1

A PJ1 TÉTELSORBAN HIVATKOZOTT JOGFORRÁSOK ÉS HÁTTÉRANYAGOK 2020/2021.tanév 1.félév

(Tantárgyjegyző: Dr.Landi Balázs és Dr.Molnár Sarolta)

B/1. tétel

A PTK. EMBERKÉPE*

- magatartásmérték, felelősség -

„[…]Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. […]“1 olvasható a Biblia első

lapján, majd szintén ugyanott egy sorral később azt találjuk, hogy: „Isten megteremtette az embert,

saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.”2. Ez a Biblia

emberképe, amit már rögtön a Biblia első könyvében, a Teremtés Könyvében olvashatunk.

Ha képesek és nyitottak vagyunk megérteni, vagy csak részben felfogni ennek az emberképnek a

messze ható jelentőségét, akkor, de csak akkor azonosulhatunk a szeretet parancsával, mint a

Bibliában elvárt magatartás mértékkel: a szerető Isten, aki saját képmására teremtette az embert,

megköveteli az embertől, hogy tanuljon meg szeretni. A felelősségünk alapja végső soron, hogy a

szabad akarattal rendelkező ember által választott és tanúsított alternatív magatartás mérték

mennyiben felel meg a Biblia emberképéből fakadó elvárt magatartás mértéknek.

Ha a Biblia szükségesnek tartja már első könyvében tisztázni az emberképét, nem alaptalan

feltennünk ugyanezt a kérdést a magánjog esetében sem, feltételezve, hogy annak révén közelebb

juthatunk a magánjogi jogviszonyokban elvárt és tanúsítandó magatartásmérték és felelősség

megértéséhez is.

Így volt ez már a római jogban is, ahol „a jogok természetes alanya az ember (hominum causa

omne ius constitutum est.)”3, akik a „[…]polgárjog szempontjából lehetnek: 1.cives, 2.latini,

3.peregrini.”4, de mind közül kiemelkedik a civitas egyik kategóriája, ti. az önjogú családfő (sui

iuris paterfamilias), ami a római jogi normák elsődleges emberképét hordozta. Már ekkor, Róma

korai időszakában, amikor a ius Quiritium (modernebb kifejezéssel: ius civile) alapján a római

polgárnak nem joga volt családtagjai felett vagy hozzájuk, hanem hatalma felettük és szabadsága

otthona körében, sem maradt a családfő hatalma „ellentételezés nélkül”, ahogyan arra már az

írásom mottója is utalt: „Betrachten wir den Zusammenhang zwischen […] Macht und Haftung

[…]”. Zlinszky János másutt is kihangsúlyozza, hogy: „A család Rómában távolról sem az önkény

fészke, a hatalmaskodás színtere. Csak szabályait nem a ius, a jog rendje adta, hanem a mos, az

erkölcs és részben az isteni törvényi rendje, a fas.”5. Ez az az emberkép, amely a köztársaságvégi

* LANDI BALÁZS: Emberkép, magatartásmérték, felelősség; in: IAS, 2016/1 (részlet) 1 Ter 1,26 2 Ter 1,27 3 MARTON Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve; Méliusz Könyvkereskedés; Debrecen, 1947; 56. 4 MARTON Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve; Méliusz Könyvkereskedés; Debrecen, 1947; 62. 5 ZLINSZKY János: Ius privatum; Osiris Kiadó; Budapest, 1998; 29.

2

jogtudomány hatására, a két szélső fok (dolus és casus) közé beépülő vétkességi fokkal

gazdagodott, és vált az elvárt és tanúsítandó magatartás mérték meghatározó mintájává: „[…] a

közbeeső vétkességi fok, melynél a cselekvő anélkül, hogy akarta volna a jogsértő eredményt,

mégis szemrehányás alá esik azért, mert nem járt el azzal a gondossággal (diligentia) a jogsértő

eredmény elhárítása érdekében, mellyel egy tisztességes, komoly ember (bonus, diligens

paterfamilias) az adott esetben eljárt volna.”6.

Itt ugyanakkor beleütközünk a magánjogi emberkép önmagában hordozott ellentmondásába, ami

a magánautonómia és a jogalkotó, mint közhatalmat gyakorló entitás között keletkezik, amikor ez

utóbbi normatív szinten határozza meg a természetéből fakadóan egyéni és egyszeri, s ezáltal már

önmagában is értéket hordozó ember emberképét, s azon keresztül az elvárt és tanúsítandó

magatartásmértékét, s végső soron a magánjogi felelősség rendszerét. Erre utal Vékás Lajos is az

új Polgári Törvénykönyv kommentárjában: „Minden ember jogképességének kimondásával, azaz

jogalanyiságának, személy mivoltának az elismerésével az ember fogalma normatív (absztrakt

jogi) fogalom lett.”7. Ez tehát az a normatív emberkép, amely a bonus et diligens paterfamilias

fogalmával indult útnak a magánjogban kétezer évvel ezelőtt, s van jelen magától értetődő

természetességgel még napjainkban is: „Kézenfekvő, hogy a magánjognak is megvan a maga

emberképe, hiszen bármely polgári jogi törvénykönyv paragrafusait olvasva a jogkereső érdeklődő

előbb-utóbb egy absztrakt jogalanyra talál. Ilyen volt a római jogban a bonus et diligens

paterfamilias, a jó és gondos családapa képe, korábbi magánjogunkban a „jó gazda”, a porosz ALR-

ben az „Untertan”, a francia jogban a „Bourgeois”, illetőleg a „Homme prudent et prévoyant”, az

előrelátó és okos férfi, vagy éppen a common law-ban a „reasonable man”. A hatályos8 magyar

Ptk. paragrafusai között lézengő absztrakt jogalany Sólyom László találó kifejezésével nem más,

mint egy „denaturált burzsoá”.”9.

Akár a római jogi, akár napjaink magánjogi, vagy alkotmányjogi10 normatív emberképét is vesszük

kiindulópontként, az ember normatív (absztrakt jogi) fogalmában rejlő – és fentebb felhívott -

ellentmondása mégis csak látszólagos. A magánautonómia ugyanis nem oldódik fel a jogot alkotó

közhatalom normatív emberképében! A római jogban rejlő látszólagos ellentmondás feloldásáról

Zlinszky János a következőképp ír: „Látszatra a két jog összeolvadt, mert a magánszférát érintő

törvényeket a köz hozta, a magánszférát érintő jogvitákban a köz tisztségviselője bírát állított,

végrehajtott, itt-ott még büntető hatalmat is átvett, és a jog meghatározta, kik lehetnek a magánjogi

személyiségnek a hordozói. Ám a magánszemély feletti iurisdictio, a beavatkozás magándolgokba

a magánfél hozzájárulásán alapult. Nincs polgári per peres felek hozzájárulása nélkül a római jog

szerint. A magisztrátus nem lehet bíró és nem is nevezhet bírót a magánfelek részére, ha azok nem

akarják. Nincs magánfelek közötti jogviszony, csak azon törvények alapján, amelyet ők maguk

között hoztak, azaz szerződések alapján: contractus contrahentibus legem ponit. A jogviszonyok

rendszere, a leges privatae a magántörvények, a magánfelek kezdeményezésére jött létre.”11. A

hatályos polgári jog normatív (absztrakt jogi) ember fogalma kapcsán felmerülő feszültséget pedig

Vékás Lajos a következőképp árnyalja: „Sohasem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy az

ember elsősorban biológiai (természeti) és társadalmi lény, és hogy a jog van az emberért, nem

6 MARTON Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve; Méliusz Könyvkereskedés; Debrecen, 1947; 93-94. 7 Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz; Szerk.: VÉKÁS Lajos/GÁRDOS Péter; CompLex Kiadó; Budapest, 2014; 64. 8 LÁBADY Tamás itt még az akkor hatályos, ma már csak „régi Ptk.”-nak tekintett 1959.évi IV. törvényre utal 9 LÁBADY Tamás: Alkotmányjogi hatások a készülő Ptk. szabályaira; Polgári Jogi Kodifikáció, 2000/2; 15. 10 ld. elsődlegesen a 23/1990. (X.31.) AB határozatban foglaltakat 11 ZLINSZKY János: Ius publicum; Osiris Kiadó; Budapest, 1998; 32.

3

pedig az ember a jogért (ahogyan ezt pl. a fasiszta vagy kommunista diktatúrák jogalkotói és

jogalkalmazói hitték). Ma az ember fogalmában egyesül a biológiai egyedisége, polgári és

állampolgári minősége, mint egy nemzeti közösséghez való tartozása és egyetemes emberi mivolta,

mint az emberi közösséghez való tartozása. Bár a jog az egyes életviszonyok normatív

szabályozása során az ember más-más aspektusait érintheti, mindig figyelemmel kell lennie az

emberfogalom alapvető egységére, a különböző aspektusok egymással való összefüggéseire.”12.

Ennyiben tehát megerősítést kap a Ptk. 1:2.§ (1) bekezdésében megfogalmazott értelmezési

alapelv13 is, s kimondhatjuk, hogy a magánjogi emberkép alapvetően épít az alkotmányjog, ti. az

Alkotmánybíróság határozataiban megjelenő emberkép fogalmára is. Ugyanakkor Vékás Lajos

által is említett „emberfogalom alapvető egysége” kapcsán részben önkorlátozó, részben kritikai

megjegyzésként kell annak a jogi ténynek hangot adni, hogy a polgári jog, és annak kiemelt

részeként a Polgári Törvénykönyv sem lépi túl „az emberképben a világkép” határát, amit már az

első abortuszhatározatában is kiemelt az Alkotmánybíróság: „A jogképesség olyan végletes

absztrakció, amelyben már nincs semmi kizárólagosan emberi. A jogképesség formális minőség.

[…] Az ember biológiai és jogi fogalma közötti viszony e század második felében ismét

problematikussá vált. […] A magzat társadalmi helyzete is megváltozik. […] A kérdés az, hogy az

ember jogi státusza kövesse-e a természet- és szellemtudományok, valamint a közvélemény ember-

fogalmainak fent jelzett változását, kiterjedjen-e az ember jogi fogalma is a születése előttre,

egészen a fogantatásig. A jogalanyiság ilyen kiterjesztésének jellege és hordereje csak a

rabszolgaság eltörléséhez hasonlítható, de annál is jelentősebb lenne. Ezzel az ember jogalanyisága

elérné elvileg lehetséges végső határát és teljességét; az ember fogalmai ismét egybeesnének.”14.

A már megszületett, így elvitathatatlanul emberi lény vonatkozásában – visszautalva Lábady

Tamás álláspontjára - az Alkotmánybíróság már korai határozataiban15 visszatért a klasszikus

polgári jogi emberképhez, ti. „az öntudatos, autonóm, bátran kockáztató, saját ügyeit felnőtt módon

intézni tudó emberkép[hez], akinek nincs szüksége minden oldalról állami megtámasztásra, még

kevésbé az állam gyámkodására.”16. Ezek a korai határozatok még annak ellenére is kifejezésre

juttatták a normatív emberképet, hogy az azokban használt fogalmak gyakorta nem igen voltak

tudományos, szakmai igényességgel kidolgozva.

Ez a polgári emberkép a Polgári Törvénykönyv több, újabb jogintézményében is tetten érhető. A

teljesség igénye nélkül, ilyen:

1.) A Ptk. 2:39. §-ában szabályozott előzetes jognyilatkozat, amely alapján minden

cselekvőképes személy rendelkezhet arról, hogy cselekvőképességének esetleges, jövőbeni

korlátozása esetén ki és miként vigye személyes- és/vagy pénzügyeit. Vagyis a Polgári

Törvénykönyv magától való természetességgel feltételezi a jogalanyokról, ti. rólunk, hogy

ebben, a talán egyik legfontosabb kérdésben – mivel ez a jogviszonyok alanyává válásunk

12 Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz; Szerk.: VÉKÁS Lajos/GÁRDOS Péter; CompLex Kiadó; Budapest, 2014; 64. 13 Ptk. 1:2.§ (1): „E törvény rendelkezéseit Magyarország alkotmányos rendjével összhangban kell értelmezni.” 14 64/1991. (XII.17.) AB határozat; a vizsgált téma, és különösen annak megközelítési módja okán indokolt kiemelni

ZLINSZKY János ugyanezen határozathoz írt párhuzamos véleményéből az alábbiakat: „Az Alkotmánybíróság azonban

az adott jogi helyzetben csak arra az állapotra juthat, hogy a mai magyar jog az embert születésétől, azaz

világrajövetelétől tekinti jogalanynak. (Csak zárójel között utalunk itt arra, hogy a magzati létet leghatározottabban

emberi létnek elismerő, s ezért a magzati élet kioltását emberölésnek értékelő egyházi jog sem engedi meg a méhen

belüli magzat felvételét az egyházba, azaz annak megkeresztelését.)” 15 ld. többek között a 23/1990., 33/1992., 54/1992., 73/1992., 61/1993. AB határozatokat 16 LÁBADY Tamás: Alkotmányjogi hatások a készülő Ptk. szabályaira; Polgári Jogi Kodifikáció, 2000/2; 15.

4

előfeltételét érinti – mi magunk kívánunk, akarunk előzetesen rendelkezni, még akkor is,

ha itt olyan jogi lehetőség gyakorlására hív fel a polgári jog, amely gyakorta előre nem is

látható élethelyzetben való helytállásunkat érinti.

2.) A Polgári Törvénykönyv ugyancsak a személyek jogán belül maradva, több, meghatározó

módon szintén új rendelkezésében juttatja kifejezésre, hogy a „Macht und Haftung”

továbbra is párban jár, s a polgári emberképhez nagyon is hozzátartozik – mások mellett -

a családtagokról való gondoskodás felelőssége. Ennek szellemisége, s azon keresztül az új

emberkép tűnik ki a Ptk. 2:23., a 3:386. és a 7:48. §-iból.

Visszafelé haladva a 7:48.§ lehetővé teszi, hogy az örökhagyó harmadik személy tartására,

sőt kizárólag gondozására, mint ellenszolgáltatásra tekintettel kössön öröklési szerződést,

ezáltal megnyugtatóan – avagy még inkább, az állam jóléti, szociális szolgáltatásait

meghaladó módon, polgári jogi jogviszonyban biztosítsa még a saját halálát követően is

tartásra, gondoskodásra szoruló hozzátartozójának megélhetését.17

A 3:386.§ pedig meghonosítja az ún. családi alapítvány18 intézményét, amely keretében –

önálló jogi entitás, alapítvány létesítésével gondoskodhatunk támogatásra, gondozásra

szoruló hozzátartozónk, mint konkrét alapítványi cél, emberi életünk időbeli korlátait

meghaladó módon való segítéséről.

A 2:23.§ rejtett érdekessége, hogy az nemcsak a Polgári Törvénykönyv, de egyúttal a

Polgári Törvénykönyv megalkotását előkészítő Szerkesztő Bizottság emberképét is

hitelesen közvetíti. A Polgári Törvénykönyv emberképét jó közvetíti, hogy a gyámhatóság

hozzájárulhat a cselekvőképességében részben vagy egészben korlátozott személy saját

vagyona terhére, de saját leszármazója önálló életkezdésére tekintettel nyújtott, nagyobb

összegű és ingyenes juttatáshoz, amely rendelkezésben – a cselekvőképességében érintett

személy védelmén túl – kifejezésre jut az az alkotmányos elv, miszerint mindenkit

egyformán megillet az emberi méltóság, arra nézve nincs méltóbb és kevésbé méltó. A

Szerkesztő Bizottság polgári emberképe pedig abban a „kritikai élű leleményességben”

tűnik ki a sorok mögül, hogy szakítva a kódex fogalomhasználatával (miszerint ha valamely

fogalmat egy helyütt meghatároz, azt a továbbiakban már csak meghivatkozza), az ingyenes

juttatás mértékét itt nem a „kötelesrész mértékét meg nem haladó” kifejezéssel, hanem a

„törvényes örökrészének felét meg nem haladó” szófordulattal határolja be, amely

egyértelműen a kötelesrész mértékét - közel másfél évszázad után, egyéni képviselői

indítvány alapján és a Szerkesztő Bizottság ellenvéleménye mellett - ½-ről ⅓-ra mérsékelő

változásra utal vissza. Ezzel a „rendkívüli”, a Polgári Törvénykönyvben másutt nem

szereplő szófordulattal a Szerkesztő Bizottság valódi jogi leleménnyel és értő kritikai éllel,

mint saját emberképének polgári gyümölcseként megadta az immár jogtörténet részévé vált

½ mértékű kötelesrész túlélésének esélyét a magyar magánjog – jelenleg még szintén előre

nem látható – jövőbeni fejlődéséhez.

3.) A Ptk. 6:142.§-ában szabályozott kontraktuális felelősség valódi és őszinte figyelemmel a

pacta sunt servanda és a neminem laedere elve között fennálló különbségekre, alapvetően

más-más alapra helyezi a kontraktuális és a deliktuális felelősség szabályát: „Pusztán a

„felróhatóság” hiányának bizonyítása melletti mentesülés lehetővé tétele a kontraktuális

kárfelelősség területén még akkor sem helyes, ha arra objektíve tipizált mérce felállításával

17 itt utalnék arra, hogy hasonló és szintén újonnan, bár nem ennyire explicite megfogalmazott lehetőséget rejt magában

a Ptk. 6:493.§ (2) bekezdése körében is a tartási szerződésnél 18 Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz; Szerk.: VÉKÁS Lajos/GÁRDOS Péter; CompLex Kiadó; Budapest, 2014;

601-602.

5

kerül sor, mint az 1959-es Ptk.-ban. Az üzleti viszonyokra jellemző nagyszámú, egymással

bonyolult kölcsönhatásban álló tényező közül ugyanis eleve igen nehéz kiválasztani a

releváns magatartásokat, és azok között ugyancsak problematikus értékelni az esetleges

emberi hibák szerepét és súlyát. E helyett abból helyes kiindulni, hogy valamely

tevékenység üzletszerű folytatása szükségszerű kockázatvállalást jelent, és az esetleges

konfliktus feloldása nem a magatartás utólagos értékelésével, hanem a tevékenységgel

együtt járó kockázat telepítése útján célszerű.”19. Azaz a jogalanyok – függetlenül attól,

hogy professzionális kereskedőkről van szó, vagy sem – viselik az önként vállalt kötelmek

súlyát és kockázatát, végső soron újrafogalmazzuk Unger mondását, „Handeln auf eigene

Gefahr”, mert a kimentés lehetőségét a Ptk. minden szerződésnél, tehát a nem üzleti

szerződéseknél is megszigorította.

S ha a klasszikus liberalizmus idején vizionált bourgeois emberképét - mely polgár házának

mestergerendáján mindösszesen két könyv található: a Biblia és a Code Civil - idéznénk fel

napjainkban, úgy – a fenti rövid példákra is figyelemmel – valóban hízelgő emberképet feltételez

mind a Biblia, mind a Ptk. rólunk, jogalanyokról, mégpedig függetlenül attól, hogy megtalálható-

e valamennyiünk (de legalább némelyikünk!) éjjeli szekrényén akár a Biblia, akár a Polgári

Törvénykönyv, vagy éppen mind a kettő.

Az ember normatív (absztrakt jogi) fogalmában rejlő – fentebb leírt - látszólagos ellentmondást a

klasszikus polgári jogi emberképhez (öntudatos, józan, kockázatvállaló, előrelátó, felelős, stb.)

való visszatéréssel feloldó megoldás egy további, legalább annyira elméleti/dogmatikai, mint

amennyire kodifikációs/jogtechnikai kérdésre is megoldást kínált. Ez a megoldandó kérdés a

polgári törvénykönyv személyi hatályát és a kereskedelmi jog/magánjog megkettőződését ölelte

fel, ti. azt, hogy vajon a monista, avagy a dualista rendszert kövesse az új polgári

törvénykönyvünk.20 Az új Polgári Törvénykönyv szabályai, így annak emberképe is, kiterjed mind

az üzleti világ, vagyis a vagyoni forgalom professzionális szereplőinek magánjogi kapcsolataira,

mind a magánszemélyek hasonló, bár laikus viszonyaira: „A monista elv elfogadásával a Ptk. úgy

alkotta meg a szerződések általános szabályait, hogy azok valamennyi jogalany kapcsolatát

rendezni legyenek képesek. Az egyes szerződéstípusok szabályainál pedig a törvény mind az üzleti

forgalomban, mind a magánszemélyek kapcsolataiban szerepet játszó szerződéstípusokkal

szemben a professzionális üzleti élet követelményszintjét támasztja.”21. Vagyis a régi Polgári

Törvénykönyv paternalisztikus emberképének elvetése, és a monista elv elfogadása iránti

kodifikációs igény szerencsésen, sőt egymást erősítve találkozott a klasszikus, bonus et diligens

paterfamilias fogalmán alapuló új polgári jogi emberképpel.

De az embert sárból és napsugárból gyúrta az Isten22, így a klasszikus polgári emberképhez való

visszatérés és a monista elv találkozása esetén sem feltétlenül igaz az első látszat sugallta,

bármennyire is hízelgő emberkép és/vagy (?!) a monista elv érvényre jutása a Polgári

Törvénykönyvben: „[…] és megint fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / s láttam, a törvény

szövedéke / mindíg fölfeslik valahol.”23, mégpedig a fogyasztóvédelmi magánjog szabályai által.

19 Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz; Szerk.: VÉKÁS Lajos/GÁRDOS Péter; CompLex Kiadó; Budapest, 2014;

1534. 20 ld. részletesen: VÉKÁS Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései; hvgorac; Budapest, 2001; 41-86. 21 Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz; Szerk.: VÉKÁS Lajos/GÁRDOS Péter; CompLex Kiadó; Budapest, 2014; 35. 22 MADÁCH Imre: Az ember tragédiája (Tizenötödik szín) 23 JÓZSEF Attila: Eszmélet

6

Miközben a Ptk. - Bibliát megidéző módon - emeli ki a jogalanyok köréből az embert, annak

kiválóságait hangsúlyozva és ezen kiválóságainak kibontakoztatására, mind az egyén, mind a

közösség érdekeire figyelemmel jogi lehetőséget biztosító szabályokat alkotva, a 20.század

második felében24 megszületik: a fogyasztó. Sőt, a fogyasztó fogalma – összhangban az Európai

Unió fogyasztóvédelmi irányelveivel – az új Polgári Törvénykönyvünkben kifejezetten a

természetes személyre, vagyis az emberre szűkült le.25 Vagyis a fogyasztók is mi vagyunk, ti. azok

az emberek, akik személyét illetően a Polgári Törvénykönyv visszatért a klasszikus, bonus et

diligens paterfamilias fogalmán alapuló polgári emberképhez. Erre csupán két magyarázat adódik.

Az első lehetséges magyarázat, hogy a fogyasztóvédelmi magánjog az ember, fentebb részletezett

klasszikus polgári jogi emberképen kívüli, egyéb aspektusait hangsúlyozza ki, bár jól lehet, ezt

ugyanabban a kódexben teszi. Ez az ember: kvázi cselekvőképességében - hol teljesen, hol

részlegesen - korlátozott a fogyasztók és vállalkozások között mindennap és tömegesen létrejövő

szerződések körében. Ez az ember: tudatlan és könnyelmű, kockázatkerülő, sőt meggondolatlan,

és semmiképp sem felelős. Ez az ember: a klasszikus, bonus et diligens paterfamilias fogalmán

nyugvó polgári jogi emberkép ellenpontozása, aki kizárólag más veszélyére vesz részt a

forgalomban („Handeln auf andere Gefahr”26). Ez az ember – se nem életkora, se nem mentális

zavara alapján, hanem kizárólag – arra tekintettel esik egyoldalúan kógens jellegű normák hatálya

(védelme?) alá, hogy „a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül” jár

el? De hogyan egyeztethető össze ez a két, végletesen ellentétes emberkép ugyanabban a

kódexben? Visszautalnék az ember jogképessége körében írtakra: „Bár a jog az egyes

életviszonyok normatív szabályozása során az ember más-más aspektusait érintheti, mindig

figyelemmel kell lennie az emberfogalom alapvető egységére, a különböző aspektusok egymással

való összefüggéseire.”27. Mennyiben van figyelemmel a Polgári Törvénykönyv klasszikus polgári

jogi emberképe és ugyanezen törvény fogyasztói emberképe az emberfogalom, s végső soron

magának az embernek az egységére? Én, mint a klasszikus, bonus et diligens paterfamilias

fogalmán nyugvó polgári jogi emberkép egyik egyede, valóban objektíve elveszítem addig bírt,

tanúsított és elvárt kiváló tulajdonságaimat, mihelyst szakmám, önálló foglalkozásom vagy üzleti

tevékenységi körömből kilépve járok el, és öntudatosból tudatlan, józanból könnyelmű,

kockázatvállalóból kockázatkerülő, előrelátóból meggondolatlan, és felelősből semmiképp sem

felelős emberré válok? Már csak emberi önbecsülésünk okán is remélem, hogy nem erről van szó!

A második lehetséges magyarázat, hogy a fogyasztói szerződések másik alanya, ti. a vállalkozás28

vonatkozásában kell a klasszikus polgári jogi emberképen kívüli, sőt, azon felüli egyéb

aspektusokat kihangsúlyozni, bár jól lehet, ezt szintén ugyanabban a kódexben teszi a jogalkotó.

Ez az ember: cselekvőképességében sosem korlátozott a fogyasztók és vállalkozások között

mindennap és tömegesen létrejövő szerződések körében, sőt erre specializálódott, olyan

professzionális kiválóságok és képességek birtokosa, amelyekkel mindig, teljes körűen és

24 VÉKÁS Lajos: Fogyasztóvédelem a fejlett tőkés országokban; Gazdaság és Jogtudomány XV/1981, 57-84. 25 Ptk. 8:1.§ (1) bekezdés 3.pontja: „fogyasztó: a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül

eljáró természetes személy;” 26 és ezzel Unger mellett Merkel híres mondása sem igaz többé, miszerint: „Jedermann soll die Kosten der

Geltendmachung seiner Interessen tragen.” 27 Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz; Szerk.: VÉKÁS Lajos/GÁRDOS Péter; CompLex Kiadó; Budapest, 2014; 64. 28 Ptk. 8:1.§ (1) bekezdés 4.pontja: „vállalkozás: a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenységében eljáró

természetes személy;”

7

kíméletlenül él. Ez az ember: a kalmárok kalmára, a nagypolgár Hagenströmök gátlástalan

világának megtestesítője, aki a profit érdekében bármin és bárkin átgázol. Végső soron ez az ember:

a klasszikus, bonus et diligens paterfamilias fogalmán nyugvó polgári jogi emberkép egy éppen a

fogyasztóval ellentétes irányú, másik ellenpontozása. Mivel ez a lehetséges magyarázat azt

feltételezi, hogy ha egy jogalany szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körében

jár el, akkor minimum a jóhiszeműség és tisztesség elvét sértő módon él és visszaél képességeivel.

Már csak a polgári jogi jogviszonyokat vezérlő elvekbe vetett hitt és normatív erő okán is remélem,

hogy ez a második megoldás sem a valós válasz kérdésünkre!

Ha az ugyanazon törvénykönyvben szabályozott, de sem az emberfogalom egységére, sem az egyes

életviszonyok szerint kihangsúlyozott más és más aspektusok egymással való összefüggéseire

figyelemmel nem lévő emberkép – előzőekben részletezett - konstrukcióit egyaránt elutasítjuk,

akkor csakis az a magyarázat adódik kérdésünkre, hogy a Polgári Törvénykönyv csak „látszólag

monista”.

Ez a fajta „kodifikált joglátszat” nem idegen a polgári jogtól!

A polgári jog elsőként említendő, évezredeken átívelő „kodifikált joglátszata” a polgári jogi

kártérítési felelősségnek a vétkes károkozás bűvkörében történő szabályozása. Marton Géza már

az ősjogban érvényesülő Kausalhaftung – Erfolgshaftung kapcsán is – Jhering és Hippel írásaira

hivatkozással29 – kifejti, hogy a primitív ember számára a „szándékolatlanul ütött seb is éppúgy

fáj, mint a szándékolt […] Ha ez a mozzanat idővel mégis okoz némi különbséget, az csak onnan

van, hogy bizonyos tapasztalat után a primitív ember is rájön arra, hogy a cselekvőnek akarati

magatartása annyiból őt is érdekli, hogy az akarat cselekvésénél az előidézett jó vagy rossz behatás

ismétlődésére lehet számítani, akaratlannál nem, tehát az első nagyobb jót vagy nagyobb rosszat

jelent rá nézve, mint a másik.”. Ugyanakkor a nevezett tanulmányban Marton Géza – a primitív

ember mintájára – a laikus embert vonja hasonló vizsgálat alá. A kérdés itt is ugyanaz:

szubjektivista-e, vagy objektivista a laikus ember a felelősség felfogásában. A rendkívül szellemes

– német összehasonlítási alappal is bíró – vizsgálódás eredménye elgondolkodtató.30 Míg a

büntetőjog vonatkozásában a laikus ember „megmaradt” az ösztönszerű, vallásos, morális alapon

álló, így döntően szubjektivista felelősség felfogása mellett, addig a magánjogi kérdések

vonatkozásában a válaszadók ösztönös, romlatlan jogérzete a tárgyi felelősség imponáló fölényét

eredményezte. Kellően indokolt és jogos tehát a kérdésfeltevés: miért nem aknázza ki e gondolatot

a magánjog tudománya és a tételes jog? Történt mindez nyolcvan évvel ezelőtt.

Eltelt harminc év, melyben „össze zsúfolódott” egy világégés, a szovjet jog és ideológia

térhódítása, Marton Géza halála és Eörsi Gyula polgári jogi felelősség elméletének előtérbe

kerülése; majd megszületett a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959.évi IV. törvény, amely

alapvetően érvényre jutatta a felróhatóság, mint kártérítési felelősséget megalapozó tényálláselem

iránti igényt. Történt mindez ötven évvel ezelőtt.

Eltelt húsz év, az ország első érvényes és hatályos polgári jogi törvénykönyvének első húsz éve.

Kialakult a bírói joggyakorlat, majd megjelentek az első, polgári jogi felelősség kérdéseivel

foglalkozó monográfiák, melyek többségében már egyöntetűen a polgárjogi felelősség

29 MARTON Géza: A polgári jogi felelősség; TRIORG Kft.; Budapest, 1993; 34. pont 30 LANDI Balázs: Fekete-fehér; igen-nem; avagy kísérlet a laikus jogérzet kipuhatolására a polgári jogi felelősség és a

kártérítési jo egyes területein; HARMATHY Attila (szerk.): Jogi tanulmányok: 2002; ELTE Állam- és Jogtudományi

Kar; Budapest, 2002; 177-198.

8

„végjátékáról”, „hanyatlásáról”, „haláláról” olvashatunk.31 És elhangzott egy kérdés éppen

Zlinszky János részéről: „A rendszer, amiben hitt (ti. Marton), ma is érvényesül lényegében a

magyar gyakorlatban és elméletben. Kérdéses, hogy meg fog-e valósulni, s hogy meg kell-e

valósulnia.”.32 Történt mindez harminc évvel ezelőtt.

Eltelt újabb húsz év, és a világban lejátszódó változások a 80-as évektől kezdődően

Magyarországon is felszínre hozták a bíróságokat próbára tevő felelősségjogi, kártérítési,

kárelosztási problémákat. Az 1989–90-es fordulattal pedig egyfelől a már látens módon meglévő

további problémák lepleződtek le, másfelől a nehézségek megsokasodtak.33 Így többek között az

utóbbi tíz évben szinte nem volt található (!) bírósági határozat, amely a károkozó sikeres

kimentésével zárult volna.34

Nyolcvan év, három teljes emberöltő telt el azóta, s jól lehet mindösszesen két-három olyan

publikált, jogerős bírósági határozat ismert, amelyben a felróhatóság hiányának bizonyítása sikeres

kimentéssel zárult, az új Polgári Törvénykönyv mégis meghagyta a szerződésen kívüli kártérítési

felelősség alapesetének a felróhatóságon alapuló rendszert, mint a polgári jog egyik legjelentősebb

„kodifikált joglátszatát”.

A fenti példa is mutatja, nem feltétlenül idegen a polgári jog rendszerétől, hogy valamely

„kodifikált joglátszatot” tart fenn akár dogmatikai, akár pragmatikus megfontolásokból. E

hipotézis ismeretében indokolt tehát a kérdésfeltevés, vajon mennyiben tényleges helyzet és

állapot, avagy mennyiben „kodifikált joglátszat” a monista elv érvényre juttatása a Polgári

Törvénykönyvben, amely alapján – legalább is a Szerkesztő Bizottság indoklása szerint: „A

monista elv elfogadásával a Ptk. úgy alkotta meg a szerződések általános szabályait, hogy azok

valamennyi jogalany kapcsolatát rendezni legyenek képesek. Az egyes szerződéstípusok

szabályainál pedig a törvény mind az üzleti forgalomban, mind a magánszemélyek kapcsolataiban

szerepet játszó szerződéstípusokkal szemben a professzionális üzleti élet követelményszintjét

támasztja.”35.

A kérdés, tehát végső soron az, hogy a régi Polgári Törvénykönyv paternalisztikus emberképének

elvetése, és a monista elv elfogadása iránti kodifikációs igény feltűnően szerencsés, egymást

erősítő találkozása a klasszikus, bonus et diligens paterfamilias fogalmán alapuló új polgári jogi

emberképpel, ámde egyúttal a fogyasztói magánjog térnyerésének való kényszerű engedés, s ennek

részeként a fogyasztó és a vállalkozás fogalmának megalkotása, valamint a fogyasztói

szerződésekre megalkotott számos kivételes szabály nem valamiféle pragmatikus megfontoláson

nyugszik-e?! A pragmatikus megfontolást valószínűsíti, hogy tét nélkül emelhető az elvárt és

tanúsítandó magatartás mérték, így többek között a magánszemélyekkel szemben is támaszthatók

– a monista szemlélet „kodifikált joglátszatának” jótékony takarása alatt - a professzionális üzleti

élet követelményei, feltéve, hogy a fogyasztóvédelmi magánjog burjánzó és kötelező

szabályozásának engedve, amúgy is jelentős körben és mértékben – bár szintén a monista szemlélet

„kodifikált joglátszata” által csupán kivételesnek hirdetett szabályokkal – generális felmentést

adunk ugyanezen személyi körnek, amennyiben azok képviselői szakmájuk, önálló foglalkozásuk

31 Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója; Magyar Közlöny, 2002/15.sz.; (II.kötet) 148. 32 ZLINSZKY János: Marton Géza, a civilista; Tanítványok Marton Gézáról, szerk.: HAMZA Gábor; Budapest, 1981; 51. 33 Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója; Magyar Közlöny, 2002/15.sz.; (II.kötet) 148. 34 Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója; Magyar Közlöny, 2002/15.sz.; (II.kötet) 153. 35 Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz; Szerk.: VÉKÁS Lajos/GÁRDOS Péter; CompLex Kiadó; Budapest, 2014; 35.

9

vagy üzleti tevékenységük körén kívül járnak el.

A polgári jogi emberképpel kapcsolatos helyzet azonban nem ennyire lesújtóan pragmatikus,

„kodifikált joglátszaton” nyugvó fikció. Annak hatálya ugyanis kizárólag a Polgári Törvénykönyv

Hatodik könyvére koncentrálódik, vagyis a klasszikus, bonus et diligens paterfamilias fogalmán

alapuló polgári jogi emberkép valóságos létező, csak éppen a kötelmi jogon túl, de helyenként - ha

nem is csupán „kivételesnek” hirdetett szabályokban, de például a fentebb szintén említett

kontraktuális felelősség körében – még a kötelmi jogon belül is.

Ennek gyökerei messzire nyúlnak. Az individuális liberalizmus ugyanis a szerződő felek között

„csak” jóindulatú idegenek magánviszonyát látta, amihez képest már az 1875.évi XXXVII.tc.-ben

foglalt Kereskedelmi Törvénykönyvünk is érezhetően szemléletváltást tükrözött. A Kereskedelmi

Törvényben tükröződő felfogás szerint ugyanis a szerződés már nem az ügyletkötő felek puszta

magánügye többé: valamely nagyobb közösség tagjaként (például: a nemzetgazdaság részeként) a

saját érdekeik előmozdításán túl, a nagyobb közösség (például: az állam) érdekeit is figyelembe

kell venniük. Kuncz Ödön szerint: „A beavatkozó jogszabálynak célja valaminek a tevését vagy

nem tevését elérni. […] Az állam beavatkozásának irányát és mértékét különben két tényező döntő

módon szabja meg: az erkölcs és a mindenkor uralkodó gazdasági irányeszmék.”36. Azaz miközben

a Kereskedelmi Törvény formálisan nem említi sem az egyes szerződések és társaságok, sem a

ügyletek általános szabályai körében a jogellenességet, mint a felelősséget megalapozó elvont

tényálláselemet, addig nemcsak objektív és szubjektív magatartás mértéket, hanem még

gondossági kötelezettséget is levezet - a korábban csak szolgáltatási kötelezettséget alapító -

szerződéses jogviszonyokból. S teszi ezt annak ellenére, hogy a kereskedelmi jogban a „látszat”

(mint például a jóhiszemű szerzés) védelme előrébb való az „anyagi jogi igazságosságnál”, hiszen

nem érvényesül még a nemo plus juris elve sem, ha az a forgalom biztonságát fenyegeti. Az

„igazmondási, közlési, értesítési kötelezettség, a hű és kötelemszerű magatartás, a becsületes és

méltányos teljesítés, kárenyhítési kötelezettség”37, mint eszközök szolgálják „a nagy vállalat

közérdekű működésének biztosítása […]; az üzleti tisztesség biztosítása és küzdelem a

haszonbálványozás ellen […]; a kereskedelmi munka jogviszonyainak megfelelő szabályozása

[…]; a tőkések hatékonyabb védelme és ezzel a takarékossági hajlam fokozása […]; az ártalmas

kartelek és trösztök megrendszabályozása és végre az egészséges iparfejlesztés”38, mint az állami

beavatkozás konkrét céljainak megvalósítását. Ezekhez a célokhoz képest ugyanakkor alapvetően

más elbírálás alá kerül az azok alapjául (forrásául és egyben biztosítékául szolgáló) generál

klauzula, mint lehetséges emberi magatartás-mérték: a példálódzó jelleggel felsorolt kereskedelmi

jogi/magánjogi célok csak ez utóbbi minimális szintjének egyedi megnyilvánulásaiként

értelmezhetők. Veszélyük, hogy mind a célok, mind maga a generál klauzula kiterjesztő

értelmezése rendkívül könnyű és vonzó (látszat)megoldást kínál a jogalkalmazó előtt tornyosuló

egyedi – akár még méltánylást érdemlő – esetekben. Kuncz Ödön is felvillantja ennek kockázatát:

„A helyes jog az erkölccsel sohasem ütközhetik össze. […] Hogy mi erkölcstelen, azt az ügyben

döntő bírónak kell esetről-esetre eldöntenie. […] E döntésnél figyelemre kell méltatnia a következő

körülményeket: mértéknek a tisztességes kereskedőnek hasonló helyzetben követett magatartását

36 KUNCZ Ödön: A magyar kereskedelmi- és váltójog tankönyve; Grill Károly Könyvkiadóvállalata; Budapest, 1938;

7. 37 Magyar jogtörténet; Szerk.: MEZEY Barna; Osiris kiadó; Budapest, 1996; 141. 38 KUNCZ Ödön: A magyar kereskedelmi- és váltójog tankönyve; Grill Károly Könyvkiadóvállalata; Budapest, 1938;

9.

10

kell venni (az ú.n. üzleti tisztességet, amely nem más, mint a kereskedelemmel foglalkozó

erkölcsös ember pozitív életelve); nem szabad elfelejteni, hogy az erkölcs mellett a szabad verseny

is igen alkalmas regulátora a haszonvágy szertelen kicsapongásának, hasonlóképen a kereskedővel

üzleti összeköttetésbe lépő feleknek önvédekezése. A bíróságnak a „jóerkölcs” generális

klauzulájának alkalmazásánál igen óvatosan kell eljárnia. A generális klauzuláknak u.i. három nagy

veszedelme van: a jogászi gondolkodás elpuhulása, a jogbizonytalanság és az önkény.”39;

ugyanakkor mindezen fenyegetettség elleni megoldásként általa javasolt megoldás megmutatja az

önmagába visszaforduló, így lényegében válaszképtelen jogi felelősség fogalmi-rendszerének

kudarcát: „Ezek ellen a védelem: a jogot alkalmazó bíró kifogástalan erkölcsi érzéke, alapos jogi

és szociológiai tudása és szakkérdésekben a szakértők véleményének meghallgatása.”40. Vagyis az

emberi magatartás, mint generál klauzula jogi megítélésének az eszközévé egy objektivizált

erkölcsi mérték, mint (minimális) cél válik, ami ráadásul a bíró szubjektív erkölcsi mércéjén, mint

prizmán keresztül sejlik fel. Nem meglepő tehát, ha Kuncz Ödön figyelmeztetése ellenére is idővel

„elpuhul a jogászi gondolkodás”, s megelégszik a „kártérítő felelősség” működtetésével, ami eleget

tesz a vagyoni kiegyenlítés (kártelepítés) társadalmi igényének, s nem hiányolja a szerződéses, de

különösen a szerződésen kívüli jogviszonyokban – ahol még a felek előzetes szerződéses

rendelkezései is hiányoznak a jogviszony rendezéséhez - a lehetséges emberi magatartásmérték,

mint felelősségi tényálláselem tisztázását; meghagyva ezt a feladatot a szűken vett magánjog

tudományának.41

S itt térünk vissza oda, hogy „ […] a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol.”, mert „A

probléma magját az a korántsem új keletű felismerés jelenti, hogy a magánjogi szabályozás

alapvető módszertani kiindulópontjában és részleteiben is egyenlőnek tekinti a – gazdasági,

szociális, képzettségi stb. szempontból – gyakran távolról sem egyenlő társadalmi lehetőségekkel

rendelkező jogalanyokat. A költő intuitív zsenialitásával szólva: „Úgy volna jó a törvény, úgy

egyforma hatályu / ha akként gyártódnánk, mi emberek, / akár a vályog, mit a vályu / billiószám is

egyformára vet. / De hát ez nem lehet.”42”.43

S valóban nem lehet, mert a termelés tömegméretűvé válása, a tőkekoncentráció, az ipari és

technikai forradalom a klasszikus polgári társadalom szerkezetét lényegileg változtatta meg.

Hihetetlenül gyorsan és kirívó mértékben kiéleződtek a társadalmi ellentétek. Az individuális

magánjog kispolgári, egyéni vállalkozói emberképe helyébe az egyik oldalon a nagyvállalatok,

bankok és más óriás szervezetek tulajdonosai, a másik oldalon a kiszolgáltatottak, a

munkanélküliek és az elesettek tömegei léptek. A rohamos változások nyomán a magánjogi

jogalanyok pozícióinak klasszikus egyensúlya lényegesen megbomlott: már nem tulajdonosok és

39 KUNCZ Ödön: A magyar kereskedelmi- és váltójog tankönyve; Grill Károly Könyvkiadóvállalata; Budapest, 1938;

7-8. 40 KUNCZ Ödön: A magyar kereskedelmi- és váltójog tankönyve; Grill Károly Könyvkiadóvállalata; Budapest, 1938;

8. 41 vö.: „A K.T.-beli felelősségi szabályok is már, miként napjainkban is, a köztörvényi (általános magánjog) jog

táptalajában gyökereztek, így Rudolf Lóránt egykori pécsi kereskedelmi jogászprofesszor azon véleményéhez

feltétlenül csatlakozunk, hogy „a köztörvényi és kereskedelmi jog általános kártérítési szabályainak meg kell

egyezniük, mert lényegileg hasonló életviszonyokat szabályoznak és nincs semmi elfogadható indok a

különbségtételre” (Rudolf Lóránt: Magyar kereskedelmi, váltó- és iparjog; Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda

Rt.; Pécs, 1942; 223.o.).”; NOCHTA Tibor: A magánjogi felelősség útjai a társasági jogban; Dialóg Campus Kiadó;

Budapest-Pécs, 2005; 33. 42 ILLYÉS Gyula: Óda a törvényhozóhoz 43 VÉKÁS Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései; hvgorac, Budapest, 2001., 165.

11

vállalkozók állnak egymással szemben, hanem munkavállaló és a munkaviszony feltételeit diktáló

munkaadó, fogyasztó és gyártó, a hallatlan technikai fejlődés által egyre több veszélynek kitett

potenciális károsult és a profit orientált, szervezett biztosítótársaság. E jelentős változások

eredményeképp a klasszikus magánjog olyan intézményei szenvedtek töréseket és váltak

viszonylagossá – a klasszikus, polgári jogi emberképen túl, mint a kötöttségektől mentes

ingatlantulajdon, a szerződéskötési szabadság, vagy a vétkességen nyugvó kártérítés főszabálya.44

A kereskedői becsületben megöregedett Buddenbrookok világa néhány évtized alatt úgy olvadt

szét, mint az ördög csinálta arany. Az idős Buddenbrook intelme fiához, hogy „Fiam, kedvvel

foglalkozz az üzletekkel nappal, de csak olyanokat kössél, hogy éjszaka nyugodtan alhassunk.” –

amely a kezdeti-liberális-polgári magánjog alapvető princípiuma volt, a nagypolgár Hagenströmök

gátlástalan világában értelmetlenné vált.45 Bár a Buddenbrookok a maguk korában nagyon is

érvényesítették a felhalmozás kegyetlenségét, de amiben mások és többek voltak: szubjektív

erkölcsi igényességük.46

Napjainkban ugyanakkor azzal kell szembesülnünk, hogy egyre csak „szaporodnak az olyan

tényállások, amelyekre egyszerűen nincs még kielégítően megalapozott és többségileg legalább

megtűrt válasz. Különösen a technika lehetőségei, a fejlődés sebessége múlja felül azt, amit a

társadalom erkölcsileg feldolgozni képes. Ezt az űrt a jog tölti ki – sokszor kényszerül kitölteni.”47

A szociális igazságosság iránti társadalmi követelmények erősebbnek bizonyultak minden ideális

és klasszikus elvnél; a klasszikus magánjog egyre több területén figyelhető meg a szabályozás

„alkotmányjogiasodása”, a közjog térhódítása. Ilyen, a közjog betörési pontja a magánjog területén,

hogy a klasszikus, bonus et diligens paterfamilias fogalmán alapuló polgári jogi emberkép mellett,

egyéb, közjogi(as) emberkép is megjelenik a Polgári Törvénykönyvben. De ez nem semlegesíti a

klasszikus polgári jogi emberkép szerepét és jelentőségét a polgári jogi jogviszonyokban, sőt,

éppen ellenkezőleg! Arra kell, hogy sarkalja a magánjogot, hogy annál inkább védje, őrizze – akár

még az alkotmányjogi behatások ellenében is – a polgári jogi vezérlő elveit, jelen esetben a

szerződési szabadság elvét és a klasszikus polgári jogi emberképét a kizárólagos, bár jól lehet

zsugorodó tisztán polgári jogi jogviszonyok körében. Ahogy ezt Dieter Medicus megfogalmazta:

[…] megengedhetetlen, hogy a jog a vagyoni szempontból gyengébb feleket kiskorúsítsa.”48.

Azaz az emberkép, magatartásmérték és felelősség összefüggései ma is alapvetően határozzák meg

társadalmi viszonyainkat, függetlenül azok közjogi behatásaitól. E felismerés tudatában különösen

megfontolandó Zlinszky János által a jogállam ismérveként támasztott követelmény, amely szerint

„Recht und Pflicht, Macht und Haftung” együvé tartozik, sőt annak részeként: „Das Recht sollte

allen dienen, sollte sakralen Ursprunges sein und ewige Werte tragen. Das aber sollte der

Rechtsstaat auch heute: Werte sichern, ermöglichen, beschützen.“49. Végső soron, az értékek

akarása nélkül – fakadjanak azok akár a Bibliából, akár a Polgári Törvénykönyvből, akár az egyes

44 VÉKÁS Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései; hvgorac, Budapest, 2001., 18.o. 45 LÁBADY Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része; Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 1997,

105.o. 46 SÓLYOM László: A polgári jogi felelősség hanyatlása; Akadémiai Kiadó; Budapest, 1977; 33. 47 SÓLYOM László: Mit szabad és mit nem?; Valóság, 8/1985 48 MEDICUS Dieter: Der Grundsatz der Verhältnismässigkeit im Privatrecht; Archiv für die civilistische Praxis,

01/1992; 192: 62-65. 49 ZLINSZKY János: Rechtsstaat Rom; in: Ars Boni et Aequi, Festsschrift für Wolfgang Waldstein zum 65. Geburtstag;

Hg. von Martin Josef Schermaier und Zoltán Végh; F. Steiner Verlag; Stutgart, 1993; 480.

12

jogalanyok szívéből és lelkéből – nem lehet, nem szabad jogot alkotni, hiszen a jog van az emberért,

s nem fordítva; márpedig az - egyszeri és megismételhetetlen - ember, az emberi élet önmagában

érték, mert: „A jog […] nem biztosíthat végtelen életet az embernek. Célja csupán olyan társadalmi

rend megalkotása és fenntartása, amelyben az egyén a többiek sérelme nélkül szabadon

kiteljesítheti életét és emberi méltóságát. Az emberi méltóság kiteljesítésében a szabad döntés

erkölcsi értékek elfogadására és megvalósítására bennefoglaltatik. Minden olyan jogi korlát,

amely erkölcsi döntéseket közvetlenül vagy közvetve rákényszerít az emberre, voltaképpen sérti az

ember méltóságát, mert erkölcsi döntésének szabadságát, ezzel értékét kisebbíti, végső esetben

megszünteti. A jog tehát az ember szabadságának lehető tiszteletbentartásával olyan együttélési

normákat állapít meg, amelyek az egyének közötti súrlódásokat hivatottak feloldani; ugyanakkor

az egyén biztonságát is szavatolni törekszik, hogy életét céljainak megfelelően szabadon

alakíthassa.”50.

50 ZLINSZKY János párhuzamos véleménye a halálbüntetés alkotmányellenességéről szóló 23/1990. (X.31.) AB

határozathoz

13

B/2.tétel

”Abortusz I.”

Hatály: 2013.IV.1. -

64/1991. (XII. 17.) AB határozat51

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, valamint

mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetésére irányuló indítványok alapján -

dr. Ádám Antal, dr. Herczegh Géza, dr. Kilényi Géza, dr. Lábady Tamás és dr. Zlinszky János

alkotmánybíró párhuzamos véleményével - meghozta a következő

határozatot.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a terhesség megszakítására vonatkozó szabályok

rendeletben való meghatározása alkotmányellenes. Ezért az Alkotmánybíróság az egészségügyről

szóló 1972. évi II. törvény 29. § (4) bekezdésének első mondatát, amely szerint „A terhesség

megszakításának csak jogszabályban meghatározott esetekben és rendelkezések szerint van helye”,

valamint ugyanazon törvény 87. § (2) bekezdését, továbbá a terhességmegszakításról szóló

76/1988. (XI. 3.) MT rendeletet és az annak végrehajtására kiadott 15/1988. (XII. 15.) SZEM

rendeletet alkotmányellenesnek mondja ki, és 1992. december 31-i hatállyal megsemmisíti.

A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványokat az

Alkotmánybíróság elutasítja.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

A)

Az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett a terhességmegszakításról (abortuszról) szóló

jogszabályok: az 1972. évi II. törvény 29. § (4) bekezdése, a 76/1988. (XI. 3.) MT rendelet,

valamint a 15/1988. (XII. 15.) SZEM rendelet alkotmányellenességének, továbbá nemzetközi

szerződésbe ütközésének megállapítására és megszüntetésére, illetve mulasztásban megnyilvánuló

alkotmányellenesség megállapítására és megszüntetésére. Az indítványokat az Alkotmánybíróság

egyesítette és együttesen bírálta el.

Az indítványokban megfogalmazott alkotmányossági kifogások és érvek lényege a

következőkben összegezhető.

1. A terhességmegszakításról szóló minisztertanácsi és miniszteri rendeletek ellentétben állnak a

51 Alkotmánybírósági ügyszám: 33/B/1990/22. Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági

határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat. Lásd:

Alaptörvény 5.

14

jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 2. § c), valamint 5. § f) és j) pontjaival, mert nem törvényi

szinten mondanak ki az állampolgárok alapvető jogaira és kötelességeire vonatkozó

rendelkezéseket. Ez egyben sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdését, amelynek értelmében az

alapvető jogokra vonatkozó szabályokat törvénynek kell megállapítania, valamint az Alkotmány

35. § (2) bekezdését, illetve 37. § (3) bekezdését, melyek tiltják, hogy a Kormány, illetve annak

tagjai törvénnyel ellentétben álló rendeletet bocsássanak ki.

2. Az indítványozók egyik csoportja a terhességmegszakítást szabályozó rendelkezéseket azért

kifogásolta, mert álláspontja szerint azok alkotmányellenesen engedik meg, illetve

alkotmányellenesen tág körben engedik meg a terhesség megszakítását.

a) Az indítványok azt a nézetet képviselik, hogy a sérelmezett jogszabályok ellentétesek az

Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, amely szerint minden embernek veleszületett joga van az

élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani. Az

indítványozók álláspontja az, hogy az emberélet a fogamzással kezdődik, és a magzatra mint teljes

értékű emberi lényre is vonatkozik az alapjogok lényeges tartalma korlátozásának az Alkotmány

8. § (2) bekezdésébe foglalt tilalma.

b) Hasonló okokból alkalmazandónak tartják a magzatra az Alkotmány 66. § (2), illetve 67. § (1)

bekezdésének a gyermekek védelmére, valamint a 70/D. § (1) bekezdésének a lehető legmagasabb

szintű testi és lelki egészséghez való jogra vonatkozó előírásait is; ezekkel pedig a kifogásolt

jogszabályok ellentétesek.

c) A magzattal szembeni alkotmányellenes megkülönböztetésnek tartják, hogy élete nem

részesül más életekkel azonos védelemben [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdés].

d) Az abortusz megengedettsége e felfogások szerint ellentétes az Alkotmánynak az emberi

jogképességet biztosító 56. §-ával is.

e) Alkotmányellenesnek tartják az indítványozók a támadott jogszabályokat azért is, mert azok -

bár az Alkotmány 35. § (2) bekezdése szerint a Kormány rendelete nem lehet ellentétes törvénnyel

-több törvényi szintű büntetőjogi, polgári jogi és családjogi rendelkezést sértenek.

f) A terhességmegszakításra vonatkozó szabályok nem biztosítják az orvos és más egészségügyi

alkalmazottak részére a beavatkozás megtagadásának lehetőségét, ezért sértik az Alkotmány 60. §-

ában biztosított lelkiismereti szabadságot.

3. Az indítványozók másik csoportja szerint a terhesség megszakításáról való döntés a nők

lelkiismereti ügye, az ebbe a döntésbe beavatkozó jogszabályok alkotmányellenesek.

a) Ezen indítványok úgy érvelnek, hogy a terhesség megszakításáról való döntés joga a nő emberi

méltósághoz való alapvető jogából [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] fakad, ezért annak

kormányrendeletben, illetve miniszteri rendeletben történő korlátozása ellentétes az Alkotmány 8.

§ (2) bekezdésével.

b) Az indítványozók álláspontja szerint azok a jogszabályi rendelkezések, amelyek a 35 évesnél

fiatalabb vagy kettőnél kevesebb gyermeket szült nők tekintetében a terhességmegszakítás

engedélyezését hivatalos vizsgálathoz kötik, ellentétesek a nőkkel szembeni megkülönböztetés

minden formájának felszámolásáról 1979. december 18-án, New Yorkban elfogadott, és az 1982.

évi 10. tvr-rel kihirdetett egyezmény 16. § 1. e) pontjával is. Eszerint ugyanis a nőknek a férfiakéval

azonos jogokat kell biztosítani többek között arra, hogy szabadon dönthessenek gyermekeik

számáról és a gyermekszülések közé eső időközről. Az indítványozók a kihirdetésre tekintettel

kérték az egyezmény belső jogként való megítélését, de egyben kérték a kifogásolt jogszabályok

nemzetközi szerződésbe ütközésének hivatalból történő megállapítását is.

c) A 35 évesnél fiatalabb, illetve kettőnél kevesebb gyermeket szült nőkre vonatkozó

korlátozásokat az indítványok az Alkotmány 70/A. § (1) és (2) bekezdésében tiltott,

alkotmányellenes diszkriminációnak tartják.

15

d) Az indítványozók kérték, hogy az Alkotmánybíróság az általuk kifogásolt jogszabályi

rendelkezések hatályon kívül helyezése esetén állapítson meg mulasztásban megnyilvánuló

alkotmányellenességet is, mivel ebben az esetben az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény

hatályban maradó rendelkezései szerint mindenfajta terhességmegszakítás tilos lenne, amely

tilalom sértené a nőknek az Alkotmány 8. § (2) bekezdése értelmében még törvénnyel sem

korlátozható alkotmányos jogait.

B)

Az Alkotmánybíróság felkérésére kifejtett véleményében a népjóléti miniszter egyetértett az

indítványozóknak azzal az álláspontjával, hogy a terhességmegszakítás rendeleti szintű

szabályozása ellentétes a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvénnyel, és így alkotmánysértő.

Álláspontja szerint a téma alapvető kérdéseit az Alkotmányban, részleteit pedig kizárólag törvényi

szinten indokolt szabályozni.

C)

Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint „a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és

kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg...”. A támadott jogszabályok

alkotmányellenessége elbírálásához tisztázandó, hogy a terhességmegszakítás jogi szabályozása

kinek, melyik alapvető jogára (alapjogára) vagy kötelességére vonatkozik.

1. Az indítványok szerint az abortusz jelenlegi szabályozása sérti a magzat élethez való jogát

(Alkotmány 54. §), a jogképességhez való jogot (56. §), illetve az anya emberi méltósághoz való

jogát [„54. § (1) bekezdés”]. Ellentétes a terhességmegszakítás szabályozása az alapvető jog

lényeges tartalma korlátozásának tilalmával [8. § (2) bekezdés], a gyermek, illetve az anya jogával

a védelemre [66. § (2) bekezdés, illetve 67. §], valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmával

(70/A. §) és az egészséghez való joggal (70/D. §) is.

2. Az abortusz jogi szabályozása a fent felsorolt alapvető jogokkal kétségkívül összefügg.

Azonban nem mindenfajta összefüggés az alapjogokkal követeli meg a törvényi szintű

szabályozást. Valamely alapjog tartalmának meghatározása és lényeges garanciáinak

megállapítása csakis törvényben történhet, törvény kell továbbá az alapjog közvetlen és jelentős

korlátozásához is. Közvetett és távoli összefüggés esetében azonban elegendő a rendeleti szint is.

Ha nem így lenne, mindent törvényben kellene szabályozni.

Ebből az következik, hogy mindig csak a konkrét szabályozásról állapítható meg, hogy - az

alapjoggal való kapcsolata intenzitásától függően - törvénybe kell-e foglalni vagy sem.

3. A terhességmegszakítás szabályozása számos alapjogot érint (lásd 1. pont). Minőségileg más

azonban az abortusz szabályozásának „vonatkozása” az élethez való jogra, mint az összes többi

alapvető jogra. A terhességmegszakítás mindig a magzati élet fölötti rendelkezés, amely jogi

minősítést kíván; az abortusz szabályozása a magzat élethez való jogára, s - mivel ennek

előkérdése, hogy a magzat jogalany-e - a jogalanyisághoz való jogra kétségkívül „vonatkozik”.

Az Alkotmánybíróság a magzat jogalanyiságát a határozatban mindig a fenti összefüggésben érti,

vagyis mint a magzat élethez és emberi méltósághoz való alanyi jogának feltételét. Ezért a magzat

jogalanyiságáról való döntés a határozat összefüggésében arra vonatkozik, hogy a magzat a jog

szerint ember-e.

A terhességmegszakítás szabályainak „vonatkozása” a jogalanyiságra és az élethez való jogra

minden esetben magában foglalja annak eldöntését, hogy ezek a jogok fennállnak-e. Tekintettel

arra, hogy az ember élethez való joga és jogalanyisághoz való joga korlátozhatatlan, vagyis vagy

16

fennáll, vagy nem, az abortusz szabályozása a lehető legerősebben függ össze ezekkel az

alapjogokkal.

Az összes többi számításba jövő alapjognál viszont mérlegelés kérdése, hogy az abortusz

szabályozása „vonatkozik-e” rájuk olyan szorosan, hogy ahhoz törvény szükséges. Ezt a

mérlegelést alapvetően befolyásolja a magzat jogi helyzetének minősítése.

a) Az anya önrendelkezési joga az abortusz melletti legerősebb, s - számos külföldi

alkotmánybírósági ítélet nyomán is -immár klasszikus érv. A magzat melletti klasszikus érv viszont

az, hogy az élethez való jogból származó állami kötelezettséget az élet védelmére ki lehet

terjeszteni a magzatra anélkül, hogy a magzat jogalanyiságáról döntenénk.

Az élethez való jog és a méltósághoz (önrendelkezéshez) való jog összefüggése az abortusszal

valóban megköveteli, hogy a terhességmegszakításról törvény rendelkezzék. Az abortusz

szabályozása ugyanis ezt a két alapvető jogot minden esetben és lényegesen érinti azáltal, hogy a

terhességmegszakítással kapcsolatban mind az önrendelkezési jog érve, mind pedig az emberi élet

objektív védelmére való hivatkozás a magzat jogalanyiságának hallgatólagos tagadását feltételezi.

Ha ugyanis a magzatnak alanyi joga van az élethez, egyrészt az anya önrendelkezési joga nem,

illetőleg csak annyira jöhet szóba, mint - egy hasonló súlyú korlátozást okozó - másik emberrel

kapcsolatban; másrészt az élethez való jog relatív védelme többé nem elégséges. Csakis ebben az

összefüggésben teszi feltétlenül szükségessé akár az önrendelkezési jog, akár az állam életvédelmi

kötelessége az abortusz törvényi szintű szabályozását.

b) Ha a magzat jogi státuszával való összefüggést figyelmen kívül hagyjuk, az anya

önrendelkezési joga és az abortusz-szabályok közötti összefüggés erőssége, s ezzel a törvényi

szabályozás szükségessége -legalábbis elvileg - mindig vitatható marad.

Az önrendelkezési jogról az Alkotmánybíróság 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában

megállapította, hogy az a modern alkotmányokban, illetve az alkotmánybíróságok gyakorlatában -

a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog, az általános cselekvési szabadság, illetve a

magánszférához való jog mellett - az általános személyiségi jog egyik aspektusának megnevezése;

az általános személyiségi jog viszont az emberi méltósághoz való jog [54. § (1) bekezdés] egyik

megfogalmazása. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az általános személyiségi jog

„anyajog”, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a

bíróságok felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét,

nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható. A művi terhességmegszakításról szóló külföldi

alkotmánybírósági határozatok is hasonló összefüggésben használják az anya önrendelkezési joga,

magánszférához való joga, illetve személyiségi joga fogalmát.

A terhesség olyan változásokkal jár az anya szervezetében, s -normális esetben - a

gyermeknevelés olyannyira meghatározza az anya további életét, hogy az Alkotmánybíróság

megítélése szerint az abortusz lehetőségének a hatályos rendeletekben szereplő szűkkörű kizárása

is közvetlenül és lényegesen érinti az anya önrendelkezési jogát. Ez akkor is így van, ha az

önrendelkezés korlátozását csupán arra szűkítjük, hogy a magzatot az anyának akarata ellenére ki

kell hordania és meg kell szülnie - hiszen a felnevelés kötelességétől megszabadulhat. A fentiek

szerint az abortuszt törvényben kell szabályozni. Ugyanakkor elvileg lehetséges olyan rendkívül

liberális abortuszjog is, amelynek alapján vita tárgya lehet, korlátozza-e a szabályozás annyira az

önrendelkezési jogot, hogy törvényt kell hozni róla. (A szabályozás jogforrási szintjétől független

az a tartalmi alkotmányossági kérdés, hogy az önrendelkezési jog korlátozásai szükségesek és

arányosak-e).

Az önrendelkezési jog mint a magzati élet feletti rendelkezés alapja eleve csak akkor merülhet

fel, ha feltesszük, hogy a magzat jogilag nem ember. Ha a magzat jogalany, alanyi joga van az

élethez. Ebben az esetben az anya önrendelkezési joga szabály szerint nem, hanem csupán néhány

17

rendkívüli határesetben érvényesülhet. Ekkor az önrendelkezési jogra hivatkozva éppúgy nem lehet

megszakítani a terhességet, mint ahogyan nem lehet megölni a kilenc hónapig tartó másállapotnál

bizonyosan nagyobb terhet jelentő nyitott gerincű csecsemőt. (Ugyanígy nem lehet az ápoló

önrendelkezésére hivatkozva halálba segíteni a magatehetetlen, ápolásra szoruló öreget sem,

jóllehet gondozója életét és önrendelkezési jogát esetleg sokkal súlyosabban korlátozza, mintha az

anyának gyerekéről kellene gondoskodnia.)

Ha tehát meg akarjuk mondani, hogy az abortusz szabályozása miért érinti az anya

önrendelkezéshez való jogát, nincs mód megkerülni azt a kérdést, hogy a magzat jogilag ember-e,

van-e alanyi joga az élethez és méltósághoz. Természetesen igen közelről érinti az abortusz

korlátozása az anya önrendelkezési jogát, s érintheti más alapjogait is. Ám ez a „vonatkozás” éppen

azáltal nyeri el feltétlen alapjogi relevanciáját, hogy a magzat alapjogi státusza tekintetében állást

kell foglalni.

c) Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése egyrészt „minden ember” számára garantálja az élethez

való alanyi jogot, másrészt - a 8. § (1) bekezdésével összhangban - „az állam elsőrendű

kötelességévé” teszi az emberi élet védelmét. Az állam kötelessége az alapvető jogok „tiszteletben

tartására és védelmére” a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki abban, hogy

tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az

érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Az emberek természetszerűen egyéni szabadságuk és

személyes igényeik szempontjából gyakorolják alapjogaikat. Az államnak viszont arra van

szüksége garanciális feladata ellátásához, hogy az egyes alanyi alapjogok biztosítása mellett az

azokkal kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is, azaz ne csupán az egyes egyedi

igényekhez kapcsolódóan védje, s a többi alapjoggal összefüggésben kezelje. Az állam számára az

alapjogok védelme csupán része az egész alkotmányos rend fenntartásának és működtetésének.

Ezért az állam úgy alakítja ki az egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi és

szervezeti feltételeket, hogy mind a többi alapjoggal kapcsolatos, mind pedig egyéb alkotmányos

feladataira is tekintettel legyen; az egyes jogoknak az egész rend szempontjából legkedvezőbb

érvényesülését teszi lehetővé, s mindezzel az alapjogok összhangját is előmozdítja. Az alapjog

jogosultja, illetve az állam különböző szempontjai és feladatai miatt az alapjog alanyi jogi, illetve

objektív oldala nem feltétlenül fedi egymást. Az állam - általános és objektív szempontjaiból

következően - a szubjektív alapjog által védett körön túlmenően is meghatározhatja ugyanazon

alapjog objektív, intézményes védelmi körét.

Ez a helyzet például akkor, ha egy szabadságjog egyéni gyakorlása nem látszik

veszélyeztetettnek, az esetek összességében azonban az alapjog által garantált szabadság vagy

életviszony intézménye kerül veszélybe. Olyan kisajátítások például, amelyek önmagukban nem

állnak ellentétben a tulajdonhoz való alanyi joggal, bizonyos szám fölött és rendszeresség mellett

a tulajdon intézményét veszélyeztetik.

Hasonló a helyzet az élethez való joggal. Az egyes emberek alanyi joga saját életük biztosítására

szolgál. Az élethez való jog objektív oldalából ugyanakkor az államnak nem csupán az a

kötelessége következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát ne sértse meg, és hogy

annak védelméről jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több.

Ez a kötelesség nem merül ki az egyes emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az emberi

életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi

jogok védelmének összeadása; „az emberi élet” általában - következésképp az emberi élet mint

érték - a védelem tárgya. Ezért az állam objektív, intézményes életvédelmi kötelessége kiterjed a

keletkezőben lévő emberi életre is, csakúgy, mint a jövendő generációk életfeltételeinek

biztosítására. Ez a kötelezettség - ellentétben az élethez való alanyi joggal - nem abszolút. Ezért

lehetséges, hogy vele szemben más jogokat mérlegeljenek. A magzati élet védelmére irányuló

18

állami kötelezettséget így korlátozhatja például az anya egészséghez való joga, vagy

önrendelkezési joga.

Az államnak az élethez való jogból folyó általános védelmi kötelessége alapján, amely a magzat

védelmére felhozott legelterjedtebb érv, nem lehet elvileg is indokolt választ adni arra, hogy miért

nem egyenlően véd a törvény minden magzatot, hogy a magzat védelme és az ellene ható jogok

közötti határ miért éppen ott húzódik, ahol a törvényhozó meghúzta. Miért érdekelt például

„erősebben” az állam az érettebb magzat megmaradásában, mint a három hónapnál fiatalabbéban,

holott - ha megvédi - az is megérett volna. Mivel a magzat egész magzati léte során ugyanúgy

potenciális emberi élet, milyen alapon lehet védelme intenzitását szakaszokra bontani; ha egyrészt

kijelentik, hogy az élethez való jog a nasciturust is megilleti, milyen elvi indokkal tesznek másrészt

mégis különbséget a megszületettek és a még meg nem születettek életének védelme között? Más

országok alkotmánybírósági ítéleteiben szokásosak a fent megkérdőjelezett indokolások; ezek

mindig gyakorlati kompromisszumokat támasztanak alá, elvileg mindig vitathatóan.

Az 54. §-ból fakadó állami életvédelmi kötelezettség önmagában nem követel törvényi szintű

szabályokat. Az 54. § alapján az államnak általában, személytelenül, statisztikai sokaságként

„mindenki”számára kell az élet védelméről intézményesen gondoskodnia. Közlekedési

szabályokat, környezetszennyezési kibocsátási határértékeket, műszaki biztonságtechnikai

előírásokat nem szükséges törvényben meghatározni, jóllehet mindezek érintik az élethez való jog

objektív oldalát, az abból következő állami kötelességeket. Az ilyen szabályok csak egy adott

határig védenek, azon túl viszont tudatosan kockáztatnak emberi életeket, s tudomásul veszik

bizonyos számú emberi élet föláldozását társadalmi előnyök érdekében.

Az abortusz esetében azonban nem személytelen kockázatról, hanem előre meghatározott egyedi

élet szándékos kioltásáról van szó. Ez az individualitás akkor is fennáll, ha óvatosságból pusztán

„potenciális életről” beszélünk. Ezért a terhességmegszakítást csak akkor lehet az 54. §-ból folyó

relatív, intézményes életvédelem hatálya alá tartozónak venni, ha a magzat individualitását jogilag

nem ismerik el. Az abortusz mint tett egyediségét és szándékosságát nem lehet megszüntetni, ezért

a személytelenséget kell a másik oldalon a végletekig fokozni. A terhességmegszakítás ezért csak

akkor „vonatkozik” az Alkotmány 54. §-ában biztosított élethez való jognak egyedül az objektív

oldalára, úgy tehát, hogy ugyanezt a jogot alanyi jogként ne kelljen szintén figyelembe venni, ha a

magzat jogilag nem ember. Ha viszont a magzatnak alanyi joga van az életre és méltóságra, akkor

ez a jog nem különbözhet bármely más ember élethez és méltósághoz való jogától, azaz az anya

alapjogaival is ugyanúgy állítandó szembe, mint a már megszületett emberek esetében. Abból,

hogy a magzat az anyatestben van (vagy azon kívül, mesterséges körülmények között),

természetesen támadhatnak sajátos választási helyzetek. Az anya és a magzat jogainak versengését

tehát nem feltétlenül a jogos védelem analógiájára kell elképzelnünk, vagy megoldanunk. De

mindezek a sajátosságok tényállási és nem a magzat jogállására vonatkozó kérdések.

A terhességmegszakítás szabályozása és az élethez való jog közötti kapcsolat is azért követeli

meg, hogy az abortuszról törvény rendelkezzék, mert e szabályozás mikéntjével szükségképpen

állást kell foglalni a magzat jogi státusza tekintetében. Gyökeresen mások, s egymást kizáróak

ugyanis a szabályozás lehetőségei attól függően, hogy a magzatot jogilag embernek tekintjük-e

vagy sem. Az összefüggés fordítva is érvényes: adott szabályozás csakis a magzat meghatározott

jogi minősítésével állhat összhangban.

d) Ha a terhességmegszakítást önmagában, pusztán élettani (orvosi) beavatkozásnak tekintjük,

nincs szükségképpen közvetlen és lényeges összefüggése sem az anya élethez, sem egészséghez

való jogával. Egy, az abortuszhoz hasonló súlyú és kockázatú műtéthez nem kell speciális törvényi,

de még rendeleti szabályozás sem, elegendő az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvényben

lefektetett általános alapelvek érvényesülése. Így van ez akkor is, ha a terhességet az anya életének

19

megmentése céljából szakítják meg. Törvényi szint olyan rendelkezéshez kellene, amely

életveszély, vagy az anya egészségének veszélyben forgása esetén is tiltja ezt a műtétet, vagyis az

egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény általános szabályaitól eltér. (A törvényi szinttől

különböző kérdés az ilyen törvény alkotmányossága.)

Minél szabadabb az abortusz lehetősége, annál kevésbé érinti az anya élethez és egészséghez

való jogát. Ez utóbbi jogokból tehát nem következik, hogy a terhesség művi megszakítását

feltétlenül törvényben kellene szabályozni. Az Alkotmánybíróság előtt megtámadott rendeletek

sem tartalmazzák az anya élethez vagy egészséghez való jogának olyan korlátozását, amelyek

révén az általános szabálytól eltérnének, hiszen a terhesség megszakítható, „ha a terhes nőnél

fennálló egészségi ok azt indokolja”. Az abortusz-rendeleteknek tehát e tekintetben nincs olyan

„vonatkozásuk”, amely miatt a terhességmegszakításról törvényt kellett volna hozni.

A magzat létéhez fűződő érdekek (vagy jogok) súlya teheti az anya élethez és egészséghez való

jogát relevánssá: velük szemben az anya érdekeinek védelmére alapjogaira hivatkozhatunk.

e) Ha az abortusz feltételhez kötött, szükségszerűen különbség van azok között a terhes nők

között, akik megfelelnek a feltételeknek, és azok között, akik nem. Hogy ez a megkülönböztetés

az Alkotmány 70/A. §-át mennyire érinti, ismét alapvetően attól függ, minek minősül a magzat. Ha

a magzat jogalany, akkor az abortusz szabályai elsősorban a magzatok között tesznek különbséget,

márpedig az élethez való jog tekintetében ez kizárt. Ha viszont a magzat jogilag nem ember,

mérlegelés tárgya lehet, hogy az abortusz az anya melyik alapjogát érinti úgy, hogy annak

tekintetében a megkülönböztetés felmerülhet.

f) Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint sem az Alkotmány 66. § (2) bekezdésében az

anyáknak biztosított jog arra, hogy a gyermek születése előtt és után támogatásban és védelemben

részesüljenek, sem a gyermek joga arra, hogy családja, az állam és a társadalom részéről védelmet

és gondoskodást kapjon [67. § (1) bekezdés], nem áll értékelhető összefüggésben az abortusz és

feltételei alkotmányosságának problémájával, s semmi befolyása nincs arra a kérdésre, hogy az

abortuszt törvényben kell-e szabályozni. Nem az a kérdés, hogy a magzat „gyermek-e”, hanem

hogy jogalany-e.

4. Összefoglalva: a művi terhességmegszakításról azért kell mindig törvényben rendelkezni, mert

bármely szabályozása magában foglalja a magzat jogalanyiságáról, és ebből folyóan a magzat

élethez való alanyi jogáról való döntést. Ez a „vonatkozás” minden esetben fennáll. A többi alapjog

és az abortusz összefüggése viszont a konkrét szabályozástól függően kérdésessé tehető, s csak

rájuk hivatkozva bármikor vitatható lenne, hogy milyen tartalmú szabályozásnál kell átváltani a

rendeletiről a törvényi szintre.

A terhességmegszakítás feltételeit szabályozó 76/1988. (XI. 3.) MT rendelet és 15/1988. (XII.

15.) SZEM rendelet a fentiek szerint alkotmányellenes, mivel az abortusz szabályozása egyben a

magzat jogi státuszáról való döntés, tehát az Alkotmány 54. és 56. §-ára vonatkozik, és ez az

Alkotmány 8. § (2) bekezdése értelmében csakis törvényben történhet.

Az Alkotmányba ütközik az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 29. § (4) bekezdésének

első mondata is, amely szerint a terhesség megszakításának csak jogszabályban meghatározott

esetekben és rendelkezések szerint van helye. Ez a rendelkezés arra ad felhatalmazást, hogy az

abortuszt a törvénynél alacsonyabb szintű jogszabályokkal szabályozzák. Mivel törvényi szintű

szabályozásra egy másik törvény nem adhat felhatalmazást, illetve a törvényi szabályozás puszta

lehetőségének kijelentése szükségtelen, az idézett rendelkezés nem értelmezhető úgy, hogy az

Alkotmány és a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény meghozása után és azokkal együttesen

tekintve, az 1972. évi II. törvény a „jogszabályok” közül kizárólag törvényi szabályozásra utalja

az abortusz feltételeinek meghatározását. Ellenkezőleg: a 29. § (4) bekezdésének csakis a

törvényen kívüli jogszabályokra vonatkoztatva van értelme. Az Alkotmánybíróság viszont fent

20

kimutatta, hogy a terhességmegszakítás jogi szabályozása minden esetben, szükségképpen

alapvető jogokra vonatkozó szabályozás, amely tehát nem történhet más jogforrásban, mint

törvényben. Ezért az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 29. § (4) bekezdésének első

mondata ellentétes az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével.

Az Alkotmányba ütközik az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 87. § (2) bekezdése is.

Ez azt a szabályt tartalmazza, hogy terhesség megszakítására külföldi állampolgár részére - ha

jogszabály másként nem rendelkezik -csak a terhes nő életének megmentése érdekében lehet

engedélyt adni. Mivel az abortuszra vonatkozó szabályok rendeletben való meghatározása

alkotmányellenes, s a 87. § (2) bekezdésében foglalt felhatalmazás a fentiek szerint csakis

törvénynél alacsonyabb szintű szabályozásra adott felhatalmazásként értelmezhető, ez a

felhatalmazás az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével ellentétes. Az Alkotmánybíróság az egész

bekezdést megsemmisítette. Ha ugyanis a bekezdésben foglalt szabály alól csak törvény állapíthat

meg kivételt, az erre való felhatalmazás értelmetlen, az utalás szükségtelen. Ugyanakkor csupán a

kivételre utaló mellékmondat formai okból való megsemmisítése a jelenlegi szabály tartalmát -

alkotmányossági szempontból is - lényegesen megváltoztatná. A törvényhozónak tehát

mindenképpen foglalkoznia kell azzal, hogy az 1972. évi II. törvénynek a külföldiek

terhességmegszakítására vonatkozó szabálya megváltozott; ezt vagy tudomásul kell vennie, vagy

a kérdésről törvényt alkotnia. Másrészt az Alkotmánybíróság e határozatában nem foglal állást a

terhességmegszakítás egyes tartalmi kérdéseiről. Mindezekkel összhangban a külföldi

állampolgárok terhességmegszakítására vonatkozó rendelkezést az Alkotmánybíróság egészében

megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság a formai okból alkotmányellenesnek bizonyult jogszabályokat

megsemmisítette. A terhességmegszakításról szóló jogszabályok alkotmányellenességének

tartalmi vizsgálatába az Alkotmánybíróság az alább kifejtett okokból nem bocsátkozhatott.

D)

1. A magzat jogalanyiságának kérdése az Alkotmány értelmezésével nem dönthető el. Ezért az

Alkotmánybíróság csak a magzat jogalanyiságáról való törvényhozói döntés után, és attól függően

mondhat érdemi véleményt az abortusz adott szabályozásának alkotmányosságáról.

Az, hogy a hatályos jog szerint a magzat nem jogalany, semmivel sem járul hozzá a kérdés

megoldásához. Az indítványok egy része ugyanis éppen ennek a helyzetnek az alkotmányosságát

teszi kérdésessé, amikor azt állítja, hogy az Alkotmány szerint az alapjogok alanyai - a „mindenki”,

„minden ember” - közé, ahol ez értelemszerűen lehetséges, a magzat is beletartozik.

A magzat jogalanyiságával kapcsolatban nem áll fenn a tipikus alkotmányértelmezési helyzet.

Nem arról van szó, hogy egy általánosan elfogadott és értéksemleges fogalom keretén belül a

lehetséges értelmezésekről kell megállapítani, hogy ezek közül melyek férnek össze az

Alkotmánnyal, és melyek nem. Alapvetően más jogi helyzet keletkezik attól függően, hogy a

magzat jogalany-e, vagy sem. A két lehetséges értelmezés jogi következményei egymást kizárják,

ugyanakkor az Alkotmánnyal mindkettőjük összefér. A hatályos Alkotmányban rögzített alapjogok

értelmezése alapján nem lehet választani a kétféle megoldás között. Az Alkotmánybíróság az

élethez és az emberi méltósághoz való jogot, illetve a jogalanyisághoz való jogot értelmezheti, de

ezek - bármely tartalommal is - attól függően hatályosulnak, hogy ki tartozik a „minden

ember”közé.

A magzat jogalanyiságáról való döntés az ember jogi státuszának újbóli meghatározása. Ez az

alapjogok értelmezéséhez képest előkérdés, az Alkotmány belső összefüggéseiből le nem

vezethető, külső - tartalmilag alkotmányozói - döntés, amelynek legcélszerűbb szabályozási módja

21

az lenne, ha magában az Alkotmányban fektetnék le. Az Alkotmánybíróság ehhez a döntéshez

azzal járul hozzá, hogy megállapítja, milyen a viszony a jogalanyok körét újra meghatározó döntés

és a hatályos Alkotmány, illetve az Alkotmánybíróság alapjogértelmezése között: szükség van-e

változásokra, illetve a jogalanyiság megváltoztatásának milyen határai és lehetőségei vannak. Az

Alkotmánybíróság állást foglal arról, hogy a jogalanyiság alkotmányosan szűkíthető-e; másrészt

arról, hogy a jogalanyiság esetleges kiterjesztése a jogi ember-fogalom alapvető jellemzőit

megváltoztatná-e, illetve hogy az az Alkotmánybíróság értelmezése az élethez való jogról egy ilyen

változással összefér-e.

2. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban minden embernek

veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet

önkényesen megfosztani. Az 56. § kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban minden ember

jogképes.

Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata 6. cikke szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy

jogalanyiságát bárhol elismerjék. A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 16.

cikke kimondja, hogy mindenkinek joga van arra, hogy jogképesnek ismerjék el.

a) Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi egyezmények - és ezekkel összhangban az

Alkotmány is - azt mondják ki, hogy minden ember, mindenütt, feltétlenül jogképes, azaz jogalany,

vagyis jogi értelemben véve „személy”. Ezzel egy hosszú - de legalább kétszáz éve tartó -történelmi

folyamat céljai nyertek egyetemes elismerést: minden ember nemcsak „természetes állapotát”,

hanem jogállását tekintve is egyenlő lett. A minden embert megillető jogképesség kizárja a

rabszolgaságot; s mivel nemcsak általános, de egyenlő is, kizárja a jogképesség különböző

terjedelmén alapuló (pl. rendi) különbségeket is. Miután minden ember jogképességét, személy

voltát elismerték, az „ember”, a „jogalany”, a „mindenki”, a „személy” jogilag szinonímává vált.

Ezáltal az „ember” normatív fogalommá lett.Amikor minden emberi egyed ezt a jogi státuszt

elnyerte, nem okozott feszültséget az ember jogi fogalma és biológiai fogalma, vagy az emberek

körének meghatározására vonatkozó erkölcsi nézetek közötti, ma nehézségeket okozó eltérés.

Ellenkezőleg, a különféle ember-fogalmak akkor kerültek megfelelésbe. A jogi ember-fogalom

normativitását elfedte a „természetes” ember-felfogás problémátlansága. Az utóbbihoz igazították

a jogi fogalmat, az „ember” erkölcsi értékéből vezették le, hogy mindenkinek egyenlőképpen

jogalanynak kell lennie. Természetes egyetértés volt arra nézve, hogy mindenki ember, aki

embernek született.

b) A jogképesség olyan végletes absztrakció, amelyben már nincs semmi kizárólagosan emberi.

A jogképesség formális minőség. Minden embernek jogképesnek kell lennie, de jogképes nemcsak

az ember lehet. A jog az emberen kívül is bármit jogalannyá, „személlyé” nyilváníthat.

Ezért az ember jogi alaphelyzetéhez hozzátartozik két „tartalmi”alapjog is, amely a jogképesség

formális kategóriáját kitölti, és a „személy” emberi minőségét kifejezi: az élethez és az emberi

méltósághoz való jog. Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén

autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja,

amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás szerint - az ember alany marad, s nem válhat

eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a

jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs „érinthetetlen” lényegük. A

méltóság az emberi élettel eleve együttjáró minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért

minden emberre nézve egyenlő. Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben

azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni. Emberi

méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi

fejlettségétől, illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetőségéből mennyit valósított meg, és

miért annyit. Egyetlen ember élethez való jogáról sem beszélhetünk úgy, hogy ne értenénk bele az

22

élethez és méltósághoz való alanyi jogát. Az államnak az élethez való jogot biztosító

kötelezettségei csupán ehhez járulnak, de a szubjektív jogot nem pótolják, s anélkül, tehát csak

önmagukban, az élő emberekre nézve értelmetlenek is.

c) Az ember biológiai és jogi fogalma közötti viszony e század második felében ismét

problematikussá vált. Az egyenrangúan érvényesíthető erkölcsi nézetek sokfélesége miatt nem

beszélhetünk általánosan elfogadott erkölcsi ember-fogalomról sem. Az emberi élet feletti

rendelkezéssel kapcsolatos igen különböző törekvéseknek mind szembesülniük kell az ember jogi

fogalmával és fent leírt alapvető státuszával: ezért kikerülhetetlenül alkotmányossági probléma a

halálbüntetés, az eutanázia és az abortusz, valamint a magzat feletti minden rendelkezés az

anyaméhen kívül is.

A halálbüntetés és az eutanázia, másrészt az abortusz között az alapjogi megítélés szempontjából

lényeges különbség van.

A halálbüntetés és az eutanázia esetében nem vitás, hogy az, akinek az élete feletti rendelkezésről

szó van, ember. Alkotmányosságuk eldönthető csupán az élethez és méltósághoz való jog

értelmezése alapján, anélkül, hogy az ember formális jogi fogalmát szükségszerűen érinteni

kellene.

A halálbüntetés egyre több országban alkotmányellenessé minősítése azt a fejlődést viszi egyre

közelebb a beteljesedéshez, hogy mindenkit, pusztán embervoltánál fogva megillessen a teljes jogi

emberi státusz. Ez akkor következik be, ha a jogképesség feltétlensége mellett az élethez és

méltósághoz való jog feltétlenségét is elismerik. Ezzel a folyamattal szemben az egyes

országokban még létező halálbüntetés és engedélyezett eutanázia individuális ismérvek alapján

(bűnösség, életminőség, tudati, illetve fizikai állapot) a sajátosan emberi jogállást megalapozó

jogokat elvonhatónak, illetve korlátozhatónak tartja. A halálbüntetés és az eutanázia alapkérdése

eszerint az élethez és méltósághoz való jog feltétlensége vagy korlátozhatósága.

A terhességmegszakítás esetében viszont nem az a kérdés, hogy a sajátosan emberi jogállást

megalapozó jogok feltétlenek-e vagy korlátozhatók, hanem arról az előkérdésről van szó, hogy a

magzat ember-e, azaz alanya lehet-e ezeknek a jogoknak.

A magzat a magyar jog szerint nem jogalany. Más kérdés, hogy a Büntető Törvénykönyv védi a

magzat érdekét azzal, hogy a magzatelhajtást bűncselekménnyé nyilvánítja. Más kérdés az is, hogy

a Polgári Törvénykönyv gondoskodik a megszületendő gyermek érdekeiről, s ezt technikailag a

magzat jogképességének az élveszületés feltételéhez kötött elismerésével oldja meg. Ez a módszer

alkalmas arra, hogy a gyermek vagyoni érdekeit a megszületéséig fennálló függő jogi helyzettel

biztosítsák. A feltételes jogképesség nem alkalmas azonban az abortusz problémájának

megoldására. A magzat élethez - gyakorlatilag a megszületéshez - való jogát nem lehet a

megszületés feltételétől függővé tenni.

d) A magzat jogalanyiságáról való kifejezett döntést az emberfogalmat érintő két, ellentétes

irányú változás teszi szükségessé. Mindkettő megváltoztatja a magzatról való hagyományos

gondolkodást.

Egyrészt a művi terhességmegszakítások száma a történelemben soha nem látott nagyságot ért

el, a születésszabályozás egyik fő eszközévé vált, a műtét közvetlen egészségi kockázata

jelentéktelenre csökkent. Mindezzel összefüggésben az abortusz korábbi negatív erkölcsi

megítélése egyre semlegesebb lesz. Megkezdődött az abortusz dekriminalizálása. Jelentős

társadalmi mozgalmak követelik az abortusz teljesen szabaddá tételét. A terhességmegszakítás

tömeges gyakorlata és az azt kísérő és igazoló nézetek a magzat feletti rendelkezés

aggálytalanságát viszik be a közgondolkodásba. A követelt abortuszlehetőség feltétele, hogy a

magzat embervoltát és alanyi jogát az életre továbbra se ismerjék el. E változások kapcsán az

alkotmányos államok többségében alkotmánybíróság elé vitték az abortusz büntethetősége

23

alkotmányosságát, és ennek kapcsán az abortusz jogi feltételeit.

Másrészt a természettudományok fejlődése következtében a megszületés többé nem magától

értetődő természetes és minőségi választóvonal a magzati és „emberi” lét között. Biológiai (főleg

genetikai) szempontból az egyedi emberi élet nem a születés és halál, hanem a fogantatás és halál

közötti egységes folyamat. Ezen belül sokfajta minőségi szakasz különböztethető meg, amelyek

között az emberi élet elején sem szükségképpen a születés a legfontosabb választóvonal. A magzat

társadalmi helyzete is megváltozik. Már nemcsak jövendő társadalmi (vagyoni) pozíciója révén,

hanem a maga önálló fizikai valóságában, s egyre inkább egyéni tulajdonságai alapján részt kap a

társadalomban. A méhen belüli magzatról az orvosi technika fejlődése és más technikai eszközök

alkalmazása révén sokat lehet tudni, például nemét, fizikai tulajdonságait; gyógyítható,

manipulálható; a magzat az anya és családja részére is láthatóvá válik, fejlődését nyomon

kísérhetik. A magzat individualitása felerősödik. A magzat méhen kívül is, önállóan megjelenik a

társadalmi forgalomban -ezen alapul például a vendéganyaság. A változások közvetlenül a

technikai lehetőségeknek köszönhetők, ezért terjedésük és népszerűvé válásuk megállíthatatlan. A

magzathoz való viszonynak ez az átalakulása a magzat személyként való felfogását a

közvéleményben egyre inkább magától értetődővé teszi. Ezek a változások tehát abba az irányba

hatnak, hogy a mindennapi „természetes” ember-fogalom a magzatot is felölelje, azaz összhangba

kerüljön azokkal a biológiai és erkölcsi nézetekkel, amelyek az embert fogantatásától kezdve

embernek ismerik el.

A két irányzat közötti ellentmondás látszólag összebékíthető úgy - s ezt a hagyományt is

alátámasztaná -, hogy az emberfogalmat csak az érett magzatra terjesztik ki. (Az abortusz hívei is

csupán az első három hónapra akarnak szabad döntést.) A megtermékenyített sejtekkel, illetve a

magzati élet elején végzett beavatkozások azonban megkövetelnék, hogy a magzat jogállását

egységesen, ugyanazon elvi alapon határozzák meg. Ha a jog az emberi státuszt egyáltalán

kiterjeszti a születés előttre, és eddigi elveit megtartja, akkor a magzatot fejlettségére tekintet nélkül

el kell ismernie jogalanynak. Ez következik abból, hogy a jog a megszületett ember esetében sem

különböztet - és nem különböztethet, amíg ebben a fogalmi keretben marad - fizikai állapot, tudati

funkciók vagy hasonlók szerint.

A törvényhozó ugyan megteheti, hogy csak az érett magzatokat ruházza fel az abszolút

életvédelmet nyújtó alanyi joggal, mint ahogy megteheti azt is, hogy a magzatok részére speciális

jogi státuszt hoz létre, amelyen belül kor, fejlettség, vagy akár a méhen belüli vagy mesterséges

körülmények közötti „tartózkodás” szerint különböztet. Mindkét megoldással növelhető a

magzatok védelme, elvileg azonban ugyanazok az indokolási problémák merülnek föl, mint a

magzat relatív védelmének ismert, a hatályos jogokban létező megoldásai kapcsán. Nem

támasztható alá ugyanis elvi szempontokkal, miért éppen az adott időponttól kezdve számít jogilag

embernek a magzat, s előtte miért nem. Ha pedig a törvény a magzatnak sajátos jogállást teremt,

ezzel éppen úgy nem illeti meg az élethez és méltósághoz való feltétlen alanyi jog, mint ahogy a

hatályos jog szerint sem. A magzat jogilag vagy ember, vagy nem; ha különleges jogi személlyé

teszik, és saját jogon élvez védelmet, e védelem viszonylagossága és korlátozhatósága miatt

gyakorlatilag nem lesz nagyobb biztonságban a magzat élete, mintha az az állam objektív

életvédelmi kötelességére alapoznák.

3. A kérdés az, hogy az ember jogi státusza kövesse-e a természet- és szellemtudományok,

valamint a közvélemény ember-fogalmainak fent jelzett változását, kiterjedjen-e az ember jogi

fogalma is a születés előttre, egészen a fogantatásig. A jogalanyiság ilyen kiterjesztésének jellege

és hordereje csak a rabszolgaság eltörléséhez hasonlítható, de annál is jelentősebb lenne. Ezzel az

ember jogalanyisága elérné elvileg lehetséges végső határát és teljességét; az ember különböző

fogalmai ismét egybeesnének.

24

(A másik irányzat által felvetett kérdés, a magzat feletti lehető legteljesebb rendelkezés

biztosítása, a magzat védelmét csökkentené, de jelenlegi jogállását nem változtatná meg, s annak

felülvizsgálatát sem igényli.)

A magzat jogalanyiságának kérdése a hatályos Alkotmány értelmezésével nem dönthető el.

Az élethez és emberi méltósághoz való jog értelmezésével ugyanis csak arról dönthet az

Alkotmánybíróság, hogy az ember jogi státuszának ezek az alapjai alkotmányosan korlátozhatók-

e; a „minden ember jogképes”tétel értelmezésével pedig - ha a tautológiát el akarja kerülni -

legfeljebb arról, hogy a jogképesség elvonható-e. Az Alkotmánybíróság ezzel az alapjog-

értelmezéssel az ember-fogalom körüli vitát mégis érintheti, mert az Alkotmány tartalmilag meg

nem határozott, normatív ember-fogalmának és az alapjogok értelmezésében használt

emberképnek közös gyökerei kell legyenek. Az Alkotmánybíróság az ember jogi helyzetét

megalapozó legfontosabb alapjogok értelmezése alapján megállapítja: az Alkotmány szerint nem

lehet semmit sem visszavenni az ember eddig elért jogi pozíciójából. Eszerint a jogalanyiság köre

sem szűkíthető. (Pl. az etikai irodalomban előforduló olyan vélemények törvénybe foglalása, hogy

a személlyé minősítést specifikusan emberi tulajdonságok jelentkezéséhez kellene kötni, s így az

újszülött is mintegy másfél éves korában nyerné el a jogképességet, alkotmányellenes lenne.)

A jogi ember-fogalom kiterjeszthetőségének kérdésében viszont az Alkotmánybíróság legfeljebb

a kiterjesztés alkotmányos feltételeiről foglalhat állást. A fentiekből az már adódik, hogy a

jogképesség, s így a jogi ember-fogalom megváltoztatásának egyetlen alkotmányos lehetősége van,

a kiterjesztés a születés előttre. Ennek megvalósítása akkor nem alkotmányellenes, ha az

alkotmányos rendben ma elfogadott jogi ember-fogalommal nem kerül ellentétbe. E fogalomnak

legfontosabb, tartalmi eleme az elvont egyenlőség; ehhez képest kevésbé elvi alapon nyugszik a

jogalanyiság kezdete.

Az ember alapvető jogi helyzetének jellemzője, hogy jogképessége független bármely

tulajdonságától. Alapvetően érvényes ez az élethez és méltósághoz való jogra is. (Az e jogok

feltétlenségének elismerése körüli vita pedig egyformán érint „mindenkit”.) Ha a megszületett

ember emberi minőségét kifejező jogállására sem egyéni tulajdonságai, sem az állapotával (pl.

életkor) járó tipikus tulajdonságok nincsenek semmiféle hatással, akkor a magzat fejlettsége, s más

sajátosságai is közömbösek lehetnek a jogképesség és az élethez és méltósághoz való jog

szempontjából. A tartalmi státuszjogok által garantált absztrakt egyenlőséget, amely az erkölcsi

ember-fogalom jogi megfelelője, a jogalanyiság születés előttre való kiterjesztése nem érinti.

A mai jog ember-fogalmának másik eleme, hogy a jogalanyiság a születéssel kezdődik. Ennek

akkor volt elvi jelentősége, amikor általa minden ember egyenlőségét lehetett megalapozni, s a

különböző ember-fogalmakat összhangba hozni. Mára kétségessé vált, hogy ellátja-e még ezeket a

funkcióit, mert a természetes ember-fogalom kiterjedőben van.

A törvényhozónak kell értékelnie a magzattal kapcsolatos természettudományos és etikai

álláspontokat, továbbá mérlegelnie a magzatról való gondoskodás megváltozásának ellentétes

társadalmi irányzatait, s eldöntenie, hogy ezek változását indokolt-e jogilag is követni. A fentiek

szerint az Alkotmányból nem következik, hogy a magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de az

sem, hogy ne lehetne a magzatot jogilag embernek tekinteni. Az emberi státusznak ez a

kiterjesztése ugyanis a jogi ember-fogalomnak az alapjogok szempontjából fontos elemeit -más-

más okból - valójában lényegesen nem érinti.

E)

1. Az indítványozók egyik csoportja kérte mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség

megállapítását is, arra hivatkozva, hogy a támadott rendeletek hatályon kívül helyezése esetén az

25

egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény értelmében mindenfajta terhességmegszakítás tilos

lenne. Ez a helyzet pedig alkotmányellenes volna, mivel a nők önrendelkezési jogát sértené.

Az Alkotmánybíróság szerint az indítvány idő előtti. Az 1972. évi II. törvény 29. § (4)

bekezdésének első mondata szerint „A terhesség megszakításának csak jogszabályban

meghatározott esetekben és rendelkezések szerint van helye.” Az Alkotmánybíróság az abortuszt

szabályozó, s ezáltal gyakorlatilag lehetővé tévő rendeleteket 1992. december 31-i hatállyal

semmisítette meg. Alkotmányellenes törvényhozói mulasztás akkor lenne felvethető, ha a

terhességmegszakításról szóló törvényt e határidő lejárta után sem hoznák meg, illetve az

Országgyűlés a magzat jogi helyzetéről egyébként nem rendelkezne. Az Alkotmánybíróság

megjegyzi, hogy az abortusz szabályozása hiányának alkotmányellenes helyzetként való értékelése

is attól függ, hogyan dönt az Országgyűlés a magzat jogi státuszáról.

2. Más indítványozók alkotmányellenes mulasztásnak tartják, hogy a hatályos

abortuszjogszabályok nem biztosítják az orvosok és egészségügyi dolgozók számára a

terhességmegszakítás elvégzése, illetve az abban való közreműködés megtagadásának lehetőségét

lelkiismereti okból.

A lelkiismereti szabadság jogának az e határozattal elbírált összefüggésben az az értelme

emelendő ki, hogy az állam senkit nem kényszeríthet olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné

önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a személyiségét meghatározó valamely lényeges

meggyőződésével. Az államnak nemcsak az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék,

hanem az is, hogy lehetővé tegye - ésszerű keretek között - az alternatív magatartást. Nem

alkotmányellenes, ha ez utóbbi érdekében az, aki lelkiismerete szerint kíván cselekedni, olyan

áldozatokra kényszerül, amelyek nem aránytalanok.

Mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet az Alkotmánybíróság akkor állapít meg, ha

a jogalkotó szerv jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és

ezzel alkotmányellenességet idézett elő (1989. évi XXXII. törvény 49. §). Az Alkotmánybíróság

gyakorlata szerint pusztán valamely jogi szabályozást igénylő kérdés szabályozásának

elmulasztása nem minősül mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességnek, kivéve azt az

esetet, ha a jogi szabályozás iránti igény annak nyomán állt elő, hogy az állam jogszabályi úton

beavatkozott bizonyos életviszonyokba, s ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta

alkotmányos joguk érvényesítésének gyakorlati lehetőségétől [22/1990. (X. 16.) AB határozat].

Az abortuszt lelkiismereti okból ellenzők mentesítésére a terhességmegszakítással kapcsolatos

munkaköri kötelességük alól semmilyen jogszabály nem írt elő jogalkotási feladatot. A rendeleti

szintű jogalkotás mulasztása tehát ezen az alapon nem állapítható meg. A törvényhozónak pedig

nem kötelessége, hogy az élet legkülönbözőbb területeire külön garanciális szabályokat állapítson

meg a lelkiismereti szabadság érvényesítésére. A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990.

évi IV. törvényben lefektetett általános garanciákkal a törvényhozó eleget tett az Alkotmány 60. §-

ára vonatkozó, általánosságban is megfogalmazható „végrehajtási” kötelezettségének. Ezen felül

arról kell gondoskodnia, hogy - a lelkiismereti konfliktus személyes és egyedi jellegének

megfelelően - ne legyen jogi akadálya az egyéni mentesülésnek a lelkiismeret parancsával

szembenálló jogi kötelesség alól. Ezt a lehetőséget egyes esetekben törvénnyel kell biztosítania,

például akkor, ha az Alkotmányban lefektetett állampolgári kötelességgel szemben hivatkoznak a

lelkiismereti szabadság jogára, s a szembenálló alkotmányos jog, illetve kötelesség mérlegelésre

speciális eljárás létrehozása indokolt. Más esetekben az alternatív magatartás lehetőségét kell

jogszabállyal megteremteni. Mindkét szempont találó például a katonai szolgálat megtagadására,

egyik sem érvényes azonban az abortuszra.

Az abortuszt ellenző orvosokkal kapcsolatban az állam eleget tesz a lelkiismereti szabadság

jogából folyó kötelezettségének, ha a munkajogi kötelesség alól lehetővé teszi a mentesülést, vagy

26

ha lehetővé teszi olyan munkahelyek létesítését, ahol a nőgyógyász nem kénytelen meggyőződése

ellenére abortuszt végezni. Ezek a lehetőséget a hatályos jog alapján fennállnak.

A jogszabályszerűen engedélyezett abortusz végrehajtása és az abban való közreműködés az

ezen a szakterületen dolgozó orvosok, illetve egészségügyi dolgozók munkakörébe tartozó

tevékenység. A dolgozók munkavégzésére, a munkáltatói utasításokra és azok esetleges

megtagadására vonatkozó általános szabályokat a Munka Törvénykönyve tartalmazza (34. §).

Ennek értelmében a dolgozó munkáját felettese utasításának megfelelően köteles elvégezni, de nem

köteles teljesíteni a munkáltató utasítását, ha annak végrehajtása az egészségét vagy testi épségét

közvetlenül és súlyosan veszélyeztetné, vagy egyébként az érdekeit védő jogszabályba ütközik. Az

utasításnak megfelelő munkavégzés törvényi kötelessége tehát már ezen a meglehetősen alacsony

gáton megtörik. A munkahelyi elöljáró hatalmát a jog nem helyezheti a dolgozók jogszabályban

elismert érdekei elé (akkor sem, ha az adott esetben egyéni érdeksérelem nem lenne bizonyítható),

sem az egyes dolgozó személyes épségéhez való joga fölé (akkor sem, ha az egészségi probléma a

munkáltató számára kiszámíthatatlan, mert pl. ritka és tipikus egyéni tulajdonságból adódik.) Még

kevésbé lehet a munkáltatói utasítás az alapjogok, és köztük a lelkiismereti szabadság

érvényesítésének gátja. A lelkiismereti szabadságot törvény is csak más alapjog vagy alkotmányos

kötelesség érvényesülése érdekében, s kizárólag a szükségesség és arányosság keretén belül

korlátozhatja. A lelkiismereti szabadsággal ellentétes munkáltatói utasítás végrehajtását a dolgozó

tehát megtagadhatja. Ez az utasítás-megtagadás bírói jogvédelem alatt áll. Az Alkotmánybíróság

megjegyzi, hogy a lelkiismereti szabadság bírósági úton történő alanyi jogi jellegű védelme akkor

is fennállna, ha a Munka Törvénykönyve nem teremtené meg a fenti hivatkozási alapot. A bíróság

enélkül is alkalmazhatná a munkaügyi perben az Alkotmány 60. §-át a munkáltatói utasítás alóli

mentesség megalapozására. Jogalkotói mulasztásról tehát ekkor sem beszélhetnénk; a hatályos

jogot tekintve pedig az indítvány különösen alaptalan.

A munkakörhöz tartozó egyes feladatok elvégzésének rendszeres megtagadása a lelkiismereti

szabadság érvényesítése szempontjából ugyanolyan elbírálás alá esik, mint adott munkáltatói

utasítás eseti megtagadása. Alaptalan a lelkiismereti okra hivatkozás, ha az azzal össze nem

egyeztethető tevékenység - akár általában, akár a dolgozó által választott munkahelyen - a

munkakör lényegéhez tartozik. Az orvosilag nem indokolt terhességmegszakítás elvileg nem

szükségszerű része a szülész-nőgyógyászi munkakörnek. Ezért az abortuszt ellenző orvos általában

hivatkozhat a lelkiismereti szabadság jogára (hacsak nem abortusz-klinikán helyezkedett el). Az

államra pedig az a további kötelezettség hárul, hogy jogilag lehetővé tegye olyan munkahelyek

létesítését, s szükség esetén szervezzen ilyeneket, ahol a nőgyógyász nem köteles lelkiismerete

ellenére terhességmegszakításra. Az, hogy elegendő számú ilyen munkahely alakul-e, vagy hogy

az adott orvosra a munkahely-változtatás aránytalan terhet ró-e, másrészt, hogy a munkaügyi

perekben a lelkiismereti szabadság milyen védelmet kap, az emberi jogok egyedi érvényesülésének

kérdése, amelynek vizsgálata a jelenlegi szabályozás szerint nem tartozik az Alkotmánybíróság

hatáskörébe.

3. A fentiek alapján az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség

megállapítására irányuló indítványokat elutasította.

F)

Végezetül az Alkotmánybíróság rámutat azokra az alkotmányos keretekre, amelyek - a

törvényhozónak a magzat jogalanyiságára vonatkozó döntésétől függően - az abortusz

alkotmányos szabályozásának lehetőségeit behatárolják.

1. Ha a törvényhozó úgy határoz, hogy a magzat jogilag ember, tehát olyan jogalany, akit

27

megillet az élethez és méltósághoz való alanyi jog, akkor terhességmegszakítás is kizárólag

azokban az esetekben végezhető, amelyekre nézve a jog eltűri az emberi életek közötti választást,

és ennek megfelelően nem is bünteti az emberi élet kioltását. Ilyen eset például az, ha az anya

életének megmentése érdekében válik szükségessé az abortusz.

2. Ha a törvényhozó úgy dönt, hogy a magzat jogilag nem ember, azaz nem jogalany az

Alkotmány 56. §-a értelmében, és nem illeti meg az élethez és méltósághoz való alanyi jog, akkor

az Alkotmánnyal összhangban nemcsak lehetséges, de kötelező is a magzati élet védelmére

vonatkozó állami kötelezettség mérlegelése az anya önrendelkezési jogával, valamint más

alapjogaival szemben. Hogy az állam életvédő kötelezettségének valamely alkotmányos jog -

elsősorban az anya személyiségi joga - hol szab határt, olyan kérdés, amelyre a válasz az

Alkotmányból közvetlenül nem vezethető le. Az Alkotmánybíróság itt csak a törvényhozás

mozgásterének a hatályos Alkotmányból következő határait állapíthatja meg; illetve

megállapíthatja az alkotmányellenes mulasztást, ha a törvényhozó akár az anya jogainak, akár a

magzatnak az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése szerint megkívánt minimális védelmet

sem biztosította.

Ha tehát a törvényhozó nem ismeri el a magzat jogalanyiságát, a terhességmegszakítás

feltételeinek megállapításakor nem hagyhatja teljesen figyelmen kívül a két legfontosabb

szembenálló jog egyikét sem: mérlegelnie kell az anya önrendelkezéshez való jogát is, és az élethez

való jogból folyó, a magzatra is kiterjedő állami életvédelmi kötelezettséget is. Nem lenne

alkotmányos a teljes abortusztilalom, mert ezzel teljesen figyelmen kívül hagynák az anya

önrendelkezési jogát (és egészséghez való jogát). Egy ilyen tilalom az Alkotmányból nem

következik, hiszen ebben a döntési alternatívában a magzatnak nincs az 54. § szerinti alanyi joga

az élethez. Hasonlóképpen nem lenne alkotmányos, ha a szabályozás kizárólag az anya

önrendelkezési jogát nézné. A magzat életének védelme annak megfoganásától kezdve állami

kötelesség, tehát a terhesség kezdeti szakaszában sem lehet egyedül az önrendelkezési jog

irányadó. Az állam objektív kötelességéből az élet védelmére az következik, hogy az állam nem

engedheti meg alkotmányosan az indok nélküli abortuszt. Különösen szükséges az indokolás azért,

mert az abortusz esetében az állam életvédelmi kötelezettsége nem névtelen statisztikai kockázat

elhárítását vagy elosztását szolgálja, hanem egyedi emberi magzat szándékos megsemmisítéséről

van szó. A törvényhozó által elégségesnek tartott indokokat a terhességmegszakítás törvényi

feltételéül kell szabni.

Az, hogy az abortusz tilalma és az indok nélkül megengedett abortusz alkotmányellenes

szélsőségei között a törvény hol húz határt, milyen indikációkat kíván meg, a törvényhozó

felelőssége és hatásköre. Az egyes feltételek azonban nem sérthetnek más alkotmányos jogokat.

Minden feltétel szükségképpen megkülönböztet - például életkor, egészségi állapot, szociális

helyzet vagy etikai szempontok szerint -, de a megkülönböztetés nem lehet ellentétes az Alkotmány

70/A. §-ával, vagyis meg kell felelnie a pozitív diszkrimináció alkotmányos feltételeinek.

Hasonlóképpen figyelemmel kell lenni arra, hogy a szabályozás ne jelentsen senkinek lelkiismereti

kényszert, illetve hogy az abortusszal kapcsolatba hozható egyéb jogok megfelelően

érvényesüljenek.

G)

Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben megjelölt jogszabályokat 1992. december 31-i

hatállyal helyezte hatályon kívül. Ha az Alkotmánybíróság a terhességmegszakításra vonatkozó

jogszabályokat a határozat közzététele napjával semmisítené meg, attól kezdve minden

terhességmegszakítás bűncselekménynek minősülne. Az Alkotmánybíróság e határozatában a

28

terhességmegszakítás tartalmi kérdéseiben nem foglalt állást. Ezért a megsemmisítés időpontjáról

sem rendelkezett oly módon, hogy az azonnal ugyanolyan gyakorlati következményekkel járjon,

mint egy érdemi állásfoglalás. 1992. december 31-ig a törvényhozásnak kellő ideje van arra, hogy

a magzat jogállásáról és a terhességmegszakításról törvénnyel döntsön.

Dr. Sólyom László s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke,

előadó alkotmánybíró

Dr. Ádám Antal s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Herczegh Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Schmidt Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Szabó András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Vörös Imre s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János s.k.,

alkotmánybíró

Dr. Ádám Antal alkotmánybíró párhuzamos véleménye

Párhuzamos véleményemben az általam is egyetértéssel fogadott alkotmánybírósági határozat

indokolásának abból a megállapításából indulok ki, amely szerint, ha a törvényhozó úgy dönt, hogy

a magzat jogilag nem ember, azaz nem jogalany, és nem illeti meg az élethez és méltósághoz való

alanyi jog, akkor sem hagyhatja teljesen figyelmen kívül a kapcsolódó két legfontosabb alapvető

jogot, nevezetesen: „az Alkotmánnyal összhangban nemcsak lehetséges, de kötelező is a magzati

élet védelmére vonatkozó állami kötelezettség mérlegelése az anya önrendelkezési jogával,

valamint más alapjogaival szemben”.

E megállapításokhoz kapcsolódva indokoltnak tartom a következők hangsúlyozott

megfogalmazását. A magzati lét az emberi élet kialakulásának kikerülhetetlen szakasza. Ahhoz,

hogy az ember megszülessen és a jogi értelemben vett ember rangjára emelkedhessen

mellőzhetetlen, hogy a magzat ebben a minőségében jogi védelemben részesüljön és ennek

érdekében meghatározást nyerjenek az államot, az egészségügyi intézményeket, az anyát, a

családot, a társadalmat, a többi polgárt terhelő kötelezettségek.

Az a körülmény tehát, hogy az Alkotmány vagy törvény a magzatot nem minősíti jogalanynak,

korántsem engedhet közömbösséget, semlegességet a magzat léte és sorsa iránt. A magzatot

megillető általános és egyedi védelem az egészséges ember megszületését szolgálja. E

megállapításnak csak akkor van értelme, ha magában foglalja a magzat jogát a születéshez. E

tételből azonban nem következik az, hogy a magzatnak a születéshez való joga azonos a

megszületett ember élethez való jogával. A törvényalkotó megitélésétől függ az, hogy a magzat

születéshez való jogával szemben milyen feltételek mellett engedi érvényesülni az anya életéhez,

egészségéhez, személyi méltóságához, önrendelkezéséhez, valamint az anya, illetve a család

szociális biztonságához való jognak és más alapjogoknak mint versengő jogoknak az elsődleges

érvényesülését.

A versengő alapjogok megvalósulási feltételeinek és arányainak meghatározásakor a társadalom

többségének felhatalmazásával rendelkező parlament természetesen köteles figyelembe venni más

alkotmányos alapelveket és értékeket is. Emellett a törvényalkotó törekedhet olyan

29

társadalompolitikai, népesedéspolitikai, erkölcsi szempontok érvényesítésére is, amelyek az

Alkotmányban rögzített elveken, értékeken és alapjogokon kívül esnek.

