Hadvezérek fegyverben

55

Budai-Balogh Tibor (1974) régész, az Aquincumi Múzeum munka-társa.

Legutóbbi írása az Ókorban:Késő római sírcsoport az aquin-cumi katonaváros nyugati teme-tőjében (2009/3–4).

Hadvezérek fegyverbenPáncélos szobrok az Aquincumi Múzeum

gyűjteményében

Budai-Balogh Tibor

A páncélos portrészobrászat recepciója a római művészetbe

Graeca res nihil velare, at contra Romana ac militaris thoraces addere – hang-zik Plinius Maior sommázata.1 Megfi gyelése szimptomatikus, s mint ilyen, legalábbis részben, feltétlenül igaz. Magába foglalja a rómaiak eredendő ide-

genkedését a teljes meztelenség ábrázolásától, ugyan-akkor a római ízléshez és katonai erényekhez méltónak a páncélba bújtatott embert tartja. A Római Birodalom területéről eddig előkerült páncélos nagyplasztikák száma, az ép és hiányos példányokat egybevéve, a 700 felé közelít, azaz bizonyítja a császárkori szobrászat e műfajának élénk népszerűségét. Másfelől nézve vi-szont Plinius axiomatikus kijelentése azt a tévképzetet kelti, hogy a páncélos emberábrázolás par excellen-ce római találmány. Valójában a római statua lorica-ta műfajilag a hellénisztikus uralkodók és hadvezérek portrészobrászatára vezethető vissza. Ugyanakkor ikonográfi ai értelemben kevert műfajról beszélhe-tünk. Ahogy azt a legkorábbi fennmaradt császárkori páncélos szobor, a Prima Porta-i Augustus (1. kép) is szemlélteti, a hellénisztikus előképet és ikonográfi ai reminiszcenciákat a késő klasszikus kori szobrászati kánonnal és a Kr. e. 4. századi attikai sírsztélék ka-tonaábrázolásaival elegyítették. Augustus Polykleitos páncélba bújtatott Doryphorosaként, más vélemény szerint Herméseként jelenik meg, testét a késő klasszi-kus kori attikai sírábrázolásokról jól ismert izompán-cél fedi. A hellénisztikus vonások átemelését a műfaj eredete és sajátosságai magyarázzák. Ezzel szemben a klasszicizálás, a klasszikus kori minták utáni vissza-nyúlás nem a római megrendelők tudatos és önkényes retrospekciójának eredménye volt; a kelet felé terjesz-kedő Róma a Kr. e. 2. század derekán a klasszikus, sőt olykor archaikus művészet újjászületésével szembe-sült Hellasban. A klasszikus minták követését a leg-szebb athéni hagyományokat feltámasztó műhelyek-ből kikerülő neoatticista alkotások, vagyis a kortárs művészet, ha úgy tetszik, a divat provokálta ki.

A köztársaság korában a katonaábrázolások nem illeszkedtek a senatus által követendőnek tartott képi megjelenítési normákhoz. A hivatalos, állami kezde-ményezésre történő szoboradományozás bevett for-mája még diadalmas hadvezérek kitüntetésekor is a to-gatus ábrázolás volt. A senatus egalitárius intézkedése

1. kép. Augustus császár a Prima Porta közelében talált, eredetileg bronzból készült szobrának márványmásolata, Kr. e. 20 körül (Róma, Musei Vaticani)

Okor_2010_1.indd 55Okor_2010_1.indd 55 2010.04.14. 13:27:352010.04.14. 13:27:35

Tanulmányok

56

mögött az a szándék munkált, hogy katonai dicsőségből senki se kovácsolhasson politikai tőkét. Éppen ezért rendkívüli kegy-nek és szerfelett ritka eseménynek számított, amikor a senatus a győztes hadvezérek előtt lovasszobor állításával tisztelgett. A consul-hadvezéreket azonban még az ilyen kivételes esetek-ben is a bevett szokásnak megfelelően tógában ábrázolták. L. Cornelius Sulla sem változtatott lényegesen az equestris toga-ta-ikonográfi án, amikor dictatorként „engedélyezte” a senatus-nak, hogy közpénzből aranyozott lovasszobrot állítsanak neki a Forum Romanumon. És mégis, a hadvezéri póz, az imperato-ri megnyilatkozás (adlocutio) gesztusa, illetve a dictator hadi győzelmeire (victoria Sullana) épülő propaganda katonai tar-talommal töltötte meg az ábrázolást. Ettől kezdve a lovas-tógás szoborállítás elszigetelt esetekből szilárd precedensen alapu-ló, folytonos gyakorlattá vált a köztársaságkor még hátralévő évtizedeiben. Az ikonográfi a nem változott mindaddig, amíg Octavianus héroszi meztelenségű képmásaival nem váltotta fel a tógás ábrázolásokat. Bár a lovas-páncélos ábrázoláshoz ve-zető utolsó lépés megtételére a köztársaságkorban senki sem vállalkozott, ezek az alkotások tartalmilag kétségkívül katonai jellegűek voltak. Azzal pedig, hogy Sulla sokszorosította, és Itáliában terjesztette lovas-tógás képmásait, a birodalomszer-te majdan felállítandó császárszobrok szimbolikus-propagan-disztikus szerepét készítette elő.

A római páncélos szobrok története ugyancsak a köztársa-ság korában veszi kezdetét,2 de a vonatkozó, olykor meglehe-tősen homályos irodalmi utalások alapján fejlődéstörténetét nem lehet a lovas szobrokéhoz hasonló módon rekonstruálni. A páncélosszobor-állításra vonatkozó legkorábbi irodalmi adat arról számol be, hogy C. Iulius Caesar dictatorként engedélyezte a senatusnak az őt ábrázoló loricata felállítását saját forumán. Különleges, de korántsem példátlan eset volt, ekkor ugyanis már több páncélos szobor állhatott Rómában. A legkorábbi alkotá-sok felállítására a magánszférában már a hadvezér-politikusok nagy korszakát, a Kr. e. 1. századot megelőzően sor kerülhetett. A páncélos szobor hallgatólagosan elfogadott hivatalos színe-zetű portrészobrászati műfajjá Sulla idején, vagy még valószí-nűbb módon Sulla és Caesar időszaka között válhatott.

Éremhátlapok tanúsága szerint a polgárháború időszakában Octavianus önmagát tudatosan isteni-héroszi meztelenségben, a béke helyreállításának letéteményeseként, a társadalom meg-mentőjeként ábrázoltatta. Önábrázolása terén csak riválisainak végleges legyőzése és a béke megszilárdítása után kerülhetett sor (a meztelen képmások megőrzése mellett) a katonai iko-nográfi a bevezetésére. Az új kor kezdetét a klasszikus kánon alapján megkomponált, emelkedettséget és méltóságot sugár-zó, díszpáncélban (de héroszi mezítlábassággal) ábrázolt Pri-ma Porta-i Augustus szimbolizálja, amely a loricata hivatalos recepcióját jelentette.

