Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1996-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1996-056

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Polgári értékrend és paraszti hagyomány .............................................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3

2. ........................................................................................................................................................ 5 1. A "büszke� fõváros. Várospolitika a millennium Budapestjén ............................................ 5 2. Képek .................................................................................................................................... 6

3. ...................................................................................................................................................... 10 1. Élelmiszerpiacok, vásárcsarnokok ...................................................................................... 10 2. Képek .................................................................................................................................. 12

4. ...................................................................................................................................................... 14 1. Megy a gõzös.... Vasút a századfordulón ............................................................................ 14 2. Képek .................................................................................................................................. 15

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Polgári értékrend és paraszti hagyomány

SZABÓ Ferenc

Polgári értékrend és paraszti hagyomány

A viharsarki mezővárosok műveltsége*

Az agrártermelés kibővülése, az árutermelés felé fordulás, a kor szintjén álló tömegszállítás és a helyközi vagy

távolsági közlekedés kiépülése egymást élénkítő folyamatok. Hatását a polgári társadalomra csak közvetve lehet

lemérni. Az 1900. évi népszámlálás eredményei szerint az ipari, kereskedelmi és közlekedési ágazatban

együttesen foglalkoztatott kereső népesség (a polgári rétegek) aránya a Viharsarok 23 mezővárosa között csak

háromban haladta meg a tíz százalékot (Gyula 13%, Orosháza 11,5%, Szentes 10,8%); Makó, Kiskundorozsma,

Békéscsaba, Mindszent és Szarvas esetében 8–10% között helyezkedett el, további tizenkét településen pedig 5–

8% között. (Összehasonlításul: Szolnok 17,6%-nál tartott.)

Átszínezés, hasonmás, továbbadás

A viharsarki mezővárosok műveltségképében döntő, hogy a paraszti tradíciók között felnövekedett

agrárlakosság hogyan fogadta el fokozatosan a vidéken is megjelenő polgári normákat. Követő-utánzó

magatartásában a paraszti mentalitás szerinti átszínezést a befogadó hasonlítás, s az annak megfelelő továbbadás

követte. A polgári élet egyes követelményeinek átvételét az egyházi, az önkormányzati és közigazgatási

intézmények, a különféle egyesületek is ösztönözték a parasztság szinte minden rétegében. A legerőteljesebb

ösztönző nyilván a személyes vagy családi-baráti tapasztalat volt, szorosan kapcsolódva a helyi presztízs

szempontjához. A szolgáltatások, a kereskedelem a századforduló táján már a mezővárosokban is eljutott arra a

szintre, hogy a polgári igényekről – az alsó és középrétegeknél – közvetlen mintákat adott.

A vasutakkal együtt bevonult a távíró, az 1890-es évek derekán a községekig eljutott a kezdeti telefonhálózat.

1906-ig a népesebb településeken megkezdődött az áramszolgáltatás, nem egy városban társulati formában

vízvezetékhálózat épült ki az eléggé tömeges artézikút-furatás után. Kikövezték a forgalmasabb s a lakói szerint

fontosabb belterületi útvonalakat, kevés kivétellel igényesebb külsejű szállodák és vendéglők épültek,

reprezentatív város- és községházák, pénzintézeti székházak, polgári iskolák és gimnáziumok emelkedtek. Az

1870–80-as évektől a Viharsarok nyolc mezővárosában volt helyi hetilap, többnyire nem is egy. Békéscsabán és

Szentesen kőszínházat, Hódmezővásárhelyen, Gyulán, Orosházán, Szarvason jelentős méretű faszínházat

építettek, hogy a több hétre vagy hónapra leszerződtetett társulatokat fogadhassák. A példákat még sok irányból

lehetne szaporítani. A polgári rétegek ízlése és pénztárcája szerinti infrastruktúra leginkább a parasztság

módosabb rétegeit vonzotta, de nem maradt hatástalan a kispénzű rétegekre sem.

A normák lazulása

A viharsarki mezővárosok parasztságának tudati örökségében a századforduló táján a rétegenkénti eltérések

élesebben mutatkoztak meg. Döntő volt, hogy ki mennyire tudta követni a polgárosodás jegyében történő

átalakulást, anyagi és szemléleti előrelépést. Az utóbbi természetesen jórészt generációs kérdés is volt. A

normák tartalmának módosítása, lazább érvényesítése – az új jelenségek és viszonylatok hatására – leginkább a

polgárosodás erősödését kívánó rétegeknek: az árutermelésre képes parasztoknak és az önálló „kisegzisztencia”-

státuszt elérni próbáló földmunkásoknak, kisbérlőnek állott az érdekében. Az önfenntartó gazdálkodásra

berendezkedett parasztok, a töredékföldesek, a szikeseken vagy a homokon tanyát építők számára két lehetőség

mutatkozott: a konzervatív életszemlélet és termelési szerkezet megőrzése vagy a kézimunka-igényes,

belterjesebb irányú, piacorientált termelés megvalósítására törekvés.

Saját erőből

A török hódoltság és a kuruc háborúk után kialakult új települési, gazdasági és paraszttársadalmi berendezkedés

szemléletében és tartalmilag igen közel állott a polgárosodásra jellemző gondolkodáshoz. A mezővárosok

lakossága a táj termőföldjének megművelésétől a vizek szabályozásáig, a templomok, paplakok, helységházak

és iskolák építésétől az artézi kutak furatásáig terjedően (s ezeken túl is) úgy érezte, hogy mindent saját erőből,

saját kezével vagy teherviselésével valósított meg. Az önkormányzatiság és a tételes törvényekkel nemegyszer

szembekerülő igazságfelfogás szellemében ítélte meg a mindenkori hatalom fölötte elhelyezkedő régióit, s védte

meg saját érdekeit. Az erős történeti megalapozottságú, döntően protestáns gyökerekből táplálkozó

önismeretben a plebejus töltés, az egyenjogúság általánossá tételének igénye fogalmazódott meg; az

alárendeltség, a függés iránti ellenállás gondolatával.