E megállapítások rögzítésével tehát annak a felfogásnak kívánok erőteljesebb hangsúlyt adni,

hogy a magzatot akkor is megilletik bizonyos jogosultságok, ha a törvény nem minősíti jogi

értelemben vett embernek. Az így létrejött, az állam és más jogalanyok számára bizonyos

kötelezettségeket eredményező jogi helyzet viszont nem teszi lehetetlenné, hogy a törvény

megállapítsa a magzat születéshez való jogával versengő alapjogoknak a magzat megszületését is

megakadályozó érvényesülési feltételeit. A magzat születéshez való joga ugyanis a hatályos

alkotmányi keretek között nem abszolut jog, hanem olyan származékos jogosultság, amely nem

azonos annak forrásával, a jogi értelemben vett ember mint jogalany élethez és emberi méltósághoz

való jogával.

Dr. Ádám Antal s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Herczegh Géza alkotmánybíró párhuzamos véleménye

Egyetértve az Alkotmánybíróság határozatában foglaltakkal, annak indokolását a következőkkel

egészítem ki:

Az emberi jogok tiszteletben tartásával és védelmével kapcsolatos „elsőrendű kötelességének”

teljesítése során az állam meg kell hogy teremtse az egyes szubjektív alapjogok érvényesítésének

jogszabályi és szervezeti feltételeit - ahogy ezt a határozat indokolásának C) pontjában megállapítja

-, valamint más alapjogokkal való összhangját.

A terhességmegszakítás mikénti szabályozása az Alkotmány 54. és 56. §-aiban biztosított jogok

mellett szorosan összefügg az anyákat a gyermek születése előtt és után megillető támogatással és

védelemmel [66. § (2) bekezdése], valamint a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez

való joggal (70/D. §), továbbá érinti a lelkiismereti szabadságot (60. §) és nem függetleníthető az

Alkotmánynak a házasság és család védelméről szóló 15. §-ában foglalt rendelkezéstől. Az élethez

és az emberi méltósághoz való jog után felsorolt többi alapjogból is származnak az államra nézve

kötelezettségek, amelyek - akárcsak az élethez és az emberi méltósághoz való jog esetében - nem

egyszerű reflexei a szubjektív alapjogoknak, hanem a rendezett illetőleg a rendezés által érintett

életviszonyok objektív adottságai folytán a szubjektív alapjogokból következő, de azok védett

körén túlmutató feltételrendszer kialakítását és érvényesülésük intézményes biztosítását teszik

szükségessé. Ezek a kötelezettségek egymást kiegészítik, de egymással összeütközésbe is

kerülhetnek, ami viszont a jog által védett értékek nagyságán és jelentőségén alapuló összhang

megteremtését igényli a törvényhozótól.

A törvényhozó a terhességmegszakítás szabályozása során nem mulaszthatja el annak

vizsgálatát, hogy az ismételt művi beavatkozások káros következményekkel járnak-e azok

egészségére nézve, akiken végrehajtásra kerülnek, fokozzák-e a koraszülések gyakoriságát és ezzel

összefüggésben a szellemi és testi fogyatékosságban szenvedők számát. Az államnak az

Alkotmány fentebb felsorolt §-ai alapján, különösen az egészségvédelem terén fennálló

kötelezettségéből adódik a születésszabályozás tekintetében a nők egészsége szempontjából

kevesebb veszélyt jelentő, a nem kívánt terhességek megelőzését szolgáló, családi és szociális

problémák súlyosbodásával nem járó módszerek megfelelő orvosi felvilágosítás és ellenőrzés

mellett történő alkalmazási lehetőségeinek mérlegelése, párhuzamosan a család- és

gyermekvédelem fokozásával, továbbá az egészségügyi kultúra általános szintjének emelésével. A

jog élhet a tiltás és az engedélyezés eszközeivel, de feladatainak csak akkor tehet valóban eleget,

30

ha a szubjektív alapjogok objektív oldaláról, azok előfeltételeiről és érvényesülésük biztosítékairól

intézményesen gondoskodik, még ha annak eredményei csak hosszabb idő után jelentkeznek is.

A Magyar Köztársaság Alkotmányában biztosított alapvető jogok tiszteletben tartása és védelme

terén fennálló állami kötelességeket a törvényhozónak gondosan mérlegelnie és egymáshoz

viszonyított, valamint a szubjektív jogokkal való összhangjukat törvényi szintű jogszabályban

biztosítania kell. A mérlegelés eredményeként a terhességmegszakítás feltételeinek és indokainak

megállapítása a törvényhozó feladata, de ennek során az alkotmányos jogok és ezek objektív

oldalaként jelentkező állami kötelességek összhangjának biztosítását Alkotmányunk rendelkezései

értelmében nem mellőzheti.

Dr. Herczegh Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza alkotmánybíró párhuzamos véleménye

A határozatban foglaltakkal egyetértve az indokolás egyes megállapításait nyomatékosító

álláspontomat a következőkben foglalom össze:

1. A határozat indokolása helyesen mutat rá, hogy a jelenleg hatályos Alkotmány keretei között

a törvényhozó döntési szabadsága rendkívül széles, sem a magzat jogalanyiságának elismerése,

sem a jogalanyiságnak az élveszületéshez kapcsolása nem tekinthető eleve és szükségképpen

alkotmányellenesnek. Ugyanakkor a törvényalkotót terheli az a felelősség, hogy számot vessen

azokkal a jogkövetkezményekkel - és természetesen a jogon túlmutató társadalmi

következményekkel is -, amelyek akár az egyik, akár a másik szabályozás esetén szükségszerűen

és elkerülhetetlenül beállnak.

A törvényhozó az Alkotmány keretei között maradva dönthet úgy is, hogy a jogalanyiságot a

petesejt megtermékenyüléséhez kapcsolja. Ugyanakkor figyelemmel kell lennie arra, hogy ebben

az esetben

- a megtermékenyülés időpontjától kezdődően irányadók az emberi élet védelmére irányadó

alkotmányos szabályok, s ez okból - az Alkotmánybíróság 23/1990. (X. 31.) AB határozatában

kifejtettek miatt - szükségszerű és elkerülhetetlen a művi vetélés úgyszólván teljes körű tilalma,

hiszen az emberi élethez való joggal más alapvető jog (pl. az emberi méltósághoz vagy a szociális

biztonsághoz való jog) eredményesen nem állítható szembe és nem versenyeztethető,

- nem csupán a művi vetélést kell megtiltani, hanem mindama szerek alkalmazását is, amelyek a

megtermékenyült petesejtnek a méh falán való megtapadását, illetőleg oda történő beágyazódását

akadályozzák,

- a magzati lét egész tartama alatt intézményes garanciákkal kell védeni a magzat jogait és jogos

érdekeit a szülőkkel - így az anyával -szemben is.

A törvényhozó - ugyancsak az Alkotmány keretei között - dönthet úgy is, hogy nagyban-

egészben hatályos jogunk talaján maradva a jogalanyiságot az élveszületéshez kapcsolja. Ez a

törvényhozói állásfoglalás kétségtelenül szélesebb mozgásteret nyújt a művi vetélést legálisan

elfogadhatóvá tevő okok körének meghatározásához, de önmagában véve még nem határozza meg

az említett okokat: ehhez az állásfoglaláshoz ugyanis egyaránt kapcsolható szigorú és kevésbé

szigorú abortusztilalom.

A magam részéről nem tudok azonosulni azokkal az indítványozói érvelésekkel, amelyek a művi

vetélés jogszerűségének kérdését valójában genetikai tudományos szakkérdéssé redukálják,

mondván: a tudomány jelenlegi állása szerint a magzat a fogamzás pillanatától kezdve teljes értékű

emberi lény, ebből eredően automatikusan kiterjed rá az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt

31

tilalom. Az én felfogásom szerint egyik dolog a magzat emberi mibenlétének genetikai

meghatározottsága és másik dolog, hogy a jog mely időponttól kezdődően ismeri el az ember

jogalanyiságát. Az említett két dolog között nincs szükségszerű automatizmus.

A jogalkotó a szabályozás tartalmának kialakításánál köteles ugyan figyelembe venni a

különböző szaktudományok eredményeit, ám a jog szabályozási rendszere annyiban szuverén,

hogy nem köteles azokhoz mechanikusan igazodni. Ezzel a viszonylagosan szuverén döntési

szabadsággal él a jog pl. a nagykorúság beálltának törvényi szabályozásánál vagy a

környezetvédelem körében irányadó szennyezési határértékek megállapításánál. Amikor a jog

tudatosan eltér a szaktudomány felfogásától, ez nem az utóbbi elvetését vagy felülbírálatát jelenti,

hanem csupán azt juttatja kifejezésre: a jogi szabályozás kialakításánál nem kizárólag egyik vagy

másik szaktudomány eredményeit kell figyelembe venni, hanem ezek mellett társadalmi,

gazdasági, műszaki stb. szempontokat is mérlegre téve kell meghatározni a jogkövetkezményeket,

illetőleg a társadalom fejlődési szintje mellett a jog által eltűrt, illetőleg megkövetelt magatartást.

A kifejtettekből eredően az én felfogásom szerint a törvényalkotó akkor sem kerül szembe a

hatályos Alkotmánnyal, ha a jogalanyiságot az élveszületéshez kapcsolja, míg a magzati létet sui

generis jogi védelem alatt álló értékként kezeli, amely nem tartozik az Alkotmány 8. § (2)

bekezdésének hatálya alá. Egy ilyen esetleges törvényalkotói felfogással az is összeegyeztethető,

hogy a sui generis jogvédelem nem azonos mértékű a magzati lét egész tartama alatt, hanem a

magzat korával egyenes arányban növekszik, illetőleg kitüntetett szerepet ad a magzati léten belül

olyan időpontoknak, amelyek genetikai szempontból nem hordozói semmiféle alapvető

változásnak.

2. Az ügy kapcsán óhatatlanul felmerül az egyházi tanítások és hitelvek, valamint a világi

törvények egymáshoz való viszonya, ami az Alkotmány 60. § (1)-(3) bekezdésében foglaltakra

tekintettel alkotmányjogi problémává is válhat. Erre vonatkozó véleményem a következő:

A világi törvényhozás feladata, hogy állami kényszerrel is érvényre juttatható magatartás-

szabályokkal irányítsa a társadalom életét. Ezért a világi törvények felekezeti hovatartozásra való

tekintet nélkül mindenkire irányadók. Ez azonban nem menti fel a törvényalkotót az alól, hogy a

törvények megalkotásánál tekintettel legyen az állampolgárok egyes csoportjainak vallási

meggyőződésből folyó vagy egyéb - pl. pacifista, vegetariánus - elveire. Az Alkotmány 60. § (1)

bekezdésében foglaltak miatt ugyanis az államnak a lehetőségek legvégső határáig tartózkodnia

kell attól, hogy olyan magatartásra kényszerítse polgárait, amely ellentétben állana azok

lelkiismereti meggyőződésével. (Mindenfajta meggyőződést természetesen az állam sem

tolerálhat. Így a törvényalkotó nem lehet tekintettel az anarchista vagy más, a társadalom rendjének

erőszakos felforgatására irányuló nézeteken alapuló meggyőződésre.)

A művi vetélés jogi szabályozásánál - eltekintve a orvosoknak az indítványokban is

megfogalmazott és a törvényhozó által megoldandó lelkiismereti konfliktusától - nem látok olyan

problémát, amely a világi és az egyházi törvények ütközésében öltene testet.

A Magyar Köztársaság népesedéspolitikája ugyanis - egyes külföldi országok gyakorlatától

eltérően - nem a népességgyarapodás jogi eszközök segítségével történő megállítására vagy

csökkentésére irányul. Ezért fel sem merül, hogy a törvényalkotó bárkit is kötelezzen a művi

terhességmegszakításra. A megalkotásra kerülő törvény feladata az, hogy meghatározza: az állam

a maga részéről milyen okok fennállása esetén nem tekinti jogellenesnek a terhesség művi úton

történő megszakítását és teszi lehetővé az ilyen műtétek elvégzését.

Abban a körben tehát, ahol mind az állam, mind a különböző egyházak tiltják a terhesség művi

megszakítását, a világi és az egyházi előírások egybeesnek. Ám nincs szó ütközésről abban a

körben sem, ahol az állam nem tekinti jogellenesnek a valamely egyház által tiltott magatartást. Ez

esetben ugyanis az állam csupán jogi lehetőséget teremt a terhesség művi megszakítására, amely

32

lehetőséggel az anya - lelkiismereti meggyőződése szerint - vagy él, vagy nem él. A lelkiismereti

szabadságból eredően minden állampolgárnak elvitathatatlan joga, hogy önmagával szemben

szigorúbb erkölcsi mércét állítson, mint ezt az állam teszi az állampolgárok összességével szemben,

s ez okból olyankor se éljen a terhesség művi megszakításának lehetőségével, amikor a jog azt

számára nem tiltja. Az ilyen önkorlátozás eredhet vallásos meggyőződésből, de gyökere lehet a

művi terhességmegszakítás hátrányos következményeinek elkerülésére irányuló törekvés is. A

jogszabály keretei között tehát szabadon érvényre juthatnak valamennyi egyház és vallásfelekezet

előírásai, amelyek a hívő emberek lelkiismereti meggyőződése révén a legális abortusz

igénybevételétől való tartózkodásban nyilvánulnak meg. Valamennyi egyháznak joga van arra,

hogy a vallásos életre való nevelés legkülönbözőbb eszközeivel arra ösztönözze híveit: olyankor

se éljenek a művi terhességmegszakítás lehetőségével, amikor azt a jog nem tiltja és nem sújtja

szankcióval.

Dr. Kilényi Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró párhuzamos véleménye

A határozat érdemi rendelkezésével, a terhességmegszakításról szóló jogszabályi rendelkezések

alkotmányellenességének a megállapításával és megsemmisítésével egyetértve, az a véleményem,

hogy e jogszabályok tartalmilag is alkotmányellenesek.

1. Nem osztom a többségi álláspontot tükröző határozatnak azt a megállapítását, hogy a magzat

jogalanyiságának a kérdése alkotmányértelmezéssel nem dönthető el. Ez az álláspont lehetőséget

lát arra, hogy a törvényalkotó a magzat jogi státuszát az ember jogalanyiságától eltérően minősítse.

E szegregációnak azonban alkotmányos alapja nincs.

2. Kétségtelen, hogy az Alkotmány az ember normatív fogalmát kifejezetten nem határozza meg.

Nem ad kifejezett eligazítást az emberi élet kezdetét, de az emberi élet végét, a jogalanyiság

megszűnését illetően sem. Ahogy azonban ezt a többségi álláspontot kifejező határozat helyesen

tartalmazza, az „ember”-fogalom a történelmi fejlődés során a különböző - filozófiai, etikai,

erkölcsi, természettudományos, természetes - emberfogalmak mellett normatív értékűvé is vált. Ha

pedig az „ember”-fogalom normatív fogalom, az nem eshet kívül az Alkotmány, az ország

alaptörvénye normavilágán, annak alkotmányos helyét az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány

értékrendjében - éspedig alkotmányértelmezéssel - meg kell találnia.

Ha ugyanis az Alkotmánybíróság azt állapítja meg, hogy a megszületett ember (a köldökzsinór

elvágásától) bizonyosan jogalany (márpedig az), akkor ezt a megállapítást is

alkotmányértelmezéssel teszi. Mint ahogy azt is, hogy a jogképesség a klinikai vagy a biológiai

halál beálltáig áll-e fenn (ennek pl. az eutanasia alkotmányellenessége szempontjából jelentősége

lehet). Az Alkotmánybíróságnak tehát az ember jogalanyiságának kezdetét és végét, a jogi ember-

fogalom teljességét az Alkotmány alapján értelmeznie kell.

3. A többségi határozat szerint az ember biológiai (filozófiai, erkölcsi, természetes) és jogi

fogalma között kezdetben nem volt feszültség, a különböző ember-fogalmak egymásnak

megfeleltek, a természetes és jogi ember-fogalom egybeesett. Nézetem szerint a

természettudomány fejlődése nem adhat alapot arra, hogy a jog normativitása ezt a természetes

megfelelést és egybeesést kétségbevonja.

A természet- (és szellem-) tudomány által szolgáltatott érvrendszertől, azaz az ember biológiai

és „természetes” fogalmától tehát az „ember”-fogalom normatív felfogása nem szakadhat el akkor

sem, amikor az Alkotmánybíróságnak értelmeznie kell, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése

33

alapján embernek, azaz jogalanynak kell-e tekinteni a magzatot. Ehhez az értelmezéshez pedig az

orvostudomány mai eredményei és a modern biológia (genetika) korábbihoz képest minőségileg új

- és végérvényes - megállapításai megkerülhetetlenek.

4. A formális jogi gondolkodást, az ember jogi státuszára vonatkozó normatív értelmezést

befolyásoló, néhány évtizede még valóban problematikus természettudományos dilemma mára

már egyértelműen eldőlt. Tudjuk, hogy az ember a női és férfi ivarsejtek egyesülésétől kezdve

genetikailag befejeződött egyén, emberi individuum. A magzatfejlődésben az ontogenezis nem

ismétli meg a filogenezist, a magzat minden kétséget kizáróan a „human species”-hez tartozik. Az

emberfejlődés a fogamzástól kezdve kontinuus, az nem tagolódik szubhumán és humán fázisokra.

A genetikusan meghatározott „ember” ismérv eszerint éppúgy magába foglalja a születés előtti

(magzati) létet mint az egységes, megbonthatatlan biológiai folyamat integráns részét, miként a

születéstől a halálig ívelő létezés dimenzióját.

A magzat tehát biológiailag ember, és nem dolog, nem tárgy; genetikailag befejeződött egyén:

individuum; az egyedi emberi élet pedig a fogantatás és a biológiai halál közötti egységes folyamat.

5. A születés előtti (a méhen belüli és kívüli) magzati életnek azért nincs (nem lehet) külön jogi

státusza, mert a biológiai kontinuitáshoz képest a születés mesterséges, ugyanakkor önkényes

normatív határvonal. Az a tétel ugyanis, hogy a magzat a női szervezet integráns része, ma már

genetikailag, élettanilag és morfológiailag sem igazolható. A magzat önálló, az anyától különböző

egyedi emberi személy, önálló szívműködéssel, keringési és idegrendszerrel és individuális

jegyekkel.

Ha a jog különböztethetne az emberi élet születés utáni és előtti fázisai között, sőt ez utóbbin

belül esetleg tovább artikulálhatna például aszerint, hogy képes-e már a magzat a méhen kívüli

életre vagy sem, illetőleg aszerint, hogy a magzat milyen távol vagy közel van a születéshez,

genetikailag egészséges-e, vagy károsodott stb., akkor -elvben - ugyanezt a normatív

megkülönböztetést - akár azonos szempontú ismérvek alapján is (csecsemő életképessége, születés

utáni időhatár tűzése, életminősége, tudati, egészségi állapota stb.) - a már megszületett ember

vonatkozásában is megtehetné. Ez pedig apartheid normatív ember-fogalom kialakításához

vezetne.

A többségi határozatban megfogalmazott az az egyébként kikezdhetetlen érv, hogy az

Alkotmány szerint nem lehet semmit sem visszavenni az ember eddig elért jogi pozíciójából, itt

azért nem segít, mert a jogalanyiság kezdetét, a személlyé minősítést, azaz a normatív ember-

fogalom körüli vitát az Alkotmány kifejezett rendelkezéssel nem dönti el. Csak arról rendelkezik,

hogy az ember feltétlenül jogképes, továbbá élete és méltósága érinthetetlen. A születéssel (az

anyatesttől való elválással) már mindenképpen fennálló emberré, személlyé minősítés azonban

törvényhozói, illetőleg alkotmánybírósági alkotmányértelmezéssel dőlt el.

6. A kontinuus emberfejlődésben kétségkívül egy minőségi változás a születés. Ez azonban az

emberi élet értéktartalma szempontjából semmi esetre se lehet alapja egy eltérő, másfajta normatív

rendezésnek. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az emberi életet és méltóságot részesíti abszolút

védelemben és nem az anyatesttől elvált emberi életet.

Kétségtelen, hogy az Alkotmány idézett rendelkezése „veleszületett” jogokról beszél. A

veleszületett jogként koncipiált élethez és méltósághoz való jog azonban nyilvánvalóan nem a már

megszületett (világra hozott) emberi lény alanyi jogait jelenti, hanem azt, hogy az embernek

velekeletkezett, létezésénél fogva őt megillető, tehát létéből, embervoltából eredő (azaz nem

derivált, hanem ipso facto) alanyi jogai vannak. Minthogy pedig a magzat biológiailag

(genetikailag) kétségkívül az emberi fajhoz tartozik, tehát normatíve sem lehet dolog(azaz fizikai

értelemben vett testi tárgy), hanem személy,vagyis jogalany(és nem jogtárgy), a fogamzás

pillanatában keletkezett ember (magzat) élethez való joga a megszületéshez való alanyi jogként

34

normativizálódik. Semmiféle normatív alapja nincs tehát annak, hogy a jogalanyiságot és ezzel a

szubjektív alanyi jogokkal való felruházást a születéshez (a köldökzsinór elvágásához) kössük.

7. Az Alkotmány 56. §-a alapján a Magyar Köztársaságban minden ember jogképes. Mivel a

magzat: ember, nem a születés a kezdőpontja a jogalanyiságnak, hanem a fogamzás. Aki

megfogant, az jogképes; emberi létéből és méltóságából fakad alanyi joga a megszületéshez.

A magzat tehát nemcsak genetikailag, biológiailag (és erkölcsileg), de jogi, alkotmányos

értelemben is ember, jogalany, s így jogi pozíciója, emberi státusza, azaz alkotmányos jogállása az

Alkotmány 54. § (1) bekezdése alá integrálódik.

8. A halálbüntetés alkotmányellenességét megállapító AB határozathoz [23/1990. (X. 31.) AB

határozat] fűzött párhuzamos véleményünkben - Tersztyánszky Ödön alkotmánybíróval - arra az

álláspontja helyezkedtünk, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében írt, „az élethez és emberi

méltósághoz való jog” valójában nem is jog, mert az emberi lényeg a jog számára voltaképpen

transzcendens, hozzáférhetetlen. „Az élethez és méltósághoz való jog” tulajdonképpen csak

imagináriusan létezik. Emberi élet és méltóság ugyanis a jog „előtt” létező értékek, ezek

elválaszthatatlan egysége az ember elidegeníthetetlen, immanens, lényegi sajátja, így ezek nem

mint alapjogok, hanem mint a jogi értékeket megelőző kategóriák, az alanyi jogok forrásai

szerepelnek az emberi jogok katalógusában és a modern alkotmányokban.

Márpedig ez az emberi életről és méltóságról vallott a priori értékszemlélet egyfelől azt jelenti,

hogy az emberi élet jogi védelmét illetően sem különböztethetünk születés előtti és utáni szakaszok

között,másfelől pedig azt, hogy az állam nemcsak büntető hatalmánál fogva nem foszthatja meg az

embert életétől és méltóságától, hanem semmiféle egyéb jogi eszközzel, így az „abortuszjoggal”

sem, mert itt a jog által is sérthetetlen és elidegeníthetetlen (nőre, anyára, házastársakra, államra

át nem ruházható), tehát jogi eszközökkel érinthetetlen értékekről van szó.

9. Az anya személyiségi (önrendelkezési) jogaként posztulált „abortuszjog” a magzat

alkotmányos jogaival konkuráló jogként kezeli az anya személyiségi jogait, amelyek a magzati élet

védelmét korlátozzák (korlátozhatják). Csakhogy itt az emberi életről, azaz a jog által is

sérthetetlen és korlátozhatatlan értékekről van szó. Az élet ugyanis mint a jogi értékek előtti érték

az alanyi jogoknak (így a személyiségi jogoknak is) az alapja és eredője. Ezért operál itt a jog - és

az Alkotmány - az elidegeníthetetlen, sérthetetlen, csorbíthatatlan, érinthetetlen stb. [Alkotmány 8.

§ (1) bekezdés] princípiumokkal. Konkuráló jogok csak azonos értékskálán helyezkedhetnek el.

Egy alapvetőnek tartott érték -éppen a jogi normativitás hiánya miatt - nem kerülhet akár még

általánosított jogi értékekkel sem (általános személyiségi jog, anya önrendelkezési joga) kollízióba.

Mivel az emberi élet ténye alapja és feltétele a jogalanyiság (és az alanyi jogok) megjelenésének,

és mivel az élet értékteljességet kifejező fogalom, az emberi élet totalitásához egyébként

hozzátartozó jogi (rész) értékek nem versenghetnek az egésszel. Az anya személyiségi joga tehát

nem korlátozhatja a magzat megszületéséhez való jogát, mert ez a korlátozás a magzatnak mint

emberi életnek az elpusztítását, azaz az élettől való önkényes megfosztását jelenti.

Az indítványokkal támadott, a terhességmegszakításról szóló jogszabályi rendelkezések

tartalmilag ezért alkotmányellenesek [Alkotmány 8. § (2) bekezdés].

10. Az ember élete csak egy másik ember életével konkurálhat. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése

csak az élettől való önkényes megfosztást tilalmazza. Nyilvánvalóan nem önkényes az élettől való

megfosztás, ha egymással ugyanazok az értékek versengenek, ha a jognak az életek közötti

választásról kell rendelkeznie. Ha egy emberi élet veszélybe sodródik, s az csak egy másik élet

feláldozásával menthető meg (pl. az anya élete méhen kívüli terhesség esetén a magzat

megölésével), az élettől való megfosztás önkényességét az életmentési cél oldja fel. Itt a jognak

jogellenességet kizáró, azaz mentesítő okot kell szabályoznia (amely nem jelent alanyi jogot az

ölésre). A meghozandó törvényi rendezésnek ezt a nem önkényes minőséget kell szabályoznia és

35

megfelelő jogi garanciák közé szorítania.

Dr. Lábady Tamás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János alkotmánybíró párhuzamos véleménye

I.

Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján kiterjedt vizsgálatot folytatott le egyrészt a hazai

törvényhozás hagyományai, másrészt a nemzetközi jogalkotás újabb eredményei vonatkozásában.

A terhességmegszakítás kérdése világszerte napirenden van az elmúlt évtizedekben, a

törvényhozásokat, a tudományos világot és több más alkotmányossági jogkörrel felruházott bíróság

ítélkezését is foglalkoztatta. A kérdéskör nem választható el bizonyos szociális vonatkozásoktól és

nem választható el az orvostudomány és a genetikai kutatások legújabb eredményeitől sem.

Az emberi élet és személyiség védelme elsődleges feladata a társadalomnak. A jog biztosítani

törekszik az élethez és emberi méltósághoz való jog minél teljesebb kiteljesedését, valamint a

személyiség és döntési szabadság, értékmegragadás és -elfogadás vagy a,kár elutasítás emberi

méltóságból következő szabadságát is. A jognak a társadalmi súrlódásokat csökkentő és a

társadalom egészséges fejlődését segítő, ugyanakkor a társadalomban élő egyes ember személyes

szabadságának és méltóságának minél tágabb körben történő érvényesülésére lehetőséget adó

megoldásokra kell törekednie. Ám az indítványokban felvetett és vitatott célok nem kizárólag jogi

szabályozás kérdései. Pusztán jogi szabályozással nem is oldhatók meg, nem rendezhetők kielégítő

módon.

Az Alkotmánybíróság nem jogalkotó szerv, a létező Alkotmány keretei között kell az azzal

ellenkező jogszabályok vonatkozásában állást foglalnia. Emellett figyelemmel kell lennie arra is,

hogy a Magyar Köztársaság jogrendszere az átalakulás állapotában van. A jogalkotó szerveket a

legkülönbözőbb irányú sürgős feladatok nyomasztják, ehhez képest újabb és újabb feladatokkal

való terhelésük a jogalkotás minőségi munkáját veszélyeztetheti. Másrészről az

Alkotmánybíróságot a törvényhozás azért hozta létre, hogy az alkotmányellenességet a

jogrendszerből kiküszöbölje. Munkája során nem politikai vagy társadalmi, hanem jogi, jogegységi

szempontok befolyásolják.

A művi terhességmegszakítás jogi szabályozása kétségtelenül érint az életre, az emberi

méltóságra, a személy szabad döntési jogára, a házastársak közös ügyekben történő döntési jogára

vonatkozó lényeges összefüggéseket, érinti az egészséghez fűződő alkotmányos jogokat, valamint

az orvosok és más egészségügyi alkalmazottak lelkiismereti szabadságának kérdését is. Mindezek

a kérdések törvényben szabályozandók; az Alkotmány tartalmazza az azokra vonatkozó

alapelveket. A művi terhességmegszakítást rendező két támadott jogszabály és az egészségügyről

szóló 1972. évi II. törvénynek az ezek meghozatalára felhatalmazást adó része a jogalkotásról szóló

1987. évi XI. törvény 5. §f) és j) pontjába ütköznek, ezzel formailag alkotmányellenesek.

Indokolt, hogy az előkérdések mérlegelése során az Alkotmánybíróság ne pusztán formai

okokból közelítsen a támadott jogszabályokhoz, hanem tartalmi kérdésekre is kitérjen. A jelenlegi

Alkotmányból levonható anyagi jogi elvek kifejtése a művi terhességmegszakítással kapcsolatban

az indítványok és ellenvetések körében az Alkotmánybíróság feladata.

A kérdéskör eldöntése szempontjából a következő tartalmi kérdéseket tartom vizsgálandónak:

1. Az indítványozók felvetik a méhmagzat élő emberi jellegét és ebből következően emberi

36

személyiségének jogilag elismert voltát. Utalnak arra, hogy a magzati élet törvényes védelmet

élvezett eddig is, de törvényes védelmet kellene élveznie a biológia és az orvostudomány

álláspontja s az e felé tartó nemzetközi szerződések alapján élő emberként az Alkotmány 56. §-a

szerint mint önálló személynek, jogalanynak.

2. Az indítványok szellemében vizsgálni kellett az anya azon sokak által védett, mások által

vitatott személyiségéből folyó jogát, hogy hordott méhmagzatával mint teste részével

rendelkezzék. Az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány alapján és annak értelmezésével kell állást

foglalnia arról, hogy van-e az anyának joga a magzat feletti rendelkezésre, illetőleg, hogy az

indítványokban foglaltak szerint ezt a jogát általában vagy legalábbis családi kapcsolat esetén meg

kell-e osztania a magzat atyjával.

3. Mérlegelendő az élet és emberi méltóság társadalmunkban mindenek felett álló értéke és ehhez

képest az ezzel kapcsolatban időnként kollízióba kerülő, a gyermek elfogadására vonatkozó szabad

személyi döntés joga.

4. Mérlegelni kell, hogy a jelenlegi jogszabályi tételes felsorolásnak a magzati élet

megszakítására vonatkozó engedélyezett esetei között felsorolt szociális indikációs esetek az

Alkotmány alapján elvileg elfogadhatók-e.

5. Végül mérlegelni kell, hogy a terhességmegszakítás az általános társadalombiztosítás és az

egészségügyi ellátás szempontjából az egészségügyi ellátás tárgyának minősítendő-e, vagy attól

elváló specifikus beavatkozásnak tekintendő.

II.

1. A határozat indokolása szerint a megsemmisített rendeletek ráutalólag eldöntik, hogy a magzat

nem jogalany. Ez a döntés ugyan összefér a hatályos Alkotmány szövegével, de törvényi szintet

igényelne, ezért a támadott rendeletek és a meghozatalukra felhatalmazást adó törvényhely

alkotmányellenesek.

Az indokolás szerint a magzat „ember” mivoltát, ezzel jogi személyiségét elismerő értelmezés is

összhangba hozható az Alkotmánnyal, de ez is - legalább ráutaló - törvényi szintet igényelne. Amíg

ez a törvényi állásfoglalás meg nem történik, a magzati élet és más - anyai - alkotmányos jogok

kollíziója tekintetében nem lehet állást foglalni.

2. Az első mérlegelendő jogi kérdés, hogy emberi életnek minősül-e a magzati élet, illetve

jogalanynak minősül-e a méhen belüli magzat. Ha ugyanis a magzat jogi értelemben „ember”, úgy

az Alkotmány 8. § (1) és 56. §-a alapján az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 29. § (4)

bekezdése szerinti jogszabályi felhatalmazás az Alkotmány 8. § (2) bekezdését sérti. A terhesség

művi megszakítása és e magzat életének megsemmisítése csak az anya közvetlen

veszélyeztetettségével lenne indokolható.

Természettudományos kérdés, hogy a magzat mikortól minősül embernek, potenciálisan vagy

teljesen kibontakozott emberi életnek, emberi lénynek. A jog oldaláról döntendő-e, hogy ezt az

alakuló vagy kialakult emberi lényt jogalanynak, személynek tekinti-e. A jogalanyiság fogalma

eredetileg az emberre szabott intézmény, de nem szükségszerűen egyezik a jogalany fogalma az

ember biológiai fogalmával.

Az indítványozók hivatkoznak arra, hogy a polgári jog, amidőn a megszületett embernek

fogantatásáig visszamenőleg biztosítja bizonyos jogait (elsősorban vagyoni jogait, de a családból

születettség jogát is), a magzatot ebben a vonatkozásban már a római jogi szabályozás óta

személynek tekinti. A Ptk. szerint:

„9. § A jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg”.

„10. § A gyermek részére már megszületése előtt gondnokot kell kirendelni, ha ez jogainak

37

megóvása érdekében szükséges, különösen, ha a gyermek és törvényes képviselője között

érdekellentét van.”

A gondnok kirendeléséről az 1960. évi 11. tvr. a Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséről és

végrehajtásáról 7. §-ában rendelkezik olyan értelemben, hogy a méhmagzat gondnokát az általa

ellátott ügyben a gyám jogköre illeti meg.

Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az embernek az élethez és emberi méltósághoz való

veleszületett jogáról beszél. A Ptk. hivatkozott §-a szerint a méhmagzatot akkor illeti meg

fogantatásától kezdve jogképesség, ha élve megszületett. Az indítványozók szerint ezekből a

tételekből levezethető, hogy a magzatnak „megszületni” is joga van, és aki ebben megakadályozza,

az ezt a jogát sérti. Ebből következően tehát a magzat jogalany, és élete védett élet.

A bel-, külföldi jogtudomány és joggyakorlat a magzat visszamenőleges jogképességét mintegy

fikcióval a születéshez kötik. Ebből a megszületésre való jog és a polgári értelemben vett

jogképesség nem vezethető le hatályos jogunk szerint. A hatályos magyar jogban a magzat nem

polgári jogalany. Noha függő vagyoni helyzetet eredményez a megszületendő ember

visszamenőleges érdekvédelme, önmagából ebből nem következik, hogy az anyaméhben rejlő

magzat a polgári jog személyiségvédelme szerint áll szemben az anyával és a

terhességmegszakításnál felmerülő érdekellentétük esetén is a magzat részére gyámi jogkörben

eljáró gondnok rendelhető ki. A polgári jog jelenlegi szabályaiból csak a már élve megszületett

magzatra vezethető le az a jogi álláspont, hogy a szülő és születendő gyermeke között arra az esetre,

ha a gyermek megszületett, vagyoni érdekellentét már a gyermek fogantatásától kezdve

felmerülhetett. Maga az a tény, hogy a gondnok jár el gyámhoz hasonló jogkörben és a magzatnak

nem rendelnek gyámot, arra mutat, hogy nem személyi gondozás igénye merül fel, hanem csak

esetleges, a későbbi, születésen múló vagyoni jogok biztosítása.

3. Nem lenne akadálya annak, hogy a törvényhozó a személyiség kezdetét, akár polgári jogi

értelemben, akár általában a jelenlegitől eltérően rendezze (amint az egyházi jog is másként

rendezi). A jogalkotó rendezése során figyelembe veheti az újabb tudományos eredményeket. A

tudomány mai többségi álláspontja szerint az ember fogantatásától, a női és férfi ivarsejtek

egyesülésétől kezdve genetikailag befejeződött egyén. Ettől kezdve emberi lény fejlődik. A

genetikusan, természettudományosan meghatározott „emberismérv” az életnek nevezett egységes

megbonthatatlan biológiai folyamat integráns részeként éppúgy magába foglalja a születés előtti

magzati létet, mint ahogy a születéstől a halálig ívelő létezés teljes szakaszát. Biológiailag tehát a

magzat a tudomány mai álláspontja szerint ember, genetikailag befejeződött egyed, az élő magzat

élete természettudományos szemmel emberi élet.

Az Alkotmány két vonatkozó 54. és 56. §-a szerint minden embernek veleszületett joga van az

élethez és minden ember jogképes. Azonban az Alkotmány az ember szót jogi normatív értelemben

használja és nem természettudományos értelemben. A jogalkotó nyilván mérlegeli a jogalkotás

során a természettudomány újabb eredményeit, azonban az Alkotmánybíróság nem jogalkotó,

hanem éppen az Alkotmány tartalmát kell megállapítania. Ilyen szempontból az Alkotmány

„ember” és „veleszületett”fogalmai tehát értelmezendők, éspedig a jelenlegi jogrendszerrel

összhangban értelmezendők addig, amíg nem válik esetleg világossá, hogy az Alkotmány e

jogrendszeren túl kívánt emelkedni, vagy a jogrendszer az Alkotmánnyal nyílt ellentmondásban

van.

A jogi „ember” fogalom a jogfejlődés során - amint erre közös indokolásunk utal - nem vette át

teljesen a biológiai tudományos ember fogalmat. A veleszületett fogalmat mind a polgári jog, mind

a büntetőjog kategóriái az anyatesttől való elválás és nem az anyatestben való fogantatás

mozzanatához kötik. A jogalkotó másképp is dönthet, de az Alkotmánybíróság az érvényes jog

szempontjából ettől nem tekinthet el. Ellenkező esetben mind a Ptk. feltételessége a magzat

38

jogképessége a magzatelhajtás és az emberölés közötti értelmét vesztené, a jogrendszer

önellentmondásba kerülne.

Az Alkotmány XII. fejezete az Alapvető jogokról és kötelességekről egyébként korunkban

tételes jog volt, csaknem azonos szöveggel, az 1976. évi 8. tvr. óta, és a Btk.-val és Ptk.-val

összhangban értelmezték. Alkotmányos rangra emelése a szöveg értelmén nem változtatott.

Az Alkotmány e két meghatározásában a jelenlegi jog szerint „az ember” az anyatesttől elvált,

megszületett ember. Jogképessége minden megszületett embernek van, minden megszületett ember

jogképes. Nem osztom azt az álláspontot, hogy az Alkotmányból nem vezethető le a magzat

személyiségével kapcsolatos álláspont. Grammatikai, szó szerinti értelmezéssel az Alkotmány

szövegével nem lenne ellentétes a magzatnak az „ember” fogalom alá vonása. Minthogy azonban

ez az addigi magyar jogrendszer felfogását érdemben megváltoztatná, ehhez határozott, biztos

kijelentés kellene. Ennek híján az Alkotmány vonatkozó helyét csak a jogrendszer egészében lehet

értelmezni. Az Alkotmányban jogállam esetén nem lehet bizonytalanság vagy joghézag a

tekintetben, hogy kik a jogalanyok a Magyar Köztársaságban. Ha az indítványozók azon

álláspontja, hogy a mai társadalomban a magzat teljes értékű személyiségének jog általi elismerése

indokolt, a törvényhozás egyetértésével találkozik, ezt pozitív törvényhozási döntés alkotmányi

szinten teheti meg. Értelmezéssel az Alkotmány szövege alapján ezt az álláspontot nem lehet a

jogrendszerbe „belopni”. A jelenlegi magyar jogrend - az Alkotmánnyal összhangban - a magzati

életet védendő értékként kezeli, de a magzatot nem tekinti jogalanynak, hanem önálló, sajátos,

közjogi jogtárgynak. Ezt a kifejtettek szerint a jogrendszerünk törvényi szinten (Ptk., Btk., 1972.

évi II. törvény) teszi meg. Ez tehát nem előkérdés ahhoz, hogy a további kollíziók elemzése

megtörténhessen.

4. Kétségtelen, hogy ebben az értelmezésben problémát jelentenek azok a magzati létek, amelyek

eleve az anyatesten kívül jönnek létre, vagy olyan szakaszban válnak el az anyatesttől, amikor még

önálló biológiai funkcióik nem kibontakozottak. Törvényhozási probléma a lombikbébi

problémája, és maga ez a lehetőség is mutatja, hogy indokolt a törvényhozónak az Alkotmány

„ember” és „veleszületett” meghatározásait újragondolnia. Az Alkotmánybíróság azonban az adott

jogi helyzetben csak arra az álláspontra juthat, hogy a mai magyar jog az embert születésétől, azaz

világrajövetelétől tekinti jogalanynak. (Csak zárójel között utalunk itt arra, hogy a magzati létet

leghatározottabban emberi létnek elismerő, s ezért a magzati élet kioltását emberölésnek értékelő

egyházi jog sem engedi meg a méhen belüli magzat felvételét az egyházba, azaz annak

megkeresztelését.)

Amennyiben az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkednék, hogy az Alkotmány 54. §

(1) bekezdésében a veleszületettség a fogantatást jelenti, s ehhez képest az 56. § minden magzat

jogképességét jelenti, úgy le kellene vonnia azt a következtetést, hogy a polgári jog, a büntetőjog

és számos más jogág hatályos rendelkezései alkotmányellenesek. Ám amint nyilvánvaló, hogy az

Alkotmány szövegezői annak idején az 54. § (1) bekezdést a halálbüntetéssel összeférhetőnek

tartották, s csak más alkotmányos paragrafusok változása következtében volt egyértelműen

levezethető az Alkotmányból a halálbüntetés alkotmányellenessége, ugyanígy az Alkotmány

megszövegezői a Polgári Törvénykönyv és a Büntető Törvénykönyv élet keletkezésére vonatkozó

paragrafusait nem tartották az emberi jogokkal eleve ellentéteseknek. Az ezekben megfogalmazott

jogtételeket egyébként számos más európai államban is így értelmezik, és az emberi jogképesség

kezdetét az emberi magzatnak az anyatesttől való elválási folyamatával állapítják meg.

5. Az Alkotmánybíróság tehát az Alkotmány szövegéből és a hatályos magyar jogrendszer

egészéből arra a következtetésre kell hogy jusson, hogy a magzat nem jogalany, biológiailag

emberi lény, de nem alkotmányos értelemben vett „ember”. Ezért a magzatnak nincsenek önálló,

személyiségéből folyó elidegeníthetetlen és sérthetetlen jogai.

39

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdése nem zárja ki, hogy

a törvényalkotó a magzatot is emberi jogokkal ruházza fel. Ennek során azonban figyelemmel kell

lennie arra is, hogy az anya és a magzat viszonya - éppen a testi összekapcsolódás folytán -speciális

és arra nem lehet a két önálló személy viszonyára vonatkozó hagyományos jogi rendelkezéseket

alkalmazni, szembeállításuk csak viszonylagos lehet és mindenképpen egyedi - törvényi szintű -

rendezést igényel.

6. Egyébként, éppen az emberi méltóság szempontjából, meggondolandó annak következetes

jogi keresztülvezetése, hogy a törvényhozó a méhmagzatot „embernek”, azaz önálló jogalanynak

minősítse-e. Ez esetben ugyanis valóban gondoskodni kellene arról, hogy ezt az önálló jogalanyt -

az őt hordozó másik jogalannyal szemben is - védelmébe vegye a társadalom, jogaik összeütközése

esetére a magzatnak képviseletet és jogvédelmet biztosítson, ehhez pedig a magzatvédelem

feladatával törvényben megbízott szervnek első lépésként hivatalból meg kellene győződnie a

magzat létezéséről. A régi jogok, amikor „az anya részének” tekintették a magzatot, azzal

korántsem biológiai álláspontot rögzítettek. A legrégibb babiloni törvények is az anya által hordott,

önállóan sérthető „élőként” kezelték a magzatot harmadik személy behatása esetén. Attól viszont

óvakodtak, hogy anya és magzata közé „jogviszonyt” alapítsanak - hiszen már a családi belső kört

is egységesnek ítélték jogilag, s egyes családtagok egymás közti viszonyát csak erkölcsileg

szabályozták. Ma sem kockázatmentes - a magzat „individualitásának” gyarapodása ellenére -

ennél tovább lépni. A családi belső körbe való ehhez szükséges adminisztratív, mesterséges,

állandóan ismétlődő behatolás a családi intim szférára vonatkozóan nagy veszélyt jelentene,

nemcsak az anyák, hanem a gyermekek vonatkozásában is. Ez esetben az „orvosság” valószínűleg

többet ártana, mint amennyit nyerni lehet általa. A törvényhozónak ilyen döntés esetén rendkívül

gondosan kellene mérlegelnie, hogy az anya emberi méltósága meddig és milyen körülmények

között engedi meg az önálló magzati jogalanyiság összes következményeinek jogalkotási szinten

való levonását. Jogvédelemmel az anyai szeretet aligha pótolható.

III.

1. Eldöntendő kérdés, hogy a művi terhességmegszakításhoz való jog következik-e az anya

személyi jogaiból. A 76/1988. (XI. 3.) MT rendelet 1. §-a a terhes nőnek alanyi jogot biztosít a

terhesség művi megszakítására. Az indítványok szerint az anya személyi joga itt a magzat személyi

jogával kerül kollízióba.

A művi terhességmegszakítás intézményét védő érvek általában az anya személyiségéből és

emberi méltóságából vezetik le azt a sérthetetlen személyi jogot, hogy az anya szélsőséges kifejezés

szerint „saját teste felett rendelkezzék”, enyhébb megfogalmazás szerint szabadon döntsön afelett,

hogy szül-e egyáltalán gyermeket, mikor szül, kitől szül és hogyan szül. E jogok legtöbbje

jellegénél és megvalósíthatóságánál fogva csak elutasításhoz való jogot jelenthet, aktív alanyi jogot

már csak azért sem, mert általában csak más ember alapvető rendelkezési jogaival kapcsolódóan

érvényesülhet.

Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó

szabályokat törvény állapíthat meg, és alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja.

Az anyának az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén alapuló, szélesebb értelemben vett szüléshez való

joga, amelybe beletartozik mind a szülés, mind a nem szülés joga is, vitathatatlanul az alapvető

jogok közé tartozik. Ennek lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Az Alkotmánybíróság

eddigi gyakorlata szerint [2/1990. (II. 18.) AB, 20/1990. (X. 4.) AB, 7/1991. (II. 28.) AB

határozatok] az állam akkor nyúlhat az alapvető jog korlátozásának végső eszközéhez, ha másik

alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos célok védelme

40

más módon nem érhető el; a korlátozás csak olyan mértékű lehet, amilyen ehhez feltétlenül

szükséges és következményében előre látható. Az egyes embernek az élethez és emberi

méltósághoz való joga olyan jogosítvány, amelyet az állam jogszabályok útján biztosít minden

ember számára, s nem csak magával az állammal szemben garantálja az alapvető jog védelmét

emberi jogként, hanem más személyekkel szemben is személyi jogként.

Ehhez képest az anya szüléshez, vagy a szülés megtagadásához való alapvető jogát más alapvető

jog védelme vagy érvényesülése, illetőleg más alkotmányos cél védelme érdekében lehet az

Alkotmány 8. § (2) bekezdés korlátai között törvénnyel rendezni, esetleg korlátozni.

2. Kollízióba kerülhet a magzati élet védelme az anya emberi jogával akkor is, ha a magzat nem

jogalany?

Ennek eldöntéséhez mérlegelni kell, van-e az államnak alkotmányos kötelezettsége az élet

védelmére, előfeltételeinek biztosítására, az egyének alanyi jogaitól független tárgyi

kötelezettségként. Ha ugyanis az élet létfeltételeinek biztosítása, védelme alkotmányos cél, e cél

elérése érdekében a művi terhességmegszakítás tilalma vagy korlátozása elengedhetetlen, a

törvényhozó erre vonatkozó intézkedése nem alkotmányellenes.

a) Abban a vonatkozásban, hogy a magzat emberi élet, a tudomány álláspontját el kell fogadni.

Azok az érvelések, amelyek szerint a magzat az anyatest része és a magzat élete az anya élete,

tudományosan megdőltek. A tudomány szerint a magzat nem az anyatest része, hanem az anyában

létező önálló lény, ha biológiai függésben is áll az anyától, és a magzat élete az anya életétől

elkülönült élet. Az anya élete nem fogyatkozik meg azzal, hogy a magzat megszületik, nem is

növekszik mennyiségileg azzal, hogy az anya gyermeket fogan, hanem minőségileg változik a nő

helyzete akkor, ha gyermeket hordoz, ahhoz képest, ha nem hordoz gyermeket.

Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében az emberek személyiségileg biztosított élethez való joga

(amely egyébként nem is annyira jog, mint inkább a jogok alapja és eredője, s az emberi

személyiség védelmében teljesedik ki) csak az élettel kapcsolatos alkotmányos feladatok egyikét

rögzíti. A jogrendszer egésze, s ennek élén az Alkotmány az életet általában is értékeli és védi, ez

az Alkotmány 8. §-a mellett még egy sor más tételéből (Alkotmány 54. §, 67. §, 70/D. § stb.)

következik. Az államnak kötelessége az emberi élet objektív védelme. Ez a kötelesség nem

személyhez fűződően, hanem általában terheli az államot és a társadalmat, s kötelezi mindazon

intézkedéseknek megtételére, amelyek az adott társadalom körülményei között az emberi élet

védelme szempontjából optimálisan elvárhatók. Ez tehát nem alapjog, hanem programszerű

védelem, mint a környezet védelme vagy az ifjúság védelme, de a jogalkotónak és az egész

államrendnek nem kevésbé kötelessége.

Az eddigi magyar jogrendszer egészéből megállapítható, hogy a meg nem született magzatot a

jog szempontjából nem tekintették személynek, azaz jogalanynak, de levezethető a hatályos

magyar jogból az is, hogy a magzati életet védendő emberi életnek, értéknek tekinti. Ez egyébként

megegyezik a társadalom századok óta következetesen vallott erkölcsi felfogásával, és mint ilyen

került bele a jogrendszerekbe. A magzati élet tehát nem hordoz ugyan jogalanyiságot, de védett,

mégpedig kiemelten védett jogtárgy a társadalomban. Erre mutat a büntetőjog tilalma a magzati

élet megszakítása vonatkozásában, erre mutat az Alkotmánynak több, terhes anyát védő

rendelkezése is, de erre mutat a szociális jogalkotás egy sor más rendelkezése is, többek között

éppen az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény idézett szakaszai. A jogrendszer kiemelten

védi a terhes anyán keresztül a magzatot, iparkodik egészséges fejlődési körülményeit biztosítani

és módot adni arra, hogy megszületve jogalannyá, jogi értelemben vett emberré váljék.

Az emberi életet senkinek sincs joga kockáztatni, veszélyeztetni. A jogrendszer egy sor

intézkedéssel védi nem az csak adott ember egyedi életét és méltóságát, hanem általában az

emberek életét, egészségét és méltóságát, és korlátozza az ember mint jogalany személyes

41

rendelkezési lehetőségét, szabadságát, más emberek életének potenciális biztonsága és megóvása

szempontjából. A jogrendszer ilyetén objektív értékvédő rendelkezései nem minősülnek az

Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe ütköző, az emberi méltóság lényeges tartalmát torzító és korlátozó

rendelkezéseknek, mert az ember önálló rendelkezési lehetősége addig tart, amíg más ember jogát

nem sérti vagy más alapvető értéket nem veszélyeztet. A fentiek szerint a magzat élete jog által

védendő emberi élet.

b) Az emberi élet társadalmi értékként való védelme és az anya emberi méltósága közötti

összhang csak úgy valósítható meg, hogy az anyának korlátlan szabad döntési joga van abban,

kíván-e gyermeket elfogadni. Ha egyszer az anya szabad aktusa révén a gyermek létrejött, mégha

az aktus célja nem is erre irányult, és akár eshetőlegesen sem volt ez a lehetőség kellően

megfontolva, az élet feletti rendelkezésre az anya emberi méltóságából már nem lehet

következtetni. A megfogant magzatkihordása, megszületése az anya emberi, erkölcsi kötelessége.

A jog erkölcsi kötelesség teljesítését jogi kötelességgé emelheti. Az ilyen tételes rendelkezés nem

lenne ellentétes az Alkotmány szövegével, de jelenlegi alkotmányunkból és tételes jogunkból e

kötelesség csak eshetőlegesen vezethető le [az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének, a Btk. 169. §-

ának és az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 29. § (4) bekezdésének összevetésével], tehát

törvényhozói döntést igényelne. Abban az esetben, ha a törvényhozó a magzatot emberként

szabályozná, úgy a hagyományos jogalkotói logika szerint a mesterséges terhességmegszakítást

büntetőjogilag minden esetben szankcionálni kellene és csupán az anya és a magzat életének

kollíziója adhatna alapot a büntethetőség kizárására. Az anya és a magzat speciális viszonya miatt

azonban a jogalkotónak e területen is speciális szabályozás kialakítására indokolt törekednie. A

művi terhességmegszakítás tiltása ugyanis nem áll meg annál a jogi döntésnél, hogy az egyén

személyes cselekvési szabadságát más érdek miatt korlátozza, hogy valamit tilt; ez a tilalom

egyúttal szükségszerűen „tevésre”, a magzat hordozására és megszülésére is kötelez, ezzel oly

fokban rendeli egy ember életét, személyiségét más érdek szolgálatára, amire nincs társadalmi

analóg helyzet.

c) Külön kérdésként merül fel, hogy alkotmányos-e tartalmilag a 76/1988. (XI. 3.) MT rendelet

(a továbbiakban: MTr.) 2. § d) pontjában foglalt szabály: hogy abban az esetben, ha az anya

fogantatáshoz vezető aktusa nem volt szabad, hanem kikényszerített, nem folyik-e az anya emberi

méltóságából annak a döntésnek a szabaddá tétele, hogy az aktus eredményét megtartja és kihordja-

e. Amennyiben a szülés szabadságát a nő lényeges, tartalmában korlátozhatatlan emberi jogának

tekintjük, úgy legalábbis egy eshetőleges elfogadó szabad döntésnek e vonatkozásban helyt kell

adnunk, és ha nyilvánvalóan kikényszerített aktus következménye a terhesség, nem minősíthető

alkotmányos szempontból eleve jogellenesnek az anya ezt követő negatív döntése. A törvényhozó

pozitív rendelkezésén múlik, hogy ebben az esetben az anyai döntést milyen határok között és

milyen feltételek mellett teszi lehetővé. Ennek során mérlegelnie kell az anyaság, mint a nő emberi

méltóságából folyó alapvető jog kollízióját az általános védelem tárgyát képező magzati élettel

szemben.

d) Általánosan elfogadott jogelvnek tekinthető, hogy emberi élet felett senkinek sincs

rendelkezési joga. (Emberi élet nem lehet tulajdon tárgya! A magzat, ha jogtárgynak minősítik is,

nem forgalom tárgya.) Az anyának tehát nemcsak hogy - amint az abortusz korlátlan lehetőségét

védők állítják - kizárólagos joga nincs a testében rejlő magzat felett rendelkeznie, hanem

semmilyen rendelkezési joga nincs felette. A magzat élete emberi élet, mint ilyen érték, és afölötti

rendelkezést sem anyatesten belül, sem anyatesten kívül tárgyként, tulajdonként a jog nem biztosít.

Minthogy az anyának nincs a magzat felett rendelkezési joga, nincs olyan jogi parancs sem,

amely e rendelkezési jog megosztását az apával előírhatná. A magzati lét feletti negatív

rendelkezés, tehát a magzat megtartása vagy elvetése feletti rendelkezés alanyi jogként sem az apát,

42

sem az anyát nem illeti meg.

Új szabályozás során a törvényhozó az Alkotmány 8. § (1) bekezdése, 66. §-a, 67. §-a és 70/D.

§-a együttes értelmezéséből nem rendezheti a kérdéskört a magzati élet védelmének teljes

feladásával; nem teheti a művi terhességmegszakítást csupán az anya vagy a szülők korlátlan

döntésének függvényévé. Az ilyen törvényi szabályozás ellentétes lenne a hatályos Alkotmánnyal.

Minthogy a jelenlegi szabályozás és az ennek alapján kialakult gyakorlat közel áll ehhez a

szélsőséges nézethez, alkotmányossága tartalmilag is megkérdőjelezhető.

3. Mennyiben lehet alkotmányos a terhesség művi megszakítása?

Hatályos jogunkból levezethető a nő emberi méltósága alapján a gyermekvállaláshoz való jog

alapvető jellege és nem vezethető le a magzat jogilag értelmezett személy mivolta. Ám ha egy nő

szabad aktus következtében gyermeket fogan, ennek eshetőleges létével előre számolnia kellett. Ez

esetben a társadalmat terhelő, az Alkotmányban kifejeződő, az emberi élet védelmére vonatkozó

objektív jogi kötelezettség az anyának a megfogant magzat megszülésére vonatkozó erkölcsi

kötelességeként érvényesül. Az állam kötelezettsége a terhes anyák társadalmi szinten való

megfelelő támogatása és védelme, ez az Alkotmány 66. § (2) bekezdéséből, 67. § (1) bekezdéséből,

70/D. §-ából egyenesen levezethető, de az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 29. § (1) és

(2) bekezdéséből is következik.

A szociális indikációjú művi terhességmegszakítás jelenlegi szabályozása olyan társadalmi

szemléletet eredményez, amely a szülőket, elsősorban az anyát, mintegy felelőssé teszi a társadalmi

gondot, terhet jelentő gyermek megjelenéséért, hiszen ő vállalta, vagy ők vállalták; a vállalásból

folyó kötelességük a szociális terheket is vállalni, s a társadalomnak „hálával tartoznak” azért, ha

az ezeket enyhíti.

Az Alkotmánnyal olyan törvényi rendezés állna összhangban, amely elismeri a gyermek életének

alapvető értékét az egész társadalomszempontjából. A gyermeket vállaló szülő fokozott szociális

támogatásra, anyagi és erkölcsi támogatásra alanyi jogot formálhat. Azt nem kegyként, hanem a

társadalmi lehetőségek határai között alkotmányos jogon, olyan fokban kell kapnia, hogy a

piacgazdaságban mind a gyermeket vállaló szülő, mind a születendő, illetve megszületett gyermek

esélyegyenlősége biztosított legyen. A családi esélyegyenlőség egyenértékű elv az egyéni

érvényesüléshez és önmegvalósításhoz szükséges esélyegyenlőség elvével, ennek a törvényhozás

pozitív rendelkezéseiben meg kell nyilvánulnia. (Alkotmány 66-67. §.)

Jelenlegi társadalmi viszonyaink között nem lehet vitatni azt a tényt, hogy létezhetnek olyan

helyzetek, amikor egy nő részére gyermek vállalása komoly társadalmi problémákat vethet fel.

Ezek lehetnek a)egészségi jellegűek, b) lehetnek a társadalmi helyzetből adódóak és nehezíthetik

nem csak c) az anya, hanem d) az anya családjának anyagi helyzetét is. Ilyen esetekben az anya

élethez, egészséghez, társadalmi boldoguláshoz való vitathatatlan joga ütközik az élet védelmének

az anya részéről is fennálló erkölcsi kötelességével és az államnak minden emberi élet védelmére

irányuló közjogi kötelességével. E kollíziót a törvényhozónak körül kell határolnia és adott esetben

meg kell kisérelnie az ütköző érdekek közötti mérlegelést.

a) A mérlegelés legkönnyebb esete, ha a gyermek élete közvetlenül veszélyezteti az anya életét.

Erre utal, bár jóval többet enged, az MTr. 2. § a) pontja. Ilyen esetben élet védelmével kapcsolatos

jogok kollíziója miatt a veszélyhelyzet minősítése orvosi kérdés, a választás az anya részéről

emberi lehetőség, és bármilyen irányban történik is, nem minősíthető jogellenesnek. Nem is

indokolt, hogy a jogrendszer ennek rögzítésén túl kifejezett orvosi szakkérdésekben kategorikus

véleményt nyilvánítson. Az anya élete érdekében a magzat élete feláldozható.

b) Nehezebb a kérdés akkor, ha a magzati élet védelmének kötelezettsége az anya egészsége

védelmének kötelezettségével, illetve jogával kerül kollízióba [MTr. 2. § a) pont]. Az egészséget

ebben az esetben a jogrendszerek és bírói gyakorlatok általában tág értelemben értékelik, a teljes

43

lelki és testi épséghez való jogot értik alatta. Adott esetben még orvosi módszerekkel sem könnyű,

jogi eszközökkel pedig szinte lehetetlen eldönteni, hogy a keletkező élet az anya egészséges létét

veszélyezteti-e és milyen mértékben. Mindenesetre a jogalkotónak, tekintettel arra, hogy az élet

teljes megsemmisítése értékelendő az egészséges élet veszélyeztetéséhez viszonyítva, pozitív

döntéssel kell szabályoznia álláspontját abban a vonatkozásban, hogy az orvosi döntés szabad-e és

milyen határok között, ha az anya a maga egészsége védelmében kíván magzati életet orvossal

megszakíttatni. Ebben a kérdésben egyrészt az anya erkölcsi felelőssége, másrészt az orvos

szakmai, valamint etikai felelőssége áll fenn, a jogalkotónak csupán a szándék megvalósulásának

szabadságát és a felelősség jogi érvényesítését kell általa jónak látott határok között korlátoznia

vagy lehetővé tennie, feloldva az élet védelmének az Alkotmány 54. §-ából és az egészséghez való

személyes jognak az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdéséből adódó kollízióját.

c) Kétségtelen, hogy adott esetben egy nő életében és társadalmi helyzetében komoly

érvényesülési és életviteli nehézségeket okozhat, a szociális körülmények és kapcsolatok döntő

változásához is vezethet gyermeke születése. [Erre kívánt megoldást adni az MTr. 2. §c), e)-i)

pontja.] A szociális érvényesüléshez való emberi jog azonban már semmiképpen sem minősíthető

olyan alapvető emberi jognak, amelynek érdekében emberi életet kockáztatni szabad. A

társadalomnak abban az irányban kell kifejtenie oktató és nevelő tevékenységét, hogy az anyáknak

gyermekük révén ne társadalmi hátránya, hanem előnye keletkezzék. Mindazonáltal az ilyen

lehetőségek hátrányos volta nem szüntethető meg egyik napról a másikra.

Álláspontom szerint az Alkotmányból levezethető, hogy az élet védelme előjogot élvez az élet

szociális minőségének védelmével szemben, noha az Alkotmány 66. § (1) bekezdése és 70/E. §-a

az anya részére ez utóbbit is biztosítja és védi. A törvényhozó döntheti el, hogy ilyen esetekben az

erkölcsi és emberi kötelezettség vállalását megtagadó anyát felelőssé teszi-e vagy felmenti és

milyen határok között. Az élet védelmének állami kötelezettsége arra szól, hogy a hátrányokat a

minimumra törekedjék csökkenteni, viszont a határokat inkább szűken vonja meg, ha kíván is a

művi terhességmegszakításra ez okból ilyen lehetőséget teremteni.

d) Végül kétségtelen, hogy mai társadalmunkban a többgyermekes családok, minden társadalmi

védelem ellenére, nehezebben érvényesülnek és élnek, mint az egyedülállók vagy gyermektelenek.

Ezt veszi figyelembe az MTr. 2. § g) és j) pontja. Bár alkotmányos célként van kimondva a család

és az ifjúság védelme (Alkotmány 67. §), ennek teljes körű érvényesülése nemcsak jogszabály

kérdése, hanem társadalmi-gazdasági kérdés, amely felé ugyan haladni kell, de a célt a társadalom

nyilván csak bizonyos idő alatt tudja elérni.

Ehhez képest a törvényhozónak mérlegelnie kell, hogy az Alkotmányban kétségtelenül előjogot

élvező emberi élet védelme a magzat vonatkozásában, mennyiben kerülhet kollízióba az anya,

esetleg a házaspár és már meglévő gyermekeik anyagi jólétre való törekvésével. Az

Alkotmánybíróság álláspontja szerint az utóbbi, szociális biztonsági kérdéseket a nőnek és a

családnak a gyermek vállalása előtt kellene mérlegelnie. Anyagi szempontok alapján történő művi

terhességmegszakítás szabaddá tétele semmi esetre sem tekinthető alkotmányos jognak. (Az anyagi

szempont legfeljebb bizonyos szűk határok között mentségként értékelhető az élet egyébként

kötelező védelmével szemben.) Tekintettel az anya biztosított lelkiismereti szabadságára, nem

feltétlenül büntető törvénynek kell őt erkölcsi és emberi kötelezettségeinek teljesítésére szorítania;

ám az élet védelme és a terhes nő egészségének kockázata is arra kellene hogy indítsák a

törvényhozót, hogy itt ne a művi terhességmegszakítás korlátait lazítsa, hanem a gyermek

vállalásával kapcsolatban jelentkező anyagi és szociális terhek viselésének könnyítése irányába

lépjen.

e) Jelenleg az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 29. § (1) bekezdésének szövegéből

levezethető a lehetőség a terhesség megszakítására a terhességmegszakításról rendelkező MTr. 2.

44

§ b) pontja szerint a magzatnál fennálló súlyos várható egészségkárosodás esetére. Ebben a

kérdésben a törvényhozónak ugyanis állást kell foglalnia. A várható genetikai károsodás a

terhesség művi megszakítása lehetőségének szociális vagy anyagi indokból történő megadásánál

szempontként mérlegelhető. Az Alkotmányból azonban levezethető, hogy általában a károsodott

egészségű életet is védelemben kell részesíteni. A társadalomnak a beteg gondozásának terheit az

élet védelmének általános kötelezettségéből és az emberi lény iránti általános tiszteletből el kell

vállalnia, minden egyéb megoldás beláthatatlan ellentmondásokhoz vezetne. Ebből azonban nem

feltétlenül következik, hogy az ilyen terhek viselésére az adott esetben érintett családot törvényi

szinten kötelezni kell. A társadalomnak meg kell teremtenie azokat a lehetőségeket, amelyek

mellett az egészségében sértett vagy veszélyeztetett, esetleg a normális életfunkciókra nem

alkalmas emberi élet is az emberi méltóságnak megfelelő körülmények között védhető és

gondozható legyen. Ha ezt a család erkölcsi felelőssége tudatában vállalja, az áldozat hordozását a

társadalomnak megfelelően meg kell könnyítenie. Ha a család erre a vállalásra képtelen,

alkalmatlan vagy nem hajlandó, a társadalomnak a sértett emberi lény gondozását megfelelő

intézményes keretek között biztosítania kell. Esetleg, ha a család döntése csak kényelmi

szempontokon, vagy anyagi előnyökre való törekvésen alapul, az ezzel kapcsolatos anyagi terhek

megfelelően átháríthatók rá. Ezek azonban mind pozitív törvényhozói döntést igényelnek, az

emberi élet általános, alkotmányból folyó védelme és a megszületett emberi lény egyedi

méltóságának személyes korlátozhatatlan védelme figyelembevételével.

4. A társadalombiztosítás és az egészségügyi ellátás körében a művi terhességmegszakítást

tételes szabállyal kell minősíteni. Nyilván lehetnek esetek, ahol a terhességmegszakítás az anya

életvédelme, egészségvédelme szempontjából elengedhetetlen. Elképzelhetők olyan esetek is,

amikor a terhességmegszakítás nem egészségvédelmi indítékból kerül végrehajtásra. Az utóbbi

esetek az általános társadalombiztosítás keretébe elvileg nem tartoznak bele, és a törvényhozó

tételes rendelkezésén múlik, hogy az ezzel kapcsolatos anyagi terheket hogyan szabályozza.

Mindenesetre ebben a vonatkozásban is törvényi szinten kell rendelkezni, mert a kérdések lényeges

emberi jogokat érintenek.

Dr. Zlinszky János s.k.,

alkotmánybíró

45

B/2.tétel

”Abortusz II.”

Hatály: 2013.IV.1. -

48/1998. (XI. 23.) AB határozat52

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének megállapítására és

megsemmisítésére irányuló indítványok tárgyában - dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön

alkotmánybírók különvéleményével, valamint dr. Ádám Antal és dr. Holló András alkotmánybírók

párhuzamos indokolásával - meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság megállapítja: nem alkotmányellenes, ha törvény az állapotos nő súlyos

válsághelyzete esetén lehetővé teszi a terhesség megszakítását. A súlyos válsághelyzet

fennállásának vizsgálatáról a törvényhozó azonban alkotmányosan kizárólag akkor mondhat le, ha

egyszersmind a magzati élet védelmére irányuló, megfelelő ellensúlyt képező rendelkezéseket is

megállapít.

2. Az Alkotmánybíróság megállapítja: a súlyos válsághelyzet fogalmának és alkalmazása

feltételeinek meghatározása kizárólag törvényben történhet; a törvényi meghatározás hiánya

alkotmányosan nem pótolható sem alacsonyabb szintű jogforrással, sem jogalkalmazói

jogértelmezéssel.

3. Az Alkotmánybíróság megállapítja: a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX.

törvény (a továbbiakban: Magzatvédelmi törvény) 6. § (1) bekezdés d) pontjának alkalmazásánál

alkotmányos követelmény, hogy annak során a súlyos válsághelyzet törvényben meghatározott

fogalma és a törvényalkotó által e határozatnak megfelelően megállapított feltételek jussanak

érvényre.

4. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és az

e törvény végrehajtásáról szóló 32/1992. (XII. 23.) NM rendelet 9. § (3) bekezdése

alkotmányellenes. Ezért e rendelkezéseket az Alkotmánybíróság 2000. június 30. napjával

megsemmisíti.

5. Az Alkotmánybíróság elutasítja azokat az indítványokat, amelyek a Magzatvédelmi törvény

6. § (1) bekezdés d) pontja, valamint a 6. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének

megállapítására és megsemmisítésére irányultak. Ugyancsak elutasítja az Alkotmánybíróság

azokat az indítványokat, amelyek a Magzatvédelmi törvény egészének alkotmányellenességét arra

alapozva állítják, hogy a törvény a magzat jogállását kifejezetten nem határozza meg, hogy a

magzat jogalanyiságát nem állapította meg, hogy a magzat jogairól nem rendelkezik, továbbá azt

az indítványt is, amely azt kifogásolta, hogy a Magzatvédelmi törvény nincs összhangban a Polgári

52 Alkotmánybírósági ügyszám: 20/B/1993/7. Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági

határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat. Lásd:

Alaptörvény 5.

46

Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 10. §-ával.

6. Visszautasítja az Alkotmánybíróság az arra irányuló indítványt, hogy az Alkotmánybíróság

állapítsa meg, hogy ember-e a magzat.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

1. Az Alkotmánybírósághoz számos indítvány érkezett a Magzatvédelmi törvény több

rendelkezésével, illetve a törvény egészével, valamint az annak végrehajtásáról szóló 32/1992.

(XII. 23.) NM rendelet (a továbbiakban: Vhr.) egyes rendelkezéseivel kapcsolatosan. Az

indítványokat az Alkotmánybíróság - tárgyuk szerint - több üggyé egyesítette. Ezek közül az ügyek

közül ebben a határozatban az Alkotmánybíróság azokat az egyik ügycsoportban elkülönített

indítványokat bírálta el, amelyek a Magzatvédelmi törvény azon rendelkezéseit támadják, amelyek

szerint a terhesség megszakítható az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén, továbbá azokat,

amelyek a magzat jogalanyiságának kérdésével függnek össze. Az indítványokban felvetett

alkotmányossági kifogások lényege a következő:

A Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés d) pontja szerint a terhesség a 12. hetéig szakítható

meg az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén. Az indítványozók szinte mindegyike támadja ezt

a rendelkezést, azzal érvelvén, hogy ez a szabály - figyelembe véve a súlyos válsághelyzet fogalmát

meghatározó 12. § (6) bekezdést is - gyakorlatilag korlátlanul lehetővé teszi a

terhességmegszakítást. Ezzel kapcsolatban alkotmányellenesnek tartja az egyik indítványozó a

Vhr. 9. § (3) bekezdését, mely alapján a súlyos válsághelyzet fennállását a terhessége megszakítását

kérő nő nyilatkozatával igazolja, a nyilatkozat tartalmával, illetőleg valódiságával kapcsolatban a

Családvédelmi Szolgálat munkatársának mérlegelési joga nincs.

Ugyancsak alkotmányellenesnek tartja az egyik indítványozó a Magzatvédelmi törvény 6. § (2)

bekezdés b) pontját, mely lehetőséget ad a terhesség megszakíthatósága időtartamának 18 hétre

való meghosszabbítására abban az esetben, ha az állapotos nő terhességét neki fel nem róható

egészségi ok, illetve orvosi tévedés miatt nem ismeri fel korábban, vagy az egészségügyi

intézmény, illetve valamely hatóság mulasztása miatt haladta meg a terhessége a 12 hetes

időtartamot.

Több indítványozó tartja a Magzatvédelmi törvény egészét alkotmányellenesnek, mivel az - mint

állítják -, címével ellentétben, nem tartalmaz egyetlen konkrét rendelkezést sem a magzatok

védelméről, jogairól, és nem állapította meg a magzat jogalanyiságát. Az egyik indítványozó ezért

azt kéri az Alkotmánybíróságtól, hogy állapítsa meg, hogy ember-e a magzat.

Az indítványozók az Alkotmány számos rendelkezésére hivatkoznak, így az 54. § (1) bekezdésre

(az élethez és az emberi méltósághoz való jog), a 8. § (1) bekezdésére (az állam alapjogvédelmi

kötelezettsége), a 66. § (2) bekezdésére (az anyák állami támogatása és védelme a gyermek

születése előtt és után), a 70/D. §-ra (a testi és lelki egészséghez való jog) és a 70/E. §-ra (szociális

biztonsághoz való jog).

Ugyancsak valamennyi indítványozó utal az Alkotmánybíróságnak a terhességmegszakításra

vonatkozó korábbi szabályozással foglalkozó 64/1991. (XII. 17.) AB határozatára (a továbbiakban:

Abh.) (ABH 1991, 297.). Az indítványozók szerint ugyanis a törvényhozó a jelenleg hatályos

szabályozás megalkotásakor nem tett eleget az Abh.-ban meghatározott alkotmányos

követelményeknek.

Alkotmányellenesnek tartja az egyik indítványozó a Magzatvédelmi törvényt, mert az ellentétben

47

áll a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 10. §-ával, mely

szerint a gyermek részére már megszületése előtt gondnokot kell kirendelni, ha ez jogainak

megóvása érdekében szükséges, különösen ha a gyermek és törvényes képviselője között

érdekellentét van.

2. A Magzatvédelmi törvénynek és a Vhr.-nek a jelen határozatban vizsgált rendelkezései a

következők:

Magzatvédelmi törvény:

6. § (1) A terhesség a 12. hetéig szakítható meg, ha

a) azt az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető ok indokolja;

b) a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban

szenved;

c) a terhesség bűncselekmény következménye; valamint

d) az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén.

(2) A terhesség az (1) bekezdésben foglalt feltételek esetén a 18. hetéig szakítható meg, ha az

állapotos nő

a) korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen;

b) terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi tévedés miatt nem ismeri fel

korábban, vagy az egészségügyi intézmény, illetve valamely hatóság mulasztása miatt haladta meg

a terhessége az (1) bekezdésben foglalt időtartamot.

12. § (6) Súlyos válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi

ellehetetlenülést okoz, és ez által veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését. A súlyos

válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap aláírásával igazolja.

Vhr. 9. § (3) A (Magzatvédelmi törvény) 12. § (6) bekezdésében foglalt feltétel fennállását a

terhessége megszakítását kérő nő nyilatkozatával igazolja, a nyilatkozat tartalmával, illetőleg

valódiságával kapcsolatban a munkatársnak mérlegelési joga nincs.

Ptk. 10. § A gyermek részére már megszületése előtt gondnokot kell kirendelni, ha ez jogainak

megóvása érdekében szükséges, különösen ha a gyermek és törvényes képviselője között

érdekellentét van.

Az indítványozók Alkotmány következő rendelkezéseire hivatkoztak, illetve Alkotmánybíróság

az indítványok elbírálásakor az alábbi alkotmányi rendelkezéseket tartotta szem előtt:

2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.

8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető

jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az

emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.

66. § (2) A Magyar Köztársaságban az anyáknak a gyermek születése előtt és után külön

rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani.

70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi

és lelki egészséghez.

70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség,

betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség

esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.

II.

1. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban formai okból, a szabályozás rendeleti szintje miatt

alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette a terhességmegszakításról szóló 76/1988.

48

(XI. 3.) MT rendeletet, az annak végrehajtására kiadott 15/1988. (XII. 15.) SZEM rendeletet,

valamint az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvénynek azokat a rendelkezéseit, amelyek a

rendeletben való szabályozásra felhatalmazást adtak. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy

az abortuszt minden esetben törvényben kell szabályozni. A terhességmegszakítás szabályozásával

ugyanis a törvényhozó egyszersmind a magzat jogalanyiságáról is dönt, ez pedig csak törvényben

történhet. A megsemmisített rendelkezéseket az Alkotmánybíróság tartalmi szempontból nem

vizsgálta. Rámutatott azonban azokra az alkotmányos keretekre, amelyek - a törvényhozónak a

magzat jogalanyiságára vonatkozó döntésétől függően - az abortusz alkotmányos szabályozásának

lehetőségeit behatárolják.

A Magzatvédelmi törvény javaslatának általános indokolása csupán a korábbi jogszabályok

megsemmisítésének formai okaira hivatkozik, s azt emeli ki, hogy a hatályon kívül helyezett

jogszabályok tételes tartalmi elemzésével az Alkotmánybíróság nem foglalkozott. Az Abh. azon

részeire, amelyek a további szabályozás számára az alkotmányos kereteket meghatározták, a

törvényjavaslat nem hivatkozik. Az Alkotmánybíróság először azt tekinti át, mennyiben felel meg

a Magzatvédelmi törvény az Abh.-ban meghatározott formai követelménynek, a törvényi szintű

szabályozásnak, továbbá azt, hogyan foglal állást a törvény az abortusz szabályozását meghatározó

előkérdésben: a magzat jogalanyiságának kérdésében. Az Alkotmánybíróság az ehhez a

problémához kapcsolódó indítványokat is elbírálja. Külön foglalkozik a határozat az abortusz

feltételei közül a súlyos válsághelyzet alkotmányosságának vizsgálatával (III. rész).

2. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban megállapította, hogy az Alkotmány 8. § (2) bekezdése

helyes értelmezése szerint nem minden, az alapjogokkal való összefüggés követeli meg a törvényi

szintű szabályozást. Valamely alapjog tartalmának meghatározása és lényeges garanciáinak

megállapítása csakis törvényben történhet, törvény kell továbbá az alapjog közvetlen és jelentős

korlátozásához is. Az alapjogokkal való közvetett és távoli összefüggések esetén azonban elegendő

a rendeleti szintű szabályozás is. Természetesen igen közelről érinti az abortusz szabályozása az

anya önrendelkezési jogát, és érintheti más jogait is, például az élethez és egészséghez való jogát.

Az abortusszal kapcsolatban azonban alapvetően az követeli meg a törvényi szintű szabályozást,

hogy ezzel minden esetben a magzat alapjogi státuszáról is állást kell foglalni. Az anya

önrendelkezéshez és egészséghez való jogáról való rendelkezés is emiatt igényel minden esetben

törvényi formát (ABH 1991, 300, 302.).

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény magában foglalja mindazon

kérdések szabályozását, amelyek a fentiek szerint törvényi szintet követelnek. Bár a

terhességmegszakítás feltételei vonatkozásában a Vhr. lényeges részletekről rendelkezik, az

Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az alapjogokkal való összefüggés szempontjából a

Magzatvédelmi törvényben foglalt szabályok elegendők. Így van ez a súlyos válsághelyzet

indikációja esetében is. Noha a Vhr. mondja ki kifejezetten, hogy az állapotos nő erről szóló

nyilatkozata tartalmával, illetőleg valódiságával kapcsolatban a Családvédelmi Szolgálat

munkatársának mérlegelési joga nincs, a Magzatvédelmi törvény ama rendelkezése, hogy a súlyos

válsághelyzet fennállását a nő a kérőlap aláírásával igazolja, már önmagában egyértelművé teszi

ennek az indikációnak a jellegét, azt, hogy a válsághelyzet vizsgálatáról az állam lemond, és az

abortuszt egyedül a nő kívánságától függően lehetővé teszi.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az Országgyűlés a Magzatvédelmi törvény

megalkotásával formailag eleget tett az Abh.-ban meghatározott követelményeknek, ezért e

tekintetben megszűnt az alkotmányellenes helyzet.

3. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban részletesen kifejtette, hogy a terhességmegszakítás

szabályozása során a törvényhozónak (esetleg az alkotmányozónak) abban az előkérdésben kell

döntenie, hogy a magzat ember-e, rendelkezik-e jogalanyisággal, azaz kiterjedjen-e az ember jogi

49

fogalma a születés előttre, egészen a fogantatásig. Az Alkotmánybíróság megállapította: az

Alkotmány rendelkezései nem adnak kifejezett eligazítást a tekintetben, hogy a magzat jogalany-

e, és a kérdés az Alkotmány értelmezésével sem dönthető el. Az Alkotmányból nem következik,

hogy a magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de az sem, hogy ne lehetne a magzatot jogilag

embernek tekinteni (ABH 1991, 312.).

a) Az Országgyűlés 1993. március 23. napján fogadta el az emberi jogok és az alapvető

szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz

tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvényt (Emberi Jogok

Európai Egyezménye, a továbbiakban: Egyezmény). A törvény 1993. április 15-én lépett hatályba.

Bár az Alkotmánybíróság az alapvető jogokkal kapcsolatos gyakorlatában működése kezdetétől

figyelembe vette az Egyezmény rendelkezéseit, az kihirdetése következtében csak 1993-tól, tehát

az Abh. meghozatalát követő időponttól kötelező érvényű a Magyar Köztársaság számára.

Az Egyezmény 2. cikk 1. bekezdése kimondja: „A törvény védi mindenkinek az élethez való

jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani (...)”. Az Egyezmény szövegének

értelmezésekor ugyanaz a kérdés vetődik fel, mint az Alkotmány 54. § (1) bekezdése esetében:

kimondható-e egyértelműen, hogy a „mindenki” („everyone”, a francia szöveg szerint „toute

personne”; a hivatalos német fordításban már „jeder Mensch” - az Alkotmány esetében a „minden

ember”) kifejezés értelmezési tartományába kötelező erővel beletartozik a magzat is; másképp

fogalmazva, ugyanolyan módon védi-e az Egyezmény a magzat élethez való jogát, mint a már

megszületett emberekét. Az Európai Emberi Jogi Bizottság több konkrét eset kapcsán

szembetalálta magát a kérdéssel, és gyakorlata egységesnek mondható: nem foglalt állást. Az X v

United Kingdom ügyben [No 8416/79, 19 DR 244 (1980)] az Egyezmény 2. cikk 1. bekezdése

kapcsán kifejtette: „Úgy tűnik, hogy a „mindenki” kifejezés nem vonatkoztatható a meg nem

született gyermekre.” A határozat ezt kiegészítette azzal, hogy ha feltételezzük is, hogy e

rendelkezés biztosítja a magzat élethez való jogát a terhesség kezdetétől, e jog akkor is alávethető

korlátozásnak, beleértve a terhesség megszakítását is, az anya élete és egészsége megóvása

érdekében. Hasonló tartalmú megállapításra jutott a Bizottság a H v Norway ügyben is [No

17004/90 73 DR 155 (1992)]. A Bizottság megismételte a jog alanyára tett korábbi megállapítását,

majd kifejtette, hogy a Bizottság nem tudja megítélni, vajon a magzatot védelem illeti-e meg az

Egyezmény 2. cikk 1. bekezdése alapján, ugyanakkor kifejezetten nem zárta ki annak lehetőségét,

hogy bizonyos körülmények fennállása esetén ez megtörténhet. Ezért a Bizottság megítélése szerint

a terhességmegszakítás szabályozása területén az egyes tagállamok bizonyos szabadságot (certain

discretion) élveznek az Egyezmény alapján.

A Bizottság érvelése, végeredményét tekintve, megegyezik az Abh.-ban kifejtett

gondolatmenettel. Miként az Alkotmány, az Egyezmény sem tartalmaz a magzat jogalanyiságára,

illetve élethez való jogára vonatkozó rendelkezést, nem állapítható meg egyértelműen, hogy a

„minden embert”, illetve „mindenkit” megillető élethez való jog hatálya a már megszületett

emberen túl kiterjed a magzatra is. Ezért az Egyezmény alapján az abban részes tagállamok

viszonylagos szabadságot élveznek abban a tekintetben, hogy kiterjesztik-e a magzatra az abszolút

védelmet biztosító jogalanyiságot, illetve ha nem, miként biztosítják a magzati élet védelmét,

szabályozzák az abortusz megengedhetőségét. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az

Abh.-ban a magzat jogalanyisága tekintetében kifejtett gondolatmenetét továbbra is irányadónak

tekinti.

b) A Magzatvédelmi törvényt 1992-ben alkotta meg az Országgyűlés. A fentiek szerint az Abh.-

ban egy évvel korábban kifejtetteken az Egyezmény kihirdetése sem változtatott, a törvény

alkotmányosságának elbírálásakor az Alkotmánybíróság az Abh.-ban kifejtettekre támaszkodhat.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy noha a Magzatvédelmi törvény nem rendelkezik

50

kifejezetten a magzat jogalanyiságáról, a terhességmegszakítás e törvényben foglalt

szabályozásával az Országgyűlés implicite azt juttatta kifejezésre, hogy szerinte a magzat jogilag

nem ember. Az Alkotmánybíróság ugyanis az Abh.-ban részletesen kimutatta, hogy a művi

terhességmegszakítás bármely szabályozása magában foglalja a magzat jogalanyiságáról, és ebből

folyóan a magzat élethez való alanyi jogáról való döntést (ABH 1991, 300-305.). Minden olyan

szabályozásnak, amely a terhesség megszakítását az olyan eseteken túl is megengedi, amelyekre

nézve a jog eltűri az emberi életek közötti választást, szükségképpen azon kell alapulnia, hogy a

magzat jogilag nem ember, nem jogalany (ABH 1991, 315, 316.). Nem változtatta meg tehát a

Magzatvédelmi törvény a megelőzően hatályban volt jogszabályok által is képviselt állapotot; a

magzat továbbra sem jogalany az Alkotmány 56. §-a értelmében. Életét és méltóságát nem illeti

meg ezért az az abszolút védelem, ami az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből eredően a már

megszületett embert megilleti.

A magzat jogalanyiságának el nem ismerése azonban nem jelenti azt, hogy a magzati élet nem

élvez alkotmányos védelmet. Mint azt az Alkotmánybíróság az Abh.-ban kifejtette, ebben az

esetben is megilleti a magzatot az a - nem abszolút - védelem, amelyet az élethez való jogból

[Alkotmány 54. § (1) bekezdés] következően az állam a megfogant, keletkezőben lévő emberi

életnek is nyújtani köteles. A Magzatvédelmi törvény sem teszi kérdésessé ezt a védelmet, hanem

azzal összhangban a törvényhozó abból indult ki, hogy „a fogantatással induló magzati élet

tiszteletet és védelmet érdemel” (Magzatvédelmi törvény, preambulum), majd a normaszöveg is

megismétli, hogy „a női és férfi ivarsejt egyesüléséből létrejött, az anyaméhben kifejlődő magzatot

és a gyermeket váró nőt támogatás és védelem illeti meg” (1. §). A törvényjavaslat indokolása

kifejti, hogy a Magzatvédelmi törvény a terhességmegszakítás problémáját a magzat egészséges

fejlődését biztosító feltételek megteremtése, azaz a magzati élet védelme szempontjából közelíti

meg.

4. a) A fentiek alapján az Alkotmánybíróság elutasította azokat az indítványokat, amelyek a

Magzatvédelmi törvény alkotmányellenességét arra alapozva állítják, hogy az a magzat jogállását

kifejezetten nem határozza meg, illetve a magzat jogait - amelyek nélkül az indítványozó szerint

magzatvédelemről beszélni nem lehet - nem tartalmazza. Ugyancsak elutasította az

Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely eleve abból indult ki, hogy a magzatot az ember teljes

jogállása illeti meg, s ezen az alapon a Magzatvédelmi törvény rendelkezéseit az emberölés

engedélyezésének tartotta. Az Abh.-ban kifejtettek szerint a törvényhozó (Alkotmányozó) az

abortusz szabályozásának mikéntjével állást foglal a magzat jogalanyiságáról is, kifejezett

rendelkezés tehát ehhez nem szükséges. A Magzatvédelmi törvény állásfoglalása az, hogy a magzat

nem jogalany. Következésképpen jogairól a törvény nem rendelkezhetett.

b) Azt az indítványt amely - a Magzatvédelmi törvény kifejezett rendelkezése hiányában - az

Alkotmánybíróságtól kérte annak megállapítását, hogy a magzat ember-e, az Alkotmánybíróság

hatáskörének hiányában visszautasította.

c) A magzat jogképességével közvetlenül összefüggő indítványok közül elutasította az

Alkotmánybíróság azt az indítványt is, amely azt tartja „törvényellenesnek”, hogy a

Magzatvédelmi törvény a terhesség megszakításáról való döntés során nem gondoskodik a magzat

jogainak védelméről azzal, hogy számára a Ptk. 10. § alapján gondnokot rendelne ki. Az

Alkotmánybíróság már az Abh.-ban kifejtette, hogy a feltételes jogképesség, amellyel a Ptk. a

megszületendő gyermek érdekeinek védelmét technikailag biztosítja, nem alkalmas az abortusz

problémájának megoldására (ABH 1991, 310.). Nem áll fenn tehát az indítványozó által állított

törvényi kollízió a Magzatvédelmi törvény és a Ptk. között, ezért az Alkotmánybíróság a törvények

közötti ellentmondás esetleges alkotmányellenességének tartalmi vizsgálatába sem bocsátkozott,

hanem az indítványt elutasította.

51

III.

1. Az Alkotmánybíróság már az Abh.-ban kimondta: ha az alkotmányozó vagy a törvényhozó

úgy dönt, hogy a magzat jogilag nem ember, vagyis nem jogalany az Alkotmány 56. §-a

értelmében, és ezért nem illeti meg az élethez és a méltósághoz való alanyi jog, akkor az

Alkotmánnyal összhangban nemcsak lehetséges, de mellőzhetetlen is a magzati élet védelmére

vonatkozó állami kötelesség, valamint az Alkotmányban meghatározott és védett más értékek

meghatározása és mérlegelése az anya önrendelkezési jogával és egyéb alapjogaival szemben.

a) Az Alkotmánybíróság megerősíti, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és a 8. § (1)

bekezdése „az állam elsőrendű kötelességévé” teszi az emberi élet védelmét. Az állam kötelessége

az alapvető jogok „tiszteletben tartására és védelmére” nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell

megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz

szükséges feltételekről. Az államnak az egyes alanyi alapjogok biztosítása mellett az azokkal

kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is, azaz nem csupán az egyedi igényekhez

kapcsolódóan védenie kell, mégpedig úgy, hogy azokat a többi alapjoggal összefüggésben értékeli.

Az állam ezért az alapjogból folyó alanyi jog által védett körön túlmenően is meghatározhatja

ugyanazon alapjog objektív, intézményes védelmi körét.

Az élethez való jogból folyó objektív intézményvédelmi kötelességet tehát az állam összhangban

gyakorolja azokkal a hasonlóan objektív kötelességeivel, amelyek az egészséghez való jogból, az

egészséges környezethez való jogból, az anyát a gyermek születése előtt és után az Alkotmány

alapján megillető védelemből és támogatásból hárulnak rá. Az életvédelmet szolgáló alanyi jogok,

állami kötelességek, valamint államcélok rendszerének közös gyökere az élethez való jog. Az

említett alapjogokból folyó állami intézményvédelmi kötelességek mindig túlmutatnak az alanyi

jogosultak jogain. Így például az egészséghez való jog éppúgy a jövő nemzedékek egészségét is

szolgálja, mint az egészséges környezethez való jog. Az Alkotmány egyes esetekben nevesíti az

intézményvédelmi kötelességeket, másutt nem, előfordul az is, hogy éppen az alanyi jogi oldal

marad háttérben; a megfogalmazás és a hangsúlybeli különbségek nem változtatnak azon, hogy az

alapjogok egyaránt tartalmazzák a szubjektív jogokat és az objektív, ennél szélesebb állami

kötelességeket is. [Az egészséghez való jog megfogalmazásából például első látásra az a benyomás

keletkezik, mintha itt az Alkotmány csupán arról rendelkezne, hogy a Magyar Köztársaság a

munkavédelem, egészségügyi ellátás stb. biztosításával „valósítja meg ezt a jogot” (70. § (2)

bekezdés), holott nyilvánvaló, hogy az egészséghez való alapjognak van alanyi jogi oldala is.] Az,

hogy az Alkotmány olyan jogokat is nevesít, amelyek közvetetten szolgálják az alanyi jogon

túlnyúló, individuumokhoz nem szükségképpen kötött életvédelmet, vagyis az emberi élet és

életfeltételek védelmét általában, megerősíti azt az egyébként minden alapjognál fennálló

helyzetet, hogy az élethez való alanyi joggal közvetlenül összekapcsolódó, annak tényleges

előfeltételét képező magzati élet védelmére az állam védelmi kötelessége külön nevesítés nélkül

kiterjed. Az élethez való jog alanyi és intézményvédelmi oldala közötti kapcsolat éppen a

terhességmegszakítás (és szabályozása) vonatkozásában a legközvetlenebb: itt ugyanis -

biológiailag és etikailag - mindig egyedi életről van szó.

Az egyes emberek élethez való alanyi joga saját életük biztosítására szolgál. Az élethez való

jogból az államnak nem csupán az a kötelessége keletkezik, hogy az egyes emberek élethez való

alanyi jogát ne sértse meg, és hogy annak védelméről jogalkotással és szervezési intézkedésekkel

gondoskodjék, hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védenie kell. Az emberi élet

védelme pedig nem korlátozható a jogalanyisággal felruházott, megszületett ember életére. Az

egyedi emberi élet ugyanis a fogantatástól kezdve folyamatos. Ugyanazon individuális emberi

életről van szó, amelynek egyes szakaszait a hatályos jog, elsősorban a jogalanyiság szempontjából

52

- alkotmányosan nem kényszerítően, de megengedetten - eltérően minősíti. Az állam életvédelmi

feladata minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása; „az

emberi élet” általában - s következésképpen az emberi élet mint érték - a védelem tárgya. Ezért az

állam objektív, intézményes életvédelmi kötelessége kiterjed a keletkezőben lévő emberi életre is.

Ez a kötelesség - ellentétben az élethez való alanyi joggal - nem abszolút. Ezért lehetséges, hogy

vele szemben más jogokat - így az anya egészséghez való, vagy önrendelkezési jogát - mérlegelje

a törvényhozó.

Az Alkotmánybíróság joggyakorlatában következetesen kifejtette az államnak az egyes alanyi

jogok védelméhez kapcsolódó, de azon túlmenő, objektív intézményvédelmi kötelességét, és

érvényt szerzett annak. Így például kimondta, hogy az egyéni véleménynyilvánítási szabadság

alanyi joga mellett az Alkotmány 61. §-ából következik a demokratikus közvélemény kialakulása

feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló, állami kötelesség. Erre a

kötelességre építette az Alkotmánybíróság a szólásszabadság büntetőjogi határainak

meghatározását éppúgy, mint az államnak az Alkotmányból fakadó kötelességeit a tájékozódáshoz

és a sajtószabadsághoz való jog szervezeti és jogi garanciáinak megteremtésére, amikor a

közszolgálati rádióra és televízióra vonatkozó törvénnyel szembeni alkotmányos követelményeket

meghatározta [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 172.; illetve 37/1992. (VI. 10.) AB

határozat, ABH 1992, 227, 229. kk.]. A vallásszabadság jogából vezette le az Alkotmánybíróság

az állam kötelességét arra, hogy mindenkinek ténylegesen és aránytalan teher vállalása nélkül tegye

lehetővé „semleges” iskola látogatását, másrészt biztosítsa vallásilag elkötelezett iskolák

létesítésének jogi lehetőségét [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 55. kk.]; erre az állami

kötelességre alapoztak az egyházi iskolák anyagi támogatásának alkotmányosságát elbíráló további

határozatok is. A népszavazáshoz való alanyi joghoz, amely a népszavazás kezdeményezésére,

támogatására és az abban való részvételre terjed ki, a népszavazás intézményét védő állami

kötelességek sora járul, amelyek a népszuverenitás gyakorlása e formájának közvetlenségét,

különösen a népképviseleti szervek befolyásától való függetlenségét, és a kötelező népszavazás

esetén az azzal szembeni elsőbbséget garantálják [52/1997. (X. 4.) AB határozat, ABH 1997, 331,

344. k.].

Az egészséges környezethez való jogot az Alkotmánybíróság úgy értelmezte, hogy az jelenlegi

formájában ugyan nem alanyi alapjog, de nem is pusztán alkotmányos feladat (államcél), hanem

az élethez való jog objektív, intézményvédelmi oldalának része, amely az emberi élet természeti

alapjainak fenntartására vonatkozó állami kötelességet külön alkotmányos „jogként” nevesíti.

Ugyanezek az alkotmányos állami kötelességek az Alkotmány 18. §-ának hiányában is

levezethetők lennének az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből; s az élethez való joggal fennálló

kapcsolat szorossága következtében a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét csakis

olyan feltételekkel lehet csökkenteni, mint amilyen feltételek valamely alapjog korlátozását

alkotmányosan megengedhetővé teszik [28/1994. (V. 20.) AB határozat, ABH 134, 137-141.]. A

környezethez való jognak ezek a sajátosságai másrészt éppen ezen - az Alkotmányban így nevezett

- „jog” személyes alanyának meghatározhatatlanságából fakadnak. A környezethez való jogban

összesűrűsödő állami kötelességek és a terhességmegszakítás korlátozása - többek között - a

jövendő generációk életfeltételeit és ezen keresztül életét is védik. A jogosultak

„személytelensége” azonban eltérő a két jog esetében. Az élethez való jogból fakadó állami

életvédelmi kötelesség, amelynek a terhességmegszakítás szabályozásánál érvényesülnie kell,

ugyanis nem statisztikai sokaságot véd, hanem egyedi magzati életet. Ez az állam védelmi

kötelességét egyrészt erősebbé teszi, mint a környezetvédelem esetében. Másrészt azonban az

egyedi magzati életre vonatkozó objektív életvédelmi kötelességgel a magzatot viselő anya alanyi

jogai állhatnak szemben. A környezetvédelmi status quo fenntartása alól akkor lehet kivételt tenni,

53

ha más alapjog érvényesülése ezt esetileg megköveteli. A fentiek miatt viszont a magzat

jogalanyiságát el nem ismerő törvényhozónak mindig mérlegelnie kell a magzati élet védelmére

vonatkozó állami kötelességgel szemben az anya jogait.

Ehhez a mérlegeléshez az Alkotmánybíróság a törvényhozás mozgásterének csupán azokat a

határait állapíthatja meg, amelyek az Alkotmányból következnek; illetve megállapíthatja a

mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet, ha a törvényhozó akár az anya jogainak, akár

a magzat életének az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése szerint megkívánt minimális

védelmet sem biztosította. Ha tehát a törvényhozó nem ismeri el a magzat jogalanyiságát, a

terhességmegszakítás feltételeinek megállapításakor nem hagyhatja figyelmen kívül a szabályozás

tartalmának meghatározásánál irányadó - esetenként egymással szembenálló - jogokat és

kötelességeket: így mérlegelnie kell az anya önrendelkezéshez, élethez és testi épséghez való jogát

éppúgy, mint az élethez való jogból folyó, a magzatra is kiterjedő állami életvédelmi kötelességet.

Nem lenne ezért alkotmányos a teljes abortusztilalom. Hasonlóképpen nem lenne alkotmányos,

ha a szabályozás kizárólag az anya önrendelkezési jogát venné tekintetbe. A magzat életének

védelme annak megfoganásától kezdve állami kötelesség, tehát a terhesség kezdeti szakaszában

sem lehet egyedül az anya önrendelkezési joga irányadó. Az államnak az élet védelmére vonatkozó

objektív kötelességéből következik, hogy az állam alkotmányosan nem engedheti meg a megfelelő

indok nélküli abortuszt. Különösen szükséges az indokoltság azért, mert az abortusz esetében az

állam életvédelmi kötelessége nem névtelen statisztikai kockázat elhárítását vagy elosztását

szolgálja, hanem keletkezőben lévő egyedi emberi élet szándékos megsemmisítéséről van szó

(ABH 1991, 316.). Ez az individualitás akkor is fennáll, ha óvatosságból „potenciális emberi

életről” beszélünk. Az abortusz mint ténylegesen végrehajtott tett egyediségét és szándékosságát

nem lehet nem létezőnek tekinteni, csupán a jogi minősítésben lehet a személytelenséget a

végletekig fokozni [azzal, hogy a magzat személy voltát a törvényhozó nem ismeri el (ABH 1991,

303.)]. Ezzel válik egyáltalán lehetővé a magzati élettel szemben az anya önrendelkezési jogának

mérlegelése; de e mérlegelés során az állam objektív és nem abszolút életvédelmi kötelessége által

alkotmányosan védett értékek súlya egy pillanatra sem téveszthető szem elől.

Külön is utal az Alkotmánybíróság arra, hogy ítélkezésében kezdettől fogva kiemelt jelentőséget

tulajdonított az élethez és az emberi méltósághoz való jognak, amelyet az alkotmányos alapjogok

hierarchiájának élére helyezett. Ebben a státuszban az állam objektív életvédelmi kötelessége is

osztozik, ha megfogant egyedi emberi élet védelmére vonatkozik. Mindez - mint azt az

Alkotmánybíróság az Abh.-ban kifejtette - nem kívánja meg a magzat különleges jogalannyá

nyilvánítását, mert bármely - az ember jogi státuszát el nem érő - sajátos jogállás gyakorlatilag

ugyanúgy csupán viszonylagos védelmet nyújthat a magzati életnek, mint az állam objektív

életvédelmi kötelessége (ABH 1991, 311.). Rámutat azonban az Alkotmánybíróság arra, hogy a

magzati élet, mint az állam életvédelmi kötelessége által védendő érték különleges jelentősége más

jogrendszerekben mint „a meg nem született emberi életnek járó emberi méltóság” és „a meg nem

született ember élethez való saját joga” önálló, alapjogi megfogalmazást is nyerhet. A német

Szövetségi Alkotmánybíróság például a magzat saját, önálló jogát állapította meg az élethez

(BVerfGE 88, 203).

b) Az indítványok azt állítják, hogy az Országgyűlés az Abh.-ban meghatározott és fent

összefoglalt mérlegelést nem az Alkotmánynak megfelelően végezte el akkor, amikor a

Magzatvédelmi törvényben a 6. § d) pontja szerint lehetővé tette a terhesség megszakítását az

állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén, és a 12. § (6) bekezdése, valamint a Vhr. értelmében e

súlyos válsághelyzetet más által ellenőrizhetetlenül, kizárólag a terhes nő nyilatkozata alapján

fennállónak tekinti. Ezzel a terhesség megszakítása a terhes nő kívánságára minden esetben

törvényesen lehetővé válik; az állam életvédelmi kötelességének érvényre juttatása érdekében

54

megkövetelt indikáció csupán formális; az anya önrendelkezési jogát a magzati élet védelme

egyáltalán nem korlátozza.

Noha az Alkotmánybíróság kimondta, a törvényhozó felelőssége és hatásköre az, hogy az

abortusz tilalma és az indok nélkül megengedett abortusz alkotmányellenes szélsőségei között hol

húz határt, ugyancsak az Abh. szerint nem csupán az indok nélküli abortusz alkotmányellenes,

hanem az is, ha a törvényhozó a magzatnak az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése szerint

megkívánt minimális védelmet sem biztosítja (ABH 1991, 316.). Az indítványok alapján a

Magzatvédelmi törvény alkotmányellenessége mindkét okból vizsgálandó, úgy is, hogy a „súlyos

válsághelyzet” a Magzatvédelmi törvény megfogalmazásában és feltételei szerint egyáltalán

indikációnak minősül-e (azaz az említett szélsőségek között van-e, vagy magát az egyik

alkotmányosan megengedhetetlen szélsőséget valósítja-e meg), és úgy is, hogy ha e határokon belül

marad, alkalmas-e az alkotmányosan megkövetelt minimális védelem nyújtására.

Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy az Abh.-ban tett, fent többször hivatkozott megállapítása

az indok nélküli abortusz alkotmányellenességéről a terhességmegszakítás „határidős” és az

„indikációs” megoldásai fogalomkörében maradt, mint ahogy az 1990-es évek elejéig a kettő

közötti választás uralta az abortuszra vonatkozó alkotmányossági vitákat. A megvizsgálandó

alkotmányossági kérdés megfogalmazása is jelezni kívánja, hogy az Alkotmánybíróság - tekintetbe

véve az abortusz alkotmányjogi kezelésében azóta más országokban megfigyelhető változásokat is

- túllép ezen a fogalmi kereten: az indikáció vagy indikáció nélküliség helyett az anya alkotmányos

jogai és a magzat életének védelmére vonatkozó alkotmányos állami kötelesség kölcsönös

korlátozásának arányosságában látja az alkotmányosság elbírálásának ismérvét. Ehhez képest az

indikáció mibenléte és szerepe válik döntővé, de nem önmagában, hanem az egyensúlyi helyzetben

betöltött szerepét vizsgálva.

Az Alkotmánybíróság a súlyos válsághelyzetre vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket először

önmagukban (2. és 3. pont), majd a Magzatvédelmi törvény és a Btk. viszonyát illetően (4. pont),

végül pedig a Magzatvédelmi törvény egyéb rendelkezései között elhelyezve vizsgálta (5. pont).

2. A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése a következő meghatározást adja: (az állapotos

nőnél fennálló) súlyos válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi

ellehetetlenülést okoz, és ezáltal veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését.

a) A terhes nő „súlyos válsághelyzete” az abortusz szabályozásában több ország jogrendjében is

használatos ismérv, jelentése és funkciója azonban más-más lehet. Általában megállapítható, hogy

a súlyos válsághelyzet voltaképpen az arányosság kritériumának az abortusz sajátos tényállására

alkalmazott konkretizálása. Ha valamely jog - mint az európai jogok általában - a magzati élet

védelmére fennálló állami kötelességből vagy - kivételesen - a magzat élethez való saját jogából

indul ki, amelyet azonban az anya önrendelkezési joga korlátozhat, akkor a magzat életvédelmének

korlátozását az anya joga által az teszi arányossá, hogy a terhesség kihordása, vagyis a magzat

védelmének (másutt: jogának) érvényesítése olyan megterhelést jelentene a várandós nő számára,

amely lényegesen nagyobb annál, mint ami normális esetben a terhességgel együtt jár, úgy hogy a

terhesség folytatása a nőtől nem várható el. Tágabb értelemben valamennyi klasszikusan elismert

indikáció „súlyos válsághelyzet”: az anyát illetően az orvosi és az etikai, a magzat vonatkozásában

a genetikai-teratológiai indikáció. Szűkebb értelemben azonban - az újabb keletű és nem vita

nélküli - szociális indikációt fedi a válsághelyzet elnevezés. Hogy az anya élethelyzete

megnehezülésének a három másik terhességmegszakítási ok súlyával fel kell-e érnie, hogy a

társadalmi ellehetetlenülés állítását a jog mennyire köti objektív tényállásokhoz és teszi

ellenőrizhetővé, országonként változhat, s mint arra az Alkotmánybíróság a válsághelyzet

ellenőrizhetősége kapcsán alább vissza fog térni - lényeges átalakuláson megy is keresztül. A

lényeg azonban változatlan: a terhes nő állapotáról van szó, az ő jogának érvényesülését igazolja a

55

„súlyos válsághelyzet” a magzat „jogával” vagy alkotmányosan védett jogi helyzetével való

konfliktusban. Az említett változások még inkább a nő kizárólagos és szubjektív szerepét

érvényesítik a súlyos válsághelyzet jelentésének tartalmi kitöltésében azzal, hogy azt a nő

nyilatkozata alapján fennállónak tekintik.

A terhes nő és a magzat konfliktusát a másik oldalról közelíti meg az amerikai jog. Itt az utóbbi

két évtizedben az anya döntési joga a terhesség megszakításáról a terhesség első harmadában

alkotmányos jogként szilárdult meg [Roe v. Wade, 410 U.S. 113 (1973)]. 1992-re azonban

nyilvánvaló lett a már egy évtizeddel azelőtt jelentkező változás, amely az első trimeszterben is

elismeri az állam beavatkozását az anya magánszférához való jogába a magzat érdekében. Noha a

beavatkozás alkotmányos mércéjét tekintve még nem szilárdult meg többségi vélemény, a „súlyos

válsághelyzet”-nek megfelelni látszó fogalom három bíró véleményében megjelent: az állami

korlátozás nem jelenthet aránytalan terhet (undue burden) a nő döntési szabadsága tekintetében. A

súlyos teher szerepe tehát az európainak éppen fordítottja: nem a terhesség rendkívüli nehézségei

miatt nem várható el a nőtől, hogy teljesítse a kihordás és szülés kötelességét, amely a magzat

„élethez való jogából” vagy az állam kötelességéből a magzati élet védelmére normális esetben rá

hárulna, hanem alkotmányosan védett döntési szabadságát nem korlátozhatja az állam

„aránytalanul”. Az „aránytalan teher” vonja meg a határát az (egyébként alkotmányosan

megengedett) állami intézkedéseknek, köztük az olyan tanácsadásnak, amely a

terhességmegszakítás elkerülését célozza; a fölösleges orvosi vizsgálatoknak stb. A „súlyos teher”

itt azonban nem a várandós nő (esetleg felülvizsgálhatatlan) állítása saját helyzetéről, hanem az

alkotmánybíróság mércéje jogszabály alkotmányossági vizsgálatában [Planned Parenthood of

Southeastern Pennsylvania v. Casey 505 U.S. 883, 112 S. Ct. 2791 (1992)].

b) Az állapotos nő súlyos válsághelyzetének, mint önálló indikációnak a magyar jogban -

csakúgy mint a többi európai jogrendszerben, amelyek ezzel a fogalommal élnek, s amelyek elvi

kiindulása nem egyezik az abortusz amerikai megközelítésével - nyilván a terhes nő állapotát kell

minősítenie, akinek az állapota igazolhatja a magzat védelmének feladását. A Magzatvédelmi

törvény meghatározása az állapotos nő súlyos válsághelyzetéről azonban ellentmond eme indikáció

természetének és feladatának. Ez az indikáció jelenlegi megfogalmazásában önmagában is olyan

ellentmondásokat tartalmaz, amelyek a norma világossága és alkalmazhatósága kárára válnak.

A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése szerint a súlyos válsághelyzet az anya testi vagy

lelki megrendülését, vagy társadalmi ellehetetlenülését okozza, és ezáltal veszélyezteti a magzat

egészséges fejlődését. A 6494. számon a parlamentbe benyújtott törvényjavaslat ezt a definíciót

tartalmazta, s az Országgyűlés azokat a módosító indítványokat, amelyek a meghatározást csak az

anya helyzetére kívánták szorítani, azaz a magzatra vonatkozó részt elhagyták volna, nem fogadta

el (Az Országgyűlés jegyzőkönyve, 1992. december 17., 22856. hasáb).

Az Országgyűlés a testi vagy lelki megrendülés, illetőleg a társadalmi ellehetetlenülés vagylagos

ismérveihez valószínűleg azért kapcsolta konjunktív feltételként azt, hogy általuk a magzat

egészséges fejlődésének kell veszélybe kerülnie, hogy a súlyos válsághelyzet ismérveit szigorítsa,

s feltehetően azért is, hogy egyben összhangba hozza a törvényben a terhességmegszakításról szóló

fejezetet megnyitó alapelvvel, amely szerint a terhesség csak veszélyeztetettség esetén, az e

törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg (5. §). A feltételek azután (6. §) mind az

anya, mind a magzat veszélyeztetettségét figyelembe veszik. Mindkettőjük veszélyeztetését

megjelenítette a törvény a súlyos válsághelyzet meghatározásában is.

Azáltal azonban, hogy a súlyos válsághelyzet meghatározása a feltételeket nemcsak konjunktív,

hanem oksági viszonyba helyezi, a magzat egészséges fejlődésének veszélyeztetését teszi meg

döntő ismérvvé egy olyan indikációban, amelynek értelmét és célját, valamint alkotmányos

létjogosultságát az anya élethelyzetében fennálló, aránytalan áldozatot követelő körülmények

56

indokolhatják csak. Ezek a válságos körülmények a 12. § (6) bekezdése szerinti meghatározásban

csupán a magzat veszélyeztetésének okaként szerepelnek. Ez az ok-okozati konstrukció továbbá

logikai ellentmondáshoz is vezet. Mint az Alkotmánybíróság már utalt rá, az anya súlyos

válsághelyzete a magzati élet védelmére vonatkozó állami kötelesség korlátozásának indoka: ez a

két szempont tehát egymással szemben mérlegelendő; az anya jogai és a magzati élet védelmére

irányuló állami kötelesség egymást korlátozza.

Csupán egészen kivételes esetben lehet a magzati élet védelmét, nem az anyához kapcsolódó ok,

hanem a magzat egészségének veszélyeztetése miatt korlátozni. Ehhez értelemszerűen súlyos

magzati károsodás és orvosilag szigorúan ellenőrzött feltételek kellenek. Ezeket tartalmazza a

genetikai-teratológiai indikáció, amelyet a Magzatvédelmi törvény is részletesen szabályoz [6. §

(1) bekezdés b) pont]. A magzat súlyos fogyatékosságát azért fogadja el a jog a terhesség

megszakításának jogszerű okaként, mert egyrészt magát a magzatot kívánja megóvni a későbbi

életével járó terhektől (ennek az érvnek az alkotmányosságát az Alkotmánybíróságnak - az ügyek

elkülönítésére tekintettel - ebben a határozatában nem kell vizsgálnia), másrészt mert a gyermek

fogyatékosságából eredő lelki és fizikai terhek viselését nem tartja elvárhatónak az anyától. Az

anya súlyos válsághelyzete tehát a genetikai indikációnál nem oka, hanem következménye a

magzat fejlődési rendellenességének. A súlyos válsághelyzet törvényi meghatározása azonban ezt

a viszonyt megfordítja.