A páncélos szobrok rendszeres felbukkanásuktól kezdve hatalmi-politikai célokat szolgáltak, az elavult köztársaságko-ri államberendezkedés ellen indított támadás, az egyeduralom megteremtésének szimbólumai és propagandaeszközei voltak. A „hagyománytisztelő” senatus ellenállása egyértelműen politi-kai, és nem esztétikai-művészeti gyökerekből, a hellénisztikus kultúra lekicsinyléséből táplálkozott. Augustus színrelépésével minden megváltozott. A monarchia de facto megteremtése, a princeps fölénye legitimálta a páncélos szobrok állítását, fenn-tartva, s egyúttal magasabb szintre emelve szimbolikus-propa-

gandisztikus szerepüket. A császárkorban a politikai hatalom birtoklása már adott volt, megtartása azonban gyakran nehéznek, olykor egyenesen megoldhatatlannak bizonyult. A római társa-dalom szemében ugyanis a császári idoneitást a katonai virtus, a hadi győzelmek ténye és száma igazolta. A császári hatalmat a victoria presztízsével lehetett fenntartani, akár megalapozott volt történetileg, akár nem. A birodalmi ideológia és a társadal-mi elvárás nem nyújtott választási lehetőséget. Például Nero (54–68), a művész vagy a kifi nomult Hadrianus (117–138) so-sem állt ténylegesen a hadak élére, s így személyes szerepet sem vállalt Róma katonai sikereiből. Hatalma fenntartása érdekében mégis mindkettő ragaszkodott a potens katonai vezető imázsá-hoz, ezért – a valódi hadvezér-császárok magatartását követve – birodalomszerte felállíttatta páncélos képmásait. Mindebből látható, hogy a műfaj szimbolikus jelentősége óriási volt. A kép-mások hatalma a magyarázata annak, hogy a páncélos szobrok túlnyomó többsége miért császárábrázolás is egyben.

2. kép. Páncélos szobor torzója, Kr. e. 40 körül (München, Glyptothek)


Hadvezérek fegyverben

57

A megadományozottak szűk köré-nek bemutatását megelőzően szót kell ejteni a páncélos portrészobrászat törté-netének egy a köztársaságkorban gyö-kerező, el nem hanyagolható mellék-száláról is. Miközben a senatus sokáig sikerrel zárta ki a hivatalos képi világ-ból a páncélos szobrokat, a magánszfé-rában sosem tudott hatékonyan gátat vetni a hellénisztikus művészeti áram-latok terjedésének. Caesar idején az ál-lami közélet főszereplői mellett a vidé-ki arisztokrácia legkiemelkedőbb tagjai már tömegével állították meztelen vagy éppen páncélos képmásaikat. E nem hivatalos áramlat terméke lehetett az egyetlen Augustus korát megelőző idő-szakból (Kr. e. 40-es évek) fennmaradt páncélos szobor is (2. kép).

A magánszféra alkotásai továbbéltek a kora császárkorban is, különösen az Au-gustus és Domitianus uralkodása közötti időszakban zajlott komoly „önheroizálá-si” folyamat. Elegendő csupán Pompeii egyik Augustus-kori hatalmasságának, M. Holconius M. f. Rufusnak a példáját kiemelni. Az ünnepelt szőlőültetvényes és borkereskedő rendkívüli karriert fu-tott be a városban: ötszörös IIvir iure dicundo, kétszeres quinquennalis, papi hivatalok betöltője volt, majd patronus coloniae lett. Tényleges katonai szolgálatot nem teljesített, viszont Augustustól elnyerte a tiszteletbeli tribunus militum a populo rangot, amely egyúttal a lovagrendbe is emelte. Nyilvánvaló civil volta ellenére a co-lonia semmi furcsát nem látott abban, hogy patronusának dísz-páncélos szobrot állítson, amelyhez nem szerényebb mű, mint a Róma-városi Mars Ultor szolgált előkép gyanánt (3. kép).

Általánosságban elmondható, hogy államilag adományo-zott páncélos szobor mindenekelőtt az élő és már megistenült uralkodókat, a császári ház férfi tagjait, másodsorban, és lénye-gesen kisebb arányban, a győztes hadvezéreket és helytartókat illette meg, míg a helyi hősök, hatalmasságok, városi magistra-tusok számára állított páncélos alkotások az önkormányzati és magánszféra berkeibe tartoztak. Ismertek viszont olyan esetek is, amikor városi közpénzből császároknak vagy helytartóknak állítottak szobrot, sőt a magántőke ilyen irányú bevonása is do-kumentált. Császárok képmásának felállítása minden esetben az uralkodó formális engedélyéhez volt kötve. Valós személyek mellett az ex offi cio páncélos istenségek, elsősorban Mars, mito-lógiai hősök (Achilleus, Hector, Aeneas stb.), valamint bizonyos tartományperszonifi kációk jelentek még meg vértezetben.

Az állami és magáneredetű szoborállítás kapcsán elsősor-ban (de nem kizárólag) a csonkult alkotásokkal kapcsolatos ér-telmezési nehézségekről kell szót ejteni. Miután a császárkori művészetet már központi ideológiai elvekből fakadó szabályok határozták meg, s mivel a vidéki arisztokrácia megadományo-zottjai is egyazon társadalmi hierarchia tagjaiként az állam-ideológia képviselői és terjesztői voltak, nem csoda, hogy a hivatalos és magánkezdeményezésből született páncélos szob-

rok ikonográfi ája és a reliefdíszes mellvértek által sugárzott propaganda teljesen megegyezik. Feliratukat és fejüket vesz-tett alkotások esetében ezért sokszor nem lehet eldönteni, hogy mely vonulat termékéről van szó.

Más problémát jelent a loricata rendeltetési körének meg-határozása. Az eddigiek alapján kijelenthető, hogy a páncélos szobrok többségét a tisztelet kifejezésének szándékával dedi-kálták, legyen szó állami vagy magánkezdeményezésről. Az Ehrenstatuen kategóriájába tartoznak a katonai táborok pa-rancsnoki körletén (principia) belül felállított páncélos csá-szárszobrok is, amelyeket a korábbi kutatás tévesen a kultusz-ábrázolások körébe sorolt. A templomok számára készített páncélos uralkodóképmások viszont ténylegesen szakrális rendeltetésűek voltak. A kultikus és tiszteletet kifejező alkotá-sok mellett komoly kereslet mutatkozott épületdísznek szánt páncélos szobrok iránt is. A színházakat például előszeretettel zsúfolták tele a császárt, az uralkodóház tagjait és más pro-minens személyeket ábrázoló szobrokkal, köztük loricatákkal. Az uralkodó páncélos ábrázolása rendszeresen helyet kapha-tott collegiumi székházakban, de akár magánházakban is.

Az eddig felsoroltakkal ellentétben a páncélos szobrok sze-pulkrális funkcióját felvető hipotézis minden kétséget kizáróan még nem bizonyított. A sírszobornak mondott alkotásokon semmiféle megkülönböztető jel nem utal ilyen rendeltetésre, a másodlagosan, építőanyagként temetőbe hurcolt szobrokat pedig tévedés ebbe a körbe sorolni. A páncélos portrészobrá-szat szepulkrális rendeltetése nem zárható ki teljességgel, de a műfaj érintkezési felülete a halottkultusszal pillanatnyilag igen jelentéktelennek tűnik.

3. kép. Marcus Holconius Rufus Kr. e. 2 körül állított márványszobra (Nápoly, Museo Nazionale) és Mars Ultor eredetileg bronzból készült szobrának későbbi,

Kr. u. 90 körüli márványmásolata (Róma, Musei Capitolini)


Tanulmányok

58

A műfaj felemelkedéséről és hanyatlásáról dióhéjban

A Prima Porta-i Augustus rendkívül népszerű műalkotássá vált, másolatait mindenfelé felállították a birodalomban. Az alko-tás tagadhatatlan társadalmi sikere komoly szerepet játszott a páncélos portrészobrászat kiteljesedésében. A műfaj fénykora Vespasianus (69–79) és Hadrianus uralkodása közé esik. Csak ebből a hét évtizedből annyi páncélos szobor maradt fönn, mint amennyi az azt megelőző és a későbbi időszakból együttvéve. Antoninus Pius (138–160) uralkodása kezdetétől a szoborállí-tási láz valamelyest lanyhulni, az ábrázolásmód egyszerűsödni kezdett, a reliefdíszes díszpáncélok helyét fokozatosan átvették a történelmi reliefekről ismert, funkcionális izompáncélok.

