12005 május

A modern szentíráskutatásban általánosan elfogadott okmány-elmélet (John Wellhausen) szerint négy hagyományréteget külön-böztetünk meg a Biblia elsô öt könyvének irodalmi szerkezetében.Az elsô okmány az ún. jahvista (J) szerzô mûve, amely a Kr. e. 9.században a déli országrészben – Júdában – keletkezett, és aTeremtés és a Kivonulás könyvében a Jáhve istennév gyakorihasználata révén vált „jahvistaként” azonosíthatóvá. A második ok-mány az ún. elohista (E), alapmû, amely az Elohim istennévrôl kap-ta azonosító nevét. Az a dokumentum az északi országrészben– Izraelben – keletkezett, valamivel az asszír fogság (Kr. e. 721)elôtt. A harmadik, a deuteronomista forrásréteget (D), a jeruzsále-mi templomnak Józija király idejében (Kr.e. 640–609) történt reno-válásakor talált könyvvel kapcsolják össze, tehát a Kr.e. 7. szá-zadból ered. A negyedik pedig a jogi szemléletû papi írás (P),amelynek eredetét a babiloni fogságra, Ezekiel próféta idejérevezették vissza; megszerkesztése Kr. e. 500–450 között, kihirde-tése pedig Ezdrás pap reformtevékenysége idején történt meg.1

Egy korai „teológus”: a jahvista hagyományréteg

A bábeli történet leírása (Ter11,1–9) teljes egészében a jahvistaszerzô mûve. Az egész munka okkeresô, etiológiai célzatú. Bár azÓszövetség lapjai tele vannak olyan leírásokkal, amelyek inkábba természettudományok szakterületére utalnának, a sorok mögöttmégis kibontakozik a tényleges üdvtörténeti mondanivalójuk. Mind-ez a szerzô sugalmazottságáról tanúskodik.

A szöveg két tematikai hagyományra épül, amelyeket a jahvistaszerzô célelvûen egybedolgozott annak érdekében, amit tanítaniakart. Az egyik hagyomány a nagyváros (Megalopolis) építését ésa nyelvzavart, a másik pedig egy égig érô torony építését és azemberiség szétszóródását foglalta magába. Az elsô mögött a Bá-bel városáról szóló közel-keleti tudósítások álltak. A prófétai iro-dalom bôvebben tájékoztat a büszke és gôgös emberekrôl, akik avárost lakták (Iz 13). Ezek az élmények a babiloni fogságból (Kr.e.587–535) való szabadulás után vertek gyökeret a hagyományban.2Megerôsödése után Bábel városa világuralomra törekedett. Ham-murabi idején (Kr.e. 1792–1750) az egész körzetet – Mezopo-támiát – befolyása alá vonta, s ez a befolyás Babilon erôteljesanyagi és szellemi kultúrája révén a politikai hanyatlás után ismegmaradt. Ehhez kapcsolódott a másik hagyomány, amely aBábel név etimológiai és teológiai magyarázatát tartalmazta. Azelsô, a héber bàlàl (összezavarni) igére utal és azt jelentette, hogyBábelbôl ered az emberiség többnyelvûsége; a másik pedig azisteni eljárásra, amely leleplez minden olyan magatartást és gya-korlatot, amely hamis istenek szolgálatára irányul. A tornyok tete-jén ugyanis kis templomok épültek, amelyekbe – a mítoszok sze-rint – alászálltak az istenek, hogy az ember találkozhassék velük.Ezen a helyen – ég és föld között – áldoztak nekik.

A jahvista szerzô számára minden, Jáhve-kultusztól eltérô ide-gen kultikus forma bálványimádás. Ez abban áll, hogy az emberazt hiszi: saját erejébôl tud Istenhez közeledni és rituális ál-dozataival nemcsak befolyásolja az Istent – ezt egyébként a hívôizraelita is így gondolta –, hanem mágikus hatalmat is gyakorolfölötte, s ezáltal felülemelkedik a maga korlátain: egyszóval meg-istenül (és be kell látnunk: ez a vágy valóban belénk van oltva).A Jáhve-hit szigorúan ellentmond e mentalitásnak; olyannyira, hogyJáhve véget vet annak, ami még „csak kezdete tevékenységük-nek” (Ter 11,6). Így derül fény a jahvista hagyományréteg mélyen

antropomorf tanítására: közösségbe kell kerülni Jáhvéval s meg-hódolni elôtte mint egyetlen Isten elôtt; valamint szolidaritást kellvállalni az emberekkel.3 Valamennyi jahvista szövegnek ezek a jel-legzetességei.

Az ôstörténet utolsó felvonása

Az üdvtörténeti mondanivaló megbújik a sorok mögött, de a ref-lexió elôtérbe hozza, ha arra gondolunk, hogy az eseményekkelegyazon idôben történik Ábrahám meghívása – ráadásul ugyan-azon a területen.

És volt minden [egész] földnek nyelve egy és szava egységes.(1) Az egy nyelv inkább a szemita nyelvcsalád közös vonásaira utal.Ezzel magyarázható, hogy ezekben a nyelvekben gyakran talál-kozunk körülírásokkal és képekben gazdag beszéddel. A jahvistaszerzô nem a korábban felsorolt nemzedékekre, Szem, Kám és Jé-fet utódaira gondol, amint azt a szövegösszefüggés sugallná, hanemvisszamegy közvetlenül a vízözön utáni állapotig, és az újra meg-induló szaporodás pár generációjáig.4 A Ter 10,9–10 szerint ez azidôszak Nimród uralma, akinek nemcsak vadászat és háború fû-zôdik a nevéhez, hanem egy városbirodalom megalapítása is.

És megtörtént az ô elvonulásuknál keletrôl, amikor is találtakegy síkságot Sinár [Sinear] földjén, és ôk letelepedtek ott. (2) A völgy-ben levô síkság az arám/héber nyelvben tulajdonnévként is viseltea Sinear nevet. A terület kisebb dombokkal díszített síkság, az ak-kádok és sumérek földje, amelyet a Tigris és az Eufrátesz ön-tözött. A jahvista szerzô ezt a hatalmas termôföldet annak legvi-rágzóbb városállamával, Bábellel (Babilonnal) fogja megnevezni.Ide helyezi a Kr. e. 2. évezredtôl virágzásnak induló akkád, sumér,asszír és babiloni kultúra bölcsôjét.5 A keletrôl való elindulás a maiiráni hegyvidéket jelenti a jahvista szerzônél és – bár nem tûnikfontosnak – teljesen logikussá válik, ha azzal támasztjuk alá, hogya hegyi népek magaslatokon (hegycsúcsokon) imádták az isten-séget; mivel azonban a síkságon való letelepedésük ettôl megfosz-totta ôket, tornyot építettek, hogy vallásosságukat továbbra is ma-gaslatokon gyakorolhassák.

Akkor mondták társaiknak: rajta, téglázzunk téglát, és égetvénégessük tûzön. Így lett nekik tégla kônek és az aszfalt szolgált ne-kik beszurkozáshoz. (3) A mezopotámiai síkságon lehetetlen voltkövet bányászni, ami ellenben a zsidóknak mindennapos látványvolt. Ezért már nagyon korán feltalálták és itt honosították meg azagyagtéglák készítését, amelyeket vagy tûzön, vagy a heves naponszárítottak. Az égetést (és késôbb a zománcozást) inkább a szak-rális jellegû építkezéseknél alkalmazták. Errôl tanúskodik a szövegis. A kötôanyag bitumenes eredetû („földgyanta”) volt, amelybôlaszfaltot is tudtak készíteni.6

És mondták: rajta, építsünk várost és tornyot, és annak csúcsaaz égben, így csináljunk magunknak nevet, hogy ne szóródjunkszét a földnek színe fölött. (4) A torony (akkád: birsz) héber meg-felelôje a migdàl: erôdöt vagy fellegvárat jelent, amelyhez hasonlóta nagyobb keleti városokban védelmi célokra szoktak volt építeni.7A csúcs kifejezésére két alkalmas szó is van a héberben, az egyikfejet, kezdetet jelent, a másik pedig legfelsôbbet, legkiválóbbat.8Az égig érô torony és a nagyváros többnyire szárnyaló fantáziáttakar (MTörv 1,28). A jahvista szerzô – és nyomában a zsidóhagyomány – ezt Isten elleni lázadásként értelmezte. A torony,amelynek csúcsa az égig ér, úgy magyarázandó, hogy nagyon ma-gasnak tervezték, ami által gyûjtôpontjául szolgál majd az embe-

Szôcs Béla

éG ÉS FÖLD TALÁLKOZIKavagy Bábeltôl pünkösdig

Keresztény Szó2

riségnek, hiszen már nagy távolságból is észrevehetô.9 Ekkoramunkálat komoly tervezô-, szervezô- és kivitelezô képességet igé-nyelt. Akik erre képesek voltak – akárcsak napjainkban! –, nevetszereztek maguknak, s akár arra is jogot formálhattak, hogy másnépeket irányítsanak. Az ember azonban Isten különleges tulaj-dona – amint ez a jahvista teremtéstörténetben megmutatkozik –,és ezt a jogot Istentôl senki nem veheti el. Ugyancsak ennél ajogánál fogva csakis ôt illeti meg a névadás; egy nevet (hatalmat)nem lehet „csak úgy” szerezni (ld. Jn 19,10–11).

Akkor leszállt Jáhve megnézni a várost tornyostól, amit az em-berek fiai építettek. (5) A fordításokban általában az Úr szerepel,Isten nevét ugyanis – a szent tetragrammát – tilos volt használni.Amikor már félô volt, hogy a szórványzsidóság nem érti meg ahéber szöveget, Alexandriában görögre fordították a héber Bibliát(Kr. e. 150). Ez a Szeptuaginta („hetvenes fordítás”, egyezményesjelöléssel LXX), amelyben Jáhve helyett a Seregek Ura meg-szólítást (Adonàj Cebàot) Kyrosszal fordították. Két érdekességevan ennek a versnek. Az egyik a szerzô mentalitásából kicsendülôgúny. Az emberiség isteni privilégiumokat akar kisajátítani az égigérô toronnyal, holott Isten „mélyen” alá kell hogy szálljon ahhoz,hogy megtekinthesse ezt a „magas” tornyot. A másik érdekességaz, hogy a zsidó jog – egyebek között – innen vezette le azt aszabályt, hogy a bírónak nem szabad a bûnöst elítélnie, mielôttnem vizsgálták meg ôt és vétkének természetét. Mert Isten is ta-nácskozik égi seregeivel.10 A némelyik fordításban használt töb-bes szám („szálljunk le”) már szentháromsági utalás is.

Szólt akkor Jáhve: íme, egy nép és egy nyelv mindegyikük. Deez cselekedeteik kezdete. És most semmi sem tartja vissza ôketmindattól, amit kiagyaltak. (6) Minden emberi erôfeszítés hiú ésértéktelen, ha gôg diktálja és az Istentôl való eltávolodásra irányul.Isten „félelme”, féltékenysége szinte ironikus fordulat a jahvistaszerzônél; a mondat tanítása az, hogy az ember erôszakos célraakarja felhasználni azt az erôt, amelyet az egység jelent.

Gyerünk! Szálljunk alá és pusztuljon ott az ô nyelvük, hogy egyse érthesse társai nyelvét! (7) Az 5. versben elôforduló leszállásután Jáhve ismét alászáll, s így tevékenysége révén eltörpül az égigérô torony. Jáhve fontolgat (pluralis deliberationis), vagy minthaudvartartásával tanácskozna fejedelmi többesben (pluralis maies-tatis). Ez gyakori az Ószövetségben (lásd például Ter 1,26). Azemberiség tömörülésének természetes következménye is lehet azegység felbomlása és egymás nyelvének meg nem értése. Minélnagyobb és sûrûbben lakott egy város, annál nehezebb a szociálisviszonyok megszervezése és megtartása. Minél összetettebb egyépítmény, annál nehezebb kivitelezni. A nehézség pedig (itt) meg-osztja az embereket. Zsidó legendák szerint az efféle nagy épít-kezéseknél megsirattak egy elejtett és a földön eltört téglát, de egylezuhant és elpusztult embert számba se vettek.11

És szétszórta Jáhve ôket onnan a föld egész színe fölött, ésabbahagyták a város építését. (8) Minden bûn gyökere az, hogyaz ember le akarja dönteni azt a korlátot, amelyet Isten állított szá-mára; ô akarja meghatározni, mi a jó és mi a rossz.

Ezért nevezte ô így: Bábel, mert ott zavarta össze Jáhve azegész föld nyelvét, és onnan szórta szét Jáhve a föld egész színefölött. (9) A szövegegység utolsó versének etimológiai magyará-zata van. A jahvista szerzô népies etimológiával magyarázza aváros eredetét; éspedig a bàlàl (összezavarni) igével. Azóta Bábelaz istenellenes hatalmak gyûjtôfogalma lett (ld. Iz 13; Jer 5,15–17;Zak 5,11); s ugyanakkor a mai napig hozzákapcsolódik a nyelv-zavarral kapcsolatos „legenda” minden kultúrnépnél.12

Zikkurátok

A Kr.e. 3. évezredben Mezopotámia északi részének kimagas-lóbb hegycsúcsai valóságos menedékhegyekként szolgáltak a kü-lönbözô áradások ellen. Ezt a bibliai leírás (Ter 6–7) és a régészetileletek egyaránt alátámasztják. Késôbb ezek a hegycsúcsok mé-lyebb értelmet kaptak. A sumérek szentélyeket építettek rájuk, hogyott imádják istennôiket. A fôistennô Ninchursanga volt, akit a „HegyekÚrnôjének” is neveztek. Úgy képzelték el, hogy az istenség ahegyen lakik és ott lehet vele találkozni, a tiszteletére épített temp-lomban.13 Így alakultak ki a „magaslati szentélyek” és a „szent he-

gyek”, ezért a hegy az Istennel való találkozás fellegvára lett. Ez ahagyomány ismerhetô fel a Bibliában is (Hóreb-Sínai, Garizim, Ebal,Sion, Olajfák, Tábor...).

A vallástudomány a vallási-kultikus hagyományok fejlôdésénekmagyarázatakor különbözô rendszerek és fogalmak keveredését isleírja. A számtalan szellemrôl alkotott homályos képzetek, az eget,a földet és a poklot benépesítô „uralkodók”, a megszemélyesített,„megistenített” elemi erôk a csillagimádással, a hôsök kultuszávalés egy „hármas-egy” istenségnek áthagyományozott igazsággalannyira összekeveredtek, hogy az így keletkezett mitológiárólnagyon nehéz teljes és világos képet alkotni. Úgy látszik, magukaz utódok – az asszírok és babiloniak – sem voltak tisztában is-teneikkel. Isztár például a fennmaradt szövegek tanúsága szerintAnu lányának és Szin lányának tekinthetô. Az akkádoknál erede-tileg csak jó és rossz szellemekkel találkozunk, amelyeket a csil-lagzatokkal és azok befolyásával azonosítottak. Ide tartoztak azégi szellemek (igigik) és a víz szellemei, a föld szellemei meg azég istenei (anunakik). Ezeket félig embernek, félig állatnak vagyidomtalan szörnynek ábrázolták. Dágon – egyben a filiszteusokistene is (ld. 1Sám 5,2) – például hal-emberként jelenik meg akései olvasó elôtt. A szemiták bevándorlásával, a csillagimádássalmég alig megzavart monoteizmus terjedt el, s ez a két pillér szol-gált a babiloni államvallás alapjául, amely Kr. e. 1500 körül kifejlettformát ért el. Az istenek között hierarchia állt fenn. A természet, azember és az isten(ek) felett egy leghatalmasabb lény állt, aki csakkivételes esetekben avatkozott bele az események folyásába (deiz-mus). Az emberekhez való viszonyát is a tulajdonképpeni „istenek-kel” mint közvetítôkkel tartotta fenn. Ezek közül a legmagasabbrangot Anu, Bél és Ea viselte. Anut az ékírásban egy függôlegesékkel jelölték, ami 60-at, a tökéletes számot, vagyis a tökéle-tességet jelentette. Bél teremtette a földet, az embert – a földnek,saját vérével való összekeverésébôl – és az állatokat. Ea a „sor-sok intézôje” s egyben a tenger és a föld alatti vizek istene volt. Abölcsesség forrását hordozta magában, ezért az istenek mindighozzá fordultak tanácsért.