Amíg a genetikai indikációnál értelemszerű, hogy a magzat súlyos károsodása miért juttathatja

az anyát elvileg mindig súlyos válsághelyzetbe, a Magzatvédelmi törvény 12. §-ának definíciója

alapján - ha a törvény által felállított oksági viszonyt követjük - nehezen ragadható meg, hogy az

anya testi vagy lelki megrendülésének vagy társadalmi ellehetetlenülésének esetei közül melyek

okozzák a magzat egészséges fejlődésének veszélyeztetését. Itt tehát további szabályok híján

értelmezési és bizonyítási nehézségekkel kell számolni, amelyek a norma tetszőleges értelmezését

és ezért bizonytalanságát eredményezik. Másrészt e definíció esetében hiányoznak mindazok a

feltételek is, amelyek kivételesen lehetővé teszik azt, hogy a magzattal szemben fennálló

életvédelmi kötelességet magának a magzatnak a károsodására hivatkozva alkotmányosan

korlátozni lehessen. A 12. § (6) bekezdés értelmében ugyanis ehhez a magzat egészséges

fejlődésének bármilyen csekély veszélyeztetése is elég. A törvényhozó szándéka ellenére tehát,

amely a magzat egészséges fejlődése veszélyeztetése feltételének beiktatásával a súlyos

válsághelyzet tényállását szűkíteni és szigorítani kívánta volna, a törvényi meghatározás

megszerkesztésének hiányosságai miatt a súlyos válsághelyzet törvényi meghatározása

jogbizonytalanságra és a magzati élet nem kielégítő védelmére vezetett.

A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény 12. § (6)

bekezdésének első mondata a jogbiztonság sérelme miatt az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe

ütközik, továbbá hiányosságai folytán nem tesz eleget a magzati élet védelmére vonatkozó állami

kötelességnek, s ezért az Alkotmány 54. § (1) bekezdését is sérti.

3. A súlyos válsághelyzet mint megengedett indikáció törvényi meghatározása azonban a

terhességmegszakítás teljes jogi feltételrendszerének összefüggéseibe ágyazva is vizsgálandó,

hiszen nem önmagában alkalmazzák, és érvényesítésének feltételei, továbbá tágabb jogi környezete

további lényeges alkotmányossági problémákat vet fel. A Magzatvédelmi törvény 12. § (6)

bekezdésének második mondata szerint a súlyos válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap

aláírásával igazolja. A Vhr. 9. § (3) bekezdése szerint pedig e nyilatkozat tartalmával vagy

valódiságával kapcsolatban a Családvédelmi Szolgálat munkatársának - aki a terhességmegszakítás

törvényi feltételeit megállapítja - mérlegelési joga nincs.

Az idézett rendelkezések alapján tehát a súlyos válsághelyzetre alapított abortusz kizárólag az

állapotos nő állítása alapján, az okok megnevezése és ellenőrzése nélkül elvégzendő. A

57

Magzatvédelmi törvénynek ez a megoldása összhangban van az abortuszjog változásának egyik

fontos kortársi irányzatával, amely önmagában nézve kétségkívül a terhes nő jogait erősíti a

magzatvédelem kárára. Az azonban csakis az abortusz szabályozásának egészét tekintve ítélhető

meg, hogy az ilyen indikáció elismerése az ütköző alkotmányos jogok, állami kötelességek és

alkotmányos értékek közötti egyensúlyra milyen hatással van.

a) Tény, hogy több európai ország joga áttért az objektív és szakmailag ellenőrzött szociális

indikációról a terhes nő állítására alapozott, szubjektív és felülbírálhatatlan „általános

válsághelyzetre”. A leglátványosabb változást a német Szövetségi Alkotmánybíróság 1975-ben és

1993-ban hozott abortuszítéletei és a nyomukban folyó törvényalkotás közötti különbség mutatja

(BVerfGE 39, 1, illetve BVerfGE 88, 203). Az első lehetővé tette, hogy a törvényhozó a terhes

nőtől el nem várhatónak nyilvánítsa a terhesség folytatását olyan rendkívüli megterhelés esetén,

amely ahhoz hasonló súlyú, mint a terhes nő életét vagy egészségi állapotát súlyosan veszélyeztető

állapot, amely esetén a terhességmegszakítás szintén nem büntethető. Ennek az általános

szükséghelyzetnek vagy szociális indikációnak nevezett terhességmegszakítási oknak a fennállását

ellenőrizték. Az 1993. évi ítélet, majd az 1995-ben megalkotott törvénymódosítások kifejezetten

lemondanak arról, hogy harmadik személy megállapítsa az indikáció fennállását, sőt a kötelező

tanácsadáson a személyazonosság feltárása sem szükséges. (Ez a változás azonban csupán része

egy átfogó stratégiai változásnak a terhességmegszakítás állami kezelésében, s így önmagában

csupán korlátozottan értékelhető.)

Hasonló indikációt vezetett be az 1990. április 3-i belga abortusztörvény. Eszerint a terhesség

első 12 hetében nem büntethető a terhességmegszakítás, ha szükséghelyzet áll fenn és a terhes nő

szilárd akarata, hogy terhességét megszakítsák. A törvényjavaslat indokolása szerint azonban a két

feltétel között valójában nincs különbség; ugyanis a szükséghelyzet a nő jól meggondolt és tartós

vonakodása attól, hogy gyermeke legyen. A törvény kezdeményezői kifejezetten nem akarták a

szükséghelyzetet objektív ismérvekkel meghatározni, mert ez ellenőrzést, az pedig „önkényt”

vonhatna maga után: a szükséghelyzetnek tehát szubjektív fogalomnak kell lennie, amelyet a nő

maga, személyes körülményei alapján ítél meg, és amely általános ismérvekkel nem is határozható

meg (Törvényjavaslat, Irományok, Szenátus B.Z./S.E. 1988. Nr. 247/1, 9; Nr. 247/2, 83; illetve

Irományok, Képviselőház, 1989-90, Nr. 950/9, 4.).

A terhességmegszakításról szóló 1975. évi norvég törvény az első 12 hétben a nő döntésétől teszi

függővé az abortuszt, ha a terhesség „súlyos komplikációkkal” jár számára. A 12. hét betöltése

után is lehetséges a terhesség megszakítása, ha a terhesség, szülés vagy gyermekgondozás a nőt

„nehéz élethelyzetbe” hozná, ekkor azonban már bizottság elé kell tárnia az okokat (Section 2, 5,

7, 8.).

Egyedül a lengyel alkotmánybíróság 1997-ben hozott ítélete mutat ellenkező irányba. Eszerint

ugyanis az abortusz engedélyezése az állapotos nő nehéz gazdasági helyzete vagy nehéz szociális

helyzete alapján sérti az alkotmányos értékek arányosságának elvét. Az indokolás szerint a nő

szubjektív helyzetértékelésén alapuló érdekvédelme és az élethez való jog ütközése esetén az

utóbbinak van elsőbbsége (1997. május 5-i ítélet).

b) Az ismertetett megoldások - a lengyel alkotmánybírósági határozat kivételével -, ugyanúgy

mint a Magzatvédelmi törvény, a nő önrendelkezési jogát teljesítik ki. Noha a súlyos válsághelyzet

törvényi fogalma ezt inkább elleplezi, a törvényjavaslat indokolása - hasonlóan a belga törvényéhez

- világosan kimondja a koncepciót: a Javaslat nem utalja semmilyen szerv hatáskörébe a

válsághelyzet minősítését, hiszen ez mindig csak az adott egyén vonatkozásában értékelhető, így

ezt kizárólag az állapotos nő megítélésére bízza. Az utolsó tagmondat tartalmazza a törvényjavaslat

szerkesztőjének szándékát, amit azonban - a Javaslat indokolásával szemben - a válsághelyzet

egyediségéből nem lehet levezetni: egy bizottság éppen annak megítélésére lehetne hivatott.

58

Mindenesetre azokat a módosító javaslatokat, amelyek az indokolásban foglaltakat - hogy ti. a

válsághelyzetet egyedül a terhes nő ítéli meg - a törvényszövegben is nyíltan ki akarták mondani,

az Országgyűlés szintén nem fogadta el. Megszavazták viszont a 12. § (6) bekezdés egyéni

képviselői indítványra bekerült második mondatát, amely szerint a nő a súlyos válsághelyzet

fennállását a kérőlap aláírásával igazolja. Javaslatát a képviselő azzal indokolta, hogy a többi

indikáció igazolásának szabályai mellett [12. § (1)-(5) bekezdés] rendelkezni kell a válsághelyzet

dokumentálásáról is. Ily módon az abortusz szabályozásának minőségi megváltozása, a

terhességmegszakításnak egyedül a terhes nő elhatározásától függővé tétele, mintegy

adminisztrációs hiány pótlásaként került a Magzatvédelmi törvénybe (Az Országgyűlés 1992.

december 17-i ülésnapjának jegyzőkönyve, 22856 és 22857 hasáb, illetve a 7648. számon

benyújtott módosító javaslat).

Az Alkotmánybíróság nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy a változás fent bemutatott

irányvonalát sem külföldön, sem Magyarországon nem alkotmányossági meggondolások

kényszerítették ki. Amennyire nyomon követhető, az abortusz korlátozására irányuló korábbi

szabályok hatástalansága késztette a törvényhozót új stratégia keresésére, vagy az

Alkotmánybíróságot ilyen út alkotmányosságának előzetes kimondására. Ezt az 1993. évi német

alkotmánybírósági ítélet kifejezetten tartalmazza is (BVerfGE 88, 264 kk.).

Az Alkotmánybíróság a magzat életének kiemelt védelmére vonatkozó állami kötelességgel

szemben mérlegelendő jogok között mindig is első helyen említette az anya önrendelkezési jogát,

amely az emberi méltósághoz való jog része. A válsághelyzet részletezése és esetleges harmadik

személy általi elbírálása kétségtelenül sérti a nő magánszféráját és esetenként méltósághoz való

jogát is. Ez az alapjogsérelem csakis abban az összefüggésben bírálható el, hogy

terhességmegszakítással kapcsolatban következik be; ahol is a magzati élet védelmére irányuló

állami kötelességgel ütközik. Az ellenőrizetlen súlyos válsághelyzet indikációjának bevezetését

tehát a nő magánszférájához való joga nem teszi alkotmányosan szükségessé; az Alkotmány éppen

a kellő egyensúlyt követeli meg a nő önrendelkezési joga és az állam életvédelmi kötelessége

egymást korlátozó viszonyában.

A magánszférához való jog csak az Egyesült Államokban szolgált (egy ideig) a

terhességmegszakítás jogának alkotmányos megalapozására úgy, hogy az első trimeszterben

valóban nem állt semmilyen más jog vagy a magzat védelmére kényszerítő állami érdek vele

szemben. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a magánszférához való jog eredetileg a

fogamzásgátló szerek alkalmazását tette a házaspár állami beavatkozástól alkotmányosan védett

magánügyévé [Griswold v. Connecticut, 381 U. S. 479 (1965)], s ezt terjesztették ki az abortuszra

is.

Az amerikai alkotmány értelmezésétől eltérően a magyar Alkotmányból az Alkotmánybíróság

felfogása szerint - abban az esetben, ha a magzat jogalanyiságát a jog nem ismeri el - eleve az

következik, hogy a nő méltóságoz és magánélethez való joga a magzati élet védelmére fennálló

állami kötelességgel szembesítve kerüljön mérlegelésre. A nő jogaival szemben a mérleg másik

serpenyőjében mindig az állam életvédelmi kötelessége van, amelynek ez esetben egyedi magzati

élet szándékos megsemmisítése ellen kell védelmet nyújtania. A kettő konfliktusa során a nő

magánszférához és méltóságához való jogának nem aránytalan korlátozása, ha a törvény a súlyos

válsághelyzet mibenlétének feltárására kötelezi. Ez az indikáció ugyanis nem a kényszer hatása

alatt keletkezett terhesség megszakításának engedélyezésére szolgál, ahol a személyiségi jogok

sérelmének lehetőségét fokozottan figyelembe kell venni. Ha a jog a magzati élet védelmében a nő

súlyos válsághelyzetét értékeli, a nő emberi méltósághoz való jogának védelméről, s különösen a

potenciális sérelem enyhítéséről számos részletszabállyal gondoskodni lehet az indikációk és a

terhességmegszakítás engedélyezésére szolgáló eljárás törvényi kialakításában.

59

A súlyos válsághelyzet indikációján belül ugyanis sok olyan tipikus tényállást fogalmazhat meg

a törvény, amelyekre hivatkozni nem „megalázó”. Ezek esetében az abortusz feltételeit vizsgáló

szervnek nem kell a válsághelyzetet megítélnie (azt már elvégezte a törvényhozó), hanem csupán

a tények - legtöbbször formális - ellenőrzésére szorítkozik. A Magzatvédelmi törvény előtti

szabályozás részletezte a terhességmegszakítások engedélyezett indokait. A statisztika szerint

mind a szociális, mind az egészségügyi okok közül a tipizált, további vizsgálatot nem igénylő

indokok voltak túlnyomó többségben.

A fentiek tehát megerősítik, hogy a súlyos válsághelyzet ellenőrizetlen indikációjára való áttérést

a nő emberi méltósághoz és magánszférához való joga nem kényszeríti ki. Ezekkel az alkotmányos

jogokkal mindkét megoldás - az okok feltárása is, az arról való lemondás is - összeegyeztethető.

c) Az általános válság-indikáció és az elbírálásáról való lemondás hatása önmagában a határidős

megoldás, azaz az első 12 hétben a terhes nő kívánságára minden további feltétel vagy mérlegelés

nélkül elvégzendő abortusz bevezetésével ér fel. Az indikáció legalább szimbolikus fenntartásának

azonban komoly elvi jelentősége van, amely csakis az abortusz szabályozása egészének

megváltozásával összefüggésben érthető meg teljesen. Önmagában a válság-indikációt tekintve a

krízishelyzet (formális) megkövetelésének az a szerepe, hogy legalább elvileg kellő ellensúlyt

állítson a magzat „jogával” vagy védelmével szembe. A súlyos, aránytalan, rendkívüli,

elviselhetetlen stb. válsághelyzet követelményének fenntartása a törvényben az abortusz korábbi

jogi kezelésének leglényegesebb és alkotmányosan legérzékenyebb pontján, az engedélyezett

terhességmegszakítási okok területén azt hivatott kifejezni, hogy az állam legalább elvileg és

alkotmányos okból nem engedi szabadjára az abortuszt, hogy azt a jog csak kivételes esetben tűri

el: legális terhességmegszakításnak súlyos élethelyzetbeni és lelkiismereti konfliktus esetén és a

nő élethez, egészséghez, önrendelkezéshez való joga súlyos sérelme esetén van helye.

Azt, hogy a magyar jog (is) alapvetően társadalomra veszélyesnek tartja az abortuszt, világosan

kifejezi, hogy a Büntető Törvénykönyv a jogellenes terhességmegszakítást mint magzatelhajtást

bűncselekményként büntetni rendeli (az 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről - a

továbbiakban: Btk. - 169. §). A művi terhességmegszakítás kivételességének és rosszallásának

kifejezése az állam életvédelmi kötelességéből fakad. Az abortusz büntetőjogi üldözése ennek

egyik lehetséges, de az Alkotmány alapján - legalábbis teljes körűen - nem kényszerítően

alkalmazandó eszköze. Azt az Alkotmánybíróság már az Abh.-ban levezette az Alkotmányból,

hogy a terhesség megszakítására nincs és nem lehet az anyának alkotmányos joga abban az

értelemben, hogy a terhesség akár korai szakában is feltétel nélkül rendelkezne a magzat élete

felett. Ezért a terhességmegszakításról szóló törvénynek világosan kifejezésre kell juttatnia: a

terhességmegszakítás az államnak a magzati élet védelmére irányuló alkotmányos kötelességével

ütközik, csupán kivételesen, aránytalan sérelmük esetében érvényesülhetnek vele szemben az anya

jogai (az élethez, egészséghez való jog, illetve az anya személyiségi joga). Ennek az elvi

álláspontnak a kifejezésére szolgál a súlyos válsághelyzet indikációja.

Ha a válsághelyzet ellenőrizhetőségét a jog feladja, az ezzel kieső védelmet másutt pótolnia kell.

Nemzetközi tapasztalatok szerint az állam a súlyos válsághelyzet elismerésével az abortusz

egyenes tiltásától és büntetésétől átteszi a védelem súlypontját az abortusz körülményeinek

szabályozására. Egyelőre az indikációk körében maradva megállapítható, hogy gyakori az olyan

törvény, amely az ellenőrizetlen súlyos válsághelyzetre alapozott terhességmegszakítástól

megvonja mindazokat a támogatásokat, amelyeket egyébként a hatóságilag mérlegelhető és

ténylegesen súlyos kockázatot vagy el nem várható terhet jelentő indikációknál megad. Az újabb

jogfejlődésben egyrészt a klasszikus (orvosi, etikai, genetikai-teratológiai) indikációk, másrészt a

válsághelyzet minősítése és következményei egyre élesebben elválnak egymástól.

A választóvonal valójában az ellenőrizhetőség, pontosabban az, hogy a terhes nő helyzete

60

értékelés nélkül marad, hiszen a „súlyos válsághelyzeten” belül is egészen bizonyosan nagy

számban találhatók olyan esetek, amelyek nem kevésbé indokolják az abortuszt, mint az anya

egészségének súlyos veszélyeztetése, vagy a magzat súlyos rendellenessége. Ezek igazságtalanul

hátrányos megítélése az ára annak, hogy másrészt az állapotos nő önrendelkezési joga tágabb teret

kapott. Még a Magzatvédelmi törvény és az azt végrehajtó jogszabályok szerint is más a klasszikus

indikációkra alapított abortuszok engedélyezési eljárása és költségeinek viselése mint a súlyos

válsághelyzet alapján elvégezhetőké. (Az egészségügyi okból végzett abortuszt a

társadalombiztosítás finanszírozza a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi

LXXXIII. törvény 15. § szerint.) Más kérdés, hogy a törvény kínálhat orvoslást a fent jelzett

igazságtalanságra.

d) A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr. 9. § (3) bekezdése önmagában

vizsgálva a fentiek alapján alkotmányellenes.

Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a súlyos válsághelyzetnek a Magzatvédelmi törvény

szerinti szabályozása az anya önrendelkezési jogával és a magánszférához való jogával éppúgy

összeegyeztethető, mint ahogy az ellenőrizhető indikációk sem állnak ezekkel ellentétben. A

magzati élet védelmére irányuló állami kötelességgel azonban nem fér össze, hogy a súlyos

válsághelyzet fennállását az állapotos nő csupán a kérőlap aláírásával igazolja [12. § (6) bekezdés],

s hogy a nyilatkozat tartalmával, illetőleg valódiságával kapcsolatban a Családvédelmi Szolgálat

munkatársának, aki a törvényi feltételek fennállását megállapítja, mérlegelési joga nincs [Vhr. 9. §

(3) bekezdés]. Ezek a rendelkezések önmagukban nézve nem nyújtják az Alkotmánybíróság

alkotmányértelmezése által megkívánt minimális védelmet sem a magzatnak, sőt semmilyen

védelmet nem biztosítanak, mert a szabályozás kizárólag az anya önrendelkezési jogára van

tekintettel. Fent, a 2. pontban már foglalkozott azzal az Alkotmánybíróság, hogy a magzat

egészséges fejlődése veszélyeztetésének szerepeltetése a Magzatvédelmi törvény 12. § (6)

bekezdésében nem minősíthető a magzati élet Alkotmány által megkövetelt védelmének, s az anya

jogaival szembeni ellensúlynak sem. A törvényhozó tehát nem teljesítette azokat az alkotmányos

követelményeket, amelyeket az Abh. arra az esetre határozott meg, ha a magzatot az Országgyűlés

nem tekinti jogalanynak (ABH 1991, 316.).

e) A Magzatvédelmi törvény 6. § (2) bekezdés b) pontja szerint az (1) bekezdésben foglalt - az

állapotos nő súlyos válsághelyzetét is tartalmazó - feltételek esetén a terhesség annak 18. hetéig

szakítható meg, ha az állapotos nő terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi

tévedés miatt nem ismeri fel korábban, vagy az egészségügyi intézmény, illetve valamely hatóság

mulasztása miatt haladta meg a terhessége az (1) bekezdésben foglalt időtartamot (12 hetet). A

terhesség megszakításához ebben az esetben „a terhesség megszakítását megalapozó egészségi ok”

két szakorvos egybehangzó véleményével való megállapítása szükséges [12. § (1) bekezdés]. Az,

hogy az egészségi oknak, amely a terhesség felismerésében gátolta a nőt, „fel nem róhatónak kell

lennie”, valóban értelmezési nehézségeket okozhat, és a norma világosságát károsítja. Ennek

ellenére az Alkotmánybíróság nem látta indokoltnak a 6. § (2) bekezdés b) pontjából a „neki fel

nem róható” (egészségi ok) szövegrész alkotmányellessége kimondását és megsemmisítését. Az a

- rendszerint nőgyógyászati vagy mentális - egészségi ok, amely miatt a nő terhességét nem ismeri

fel annak első 12 hetében, olyan állapot, amelynek felróhatóságát csak rendkívül ritkán lehetne

megállapítani. A „fel nem róható” szavak a törvény szövegében - a gyakorlati alkalmazhatóság

szemszögéből - inkább az „egészségi ok” természetét kifejező jelzők, mintsem további feltétel

megfogalmazói. Ezzel összhangban a „felróhatóság” megállapítására a Magzatvédelmi törvény

elkülönített fórumot és eljárást nem ír elő, azt a „terhesség megállapítását megalapozó egészségi

ok” megállapítása magában foglalja.

4. A magzatelhajtás hagyományosan büntetendő magatartás; az 1878. évi V. tc.-ben a

61

törvényhozó az élet elleni bűncselekmények között, majd 1952-től az élet, a testi épség és az

egészség elleni bűncselekmények között rendelte büntetni. Az 1961. évi V. törvény - éppen a

terhesség megszakításának bizonyos esetekben jogszabály alapján fennálló megengedettségére

tekintettel - a törvény Különös Részében, a magzatelhajtást meghatározó törvényi tényállásokat

követően büntethetőséget kizáró okként [19. § h) pont] külön rendelkezett arról, hogy nem

büntethető az, aki a terhesség megszakítását az arra hivatott szerv által jogszabály alapján kiadott

engedélynek megfelelően hajtja, illetve hajtatja végre [256. § (5) bekezdés].

A hatályos büntető törvény (Btk.) is az élet, a testi épség és az egészség elleni bűncselekmények

között bünteti a magzatelhajtást. Bűntettet követ el, aki más magzatát elhajtja. Súlyosabban

büntetendő, aki a magzatelhajtást üzletszerűen, a nő beleegyezése nélkül, súlyos testi sértést vagy

életveszélyt okozva követi el, illetve, ha a magzatelhajtás halált okoz. Bűncselekményt, de annak

enyhébb formáját, vétséget követ el maga a nő is, aki magzatát elhajtja vagy elhajtatja (Btk. 169.

§). A Btk. nem tartalmaz e bűncselekménynél külön büntethetőséget kizáró okot. A 169. §-hoz

fűzött indokolás azt a törvényalkotói felfogást tükrözi, hogy minden bűncselekmény jogellenes

cselekmény, következésképpen a jogszabályban biztosított jogok gyakorlása esetén

bűncselekmény nem jön létre. Erre az általános büntetőjogi elvre figyelemmel tartja

szükségtelennek annak külön kiemelését, hogy a terhesség engedélyezett művi megszakítása,

illetve megszakíttatása nem bűncselekmény.

A Magzatvédelmi törvény rendelkezései tehát a magyar büntetőjog rendszerében a

magzatelhajtás jogellenességét zárják ki. A Magzatvédelmi törvény 6. §-ában felsorolt esetek,

amelyekben a „terhesség megszakítható”, valamennyien, különbség nélkül jogellenességet kizáró

okokat határoznak meg. A jogellenességet kizáró okok rendszerint a cselekmény társadalomra

veszélyességét, károsságát is kiküszöbölik, előfordul azonban, és éppen a magzatelhajtás esetében,

hogy a jogrend meghatározott, a büntetőjogon kívüli megfontolások alapján csupán megtűri a

társadalomra veszélyes, káros cselekményt.

A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr. 9. § (1) és (3) bekezdése a

jogellenességet kizáró ok megállapítását arra a személyre, ti. az állapotos nőre bízza, aki a

törvényben meghatározott magatartást meg kívánja valósítani, másrészt kifejezetten kizárja a

nyilatkozat tartalma és valódisága felülvizsgálhatóságát vagy értékelését azon szerv által, amely a

terhességmegszakítás feltételeinek fennállását megállapítja. A jogbiztonság [Alkotmány 2. § (1)

bekezdés] azonban megköveteli, hogy az egyébként társadalomra káros, így elvileg büntetendő

cselekmény jogellenességét kivételesen kizáró körülmény bizonyítható legyen, fennállását

bíróságnak vagy más, erre felhatalmazott intézménynek kell megállapítania. A súlyos

válsághelyzet alapján elvégezhető terhességmegszakítás esetén ez az intézmény - a Családvédelmi

Szolgálat munkatársa - csupán kiállítja a terhességmegszakításra jogosító igazolást, de az arra

jogosító okot tartalmazó nyilatkozat tartalmával, illetőleg valódiságával kapcsolatban a jogszabály

kifejezetten elvonja azt a jogát, hogy eme ok fennállását megállapíthassa: a jogellenességet kizáró

ok megállapítását tartalmilag a Magzatvédelmi törvény és a Vhr. is kizárólag a

terhességmegszakítást elvégeztetni akaró állapotos nőre bízza. A Magzatvédelmi törvény 12. § (6)

bekezdése és a Vhr. 9. § (3) bekezdése tehát - a Btk. 169. §-ával való összefüggésében - a

jogállamiság alapelvének mond ellent.

Mindez nem azt jelenti, hogy az állam nem veheti ki a terhességmegszakítás bizonyos eseteit a

büntetőjogi szankcionálás alól, akár mert egyes tényállásokat valóban nem tart társadalomra

veszélyesnek és jogellenesnek sem (például az orvosi vagy etikai indikációjú abortuszt), akár azért,

mert más esetekben a büntetőjogi üldözést nem látja hatékonynak, s más módon kíván az

Alkotmány parancsolta életvédelemről gondoskodni. A jelen esetben a súlyos válsághelyzet

ellenőrizetlen indikációja alapján végrehajtott magzatelhajtás büntetlenül hagyásának a

62

Magzatvédelmi törvény szabályaiból következő módja az, ami az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe

ütközik.

Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy számos külföldi ország joga, amely szintén eltekint a

súlyos válsághelyzet indikációjának ellenőrizhetőségétől, ezt az esetet kiveszi a magzatelhajtás

bűncselekményének tényállásából. (A terhességmegszakításról szóló törvények maguk, vagy

azokkal egy időben a büntető jogszabályok kivették a magzatelhajtás tényállásából az okok

megadása nélkül végrehajtott terhességmegszakítást Hollandiában, Belgiumban, illetve

Németországban.)

5. A kifejtettek szerint a magzati élet védelmére vonatkozó állami kötelesség és a terhes nő

önrendelkezési joga alkotmányosan szükséges, egymással szembeni mérlegelését a Magzatvédelmi

törvény részben egyáltalán nem, részben alkotmányellenesen végezte el, ezért az

Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése, továbbá a

Vhr. 9. § (3) bekezdése mind önmagában, mind a Btk. 22. és 169. §-ával való kapcsolatában

alkotmányellenes.

Kérdés, hogy az egymással ütköző alkotmányos jog és védett érték helytelen mérlegeléséből

keletkezett alkotmányellenességet nem orvosolják-e a Magzatvédelmi törvény egyéb

rendelkezései, amelyek esetleg a magzati életnek olyan védelmet adnak, amely mindkét érdek

szükséges figyelembevételével az alkotmányos egyensúlyt helyreállítja (vagy legalább a magzat

alkotmányosan megkívánt minimális védelmét nyújtja). Ilyen feladatot - az abortuszjog külföldi

változásai szerint - a célzott és folyamatos tanácsadás és más, a magzat megtartását segítő

intézkedések együttese láthat el.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény 9. §-a a Családvédelmi

Szolgálat munkatársára csupán információs feladatot ró. A munkatárs a terhességmegszakítási

kérelem bejelentését követően tájékoztatja a terhes nőt legelőször is a terhességmegszakítás

jogszabályi feltételeiről [(1) bekezdés a) pont], majd a gyermek vállalása esetén elérhető anyagi és

természetbeni támogatások lehetőségéről, a segítséget nyújtó intézményekről, az örökbefogadás

feltételeiről, a terhességmegszakítás körülményeiről, módjáról és veszélyeiről, a

terhességmegszakítást végző egészségügyi intézményekről, végül a fogamzásgátlás személyre

szólóan ajánlható módszereiről. A (2) bekezdés szerint a tájékoztatást követően a munkatárs

kiállítja az e célra szolgáló kérőlapot, amelyet a kérelmező aláír [ezzel igazolva a 12. § (6)

bekezdése szerinti súlyos válsághelyzetet], és egyben megnevezi a terhességmegszakítás

elvégzésére választott intézményt. A Vhr. szerint a Családvédelmi Szolgálatnak a fenti

tájékoztatáson túl csupán adminisztrációs feladatai vannak (9-10. §). A terhességmegszakítás díját

a kérelmező jövedelme szerint a Vhr. több lépcsőben csökkenti (11-13. §). Végül a Magzatvédelmi

törvény 15. §-a szerint a terhességmegszakítást, az azt végző intézményeket, az arra alkalmas

eszközöket és szereket reklámozni és népszerűsíteni tilos. Ezzel szemben a Magzatvédelmi törvény

2. §-a értelmében az egészség és az emberi élet értékéről, az egészséges életmódról, a

felelősségteljes párkapcsolatokról, az emberhez méltó családi életről, az egészségre ártalmatlan

születésszabályozási módszerekről szóló oktatás az alap- és középfokú oktatási intézményekben

történik; az állam elősegíti a magzati élet védelmét szolgáló kiadványok közzétételét és a

tömegkommunikáció fórumain való ismertetését.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény és a Vhr. idézett

rendelkezései nem elégségesek arra, hogy a törvény rendelkezései által teremtett alkotmányos

hiányosságokat helyrehozzák. A terhes nő személyiségi jogainak, különösen önrendelkezési

jogának az élethez való joggal és a magzat élete védelmének abból folyó állami kötelességével

szemben csak kivételesen, az anya jogainak súlyos veszélyeztetése által előidézett konfliktus esetén

lehet elsőbbséget adni. Ha a törvény olyan tág teret enged e jogok érvényesülésének, mint a

63

Magzatvédelmi törvény a súlyos válsághelyzet szabályozásával, akkor a magzati életet is határozott

és hatékony rendelkezésekkel kell védeni ahhoz, hogy az alkotmányos egyensúly helyreálljon. Ha

a törvény 9. §-ában felsorolt ismeretek mégoly fontosak is a magzat megtartásáról való igenlő

döntés számára, a puszta információs kötelesség, amely a tanácsadó szerv pozitív, a terhesség

megtartására bátorító állásfoglalását és segítségét törvényi kötelességként nem tartalmazza, nem

elégséges ahhoz, hogy a magzatnak az alkotmányosan megkövetelt minimális védelmet nyújtsa a

másik oldalon kiterjesztett magzatelhajtási lehetőséggel szemben.

„A terhességmegszakítási kérelem bejelentését követő tájékoztatás” tehát, amelyet a

Magzatvédelmi törvény előír, elvileg és alapvetően azért nem lehet az ellenőrizetlen indikációjú

abortusszal szemben a magzati élet védelmére irányuló állami kötelesség alkotmányosan kielégítő

mértékű érvényesítésének eszköze, mert a törvény nem rendelkezik arról, hogy a tanácsadásnak

nem a puszta tájékoztatás a feladata, hanem az anya olyan megsegítése válsághelyzetében, amely

célját tekintve a magzat megtartására irányul. Csakis ez a törvényi célzat és megvalósításának

részletes szabályozása képezhet kellő ellensúlyt az anya önrendelkezési jogának a súlyos

válsághelyzet szimbolikus indikációjával lehetővé tett érvényesülésével szemben. A magzat

megtartására és megszülésére törekvő tanácsadás továbbá nem szorítkozhat egyszeri alkalomra,

mert a válsághelyzet feloldásához ez aligha elég. A tanácsadás akkor látja el alkotmányos feladatát,

ha felajánlja segítségét a terhesség folyamán és a gyermek megszülését követő időszakra is; de

éppígy a nő rendelkezésére áll az abortusz utáni helyzetében is.

6. Az Alkotmánybíróság rámutat arra is, hogy a 9. §-ban előírt tájékoztatási kötelesség szabályai

önmagukban nem alkotmányellenesek, amiképpen a súlyos válsághelyzet terhességmegszakítást

lehetővé tévő okként törvénybe való felvétele sem minősíthető önmagában alkotmányellenesnek.

Az alkotmányellenesség az állapotos nő súlyos válsághelyzetének a Magzatvédelmi törvényben

foglalt fogalmi meghatározása és az ehhez kapcsolódó végrehajtási rendelkezés tartalma kapcsán

állapítható meg. Ezt az álláspontját az Alkotmánybíróság - immár az egész Magzatvédelmi törvény

összefüggésében vizsgálva - megerősíti.

Annak kifejezésre juttatása végett, hogy nem önmagában a súlyos válsághelyzet indikációjának

törvénybe való felvétele alkotmányellenes, az Alkotmánybíróság nem terjesztette ki a tárgyi

összefüggés okán az alkotmányellenesség megállapítását mindazokra a rendelkezésekre, amelyek

a Magzatvédelmi törvényben a súlyos válsághelyzetet tartalmazzák.

Az alkotmányosság helyreállításának több útja van - ezek közül kettőre az Alkotmánybíróság a

határozat következő részében rá is mutat -, sőt lehetségesek olyan megoldások is, amelyek jelenleg

a törvény tartalmi összefüggései miatt alkotmányos kifogás alá eső rendelkezések egy részének

fenntartását lehetővé teszik. Ezért az Alkotmánybíróság elegendőnek ítélte, ha a súlyos

válsághelyzet alkotmányellenes meghatározásának szabályaira korlátozza az alkotmányellenesség

kimondását és csupán a Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdését, valamint a Vhr. 9. § (3)

bekezdését semmisíti meg.

Ennek folytán 2000. június 30. után a súlyos válsághelyzet indikációja a Magzatvédelmi törvény

6. § (1) bekezdése d) pontjában „önmagában” marad hatályban. Az Alkotmánybíróság határozata

rendelkező része 1. pontjának második mondatából azonban egyértelműen következik - amit

határozatának indokolása részletesen kifejt -, hogy a súlyos válsághelyzet mint

terhességmegszakítási ok érvényesítésének alkotmányossága a további feltételektől függ. Ilyen

feltételeket azután, hogy a 12. § (6) bekezdés hatályát veszti, a Magzatvédelmi törvény nem

tartalmaz. Ezeket a feltételeket viszont csakis törvény határozhatja meg, azok jogalkalmazói

értelmezéssel nem pótolhatók, mert az alkotmányellenes jogbizonytalanságra vezetne.

A Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés d) pontjának értelmezését elsősorban nem a

jogbizonytalanság veszélye miatt, hanem az Alkotmány 8. § (2) bekezdése által megkövetelt

64

jogforrási szint hiánya miatt nem lehet alkotmánysértés nélkül a jogalkalmazóra hagyni. Az

Alkotmánybíróság e határozat indokolásának II. 2. pontjában megállapította, hogy a

Magzatvédelmi törvény azért tett eleget a jogforrási szintet illetően az Abh.-ban meghatározott

követelményeknek, mert a súlyos válsághelyzet indikációja tekintetében is magában foglalja

mindazon rendelkezéseket, amelyek törvényi szabályozási szintet követelnek.

A 12. § (6) bekezdésének megsemmisítése után - de a 6. § (1) bekezdés d) pontjának

megmaradásával - a súlyos válsághelyzet indikációja szabályozási szintjét illetően a

Magzatvédelmi törvény kizárólag akkor felel meg az Alkotmány 8. § (2) bekezdéséből folyó, már

az Abh.-ban is megállapított követelménynek, ha a súlyos válsághelyzet fogalmának tartalmát és -

a meghatározástól függően - alkalmazásának feltételeit is törvény állapítja meg.

A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése megsemmisítése után tehát a 6. § (1) bekezdés d)

pontjában foglalt súlyos válsághelyzet mint a terhességmegszakítást lehetővé tévő ok,

alkotmányosan mindaddig nem alkalmazható, amíg a súlyos válsághelyzet fogalmát törvény meg

nem határozza, és a törvényhozó azokat a további rendelkezéseket meg nem alkotja, amelyek - a

súlyos válsághelyzet meghatározásától és az annak vizsgálatáról való törvényhozói döntéstől

függően - az alkotmányos egyensúlyt az anya önrendelkezési joga és az államnak a magzatra

vonatkozó életvédelmi kötelessége között nem biztosítják.

Az Alkotmánybíróság annak nyomatékosítása végett, hogy a törvényi meghatározás hiánya nem

pótolható jogalkalmazói jogértelmezéssel, a rendelkező részben alkotmányossági követelményként

külön is kimondta, hogy a Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés d) pontja kizárólag a súlyos

válsághelyzet törvényben meghatározott fogalmával és a törvényhozó által az e határozatnak

megfelelően megállapított feltételekkel alkalmazható.

A megsemmisítés jövőbeni időpontja kettős célt szolgál: egyrészt azt, hogy a törvényhozónak

elegendő idő álljon rendelkezésére az alkotmányos szabályok megalkotására, másrészt, hogy addig

se korlátozódjék az abortusz lehetősége a klasszikus indikációkra. Ez utóbbi ugyanis a

Magzatvédelmi törvényben megnyilvánuló törvényhozói akarattal nyilvánvaló ellentétben állna.

IV.

A törvényhozónak több lehetősége van a Magzatvédelmi törvény alkotmányossá tételére.

1. Ezek közül az egyik lehetőség, hogy az Alkotmánybíróság által megállapított

alkotmányellenességi okokat úgy küszöböli ki az Országgyűlés, hogy a súlyos válsághelyzet

meghatározásában [12. § (6) bekezdés] a magzat fejlődésére való utalás által keltett ellentmondást

megszünteti, továbbá, hogy a súlyos válsághelyzet fennállását ellenőrizhetővé teszi. Ekkor a 9. §

esetleges alkotmányellenessége nem merül fel. A súlyos válsághelyzet így visszaállított

ellenőrizhetősége szempontjából a nő személyiségi jogait kímélő megoldás a válsághelyzet egyes

tipikus tényállásainak példálózó jellegű törvénybe foglalása.

2. A törvényhozó másik lehetősége, hogy továbbra is lemond a súlyos válsághelyzet

indikációjának ellenőrzéséről, és a magzattal szemben fennálló életvédelmi kötelessége ellátásához

új eszközt keres. Az indikációk olyan liberalizálása esetén és azzal szemben, mint amilyent a

Magzatvédelmi törvény „súlyos válsághelyzete” is megvalósít, az államnak alkotmányos

kötelessége a magzati élet védelmére megfelelő ellensúlyt képezni. Ez elsősorban az állapotos

nővel való együttműködésre, krízishelyzetében való megsegítésére irányul, azzal a törekvéssel,

hogy az anya a magzatát megtartsa. Ehhez megfelelő pszichikai, orvosi, de nem utolsósorban

szociális és anyagi segítséget is kell biztosítani. Az állam nem mondhat le arról, hogy az abortusz

társadalomra veszélyességét fenntartsa. Ezt azonban elsősorban nem büntetőjogi büntetéssel kell

szankcionálnia, hanem az ellenőrizetlen indikációjú abortuszokra az anyával szemben más

65

jogterületeken is kilátásba helyezhet hátrányos jogkövetkezményeket. Végül védeni kell a

terhességet olyan harmadik személyekkel szemben is, akik az anyát a terhesség megszakítására

kényszerítik.

A fenti irányvonalnak megfelelő, a terhességét megszakítani akaró nőt kötelező tanácsadással és

válságmegoldó együttműködéssel segítő, valamint a gyermekvállaláshoz kedvező feltételeket

biztosító rendszer kialakítása és törvényi bevezetése, másrészt a szankciórendszer átalakítása,

amellyel az állam eleget tesz életvédelmi alkotmányos kötelességének, az Országgyűlés feladata

és felelőssége. Az Alkotmánybíróság csupán néhány alkotmányos kérdésre hívja fel a figyelmet,

amelyek a szabályozás kialakítása során felmerülhetnek.

a) Az ellenőrizetlen indikációjú terhességmegszakítás esetén akkor várható az, hogy a nő

bizalommal forduljon a tanácsadó szolgálathoz, ha nem törvényi tényállások teljesítésére kell

koncentrálnia, hanem lelkiismereti és élethelyzetbeni konfliktusa megoldásához várhat segítséget.

A semleges információ ehhez nem elég. Az államnak alkotmányos kötelessége, hogy az anya előtt

a gyermek megtartásának és felnevelésének perspektíváit megnyissa. Az erre a célra irányuló,

kötelező tanácsadás alkalmas arra, hogy annak révén az állam az ellenőrizetlen indikáció

elismerése mellett is eleget tegyen életvédelmi kötelességének.

A tanácsadás nem korlátozódhat egyszeri alkalomra, készen kell állnia arra, hogy a

válsághelyzetben hozzá forduló anyát a terhesség egész tartama alatt támogassa, s a szülést

követően is segítse. A tanácsadó szolgálatnak ugyancsak fel kell kínálnia segítségét az abortuszon

átesett nő számára is. Része továbbá az állam kötelességének az is, hogy a gyermeknevelést más

jogszabályokban foglalt intézkedésekkel is támogassa. Ez azonban már más alkotmányi

rendelkezésekkel és államcélokkal áll közvetlen összefüggésben, s az abortusztörvény

alkotmányossági vizsgálatának nem tárgya.

Az ilyen tanácsadás elvileg nem korlátozza aránytalanul az anya magánszféráját, és nem sérti

lelkiismereti szabadságát. Ahogy az Alkotmánybíróság a szólásszabadságról szóló határozatában

kifejtette, az általa helyesnek tartott véleményeket mindenki - az állam is - támogathatja, s a

helytelennek tartott ellen felléphet, mindaddig, amíg ezzel valamely más jogot nem sért olyan

mértékben, hogy az előtt a véleményszabadságnak is vissza kell lépnie [30/1992. (V. 26.) AB

határozat, ABH 1992, 167, 180.]. Itt azonban az állam nem egyszerűen a mindenkori parlamenti

többség által helyesnek tartott nézeteket propagál, hanem az egyszerű törvényhozás felett álló, az

Alkotmányból folyó kötelességének tesz eleget, amikor mindenki számára mindenkor kötelező

alkotmányos értéket érvényesít. A lelkiismereti szabadsággal kapcsolatban az Alkotmánybíróság

kifejtette, hogy az állam semlegessége vallási és lelkiismereti kérdésekben legkevésbé sem jelenti

azt, hogy a közömbösséget kellene támogatnia; ellenkezőleg, a lelkiismereti szabadság alapjogából

az az alkotmányos kötelesség hárul az államra, hogy az egyéni meggyőződés szabad kialakításának

és a tudatos választásnak a lehetőségét biztosítsa [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48,

53.]. A tanácsadásnak segítenie kell abban, hogy a leendő anya felelősségét átérezve, tudatosan

döntsön magzata megszüléséről vagy terhessége megszakításáról. A terhességmegszakításra

vonatkozó információkat is teljeskörűen hozzáférhetővé kell tenni. Az állam nem hozhat senkit

olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a

személyiséget meghatározó valamely lényeges meggyőződésével (Abh. 313). Mindebben segíthet

a névtelenség megtartása - a terhességmegszakításra jogosító igazolás kiadásáig - a tanácsadás

során. A tanácsadáson való kötelező részvétel a nő lelkiismereti szabadságát nem sérti aránytalanul,

nem hozza meghasonlásba önmagával, különös tekintettel arra is, hogy a részvételen túl további

együttműködési kötelessége nincsen.

Az eredmény tekintetében a tanácsadásnak tehát az egyértelmű magzatvédelmi irányultság

mellett is nyitottnak kell maradnia, tiszteletben tartva a nő említett jogait.

66

Ezért a rendszer alkotmányosságához alapvető követelmény a megfelelő szakmai

felkészültséggel rendelkező, a válságmegoldásra alkalmassá tett, szélsőséges irányultságoktól

mentes tanácsadó szervek felállítása és azok állami engedélyezése, valamint folyamatos

ellenőrzése.

A tanácsadással kapcsolatos további alkotmányos követelmény, hogy meg kell világítania a

magzat és a nő alkotmányos helyzetét és jogait, mindenekelőtt azt, hogy a magzati élet alkotmányos

védelemben részesül, amellyel szemben a nő önrendelkezési joga a terhesség megszakítására csak

akkor érvényesülhet, ha a gyermek kihordása az anya számára a terhesség kihordásával együttjáró

terheket meghaladó, olyan rendkívüli nehézségekkel jár, amelyek az elvárható áldozat határát

meghaladják.

b) Amennyiben az állam - a tanácsadás után - ellenőrizhető indikáció nélkül is lehetővé teszi és

nem bünteti az abortuszt, életvédelmi kötelességéből folyóan nem mondhat le alkotmányosan más

jogkövetkezmények alkalmazásáról. Ilyen például a terhességmegszakítás orvosi költségeinek

teljes körű viselése a terhes nő által.

c) Mivel a tanácsadás - amely az állapotos nőnek a felelős döntés meghozásához ad segítséget

úgy, hogy konfliktusának megoldásában támaszt nyújt - nyomást semmiképpen sem gyakorolhat,

gondoskodni kell arról is, hogy a nőt megvédje a környezete részéről kifejtett ellenkező irányú

nyomástól is. Az ilyen befolyásolás ugyanis a tanácsadás nyújtotta segítséget lerombolja, az állam

magzatvédelmi eszközét - a jogi szabályozás alkotmányosságának feltételét - hatástalanítja.

Kivédésére több módszer kínálkozik, a konkrét helyzettől függően. Ilyen például az apa vagy

családtagok bevonása a tanácsadási folyamatba. Nem mellőzhető azonban a büntetőjog

igénybevétele sem. Az állam életvédelmi kötelessége megköveteli, hogy azokat, akik az állapotos

nőt fenyegetéssel, a tartási kötelesség megszegésével vagy bármely módon a terhesség

megszakítására kényszerítik, büntetőjogi büntetés fenyegesse. A törvényhozó feladata, hogy az

erre elvileg jelenleg is alkalmas bűncselekmények törvényi tényállásainak alkalmazását szükség

szerint biztosítsa.

3. Az Alkotmánybíróság a Magzatvédelmi törvény alkotmányellenesnek bizonyult

rendelkezéseit 2000. június 30. napjával semmisítette meg. Ez a határidő nemcsak az alkotmányos

szabályok megalkotására elegendő, hanem az azok végrehajtásához szükséges szervezeti, személyi

és egyéb feltételek kialakítására is.

Dr. Sólyom László s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke,

előadó alkotmánybíró

Dr. Ádám Antal s. k., Dr. Bagi István s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k., Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza s. k., Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás s. k., Dr. Németh János s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

67

Dr. Vörös Imre s. k., Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,

előadó alkotmánybíró alkotmánybíró

20/B/1993/8.

Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró különvéleménye

1. Az Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.) AB határozatához fűzött párhuzamos

indokolásomban (ABH 1991, 323-327.) kifejtettem, hogy az akkor hatályos abortuszra vonatkozó

jogszabályi rendelkezések alkotmányellenességének megállapításával és megsemmisítésével nem

a többségi határozatban kifejtett indokok alapján, hanem azért értek egyet, mert álláspontom szerint

az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésből a méhmagzat élethez való jogának

feltétlen elismerése és az államnak a nasciturusra is kiterjedő abszolút életvédelmi kötelezettsége

következik. Ezt a hatályos Alkotmány alapjogértelmezésén alapuló álláspontomat változatlanul

fenntartom.

Meggyőződésem szerint a magzati életnek az emberi élettől eltérő jogi minősítésére a

törvényhozónak nincs alkotmányos lehetősége, mert a magzatot - akár az anyatestben van, akár

azon kívül, mesterséges körülmények között - fogantatásának pillanatától kezdve embernek, vagyis

jogalanynak, jogképes személynek kell tekintetni, amiből következik, hogy a méhmagzatot az

élethez való jog anyjával szemben is megilleti. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint a Magyar

Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,

amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint az

élethez és a méltósághoz való alanyi jog abszolút jog, azaz korlátozhatatlan és redukálhatatlan,

vagyis a jog által érinthetetlen alapjognak minősül. Mivel a magzat biológiailag ember,

genetikailag befejeződött emberi individuum, és mivel a „veleszületettség” - a nemzetközi

egyezmények szóhasználata („inherent right to life”, „droit inhérenta la vie”, „angeboneres Recht

auf Leben”) szerint is - nem születéssel szerzett, hanem elidegeníthetetlen, az emberrel

„velekeletkezett”, azaz létéből, ember-voltából eredő jogot jelent, az Alkotmány alapján semmivel

sem igazolható, hogy a még meg nem születettnek nincs emberi méltósága és joga az élethez. Ezért

véleményem szerint a magzat mint új emberi élet: személy, aki a jog által sérthetetlen és akinek az

élethez való abszolút jogát a törvényhozó az állapotos nő önrendelkezési jogára vagy más

alapjogára hivatkozással alkotmányosan nem korlátozhatja. A méhmagzat élethez való joga

egyedül csak az anya élethez való jogával konkurálhat.

2. A kifejtettekre tekintettel nem tudok egyetérteni a többségi határozat 1-3. pontjában foglalt

megállapításokkal, továbbá a határozat 5-6. pontjában foglalt rendelkezésekkel sem. A

törvényhozó álláspontom szerint az Alkotmány alapján jogszerűen nem ismerheti el az állapotos

nő súlyos válsághelyzetét, mint a terhesség megszakítását alkotmányossá tevő körülményt;

ugyanakkor az Alkotmánybíróság nem utasíthatta volna el a magzati élet védelméről szóló

Magzatvédelmi törvény egésze, illetőleg egyes rendelkezései alkotmányellenessége megállapítását

kérő - a határozattal elbírált - indítványokat, és azt is meg kellett volna állapítania, hogy a

méhmagzat jogi státusza: személy, azaz ember.

3. Szükségesnek tartom kiemelni, hogy az Alkotmánybíróság többsége által kialakított

állásponton, vagyis a határozat koncepcióján belül is elégtelennek ítélem azt a védelmi szintet,

amelyet a határozat az állam objektív életvédelmi kötelezettségeként az Alkotmányból levezet,

ezért a határozat 1-3. pontjához - alapvetően eltérő álláspontom fenntartása mellett - önállóan is

68

különvéleményt fűzök.

3.1. Mivel magzat nélkül nincs ember, a magzat életjogának és méltóságának az elismerése

nélkül is megállapítható, hogy az Alkotmány a magzati életet a fogamzás pillanatától kezdve védi.

Ezért - a határozat 1. pontjában foglalt megállapítás helyett - indokolt lett volna kimondani a

határozat rendelkező részében egyrészt azt, hogy „az állam nem engedheti meg alkotmányosan az

indok nélküli abortuszt”, másrészt pedig azt, hogy „az abortusz a jogállam értékrendje

szempontjából leküzdendő jelenség”, vagy más megfogalmazásban: „az élethez való jog objektív

oldalából az életvédelem tartalmával szemben az az alkotmányos követelmény származik, hogy az

államnak megfelelő eszközökkel hatékonyan kell küzdenie az abortusz, mint jelenség ellen”.

Ha a többségi határozat szerint a méhmagzatot nem is illeti meg alanyi, elidegeníthetetlen jogként

az élethez és így a megszületéshez való jog, az Alkotmányból a magzati élet védelme és tisztelete

- ahogy ezt a Magzatvédelmi törvény preambuluma is kifejezetten megfogalmazza - feltétlenül

következik. Ezért e felfogásban is az abortusz alkotmányos indoka csak „súlyos”, alkotmányos

alapjoghoz kapcsolódó indok lehet; az abortusz elleni küzdelem hatékonyságának az érdekében

pedig az állam köteles a terhességmegszakítások statisztikai figyelemmel kísérésére. Az állam nem

szemlélheti tétlenül, ha a terhességmegszakítások száma, vagy a megszakított terhességeknek a

születésekhez viszonyított aránya nem csökken, mert az Alkotmányból folyó kötelessége az

abortusz jelenségének fokozatos felszámolásán munkálkodni.

3.2. Minden abortusz az élethez való jogot sérti. Az államnak a törvényhozás és tájékoztatás, az

oktatás és a nevelés eszközeivel is szembe kell helyezkednie a terhességmegszakítással.

Jogszabályai és az állam alkotmányos felfogása nem sugallhatja azt, hogy e megtűrt jelenség az

Alkotmány értékrendjével és emberképével összhangban áll. A védelem hatékonyságának

minőségi erősödése a jövendő törvényhozási megoldások alkotmányosságának megítélésekor is

mércéül szolgál majd mindaddig, amíg a magzat jogalanyiságát a jog el nem ismeri.

3.3. A magzati élet védelme az Alkotmány szerint csak a védelem erősödése irányába változhat,

és annak hatékonysága nem csökkenhet. Az Alkotmánybíróság a 28/1994. (V. 20.) AB

határozatában (ABH 1994, 134.) a környezetvédelmi status quo megőrzésének kötelezettségét

vizsgálva megállapította, hogy „az állam a természetvédelem jogszabályokkal megállapított

szintjét nem csökkentheti, kivéve, ha ez más alapjog vagy Alkotmányos érték érvényesítéséhez

elkerülhetetlen. A védelmi szint csökkentésének mértéke az elérni kívánt célhoz képest ekkor sem

lehet aránytalan”.

Álláspontom szerint az Alkotmánybíróság határozatában az élethez való jog objektív védelmére

- a határozat koncepciójának talaján is - e követelménynél szigorúbb alkotmányos követelményt

kellett volna megállapítani, tekintettel a méhmagzat létének egyediségére, azaz arra, hogy minden

magzati életből egyedi és helyettesíthetetlen emberi élet születik. Az államnak ezért az abortusz

„statisztikai kockázatának” leszorítása mellett azon kell munkálkodnia, hogy minden

diszkrimináció nélkül minden egyes magzat megszülethessen.

Dr. Lábady Tamás s. k.,

alkotmánybíró

20/B/1993/6.

Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye

A határozat rendelkezéseivel érdemben egyetértek, kivéve azt, amely a Magzatvédelmi törvény

6. § (1) bekezdés d) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére

69

irányuló indítványt elutasítja.

Egyetértek az indokolás elméleti megalapozására irányuló fejtegetésekkel is.

A többségi határozat rendelkező részének megállapításából és az indokolásból az következik,

hogy alkotmányellenes, ha a törvény az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén úgy teszi

lehetővé a meg nem született emberi lény elpusztítását, hogy nem állapít meg megfelelő, a magzati

élet védelmére irányuló ellensúlyt képező rendelkezéseket. Megfelelő ellensúlyt képező

rendelkezéseket a hatályos jog nem tartalmaz.

Egyetértek azzal, hogy önmagában nem alkotmányellenes, ha a törvény a súlyos válsághelyzet

esetén ennek vizsgálata nélkül lehetővé teszi a terhességmegszakítást. Az Alkotmánybíróságnak

azonban a vizsgálat eredményének megállapításánál - azaz az indítvány elutasításánál vagy az

alkotmányellenessé nyilvánításnál és megsemmisítésnél - ezt a szabályt a törvény összefüggéseibe

helyezve és nem önmagában kellett volna érdemben elbírálnia.

Az Alkotmánybíróság gyakorlata, hogy az önmagában nem alkotmányellenes rendelkezést is

alkotmányellenessé nyilvánítja és megsemmisíti, ha az a vizsgált jogszabály egyéb rendelkezéseire

figyelemmel minősül alkotmánysértőnek [24/1990. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1990, 115.;

46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 211.; 57/1994. (XI. 17.) AB határozat, ABH 1994,

316.; 28/1995. (V. 19.) AB határozat, ABH 1995, 138.; 75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH

1995, 376.; 13/1996. (IV. 12.) AB határozat, ABH 1996, 50.].

Törvényjavaslat alkotmányellenességének előzetes vizsgálatára vonatkozó hatáskörének

értelmezésénél is kimondta az Alkotmánybíróság, hogy a vizsgálat tárgyát képező egyes

rendelkezések alkotmányossága általában értékelhetetlen a törvény kontextusából kiragadva.

[16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991, 58.].

Erre figyelemmel a Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés d) pontja alkotmányellenességét

kellett volna megállapítani, és azt meg kellett volna semmisíteni.

A d) pont alkalmazásánál alkotmányos követelmény meghatározása a vizsgált esetben az

alkotmányellenességet nem orvosolja hatékonyan, mégha arra is törekszik. Hatásában a

jogalkalmazó számára a d) pont hatályban tartása az alkotmányos követelmény kimondása mellett

olyan helyzetet teremt, mintha azt megsemmisítették volna; azaz tilos a d) pont alkalmazása, amíg

törvény meg nem határozza ennek fogalmát és feltételeit. Ez a jogalkotótól és a jogalkalmazótól

konkrét esetben a határozat rendelkezéseinek összevetését, értékelését, ezek és az indokolás

további értelmezését kívánja, különös tekintettel arra, hogy a d) pont formálisan hatályban marad.

A többségi határozat következményeként, a határozat egyéb rendelkezéseire is figyelemmel, az

a helyzet állhat elő, hogy 2000. június 30. után, ha nem alkotnak újabb törvényt, akkor az állapotos

nő „súlyos válsághelyzete” mint terhességmegszakítási ok meghatározatlanná válik és

fennállásának igazolására a törvény majd semmilyen rendelkezést nem tartalmaz, miközben a

magzati élet védelmére irányuló megfelelő ellensúly is a törvényből változatlanul hiányzik.

Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Ádám Antal alkotmánybíró párhuzamos indokolása

A határozat rendelkező részének megállapításaival és indokolásával is egyetértek. Helyesléssel

fogadom, hogy a terhes anya önrendelkezési jogát és egészségvédelmi jogosultságait az államnak

a magzat oltalmát szolgáló életvédelmi kötelezettsége hivatott ellensúlyozni. Párhuzamos

véleményemben azokat, a határozatban kifejezetten nem szereplő alkotmányi összefüggéseket

kívánom kiemelni, amelyek a magzat védelme tekintetében az állam életvédelmi kötelezettségét

70

erősítik, illetve kiegészítik. Az Alkotmánynak ugyanis az emberi élethez való jogot biztosító

előírásán kívül is több rendelkezése kötelezi az államot a terhes anya és a magzat egybekapcsolódó,

illetve esetenként elkülönült védelmére és támogatására, az anya és a magzat egészségének

megóvása, a magzat fejlődése és életképes megszületésének előmozdítása érdekében.

Ezért a jelzett alapjogok és állami kötelezettségek megvalósulási feltételeinek és arányainak

meghatározásakor az Országgyűlés köteles figyelembe venni más alkotmányi értékeket is. A

törvényalkotó ugyanis nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az Alkotmány valamennyi

rendelkezése egybekapcsolódó értékrendszert képez. Az alaptörvényben foglalt értékek alkotják a

politikai, az állami, a társadalmi, a közösségi és az egyéni megnyilvánulások alapvető és kötelező

mértékrendszerét. Ezeknek a mértékeknek folyton gazdagodó, a törvényalkotás, a nemzetközi

alapjogi bíráskodás és a nemzeti alkotmánybíráskodás révén pontosított törzsállományát

kétségtelenül az alapjogok alkotják. Az alkotmányossági jogvitákat elbíráló Alkotmánybíróság

pedig szinoptikus szemlélettel az alapjogokkal együtt alkalmazza az alaptörvényben foglalt

alapelveket, tilalmakat, államcélokat, állami kötelezettségeket és egyéb nevesített alkotmányi

értékeket. Az alapjogok és az Alkotmány említett egyéb összetevői esetleges ütközéseinek

feloldása egyrészt az Alkotmánybíróság precedens értékű korábbi megállapításainak

figyelembevételével, másrészt a konkrét alkotmányossági probléma adottságainak elmélyült

mérlegelése alapján lehetséges. Ezért nem minősíthetjük az alapjogi bíráskodást és az

alkotmánybíráskodást teljesen egybeeső, azonos jelentésű fogalomnak. Az alkotmánybíráskodás

lényegi sajátossága ugyanis konkrét alkotmányossági viták eldöntése esetén is az Alkotmány

normaállományának egészére kiterjedő, koherens, hiteles és általánosan kötelező

alkotmányértelmezésben jelölhető meg.

A vázoltakra tekintettel úgy vélem, hogy az állam magzatvédelmi kötelezettségét az ember

élethez való jogából származó állami életvédelmi kötelezettségen kívül alátámasztják és lényeges

szempontokkal, fontos követelményekkel egészítik ki az Alkotmánynak a házasság és a család

intézményének állami védelmére (15. §), az ifjúság létbiztonságának, oktatásának, nevelésének és

érdekei védelmének állami feladatára (16. §), az anyának a gyermek születése előtti és utáni

támogatására és védelmére [66. § (2) bek.] vonatkozó rendelkezései, valamint a gyermeknek az

Alkotmányban [67. § (1) bek.] biztosított az a jogosultsága, hogy megkapja családjától, valamint

az államtól és a társadalomtól mindazt a védelmet és gondoskodást, amely a megfelelő testi,

szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.

Mindezek mellett a törvényalkotó törekedhet olyan társadalompolitikai, népesedéspolitikai,

erkölcsi szempontok érvényesítésére is, amelyek az Alkotmányban rögzített elveken, alapjogokon,

kötelezettségeken és más alkotmányi értékeken kívül esnek, feltéve természetesen, hogy ezek a

törekvések nem sértik az Alkotmány egyetlen rendelkezését és nem ellentétesek az

alkotmánybírósági határozatokban mindenkire kötelezővé nyilvánított alkotmányossági

követelményekkel sem.

Dr. Ádám Antal s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András alkotmánybíró párhuzamos indokolása

1. A határozathoz fűzött párhuzamos indokolásomat egy elvi előkérdés felvetésével, s egyben

arra adandó válasszal kezdem.

Van-e az Alkotmánybíróságnak kompetenciája az alkotmányozási szint, mint szabályozási szint

védelmére? Másképpen fogalmazva: az Alkotmánybíróság megsemmisítheti-e azt a törvényt,

71

illetve törvényi rendelkezést (feltételezhetjük, hogy más jogforrás nem jöhet szóba), amelyik

tartalmilag nem alkotmányellenes, de Alkotmányt kiegészítő normát tartalmaz?

Válaszom - az alábbi indokok alapján - igenlő.

A jogalkotás alkotmányosságának felülvizsgálata és az alkotmánysértő törvények és más

jogszabályok megsemmisítése az Alkotmánybíróság Alkotmányban rögzített hatásköre

[Alkotmány 32/A. § (1)-(2) bekezdések]. A jogalkotás alkotmányossági szempontú

felülvizsgálatának része a jogalkotó hatáskörének alkotmányos terjedelme [pl. Alkotmány 35. § (2)

bekezdés]. Az Alkotmánybíróság 1991-ben hozott határozatában kimondta, hogy a jogszabályi

hierarchia „alkotmányosan védett rendje nem csupán formai kérdés akkor, amikor alacsonyabb

szintű jogszabály, magasabb szintű jogszabály által biztosított hatáskör elvonásáról rendelkezik. ...

Ennek megsértése miatt tehát a támadott rendeletek tartalmilag is alkotmányellenesek.” [31/1991.

(VI. 6.) AB hat., ABH 1991, 136.] Az Alkotmányban foglalt norma (szabályozási tárgy) az

alkotmányozó hatalom rendelkezése alatt áll; e normáknak a törvényhozás által történő

kiegészítése, módosítása a jogalkotó hatáskör elvonásának minősül.

Konkretizálva: a törvényhozó nem léphet át az alkotmányozó szabályozási területére. Ebben az

összefüggésben az Alkotmánybíróság alkotmányvédelmi funkciója magában foglalja az

Alkotmány koherenciájának őrzését is.

Ez azt jelenti, hogy ami szabályozási tárgyként és annak tartalmaként az Alkotmány szintjére

került, annak kiegészítése, megváltoztatása, hatályon kívül helyezése csak alkotmányozással

(alkotmánymódosító törvénnyel) lehetséges. Ebben az esetben az Országgyűlés mint

alkotmányozó hatalom jár el.

A törvényalkotó (az Országgyűlés mint törvényhozó hatalom) nem alkothat olyan törvényt,

amelyik kiegészíti (megváltoztatja) az Alkotmányt. (Nyilván alkotmányi rendelkezést hatályon

kívül helyező törvényi rendelkezés sem.)

Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az adott törvény alkotmánykiegészítő stb. törvénynek

minősül-e, - az Alkotmány rendszeréből, az adott szabályozási tárgyból, a szabályozás tartalmából

kiindulva, a törvényi szabály és az érintett alkotmányi rendelkezés viszonyát (szoros összefüggés

fennállását) megvizsgálni - az Alkotmánybíróság feladata. Abban az esetben, ha az

Alkotmánybíróság szóba jöhető hatáskörében (a módosított előzetes normakontroll, de jellemzően

az utólagos normakontroll hatáskörében) eljárva arra a következtetésre jut, hogy a vizsgált törvény

adott rendelkezése alkotmánykiegészítő tartalmú (a törvényhozó hatalom az alkotmányozó

hatalom szerepét vette át), a normát alkotmánysértés miatt megsemmisítheti. Az

Alkotmánybíróságnak az Alkotmányból eredően nemcsak az a feladata, hogy az Alkotmány

rendelkezéseit érvényesítse a jogalkotásban, hanem az is, hogy az Alkotmányból levezethető

(értelmezhető) alkotmányozási szintet védelmezze a törvényhozással szemben.

2. A Magzatvédelmi törvénynek a terhesség megszakítására vonatkozó szabályaiból az

Országgyűlés álláspontja - amint erre a határozat is kitért - egyértelműen megállapítható: a magzat

nem tekintendő jogalanynak.

Álláspontom szerint, az Országgyűlés döntése így volt alkotmányos döntés, ugyanis az

Alkotmányból csak ez az értelmezés vezethető le. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése, miszerint

„minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz”, úgy értelmezhető,

hogy az Alkotmány a „veleszületettség” kifejezésével határvonalat kívánt húzni a megszületett

ember, az emberi élet és az ún. „potenciális élet” (magzati élet) közé és csak az előbbiről

rendelkezett. Ehhez képest értelmezem az Alkotmány „minden ember jogképes” - kitételét

(Alkotmány 56. §) is.

A magzat jogi értelemben vett ember voltának, jogalanynak való elismerése egyértelműen az

Alkotmány szintjére tartozó szabályozási tárgynak - az Alkotmány 56. §-a módosításának, illetve

72

kiegészítésének - minősülne. Ha igazat adunk - és én igazat adok - az Alkotmánybíróság ún. első

abortusz határozatában foglalt ama megállapításnak, miszerint a jogalanyiság ilyen

kiterjesztésének „jellege és hordereje csak a rabszolgaság eltörléséhez hasonlítható, de annál is

jelentősebb lenne. Ezzel az ember jogalanyisága elérné elvileg lehetséges végső határát és

teljességét...” [64/1991. (XII. 17.) AB hat., ABH 1991, 311.] - ez a tétel önmagában, tehát

történelmi jelentőségénél fogva, az Alkotmány szintű megfogalmazást igényli.

Következésképpen, ha a törvényhozó úgy döntött volna a Magzatvédelmi törvényben, hogy a

magzat jogalany, alkotmánysértő módon, törvényi szabályozással módosította volna az

Alkotmányt. (Lásd az 1. pontban kifejtetteket.)

3. A magzat jogalanyiságát el nem ismerő törvényhozási koncepcióból egyenesen következik,

hogy a Magzatvédelmi törvény terhességmegszakításra vonatkozó rendelkezéseinek

alkotmányossági felülvizsgálata a „konkuráló” élethez és emberi méltósághoz való jogok

területéről a terhes nő önrendelkezési joga és az állam - az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből, az

élethez való jogból levezethető - (nem abszolút) objektív életvédelmi kötelességének viszonyára,

egyensúlyának vizsgálatára tevődik át. Egyetértőleg idézve a határozatból: „Ha tehát a törvényhozó

nem ismeri el a magzat jogalanyiságát, a terhességmegszakítás feltételeinek megállapításakor nem

hagyhatja figyelmen kívül a szabályozás tartalmának meghatározásánál irányadó - esetenként

egymással szemben álló - jogokat és kötelezettségeket, úgy mérlegelni kell az anya

önrendelkezéshez, élethez és testi épséghez való jogát éppúgy, mint az élethez való jogból folyó, a

magzatra is kiterjedő állami életvédelmi kötelezettséget.”

Az Alkotmánybíróság vizsgálata arra az eredményre vezetett, hogy a magzatvédelmi törvénynek

és végrehajtási rendeletének a határozat 4. pontjában megjelölt rendelkezései sértik az Alkotmány

2. § (1) bekezdését és az 54. § (1) bekezdését. Az alkotmánysértés megállapításával és a vonatkozó

jogszabályi rendelkezések megsemmisítésével egyetértek.

A határozat a törvényhozás számára az alkotmányellenesen szabályozott ellenőrizetlen indikáció

alkotmányellenességének megszüntetésére - noha a határozat „több lehetőségre” utal - lényegében

két egyenrangú alkotmányos megoldást jelöl meg:

a) a súlyos válsághelyzet fennállásának ellenőrizhetővé tételét, vagy

b) a jelenlegi (jogilag nem ellenőrizhető) válsághelyzet fenntartását és ennek ellensúlyozására -

az objektív életvédelmi kötelezettségből eredően - a magzat védelmét (megtartását) célzó hatékony

intézményrendszer kiépítését.

Álláspontom szerint az alkotmánysértés kiküszöbölésére csak a második megoldás alkalmas.

Ebből következően az Alkotmánybíróságnak a törvényhozó alkotmánysértő mulasztását is meg

kellett volna állapítania. Az Alkotmánybíróság - kialakított gyakorlata szerint - mulasztásban

megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg, ha alapjog érvényesítéséhez szükséges

jogszabályi garanciák hiányoznak. [35/1992. (VI. 10.) AB hat., ABH 1992, 204., 22/1995. (III. 31.)

AB hat., ABH 1995, 108.] A törvényalkotó a Magzatvédelmi törvényben az élethez való jogból

folyó életvédelmi kötelezettségének nem tett eleget, mivel nem biztosította a magzati élet

alkotmányosan elegendő védelmét; az ellenőrizetlen indikáció által garantált önrendelkezési jogot

az Országgyűlés nem egyensúlyozta ki hatékony, a magzat védelmét, megtartását célzó

eszközrendszer törvényi szabályozásával. A Magzatvédelmi törvény 9. §-a ennek a

követelménynek nem felel meg (lásd erről a határozat IV/2. pontját).

4. Az ellenőrzött indikáció álláspontom szerint alkotmánysértő módon korlátozná a terhes nő

önrendelkezési jogát, s egyben sértené a magánszférához való alkotmányos jogát. Az indikáció

ellenőrzése, jogilag előírt tipizációval, objektív tényállásokkal alkotmányosan nem oldható meg.

A magánéleti válsághelyzetek szubjektív tényállásai, a dolog természetéből adódóan „rejtőzködő”,

de valóságos tényállások. (Például a nemi erőszak, adott esetben a családon belüli nemi erőszak -

73

különösen az utóbbi - nem minden alkalommal a büntetőeljárás tárgya; a házasságon kívüli

kapcsolatból származó terhesség, de hasonlóan egy megromlott, sok lelki konfliktus árán

fenntartott házasság nyilvános vállalása, kiértékelése is nehezen képzelhető el. ...) A jogilag

kötelezően előírt, „tipikus” tényállások a magánéleti válsághelyzetek speciális, egyedi értékelésen

alapuló „intim tényállásait” nyilván nem foghatják át. A „törvényi tényállásokra koncentrálás” -

ahogy a határozat fogalmaz -, esetenként hamis igazolást vagy a jogellenes út választását

eredményezheti, a valóságos krízishelyzetek tartalmi feltárását, a magzatvédő szolgálattal való

együttműködést vállaló döntés helyett.

Az ellenőrzött indikáció bevezetése, az ún. „törvényi tényállások” meghatározása kizárná e

válsághelyzetet ténylegesen okozó szubjektív, rejtett tényállásokat, és ezáltal aránytalanul

korlátozná a terhes nő önrendelkezési jogát, magánszférájának (a magántitok feletti rendelkezése)

alkotmányos határait.

5. Egyetértek a határozatnak azzal a megállapításával, hogy az ellenőrizetlen válsághelyzet

törvényi szabályozásának alkotmányosságát a „védelmi ellensúly”, nevezetesen: az anyát a magzat

megtartására bátorító, számára megfelelő együttműködést, támogatást biztosító tanácsadó szolgálat

kiépítése alapozza meg. Az „ellensúly” célja a terhes nőt tényleges döntési helyzetbe hozni,

megteremteni számára az önrendelkezési jog megfontolt gyakorlásának feltételeit. Ugyanakkor

meg kell jegyeznem, hogy a magzatvédelmi szolgálattal való együttműködés elutasítása, illetve a

szolgálat bátorításának, meggyőzésének eredménytelensége a terhes nő személyes döntését

ugyanúgy az önrendelkezési jog alkotmányos keretében tartja, mint a magzat védelme

szempontjából pozitív döntését. Mindez következik az Alkotmánybíróságnak a lelkiismereti

szabadságot értelmező határozatából, amelyre a határozat is hivatkozik: A lelkiismereti

szabadságból folyó állami alapjogvédelmi kötelesség a „tudatos választás” lehetőségének

biztosítása [4/1993. (II. 12.) AB hat., ABH 1993, 48.].

A terhes nő személyes döntésének erkölcsi megítélése az alkotmányjog határán kívül esik.

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

74

B/2.tétel

Hatály: 2018.VII.1. -

1992. évi LXXIX. törvény

a magzati élet védelméről53

Az Országgyűlés annak tudatában, hogy54

- a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet érdemel;

- a magzati élet védelme a gyermeket váró nőkről történő fokozott gondoskodással valósítható

meg, ugyanakkor a magzat egészséges fejlődését biztosító feltételek megteremtése elsődlegesen a

szülők felelőssége;

- a terhességmegszakítás nem a családtervezés és a születésszabályozás eszköze;

- a családtervezés a szülők joga és felelőssége

a következő törvényt alkotja:

1. § A női és férfi ivarsejt egyesüléséből létrejött, az anyaméhben kifejlődő magzatot és a

gyermeket váró nőt támogatás és védelem illeti meg.

A támogatás és védelem eszközei és módozatai

2. § (1) Az egészség és az emberi élet értékéről, az egészséges életmódról, a felelősségteljes

párkapcsolatokról, az emberhez méltó családi életről, az egészségre ártalmatlan

születésszabályozási módszerekről szóló oktatás az alap- és középfokú oktatási intézményekben

történik.

(2)55 Az állami családvédelmi szolgálat vagy az egészségügyi államigazgatási szerv által

engedélyezett családvédelmi szolgálat végzi a tanácsadást, válsághelyzet esetén segítséget ad

annak feloldásában, valamint szervezi az oktatási intézményeken kívül a családtervezéssel

kapcsolatos ismeretek terjesztését.

(3)56 Az állam

a) elősegíti a fogamzásgátló készítmények és eszközök rászorultságtól függő kedvezményes

igénybevételét, a magzati élet védelmét szolgáló, valamint a fogamzásszabályozást ismertető

kiadványok közzétételét és a tömegkommunikáció fórumain való ismertetését;

b) elősegíti az anya, illetve a család egésze számára elérhető, megfelelő szakmai felkészültséggel

rendelkező válságkezelő tanácsadás rendszerének fejlesztését, és szabályozza a tanácsadás során

az állami, illetőleg a civil szervezetek hatékony együttműködésének feltételeit, formáit;

c) támogatja a magzati élet védelmét szolgáló tevékenységet, szervezeteket, különösen azokat,

amelyek anyagi támogatást is nyújtanak az arra rászoruló várandós anyáknak;

d) a munkajogi szabályozás eszközével gondoskodik a várandós anyák fokozott munkahelyi

védelméről;

e) valamint a helyi önkormányzat a gyermekjóléti és gyermekvédelmi ellátások biztosításával

segíti a várandós anyát és családját a születendő gyermek vállalásában és felnevelésében.

53 Kihirdetve: 1992. XII. 23. 54 Módosította: 2011. évi CLXXVI. törvény 161. § (1) a). 55 Megállapította: 2000. évi LXXXVII. törvény 1. § (1). Módosította: 2006. évi CIX. törvény 107. § (3) c). 56 Megállapította: 2000. évi LXXXVII. törvény 1. § (2). Hatályos: 2000. VII. 1-től.

75

3. § (1)57 Térítésmentes terhesgondozásra jogosult

a)58 a Magyarország területén lakóhellyel rendelkező magyar állampolgár,

b) a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról

szóló törvény szerint a szabad mozgás és a három hónapot meghaladó tartózkodás jogával

rendelkező személy, amennyiben a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról

szóló törvény szerint bejelentett lakóhellyel rendelkezik, valamint

c) az a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény hatálya

alá tartozó személy, aki bevándorolt vagy letelepedett jogállású.

(2) A terhesgondozás keretében

a) a gyermeket váró nőt tájékoztatják a magzat egészséges fejlődése érdekében szükséges

életmódról, a helyes táplálkozásról, a magzatot károsító hatások (különösen a dohányzás és

alkoholfogyasztás) elkerülésének fontosságáról;

b) elvégzik a magzat egészséges fejlődését ellenőrző és a gyermeket váró nő egészségvédelmét

biztosító szűrővizsgálatokat;

c) segítséget adnak a gyermeket váró nőnek a szülésre, szoptatásra, csecsemő- és

gyermekgondozásra való felkészüléshez.

(3)59

4. §60

A terhesség megszakítása

5. §61 (1) A terhesség csak veszélyeztetettség, illetőleg az állapotos nő súlyos válsághelyzete

esetén, az e törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg.

(2) Súlyos válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi

ellehetetlenülést okoz.

6. § (1) A terhesség a 12. hetéig szakítható meg, ha

a) azt az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető ok indokolja;

b) a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban

szenved;

c) a terhesség bűncselekmény következménye, valamint

d) az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén.

(2) A terhesség az (1) bekezdésben foglalt feltételek esetén a 18. hetéig szakítható meg, ha az

állapotos nő

a) korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen;

b) terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi tévedés miatt nem ismeri fel

korábban, vagy az egészségügyi intézmény, illetve valamely hatóság mulasztása miatt haladta meg

a terhessége az (1) bekezdésben foglalt időtartamot.

(3) A terhesség a 20. hetéig - a diagnosztikus eljárás elhúzódása esetén 24. hetéig - szakítható

meg, ha a magzat genetikai, teratológiai ártalmának valószínűsége az 50%-ot eléri.

(4) A terhesség az időtartamától függetlenül szakítható meg

57 Megállapította: 2007. évi I. törvény 99. § (1). Hatályos: 2007. VII. 1-től. 58 Módosította: 2011. évi CLXXVI. törvény 161. § (1) b). 59 Hatályon kívül helyezte: 2013. évi CXXVII. törvény 10. §. Hatálytalan: 2013. VII. 6-tól. 60 Hatályon kívül helyezte: 1996. évi XXII. törvény 36. § (3) b). Hatálytalan: 1996. IV. 15-től. A korábban már

megállapított várandóssági pótlékot változatlan feltételekkel tovább kell folyósítani. Lásd: 1996. évi XXII. törvény 36.

§ (4) c). 61 Megállapította: 2000. évi LXXXVII. törvény 2. §. Hatályos: 2000. VII. 1-től.

76

a) az állapotos nő életét veszélyeztető egészségi ok miatt, illetve

b) a magzatnál a szülés utáni élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség fennállása esetén.

7. § (1) A terhesség megszakítása, ha azt nem egészségi ok indokolja, az állapotos nő írásbeli

kérelme alapján végezhető el.

(2)62 A terhesség megszakítását a 3. § (1) bekezdésében meghatározott személyeken kívül az a

külföldi is kérheti

a) aki érvényes tartózkodási engedéllyel több mint 2 hónapja tartózkodik az ország területén,

b) aki menekültkénti elismerését kérelmezte,

c) akit a menekültügyi hatóság menedékesként vagy befogadottként elismert, valamint

d) aki nemzetközi szerződésben foglaltak alapján - a külön törvény szerint - az ország területéről

nem utasítható ki, vagy nem irányítható vissza.

8. § (1)63 Az állapotos nő terhességmegszakítás iránti kérelmét a családvédelmi szolgálat

munkatársa (a továbbiakban: munkatárs) előtt személyesen terjeszti elő, a terhességet megállapító

szülész-nőgyógyász szakorvos által kiállított igazolás benyújtása mellett.

(2) Korlátozottan cselekvőképes személy nyilatkozatának érvényességéhez törvényes

képviselőjének a terhességmegszakítási kérelmet tudomásul vevő nyilatkozata szükséges.

(3) Cselekvőképtelen személy terhességmegszakításra vonatkozó kérelmét nevében törvényes

képviselője terjeszti elő.

9. §64 (1) A munkatárs a terhességmegszakítási kérelem bejelentését követően - lehetőleg a

magzat apja jelenlétében -, tiszteletben tartva az állapotos nő érzéseit és méltóságát, a magzat

megtartása érdekében tájékoztatja őt, illetve - a 8. § (3) bekezdésében meghatározott esetben - a

törvényes képviselőt

a) a gyermek vállalása esetén elérhető állami és nem állami anyagi és természetbeni támogatások

lehetőségéről;

b) az olyan szervezetek és intézmények létéről és tevékenységéről, amelyek erkölcsi és anyagi

segítséget nyújtanak a gyermek vállalása esetére;

c) az örökbeadás lehetőségeiről és feltételeiről;

d)65 a válsághelyzet feloldására alkalmas állami, helyi önkormányzati vagy társadalmi

segítségnyújtási formákról, és felajánlja közreműködését ezek igénybevételéhez, egyidejűleg

tájékoztatást nyújt a gyermeknek a külön jogszabályban meghatározott feltételekkel rendelkező

egészségügyi intézménynél elhelyezett inkubátorban, örökbefogadáshoz való hozzájárulás

szándékával történő elhelyezésének lehetőségéről;

e) a fogantatásról, a magzat fejlődéséről, a terhességmegszakítás veszélyeiről és az esetleges

későbbi terhességre gyakorolt hatásáról;

f) a terhességmegszakítás szándékának fenntartása esetére a családvédelmi tanácsadáson történő

ismételt megjelenés szükségességéről, leghamarabb az a)-e) pontok szerinti tájékoztatást követő 3.

napon.

(2) Amennyiben az (1) bekezdés szerinti tájékoztatás ellenére a kérelmező a

terhességmegszakítás iránti kérelmét továbbra is fenntartja, a munkatárs - a (7) bekezdésben foglalt

kivétellel, legkorábban az (1) bekezdés f) pontja szerinti időtartam elteltével - tájékoztatja

a) a terhességmegszakítás jogszabályi feltételeiről;

b) a terhességmegszakítás körülményeiről, módjáról;

62 Megállapította: 2000. évi LXXXVII. törvény 3. §. Hatályos: 2000. VII. 1-től. 63 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 107. § (3) c). 64 Megállapította: 2000. évi LXXXVII. törvény 4. §. Hatályos: 2000. VII. 1-től. 65 Megállapította: 2005. évi XXII. törvény 3. §. Hatályos: 2005. V. 8-tól.

77

c) a terhességmegszakítást végző egészségügyi intézményekről, valamint

d)66 a családvédelmi szolgálat segítségnyújtásának lehetőségéről a terhességmegszakítást

követően, és egyidejűleg felajánlja segítségét a megfelelő családtervezés érdekében, a

fogamzásgátlás személyre szólóan ajánlható módszereinek ismertetésével;

e) a fogamzásgátló eszközök kedvezményes igénybevételének lehetőségéről.

(3) A (2) bekezdésben meghatározott tájékoztatást követően a munkatárs a terhességmegszakítás

iránti kérelmet írásban rögzíti. A kérelmet a kérelmező, illetőleg - lehetőség szerint - a magzat apja

aláírja és megnevezi(k) a beavatkozás elvégzésére választott egészségügyi intézményt.

(4) A kérelmet a munkatárs ellenjegyzi és átadja a kérelmezőnek.

(5) A munkatárs az ellenjegyzett írásbeli kérelem másolatát - a kérelemnek a kérelmező részére

történő átadását követő 24 órán belül - megküldi a választott egészségügyi intézménynek.

(6) A munkatársként közreműködő személyeket titoktartási kötelezettség terheli.

(7) Amennyiben a terhesség bűncselekmény következménye, a terhességmegszakítás iránti

kérelem benyújtását megelőzően az (1) bekezdésben foglalt, a tanácsadás tartalmára, és a

tanácsadást követő kötelező várakozási időre és ismételt megjelenésre vonatkozó rendelkezéseket

nem kell alkalmazni. A kérelmezőt az örökbefogadás lehetőségeiről és feltételeiről ebben az

esetben is tájékoztatni kell.

(8) A tanácsadás során - a terhességmegszakítás iránti kérelem kiállításáig - az állapotos nő

személyazonosító adatainak személyazonosságának megismerésére alkalmas módon történő

átadására nem kötelezhető.

10. § (1)67 Az állapotos nő a kérőlappal legkésőbb az ellenjegyzését követő 8 napon belül

jelentkezik a választott egészségügyi intézményben. Az egészségügyi intézmény a beavatkozás

elvégzését követő 8 napon belül a terhesség megszakításáról tájékoztatja a kérelmet ellenjegyző

munkatársat.

(2)68

(3) Az állapotos nő kérelmét a beavatkozás napján aláírásával ismét megerősíti.

(4) Ha az állapotos nő 8 napon belül nem jelentkezik, erről az egészségügyi intézmény a

munkatársat a kérőlap másolatának visszaküldésével értesíti.

(5) Ha a beavatkozást végző intézmény szakorvosa megállapítja, hogy a terhesség meghaladta

az e törvényben meghatározott időt, vagy a beavatkozás elvégzése a nő egészségét súlyosan

veszélyezteti, annak elvégzését megtagadja. Ebben az esetben az állapotos nő szakmai

felülvizsgálatot kérhet. A felülvizsgálat lehetőségéről és az azt végző szervekről az állapotos nőt

tájékoztatni kell.

(6)69 A szakmai felülvizsgálat elvégzésére jogosultak körét a miniszter rendeletben

szabályozza.70

(7) A felülvizsgálati eljárás során jóváhagyott beavatkozást a felülvizsgálatot végző

egészségügyi intézményben kell elvégezni.

11. § (1) Ha az állapotos nő a beavatkozás megtagadásától számított 10 napon belül a szakmai

felülvizsgálaton nem jelenik meg, vagy a felülvizsgálati eljárás során a beavatkozást véglegesen

megtagadják, a szakmai felülvizsgálatot végző a kérőlap másolatát a munkatársnak visszaküldi, aki

haladéktalanul értesíti a kérelmező lakóhelye szerint illetékes védőnőt.

66 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 107. § (3) c). 67 Megállapította: 2000. évi LXXXVII. törvény 5. §. Hatályos: 2000. VII. 1-től. 68 Hatályon kívül helyezte: 2000. évi LXXXVII. törvény 8. § (1). Hatálytalan: 2000. VII. 1-től. 69 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 168. § (1) l). 70 Lásd: 32/1992. (XII. 23.) NM rendelet.

78

(2) Azt az állapotos nőt

a) akinek terhessége megszakítását az egészségügyi intézmény véglegesen megtagadta, illetve

b) aki nem jelent meg a szakmai felülvizsgálaton

veszélyeztetett terhesként kell gondozásba venni.

12. § (1) Az állapotos nőnél fennálló, a terhesség megszakítását megalapozó egészségi okot a

szakmai szempontból illetékes két szakorvos egybehangzó véleménnyel állapítja meg.

(2) A magzatnál fennálló egészségi okot a genetikai tanácsadó, a prenatális diagnosztikai

központ, illetve a szakmailag illetékes országos intézet által kijelölt kórház szülészeti-

nőgyógyászati osztályai közül bármelyik kettőnek egy-egy szakorvosa egybehangzó véleménnyel

állapítja meg.

(3)71 A véleményeltérés esetén szükséges szakmai felülvizsgálatra jogosultak körét a miniszter

rendeletben szabályozza.72

(4) Az (1) és (2) bekezdésben meghatározott egészségi okokat az országos szakintézet vagy

kollégium módszertani útmutatói alapján kell megállapítani.

(5)73 Ha a terhesség bűncselekmény következménye, a bűncselekmény elkövetését, illetőleg

annak gyanúját a büntetőügyben eljáró szerv által kiadott igazolás igazolja.

(6)74 A súlyos válsághelyzet fennállását az állapotos nő, illetve - cselekvőképtelensége esetén -

törvényes képviselője a kérelem aláírásával igazolja. Az állapotos nő cselekvőképtelensége esetén

a terhességmegszakítással kapcsolatos véleményének kifejtésére a családvédelmi szolgálat

eljárásában lehetőséget kell biztosítani.

A terhességmegszakítást végző intézmények

13. § (1) A terhességmegszakítás csak olyan egészségügyi intézményben végezhető, amely ehhez

a jogszabályban megállapított feltételekkel rendelkezik.75

(2) A szülészeti-nőgyógyászati osztályt működtető állami és önkormányzati intézményekben

biztosítani kell legalább egy terhességmegszakítást végző csoport működését.

(3)76 Azokat az egészségügyi intézményeket, amelyekben a 12. hetet meghaladó terhesség

megszakítható, a miniszter rendeletben határozza meg.

14. § A terhességmegszakítás elvégzésére, illetve az abban való közreműködésre - az állapotos

nő életét veszélyeztető ok kivételével - orvos és egészségügyi szakdolgozó nem kötelezhető.

15. §77 Tilos bármilyen eszközzel terhességmegszakításra ösztönözni vagy azt népszerűsíteni.

16. § (1) A beavatkozás költségeit az Egészségbiztosítási Alap fedezi, amennyiben a terhesség

megszakítására a biztosítással rendelkező állapotos nőnél vagy magzatánál fennálló egészségi ok

miatt kerül sor.

(2)78 Az (1) bekezdésben nem említett esetben a terhességmegszakításért fizetendő díj

megegyezik a társadalombiztosítás szerinti finanszírozás mindenkori összegével.79 A díj

megfizetésének részletes szabályait - ideértve a szociális helyzettől függő kedvezmények mértékét

71 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 168. § (1) l). 72 Lásd: 32/1992. (XII. 23.) NM rendelet. 73 Módosította: 2017. évi CXCVII. törvény 23. §. 74 Megállapította: 2000. évi LXXXVII. törvény 6. §. Módosította: 2006. évi CIX. törvény 107. § (3) c). 75 Lásd: 32/1992. (XII. 23.) NM rendelet. 76 Módosította: 2006. évi CIX. törvény 168. § (1) l). 77 Megállapította: 2008. évi XLVIII. törvény 33. §. Hatályos: 2008. IX. 1-től. 78 Megállapította: 2000. évi LXXXVII. törvény 7. §. Módosította: 2006. évi CIX. törvény 168. § (1) l). 79 2009. július 1-jétől 29 710 forint az Egészségügyi Közlöny 2009/12. számában megjelent OEP közlemény szerint.

79

is - a miniszter rendeletben határozza meg.80

(3)81 Az Egészségbiztosítási Alap a terhességmegszakítás társadalombiztosítás finanszírozás

szerinti összegét megelőlegezi a terhességmegszakítást végző egészségügyi intézménynek. A

megelőlegezett összegnek azt a részét, amelyet a befizetendő díj nem fedez, a költségvetés

megtéríti az Egészségbiztosítási Alapnak.

16/A. §82 (1) Felhatalmazást kap a Kormány, hogy az állami családvédelmi szolgálatot

rendeletben jelölje ki.83

(2) Felhatalmazást kap a Kormány, hogy a családvédelmi szolgálat működésének

engedélyezésére vonatkozó részletes szabályokat rendeletben megállapítsa.84

(3) Felhatalmazást kap az egészségbiztosításért felelős miniszter, hogy a fogamzásgátló

eszközök és készítmények rászorultságtól függő kedvezményes igénybevételének feltételeit

rendeletben meghatározza.

(4)85 Felhatalmazást kap az egészségügyért felelős miniszter, hogy a várandósgondozás részletes

szabályait rendeletben állapítsa meg.86

17. § (1)87 Ez a törvény 1993. január 1-jén lép hatályba.

(2)88

Az Európai Unió jogának való megfelelés89

18. §90 Ez a törvény a következő uniós jogi aktusoknak való részleges megfelelést szolgálja:

a) a Tanács 2003/109/EK tanácsi irányelve (2003. november 25.) a harmadik országok huzamos

tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról, 11. cikk (1) bekezdés d) pont

és 21. cikk;

b) az Európai Parlament és a Tanács 2004/38/EK irányelve (2004. április 29.) az Unió

polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és

tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a

64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a

90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről, 24. cikk.

80 Lásd: 32/1992. (XII. 23.) NM rendelet. 81 Megállapította: 2000. évi LXXXVII. törvény 7. §. Hatályos: 2000. VII. 1-től. 82 Beiktatta: 2006. évi CIX. törvény 104. §. Hatályos: 2007. I. 1-től. 83 Lásd: 362/2006. (XII. 28.) Korm. rendelet, 323/2010. (XII. 27.) Korm. rendelet, 385/2016. (XII. 2.) Korm. rendelet. 84 Lásd: 362/2006. (XII. 28.) Korm. rendelet, 323/2010. (XII. 27.) Korm. rendelet. 85 Beiktatta: 2013. évi CXXVII. törvény 9. §. Hatályos: 2013. VII. 6-tól. 86 Lásd: 26/2014. (IV. 8.) EMMI rendelet. 87 A korábbi második és harmadik mondatot hatályon kívül helyezte: 1996. évi XXII. törvény 36. § (3) b). Hatálytalan:

1996. IV. 15-től. 88 Hatályon kívül helyezte: 1997. évi LXXX. törvény melléklet c). Hatálytalan: 1998. I. 1-től. 89 Beiktatta: 2007. évi I. törvény 99. § (2). Hatályos: 2007. VII. 1-től. 90 Beiktatta: 2007. évi I. törvény 99. § (2). Hatályos: 2007. VII. 1-től.

80

B/3.tétel

Hatály: 2020.VII.1.-től

1997. évi CLIV. törvény

az egészségügyről91

[…]

A BETEGEK JOGAI ÉS KÖTELEZETTSÉGEI

Az ellátás visszautasításának joga

20. § (1) A cselekvőképes beteget - a (2)-(3) bekezdésekben foglaltakra tekintettel, illetőleg a (6)

bekezdésben foglalt eset kivételével - megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak

elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné.

(2) A beteg minden olyan ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan

súlyos vagy maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű

magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthat vissza. Ez

utóbbi esetben a visszautasítást az egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk

aláírásukkal hitelesítenek.

(3) A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás

visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben

szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő

egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az életfenntartó, illetve

életmentő beavatkozás visszautasítása a (2) bekezdés szerinti alaki előírások betartásával történhet.

(4) A (3) bekezdés szerinti visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság

a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak

következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a (3) bekezdés szerinti feltételek fennállnak,

továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt - ismételten

kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá az orvosi

bizottság vizsgálatához, a kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető

figyelembe.

(5) A (4) bekezdés szerinti bizottság tagjai a beteg kezelőorvosa, egy - a beteg gyógykezelésében

részt nem vevő -, a betegség jellegének megfelelő szakorvos, valamint egy pszichiáter szakorvos.

(6) A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást, ha várandós és

előre láthatóan képes a gyermek kihordására.

(7) A (2)-(3) bekezdések szerinti visszautasítás esetén meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében

lévő okok - személyes beszélgetés alapján történő - feltárását és a döntés megváltoztatását. Ennek

során a 13. § szerinti tájékoztatáson túl ismételten tájékoztatni kell a beavatkozás elmaradásának

következményeiről.

(8) A beteg a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát bármikor, alaki kötöttség nélkül

visszavonhatja.

[…]

91 Kihirdetve: 1997. XII. 23.

81

B/3.tétel

”Eutanázia”

Hatály: 2013.IV.1. -

22/2003. (IV. 28.) AB határozat92

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálata, valamint

mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása iránt benyújtott indítványok

tárgyában - dr. Holló András, dr. Kukorelli István és dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva

alkotmánybírák párhuzamos indokolásával, valamint dr. Bihari Mihály, dr. Erdei Árpád, dr. Holló

András és dr. Kukorelli István alkotmánybírák különvéleményével - meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely szerint az egészségügyről szóló 1997. évi

CLIV. törvény alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát

azáltal, hogy nem teszi lehetővé számukra életük orvosi segítséggel történő befejezését, elutasítja.

2. Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely szerint mulasztásban megnyilvánuló

alkotmányellenes helyzet állt elő annak folytán, hogy a törvényhozó a Büntetőtörvénykönyvről

szóló 1978. évi IV. törvény 166-168. §-ait nem hozta összhangba az Alkotmány 54. § (1)

bekezdésével, elutasítja.

3. Az Alkotmánybíróság az annak megállapítására irányuló indítványokat, melyek szerint az

egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 15. § (2) bekezdése, 20. § (3) és (4) bekezdése, 22.

§ (4) bekezdése és 23. § (1) bekezdése alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan

betegeknek az életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó

önrendelkezési jogát, elutasítja.

4. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 17. § (1) bekezdés a)

pontjának, valamint a 18. § (2) bekezdésben a „vagy az (1) bekezdés b) pontja szerinti esetben”

szövegrész alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat

elutasítja.

5. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 15-19. §-ai

alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja.

6. Az Alkotmánybíróság az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes

szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet 3. §-a, 5. § (2) bekezdése, 6. §-a, 7. §-a és

10. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló

indítványokat elutasítja.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

92 Alkotmánybírósági ügyszám: 1236/B/1993. Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági

határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat. Lásd:

Alaptörvény 5.

82

INDOKOLÁS

I.

Az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők

életük méltó befejezéséhez való jogával kapcsolatban.

1. Két indítványozó 1993. november 25-én kelt együttes indítványában azt kérte, hogy az

Alkotmánybíróság állapítsa meg: alkotmányellenes az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény

(a továbbiakban: Törvény) 43. § (2) bekezdésének utolsó mondata, és semmisítse azt meg.

Indítványozták továbbá, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg azt is: a törvényhozó

mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet hozott létre azzal, hogy a

Büntetőtörvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 166-168. §-ait nem

hozta összhangba az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével.

A Törvényre vonatkozó indítványaik indoka az volt, hogy az orvos kötelességévé teszi: az általa

gyógyíthatatlannak tartott beteget is a legnagyobb gondossággal gyógyítsa, holott az Alkotmány

54. § (1) bekezdésében biztosított jog az emberi méltósághoz - álláspontjuk szerint - magában

foglalja az élet méltó befejezéséhez való jogot is. Ez pedig a gyógyíthatatlan betegek esetében azt

jelenti, hogy a betegséggel járó testi és lelki szenvedéseiket az orvos ne kényszerüljön akár a beteg

akarata ellenére is meghosszabbítani.

A Btk. 166-168. §-aival kapcsolatos indítványukat azzal indokolták, hogy törvényhozói

mulasztás következett be, mert a Btk.-nak az Alkotmány 54. § (1) bekezdése megalkotását

megelőzően meghozott, az emberölés különféle eseteit büntető rendelkezéseit nem hozták

összhangba az Alkotmánnyal. Ennek folytán pedig a törvény büntetéssel fenyeget olyan

tevékenységet is - a gyógyíthatatlan beteg kívánságára halála bekövetkeztéhez nyújtott orvosi

segítséget - melyet a beteg Alkotmányon alapuló jogából következően jogszerűnek kellene

tekinteni. Külön is alkotmányellenesnek tartják, hogy a nem önrendelkezéses aktív halálba segítés

bizonyos eseteit a törvényhozó „méltányossági ölésként” nem különíti el az emberölés törvényi

tényállásától, és nem kezeli privilegizált tényállásként azt az esetet, „(...) ha valaki a

gyógyíthatatlan és szenvedő beteget kifejezett akarata hiányában méltányolható szánalomból segíti

a halálba”.

Az indítványozók arra tekintettel, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a

továbbiakban: Eütv.) a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegek kezelésére vonatkozó orvosi

kötelezettséget a Törvénytől eltérően szabályozta, 2001. június 5-én kelt beadványukban

módosították és kiegészítették indítványukat. Módosított indítványukban hangsúlyozták, hogy bár

az Eütv. a Törvénytől eltérően bizonyos esetekben elismeri a gyógyíthatatlan beteg jogát életének

az emberi méltóságával összeegyeztethető befejezéséhez, e jogot változatlanul alkotmányellenesen

korlátozza. E körben sérelmezték a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának az Eütv. 15. §

(2) bekezdése általi korlátozását. „Az Eütv. 15. § (2) bekezdésében megállapított önrendelkezési

jog 20. §-ra utalással való korlátozása nézetünk szerint ellentétes (...) az emberi méltóságból

következő önrendelkezési joggal. Az Eütv. 20. § (3) bekezdése ugyanis az ellátás

visszautasításának jogát az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások elvégzése tekintetében

csak akkor engedi meg, ha a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül

- megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan.” Álláspontjuk

szerint továbbá az Eütv. 20. § (4) bekezdése sem egyeztethető össze az Alkotmány 54. § (1)

bekezdésének az emberi méltósághoz való jogra vonatkozó szabályával, „(...) amely előírásnak

központi eleme az önrendelkezési jog. A beteg ellátás visszautasítására vonatkozó önrendelkezési

83

jogát nem lehet attól függővé tenni, hogy aláveti-e magát az önrendelkezési jog gyakorlásának

külön alapjául szolgáló orvosi vizsgálatnak. E korlátozás aránytalan és az önrendelkezési jog

lényegével ellentétes.” Az indítványozók továbbá azt is kérték, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa

meg az Eütv. 22. § (4) bekezdése, a 23. § (1) bekezdése, valamint összességükben a 15-19. §-ok

alkotmányellenességét, és semmisítse azokat meg.

Az indítványozók az Eütv. egyes rendelkezései alkotmányellenességét állító indítványaik

alapjául szolgáló meggyőződésüket az alábbiak szerint fejtették ki. „[A]z élethez való jog és az

emberi méltóság alkotmányos elvének normatartományába a ’méltó’, ’jó’, ’emberi’ halálhoz: az

eutanáziához való jog is beletartozik.” Ezen az alapon tekintik alkotmányellenesnek, hogy a

törvény nem teszi lehetővé a gyógyíthatatlan beteg halálának elősegítését az életmentő,

életfenntartó beavatkozás beszüntetésével olyankor is, amikor a beteg nem tett ezzel kapcsolatos

kifejezett rendelkezést: „A beteg kifejezett rendelkezésének hiánya esetén is megengedhetőnek

tartjuk a passzív eutanáziát, ha a közeli halállal viaskodó betegnek nem tulajdonítható olyan az

emberi méltóság körében értelmezhető érdek, amely életének fenntartása mellett szólna”.

Indítványuk szerint továbbá az emberi méltósághoz való alkotmányos joggal összeegyeztethető,

ha életének a gyógyíthatatlan beteg rendelkezése alapján vetnek véget, ezért alkotmányellenesnek

tartják ennek tilalmazását.

Az életnek az emberi méltósággal összeegyeztethető befejezéséhez való jog korlátozása az

indítványozók szerint azért is alkotmányellenes, mert egy alapjog lényeges tartalmának

korlátozását eredményezi, ezt pedig az Alkotmány 8. § (2) bekezdése tilalmazza. „Az emberi

méltóság jogának lényege ugyanis az önrendelkezés, amely a személyiség szabad

kibontakoztatására és a személyi szabadság önrendelkezés alapján történő megélésére vonatkozik.

Ezzel összefüggésben, ha az állam intézményvédelmi kötelezettségéről beszélhetünk, és ennek

alkotmányos megfogalmazására sor kerül, akkor ez az állami kötelezettség nem lehet más, mint az

emberi méltóságból következő önrendelkezés biztosítása. Minden más állami kötelezettség már az

emberi méltóság alapjogának lényegét: a személyes önrendelkezést sérti, s emiatt ellentétes lenne

az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének alapjogi lényegét védő garanciájával. Azt állapíthatjuk tehát

meg, hogy az emberi méltóságot az annak lényegi tartalmát képező önrendelkezési jog ellenében

védeni nem lehet.”

Az indítványozók álláspontja az, hogy bár a különféle világfelfogások, vallások, ideológiák,

illetőleg ezek követői eltérő, gyakran egymással szöges ellentétben lévő álláspontot képviselnek

az eutanáziáról, az államnak az eutanázia megítélésében is világnézetileg semlegesnek kell lennie.

Ezt részben az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből vezetik le, mely szerint Magyarország független,

demokratikus jogállam, részben az Alkotmány 2. § (3) bekezdéséből, mely szerint egyetlen

állampolgár tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy kizárólagos

birtokolására. Álláspontjuk szerint „[e]z a tétel azt tartalmazza, hogy a demokratikus

jogállamisággal összeegyeztethetetlen erőszakos és kizárólagos állampolgári tevékenységen túl az

állam alapvetően semleges az állampolgári cselekvésekkel, magatartásokkal szemben. Az iménti

értelmezést alátámasztja az Alkotmány 60. § (1)-(3) bekezdése is, amely kimondja a gondolat, a

lelkiismeret és a vallás szabadságát, (...) valamint az egyház és az állam elválasztását.” Ebből

következik szerintük, hogy az állam a társadalomban létező világfelfogásokhoz, vallásokhoz és

ideológiákhoz nem egy meghatározott világnézet alapján alakítja ki viszonyát; a demokratikus

jogállam tehát világnézetileg semleges.

Az indítványozók a Btk. 166-168. §-aival kapcsolatos indítványukat a módosított és kiegészített

indítványukban változtatás nélkül fenntartották.

Az indítványozók azt is kérték, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg az Eütv. 17. § (1)

bekezdés a) pontja, valamint a 18. § (2) bekezdésében a „vagy az (1) bekezdés b) pontja szerinti

84

esetben” szövegrész alkotmányellenességét és semmisítse azokat meg.

Indítványozták végül az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól

szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kormányrendelet) 3. §-a, 5. § (2)

bekezdése, 6. §-a, 7. §-a és 10. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és

megsemmisítését is.

2. Egy súlyos és fájdalmas betegségben szenvedő másik indítványozó annak megállapítását kérte

az Alkotmánybíróságtól: sérti az emberi méltósághoz való jogát, hogy a törvény tilalmazza olyan

készítménynek az orvosa által történő rendelkezésére bocsátását, amellyel véget vethetne az

életének.

Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és együtt bírálta el.

Az Alkotmánybíróság felkérésére az egészségügyi miniszter véleményt nyilvánított az

indítványokban felvetett kérdésekről.

II.

Az Alkotmánybíróság az indítványozók által is többségében felhívott következő jogszabályi

rendelkezések figyelembevételével hozta meg határozatát.

A) Az Alkotmány rendelkezései:

„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”

„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető

jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat

törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”

„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az

emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az

emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem,

nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás vagyoni, születési

vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”

B) Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.)

rendelkezései:

„20. § Az Alkotmánybíróság az arra jogosult indítványa alapján jár el.”

„22. § (2) Az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott

kérelmet kell tartalmaznia.”

C) A Törvény rendelkezése:

„43. § (2) Az orvosnak a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel meg kell tennie

mindazokat az intézkedéseket, amelyek a betegségek megelőzéséhez, a beteg életének

megmentéséhez, gyógyulásához, munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az orvos az

általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógykezelni.”

D) Az Eütv. rendelkezései:

„3. § E törvény alkalmazásában (...)

m) invazív beavatkozás: a beteg testébe bőrön, nyálkahártyán vagy testnyíláson keresztül

behatoló fizikai beavatkozás, ide nem értve a beteg számára szakmai szempontból elhanyagolható

kockázatot jelentő beavatkozásokat;”

„10. § (1) Az egészségügyi ellátás során a beteg emberi méltóságát tiszteletben kell tartani.”

„13. § (1) A beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra.

(2) A betegnek joga van arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon

85

a) egészségi állapotáról, beleértve ennek orvosi megítélését is,

b) a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról,

c) a javasolt vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének, illetve elmaradásának lehetséges

előnyeiről és kockázatairól,

d) a vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének tervezett időpontjairól,

e) döntési jogáról a javasolt vizsgálatok, beavatkozások tekintetében,

f) a lehetséges alternatív eljárásokról, módszerekről,

g) az ellátás folyamatáról és várható kimeneteléről,

h) a további ellátásokról, valamint

i) a javasolt életmódról.

(3) A betegnek joga van a tájékoztatás során és azt követően további kérdezésre.

(4) A betegnek joga van megismerni ellátása során az egyes vizsgálatok, beavatkozások

elvégzését követően azok eredményét, esetleges sikertelenségét, illetve a várttól eltérő eredményt

és annak okait.

(5) A cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes betegnek is joga van a korának és

pszichés állapotának megfelelő tájékoztatáshoz.

(6) A betegnek joga van megismerni az ellátásában közvetlenül közreműködő személyek nevét,

szakképesítését és beosztását.

(7) A tájékoztatáshoz fűződő jogok gyakorlásához szükséges feltételeket a fenntartó biztosítja.

(8) A betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon kapjon tájékoztatást, figyelemmel

életkorára, iskolázottságára, ismereteire, lelkiállapotára, e tekintetben megfogalmazott

kívánságára, valamint arra, hogy a tájékoztatáshoz szükség esetén és lehetőség szerint tolmácsot

vagy jeltolmácsot biztosítsanak.”

„15. § (1) A beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog, amely kizárólag törvényben

meghatározott esetekben és módon korlátozható.

(2) Az önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg szabadon döntheti el, hogy kíván-e

egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik

bele, illetve melyeket utasít vissza, figyelembe véve a 20. §-ban előírt korlátozásokat.

(3) A betegnek joga van arra, hogy a kivizsgálását és kezelését érintő döntésekben részt vegyen.

Az e törvényben foglalt kivételektől eltekintve bármely egészségügyi beavatkozás elvégzésének

feltétele, hogy ahhoz a beteg megtévesztéstől, fenyegetéstől és kényszertől mentes, megfelelő

tájékoztatáson alapuló beleegyezését (a továbbiakban: beleegyezését) adja.

(4) A beteg a (3) bekezdésben foglalt beleegyezését szóban, írásban vagy ráutaló magatartással

megadhatja, kivéve, ha e törvény eltérően nem rendelkezik.

(5) Az invazív beavatkozásokhoz a beteg írásbeli vagy - amennyiben erre nem képes - két tanú

együttes jelenlétében, szóban vagy más módon megtett nyilatkozata szükséges.

(6) A beteg a beavatkozás elvégzéséhez való beleegyezését bármikor visszavonhatja. A

beleegyezés alapos ok nélküli visszavonása esetén azonban kötelezhető az ennek következtében

felmerült és indokolt költségek megtérítésére.”

„16. § (1) A cselekvőképes beteg - ha e törvény eltérően nem rendelkezik - közokiratban, teljes

bizonyító erejű magánokiratban vagy - írásképtelensége esetén - két tanú együttes jelenlétében

megtett nyilatkozattal

a) megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki jogosult helyette a beleegyezés, illetve a

visszautasítás jogát gyakorolni, illetve, akit a 13. § alapján tájékoztatni kell,

b) az a) pontban meghatározott személy megjelölésével vagy anélkül a (2) bekezdés szerinti

személyek közül bárkit kizárhat a beleegyezés és a visszautasítás jogának helyette történő

gyakorlásából, illetve a 13. § szerinti tájékoztatásból.

86

(2) Amennyiben a beteg cselekvőképtelen és nincs az (1) bekezdés a) pontja alapján

nyilatkozattételre jogosult személy, a beleegyezés és a visszautasítás jogának a (4) bekezdésben

foglalt korlátok közötti gyakorlására - az (1) bekezdés b) pontjában foglaltak figyelembevételével

- a megjelölt sorrendben az alábbi személyek jogosultak:

a) a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában

b) a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes

ba) házastársa vagy élettársa, ennek hiányában

bb) gyermeke, ennek hiányában

bc) szülője, ennek hiányában

bd) testvére, ennek hiányában

be) nagyszülője, ennek hiányában

bf) unokája;

c) a b) pontban megjelölt hozzátartozója hiányában a beteggel közös háztartásban nem élő,

cselekvőképes

ca) gyermeke, ennek hiányában

cb) szülője, ennek hiányában

cc) testvére, ennek hiányában

cd) nagyszülője, ennek hiányában

ce) unokája.

(3) Az egy sorban nyilatkozattételre jogosultak ellentétes nyilatkozata esetén a beteg egészségi

állapotát várhatóan legkedvezőbben befolyásoló döntést kell figyelembe venni.

(4) A (2) bekezdés szerinti személyek nyilatkozata - kizárólag a 13. §-ban foglalt tájékoztatást

követően - a kezelőorvos által javasolt invazív beavatkozásokhoz történő beleegyezésre terjedhet

ki. E nyilatkozat azonban - a 20. § (3) bekezdése szerinti eset kivételével - a beavatkozással

fölmerülő kockázatoktól eltekintve nem érintheti hátrányosan a beteg egészségi állapotát, így

különösen nem vezethet súlyos vagy maradandó egészségkárosodásához. A nyilatkozatról a

beteget cselekvőképessé válását követően azonnal tájékoztatni kell.

(5) Az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan

cselekvőképes beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe kell venni abban az

esetben is, ha a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát a (2) bekezdés szerinti személy

gyakorolja.”

„17. § (1) A beteg beavatkozásokba történő beleegyezését vélelmezni kell, ha a beteg egészségi

állapota következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem képes, és

a) a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel

járna;

b) invazív beavatkozások esetén akkor, ha a 16. § (1) bekezdés a) pontja vagy a 16. § (2)

bekezdése szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna és a beavatkozás

késedelmes elvégzése a beteg egészségi állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához

vezetne.

(2) A beteg beleegyezésére nincs szükség abban az esetben, ha az adott beavatkozás vagy

intézkedés elmaradása

a) mások - ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is - egészségét vagy testi épségét súlyosan

veszélyezteti, továbbá

b) ha - a 20-23. §-okra is figyelemmel - a beteg közvetlen életveszélyben van.”

„18. § (1) Amennyiben egy invazív beavatkozás során annak olyan kiterjesztése válik

szükségessé, amely előre nem volt látható, az erre irányuló beleegyezés hiányában a beavatkozás

kiterjesztése - a (2) bekezdés szerinti eset kivételével - csak akkor végezhető el, ha

87

a) azt sürgős szükség fennállása indokolja, vagy

b) ennek elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene.

(2) Amennyiben a beavatkozás (1) bekezdés szerinti kiterjesztése a beteg valamely szervének

vagy testrészének elvesztéséhez vagy funkciójának teljes kieséséhez vezetne, a beavatkozás

kiterjesztése - az abba történő beleegyezés hiányában - csak közvetlen életveszély fennállása esetén

vagy az (1) bekezdés b) pontja szerinti esetben végezhető el.”