A 3. századtól kevés új alkotás született, gyakorlattá vált a 2. századi készlet „újrahasznosítása”. Az utóbbi folyamat ki-bontakozásához nagyban hozzájárult a cserélhető fejű szob-rok gyártásának az adoptív császárság időszakában elharapózó gyakorlata. A műfaj a tetrarchia korától új lendületet kapott, a Constantinus-korban valódi reneszánszát élte, ennek ellené-

re az 1–2. századi termelékenységet már meg sem közelítette. A késő antik hadvezetés és a hadsereg barbarizálódása a kato-naábrázolás presztízsének csökkenését vonta maga után. Ezzel együtt az antik páncélos portrészobrászat gyakorlata nem sza-kadt meg – a bizánci kortól napjainkig a katonaszentek ikonog-ráfi ája őrzi tovább a hagyományt (4. kép).

Páncélos szobrok a birodalom határán

Páncélos szobrok állításában a határtartományok élen jártak, mindenekelőtt a katonai táborok és az azokat körülölelő civil települések támasztottak nagy keresletet a loricata-termékek iránt. Aquincum – mint Pannonia Inferior helytartójának szék-helye és egyben legiotáborrral is rendelkező település – komoly megrendelője lehetett az ilyen típusú szobrászati alkotásoknak, még ha ennek jelen pillanatban nincs is markáns, kézzelfogható bizonyítéka. Aquincum területéről például még nem került elő olyan bronzszobor töredéke, amelyet egyértelműen páncélos áb-rázolás részeként lehetne értelmezni. A rendkívül csekély számú bronzszobor-maradvánnyal szemben a kőből készült nagyszob-rászati alkotások jobb állapotban és tekintélyesebb mennyiség-ben maradtak ránk, közöttük többé-kevésbé csonkult állapotban három loricata maradványa is megtalálható (5. kép).

A Filatori torzó

A szobortorzó 1907-ben az újkori Filatori-dűlő területéről, az egykori katonaváros északnyugati negyedéből került az Aquin-cumi Múzeum gyűjteményébe (6. kép). A pontos lelőhely és a lelőkörülmények nem ismertek. Az életnagyságú mészkő torzó (m: 0,41 m, sz: 0,53 m) válltól a köldök vonaláig őrződött meg, feje, karjai és teljes alsó része elveszett.

A torzó testtartása utal az eredeti contrapposto kompozíció-ra, amelyben a test súlya a bal lábra nehezült. Az izompáncél naturalisztikusan kifaragott meztelen férfi testként nyert meg-fogalmazást, erőteljes anatómiai jellegét a mellbimbók ábrázo-lása külön hangsúlyozza. A realizmusra törekvés ugyanakkor a páncélzat szerkezeti elemeinek pontos bemutatásában is tetten érhető. A hátvértről előrehajlított, a mellvérten pedig karikákba akasztott, díszítetlen felületű vállkapcsok (epomides) meztelen férfi testre helyezése együttesen bizarr képi hatást eredményez.

A páncél karkivágása nem a hónalj vonalában zárul, a vért ráborul a vállra is. A vállat elfedő páncélok a közvélekedés sze-rint bőrből készült vértezetre utalnak.3 A páncél ujja duzzadt peremben zárul, alóla rövid, rojtozott végű bőrszalagok eresz-kednek a felkarra. A három csavart rojttal díszített bőrszalagok alól kikandikál az alsóruházatként viselt tunica ujja. A hasi részen egyszer körbetekert, beszegett szélű parancsnoki sza-lagot (cingulum) Hercules-csomó fogja össze. A jobb vállról leereszkedő, keresztbevetett rövid kardszíj (balteus) a cingu-lum vonala felett fordul át a hát felé. A kardszíj felületén, egy-mástól szabálytalan távolságra phalerák sorakoznak. A szobor jobb vállán, a balteus fölött egy korongfi bula kapcsolja össze a hadvezéri köpenyt (paludamentum), amely redőzötten hullik a mellkas felső részére. A szobrot elölnézetre komponálták, hát-só fele laposra faragott, lesimítatlan. Felületén stukkó- vagy festésnyomok nem őrződtek meg.

4. kép. Az úgynevezett „noricumi harcos” (norischer Krieger) késő római márványszobra, barokk kori Szent Flórián-fejjel

(Pokrajinski Muzej, Celje)



59

A torzó lelőkörülményei ismeretlenek, így régészeti adatok nem nyújtanak tám-pontot a keltezéshez. Súlyosbítja a helyze-tet a szobor erősen hiányos volta, a páncél alatt viselt bőrmellényre (subarmalis) erősí-tett, nyelv alakú lemezek (pteryges) hiánya. A megmaradt karakterisztika alapján né-hány következtetés mégis levonható. A cin-gulum hellénisztikus előképekről jól ismert volt a rómaiak számára, történeti reliefeken már a Kr. e. 100-tól kezdve ábrázolták, en-nek ellenére a páncélos nagyplasztikák iko-nográfi ai elemévé csak Traianus (98–117) idején vált. A díszítetlen, sima páncélok Antoninus Pius korában bukkantak fel, és ezt követően terjedtek el. A jobb vállról harántirányban leereszkedő balteus, és ez-zel a kard áthelyezése a bal oldalra a kora Severus-korban vált általánossá, azonban a kardviselet e módjával szórványosan koráb-bi ábrázolásokon is találkozunk. A szobor kifaragására legkorábban Antoninus Pius idején kerülhetett sor, az iskolázott stílus alapján készítésének lehetséges legvégső időpontja a késő Severus-korra tehető.

A Daru utcai páncélos szobor

A következő ismert aquincumi páncélos szobor sem régészeti feltárás során, hanem a II. kerületi Daru utca 2/b számú ház előtti vízakna gépi erővel történő mélyítése során került elő 1981-ben (7. kép). A lelőhely az egykori katonavárostól dél-re elhelyezkedő, úgynevezett Bécsi úti temető („limes menti temető”-szakasz) környezetébe illeszkedik (5. kép). A mar-kológép kanalának nyakcsonkon és mellvérten éktelenkedő körömnyomai mutatják, hogy az életnagyságú (m: 1,60 m, sz: 0,58 m) márványszobor hanyatt feküdt a földben. Feje, jobb kézfeje, valamint jobb lába letört és elveszett. Az ugyancsak letört, irattekercskötegként megfogalmazott támaszték és az

abból kifaragott bal láb a talapzattal egye-temben a szobor megtalálását követő lelet-mentő beavatkozás során került elő.