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A generációkon át mintegy életszemléletként beidegződött magatartás fontos része volt a paraszti világra

egyébként kevésbé jellemző nyitottság, az addigiakat kritizáló-tagadó politikai és vallási áramlatok iránti

fogékonyság. A mezővárosok olvasgató, „malomalji”-piaci, vásári-olvasóköri és negyvennyolcas népgyűlési

politizálását ismerő lakosaihoz eljutott elképzeléseknek, programoknak, jövőképeknek akkor volt hatásuk, ha

beleilleszkedtek az egyenlőségeszményről a parasztság körében régen kiformálódott gondolkodásba. Az „urak”

világát, hatalmaskodását, önző gyarapodását, erkölcsi züllöttségét bármilyen formában bíráló sajtótermék vagy

szóbeli vélemény rokonszenvet keltett. Érthető, hogy Táncsics Mihály gondolatainak, könyveinek ismeretében,

továbbá egy általánossá tágított szabadságeszmény szerepét is betöltő Kossuth-kultusz jegyében a

mezővárosokban az 1860-as évektől mindenütt megalakított olvasókörök sajátos közéleti és politizáló szerepet

tudtak betölteni. Az utópista majd az 1880-as évektől a marxi szocializmust az említett előzmények után ismerte

meg a parasztság egy része, s azt fogadta el belőle, ami a tradicionális s egyben radikális szemléletébe

beilleszthető volt. Szolidaritásból az agrárszocialista mozgalmak résztvevői számukra távoli célkitűzéseket is

gyakran hangoztattak, anélkül, hogy azokat ténylegesen átérezték volna.

Politikai „beletanulás”

A Viharsarok mezővárosainak nagyobb részében a képviselő-testületek, a református és az evangélikus

presbitériumok tagjai között nemegyszer jól kirajzolhatóak voltak a különböző érdekű és eszmeiségű

csoportosulások. Köztük az ellenzéki plebejus beállítottságúak s a magányosan küzdő „népszószólók” is. Az

újságolvasás – mind a fővárosi politikai, mind a helyi lapok esetében – viszonylag széles körű volt. Joggal

valószínűsíthető, hogy nemcsak a szocialista sajtótermékek jutottak el a parasztság alsóbb rétegeihez is. A

politikai (elsősorban választási) tömeggyűléseket a kiegyezés utáni években hozták gyakorlatba a pártok a

viharsarki mezővárosokban is. Ezek a gyűlések, csakúgy, mint maga a szűk körű választójogra épülő szavazási

procedúra, a lakosság igen jelentős részének – a választójog nélkülieknek is – feszültséggel járó politikai

„beletanulási” alkalmakat jelentettek. A kirendelt karhatalommal való összeütközés lehetősége számos esetben

ott lógott a levegőben. Az emberek egy része a bekiabálásokkal, a lehurrogásokkal vagy éppen a vállra

emeléssel kimutathatta a véleményét. A nyomdák elszaporodásával megnyílt a technikai lehetőség arra, hogy az

1870–1880-as évektől a mezővárosi politikai élet kellékei, eszközei legyenek a röplapok, a programfüzetek, a

feltűnő méretű betűkkel nyomott plakátok, a hírlapokban való éles hangú viták. A nagyvárosokból hamar

átvették a többi mutatós kelléket is: a transzparenseket, a sok zászlót, a felvirágozott diadalkapukat. S

hozzátették a vidéki tradíciót: a lovas bandériumtól a rezesbandáig, meg az ökörsütésig.

A politikai tömeggyűlések ilyen sokszínű „koreográfiája” már az 1880-as években ismert volt

Hódmezővásárhelyen, Békéscsabán, Orosházán, Szentesen, Gyulán, Makón, Szarvason és másutt is. Az

engedélyezett szocialista gyűlések egyszerűbben zajlottak le. A századforduló utáni május elsejék,

népünnepéllyel egybekötve, szintén sokat adtak a vonzó külsőségekre, különösen a felvonulásban.

Az iskola: a felemelkedés útja

Az írni-olvasni tudás, az iskolafenntartókat kötelező törvények mind következetesebb érvényesítése (jelentős

mértékben a tanyai iskolák hálózatának kiépítésében elért eredmény, az állami fenntartású népiskolák

szaporítása nyomán is) a századfordulóra generációs problémává alakult.** 1900-ban a hat éven felülieknek

Békés megyében a 78,2%-a, Csanádban 65,6%-a, Csongrádban 63%-a, Hódmezővásárhelyen 78,5%-a tudott

írni-olvasni. Békés megye és Vásárhely arányai – döntően a protestáns egyházaknak köszönhetően – Nagyvárad,

Versec, Kolozsvár adatainál kedvezőbbek, közel állnak Vas és Veszprém megyék arányaihoz, az alföldi

megyéket pedig megelőzik. Csanádban és Csongrádban a falusi arányok kedvezőtlenek voltak, a mezővárosiak

azonban jók: Makón a hat évesnél idősebbek 83%-a, Szentesen a 81,4%-a, a zömmel katolikus Csongrádon

61,2%-a írt és olvasott. Említésre méltó a településenkénti számok közül Mezőberény 88,2%-os, Szarvas

87,8%-os, Orosháza 87,3%-os, Békés 83,5%-os, Békéscsaba 81,5%-os írni-olvasni tudási aránya, mert

mindegyik megelőzi pl. Debrecen, Zágráb, Pécs, Temesvár arányait. (Mezőberény Győr városával, Szarvas

pedig Székesfehérvárral mutatott azonos számokat.)

A születési időpontok szerinti adatokból jól bizonyítható, hogy az 1880 után iskolaköteles korba kerülők nagy

többsége elsajátította a mezővárosokban az írás-olvasást.

A Viharsarok hat városa rendelkezett középiskolákkal az első világháború előtt, legrégebben Hódmezővásárhely

és Szarvas. E tanintézetek minőségi kisugárzása mellett a szélesebb körű polgárosodást az 1890-es évek

derekától sorra felállított fiú- és leánypolgári iskolák szolgálták, érdemi arányban oktatva a feltörekvő

parasztcsaládok gyerekeit is. A 23 viharsarki mezőváros közül a századfordulón kilencben, a világháborúig

tizenkettőben szervezték meg ezt a jó általános képzést nyújtó intézményt.

