N. H. KLEINBAUM

Holt Költők

Társasága Dead Poets Society

A novel by N. H. Kleinbaum.

Based on the motion picture written by Tom Schulman.

Based on the motion picture from Touchstone Pictures.

Produced by Steven Haft, Paul Junger Witt, Tony Thomas.

Directed by Peter Weir. Copyright © 1989 by Touchstone Pictures.

Published by arrangement with Hyperion.

Fordította:

FELEKI INGRID

Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának részleteit Arany János fordításában

közöljük.

A többi versidézet fordítói:

Keszthelyi Zoltán, Kálnoky László, Tandori Dezső, Szabó Lőrinc,Orbán Ottó, Gáspár

Endre, Weöres Sándor A kamaszverseket Lakner Lívia fordította.

ISBN 963 7138 52 8

Hungarian translation © Feleki Ingrid, 1995, 2005Hungarian edition © Lazi

Könyvkiadó, 2005

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

1. fejezet

A Welton Akadémia, egy Vermont állam hegyeinek mélyén

megbúvó magántanintézet kőkápolnájában, a középső folyosó két

oldalán háromszáznál több, az iskola egyenzakóját viselő diák ült és

várt. Oldalukon a büszke szülők feszítettek. Még fülükben csengett az

ünnepélyes skót dudaszó visszhangja, amikor egy hullámzó talárba

öltözött öregember meggyújtott egy gyertyát. Ezután a palalapokkal

fedett hosszú folyosón keresztül zászlóvivő tanulókból, taláros

tanárokból és egykori diákokból álló menetet vezetett be az idős úr az

áhítatot sugalló kápolnába.

A négy zászlóhordozó fiatalember ünnepélyesen vonult az

emelvényhez. Az idősebb férfiak megfontolt léptekkel követték őket.

A legutolsó büszkén tartotta az égő gyertyát.

A dobogón egy hatvanas évei elejét taposó zömök férfiú, Gale

Nolan rektor állt várakozó arccal, míg a menet be nem fejezte

fölvonulását.

- Hölgyeim és uraim! Fiatal barátaim! - kezdett beszédébe, majd

színpadias mozdulattal a gyertyahordozóra mutatott. - íme, a tudás

fénye.

Az idősebb úr lassan lépett előre gyertyájával, amit a közönség

udvarias tetszésnyilvánítással fogadott. A dudás az emelvény egyik

sarkához masírozott, s ott megállt. Majd a négy zászlóvivő lerakta

lobogóját, melyek mindegyikén egy-egy szó állt:„Hagyomány”,

„Becsület”, „Fegyelem” és „Teljesítmény”. Ezután csöndben

elvegyültek a hallgatóságban.

A gyertyás öregúr a legelső sorok elé lépett, ahol a legifjabb

tanulók ültek, még meggyújtatlan gyertyákkal kezükben. Komótosan

előrehajolt, s meggyújtotta a hozzá legközelebb álló fiú gyertyáját.

-Az érett kor továbbadja a tudás fényét az ifjúságnak −

nyilatkoztatta ki ünnepélyesen a rektor, minekutána valamennyi tanuló

meggyújtotta gyertyáját szomszédja lángjával.

Hölgyeim és uraim, tisztelt egykori diákjaink! Idén, 1958-ban

százesztendős a Welton Akadémia. Egy évszázaddal ezelőtt

negyvenegy diák ült ebben a teremben, s nekik is ugyanazokat a

kérdéseket tették föl, mint amelyekkel a félév kezdetekor önöket

köszöntjük.

Nolan drámai szünetet tartott, tekintete végigpásztázott a termen, a

feszült, aggodalommal küszködő ifjú arcokon.

Uraim − vakkantotta −, mi a mi négy oszlopunk?

Lábdobogás zaja törte meg a feszült csendet: a diákok fölálltak. A

tizenhat esztendős Todd Anderson, egyike a néhány fiúnak, akik nem

viseltek formaruhát, még tétovázott, miközben a többiek már

felugráltak. Anyja kénytelen volt meglökni. A fiú ábrázata görcsös

volt és szerencsétlen, szeme elsötétült a dühtől. Hallgatagon meredt a

többiekre, akik kórusban ordították:

Hagyomány! Becsület! Fegyelem! Teljesítmény!

Nolan biccentésére a diákok leültek. Egy darabig még nyikorogtak a

székek, majd ismét áhítatos csend borult a teremre.

A Welton Akadémia fennállásának első

esztendejében - bömbölte Nolan a mikrofonba - négy tanuló tett

záróvizsgát. - Kurta szünetet tartott. -A múlt évben már ötvenegy

tanuló felelt meg a követelményeknek, és több mint 76 százalékuk a

legkiválóbb egyetemekre nyert fölvételt!

A büszke szülők részéről viharos taps jutalmazta a rektor szónoki

teljesítményét. Ketten a zászló-vivők közül, a tizenhat éves Knox

Overstreet és barátja, Charlie Dalton buzgón olvadtak bele a

tapsviharba. Mindketten Welton-zakót viseltek, szüleik között ültek,

mintegy megtestesítvén az elit-egyetemek csábító arculatát. A rövid,

fürtös hajú, megnyerő mosolyú Knoxot nyúlánk termettel áldotta meg

a sors. Charlie játékos vagányarca kipirult a büszkeségtől és a

lelkesedéstől. Mindketten osztálytársaik felé tekingettek.

Sikereink - ömlött a szó Nolanból - az említett négy alapelv iránti

izzó odaadásnak köszönhetőek. Éppen ezért küldik hozzánk a szülők

távolról is fiaikat, s ennek folytán váltunk az Egyesült Államok

legkiválóbb előkészítő iskolájává.

Az ismét feltörő taps újabb szünetre késztette a rektort.

Kedves új diákjaink - fordult most a Welton Akadémiára

legfrissebben fölvett nebulókhoz - a siker titka tehát négy oszlopon

nyugszik. Ez természetesen ugyanígy és egyaránt vonatkozik a hetedik

osztályosokra, mint azokra a tanulókra, akik más intézményekből

kerültek hozzánk. - A más iskolabeliek említésekor Todd Anderson

kínosan összerezzent, mert találva érezte magát, s arcáról lerítt,

mennyire kényelmetlenül érintette az egész felhajtás. − Eme négy

oszlop iskolánk ténykedésének foglalata, egyúttal az önök életének

alapjává is válhat.

Richard Cameron! - kiáltotta Nolan, mire a zászlóvivő ifjak

egyike fölugrott.

Igen, uram! - kiáltotta Cameron, mellette ülő anyja pedig majd

szétpukkant a büszkeségtől.

Cameron! Mi a hagyomány?

A hagyomány, rektor úr, az iskolánk, családunk és hazánk iránti

odaadó szeretet. A Welton Akadémia hagyományai a legnemesebbek!

Jól van, Mr. Cameron.

Cameron merev tartással ült vissza, miközben apja öntelten

somolygott.

George Hopkins! Mi a becsület?

A becsület méltóság és kötelességteljesítés! - vágta rá a fiú.

Helyes, Mr. Hopkins. Knox Overstreet!

Knox „zászlóvivő” szintén fölállt.

Igen, uram.

Mi a fegyelem? - kérdezte Nolan.

A fegyelem a szülők, a tanárok és a rektor tisztelete. A

fegyelemnek belülről kell fakadnia.

Knox mosolyogva foglalt helyet, mellette ülő szülei pedig versenyt

veregették a vállát.

Köszönöm, Mr. Overstreet. Neil Perry, a díszcsarnok jelöltje!

A fölemelkedő Neil Perry egyenruhájának mellzsebe valósággal

tarkállott a teljesítményeit jutalmazó kitűzőktől. A tizenhat éves fiú

kötelességtudó arccal meredt a rektorra.

Perry úr, mi a teljesítmény?

A teljesítmény kemény munka eredménye - felelte Perry

hangosan, a betanult szöveg lélektelenségével. - A teljesítmény a siker

záloga mind az iskolában, mind az életben. - Leült, és mereven nézett

az emelvényre. Mellette apja ült megkövült arccal, hallgatagon,

mosoly nélkül. Mintha tudomást sem vett volna a fiáról.

Uraim - folytatta Nolan rektor -, Weltonban önök sokkal

keményebben fognak dolgozni, mint eddigi életükben valaha.

Jutalmul viszont a siker int önök felé, amit mindannyiuktól elvárunk!

Ezután más tárgyra tért át.

Portius úr, a mindnyájunk által szeretve tisztelt angoltanár

nyugalomba vonult. Megragadom az alkalmat, hogy bemutassam

önöknek utódját, Mr. John Keatinget. Ő is ennek az iskolának érdemes

diákja volt, és az elmúlt években az igen tekintélyes londoni

Chester-iskolában tanított.

Mr. Keating, aki a tantestület soraiban ült, könnyed meghajlással

nyugtázta a mondottakat. Harmincas évei elején járó, gesztenyeszín

hajú, barnaszemű, középtermetű férfi volt - a jelek szerint amolyan

átlagember. Noha tekintélyes és művelt benyomást keltett, Neil Perry

apja gyanakodva nézte az angol nyelv és irodalom új tanárát.

Évnyitó ünnepségünk záróaktusaként – szólalt meg ismét a

rektor - felkérem Alexander Carmichael urat, Welton legidősebb

egykori tanulóját, fáradjon az emelvényre. Hadd jegyezzem meg, hogy

évfolyama 1886-ban végzett…

A nézők egy emberként szökkentek talpra. Fergetegesen ünnepelték

az aggastyánt, aki büszkén utasította vissza szomszédai segítségét,

hiszen magától is föl tud állni! Kínos lassúsággal vánszorgott föl a

pódiumra, és néhány szót mormolt, melyekből a közönség mit sem

hallott, s ezzel véget is ért a gyűlés. A gyerekek és szüleik

kiözönlöttek az iskola hűvös parkjába.

Viharvert kőépületek sora és a hagyományos szigor légköre

választotta el Weltont a világ többi részétől. Akár a vasárnapi

istentisztelet után temploma előtt szemlélődő lelkész a nyájára,

tekintett Nolan rektor a búcsúzkodó gyerekekre és szüleikre.

Charlie Dalton anyja hátrasöpörte haját a szeméből, s forrón átölelte

fiacskáját. Knox Overstreetet apja magához szorította, s miközben

végighaladtak a campuson, a fiú a látnivalókat magyarázta. Neil Perry

apja mereven állt fiával szemben, és a teljesítménykitűzőket igazgatta.

Todd Anderson egymagában állt, cipője orrával egy kavicsot próbált a

földből kikotorni. Szülei egy másik házaspárral fecserésztek, ügyet

sem vetve fiukra. Todd elfogódottan bámulta a talajt. Összerezzent,

amikor a rektor névtábláját silabizálva hozzálépett.

Ó, Mr. Anderson, nehéz örökséget kell átvennie, fiatalember,

hiszen bátyja egyike volt a legjobbjainknak.

Köszönöm, uram - lehelte Todd fogvacogva.

A rektor továbblépett, s megállás nélkül köszöngetett, bólogatott

minden irányba. Mikor Mr. Perryhez és Neil fiához ért, megállt, és

kezét a fiú vállára tette.

Nagy dolgokat várunk öntől, Mr. Perry - szólt Neilhez.

Hálásan köszönöm, rektor úr.

Nem fog nekünk csalódást okozni - mondta az apja

Nolannak. - Igaz-e, Neil?

Mindent el fogok követni, uram.

A rektor a fiú vállára csapott, és továbbvonult. Észrevette, hogy a

legkisebbek némelyikének reszket az álla. Mások egyenesen sírva

fakadtak, amikor szüleitől hihetőleg először életükben - búcsút vettek.

Remekül fogod magad érezni, meglátod - mondta mosolyogva

egy apa, majd sietősen integetve távozott.

Ne viselkedj dedós módra! - förmedt egy másik apa könnyekben

úszó fiára.

A szülők lassacskán elszállingóztak. A kocsik a kijárat felé

sorjáztak. A fiúk Vermont dús és vadregényes erdeinek kietlen

magányában új otthonra leltek a Welton Akadémián.

Haza akarok menni! - hüppögte az egyik fiúcska. Egy nagydiák

biztatóan karolta át a kiskölyök vállát, majd a szálláshelyek felé

terelte.

2. fejezet

Lassan a testtel, uraim! - kiáltott rá a gyerekekre egy skót

kiejtéssel beszélő tanár. Mintegy negyven alsó tagozatos robogott

lefelé a lépcsőn, velük szemben pedig tizenöt idősebb diák ballagott

fölfelé.

Igenis, Mr. McAllister! - rikkantott az egyik gyerek. - Bocsánat,

uram - fűzte hozzá. A tanár a fejét csóválta, aztán hagyta, hadd

rohanjanak; épp most jöhettek ki hálótermükből, és szanaszét

szóródtak az iskola területén.

Az akadémia tölgyfa burkolatú dísztermét állták körül, vagy az

ódon bőrhuzatú székeken ücsörögtek. Vártak a sorukra. Némelyek a

lépcsőházat fürkészték, ahol az emeleti folyosó egy bizonyos ajtóhoz

vezetett.

Nemsokára nyílt az a bizonyos ajtó, és öt diákjött libasorban lefelé

a lépcsőn. Szürkülő hajú, időstanár csoszogott az ajtóhoz.

Overstreet, Perry, Dalton, Anderson és Cameron! szólította őket

dr. Hager. - Jöjjenek!

Az öt fiú felügetett a lépcsőn. Az odalent várakozók közül ketten

érdeklődéssel néztek utánuk.

Ki az új fiú? - kérdezte alig hallhatóan osztálytársától Pitts.

Anderson - súgta vissza Steven Meeks.

Ám az öreg Hager csak észrevette, hogy pusmognak egymás

között.

Mr. Pitts és Mr. Meeks, egy-egy rossz pont! - recsegte szigorúan

odafentről. A fiúk lesütötték a szemüket, majd egymásra pillantottak,

és Pitts kacsintott.

Dr. Hagernak azonban idős kora ellenére sasszeme volt.

Újabb rossz pont, Mr. Pitts. - Az imént szólított öt fiú most

követte Hagert Nolan rektor irodájába. Menet közben láthatták a

rektor feleségét, aki egyszersmind titkárnője is volt.

Felsorakoztak egy széksor elé. Mr. Nolannal álltak szemben, aki

íróasztala mögött ült, az oldalán vadászkutya.

Isten hozta valamennyiüket, fiúk! Hogy van az édesapja, Mr.

Dalton?

Köszönöm, jól - felelte Charlie.

Már beköltöztek az új házba, Mr. Overstreet?

Igen, uram, egy hónappal ezelőtt.

Nolan enyhe mosollyal biccentett.

Nagyszerű. Hallottam, milyen szép. - Megsimogatta kutyáját, a

szájába dugott valamit, miközben a fiúk türelmetlenül

várakoztak. - Mr. Anderson - szólalt meg Nolan. - Mivel maga itt

újonc, engedje meg, hogy elmagyarázzam: itt Weltonban bizonyos

tanításon kívüli tevékenységi területet érdem és kívánság szerint

osztok szét. - Éles pillantást vetett rá. - Ezeket a tevékenységeket

azonban éppoly komolyan kell venni. Igaz, fiúk?!

Igenis, uram! - felelték a többiek kórusban.

Aki nem jön el a megbeszélt összejövetelekre, büntetést, azaz rossz

pontot kap. Lássuk csak, Mr. Dalton: az iskolai újság szerkesztése,

futball, evezés és a service. Mr. Overstreet: Welton-közösség, iskolai

újság és a hajdani diákok leszármazottainak klubja. Mr. Perry: a

Welton-közösség jelöltjei, kémia szakkör, matematika szakkör, iskolai

évkönyv és futball. Mr. Cameron: a Welton-közösség jelöltjei,

vitaklub, evezés, service, jogi ügyek, tiszteletbeli tanácsos.

Köszönöm, uram - mondta Cameron.

Mr. Anderson, a balincresti bizonyítványa alapján: futball, iskolai

évkönyv, service. Van még valami megbeszélnivalónk?

Todd csak állt és hallgatott. Szeretett volna valamit mondani, de

nem jött ki hang a torkán.

Beszéljen, Mr. Anderson! - biztatta Nolan.

Én… inkább… evezni szeretnék… uram - nyögte ki Todd alig

hallhatóan. Egész testében reszketett.

Azt mondta, evezni? De hiszen itt az áll a balincresti

bizonyítványában, hogy maga futballozott!

Todd megint csak megpróbált valamit kinyögni:

Ez… ez igaz… de - suttogta. Izzadságcsöppek jelentek meg a

homlokán, olyan erővel tördelte a kezét, hogy az ujjpercei

elfehéredtek. A többiek rámeredtek. Todd alig tudta leküzdeni

könnyeit.

Örömmel fog maga futballozni is, Anderson. Rendben van, fiúk.

Leléphetnek!

És már masíroztak is kifelé. Todd fehér volt, mint a fal. Az ajtó

előtt dr. Hager már szólította is a következő öt nevet.

Ahogy a campuson keresztül a diákszállás felé baktattak, odalépett

Toddhoz Neil Perry, és kezet nyújtott neki.

Úgy hallottam, szobatársak leszünk - mondta.

Neil Perry vagyok.

Todd Anderson - válaszolta halkan a másik. Elfogódottan

hallgatva haladtak tovább.

Miért jöttél el Balincrestből? - kérdezte Neil.

A bátyám is ide járt.

Neil a fejét csóválta.

Ja, úgy, akkor te vagy az Anderson.

Todd vállat vont, és sóhajtott.

Eredetileg a szüleim azt szerették volna, ha végig ide járok, de

nem voltak elég jók a jegyeim. Először Balincrestbe kellett mennem,

hogy javítsak.

Na, legalább megvolt a vigaszdíj - nevetett fel

Ne- il. - Holtbiztos, hogy itt nem fog neked tetszeni.

Már most sem tetszik - mondta Todd.

Beléptek a diákszállás előcsarnokába, ahol zavar honolt: diákok,

kofferek, párnák, írógépek és lemezjátszók között bukdácsoltak.

A terem túlsó végében valami mindenesféle egy rakás holmira

vigyázott, amelyekért még nem jöttek.

Todd és Neil keresgélni kezdték ingóságaikat. Neil egyből kiszúrta

a magáét, és szobájuk felkutatására indult.

Ó, édes otthon! - röhögött fel, ahogy az apró szobácskába lépett.

Éppen csak elfért benne két ágy, két szekrény és két íróasztal. Az

egyik ágyra hajította a cuccot.

Cameron dugta be a fejét.

Hallom, egy szobába kerültél az új sráccal. Állítólag valami

nagymenő.

Hirtelen visszahúzódott.

O, pardon!

Todd lépett be. Cameron sürgősen elhúzta a csíkot. Todd rádobta a

holmiját a másik ágyra, és elkezdett kipakolni.

Ne hallgass Cameronra! - vetette oda Neil. -Süket szöveget nyom

mindig.

Todd vállat vont.

Később felbukkant még a szobában Knox Overstreet, Charlie

Dalton és Steven Meeks.

Hé, Perry - mondta Charlie igaz, hogy valami nyári tanfolyamon

vettél részt?

Igen, kémiából… Apám szerint még javítanom kellene belőle.

Szuper - csillant fel Charlie -, Meeks latinból, én meg angolból

nem vagyok éppen egy zéró, mi lenne, ha összedolgoznánk, valami

tanulókört alakítanánk?

Oké, de már Cameronnak is megígértem… Ha nincs kifogásod,

vegyük be őt is.

Miért, ő mihez ért? - gúnyolódott Charlie. -Talán nyaljuk a seggét

a rohadt strébernek?

Hé - bökte meg Neil -, a szobatársadról beszélsz.

Tehetek én róla?! - dohogott a másik.

Míg a többiek heccelődtek, Todd csak pakolt tovább. Steven Meeks

lépett hozzá.

Szia, azt hiszem, még nem ismerjük egymást. A nevem Meeks.

Az újonc félénken nyújtott kezet.

Todd Anderson.

Most Knox és Charlie jöttek oda, és szintén kezet ráztak.

Charlie Dalton.

Knox Overstreet.

Todd udvariasan adta a kezét.

Todd bátyja volt Jeffrey Anderson - fűzte hozzá Neil.

Charlie most alaposabban szemügyre vette a fiút, s némi

hasonlóságot fedezett fel.

Hát persze. Évfolyamelső volt, ő tartotta a búcsúbeszédet…

Todd bólintott.

Hát akkor, Isten hozott a pokol fenekén! - röhécselt Meeks.

Csak azért hízeleg, hogy segítsek neki latinból.

Charlie pedig folytatta:

Meg angolból… - Meeks vigyorgott - meg trigo…

Ekkor kopogtak.

Bújj be! - kurjantott Neil. Ám ezúttal nem valamelyik diáktárs

volt.

Apa - hebegte Neil, és elsápadt. - Azt hittem, már elutaztál!

3. fejezet

A fiúk felugrottak.

Mr. Perry - mondták szinte egyszerre.

Maradjatok csak ülve - mondta Neil édesapja, és energikus

léptekkel jött be a szobába. - Hogy vagytok?

Köszönjük, uram, jól - felelték.

Mr. Perry most már közvetlenül Neil előtt állt, aki feszengve

toporgott.

Úgy hallom, fiam, túl sok tanterven kívüli tevékenységet

vállaltál - közölte. - Beszéltem Mr. Nolannal, és egyetért azzal, hogy

az iskolai évkönyv szerkesztésében csak jövőre veszel részt. -És már

indult is az ajtó felé.

De apa - kiáltott utána Neil -, én lettem a főszerkesztő helyettese!

Sajnálom, fiam - felelte mereven a férfi.

De apa, ez így nem tisztességes. Én…

Neil elhallgatott a mondat közepén. Az apja sötét pillantást vetett

rá, majd egyetlen mozdulattal jelezte a fiúnak, hogy kövesse kifelé.

Bizonyára megbocsátanak egy pillanatra… - fordult a többiekhez

udvariasan. Majd Neil mögé lépett, és becsukta az ajtót.

Perry úr szikrázó szemmel förmedt rá a fiára:

Ellentmondasz nekem mások előtt?! Elő ne forduljon még

egyszer!

De apa - Neil szinte megdermedt nem is mondtam neked ellent…

Majd ha befejezted az orvosi egyetemet, és a magad lábára állsz,

azt csinálsz, amit akarsz! Addig én döntök!

Neil lesütötte a szemét.

Igen… bocsáss meg!

Ugye tudod, milyen fontos ez édesanyád számára is? - fűzte

hozzá Perry úr.

Igenis, apám. - Neil ott állt az apja előtt, és szinte megnémult.

Ezzel a bűntudatkeltéssel apja mindig elérte, hogy

visszakozzon. - Hát… ismersz. Mindig egy kicsit túlvállalom magam.

Rendben van, fiam. Ha szükséged van valamire, hívjál

fel! - Azzal tovább nem vesztegetve a szót, sarkon fordult és távozott.

Neil csalódottan, sőt dühösen nézett utána. Miért hagyja magát

mind-untalan sarokba szorítani?!

Visszatért a szobába. A fiúk úgy tettek, mintha semmi sem történt

volna. Mindenki arra várt, hogy majd a másik mond valamit. Végül is

Charlie törte meg a csendet.

Miért nem hagyja, hogy azt csináld, ami takarsz?

És miért nem mersz ellenszegülni? - kérdezte Knox. - Ennél

rosszabb már úgysem lehetne.

Neil tekintete végigsiklott társain.

Úgy tesztek, mintha ti szembeszegülhetnétek a

szüléitekkel - mondta gúnyosan -, ti jövendőbeli ügyvédek,

bankárok! - Most a társai bámulták a padlót. Neil ingerülten rohangált

fel-alá a szobában, letépte blézeréről az elmúlt év folyamán szerzett

jelvényt, és bosszúsan odavágta az íróasztalra.

Na, álljon meg a menet! - mondta Knox Neillel szemben

állva. - Én azért nem hagyom a szüleimnek, hogy hülyére vegyenek!

Neil felkacagott.

Dehogyis, csak szépen megteszel nekik mindent. Egyszer majd

úgyis belépsz az öregúr cégébe, olyan igaz, mint ahogy itt

állok. - Aztán Charlie-hoz fordult, aki épp az ő ágyán heverészett: - Te

meg addig körmölöd a váltókat, hitelleveleket, amíg a csuklód

belefájdul!

Oké - nyögte megadóan Charlie -, nekem is épp elégszer gyűlik

meg velük a bajom… csak éppen…

Hát, ha ti is torkig vagytok velük, akkor legalább ne adjátok

nekem itt a bankot, hova tegyem az őseimet! - háborgott

Neil. - Világos?

Mint a vakablak - sóhajtotta Knox -, és most mihez kezdesz?

Nincs választásom. Lemondok az évkönyvről.

Hát ez aztán igazán nem okozna nekem álmatlan

éjszakát - heherészett Meeks. - Csupa olyan ürge buzgólkodik az

évkönyvön, akik Nolannál akarnak bevágódni.

Neil most becsapta a koffer fedelét, és elzuhant az ágyon.

Gondolod, hogy engem annyira érdekel? - Kezét a párna alá fúrta,

csak feküdt némán, mereven bámulva a mennyezetet.

Mindenki nyomott hangulatban téblábolt. Sejtették, milyen rohadt

kedélyállapotban van most Neil. „Kivételesen” Charlie dobta be

magát:

Nem tudom, mit mondjak, de nekem a latin igeragozást kell

gyakorolnom. Nyolckor az én szobámban, oké?

Jó - morogta Neil.

Te is jöhetsz, Todd - ajánlotta föl Charlie.

Kösz - biccentett Anderson.

Mihelyt elvonultak, Neil felállt, felvette az elhajított jelvényt, Todd

meg tovább csomagolt. Szülei bekeretezett fényképét húzta elő,

amelyen karjuk idősebb fiuk vállán nyugodott, nyilván ő volt Todd

hírneves bátyja, Jeffrey. Neil megfigyelte, hogy szobatársa szinte távol

tartja magát az együttestől a fotón, mint aki nem is tartozik egészen

közéjük. Most bőrből készült, gravírozott írószerkészletet rakott ki

íróasztalára.

Neil visszahanyatlott párnájára.

Mi a véleményed az apámról? - kérdezte üres arccal.

Még mindig különb, mint az enyém… - motyogta maga elé Todd.

Tessék? - hüledezett Neil. '

Semmi…

Ide figyelj, Todd, ha akarod vinni valamire, először is

hangosabban beszélj! Lehet, hogy a mennyország a lelki szegényeké,

de a Harvardra nem jutnak be, annyi szent. - Todd biccentett, épp egy

állig gombolt fehér inget hajtogatott össze. Beszéd közben Neil a

„teljesítmény” jelvénnyel hadonászott.

Rohadt alak! - kiáltotta hirtelen, és a tű fémcsúcsa belefúródott

hüvelykujjába úgy, hogy vérezni kezdett.

Todd összerezzent. Neil érdeklődéssel nézegette a vért. Aztán

kihúzta a tűt, és a falhoz vágta.

4. fejezet

Tiszta, világos éggel köszöntött rájuk az első iskolanap. A

hetedikes fiúk a tusolóba siettek, majd futólépésben jöttek is kifelé,

rekordsebességgel öltözködtek. Neil az arcába paskolta a hideg vizet.

Ezek a kis pisisek mindjárt összecsinálják magukat! - vihogta.

Én is így vagyok vele - vallotta meg Todd.

Ne majrézz, öregfiú! - lökte őt oldalba. - Az első iskolanap ugyan

elviselhetetlen, de aztán majd jön a többi! Majdcsak túléljük…

Mihelyt elkészültek, rohantak a kémiai labor épülete felé.

Bárcsak korábban magamhoz tértem volna - nyögdécselt

Neil. - Most korog a gyomrom reggeli nélkül.

Nekem is - vetette oda Todd. Beléptek a laborba. Knox, Charlie,

Cameron és Meeks már ott volt több ismeretlen fiú társaságában. A

terem bejárat felőli oldalán egy kopaszodó homlokú, szemüveges

tanár vaskos könyveket osztogatott.

A szövegben található feladatokhoz - közölte szigorúan - az

ajánlólistáról mindenki választhat három kísérletet, minden ötödik

héten számadást kell adniuk a kísérletek eredményéről. Az első lecke

végén lévő húsz feladatot holnapig nézzék át!

Amikor Charlie ezt meghallotta, és belenézett a könyvbe, kiguvadt

a szeme. Hitetlenül pislogott Knox Overstreetre, mindketten

kétségbeesetten rázták a fejüket.

Todd volt szemlátomást az egyetlen, akit sem a tanár módszere,

sem a töméntelen feladat nem nyugtalanított. A tanár még mindig

nyomta a sódert. Ám a diákok, mihelyt elhangzott „az első 20 feladat”

című kitétel, már rá se hederítettek. Végre megszólalt a csengő, s a

labort szinte mindenki Mr. McAllister tantermére váltotta fel.

Valószínűleg McAllister volt a világtörténelem egyetlen skót

kiejtéssel beszélő latintanára. Azonnal rátért a tárgyra, nem

vesztegette az időt.

Kiosztotta a könyveket, és már beszélt is:

A főnevek deklinációjával kezdjük. Agricola, agricolae,

agricolae, agricolam, agricola… - a skót tanár körbevándorolt a

teremben, és csak hajtogatta a magáét. A diákok igyekeztek követni…

Miután ez negyven percen át így ment, McAllister megpihent, és az

osztályhoz fordult.

Holnap majd meglátjuk, megtanulták-e eme főnevek ragozását,

uraim. Tehát tisztában vannak vele, mi a feladat.

Általános sóhaj hömpölygött végig a termen. Mielőtt még

McAllister a második menettel próbálkozhatott volna, megmentette

őket a csengő.

Hát ez megbuggyant! - tört ki Charlie-ból. -Az életben nem

birkózom meg vele, nemhogy holnapig!

Rá se ránts! - vágta hátba Meeks. - Srácok, ma este összeülünk,

és megmagyarázom, hogy mi az egész lényege. De most indíts,

különben lekéssük a matekot.

