeressék? Ki az, akisoha nem volt képes elfogadni önmagát? Ha eztkutatnánk, egészen tiszta állapotban találnánkrá az osztálytudatra; de analógiásan ismeglelhetjük, ha a saját életünkben ismétlődőhelyzetekből indulunk ki. Amikor általukmegértik önmagukat, akkor saját élettapaszta-latukat, saját társadalmi sebüket engedik szó-hoz, nem pedig egy szociológiai értekezést. Aszociológiai értekezés maradjon meg szocioló-giának. Minden csak a maga helyén lehethasznos.

A téma mint ugródeszka

Ha az őszinteségről beszélünk, ezzel nem me-rítettünk ki minden problémát. Olyasmiről be-szélünk, ami a forráshoz hasonlítható. De aforrás még nem folyó, ahogy a gyökér semmaga a fa. A továbbiak során ugyanis újabbkérdések merülnek fel. Előkerül a koherenciaproblémája, a struktúra problémája s az a kér-dés, miképp ne merüljünk el a plazmában, azidomtalanságban. A káosz megöli a tettet. Le-

Az állhatatos herceg (1969)

hetetlenség tanúságot tenni általában. Minden,ami általában létezik, absztrakt. Mindennek, amitmegvallunk, amiről tanúságot teszünk, el-kerülhetetlenül vonatkoznia kell valamire. Mi-re?Ha valamivel véletlenszerűen foglalkozunk, az aztjelenti, hogy igazán nincs rá szükségünk. S ittvetődik fel az, amit témának, motívumnak vagyinkább ugródeszkának kellene nevezni. Haspekulatív módon cselekszünk, az mindigmesterséges lesz vagy meddő. De ha olyasmirőlvan szó, amit egy emberi közösség mintegy alevegőben érez, ami nyugtalanítja és kísérti őket,az összefügg az életükkel, az élet pedigsohasem zárható elefántcsonttoronyba, egészbiztosan kitör onnan, ki, túl a falakon, amelyekközt cselekszünk, túl a laboratóriumon, aholkutatunk; olyan emberi dologról lesz szó, amimások számára is eleven, nem csak nekünk.Tehát így vagy úgy társadalmi jelentősége van.Akkor is, ha nem gondolunk rá. Azt ismondhatnám, olyasmi ez, ami eleve csakemberek között történhet meg. Ezért mindenjogunk megvan azzal foglalkozni, amit a belé-legzett levegőben érzünk. Mert amilyen könnyű akávéházban mások tragédiáiról fecsegni, olyannehéz szembenézni azzal a tragédiával, amely asaját életünkből fakad.

Az őszinteségés a társadalmi harc

Azzal, amit mondok, nem szándékozom kizár-nise általában az élettel, se pedig az önöket

körülvevő élettel kapcsolatos állásfoglalást. Delegyen ez igazi állásfoglalás, ne csak verbális.Hogyan vehetnénk fel a harcot az életben, hahazugságból indulunk ki, ha hiányzik az őszin-teség a saját életünkkel szemben? Az után-zásból, az eljátszásból kreált figura képtelenharcolni, vagy ha mégis, akkor alapvetően el-hibázott harcról van szó. Ha a jobb kezünk másttesz, mint a bal, akkor kölcsönösen meghiúsítjákegymás cselekvését, mindkét kéz csak felemásmódon tud működni. Az emberi funkció - atársadalmi funkció is - minden cselekvésünkbenbenne rejlik, mert a másik emberi lény bele vanírva a mi életünkbe, de valóságosan, s nemcsupán deklamatív módon. Gyakran tesznek felnekem olyan kérdéseket, melyek önmagukbanvéve karikaturisztikusak. Mi lényegesebb: aműveltség vagy a művészet? Ezekkarikaturisztikus kérdések. Mintha valaki aztkérdezné, hogy kezet kell-e mosnia vagy lábat.

Mit jelent számomraa Laboratórium Színház?