3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Társasági élet

Ahogy az analfabétizmus fokozatos csökkenése a generációváltás függvénye volt, a ruházkodásban, a

lakásberendezésben, a társasági élet szféráiban is hasonló jelenségekről szólhatunk. A tánciskola, a városi

„módi” szerinti bálok, a társas vacsorák, az éttermi étel- és ital-fogyasztás, a helyi lehetőségek szerinti fürdőélet

és korcsolyázás (minden nagyobb mezővárosban) polgári igények szerinti szokásrendje minden réteget elért. A

társasági „élet” megélénkülése és kiszélesedése társadalmi következményekkel járt: a különböző rétegek,

foglalkozási meg vallási csoportok egyesületi jellegű szerveződéseinek nagyobb része az elkülönülést, néha a

kasztosodást szolgálta, merev falakat emelt. A különféle szórakozási alkalmak, több egyesület, olvasókör stb.

közös rendezvényei viszont a társadalmi elválasztó falak „átjárhatóságát” segítették elő. A kapcsolatteremtés

valamilyen formájára minden csoportosulásnak szüksége volt: az ellentéteket, életmód- és szokásbeli

különbségeket az alkalmazkodás tompította. A többségben lévő, de erősen megosztott parasztság és az iparosok,

kereskedők, értelmiségiek közötti érdekharcok a helyi fórumokon számtalanszor és sokféle színben fellángoltak.

Amikor a mezővárosi infrastruktúra, az intézményhálózat, a közigazgatás fejlesztése érdekében kellett volna

áldozatot vállalni, a helyi önkormányzatokban többséget képviselő vagyonosabb parasztság általában

elzárkózott. Sokszor ismétlődött meg ugyanez a protestáns egyházak önkormányzatában is.

*

A polgárosodó parasztság „kétlelkű” maradt: a „parasztpolgár” a valóságos polgári rétegekbe csak paraszt

voltának feladásával (benősülés, magasabb iskolai végzettség, a város belterületére költözés, viselkedési normák

átvétele stb.) tudott bekerülni. Az elszakadást áldozatok árán is sok esetben vállalta, törekedve az emancipálódás

helyi értékrendjének követésére. A vélt vagy valóságos felemelkedést elérni kívánó „paraszt-polgárt” zavarta

volna, ha sajátos paraszti rétegérdekei mentén elindulva az „alatta” elhelyezkedő parasztrétegekkel vagy a

módos, de a hagyományos élet-módhoz konzervatív beállítottságuk alapján ragaszkodó gazdákkal kényszerült

volna azonosulni. A paraszti társadalom tagoltsága, szemléleti többfélesége, az egyes rétegek közötti távolságot

is kifejező érdekellentét a századforduló körül már oly nagy volt a Viharsarok mezővárosaiban, hogy a

parasztság egybefogása már megoldhatatlannak bizonyult. A parasztság minden fontosabb rétege „köztes”

minőségbe jutott, s ezt a minőségét hosszú ideig tömegében nem is tudta meghaladni.

SZABÓ FERENC

* Az Európa Intézet 1991. évi „Agrárszocializmus, parasztság Délkelet-Európában” c. konferenciáján

elhangzott előadás részlete. (A szerk.)

** Vö. erre e számunkban Kovács Éva cikkét. (A szerk.)

2. Képek

4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A "büszke� fõváros. Várospolitika a millennium Budapestjén

SIPOS András

A „büszke” főváros

Várospolitika a millennium Budapestjén

„A fővárosnak és legfőképen (!) Pestnek tulajdonképen (!) fejlődése az utolsó félszázadra esik. A mi ez idő alatt

történt, azzal bátran kiállhatunk Európa ítélőszéke elé... A magyar főváros, mely körül egész Magyarország

körfalat képez, oly erőssége Árpád nemzetének, melyet semmiféle hatalom többé be nem vehet” – mondotta az

ünnepi szónok a főváros törvényhatósági bizottságának a magyar állam „ezeréves fennállása” alkalmából tartott

díszközgyűlésén. Az országos kiállításon a főváros önálló pavilonnal szerepelt. Több mint 1600 m2

alapterületen elsősorban a városépítés és az infrastruktúra-fejlesztés újabb eredményeit mutatták be. A legfőbb

„kiállítási tárgy” azonban maga a rendezvénynek színhelyet és keretet adó, immár 600 ezer lakossal dicsekedő

város volt. A büszke Budapest, a befejezés alatt álló Nagykörúttal és a Fővám téri új híddal, az épülő pompás

vásárcsarnokokkal, az ünnepi évben többszörösére növekedett és úgyszólván zökkenőmentesen lebonyolított

forgalmával. A közgyűlés szónoka „három nagy tényező” közreműködésének tulajdonította az elért

eredményeket. Az elsőség természetesen „a koronás királyt, imádott uralkodónkat, I. Ferenc Józsefet” illette,

másodikként „az ország kormányát és törvényhozó testületét” emelte ki, „melyek minden alkalmat megragadtak

arra, hogy Budapest az ezeréves Magyarországnak dísze és büszkesége legyen”, mögöttük pedig „maga a

főváros áldozatkész polgársága”, valamint a „főváros hatósága és képviselő-testülete” állt.

A városfejlesztés terhei

A városegyesítés időszakának kormányzati politikája abból indult ki, hogy az újonnan és részlegesen

visszanyert önálló államiság megszilárdításának egyik legfontosabb eszköze egy olyan főváros megteremtése,

amely képes ellensúlyozni Bécs vonzerejét. Megtestesíti az eszmét: Magyarország valóban egyenrangú fele a

birodalomnak, távlatilag pedig akár a birodalmi központ szerepére is alkalmas székhellyel rendelkezik. Egyben

az urbanizációnak, az új polgári életformának olyan mintaadó centruma, amelynek sem a Kárpát-medencében,

sem az egész délkelet-európai térségben nincs vetélytársa. Vonzó, egyesítő tényező. Ezzel ellensúlyozza az

ország sok-nemzetiségű jellegéből adódó széthúzó tendenciát. Mivel tehát Budapest fejlesztésével kapcsolatban

„magának az országnak mint független álladalomnak a létezéséről van szó”, az nem bízható a városi

önkormányzatok öntevékenységére. Ennek jegyében hozták létre 1870-ben az akkor még három különálló város

(Pest, Buda, Óbuda) építésügyének irányítására a Fővárosi Közmunkák Tanácsát. 24 millió forintos állami

kölcsönt vettek fel, hogy megkezdhessék a kereskedelmi-forgalmi természetű központi funkciók

lebonyolításához nélkülözhetetlen beruházásokat (hídépítés, Duna-szabályozás, rakpartépítés). Ez a pénz

szolgált a nagyvárosi légkört és jelleget biztosító reprezentatív útvonalak – a Sugárút és a Nagykörút –

kiépítésének fedezésére is. A kölcsön elköltését követően is hozzájárult a kormányzat a városfejlesztéshez.