Dr. Hager osztályában matematikai ábrák díszítették a falakat. A

tankönyvek már mindenkinek az asztalán voltak.

A trigonometria tanulmányozása abszolút pontosságot

követel - közölte dr. Hager. - Aki nem készít el egy házi feladatot,

annak az év végi osztályzatából levonatik egy pont. Hadd kössem

máris a lelkükre, hogy ezzel kapcsolatban ne akarják az idegeimet

próbára tenni… Önkéntes jelentkezőt kérek, aki elmagyarázza, mi a

koszinusz?

Richard Cameron felállt, és már zsolozsmázta:

A szinusz, a koszinusz, a szög, az ív… Ha az alfaszöget mérjük,

akkor…

Dr. Hager egész óra alatt kérdésekkel bombázta az osztályt, no

persze matematikából. A diák felállt, leült, felelt, illetőleg szigorú

rendreutasítást kapott az elkövetett hibáért. Akár a robotok.

Egy örökkévalóságig tartott, amíg csöngettek.

Hála istennek! - nyögött fel Todd, miközben elrakodta a

könyveit. - A vége felé úgy éreztem, egy perccel sem bírom már

tovább.

Elviselhető az öreg Hager - vigasztalta Meeks.

Ha egyszer belelendülsz, sikerül lépést tartanod, már meg se

kottyan.

Csak éppen már vagy hat lépéssel maradtam el… – panaszkodott

Todd, miközben a következő órára ballagtak. Átvonszolták cuccaikat

az angol-terembe, az asztalra hajították a könyveket, lehuppantak a

székre.

Előttük ült az új angoltanár. Inget és nyakkendőt viselt, de nem volt

rajta zakó. Kinézett az ablakon. A fiúk leültek és vártak. Hálásak

voltak, hogy legalább néhány másodpercig kiheverhetik az elmúlt órák

feszültségét. De Keating továbbra is csak kibámult az ablakon. A fiúk

türelmetlenségük jeléül csoszogni kezdtek a pad alatt.

Keating végre felállt, kezébe vett egy vonalzót, és föl-alá bóklászott

a padsorok között. Majd elidőzött az egyik fiú mellett, figyelte az

arcát. Az meg belevörösödött.

Nem akarok tőled semmit, ne izgulj -, fordult hozzá barátságosan.

A tanár továbbsétált, és menet közben szemügyre vette az arcokat.

Bizony, bizony - mondta, amikor Todd Andersont

vizslatta. - Bizony… - mondta újra Neil Perry

mellett. - Hohó! - szabad kezével a vonalzóra csapott, majd erőteljes

léptekkel a katedra felé indult.

Idomítható ifjú agyvelők! - kurjantotta, tekintete átsiklott az

osztály felett, és elhajította a vonalzót.

Váratlan mozdulattal felugrott a tanári asztalra, és onnét nézegette

az osztályt.

„Kapitányom, ó, kapitány!” - szavalta teljes gőzzel, és

körülvizslatott megint. - No, ki tudja, kitől való ez az idézet? Ki tudja?

Senki? - Átható pillantást vetett a társaságra. Senki sem emelte fel a

kezét. Mindenki hallgatott. - Ezt, fiúk, egy Walt Whitman nevű költő

írta, méghozzá Abraham Lincolnhoz intézve szavait - közölte

türelmesen. - Szólíthatnak a jövőben Mr. Keatingnek, de a bátrabbak

mondhatják azt is: „Kapitányom, ó, kapitány!”

Leugrott az asztalról, és folytatta vándorúját a padsorok között.

Jobb, ha tőlem tudják (amúgy se hallgassanak soha semmilyen

szóbeszédre), való igaz, hogy fényévekkel ezelőtt eme

műintézményben koptattam a padot magam is, bár akkor még nem

rendelkeztem azzal a személyes kisugárzással, mint ma. Ha bárkinek

netán az az ötlete támadna, hogy utánozzon, az nem fog ártani az

angol osztályzatának. Hozzák ide a tankönyveiket, ott vannak valahol

hátul, uraim, aztán fáradjanak át a díszterembe.

A vonalzójával az ajtó felé mutatott és kiment.

A tanulók meg se moccantak. Nem értették, mi a teendő.

Szerintem kövessük - szólalt meg Neil, és elindult az osztály élén.

Ki-ki fölkapta a könyvét, fölmarkolták a többi cuccot is, és átmentek a

Welton Akadémia tölgyfa burkolatú dísztermébe, ahol nemrég Nolan

rektor tartott beszédet.

Amikor a diákok beszállingóztak, Keating körbejárt a termen, s

nézegette a falakon a részint a múlt századból származó elfakult

tablókat. A vitrinek polcain mindenféle dicsőséges emlékplakettek,

jelvények, serlegek díszelegtek.

Egy idő múlva Keating érzékelte, hogy mindenki elfoglalta helyét.

Most feléjük fordult. Az osztálynévsorra pillantott.

Mr. Pitts! - szólította. - Picit ügyefogyott név… Álljon fel,

Pitts! - A fiú felállt. - Üsse fel a szöveggyűjtemény 542. oldalát, és

olvassa az első versszakot!

Pitts ide-oda lapozgatott.

„A szüzekhez, az időnek múlatásáról”? - kérdezte meghökkenve.

A többiek prüszköltek a visszafojtott röhögéstől.

Igen, erre gondoltam - erősítette meg a tanár.

Pitts a torkát köszörülte, majd olvasta:

Szakajtsd a rózsa bimbaját,

élvezd, amit a perc ad,

a virág ma mosolyog rád,

holnap már holttá hervad.

A fiú abbahagyta az olvasást. Keating megismételte:

„Élvezd, amit a perc ad” - erre az érzésre a latin kifejezés így

hangzik: carpe diem. Ki tudja, mit jelent ez szó szerint?

Carpe diem - szólalt meg a latin ász, Meeks. - Ragadd meg a

napot!

Úgy van, Mr. … ?

Meeks.

Ragadd meg a napot! - mondta még egyszer Keating. - Vajon

miért írta ezt a költő?

Mert sietős volt a dolga! - nyögte be valaki a háttérben. A többiek

vihogtak.

Nem, szó se róla! Hanem mert kukaceledel vagyunk,

fiúk! - harsogta Keating. - Mert csak meglehetősen korlátozott számú

tavaszt, nyarat és őszt érünk meg. Alig hihető, de egy napon egyszer

csak már nem is lélegzünk, kihűlünk, meghalunk!

Drámai szünetet tartott:

Tápászkodjanak csak föl - unszolta az ifjúságot -, és próbáljanak

ezeknek a fiataloknak az arcáról olvasni, akik hatvan-hetven évvel

ezelőtt idejártak. Ne féljenek! Nézzék meg őket alaposabban!

A fiúk közelebb mentek, tűnődve nézegették a díszterem falain

függő tablókon látható fotókat. Hamvas arcok, bizakodó tekintetek

meredtek rájuk a múltból.

Nem is olyan nagy a különbség, igaz? Szemükből éppúgy ragyog

a jövőben való bizakodás, mint a magukéból. Úgy képzelik,

csodálatos dolgokra képesek, akárcsak maguk, fiúk! Hová tűntek a

mosolygó arcok? Mivé lett a nagy remény?

Elkomorodva, tűnődő ábrázattal vették szemügyre a kamaszok a

fényképeket. Keating heves mozdulatokkal mutogatott a tablókra.

Vajon a legtöbben nem vártak-e túl sokáig, amikor már késő lett,

hogy szemernyit is megvalósítsanak abból, amire képesek voltak?

Hajszolták a mindenható bálványt, a pénzt, a sikert… s nem árulták-e

így el az álmaikat? Ezeknek az uraknak a többsége ma alulról szagolja

az ibolyát! De ha még közelebb lépnek, fiúk, hallhatják a suttogásukat.

Tessék! Lépjenek közelebb! - biztatta őket a tanár.

Hegyezzék a fülüket! Rajta! Hallják? - A legtöbben elnémultak,

némelyek a fényképekre tapasztották a fülüket. - Carpe diem - susogta

Keating. - Ragadd meg a napot! Csinálj valami rendkívülit az

életedből!

Todd, Neil, Knox, Charlie, Cameron, Meeks, Pitts meg a többiek

gondolataikba süppedve merengtek a látottakon, hallottakon

mindaddig, amíg a csengő meg nem zavarta őket.

Fura alak - hümmögte Pitts.

Végre valami más! - mondta felvillanyozva Neil.

Kísérteties - suttogta Knox, és enyhén megborzongott, ahogy

elhagyta a termet.

Vajon ebből is dolgozatot írat? - szólalt meg

Cameron bizonytalankodva.

Ugyan már, te lökött - nevetett Charlie -, hát tényleg nem fogtál

fel egy szót sem?

5. fejezet

Ebéd után a tornaterembe vonultak, következett az elkerülhetetlen

sportfoglalkozás.

Oké, uraim - ordította a tornatanár lássuk, mit lehet még kihozni

töppedt testükből… Futás, indíts, körbe! Minden egyes kör után

megállás, mérjék a pulzusukat! Ha nem találnák, majd segítek!

Az ifjúság sóhajtozott, aztán futásnak eredtek. A tornaterem

végtelen hosszúnak tűnt. A tanár önelégült mosollyal a falnak dőlt, és

figyelte a szuszogó kamaszokat.

Legalább megszabadulnak fölösleges zsírpárnáiktól… és most

tapintsák a pulzust!

Majd kiosztott néhány dicséretet is:

Jó a stílusa, Overstreet! Szépen fut.

Knox a következő körben mosolyogva intett vissza a tanárnak.

Senki sem képzelte, hogy kibírja az óra végéig.

Félhulla vagyok - lihegte Pitts később a tusolóban. - Miért nem

vezet a dög egy katonai kiképzőtábort?!

Ugyan már, Pitts - vihogott Cameron -, ne félj, nem árt meg!

Könnyen beszélsz! - kiáltott vissza a víz alól Pitts. - Téged észre

sem vett az ürge! - Ebben a minutumban a tanár ügetett át a

zuhanyozón, Pitts gyorsan a fal felé fordult.

Na, és mi lesz a tanulókörrel?! - ordított Meeks a zuhany

alól. - Vacsora után!

Lubickolunk a boldogságban! - kurjongattak többen.

Emelje fel a szappant, Harrison! - rendelkezett a tanár. - Maga

ott… Iparkodjanak a törülközéssel!

Sajnálom, Meeks - mondta Knox -, ma este Danburryék hívtak

meg vacsorára.

Ki az a Danburry? - érdeklődött Pitts.

Cameron füttyentett.

Patinás család… hogy kerülsz oda?

Knox vállat vont.

Az apám ismerősei. Nyilván kilencven és a halál között…

Öregem, minden jobb, mint ez a patkányeledel - röhögött Neil -,

amit velünk akarnak itt megetetni.

Egyetértek! - dörögte Charlie.

A fiúk behajították sportszereiket a rekeszbe, és már tolongtak

kifelé. Todd némán és komótosan húzta a zokniját.

Most mire gondolsz? - telepedett mellé Neil.

Nem fontos - rázta a fejét Todd.

Eljössz este a tankörbe? - kérdezte szobatársa.

Todd elmosolyodott.

Nem, kösz… én… azt hiszem, inkább történelemmel

foglalkozom.

Még meggondolhatod - vetette oda Neil, hóna alá csapta

könyveit, és kiment a sportcsarnokból.

Todd ismét a semmibe révedt. Fölhúzta a cipőjét, fogta a táskáját,

és a diákszállásra baktatott.

A távolban megpillantotta a vérvörös napot, ahogy a hatalmas

gyepterületet körülölelő fák zöld kontúrja mögé süllyed.

Milyen hatalmas - sóhajtotta a fiú -, és mégis, mennyire szűknek

érzem.

A diákszállás előcsarnokán áthaladva rámosolygott néhány arra

járóra, aztán bement a szobájába, és gyorsan magára zárta az ajtót.

Íróasztalára tette a könyveit, megint felsóhajtott és letelepedett.

„El se tudom képzelni, hogy mindezt meg kell tanulnom” - keze

végigsiklott a kupac könyvön, aztán felütötte a történelemkönyvet,

kezébe vett egy jegyzetblokkot, és rámeredt az üres papírra.

Szórakozottan írogatta az öles betűket: RAGADD MEG A NAPOT!

Ragadd meg a napot? - kérdezte hangosan önmagától. - De

hogyan? - Újra sóhajtott, letépte a blokkról a lapot, és a papírkosárba

hajította. Tovább lapozott a történelemkönyvben, míg egy bizonyos

helyen végre elmerült a szövegben.

Elkészült, Overstreet? - lépett be a díszterembe dr. Hager, ahol

Knox megint a hajdani Welton-diákok arcmását tanulmányozta.

Igen, uram - felelte. - Köszönöm, uram. - Majd követte a tanárt az

iskola furgonjához, amely az épület előtt várt rá. Az alkonyat

megszelídítette a vermonti ősz lángoló színeit. - Milyen szép, amikor

így ősszel a levelek rőtarany színben pompáznak, ugye, dr.

Hager? - lelkendezett Knox.

Tessék? Hogy rőt? Vagy arany? Hogy mondta? - morogta az

öregúr, miközben az autót az előkelő Danburry család tágas vidéki

házához vezette.

Köszönöm a kíséretet, tanár úr - mosolygott Knox.

Danburryék megígérték, hogy majd hazavisznek.

De legkésőbb kilenc óráig, fiam - mondta a tanár ünnepélyesen.

Igen, uram. - Knox sarkon fordult, és a gyarmati stílusban épült

nagy fehér ház ajtajához ment, s megnyomta a csengőt. Csinos, fiatal

lány nyitott ajtót kurta teniszszoknyában. Alig lehetett idősebb, mint

ő.

Hello! - üdvözölte a lány mosolyogva. Kék szeme ráragyogott.

Knox alig tudott magához térni a csodálkozástól.

Jó… igen, hello! - nyögte ki végül.

Chethez jöttél? - kérdezte. A fiú csak bámult.

Nem tehetett róla, kénytelen volt tetőtől talpig végig mustrálni a

lányt. Arányos alakja volt.

Chetet keresed? - ismételte meg nevetve.

Középkorú asszony dugta ki a fejét a lány mellett az ajtón.

Mrs. Danburry? - hebegte Knox.

Az asszony mosolygott.

Már vártunk, Knox. Gyere be! - A lány már a ház széles belső

lépcsőjénél tartott.

Knox Mrs. Danburry után ügetett, ám pillantása a lányt követte, aki

kettesével véve a lépcsőfokokat rohant fölfelé.

Az asszony faburkolatú könyvtárszobába vezette.

Joe - fordult egy negyvenesforma, elegánsan öltözött

férfihoz. - Megjött Knox.

A férfi kezet nyújtott, és barátságosan mosolygott.

Örülök, hogy megismerlek. Kerülj beljebb! Joe Danburry a

nevem.

-Én is nagyon örülök - vigyorgott Knox. Nehezére esett, hogy ne pislogjon a lépcső felé.

Szakasztott az apja - közölte a férfi, majd egy pohár szódával

kínálta a fiút. - Hogy van az öreg?

Kitűnően - biztosította Knox. - Épp egy nagy pert vitt a General

Motors képviseletében.

Joe felkacagott.

No, bizonyára sokra viszed te is. Nem esik messze az alma a

fájától, igaz?! Ismered már Virginiát, a lányunkat?

Ó, ő a lányuk? - csillant fel Knox szeme, és a lépcső felé

mutatott.

Ekkor rokonszenves, de átlagos küllemű, tizenöt év körüli lány

került elő. A szoba túlsó sarkában, a padlón ülve olvasott. Szanaszét

hevertek a könyvei, füzetei, teleírt jegyzetlapokkal.

Köszönj, Virginia! - szólította az apja.

Ginny vagyok - fordult a lány Knox felé. -Szia! - mosolyodott el

félénken.

Szia! - Knox futó pillantást vetett rá. Aztán tekintete ismét a

karcsú lábszárra tapadt, amely még mindig látható volt a lépcső

tetején. Valaki krákogott a másik irányból, a fiú elfogódottan fordult

vissza Ginny felé.

Foglalj helyet, barátom! - mondta Mr. Danburry, és egy

kényelmes bőrfotelre mutatott. - Mesélt már apád arról a perről, amit

közösen irányítottunk?

Tessék? - kérdezte Knox kissé szórakozottan. Most a

teniszszoknyás lány egy izompacsirta kíséretében lépdelt a lépcsőn

lefelé.

Nem mesélt róla neked? - kérdezte Mr. Danburry nevetve.

Nem, arról nem - Knox képtelen volt levenni pillantását arról a

lányról. Épp akkor jelent meg a küszöbön egy fiatalember

társaságában, amikor Mr. Danburry belekezdett a történetbe.

Kutyaszorítóban voltunk, annyi szent - idézte emlékeit az

ügyvéd. - Szinte biztosra vettem, hogy elveszítem az addigi

legjelentősebb ügyemet. Akkor odajön hozzám apád, és kijelenti: ő

egyezségre tudna jutni, feltéve, ha átengedem neki az ügyfél által

felajánlott teljes honoráriumot! Az átokfajzat! - Térdét csapkodta.

No, és mit gondolsz, mit csináltam?

Tessék? Mit? - kérdezte Knox.

Átengedtem neki! - rikkantotta a férfi. Úgy kétségbe voltam esve,

hogy átadtam neki az összeget! - Knox igyekezett követni Danburry úr

hisztérikus kitöréseit. Ám tekintete ismét az ajtóban álló párocskára

esett.

Apa - vetette oda a fiatalember -, elvihetem a Buickot?

Miért nem mégy a saját autóddal? - kérdezte a férfi. - És

egyáltalán, Chet, miféle viselkedés ez? Ez a fiam, Chet, ez pedig a

barátnője, Chris Noel. Bemutatom Knox Overstreetet.

Már ismerjük egymást - rebegte Knox, és rámeredt

Chrisre. - Aránylag.

Igaz - mosolygott Chris.

Hello! - mondta Chet méla közönnyel.

Mrs. Danburry felállt. - Bocsássatok meg, de utána nézek a

vacsorának.

Figyelj, apa, miért csinálsz mindig akkora ügyet abból a

kocsiból? - kérdezte Chet.

Mert mióta megkaptad ajándékba a sportkocsit, azóta

egyfolytában az enyémet követeled.

Chris mamáját jobban megnyugtatja, ha nagy kocsival járunk,

biztonságosabb. Igaz, Chris? - Chet sokatmondóan mosolygott a

lányra, az meg elvörösödött.

Hagyd már, Chet, jó lesz így is - mondta.

Nincs jól… Ide süss, apa, ma este nincs szükséged a Buickra,

miért ne vihetném el?

Miközben az előszobában tovább folyt az alkudozás, Knox, Ginny

és Chris zavartan álldogáltak a könyvtárszobában.

Öö, izé, hová is jártok iskolába? - törte meg a csendet Knox.

Ridgeway Közép - felelte Chris. - És mi a helyzet nálatok,

Henley Hallban, Gin?

Elmegy - közölte szűkszavúan Ginny.

Ez a ti testvériskolátok, ugye? - kérdezte Knoxra pillantva.

Úgyszólván.

Tényleg, Ginny, játszol te is a színdarabban? érdeklődött a lány,

majd hogy Knox is értse: a Szentivánéji álmot adják elő Henley

Hallban.

Ginny vállat vont.

Talán.

Öö… és hogyan ismerkedtél meg Chettel? - tudakolta a fiú.

Mindkét lány döbbenten nézte. -Úgy értem, öö… - dadogott.

Chet a ridgewayi focicsapat tagja, én meg a lányok

szurkolótáborát vezetem - magyarázta Chris.

Régebben Weltonba járt, de elhúzták. - Most Ginnyhez

fordult: - Próbáld meg, Gin, biztosan akadna számodra is testre szabott

szerep!

Chet jelent meg az ajtóban. Ginny lesütötte a szemét.

Megvan a kocsi, Chris. Induljunk!

Örülök, hogy megismerkedtünk - mosolygott megint

Chris. - Szia, Gin! - Aztán kéz a kézben el-indultak Chettel.

Némi nehézség árán Knoxnak is sikerült kinyögnie:

Én is örülök.

Talán üljünk le, amíg elkészül a vacsora - ajánlotta Gin. Ismét

zavart csend következett. - Chet csak azért akart a Buickkal menni,

hogy valahol… parkolhassanak - avatta bizalmába a lány elvörösödve

a fiút. Valahogy nem jutott eszébe megfelelőbb kifejezés.

Az ablakon keresztül még látta Knox, ahogy Chris és Chet

beszállnak a Buickba, és odabent hosszú, bensőséges csókot váltanak.

Elfogta a sárga irigység.

Két óra múlva Knox betámolygott a kolesz társalgójába, ahol Neil,

Meeks, Cameron, Charlie és Pitts épp a matekot vesézte. Majd Meeks

és Pitts elvonult detektoros rádiót építeni. Knox az egyik fotelba

zuhant.

Milyen volt a kaja? - kérdezte Charlie. – Úgy nézel ki, mint egy

bombatámadás után… Na mégis, mi volt? Patkányeledel?

Rémes volt! - siránkozott Knox. - Rettenetes. Megismerkedtem a

legszebb lánnyal, aki valaha is a világra született!

Neil odaugrott hozzá.

Megőrültél? Mi van ebben olyan rettenetes?

Az, hogy gyakorlatilag már eljegyezte Chet Danburry - sóhajtotta

Knox. - Ő pedig maga Mr. Superman.

Hát ez pech! - jegyezte meg Pitts.

Pech? Ez egy ógörög tragédia! - kiáltott fel Knox.

Miért kell neki egy fafejhez mennie?

A bomba csajok mindig a fafejekre hajtanak - állapította meg

Pitts szenvtelenül. - Közismert dolog. Szállj le róla! Süppedj el inkább

a trigonometriában, itt a tizenkettedik példa… az legalább

megoldható.

De hát nem tudom elfelejteni, Pitts! És a matekkal most végképp

nem bírok foglalkozni!

Meeks felnyerített:

Miért ne tudnál? Mostanáig is azt csináltad: két pont között

kerested a legrövidebb utat. Mi más ez, mint trigonometria?!

Ez gyenge eresztés volt, Meeks! - hurrogta le Cameron.

Meeks zavartan vigyorgott.

Knox föl-alá szaladgált a szobában.

Úgy gondoljátok, tényleg felejtsem el? - torpant meg váratlanul,

és társaira meredt.

Talán van más választásod? - tárta szét a karját Pitts.

Knox térdre esett Pitts előtt, mint aki szerelmi vallomást akar tenni.

Csakis te, Pittsie! - esedezett sóhajtozva hozzá. Pitts eltaszította

magától, Knox egy karosszékben kötött ki.

Na, srácok, mára elég legyen! - szólalt meg Meeks. - Befejeztük a

tanulókört. - A holnapi nap majd meghozza az újabb feladatokat, ne

izguljatok.

Te ide figyelj, mi van Todddal, miért nem jött? – kérdezte

Cameron, miközben összeszedegette a könyveit.

Azt mondta, történelmet kell tanulnia - felelte Neil.

Gyere már, Knox! - paskolta meg a nyúlánk fiú vállát

Cameron. - Majdcsak valahogy túléled azt a cicamicát! Vagy talán

eszedbe jut valami, amivel felcsigázhatnád az érdeklődését. Ne

felejtsd el: Ragadd meg a napot!

Knox elmosolyodott, és társai után eredt.

Másnap reggel John Keating íróasztalánál ült a tanteremben.

Szemlátomást csöndes, komoly hangulatban volt.

Fiúk - szólalt meg, amikor becsöngettek. - Üssék fel Pritchard

könyvének előszavát a 12. oldalon! Mr. Perry - szólította fel Neilt -,

lenne olyan szíves A költészet értelmezéséről című első fejezetet

felolvasni?

Az osztály is rátalált a megadott oldalra, és szemükkel némán

követték a szöveget, Neil pedig hangosan olvasta:

„Dr. J. Evans Pritchard: A költészet értelmezéséről. A költészet

teljes megértéséhez először is a versformákat, a rímképleteket és a

kifejezésmódot kell megismernünk. Majd tegyünk fel magunknak két

kérdést: mekkora kifejezőerővel sikerült a költőnek megvalósítania

szándékát? Másodszor: mennyire jelentős maga a költői szándék? Az

első kérdés a vers művészi tökélyére, a második a faj súlyára

vonatkozik. Ha már ezt a kérdést is sikerült megválaszolnunk, kiderül,

hogy a költemény megítélése aránylag egyszerű dolog. A költemény

művészi megvalósítását vízszintes vonallal ábrázoljuk, míg a fajsúlyt

függőlegessel jelöljük. Az ily módon keletkezett terület adja a

költemény nagyságának mértékét. Egy Byron-vers például

függőlegesen elég magasba szökken, ám horizontálisan csupán

átlagosnak mondható. Ezzel szemben egy Shakespeare- szonett mind

két vonalon messzire nyúlik, ily módon jóval nagyobb területet

lefedve, amiből következik, hogy igazán nagy költeménnyel van

dolgunk.”

Miközben Neil olvasott, a tanár fölemelkedett, és a táblához lépett.

Diagramot rajzolt, és a vonalakkal besatírozott felületek segítségével

bemutatta, hogyan aránylik egymáshoz a Byron- és a

Shakespeare-vers rangja.

Neil folytatta:

„Eme kötet használata során alkalmazzák a fenti mérési

módszert. Ily módon egyre helyesebben ítélik meg a verseket, s egyre

nagyobb örömüket lelik majd a költészetben és a költészet

értelmezésében.”

A fiú befejezte a felolvasást. Keating még egy darabig várt, amíg

leülepszik, amit hallottak. Aztán a torkához kapott, és irdatlan

ordibálást csapott:

Seggfej! Szemét! Hányadék! Tépjék ki a szöveggyűjteményből,

de azonnal! Tépjék ki az egészet! Azt akarom, hogy odakerüljön,

ahová való: a szemétbe!

Fölkapta a papírkosarat, és színpadias mozdulattal vonult a

padsorok közé. Mindenkinél megállt, és várt, míg a kitépett részt a

kosárba dobja. Az osztályt rázta a röhögés.

Tépjék ki az egészet! - járt körbe Keating. -Hogy írmagja se

maradjon ennek a förmedvénynek! Dr. J. Evans Pritchard, maga

elviselhetetlen!

A röhögés egyre harsányabb lett, s ez felkeltette a szomszédos

teremben tanító skót latintanár, Mr. McAllister figyelmét. Kilépett a

tanterméből, és az ablaktáblán keresztül látta, ahogy a gyerekek

szaggatják könyveiket. Feltépte az ajtót, és beviharzott Mr. Keating

osztályába.

Mi az ördög ütött magukba… - kezdte mondókáját McAllister.

Ám ekkor megpillantotta Mr. Keatinget a papírkosárral. - Bocsásson

meg, kolléga úr. Azt hittem, szabad foglalkozás van… - A latintanár

zavarba jött. Visszavonulóban nagyon halkan tette be maga után az

ajtót.

Keating felszegett fejjel lépkedett vissza a katedrához, a földre tette

a papírkosarat, és beleugrott mindkét lábbal. A gyerekek egyre

hangosabban nevettek. Keating szemében szikrák táncoltak.

Megtapodta többször is az összegyűlt papírhalmazt. Aztán kilépett, és

lábával odébb penderítette a kosarat.

Ez harc, fiúk! - kiáltotta. - Ez küzdelem! Válaszúira kerültek.

Vagy alávetik magukat az akadémikus hói polloi nyomásának, és a

tőkén szárad el a szőlőszem, vagy győzedelmeskedik az egyéniség!

Majd más hanghordozással folytatta:

Ne aggódjanak, az óráimon elsajátítják mindazt, amit az iskola

megkövetel. Ám ha valóban teljesítem hivatásomat, akkor még sokkal

többet tanulnak. Megízlelik a szavak, a nyelv szépségét, mert bármit

mondanak is, a szavaknak, az eszméknek világmegváltó erejük van.

Az imént azt a kifejezést használtam: hói polloi. Tudja-e valaki, ez mit

jelent? No, halljuk, Anderson, férfi maga, vagy egy amőba?

Az osztály vihorászva nézett Toddra, aki szemlátomást begörcsölt,

és csak idegesen kapkodta a fejét ide-oda, és annyit tudott kinyögni:

Nem.

Meeks emelte fel a kezét.

A hói polloi azt jelenti: csőcselék, ugye?

Úgy van, Meeks - bólintott Keating. - A csőcselék görög neve.

Figyelmeztetnem kell azonban magukat arra, ha a hói polloit

mondanak, akkor kettősnévelőt használnak, s ezzel elárulják, hogy

maguk sem mások, mint hói polloi \

Keating torz mosolyt nyomott el, Meeks heherészett zavarában.

Keating átszelte a termet, eljutott a túlsó falig.

Nos, most pedig Mr. Pitts közbevethetné, hogy a 19. század

irodalmának vajon mi köze a nemzetgazdasághoz vagy az

orvostudományhoz. Úgy véli, tanulmányozzuk mi csak lelki

nyugalommal a mi kis Pritchardunkat, rímeivel és versmértékeivel, s

aztán kiki fusson a saját ambíciója után…

Pitts csodálkozva rázta a fejét:

Még hogy én? - kérdezte.

Keating öklével verni kezdte a falat, ami úgy szólt a teremben, mint

a dobpergés. Az osztály felhorkant, mindenki megfordult.

Nos - susogta Keating kihívóan -, én meg azt mondom erre: badar

beszéd! Az ember azért olvas verset, mert az emberi fajhoz tartozik,

amely emberi faj tele van szenvedéllyel! Az orvostudomány, jog,

bankügyek… mindez szükséges ahhoz, hogy életben maradjunk. De a

romantika, a költészet, a szeretet, a szépség… ezért élünk! Idézem

Walt Whitmant - folytatta:

Ó, jaj! Ó, élet! Ezek a visszatérő kérdések:

a hitetlenek végenincs sorai,

a bolondosokkal zsúfolt városok,

Én, aki örökkön szemrehányást teszek magamnak,

O, jaj, szomorú a kérdésem

Mi jó ezek közt, ó, Élet?

