Forgács Tamás

Grammatikalizálódás az igekötők körében

1. Bevezetés

Dolgozatom elsősorban az igekötők keletkezésének történeti folyamatát vizsgálja: azokra az okokra igyekszik fényt deríteni, amelyek egyes autonóm egységként használt határozói elemeknek a függő nyelvtani kategóriává degradálódásához vezettek. Mint látni fogjuk, ez az út korántsem egyenes vonalú: határozói bővítmények igekötővé válásában különböző faktoroknak lehet szerepük, különböző „bekötőutak” vezetnek ugyanarra az útvonalra (ezzel függ össze az is, hogy mai igekötőállományunk számos tagja több szófajjal, így például határozószókkal és névutókkal tart rokonságot). Írásom második felében arra keresem a választ, miért olyan heterogén az egyes nyelvtanokban az igekötő-állomány, mennyire játszanak szerepet a besorolásban szubjektív szempontok, illetve mennyire megbízható a produktivitás szempontjának zsinórmértékké emelése.

2. Az igekötők keletkezésének történeti folyamata

Ismeretes, hogy a magyar igekötő-állomány nagyságát, azaz az igekötők közé sorolható elemek számát illetően eléggé eltérő véleményekkel lehet találkozni a magyar szakirodalomban (vö. pl. Jakab 1976: 3–10, Komlósy 1992: 494–498, Kiefer – Ladányi 2000: 480–482). Abban azonban nyelvészeink alapvetően egyetértenek, hogy igekötőink túlnyomó többségükben határozószókból keletkeztek (közülük nem egy ma is előfordulhat határozószóként, illetve névutóként is). A keletkezés módjában azonban jelentős különbségek vannak köztük.

Pais (1959: 183–4) alapvetően három keletkezési módra mutat rá, az első kettőt azonban véleményem szerint össze lehet vonni.

a/ Az első típusban az igekötővé váló határozószó mellett a mondatban van még egy – vele értelmezőszerű viszonyban álló – másik határozói bővítmény is, közülük idővel a határozószó „átpártol” az igéhez, s igekötővé lesz.

b/ A másik típus hasonló ehhez, de nem egy szabad morfémaként viselkedő önálló határozószó „áll át” az ige oldalára, hanem egy névutós szerkezetből a névutó.

c/ Véleményem szerint létezik még egy harmadik keletkezési mód is: ebben idiomatikus szókapcsolatok két tagja tapad össze, majd az összetétel produktív képzési szabályok kiindulópontjává válik, előtagja pedig fokozatosan igekötővé. Vegyük most szemügyre tüzetesebben az egyes típusokat!

2.1. Értelmezőszerű szerkezetekből keletkezett igekötők

a/ Mint említettem, ez a típus két változatban jelentkezhet. Pais az első esetet így írja le: „Az úgynevezett önálló vagy valódi határozószók jelentékeny hányadának az önállósága »történeti« szempontból korántsem elsődleges. Az ilyeneknek, mint alul, felül, belül, kívül,

2

elül hátul, hátra, oldalt, közbül, közel stb. önmagukban véve, egy adott helyzettől elszigetelten nem volt és most sincs jelentésük, csupán a beszélés körülményei kölcsönöznek konkrét jelentésmozzanatokat nekik. Tehát azt mondhatjuk, a jelzett határozószók csak úgy nyernek értelmet, hogy viszonyba kerülnek a kimondott vagy odaértett ház, kert, akol, kút, barlang, fészek, terv stb. szókkal, illetőleg a tőlük képviselt fogalmakkal. Ennek következtében a határozószók egy része a konkrét képzetre utaló névszóval kifejezett határozónak a helyettesítője lehet, vagy lehet annak a nyomósítás kedvéért – hátra vagy előre vetett – megismétlője is. Így például: Kinn a ménes, kinn a pusztán. Vagy: Az udvaron kinn találtak rá” (i. h. 183).

Ebben az esetben tehát a határozatlan fogalmi tartalmú határozószót egészíti ki a konkrét jelentésű határozói bővítmény, idővel pedig az ige előtt álló határozószó (igekötő-előzmény) önállóságát vesztve összetételi előtaggá, ill. igekötővé válik. Megjelenésének legfőbb oka bizonyára az a Langackertől (1977: 59–139) is említett pragmatikai nyomás, amely a beszélőknek a kellő informativitásra, expresszivitásra törekvéséből fakad. Pais csak a fenti két példát említi, de nyelvemlékekben találni olyan mondatokat is, amelyekben valóban igekötő-előzmények állnak az ige előtt. Jóllehet az intonációs viszonyokat nem ismerjük, de ha a különírás az akkori nyelvhasználók kompetenciáját tükrözi, akkor alighanem a Pais által említett értelmezőszerű használattal van dolgunk az alábbi esetekben:

(1) a. BécsiK. 5: le Þlò Ruth az a¾atoc oldalahoz

b. MargL. 11: le fekzÿk vala … egy gekenre

c. ÉrdyK. 509: ffel yle lowa hathara

d. JordK. 146: be kelnek Emathba

e. ÉrdyK. 46: kywe ees kelhet belœle

f. CornK. 65v – 66r: ala folnak vevlgyekre

g. DomK. 16: Meg teere az fraterekhez

A TörtNyt.-ban Mátai Mária (1992: 687) az ilyen példák kapcsán rámutat arra, hogy az igekötős ige mellett másfajta határozó áll: „a testhelyzetet, tartós, nem változó állapotot jelentő igék mellett például tipikusan (a kiemelés nélküli, nyomatéktalan mondatban) hol? kérdésre válaszol a határozó: JókK. 66: ewlne aç açtalnal : sederet in mensa, az irányjelentésű igekötővel ellátott ige azonban hová? irányú határozót kíván: BécsiK. 5: le Þlò Ruth az a¾atoc oldalahoz – sedit ... ad messorum latus […] Ha azonban a mondatban kiemelés van, akkor az igekötő nélküli igének is lehet hová? irányú vonzata: […] aztalhoz ylneenek; ennek magyarázata az, hogy a kiemelt, hangsúlyos határozó ugyanúgy perfektiválja az igét, illetve ugyanúgy mozgást kifejezővé teszi az igében kifejezett cselekvést, mint az igekötő…” .

Igaz ugyan, hogy az igekötő mai nyelvünkben bizonyos esetekben alkalmas a vonzatkeret megváltoztatására, ám szerintem ezekben a példákban nem erről van szó. Az ül igének ugyanis eleve kétféle vonzatstruktúrája van: ül vhol és ül vhová (vö. ÉrtSz.7: 102–103). Az utóbbira példák a következő mondatok: A kutya a küszöbre ült vagy Fecskék ültek a telefondrótra. Ezekből látható, hogy nem a kiemelés számít a lativusi vonzat használhatóságát illetően, hiszen mindkét esetben nyomatéktalan mondatokkal van dolgunk. A fentebb a BécsiK.-ből idézett példa esetében tehát inkább csak arról van szó, hogy eredetileg egy határozatlan fogalmi tartalmú határozószó (le) állt az ige előtt (hogy miért került oda, arról később részletesebben), s ezt értelmezte a konkrét határozó (az aratók oldalához). Később aztán ez a viszonylag üres szemantikájú határozószó elvesztette az önállóságát, s az igéhez csatlakozott.

3

Az persze igaz, hogy mikor már egyértelműen igekötőnek értékelődik egy-egy korábbi határozószó, gyakran valóban előírhatja bizonyos bővítmények megjelenését a mondatban. A leül fenti, ’vhol helyet foglal’ jelentése esetében ugyan nem kötelező a vonzat megjelenése, hanem fakultatív (Pista le|ült /a pamlagra/), de már az eredeti intranzitív vonzatstruktúrától elszakadó, ’büntetést letölt’ jelentésű leül esetében kötelező a tárgyi vonzat megjelenése (Pista leült három évet)1. Az ennél konkrétabb szemantikájú igekötők pedig valóban meg is követelhetik határozói bővítmények megjelenését (pl. Pista bele|esik az árokba).

Úgy tűnik tehát, hogy ezek az igekötő által megkívánt bővítmények éppen ebből a pontosító szerepből fakadhatnak, a leül mellől is csak azért maradhatott el az értelmezőszerű határozói elem, mert számos igekötő esetében megfigyelhető az a jelenség, hogy – talán a nyelvi ökonómia megnyilvánulásaként is – mintegy magukba szívhatják az eredetileg értelmezőszerű határozói bővítményt, pl. Leül (egy székre / a földre), Felteszi a kalapját (a fejére), Leszáll (a vonatról / a buszról) stb.

b/ A másik típus valójában az előbbi fordítottja. Pais szerint ugyanis (i. h. 184) szerepet játszhattak még az igekötők kifejlődésében „a határozói főnevet nyomósítás kedvéért mellérendelő viszonyban követő határozószók is. Ilyenekre gondolhatunk: A szobában benn | találta | Palit. Az ebek a juhokat | az akolba be | hajtották. Az árpát | a szárán rajt | hagyta. A lóra rá | tette | a nyerget. PeerK. 129: „Maria fœldre lee eseek”, ami így is tagolgató: Mária | földre lé | esék. – Az idézettekhez hasonló régi mondatokban a főnévi határozóval párhuzamos szerepű benn, be, rajt, rá, le stb.-féle határozószók az igei állítmány jelentésköreihez közeledtek, vagy abba vonódtak át.”

Ezeknek a szerkezeteknek a magyarázatát Pais abban látja, hogy egy főnévhez határozói szerkezetben is csatlakozhatott a határozószó: „Tegyünk fel a régiségben egy efféle esetet: Az erdőből ki jön. A ki mihez tartozott szorosabban, másként mivel alkotott szerkezetet: az erdőből határozóval-e, vagy pedig a jön állítmánnyal? Azt hiszem, a jelentéstani vonatkozás révén eredetibben inkább az erdőből határozószóhoz (sic!) kapcsolódott, mivel csak az ahhoz való viszonyítás vitt bele bizonyos fokig reális képzetet: egy efféle vonatkozás nélkül való ki-hez nem fűződik értelem. Az erdőből ki így együtt – viszonyt jelentő szerkezetként – lehetett az állítmánynak a bővítménye. Utóbb bizonyos lélektani és tárgyi helyzetekben felmerülő indítékok a ki-t ebből a szerkezetből kiemelve inkább az igei állítmányban kifejezett változásképzethez társították hozzá” (Pais 1959: 184).

Mint látjuk, mind az első, mind a második típusban némiképp „értelmezőszerű” viszony van a határozatlan fogalmi tartalmú határozószó és a konkrét határozó között. A különbség a két változat között az, hogy míg első esetben egy határozatlan fogalmi tartalmú határozószót pontosít a konkrét határozó, a másodikban előrébb áll a mondatban a határozott fogalmi tartalommal rendelkező főnévi határozó, mint az ennek jelentését kiegészítő, általánosabb szemantikájú határozószó. A második esetben tehát némiképp feleslegesnek látszó, redundáns elemmel van dolgunk, de részben fölöslegesnek tűnhetnek ezek az általános jelentésű határozószói elemek akkor is, ha megelőzik a főnévi határozót. Miért van hát akkor használatukra mégis szükség? A válasz nem könnyű. A legfőbb szerepet bizonyosan a fentebb már említett pragmatikai szükségletek játszhatták ebben a folyamatban, azaz az információátadás pontosítása, a mozgás irányának hangsúlyozása. Emellett azonban talán szerepük lehetett megjelenésükben mondatdinamikai okoknak is – olyasféléknek, mint amilyenekre Deme az ott határozószó igekötőszerű használatát kutatva rámutat (1959: 192).

1 Ennek igekötőtlen változata esetében is elő van írva vagy egy helyhatározói bővítmény vagy egy időhatározó értékű tárgy, vö. Pista Tökölön ül ↔ Pista három évet ül (rablásért).