Közvetlen állami beruházásokat kezdtek meg (középületek, államvasúti létesítmények, Duna-hidak).

Ugyanakkor a magánépítkezéseket ösztönző adómentességeket és kedvezményeket biztosítottak.

A millenniumi évtized két nagyszabású program jegyében telt. A sugárirányú főútvonalak addig megtörtek a

Belváros határán, amelynek régi, szűkös, girbegurba utcái tökéletesen alkalmatlanok voltak a Duna felé törekvő

forgalom lebonyolítására. Az Eskü téri (Erzsébet)-híd megépítésének elhatározása 1893-ban maga után vonta a

Hatvani (Kossuth Lajos) utca folytatásaként új széles útvonal megnyitását és ennek folytán a Belváros teljes

átépítését. Ezzel együtt került sor a Fővám téri (Ferenc József-, majd Szabadság-) híd építésére, ami a budai

oldalon, a Gellért-hegytől délre elterülő részen adott lökést egy új városrész keletkezésének. A hidakhoz vezető

feljárók, útvonalak kialakításához és a belvárosi szabályozási munkákhoz a főváros 2 millió forinttal járult

hozzá. Nem kisebb jelentősége volt a katonai laktanyák kitelepítésének a város belterületéről, és a további

terjeszkedés útjában (a Szabadság tér helyén) terpeszkedő hatalmas Újépület lebontásának. A pénzügyi terhek

oroszlánrészét az állami költségvetés vállalta. A főváros 5,6 millió forintért megvásárolhatta az államtól a

Városháza céljára kiszemelt Károly-kaszárnyát. Az Újépület telkének köztérré alakítandó része és a Gellért-

hegyi Citadella ellenszolgáltatás nélkül került a város tulajdonába.

Életformaváltás

6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A hirtelen városnövekedés, a tömeges bevándorlás és életformaváltás, a lakosok közötti érintkezési viszonylatok

megsokszorozódása és bonyolultabbá válása sok egyéb problémát vetett fel. Ezekkel már a fővárosi

önkormányzatnak a maga erejéből kellett megbirkóznia.

A lakosság gyarapodott, szociálisan differenciálódott, a település mind zsúfoltabbá lett. A piaci ellátási

szervezet mindinkább elégtelennek bizonyult. Az ebből adódó feszültségek, ahogy a világ más nagyvárosaiban,

így Budapesten is kikényszerítették a városigazgatás jellegének, funkciójának változását. A korábban elsősorban

reaktív-szabályozó típusú városvezetést felváltja a szolgáltatásszervező városmenedzselés. Amelyik aktívan

beavatkozik a gazdasági-társadalmi viszonyokba. A század közepén még jobbára csak a hagyományos

rendészeti típusú szolgáltatásokat tekintették a városigazgatás közvetlen feladatának. Azaz a személy- és

vagyonbiztonság garantálását, a forgalom feltételeinek biztosítását. (Ide tartozott a közutak és vízelvezető árkok

vagy csatornák fenntartása, a közvilágítás, a tűzvédelem megszervezése, az ezt szolgáló építési előírások

érvényesítése.)

A városi önkormányzatok új szerepkörben jelentek meg. Most már fokozatosan előtérbe került az

egészségrendészet, a járványveszély leküzdése, amely a szűkös városi térben hirtelen összezsúfolódó tömegek

együttéléséből adódott. Nagyszabású infrastrukturális beruházásokat indítottak el, üzemeket létesítettek és

tartottak fenn, mindehhez nagy létszámú és differenciált személyzetet kellett alkalmazniuk. A modern

vízvezeték- és csatornarendszerek, a vásárcsarnokok és közvágóhidak létesítését elsősorban közegészségügyi

beruházásnak tekintették, amihez úgyszólván csak járulékosan kapcsolódtak a kényelmi, szépészeti stb.

szempontok. A közszolgáltatásokat – tömegközlekedés, gáz- és áramellátás – egyelőre a magánvállalkozásnak

engedték át. (Ezeknek ugyanis elsődleges egészségügyi vagy vagyon- és forgalombiztonsági jelentősége nem

volt.) Az új technikai és szociális infrastruktúra megteremtésére a városok rendszeres bevételi forrásai – helyi

adók, járulékok, javadalmak, a közvagyon gyümölcsöztetése – sehol sem nyújtottak fedezetet. A század utolsó

harmada egyben a városok nagy arányú eladósodásának kora is. Ahhoz, hogy a gyümölcsöző tőkekihelyezést

kereső vállalkozók, bankárok a városokban felismerjék a biztos és elsőrendű adóst, az kellett, hogy a város

rendszeres jövedelemforrásai, gazdálkodásának szervezettsége elérjenek egy adott szintet. Azt a szintet,

szervezettséget, amelyek befektetők bizalmát megalapozhatta.

Első helyen az útépítés és -burkolás áll 16,51% részesedéssel, nem sokkal marad el ettől a vízellátás 14,10%-

kal, valamint – elsősorban az 1897-ben átadott vásárcsarnokoknak tulajdoníthatóan – a közélelmezés 12,95%-

kal. Aránylag sokat fordítottak iskolaépítésre (a tanulólétszám növekedésével így sem tudtak lépést tartani) és a

kegyúri kötelezettségekből folyó templomépítésre. A csatornázás különösen az évtized első felében foglalt el

előkelő helyet a kiadások ranglistáján. A központi szivattyútelep és a körúti főgyűjtő 1896-ra készült el.