VÁLASZ

Az, hogy te itt vagy

hogy élet van és azonosság;

Hogy folytatódik a hatalmas színmű,

s egy verssel hozzájárulsz.

Keating szünetet tartott. Az osztály némán ült, beléjük ivódott a

vers lényege. A tanár az arcokat leste, majd átható hangon

megismételte: - „Hogy folytatódik a hatalmas színmű, s egy verssel

hozzájárulsz.”

Most a férfi elhallgatott. Lassú léptekkel előresétált a tanári

asztalhoz, a kamaszok tekintete elragadtatott arcára tapadt. Keating

ismét körülnézett.

Vajon milyen lesz az a vers, amit maguk alkotnak

meg? - kérdezte nyomatékkal.

Sokáig várt. Aztán egészen józan hangon közölte:

Nyissuk ki a 60. oldalt, hadd lássuk, mi a véleménye

Wordsworthnek a romantikáról.

6. fejezet

A tanárok ebédlőasztalánál McAllister Keating mellé telepedett.

Megengedi? - kérdezte, és zömök testével lezuttyant a székre.

Hívta a pincért.

Természetesen - mosolyodott el az irodalom tanára. Tekintete

átsiklott a diákok étterme felé, ahol mindannyian a műintézmény

blézerében feszítve kanalazták a levest.

Roppant érdekes volt az órája, Mr. Keating - mondta McAllister

ironikus hangon.

Keating feléje fordult.

Elnézést, ha megijesztettem.

Szó sincs róla - rázta a fejét McAllister, és tovább tömte magába

az aznapi patkányeledelt. - Lenyűgöző volt, csak nem éppen

helyénvaló.

Az angoltanárnak felszaladt a szemöldöke.

Ezt hogy értsem?

Fölöttébb kockázatos vállalkozás, ha elhiteti velük, hogy

művészek. Mihelyt kiderül, hogy egyikük sem Rembrandt,

Shakespeare vagy Mozart, magát okolják majd.

De hát nem arról van szó, hogy művészek. Ezt félreértette,

George. Szabadgondolkodók!

-Ja úgy, szabadgondolkodók - ismételte meg a latintanár némi

maliciózus éllel. - Tizenhét éves fejjel!

Nem gondoltam, hogy ilyen cinikus - mondta Keating, és

felhörpintett egy korty teát.

Nem vagyok cinikus, fiam - mondta megfontoltan

McAllister. - Csak realista! „Mutasd meg azt, ki nem kerget

ábrándokat, s mutatok egy boldog embert!”

Elhallgatott, úgy döntött, hogy előbb lenyeli a falatot.

De az óráit mindig szívesen hallgatom - fűzte hozzá. - De igazán.

Keating elvigyorodott.

Remélem, mások is - és a fiúk felé pislogott.

Többen megfordultak: Neil Perry lépett a diákétterembe. Gyorsan

leült társai közé.

Srácok, nem fogjátok elhinni! - alig pihegett.

Ezt találtam a könyvtárban. - Neil gyors pillantást vetett Keating

felé, aki azonban épp McAllisterrel folytatott élénk csevejt a tanárok

asztalánál. Fölütötte a fellelt évkönyvet, és olvasta: - „A futballcsapat

kapitánya, az évkönyv szerkesztője, a nők bálványa, egy ember, aki

alighanem mindent véghezvisz, amit akar.

A Holt Költők Társaságának tagja.”

Többen az évkönyv után nyúltak. Charlie fölnevetett.

A nők bálványa? K. úr tehát belevaló srác volt… Jó neki!

Mi az a Holt Költők Társasága? - kérdezte Knox. Tovább

lapozott a régi fotókkal teleragasztott, Keating hajdani osztályáról

szóló albumban.

Van benne csoportkép is? - érdeklődött Meeks.

A holt társaságról nincs - felelte Neil a képaláírásokat

böngészve. - Egyébként az ő neve sem szerepel már később…

Ekkor Charlie bokán rúgta.

Vigyázz, jön Nolan! - sziszegte társának. A rektor lépett

hozzájuk. Az asztal alatt Neil továbbadta a könyvet Cameronnak, aki

azonnal átnyújtotta Toddnak. Az újonc kérdőn meredt társára, aztán

elvette.

Nos, hogy ízlik idén az iskola, Mr. Perry? - kérdezte Nolan, és

egy másodpercet időzött asztaluknál.

Nagyon is, uram - felelte Neil.

No és Mr. Keating? Érdekesen magyaráz, ugye, fiúk?

Igen - lelkesedett Charlie -, épp róla volt szó.

Helyes - biccentett a rektor. - Örülünk, hogy hozzánk került. - A

fiúk mosolyogva helyeseltek.

Most Nolan egy másik asztalhoz lépett. Todd előhúzta az

évkönyvet az asztal alól. Addig az ölében böngészte.

Amikor kifelé indultak, Neil Toddhoz lépett.

Kérem vissza az évkönyvet!

Mit akarsz vele kezdeni? - kérdezte némi habozás után Todd.

Néminemű kutatómunkát végzek - jegyezte meg önelégült

mosollyal szobatársa.

A tanítás után Neil, Charlie, Meeks, Pitts, Cameron és Todd együtt

indult a diákszállás felé. Egyszeriben észrevették, ahogy Mr. Keating

sportzakóban, sálban, hóna alatt egy halom könyvvel a gyepen át

bandukol.

Mr. Keating? - szólt utána Neil. - Uram! Kapitány! - Keating

megtorpant, és bevárta, amíg a fiúk utolérik. - Uram, mesélje el

nekünk, mi volta Holt Költők Társasága?

Egy másodperc tört részéig Keating arcát enyhe pír öntötte el.

Véletlenül kezembe került egy régi évkönyv - magyarázkodott a

fiú -, és ott…

A kutatómunka - mondta Keating, mihelyt ismét visszanyerte

lelki egyensúlyát - sohasem ártalmas.

A fiúk várták, hogy még hozzáfűz valamit, hogy ennél többet

mond.

De hát mi volt az a társaság? - szívóskodott Neil.

Keating körülnézett, mint aki bizonyos akar lenni abban, hogy

senki sem figyeli. Suttogóra vette a hangját.

Titkos társaság volt. Nem tudom, mit szólna hozzá a mai

vezetőség. De kétlem, hogy kivívnák vele jóindulatukat.

Tekintete a campus területét fürkészte. A fiúk visszafojtották a

lélegzetüket.

Tudnak titkot tartani? - Habozás nélkül bólintottak. - A Holt

Költők Társasága azért alakult, „hogy kiszívják az élet velejét”. Ez a

mondatThoreau-tól származik, s minden összejövetelkor ünnepélyesen

idézgettük - magyarázta. - Egy barlangban találkozott rendesen a kis

csapat, és fölváltva olvasgattunk Shelleyt, Thoreau-t, Whitmant, vagy

akár saját verseinket… és a pillanat varázsa mindenkit bűvkörébe

vont. - Keating szeme felragyogott, ahogy emlékezett.

Úgy érti, összecsődült egy banda, és kölcsönösen versekkel

traktálták egymást? - furcsálkodott Knox.

Keating elmosolyodott.

Mindkét nembeliek képviseltették magukat, Mr. Overstreet. És

higgye meg, nem csak olvasgattunk… úgy ízlelgettük a szavakat, mint

a mézet. A nők elaléltak, a szellem a magasba csapott… megszületett

a csoda, uraim.

A kamaszok némán tébláboltak.

És mit jelentett a név? - érdeklődött Neil. -Csak holt költőket

idéztek?

Megengedtetett bármely vers, Mr. Perry. Az elnevezés csupán

arra utalt, hogy a szervezet tagjává az ember csak akkor válhatik, ha

halott.

Tessék?! - harsogták a fiúk kórusban.

Az élők csak jelöltek lehettek - mondta a tanár. - Az ember egész

életén át csupán jelölt lehet, a teljes jogú tagságot csak azután érheti

el. Bizony, sajnos, magam is még mindig csak egyszerű jelöltecske

vagyok!

A fiúk döbbenten pislogtak egymásra.

Az utolsó összejövetel körülbelül tizenöt évvel ezelőtt

volt - mondta eltűnődve a férfi. Megint csak körülnézett, nem figyeli-e

valaki. Aztán sarkon fordult és elment.

Mihelyt Keating hallótávolságon kívül került, Neil izgatottan súgta:

Menjünk oda még ma este. Benne vagytok mind?

De hát merre van az a barlang, amiről beszélt?

A folyón túl - felelte Neil. - Nyugi, én tudom, hol.

Nincs nálam a hétmérföldes csizmám - kesergett Pitts.

Baromság az egész - mondta ajkbiggyesztve Cameron.

-Akkor ne gyere - passzolta vissza a labdát Charlie.

Sejted te egyáltalán, mennyi büntetést zsebelhetünk be ezért az

őrültségért? - kérdezte Cameron.

Akkor aztán pláne ne gyere - mondta Charlie.

Cameron most más húrokat pengetett.

Csak azt mondom, legyünk óvatosak. Nehogy elkapjanak

bennünket.

Ezt komolyan gondolod, Sherlock? - heccelte Charlie.

Neil félbeszakította a vitát azzal, hogy szavazásra bocsátotta a

kérdést:

Ki van benne?

Én - vágta rá Charlie elsőként.

Én is - így Cameron.

Neil ekkor Knoxra, Pittsre és Meeksre pillantott. Pitts habozott.

Szóval…

Na, gyere csak szépen, Pitts! - biztatta Charlie.

Az osztályzatai ugyanis bénák hozzá.

Majd te besegítesz neki, Meeks! - vetette közbe Neil.

Mi ez az egész éjjeli tanulókör? - mondta Pitts még mindig

bizonytalanul.

Felejtsd el, Pitts! - Hát te, Meeks, a te osztályzataid is

meggátolnak abban, hogy velünk barlangásszál? - Mindenki röhögött.

Nem vitás - tárta szét a karját Meeks. - Mindent meg kell egyszer

próbálni.

Charlie oldalba bökte.

Kivéve a szexet. Igaz-e, kispajtás? - Meeks fülig vörösödött.

Hát te, Knox? - kérdezte Charlie.

Nem is tudom - tűnődött Knox -, mire jó ez az egész?

Hogy közelebb férkőzhessél Chrishez - bátorította

Charlie. - Hallottad, hogy Keating azt mondta, hogy megszületik a

csoda, és a nők elalélnak…?

De mitől… ? - Knox még mindig döntésképtelen volt.

Szétoszoltak. Knox követte Charlie-t.

Mitől gyengülnek el a nők, Charlie? Áruld el, mitől… - kérdezte

Knox.

De ebben a pillanatban felcsendült a távolban a vacsorához hívó

harangszó.

Vacsora után Neil és Todd egymás mellett ült a tanulószobán.

Ide süss! - szólt Neil fojtott hangon szobatársához. - Érezd

magadat meghívva arra a barlangbeli bulira. - A fiú ugyanis

észrevette, hogy senki sem kérdezte Toddot. - Nem várhatod, hogy

mindenki te utánad ácsingózzon! Alig ismernek még, te meg alig állsz

velük szóba.

Kösz - mondta Todd, de nem erről van szó.

Hát miről? - kérdezte Neil.

Hát… így se, úgy se mennék - habogta Todd.

De miért nem? - faggatózott Neil. - Nem érted, mire célzott

Keating? Semmit sem akarsz kezdeni az életeddel?! - A felügyelő

tanár ekkor arra járt, és gyanakvó pillantást vetett rájuk. Neil sebesen

lapozott tankönyvében.

De igen - súgta vissza Todd, mihelyt a tanár odébbállt. - Csak…

Mi csak? - szívóskodott Neil. - Áruld már el!

Todd leszegte a fejét.

Semmi kedvem felolvasni.

A másik hitetlenül pislogott rá.

Tessék?

Keating azt mondta, felváltva fogunk felolvasni

valamit - magyarázta Todd. - És ehhez semmi kedvem.

A társa csak a fejét csóválta.

Na, most aztán fején találtad a szöget. Hogy-hogy nem szeretnél

felolvasni? Ez a legfontosabb: hogy az ember ki tudja fejezni az

érzelmeit!

Todd Anderson elvörösödött.

Hogyan magyarázzam? Egyszerűen nem akarom.

Neil Perry végigmérte barátját, és felnyalábolta jegyzeteit. Most

más oldaláról próbálta megközelíteni a témát.

És mi lenne, ha neked nem kellene felolvasnod? Ha egyszerűen

csak eljössz, és meghallgatsz bennünket?

De hát ez eltér az alapítók szándékától - keresgélt újabb kibúvót

Anderson. - Meg aztán a srácok úgyis nyúzni fognak, hogy olvassak

fel.

Ez igaz. De mit szólnál ahhoz, ha én megmondanám nekik, hogy

neked egyszerűen nem kell felolvasnod?!

Todd elpirult.

Tényleg megmondanád nekik? Neil, de hát ez kínos.

Ökörség! - pattant fel Neil. - Várj csak…

Neil! - kiáltott utána Todd. A felügyelő tanár hátrafordult, és

lesújtó pillantással mérte végig.

Neil már messze járt. Todd szomorúan roskadt székére. Aztán

kinyitotta a történelemkönyvet, és a ceruzájáért nyúlt.

7. fejezet

A folyosón Neil, Charlie és Knox sustorgott. Körülöttük a lefekvés

tájékán szokásos zűrzavar. Pizsamás kamaszok rohangáltak, egyik

kezükben kispárna, a másikban könyv. Neil vállára vetette

törölközőjét, barátságosan hátba veregette Knoxot, aztán bement a

szobájába. Ekkor az íróasztalán észrevett valamit, ami korábban nem

volt ott. Eldobta a törölközőt.

Némi habozás után kezébe vette a könyvet. Ütött - kopott költői

antológia volt. Kinyitotta. A belső borítón egy név állt: „J. Keating.”

Ami alatta következett, azt már hangosan olvasta Neil:

„A Holt Költők Társaságának.”

Az ágyra vetette magát, és forgatni kezdte az ódon kötet elsárgult

lapjait. Le sem tudta tenni vagy egy óra hosszat, alig hallotta a

folyosón egyre halkabbá szelídülő hangzavart, az ajtócsapkodást. Csak

azt vette észre, hogy kialszik a villany. „Odakint Hager még mindig

körbejár - gondolta Neil. - Még mindig ébren van.” Mintha épp az ő

ajtaja előtt állt volna meg.

Mindenütt csend van - állapította meg dr. Hager

fejcsóválva. - Túlontúl is nagy a csend.

A korhadt vén juharfa alatt találkoztak órákkal később a fiúk,

miután megbizonyosodtak a felől, hogy a diákszállás elnyugodott.

Télikabátot, sapkát, kesztyűt viseltek, némelyek zseblámpát hoztak,

hogy megvilágítsák az erdei utat a sötétben.

Grrr! - A műintézet farkaskutyája ugrott elő a bokorból, és

vicsorított rájuk félelmetesen.

Jó kutyus - Pitts kekszet tömött a szájába, s néhány darabot még a

földre is szórt. A kutya rávetette magát. - Indíts! - sziszegte Pitts

társainak.

A tiszta, csillagos ég alatt futásnak eredt a kiscsapat a hatalmas

pázsiton keresztül.

Ügyes voltál - lökte oldalba az állatidomárt Neil.

Hamarosan elérték az irdatlan fenyőerdőt.

Fázom - vacogott Todd. Keresgélték a barlangot. Charlie járt

legelöl. A többiek nehezen követték a jeges szélfúvásban.

Elérték a folyópartot.

Most már hamarosan ott kell lennünk - jelentette ki Knox.

Tovább bukdácsoltak a fák, bokrok és földből kiálló gyökerek között.

Hello, én már holt költő vagyok! - kurjantotta homályból Charlie,

aki felfedezte a barlangot.

Ah, örvendezz, Dalton! - óbégatott Meeks.

Fiúk - lelkendezett Charlie -, itt végre senki sem zavar, magunk

vagyunk.

Mind benyomultak a sötét barlangba, ahol hamarosan találtak

száraz fát, rőzsét a tűzrakáshoz. Nagy nehezen meggyulladt, a kopár

üreg valamelyest bemelegedett. A lángokba meredtek

lélegzet-vissza- fojtva, akárha szent helyen tartózkodnának.

A Welton Akadémia nevében ezennel ismét megnyitom a Holt

Költők Társaságát - jelentette ki Neil ünnepélyes hangon. - Az

összejöveteleken az újonnan érkezettek vesznek részt. Todd Anderson,

aki nem óhajt verset olvasni, vezeti majd a jegyzőkönyvet. - Anderson

összerezzent, de aztán nem szólt semmit.

Most pedig felolvasom klubtársunk, Henry David Thoreau

hagyományos megnyitó beszédét. - Neil felütötte azt a könyvet, amit

Keating hagyott az asztalán. - „Kimentem a vadonba, mert tudatosan

akartam élni.” - Itt a fiú kihagyott egy részt, majd

folytatta: - „Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét.”

Arra teremtettek engem is - kacsintott Charlie.

„Felszámolni mindazt, ami nem volt élet” - folytatta Neil, ismét

ugorva egyet. - „Hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá: nem

éltem.” - Mély hallgatás következett.

Knox Overstreet emelkedett szólásra. Neil átnyújtotta a könyvet.

Knox felütött egy másik oldalt, és olvasta: - „Aki hisz az álmaiban,

annak olyan sikerekben lehet része, amilyenekben az átlagembernek

soha.” - A fiú szeme szikrázott… - Igen, nekem is sikerem lesz Chris

karjaiban.

Charlie kiragadta a kezéből a könyvet.

– Édes öregem, itt komoly dolgokról van szó! - Megköszörülte a

torkát, és olvasta:

Akár szerelmet nyújt feléd egy csodálatos lány…

Vagy hű barát kötelme leng körül…

Akár gyerek derül, elbűvöl mindahány,

A szíved mindezeknek egyformán örül…

De a legjobban űz

az a vad tűz,

mely több, mint az anyai szeretet!

Amelytől forróbb a nappal

és lángolóbb az éj…

A borgőzös mámortól

vezetett szédítő szenvedély.

– Ismeretlen költő alkotása - fejezte be Charlie nevetve, és

továbbnyújtotta a könyvet Pittsnek.

–„ Itt nyugszik nőm, e néma hant alatt, Én otthon leltem meg

nyugalmamat.” - Elvihogta magát.

John Dryden, 1631-1700. Ki hitte volna, hogy ezeknek a vén

fafejeknek humoruk is volt - fűzte hozzá.

A többiek is jót röhögtek, Pitts meg továbbadta a kötetet Toddnak.

Todd megdermedt, Neil pedig gyorsan kiragadta a kezéből, mielőtt

még bárki felfigyelt volna a dologra.

Aztán Charlie marta el a kötetet, és hangosan olvasta:

Szeretni tanít? Inkább tanuljon maga!

Ennek én vagyok a professzora.

A szerelem-isten, no már, ha van ilyen,

Csupán tanulhat tőlem.

Jókedvükben a fiúk hangos „ah” és „ó” kiáltásokat hallatva

körbetáncolták Charlie-t.

– Viselkedjetek tisztességesen, gyermekeim! -szólt közbe Neil.

Most Meeks vette át a szöveggyűjteményt, lapozgatott benne.

– Figyeljetek, ez szuper! - És ünnepélyes hangon szavalta:

Az éjből, mely úgy hull fölém,

mint földtekére zord pokol',

bármely istent áldok én lelkemért,

mely meg nem hajol.

Na, hallod, Meeks - jegyezte meg Pitts gúnyolódva - , talán rólad

szól a dal?

Tessék?! - horkant fel Meeks, maga a sértett ártatlanság.

Következőként Knox lapozgatott bele a verseskötetbe. Egyszeriben

hangosan felnyögött, és szemét égre emelte. - Hogy mennyire

szeretlek? Sorolom.. . bár nincs rá szó, nincs rá fogalom… Szóval:oly

forrón…

Hideg zuhany alá vele - rántotta ki a kezéből Charlie a könyvet.

A fiúk vihogtak. Neil megkaparintotta a könyvet, és egy darabig

némán forgatta. A többiek közelebb húzódtak a tűzhöz, amely egyre

kevesebb meleget adott.

Pszt - intett Neil Perry. Majd nagy lendülettel szavalta:

…………………Föl, barátaim,

nincs még túl késő új földet keresni.

El a parttól, és hasítsuk a zengő

barázdákat; akarom, hogy repüljünk

túl a napon, s túlminden nyugati

csillag fürdőjén, mire meghalok.

Talán lemos az örvény dühe,

de talán a Boldogok Szigete vár,

s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest.

Sok titok van még; és bár nem vagyunk

az az erő, mely egykor eget és

földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;

sors és idő gyengíthetett, de hős

szívünk együtt ver s kemény hite, hogy

küzd, keres, talál s nem hagyja magát.

Tennyson Odysseusából hallottatok egy részletet - mondta

végezetül. Neil szenvedélyes előadása, Tennyson hívó szava

mindenkit mélyen megérintett. Hallgattak.

Most Pitts kezébe vándorolt a könyv. Ahogy ütemezte a következő

költeményt, ő maga is mintha tamtam dobot verne.

Nagy fekete bakok a kocsmában,

kocsmai királyok, lábuk összekeverik,

roggyantan és részegen az asztalt verik,

az asztalt verik,

döngetik az üres hordót seprűnyéllel boldogan,

ahogy csak az erejükből telik,

bam, bam, BAM.

Ütik-verik esernyővel, seprűnyéllel boldogan,

bimli, bumli, bamli, BAM.

Akkor jött a vallás. A szent látás-hallás.

Mégse tűnt el előlem e röhej, e kavargás.

MEGLÁTTAM A KONGÓ ARANYFOLYAMÁT

FÉNYLENI AZ ERDŐ FÁIN ÁT,

MEGLÁTTAM A KONGÓ ARANYFOLYAMÁT,

FÉNYLENI AZ ERDŐ FÁIN ÁT.

A magával ragadó ritmus felpörgette a srácokat.Táncra hívott, akár

a dobpergés. Ugrabugráltak, rángatóztak, mókáztak, őserdei

állathangokat utánoztak.

Egyre inkább nekivadult a hangulat. Fejükön és lábukon verték a

ritmust. A dzsungel hangjai törtek fel mellkasukból. Pitts még az

utolsó sorokat ismételgette, amikor Charlie már vezette kifelé a

fékevesztetten viháncoló bandát a barlangból.

Vadul rángatódzva vonultak át az erdőn, kör-táncot lejtettek az

óriás fatörzsek közt, nekifeszültek a süvítő szélnek.

A barlangban kihunyt a tűz. Koromsötét lett az erdő. Már nem

táncoltak tovább. Szertefoszlott a varázs. Hirtelen megérezték,

mennyire hideg van. A lelkesedés alábbhagyott.

Siessünk! - mondta Charlie. - Hamarosan megkezdődik a tanítás.

Küszködve törtek utat az éjszakai erdőn keresztül, amíg egy

tisztásra nem értek. Innét már kirajzolódtak a Welton épületegyüttes

házai.

Vissza a valóságba - mondta csüggedten Pitts.

Neil felsóhajtott:

Vagy még oda sem. - Aztán nesztelenül az ajtóhoz lépett, kihúzta

a fapöcköt, és lábujj hegyen beosont a szobájába.

Másnap a legtöbben csak ásítoztak az angolórán. Maga Keating

erőteljes léptekkel járkált fel-alá.

Ne mondják azt, nagyon fáradt, inkább: kimerült! Ne mondják,

hogy nagyon szomorú - ujjával csettintett, és az egyik fiúra mutatott.

…hanem búskomor.

Helyes! - nevetett Keating. - Csak azért találták fel

a nyelvet az ékesszólók, fiúk, hogy… - most Neilre mutatott.

…kifejezzük magunkat?

Hogy meg tudjuk nyerni a nőket. És ebbe nem szabad belefáradni.

Éppoly kevéssé, mint a fogalmazások írásába.

Az osztályban nevetgéltek. Keating összecsapta a könyvét, a

táblához ment, felemelte a térképet, mögötte idézet bújt meg. A tanár

lassan olvasta:

Hitvallások és iskolák elmaradoznak,

Félreállnak egy időre, érték szerint becsülve, de

sohasem feledve,

Jónak-rossznak szállást adok én, tőlem mindenki

kényekedve szerint beszélhet,

Akadály nélküli őserejű természet.

Persze megint csak a jó öreg Walt - tette hozzá.

De ó, milyen nehéz is nekünk hitet és iskolát félreállítanunk,

amikor szüléink, származásunk és amodern kor mind gúzsba köt.

Kedves Walt, miként juttassuk kifejezésre őserejű természetünket?

Hogyan szabaduljunk meg előítéleteinktől, szokásaink-tól, a hamis

befolyás béklyóitól? Barátaim, a válasza következőképp hangzik:

szüntelenül törekednünkkell arra, hogy újabb és újabb szemszögből

nézzüka dolgokat. - A fiúk feszülten figyeltek.

Most a tanár felugrott íróasztalára.

Miért álltam ide föl? - kérdezte.

Hogy nagyobbnak képzelje magát - vélekedett Charlie.

Azért álltam a tanári asztalra, hogy emlékeztessem magam arra,

hogy mindig új nézőpontból kell szemlélni a világot. Ideföntről

minden másként fest. Ha nem hiszik, jöjjenek ide, álljanak fel!

Jöjjenek mind. Tessék, egymás után!

Keating leugrott. A kamaszok előresereglettek, persze Todd

kivételével -, és párosával ugráltak fel a tanári asztalra. Ezenközben

Keating a padsorok között sétálgatott fel-alá, és nézte őket.

Mihelyt lassacskán visszatértek a helyükre, közölte:

Amikor már egészen biztosak a dolgukban, akkor iparkodjanak a

témát egészen más nézőpontból is megvizsgálni, még ha hamisnak

vagy ostobának tartják is ezt a nézőpontot. Ha olvasnak, ne csak a

szerző véleményét vegyék figyelembe, hanem formálják meg saját

álláspontjukat is!

Amikor már mindenki ismét a helyén ült, folytatta:

Próbálják megtalálni a saját hangjukat, fiúk! Minél tovább várnak,

annál kevesebb az esély, hogymeglelik. Thoreau azt mondta: „A

legtöbb ember csöndes kétségbeesésben tengeti életét.” Miért

akarnának beletörődni ebbe? Járjanak új utakon! -Keating az ajtóhoz

ment, minden szempár követte. Megfordult, behunyta a szemét,

többször föl-lekapcsolta a villanyt, s valami olyan zajt hallatott, mint

az égzengés.

A házi dolgozat mellett - hirdette ki a demonstrációt

követően - szeretném, ha mindenki írna egy verset is. És előadná az

osztály előtt. Hétfőn!

Azzal kiment a teremből. A kamaszok némán ültek, megbabonázta

őket a különc tanár. Ekkor Keating még egyszer bedugta a fejét, és

vigyorgott, akár egy pajkos manó.

És ne higgye, hogy nem tudom, Mr. Anderson, hogy magát halálra

rémíti ez a feladat. Maga vakegér! - Keating kinyújtotta karját, mint

aki villámokat akar Todd felé eregetni. Az osztály bizonytalanul

heherészett. Szégyellték magukat Todd nevében, akinek válaszul csak

egy kényszeredett mosolyra tellett.

Pénteken korábban fejeződött be a tanítás, így hát egy szabad

délután reményében hagyták el a fiúk az irodalomórát.

Már a füvön át haladtak, amikor Pitts azt mondta Meeksnek:

Menjünk fel a harangtoronyba! Próbáljuk ki, működik-e a

detektoros rádiónk. A Szabad Amerika Hangja!

Nem bánom - egyezett bele Meeks. Elballagtak egy sereg fiú

mellett, akik izgatottan várták a postát. Némelyek gyephokit játszottak

a pázsiton, a távolból Mr. Nolan hangja hallatszott, aki a tavon edző

iskolai evezős csapatot buzdította.

Knox bringájának csomagtartójába hajította könyveit, és

átkarikázott a campuson. Már a főkapu felé közeledett, ekkor egy

válla fölött hátravetettpillantással megbizonyosodott róla, hogy senki

sem figyeli, s vadul tekert kifelé a kapun, a mezőn át, Welton

községig.

Most a Ridgeway Középiskola felé vette útját. Mély lélegzetet véve

fürkészte, jár-e valaki erre a weltonbeliek közül. Majd a tekintete a

helybeli diákokra siklott, akik az iskola előtt parkoló hárombuszhoz

igyekeztek. A zenekar a dobpergést próbálta, néhányan skáláztak,

majd beszálltak az első autóbuszba. A kipárnázott vállú focisták

betódultak a másodikba. Majd a harmadik busz telt meg: dudorászó,

kuncogó lányok szurkolócsapatával. Közöttük volt Chris Noel is.

Knox ott állt a kerítésnél, és bámult. Látta, ahogy a lány a már

futballdresszben feszítő Chet felé röppen, és szájon csókolja. Chet

magához szorítja. Aztán szalad a lány kuncogva, és felszáll a

harmadik buszra.

Knox átvetette a lábát kerékpárján, és lassan visz- szakarikázott

Weltonba. A Danburryéknél elköltött vacsora óta álmodozott a Chris

Noellel való találkozásról. De nem egészen így képzelte: szenvedélyes

ölelkezés, csak épp nem Chet Danburryvel! A fiú azon tűnődött, vajon

talál-e valaha is olyan szavakat, amelyektől a lány úgy elgyöngül,

hogy az ő nyakába esik.

Délután Todd az ágyán ült, az ölében jegyzetfüzet. Írt valamit rá,

aztán áthúzta, letépte a lapot, és a papírkosárba dobta. Majd

elkeseredésében kezébe temette arcát. Ebben a pillanatban viharzott a

szobába Neil.