4

Mivel a szemantikai, illetve pragmatikai faktorok hatása az igekötővé válásban aránylag könnyen belátható, ez utóbbi aspektus viszont eddig nem kapott igazán szerepet az „igekötősödés” vizsgálatában, a továbbiakban ezt járom körül alaposabban.

Említett tanulmányában Deme a nyomatéktalan mondatok kapcsán arra a kérdésre keresi a választ, mitől érezzük jobbnak – semleges hangsúlyozás esetén – bizonyos igéket használva azokat a mondatokat, amelyekben a főnévi határozón kívül az ott határozószó is szerepel. Kiinduló példájában a következő mondat áll:

(2) a. A ház előtt egy bérkocsi vesztegelt.

b. A ház előtt vesztegelt egy bérkocsi. ↔ (2) c. A ház előtt ott vesztegelt

egy bérkocsi.

Deme megállapítja, hogy míg a bal oldalon álló két mondat csak igen nehezen ejthető úgy, hogy a bérkocsi, illetve a ház előtt mondatrészek ne legyenek főhangsúlyosak (az igére téve ugyanis a főhangsúlyt az ejtés meglehetősen mesterkélt), addig az ott határozószót is tartalmazó mondatban megvalósul ez a törekvés. Ezután Deme – korpuszvizsgálat alapján – alaposan körüljárja a kérdést, s arra az eredményre jut, hogy elsősorban a van ige mellett, valamint a helyzetet jelentő igék (pl. ül, áll, fekszik), a valahol való tartózkodást kifejező igék (pl. lakik, táborozik, él, telel), a nem irányt kifejező mozgás végzésére utaló igék (pl. (ott) megy, lépdel, ugrál, táncol), az állapotszerű történést jelölő, tárgyatlan igék (pl. ragyog, villog, tátong) mellett gyakori ez a megoldás. Gyakori még a valamiféle mozgás negatívumát jelentő igék esetében is – ezúttal nemcsak a tárgyatlan, hanem a tárgyas igék mellett is (pl. (ott) marad, reked, pusztul, ill. (ott) hagy, felejt, tart stb.).2

Ezek után Deme a következőket állapítja meg (192): „Az ott elem a felsorolt mondatok legnagyobb részében igekötőszerű használatú, amely arra való, hogy általa az állítmány egyenes szórendben állhasson, némileg hangsúlyos legyen, megakadályozva a többi mondatrész valamelyikének az ige elhangsúlytalanodásával szükségszerűen bekövetkező főhangsúlyosodását. – Ám ez az igekötőszerű használat nem az igét, hanem a mondatot jellemzi; az ott nem jelentéstani, hanem mondatdinamikai okokból kerül oda, s így az ott + ige tulajdonképpen nem szótári, hanem mondattani eredetű és jellegű kapcsolat”.

Ezt Deme két oldalról is bizonyíthatónak látja, s azt hiszem, véleményét elfogadhatjuk. Egyik érve az, hogy az ott határozószóra nincs szükség, ha az igét valamilyen más eszközzel hangsúlyossá tudjuk tenni. Alkalmas lehet erre például a hangsúlytalan csak módosítószó, amely szükségtelenné teszi a mondatdinamikai jellegű igekötőféle megjelenését:

(3) Péter csak állt szótlanul, s egy pillantást sem vetett Marira.

Másik érve – s az igekötők keletkezését illetően véleményem szerint ez a fontosabb – a következő: A valódi igekötős igék között sem ritka, „hogy igekötőjük csupán az igének hangsúlyos, vagyis a mondatnak nyomatéktalan formájában jelentkezik, s egyébként, ha az állítmány hangsúlytalan, nem fordított szórendben állnak, hanem igekötő nélkül” (Deme 1959: 192). Lássunk néhány példát!

(4) a. Betegsége teljesen étvágytalanná tette, de három nap után végre megpróbált enni.

↔ Betegsége teljesen étvágytalanná tette, de három nap után végre enni próbált.

2 Ez utóbbi csoportokban azonban már megindult a lexikalizálódás, így például az otthagy – legalábbis ’ott felejt’ jelentésben – helyesírási szabályzatunk szerint egybeírandó.

5

b. Kirohant az utcára, s elkezdett ordítani.

↔ Kirohant az utcára, s ordítani kezdett.

c. A parasztok végül megindultak a kastély felé.

↔ A parasztok végül a kastély felé indultak.

Azt hiszem, hogy amit Deme az ott határozószónak a mondatokban való megjelenése kapcsán felismer, esetleg összefügghet az igekötők keletkezésével is. Ismeretes, hogy a ma semleges értelmezésűnek, ill. l a p o s p r o z ó d i á j ú n a k nevezett (Deme terminológiájában: n y o m a t é k t a l a n ) mondatokban minden egyes bővítmény hangsúlyt visel, s ezek a hangsúlyok nagyjából azonos értékűek, egyik mondatrészt sem emeli ki a többiekétől eltérő, azokénál erősebb hangsúly. A nem semleges mondatokban azonban a mondat valamelyik mondatrészét kiemeljük (ezt csak az igével vagy a közvetlenül előtte álló bővítménnyel tehetjük meg): ez azonban azzal jár, hogy az értelmileg kiemelt rész hangsúlya „kiirtja” a mögötte álló részeknek kijáró hangsúlyokat (i r t ó p r o z ó d i á j ú mondatok). Ezek a szabályok az igék többségén érvényesülnek, nem működnek azonban két igecsoporton: a h a n g s ú l y k e r ü l ő , ill. a h a n g s ú l y k é r ő igéken (vö. Komlósy 1992: 339).

Ha megvizsgáljuk a hangsúlykerülő igék szemantikai csoportjait Komlósynál (1992: 341), azt tapasztaljuk, hogy nagyjából azokat az igéket találjuk köztük, amelyeket Deme empirikus vizsgálata azok közé az igék közé tartozónak mutatott, amelyek nyomatéktalan mondatban igénylik az ott határozószó megjelenését (pl. van, marad, húzódik, található; hagy, felejt, tart, talál stb.) Ez az egybeesés érthető, ha arra gondolunk, hogy a hangsúlykerülő igék esetében az igehangsúly agrammatikus mondatot eredményez:

(5) a. *Az ′újságosbódé ′található a ′következő sarkon.

b. *Az újságosbódé ″található a ′következő sarkon.

A hangsúlytalan kifejezésmód egyik lehetősége, hogy a határozói bővítmény megelőzze az igét:

(5) c. Az ′újságosbódé a ′következő sarkon ′található.

Ha azonban az igét nem a mondat végén szeretnénk pozicionálni, de el akarjuk kerülni, hogy különösebb hangsúly essék az rá, elébe kell tennünk egy lokális határozószót, s annak nyomatéka lehetővé teszi az ige elhangsúlytalanodását:

(5) d. Az ′újságosbódé ′ott (v. ′itt) található a ′következő sarkon.

e. A pénztárcámat ′ott (v. ′lent) felejtettem az újságosnál.3

Mi következik mindebből? Véleményem szerint az, hogy az igekötők egy részének keletkezésében a fentebb elsődleges okként említett pragmatikai és szemantikai okok mellett esetleg az ott határozószó használata kapcsán Deme által megfigyelt mondatprozódiai funkciónak is szerepe lehetett. A hangsúlykerülő igék esetén ugyanis az igehangsúly agrammatikus mondatot eredményez, ezért ha nem a mondat végén van az ige, szükség van az

3 A határozószó természetesen nemcsak az ott lehet: lativusi irányultságú vonzat esetén például az oda használható, vö. pl.

*A ′könyv ′került ′Péterhez. A ′könyv ′′Péterhez ′került.

de: A ′könyv ′oda került ′Péterhez.

6

ott-típusú határozószói elemre a mondat grammatikalitásának megőrzéséhez.4 A hangsúlykerülő igék csoportja azonban egy viszonylag kisszámú és atipikus igecsoport, ezért – s erre tanulmányom egyik anonim lektora is felhívta a figyelmemet – nem ad elég széles magyarázati alapot egy olyan nagyszámú igecsoportot eredményező, széles változási tendencia, mint az igekötővé válás megragadására. Ugyanakkor azonban a hangsúly szempontjából nem ennyire kitüntetetten viselkedő igék esetén is „hasznos” lehet egy az ige előtt pozícionált határozószó ahhoz, hogy valóban semleges hangsúlyozású legyen a mondat. Vegyük ugyanis szemügyre a következő mondatokat:

(6) a. ′Péter ′megy az ′utcán.

b. ′Péter ′ott megy az ′utcán.

(7) a. ′Péter ′jön az ′erdőből.

b. ″Péter ′jön az ′erdőből.

c. ′Péter az ″erdőből ′jön.

d. ′Péter ′ki [= ’kifelé] jön az ′erdőből.

e. ′Péter az ′erdőből ′ki [= ’kifelé] ′jön.

(8) a. ′Péter ′megy az ′erdőbe.

b. ″Péter ′megy az ′erdőbe.

c. ′Péter az ″erdőbe ′megy.

d. ′Péter ′be [= ’befelé’] megy az ′erdőbe.

e. ′Péter az ′erdőbe ′be [= ’befelé’] ′megy .

Úgy gondolom, hogy a (6)a és (6)b mondatok között nincs igazán nagy különbség, bár kétségtelen, hogy az ott határozószó használatával egyértelműbb, hogy lapos prozódiájú mondattal van dolgunk. A (6)a mondatban azonban már kifejezetten vigyáznunk kell, ha az alany hangsúlytalanságát meg akarjuk őrizni, hiszen azt már egy kisebb nyomaték is fókuszba emeli:

″Péter ′megy az ′utcán.

Ebben a mondatban azonban locativusi viszony fejeződik ki, az igekötők viszont szinte kizárólag lativusi értelmű határozószókból fejlődtek. De ha megvizsgáljuk az ablativusi és lativusi vonzatot tartalmazó (7)a és (8)a mondatokat, azt látjuk, hogy azok is kissé nehezen 4 A hangsúlykérő igék semleges szórendjei ugyanakkor mindig igehangsúlyosak (kivéve, ha előttük módhatározó áll, mert akkor többnyire ez a hangsúlyos elem). A hangsúlytalan ige előtti bármely más elemet fókuszként kell értelmezni (vö. Komlósy 1992: 342):

′János ′(nagyon) szeret ′olvasni. János ″olvasni szeret.

Komlósy (1992: 341-343) szerint főként érzelmi viszonyulást és lehetőséget/képességet jelentő igék (pl. szeret, kedvel, utál, gyűlöl; gátol, akadályoz, szabad, lehet stb.) tartoznak ide. A mi szempontunkból azonban érdekes, hogy úgy tűnik, ezeknek az igéknek nem nagyon vannak igekötős változataik: egy-két kivételtől eltekintve szinte csak a meg- igekötőt képesek felvenni, azt pedig valószínűleg már perfektív jelentésének kialakulása után, analógiásan.

7

ejthetők semleges hangsúlyozással, sokkal inkább elfogadhatónak érezzük a fókuszos megoldásokat (7b és 7c, ill. 8b és 8c). Ha tehát semleges hangsúlyozású mondatot szeretnénk, itt is alkalmazhatjuk a fentebb látott megoldást: egy üres fogalmi tartalmú határozószó szerepeltetését az igei állítmány előtt. A (7)d és (7)e, illetve (8)d és (8)e mondatok ugyan mai nyelvérzékünk szerint ezzel a külön ejtett határozószóval kissé szokatlanok, azonban nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy az a nem kis számú nyelvemlékes adat, ami ezt a különírt formát mutatja, ennek az állapotnak az emlékét őrzi. Ez az elem természetesen nem valódi vonzata az igének, inkább csak szabad módosítónak minősül. Mivel viszont az igemódosító és az őt közvetlenül követő ige hangsúlyozás szempontjából egy szónak számít (azaz törlődik az igemódosító utáni hangsúly – vö. É. Kiss 1998: 37), idővel a határozószó hangsúlyozás szempontjából egybeolvad igéjével, s összetételi előtaggá, ill. igekötővé válik.