Villamos közlekedés – botrányokkal

Miközben a gáz még a világítás terén is – technikai újításoknak köszönhetően – jó ideig versenyképes maradt a

villannyal szemben, a közlekedésben a Budapest utcáin 1887 óta üzemelő villamosvasút versenye a lóvasúti

társaságot is rákényszerítette vonalainak roppant költséges villamosítására. E beruházás fejében a Budapesti

Közúti Vaspálya Társaság elérte, hogy engedélyének időtartamát 1948-ig meghosszabbítsák. Az erre vonatkozó

szerződést – amelyben a bírálók szerint a főváros nagyon olcsón engedte át a hatalmas értéket képviselő

koncessziót – 1895 júliusában botrányos jelenetek közepette fogadta el a közgyűlés. A szavazás előtt az

ellenzéki városatyák magának Ráth Károly főpolgármesternek az elnöklési jogát is kétségbe vonták, mondván,

hogy igazgatósági tagja az ügyletet finanszírozó banknak. A főpolgármester természetesen nem fogadta el az

észrevételt, a többség az ellenzéki szónokokba szabályosan belefojtotta a szót, és az erősen támadott szerződést

a részletes vita mellőzésével, „en bloc” hagyták jóvá. Ennek nyomán a századfordulóig a teljes lóvasúti

hálózatot villamos közlekedésre állították át.

Az egymással ádáz konkurenciaharcot vívó két vasúttársaságnak volt közös vállalkozása is: a kontinens első

földalattija. Az Andrássy úton a hatóságok, esztétikai okokra hivatkozva, mereven elzárkóztak felszíni vasút

engedélyezésétől, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy az ezredéves kiállítás forgalmával az omnibusz nem tud

megbirkózni. A Városi Villamosvasút Rt. mögött álló Siemens és Halske cég dolgozta ki a földalatti vasút

tervét, de a hatalmas tőkeigényre tekintettel a megvalósításba bevonták a Közúti Vaspálya Társaságot is. A

városvezetés csak ahhoz ragaszkodott, hogy a létesítmény az ünnepségek idejére már készen álljon. Az

építkezés – a Siemens és Halske kivitelezésében – 1894 augusztusában kezdődött meg, az ünnepélyes

megnyitásra pedig 1896. május 2-án, az ünnepségsorozat kezdetével egyidejűleg került sor.

2. Képek

7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Élelmiszerpiacok, vásárcsarnokok

VARGA Judit

Élelmiszerpiacok, vásárcsarnokok

Vázlat a fővárosi piacok dualizmus kori fejlődéséről

A reformkorban Magyarország legjelentősebb piacai, vásárai Pesten összpontosultak. A szokásos éves országos,

ill. hetivásárok forgalma nem maradt el az európai nagyvárosi átlagtól.

A kofáktól hangos vásárokat a tömegszórakoztatás korabeli intézményei tették színesebbé, vonzóbbá

(lacikonyha, mutatványosok, csepűrágók, medve-táncoltatók stb.). Mindenki előtt ismertek a guggolós kofák, a

sváb milimárik, a szegedi sziksós- és szappanosasszonyok, az üveges-, drótos- és gyolcsostótok, az oláh

dézsaárusok, a bosnyák bicskások és szipkások, az üstfoltozó cigányok alakjai.

Kalmár = csaló?

A sokféle nemzetiség találkozóját egy-egy nagyobb vásár alkalmával három meghatározó, a polgári fejlődés

irányába mutató elem tette lehetővé: a közlekedés javítása, a szárazföldi és vízi utak korszerűsítése, különféle

engedmények a „jó király” részéről, amelyek a „harmincadi sorompókat tágítván” szabadabb mozgást engedtek

a kereskedésnek; a felvonultatott árukészlet szempontjából a manufaktúrák és a gyárak számának emelkedése,

tökéletesedése. A profi kereskedő réteg kialakulását hátráltatta, hogy a korabeli közvélemény több évszázadra

visszamenőleg negatívan ítélte meg a kereskedői foglalkozást. Kereskedő, kalmár, uzsorás, csaló kb. ugyanazt

jelentette. „A közvélemény, legalább a nemesi osztályban uralkodó, nem tulajdonított a kereskedőnek... kellő

tiszteletet; mert nem tudta méltánylani annak hasznait, melyeket a polgári életre, a haza jólétére áraszt...” Ez az

1840-ből származó megállapítás tökéletesen megindokolja, miért nem alakult ki az élelmiszerpiacokat ellátó

szakszerű kiskereskedői réteg, miért nem vált el a kistermelő az árut eladótól még a század második felében

sem. Mégis a kereskedelem az igényeknek megfelelően szakosodott.

Pest város tanácsa –a helytartótanács jóváhagyásával –1843. február 1-jén helypénzdíjszabási rendeletet léptetett

életbe. Először különböztették meg a standokról, a földről, a szekerekről és a hajókról árusítókat. Különbséget

tettek az árusító helyek minősége, az áruk értéke és az egyes szakmák keresettsége szerint. (A József teret

taksálták a legtöbbre.) Külön helypénzzel rótták meg az üzlettel rendelkező boltosokat és raktártulajdonosokat,

ha üzletük előtt piaci árusítással foglalkoztak. Eltérő tételeket állapítottak meg a helybeliekre és a vidékiekre, sőt

a helybeliek közül megkülönböztették az illetőséggel nem bíró városi lakosokat, a zsidókat, valamint a

mindennapos és csak a hetipiacos napokon kirakodókat. Megállapítottak hetenként és naponként fizetendő

díjakat. A járva-kelve árusítók átalányt fizettek. A közegészségügy elvárásaival ellentétben a földről árusítóknak

olcsóbb tarifát kellett fizetniük.

A rendelet alapelveit nem módosították a vásárcsarnokok megjelenéséig. 1855–1898 között a kereskedelem

tovább fejlődött. Elsősorban a törvényi, rendeleti szabályozás és az infrastruktúra. A vásártartó községek és az

országos vásárok száma megkétszereződött, a kereskedelemben foglalkoztatottak száma 67%-kal növekedett,

egyre nagyobb szerepet kaptak a hivatásos vásározó kereskedők (1890-ben 8500 vásári és piaci árust és 13 700

házalót írtak össze országos szinten). Budapest az ország közlekedési, kereskedelmi, gazdasági központjává

vált. Az 1882-től kezdődő időszakot prosperáló vasútépítések, a főváros terjeszkedése jellemezte.