Íróasztalára hajította könyveit. Az arca kipirult izgalmában.

Megtaláltam! Igen! - kurjantotta.

Mit vagy kit? - kérdezte Todd.

Hogy mit akarok majd csinálni! Hogy mi rejtőzik bennem! - Egy

papírlapot tartott szobatársa orra elé. - Nézd!

Szent-iván-éji-álom… - betűzte Todd. - Az mi?

Színdarab, te holdkóros.

Todd összerezzent.

Azt én is tudom. De mi közöd van hozzá?

Henley Hallban fogják előadni. Most próbálják. Nézd itt:

„További közreműködőket keresünk.”

Na és? - értetlenkedett Anderson.

Na és, játszani fogok benne! - harsogott Neil, és az ágyra vetette

magát.

Ameddig csak vissza tudok emlékezni, ezt akartam. Tavaly is, már

a nyári játékok előtt is el akartam menni a meghallgatásra, de persze

az apám nem engedte.

És most megengedi? - emelte föl szemöldökétTodd.

Marhaság, persze hogy nem. De nem is erről van szó. Lényeg az,

hogy először életemben tudom, mit akarok tenni, akár ellenzi az apám,

akár sem.Carpe diem, Todd!

Neil kezébe vette a szövegkönyvet, és beleolvasott. Az arca

sugárzott az örömtől, a kezével hadonászott a levegőben.

De hát - vetette ellen Todd -, hogyan akarsz a darabban játszani,

ha az apád megtiltja?

Először is kapjam meg a szerepet. Majd aztán töröm rajta a fejem.

Kinyír, ha megtudja, hogy elmégy a meghallgatásra!

Ha rajtam múlik - morogta Neil -, sohasem fogja megtudni.

No de tudod, hogy ez képtelenség!

Ökörség! - vigyorgott Neil. - Semmi sem lehetetlen.

Kérdezd meg inkább előre! - ajánlotta Todd.

Hátha igent mond.

Hülye vagy! - mondta Neil megvetően. - Ha nem kérdezem,

legalább végre nem leszek az engedelmes kisfiú.

De ha nemet mond, akkor… - aggodalmaskodott Todd.

Kinek a pártján állsz te tulajdonképpen? Azon-kívül még sehol

sincs a szerep. Nem örülhetek legalább előre egy kicsit?

Ne haragudj! - Todd ismét jegyzeteibe mélyedt.

A színészpalánta elhelyezkedett az ágyon, és olvasni kezdte a

darabot.

Egyébként ma délután Holt Költők-összejövetelt tartunk. Eljössz?

Todd először fintorgott.

Talán - közölte aztán kegyesen.

Neil félrerakta Shakespeare-t, és hitetlenkedve kérdezte:

Rád tényleg ennyire nem hatott, amit Mr. Keating mondott?

Hogy érted? - kérdezte durcásan Todd.

Tudjon lelkesedni, aki a Társaság tagja. Te meg úgy föl vagy

dobva, öregem, akár a lócitrom.

Most éppen ki akarsz billenteni a buliból? - bosszankodott

Todd. - így érted?

Nem - mondta halkan Neil. - Azt akarom, hogy benne maradj. De

ez egyszersmind azt is jelenti, hogy tenned is kell valamit. Nemcsak

óbégatni folyton- folyvást.

Todd dühödten fordult hátra.

Ide figyelj, nagyrabecsülöm közreműködésedet, de én nem

vagyok olyan, mint te. Te csak kinyitod a szádat, és mindenkinek

leesik az álla. Hallgatnak, figyelnek rád. Én másmilyen vagyok.

De vajon miért? - replikázott Neil. - Nem gondolod, hogy ez

rajtad is múlik?

Nem… - ordította Todd. - Illetve nem is tudom. Feltehetően nem

is fogom megtudni soha. Mindenesetre, ha egyszer úgysem tudsz

átnevelni, hát hagyjál békén, megértetted?! Megállok a magam lábán,

világos?

Nem… - mondta Neil.

Todd meghökkent.

Nem…? Hogyhogy nem?

Neil hanyagul vállat vont, és megismételte:

Nem. Nem hagylak békén.

Majd kinyitotta könyvét, és tovább olvasott. Todd csak ült és

bámulta.

Na jó - mondta leverten. - Veled megyek.

Helyes - mosolygott a másik, és végigolvastaa színdarabot.

8. fejezet

Aznap délután futballedzés előtt találkozott a Holt Költők

Társasága a barlangban. Charlie, Knox, Meeks,

Neil, Cameron és Pitts körbejárták a földalatti klubházat,

megvizsgálták minden zegét-zugát, majd bevésték a sziklafalba a

nevüket. Todd később érkezett. Amikor mind együtt voltak,

Neilfelállt, és megnyitotta a gyűlést.

„Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni.

Maradéktalanul ki akartam szívni az életvelejét.”

Istenem! - jajveszékelt Knox. - Én Christ szeretném magamba

szívni. Meghalok érte!

Tudod, hogy mit szólnának ehhez a holt költők? - vigyorgott

Cameron. - „Szakajtsd a rózsa bimbaját…”

De hát apám legjobb barátjának a hülye fiába szerelmes! Ehhez

mit szólnának a holt haverok? - vergődött Knox.

Neil feltápászkodott.

Indulnom kell a meghallgatásra - mondta. - Szorítsatok nekem!

Jó szerencsét! - üvöltötte Meeks, Pitts és Ca- meron kórusban.

Todd némán bámult szobatársa után.

Nekem olyan érzésem támadt, mintha eddig még sohasem éltem

volna - fakadt ki Charlie-ból, ahogy távozó társát nézte. - Évek óta

nem mertem semmit. Sejtelmem sincs, ki vagyok, mi akarok len-ni.

Neil legalább tudja, hogy színészpályára vágyik. Knox vágya, hogy

övé legyen Chris.

Ó, Chris - sóhajtotta Knox légy az enyém!

Meeks - bökte oldalba a fiút Charlie -, te vagy itt az orákulum. Mit

szólnának a holt költők egy olyan alakhoz, mint én?

A romantikusok kísérletező kedvű lelkek voltak - bölcselkedett

Meeks. - Minden elképzelhetőt megpróbáltak, mielőtt elkötelezték

magukat egy ügy mellett.

Cameron savanyú képet vágott.

Welton nem sok lehetőséget kínál a kísérletezéshez.

Ezen aztán eltűnődött a társaság, Charlie pedig föl- alá járkált.

Hirtelen megtorpant. Arca felderült.

Ezennel a szenvedélyes kísérletezők Charlie Dalton-barlangjává

nyilvánítom eme helyet - közölte széles mosollyal. - Legközelebb

csakis az én engedélyemmel léphet be ide bárki.

Bocs, Charlie! - vetette ellen Pitts. - Ez társasági tulajdon

voltaképpen…

Voltaképpen! De én találtam meg, és most bejelentem rá az

igényemet. Carpe cavem \ Fiúk, ragadjuk meg a barlangot!

Még jó, hogy nem mindenki olyan, mint te, Charlie - elmélkedett

Meeks.

A többiek is fejcsóválva, fintorogva néztek egymásra. Együtt vették

birtokba a barlangot, és leltek otthonra benne… Végre valahol

lehettek, távol Weltontól, távol a szülőktől, tanároktól és a többiektől,

ahol olyanok lehettek, amiről korábban álmodni sem mertek. A Holt

Költők Társasága ismét felvirágzott, és készen állt arra, hogy

megragadja a napot.

Nemigen akaródzott aznap elhagyniuk a búvóhelyet. Az utolsó

percben érkeztek a futballedzésre. Legnagyobb megdöbbenésükre Mr.

Keating is a pálya felé közeledett.

Oda süssetek, ki lesz ma az edzőnk! - füttyentett Pitts.

Az angoltanár focilabdákkal és egy aktatáskával vonult föl.

Kinél van a névsor, fiúk?

Nálam - jelentkezett az egyik idősebb diák, és átnyújtotta neki.

Keating átvette a háromoldalas lajstromot, és vizsgálgatta.

Feleljen igennel, aki jelen van - mondta. - Chapman?

Igen!

Perry? - Senki nem válaszolt. - Neil Perry?

Fogorvosnál van, uram - vágta rá Charlie.

Ühüm - hümmögött a tanár, majd Watsont szólította. Nem kapott

választ. - Richard Watsonnak is fáj a foga?

Valaki megszólalt:

Beteg.

Hm. Tehát beteg. Tulajdonképpen rossz pontot kellene adnom

Watsonnak. De ha Watsonnak rosszpontot adnék, akkor Perrynek is

adnom kellene, és én kedvelem Perryt. - Összegyűrte a listát, és

eldobta. A fiúk tágra nyílt szemmel bámultak. - Elmehet, akinek nincs

kedve a focihoz… Aki játszani akar, az kövessen!

A táskával és labdákkal felszerelt Keating nekilódult. A legtöbben

vele tartottak, de azért akadt ezek között is néhány, aki furcsaságairól,

szeszélyességéről pusmogott.

Most üljenek le! - mondta Keating, amikor elérték a térfél

közepét. - A szurkolók vitázhatnak azon, melyik sportág a

különb - mondta fel-alá járkálva. - Számomra a sportban a

legfontosabb , hogy teljesítőképességünk határait

ostromoljuk…Platón, aki - akárcsak szerénységem - tehetséges ember

volt, egyszer azt mondta: „Csakis a versengés tett engem íróvá,

gondolkodóvá, szónokká.”Most vegyen mindenki egy cédulát, aztán

sorakozzanak fel egymás mögött.

Keating szétosztotta a kíváncsivá tett tanulók között a cédulákat.

Aztán előreszaladt, és a sorban legelöl álló fiú elé tette a labdát. Todd

kedvetlenül ácsorgott hátul.

Most már tudják, mi a teendő… rajta! - kiáltotta. Arra jött

McAllister, és meghökkenve hallgatta, ahogy az első fiú kilép és

olvassa:

„Csekély az esélyem ugyan, de én rettenthetetlenül nézek az

ellenség szemébe!” - Aztán nekifutott, és a kapufélfa mellé lőtt.

Semmi baj, Johnson. Fontos, hogy megpróbálta, csakis ez

számít - jelentette ki a tanár, és letette a következő labdát. Most

felnyitotta az aktatáskát, és egy hordozható lemezjátszót emelt ki.

Majd föltett valami klasszikus zenét, óriási hangerővel.

A ritmus, fiúk! - harsogta túl Keating a zenét.

A ritmus a fontos!

Most Knox következett, hangosan olvasta:

„Amikor egyes-egyedül állsz velük szemben,csak akkor tudod

meg igazán, mire vagy képes!” -Knox nekifutott, és belerúgott a

labdába: - Chet! - rikoltotta közben.

Most Meeks került a sor élére.

„Kínpad, vérpad, börtön és gyűlölet nem riaszt!” - Nekiszaladt, és

a labda a hálóban kötött ki.

Ekkor Charlie lépett ki.

„Isten akarok lenni!” - ordította, és kapura lőtt.

McAllister mosolyogva csóválta a fejét, és tovább ballagott.

A focisták felolvasták mondókájukat, és lövöldöztek, amíg

beesteledett.

Legközelebb folytatjuk, fiúk - mondta végül Keating. - Sok sikert!

Todd Anderson megkönnyebbülten sóhajtott, és már ügetett is a

diákszállás felé:

Nyugi, Anderson! - szólt utána a tanár. - Maga is sorra kerül

még! - Todd érezte, ahogy fülig vörösödik, és mihelyt a szobába ért,

az ágyra vetette magát.

Fene egye meg! - dünnyögte, majd fölült. Pillantása a félbehagyott

versre esett, amelyet jegyzetblokkra írt, és még az ágyon hevert.

Ceruzát fogott, hozzáírt még egy sort. Aztán dühroham vett rajta

erőt, és kettétörte a ceruzát. Mély sóhajjal keresgélt egy másikat,

megpróbált tovább költeni.

Ekkor a folyosó felől meghallotta Neil indiánüvöltését:

Megkaptam! Megkaptam a szerepet! - Feltépte az ajtót, és

meglátta a bent gubbasztó fiút. - Hé, én vagyok Puck!

Pukkadj meg, de ne csapj ekkora balhét - szólt valaki a folyosó

túlsó végéről.

Charlie és néhány társa betódult a szobába, meg akarták ünnepelni.

Szuper, Neil! Gratulálunk!

Kösz, fiúk. De most hagyjatok magamra. Dolgom van.

A siserahad elvonult, Neil pedig rozoga írógépet húzott elő az ágy

alól.

És most hogy akarod nyélbe ütni? - aggodalmaskodott Todd.

Pszt! Már nyomon vagyok… - magyarázta Neil.

Engedélyre van szükségük.

Tőled? - kérdezte Todd.

Apámtól és Nolantól.

Csak nem akarsz… - hüledezett a hajdani eminens öccse.

Nyugi! - közölte Neil. - Gondolkodnom kell.

Miközben gépelte a szöveget, versrészleteket mormolt maga elé a

darabból, néha még kuncogott is hozzá. Társa hitetlenkedve csóválta a

fejét, és megpróbált saját versére összpontosítani.

Másnap az angol irodalomórán elsőként Knox Overstreetnek kellett

a versét elszavalnia.

A mosolya elbűvölt menten,

egy pillantás… szerelmes lettem.

Jövőnk mi lesz? Nem sejthetem,

de érzem…

Knox megállt. Leeresztette kezében a cédulát.

Bocsásson meg, Mr. Keating. Nem igazán jó - azzal visszament a

helyére.

Semmi vész, Knox - mondta a tanár -, nagyszerű kísérlet. - Majd

az osztályhoz fordult. - Amit barátunk megkísérelt, roppant fontos.

Nemcsak a versírásról van ugyanis szó. Hanem hogy az ember

foglalkozzon az élet fontos dolgaival, mint a szerelem, szeretet,

szépség, igazság, igazságosság.

Föl-alá mászkált az osztály előtt.

És a költészetet nem szabad csupán egy szóra korlátozni. A

muzsika is költészetet tartalmaz, egy fénykép is, sőt egy vacsora

elkészítésében is lehet költészet… mindenben, ami formát ad a

megnyilatkozásnak. Jelen lehet a költészet egészen hétköz-napi

dolgokban is, csak éppen sohasem szabad közönségesnek lennie.

írhatnak akár egy lány mézédesmosolyáról, miért ne, csak éppen az

utolsó ítéletrevagy akár a világvégére kell ilyenkor felesküdniük. Csak

az a meghatározó, a döntő, hogy lázba tud-e hozni, megvilágít-e

valamit, és feltéve, hogy valami zseniálisról van szó, a halhatatlanság

érzését közvetíti a számunkra.

Kapitányom - jelentkezett Charlie -, van költészet a matekban

is? - Többen elnevették magukat.

Okvetlenül, Mr. Dalton… a matematikában elegancia van. Hiszen

ha mindenki verseket írna, tönkremenne a földgolyóbis, igaz?! De sok

örömtől fosztanánk meg magunkat, ha az élet legegyszerűbb

dolgaiban nem tudnánk felfedezni a költészetet. Nos, ki akarja

fölolvasni a következőverset? Önkéntes jelentkezőt kérek! Úgyis

mindenkire sor kerül.

A tanár körülnézett, de senki sem jelentkezett. Ekkor kaján

vigyorral Toddhoz lépett.

Ni csak, Mr. Anderson, halálfélelemben leledzik. Jöjjön előre,

fiam, megszabadítjuk a nyomorától.

Minden szempár Toddra szegeződött. Idegesen állt fel, és lassú

léptekkel indult előre, mint a halálraítélt a vesztőhely felé vezető úton.

Hozott magával verset, Todd? - kérdezte Keating.

Todd tagadóan rázta a fejét.

Anderson úr úgy gondolja, hogy az ő lelke fabatkát sem ér, és

hogy ő mindenkire kínosan hat. Így van?

Todd elgyötörtén bólintott.

Akkor hát hadd nézzünk körül az ő lelkében - folytatta a

tanár. - Úgy gondolom, hogy nagyon sok értékes rejlik benne. - A férfi

hosszú léptekkel iramodott a táblához, és felírta: „FELHARSAN

BARBÁR RIVALLÁSOM A VILÁG HÁZTETŐI FÖLÖTT” / Walt

Whitman/.

Most az osztályhoz fordult.

Aki nem tudná, a rivallás az hangos kiáltás, ordítás. Todd,

bemutatna nekünk itt egy ilyen rivallást, de barbárat!

Todd megnyikkant, de persze alig hallhatóan.

Barbár rivallást szeretnék hallani!

Keating várt egy darabig. Aztán odaugrott Toddhoz.

Az isten szerelmére, üvöltsön már egyet!

Hahó! - kiabálta Todd ijedten.

Még egyszer! - vágta rá Keating. - Hangosabban!

HAHÓÓ!

HANGOSABBAN!

JAAAAAAJ!

Na, tessék. Nagyon jó volt, Anderson. Tehát valóban rejlik önben

egy barbár! - Keating tapsra fakadt, a többiek követték. Todd vérvörös

volt ugyan, de mintha megkönnyebbült volna.

Todd, ott látja az ajtó fölött Whitman arcképét. Mire gondol,

amikor látja? Gyorsan, Anderson, nem kell mindig gondolkodni!

Egy őrült - felelte a fiú.

Milyen őrült? Nem gondolkodni, rávágni!

Félelmetes… őrült.

Használja a fantáziáját! - szorongatta a tanár. - Mondja azt, ami az

eszébe jut! Még ha marhaság is!

…nyáladzó őrült!

Most már a költő beszél magából! - dicsérte Keating. - Hunyja be

a szemét! írja le, amit lát! RAJTA!

Ahogy lehunyom a szemem - mondta Todd -,a kép elhalványul.

…nyáladzó őrült - segített neki Keating.

…nyáladzó őrült…

Tovább! - kiáltotta a tanár.

Rám mered, és a tekintete át meg átjár - mondta Todd.

Nagyszerű! Csináltasson vele valamit! Adjon bele ritmust!

Felém nyújtja a kezét, fojtogat…

Igen… - buzdította Keating.

Valamit susog hozzá…

Mit?

Az igazat! - kiáltotta Todd. - Az igazság olyan, mint egy takaró, és

alatta mindig hideg marad az ember lába.

Az osztályban néhányan felnevettek. Akkor Todd feszült arca

eltorzult:

Ne hallgasson rájuk! - mondta a férfi. - Többet szeretnék hallani a

takaróról.

A fiú kinyitotta a szemét, és most már szinte kihívóan beszélt az

osztályhoz.

Húzhatjátok… húzhatjátok, akkor sem takar be egészen soha!

Ráléphettek, széttéphetitek, soha-soha…

Csak tovább! - kiáltotta Keating.

Attól a pillanattól fogva, amikor sírva a világra jövünk - ordította

Todd, miközben látszott, hogy ki kell kínlódnia minden szót -, addig a

percig, amikor holtan itt hagyjuk az egészet, panaszkodhatunk,

sírhatunk, jajveszékelhetünk, akkor is hideg marad a lábunk.

Todd még sokáig állt ott némán. Aztán hozzálépett Keating.

Ez varázslat volt, Mr. Anderson. Sohase felejtse el!

Neil elsőként csapta össze a kezét. Majd a többiek is követték

példáját. Todd mély lélegzetet vett, a mosolya először tűnt

bizakodónak.

Köszönöm, uram - mondta, és a helyére ment.

Tanítás után Neil kézen fogta Toddot.

Mindig is tudtam, hogy ez megvan benned - mondta

mosolyogva. - Csodálatos voltál. Hát akkor… találkozunk ma délután.

Kösz, Neil - Todd még mindig szélesen mosolygott. - Hát akkor…

délután!

Aznap délután Neil rozzant lámpaernyőbe bugyolált tárgyat cipelt

az erdőn keresztül.

Bocs, hogy elkéstem - mondta lélekszakadva, amikor beesett a

barlangba.

A Holt Költők Társaságának tagjai éppen Charlie-t vették körül a

földön, aki törökülésben, behunyt szemmel egy ütött-kopott szaxofont

tapogatott.

Ide nézzetek! - mondta Neil.

Mi ez? - érdeklődött Meeks.

Egy lerobbant lámpaernyő - állapította megPitts.

Neil lehúzta hozományáról a leplet, festett szobrocska került elő.

Ez a barlang istene - mosolygott a színészpalánta.

Ej ha! - füttyéntett Meeks.

Neil a földre állította a figurát, amelynek fejéből nyél állt ki. Majd

gyertyát erősített a cövekre, és meggyújtotta. A gyertyafényben fiatal,

kék-piros egyenruhás dobos alakja rajzolódott ki. Nemes arcvonásai

szenvedésről, nélkülözésről tanúskodtak. Todd, aki az irodalomórán

aratott sikere óta szemlátomást szinte új emberré vált, a fejére

biggyesztette a lámpaernyőt.

Charlie hangosan köszörülte a torkát. A fiúk kényelembe

helyezkedtek.

Uraim - jelentette be -, Charles Dalton szerzeménye következik…

Charlie csak úgy vaktában megeresztett szaxofonján néhány tétova

hangot. Majd megszólalt:

, ,Sírni, nevetni, tétován suttogni. Több ennél…”

Megint játszott egy szekvenciát. Majd letette hangszerét, és

rákezdte, ezúttal gyorsabb ütemben:

„Kavarog a káosz, a káosz álmodik, röpül és ordít minden: mi van

még benne? Mi van még…”

Mindenki elnémult az odúban. Majd Charlie megint ajkához emelte

a hangszerét, és egynemű,szívhez szóló dallamot csalt ki belőle. Minél

tovább játszott, hallgatói arcáról annál inkább leolvadt a kétség, s

végül odaadó- an füleltek. Elnyújtott, sóvárgással teli kádenciával

zárta.

A fiúk csöndesen hallgatták, és hagyták, hogy elringassák őket az

éteri hangok.

Elsőként Neil ocsúdott:

Óriási volt, Charlie. Hol tanultad…?

A fiú lassan visszatért a földre.

A szüleim klarinétra járattak, de azt utáltam. A szaxofon egészen

más.

Váratlanul kilépett a körből Knox, kitört belőle a fájdalom:

Nem bírom tovább! Ha nem szerzem meg Christ, megölöm

magam!

Maradj nyugton, Knox! - csitította Charlie.

Egy életen át nyugton maradtam. Ha most nem csinálok valamit,

beleőrülök! - A fiú kirohant a barlangból.

Neil utánakiabált:

Most hová mégy?!

Felhívom telefonon! - üvöltötte vissza Knox, és eltűnt az erdőben.

Az összejövetel ezzel hirtelen véget is ért. A fiúk követték

barátjukat az iskolaépület felé vezető úton. Knox ugyan feltehetően

nem rohan bele az első szakadékba, de azért mégiscsak elképzelhető,

hogy nem meri felhívni a lányt, ők pedig indíttatva érezték magukat,

hogy a költőtárs mellé álljanak.

Knox kezébe ragadta a kagylót.

Meg kell tennem! - sulykolta magának. Merészkézzel tárcsázott.

Odakint szinte őrt álltak a többiek.

Halló? - Mihelyt a vonal túlsó oldalán meghallotta Chris hangját,

inába szállt a bátorság, és letette.

Gyűlölni fog! Az egész Danburry család megutál. A szüleim is

kinyírnak! - Körülpislogott, megpróbált olvasni az arcokon. Senki sem

mukkant. - Na jó, igazatok van, a fene egye meg! És ha kinyírnak.

Carpe diem!

Levette a kagylót, még egyszer tárcsázott.

Halló! - már hallotta is a lány hangját.

Halló, Chris - lehelte -, itt Knox Overstreet.

Knox… ja igen. Knox. Örülök, hogy felhívsz.

Tényleg? - kezével eltakarva a kagylót izgatottan közölte

barátaival: - Örül, hogy felhívom!

Ugyanis már én is éppen akartalak hívni. Csak nem volt meg a

számod. Chet szülei ugyanis elutaznak a hétvégén, és csapunk egy

bulit. Eljössz?

Hát persze! - a fiú felragyogott.

De ne dumálj róla senkinek, mert Chet szüleinek nem szabad

megtudniuk. Nyugodtan hozhatod a barátnődet is.

Jövök - így Knox átszellemültem - Tehát Dan- burryéknél. Péntek

este. Kösz, Chris.

Kábultan tette le a fiú a kagylót, és indiánüvöltést hallatott.

Hát ez nem igaz! Ő hív meg engem egy buliba?!

Egy Chet Danburrynél rendezendő buliba - emlékeztette Charlie.

Jól van, na.

Na és? - érdeklődött Charlie.

Na és! - védekezett Knox.

Máris azt képzeled, hogy veled fog bulizni?

Hülyeség, Charlie, hát persze hogy nem. De nem

is arról van itt szó. Egyáltalán nem arról van szó.

Hát miről? - tudakolta Charlie.

Arról, hogy gondolt rám.

Charlie a fejét rázta.

-Ja, úgy.

Örömében Knox a levegőbe szökellt.

Még csak egyszer találkoztam vele, és már gondol rám! A

nyavalyába, kezd beindulni a dolog. Az enyém lesz!

Amikor Overstreet kirohant a telefonfülkéből,a lába alig érte a

földet. A haverok csak a fejüketcsóválták.

Ki tudja - mondta tűnődve Charlie.

Remélhetőleg nem csalódik - morogta maga elé Neil.

9. fejezet

Rohanvást karikázott át biciklijén Neil a község főterén. A próbára

igyekezett Henley Haliba. Elhajtott a városháza, majd néhány üzlet

előtt, aztán a csöndes országút következett, amíg Henley Hall fehér

téglás épülete elé ért. Átemelte a kerékpárt a kapun, majd az épület

melletti állványba helyezte.

Siess, Neil! Puck nélkül nem tudjuk próbálni a jelenetet.

Nevetve szaladt fel Neil a színpadra, a kellékesnőtől elkapta bűvös

pálcáját, és már mondta is:

Még csak három?

Egy híján kétszer kettő férfi, lány,

Jön az is, de halovány,

Ámor úr fi nagy zsivány,

Tőle ily bolond a lyány.

Puck a színpad túlsó végén megpillantotta a szerelembolondja

Hermiát, akit Ginny Danburry domborított, ahogy elvadult ábrázattal,

kimerültén mászik a földön.

A rendező, egy szőke, negyvenes tanárnő, félbeszakítva Ginnyt,

Neilhez fordult.

Jó volt, Neil. Tényleg az az érzésem, hogy a kezedben van a

figura. Csak azt ne feledd, hogy bármit tegyen is Puck,

szívvel-lélekkel teszi.

Neil biccentett, s akár egy varázserejű kobold, kacsintva ismételte

meg: „Ámor úrfi nagy zsivány,/ Tőle ily bolond a lyány.”

Nagyszerű! - mosolygott rá a rendezőnő. - És most te jössz,

Ginny!

Ginny, azaz Hermia ismét a színpadra kúszott, és rákezdte:

Soha ily aléltság! ennyi leverő!

Megtépve tüskén, ázva harmaton:

Nem járni, bennem csúszni sincs erő;

Lábam nem oly gyors, mint kívánatom.

A többi szereplő is feljött a színpadra, a rendező felemelte a kezét.

Véget ért a próba.

A holnapi viszontlátásra! - kiáltott Neil, és már igyekezett is a

kerékpárállvány felé. Az arca még mindig tüzelt a színjáték

izgalmában, a szeme szikrázott. Esteledett, amikor átkerekezett az

álmos városkán a Welton Akadémia felé. Félhangon még verssorokat

mormolt maga elé a Szentivánéji álomból.

Óvatosan közelítette meg a főkaput, nehogy bárki is észrevegye.

Fölhajtott a dombtetőre, leállította a bringát. A házhoz közelítve látta,

hogy Todd a fal mellett ül.

Todd! - szólította, és odalépett hozzá. A fiú kabát nélkül ült a

sötétben és reszketett. - Mi van? -kérdezte Neil. Todd nem válaszolt.

Neil melléje ült, és megkérdezte: - Mi bajod? Itt meg kell fagyni.

Ma van a születésnapom - mondta a fiú tompán.

Tényleg? - csodálkozott Neil. - Miért nem mondtad már

hamarabb? Gratulálok! Kaptál valami ajándékot?

Todd csak ült némán és vacogott. Egy dobozra mutatott. A

szobatársa kinyitotta. Ugyanaz az író-készlet volt, mint ami már Todd

íróasztalán is látható volt.

De hiszen ez a… nem értem…

Pontosan ugyanezt kaptam a legutóbbi születésnapomra! - kiabálta

Todd. - Már nem is emlékeznek.

Ó - mondta halkan Neil.

O, igen - mondta ironikus hangon Todd.

Na igen, talán úgy gondolták, szükséged van még egyre, egy

újra - mondta Neil hosszú, kínos hallgatás után. - Talán úgy

gondolták…

Talán egyáltalán nem is rám gondoltak, hanem a

bátyámra! - dühöngött Todd. - Az ő születésnapján mindig nagy a

cécó. - Az írókészletre meredt, aztán fölkacagott. - Az a vicc az

egészben, hogy már tavaly se tetszett.

Ide figyelj, Todd - szólalt meg most Neil -, ritka szép ajándékot

kaptál. Mások focilabdát kapnak meg baseball-ütőt, netán autót, de ki

az, aki ilyen csodálatos írókészlet többszörös, boldog tulajdonosának

mondhatja magát?

Aaaz! - csuklott Todd a nevetéstől, átragadt rá Ne- il gunyoros

jókedve. - Nézd csak ezt a vonalzót!

Mindketten nevettek. Csak nézték a készletet, míg töksötét nem lett.

Neil megborzongott.

Tudod, mit mondott az apám, amikor nagyobb lettem? „5 dollár

98. Ennyit ér az emberi szervezet, ha lebontják kémiai összetevőire, és

eladják.” Belém verte, hogy én sem érnék többet, ha napról napra nem

iparkodnék.

Neil hitetlenül rázta a fejét. „Nem csoda, hogy eny- nyire

gátlásos” - gondolta.