Az igekötők előzményeinek tekinthető „értelmezőszerű” határozószóknak a létrejöttében tehát bizonyosan kommunikációs, pragmatikai okok (pl. pontosabb közlésre, expresszivitásra törekvés) játszhatták a fő szerepet, ám emellett talán az a mondatprozódiai szerep is segíthette létrejöttüket, mint amilyet Deme az ott igekötőszerű használata kapcsán megfigyelt. Az általános fogalmi tartalmú határozószói elemek ugyanis fenti példáinkban is lehetővé teszik az ige elhangsúlytalanodását, ezáltal egyértelműen semleges hangsúlyozású mondatok létrehozását.5 2.2. Névutókból keletkezett igekötők

Az eddig vizsgált két típus valószínűleg az igekötők keletkezésének legkorábbi útját tárja elénk. Úgy tűnik ugyanis, hogy ilyen módon keletkezhettek legrégebbi és leggyakoribb igekötőink, amelyeknek jelentése később természetesen nagymértékben változhatott, gondoljunk a perfektív jelentés vagy az igeaspektus kifejezésében betöltött szerepükre. Vannak azonban egyéb igekötőink is, amelyek keletkezési módja az eddigiektől eltér. Egyes igekötőink például névutóként is előfordulnak, ennek pedig az az oka, hogy egyes névutós szerkezetekben a névutó átpártolhat az igéhez. Pais ezt a típust is tárgyalja, a következőket írja róla (i. h. 184):

„Úgy látszik továbbá, hogy az esetek nagy részében a határozószó elsődlegesen nem magára, hanem egy másik főnév vonzataként, vagyis mint névutó lépett viszonyba az igei állítmánnyal.”

Ismeretes, hogy a puszta viszonyjelentést kifejező névutók eredetileg önálló főnevek voltak, s a határozóraggal – eleinte természetesen primer raggal – ellátott formáik „birtokviszonyban követték a főnevet, s az így kialakult szerkezet szolgált az állítmány határozói bővítményéül. Tehát: Ék(et) | fa + bel-é | üt: ’a fa bel(é)be’. Hegy + alá | megy ’a hegy al(já)ra’. Lovát | ház + míg-é | vezeti: ’a ház mög(é)-re. […] Az ilyen birtokviszonyos, határozóraggal ellátott szerkezetek második elemeiből, vagyis némely névutókból jórészt ragok váltak. […] Megestek azonban más irányú fejlődések is. Tudniillik a névutó – részben olyan, amilyenből rag vált, részben azonban más is – nem közeledett a vele szerkezetileg összekapcsolt előző névszóhoz, hanem ellenkezőleg: eltávolodott tőle, úgyhogy az igei állítmány oldalára billent át. Így azután a névutók egy részéből rag is lett, meg igekötő is, másikából csak igekötő” (Pais 1959: 184).

5 Talán ezzel függ össze az is, hogy a hangsúlykérő igék közt leginkább csak meg- igekötősöket találni: ha ugyanis az ige hangsúlykérő, azaz maga akarja a főhangsúlyt viselni, nem lehet, hogy egy tényleges határozószóból lett igekötő-előzmény álljon előtte, amely elveszi tőle a nyomatékot.

8

Kiefer – Ladányi 2000: 482 szerint a következő igekötők keletkeztek névutókból: alá, elé, fölé, mellé, mögé, utána, illetve át, keresztül, túl. A szerzők nem indokolják, miért választják ketté az ide tartozó elemek csoportját – lehet, hogy csupán eltérő morfológiai viselkedésük miatt (a második csoport elemei ugyanis ragvonzó névutók). Véleményem szerint azonban ez a névutók oldaláról megnyilvánuló különbség tetten érhető az előbbi elemeknek igekötőként való viselkedésében is, egyúttal pedig eltérő keletkezési módjukra vezethető vissza.

a/ Az első csoportban felsorolt hat elem ugyanis a névutóknak abba a nagy csoportjába tartozik, amelyek a meghatározó taggal b i r t o k v i s z o n y t alkottak, egyúttal pedig alárendelődtek a mondat állítmányának (Sebestyén megfogalmazása szerint a névutó „kettős kötésben állt” 1965: 190). Az ilyen elemek zöméből idővel egy grammatikalizálódási folyamatban névutó alakult, sőt egy részük tovább veszítve önállóságából esetraggá lett. Ez utóbbiak nincsenek érintve az itt vázolt folyamatban. A fent említett hat elem azonban nem minden esetben a meghatározott taghoz kapcsolódott, hanem előfordult, hogy a neki fölérendelt igéhez „pártolt át”. Ennek az átpártolásnak azonban vannak morfoszintaktikai következményei: szemben az igekötőtlen forma puszta lativusi vonzatával, az igekötős ige kötelező dativusi vonzatot ír elő, pl.

(9) a. Péter az ágy alá bújik. → Péter alá|bújik az ágynak.

b. Károly a kép mögé néz. → Károly mögé|néz a képnek.

Ez a változás azonban talán korántsem annyira meglepő, ha arra gondolunk, hogy az ágy alá, ill. a kép mögé szerkezetekben a névutó eredetileg birtokviszonyt alkotott az előtte álló névszóval. Ez néha explicit formában is kifejezésre juthat, gondoljunk csak pl. Arany János Toldijának klasszikus sorára: Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette. Az is jól ismert nyelvészeti tény, hogy történetileg a dativus és a genitivus közel állnak egymáshoz. Ez tette lehetővé a birtokos jelző ragjának a dativus ragjából való kifejlődését is, de vannak ennek a kapcsolatnak egyéb bizonyítékai is. Gondoljunk csak a dativus possessivusi szerkezetre (A királynak volt egy csodaszép leánya) vagy azokra az idegen nyelvekben is előforduló szerkezetekre, amelyekben a birtoklást dativussal fejezik ki (pl. fr. ce livre est à moi; or. ему пять лет). De említhetnénk azokat a magyar szerkezeteket is, amelyekben a részeshatározó után olyan E/3. birtokos személyjellel ellátott szóalak áll, amely birtokszava is lehet az előbbinek, vö. pl. JókK. 161–162: es aç naualÿas anÿanak meg adak holt gyermeket : miserae matri mortuum filium reddiderunt.

Ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor azt hiszem, nem kell különösebben csodálkozni a vonzatszerkezetek fentebb bemutatott megváltozásán. Míg ugyanis a 2.1. csoportban bemutatott igekötők önálló határozószók voltak, amelyeket pontosított a mondat konkrét határozója (ki megy a házból), addig ebben a típusban csak egyetlen határozói bővítmény van. Ezt azonban névutós szerkezet fejezi ki, melyben a névutó(előzmény) nem önálló elem. Ha ez az elem „átáll” az ige oldalára, akkor magára marad a névutós szerkezet névszói része. Ebből a tényből – jelöletlen birtokos szerkezeteket feltételezve – akár zavaró homonímia is keletkezhetne, hiszen nem volna, ami jelezze, melyik mondatrész az alany, melyik a határozó, vö. pl.

(10) A kutya alá bújik a macska.

→ *A kutya alá|bújik a macska.

’a macskának’

Ez azonban nem következik be, mert az ige igekötős formában is megőrzi lativusi irányultságát, így mivel az irányjelölő ragot tartalmazó névutó immár az ige előtagjává vált (annak predikátumaként), a névutós szerkezet névszói részén jelöljük a határozós viszonyt. Hogy erre a célra éppen a dativus ragját használjuk fel, az annak fényében, hogy a dativusi

9

-NEK maga is a lativusi -NEK irányragból fejlődött, egyúttal pedig szoros rokonságban áll a genitivussal, úgy gondolom, nem is annyira meglepő.

b/ A fent említett három ragvonzó névutóból lett igekötő azonban másképp viselkedik: ezek nem dativusi vonzatot kívánnak meg, hanem megtartják azt a ragot, amelyet névutóként is vonzanak, pl.

(11) a. Az asztalon át nyúl a könyvért. → Átnyúl az asztalon a könyvért. b. A folyó a városon keresztül folyik. → A folyó keresztülfolyik a városon. c. A jegenyefa a tetőn túl nyúlik. → A jegenyefa túlnyúlik a tetőn.6

Ennek a különbségnek véleményem szerint az az oka, hogy ezek a névutóink nem birtokviszonyban álló szerkezetben keletkeztek, hanem értelmező értékű határozós szerkezetekben. Ebből fakad ragvonzó jellegük is, hiszen az elöl álló ragos helyhatározót értelmezik, pontosítják, kifejtő magyarázó jelleggel (vö. Sebestyén 1965: 198). Valójában tehát itt is kétszeres határozóval van dolgunk, hasonlóan a 2.1. pontban tárgyalt példákhoz. A különbség elsősorban abban van, hogy ott olyan elemek voltak értelmezőszerű viszonyban, amelyek a mondatban egymástól távolabb is helyet foglalhattak, itt viszont olyanok, amelyekben a határozószó közvetlenül a ragos névszó után áll. Ezekben a szerkezetekben azután könnyen előfordulhatott, hogy a névszóhoz amúgy is viszonylag lazán kapcsolódó névutó(előzmény) átpártolt az ige oldalára. Mivel azonban a megmaradt névszó maga is ragos volt, nem volt szükség az előbbi pontban megfigyelt vonzatváltásra sem: az igekötős ige megtartotta a névutó vonzatát.

2.3. Idiómarészből keletkezett igekötők

Véleményem szerint van még egy harmadik lehetőség is az igekötők keletkezésére, bár ez az előbbi keletkezési módoknál későbbi és ritkább: az i d i ó m a r é s z b ő l v a l ó k e l e t k e z é s . A mai igekötőállomány elemei közül ezek közé tartozik szerintem az agyon- és a tönkre-, de ismeretes, hogy egyes munkák (pl. az ÉrtSz. is) más hasonló elemeket is az igekötők kategóriájába sorolnak (pl. cserben, észre, kölcsön, létre, síkra, újjá, végbe, véghez). Ezeket ugyan a produktivitás hiánya miatt a vonatkozó szakirodalmi munkák többsége nem sorolja az igekötők közé, ám az agyon- és a tönkre- relatíve termékenyek, így azokat igekötőként szokás kezelni.7

Az agyon- és a tönkre- legújabb igekötőink közé tartoznak. Klemm is utal rá (1928: 258), hogy az agyon még a 16. században közönséges határozó volt csak, s agyon-ütni annyit jelentett, mint ’fejen, fejbe-ütni’, pl. 1575: bottal wteotte volt agion’, kÿbe meg swketwlt.8 Az agyon tehát kezdetben csupán az üt, ver igékkel kapcsolatban fordult elő, idővel állandósult szókapcsolatként. Mivel a fejbeütés sokszor halált okozott, már a 16. sz. második felében 6 A jelentésfejlődések folytán természetesen lehetnek vonzatkülönbségek. Így például konkrét jelentésben alkalmazhatjuk névutóként a keresztül-t a lép ige mellett: A küszöbön keresztül lép a szobába. Igekötős formában azonban már nem maradhat meg a másik konkrét bővítmény (szobába): Keresztüllép a küszöbön. Ez feltehetően azzal is összefügg, hogy az igekötős ige határozói vonzata tárggyal is váltakozhat: Keresztüllépi a küszöböt. Elvont jelentésű bővítmény mellett végképp lehetetlen a másik határozói bővítmény: Keresztüllép a problémán, ilyenkor azonban a tárgyi bővítménnyel való felcserélhetőség is szinte lehetetlen, de legalábbis igen szokatlan volna: ?Keresztüllépi a problémát. 7 Ennek az oka véleményem szerint az, hogy ezek szemantikájuknál fogva nagyon alkalmasak az igekötők egyik legfontosabb funkciójának betöltésére: a befejezettség, tehát a perfektív aspektus jelölésére. 8 Az agy eredeti jelentése ’koponya, Schädel’, ill. ’fej ’Kopf’ volt, az ’agyvelő, Gehirn’ jelentése későbbi, vö. TESz. 1: 106 is.