A szobor contrapposto helyzetben áll, a testsúlyt a bal láb tartja. A felsőtestet „klasszikus” típusú, díszítetlen izompáncél fedi, amelynek nyakkivágása ovális alakú. A jobb vállon kettős epomis látható, közü-lük azonban csak a belső, hosszabb pánt tartja össze ténylegesen a hátvértet a mell-vérttel, a külső a vállat védi, illetve takarja a karkivágás felső ívén két sorba rendezett, kisméretű, pikkelyszerű pteryges indítását. Az epomides kidolgozása nagyvonalú, a kontúr megerősítésével jelölt, sima felü-letű. A hason vastagon beszegett szélű pa-rancsnoki szalag fut körbe. A markolókanál rongálása miatt nehezen azonosítható a test középvonalában feltűnő, bevésett körökkel díszített lemezszerű tárgy, amely eredeti-leg a cingulum teljes szélességét kitöltötte. Severus Alexander (222–235) uralkodásá-tól Diocletianus (284–305) trónra lépéséig, körülbelül a 225–285 közötti időszakban a páncélos ábrázolásokat a rideg egyszerű-

5. kép. Páncélos szobrok maradványai Aquincumban: 1: Filatori-dűlő,

2: Daru utca 2/b, 3: Bécsi út 271.

6. kép. A Filatori-dűlőnél előkerült szobortorzó (Aquincumi Múzeum, Komjáthy Péter felvétele)

7. kép. A Daru utcában talált páncélos szobor (Aquincumi Múzeum, Komjáthy Péter felvétele)


Tanulmányok

60

ség jellemezte. Diocletianus idejétől jött divatba az epomides, a cingulum, a balteus ékszerekkel, ékkövekkel való díszítése. Ebben az esetben is egy ékkövekkel kirakott lemez ábrázolása gyanítható.

A páncél alját egy a csípő és az alhas vonalát nem anatómiai pontossággal, csupán jelzésszerűen kirajzoló sodronydísz vá-lasztja el a nyelvformájú pterygestől. A pteryges felszíne rend-kívül egyszerűen díszített, a nyelvforma megerősített szegé-lyéből a szobor csípőjén körbefutó hullámvonalat formáztak. A hullámvölgyek közét kidolgozatlanul, kitöltetlenül hagyták.

A subarmalis alsó szegélyére varrt szíjak térdig érnek, szin-te teljesen elfedik az alatta viselt hosszú ujjú tunica (tunica manicata) alját. A szobrász a cingulumhoz és az epomides-hez hasonlóan a bőrszíjak szegélyét is megvastagította, belső felszínüket simára csiszolta. A bőrszíjak alját 2-2 csavart rojt díszíti. A jobb felkart a már említett két sor pteryx mellett a subarmalis vért alól leereszkedő, szíjakra hasogatott, rojtos végű ujja is védi. A behajlított, csonkult jobb karon felgyűrő-dött a tunica manicata ujja. A thoraxhoz simuló kézfejből a ki-nyújtott mutató- és középső ujj végződése őrződött csak meg. A cseppformájú bojtokkal díszített szegélyű paludamentum

egyenesen hullik a bal vállról a cakkozott szárú, alacsony csiz-mába bújtatott láb mellett álló irattekercskötegre. A hengeres, jól azonosítható irattekercseket egyszer körbehurkolt kóckötél tartja kötegben. A paludamentumból kibontakozó bal kézfej középső- és gyűrűsujja irattekercsre kulcsolódik, a kinyújtott mutató- és kisujj a thoraxon támaszkodik. A szobron stukkó- vagy festésnyomok nem őrződtek meg.

A kellően nem tisztázott lelőkörülmények miatt a szobor szerves kapcsolata a környék feltérképezett lelőhelyeivel nem bizonyítható. Másodlagos felhasználás esetén bármiféle kel-tezési korreláció ezekkel csupán a véletlen műve lehet, ezért a szobor datálására a környezet lelőhelyeinek fi gyelmen kí-vül hagyásával kell javaslatot tenni. Ikonográfi ai szempont-ból annyi szögezhető le, hogy a kevésbé dekoratív, praktikus, sima díszpáncélok Antoninus Pius korától kezdve bukkannak fel, és Severus Alexander uralkodása elején válnak kizáróla-gossá. A páncél alján futó, díszítetlen felületű pteryx-sor a 3. évszázadtól terjed el. A felkaron alkalmazott pteryges már An-toninus-kori történeti reliefekről is ismert, páncélos szobrokon ennek ellenére csak a Severusok alatt jelenik meg, tipikus iko-nográfi ai elemmé pedig a tetrarchia időszakától válik. A cingu-lum applikált díszítése legkorábban Diocletianus uralkodásától vált szokássá. Az ikonográfi ai sajátságok alapján tehát a Daru utcai szobor a 3. század utolsó másfél évtizedére, esetleg a 4. század elejére keltezhető.

Nem mellékes körülmény, hogy a Daru utcai páncélos szo-bor anyaga márvány. Miután Pannonia márványbányával nem rendelkezett, e kőfajtából behozatalra szorult. Aquincum ese-tében a már bevizsgált márványfaragványok kisebb mértékben thasosi, túlnyomórészt azonban noricumi eredetű kőből ké-szültek. A Daru utcai szobor anyaga is Noricumból, a gummer-ni márványfejtőből származik. Már csak az a kérdés: hol került sor a gummerni márványtömb kifaragására?

Az aquincumi megrendelést teljesítő műhelynek legvalószí-nűbb módon Poetovio adhatott otthont. A Dráva-parti Poetovio szobrászati központ és az importmárvány tartományi terjesztő-je volt. A Dráva összekötötte a gummerni kőfejtővel, ahonnan már az 1. század második évtizedétől szállítottak márványt a Poetovióban állomásozó legio VIII Augusta részére. A kifara-gott késztermékek szállítása is ezen a folyón zajlott Dél-Pan-nonia, majd a Dunán tovább Moesia Superior megrendelői felé. Az anyagvizsgálati eredmények igazolják, hogy a gum-merni márvány a Dráván leúsztatva és a Dunán felhajóztatva legalább Aquincumig eljutott.

A szobor másik lehetséges készítési helye a noricumi Ce-leia. Bár Celeia kőfaragóközpont szerepére viszonylag kevés adat utal, a település számba vételét indokolja, hogy a Daru ut-cai szobor legközelebbi párhuzama éppen ebből a városból ke-rült elő. A „norischer Krieger” (4. kép) testtartása és a császári megnyilatkozást (adlocutio) kísérő kézmozdulata, a díszítetlen páncél, az epomis, a cingulum, a karkivágás felső ívén elhelye-zett pteryx-sor, a páncél alján futó, az aquincumival megegye-ző formájú és díszítettségű pteryges, a páncél alsó peremeként szolgáló sodronydísz kialakítása, a paludamentum elrendezé-se, valamint a támaszték gyanánt szolgáló irattekercsköteg, de mondhatjuk, hogy a teljes összhatás még a fennálló apró kü-lönbségek ellenére is olyan fokú rokonságot mutat az aquin-cumi szoborral, amely alapján joggal feltételezhető, hogy a két alkotás egyazon műhely(kör) terméke. E tekintetben különösen

8. kép. A zagradi páncélos szobor (Landesmuseum Kärnten „Rudolfi num”, Klagenfurt)



61

az irattekercsköteg árulkodó. A spárgával, szíjjal összekötött, vagy hengeres tartóba (capsa libraria) helyezett irattekercskö-teg gyakran felbukkanó szobortámaszték. Sajátsága azonban, hogy birodalomszerte kizárólag a togatus-ábrázolások kiegé-szítője. Páncélos szobrok támasztékaként atipikus, éppen ezért utal a három eddig ismert, irattekercsköteggel megtámasztott szobor, a „norischer Krieger”, a Daru utcai és a későbbiekben bemutatásra kerülő Bécsi úti alkotás szoros kapcsolatára.