Amikor még kicsi voltam - folytatta Todd -, úgy gondoltam, hogy

a szülők automatikusan szeretik a gyerekeiket. Ezt mesélték nekem a

tanárok. Ezt olvastam a könyvekben, amiket a kezembe adtak. Na

igen, az lehet, hogy a bátyámat szeretik a szüleim, de engem sohasem

szerettek.

Az elgyötört fiú feltápászkodott, és bement a diákszállásra.

Neil meg sem moccant, csak ült a hideg kőfalon, görcsösen kereste

a szavakat.

Todd… - szólalt meg bizonytalanul. Aztán nekiiramodott, és

szobatársa után futott.

Hé! - kiabálta Cameron, amikor másnap délután a fiúk Mr.

Keating tantermébe csődültek. - Itt a táblán az áll, hogy menjünk az

udvarra.

Pitts érdeklődő arcot vágott.

Ki tudja, megint milyen ötlettel áll elő Keating.

A fiúk az előcsarnokon át a hűvös udvarra ügettek.

Emberek - szólalt meg Keating, miután mind köré

gyűltek. - Munkáitokban az egyhangúság, az egyformaság

veszedelmes elemeit fedeztem fel. -

Mr. Pitts, Mr. Cameron, Mr. Overstreet és Mr. Chap- man, álljanak

ide! - Rámutatott egy helyre. - Háromig számolok, és akkor induljanak

kérem körben az udvarban. Semmi különösre nem kell ügyelniük.

Nincs osztályzás. Egy, kettő, három, rajt!

A négy fiú elindult. Először az udvar egyik oldalán haladtak, majd

amikor a végéhez értek, balra kanyarodtak, majd újabb bal kanyarral

megérkeztek kiindulóhelyükre.

Rendben van - bólintott Keating. - Kérem, folytassák!

Még egyszer körbejárták az udvart. Az osztály eközben a tanárt

figyelte. Hamarosan egyformán lépett a négy fiú, halkan megdöndült a

flaszteron az induló ritmusa. Es ez így ment tovább - balra, egy, kettő,

három, négy -, majd Keating ütemes tapsba kezdett.

Hát ez az… Hallják?! - kiáltotta, és hangosabban

tapsolt. - Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő… Hogy örülünk

Keating órájának…

McAllister üres tanteremben ült, és dolgozatot javított. Az ablakon

keresztül figyelte, mi történik odakint. Most lendült bele csak igazán a

négy masírozó. Már egyformán lóbálták a karjukat is, egyformán

emelték a lábukat, mindig megtartva a ritmust.

A buzdító kiáltások, az ütemes tapsolás megzavarta Nolan rektort

is. Kinézett az ablakon, miféle csinnadratta folyik itt. Rosszallóan

csóválta a fejét, amikor megpillantotta az irodalomtanárt az udvaron.

„Mi a csodát művelnek?” - töprengett.

Állj, minden világos! - szólt oda Keating a

ma- sírozóknak. - Miként bizonyára észrevették, eleinte Mr.

Overstreet és Mr. Pitts más ütemben léptek, mint másik két társuk:

a hosszú lábú Pitts és Knox, a maga ruganyos járásával. Rövid idő

múlva azonban mégis mintha mindannyian egy láthatatlan ütemre

igazodnának. És mindezt csupán világosabbá akartam tenni taps

révén.

Keating körülnézett.

Nos, ez a kísérlet semmiképpen sem a végettjött létre, hogy

Overstreetet vagy Pittst kipellengérezzem. Sokkal inkább azt mutatja,

hogy milyen nehéz valamennyiünk számára mások társaságában a

magunk hangjára hallgatni, saját elképzeléseinket érvényesíteni. Ha

valaki azt képzeli maguk közül, hogy ő másképpen masírozott volna,

akkorengedje meg, hogy figyelmeztessem: ő is velünk egy ütemben

tapsolt. Srácok, valamennyien szeretnénk kivívni környezetünk

elismerését, mégis bármily népszerűtlen is, mindig a bennünk rejlő

másságra, az eltérőre kell összpontosítanunk. Miként Frost mondta:

„Két különböző utat találtam az erdőben - és én a kevésbé járt utat

választottam, s ezaz, ami meghatározta egész életemet.”

Csöngettek. Am a kamaszoknak szinte gyökeret eresztett a lábuk.

Csak bámulták a tanárt, s igyekeztek megemészteni, amit az imént

mondott.

Keating elbúcsúzott tőlük, távozott. Az osztály is szétszéledt.

Nolan hátralépett az ablaktól. „Mihez kezdjek ezzel az

emberrel?” - gondolta. McAllisternek azonban ne- vethetnékje támadt,

mielőtt visszatért füzeteihez.

A fiúk az udvaron át a következő órára indultak.

Vacsora után találkozunk a barlangban - súgta oda Cameron

Neilnek.

Hány órakor?

7.30.

Továbbadom - mondta Neil, majd Toddhoz lépett.

Késő este mind ott ültek a barlangban, és melengették a kezüket a

tűznél: Todd, Neil, Cameron, Pitts és Meeks. Sűrű köd ülte meg a tájat

odakint, a fák zizegtek, imbolyogtak a széllökésektől.

Kísérteties ez az este - Meeks megborzongott, és közelebb

húzódott a tűzhöz. - Hol van például Knox?

Biztosan csinosítja magát a partira - élcelődött Pitts.

És mit művel Charlie? - érdeklődött Cameron.

Hiszen ő rendelt bennünket ide.

Némelyek vállat vontak. Neil megnyitotta a találkozót.

„Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni.

Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét…” - Neil megállt.

Valami sustorgott az erdőben. Mindnyájan hallották, és biztosak

voltak benne, hogy nem a szél… Bármilyen furcsa, mintha női

kuncogás lett volna.

Egyszer csak tényleg egy lány hangját hallották:

– Semmit sem látok… - panaszolta.

Mindjárt megérkezünk - hallották aztán a fiúk Charlie-t.

Kisvártatva Charlie két, náluk idősebb, vihogó lánnyal karöltve

bukkant fel a barlangban, ahol afiúk döbbent arcát érzékletesen

megvilágította a tűz.

Hello, srácok! - kurjantotta Charlie, karját egy szőke bombázó

vállán nyugtatva -, bemutatom Glóriát és… - Elnémult, és kérdőn

meredt Glória barátnőjére, aki első pillantásra kevésbé feltűnő,barna

hajú, zöld szemű lány volt.

Tina vagyok - mondta elfogódottan, és gyorsan kortyolt egyet a

sörösdobozból.

Tina és Glória - lelkendezett Charlie -, a Holt Költők

Társaságának tagjelöltjei.

Milyen furcsa elnevezés - csodálkozott Glória

nevetve. - Elmagyaráznád, mit jelent?

Mondtam már, hogy titok - válaszolta Charlie.

Hát nem zabálnivaló? - lehelte Glória, és átkarolta Charlie-t. A

többiek meghökkenve meredtek az egzotikus lényekre, akik

behatoltak barlangjukba. Idősebbek lehettek, mint ők, talán húsz év

körüliek, és a fiúk magukban mind azt kérdezték -vajon hol szedhette

fel ezeket Charlie?

Emberek - szólalt meg a jóképű zsivány, és olyan szorosan ölelte

magához Glóriát, hogy társainak fönnakadt a szemük -, közhírré

tétetik: a Hol tKöltők szenvedélyes kísérletező kedvéhez méltó módon

mai napon leteszem a Charlie Dalton nevet. Mától fogva a nevem

Nuwanda!

A lányok kuncogtak.

Ezt úgy érted, hogy ne hívjalak többé Charlie-nak,

drágám? - kérdezte Glória, és a nyakába csimpaszkodott. - Mit jelent

az, hogy Nuwanda?

Nuwanda azt jelenti: Nuwanda - közölte Charlie. - Kitaláltam

magamnak egy nevet.

Fázom - simult a fiúhoz Glória.

Hozzunk egypár ágat a tűzre! - állt fel Meeks.

Charlie hálás pillantást vetett rá, mikor a többiekkel együtt rőzséért

indult. Majd a falhoz lépett, levakart a szikláról némi földet,

bemázolta vele az arcát - most úgy festett, mint egy indián harcos.

Szívdöglesztő pillantást lövellt Glória felé, és követte a többieket a

sűrűbe. Tina és Glória továbbvihorászott.

Miközben a Társaság tagjai az erdőben botorkáltak, Knox

Overstreet vígan tekert a Danburry család háza felé. Ott aztán a

bokrok közé állította kerékpárját, levette a kabátját, és a csomagtartóra

helyezte. Megigazította nyakkendőjét, a kapuhoz szökellt, kopogott. A

házból dübörgő zene áradt, de senki sem nyitott ajtót. Még egyszer

kopogott. Végül megfordította a gombot, belépett.

Knox vad buli kellős közepébe pottyant. Előszörmegpillantott egy

párocskát, akik a bejárati hallban a díványon hemperegtek. Mások

fotelban, lépcsőn, padlón ücsörögtek, szemlátomást mindenről

megfeledkeztek maguk körül. Most megpillantotta Christ, amint zilált

hajjal kilép a konyhából.

Chris - szólította meg a fiú.

Ja, szia! - üdvözölte közönyösen a lány. - Örülök, hogy eljöttél.

Hoztál magaddal valakit?

Nem - felelte Knox.

Itt van valahol Ginny Danburry, elszórakoztathatnád - vetette oda

elmenőfélben.

De Chris… - a fiú szerette volna túlharsognia dübörgő muzsikát.

Meg kell keresnem Chetet! - kiáltott vissza a lány.

Jó mulatást!

Es már el is tűnt. Knox leeresztett… Átbukdácsolt néhány padlón

heverő párocskán, és csüggedten keresgélte Ginnyt.

***

Odakint a barlang környékén a fiúk letört ágakat, gallyakat

keresgélve bukdácsoltak a sötétben.

Charlie - suttogta Neil.

Nuwanda a nevem.

Nuwanda - mondta türelmesen Neil. - Mi folyik itt?

Semmi különös - felelte Charlie -, úgy teszel, mintha nem is

örülnél, hogy lányok is vannak.

Hát persze hogy… bomba jó - szólalt meg Pitts, aki éppen

összeütközött Neillel. - Csak éppen,tudod… jó lett volna, ha előre

figyelmeztetsz.

Szerintem az ilyesminek spontán kell jönnie - súgta vissza

Charlie. - Épp így érdekes, nem?

Hol szedted fel őket? - tudakolta Neil.

A focipálya kerítésénél mentek, mendegéltek

mesélte Charlie gunyorosan. - Hát egyszer csak meghívtam

őket a barlangba.

Henley Haliba járnak suliba? - érdeklődöt tCameron.

Nem hinném, hogy még iskolások - vont vállat Charlie.

Cameron nagyot nyelt.

Csak nem idevalósiak?

No de fiacskám. Mi ütött beléd? - veregette vállon osztálytársát

Charlie. - Csak nem rezelsz be tőlük?

Hülye vagy. Nem arról van szó. Csak hát: ha elkapnak velük,

kinyiffanunk, végünk van.

Hé, srácok, mit izéltek ott kint?! - kiáltott ki a barlangból Glória.

Majd meglátod - kurjantott vissza Charlie. -Már jövünk. - Aztán

odasúgta Cameronnak: - Te meg tartsd a pofád, te beszari stréber!

Amúgy semmi okunk, hogy berezeljünk.

Még hogy stréber, én?! Aztán csak nézd meg magad, Dalton!

Ne húzd fel magad, Charlie! - figyelmeztette Neil.

A nevem Nuwanda! - helyesbített a vadonfia, majd bement a

barlangba. A többiek követték.

Cameron forrt a méregtől. Egy darabig habozott, velük tartson-e ő

is, aztán mégiscsak utánuk ment.

Magasba csapott a láng, ahogy belehajították az összegyűjtött

gallyakat a pislákoló tűzbe, amelyet most ismét körülültek a fiúk.

Vajon mit csinál most Knox? - nevetett felPitts.

Szegény gyermek - sóhajtotta Neil. - Alighanem most éli át élete

egyik legnagyobb csalódását.

A csalódott Knox a hatalmas Danburry-házban csetlett-botlott.

Végül az éléskamrában landolt, ahol egy párocska épp szenvedélyesen

csókolózott. Knox elfordította tekintetét, ahogy észrevette: a fiú keze

minduntalan a lány szoknyája alá siklik, a lány azonban igyekszik

szabadulni tőle.

Knox végre észrevette Ginny Danburryt. A lány elfogódottan

somolygott rá.

Nem te vagy Mutt Sanders öccse? - kérdezte egy enyhén nyomott

focistaféle, aki épp italt kevert magának.

Knox megrázta a fejét:

Nem.

Búbba - lökte oldalba a focista a mellette álló másik izompacsirtát,

aki félrészegen támasztotta a hűtőszekrényt. - Hát nem kiköpött Mutt

Sanders ez a fiú?

Biztos, hogy nem vagy a testvére? - habogta Búbba.

Szálljatok le rólam! - hárította el Knox. - Még az életben nem

hallottam a nevét. Sajnálom.

Ide süss, Steve - szólt most Búbba a focistához-, hát nem tudod,

mi az illem? Itt áll az orrod előtt Mutt Sanders tesója, és te még egy

rohadt italt sem löttyen- tesz neki?! Iszol velünk egy konyakot?

Ami azt illeti, nem iszom alko… - de Steve rá se hederített,

kezébe nyomott egy poharat, teleöntötte whiskyvel, aztán még rálökött

egy kólát fröccs gyanánt.

Búbba koccintott Knoxszal.

Mutt egészségére! - közölte.

Muttra! - jelentette ki Steve is.

Muttra - ment bele a játékba Knox.

A két sportoló egyetlen hörpintésre kiitta italát. Knox is utánozta

őket, de félrenyelt. Köhögési rohamot kapott. Steve még egyszer

töltött mindnyájuknak. Knox úgy érezte, belülről lángra gyúl a

mellkasa.

Na, hogy van mostanság Mutt? - kérdezteBúbba.

Ami azt illeti… - nyögte még mindig köhécselve Knox -,

tulajdonképpen nem ismerek semmiféle Muttot…

A Bivaly Muttra! - emelte poharát Búbba.

-Bivaly Muttra! - ismételte meg alázatosan Steve.

Bivaly… Mutt… - hümmögött Knox. Aztán megint kiürítették

poharukat, Knoxnak újból köhögnie kellett. A focista jó erősen hátba

vágta.

Mi baj, haver? - heherészett.

Na megyek, megkeresem Patsyt - jelentette be Búbba, és hangosat

csuklott. Még egyszer hátbavágta Knoxt. - Add át üdvözletünket!

Úgy legyen - helyeselt Knox. Hátrafordult, é slátta, hogy Ginny

mosolygó arccal távozik az éléskamrából.

Add a poharad, haver! - lökte oldalba Steve, és egy újabb whiskyt

lódított Knox poharába. Knox érezte, hogy a világ forogni kezd

körülötte.

***

A barlangban lobogott a tűz. A fiúk szorosanTina és Glória mellé

húzódtak, lenyűgözve bámulták a táncoló lángnyelveket. A

„barlangisten” fejére erősített gyertya fénye is sejtelmesen imbolygott.

Tina a csorba szobrocskára meredt.

Hallottam, hogy fura pókok vagytok, de hogy ennyire… - Egy

laposüveg whiskyt húzott elő, megkínálta Neilt. Az kortyolgatta,

mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Visszaadta a lánynak a

flaskát.

Add tovább! - buzdította Tina. A whisky meg a tűz melege tette

talán, de korábban semmitmondónak tűnő arcocskája most szinte

kivirult, vonzóvá vált.

Az üveg körbejárt. Mind tette, hogy ízlik neki a kesernyés izé. Todd

még csak nem is köhögött.

Ó - ámult Glória -, milyen nagy a huzataToddnak. Mondjátok,

nem hiányzik nektek semmi, ha egyszer nincsenek itt

lányok? - faggatózott.

Már hogyne hiányozna? - pattant fel Charlie.

Majd megveszünk! Hiszen épp a nők imádata az egyik fő

célkitűzése a társaságnak. Ez alkalomból tudomásotokra is hozom,

hogy cikket közöltem le az iskolai lapban, amelyben a Holt Költők

Társasága nevében követelem, hogy ezentúl lányok is járhassanak

Weltonba. Hogy ne csak a magunk levében főjünk…

Mit csináltál?! - ugrott fel most Neil. - Hogy tehetted?!

Én vagyok az egyik korrektor - közölte Charlie dagadó

kebellel. - Becsempésztem a cikket.

Atyaisten - hörögte Pitts. - Most aztán lőttekaz egésznek.

Miért? - csodálkozott Charlie. - Senki sem tudja, kik vagyunk.

Szélsebesen kiszedik belőled, hogy te írtad a cikket! - üvöltötte

Cameron. - És majd megkérdezik, mi az a Holt Költők Társasága.

Ehhez nem volt jogod, Charlie!

Nuwanda vagyok, Cameron.

Igaz - dorombolt a fiú vállát átkarolva Glória.

Nuwandának hívják.

Csak nagy szavakat pufogtatunk itt, vagy álljuk is, amit

mondunk? - kérdezte Charlie. - Ha ennyi az egész, hogy idejövünk, és

verseket olvasgatunk… Emberek, nem érhetjük be ennyivel!

Akkor sem lett volna szabad ezt tenned… - morfondírozott Neil

föl-alá járkálva a barlangban.

Nem nyilatkozhatsz a Társaság nevében.

Ne izguljatok már annyira az értékes nyakatokért! - horkant fel

Nuwanda. - Ha elkapnak, majd azt mondom, hogy csak kitaláltam ezt

az egész tár-saság marhaságot. Nyugi, nincs veszélyben a feneketek!

Meg aztán… Tina és Glória nem azért jött ide, hogy élvezze, amint

vitatkozunk. Igazi holtösszeröffenést tartunk, vagy sem?

-Igen! Nekünk pedig el kell döntenünk, beakarunk- e lépni

egyáltalán a Társaságba.

Belépni? - Neil magasba vont szemöldökkel meredt Charlie-ra,

aki azonban tudomást sem vett róla, s máris Tinához fordult:

„Mondjam: társad, másod a nyári nap? / Te nyugodtabb vagy, s az

nemoly üde”…

Tina úszott a boldogságban.

O, de édes… - sóhajtotta, és átkarolta Charlie-t. A többiek adták a

bankot, mint akiket nem is érdekel az egész, nehogy leríjon róluk a

féltékenység.

Neked írtam - mondta Tinának Charlie.

A lány szeme kocsányon lógott elragadtatásában.

Tényleg?

Amikor Charlie észrevette, hogy Glória irigységében kipirul,

gyorsan hozzáfűzte:

Neked is költők egyet, Glória. - „Tovatűnik, akár egy éjszaka.”

E szavak után a nagy szívtipró égre emelte tekintetét, felkelt, és

átsietett a barlangon. Majd mindenkinek hátat fordítva felütött egy

kötetet, magaelé- mormolt valamit… Glória várakozón meredt rá. A

fiú ekkor összecsukta a könyvet, és felé fordult:

…Szépsége, mint a csillagok, / Holdfényes, tiszta éjszakán / Szép

szeme ha rám ragyog.”

Glória visított elragadtatásában:

Hát nem csodálatos?

A többiek hamuszürke arccal, irigykedve figyelték Charlie

kirohanásait. Glória szorosan hozzásimult.

Ez idő tájt Knox Overstreet is a féltékenységtől szenvedett, ahogy a

fiataloktól tarkálló Danburry- házban esetlenkedett.

A francba, a srácoknak igazuk volt! - morogta maga elé. Eszébe

jutott, ahogy óva intették attól, hogy túlságosan belelovalja magát

Chrisszel kapcsolatos reményeibe.

Sötétség borult a házra. Csak a hold világított be az ablakokon.

Harsány zene töltötte be a helyiségeket. Mindenfelé szorosan

összefonódó párok heverésztek.

Kezében poharával Knox éppen belebotlott egy párocskába a

padlón. Dülöngélt a Búbba és Steve társaságában benyakalt jó pár

pohárnyi whiskytől.

Hé! - csattant fel valaki bosszúsan. - Nézzed már, hova lépsz?! Mi

baj, haver? Talán túl sokat vedeltél?

10. fejezet

Bocs - motyogta Knox. Aztán a díványra zuhant. Jobb kezével

hátranyúlt, megmarkolta a féligtelt poharat, és nagyot húzott a

kesernyés ízű italból. Mintha már nem is égette volna, ahogy

leeresztette a torkán.

Lassanként kezdett magához térni az ivászat utórezgéseiből.

Körülnézett. Balján egy pár hevert, olyan hangot hallatva, mint egy

ziháló óriásszörny. Jobb oldalán egy másik párocska, mintha egészen

belesüppedt volna a heverőbe. Knox szeretett volna feltápászkodni,

akkor azonban ugyanaz a pár, amelyikbe belebotlott, rágurult a

sípcsontjára, úgyhogy moccanni sem bírt. Körülnézett, és

csaknemhangosan felnevetett. „Legfőbb ideje, hogy kényelembe

helyezzem magamat” - tűnődött. Körülötte mindenki olyannyira el

volt foglalva, hogy ügyet sem vetettek rá.

Amikor félbeszakadt a zene, már csak hangos zihálást lehetett

hallani a szobában. „Akár ha a mesterséges lélegeztetést

gyakorolnák” - gondolta. Hirtelen beléhasított a vágy egy lány után. A

jobbján lévő pár felé siklott sóvár tekintete. „Mintha le akarná harapni

a csaj ajkát” pillantott a srácra. Ekkorbal felől ismerős hang ütötte

meg a fülét.

O, Chris, milyen szép vagy!

„Atyaisten, ez Chris és Chet!” - villant át agyán. A szíve

hevesebben dobogott. Chris Noel ült közvetlenül mellette a díványon.

Megszólalt újra a zene. „Az a varázsos pillanat”, áradt a hang a

szobán keresztül. Knox agyában tótágast állt a világ. Chris és Chet

ölelkeztek, mint az őrültek. Knox nem akarta nézni, de a tekintetét

újra és újra magához vonzotta a lány

Chris - nyögött fel Chet. - Milyen csodálatos vagy! - Chet

szenvedélyesen csókolta a lányt, aki egyre inkább Knoxnak

támaszkodott. A holdfén-ben kirajzolódott az arca, nyakának íve,

melle gömbölydedsége. Knox felhörpintette italát, és erőnek erejével

más irányba nézett.

„Istenem, segíts!” - gondolta. Chris egyre erősebben dőlt neki.

Knox arca eltorzult, harcolt a kísértéssel. Nem akart odanézni. De

érezte lelke mélyén, hogy vesztesen kerül ki a küzdelemből.

Hirtelen megint csak Chris felé fordult.

„Carpebusentum” - mormolta maga elé, és behunyta aszemét.

„Ragadd meg a mellét!”

Ó?! - lehelte Chris Chet felé.

Nem szóltam semmit! - mondta a fiú.

Folytatták a csókolózást. Knox - mintegy mágneses erőtől

hajtva - kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány nyakát. Majd a

melle felé közeledett. A fiú feje hátrahanyatlott, szemét szorosan

lezárva, lassú mozdulatokkal simogatni kezdte.

Chris hevesen reagált. Természetesen azt hitte, Chet becéző kezét

érzi. Most már Knox lélegzete is akadozott.

Jaj, milyen mesebeli érzés - suttogta a sötétbena lány.

Tessék? - hökkent meg Chet. - Mit mondtál?

Tudod jól - sóhajtotta a lány.

Knox elhúzta a kezét. Chet egy pillanatra fölemelte a tekintetét.

Aztán tovább csókolta a lányt.

Ne hagyd abba! - nyögdécselte a lány.

Abbahagyni? Most?

Chet!

Knox ismét a lány nyakára helyezte kezét, simogatni kezdte, ujjai

újra a lány melléhez közeledtek.

Jaj, jaj - nyögte Chris.

Chet felriadt. Tudni akarta, milyen változás mentvégbe a lányban.

Azután feladta, és újra kezdte a csó- kolózást. Chris jajongott a

gyönyörtől.

Knox hátradőlt a kanapén. Mélyeket lélegzett.A szobában

felerősödött a zene. Nem bírta tovább türtőztetni magát. Mindenütt

cirógatta a lány felsőtestét, annak meg egyre inkább elakadt a

lélegzete. Knox is eksztázisba esett. És ekkor kiesett a kezéből a

pohár. Chet váratlanul elkapta a másik fiú kezét, kigyulladt egy lámpa.

Knox az őrjöngő Chettel és a teljesen zavarban lévő Chrisszel találta

magát szemközt.

Mit művelsz itt?! - üvöltött rá Chet.

A hirtelen támadt éles fénytől a lány beárnyékolta kezével a szemét. Knox?

Chet! Chris! - Knox meglepetést színlelt. - Mit csináltok itt?

Hallod-e… - Chet öklével vetélytársa arcába vágott, megragadta

az ingét, földhöz vágta, és ráugrott a padlón heverőre. Megint csak

Knox fejének akart esni. Az meg igyekezett fedezni magát. -Te kis

szaros! - ordibált Chet. Chris megpróbálta odébb ráncigálni.

Nem értem, miért bántod, Chet? - szívóskodott a lány. De Chet

csak csépelte a másik fiút.

Elég volt, Chet! - kiabált Chris. - Semmit sem vétett

neked. - Odébb lökte a nekivadult srácot. Knox ide- oda támolygott,

fogta a fejét. - Most már elég legyen! - visította Chris, az öklével

döngetteChet mellkasát, és igyekezett elrángatni onnét. Chet Knox

fölé hajolt, aki vérző orrát, sérült arcát tapogatta.

Bocsáss meg, Chris, bocsáss meg! - kesergett Knox.

Akarsz még… akarsz? Tessék! Hordd el magad!

Chet megint csak Knoxra vetette magát, de ekkor már többen

lefogták. Két srác már vezette is kifelé a sérült fiút a szobából. Az

imbolygó Knox a konyha felé menet még egyszer hátrafordult.

Igazán sajnálom, Chris.

Ha még egyszer előfordulsz errefelé - tajtékzott Chet -, halál fia

vagy!

Nem sejtve, hogy társuk szorult helyzetben van, a Holt Költők

Társasága folytatta összejövetelét.

A tűz fénye megvilágította a barlangot, és különös árnyakat vetett a

falra. Glória Charlie derekára fonta karját, rajongó pillantást vetett rá.

Tina és a többiek között egy flaska whisky járt körbe.

Hé, srácok - kurjantott Charlie -, nem mutatnátok meg Tinának a

holt költők kertjét? - Fejével a barlang bejárata félé intett.

Kertet? - álmélkodott Meeks.

Miféle kertet? - kérdezte Pitts.

Charlie társai felé vetett pillantásával jelezte, hogy éppenséggel

leléphetnének. Neilnél leesett a tantusz, és könyökével megbökte

Pittst. Most már az is fölfogta, miről van szó.

Ja, persze - csapott a homlokára. - A kert. Gyertek utánam!

Nahát, milyen izgi! - kiáltotta Tina ámulva. -Még kertetek is van?

Most már mindenki kimászott a barlangból, Meeks kivételével.

Miről beszéltek? - értetlenkedett. Charlie rámeredt. Ha egy

tekintettel ölni lehetne, Meeks már elterült volna. - Nincs is semmiféle

kertünk, Charles, ja bocs, Nuwanda - mondta.

Charlie megvárta, amíg az egész díszes társaságodakint volt. Aztán

Glória szemébe nézett.

Ahhoz képest, hogy jó tanuló, elég mulya! - somolygott.

Glória a fiú szemébe nézett, az ragyogott.

Szerintem igazán aranyos - súgta a lány.

Szerintem te vagy édes - sóhajtott fel Charlie, szemét lehunyva, és

előrehajolt, hogy megcsókolja a lányt. De még mielőtt épp összeforrt

volna az ajkuk, Glória hirtelen megszólalt:

Tudod, mi az, ami annyira vonzó benned? - mondta.

Charlie rákacsintott.

No, mi?

Azok a fiúk, akiket ismerek, mind csak egyet akarnak tőlem… Te

egészen más vagy!

-Más?

Igen - mosolygott rá a lány - Mindenki más már lerohant volna.

Légy szíves, költsél nekem valami verset!

Na de… - dadogta Charlie.

Kérlek! Olyan csodálatos, ha valaki szeret… ha valaki azért

szeret… tudod, már… mert az embernek lelke van. - A fiú feljajdult,

és a kezébe temette arcát. Glória hátrafordult és

rátekintett. - Nuwanda? Igazán…

kérlelte.

Na, jó! Hadd gondolkozzam egy kicsit! - eltöprengett, majd

szavalni kezdte:

„Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett… mennyország volna

nékem azegyütt veled…”

Glória boldogan sóhajtott.

Folytasd!

Charlie folytatta az idézetet, a lány pedig egyre hangosabban

nyögdécselt.

„S ha volnék minden föld ura az ég alatt… koronám legszebb

ékkövevolnál magad”

Ez jobb, mint a szex! - kiáltott fel Glória. - Ez ROMANTIKA!

Charlie csalódottan fordította félre tekintetét, és szavalta tovább a

verset, bele az éjszakába.

Másnap összehívták valamennyi diákot a Welton Akadémia

kápolnájába. Morajlás futott végig a sorokon, amikor elhelyezkedtek a

padokon: az iskolai újság példányait körözték egymás között.

Knox Overstreet egészen összezsugorodott, hogy elrejtse sérült,

földagadt képét. Neil, Todd, Pitts,

Meeks, Cameron és mindenekelőtt Charlie kimerültnek látszottak.

Pitts ásítást nyomott el, amikor Charlie átadott neki egy aktatáskát.

Minden világos? - súgta oda Pitts. Charlie bólintott.

Mihelyt Nolan rektor belépett a kápolnába, a fiúk szélsebesen

eldugták az újságokat, és felálltak. A rektor hosszú léptekkel szelte át

a termet, ment az emelvény felé, majd egyetlen kézmozdulattal jelezte

a nebulóknak, hogy leülhetnek. Hangosan köszörülte a torkát.