Egy másik háromságot Szin (Hold), Szamasz (Nap) és Ram-man (Rimmon; levegô) képeztek. A holdisten mindig a napistenelôtt járt és egy félholdban álló férfival ábrázolták, aki ugyancsakfélholddal díszített föveget viselt. A napistent a Nap megközelítôképeivel tudták csak ábrázolni. Rammant „Barku”-nak is hívták(villámisten), mert ô volt az okozója minden elrettentô természetitüneménynek, amely arra kényszerítette az embert, hogy beismerjekorlátozott voltát. Ezután következtek hierarchikusan az istenítettbolygók: Ninib vagy Adar (Szaturnusz); Marduk (Jupiter), aki a Bib-liában Merodáchként szerepel (ld. Jer 50,2); Nergál (Mars); Nabuvagy Nébo (Merkur) és végül Isztár vagy Asztarté (Vénusz).14

Még ugyancsak a 3. évezredben a sumérok meghódították amezopotámiai síkságot (Sinear földjét) és – tekintettel a hegyi vi-szonyaikra – így életkörülményeik (hôség, szárazság stb.) ismegváltoztak. Vallási hagyományaikat nem akarván feladni, „he-gyeket” építettek maguknak, hogy azokon templomokat emeljenekisteneiknek. Az ilyen „hegyek” toronymagasságokat öltöttek és mazikkurátoknak nevezik ôket (akkád: zakkar = magasra építeni).15 ABibliában szereplô bábeli tornyot az Etemenanki zikkuráttalazonosították, amelyen Eszagila istenség temploma volt.16 Azépítkezés visszanyúlik a Kr.e. 2. évezredre, amikor Hammurabi(1792–1750), Marduk oltalma alatt világbirodalommá tette Babi-lont. Az ásatások bebizonyították, hogy ez a torony hatalmas mé-retû volt: 91 m2 alapterületen feküdt és a magassága sem lehetettkevesebb 91 méternél.17 Ami az ilyen építkezéseknél feltûnik, az apontos tájolás. A csillagászati ismeretek birtokában, amelyekkel aKelet már olyan korán rendelkezett, nemcsak a tornyokat vagypalotákat, hanem magukat a városokat is pontosan az égtájakszerint tervezték. Ezt úgy valósították meg, hogy az égtájaknaknem az oldalak, hanem a sarkok feleltek meg, s így az épületekminden részét egyformán tudták védeni mind a heves napsütéstôl,mind ez erôs szelektôl. Ráadásul a pontos idôt is meg tudták álla-pítani a Napnak az épületek falára vetett árnyékából.18 A babiloniteremtéseposz szerint Marduk legyôzte Chaos isten sötét erôit, sezért az istenek hálából Babilont és benne Eszagilát építették neki.A hagyomány szerint egy álló évig készítették a szent „téglákat”

32005 május

Etemenankihoz, majd a következô évben felépítették a zikkurátot:hét emeletet, mindegyik kisebb volt az alatta levônél, és a magasbakülsô lépcsô vezetett fel.19 A király kiváltsága – sôt kötelessége –volt, hogy az elsô téglát ô helyezze el, szimbolikusan bizonyítvaezzel az államvallás és az istenek iránti gondját és háláját. A Kr. e.2. évezred vége felé megdôlt Hammurabi dinasztiája és a biroda-lom is megszenvedte ezt az eseményt. Kr. e. 1594-ben a hettitákhadjáratot vezettek Babilon ellen és Eszagilát is lerombolták. Ké-sôbb az újbabiloni birodalom nagy királya, Nebukadnezar (Kr. e.604–562) újjáépíttette, úgyhogy a zsidók babiloni deportációjaelôtti idôben már kétségkívül állt. Az ókor nagy történetírója, a ha-likarnasszoszi származású Hérodotosz (Kr. e. 484–425) is látta,és ezt írta róla: „A szentély közepénegy hatalmas torony emelkedik egystádium hosszúsággal és széles-séggel, e fölé van helyezve egy má-sodik, e fölé újra egy másik, addig,amíg nyolc volt. Kívülrôl egy siklóvezetett minden egyes torony körül...A legfelsô tornyon áll egy tág temp-lom, amelyben egy pompás ágy ésegy arany asztal van.” Ezen az asz-talon hihetetlen mennyiségû tömjéntégettek el.20 Amikor aztán a perzsabirodalom emelkedett hatalomra,I. Xerxesz király (Kr. e. 487–465) ala-posan megrongálta, úgyhogy a mo-numentális építmény az idô és sajátmasszív súlya alatt lassan elsüllyedtaz Eufrátesz árterületén.

A betûk mögött

Az emberi kultúra hasonló, ôsinyomai általánosak voltak a földte-kén. Ugyanabból vagy még korábbiidôkbôl tudomásunk van a hindu(India), a kínai, az egyiptomi, a het-tita (Kis-Ázsia), az azték (Mexikó),az inka (Peru) vagy a maya (Guate-mala) kultúráról.21 A tárgyalt építke-zések szellemi fölényt feltételeztek,ami adva is volt; a kivitelezéshezazonban munkaerôre volt szükség.Ezt pedig a leigázott népek – mintrabszolgák – biztosították. Ember-telen körülmények között folytaka munkálatok az 50 oC-t is elérôhôségben, amelyben az embernekóránként legalább fél liter vízre voltszüksége.22

A jahvista elbeszélô a szabad nomádok szemszögébôl nézi atörténelmi hátteret és gúnyosan tárja fel mindazt, amit Babilonbanhatalomnak neveztek. Ennek a hatalomnak – mint minden idôben –az egység volt a jele és ereje. Az „egy nyelv” inkább átvitt értelem-ben jöhet szóba mint a társadalmi, politikai és gazdasági egységközlekedési formája, hiszen a jahvista szerzô nem sokkal koráb-ban sorolta fel a vízözön utáni népeket (Ter 10). Az egység min-den izraelita számára a monoteizmust jelentette. Az ígéret szerintpedig Izrael csak akkor marad életben, ha hûséges marad az egyIstenhez, Jáhvéhoz. Amit tehát Babilonban mûveltek, az bálvány-imádás volt, annak ellenére, hogy a mitológiák szerint az istenektetszéssel fogadták ezt az emberi törekvést. Amíg virágzott a biro-dalom, addig közösek voltak a törekvések is. A leigázott népeketis sikerült kordában tartani és a hatalom szolgálatába állítani. Deez távolról sem jelentette azt, hogy az embereknek nincs másfelfogásuk az életrôl; s csupán egy-két trónviszály kellett hozzá,hogy ennek hangot is adjanak. A több vélemény, a pluralitás és a„másság” kikezdte a korábbi egységet, és ettôl kezdve nem értettékegymást az emberek. A jahvista elbeszélô ezt úgy magyarázzaolvasói számára, hogy a féltékeny Isten leszállt az égbôl és meg-

zavarta nyelvüket, majd szétszórta ôket, hogy ne veszélyeztessékszuverén hatalmát.23 Ehhez a tanításhoz felhasználta Babilonnevének népies etimológiáját; éspedig azt, amelyik a zsidók elôttgúny tárgya volt. Babilont a sumérok Ka Dingir-rának nevezték(a Király kapuja), ami az akkád Bab ilim-nek felel meg.24 Az asszírnyelvben a Bab-el vagy Bab-ilu „az istenek kapuja”, „szentélye”jelentéssel bírt. Ezt a dicsôséges tényt gúnyolja a jahvista szerzô,amikor a Babelt a héber bàlàl (összezavarni) igébôl vezeti le. Arégi feliratokon elôfordul még az E.KI. (nyelvek városa) név is.25

Ami a pogányoknak dicsôség és hatalom (ti. a bálványimádás), azô szemében fájdalom, amit Izrael akkor tapasztalt meg, amikorletért a monoteizmus útjáról és elvesztette az ígért földet (Kr. e.

721; 587; Kr. u. 70), átélve a szét-szóratás katasztrófáját. Emberkö-zelségbe hozza a jahvista írót ez afájdalom afölött, hogy egy nemzet amásikat letiporva lesz naggyá, an-nak ellenére, hogy Isten egyenlônek(nem egyformának!) teremtette azembereket; másrészt pedig a keserûtapasztalat, hogy a zûrzavart, egy-más nyelvének meg nem értését Iz-rael is átélte. A próféták szava ugyan-is általában süket fülekre talált...

Az ôsbûn megismétli mondaniva-lóját

A jahvista hagyomány antropo-morf képekkel ecseteli mondaniva-lóját. Ez áll a teremtéstörténetre (ld.Ter 2,4b–25), a bûnbeesésre (Ter3,1-24) vagy akár a nyelvzavarrais. A teológiai mondanivaló az ôs-bûn lényegére épül. Az elsô emberolyan akar lenni, mint az Isten (Ter3,5). Hogy „tudása” csak ismeret-töredék, amely a mezítelenség,kiszolgáltatottság felismeréséig fogterjedni, az ismét a jahvista szerzô„iróniája”. A bûn miatti számonké-résben már megnyilvánul a „nyelv-zavar” és a szolidaritás megszûné-se. Ádám még Istent vádolja, csakhogy meneküljön a felelôsség elôl.Úgyszintén az asszonyt is, akitIsten adott neki. Más-más szintenbeszél Isten, Ádám és Éva ugyan-arról a dologról. Ez az emberi ka-tasztrófa állapotszerûvé válik és

ezentúl átöröklôdik. Egyéni vonatkozása már Káin magatartásá-ban tükrözôdik, aki elvitatja Istennek azt a jogát, hogy számonkérje tôle testvére életét (Ter 4,9), mintha Isten nem is egymásgondjaira bízta volna az embereket. Ez a bûn kollektív dimenziótöltött. A Ter 11,1–9-nek ez a végérvényes értelme. Két motivikushagyomány összedolgozásának vagyunk tanúi a Teremtés köny-vében a bûn kollektív dimenziójával kapcsolatban: a vízözön (Ter5,17–24) és a bábeli torony (Ter 11,1–9).

És mégis... üdvtörténet

Kétségbeejtô a bûnnek kiszolgáltatott ember helyzete. Életecsupa lázadás Isten és embertársai ellen. Így festett az ôskor tör-ténelme a jahvista elbeszélô szemében. Isten azonban nem hagy-ta magára az embert. Mindjárt a bûnbeesés után megígérte azüdvösséget (protoevangélium: Ter 3,15–16). Így lett a látható világsorsa is üdvtörténet. Isten nem féltette hatalmát az embertôl, hiszépp azért teremtette, hogy dicsôségében, a saját életében ré-szesítse; és mint a saját képmását (ikonját) állította a földre. Lelketlehelt belé, és Lelkét árasztotta rá. Ezért távolról sem vált lehe-tetlenné az embernek olyanná válni, mint az Isten. Csakhogy nem

Mezopotámiai zikkurát maradványai és rekonstrukciósrajza a Kr. e. 3. évezred végérôl

Keresztény Szó4

a saját kezdeményezésébôl vagy a sátán kísértésébôl, hanem akegyelem erejébôl. Az emberiség megérhette azt az idôt, amikortudomására jutott, hogy minden egység mintája a Szentháromságtitkában rejtôzik; az elsô pünkösdkor pedig (ld. ApCsel 2,1–13)annak is tanúja lehetett, hogy a nyelvek zûrzavara már nem Istenbüntetése, hanem áldása mint szent Lelkének egyik adománya,amelyet épp az a tény bizonyít, hogy a különbözô nyelveket be-szélô nemzetek végsô soron megértik egymást.26 Ebben újraéledés megvalósul a jahvista szerzô tanítása Isten megfellebbezhetet-len hatalmáról és gyermekeinek – az embereknek – egymás irántiszolidaritásáról.

Ha az Ószövetség drámai emlékét tekintjük, a keresztény pün-kösd fényében tudhatjuk, hogy alapvetô igények, vágyak, törekvések„oldódtak meg”.

Az égig-jutás vágyanem hiú törekvés többé, hiszen erre az idôre minden „igaz ember”(ld. Mt 1,19) magasba irányuló vágya beteljesedett. Az embermegtapasztalta annak képtelenségét, hogy önerejébôl az égbejuthasson és istenivé válhassék, de a vágya megmaradt és egyrecsak erôsödött, mert azt Isten maga táplálta bele. De Isten nemjátszik az emberrel; nem ad olyan vágyat, amely nem teljesednebe. Ezért ô maga öltött testet (ld. Fil 2,5–11) és emberként jöttközénk, magával hozva az eget, a mennyországot. Akinek ez amegtestesülés jelent valamit, az már nem kell hogy téglát égessenés tornyot építsen, csak hogy közel juthasson Istenhez. Az églakói, az a másik ország-világ, az Isten bennünk van (ld. Lk 17,21).

Egy „nagy név” megszerzése és birtoklásaAttól a pillanattól fogva, hogy megváltottak bennünket és min-

denkiért szent vér folyt (ld. Mt 14,24), új nevet kaptunk. Ôrzô-angyalunk van fogantatásunk pillanatától. Védôszentünk az isteniéletbe való beavatás, majd a keresztény nagykorúság pillanatától.De mindezek elôtt megváltottak és a nevünkön szólítottak (ld. Iz43,1) minket. Új néven neveztek bennünket, és ezt a nevet nemanyakönyvbe vagy keresztlevélbe vezetik be, hanem Isten magaírja szívébe. Ki törli ki onnan? Mi nem szereztük a nagy nevet,hanem örököltük !

Egy olyan nyelv használata, amellyel ismertté és elfogadottá tudjuktenni magunkat

Ez az isten- és emberszeretet nyelve. Arról ismernek fel ugyan-is és arról értenek meg bennünket, hogy szeretettel vagyunk

egymás iránt (ld. Jn 15,35). Szeretet nélkül az ember – nemcsaka keresztény ember – érthetetlenné válik. Él, beszél, cselekszik,gondolkodik, közli magát, interaktív tevékenységet folytat... és még-sem lel társra. A nyelv konvencionális jel. A szeretet nyelve ismegegyezés, szövetség: önközlés Isten és ember, ember és em-ber között. Birtokában – de nem biztos, hogy tudatában is – va-gyunk annak, mit jelent Isten nyelvén beszélni.

Jegyzetek

1 Rózsa H., Ószövetségi bevezetô. Budapest 1991. 48–49.2 Stendebach F.J., Der Mensch... wie ihn Israel vor 3000 Jahren sah.Stuttgart 1972. 85.3 Stendebach, i.m. 84–88.4 Scharbert J., Genesis. Würzburg 1985. 113.5 Scharbert, i.m. 116.6 Kaulen F., Asszyria és Babylonia. Temesvár 1891. 84. 134–136.7 Gunkel H., Genesis, Göttingen 1964. 115.8 Froher G.: Héber-arám-magyar bibliai szótár. Bécs 1993. 371.; 290.9 „Ibn Ezra szerint: Az építôk célja egyszerûen az volt, hogy szétszó-ródásukat megakadályozzák és hogy biztosítsák egy helyen tartóz-kodásukat. De mivel ez a cél ellentétben állt a Gondviselés akaratával(Ter 1,28; 9,1), hogy az egész földet be kell népesíteni, szándékukmeghiúsult.” – Hertz J. H., Mózes öt könyve és a haftárák. Budapest1984. 97.10 Hertz, i.m. 98.11 Hertz, i.m. 96.12 Scharbert, i.m. 115.13 Zink J., Tief ist der Brunnen der Vergangenheit. Stuttgart 1988. 65.14 Kaulen, i.m. 248–252.15 Zakkar (zqr) = magasra építeni 16 ”A sumér nyelvben: E-temen-an-ki = az ég és a föld fundamentumá-nak háza. E-sag-il = égbenyúló ház.” – Gunkel, i.m. 97.17 Zink, i.m. 63.18 Kaulen, i.m. 51.19 Meyer I., Faszinierende Welt der Bibel. Freiburg – Basel – Wien1988. 16.20 Kaulen, i.m. 74. 253.21 Pacomio L., Kleiner Bibelatlas. Paderborn 1987. 4.22 Zink, i.m. 35.23 Gunkel, i.m. 97–110.24 Pacomio, i.m. 37.25 Kaulen, i.m. 258.26 Gunkel, i.m. 100.

Jakab: Csíksomlyó ma már nemcsaka katolikusok, de a más vallású magyarokszámára is „fogalom” – bárhol éljenek is anagyvilágban. Számotokra mikortól lett eza sok-sok imádságtól megszentelt hely „fo-galommá” és milyen személyes élményei-tek kapcsolódnak hozzá?

fr. Pál: Csíksomlyó mára valóban fo-galommá lett szerte a világban. De szá-momra, amióta csak emlékszem, mindig is„fogalom” volt. Amikor káplán voltam Csík-szeredában – 1981 és ’84 között –, vala-

hányszor abbahagyta a reggeltôl estig tartókihallgatásait a Securitate, az elsô utam acsíksomlyói kegytemplomba vezetett. Meg-gyôzôdésem, hogy a Szûzanya közben-járására ajándékozott meg Isten a kitartás,a lelki erôsség és a helytállás kegyelmé-vel. A Máriához való „menekülésemnek” tu-lajdonítottam, hogy az „elvtársak” nem értékel céljukat.

fr. Asztrik: Szülôfalum, Csíkszentmik-lós, nagyon közel van Csíksomlyóhoz, ígymár nagyon korán, gyermekkoromban „fo-

galom” lett a kegyhely számomra. Mindigélményt jelentett eljönni ide a pünkösdi ésaz ôszi Mária-neve búcsúra, meg a SzentAntal „nagykilencedre”. Különös élményvolt látni a ferences barátokat, és vágyód-tam arra, hogy egyszer én is ferencesszerzetes lehessek. De ez nagyon sokáigcsak vágy maradt, mert 1990-ig nem voltlehetséges annak valóra válása. Innen in-dultam tizennégy társammal Esztergombaa szerzetesi élet megkezdésére. 1991-benitt tettem elsô szerzetesi fogadalmamat,

cSÍKSOMLYÓI BESZÉLGETÉSBakó Béla Pál és Timár Sándor Asztrik ferences atyákat Jakab Gábor kérdezte

52005 május

1994-ben pedig örökfogadalmamat. Ugyan-itt szenteltek diakónussá, majd pappá.2003-tól állandó lakója vagyok a kolostor-nak, és a templom különféle ügyeit intézemtemplomigazgatóként.

Jakab: Ferences szerzetesekként mi-lyen alapállásból tartjátok fontosnak vallásiés közösségi életünk számára a – teljesenMária személyére összpontosuló és össz-pontosító – csíksomlyói búcsút?

fr. Pál: Egyszerû a válasz: hogy népünk,illetve százezrek együttes Mária-tiszteletenyerjen e búcsú által újból és újból len-dületet, megerôsítést. A minden külsô be-folyástól mentes Mária-tisztelet ugyanak-kor magában foglalja a szentháromságosegy Isten nyilvános megvallását is, azAtya, a Fiú és a Szentlélek magasztalásáta hagyományos körmenet során, a diadal-menetben.

fr. Asztrik: A csíksomlyói búcsúnak kö-zösség-megtartó ereje van. Fontosnak tar-tom mind vallási, mind közösségi életünkszempontjából. Az itt kapott lelki élmények,hitbeli útmutatások, imádságok meghatá-rozóak lehetnek önismeretünk és identi-tástudatunk fejlesztésében-megôrzésé-ben. Hadd idézzek egy rövid részletet akegytemplomról megjelentetett ismertetôfüzetbôl: „A Szûzanya iránti tiszteletben,népünk buzgósága láttán nagyon sokanjönnek Máriát köszönteni, tiszteletüketnyilvánítani, elôtte imádkozni. Ha egy ha-sonlattal akarom szemléltetni a csíksom-lyói búcsút, a méhkaptárhoz hasonlítanám.Tudjuk, hogy a méhkaptárban az anyaköré gyûlnek a többi méhek. Mi is jövünkégi édesanyánkhoz, Máriához, hogy elôtteimádkozzunk, mert mellette mindenki csakimádkozik. Azért jönnek a zarándokok Má-riához, hogy mellette, vele és nála imádkoz-zanak, hogy dicsérjék ôt, hogy kiénekeljékazt a szorítást, azt a keserûséget, ami alelkükben felhalmozódott”.