Piacszabályozás, 1896–98

A vásárcsarnok megjelenésével merült fel egy átfogó, gyökeres változásokat hozó piacszabályzat igénye. Ennek

első lépése a vásárrendtartásról szóló 11701/96. sz. belügyminiszteri rendelet volt, mely kimondta – a III.

országos ipartestületi kongresszus határozata alapján –, hogy minden vásártartó helynek a vásárt látogató

iparosok és kereskedők jogait és kötelezettségeit tartalmazó vásárrendtartási szabályzatot kell készíteni.

A vásártartás fogalomköre a közigazgatási joggyakorlatban három fő problémakört vetett fel: a vásárlátogatás, a

vásári helypénzszedés és a vásári rendtartás kérdését. Megoldásukat két tanácsi szabályrendelet hozta meg. Az

egyik az 1896-ban elfogadott s az 1897. február 15-én ünnepélyesen átadott központi és 4 kerületi csarnokokra

vonatkozó szabályrendelet, a másik a megmaradt nyílt piacokat szabályozó 1898. évi rendelet. A vásárcsarnok-

intézmény létrehozásával a városatyák célja elsősorban a lármás, piszkos, közlekedést akadályozó,

közegészségügyi szempontoknak messze nem megfelelő 44 fővárosi szabadtéri piac felszámolása volt. 1896-

ban mégis 18 nyílt piacot számoltak össze Budapesten, s kb. tízezer házaló asszonyt tartottak nyilván. A rájuk

11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

vonatkozó szabályok szinte teljesen megegyeznek a német mintára megalkotott, vásárcsarnokokra érvényes

rendelettel.

Az 1898-as piaci szabályzat szerint a székesfőváros területén napi-, heti- és országos vásárok csak a hatóság

által kijelölt helyeken tarthatók. Elővásárok, zugvásárok tartását tiltotta a rendelet. A nyitvatartási időt évszaktól

függően szabályozták. Télen este 5-ig, nyáron este 8-ig árusíthattak a piacokon. Vasár- és ünnepnapokon csak

de. 10-ig volt engedélyezve az eladás.

Az idényvásárok (hideghúsvásárok, karácsonyi, húsvéti, mindszenti, búcsú-napokon tartott vásárok) időtartamát

esetről esetre a kerületi elöljáróságok állapították meg. Vásári alkuszok működését nem engedélyezték.

Helybenlakó iparosok csak a hetivásári napokon foglalhattak helyet, ha előzőleg az illetékes kerületi

elöljáróságnál helyfoglalási engedélyt kértek. Fertőző betegségben szenvedők vagy undort keltő egyének nem

árusíthattak. Az elfoglalt helyeken minden árus lakáscímét és nevét köteles volt feltüntetni, s a hatóságilag

megállapított árjegyzéket kifüggeszteni. Közvetlenül a földről árusítani nem volt szabad. Lehetőleg egyforma,

könnyen szétszedhető, csinos állványokat kellett használni. Az állványok felállításánál tiszteletben kellett tartani

a szomszéd árus területét. Nem volt szabad eltakarni a másikat. Az ún. mintasátrak kivételével a vásár végén

mindent le kellett bontani.

Az árusok maguk gondoskodtak helyük tisztántartásáról. Cukorneműt, lekvárt, déli gyümölcsöt csak

üvegszekrényben vagy üvegbúra alatt árusíthattak. Dinnye vagy egyéb gyümölcsfélék szeletelve árusítását

tiltották. Savanyú répa, uborka, káposzta kiszedését csak e célra szolgáló eszközzel, favillával, fakanállal

engedélyezték. Tejet fedővel vagy dugóval ellátva, tejterméket tiszta ruhával betakarva volt szabad kínálni.

Csomagoláshoz írott vagy nyomtatott papír használatát tiltották. Csakis tiszta, még nem használt papírt

engedélyeztek. Kutyát, macskát pórázon vagy anélkül a piac területére nem engedtek. A piacon történő

állatvágást szintén megtiltották. A karbantartásról a kerületi elöljáróság gondoskodott. Vásárügyi szolgálatot a

kerületi vásárfelügyelő és közegei teljesítettek. Feladatuk közé tartozott az árusok helyének kijelölése a vásári

rend és a piaci tervrajz (!) alapján, az adásvétel körül felmerülő vitás kérdések rendezése, a közlekedés

biztosítása, a járva-kelve árusítók kiutasítása, őrködés az árusok illendő magaviselete, a közegészség és a

köztisztaság felett. Vásári tolvajok esetében is ők jártak el.

Mutatványos, gyorsfényképészeti bódék felállítását csak akkor engedélyezték, ha a piac területén maradt szabad

hely. Ideiglenes engedélyt kaptak az alkalmi, mézeskalács-, cukorka-, gesztenyeárusok.

Aki nem tartotta be a szabályrendelet pontjait, azt 2–5 Ft pénzbírsággal, behajthatatlanság esetén 5 napig terjedő

elzárással, végső esetben a piacról történő kitiltással büntették. A tanács által elfogadott 1906. évi módosítás

szerint a helyfoglalást az iparigazolvány kiadásának dátuma szabályozta, a pénzbírságot 1–100 koronáig terjedő

összegben állapították meg, súlyosabb esetben a pénzbüntetésen felül 5 napi elzárást írtak elő.

Öt új csarnok

Az intézmény egy központi és négy fiókcsarnokból állt. A IX. kerületi I. sz. csarnokot Pecz Samu műegyetemi

tanár tervezte, míg a Rákóczi téri (VIII. ker.) és az István téri (VII. ker.) csarnokok a Fővárosi Mérnöki Hivatal

tervei alapján készültek, a Hunyadi téri (VI. ker.) és a Hold utcai (V. ker.) pedig Czigler Győző tervei szerint.

Mintául a német – elsősorban berlini, lipcsei és frankfurti – csarnokok szolgáltak. Gróf Bethlen András

földművelésügyi miniszter bízta meg a kor neves mezőgazdász-állatorvosát, Tormay Bélát a német csarnokok

felkeresésével. Feladata a nagyvárosi élelmezés és az erre irányuló egészségügyi ellenőrzés formájának

megfigyelése volt. Jelentésében az egyes csarnokok építési terveiről, költségeiről, szerkezetéről, díjairól,

házszabályairól és az élelmiszerek árairól olvashatunk.