A „Welton Honors” e heti számában illetlen cikk jelent meg

engedély nélkül, amelyben követelik, hogy lányok is járhassanak

hozzánk. Semmi kedvem értékes időmet arra pazarolni, hogy a

bűnösöket felderítsem, de biztosak lehetnek abban,hogy megtalálom

mind. Felhívom ezúton a tanuló-ifjúság figyelmét arra, hogy aki

valamit tud a cikkről, itt és most jelentkezzék. Bárki lett légyen is a

tettes, csakis így kerülheti el az iskolából való kiutasítást.

Nolan elhallgatott, valamiféle visszajelzésre várván. A feszült

csendben egyszer csak megszólalt a telefon. Charlie gyorsan ölébe

vette aktatáskáját, és kinyitotta. A tanulók ámulva sustorogtak egymás

között. Ilyen szemtelenséget még, sohasem mert Weltonban elkövetni

senki! Charlie szemrebbenés nélkül vette fel a kagylót.

Halló, Welton Akadémia? - kérdezte olyan hangosan, hogy

mindenki hallja. - Igen, itt van, egy pillanat, máris adom. - Majd

színlelt komolysággal közölte:

Mr. Nolan, önt keresik.

A rektor arca elvörösödött.

Micsoda?! - ordította.

Charlie a magasba emelte Nolan számára a kagylót.

Itt az Úristen! Azt üzeni, hogy lányok is járhatnának az

iskolánkba. - Alighogy kiejtette a száján ezeket a szavakat, eget verő

röhej rázta meg az ódon kápolna kőfalait.

A rektor egy percig sem habozott, hogy a tréfhoz méretezze a

büntetést. Charlie még alig pislogott, és már Nolan dolgozószobája

közepén állt. A férfi őrjöngve járt-kelt a szobában föl-alá.

A mocskos vigyor hamarosan lehervad az arcáról! - rohanta le a

diákot. - Ki van még benne a dologban?

Senki, uram - rázta a fejét Charlie. - Csak én. Én olvasom mindig

a korrektúrát, és Rob Cranecikkét egyszerűen kicseréltem a

magaméra.

Tisztelt Dalton úr - kezdte Nolan -, ha azt képzeli, hogy ön az

első, aki megkísérelte kidobatni magát ebből az iskolából, nagyon

téved. Másoknak is eszébe jutott már az ötlet, és meghiúsult a tervük.

Magának sem fog sikerülni. Most hajoljon előre!

Charlie engedelmeskedett, és Nolan, hatalmas, ódon sulykolófát

vett elő. Lyukak voltak benne a nagyobb sebesség elérése érdekében.

Nolan levette zsakettjét, és Charlie mögé lépett.

Számoljon velem együtt hangosan, Dalton úr!

közölte a rektor. Aztán lesújtott a fiú hátsó felére.

Egy. - A férfi ismét odavágott, most még erősebben. Charlie teste

összerándult. - Kettő.

Nolan ütött, Charlie számolt. Szavai a negyedikcsapásnál már alig

voltak hallhatók, arca eltorzult.

Mrs. Nolan, a rektor felesége, egyszersmind titkárnője, aki az

előszobában ült, igyekezett nem odafigyelni, ahogy tovább

folytatódott a fenyítés.A szomszédos díszteremben három diák

dolgozott, festőállványok tetején - közöttük Cameron. Szarvas-fejeket

pingáltak a falakra. Hallották, ahogy az ütések Charlie- n csattannak,

és mélységes riadalom kerítette őket hatalmába. Cameron képtelen

volt befejezni a jávorszarvast.

A hetedik ütésnél könnyek öntötték el Charliearcát.

Számolni! - rikoltotta Nolan.

A kilencedik és a tizedik csapásnál már egyetlenhang sem hagyta el

a fiú torkát. Akkor a rektor abbahagyta a verést, előrement, hogy

megszemlélje a fiú arcát.

Még mindig kitart amellett, hogy egyes-egyedül maga követte

el…? - kérdezte.

Charlie legyűrte fájdalmát.

Igen… uram.

Mi ez a Holt Költők Társasága?! - üvöltötteNolan.

Neveket akarok hallani!

A fiú nyomorúságosán érezte magát. Rekedten válaszolta:

En vagyok, Mr. Nolan. Esküszöm! En találtam ki az egészet.

Ha rájövök, hogy mások is vannak a dologban,

Mr. Dalton, akkor ezeket a másokat kicsapom az iskolából, maga

viszont itt marad! Megértette? Most keljen fel!

Charlie engedelmeskedett. Az arca vérvörös volt. Küszködött a

könnyeivel, mélységesen megalázták.

Welton megbocsát, Mr. Dalton, feltéve, ha van bátorsága ahhoz,

hogy belássa hibáját. Az egész iskola előtt kell bocsánatot kérnie.

Charlie kitámolygott Nolan dolgozószobájából, és lassan

vánszorgott a diákszállás felé. A fiúkhol szobájukban tébláboltak, hol

lerohangáltak az előcsarnokba. Várták társuk visszatérését. Amikor

azonban megpillantották Charlie-t, berohantak a szobákba, és úgy

tettek, mintha buzgón tanulnának.

Charlie lassú léptekkel ballagott be az előcsarnokba, nem akarta,

hogy a többiek észrevegyék, milyenfájdalmai vannak. Ahogy a

szobájához közeledett, elé rohant Neil, Todd, Knox, Pitts és Meeks.

Na, mi volt?! - csapott le rá Neil. - Minden oké? Vagy kicsapott?

Nem - morogta Charlie szemlesütve.

De hát mégis mi volt? - kérdezte Neil.

Köpjek be mindenkit, kérjek bocsánatot az egésziskola előtt, és

akkor mindenkinek megbocsáttatik… - Kinyitotta az ajtót, és bement a

szobájába.

És most mit akarsz csinálni, Charlie? - kérdezte Neil.

A nyavalya essen beléd - förmedt rá a másik-, a nevem

Nuwanda! - Azzal jelentőségteljes pillantást vetett társára, és bevágta

az ajtót maga után.

A többiek egymásra néztek, volt, aki vihogott.

Csodálták Charlie-t. Nem hagyta magát…

Késő délután Nolan átment az iskola egyik épületébe, ott a folyosón

Mr. Keating tantermét kereste fel. Az ajtó előtt megtorpant, majd

kopogott és belépett. Odabent Keating éppen McAllisterrel

beszélgetett.

Mr. Keating, néhány szavam lenne önhöz - szakította félbe Nolan

a társalgást.

Parancsoljon! - állt fel McAllister, és elhagyta a szobát.

A rektor körülnézett.

Ez volt az első osztályom, John, tudta ezt? -Nolan eltűnődve

szelte át a szobát. - Az első tanári asztalom…

a férfit szemlátomást hatalmába kerítette az emlékezés.

Nem is tudtam, hogy régebben tanított - mondta Keating.

Méghozzá angolt. Jóval ön előtt… Nehéz szívvel váltam meg a

tanítástól, megvallom. - Szünetet tartott, aztán szúrós pillantást vetett

Keatingre. - Olyan hírek terjengenek, John, hogy óráin holmi

forradalmi metódusokat vezetett be. Nem akarom ezt egyenes

összefüggésbe hozni a Dalton fiú ballépésével, elképesztő

impertinenciájával, de úgy hiszem, fölösleges rámutatnom arra, hogy

az ilyenkorú fiatalokat rendkívül köny- nyű befolyásolni.

Az ön büntetése bizonyára mély benyomást tett rá

vágta rá a tanár.

Nolan szemöldöke fölszaladt, de eleresztette a füle mellett a

megjegyzést.

Es mi volt ez legutóbb az iskolaudvaron? - kérdezte.

Az iskolaudvaron? - visszhangozta Keating.

Körbejáratta a fiúkat, és ütemre tapsoltak hozzá…

O, az csak egy kis gyakorlat volt arra, hogy bebizonyítsam,

milyen nevetséges a konformizmus.

John, a tananyag adott. Bevált, működik. Ha maga kétségbe

vonja, mi akadályozhatja meg a gyerekeket abban, hogy szintúgy

kételkedjenek benne?

Az én véleményem mindig is az volt, hogy a nevelés lényege nem

más, mint hogy a tanulókat önálló gondolkodásra buzdítsuk - közölte

Keating.

A rektor felnevetett.

Ebben a korban? Ugyan már! A tradíciók átadása, John! És a

fegyelem! - Atyai mozdulattal lapo- gatta Keating vállát. - Készítse

elő őket a főiskolákra, egyetemekre, a többi már magától megy.

Mr. Nolan fensőbbséges mosollyal távozott. Kea- ting némán

bámult ki az ablakon. Egy idő múlva McAllister dugta be az orrát.

Nyilván hallgatózott.

Én a maga helyében nem csinálnék gondot abból, hogy a nebulók

túlságosan konformisták, John - mondta.

Miért nem?

Nos, maga is ezek közül a felszentelt falak közül indult, ha jól

sejtem.

Igen.

Ha meggyőződéses ateistát akar faragni valakiből

folytatta McAllister akkor adjon neki szigorú papi nevelést.

Ez mindig bejön.

Keating meghökkenve meredt a másikra. McAl- lister hirtelen

harsány nevetésben tört ki, sarkonfordult, és eltűnt a folyosón.

Estefelé Keating átment a fiúk szállására. Éppen valahová

készülődtek. Az angoltanár odalépettCharlie- hoz, aki társaival épp az

ajtóban állt.

Mr. Keating! - mondta Charlie meglepődve.

Ostoba tréfa volt - jelentette ki a tanár szokatlan szigorúsággal.

Csak nem áll Nolan pártján? - hüledezett Charlie.

Mi lesz akkor a carpe diemmél, meg azzal, hogy az élet velejéig

kell hatolni, meg minden?

Hogy az élet velejéig kell hatolni, nem feltétlenül azt jelenti, hogy

fejjel rohanunk a falnak, Charles. Bizonyos esetekben bátorságra van

szükség, máskor meg inkább az óvatosság kívánatos.Az okos ember

pedig felismeri, mikor melyik a helyénvaló - így Keating.

De hát én azt gondoltam… - dadogta Charlie.

A semmiért egy iskolából való kicsapatást bezsebelni, nos, ez se

nem okos, se nem bátor cselekedet. Talán nem éppen ideális ez a hely,

de azért tagadhatatlanul vannak bizonyos lehetőségek.

Igazán?! - csattant fel bosszúsan Charlie. -Miféle lehetőségek?

Nos, ha más nem, akkor az én irodalomórám, nem igaz?

Ez igaz - mosolyodon el Charlie.

Keating a Holt Költők Társaságának többi tagjelöltje felé fordult,

akik a közelben tébláboltak.

Ne veszítsd el a fejed - adta ki az utasítást -,de ti sem!

Igyekszünk - bólogattak bizonytalanul a többiek.

Keating elmosolyodott, és faképnél hagyta őket.

Másnap Keating öles betűkkel egyetlen szót írt fel

a tanteremben a táblára: „EGYETEM”.

Uraim - kezdte -, ma arról a képességről fogunk beszélni, ami az

egyetemeken szükségeltetik:könyveket kell elemezni, amelyeket

sohasem olvastak. - A fiúk jót nevettek. A tanár körülnézett. -Az

egyetemen feltehetően kiölik önökből a költészet szeretetét.

Gondoskodnak erről azáltal, hogy órákhosszat elemeznek unalmas

szövegeket, szőrszálhasogatással foglalkoznak, keresgélik a kákán a

csomót.

Különböző fajsúlyú irályokkal kerülnek szembe: halhatatlan

mesterművekkel, amelyeket majd meg kell emészteniük, persze csomó

szemét is a kezükbe kerül, amelyeket kerülniük kellene, mint a leprát.

Beszéd közben föl-alá sétált az osztály előtt.

Tegyük fel - folytatta -, hogy fölvesznek egy előadás-sorozatot,

amelynek a címe a modern regény. A szemeszter folyamán olyan

remekműveket olvasnak majd, mint a lenyűgöző Goriot apó Balzactól

vagy Turgenyev megrázó Apák és fiúkja. De amikor a diploma

dolgozatukra kerül a sor, esetleg kiderül, hogy az apai szeretet

témájáról írandó tanulmányt egy olyan mű alapján kell megírniuk,

mint a Kétes kezdés című regény - s ezt a műfaji megjelölést csupán

nagyvonalúságból használom -, amit nem más izzadt ki magából, mint

a professzorukszemélyesen.

Keating összeráncolta a homlokát, ahogy pillantása végigsiklott az

osztályon.

Az első három oldal elolvasása után kristálytisztán érzékelhető,

hogy szívesebben jelentkeznének önkéntesnek a frontra, mint hogy

efféle kacattal terheljék szellemüket. No de szabad-e ilyenkor

kétségbeesni?

És bezsebelni egy csúf osztályzatot? Semmi esetre sem. Jobb, ha

előre felkészülnek az effajta szerencsétlenségre.

A fiúk feszült figyelemmel lesték a tanár szavait. Keating továbbra

is fel-alá járkált az orruk előtt.

Felütik a Kétes kezdést, és a fülszövegből értesülnek arról, hogy a

regény hőse egy bizonyos Frank, aki mezőgazdasági kisgépekkel

ügynököl, s minden áldozatot vállal azért, hogy Christine nevű leánya

számára - aki maga is meglehetősen karrierhajhász - az előkelő

társaságban biztosítsa a kezdő lépéseket. Az esszé elejére biggyesztik

máris azt a megjegyzést, hogy a cselekmény újólagos ismertetése

voltaképpen fölösleges, egyszersmind azért elejtenek néhány

mondatot, amiből a professzoruk meggyőződhet róla, hogy olvasták a

művet.

Keating mély lélegzetet vett.

Ezután tanácsos bedobni néhány általánosan ismert, áligényes

gondolatot. Például azt írják: „figyelemre méltó az egybeesés Freud

elméletével, ahogy a szerző az apai szeretet könyörtelen voltát

ábrázolja. Christine nem más, mint Elektra, apja az elbukott

Oi- dipusz.” Végezetül sötét képet festve, hatásosan írjanak valami

effélét…

Keating megállt, szünetet tartott. Majd folytatta:

Legizgalmasabb az a hasonlóság, amelyet a regény a nagy hindu

filozófus, Avesh Rabesh Non tanaival tart. Rabesh Non fájdalmas

aprólékossággal ábrázolja, miként hagyják el a szülőket a gyerekek a

háromfejű szörny kedvéért, amely nem más,mint: a dicsvágy, pénz és

társadalmi siker. Ecseteljék érzékletesen

a hindu filozófus elméletét, milyen konc az, amit a szörny elé

hajítanak, majd hogyan vágják le annak fejét, és így tovább. Végül

dicsérjéka prof ragyogó stílusát és példás bátorságát, amelylyel a

Kétes kezdést önök által a közönség számára még inkább

hozzáférhetővé tette.

Meeks keze magasba lendült.

Kapitány, és mi van akkor, ha valaki még soha az életben nem

hallotta ennek a Rabesh Nonnak a nevét?

Rabesh Non nem is létezett soha, kedves Meeks. Kitalálják őt,

vagy valami hasonlót. Egyetlen felfu- valkodott egyetemi professzor

sem fogja bevallani, hogy erről a jelentős tudósról még sohasem

hal- lott.Valószínűbb, hogy olyan véleményt ír, amilyet én kaptam

annak idején.

Keating papírlapot vett fel íróasztaláról, és onnan olvasta:

„Rabesh Nonra való utalásai mély megértésről tanúskodnak, és

kitűnő az elemzés. Örömmel veszem tudomásul, hogy rajtam kívül is

van olyasvalaki, aki Kelet érdemtelenül elfeledett nagy tudósának

jelentőségét becsüli. Jeles!”

Ismét az asztalra helyezte a papírlapot.

Uraim, záróvizsgájukon minden bizonnyal rémes könyveket kell

elemezniük, amelyeket sohasem olvastak. így hát az tanácsolom,

inkább előre gyakoroljanak. Most pedig elérkeztünk néhány olyan

csapdához, amelyeken az ember könnyen fennakadhat. Vegyenek elő

füzetet és ceruzát, fiúk! Egykönnyű kis tesztet fogunk elvégezni.

A növendékek engedelmeskedtek, Keating kiosztotta a

feladatlapokat. A tábla elé vetítővásznat állított fel. A tanterem másik

végében volt a vetítőgép.

Egy nagy egyetem olyan, mint Szodoma és

Gomorra - nevetett. - Ott ugyanis igen nagy számban fordulnak elő

azok a bizonyos ínycsiklandó bestiák, amelyeknek asszony a neve.

Veszedelmesen nagyaz esély, hogy elterelik a vizsgaalany figyelmét a

munkáról. Ez a kis vetélkedő azonban felkészíti önöket erre a

helyzetre is. Iparkodjanak, mert értékelem a feladatlapokat. Indítok!

A fiúk elmélyedtek munkájukban, Keating bekapcsolta a

vetítőgépet, behelyezte az első diát. A vetítővásznon főiskolás korú

csinos lány volt látható, éppen lehajolt, hogy felemeljen egy ceruzát.

A lánynak figyelemre méltóan jó alakja volt, s épp annyira hajolt

előre, hogy a kis csipkebugyi láthatóvávált. A sihederek felpillantottak

füzeteikből, és rámeredtek a képre. Szinte mindegyik többször is.

Csak húsz percük van, fiúk! - figyelmeztette őket

Keating. - Igyekezzenek! - Közben már bekészítette a vetítőgépbe egy

leheletnyi ruhaneműtviselő hölgy képét. A fiúk igyekeztek

összpontosítani figyelmüket, de újra és újra a vászonra esett a

tekintetük. Keating újabb és újabb vonzó nőket vetített le, némelyeket

kihívó testtartásban, közöttük még néhány meztelen görög nőalak

szobra is szerepelt. Nők végtelen sora. A kamaszok tekintete cikázott

a papír és a vászon között.

Knox elbűvölten meredt a fehér lepedőre, és egyre csak azt firkálta

a papírlapra: „Chris, Chris,Chris!”

11. fejezet

A hűvös téli légáramlatok elérték Vermont államot, a Welton

Akadémia hatalmas parkját. Színpompás őszi lombok borították a

földet, a hevesszél továbbkergette a száraz leveleket, amerre a

szemellátott.

Kapucnis dzsekiben, sállal bebugyolálva ballagott Todd és Neil az

egyik iskolaépület mentén. Süvített a szél, arcukba vágott, Neil pedig

csak annál hangosabban gyakorolta Szentivánéji álom-beli szerepét.

„Itt, itt gazember! Készen. Hát te hol?” - harsogta emlékezetből,

drámai erővel.

„Megyek, no!” - olvasta a szerepkönyvből Todd Lysander

válaszát.

„Jer hát; víni jobb e hely / s egyenlőbb” kiáltotta Neil az üvöltő

szélnek. - Hát nem csodás?

A darab? - kérdezte Todd.

Persze, de a színjátszás is - lelkesedett Neil. -Az egész világon a

legcsodálatosabb, azt hiszem. Az emberek többsége csupán itt-ott él

izgalmasan, már ha ennyire is szerencsés flótás. Ha mindenféle

szerepet eljátszhatnék, több tucat nagyszerű életet élhetnék át

egymagam!

A színészpalánta előrerohant, majd felugrott egy kődarabra, és

onnét szavalta nagy lendülettel:

„Lenni, vagy nem lenni, az itt a kérdés!” Atyaisten, először

életemben érzem úgy, hogy igazán élek! Neked is meg kell

próbálnod! - fordult mostTodd felé, és leugrott a kőről. - Gyere el a

próbákra! Még mindig szükség van segítségre a világításhoz meg a

kulisszatologatásnál.

Kösz, nem hiszem.

Lányok is vannak - csalogatta társát kobold mód- jra Neil. - Az,

aki Hermiát játssza, igazán belevaló!

Elmegyek majd az előadásra - ígérte Todd.

Pi-pi-pi… kiscsibém, gyere szépen… - unszolta Neil. - Hol is

tartottunk?

„Ott vagy? megállj!” - olvasta Todd, immár Demetrius

modorában.

Több hangerőt! - nyaggatta Neil.

„Ott vagy? megállj!” - bömbölte Todd.

így már jó. „Kövesd a hangom… víni jobb etáj”. - A fiú

meghajolt, és integetett Toddnak. -Köszönöm, barátom, vacsoránál

találkozunk.

Azzal elrohant a diákszállás felé. Todd hosszan nézett utána. Aztán

fejcsóválva kanyarodott be a könyvtár épületébe.

Neil tánclépésben ugrabugrált végig a folyosón. Az arra járók

csodálkozva figyelték, mi ütöttbelé. Hatalmas lendülettel vágta ki az

ajtót maga előtt, kezében a Puck szerepéhez tartozó pálcátlóbálva.

Ekkor megtorpant. Az íróasztalnál az apja ült! Neil arca

krétafehérre vált a riadalomtól.

Apa!

Azonnal felhagysz ezzel az idióta bohóckodással!

ripakodott rá Mr. Perry.

De hát apa, én…

Mr. Perry felpattant, és öklével verte az asztalt.

Ne merj nekem ellentmondani! - üvöltötte. -Elég baj, hogy ennyi

időt elfecséreltél ezzel a mihaszna színészkedéssel. Ráadásul mindezt

alattomos módon, a hátam mögött csináltad. - Dühöngve járt fel-alá a

szobában a remegő Neil előtt. - Valóban azt képzelted, hogy keresztül

vered nálam ezt a tervet?! - bömbölte. - Ki bujtott fel erre? Talán ez a

Mr. Keating?

Senki… Meglepetés akart lenni. Minden tantárgyból jelesem

van…

Azt gondoltad, nem fogok rájönni? Odajön hozzám Mrs. Marks

és azt mondja: „Az unokahúgom együtt szerepel az ön fiával.” Mire

én: „Nagyon téved. Az én fiam nem lép fel semmiféle színdarabban.”

Most hazugnak tartanak, Neil. Holnap odamégy szépen a próbára, és

megmondod, hogy nem lépsz fel.

De hát apa, én játszom az egyik főszerepet… - magyarázkodott a

fiú. - Holnap este lesz az előadás. Kérlek, apa…

Perry úr elsápadt a dühtől. Kinyújtotta a mutatóujját Neil felé.

És ha a világ holnap este összedől, engem nem érdekel. De te

nem fogsz fellépni abban a színda-rabban. Világos?

MEGÉRTETTED?

Igen… - Neil csak ennyit tudott kinyögni.

Mr. Perry megállt, és metsző pillantással figyelte

fiát.

Nagy áldozatokat hoztam azért, hogy ebbe az iskolába járhass,

Neil. Nem okozhatsz nekem csa-lódást.

Az apa megfordult, és peckes léptekkel elvonult. Neil sokáig meg

sem moccant. Aztán odalépett az íróasztalhoz, és verni kezdte az

öklével, egyre erősebben, amíg szinte elzsibbadt a keze. Könnyek

folytak végig az arcán.

Este együtt ültek a Holt Költők Társaságának tagjelöltjei a Welton

ebédlőjében. Csak Neil mentette ki magát, fejfájásra hivatkozva. De

úgy festett, mintha mindnek nehezére esett volna az evés.

Az öreg dr. Hager bizalmatlan arccal lépett az asztalukhoz.

Dalton, fiam, valami baj van? - kérdezte. - Miért nem eszik

rendesen?

Mr. Meeks, Overstreet, Anderson, maguk mind balkezesek?

Nem, uram.

Hát akkor miért fogják a bal kezükben a kanalat?

A fiúk pillantása találkozott. Knox szólalt meg mindnyájuk

nevében:

Talán nem árt olykor bizonyos begyepesedett szokásokkal

szakítani - magyarázta.

Mi bajuk van bizonyos régóta kialakult szokásokkal, Mr.

Overstreet?

Gépies életmódhoz vezetnek - jelentette ki Knox. - Megbénítják a

szellemet.

Mr. Overstreet - dr. Hager hangja szigorúbban csengett -, azt

tanácsolom önnek, foglalkozzék talán valamivel kevesebbet ősi

szokások áthágásával, inkább a szorgalmas tanulás jó szokásával

foglalatoskodjék. Megértette?

Igen, uram.

És ez természetesen mindannyiukra vonatkozik - közölte Hager,

és végigmérte a tanulókat. - És most egyenek tovább tisztességesen,

mint máskor.

A fiúk először engedelmeskedtek, de amint a tanár elvonult, Charlie

megint bal kezébe vette az evőeszközt. A többiek sorra követték

példáját.

Végre befutott Neil is. Ahogy az asztalhoz lépett, már látszott,

milyen komor, elfogódott.

Minden rendben? - kérdezte Charlie.

Vártatanul megérkezett az apám - mondta Neil fojtott hangon.

Most nem szabad a darabban játszanod? - kérdezte Todd.

Nem tudom - mondta Neil kissé bizonytalanul.

Próbáld megbeszélni Mr. Keatinggel - javasolta Charlie.

Mire jó az? - Neil hangja komoran csengett.

Charlie vállat vont.

Talán tud valami tanácsot adni. Talán beszél apáddal.

Neil fölnevetett.

Most cukkolsz? Elment az eszed?!

De akárhogy kardoskodott is Neil, a fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy

Mr. Keatingnek talán sikerül elrendeznie az ügyet. Vacsora után

felmasíroztak a tanárok szobájához a felső szintre. Todd, Pitts ésNeil

ott maradt Mr. Keating ajtaja előtt. Charlie bekopogott.

Ökörség - mondta Neil.

Még mindig jobb, mint várni a sült galambot!

csattant fel a másik, és újra kopogott. De senki sem nyitott ajtót.

Nincs itt. Menjünk a francba! - könyörgöttNeil.

Charlie ekkor lenyomta a kilincset, és az ajtófeltárult. A fiú belépett

Keating szobájába. - Várjuk meg itt - mondta a többieknek.

Charlie! Nuwanda! - hívogatták a többiek a folyosóról. - Gyere

már ki! - Charlie habozott. Most már társait is hatalmába kerítette a

kíváncsiság, beszivárogtak mind.

A szűk helyiség sivár, kietlen volt. A fiúk zavartan tébláboltak.

-Nuwanda - suttogta Pitts. - Nem szabad itt maradnunk.

Charlie nem hallgatott rá, hanem körbesétált a szobában. Az ajtó

mellett a földön kisebbfajta kék koffer hevert, rajta könyvek, némelyik

eléggé vedlett állapotban. A fiú odalépett az íróasztalhoz, és kezébe

vett egy keretezett képet. Huszonöt év körüli vonzó nőt ábrázolt.

Füttyentett.

Hé! Ide süssetek! - A fénykép mellett megkezdett levél: - Édes

Jessica, olyan magányos vagyok néha nélküled… ecetetrá… Olyankor

csak az arcképedet nézegetem, vagy behunyom a szemem,

ésmegpróbálom felidézni ragyogó mosolyodat. De gyatra

képzelőerőm aligha pótolja jelenlétedet. Jaj, úgy hiányzol, bárcsak…

A fiú szeme tovább futott a sorokon, ám a többiek ajtónyikorgásra

lettek figyelmesek. Hátraugrottak.

Keating állt az ajtóban.

Jó, hogy jön, Mr. Keating - üdvözölte Charlie.

A tanár sem zavartatta magát, odalépett hozzá, és kivette a levelet a

kezéből, majd összehajtogatta, és zsebre vágta.

A nő olyan, akár egy katedrális, srácok - jelentette

ki. - Valahányszor csak alkalom adódik rá, áhítattal közelítsétek! - Az

íróasztalhoz lépett, kihúzott egy fiókot, és becsúsztatta a levelet. Majd

felpillantott Dal- tonra…

Óhajt még valahol „kutatómunkát” végezni, Mr. Dalton?

Bocsásson meg - nyelt egyet Charlie. - Én, mi… - Segélykérő

tekintete társai felé siklott. Ekkor előlépett Neil.

Kapitány, ó, kapitányom, azért jöttünk, mert szeretnék valamit

megbeszélni - nyögte ki.

Oké - a tanár pillantása az egész kis csapatra esett. - És a többiek?

Szívesebben mondanám el négyszemközt - vallotta meg Neil, és

kérdőn nézett társaira. Azok meg egyenesen megkönnyebbültek, hogy

végre visszavonulhatnak, kivált Charlie.

Rohadtul sok a magolnivaló - hümmögte Pitts.

Nekünk is… - csatlakoztak a többiek. - Hát akkor, viszlát, Mr.

Keating. - Sietősen húzták be maguk mögött az ajtót.

Jöhettek bármikor máskor is! - kiáltotta utánuk a tanár.

Köszönjük! - kurjantották már az ajtó mögül.

Pitts oldalba bökte Charlie-t.

A franc essen beléd, Nuwanda! Nem vagy normális.

Egyszerűen kíváncsi voltam - vont vállat Charlie.

Odabent Neil föl-alá járt a szobában, furcsállva pislogott körbe. A

tanár elmosolyodott.

Hát - kezdte a fiú -, nem valami tágasan lakik a tanár úr.

Keating keserű fintort vágott.

Nyilván azért, nehogy holmi világi hívságok elvonják

figyelmemet a tanári tevékenységről.

De hát egyáltalán - kiáltotta Neil -, miért marad itt?! Úgy értem,

mindig azt prédikálja: ragadd meg a napot! Az ember azt képzelné,

hogy világgá megy, vagy valami ilyesmi…

De hiszen itt van a világ, Neil. Ez az új világ. Meg aztán egy

efféle intézménynek nem árt legalább egy olyan tanár, mint

szerénységem. - Felkacagott.

Talán azért jött ide, hogy tanári tevékenységemről társalogjunk?

Neil mély lélegzetet vett.