10

kezdett kialakulni a perfektiváló ’súlyosan’ → ’halálra, halálig <üt, ütlegel, ver>’ jelentése. Ezáltal viszont eredeti konkrét jelentése egyre jobban háttérbe szorult. A 17. sz. vége felé kezd az agyon ebben az értelemben más igékre átterjedni, pl. agyon lőtte (1691), agyonrúg (1770), agyon tsiklándom, agyonitta magát (1792). A perfektiváló ’halálra’ jelentésből fejlődött a 19. században a befejezettség egy különösebb árnyalata, amely a cselekvés gyakoriságát, túlzott ismétlődését, a kelleténél nagyobb fokát hangsúlyozza, pl. agyonbeszél, agyonsír, agyondicsér, agyoncsókol, agyonhajszol, agyonfázik, agyonhallgat, agyontáncolja magát, agyonitta magát, agyonázik stb.9

A tönkre- még az agyon-nál is újabb keletű eleme igekötőrendszerünknek. Kérdés persze, hogy igekötő-e valóban? Kiefer – Ladányi 2000: 482 termékeny kapcsolódási mintái alapján besorolja az igekötők közé, Jakab 1976: 99 és 1982: 66 viszont nem. A TESz. (III: 967) sem igekötőről, hanem tönkre- előtagú összetett szavakról beszél, amelyek „a tönk főnév -re határozóragos alakjának és cselekvést, helyváltoztatást , valahová irányulást kifejező igéknek mondattani tapadásával keletkeztek. A tönkre határozónak előtaggá szilárdulása, illetőleg a kifejezések átvitt használatának kialakulása többféleképpen is magyarázható. Lehetséges, hogy a fejlődés a hajózás szókincsében indult meg. Alapja az lehetett, hogy a folyammederben a hajók olykor ráfutottak a vízbe sodródott fatönkökre, s így keletkezett sérülésük következtében elsüllyedtek, elpusztultak. E magyarázat nehézsége, hogy a hajózással kapcsolatban csak igen késői adatot tudunk kimutatni; vö. 1897: ha tönkre viszi a hajót, lecsapják a tisztségéből (Tömörkény I.: Jegenyék 108: NSz. […] Lehetséges azonban az is, hogy a tönkre- előtag tönk alapszava eredetileg azt a favágó tőkét jelölte, amelyen faluhelyen a kidobásra ítélt háztartási eszközöket, bútorokat felhasogatták.”10

Hagyjuk egyelőre későbbre annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy igekötő-e a tönkre- elem, vagy lexikalizálódott komplex ige előtagja. Vizsgáljuk meg inkább azt a kérdést, mi az oka annak, hogy számos összetételi előtag esetében (a példákat l. fentebb) felmerül, hogy esetleg az igekötőrendszer tagjainak kell-e őket tekinteni. A bizonytalanság forrása szerintem az, hogy nyelvünknek ezek az elemei eredetileg idiomatikus egységek (frazémák) voltak, a gyakori együtt szereplés miatt azonban idővel annyira összetapadtak, hogy összetartozásukat helyesírásunk is jelöli, pl. cserben|hagy, tönkre|megy, helyben|hagy stb. Ez magában nem olyan nagy gond, hiszen mondhatjuk, hogy immár nem szólásokról, hanem lexikalizálódott komplex igékről van szó, amelyek – hasonlóan a nem analógiás úton, hanem mondatban keletkezett összetételekhez – úgy jöttek létre, hogy a gyakori együtt használás folytán megszűnt a szókapcsolat két eleme közti szünet.11 Az idiómarészből lett összetételi előtagoknak a szintaktikai viselkedése azonban nagyon hasonlít az igekötőkéhez: így például semleges hangsúlyozású mondatokban elválnak igei elemüktől, tehát bizonyos fokig megőrzik önállóságukat, pl.

(12) a. Péter JÁNOST hagyta cserben, nem Károlyt. b. NEM Péter ment tönkre, hanem János.

Ugyanígy viselkedik számos ma is idiómarészként funkcionáló elem is, pl.

9 A népnyelvben néha: agyonra, pl. agyonra sózták a húst. 10 Véleményem szerint talán nem zárható ki az sem, hogy pl. szekér mehetett tönkre, tőkére. 11 A frazeológiai irodalomban Somhegyi Gyula (1988 és 1992) felvetette már a m o n o f r a z é m a és az á l m o n o f r a z é m a terminusok bevezetésének szükségességét. Az előbbiek közé olyanok tartoznának szerinte mint a felszarvaz (← szarvakat rak vki fejére) vagy a kikosaraz (← kosarat ad vkinek). A cserbenhagy, tönkremegy típusú kapcsolatok az ál monofrazémák között kapnának helyet, mert valójában két elemből állnak csak helyesírásunk összetett szóként kezeli őket, ugyanúgy mint pl. a baklövés, köpönyegforgató, szőrszálhasogatás alakokat (míg a bakot lő, köpönyeget fordít/forgat, szőrszálat hasogat stb. változatokat egyértelműen szólásokként kezeljük).

11

(13) Férjhez KATI ment, nem Eszter.

Az a tény, hogy szintaktikai viselkedésük tekintetében alig van különbség a ma is idiómarészként funkcionáló, de az összetett szóalakokhoz nagyon közel álló formák (pl. férjhez (ad), sorba (áll), lépre (megy/csal) stb.), az igekötőszerűen viselkedő korábbi idiómarészek (cserben-, helyben-, véghez- stb.) és a valódi igekötők (be-, ki- meg- stb.) között, vélhetően az általuk betöltött funkciók közös sajátosságával magyarázható: mindegyik elemtípus i g e m ó d o s í t ó ként áll a mondatban. Ezek szintaktikai viselkedésében közös, hogy más helyet foglalnak el a VP-ben, mint a bővítmények: míg a bővítmények követik az igét, a módosító elemek alaphelyzetben megelőzik. Azt már fentebb is említettük, hogy a módosító és az utána következő ige hangsúlyozás szempontjából egy szónak számít, ez pedig kedvez az egybeolvadásuknak.

Kérdés persze, hogy milyen alapon minősíthetünk bizonyos összetételi előtagokat igekötőnek, másokat pedig csupán lexikalizálódott komplex igék előtagjának. A helyesírás nem lehet mérvadó ebben a kérdésben, hiszen az a fentebb felsorolt példákból is elég nyilvánvaló, hogy nem kis mértékben a helyesírási szótárak szerkesztőinek ízlésén és nyelvi kompetenciáján múlik, hogy egy idiómarésszé vált módosító megőrzi-e viszonylagos önállóságát vagy összetételi előtaggá degradálódik. Hogy valóban igekötőről van-e szó, az inkább a szófaj definíciójától és különböző tesztek elvégezhetőségétől függ. Ebben a vonatkozásban szokás hivatkozni a keletkezett kapcsolat jelentésének az alkotó elemekéhez való viszonyára (szemantikai átlátszóság), de talán ennél is fontosabbnak tarthatjuk a produktivitás szempontját, azaz az illető elemmel alkotható igék számát (vö. J. Soltész 1959: 15–16 és Kiefer – Ladányi 2000: 480–482). Ez természetesen korántsem korrelál minden esetben. A haza- előtag például sok igével kapcsolódik, de mivel ezek a kapcsolatok többnyire nem jelentenek mást, mint a határozószó és az ige jelentésének az összegét, J. Soltész nem tekinti igekötőnek (i. m. 15). Ugyanakkor viszont hiába idiomatikus jelentésű a cserben- előtag a cserbenhagy igében, a termékenység szempontjából továbbra is csupán idiómarésznek, pontosabban egy lexikalizálódott komplex ige előtagjának minősül, hiszen mindössze egyetlen alakulatban fordul elő.12 Az ugyancsak idiómarészből alakult agyon- és a tönkre- elemeket viszont Kiefer és Ladányi a produktivitásuk alapján egyértelműen igekötőnek minősítik (i. m. 501–513 is).13

12 Régen létezett idiómaként cserben marad (vö. NySz. 1: 412) kifejezés is, de az nem vált összetétellé. 13 Érdemes itt röviden kitérni arra, hogy valamiféle hasonló folyamat zajlott le a németben is a vonstatten gehen, zugrunde gehen stb. típusú kifejezések esetében. Ezeket a szerkezeteket még a 19. században is prepozíciós frázisként értékelték és a következőképpen írták: zu Grunde gehen, zu Wege bringen, von Statten gehen stb., hasonlóan ahhoz, ahogyan ez ma számos hasonló kifejezés esetében történik: zu Hause bleiben, in Betracht ziehen, außer Landes gehen stb. Később azonban az eredetileg prepozíciós főnévi csoportok elemei összeolvadtak: az előtag adverbializálódott, majd a hangsúlyozás tekintetében egybeolvadt a fejként szolgáló igével. Amint Fleischer (1997: 93) is megjegyzi, a prepozíciós főnévi csoport összeolvadási folyamatát a szemantikai fejlődés (fokozatosan egyre elvontabb használat, a főnév bizonyos jelentéselemeinek az elvesztése) és az egyre gyakoribb előfordulás összesített hatása meggyorsította. (Ehhez járul még, hogy ezeknek a kifejezéseknek a legnagyobb részében a zu prepozíció fordul elő: ez valamiféle típusalkotó szabályosságot hozhatott a változásba.) A német helyesírás „fura urai” viszont a helyesírási reform kapcsán ezeket az elemeket ismét megpróbálták önálló életre kelteni, ami abban nyilvánul meg, hogy az 1998-ban bevezetett új helyesírás alapján ezeket a határozószerű formákat – a korábbi egybeírás mellett – külön is lehet írni. Míg tehát korábban ezek a formák voltak helyesek: instand halten/setzen/bringen, zugrunde gehen, zuleide tun, zumute sein/werden, zunutze machen, zustande kommen, zustande bringen/kommen, zutage bringen/fördern/kommen stb., ma a következő írásmód is korrekt: in Stand halten, zu Grunde gehen, zu Leid(e) tun, zu Mute sein, zu Nutze machen usw. Ugyanez azonban nem lehetséges olyan esetekben, mint abhanden kommen, vonstatten gehen, zunichte machen, zupass kommen, zustatten kommen, zuteil werden. Ezek a megoldások azonban véleményem szerint csak arra jók, hogy fokozzák a nyelvhasználók bizonytalanságát, a grammatikalizálódás történeti folyamatát nem képesek megállítani.

12

De vizsgáljuk meg egy kicsit alaposabban, mennyire megbízható fokmérője az igekötőségnek a produktivitás szempontja!