Jakab: Van-e minôségi különbség az1989-es fordulat elôtti és az azutáni ke-resztaljás búcsújárások között?

fr. Asztrik: Az 1989-es fordulat elôttnem jöhettek az emberek keresztaljákkala búcsúra. Istennek hála van különbség,mert most szabadon jöhetnek a zarándo-kok. Sokkal többen vesznek részt a szom-bati búcsún, mint korábban.

fr. Pál: A kommunista idôben a „búcsú-járás” mély hit, bátor tanúságtétel, bûnbá-nat és engesztelés kíséretében történt.1990 után a körülmények sok tekintetbenmegváltoztak. Megváltozott a közösségekmentalitása és az emberek felfogása, amibizonyára minôségi változtatást von magaután a búcsújárás jellemzô vonásainak te-kintetében, amit azonban pontosabbancsak idôt igénylô társadalmi és vallásszo-ciológiai felmérésekkel lehetne kimutatni.

Jakab: A búcsún részt vevôktôl milyenemlítésre érdemes, esetleg közérdeklôdés-re is számot tartó visszajelzéseket, netántanácsokat kaptok?

fr. Pál: Kérdésed megválaszolására át-engedem a szót Asztriknak, mert nekem(házfônöknek) a szervezésbe nincs külö-

nösebb beleszólásom, legfeljebb vélemé-nyem lehet.

fr. Asztrik: Elég sok tanácsot és visz-szajelzést kapunk a búcsú megszervezésé-vel és lezajlásával kapcsolatosan. Jó meg-látások is megfogalmazódnak, de sajnoslegtöbbször nem tudjuk kivitelezni. Leg-több panasz az áldoztatás megszervezé-se körül van. Próbáljuk persze megoldanilehetôségeink szerint a gondokat és orvo-solni is a különféle panaszokat. Egyarántvan pozitív és negatív visszajelzés.

A tavalyi pozitív visszajelzésekbôl idé-zek néhányat: „Jó volt látni Isten népét za-vartalanul egybegyûlve Isten sátora alá.Jó volt hallani a pápa üzenetét. Gyönyörû

volt a szentlecke és az evangélium ének-lése. Jó volt megélni a teljes szellemiegységet, mert jelen volt lelki síkon: a pá-pa, a bíboros, az érsek, a püspök, a pap-ság és Isten népe.” Persze negatív visz-szajelzéseket is említhetek: „Súlyos hiba apolitikusok szerepeltetése. A csíksomlyóibúcsút semmiféle más találkozóval nemvolna szabad elrontani. Mindenki marad-jon meg a déli mise nagy élményével”.

Jakab: Tudtok-e eredményesen küz-deni a ma már ide is beszüremkedô ide-gen hatások ellen, illetve távoltarthatóak-ea Mária-kegyhely szellemével össze nemegyeztethetô negatív jelenségek, netán po-litikai célzatú „becsúszó szerelések”?

fr. Pál: Sajnos, nehezen tarthatóktávol az idegen, a hely szellemével összenem egyeztethetô jelenségek. A templom-igazgató igyekszik a maga részérôl min-dent megtenni. Hála Istennek, a Gond-

viselés is besegít nekünk néha az említettjelenségek leküzdésében.

fr. Asztrik: Mindig hangoztatjuk, hogya pünkösdszombati búcsú elsôsorban val-lásos zarándoklat és nem „összmagyar ta-lálkozó”. Persze az is. Sokan fel szeretnékhasználni más – többnyire politikai – célra,de ezt semmiképpen nem engedhetjükmeg. Történt már ilyen kísérlet, „becsúszószerelés”.

Jakab: A Távlatok címû jezsuita folyó-irat legutóbbi számában az egyik cikk szer-zôje idéz egy anyaországi magyart, akiszerint: „a magyar társadalom beteg, s er-rôl 2004. december 5-ike óta papírja isvan”. Ismervén az akkori népszavazás„eredményeként” keletkezett feszültsége-ket és a mindmáig teljesen el nem csitult„hangulatot”, amelyben a „szív” a „fej” el-len – és fordítva – a fej a szív ellen harcol,tartotok-e attól, hogy netán megcsappan ahatárokon túlról érkezô búcsúsok száma?

fr. Pál: Nem tartok a búcsúsok számá-nak megcsappanásától, ellenkezôleg, in-kább arra gondolok, hogy az elkövetkezôidôkben minôségibb lelkiségû emberek jön-nek majd ide.

fr. Asztrik: Én sem tartok attól, hogymegcsappan a határon túlról érkezô zarán-dokok száma. Nagyon sokan érdeklôdtekés érdeklôdnek a búcsú felôl most is. Akörnyéken szálláshelyet már rég nem le-het találni. És utazási irodák is szerveznekzarándoklatot. Szerintem a „szív” érthetôreakciója volt a decemberben átélt lelki fáj-dalom és mindazok a nyilatkozatok, ami-ket a nép akkoriban ösztönösen is megfo-galmazott, de a „fej” elôbb-utóbb helyükrerakja a dolgokat, és a mesterségesen szí-tott ellentétek a testvérek között elsimulnak.

Jakab: 2003-ban Kolozsváron megpró-báltam – ahogy meghívó levelembenakkor fogalmaztam – „egy kupica pálinka,egy falat kenyér, zöldhagyma és szalonna,esetleg egy pohár misebor melletti kötet-len beszélgetésre” az erdélyi magyarságkülönféle csoportjainak (radikálisok, mérsé-keltek, semlegesek) három-három (össze-sen tehát 9) prominens képviselôjét össze-hívni. Haton válaszra méltattak, hármannem, s így a találkozó nem jött létre. Szán-dékom kivitelezhetôsége mellett továbbrais kitartva megkérdezlek: ha egy ilyen fajtadialógusra nem is, de egy ôszinte önvizs-gálatra alkalmat kínáló csíksomlyói „lelki-gyakorlatra” meghívnátok-e mind az anya-országi, mind pedig a határain túli magyarcsoportok, netán politikai pártok képvise-lôit? A meghívó mottója az lehetne pél-dául, amit a megboldogult II. János Pálpápa idézett a Bibliából a diplomatákhoz in-tézett január 3-iki beszédében: „Ne hagyd,hogy legyôzzön a rossz, te gyôzd le jóvala rosszat” (Róm 12,21). Vagy teljesen naiv-nak tartjátok az ötletet?

fr. Pál: Elgondolásod ötletesnek tûnikszámomra, és megvalósulása nagyon üd-vös is volna. A magam részérôl semmiakadálya nem lenne egy ilyen természetûcsíksomlyói találkozónak.

Keresztény Szó6

2004-ben Karl Rahner, a 20. századkiemelkedô teológusa gyakran került a fi-gyelem középpontjába, s természetesennem véletlenül. A róla megjelent tanulmá-nyok, újságcikkek, könyvek, rádió- és te-levízió-mûsorok mindegyike hasonlóankezdôdik: száz éve, 1904. március 5-én,Freiburgban született, és húsz éve, 1984.március 30-án Innsbruckban halt meg KarlRahner. S valóban a rahneri centenáriumelegendô indok arra, hogy a következôk-ben mi is bemutassuk, emberközelibbétegyük ôt, mintegy emléket állítsunk korunkegyik leghíresebb teológusának, akinekgondolkodása kétségtelenül „megpecsé-teli” a 21. század teológiáját.

Rahner 1904. március 5-én születettFreiburg in Breisgauban. Érettségi után be-lépett a Jézus Társaságába. A Münchenmelletti Feldkirchenben, majd a hollandiaiValkenburgban végezte teológiai tanulmá-nyait, 1932-ben a müncheni St. Michaeltemplomban szentelték pappá. Ezt köve-tôen filozófiát tanult szülôvárosa híresegyetemén. Teológiai doktorátusát és ha-bilitációját az innsbrucki egyetemen sze-rezte, ahol ezt követôen magántanárkéntmûködött. Tanári tevékenységét a nácimegszállás idejére kénytelen volt megsza-

kítani. A háború éveiben Bécsben tartóz-kodott, ahol fôként lelkipásztorkodássalfoglalkozott. 1948-ban Innsbruckba he-lyezték, az egyetem dogmatikatanára lett.A II. vatikánum alatt König bíboros tanács-adója volt, majd 1964-ben Romano Guar-dinitól átvette a müncheni filozófia tanszékvezetését. Tanárságának utolsó állomásaa westfáliai Münster városa volt. Nyugdíjaséveit Münchenben, majd Innsbruckban fô-ként tudományos munkával töltötte. 1984.március 30-án halt meg Innsbruckban.2

Ifjúkora

Egy autobiografikus feljegyzésben a kö-vetkezôket olvashatjuk: „Katolikus, közép-réteg-beli családból származom. Édes-apám3 gimnáziumi tanárként mûködöttPfullendorfban, Emmedingenben, majdhosszabb ideig Freiburgban. Édesanyám4

egyszerû, azonban igen intelligens, jám-bor asszony volt. Családunk hagyomá-nyos katolikus családnak számított, azon-ban semmi esetre sem nyárspolgárinak,sem pedig bigottnak. Mind a hét gyermekérettségizett és tovább tanult. Két testvé-rem orvos lett, a nálam négy évvel idô-sebb bátyám pedig szintén innsbrucki je-zsuita tanár.”5

1910-tôl Karl Rahner a freiburgi Pol-gári Fiúiskolában tanult, majd a tudo-mányok iránti érdeklôdésére hallgatva1913-tól a Reálgimnázium diákja. A kétiskola közül egyik sem volt felekezeti;Rahner mindig nagy tisztelettel és meg-becsüléssel beszélt arról, hogy tanáraiminden diáknak – függetlenül attól, hogykatolikus, protestáns vagy zsidó – ugyan-

azokat a feltételeket szabták és biztosí-tották.

Diákévei alatt aktív tagja volt a„Quickborn” ifjúsági mozgalomnak, amely– meggyôzôdése szerint – egész életérenagy hatással volt. 1922 márciusában ki-tûnô osztályzattal érettségizett. Már a kö-zépiskolában foglalkoztatta a gondolat,hogy szerzetes-pap legyen. Gyakran láto-gatta ezekben az években a beuroni ben-cés apátságot, de úgy érezte: az erôsenliturgiához kötött életforma nem neki való.Meghatározó fordulatot jelentett számáraközépiskolásként a vorarlbergi jezsuiták-hoz tett látogatása, ahol a noviciátus éveittöltô bátyját kereste fel. Ekkor határozta el,hogy ô is jezsuita lesz. Testvérével egy-mást támogatták döntésükben, amelyet acsalád is nagy megbecsüléssel fogadott.1922 áprilisában – tehát röviddel a sikeresérettségi után – Karl is megkezdte a novi-ciátus éveit a vorarlbergi jezsuita-házban.6

Karl és Hugo kapcsolata

Sok történet él a két Rahner-testvéregymáshoz fûzôdô kapcsolatáról. Egye-sek feltételezik, hogy e testvéri kapcsolatirigységgel teli, szakmai konkurenciátólmérgezett viszony volt. Mások úgy vélik,Karl, a kisebbik fiú, bátyját „utánozta”,amikor a jezsuita rend mellett döntött, scsupán az események véletlenszerûalakulása tette Karlt ismertebbé – s ezál-tal Hugót féltékennyé. A lassan közhellyévált anekdota még inkább felborzolta azérdeklôdést: milyen is volt valójában ez atestvéri kapcsolat: „Ön a híres Rahner test-vére?” – kérdezik Hugo Rahnert. – „Nem,

Csiszár Klára

eGY TEOLÓGUS EMLÉKÉRE (1)Százegy éve született és huszonegy éve halt meg Karl Rahner

A szerzô negyedéves római katolikus teológiaszakos hallgató a kolozsvári Babeš-Bolyai Tu-dományegyetemen. Az itt közölt írás dolgozatformájában elsô díjat nyert a VII. Erdélyi Tudo-mányos Diákkonferencia római katolikus szek-ciójában.

„Nem irányítottam az életem, próbáltam csupán dolgozni, írni,oktatni, kötelességemet teljesíteni, a mindennapi kenyeret meg-keresni. A banálisnak tûnô dolgok ellenére is megpróbáltam Istentszolgálni – és ennyi.”1 (Karl Rahner)

fr. Asztrik: Felvetésedet én is nagyonjó ötletnek tartom, hogy a magyarság, el-sôsorban persze az erdélyi magyarság kü-lönféle csoportjainak prominens képvi-selôit lelkigyakorlatra meghívjuk. Valóbanfontosnak tartanám, hogy akik népünketképviselik, szeretetben, egyetértésben, bé-kességben tudnának együtt lenni, mert amegosztottság, a hatalmi harc nem viszielôre népünk ügyeit, a jobblét esélyeit.

Jakab: A csíksomlyói búcsú kapcsánmit tartanátok még fontosnak vagy érde-mesnek Olvasóinknak elmondani?

fr. Pál: A magam részérôl csak annyit,hogy a búcsún való részvétel, ha céljánakés rendeltetésének megfelelô tartalommaltud telítôdni egy-egy ide elzarándokoló em-ber lelkében, akkor minden áldozatot ésfáradságot megér.

fr. Asztrik: Fontosnak tartom elmon-dani, hogy a búcsúra már jóelôre készülnikell. Mind testileg, mind pedig lelkileg. Jó-nak tartanám azt is, ha a papság a meg-küldött programfüzetbôl ismertetné a bú-csúra vonatkozó fontos elvárásokat, és haa kántorok is megtanítanák a búcsús szent-

mise énekeit. Ne tévesszék szem elôl,hogy zarándoklaton vesznek részt és nemmajálison vagy hétvégi kiránduláson. Ezértkint a szabadtéri oltárnál úgy vegyenekrészt a szentmise elôtti imádságokon ésmagán az ünnepélyes szentmisén, minthaegy óriási székesegyházban lennének.Mert az áhítat szellemét ott is meg kellôrizni.

Nagy szeretettel várunk minden jóaka-ratú embert. Immár évek óta így köszönt-jük az ide érkezôket: A csíksomlyói Szûz-anya hazavárja gyermekeit!

72005 május

az a testvérem” – hangzott az ironikusválasz.7

Ahhoz, hogy reális képet kapjunk kap-csolatukról, idézünk Meinold Krauss KarlRahnerrel folytatott interjú-anyagából:

„Krauss: Miután befejezte filozófiai ta-nulmányait Heideggernél, 1936-ban Inns-bruckba ment, ahol ugyanebben az évbenmegírta teológiai doktorátusát. Bátyját,Hugót, éppen egy évvel azelôtt, 1935-bennevezték ki az innsbrucki egyetem egyház-történelem- és patrológia-professzorává.Sok jel arra mutat, hogy ön a teológiaterületén is nagyon kötôdött testvéréhez,és sokat köszönhet neki. Hogyan értékel-né így, visszatekintve, elhunyt testvéreéletmûvét?

Rahner: Igen, azt mondanám, testvé-rem egyáltalán nem volt jelentéktelenpatrológus. Nagy hatással volt rá FranzJosef Dölger, akinél még Bonnban tanult.Fivérem igen jelentôs kutatója volt LoyolaiSzent Ignác szellemi világának, ám ugyan-akkor ô is – akárcsak én – lelkipásztoriérdeklôdést mutatott. Egyébként a teoló-gia különbözô területein dolgoztunk. Valóigaz, hogy teológiai disszertációm témájaegyértelmûen gyakorlati, és bátyám ha-tását mutatja. De aztán filozófiai karrierem– ha mondhatom így – és késôbbi mun-kásságom a szisztematikus teológia terénmár nem kötôdhetett testvérem gondol-kodásához. [...] Azt hiszem, mindketten amagunk sajátos területével foglalkoztunkanélkül, hogy gondolataink közvetlenültalálkoztak volna.”8

A noviciátus évei a Jézus-társaságban

Jézus Társaságában a noviciátus kétéven át tart. Ez idô alatt a noviciusok nem-csak megismerik, hanem gyakorolják isaz ignáci lelkiséget. Karl Rahner novicius-éveivel A. Batlogg SJ foglalkozott.9 Rész-letesen beszélt a lelkigyakorlatok jelen-tôségérôl, arról, milyen fontosággal bírnakezek a Jézus-társaság formálásában ésmagának Rahnernek a személyes életé-ben is. Batlogg elismerte, hogy az ignácilelkigyakorlatoknak kulcsszerepük van, éskülön „lelki teológia” kulcsát kínálják.10

Rahner harmincnapos lelkigyakorlatonelôször novicius-éveinek második félévé-ben vett részt. Arno Zahlauer11 ír ennekaz elsô lelkigyakorlatnak a jelentôségérôlés következményeirôl Rahner további éle-tére – s egyáltalán a rahneri teológiában.Rahner gondolkodásmódját nagymértékbenbefolyásolta az ignáci lelkiség, amellyeligazán mélyen a lelkigyakorlatok alkalmá-val találkozott. A fiatal novicius úgy érezte:a mélyen megtapasztalható Isten-találko-zás az imában valósul meg. Isten az imá-ban érinti meg ôt. Ma már talán nemtûnik olyan úttörônek ez a kijelentés, denyolcvan évvel ezelôtt igencsak újszerûvolt.12

A noviciátus végére készült el Rahnerelsô jelentôs írása, a Warum uns das Be-ten Not tut13, amely a Leuchtturm címû if-júsági folyóiratban jelent meg 1924-ben.14

Már a noviciátus évei alatt kiderült, hogyRahner nem csupán a misztika teológusa,hanem maga is misztikus. Számára a misz-tika valójában a természetfeletti megta-pasztalása, amely a misztikusok esetébensokkal mélyebb és személyesebb élmény,mint más emberek Isten-tapasztalata.