„19. § (1) A beteg írásbeli beleegyezése szükséges bármely - a beavatkozással összefüggésben -

életében eltávolított sejtjének, sejtalkotórészének, szövetének, szervének, testrészének -

egészségügyi ellátásával össze nem függő - bármilyen célú felhasználásához. Nem kell a beteg

beleegyezése ezen anyagok szokásos módon történő megsemmisítéséhez.

(2) A betegnek - e törvény keretei között - joga van arra, hogy halála esetére rendelkezzen a

holttestét érintő beavatkozásokról. A beteg e törvény rendelkezései szerint megtilthatja, hogy

holttestéből szervet és szövetet átültetés, egyéb gyógyító célú felhasználás, kutatás vagy oktatás

céljából eltávolítsanak.”

„20. § (1) A cselekvőképes beteget - a (2)-(3) bekezdésekben foglaltakra tekintettel, illetőleg a

(6) bekezdésben foglalt eset kivételével - megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha

annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné.

(2) A beteg minden olyan ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan

súlyos vagy maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű

magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthat vissza. Ez

utóbbi esetben a visszautasítást az egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk

aláírásukkal hitelesítenek.

(3) A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás

visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben

szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő

egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az életfenntartó, illetve

életmentő beavatkozás visszautasítása a (2) bekezdés szerinti alaki előírások betartásával történhet.

(4) A (3) bekezdés szerinti visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság

a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak

következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a (3) bekezdés szerinti feltételek fennállnak,

továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt - ismételten

kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá az orvosi

bizottság vizsgálatához, a kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető

figyelembe.

(5) A (4) bekezdés szerinti bizottság tagjai a beteg kezelőorvosa, egy - a beteg gyógykezelésében

részt nem vevő -, a betegség jellegének megfelelő szakorvos, valamint egy pszichiáter szakorvos.

(6) A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást, ha várandós és

előreláthatóan képes a gyermek kihordására.

(7) A (2)-(3) bekezdések szerinti visszautasítás esetén meg kell kísérelni a beteg döntése

hátterében lévő okok - személyes beszélgetés alapján történő - feltárását és a döntés

megváltoztatását. Ennek során a 13. § szerinti tájékoztatáson túl ismételten tájékoztatni kell a

beavatkozás elmaradásának következményeiről.

(8) A beteg a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát bármikor, alaki kötöttség nélkül

visszavonhatja.”

„21. § (1) Cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. § (2) bekezdése

szerinti ellátás nem utasítható vissza.

(2) Amennyiben cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. § (3)

88

bekezdése szerinti ellátás visszautasítására kerül sor, az egészségügyi szolgáltató keresetet indít a

beleegyezés bíróság általi pótlása iránt. A kezelőorvos a bíróság jogerős határozatának

meghozataláig köteles a beteg egészségi állapota által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen

életveszély esetén a szükséges beavatkozások elvégzéséhez bírósági nyilatkozatpótlásra nincs

szükség.

(...)

(4) A (2) bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlására irányuló eljárás során a bíróság

nemperes eljárásban soron kívül jár el. Az eljárás tárgyi költségmentes. Ha e törvényből, illetve az

eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a bírósági eljárásban a Polgári perrendtartásról

szóló 1952. évi III. törvény szabályait kell megfelelően alkalmazni.”

„22. § (1) A cselekvőképes személy - későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére -

közokiratban visszautasíthat

a) a 20. § (1) bekezdése szerinti egyes vizsgálatokat, beavatkozásokat,

b) a 20. § (3) bekezdése szerinti beavatkozásokat, valamint

c) egyes életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved és

betegsége következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai megfelelő

gyógykezeléssel sem enyhíthetők.

(2) A cselekvőképes személy - cselekvőképtelensége esetére - közokiratban megnevezheti azt a

cselekvőképes személyt, aki az (1) bekezdés szerinti jogát helyette gyakorolhatja.

(3) Az (1)-(2) bekezdés szerinti nyilatkozat abban az esetben érvényes, ha pszichiáter szakorvos

- egy hónapnál nem régebbi - szakvéleményben igazolja, hogy a személy döntését annak lehetséges

következményei tudatában hozta meg. A nyilatkozatot kétévente meg kell újítani, és azt a beteg

bármikor - cselekvőképességére, illetve alaki kötöttségre tekintet nélkül - visszavonhatja.

(4) A (2) bekezdés szerinti cselekvőképes személy beavatkozást visszautasító nyilatkozata esetén

a 20. § (4) bekezdése szerinti bizottság nyilatkozik, hogy

a) az (1) bekezdésben foglalt feltételek fennállnak, továbbá

b) a (2) bekezdés szerinti személy döntését annak következményei tudatában hozta meg.”

„23. § (1) A 20. § (3) bekezdése szerinti beavatkozás megszüntetésére, illetve mellőzésére csak

abban az esetben kerülhet sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan és meggyőző módon

kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett, személyes nyilatkozatát kell figyelembe venni;

ennek hiányában az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás elvégzéséhez történő

beleegyezését vélelmezni kell.”

E) A Kormányrendelet rendelkezései:

„3. § (1) Az életfenntartó beavatkozás visszautasítása esetén az egészségügyi intézmény vezetője

vagy az általa kijelölt személy gondoskodik az Eütv. 20. §-ának (4) bekezdése szerinti bizottság (a

továbbiakban: Bizottság) haladéktalan összehívásáról.

(2) A Bizottságnak a betegség jellegének megfelelő szakorvos tagja nyilatkozik arról, hogy a

beteg olyan betegségben szenved-e, amely az Eütv. 20. §-ának (3) bekezdésében megfogalmazott

kritériumoknak megfelel.

(3) A Bizottság pszichiáter szakorvos tagja nyilatkozik arról, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés

meghozatalához szükséges belátási képességgel. A belátási képesség megállapítása során a beteget

minden esetben, a beteg hozzátartozóját [Eütv. 16. § (2) bekezdés] lehetőség szerint meg kell

hallgatni.

(4) Ha a Bizottság döntését követő harmadik napon a beteg - két tanú előtt - ismételten

kinyilvánítja az életfenntartó beavatkozás visszautasítására irányuló szándékát, akkor a

visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve azt meg sem lehet kezdeni.”

„5. § (2) A Bizottság a helyettes döntéshozó döntésével kapcsolatban írásban nyilatkozik arról,

89

hogy a törvényi feltételek fennállnak-e, illetve a helyettes döntéshozó rendelkezik-e belátási

képességgel [Eütv. 22. § (4) bekezdés b) pont].”

„6. § (1) A Bizottság összehívásának rendjét az intézmény házirendje szabályozza. A szükséges

vizsgálatok elvégzését követően a Bizottság az életfenntartó beavatkozás visszautasításának

érvényességével kapcsolatos nyilatkozatát haladéktalanul, egyhangúan hozza meg, amelyet írásba

kell foglalni, és azt a Bizottság tagjai aláírásukkal ellátnak.

(2) A Bizottság nyilatkozata meghozatalát megelőzően megkeresheti az intézményben működő

etikai bizottságot állásfoglalás kérése céljából.

(3) A Bizottság működése során azt is vizsgálja, hogy a beteg tájékoztatása megfelelt-e a törvényi

követelményeknek.”

„7. § (1) Amennyiben a Bizottság nem állapítja meg az életfenntartó beavatkozás

visszautasításának érvényességét, a beteg, valamint a helyettes döntéshozó keresetet indíthat az

életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét megállapító bírósági döntés iránt. A

bíróság eljárására az Eütv. 21. §-ának (4) bekezdése az irányadó.

(2) A beteg jogosult ismételten visszautasítani az életfenntartó beavatkozást, ha a Bizottság nem

állapította meg az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét.”

„10. § (2) Az egészségügyi szolgáltatónak biztosítania kell a Bizottság szükség szerinti

működését.”

F) A Btk. rendelkezései:

„166. § (1) Aki mást megöl, bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő

szabadságvesztéssel büntetendő.”

„167. § Aki mást méltányolható okból származó erős felindulásban megöl, bűntettet követ el, és

két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

„168. § Aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az

öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, bűntettet követ el, és öt évig terjedő

szabadságvesztéssel büntetendő.”

III.

1. A törvényhozót régóta nehéz döntés elé állítja azoknak a gyógyíthatatlan betegeknek az óhaja,

akik nem kívánnak további orvosi segítséget igénybe venni életük fenntartásához, vagy éppen

ahhoz kérnek orvosi segítséget, hogy életük véget érjen.

2. A korábbi magyar jogszabályok közvetlen módon nem tartalmaztak a gyógyíthatatlan betegek

halálának kívánságukra történő elősegítését tilalmazó rendelkezést: „A halálba segítés problémája

ma még nem jutott el arra a jelentőségre, hogy a tételes büntetőtörvények szükségesnek tartották

volna még csak mint az ölés bizonyos sajátszerű, minősített esetét is figyelembe venni” (Jámbor

László: A halálbasegítés, 1936). A magyar büntetőtörvények azonban az 1878. évi V. törvény óta

következetesen büntetéssel fenyegetik az emberölést az arra való tekintet nélkül, hogy azt a súlyos,

gyógyíthatatlan beteg kívánságára vagy érdekében orvos követte-e el. A büntetőtörvény ezen

álláspontjának elméleti alapjai jutottak kifejezésre neves jogtudósok munkáiban is. Finkey Ferenc

a betegek halálba segítéséről úgy vélekedett, hogy azt még a gyógyíthatatlan betegek esetében sem

lehet megengedettnek nyilvánítani (Finkey: A magyar anyagi büntetőjog jelen állapota, 1923). A

beteg halálának elősegítését Angyal Pál is a jog követelményeivel össze nem egyeztethető tettként

írta le: „Az élet értéktelenségének mindenkép ingatag talaján nyugvó megállapítása sohasem lehet

olyan erős, hogy megfoszthassa érvényétől azt a lényegében erkölcsi jellegű normát, mely az ember

megölését tiltja” (Angyal: A magyar büntetőjog kézikönyve II. Az ember élete elleni

bűncselekmények és a párviadal, Budapest, 1928., Athenaeum Kiadó).

90

3. Az Eütv. az indítványokban felvetett kérdésekre is kiható változásokat vezetett be 1997-ben.

Először is átrendezte az orvos és a beteg viszonyát; ezt jelzi a törvényhozó szándékát kifejező

Általános Indokolás 5. pontjának a Törvényre vonatkozó kritikus megállapítása: „A hatályos

törvény az egészségügyi viszonyrendszer szereplőinek jogait és kötelezettségeit sem szabályozza

egyértelműen. Így például kizárólag az egészségügyi dolgozók kötelezettségeként jelentkeznek

olyan, a másik felet - a betegeket - megillető jogosultságok, amelyek alanyi jogosultságként való

megfogalmazása elengedhetetlen e jogok érvényesítésének a szempontjából.” Az Eütv. további

jellemző vonása a betegjogok erősítése, ami részben abban fejeződik ki, hogy „[a]z államnak

biztosítania kell a betegek általános emberi és állampolgári jogainak, valamint az egészségügyi

ellátás nyújtása során releváns betegjogainak érvényre juttatását” (Általános Indokolás 4. pont).

A törvény e célkitűzéseiből következik, hogy a beteg, önrendelkezési jogából adódóan, jogosult

eldönteni, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, és az ellátás során mely

beavatkozások elvégzéséhez járul hozzá, illetőleg melyeket utasít vissza. Annak, hogy a beteg a

beavatkozással kapcsolatos beleegyezését állapotának, betegsége természetének és várható

lefolyásának ismeretében adja meg vagy utasítja vissza, az a biztosítéka, hogy az Eütv. a beteg

alapvető jogává teszi, hogy állapotáról folyamatos tájékoztatást kapjon. Az Eütv. úgy rendelkezik,

hogy a beteget az emberi méltósághoz való jogán alapuló önrendelkezési joga betegségének

természetétől, annak enyhe vagy súlyos lefolyásától, gyógyulásának esélyeitől függetlenül illeti

meg. Következésképpen megilleti az orvostudomány állása szerint olyan gyógyíthatatlan

betegségben szenvedő személyt is, akinek betegsége megfelelő egészségügyi ellátás mellett is

rövid időn belül halálhoz vezet. A betegnek az életmentő, illetőleg életfenntartó egészségügyi

ellátás visszautasítására vonatkozó jogát azonban az Eütv. speciális feltételekhez köti. Bár e

feltételekről a későbbiekben részletesebben is szó lesz, az Alkotmánybíróság már e helyütt is

kiemeli, hogy az életmentő vagy életfenntartó orvosi beavatkozásnak a gyógyíthatatlan beteg általi

visszautasítására csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve a beteg

írásképtelensége esetén két tanú jelenlétében kerülhet sor. A visszautasítás csak akkor érvényes, ha

egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja, és egybehangzóan nyilatkozik arról:

gyógyíthatatlan betegségben szenved és döntését annak következményei tudatában hozta meg. A

betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követő harmadik napon két tanú előtt ismételten ki kell

nyilvánítania a visszautasításra irányuló szándékát. Az Eütv. meghatározza az orvosi bizottság

összetételét is: a bizottság egy tagja a betegség jellegének megfelelő szakorvos, egy másik tagja

pszichiáter szakorvos. Megköveteli a törvény, hogy a beavatkozás visszautasítása esetén személyes

beszélgetés során kíséreljék meg a beteg döntésének hátterében lévő okok feltárását és a döntés

megváltoztatását. Az Eütv. részletes szabályozást ad arra az esetre is, ha a gyógyíthatatlan beteg

cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes.

A törvény azt is lehetővé teszi a belátási képessége birtokában lévő személynek, hogy jövőbeli

esetleges cselekvőképtelenségét feltételezve előre visszautasítson életmentő beavatkozásokat, ha

gyógyíthatatlan betegségben szenved, önmagát fizikailag ellátni nem képes, illetve fájdalmai

megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők.

4. Az orvosi megítélés szerint a leggondosabb kezelés ellenére rövid időn belül halálhoz vezető

gyógyíthatatlan betegségben szenvedők számára tehát a hatályos magyar jogszabályok már 1997

óta biztosítják a jogot, hogy „a betegség természetes lefolyásának lehetővé tétele céljából”

visszautasítsák az életük fenntartásához szükséges orvosi beavatkozást. E törvényi rendelkezés,

ugyanakkor, amikor érintetlenül hagyja a belenyugvás szabadságának teljességét azok számára,

akik nem kívánják haláluk bekövetkeztét befolyásolni, lehetővé teszi a gyógyíthatatlan

betegségben szenvedők számára, hogy életük befejezésének méltóságukkal összeegyeztethető

módját válasszák.

91

5. Az indítványozók, amint ez az indítványok ismertetéséből kitűnik, három irányban

fogalmaztak meg alkotmányossági kifogást az Eütv.-nek, illetőleg ehhez kapcsolódóan a

Kormányrendeletnek a súlyos, gyógyíthatatlan betegeket megillető önrendelkezési jog

érvényesülésére vonatkozó szabályait illetően.

Először, az indítványozók álláspontja szerint a törvényhozó alkotmányellenesen korlátozza a

gyógyíthatatlan betegségben szenvedők önrendelkezési jogát akkor, amikor csak az életfenntartó

vagy életmentő beavatkozások visszautasításának lehetőségét biztosítja számukra. Nézetük szerint

a törvény csak akkor kerülne összhangba az Alkotmány 54. § (1) bekezdése által mindenki, a

betegek számára is biztosított joggal az emberi méltósághoz, ha a törvényhozó a gyógyíthatatlan

betegeket, ha ezt kívánják, ennél szélesebb körű, további jogosítványokkal ruházná fel: orvosi

segítség igénybevételére életük méltó módon történő befejezéséhez. Álláspontjuk szerint az

Alkotmánynak az emberi méltósághoz való jogot biztosító rendelkezéséből az is levezethető

továbbá, hogy az orvos, a haldokló emberi méltóságának megőrzése érdekében, a beteg ez irányú

kívánságának hiányában is elősegíthesse életének befejezését.

Másodszor, bár megítélésük szerint „[a]z Eütv. előírásai - ideértve az általunk kifogásolt

rendelkezéseket is - az emberi méltóság megnyilvánulásának lényegesen szélesebb lehetőséget

biztosítanak, mint az egészségügyről szóló - korábbi - 1972. évi II. törvény szabályai”, álláspontjuk

szerint a törvény a gyógyíthatatlan betegeket megillető, életfenntartó vagy életmentő orvosi

beavatkozás visszautasítására vonatkozó jogosultságot még mindig indokolatlan, ezért

alkotmányellenes korlátozásoknak veti alá. Ebben a körben konkrét formában az Eütv. 15. § (2)

bekezdésével, 20. § (3) bekezdésével, 20. § (4) bekezdésével, a 22. § (4) bekezdésével és 23. § (1)

bekezdésével kapcsolatban fogalmaztak meg alkotmányossági kifogásokat.

Harmadszor, az indítványozók alkotmányossági kifogásai az Eütv., illetőleg a Kormányrendelet

néhány olyan további rendelkezéseit érintik, melyek nincsenek közvetlen összefüggésben az e

jogszabályoknak a gyógyíthatatlan betegek életének méltóságukkal összeegyeztethető befejezését

érintő rendelkezéseivel, hanem a minden beteget megillető önrendelkezési jogra vonatkoznak.

6. Az Alkotmánybíróság rámutat: az Abtv. 20. §-ára és 22. § (2) bekezdésére figyelemmel, és

összhangban saját eljárásának indítványhoz kötöttségét illetően követett állandó gyakorlatával, az

indítványok tartalmának és irányultságának megfelelően az Eütv. indítványozók által megjelölt

rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálatát csak abból a szempontból végezte el, hogy azok nem

korlátozzák-e alkotmányellenesen a betegek emberi méltósághoz való jogát.

Az Alkotmánybíróság arra is rámutat: az indítványozók a jelenlegi jogi szabályozást lényegében

az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével tartják összeegyeztethetetlennek. Indítványuk

megalapozására nem hívtak fel az Alkotmány által is biztosított olyan egyéb emberi jogokat,

melyek megsértésére a külföldi országok bíróságai és nemzetközi bíróságok elé terjesztett, az

indítványokhoz tartalmilag hasonló panaszokban hivatkozni szoktak. A későbbiekben említendő

Pretty ügyben például a panaszos kérelme szerint az emberi életnek a beteg méltóságérzetének

megfelelő befejezéséhez való jog törvény általi korlátozása a kínzás, kegyetlen, embertelen,

megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmával, a magánélet tiszteletben tartásához való joggal, a

lelkiismereti és vallásszabadsághoz való joggal, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmával

is összeegyeztethetetlen. Ezért az Alkotmánybíróság az Abtv. 20. § és 22. § (2) bekezdésének

megfelelően az indítványozók által megjelölt jogszabályok alkotmányosságának vizsgálatát csak e

körben végezte el.

7. Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta, hogy az indítványokban érintett kérdéseket

nemzetközi összefüggéseiben is áttekintse. Ennek eredményeképpen a következő megállapításra

jutott: bár a világ legtöbb országában tilalmazzák, hogy az orvos bármilyen indokból, akár a beteg

vagy hozzátartozója kérésére elősegítse betege halálát, az utóbbi évtizedekben a tudomány,

92

illetőleg a törvényhozás egyre inkább teret szentel az arról való gondolkodásnak, hogyan lehetne a

súlyos, gyógyíthatatlan, gyakran nagy fájdalmakkal küszködő betegek számára az élet méltó

befejezéséhez való jogot biztosítani anélkül, hogy az élet kioltására vonatkozó tilalom oldása nem

kívánt hatásokkal járjon. Ezzel összefüggésben két fontos fejlemény érdemel említést.

Az egyik az, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben számos ország törvényhozása, illetőleg bírói

gyakorlata arra az álláspontra helyezkedett, hogy bár az élet elleni cselekmények teljes tilalmát,

bármilyen motiváció alapján került is sor elkövetésükre, változatlanul fenn kell tartani, a

korábbiaktól eltérően el kell azonban ismerni a betegnek azt a jogosultságát, hogy visszautasíthassa

az élete fenntartására, illetőleg meghosszabbítására vonatkozó orvosi beavatkozást még akkor is,

ha a visszautasítás minden valószínűség szerint halálát fogja eredményezni. E jogosultságot,

Magyarországhoz hasonlóan, egyes országokban törvényhozási úton ismerték el. Másutt, így az

Egyesült Királyságban a bírói gyakorlat munkálta ki a betegnek a beavatkozás visszautasítására

vonatkozó jogát (pl. Ms B. v. an NHS Hospital, Court of Appeal judgment of 22 March 2002).

Ugyanez történt az Amerikai Egyesült Államokban is (lásd az alábbiakban ugyancsak említett

Cruzan v. Director, Missouri Department of Health ügyet).

A másik fejlemény az, hogy egyes olyan országokban, ahol a törvény a gyógyíthatatlan beteg

halálának az elősegítését változatlanul tiltja, mégis büntetlenséget biztosítanak az orvosnak, ha a

halál a betegség végső szakaszában lévő beteg fájdalmainak csillapítására általa előírt szer

elkerülhetetlen mellékhatásaként következett be. Erre példa az Egyesült Királyságban a Re J [1991]

Fam 33. ügy, Németországban pedig a Legfelsőbb Bíróság egy 1996. évi állásfoglalása, mely

szerint az orvosilag indikált, a haldokló kifejezett vagy feltételezett kívánságának megfelelő

fájdalomcsillapítás akkor sem jogellenes, ha az - elkerülhetetlen, számításba vett, de nem

szándékolt következményként - a halál bekövetkeztét siettetheti (BGHSt 42, 305).

E fejlemények ellenére ez idő szerint a legtöbb országban kevés hajlandóság mutatkozik a

gyógyíthatatlan betegségben szenvedők halálának elősegítésére vonatkozó tilalom feloldására

vagy enyhítésére. Az Egyesült Királyságban például, bár 1980-ban az öngyilkossághoz nyújtott

segítségadás bűncselekményének felülvizsgálata során felmerült, hogy a haldokló iránti

szánalomból elkövetett ún. méltányossági emberölést privilegizált tényállásként fogalmazzák meg

és a korábbinál lényegesen enyhébben, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntessék, végül a

javaslatot elvetették, többek között azért, mert a méltányossági emberölés fogalmának

meghatározása során nem találtak olyan megoldást, amely a hátrányos helyzetben lévő, öreg és

gyenge betegeket teljes biztonsággal megóvhatná attól, hogy az új törvényi tényállás alapján életük,

akaratuk ellenére, veszélybe kerüljön. 1994-ben pedig a Lordok Háza orvosetikai

vizsgálóbizottsága, megvizsgálva az eutanáziával összefüggő kérdéseket, arra a megállapításra

jutott, hogy nem lát elegendő indokot a szándékos emberöléssel kapcsolatos törvényeknek az

eutanázia egyes módozatai lehetővé tételének érdekében történő enyhítésére.

A fellebbviteli bíróságként eljáró Lordok Házának egy közelmúltban hozott döntése azt jelzi,

hogy az Egyesült Királyságban nem csak a törvényhozás, hanem a jogalkalmazás is idegenkedik a

régóta fennálló tilalmak oldása irányában teendő lépésektől. A Dianne Pretty v. Director of Public

Prosecution ügyben a felperes, egy teljes mozgásképtelenséget okozó gyógyíthatatlan betegség

végső szakaszában lévő beteg annak megállapítását kérte, hogy a vádhatóság határozata, - melyben

visszautasította az arra irányuló kérelmét, hogy vállaljon kötelezettséget: nem emel vádat férje

ellen emberölés miatt, ha az majd segítséget nyújt halálához, - megsértette alapvető emberi jogait,

egyebek mellett az embertelen bánásmód tilalmát és az élethez való jogát. Élethez való jogának

sérelmét abban látta, hogy a vádhatóság álláspontja megfosztja attól a jogától: ő dönthesse el,

kíván-e tovább élni, és határozatával az élethez való jogát élete végigélésének kötelezettségévé

változtatta.

93

A Lordok Háza 2001. november 29-i ítéletében kimondta: a felperest nem illeti meg a jog ahhoz,

hogy a vádhatóság büntetlenséget biztosítson férje számára, ha az közreműködik halálában ([2001]

UKHL). Ezzel elvetette az emberölés e módozatának bírósági határozattal történő legalizálását.

8. Eddig világszerte csak igen kevés olyan törvény született, mely lehetővé teszi a súlyos,

gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteg kérésére halálához nyújtott segítséget. Még ezen

országokban sem csillapodnak azonban az arról folyó viták, hogy ez összeegyeztethető-e az

alkotmányos alapelvekkel.

Hollandiában a korábbi teljes tilalmat a bírói gyakorlat kezdte feloldani. 1973-tól kezdődően

több olyan ítélet született, melyek a gyógyíthatatlan betegét halálba segítő orvosokat azzal az

indokkal mentettek fel az emberölés vádja alól, hogy szükséghelyzetben cselekedtek. A Legfelsőbb

Bíróság egy 1984-ben hozott ítéletében nyilvánította ki elvi éllel, hogy bár más megölése a

büntetőtörvények alkalmazásában változatlanul bűncselekménynek tekintendő, a beteget halálba

segítő orvos bizonyos feltételek esetén hivatkozhat arra, hogy az emberölést szükséghelyzetben

követte el. A bírói gyakorlat ennek feltételeit is kimunkálta. E feltételek a következők: az orvos a

beteg szabadon kinyilvánított akarata alapján jár el miután tőle és a betegtől független orvossal

konzultációt folytatott, a betegnek ez a kívánsága átgondolt, megfontolt és tartósan hangoztatott, a

beteg tűrhetetlen fájdalmaktól szenved, és nincs kilátás állapota javulására, a szenvedés enyhítését

eredményező módszer pedig nem áll rendelkezésre.

E legfőbb bírói döntés hatott a törvényhozásra is. 1994-ben módosították a büntetőtörvényt és a

halálesetek kivizsgálásáról szóló jogszabályt. Ezek úgy rendelkeztek, hogy gyógyíthatatlan betegét

halálba segítő orvosnak minden ilyen halálesetet jelenteni kell egy e célra felállított bizottságnak,

mely állást foglal az orvos eljárásának jogszerűségéről, és jelentését megküldi az ügyésznek, aki

dönt arról, hogy büntetőeljárást indít-e az orvos ellen.

E szabályozás alkalmazásának tapasztalatai alapján átfogó törvényjavaslatot nyújtottak be a

törvényhozáshoz „Az életnek kérésre történő végetvetés és az öngyilkossághoz nyújtott segítség

eseteinek felülvizsgálatáról” címmel. A javaslatot a törvényhozás mindkét háza megszavazta, az

2001. október 1-jén lépett hatályba.

A törvény a büntetőtörvények módosításával büntetlenséget biztosít az orvosnak az emberölés

és az öngyilkosság elősegítésének bűntette alól, ha kellő gondossággal és körültekintéssel járt el,

és ha jelentést tett az illetékes halottkémnek a beteg halálában való közreműködéséről. A kellő

gondosság, körültekintés feltételeit a büntetőtörvény határozza meg. E szerint az orvos eljárása

akkor kellően gondos, ha meggyőződött arról: a beteg állapota reménytelen, a betegnek nem

enyhíthető, elviselhetetlen szenvedés a része, és más ésszerű megoldás nem áll rendelkezésre. A

kellő gondossággal való eljárás akkor állapítható meg, ha az orvos a beteget részletesen tájékoztatta

állapotáról és kilátásairól, és a beteg szabad akaratából, mindent megfontolva fejezte ki azt az

akaratát, hogy meg kíván halni. További követelmény az orvossal szemben, hogy a betegtől

független legalább egy orvossal konzultáljon, és a kellő gondosságát alátámasztó fenti feltételek

meglétéről írásbeli értékelést készítsen, végül hogy a beteg halálát megfelelő orvosi gondossággal

segítse elő.

E halálesetek körülményeinek kivizsgálására Hollandiában regionális felülvizsgálati bizottságok

működnek. Mindegyiknek legalább három tagja van. Vizsgálódásaikat a beteg halálában

közreműködő orvos bevonásával végzik. Ha megállapítják, hogy az orvos kellő gondossággal járt

el, az ügyet lezárják, ellenkező esetben értesítik az ügyészt büntetőeljárás indításának

megfontolására.

A törvény a 16-17 éves fiataloknak is megadja a jogot, hogy határozzanak saját halálukról, a

döntési folyamatba szüleiket is be kell vonni. A 12-15 éves gyermekek esetében a törvény a szülők

beleegyezését is előírja.

94

A törvény szigorú garanciális feltételek mellett lehetővé teszi: még mielőtt betegségének végső

szakaszába jut, a beteg írásbeli nyilatkozatban kérheti, hogy orvosa működjön közre halála

elősegítésében.

Belgiumban 2002. május 28-án hoztak törvényt annak lehetővé tételéről, hogy az orvos a

gyógyíthatatlan beteg kívánságára véget vethessen életének. A törvény szóhasználatában ez

eutanázia, melyet így határoz meg: eutanázián az orvos által eszközölt azon cselekmény értendő,

mellyel szándékosan véget vet betege életének.

A törvény szerint az eutanáziát elvégző orvos nem követ el bűncselekményt, ha

megbizonyosodik arról, hogy a beteg nagykorú, cselekvőképes, az eutanáziára vonatkozó

elhatározására önkéntesen, megfontoltan és külső befolyástól mentesen jutott, orvosi szempontból

kilátástalan a helyzete és olyan állandó, elviselhetetlen testi vagy lelki szenvedés állapotában van,

melyet gyógyíthatatlan betegsége vagy balesete okoz.

A betegnek írásban kell előterjesztenie az eutanázia iránti kérelmét, amelyet neki magának kell

megírnia és aláírnia. Ha nincsen erre képes állapotban, a kérelmet az általa választott olyan

nagykorú személynek kell elkészítenie, akinek nem származhat anyagi előnye a beteg halálából. E

személynek a kérelmet az orvos jelenlétében kell megírnia, ebben az ok megjelölésével rögzítenie

kell, hogy a beteg maga nem képes kérelmet készíteni.

Eutanáziára csak akkor kerülhet sor, ha az orvos részletes tájékoztatást adott a betegnek egészségi

állapotáról, életkilátásairól, ismertette a még szóba jöhető terápiás vagy a fájdalom csillapítására

rendelkezésre álló lehetőségeket. A beteg elhatározásának megmásíthatatlanságát az orvosnak a

beteggel folytatott beszélgetések során kell ellenőriznie.

Az eutanázia további feltétele a kezelőorvosnak más orvossal folytatott konzultációja. A

konzulens orvossal szembeni követelmény, hogy az adott betegséggel kapcsolatos

szakismeretekkel rendelkezzen, valamint hogy mind a beteg, mind a kezelőorvos tekintetében

független legyen. A konzulensnek meg kell vizsgálnia a beteget, rendelkezésére kell bocsátania a

beteg állapotára vonatkozó összes adatot, iratot. A konzulens orvosnak meg kell bizonyosodnia a

szenvedés állandó, csillapíthatatlan és elviselhetetlen jellegéről. A konzulens megállapításait

jelentésben foglalja össze. A konzulens orvos jelentését a kezelőorvos ismerteti a beteggel.

A kezelőorvosnak meg kell bizonyosodnia arról, hogy a betegnek volt alkalma elhatározását

megbeszélnie mindazokkal, akikkel találkozni kívánt; ha a beteg ezt kívánja, megbeszélést kell

folytatnia a beteg által megjelölt hozzátartozóival.

Ha a kezelőorvos véleménye szerint a beteg halála nem következik be rövid időn belül, a törvény

az eutanázia két további feltételét is meghatározza. Az egyik az, hogy a kezelőorvosnak további

konzultációt kell folytatnia egy második orvossal, lehetőség szerint pszichiáterrel vagy az érintett

patológiai terület szakértőjével, akinek a betegtől, az orvostól és az elsőként konzultált orvostól

függetlennek kell lennie. A beteget e második konzultáció eredményéről is tájékoztatni kell.

A másik feltétel az, hogy a beteg kérelme és az eutanázia között legalább egy hónap teljen el.

A törvény lehetőséget biztosít arra is, hogy a cselekvőképes nagykorú személy a jövőben

bekövetkező betegségével kapcsolatban arra az esetre, ha akaratát már nem tudja kifejezni, írásbeli

nyilatkozatban fejezze ki az eutanáziára vonatkozó kívánságát, amennyiben az orvos megállapítja,

hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved, nincsen tudatánál, és állapota a tudomány állása

szerint visszafordíthatatlan. Az írásbeli nyilatkozat csak akkor vehető figyelembe, ha az a

gyógyíthatatlan betegség kezdetét megelőző öt évnél nem korábban készült, illetőleg került

ismételten megerősítésre.

A törvény kimondja: orvos nem köteles eutanáziát alkalmazni és más személy sem köteles

eutanáziában részt venni. Ha az orvos a beteg eutanázia iránti kérelmét megtagadja, a beteg

kérésére köteles a kérelmet a beteg által megjelölt orvoshoz eljuttatni.

95

Ha az orvos úgy dönt, hogy eleget tesz a beteg eutanázia iránti kívánságának, a beteg halálától

számított négy napon belül írásos jelentést kell tennie a törvény által létrehozott Bizottságnak. A

Bizottság tizenhat tagja közül nyolc orvos - közülük legalább négy belga egyetemi tanár - négy

tagja jogászprofesszor vagy ügyvéd, négy tagja a gyógyíthatatlan betegek problémáiban jártas

szakember. A Bizottság tagjai nem lehetnek parlamenti képviselők, sem a kormány tagjai.

A Bizottság az orvos jelentésének benyújtásától számított két hónapon belül dönt arról, hogy az

eutanáziára a törvény rendelkezéseinek megfelelően került-e sor. Ha kétharmados szótöbbséggel

úgy véli, hogy az orvos a törvény rendelkezéseit nem tartotta tiszteletben, az iratokat megküldi az

ügyésznek.

Az eutanáziára vonatkozó törvényjavaslat benyújtását követően a nemzetgyűlés felsőházának

megkeresésére az államtanács (Conseil d’État) 2001. július 2-án véleményt nyilvánított két

törvényjavaslatról. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a javaslatok nem

összeegyeztethetetlenek az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló egyezmény,

valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya rendelkezéseivel. Annak a

véleményének is hangot adott, hogy a két javaslatnak azok a rendelkezései, melyek a törvény

előírásai szerint eljáró orvosokat mentesítik a büntetőjogi felelősség alól, nem ütköznek a

büntetőtörvény alapelveibe.

Az Amerikai Egyesült Államokban a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők jogait illetően a

bírói gyakorlatban és a törvényhozásban egyaránt lényeges változások következtek be az elmúlt

évtizedekben.

a) A törvények korábban nem tartalmaztak egyértelmű rendelkezéseket az egészségügyi

intézményekben kezelt betegeknek arra vonatkozó jogáról, hogy az orvos gyógyító tevékenységét

visszautasíthatják-e, és ha igen, milyen feltételek esetén. Ezért a kezelés abbahagyását kívánó

betegek a bíróságoktól kérték az egészségügyi intézmények arra való kötelezését, hogy tartsák

tiszteletben pácienseik akaratát. Azt követően, hogy a múlt század második felében számos olyan

ítélet született, melyek e kereseteknek helyt adtak és kötelezték az egészségügyi intézményt a

kezelés abbahagyására, a szövetségi Legfelsőbb Bíróság a betegeket megillető joggá nyilvánította,

hogy akár az életben tartásukhoz feltétlenül szükséges orvosi kezelést is visszautasítsák (Cruzan v.

Director, Missouri Department of Health 497 US 261, 1990.).

b) Az orvosi beavatkozás visszautasítását elismerő bírói gyakorlat fejlődésével párhuzamosan az

Egyesült Államok több tagállamában kezdeményeztek népszavazást abból a célból, hogy a

gyógyíthatatlan beteg halálának az orvos általi elősegítését a törvény lehetővé tegye. Kaliforniában

1988-ban egy erre irányuló népszavazáson a szükséges szavazatoknak még csak mintegy

egyharmada gyűlt össze, négy évvel később a résztvevőknek már a 48%-a szavazott az élet

kioltásának minden formáját mereven tiltó jogszabály megváltoztatását célzó törvény napirendre

tűzése mellett. Washington államban egy 1991. évi népszavazáson a résztvevők 46,4%-a állt ki az

orvos által történő halálba segítést lehetővé tevő törvény meghozatala mellett. Oregon az első - és

eddig az egyetlen - amerikai állam, melyben 51%-os többségbe kerültek az öngyilkossághoz adott

orvosi segítség törvény általi lehetővé tételének hívei. Az 1994. évi népszavazás eredményeként

meghozott törvény 1997-ben lépett hatályba.

A méltó halálról szóló 1994. évi törvény (Oregon Death with Dignity Act 1994) azt teszi

lehetővé, hogy a kezelőorvos olyan szert (készítményt) bocsásson gyógyíthatatlan betege

rendelkezésére, mellyel az véget vethet életének. Erre csak belátási képessége teljes birtokában

lévő nagykorú beteg szóbeli, majd írásban megismételt kívánságára kerülhet sor, ha a kezelőorvos,

továbbá legalább egy konzulens orvos megállapította, hogy gyógyíthatatlan betegsége végső

stádiumában van. E kívánság kinyilvánításának megtörténtét két személynek kell tanúsítania, akik

vele sem rokonsági kapcsolatban nem állnak, sem örökösei vagy halálának más módon

96

haszonélvezői nem lehetnek. Nem lehet tanú a kezelőorvos és annak az egészségügyi

intézménynek az alkalmazottja sem, melyben a beteget kezelik. E kívánság bármikor

visszavonható.

A betegnek tájékoztatnia kell döntéséről közeli hozzátartozóját, de ha erre képtelen, vagy nem

kívánja hozzátartozóját értesíteni, ez nem lehet akadálya kívánsága teljesítésének.

Mielőtt a beteg e kívánságának kifejezésre juttatására sor kerülne, kezelőorvosának minden

részletre kiterjedő tájékoztatást kell adnia a betegség természetéről, a várható végkifejletről, és meg

kell jelölni a lehetséges alternatívákat (pl. testi és lelki segélyszolgálat igénybevétele,

fájdalomcsillapítás). Ha akár a kezelőorvos, akár a konzulens orvos feltételezése szerint a beteget

e döntése meghozatalában elmebeli állapota vagy depressziója befolyásolhatta, a beteget az e téren

járatos szakorvoshoz kell utalniuk, s csak azt követően dönthetnek a szer/készítmény

kiszolgáltatásáról, ha a szakorvos megállapította, hogy a beteg nem szenved kóros elmebeli vagy

pszichés állapotban.

A törvény kötelező várakozási időket határoz meg a beteg kívánságának kifejezésre juttatása és

a szer kiszolgáltatása között.

A törvény rendelkezik a beteg kívánságára kiszolgáltatott készítmény következtében történt

elhalálozásának a végrendeletére, a szerződéseire és a biztosítási jogviszonyaira gyakorolt

kihatásáról is.

A törvény kimondja: rendelkezéseit nem lehet úgy értelmezni, hogy azok feljogosítják az orvost

aktív eutanáziára, ugyanakkor biztosítja a törvény szerint eljáró orvosnak az emberölés vagy az

öngyilkossághoz segítségnyújtás bűncselekményével és orvosetikai fegyelmi vétséggel

kapcsolatos büntetlenségét.

A beteg kezelőorvosa nem köteles a beteg e törvény szerint kifejezett kívánságának eleget tenni.

Ez esetben a betegre vonatkozó orvosi feljegyzéseket köteles a beteg orvosi ellátását átvevő

orvosnak átadni.

Végül a törvény rendelkezik arról, hogy a beteg kívánságának kinyilvánításától kezdve milyen

nyilvántartásokat kell vezetni a történtekről, azokba milyen adatokat kell bejegyezni.

E törvény alapján Oregon államban sok esetben került már sor az eutanáziához való jog

gyakorlására.

Habár az Egyesült Államok szövetségi törvényhozásában most vizsgálják az oregoni

népszavazás érvénytelenítésének lehetőségét, tizenhat további tagállam törvényhozásában

terjesztettek be az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítséget vagy a gyógyíthatatlan betegnek az

orvos aktív tevékenységével halálba segítését lehetővé tevő törvényjavaslatot. Ugyanakkor hat

tagállam törvényhozása a jelenlegi tilalom fenntartását, illetőleg további szigorítását célzó

törvényeket fogadott el.

c) A gyógyíthatatlan betegek kívánságukra orvosi segítséggel előidézett halálának jogi

minősítésére és jövőbeli törvényi szabályozására az Egyesült Államokban várhatóan hatást fognak

gyakorolni az e tárgykörben a közelmúltban hozott bírósági döntések is.

A Compassion in Dying v. Washington ügyben a kereset annak megállapítására irányult, hogy

Washington állam törvénye, mely tilalmazta, hogy orvosok segítséget nyújtsanak betegeiknek

abban, hogy véget vessenek életüknek, alkotmányellenes. A felperesek álláspontjuk

alátámasztására az Alkotmány tizennegyedik módosítására hivatkoztak, mely szerint tisztességes

jogi eljárás (due process of law) nélkül senkit sem szabad életétől, szabadságától, illetőleg javaitól

megfosztani. Álláspontjuk szerint a tizennegyedik módosítás szabadság-fogalma, ahogyan azt az

amerikai bíróságok ítélkezési gyakorlatában értelmezik, kiterjed az egyén legbensőségesebb

viszonylatait illető cselekvési szabadságára is, ideértve azt is, hogy gyógyíthatatlan betegsége

végső stádiumában lévő beteg orvosi segítséggel kövessen el öngyilkosságot. A bíróság helyt adott

97

a keresetnek (79 F.3d 790 (9th Cir. 1996)].

A Quill v. Koppel-ügy orvos felperesei annak megállapítását kérték, hogy New York állam

büntetőtörvényének az öngyilkosság elősegítését, illetőleg az ahhoz nyújtott segítséget tiltó

rendelkezése alkotmányellenes. Részben ugyancsak az Alkotmány tizennegyedik módosítására

hivatkoztak, részben pedig arra, hogy indokolatlan, ezért alkotmányellenes a betegnek az orvosi

ellátás visszautasítására vonatkozó joga és az öngyilkosságban való orvosi közreműködés eltérő

törvényi kezelése. Amíg ugyanis az előbbit a jog nem csak hogy nem tiltja, hanem kifejezetten

lehetővé teszi, az utóbbit bünteti. A keresetnek ebben az ügyben is helyt adtak (Quill v. Vacco, 80

F.3d 716 (2nd Cir. 1996.)].

A szövetségi Legfelsőbb Bíróság mindkét ítéletet megváltoztatta, és a kereseteket elutasította

(Washington v. Glucksberg, 521 U.S. 702 (1997), Vacco v. Quill, 521 U.S. 793 (1997)]. A

Legfelsőbb Bíróság ítélete absztrakt normakontrollnak tekinthető; azt mondta ki, hogy a

gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában lévő személy halálához nyújtott orvosi segítség

törvényi tilalmazása nem alkotmányellenes. A határozathoz fűzött öt párhuzamos indokolás

mindazonáltal nyilvánvalóvá teszi: a legfőbb bírák többsége hajlik arra, hogy a betegségük végső

szakaszában nagy fájdalmakat elszenvedő, ítélőképességük birtokában lévő betegek jogát ahhoz,

hogy segítséget kaphassanak életük befejezéséhez, legalább olyan erős jognak tekintse, mint az

orvosi kezelés visszautasításának a törvények által már régóta biztosított jogot. Ezért jelezték: nem

zárható ki, hogy ha e kérdés konkrét jogvitában merül majd fel, a beteg javára döntenek.

Ausztráliában az Északi Terület 1995-ben törvényt fogadott el a gyógyíthatatlan betegek jogairól

(Rights of the Terminally Ill Act 1995.). E törvény lehetővé tette, hogy az a nagykorú személy,

akinek betegsége ésszerű orvosi megítélés szerint rövidesen halálával fog végződni, s akinek

betegsége a beteg számára elfogadható gyógymóddal sem kezelhető, súlyos fájdalma, szenvedése

sem enyhíthető, kérhesse kezelőorvosa segítségét élete befejezéséhez. A törvény a holland, a belga,

illetőleg az oregoni törvényekhez hasonlóan szigorú garanciális rendelkezéseket tartalmazott.

E törvény csak mintegy két évig volt hatályban. Az Ausztrál Államszövetség, módosítva az

Északi Terület törvényhozási hatáskörét szabályozó 1978. évi törvényt, 1997-ben kimondta, hogy

e hatáskör nem terjed ki olyan orvosi tevékenység engedélyezésére, melynek eredményeképpen az

orvos szándékos tevékenysége folytán a beteg meghal. A törvény így érvényét veszítette, a hatálya

idején a beteg halálához nyújtott orvosi segítséget azonban jogszerűnek ismerték el.

Összefoglalásképpen megállapítható, hogy a gyógyíthatatlan betegek életének emberi

méltóságukkal összeegyeztethető, kívánságuk szerinti befejezését a világban ma szabályozó - nem

jelentős számú - törvények ezt főként úgy teszik lehetővé, hogy elismerik a beteg önrendelkezési

jogát még az életfenntartó orvosi beavatkozás visszautasítására is. Az ismertetett törvények közül

csak a holland, a belga, valamint az Oregon állambeli törvény teszi lehetővé az indítványozók által

önrendelkezéses aktív eutanáziaként jelölt lehetőséget.

9. Az elmúlt évtizedekben az Európa Tanács fórumain is helyet kaptak az élet méltó

befejezésével kapcsolatos kérdések.

9.1. Habár az Európai Emberi Jogi Egyezmény betartása felett őrködő strasbourgi szervek elé

korábban csak elvétve kerültek olyan kérelmek, melyekben azt a kérdést kellett eldönteni, hogy

joga van-e a gyógyíthatatlan betegnek ahhoz: élete kívánsága szerinti befejezéséhez más

közreműködését vegye igénybe, a közelmúltban az Emberi Jogok Európai Bírósága egy olyan

ítéletet hozott, melyben erről érdemben foglalt állást Dianne Pretty kérelme nyomán. Az ebben az

ügyben a brit Lordok Háza által hozott ítéletről a 7. pontban már történt említés. A Bíróságnak

abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy sérti-e a gyógyíthatatlan betegség végső

szakaszában, belátási képessége birtokában lévő, de teljes mozgásképtelensége folytán életének

önkezével véget vetni nem képes kérelmező emberi jogait az, hogy a vádhatóság elutasította

98

büntetlenség biztosítását férje számára, ha felesége kérésére életének ő vetne véget.

A Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a büntetlenség iránti kérelemnek a brit

hatóságok által történt elutasítása nem sérti a kérelmezőnek az Európai Emberi Jogi Egyezményben

biztosított jogait, egyebek között az élethez való jogot kinyilvánító 2. cikkét. Az élethez való

jognak ugyanis nem tulajdonítható a halálhoz való jogot biztosító értelem. „Ezért a Bíróság

megállapítja, hogy az Egyezmény 2. cikkéből nem vezethető le sem a más személy keze általi, sem

az állam segítségével történő elhalálozáshoz való jog” (Pretty v. the United Kingdom, 2002. április

29-i ítélet 40. pont).

9.2. Az Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az

orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én

kelt Egyezménye: Az emberi jogokról és a biomedicináról szóló Egyezmény, valamint az

Egyezménynek az emberi lény klónozásának tilalmáról szóló, Párizsban, 1998. január 12-én kelt

Kiegészítő Jegyzőkönyve kihirdetéséről szóló 2002. évi VI. törvény tartalmaz bizonyos támpontot

az indítványokban felvetett kérdésekben való állásfoglaláshoz. Kimondja ugyanis, hogy

egészségügyi beavatkozás csak azután hajtható végre, ha abba az érdekelt személy szabadon és

tájékozottságon alapuló beleegyezését adta, továbbá, hogy ez a beleegyezés bármikor

visszavonható (5. cikk).

9.3. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése korábban már több alkalommal is foglalkozott a

gyógyíthatatlan betegeket megillető alapvető emberi jogokkal [613 (1976) számú határozat, 779

(1996) számú ajánlás]. Ez utóbbi ajánlásban hangot adott annak a meggyőződésének, hogy az élet

meghosszabbítása önmagában nem jelentheti az orvoslás kizárólagos célját, hanem ugyanolyan

mértékben kell törekedni a szenvedések enyhítésére is.

A Közgyűlés átfogó jelleggel 1999. június 25-én elfogadott 1418 (1999) ajánlásában fejtette ki

álláspontját ebben a kérdésben.

Az ajánlás alapgondolata, hogy: „A halálos betegek és a haldoklók méltóságának tisztelete és

védelme olyan kötelezettség, amely az ember méltóságának az élet végéig tartó sérthetetlenségéből

fakad. E tiszteletnek és védelemnek olyan körülmények kialakításában kell realizálódnia, melyek

között embertársaink méltó körülmények között halálozhatnak el” (5. pont).

Az ajánlás amellett, hogy a tagállamok széles körű intézkedését szorgalmazza a haldoklással járó

fájdalom, testi és lelki szenvedés csökkentésére, valamint a betegeket sújtó szorongás és a

magárahagyottság érzésének - egyebek mellett hospice szolgálatok igénybevételével történő -

enyhítésére, két alapvető követelményt fogalmaz meg.

Az egyik az, hogy a tagállamok biztosítsák, hogy a haldokló vagy a betegség végső szakaszába

érkezett betegek akaratuk ellenére gyógykezelésben ne részesüljenek, egyben azonban kizárva a

betegek mások által történő befolyásolását vagy kényszerítését.

A másik az, hogy a tagállamok a halálos betegek és haldoklók élettől való szándékos megfosztása

tilalmának fenntartásával szavatolják e betegek élethez való jogát, biztosítsák, hogy a

gyógyíthatatlan betegek halál utáni vágya ne képezhessen jogos igényt arra, hogy életüknek más

vessen véget. E követelmény azt is magában foglalja, hogy e betegek kívánsága életük befejezésére

ne szolgálhasson olyan cselekmények jogalapjául, melyek a halál beálltának előidézésére

irányulnak.

IV.

1. Az indítványozók szerint az, hogy az Eütv. rendelkezései a súlyos, gyógyíthatatlan beteg

számára csupán azt teszik lehetővé - és szerintük ezt sem kellően széles körben - hogy az életének

további fenntartásához szükséges orvosi kezelést visszautasítsa, azt azonban nem, hogy orvosi

99

segítséget vegyen igénybe ahhoz, hogy életének véget vessen, összeegyeztethetetlen a beteg emberi

méltósághoz való jogával. Ugyanezen okból tartják alkotmányellenesnek a Btk. rendelkezéseit is,

melyek az emberölés bűncselekménnyé nyilvánítása és a büntetési tételek megállapítása körében

nem veszik tekintetbe, ha azt a beteg kívánságára vagy érdekében követték el. Véleményük szerint

az általuk alkotmányossági szempontból kifogásolt törvényi rendelkezések a gyógyíthatatlan

betegség végső szakaszában lévő betegek közül azokat, akik úgy döntenének: életük e fizikai és

lelki szenvedésekkel teli időszakát nem kívánják végigélni, megfosztják az általuk méltónak tartott

halál lehetőségétől. Ez pedig sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében biztosított jogukat az

emberi méltósághoz.

2. Annak folytán, hogy az indítványozók álláspontja az, hogy a törvényhozó két alkotmányos

alapjognak: az élethez, illetőleg az emberi méltósághoz való jognak a súlyos, gyógyíthatatlan beteg

helyzetéből adódó konfliktusát nem oldotta fel az Alkotmányból folyó követelményekkel

összhangban, az Alkotmánybíróság mindenekelőtt az élethez és az emberi méltósághoz való joggal

kapcsolatos eddigi ítélkezési gyakorlatát tekintette át.

3. Az emberi méltósághoz való jog tartalmának részletes kibontását az Alkotmánybíróság már

működésének legelején hozott határozataiban megkezdte, és ez a folyamat azóta is tart. Már egyik

első határozatában kinyilvánította, hogy az emberi méltósághoz való jogot az általános

személyiségi jog egyik megfogalmazásának tekinti. Az általános személyiségi jogot, melynek

különféle aspektusai, például a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog, az általános

cselekvési szabadság, a magánszférához való jog vagy - az indítványok elbírálása szempontjából

jelentős - önrendelkezési szabadság, az Alkotmánybíróság olyan „anyajognak”, azaz olyan

szubszidiárius alapjognak tekintette és tekinti ma is, melyet az Alkotmánybíróság és a rendes

bíróságok egyaránt minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott

tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható [8/1990. (IV. 23.) AB

határozat, ABH 1990, 42., 44-45.]. Ítélkezési gyakorlatában máig is tartja magát ehhez az

értékeléséhez, melyet egyik közelmúltbeli határozatában megismételt és megerősített [36/2000. (X.

27.) AB határozat, ABH 2000, 241., 256-257.].

4. Az emberi méltósághoz való jognak az Alkotmánybíróság az alapjogok sorában

megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít. Ez abból is kitűnik, hogy ez a jog, az élethez való joggal

együtt, az Alkotmánynak az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó fejezete élén

helyezkedik el, azt az Alkotmány az ember veleszületett jogaként deklarálja, ezért az, a 23/1990.

(X. 31.) AB határozat szóhasználata szerint „minden mást megelőző legnagyobb érték” (ABH

1990, 88., 93.). Már ebben a határozatban megfogalmazást nyert az Alkotmánybíróságnak azon

álláspontja is, hogy az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog elválaszthatatlan egységet

alkotó oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog. A későbbiek során azután az Alkotmánybíróság

elvégezte annak kimunkálását is, milyen összefüggésben érvényesül az emberi méltóság

korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az emberi méltósághoz való jog

csupán az emberi státus meghatározójaként, csak az élettel együtt fennálló egységben abszolút és

korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297., 308., 312.]. Ezért anyajog

mivoltából levezetett egyes részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és a személy testi

integritásához való jogok) az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz

hasonlóan korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376., 383.].

5. Az Alkotmánybíróság több korábbi határozatában is foglalkozott már az emberi élet

kezdetével és végével összefüggésben felvetődő egyes alkotmányossági kérdésekkel. E

határozatokban azonban, így a 23/1990. (X. 31.) AB határozatban (ABH 1990, 88.), a 64/1991.

(XII. 17.) AB határozatban (ABH 1991, 297.), valamint a 48/1998. (XI. 23.) AB határozatban

(ABH 1998, 333.) az élethez, valamint az emberi méltósághoz való jog viszonyának más

100

összefüggései kaptak hangsúlyt, mint amelyek áttekintését a jelen indítványok szükségessé teszik.

Ezért az első eldöntendő kérdés az, hogy az emberi méltósághoz való jognak az Alkotmánybíróság

korábbi határozataiban már megjelenített vetületei kielégítő alapul szolgálnak-e az indítvány

elbírálásához.

Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az emberi méltósághoz való, az Alkotmány 54. § (1)

bekezdése által biztosított jog mibenlétére, lényeges tartalmára, valamint az Alkotmány 8. § (2)

bekezdése által lehetővé tett törvény általi korlátozhatóságára nézve eddigi gyakorlata alapján

kimunkált elvek megfelelő alapul szolgálnak az indítványban felvetett kérdésekben való

állásfoglaláshoz is.

Az emberi méltósághoz való jog különféle aspektusai közül az Alkotmánybíróság alapvetően az

embert megillető önrendelkezési jogot tekinti az emberi méltósághoz való jog azon

megfogalmazásának, melynek alapján állásfoglalását ki kell alakítania az indítványok által érintett

alkotmányossági kérdésekben.

Az indítványokban megfogalmazott alkotmányossági kérdéseknek az önrendelkezési jog felől

történő megközelítése a nemzetközi tendenciákkal is összhangban van. Az e tekintetben

alkotmánybírósági feladatokat ellátó kanadai Legfelsőbb Bíróság egy ítéletében ugyancsak arra az

álláspontra helyezkedett, hogy a gyógyíthatatlan beteg azon kívánságának törvényi tilalmazása,

hogy életének orvosa vessen véget, a beteg önrendelkezési szabadsága (egyébként az ítélet által e

konkrét ügyben jogszerűnek talált) korlátozásának minősül (Rodriguez v. the Attorney General of

Canada [1994] 2 LRC 136). Hasonlóképpen vélekedett az Emberi Jogok Európai Bírósága is a már

említett Pretty-ügyben hozott ítéletében, amikor arra utalt, hogy az orvoslás fejlett eszközeivel és

módszereivel életben tartott, főként időskorúak vagy súlyosan betegek esetében az arra vonatkozó

törvényi tilalom, hogy életüknek, ha úgy kívánják, más vessen véget, az önmagukkal való

azonosság tudata, illetőleg az önmagukról való rendelkezés joga korlátozásának minősül (Pretty-

ítélet 66. pont).

6. Az indítványokban felvetett kérdéseket az élethez való jog, illetőleg az emberi méltóság részét

képező önrendelkezési jog szempontjából vizsgálva az Alkotmánybíróságnak a következő az

álláspontja:

6.1. A gyógyíthatatlan beteg döntése arról, hogy életének a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő

részét nem akarja végigélni, a beteg önrendelkezési jogának része, így vonatkoznak rá az

Alkotmány 54. § (1) bekezdésének rendelkezései. A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit

megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha beteg, betegsége az orvostudomány

szerint gyógyítható-e vagy nem. Egyebek mellett ebből is következik, hogy eltérően a régebbi

koroktól, amikor a jog az öngyilkosságot sok helyütt szankciókkal sújtotta: az öngyilkosságot

elkövetőket haláluk után hátrányos intézkedések érték (pl. testüket a temetőn kívül földelték el,

vagyonukat elkobozták), a korszerű jogrendszerek, így a magyar jog sem tilalmazza az

öngyilkosságot, csak az ahhoz nyújtott segítséget bünteti.

A világnézeti szempontból semleges alkotmányos alapokon álló jogrendszer ugyanis sem

helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az ember saját életének befejezését

elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan szféráról van szó, melytől az államnak főszabályként

távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez

való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül szükségessé teszi.

6.2. A fentiekből az Alkotmánybíróság álláspontja szerint két következtetés adódik.

Egyrészt az, hogy a gyógyíthatatlan beteg arra vonatkozó elhatározása: életét akár fájdalmainak,

szenvedésének megrövidítése érdekében, akár más meggondolásból nem kívánja végigélni, ezért

visszautasítja az életben tartásához feltétlenül szükséges orvosi beavatkozást, önrendelkezési

jogának olyan része, melynek gyakorlását a törvény más alapjog védelméhez elkerülhetetlenül

101

szükséges mértékben korlátozhatja ugyan, de nem vonhatja el. Alkotmányossági megítélés tárgya

legfeljebb ezen önrendelkezési jog korlátozásának indokoltsága lehet, például az, hogy a törvény e

lehetőséget a várandós anyáknak nem biztosítja, illetőleg hogy a jog gyakorlását bizonyos eljárási

követelmények teljesítésétől teszi függővé.

Másrészt az, hogy a gyógyíthatatlan betegnek az a kívánsága, hogy életének nem pusztán az

életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás visszautasításával, hanem az orvos tevőleges

segítségével vessen véget, alkotmányossági megítélés szempontjából már nem tekinthető az

életével, illetőleg halálával kapcsolatos önrendelkezési joga olyan részének, melyet a törvény más

alapjog védelme érdekében akár teljes egészében is ne vonhatna el. Ebben az esetben ugyanis más

személy: a beteg orvosa is cselekvő részesévé válik annak a folyamatnak, melynek során a beteg

az élete befejezésének a méltóságával összeegyeztethető módját választja. Az orvos szerepe nem

csak a beteg elhatározásának a teljesítésében áll; a kezelőorvos szükségképpen közreműködik,

gyakran meghatározó módon, már a beteg döntésének kialakításában is, annak folytán, hogy

felvilágosítást ad részére betegségének természetéről, várható lefolyásáról, életkilátásairól, a

betegséggel járó fájdalom vagy szenvedés enyhítésének lehetőségéről.

V.

1. Mivel az indítványozók alkotmányossági kifogásaikat az emberi élethez és az emberi

méltósághoz való jog összefüggésrendszerébe helyezve állítják azt, hogy a törvényhozó

alkotmányellenesen korlátozza a méltó halálhoz való jogot, az Alkotmánybíróságnak

mindenekelőtt azt kellett megvizsgálnia, hogy mennyiben irányadó a jelen indítványok elbírálása

szempontjából a korábbi határozataiban kialakított az az álláspontja, hogy az emberi méltósághoz

való jog csak akkor korlátozhatatlan, ha az emberi élettel egységben jelentkezik.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az, hogy az emberi méltósághoz való jog az élettel

együtt fennálló egységben korlátozhatatlan, csak az olyan helyzetre vonatkozik, amikor az életet

és az attól elválaszthatatlan emberi méltóságot mások korlátoznák. Az Alkotmánybíróság ezt az

alkotmányos tartalmat markánsan az abortusszal kapcsolatos első határozatában fogalmazta meg

[64/1991. (XII. 17.) AB határozat], amelyben az eldöntendő kérdés az emberi élet mások általi

elvételének a minősítése volt (ABH 1991, 297-317.). A méltó halálhoz való jog viszont nem az

élettől való megfosztás, hanem az élet saját elhatározásból való befejezésének összefüggésében

merül fel, még akkor is, ha egyes módozatainál a halálba induló beteg más személy - az orvos -

segítségét kívánja igénybe venni. Ennek folytán a méltó halálhoz való jog az indítványokban

megfogalmazott alkotmányos összefüggésben nem az élethez való joggal fennálló egységben

jelentkezik, hanem ellenkezőleg; ezen életszakasz megélésének kényszeréből adódóan az emberi

méltóság sérelme éppen az által következik be, hogy bár a beteg gyógyíthatatlan, az élet nem ér

véget azon a ponton, ahol élete a betegség elviselésével járó súlyos testi, lelki szenvedés, a

kiszolgáltatottság és a reménytelenség érzése folytán kibékíthetetlen konfliktusba kerül

méltóságérzetével.

Következésképpen a gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltósághoz való jogával

összhangban történő befejezésével kapcsolatos alkotmányossági kérdéseknek akár a

halálbüntetésnél, akár a terhesség művi megszakításánál vizsgálandó alkotmányossági kérdésekhez

képest az a megkülönböztető jegye, hogy az emberi méltósághoz való jog nem az élethez való

joggal elválaszthatatlan egységben jelentkezik, hanem fordítva: az egyik érvényesülésével együtt

járhat a másik háttérbe szorulása. Ezért pusztán a méltósághoz való joggal egységben jelentkező

élethez való jognak az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban kifejtettek szerinti

korlátozhatatlanságára hivatkozással nem állítható megalapozottan, hogy a gyógyíthatatlan beteg

102

életének emberi méltóságával összeegyeztethető befejezésére vonatkozó önrendelkezési joga is

korlátozhatatlan.

2. Ez a megállapítás azonban nem áll az indítványozóknak a jelenlegi törvényi szabályozással

szemben megfogalmazott valamennyi alkotmányossági kifogására. Szerintük ugyanis nem csak az

alkotmányellenes, hogy a törvény túlságosan szűkre szabottan, lényegében az életmentő orvosi

beavatkozás visszautasítására korlátozva teszi lehetővé a gyógyíthatatlan beteg életének emberi

méltóságával összeegyeztethető módon történő befejezését. Azt is alkotmányellenesnek tartják,

hogy a törvény megtiltja: az orvos a gyógyíthatatlan beteg rendelkezésének hiányában is

elősegíthesse halálát az életmentő, életfenntartó beavatkozás beszüntetésével, amennyiben a közeli

halállal viaskodó betegnek nem tulajdonítható olyan, az emberi méltóság körében értelmezhető

érdek, mely életének fenntartása mellett szólna. Alkotmányellenesnek tartják továbbá a

gyógyíthatatlan és szenvedő beteg kifejezett akarata hiányában méltányolható szánalomból történő

halálba segítésének tilalmazását.

Az Alkotmánybíróság megállapítja: az életmentő, életfenntartó orvosi beavatkozás beszüntetése,

valamint a beteg halálba segítése a gyógyíthatatlan beteg óhajának hiányában éppen azt az elemet

- a beteg beleegyezését - iktatná ki az életmentő, életfenntartó beavatkozás folytatására, illetőleg

beszüntetésére vonatkozó döntéséből, mely kapcsolatot teremtene az élet folytatása vagy

befejezése közötti választás és a beteg önrendelkezési joga között. Ezekben az esetekben ugyanis

nem a beteg, hanem más - az orvos - döntené el, mi egyeztethető össze a beteg emberi méltóságával,

és mi nem. Holott az emberi méltósághoz való joggal kapcsolatos eddigi határozataiban - legutóbb

a 36/2000. (X. 27.) AB határozatban - az Alkotmánybíróság egyértelművé tette, hogy a betegeket

e mivoltukra tekintettel megillető jog az emberi méltósághoz önrendelkezési jogukon keresztül

érvényesül. „Az Eütv. - az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe foglalt emberi méltósághoz való jogot

érvényre juttató - garanciális rendelkezéseket tartalmaz a betegek önrendelkezési joga tekintetében.

A betegek önrendelkezési jogához tartozik - többek között - az egészségügyi beavatkozásokba való

beleegyezés és az ellátás visszautasításának joga is” (ABH 2000, 241, 254-255.).

Következésképpen az, hogy a törvény tiltja, illetőleg büntetni rendeli, ha az orvos vagy más a

gyógyíthatatlan beteg erre vonatkozó kívánsága nélkül vet véget életének, még ha ezt szándéka

szerint a beteg emberi méltóságának megóvása érdekében tenné is, nincsen közvetlen alkotmányos

összefüggésben a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogával. Ezzel kapcsolatban az

Alkotmánybíróság arra is rámutat, hogy ezt - amint ez a nemzetközi áttekintésből is kitűnik - a

korábbi tilalmak oldására leginkább törekvő államok törvényhozása sem teszi lehetővé.

VI.

1. Az Alkotmánybíróság a IV. 6.1. pontban már kifejtette: a gyógyíthatatlan betegnek az az

elhatározása, hogy életét az életfenntartó orvosi beavatkozás igénybevételével nem kívánja

fenntartani, illetőleg meghosszabbítani, önrendelkezési jogának része, mellyel kapcsolatban

alkotmányossági megítélés tárgya legfeljebb ezen önrendelkezési jog korlátozásának indokoltsága

lehet.

Ezzel kapcsolatban az a kérdés merül fel, és az Alkotmánybíróság a továbbiakban ezt vizsgálta

meg, hogy abból: a törvényhozó a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának az életfenntartó

orvosi beavatkozás visszautasításában való megnyilvánulását nem tilalmazza, nem folyik-e az a

kötelezettsége, hogy a gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltósága szerinti befejezésének

egyéb módozatait se tilalmazza?

2. Az Alkotmánybíróság rámutat: annak folytán, hogy a gyógyíthatatlan betegnek önrendelkezési

joga alapján joga van az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást visszautasítva életének emberi

103

méltóságával összeegyeztethető befejezéséhez, ugyanakkor megkülönböztetett körültekintéssel

kell biztosítani, hogy az erre vonatkozó szabályozás kizárja az élethez való jog sérelmét, a

törvényhozó mozgástere szűk. Annak a határvonalnak a meghatározásához, melyen túllépve a

gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési joga érvényesülésének tilalmazása az emberi méltósághoz

való jog alkotmányellenes korlátjává válik, számos, természetében igen különféle tényező

mérlegelése szükséges. Ez fordítva is így van: ha a törvényhozó megfelelő garanciák biztosítása

nélkül teszi lehetővé az életnek az emberi méltósággal összeegyeztethető befejezéséhez való jog

érvényesülését, ez nem kellően körültekintő szabályozás esetén az élettől való önkényes

megfosztás forrásává válhat, s a szabályozás ennek folytán minősülhet alkotmányellenesnek. Ezért

a törvényhozó csak annyiban engedhet teret a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési joga

érvényesülésének, amennyiben képes biztosítani, hogy a döntés a beteg saját, valódi,

befolyásolástól mentesen kialakított akaratát testesítse meg. A szabályozásnak figyelemmel kell

lennie arra, hogy az önrendelkezési jog érvényesülésének lehetővé tétele ne járjon együtt az

egészségügyi intézményekben való bizalom megrendülésével sem azok részéről, akik e

lehetőséggel nem kívánnak élni. A törvényhozónak továbbá azt is figyelembe kell vennie, hogy ha

a jogalkotás nem reagál kellő időben és megfelelően arra a krízishelyzetre, melybe a

gyógyíthatatlan betegség végstádiumában szenvedők kerülnek, ennek feloldására, amint erre sok

országban számos példa van, a mindennapi gyakorlatban jogon kívüli, jogellenes megoldásokhoz

folyamodnak.

A fentiekből következik az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítása jogi

szabályozásának sajátos feltételrendszere.

3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint annak, hogy a törvény egészen a közelmúltig

világszerte szinte kivétel nélkül tilalmazta azt is, hogy a gyógyíthatatlan beteg kívánságára az orvos

beszüntesse az élete fenntartását célzó beavatkozást, továbbá azt is, hogy a beteg kívánságára az

orvos vessen véget az életének, az egyik kétségtelen indoka az volt, hogy a törvényhozók

megítélése szerint az élethez való jog megóvását szolgáló korábbi merev tilalmak akár részleges

oldásának feltételei csak mostanában alakultak ki. Az Emberi Jogok Európai Bizottságának és az

Emberi Jogok Európai Bíróságának több határozata is például szolgálhat arra, hogy a körülmények

változása, ezen belül a tudományos ismeretek fejlődése egyes emberi jogok korábban jogszerűnek

tartott korlátozását meghaladottá tette (pl. a Sutherland kontra Egyesült Királyság ügy, a Bizottság

1997. július 1-jei jelentése, Goodwin kontra Egyesült Királyság ügy, a Bíróság 2002. július 3-i

ítélete).

Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának

érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás területén a még alkotmányos és már

alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s mindenkorra adott; az ismeretek

szintje, az intézmények állapota, fejlettsége-fejletlensége és egy sor további tényező befolyással

lehet e kérdés alkotmányosságának megítélésére.

A magyar szabályozás is azt az utat járta be, hogy a teljes tilalmazás hosszú időszakát követően

a törvényhozó csak 1997-ben tette lehetővé, a Törvény azon előírását hatályon kívül helyezve,

hogy az orvos még az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles

gyógyítani, hogy a gyógyíthatatlan beteg visszautasítsa az életmentő vagy életfenntartó

beavatkozást, azaz - legalább is e körben - érvényesíthesse az önrendelkezési jogát. Ezzel a

törvényhozó lehetővé tette e betegek számára, hogy maguk dönthessenek életüknek az emberi

méltóságukkal összeegyeztethető befejezéséről. A törvényhozó egyidejűleg több rendelkezéssel

segítette elő, hogy a beteg a döntését annak következményei ismeretében, befolyástól mentesen

hozza meg.

4. A gyógyíthatatlan betegeket az Eütv. 20. § (3) bekezdése, 21. § (2) bekezdése, illetőleg 22. §

104

(1) és (2) bekezdése szerint megillető jog az életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás

visszautasítására nemcsak a gyógyíthatatlan, hanem az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján

minden beteget megillető általános önrendelkezési jogból következik. Ezt a jogot az Eütv. 15. §-a

külön is nevesíti. A beteget megillető önrendelkezési jog lényege, hogy minden beteg szabadon

döntheti el: kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetőleg annak során milyen beavatkozás

elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza. A beteget megillető önrendelkezési jognak

ezt az értelmezését alátámasztják az Alkotmánybíróság azon korábbi határozatai is, melyek

iránymutatóak arra nézve: hogyan kell a mindenkit megillető emberi méltósághoz való jogot a

beteg ember sajátos helyzetére alkalmazva értelmezni. A betegek emberi méltóságának egyik

fontos aspektusa ugyanis az, hogy az ember semmilyen körülmények között nem válhat eszközzé

vagy tárggyá: „Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának,

önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva - a

klasszikus megfogalmazás szerint - az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá”

[64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308.]. A betegek emberi méltóságához való

jogából következő másik aspektus a testi integritáshoz való alapjog. „Az emberi méltósághoz való

jog tehát magában foglalja az önrendelkezés szabadságához való alkotmányos alapjogot csakúgy,

mint a személy testi integritásához fűződő alapjogot is” [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH

1995, 376, 381.]. A testi integritáshoz való jog az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a betegekre

vonatkoztatva azt is jelenti, hogy főszabályként a beteg egyetértése, hozzájárulása nélkül testéhez

más nem nyúlhat.

Ezzel szemben a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személyeknek az a kívánsága, hogy

halálukat orvosuk idézze elő, például erre alkalmas szer rendelkezésre bocsátásával vagy

beadásával, ahogyan erre az Alkotmánybíróság a IV. 6.2. pontban rámutatott, már nem a betegeket

megillető önrendelkezési jognak az a része, melyet a törvény akár teljes egészében is ne vonhatna

el, mivel ezekben az esetekben a halál más személy - az orvos - aktív tevékenysége folytán

következik be. Ezért a gyógyíthatatlan beteg halálának kívánságára, aktív orvosi tevékenységgel

való előidézése nem vezethető le a minden beteget megillető általános önrendelkezési jogból.

Így a gyógyíthatatlan beteg életének fenntartásához szükséges beavatkozás mellőzése, és aktív

orvosi segítséggel előidézett halála közötti lényeges különbségekre tekintettel az

Alkotmánybíróság álláspontja szerint abból, hogy az előbbit lehetővé teszi, nem következik a

törvényhozóra nézve olyan alkotmányos kötelezettség, hogy az utóbbit is engedélyezze.

VII.

A IV. 6.2. pontban az Alkotmánybíróság már kialakította álláspontját arról, hogy ha a

gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltóságával összeegyeztethető befejezéséhez orvosának

segítségét kívánja igénybe venni, alkotmányossági megítélés szempontjából ez már nem tekinthető

az életével, illetőleg halálával kapcsolatos önrendelkezési joga törvény által nem korlátozható

részének.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az, hogy jogszabály tilalmazza: a gyógyíthatatlan

betegségben szenvedő személy kívánságára az orvos - valamely szer vagy készítmény beadásával,

rendelkezésére bocsátásával vagy más módon - cselekvőleg idézze elő halálát, az önrendelkezési

jognak az Alkotmány 8. § (2) bekezdés értelmében vett korlátozása. Ugyancsak e jog korlátozása,

hogy jogszabály a gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás

visszautasítására vonatkozó jogának gyakorlását a törvényben meghatározott feltételekhez köti.

Az Alkotmánybíróság alábbiakban azt tekintette át, hogy e korlátozások megfelelnek-e az

alapjogok korlátozásához megkívánt alkotmányos követelményeknek.

105

VIII.

Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta: megalapozott-e az indítványozóknak azon állítása,

mely szerint az a jogszabályi tilalom, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személy

kívánságára az orvos cselekvőleg idézze elő halálát, e beteget megillető önrendelkezési jog

alkotmányellenes korlátozásának minősül.

1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában alakította ki azokat az ismérveket, amelyeknek

valamely alapjog törvényi korlátozásának eleget kell tennie ahhoz, hogy kielégítse a jogkorlátozás

alkotmányos feltételeit [pl. a 2/1990. (II. 18.) AB határozat, ABH 1990, 18, 20., a 20/1990. (X. 4.)

AB határozat, ABH 1990, 69, 71., a 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171., valamint

a 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 98-99.]. Az Alkotmánybíróság állandó ítélkezési

gyakorlata szerint nem tekinthető az alapjog alkotmányellenes korlátozásának többek között az, ha

a korlátozást másik alapjog védelme elkerülhetetlenül szükségessé teszi, és a korlátozással okozott

sérelem egyensúlyban van az adott szabályozási cél fontosságával, így azzal arányos.

2. Az indítványok által sérelmezett alapjog-korlátozás alkotmányossági vizsgálatánál az

Alkotmánybíróság azt tartja kiinduló pontnak, hogy a súlyos, gyógyíthatatlan betegségben

szenvedő személyekkel kapcsolatban az e betegek helyzetéből (állapotából) adódóan az állam

életvédelmi kötelezettségének különleges hangsúllyal kell érvényesülnie. Ezt az indokolja, hogy

kiváltképpen a gyógyíthatatlan betegség előrehaladott szakaszában lévő, általában hosszadalmas

betegségtől megviselt, érdekeik érvényesítésére ezért is csökkent mértékben képes személyek az

élet és a halál közötti választásuk során fokozott mértékben ki vannak téve környezetük

befolyásának. A család, a hozzátartozók, a barátok, ismerősök, az egészségügyi intézmény

dolgozói, a betegtársak hatással lehetnek a beteg arra vonatkozó elhatározására, hogy orvosa

közreműködését kérje halála mielőbbi bekövetkezéséhez. Annak tisztázása, hogy a beteg

elhatározásának kialakulásában nem a környezeti befolyás volt-e a meghatározó, csak akkor

lehetséges, ha a beteg kívánságának teljesítésére vagy annak megtagadására minden számba jöhető

szempontra tekintettel lévő, átlátható, ellenőrizhető, a téves megítélés és az esetleges visszaélés

lehetőségét kizáró eljárás keretében kerül sor.

Az e kívánalmaknak megfelelő eljárás meghonosítása azonban nem csak elhatározás kérdése,

hanem számos feltétel függvénye. Ezek között fontos szerepe van egyebek mellett az orvosi

ismeretek fejlettségi szintjének, az egészségügyi intézményrendszer általános állapotának és

annak, hogy a beteg kívánságáról való döntésre és annak végbevitelére kellő számú, felkészültségű

és megfelelő gyakorlattal rendelkező szakember álljon rendelkezésre.

3. Annak megítélése, hogy a gyógyíthatatlan betegeket életüknek emberi méltóságukkal

összeegyeztethető befejezése terén megillető önrendelkezési jogosítványokra vonatkozó jelenlegi

törvényi korlátok oldásának feltételei kialakultak-e, a törvényhozó joga és felelőssége ugyan, a

törvényhozói döntést azonban az Alkotmánybíróság, az Abtv. által meghatározott keretek között,

alkotmányossági szempontból felülvizsgálhatja.

A korlátozás alkotmányos feltételeinek megítélésénél az Alkotmánybíróság változatlanul azt

tartja irányadónak, hogy „[a]z állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik

alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme

más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem

elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében

történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél

fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen

egymással” [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.].

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint abban, hogy a törvény csak részben teszi lehetővé a

106

súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegek önrendelkezési jogának érvényesülését

életüknek emberi méltósághoz való jogukkal összeegyeztethető bejezéséhez, részben azonban

korlátozza, az államnak az élet védelmét illetően fennálló, és az Alkotmány 8. § (1) bekezdésén

alapuló kötelezettsége nyilvánul meg az emberi élet védelmére.

4. Az állam e körben fennálló életvédelmi kötelezettsége az, hogy azt a bonyolult folyamatot,

amelynek során a beteg arról dönt: él-e az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás

visszautasításának lehetőségével, ne zavarhassák meg e döntési folyamattól idegen hatások. Az

állami intézményvédelmi kötelezettségnek az életéről és haláláról döntést hozó betegen kívül,

tágabb értelemben mindenki más életének védelmében is kell érvényesülnie, aki a jövőben kerülhet

hasonló helyzetbe. Az Alkotmánybíróságnak ez a megközelítése összecseng a már működésének

elején kialakított álláspontjával, mely szerint „[a]z élethez való jog objektív oldalából ugyanakkor

az államnak nem csupán az a kötelessége következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi

jogát ne sértse meg, és hogy annak védelméről jogalkotással és szervezési intézkedésekkel

gondoskodjék, hanem ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az egyes emberek egyedi

életvédelmében, hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat

minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása; ’az emberi

élet’ általában - következésképp az emberi élet mint érték - a védelem tárgya.” [64/1991. (XII. 17.)

AB határozat, ABH 1991, 297, 303.]. Az Alkotmánybíróság a jelen határozatban elbírált

indítványokkal összefüggésben ezt az érvrendszert kiegészíti még az egészségügyi szolgáltatások

és az egészségügyi intézmények iránti közbizalom fontosságával, ami csak azon alapulhat, hogy a

közösség valamennyi tagja - betegek és hozzátartozóik egyaránt - annak tudatában vehessenek

igénybe egészségügyi szolgáltatást, hogy ha arra kerül a sor, életük és méltóságuk kérdésében

hozott döntésüket a törvény megfelelő garanciákkal veszi körül.

Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a gyógyíthatatlan betegek

önrendelkezési jogának az indítványokban sérelmezett korlátozása egy másik alapvető jog, az

élethez való jog védelme érdekében szükséges.

5. A jogkorlátozás szükségességének vizsgálata során alkalmazott szempontokat a korlátozás

arányosságának vizsgálatánál is figyelembe kell venni. Egy alapjog védelmében egy másik alapjog

korlátozása akkor tekinthető aránytalannak, ha indokolatlanul széles körű. Továbbá, a korábbi

körülmények között aránytalannak nem tekinthető korlátozás aránytalanná válhat, ha az idők során

kialakultak a feltételei a tilalmak, korlátozások enyhítésének vagy megszüntetésének, de a

törvényhozó indokolatlanul késlekedik a korlátozások oldásával.

Az Alkotmánybíróság rámutat: a törvényhozó 1997-ben jutott arra a következtetésre, hogy az

addig e téren fennállt teljes körű tilalmazás meghaladottá vált. Ezért az Eütv. azon súlyos betegek

számára, akiknek betegsége az orvostudomány állása szerint gyógyíthatatlan és rövid időn belül

halálhoz vezet, lehetővé tette, hogy az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasításával

életük befejezésének méltóságukkal összeegyeztethető módját válasszák. Az egészségügyi

miniszter véleménye, mely szerint a jelenlegi korlátozások további szűkítése az élethez való jog

védelmét illetően jelentős kockázatokkal járna, az Alkotmánybíróság megítélése szerint ugyancsak

azt támasztja alá, hogy a jelenleg meglévő korlátozásokat nem lehet aránytalannak tekinteni a

védendő célhoz, az élethez való joghoz viszonyítva.

A fentiek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a gyógyíthatatlan

betegek önrendelkezési jogának törvény általi korlátozása nem tekinthető aránytalannak.

6. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján elvégzett szükségességi-arányossági teszt

eredménye ezek szerint az, hogy a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának az

indítványozók által kifogásolt korlátozását az élethez való jog védelme indokolja, és a korlátozás

terjedelme a korlátozással védett érdek kiemelkedő alkotmányos értéke folytán nem tekinthető

107

aránytalannak.

Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az annak megállapítására irányuló indítványt, mely szerint

az Eütv. - annak folytán, hogy akár a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személyek

kívánságára, akár a beteg feltételezhető érdekének szem előtt tartásával ilyen kívánság nélkül is

nem teszi lehetővé e betegek számára életük orvosi segítséggel történő befejezését -

alkotmányellenesen korlátozza e betegek önrendelkezési jogát, elutasította.

IX.

Ezek után az Alkotmánybíróság az indítványozóknak azt az állítását vizsgálta meg, mely szerint

bár a törvény 1997. óta lehetővé teszi a gyógyíthatatlan betegek számára az életmentő vagy

életfenntartó orvosi beavatkozás visszautasítását, az, hogy e jog gyakorlását különféle feltételhez

köti, e betegeket megillető önrendelkezési jog alkotmányellenes korlátozásának minősül.

Az Alkotmánybíróság először általánosságban tekintette át, hogyan érvényesül a beteget az Eütv.

15. §-a alapján megillető önrendelkezési jog a súlyos, gyógyíthatatlan betegek esetében.

Az Eütv. 15. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a]z önrendelkezési jog gyakorlása

keretében a beteg szabadon döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve

annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetőleg melyeket utasít vissza,

figyelembe véve a 20. §-ban előírt korlátozásokat”. A betegek önrendelkezési jogát kinyilvánító

törvényi rendelkezésnek a 20. §-ra utalása az Alkotmánybíróság megítélése szerint világossá teszi,

hogy a törvényhozó a súlyos betegségben szenvedők egyes kategóriái tekintetében speciális - az

általánosnál kötöttebb - szabályokat kívánt megállapítani a beavatkozás visszautasításában

megnyilvánuló önrendelkezési jogot illetően.

Az önmagában nem lehet megalapozott alkotmányossági kifogás tárgya, hogy abban a körben,

melyben a beteg önrendelkezési jogának gyakorlása kihat a beteg vagy mások életére, a

törvényhozó a beteg önrendelkezési jogának általános szabályaihoz képest speciális szabályokat

hoz létre. A beteg önrendelkezési jogára vonatkozó általános előírásokhoz képest különleges

szabályozás létrehozatalát ebben a körben az államnak az élethez való joggal összefüggő

intézményvédelmi kötelezettsége indokolja. A súlyos, gyógyíthatatlan betegnek az életmentő vagy

életfenntartó beavatkozás visszautasításában megnyilvánuló önrendelkezési joga kétségtelenül

ebbe a körbe tartozik.

E speciális szabályozásnak is meg kell azonban felelnie az Alkotmány 8. § (2) bekezdése által

megszabott követelményeknek.

A súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők esetében e speciális szabályozás lényege az,

hogy a törvény az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítását csak akkor teszi

lehetővé, ha betegségük megfelelő egészségügyi ellátás esetén is rövid időn belül halálhoz vezet;

a törvény továbbá a beavatkozás visszautasításához meghatározott alaki előírások betartását

kívánja meg. Ezek abban állnak, hogy a visszautasításnak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű

magánokiratban, a beteg írásképtelensége esetén két tanú jelenlétében kell megtörténnie. A

beavatkozás visszautasítása csak akkor érvényes, így csak akkor vehető figyelembe, ha egy

háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja, és egybehangzóan nyilatkozik arról, hogy a

beteg a döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a visszautasítás törvényi

feltételei - miszerint a beteg cselekvőképes, súlyos, az orvostudomány állása szerint

gyógyíthatatlan és megfelelő egészségügyi ellátás esetén is rövid időn belül halálhoz vezető

betegségben szenved - fennállnak. A betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon

két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania a visszautasításra vonatkozó szándékát. A várandós

és a gyermek kihordására előreláthatóan képes beteg nem élhet a visszautasítás jogával.

108

A törvény előírja, hogy a beavatkozás visszautasítása esetén meg kell kísérelni a döntés

hátterében lévő okok személyes beszélgetés alapján történő feltárását, és a döntés megváltoztatását.

Korlátozottan cselekvőképes, illetőleg cselekvőképtelen betegek esetében az életmentő vagy

életfenntartó beavatkozás visszautasítását a törvény további feltételekhez köti.

Az indítványok e speciális szabályozás indokoltságát egészében nem vitatják. A szabályozás öt

olyan konkrét elemét jelölik meg, melyekkel összefüggésben a törvény álláspontjuk szerint

alkotmányellenesen korlátozza a súlyos, gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát.

1. Az indítványozók szerint ellentétes az emberi méltóságból következő önrendelkezési joggal

az, hogy „[a]z Eütv. 20. § (3) bekezdése (...) az ellátás visszautasításának jogát az életfenntartó

vagy életmentő beavatkozások elvégzése tekintetében csak akkor engedi meg, ha a betegség az

orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett

is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan”. Az indítványozók két tekintetben tartják e rendelkezést

alkotmányellenesnek. Részben azért, mert a törvény rendelkezéseiből, közelebbről az Eütv. 20. §

(4) bekezdéséből következően nem a beteg, hanem a beavatkozásnak a beteg által történt

visszautasítás érvényességéről döntő orvosi bizottság megítélésétől teszi függővé, hogy a beteg

haláláig előreláthatólag hátralévő idő rövidnek tekinthető-e vagy nem. Részben pedig azért, mert a

törvény csak azon súlyos, gyógyíthatatlan beteg számára teszi lehetővé az életmentő vagy

életfenntartó beavatkozás visszautasítását, akinek betegsége előreláthatólag rövid időn belül

halálhoz vezet. Ezt pedig az olyan súlyos, gyógyíthatatlan betegek esetében, akiknek halála az

orvostudomány állása szerint ugyancsak mindenképpen halálhoz vezet, de előreláthatólag nem

rövid időn belül, önrendelkezési joguk alkotmányellenes korlátozásának tekintik.

Az indítványozók ezen állításával kapcsolatban az Alkotmánybíróság álláspontja a következő:

ha a beteg halálának bekövetkeztéig hátralévő idő hosszának megítélését a törvény valóban nem a

beteg, hanem az orvosi bizottság (szubjektív) mérlegelésére bízná, ez kétségtelenül

alkotmányossági aggályokat vethetne fel. A beteg ugyanis nyilván másként - végtelenül hosszúként

- éli meg azt az időt is, melyet az orvosi bizottság nem tart elegendően rövidnek ahhoz, hogy alapul

szolgálhasson a beavatkozás visszautasításához. Ha a törvény rendelkezésének valóban az volna a

tartalma, melyet az indítványozók tulajdonítanak neki, akkor kétségtelenül nem a beteg, hanem

mások döntenének arról, hogy élete befejezésének mely módja egyeztethető össze a beteg emberi

méltósághoz való jogával.

Az Alkotmánybíróság álláspontja azonban az, hogy az Eütv. 20. § (3) és (4) bekezdéséből

egyértelmű: a törvényhozó nem az orvosi bizottság, illetőleg tagjai saját belátásától, illetőleg a

beteg helyzetére vonatkozó beleérzőképességüktől teszi függővé az arról való döntést, hogy az

életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasításának törvényi feltételei, így az, hogy a

beteg olyan gyógyíthatatlan betegségben szenved, mely megfelelő egészségügyi ellátás szerint

rövid időn belül halálhoz vezet, fennállnak-e. Az orvosi bizottságnak abban kell állást foglalnia,

hogy a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül halálhoz vezet-e.

Nem arról van tehát szó, hogy a törvény a beteg önrendelkezési jogának háttérbe szorításával rajta

kívül állóknak - az orvosi bizottságnak - biztosít elsőbbséget a beteggel szemben az ő emberi

méltósághoz való jogáról történő döntésben. E rendelkezés úgy értendő, hogy a törvény egy

objektív elemet vitt be a szabályozásba: azt, hogy akkor ad lehetőséget a betegnek az életmentő

beavatkozás visszautasítására, ha betegsége az orvostudomány mindenkori állása szerint

gyógyíthatatlan, és - ugyancsak az orvostudomány állása szerint - rövid időn belül halálhoz vezet.

Mivel tehát a rövid idő fogalmát a törvény szerint az orvostudomány mindenkori állásához mérve,

nem pedig ahhoz viszonyítva kell megítélni, hogy a beteg ezt az időt rövid vagy hosszú időként

éli-e meg, az orvosi bizottság nem a beteg önrendelkezési jogának a területére eső kérdésben foglal

állást.

109

A gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának és az orvostudomány mindenkori állása

összekapcsolásának van egy másik olyan vetülete is, melyet az indítványozók számításon kívül

hagytak, amikor alkotmányossági kifogásaikat megfogalmazták.

Az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasíthatóságának az orvostudomány

mindenkori állásához kötése az Eütv. 20. § (3) bekezdésében szereplő feltételek közül nem csak a

rövid időre, hanem a gyógyíthatatlanságra is alkalmazandó. Könnyen belátható, hogy azt a

betegséget, amely az orvostudomány állása szerint ma gyógyíthatatlan, a tudományos ismeretek,

gyógyítási, kezelési eljárások, a műszerezettség, a felhasználható szerek és készítmények, és talán

főként az egyes, korábban gyógyíthatatlannak hitt betegségek kezelését illető orvosi jártasság

következtében előbb vagy utóbb már nem lehet gyógyíthatatlan betegségnek tekinteni. A világon

különösen az elmúlt évtizedekben végbement, az orvostudományra is kiható látványos fejlődés

eredményeként erre számos példa van. A korábban gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatóvá

válását nagyban elősegíti az is, hogy mára sokkal hozzáférhetőbbé váltak a más országokban elért

tudományos vívmányok, illetőleg az ott meghonosított gyógyítási eljárások.

Az, hogy több betegség, melyet korábban gyógyíthatatlannak ítéltek, később gyógyíthatóvá vált,

illetőleg válik, szolgál az Alkotmánybíróság következő megállapítása alapjául. Szemben az

indítványozók azon álláspontjával, mely szerint a törvényhozó alkotmányellenesen korlátozza

azoknak a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegeknek az életmentő vagy életfenntartó

beavatkozás visszautasításához való jogát, akiknek betegsége az orvostudomány mindenkori állása

szerint nem vezet rövid időn belül a halálukhoz, az Alkotmánybíróságnak az álláspontja az, hogy

e rendelkezés az élethez való jog szándékától motivált ésszerű, tehát nem önkényes

meggondolásokon nyugszik. Az államnak az emberi életre vonatkozó intézményvédelmi

kötelezettsége folytán ezért, figyelemmel a fenti VIII. 3. pontban kifejtettekre is, nem tekinthető

alkotmányellenesnek a törvényhozónak az álláspontja, hogy az életmentő vagy életfenntartó

beavatkozás visszautasításának lehetőségét azoknak, akik ugyan súlyos, az orvostudomány mai

állása szerint gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, de haláluk az orvostudomány jelenlegi

ismeretei alapján előreláthatólag csak hosszabb idő múlva következik be, jelenleg ne tegye

lehetővé.

Az Alkotmánybíróság a fentiek szerint az indítványt nem találta megalapozottnak és azt

elutasította.

2. Az indítványozók álláspontja szerint az Eütv. 20. § (4) bekezdése sem egyeztethető össze az

Alkotmány 54. § (1) bekezdésének az emberi méltósághoz való jogra vonatkozó szabályával, „(...)

amely előírásnak központi eleme az önrendelkezési jog. A betegellátás visszautasítására vonatkozó

önrendelkezési jogát nem lehet attól függővé tenni, hogy aláveti-e magát az önrendelkezési jog

gyakorlásának külön alapjául szolgáló orvosi vizsgálatnak. E korlátozás aránytalan és az

önrendelkezési jog lényegével ellentétes.”

Az Eütv. 20. § (4) bekezdésének az indítványozók által sérelmezett rendelkezése szerint a

visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja és

egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában

hozta meg, illetve, hogy a (3) bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a beteg az orvosi

bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt - ismételten kinyilvánítja a visszautasításra

irányuló szándékát.

Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az államnak az élethez való joggal kapcsolatos

intézményvédelmi kötelezettségéből adódóan biztosítania kell, hogy az életmentő vagy

életfenntartó beavatkozás visszautasítására csak a törvény erre vonatkozó rendelkezéseinek keretei

között kerüljön sor. Nyilvánvalóan ezt célozza a törvénynek az az előírása, hogy az életmentő vagy

életfenntartó beavatkozás visszautasítása feltételeinek meglétét egy háromtagú orvosi bizottságnak

110

kell ellenőriznie. E bizottság, amely, illetőleg amelynek pszichiáter szakorvos tagja a beteget

meghallgatja [Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése] bizonyosodik meg arról, hogy a beteg súlyos,

gyógyíthatatlan betegségben szenved, a betegnek a beavatkozás visszautasítására vonatkozó

akarata világos és egyértelmű [Eütv. 23. § (1) bekezdés]. E körben az Alkotmánybíróság

szükségesnek tartja kiemelni a törvény azon rendelkezését, hogy a beavatkozás visszautasítására

vonatkozó döntést csak az annak következményeit belátó, tehát cselekvőképes személyek

hozhatnak [cselekvőképtelen, illetőleg korlátozottan cselekvőképes beteg esetében az Eütv. 21. §

(2) bekezdésében megszabott eljárás irányadó]. Az orvosi bizottságnak tekintettel kell lennie arra

is, hogy az Eütv. 20. § (3) bekezdésének azt a kívánalmát, mely szerint az életmentő vagy

életfenntartó beavatkozást csak cselekvőképes személy utasíthat vissza, érvényre kell juttatnia az

olyan esetekben is, amikor a beteg, habár nem helyezték cselekvőképességét kizáró vagy korlátozó

gondnokság alá, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 17. § (1) bekezdésére

tekintettel cselekvőképtelen. Erre utal a Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése is, amikor arról

rendelkezik, hogy az orvosi bizottság pszichiáter szakorvos tagjának arról kell nyilatkoznia, hogy

a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges belátási képességgel.

Ezért a visszautasítás érvényességének ahhoz a feltételhez kötése, hogy az életmentő vagy

életfenntartó beavatkozás beszüntetését megelőzően orvosi bizottságnak kell megállapítania: a

visszautasítás törvény által megkívánt feltételei fennállnak, az élethez való jog kiemelkedő

alkotmányos értékére tekintettel nem tekinthető sem szükségtelennek, sem aránytalannak. Mivel

pedig az orvosi bizottság a visszautasítás érvényességét illetően csak akkor tud véleményt

kialakítani, ha a beteg hozzájárul az orvosi bizottság vizsgálatához, az annak megállapítására

irányuló indítvány, hogy alkotmányellenes a törvény azon rendelkezése, mely szerint a betegnek a

kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe, ha nem veti alá magát az

orvosi bizottság vizsgálatának, megalapozatlan, ezért azt az Alkotmánybíróság elutasította.

3. Az indítványozók szerint „[a]z Eütv. 15. § (2) bekezdésében megállapított önrendelkezési jog

20. §-ra utalással való korlátozása (...) ellentétes (...) az emberi méltóságból következő

önrendelkezési joggal. Az Eütv. 20. § (3) bekezdése ugyanis az ellátás visszautasításának jogát az

életfenntartó vagy életmentő beavatkozások elvégzése tekintetében csak akkor engedi meg, ha a

betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi

ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az önrendelkezési jog 20. § (3) bekezdésre

utaló korlátozása kizárja pl. a beteg önrendelkezési jogának gyakorlását a végtagok amputációjának

szükségessége esetében, ha annak végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség miatt kerülne sor.

Az önrendelkezési jog e korlátozása nem egyeztethető össze az emberi méltóságból következő

önrendelkezési elvvel.”

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Eütv. 20. § (1) bekezdése alapján nem lehet kétséges:

a beteget, ha cselekvőképes, minden esetben megilleti az ellátás visszautasításának a joga, kivéve,

ha e jog gyakorlása mások (tehát nem a beteg saját) életét vagy testi épségét veszélyeztetné. A 20.

§ (1) bekezdésének az a kitétele, mely szerint ez a jog a beteget „a (2)-(3) bekezdésben foglaltakra

tekintettel” illeti meg, éppen azt teszi világossá, hogy a törvény nem csak a rövid időn belül

halálhoz vezető gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteg számára teszi lehetővé a beavatkozás

visszautasítását, hanem azon beteg számára is, aki, mint az indítványbeli példa szerinti végtag-

amputáció előtt álló beteg, olyan ellátást utasít vissza, „amelynek elmaradása esetén egészségi

állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be” [20. § (2) bekezdés].

Az orvosi beavatkozás visszautasítására az indítványozók által példaként felhozott végtag-

amputáció előtt álló beteg esetében tehát, eltérően az indítványban foglaltaktól, nem az Eütv. 20. §

(3) bekezdése tartalmaz rendelkezéseket, hanem a 20. § (2) bekezdése. Az Eütv. 20. § (2) bekezdése

az olyan ellátás visszautasításának feltételeit szabja meg, melynek elmaradása esetén a beteg

111

egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be. Az ilyen

betegségben szenvedők általi visszautasítás feltételei egyszerűbbek, mint a beavatkozásnak a

gyógyíthatatlan betegek általi visszautasításának feltételei. Az Alkotmánybíróságnak az álláspontja

az, hogy az Eütv. 20. § (2) bekezdése szerinti visszautasításnak (ez vonatkozik az indítványban

példaként említett amputáció előtt álló betegre) lényegében az az egyetlen feltétele, mely szerint a

beavatkozás visszautasítása csak a beteg közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba

foglalt kívánságára történhet, éppen a beteg érdekében fogalmaz meg biztosítékokat avégett, hogy

az orvosilag indokolt beavatkozás valóban csak a beteg félreérthetetlen és utólag is bizonyítható

kívánsága alapján maradhasson el, ezért e korlátozás szükséges, és aránytalannak sem tekinthető.

Nem megalapozott tehát az indítványozóknak az az állítása, hogy „[a]z önrendelkezési jog 20. §

(3) bekezdésre utaló korlátozása kizárja pl. a beteg önrendelkezési jogának gyakorlását a végtagok

amputációjának szükségessége esetében, ha annak végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség

miatt kerülne sor.”

Ezért az Alkotmánybíróság az Eütv. 15. § (2) és 20. § (3) bekezdése alkotmányellenességének

megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

4. Az indítványozók szerint az Eütv. 22. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezés a beteg

önrendelkezési jogának az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével ellentétes korlátozása.

Bár az indítvány csak az Eütv. 22. § (4) bekezdésének alkotmányellenességét állítja,

elbírálásához az Alkotmánybíróságnak a 22. § egyes bekezdései közötti összefüggés folytán át

kellett tekintenie - anélkül, hogy azok alkotmányosságáról állást foglalt volna - e §-nak az

indítványokkal nem érintett rendelkezéseit is.

A 22. § (1) bekezdése lehetővé teszi a cselekvőképes személy számára, hogy későbbi esetleges

cselekvőképtelensége esetére - tehát a jövőre nézve - közokiratban visszautasíthasson egyes

vizsgálatokat, beavatkozásokat, valamint hogy az olyan gyógyíthatatlan betegsége esetére, mely az

orvostudomány állása szerint rövid időn belül megfelelő egészségügyi ellátás esetén is halálhoz

vezet, visszautasíthassa az életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, továbbá, ha gyógyíthatatlan

betegségben szenved és betegsége következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen, illetve

fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők, visszautasíthasson egyes életfenntartó,

életmentő beavatkozásokat is.

A 22. § (2) bekezdése szerint a cselekvőképes személy cselekvőképtelensége esetére

közokiratban megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki a törvény 22. § (1) bekezdés szerinti

jogát helyette gyakorolja.

A 22. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a (2) és (3) bekezdés szerinti nyilatkozatok abban

az esetben érvényesek, ha pszichiáter szakorvos szakvéleményben igazolja, hogy a személy

döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg.

Végül az indítványozók által kifogásolt 22. § (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a 20. § (4)

bekezdése szerinti bizottság nyilatkozik arról: a törvény 22. § (1) bekezdése szerinti feltételek

fennállnak-e, továbbá, hogy a 22. § (2) bekezdése szerinti személy döntését annak következményei

tudatában hozta-e meg.

Az indítványozók e rendelkezésben kifogásolják: a cselekvőképes személy arra vonatkozó

rendelkezésének érvényességéhez, hogy cselekvőképtelensége esetére orvosi beavatkozást

visszautasítson vagy a visszautasítás jogára mást felhatalmazzon, még külön orvosi bizottsági

jóváhagyás is szükséges annak ellenére, hogy a törvény rendelkezései szerint pszichiáter

szakorvosnak már korábban igazolnia kellett: a cselekvőképes személy döntését annak lehetséges

következményei tudatában hozta meg. E kettős jóváhagyás követelménye az, mely az

indítványozók szerint az önrendelkezési jog indokolatlan korlátozását képezi.

Az Alkotmánybíróság rámutat: az indítvány az Eütv. 22. §-ának téves értelmezésén alapul. Az

112

orvosi bizottság ugyanis nem ugyanabban a kérdésben foglal állást, mint a pszichiáter szakorvos -

a cselekvőképes személy döntését cselekvőképtelensége esetére a döntés lehetséges

következményeinek tudatában hozta-e meg -, hanem abban a kérdésben, hogy a cselekvőképes

személy által az orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozóan másra átruházott jog alapján e

másik, megbízott személy (a helyettes döntéshozó) a már cselekvőképtelenné vált megbízó helyett

eljárva az orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó döntését annak következményei

tudatában hozta-e meg. Következésképpen az Eütv., szemben az indítványozók állításával, nem

kívánja meg, hogy ugyanannak a követelménynek a meglétét két különféle testület, illetőleg orvos

két különböző eljárásban ellenőrizze.

Nincsen tehát szó az önrendelkezési jog indokolatlan korlátozásáról. Ezért az Alkotmánybíróság

az indítványt elutasította.

5. Az indítványozók szerint az Eütv. 23. § (1) bekezdése alkalmas arra, hogy a beteg

önrendelkezési joga utóbb kétségbe vonható legyen, ezért e rendelkezés ellentétben áll az

Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogállami jogbiztonság követelményével és a beteg emberi

méltósághoz való jogával.

Ezt az álláspontjukat a következőkkel indokolták:

Az Eütv. 20. § (2) bekezdése szerint az ellátás visszautasítására vonatkozó jog csak megfelelő

alakiságok mellett gyakorolható. Ehhez képest a 23. § (1) bekezdésének az a további követelménye,

hogy az ellátás visszautasítására, illetőleg beszüntetésére vonatkozó akaratnak világosan és

meggyőzően kideríthetőnek kell lennie, az önrendelkezési jog lényegének korlátozása, ezért

alkotmányellenes. Mivel e rendelkezés alkalmazása folytán a beteg önrendelkezési joga keretében

hozott döntése utóbb kétségbe vonhatóvá válik, a jogbiztonság követelményével is ellentétes.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítvány az Eütv. rendelkezéseinek félreértésén

alapul. A törvény 23. § (1) bekezdése ugyanis a 20. § (3) bekezdését hívja fel, a 23. § (2) bekezdését

nem, így csak a 20. § (3) bekezdésében foglaltakra alkalmazható, mely a gyógyíthatatlan és rövid

időn belül halálhoz vezető betegségben szenvedők jogát fogalmazza meg az életfenntartó,

életmentő beavatkozás visszautasítására. A 23. § (1) bekezdésnek az a rendelkezése viszont, hogy

a beavatkozás megszüntetésére, mellőzésére csak akkor kerülhet sor, ha a beteg erre irányuló

akarata világosan és meggyőzően kideríthető, az államnak az emberi élet megóvását illetően

fennálló intézményvédelmi kötelezettségén alapuló előírás, és semmiben sem korlátozza a beteg

önrendelkezési jogát, továbbá a jogbiztonságot sem veszélyezteti.

Az Eütv. 23. § (1) bekezdése ezek szerint az indítványozók által hivatkozott Eütv. 20. § (2)

bekezdésében foglaltakkal nincsen összefüggésben. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt

elutasította.

X.

1. Az indítványozók a Btk. 166-168. §-aival kapcsolatban kétféle alkotmányossági kifogást

fogalmaztak meg.

Egyrészt, álláspontjuk szerint annak folytán, hogy a törvényhozó megítélésük szerint nem hozta

összhangba a Btk. 166-168. §-ait az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, mulasztásban

megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet állt elő. Ezt azzal indokolták, hogy az Alkotmánynak az

1989. évi XXXI. törvénnyel bekövetkezett módosításakor megalkotott 54. § (1) bekezdése szerinti

emberi méltósághoz való jog magában foglalja az élethez és a méltósághoz való jog közötti

választás jogát is, a Btk.-nak az emberölés különféle eseteit büntetni rendelő rendelkezései azonban

1989-et követően is hatályban maradtak, és változatlanul büntetéssel fenyegetik a gyógyíthatatlan

betegek halálát kívánságukra vagy esetenként anélkül is elősegítő orvosokat. Bár az indítványozók

113

nem fejtették ki részletesen, hogy megítélésük szerint az emberi méltóság megóvásának szándéka

által motivált élet elleni cselekmények teljes dekriminalizálása vagy pedig privilegizált

bűncselekménnyé átalakítása állna-e inkább összhangban az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, a

törvényhozó - álláspontjuk szerint - elmulasztotta a büntetőtörvény vonatkozó rendelkezéseit az

Alkotmány 1989-től hatályos rendelkezéséhez hozzáigazítani.

Másrészt alkotmányellenesnek tartják, hogy a nem önrendelkezéses aktív halálba segítés

bizonyos eseteit a törvényhozó „méltányossági ölésként” nem különíti el az emberölés törvényi

tényállásától, és nem kezeli privilegizált tényállásként azt az esetet, „(...) ha valaki a

gyógyíthatatlan és szenvedő beteget kifejezett akarata hiányában méltányolható szánalomból segíti

a halálba”.

2. Az Alkotmánybíróság e határozatában már állást foglalt abban: a gyógyíthatatlan beteg

önrendelkezési jogának része, hogy életének befejezése összeegyeztethető legyen emberi

méltóságával.

Nem tartotta azonban megalapozottnak az Alkotmánybíróság az indítványozóknak azt az

álláspontját, mely szerint az emberi méltósághoz való jogot alkotmányos alapjogként elismerő

1989. évi alkotmánymódosítás óta a gyógyíthatatlan betegek arra vonatkozó joga, hogy életüket

méltóságukkal összeegyeztethető módon fejezzék be, az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből

levezethető olyan jog, melyet törvény nem korlátozhat.

Abban is állást foglalt az Alkotmánybíróság, hogy az emberi méltósághoz való jognak az

indítványozók által sérelmezett korlátozását az államnak az élethez való jogra vonatkozó objektív

intézményvédelmi kötelessége indokolja, és hogy e korlátozás terjedelme az élethez való jog

kiemelkedő alkotmányos értékére tekintettel nem aránytalan, következésképpen nem

alkotmányellenes.

Az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasításának az Eütv. által 1997-ben történt

lehetővé tételétől eltekintve tehát a törvény változatlanul tilalmazza, hogy a gyógyíthatatlan beteg

kívánságára vagy anélkül is, emberi méltósághoz való jogának megóvása érdekében orvos vagy

más vessen véget életének, illetőleg nyújtson segítséget ehhez. E tilalom az arra való hivatkozással,

hogy a gyógyíthatatlan beteg korlátozásnak alá nem vethető alkotmányos joga az élete és méltósága

közötti választás során más segítségét vegye igénybe, az Alkotmánybíróság e határozatának IV-

VII. részében részletesen kifejtett álláspontjára tekintettel - melynek lényege, hogy itt nem

korlátozhatatlan jogról van szó - nem tekinthető alkotmányellenesnek.

E tilalom megszegőit a Btk. mellett más (így polgári jogi, munkajogi és közigazgatási)

jogszabályok is súlyos joghátrányokkal fenyegetik. Mindazonáltal az Alkotmánybíróság

álláspontja az, hogy az élethez való jog kiemelkedő alkotmányos értékére tekintettel semmiképpen

nem tekinthető indokolatlannak, hogy a törvényhozó e tilalom megszegőivel szemben büntetőjogi

szankciókat is kilátásba helyezzen.

Nem megalapozott tehát az indítványozók azon állítása, mely szerint mulasztásban

megnyilvánuló alkotmánysértésre került sor annak folytán, hogy a törvényhozó az 1989. évi

alkotmánymódosítást követően a Btk. rendelkezéseit nem igazította hozzá az Alkotmány 54. § (1)

bekezdéséhez.

3. Az Alkotmánybíróság nem tartja az indítványozóknak azt az álláspontját sem

megalapozottnak, mely szerint annak folytán is mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes

helyzet állt elő, hogy a törvényhozó az 1989. évi alkotmánymódosításra tekintettel nem különítette

el az önrendelkezéses aktív halálba segítést az emberölés törvényi tényállásától. Nem következett

be mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet annak folytán sem, hogy a törvényhozó

nem szankcionálta privilegizált tényállásként azt, ha valaki a gyógyíthatatlan és szenvedő beteget

kifejezett akarata hiányában méltányolható szánalomból segíti halálba.

114

Az Alkotmánybíróság megállapítja: minthogy az Alkotmány szövegébe az 1989. évi

alkotmánymódosítás során beiktatott emberi méltósághoz való jog nem szolgál alapul olyan

következtetés levonásához, hogy a törvényhozó ennek alapján köteles volna elkülöníteni az

önrendelkezéses aktív halálba segítést az emberölés büntetőjogi tényállásától, továbbá, hogy a

korábbinál enyhébben kellene szankcionálnia a gyógyíthatatlan beteg iránti szánalomból elkövetett

ölési cselekményeket, nem következett be mulasztásban álló alkotmánysértés. A gyógyíthatatlan

beteg halálának előidézésében közreműködő személyek indítékait a bíróság a büntetéskiszabás

körében értékelheti.

Ezért az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet

megállapítására irányuló indítványokat elutasította.

XI.

Az Alkotmánybíróság az Eütv. illetőleg a Kormányrendelet egyes rendelkezéseire vonatkozó

további indítványokat az alábbiak szerint bírálta el.

1. Az indítványozók szerint az Eütv. 17. § (1) bekezdés a) pontja sérti az Alkotmány 2. § (1)

bekezdése által deklarált jogállamiság részét képező jogbiztonságot.

Az Alkotmánybíróság megállapítja: az indítvánnyal érintett rendelkezés az Eütv. II. Fejezetének

a beteg jogait és kötelezettségeit összefoglaló 2. Címén belül az önrendelkezéshez való jogra

vonatkozó 15-19. §-ok egyik rendelkezése. Az önrendelkezéshez való jog alapvető szabálya az,

hogy a beteg szabadon döntheti el, mely beavatkozásokba egyezik bele, illetőleg melyeket utasít

vissza [15. § (2) bekezdés]. A törvény a cselekvőképes beteg számára megadja azt a jogot is, hogy

közokiratban vagy teljes bizonyító magánokiratban megnevezheti azt a személyt, aki jogosult

helyette a beleegyezés, illetőleg a visszautasítás jogát gyakorolni [16. § (1) bekezdés a) pont].

Ehhez a rendelkezéshez fűzi a törvény 17. § (1) bekezdésének a) pontja az indítványozók által

kifogásolt azt a rendelkezést, hogy ha a beteg egészségi állapota következtében beleegyező

nyilatkozat megtételére nem képes és a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy

nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna, a beavatkozásba történt beleegyezést vélelmezni

kell.

Az indítvány szerint az Eütv. 17. § (1) bekezdés a) pontjában szereplő „késedelemmel járna”

olyan pontatlan megfogalmazás, mely a belőle fakadó jogbizonytalanság miatt az önrendelkezési

jog teljes kiüresítésére alkalmas. Az indítványozók úgy érvelnek, hogy egy nyilatkozat beszerzése

mindig jelent bizonyos késedelmet, a törvény azonban nem tisztázza, milyen várható káros

következményekre tekintettel lehet mellőzni a beteg rendelkezési jogának gyakorlását.

Az indítvány nem megalapozott.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azoknak a helyzeteknek a törvényi definíciója,

melyekre tekintettel a beteg által megjelölt személy nyilatkozatának beszerzését a késedelem

veszélye miatt mellőzni lehet, a gyógyító tevékenységek során előadódó felsorolhatatlanul

nagyszámú és egymástól is eltérő helyzetek természetére tekintettel nem elvárható a

törvényhozótól. A késedelem fogalmának törvényi behatárolása ezért óhatatlanul leszűkítené az

orvosilag indokolható és szükséges beavatkozások elvégezhetőségének lehetőségét is. A törvény

megalkotásakor ugyanis nem előreláthatóak, ezáltal nem definiálhatóak kimerítő módon mindazok

a helyzetek - például, hogy a beteg által megnevezett személy ismeretlen helyen távol van, melyek

folytán az Eütv. 17. § (1) bekezdés a) pontja alkalmazható lehet.

Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy éppen a késedelem fogalmának a törvény általi

kimerítő, felsorolásszerű meghatározása válhatna a jogbiztonság kárára annak folytán, hogy a

gyakorlatban mindig újabb és újabb olyan helyzet merülhet fel, melyre a törvényhozó nem

115

gondolhatott, és ezért nem tette lehetővé a beteg által kijelölt személy nyilatkozatának mellőzését.

Ez pedig a törvény rendelkezéseinek gyakori kiegészítését tenné szükségessé.

A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

2. Az indítványozók szerint az Eütv. 18. § (2) bekezdésének „vagy az (1) bekezdés b) pontja

szerinti esetben” szövegrésze ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével és a 2. § (1)

bekezdéssel.

Az Eütv. 18. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha az invazív beavatkozás során a

beavatkozás olyan kiterjesztésének szükségessége merül fel, mely a beteg valamely szervének vagy

testrészének elvesztéséhez vagy funkciójának teljes kieséséhez vezetne, a beavatkozás kiterjesztése

a beteg abba való beleegyezésének hiányában csak közvetlen életveszély fennállása esetén vagy

akkor végezhető el, ha annak elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene.

Az indítványozók szerint a beteg beleegyezésének hiányában a beavatkozás ilyen

kiterjesztésének nem lehet elégséges indoka, hogy annak elmaradása a beteg számára aránytalanul

súlyos terhet jelentene, mert e törvényi rendelkezés a beteg önrendelkezési jogának lényegét az

Alkotmány 2. § (1) bekezdése által meghatározott jogállami jogbiztonság kívánalmával ellentétes

módon korlátozza.

Az indítvány nem megalapozott.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvény 18. § (1) és (2) bekezdésének egymásra

tekintettel elvégzett elemzéséből vitathatatlan az a törvényhozói szándék, hogy az invazív

beavatkozás kiterjesztésének a törvény által szabályozott mindkét esetében a beteg önrendelkezési

jogának csupán a beteg érdekében feltétlenül szükséges, minimális korlátozása megengedett.

Ennek megfelelően az invazív beavatkozás kiterjesztésére csak akkor kerülhet sor, ha az nem volt

előrelátható, ezért arról a beteg nem kaphatott előzetesen tájékoztatást, és azt a 18. § (1) bekezdés

által szabályozott esetben (a beavatkozásnak a szerv vagy testrész elvesztésével vagy funkciójának

teljes kiesésével nem járó kiterjesztése) sürgős szükség fennállása indokolja, vagy annak

elmaradása a beteg számára indokolatlanul súlyos terhet jelentene; a 18. § (2) bekezdés által

szabályozott esetben (a beavatkozásnak valamely szerv vagy testrész elvesztésével vagy

funkciójának teljes kiesésével járó kiterjesztése) pedig csak közvetlen életveszély esetében, vagy

ha annak elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene.

Az indítványozók által kifogásolt kifejezés - a „beteg számára aránytalanul súlyos teher” -

kétségtelenül bizonyos mérlegelési sávot hagy az invazív beavatkozást végző orvos számára annak

megítélésében, mi tekintendő olyan aránytalanul súlyos tehernek, mely a beteget a beavatkozás

kiterjesztésének elmaradása folytán érné. Az Alkotmánybíróság azonban rámutat: az invazív

beavatkozásokat szükségessé tevő betegségek eltérő természete, a beteg életkora, általános

állapota, az orvostudomány mindenkori állása és számos más, csak az adott beavatkozásnál

előadódó körülmények meghatározhatatlanul széles spektruma folytán nem várható el a

törvényhozótól, hogy a beavatkozások egyes fajtáira külön-külön határozza meg, milyen esetekben

kellene a beteg számára aránytalanul súlyos tehernek tekinteni a beavatkozás kiterjesztésének

elmaradását. Az invazív beavatkozások természete folytán éppen a beavatkozás kiterjesztése

feltételeinek a kelleténél merevebb szabályozása válhatna az eredményes orvosi beavatkozás

korlátjává. Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban rámutat arra is, hogy az invazív beavatkozás

során előadódó váratlan helyzetekben tanúsított orvosi magatartást illetően az Eütv. 18. §-án kívül

az orvosi hivatás gyakorlásának szabályai, az orvosi etika, valamint a jogi felelősségre vonatkozó

normák széles spektruma együttesen hivatottak arra, hogy az invazív beavatkozás kiterjesztésének

szükségessége esetén a beteg önrendelkezési jogát messzemenően figyelembe vegyék.

Az Eütv. által használt, és az indítványozók által kifogásolt „aránytalanul súlyos teher” kifejezés

alkotmányossági megítélésével kapcsolatban végül az Alkotmánybíróság arra is rámutat, hogy az

116

Eütv. több rendelkezéséből, így a 13. § (1) és (2) bekezdéséből és a 15. § (3) bekezdéséből is

következik, hogy a beteg a beavatkozáshoz történő beleegyezést megelőzően széles körű

tájékoztatásra jogosult orvosától, melynek során - a törvény helyes értelmezése szerint -

betegségétől és a beavatkozás természetétől függően arról is tájékoztatást kell kapnia, hogy az

invazív beavatkozás során felmerülhet a beavatkozás kiterjesztésének a szükségessége is.

Ezért az Eütv. 18. § (2) bekezdésének az indítványozók által kifogásolt szövegrésze nem sérti az

Alkotmány 2. § (1) bekezdése által meghatározott jogállami jogbiztonság követelményeit.

Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

3. Az indítványozók szerint az Eütv. 15-19. §-aiban foglalt önrendelkezési szabályok

összességükben tartalmilag ellentétesek az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével és a 8. § (2)

bekezdésével, ezért kérték ezek megsemmisítését. Ezzel kapcsolatban azonban határozott

indítványt, melyből az álláspontjuk alapjául szolgáló indokaik kitűntek volna, nem fogalmaztak

meg. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság ezt az indítványt az Abtv. 22. § (2) bekezdésére

figyelemmel érdemi vizsgálat nélkül visszautasította.

4. Az indítványozók azzal az indokkal kezdeményezték a Kormányrendelet egyes

rendelkezéseinek megsemmisítését, hogy azok az Eütv. általuk alkotmányellenesnek tartott

rendelkezéseinek végrehajtására vonatkoznak. A Kormányrendelet általuk megjelölt

rendelkezéseinek alkotmányellenességére vonatkozó indítványaikat további érvekkel nem

támasztották alá.

Az Alkotmánybíróság az Eütv.-nek azokat a rendelkezéseit, melyekhez a Kormányrendelet

sérelmezett rendelkezései kapcsolódnak, illetőleg amelyek végrehajtásáról intézkednek, a fentiek

szerint nem találta alkotmányellenesnek, pusztán ezen az alapon ezért a Kormányrendelet e

rendelkezései alkotmányellenességének megállapítására nem kerülhetett sor. Mivel a

Kormányrendelet egyes rendelkezéseinek alkotmányellenességét állító indítványuk mellett az

indítványozók más érvet nem hoztak fel, az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság e határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét az abban

tárgyalt kérdések alkotmányos jelentőségére tekintettel rendelte el.

Dr. Németh János s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke, előadó alkotmánybíró

Dr. Bagi István s. k., Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Czúcz Ottó s. k., Dr. Erdei Árpád s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila s. k., Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k., Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k., Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró párhuzamos indokolása

117

Az Alkotmánybíróság többségi határozatának az indítványokat elutasító rendelkezéseivel

egyetértek.

Az Alkotmány nem igényli a kezelés visszautasítása Eütv.-ben foglalt jogának tágítását.

Egyetértek ezért a határozatnak azzal a rendelkezésével, hogy nem jelenti az önrendelkezési jog

alkotmányellenes korlátozását az, hogy az Eütv. nem teszi lehetővé az élet orvosi segítséggel

történő befejezését a gyógyíthatatlan betegek számára sem. Egyetértek azzal is, hogy az

életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó önrendelkezési jogot

nem korlátozza az Eütv. alkotmányellenesen.

A határozat rendelkezéseihez kapcsolódó indokolással azonban csak részben értek egyet.

Emellett különösen fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy a határozat az Eütv.

rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálatát csupán az indítványok tartalmának és

irányultságának megfelelően (III. rész 6. pont) végezte el.

Ez azt jelenti, hogy a határozat azt vizsgálta: alkotmányellenes-e az, hogy tilos a gyógyíthatatlan

beteg halálát - kívánsága hiányában - elősegíteni az életmentő, életfenntartó beavatkozás

beszüntetésével; továbbá nem köteles-e a jogalkotó a gyógyíthatatlan beteg élete (akár tevőleges,

akár passzív közrehatással történő) befejezésének egyéb, de jelenleg az Eütv.-ben nem szereplő

módozatait is biztosítani a beteg kívánsága alapján.

Elfogadom, hogy az Abtv. 20. §-a és a 22. § (2) bekezdése értelmezhető úgy is, ahogyan azt a

határozat teszi: az Alkotmánybíróságot vizsgálódásában köti az indítványok tartalma és

irányultsága. Így a jelen ügyben - erre irányuló indítvány hiányában - nyitva maradt az a kérdés,

hogy összeegyeztethetők-e az élethez való joggal az Eütv. ama szabályai, melyek - közvetve vagy

közvetlenül - lehetővé teszik, hogy ne a beteg döntsön befolyásmentesen, hanem helyette más

személyek döntsenek az ellátás visszautasításáról az életfenntartó vagy életmentő beavatkozásokat

illetően [Eütv. 20. § (4) bekezdése, Eütv. 22. § (2) bekezdése].

A határozat indokolásától eltérően a rendelkező részben foglalt döntéseket a következőkkel

támasztom alá.

Azonosulva az Alkotmánybíróság korábbi döntéseivel, meggyőződésem szerint az emberi élet

és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb

alkotmányos érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan

oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele

[23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 93.].

Így gondolom, hogy a méltóság az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan

és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő. Az egyenlő méltósághoz való jog az

élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag

különbséget tenni. Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen aki ember, függetlenül

fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetőségéből mennyit

valósított meg, és miért annyit [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 309.].

A jelen ügyre nézve a fenti megállapításokból az a következtetés adódik, hogy az élethez való

jog alkotmányellenes korlátozását jelentené, ha az Eütv. lehetővé tenné - akár a beteg kívánságára,

akár e nélkül - az élet orvosi segítséggel történő befejezését a gyógyíthatatlan betegek számára,

legyen szó akár tevőleges, akár passzív segítségről. Azaz nemcsak nem alkotmányellenes az

önrendelkezési jog e korlátozása, hanem éppen fordítva: az élet orvosi segítséggel történő

befejezését lehetővé tévő szabály lenne az élethez való joggal összeegyeztethetetlen. Ebben az

összefüggésben az önrendelkezési jog nem terjed ki arra, hogy személyes döntéséhez az egyén

mást vagy másokat igénybe vegyen.

Igaz, hogy az emberi méltósághoz való jog csak az emberi státus meghatározójaként, az élethez

való joggal fennálló egységében abszolút és korlátozhatatlan, de anyajog mivoltából levezetett

118

egyes részjogai (mint pl. az önrendelkezéshez és a személy testi integritásához való jogok) az

Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint, más alapjoghoz hasonlóan, korlátozhatók [75/1995. (XII.

21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.].

A konkrét esetben azonban valamennyi indítványozó - és ennek nyomán a határozat is - éppen

az élethez való joggal szemben hivatkozik a méltóságra.

A többségi határozat indokolása abból indul ki, hogy a méltó halálhoz való jog - mivel ez az élet

saját elhatározásból való befejezésének összefüggésében merül fel - nem az élethez való joggal

fennálló egységben jelentkezik és az emberi méltóság sérelme következik be azáltal, hogy bár a

beteg gyógyíthatatlan, az élet nem ér véget azon a ponton, ahol élete konfliktusba kerül

méltóságérzetével (V. rész 1. pont).

Nem csak az egészséges emberi élet rendelkezik végtelen méltósággal, hanem a kora vagy

egészségügyi állapota miatt magatehetetlen személy méltósága sem korlátozható. Minden ember

méltósága egyenlő, még akkor is, ha ezt a beteg a betegsége elviselésével járó súlyos testi, lelki

szenvedés, kiszolgáltatottság és reménytelenség érzése folytán, személy szerint esetleg másként éli

meg. A méltósághoz való jog nem azonosítható a méltóságérzettel. Az ember fogalmilag nem

kerülhet olyan helyzetbe, hogy élete és méltósága között választani tudjon: ha „méltóságát

megőrzendő” lemond az életről, akkor ezzel méltósága is megszűnik. Az élet és a méltóság tehát

fogalmilag elválaszthatatlan. Így az emberi méltóság fogalmának téves értelmezése tükröződik

minden olyan megfogalmazásban, mely az élet és a méltóság közötti konfliktus és választás

lehetőségét felveti. Meggyőződésem szerint beláthatatlan veszélyeket hordoz magában minden

olyan megközelítés, mely az emberi élet feltétlen méltóságát nem ismeri el.

Nem értek egyet a határozatnak az indokolás elméleti megalapozására irányuló azzal a

megállapításával sem, hogy a saját halálról való döntés (IV. rész 6.1. pont) - miként az öngyilkosság

is - az önrendelkezési jog része. Az emberi méltósághoz való jogból, illetve az abból levezetett

önrendelkezési jogból nem következik a saját halálról való döntés joga, sem pedig öngyilkosság

elkövetéséhez való jog; ilyen jogok nem léteznek.

Nem az önrendelkezési jogból következik az, hogy az öngyilkosságot elkövetőket nem érhetik

hátrányos intézkedések, hanem abból, hogy az öngyilkosság olyan jogon kívüli szituáció, amelyet

a jog nem büntet, de nem is támogathat.

A többségi határozat ebben az összefüggésben tévesen hívja fel az állam világnézeti

semlegességének elvét, amikor arra hivatkozik, hogy a világnézeti szempontból semleges,

alkotmányos alapokon álló jogrendszer sem helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat

el az ember saját életének befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban. Az állam semlegessége

semmiképpen nem zárja ki azt, hogy alapvető, az Alkotmányban is megnyilvánuló értékek és jogok

iránt elkötelezett legyen; az állam igenis elfoglalhat határozott álláspontot az élet mellett, sőt

köteles az élet mellett állást foglalni.

Az élethez való jog elfogadhatatlan relativizálását jelentik ezért az olyan megfogalmazások,

melyek az eutanáziával kapcsolatos döntés kulturális kötöttségére utalnak (pl. VI. rész 3. pont), és

azt sugallják, hogy az életről való gondolkodás a jövőben alapvetően megváltozhat. Az élet jogi

védelme a jövőben tágulhat (így a méhmagzat jogainak teljesebb elismerésének irányában),

azonban határozottan gátat kell szabni minden olyan megközelítésnek, mely - formálisan az

önrendelkezési jogra vagy más jogokra, a gyakorlatban azonban esetleg gazdasági érdekekre való

hivatkozással - az élet védettségének csökkenéséhez vezet. Beláthatatlan következményekkel

járna, ha csak résnyire is ajtót nyitna a jogalkotó az „értékes” és a „kevésbé értékes” élet közötti

különbségtétel előtt.

Az Alkotmány az élethez való jogot védi. Az emberi méltósághoz való jogból, illetve az abból

eredeztetett önrendelkezési jogból nem vezethető le sem a más személy keze általi, sem az állam

119

segítségével történő elhalálozáshoz való jog, és a „méltó halálhoz való jog” sem, hanem csak az,

hogy a betegeknek lehetőséget kell biztosítani bizonyos beavatkozások meghatározott feltételek

mellett történő visszautasításához.

Úgy gondolom, hogy az önrendelkezési jog érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás

területén a még alkotmányos és a már alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal egyszer s

mindenkorra adott. Az a szabályozás alkotmányos, amely a tájékozott, személyes, minden külső

kényszertől és befolyástól mentes, szabad döntés lehetőségét biztosítja a visszautasításról. A

kezelésnek az ilyen visszautasítása nem a halált idézi elő, hanem elfogadja, hogy nem tudja azt

megakadályozni. Ami ennél többet jelent a vizsgált körben, az alkotmányellenes, mert az

Alkotmány az élethez való jog korlátozását kizárja. A halálos betegek és haldoklók élettől való

szándékos megfosztása, bármilyen cselekedet vagy mulasztás, amelynek célja, hogy közvetlenül

vagy közvetve halált okozzon, tilos kell hogy maradjon.

A fentiekre tekintettel, álláspontom szerint az emberi méltósághoz való jog érvényesülése

szempontjából nem szükséges a kezelés visszautasításának jogát az Eütv.-ben jelenleg meglévőhöz

képest kiterjesztőbben szabályozni.

Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András alkotmánybíró párhuzamos indokolása és különvéleménye

I.

1. Egyetértek a határozat rendelkező részének 1.2.4. és 5. pontjaival, valamint e pontokhoz

kapcsolódó indokolásokkal.

A határozat rendelkező részének 1. pontjában elutasítja azt az indítványt, amely szerint az Eütv.

alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát azáltal, hogy nem

teszi lehetővé számukra életük orvosi segítséggel történő befejezését.

A határozat rendelkező részének 1. pontjához fűzött indokolással kapcsolatban - részben azon

túl - az alábbiakat jegyzem meg:

2. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az Alkotmánybíróság akkor is megállapítja

az alkotmánysértő mulasztást, ha a vizsgált szabályozás - tartalmilag - alkotmánysértő módon

hiányos, azaz nem tartalmaz olyan garanciális szabályokat, amelyek az Alkotmányból közvetlenül

levezethetők. [22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 113.; 2/2000. (II. 25.) AB

határozat, ABH 2000, 25, 33.]

A határozat megállapítása szerint „...a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának

érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás területén a még alkotmányos és már

alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s mindenkorra adott; az ismeretek

szintje, az intézmények állapota, fejlettsége-fejletlensége és egy sor további tényező befolyással

lehet a kérdés alkotmányosságának megítélésére.” (V. 3. pont)

Álláspontom szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében deklarált emberi méltósághoz való

jogból, ezen belül: az alkotmánybírósági gyakorlat által kiértelmezett önrendelkezési jogból

kényszerítően következik a passzív eutanázia (a visszautasítási jog) törvényi biztosítása. Ennek

hiányában - az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján - meg kellett volna állapítani a törvényhozás

alkotmánysértő mulasztását. Az élet méltó befejezésére irányuló önrendelkezési jognak ennél

szélesebb értelmezése az állam objektív életvédelmi kötelezettségének, e kötelezettség

120

mértékének, határának és tartalmának meghatározása a törvényhozó mérlegelésétől függ. Az

önrendelkezési jog jelenlegi alkotmányos igazolása - határának megvonása - nem zárja ki az

önrendelkezési jog - pro futuro - alkotmányosan lehetséges, megfelelő garanciákkal biztosított

szélesebb értelmezését. Az önrendelkezési jog alkotmányjogi fogalma ugyanis nem szűkíthető le

az önrendelkező „aktív” és a rendelkezéssel érintett fél kizárólag „passzív” magatartási viszonyára.

Az anya önrendelkezési joga alkotmányosságának alkotmánybírósági értelmezéséből is következik

[48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333.], hogy az önrendelkezési jogon alapuló

jogviszony, a „rendelkezés” nem csak a másik fél passzív magatartását idézheti csak elő, hanem az

orvos tevőleges segítségét is. (A magzatát megtartani nem kívánó anya alkotmányosan elismert

önrendelkezési joga kifejezetten aktív orvosi beavatkozást eredményez.)

Az alkotmánybírósági gyakorlat ismeri a „nem feltétlenül alkotmányellenes” értékelést.

(995/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 515, 523.; 35/1991. (X. 23.) AB határozat, ABH 1991,

266, 268.; 57/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 284, 286.] Az Alkotmánybíróság több

határozatában utalt arra, hogy a törvényhozó mérlegelési körébe tartozik a szabályozás bővítése

„eshetőlegesen alkotmányos” irányban. Következésképpen, ami nem feltétlenül alkotmányellenes

- a pro futuro szabályozást illetően -, az az alkotmányos szabályozás lehetséges tartományát is

jelentheti. Az élet méltó befejezésére irányuló önrendelkezési jog jelenlegi alkotmányos határa (az

alkotmánysértő mulasztás elutasításával) nem zárja ki, nem teszi feltétlenül alkotmányellenessé az

önrendelkezési jog esetleges, jövőbeni tágabb értelmezését. Ennek eldöntése a törvényhozás

szabadságába tartozik.

II.

1. Nem értek egyet a határozat rendelkező része 3. és 6. pontjával és a hozzájuk tartozó

indokolással. A felhívott törvényi és ezekkel szoros összefüggésben lévő Kormányrendelet

rendelkezéseit meg kellett volna semmisíteni.

2. Az Alkotmánybíróságnak az ellenőrzött (demokratikus) közhatalom-gyakorlás garanciának

meghatározása mellett fontos funkciója az egyén önmeghatározásának, meggyőződése szerinti

életvitele alapvető jogi feltételeinek biztosítása. Az alapjogok deklarálása (biztosítása) az emberi

méltóság megőrzésének szolgálatában áll. Ezáltal válik az emberi méltósághoz való jog minden

más jog (alapjog) lényeges tartalmának részévé.

Az Alkotmány 54. §-ából az következik, hogy mindenkinek legszemélyesebb joga az

önmegvalósítás, az önértékelés és ezen belül saját életéről, életének alakításáról való döntés. E

folyamatot vezérlő belső meggyőződés az emberi méltóság része, olyan tartomány, amely nem

állhat sem az állam, sem más kényszerítő hatalom alatt: az érinthetetlen lényeg. Ez fakad az élethez

és az emberi méltósághoz való jog egységéből, oszthatatlanságából.

Az emberi méltóság abszolút jellegű tartalmát a minden ember egyenlő méltósága testesíti meg

[35/1995. (VI. 2.) AB határozat, ABH 1995, 163, 166.]. Az emberi méltóság abszolút,

korlátozhatatlan jogából levezett önrendelkezési jog (8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990,

42, 45.] - tartalma szerint - eltérő hangsúllyal, szereppel kell, hogy érvényesüljön.

Az önrendelkezési jog súlyát, szerepét tartalmi irányultsága határozza meg. A házasságkötés

szabadsága [19/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 115.] a fél perbeli részvételével

kapcsolatos rendelkezési jog [22/1992. (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992, 122.], valamint a

pernyertességből folyó rendelkezési jog [4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 41.] nyilván

más szerepét, súlyát jelenti az önrendelkezési jog érvényesülésének, mint az élet méltó befejezésére

irányuló önrendelkezési jog.

Az Alkotmánybíróságnak a véleménynyilvánításhoz való jog kiemelt kezeléséhez hasonlóan, az

121

élet méltó befejezésére irányuló önrendelkezési jog tekintetében is - úgyszintén kiemelt szerepére

- figyelembe veendő a korábban alkalmazott mérce: e jogot korlátozó törvényeket is „megszorítóan

kell értelmezni.” [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 178.] Az élet méltó befejezésére

irányuló önrendelkezési jogként az 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) által elismert passzív

eutanáziának az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti védelmét ebben az összefüggésben tartom

indokoltnak értelmezni.

3. A passzív eutanázia az életfenntartó kezelés visszautasítása az élet méltó befejezésére irányuló

önrendelkezési jog (a továbbiakban: önrendelkezési jog) alkotmányosan igazolt tartománya.

Szélesebb értelemben: az önrendelkezési jog egyben választást is jelent a visszautasítás jogának

érvényesítése vagy az életfenntartó kezelés igénylése között. Az élet megtartásával járó

méltóságsérelem, e veszteség megítélése az egyén önrendelkezési jogának része.

Az ügyet alapjaiban eldöntő kérdés tehát az, hogy az állam tiszteletben tartja-e az önrendelkezési

jog lényeges tartalmát, azt szükséges és arányos mértékben korlátozza-e. A probléma eldöntéséhez

- az állam életvédelmi oldaláról - tisztázásra szorul, hogy a passzív eutanázia ismertetett

formájában az állam életvédelmi kötelezettségének mi a tartalma:

a) az önrendelkezési jog érvényesítéséhez szükséges garanciák biztosítása azért, hogy olyan jogi

feltételrendszert alakítson ki, amelyben az önrendelkezés (mindenki más) befolyásától függetlenül

tudjon érvényesülni (az esetleges visszaélések megakadályozása céljából), vagy

b) az állam életvédelmi kötelezettsége ettől több: az állam életvédelmi kötelezettségének

ellensúlyt kell-e képezni az önrendelkezéssel szemben.

4. Az önrendelkezési jog korlátozásának alkotmányosságát az Alkotmánybíróság által kimunkált

„szükségességi” és „arányossági” mérce alapján kell megvizsgálni.

Az önrendelkezési jog objektív intézményvédelmi oldala - az Alkotmánybíróság értelmezése

alapján [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302-303.] - az állam alapjogvédelmi

kötelezettsége, amely arra irányul (mivel itt az egyén életét nem másokkal szemben kell

megvédeni), hogy biztosítsa az alapjog (önrendelkezési jog) tényleges érvényesülését. Az államnak

garantálnia kell a jog érvényesülésének garanciális feltételeit, a visszaélések lehetőségének

elhárítását, hogy valóban az érintettek rendelkezzenek saját életük utolsó stádiuma felett.

A passzív eutanáziának az Eütv.-ben szabályozott eljárása, a határozatban is felhívott

rendelkezések szükségtelenül és aránytalanul korlátozzák a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési

jogát, az életfenntartó kezelés visszautasítását:

a) Az Eütv. 20. § (3) bekezdése a visszautasítás jogát az olyan súlyos betegségben szenvedők

esetében biztosítja, amely betegség gyógyíthatatlan és rövid időn belül halálhoz vezet. A „rövid

időn belül” kitétel olyan határozatlan fogalom, amely értelmezési nehézségeket, adott esetben

önkényes értelmezést is eredményezhet. Az Alkotmánybíróság több határozatában, az Alkotmány

2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiságból levezetett jogbiztonság lényeges részének

értelmezte a normavilágosság követelményét. [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 84.;

26/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]

A hivatkozott kitétel az értelmezési nehézségek mellett indokolatlanul kizárja az önrendelkezési

jogból a gyógyíthatatlan és emiatt halálhoz vezető betegségben, nagy fájdalmakat elviselve

szenvedőket. (Az orvostudomány remélt fejlődését, a gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatóvá

válásának indokolt szempontját mint feltételt az önrendelkezési jog alkotmányos tartalma

szempontjából - a várható eredmény időbeli bizonytalansága miatt - nem indokolt figyelembe

venni.).

b) Az Eütv. 20. § (4) bekezdése szerint, annak ellenére, hogy írásban - az Eütv. 20. § (2)

bekezdésének előírásának megfelelően - a beteg nyilatkozott a visszautasítás tárgyában, a

törvényhozó mintegy automatikusan kétségbe vonva a beteg belátási képességét, háromtagú orvosi

122

bizottság vizsgálatát, aktív szerepét írja elő. A belátási képesség automatikus kétségbevonására utal

a hivatkozott törvényi rendelkezés azon kitétele, miszerint a bizottsági vizsgálat elutasítása a beteg

korábban tett [Eütv. 20. § (2) bekezdés] visszautasító nyilatkozatát, rendelkezési jogát semmissé

nyilvánítja. Amennyiben az orvosi bizottság egyhangú döntése igazolja a törvényi feltételeket

[Eütv. 20. § (3) bekezdését] a betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követően három napon

belül, két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania a kezelés visszautasítását. A törvény erejénél

fogva történő bizottsági kirendelés helyett elégséges lenne a belátási képesség „kétség esetén”

törvényi feltételének beiktatása, ami itt - szemben a később részletezendő Eütv. 23. § (1)

bekezdésével - szükséges és arányos korlátozása lenne az önrendelkezési jognak.

A beteg újbóli nyilatkozatra kötelezése viszont szükségtelenül korlátozza önrendelkezési jogát.

c) Az Eütv. 20. § (7) bekezdésének alkotmányosságát az indítványozó nem kifogásolta. Az

Alkotmánybíróság állandóan követett gyakorlata [3/1992. (I. 23.) AB határozat, ABH 1992, 329,

330.; 25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1993, 188, 193.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat,

ABH 2001, 123, 149.], hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezésekkel tartalmilag szorosan

összefüggő rendelkezéseket is vizsgálata körébe vonja. A hivatkozott (7) bekezdés szerint, ha

minden törvényi feltételnek megfelel a beteg rendelkezése a visszautasítás tárgyában, akkor is

„meg kell kísérelni” döntésének megváltoztatását. Ez a rendelkezés lényegében figyelmen kívül

hagyja, nem értékeli alkotmányos alapjogként a beteg önrendelkezési jogát; e jog lényeges

tartalmának korlátozását jelenti, ezért alkotmánysértő.

d) Hasonlóképpen az alapjogi tartalom törvényi szintű relativizálása az Eütv. 23. § (1) bekezdése,

amely a 20. § (3) bekezdésére hivatkozva mintegy elvont, parttalan értelmezést lehetővé tevő

kitételként fogalmazza meg, hogy a hivatkozott törvényi rendelkezéseknek megfelelő

önrendelkezési jog érvényesülésére „csak abban az esetben kerülhet sor, ha a beteg erre irányuló

akarata világosan és meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett nyilatkozatát

kell figyelembe venni”.

A hivatkozott törvényi rendelkezés idézett első mondata az önrendelkezési jog súlyos

korlátozása. Az Eütv. szerint szabályosan (nem alkotmányosan!) lefolytatott eljárási rend éppen a

törvény szándéka szerinti „világos és meggyőző” akarat-kijelentés megalapozását szolgálja. Az

idézett rendelkezés éppen ezt az eljárást relativizálja, mintegy „félreteszi” és újraindítja.

A második mondat nehezen értelmezhető, mivel a beteg nyilatkozatát bármikor visszavonhatja.

[Eütv. 20. § (4) bekezdés utolsó mondat]

5. Összegezve megállapítható:

Az Eütv. hivatkozott rendelkezései jelentős, alkotmányosan nem indokolható ellensúlyt képezve,

szükségtelenül és aránytalanul korlátozzák az élet méltó befejezésére irányuló önrendelkezési

jogot, ezáltal kiüresítve annak lényeges tartalmát.

Az állam objektív életvédelmi kötelezettségének (az Eütv. koncepciójának) arra kell irányulnia,

hogy az önrendelkezési jog befolyástól mentesen - alkotmányosan szükséges korlátozás mellett -

az érvényesülését biztosító jogi eljárás útján, valóságos jogként nyerjen elismerést.

Mindezekre tekintettel az Eütv. alkotmánysértő 20. § (3), (4) és (7) bekezdését, valamint az ehhez

kapcsolódó, az alkotmánysértő (3) bekezdésre utaló 20. § (1) bekezdését az utalás tekintetében pro

futuro meg kellett volna semmisíteni. Hasonlóképpen megsemmisítendő lett volna a

Kormányrendeletnek a határozat rendelkező része 6. pontjában felhívott - az Eütv. általam

alkotmánysértőnek minősített rendelkezéseit végrehajtó - nem minden vonatkozásában

alkotmánysértő rendelkezései is.

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata, hogy az alkotmánysértő rendelkezésekkel szoros

összefüggésben lévő nem alkotmánysértő rendelkezések is megsemmisítésre kerülnek, ha a

fennmaradó jogszabályi rendelkezések önmagukban elvesztik szabályozó funkciójukat. Ebben az

123

esetben a vizsgált jogterület - a megsemmisített alkotmánysértő és nem alkotmánysértő szabályok

miatt -, az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelményre tekintettel,

komplex újraszabályozást igényel. [33/1990. (XII. 26.) AB határozat, ABH 1990, 191, 196.;

16/1995. (III. 13.) AB határozat, ABH 1995, 464, 466.]

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

A párhuzamos indokoláshoz és a különvéleményhez csatlakozom:

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye

Nem értek egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részének 3. pontjában

elutasítja az annak megállapítására irányuló indítványokat, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi

CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 20. § (3) és (4) bekezdése alkotmányellenesen korlátozza a

gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására

vonatkozó önrendelkezési jogát.

Ehhez kapcsolódóan nem értek egyet azzal sem, hogy az Alkotmánybíróság a határozat

rendelkező részének 6. pontjában elutasítja az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának

részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kormányrendelet)

3. § (3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló

indítványokat.

Álláspontom szerint az Eütv. 20. § (3) bekezdésének az a rendelkezése, mely szerint az

életfenntartó, életmentő beavatkozás csak akkor utasítható vissza, ha a beteg olyan súlyos

betegségben szenved, amely „rövid időn belül” halálhoz vezet „és gyógyíthatatlan,” e két idézett

szövegrészében alkotmányellenes. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése kimondja, hogy „minden

embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet

önkényesen megfosztani.” Az Alkotmánybíróság több határozatában megállapította, hogy az

emberi méltóság alapjogából az egyének önrendelkezési joga is következik. Az Alkotmány 8. § (2)

bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy „az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó

szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja”.

Nézetem szerint az Eütv. 20. § (3) bekezdésének idézett két szövegrésze az önrendelkezéshez való

jog lényeges tartalmának korlátozását jelenti, és ezért alkotmányellenes.

Ugyanezen okból alkotmányellenesek az Eütv. 20. § (4) bekezdésének azon rendelkezései,

melyek alapján az életfenntartó, életmentő kezelések visszautasítására irányuló nyilatkozat csak

akkor érvényes, „ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja és egybehangzóan,

írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, [...]

továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt - ismételten

kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát.” Az előzőekből következően alkotmányellenes

az Eütv. végrehajtására kiadott Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése is, mely értelmében a

háromtagú bizottság nyilatkozata szükséges ahhoz, hogy az életfenntartó, életmentő kezeléseket a

beteg visszautasíthassa. A bizottságnak - a betegség jellegének megfelelő - szakorvos tagja arról

nyilatkozik, hogy a beteg olyan betegségben szenved-e, amely gyógyíthatatlan, és rövid időn belül

halálhoz vezet, a pszichiáter szakorvos tagja pedig arról, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés

124

meghozatalához szükséges belátási képességgel. Az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna

állapítani a hivatkozott jogszabályi helyek alkotmányellenességét, és meg kellett volna azokat

semmisítenie.

Elfogadom a határozat rendelkező részének 1. pontját, de megítélésem szerint, az alkotmányos

határmegvonás egyértelműsége szempontjából pontosabb lett volna, ha a rendelkező rész 1. pontja

- az indítványokban foglalt kéréssel szemben - egyértelműen utasította volna el az önrendelkezésen

alapuló aktív eutanáziát, a következőképpen: „Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely

szerint az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény alkotmányellenesen korlátozza a

gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát azáltal, hogy nem teszi lehetővé számukra életük

aktív orvosi beavatkozással, segítséggel történő befejezését, elutasítja.”

I.

Az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jog és az eutanázia kapcsolata

Az indítvány az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való jog részét

képező önrendelkezési jog olyan területének az értelmezését veti fel, amire az eddigi

alkotmánybírósági határozatok nem tértek ki.

Az emberi méltósághoz való jog - és ennek részeként az önrendelkezési jog - magában foglalja

a betegnek bármilyen orvosi kezelés - beleértve végső soron az életfenntartó és az életmentő

kezelések - visszautasításának a jogát. A határozat ezen megállapításával teljes mértékben

egyetértek.

Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban már kimondta azt, hogy az embernek az emberi

életéhez és az emberi méltóságához való joga olyan abszolút jog, amely az emberi státus

meghatározójaként, az élettel együtt fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan. Ebből

következően, anyajog mivoltából levezetett egyes részjogosítványai (így az önrendelkezéshez való

jog) az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatóak.

[75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.]

Az embernek az élethez és az emberi méltósághoz való joga egységben és abszolút tartalommal

vagyis korlátozhatatlanul illeti meg a jog alanyát. Az élethez és a méltósághoz való jog abszolút

tartalmából következik, hogy azoknak bármilyen mértékű korlátozása alkotmányellenes nem csak

abban az esetben, ha alapvető jog lényeges tartalmát érinti. A többi alapjog lényeges tartalmát nem

érintő korlátozás is csak akkor alkotmányos, ha a korlátozás más alapjog érvényesülése

szempontjából szükségszerű és arányos.

Az élethez és a méltósághoz való abszolút tartalmú (korlátozhatatlan) jog kapcsán nemcsak az

Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt korlát, pontosabban alkotmányosan megengedett

korlátozás - a lényeges tartalom védelme érdekében - nem jöhet fogalmilag szóba, hanem nem

állítható az élethez és az emberi méltósághoz való joggal szembe olyan „más” alapjog, amelyre

hivatkozva korlátozni lehetne az élethez és az emberi méltósághoz való jogot.

Az élethez és az emberi méltósághoz való jogból levezetett konkrét jogok viszont már

alkotmányosan korlátozhatóak.

Az élethez való jog nem bontható fel ún. konkrét életjogokra, illetve élettartalmakra. Az élethez

való jog egysége megbonthatatlan, feldarabolhatatlan. Az élethez való jog csak a maga egységében

és teljességében szemlélhető és érvényesítendő minden konkrét társadalmi viszonyban. Az emberi

élet alkotmányos védelme - a maga egységében és korlátozás nélkül - illet meg minden embert a

halál beálltáig.

125

Az emberi méltósághoz való jog viszont már többféle - elvileg megszámlálhatatlan - konkrét jog

formájában létezik, illetve ezek együtteseként jelenik meg. Az emberi méltósághoz való jogból

levezetett alapjogok - így az önrendelkezési jogból levezetett azon joga a beteg embernek, hogy

visszautasítsa az életmentő és életfenntartó, de ezeken túl bármilyen kezelést - a maguk

konkrétságában ítélendők meg abból a szempontból, hogy a korlátozás megfelel-e az Alkotmány

8. § (2) bekezdésében írott követelménynek, és azon túl a szükségesség és arányosság

követelményének, továbbá, hogy valamely más - szintén Alkotmány által védett - alapjog

érvényesítésének az érdekében történik-e.

Összegezve, úgy vélem, hogy míg az élethez való jog csak a maga egységében és

korlátozhatatlanságában létező jog, addig az emberi méltósághoz való absztrakt jog konkrét,

elválasztható alapjogok összességeként létezik. Az emberi méltóságot alátámasztó konkrét

részjogok korlátozása az Alkotmánynak megfelelő tartalommal, a feltétlenül szükséges és arányos

mértékben, más alapjog védelme érdekében alkotmányosan elfogadható.

Az indítványhoz kapcsolódóan, a jelen ügyben az képezheti alkotmányossági vizsgálat tárgyát,

hogy az emberi élet és az emberi méltóság, mint alkotmányos, korlátozhatatlan és egységben

érvényesítendő és érvényesülő jog mit jelent a maga általánosságában és konkrét megjelenési

formájában, és mit nem jelent. Nézetem szerint az emberi élethez való jog nem jelenti, nem

jelentheti sem a méltó, sem a méltatlan emberi életre való kötelezést, sem az emberi élet

meghosszabbítását - különféle orvosi kezelések révén - a beteg határozott akarata ellenére. Ha

ugyanis az embernek az élethez való joga átfordul az életre való kötelezéssé, ez már az

önrendelkezési jognak a korlátozását, mégpedig a jog lényeges tartalmának a korlátozását jelenti.

Ez viszont alkotmányellenes, mivel az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének azon rendelkezésébe

ütközik, amely kimondja, hogy alapvető jogot csak törvényben és úgy szabad korlátozni, hogy az

a jog lényeges tartalmát ne érintse.

Az ember tehát sem „méltónak”, sem „méltatlannak” tekinthető életre nem kötelezhető; az állam

életvédelmi kötelezettsége nem lehet olyan erejű, illetve nem terjedhet ki arra, hogy az egyén

szabadságát, az egyén önrendelkezési jogát oly módon korlátozza, hogy az embernek az élet

megválásától való jogát megtiltsa. Ezt támasztja alá az öngyilkosság „szabadsága” is vagyis az,

hogy az öngyilkosságot sikertelenül elkövető személyt nem büntetik azért, mert megkísérelte az

öngyilkosságot, illetve e tettéhez egyéb negatív jogkövetkezmények sem fűződhetnek.

Mivel az ember a „normális” (egészséges, boldog) életre sem kötelezhető, még inkább nem

kényszeríthető olyan életre, amelyben elveszíti a méltóságát azáltal, hogy teljesen kiszolgáltatottá,

magatehetetlenné, önmaga ellátására képtelenné válik, és olyan mértékű fájdalmakat, gyötrelmeket

és szenvedéseket kell kiállnia, amelyek számára már-már elviselhetetlenek. A gyötrődéssel,

kiszolgáltatottsággal járó élet az egyén számára már emberhez méltatlan életet jelenthet. Ennek

„megélésére”, és orvosi kezeléssel folyamatosan meghosszabbított „továbbélésére” nem

kötelezhető az egyén, és a szabadságában áll ennek, a számára méltatlan életnek a

meghosszabbítását elutasítani.

Az emberhez méltó és az emberhez méltatlan élet között objektív határ nem húzható meg. Az

egyén a maga értékelő tevékenysége révén mint konkrét, egyedi szubjektum dönt arról, hogy mely

életet tart még méltónak önmaga számára, és mely életet tekint már méltatlannak. Ennek eldöntése

az egyén szubjektív és abszolút mérlegelési jogán alapul, csak ő határozhat arról, hogy mely

életforma, -fajta, -tartalom, illetve milyen mértékű szenvedés, kiszolgáltatottság,

magatehetetlenség, ellátásra való képtelenség stb. az, amely már nem a méltó, hanem a számára

méltatlan emberi életet jelenti, amelyet nem akar tovább élni.

Ha a halál természetes bekövetkeztét az életfenntartó és az életmentő kezeléssel az egyén akarata

ellenére megakadályozzák, az az embernek az ilyen (általa méltatlannak tartott) életre való

126

kötelezését vagyis az egyén önrendelkezési jogának a súlyos sérelmét jelenti, és így

alkotmányellenes korlátozáshoz vezet.

Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jognak

további eleme, hogy az élethez és a méltósághoz való jog természetesen nemcsak az élet

elfogadásának a jogát foglalja magában, hanem ugyanígy az élet befejezésének, illetve az élet

befejezése megválasztásának a jogát is magában foglalja; ideértve az élet befejezése módjának

vagy idejének a megválasztását is. Az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jognak része

tehát az élet befejezésének a megválasztása, megválaszthatósága. Tekintettel arra, hogy ez a jog

abszolút jog - az abszolút szerkezetű jogviszonyokból fakadóan - mindenki köteles tiszteletben

tartani az ember ezen önrendelkezésből fakadó jogát vagyis az élet befejezése szabad

megválasztásának a jogát. Ebből következően mindenki köteles tartózkodni attól, hogy az embert

az életfenntartó, életmentő beavatkozásokkal - kifejezett akarata ellenére - életben tartsa, és ha ő a

halál természetes bekövetkeztét és lefolyását kívánja, akkor ezt az önrendelkezésből fakadó

akaratát mindenkinek tudomásul kell vennie. Ugyanígy mindenki köteles tudomásul venni és

elfogadni annak az egyénnek az akaratát és önrendelkezési jogát is, aki nem beteg ugyan, de az

életétől valamilyen ok miatt - pl. szerelmi csalódás, végtagjainak elvesztése stb. - meg akar válni.

Az egyes ember önmagához való viszonya a legszemélyesebb viszony, amelyben az ember

értelmi, intellektuális értékelő, elemző, érzelmi viszonyba kerül önmagával. Az ember önmagára

vonatkozó tudati viszonya - a maga teljességében - abszolút módon autonóm és szabad. Ennek az

abszolút módon szabad önértékelő viszonynak része az egyén önmaga életéhez, életének

minőségéhez, életének vállalhatóságához fűződő érzelmi, intellektuális és értékelő viszonya. Az

ember életének és halálának együttes és egymásra vonatkoztatott értékelése a konkrét egyén

legszemélyesebb, leginkább tiszteletre méltó, a jog által leginkább védett területe. Ennek a konkrét

magatartásokban is megnyilvánuló „öntudatnak” a része az egyén önrendelkezési joga: élete és

halála feletti rendelkezés. Az egyén önrendelkezési joga döntéseiben - és így életére és halálára

vonatkozó döntéseiben - nyilvánul meg.

A döntés szabadsága a saját életről és a saját halálról az önrendelkezési jog lényeges és

korlátozhatatlan tartalmát képezi. Ennek az önrendelkezési jogból fakadó döntési szabadságnak a

része annak mérlegelése is, hogy akár az egészséges, akár - az esetleg gyógyíthatatlan betegségben

szenvedő - beteg ember mikor, milyen módon választja a halált, illetve fogadja el a halál

természetes bekövetkezését. Hasonlóan e körbe tartozik annak eldöntése, hogy mit tart még

elfogadható szenvedéssel teli életnek és mit tart számára már méltatlan (vagyis teljes

kiszolgáltatottsággal, az önmagáról való gondoskodási képesség híján való, szenvedéssel és

kínlódással, fájdalommal terhes) életnek, amely utóbbit már nem kívánja tovább élni. Az ember

tehát nem a halált választja ebben az esetben, hanem a számára méltatlan, szenvedéssel teli emberi

életet utasítja el, illetve azt utasítja el, hogy erre a méltatlan emberi életre továbbra is „kötelezve

legyen”, más személy (orvos, ápoló, hozzátartozó stb.) döntésétől függjön, hogy az egyén által már

méltatlannak ítélt életét meddig élje, vagyis, hogy ez a számára már méltatlan emberi élet

továbbfolytatódjon. Az egyén az emberi méltóságából és az önmagával kapcsolatos önrendelkezési

jogából fakadó szabadsága alapján utasítja el az önmaga számára már méltatlan, szenvedésekkel

teli, kiszolgáltatottsággal járó életet, és ezért visszautasítja a halál természetes módon való

bekövetkezését akadályozó életfenntartó és életmentő kezeléseket. Annak eldöntése, hogy mikor

lép át az ember élete a számára már elfogadhatatlan, emberhez nem méltó élet fázisába és

tartalmába, teljesen az egyén mérlegelésén alapul. Az ember önrendelkezési jogának része az arról

való döntés is, hogy mely élettartam, életforma, életmód az, ami még méltó, és melyik az, ami már

méltatlan, esetleg elviselhetetlen önmaga számára.

Az ember választhatja ennek - a számára már méltatlan - életnek a mesterséges, akár újbóli és

127

újbóli meghosszabbítását, de dönthet úgy is, hogy elutasítja ezt az életet vagyis a számára már az

emberi méltóságot megszüntető életformát, élettartamot, kiszolgáltatottságot. Ez esetben tehát

hangsúlyozottan egyfajta élet elutasításáról és nem elsősorban a halál választásáról van szó.

Helytelen az a - sokszor hangoztatott - kérdésfelvetés, hogy az élet vagy a halál között választ az

egyén, mivel a gyógyíthatatlan beteg nem egyszerűen az élet és a halál, hanem kétféle élet: a súlyos

szenvedéssel járó életnek a további vállalása vagy pedig ennek az életnek a tovább nem vállalása

között választ.

Az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jog - beteg és egészséges ember esetében egyaránt

- nemcsak a halál szabad megválasztását foglalja magában, hanem az egyén által méltatlannak ítélt

élet továbbélésének elutasítását vagy a továbbélés időtartamának a lerövidítését is, s ezáltal a halál

bekövetkezését. Ez a választás az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz

való jog részét képező önrendelkezési jogból levezethető, és következik a betegnek az Eütv.

életmentő, életfenntartó kezelés visszautasítását lehetővé tevő rendelkezése által biztosított

jogából. Ezt a választási szabadságot az Eütv. 20. §-ának rendelkezései lényegében jelenleg is

biztosítják.

Az életfenntartó és életmentő kezelések visszautasításának a szabadsága azért vet fel azonban

mégis alkotmányossági problémát, mert ebbe a viszonyrendszerbe egy olyan személy (az orvos) is

belép, aki - szakmájánál és esküjénél fogva - gyógyításra, illetve - halálos betegség esetén - az

életfenntartó és az életmentő kezelések folyamatos, egészen a halál bekövetkeztéig tartó

biztosítására kötelezett. Így szembekerül egymással a betegnek az életmentő és életfenntartó

kezelést visszautasító akarata, és az orvosnak a gyógyítási kötelezettsége. Ez esetben nem két jog

(a beteg és az orvos joga), hanem a beteg önrendelkezési jogából fakadó visszautasítási joga, és az

orvos jogi, szakmai - és esküje alapján őt kötő - erkölcsi kötelezettsége kerül egymással szembe.

Ebben a konfliktusban az alkotmányos megoldás csak az lehet, hogy az orvosnak a szakmai

kötelezettsége „meghátrál”, „visszavonul” a beteg alkotmányos önrendelkezési jogából fakadó

visszautasítási joga előtt. A jog és kötelezettség ilyen szembenállásában az alkotmányos jognak az

elsőbbségét kell biztosítani, ebből következően az orvos tudomásul kell, hogy vegye a beteg

önrendelkezési jogából fakadó akaratát, az életfenntartó és életmentő, illetve ezen túl is bármely

más kezelés visszautasítását. Az orvos köteles a betegnek továbbra is megadni minden más,

fájdalomenyhítést szolgáló és egyéb szükséges kezelést, de hagynia kell, hogy a halál

természetesen módon bekövetkezzen, azt nem késleltetheti, lassíthatja életfenntartó és életmentő

kezeléssel. Ebben a viszonyban ez kötelezettsége az orvosnak, és az orvost ez a kötelezettsége

tulajdonképpen a passzív eutanázia egyfajta sajátos résztvevőjévé teszi. Ez utóbbi azonban nem

vet fel alkotmányos problémát, mivel ez esetben a beteg önrendelkezési jogának az

érvényesüléséről, méghozzá erősebb érvényesüléséről van szó, az orvos szakmai kötelezettségének

a teljesítésével szemben. Az orvos csak oly módon válik ebben az esetben a halálhoz vezető útnak

a „kísérőjévé”, vagyis valamilyen passzív résztvevőjévé, hogy az életfenntartó és életmentő

kezelést nem adja meg, hanem - a beteg akaratának megfelelően - hagyja a halálhoz vezető

természetes élettani folyamat lezajlását.

A jelenleg hatályos Eütv. alapvetően ezt az élethelyzetet modellezi és szabályozza. A beteg

önrendelkezési joga, és az orvos gyógyítási, illetve kezelésnyújtási kötelezettsége (már nincs esély

a gyógyításra, de az orvosnak még mindig meg kell kísérelnie az élet fenntartását és megmentését)

között feszülő ellentmondás következményeként kell a jogi szabályozásba az orvos személyét

bevonni, és az orvos ezen passzív magatartásra kötelezését a beteg alkotmányos önrendelkezési

jogával együtt kezelni és szabályozni. Ez azért is fontos, mert az orvos számára is ilyen alapon kell

biztosítani és kimondani a szakmai kötelezettség nyújtásának az elmulasztásából fakadó

felelőtlenségét, immunitását.

128

Arra is rá kell azonban mutatni ugyanakkor, hogy az orvost sem lehet akarata ellenére erre a

passzív közreműködésre kötelezni; az orvosnak - lelkiismereti és szakmai okokra hivatkozva -

szabadságában áll megtagadni azt, hogy egy adott beteg kezelése során - a beteg határozott és

egyértelmű kérése ellenére - az életmentő és az életfenntartó kezelést megszüntesse. Ebben az

esetben az orvos számára lehetővé kell tenni azt, hogy kilépjen a kezelési folyamatból, és más

orvos - esetleg hozzátartozó vagy más személy - lépjen be ebbe a halálhoz vezető folyamatba. A

passzív eutanázia esetében tehát az orvost - ha ő ezt világnézeti, erkölcsi vagy szakmai-etikai okok

miatt nem tudja elfogadni - még erre a passzív magatartásra sem lehet kötelezni, hanem lehetővé

kell tenni számára, hogy ebből a viszonyból kilépjen és ezzel a beteggel való foglalkozást, kezelést

ő a saját részéről megszüntesse. Ez esetben a beteg kezelését - már amennyiben a beteg kezeléséhez

a továbbiakban is szükséges az orvosi segítség - más orvosnak kell átvennie, s a kezelést

megszüntető orvost a beteg további kezeléséért már felelősség nem terheli. A kezelést átvevő orvos

lesz a továbbiakban a halálhoz vezető út passzív végigkísérője, ő lesz köteles a fájdalomenyhítésre

és a szenvedő beteg egyéb orvosi kiszolgálására, de az életmentő és életfenntartó kezelések

elvégzésétől ő is köteles lesz tartózkodni, a beteg önrendelkezési jogának elsőbbsége

következtében.

Nem ugyanez a helyzet azonban az orvos szerepét és helyzetét illetően a beteg önrendelkezésén

alapuló, de az orvos aktív tevékenységét feltételező aktív eutanázia esetében. Az aktív eutanázia

esetében - igaz ugyan, hogy a beteg egyértelmű rendelkezése alapján - az orvosnak aktívan,

cselekvően kell közrehatnia abban, hogy a halál bekövetkezzen. Álláspontom szerint az

alkotmányos határ itt húzható meg, mivel ebben az esetben a beteg önrendelkezési joga már

túlmegy az önmaga (méltatlannak ítélt) életével való rendelkezésen, és döntésének végrehajtásába

bevon egy másik személyt: az orvost vagy más személyt (egészségügyi ápolószemélyzetet,

hozzátartozót). Ebben az esetben már nem egyszerűen arról van szó, hogy az orvos hagyja a halál

természetes bekövetkeztét, hanem arról, hogy az orvos megrövidíti a beteg által méltatlannak ítélt

emberi életet és elősegíti, korábbra hozza magát a halált. A beteg önrendelkezési joga erre már nem

terjedhet ki, nevezetesen nem irányulhat arra, hogy mást - akár orvost, akár más, nem orvos

személyt - arra kötelezzen, hogy aktív cselekvésével előidézze a halálát. A beteg önrendelkezési

joga ez utóbbira nem terjed ki, ezért kell itt meghúzni az önrendelkezésen alapuló passzív

eutanázia, mint alkotmányosnak tekinthető, és az önrendelkezésen alapuló aktív eutanázia, mint

már alkotmányellenes, a beteg önrendelkezési jogán túl lévő, annak tartományán túlmutató két eset

között a határvonalat.

Az alkotmányossági mérce és határvonal itt húzódik meg. Ezért nem értek egyet az

indítványozóknak azzal az álláspontjával, hogy nemcsak a passzív, hanem az orvos vagy más

személy aktív közreműködésével végrehajtott - bár a beteg önrendelkezésén alapuló -, de aktív

eutanáziát is alkotmányosnak kell tekinteni, mivel ez esetben az önrendelkezési jog más személyt

(jogalanyt) a halál aktív elősegítésére kötelezne, illetve ebbe a folyamatba aktívan közreható

személyként bevonna. Erre azonban senkit nem lehet kötelezni, és következményei alól - más

személy önrendelkezési jogára hivatkozással - senkinek nem adható felmentés.

Álláspontom összefoglalva tehát az, hogy a beteg önrendelkezési joga, az életmentő és

életfenntartó kezelések visszautasítása során nem terjed ki arra, hogy az orvost vagy más személyt

a halált aktívan előidéző tevékenységre kötelezzen. A beteg önrendelkezési joga nem terjed ki és

nem elegendő hivatkozási alap arra sem, hogy a halál bekövetkeztét aktív magatartásával előidéző

személy a büntetőjogi felelősség alól mentesüljön.

II.

129

Az alkotmányos határmegvonás, az eutanázia-típusok meghatározása

Az Alkotmánybíróság határozata tartózkodik attól, hogy az eutanázia fogalmát körülírással vagy

definícióval meghatározza, és ugyanígy tartózkodik attól is, hogy meghatározza és egymástól

elválassza az egyes szóba jöhető eutanázia-típusokat. Az indítványozók kétfajta tipológiát is adnak,

ezek vita tárgyát képezhetik, de - megítélésem szerint - mégsem ezért szükséges az eutanázia

körülírásos meghatározását és a típusait megadni, hanem azért, mivel az Alkotmánybíróságnak

meg kell vonnia az alkotmányos határt az eutanázia egyes típusai között. Ez a határmegvonás nem

lehetséges akkor, ha maga az eutanázia fogalma nincs szabatosan körülírva, illetve az eutanázia

egyes típusai nincsenek - meghatározott, akár többféle szempont alapján - egymástól elválasztva.

1. Az eutanázia fogalma

A halál megválasztásának nem mindenfajta módja eutanázia, mivel a nem beteg embernek vagy

a gyógyítható betegségben szenvedő embernek a halálválasztása során nem eutanáziáról, hanem

pl. öngyilkosságról beszélünk. A tudomány, a szociológiai, etikai vagy orvosi irodalom a

gyógyíthatatlan vagy a nagy szenvedéssel járó betegségben szenvedő, és az emberi méltóságot

korlátozó, már-már méltatlan emberi élethelyzetbe jutott betegnek a halál választását, illetve a halál

előidézését tartja általában eutanáziának. A halál választását jelentheti egyrészt az egyénnek az az

igénye, hogy ne hosszabbítsák meg mesterségesen a szenvedéssel, fájdalommal terhes, számára

már méltatlannak tekintett életet, és hagyják meghalni. Az eutanázia fogalmába tartozik az is,

amikor a gyógyíthatatlan beteg kívánságára nem várják meg a halál természetes bekövetkeztét,

hanem azt megelőzően (mielőtt a halál önmagától is bekövetkezne) - önmaga vagy valaki másnak

a közreműködésével - aktív cselekvéssel előidézik a beteg halálát.

2. A tipológia alapja

Az eutanázia fajták elhatárolása során, első kritériumaként azt kell meghatározni, hogy kinek a

döntésén alapul a korábbiakban körülírt élethelyzetben lévő személy halálakarása, halálválasztása,

illetve az emberhez már méltatlannak ítélt élet befejezésének a választása. Második kritériumként

az vizsgálandó meg, hogy ki, és milyen cselekvéssel vesz részt a beteg akaratának, szándékának a

megvalósításában. Ezek alapján az eutanáziának lényegileg négyféle típusa különböztethető meg:

a) A beteg önrendelkezésén alapuló passzív eutanázia. Ebben az esetben a döntést a beteg hozza

meg, a kivitelezésben az orvos vagy más személy passzív cselekedettel működik közre, tehát

azáltal, hogy nem szolgáltatja ki, nem végzi az életmentő, életfenntartó kezelést.

b) A beteg önrendelkezésén alapuló aktív eutanázia. Ebben az esetben is a beteg hozza meg a

döntést arról, hogy a továbbiakban nem kívánja folytatni a számára már méltatlannak ítélt életet,

de a halál előidézéséhez valakinek - orvosnak, hozzátartozónak vagy másnak - olyan kifejezett,

aktív cselekvésére van szükség, amely előidézi a halált.

Álláspontom szerint az eutanázia ezen két típusa között húzható meg az alkotmányos határvonal.

Az önrendelkezésen alapuló aktív eutanázia - a korábban kifejtettek alapján - már nem tartozik a

betegnek az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén alapuló önrendelkezési jogának a tartományába,

mivel az eljárásba egy idegen személyt is bevon, mégpedig úgy, hogy aktív cselekvésre kényszeríti,

illetve hatalmazza fel a halál előidézése során. Megítélésem szerint ez utóbbi már nem vezethető

le a beteg önrendelkezési jogából, és a halál előidézésében aktívan résztvevő személy számára

pedig nem lehet büntetlenséget biztosítani. Sem az orvost, sem más személyt nem lehet arra

kötelezni vagy felhatalmazni, hogy a halál előidézésében aktívan részt vegyen, és részvétele esetén

büntetlenséget élvezzen.

c) A más döntésén alapuló passzív eutanázia. Ebben az esetben nem maga a beteg hozza meg a

döntést, hanem az orvos vagy más észleli a betegség gyógyíthatatlanságát vagy a szenvedés

elviselhetetlenségét, és ez a - kívülálló - személy dönt arról, hogy befejezi, abbahagyja az életmentő

130

vagy életfenntartó kezelést. Ebben az esetben a döntést nem a beteg, hanem helyette - tudtával vagy

tudta nélkül - más személy hozza meg. A „cselekvés” ez esetben passzivitásban nyilvánul meg,

mivel a halálhoz vezető természetes élettani folyamatokat engedik önmaguktól lezajlani,

abbahagyják az életmentő, illetve életfenntartó kezeléseket. Az eutanáziának ez az esete azért

alkotmányellenes, mert az élet befejezéséről, illetve a számára már méltatlan élet elutasításáról nem

a beteg, hanem helyette más személy dönt, mégpedig (az orvos esetében) esetleg egy olyan

személy, aki egyébként köteles lenne - mind az Eütv. alapján, mind más szakmai-etikai-erkölcsi

kötelezettsége alapján - az életmentő, életfenntartó kezelést még akkor is folytatni, ha a betegség -

az orvostudomány mindenkori állása szerint - gyógyíthatatlan, és nincsen kilátás arra, hogy a beteg

meggyógyítható legyen. Ezzel a döntésével az orvos tulajdonképpen a gyógyítási, kezelési

kötelezettségét is megszegi, melynek következményei alól nem mentesülhet, e

kötelezettségszegéséért felelősséggel tartozik. Az eutanázia ezen típusa alkotmányellenes, ezért

elfogadhatatlan.

d) A más döntésén alapuló aktív eutanázia. Ebben az esetben ugyancsak nem a beteg, hanem

más dönt az életmentő és az életfenntartó kezelés megszüntetéséről, és e döntésén túl a halál

bekövetkeztét aktív cselekvésével fel is gyorsítja, végső soron előidézi azt. A más döntésén alapuló

aktív eutanázia - a korábbiakban kifejtettek alapján - alkotmányellenes és elfogadhatatlan.

Táblázat az eutanázia egyes típusairól

Döntés Tevékenység

passzív eutanázia93 a beteg dönt passzív: az

életfenntartó,

életmentő kezelések

beszüntetése vagy el

sem kezdése

Önrendelkezésen

alapuló

Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt önrendelkezési jogból

levezethető alkotmányos határ itt vonható meg

aktív eutanázia a beteg dönt aktív: a halál

bekövetkeztének aktív

cselekvéssel,

beavatkozással

történő elősegítése

Nem önrendelkezésen

alapuló

passzív eutanázia nem a beteg dönt passzív: az

életfenntartó,

életmentő kezelések

beszüntetése vagy el

sem kezdése

aktív eutanázia nem a beteg dönt aktív: a halál

93 Ebbe az esetkörbe tartozik az is, ha a korlátozottan cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen beteg helyett - annak

korábban, az Eütv. 22. §-a alapján tett nyilatkozata szerint - más személy dönt az életfenntartó, életmentő kezelések

visszautasításáról. A beteg korábban, nyilatkozata megtételekor élt önrendelkezési jogával, amikor is általános

érvénnyel visszautasította azokat a kezeléseket, amelyek a halálos betegség természetes lefolyását megakadályozva,

őt - számára már - méltatlan életre kényszerítenék. Az általa megnevezett helyettes döntéshozó [Eütv. 22. § (2)

bekezdése] arról dönt, hogy a konkrét élethelyzet olyan-e, amelyet a beteg saját maga számára már elfogadhatatlan,

emberhez méltatlan életnek tartana, s ezért - a beteg korábbi felhatalmazása alapján - a beteg helyett visszautasítja az

életmentő és az életfenntartó kezeléseket.

131

bekövetkeztének aktív

cselekvéssel,

beavatkozással

történő elősegítése

A halál bekövetkeztének vannak egyéb, az eutanáziával részben érintkező vagy azzal

hasonlóságot felmutató más esetkörei (így például az ún. „kegyes ölés” problematikája vagy az

öngyilkosságban való közreműködés büntetőjogi tényállása). Ezek részletes meghatározására,

illetve az eutanáziától való elkülönítésére jelen különvéleményemben nem térek ki. Ezekkel

kapcsolatban a határozatban kifejtett döntéssel és magyarázatokkal egyetértek.

III.

Az önrendelkezési jog alkotmányos és alkotmányellenes korlátai az Eütv.-ben, illetve a

Kormányrendeletben

1. Az életfenntartó, életmentő kezelések visszautasításának folyamatát az Eütv., illetve az annak

végrehajtására kiadott Kormányrendelet a következők szerint szabályozza:

a) Az Eütv. 20. § (3) bekezdése szerint a beteg részéről az életfenntartó vagy életmentő

beavatkozás visszautasítására (melynek célja a betegség természetes lefolyásának lehetővé tétele)

abban az esetben van lehetőség, ha

- a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint

rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is

- halálhoz vezet és

- gyógyíthatatlan.

b) Ha a beteg az egészségügyi ellátás visszautasítására irányuló jogát gyakorolni kívánja, és

visszautasítja az életfenntartó és az életmentő kezeléseket, ismételten tájékoztatni kell döntésének

(a beavatkozás elmaradásának) várható következményeiről, és e jog gyakorlásának feltételeiről.

Az ellátás visszautasításának esetén meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok -

személyes beszélgetés alapján történő - feltárását és a döntés megváltoztatását. [Eütv. 20. § (7)

bekezdése, Kormányrendelet 2. § (1) bekezdése].

c) Ha a beteg fenti szándékát továbbra is fenntartja, haladéktalanul biztosítani kell számára e jog

gyakorlásához szükséges törvényi feltételeket. Intézkedni kell arról, hogy a beteg nyilatkozatát a

megkívánt alakiságok megtartásával tehesse meg. [Kormányrendelet 2. § (2) bekezdése]

d) A cselekvőképes személy közokiratban, teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve

(írásképtelensége esetén) két tanú együttes jelenlétében visszautasíthatja a kezelést. [Eütv. 20. §

(2) és (3) bekezdése]

e) Az egészségügyi intézmény vezetője vagy az általa kijelölt személy gondoskodik egy

háromtagú bizottság haladéktalan összehívásáról. E bizottság tagjai: a beteg kezelőorvosa, egy - a

beteg gyógykezelésében részt nem vevő -, a betegség jellegének megfelelő szakorvos, valamint

egy pszichiáter szakorvos. [Eütv. 20. § (5) bekezdése, Kormányrendelet 3. § (1) bekezdés]

f) A háromtagú bizottságnak a szakorvos tagja arról nyilatkozik, hogy a beteg olyan betegségben

szenved-e, amely az Eütv. 20. §-ának (3) bekezdésében megfogalmazott kritériumoknak megfelel,

a pszichiáter szakorvos pedig arról, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges

belátási képességgel. A belátási képesség megállapítása során a beteget minden esetben, a beteg

hozzátartozóját lehetőség szerint meg kell hallgatni. [Kormányrendelet 3. § (2) és (3) bekezdése]

132

g) A visszautasítás csak akkor érvényes, ha a háromtagú orvosi bizottság egybehangzóan, írásban

nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy

az Eütv. 20. § (3) bekezdésébe foglalt feltételek fennállnak, és

h) a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt - ismételten

kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. [Eütv. 20. § (4) bekezdés]

i) Ez esetben a visszautasított ellátást meg kell szüntetni, illetve azt meg sem lehet kezdeni.

[Kormányrendelet 3. § (4) bekezdés]

j) A beteg a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát bármikor, alaki kötöttség nélkül

visszavonhatja. [Eütv. 20. § (8) bekezdés]

k) A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást, ha várandós és

előre láthatóan képes a gyermek kihordására. [Eütv. 20. § (6) bekezdése]

l) Nem érvényes a beteg visszautasító nyilatkozata akkor, ha nem járul hozzá a háromtagú

bizottság vizsgálatához, illetve ha a bizottság azt állapítja meg, hogy az Eütv. 20. § (3) bekezdésébe

foglalt feltételek nem állnak fenn. [Eütv. 20. § (4) bekezdése]

m) Ha a háromtagú bizottság nem állapította meg az életfenntartó beavatkozás visszautasításának

érvényességét, a beteg, valamint a helyettes döntéshozó keresetet indíthat az életfenntartó

beavatkozás visszautasításának érvényességét megállapító bírósági döntés iránt. [Kormányrendelet

7. § (1) bekezdése]

n) A beteg jogosult ismételten visszautasítani az életfenntartó beavatkozást, ha a bizottság nem

állapította meg az életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét. [Kormányrendelet

7. § (2) bekezdése]

Ezen eljárás egyes részeitől értelemszerűen eltérnek azok az eljárások, amelyek a beteg korábbi,

érvényes, az Eütv. 20. § (1) bekezdése alapján adott nyilatkozata, illetve az Eütv. 20. § (2)

bekezdése alapján állított helyettes döntéshozó nyilatkozata alapján indulnak.

2. Álláspontom szerint a jelen ügyben alkotmányossági kérdést az vet fel, hogy a jelenleg

hatályos Eütv. 20. § (3) és (4) bekezdésében, továbbá (7) bekezdésében foglalt törvényi

rendelkezések, és a Kormányrendeletnek a törvény e rendelkezéseinek a végrehajtására vonatkozó

egyes rendelkezései - így különösen a 3. § (3) bekezdése - összeegyeztethetőek-e az Alkotmány

54. § (1) bekezdéséből fakadó emberi méltóságból levezetett önrendelkezési joggal vagy sem.

Vizsgálandó, hogy ezek a jogszabályi rendelkezések korlátozzák-e vagy sem az önrendelkezési jog

lényeges tartalmát, és amennyiben a korlátozás nem az alapvető jog lényeges tartalmára

vonatkozik, akkor az megfelel-e a szükségesség-arányosság követelményeinek. A törvényi

korlátozás ugyanis - az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt követelmény alapján - csak abban

az esetben alkotmányos, ha az más alapjog érvényesülése szempontjából szükséges, az alapvető

jog lényeges tartalmát nem korlátozza, és a korlátozás az elérni kívánt céllal arányos.

A beteget megillető, az életfenntartó, életmentő kezelések visszautasítására vonatkozó jog a

betegnek az emberi méltóságból levezetett önrendelkezési jogának a lényeges tartalmát jelenti.

Ebből következően a visszautasítási jog tartalmi korlátozása alkotmányosan nem engedhető meg.

Megítélésem szerint a hivatkozott jogszabályi rendelkezésekbe foglalt előírások túlnyomó

többsége alkotmányellenes, mivel szükségtelen és aránytalan mértékben akadályozza, illetve

korlátozza az emberi méltóságból levezetett önrendelkezési jog érvényesülését. Továbbá, nem

állapítható meg olyan más alapjog, amelynek érvényesülése érdekében a beteg önrendelkezési

jogát korlátozni kellene.

3. Először azt kell meghatározni, hogy mely korlátozások, illetve alaki és formai előírások azok,

amelyek nem alkotmányellenesek. Ezt követően mondható ki, hogy az ezen túlmenő korlátozások

alkotmányellenesek, mivel vagy a jog lényeges tartalmát érintik vagy szükségtelenek, illetve

szükségesek ugyan, de aránytalanok.

133

Álláspontom szerint az, hogy a beteg önrendelkezési jogának érvényesüléséhez - az életmentő

és az életfenntartó kezelések visszautasítása körében - az Eütv. bizonyos alaki és formai

követelményeket ír elő, nem alkotmányellenes. Ezek az előírások a beteg akaratának tartalmát kell,

hogy egyértelművé tegyék két vonatkozásban: egyrészt, hogy az akarat tőle származik, másrészt,

hogy akarata az életmentő, életfenntartó kezelések visszautasítására vonatkozik. Ennek szükséges

és megfelelő eszköze, a jogban ismert közokirati vagy teljes bizonyító erejű magánokirati forma

előírása. Az alaki és formai előírások alkotmányosak tehát, ha arra irányulnak, hogy egyértelműen

és kétségbe vonhatatlanul kiderüljön a beteg azon akarata, hogy az életmentő és életfenntartó

kezelések beszüntetését kívánja.

Ilyen, alkotmányosnak tekinthető alaki és formai előírásokat tartalmaz az Eütv. 20. § (2)

bekezdése, amely alapján a visszautasítás közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban

kell, hogy történjen, illetve írásképtelenség esetén két tanú együttes jelenlétében kell, hogy

elhangozzék a betegnek az életmentő és életfenntartó kezelések visszautasítására irányuló

nyilatkozata.

Ezek az alaki és formai előírások nemcsak azt biztosítják, hogy egyértelműen és

kétségbevonhatatlanul kiderüljön a beteg akarata, hanem azt is, hogy ez az akaratelhatározás olyan

alakszerűséggel jelenjen meg, amely minden külső személy számára is bizonyítékul szolgál.

Ezeket az alaki előírásokat és formai követelményeket a beteg akarata egyértelműségének a

bizonyítása, bizonyíthatósága, és az akarat kétségbevonhatatlanságának a bizonyítása érdekében

nem tartom alkotmányellenesnek. A formai előírások nemcsak a beteg akaratának a kinyilvánítását

bizonyítják, hanem egyúttal mentesítik a szakmai, illetve jogi felelősség alól mindazokat, akik a

passzív eutanázia lefolytatásában, lefolyásában valamilyen módon részt vettek. Az alaki-formai

kellékek nemcsak a kezelőszemélyzet számára biztosítják a mentesülést a felelősség alól, hanem a

beteg akaratát és szándékát - akár utólag - kétségbe vonó hozzátartozók, rokonok vagy bárki

számára bizonyítják a beteg egyértelmű, kétségbevonhatatlan akaratát és annak kinyilvánítását.

A formai és alaki előírások a beteg önrendelkezési jogának kereteit, megnyilvánulásának formáit

határozzák meg, ezért nem jelentik az alapvető jog lényeges tartalmának a korlátozását, tehát sem

az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe, sem pedig a 8. § (2) bekezdésébe nem ütköznek. Álláspontom

szerint az Eütv.-ben meghatározott alaki és formai előírások szükségesek és egyben elégségesek is

a beteg kezelést visszautasító akaratának egyértelmű megállapításához.

4. Az Eütv. 20. § (3) és (4) bekezdésében, továbbá a (7) bekezdésében szereplő további feltételek

és előírások alkotmányellenesek, mivel a beteg önrendelkezési jogának lényeges tartalmát

korlátozzák. Az alkotmányellenes korlátozások a következők:

a) Alkotmányellenes annak a követelménynek az előírása, hogy a beteg az életfenntartó vagy

életmentő beavatkozásokat csak abban az esetben utasíthatja vissza, ha „olyan súlyos betegségben

szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül” halálhoz vezet.

Megítélésem szerint a „rövid idő” előírása azért alkotmányellenes, mert a „rövid idő” teljesen

határozatlan jogfogalom, és így annak előírása ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből

levezetett jogállamiság elvével, és az ebből levezetett normavilágosság és egyértelműség

alkotmányos követelményével.

A „rövid idő” észlelése, érzékelése, meghatározása teljesen szubjektív. Egy iszonyatos

fájdalomnak, szenvedésnek kitett ember számára akár néhány napos további szenvedés is már

elviselhetetlenül hosszúnak tűnhet, míg más számára a nagyon nagy fájdalommal járó betegség is

elviselhető, akár még hetekig, hónapokig vagy évekig is.

Ezért a rövid idő előírása egyrészt az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott

jogállamiság, normavilágosság követelményébe ütközik, másrészt pedig a „rövid idő” fogalma

jogilag eleve meghatározhatatlan. Ebből tehát nem az következik, hogy a jogalkotónak a rövid idő

134

fogalmát pontosan, napokban vagy hetekben kellene meghatároznia, hanem az, hogy a

szabályozásból ki kell venni ezt a kritériumot. A „rövid idő” - a fájdalommal, szenvedéssel,

megaláztatással, kiszolgáltatottsággal terhes időtartam - rövidségének vagy hosszúságának az

értékelése teljes egészében a beteg megítélése alá, a beteg értékelő szabadságának a tartományába

tartozik. A betegnek kell megítélnie, hogy számára mi a „rövid idő”, és az ő értékelésével szemben

senki sem állíthatja, hogy a hátralévő néhány (5, 10, 20 stb.) napot vagy akár órát a beteg még

kibírja, még ki kell neki bírnia, az még nem számít „rövid időnek”.

Álláspontom szerint a beteg szubjektív értékelésével szemben semmiféle ellenérv nem hozható

fel, ezért az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania az Eütv. 20. § (3) bekezdésének

„rövid időn belül” szövegrésze alkotmányellenességét, és meg kellett volna azt semmisítenie. Az

alkotmányellenességet nem az alapozza meg, hogy az idő tartamát a jogalkotó nem jelölte meg

konkrétan (napokban, hetekben vagy órákban), hanem az, hogy a jogalkotó ilyen - kizárólag a beteg

szubjektív értékelésébe tartozó - kritériumot normatív feltételként határozott meg az életmentő,

illetve életfenntartó kezelés visszautasítása során.

b) Alkotmányellenes annak a követelménynek az előírása is, hogy a beteg akkor utasíthatja vissza

az életfenntartó, illetve életmentő kezelést, ha a betegsége „gyógyíthatatlan”.

A „gyógyíthatatlan” betegség azért alkotmányellenes előírás, mivel - álláspontom szerint - az

egyébként gyógyíthatónak tűnő vagy a csak hosszú évek alatt gyógyítható vagy a nem gyógyítható,

de meghatározott egészségi állapotban (esetleg halálközeli állapotban) rögzíthető, stabilizálható,

szinten tartható állapotban lévő személy számára is biztosítani kell az életfenntartó és az életmentő,

de ezeken túl bármilyen más kezelés visszautasításának jogát. A „gyógyíthatatlanság” fogalma is

teljesen határozatlan jogfogalom, hiába pontosítja az Eütv. a fogalmat úgy, hogy az

„orvostudomány mindenkori állása szerint” gyógyíthatatlan betegség esetén élhet az életfenntartó,

életmentő kezelés visszautasításának a jogával a beteg.

Tudományos viták tárgya lehet - és viták tárgya is általában - szinte minden egyes betegség

gyógyíthatóságának vagy gyógyíthatatlanságának a kérdése.

Mindezekből következően, nézetem szerint az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna

állapítania, hogy az Eütv. 20. § (3) bekezdésének „gyógyíthatatlan” szövegrésze alkotmányellenes,

és azt meg kellett volna semmisítenie.

c) Alkotmányellenes előírás továbbá az is, ha egy háromtagú bizottság nemcsak azt vizsgálja

meg, hogy a beteg milyen betegségben szenved, illetve, hogy az életfenntartó és életmentő kezelés

visszautasítására irányuló nyilatkozatát megtette-e, hanem a háromtagú bizottságnak arról is

nyilatkoznia kell, hogy a beteg a visszautasító döntését annak következményei tudatában hozta-e

meg. Ezen előírás alapján a bizottság megvizsgálja és nyilatkozik arról, hogy a beteg belátási

képessége - a kezelést visszautasító döntés tekintetében - megvan-e, korlátozott-e, vagy esetleg

hiányzik a belátási képessége. Ez az előírás egyrészt ellentétes a Polgári Törvénykönyvről szóló

1959. évi IV. törvény rendelkezéseivel, másrészt alkotmányellenes az, hogy az életfenntartó és

életmenő kezelések visszautasítására irányuló akarat kinyilvánítása miatt vagyis azért, mert a beteg

- önrendelkezési jogával élve - a passzív eutanázia mellett dönt, egy háromtagú bizottság e

kérdésben a beteg tulajdonképpeni belátási képességét, lényegében cselekvőképességét

megvizsgálja.

Ha egyéb okból nem vetődik fel a beteg belátási képességének, cselekvőképességének a

korlátozottsága vagy a hiánya, akkor nem lehet őt arra kényszeríteni, hogy belátási, illetve

cselekvőképességét bizonyítsa, és főleg nem fogadható el az, hogy a háromtagú bizottság, illetve

annak pszichiáter szakorvos tagjának a nyilatkozatától váljék függővé a beteg akaratának és

önrendelkezési jogának az érvényesülése.

A háromtagú bizottság nyilatkozata a beteg önrendelkezési jogának a lényeges tartalmát

135

korlátozhatja; sőt nemcsak hogy korlátozhatja, hanem adott esetben akár meg is akadályozhatja a

beteg önrendelkezési jogának az érvényesülését. Ebből következően a szabályozás jelenlegi

formája nézetem szerint alkotmányellenes, ezért az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna

állapítania az Eütv. 20. § (4) bekezdése hivatkozott rendelkezésének az alkotmányellenességét, és

meg kellett volna azt semmisítenie.

d) Ugyancsak alkotmányellenes korlátozásnak tartom azt, hogy a beteg az első nyilatkozatát

követő harmadik napon, két tanú előtt ismételten ki kell, hogy nyilvánítsa az életfenntartó, illetve

életmentő beavatkozás visszautasítására vonatkozó szándékát és akaratát [Eütv. 20. § (4)

bekezdésének utolsó előtti fordulata]. Ez a szándék- és akaratmegismétlési kötelezettség

megítélésem szerint az alapvető jog lényeges tartalmát korlátozza. Az Eütv. 20. § (8) bekezdése

ugyanis általános szabályként tartalmazza azt, hogy a beteg az előbbi nyilatkozatát bármikor

visszavonhatja, ha tehát 1 óra, 1 nap, 3 nap, 5 nap múlva, avagy bármikor meggondolja magát,

nyilatkozatát időhatár nélkül visszavonhatja. A beteg önrendelkezési jogának része ugyanis a saját

döntése megváltoztatásának a joga is, de az arra való kötelezése, hogy döntését három nap múlva

két tanú előtt megismételje, már akaratának és szándékának alkotmányellenes korlátozását jelenti.

Mindezekből következően az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania az Eütv. 20. §

(4) bekezdése hivatkozott rendelkezésének az alkotmányellenességét, és meg kellett volna azt

semmisítenie.

e) Szükségtelen és aránytalan, vagyis alkotmányellenes korlátozása a beteg önrendelkezési

jogából levezetett, életfenntartó és életmentő beavatkozás visszautasítási jogának az, hogy az Eütv.

20. §-ának (7) bekezdése előírja, hogy az előző kezelések visszautasítása esetén meg kell kísérelni

a beteg döntése hátterében levő okok - személyes beszélgetés alapján történő - feltárását, és a

döntés megváltoztatását. Ez a döntés megváltoztatására irányuló kísérlet tulajdonképpen

vitatkozási helyzetbe hozza az orvost a beteggel szemben, holott a beteg döntését korábban már

meghozta. A beteg döntése meghozatala során - nyilván hosszabb-rövidebb megfontolás után -

értékelte saját állapotát és az életfenntartó és életmentő kezelés visszautasításának

következményeit, s ennek alapján határozott. Ezt a döntését egyébként is bármikor visszavonhatja.

Az, hogy az Eütv. kötelezően előírja, hogy ebben a folyamatban az orvos köteles a döntés

megváltozatását megkísérelni, megítélésem szerint a beteg önrendelkezési jogának

alkotmányellenes korlátozása. Erre tekintettel az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna

állapítania az Eütv. 20. § (7) bekezdésének alkotmányellenességét, és meg kellett volna

semmisítenie azt.

f) Mivel a Kormányrendelet több rendelkezése - így különösen a 3. § (3) bekezdése, de ugyanígy

pl. a 4. §-a - az Eütv. nézetem szerint alkotmányellenes részeinek a végrehajtási szabályairól

rendelkezik, ezért - álláspontom szerint - az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania a

Kormányrendelet ezen rendelkezéseinek az alkotmányellenességét is, és meg kellett volna azokat

semmisítenie.

Összességében tehát - az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből levezetve - elfogadom az Eütv. 20.

§-ában rögzített életfenntartó és életmentő kezelés visszautasításának a jogát. Az önrendelkezési

jognak az alaki és formai előírásait nem tartom alkotmányellenesnek, mivel ezek az alaki előírások

a beteg akarata egyértelműségének a bizonyítására szolgálnak. Az ezeken túli feltételek, illetve

nehezítő, késleltető eljárások előírását viszont már az önrendelkezési jog alkotmányellenes

korlátozásának tartom. Ebből következően - álláspontom szerint - az Eütv., valamint a

Kormányrendelet - jelen különvéleményemben hivatkozott rendelkezéseit - az

alkotmányellenesség miatt az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna semmisítenie.

Dr. Bihari Mihály s. k.,

136

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád alkotmánybíró különvéleménye

1. Egyetértek a rendelkező rész 1., 2., 3., 5. és 6. pontjával, továbbá a 4. pontnak az Eütv. 17. §

(1) bekezdés a) pontjára vonatkozó részével, nem értek azonban egyet a 18. § (2) bekezdése

támadott szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló

indítvány elutasításával. A kérdéses szövegrészt az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna

semmisítenie.

Egyetértek a többségi határozat indokolásával annyiban, hogy a törvény 18. § (1) és (2)

bekezdésének együttes elemzéséből a beteg önrendelkezési jogának minimális korlátozására

irányuló törvényhozói szándékra is lehet következtetni, ám a rendelkezés összességében e

szándékon túlmutató korlátozást jelent. Lehetőséget biztosít ugyanis az invazív beavatkozást végző

orvos számára, hogy a beavatkozást saját elhatározásából, a beteg önrendelkezési jogára tekintet

nélkül kiterjessze.

2. Az Eütv. 18. §-a az invazív beavatkozás a beteg beleegyezése nélküli kiterjesztésének két

esetkörét különbözteti meg. Az (1) bekezdés mindössze a kiterjesztés szükségességének előre nem

látható voltáról szól, így a feltételek beállta esetén a (2) bekezdésben írt kivétellel bármilyen

invazív beavatkozás kiterjesztését lehetővé teszi a beteg beleegyezése nélkül. A (2) bekezdés arra

az esetre tartalmaz előírást, amikor a kiterjesztés (melynek szükségessége mind fogalmilag, mind

pedig az előző bekezdésre utalásból következően ugyancsak előre nem látható) szerv vagy testrész

elvesztését vagy funkciójának teljes kiesését eredményezi.

Az (1) bekezdés esetében a kiterjesztés indoka a sürgős szükség, a (2) bekezdés esetében pedig

a közvetlen életveszély fennállása. Ezen eseteken kívül az (1) bekezdés b) pontja kifejezetten, a (2)

bekezdés pedig visszautalással lehetővé teszi az invazív beavatkozásnak a beteg beleegyezése

hiányában történő kiterjesztetését, ha annak elmaradása a beteg számára aránytalan terhet jelent.

Az indítvány a visszautaló szövegrészt támadta.

Az aránytalanul súlyos teher fogalma önmagában nem világos. Nem állapítható meg, hogy az

invazív beavatkozás kiterjesztésének elmaradása mihez képest jelent a beteg számára aránytalanul

súlyos terhet, de az sem, hogy a „teher” kifejezés mit takar. A rendelkezés arra sem ad eligazítást,

hogy a döntéshez a beavatkozást végző orvosnak milyen tényezőket kell figyelembe vennie.

Minthogy az utaló rendelkezéssel az Eütv. 18. § (2) bekezdés szövegébe emelt szövegrész

bizonytalan tartalmánál fogva sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből folyó jogbiztonság

követelményét, a 18. § (2) bekezdésének erre utaló részét meg kellett volna semmisíteni.

3. Álláspontom szerint az indítvánnyal tartalmilag érintett szövegrész a beteg önrendelkezési

jogát is sérti. Azt engedi meg, hogy az orvos kizárólag hivatásának szakmai szabályait vegye

tekintetbe, és ezeknek túlnyomó jelentőséget tulajdonítva döntsön az invazív beavatkozás

kiterjesztéséről, figyelmen kívül hagyva az érintett beteg saját elképzelését arról, hogy mi jelent

számára „aránytalanul” súlyos terhet. Ebből következően a rendelkezés ellentétes az Alkotmány

54. § (1) bekezdésében foglaltakkal.

Az Eütv. 18. § (1) bekezdésében említett sürgős szükség, illetőleg a (2) bekezdésében írt

közvetlen életveszély fennállása az orvosi hivatás szabályai és a beavatkozást végző orvos

szakértelme, valamint szakmai tapasztalatai alapján számára megítélhető. Az olyan esetben,

amikor a tervezett invazív beavatkozásról szóló, a betegnek adott tájékoztatás nem lehetett teljes

és a beavatkozásnak - éppen az elvégzése során felismert újabb tényezők miatt - az eredetileg

tervezetteken túl kell terjednie, a sürgősségre, illetve a közvetlen életveszélyre tekintettel az

önrendelkezési jog korlátozása alkotmányosan elfogadható. Álláspontom szerint azonban

137

alkotmányellenes az önrendelkezési jognak az olyan korlátozása, amely elsősorban a beteg saját

megítélésétől függő, számára aránytalanul súlyos teherként jelzett, ám saját álláspontjának

ismerete nélkül megállapított és a jogszabály által közelebbről meg nem határozott tényezőn alapul.

Az Eütv. 15. §-a szerint a beteg dönthet arról, mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele,

melyeket utasít vissza, az invazív beavatkozásokhoz pedig írásbeli vagy két tanú együttes

jelenlétében tett egyéb nyilatkozata szükséges. A beteget megillető önrendelkezéshez való jog

érvényesülését álláspontom szerint nemcsak az invazív beavatkozás megválasztásakor, hanem

annak kiterjesztése esetén is a legmesszebbmenőkig biztosítani kell. Amennyiben tehát az invazív

beavatkozás kiterjesztését nem a sürgős szükség, illetőleg a közvetlen életveszély indokolja, a

beteg beleegyezésének megszerzésétől alkotmányosan eltekinteni nem lehet.

4. Az indítványozók az Eütv. 18. § (2) bekezdésének az (1) bekezdés b) pontjára visszautaló

szövegrészét támadták és vélték alkotmányellenesnek. Álláspontom szerint azonban az (1)

bekezdés b) pontjának szövege [„...b) ennek elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet

jelentene.”] az előbbiekben írtak szerint mind az (1) bekezdés, mind pedig a (2) bekezdés

összefüggésében alkotmányellenes, mert sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, valamint az 54. §

(1) bekezdését. Az Alkotmánybíróságnak tehát - állandó gyakorlatával összhangban - a szoros

összefüggésre tekintettel az Eütv. 18. § (1) bekezdés b) pontját is meg kellett volna semmisítenie.

Dr. Erdei Árpád s. k.,

alkotmánybíró

138

B/3.tétel

”Halálbüntetés”

Hatály: 2013.IV.1. -

23/1990. (X. 31.) AB határozat94

a halálbüntetés alkotmányellenességéről

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság Dr. Horváth Tibornak a Halálbüntetést Ellenzők Ligája nevében a

halálbüntetést előíró büntető rendelkezések alkotmányellenességének megállapítására és

megsemmisítésére előterjesztett indítványa tárgyában. Schmidt Péter alkotmánybíró

különvéleményével, dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön, továbbá dr. Sólyom László, dr.

Szabó András, dr. Zlinszky János alkotmánybírók párhuzamos véleményével meghozta a

következő

határozatot.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes. A Büntető

Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. tv. (a továbbiakban: Btk.) 38. § (1) bekezdés 1. pontja, a 39.

§-a és a 84. §-a, a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. tv. (a továbbiakban: Be.) 399. §-a, a

büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. 17. és 18. §-a, valamint a

Büntetés-végrehajtási Szabályzatról szóló 8/1979. (VI. 30.) IM rendelet 151., 152. és 153. §-a az

Alkotmányba ütközik, ezért azokat az Alkotmánybíróság megsemmisíti.

Alkotmányellenes a Btk. 155. § (1) bekezdése, a 158. § (2) bekezdés, a 160. §, a 163. §, a 166. §

(2) bekezdés, a 261. § (2) bekezdés, a 262. § (2) bekezdés, a 343. § (4) bekezdés, a 346. § (1)

bekezdés, a 347. §, a 348. § (3) bekezdés, a 352. § (3) és (4) bekezdés, a 354. § (3) bekezdés, a 355.

§ (5) bekezdés, a 363. § (2) bekezdés, a 364. §, a 365. § rendelkezéseiben a kiszabható büntetési

nemek megállapításánál a „halálbüntetés” mint alkalmazható büntetési nem megjelölése is. Ezért

a Btk. utóbb említett szakaszaiban a „halálbüntetés” mint kiszabható büntetési nem előírását az

Alkotmánybíróság ugyancsak megsemmisíti.

Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. A megsemmisített

rendelkezések e határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele napján vesztik hatályukat.

Az Alkotmánybíróság az 1989. évi XXXII. tv. 43. §-ának (3) bekezdése alapján egyben elrendeli

a halálbüntetést előíró, megsemmisített büntetőjogi rendelkezések alkalmazásával halálbüntetést

kiszabó, jogerős határozattal lezárt olyan büntetőeljárások felülvizsgálatát, amelyekben a hozott

ítéletet még nem hajtották végre.

94 Alkotmánybírósági ügyszám: 89/B/1990/7. Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági

határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által kifejtett joghatásokat. Lásd:

Alaptörvény 5.

139

INDOKOLÁS

I.

Indítványozó a halálbüntetést elrendelő jogszabályok alkotmányellenességének megállapítását

arra hivatkozással kezdeményezte, hogy e rendelkezések sértik az Alkotmány 54. §-ában

foglaltakat, miszerint „a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az

élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani” [(1)

bekezdés]; illetve „senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy

büntetésnek alávetni” [(2) bekezdés].

Kérelmében kifejtette, hogy a halálbüntetést etikailag nem igazolható, az emberi jogokkal

összeférhetetlen, jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan büntetési eszköznek tekinti, amely a súlyos

bűncselekmények megelőzésére, illetve az ilyen bűncselekmények elkövetésétől való elrettentésre

alkalmatlan és célszerűtlen büntetési nem.

II.

1. Az Alkotmánybíróság megkeresésére az igazságügyminiszter az 1990. március 19-én kelt

állásfoglalásában a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezéseket alkotmányellenesnek tartotta. Úgy

vélekedett, hogy a halálbüntetés szükségtelen és antihumánus, erkölcsileg nem indokolható

büntetés, nem szolgálja a büntetés célját, és nem alkalmas sem a társadalom védelmére, sem a

társadalom tagjainak a bűncselekmények elkövetésétől való visszatartására.

Rámutatott arra, hogy a halálbüntetésnek a Btk.-ból való kiiktatása terén jelentős előrelépésre

került sor az 1989. évi XVI. törvény megalkotásával, amely az állam elleni bűncselekmények

büntetési tételeiből mellőzte a halálbüntetést.

Utalt arra is, hogy a halálbüntetés megszüntetése összhangban van az európai jogfejlődéssel. A

nyugat-európai országokban vagy teljesen megszűnt a halálbüntetés lehetősége, vagy csak

kivételesen, katonai bűncselekményekre és háború idején alkalmazható.

2. Az Alkotmánybíróság szakértői vélemény elkészítésére kérte fel dr. Földvári Józsefet, dr.

Korinek Lászlót és dr. Sajó Andrást.

Földvári József a halálbüntetést - a büntetés céljából kiindulva - nem tartja indokolt büntetésnek.

A halálbüntetés eltörlését azonban nem büntetőjogi, hanem erkölcsi-politikai kérdésnek tekinti.

Sajó András szerint a halálbüntetés alkotmányellenes, mivel önkényes és kegyetlen büntetés, sérti

az emberi méltóságot, s ellentétes a jogállamiság eszméjével. Korinek László a halálbüntetés

statisztikai és kriminológiai vonatkozásait vizsgálta, s úgy foglalt állást, hogy a halálbüntetés a

bűnözés elleni harcnak sem nem alkalmas, sem nem szükségszerű eszköze.

3. A Teljes Ülésen - az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. tv. 30. § (4) bekezdése

alapján felszólalt: dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész.

Solt Pál felszólalásában annak a jogi és erkölcsi meggyőződésének adott hangot, hogy a

halálbüntetésnek általában és itt most Magyarországon nincs többé helye. Álláspontja szerint, a

halálbüntetés büntetőjogi szempontból igazolhatatlan, a büntetőjogi szabályozás és az Alkotmány

összefüggését figyelembevéve: alkotmányellenes.

Györgyi Kálmán - előrebocsátva, hogy a halálbüntetés eltörlésének híve - felhívta az

Alkotmánybíróság figyelmét, hogy önmagában az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján a

halálbüntetés önkényessége nem mondható ki, a döntéshez az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének és

az 54. § (1) és (2) bekezdéseinek komplex, egymásra vonatkoztatott értelmezése szükséges.

140

Meggyőződése szerint a leghitelesebb fórum e döntés meghozatalára a Parlament lenne, de nem

vitatja el az alkotmányos helyzetet, hogy az Alkotmánybíróság a törvény erejénél fogva nem

kerülheti ki az érdemi válaszadást.

III.

A halálbüntetést a Btk. a „Büntetések és intézkedések” c. fejezetében, a 38. § (1) bekezdésében

a főbüntetések között az első helyen említi. A 39. §-ban a törvényhozó a halálbüntetés

kiszabhatóságának alanyi feltételéről, az alkalmazható mellékbüntetésről és egyes

jogkövetkezményekről rendelkezik. „A büntetés kiszabása” c. fejezetben a 84. § előírja, hogy

„halálbüntetést kivételesen és csak akkor lehet kiszabni, ha - a bűncselekmény és az elkövető

kiemelkedő társadalomra veszélyességére, a bűnösség különösen magas fokára figyelemmel - a

társadalom védelme csak e büntetés alkalmazásával biztosítható”.

A Be.-nek a halálbüntetést is érintő 399. §-a a kegyelmezési eljárással, a terhes, illetve elmebeteg

elítélttel, valamint a távollétében halálbüntetéssel sújtott vádlottal kapcsolatos legfontosabb eljárási

szabályokat állapítja meg.

Az 1979. évi 11. tvr. 17. és 18. §-a a halálbüntetés végrehajtásának körülményeit határozza meg.

A Büntetés-végrehajtási Szabályzatról szóló 8/1979. (VI. 30.) IM rendelet alkotmányellenesnek

nyilvánított §-ai a halálraítélttel kapcsolatos büntetés-végrehajtási szabályokat tartalmazzák,

valamint a halálos ítélet végrehajtását követő intézkedéseket írják elő.

A Btk. szerint - az Alkotmánybíróság határozatának közzétételéig - halálbüntetés a következő

bűncselekmények elkövetőivel szemben volt alkalmazható:

- az emberiség elleni bűncselekmények közül a népírtás [155. § (1) bekezdése], a polgári lakosság

elleni erőszak minősített esete [158. § (2) bekezdése], a bűnös hadviselés (160. §) és a hadikövet

elleni erőszak minősített esete [163. § (2) bekezdése];

- a személy elleni bűncselekmények közül az emberölés minősített esetei [166. § (2) bekezdése];

- a közrend elleni bűncselekmények közül a terrorcselekmény minősített esetei [261. § (2)

bekezdése] és a légi jármű hatalomba kerítésének minősített esete [262. § (2) bekezdése];

- a katonai bűncselekmények közül a szökés különösen minősített esetei [343. § (4) bekezdése],

a kibúvás szolgálat alól minősített esete [346. § (1) bekezdése], a szolgálat megtagadása (347. §),

a kötelességszegés szolgálatban különösen minősített esete [348. § (3) bekezdése], a zendülés

különösen minősített esete [352. § (3) és (4) bekezdései], a parancs iránti engedetlenség minősített

esete [354. § (3) bekezdése], az elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak különösen minősített

esetei [355. § (5) bekezdése], a harckészültség veszélyeztetése minősített esete [363. § (2)

bekezdése], a parancsnoki kötelességszegés (364. §) és a kibúvás a harci kötelesség teljesítése alól

(365. §).

IV.

Az Alkotmánybíróság a halálbüntetést lehetővé tevő jogszabályok alkotmányellenességét

kimondó és azokat megsemmisítő határozatának indokolásául a következőket fogalmazza meg.

Az Alkotmány az „Általános rendelkezések” c. I. fejezetében kinyilvánítja, hogy „a Magyar

Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben

tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége” [8. § (1) bekezdése]. Az „Alapvető jogok és

kötelességek” c. XII. fejezetben pedig elsőként állapítja meg, hogy „a Magyar Köztársaságban

minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit

nem lehet önkényesen megfosztani” [54. § (1) bekezdése]. A 8. § (4) bekezdése szerint az élethez

141

és az emberi méltósághoz való jog olyan alapvető jognak minősül, amelynek gyakorlása rendkívüli

állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején sem függeszthető fel, illetve nem korlátozható.

Az Alkotmány idézett rendelkezéseinek összevetéséből megállapítható; hogy Magyarországon az

élethez és az emberi méltósághoz való jog - állampolgárságra tekintet nélkül - minden embernek

veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető joga. A magyar államnak az élethez és az

emberi méltósághoz való jog tekintetében is elsőrendű kötelessége, hogy ezeket tiszteletben tartsa

és védelmezze. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése azt állapítja meg, hogy az élettől és az

emberi méltóságtól „senkit nem lehet önkényesen megfosztani”. E tilalom megfogalmazása

egyúttal nem zárja ki az élettől és az emberi méltóságtól történő nem önkényes megfosztás

lehetőségét.

A halálbüntetés törvényi megengedése alkotmányosságának megítélésénél azonban az

Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése az irányadó, amelyet az Országgyűlés az 1990. június 19-én

elfogadott és június 25-én hatályba lépett 1990. évi XL. törvény 3. § (1) bekezdése iktatott az 1989.

október 23-án kihirdetett 8. § (2) bekezdése helyébe. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének hatályos

rendelkezése szerint „a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó

szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja”.

Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Btk.-nak és a kapcsolódó hivatkozott

jogszabályoknak a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz

való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütköznek. Az élettől és az emberi méltóságtól

halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi

méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és az

emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését

engedik meg. Ezért megállapította alkotmányellenességüket és megsemmisítette ezeket.

V.

A Btk. és a hivatkozott egyéb jogszabályok alkotmányellenességét és megsemmisítését kimondó

alkotmánybírósági határozat indokainak megfogalmazása után az Alkotmánybíróság szükségesnek

tartja megjegyezni a következőket is:

1. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének az 1990. június 19-i alkotmánymódosítással beiktatott

rendelkezése és az 54. § (1) bekezdésének idézett szövege nincs összhangban. Az Országgyűlésre

hárul az a feladat, hogy az összhangot megteremtse.

2. Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást

megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó

olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele.

Az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam

büntetőhatalmával szemben.

3. Az Alkotmánybíróság figyelmet érdemlőnek tartja a kriminológia és a kriminálstatisztika

számos ország tapasztalatain alapuló megállapítását, miszerint a halálbüntetés alkalmazása vagy

eltörlése sem az összbűnözésre, sem a korábban halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények

elkövetésének gyakoriságára nincs bizonyíthatóan törvényszerű hatással.

4. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya - amelynek Magyarország is

részese és amelyet az 1976. évi 8. tvr.-rel hirdetett ki - 6. Cikkének (1) bekezdése megállapítja

„minden embernek vele született joga van az életre. E jogot a törvénynek védelmeznie kell. Senkit

sem lehet életétől önkényesen megfosztani.” Ugyanezen Cikk (6) bekezdése pedig megállapítja,

hogy „e Cikk egyetlen rendelkezésére sem lehet hivatkozni avégett, hogy késleltessék vagy

megakadályozzák a halálbüntetésnek az Egyezségokmányban részes valamely állam általi

142

eltörlését”.

Az Egyezségokmány tehát olyan fejlődési folyamattal számol, amely a halálbüntetés eltörlésére

irányul. Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november

4-én aláírt Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) 2. cikkének (1)

bekezdése még elismerte a halálbüntetés jogszerűségét, az 1983. április 28-án elfogadott 6.

Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke viszont úgy rendelkezik, hogy „a halálbüntetést el kell törölni.

Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni és halálbüntetést nem szabad végrehajtani.” Az Európa

Parlament által 1989. április 12-én elfogadott „Az alapjogokról és alapvető szabadságokról” c.

nyilatkozat 22. §-a ugyancsak kimondja a halálbüntetés eltörlését. A magyar alkotmányfejlődés is

ebben az irányban halad, amikor a halálbüntetést még nem egyértelműen kizáró 54. § (1)

bekezdésének megalkotását követően a 8. § (2) bekezdésének új megszövegezésével kizárja

alapvető jog lényeges tartalmának törvényi korlátozását.

5. Mivel a Btk.-ban meghatározott büntetések összefüggő rendszert alkotnak, a halálbüntetésnek

mint e rendszer egyik elemének megszüntetése szükségessé teszi az egész büntetési rendszer

felülvizsgálatát, amely azonban nem az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Sólyom László s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Ádám Antal s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Herczegh Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Schmidt Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Szabó András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszky

Ödön s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye

A hatályos Alkotmány 8. és 54. szakaszai egymásnak ellentmondó rendelkezést tartalmaznak.

Míg az 54. § (1) bekezdése az élettől való önkényes megfosztást tiltja és ezzel nem helyezi hatályon

kívül a halálbüntetés lehetőségét, addig az időben később keletkezett 8. § (2) bekezdése még

törvények útján sem engedi meg az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozását. Ebből már

levezethető a halálbüntetés tilalma is.

Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az Alkotmány értelmezése, de az egymással

ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási hatalommal rendelkező

Országgyűlés joga és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át.

Ezért álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak le kellene szögezni hatáskörének hiányát és

fel kellene hívni az Országgyűlés figyelmét az ellentmondás kiküszöbölésének szükségességére.

Mindez nem zárná ki, hogy az Alkotmánybíróság állásfoglalásában felsorakoztassa mindazokat az

érveket, amelyek ma a halálbüntetés ellen szólnak.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Schmidt Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybírák párhuzamos véleménye

143

1. Az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezmények elismerésével Magyarország

kötelezettséget vállalt az általános emberi jogoknak, mint alapvető értékeknek az elismerésére. Az

Alkotmány 7. § (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a

nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi

kötelezettségek és a belső jog összhangját.

2. A hatályos nemzetközi jog emberi jogi dokumentumainak kiindulópontja az emberi méltóság.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyézségokmánya „az emberi közösség valamennyi tagja

veleszületett méltóságáról” szól, és az emberi méltóságot a jogok végső forrásának tekinti akkor,

amikor arra a felismerésre utal, hogy „az emberi jogok az emberi lény veleszületett méltóságából

erednek”.

3. Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az emberi élettel együtt az emberi

lényeget jelenti. A méltóság ember voltunknak és értékünknek fölemelő és feltétlen tiszteletet

parancsoló volta, emberi lényegünk rangja. Ugyanígy a priori érték mint az élet s a létezés

emberdimenzióját fejezi ki. Emberlét és emberi méltóság egymástól elválaszthatatlanok.

Mindkettő az ember elidegeníthetetlen, immanens, lényegi sajátja. Létezésre méltónak lenni:

emberségre való méltóságot jelent, így különkülön az emberi élet és az emberi méltóság

tulajdonképpen kezelhetetlenek.

4. Az ember létezése és méltósága, mint maga az emberi egység, valójában nem is jog, mert az

emberi lényeg a jog számára tulajdonképpen transzcendens, azaz hozzáférhetetlen. Az emberi

jogok katalógusában és a modern alkotmányokban az emberi élet és méltóság ezért elsősorban nem

is mint alapjogok, hanem mint a jogok forrásai, mint jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek

sérthetetlenek. E sérthetetlen értékek tiszteletben tartásáról és védelméről kell a jognak

gondoskodnia.

Ez a védelem - és csakis ez - viszont már a jog dimenziója. Az itt belépő jog különfélé terebélyű

„tilalomfákat” és garanciákat állít fel mindenki számára, így az állam számára is.

5. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése tehát akkor, amikor az élethez és a méltósághoz való

veleszületett jogokat tételezi - figyelemmel az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében ért sérthetetlen és

elidegeníthetetlen jelzőkre is -, olyan, a jogi értékeket is megelőző kategóriákról rendelkezik,

amelyek a lehető legteljesebb jogi oltalomban kell hogy részesüljenek és amely értékekkel

szembeni követelmények - mint valóságos jogi tilalmak - korlátlanok, vagyis az államot is kötik.

Az állam tehát azért nem foszthatja meg büntető hatalmánál fogva az embert az élettől és az emberi

méltóságtól, mert a halálbüntetéssel az Alkotmányban védett fenti értékeket önkényesen átrendezi.

Önkényesen: mert az emberi lét és méltóság az értékek rangsorában minden értéket megelőz, itt az

emberi jogok forrásáról, eredőjéről és alapjáról, azaz a jog által is sérthetetlen és elidegeníthetetlen

értékekről van szó. A halálbüntetés ennek folytán önkényes, és ezért alkotmányellenes.

6. Mivel az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az élettől és az emberi méltóságtól való önkényes

megfosztást tilalmazza, az Alkotmány szerint kell, hogy maradjon tere a nem önkényes

megfosztásnak is. Ezért nem állítható, hogy az élettől való minden megfosztás fogalmilag jogtalan,

azaz önkényes.

Az élettől való megfosztás csak jogi síkon nem történhet meg, de az ugyanolyan értékrendek -

azaz a más ember léte és méltósága - egymással már versenghetnek. A jog ebben az esetben már

nem az értékeket rendezi át, hanem helyzeteket rendez: a jogos védelemnél, vagy más, nem

önkényes megfosztás esetében nem a halálbüntetés jogát ismeri el, hanem a nem önkényes

védekezés minőségét oltalmazza az önkényességgel szemben.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Lábady Tamás s. k., Dr. Tersztyánszky

Ödön s. k.,

144

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleménye

1. Az Alkotmánybíróság szabadsága határozata kialakításában.

Az Alkotmány szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jogtól senkit nem lehet

önkényesen megfosztani. Eszerint a halálbüntetés alkotmányosságának formális kulcsa az

önkényesség értelmezése. Mivel nyilvánvalóan senkit sem lehet semmilyen jogától „önkényesen”

megfosztani, az élethez és az emberi méltósághoz való jog elvételének speciális feltételeit kell

meghatároznunk, vagyis az önkényességet e jogok sajátosságaira való tekintettel kell

értelmeznünk. A halálbüntetés alkotmányossága feletti döntésnek ezért az élethez és emberi

méltósághoz való jog tartalmi kifejtése az alapja. Az Alkotmány kimondja, hogy az alapvető

jogokat szabályozó törvény az alapvető jog lényeges tartalmát nem korlátozhatja. Annak

eldöntéséhez, hogy a halálbüntetésről szóló törvényi rendelkezések nem korlátozzák-e az élethez

és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalmát, s ezért nem alkotmányellenesek-e, először

e jogok tartalmát kell tisztáznunk.

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog a legalapvetőbb emberi jogok. Az

Alkotmánybíróság értelmezése szerint az emberi méltósághoz való jog „anyajog”, azaz a még nem

nevesített szabadságjogok forrása. Ezért e jog értelmezése hatással lehet az egyéni autonómia

határainak megvonására más emberi jogok esetében, csakúgy, ahogy az élethez való jog

értelmezése befolyásolhatja az élet feletti rendelkezés más vitás eseteinek eldöntését (pl. abortusz,

eutanázia).

Egy ilyen horderejű döntés előtt tisztázni kell az Alkotmánybíróság szabadságát és kötöttségeit

határozata tartalmának kialakításában.

Az Alkotmánybíróság határozata a halálbüntetés alkotmányosságának kérdésében a döntés

alapját és véglegességét tekintve lényegesen más, mint a halálbüntetés törvénnyel való eltörlése.

Az Országgyűlésnek szabadságában áll bármilyen érv alapján dönteni; legyen az tudományos, vagy

gyakorlati, büntetőpolitikai, vagy tetszőleges aktuálpolitikai meggondolás vagy indíték. (Lásd a

halálbüntetés eltörlését a politikai bűncselekményekre 1989-ben.). A törvényhozási folyamat

nyilvánossága alkalmat teremt minél több érv ismertetésére és ütközésére; s egyben elő is készíti a

közvéleményt a döntésre. Könnyebbsége parlamenti döntésnek, hogy a halálbüntetést eltörlő

törvény önmagában nem jár kényszerítő következményekkel az élethez való jog más kérdéseire

nézve. Ugyanakkor az Országgyűlés ki van téve a közvélemény nyomásának. A Parlament tetszése

szerint fenntarthatja, eltörölheti vagy visszaállíthatja a halálbüntetést - amíg e büntetés

alkotmányosságáról az Alkotmánybíróság ki nem mondta a végső szót.

Az Alkotmánybíróság ezzel szemben kizárólag alkotmányjogi érvekkel alapozhatja meg

döntését. Különösen nem érheti be az általában alkalmazott kriminológiai érveléssel, hogy ti. a

halálbüntetés hatékonysága a bűnmegelőzés szempontjából nem bizonyítható. Nem köti az

Alkotmánybíróságot a törvényhozó szándéka, hiszen a büntető törvénykönyv alkotmányosságát

felülvizsgálhatja, az Alkotmányt pedig értelmezheti. Az Alkotmánybíróság döntése végleges. Nem

köti az Alkotmánybíróságot sem a többségi akarat, sem a közvélemény. Nem köti egyetlen erkölcsi

vagy tudományos irányzat sem.

Az Alkotmánybíróságnak tehát saját értelmezést kell kidolgoznia az élethez való jogról.

Ebben az értelmezésben az Alkotmány egésze a kiindulópont. Az Alkotmánybíróságnak

folytatnia kell azt a munkáját, hogy értelmezéseiben megfogalmazza az Alkotmány és a benne

foglalt jogok elvi alapjait, és ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely a ma még gyakran napi

145

politikai érdekből módosított Alkotmány fölött, mint „láthatatlan alkotmány”, az alkotmányosság

biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó új alkotmánnyal vagy jövőbeli

alkotmányokkal sem kerül ellentétbe. Az Alkotmánybíróság ebben az eljárásában szabadságot

élvez, amíg az alkotmányosság fogalmának keretén belül marad.