Celeia ellen szól azonban, hogy műhelyei kizárólag helyi Pohorje-márvánnyal dolgoztak. A gummerni márványból ké-szült Daru utcai szobor celeiai provenienciája már csak emiatt is valószínűtlen. Ráadásul a 3. század második felében a Po-horje-márvány fejtése, és ezzel összefüggésben a celeiai kő-faragás is, a korábbinál jóval kisebb mértékben zajlott, így hasonló jellegű megrendelések felvétele a helyi műhelyek részéről alig hihető. Az elmondottak alátámasztani látszanak azt a feltevést, hogy a Daru utcai szoborral nagyjából egyidős és azonos műhelyből származtatható „norischer Krieger” nem Celeiában, hanem a Dráva-völgy egyik kőfaragó központjában készült, és onnan szállították át még a római korban, vagy azt követően bármikor. A lehetséges Dráva-völgyi központok kö-zül megint csak a földrajzilag is legközelebb eső Poetovio jö-het számításba.

A Daru utcai szobor és a „norischer Krieger” jobb karjának és kezének rendkívül jellegzetes, anatómiailag lehetetlen tartá-sa még egy zagradi lelőhelyű torzón fordul elő, amely e tulaj-donsága alapján ugyancsak a fent ismertetett körhöz sorolható (8. kép). Támasztéka sajnos elveszett. Zagrad földrajzi közel-sége Gummernhez, illetve az ugyancsak Dráva-parti Virunum-hoz esetleg felvethetné a „norischer Krieger” virunumi erede-tét. Csakhogy a „norischer Krieger” anyaga Pohorje-márvány, amely viszont ismét csak a Poetovio-Celeia zóna felé mutat, semmi esetre sem Karintia irányába. Amennyiben tehát elfo-gadjuk a „norischer Krieger” és a Daru utcai szobor rokon-ságát, úgy ezeknek, valamint a zagradi szobornak a készítési helye Poetovióra szűkíthető le. Amennyire bejáratott volt a vízi útvonal Poetovio és Aquincum között, ugyanannyira be-vett szokás lehetett hivatalos szobrok gyártását a Dráva menti kőfaragóműhelyekre bízni, ahol ehhez megvolt a szaktudás és az infrastruktúra. Nyugat-pannoniai vagy kelet-noricumi kő-faragóműhelyek megbízása egyébként a privátszférában sem példa nélküli, hiszen az alsóhetényi „belső erődbe” falazott – egyébként alapvetően gummerni és treffeni – márványfaragvá-nyok töredékei kelet-pannoniai magánszemélyek síremlékei-ből származnak.

A Bécsi úti páncélos szobor

A harmadik ismert páncélos szobor 2007-ben, az aquincumi katonaváros nyugati temetőjében (III. kerület, Bécsi út 271.) folytatott feltárás során került elő (5. kép).4

Az édesvízi mészkőből (travertin) kifaragott, életnagyságú (m: 1,68 m, sz: 0,70 m) szobor feje, jobb lábfejének nagyja, valamint bal lábfejének elülső része elveszett. A szobor meg-maradt része három darabra törve került elő. A nyaktól bal láb-szárközépig épen megőrződött szobor lábszárának alsó részét a lábfejjel és a talapzat egyik sarkával egy késő római sírhant törtköves lefedésébe építve találtuk meg, míg az irattekercs-

kötegnek támaszkodó jobb láb combban letörve a törzs kö-zelében feküdt. A három darab pótlás nélkül összeilleszthető volt (9. kép). A szobor feldarabolása két egymástól jól meg-különböztethető módszerrel történt. A fej letörése a szobor eredeti rendeltetésének megszűnését jelentette. A beavatkozás végrehajtója szemből lyukat fúrt a nyak középvonalába, majd ebbe vaséket kalapált mindaddig, amíg a nyak meg nem re-pedt. A műveletről a nyak csonkjában 6 cm hosszan futó, 1,3 cm széles vájat tanúskodik. Mivel a fúrás hegyesebb szögben történt, mint az ék beverése, a fúró nyoma jól láthatóan meg-maradt a fej belseje felé futó vájatban. Ezzel a szakszerűnek mondható eljárással szemben a jobb combot közvetlenül a tu-nica alatt fejszecsapásszerű technikával, travertinszilánkok ki-pattintásával vékonyították mindaddig, amíg a láb teljes hosz-szában le nem tört. Ugyanerről a metódusról árulkodik a jobb lábszáron, a cakkozott peremű csizma fölött látható ék alakú

9. kép. A Bécsi úti páncélos szobor (Aquincumi Múzeum, Komjáthy Péter felvétele)


Tanulmányok

62

bevágás. A törtkőként hasznosított bal lábfej igazolja, hogy utóbbi beavatkozások már az építőanyag előállítását célozták.

A szobrot egyetlen travertintömbből faragták ki fejtől ta-lapzatig. A talapzatnak csak a hátsó fele őrződött meg. Alsó síkjába eredetileg kör alakú bemélyítést készítettek a hengeres bázis (oszlop) számára. A szobor hátsó felét csak jelzésszerűen faragták ki. Az elülső és hátoldali nézet egyenlőtlen kidolgo-zottsága miatt kérdéses, hogy a szobor nyakszirtjén és jobb vállán, azaz alulnézetből takart felületeken, levésetlen részek maradtak, vagy esetleg egy tölgykoszorú (corona civica) leom-ló szalagját ábrázolta az alkotó szelíd nagyvonalúsággal. A bal térdhajlatban stukkónyomok őrződtek meg, azonban szabad szemmel sem itt, sem másutt nem érzékeltük festés nyomát.

A szobrot contrapposto helyzetre komponálták, amelyben a testsúlyt a jobb láb hordozza. A karok fi noman behajlítva a test mellett helyezkednek el. A jobb kézfej félig ökölbe zárva, alig látható gyámmal támaszkodik a csípőhöz, míg a bal kéz hü-velyk- és mutatóujja, továbbá a középső ujj egy bőrszalagok-kal betekert markolatú, hüvelyben pihenő, rövid kardot dönt a bal vállnak. A kardhüvely korong alakú koptatóban végződik.

A felsőtestet „klasszikus” típusú – bár anatómiai szempont-ból tökéletlen – izompáncél fedi, amelynek szerény díszített-séget a mellkasi rész közepén elhelyezett idealizált gorgófő (gorgoneion), valamint az alhasi részen ábrázolt, stilizált, álló akantuszlevél biztosít. A gorgoneion két oldalán elhelyezkedő, rozettában végződő szíjak első pillantásra a hát- és mellvért összefogására szolgáló epomides elnagyolt megfogalmazá-sának tűnnek. A hátvértről a mellvértre hajtott vállpántoknak azonban, a paludamentum kivételével, minden más részletet takarniuk kellene. Miután ez nem így van, és a szobrász a gor-goneion feletti felületen is ábrázolt szíjazatot, ebben a mell-kasra csüngő együttesben inkább a „kecskebőr”, vagyis az ae-gis atipikus megfogalmazását kell látnunk. Ebben az esetben a nyakban viselt széles zsinór az aegis felrögzítésére szolgá-ló eszközként nyer értelmet. A gorgoneion ezek szerint nem a páncél tartozékaként, hanem az aegis szárnyait összefogó fi bu-laként határozható meg.