Az apám nem akarja, hogy szerepeljek holnap a Henley Hallban a

darabban. De én arra gondolok, hogy Carpe diem meg minden… és

amúgy is úgy érzem magam, mint egy börtönben! Színész szeretnék

lenni, Mr. Keating! Mindenem a színpad. Persze meg tudom érteni az

apám álláspontját is. Mi nem vagyunk olyan gazdagok, mint Charlie

szülei… De hát ő eltervezte már az egész életemet, anélkül hogy

megkérdezte volna, mihez van kedvem.

És beszélt már erről az édesapjának is? - kérdezte

Keating. - Mármint a színpad iránti vonzalmáról?

Tréfál velem? Kinyírna!

Tehát szerepet játszik előtte is, igaz? - jegyezte meg halkan a

tanár. Neil még mindig izgatottan járkált fel-alá, Keating követte a

szemével. - Bármily hihetetlen is a maga számára, kedves Neil,

feltétlenül beszélnie kell az édesapjával, és meg kell értetnie vele, ki is

a fia voltaképpen.

De hát már előre tudom, mit fog mondani. Hogy a színészkedés

csupán múló szeszély nálam,és a művészvilág frivol, felejtsem el.

Ecseteli, mimindent várnak tőlem, és ne is gondoljak erre többet,

„saját érdekemben”.

Keating lehuppant az ágyra.

Nos, ha a dolog valóban több mint múló szeszély, akkor

bizonyítsa be neki. Bizonyítsa be teljes szenvedéllyel és odaadással,

hogy valóban színészakar lenni. Ha ez sem használ… nos, akkor

végülis hamarosan tizennyolc éves, akkor úgyis azt tesz,amit akar.

Tizennyolc! És mi lesz a darabbal? Az előadásholnap este van!

Beszélnie kell vele! - biztatta Keating.

Nincs más lehetőség? - kérdezte Neil.

Nincs. Ha hű akar maradni önmagához.

Egy darabig még némán ültek egymás mellett.

Végül is Neil megszólalt:

Köszönöm, Mr. Keating. Most már csak el kell döntenem, mit

csináljak.

Mialatt Neil Keatinggel beszélgetett, Charlie,Knox, Pitts, Todd és

Cameron a barlang felé vette útját. Havazott, és a puha, fehér hótakaró

minthamegóvta volna a földet a jeges széltől, amely keresztülsöpört a

völgyön.

A barlangban a fiúk gyertyát gyújtottak, ki-ki gondolataiba merült.

Ma estére senki sem hívta egybeőket, magától jött mind. Charlie

szomorú-szép dallamot fújt a szaxofonon. Knox a sarokba húzódott,

és valamit mormolt maga elé. Elszántan dolgozott a Chrisnek szóló

szerelmes versen. Todd egyedül gubbasztott, szintén írt. Cameron

magolt. Pitts a barlang sziklafalába próbált vésni egy idézetet.

Cameron pillantása most az órájára esett.

Tíz perc múlva takarodó - figyelmeztette a többieket. Senki sem

moccant.

Mit bütykölsz ott? - fordult most Knox Todd felé.

Nem is tudom - tűnődött Todd. - Talán egy verset.

Angolórára?

Nem tudom.

Srácok, ha nem megyünk vissza, büntetést kapunk - unszolta őket

Cameron. Charlie figyelemre sem méltatta, tovább szaxofonozott.

Todd buzgón rótta a sorokat. Cameron vállat vonva jelentette ki:

Én visszamegyek.

Egyedül távozott a barlangból.

Knox halkan felolvasta Chrishez írott

szerelmesversét, aztán nagyot csapott a combjára.

A nyavalyába! - nyögött fel. - Most már csakChrist kell

rávennem, hogy el is olvassa.

Hát olvasd fel neki! - tanácsolta Pitts. - Nuwanda is felolvasott

valamit egy csajnak, amitől elolvadt.

De hát látni sem akar többé, Pitts! - kiabálta Knox. - Felhívtam a

lakásán, és nem jött a telefonhoz.

Nuwanda verseket szavalt Glóriának, és az egészen elgyöngült…

Igaz, Nuwanda?

Charlie leeresztette a szaxofont. Eltűnődött.

Bizony, hajszálpontosan így volt… - aztán megint belefújt

hangszerébe.

A távolban megszólalt az estéli harangszó. Charlie befejezte a dalt,

és tokjába tette hangszerét. Kilépett a barlangból. Todd és Pitts

összekaparta céduláit, és követték az éjszakába. Knox egyedül

maradta barlangban, az ölében heverő versre meredt. Aztán berakta a

cédulát egy könyvbe, elfújta a gyertyát, és vad elszánással rohant ki az

erdőbe.

Ha neki sikerült, nekem is sikerülni fog - mo-

tyogta maga elé. Gondolatban már tervet kovácsolt, miként tálalja

versét Chrisnek.

Másnap reggel mély hó borította a környéket. Knox vastag sálba

bugyolálva korán elindult. Lesöpörte a havat biciklijéről, majd

átcipelte egy letakarított útra, nyeregbe pattant, és buzgón tekerta

Ridgeway Középiskola lankái felé.

Az iskola előtt hagyta a kerékpárt, és rohant a gyerekektől

zsongó-zsibongó előcsarnokba. Fiúk, lányok vegyesen tülekedtek

befelé, bedobták kabátjukat a ruhatárba, hónuk alá csapták

könyveiket,viháncolva, nevetgélve.

Knox végigrohant a folyosón, majd megtorpant, pár szót váltott az

egyik fiúval. Aztán sarkon fordult, és kettőzött sebességgel robogott a

lépcsőn a fölső emeletre.

Chris! - a fiú azonnal kihorgászta. A lány éppen néhány

barátnőjével cseverészett a ruhatár előtt. Megfordult.

-Mit keresel itt, Knox? - társnőitől távolabb húzta a fiút, a sarokba.

Azért jöttem, hogy még egyszer elnézésedet kérjem azért az

éjszakáért. Ezt hoztam neked és egy verset, amit írtam.

Átnyújtott a lánynak egy csokor kissé elfagyott, fonnyadt virágot és

a költeményt. Chris csak ámult, de aztán nem fogadott el semmit.

Ha Chet észrevesz, megöl, hát nem érted?! - kiáltott fel.

Fütyülök rá! - fortyant fel a fiú. - Szeretlek Chris, és különb

srácot érdemelnél, mint Chet, és ez vagyok én.

Megőrültél, Knox! - rázta le a lány, és ekkor becsöngettek.

Mindenki bezúdult a tantermekbe.

Kérlek! - szólt a fiú könyörögve. - Tudom, hogy úgy viselkedtem,

mint aki meghibbant. Bocsáss meg!

Chris a csokorra pillantott, habozott, hogy elfogadja-e. Aztán a fejét

rázta.

Nem. És ne fuss utánam, kérlek! - Sarkon fordult, és bevonult az

egyik tanterembe.

A folyosó most egészen kiürült. Knox ott állt, kezében a

lehorgasztott fejű virágok meg a vers.Habozott. Aztán összeszedte

magát, és belépett a lány osztályába. A lányok éppen leültek, Knox

félretolta a tanárt, aki épp az egyik tanuló padjánál állva, annak házi

feladatához fűzött néhány megjegyzést.

Knox! - csattant fel Chris. - Hát ez elképesztő!

Nem kell semmit tenned, csak meghallgatod a versem - azzal a

fiú kihajtogatta a darab papírt ésf ennhangon szavalni kezdett. A tanár

meg a többi diák hátrafordult, és csak hüledeztek.

Egy égből röppent lány: a neve Chris, aranyhaja engem is az égbe

visz,az érintése akár a megújult éden,és édes csókja felforralja vérem.

Chris fülig vörösödött, és kezébe temette arcát. Társnői döbbent

pillantásokat váltottak, némelyek kis híján hangosan elnevették

magukat. De Knox tovább olvasott:

Új istennő, Chris lett a neve, csoda, nem tudok betelni

vele.Hozzáláncol hűséges szerelem,bársonytestét soha nem feledem.

A fiú olyan áhítattal suttogta, mintha kettesbenl ennének.

A mosolya végtelenül édes, szerelmes vagyok, nem lehet kétes.

Sorsunk mi lesz? Nem sejtem én…

A boldogság máris enyém.

Leengedte a papírlapot, és tekintete a lányra tapadt, aki mérhetetlen

zavarban ujjai közül pislogott rá. Knox letette a padjára a virágot meg

a verset.

Szeretlek, Chris - közölte még egyszer, majd kivonult a teremből.

12. fejezet

Knox szinte menekült a Ridgeway Középiskolából, és olyan

gyorsan taposta visszafelé a pedált, ahogyan csak bírta. Jeges utakon

csúszkált, szemét vakította a hófúvás. Odabent az iskolában épp

Mr.Keating órája ért véget. Társai körülállták a tanári asztalt, és

jóízűen nevetgéltek. Kicsöngettek.

Mára ennyit, uraim - fejezte be Keating, és összecsapta a

könyvet. Némelyikük felsóhajtott. Semmi kedvük sem volt a

McAllister-féle latin-órához.

Beszélhetnénk egy percre, Neil? - szólt a tanár. A többiek

összeszedelőzködtek, és elindultak az ajtó felé.

Megvárták, amíg mindenki odakint volt.

Mit mondott az édesapja? - érdeklődött Keating.

Beszélt már vele?

Igen - hazudta Neil.

Igazán? - kérdezte izgatottan Keating. - És ugyanazt mondta neki

is, mint nekem? Megvallotta a színpad iránti szenvedélyét?

Neil úgy érezte, hogy hazugsága egyre nagyobb dimenziókat ölt.

Igen. S ha nem is volt éppenséggel lelkes, de legalább ezt a

szerepet eljátszhatom. Ő ugyan nem tud eljönni… Üzletileg

Chicagóba kell mennie. De remélhetőleg hagyja majd aztán is, hogy

játszhassam. Feltéve, ha nem romlik a bizonyítványom.

Neil kerülte a tanár pillantását. Annyira kínos volt az ügy, hogy

nem is hallotta, mit válaszolt Keating. Összecsomagolta cuccait, és

bokros teendőire hivatkozva, elügetett.

A tanár meghökkenve bámult utána.

Mihelyt Knox elérte az iskola épületét, kerékpárját a hátsó

bejáratnál a konyhához állította, és berohant. Majd megfagyott, de

diadalt aratott. Egymásodpercig élvezte a konyhából áradó meleget, az

ínycsiklandó illatokat. Éppen almás lepényt sütöttek, bekapott egyet.

Társai éppen a másik tanterembe vonultak a folyosón. Mihelyt

megpillantották, azonnal rászálltak.

Na, hogy sikerült? - faggatta Charlie. - Felolvastad neki?

Igen - vigyorgott Knox, és lenyelte az illatos sütemény

maradványát.

Pitts elismerő vállveregetéssel nyugtázta a tettet.

Príma! És mit szólt?

Nem tudom - hümmögött Knox.

Mi az, hogy nem tudod?! - hökkent meg Charlie.

Mielőtt a fiúnak sikerült volna lelécelni, társai egy üres tanterembe

tuszkolták, és rázárták az ajtót.

Oké, Knox - szólalt meg Charlie -, most mindent elmesélsz

elejétől fogva.

Aznap este a fiúk mind szobáik előtt szorongtak. Mr. Keatingre

vártak, aki Henley Haliba viszi majd át őket, a Szentivánéji álom

előadására.

Knox magába süppedve üldögélt egy széken, maga sem tudta, öröm

vagy kétségbeesés kerülgette, a Chrisszel való találkozás teljes

bűvöletében élt.

Hová lett Nuwanda? - nézett körül Meeks. -Ha nem sietünk,

lekéssük Neil első jelenetét.

Azt mondta, indulás előtt még ki kell pirosítania magát - vont

vállat Pitts.

Hogyan? - álmélkodott Cameron.

Ebben a másodpercben trappolt lefelé a lépcsőn Charlie.

Midet festetted te pirosra? - érdeklődött Meeks. Charlie óvatosan

körülnézett, aztán kigombolta azingét. A mellkasán hatalmas vörös

nyíl ékeskedett.

Mire jó ez? - tudakolta Todd.

Indián harcos jelképe, férfiasságot jelent. Őrülten férfiasnak

érzem magam általa. Úgy érzem, minden lányt magamba tudok majd

bolondítani.

De mi lesz, ha meglátják? - kérdezte Pitts.

Charlie kacsintott.

Annál jobb!

Kretén - morogta Cameron, és a kis csapat az előcsarnok felé

vette útját. Amikor a kijárathoz értek, beleütköztek Chrisbe, aki éppen

befelé igyekezett.

Chris! - Knox kis híján önkívületbe esett. Szíve vadul kalapált.

Knox, miért tetted ezt velem?! - kiáltotta a lány.

A fiú körülnézett.

Nem maradhatsz itt… - motyogta, és a helyiség egyik elhagyott

zuga felé terelte.

A tanár megérkezett, és az „urakat” kocsijához terelte.

Busszal megyek! - kiáltott utánuk Knox, és kivezette Christ az

épületből.

Ha itt elkapnak, mindketten csúnyán ráfázunk - mondta

fogvacogva.

Igazán? - kérdezte gúnyos hangon a lány. - Ést e bejöhetsz

hozzám az iskolába, és nevetségessé tehetsz mindenki előtt, ugye?!

Pszt, csendesebben! Az hétszentség, hogy nem akartalak

nevetségessé tenni - engesztelte a fiú.

Pedig azt tetted! Chetnek persze nyomban fülébe jutott a história,

és magánkívül volt a dühtől.Ide akart rohanni, hogy kinyírjon. Igazán

nem volt könnyű visz- szatartani, hidd el! Hagyd már abba ezt az

őrültséget, Knox!

De hát szeretlek!

Ezt hajtogatod egyfolytában. Közben meg nem is ismersz.

Ekkor hangos dudálás hallatszott. Keating meg a fiúk az iskola

furgonjában várakoztak Knoxra.

Menjetek csak! Majd én utánatok megyek gyalog! - kiáltotta a

fiú. Visszafordult Chrishez. - Hogyne ismernélek - suttogta. - Már

amikor először megláttalak, tudtam, hogy csodálatos lélek lakozik

benned.

Ez ilyen egyszerű? - csodálkozott a lány.

Hát persze. Mindig így van ez, amikor két ember rádöbben arra,

hogy egymás számára vannak teremtve.

És ha félredöbbentél? Ha én az égadta világon semmit sem érzek

irántad?

Knox nem hagyta magát megtéveszteni.

Akkor nem jöttél volna ide, hogy megvédjél Chet haragja elől.

Ettől a lány gondolkodóba esett.

Most mennem kell - közölte. - Különben lekésem az előadást.

Chettel mész a színházba?

Chet és a színház?! Ne hülyéskedj!

Akkor menjünk együtt! - javasolta a fiú.

Rémes vagy, Knox.

Adj nekem esélyt! Ha a mai este után is az a véleményed, hogy

nem kellek neked, többé nem zargat- lak.

Ugyan! - csattant fel Chris gúnyos mosollyal.

Ígérem. A holt költők becsületszavára… Gyerevelem ma este! Ha

aztán nem akarsz többé látni, visszavonulok.

A lány még mindig habozott.

Ha ezt megtudja Chet… akkor mindkettőnket…

Sohasem fogja megtudni - esküdözött Knox.

Majd az utolsó sorba ülünk, és lelécelünk, mihelyt véget ér…

Ha megígéred, hogy aztán mindennek vége.

A holt költők becsületszavára! - kurjantotta afiú, és keze a

magasba lendült.

Az mit jelent?

Becsszóra. - Knox a szívére tette a kezét, és sokatmondón nézett

a lányra. Majd belékarolt, és lassacskán elindultak a Henley Hall felé

vezető úton.

Mr. Keating és a haverok már rég elfoglalták azelső sorokat, amikor

Knox és Chris belépett a csarnokba. Gyorsan behúzódtak a terem

hátsó fertályába. Persze a fiúk nyomban kiszúrták őket, és bátorítóan

integettek.

Megkezdődött az előadás. Neil homlokán virágkoszorú díszelgett.

Ez volt élete első nagy szerepe: Puck. A Holt Költők Társasága

harsány üdvrivalgással fogadta. Neil riadtan fürkészte a közönséget.

Todd az angol babona szerint összekulcsolta ujj ait,úgy szorított neki.

„Hohó, szellem! hová mégy?” - kezdte rá Neil, azaz Puck.

„Hegyen át, völgyön át” - felelte a tündért alakító

lányka. - „Tüskön-bokron keresztül..- Keating tanár úr a fiúkra

pillantott, és lelkesen emelte a magasba az öklét.

„Találtad, cimbora. / Hát én vagyok az éj vígvándora, / Ki

Oberont is megnevettetem, / Ha a zabszúrta mént rárászedem, /

Nyerítve hozzá, mintszép kancaló… ”

Neil könnyedén, szépen, kifejezően mondta a szövegét. A fiúk egy

percre sem tudták levenni róla tekintetüket. A kellő helyen behozta a

nevetést, szemlátomást maga is élvezve az előadás minden pillanatát.

Todd félhangon mormolta maga elé a szöveget, mintha ezzel segítene

Neilnek. Annak azonban nem volt szüksége rá.

- Remek - súgta oda barátainak izgatottan Charlie. - Tényleg

nagyon jó!

Hamarosan Lysander és Hermia következett. Ez utóbbit Ginny

Danburry alakította, figyelemre méltó volt már a kosztüm is:

gallyakból és levelekből állították össze.

Lágy hant legyen kettőnk párnája itt / Egy szív,egy ágy, két kebel

és egy hit.”

„Nem úgy, Lysander: ha szeretsz, galambom,/ Feküdj odább, ne

ily közel, ha mondom. ”

Charlie a műsorfüzetben lapozgatott, a Hermiát játszó lány nevét

kereste.

Ginny Danburry! Milyen csinos… - és sóhajtva pillantott ismét a

lány testét borító levelekre.

Most megszólalt a lány:

„De, jó barátom, hogyha engemet / Szeretsz, odább feküdj, s tarts

illemet, / Amennyi távolt ifjúés leány / Közt a világi tisztesség kíván, /

Azt tartsdmeg, édes; most jó éjszakát. / Tartson szerelmed az életen

át.”

Charlie megbabonázva hallgatta a lányt. Mialatt Ginny és a

Lysandert alakító ifjú jelenete játszódott a színpadon, Neil a kulisszák

mögül egyre csak a nézőteret vizslatta. Hirtelen észrevette, hogy

édesapja lép az aulába, és hátul megáll. A szívverése felgyorsult, de

arcvonásain sikerült uralkodnia.

Ekkor véget ért Lysander és Hermia jelenete.

„Most minden enyhét öntse rád az álom” - lehelte Lysander.

„Felét a jókívánónak kívánom” - viszonozta Hermia.

A párocska lefeküdt a színpadon, és álomba merült. Puck újabb

érkezését aláfestő zene vezette be.

A lírai hangulatú zenére Puck vidám, fesztelenmozdulatokat tett,

amelyek kisugárzása azonban elbűvölő volt. A röpke közjáték során a

reflektor megvilágította a közönség soraiban ülő társait is. Charlie

lenyűgözve meredt Hermiára. Keating és társasága elragadtatással

figyelte az egész előadást. Knox viszont alig pillantott a színpadra,

számára Chris volt a főszereplő.

A lány ugyan nem mutatta ki érzelmeit, de egyre inkább hatalmába

kerítette a fiú iránti vonzódás.

Amikor a színdarab véget ért, Neil, vagyis Puck egyedül állt a

színpadon. Utolsó szavait az egész közönséghez intézte, ám valójában

édesapjához szólt, aki még mindig ott állt a terem mélyén.

,,Ha mi árnyak nem tetszettünk,

Gondoljátok, s mentve tettünk:

Hogy az álom meglepett,

S tükrözé e képeket.

E csekély, meddő mesét,

Mely csak álom, semmiség,

Nézze most el úri kegy,

Másszor aztán jobban megy.

S amint emberséges PuckA nevem: ha megkapjuk,

Hogy most kímél a fulánk, jóvátesszük e hibánk, Máskint a nevem

ne Puck,

Legyen inkább egy hazug.

Most uraim, jó’tszakát -Fel, tapsra hát, ki jó barát,

S Robin megjavítja magát. ”

Neil zárómonológját követően a függöny lehullott, és a közönség

zajos tetszésnyilvánításban tört ki. Akinek társai közül még kételye

lehetett színészi képességei felől, az most saját bőrén érezte a hatást.

A fiúk felálltak, és állva, szűnni nem akaró ovációval ünnepelték. A

többi néző is követte példájukat.

Neilnek és az egész együttesnek számtalanszor kellett a függöny elé

lépni, olyan kitartó volt a tapsvihar.

Aztán egyenként hajoltak meg a szereplők. Ginny különösen nagy

tapsot kapott. Charlie vörösre ütögette tenyerét, és felkurjantott:

Bravó! - A lány visszamosolygott rá a színpadról.

Knox Chrisre emelte csillogó szemét, s abbahagyva a tapsolást,

megfogta a lány kezét. Nem tapasztalt ellenállást.

Amikor Neil ismét a színpadra lépett és meghajolt, társai vad

ujjongásban törtek ki. A tetszésnyilvánítás befejeztével a szereplők

lejöttek az aulába, és elvegyültek a nézőközönség soraiban. Némelyek

ugyan már korábban felugráltak a színpadra, hogy gratuláljanak.

Ekkor hangszórón tudatta a rendezőnő: „Kérjük a családtagokat és

barátokat, hogy az előcsarnokban fogadják a szereplőket!”

Neil! - kiáltotta felé Todd meg a többiek. - Az előcsarnokban

találkozunk! Óriási voltál!

A színpadon Ginny Danburryt vették körül a gratulálok. Charlie

fütyült a rendező kérésére, és felugrott a színpadra. Hirtelen egy másik

kamaszhangja ütötte meg a fülét:

Csodálatos voltál, Hermiám! - Lysander volt az… éppen átkarolta

a lányt. - Isten éltessen sokáig! - folytatta Lysander, és magához vonta

a partnerét. De Char- lie rettenthetetlenül tört utatmagának.

Mosolyod földöntúli édes - búgta a lány felé, őszintén. Ginny

érzékelte, hogy komolyan beszél, és viszonozta a pillantást. Egymás

szemébe mélyedtek, de olyan sokáig, hogy Lysander zavart

mosolylyal visszavonult.

A kulisszák mögött az ujjongó társaság vállán vitte Neilt az

öltözőbe. Ekkor a gondterhelt arcú rendezőnő lépett oda hozzájuk.

Neil - suttogta -, édesapád vár odakint. - A fiú a földre pattant, és

követte őt kifelé. A ruhatárban hamar fölkapta a kabátját. Amikor

apját megpillantotta, aki még mindig a terem végében állt összefont

karral, megtorpant. Aztán lelépett a színpadról - még mindig kezében

tartva Puck fejdíszét-, és közeledett hozzá.

Charlie messziről kiáltott felé:

Neil! - Ám a fiú nem felelt. Aztán Charlie látta, ahogy odalép az

apjához. Azonnal érzékelte, hogy itt valami nincs rendjén. Kézen

fogta Ginnyt, és levonult vele a színpadról.

Keating és a „holt költők” az előcsarnokban várták Neilt.

Fiúk, bemutatom Christ - intett Knox a mellette álló lány felé.

Hu, már rengeteget hallottunk rólad! - kurjantotta Meeks, amire

Knox megsemmisítő pillantást lövellt felé. - Vagyis… - dadogta

Meeks -, tudod…izé… úgy értem…

Ekkor fölpattant az ajtó, Mr. Perry fogolyként terelte maga előtt fiát

az aulából a főbejárat felé.Charlie és Ginny utánuk… Néhány néző

még üdvrivalgással köszöntötte a nap hősét, Neilt. Todd szeretett

volna közel férkőzni barátjához, de bennragadt a tömegben.

Neil - kiáltotta neki -, első osztályú voltál!

És most következik a buli - kurjantotta Knox.

Neil hátrafordult.

Semmi értelme - mondta lehangoltan.

Mr. Keating keresztülnyomakodott a tömegen, és a fiú vállára tette

a kezét. Sugárzó arccal mondta:

Remekül játszott, Neil!

Mr. Perry odébb tolta a tanár kezét.

El… el a kezekkel a fiamtól! - förmedt rá dühödtem. Kínos

hallgatás követte az udvariatlan szavakat. Perry úr kivezette fiát, és

betuszkolta a kocsiba. Charlie utánuk akart rohanni, de Mr. Keating

visszatartotta.

Csak rosszabb lenne neki… - mondta a tanár leverten.

A kocsi nekilódult. Az oldalsó ablakból Neil egy halálraítélt

ábrázatával lesett kifelé, mint akit a vesztőhelyre visznek.

Neil! - üvöltötte utána Todd.

A Holt Költők Társasága némán állt. Aztán Charlie odalépett

Keatinghez.

Nem baj, ha mi gyalog megyünk vissza? - kérdezte.

Nem - sóhajtott Keating.

És a „holt költők” a két lány: Chris és Ginny társaságában kiléptek

a hideg, sötét éjszakába.

13. fejezet

Neil édesanyja sírástól feldagadt szemmel ült a fülledt

dolgozószoba sarkában. Mr. Perry mereven feszített íróasztala mögött.

Nyílt az ajtó, és Puck-kosztümben belépett Neil.

Az ő szeme is sírástól vöröslött. Anyjára nézett segélykérő

pillantással, mint aki mondani szeretne valamit, de apja azon nyomban

rácsördített:

Fiam, minden erőmet latba vetve igyekeztem megérteni, miért

akarsz nekünk szakadatlanul ellenszegülni. Bármely okok késztetnek

is erre, nem hagyhatom, hogy elpuskázd az életedet. Holnap kiíratlak

Weltonból. A bradeni katonai iskolába kerülsz. Aztán Harvard

következik, orvos leszel.

Neil véraláfutásos szeméből ismét ömlöttek a könnyek.

De hát apa - szólalt meg könyörögve -, az még tíz év! Egy egész

élet!

Olyan lehetőségeid vannak, amilyenekről én még csak nem is

álmodhattam! - mennydörögte Mr. Perry. - Nem hagyom, hogy lábbal

tipord őket! - azzal peckesen kivonult a szobából.

Egy pillanatra úgy tűnt föl, mintha Neil édesanyja valamit hozzá

akart volna tenni… Aztán némán követte férjét.

A fiú egyedül maradt. Úgy érezte, nem is képes semmiféle

érzelemre. Görcsösen igyekezett, hogy ne gondoljon arra, milyen

jövőt szánt neki édesapja.

Ezen közben a Holt Költők Társaságának tagjai úgy döntöttek,

hogy nem mennek vissza egyenesen Weltonba, hanem egy kis kitérőt

tesznek a barlang felé. Ott összekuporodtak szorosan egymás mellett

az istenszobrocska fejénél lobogó gyertyalángja körül. Charlie félig

telt pohár bort tartotta kezében. Mellette a szinte üres üveg.

Valamennyien búsan meredtek a lángba, amely számukra Neilt

jelképezte, hisz ő hozta az istenséget a barlangba.

Knox, haza kell már mennem - szólalt megChris.

Hátha telefonál Chet.

Maradj még egy kicsit! - Knox megszorította a lány

kezét. - Hiszen megígérted.

A lány önkéntelenül elmosolyodott.

Rémes alak - súgta.

Hirtelen fölpattant Meeks.

Hol van Cameron?

Charlie húzott egyet az üvegből.

Ki tudja? És egyáltalán kit érdekel?

Ekkor felugrott Todd, és öklével kalapálta a sziklafalat.

Ha még egyszer a szemem elé kerül Neil apja, hát kinyírom. És

nem érdekel, hogy aztán velem mi történik!

Elment a sütnivalód - jegyezte meg Pitts.

Todd nyugtalanul járt föl-alá a barlangban. Váratlanul Keating

dugta be a fejét. A holdfény megvilágította alakját a sziklahasadék

bejáratánál.

Mr. Keating! - kiáltották többen megdöbbenve. Charlie gyorsan

eldugta a borospoharat meg a palackot.

Sejtettem, hogy itt talállak benneteket - jelentette ki a

tanár. - Nem szabad búnak ereszteni a fejünket… Neil biztosan nem

akarná.

Tarthatnánk egy ülést a tiszteletére - javasolta

Charlie. - Kapitány, átvenné a vezényletet?

A többiek buzgón helyeseltek.

Keating habozott.

Nem is tudom, fiúk…

-Ugyan már, Mr. Keating, esedezünk… - unszolta Meeks.

Keating hamarosan megpuhult a várakozásteljes arcok láttán.

Oké - biccentett -, de akkor kurta lesz az összeröffenés. - Egy

villanásnyit tűnődött. Aztán rákezdte: - „Kimentem a vadonba, mert

tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet

velejét. Nehogy a halálom napján döbbenjek rá, hogy nem éltem” Itt

szünetet tartott. - És most, mit mond E. E. Cummings úr?! bukj

álmokért vagy egy jelszó felborít(gyökere a fa és szél a szél)

kövesd szived

bár lángolnak a tengerek

(szeretkezz szerelemre

bár visszarohannak a csillagok)

tiszteld a múltakat de köszöntsd a jövőt(és messze űzd

halálodat e menyegzői táncban)

ne törődj a világgal hőseivel gazembereivel(mert isten

szereti a lányokat a holnapokat meg a földet)

Az angoltanár befejezte és körülnézett.

Na, ki akar még felolvasni valamit? - Senki sem

jelentkezett. - Rajta, fiúk, mitől féltek?!

Van itt valamim - törte meg a csendet Todd.

Amit magad írtál? - érdeklődött Charlie.

Todd bólintott.

A srácok őszintén meglepődtek, hogy Todd önként jelentkezett.

Előlépett, néhány összegyűrt cédulát vakart ki a zsebéből,

mindenkinek szétosztott egy-egy példányt.

A refrént olvassátok hozzá kórusban! - közölte.

Majd széthajtogatott egy nagyobb lapot, és rákezdte:

A holnapról ábrándozunk, de a holnap várat magára. Dicsőségről,

amit nem is igazán kívánunk.

Az új napra várunk, holott már régóta itt van ez az új nap.