Először színház volt. Aztán laboratórium. Mapedig az a hely, ahol azt remélem, hű marad-hatok magamhoz. Az a hely, ahol azt várom,hogy valamennyi társam hű lesz önmagához. Aza hely, ahol a tanúság, amit az emberi lény tehet,a tett, konkrét és testi alakot ölt. Ahol nemvalamiféle művészi torna, nem az akrobatikusmeglepetések és a tréning útjait keressük. Aholsenki sem akarja uralma alá hajtani a gesztustahhoz, hogy kifejezzen valamit. Ahol mindenkileplezetlen, nyílt és meztelen kíván lenni: őszintetest és őszinte vér, teljes emberi természet,mindazzal együtt, amit értelemnek, léleknek,pszichikumnak nevezünk; az se lényeges, hogyegyáltalán színház lesz-e a neve. Feltétlenülszükségünk van egy ilyen helyre. Ha nem lenneszínház, akkor valami más ürügyet kellene hozzátalálnunk.

Viszonyunka lengyel hagyományhoz

E hagyomány terméke vagyok. A társaim is ehagyomány termékei. Úgy vélem, minden pilla-natban, amikor nem hazudunk magunknak,kapcsolatban állunk e hagyománnyal. Nem kellazon fáradoznunk, hogy ezt tudatosan megke-ressük. A hagyomány valóságosan működik, hisza levegővel is ezt szívjuk be, miközben nem isgondolunk rá. Ha bárkinek erre kény-

skcné

Hmsmkkkngsmbenkpmvmvaéném

l

racavevvtestccamh

D

A MÁSIK SZÍNHÁZ

zerítenie kell magát, ha görcsös erőfeszítése-et tesz, hogy megtalálja, hogy tüntetően di-sőíthesse, az azt jelenti, hogy a hagyományem él benne. Ami nem él bennünk, azt nemrdemes megcselekedni, mert nem lesz igaz.

Őszinteséga teljesség keresésében

a színházat akarnak csinálni, fel kell tenniökaguknak a kérdést: nélkülözhetetlen-e a

zínház az élethez? Nem mint színház, nemint intézmény és épület és nem mint foglal-

ozás; hanem mint közösség és hely. Igen, ak-or bizonyára nélkülözhetetlen, ha azt a helyeteressük benne, ahol nem hazudunk magunk-ak. Ahol nem rejtezünk el, ahol olyanok va-yunk, amilyenek vagyunk, ahol az, amit te-zünk, olyan, amilyen, s nem is akar valamiásnak látszani; tehát ha azt a helyet keressükenne, ahol nem vagyunk megosztva. Ezgyébként, ha eljön az ideje, ki is vezet ben-ünket a színházból. Ha teljes valónkkal csele-edjük meg ezt a tettet, akár az igazi szerelemillanataiban, akkor eljön az a pillanat, amikorár lehetetlen megmondani, hogy tudatosan

agy tudattalanul cselekszünk. Amikor nehézegmondani, hogy mi tesszük-e ezt vagy azt,

agy történik velünk. Amikor egyszerre vagyunkktívak és teljesen passzívak. Amikor azrintkezés magától értetődik, nem kell keres-ünk. Amikor megszűnik minden különbség tests lélek között. Ezekben a percekben el-ondhatjuk, hogy nem vagyunk megosztva.

Mi ez a teljesség? Azzal kezdődik, hogy ne

együnk langyosak. Ha valamit illusztrálni aka-unk, mondjuk, egy előre kigondolt koncepciót,kkor minden, amit teszünk, koncepcióra ésselekvésre oszlik, még abban a pillanatban is,mikor megcselekedjük. Akár a szerelemben: haalaki afféle szexuális gimnasztikát műveI,gyrészt tudatra hasad, másrészt test-re, amelyégrehajtja a tudat utasításait. Így hát ismétisszajutunk a felosztottsághoz: test és lélek,udat és tudatalatti, szex és értelem; azllentéteket hosszan szaporíthatnánk. De végsőoron ebből nem szűrhető le más, mint az aapasztalat, hogy csupán önmagunk részekéntselekedtünk. S aki természetének részekéntselekszik, az természetének része-ként él. Ígyz élete töredékes marad. Alapjában tehátindkét probléma - hogy ne rejtőzzünk el, ésogy ne legyünk megosztva - ugyanoda vezet.

ialog, 1972. október

Fordította: Pályi András

JAN KOTT

GROTOWSKI AVAGYAHATÁR

Peter Brook és Jerzy Grotowski