A mellkas alatt viselt cingulum a pannoniai páncélos szob-rok többségére jellemző módon nincs Hercules-csomóra kötve a hason, és bár a szalagot az alkotó a hátvérten is végigfaragta, a rögzítés ott sincs ábrázolva. A parancsnoki szalagra orna-mentális hímzést imitáló faragvány került. Kőplasztikai alko-tásokon a hímzés-imitáció ritka, de alkalmazott eljárás már a késő Antoninus-kori reliefszobrászatban is. Nagyplasztikák esetében a hímzés-imitáció, mint jelenség, a tetrarchia ko-rától általánossá váló faragott cingulum-díszítés példái közé illeszthető.

A páncél alján egy sor kör-pont díszítésű, kerek pteryx fut körbe. A csípőn viselt, keskeny öv (cingulum militiae) képileg a páncél aljkiképzésének és az alóla kibukkanó pteryx-sornak a kicsinyített másaként nyert megfogalmazást. A subarmalis al-jára varrt bőrszíjak térdig érnek, szinte teljesen elfedik a tuni-cát. A bőrszíjak alját a széleiken egy-egy rojt díszíti. A thorax ráborul a jobb vállra, a felkar indításánál duzzadt, sodronydíszt imitáló peremben zárul. A karkivágás külső ívén egy sor pteryx fut, alatta a subarmalis szíjakra hasogatott ujja védi a felkart. A bőrszíjak alja félköríves veretekben zárul. A bal vállon ba-rokkosan viselt, alulhangsúlyozott paludamentum púpozódik, amely hátrafelé, majd a bal könyökhajlatban megcsavarodva a

test és az alkar között ereszkedik alá. A szobor készítője a kö-peny összefogására rendelt korongfi bulát is ábrázolta. A cak-kozott szárú csizmába bújtatott jobb láb mellett irattekercskö-tegként megfogalmazott támaszték látható.

A Bécsi úti szobor hasonlósága a Daru utcai és „nori-scher Krieger” ábrázolásokkal szembeszökő. Amíg azonban utóbbiak egy képzett provinciális szobrász alkotásai, addig a Bécsi úti szobor az arte incolta mércéjével mérve is bár-dolatlan műnek minősíthető. A szobor behajlított bal lába a contrapposto szerkesztési elv szándékáról tanúskodik, ennek ellenére a testsúly egyenetlen elosztására irányuló törekvést, az aszimmetrikus kompozíciót nem sikerült megvalósítani. A komolyabb szobrászati felkészültséget igénylő ponderá-ció nem jutott érvényre, az alkotás szigorú frontalitását eb-ben az esetben a rendszerint a szimmetria feloldását szolgáló kard-attribútum és a bal vállról leomló paludamentum sem kendőzheti el. A nyak megőrződött csonkja arra vall, hogy a szobor feje is előre nézett – tovább erősítve az alkotás frontá-lis jellegét. Mindennek ellenére, elölnézetből a sután behajlí-tott bal láb, s a kelleténél hátrébb dőlő felsőtest sem csökkenti a vizuális élményt.

A Bécsi úti szobor alkotója a támasztékul szolgáló irat-tekercsköteget kiemelte szokásos helye, a paludamentum alól, és áthelyezte a jobb láb mellé. Iskolázott alkotásokon is előfordul a támaszték kiemelése a kőköpeny alól, amelynek jelentékeny súlyát ilyen esetekben egy talapzatig érő elem, például lándzsa segítségével, rosszabb esetben egy esztétikai szempontból erősen kifogásolható gyám meghagyásával ve-zették a talapzat felé. A Bécsi úti szobor esetében nem azo-nosítható gyámtag maradványa a talapzaton. A kőfaragó a statikai probléma megoldását a köpeny tömegének lényeges lecsökkentésétől várta, a csenevész paludamentum súlyának hordozását pedig a bal combra bízta. A hasáb formájú irat-tekercsköteg a tógás sírszobrok támasztékainak hű mása, s mint ilyen, indikátora annak a tevékenységi körnek, ahonnan a szobor készítője származott. Az elmondottak alapján az al-kotót egy ügyesebb kezű helyi kőfaragónak tarthatjuk, akit az idő szorításában és persze helyi művészi kapacitás hiányában megbíztak egy hivatalos szobor elkészítésével. A kőfaragó több – részben a Daru utcai páncélos szobor köréhez tartozó – alkotás ismeretében faragta ki a Bécsi úti szobrot. A palu-damentum a korongfi bulával, a thorax karkivágásának külső ívén viselt pteryges, a cingulum, a cakkozott szárú csizma és az irattekercsköteg azok az elemek, amelyek a két alkotás közös vonásai. Az akantuszlevél, az aegis és a kerek pteryges más előképek ismeretéről tanúskodnak.

A szobor stílusjegyei, de különösen a kisméretű, kerek for-májú pteryges, a derékon viselt kardszíj és a faragott hímzésű cingulum közösen olyan karakterisztikát képviselnek, amelyek Diocletianus koránál korábbi keltezést nem engednek meg. Ugyanakkor ikonográfi ai szempontból semmi sem mond annak ellent, hogy a szobor készítési idejét akár a Constantinus-kor végéig kitoljuk. A Bécsi úti feltárás régészeti megfi gyelései csak a szobor eredeti funkciójának megszűnése utáni időszak-ra vonatkozóan szolgálnak adalékkal. A letört bal lábfej egy 330–360 közé keltezhető sír törtköves lefedéséből került elő. Feltételezve, hogy a szobor anyagát mielőbb hasznosítani kí-vánták, temetőbe szállítása, feldarabolása és beépítése között jelentős idő nem telhetett el. A szobor tehát legkorábban 330



63

táján, legkésőbb 360 körül kerülhetett a lelőhelyre. Készítési idejét eszerint legtágabban 285 és 330/360 közé lehet keltezni. Egy ilyen viszonylag kései szobor esetében külön kiemelendő, hogy átfaragásnak semmi nyoma sem látszik.

Ikonográfia és készítéstechnika

A három aquincumi páncélos szobor három különböző mester műve, ennek megfelelően más-más szobrászati stílust képvi-sel. Ugyanakkor mindhárom alkotás viszonylag kötött ikonog-ráfi át követ. A contrapposto ellenére egyik ábrázolás sem moz-galmas, a karok törzs közeli helyzete csak erősíti a kompozíció zártságát. Az időben legkorábbi alkotás, a Filatori-dűlőből származó torzó a mellkason átvetett paludamentum és a Her-cules-csomóra kötött cingulum viseletével kitűnik a csoport-ból. A másik két alak barokkosan vállra vetve viseli köpenyét. Parancsnoki szalagjukról, a pannoniai páncélos ábrázolásokra jellemző módon, hiányzik a protektív csomó, ellenben felüle-tük díszített. A Daru utcai és Bécsi úti szobor a fennálló kü-lönbségek ellenére is egy körbe sorolható, ikonográfi ai rokon-ságukról fentebb már esett szó. Külön érdekesség, hogy a két kései szobornak még eredeti funkciója elvesztését követően is hasonló sors adatott meg: mindkettő hanyatt fekve, lefejezve, letört lábakkal került elő késő római temetkezőhelyek közelé-ből. A Bécsi úti szobor esetében bizonyított, hogy építőanyag-ként kívánták hasznosítani, míg a Daru utcai szobor esetében ugyanez erősen gyanítható.