Menekülnénk a csata elől, amelyet mégis meg kell vívni

Most a fiú jelt adott egy biccentéssel, és a többiek kórusban

olvasták:

És mi még mindig csak alszunk, és imádkozunk, és félünk… Aztán Todd egyedül folytatta:

Halljuk a szót, de nem ügyelünk a hangra.

Áhítjuk a jövőt, de a jövő nem más, mint tervek és tervek. Bölcs

tanácsokról álmodozunk, amelyeket aztán nem követünk. Megváltásért

esdeklünk, holott a megváltás a kezünkben van. Ismét belépett a kórus:

És mi még mindig csak alszunk,és imádkozunk,és félünk…

Végül Todd szomorúan fűzte hozzá:

„És mi még mindig csak alszunk.” - Aztán összehajtogatta művét.

Összecsattantak a tenyerek.

Hát ez szenzációs volt! - ujjongott Meeks. Todd szerényen

fogadta a dicséretet meg az elismerő hátbaveregetést, de az arca

sugárzott. Keating mosolya ritka örömről tanúskodott, amit a nemrég

még oly zárkózott gyerek bámulatos fejlődésén érzett. Gömbölyű

cseppkövet tört le a barlang tetejéről, és összehúzott szemmel közölte:

Kristálygolyót tartok a kezemben - kántálta-, s ebben fényes jövőt

látok Todd Anderson számára.

Mr. Keating és Todd, akik egymással szembenálltak, hirtelen

összeölelkeztek. Mihelyt eleresztették egymást, a tanár a többiekhez

fordult.

Most pedig Vachel Lindsay következik… „William Booth

tábornok bevonul a mennyországba”. Amikor elhallgatok, ti vágjátok

rá a kérdést: - „Fürösztött-e téged a Bárány vére?”

Keating most rákezdte:

„Booth jött az élen, verte a nagydobot.”

Az első versszak után mindenki kórusban mondta: - „Fürösztött-e

téged a Bárány vére?”

Majd Keating kivezette a barlangból a fiúkat meg a lányokat, és

egész úton hazafelé folytatták a versidézgetését.

Mialatt Neil barátai voltaképp az ő tiszteletére üléseztek a közös

szentélyben, ő maga odahaza gubbasztott a sötét szobában, és

kibámult az ablakon. Nem kínozta már semmiféle szenvedély.

Testéből-lelkéből kihalt minden érzelem. Mintha üres, kiszikkadt

kagylóhéj volna, amely akár egy hópihe súlyától is összemorzsolódik.

14. fejezet

Mialatt a Holt Költők Társasága vonult a néma éjszakában, a

Perry-házra vészjósló csend nehezedett.

Mr. és Mrs. Perry már aludni tért, leoltották a hálószobában a

lámpát. Nem hallották, amikorNeil kinyitotta szobája ajtaját, és

nesztelenül a földszintre osont.

Holdfény vetült Mr. Perry dolgozószobájára… Neil, apja

íróasztalához lépett, kihúzta a felső fiókot, mélyen belenyúlt.

Kihalászott egy kulcsot, s azzal kikattintotta a legalsó rekeszt. Aztán

egy bőrfotelba zuhant, hátranyúlt a virágkoszorúért, amit Puck

szerepében hordott, s a fejére tette.

***

Egy befagyott vízesésnél megtorpant a kis csapat.

A jeges képződmény mintha fittyet hányt volna a nehézségi erő

minden törvényének. Legalábbis a fiúk ilyennek látták a bámulatos

képet. A holdfényt visz- szaverő hótakaró különös kékes ragyogást

vetett rájuk. Ekkor Keating folytatta a költeményt:

Koronásán, palástban, odalépett Krisztus úrBooth-hoz, a

katonához, a nép meg leborult jámborul.

Látta Jézus királyt. Látta szemtől szembe, és könnyezve térdelt e

szent, szent helyre.

„Fürösztött-e téged a Bárány vére?” - vágták rá megint.

A holdfény, a fagyott vízesés különös varázsa, és a költészet

megbabonázó ereje arra késztette őket, hogy a társaság viháncolni,

táncolni kezdjen a havon. A bolondozás aztán valóságos tombolássá

fokozódott.

Knox és Chris lassan különhúzódott a többiektől, s egymás karjaiba

estek. Gyengéd, szerelmes csókot váltottak a hűvös éjben.

Mr. és Mrs. Perry mélyen aludt, amikor éles csattanás hasította át az éjszakát.

Perry úr felhor-kant:

Mi volt ez?!

Micsoda? - kérdezte a felesége félálomban.

Ez a csattanás! Nem hallottad?

Csattanás?

Mr. Perry kiugrott az ágyból, kiszaladt a folyosóra. Ide-oda kóválygott a

házban, végül Neil szobájába is benyitott. De már jött is kifelé, és robogott le a

lépcsőn. Mrs. Perry futott utána. Csak útközben kapta magára pongyoláját.

Az apa belépett dolgozószobájába, villanyt gyúj - tott, fürkésző tekintete

körbesiklott a tárgyakon. Látszólag minden a helyén… Amikor azonban

megfordult, fényes, fekete tárgyat pillantott meg a földön a revolverét.

Rémülten kerülte meg az íróasztalt. Akkor meglátta a holtsápadt kezet. Elfojtott

kiáltás tört fel torkán.

Neil vértócsában hevert a padlón. Mr. Perry letérdelt, átkarolta fiát. Felesége

szívszaggató sikoltozásban tört ki.

Nem! - kiáltotta Mr. Perry. - Nem!

Mr. Keating és a fiúk hazakísérték a hölgyvendégeket. Már hajnalodott,

amikor ők maguk megérkeztek Weltonba.

Teljesen tropa vagyok és hulla - nyögdécselte Todd, amikor a szobája felé

ment. - Föl ne ébresz- szetek délig!

De már kora reggel belépett hozzá Charlie, Meeks és Knox.

Az arcuk hamuszürke volt. Egy darabig nézték, milyen békésen

hortyog a barátjuk.

Todd! - szólt hozzá tompa hangon Charlie. -Todd!

A fiú kinyitotta a szemét, felült. Még mindig igencsak bágyadtan

pislogott. Aztán egy idő múlva hozzászokott a fényhez, de megint

visszahanyatlott párnájára, és lehunyta a szemét. Majd az ébresztőóra

felé nyúlt, és hunyorogva állapította meg:

Még csak nyolc óra. Hagyjatok békén… - Megint fejére húzta a

takarót. Hirtelen ismét felült, és tágra nyílt szemmel bámult. A srácok

még mindig némán álltak az ágya mellett. Belenyilallott, hogy valami

történt.

Todd - szólalt meg Charlie. - Neil halott. Agyonlőtte magát.

Todd körül forogni kezdett a világ.

Atyaisten! - jajveszékelte. - Ó, Neil! - Kiugrott az ágyból, és a

folyosón üvöltve rohant a mosdó felé. Befordult a vécébe, letérdelt a

kagyló elé, és okádni kezdett, okádni, egészen addig, amíg úgy érezte,

kiköpi már a lelkét. Barátai kínosan feszengve, tehetetlenül várakoztak

a fülke előtt.

Aztán arcát törölgetve kilépett Todd. Özönlöttek a könnyei. A

mosdóhelyiségben még téblábolt egy darabig.

Meg kell mondani, hogy az apja volt! Neil sohasem tett volna

ilyet! Ahhoz túlságosan szerette az életet!

Csak nem gondolod komolyan, hogy az apj a…

szakította félbe Knox.

Nem a revolverrel! - üvöltötte Todd. - De a rohadt életbe, ha nem

is az ő kezében volt a fegyver, akkor is… - Todd olyan hangosan

zokogott, hogy az utolsó szavakat már nem is lehetett érteni.Végül

sikerült visszanyernie önuralmát. - Még ha nem is Mr. Perry

lőtt - mondta higgadtan -, akkoris ő nyírta ki. Jobb, ha ezt tudja

mindenki. - Végigrohant a folyosón, berohant a termekbe, és

fájdalomtól elcsukló hangon kiabálta: - Neil! Neil! - A falnak

támaszkodott, megint erőt vett rajta a zokogás. Lassan csúszott lefelé,

míg aztán a kövön kötött ki. Ekkor társai jobbnak látták, ha magára

hagyják, hogy kibőgje bánatát.

Mr. Keating magában gunnyasztott tanári asztalánál az osztályban.

Nem sejtette, hogy a fiúk már tudják, mi történt. Nehezen tudott úrrá

lenni érzelmein. Felállt, és Neil padjához ballagott. Ott fölemelt egy

könyvet. Saját kopott költészeti antológi-ja volt. Felütötte, és

pillantása saját kézírására esett:„A Holt Költőknek.” Neil székére

roskadt, és most már nem tudta tovább visszatartani a könnyeit.

Hűvös, borongós, szomorú nap következett. Heves széllökések

söpörtek végig a gyászmeneten, amelyet az iskola dudásainak

szívszorító, panaszos dallama vezetett.

Neilt a Welton városbeli temetőben helyezték örök nyugalomba. A

koporsót a „Holt Költők” vitték a vállukon a sírig. A sűrűn

elfátyolozott anya ott állt férje mellett, mindketten szinte megkövülve

a fájdalomtól. Nolan rektor, Mr. Keating és még néhány tanár komor

arccal vett részt a szertartáson.

A temetés után az egész iskola a Welton Akadémia kápolnájában

gyűlt össze. A fal mentén álltak a tanárok, köztük Mr. Keating. A pap

beszéde előtta tanulók elénekeltek egy egyházi dalt.

„Mindenható Isten, kérünk Téged, fogadd kegyeidbe Neil Perryt.

Add rá áldásodat, és fogadd be őt országodba! Orcád fénye

sugározzon rá, kegyelmezz neki! Emeld föl rá tekintetedet, és adj neki

békességet! Most és mindörökké. Ámen.”

Ámen.

A lelkiatya után Mr. Nolan lépett az emelvényre.

Uraim, Neil Perry halála súlyos tragédia - kezdte.

Kitűnő tanuló volt, egyike Welton kiválóságainak, és mi sohasem

fogjuk elfelejteni. Minden szülővel kapcsolatba léptünk máris, hogy

tisztázzuk a körülmény eket. Természetesen mindnyájan mélységesen

meg vannak döbbenve. Neil szüleinek kifejezett kívánságára alapos

vizsgálatot fogok elrendelni az ügyben. Várom feltétel nélküli

közreműködésüket.

Azzal a gyülekezetet elbocsátották, a fiúk némán ballagtak kifelé a

kápolnából. Charlie, Todd, Knox, Pitts és Meeks meg Cameron egy

darabig együtt mentek, aztán szétváltak útjaik.

E két utóbbi kivételével nem sokkal később összejöttek a Holt

Költők a diákszállás mindennemű ka- cattal telezsúfolt raktárában.

Valaki kopogott. Meeks volt az.

Fejcsóválva lépett be.

Nem találom.

Megmondtad neki, hogy most itt találkozunk?

kérdezte Charlie.

Kétszer is - felelte Meeks.

Charlie a magasba lendítette a kezét.

Na tessék! Óriási! - Az ablakhoz lépett, és a hatalmas pázsitos

területen túli igazgatósági épület felé tekintett. Majd társaihoz

fordult: - Hát ezaz, öregfiúk, most mind sorra kerülünk.

Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Pitts.

Cameron áruló! És ebben a pillanatban Nolan dolgozószobájában

tartózkodik, hogy beköpjön bennünket.

De hát mit mondhat neki? - csodálkozott Pitts.

Hát a Holt Költők Társaságáról mindent, ami csak elképzelhető!

Gondolj csak bele! - Pitts meg a többiek elképedt arcot

vágtak. - Bűnbakra van szükségük! - sziszegte Charlie. - Ugyanis az

efféle eseteken iskolák mehetnek tönkre.

A fiúk gondterhelt pillantásokat váltottak. Egyszer csak ajtó

csikordult a folyosón. Knox kinézett a folyosóra, és integetett

Cameron felé, hogy siessen.

Cameron először habozott, aztán odasomfordált a többiekhez a

raktárba. Mindnyájan feszülten figyelték minden mozdulatát.

Mi a baj, emberek? - kérdezte Cameron, ártatlanságot mímelve.

Charlie megragadta az ingénél fogva.

Beköptél bennünket, igaz?!

A fiú kiszabadította magát.

Menj a búsba, te alvajáró, sejtelmem sincs, miről beszélsz! Ha

nem hallottál volna még róla, Dalton, van ebben az iskolában valami,

amit becsület-kódexnek hívnak. Ha a tanár kérdez tőled valamit, akkor

becsületbeli ügy, hogy az igazat mondjad, vagy pedig kicsapnak az

iskolából.

Charlie megint nekiesett Cameronnak. Knox és Meeks

visszarántották barátjukat.

Undorító féreg! - üvöltötte Nuwanda. - Ő is benne van nyakig.

Azért spicliskedik, hogy a saját bőrét mentse.

Ne nyúlj hozzá, Charlie! - intette Knox. - Különben kikészít.

Kikészültem én már amúgy is - lökte vissza őt Charlie.

Na, ebben igaza van. És ha van egy csöpp eszetek, akkor ti is

pont úgy csináltok, ahogy én, és felajánljátok szolgálataitokat. Nem is

ránk megy ki a játék. Mi csak áldozatok vagyunk. Mi és Neil.

Hát akkor kire buknak?! - hördült fel Charlie.

Ki kell nekik?

Hát természetesen Mr. Keating. A „Kapi- tány”személyesen.

Csak nem képzeltétek, hogy meglóghat a felelősségre vonás elől?

Mr. Keating? Hogy ő lenne felelős Neilért? Ezt etették meg

veled? - Charlie újra kitépte magát Knox és Meeks szorításából.

Miért, mit gondoltál, te tetű! - így Cameron.

Ki más lenne a felelős?! Talán az igazgatóság? Vagy Mr. Perry?

Keating bujtott föl bennünket azegészre, vagy nem? Ha ő nincs, akkor

most Neil teljes lelki nyugalommal ül a szobájában, magolja a kémiát,

és arról ábrándozik, hogy hamarosan a zsebébe vándorol az orvosi

diploma.

Ez nem igaz! - rikoltotta Todd. - Mr. Keating so-

hasem mondta Neilnek, hogy szerepeljen. Neil maga akart színész

lenni.

Felőlem azt gondoljátok, amit akartok - vono- gatta a vállát

Cameron. - De azt tanácsolom: inkább Keating üsse meg a bokáját.

Miért fuserálnátok el a saját jövőtöket?

Te gané! - Charlie a terem túlsó végéből egy ugrással ott termett,

és egy horogütést vitt be az árulónak. Cameron a padlóra zuhant,

Charlie meglovagló ülésben rátelepedett.

Charlie! - nyögdécselt kezét tördelve Knox.

Cameron felnézett, megdörzsölte az állát, ahol a találat érte.

Elvigyorodott.

Most aláírtad a kicsapatásodat, Nuwanda! - Letörölte az arcán

csorgó vért. Charlie felállt, sarkon fordult és távozott. A többiek

követték.

Cameron magára maradt. A padlón fekve kiáltotta utánuk:

Ha van egy csöpp eszetek, ti is úgy tesztek, mint én. Úgyis

tudnak rólunk mindent! Keatinget már úgysem tudjátok megmenteni.

Mentsétek meglegalább magatokat!

15. fejezet

Neil ágyát lehúzták, íróasztalát kiürítették. Todd az ablakban ült,

pillantása a pázsitos területen túlra, az igazgatósági épületre esett.

Egyszer csak dr.Hager lépett ki a házból. Mellette Meeks, akit az idős

tanár kísért a diákszállás felé.

Todd az ajtót figyelte.

Hager és Meeks éppen bekanyarodott a folyosón.

A tanár megvárta, amíg a fiú némán a szobájafelé ballag…

Szemlesütve haladt el Todd mellett, aki látta, hogy könnyek

csorognak az arcán. Aztán bevágódott az ajtó Meeks mögött.

Knox Overstreet! - szólította most dr. Hager a következőt, és

türelmetlenül téblábolt a folyosó végén.

Knox kilépett a szobájából, elindult az idős tanár felé. Majd együtt

léptek ki a házból, szelték át a campust.

Todd várt még egy darabig. Aztán, hogy senkit sem látott, kisurrant

a folyosóra, és bekopogott Meeks szobájába.

Szia - suttogta -, Todd vagyok, eressz be.

Menj innen! - a hang rideg, rekedtes volt. - Épp elég a

tanulnivalóm.

Todd még mindig nem tágított. Sejtette, mi folyik körülötte.

Mi lett Nuwandával? - kérdezte a zárt ajtónkeresztül.

Kivágták - mondta tompán Meeks.

A fiúnak szinte földbe gyökerezett a lába.

Mit mondtál nekik? - suttogta még mindig azajtón túlról.

Semmit, már amúgy is tudtak mindent - hebegte Meeks.

Todd visszabújt a kuckójába, az ablakhoz ült, és hamarosan

láthatta, amint visszakísérik Knoxot a diákszállásra. Megint csak

kikukucskált a folyosóra. Már jött is befelé Hager és Knox. A fiúnak

remegett az álla. Mint aki bármelyik pillanatban összeroskad. Bement

a szobájába, s alig hallhatóan tette be maga után az ajtót.

Todd bebotorkált a saját vackába, nekidőlt a falnak.

Megrendült. Hát már Knoxot is a markukba kaparintották! Aztán

meghallotta a saját nevét.

Todd Anderson! - dr. Hager várt rá a lépcsőháznál. A fiú mély

lélegzetet vett, a mennyezetet fürkészte… Aztán kinyitotta az ajtót, és

lassan lépdelt a tanár felé.

Dr. Hager szinte csak csoszogott, ahogy bandukoltak a gyepen,

nehezen szedte a levegőt. Szemlátomást kimerítette az ide-oda

futkározás. Az igazgatósági épület előtt megállt, mély lélegzetet vett,

majd belépett.

Todd követte őt felfelé a lépcsőn, amely Nolan dolgozószobájához

vezetett. Úgy érezte magát, mint akit az akasztófa alá hurcolnak.

A rektor íróasztala mögött ült.

A fiú nagy megrökönyödésére ott voltak a szülei is.

Apa! Anya! - csak ennyit bírt kinyögni.

Üljön le, Mr. Anderson! - utasította a rektor.

Todd leült a Nolannal szemközti székre. Szüleit figyelte. Az arcuk

semmit sem árult el, de a tekintetük komor volt. Izzadságcsepp hullott

az ingére.

Mr. Anderson, már elég pontosan kirajzolódott, mi is játszódott le

itt - kezdte a rektor. - Beismeri, hogy ön is a Holt Költők

Társaságához tartozott?

Todd előbb a szüleire nézett, aztán Nolanra, behunyta szemét. Még

mielőtt „igen”-t bírt volna mondani, vagy biccentett volna, felcsattant

az apja.

Légy szíves, válaszolj!

Igen - mondta halkan Todd.

Nem értettem pontosan… - mondta a rektor.

Igen, uram - ismételte meg a fiú alig hangosabban, mint az imént.

Nolan a diákra és szüleire pillantott. Kezében egy papírlapot

lobogtatott.

- Itt van az önök találkozóinak s az ott folyó eseményeknek a

részletes leírása. Ebből megtudható, miként bujtotta fel önöket Mr.

Keating a Társaság alakítására, amely aztán különféle zabolátlan,

fegyelemsértő akciók melegágyává vált. A továbbiakban még kitér az

írás arra is, miként ösztönözte az angoltanár mind a tanítás alatt, mind

az iskolán kívül Neil Perryt arra, hogy szülei akarata ellenére a

színjátszás iránti rögeszmés sóvárgása egyre inkább megerősödjék

benne. Mr. Keating szégyentelenül visszaélt helyzetével, ez aztán

szükségképpen torkollott Neil Perry halálába.

A rektor átnyújtotta Toddnak a papírlapot.

Kérem, olvassa át figyelmesen, Todd! - fűztehozzá. - Ha nincs

különösebb kiegészíteni- vagy változtatni valója, akkor kérem, írja alá.

A fiú elvette a papírt és olvasta. Sokáig tar- tott…Amikor befejezte,

remegett a kezében a lap.

És… és… mi lesz Mr. Keatinggel? - kérdezte.

Az édesapja felpattant, és fenyegetőn intett felé.

Mi közöd hozzá?!

– De kérem, Mr. Anderson! - így Nolan. - Foglaljon ismét helyet!

Nyugodtan megtudhatja. - Majd ismét Toddhoz fordult: - Még nem

egyértelmű, megsértette-e Mr. Keating a büntető törvénykönyvet. Ha

igen, akkor vádat emelnek ellene. Mi mindenesetre megteszünk

minden tőlünk telhetőt, s ebben segítenek bennünket a maguk

aláírásai, annak érdekében, hogy soha többé ne taníthasson.

Hogy ne… taníthasson? - hebegte Todd.

Az apja megint csak felugrott.

Elég legyen - harsogta -, azonnal aláírod az iratot!

Kérlek, drágám - szólalt meg az édesanyja ahelyéről. - A mi

kedvünkért!

De hiszen az élete… a tanítás! - kiáltott fel Todd.

Tanárnak lenni, ez számára a legtöbbet jelenti.

Mit törődsz vele?! - ripakodott rá az apja.

És ti, ti törődtetek valaha is velem?! - kiabálta neki Todd. - Ő

törődött velem! Ti soha!

Az apa dühtől sápadtan nyújtotta felé a tollat.

Azonnal aláírod, Todd! - parancsolta.

A fiú csak megrázta a fejét.

Nem, ezt én nem írom alá.

Az édesapja megpróbálta a kezébe nyomni a tollat. Nolan felállt.

- Hagyja! Akkor majd viseli a következményeit.

Megkerülte az íróasztalt, és kidüllesztette a mellét. - Azt képzeli

még mindig, hogy megmentheti Mr. Keatinget? - kérdezte. - A

többiek mind aláírták. De ha ön nem óhajtja, majd fegyelmi úton

büntetem meg. Az év hátralévő részében minden délután és

valamennyi hétvégén ügyeletre lesz beosztva. Ha csak

egyetlenegyszer is elhagyná azAkadémia területét, a következmény:

azonnali kicsapás.

Todd szülei és a rektor arra vártak, hogy a gyerek most

megváltoztatja döntését. Ám a fiú néma maradt.

- Nem írom alá - mondta aztán halkan, de határozottan.

Akkor jelentkezzen nálam a tanítás után! - közölte a rektor, és

hátat fordított neki. - Most induljon!

Todd felállt, és az ajtóhoz ment. A rektor a fiú szüleire nézett.

Bocsásson meg, Mr. Nolan - mondta Mrs. Anderson. - Úgy

érzem, mi vagyunk a hibásak.

Egyáltalán nem kellett volna ebbe az iskolába küldenünk - fűzte

hozzá az apa lesütött szemmel.

Ostobaság! - vágta rá a rektor. - Az ilyen korú kamaszok

rendkívül befolyásolhatók. Majd a helyes útra tereljük.

Másnap McAllister, a latintanár egy csoport diákot vezetett a

hófödte campuson keresztül, a diákok az igeragozást darálták.

McAllister egy pillanatra megtorpant, a tanárok emeletének egyik

ablakában ugyanis észrevette Keating magányos alakját. Egy percre

találkozott a tekintetük. Majd McAllister megfordult, mély lélegzetet

vett, és továbbhaladt diákjaival.

Keating hátralépett az ablaktól, a könyvespolchoz lépett, és

kiemelte kedvenc költőit: Byron, Whitman, Wordsworth… Aztán

sóhajtva tette vissza a köteteket. Bekattintotta bőröndjét, utolsó

pillantást vetett a szűk kis szobára, és kilépett az ajtón.

Ez idő tájt hajdani diákjai az elkövetkezendő angolórára

készülődtek. Todd lesütött pillantással, magába gubózva ült, akárcsak

az első napon. Knox, Meeks és Pitts nyugtalanul fészkelődtek a

padjukban. Látszott, mennyire megalázták őket. Valamennyi hajdani

„holttárs” szégyellte magát, alig mertek egymás szemébe nézni. Csak

Cameron látszott aránylag nyugodtnak.

Ült, és tömte a fejét, mintha semmi sem történt volna.

Két pad hiányzott a tanteremből. Neil és Charles padja.

Hirtelen felpattant az ajtó, és Nolan rektor lépett be.

A fiúk felálltak. Nolan a tanári asztalhoz ült, ekkor az osztály is

leült.

A félév végi vizsgákig átveszem a tanítást - közölte, és pillantása

átsiklott az osztály felett -, majd a szünidőben új angoltanár után

nézünk. Ki tudná megmondani, meddig jutottak a

Pritchard-könyvben?

Nolan körülnézett. Senki sem jelentkezett.

Mr. Anderson?

A… ö… Pritchard… - Todd alig hallhatóan ennyit bírt kinyögni.

Idegesen turkált könyvei között.

Egy szót sem értek, Mr. Anderson - mondta Nolan.

Én… úgy értem… mi… - motyogta Todd éppoly halkan, mint az

előbb.

Mr. Cameron - Nolan türelmetlen lett -, tájékoztasson, kérem, ha

egy mód van rá!

Hát ide-oda csapongtunk, uram. Átvettük a romantikusokat és

néhány fejezetet a polgárháború utáni irodalomból.

És a realistákat?

Azokat többnyire átugrottuk - mondta Cameron.

Nolan Cameronra meredt, aztán körülnézett az osztályban.

Na jó, hát akkor kezdjük elölről. Mi a költészet lényege? - A

rektor várta a választ. Senki sem jelentkezett. Ekkor föltárult az ajtó,

és Mr. Keating lépett be.

Néhány személyes holmimért jöttem - szólt

Nolanhoz. - Megvárjam, amíg befejezi az órát?

Nem, inkább vigyen csak mindent azonnal - mondta ingerülten a

rektor, majd ismét az osztályhoz fordult. - Uraim, üssék fel a

bevezetés 21. oldalát! Cameron úr, kérem, olvassa fel Dr. Pritchard

kitűnő esszéjét a költészet értelmezéséről.

Rektor úr, ez az oldal nálam ki van tépve - jelentette Cameron.

Akkor kérjen kölcsön egy könyvet valaki mástól - mondta Nolan,

aki kezdte elveszíteni a türelmét.

Ezek a lapok mindenkinél ki vannak tépve - közölte Cameron.

Nolan Keatingre meredt.

Mit jelentsen ez, tanár úr, hogy mindenütt ki van tépve?!

Cameron rákezdte:

Az úgy volt…

Köszönöm, Cameron - mondta Nolan, és átadta neki saját

példányát. - Olvassa!

„A költészet értelmezéséről, írta Dr. J. Evans Pritchard. A

költészet teljes megértéséhez előszöris a versformákat, a rímképleteket

és a kifejezés-módot kell megismernünk. Majd tegyünk fel

magunknak két kérdést: mekkora kifejezőerővel sikerült a költőnek

megvalósítania szándékát… ”

Mialatt Cameron folytatta, a sarokban lévő szekrény mellett álló

Keating tekintete megpihent a diákokon. Todd szeme könnyben

úszott. Knox, Meeks, Pitts… még mindig nem mertek a szemébe

nézni, szégyellték magukat. De látszott rajtuk, hogy mélyen feldúlta

őket a dolog. A tanár sóhajtott. A sors iróniája, hogy Nolan rektor úr

éppen most veszi elő Pritchard esszéjét, amikor ő belép a

tanterembe… szinte hihetetlen.

Keating cókmókját összeszedvén a kijárat felé indult. Akkor Todd

felugrott.

Tanár úr! - kiáltotta Cameront félbeszakítva.

Mindenkit kényszerítettek az aláírásra!

Nolan dühödten pattant fel.

Tartsa a száját, Mr. Anderson! - parancsolta.

Mr. Keating - folytatta Todd -, de igazán így volt. Higgyen

nekem!

Elhiszem magának, Todd - mondta halkan Keating.

Nolan egyre idegesebb lett.

Induljon, Keating, de azonnal! - üvöltötte.

De Toddnak már nem lehetett megtiltani, hogy kimondja:

És mégsem az ő hibája volt, rektor úr!

Nolan a fiú felé sietett a padsorok között, és a székre nyomta.

Üljön le, Anderson! - kiáltotta. - Ha még egyszer ilyen

fegyelmezetlen lesz… - most az osztályfelé fordult - vagy bárki más,

az illető azonnal röpül az iskolából! - Majd Keating felé fordult, aki

ekkor néhány lépést tett visszafelé, mint aki Todd segítségére akar

sietni. - Induljon, Mr. Keating! -bömbölte Nolan. - De tüstént!

A fiúk Keatingre meredtek. Az viszonozta pillantásukat. Utoljára

nézett rájuk, külön-külön mindegyikre. Aztán sarkon fordult, és az

ajtó felélépdelt.

Kapitány! Ó, kapitányom! - szakadt ki ekkor Toddból. Keating

hátranézett. S ekkor az egész osztály odanézett: Todd a padjára tette

egyik lábát, majd fölállt egészen. S miközben könnyeivel küszködött,

Mr. Keating szemébe nézett.

Leülni! - bömbölte Nolan. És Todd felé rohant. Ekkor a másik

oldalról Knox szólította kedvenc nevén Keatinget, és felmászott a pad

tetejére. Meeks minden bátorságát összeszedve utánozta. Pitts is

követte. Egyik a másik után, végül többen is egyszerre fölugrottak a

pad tetejére, hogy néma búcsút vegyenek tőle.

A rektor képtelen volt már érvényt szerezni akaratának.

Mozdulatlanul állt és bámulta, miként vesz búcsút az osztály

lenyűgöző tiszteletadással hajdani irodalomtanárától.

Az ajtóban álló Keating alig tudott uralkodni érzelmein.

Köszönöm, fiúk - rebegte. - Köszönöm. - Először Todd, majd a

többi „Holt Költő” szemébe nézett. Aztán biccentett, és kiment az

ajtón, míg diákjai még mindig némán álltak - utolsó üdvözletként - a

padok tetején.