A fiatal Rahner ezekben az évekbenindult el a nagy gondolkodók útján. Gondol-kodásmódja ettôl kezdve nem is annyirafilozofikus, sokkal inkább az ignáci lelkiség

hátterével közvetített „misztikus tapasz-talat”, azaz Isten érzékelhetô önközlésé-nek magyarázása, amely a történelembenkifejezetten és világosan Jézus Krisztus-ban valósul meg.

Tanulmányai

Karl Rahner tanulmányi éveirôl többpontban beszélünk. Rahner filozófiai ésteológiai tanulmányai természetesen kulcs-jelentôségûek. A noviciátus idején – mintmondtuk – megismerkedett az ignáci lelki-séggel. 1924-ben megjelent elsô publiká-ciója, s ugyancsak ez év áprilisában tettfogadalmat a Jézus Társaságában. Elöl-járói a rendi igényeknek15 eleget téve afiatal Rahnert Feldkirchbe, majd Pullach-ba küldték filozófiát tanulni. Ezt követôen– a jezsuita képzés végeztével – gyakor-lati idôt töltött Feldkirchben, majd meg-kezdte teológiai tanulmányait. A doktorifokozat megszerzésének szándékával éselöljárói ösztönzésére folytatta a filozófiastúdiumait. A Gondviselés úgy hozta, hogytanulmányait mégis a teológia doktoraként,teológiai habilitációval zárta.

Rahner elsô filozófiai tanulmányai

1924 ôszén Karl Rahner megkezdtefilozófiai tanulmányait, amelyeknek elsô ál-

lomása Feldkirch/Tissis. Latin nyelven ta-nult, a docensek újskolasztikus módsze-rekkel oktattak és vizsgáztattak – amintaz a 20. század elsô felében a jezsui-táknál bevett módszer volt.16 Rahner nemvetette el az újskolasztikát. Gyakran hang-súlyozta az irányzat pozitív oldalait: a vilá-gos fogalmakkal történô érvelést, a téziseknyílt vállalását. Nagyra értékelte ugyan-akkor Aquinói Szent Tamás módszereit is,amelyeket az újskolasztika „rehabilitált”: mi-közben egy érvelésben kimondja az utolsószót, nyílt kérdésével továbbgondolásraprovokál.

1925-ben Pullachban, München mel-lett, megnyílt egy új jezsuita fôiskola. Ideirányították a fiatal német jezsuita hallga-tókat – köztük Rahnert is – tanulmányaikfolytatására. A tanterv szerint Rahner ál-talános metafizikát, felismeréselméletet,logikát, filozófiai teodiceát, természetfilo-zófiát, etikát, elméleti és tapasztalati pszi-chológiát, filozófiatörténetet, fizikát éskémiát, biológiát, pedagógiát, retorikát éshéber nyelvet tanult.17

Rahner még tanulmányai befejezteelôtt megtudta, hogy elöljárói további filo-zófiai tanulmányokra küldenék ôt azzal aszándékkal, hogy majdan mint a filozófia-történet specialistája a pullachi jezsuitafôiskolán oktasson. Az ignáci lelkigyakor-latok harmadik részidejében úgy érezte,vállalnia kell a folytatást. Kutatási területé-nek pedig a barokk-skolasztikát választotta.A 16–17. század jezsuita filozófusainakírásait tervezte feldolgozni, amelyekkelvagy csak nagyon felületesen vagy egyál-talán nem is foglalkoztak elôtte.

Filozófiai tanulmányait erôsen megha-tározta a belga vallásfilozófus, JosefMaréchal (1878–1944) többkötetes mûve,a De point de départ de la métaphysique,fôként az 5. füzet, a Le Thomisme devantla philosophie critique. Úgy vélte, Maré-chal írásai révén került közvetlen kapcso-latba Aquinói Tamással. Buzgón olvasta abelga filozófus gondolatait, kivonatokatkészített mûveibôl – annak dacára, hogyez a szigorú jezsuita tantervszabályzat-ban csaknem „rendellenesnek”, de min-denképp rendkívülinek számított. Ebben aszakmai találkozásban gyökereznek Rah-ner azon késôbbi gondolatai, amelyek akatolikus teológiában késôbb nagy vissz-hangra találtak. Elég itt ízelítôként csakannyit megemlítenünk, hogy Maréchal aphilosophie critique fogalommal egyértel-mûen Fichtére és Kantra utalt.18 A késôb-biekben természetesen részletesebbenszó lesz a Rahner által elfogadott kantigondolatokról, amelyek a katolikus teoló-giában oly sok diskurzust és kritikát kiérde-meltek.

A gyakorlat évei

Herbert Vorgrimler Karl Rahner ver-stehen és Karl Rahner – Gotteserfahrungin Leben und Denken címû tanulmányai-ban eltérôen beszél a teológus gyakorlatiéveinek egyes apró részleitérôl. Hitele-

Keresztény Szó8

sebb, így követendô forrásnak bizonyul ezutóbbi, tekintettel arra, hogy a mû a Rah-ner-centenáriumra készült.19

A jezsuita tanulmányi rendszernek meg-felelôen a három év filozófiai iskola és azazt követô teológiai stúdium között a jelöl-tek két éven át úgynevezett pedagógiaigyakorlatot kell hogy végezzenek. Ennekeleget téve Rahner 1927 és 1929 között afeldkirchi újoncokat oktatta. Németül taní-tott latin és görög stilisztikát.20 Meg-említendô, hogy tanítványai között volt ek-kor a késôbb híressé vált jezsuita, AlfredDelp is (akit mint a nemzetiszocializmus-ellenes mozgalom elkötelezettjét 1945-bena náci törvényszék ítéletének értelmébenkivégeztek). Rahner nagy megbecsülés-sel beszélt Delprôl21, aki 1931-tôl a Stim-men der Zeit teológiai folyóirat szerkesz-tôje22 és a Rahner vezette dogmatikuskutatócsoport tagja volt. Rahner haláláigbüszke maradt Delphez fûzôdô barátsá-gára.

Teológiai tanulmányok

Karl Rahner 1929-ben kezdte megnégyéves teológiai tanulmányait a hollan-diai jezsuita egyetemen, Valkenburgban.A tanárai között találjuk a kor híres teoló-gusait, közöttük az egzegéta A. Beát és adogmatikus H. Langét. Bár Rahner vilá-gosan tudta, hogy tanulmányai végcélja– elöljárói tanácsára – a filozófia elmélyülttanulmányozása, illetve a filozófiai dokto-rátus, soha nem hanyagolta el a teológiaistúdiumokat. Különösen sokat foglalko-zott a latin egyházatyákkal, fôként a 2.század ókeresztény íróival. Kedvenc fog-lalatossága volt ebben az idôben Keresz-tes Szent János, Blaise Pascal, SzaléziSzent Ferenc, John Henry Newmann,Vlagyimir Szolojev misztikusnak számítólelkiségi szövegeinek olvasása. Nagy ér-deklôdéssel fordult ugyanakkor Origenészés Ágoston bûnbánattal kapcsolatos híresmûvei felé is.

Ebben az idôben Rahner a valkenbur-gi jezsuita ház úgynevezet „méhészatyja”volt. Feladatul kapta a mézrôl való gon-doskodást. Ekkor kezdett el dohányozni.Amikor idôs korában abbahagyta, márkésô volt. Élete végéig tüdôtágulásban ésgyakran jelentkezô szívelégtelenségbenszenvedett.

Rahner 1933 júliusában tanulmányaielsô nagy szakaszát teológiát és filozófiátátfogó záróvizsgával fejezte be. Hittudo-mányi stúdiuma utolsó félévében pappászentelték. És megjelentek elsô tudomá-nyos publikációi.23

Doktori képzés a freiburgi egyetemen

Michael Faulhaber bíboros 1932. július26-án a müncheni Szent Mihály templom-ban szentelte pappá Rahnert. A fiatal je-zsuita 1933-tól – a rendi elôírások szerint –terciátusát, azaz a „csendes évet” töltötteaz ausztriai Sankt Andrä-i jezsuita házban,Lavanttalban. A rendi igénynek eleget té-

ve 1934-ben megkezdte szülôvárosában,Freiburgban a doktori képzését a filozófiaterületén. Ebben az idôben a freiburgiegyetem filozófia fakultása a legismerteb-bek közé tartozott. A kar keretében kéttanszék is mûködött: Heidegger messzeföldön híres filozófia tanszéke s az úgy-nevezett „konkordátum-tanszék”, a kato-likus Martin Honecker irányítása alatt. A„konkordátum” egy felsôoktatási szerzô-désre utal a badeni szövetségi állam és aSzentszék között. Ennek fô célja az volt,hogy az egyetem katolikus teológusaitelmélyítse a filozófia tanulmányozásában.Rahner úgy döntött, bejelentkezik Heideg-ger elôadásaira és a híres Hegel-fôsze-mináriumra, de Martin Honeckernél, a kon-kordátum-tanszék vezetôjénél promovál.E döntés hátterére, valamint freiburgi ta-nulmányai kimenetelére maga Rahnervilágított rá az M. Krausszal folytatott – skorábban már idézett – interjújában:

„Krauss: Hogyan történt, hogy MartinHoneckernél, nem pedig Heideggernélakart doktorálni?

Rahner: Igen, akkoriban Heideggermég a frissen uralomra került jobboldalipolitikai irányzatokkal szimpatizált. Kezdôkis szürke káplánokként nem enged-hettük24 meg magunknak, hogy egyházel-lenes, szélsôjobboldali filozófust válasz-szunk „doktoratyánknak”, még akkor sem,ha ez Martin Heidegger. Így jelentkeztünkbe Martin Honeckerhez doktorálni. Ter-mészetesen nagy érdeklôdéssel vettünkrészt Heidegger elôadásain, és sikeres fel-vételi után a híres Hegel-fôszemináriumrais bekerültünk. S ha mondhatok ilyet: ta-lán még jobb és értékesebb ez Heideg-ger-tapasztalat, mint egy doktori munkaaz ô irányítása alatt. Disszertációmat25

Honecker nem fogadta el. Lotznak sike-rült. Én ôt követve nyújtottam be munká-mat, a Heidegger hatása alatt írt dolgozatazonban nem tetszett a túlságosan kato-likus Honeckernek. Ekkor már tudtam,hogy elöljáróim inkább teológiai doktorá-tust javasolnak, így egyáltalán nem zavartHonecker visszautasító magatartása. Egy-általán nem bántam, hogy nem Frei-burgban kell filozófiából doktorálnom, hiszígy mentesültem a (mellékszakként köte-lezô) felsô-rajnai mûvészettörténet tanulmá-nyozása alól. Ez a »megbukott« disszer-táció aztán több kiadást élt meg, többnyelvre lefordították – tehát önértékelése-met egyáltalán nem csorbította.”26

Rahner elismerte, hogy sokat tanultHeideggertôl: „Megtanított, hogyan kell egyszöveget olvasni, hogyan kell egy szöve-get magyarázni, s hogyan kell a szövegekközött az összefüggéseket észrevenni.[...] Ezen túl megtanította, hogyan lehet afelfoghatatlanról beszélni. E tapasztalat,még ha az filozófustól ered is, rendkívülifontosságú a teológiában, hisz a teológiahivatott arra, hogy a Megfoghatatlanról,Istenrôl beszéljen. [...] Tôle tanultam,hogyan kapcsolhatók össze a keresztényteológia és a modern filozófia diskurzusai.S ezért mindig hálás leszek neki.”27

Doktori kurzus: Innsbruck

1936-ban Rahner Freiburgból Inns-bruckba „igazolt át”, s elöljárói utasításramegkezdte teológiai doktorátusát. Tekin-tettel arra, hogy az egyházatyákkal rész-letesen foglalkozott már korábbi tanul-mányi évei alatt is, igen rövid idôn belülösszeállított egy – az akkori elvárásoknakmegfelelô – doktori disszertációt: E latereChristi. Der Ursprung der Kirche als zwei-ter Eva aus der Seite Christi als des zwei-ten Adam. Eine Untersuchung über dentypoligischen Sinn von Joh 19,34.28 1936decemberében avatták a teológia dokto-rává Innsbruckban. Mivel ekkor már ko-moly tudományos munkák sorozatát mu-tathatta fel Órigenész, Bonaventura,Evagrius Ponticus és más egyházatyák,illetve más teológiai témák körében, 1937januárjában az innsbrucki egyetemenhabilitált. Ezt követôen (1937 ôszétôl)ugyancsak Innsbruckban kezdte tanári pá-lyafutását mint a dogmatika docense.

A teológus és lelkipásztor Karl Rahner

Innsbruckban fejezôdött be a Rahner-biográfia egyik nagy fejezete, ám ugyan-akkor Innsbruckban nyílt egy újabb fejezet,amely a tanár s a lelkipásztor Rahnerrôlszól.

1938–39-ben heti négy órában tartottdogmatika elôadásokat a kegyelemrôl.Több korabeli publikácója29 utal arra,hogy tananyaga már sajátosan rahnerigondolatokat tartalmazott. A folyamatosmunka lehetôsége itt sem adatott megneki, hisz Ausztria német megszállása után,1938-ban bezárták az innsbrucki teológiaikart.30 Ausztriában a nemzetiszocialistákmég nagyobb brutalitással léptek fel, mintaz anyaországban. A náci ideológiák ter-mészetesen erôsen antiklerikális beállí-tottságúak voltak. Rahner nagyon ritkán fe-jezte ki a nemzetiszocialista doktrínákrólalkotott véleményét. De persze radikálisanelutasította ôket.31

1938 és 1944 között Bécsben élt. Ezidôben inkább lelkipásztor volt, mint teoló-gus. A bécsi lelkipásztori intézet munka-társaként szentbeszédeket, elôadásokat,lelkigyakorlatokat tartott, illetve a spirituali-tás teológiájáról írt szakvéleményeket. Anáci uralom bukása után a München mel-letti Pullachban pásztorolta az „ôshonoso-kat” és a menekülteket, majd 1948 ôszé-tôl újra az innsbrucki egyetem dogmatikatanára lett. E minôségében Innsbruckbantöltötte élete leghosszabb idôszakát (1938–1964). Mindvégig fivére mellett dolgozott.Sokáig az innsbrucki teológiai szeminári-umok alkották tulajdonképpeni teológiaimûhelyét, s több, késôbb közzétett gondo-latsort itt formált meg és próbált ki.32

Karl Rahner szerepe a II. vatikáni zsinaton

XXIII. János 1959. január 25-én hir-dette meg az egyetemes zsinatot. A zsi-

92005 május

nati elôkészületek megkezdésekor Rahneris – akárcsak kora többi híres teológusa –zsinati meghívásra számított. E meghíváslehetôsége igencsak valószínûnek tûnt,hisz Rahner ekkor már közismert teoló-gusnak számított. A meghívás ellen csu-pán a korabeli római teológusok körébenelterjedt, inkább szakmai féltékenységbôleredô bizalmatlanság szólhatott. Rahnertudott errôl az ellentáborról, s tudatábanvolt annak is, hogy bár neki személy sze-rint Rómával közvetlen nézeteltérése so-ha sem volt, az erôs római befolyássalrendelkezô konkurens tábor elérheti, hogya zsinatra Rahner ne kapjon meghívást.Mindamellett, hogy a Szentszék már azelômunkálatok idején felkérte a szentsé-gekrôl szóló dokumentum elôkészítésére,1962 júniusában nagy meglepetés érte:generálisa tolmácsolásában eljutott hozzáa szentszéki felszólítás, mely szerint min-den publikálandó írását elôbb fel kell ter-jesztenie a szentszéki cenzúrához. Rahnerta cenzúra elôzetes ellenôrzése alól – fô-ként Franz König és Julius Döpfner bíbo-rosok valamint a parlamenti tanácsosokközbenjárására – 1963-ban mentesítették.Tévesnek bizonyulnak azok a híresztelé-sek, amelyek szerint a Szentszék megvon-ja a teológustól a a szólás- illetve a pub-likálás jogát.

A II. vatikáni zsinaton Rahner König ésDöpfner bíborosok teológiai tanácsadó-jaként vett részt. Jelen volt a teológiaimûhelymunkákon, aktívan közremûködöttegyes dokumentumok megszerkesztésé-ben. Rahneri vonásokat kifejezetten aLumen gentium és Dei Verbum dogma-tikus konstitúciókban fedezhetünk fel,valamint a Gaudium et spes pasztoráliskonstitúcióban. Az ô szakvéleményénekköszönhetô, hogy nem született külön ma-riológiai konstitúció; ehelyett a Szent Szûz-rôl szóló tanítások az egyházról szólókonstitúcióba (Lumen gentium) kerültekbe.33 Rahneri gondolati bélyeget ismer-hetünk fel34 a püspöki kollegialitásról, arészegyházak szerepérôl, az egyházi hie-rarchiáról, az állandó diakonátus újra-beve-zetésérôl, a papképzésrôl valamint a szer-zetesek szerepérôl beszélô pontokban.35

Innsbruckból Münchenbe

1964-ben Rahner – Romano Guardiniutódaként – a müncheni egyetemre ke-rült. Átvette az egyetem vallásfilozófiai éskeresztény világnézeti tanszékét. 1964 feb-ruárjában indította elsô elôadássorozatát:Bevezetés a kereszténység fogalmába36,amelyet 1965-ben fejezett be. Ebben azévben új elôadássorozatot indított: Azegyház és a világ a II. vatikáni zsinat után.Rahner ebben az idôben kereste fel Her-bert Vorgrimlert azzal a felkéréssel, hogylegyen a tanársegéde. Vorgrimler ezt sze-mélyes okok miatt nem vállalta, de magahelyett Karl Lehmannt ajánlotta, az akkoréppen filozófiából doktorált teológust, akikésôbb Rahnernél fundamentális teológiaidoktorátust is szerzett.37

Hamisnak bizonyultak azok az állítá-sok, amelyek szerint Rahner minden pa-pírmunkáját asszisztensei végezték.38 Ateológus igencsak hozzá volt szokva ah-hoz, hogy mindenrôl maga gondoskodjék.

