,,Szomszédéknak is…”

Társadalmi viszonyulások, településkép, szimbolikus

térfoglalás 1989 után

Gagyi József -- Sapientia EMTE

 • 1. Előzmények • 2. 1989 után: az újítás, örökségépítés külső kényszere • 3. Az újítás, örökségépítés létező valósága • 3.1. Ház, lakás, életvitel• 3.2. 1989 után épített közösségi (szimbolikus) terek• 3.3. Szimbolikus térfoglalás, identitásépítés, autentikusság • 4. Konklúzió  • Jóslat 

Társadalmi viszonyulások

1. Strukturálisként, rejtettként értelmezett és kezelt társadalmi viszonyok látható, reprezentált formái: az interakciók sokaságában, a mindennapokban megvalósuló társadalmi kommunikáció és ennek üzenetei.

2. Azoknak az egymásrafigyelése, egymáshoz viszonyulása, akik egy lokalitás tagjai, ezen belül is vérségi meg lokális kapcsolatok hálójában, rokonként és/vagy szomszédként építik mindennapi jelentésvilágukat és mindennapi tárgyi valóságukat.

A lokalitás: ,,szomszédék" sokasága. A lokális társadalom – a szomszédságok társadalma -- pedig

primér módon a szomszédékhoz való viszonyulások sokaságából építi mindennapjait.

Az így felépülő lokalitások szempontjából külsőnek számítanak a szabályozó államhatalmat képviselő – távoli vagy helyi – intézmények.

A lokalitások önreflexiója az alapvető kötelékek (rokonság, szomszédság) behatárolta társadalmi térben valósul meg.

Ezt külső (jogi, törvénykezési) kényszerek befolyásolhatják, és a hatalmi intézmények szocializációs hatásai hosszabb távon elkerülhetetlenül érvényesülnek (oktatás, képzés hatásai).

• A lokalitásokban kiépített és működtetett kisméretű szociokulturális környezetek alapjaiban meghatározzák az egyéni és csoportos identitás- és reprezentáció-konstrukciókat.

• Egyének, csoportok és a lokalitás önképei szervesen összefonódnak.

• Azért is fontos az, amit képviselnek és mutatnak, mert ők a többség, az a társadalomrész ,,melynek energiáit a mindennapi lét harca úgy köti le, hogy jószerint még azok felett a dolgok felett sincs áttekintésük, amelyet saját maguk csinálnak. Egyszerűen: élnek, és a legfőbb gondjuk az, hogy valahogy fenntartsák magukat.” (Losonczi 1997:742)

• Vagyis ha ezt értelmezzük: távolról sem az a legfőbb gondjuk, hogy milyen a falukép, a falu reprezentációja, a település PR-je. Ez egyaránt vonatkozik az 1989 előtti és utáni időszakra.

A hatvanas évek elején-közepén zajló villamosítás, a modernizált úthálózat építése, majd az 1967 októberi adminisztratív-területi újrafelosztásra éstelepülésrendezésre vonatkozó, meg az 1972-es településrendezési törvény nyomán elindult a falvak 1. tervszerű és 2. külső elképzelések szerint tervezett, 3. külső forrásokból támogatott urbanizálódása.

Ez ha nem is módosította gyökeresen, de alakította, ,,rendezte" a vidéki települések képét.

Elsősorban azzal, hogy a községközpontokban új, közösségi,adminisztratív meg lakóépületeket emeltek: kultúrház, iskola,polgármesteri hivatal, rendőrség épülete, üzletek, tömbházak.Járdákat építettek, az úttestet a kerítésektől, házfalaktól elválasztó sövényeket telepítettek.

Legfontosabb azonban a településkép átalakulása szempontjából a keresti lehetőségek bővülése nyomán kialakult lakásépítési hullám volt: megjelentek, tömegessé váltak falvakon az új életmódnak keretet adó, azt mutató kockaházak, majd emeletes házak.

Úgy ítélem meg, hogy a mai faluképet nem a kollektivizálás előtti, és nem az 1989 utáni építkezések, hanem ezek jellemzik – vagyis a ,,szocialista korszak faluképe“ jellemzi mind a mai napig.

Azok a kistelepülések, amelyek a nagyméretű elvándorlás, vagy a periféria-helyzet miatt kimaradtak ebből a folyamatból (például a Székelyudvarhely környéki aprófalvak), ma úgy ismertek, mint a ,,hagyományos faluképet mutató" települések

A ház társadalmi szempontból az együttélés és a társadalmi integráltság (esetenként: az ezzel járó mély konfliktusok, drámák) helyszíne.

Az 1945 utáni korszak legjelentősebb mikrotársadalmi változása törénik akkor, amikor lehetőség nyílik a családot alkotó generációk számára külön házak építésére és belakására. Ekkor már

1. tárgyaiban-belakásában is elkülönülhetnek egymástól a generációk,

2. kialakulhat és kialakul egy új, a hagyományostól gyökeresen eltérő lakásforma, az együttélés és integráció kevésbé szoros formái.