3. Az igekötőállomány nagysága a produktív képzési szabályok tükrében

Láthattuk korábban, hogy az agyon-t nyelvtanaink többsége az igekötők között tartja számon. Ezzel együtt az ÉrtSz. (I: 52–55) mindössze 22 agyon- igekötős igét tartalmaz. Ezek a következők:

(14) agyonbeszél, agyoncsap, agyoncsépelt, agyoncsigáz, agyondicsér, agyondol-goztat, agyondolgozza magát, agyongázol, agyonhajszol, agyonhallgat, agyonkínoz, agyonlő, agyonnyom, agyonrúg, agyonsújt, agyonszorít, agyonszúr, agyontapos, agyonüt, agyonvág, agyonver, agyonzúz,

Noha a szótári állományban levő 22 ige sem kevés, mégis kétségeink támadhatnak a produktivitást illetően. Ezért megvizsgáltam egy elektronikus keresővel ellátott mai korpuszon is az agyon- előtag megterheltségét. A Magyar Hírlap 1994 – 2001 közötti összes számát tartalmazó CD anyagát feldolgozva az derült ki, hogy az agyon- mint igekötő valóban meglehetősen produktívnak tekinthető: összesen 1948 előfordulást találtam, ezek 208 igealak között oszlottak meg (pontosabban gyakran igenévhez járul az előtag, igeként talán nem volna lehetséges, vagy legalábbis szokatlan volna). Ezek az igék (igenevek) a következők:

(15) agyon|adóztat, -affektál, -ajnároz, -asszimilál, -átkozott, -ázik, -babusgat, -bagóz(ott), -beszél, -bírál, -bombáz, -bonyolít, -bürokratizál, -cenzúráz, -cicomáz, -cigarettáz(ott), -cikizett, -cirkalmaz, -citált, -civilizált, -cizellált, -csap, -csépel, -csepült, -csigázott, -csikarva, -csiszolt, -csócsált, -csomagol, -dédelget, -dekorál, -dicsér, -dicsőít, díszít, -dizájnolt, -dobál, -dolgoztat, -doppingol, -dorongol, -dresszúráz, -éget, -ékszerezett, -elektronizált, -elemez, -ellenőriz, -emészt, -erősít, -értelmez, -eszi (magát), -etet, -fagy, -fárad, -fáraszt, -favorizál, -fegyelmez, -félt, -fetisizál, -firkál, -foglalkoztat, -foltoz, -fotóz, -főz, -frusztrált, -fűszerez, -gépesített, -gyilkol, -gyötör, -hajszol, -hajt, -hallgat, -halmoz, -hangsúlyoz, -hangszerel, -használ, -hierarchizált, -hirdetett, -hordott, -hozsannázott, -hűt, -húz, -ideologizált, -idéz, -igekötőzött, -ingerelt, -interjúvol, -írt, -ismert, -ismételt, -istápol, -ivott, -ízesí(ett), -izzadt, -játszik, -karcol, -kárhoztatott, -karikírozott, -kínoz, -kommunikál, -komplikál, -konstruál, -kopíroz, -kopott, -koptat, -kozmetikált, -kritizált, -, -lapít, -látványosított, -lelkiz, -lő, -lyuggat, -machinál, -magasztal, -magyaráz, -manipulál, -másol(t), -mázol(t), -mediatizált, -menedzselt, -mérgezett, -misztifikált, -montírozott, -mosott -motorizált, -mozog, -műtrágyáz, -nevet, -nyaggat, -nyom, -nyugtatóz, -nyúz, -olvas, -pallérozott, -passzíroz, -permetez, -plasztikázott, -platformosított, -politizál(t), -pszichologizált, -púderez(ett), -püföl, -rágalmaz, -ragasztott, -rágott, -reformál(t), -reklámoz(ott), -restaurált, -rongyolt, -rugdal, -rugdos, -rúg, -sanyargat, -sarcol, -sikált, -simogat, -skandált, -smukkozott, -sóz, -stilizált, -strapált, -sújt, -süt, -szabályoz, -szabdal, -szankcionál, -szárad(t), -szennyeze(ett), -szerepeltet(ett), -szeret, -szeretget, -szervez(ett), -szoláriumozott, -szponzorál(t), -sztárol(t), -szubvencionál(t), -szúr, -szurkál, -takargat(ott), -taktikáz, -támogat(ott), -táplál(t), -technicizált, -terhel, -tetovál(t), -tipor, -titkol(t), -töm, -töpreng, -trükköz, -turbózott, -tűzdel(t), -ünnepel, -un, -üt, -utál(t), -vág, -vallat,

13

-véd(ett), -vegyszerezett, -ver, -versenyeztet, -világított, -vitat, -zenél, -zselézett, -zsúfol

A példák jól mutatják a produktív képzési mintát (főként a ’nagyon, túlságosan’ jelentés mentén), hiszen néhány egészen új keletű, sőt egyedi képzésű ige is ellátható ezzel az igekötővel, pl. agyonmediatizál, agyonszoláriumozott, agyontechnicizált, agyonsmukkozott stb. Ugyanakkor látható, hogy korántsem mindig igéhez járul: legalább annyira gyakori befejezett melléknévi igeneveken is. Igaz, ezekből elő tudnánk állítani az igei formát is, ám úgy gondolom, hogy ez nem kevés esetben erőltetett volna. Egyértelműen elfogadjuk ugyanis az agyonigekötőzött formát igenévi jelzőként, de talán kicsit berzenkednénk az igei használat ellen:

(16) [Parti Nagy Lajos – F. T.] Káromkodásai mívesen cizelláltak, szórövidítései komoly filozófiai távlatokat összegeznek, a politikai beszédekből bőségesen merített horrorisztikus képzavarai és dagályos félrebeszélései, a túlragozott, agyonigekötőzött, toldaléktól burjánzó szavak és a féktelenre rontott mondatszerkezetek a kor teljes, enciklopédikus összefoglalását adják ki. (MH 2000. október 5: 13)

Mivel ugyanehhez a keresőprogramhoz rendelkezésre áll a Vasárnapi Újság 1854 és 1860 között megjelent számainak szövegbázisa, az érdekesség kedvéért megvizsgáltam abban is az agyon elem megterheltségét. Az eredmény remekül tükrözi vissza a nyelvi változás folyamatát, ugyanis az előfordulások száma mindössze 194, azaz a 20. század végi állapotot tükröző Magyar Hírlapbeli szóelőfordulásoknak csak mintegy 10%-a. A 194 előfordulás mindössze 23 ige között oszlik meg, ez látszólag egybevág az ÉrtSz.-beli adatmennyiséggel, ám a behatóbb vizsgálatból látszik, hogy azért korántsem teljesen ugyanazon igékről van szó. Az ÉrtSz.-beli 22 igéből 12 fordul elő a Vasárnapi Újságban is, további 11 azonban nincs a szótárban. Az egyezések érthető módon a talán leggyakoribb agyon- igekötős formákat jelentik (pl. agyoncsap, -lő, -üt, -ver), s valószínűsíthető, hogy a szótárban meglevő, de az újságból hiányzó szavak (pl. agyondicsér, -hajszol, -rúg stb.) is élhettek már ebben az időben nyelvünkben. Ugyanakkor találunk már a Vasárnapi Újság szövegében is olyan neologizmusokat, amelyek az igekötő másodlagos jelentésének termékeny mintáit mutatják, pl. agyonczinczog.

(17) A zenejárvány, különösen a zongoratyphus s az énekkolera, mellynek áldozatai sajátkép azok, kik megkiméltettek általa, jellemző oldala Bécsnek s nem ritkán találni vargaműhelyt, hol a mustával az atya „Herr von” Breselmayer például üti a taktust leányasszonyának rabvallató trilláihoz s őrjitő futamaihoz, ide nem számitva a dél felé a zenedéből hazakerült Szepi urfit, ki észlázitó hegedűdühöngéseivel agyonczinczogja az embert. (Vasárnapi Újság 1859. december 18., Levelezés-rovat)

Érdekes azonban, hogy bár a 194 előfordulásból 153 esetben található az agyon elem közvetlenül az ige előtti pozícióban, 51 esetben még külön íródik. Ezeknek a példáknak egy része ugyan az agyon üt, agyon lő, agyon ver kifejezések közül való, ezzel együtt valószínűtlen, hogy ezekben még őrződött volna az eredeti ’fejbe, koponyán’ jelentés. Annál inkább így van ez, mert ugyanezek az igék a ma szokásos egybeírt változatban is előfordulnak. Emellett számos esetben megtalálható az agyon különírva olyan kifejezésekben is, amelyekben már mindenképpen átvitt értelemben szerepel a határozó, hiszen a ma is gyakori ’nagyon, túlságosan’ jelentést mutatja, pl. agyon kaczagja magát, agyon éhezi magát, agyon tánczolja magát, agyon unja magát. Ez utóbbi azonban ismét csak előfordul egybeírt formában is: agyonuntam már magam a nagyvárosban (Vasárnapi Újság 1859. július 24.).

14

Mindez jól mutatja tehát a grammatikalizálódási folyamatot: funkcionálisan az idiómarész ugyanúgy módosító, mint az igekötő, de önállósága nagyobb. A Vasárnapi Újság nyelvi állapota azt tükrözi, hogy az agyon elem már mintegy kétharmadát megtette az igekötővé válás útjának.14

Vizsgáljuk meg most azt is, mennyire produktív a tönkre- előtag? Az ÉrtSz.-ban (6: 773–774) mindössze 6 ilyen igekötővel ellátott forma található:

(18) tönkrejut, tönkremegy, tönkresilányít, tönkretesz, tönkrever, tönkrezúz

Ebből látszik, hogy nem véletlenül zárják ki oly sokan a tönkre- elemet az igekötők közül, s tartják csupán összetételi előtagnak. Ha ugyanis figyelembe vesszük, hogy a tönkre|jut gyakorlatilag avíttnak, régiesnek minősíthető, a tönkre|silányít-ot pedig bizalmas stílusrétegbe tartozónak tekinti az ÉrtSz. is, akkor már csak 4 igénk maradt ezzel az igekötővel, ez pedig megkérdőjelezi a termékeny minták meglétét. De épp az agyon- kapcsán láthattuk, hogy a szótár és a mindennapi nyelvhasználat között jelentős különbség lehet (az Értelmező Kéziszótár frissen megjelent átdolgozott kiadása (ÉKSz.2) is csupán 27 agyon- igekötős adatot tartalmaz). Ezért a tönkre- előtagú elemek előfordulását is megvizsgáltam a Magyar Hírlap kereső CD-jén, s a következő eredményre jutottam. Tönkre- előtaggal a Magyar Hírlap 1994–2001 közötti számaiban másfélszer annyi (2955) szóelőfordulás található, mint az agyon- előtaggal, csakhogy míg az ott talált közel kétezer előfordulás 208 igei és igenévi alak között oszlott meg, a tönkre- előtag mindössze 18 igében fordul elő. Ezek a következők:

(19) tönkre|ázik, -bombáz, cenzúráz, -fut, -gyakorol, -lapoz, -lő, - megy, -nyom, -nyúz, -privatizál, -silányít, -simogat, -tesz, -tol, -vág, -ver, -zúz

Közülük messze kiemelkedik két ige megterheltsége: a tönkretesz és származékai 1184, a tökremegy és származékai 1079 előfordulással állnak, míg a maradék 692 előforduláson 16 ige osztozik. Ezek között azonban van néhány valóban újszerű képzés is, pl.:

(20) Lady Menuhin nem mindennapi egyéniségének jelentős szerepe volt abban, hogy nem hullott szét a férje világa, amikor kiderült: a mester hosszú pályafutása alatt tönkregyakorolta az ujjait, és ezek már nem mindig engedelmeskednek a koncertek során. (MH 1996. április 20: 14)

14 Érdekes egyébként, hogy az agyon-nal részben azonos értelemben elég gyakori nyelvünkben a halálra határozói alak használata is: halálra gázol, gyötör, kínoz, sebez, sújt stb. Ezt ugyan egyesek germanizmusnak tartják: a német zu Tode határozószó fordításának. De a NyKk. 1: 124 is azon a véleményen van, hogy ez a nézet helytelen, mivel ilyen kifejezések a magyarban is kifejlődhettek, s a halálban, halálra túlzó, nagyító határozók már régi nyelvünkben, évszázadokkal ezelőtt is felbukkantak. Átvitt értelemben is helyesnek minősül tehát a halálra neveti magát, halálra ijed, halálra v. holtra válik. Eredetileg tehát a halálra válik jelentése annyi volt: (hamarosan) meghal. A halálra ver tehát idiómának minősül, benne a halálra elem puszta igemódosító. Ugyanilyennek minősülnek a félholtra ver, kékre-zöldre ver, véresre ver formák is, mint ahogy idiómarész volt valaha az agyon|ver határozói eleme is. A halálra azonban jobban őrzi eredeti jelentését, motiváltságát, ezért kisebb az esélye a grammatikalizálódásra, mint az agyon-nak, amelynek alapszavában jelentésmódosulás történt a caput → cerebrum irányban, s ezzel az eredeti jelentés némiképp háttérbe szorult. Az agyon- természetesen leginkább csak az eredeti ’fejbe → halálra’ jelentését valamennyire őrző kapcsolatokban cserélhető fel a halálra elemmel: a ’túlzottan’ jelentésű másodlagos formákban már nem nagyon tudunk elfogadni ilyen cseréket: *halálra igekötőzött vagy *halálra szoláriumozott. Viszont a ’nagyon’ jelentésben az eredeti jelentéstől eltávolodott formák is lehetségesek: halálra röhögi magát (sőt a szlengben: hullára); halálra keresi magát, halálra unja magát stb. A Magyar Hírlap adatbázisában azonban találtam már olyan példát is, amely kezdi felvenni az agyon- átvitt, ’túlzottan’ jelentését is: Clinton a múltkoriban keserűen panaszkodott, hogy a republikánusok megállítják, lelassítják, megölik vagy egyszerűen csak halálra beszélik a törvényhozásban a reformjait… (MH 1994. november 7: 7).