A müncheni évek alatt a legtöbbet azegyetemen kívüli elôadásaival foglalkozott.Elôadást tartott Düsseldorfban, Kölnben,Freiburgban, Aachenben, Mainzban, Mann-heimban, Hamburgban, Baselben, Duis-burgban – és még sorolhatnánk. Beszé-deinek fô tematikája ekkor: „az egyházmegújhodása a II. vatikáni zsinat után”,„az egyházi hivatal korlátai”, „az egyház újképe”, „az örökkévalóság teológiája”.39

Tény, hogy a müncheni hallgatók szá-mára Guardini könnyed nyelvezete utána rahneri precíz, de körülményes fogal-mazás, a nehézkes stílus gondot jelen-tett. Frusztráltságához40 nagymértékbenaz is hozzájárult, hogy a fakultáson belül„ellenségekre” tett szert: a dogmatikusM. Schmaus, a morálteológus K. Mörs-dorf, a liturgikus J. Pascher és az egzegé-ta O. Kuss nem nézték önzetlen szemmelRahner munkáját.41 Ilyen háttérrel nemmeglepô, hogy 1966-ban – annak dacára,hogy már jócskán benne járt a korban –elfogadta egykori diákja, Johann BaptistMetz meghívását, és a münsteri teológiadogmatika és dogmatörténeti tanszékénekvezetôje lett.42

A münsteri dogmatika-tanár

1967 februárjában teremtéstannal kezd-te elôadásait. Ezzel párhuzamosan fel-kínálta az „ôsbûn és monogenizmus”fôszemináriumot. Ennek folytatásakéntmariológiát adott elô A személyes üdvös-ségközvetítés teológiája címen. 1968-tóla teremtéstani traktátus második részétadta elô, s a kegyelemrôl hirdetett megszemináriumot. Láthatóan jobban éreztemagát a münsteri fakultáson, amelynekszékhelye tulajdonképpen Düsseldorfbanvolt.

1968 nyugtalan évnek számít. Diáklá-zongások törtek fel a münsteri egyetemenis. Bár Rahner a diákok védelmében fog-lalt állást, a demonstránsok betörtek egyikszemináriumára, a földre szórták kézira-tait, lesöpörték szemüvegét. Tanársegéde,Füssel az idôs teológus védelmére kelt,és kiûzte a randalírozókat az osztályte-rembôl.

Ugyanebben az évben jelent meg a Hu-manae vitae enciklika, amely nagy vissz-hangra talált. Természetesen Rahnert isfoglalkoztatta a friss pápai megnyilatko-zás. Októberben újraindította a Bevezetésa kereszténység fogalmába címû elôadás-sorozatát, amelyet nagy érdeklôdéssel fo-gadott hallgatósága.

Az amúgy is melankóliára hajlamosRahnert megviselte bátyja 1968 decem-berében bekövetkezett halála.43

1969 zsúfolt évnek számít. Rahner sokidôt töltött elôadáskörúton, fôként külföldielôadásokat tartott: Rómában, Párizsban,Prágában, Grazban, Velencében és más

nagy városokban. Fô tematikája ebben azévben „a hatalom teológiája”, „eretnekekkorunk egyházában”, „ateizmus és aszekularizáció jelensége”, „a jövô kér-dése”. Ugyanebben az évben nevezte kiVI. Pál az elsô nemzetközi teológus-ko-misszió tagjává, amelynek fô célja a zsi-nati dokumentumokat a teológia tudomá-nyának magaslatába emelni.

Gyengülô egészségére való tekintettel1969/70 telén kénytelen volt szabad fél-évet kérni. 1970 ôszétôl újra teremtéstantoktatott, majd – életében elôször – azegyetemi év második félévében krisztoló-giát. Ebben az évben jelentkezett az úgy-nevezett „Gott ist tot”-teológia, amelyfutótûzként terjedt Európában. Rahner há-romperces televízióinterjúban foglalt álláste teológia ellenében.44

1971-ben egyre romlott az egészségiállapota. Szívelégtelenséggel küszködött,szakmai összeütközésbe került a würz-burgi zsinaton a kölni bíborossal Krisztusistenségét illetôen. Mindez arra ösztönözte,hogy idô elôtti nyugdíjba vonulását kérje.1971 nyarán elbúcsúzott hallgatóitól ésmünsteri kollégáitól, majd Münchenbe köl-tözött, ahol a következô években írásait ösz-szegezte és publikálásra készítette elô.45

Nyugdíjas évek

Karl Rahner nyugdíjas éveibôl tízetMünchenben töltött. Ezt az idôszakotelôadói és szakírói tevékenysége tettemozgalmassá. Közben többé-kevésbérendszeresen kollokviumokat tartott a je-zsuiták müncheni fôiskoláján és Inns-bruckban. A szíve Innsbruckhoz húzott,ahol életének leghosszabb, legtermé-kenyebb idejét töltötte. A müncheni évekután, 1981-ben Innsbruckba költözött.1984-ben 80. életévének betöltése nagyelismerést hozott Rahner számára. A Frei-burgi Katolikus Akadémia ez alkalombóltisztelgô konferenciát szervezett, amelyenRahner kezdetétôl végéig jelen volt. Szü-letésnapját Innsbruckban ünnepelte. Ekkor-tájt alapították a Karl Rahner-díjat, amelya katolikus teológus-utánpótlás elômoz-dítására jött létre.46 Utolsó elôadását az1984. február 27-e és március 2-a közöttBudapesten megrendezett Marxisták ésKeresztények Dialógusának Konferenciá-ján tartotta Az ember felelôssége a maivilágban címmel.47

Rahner utolsó napjai

Az ünnepség után Rahner egyre rosz-szabbul érezte magát. Orvosi felügyeletalatt kellett maradnia. Március 9-e és 29-eközött a keresztesnôvérek rumi szanató-riumában pihent. Csendes napok utánengedélyt kapott közeli ismerôsével, Og-gel asszonnyal sétálni egyet. A mozgásigen megerôltetô volt számára. Étvágyta-lan, nyugtalan volt. Mindennek ellenéreOggel asszonynak lediktálta a perui püs-pökökhöz címzett, Gustavo Gutierrezt – afelszabadítás-teológia atyját – védelmezô

Keresztény Szó10

levelét. Sok rendtársa látogatta meg.Március 25-étôl állapota egyre romlott,29-én beszállították az innsbrucki egyete-mi klinikára. Nehéz éjszaka után másnapreggel az intenzív osztályra vitték. Léle-geztetô és vérnyomás-szabályozó gépretették. Végig Oggel asszony volt mellette.Halálos ágyánál meglátogatta a kórházkáplánja – aki a betegek kenetében ré-szesítette, anélkül, hogy Rahner jelenlé-tének legapróbb jelét is adta volna –, majda jezsuita kollégium rektora. 1984. már-cius 30-án lélegzett utoljára.48

„Valamikor pedig Te leszel az utolsószó, az utolsó s az örök, ami soha nemfeledhetô. Akkor, ha majd a halálban min-den hallgatni fog, ha már mindent meg-tanultam és elszenvedtem, akkor kezdô-dik ez a nagy hallgatás, amelybe egyedülTe illesz bele, Te, az örökkévalóságból azörökkévalóságba vezetô Szó. Akkor elné-mul majd minden emberi szó, a lét és atudás, a felismerés és tapasztalás ugyan-azt jelenti majd: felismerem azt, ahogyanengem felismertek, megértem azt, amitmár oly rég mondasz nekem: a létedet.Semmi nem áll akkor közénk, sem szó,sem kép, sem fogalom. Te magad leszelaz egyetlen örömszó, a szeretet s az élet,amely lelkem egészét betölti majd.”49

Jegyzetek

1 Rahner, Karl, Bekenntnisse. Wien-München1984. 58, In: Vorgrimler, Herbert, Karl Rahnerverstehen. Kevelaer 2002. 59.2 V.ö. Wass György, Emlékezés Karl Rahnerra,In: Távlatok, 2004/4. 83.3 Karl Rahner (1868–1934), az apa, fiagyermekkorában a freiburgi tanárképzô isko-

lában németet, franciát és történelmet taní-tott.4 Luise Rahner, szül. Trescher (1875–1976), fia,Karl, mellette volt, amikor meghalt.5 Anzeige für die katholische Geistlichkeit, März,1979, 74–80, in: Vorgrimler, Karl Rahner – Got-teserfahrung in Leben und Denken. 19.6 V.ö. Vorgrimler, Karl Rahner – Gotteserfah-rung... 20–21.7 Holdt, Johannes, Hugo Rahner – sein ge-schichts- und symboltheologisches Denken. Pa-deborn 1997. 23.8 ZDF – Interview mit Meinold Krauss: KarlRahner – Erinnerungen, Innsbruck–Wien 2002.45–46.9 V.ö. Batlogg, Andreas, Die Mysterien desLebens Jesu bei Karl Rahner. Innsbruck 2001.elsô rész.10 V.ö. uo. második rész.11 V.ö. Zahlauer, Arno, Wer sich Gott naht, demnaht sich Gott – Der mystische Denkweg KarlRahners, In: Christ in der Gegenwart, 2004/56. 212 V.ö. uo.13 Ezzel részletesen a tanulmány 2. részébenfoglalkozunk, a rahneri teológia és bibliográfiatárgyalásakor.14 Vorgrimler, Karl Rahner – Gotteserfahrung...22.15 Eszerint szükség van egy fiatal, jól képzett fi-lozófusra a pullachi fôiskola számára.16 V.ö. Rahner autobiografikus feljegyzései:Rahner Karl, Glaube in winterlichen Zeit, In:Vorgrimler, Karl Rahner, 26. 17 V.ö. uo. 27.18 Uo.19 Konkrét utalást más forrásban ezen eltérôapró részletekre nem találtam.20 V.ö. Vorgrimler, Karl Rahner. 29; (Vorgrimler,Rahner verstehen címû mûvében arról ír, hogyRahner latin nyelven oktatott. V.ö. Vorgrimler,Rahner verstehen 71.)21 ZDF – Interview... 37–3922 V.ö. Vorgrimler, Karl Rahner. 29; Vorgrimler,Karl Rahner verstehen. 71.-ben Delprôl mint aStimmen der Zeit szociológusáról beszél.23 V.ö. Vorgrimler, Karl Rahner, 31.

24 Elöljárói Rahnerrel együtt rendtársát, Johan-nes Lotzot is Freiburgba küldték doktorálni. 25 A disszertáció címe: Geist in der Welt, amelytulajdonképpen a szenttamási megismerés-filo-zófia spekulatív értelmezése. A munka a ma-réchali mû hatását mutatja, nem nélkülözveennek kanti vonatkozásait sem. A hátterébenHeidegger filozófiai rendszere ismerhetô fel.26 ZDF – Interview 39–40.27 Uo. 42.28 Uo. 43.29 V.ö. Batlogg, Wer war P. Karl Rahner, In: www.kath.de/artikel/rahner01.htm (2004. 10. 15) 30 V.ö. Lehmann, Karl, Karl Rahner jelentôségeaz egyház számára, In: Távlatok, 2004/2. 83.31 Rahner a Hörer des Wortes címû mûvébenradikálisan elutasító magatartást tanúsít, amia náci ideológiát illeti: v.ö. Vorgrimler, KarlRahner. 52.32 V.ö. Lehmann, Karl Rahner jelentôsége... 84.33 V.ö. Vorgrimler, Karl Rahner. 86.34 V.ö. uo. 86.35 E gondolatait részletesebben a rahneri teoló-gia kapcsán még érintjük.36 Elôadássorozata az alapja a késôbb könyvformájában is megjelent Grundkurs des Glau-bens-nek (A hit alapjai).37 V.ö. Vorgrimler, Karl Rahner. 91.38 V.ö. Neufeld, Karl, Die Brüder Rahner. Frei-burg 1994. 270.39 V.ö. Vorgrimler, Karl Rahner. 92.40 V.ö. Molnár Miklós, Megjegyzések Karl Rah-ner leveleihez, In: Vigilia, 2004/11. 822.41 Uo. 97.42 Uo. 97.43 Uo. 98.44 Uo. 98.45 Uo. 100.46 V.ö. Lehmann, Karl, Karl Rahners Bedeutungfür die Kirche, In: Stimmen der Zeit,2004/Rahner Heft, 7.47 V.ö. uo. 135.48 V.ö. Vorgrimler, Karl Rahner verstehen. 166–167.49 Uo. 167.

A protestáns szerzô könyvét elsôsor-ban a házasság elôtt álló fiatalok és afrissen házasodottak forgathatják haszon-nal, de minden korosztály számára kö-zöl értékes, a párkapcsolatot segítô gon-dolatokat.

Lawrence Crabb az Institute of BiblicalCounseling alapítója és vezetôje, a colo-radói Keresztény Egyetem LelkigondozóiTanszékének vezetôje. 1970-ben szerzettdoktorátust klinikai pszichológiából. Többkönyve jelent meg az emberi kapcsola-

DR. LAWRENCE CRABB: NÔK ÉS FÉRFIAKA különbözôség öröme

KÖNYV KÖNYV KÖNYV KÖNYV KÖNYV

112005 május

tokkal kapcsolatban (Egybeszerkesztve,Kicsoda az ember?, Mélybenézô – énünkés kapcsolataink gyógyulása, Nôk és fér-fiak), valamennyit feleségének, Rachael-nek ajánlotta.

A Nôk és férfiak címû munkáját aTeremtés Könyve egyetlen versére építi:„Isten megteremtette az embert, sajátképmására teremtette, férfinak és nônekteremtette” (1,28). Ez a teremtettségnagyon sok szépség forrása, de jól tudjaa szerzô, hogy gyakran teherré válik amellénk rendelt isteni „ajándék”, a társ. Azegymást kritizáló, kioktató megjegyzésekegyre inkább növelik a távolságot apárkapcsolatban élôk között. A másikkalszemben támasztott elvárások, vádasko-dások, a felelôsség áthárítása, a karrier-orientált gondolkodásból fakadó rohanóéletmód figyelmetlen cselekvései mind aka-dályai a férfi és a nô Istentôl akart igazikapcsolata kibontakozásának, kiteljesülé-sének.

Lawrence Crabb könyvével kiutat kí-ván mutatni az ilyen omladozó párkap-csolatokból. Példákkal igazolja, hogy azállandó önigazolás, a vádaskodás, a fele-lôsség elhárítása mindig zsákutcába ve-zet. Minden helytelen emberi magatartásaz önzésbôl fakad, az emberi kapcsolatokszétmorzsolódásának elindítója éppen az

önzés. Társkapcsolataink megújulásánakgyógyszere viszont a megbocsátás. A szer-zô kifejti, Isten és az embertárs szereteteszabaddá tesz bennünket arra, hogy kitudjunk lépni az önmagunk elôl való me-nekülésbôl. Ha eljutunk bûneink beisme-réséig és bevallásáig, ha vágyunk Istenés az embertárs megbocsátására, megvál-tozik életünk: a másik felé megnyíló, veletörôdô emberré válunk.

A protestáns szerzô nem beszél a há-zasság szentségérôl. A házasságot aszeretet jelének tekinti, ami rámutat arra,mennyire szereti Krisztus az ô népét ésminden embert azon belül. Nagyon szé-pen tárja fel az igazi önátadáson alapulóházasságban megmutatkozó Szenthá-romságos Isten titkát – a házasságot aSzentháromság személyeinek kapcsola-tából és szeretetébôl vezeti le. Férfi és nôközött igazi szerelem-kapcsolatról akkorbeszélhetünk, ha az érzelmi, szellemi, lel-ki vonzalmuk a kölcsönös odaadásra, ön-feláldozásra, azaz az önzetlen szeretetreépül.

Lawrence Crabb könyve az ajándéko-zó szeretet „tanulásához” nyújt segítséget.

(Harmat Kiadó – Budapest, 2002)

Balla Lóránt

Azt mondják, tíz könyvbôl lehet egyújabbat írni. Nem restelltem összeszámolniennek a kiadványnak a végén feltüntetettkönyvészetet: 283 általános bibliográfiaitételt (ezek között cikkeket, sematizmuso-kat, lajstromokat, lexikonokat, rendelete-ket, törvénytárakat, egy- vagy többkötetesszakkönyveket stb.), 18 helységmonográ-fiát és 29 térképet, illetve atlaszt találtam.Az elmélet értelmében a szerzô akár 33könyvet is írhatott volna, mégis csakegyet tett le az asztalra... egy kétkötetest!

Szabó M. Attila kitartó, konok, meg-szállott kutató. Még akkor is megmozga-tott mindent, hogy évtizedes munkájánakeredményét közkinccsé tegye, amikormár kilátástalan volt a helyzet. Végül is a

hazai és a külföldi együttmûködô partne-reket megtalálva sikerült neki. Az említettintézményeken kívül számos magán-személytôl is kapott forrásanyagot kutatá-saihoz.