Az alkotmányozók a rendszerváltozás utáni társadalomban és államban érvényesülő

értékpluralizmusból indultak ki; az Alkotmány 1989. október 23-án kihirdetett módosítása (az

1989. évi XXXI. törvény) szakított a korábban az állam alapjává tett „hivatalos” ideológiával és

azzal, hogy a jogokat ezzel összhangban kell értelmezni. A különböző eszmei áramlatoknak az

Alkotmány kidolgozása során javasolt felsorolása csak a sokféleséget akarta példázni, csakúgy,

mint az 1989. októberi módosításban ebből megmaradt „a polgári demokrácia és a demokratikus

szocializmus értékei”. Azóta - az 1990. évi XL. törvénnyel - ez is kikerült az Alkotmányból. Az

alkotmányos jogok igen absztrakt megfogalmazásában nem fedezhető fel semmilyen jele annak,

hogy a törvényhozó ezen jogok egy adott értelmezése mellett kötelezte volna el magát. De ha így

is lett volna, ez az Alkotmánybíróság számára nem lehetne kiindulópont: Az Alkotmánybíróság

független a törvényhozó szándékától, de egyébként is aggályos lenne arra hivatkozni, hogy az eltelt

egy év alatt olyan társadalmi változások játszódtak le, amelyek túlhaladottá tették az alkotmányozó

eredeti koncepcióját. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az Alkotmánybíróság megváltoztatni

kénytelen az Alkotmány értelmét: Az Alkotmánybíróságnak nem erre van hatásköre. Az

alkotmányértelmezésnek az értelmezendő jogok fogalmából kell kiindulni, mint semleges

kategóriából, amelynek határaira nézve nagyfokú konszenzus állapítható meg, tartalmára nézve

viszont több, eltérő értéktartalmú koncepcióval is kitölthető. Ha így járunk el, akkor az Alkotmány

tág definíciói megannyi morális kérdésfeltevést (is) tartalmaznak. A pluralista társadalom

lényegéhez tartozik, hogy ezekre a kérdésekre többféle válasz adható, vagyis a jogok többféle

értéktartalommal kitölthetők, úgy hogy közben a jogok egész alkotmányos rendszere koherens és

működőképes marad. Az Alkotmánybíróságnak a határesetekben kell beavatkoznia, azt a vonalat

meghúznia, amelyen túl egy adott tartalmi koncepció („válasz”) már az Alkotmány egész

rendszerével (alapelveivel) nem hozható összhangba. Pl. az állampolgári egyenlőség számos

értelmezést elvisel; az Alkotmánybíróságnak ki kellett mondania, hogy az egyenlőség nem

korlátozható a mechanikus egyenlőségre az anyagi javak elosztása vonatkozásában, s ugyanakkor

tisztáznia kellett a pozitív diszkrimináció megengedettségét, annak feltételeivel együtt. Más

esetben az Alkotmánybíróság azt állapíthatja meg, hogy az alkotmányos jog egy adott tartalmi

koncepciója belefér az alkotmányos fogalmi keretbe, akkor is, ha azt a törvényhozó ki akarta zárni.

Kivételesen az is előfordulhat, hogy egy alkotmányos jog csak egyetlen értelmezési koncepciót tűr

el. Ez természetesen értékítélet. Az Alkotmánybíróságnak azonban éppen erre van felhatalmazása:

hogy ti. az Alkotmány fenntartása érdekében a saját tartalmi koncepcióját érvényesítse.

Határesetekben és össze nem férő koncepciók ütközésekor az Alkotmánybíróság feladata a

választás. Az élethez való jog fogalmát nem lehet két olyan koncepcióval kitölteni, amelyek közül

az egyik megengedi, a másik viszont kizárja a halálbüntetést. Az Alkotmánybíróságnak itt azt az

értelmezést kell kötelezővé tennie, amely szerinte az Alkotmány egészével összhangban áll.

Ez a döntési szabadság és kötelesség egyben óriási felelősséggel terheli meg az

Alkotmánybíróságot. Hiszen a bíróság, bár az Alkotmány egészéből indul ki, maga alkotja

folyamatos értelmezésével az értelmezés mércéjét is. Mivel a döntés végleges, a bírónak saját

lelkiismerete és a közvélemény, elsősorban a szakmai közvélemény előtt kell helytállnia. Szembe

kell néznünk tehát azzal, hogy az alkotmányos jog fogalmának egyik lehetséges értelme válik

kötelezővé (amelyet esetleg az Alkotmánybíróság későbbi ítélkezése korrigálhat - vagy a

desuetudo ronthat le). A hibátlan szakmai érvelés is már az előzetes értékválasztáson belül

érvényesül.

146

A fenti koncepció értelmében az Alkotmánybíróság döntése tudatosan szubjektív és

történelmileg kötött: még abban az esetben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket deklarál,

ezek saját korának szóló értelmét fedi fel; s ítélete pl. a halálbüntetés vagy abortusz kérdésében

elvileg sem támaszthat igényt örök érvényre. Az emberképe, filozófiai választása, bírói feladatának

felfogása megannyi szubjektív adottság. Ezért kívánatos, hogy az Alkotmánybíróság objektív

támaszként vegye figyelembe a halálbüntetés kortársi nemzetközi megítélését; ennek értékelése

már az Alkotmánybíróság megengedett politizálásához tartozik.

Az USA Legfelsőbb Bíróságának ítélete 1972-ben alkotmányellenesnek nyilvánított minden

halálbüntetést kimondó törvényt, s ezzel felszabadító hatású példát állított más országok elé.

Ugyanakkor 1976-tól kezdve a halálbüntetés visszaállításának lehetünk tanúi. Az Európa Tanács

viszont a tagállamok többségében lejátszódott fejlődés alapján általános tendenciának tekintette a

halálbüntetés eltörlését, és az 1950-ben kelt Emberi Jogok Európai Egyezményéhez 1983-ban

jegyzőkönyvet kapcsolt a halálbüntetés eltörléséről. (Ezt a 6. számú jegyzőkönyvet a 22 tagállam

közül 15 aláírta és 12 ratifikálta - de pl. a nem ratifikáló NSZK-ban nincs halálbüntetés.) Az Európa

Parlament által 1989. április 12-én elfogadott, az alapjogokról és alapvető szabadságokról szóló

nyilatkozat 22. §-a kimondja a halálbüntetés eltörlését. Ezzel az európai államok nagy része

túllépett a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának a halálbüntetést lehetővé

tévő kompromisszumán, amelyet az önkényes megfosztás tilalmával a magyar Alkotmány még

1989 októberében is követett.

Az Alkotmánybíróság joggal támaszkodhat saját történelmi helyzetünkre is, amikor a

halálbüntetés eltörlésével az élethez való jog tiszteletét erősíti, és az állam büntető hatalmát innen

visszaszorítja. Többről van itt szó, mint az emberi életet politikai céljaira gátlástalanul feláldozó

rendszerrel való szimbolikus szembefordulásról; a politikai bűncselekményekre lehetséges

halálbüntetés eltörlése 1960-ban lehetett volna helyén, ahogy a Német Szövetségi Köztársaság

Alaptörvényében a halálbüntetés tilalmának hasonló motivációja 1949-ben időszerű volt. Az

aktuális történelmi feladat annak a törvényhozót is kötelező megállapítása, hogy az

Alkotmánybíróság által értelmezett és védett alkotmányos rendben az állam nem teheti meg, hogy

egy ember életét elvegye.

2. Az élethez való jog az Alkotmányban.

Ebben a pontban az élethez való jog alkotmánybeli elhelyezését, minősítéseit és a rá vonatkozó

más rendelkezésekkel való összefüggését vizsgálom, az élethez való jog tartalmi koncepciójának

kifejtése nélkül.

Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint „A Magyar Köztársaságban minden embernek

veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet

önkényesen megfosztani.”

Értelmezendő kérdések:

a) az élethez és az emberi méltósághoz való jog kitüntetett szerepe és kapcsolata,

b) a „veleszületettség” ill. az Alkotmány 8. §-a szerinti „sérthetetlenség és

elidegeníthetetlenség”,

c) a „nem lehet önkényesen megfosztani” kitétel, tekintettel az Alkotmány 54. és 8. §-ára.

a) A 18. századi természetjogban szokásos volt a természetes jogokat néhány ős- vagy alapjogra

visszavezetni. Ilyen kiindulópont volt az élethez való jog. Ma hasonló alapnorma-szerepet játszik

az emberi méltóság, alkotmányokban és nemzetközi egyezményekben egyaránt. E funkciójában a

természetjogi „természetes szabadság” örököse. Az emberi méltósághoz való jog a német, az

amerikai és a magyar alkotmánybírósági gyakorlatban kifejezetten „anyajog”; a bíróság a

cselekvési szabadság és az önmeghatározás védelmére új és új szabadságjogokat vezet le belőle.

Mindemellett az élethez való jog sem vesztette el kitüntetett szerepét. Vannak nézetek, amelyek

147

továbbra is ezt tartják a többi jog alapjának. Elterjedtebb, hogy az élethez való jog a méltósághoz

való jogot követi az alapjogok katalógusának élén, s előfordul, mint a magyar Alkotmányban, hogy

ugyanabban a szakaszban szerepelnek. Ma az a szokásos, hogy az élethez való jogot egyrészt a

testi épséghez és egészséghez való joggal kapcsolják össze, másrészt pedig a nemzetközi jog

hatására a kínzás és a kegyetlen, illetve megalázó büntetések tilalmával. Úgy tűnik tehát, hogy

fontosságát megtartva külön életet él a két jog. Közelebbi vizsgálat azonban kimutathatja lényegi

összefüggésüket; azt, hogy csakis egységükben adhatják meg az ember jogi státusát, s lehetnek így

valóban az alapjogok alapjai. Az élethez és méltósághoz való jog egysége különbözteti meg az

embert egyrészt a többi személytől, másrészt a többi élőlénytől. Az ember jogi státusa e két

aspektusának külön-külön történelmi szerepe nem mond ellen annak, hogy a mai történelmi

pillanat, s különösen az élet feletti idegen rendelkezés kiéleződött kérdése, az élethez és

méltósághoz való jog egységes szemléletét követelik meg. Mindennek bizonyításához részletesen

meg kell vizsgálni e két jog sajátosságait; ezt a 3. pontban végzem el.

b) Az Alkotmány 54. §-a szerint az élethez és méltósághoz való jog minden ember „veleszületett”

joga. Ezek a jogok a XII. Fejezet címe alapján „alapvető jogok”. A 8. §-ban a Magyar Köztársaság

az ember „sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait” ismeri el.

Ezen jelzők értelmezése nem ad elegendő alapot a halálbüntetés alkotmányosságáról való

döntéshez. Van például olyan klasszikus elmélete az elidegeníthetetlenségnek, amely szerint az

élethez való jog a társadalmi szerződésben átruházhatatlan az államra, az állam tehát ezért nem

veheti el. Hasonló magyarázat kidolgozható lenne a sérthetetlenségre, vagy a veleszületettségre is,

mint ahogy mindeme jelzők nélkül is lehet érvelni amellett, hogy az élethez való jogot az állam

nem korlátozhatja (lásd 3. pont). A veleszületettség értelmezhető úgy is, mint annak kifejezése,

hogy az élet (és a méltóság) a priori értékek, amelyekből az ezeket védő jogok erednek. A

jogtörténet és a mai alkotmányok, illetve nemzetközi egyezmények viszont számos példát

mutatnak arra, hogy az élethez való jog elidegeníthetetlenségének deklarálása nem zárta, illetve

zárja ki a halálbüntetést. A magyar Alkotmány 54. § (1) bekezdése is lehetővé kívánta tenni az

élethez és méltósághoz való elidegeníthetetlen és sérthetetlen, veleszületett jogtól való

megfosztást, ha az nem önkényes. Az önkényesség értelmezése nélkül tehát nem lehet az élethez

és a méltósághoz való jog elidegeníthetetlenségéről állást foglalni.

c) Az élethez való jog határai tehát az „önkényesség” értelmezésétől függenek.

Önkényesnek minősülhet a büntetéskiszabás, ha túlságos teret enged a bíró szubjektív

döntésének. Bár az USA-ban a halálbüntetést szokatlan és kegyetlen büntetés volta miatt mondták

ki alkotmányellenesnek, valójában az volt a kifogás a kérdésessé tett törvény ellen, hogy a

halálbüntetés feltételei nem voltak precízen tisztázva. Ehhez hasonló Sajó András érvelése

szakvéleménye I. pontjában. A Btk. előírásai a halálbüntetés kiszabására azonban nem térnek el

lényegesen akármelyik más büntetésfajta feltételeitől, s ezért „önkényességük” más büntetések

kiszabására is érvényes lehet. Az Alkotmány 54. §-ában írott önkényesség azonban szerintem olyan

speciális értelmezést kíván meg, amely csakis az élethez és méltósághoz való jogra érvényes.

Más felfogás szerint az önkényesség a törvénynek megfelelő eljárás hiányát jelenti. Ezt támasztja

alá az Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950), amelynek 2. szakasza csakis jogszerűen hozott

halálos ítélet végrehajtását tekinti az élettől megfosztás megengedett esetének. (1983-ban viszont

a 6. sz. jegyzőkönyv eltörli a halálbüntetést.) Jogállamban minden fajta büntetést csakis törvényes

okból, törvényes eljárásban lehet kiszabni. Ezt az Alkotmány a szabadságtól való megfosztásra

szabatosan meg is fogalmazza (55. §). Az 54. § (1) bekezdése összevetéséből az következik, hogy

az élethez és méltósághoz való jog esetében önmagában nem zárja ki az attól való megfosztás

önkényességét, ha az törvény alapján, törvényes eljárásban történt. Ez szükséges, de nem elégséges

feltétel. A különbséget az élettől való, illetve a szabadságtól való megfosztás minőségileg más volta

148

indokolja (1. 3. pont).

De ha a halálbüntetés formális legalitása nem zárja ki feltétlenül az önkényességet, akkor csak

az a tartalmi kérdés marad, hogy maga a halálbüntetés, mint büntetési nem, nem önkényes-e.

Elterjedt nézet szerint a halálbüntetés azért önkényes, mert nem bizonyítható, hogy alkalmas

lenne az Alkotmánnyal összhangban lévő büntetési célok megvalósítására. (Erre a jelen határozat

indokolása egyebek között utal is.) Ezzel a bizonytalansággal szemben az emberi élet és méltóság

előnyt élvez. Igaz, hogy alkotmányellenes az a büntetés, amely nem képes betölteni célját. Igaz az

is, hogy mivel itt alapvető jogok elvonásáról van szó, a célra való alkalmasságról bizonyosság kell.

Az érvelést azonban egyedül nem találom elegendőnek a halálbüntetés alkotmányellenességének

megállapítására. Felvethető, hogy a többi büntetés, pl. a börtön preventív hatásáról sincsenek

megbízható bizonyítékaink. Itt megint a szabadságvesztés és az életvesztés közötti különbséget

kellene kifejteni (az élethez való jog speciális voltát), hogy bizonyíthassuk, a börtönhöz, a

pénzbüntetéshez beérhetjük a büntetés célszerűségének vagy hatékonyságának (nagy)

valószínűségével, a halálbüntetéshez nem. Ebből folyó második ellenvetésem az, hogy a fenti

érvelés szerint a halálbüntetés alkotmányos lenne, ha vele a büntetés célja bizonyosan elérhető

lenne. A szokásos megnyugtató válasz az, hogy a büntetés célja a halálbüntetéssel úgysem lesz

soha teljes bizonyossággal elérhető - már csak az emberi tévedés kizárhatatlansága miatt sem. A

válasz tehát pragmatikus marad. A körből nehéz kitörni, mert a büntetés gyakorlati hatékonyságára

kérdezünk, noha valójában azt kellene bizonyítani, hogy a halálbüntetés elvileg alkalmatlan. Ez a

kérdés viszont továbbvisz a halálbüntetés sajátosságához. Ezzel elvileg más érvelésre váltunk át: a

halálbüntetés speciális voltát az élethez való jog sajátossága alapozza meg. Jobb lenne tehát eleve

az élethez való jog sajátosságából kiindulni, s bizonyítani, hogy akkor sem lehet az életet elvenni,

ha az nagyon is célravezető lenne.

d) Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján az élethez és méltósághoz való alapvető jog lényeges

tartalmát az ezeket szabályozó törvény nem korlátozhatja. A kérdés, hogy az alapjog korlátozását

mihez viszonyítva állapítjuk meg, a mi esetünkben különös súllyal vetődik fel. A halálbüntetéssel

ugyanis nem az élethez való jog önmagában áll szemben, hanem az élethez való jog, mint olyan

jog, „amelytől nem lehet senkit önkényesen megfosztani”. Ezért az, hogy a Btk. a halálbüntetéssel

egyáltalán korlátozza-e az élethez való alkotmányos jogot, az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében

foglalt „önkényes megfosztás” értelmezésétől függ. Ha az élettől való megfosztást minden esetben,

fogalmilag önkényesnek tartjuk, vagyis az élethez való jogot abszolútnak, akkor a halálbüntetés

korlátozza azt. Ha viszont az élethez való jogot magában az Alkotmányban korlátozottnak tekintjük

azáltal, hogy az élettől való megfosztás bizonyos, nem-önkényes eseteit, ha az törvényes eljárásban

történt, összeférhetőnek tartjuk az élethez való jog természetével, akkor a Btk. ehhez képest nem

korlátozza az élethez való jogot; az pedig, hogy az Alkotmány maga korlátozhatja-e alapjog

tartalmát, nem a Btk. alkotmányellenességének vizsgálatához tartozik.

3. Az emberi méltósághoz és az élethez való jog sajátossága.

Az emberi méltósághoz való jog nem puszta erkölcsi értékdeklaráció. Az, hogy az emberi

méltóság a jog előtt és felett létező érték, amely a maga teljességében a jog számára

hozzáférhetetlen, nem zárja ki azt, hogy ezt az értéket jogok forrásának tekintsük - mint a

természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény és alkotmány teszi -, vagy hogy a jog a

méltóság tiszteletben tartását és védelmét előírja, avagy hogy egyes aspektusait valóságos joggá

formálja.

Az emberi méltósághoz való jognak két funkciója van. Egyrészt azt fejezi ki, hogy van egy

abszolút határ, amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma nem terjedhet túl,

vagyis az autonómiának, az egyéni önrendelkezésnek egy mindenki más rendelkezése alól kivont

magja, amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás szerint - az ember alany maradhat és nem

149

válik eszközzé vagy tárggyá. Ezt fejezi ki egyébként az - az Alkotmánybíróság által is osztott

felfogás -, hogy az emberi méltósághoz való jog „anyajog”, mindig újabb szabadságjogok forrása,

amelyekkel az önrendelkezés szféráját folyamatosan biztosítjuk az (állami) szabályozással

szemben. A méltósághoz való jognak ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi

személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs „érinthetetlen” lényegük. (Ez az

elvi különbség az ember és a jogi személy között, nem pedig az, hogy egyes jogok „jellegüknél

fogva csak emberhez fűződhetnek”. Az utóbbiak mintájára ugyanis mindig képezhetők analóg

jogok a jogi személyek számára.)

Látni fogjuk, hogy az emberi méltósághoz való jog ezt a funkcióját csak akkor tölti be, ha az

egyes emberek élethez való jogával egységben értelmezzük; míg ha attól elvonatkoztatunk, az

absztrakt méltóság megengedi a konkrét egyén tárgyként való kezelését.

A méltósághoz való jog másik funkciója az egyenlőség biztosítása. A „minden ember egyenlő

méltósága” történelmi vívmánya az egyenlő jogképességet jelentette; azaz a formálisan egyenlő

esélyt. Jelen határozatunkhoz az egyenlőségnek azt a tulajdonságát kell kiemelnünk, hogy erre a

jogra épülhetnek további jogok (pl. az egyenlő méltóság jogképességként instrumentalizálva

további jogok szerzésének alapja); de elvenni belőle nem lehet. Ez egyben azt jelenti, hogy a

méltóság oszthatatlan és redukálhatatlan, azaz az emberi státus minimális feltétele, amely tehát

egyetlen embertől sem vehető el.

Az egyenlő méltósághoz való jognak az élethez való joggal való egységében kell azt biztosítania,

hogy ne lehessen különbözően „értékes” puszta életeket jogilag másként kezelni. Nincs az életre

méltóbb és méltatlanabb. Az egyenlő méltóság miatt egyaránt érinthetetlen a nyomorék és az

erkölcsi szörnyeteg bűnöző élete és méltósága is. Az emberi méltóságban mindenki osztozik, aki

ember, függetlenül attól, hogy mennyit valósított meg az emberi lehetőségből és miért annyit. Az

élethez és méltósághoz való jog egysége következtében nemcsak a halálban egyenlő mindenki: az

életek egyenlőségét a méltóság garantálja.

A (puszta) élethez való jog az egyes természetjogi elméletekben volt abszolút (pl. Hobbesnál),

amennyiben a felette való rendelkezést nem is lehetett az államra átruházni. Amíg a civilizációs

folyamatban a halálbüntetés (illetve a háború) nem vált kérdésessé, másrészt amíg nem merültek

fel más élőlények jogai az életre, nem vált aktuálissá annak feszegetése, hogy mi teszi az élethez

való jogot speciálisan emberi joggá. Az ember méltósága, és ennek kapcsolata az élettel

különbözteti meg az ember élethez való jogát minden egyéb jogtól. Az élethez való jog a méltóság

nélkül nem az emberi élethez való jog. Az említett természetjogi felfogásban a természeti állapot

maradványa, a túlélés minden fölé helyezése, amely joga - mint már Spinoza írta - „az állatoknak

is megvan”. Ma pedig a méltósághoz való joghoz kapcsolódása teszi specifikussá az ember élethez

való jogát „az állatok és fák jogai” textusában. Szétválasztandó ugyanis az állam kötelezettsége

külön az élet (minden élet) védelmére és külön a méltóság védelmére az ember alanyi jogától az

életre és méltóságra. „Az állatok és fák jogai” nem puszta metaforák: az államnak valóban vannak

kötelességei minden élet természeti alapjainak fenntartására, s védeni köteles minden életet a

mohától kezdve az embrión keresztül az emberig, de ez a védelem a szorosan vett egyéni emberi

életet kivéve relatív, és csak az embernek van rá szubjektív joga.

Mi határozza meg ma az élethez való jog és a méltósághoz való jog kapcsolatát? Ha egy

alkotmánybíróság életről és halálról dönt, tisztáznia kell emberképét. Napjainkban a dualista

felfogás uralkodik: a test és lélek eltérő státusának különböző szekularizált változatai. A „testi”

jogok individualitásukban alacsonyabbrendűek, mint az absztrakt, a konkrét egyéntől könnyen

elválasztható „lélek”: a méltóság. Szokás ugyan abból kiindulni, hogy az ember biológiai és

társadalmi lény. De ennek az összekapcsolásnak a jogban már nincs következménye, hiszen az

élethez való jogot mint a „biológiai-fizikai létezés jogát” fogják fel; ezért kapcsolódik hozzá

150

hagyományosan a testi épség, egészség joga is. Ezek (individuális) „testi” jogok, a legtöbb

alkotmányban nem élveznek abszolút védelmet, szemben a méltósághoz való joggal, amellyel az

egyén az emberi nem méltóságából részesedik, s amely ezért érinthetetlen. (Ez a „nembeli” jog túl

is éli az egyént azok szemében, akik - mint sokan - a kegyeleti „jogokat” a halott jogának tekintik.)

A méltósághoz való jog és az élethez való jog ilyen hierarchiája súlyos következményekkel jár.

A dualista felfogás alapján ugyanis indokolhatóvá válik az egyes ember feláldozása közösségi

célokra. Ez esetben a generális prevenció céljából is ki lehet végezni a bűnözőt, mert méltósága

úgysem szenved csorbát. (Hegel a büntetéssel becsüli meg a bűnözőt. Szerintem ez az érv csak a

halálbüntetésen kívüli egyéb büntetésekre fogadható el.) A dualista értékrenddel könnyű lesz az

élet feletti idegen rendelkezést megindokolni azokban az esetekben is, amikor megállapítják a

méltóság elvesztését - pl. a tiszta tudat végleges elvesztésével járó betegség. Azaz: ha az ember

védelmét a dualizmus folytán az absztrakt méltóság érinthetetlenségére korlátozzuk, a konkrét

ember életét kiszolgáltatjuk.

Az Alkotmánybíróság szabadon eldöntheti, hogy egységes és oszthatatlan ember-felfogásból

indul ki, elvetve a „test” és „lélek” dualizmusát, azaz az embert élete és méltósága egységében

szemléli. Ennek megfelelően csakis az élethez való alanyi jog és a méltósághoz való alanyi jog

egysége adja meg a specifikusan a konkrét egyénre vonatkozó státust: Az ember élethez valójogát

az emberi méltósághoz való jogban bennefoglalt érinthetetlenség és egyenlőség teszi sajátosan az

emberi élethez való joggá (túlmenve az állatok és mesterséges jogalanyok létezési jogán); másrészt

a méltóságnak mint alapjognak az egyén számára nincs értelme, ha már nem él. (Halálának

esetleges erkölcsi értéke a túlélők ügye - beleértve az állam idevágó kötelességeit is -, ettől persze

még motiválhatja az ő tetteit, akár önfeláldozását is.) Az emberi méltóság az emberi élettel eleve

együttjáró minőség. Az emberi méltósághoz való alanyi jog megtiltja, hogy a méltóságtól

megfosszák az egyént. De az emberi méltóságtól az embert csakis életének elvételével lehet

megfosztani, s ezzel mindkettő végérvényesen megszűnik.

Az emberi méltósághoz és az élethez való jog a fenti felfogás szerint alapvetően különbözik

minden más jogtól.

Ez a jog osztatlan és az egész embert érinti - míg minden más jog elvont „szerepeket”, rész-

aspektusokat szabályoz. (Még a személyiségi jogok is az átlagos, „normális” érzékenységű embert

veszik csak figyelembe.) Az élethez és méltósághoz való jog, mint az ember jogi státusának alapja,

egyszerre a legszemélyesebb és a legáltalánosabb.

A többi jog korlátozható, majd helyreállítható; elvonásuk annyiban is csak részleges lehet, hogy

korlátozásuk más jogok érvényesülését nem zárja ki. Számos jog teljes egészében elvehető, majd

ismét megszerezhető. Elvonásuk végső határa éppen az ember élethez és méltósághoz való joga

(ami nem jelenti azt, hogy e végső határig elmenni minden esetben alkotmányos lenne). Ezzel

szemben az élethez és méltósághoz való jog csak elvehető, mégpedig csakis visszafordíthatatlanul,

és akkor minden más jog is megszűnik. Az élethez és méltósághoz való jog oszthatatlansága folytán

elvileg korlátozhatatlan, s egyben minden más jog korlátozásának elvi határa. (Ha e két jog

egységében az egyén jogi státusának alapját ismerjük el, az erre épülő egyéb jogok tekintetében

lehet arról különbözőképpen dönteni, hogy azok milyen mértékben korlátozhatók. A személyes

szabadság korlátozása, például büntetésképpen, sokféle lehet. Az adott jogrendszeren belül meg

kell határozni egy olyan határt, amelyen a szabadságvesztés büntetése sem léphet túl. Ez a nyitott

börtöntől a „térdig vasban” fogságig országonként - alkotmányonként - más és más lehet. Eközben

az élethez és méltósághoz való jogból levezethető különböző származékos jogokat is

korlátozhatják - pl. a méltóság külső megnyilvánulása tekintetében. De az elítéltet számos más jog

továbbra is megilleti, s büntetése letöltésével a személyes szabadsághoz való joga is helyreáll. A

korlátozások azonban az élet és méltóság alapjogát nem érinthetik; nemcsak mert tilos, hanem mert

151

a jog nem is képes erre. Könnyű belátni például, hogy amíg a fogoly tudatánál van, elvehetetlen

tőle az autonóm reakció, a szabad viszonyulás lehetősége: akár belső ellenállás, akár bűnbánat vagy

más döntés. S amíg él, emberi státusza kétségbevonhatatlan. Az élet és méltóság egységes

szemlélete ennél is teljesebben védi az embert: méltósága nem függ tudati vagy erkölcsi állapotától,

hanem életével adva van. Emberi státusza azért kétségbevonhatatlan, mert élete méltóságánál fogva

érinthetetlen.)

Az Alkotmány 8. §-a határt szab az alapjogok korlátozhatóságának. „Lényeges tartalmukat”

eleve kivonja a törvényhozó, azaz az állam rendelkezése alól, másrészt a legfontosabb alapjogok

gyakorlásának felfüggesztését vagy korlátozását rendkívüli állapot, szükségállapot, vagy

veszélyhelyzet idején sem engedi meg. Az élethez és méltósághoz való jog viszont fogalmilag

korlátozhatatlan, csak teljesen és végérvényesen lehet megfosztani tőlük az embert, azaz nem lehet

különbséget tenni korlátozható rész és „lényeges tartalom” között. Az élethez és emberi

méltósághoz való jog maga a lényeges tartalom, s ezért az állam nem rendelkezhet fölötte. E jogok

minden más alapjog lényeges tartalmának is részét képezik, hiszen az összes többi alapjog forrásai

és feltételei, továbbá azok korlátozhatóságának abszolút határai.

Ebből az következik, hogy az élethez és méltósághoz való jogtól megfosztás fogalmilag

„önkényes”. Az állam az Alkotmány egész alapjogi koncepciójával kerül szembe, ha a

halálbüntetés lehetővé tételével és szabályozásával rendelkezik az emberi élethez és méltósághoz

való jog elvételéről. Ezért az Alkotmány 54. § (1) bekezdése sem értelmezhető úgy, hogy mint

„nem-önkényes” megfosztást, lehetővé tenné a halálbüntetést. Ellenkezőleg, a halálbüntetés

alkotmányellenes.

A halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez való jog lényeges tartalmát korlátozza,

hanem azért, mert az élethez és méltósághoz való jog - sajátosságai folytán - eleve korlátozhatatlan.

Ezért nem is kellett az Alkotmány 8. § (2) és (3) bekezdésének az 1990. évi XL. törvénnyel való

módosítása ahhoz, hogy a halálbüntetés alkotmányellenessé váljék. Az Alkotmány 54. § (1)

bekezdésében szereplő „önkényesség” fogalmát akkor sem lehetett úgy értelmezni hogy az - mint

nem-önkényest - lehetővé tenné a törvényes eljárásban kiszabott halálbüntetést, amikor az

Alkotmány 8. §-ának (3) bekezdése még megengedte az alapvető jog gyakorlásának olyan

korlátozását, „amely az állam biztonsága, a belső rend, a közbiztonság, a közegészség, a közerkölcs

vagy mások alapvető jogainak és szabadságának a védelme érdekében szükséges”. A halálbüntetés

már ekkor is alkotmányellenes volt, mert az élethez és méltósághoz való jog vonatkozásában

mindenfajta és bármely alapon nyugvó korlátozás lehetősége elvileg kizárt.

4. A jogos védelem problémája.

Az Alkotmánybíróság szükségesnek látta megjegyezni, hogy a halálbüntetés megszüntetésével

az egész büntetési rendszer felülvizsgálata esedékessé válik. A büntetések rendszerével kapcsolatos

problémák súlyán sokat enyhít az, hogy a halálbüntetés a Btk.-ban mindig vagylagos büntetés volt.

Az élethez és méltósághoz való jog egységes szemlélete viszont valóban elkerülhetetlenné teszi a

jogos védelem új indokolását, legalábbis arra az esetre, ha az élet ellen támadót megölik. (Az

alábbiak kizárólag a jogos védelemnek erre az esetére vonatkoznak.) Ha ugyanis az élethez való

jogtól megfosztás fogalmilag önkényes, akkor senkinek, semmilyen körülmények között nem lehet

joga arra, hogy egy másik ember életét elvegye. A jogos védelem problémája érvényes minden más

esetre is, amikor törvény „megengedi” az élet elvételét, mint pl. végszükségben vagy elöljáró

parancsára.

Bár e következmények levonása nem az Alkotmánybíróság feladata, röviden utalok arra, hogy a

3. pontban kifejtettekből a jogos védelem vonatkozásában mi következik. Az élettől való

megfosztásra nem áll a jogos védelem szokásos indokolása, hogy „a jogtalan támadás színhelyén

az állam bűnüldöző szervei éppen nincsenek jelen, s így a megtámadott (vagy az érdekében fellépő

152

személy) a támadóval szemben a társadalom védekezését valósítja meg”. Az önbíráskodásra az

állam nem engedhet át olyan hatalmat, ami neki sincs: a támadót nem ítélhetné halálra a bíróság

sem.

Az élethez való jog abszolút felfogása következtében a jogos védelem köre szűkebb lesz. Élet

csakis élettel lehet arányos. Ha anyagi javakat vagy a közérdeket ért támadást a támadó

megölésével hárítanak el, a büntethetőséget nem lehet a jogos védelem szabálya alapján kizárni. A

kérdés azonban fennmarad: miért nem büntethető az, aki az életet ért támadást a támadó

megölésével hárítja el?

Ha a megtámadott megöli támadóját, a „jogos védelem” biztosította büntethetetlenséggel a jog

nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismeri el, hanem annak a szituációnak jogon

kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítása lezajlott. A jogos védelem helyzete csakis akkor áll

fenn, ha életek közötti választásról van szó „a halál újraelosztásáról” mert a megtámadott élete csak

a támadó élete árán maradhat meg. A halált azonban a jog nem oszthatja el és nem oszthatja ki.

Ebben a határhelyzetben a jog nem köteles és nem jogosítja semmire a megtámadottat. Jogot a

támadó megölésére nem adhat, de ugyanazon okból azt sem írhatja elő, hogy a megtámadott tűrni

köteles: ezzel ugyanis az ő élete felett rendelkezne. Így tehát a természeti állapot tér vissza azokra

a pillanatokra, amíg az életek közötti választás szituációja fennáll. Lélektanilag is ugyanerről van

szó: az életösztön megnyilvánulásáról, amely áttörhet minden civilizációs korlátot; a túléléshez

való sajátosan nem emberi „jog”-ról („amely az állatoknak is megvan”). A választási helyzet

megszűntével lép be újra a jog, amely azonban csak kompetenciája határait, vagyis a „jogos

védelmi helyzet” feltételeinek meglétét vizsgálja, s ami ott történt, nem értékeli.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Sólyom László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Szabó András alkotmánybíró párhuzamos véleménye

1. A meghallgatott szakértői vélemények a halálbüntetés hatástalanságát, a büntetési célok

beteljesítésére való alkalmatlanságát és az ítélkezés ingadozásaihoz képesti önkényességét

vizsgálták. Véleményem szerint ezek az érvek nem ügydöntőek, mert nem csak a halálbüntetésre,

hanem lényegében minden más büntetésre is vonatkoznak. Tanulságuk azonban az, hogy sem a

hatásosság hiánya, sem a célra való alkalmatlanság, sem az ítélkezés eltérései, ingadozásai nem

kérdőjelezik meg a büntetés létjogosultságát általában. Közismert tény, hogy a büntetőjogi retorzió

nem képes lényegesen befolyásolni a bűnözés alakulását, mivel ezt alapjában véve a társadalom

aktuális állapota határozza meg. Ebből azonban nem következik, hogy a büntetések hatástalansága,

a célok beteljesítésére való alkalmatlansága, avagy az ítélkezési gyakorlat eltérései és ingadozásai

miatt le kellene mondani a büntetésről általában. Nem a büntetés hatásossága, célbeteljesítő

alkalmassága és egyöntetűsége a büntetésalkalmazás alapja, hanem az az elv, hogy bűn büntetlenül

nem maradhat, illetve, hogy a bűn büntetést érdemel. Ha pedig ezek az érvek nem kérdőjelezik

meg a büntetőjogi büntetést általában, nem kérdőjelezik meg a halálbüntetés létjogosultságát sem.

A büntetési célok beteljesítésére való alkalmatlanság ezen az érvrendszeren belül csak akkor tenné

kérdésessé a büntetések és így a halálbüntetés alkotmányosságát, ha a büntetési célok

alkotmányosan meghatározottak lennének. Márpedig alkotmányosan legitimált büntetési célok

nincsenek. Ehhez képest a halálbüntetés - mint büntetési nem - alkotmányosságát vagy

alkotmányellenességét egyedül és kizárólag az dönti el, hogy az Alkotmány hogyan szabályozza

az élethez való jogot. Ezt pedig az Alkotmány 8. §-a az állam által védendő és lényeges tartalmában

még törvény által sem korlátozható alapvető jogként definiálja.

153

Amikor tehát az Alkotmánybíróság a halálbüntetést büntetési rendszerünkből kiiktatta, ezt nem

büntetőjogi, vagy kriminológiai megfontolásokra alapozta, hanem egyedül és kizárólag az

Alkotmányra. Fenntartotta a bűn büntetést érdemel elvét, de az állam büntetéshez való jogát -

alkotmányos jogállamhoz méltóan - nem az államhatalom korlátlanságából vezette le. A

büntetéshez való jog nem korlátlan. Le kell tehát mondanunk a halálbüntetésről, mint a korlátlan

hatalomból folyó büntetési jogosítványról.

2. Az Alkotmánybíróság megállapította határozata indokolásában, hogy a Btk.-ban

meghatározott büntetések összefüggő rendszert alkotnak, a halálbüntetésnek mint e rendszer egyik

elemének megszüntetése szükségessé teszi az egész büntetési rendszer felülvizsgálatát, amely

azonban nem az Alkotmánybíróság feladata.

A felülvizsgálat szükségességét a magam részéről az alábbiakban látom:

- a büntetőjog mai rendszere - függetlenül a szakértők véleményétől és a büntetőjogelméleti

magyarázatoktól - a halálbüntetést a büntetési célokkal, a generális és speciális prevencióval

indokolja;

- a halálbüntetés kiiktatása a büntetési rendszerből tehát szükségképpen kihat a büntetőjog

társadalmi rendeltetésének Btk.-ban adott értelmezésmódjára;

- mivel pedig a halálbüntetés büntetőjogi rendszeren belüli indokait a büntetési célokban, a

büntetések célkövetésében találta meg, ezeket is szükségképpen alkotmányellenesnek kell

tekinteni;

- a büntetőjogi büntetést nem szükséges célkövetéshez vagy célra való alkalmassághoz kötni,

hiszen attól, hogy nem hatásos vagy nem teljesít be célokat, alkalmazása még szükséges, igazságos

és indokolt lehet. A bűn büntetést érdemel elve célkövetés, hatékonyság és hatásosság nélkül is

teljesedésbe mehet;

- a büntetőjog társadalmi rendeltetése az, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve

legyen. Nincs önálló működési terepe, mint egyéb jogágaknak. Ezért más a büntetőjogi szankció,

mint az egyéb jogágak reparáló, helyreállító vagy egyéb kötelességstatuáló szankciói. A

büntetőjogi szankció ezért büntetés, ezért hátrányokozás. Szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi

normák épségének fenntartása, amikor már más jogági szankciók nem segítenek;

- a jogépségi büntetésnek szimbolikus funkciója van: a büntetőjogi parancsokat nem lehet

büntetlenül megsérteni sem akkor, ha okunk van rá, sem akkor, ha a büntetés nem ér el semmilyen

célt, vagy alkalmatlan meghatározott cél elérésére. A büntetés célja önmagában van: a jogépség

nyilvános deklarálásában, a célra nem tekintő megtorlásban;

- a célra nem tekintő, szimbolikus, jogépségi megtorló büntetés egyet jelent az arányos büntetés

elvével. Az arányos büntetés elve kizárja a célbüntetést, mert a célbüntetés nem a tett súlyához való

arányítást, hanem a célhoz mért viszonyítást kívánja meg és teszi lehetővé. Ha például a nevelést

vagy a kezelést tekintenénk célnak, súlyos bűncselekmény elkövetése esetén a neveletlenség vagy

gyógyíthatóság a mérce, a viszonyítási alap, de nem a tett súlya. A tettes személyiségállapota

viszont jogállamban nem lehet a büntetés alapja. A jogépségi büntetés, a megtorló arányos büntetés

sokkal humánusabb a látszólag humánus nevelő célbüntetésnél, mert nem érinti személyiségemet,

személyi autonómiámat és lelkiismereti szabadságomat. A büntetőjogi büntetéskiszabás logikája

nem cserélhető fel a nevelés és a gyógyítás logikájával, ha meg akar maradni az igazságszolgáltatás

kereteiben;

- az arányos büntetés elve azért is egyedül lehetséges alkotmányos jogállami büntetés, mert

egyedül ez fér össze a jogegyenlőség eszméjével. Minden egyéb tekintet a jogegyenlőtlenség

deklarálása volna, hiszen szükségképpen az egyén valamilyen személyiségi állapotát vagy státusát

tekintené a büntetés zsinórmértékének és nem a tettet.

A halálbüntetés kiiktatása büntetési rendszerünkből azzal a paradox következménnyel jár, hogy

154

a jogépségi büntetés, tehát a megtorló büntetés eszméje nyer megerősítést. Nem a bosszú, aminek

a tálió elve felel meg, tehát a szemet szemért, fogat fogért. A megtorlás történelmileg a bosszú

racionalizálása és mértékletessége. Megtartja az erkölcsi felháborodást mint motívumot, de

mércéjében mérsékletre, önkorlátozásra, méltó és megérdemelt malum okozásra késztet. A

halálbüntetés helyébe lépő legsúlyosabb büntetés lesz ezentúl a viszonyítási mérce. A megtorló

büntetés tiszteletben tartja a személyiséget, mert nem vesz át sem pszichoterápiai, sem gyógyító,

sem szociális vagy lelki gondozó szerepet, tehát nem kötelez büntetésként ezekre. Ezek a funkciók

szolgáltatásként felkínálandók és felkínálhatók a büntetés végrehajtása során.

Az állam büntető hatalmának nincs joga életet elvenni. Alkotmányos jogállam nem akasztat! De

joga van az alkotmányos jogállamnak a jogépségi büntetésre, a megtorló, arányos büntetésre.

Arányos büntetést pedig ki lehet szabni halálbüntetés nélkül is. Ahogy az emberiség lemondott a

testcsonkító és testi büntetésekről, lemondhat a halálbüntetésről is. Az arányos büntetés elve nem

szenved csorbát, ha a deres mellé odahelyezzük a bűnügyi múzeumokba a bitót és a nyaktilót is.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Szabó András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János alkotmánybíró párhuzamos véleménye

1. A halálbüntetés és az Alkotmány szövege.

A halálbüntetés alkotmányellenessége szempontjából az Alkotmány 8. § (2) bekezdése és az 54.

§ (1) bekezdése vizsgálandó, összhangban az Alkotmány egész szövegével és alapvető irányával.

Az 54. § (1) bekezdésének azon kitétele, hogy életétől senki sem fosztható meg önkényesen,

nyilván az emberi jogok deklarációjának szövegét vette át, és mindkét szöveg arra a helyzetre nyert

megfogalmazást, amikor a jog még ismeri a halálbüntetést. Az „eleve önkényes” a halálbüntetésre

vonatkozólag az Alkotmányból nem vezethető le: az Alkotmány eredetileg a halálbüntetést, ha azt

törvény alapján rendes bírói eljárásban szabták ki, nem tekintette önkényesnek.

(Az Alkotmány szövege amellett értelmileg is pontatlan: nyilván nem lehetetlen valakit életétől

önkényesen megfosztani, hanem tilos!)

Az utóbb módosított 8. § (2) bekezdés alapvető emberi jog korlátozását törvény által is tiltja: ha

az élethez való jogot alapvető jognak ismerjük el - s Alkotmányunk kétségtelenül ezt teszi -, úgy

ez a jog nem korlátozható a Büntető Törvénykönyv által. Kérdés, hogy az élet elvétele annak

korlátozását jelenti-e. Minthogy a kevesebben a több benne van, és a teljes megfosztás több, mint

a korlátozás, ez megállapíthatónak tűnik.

2. Az élethez való jog.

A jog azonban nem biztosíthat végtelen életet az embernek. Célja csupán olyan társadalmi rend

megalkotása és fenntartása, amelyben az egyén a többiek sérelme nélkül szabadon kiteljesítheti

életét és emberi méltóságát. Az emberi méltóság kiteljesítésében a szabad döntés erkölcsi értékek

elfogadására és megvalósítására bennfoglaltatik. Minden olyan jogi korlát, amely erkölcsi

döntéseket közvetlenül vagy közvetve rákényszerít az emberre, voltaképp sérti az ember

méltóságát, mert erkölcsi döntésének szabadságát, ezzel értékét kisebbíti, végső esetben

megszünteti. A jog tehát az ember szabadságának lehető tiszteletbentartásával olyan együttélési

normákat állapít meg, amelyek az egyének közti súrlódásokat hivatottak feloldani; ugyanakkor az

egyén biztonságát is szavatolni törekszik, hogy életét céljainak megfelelően szabadon alakíthassa.

Az emberi szabadság korlátja ott van, ahol e szabadság mások szabadságával ütközik. Ha az

ember szabad döntése másik ember élete, méltósága, cselekvési szabadsága ellen irányul, a

társadalom, ezen belül az állam kötelessége a megtámadottnak segítség nyújtása. Az állam a

155

jogrendben ezt a segítséget kilátásba helyezi, és egyúttal megtiltja a támadással vagy fenyegetéssel

szembeni egyéni védekezést (legalábbis igen szűk hátárok közt ad arra mentséget, mikor a támadás

közvetlen és ameddig másként el nem hárítható).

3. Az állam büntető hatalma.

Az állam büntető hatalma arra szolgál, hogy az egyén biztonságát védje. Egyrészt azáltal, hogy

a támadást vagy sértést megtorolva, a sértőt a saját állásfoglalása megváltoztatására indítsa,

másrészt azáltal, hogy a büntetéssel fenyegetés másokat a hasonló sértésektől visszatartson, végül

azáltal is, hogy azokat a helyzeteket, amelyekben valaki élete és emberi méltósága fenyegethető,

megszüntesse, minimumra csökkentse.

Az állam büntető hatalma kétségtelenül korlátozza az embert döntési szabadságában, tehát

bizonyos fokig korlátozza az emberi méltóságot. Egyúttal új erkölcsi pozitív döntésre is lehetőséget

ad azzal, hogy a törvényesen kialakított normát szabadon el lehet fogadni, be lehet tartani, és az

ilyen döntésnek van erkölcsi értéke. Mégis tény, hogy amint az emberi szabadságnak a társadalmi

lét korlátja is ugyanakkor, amikor előfeltétele is, az államilag védett norma is korlátja az erkölcsi

értéknek, és azért csak ott és annyiban van helye, ahol és amennyiben az egyének életének,

szabadságának védelmében szükséges (az életet itt a társadalmi lét összes előfeltételeire

kiterjesztetten értelmezve). A büntetés tehát, álláspontom szerint és szemben dr. Szabó András

párhuzamos véleményében kifejtettekkel, csak ebben a célra irányított értelemben elfogadható, és

indokoltságát veszti azonnal, amint céljai megvalósítására alkalmatlanná válik. A társadalom

ugyanis végső soron nem jogosult az egyén erkölcsisége, értékmegragadása vagy tagadása felett

ítéletet mondani.

4. Végkövetkeztetés.

Minthogy az állam büntetőhatalmának értelmezése az Alkotmánybíróság tagjai közt sem

egységes, ebből önmagából vagy annak korlátaiból nem vezethető le a halálbüntetés megengedhető

vagy megengedhetetlen volta. A büntetőjognak véleményem szerint hallgatólagosan századok óta

elfogadott elve - alkotmányos elve -, hogy a büntetés célja megelőző: védett társadalmi értékekkel

szembeni támadások visszaszorítását szolgálja. Csak ott és annyiban érvényesülhet, ahol e céljának

megfelel és jogalapját veszti, ha e célt nem tudja szolgálni, vagy csak nagyobb sérelem árán

szolgálja, mint amelyet elhárít.

A halálbüntetés általános visszatartó hatása ma a tudomány által nem igazolható. Akkor lenne

visszatartó hatása nagy valószínűség szerint a fenyegetett esetek egy részénél, ha a büntetésre a

bűnös biztosan számíthatna; egy más részénél akkor sem, mert a halállal fenyegetett cselekmények

részben indulat hatására vagy elferdült hajlamok hatására valósulnak meg. A bűnüldözés elégtelen

hatásfoka miatt azonban még ott sem érvényesül a visszatartó hatása, ahol erre lehetőség lenne; és

nem igazolható, hogy ezekben az esetekben más súlyos, de nem halálos fenyegetettség a biztos

bekövetkezés esetén nem lenne ugyanilyen visszatartó hatású. Ebben a vonatkozásban tehát ma a

halálbüntetés szükségessége nem igazolt, ezért alkalmazása a törvényhozó hatalmi döntésén vagy

annak fenntartásán alapul: önkényes.

Kétségtelen, hogy a halálbüntetés kizárja a bűnismétlés veszélyét. Ez gyakori, tehát a

halálbüntetés bizonyos társadalmi biztonságot látszik megvalósítani. Ám a bűnismétlés veszélye

más eszközökkel is visszaszorítható; a bűnözés előfeltételeit közben a társadalom újratermeli; s a

halálbüntetés arról tereli el a figyelmet, hogy a társadalom az előfeltételek megszüntetésére és a

biztonságos együttélés előfeltételeinek megteremtésére nem fordít olyan gondot, amilyen

szükséges lenne. Ebből a szempontból a halálbüntetés fenntartása egyenesen káros, mert leplezi a

valóban szükséges állami akciók elmaradását. Amellett a halálbüntetés a - bármily valószínű -

mégis esetleges bűnismétlés veszélyét egy biztos életet megszüntető aktussal küszöböli ki,

márpedig az élethez való jog alapvető jellegéből folyóban azt nem lehet korlátozni vagy

156

megszüntetni vélt, de nem biztos veszélyek elhárítása vagy inkább csökkentése érdekében.

A bűnözőkkel szembeni társadalmi indulatok ma hazánkban sokszor nyilatkoznak meg a

halálbüntetés fenntartása mellett. Ám ezek az indulatok sokszor halállal nem fenyegetett

bűncselekményekkel szemben is megnyilatkoznak, halálos gázolások miatt is követelnek adott

esetben halált az okozó fejére. Az Alkotmánybíróság azonban nem a társadalom előtt keresi a

népszerűséget, hanem szigorúan a jogrendszer összhangját és alkotmányosságát hivatott

biztosítani: az élet elvétele az állam által alkotmányunk szigorúan vett szövege szerint is tilos és a

büntetőjog alkotmányos elveivel sem támasztható alá.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Zlinszky János s. k.,

alkotmánybíró

157

B/9.tétel

hatály: 2019.III.1.-

2013. évi CLV. törvény

a támogatott döntéshozatalról

1. Értelmező rendelkezések

1. § E törvény alkalmazásában:

1. gyámhatóság: a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI.

törvény (a továbbiakban: Gyvt.) szerinti gyámhatóság;

2. támogatott döntéshozatal: a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény Második

Könyv Második Rész IX. Címe szerinti cselekvőképességet nem érintő, az érintett személy

önrendelkezését és jogainak védelmét szolgáló jogintézmény;

3. támogatott személy: az egyes ügyei intézésében, döntései meghozatalában belátási

képességének kisebb mértékű csökkenése miatt segítségre szoruló nagykorú személy, akinek a

gyámhatóság támogatót rendel;

4. támogató: a támogatott személy kérelmére vagy a bíróság megkeresése alapján a gyámhatóság

által a támogatott személlyel egyetértésben, a támogatott személy segítésére kirendelt személy.

2. A támogató kirendelése

2. § (1) A gyámhatóság a támogatott személy kérelmére vagy a bíróság megkeresése alapján,

általános jelleggel vagy meghatározott ügycsoportokra, a támogatott személlyel egyetértésben,

határozatlan időre támogatót rendel ki. Nem lehet támogatót kirendelni arra az ügycsoportra, amely

tekintetében az érintett személy cselekvőképességet érintő gondnokság alatt áll.

(2) A gyámhatóság támogatóul a támogatott személy által a gyámhatóság előtt személyesen

megjelölt személyt rendeli ki, feltéve, hogy e személy nem áll a (3) bekezdésben megállapított

kizáró okok hatálya alatt, és vállalja a támogatói feladatok ellátását.

(3) Nem lehet támogatónak kirendelni azt,

a) akinek a személye ellen a támogatott személy tiltakozik vagy ennek hiányában is azt a

személyt, akinek kirendelése a támogatott személy érdekeivel ellentétes,

b) akt cselekvőképességet érintő gondnokság hatálya alatt áll, vagy

c) aki maga is támogatott személy.

3. § (1) A gyámhatóság a támogatott személy részére legfeljebb két személyt rendelhet ki

támogatóként.

(2) A gyámhatóság a támogató kirendeléséről a támogató és a támogatott személy személyes

meghallgatását követően dönt

(3) Ha a támogató kirendelésének indokoltsága tekintetében kétség merül fel, a gyámhatóság a

belátási képesség kisebb mértékű csökkenésének igazolása érdekében szakértői véleményt

szerezhet be, valamint kikérheti a családsegítő szolgálat véleményét.

3. A támogató feladata

4. § (1) A támogató, ha a támogatott döntéshozatal általános jelleggel vagy az adott ügycsoportra

158

tekintettel fennáll, a támogatott személy kérésére

a) az általános közigazgatási rendtartásról szóló törvényben, a polgári perrendtartásról szóló

törvényben és a büntetőeljárásról szóló törvényben meghatározottak szerint jelen van azoknál a

közigazgatási, polgári és büntetőeljárási cselekményeknél, amelyekben a támogatott személy

érintett,

b) az eljárási cselekmény rendjét meg nem zavaró módon a támogatott személlyel egyeztet,

c) a támogatott személy jognyilatkozatának megtételekor jelen van,

d) tanácsaival, a támogatott személy számára szükséges tájékoztatás megadásával a támogatott

személy jognyilatkozatának megtételét elősegíti, és

e) a támogatott személy döntésének meghozatalához segítséget nyújt, valamint a döntése

meghozatalában személyes jelenlétével közreműködik.

(2) A támogató a támogatott személy kérésére vagy a gyámhatóság felhívására írásba foglalja,

hogy miben segítette a támogatott személyt és milyen tanáccsal látta el.

(3) A támogató a kirendeléséről szóló gyámhatósági határozattal vagy a gyámhatóság által

számára e célra kiadott tanúsítvánnyal igazolja, hogy a támogatott személy vonatkozásában

támogatói feladatokat lát el.

4. A támogató kirendelésének felülvizsgálata

5. § (1) A gyámhatóság a támogató kirendelését ötévenként felülvizsgálja

(2) Az (1) bekezdés szerinti felülvizsgálat időpontjától függetlenül rendkívüli felülvizsgálatnak

van helye, ha

a) azt a támogatott személy vagy a támogató kéri,

b) a támogatott személyt a bíróság gondnokság alá helyezte,

c) más hatóság értesíti a gyámhatóságot a támogató és a támogatott személy közötti

érdekellentétről, vagy

d) olyan egyéb tény, körülmény jut a gyámhatóság tudomására, amely indokolttá teszi a támogató

kirendelésének felülvizsgálatát.

(3) A felülvizsgálati eljárás során a gyámhatóság meggyőződik arról, hogy

a) a támogatott személy továbbra is igényli-e, hogy egyes ügyei intézésében, döntései

meghozatalában támogató segítse,

b) a támogatott személy egyetért-e azzal, hogy a kirendelt támogató lássa el a továbbiakban is a

támogatói feladatokat, és

c) a támogató a támogatott személy érdekében járt-e el.

(4) A gyámhatóság a felülvizsgálati eljárásban személyesen hallgatja meg a támogatót és a

támogatott személyt.

(5) A gyámhatóság a felülvizsgálat eredményeként

a) a támogató és a támogatott személy egyetértésével változatlan formában fenntartja a támogató

kirendelését,

b) felmenti vagy elmozdítja a támogatót, és a támogatott személy kérelmére, vele egyetértésben

ba) új támogatót rendel, vagy

bb) megszünteti a támogatott döntéshozatalt.

5. A támogatói tisztség megszűnése, megszüntetése

6. § (1) A gyámhatósága támogatói a tisztségéből felmenti, ha

a) azt a támogató vagy a támogatott személy kezdeményezi,

159

b) a támogatott személy meghal, vagy

c) utóbb keletkezik olyan kizáró ok, amely a támogató személy kinevezésének akadályát

jelentette volna.

(2) A gyámhatóság a támogatót a tisztségéből elmozdítja, ha a támogató

a) a feladatait nem látja el, vagy

b) olyan cselekményt követ el vagy olyan magatartást tanúsít, amellyel a támogatott személy

érdekeit súlyosan sérti.

(3) Azonnali intézkedést igénylő esetben a gyámhatóság a támogatót az elmozdítást megelőzően

a tisztségéből felfüggeszti.

(4) A gyámhatóság az (1) bekezdés a) pontja és a (2) bekezdés szerinti esetekben a támogató és

a támogatott személy személyes meghallgatását követően dönt.

(5) A támogatói tisztség megszűnik a támogató halálával.

6. A hivatásos támogató

7. § (1) A gyámhatóság hivatásos támogatót rendel ki, ha

a) nincs olyan, a támogatott személy által megjelölt személy, akit támogatóul ki lehetne rendelni,

és

b) a támogatott személy egyetért hivatásos támogató kirendelésével.

(2) Hivatásos támogató az a cselekvőképes, büntetlen előéletű személy lehet, aki a hivatásos

támogatókra vonatkozó képesítési előírásoknak megfelel és vele szemben nem állnak fenn a 2. §

(3) bekezdés b) és c) pontjában meghatározott kizáró okok.

(3) A gyámhatóság hivatásos támogatóul

a) hivatásos támogatói feladatokat ellátó, a Kormány által kijelölt szervvel kormányzati

szolgálati jogviszonyban vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban foglalkoztatott

személyt,

b) hivatásos gondnoki feladatokat ellátó személyt vagy

c) mentális zavarban szenvedő személyekkel foglalkozó jogi személyt

rendelhet ki.

(4) A (3) bekezdés c) pontja szerinti esetben a mentális zavarban szenvedő személyekkel

foglalkozó jogi személy köteles megjelölni azt a személyt, aki a hivatásos támogatói teendőket

személyében ellátja. A kijelölt személynek meg kell felelnie a hivatásos támogatóra vonatkozó

előírásoknak. A kijelölt személy hivatásos támogatói tevékenysége ellátása során költségtérítésre

jogosult.

(5) A hivatásos támogató egyidejűleg 30 támogatott személy érdekében járhat el, kivéve, ha

a) az adott támogatott személyek igényeinek figyelembevétele alapján a hivatásos támogatói

feladatok ellátását legfeljebb 35 támogatott személy egyidejű ellátása nem veszélyezteti, vagy

b) a hivatásos támogatói feladatokat kormányzati szolgálati jogviszonyban álló személy látja el.

(6) Az (5) bekezdés b) pontjában meghatározott személy egyidejűleg legfeljebb 45 támogatott

személy érdekében járhat el.

(7) Ha a hivatásos támogató hivatásos gondnoki feladatokat is ellát, a támogatott személyeinek

és a gondnokoltjainak a száma együttesen sem haladhatja meg az (5) és (6) bekezdésben foglalt

létszámot.

(8) Ha a hivatásos támogató tevékenységét munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban látja

el, díjazását úgy kell megállapítani, hogy annak összege támogatott személyenként - a támogatói

feladatok mértéke alapján - az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének legalább 10%-

át elérje.

160

8. § (1) Ha a hivatásos támogatói feladatok ellátására munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony

keretében kerül sor, a hivatásos támogatói feladatokat ellátni kívánó személy a jelentkezéskor

hatósági bizonyítvánnyal igazolja, hogy büntetlen előéletű.

(2) Indokolt esetben a hivatásos támogatót foglalkoztató szerv vezetője (a továbbiakban: vezető)

írásban felszólíthatja a hivatásos támogatót, hogy a felhívástól számított 15 munkanapon belül - ha

e határidőn belül menthető ok miatt nem lehetséges, annak megszűnését követően haladéktalanul

- hatósági bizonyítvánnyal igazolja, hogy büntetlen előéletű.

(3) Ha a hivatásos támogató igazolja, hogy büntetlen előéletű, a vezető az igazolásra szolgáló

hatósági bizonyítvány kiadása iránti eljárásért megfizetett igazgatási szolgáltatási díjat a hivatásos

támogató részére megtéríti.

(4) A vezető a büntetlen előélet igazolása céljából kezeli

a) a hivatásos támogatói feladatok ellátására jelentkező személy és

b) a hivatásos támogató

azon személyes adatait, amelyeket az e célból a bűnügyi nyilvántartó szerv által kiállított hatósági

bizonyítvány tartalmaz.

(5) Az (1)-(4) bekezdésben foglaltak alapján megismert személyes adatokat a vezető a

munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony létesítéséről meghozott döntés időpontjáig vagy -

munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony létesítése esetén - a jogviszony megszűnéséig vagy

megszüntetéséig kezeli.

9. § (1) A hivatásos támogatót feladatokat vállaló személy képzését és továbbképzését a

gyámhatóság szervezi.

(2) A hivatásos támogatói képzésben, továbbképzésben eredményesen részt vett személy adatait

a képzési, továbbképzési kötelezettség teljesítésének ellenőrzése céljából a Kormány által kijelölt

szerv veszi nyilvántartásba. A nyilvántartás nem minősül hatósági nyilvántartásnak.

(3) A nyilvántartás az alábbi adatokat tartalmazza:

a) a hivatásos támogató természetes személyazonosító adatai,

b) a munkahely megnevezése és címe,

c) a foglalkoztatás kezdő időpontja,

d) a képzésről kiállított bizonyítvány száma, a kiállítás helye és időpontja, továbbá a kiállító

intézmény megnevezése, és

e) a jogszabály által előírt továbbképzés elvégzésének adatai.

(4) A gyámhatóság bejelenti a Kormány által kijelölt szervnek

a) a hivatásos támogató foglalkoztatását a (3) bekezdésben megjelölt adatok közlésével, és

b) a nyilvántartásba vett adatokban bekövetkezett változást.

(5) A gyámhatóság az adatbejelentést a foglalkoztatás megkezdésétől vagy az adatváltozás

időpontjától számított 30 napon belül teszi meg.

(6) A Kormány által kijelölt szerv törli a nyilvántartásából annak a hivatásos támogatónak az

adatait,

a) aki elhunyt, és

b) akivel szemben tevékenységének ellátása során a 2. § (3) bekezdés b) és c) pontjában

meghatározott kizáró ok keletkezik.

(7) A nyilvántartásból adatok a nyilvántartásba vett személy, a gyámhatóság, továbbá

tudományos, statisztikai feldolgozást végzők részére - az adatvédelmi jogszabályok megtartásával

- továbbíthatók.

(8) A nyilvántartásban kezelt adatokat a Központi Statisztikai Hivatal részére - a hivatalos

statisztikáról szóló 2016. évi CLV. törvény (a továbbiakban: Stt.) 28. §-ával összhangban a

statisztikai cél előzetes igazolása alapján, az ahhoz szükséges mértékben - statisztikai célra egyedi

161

azonosításra alkalmas módon, térítésmentesen át kell adni és azok a Központi Statisztikai Hivatal

által statisztikai célra felhasználhatók. Az átvett adatok körét és az adatátvétel részletszabályait a

Stt. 28. §-ában meghatározott együttműködési megállapodásban kell rögzíteni.

10. § (1) A hivatásos támogató a gyámhatóság kirendelő határozatában meghatározottaknak

megfelelően, a felügyeletét ellátó gyámhatósággal együttműködve, a támogatott személy

érdekében, döntéseinek, véleményének tiszteletben tartásával segíti a támogatott személyt a

döntései meghozatalában. A hivatásos támogató feladataira a 4. §-ban foglaltak irányadóak.

(2) A hivatásos támogató évente jelentést készít a tevékenységének felügyeletére jogosult

gyámhatóság számára, amelyben beszámol a támogatott személy részére nyújtott segítségről,

megjelölve, hogy milyen eljárásokban és jognyilatkozatok megtételében működött közre. A

hivatásos támogató a jelentését minden évben annak a hónapnak a 15. napjáig nyújtja be a

gyámhatósághoz, amelyik hónapban a kirendeléséről szóló határozatot meghozták.

(3) Ha a hivatásos támogató jelentéstételi kötelezettségének nem tesz eleget vagy a jelentésében

foglaltak alapján valószínűsíthető, hogy a támogatott személy érdekei sérülnek, a gyámhatóság

meghallgatja a támogatott személyt.

7. A támogatókról és a támogatott személyekről vezetett nyilvántartás

11. § (1) A gyámhatóság a támogató kirendelésének felülvizsgálata és tevékenységének

felügyelete céljából nyilvántartást vezet az általa kirendelt támogatókról és támogatott

személyeikről. A nyilvántartás nem minősül hatósági nyilvántartásnak.

(2) A nyilvántartás a következő adatokat és a változás időpontjának megjelölésével az

adatváltozásokat tartalmazza:

a) a támogatott személy természetes személyazonosító adatai és lakcíme,

b) a támogató kirendeléséről szóló jogerős határozat ügyszáma,

c) a támogató kirendeléséről rendelkező határozat véglegessé válásának napja.

d) a támogató természetes személyazonosító adatai, lakcíme,

e) hivatásos támogató rendelése esetén ennek a ténye,

f) több támogató kirendelése esetén ennek a ténye, és

g) a támogatott döntéshozatal általános jellegének vagy azoknak az ügycsoportoknak a

megjelölése, amelyekre vonatkozóan a támogatott döntéshozatal fennáll.

(3) A nyilvántartásban fel kell tüntetni a támogató tisztségéből való felmentése vagy elmozdítása

iránt indított eljárás megindításának tényét és időpontját.

(4) A nyilvántartás adatairól írásbeli kérelemre, térítésmentesen az kaphat felvilágosítást, aki

a) az ehhez fűződő jogi érdekét igazolja, vagy

b) az adat megismerésére és kezelésére törvényi rendelkezés alapján jogosult

(5) A jogi érdek igazolása során meg kell jelölni azt a jogügyletet, egyéb okot, amely az

adatfelhasználás jogszerű célját és jogalapját megalapozza. Ha a jogi érdek okirattal igazolható, azt

a kérelemhez mellékelni kell.

(6) A nyilvántartásból való adatszolgáltatás során csak az adatkérés céljának megvalósulásához

elengedhetetlenül szükséges adat bocsátható a felvilágosítást kérő rendelkezésére.

(7) A nyilvántartásban kezelt adatok statisztikai, valamint tudományos kutatási célra -

személyazonosításra alkalmatlan módon - átadhatók és felhasználhatók.

(7a) A nyilvántartásban kezelt adatokat a Központi Statisztikai Hivatal részére statisztikai célra

egyedi azonosításra alkalmas módon, térítésmentesen át kell adni és azok a Központi Statisztikai

Hivatal által statisztikai célra felhasználhatók.

(8) A nyilvántartás adatait a gyámhatóság a támogatott döntéshozatal megszűnésétől számított

162

öt évig kezeli, majd haladéktalanul gondoskodik azok törléséről.

8. Záró rendelkezések

12. § (1) Felhatalmazást kap a Kormány, hogy rendeletben állapítsa meg

a) a támogatott döntéshozatallal kapcsolatos gyámhatósági feladat- és hatáskörök ellátásának

szabályait,

b) a 7. § (3) bekezdés a) pontjában és a 9. §-ban meghatározott szerv kijelölését.

(2) Felhatalmazást kap a gyermekek és az ifjúság védelméért felelős miniszter, hogy rendeletben

szabályozza a hivatásos támogatók képesítési előírásainak, képzésének és továbbképzésének

szabályait.

13. § (1) Ez a törvény - a (2) bekezdésben foglalt kivétellel - 2014. január 1-jén lép hatályba.

(2) Az 1-8. §, a 9. § (2)-(7) bekezdése, a 10. és 11. §, a 12. § (1) bekezdése, valamint a 14. §

2014. március 15-én lép hatályba.

14. §95 Ez a törvény az európai statisztikákról és a titoktartási kötelezettség hatálya alá tartozó

statisztikai adatoknak az Európai Közösségek Statisztikai Hivatala részére történő továbbításáról

szóló 1101/2008/EK, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendelet, a közösségi statisztikákról

szóló 322/97/EK tanácsi rendelet és az Európai Közösségek statisztikai programbizottságának

létrehozásáról szóló 89/382/EGK, Euratom tanácsi határozat hatályon kívül helyezéséről szóló,

2009. március 11-i 223/2009/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet végrehajtásához szükséges

rendelkezéseket állapít meg.

95 Megállapította: 2017. évi XLIV. törvény 56. § (3). Hatályos: 2017. VI. 2-től.

163

B/10.tétel

Sólyom László: A személyiségi jogok elmélete

Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest 1983

[RÉSZLET]96

I.Fejezet

A személyiségi jogok. Fejlődési irányok

[…] A személyiség védelme tehát egyértelmű jogpolitikai cél. A polgári jogi eszköz is, immár

„tökéletesítve”, rendelkezésre áll. Ugyanakkor a személyiségi jogok lényegéről és lehetőségeiről

csak töredékes elképzelések vannak. Kérdéses, hogy a személyiségi jogokra vonatkozó közkeletű

nézeteink alapul szolgálhatnak-e a védelem kibontakozásához. […]

Könyvünk célja a személyiségi jogok tartalmi vizsgálata. Ez azzal jár, hogy a személyiségi jogokat

az egész polgári jog fejlődésébe kell illesztenünk, beleértve különösen magának a polgári jognak

„politizálódását” is. […]

A dolgozat azonban nem az „alkotmányjogi” és „polgári jogi” személyiségi jogok viszonyával

kíván foglalkozni, hanem a „polgári jogi” személyiségi jogok saját, belső politikumát is kifejti

annak vizsgálata során, hogy voltaképpen mi is a funkciója, és milyenek a perspektívái ezeknek a

jogoknak. […]

A szocialista jogtudománynak a személyiségi jogok területén mindeddig az volt a fő problémája,

hogyan illeszthetők a személyiségi jogok a vagyoni viszonyokat szabályozó polgári jogba; és az

volt a fő teljesítménye, hogy megalapozta a személyhez fűződő jogok függetlenségét a vagyoni

jogoktól. Ezzel az eredménnyel egyet kell értenünk. Sőt azt állítjuk, hogy a személyiségi jogok

fejlődésének legfontosabb vonása a védelem függetlenedése a tulajdonosi pozíciótól. A modern

személyiségi jogok kialakulásuk idején, a múlt század végén

– néhány ősi injúria korszerűsítésén kívül – ténylegesen a gazdasági pozíció biztosítását szolgálták.

[…]

A vagyoni viszonyokkal való összefüggés számos személyiségi jog esetében köztudott (pl. szellemi

alkotásoknál, a névjognál az üzleti név). Általánosan elterjedt az a nézet is, hogy az illető vagyoni

érdek jogi elismerése a régibb, ennek a védelemnek a köre tágul ki a nem vagyoni összefüggésekig.

…]

A történelmi összefüggések az általános személyiségi jog példáján figyelhetők meg legjobban.

Ennek közvetlen gazdasági vonatkozásait nem szokás említeni; sőt ezt a jogot sokszor teljesen

elfedi a materiális értékekkel szembeállított „személyiség” ideológiája. Svájcban azonban, az

általános személyiségi jog születésének helyén és idejében egyértelmű a közvetlenül gazdasági

96 A kiemeléseket készítette: Landi Balázs; az összefoglaló a Polgári Jog 1. nappali- és levelező tagozatos főkollégiumhoz készült kiegészítésképpen, és egyúttal háttéranyagként a ”B” tételsor 10.sz. tételéhez. Az összefoglalóban hivatkozott Ptk. szakaszok a „régi”, 1959.évi IV.tv.-re vonatkoznak.

164

érdekű személyiségvédelem túlsúlya. A régi Obligationenrecht híres 55. §-a, amely 1881-ben a

„személyi viszonyok” megsértése esetén pénzbeli elégtételre adott igényt, elsősorban a nem

vagyoni kártérítés jogának egységesítését és kiterjesztését célozta – amint azt a Bundesgericht

korabeli döntvénytárai tanúsítják. […]

A BG éppen egy ilyen ügyben ismerte el általában „a személyiség megbecsüléséhez és

érvényesüléséhez való jogot”. […]

A személyiségi jogok védelmének elismerése tartalmilag az állam beavatkozását jelenti a

liberalizmus szabad gazdaságába. […]

Huber szerint a személyiség védelme „az egész szociális törvényhozás alapja”, de már a zürichi

Ptk. előmunkálatai során, az 1850-es években is erre alapozzák az általános munkásvédelmi

(munkavédelmi) szabályt. Az általános személyiségi jog tehát keletkezése szándékában,

ideológiájában és a gyakorlatban is: védőintézmény, amely gazdaságilag egyenlőtlen helyzetekben

– a ai divatos kifejezéssel – a „gyengébbet” védi. Politikai modellje ugyanaz, mint az objektív

felelősség akkori elterjedésének, vagy általában a versenyjognak. […]

Az általános személyiségi jog tényleges kötődése a vagyoni viszonyokhoz egyszerre jelzi a korai

személyiségi jogok politikumát és korlátait is. Éppen ezt követve láthatjuk meg a szélesebb

összefüggést, hogy az általános személyiségi jogot a liberalizmus „társadalmi igazságtalanságai”

elleni védekezés hozta felszínre. De azt is láthatjuk, hogy ez a védőfunkció korlátozott: az

elméletben hangoztatott széles feladatkör ellenére a gyakorlatban a gazdasági személyiség egy-egy

vonatkozására szorítkozik. […]

[…] ezek a korai személyiségi jogok a személyt mint tulajdonost védik. Ez az, ami az

Obligationenrecht általános személyiségi jogát a mai személyiségi jogoktól elválasztja. Az állami

beavatkozás ugyanis szakított azzal a liberális koncepcióval, hogy a piac önszabályozására lehet

hagyni a társadalmat. Ebben játszott szerepet a személyiségi jog is – anélkül azonban, hogy

leszámolt volna azzal a szintén liberális koncepcióval, hogy az embert a tulajdona által nyújtott

garanciára lehetne hagyni. A gazdasági személyiség védelme csakis a tulajdonosi pozíciók

egyenlőtlenségét korrigálta – mondhatnánk úgy is, hogy az önvédelem feltételeinek romlását hozta

helyre. […]

A 19. század végén kiépülő védelem nevesített jogai, a névhez és a képmáshoz való jog esetében

is elég világos az anyagi viszonyokhoz, pontosabban az ezek változásához való kötöttség. A névjog

elismerése a kereskedelmi név védelmét, illetve ennek általánosítását jelenti, amelyben nemcsak a

nem anyagi gazdasági pozíció jellemző a korra, hanem mint egyéb „szociális” hatás, a házasságon

kívüli gyermekek jogállásának rendezésével összefüggő érdekharc befolyása is. A képmás- és

névvédelem iránti igény tömegesen lép fel Amerikában, a név, illetve a képmás reklám céljára való

engedély nélküli felhasználása miatt. Az államonként változó védelem, sőt az ilyen jogok

elismerésének hirtelen változásai egy államon belül is, ugyanazzal az alapvető kérdéssel függnek

össze, amelyet az előzőekben az általános személyiségi jog vonatkozásában mutattunk be: a

képmáshoz való jog védelme ugyanis a „kereskedelmi felhasználástól”, illetve attól függött, hogy

megengedhetőnek tartották-e a verseny (és eszközei, itt a reklám) szabadságába való beavatkozást.

Az új jogok elméleti magyarázata is kezdetben tulajdonjogi analógiára épült, amit viszont az tett

lehetővé, hogy ezek a – Cohn akkoriban híres tanulmányának címét idézve – „neue Rechtsgüter”,

165

a képmás és hangfelvétel esetén valóban a személytől elválva, „dolgokként” jelennek meg. […]

Természetesen volt a személyiségi jogoknak olyan része, amelyet a liberalizmus elleni védekezés,

majd a liberalizmus felszámolása közvetlenül nem érint. Ha most eltekintünk attól, hogy e jogok

is szolgálhatnak a gazdasági személyiség védelmére, a becsületsértés ősi injúriáját találjuk itt. A

képmáshoz és névhez való jog megsértése is felfogható becsületsértésnek (mint ahogy Svájcban a

generálklauzula ellenére máig is ezen a címen oldja meg a bíróság a képmás védelmét). Igaz, hogy

az új technikai eszközök lényegesen megnövelték a sérelem veszélyét éppen a korábban kevésbé

fenyegetett képmással való rendelkezés és a névhasználat kontrollja vonatkozásában. Ez a

veszélyeztetés azonban – ellentétben az ún. gazdasági személyiséget fenyegető veszélyekkel és az

azokat kivédő növekvő állami beavatkozással – kívül marad a politikán. Ez a jellemvonás fogja

egységbe ezeket a jogokat, tehát a jóhírnévhez, a becsülethez, a képmáshoz és a névhez való jogot,

amelyeket ma már klasszikus személyiségi jogoknak nevezünk. Egyneműségük alapja politikai

semlegességük. […]

A semlegesség az oka annak is, hogy minden polgári jog védi a klasszikus személyiségi jogokat,

azaz elfogadja polgári jogi jellegüket. E jogok ugyanis, ha nem is illenek bele, de beleilleszthetők,

és nem zavarják még a leghagyományosabb polgári jogi ítélkezés funkcióit sem.[…]

Ezzel szemben az általános személyiségi jog lényege szerint politikus. Svájcban, kialakulása idején

kifejezetten antiliberális tendenciák hordozója volt; a vele elérhető „beavatkozás” a piac teljes

terjedelmét átfogta, így a munkaerőpiacot is. […]

A semleges klasszikus jogok és a politikus generálklauzula szembeállítása a személyiségi

jogvédelem formatív korszakának jellemzője. […]

A személyiségi jogi ítélkezés (és a polgári jog) politizálódásával a 20. században a „semleges” és

„politikus” jogok megkülönböztetése egyre viszonylagosabbá válik. Politikai funkciót bármely

elég szélesen értelmezhető jog hordozhat. Így pl. az USA-ban az eredetileg képmás- és jó

hírnévvédelemre használt privacy, a magánszféra háborítatlanságához való jog, az idők folyamán

az „általános személyiségi jog” megfelelője lett. De még a becsülethez való jog is politizálódhat.

[…]

A személyiségi jogok védelmében a második világháború után új szakasz kezdődik, amely lényeges

pontjaiban a korábbi ellentéte. A jellemző vonás a személyiségi jogvédelem óriási kiterjedése.

Ennek különböző aspektusai a személyiségi jogok általánosodása (az általános személyiségi jog,

vagy legalább a magánszféra sérthetetlenségének generálklauzulája ott is, ahol addig csak egyes

személyiségi jogokat ismertek el), politizálódása, a vagyoni összefüggés lényegtelenné válása stb.

[…]

Ami – legalábbis a felszínen – egyértelműnek látszik: a személyiségi jogok politizálódása és

általánosodása. A politizálódás két formában jelentkezik. Egyrészt úgy, hogy a személyiségi jog

az egyes hagyományos szabadságjogok kiterjesztő gyakorlatában, illetve az állam és az egyén

szférájának elhatárolásában elvi magyarázatként kap szerepet (ez pl. az USA-bíróságok gyakorlatát

jellemzi). Másrészt úgy, hogy a korábbi személyiségi jogok alapértéke, a becsülethez és

méltósághoz való jog (beleértve a legtágabb, „szociális” értelmezést, az emberhez méltó élethez

való jogot) most mint az emberi méltóság érinthetetlensége, vagy pozitív fogalmazásban, mint a

166

személyiség szabad kibontakozásához való jog, az alkotmányos alapjogok közé emelkedik. […]

Lényeges különbség van a politizálódás két iránya között. Az első az állammal szemben, az

államtól védi a személyiséget, itt tehát a hagyományos garanciák továbbfejlesztéséről van szó. […]

A politizálódás másik útja teljesen új út: még külsőleg sem kötődik a liberális struktúrához. Itt tehát

nincs szó az alkotmányos és a magánjogi személyiségvédelem relatív szétválásáról, sem az állam

ellen irányuló egyes szabadságokról. Ellenkezőleg, az alkotmányos alapjogok és a polgári jogi

személyiségvédelem relatív összeolvadásáról van szó, arról, hogyan hatják át az alkotmányos

jogok a polgári jogot, hogyan érvényesülnek nemcsak az állampolgároknak az állammal szembeni,

hanem egymás közötti kapcsolatában is.42 Ez a fejlődés értelemszerűen főleg az általános

személyiségi jogot érinti, de érvényesül egyes jogok vonatkozásában is, mint pl. a vélemény- és

szólásszabadság stb. […]

II.Fejezet

Van-e története a személyiségi jogoknak?

[…] Lehet-e a történeti vizsgálódás vezérfonala a „személyiségi jog”, amely a 18. században

inkább jogfilozófiai kategória, az utóbbi száz évben viszont (a kontinensen, és elsősorban a svájci

és német jogban) polgári jogi jogintézmény, amellyel párhuzamosan és egyre inkább összeolvadva

alkotmányjogi személyiségvédelemről is beszélhetünk? […]

A személyiségi jogok magának a polgári jognak is előkérdéseit vetik fel, az ember és az állam, az

„ember” és „polgár”, az autonómia és a társadalom viszonyát. (Az irodalomban ez a kérdés

rendszerint fordítva jelenik meg: ti., hogy a személyiségi jogok a polgári jogba tartozhatnak-e?)

[…]

A személyiségi jogok története két területen ígér elméleti tanulságokat: a 18. századi német

természetjogban, illetve a 17–18. századbeli angol társadalomfilozófiában és jogi

következményeiben. Mindkettő más-más típusú fejlődésre példa. A német a keskenyebb és

jogiasabb, sőt magánjogias út, amely kifejezetten a személyiségi jogok történetét követi; az angol

és az abból kiágazó amerikai (valamint a francia) fejlődés ezzel szemben eleve szélesebb filozófiai

indíttatású, inkább közjogi természetű, és bár a személyiségi jogok intézményével való kapcsolata

közvetett, annak alapkérdéseit közvetlenebbül engedi magyarázni, mint a német. […]

A német természetjogi elmélet és kodifikációk „az emberrel veleszületett” jogait, amelyek az

egyént status naturalisában illetik meg, visszavezettük a korai angol polgári társadalomfilozófiára.

Ezek a zárt rendszerek, mint pl. Hobbesé, magyarázzák meg, hogy lehet értelme a természeti

állapotban, tehát az államon és társadalmon kívül létező „jogoknak” (ti. az állam hatáskörén kívül

eső autonóm szférát jelölik így); és itt derült fény arra is, hogy e jogok „testisége” (amely túlzó

részletezésben komikum forrása) nem véletlen, hanem éppen az emberkép radikális

megváltozásának következménye, amely által a társadalomfilozófiában új korszak kezdődött.

Ehhez képest tehát a 18. századi német természetjog személyi jogának másodlagossága

nyilvánvaló, és ez igazolja áttekintésünk vázlatosságát. […] A kodifikációk története azt mutatta

meg, hogy a veleszületett személyi jogok a kialakuló (a közjogtól különváló) kapitalista magánjog

számára, így közvetlenül, használhatatlanok voltak.

167

Hogy e jogok sokasága helyébe a polgári jogban az általános jogképesség lép, már a 19. századi

német jogtudományban elfogadott vélemény volt. Nem figyelt fel azonban senki a tulajdon hasonló

szerepére. A kapitalizmus kibontakozásával párhuzamosan a tulajdonjog egyre határozottabban az

autonóm cselekvés garanciájaként funkcionál, mind az állammal, mind más individuumokkal

szemben. A tulajdon szabadságát ekkor elsősorban az állami beleszólás elleni biztosítékként

hangsúlyozzák. Hogy miért és hogyan szívhatta magába a tulajdon a személyiségvédelmi

funkciókat, csak akkor érthető, ha a tulajdon- és személykoncepciót is történetiségében nézzük.

A „saját személyünkön való tulajdon” egyet jelentett az önrendelkezéssel, az eredeti

szabadsággal, magában foglalta az élethez és fenntartásához való jogot, ennek eszközét, a munkát,

és ezen keresztül a jogcímet minden egyéb tulajdon megszerzésére. Tulajdon, szabadság, munka,

a természet legyőzése olyannyira egyet jelentett, hogy a „tulajdonos” és „személy” azonosítása

ebben az ideológiában még sokkal inkább egy materialisztikusan felfogott teljes emberhez áll

közel, mint a későbbi absztrakt individuumhoz. (Ez az azonosítás a közfelfogásban és politikában

– ld. cenzus – messze túlélte a formális egyenlőség bevezetését.) A tulajdon és a személy elvonttá

válása a kapitalista tulajdonnak a társadalom fölé kerekedését kísérte. Ekkor az absztrakció viszont

azért is szükségszerű volt, hogy a kapitalista viszonyok az egész társadalmat átjárhassák, így

mindenkiből potenciális tulajdonost kellett csinálni.

Paradox módon még ez az elvonatkoztatás is sokáig nem tagadása, hanem megerősítése

volt az eredeti, tényleges tulajdonos-személy azonosításnak: amíg a self made man reális lehetőség,

a nem tulajdonos alacsonyabbrendűsége általános társadalmi nézet marad. Másfelől már Hegel

figyelmeztet az absztrakt tulajdonosság dialektikájára: az absztrakt (áru)tulajdonjog a tulajdonból

kizár minden speciálisan emberit, ugyanakkor azonban annak feltétele marad. Ilyen körülmények

között témánkra korlátozva azt mondhatjuk, hogy elég, de szükséges is volt a tulajdonos-személyt

jogilag védeni. […]

Az autonómia határaival (és így természetével) kapcsolatban két tényezőt emelünk ki. Az egyik az

előre feltételezett emberkép szükségessége és meghatározó szerepe, a másik az autonómia

„társadalmi” volta, azaz ellentétessége az izolációval.

A természetjog és a rokon társadalomelméletek mind a társadalmon belüli kapcsolatokra

nézve, mind pedig az egyes egyénre vonatkozóan tele vannak abszolútumokkal. (Például az eredeti

egyenlőség, vagy a természetes szabadság; másrészt a társadalmon kívüli – pontosabban előtti –

ember önmagában vett abszolút értéke, és tökéletes, „már megvalósult” emberként való, tehát

szintén történetietlen felfogása.) Ugyanakkor ezek a konstans elemek egyáltalán nem határozzák

meg, hogy az egyes társadalommodellekben mekkora az egyéni szabadság és autonómia konkrét

tere, hogy mi az az „átruházhatatlan”,„természetes” minimum, amelyre az emberi lényeg

redukálható. […]

A természetjogászok nem a már kész polgári követelményeket ideologizálták meg, hanem

készítésükben vettek részt. A szabadság-egyenlőség kapitalista felfogásának kialakulása maga is

hosszú történeti folyamat, ezek az alapvető polgári értékek éppen úgy egységesednek és

formalizálódnak, mint a tulajdon. Ez az egyik oka annak a ma már csakis technikai

szükségszerűségként kezelt ténynek, hogy a klasszikus alapértékek önmagukban nem adnak

tartalmi eligazítást az autonómia terjedelméről. A másik, mára is érvényes tanulság az, hogy a

személyiségi jogok filozófiai megalapozása nem érheti be alapértékek deklarálásával – mint

amilyen például napjainkban a személyiség szabad kibontakozása vagy a magánélet

sérthetetlensége. Ez ugyanis a gyakorlatilag döntő technikai konkretizálást a pillanatnyi politikai

és gazdasági érdekek széttördelő hatásának engedi át. Jellemző tünet, ha az egyes jogrendszerek

168

alapjául szolgáló ideológiák csupán teljesen elvont értékek deklarálására képesek. Bár minden

állam azt állítja, hogy teljes társadalomelméletre épül, ezek az elméletek csak akkor lehetnek a

személyiségi jogok tényleges alapjai, ha van konkrét és kidolgozott emberkoncepciójuk (amely

igazság szerint az egész rendszer meghatározója kell, hogy legyen).

Az emberkép történeti adekvátsága, másrészt meghatározottsága két különböző kérdés. Hobbes és

Rousseau, illetve Locke példája nemcsak az emberről alkotott elképzelés döntő szerepét bizonyítja,

hanem az utóbbi milyenségének fontosságát is. Láttuk, hogy a szélsőséges koncepciókat a

gyakorlatba sem lehetett átültetni, és nem adtak valódi szabadságot sem.

Hobbes végletes autonómiája az egyént elvileg minden erkölcsi és politikai minőségétől,

tehát társadalmiságától fosztotta meg. Nála az állam csak külsődlegesen társadalmasított, az egyén

atomizált lényegét érintetlenül hagyta.

Rousseau-nál a totális benső társadalmasítással elérendő teljes politizálás viszont

felemésztette az egyént. Locke reális emberképe ezekkel szemben eleve a társadalmiság és

autonómia egyensúlyára épült, és zseniálisan azokhoz az instrumentumokhoz kapcsolódott,

amelyek a polgári kibontakozás alapjai lettek: a tulajdonhoz és a nyilvánossághoz.

A szélsőséges és a szerencsésen középutas koncepcióknak ebből a szembeállításából folyó

tanulsággal zárjuk a fejezetet. A természetjogi személyiségi jogok történetiségét számunkra tehát

egyrészt az egyéni autonómia „társadalmisága”, másrészt a megvalósítás eszközeinek korhoz

kötöttsége jelenti.

Az autonómia társadalmiságán azt értjük, hogy a személyiségi jogok lényege nem az

államon és társadalmon kívüli, azok befolyásától szabad szféra. (A „right to be let alone” ilyen

értelmezése a szabadság legnagyobb összezsugorodását jelentené a Locke-féle „tenni, ami tetszik”-

kel szemben. De a főkérdés nem is az igénytelenség, hanem, mint Hobbesnál láthattuk, az, hogy

az atomizált, passzív autonómia a társadalmon kívülrekedve a zsarnokságba is integrálható.) Tehát

épp ellenkezőleg: a személyiségi jog a társadalmon belüli önmeghatározás biztosításának jogi

eszköze. Ne feledjük azonban: az önmeghatározás és önmegvalósítás is történeti kategóriák.

A személyiségi jogok történetisége másrészt az instrumentalizálás változásaiban

szemlélhető. A szabadság, illetőleg autonómia tartalma is, jogi megvalósítása is állandóan változik.

A „személyiség védelme” hol közvetlenül ezzel a tartalommal lép előtérbe, hol más intézményekbe

olvad. Ha a társadalmi viszonyokat főleg a tulajdon közvetíti, az eldologiasodást a személyiség

védelme is követi. A tulajdon ilyen szerepe a 19. században, majd ma a felvirágzó direkt

személyiségi jogok alapvető példái ennek. Szeretnénk azonban, ha egyben intő például

szolgálnának arra is, hogy a „személyiség” jogi védelmét ne értékeljük túl, és ne tekintsük az egyéni

kibontakozás fő garanciájának. Az egyéb biztosítékok közül az előbb csak a nyilvánosságot

érinthettük. Még egyszer hangsúlyozzuk azonban, hogy a jogi és az egyéb társadalmi feltételek

aránya és szerepe történelmileg igen változó, és csupán egy tényezőből az egész rendszer nem

ítélhető meg.

V.Fejezet

A személyiségi jogok – újból szemügyre véve. Ellentmondások

.........

Fürkészni az anyaméhben, a sírban, az álmokban:

mindez a szokásos

Szórakozás meg narkotikum s a sajtó csemegéje,

És mindig is az lesz, némelyik éppen olyankor,

169

Ha bajban a nemzetek és nagy a szorongás

.........

...................... De megragadni

Az időnek meg az időtelennek

Metszőpontját: szentek foglalkozása -

.........

(T. S. ELIOT: THE DRY SALVAGES.

VAS ISTVÁN FORDÍTÁSA)

.........

Jogot tehát az árnyalatnak,

melyben a holnap rajza áll

s a kivételnek

mely holnapra talán szabály;

.........

(ILLYÉS GYULA: ÓDA A TÖRVÉNYHOZÓHOZ)

[…] Ez a fejezet tehát a személyiségi jog jelenkori elvi problémáit tekinti át – immár a történeti

távlatokon iskolázott szemmel.

a) A személyiségi jogok lényegét a bennük rejlő ellentmondások feltárásával ragadhatjuk meg a

legjobban. Az alábbi ellentétpárok átjárják és ismétlik egymást, és kérdésként is felfoghatók: mire

valók, és egyáltalán lehetségesek-e a személyiségi jogok.

aa) Tömegigény, átlagos védelem – egyéni, kivételes teljesítmény

Ez a jogintézmény az „autonómiát” írja zászlajára és céljának bármely megfogalmazása –

a személyiség szabad kibontakozása (pl. a Ptk. új szakaszainak indokolásában), vagy az

önérvényesítés, avagy az individuum érinthetetlensége stb. – ugyanezt jelenti. Az autonóm emberi

személyiség megvalósítása azonban kivételes teljesítmény és ugyanakkor a legszemélyesebb is:

„kívülről” – hát még jogilag! – nem biztosítható, de meg sem határozható; a körülményektől

viszonylag független, mert mértéke maga az egyén. A jog itt olyasmit ígér, amit nem adhat, és

maga a személyiségi jog természetesen nem is úgy funkcionál, mintha ezt akarná nyújtani. Csupán

a személyiségi jogok ideológiája profitál abból, hogy az ilyen általános fogalmakban

összemosódnak a különböző szintek.

Noha az élő személyiségi jogvédelem legjobb formájában is csak arra szolgálhat, hogy egy

közelebbről meg nem határozott, de az „emberhez méltó lét” mindenkori közfelfogásához igazodó,

tehát leszállított igényű és átlagosított tömegkövetelésnek megfelelve, annak külső előfeltételeit

garantálja, és ily módon védelmet nyújtson, úgy lép fel, mintha az egyéni, legszemélyesebb és

egyben valóban kivételes autonómiát valósítaná meg.

Ez az ellentét valójában nem is a jog lehetőségeinek és egy ideális célkitűzésnek az

ellentéte, hanem annak az ellentmondásnak egy oldala, amely az egyén helyzetét az egyre

szervezettebb, integráltabb társadalomban jellemzi. E problémának itt csak egyik jogi

megjelenésével foglalkozhatunk, anélkül azonban, hogy a részletesebb tárgyalásnál

nélkülözhetetlen és lényeges politikai kérdéseket figyelembe vehetnénk. Így csupán azt emeljük

ki, hogy a személyiségi jogvédelmet is ennek a fejlődésnek objektíve autonómiaellenes iránya

hozta felszínre, illetve alakította át. A „társadalom önvédelme” a liberalizmusban a piac uralma

ellen szükségképpen gazdasági jellegű volt, a személyiség gazdasági garanciáit akarta

megteremteni. A gazdaság állami szabályozásával és az állam szociális funkcióinak kiépülésével a

170

hangsúly eltolódik, éppen a szabályozás túlzott kiterjedése ellen. Ebből adódik a

személyiségvédelem mai közvetlen politizálódása is.

ab) A jogi szabályozottság kiterjedése – jogmentes magánszféra

A „szabályozottság”-komplexumból a személyiségi jogok számára további kérdések

adódnak. Az, hogy a privát szféra vált a személyiségvédelem központi kategóriájává, jellemző

tünet: a veszély irányát is jelzi. A magánszféra különböző felfogásainak közös vonása, hogy azt a

(fizikai és lelki) területet értik alatta, amelyet az egyén kontrollál, amely tehát mentes a külső

beavatkozástól. Világos, hogy az állam és egyén viszonyában itt az állami beavatkozás elleni

védekezésről van szó, hatáskörök elhatárolásáról, a beavatkozás és a szabályozás indokoltsága

alapján. A paradoxon az, hogy a szabályozás szükségessége és az ellene való védekezés egybefolyik,

a szabályozás úgy nyel el mindent, hogy sokszor maga is, és önmaga ellen is véd. A „szabályozás”

nem oka, csak velejárója (rendezője, legitimálója stb.) az integrációs folyamattal járó

„beavatkozásoknak”, a sokféle függőségnek – amelyeknek ma már csak egy része ered az államtól.

Másrészt szaporodnak a személyt legközvetlenebbül érintő új tényállások – amelyeket, amint

technikailag lehetővé válnak, rögtön alkalmaznak is (szervátültetés, a születésszabályozás új

módjai, számítógépes nyilvántartások). Ezeket be kell építeni a társadalom rendjébe, szabályozni

kell.

A személyiségi jogok védelme tehát ma ugyan a szabályozástól való mentesség jelszavával

lép fel, ugyanakkor a valósággal szembesítve ez a követelés elavult. A személyiségi jogok védelme

ténylegesen a szabályozás garanciális oldalára helyezi a hangsúlyt. Új tényállásoknál (pl.

szervátültetések, gyógyszerkísérletek) és általában is a nem állami beavatkozásoknál (pl.

számítógépes nyilvántartások, tesztek alkalmazása munkahelyen) többek között a személyiségi

jogok védelme teremti meg a szabályozást. Ahol pedig már van szabályozás, ott a személyiségi

jogok védelme címén annak indokoltságát ellenőrzik: így kerül más fórum, a bíróság elé, és ezzel

új, nyilvános eljárásra.

Ne feledjük: a jog „kizárására”, az autonómiára törő védelem maga viszi be a jogot az intim

szférába, egészen a szabályozhatóság határesetéig, az élet-halál kérdéséig. Már az egyszeri bírói

védelemmel is ez valósul meg.

ac) Öngarancia – szervezeti, szabályozási garancia

Más lehetőség ugyanis a védelemre nincs. Az önvédelem esélyei összezsugorodtak, az

ember egyre inkább személyiségi jogai külső biztosítására szorult – ezért is válik jogivá ez a terület.

A klasszikus személyiségi jogok eredetileg olyan viszonyokat tételeznek föl, amelyekben a

felek szemtől szemben állnak; a még személyes világ idilljének fonákja ez: pletykák, sértegetések,

bosszúállások, megesett lányok, elhagyott menyasszonyok. A jognál fontosabbak itt a jogon kívül

szabályozók, az erkölcsök, a szokások, egy-egy közösség, család, falu, kisváros belső rendje és

szankciói. A sértő és a sértett igen gyakran ugyanabból a környezetből származik, erőkülönbségük

nem aránytalan, lehetőség van a jogon kívüli elégtételre. A századelőig a nyilvánosság szerkezete

is más volt (még magyar kisvárosokban is több helyi újság jelent meg). A liberális eszményhez

egyébként is az önvédelem illett, „hiszen a vagyon, vagy legalább a kiválóság, a tehetség

garanciáját mindenki magában hordja” (és ezért a 19. században a párbajozó polgár sem volt

egyértelműen nevetséges). A jog szerepe kiegészítő, a bosszút szocializálja, az elégtételnek

különös nyomatékot ad, esetleg a valóban egyenlőtlen felek között ezt a különbséget egyenlíti ki.

(Magánvádas ügyeinkben, amelynek hatóköre ezt a világot őrzi, ma is így van.)

Végső soron ezt a modellt követték akkor is, amikor a személyiségi jogvédelem védőköre

hirtelen kitágult. Mint már többször utaltunk rá, az általános személyiségi jogot kezdetben

kifejezetten a tulajdon garanciájának helyreállítására, biztosítására, vagy annak pótlására

használták. Ilyen körülmények között a személyiségi jogvédelem még nem került ellentétbe az

171

„autonómia” ideológiájával.

A személyiségi jogok új fellendülése idején, a második világháború után azonban az

önvédelem két okból is megnehezül. Egyrészt lassan elfogy a nem jogi védelem közege,

felbomlanak az olyan közösségek, amelyeket nem jogi rend tart össze, és meggyengülnek maguk

a jogon kívüli normarendszerek is. Másrészt, és ez a súlyosabb ok: megváltoznak a személyiséget

ért támadások. A személyes sértések helyét személytelen, technikai fenyegetettség foglalja el;

amely már ezért is megbillenti az erőegyensúlyt, és még inkább azért, mert valóban az egyes

emberhez képest rendkívüli túlerő kezéből indul ki, rendszerint szervezetéből – a veszély tehát

ebben az értelemben is személytelen. (Hogy a már közhelyszámba menő példákat említsük:

lehallgató és más megfigyelő eszközök, számítógépes nyilvántartások és a belőlük nyerhető

személyiségkép, az említett kisvárosi újságokkal szemben a koncentrált sajtó és hírközlés – mindez

az állam vagy nagy szervezetek kezében.) Továbbá, mint mondtuk, a személyiséget gyakran az

önkényes szabályozás sérti. Mindezek ellen a régebbi öngaranciák irrelevánsak – ezek egy más

rendszerben voltak csak érvényesek. Észre kell venni azt is, hogy a korábbi sérelmek sokkal

egyértelműbben minősülhettek sérelemnek, mint a maiak, deliktumjellegük nyilvánvaló volt; most

a sokszoros összefüggésben a „rossz” viszonylagossá válik, és a kérdés az lesz, hogy az egyéb

érdekek nyomására a személy milyen határig köteles tűrni ezt.

Amilyen a veszély, olyannak kell lennie a védekezésnek. Az a tény azonban, hogy az

önvédelem helyébe a személyiség védelme szinte mint „állami szolgáltatás” lép, már csak az

ideológiában egyeztethető össze az államtól való függetlenség, az „autonómia” programjával.

Ez az aktuális, „szervezeti” védelem újabb kérdéseket vet föl (amelyek a jog hasonló, a gyengébbet

védő szerepénél általában föllelhetők). Ilyen pl. a bírói út vagy az igazgatási szabályozás

alternatívája, amely a tömeges és tipikus sérelmek esetén már a múltban is felmerült (ld.

munkásbalesetek), ma pedig például az „adatvédelem” vagy a gyógyszerkísérletek terén különösen

időszerű. A bíróság által nyújtható védelem feltételezi az egyéni perindítást – tehát ennyiben, és az

ítélet egyedisége miatt is, mégiscsak visszakapcsol az önvédelemhez.

Az emberek érzékenységét felkelteni a személyiségsérelmekre, és a fellépést szorgalmazni

annyi, mint demokratizálni. A veszélynek megfelelően lehetne az érintett csoport

megszervezésével is védelmet keresni. A bírósági eljárásnál maradva a populáris akció még a

legszemélyesebb személyiségi jogok területén sem képtelenség (pl. ha normatív szabályozás

kikényszerítéséről van szó vagy államigazgatási határozat megtámadásáról, pl. nyilvántartások

hozzáférhetősége, helyesbítési joga). Végül: a szervezeti védelem kétségtelen elsőbbsége nem zárja

ki feltétlenül az anyagi garanciák használhatóságát.

ad) „Normatív ítélkezés”, általános magatartási szabályok – egyénre szabott méltányos védelem

Az autonómia ideológiáját természetesen a személyiségi jogvédelem számos sajátossága

alátámasztja. Kézenfekvő pl. az a jellemzés, hogy a személyiségi jogvédelem az ember polgári jogi

védelmét az „absztrakt személyről” a konkrét személyre viszi át. Összefügg ezzel az a már említett

folyamat, hogy a tulajdonosvédelem helyébe (vagy mellé) a tulajdonosi minőségtől független

ember védelme lép. Ennek a folyamatnak a másik oldala, hogy az általános személyiségi jog

szubjektív jog volta, sőt ennek lehetősége is vitás. A szubjektív jog a maga egyértelműségével és

ezért racionalitásával a klasszikus polgári jog önszabályozó ideálját valósítja meg – ez az ami a

bírói mérlegelést is elvileg feleslegessé teszi; ezért uralkodik a 19. században az anyagi jog. Mindez

azonban a liberalizmus elmúltával ellenkezőjére fordul. Az alanyi jogok rendszere fellazul, kiterjed

a bírói diszkréció. Az alaki jog is újra fontos lesz: a szubjektív jogtól független „perelhetés”

elsősorban a polgári jog (a polgári bíróság) „védelmi” tevékenységében kerül előtérbe. Az

egyediesítést, amely a méltányossággal együtt jár, a személyiségi jogok területén interferenciaként

felerősítette az elbírálandó viszonyok személyes természete. Itt az egyediség és a konkretizálás vég

172

nélkül folytatható: hiszen az is teljesen szubjektív, hogy egyáltalán sérelem érte-e valaki

személyiségét. Technikailag is szükségesnek látszik a teljesen egyedi érdekmérlegelés. A becsület,

jó hírnév stb., és különösen maga az általános személyiségi jog nem ad a mérlegelésnek mértéket,

a bíró csakis a konkrét ügy körülményei alapján dönthet. Eszerint a személyiségi jogok mértéke

maga a konkrét személy.

A látszat azonban csal. Ahogy a személyiségi jogvédelem az antiindividualizmus terméke,

ahogy ezt az önrendelkezést és államtól való függetlenséget hangoztató intézményt az állami

beavatkozás hozta létre, úgy a privát szféra a legkevésbé sem privát ügy. Ez a személyiségi jogok

társadalmi funkcióját tekintve éppúgy lehetetlen lenne, mint technikailag. A beavatkozás, a

szabályozottság, irányítottság, a másik oldalról nézve tehát az önkontroll, a magánszféra jogi

határait csak általánosan lehet és kell meghúzni: a határokat csak így lehet garantálni. Itt is a

polgár jogállásának meghatározásáról van szó (éppen úgy, mint régebben az absztrakt

tulajdonosság, azaz ennek lehetősége, a jogképesség segítségével). Csakhogy a polgári jog

változásainak megfelelően egy olyan autonóm-struktúrában, amely messze túlnyúlik már a vagyoni

viszonyokon.

Az általánosság és a standardizálás technikailag is szükségszerű; a bíróság ugyanis az

általános személyiségi jog keretén belül jogot alkot. Ugyanezt más oldalról kifejezve, az általános

személyiségi jog (vagy privacy) generálklauzulájának sajátos természete szól az egyediesítés ellen.

Ez a generálklauzula felhatalmazza a bírót a különös személyiségi jogok alkotására, és ehhez a

személyiség kibontakozásához, autonómiájához fűződő érdekeket legalábbis egyenjogúsítja

minden más szóba jövő ellenérdekkel – ezen túl azonban a mérlegeléshez konkrét támpontot nem

ad. Itt tehát még annyi fogódzó sincs, mint pl. a deliktuális felelősség generálklauzulája esetében a

„kár”, amely általában megalapozhatja a jogellenességet. A személyiségi jogok esetében gyakran

előfordulhat, hogy a bíró egyszerre deklarálja egy szubjektív jog fennállását – és állapítja meg

annak megsértését – egyszerűen azáltal, hogy egy magatartást személyiségi jogot sértőnek

nyilvánít. A személyiségi jog generálklauzulájában a vétkesség sem nyújt technikai segítséget. Ez

ugyanis történeti okokból nem minden jogban feltétele a személyiségi jog megsértéséért való

felelősségnek. De ha igen, akkor is nehézséget okoz, hogy a vétkesség a jogellenességtől itt

különösen nem választható el; hogy tekintettel a sérelem tipikusan nem vagyoni voltára, a vagyoni

kockázat elosztására kidolgozott átlagosított gondossági mérce egyáltalán alkalmazható-e.

Kikerülhetetlen a kérdés, hogy megalapozott-e a sérelmet okozó magatartások ilyen szubjektív

alapon való minősítése, vagy pedig célszerűbb a védelmet objektív érdekmérlegelésre alapozni

(mint pl. a fair comment esetében láthattuk).

Ilyen körülmények között szükségszerű, hogy a személyiségi jogvédelemben az

általánosítás ősi technikája uralkodik: konkrét tényállások megmerevítése, személytelenítése, azaz

új és új különös személyiségi jogok elismerése.

A tényállás meghatározása helyettesíti a jogellenesség, a jogellenesség alól mentesítő okok,

sőt még a vétkesség általános szabályainak alkalmazását is; az eredmény eleve az új jog határainak

megvonásaként jelentkezik. Közismert példa bizonyítja ezt: a képmáshoz való jogot, ha

tömegkommunikációs eszköz használta fel a képmást, a tájékoztatás szabadságával szemben kell

mérlegelni. Arra az esetre, ha ez utóbbi érdek az erősebb, nem az illető személyiségi jog abszolút

védelmét, és a jogellenességet kizáró ok kivételének konstrukcióját alkalmazzák, hanem a jogot

építik ki úgy, hogy a „közszereplés” eleve nem tartozik bele. Még az is a jog kialakításához – tehát

az általánosság szférájába – tartozik, hogy a bíróság általában, még mindig objektív

érdekmérlegelés és nem az érintett személy érzékenysége alapján, rögzíti a közszereplés

szempontjait. Pl. hogy a közszereplés után még milyen hosszú ideig nem védi a képmáshoz való

jog az illetőt; és mindenekelőtt ilyen általános mérlegelés tárgya maga a közszereplés határa.

173

Ehhez a módszerhez az a megjegyzés kívánkozik, hogy ha valaki az átlagostól eltér,

mondhatnánk, autonóm módon viselkedik, máris elvesztette az „autonómiához” való jogát. A

technikai megoldások is a személyiségi jogvédelem átlagosító jellegét mutatják tehát.

Az objektív tényállás-technika a generálklauzula konkretizálásában és az egyes különös

személyiségi jogokban is szerepet játszhat. (Például az USAban az egyik alapvető privacy-

tényállás a személyes adat nyilvánosságra hozatala. A hangsúly mindig a nyilvánosságra hozáson

van, és az ezt megengedő különböző privilégiumok adják a védelem határait, nem pedig a publikált

adat bizalmas vagy személyes volta.)

A védelem első lépése, a különös személyiségi jogok „nagyolása” játszódik le ezen a

módon; az így adódó objektív határok is elég tágak ahhoz, hogy ezeken belül további mérlegelésre

kerüljön sor. A bíróságok azonban így sem érnek el a valóban egyedi védelemhez, hanem átlagos

és általános standardok kimunkálásán fáradoznak. A személyiségi jogokban mint felelősségi

intézményben szembetűnő, hogy nemcsak a jogellenesség és a vétkesség, hanem mindkettővel a

kár is teljesen összemosódik és kölcsönösen határozza meg egymást. (A sértett érzékenységének is

„normálisnak” kell lennie ahhoz, hogy védjék.) Így lesz az ésszerűség általában a személyiségi

jogvédelem határa, így standardizálódik az egyedi mérlegelés. Az a benyomásunk, hogy a

személyiségi jogvédelem intézménye, ahogy a korábban önvédelmen alapuló területekre beviszi a

jogi védelmet, egyben „törvényt is akar adni” ezeknek az életviszonyoknak, a megszűnt társadalmi

normák helyett, vagy a meglevők ellenére. Itt csak jelezhetjük, hogy technikailag mindez még

nagyon ellentmondásos és megoldatlan.

b) Hasonló ellentétpárok felírását szinte vég nélkül folytathatnánk. Ezzel egyrészt rendkívül

megnövelnénk az átfedéseket, másrészt viszont mégiscsak mindig új és új szemszögből, és mindig

egy kicsit másképpen láthatnánk ugyanazokat a problémákat. Felmerül tehát a kérdés, hogy vajon

nem ugyanazt az ellentétpárost „forgatjuk-e el” egy kicsivel; az ellentmondások szaporítása helyett

nem redukálhatnánk-e a személyiségi jog jellemzését egyetlen, lényegi ellentmondásra? Úgy

gondoljuk, hogy nem érné meg.

A személyiségi jog alapproblémája ugyanis maga is rendkívül általános.

Az individuum és társadalom, társadalom és állam, illetve állam és egyén viszonyának alapvető

megoldásairól van szó – s a személyiségi jogokra jellemző specifikum csupán az, hogy ezeket a

viszonyokat a személyiségi jog rendkívül közvetlenül fejezi ki. […] A személyiségi jogok tehát

mindig elemezhetők az individuális szabadság, autonómia és a hatalom adott viszonyának

kifejezőjeként. […] Bemutatott példáinkkal tehát a személyiségi jogok mai működési módját

szeretnénk általában megragadni. A különböző megközelítéseket egységbe foglalhatjuk, ha az

ellentmondásokat úgy írjuk fel, hogy egyes oldalaik a személyiségi jogok mai alapvető két típusára

legyenek jellemzőek: a „politikus” és a „semleges” személyiségi jogokra.

Az egyes személyiségi jogok természetesen nem tartoznak kizárólag az egyik vagy másik

oldalra, hiszen az ellentmondás mindkét oldala bennük van, ha az egyik túlsúlyba is kerül.

Pontosabban tehát bármely személyiségi jognak kétféle használatáról, lehetséges funkciójáról van

szó. A táblázat olvasásakor azonban nyugodtan támaszkodhatunk az ellentmondás egy-egy oldalát

reprezentáló jogokra.

Példák: Általános személyiségi jog és az

abból elkülönülő új jogok

„klasszikus”, ill. általánosan elfogadott egyes

különös személyiségi jogok

„politikus” „semleges”

a társadalmi cselekvés alapjául szolgál a privát szféra elkülönítése és védelme

174

(„jogállás”, „részvétel joga”)

pozitív cselekvés passzivitás, adott státusz fenntartása

„kibontakozás” a külvilág kizárása

mindennapos aktivitás kivételes támadás, veszélyeztetés

individuális, „autonómiára” törő a kollektíván belüli helyzetet biztosító

szubjektív (öntörvényű) objektív (társadalmi, ill. jogi normarend)

a fennállót alakítja, szétfeszíti a fennállóba integrál, azt erősíti

kreatív, kritikus az objektív rend nevében igazságot

szolgáltató

bizonytalan védelem „új” szabályozási

területek, határesetek

biztos védelem szokásos, közönséges

tényállások

az egyéni konfliktus megoldása egyben

általános hatásköröket rendez újra, „normát

ad”

egyéni konfliktus megoldása kollektív, tartós

keretben, amely ezáltal is erősödik

a döntésben alapvetők a konkrét tények és az

adott jogpolitika

a döntésben sok a formális elem

szubjektív jog, átmenetek a szabadságjogok

és a tiszta politikai kategóriák felé

szubjektív jog, átmenetek az egyéb alanyi

jogokkal kitöltött puszta civiljogi

szankcionálás felé („csak véd”)

A táblázat után rögtön megismételjük, hogy a személyiségi jogok lényegéhez tartozó, tehát minden

egyes személyiségi jogra érvényes belső ellentmondásokat mutattunk be, és hogy az ellentétek nem

merevek. Nemcsak arról van tehát szó, hogy adott esetben egy klasszikus személyiségi jog is

működhet „politikus” módon és fordítva. Sokkal inkább arról, hogy az ellentétek igen könnyen

átértelmezhetők egymásba, „magánszféra” és „társadalom”, „autonómia” és „integráció” valójában

nem választható el egymástól. Ez természetes is, hiszen minden személyiségi jogot átjár az

alapellentmondás, az egyén és társadalom dialektikája. Ugyanez érvényes bármely, a korábbiakban

bővebben kifejtett jellemző ellentmondásra is, pl. egyéni önmegvalósítás – átlagos és tömeges

védelem; szabályozatlanság – szabályozottság stb. Nyilvánvaló pl., hogy „az egyéni életstílus

jogának” elismertetéséért fellépő ember saját külső és belső függetlenségét hangsúlyozza, a maga

útját járja; ugyanakkor azonban már azzal, hogy jogvédelemért folyamodik, kifejezi integrációs

készségét, s ő teszi meg az első lépést afelé, hogy a pillanatnyilag a többség számára deviánsnak

minősülő magatartása „bevett” magatartás, az uralkodó normarend része legyen. Nem véletlenül

szerepel tehát mindegyik oldalon a „szabályozás” is, és a „kívülhelyezkedés” is, vagy a „határeset”

és „mindennapiság”. (Az utóbbira az lehet példa, hogy a fenti „deviancia” társadalmi szempontból

határeset, az elismert személyiségi jogra azonban az illető mindennapi élete épül; vagy a

becsületsértés mint a státusz megingása, az egyént határhelyzetbe hozza, az ilyen esetek azonban

társadalmilag mindennaposak és a védekezés mechanizmusával együtt rutinszerűek.)