15

(21) Az etióp Főnök – társai csak így, azaz Neftengának szólítják – egyszerűen tönkrefutotta a hajrában az ugyancsak csúcsra áhítozó kenyai Daniel Koment. (Magyar Hírlap 1997. augusztus 15: 19)

(22) …sok család vásárol az ünnep előtt tapsifülest – meggondolatlanul és feleslegesen. Napok alatt megunják az állatot, s még az a jobbik eset, ha elviszik az állatkertbe. Itt nyomban kiderül, hogy szó szerint tönkresimogatták, dédelgették, nyomorgatták az állatokat. (MH 2001. április 14: 20)15

(23) A gyorsan feledésbe merült beatkorszak atmoszférája, darabos lendülete annyira eleven a kötetben, hogy az olvasó riadtan keresi az azóta eltűnt bisztrókat, zenei élményeket, a szabad szombat összehasonlíthatatlan izgalmát – a kor egész jól működő, már tönkreprivatizált „infrastruktúráját”. (MH 1995. augusztus 12: 5)

Ami a tönkre elemnek a Vasárnapi Újságban való megterheltségét illeti, a kép itt is érdekes: egybeírt formában csak a tönkrejut, -juttat, -tesz és -ver fordulnak elő, ám 18 esetben még külön írják a tönkre jut alakjait, s csak 9 esetben fordulnak elő egybeírva, a tönkre ver 12 esetben külön áll, s csak egyszer van egybeírva, a tönkre tesz 37 esetben szerepel különírva, s mindössze 5 esetben egybeírva. Különírva előfordulnak még: tönkre megy, tönkre silányít, tönkre silányul, és tönkre rongál (mindegyik egy-egy alkalommal). Tehát: ez az elem nemcsak jóval kevésbé gyakori ebben az időben, mint az agyon, hanem nála önállóbbnak, jelentéstanilag motiváltabbnak is látszik: jóval több esetben van külön írva az ige előtti pozícióban is, mint amaz. Vagyis: a tönkre ekkor még inkább idiómarész, s csak nagyon az elején jár az igekötővé válás útjának. De hogy a folyamat megkezdődött, azt azért mutatja a viszonylagos produktivitás: a meglehetősen korlátozott disztribúciójú egyéb idiómarészekkel szemben (pl. férjhez (megy/ad) vagy fejet (hajt)) már 8 szókapcsolatban előfordul, ráadásul megfigyelhető a valamiféle prototipikus ’hasznavehetetlenné, értéktelenné’ jelentés kialakulása, míg ugyanez a fenti szókapcsolatokról nem állítható.

Mindezt figyelembe véve tehát azt mondhatjuk, hogy – ha messze nem is az agyon-hoz hasonlóan – de termékenynek tekinthetők a tönkre- igekötő kapcsolódási mintái. Jogosnak tűnik tehát, hogy a korábbi szakirodalommal szemben Kiefer és Ladányi besorolják ezt az elemet az igekötők közé.

Ugyanakkor viszont felvethető besorolásukkal kapcsolatban néhány más kérdés. Az egyik, hogy ha a termékenység kitüntetett szerepet játszik osztályozásukban, miért nem találjuk az általuk összeállított listában a haza- igekötőt? Igaz ugyan, hogy J. Soltész is amellett voksol, hogy bár termékeny elemről van szó, egyenes szemantikája miatt nem sorolható az igekötők közé (l. korábban). Emellett Kiefer és Ladányi elsősorban a MMNyR.-nek felosztását veszik alapul, s mivel az akadémiai nyelvtan nem tárgyalja az igekötők között a haza- elemet, ők sem említik. Ugyanakkor viszont igekötőként kezeli Szemere (1965), az ÉrtSz. és Jakab (1976) is, ezért Kiefer – Ladányi 2000 sem kerülhetné meg a kérdést. Annál inkább nem, mert az ÉrtSz. maga is 38 haza- igekötős igét tartalmaz:

(24) hazaad, -beszél, -bocsát, -enged, -ereszt, -ér, -gondol, -hív, -hoz, -húz, -jár, -járó, -jön, -jövet, -jut, -kéredzik, -kéredzkedik, -kísér, -kívánkozik, -küld, -megy, -néz, -rendel, -szalad, -száll, -szállít, -szivárog, -szólít, -szökik, -takarodik, -talál, -telepít, -tér, -utazik, -vágyik, -vár, -vergődik, -vet, -vezet, -visz

15 Vö. agyonsimogat.

16

Megvizsgálva azonban a Magyar Hírlap anyagát, még további 91 haza- igekötős igére akadtam. Ezeket nem sorolnám fel mind, de egyértelműen termékenynek látszik ennek az elemnek a paradigmája is, különösen bizonyos prototipikus igei fejekkel, pl. MEGY, SZÁLLÍT, HÍV, KÜLD, BESZÉL. Vegyük csak ez utóbbi példáját: van haza|üzen, haza|telefonál, de lehetne haza|emilezik, haza|esemesezik is. A ’járművel haza közlekedik’ jelentésben is lehetnek különféle járműtípusok nevével alkotott igék. Adatolható például a haza|autókázik és a haza|taxizik, de alkothatnánk haza|villamosozik, haza|trolizik, haza|tujázik, sőt akár haza|rollerozik vagy haza|inlineskatezik alakokat is akár.

Lássunk még egy egyedi, de a képzés termékenységét kitűnően bizonyító képzést is, melynek jelentése nagyjából így volna visszaadható: ’övéit valaminek titulálja’:

(25) Nem kell a duma a gazdasági alapokról, a gazdálkodásról, a fejlődésről, tulajdonról. Nem is erről van szó, ugye. Hanem hogy a beste zsidajai elveszik a Fradit. Mellékesen sportügy ez, merthogy a nemzeti jelképet nyúlják le. Egyenes beszéd, végre. A múlt hét végén még volt némi bizonytalankodás, kommentárokban tanakodtak, vajon hogyan szurkolnak majd a Fradinak a B-közép ifjai. Most már azonban feltehetik a kérdést egyenesen is, minden fakszni nélkül: ezentúl hogyan lehet zsidózni majd? Holott szerintem zavartalanul. Úgy, mint rég. Legfeljebb kissé önkritikusan. Időnként hazazsidóznak majd. (MH 2001. július 26: 7)

Ugyanígy lehetne alkotni például haza|komcsizik, haza|cigányoz, haza|nácizik formákat is .16

További probléma Kiefer és Ladányi osztályozásával, hogy az általuk „kiselejtezett” elemek közül a korpuszvizsgálat fényében igenis produktívnak látszik a felül-, sőt viszonylag produktívnak minősíthetők a helyre-, közbe- és a tova- igekötők is.17 De vizsgáljuk meg közelebbről ezeket is!

A felül-t nemcsak Kiefer – Ladányi (2000), hanem Jakab (1976) sem sorolja az igekötők közé. Jakab (i. m. 99) azt írja arról a típusról, amelybe a felül-t is sorolja, hogy „a részvételükkel létrejött alakulatokat úgy lehetne tekinteni, mint részben jelentésváltozásos, részben összetapadt összetételeket. Bár előtagjuk több alakulatban előfordul, mégsem ért el az igekötővé válás fokára. Ezek az összetételek hasonlóak tehát az ilyen határozószói előtagú alakulatokhoz, mint például a jólesik (neki), jóllakik (valamivel); jóváhagy, jóváír, jóvátesz; nyilvántart stb.”

De vajon tényleg ez a helyzet a felül- esetében? Az ÉrtSz. az igekötők közt tartja számon a felül-t, de összesen 10 igét találunk, amelyben előfordul (ill. még néhány igei származékszóból alakult formát, mint felüljáró, felülnézet stb.):

16 Egyébként a fentebb felsorolt szakmunkák mellett a NyKk. 1: 981 is felsorolja a haza- elemet újabb keletű igekötőink között. Mivel az igekötővé válásban nem kis szerepe van a morfológiai transzparencia elveszésének, a haza- igekötővé alakulását elősegíthette talán az is, hogy viszonylag korán határozószóvá vált. Ebben szerepe volt hangtani változásoknak (a szóvégi -á rövidülése, ezzel a ragos viszony elhomályosulása), ill. a ház paradigmájában végbement analógiás kiegyenlítődésnek, amelyek együttesen viszonylag korán „kiszigetelték” a saját paradigmájából, elhomályosították az etimológiai összefüggést 17 Kicsit más az ellen- és a külön- esete, ezek ugyanis igéken nem nagyon termékenyek, annál inkább viszont főneveken, de korántsem csak deverbális származékokon. Ezek az alakulatok azonban az ellen- esetében jórészt tükörfordításnak tűnnek, pl. ellenszenv (← lat. antipathia), ellentengernagy (← ném. Konteradmiral), a külön-nel alkotott formák pedig többnyire újszerű analógiás képződmények, pl. különadó, -akció, -játszma, -jövedelem, -kereset, -vagyon, -zárka stb.) Ennek a típusnak is nagy ugyan a termékenysége, de mert korántsem csak deverbális elemekhez csatlakozik, inkább csak mint összetételi mintát tartanám termékenynek, nem pedig mint igekötőt.

17

(26) felül|bélyegez, -bírál, -emelkedik, -halad, -ír, -kerekedik, -múl, -üt, -véleményez, -vizsgál

Azt hiszem, ezekben is meg lehet már figyelni valamiféle prototipikus jelentést (’az előző állapotot meghaladóan’). Az ÉKsz.2 is igekötőként kezeli a kérdéses elemet, igaz, ritka stílusminősítéssel látja el, adatai nagyjából megfelelnek az ÉrtSz.-ban fellehetőknek. A Magyar Hírlap anyagában azonban még további 30 ilyen alakulatot találtam: ezek egy részében ugyan igenévhez, két esetben pedig deverbális főnévhez kapcsolódik az igekötő (felülajánlás, felülvélemény), a túlnyomó többségük azonban ige, s ugyanazt a prototipikus jelentést hordozza, mint az ÉrtSz.-beli adatok, pl. felül|áraz, -becsül, -fertőződik, -licitál, -teljesít. Ha az igekötő befejezett melléknévi igenévhez kapcsolódik, akkor ennek a prototipikus jelentésnek a nyomán a statikus ’túl(ságosan), az előző állapotot meghaladóan’ jelentés körvonalazódik az adatokból: felül|dimenzionált, -képzett, -világított, -kormányzott, -garantált. Emellett kisebb számban az igekötő eredeti, konkrét jelentése (’fent’) is megtalálható a példák között, ezt a jelentését ráadásul az ÉKsz.2 sem tartalmazza, pedig szaknyelvi szövegekben terjed, pl. felültöltős (mosógép), felülvezérelt, felülszelepelt (motor). Ráadásul azt sem mondhatni, hogy ezek mind tükörfordítások, mert a felültöltős ugyan eléggé követi az idegen mintát (top loader), de a robbanómotorok esetében nem ez a helyzet: overhead camshaft-ról (OHC), ill. double overhead camshaft-ról (DOHC), azaz ’(dugattyú)fej feletti (kettős) vezérműtengely’-ről beszélnek angolul. Mindazonáltal, mivel ebben a jelentésben csupán ezt a 3 példát lehet találni, ráadásul ezek locativusi és nem lativusi értelműek18, ezeket határozós összetételként is kezelhetjük. Ami viszont a lényegesen produktívabb ’az előző állapotot meghaladóan’ jelentést illeti, az valójában inkább lativusi értelmet fejez ki (pl. felülmúl = ’fölébe kerekedik’). Ennélfogva a viszonylag nagyszámú adat fényében el kell gondolkodnunk azon, vajon tényleg kihagyhatjuk-e a felül-t az igekötők sorából. Különösen, ha a számok fényében kevésbé termékeny tönkre- helyet kap közöttük.