A könyvet Szabó T. Attila erdélyi szó-történeti tárához hasonlítom koncepciójá-ban, de a befektetett munka volumené-ben is. Ez a tömör kiadvány nem (csak) adélutáni teázgatás mellé javallt, a tudomá-nyos munkához is elengedhetetlen.

A nálam idôsebbek, s még az én kor-osztályombeliek is a Corolian Suciu-féleDicøionar istoric al localitãøilor din Transil-vania címû, 1966–67-ben megjelent köte-teket forgatták a bölcsészkaron, miköz-ben a tanárok jelezték, hogy azok nem a

sZABÓ M. ATTILA:ERDÉLY, BÁNSÁG ÉS PARTIUMTÖRTÉNETI ÉS KÖZIGAZGATÁSIHELYSÉGNÉVTÁRA

Az áprilisi Vigilia húsvéti témákat állít kö-zéppontjába: Lukács László fôszerkesztôHúsvéti ember címû bevezetô írása eztelôlegezi, ilyen hangnemû-témájú Nemes-hegyi Péter Feltámadás és élet, valamintPákozdi István Az arabok védôszentje. AKeresztre feszített Jézusról nevezett Bol-dog Mariam nôvér címû esszéje, s God-fried Danneels belga bíboros (nemrég mégesélyes pápajelölt) Az Eucharisztia – hi-tünk misztériuma, ajándék, amellyel Krisz-tus megajándékozta egyházát címû tanul-mánya. Esszével van jelen e lapszámbanSzennay András nyugalmazott pannon-halmi fôapát (Öregek és öregség – aBibliában) és Nóvé Béla (A „Jessze fája”.Egy bibliai vándormotívum rejtélyei). A lap-szám tiszteleg József Attila emléke elôtt. ASzép/Írás rovatban tanulmányt olvashatunkBeney Zsuzsa tollából Hogy valljalak, ta-gadjalak. József Attila két késôi versénekIsten-képe címen, s e témához kapcsoló-dik A Vigilia beszélgetése is, ahol RónayLászló kérdezi Tverdota Györgyöt, a Jó-zsef Attila-kutatás egyik vezéralakját. Ittolvassuk: „Magyarország ma kultúrország,s amíg ez így van, nem kell félteni JózsefAttila emlékét. Otromba kísérletek emberiés költôi hitelének aláásására ma is tör-ténnek. Belenéznek pénztárcájába, meg-számolják, mennyi volt a havi jövedelme,górcsô alá veszik szokásait, életmódját,szemére vetik alacsony származását, két-ségbe vonják tragikus búcsúját az élettôl.Bizonyos verseirôl kijelentik, hogy ezek mamár atavisztikusak. Ezeket a törekvéseketnem szabad szó nélkül hagyni, de úgygondolom, hogy az irodalomszeretô kul-túremberek soha nem ülnek fel az effajtakultuszromboló szándékoknak.” Istenesverseirôl is szó esik a beszélgetésben,megtudhatjuk, hogy Sík Sándornak kezde-ményezô szerepe volt abban, hogy ezek afigyelem homlokterébe kerültek, sôt, hogya szegedi egyetemen esztétikát oktatópiarista irodalmár javasolta József Attilának,nála írjon doktori disszertációt verstanitémából. S bár a költô görög keleti vallás-ban született és a Kálvin térre járt hittanra,a katolicizmushoz való eszmetörténetikapcsolódása nem elhanyagolható. Versei-bôl kiérezhetôek a tomizmus, a skolaszti-ka tanulmányozásának nyomai, PaulerÁkos filozófiájának hatása. S barátja voltBarta István, aki hívô katolikus ember volt,s akivel József Attila vallásfilozófiai kér-désekrôl folytatott eszmecseréket. Tverdo-ta értékelése szerint „Születésének 100.évfordulója esélyt ad arra, hogy elfogad-

lAPTESTVÉREK(Vigilia 2005/4, Távlatok 2004/4)

Keresztény Szó12

legmegbízhatóbb munkák közé tartoznak.Közel 40 évet kellett várni egy ilyen ala-posan dokumentált könyv megjelenésére.

Szabó M. Attila 1938. november 15-énszületett Szilágysomlyón, ott járta általá-nos iskoláit, majd a zilahi Ady Endre Kö-zépiskolában érettségizett. Egyetemi tanul-mányait a Bolyai (késôbb Babeš-Bolyai)Tudományegyetemen folytatta, 1961-bentörténelem–magyar nyelv és irodalom ta-nári oklevelet szerzett. Tanított Szilágy-somlyón, Szilágyperecsenyben, Erzsé-betvároson, Kiskapuson és Medgyesen,ahol 34 évet élt, majd Temesvárra költö-zött. Már pályája elején foglalkozott hely-történettel, vizsgálta a magyar–szász kap-csolatokat, kutatta a helységneveket. Elsôilyen jellegû kötetét idô elôtt elhunyt fe-leségével, Erzsébet asszonnyal együtt je-lentette meg 1992-ben a Kriterion Kiadó-nál, ez az erdélyi magyar, román, németés szász helységneveket tartalmazta.2002-ben ugyanaz a kiadó megjelentettea szótár második, bôvített és javított ki-adását, amelyik már hozta az erdélyi, bán-sági és partiumi helységek, tanyák, telepek,város- és falurészek nevét, a megfelelôterületen élô nemzetiségi közösségeknyelvén. Szabó M. Attilát nyelvismerete issegítette e munkában.

A Teleki László Intézet és a Pro PrintKönyvkiadó közös kutatási programjánakkeretében megjelent két kötet több mint5800 lakott helység (város, falu, tanya, te-lep, városnegyed, falurész) történelmi ésközigazgatási adatait tartalmazza. A gaz-dag anyagot szemlélve csak csodálni tud-juk a régi postásokat, akik eligazodtak ahelységnevek tömkelegében, és kézbe-síteni tudták a postai küldeményeket. Degondban lehetett az a terepen járatlanosztrák katonatiszt is, aki a Bécsben ki-adott utasítások alapján igyekezett szolgá-lati helyére. És nem volt könnyebb dolgaazon névváltoztatóknak sem, akik bármi-lyen meggondolásból új neveket próbál-tak adni a településeknek úgy, hogy azoktranszliterációban vagy értelmezésbenközelítsenek az eredetihez. Nevek cseré-je, teljesen új nevek kitalálása (Hunyad ésSzilágy megyében az osztrák adminiszt-ráció alatt vagy a határôrvidék székely te-lepülésein), a meglévôk eltorzítása, egye-sek betiltása gyakori cselekedet volt azállamhatalmi szervek részérôl. A magyarállamhatalom 1901–1912 között megyén-ként törzskönyvezte a helységneveket(kivételt csak Fogaras és Hunyad megyeképezett), sokszor hangzásuknak megfe-lelôen magyarították, vagy próbálták anemzetiségek nyelvére lefordítani ôket.1918 után a román állam több ízben intéz-kedett a helynevek ügyében (1925-ben,1930-ban, majd 1954-ben és 1988-ban).A figyelmes keresô bôven talál példát min-degyik verzióra. Hol a magyarok bizonyí-tották hegemóniájukat és prioritásukat,hol a románok próbálták kontinuitásukatigazolni. A dokumentumok viszont nemhazudnak, a feldolgozott és a feldolgozat-

lan levéltári anyagok – még ha el is rejtikôket – vallanak, akárcsak az emberi em-lékezet.

A bevezetôben a szerzô a település-nevek kialakulásának folyamatát elemzi.A névadók az illetô helység lakói vagy azott átutazók voltak. Az együttélô erdélyi né-pek esetében különösen érdekesen-sok-színûen alakult ez a dolog, de – jegyzimeg Szabó – „ez a sokszínûség nem voltés nincs senkinek a kárára”.

Nyomon követhetô e kiadványban, hogyaz idôk folyamán egy település melyikvármegyéhez, megyéhez, járáshoz, szé-kely vagy szász székhez, fiúszékhez,körzethez, kerülethez, határkerülethez,tartományhoz, rajonhoz tartozott. A hely-ségek rangbeli változásai is rögzítettek ateleptôl, a pusztán, tanyán, falun, nagy-községen, városon, mezôvároson, szabadkirályi városon, királyi bányavároson, ren-

dezett tanácsú városon át a municípiu-mig. A városkép alakulásáról is nyerünkinformációkat, amennyiben az idôk soránbekebelezett településeket is feltünteti. Atájékozódást segíti a melléklet anyaga is,az ott található térképek a 11. század kö-zepétôl a harmadik évezredig bekövetke-zett módosulásokat szemléltetik, illetve az1992-es megyei helyzetet mutatják. A tér-kép-anyag Sebôk László munkája.

Szabó M. Attila két kötetét a kutatók-nak és minden olyan embernek ajánlom,akik komolyan érdeklôdnek a szûkebb vagytágabb értelemben vett közösségük múltja,jelene iránt.

Róth András Lajos

tassuk a nagyvilággal, hogy világirodalminagysággal van dolga.”

bm

A magyar jezsuiták folyóirata, a Távla-tok szerkesztôi az Eukarisztia évére össz-pontosítva helyezték publikálandó anya-gaik élére Nemeshegyi Péter írását, azEucharisztikus csodálkozás címû biblikuselmélkedést. Bevezetôjében a szerzô a(rá)csodálkozásra való képességet nevezimeg az örömteli felismerés elôfeltételé-nek, azt a „gyermeki” képességet, amelyetmég nem torzított el a tudás magabiztos-sága vagy gôgje: „Boldog az az ember, akicsodálkozni tud. Már Arisztotelész mondta,hogy minden emberi ismeret kiindulópont-ja a csodálkozás. A kisgyermekek csodál-koznak el mindenen. Ezért olyan frissekés üdék. Ezért tudnak bámulatos gyorsa-sággal magukévá tenni óriási ismeret-anyagot. Minden erôfeszítés nélkül meg-tanulják anyanyelvük fortélyait, ismerikmeg a világot. Csodálattal szemlélnek min-dent, és kifogyhatatlanok kérdéseik. Ami-kor pedig valamit megértenek, ugrálnak éstapsolnak örömükben.” Az „itt jelen vagyona feltámadt Krisztus” verssorra utalva Ne-meshegyi a megváltó Jézus eukarisztikusjelenlétének teológiai magyarázat-változá-sait tekinti át, majd végigvezet azon a gon-dolatmeneten, hogy az eukarisztikus lako-ma megment a haláltól, az áldozat pedig abûntôl. Tanulmánya végén a jeles jezsuitatanár az eukarisztia-ünneplés régi ésújabb módjai között tart gyors szemlét.Konklúziójában a Krisztus Testéhez és Vé-réhez való viszonyunk legfontosabb mo-tívumaként a tiszta vágyat nevezi meg. Azt,hogy „éhesek legyünk Jézusra. Úgy, ahogyô meg szomjazik mireánk.”

Az „Egyház és társadalom” anyagtömb-ben Joseph Ratzinger egy elôadását ol-vashatjuk, amelyet a szövetséges csapatoknormandiai partraszállásának hatvanadikévfordulója alkalmából tartott tavaly nyá-ron a bayeux-i székesegyházban. A nem-zetközi etika körébe tartozó kiváló áttekin-tést kínál Farkas Péter A szubszidiaritás.Globalizáció – Európai Unió – hazai kilátá-sok címmel. Különösen az alapelv gyakor-lati alkalmazásának néhány területét vizs-gáló fejezet érdemel nagy figyelmet (így aglobalitás – lokalitás – helyi társadalom vi-szonyrendszer, a regionalizmus-kérdés, a„közösségek közössége” eszmény, a szoci-ális piacgazdálkodás „szociálisabb” fele stb.)

További címek a tartalomból: Jegyzeteka terrorizmusról, Hámori Antal: A magzat-korú gyermek élethez való jogának egy-házjogi és világi jogi védelmérôl, SzilágyiCsaba: A magyar jezsuiták küldetése, Ne-messzeghy Ervin: Loyolai Szent Ignác je-lentôsége a mai korban, Bartusz-DobosiLászló: Jezsuiták és conquistadorok,Horváth Árpád: Kultúra és igazságosság,Bartók Tibor: A világ és Európa nagyszínháza, Czigány György: Utolsótalálkozás Lukin Lászlóval, MuzslayIstván: Boldog Károly magyar király.

jt

132005 május

KÖNYV KÖNYV KÖNYV KÖNYV KÖNYV KÖNYV KÖNYV KÖNYV

Tatár Zoltán: Pillantás a FellegvárrólKalauz Kiadó, Kolozsvár 2004.

Mi inkább emlékezni akarunk. És em-léket állítani egy olyan idôszaknak, amelyhomlokegyenest különbözik a maitól, kezd-ve az emberektôl, házaiktól magatartásu-kig és gondolkodásmódjukig.

Emlékidézô kolozsvári sétánk az emlí-tett cél mellett bátorításul is szolgál azok-nak, akik becsülik a múltat, és hisznek ajövôben. A múlt jövôjében.

Tatár Zoltán:Kincses külvárosomKalauz Kiadó, Kolozsvár 2005.

A Békás patak hídjáról bámulok alá. Avíz, úgy tûnik, a medrébe hajigált sok ka-cattól undorodva, panaszkodó csobogás-sal rohan tova. Keresem a vadrózsa-, bod-za-, mogyoróbokrokat, a néhai kanyarulatot,ahol majd négy évtizede kukoricakórébólvízimalmot szerkesztettem alig totyogófiamnak. Eltûnt a három, szarkafészkes,óriás jegenye is.

Tekintetem újra a vízre téved. Régi filmkockái peregnek elôttem. A jobb oldali par-ton német katonák, átellenben fürdôgatyáskölyökhad. A híd karfájáról mint a békákcuppanunk a vízbe. Egy-egy jól sikerült pro-dukciót nevetéssel, csokival jutalmaznaka „fritzek”. Néhány nap múlva a csuka-szürke, fazonos egyenruhák nyakig gom-bolós „rubáskára” váltanak. Három musz-ka ijedt kistinót vonszol, kötélen...

Szilágyi Domokos: Útinapló. A Volga nyugatonKalota Könyvkiadó, Kolozsvár 2004.

Úgy emlékszem, hogy elôször a mün-cheni tanácsháza sörözôpincéjében pillan-tottam meg az elsô szürke fedelû jegyzet-füzetet.

– Itt született a fasizmus – mondtaSzisz –, itt körülnéznék. – Aztán csak kor-tyolgatta a sörét, és írt. A lányommal kétösszerakható török gyûrût vettünk egy ba-zárban, azt próbáljuk összerakni. Vala-mikor értettünk hozzá, most már alig-aligmegy. Szisz mintha ránk se bagózna, csaka végén neveti el magát:

– Tudjátok-e, hogy miket mondtatokközben? Mert én mindent felírtam. – S márolvassa is somolyogva. Aztán zsebre teszia füzetet, és megjegyzi:

– Úgy vigyázz, hogy ebben mindenki lelesz leplezve.

(Majtényi Erik)

Karácsony Sándor: A magyarok Istene. A vallásos nevelésrôlSzéphalom Könyvmûhely, Budapest 2004.

Pszichológiai szükségszerûségbôl isfakadón kellett foglalkoznom a vallás és avallásos nevelés problémájával. Szerintemugyanis – mint ahogy az Ocsúdó magyar-ságban kifejtettem – nevelés csak egzisz-tenciális komolysággal és ennek meg-felelôképpen csak a legmagasabb lelkihôfokon, és még mindig ebbôl kifolyólagcsak a lehetôség felsô határvonalán túl,tehát a transzcendensben lehetséges. Ar-ról kellett meggyôznöm azokat, akik a ne-velés ügye iránt érdeklôdnek, hogy nevelésmásforma, mint vallásos nevelés – társas-lélektani képtelenség.

Mióta meghaltunk a világnak Krisztus-ban, úgy vagyunk, mint a víz alá süllyedtbúvárhajó, csak periszkópunk, Isten Igé-jének segítségével tájékozódhatunk. Nemkíváncsiságból, megszokásból, gyönyörû-ségbôl vagy okulásért olvassuk a Bibliát,hanem létérdekünk, hogy olvassuk, külön-ben siketek és vakok volnánk ebben azéletben. Másoknak megsúghatja ösztö-nük, megadhatják jó tanácsok, ajánlhatjaa tapasztalat, hogy mitévôk legyenek ép-pen ma, Isten népével csak Isten rendel-kezhetik. Olyasféleképpen tudakozzuktehát naponkint a Szentírást, ahogy a ka-tonák a napiparancsot hallgatják, tudomá-sul veszik és végrehajtják.

(Karácsony Sándor)

Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki MihállyalArgumentum – Pallas Akadémia (2. kiadás)2004

Csak egy lexikont kell felütni, s vége-hossza nincs a Telekieknek. E híres fa-mília leszármazottai ma többnyire a világkülönbözô pontjain élnek. Marosi Ildikó, amarosvásárhelyi irodalomtörténész úgy

gondolta, bármilyen híres is a Teleki-csa-lád, a mai ember ismerete róluk igencsakelenyészô. Ezért aztán az utolsó erdélyiTelekiek egyikét, Teleki Mihályt „vallatórafogta”.

Teleki Mihály a gernyeszegi Teleki-bir-tok utolsó tulajdonosa és gazdálkodójavolt az államosításig. Ezt követôen végig-élte, végigszenvedte a „feleslegessé” váltarisztokraták hányatott, megalázó sorsát.Családja korábban, ô 1986-ban hagyta elhazáját, hogy aztán sírját 80 éves korá-ban Németországban ássák meg.