A relativitás azonban nem teszi értelmetlenné a személyiségi jogok kétféle működési módjának

megkülönböztetését. Ellenkezőleg: éppen a megkülönböztetés viszonylagossága, illetve ami

mögötte van, az „individuális” és „autonóm” szakadatlan Aufhebungja a társadalomban, fejezi ki

legplasztikusabban a személyiségi jogok lényegét. A személyiségi jogok „politikus” használata az

avantgarde, amely az önmegvalósítás, autonómia biztosítása felé tör – bár ezt soha el nem érheti,

mert a jog erre alkalmatlan. Mégis felbecsülhetetlen annak a reális teljesítménynek a jelentősége,

amelyre a személyiségi jogok képesek. Hogy mottóinkat hívjuk segítségül, az erkölcsi zsenialitás,

a „szentek foglalkozása” és a teljesen a társadalomba, illetve államba integrált egyén végletei

175

között a személyiségi jog közvetít, elviselhető mozgásteret ad: „jogot az árnyalatnak”, azaz a

kísérletnek, az alternatívának, a „holnap törvényének”. Még a megszilárdult, „semleges”

személyiségi jog is megőrzi eredeti individuális elvét: megóvhat a teljes beolvasztástól.

Amíg elvontan vizsgáljuk a személyiségi jog természetét és működését, a fenti közvetítő és

mindig az átlag fölé emelő szerep hangsúlyozása és pozitív értékelése is önkényesnek tűnhet.

Elvileg a másik, integrációs oldalt is kiemelhetnénk: a politikus személyiségi jog nem avantgarde,

sőt arra szolgál, hogy a politikai vagy más avantgarde-ot csapdába ejtse és visszatartsa; nem

autonómiát, hanem a külső és belső között kevesebb konfliktust ígér.

[…] A személyiségi jogok társadalmi háttere ma, világméretű elterjedésük idején rendkívül

heterogén (különösen, ha azzal az egységes társadalomkoncepcióval, azaz emberképpel és

értékrenddel hasonlítjuk össze, amely e jogokat századokon át kísérte). Legújabb történetükkel,

felvirágzásuk okaival kétségkívül az áll összhangban, ha a személyiségi jogok „politikus”

használatát támogatjuk, és a fent ehhez kapcsolt értékeket hangsúlyozzuk.

2. A személyiségi jogok elvi vizsgálatának ez az empirikus lezárása szükségszerű; sőt maga is elvi

tanulság. Azokkal a következtetésekkel van egységben, amelyeket már történeti vizsgálatunkból is

levontunk. A személyiségi jog nemcsak a konkrét történeti helyzettől nem vonatkoztatható el,

hanem egy eleve feltett értékrendtől (ember- és társadalomképtől) sem. A személyiségi jogok mai

bizonytalanságai és ellentmondásai ezeknek az alapoknak tisztázatlanságával függnek össze. E

jogok vizsgálatát a mai konkrét jogrendszerekben és az uralkodó ideológiákkal kapcsolatban kell

tehát tovább folytatni. […] Befejezésül csupán – szerény, de sürgető célkitűzésként – egy alapvető

szempontra hívnánk fel a figyelmet: a személyiségi jogok beillesztésére a polgári jog fejlődésének

egészébe.

a) Láthattuk, hogy a személyiségi jogokat nem érdemes önmagukban, elszigetelten szemlélni. A

személyiségi jogok és a polgári jog összefüggését nem célravezető rendszertani kérdésre

korlátozni. Sokkal inkább az hoz eredményt, ha a személyiségi jogokat a polgári jog fejlődésének

és változásainak egészébe illesztjük. A személyiségi jogok kiépülése, mai fontossága éppen e

fejlődés egyik jellemzője, és viszont: a személyiségi jogok a maguk részéről megvilágítják és

segítenek értelmezni a fejlődés egészét. Csak példaképp említjük a polgári jog egyre kifejezettebb

védőfunkcióját, amely a személyiségi jogvédelem, a fogyasztóvédelem és a környezetvédelem

intézményeiben bontakozik ki. Mindegyiket jellemzi egy olyanfajta „általánosság”, hogy a konkrét

ügy jelentősége az érintett feleken túlnőhet, hogy a védelem hatása másokra is kiterjedhet, az ilyen

védelem igénybevétele ennek megfelelően leválhat a szubjektív jogsérelemről. A bíró szerepe is

más hangsúlyt kap mint a kétszemélyes jogviták rendezésénél. A bírói tevékenység szervező,

általános szabályozó, szélső esetben jogalkotó oldala egyrészt azért kerül előtérbe, mert az ilyen

ügyekben gyakran szükségszerű az államigazgatási határozatok felülvizsgálata, másrészt pedig

mert a bírónak mindkét fél oldalán igen általános és alapvető érdekeket kell konkretizálnia és

mérlegelnie. (Pl. „termelési érdek” a környezet tisztaságával vagy a fogyasztók pozíciójával

szemben; a személyiségi jogok esetében mindkét oldalon alkotmányos jogok állhatnak.)

Az érdekmérlegelés gyakran közvetlenül is politikai természetű, közvetve mindig. Ebben a

perspektívában az anyagi jog és a perjog fejlődését csakis együttesen vizsgálhatjuk.

[…] A fenti újdonságok legalább kezdeményeikben már megvannak a mi jogunkban is.

Például az igazgatási határozatok még mindig nem elég tág bírói felülvizsgálatán túl az indirekt

felülvizsgálat is létezik az ítélkezésben; a Ptk. módosítása (igen visszafogott) kísérletet tett a

fogyasztóvédelmi populáris akció bevezetésére. Azt, hogy a bíró új szerepe, és különösen a bíróság

mint az igazgatás ellensúlya, ebben a fejlődésben meg nem kerülhető, bizonyítja az az újdonság is,

176

amelyet a Ptk. novellája a személyiségi jogok területén hozott. A számítógéppel történő

adatfeldolgozás nem sértheti a személyhez fűződő jogokat, jogosulatlanok az adathoz hozzá nem

férhetnek; a nyilvántartott adatokról az érintettnek tájékoztatást kell adni, kivéve, ha ez „állami

vagy közbiztonsági érdeket sértene”. Az érintett személy a valóságnak meg nem felelő adat

helyesbítését követelheti. (83. §). Már nem egyértelmű, és visszalépésként is értelmezhető a Ptké.

3. §-ának rendelkezése, amely felhatalmazást ad arra, hogy a helyesbítésre irányuló bírósági eljárás

elé államigazgatási eljárást iktassanak. És nyitva áll a védelem kulcskérdése is: vajon a bíróság

felülvizsgálja-e, hogy a tájékoztatás valóban állami és közbiztonsági érdeket sért-e?

b) Ezek a változások igen érzékenyen érintik a polgári jogi viszonyok státuszát is a többi jogviszony

között: az autonóm struktúra új értékének tudatosítását követelik. A klasszikus polgári jog valóban

a polgárság joga volt, és központi helyzete rendjénvaló volt abban a társadalomban, amelyet a piac

uralt. A polgári jog változása – sokszor magának a polgári jogi jellegnek feladásáig – közismert és

általában elismert a gazdasági viszonyok vonatkozásában; ezek politizálódását mindenki

tudomásul veszi.

Feltűnő azonban az egyenlőtlen fejlődés, ha azokat a viszonyokat nézzük, amelyek nem

függnek össze a gazdasági fejlődés fő sodrával – ezek szinte megmaradtak 19. századi

rezervátumnak. Ilyennek tekintették pl. a polgári jogi felelősség objektivizálása során azokat az

eseteket, amelyek nem kapcsolódtak az üzemi vagy egyébként technikai károkozáshoz; ilyenek,

mint láttuk, a személyiségi jogvédelem semleges esetei. […] A különféle „védelmek” úgy

közvetítenek a tisztán politikai és a már politizálódott gazdasági szféra, illetve az autonóm struktúra

között, hogy közben az utóbbit is politizálják, és az eredeti vagyoni ügyletek világán túl is

aktivizálják. Erre gyakran az ebbe a „hagyományos világba” tartozó intézmények más funkciókban

való kibontakozása szolgálhat, mint pl. a szomszédjogoké a környezetvédelemben, vagy a becsület

védelmének számos politikus szerepe.

Az autonóm struktúrát és különösen a polgári eljárást jellemző „egyenjogúság” most már

nem mint vagyoni egyenjogúság, hanem mint a hatalmi egyenlőtlenség korrigálója hasznosítható.

A polgári bíróság ilyen szerepét különösen megnöveli, hogy nincs igazgatási bíráskodásunk, és a

megfordult védőfeladat is reá hárul. A személyiségi jogok fent bemutatott politizálódása, a

tulajdonképpen csoportérdekeket szolgáló polgári perek, mint pl. a környezetvédelmi vagy

fogyasztóvédelmi populáris akciók, mind az autonóm struktúra lehetőségeit mutatják a demokrácia

fejlesztésében. Ezeknek a perspektíváknak határozottabb körvonalazása azonban feltételezné az

idáig szintén csak általában jellemzett védőintézmények gyakorlati kibontakozását. […]

177

B/13.tétel

HÁTTÉRANYAG

a 2013.évi V.tv., a 2018.évi LIV.tv és a 2011.évi CXII.tv. összefüggéseiről97

1. Európai Parlament és a Tanács 2016/943/EU irányelve, a nem nyilvános know-how és üzleti

információk (üzleti titok) jogosulatlan megszerzésével, hasznosításával és felfedésével

szembeni védelemről

2. Ptk. 2:47.§ (üzleti titok, védett ismeret /know-how/) - Hk. (2018.08.08-)

2.1. Az üzleti titok fogalmának a Ptk. rendszeréből való kiemelése szükségszerűen magával

vonja a kódexre hivatkozó jogszabályok rendelkezéseinek módosítását is: kb. 20 törvényi

szintű jogszabály változott, amelyek korábban a Ptk. üzleti titok fogalmára hivatkoztak.

2.2. Az üzleti titok és a védett ismeret (know-how) védelme a Ptk második, Az ember mint

jogalany című könyvében volt található.

2.3. Az Irányelv ugyanakkor az üzleti titok védelmét a Ptk. Személyiségi jogok c. részétől

idegen, ám a jogintézmény természetéhez jobban igazodó vagyoni jogi jellegű

rendelkezéseken keresztül valósítja meg.

2.4. Ennek okán az Irányelv oltalmi rendszerének a Ptk.-ba való integrálása megbontotta volna

a kódex dogmatikai egységét.

2.5. Ezen túlmenően az Irányelv számos olyan, az üzleti titok védelmével kapcsolatos polgári

peres eljárásokat érintő speciális szabály átültetését tette szükségessé, amelyek a 2018.

január 1. napjától hatályos Pp. szabályozási koncepciójával, kódex-jellegével nem

összeegyeztethetőek.

2.6. Mindezek alapján a jogalkotó az átültetési kötelezettséggel kapcsolatban azt a megoldást

választotta, hogy az üzleti titok védelmére vonatkozó új fogalmi megközelítést,

jogintézményeket, és eljárási szabályokat nem a Ptk.-ban és a Pp.-ben helyezte el, hanem

egy új jogszabály megalkotása útján tette a nemzeti jog részévé a rendelkezéseket.

3. Ezen új jogszabály a szellemi tulajdonjogi, ún. „ágazati törvények” mintáját alapul véve, az

Irányelv elvárásainak megfelelően épül fel.

4. A Ptk. eredeti logikája alapján a magántitok személyiségi jogi oltalmat élvezett, hasonlóképpen

a magántitok egyik típusaként azonosított üzleti titokhoz.

4.1. Az üzleti titokra vonatkozó rendelkezések a Ptk. Személyiségi jogok c. részből való

kikerülésével ezen logikai láncolat átalakult, az üzleti titok a jövőben nem személyiségi

jogi jellegű, hanem az új jogszabályban biztosított, vagyoni jogi jellegű védelmet élvez

majd.

4.2. Ez egyrészről feloldja a korábbi Ptk. azon paradox megoldását, miszerint az üzleti titok és

a védett ismeret (know-how) személyiségi jogi védelmet élvez, ugyanakkor ezzel

97készítette: Landi Balázs; az összefoglaló a Polgári Jog 1. nappali- és levelező tagozatos főkollégiumhoz készült

kiegészítésképpen, és egyúttal háttéranyagként a ”B” tételsor 13.sz. tételéhez.

178

párhuzamosan forgalomképes és elidegeníthető is. Továbbá hangsúlyosabbá teszi az üzleti

titok szellemi tulajdonjogi, vagyoni jellegét.

5. 2018.08.08-tól a természetes és jogi személyek magántitkai az eddigi rendelkezésekkel azonos

módon személyiségi jogi védelmet, míg az üzleti titok és a védett ismeret (know-how) a

szellemi tulajdonjogi védelem logikájára és szankciórendszerére épülő, speciális védelmet

élveznek majd.

6. A hatályos szabályozási megoldás az Irányelvben lefektetetteknek megfelelően tartalmazza az

üzleti titok fogalmának, és a védelem korlátainak új megközelítését, kiegészítve az Irányelv

által bevezetett új szankciórendszerrel.

6.1. Az innováció és a verseny ösztönzése érdekében NEM célja a szabályozásnak, hogy

kizárólagos jogokat keletkeztessen az üzleti titokként védett know-how-ra vagy

információkra vonatkozóan. Ily módon fennmarad a lehetősége ugyanazon know-how

vagy információ független felfedezésének és a a jogszerűen megszerzett termékek műszaki

visszafejtésének is.

6.2. További nevesített kivétel az az eset, amikor az üzleti titok megszerzését, hasznosítását

vagy felfedését közvetlenül alkalmazandó uniós jogi aktus, vagy törvény lehetővé teszi.

7. Külön hangsúlyozandó az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról

szóló 2011.évi CXII.tv. 27.§ (3) bek., amely közérdekből nyilvános adatnak minősít egyes

üzleti titkokat, tehát ezek nem tartoznak az üzleti titok fogalma alá.

2011.évi CXII.tv. 27.§ (3) Közérdekből nyilvános adatként nem minősül üzleti titoknak a központi és a helyi

önkormányzati költségvetés, illetve az európai uniós támogatás felhasználásával,

költségvetést érintő juttatással, kedvezménnyel, az állami és önkormányzati vagyon

kezelésével, birtoklásával, használatával, hasznosításával, az azzal való rendelkezéssel,

annak megterhelésével, az ilyen vagyont érintő bármilyen jog megszerzésével kapcsolatos

adat, valamint az az adat, amelynek megismerését vagy nyilvánosságra hozatalát külön

törvény közérdekből elrendeli. A nyilvánosságra hozatal azonban nem eredményezheti az

olyan adatokhoz - így különösen a védett ismerethez - való hozzáférést, amelyek

megismerése az üzleti tevékenység végzése szempontjából aránytalan sérelmet okozna,

feltéve hogy ez nem akadályozza meg a közérdekből nyilvános adat megismerésének

lehetőségét.

(3a) Az a természetes személy, jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező

szervezet, aki vagy amely az államháztartás alrendszerébe tartozó valamely személlyel

pénzügyi vagy üzleti kapcsolatot létesít, köteles e jogviszonnyal összefüggő és a (3)

bekezdés alapján közérdekből nyilvános adatra vonatkozóan - erre irányuló igény esetén -

bárki számára tájékoztatást adni. A tájékoztatási kötelezettség a közérdekből nyilvános

adatok nyilvánosságra hozatalával vagy a korábban már elektronikus formában

nyilvánosságra hozott adatot tartalmazó nyilvános forrás megjelölésével is teljesíthető.

(3b) Ha a (3a) bekezdés alapján tájékoztatásra kötelezett a tájékoztatást megtagadja, a

tájékoztatást igénylő a tájékoztatásra kötelezett felett törvényességi felügyelet gyakorlására

jogosult szerv eljárását kezdeményezheti.

179

B/13.tétel

Hatály: 2020.IV.11. - határozatlan

2011. évi CXII. törvény

az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról98

Az Országgyűlés az információs önrendelkezési jog és az információszabadság biztosítása

érdekében, a személyes adatok védelmét, valamint a közérdekű és a közérdekből nyilvános adatok

megismeréséhez és terjesztéséhez való jog érvényesülését szolgáló alapvető szabályokról, valamint

az ezen szabályok ellenőrzésére hivatott hatóságról az Alaptörvény végrehajtására, az Alaptörvény

VI. cikke alapján a következő törvényt alkotja:

I. FEJEZET

ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK

1. A törvény célja

1. §99 E törvény célja a hatálya alá tartozó tárgykörökben az adatok kezelésére vonatkozó

alapvető szabályok meghatározása annak érdekében, hogy a természetes személyek magánszféráját

az adatkezelők tiszteletben tartsák, valamint a közügyek átláthatósága a közérdekű és a

közérdekből nyilvános adatok megismeréséhez és terjesztéséhez fűződő jog érvényesítésével

megvalósuljon.

2. A törvény hatálya

2. § (1)100 E törvény hatálya - a személyes adatok tekintetében a (2)-(6) bekezdésben

meghatározottak szerint - minden olyan adatkezelésre kiterjed, amely személyes adatra, valamint

közérdekű adatra vagy közérdekből nyilvános adatra vonatkozik.

(2)101 Személyes adatoknak az (EU) 2016/679 európai parlamenti és tanácsi rendelet (a

továbbiakban: általános adatvédelmi rendelet) hatálya alá tartozó kezelésére az általános

adatvédelmi rendeletet a III-V. és a VI/A. Fejezetben, valamint a 3. § 3., 4., 6., 11., 12., 13., 16.,

17., 21., 23-24. pontjában, a 4. § (5) bekezdésében, az 5. § (3)-(5), (7) és (8) bekezdésében, a 13. §

(2) bekezdésében, a 23. §-ban, a 25. §-ban, a 25/G. § (3), (4) és (6) bekezdésében, a 25/H. § (2)

bekezdésében, a 25/M. § (2) bekezdésében, a 25/N. §-ban, az 51/A. § (1) bekezdésében, az 52-54.

§-ban, az 55. § (1)-(2) bekezdésében, az 56-60. §-ban, a 60/A. § (1)-(3) és (6) bekezdésében, a 61.

§ (1) bekezdés a) és c) pontjában, a 61. § (2) és (3) bekezdésében, (4) bekezdés b) pontjában és

(6)-(10) bekezdésében, a 62-71. §-ban, a 72. §-ban, a 75. § (1)-(5) bekezdésében, a 75/A. §-ban és

98 Kihirdetve: 2011. VII. 26. A veszélyhelyzet ideje alatt eltérő rendelkezéseket kell alkalmazni. Lásd: 179/2020. (V.

4.) Korm. rendelet. 99 Módosította: 2018. évi XXXVIII. törvény 33. § (1) 1. 100 Módosította: 2018. évi XXXVIII. törvény 33. § (1) 2. 101 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 1. §. Módosította: 2019. évi XXXIV. törvény 89. § a).

180

az 1. mellékletben meghatározott kiegészítésekkel kell alkalmazni.

(3)102 Személyes adatok bűnüldözési, nemzetbiztonsági és honvédelmi célú kezelésére e törvényt

kell alkalmazni.

(4)103 Személyes adatoknak a (2) és (3) bekezdés hatálya alá nem tartozó kezelésére

a) az általános adatvédelmi rendelet 4. cikkében, II-VI., és VIII-IX. fejezetében, valamint

b) az e törvény III-V. és VI/A. Fejezetében, továbbá a 3. § 3., 4., 6., 11., 12., 13., 16., 17., 21.,

23-24. pontjában, a 4. § (5) bekezdésében, az 5. § (3)-(5), (7) és (8) bekezdésében, a 13. § (2)

bekezdésében, a 23. §-ban, a 25. §-ban, a 25/G. § (3), (4) és (6) bekezdésében, a 25/H. § (2)

bekezdésében, a 25/M. § (2) bekezdésében, a 25/N. §-ban, az 51/A. § (1) bekezdésében, az 52-54.

§-ban, az 55. § (1) és (2) bekezdésében, az 56-60. §-ban, a 60/A. § (1)-(3) és (6) bekezdésében, a

61. § (1) bekezdés a) és c) pontjában, a 61. § (2) és (3) bekezdésében, (4) bekezdés b) pontjában

és (6)-(10) bekezdésében, a 62-71. §-ban, a 72. §-ban, a 75. § (1)-(5) bekezdésében és az 1.

mellékletben

meghatározott rendelkezéseket kell alkalmazni.

(5)104 Személyes adatoknak az általános adatvédelmi rendelet hatálya alá tartozó kezelésére e

törvény a (2) bekezdésben meghatározott rendelkezéseit, valamint más, törvényben meghatározott,

a személyes adatok védelmére és a személyes adatok kezelésének feltételeire vonatkozó előírásokat

- ha törvény vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusa másként nem rendelkezik - akkor kell

alkalmazni, ha

a) az adatkezelőnek az általános adatvédelmi rendelet 4. cikk 16. pontjában meghatározott

tevékenységi központja vagy az Európai Unión belüli egyetlen tevékenységi helye

Magyarországon van, vagy

b)105 ha az adatkezelőnek az általános adatvédelmi rendelet 4. cikk 16. pontjában meghatározott

tevékenységi központja vagy az Európai Unión belüli egyetlen tevékenységi helye nem

Magyarországon van, de az adatkezelő, illetve a megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró

adatfeldolgozó által végzett adatkezelési művelet

ba) áruknak vagy szolgáltatásoknak a Magyarországon tartózkodó érintettek számára történő

nyújtásához kapcsolódik, függetlenül attól, hogy az érintettnek fizetnie kell-e azokért, vagy

bb) az érintett Magyarország területén belül tanúsított viselkedésének megfigyeléséhez

kapcsolódik.

(6)106 Nem kell alkalmazni e törvény rendelkezéseit a természetes személynek a kizárólag saját

személyes céljait szolgáló adatkezeléseire.

(7)107 A közszféra információinak további felhasználására vonatkozóan törvény az

adatszolgáltatás módjára és feltételeire, az azért fizetendő ellenértékre, valamint a jogorvoslatra

vonatkozóan e törvénytől eltérő szabályokat állapíthat meg.

3. Értelmező rendelkezések

3. § E törvény alkalmazása során:

1.108 érintett: bármely információ alapján azonosított vagy azonosítható természetes személy;

102 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 1. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 103 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 1. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 104 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 1. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 105 Módosította: 2019. évi XXXIV. törvény 89. § b). 106 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 1. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 107 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 1. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 108 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (1). Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

181

1a.109 azonosítható természetes személy: az a természetes személy, aki közvetlen vagy közvetett

módon, különösen valamely azonosító, például név, azonosító szám, helymeghatározó adat, online

azonosító vagy a természetes személy fizikai, fiziológiai, genetikai, szellemi, gazdasági, kulturális

vagy szociális azonosságára vonatkozó egy vagy több tényező alapján azonosítható;

2.110 személyes adat: az érintettre vonatkozó bármely információ;

3.111 különleges adat: a személyes adatok különleges kategóriáiba tartozó minden adat, azaz a

faji vagy etnikai származásra, politikai véleményre, vallási vagy világnézeti meggyőződésre vagy

szakszervezeti tagságra utaló személyes adatok, valamint a genetikai adatok, a természetes

személyek egyedi azonosítását célzó biometrikus adatok, az egészségügyi adatok és a természetes

személyek szexuális életére vagy szexuális irányultságára vonatkozó személyes adatok,

3a.112 genetikai adat: egy természetes személy örökölt vagy szerzett genetikai jellemzőire

vonatkozó minden olyan személyes adat, amely az adott személy fiziológiájára vagy egészségi

állapotára vonatkozó egyedi információt hordoz, és amely elsősorban az adott természetes

személyből vett biológiai minta elemzéséből ered;

3b.113 biometrikus adat: egy természetes személy fizikai, fiziológiai vagy viselkedési jellemzőire

vonatkozó olyan, sajátos technikai eljárásokkal nyert személyes adat, amely lehetővé teszi vagy

megerősíti a természetes személy egyedi azonosítását, mint például az arckép vagy a

daktiloszkópiai adat;

3c.114 egészségügyi adat: egy természetes személy testi vagy szellemi egészségi állapotára

vonatkozó személyes adat, ideértve a természetes személy számára nyújtott egészségügyi

szolgáltatásokra vonatkozó olyan adatot is, amely információt hordoz a természetes személy

egészségi állapotáról;

4. bűnügyi személyes adat: a büntetőeljárás során vagy azt megelőzően a bűncselekménnyel vagy

a büntetőeljárással összefüggésben, a büntetőeljárás lefolytatására, illetve a bűncselekmények

felderítésére jogosult szerveknél, továbbá a büntetés-végrehajtás szervezeténél keletkezett, az

érintettel kapcsolatba hozható, valamint a büntetett előéletre vonatkozó személyes adat;

5. közérdekű adat: az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban

meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv vagy személy kezelésében lévő és tevékenységére

vonatkozó vagy közfeladatának ellátásával összefüggésben keletkezett, a személyes adat fogalma

alá nem eső, bármilyen módon vagy formában rögzített információ vagy ismeret, függetlenül

kezelésének módjától, önálló vagy gyűjteményes jellegétől, így különösen a hatáskörre,

illetékességre, szervezeti felépítésre, szakmai tevékenységre, annak eredményességére is kiterjedő

értékelésére, a birtokolt adatfajtákra és a működést szabályozó jogszabályokra, valamint a

gazdálkodásra, a megkötött szerződésekre vonatkozó adat;

6. közérdekből nyilvános adat: a közérdekű adat fogalma alá nem tartozó minden olyan adat,

amelynek nyilvánosságra hozatalát, megismerhetőségét vagy hozzáférhetővé tételét törvény

közérdekből elrendeli;

7.115 hozzájárulás: az érintett akaratának önkéntes, határozott és megfelelő tájékoztatáson

alapuló egyértelmű kinyilvánítása, amellyel az érintett nyilatkozat vagy az akaratát

félreérthetetlenül kifejező más magatartás útján jelzi, hogy beleegyezését adja a rá vonatkozó

109 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (1). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 110 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (2). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 111 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (2). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 112 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (3). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 113 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (3). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 114 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (3). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 115 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (4). Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

182

személyes adatok kezeléséhez;

8.116

9.117 adatkezelő: az a természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező

szervezet, aki vagy amely - törvényben vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusában

meghatározott keretek között - önállóan vagy másokkal együtt az adat kezelésének célját

meghatározza, az adatkezelésre (beleértve a felhasznált eszközt) vonatkozó döntéseket meghozza

és végrehajtja, vagy az adatfeldolgozóval végrehajtatja;

9a.118 közös adatkezelő: az az adatkezelő, aki vagy amely - törvényben vagy az Európai Unió

kötelező jogi aktusában meghatározott keretek között - az adatkezelés céljait és eszközeit egy vagy

több másik adatkezelővel közösen határozza meg, az adatkezelésre (beleértve a felhasznált eszközt)

vonatkozó döntéseket egy vagy több másik adatkezelővel közösen hozza meg és hajtja végre vagy

hajtatja végre az adatfeldolgozóval;

10.119 adatkezelés: az alkalmazott eljárástól függetlenül az adaton végzett bármely művelet vagy

a műveletek összessége, így különösen gyűjtése, felvétele, rögzítése, rendszerezése, tárolása,

megváltoztatása, felhasználása, lekérdezése, továbbítása, nyilvánosságra hozatala, összehangolása

vagy összekapcsolása, zárolása, törlése és megsemmisítése, valamint az adat további

felhasználásának megakadályozása, fénykép-, hang- vagy képfelvétel készítése, valamint a

személy azonosítására alkalmas fizikai jellemzők (pl. ujj- vagy tenyérnyomat, DNS-minta,

íriszkép) rögzítése;

10a.120 bűnüldözési célú adatkezelés: a jogszabályban meghatározott feladat- és hatáskörében a

közrendet vagy a közbiztonságot fenyegető veszélyek megelőzésére vagy elhárítására, a

bűnmegelőzésre, a bűnfelderítésre, a büntetőeljárás lefolytatására vagy ezen eljárásban való

közreműködésre, a szabálysértések megelőzésére és felderítésére, valamint a szabálysértési eljárás

lefolytatására vagy ezen eljárásban való közreműködésre, továbbá a büntetőeljárásban vagy

szabálysértési eljárásban megállapított jogkövetkezmények végrehajtására irányuló tevékenységet

folytató szerv vagy személy (a továbbiakban együtt: bűnüldözési adatkezelést folytató szerv) ezen

tevékenység keretei között és céljából - ideértve az ezen tevékenységhez kapcsolódó személyes

adatok levéltári, tudományos, statisztikai vagy történelmi célból történő kezelését is - (a

továbbiakban együtt: bűnüldözési cél) végzett adatkezelése;

10b.121 nemzetbiztonsági célú adatkezelés: a nemzetbiztonsági szolgálatok jogszabályban

meghatározott feladat- és hatáskörében végzett adatkezelése, valamint a rendőrség terrorizmust

elhárító szervének jogszabályban meghatározott feladat- és hatáskörében végzett, a

nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény hatálya alá tartozó adatkezelése;

10c.122 honvédelmi célú adatkezelés: a honvédségi adatkezelésről szóló törvény, továbbá a

honvédelemről és a Magyar Honvédségről, valamint a különleges jogrendben bevezethető

intézkedésekről szóló törvény, és a Magyar Köztársaság területén szolgálati céllal tartózkodó

külföldi fegyveres erők, valamint a Magyar Köztársaság területén felállított nemzetközi katonai

parancsnokságok és állományuk nyilvántartásáról, valamint jogállásukhoz kapcsolódó egyes

rendelkezésekről szóló törvény hatálya alá tartozó adatkezelés;

116 Hatályon kívül helyezte: 2018. évi XXXVIII. törvény 34. § (1) 1. Hatálytalan: 2018. VII. 26-tól. 117 Módosította: 2013. évi LXXVI. törvény 111. §, 2015. évi CXXIX. törvény 17. § (1) a), 2018. évi XXXVIII. törvény

33. § (1) 3. 118 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (5). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 119 Módosította: 2015. évi CXXIX. törvény 17. § (1) a), c). 120 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (6). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 121 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (6). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 122 Megállapította: 2018. évi CX. törvény 4. §. Hatályos: 2019. I. 1-től.

183

11. adattovábbítás: az adat meghatározott harmadik személy számára történő hozzáférhetővé

tétele;

11a.123 közvetett adattovábbítás: személyes adatnak valamely harmadik országban vagy

nemzetközi szervezet keretében adatkezelést folytató adatkezelő vagy adatfeldolgozó részére

továbbítása útján valamely más harmadik országban vagy nemzetközi szervezet keretében

adatkezelést folytató adatkezelő vagy adatfeldolgozó részére történő továbbítása;

11b.124 nemzetközi szervezet: a nemzetközi közjog hatálya alá tartozó szervezet és annak

alárendelt szervei, továbbá olyan egyéb szerv, amelyet két vagy több állam közötti megállapodás

hozott létre vagy amely ilyen megállapodás alapján jött létre;

12. nyilvánosságra hozatal: az adat bárki számára történő hozzáférhetővé tétele;

13.125 adattörlés: az adat felismerhetetlenné tétele oly módon, hogy a helyreállítása többé nem

lehetséges;

14.126

15.127 adatkezelés korlátozása: a tárolt adat zárolása az adat további kezelésének korlátozása

céljából történő megjelölése útján;

16.128 adatmegsemmisítés: az adatot tartalmazó adathordozó teljes fizikai megsemmisítése;

17.129 adatfeldolgozás: az adatkezelő megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró

adatfeldolgozó által végzett adatkezelési műveletek összessége;

18.130 adatfeldolgozó: az a természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem

rendelkező szervezet, aki vagy amely - törvényben vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusában

meghatározott keretek között és feltételekkel - az adatkezelő megbízásából vagy rendelkezése

alapján személyes adatokat kezel;

19. adatfelelős: az a közfeladatot ellátó szerv, amely az elektronikus úton kötelezően

közzéteendő közérdekű adatot előállította, illetve amelynek a működése során ez az adat

keletkezett;

20.131 adatközlő: az a közfeladatot ellátó szerv, amely - ha az adatfelelős nem maga teszi közzé

az adatot - az adatfelelős által hozzá eljuttatott adatot honlapon közzéteszi;

21. adatállomány: az egy nyilvántartásban kezelt adatok összessége;

22.132 harmadik személy: olyan természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem

rendelkező szervezet, aki vagy amely nem azonos az érintettel, az adatkezelővel, az

adatfeldolgozóval vagy azokkal a személyekkel, akik az adatkezelő vagy adatfeldolgozó közvetlen

irányítása alatt a személyes adatok kezelésére irányuló műveleteket végeznek;

23. EGT-állam: az Európai Unió tagállama és az Európai Gazdasági Térségről szóló

megállapodásban részes más állam, továbbá az az állam, amelynek állampolgára az Európai Unió

és tagállamai, valamint az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban nem részes állam

között létrejött nemzetközi szerződés alapján az Európai Gazdasági Térségről szóló

megállapodásban részes állam állampolgárával azonos jogállást élvez;

123 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (7). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 124 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (7). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 125 Módosította: 2015. évi CXXIX. törvény 17. § (1) a), d). 126 Hatályon kívül helyezte: 2018. évi XXXVIII. törvény 34. § (1) 1. Hatálytalan: 2018. VII. 26-tól. 127 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (8). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 128 Módosította: 2015. évi CXXIX. törvény 17. § (1) e). 129 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (9). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 130 Módosította: 2013. évi LXXVI. törvény 109. § a), 2018. évi XXXVIII. törvény 33. § (1) 4. 131 Módosította: 2015. évi CXXIX. törvény 17. § (1) f). 132 Módosította: 2018. évi XXXVIII. törvény 33. § (1) 5.

184

24. harmadik ország: minden olyan állam, amely nem EGT-állam;

25.133

26.134 adatvédelmi incidens: az adatbiztonság olyan sérelme, amely a továbbított, tárolt vagy más

módon kezelt személyes adatok véletlen vagy jogellenes megsemmisülését, elvesztését,

módosulását, jogosulatlan továbbítását vagy nyilvánosságra hozatalát, vagy az azokhoz való

jogosulatlan hozzáférést eredményezi;

27.135 profilalkotás: személyes adat bármely olyan - automatizált módon történő - kezelése,

amely az érintett személyes jellemzőinek, különösen a munkahelyi teljesítményéhez, gazdasági

helyzetéhez, egészségi állapotához, személyes preferenciáihoz vagy érdeklődéséhez,

megbízhatóságához, viselkedéséhez, tartózkodási helyéhez vagy mozgásához kapcsolódó

jellemzőinek értékelésére, elemzésére vagy előrejelzésére irányul;

28.136 címzett: az a természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező

szervezet, aki vagy amely részére személyes adatot az adatkezelő, illetve az adatfeldolgozó

hozzáférhetővé tesz;

29.137 álnevesítés: személyes adat olyan módon történő kezelése, amely - a személyes adattól

elkülönítve tárolt - további információ felhasználása nélkül megállapíthatatlanná teszi, hogy a

személyes adat mely érintettre vonatkozik, valamint műszaki és szervezési intézkedések

megtételével biztosítja, hogy azt azonosított vagy azonosítható természetes személyhez ne lehessen

kapcsolni;

II. FEJEZET

A SZEMÉLYES ADATOK VÉDELMÉRE VONATKOZÓ KÖVETELMÉNYEK138

4. A személyes adatok kezelésének alapelvei139

4. § (1)140 Személyes adat kizárólag egyértelműen meghatározott, jogszerű célból, jog gyakorlása

és kötelezettség teljesítése érdekében kezelhető. Az adatkezelésnek minden szakaszában meg kell

felelnie az adatkezelés céljának, az adatok gyűjtésének és kezelésének tisztességesnek és

törvényesnek kell lennie.

(2) Csak olyan személyes adat kezelhető, amely az adatkezelés céljának megvalósulásához

elengedhetetlen, a cél elérésére alkalmas. A személyes adat csak a cél megvalósulásához szükséges

mértékben és ideig kezelhető.

(3) A személyes adat az adatkezelés során mindaddig megőrzi e minőségét, amíg kapcsolata az

érintettel helyreállítható. Az érintettel akkor helyreállítható a kapcsolat, ha az adatkezelő

rendelkezik azokkal a technikai feltételekkel, amelyek a helyreállításhoz szükségesek.

(4) Az adatkezelés során biztosítani kell az adatok pontosságát, teljességét és - ha az adatkezelés

céljára tekintettel szükséges - naprakészségét, valamint azt, hogy az érintettet csak az adatkezelés

133 Hatályon kívül helyezte: 2018. évi XXXVIII. törvény 34. § (1) 1. Hatálytalan: 2018. VII. 26-tól. 134 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (10). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 135 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (10). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 136 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (10). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 137 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 2. § (10). Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 138 Módosította: 2018. évi XXXVIII. törvény 33. § (1) 6. 139 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 3. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 140 Módosította: 2018. évi XXXVIII. törvény 33. § (1) 7.

185

céljához szükséges ideig lehessen azonosítani.

(4a)141 Az adatkezelés során arra alkalmas műszaki vagy szervezési - így különösen az adatok

jogosulatlan vagy jogellenes kezelésével, véletlen elvesztésével, megsemmisülésével vagy

károsodásával szembeni védelmet kialakító - intézkedések alkalmazásával biztosítani kell a

személyes adatok megfelelő biztonságát.

(5)142 A személyes adatok kezelését tisztességesnek és törvényesnek kell tekinteni, ha az érintett

véleménynyilvánítási szabadságának biztosítása érdekében az érintett véleményét megismerni

kívánó személy az érintett lakóhelyén vagy tartózkodási helyén felkeresi, feltéve, hogy az érintett

személyes adatait e törvény rendelkezéseinek megfelelően kezelik és a személyes megkeresés nem

üzleti célra irányul. A személyes megkeresésre a munka törvénykönyve szerinti munkaszüneti

napon nem kerülhet sor.

5.143 Az adatkezelés jogalapja és általános feltételei

5. §144 (1) Személyes adat akkor kezelhető, ha

a) azt törvény vagy - törvény felhatalmazása alapján, az abban meghatározott körben, különleges

adatnak vagy bűnügyi személyes adatnak nem minősülő adat esetén - helyi önkormányzat rendelete

közérdeken alapuló célból elrendeli,

b) az a) pontban meghatározottak hiányában az az adatkezelő törvényben meghatározott

feladatainak ellátásához feltétlenül szükséges és az érintett a személyes adatok kezeléséhez

kifejezetten hozzájárult,

c) az a) pontban meghatározottak hiányában az az érintett vagy más személy létfontosságú

érdekeinek védelméhez, valamint a személyek életét, testi épségét vagy javait fenyegető közvetlen

veszély elhárításához vagy megelőzéséhez szükséges és azzal arányos, vagy

d) az a) pontban meghatározottak hiányában a személyes adatot az érintett kifejezetten

nyilvánosságra hozta és az az adatkezelés céljának megvalósulásához szükséges és azzal arányos.

(2) Különleges adat

a) az (1) bekezdés c)-d) pontjában meghatározottak szerint, vagy

b) akkor kezelhető, ha az törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés végrehajtásához

feltétlenül szükséges és azzal arányos, vagy azt az Alaptörvényben biztosított alapvető jog

érvényesítése, továbbá a nemzetbiztonság, a bűncselekmények megelőzése, felderítése vagy

üldözése érdekében vagy honvédelmi érdekből törvény elrendeli.

(3) Az (1) bekezdés a) pontjában, a (2) bekezdés b) pontjában, valamint az általános adatvédelmi

rendelet 6. cikk (1) bekezdés c) és e) pontjában meghatározott adatkezelés (a továbbiakban:

kötelező adatkezelés) esetén a kezelendő adatok fajtáit, az adatkezelés célját és feltételeit, az adatok

megismerhetőségét, az adatkezelő személyét, valamint az adatkezelés időtartamát vagy

szükségessége időszakos felülvizsgálatát az adatkezelést elrendelő törvény, illetve önkormányzati

rendelet határozza meg.

(4) Kizárólag állami vagy önkormányzati szerv kezelheti az állam bűncselekmények

megelőzésére, felderítésére és üldözésére irányuló, valamint közigazgatási és igazságszolgáltatási

feladatainak ellátása céljából kezelt bűnügyi személyes adatokat, valamint a szabálysértési, a

polgári peres és nemperes ügyekre, valamint a közigazgatási peres és nemperes ügyekre vonatkozó

adatokat tartalmazó nyilvántartásokat.

141 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 4. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 142 Beiktatta: 2013. évi XXX. törvény 1. §. Hatályos: 2013. III. 30-tól. 143 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 5. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 144 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 5. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

186

(5) Ha a kötelező adatkezelés időtartamát vagy szükségessége időszakos felülvizsgálatát törvény,

helyi önkormányzat rendelete vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusa nem határozza meg, az

adatkezelő az adatkezelés megkezdésétől legalább háromévente felülvizsgálja, hogy az általa,

illetve a megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó által kezelt személyes adat

kezelése az adatkezelés céljának megvalósulásához szükséges-e. Ezen felülvizsgálat körülményeit

és eredményét az adatkezelő dokumentálja, e dokumentációt a felülvizsgálat elvégzését követő tíz

évig megőrzi és azt a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (a továbbiakban:

Hatóság) kérésére a Hatóság rendelkezésére bocsátja.

(6) Különleges adatok kezelése esetén az adatkezelő, illetve a megbízásából vagy rendelkezése

alapján eljáró adatfeldolgozó megfelelő műszaki és szervezési intézkedésekkel biztosítja, hogy az

adatkezelési műveletek végzése során a különleges adatokhoz kizárólag az rendelkezzen

hozzáféréssel, akinek az adatkezelési művelettel összefüggő feladatának ellátásához feltétlenül

szükséges.

(7) Bűnügyi személyes adatok kezelése esetén - ha törvény, nemzetközi szerződés vagy az

Európai Unió kötelező jogi aktusa ettől eltérően nem rendelkezik - a különleges adatok kezelésének

feltételeire vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.

(8) A tudományos kutatást végző szerv vagy személy személyes adatot nyilvánosságra hozhat,

ha az a történelmi eseményekről folytatott kutatások eredményeinek bemutatásához szükséges.

6. §145 Kizárólag automatizált adatkezelésen - így különösen profilalkotáson - alapuló, az érintett

személyére vagy jogos érdekeire hátrányos vagy az érintettet jelentős mértékben érintő

jogkövetkezményekkel járó döntés meghozatalára kizárólag akkor kerülhet sor, ha azt törvény vagy

az Európai Unió kötelező jogi aktusa kifejezetten lehetővé teszi és

a) az nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét,

b) az adatkezelő, illetve a megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó az

ba) érintettet - kérelmére - tájékoztatja a döntéshozatali mechanizmus során alkalmazott

módszerről és szempontokról,

bb) érintett kérelmére a döntés eredményét emberi közreműködés alkalmazásával felülvizsgálja,

valamint

c) arra - törvény vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusának eltérő rendelkezése hiányában -

nem különleges adatok felhasználásával kerül sor.

7. §146 (1) Bűnüldözési célú adatkezelés esetén az adatkezelő, illetve a megbízásából vagy

rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó - ha az aránytalan nehézséggel vagy költséggel nem jár

- az általa kezelt személyes adatokat annak alapján rendszerezi, hogy azok azon érintettek

személyes adatai

a) akik tekintetében alapos okkal feltételezhető, hogy bűncselekményt vagy szabálysértést

követtek el vagy bűncselekményt készülnek elkövetni,

b) akik büntetőjogi vagy szabálysértési felelősségét jogerősen megállapították,

c) akik bűncselekmény vagy szabálysértés sértettjei voltak, vagy akikről megalapozottan

feltételezhető, hogy bűncselekmény vagy szabálysértés sértettjei lehetnek, vagy

d) akik az a)-c) pontban meghatározottakon túl bűncselekménnyel vagy szabálysértéssel, vagy

azok elkövetőivel kapcsolatba hozhatóak, így különösen, akik a büntetőeljárás során tanúként

meghallgathatóak, a bűncselekményről vagy a szabálysértésről információval szolgálhatnak, vagy

az a) és b) pontban meghatározott érintettekkel kapcsolatban állnak vagy velük összefüggésbe

hozhatóak.

145 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 5. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 146 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 5. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

187

(2) Bűnüldözési célú adatkezelés esetén az adatkezelő, illetve a megbízásából vagy rendelkezése

alapján eljáró adatfeldolgozó - ha az aránytalan nehézséggel vagy költséggel nem jár -

egyértelműen megkülönbözteti az érintettel kapcsolatba hozható tényeket és az érintettel

kapcsolatba hozható szubjektív értékeléseket.

6.147 Az adattovábbítás feltételei

8. §148 (1) Az adattovábbítást megelőzően az adatkezelő, illetve a megbízásából vagy

rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó megvizsgálja a továbbítandó személyes adatok

pontosságát, teljességét és naprakészségét.

(2) Ha az (1) bekezdésben meghatározott vizsgálat eredményeként az adatkezelő, illetve a

megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó azt állapítja meg, hogy a

továbbítandó adatok pontatlanok, hiányosak vagy már nem naprakészek, azokat kizárólag abban

az esetben továbbíthatja, ha

a) az az adattovábbítás céljának megvalósulásához elengedhetetlenül szükséges, és

b) az adattovábbítással egyidejűleg tájékoztatja a címzettet az adatok pontosságával,

teljességével és naprakészségével összefüggésben rendelkezésére álló információkról.

(3) Ha az adattovábbítást követően jut az adatkezelő, illetve a megbízásából vagy rendelkezése

alapján eljáró adatfeldolgozó tudomására, hogy az adattovábbítás törvényben, nemzetközi

szerződésben vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusában meghatározott feltételei nem

teljesültek, arról a címzettet haladéktalanul értesíti.

9. §149 (1) Ha törvény, nemzetközi szerződés vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusának

rendelkezése alapján az adatkezelő vagy az adatfeldolgozó személyes adatot akként vesz át, hogy

az adattovábbító adatkezelő vagy adatfeldolgozó az adattovábbítással egyidejűleg jelzi a személyes

adat

a) kezelésének lehetséges célját,

b) kezelésének lehetséges időtartamát,

c) továbbításának lehetséges címzettjeit,

d) érintettje e törvényben biztosított jogainak korlátozását, vagy

e) kezelésének egyéb feltételeit

[az a)-e) pont a továbbiakban együtt: adatkezelési feltételek], a személyes adatokat átvevő

adatkezelő és adatfeldolgozó (a továbbiakban: adatátvevő) a személyes adatot az adatkezelési

feltételeknek megfelelő terjedelemben és módon kezeli, az érintett jogait az adatkezelési

feltételeknek megfelelően biztosítja.

(2) Az adatátvevő az adatkezelési feltételekre tekintet nélkül is kezelheti a személyes adatot és

biztosíthatja az érintett jogait, ha ahhoz az adattovábbító adatkezelő előzetes jóváhagyását adta.

(3) Ha törvény, nemzetközi szerződés vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusának

rendelkezése alapján az adatkezelő vagy az adatfeldolgozó adatkezelési feltételek alkalmazásának

kötelezettségével kezel személyes adatot, annak továbbításával egyidejűleg tájékoztatja a címzettet

az adatkezelési feltételekről és az azok alkalmazására vonatkozó jogi kötelezettségről.

(4) Ha a (2) bekezdésben, továbbá a 10. § (2) bekezdés c) pont ca) alpontjában meghatározott

előzetes jóváhagyás megadására az e törvény hatálya alá tartozó adatkezelő jogosult, ezen előzetes

jóváhagyást az adatkezelő akkor jogosult megadni, ha az az adattovábbítás körülményeit - ideértve

147 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 6. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 148 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 6. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 149 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 6. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

188

az adattovábbítás szükségességét és célját - figyelembe véve nem ütközik a Magyarország

joghatósága alatt álló jogalanyok tekintetében alkalmazandó jogi rendelkezésbe, így különösen, ha

az adattovábbítás - ideértve a közvetett adattovábbítást is - címzettje tekintetében a személyes

adatok megfelelő szintű védelme a 10. § (4) bekezdés a)-c) pontjában foglaltak alapján

vélelmezhető.

(5) Az adattovábbító adatkezelőt - kérelmére - az adatátvevő tájékoztatja az átvett személyes

adatok felhasználásáról.

10. §150 (1) Személyes adatot az e törvény hatálya alá tartozó adatkezelő vagy adatfeldolgozó

harmadik országban, továbbá nemzetközi szervezet keretein belül adatkezelést folytató adatkezelő

vagy adatfeldolgozó részére - a közvetett adattovábbítást is ideértve - akkor továbbíthat (a

továbbiakban együtt: nemzetközi adattovábbítás), ha

a) a nemzetközi adattovábbításhoz az érintett kifejezetten hozzájárult, vagy

b) a nemzetközi adattovábbítás az adatkezelés céljának eléréséhez szükséges, valamint

ba) annak során az adatkezelésnek az 5. §-ban előírt feltételei teljesülnek, és

bb) a harmadik országban, illetve a nemzetközi szervezet keretein belül adatkezelést folytató

adatkezelő vagy adatfeldolgozó tekintetében a továbbított személyes adatok megfelelő szintű

védelme biztosított, vagy

c) a nemzetközi adattovábbítás a 11. §-ban meghatározott kivételes esetekben szükséges.

(2) Bűnüldözési célú adatkezelés esetén nemzetközi adattovábbításra az (1) bekezdésben

meghatározott feltételek teljesülése esetén is csak akkor kerülhet sor, ha

a) az bűnüldözési célból szükséges,

b) annak címzettje

ba) bűnüldözési adatkezelést folytató szerv, vagy

bb) nem bűnüldözési adatkezelést folytató szerv és a 11. § (3) bekezdésében meghatározott

feltételek teljesülnek, és

c) nemzetközi adattovábbítással érintett személyes adatnak valamely EGT-állam adatkezelőjétől

történő átvétele esetén,

ca) a nemzetközi adattovábbítást ezen személyes adatok tekintetében az EGT-állam adatkezelője

vagy képviseletében eljáró más szerv vagy személy előzetesen jóváhagyta, vagy

cb) - a közvetett adattovábbítás kivételével - a nemzetközi adattovábbítás Magyarország vagy

valamely más EGT-állam alapvető érdekeit vagy ezen államok vagy harmadik ország

közbiztonságát fenyegető súlyos és közvetlen veszély megelőzése érdekében szükséges és a ca)

alpont szerinti előzetes jóváhagyás beszerzése ezen érdekek sérelme nélkül a nemzetközi

adattovábbítást megelőzően nem lehetséges.

(3) Az adatkezelő a (2) bekezdés c) pont cb) alpontjában meghatározott nemzetközi

adattovábbítást követően arról haladéktalanul tájékoztatja a (2) bekezdés c) pont ca) alpontja

szerinti előzetes jóváhagyásra jogosult szervet vagy személyt.

(4) A személyes adatok megfelelő szintű védelmét - az ellenkező bizonyításáig - biztosítottnak

kell tekinteni, ha

a) az Európai Unió kötelező jogi aktusa azt megállapítja,

b) az a) pont szerinti jogi aktus hiányában vagy alkalmazásának felfüggesztése esetén az

érintetteknek a 14. §-ban, a 22. §-ban és a 23. §-ban foglalt jogai érvényesítésére vonatkozó

garanciális szabályokat tartalmazó nemzetközi szerződés alkalmazandó Magyarország és azon

harmadik ország, illetve nemzetközi szervezet között, amelynek joghatósága kiterjed a nemzetközi

adattovábbítás címzettjére, vagy

150 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 6. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

189

c) az a)-b) pontban meghatározott jogi aktus hiányában vagy alkalmazásának felfüggesztése

esetén a nemzetközi adattovábbítást megelőzően az adatkezelő a személyes adatok továbbításának

valamennyi körülményét megvizsgálta és megállapította, hogy a személyes adatok megfelelő

szintű védelme tekintetében megfelelő garanciák állnak fenn.

11. §151 (1) Ha a személyes adatok megfelelő szintű védelme a 10. § (4) bekezdés a)-c) pontjában

foglaltak alapján nem vélelmezhető, nemzetközi adattovábbítás az érintett kifejezett

hozzájárulásának hiányában kizárólag abban az esetben lehetséges, ha az

a) az érintett vagy más személy létfontosságú érdekeinek védelme érdekében szükséges,

b) valamely EGT-állam vagy harmadik ország közbiztonságát közvetlenül és súlyosan fenyegető

veszély elhárítása érdekében szükséges,

c) egyedi ügyben, eseti jelleggel az adatkezelő által végzett vizsgálatok vagy eljárások hatékony

és eredményes lefolytatása érdekében szükséges, és az nem jár az érintett alapvető jogainak

aránytalan korlátozásával, vagy

d) egyedi ügyben, eseti jelleggel az érintett vagy más jogi igényeinek előterjesztése,

érvényesítése, illetve védelme érdekében szükséges, és az nem jár az érintett alapvető jogainak

aránytalan korlátozásával.

(2) Bűnüldözési célú adatkezelés esetén, ha a nemzetközi adattovábbítás címzettje bűnüldözési

adatkezelést folytató szerv és a személyes adatok megfelelő szintű védelme a 10. § (4) bekezdés

a)-c) pontjában foglaltak alapján nem vélelmezhető, nemzetközi adattovábbítás az érintett

kifejezett hozzájárulásának hiányában kizárólag abban az esetben lehetséges, ha az

a) az (1) bekezdés a) és b) pontjában meghatározott valamely célból szükséges,

b) az érintett jogos érdekének érvényesítéséhez szükséges,

c) valamely bűnüldözési célból egyedi ügyben, eseti jelleggel szükséges, és az nem jár az érintett

alapvető jogainak aránytalan korlátozásával, vagy

d) valamely bűnüldözési célhoz kapcsolódó jogi igények előterjesztésére, érvényesítésére, illetve

védelmére irányuló egyedi ügyben, eseti jelleggel szükséges, és az nem jár az érintett alapvető

jogainak aránytalan korlátozásával.

(3) Bűnüldözési célú adatkezelés esetén, ha a nemzetközi adattovábbítás címzettje nem

bűnüldözési adatkezelést folytató szerv, nemzetközi adattovábbítás az érintett kifejezett

hozzájárulásának hiányában kizárólag egyedi ügyben, eseti jelleggel, abban az esetben lehetséges,

ha

a) az a nemzetközi adattovábbítást végző adatkezelő feladat- és hatáskörébe tartozó bűnüldözési

célból feltétlenül szükséges,

b) az nem jár az érintett alapvető jogainak aránytalan korlátozásával,

c) bűnüldözési adatkezelést folytató szerv részére történő nemzetközi adattovábbítás útján a

nemzetközi adattovábbítás célja hatékonyan nem érhető el,

d) a nemzetközi adattovábbítást végző adatkezelő a nemzetközi adattovábbítás tekintetében

joghatósággal rendelkező harmadik országbeli vagy nemzetközi szervezet keretében bűnüldözési

adatkezelést folytató szervet a nemzetközi adattovábbításról haladéktalanul tájékoztatja, kivéve, ha

ezen tájékoztatás esetén a nemzetközi adattovábbítás célja hatékonyan nem érhető el, és

e) a nemzetközi adattovábbítást végző adatkezelő tájékoztatja a címzettet a továbbított adatok

kezelésének lehetséges céljáról.

12. §152 (1) Ha az adatkezelő vagy az adatfeldolgozó a nemzetközi adattovábbítást

a) a 10. § (4) bekezdés c) pontjában foglalt vélelemre alapítja, vagy

151 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 6. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 152 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 6. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

190

b) bűnüldözési célú adatkezelés esetén nem bűnüldözési adatkezelést folytató szerv címzett

részére végzi,

az adatkezelő az azonos célból, azonos címzett részére, első alkalommal történő nemzetközi

adattovábbítást követően haladéktalanul tájékoztatja a Hatóságot a nemzetközi adattovábbítás

céljáról, a továbbított adatok címzettjéről és köréről, valamint - az a) pontban meghatározott

esetben - a nemzetközi adattovábbítás rendszerességéről.

(2) Ha az adatkezelő vagy az adatfeldolgozó a nemzetközi adattovábbítást

a) a 10. § (4) bekezdés c) pontjában foglalt vélelemre alapítja, vagy

b) bűnüldözési célú adatkezelés esetén

ba) bűnüldözési adatkezelést folytató szerv részére a 11. § (2) bekezdésben meghatározottak

szerint végzi, vagy

bb) nem bűnüldözési adatkezelést folytató szerv címzett részére végzi,

az adatkezelő a nemzetközi adattovábbítás körülményeit, így különösen az (1) bekezdésben

meghatározott adatokat, továbbá a nemzetközi adattovábbítás időpontját, a továbbított személyes

adatokat, valamint - az a) pontban meghatározott esetben - az adatkezelő által vizsgált és

megfelelően azonosított garanciák megnevezését dokumentálja, e dokumentációt a 25/F. § (4)

bekezdésében meghatározott ideig megőrzi és azt a Hatóság kérésére rendelkezésére bocsátja.

13. §153 (1) Az EGT-államba, valamint az Európai Unió működéséről szóló szerződés V. címének

4. és 5. fejezete szerint létrehozott ügynökségek, hivatalok és szervek részére irányuló

adattovábbítást úgy kell tekinteni, mintha Magyarország területén belüli adattovábbításra kerülne

sor.

(2) Nemzetközi adattovábbítás az általános adatvédelmi rendelet 96. cikkében, valamint a

2016/680 (EU) irányelv 61. cikkében meghatározott nemzetközi szerződések alapján az azokban

meghatározott célokból, feltételekkel és adatkörben - azok módosításáig, megszüntetéséig,

megszűnéséig vagy alkalmazásuk felfüggesztéséig - az e törvényben meghatározott feltételek

hiányában is végezhető.

II/A. FEJEZET154

AZ ÉRINTETT JOGAI155

7.156 Az érintettet megillető jogosultságok

14. §157 Az érintett jogosult arra, hogy az adatkezelő és az annak megbízásából vagy rendelkezése

alapján eljáró adatfeldolgozó által kezelt személyes adatai vonatkozásában az e törvényben

meghatározott feltételek szerint158

a) az adatkezeléssel összefüggő tényekről az adatkezelés megkezdését megelőzően tájékoztatást

kapjon (a továbbiakban: előzetes tájékozódáshoz való jog),

b) kérelmére személyes adatait és az azok kezelésével összefüggő információkat az adatkezelő a

153 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 6. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 154 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 7. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 155 Beiktatta: 2018. évi XXXVIII. törvény 7. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 156 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 8. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 157 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 8. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 158 A veszélyhelyzet ideje alatt eltérő rendelkezéseket kell alkalmazni. Lásd: 179/2020. (V. 4.) Korm. rendelet 1. § (1)

b), (2) a).

191

rendelkezésére bocsássa (a továbbiakban: hozzáféréshez való jog),

c) kérelmére, valamint az e fejezetben meghatározott további esetekben személyes adatait az

adatkezelő helyesbítse, illetve kiegészítse (a továbbiakban: helyesbítéshez való jog),

d) kérelmére, valamint az e fejezetben meghatározott további esetekben személyes adatai

kezelését az adatkezelő korlátozza (a továbbiakban: az adatkezelés korlátozásához való jog),

e) kérelmére, valamint az e fejezetben meghatározott további esetekben személyes adatait az

adatkezelő törölje (a továbbiakban: törléshez való jog).

8.159 Az érintett jogai érvényesülésének biztosítása

15. §160 (1) Az adatkezelő az érintett jogai érvényesülésének elősegítése érdekében megfelelő

műszaki és szervezési intézkedéseket tesz, így különösen

a) az érintett részére az e törvényben meghatározott esetekben nyújtandó bármely értesítést és

tájékoztatást könnyen hozzáférhető és olvasható formában, lényegre törő, világos és közérthetően

megfogalmazott tartalommal teljesíti, és

b) az érintett által benyújtott, az őt megillető jogosultságok érvényesítésére irányuló kérelmet

annak benyújtásától számított legrövidebb idő alatt, de legfeljebb huszonöt napon belül elbírálja és

döntéséről az érintettet írásban vagy ha az érintett a kérelmet elektronikus úton nyújtotta be,

elektronikus úton értesíti.

(2) Az adatkezelő a 14. §-ban meghatározott jogok érvényesülésével kapcsolatban az e

törvényben meghatározott feladatait - a (3) bekezdésben meghatározott kivétellel - ingyenesen látja

el.

(3) Ha az érintett

a) a folyó évben, azonos adatkörre vonatkozóan a 14. § b)-e) pontjaiban meghatározott jogai

érvényesítése iránt ismételten kérelmet nyújt be, és

b) e kérelme alapján az adatkezelő vagy az általa megbízott vagy rendelkezése alapján eljáró

adatfeldolgozó által kezelt személyes adatainak helyesbítését, törlését vagy az adatkezelés

korlátozását az adatkezelő jogszerűen mellőzi,

az adatkezelő az érintett jogainak az a) és b) pontban foglaltak szerinti ismételt és megalapozatlan

érvényesítésével összefüggésben közvetlenül felmerült költségeinek megtérítését követelheti az

érintettől.

(4) Ha megalapozottan feltehető, hogy a 14. § b)-e) pontjában meghatározott jogok érvényesítése

iránt kérelmet benyújtó személy az érintettel nem azonos személy, az adatkezelő a kérelmet az azt

benyújtó személy személyazonosságának hitelt érdemlő igazolását követően teljesíti.

16. §161 (1) Az előzetes tájékozódáshoz való jog érvényesülése érdekében az adatkezelő az általa,

illetve a megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó által végzett adatkezelési

műveletek megkezdését megelőzően vagy legkésőbb az első adatkezelési művelet megkezdését

követően haladéktalanul az érintett rendelkezésére bocsátja

a) az adatkezelő és - ha valamely adatkezelési műveletet adatfeldolgozó végez, az adatfeldolgozó

- megnevezését és elérhetőségeit,

b) az adatvédelmi tisztviselő nevét és elérhetőségeit,

c) a tervezett adatkezelés célját és

d) az érintettet e törvény alapján megillető jogok, valamint azok érvényesítése módjának

159 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 160 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 161 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

192

ismertetését.

(2) Az (1) bekezdésben foglaltakkal egyidejűleg, azzal azonos módon vagy az érintettnek

címzetten az adatkezelő az érintett számára tájékoztatást nyújt

a) az adatkezelés jogalapjáról,

b) a kezelt személyes adatok megőrzésének időtartamáról, ezen időtartam meghatározásának

szempontjairól,

c) a kezelt személyes adatok továbbítása vagy tervezett továbbítása esetén az adattovábbítás

címzettjeinek - ideértve a harmadik országbeli címzetteket és nemzetközi szervezeteket - köréről,

d) a kezelt személyes adatok gyűjtésének forrásáról és

e) az adatkezelés körülményeivel összefüggő minden további érdemi tényről.

(3) A (2) bekezdésben foglaltak szerinti tájékoztatás teljesítését az elérni kívánt céllal arányosan

az adatkezelő késleltetheti, a tájékoztatás tartalmát korlátozhatja vagy a tájékoztatást mellőzheti,

ha ezen intézkedése elengedhetetlenül szükséges

a) az általa vagy részvételével végzett vizsgálatok vagy eljárások - így különösen a büntetőeljárás

- hatékony és eredményes lefolytatásának,

b) a bűncselekmények hatékony és eredményes megelőzésének és felderítésének,

c) a bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmazott büntetések és intézkedések

végrehajtásának,

d) a közbiztonság hatékony és eredményes védelmének,

e) az állam külső és belső biztonsága hatékony és eredményes védelmének, így különösen a

honvédelem és a nemzetbiztonság vagy

f) harmadik személyek alapvető jogai védelmének biztosításához.

17. §162 (1) A hozzáféréshez való jog érvényesülése érdekében az érintettet kérelmére az

adatkezelő tájékoztatja arról, hogy személyes adatait maga az adatkezelő, illetve a megbízásából

vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó kezeli-e.

(2) Ha az érintett személyes adatait az adatkezelő vagy a megbízásából vagy rendelkezése alapján

eljáró adatfeldolgozó kezeli, az adatkezelő az (1) bekezdésben meghatározottakon túl az érintett

rendelkezésére bocsátja az érintett általa és a megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró

adatfeldolgozó által kezelt személyes adatait, és közli vele

a) a kezelt személyes adatok forrását,

b) az adatkezelés célját és jogalapját,

c) a kezelt személyes adatok körét,

d) a kezelt személyes adatok továbbítása esetén az adattovábbítás címzettjeinek - ideértve a

harmadik országbeli címzetteket és nemzetközi szervezeteket - körét,

e) a kezelt személyes adatok megőrzésének időtartamát, ezen időtartam meghatározásának

szempontjait,

f) az érintettet e törvény alapján megillető jogok, valamint azok érvényesítése módjának

ismertetését,

g) profilalkotás alkalmazásának esetén annak tényét és

h) az érintett személyes adatainak kezelésével összefüggésben felmerült adatvédelmi incidensek

bekövetkezésének körülményeit, azok hatásait és az azok kezelésére tett intézkedéseket.

(3) Az érintett hozzáféréshez való jogának érvényesítését az adatkezelő az elérni kívánt céllal

arányosan korlátozhatja vagy megtagadhatja, ha ezen intézkedés elengedhetetlenül szükséges a 16.

§ (3) bekezdés a)-f) pontjában meghatározott valamely érdek biztosításához.

(4) A (3) bekezdésben foglaltak szerinti intézkedés alkalmazása esetén az adatkezelő írásban,

162 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

193

haladéktalanul tájékoztatja az érintettet

a) a hozzáférés korlátozásának vagy megtagadásának tényéről, továbbá jogi és ténybeli

indokairól, ha ezeknek az érintett rendelkezésére bocsátása a 16. § (3) bekezdés a)-f) pontjában

meghatározott valamely érdek érvényesülését nem veszélyezteti, valamint

b) az érintettet e törvény alapján megillető jogokról, valamint azok érvényesítésének módjáról,

így különösen arról, hogy az érintett a hozzáféréshez való jogát a Hatóság közreműködésével is

gyakorolhatja.

18. §163 (1) A helyesbítéshez való jog érvényesülése érdekében az adatkezelő, ha az általa, illetve

a megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó által kezelt személyes adatok

pontatlanok, helytelenek vagy hiányosak, azokat - különösen az érintett kérelmére - haladéktalanul

pontosítja vagy helyesbíti, illetve ha az az adatkezelés céljával összeegyeztethető, az érintett által

rendelkezésére bocsátott további személyes adatokkal vagy az érintett által a kezelt személyes

adatokhoz fűzött nyilatkozattal kiegészíti (a továbbiakban együtt: helyesbítés).

(2) Mentesül az (1) bekezdésben meghatározott kötelezettség alól az adatkezelő, ha

a) a pontos, helytálló, illetve hiánytalan személyes adatok nem állnak rendelkezésére és azokat

az érintett sem bocsátja a rendelkezésére, vagy

b) az érintett által rendelkezésére bocsátott személyes adatok valódisága kétséget kizáróan nem

állapítható meg.

(3) Ha az adatkezelő az (1) bekezdésben meghatározottak szerint az általa, illetve a megbízásából

vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó által kezelt személyes adatokat helyesbíti, annak

tényéről és a helyesbített személyes adatról tájékoztatja azt az adatkezelőt, amely részére a

helyesbítéssel érintett személyes adatot továbbította.

19. §164 (1) Az adatkezelés korlátozásához való jog érvényesülése érdekében az adatkezelő a (2)

bekezdésben meghatározott adatkezelési műveletekre korlátozza az adatkezelést,

a) ha az érintett vitatja az adatkezelő, illetve a megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró

adatfeldolgozó által kezelt személyes adatok pontosságát, helytállóságát vagy hiánytalanságát, és

a kezelt személyes adatok pontossága, helytállósága vagy hiánytalansága kétséget kizáróan nem

állapítható meg, a fennálló kétség tisztázásának időtartamára,

b) ha a 20. § a) pontjában meghatározottak szerint az adatok törlésének lenne helye, de az érintett

írásbeli nyilatkozata vagy az adatkezelő rendelkezésére álló információk alapján megalapozottan

feltételezhető, hogy az adatok törlése sértené az érintett jogos érdekeit, a törlés mellőzését

megalapozó jogos érdek fennállásának időtartamára,

c) ha a 20. § a) pontjában meghatározottak szerint az adatok törlésének lenne helye, de az

adatkezelő vagy más közfeladatot ellátó szerv által vagy részvételével végzett, jogszabályban

meghatározott vizsgálatok vagy eljárások - így különösen büntetőeljárás - során az adatok

bizonyítékként való megőrzése szükséges, ezen vizsgálat vagy eljárás végleges, illetve jogerős

lezárásáig,

d) ha a 20. § a) pontjában meghatározottak szerint az adatok törlésének lenne helye, de a 12. §

(2) bekezdésében foglalt dokumentációs kötelezettség teljesítése céljából az adatok megőrzése

szükséges, a 25/F. § (4) bekezdésben meghatározott időpontig.

(2) Az adatkezelés korlátozásának időtartama alatt a korlátozással érintett személyes adatokkal

az adatkezelő, illetve az általa megbízott vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó a

tároláson túl egyéb adatkezelési műveletet kizárólag az érintett jogos érdekének érvényesítése

céljából vagy törvényben, nemzetközi szerződésben, illetve az Európai Unió kötelező jogi

163 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 164 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

194

aktusában meghatározottak szerint végezhet.

(3) Az (1) bekezdés a) pontjában meghatározott adatkezelési korlátozás megszüntetése esetén az

adatkezelő az adatkezelés korlátozásának feloldásáról az érintettet előzetesen tájékoztatja.

20. §165 A törléshez való jog érvényesítése érdekében az adatkezelő haladéktalanul törli az

érintett személyes adatait, ha

a) az adatkezelés jogellenes, így különösen, ha az adatkezelés

aa) a 4. §-ban rögzített alapelvekkel ellentétes,

ab) célja megszűnt, vagy az adatok további kezelése már nem szükséges az adatkezelés céljának

megvalósulásához,

ac) törvényben, nemzetközi szerződésben vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusában

meghatározott időtartama eltelt, vagy

ad) jogalapja megszűnt és az adatok kezelésének nincs másik jogalapja,

b) az érintett az adatkezeléshez adott hozzájárulását visszavonja vagy személyes adatainak

törlését kérelmezi, kivéve, ha az adatok kezelése az 5. § (1) bekezdés a) vagy c) pontján vagy (2)

bekezdés b) pontján alapul,

c) az adatok törlését jogszabály, az Európai Unió jogi aktusa, a Hatóság vagy a bíróság elrendelte,

vagy

d) a 19. § (1) bekezdés b)-d) pontjában meghatározott időtartam eltelt.

21. §166 (1) Ha az érintett kérelmét az adatkezelő, illetve a megbízásából vagy rendelkezése

alapján eljáró adatfeldolgozó által kezelt személyes adatok helyesbítésére, törlésére vagy ezen

adatok kezelésének korlátozására az adatkezelő elutasítja, az érintettet írásban, haladéktalanul

tájékoztatja

a) az elutasítás tényéről, annak jogi és ténybeli indokairól, valamint

b) az érintettet e törvény alapján megillető jogokról, valamint azok érvényesítésének módjáról,

így különösen arról, hogy az adatkezelő, illetve a megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró

adatfeldolgozó által kezelt személyes adatok helyesbítésére, törlésére vagy ezen adatok

kezelésének korlátozására vonatkozó jogát a Hatóság közreműködésével is gyakorolhatja.

(2) Az (1) bekezdés a) pontjában foglaltak szerinti tájékoztatás teljesítését az adatkezelő az elérni

kívánt céllal arányosan késleltetheti, a tájékoztatás tartalmát korlátozhatja vagy a tájékoztatást

mellőzheti, ha ezen intézkedése elengedhetetlenül szükséges a 16. § (3) bekezdés a)-f) pontjában

meghatározott valamely érdek biztosításához.

(3) Ha az adatkezelő az általa, illetve a megbízásából vagy rendelkezése szerint eljáró

adatfeldolgozó által kezelt személyes adatokat helyesbíti, törli vagy ezen adatok kezelését

korlátozza, az adatkezelő ezen intézkedés tényéről és annak tartalmáról értesíti azon adatkezelőket

és adatfeldolgozókat, amelyek részére az adatot ezen intézkedését megelőzően továbbította, annak

érdekében, hogy azok a helyesbítést, törlést vagy az adatok kezelésének korlátozását a saját

adatkezelésük tekintetében végrehajtsák.

22. §167 Jogainak érvényesítése érdekében az érintett a VI. Fejezetben meghatározottak szerint

a) a Hatóság vizsgálatát kezdeményezheti az adatkezelő intézkedése jogszerűségének vizsgálata

céljából, ha az adatkezelő a 14. §-ban meghatározott jogainak érvényesítését korlátozza vagy ezen

jogainak érvényesítésére irányuló kérelmét elutasítja, valamint

b) a Hatóság adatvédelmi hatósági eljárásának lefolytatását kérelmezheti, ha megítélése szerint

személyes adatainak kezelése során az adatkezelő, illetve az általa megbízott vagy rendelkezése

165 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 166 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 167 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

195

alapján eljáró adatfeldolgozó megsérti a személyes adatok kezelésére vonatkozó, jogszabályban

vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusában meghatározott előírásokat.

23. §168 (1) Az érintett az adatkezelő, illetve - az adatfeldolgozó tevékenységi körébe tartozó

adatkezelési műveletekkel összefüggésben - az adatfeldolgozó ellen bírósághoz fordulhat, ha

megítélése szerint az adatkezelő, illetve az általa megbízott vagy rendelkezése alapján eljáró

adatfeldolgozó a személyes adatait a személyes adatok kezelésére vonatkozó, jogszabályban vagy

az Európai Unió kötelező jogi aktusában meghatározott előírások megsértésével kezeli.

(2) Azt, hogy az adatkezelés a személyes adatok kezelésére vonatkozó, jogszabályban vagy az

Európai Unió kötelező jogi aktusában meghatározott előírásoknak - így különösen a 2. § (3)

bekezdésének hatálya alá tartozó adatkezelések esetén a 4. § (1)-(4a) bekezdésben meghatározott

alapvető követelményeknek - megfelel, az adatkezelő, illetve az adatfeldolgozó köteles

bizonyítani.

(3) A pert az érintett - választása szerint - a lakóhelye vagy tartózkodási helye szerint illetékes

törvényszék előtt is megindíthatja.

(4) A perben fél lehet az is, akinek egyébként nincs perbeli jogképessége. A perbe a Hatóság az

érintett pernyertessége érdekében beavatkozhat.

(5) Ha a bíróság a keresetnek helyt ad, a jogsértés tényét megállapítja és az adatkezelőt, illetve

az adatfeldolgozót

a) a jogellenes adatkezelési művelet megszüntetésére,

b) az adatkezelés jogszerűségének helyreállítására, illetve

c) az érintett jogai érvényesülésének biztosítására pontosan meghatározott magatartás

tanúsítására

kötelezi, és szükség esetén egyúttal határoz a kártérítés, sérelemdíj iránti igényről is.

(6) A bíróság elrendelheti ítéletének - az adatkezelő, illetve adatfeldolgozó azonosító adatainak

közzétételével történő - nyilvánosságra hozatalát, ha az ítélet személyek széles körét érinti, ha az

alperes adatkezelő, illetve adatfeldolgozó közfeladatot ellátó szerv, vagy ha a bekövetkezett

jogsérelem súlya a nyilvánosságra hozatalt indokolja.

24. §169 (1) Ha az adatkezelő, illetve az általa megbízott vagy rendelkezése alapján eljáró

adatfeldolgozó a személyes adatok kezelésére vonatkozó, jogszabályban vagy az Európai Unió

kötelező jogi aktusában meghatározott előírásokat megsérti és ezzel másnak kárt okoz, köteles azt

megtéríteni.

(2) Ha az adatkezelő, illetve az általa megbízott vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó

a személyes adatok kezelésére vonatkozó, jogszabályban vagy az Európai Unió kötelező jogi

aktusában meghatározott előírásokat megsérti és ezzel más személyiségi jogát megsérti, az, akinek

személyiségi joga sérelmet szenvedett, az adatkezelőtől, illetve az általa megbízott vagy

rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozótól sérelemdíjat követelhet.

(3) Az adatkezelő mentesül az okozott kárért való felelősség és a sérelemdíj megfizetésének

kötelezettsége alól, ha bizonyítja, hogy a kárt vagy a személyiségi jog megsértésével okozott

jogsérelmet az adatkezelés körén kívül eső elháríthatatlan ok idézte elő.

(4) Az adatfeldolgozó mentesül az okozott kárért való felelősség és a sérelemdíj megfizetésének

kötelezettsége alól, ha bizonyítja, hogy az általa végzett adatkezelési műveletek során a személyes

adatok kezelésére vonatkozó, jogszabályban vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusában

meghatározott, kifejezetten az adatfeldolgozókat terhelő kötelezettségek, valamint az adatkezelő

jogszerű utasításainak betartásával járt el.

168 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 169 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 9. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

196

(5) Az adatkezelő és az általa megbízott vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó,

továbbá a közös adatkezelők és az általuk megbízott vagy rendelkezésük alapján eljáró

adatfeldolgozók a személyes adatok kezelésére vonatkozó, jogszabályban vagy az Európai Unió

kötelező jogi aktusában meghatározott előírások megsértésével okozott

a) kárért az érintettel szemben egyetemlegesen felelnek, valamint

b) személyiségi jogsértés esetén járó sérelemdíjat egyetemlegesen kötelesek megfizetni az

érintettnek.

(6) Nem kell megtéríteni a kárt és nem követelhető a sérelemdíj annyiban, amennyiben a kár a

károsult vagy a személyiségi jog megsértésével okozott jogsérelem a személyiségi jogi jogsérelmet

szenvedő személy szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartásából származott.

9.170 A személyes adatokkal összefüggő jogok érvényesítése az érintett halálát követően

25. §171 (1) Az érintett halálát követő öt éven belül a 14. § b)-e) pontjában, illetve - az általános

adatvédelmi rendelet hatálya alá tartozó adatkezelési műveletek esetén - az általános adatvédelmi

rendelet 15-18. és 21. cikkében meghatározott, az elhaltat életében megillető jogokat az érintett

által arra ügyintézési rendelkezéssel, illetve közokiratban vagy teljes bizonyító erejű

magánokiratban foglalt, az adatkezelőnél tett nyilatkozattal - ha az érintett egy adatkezelőnél több

nyilatkozatot tett, a későbbi időpontban tett nyilatkozattal - meghatalmazott személy jogosult

érvényesíteni.

(2) Ha az érintett nem tett az (1) bekezdésnek megfelelő jognyilatkozatot, a Polgári

Törvénykönyv szerinti közeli hozzátartozója annak hiányában is jogosult a 14. § c) pontjában, az

általános adatvédelmi rendelet hatálya alá tartozó adatkezelési műveletek esetén az általános

adatvédelmi rendelet 16. és 21. cikkében, valamint - ha az adatkezelés már az érintett életében is

jogellenes volt vagy az adatkezelés célja az érintett halálával megszűnt - a 14. § d) és e) pontjában,

az általános adatvédelmi rendelet hatálya alá tartozó adatkezelési műveletek esetén az általános

adatvédelmi rendelet 17. és 18. cikkében meghatározott, az elhaltat életében megillető jogokat

érvényesíteni az érintett halálát követő öt éven belül. Az érintett jogainak e bekezdés szerinti

érvényesítésére az a közeli hozzátartozó jogosult, aki ezen jogosultságát elsőként gyakorolja.

(3) Az érintett jogait az (1) vagy (2) bekezdés alapján érvényesítő személyt e jogok érvényesítése

- így különösen az adatkezelővel szembeni, valamint a Hatóság, illetve bíróság előtti eljárás - során

az e törvény által az érintett részére megállapított jogok illetik meg és kötelezettségek terhelik.

(4) Az érintett jogait az (1) vagy (2) bekezdés alapján érvényesítő személy az érintett halálának

tényét és idejét halotti anyakönyvi kivonattal vagy bírósági határozattal, valamint saját

személyazonosságát - és a (2) bekezdés szerinti esetben közeli hozzátartozói minőségét -

közokirattal igazolja.

(5) Az adatkezelő kérelemre tájékoztatja az érintett Polgári Törvénykönyv szerinti közeli

hozzátartozóját az (1), illetve (2) bekezdés alapján megtett intézkedésekről, kivéve, ha azt az

érintett az (1) bekezdésben meghatározott nyilatkozatában megtiltotta.

170 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 10. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól. 171 Megállapította: 2018. évi XXXVIII. törvény 10. §. Hatályos: 2018. VII. 26-tól.

197

B/13.tétel

Hatály: 2018.VIII.9. -

2018. évi LIV. törvény

az üzleti titok védelméről172

I. FEJEZET

ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK

1. A törvény hatálya

1. § (1) Üzleti titok a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó, titkos - egészben, vagy elemeinek

összességeként nem közismert vagy az érintett gazdasági tevékenységet végző személyek számára

nem könnyen hozzáférhető -, ennélfogva vagyoni értékkel bíró olyan tény, tájékoztatás, egyéb adat

és az azokból készült összeállítás, amelynek a titokban tartása érdekében a titok jogosultja az adott

helyzetben általában elvárható magatartást tanúsítja.

(2) Védett ismeret (know-how) az üzleti titoknak minősülő, azonosításra alkalmas módon

rögzített, műszaki, gazdasági vagy szervezési ismeret, megoldás, tapasztalat vagy ezek

összeállítása.

2. Értelmező rendelkezések

2. § E törvény alkalmazásában:

1. elmaradt hasznosítási díj: azon díjazás, amely a jogosultat megillette volna, ha a jogsértő

engedélyt kért volna az üzleti titok hasznosítására;

2. jogosult: az üzleti titok felett jogszerű ellenőrzést gyakorló személy, akinek a jogszerű

gazdasági, pénzügyi, üzleti érdekeit az üzleti titokhoz fűződő jog megsértése sértené;

3. jogsértő: aki az üzleti titkot jogosulatlanul megszerzi, hasznosítja vagy felfedi;

4. jogsértő áru: minden olyan termék vagy szolgáltatás, amelynek kialakítása, jellemzői,

működése, előállítási folyamata vagy forgalmazása jelentős mértékben a jogosulatlanul

megszerzett, hasznosított vagy felfedett üzleti titokra épül.

3. Az üzleti titokhoz fűződő jog

3. § A jogosultnak joga van az üzleti titok hasznosítására, mással történő közlésére és

nyilvánosságra hozatalára (a közlés és nyilvánosságra hozatal együtt: az üzleti titok felfedése).

4. § A jogosult az üzleti titokhoz fűződő jogot egészben vagy részben átruházhatja (üzleti titok

jogátruházási szerződés), továbbá az üzleti titok hasznosítására másnak engedélyt adhat (üzleti

titok hasznosítási szerződés).

172 Kihirdetve: 2018. VII. 31.

198

4. Kivételek az üzleti titok védelme alól

5. § (1) Nem minősül az üzleti titokhoz fűződő jog megsértésének az üzleti titok megszerzése,

amennyiben

a) a jogosulttól független fejlesztés, felfedezés vagy alkotás,

b) nyilvánosan hozzáférhető vagy jogszerűen megszerzett termék, illetve jogszerűen igénybevett

szolgáltatás vizsgálata, elemzése vagy tesztelése - feltéve, hogy az üzleti titok megszerzőjét nem

terhelte az üzleti titok megszerzésére vagy megőrzésére irányuló korlátozás, különösen titoktartási

kötelezettség -,

c) a védett ismeret körébe tartozó műszaki ismeretek és megoldások kivételével a

munkavállalóknak vagy a munkavállalók képviselőinek a tájékozódáshoz és a konzultációhoz való

jogának a (3) bekezdés a) pontjában meghatározott célból, a szükséges mértékben történő

gyakorlása, vagy

d) egyéb, a jóhiszeműség és tisztesség követelményével összeegyeztethető, az adott helyzetben

általában elvárható magatartás

útján valósul meg.

(2) Az (1) bekezdés d) pontja szerinti megszerzésnek minősül az üzleti titoknak harmadik

személytől kereskedelmi forgalomban, jóhiszeműen és ellenérték fejében történő megszerzése.

(3) Nem minősül az üzleti titokhoz fűződő jog megsértésének

a) a jogszerűen megszerzett üzleti titok munkavállaló által a munkavállalók képviselője számára

történő felfedése, ha a felfedés a munkavállaló vagy a képviselő tájékoztatáshoz és konzultációhoz

való jogának gyakorlása céljából a jog gyakorlásához szükséges mértékben történt,

b) ha az üzleti titok megszerzése, illetve az ügyben eljárni jogosult szerv számára történő

felfedése jogszabálysértés vagy az üzleti tisztesség általános követelményeibe ütköző magatartás

megelőzése, elkerülése, következményeinek elhárítása vagy csökkentése céljából, a közérdek

védelmében, a cél által indokolt terjedelemben történik,

c) ha az üzleti titok megszerzését, hasznosítását vagy felfedését közvetlenül alkalmazandó uniós

jogi aktus vagy törvény írja elő, vagy teszi lehetővé.

5. Az üzleti titokhoz fűződő jog megsértése

6. § (1) Az üzleti titokhoz fűződő jogot megsérti, aki az üzleti titkot jogosulatlanul megszerzi,

hasznosítja vagy felfedi.

(2) Az üzleti titok jogosulatlan megszerzését jelenti, ha az üzleti titkot az azt megszerző személy

a jogosult jogszerű ellenőrzése alatt álló, az üzleti titkot tartalmazó vagy az üzleti titok

megismerésére alkalmas dokumentumhoz, dologhoz, anyaghoz vagy elektronikus

adatállományhoz való engedély nélküli hozzáférés vagy ezek bármelyikének engedély nélküli

eltulajdonítása, vagy ezekről engedély nélküli másolat készítése útján szerzi meg.

(3) Az üzleti titok jogosulatlan megszerzését jelenti bármely egyéb, az üzleti titoknak a jogosult

hozzájárulása nélkül történő, a jóhiszeműség és tisztesség követelményébe ütköző megszerzése.

(4) Az üzleti titok jogosulatlan hasznosítását vagy felfedését jelenti az üzleti titoknak a jogosult

hozzájárulása nélkül történő hasznosítása vagy felfedése, ha ezt olyan személy valósítja meg, aki

a) jogosulatlanul szerezte meg az üzleti titkot;

b) az üzleti titokra vonatkozó titoktartási megállapodást vagy az üzleti titokra vonatkozó más

titoktartási kötelezettséget sért; vagy

c) az üzleti titok hasznosításának korlátozására vonatkozó szerződéses kötelezettséget vagy más

kötelezettséget szeg meg.

199

(5) Az üzleti titokhoz fűződő jog megsértését jelenti az is, ha az üzleti titkot megszerző,

hasznosító, vagy felfedő személy a magatartása tanúsításakor tudott, vagy tudnia kellett arról, hogy

az üzleti titokhoz közvetlenül vagy közvetetten olyan másik személytől jutott hozzá, aki az üzleti

titkot a (4) bekezdés alapján jogosulatlanul hasznosította vagy fedte fel.

(6) Az üzleti titok jogosulatlan hasznosítását jelenti a jogsértő áru előállítása, kínálása, nyújtása

vagy forgalomba hozatala, illetve jogsértő áru ilyen célból történő behozatala, kivitele vagy

raktáron tartása, ha az ezt megvalósító személy tudott vagy tudnia kellett arról, hogy az üzleti titok

hasznosítása a (4) bekezdésbe ütközik.

6. Az üzleti titokhoz fűződő jog megsértésének szankciói

7. § (1) Az üzleti titokhoz fűződő jog megsértése esetén a jogosult a jogsértés ténye alapján - az

eset körülményeihez képest - követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását, és a

jogsértés megállapítása mellett követelheti

a) a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől;

b) a jogsértő áru előállításának, kínálásának, nyújtásának, forgalomba hozatalának vagy

hasznosításának, illetve ilyen célból történő behozatalának, kivitelének vagy raktáron tartásának

megtiltását;

c) a jogsértő áru megsemmisítését, vagy kivonását a kereskedelmi forgalomból, feltéve, hogy a

kereskedelmi forgalomból történő kivonás nem csökkenti az üzleti titok védelmét,

d) a jogsértő áru visszahívását a kereskedelmi forgalomból vagy jogsértő mivoltától való

megfosztását;

e) a jogsértő általi adatszolgáltatást a jogsértő áru előállításában, forgalmazásában illetve

teljesítésében résztvevőkről, a jogsértő hasznosításra kialakított üzleti kapcsolatokról;

f) a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását,

g) a jogsértéssel elért gazdagodás visszatérítését;

h) az üzleti titkot tartalmazó vagy az üzleti titkot megtestesítő dokumentumok, tárgyak, anyagok

vagy elektronikus adatállományok összességének vagy egy részének megsemmisítését, vagy a

jogosult részére történő átadását, és

i) követelheti az ügyben hozott határozat közzétételét.

(2) A jogosult az (1) bekezdés a) pontjában meghatározott igényt azzal a személlyel szemben is

támaszthatja, akinek az (1) bekezdés b) pontja hatálya alá nem tartozó szolgáltatásait a jogsértés

elkövetéséhez igénybe vették.

(3) A jogosult az (1) bekezdés e) pontjában meghatározott igényt azzal az (1) bekezdés b) pontja

hatálya alá nem tartozó személlyel szemben is támaszthatja, aki kereskedelmi mértékben nyújtott

az (1) bekezdés b) pontja hatálya alá nem tartozó szolgáltatást a jogsértés elkövetéséhez.

(4) A (3) bekezdés alkalmazásában a szolgáltatás kereskedelmi mértékű, ha az érintett jogsértő

áru, illetve a teljesített szolgáltatások jellegéből és mennyiségéből nyilvánvaló, hogy a szolgáltatás

- közvetlenül vagy közvetetten - gazdasági előny szerzését szolgálja. Az ellenkező bizonyításáig

nem minősülnek kereskedelmi mértékűnek a fogyasztó által jóhiszeműen tanúsított magatartások.

(5) Amennyiben a jogosult keresete nyilvánvalóan megalapozatlan és nyilvánvaló, hogy az

eljárást rosszhiszeműen kezdeményezte, a bíróság az ellenérdekű fél kérelmére elrendelheti az (1)

bekezdés i) pontjában meghatározott jogkövetkezmény alkalmazását.

(6) Az (1) bekezdés i) pontja alapján a bíróság - az üzleti titok megőrzését biztosítva - elrendelheti

az ügyben hozott határozat teljes vagy részleges közzétételét. A közzétételről való döntés során a

bíróság figyelembe veszi, hogy a jogsértőről rendelkezésre álló információk lehetővé tennék-e

valamely természetes személy azonosítását, és ha igen, indokolt-e ezen információ nyilvánosságra

200

hozatala.

(7) Az (1) bekezdés i) pontja alapján hozott határozat közzétételével kapcsolatos döntés

meghozatala során a bíróság figyelembe veszi különösen

a) az üzleti titok értékét;

b) jogsértőnek az üzleti titok megszerzése, hasznosítása vagy felfedése kapcsán tanúsított

magatartását;

c) az üzleti titok jogosulatlan hasznosításának vagy felfedésének hatásait, különös tekintettel

arra, hogy az üzleti titok hasznosítása vagy felfedése az üzleti titok védelmének megszűnését

eredményezheti, és

d) az üzleti titok jogsértő által megvalósuló további jogosulatlan hasznosításának vagy

felfedésének valószínűségét.

(8) Az (1) bekezdés i) pontja alkalmazásában közzétételen különösen az országos napilapban,

illetve az internet útján történő közzétételt kell érteni. A közzététel módjáról a bíróság határoz, de

nem rendelkezhet olyan módról, amely ellen mindkét fél tiltakozik.

(9) A jogsértő áru kereskedelmi forgalomból történő kivonásának elrendelésekor a bíróság, a

jogosult kérelmére elrendelheti az árunak a jogosult vagy a jogosult által meghatározott

jótékonysági tevékenységet ellátó civil szervezet számára történő átadását.

(10) A jogsértő a polgári perrendtartásról szóló törvényben (a továbbiakban: Pp.) meghatározott

végrehajtás megszüntetése iránt indított per szabályai szerint kérheti az (1) bekezdés a) és b) pontja

szerinti jogkövetkezményt tartalmazó határozat alapján megindult végrehajtás megszüntetését, ha

az üzleti titok tárgya - olyan okból, amelyért a jogsértő nem felelős - már nem felel meg az üzleti

titok fogalmában meghatározott követelményeknek.

(11) A kereskedelmi forgalomból való visszahívás, az onnan való végleges kivonás, illetve a

megsemmisítés elrendelése tárgyában a bíróság a harmadik személyek érdekeinek

figyelembevételével, valamint úgy dönt, hogy az elrendelt intézkedés a jogsértés súlyosságával

arányban álljon.

(12) Az (1) bekezdés szerinti jogkövetkezmények alkalmazásával kapcsolatos költségek a

jogsértőt terhelik.

(13) Ha az üzleti titokhoz fűződő jog megsértése miatt indított perben az egyik fél tényállításait

már elvárható mértékben valószínűsítette, a bíróság a bizonyító fél kérelmére az ellenérdekű felet

kötelezheti

a) a birtokában lévő okirat és egyéb tárgyi bizonyíték bemutatására, valamint a szemle lehetővé

tételére;

b) banki, pénzügyi és kereskedelmi adatok közlésére, illetve a birtokában lévő ilyen iratok

bemutatására.

(14) Az (1) bekezdés szerinti jogkövetkezmények alkalmazása során a bíróság figyelembe veszi

az ügy sajátos körülményeit, különösen

a) az üzleti titok értékét és egyéb sajátosságait,

b) az üzleti titok védelme érdekében megtett intézkedéseket,

c) a jogsértőnek az üzleti titok megszerzése, hasznosítása vagy felfedése kapcsán tanúsított

magatartását,

d) az üzleti titok jogosulatlan hasznosításának vagy felfedésének hatását, különös tekintettel arra,

hogy az üzleti titok hasznosítása vagy felfedése az üzleti titok védelmének megszűnését

eredményezheti,

e) a felek jogos érdekeit, továbbá az intézkedések elrendelésének vagy elutasításának a felekre

gyakorolt lehetséges hatásait,

f) a harmadik személyek jogos érdekeit,

201

g) a közérdeket, valamint

h) az alapvető jogok érvényesülését.

8. § (1) A bíróság a jogsértő kérelmére a felróhatóságtól független jogkövetkezmények

alkalmazása helyett a jogsértés megállapítása mellett pénzbeli ellentételezés megfizetését

rendelheti el a jogosult javára, ha

a) a jogsértő a hasznosítás vagy a felfedés időpontjában nem tudott és nem is tudhatott arról,

hogy az üzleti titokhoz olyan másik személytől jutott hozzá, aki azt jogosulatlanul hasznosította

vagy fedte fel,

b) a felróhatóságtól független szankciók alkalmazása aránytalan hátrányt okozna a jogsértőnek,

és

c) az ellentételezés olyan mértékű, amely észszerűen ellensúlyozza a jogosult számára a

jogsértéssel okozott hátrányt.

(2) Az (1) bekezdés szerinti jogkövetkezmény alkalmazása a jogosult egyéb, különösen

kártérítési igényét nem érinti.

(3) Ha a bíróság a 7. § (1) bekezdés a), illetve b) pontjában meghatározott jogkövetkezmény

helyett kötelezi a jogsértőt pénzbeli ellentételezés megfizetésére, az ellentételezés összege nem

haladhatja meg az elmaradt hasznosítási díj mértékét.

9. § (1) Az üzleti titokhoz fűződő jog megsértése esetén a jogosult a polgári jogi felelősség

szabályai szerint kártérítést is követelhet.

(2) Ha a bíróság a jogsértőt általános kártérítés megfizetésére kötelezi, a kártérítés összege nem

lehet kevesebb, mint az elmaradt hasznosítási díj összege.

II. FEJEZET

AZ ÜZLETI TITOK JOGOSULATLAN MEGSZERZÉSÉVEL, HASZNOSÍTÁSÁVAL, VAGY

FELFEDÉSÉVEL ÖSSZEFÜGGŐ POLGÁRI PERES ELJÁRÁSOK KÜLÖNÖS

SZABÁLYAI

7. Bírói út, a polgári peres eljárás szabályainak alkalmazása

10. § (1) Az e törvényben biztosított jogok érvényesítése - ha törvény eltérően nem rendelkezik

- bírói útra tartozik.

(2) Az üzleti titok jogosulatlan megszerzésével, hasznosításával vagy felfedésével összefüggő

polgári peres eljárásokban a Pp. szabályait az e törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.

(3) Az e törvény alapján indított perekre a törvényszéknek van hatásköre.

8. Az üzleti titok megőrzése az üzleti titok megsértésével összefüggő polgári peres eljárásokban

11. § (1) Az üzleti titokhoz fűződő jog megsértésével összefüggő polgári peres eljárásban a felek,

az ügyész és más perbeli személy, valamint képviselőik, továbbá a bírósági alkalmazottak,

valamint az eljárás irataihoz hozzáférő más személyek az eljárásban való részvételük vagy az

eljárás irataihoz való hozzáférésük révén megismert üzleti titkot, illetve a per tárgyát képező,

feltételezett üzleti titkot kötelesek megtartani.

(2) Az (1) bekezdés szerinti titoktartási kötelezettség az eljárás befejezését követően is

fennmarad.

(3) Az (1) bekezdés szerinti titoktartási kötelezettség megszűnik, ha

202

a) a per tárgyát képező, feltételezett üzleti titokról jogerős határozat megállapítja, hogy nem

minősül üzleti titoknak vagy

b) az üzleti titok tárgya közismertté vagy az érintett gazdasági tevékenységet végző személyek

számára könnyen hozzáférhetővé válik.

9. Az iratbetekintési és a tárgyaláson való részvételi jog korlátozása

12. § (1) A bíróság az üzleti titok védelme érdekében bármelyik fél indokolt kérelmére

elrendelheti

a) a felek vagy harmadik személyek által benyújtott, üzleti titkot vagy a per tárgyát képező,

feltételezett üzleti titkot tartalmazó dokumentumokhoz vagy azok üzleti titkot tartalmazó részéhez

a felek és képviselőik által történő hozzáférés korlátozását,

b) a tárgyalásról vagy annak egy részéről a nyilvánosság kizárását, valamint a tárgyaláson való

részvételi jog és az e tárgyalásokról készített jegyzőkönyvhöz való hozzáférési jog korlátozását. A

jegyzőkönyvhöz való hozzáférési jog korlátozása kiterjed a jegyzőkönyv megtekintésére,

átvételére, valamint a jegyzőkönyvről másolat, vagy kivonat készítésére.

(2) Az iratbetekintési és tárgyaláson való részvételi jogot a felek részéről legalább egy

természetes személy, továbbá a felek képviselői részéről legalább egy-egy képviselő számára

biztosítani kell. E személyek - a titok megtartásának kötelezettségét tartalmazó, írásba foglalt

nyilatkozat megtétele mellett -, az eljáró bíró által megállapított rendben és szabályok szerint

gyakorolhatják a részvételi, iratbetekintési és másolatkészítési jogot.

(3) Az (1) bekezdés szerinti intézkedések esetén a bíróság elrendelheti a bírósági határozatoknak

az üzleti titkot tartalmazó szövegrészeket nem vagy kitakart formában tartalmazó változatainak

hozzáférhetővé tételét olyan személyek számára, akiket az üzletititok-védelmi intézkedések nem

érintenek.

(4) Az (1) bekezdés szerinti intézkedések csak a szükséges mértékben alkalmazhatóak, nem

korlátozhatják a hatékony jogorvoslathoz, a tisztességes eljáráshoz és a képviselethez való jogot.

A szükségesség mérlegelése során a bíróságnak figyelembe kell vennie a harmadik személyek

jogos érdekeit is.

10. Ideiglenes intézkedés

13. § (1) A bíróság a jogosult kérelmére az ellenérdekű féllel szemben az alábbi ideiglenes

intézkedéseket is elrendelheti:

a) az üzleti titok felfedésének vagy hasznosításának abbahagyására kötelezés vagy az attól való

eltiltás, ideértve a 7. § (2) bekezdése alapján kérelmezhető abbahagyásra kötelezést és eltiltást is,

b) a jogsértő áru előállításának, kínálásának, forgalomba hozatalának vagy hasznosításának,

jogsértő áru ilyen célból történő behozatalának, kivitelének vagy raktáron tartásának megtiltása,

c) a valószínűsíthetően jogsértő áru - ideértve a behozott árut is - lefoglalása vagy meghatározott

személynek történő átadása, forgalomba hozatalának vagy forgalmazásának megakadályozása

érdekében.

(2) Az (1) bekezdés c) pontja szerinti esetben a valószínűsíthetően jogsértő áru lefoglalására vagy

meghatározott személynek történő átadására a bírósági végrehajtásról szóló törvény ingóság

zárlatára vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni.

(3) A bíróság az (1) bekezdésben felsorolt ideiglenes intézkedések helyett a Pp. biztosítékadásra

vonatkozó szabályai szerint az üzleti titok feltételezett jogosulatlan hasznosítása folytatását a

jogsértő által nyújtandó biztosíték adásához kötheti. Az üzleti titok felfedése biztosíték adása

203

ellenében sem engedélyezhető.

(4) A jogosult a jogsértés esetén támasztható polgári jogi igényeken felül az ideiglenes

intézkedésre vonatkozó feltételekkel kérheti a bíróságtól

a) biztosítási intézkedés elrendelését a bírósági végrehajtásról szóló törvény szabályai szerint, ha

valószínűsítette, hogy a kártérítés, illetve a jogsértéssel elért gazdagodás visszatérítése iránti

követelésének későbbi kielégítése veszélyben van,

b) a jogsértő kötelezését banki, pénzügyi és kereskedelmi adatainak és iratainak közlésére, illetve

bemutatására az a) pont szerinti biztosítási intézkedés elrendelése céljából.

(5) Az ideiglenes intézkedés tárgyában hozott végzés elleni fellebbezést a másodfokú bíróság

soron kívül, legkésőbb a fellebbezésnek a másodfokú bírósághoz érkezésétől számított tizenöt

napon belül végzéssel bírálja el.

14. § (1) A bíróság akkor rendelheti el az ideiglenes intézkedést, ha a kérelmező - a Pp.-ben

foglalt, ideiglenes intézkedés elrendelésére irányadó feltételek fennállásán túl - észszerűen

elvárható mértékben valószínűsíti, hogy

a) az üzleti titok létezik,

b) a kérelmező a jogosultja és

c) az üzleti titkot jogosulatlanul szerezték meg, hasznosították vagy fedték fel, vagy fennáll ezek

közvetlen veszélye.

(2) A bíróság a kérelem elbírálása során figyelembe veszi a 7. § (14) bekezdésében meghatározott

szempontokat.

(3) Ha a késedelem helyrehozhatatlan károkat okozna, az a rendkívül sürgős szükség esetének

minősül, és erre figyelemmel az ideiglenes intézkedés elrendelésének kérdésében az ellenérdekű

fél meghallgatása mellőzhető. Az ellenérdekű fél meghallgatásának mellőzésével hozott

határozatot az ellenérdekű féllel a foganatosításkor kell közölni. A határozat közlését követően az

ellenérdekű fél kérheti a meghallgatását és az ideiglenes intézkedést elrendelő határozat

megváltoztatását vagy hatályon kívül helyezését.

(4) A perindítást megelőző ideiglenes intézkedésre a Pp. rendelkezéseit azzal az eltéréssel kell

alkalmazni, hogy a bíróság a per megindítására legfeljebb tizenöt napos határidőt szab.

(5) A bíróság az ideiglenes intézkedést az ellenérdekű fél kérelmére hatályon kívül helyezi, ha

az üzleti titok tárgya - olyan okból, amelyért az ellenérdekű fél nem felelős - már nem felel meg az

1. §-ban meghatározott követelményeknek.

(6) Az ideiglenes intézkedéssel érintett harmadik személy az ideiglenes intézkedéssel

összefüggésben keletkezett kára megtérítése iránt külön perben kártalanítást követelhet a

kérelmezőtől.

15. § (1) Az üzleti titokhoz fűződő jog megsértése iránti perben előzetes bizonyításnak van helye.

Előzetes bizonyításnak a per megindítása előtt helye van akkor is, ha a jogosult a jogsértést vagy

annak veszélyét elvárható mértékben valószínűsítette.

(2) A bíróság az előzetes bizonyítást a per megindítása előtt elrendelő határozatot az ellenérdekű

fél kérelmére hatályon kívül helyezi, ha a jogosult a pert az üzleti titokhoz fűződő jog megsértése

miatt nem indította meg az előzetes bizonyítást elrendelő határozat közlésétől számított tizenöt

napon belül. A bíróság az előzetes bizonyítást elrendelő határozat hatályon kívül helyezésére

irányuló kérelem tárgyában soron kívül, legkésőbb a kérelem előterjesztésétől számított nyolc

napon belül határoz.

(3) Ha a késedelem helyrehozhatatlan károkat okozna, vagy ha valószínűsíthető a bizonyítékok

megsemmisítésének kockázata, az sürgős esetnek minősül, és erre figyelemmel az előzetes

bizonyítás elrendelésének kérdésében az ellenérdekű fél meghallgatása mellőzhető. Az ellenérdekű

fél meghallgatásának mellőzésével hozott határozatot az ellenérdekű féllel a foganatosításkor kell

204

közölni. A határozat közlését követően az ellenérdekű fél kérheti a meghallgatását és az előzetes

bizonyítást elrendelő határozat megváltoztatását vagy hatályon kívül helyezését.

III. FEJEZET

ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK

11. Hatályba léptető rendelkezések

16. § Ez a törvény a kihirdetését követő nyolcadik napon lép hatályba.

12. Az Európai Unió jogának való megfelelés

17. § Az 1-15. § és a 19-43. § a nem nyilvános know-how és üzleti információk (üzleti titkok)

jogosulatlan megszerzésével, hasznosításával és felfedésével szembeni védelemről szóló 2016.

június 8. 2016/943/EU európai parlament és tanácsi irányelvnek való megfelelést szolgálja.

13-36.173

18-47. §174

173 Hatályon kívül helyezve: 2010. évi CXXX. törvény 12. § alapján. Hatálytalan: 2018. VIII. 9-től. 174 Hatályon kívül helyezve: 2010. évi CXXX. törvény 12. § alapján. Hatálytalan: 2018. VIII. 9-től.

205

B/14.tétel

A közügyek vitáinak szabadsága, a közéleti szereplők személyiségi jogainak védelme

és a polgári jogi személyiségvédelem*

1. Bevezetés

A személyiségi jogok a jogrendszerben erőteljes védelmet élveznek, és az 1989–90-es

rendszerváltozás előtt fel sem merült, hogy ezt a védelmet differenciálva, a reputációt, becsületet

sértő közlés tartalmától függően bizonyos körben csökkenteni volna szükséges. A hírnév- és

becsületvédelem jelenkori értelmezése nemhogy nem ismer el privilegizált státuszokat, a közéleti

szereplést egyenesen a hírnévvédelem hatókörét automatikusan csökkentő körülményként veszi

figyelembe. Ezt követeli meg a demokratikus berendezkedés egyik alapvető játékszabálya; a

közügyek nyílt vitatása egy bizonyos határig fontosabb érdek, mint a kritizált egyén személyiségi

jogainak védelme. Aki a közéletben részt vesz, közügyben érintetté válik, szükségszerűen lemond

személyiségi jogai teljes erejű érvényesíthetőségéről.

A közszereplők korlátozott személyiségvédelme Magyarországon kezdetben nem törvényi

alapokon nyugodott. A kiindulópont e kérdésben a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, amely

lefektette az elvi alapokat. Az Alkotmánybíróság (AB) megállapítása szerint kiemelkedő

alkotmányos érdek az állami és helyi önkormányzati feladatokat ellátó szervek és személyek

tevékenységének nyilvános bírálhatósága, valamint az, hogy a polgárok bizonytalanság,

megalkuvás, félelem nélkül vehessenek részt a politikai és társadalmi folyamatokban, a közéletben.

Így, bár nem zárható ki a szóban forgó személyi kör becsülete, jó hírneve büntetőjogi védelmének

alkotmányos volta, a szólásszabadság – a magánszemélyekhez képest – csak kisebb mértékben

korlátozható a közhatalom gyakorlóinak védelmében. A testület e pontot meghaladva

„alkotmányos követelményeket” határozott meg a rágalmazás és a becsületsértés büntetőjogi

tényállásainak alkalmazhatóságával kapcsolatban:

„A hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus becsületének

csorbítására alkalmas – e minőségére tekintettel tett –, értékítéletet kifejező

véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethető; a becsület csorbítására alkalmas

tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata pedig csak

akkor büntethető, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelő, illetve ilyen

tényre közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan vagy azért

nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó

szabályok szerint – az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel –

elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta.”175

A csak szándékos hazugság, illetve gondatlanság esetén az elkövetőre felelősséget telepítő mérce

hasonlít, de nem egyezik az Egyesült Államok Legfelső Bírósága által 1964-ben a New York Times

* Az összefoglalót készítette: Koltay András; az összefoglaló a Polgári Jog 1. nappali- és levelező tagozatos főkollégiumhoz készült kiegészítésképpen, és egyúttal háttéranyagként a ”B” tételsor 14.sz. tételéhez. 175 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, rendelkező rész.

206

v. Sullivan ügyben hozott ítéletben felállított mércével.176 A közszereplők hírnév- és

becsületvédelmének polgári jogi korlátozhatósága körében jelentős mérföldkőnek számít a Polgári

törvénykönyv (Ptk.) kodifikációja és a kódex 2014-es hatályba lépése, amelynek eredményeképpen

a jogalkotó törvényi szinten rendelkezett a közéleti szereplők személyiségi jogának csökkentett

védelméről és a közügyek szabadságának figyelembe vételről magánjogi jogvitákban is (2:44. §).

(A kérdés büntetőjogi vetületeivel a továbbiakban nem foglalkozunk.)

2. A Ptk. közügy/közszereplő-generálklauzulája (2:44. §)

A Ptk. hatályos rendelkezései szerint:

„2:44. § [Közéleti szereplő személyiségi jogának védelme]

(1) A közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplő

személyiségi jogainak védelmét szükséges és arányos mértékben, az emberi méltóság

sérelme nélkül korlátozhatja; azonban az nem járhat a magán- és családi életének, valamint

otthonának sérelmével.

(2) A közéleti szereplőt a közügyek szabad vitatásának körén kívül eső közléssel vagy

magatartással szemben a nem közéleti szereplővel azonos védelem illeti meg.

(3) Nem minősül közügynek a közéleti szereplő magán- vagy családi életével kapcsolatos

tevékenység, illetve adat.”

(Fontos megjegyezni, hogy a fenti normaszöveg e formájában 2018 augusztusa óta hatályos, így

a rendelkezésre álló esetjog még a korábbi normaszöveggel kapcsolatban született.)

Az AB 7/2014. (III. 7.) sz. határozata – még a Ptk. hatályba lépése előtti napokban, de már a 2:44.

§ akkor szövegének alkotmányossági vizsgálatát elvégezve – leszögezi, hogy az „emberi méltóság

korlátozhatatlan aspektusa csak az emberi státuszt alapjaiban tagadó véleménynyilvánítások

egészen szűk körében jelenti a véleményszabadság abszolút határát.”177 A vélemények,

értékítéletek – főszabály szerint – nemcsak a büntető, hanem a polgári jogi felelősségre vonásnak

sem lehetnek az alapjai; e tekintetben a 2014-es határozat visszautal a 36/1994. (VI. 24.) AB

határozat egyik leglényegesebb elemére, a vélemények teljes büntetlenségére. De, ellentétben az

1994-es döntéssel, a testület 2014-ben nem tekintette az értékítéleteket minden esetben

alkotmányosan védettnek; a közügyek nyílt vitatásának biztosítása:

„nem jár az érintettek emberi méltósága, magánélete és jó hírneve védelmének (…)

kiüresedésével. A közhatalmat gyakorló személyeket és a közszereplő politikusokat is

megilleti a személyiségvédelem, ha az értékítélet a személyüket nem a közügyek vitatása

körében, nem közéleti tevékenységükkel, hanem magán- vagy családi életükkel

kapcsolatban érinti. Indokolt lehet a polgári jogi felelősségre vonás abban a szűk körben is,

amikor a megfogalmazott vélemény az érintett személy emberi státuszának teljes,

nyilvánvaló és súlyosan becsmérlő tagadásaként már nem az új Ptk. 2:43. §-ában foglalt

nevesített személyiségi jogokba, hanem a 2:42. §-ban foglalt emberi méltóság

korlátozhatatlan aspektusába ütközik. A korábban kifejtettek figyelembevétele mellett

továbbá a közéleti szereplők is igényelhetnek jogi védelmet a hamis tényállításokkal

176 New York Times v. Sullivan 376 US 254 (1964). 177 Uo., [61] bek.

207

szemben.”178

A határozat külön is kiemeli a közhatalom egyes gyakorlóit, például a bírókat, akik sajátos

helyzetüknél fogva – összhangban az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) gyakorlatával –

más közéleti szereplőkhöz képest (az általános személyiségvédelmi mércét el nem érő)

többletvédelmet kaphatnak személyiségi jogaik számára.179 Ezzel a testület választ ad arra a

kérdésre is, hogy miként kell értelmezni alkotmányos szempontból az Alaptörvény IX. cikk (4)

bekezdését, amely szerint „a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlása nem irányulhat

mások emberi méltóságának megsértésére.” Az AB fent összefoglalt értelmezése alapján ez az

alkotmánybeli szabály sem tekinthető a szólásszabadság abszolút korlátjának.

A határozat kiemelkedő érdeme, hogy megkísérel a jogalkalmazásban mindeddig csak igen

töredékesen alkalmazott, önálló értelmezést adni az emberi méltóság személyiségi jogának. Az AB

döntéséből e tekintetben az következik, hogy: (1) a közügyekre, közéleti szereplőkre vonatkozó

vélemények, értékítéletek különleges védelmet élveznek, (2) amely azonban nem terjed ki a

közéleti személyiségek magán- vagy családi életére vonatkozó értékítéletekre (ha azok nincsenek

összefüggésben a közügyekkel), (3) valamint szintén nem terjed ki azon véleményekre, amelyek

az érintett emberi státuszának teljes, nyilvánvaló és súlyosan becsmérlő tagadását valósítják meg

(emberi mivoltát vonják kétségbe, a közügyek vitatásától elrugaszkodva, emberi minőségében

becsmérlik, gyalázzák). Ez utóbbi esetben már nem is a Ptk. 2:45. §-ben foglalt becsülethez való

jog sérül (annak megsértése lehetőségét a 2:44. § által a közügyekben megfogalmazott vélemények

számára biztosított védelem a kiemelt közszereplők – politikusok, a közhatalom gyakorlói –

vonatkozásában akár teljes egészében ki is zárhatná), hanem az emberi méltóság joga [Ptk. 2:42. §

(2) bek.]. Vagyis az emberi méltóságnak – ellentétben a polgári bíróságok korábbi felfogásával –

az alkotmánybírósági döntés értelmében a becsülethez és a jóhírnévhez való jogon túli, sajátos és

önállóan alkalmazható tartalma van. Ez pedig egyben a vélemények teljes körű védelmét és

korlátozhatatlanságát illetően az 1994-es határozatban foglaltak kiegészítését és részbeni elvetését

is jelenti.