De még a közbe- státuszát is érdemes átgondolni. Ezzel hasonló a helyzet, mint a felül-lel, ugyanis az ÉrtSz. 14 igei alakulatot tartalmaz ezzel az elemmel, az ÉKsz.2 pedig szintén ritka minősítéssel látja el. Az ÉrtSz. adatai a következők:

(27) közbe|beszél, -esik, -ékelődik, -iktat, -játszik, -jön -kiált, -lép, -szól, -szúr, -told, -vág, -vegyül, -vet

Ezeken kívül azonban megint csak további 14 ilyen képződményre akadtam a Magyar Hírlapban is:

(28) közbe|avatkozik, -dumál, -kérdez, -kiabál, -kotyog, -kurjant, -mormol, -ordít, -pöccintget, -rivalg(ás), -robban, -tapsol, -üt(és), -zár19

Ezek közül el kell különítenünk a közbezár-t, amelyben a határozói elem jelentése eltér a többiben prototipikusnak látszó ’vmely folyamatot megszakítva’ jelentéstől, s nagyjából a ’vonalakkal határol’ jelentéssel írható le. Mivel ebben a jelentésében nincs is másik adatunk, úgy gondolom, ez a minta nem produktív, ezért a közbezár-t inkább határozós összetételnek tekinthetjük. A másik jelentésben azonban meglehetősen prototipikusnak tekinthető a ’cselekményével (többnyire verbális megnyilatkozásával v. vmilyen hangeffektus keltésével) megszakít vmilyen cselekvést v. folyamatot’ értelem. Ennek bizonyítására álljon itt két példa a Magyar Hírlapból, de felsorolok még számos olyan igelakot, amelyeket nem adatoltam, de a produktív minta nyomán egyértelműen használhatók volnának:

18 Jakab (1982: 64) szerint a lativusi értelem az igekötőnek mint szófajnak egyik jellemző jegye. 19 Ezek közül a közbeavatkozik-ot már az ÉKsz.2 is tartalmazza.

18

(29) Szalay mindvégig szép és pontos riposztokkal, egyenes vonalú, energikus akciókkal szerezte találatait, míg Moresse ravaszul közbepöccintgetett Gyöngyi karjára, csuklójára. (MH 1995. július 20: 19)

(30) A képernyőmön megjelenik egy Polanski nevezetű válasza Oklahomából: Szia, te honnan jöttél? Valaki közbekotyog Ausztráliából, kész őrület, de John Londonból rendreutasítja. Ezt a lapot tényleg az olvasók írják. (MH 1995. augusztus 16: 8)

Ugyanígy elképzelhetők volnának még a közbe|rizsázsik, -vakerol, -pofázik, -ugat, -szpícsel, -gügyög, -szövegel, közbekotnyeleskedik, de akár a közbe|dúdol, -trillázik, -nyávog, -csivitel, -fütyül, -gajdol, -óbégat, -tapsol, sőt akár a közbe|vivátoz, közbe|komcsizik, közbe|zsidózik stb. alakulatok is.

Ami a helyre- státuszát illeti, 12 igekötős formát találunk az ÉrtSz.-ban (az ÉKsz.2 szintén a ritka elemek közé sorolja):

(31) helyreáll, -állít, -hoz, -igazít, -jön, -megy, -pofoz, -pótol, -tesz, -ugrik, -üt, -zökken

Ezek mindegyike lativusi értelmű, s két jelentés köré csoportosíthatók:

a/ eredeti, előbbi helyére (konkrét): helyremegy, -jön, -tesz stb.

b/ az eredeti, rendes állapotába (átvitt): helyreáll, -igazít stb.

A Magyar Hírlap anyagából további 14 igét sikerült gyűjteni, a jelentések ugyanebbe a két irányba mutatnak:

(32) helyre|biccent, -billen, -billent, -döngöl, -kalapál, -kísér, -rak, -rángat, -rázódik, -rugdal, -tol, -tolódik, -utasít

Láthatóan főként a konkrét jelentésben termékenyebb a képzés, hiszen ahhoz könnyebben alkothatunk további példákat is, főleg mozgást, ill. mozgatást kifejező igékkel, pl. -fut, -szalad, -biciklizik, -settenkedik, -bandukol, -gördeszkázik vagy -ránt, -rúg, -sarkal, -csúsztat, -bújtat, -vonszol, -nyom stb. Ugyanakkor azért az átvitt jelentésnek is vannak produktív mintái, pl.

(33) Most legalább érzi, milyen nehéz a dolgunk, nekünk, moderátoroknak. Ha rosszkor rosszat szólunk, azt már nem lehet helyrekalapálni. (MH 2001. december 22: 28)

(34) Nagy Sándor jónak tartaná, ha a kormány a kiadások csökkentése helyett inkább a bevételek növelésével igyekezne helyrebillenteni a költségvetést. (MH 1995. július 5: 1)

Ha kicsit nehezebb is, de ehhez a jelentéshez is alkothatunk további példákat (pl. helyrebunkóz, -püföl, -simogat, -köszörül stb.). Ezek alapján megkockáztatom, hogy a helyre határozószónak is helye van az igekötők rendszerében

Ami a tova- esetét illeti, az ÉrtSz. valóban csak 5 olyan igekötős formát tartalmaz, amelyek ezzel alakultak: tova|halad, -siet, -száll, -terjed, -tűnik. Az ÉKsz.2 pedig már nem is csak a ritka, hanem a választékos stílusminősítést is hozzáfűzi. Ugyanakkor azonban a Magyar Hírlap szövegbázisában további 21 adatra bukkantam (összesen 289 szóelőfordulással). Ezek a következők:

19

(35) tova|áramlik, -billen, -döcög, -fut, -gördül, -gyűrűzik, -hagy, -hessent, -húz, -illan, -nyargal, -repül, -röppen, -siklik, -sodor, -sodródik, -suhan, -száguld, -úszik, -vándorol, -vitorlázik.

Az igekötő jelentése ennek alapján meglehetősen őrzi a határozószó konkrét értelmét: ’mind messzebbre’. Ennek alapján szinte korlátlanul kapcsolódhat mozgásigékkel, hiszen lehetségesek volnának például tova|kerekezik, -biciklizik, -motorozik, -gördeszkázik, -rollerozik, -jetskizik vagy tova|lebeg, -reppen stb. formák is. Egyetlen szemantikai megkötés van: az igének távolodó (vagy távolodni is képes) mozgást kell kifejeznie, nem lehet körben forgó vagy oszcilláló: *tovakering, *tovapörög, *tovahánykolódik, *tovarezeg, *tovavibrál stb. Ezeknek a példáknak az alapján véleményem szerint helyet kaphat a tova- is az igekötők között, jóllehet az átvitt jelentés hiánya miatt elfogadhatónak tartom azt is, ha határozós összetételekről beszélünk a fenti alakulatok kapcsán.

Összefoglalva az eddigieket, úgy gondolom, hogy az empirikus vizsgálat eredményei meggyőzően bizonyították, mennyire fontos volna, hogy a produktivitásra vonatkozó vizsgálatok valódi korpuszadatokra is épüljenek. Az ezek feldolgozásával végzett produktivitási tesztek alapján talán mégis szerepeltethetjük a felül-, közbe-, helyre- (és esetleg a tova-) elemeket is az igekötők között, mint ahogy ilyen státuszban tartja őket számon az ÉrtSz. mellett immár az ÉKsz.2 is. Annál inkább megtehetjük ezt, mert vannak olyan termékenyek, mint például a Kiefer és Ladányi által az igekötőállományba sorolt tönkre. Igaz, az előbbieknek némileg konkrétabb a jelentésük, míg a tönkre csak átvitt értelemben szerepel, azaz ez utóbbi esetében jobban teljesül a jelentéstani „átlátszatlanság”, az idiomatikus jelleg kritériuma (már csak keletkezési módjánál fogva is, hiszen idiómarészből lett igekötő). Ugyanakkor viszont a helyre- és a felül- is rendelkezik másodlagos, már elvontabb jelentéssel is. Összességében tehát úgy vélem, mind a négy kérdéses elem megfelel annak a kritériumrendszernek, amit Kiefer – Ladányinál találunk az igekötők besorolását illetően (2000: 481). Vagyis: egyikük sem argumentum jellegű igemódosító, mindegyik perfektivál és mindegyik termékenynek minősíthető. Emellett teljesítik a Jakab (1976 és 1982) által fontosnak ítélt dinamikus jelleg, azaz lativusi irányultság kritériumát is. Jakab osztályozási rendszerének része még a szövegbeli gyakoriság kritériuma is: egyedül ennek nem felelnének meg talán ezek az elemek, de láthatóan ezt a szempontot Kiefer és Ladányi sem tartják igazán mérvadónak.20

***

Mit mondhatunk összegzésül? Az igekötővel kapcsolatban számos elméleti probléma vetődik fel, ezt jól tükrözi Jakab (1982) anyaga, amelyben a szerző hosszasan taglalja, miként gondolkodtak erről az elemről a korábbi nyelvtanírók, akik jobb híján többnyire megkerülték a definíció kérdését, s csak felsorolással utaltak az illető elemek státuszára. Azóta születtek már meghatározási kísérletek, de még mindig elég nagy a megosztottság abban a kérdésben, mely elemeket tekintsünk az igekötők körébe tartozónak. Ennek a bizonytalanságnak

20 Abban viszont teljesen egyet lehet érteni Kiefer – Ladányi álláspontjával, hogy az abba, a végbe és a véghez valóban törlendők az igekötők listájáról, hiszen az első kettő is csupán két igével kapcsolódik (abbahagy, -marad, ill. végbemegy, -visz), a harmadik pedig csak egyetlen igével forrt össze (véghezvisz). Ezek tehát inkább csak a lexikalizálódott komplex igék között vehetők figyelembe. Némiképp határesetnek minősíthető a félbe- státusza: ennek a fent vizsgált elemeknél kevésbé termékenyek a kapcsolódási mintái. Így az ÉrtSz.-ban csupán 4 igealakon (félbehagy, félbemarad, félbeszakad, félbeszakít [= ’folyamatában megszakad/megszakít’]) fordul elő, s a Magyar Hírlap anyagában is csak néhány további példa található: félbehajt, -hajtódik, -harap, -metsz, -tör, -vág. Ezekben is erős a határozói értelem, ezért egyes esetekben akár hajlamosak volnánk a különírásra is.

20

vélhetően az is oka, hogy egy – legalábbis a nyelvek történeti fejlődésének idejéhez mérten – viszonylag fiatal, ma is keletkezőben lévő elemmel van dolgunk.

Hasonló osztályt alkotnak a névutók is. Azok között is vannak régibb elemek, amelyek alakilag már nem transzparensek, esetleg jelentéstani transzparenciájuk, azaz eredeti értelmük, motiváltságuk is elveszett a konkrét → absztrakt jelentésfejlődés miatt (pl. után: hely → idő). A fiatalabb névutók ezzel szemben még meglehetősen átlátszók alakilag és jelentéstanilag is (pl. következtében). Emellett a névutók halmaza felülről nyitott, újabb elemek is ráléphetnek a névutóvá válás útjára: ilyennek tekinthető például a magasságában, legalábbis némileg modoros időhatározószerű használatában.