A kitelepülést megelôzô hónapokbankereste ôt fel rendszeresen Marosi Ildikó,hogy életérôl kérdezze. A jól végiggondoltkérdések nyomán a beszélgetések érde-kes család- és életmódtörténetté kereked-tek. Olyan ez a szöveg, mint egy irodalmiszociográfia és a személyes vallomás öt-vözete. A gernyeszegi gyermek- és ifjúkorfelidézése során képet kapunk egy nagy-birtokos arisztokrata család és kastélyéletvitelérôl. Bár a múlt felidézése fájdal-mas lehetett „Micu bácsi” számára, hiszminden odaveszett: föld, kastély, tárgyak,emberek. S velük együtt egy életforma.De ô nem panaszkodik, higgadt objekti-vitással fogadja az élet megpróbáltatásait,derûs fölényét, emberi tartását, méltóságát,humorát mindvégig megôrzi, bár minthaönmagára is vonatkoztatná a tárgyak so-rát: „a tárgyak elpusztulnak, elkallódnak,ha a helyüket elhagyják”. Megveti azarisztokrácia lébecoló, sznob tagjait. Be-csüli a dolgos embereket, az öregkorábanutcán virágot áruló Teleki Gemmát pél-dául, aki nem megy ki a gyerekeihez Bécs-be, mert „inkább dolgozom a kertészetnél– vallja –, minthogy a Schönbrunn árnyé-kában eltartott legyek.”

A beszélgetések során óhatatlanul szó-ba került a széles rokonság, fel-felbukkan-nak az ôsök: itt egy Teleki, ott egy Tisza,amott egy Bethlen, s mindbôl mennyi smily sokféle érdekes karakter. Marosi Ildi-kó sokszor rákérdez a családfa különbözô„ágai”-ra, kiprovokálja, hogy kiszámítsák,Micu bácsi a XII., fia pedig a XIII. Mihály.Érdekesek a beszélgetéseket kiegészítôbetétek: irodalmi, történeti munkák, szo-ciológiai értékû dokumentumok, levélrész-letek, sajtópublikációk, melyek szélesebblátókörbe vonják az elmondottakat.

Hiteles és tanulságos olvasmány.

Keresztény Szó14

Az egyetem négy teológiai kara közül arómai katolikus a legfiatalabb és a leg-kisebb is egyben, bár négy egyházmegyefiataljainak biztosít továbbtanulási lehetô-séget. A diákok nagyrésze a gyulafehérvárifôegyházmegyébôl érkezik, ôket követik aszatmáriak, és egyformán kevesen vannaksoraikban a váradi és temesvári egyház-megyések.

A szatmári egyetemisták alig egytize-dét teszik ki a teljes diákságnak, de túlzásnélkül állítható, hogy összetartásuk, egy-másra és egyházmegyéjükre figyelésük kü-lön „tekintélyt” parancsol nekik. Közös éle-tük szervezésében a negyedéves CsiszárKlára vállalja a legtöbbet jelenleg, a mos-tani „mozgalom” elindítása is az ô nevéhezfûzôdik. A teológia-német szakon utolsóéves hallgatóval a kar bentlakásának társal-gójában beszélgettünk.

Mi adta az indíttatást ahhoz, hogy ösz-szefogd a szatmári egyházmegyébôl itt ta-nuló egyetemistákat?

A 2000-ben elsô évet kezdô diákok kö-zött voltunk néhányan Szatmárról, akik márkorábban is tevékenyen részt vettünk azotthoni egyházi élet szervezésében. Úgyérzem, bennünk komoly szatmári öntudatvolt. Sokat beszélgettünk itt is az egyház-megyei programokról, a Hám János Lí-ceumról (ketten ott végeztek), s nagyonlelkesedtünk az otthoni dolgokért. Rend-szeresen besegítettünk az egyházmegyeministráns és ifjúsági lelkészsége prog-ramjainak szervezésébe, jól tudtunk együttdolgozni a megbízott vezetôkkel. 2000,2001 és 2002-ben Bontó Gabriellával ésBrumar Ancával alapemberekként szervez-tük a különféle találkozókat és táborokat.Éreztük, hogy Danku Balázs akkori minist-ráns lelkész és Hankovszky Ferenc ifjúsá-gi lelkész szívesen fogadta munkánkat. Azegyházmegye vezetôsége akkor még nemismerte a Kolozsváron tanuló teológushall-gatókat.

Én tudtam arról, hogy a Gyulafehérvárontanuló kispapok rendszeresen látogatják sköszöntik az ünnepek alkalmával ReizerPál püspök atyát. Arra gondoltam, vajonmiért ne tehetnénk mi is ezt? És 2002 hús-vétjára elküldtük mi is jókívánságainkat ne-ki egy képeslapon. Húsvét harmadnapján

aztán a püspöki palota lépcsôjén találkoz-tam a püspök úrral, megköszönte a lapotés érdeklôdött felôlünk. Ekkor éreztem elô-ször, hogy odafigyel ránk a fôpásztorunk.Sajnos pár nap múlva aztán meghalt...

Én ekkor egy évre kikerültem Német-országba, de szatmári kollégáimmal folya-matosan tartottam a kapcsolatot, tudtam,hogy ôk azután is segítettek az otthoni ifjú-sági programok szervezésében. A 2003/2004-es tanévet már itthon kezdtem. Lettúj püspökünk, küldtünk neki is képeslapotkarácsonyra, s tavaly húsvétkor már sze-mélyesen látogattuk meg. Tulajdonképpenekkoriban kezdtük komolyabban számbavenni, hányan és kik is vagyunk itt Szatmár-ról. A tavaly 22-en voltunk ezen a karon.Lepedus István, a világiak apostolkodási

irodájának vezetôje is kért tôlünk egy ilyennévsort, hiszen ô nyilvántartásba akartavenni az összes Kolozsváron tanuló egyete-mistát. Közben egyre jobban megismertükegymást, kisebb-nagyobb rendszeresség-gel találkoztunk, megbeszéléseket tartot-tunk egyházmegyei zsinatunk munkadoku-mentumairól. 2003-ban az egyházmegyeInnsbruckból kapott két ún. pasztorálisösztöndíjat, ezeket a nálunk tanuló végzôsdiákoknak ajánlották fel. A két kiválasztott– éppen a korábban említett tevékenysé-

gek nyomán – Bontó Gabi és Brumar Ancalett, ôk személyesen is megismerkedtek azúj püspökkel. Schönberger püspök atyaakkor kifejezte, hogy szeretné közelebbrôlmegismerni a többi szatmári teológushall-gatót is. Az innsbrucki ösztöndíj-lehetôségtovábbra is megmaradt az éppen utolsó-éves egyetemisták számára.

Hogyan zajlott és mirôl szólt az elsô lá-togatás Schönberger püspöknél?

Magunk készítettünk meghívót a tavalyihúsvéti találkozóra és minden nálunk ta-nuló diáknak átadtuk. A 22 hallgató közül12 jött el. A püspök atyával együtt SchuplerTibor gazdasági igazgató, Ádámkó István,a Hám János Líceum igazgatója és Han-kovszky Ferenc ifjúsági lelkész fogadott

minket. Minden diákot személyesen szólí-tottak meg, oldott hangulatban beszélget-tünk, éreztük, valóban fontosak vagyunknekik. Ekkor új pályázási lehetôséget aján-lottak fel részünkre, az egyházmegye ta-nulmányi és szociális ösztöndíjának elnye-résére. 2004-ben öten kapták meg, az idénpedig hatan a Pax ösztöndíjat.

2004 húsvétja után aztán, úgy tudom,egyre élôbb lett a kapcsolat a püspök úr ésa diákok között.

aKIKET HAZAVÁRNAKSzatmári diákélet a kolozsvári teológiai fakultáson

A kolozsvári Babeš–Bolyai Tudományegyetem Római Katoli-kus Teológia Karának hirdetôtábláin gyakran találkozni „Kedvesszatmári egyházmegyés diákok!” felszólítással kezdôdô üzene-tekkel. Nem tanárok által írt közleményekrôl van szó, ezeknek azértesítôknek nincs is közük a tanuláshoz. Azaz – közvetlen mó-don nem ahhoz kapcsolódnak. A szatmári egyetemisták karon be-

lüli szervezkedésérôl van szó – közel két éve ugyanis csendesenkülön életet kezdett élni a maroknyi fiatal ember. Az önszervezô-dés felôl érdeklôdve megtudtam, az egyik legfontosabb szál éppenaz egyházmegye püspöksége felé vezet... Eldöntöttem hát, kö-rüljárom a kérdést, és megszólaltatok több olyan embert, akinekrésze, szerepe van e példaértékû élet valósulásában.

Csiszár Klára végzôs egyetemi

hallgató, aki a várakozások szerint

a szatmári pasztorációs irodavezetését veszi át.

152005 május

Igen. Tavaly májusban ô látogatott elhozzánk Kolozsvárra. Ekkor született a gon-dolat, hogy rendszeresítsük a szatmári ta-lálkozókat, és válasszunk egy ún. seniortközülünk, aki összekötô szerepet vállal azegyházmegyei vezetôség és a diákokközött. 2004 májusában engem választot-tak meg erre a tanévre. Megjegyzem, hogybár korábban „hivatalosan” nem létezett eza tisztség, szervezô-összekötô ember még-is volt, mégpedig a késôbb Innsbruckbatávozott Bontó Gabi személyében. Tavalymájusban nemcsak seniort választottunk,hanem minden évfolyamra külön szatmárifelelôst is, aki kollégái felé közvetíti az ak-tuális híreket.

A püspök atyát aztán karácsonykor is-mét csoportosan meglátogattuk, ekkor kán-táltunk is nála. Az év elején elküldtem nekiegy beszámolót az idei tervekrôl, s társaimnevében meghívtam, hogy ha Kolozsváronát visz az útja és ideje engedi, jelezze, ésmi örömmel gyûlünk össze vele találkozni.Közben interneten is kommunikálunk,boldogan mondom, hogy élô kapcsolatbanvagyunk.

Mesélj a ti kolozsvári találkozóitokról!Ettôl a tanévtôl havi rendszerességgel

szervezzük a szatmári találkozókat a teo-lógiai karon, minden összejövetelnek vanegy-egy otthoni vendége, akit közös dön-tés alapján hívunk meg. Az idén járt nálunkAlbu Ottó tanfelügyelô, Lepedus István, avilágiak apostolkodási irodájának vezetôjeés Orbán Emôke ifjúsági referens; várjukmég Solomayer Sándor, Vik János ésIllyés Csaba plébánosokat, valamint CzierIstván káplánt. A velük való találkozásoknyomán szeretnénk jobban megismerniegyházmegyénk életét, és szeretnénk, haôk is lassan megismernének minket. Így erô-södik bennünk is az a tudat, hogy szükségvan otthon ránk, s egyházmegyénk mind-annyiunkat hazavár. Akik megismernek ben-nünket, talán látják, hogy nem véletlenültanulunk teológia fôszakon Kolozsváron...

2005 elsô meghívottja Albu Ottó fiatallelkipásztor, az egyházmegye újonnan ki-nevezett tanfelügyelôje volt. A pap-taná-rokkal közösen bemutatott kari szentmiseutáni találkozón szép számban vettek részta szatmári egyetemisták. A tanfelügyelôelsôsorban tanügyi kérdésekrôl informált,de közvetlen hangvételû megbeszélésükönsok egyéb „otthoni” dolog is szóba került.Albu Ottót hazautazása elôtt kértem mikro-fon elé.

Milyen gondolatokkal érkeztél a Kolozs-váron tanuló diákokhoz?

Amikor meghívtak, azt kérték, hogy azotthoni hitoktatási helyzetrôl, az elhelyez-kedési lehetôségekrôl informáljam ôket.Leendô munkatársak közé jöttem tehát, ésörömmel tettem. Igaz, a szabad posztokrólnem tudtam pontos kimutatást hozni, mertezt csak késôbb állítjuk össze, de azért úgyérzem, hasznos dolgokat mondtam nekik.

Fôleg azon a téves szemléleten igyekez-tem változtatni, mely szerint nincs értelmehazajönni, hiszen nincs álláslehetôségotthon. Ez egyáltalán nem így van. Szep-tembertôl például két városi iskolában islett volna lehetôség hittant tanítani. Egy-szerûen nem volt kit küldeni, így olyanokvállalták el a munkát, másodállásban, akik-nek nincs államilag elismert teológiai dip-lomájuk. Ôk megmondták, hogy azonnalfélreállnak, ha okleveles hittanárok jelent-keznek. A rendszerváltás után valóban so-kan elvégezték az akkor minden egyház-megyében indított teológiai fôiskolát, deazzal a diplomával nem pályázhatnak vég-

leges állásra a tanügyben. Ilyen szempont-ból tehát tanárhiánnyal állunk szemben. AKolozsváron tanulók ráadásul abban azelônyös helyzetben vannak, hogy duplaszakot végeznek, így nagyobb valószínû-séggel tudnak elhelyezkedni, a két szakbólkönnyebben összeáll a katedrájuk.

Milyen a tanfelügyelô és a hittanárokkapcsolata a szatmári egyházmegyében?

Egyházmegyei tanfelügyelôi kinevezé-semet néhány hónapja kaptam, október el-sejétôl ez a fôállásom. Olyan területrekerültem, amelyik nagyon árva volt eddig.Sok a teendô, plébániai munka mellett nemis lehetne ezt végezni. Óvodától líceumigfelügyelem a hitoktatói tevékenységet, ins-pekciókba, konferenciákra járok, kinevezé-sekkel és sok egyébbel foglalkozom. Elôbba pontos kimutatáson dolgozom, hogy tisz-tán látszódjék, hol hogyan van megoldva ahittankérdés. Jelenleg 30 hittantanár dolgo-zik a szatmári egyházmegyében, nagyré-szük fôállásban, de ahogy mondtam, mégmindig szükség van emberekre, és köztükelsô helyen számítunk az itt végzettekre.

Igyekszem jó kapcsolatot kiépíteni a ta-nárokkal, havonta találkozom velük a na-gyobb központokban, ezeken sok fontoskérdést megbeszélünk. Közben készülünkaz egyházmegyei és az egyházmegyeközihittanversenyre is, amit az idén éppen aszatmári Hám János Líceumban szerve-

zünk. A húsvét elôtti hétvégén lelkinapottartottunk a hitoktatók számára, szeptem-berben pedig ismét megrendezzük a mindenévben szokásos továbbképzôt. Az idén ezta magyarországi Jézus Szíve nôvérek tart-ják majd. Ezeknek a nagy programoknaka szokondi lelkigyakorlatos házunk biztosítotthont.

A hitoktatáson kívül milyen más munka-lehetôség mutatkozik a frissen végzettekszámára az egyházmegyében?

Most tudtam meg, hogy kilencen végez-nek az idén, de egyelôre csak ketten jönnekhaza. Hát ennél többnek tudnánk kenyeret

adni... Egyesek házasság révén költöznekmásfelé, mások külföldi tanulmányútramennek, úgyhogy most csak két emberrelszámolhatunk. Szatmáron közvetlen mun-katársam az ifjúsági referens, aki nyártólszülési szabadságra megy, az ô helyére iskellene egy teológiát végzett ügyes ember.A Scheffler János Lelkipásztori Központ-hoz is kellene még egy vezetô, bár a nagyépületnek csak egy részét hagyjuk megegyházi használatra, a többit bérbe adjuk,mert kihasználatlan és sokba kerül a fenn-tartása.

Csiszár Klári az egyik most hazatérôember, ôt a pasztorációs iroda vezetésévelfogjuk megbízni – igazán testhezálló fel-adat lesz ez neki. Kell tehát a munkatárs, sén hiszem, hogy ha kölcsönösen jó kap-csolatra törekszünk, egyetlen szolgálni aka-ró ember sem „vész el”. Nekünk különösenfontos, hogy teológiát tanult fiatalokkal dol-gozzunk, akik felelôs módon állnak az egy-házi munkához.

Ez itt egy ismételt meghívás az otthonimunkára?

Úgy is lehet értelmezni. Természetesensenkit sem akarok rábeszélni arra, hogymindenáron hazajöjjön, csupán elmondom,hogy van bôven feladat, ne féljenek Szat-mártól. Nagyon jónak tartom, hogy köz-vetlenül is elmondhattam ezt a diákoknak,hiszen ha nem hallanák tôlünk, csak az em-

Csiszár Klára és Albu Ottó

Szatmár-egyházmegyei

tanfelügyelô.

Keresztény Szó16

lített tévhit élne tovább. Már a beszélgetésután láttam, hogy változott egyesek hozzá-állása. Volt olyan, aki az elején határozot-tan tiltakozott, s az együttlét végén kifejeztenekem, hogy ha így áll a helyzet, átgon-dolja korábbi terveit. – Azt mindenképpennyomatékosítani akarom, hogy az egyház-megye tud róluk, és számít rájuk.

Az elmúlt tanévtôl a kolozsvári teológiaifakultáson tanuló szatmári diákok is pályáz-hatnak a püspökségük által meghirdetettPax tanulmányi és szociális ösztöndíjra.Az egy összegben folyósítandó támogatásodaítélésérôl alaposan kidolgozott pontrend-szer alapján dönt a kuratórium. (Megjegy-zendô, hogy a meglehetôsen szigorú pon-tozási feltételeket maguk az egyetemistákhatározták meg.) Ebben az évben öt lány(Nagy (Dolhai) Gabriella, Csiszár Klára,Chimpán Noémi, Láng Erika és Bottyán Te-rézia) pályázott sikeresen, pénzjutalmukatszemélyesen vették át Schönberger Jenôpüspöktôl, aki Ádámkó István iskolaigaz-gató társaságában fogadta ôket egy havasfebruári délelôttön.

Az esemény résztvevôjeként közelrôlmeggyôzôdhettem arról, amirôl korábbanmár meséltek nekem a diákok. A fôpásztormindegyikôjüket személyesen ismeri, sze-mélyre szóló kérdései, üzenetei vannak

mindannyiuk számára. Humoros megjegy-zésein jót derültek a lányok, s a csillogószempárok kölcsönös bizalomról és ôszinteszeretetrôl árulkodtak...

Az egyetemisták elbocsátása utánSchönberger püspök készségesen vállaltaa velem való beszélgetést.