A tényállítások tekintetében a határozat úgy foglalt állást, hogy „a bizonyíthatóan hamis tények

önmagukban nem állnak alkotmányos védelem alatt,”180 kissé homályosan arra célozva ezzel, hogy

bizonyos esetekben a valótlan tényállítások is részesülhetnek a szólásszabadság védelmében. A

határozat később megállapítja, hogy „még az alkotmányos értékkel egyébként nem bíró, utóbb

hamisnak bizonyult tények esetében is indokolt, hogy a jogi felelősségre vonás során a felróhatóság

és az esetleges joghátrányok mértékének meghatározása körében figyelembe vegyék a közéleti

viták minél szabadabb folyásának érdekét.”181

A „szükséges és arányos mérték” előírásával kapcsolatban a határozat megállapítja, hogy „a

közhatalmat gyakorló személyek és a közszereplő politikusok esetében a személyiségvédelem

korlátozottsága mindenki máshoz képest szélesebb körben minősül »szükségesnek és

arányosnak«.”182 Ezzel együtt a Ptk.-ban szereplő e feltétel nem alkotmányellenes, mert „jóllehet

nem a magán-, hanem az alkotmányjogban használt általános kifejezésekhez tapad – szükséges és

elégséges mozgásteret biztosít a jogalkalmazás számára ahhoz, hogy a politikai

178 Uo., [62] bek. 179 Uo., [61] bek. 180 Uo., [49] bek. 181 Uo., [50] bek. 182 Uo., [57] bek.

208

véleménynyilvánítás határainak mércéit kidolgozza.”183 A határozat különféle kategóriákat állít fel

az érintett személyi kör és az adott körhöz kapcsolódó kritika védelmi szintje tekintetében: léteznek

(1) közügyekben érintett, a közszereplést tudatosan vállaló közéleti szereplők – közülük is

kiemelendők a közhatalmat gyakorló személyek és a közszereplő politikusok; (2) közügyekben

érintett, nem „hivatásszerűen” közszereplők; (3) olyan közhatalmat gyakorló személyek, akik

szolgálati viszonyuk miatt nem védhetik meg magukat a nyilvánosság előtt, pl. a bírák. A

személyiségvédelem szükséges szintje egyre nő, a szólásszabadság védelme egyre csökken, ahogy

e listán lefelé haladunk.184

3. Közügyek és/vagy közszereplők?

A közügy–közszereplő-kérdésében az elmúlt évek AB-gyakorlata és a nyomában formálódó

bírósági esetjog fontos állásfoglalásokat tett, amely jobbára erősíti azon értelmezést, amely szerint

a véleménynyilvánítással érintett ügy „közügy”-jellege az elsődleges szempont a

személyiségvédelem csökkentett terjedelmének megállapításakor.

A 7/2014. (III. 7.) AB határozat rögzíti a közügyek azonosításának elsődlegességét, mindazonáltal

jelzi, hogy a közszereplői státus is fontos – bár a közügy-jelleghez képest másodlagos – szempont

lehet a személyiségvédelem mértékének megállapításánál. A közügyek hatással vannak a bennük

érintett szereplők személyiségi jogainak érvényesülésére, ha pedig ezenfelül közéleti szereplőnek

is számítanak, akkor jogaik még tovább szűkülhetnek, amelynek mértéke közszereplői státusuk

jellegétől függ (a politikustól a celebig).

„A jogalkalmazás során mindenekelőtt arra kell tekintettel lenni, hogy mivel a politikai

véleményszabadság fókuszában elsősorban maguk a közügyek, nem pedig a közszereplők

állnak, a közügyekre vonatkozó szólások mindegyike fokozott védelem alá tartozik, és

ezáltal korlátozza az általa érintettek személyiségi jogainak védelmét. A

személyiségvédelem korlátozottsága tehát nem csupán a hivatásszerűen közszereplést

vállalók esetében érvényesülő szabály, hiszen a közügyek vitatása adott esetben – a konkrét

társadalmi vita erejéig – annál szélesebb személyi kört érinthet. Nem lehet figyelmen kívül

hagyni azonban a megszólalással érintett személy státuszát sem: a közhatalmat gyakorló

személyek és a közszereplő politikusok esetében a személyiségvédelem korlátozottsága

mindenki máshoz képest szélesebb körben minősül »szükségesnek és arányosnak«.”185

Ez a megközelítés nyer megerősítést a 14/2017. (VI. 30.) AB határozatban is: „[m]indezeket

figyelembe véve (…) a munkaügyi jogvita alapját jelentő tevékenység, vagyis az internetes portál

tartalma és az ott közétett írások döntő részükben szakmai jellegűek és nem mutatnak olyan

közéleti kötődést, amely ezt a tevékenységet egyértelműen a közügyek szabad vitatásának körébe

sorolja.”186 Hasonlóképp jelenik meg e szempont a rendes bírói gyakorlatban is: „[a]nnak

eldöntésénél, hogy a véleménynyilvánítással, bírálattal kapcsolatban terheli-e fokozott tűrési

kötelezettség az érintett személyt, elsősorban annak van jelentősége, hogy a kifogásolt nyilatkozat

183 Uo., [56] bek. 184 Uo., [57]–[58] bek. 185 7/2014. (III. 7.) AB határozat, Indokolás, [57] bek. 186 14/2017. (VI. 30.) AB határozat, Indokolás, [40] bek.

209

a közügyek vitatásával összefüggésben történt-e.”187 A „közügy” fogalmához szolgáltat fontos

adalékot a 3030/2019. (II. 13.) AB határozat indokolása. Az alapügy terheltje az ellene indított

büntetőeljárásban a bíróság előtt megismételte, sőt újabb erősen kritikus értékítéletekkel

gazdagította az indítványozóval kapcsolatos véleményét („szarkupac”, „gyalázat, civilizációs

métely”, „nyilvános hullarabló”). Az alapügyben becsületsértés vétsége miatt elítélték, de a

tárgyaláson elhangzottak terhelt általi – saját közösségi média-felületein való – közzététele miatt

indult újabb ügyben a bíróság felmentette. Az AB elutasította az ennek okán benyújtott

alkotmányjogi panaszt, azon az alapon, hogy a büntetőeljárásról szóló tájékoztatás közügy:

„A kifejtett alkotmányos szempontrendszer alapján az Alkotmánybíróság álláspontja

szerint a vita közéleti jellege megállapítható, mivel a terhelt egy olyan büntetőeljárásról ad

tájékoztatást, amely egy közismert televíziós műsorvezetőnek a riportjai során tanúsított

emberi és szakmai magatartását ért bírálat büntetőjogi határait ismerteti meg a

nyilvánossággal. Az indítványozó közszereplői minősége nem vitatható, hiszen

élethivatásszerűen tevékenykedik a televíziós újságírásban. Az előzményi ügyhöz képest,

amelyben a becsületsértő közlés miatt a terhelt bűnösségét megállapították, jelen helyzet a

közlés céljában, illetve az öncélúság hiánya miatt tér el a korábbi védett

véleménynyilvánításhoz képest.”188

E ponton érdemes rövid kitérőt tenni a képmásvédelem kérdéseihez, amelyek tanulságokat

hordoznak a hírnév- és becsületvédelem megítélése, illetve a 2:44. § értelmezése tekintetében is.

A Ptk. 2:48. §-a szerint „(1) Képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez és felhasználásához az

érintett személy hozzájárulása szükséges. (2) Nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel

elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához tömegfelvétel és nyilvános közéleti

szereplésről készült felvétel esetén.” A szövegből úgy fest, hogy nem a közügyek, hanem a

közszereplők, pontosabban a közszereplés azonosítása az egyedüli fontos szempont, és nyilvános

közéleti szereplésen kívül nincs mód a csökkentett személyiségvédelem alkalmazására; esetleg

csak a 2:44. § alkalmazása segíthet valamelyest. Ehhez képest az alkotmánybírósági gyakorlat a

„rendőrképmás”-ügyekben a 2:44. § figyelmen kívül hagyásával jutott el oda, hogy a

szólásszabadság, illetve a tájékozódáshoz való jog szempontja a 2:48. § értelmezésében is

irányadó. A rendőrök képmása tehát szabadon közölhető, „[a] nyilvános helyen készült, nem sértő,

az érintett személyt tárgyilagosan ábrázoló felvétel általában nyilvánosságra hozható engedély

nélkül, ha az a közérdeklődésre számot tartó tudósításhoz kapcsolódik és a jelenkor eseményeiről

való szabad tájékoztatásához kötődik.”189

A Kúria végül elfogadta e megközelítést: „[a]mennyiben a közhatalmat gyakorló személy

fellépésére a közéletet befolyásoló események során kerül sor, a képmáshoz való személyiségi

jogainak gyakorlása, azok korlátozhatósága az általános, azaz a közéleti eseményeken pusztán

jelenlévő magánszemélyek jogvédelmének szabályaihoz képest eltérő megítélés alá eshet.”190 A

rendőr tehát intézkedése során ugyan nem végez nyilvános közéleti szereplést, de ha tevékenysége

közüggyel kapcsolatos – és erős vélelem szól amellett, hogy a rendőr feladatellátása, amelyet a

közhatalom képviselőjeként fejt ki, e körbe tartozik –, akkor a Ptk. értelmezésébe be kell hozni az

alkotmányos szempontokat is, ami egy lépés az alapjogok horizontális hatályának elismerése felé.

187 BDT2017. 3776. 188 3030/2019. (II. 13.) AB határozat, Indokolás, [38] bek. 189 28/2014. (IX. 29.) AB határozat, Indokolás, [44] bek. 190 1/2015. számú BKMPJE határozat, IV. 3. pont.

210

Az egyedi ügyekben e szempont mérlegelése az AB és a Kúria által még nem egészen egységes,

amint azt a konkrét alkotmányjogi panaszok után született újabb AB-határozatok igazolják,

amelyek újra és újra megerősítették a nyilvánosság érdekeihez fűződő szempont mérlegelésének

jelentőségét.191

Hasonlóképpen, a bírósági tárgyaláson a politikai szereplő terheltről készült kép – még ha utóbb

az eljárásban fel is mentették – közérdeklődésre tarthat számot, a terhelt közéleti szereplői

minőségéhez kapcsolódik. A média objektív módon – képileg is – tudósíthat egy büntetőeljárás

állásáról, ha a tudósítás összhangban áll az adott eljárás aktuális állásával, és tiszteletben tartja az

ártatlanság vélelmének alkotmányos alapelvét.192 Amennyiben a tudósításban közölt kép nem

ábrázolja az indítványozót megalázó helyzetben, az emberi méltóság lényegét sértő módon, úgy

közzététele nem minősül a sajtószabadság jogával való visszaélésnek.193

4. A tényállítások és a véleményközlések elhatárolási kérdései

A 36/1994. (VI. 24.) AB határozatból következően a jóhírnév és a becsület megsértésére alkalmas

közlések megítélésekor külön kell választani a tényállításokat és a véleményeket. Ezek további

szempontok szerint differenciálandók. A Ptk. ezt már törvényi szinten is rögzíti, így a 2:45. §

szerint a jó hírnevet tényközléssel, a becsületet véleményközléssel lehet megsérteni. A 7/2014. (III.

7.) AB határozat pedig szintén rögzíti azt, hogy a valótlan tények és a szélsőséges vélemények

szabadsága, illetve korlátozhatósága eltérő alkotmányos mércék szerint ítélendő meg.

Az AB döntései szerint tényállítások esetében különbséget kell tenni a valós (a bíróság előtt

bizonyított) tényállítások és a valótlan (nem bizonyított) tényállítások között. A valótlan

tényállításoknál pedig további különbséghez vezethet a szándékosan vagy a közlő hivatása vagy

foglalkozása szabályai szerint tőle elvárható körültekintés elmulasztásával, illetve a szakmai

szabályok betartása mellett közzétett állítások eltérő megítélése. Bár az AB határozatai ilyen

megkülönböztetést nem írtak elő, a joggyakorlat a véleményközlések esetében különbséget tesz a

ténybeli alappal rendelkező vélemények és az ilyen alappal jellegüknél fogva nem rendelkező

(indulatból fakadó, érzelmeket tükröző vagy csak egyéni, szubjektív értékítéletet magába foglaló)

vélemények között. Ha az előbbi tekintetében a ténybeli alap valóságát a bíróság előtt sikerül

bizonyítani, akkor a vélemény közlője mentesül a jogi felelősségre vonás alól, legyen véleménye

mégoly szélsőséges vagy bántó is. A ténybeli megalapozással nem rendelkező vélemények

ellenben korlátozhatók maradnak, ha azok – a bírói gyakorlatban kialakult, bevett fordulatokat

használva – indokolatlanul bántók, sértők, lealázók (gyalázkodások).

A 13/2014. (IV. 18.) AB határozatában az AB – általános érvénnyel, a büntetőjogon túlnyúlva –

megállapította azon szempontokat, amelyek alapján a rágalmazási ügyek egyik legfőbb

kérdésében, azaz a tényállítások és vélemények differenciálása során a bíróságoknak figyelembe

kell venniük:

„[Az] a kérdés igényel választ az eljáró bíróságoktól, hogy a publicisztika tényállításnak,

avagy értékítéletnek minősül-e. Ennek során figyelemmel kell lenni arra, hogy az

inkriminált mondat a teljes szöveg kontextusában nyer értelmet, amelynek célja az

önkormányzat vagyongazdálkodásának kritikája volt, vagyis az írás az irónia és a túlzás

191 16/2016. (X. 20.) AB határozat, 17/2016. (X. 20.) AB határozat, 3/2017. (II. 25.) AB határozat. 192 3313/2017. (XI. 30.) AB határozat, Indokolás, [56] bek. 193 3348/2018. (XI. 12.) AB határozat, Indokolás, [37]-[38] bek.

211

eszközével élve bírálta a városi vagyongazdálkodást. Szükséges továbbá értékelni a

publicisztika vélemény kontextusát, amely a helyi közösségen belül tapasztalható vagyoni

egyenlőtlenségekre és a pazarló költségvetési gazdálkodásra hívta fel a közélet figyelmét.

Mindezek alapján lehet dönteni abban a kérdésben, hogy a publicisztika tartalmaz-e

egyáltalán olyan konkrétumot, amelynek igazságtartalma igazolható, ellenőrizhető lenne,

vagy az írás egy olyan bírálatot kifejező értékítélet, amelynek éppen a lehetősége és ténye

védett, annak tartalmára tekintet nélkül.”194

A fenti szempontrendszer magánjogi jogvitákban is alkalmazható. A tényállítások és vélemények

elhatárolása a konkrét ügyekben ezzel együtt is nehéz feladat. Egy ilyen nehéz elhatárolási

kérdéssel találkozott az AB két történész közötti vita ügyében.195 Az alapügy alperese nyilatkozta

indítványozóról, hogy amit utóbbi mondott, az „…egy szélsőjobboldali politikai provokáció, ami

(…) törvényes eszközökkel is büntethető lenne, hiszen relativizálja a holokausztot, súrolja a

holokauszt tagadását.” Az indítványozó szeme előtt „…két alapvető cél lebeg (…): az új (…)

intézet új ideológiai megfontolásaival függ össze, az új tekintélyuralmi rendszer tisztára kell, hogy

mossa elődjét, a Horthy-rendszert. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a dolog erről szól, és igyekszik

kimosni magát Horthy-t is a népirtás bűnéből, de nem lehet.” Az alperes az indítványozóra utalva

megjegyezte, hogy „…csak azokat az embereket lehet megbízni ilyen kormányintézetek

vezetésével, akik szakmailag, erkölcsileg, politikailag a szélsőjobboldal irányába nyitottak, a

Horthy-rendszer restaurációjában gondolkodnak szellemileg.” A fentiek átmenetet képeznek a

tényállítás és a véleményközlés között, az AB is megosztott volt abban a kérdésben, hogyan

minősítse az elhangzottakat. A többség azonban tényállításnak tekintette azokat, mert:

„…az Alkotmánybíróság figyelemmel volt az alperes nyilatkozata kifogásolt mondatainak,

valamint magának a teljes nyilatkozatnak a kontextusára és céljára. Ezen szempontok

szerint megállapítható, hogy az alperes figyelemfelhívó módon, az általánosítás és a túlzás

megengedett eszközeivel, helyenként felfokozott hangnemben kritizálta és felnagyította az

indítványozó interjúban kifejtett álláspontját, kétségbe vonta annak tudományos

megalapozottságát, valamint – az előbbiekből következtetve – általánosságban is

megkérdőjelezte az indítványozó intézetvezetői alkalmasságát, és bírálta a Kormány által

alapított történetkutató intézet ideológiai elfogultágát.”196

A kritikai elem, a bírálati jelleg tette – a többség megítélése szerint – véleménnyé az elhangzottakat,

amelyekre így kevésbé szigorú mércét kellett alkalmazni, az alkotmányjogi panaszt pedig a testület

elutasította. A vélemény-jelleg a fent idézett alperesi közlések közül a holokauszt relativizálására,

és így bűncselekmény elkövetésére vonatkozó megjegyzés esetében vitatható, ahogyan öt

alkotmánybíró vitatta is. De még ebben az esetben is elfogadható a véleménykénti minősítés,

tekintettel a megfogalmazás módjára, a közlés vélekedés-jellegére.

5. Az érintett személyek tűrésküszöbe közügyek vitáiban

A kérdést, hogy pontosan milyen mértékben húzódik vissza a személyiségvédelem szabályainak

194 13/2014. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás, [49] bek. 195 3001/2018. (I. 10.) AB határozat. 196 Uo., Indokolás, [36] bek.

212

érvényesülése a közügyek vitái során, és milyen magasnak kell lennie a közéleti szereplők és a

közügyekben érintettek tűrésküszöbének, első ízben a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat kísérelte

meg meghatározni, amit húsz év elteltével a 7/2014. (III. 7.) AB határozat pontosította és

módosította (ld. a fenti 1-2. pontban – más kérdés, hogy a rendesbíróságok az 1994-es határozatot

nem, vagy csak töredékesen alkalmazták).

A becsülethez való jog értelmezése és a vélemények szabadsága a közügyek vitái során alapvető

fontosságú kérdés. A 2014-es AB határozat egy megfelelően mérlegelő, a szabad szólásnak és a

személyiségi jogok védelmének is teret engedő értelmezést vezetett be, amely a későbbi

döntésekben is visszaköszön. A 3145/2018. (V. 7.) AB határozat két bulvárszereplő jogvitája

összefüggésében rögzítette, hogy:

„Az indítványozó ügyében az eljárt bíróságok a perben vizsgált közléseket – amint erre a

másodfokú bíróság ítéletében kifejezetten hivatkozott – az Alaptörvény IX. cikk (1)

bekezdésének alkotmányos tartalmára tekintettel vizsgálták. Ez alapján alakították ki azt az

egyező álláspontjukat, hogy a »pszichopata« kifejezés használata az adott ügyben sem azok

tartalma, sem megfogalmazás módja miatt nem alkalmas a jogsértés megállapítására. E

körben a bíróságok döntő jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a vizsgált kifejezést az

alperes nem orvosi értelemben használta. A másodfokú bíróság utalt arra is, hogy a

köznyelvben bevett szokás e kifejezés hangoztatása annak minősítésére, amikor valaki nem

azt csinálja, ami a másik félnek tetszik, vagy amit elvár. Ebből következően a perbeli

bejegyzésekből nem az tűnik ki, hogy az alperes szerint az indítványozó a megjelölt

betegségben szenvedne. Az alperes a kifogásolt kijelentéseket a vele szemben tanúsított

indítványozói magatartás szubjektív értékeléseként fogalmazta meg. A bíróságok

álláspontja szerint a »zavaros körülmények között« közlésmód ugyancsak egyértelműen

véleménynyilvánításnak minősül, amellyel az alperes szintén a vele szemben tanúsított

indítványozói magatartásra reagált.”197

Hasonlóképpen rögzítette az AB a 3263/2018. (VII. 20.) AB határozatában a becsülethez való jog

értelmezését a közügyek szabad vitatása fényében, gyakorlatilag megállapítva, hogy a becsülethez

való jog a közügyek vitájában nemigen nyújt védelmet, és csak azon kijelentések szankcionálhatók,

amelyek túllépnek a becsület sérelmén és már az emberi méltóság korlátozhatatlan aspektusát

sértik:

„[40] Az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében foglalt szólásszabadság határainak –

kiváltképp büntetőjogi korlátozásának – értelmezése során (…) az Alkotmánybíróság a

»becsületérzés sérelménél« szigorúbb mércét határozott meg. A korábbi gyakorlaton

alapuló, azt az Alaptörvény alapján továbbfejlesztő értelmezés szerint a közügyek vitájában

a közhatalom gyakorlóját vagy közszereplő politikust érintő bírálat, értékítélet főszabály

szerint nem lehet alapja jogi felelősségre vonásnak. A véleménynyilvánítás szabadságának

alkotmányos határát e körben azok a közlések lépik csak át, amelyek az emberi méltóság

korlátozhatatlan aspektusába ütköznek, azaz a méltóságnak az emberi mivolt lényegét

jogilag megragadó tartalmát sértik.

[41] Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a szólásszabadságnak ez a korlátja nem

önmagában a véleménynyilvánítás becsmérlő vagy gyalázkodó jellegének szab határt,

hanem az emberi méltóságnak az emberi mivolt lényegét meghatározó és óvó magját

197 3145/2018. (V. 7.) AB határozat, Indokolás, [81] bek.

213

védelmezi. Az emberi méltóságnak ezt a korlátozhatatlan tartományát nem a méltóságból

fakadó egyes részjogok (pl. becsület, jóhírnév) minősített, intenzív becsmérlése sérti,

hanem az, ha a véleménynyilvánítás eleve ennek a sajátosan védett szférának a

megsértésére irányul. Ilyen jogsértés lehet egyrészt az, ha a megszólaló tagadja, kétségbe

vonja az érintett(ek) emberi mivoltát, emberként kezelésének követelményét, másrészt az,

ha az emberi természet legbelsőbb köreibe hatol, öncélúan támadva a személyiség és az

identitás lényegét alkotó vonásokat. A »becsületérzés« szubjektív kategóriájával szemben

ez a jogsértés olyan objektív alapot teremt, amelyre a bíróságok a becsületsértés büntetőjogi

értékelésekor is hivatkozhatnak.”198

6. Híresztelés

Érzékeny pontja a közügyek vitáinak, így a hírnév- és becsületvédelem szabályainak a híresztelés

megítélése. A híresztelés a mástól származó információ továbbadását jelenti, és a Ptk. (valamint a

Btk.) alapján ugyanolyan megítélés alá esik, mintha a közlő maga tenne hamis tényállítást. A sajtó-

helyreigazítás szabályait értelmező PK 14. számú állásfoglalás alapján, amelynek érvénye

kiterjeszthető a hírnévvédelem egyéb eszközeinek alkalmazási lehetőségeire is, „akkor is szükség

van a valótlan tényállítás helyreigazítására, ha a közlés idegen forrásból származik. A jogszabály

ezért nemcsak a közvetlen észleleten alapuló közlés, hanem a mástól szerzett értesülések

továbbadása, közlése, vagyis a híresztelés esetében is lehetővé teszi a sajtó-helyreigazítást.”

Az AB 2017 végén foglalkozott először a híresztelés kérdésével, a 34/2017. (XII. 11.) AB

határozatban. Első döntésében – alkotmányos követelményként – rögtön lefektetett egy olyan

értelmezési szabályt, amely híresztelés esetén bővíti a média felelősség alóli mentesülési körét.

Nemcsak a különböző közhatalmi és más állami szervek hivatalos tájékoztatása, hanem általában

a közéleti szereplők sajtótájékoztatója is a kivételi körbe tartozik.

„Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Alaptörvény IX. cikk (2) bekezdésében foglalt

sajtószabadságból fakadó alkotmányos követelmény, hogy a közéleti szereplők

sajtótájékoztatóján a közügyek vitájában egymást érintően tett kijelentésekről hűen, saját

értékelés nélkül tudósító, a közlések forrását egyértelműen megjelölő és a jó hírnevet

esetleg sértő tényállításokkal érintett személy cáfolatának is helyet biztosító (vagy a

válaszadás lehetőségét felkínáló) médiatartalom-szolgáltató tevékenységét nem lehet a

személyiségi jogsértés polgári jogi szankcióit megalapozó híresztelésként értékelni.”199

Az új alkotmányos értelmezést a bírói gyakorlat is követi, sőt, tovább tágította. A Pécsi Ítélőtábla

BDT2018. 3835. számon közzétett döntése szerint a közszereplők bármely nyilatkozatának – azaz

nem csak a sajtótájékoztatón tett közlés – teljes és hű bemutatása alapot ad a felelősség alóli

mentesülésre akkor is, ha a közölt tudósításban valótlan tényállítás szerepel: „Nem terheli a sajtót

a valóság bizonyítása, amennyiben a közszereplő nyilatkozatát a maga teljességében, szöveghűen

tárja a nyilvánosság elé. A közlés lényeges tartalmát ilyenkor magának a nyilatkozónak a

véleménye jelenti, amely magában foglalhat a nyilatkozó által értékelt tényállításokat is.”200

A kisvártatva érkező második AB-döntés, a 3002/2018. (I. 10.) AB határozat azonban rögtön

198 3263/2018. (VII. 20.) AB határozat, Indokolás, [40]–[41] bek. 199 34/2017. (XII. 11.) AB határozat, rendelkező rész. 200 BDT2018. 3835.

214

szűkítette a fenti alkotmányos követelmény érvényesülési körét. Kicsit nehezen értelmezhető

módon azt állapította meg, hogy csak akkor mentesül a média a híresztelt valótlan tényállítás miatti

felelősség alól, ha az adott médiatartalom kizárólag a közügy vitájában részt vevő személyek

megnyilvánulását tartalmazza, és azon felül semmi mást. Ez nem túl életszerű, és eleve kizár a

mentesülés alól minden olyan cikket, tudósítást, amelyet a média maga állít elő, túl mások

közlésének lejegyzésén és továbbításán. Ugyanakkor az AB nem szűkíti a felelősség alóli

mentesülés elvi lehetőségét a sajtótájékoztatón elhangzottak közlésére, így az elvben –

összhangban a Pécsi Ítélőtábla döntésével – bármely, közügyet érintő megnyilvánulásra

kiterjedhet, feltéve, hogy az valóban csak az érintettek nyilatkozatait tartalmazza.

„Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint – figyelemmel a 34/2017. (XII. 11.) AB

határozatban megállapított alkotmányos követelményre – egy sajtótudósítás akkor esik

kívül a híresztelés értelmezési körén, ha a médiatartalom fókuszában kizárólag a közéleti

vitában részt vevő személyek megnyilvánulásainak naprakész és hiteles becsatornázása áll.

Az adott esetben a sajtótudósítás fókuszában nem az I. rendű alperes nyilatkozata állt,

hanem az eseményekkel összefüggésben álló, egymásnak ellentmondó információk

bemutatása. Ebből következően az adott esetben vizsgált sajtótudósítás híresztelésnek

minősül.”201

A Magyar Jeti Zrt. v. Hungary ügy202 az AB ezen utóbbi döntését követően indult. A kérelmező az

EJEB előtt arra hivatkozott, hogy a magyar hatóságok megsértették a szólásszabadsághoz fűződő

jogát. Az ügy külön érdekessége, hogy a híresztelés egy internetes linknek a cikkbe ágyazásával

történt, így az internetes kommunikáció által lehetővé tett újfajta közlési mód jogi megítéléséről is

szólt: lehet-e jogsértő egy olyan link puszta közzététele, amelyről egy jogsértő, valótlan állításokat

tartalmazó szöveg, videó érhető el?

Az EJEB megállapítása szerint amennyiben az újságíró, illetve az általa készített médiatartalom

nem fejezte ki egyetértését a jogsértő tartalommal, illetve jóhiszeműen, kellő gondossággal, a

szakmai etika szabályainak betartásával járt el, a link közzététele önmagában nem valósít meg

hírnévsértést. Figyelembe kell venni emellett a jogsértő tartalom kontextusát, azt, hogy milyen

ügyben jelent meg a nyilvánosságban és kire vonatkozik; a kiemelt közéleti szereplők (jelen

esetben egy parlamenti párt) tűrésküszöbe természetesen az ilyen esetekben is magasabban van.203

7. A magánélet védelméről szóló 2018. évi LIII. törvény

A magánélet védelméről szóló 2018. évi LIII. törvény mindenesetre ebből az értelmezésből indul

ki (ami azonban értelemszerűen nem köti az AB-t majdani alkotmányértelmezésekor). A törvény

8. § (1) bekezdése szerint „[a] magánélet tiszteletben tartásához való jog célja, különösen a

névviseléshez való jog, a személyes adatok, a magántitok, a képmás és hangfelvétel, a becsület és

a jóhírnév védelme.” A 7. § (2) bekezdése pedig rögzíti, hogy „[a] közéleti szereplő magán- és

családi életét, valamint otthonát a közéleti szereplőnek nem minősülő személlyel azonos védelem

illeti meg.” A két rendelkezés összeolvasásából arra is juthatunk, hogy a magánélethez való jog

része jóhírnévhez és a becsülethez, valamint a képmáshoz és hangfelvételhez való jog, és a közéleti

201 3002/2018. (I. 10.) AB határozat, Indokolás, [77] bek. 202 Application no. 11257/16., 2018. december 4-i ítélet. 203 Magyar Jeti Zrt. v. Hungary, 77–82. bek.

215

szereplők e jogai ugyanakkora terjedelműek, mint a magánszemélyeké. Ezen értelmezés azonban

nem elfogadható, egyfelől azért, mert ahogy a későbbiekben láthatjuk, hogy e jogok érvényesülése

tekintetében a leginkább releváns kategória nem a közéleti szereplő, hanem a közügy, másfelől

pedig ugyanezen törvény módosította a Ptk. 2:44. §-át, amely rögzíti a személyiségi jogok

érvényesülésének csökkentett erejét a közügyek vitái tekintetében. Az új törvény mindazonáltal

nem kreál olyan új tényállást, amely a közügyek vitáiban érvényesülő szólásszabadság-mércékre

hatással lehet, így a „jóhírnév” vagy a „magánélet” sérelme a Ptk. tényállásai és azok talaján

formálódó AB- és bírósági gyakorlat figyelembe vételével lesz továbbra is csak megállapítható. (A

családi élet tiszteletben tartásához, az otthon tiszteletben tartásához, a kapcsolattartás tiszteletben

tartásához való jog megsértésének ezzel szemben önálló tényállásait határozza meg a törvény.)

8. A sajtó-helyreigazítás

A sajtó-helyreigazítás jogintézménye kétarcú: szolgálja egyfelől a közönség tájékozódáshoz

fűződő érdekeit, másfelől pedig biztosítja a valótlan közleményben szereplő fél jó hírnevének

védelmét. Amíg a sajtó-helyreigazítás a Ptk.-ban szerepelt (1977 és 2010 között), addig a

jogirodalom elsősorban a személyiségi jogok megsértésnek egy speciális polgári jogi

szankciójaként tekintett rá. A bírói gyakorlat is ebből indult ki, ugyanakkor a PK 12. sz.

állásfoglalás már 1984-ben hangsúlyozta, hogy a sajtó-helyreigazítás „közvetve egyéb érdekek

védelmére is szolgálhat”, amelyek közül a „valósághű tájékoztatást” és a „sajtó hitelét” az

állásfoglalás meg is jelölte.

A helyreigazítási jog személyiségi jogi szankcióként való értelmezése korábban (2010 előtt) sem

volt maradéktalanul elfogadható, tekintettel arra, hogy a sajtó-helyreigazítás szabálya egyben

különálló tényállást is magában foglalt, és így nem volt pusztán a jóhírnév megsértése egy speciális

szankciójának tekinthető (ugyanis, míg a jóhírnév megsértését jellemzően valótlan és sérelmes

tényállítások közzétételével lehet megvalósítani, addig a tényállítások sérelmes jellege korábban

sem volt feltétele a sajtó-helyreigazításnak).

Pontosabb tehát úgy fogalmazni, hogy a sajtó-helyreigazítás a médiában szereplő személyek joga

a valótlan állítások kiigazítására, ami ugyanakkor közvetlenül szolgálja a közönség tájékozódáshoz

fűződő érdekeit is. Ezt támasztja alá a 2010-ben történt jogszabályi változás is, amely a polgári

jogból visszahelyezte a médiaszabályozásba a jogintézményt, oda, ahol annak természetes helye

van. Ettől függetlenül megállapítható, hogy a sajtó-helyreigazítás nem veszítette el szoros

kapcsolódásait a személyiségvédelem polgári jogi szabályaihoz sem, hiszen gyakorlása továbbra

is csak a közvetlenül sértett személy által lehetséges, és érvényesítésére is polgári peres eljárásban

kerül sor.

A sajtó-helyreigazítás jogának legfontosabb jellemzői a következők:

(1) a sérelem a valótlan tény állításával, híresztelésével, valamint valós tény hamis színben

való feltüntetésével következhet be, de nem szükséges, hogy ezek a jó hírnevet sértő tények

legyenek,

(2) az igényérvényesítés személyhez kötött, csak a sajtóközleményben felismerhető módon

szereplő személy kezdeményezhet eljárást,

(3) a sérelem orvoslásának gyorsasága a rövid igényérvényesítési és eljárási határidők révén,

(4) a sérelem orvoslása ugyanazon eszköz – a média – által, mint amelyen keresztül maga a

sérelem bekövetkezett, azaz ugyanazon, de legalábbis jelentős részben egymást átfedő

nyilvánosság megcélzása a helyreigazítással, mint amely a sérelmes állításról értesült, mely

hozzájárul a védelem hatékonyságának növeléséhez,

216

(5) a média felelőssége a valótlan tény állításáért alapvetően objektív, kimentést nem tűrő, de

a bírói gyakorlat az utóbbi években néhány kivételt meghatározott e főszabály alól,

(6) a sajtó-helyreigazítási jog gyakorlása nem zárja ki más, a személyiségi jogot védő eszköz

igénybe vételét, mint amilyen a polgári jogi személyiségvédelmi per; ezen eljárásokat

azonban – éppen a sajtó-helyreigazítási per minél gyorsabb lefolytatása érdekében –

összekapcsolni nem lehet.

Az Smtv. 12. §-a – a jelenleg hatályos szabályozás – így szól:

„(1) Ha valakiről bármely médiatartalomban valótlan tényt állítanak, híresztelnek vagy vele

kapcsolatban való tényeket hamis színben tüntetnek fel, követelheti olyan helyreigazító

közlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a közlés mely tényállítása valótlan, illetve

megalapozatlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben és ehhez képest melyek a való

tények.

(2) A helyreigazító közleményt napilap, internetes sajtótermék és hírügynökség esetében az

erre irányuló igény kézhezvételét követő öt napon belül a közlemény sérelmezett részéhez

hasonló módon és terjedelemben, lekérhető médiaszolgáltatás esetében az erre irányuló

igény kézhezvételét követő nyolc napon belül a közlemény sérelmezett részéhez hasonló

módon és terjedelemben, más időszaki lap esetében az igény kézhezvételétől számított

nyolc napot követően a legközelebbi számban a közlemény sérelmezett részéhez hasonló

módon és terjedelemben, lineáris médiaszolgáltatás esetében pedig ugyancsak nyolc napon

belül, a közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és azzal azonos napszakban kell

közölni.”

Továbbra is érvényes a PK 12. sz. állásfoglalás azon része, amely leszögezi, hogy „[a]

sajtóhelyreigazítás iránti igény elbírálásánál a sajtóközleményt a maga egészében kell vizsgálni. A

kifogásolt közléseket, kifejezéseket nem formális megjelenésük, hanem valóságos tartalmuk

szerint kell figyelembe venni, a sajtóközlemény egymással összetartozó részeit összefüggésükben

kell értékelni (…). A helyreigazítást kérő személyének megítélése szempontjából közömbös

részletek, pontatlanságok, lényegtelen tévedések nem adnak alapot helyreigazításra.”

Az Smtv. 12. § (1) bekezdés értelmében bárki kérhet helyreigazítást, akire az adott tényállítások

vonatkoznak. A PK 13. sz. állásfoglalás ezt kifejtve leszögezi, hogy „[s]ajtóhelyreigazítást az

kérhet, akinek a személyére a sajtóközlemény – nevének megjelölésével vagy egyéb módon – utal,

vagy akinek a személye a sajtóközlemény tartalmából felismerhető.” Ezzel egyezően ld. a BH1993.

422 sz. eseti döntést. A PK 13. sz. állásfoglalás azt is rögzíti, hogy „[l]ehetséges az is, hogy a

sajtóközlemény név szerint vagy név nélkül határozatlan, burkolt utalásaival, bizonytalan

megjelölésével többeket is sért. Ilyen esetben az érintett személyek közül bárki kérhet

helyreigazítást, de csak a saját nevében, és a helyreigazítás tartalma is csupán annak a személyre

korlátozódhat, aki igényt érvényesített.”

Sajtó-helyreigazítás csak tényekkel szemben kérhető. Tényállításnak minősül az is, ha a

médiatartalom céloz vagy utal az adott tényre, azt nem teljesen bizonyosként közli (PK 12. sz.

állásfoglalás, BH1990. 256). A valótlanság megítélésekor nem vizsgálható az, hogy a

médiatartalom (jogi, közgazdasági, politikai stb. szempontból) mennyire szakszerű (BH1985. 183).

A PK 12. sz. állásfoglalás megerősíti, hogy „[v]éleménynyilvánítás, értékelés, bírálat, valamint a

társadalmi, politikai, tudományos és művészeti vita önmagában nem lehet sajtóhelyreigazítás

alapja.”

A Ptk. 2001-es módosítása (a törvényjavaslat beterjesztője után: „Lex Répássy”) szerint a

217

helyreigazítás – hamis tényállításokra alkalmazható – szabálya mellé került volna bevezetésre a

válaszadás joga, amely a személyhez fűződő jogot sértő véleményekkel szemben lett volna

alkalmazható. A rendelkezés elemzői közül később sokan nem fektettek elegendő hangsúlyt annak

figyelembe vételére, hogy így az alkalmazhatóság köre meglehetősen leszűkített lett volna, és nem

engedett volna fellépést bármely, sérelmesnek érzett, hátrányosnak tekintett véleménnyel szemben.

A válaszjog ilyetén való bevezetése nem hozott volna létre ʻáltalános’ jogot a válaszadáshoz, és

amennyiben egy vélemény nem becsületsértő – tehát kifejezésmódjában nem „aránytalanul túlzó,

indokolatlanul bántó, lealázó, lekicsinylő” (BH1993. 89), úgy a válaszjog szabálya nem lett volna

alkalmazható. Bár a rendelkezés nem határozta meg kifejezetten, mely személyhez fűződő jogok

megsértése esetén járt volna a válaszjog, értelemszerűen a jóhírnév, becsület, emberi méltóság

jöhetett volna csak számításba. Ezek közül is elsősorban az utóbbi kettő, tekintve, hogy a jóhírnév

védelmére fennmaradt a helyreigazítás lehetősége.

Az Alkotmánybíróság 57/2001. (XII. 5.) sz. határozatával megsemmisítette a rendelkezést. A

testület először a szólás- és sajtószabadság korlátozásának általános kérdéseivel foglalkozik a

többségi indokolásban, majd rátér a válaszjogra, mint a sajtószabadság általában vett korlátjának

elemzésére. Az Alkotmánybíróság leszögezi, hogy a jog korlátozza a szabadságot, a korábban már

ismertetett érvek természetesen a határozatban is előkerülnek: „[a] korlátozás szükségességének és

arányosságának megítélésénél fontos annak tisztázása, hogy mi a szerepe a válaszadás jogának.

(…) A jóhírnév és az emberi méltóság védelme mellett azt is figyelembe kell venni, hogy a

közvélemény informálása is a teljes körű tájékoztatást indokolja. A sajtó szabadsága a szabad

véleménynyilvánítás mellett a véleményformáláshoz szükséges információszerzéshez való jogot is

magába foglalja. (…) [M]egállapítható, hogy a tág értelemben vett válaszadás joga általában a

véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának nem alkotmányellenes korlátozása (indokolás, II./9-

11. pont).” A bírák tehát úgy látták, hogy az elérni kívánt kettős célt – a reputáció védelmét,

valamint a közvélemény szélesebb körű tájékoztatását – figyelembe véve a válaszjog a

sajtószabadság megengedett korlátja lehet. A bevezetni kívánt szabályt végül azon az alapon

találták alkotmányellenesnek, hogy az nem határozta meg a jog gyakorlásának korlátait (a válaszul

szolgáló közlemény terjedelmét), illetve, hogy kötelezővé tette a közérdekű bírság kiszabását,

mindezek pedig a sajtószabadság aránytalan korlátozásához vezettek. A többség szerint tehát az

alkotmányellenességet okozó hibák pusztán jogtechnikai jellegűek voltak, maga a válaszadás

bevezetése elvben megengedhető.

218

B/15.tétel

Hatály: 2019.IV.16. -

2011. évi CCVI. törvény

a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási

közösségek jogállásáról204

A Magyarországon működő vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú

értékhordozó és közösségteremtő tényezői, amelyek hitéleti tevékenységük mellett, nevelési,

oktatási, felsőoktatási, egészségügyi, karitatív, szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi,

valamint kulturális, környezetvédelmi, sport- és más tevékenységükkel, valamint a nemzeti tudat

ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország és a nemzet életében. Magyarország elismeri

és támogatja a külhoni magyar közösségek életében meghatározó szerepet játszó vallási

közösségek tevékenységét is.

Az Országgyűlés

- a lelkiismereti és vallásszabadság érvényre juttatása, a mások meggyőződésének tiszteletben

tartása biztosítékaként a vallási közösségek önállóságának biztosítása, az állammal fennálló

kapcsolatainak szabályozása céljából,

- figyelemmel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára, az Emberi jogok és alapvető

szabadságok védelméről szóló egyezményre, valamint a lelkiismereti és vallásszabadság alapvető

emberi jogával kapcsolatban megfogalmazott nemzetközi dokumentumokra, valamint arra, hogy

az Európai Unió működéséről szóló szerződés 17. cikke szerint az Európai Unió tiszteletben tartja

és nem változtatja meg a vallási közösségek tagállamokban meglévő státuszát,

- az Alaptörvénnyel összhangban, az állam és a vallási közösségek különvált működésének

alkotmányos követelményét figyelemben tartva, de az együttmunkálkodás kölcsönös előnyökön

alapuló elveit megfelelően érvényesítve,

- folytatva a vallásszabadságot biztosító törvényekben testet öltő hagyományt,

- tekintettel az állam világnézeti semlegességére és a felekezetek közötti békés együttélésre való

törekvésre,

- tiszteletben tartva a vallási közösségekkel megkötött megállapodásokat,

- felismerve, hogy a közjó előmozdításának kulcsa az emberi személy méltóságának a tisztelete,

amely lehetővé teszi nemcsak az emberek és a családok számára, hanem a vallási közösségek

részére is, hogy szabadon teljesítsék küldetésüket,

- külön is elismerve Magyarország történelmében és kultúrájában folyamatosan meghatározó

jelentőséggel bíró egyházak kiemelkedő szerepét

az Alaptörvény végrehajtására, az Alaptörvény VII. cikk (5) bekezdése alapján, a következő

törvényt alkotja:205

I. FEJEZET

204 Kihirdetve: 2011. XII. 31. 205 Módosította: 2013. évi CXXXIII. törvény 19. § (1) a), 2018. évi CXXXII. törvény 22. §.

219

A LELKIISMERETI ÉS VALLÁSSZABADSÁG JOGA

1. § (1)206 A lelkiismereti és a vallásszabadság mindenkit megillető alapvető jog, amely nem

köthető semmilyen jogi formához.

(2) A lelkiismereti és vallásszabadság joga magában foglalja a vallás vagy más meggyőződés

szabad megválasztását vagy megváltoztatását és azt a szabadságot, hogy vallását vagy más

meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon,

akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa vagy

kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa.

(3) A lelkiismereti vagy vallási meggyőződés megválasztása, elfogadása, kinyilvánítása és

megvallása, továbbá annak megváltoztatása, illetve gyakorlása miatt senkit előny vagy hátrány

nem érhet.

(4)207

2. § A szülőnek, gyámnak joga van ahhoz, hogy a kiskorú gyermek erkölcsi, vallási neveléséről,

vallásos oktatásáról döntsön és arról megfelelően gondoskodjék.

3. § (1) A lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlását az oktatási, egészségügyi, szociális,

család-, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményben ellátott, valamint a büntetés-végrehajtási

intézetben fogva tartott számára egyéni és közösségi szinten is lehetővé kell tenni.

(2)208 A lelkiismereti és vallásszabadság joga a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos

állományának szolgálati jogviszonyáról szóló törvény szerinti jogviszonyban, valamint a honvédek

jogállásáról szóló törvény szerinti jogviszonyban állók számára szolgálatteljesítésük során - a

szervezet működési rendjével és a honvédelmi kötelezettség teljesítésével összhangban - szabadon

gyakorolható.

4. § A lelkiismereti és vallásszabadság joga kommunikációs eszköz útján is kifejezésre juttatható.

5. § (1) A lelkiismereti és vallásszabadság jogával összefüggésben állami hatóság által

különleges adat nem gyűjthető. Állami hatóság által a lelkiismereti és vallásszabadsággal

összefüggésben e törvény hatálybalépésekor nyilvántartott különleges adat kizárólag az érintett

hozzájárulásával - halála esetén leszármazója hozzájárulásával - továbbítható és hozható

nyilvánosságra.

(2) A lelkiismereti és vallásszabadság jogával összefüggésben a népszámlálás során nem

kötelező jelleggel, azonosításra alkalmatlan módon gyűjthető adat.

II. FEJEZET

A VALLÁSI KÖZÖSSÉGEK JOGÁLLÁSA209

1.210 A vallási tevékenység és a vallási közösség jogállására vonatkozó általános szabályok

6. §211 Vallási közösség a természetes személyek minden olyan közössége, szervezeti formától,

jogi személyiségtől vagy elnevezéstől függetlenül, amely vallás gyakorlására alakult, és

206 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 1. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 207 Hatályon kívül helyezte: 2018. évi CXXXII. törvény 23. §. Hatálytalan: 2019. IV. 15-től. 208 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 2. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 209 Módosította: 2013. évi CXXXIII. törvény 19. § (1) b). 210 Megállapította: 2013. évi CXXXIII. törvény 4. §. Hatályos: 2013. VIII. 1-től. 211 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 3. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

220

elsődlegesen vallási tevékenységet végez.

7. §212 (1) Vallási közösség működhet jogi személyiség nélkül, valamint jogi személyiséggel

rendelkező szervezeti formában.

(2) Jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség

a) a vallási egyesület,

b) a nyilvántartásba vett egyház,

c) a bejegyzett egyház és

d) a bevett egyház.

(3) A bevett egyház, a bejegyzett egyház, a nyilvántartásba vett egyház, illetve a vallási egyesület

azonos hitelveket valló, természetes személyekből álló, önkormányzattal rendelkező autonóm

szervezet.

7/A. §213 (1) A jogi személyiségű vallási közösség tagjai vallási meggyőződésének megfelelően

szabadon állapítja meg vallási és ezen alapuló egyéb közcélú tevékenysége kereteit, szabályait,

szervezeti formáját és elnevezését.

(2) A vallási közösség olyan világnézethez kapcsolódó tevékenységet folytat, amely

természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére

vonatkoznak, valamint sajátos magatartáskövetelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja

(a továbbiakban: vallási tevékenység).

(3) Önmagában nem tekinthető vallási tevékenységnek

a) a politikai és érdekérvényesítő,

b) a pszichikai vagy parapszichikai,

c) a gyógyászati,

d) a gazdasági-vállalkozási,

e) a nevelési,

f) az oktatási,

g) a felsőoktatási,

h) az egészségügyi,

i) a karitatív,

j) a család-, gyermek- és ifjúságvédelmi,

k) a kulturális,

l) a sport-,

m) az állat-, környezet- és természetvédelmi,

n) a hitéleti tevékenységhez szükségesen túlmenő adatkezelési, valamint

o) a szociális

tevékenység.

(4) A vallási közösség kizárólag olyan vallási tevékenységet gyakorolhat, amely az

Alaptörvénnyel nem ellentétes, jogszabályba nem ütközik, és nem sérti más közösségek jogait és

szabadságát.

7/B. §214 A vallási közösség az egyház megjelölést elnevezésében és a tevékenységére való utalás

során önmeghatározása céljából − a saját hitelvei szerinti tartalommal − használhatja.

7/C. §215 A vallási egyesület elnevezése az egyesületi különös formára való utalást nem

tartalmazza.

212 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 3. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 213 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 3. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 214 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 3. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 215 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 3. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

221

8. §216 (1) Az állam a vallási közösségek irányítására, felügyeletére szervet nem működtethet, és

nem hozhat létre.

(2) A vallási közösség hitelvei, belső törvénye, alapszabálya, szervezeti és működési szabályzata

vagy azoknak megfelelő más szabályzata (a továbbiakban együtt: belső szabály) alapján hozott

határozat érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható, azt állami hatóság nem

vizsgálhatja. A vallási közösség belső szabályon alapuló döntését állami szerv nem módosíthatja

vagy bírálhatja felül, a jogszabályban nem szabályozott belső jogviszonyokból eredő jogviták

elbírálására állami szervnek nincs hatásköre.

9. §217 (1) Az állam és a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösségek együttműködhetnek

a közjó előmozdításában. Az állam a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösségekkel

történelmi és kulturális értékeket megőrző, nevelési-oktatási, felsőoktatási, egészségügyi, karitatív,

szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi, kulturális vagy sporttevékenység, valamint más

közcélú tevékenység ellátására megállapodást köthet történelmi és társadalmi szerepük, társadalmi

elfogadottságuk, beágyazottságuk, szervezettségük, az általuk hagyományosan végzett közcélú

tevékenységek során szerzett tapasztalataik és − az együttműködéssel érintett közcélú

tevékenységek sajátosságaihoz igazodva − az azok ellátásához szükséges feltételek fennállásának

figyelembevételével.

(2) Az állam az (1) bekezdés szerinti kiemelkedő jelentőségű közcélú tevékenységeket

szervezettségük, társadalmi támogatottságuk, történelmi és társadalmi szerepük, valamint ilyen

tevékenységek ellátása során szerzett tapasztalataik alapján hosszú távon ellátni képes és kész, jogi

személyiséggel rendelkező vallási közösségekkel kérelmükre - határozatlan időre - átfogó

együttműködési megállapodást (a továbbiakban: átfogó megállapodás) köthet, amely a hitéleti

támogatásra is kiterjedhet.

2.218 A vallási egyesület

9/A. §219 (1) Az azonos hitelveket valló természetes személyek vallásuk gyakorlása céljából,

vallási tevékenység végzésére vallási egyesületet hozhatnak létre.

(2) A vallási egyesületre az egyesületre vonatkozó szabályokat az e törvényben meghatározott

eltérésekkel kell alkalmazni.

9/B. §220 A vallási egyesület alapszabálya az egyesületre vonatkozó szabályoktól eltérően

határozhatja meg

a) a tagsági jogviszony keletkezésének és a tagsági jogok gyakorlásának módját, valamint

b) azoknak a vallási egyesülettel jogviszonyban álló személyeknek a körét, feladatát és

hatáskörét, akik az egyesület

ba) működésére vonatkozó belső döntés meghozatalára és ellenőrzésére, illetve

bb) ügyintézésére és képviseletére

jogosultak.

9/C. §221 (1) A vallási egyesülettel az állam határozott időre - legfeljebb öt évre - szóló

megállapodást köthet egyes közcélú tevékenységek ellátására, illetve a hitéleti tevékenység

támogatására. A megállapodás - esetenként legfeljebb az eredeti időtartamnak megfelelő

216 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 3. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 217 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 3. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 218 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 4. § (1). Hatályos: 2019. IV. 15-től. 219 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 4. § (1). Hatályos: 2019. IV. 15-től. 220 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 4. § (1). Hatályos: 2019. IV. 15-től. 221 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 4. § (2). Hatályos: 2019. IV. 15-től.

222

mértékben - meghosszabbítható.

(2) A vallási egyesület jogosult a magánszemélyek által befizetett személyi jövedelemadó külön

törvény szerint felajánlott és meghatározott részére.

3.222 A nyilvántartásba vett egyház

9/D. §223 (1) A vallási egyesületet - kérelmére - nyilvántartásba vett egyházként kell

nyilvántartásba venni, ha

a) részére a nyilvántartásba-vételi kérelem benyújtását megelőző 3 év átlagában legalább ezer

magánszemély ajánlotta fel befizetett személyi jövedelemadójának külön törvény szerint

meghatározott részét, és

b) legalább

ba) 5 éve vallási egyesületként működik, vagy

bb) 100 éves szervezett formában történő önálló nemzetközi működéssel rendelkezik.

(2) Az (1) bekezdéstől eltérően a vallási egyesületet - kérelmére - nyilvántartásba vett egyházként

akkor is nyilvántartásba kell venni, ha

a) legalább ezer, Magyarországon lakó- vagy tartózkodási hellyel rendelkező nyilvántartott tagja

van,

b) legalább 5 éve vallási egyesületként működik, és

c) nyilatkozik arról, hogy hitéleti tevékenysége vagy közcélú tevékenysége érdekében az

államháztartás alrendszereiből, európai uniós forrásokból vagy nemzetközi megállapodás alapján

finanszírozott programokból, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján

támogatást a kérelem benyújtását követően nem vesz igénybe.

(3) Az (1) bekezdés b) pont bb) alpontja szerinti nemzetközi működést

a) Magyarország kivételével legalább két országban egyházi státusszal rendelkező és - a

kérelmező vallási egyesülettel, illetve nyilvántartásba vett egyházzal - azonos hitelveket valló

egyházak által kiállított igazolás,

b) Magyarország kivételével legalább két országban működő és azonos hitelveket valló

egyházak, tagegyházak szövetsége által a szövetségi tagságról kiállított igazolás, vagy

c) Magyarország kivételével legalább két országban működő részegyházakat összefogó

világegyház által kiállított részegyházi tagságról szóló igazolás

alapján kell megállapítani.

(4) A nyilvántartásba vett egyház jogosult a magánszemélyek által befizetett személyi

jövedelemadó külön törvény szerint felajánlott és meghatározott részére.

(5) A nyilvántartásba vett egyházzal az állam határozott időre - legfeljebb tíz évre - szóló

megállapodást köthet közcélú tevékenység ellátására, illetve a hitéleti tevékenység támogatására.

A megállapodás - esetenként legfeljebb az eredeti időtartamnak megfelelő mértékben -

meghosszabbítható. A megállapodás alapján a nyilvántartásba vett egyház külön törvény szerinti

adó-, illetve azzal egy tekintet alá eső más kedvezményben részesülhet.

(6) A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény

(a továbbiakban: 1990. évi IV. törvény) alapján egyházként, illetve az e törvény alapján alapcélként

vallási tevékenységet végző egyesületként, valamint vallási tevékenységet végző szervezetként

történt folyamatos működés a vallási egyesületként történő működés időtartamába akkor számít

be, ha a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási

222 Megállapítva: 2018. évi CXXXII. törvény 5. § alapján. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 223 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 5. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

223

közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény módosításáról szóló 2018. évi CXXXII.

törvény (a továbbiakban: Módtv.) hatálybalépését megelőző napon a vallási közösség a vallási

tevékenységet végző szervezetek nyilvántartásában szerepelt, vagy a Módtv. hatálybalépéséig

egyházként történő elismerési eljárást kezdeményezett, és az eljárás jogerősen még nem fejeződött

be.

3/A.224 A bejegyzett egyház

9/E. §225 (1) A vallási egyesületet - kérelmére - bejegyzett egyházként kell nyilvántartásba venni,

ha

a) részére a nyilvántartásba-vételi kérelem benyújtását megelőző 5 év átlagában legalább

négyezer magánszemély ajánlotta fel befizetett személyi jövedelemadójának külön törvény szerint

meghatározott részét, és

b) legalább

ba) 20 éve vallási egyesületként működik, vagy

bb) 100 éves szervezett formában történő önálló nemzetközi működéssel rendelkezik.

(2) A nyilvántartásba vett egyházat - kérelmére - bejegyzett egyházként kell nyilvántartásba

venni, ha

a) részére a nyilvántartásba-vételi kérelem benyújtását megelőző 5 év átlagában négyezer

magánszemély ajánlotta fel befizetett személyi jövedelemadójának külön törvény szerint

meghatározott részét, és

b) legalább

ba) 15 éve nyilvántartásba vett egyházként működik, vagy

bb) 100 éves szervezett formában történő önálló nemzetközi működéssel rendelkezik.

(3) Az (1) bekezdéstől eltérően a vallási egyesületet - kérelmére - bejegyzett egyházként akkor

is nyilvántartásba kell venni, ha

a) legalább tízezer, Magyarországon lakó- vagy tartózkodási hellyel rendelkező nyilvántartott

tagja van,

b) legalább 20 éve vallási egyesületként működik, és

c) nyilatkozik arról, hogy hitéleti tevékenysége vagy közcélú tevékenysége érdekében az

államháztartás alrendszereiből, európai uniós forrásokból vagy nemzetközi megállapodás alapján

finanszírozott programokból, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján

támogatást a kérelem benyújtását követően nem vesz igénybe.

(4) A (2) bekezdéstől eltérően a nyilvántartásba vett egyházat - kérelmére - bejegyzett

egyházként akkor is nyilvántartásba kell venni, ha

a) legalább tízezer, Magyarországon lakó- vagy tartózkodási hellyel rendelkező nyilvántartott

tagja van,

b) legalább 15 éve nyilvántartásba vett egyházként működik, és

c) nyilatkozik arról, hogy hitéleti tevékenysége vagy közcélú tevékenysége érdekében az

államháztartás alrendszereiből, európai uniós forrásokból vagy nemzetközi megállapodás alapján

finanszírozott programokból, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján

támogatást a kérelem benyújtását követően nem vesz igénybe.

(5) Az (1) bekezdés b) pont bb) alpontja és a (2) bekezdés b) pont bb) alpontja szerinti nemzetközi

működést

224 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 5. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 225 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 5. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

224

a) Magyarország kivételével legalább két országban egyházi státusszal rendelkező és - a

kérelmező vallási egyesülettel, illetve nyilvántartásba vett egyházzal - azonos hitelveket valló

egyházak által kiállított igazolás,

b) Magyarország kivételével legalább két országban működő és azonos hitelveket valló

egyházak, tagegyházak szövetsége által a szövetségi tagságról kiállított igazolás, vagy

c) Magyarország kivételével legalább két országban működő részegyházakat összefogó

világegyház által kiállított részegyházi tagságról szóló igazolás

alapján kell megállapítani.

(6) Az 1990. évi IV. törvény alapján egyházként, illetve az e törvény alapján alapcélként vallási

tevékenységet végző egyesületként, valamint vallási tevékenységet végző szervezetként történt

folyamatos működés a vallási egyesületként, illetve nyilvántartásba vett egyházként történő

működés időtartamába akkor számít be, ha a Módtv. hatálybalépését megelőző napon a vallási

közösség a vallási tevékenységet végző szervezetek nyilvántartásában szerepelt, vagy a Módtv.

hatálybalépéséig egyházként történő elismerési eljárást kezdeményezett, és az eljárás jogerősen

még nem fejeződött be.

9/F. §226 (1) A bejegyzett egyházzal az állam határozott időre - legfeljebb 15 évre - megállapodást

köthet közcélú tevékenység ellátására, illetve a hitéleti tevékenység támogatására. A megállapodás

- esetenként legfeljebb az eredeti időtartamnak megfelelő mértékben - meghosszabbítható. A

megállapodás alapján a bejegyzett egyház külön törvény szerinti adó-, illetve azzal egy tekintet alá

eső más kedvezményben részesülhet.

(2) A bejegyzett egyház jogosult a magánszemélyek befizetett személyi jövedelemadójának

külön törvény szerint felajánlott és meghatározott részére és annak állami kiegészítésére, illetve az

ennek helyébe lépő juttatásra.

3/B.227 A bevett egyház

9/G. §228 (1) A bevett egyház az olyan bejegyzett egyház, amellyel az állam a közösségi célok

érdekében történő együttműködésről átfogó megállapodást kötött. Az átfogó megállapodás

megkötése, illetve annak módosítása során az állam nevében az egyházakkal való kapcsolattartás

koordinációjáért felelős miniszter (a továbbiakban: miniszter) jár el.

(2) Átfogó megállapodás megkötése iránti kérelmet a bejegyzett egyház, vagy az ilyen

megállapodással nem rendelkező bevett egyház terjeszthet elő a miniszterhez. Amennyiben a

Módtv. hatálybalépésekor már bevett egyházzal az átfogó megállapodás létrejön, azt nem kötelező

a (3) bekezdésben foglaltak szerint törvényben kihirdetni. Amennyiben az átfogó megállapodás

nem jön létre, az a bevett egyház jogállását nem érinti.

(3) Az (1) bekezdés szerinti átfogó megállapodást, illetve annak módosítását törvényben kell

kihirdetni. A kihirdetést és a melléklet kiegészítését kezdeményező törvényjavaslatot a Kormány a

megállapodás hatályba lépését követő 30 napon belül az Országgyűléshez benyújtja. A bejegyzett

egyház az átfogó megállapodás törvényben történő kihirdetésének és a melléklet kiegészítésének a

napjától minősül bevett egyháznak. Az átfogó megállapodásból eredő jogok és kötelezettségek

azonban az átfogó megállapodás hatályba lépésének időpontjától megilletik, illetve terhelik a

bejegyzett egyházat.

(4) A bevett egyház - a közösségi célok érdekében történő együttműködésre tekintettel - adó-,

226 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 5. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 227 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 5. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 228 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 5. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

225

illetve azzal egy tekintet alá eső más kedvezményben, valamint költségvetési támogatásban

részesül. E támogatásokkal kapcsolatos részletes szabályokat törvény állapítja meg.

(5) A bevett egyház jogosult a magánszemélyek befizetett személyi jövedelemadójának külön

törvény szerint felajánlott és meghatározott részére és annak állami kiegészítésére, illetve az ennek

helyébe lépő juttatásra.

(6) A bevett egyházakat az e törvényben meghatározott jogok és kötelezettségek azonos módon

illetik, illetve terhelik.

(7) A bevett egyházakat a melléklet tartalmazza.

3/C.229 Az egyházi jogi személy

10. §230 Egyházi jogi személy a bevett egyház, a bejegyzett egyház és a nyilvántartásba vett

egyház, továbbá azok belső egyházi jogi személye.

11. §231 (1) A bevett egyház, a bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba vett egyház belső

szabálya szerint jogi személyiséggel rendelkező egysége, szervezete vagy intézménye jogi

személy.

(2) A belső egyházi jogi személy a bevett egyház, a bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba

vett egyház belső szabálya szerint működik; a bevett egyház, a bejegyzett egyház, illetve a

nyilvántartásba vett egyház belső egyházi jogi személye a belső szabályban meghatározott

viszonyokban a bevett egyház, a bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba vett egyház

képviseletében jár el. A belső egyházi jogi személyre a bevett egyházra, a bejegyzett egyházra,

illetve a nyilvántartásba vett egyházra vonatkozó szabályokat megfelelően kell alkalmazni.

(3) A bevett egyház, a bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba vett egyház közcélú

tevékenységet ellátó intézménye a bevett egyház, a bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba vett

egyház belső szabálya szerint belső egyházi jogi személynek minősülhet. Nem minősül belső

egyházi jogi személynek a bevett egyház, a bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba vett egyház

által létrehozott gazdasági társaság, alapítvány és egyesület.

11/A. §232 A bevett egyház, a bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba vett egyház belső

szabálya a jogi személyre törvényben meghatározott általános szabályoktól eltérően határozhatja

meg

a) a bevett egyház, a bejegyzett egyház, a nyilvántartásba vett egyház és a belső egyházi jogi

személy

aa) szervezetére és képviseletére,

ab) törvényes működésének biztosítékaira,

ac) átalakulására, egyesülésére, szétválására és jogutód nélküli megszűnésére, valamint

b) a belső egyházi jogi személy létesítésére

vonatkozó szabályokat.

II/A.233 FEJEZET

A JOGI SZEMÉLYISÉGGEL RENDELKEZŐ VALLÁSI KÖZÖSSÉG SZOLGÁLATÁBAN

229 Beiktatva: 2018. évi CXXXII. törvény 6. § alapján. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 230 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 7. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 231 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 7. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 232 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 7. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 233 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

226

ÁLLÓ SZEMÉLY234

12. §235 (1) Az egyházi személy a bevett egyház, a bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba

vett egyház belső szabályában meghatározott, az egyházi jogi személy szolgálatában álló, egyházi

szolgálatot sajátos egyházi szolgálati viszonyban, munkaviszonyban vagy egyéb jogviszonyban

teljesítő természetes személy.

(2) Az egyházi személy a hitéleti szolgálata során tudomására jutott, személyiségi jogot érintő

információkat nem köteles állami hatóság tudomására hozni.

(3) Az egyházi személy fokozott szabálysértési és büntetőjogi védelemben részesül.

12/A. §236 (1) A vallási egyesület vallásos szertartást hivatásszerűen végző tagja a vallási

egyesület szolgálatában álló, munkaviszonyban vagy egyéb jogviszonyban foglalkoztatott

természetes személy.

(2) A vallási egyesület vallásos szertartást hivatásszerűen végző tagjára a 12. § (2) és (3)

bekezdését alkalmazni kell.

III.237 FEJEZET

A JOGI SZEMÉLYISÉGGEL RENDELKEZŐ VALLÁSI KÖZÖSSÉG ÉS A BELSŐ

EGYHÁZI JOGI SZEMÉLY NYILVÁNTARTÁSA238

4.239 A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség nyilvántartása

13. §240 (1) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösséget - a bevett egyházakat kivéve -

a Fővárosi Törvényszék (a továbbiakban: bíróság) veszi nyilvántartásba. A bíróság kizárólagos

illetékességgel jár el.

(2) A bíróság a bejegyzett egyházak, a nyilvántartásba vett egyházak és a vallási egyesületek

nyilvántartásait (a továbbiakban együtt: nyilvántartás) elkülönítetten vezeti.

(3) A nyilvántartásra az e törvényben nem szabályozott kérdésekben a civil szervezetek bírósági

nyilvántartására vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.

13/A. §241 (1) A vallási egyesületként történő nyilvántartásba vétel iránti kérelem alapján a

bíróság kizárólag azt vizsgálja, hogy

a) a szervezet képviselői nyilatkoztak arról, hogy az alapítás vallási tevékenység végzése céljából

történik, és ez az alapszabályból megállapítható,

b) a szervezet által gyakorolni kívánt tevékenység a 7/A. § (2)-(4) bekezdésével nem ellentétes,

és ez az alapszabályból megállapítható,

c) a szervezet elnevezése megfelel a 7/B. és 7/C. §-ban foglaltaknak a 20/A. § (2) bekezdésében

foglaltakat is figyelembe véve,

d) legalább tíz tag a szervezet vallási célra történő megalakulását kimondta, és elfogadta a

234 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 235 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 236 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 9. §. Hatályos: 2019. IV. 16-tól. 237 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 238 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 239 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 240 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 241 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

227

szervezet alapszabályát,

e) a szervezet tagja legalább tíz, Magyarországon lakó- vagy tartózkodási hellyel rendelkező

természetes személy, és az alapszabály nem teszi lehetővé, hogy a szervezetnek nem természetes

személy tagja is legyen, és

f) a kérelmező csatolta az a)-e) pontban foglaltak igazolására szolgáló dokumentumokat.

(2) A bíróság az e § szerinti nyilvántartásba vétel iránti kérelmet kizárólag abban az esetben

utasíthatja el, ha a szervezet nem felel meg az (1) bekezdés a)-f) pontjában meghatározott valamely

feltételnek.

14. §242 (1) A bíróság a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösséget (e § alkalmazásában

a továbbiakban: kérelmező) kérelmére bejegyzett egyházként, illetve nyilvántartásba vett

egyházként nyilvántartásba veszi, ha

a) a kérelmező elsődlegesen vallási tevékenységet végez, tanításának lényegét tartalmazó

hitvallása és rítusa van, és ez az alapszabályból megismerhető,

b) a 9/D. § (1)-(3) bekezdésében, illetve a 9/E. § (1)-(3) bekezdésében meghatározott feltételek

teljesülnek,

c) a kérelmező nyilatkozik arról, hogy tevékenysége és az alapszabálya a 7/A. § (2)-(4)

bekezdésével nem ellentétes, és ez az alapszabályból megállapítható,

d) a kérelmező nyilatkozik arról, hogy a kérelem benyújtását megelőző 5 éven belül számviteli

és gazdálkodási szabályok ismételt megsértése miatt vele szemben joghátrány nem került

alkalmazásra, illetve ilyen eljárás nincs folyamatban,

e) a kérelmező nyilatkozik arról, hogy vele szemben a kérelem benyújtását megelőző 5 éven

belül jogerős döntéssel büntető intézkedés nem történt, illetve erre vonatkozó eljárás nincs

folyamatban, és

f) a kérelmező csatolta az a)-e) pontban foglaltak igazolására szolgáló dokumentumokat.

(2) A bíróság a kérelmezőt bejegyzett egyházként, illetve nyilvántartásba vett egyházként akkor

veszi nyilvántartásba, ha vele szemben nemzetbiztonsági kockázat nem merült fel. Ezen feltétel

vizsgálata során a bíróság a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény szerinti, a

nemzetbiztonsági kockázati tényezők vizsgálatára irányuló eljárás lefolytatását kezdeményezi.

(3) A 9/D. § (1) bekezdés b) pont bb) alpontja, valamint a 9/E. § (1) bekezdés b) pont bb) alpontja

és (2) bekezdés b) pont bb) alpontja szerinti feltétel vizsgálata során a bíróság egyházjogász,

vallástörténész, vallástudós vagy szociológus szakképzettségű és tudományos fokozattal

rendelkező szakértő közreműködését veheti igénybe. Nem kérhető fel szakértőként egyházi

személy.

(4) A bíróság az e § szerinti nyilvántartásba-vétel iránti kérelmet kizárólag abban az esetben

utasíthatja el, ha a kérelmező nem felel meg az (1) bekezdés a)-f) pontjában, valamint a (2)

bekezdésben meghatározott valamely feltételnek. Amennyiben a kérelmezővel szemben az (1)

bekezdés d)-e) pontja szerinti eljárás folyamatban van, a bíróság a nyilvántartásba-vételi eljárást a

hivatkozott eljárás jogerős befejezéséig felfüggeszti.

(5) A 9/D. § (2) bekezdése, illetve a 9/E. § (3)-(4) bekezdése szerinti nyilvántartásba vételi

eljárásokban az e §-ban foglaltakat kell alkalmazni azzal, hogy a 9/D. § (1) bekezdés a) pontja, a

9/E. § (1) bekezdés a) pontja, valamint a 9/E. § (2) bekezdés a) pontja szerinti feltételek

teljesülésének igazolása helyett a 9/D. § (2) bekezdés c) pontja, a 9/E. § (3) bekezdés c) pontja,

valamint a 9/E. § (4) bekezdés c) pontja szerinti nyilatkozatot kell csatolni.

14/A. §243 (1) Ha a 9/D. § (2) bekezdése alapján a nyilvántartásban szereplő nyilvántartásba vett

242 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 243 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

228

egyház hitéleti tevékenysége vagy közcélú tevékenysége érdekében az államháztartás

alrendszereiből, európai uniós forrásokból vagy nemzetközi megállapodás alapján finanszírozott

programokból, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján támogatást

vesz igénybe, ezt a tényt köteles a támogatás folyósítását követő 15 napon belül a bíróságnak

bejelenteni. A bejelentés alapján, annak kézhezvételét követő 8 napon belül a bíróság 15 napos

határidő tűzésével felszólítja a nyilvántartásba vett egyházat, hogy nyilatkozzon arról, hogy

a) a támogatás összegét a támogatást folyósító szervnek visszafizette, vagy

b) amennyiben a nyilvántartásba vett egyház a támogatás összegét nem fizeti vissza,

ba) kérelmezi a nyilvántartásba vett egyházak nyilvántartásából való törlését vallási

egyesületként történő egyidejű nyilvántartásba vételével, vagy

bb) vállalja a 9/D. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott feltétel teljesítését.

(2) A nyilvántartásba vett egyházat a bíróság törli a nyilvántartásba vett egyházak

nyilvántartásából, és vallási egyesületként veszi nyilvántartásba, ha a nyilvántartásba vett egyház

a) nem teljesíti a 9/D. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott feltételt, vagy

b) elmulasztja a nyilatkozattételt.

(3) Ha a 9/E. § (3) bekezdése alapján a nyilvántartásban szereplő nyilvántartásba vett bejegyzett

egyház hitéleti tevékenysége vagy közcélú tevékenysége érdekében az államháztartás

alrendszereiből, európai uniós forrásokból vagy nemzetközi megállapodás alapján finanszírozott

programokból, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül egyedi döntés alapján támogatást

vesz igénybe, ezt a tényt köteles a támogatás megítéléséről való tudomásszerzést követő 15 napon

belül a bíróságnak bejelenteni. A bejelentés alapján, annak kézhezvételét követő 8 napon belül a

bíróság 15 napos határidő tűzésével felszólítja a nyilvántartásba vett bejegyzett egyházat, hogy

nyilatkozzon arról, hogy

a) a támogatás összegét a támogatást folyósító szervnek visszafizette, vagy

b) amennyiben a nyilvántartásba vett bejegyzett egyház a támogatás összegét nem fizeti vissza,

ba) kérelmezi a nyilvántartásba vett bejegyzett egyházak nyilvántartásából való törlését vallási

egyesületként történő egyidejű nyilvántartásba vételével, vagy

bb) vállalja a 9/E. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott feltétel teljesítését.

(4) A nyilvántartásba vett bejegyzett egyházat törli a bíróság a bejegyzett egyházak

nyilvántartásából, és vallási egyesületként veszi nyilvántartásba, ha a bejegyzett egyház

a) nem teljesíti a 9/E. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott feltételt, vagy

b) elmulasztja a nyilatkozattételt.

(5) Ha a 9/E. § (4) bekezdése alapján a nyilvántartásban szereplő nyilvántartásba vett bejegyzett

egyház hitéleti tevékenysége vagy közcélú tevékenysége érdekében az államháztartás

alrendszereiből, európai uniós forrásokból vagy nemzetközi megállapodás alapján finanszírozott

programokból, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján támogatást

vesz igénybe, ezt a tényt köteles a támogatás megítéléséről való tudomásszerzést követő 15 napon

belül a bíróságnak bejelenteni. A bejelentés alapján, annak kézhezvételét követő 8 napon belül a

bíróság 15 napos határidő tűzésével felszólítja a nyilvántartásba vett bejegyzett egyházat, hogy

nyilatkozzon arról, hogy

a) a támogatás összegét a támogatást folyósító szervnek visszafizette, vagy

b) amennyiben a nyilvántartásba vett bejegyzett egyház a támogatás összegét nem fizeti vissza

ba) kérelmezi a nyilvántartásba vett bejegyzett egyházak nyilvántartásából való törlését

nyilvántartásba vett egyházként történő egyidejű nyilvántartásba vételével, vagy

bb) vállalja a 9/E. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott feltétel teljesítését.

(6) A nyilvántartásba vett bejegyzett egyházat a bíróság törli a bejegyzett egyházak

nyilvántartásából, és nyilvántartásba vett egyházként veszi nyilvántartásba, ha a bejegyzett egyház

229

a) nem teljesíti a 9/E. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott feltételt, vagy

b) elmulasztja a nyilatkozattételt.

(7) A vallási egyesület vagy a nyilvántartásba vett egyház, vagy a bejegyzett egyház általános

jogutódja.

(8) Ha az ügyész törvényben meghatározott jogkörében eljárva észleli, hogy a 9/E. § (3)-(4)

bekezdése, vagy a 9/D. § (2) bekezdése szerint nyilvántartásba vett bejegyzett egyház, illetve

nyilvántartásba vett egyház az (1)-(3) bekezdés szerinti bejelentési kötelezettségének nem tett

eleget, a 26. § (1) bekezdése szerint keresetet nyújt be. A bíróság az ügyész keresete alapján az (1)-

(3) bekezdésben meghatározott jogkövetkezményeket alkalmazza.

14/B. §244 (1) A bíróság legkésőbb a 13/A. § (1) bekezdésében, a 14. § (1) bekezdésében

meghatározott kérelem, valamint a 26. § (1) bekezdése szerinti keresetlevél bírósághoz érkezésétől

számított hatvan napon belül dönt a nyilvántartásba vételről, a nyilvántartásból való törlésről vagy

a kérelem, illetve a kereset elutasításáról.

(2) A bíróság az (1) bekezdésben meghatározott határidőn belül intézkedik a nyilvántartásba

vételt elrendelő, az azt elutasító, illetve a nyilvántartásból való törlésről rendelkező határozatnak a

kérelmet benyújtó vallási közösség, az ügyész és a miniszter részére történő kézbesítése iránt.

(3) A nyilvántartásba bejegyzett adatok változását - a változástól számított tizenöt napon belül -

be kell jelenteni.

(4) A (3) bekezdés szerinti bejelentéshez kizárólag a változással érintett adatok igazolására

szolgáló dokumentumokat kell csatolni.

14/C. §245 (1) A kérelmet benyújtó vallási közösség nyilvántartásba vételét elrendelő, az azt

elutasító, illetve a nyilvántartásból való törlésről rendelkező határozat ellen

a) a kérelmet benyújtó vallási közösség képviselője,

b) a már nyilvántartásba vett jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség képviselője a 20/A.

§-ban foglaltakra hivatkozással, és

c) az ügyész

fellebbezéssel élhet.

(2) A bíróság a jogerőre emelkedéstől számított 15 napon belül intézkedik a nyilvántartásba

vételt elrendelő, az azt elutasító, valamint a nyilvántartásból való törlésről rendelkező határozatnak

a kérelmet benyújtó vallási közösség, az ügyész és a miniszter részére történő kézbesítése iránt.

(3) A (2) bekezdésben foglaltakat a jogorvoslati eljárásban is alkalmazni kell.

15. §246 A nyilvántartás tartalmazza a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség

a) nevét, rövidített nevét, illetve a köznyelvben meghonosodott elnevezését,

b) székhelyét,

c) képviselőjének nevét, lakóhelyét,

d) a képviselet terjedelmét és módját, és

e) ha a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség ilyennel rendelkezik, címerének és

logójának tartalmi leírását.

15/A. §247 (1) A miniszter a bíróságtól a 14/C. § (2) bekezdése szerint kapott tájékoztatás alapján

a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösségekről, ingyenesen bárki számára hozzáférhető

elektronikus adatbázist vezet.

(2) Az adatbázis nem minősül közhiteles hatósági nyilvántartásnak.

244 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 245 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 246 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 247 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 10. §. Hatályos: 2019. IV. 16-tól.

230

16. §248 A miniszter az e törvénynek az adott bevett egyház mellékletbe történő felvételére

vonatkozó módosítása hatálybalépését követő 30 napon belül a bevett egyházat nyilvántartásba

veszi.

16/A. §249 (1) A nyilvántartás tartalmazza a bevett egyház

a) nevét, rövidített nevét, illetve a köznyelvben meghonosodott elnevezését,

b) székhelyét,

c) képviselőjének nevét, lakóhelyét, a képviselet terjedelmét és módját,

d) ha a bevett egyház ilyennel rendelkezik, címerének és logójának tartalmi leírását.

(2) A nyilvántartásba a bevett egyház létesítő okiratának módosítása esetén be kell jegyezni a

létesítő okirat módosításának időpontját, valamint a módosítás nyilvántartásba vételéről szóló

határozat számát és jogerőre emelkedésének időpontját.

(3) A nyilvántartást a miniszter vezeti. A miniszter nyilvántartás-vezetéssel összefüggő

döntésének bírósági felülvizsgálatát a bevett egyház egészének vagy legfőbb szervének képviselője

a közigazgatási döntések felülvizsgálatára vonatkozó szabályok alapján kérheti.

(4) A nyilvántartás nem minősül közhiteles hatósági nyilvántartásnak.

17. §250 (1) A nyilvántartásba bejegyzett adatok változását, valamint a 16. § szerinti

nyilvántartásba vételhez szükséges adatokat - a változástól, illetve a létesítő okirat módosításától

számított tizenöt napon belül - a bevett egyház egészének, legfőbb szervének vagy a belső egyházi

jogi személy közvetlen felettes egyházi szervének képviselője a miniszternek bejelenti.

(2) A bevett egyház nyilvántartásba bejegyzett adatai nyilvánosak.

5.251 A belső egyházi jogi személy nyilvántartása

18. §252 (1) A belső egyházi jogi személyt a bíróság - bevett egyház esetében a miniszter - a

bevett egyház, a bejegyzett egyház, valamint a nyilvántartásba vett egyház egészének vagy legfőbb

szervének képviselője kérelmére, érdemi vizsgálat nélkül, de a 11. § (3) bekezdésének

figyelembevételével veszi nyilvántartásba.

(2) A belső egyházi jogi személy nyilvántartásba vételére, valamint a nyilvántartásba bejegyzett

adatok változására a következő szabályokat kell alkalmazni:

a) a belső egyházi jogi személy nyilvántartásba vételére vonatkozó kérelmet a bevett egyház, a

bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba vett egyház egészének, legfőbb szervének vagy a belső

egyházi jogi személy közvetlen felettes egyházi szervének képviselője terjesztheti elő, amelynek

tartalmaznia kell a 15. §-ban, illetve 16/A. § (1) bekezdésében foglalt, a belső egyházi jogi

személyre vonatkozó adatokat,

b) a bíróság - a bevett egyház belső jogi személye esetében a miniszter - a belső egyházi jogi

személy nyilvántartásba vételére vonatkozó kérelmet kizárólag abból a szempontból vizsgálja,

hogy az az a) pontban foglaltaknak megfelel-e.

(3) A nyilvántartásba nem vett belső egyházi jogi személy jogi személyiségét a bevett egyház,

bejegyzett egyház, valamint a nyilvántartásba vett egyház egészének vagy legfőbb szervének, vagy

az adott belső egyházi jogi személy közvetlen felettes egyházi szervének a bíróságnál bejelentett

képviselője, vagy a bejegyzett egyház, valamint a nyilvántartásba vett egyház belső szabálya

szerint erre feljogosított tisztségviselője igazolja.

248 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 249 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 250 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 251 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 252 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 8. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

231

(4) A belső egyházi jogi személy nyilvántartásba bejegyzett adatai nyilvánosak.

IV. FEJEZET

A JOGI SZEMÉLYISÉGGEL RENDELKEZŐ VALLÁSI KÖZÖSSÉG MŰKÖDÉSE253

6.254 A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség támogatása

19. §255 (1) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség részére a közcélú tevékenységek

ellátásához az állam költségvetési támogatást nyújt.

(2) A bevett egyház és belső egyházi jogi személye az általa vagy intézménye útján ellátott

közcélú tevékenysége után a hasonló tevékenységet folytató állami vagy helyi önkormányzati

intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatásra jogosult. A bejegyzett egyház, a

nyilvántartásba vett egyház és ezek belső egyházi jogi személyei az általuk vagy intézményeik

útján ellátott közcélú tevékenységük után - erre vonatkozó megállapodás alapján - legfeljebb a

hasonló tevékenységet folytató állami vagy helyi önkormányzati intézményekkel azonos mértékű

költségvetési támogatásra jogosultak. A megállapodás megkötésénél figyelembe kell venni a 9. §

(1) bekezdésében foglalt feltételeket.

(3) Amennyiben az egyházi jogi személy önmaga vagy intézménye útján közfeladatot lát el, a

közfeladatot ténylegesen ellátó szervezet köteles a közfeladat ellátásával összefüggő közérdekű és

közérdekből nyilvános adatainak közzétételére. Amennyiben a közfeladatot ellátó intézmény

szervezetileg nem különül el a fenntartótól, abban az esetben is csak a közfeladat-ellátással

ténylegesen összefüggő, elkülönítetten nyilvántartandó intézményi adatokat kell közzétenni. A

közzétételi kötelezettség egyik esetben sem terjed ki az egyház belső struktúrájára, hitéleti

tevékenységére, döntéshozatali mechanizmusára vonatkozó adatokra.

19/A. §256 (1) Az egyházi jogi személy az állam, a helyi önkormányzat vagy a nemzetiségi

önkormányzat által fenntartott nevelési-oktatási intézményben és az állam vagy az országos

nemzetiségi önkormányzat által fenntartott felsőoktatási intézményben − törvényben

meghatározott módon − hitéleti oktatást szervezhet.

(2) A hitéleti oktatáshoz szükséges tárgyi feltételeket és más iskolai foglalkozással nem ütköző

időpontját törvényben meghatározottak szerint a nevelési-oktatási intézmény, illetve a felsőoktatási

intézmény, a hitéleti oktatásban közreműködő személyt az egyházi jogi személy biztosítja.

(3) A hitéleti oktatás költségeit - ideértve az (1) bekezdésben meghatározottakon túlmenően

szervezett hitéleti oktatás költségeit is - a bevett egyházzal, a bejegyzett egyházzal vagy a

nyilvántartásba vett egyházzal kötött megállapodás alapján az állam biztosítja.

19/B. §257 (1) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség bevételei elsősorban

természetes személyek, jogi személyek, illetve jogi személyiség nélküli szervezetek adományaiból

és egyéb hozzájárulásaiból, valamint az ilyen bevételek hasznaiból tevődnek össze.

(2) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség adományokat gyűjthet, amelyek után

jogosult a társasági adóról, osztalékadóról és a személyi jövedelemadóról szóló jogszabályok

253 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 11. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 254 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 12. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 255 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 13. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 256 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 13. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 257 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 13. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

232

szerint igazolás kiadására.

(3) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség jogszabályban meghatározottak szerint az

államháztartás alrendszereiből, európai uniós forrásokból vagy nemzetközi megállapodás alapján

finanszírozott programokból, pályázati úton vagy pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján

támogatásban részesülhet.

19/C. §258 (1) A vallási egyesület a nem hitéleti célra nyújtott támogatásból származó bevételét

és annak felhasználását a számvitelről szóló törvény és a könyvvezetéshez kapcsolódó egyéb

jogszabályok szerint tartja nyilván.

(2) A vallási egyesület és az egyházi jogi személy hitéleti célú bevételeit és azok felhasználását

állami szerv nem ellenőrizheti. Hitéleti célú bevételnek minősül különösen a személyi

jövedelemadó meghatározott részének a vallási egyesület, a bevett egyház, a bejegyzett egyház,

illetve a nyilvántartásba vett egyház számára történő felajánlása, a 9/F. § (2) bekezdése, illetve a

9/G. § (5) bekezdése szerinti esetekben annak költségvetési kiegészítése, az ennek helyébe lépő

juttatás, valamint az ingatlanjáradék és annak kiegészítése.

(3) Az egyházi jogi személy nem hitéleti célra nyújtott költségvetési támogatásból származó

bevételét és annak felhasználását a számvitelről szóló törvény és a könyvvezetéshez kapcsolódó

egyéb jogszabályok szerint tartja nyilván.

19/D. §259 (1) A vallási egyesület számára nem hitéleti célra nyújtott támogatás felhasználásának

törvényességi szempontok szerinti ellenőrzését az Állami Számvevőszék végzi.

(2) Az egyházi jogi személynek nem hitéleti célra nyújtott költségvetési támogatás

felhasználásának törvényességi szempontok szerinti ellenőrzését az Állami Számvevőszék végzi.

7.260 A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség működésének szabályai

20. §261 (1) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség saját belső szabálya, hitelvei és

szertartási rendje szerint működik.

(2) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség részt vállalhat a társadalom értékteremtő

szolgálatában, ennek érdekében önmaga vagy e célra létrehozott intézménye útján olyan közcélú

tevékenységet is elláthat, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan az állam vagy annak

intézménye számára.

(3) A közcélú tevékenységet az egyházi jogi személy, illetve a vallási egyesület közvetlenül vagy

intézményei útján, vallási meggyőződésének megfelelően végzi, amire tekintettel a felvételhez és

a foglalkoztatásra irányuló jogviszony létesítéséhez, fenntartásához és megszüntetéséhez a

világnézeti elkötelezettség természete vagy tartalma miatt indokolt, annak megőrzéséhez és

gyakorlásához szükséges és arányos feltételek határozhatók meg.

(4) Az Alaptörvény VIII. cikk (2) bekezdése vagy XII. cikk (1) bekezdése alapján létrejött

szervezet által ellátott közcélú tevékenységet e célból létrehozott vagy már működő belső egyházi

jogi személy az ilyen szervezet egyetemes jogutódjaként nem veheti át.

(5) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség a polgári jogi jogviszonyokban korlátozás

nélkül részt vehet, ennek keretében jogosult gazdasági társaságot és civil szervezetet létrehozni,

azokban részt venni.

20/A. §262 (1) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség elnevezése, jelképrendszere,

258 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 13. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 259 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 14. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 260 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 261 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 262 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

233

szertartásrendje, valamint a köznyelvben meghonosodott neve fokozott jogvédelemben részesül.

(2) Más szervezet elnevezése vagy jelképe nem kelthet olyan benyomást, hogy a szervezet,

illetve tevékenysége más, korábban nyilvántartásba vett vallási közösség működéséhez

kapcsolódik.

(3) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség elnevezését, jelképrendszerét és a

köznyelvben meghonosodott elnevezését − a vallási közösség erre vonatkozó kifejezett írásbeli

hozzájárulása nélkül − más nem használhatja. A kifejezett írásbeli hozzájárulás nélküli használatot

jogosulatlan használatnak kell tekinteni.

20/B. §263 Ha az egyházi személy vagy a vallási egyesület vallásos szertartást hivatásszerűen

végző tagja nem a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség más tagja számára végez

szolgálatot vagy nyújt szolgáltatást, és akár közvetlen, akár közvetett módon a tevékenysége a jogi

személyiséggel rendelkező vallási közösségével kapcsolatba hozható, köteles az adott jogi

személyiséggel rendelkező vallási közösség nevét a szolgálat vagy szolgáltatás felajánlása előtt jól

látható módon feltüntetni, illetve nyilvánvalóvá tenni.

20/C. §264 A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség − különösen a szertartások és a

belső szabálya szerinti működés zavartalansága érdekében −, a templom és a vallásgyakorlásra

rendelt más hely, valamint a temető fokozott szabálysértési és büntetőjogi védelemben részesül.

20/D. §265 A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség számára - jogszabályban

meghatározott módon - biztosítani kell a jogszabálytervezetek és a jogalkotási koncepciók

véleményezésének lehetőségét.

7/A.266 Az egyházi jogi személy működésének különös szabályai

21. §267 Közcélú tevékenységet ellátó egyházi jogi személynél az ilyen feladathoz kapcsolódóan

foglalkoztatottak munkaviszonyának tartalma a munkabér, munkaidő és pihenőidő vonatkozásában

a közalkalmazotti jogviszonyhoz igazodik azzal, hogy a foglalkoztatott javára történő eltérés

megengedett. Az ilyen foglalkoztatottakra az állami vagy a helyi önkormányzati intézmények

foglalkoztatottaira vonatkozó központi bérpolitikai intézkedések azonos feltételekkel terjednek ki.

22. §268 Az egyházi jogi személy jogszabályban meghatározott rendben végzett tábori lelkészi,

valamint börtön- és kórházlelkészi szolgálatot vagy más szolgálatot végezhet.

23. §269 Az egyházi jogi személy az általa gyakorolt vallási tevékenységhez kapcsolódó

személyes adatot a bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba vett egyház belső szabálya szerint

kezeli, azokat az érintett hozzájárulásával − halála esetén leszármazója hozzájárulásával −

továbbíthatja vagy hozhatja nyilvánosságra.

23/A. §270 (1) A vallási egyesületre, mint a 9/A. § (2) bekezdése szerinti szervezetre vonatkozó

támogatások és kedvezmények az egyházi jogi személyek esetében megfelelően alkalmazandók.

(2) Az egyházi jogi személy céljai megvalósítása érdekében jogosult gazdasági-vállalkozási

tevékenységnek nem minősülő tevékenységet, valamint elsődlegesen végzett tevékenysége mellett

gazdasági-vállalkozási tevékenységet − a 20. § (5) bekezdésében meghatározott kereteken túl is −

263 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 264 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 265 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 266 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 267 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 268 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 269 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 270 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

234

folytatni.

(3) Az egyházi jogi személy vonatkozásában nem minősül gazdasági-vállalkozási

tevékenységnek

a) a hitéleti és a 9. § (1) bekezdésében foglalt tevékenységet szolgáló intézmény működtetése,

b) a hitélethez szükséges kiadvány, kegytárgy előállítása, értékesítése,

c) a kizárólag hitéleti tevékenységet szolgáló immateriális jószág, tárgyi eszköz és készlet

értékesítése, ideértve a liturgikus öltözet megtérítését is,

d) a hitéleti tevékenységhez kapcsolódó kiegészítő szolgáltatásnyújtás, az ilyen tevékenységet

szolgáló eszköz nem nyereségszerzésre irányuló hasznosítása,

e) az egyházi személyek öngondoskodása céljára létrehozott nyugdíjintézet vagy nyugdíjalap

működtetése, és

f) az egyházi jogi személy nevének, rövidített nevének, köznyelvben meghonosodott

elnevezésének, címerének, illetve logójának más által történő használatához adott hozzájárulás.

(4) A (3) bekezdés szerinti tevékenység bevétele különösen

a) a szolgáltatás ellenértéke, díja, térítése,

b) a tevékenységhez kapcsolódó kártalanítás, kártérítés, kötbér, bánatpénz, bírság és adó

visszatérítés,

c) a tevékenységhez kapcsolódóan visszafizetési kötelezettség nélkül kapott - pénzügyileg

rendezett - támogatás, juttatás, és

d) a szabad pénzeszközök betétbe, értékpapírba elhelyezése után a hitelintézettől, az értékpapír

kibocsátójától kapott kamatnak, osztaléknak, illetve az értékpapír hozamának olyan része, amelyet

a gazdasági-vállalkozási tevékenységnek nem minősülő tevékenység bevétele az összes bevételben

képvisel.

(5) A bevett egyházak és belső egyházi jogi személyeik vonatkozásában nem minősül továbbá

gazdasági-vállalkozási tevékenységnek

a) sportintézmény működtetése, valamint a környezetvédelmi tevékenység folytatása,

b) az üdülő hasznosítása egyházi személy részére történő szolgáltatásnyújtás keretében,

c) az egyházi célra használt ingatlan részleges hasznosítása,

d) a temető fenntartása,

e) a környezetvédelmi tevékenységet vagy a 9. § (1) bekezdésében foglalt tevékenységet szolgáló

immateriális jószág, tárgyi eszköz és készlet értékesítése,

f) a környezetvédelmi tevékenységhez és a 9. § (1) bekezdésében foglalt tevékenységet ellátó

tevékenységhez kapcsolódó kiegészítő szolgáltatásnyújtás, az ilyen tevékenységet szolgáló eszköz

nem nyereségszerzési célú hasznosítása, és

g) az államtól vagy a helyi önkormányzattól átvállalt közfeladat ellátása során létrehozott termék,

jegyzet, tankönyv, kiadvány, tanulmány előállítása és értékesítése.

V.271 FEJEZET

A JOGI SZEMÉLYISÉGGEL RENDELKEZŐ VALLÁSI KÖZÖSSÉG ÁTALAKULÁSA ÉS

MEGSZŰNÉSE272

24. §273 (1) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség a nyilvántartásból való törléssel

271 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 272 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 273 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

235

szűnik meg, az azt elrendelő határozat jogerőre emelkedésének napján.

(2) Ha a bíróság a vallási egyesületet bejegyzett egyházként vagy nyilvántartásba vett egyházként

nyilvántartásba veszi, a vallási egyesületet egyidejűleg törli a vallási egyesületek nyilvántartásából.

(3) Ha a bíróság a nyilvántartásba vett egyházat bejegyzett egyházként nyilvántartásba veszi, a

nyilvántartásba vett egyházat egyidejűleg törli a nyilvántartásba vett egyházak nyilvántartásából.

(4) Ha a miniszter a bejegyzett egyházat bevett egyházként nyilvántartásba veszi, erről 15 napon

belül értesíti a bíróságot. A bejegyzett egyházat a bíróság a miniszter megkeresése alapján a

miniszteri nyilvántartásba bejegyzés időpontjára visszamenőleg törli a bejegyzett egyházak

nyilvántartásából.

25. §274 (1) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség jogutódlással szűnik meg a jogi

személyiséggel rendelkező vallási közösség képviselőjének kérelmére, más jogi személyiséggel

rendelkező vallási közösségbe való beolvadás, vagy azzal összeolvadás (a továbbiakban együtt:

egyesülés), illetve két vagy több jogi személyiséggel rendelkező vallási közösségre való különválás

esetén.

(2) A bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba vett egyház a 24. § (2) és (3) bekezdése szerint

nyilvántartásból törölt vallási egyesület vagy nyilvántartásba vett egyház általános jogutódja.

(3) A bevett egyház a 24. § (4) bekezdése szerint nyilvántartásból törölt bejegyzett egyház

általános jogutóda.

(4) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség - a bevett egyház kivételével - akkor

szűnik meg jogutód nélkül, ha

a) feloszlását legfőbb szerve kimondta,

b) a bíróság megszünteti, vagy

c) a bíróság megállapítja megszűnését.

26. §275 (1) A bíróság az ügyész keresete alapján - a bevett egyház kivételével - megszünteti azt

a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösséget, és elrendeli a nyilvántartásból való törlését,

a) amely az Alkotmánybíróság elvi véleménye alapján alaptörvény-ellenesen működik, vagy

b) amelynek a nyilvántartásba vételét meg kellett volna tagadni.

(2) A bíróság az ügyész keresete alapján - a bevett egyház kivételével - megszüntetheti azt a jogi

személyiséggel rendelkező vallási közösséget és elrendelheti a nyilvántartásból való törlését,

amelynek tevékenysége súlyos, szándékos és többszöri törvénysértést valósított meg.

(3) A bíróság az ügyész keresete alapján - a bevett egyház kivételével - megállapítja a jogi

személyiséggel rendelkező vallási közösség megszűnését és elrendeli a nyilvántartásból való

törlését, ha tevékenységével felhagy, és vagyonáról nem rendelkezik.

27. §276 Az Alkotmánybíróság elvi véleménye alapján az alaptörvény-ellenesen működő bevett

egyház ilyen jogállása az Országgyűlés erre vonatkozó döntése alapján megszűnik.

28. §277 (1) A bevett egyház jogutód nélkül szűnik meg, ha

a) a bevett egyház legfőbb szerve a bevett egyház feloszlásáról határoz,

b) a bevett egyház tevékenységével felhagy, és vagyonáról nem rendelkezik.

(2) A bevett egyház jogutóddal - a bevett egyház képviselőjének kérelmére - szűnik meg

a) más bevett egyházzal való egyesülés, vagy

b) két vagy több bevett egyházra való különválás

esetén.

274 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 275 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 276 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 277 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

236

28/A. §278 A Kormány a miniszter előterjesztésére a 27. és a 28. §-ban meghatározott esetben

kezdeményezi az Országgyűlésnél az érintett bevett egyház mellékletből való törlését, illetve

egyesülés, különválás esetén a melléklet módosítását.

29. §279 (1) A bevett egyház, a bejegyzett egyház és a nyilvántartásba vett egyház jogutód nélküli

megszűnése esetén elszámolási eljárásnak van helye, amelyre a jogutód nélkül megszűnő gazdasági

társaság végelszámolására vonatkozó szabályokat kell alkalmazni azzal, hogy az eljárásra a bíróság

kizárólagosan illetékes.

(2) A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség jogutód nélküli megszűnése esetén

vagyona - a hitelezők követeléseinek kielégítése után - az állam tulajdonába kerül, és közcélú

tevékenységre kell fordítani.

(3) A vallási egyesület csak vallási egyesülettel egyesülhet és csak vallási egyesületekre válhat

szét.

30. §280 (1) A bevett egyház, a bejegyzett egyház és a nyilvántartásba vett egyház jogutód nélküli

megszűnése esetén a bevett egyház, a bejegyzett egyház és a nyilvántartásba vett egyház belső

egyházi jogi személye is jogutód nélkül megszűnik.

(2) Belső egyházi jogi személy megszűnése esetén a vagyoni kérdéseket a bevett egyház, a

bejegyzett egyház, illetve a nyilvántartásba vett egyház belső szabálya határozza meg.

VI. FEJEZET

ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK

8. Felhatalmazó rendelkezések

31. §281 Felhatalmazást kap a Kormány, hogy

a) a 13/A. § (1) bekezdése és a 14. § (1) bekezdése szerinti kérelem tartalmát és benyújtásának

rendjét,282

b) a 13/A. § (1) bekezdés a)-e) pontja, valamint a 14. § (1) bekezdés a)-e) pontja szerinti

feltételek igazolására szolgáló dokumentumok tartalmát és benyújtásának rendjét,283

c) a tábori lelkészi szolgálat végzésének szabályait,284

d) a 13. § (2) bekezdése, a 16/A-17. § és a 18. § (1) bekezdése szerinti nyilvántartás részletes

szabályait,285

e) a 9/C. §, a 9/D. § (3) bekezdése, valamint a 9/F. § (1) bekezdése szerinti megállapodás

megkötésére jogosult szerv kijelölését és eljárásának szabályait,286

rendeletben határozza meg.

278 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 279 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 280 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 16. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 281 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 17. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 282 Lásd: 231/2019. (X. 4.) Korm. rendelet. 283 Lásd: 231/2019. (X. 4.) Korm. rendelet. 284 Lásd: 231/2019. (X. 4.) Korm. rendelet 19. cím. 285 Lásd: 231/2019. (X. 4.) Korm. rendelet 5-16. cím. 286 Lásd: 231/2019. (X. 4.) Korm. rendelet 21. cím.

237

9. Hatályba léptető rendelkezések

32. § (1) Ez a törvény - a (2) és (3) bekezdésben meghatározott kivétellel - a kihirdetését követő

napon lép hatályba.

(2) Az I-V. Fejezet, a 8. alcím, a 10. alcím, a 39-48. §, a 12. alcím, a 13. alcím és a melléklet

2012. január 1-jén lép hatályba.

(3) Az 52. § 2012. szeptember 1-jén lép hatályba.

10. Átmeneti rendelkezések

33. §287 E törvénynek a Módtv.-vel megállapított rendelkezéseinek hatálybalépésekor bevett

egyházak jogállása nem változik.

33/A. §288 (1) Az 1990. évi IV. törvény alapján egyházként létrejött, az 1990. évi IV. törvény

alapján egyházként, illetve az e törvény alapján alapcélként vallási tevékenységet végző

egyesületként, valamint vallási tevékenységet végző szervezetként folyamatosan működő, a

Módtv. hatálybalépésekor vallási tevékenységet végző szervezetként nyilvántartott vallási

közösség a Módtv. hatálybalépésétől vallási egyesületnek minősül.

(2) A Módtv. hatálybalépésétől vallási egyesületnek minősül az 1990. évi IV. törvény alapján

egyházként létrejött olyan vallási közösség is, amelyre e törvény 2012. január 1-jétől 2012.

augusztus 31-éig hatályos 34. § (1), (2) és (4) bekezdésének hatálya kiterjedt, és amely

a) e törvény 2013. szeptember 1-jén hatályos 33. § (3) bekezdés b) vagy c) pontja szerinti,

b) az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok

védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 34. cikke szerinti, vagy

c) az egyházi jogállással kapcsolatos igényük érvényesítésével kapcsolatban külön

jogszabályban meghatározott törvényes határidőn belül más jogorvoslati

eljárást kezdeményezett.

(3) Az e törvény hatálybalépését követően alapcélként vallási tevékenységet végző

egyesületként, valamint a Módtv. hatálybalépésekor vallási tevékenységet végző szervezetként

nyilvántartott vallási közösség a Módtv. hatálybalépésétől vallási egyesületnek minősül.

34. §289 A bevett egyházakkal a Módtv. hatálybalépéséig megkötött megállapodásokat az

Országgyűlés elismeri, és azokat tiszteletben tartja.

35. §290 (1) E törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (3) és (4) bekezdése szerinti vallási

közösség a Módtv. hatálybalépésétől számított 45 napon belül kezdeményezheti a bíróságnál

nyilvántartásba vett egyházként történő nyilvántartásba vételét, ha e törvény 2019. április 14-én

hatályos 33. § (4) bekezdése szerinti eljárást nem kezdeményezett.

(2) Ha e törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (3) és (4) bekezdése szerinti vallási közösség

a nyilvántartásba vett egyházként történő nyilvántartásba vételét az (1) bekezdésben foglalt

határidőben kezdeményezi, ügyében a bíróság soron kívül, de legkésőbb a kérelem benyújtásától

számított 30 napon belül dönt.

(3) Ha a bíróság e törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (3) és (4) bekezdése szerinti vallási

közösséget nyilvántartásba vett egyházként nyilvántartásba veszi, a vallási közösség a Módtv.

hatálybalépésétől nyilvántartásba vett egyháznak minősül.

(4) E törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (4) bekezdése szerinti vallási közösség e § szerinti

287 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 18. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 288 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 18. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 289 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 18. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 290 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 18. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

238

nyilvántartásba vétele során a 9/D. § (1) bekezdés a) pontja szerinti feltétel akkor is teljesül, ha az

e törvény hatálybalépését megelőző 3 év átlagában legalább ezer magánszemély ajánlotta fel

befizetett személyi jövedelemadójának külön törvény szerint meghatározott részét.

(5) E törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (4) bekezdése szerinti vallási közösség e § szerinti

nyilvántartásba vétele során a 14. § (1) bekezdés e) pontja szerinti feltétel akkor is teljesül, ha vele

szemben az e törvény hatálybalépését megelőző 5 éven belül a számviteli és gazdálkodási

szabályok ismételt megsértése miatt nem került alkalmazásra joghátrány.

(6) E törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (4) bekezdése szerinti vallási közösség esetében

az 1990. évi IV. törvény alapján egyházként, illetve az e törvény szerinti vallási közösségként

történt folyamatos működés a 9/D. § alkalmazásában a vallási egyesületként történő működés

időtartamába beszámít.

36. §291 (1) E törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (3) és (4) bekezdése szerinti vallási

közösség a Módtv. hatálybalépésétől számított 45 napon belül kezdeményezheti a bíróságnál

bejegyzett egyházként történő nyilvántartásba vételét.

(2) Ha e törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (3) és (4) bekezdése szerinti vallási közösség

a bejegyzett egyházként történő nyilvántartásba vételét az (1) bekezdésben foglalt határidőben

kezdeményezi, ügyében a bíróság soron kívül, de legkésőbb a kérelem benyújtásától számított 30

napon belül dönt.

(3) Ha a bíróság e törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (3) és (4) bekezdése szerinti vallási

közösséget bejegyzett egyházként nyilvántartásba veszi, a vallási közösség a Módtv.

hatálybalépésétől bejegyzett egyháznak minősül.

(4) E törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (4) bekezdése szerinti vallási közösség e § szerinti

nyilvántartásba vétele során a 9/E. § (1) bekezdés a) pontja szerinti feltétel akkor is teljesül, ha az

e törvény hatálybalépését megelőző 5 év átlagában legalább négyezer magánszemély ajánlotta fel

befizetett személyi jövedelemadójának külön törvény szerint meghatározott részét.

(5) E törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (4) bekezdése szerinti vallási közösség e § szerinti

nyilvántartásba vétele során a 14. § (1) bekezdés e) pontja szerinti feltétel akkor is teljesül, ha vele

szemben az e törvény hatálybalépését megelőző 5 éven belül a számviteli és gazdálkodási

szabályok ismételt megsértése miatt nem került alkalmazásra joghátrány.

(6) E törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (4) bekezdése szerinti vallási közösség esetében

az 1990. évi IV. törvény alapján egyházként, illetve az e törvény szerinti vallási közösségként

történt folyamatos működés a 9/E. § alkalmazásában a vallási egyesületként történő működés

időtartamába beszámít.

(7) Azon vallási közösségek esetében, amelyek egyházként történő elismerése iránti kérelmére

vonatkozó eljárás az Országgyűlés előtt folyamatban volt, de az Országgyűlés nem döntött, a

bíróság e törvény 9/D. § (1) bekezdés a) pontját nem vizsgálja.

37. §292 (1) A Módtv. hatálybalépésének napján megszűnnek

a) az Országgyűlés előtt folyamatban lévő, vallási tevékenységet végző szervezet egyházként

történő elismerésére irányuló eljárások,

b) a bíróság előtt folyamatban lévő, vallási tevékenységet végző szervezet nyilvántartásba

vételére irányuló eljárások,

c) e törvény 2013. augusztus 1-jén hatályos 14/B. § (2) bekezdése szerinti, folyamatban lévő

közigazgatási hatósági eljárások,

d) az Alkotmánybíróság 6/2013. (III. 1.) AB határozata alapján folyamatban lévő egyházi

291 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 18. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 292 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 18. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től.

239

nyilvántartásba-vételi eljárások, és

e) e törvény 2019. április 14-én hatályos 33. § (3) bekezdése szerinti vallási közösségek e törvény

2013. szeptember 1-jén hatályos 33. § (5) bekezdése szerinti végelszámolására irányuló eljárások.

(2) Az (1) bekezdés b)-d) pontja szerint megszűnt eljárások kezdeményező által benyújtott

iratanyagát az Országgyűlés Hivatala, a bíróság, illetve a miniszter a 28. § (1) bekezdésében foglalt

naptól számított 30 napon belül visszajuttatja a kezdeményezőhöz.

(3) Az (1) bekezdés a) pontja szerint megszűnt eljárásokban a kezdeményező, illetve a miniszter

által benyújtott iratanyagot az Országgyűlés Hivatala a Módtv. hatálybalépését követő 15 napon

belül a bíróságnak megküldi, és erről a kezdeményezőt egyidejűleg értesíti.

38. §293 A vallási tevékenységet végző szervezetek nyilvántartására vonatkozó adatokat a bíróság

a Módtv. hatálybalépését követő harminc napon belül átvezeti a vallási egyesületek 12. § (2)

bekezdése szerinti nyilvántartásába. A változásbejegyzéssel összefüggő eljárás illeték- és

díjmentes. A vallási tevékenységet végző szervezet létesítő okiratát a Módtv-vel összefüggésben

nem kell módosítani, ha a módosítás csak abból az okból volna szükséges, hogy a létesítő okirat -

különösen a szervezeti jelleg megjelölésében - a törvény Módtv. hatálybalépését megelőző

szóhasználatával él. Ha azonban a létesítő okirat egyéb okból módosul, a vallási közösség köteles

a Módtv-nek megfelelő változásokat azon átvezetni.

38/A. §294 A Magyar Köztársaság Kormánya és a Szuverén Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent

János Katonai és Ispotályos Rend (a továbbiakban: Szuverén Máltai Lovagrend) közötti

Együttműködési Megállapodás figyelembevételével a Szuverén Máltai Lovagrendet, és a

Megállapodásban kijelölt szervezeteket megilletik a bevett egyház belső egyházi jogi személye

által igénybe vehető támogatások, illetve vonatkoznak rájuk a 20/A. §-ban és a 20/C. §-ban foglalt

rendelkezések.

38/B. §295 Az a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség, amelyik e törvény

hatálybalépését megelőzően külön törvény alapján közfeladat ellátására megállapodást kötött, a

megállapodásban foglalt feltételek szerinti támogatásra jogosult.

11. Módosító rendelkezések

39-48. §296

49. §297

50. §298

51. §299

52. §300

53. §301

12.302

293 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 18. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 294 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 19. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 295 Beiktatta: 2018. évi CXXXII. törvény 20. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 296 Hatályon kívül helyezve: 2010. évi CXXX. törvény 12. § alapján. Hatálytalan: 2012. I. 2-től. 297 Hatályon kívül helyezte: 2013. évi CXXXIII. törvény 22. § (1). Hatálytalan: 2013. VIII. 1-től. 298 Hatályon kívül helyezte: 2013. évi CXXXIII. törvény 21. §. Hatálytalan: 2013. VIII. 1-től. 299 Hatályon kívül helyezte: 2013. évi CXXXIII. törvény 21. §. Hatálytalan: 2013. VIII. 1-től. 300 Hatályon kívül helyezve: 2010. évi CXXX. törvény 12. § alapján. Hatálytalan: 2012. IX. 2-től. 301 Hatályon kívül helyezte: 2013. évi CXXXIII. törvény 22. § (2). Hatálytalan: 2013. VIII. 1-től. 302 Hatályon kívül helyezve: 2010. évi CXXX. törvény 12. § alapján. Hatálytalan: 2012. I. 2-től.

240

54. §303

13. Az Alaptörvény sarkalatosságra vonatkozó követelményének való megfelelés

55. §304 E törvény

a) 6-9. §-a, 9/C-12. §-a, 13-15. §-a, 16-19/C. §-a, 20-30. §-a, 33-38. §-a, 38/B. §-a, és melléklete

az Alaptörvény VII. cikk (5) bekezdése alapján,

b) 19/D. §-a az Alaptörvény 43. cikk (4) bekezdése alapján

sarkalatosnak minősül.

Melléklet a 2011. évi CCVI. törvényhez

A bevett egyházak305

A

1 Magyar Katolikus Egyház

2 Magyarországi Református Egyház

3 Magyarországi Evangélikus Egyház

4 Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége

5 Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (Statusquo Ante)

6 Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség

7 Budai Szerb Ortodox Egyházmegye

8 Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus - Magyarországi Ortodox Exarchátus

9 Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház

10 Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye

11 Orosz Ortodox Egyház Magyar Egyházmegyéje (Moszkvai Patriarchátus)

12 Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete (Magyarországi Unitárius

Egyház)

13 Magyarországi Baptista Egyház

14 HIT Gyülekezete

15306 Magyarországi Metodista Egyház

16307 Magyar Pünkösdi Egyház

17308 Szent Margit Anglikán/Episzkopális Egyház

18309 Erdélyi Gyülekezet

19310 Hetednapi Adventista Egyház

303 Hatályon kívül helyezve: 2010. évi CXXX. törvény 12. § alapján. Hatálytalan: 2012. I. 2-től. 304 Megállapította: 2018. évi CXXXII. törvény 21. §. Hatályos: 2019. IV. 15-től. 305 Módosította: 2013. évi CXXXIII. törvény 20. § g). 306 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. 307 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. 308 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. 309 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. 310 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től.

241

20311 Magyarországi Kopt Ortodox Egyház

21312 Magyarországi Iszlám Tanács

22313 Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezetek

23314 Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége

24315 Az Üdvhadsereg Szabadegyház Magyarország

25316 Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza

26317 Magyarországi Jehova Tanúi Egyház

27318 Buddhista vallási közösségek

311 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. 312 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. Lásd: 2012. évi VII. törvény 3. §. 313 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. 314 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. 315 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. 316 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. 317 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. 318 Beiktatta: 2012. évi VII. törvény 1. §, Melléklet. Hatályos: 2012. III. 1-től. Lásd: 2012. évi VII. törvény 2. §.