• A falusi társadalom ezt generációk szerint tagolva éli meg: a fiatalok felszabadulásként és az individualizáció megvalósulásaként, az idősek hatalomvesztésként és az integráltság gyengüléseként, elmagányosodásként.

• Ma már elemi létfeltételnek számít a civilizációs infrastruktúra megléte: folyóvíz, fürdőszoba, központi fűtés.

• Egy 2004-ben végzett kérdőíves kutatás adatai szerint a Székelyföldön önálló lakása van a lakosság 71,9%-nak. Vezetékes víz van a lakások 74,5%-ban, fürdőszoba 70,6%-ban, vezetékes gáz 44,9%-ban.

• Az ellátottság megteremtése közösségi szinten (pl. gázvezetés) meg egyéni formában (fürdőszoba) leginkább az utóbbi 15 év erőfeszítéseinek eredménye.

Az emlékműállítás, emléktáblaavatás, emlékpark-létesítés tömegessé válása az elmúlt 17 év eredménye –

a településképet egyénítő és szimbolikus jelentéseket hordozó térépítés történelmi léptékben még nem értelmezhető, hiszen nemrég kezdődött el.

A szimbolikus térfoglalás ötletei, szándékai értelmiségiektől vagy intézmények vezetőitől származnak.

A múlt eseményei nem történelmi értelemben, hanem az emlékezés által felidézett valóságukban élnek ezekben a közösségben. Márpedig ,,…az emlékezésnek semmi köze a történelemtudományhoz." (Assmann ).

Ahhoz, hogy saját identitást építsenek, a lokális közösségek ki kell alakítsák saját emlékezési gyakorlatukat.

Egyértelmű, hogy ezt a huszadik század folyamán és huszonegyedik század elején is a falusi közösségben a nemzeti sztereotípiák szabályozzák.

Ezekhez járul a ,,természetesség mítosza", amelynek feladata, hogy megteremse az autentikusság képzetét.

Az identitásépítési gyakorlat szorosan összefonódik az emlékeztetési gyakorlattal, és azt eredményezi, hogy kialakulnak az időtlenség (a történelmi időből kiemeltség) képzetei.

A technika korszakában a tradíció időtlen felfogásának, kezelésének köszönhetően, ,,a történelem könnyen időtlenségbe fordul át: ami a valóságban történelmileg és társadalmilag alakult ki, az itt állandó érvényességgel felruházva, természetként jelenik meg." ( Hermann Bausinger 1995:102)

Egy szintre kerülnek a ,,szép mezei virágok", a ,,dalos kedvű, mezőn-réten szorgoskodó ősök" és a ,,távoli harctereken a nemzetért életüket áldozó apák, fiúk".

A végső, a lokális identitás mélyrétegét jellemző mítikus elem tehát atudományosan konstruált történelemből való kilépés, és a természetben élés. Paradox identitásalakító elem ez: a kulturális identitás alapeleme a

természetben lét, vagyis a történelemből való kihátrálás és a mitikus, változatlan időben való élés képzete.

Konklúzióként azt mondhatom, hogy  1. Nem látok nagyobb törést az 1989 előtti és 1989 utáni társadalmi

viszonyulásokban. A ,,szomszédok" ma is meghatározzák egymás környezethez (és így az

örökségnek minősíthető, épített vagy kulturális környezeti elemekhez) való viszonyulását. Az intézmények befolyása igen korlátozott.

 2. Ami különbség: az individualizáltabb egyének közösségi térbe

kihelyezett, hangsúlyosabb rituális önmegfogalmazása, közösséghez és szomszédokhoz viszonyulása.

 3. Ami gyökeresen más: 1. az intézményi környezet, 2. az értelmiségi, gazdasági-beruházói szándékok, 3. a média figyelme és reprezentáló ereje és 4. a társadalmi kommunikációban a reprezentációra (önmutatásra) való

kényszer.

,,A csúcsos tetők, a feltűnő kis tornyok, a kétszintes manzárdszobás házak négyszögletes magas tetejükkel hol a régi kúriákat, hol a kertvárosi villákat, hol a peremvárosi tisztviselőnegyed építkezési ,,tehetségét” idézik. Lényegük, hogy már az alaprajzban is eltérjenek az egy síkra épült, gazdasági udvar hosszában elnyúló épülettől, amelynek kis ablakszeme szűk gyanakvással néz az utcára.

Sirathatja a faluképet, a hagyományos házakat a városból, akit gyerekkori nosztalgia köt a faluhoz, vagy az, aki oly messzire sodródott, hogy elkülönült szépségként tudja élvezni a népi építkezés letisztult nemességét, egyöntetűségét, ritmikusságát. De aki a hajdani paraszti sorból a faluban marad, annak az ilyen már nem jelent előrejutást.

A hagyományt őrzik majd a múzeummá vált házak ,,skanzenjei" vagy a nyaralóvidékeken a paraszti házakat külső formájában is megmentő, azokat felvásárló városiak."

 

Ezeket a megállapításokat 1977-ben írta a társadalom mindennapi viselkedését vizsgáló és kitűnően ismerő szociológus (Losonczi 1977:425).

Igaza lett, igaza lesz?