Kőszobrok esetében gyakorta felmerül a kérdés, festették-e őket vagy sem. Egy kategorikus „igen”-t még nem kockáztatott meg a kutatás a kérdéssel kapcsolatban –valószínűleg nem is lehet –, annyi azonban kijelenthető, hogy általában szokás volt a szobrokat festeni. Az aquincumi szobrok közül egyiken sem őrződött meg festésnyom, de a Bécsi úti alkotás térdhajlatában stukkófolt utal az egykori felületkezelésre. A Bécsi úti szobor faragott cinguluma és annak késő Antoninus-kori párhuzama arra utalnak, hogy a valódi díszpáncélokon viselt parancsno-ki szalagot hímzéssel díszítették. A kőplasztikai alkotásokon a hímzés mégis rendkívül ritkán nyer megfogalmazást, vélhe-tően azért, mert az aprólékos motívumok kifaragását festéssel helyettesítették. Ugyanígy elképzelhető, hogy olyankor, ami-kor a cingulum rögzítése nincs ábrázolva, a csomót is festés-sel vitték a felületre. A festésben rejlő lehetőségek miatt nem elképzelhetetlen az sem, hogy Severus Alexander és Diocletia-nus uralkodása között a páncélos szobrok látszólag rideg egy-szerűségét a faragás-festés viszonyának megváltozása, utóbbi jelentőségének megnövekedése okozta. A „puritanizmus” ma-gyarázatául szolgálhat a fi nomabb részletek kifaragásának fes-téssel történő helyettesítése. Ugyanakkor a felvázolt hipotézis fényében jogosnak tűnik a kérdés, hogy az Antoninus Pius ko-rától megjelenő és apránként kizárólagossá váló „sima” fém-páncélok valóban díszítetlenek voltak-e, vagy csak technikailag megújultak, és a közvetítésre szánt propagandát nem dombo-rított reliefek, hanem tausírozás vagy nielloberakás sugározta a nézők felé. A kőszobrászatban ezeket a síktechnikákat csak festéssel adhatták vissza. Ha bizonyítható lenne a ceremoniális fémpáncélok előállításának technikai megújhodása Antoninus korától kezdve, a kör be is zárulhatna. Azonban a teljes prob-lémakör kibogozása csak díszpáncélleletek és jó állapotban

megőrződött, festett szobrok segítségével lenne lehetséges, amelyek közül pillanatnyilag egyik sem áll rendelkezésre. Így csak remélni lehet, hogy az aquincuminál kedvezőbb kémhatá-sú talajokból előkerülő páncélos szobrokon megőrződött festés közelebb visz majd e kérdéskör megvilágításához.

Készítéstechnikai szempontból mindhárom alkotás közös ismérve, hogy egy tömbből faragták ki, azaz egyiknek sem volt cserélhető feje, ami birodalmi szinten a 2. századtól ritkaság-számba ment. Pannoniában viszont minden jel szerint ez volt a bevett gyakorlat. Épületszobroknál a cserélhető fej nem kívá-nalom, azonban császárszobrok esetében praktikus találmány volt, amennyiben uralkodóváltás esetén szükségtelenné tette a teljes páncélos alak kifaragását.

Rendeltetés és azonosítás

Ha már a cserélhető fejek kapcsán szóba került a szobrok rendeltetése, következzen a legizgalmasabb kérdés: kiket áb-rázolhatnak az aquincumi páncélos szobrok? Funkcionális szempontból a három alkotás két csoportra választható szét. Az egy nézetre komponált torzó épületdíszként funkcionált, bármely középület homlokzatán vagy belterében, akár mi-tológiai alakként (Mars, Aeneas, Achilleus stb.), akár létező személy képmásaként helyet kaphatott. A mitológia és a való-di világ szereplőit ikonográfi a alapján gyakran lehetetlenség szétválasztani, mert az isteni-héroszi és az emberi ábrázolá-sokat tudatos szándék mosta össze. A köztársaságkor végén és a császárkor legelején a közélet főszereplői előszeretettel jelenítették meg önmagukat istenként vagy héroszként (imita-tio deorum), a császárkor későbbi időszakában viszont már az istenek és hősök ábrázolása igazodott a császárok ikonográfi á-jához (imitatio imperatorum). Az állandó és átforduló imitatio eredménye az lett, hogy az attribútumaikat veszített szobrok esetében, mint amilyen a Filatori torzó is, csak találgatni lehet, vajon az isteni-hősi szféra vagy a valós élet egy szereplőjének mementójával van-e dolgunk.

A Filatori torzóval ellentétben a Daru utcai és Bécsi úti szobor teljes körplasztika. Előbbi hátoldalát ugyanolyan igé-nyességgel dolgozták ki, mint az elölnézetét, a Bécsi úti szo-bor hátulját ellenben csak jelzésszerűen faragták ki, tervezett rendeltetési helyén – egy fülkében? – a hátrész valószínűleg takarásban volt. Rendeltetésük az emberek világához kötődik: az irattekercsköteg profán szimbólumként kizárja az isteni-hő-si világ szereplőit az esetlegesen szóba jövő jelöltek köréből.

Aquincum esetében a páncélos nagyplasztikák legkézenfek-vőbb rendeltetési helyeként a katonai tábor parancsnoki körle-tének (principia) belső udvara, illetve a principia bejáratával szemben fekvő basilica (basilica principiorum) épülete jöhet számításba. Ugyanakkor a páncélos császárszobrok Aquincum-ban sem kötődtek kizárólagosan a hadsereg létesítményeihez, a nem uralkodókat ábrázoló loricatákkal közösen benépesítették a katonaváros forumát, utcáit, középületeit.

Az eddig előkerült két életnagyságú szobor pontos azonosí-tása nehézségek egész sorába ütközik. Lelőhelyük nem egye-zik meg rendeltetési helyükkel, az azonosításukhoz nélkülöz-hetetlen részek (fej, feliratos bázis) elvesztek, és egyik sem visel egyértelműen császári rangra utaló insigniát. Kilétükre vonatkozóan bizonyos következtetések mégis levonhatók.


Tanulmányok

64

A való életben izompáncél és textíliából vagy fi nom bőrből készített parancsnoki szalag viselésére csak szűk kör volt jogo-sult, mégpedig a lovagrendi csapatparancsnokoktól a császárig bezárólag. Esetünkben e szűk körön belül is csak a legmaga-sabb méltóságok jöhetnek szóba, hiszen a kard és az iratteker-csek a legegyszerűbb szimbolika nyelvén a katonai és polgári hatalmat kifejező attribútumok. Másrészt a Daru utcai lori-catát kifaragó műhely nagy földrajzi távolsága Aquincumtól is azt feltételezi, hogy a szobrász a modellel való személyes találkozás nélkül készítette el egy tömbből (tehát nem cse-rélhető fejjel) a szobrot, amely, ezek szerint, egy közismert notabilitásnak: a császárnak, az uralkodóház egy tagjának vagy a legfelsőbb birodalmi funkcionáriusok egyikének hivatalos képmása lehetett.

Az aquincumi páncélos szobrok tehát mindenképpen ma-gas rangú személyek: az utolsó helytartók (legati), esetleg a 3. évszázad végén helyükbe lépő katonai parancsnokok (duces) – akik bizonyos képi reminisztenciákat megőrizhettek a legati ikonográfi ájából –, legvalószínűbb módon azonban császárok képmásai lehettek. A Daru utcai szobor csonkult jobb kezé-nek eredetileg a „norischer Krieger” adlocutiót kísérő szónoki gesztusát visszaadó mozdulata, a Bécsi úti szobor mellvért-jén viselt, Iuppiterre utaló aegis és a szakszerűen, szakember által eltávolított fej, vagyis a képmás „megbüntetése” is leg-inkább ez utóbbi lehetőséget támasztja alá. A corona civica viselése Claudius korától kizárólagos császári előjog. Ameny-nyiben a Bécsi úti szobor esetében beigazolódna a csak az uralkodót megillető koszorú viselete, az végérvényesen ebbe az irányba döntené el az azonosítás kérdését.