A kereskedők 1897. február 1-jétől árusíthattak a központi csarnok épületében, bérleti díjat a megnyitásig nem

kellett fizetniük. Hivatalos megnyitására 1897. február 15-én, este 8 órakor került sor. Az ünnepség az egyszerre

megnyíló 5 új csarnokot köszöntötte.

A nyílt piacok megszüntetése a régi, legendás belvárosi piacok felszámolásával csak részben sikerült. A

következő közterületeken szűntek meg a vásárok: Petőfi tér, Ferenc József rakpart, Eskü tér, Városház tér, Duna

utca, Kéményseprű utca, Hal tér, Molnár utca, Rózsa tér, Sebestyén tér, Fővám tér, Sóház utca, Bakács tér,

Ferenc tér, Rákóczi tér, Mária Terézia tér, Teleki tér, Mátyás tér, Újvásár tér, István tér, Almássy tér, Hunyadi

tér, Hold utca, Deák tér, Nagymező utca, Sebestiáni ház előtti tér. Betiltották az árukkal való házalást és az utcai

elárusítást is. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a csarnokok területén kívül nem lehetett vásárokat

tartani.

12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A központi csarnok összterülete 10 400 négyzetmétert tett ki. A Vámház körúti bejárónál széles kocsiút szelte

ketté az épületet, határt képezve a nagyban és kicsiben való árusítás között. Elrendezését illetően két részből,

főcsarnokból és az ún. baromficsarnokból állt. A főcsarnok az adásvétel területét, a kezelési helyiségeket, a

vasúti és fogyasztási adóhivatalt és egy vendéglőt foglalt magába. A baromficsarnokban zajlott a baromfi- és

tojáskereskedés, valamint a vasúton érkező áruk lerakodása. A vasszerkezetű főcsarnok 20 méter szélességű

főhajójába két oldalt mellékhajók nyíltak. A csarnok végén voltak a halárulóhelyek friss vizű medencével.

A Sóház utcai határfal mentén, a csarnokba vezető vasúti vágánytól a középső kocsiútig terült el a nagyban való

árusításnak szánt rész. Itt egy-egy vásárközvetítő rekeszt helyeztek el irodával együtt. A rekesz előtt hagyott hét

méter széles szabad tér az árverés területe volt. A főcsarnok négy határfala mentén, átlag hat méter magasságban

karzat készült. Ez a rész háztartási cikkek, rövidáruk eladására, virágvásárra szolgált. A karzatra (galériára) a

pincéből, ill. a földszintről 4 nagyobb és 3 kisebb villamos felhúzógép szállította az árut.

*

A polgárosodó élelmiszer-kereskedelem szempontjából a vásárcsarnokok megjelenésével az objektív feltételek

megvalósultak, de az eladók, vevők, közeli és távoli termelők „fejében” végbemenő változások még várattak

magukra. Ellenszenvvel fogadták az új piaci monstrumokat, nehézkesen foglalták el új helyeiket. (Tormay Béla

ezt az általánosnak tekinthető jelenséget igazolta a miniszteri jelentésében, ti. a berlini kofák sem szívesen

költöztek a csillogó-villogó, drágának vélt csarnokokba.)

A szakemberek és az utókor nem vitatták az új intézmény országos közigazgatási jelentőségét, a

kiskereskedelem korszerű formájának előretörését. A csarnokok a főváros élelmiszerpiacát egységesítették,

vonzáskörét kitágították, előrelépést hoztak az adásvétel kultúrájában, a polgári fejlődés nyújtotta

infrastrukturális elemek kihasználásában. Morális, kényelmi és higiéniai előrehaladást jelentettek.

2. Képek

13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Megy a gõzös.... Vasút a századfordulón

FRISNYÁK Zsuzsa

Megy a gőzös....

Vasút a századfordulón

„A becsületadás és mívelt modor általános szabályai a vasúton is érvényben maradnak, csak azon kivétellel,

hogy legyünk bár udvariasak útitársaink iránt, de a magunk kényelme itt az első. A vagonokban, ha van miben

válogatni, válasszuk nézetünk szerint a legjobb helyet. Beszélgetést kezdeni nem ütközik semminemű

illemszabályba... Unalmas volna a vasúti utazás, kivált sivár, egyhangú vidéken, ha az utazók hallgatnának

folytonosan. Azonban magunkról, körülményeinkről ne beszéljünk, az illetőket ne kutassuk, mert ez indiskrét

eljárás volna” – a századvég közkedvelt illemkönyvei ilyen s ehhez hasonló tanácsokkal igazították el az úri

viselkedésben bizonytalan utasokat.

1896-ban már 50 éve működött hazánkban gőzüzemű vasút. Ez idő alatt 15 ezer km-nyi vasútvonal épült. 1896-

ban a forgalmat 2400 mozdony, 5000 személykocsi, 50 ezer teherkocsi bonyolította le. A millennium évében 57

millió utast és 35 millió tonna árut szállítottak. A vasút univerzális közlekedési eszköz. A gépkocsi

megjelenéséig a személy- és áruszállításban felmerülő minden elképzelhető igényt kielégített.

Növekvő áruforgalom

1896-ban a legnagyobb magyar vasúttársaság a Magyar Kir. Államvasút volt. Az évről évre növekvő MÁV

hálózatát három tényező alakította: az állami vasútépítések, a magánvasutak államosítása és a helyiérdekű

vasutak. Az 1889–91-ben végrehajtott vasútállamosítások óta a magyar kormány szabadon érvényesíthette

akaratát az áruforgalomban. A legfontosabb kiviteli útirányok: Budapest–Fiume, Budapest–Ruttka–0derberg–

Berlin, Budapest–Bécs, Budapest–Belgrád, Budapest–Bukarest, Budapest–Lemberg. A kor követelményeinek

megfelelő vasúthálózat képes volt a terményeket és árukat gyorsan és olcsón a hazai és külföldi piacra eljuttatni.