Ugyanezeket elmondhatjuk az igekötőkről is. Az ősi elemek esetében itt is teljes a morfológiai transzparencia megszűnése, de még a viszonylag fiatalabbak, pl. a névutóból alakultak közt is nem egy ilyet találni (pl. keresztül, túl). Más – főként újabb – elemek morfológiai szerkezete azonban elég átlátszó is lehet (pl. újra, végig stb.). Ezekre is igaz, hogy halmazuk felülről nyitott. Így nem lehet megjósolni, nem válik-e még divatosabbá a halálra, s válik-e esetleg inkább igekötővé, hiszen már kicsit kilépett a puszta idiómarész szerepből: viszonylag sok igével kapcsolódik, míg a valódi idiómarészek többnyire csak egy-kettővel. Természetesen szerepe lehet ezekben a változásokban más nyelvek hatásának is, vö. a korábban az ellen- elemnek főnévi alapszókhoz való gyakori kapcsolódásáról vagy a felültöltős kifejezésről írottakkal.

Úgy tűnik, hogy ha a morfológiai transzparencia nem szűnt még meg, akkor többnyire a jelentés oldalán mutatható ki némiképp a transzparencia elveszése. Ez különösen jól érvényesül az idiómarészből lett agyon- és tönkre- esetében. Előbbinél a tő jelentése változott meg (agy = ’koponya’ → ’agyvelő’), utóbbinál vagy a tő jelentése nem teljesen világos a nyelvhasználók számára: tönk = ’vízben levő tuskó v. udvari favágó tuskó’. Ha viszont a szemantikai átlátszóság sem szűnik meg, még mindig válhat egy határozószó igekötővé. Ehhez a jelentésnek elegendő minimális mértékben is absztraktabbá válni, sokkal fontosabb a termékeny kapcsolódási minták létrejötte. Ilyen produktivitási szempontok alapján tekinthetjük például igekötősnek a tovább-, végig- vagy az újra- előtaggal alakult igéket.

Az igekötőség szempontjából úgy tűnik nagy szerepe van a lativusi értelem meglétének is, alig van más értelmű igekötőnk.21 Hogy ennek mi lehet az oka, az bizonyára nagyon összetett kérdés, de elképzelhető, hogy szerepet játszhatnak ebben kognitív tényezők is. Pléh is megállapítja ugyanis, hogy „az emberi gondolkodásmódban előtérben állnak a célok. A CÉL kódolás megjelenése a téri kifejezésekben valójában az intencionális akció szerveződését tükrözi, egy kognitív preferenciát” (2000: 1010).

Mint minden más nyelvi elem esetében, az igekötők történeti fejlődésében is előfordulhat, hogy egy-egy elem fejlődési folyamata megakad: a határozói elem divatjamúlttá, mesterkéltté válik. Nagyjából ilyesmi következett be az által esetében, amely mind névutóként, mind igekötőszerű előtagként meglehetősen visszaszorult, s átadta a helyét a nála rövidebb, ezért gazdaságosabb át-nak (névutóként természetesen csak hely- és időhatározói értelmében). Az ÉrtSz. még igekötőnek tekinti, s 18 igét sorol fel a szótár szintjén ezzel az igekötővel (által|ad, -cikázik, -esik, -fog, -hajt, -hat, -hág, -jár, -lát, -lép, -megy, -nyújt, -önt, -üt, -vág, -ver, -vesz, -vet). A Vasárnapi Újság anyagában még további 10 igét találtam (által|cserél, -él, -enged, -ereszt, -érez, -hoz, -jön, -karol, -szivárog, -szúr). Ezzel szemben az ÉKsz.2 már népies és régies színezetűnek értékeli, s csupán 3 igét (által|jár, -lép, -megy) sorol fel,

21 Az agyon látszólag ellentmond ennek (superessivusi raggal), de valójában lativusi értelmű is: fejen vág, de inkább fejbe. Ráadásul később jelentésváltozás is történt perfektiváló, ill. fokozó, túlzó értelemben: agyonbeszél, ill. agyonhallgat.

21

amelyekben ez az elem megtalálható. A Magyar Hírlap anyagában is mindössze 6 ilyen igekötővel ellátott ige fordul elő, de azokból is kettő 19. századi szövegekből való idézetként, a valós szám tehát mindössze négy. Ha a szövegbeli megterheltséget nézzük, akkor is az látszik, hogy viszonylag ritka formák ezek: a Magyar Hírlap anyagában mindegyik ige csak egy-egy alkalommal fordul elő, de még a Vasárnapi Újságban is többnyire csak egy szövegbeli előfordulás tartozik a szótári formákhoz, kivétel az által|ad, amely 23 esetben található meg a korpuszban.22

Ami az igekötőállomány nagyságát illeti, azzal kapcsolatban már Pais is kijelenti, hogy a határozószó és az igekötő között nem annyira minőségi, mint inkább fokozati különbség van. Ezért úgy gondolom, hogy ahelyett, hogy arról vitázunk, hogy egy-egy elem igekötő-e már vagy még csak határozó(szó), sok esetben célszerűbb volna a prágai iskola centrum – periféria modelljét alkalmazni. Eszerint vannak igekötők, amelyek teljesen a centrumban foglalnak helyet (ide tartoznak az ősi igekötők, közülük is kiemelendő talán a meg-, amely ugyan eredetileg éppúgy irányt kifejező határozószó, mint a be-, ki-, le- és a fel-, de mára gyakorlatilag teljesen elvesztette irányjelentését (’mögé’ → ’vissza’), s elsősorban átvitt értelem kifejezésére szolgál (főleg perfektiválásra). Közvetlenül utána következik véleményem szerint az el-, amely ma is őrzi lativusi értelmét, de erősebb ennél a perfektív vagy az inchoativ értelme. Mindjárt a következő koncentrikus körben foglalhatna helyet az előbb említett négy ősi eredetű igekötő, amelyek éppúgy fejeznek ki irányt is, mint átvitt értelmű jelentéseket. Ezeknél kintebbi körökön találjuk a később keletkezett, határozószói jelentésüket és jellegüket jobban megőrző elemeket, mint pl. hátra-, félre-, körül-, ide-, oda-, szét-, össze-, akárcsak a névutókból keletkezett alá-, elé-, fölé-, mellé-, át-, keresztül-, túl- egységeket. Ezek testesebbek a belső körökön levő elemeknél, jobban őrzik önálló mondatrész jellegüket, de morfológiai transzparenciájuk elveszett, ez pedig megkönnyíthette a szófaji jelleg megváltozását is: ragos határozó → határozószó → igekötő (/névutó). Ezeknél is kintebbi körön foglalnak helyet az idiómarészből lett agyon-, tönkre- elemek, amelyek morfológiailag transzparensek ugyan, de jelentéstanilag kevésbé (a tő jelentésváltozása, ill. nem világos értelme folytán – l. fentebb). Talán még ezeknél is kintebb helyezkednek el a határozószóból képzett újra, tovább, végig alakok, amelyek nemcsak morfológiailag transzparensek, hanem alapvetően jelentéstanilag is átlátszók, s csak a gyakoriságuk, ill. termékenységük folytán tekinthetjük őket igekötőnek. Még ezeknél is kintebbi körökön foglalnak helyet az olyan bizonytalan státuszú elemek, amelyeket egyes nyelvtanok besorolnak az igekötők közé, mások nem. Minél kintebbi körön található egy elem, annál nagyobb szerepe van a státuszát illetően a produktivitásnak, hiszen ha idővel termékeny mintát képes alkotni, akkor bentebb is helyet tud foglalni. Így például a mind morfológiailag, mind szemantikailag átlátszó újra az ÉrtSz.-ban még mindössze 8 igealakhoz kapcsolva fordul elő, a Magyar Hírlap szövegbázisát vizsgálva azonban rendkívül termékeny mintát mutat, ezekből itt most csak néhány valóban újabb igét sorolnék fel: újrabootol, újraír, újranyomtat, újrakábelez, újratemet, újraprivatizál, újraéleszt stb.

Irodalom

22 Ezek a számok az elöl álló igekötőkre vonatkoznak: mivel az által önállóan 3102 alkalommal található meg a korpuszban, de szinte mindig névutóként, nem néztem végig a különírt adatokat, hogy nincs-e köztük esetleg mégis igekötői funkciójú elem. Megjegyzendő még, hogy némiképp hasonló fejlődési utat járt végig az egybe igekötő is: ez már a kódexek korában meglehetősen sok igével mutat kapcsolódási mintát, az ÉrtSz. is 44 ilyen igekötős alakot sorol fel, a Magyar Hírlapban még számos további található. Ezért voltaképpen érthetetlen, hogy Kiefer – Ladányi ezt is kihagyják az igekötőállományból, hiszen Jakab 1982-ben szerepel. Az azonban kétségtelen, hogy az össze analógiásan számos igealakból kiszorít(hat)ja.

22

Deme László (1959), A nyomatéktalan mondat egy fajtájáról. Az ott határozószó igekötőszerű használata. MNy. 55: 185–198.

É. Kiss Katalin (1998), Mondattan. In É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter, Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest. 15–184.

ÉKsz.2 = Pusztai Ferenc (főszerk.) (2003), Magyar értelmező kéziszótár. 2. átdolgozott és bővített kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest.

ÉrtSz. = A magyar nyelv értelmező szótára I–VII. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1966.

J. Soltész Katalin (1956), Az igekötő önálló használatáról. In Bárczi Géza – Benkő Loránd (szerk.), Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára. Budapest. 238–242.

J. Soltész Katalin (1959), Az ősi magyar igekötők. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Jakab István (1976), A magyar igekötők állományi vizsgálata. Nyelvtudományi Értekezések 91. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Jakab István (1982), A magyar igekötő szófajtani útja. Nyelvtudományi Értekezések 112. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kiefer Ferenc – Ladányi Mária (2000), Az igekötők. In Kiefer Ferenc (szerk.), Strukturális magyar nyelvtan. III. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. 453–518.

Klemm Imre Antal (1928-1942), Magyar történeti mondattan. Budapest.

Komlósy András (1992), Régensek és vonzatok. In Kiefer Ferenc (szerk.), Strukturális magyar nyelvtan. I. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest. 299–527.

Langacker, Ronald W. (1977), Syntactic reanalysis. Lingiustics 1977: 59–139

Mátai Mária (1991), Az igekötők. In Benkő Loránd (főszerk.), A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Budapest. 433–441.

Mátai Mária (1992), Az igekötők. In Benkő Loránd (főszerk.), A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. Akadémiai Kiadó, Budapest. 662-695.

MMNyR. = Tompa József (szerk.) (1962), A mai magyar nyelv rendszere I. Akadémiai Kiadó, Budapest.

NyKk. = Grétsy László – Kovalovszky Miklós (főszerk.) (1980-1985), Nyelvművelő Kézikönyv I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest.

NySz. = Szarvas Gábor – Simonyi Zsigmond (szerk.) (1890–1893), Magyar nyelvtörténeti szótár I–III. Budapest.

Pais Dezső (1959), Az igekötők mivoltához és keletkezéséhez. MNy. 55: 181–184.

Pléh Csaba (2000), A magyar morfológia pszicholingvisztikai aspektusai. In Kiefer Ferenc (szerk.), Strukturális magyar nyelvtan. III. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. 951–120.

Szemere Gyula (1965), Helyesírási segédkönyv a középiskolák számára. Budapest Tankönyvkiadó.

Temesi Mihály (1961), Az igekötők. In Tompa József (szerk.), A mai magyar nyelv rendszere I. Akadémiai Kiadó, Budapest.

TESz. = Benkő Loránd (főszerk.) (1967–1976), A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I-III. Akadémiai Kiadó, Budapest.

23

Velcsov Mártonné (1968), A szófajok. In Rácz Endre (szerk.), A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest.

Zsirai Miklós: Az obi ugor igekötők. In Hajdú Péter (szerk.) (1992): Zsirai Miklós emlékkönyv születésének 100. évfordulója alkalmából. Budapest. 71–116.