A páncélos szobroknak is megvan a maguk sorsa

Végezetül egyetlen kérdés vár még megválaszolásra: sok vagy kevés a három páncélos szobor az aquincumi település-komp-lexum több évszázados adminisztratív-katonai jelentőségének fényében? Egyetlen pannoniai település feltárása során sem került elő több statua loricata, mint Óbuda-Felhévízről, mégis, ha csupán az aquincumi katonai táborokban felállított páncélos szobrok lehetséges számát vesszük alapul, elenyészően kevés-nek tűnik a három alkotás. Lényegesen nem javít az egykor lé-tező és eddig előkerült ábrázolások arányán az sem, ha a három ismert alkotáshoz hozzászámítjuk azt az öt feliratos bázist is, amelyen esetleg páncélos szobor állhatott.

Az előkerült páncélos szobrok csekély száma magyarázható egyrészt a katonaváros és a castra legionis szerény feltártsá-gi fokával. Hogy mást ne említsünk, a legiotábor principiá-ján nem folyt még szisztematikus kutatás. Másrészt a valós személyeket ábrázoló páncélos szobrokat hivatalos jellegük rendkívül sebezhetővé tette. Sok alkotás esett áldozatul poli-tikai változásoknak, (polgár)háborús pusztításnak. Az erede-ti rendeltetésüktől megfosztott szobrok gyakran nyom nélkül enyésztek el. A bronzszobrokat beolvasztották, anyagukat új-rahasznosították, „korsó, konyhaedény, bögrécske meg éjjeli” lett belőlük, ahogyan azt Iuvenalis malíciózusan megjegyezte.5 A mészkő- és márványszobrokból, csakúgy, mint a felhagyott temetőrészek sírköveiből, meszet égettek, vagy feldarabolva építőanyagként hasznosították. Mi tanúskodik jobban a lorica-ta-ábrázolások mulandó dicsőségéről, mint a késő római kor-ban Celeia városfal-alapozásába fektetett páncélos szobortorzó (10. kép)? Hasonló lelet előkerülhet az aquincumi legiotábor közvetlen szomszédságában fekvő kései erőd alapfalaiból is, amelynek építésekor nagy számban használtak fel korábbi idő-szakokból származó kőfaragványokat. Egy dolog mindeneset-re biztos: a páncélos szobrokkal kapcsolatban Aquincum még tartogat meglepetéseket.

10. kép. Páncélos szobortorzó Celeia (Celje, Szlovénia) késő római városfalának alapozásában (Lazar, I., Celeia. Arheološka podoba mesta / An Archaeological Image of the Town, Celje, 2001, 61. kép nyomán)



65

Jegyzetek

1 Plinius: Naturalis historia XXXIV.18: Görög szokás a testet fedet-lenül hagyni, ezzel szemben római és katonához illő mellvértet adni rá (Darab Ágnes fordítása).

2 Ehelyütt fi gyelmen kívül kell hagynunk az Égeikum térségében a Kr. e. 2. század végétől a római polgárok tiszteletére állított páncé-los szobrokat, amelyek még nem a római, hanem a hellénisztikus portrészobrászatba illeszkednek.

3 Sokat vitatott, és máig nem lezárt kérdés, hogy a római izompáncé-lok készülhettek-e bőrből is. A bizánci kori bőrvértek létezése irodal-mi adatokkal igazolt, ami valószínűsíti római kori használatukat is.

4 A feltárásról lásd Budai Balogh T., „Késő római sírcsoport az aquincumi katonaváros nyugati temetőjében”: Ókor 8/3–4 (2009) 101–108.

5 Iuvenalis, Sat. X. 64 (Muraközy Gyula fordítása).

Bibliográfia

Késő köztársaságkori és Augustus-kori művészet

Bianchi Bandinelli, R., Roma. L’arte romana nel centro del potere, Milano, 200013.

Zanker, P., The Power of Images in the Age of Augustus, Ann Arbor, 1988 (eredetileg németül: Augustus und die Macht der Bilder, München, 1987).

Páncélos szobrok

Gamer, G., „Fragmente von Bronzestatuen aus dem römischen Mili-tärlagern an der Rhein- und Donaugrenze”: Germania 46 (1968) 53–66.

Hekler, A., „Beiträge zur Geschichte der antiken Panzerstatuen”: JÖAI XIX/XX (1919) 190–241.

Kantorowicz, E. H., „Gods in Uniform”: PAPhS 105/4 (1961) 368–393.

Pető M., „Római férfi szobor a Budapest II. ker. Daru u. 2/b-ből”: BudRég XXV (1984) 269–274.

Stemmer, K., Untersuchungen zur Typologie, Chronologie und Ikono-graphie der Panzerstatuen, Berlin, 1978.

Vermeule, C. C., „Hellenistic and Roman Cuirassed Statues. The Evi-dence of Paintings and Reliefs in the Chronological Development of Cuirass Types”: Berytus XIII (1959/1960) 1–82.

Vermeule, C. C., „Hellenistic and Roman Cuirassed Statues: a Sup-plement”: Berytus XV (1964) 95–110.

Vermeule, C. C., „Cuirassed Statues – 1974 Supplement”: Berytus XXIII (1974) 5–26.

Vermeule, C. C., „Cuirassed Statues – 1978 Supplement”: Berytus XXVI (1978) 85–123.

Fegyverzet

Bishop, M. C. – Coulston, J. C. N., Roman Military Equipment: From the Punic Wars to the Fall of Rome, London, 1993.

Gesztelyi T. – Harl, O., „Vom Staatsmythos zum Privatbild. Aeneas und Creusa auf der Grabädikula eines ritterlichen Offi ziers in Sol-va/Steiermark”: Panhuysen, T. A. S. M. (szerk.), Die Maastrichter Akten des 5. Internationalen Kolloquiums über das provinzial-römische Kunstschaffen – im Rahmen des CSIR. Typologie, Ikono-graphie und soziale Hintergründe der provinzialen Grabdenkmä-ler und Wege der ikonographischen Einwirkung – Maastricht 29. Mai bis 1. Juni 1997, Maastricht, 2001, 139–170.

Ubl, H., „Was trug der römische Soldat unter dem Panzer?”: BVBl 71 (2006) 261–275.

Márványkereskedelem, márványfaragás

Djurić, B., „Eastern Alpine Marble and Pannonian Trade”: Djurić, B. – Lazar, I. (szerk.), Akten des IV. Internationalen Kolloquiums über Probleme des Provinzialrömischen Kunstschaffens, Ljublja-na, 1997, 73–86.

Djurić, B., „The End of Roman Quarrying on Pohorje”: Vomer Gojkovič, M. – Kolar, N. (szerk.), Ptuj im Römischen Reich. Mi-thraskult und seine Zeit. Internationales Simposium, Ptuj, 11–15. Oktober 1999 (Archaeologia Poetovionensis 2), Ptuj, 2001, 61–70.

Kérdő K., „Beiträge zur Materialuntersuchung der Aquincumer Mar-mordenkmäler”: BudRég XXXIII (1999) 269–278.

Müller, H. W., „Die Herkunft der Marmore von Aquincum”: BudRég XXXIII (1999) 265–267.

Müller, H. W., „Herkunftbestimmung von Marmoren”: Vomer Goj-kovič, M. – Kolar, N. (szerk.), Ptuj im Römischen Reich, 93–97.


Documents

Hadvezérek fegyverben