Nemcsak hosszabb, hanem 10–20 km-es távolságra is érdemes volt parasztszekér helyett vasúttal szállítani. A

nagy tömegű áruk szállítása mellett a vasúttársaságoknak a sérülékeny, romlékony, kis mennyiségű vagy nagy

értékű cikkekről is gondoskodni kellett. 1896-ban pl. a Déli Vasúttársaság külön megszervezte, hogy a dunántúli

kertészetekből származó vágott virágok gyorsan Budapestre érkezzenek. A nagy tömegű áruk szállítására

alkalmas nyitott és zárt teherkocsik mellett, készültek speciális, pl. tojás-, baromfi-, sertés-, ló-, bútor-,

hintószállító kocsik is.

Személyszállítás vicinálison és gyorsvonaton

A személyforgalom jellemzője: az utasok túlnyomó többsége (77%) harmadosztályon utazott, a

legkényelmesebb első osztályt csak 1,5% választotta. A három legnagyobb személyforgalmú város Budapest

(3,4 millió utas), Szeged (700 ezer) és Pozsony (600 ezer fő).

A nagyforgalmú fővonalakra az utasokat és az árut az ún. helyiérdekű vasutak szállították. A döntően egy-egy

vidék érdekét szolgáló helyiérdekű vasutak könnyen, egyszerűen, állami kedvezményekkel épültek. Helyiérdekű

vasútra engedélyt az állam 90 évre adott, a viteldíjakat maximálta. A HÉV-ek egyszerűbb és olcsóbb al- és

felépítményi szerkezetekkel épültek, átlagos építési költségük a MÁV-vonalakénak mindössze 30%-a. A

helyiérdekű vasutak legnagyobb részét a MÁV üzemeltette. A típustervek alapján megépített kisvárosi

vasútállomások a nyilvánosság színterei voltak, sétálópontok, ahol mindig történt valami. Az állomásfőnök, a

forgalmisták a kisváros közismert személyiségei. A nőtlen tisztek egy részének a lakása az állomásépületben

volt. Az állomásfőnök és családja szintén az állomásépületben lakott.

A helyiérdekű vasútvonalakon zömében személy- és teherkocsiból álló, ún. vegyesvonatok közlekedtek. A

sűrűn megálló, lassú vegyesvonatok gyakran 20 km/h sebességgel zötykölődtek.

A zónatarifa 1888-as bevezetésével a menetjegyárak lezuhantak, s milliók ültek vonatra. Az 1890-es évekre a

világ érezhetően kitágult: Európa nagyvárosait expressz- és gyorsvonatok kötötték össze Budapesttel. A

fővárosból Londonba a legolcsóbb, 2. osztályú retúr menetjegy kb. 106 frt-ba került, Karlsbadba 25, Bécsbe 10

forintért lehetett jutni. 1896 nyarán a MÁV luxusvonatokat közlekedtetett Budapest–Marchegg–Bécs,

Budapest–Kassa–Poprádfelka, Budapest–Predeál–Bukarest és Budapest–Fiume útvonalakon. Ezeket a 80–90

km/h sebességgel közlekedő luxusvonatokat forgózsámolyos, nyugodt járású, négytengelyes, első osztályú

kocsikból állították össze. Bécsbe, a Magas-Tátrába naponta, Fiumébe hetente kétszer indult a luxusvonat. A

15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

fiumei vonat csatlakozott a Fiume–Ancona, Fiume–Velence gyorshajójáratokhoz, így a Budapest–Róma közötti

menetidő 40 óráról 31 órára csökkent.

A vasút a millenniumért

A vasúttársaságok a millennium rendezvényeire alaposan felkészültek. A MÁV 1894-tő1 kezdődően 1000 db

korszerű személykocsit vásárolt, a királyi pár részére pompás udvari vonatot készíttetett. A Déli Vasút 55%-os

menettérti jegyeket adott a csoportosan utazó munkások részére. A 400 frt évi fizetést el nem érő néptanítókat a

vasutak ingyen felhozták Budapestre. A millenniumi bandériumokban résztvevők 14 napig érvényes 1. osztályú

szabadjegyet kaptak. A lovakat és kísérőiket díjmentesen szállították. A MÁV menetjegyirodája „Millennium

Utazási és Ellátási Vállalat” néven a Keleti és Nyugati pályaudvarokon fiókirodákat rendezett be. Az irodák a

kiállításra érkező vendégeknek szállást szereztek, információt adtak, belépőjegyeket árusítottak, megszervezték

a poggyász-szállítást stb. A MÁV különös figyelemmel gondoskodott a millenniumi kiállításon bemutatásra

kerülő tárgyak, berendezések szállításáról. A kiállítás területén ideiglenes vasúti megállót létesítettek. 16

városból hetente többször menetrend szerinti gyűjtőkocsik indultak, ezekre a kocsikra a vonal közbenső

állomásain felpakolták a kiállításra szánt cikkeket.

A díszfelvonulás idején a személyforgalom olyan óriásivá duzzadt, amilyenre Magyarországon addig még nem

volt példa: június 1–8. között 182 ezer utas jött a fővárosba. Az erős személyforgalom idejére esett a

díszbandériumok lovainak (1000 db) és kísérőinek (800 fő) szállítása is. Forgalomszervezési bravúr volt, hogy

az ország minden részéről szállított lovak június 5-én reggel egyszerre érkeztek Budapestre.

A kereskedelmi miniszter utasítása nyomán minden vasútvonal menti városról, helységről, nevezetességről a

MÁV fényképeket készíttetett, melyeket a külföldi turisták megnyerésére a kontinens országaiban terjesztettek.

A személypénztárakban olcsó, képes térképeket árusítottak. A kiállítás ideje alatt Ausztriából, Németországból,

Franciaországból, Romániából, Angliából, Belgiumból stb. 30%-kal olcsóbban lehetett Budapestre utazni.

A magyar vasutak fénykora az 1880-as évek végétől az első világháborúig tartott. 1897–1914 között még 7 ezer

km-nyi, zömében helyiérdekű vasútvonalat építettek. A modern Magyarország közlekedési hálózata azonban

már a millennium évében készen volt.

A kortársak számára a vasút nemcsak a végtelenbe nyúló síneket, a zakatoló, pöfögő gőzmozdonyokat, az

állomások nevét kikiáltó kalauzokat, a fapados vicinálisok kényelmetlenségét, a vasútállomások s őrházak ezreit

jelentette, hanem a „jó gépekbe”, a töretlen fejlődésbe vetett hitet is szimbolizálta.

2. Képek

16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.