Miképpen gondolkozik a világiak egyhá-zi szolgálatvállalásáról a szatmári fôpásztor?

Az egyházmegyei zsinat meghirdetése-kor elôdöm különös odafigyeléssel fordulta világiak felé, feltétlen fontosságúnak tar-totta az ô bekapcsolásukat a pasztoráció-

ba. És itt egyáltalán nem titkolta, hogy el-sôsorban azokra gondol, akik teológiai kép-zésben részesültek. Sajnos egyre inkábbszórvány-egyházmegyévé válik a szatmári,sok helyen már nincs plébános, így összekell vonnunk a plébániákat. Nem kis fel-adat tehát megmenteni azt, ami még ma-radt, mert ha nem, teljesen elvesznek ezeka szórványok. Ehhez a munkához pedigolyan elkötelezett világiakban lehet csakgondolkozni, akik az igeliturgiától kezdve ahittanórán, a közösségépítô csoportos fog-lalkozásokon keresztül mindenre vállalkoz-nak, és megtartják katolikus hitben ezeketaz embereket. Most már tényleg csak egykis magunk van, s ha nem figyelünk oda,nem fog kicsírázni ez a mag, s ha nem csí-rázik ki, nem lesz jövônk itt. Hála Istennekújabb papi hivatásokkal is számolhatunk, demég velük sem vagyunk annyian, ameny-nyien elférnénk az egyházmegyében. Kell,nagyon kell tehát a munkás a mi „szôlônk-be” is... Mivel a papok kevesen vannak,sok teendô nyomja a vállukat, ezért jól jönnekik a világi munkatársak által felajánlottsegítség. Az általuk elvállalt területekrôl apap nyugodtan visszavonulhat, s csak fel-ügyeleti szerepet vállaljon. A zsinat után egy-házmegyénk plébániáin kötelezô módonújjáalakultak az egyháztanácsok, különbö-zô plébániai bizottságok, karitatív közös-ségek létesültek, nagyon nagy elôny, ha

ezekbe felelôsen gondolkodó fiatalok ke-rülnek. Szükségük van híveinknek a képzettvezetôkre – jól látom, hogy a kolozsváriteológiai karon tanuló diákjaink ilyenek lesz-nek. Önkéntes munkájukra mindenképpenszámítunk tehát, de reméljük, hogy a leg-többjük egyházi szolgálatát meg is tudjukmajd fizetni.

Igazán példaértékû ez a püspök–diákkapcsolat...

A püspökszentelés után ôk jelezték,hogy szeretnének bekapcsolódni a zsinatimunkálatokba, így már akkor munkatár-

sakká váltunk egyesekkel. Aztán mindkétoldalról kezet nyújtottunk egymás felé. Énegyre inkább tudni akartam, kik tanulnak akolozsvári teológiai karon. Korábban nemnagyon figyeltünk rájuk, bár Marton pro-fesszor úr nagy vonalakban mindig beszá-molt diákjaink mûködésérôl. Személyes ta-lálkozás viszont egyáltalán nem vagy csakalig volt velük. Aztán ahogyan megejtettükaz elsôt, kifejezték, hogy szeretnék, hagyakrabban lennének ilyen alkalmak. Én isvoltam Kolozsváron, meglátogattam ôket,beszélgettem velük, nagyszerû volt, nagy-szerû! Azóta Klári a kapcsolattartó, ô rend-szeresen írogat, én pedig igyekszem vála-szolni neki. Ô több püspökségi munkatárssalis tartja a kapcsolatot.

Nagyon jónak tartom, hogy itteni embe-reket hívnak meg magukhoz, akik informál-ják ôket az egyházmegye életérôl – mind-két fél szempontjából jó és hasznos azilyenfajta ismeretség. Zsinatunk munkála-tai lezárultak ugyan, de mindnyájan tudjuk,hogy az igazi zsinat csak most, a határoza-tok életbe ültetésével kezdôdik. Ebben isnagyon sokat számítunk rájuk, ezért is fon-tos, hogy kapcsolatban legyünk velük. Kü-lönféle irodák alakultak, ezek mint a vér-edények, mindenhová el kell juttassák azinformációkat, elemezniük kell a visszajel-zéseket, és az összehangolt munka ered-ményének lassan meg kell mutatkoznia.

A diákok azért biztos munkahely-aján-latokat is várnak, úgy gondolom...

Hogy mikor mennyi munkahely lesz, aztnem tudom megmondani, de hogy sokmunka van az egyházmegyében, azt márelmondtam. Ezt az önkéntes munkára ér-tem elsôsorban, de azért remélem, hogytöbbeknek kerül fôállás is. Mi azt szeret-nénk, ha a diákok felelôsséggel tekintené-nek az egyházmegyéjükre, és tenni akar-nának azért, hogy abban jobban menjenaz élet. Aki érzi azt, hogy kapott valamitegyházmegyéjétôl, talán felelôsebbnek isérzi magát érte. Ezért is fordítunk nagy gon-dot a Kolozsváron tanuló diákokra. Akikôszinte szolgálni akarással jönnek haza,biztos, hogy meg is találják az örömüketabban a munkában, amit majd végeznifognak.

Azt is meg kell érezniük, hogy egyház-megyénk az építkezés fázisában van, ésegészen lentrôl indultunk. Mi nagyon szá-mítunk rájuk, s ha ezt komolyan veszik, hi-szem, hogy tudni fogják, mi a dolguk.

Utolsókként magukat a diákokat kérdez-tem egyházmegyéjükhöz, az otthoni felada-tokhoz való viszonyulásukról. Kérdéseimetírásban tettem fel nekik, válaszaik is ilyenmódon érkeztek hozzám – riportom lezá-rásaképpen az ô gondolataikból idézek egycsokorra valót.

„Még csak másodéves vagyok, talánmég ráérek az egyetem utáni dolgokrólgondolkozni. Azt viszont mindenképpen ér-zem a visszajelzésekbôl, hogy fontos va-

A szatmári egyetemi hallgatóklátogatóbanSchönberger Jenômegyéspüspöknél.

172005 május

Amikor a szentmisét említjük hittanórán vagy máshol, a legrit-kább esetben beszélünk csak „szentmiseáldozatról”, vagy „áldozat-ról”, inkább misérôl, közösségi ünneplésrôl szólunk. II. János Pálpápa 2003-ban kiadott eukarisztikus enciklikájában sokat foglalko-zik a mise áldozati jellegével, sôt mintha erre helyezné a nagyobbhangsúlyt. A miseszövegek vizsgálatánál is lépten-nyomon a fel-ajánlás, feláldozás, áldozat kifejezésekbe ütközünk. Vajon hol vana helye a teológiai gondolkodásunkban az áldozatnak, van-e helyeaz életünkben ezeknek a fogalmaknak?

Az áldozat definíciója

Az ember kezdettôl fogva ajándékokat ajánl föl Istennek, hogybelsô odaadását tanúsítsa és jelezze. Ezek az adományok azáltallettek szentek, hogy a többi dologtól elkülönítve, a profán hasz-nálattól távol tartva annyira kivonták ôket az emberi birtoklásból,hogy a megsemmisítés útján valamiképpen Isten személyes tulaj-donai lettek.1

Az Ószövetségben számos példát látunk erre a fajta áldozatra.Növényeket és állatokat áldoz fel Káin és Ábel. A jeruzsálemi temp-lomban naponta mutattak be véres, elégô, engesztelô, illat- vagyételáldozatokat. Mindez azonban az Ószövetség tanúsága szerintis csupán jel volt. A próféták újra és újra szóvá teszik, hogy azáldozatok nem fizikai valójukban kedvesek Isten elôtt, hanem afölajánló lélek, az áldozatos szív nyeri meg az Úr tetszését. SzentÁgoston majd így fogalmazza meg az áldozat természetét: „A lát-ható áldozat tehát a láthatatlan áldozatnak szentsége, azaz szentjele.”2 Majd hozzáteszi, hogy az irgalmasság, az irgalmas szív azigazi áldozat.

Áldozat és felajánlás

Az áldozat szó kapcsán gyakran használjuk a felajánlás kife-jezést is. A két megnevezés között különbség is van, általábanazonban felváltva találkozunk velük, gyakran szinonimaként hasz-nálják ôket. Kimutatható a különbség az áldozat és a felajánlásközött a Leviták könyvében leírt áldozatban. Az áldozati állat levá-gása maga az áldozat: kiontják a vérét és megölik. Ez a szentélyenkívül is történhet. Ezután következik az áldozati állat vérének oltár-ra hintése vagy az oltár szarvára kenése, illetve bizonyos húsok-nak az elégetése. Ez már az áldozat felajánlásának a mozzanata.Az áldozat és felajánlás kettôsségét figyelhetjük meg a Zsidókhozírt levélben is (9,14), ahol Jézust az emberek ölik meg, áldozzákfel, azonban ô magát ajánlja föl szeplôtelen áldozatul az Atyának.Egyenletként felírhatjuk, hogy a sacrificium = immolatio + oblatioazaz az áldozatbemutatás egyfelôl az áldozat leölésébôl, másfelôlfelajánlásából áll.3

A kereszténységben az elsô századokban a kenyértörés utánaz eukarisztia szót használták a misére, majd a IV. századtól aproszfora, illetve oblatio szó is megjelenik, amely felajánlást jelent.A Didakhé az eukarisztiát az „áldozat felajánlásának” nevezi (14.),Római Szent Kelemen Krisztust „a felajánlás Fôpapjának” (1,34)hívja, a Traditito Apostolica az adományok elôkészítésekor írja le apüspök imáját, aki fölöttük felajánlást végez, majd lehívja a Szent-lelket. Nagy Szent Gergely pápa a már átváltoztatott színeket ne-vezi oblatiónak, a misekánont pedig oratio oblationisnak.4

A mise Krisztus áldozata

A trienti zsinatA jelenlegi dogmatikai gondolkodást meghatározó módon a trien-

ti zsinat alapozta meg a mise áldozati jellegérôl szóló tanításával,a következôképpen:

„A misében történô isteni áldozat ugyanazt a Krisztust foglaljamagában, s áldozza fel vértelenül, mint aki a kereszt oltárán »egy-szer saját magát adta vértontásával áldozatul« (Zsid 9,14.27), ezérta Szent Zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóban engesztelô.

Egy és ugyanazon áldozatról van tehát szó, és ugyanaz a Jé-zus ajánlja föl most a papok szolgálata által, ô, aki egykor a ke-

Füzes Ádám

áLDOZAT ÉS ÁLDOZAT-BEMUTATÓKA pap vagy a hívek áldozata a szentmise?

A szerzô a budapesti Angolkisasszonyok templomának és a Szervitáktemplomának igazgatója, a liturgika megbízott elôadótanára a PázmányPéter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán; a Magyar TudományosAkadémia liturgiatudományi kutatócsoportjának munkatársa. Az itt közöltírás elôadásként hangzott el Kolozsváron, a Liturgikus SzabadEgyetemkeretében 2005. január 20-án. A tanulmányt az MTA támogatta.

gyok otthon. Az egyik legnagyszerûbb dolog-nak azt tartom, hogy a püspök úr a szívénviseli a sorsunkat. Mert én így érzem. Hanem tartana fontosnak minket, nem törôd-ne így velünk.” (Maskulik Levente)

„A karon belül szervezett találkozókfontosak számomra, ezek is közelítenekegymáshoz bennünket. A meghívott vendé-gekkel való beszélgetések valósággal haza-repítenek. Fontosnak tartom, hogy együttfoglalkozzunk egyházmegyénk életével.Összejöveteleinken sokszor beszélünk ott-honi teendôkrôl, fôleg az ifjúsági progra-mokat vitatjuk meg, eldöntjük, ki miben fogsegíteni. Az ifjúsági lelkészséggel élô a kap-

csolatunk, ôk is folyamatosan informálnaka programokról.

Véleményem szerint lesz lehetôség azegyházmegyében munkálkodni. Én minden-képpen ilyen szolgálatra készülök.

Hogy mennyire fontosak vagyunk ott-hon, szerintem jól bizonyítják a püspök úr-ral való találkozások. Mindenkivel kezet fog,a szemünkbe néz, személyre szóló buzdí-tó, bátorító szavakat intéz hozzánk. Ô mind-annyiunkat fontosnak tart.” (Láng Erika)

„A püspök atya és az eddig hozzánklátogató vendégek is azt mondták, hogy fon-tosak vagyunk otthon. És azt is mondták,hogy szükségük van ránk.” (Bottyán Terézia)

„A szatmári találkozókat nagyon fontos-nak tartom, és remélem, hogy az utánunkkövetkezô egyetemisták tovább viszik ezta hagyományt. Sok otthoni információhozhozzájutunk így, a közös beszélgetésekpedig meghozzák a kedvünket a munká-hoz. Látom, hogy mások is hasonlóan gon-dolkoznak, s ez bátorítólag hat.

Szülôvárosomat nagyon szeretem, szí-vem mindig hazahúz. Egyetem után minden-képpen otthon szeretnék tevékenykedni.”(Orosz Krisztofer)

Szöveg és kép: Ozsváth Judit

Keresztény Szó18

reszten ajánlotta föl önmagát: a különbség csak a felajánlás mód-jában van.”5

A zsinat atyái ismerték a középkorig elterjedt meggyôzôdést, melyszerint a mise Krisztus kereszten felajánlott áldozatának ünneplé-se. Azt keresték, vajon hogyan valóságos ez az áldozat-ünneplés.Különbség látszik ugyanis a megjelenés (figura) és a valóság között.A valóságon a misében Krisztus jelenlétét értjük, a keresztrôl itt ránkáradó kegyelmet. A megjelenés azonban a mise vacsora jellege;s úgy tûnt, mintha hiányoznék az egység a kettô között. Az egységpedig a két valóság közös húsvéti szemléletében rejlik. Jézus a rituá-lis húsvéti vacsorán mondta testét és vérét értünk adott áldozatnak,ebben a húsvéti megjelenítô megemlékezési értelemben beszélhe-tünk a misén is áldozatról, látjuk az étkezés megjelenési formája mö-gött a megváltó valóságot. A mise maga sacramentum, szentség,amely mögött a sacrificium, az áldozat Krisztus keresztáldozata.6

A II. vatikáni zsinatA II. vatikáni zsinat Konstitúciója a Szent Liturgiáról (Sacrosanc-

tum Concilium) a 47. pontjában megismétli a keresztáldozatról szólótanítást:

„Üdvözítônk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán,melyen elárultatott, megalapította testének és vérének euchariszti-kus áldozatát, hogy így a kereszt áldozatát a századokon át eljöve-teléig megörökítse, és így szeretett jegyesére, az Egyházra bízzahalálának és föltámadásának emlékezetét.”

Ecclesia de Eucharistia, 2003II. János Pál pápa enciklikájában újra kifejti és hangsúlyozza a

mise áldozati természetét. Jézus eledelül adja testét és vérét, deáldozati módon adja és ajánlja föl, nem egyszerûen „nektek”, ha-nem „értetek” adatik, ontatik ki. A Katekizmus is a trienti zsinatot

idézi az áldozati felajánlás dogmatikai jelentésének alátámasz-tására.7

Az egyház felajánlása

Azt, hogy a mise Krisztus áldozata, még a protestánsok is elfo-gadják, de azt már nem, hogy a kereszt áldozatát a misében azegyház újra felajánlhatja. Szerintük az egyház csak befogadólehet, amely imával és hálaadással emlékezhet a keresztáldozatra.Ezzel szemben Jézus azt parancsolta apostolainak, hogy cseleked-jék ezt az ô emlékezetére. Az ô parancsa alapján mutatjuk be mi isaz áldozatot, hálaadásban. Az alapítás elbeszélése a keresztényhagyományban Keleten és Nyugaton egyaránt imádság formájábanhangzott el, az egyház az Atyának ajánlotta föl Krisztust. Lutherazonban azt akarta, hogy a szereztetési igéket evangélium-tónus-ban beszélje el a pap, a néppel szembefordulva, ezzel is hangsú-lyozva: nem imáról, felajánlásról van szó.8

A mise nem csak ima, hanem felajánlás is. A Római Kánonbana memores után jön az offerimus, a megemlékezés után a felaján-lás. Krisztus az egyház kezébe helyezi azt az áldozatot, amit he-lyette ajánlott fel. Az egyház az, amely a térben és idôben helyéreteszi a Krisztustól kapott szentségi jelet, ebben az értelemben a mi-se Krisztus és az egyház áldozata. A sacrificium (áldozat) Krisztus,az oblatio (felajánlás) pedig az egyház része.9

Az egyház áldozata nem emberi erôbôl megy végbe. A Rómaikánonban imádkozzuk: „bôkezû ajándékaidból felajánljuk magasz-tos fölségednek”. Az egyház Krisztustól kapott erôvel ajánl föl, aKrisztus-test, vagyis a megkereszteltek közösségeként. Sevillai Izidorírja, hogy az egyház Krisztus testeként ajánl föl.10

Az egyház és a hívek annyiban részesei az eukarisztiának,amennyiben magukévá tudják tenni Krisztus felajánló lelkületét. Nincs

Improvizáció kötött formában? Irodal-mi mûrôl lévén szó a szemléleti foglalatnálelemibb erôvel hat az érv. Nos, ha a kriti-kust az a veszély fenyegeti, hogy nem tuddönteni, idézze meg a szakirodalmat!

Egyfelôl Vida Máriával együtt vallom,hogy a mai mûvészeti „termékeknek” a leg-izgalmasabb vonása az aszimmetria, illet-ve az olyan aszimmetrikus kompozíció,amely tökéletes egyensúlyban van. Más-felôl: „Néhai való Apor Péter báró, kétszázesztendôvel ezelôtt élt gyükeres székelykeserûséggel és szánakozva látta, mintfelejtik el földiei rendre-rendre a régi, igazmagyar szokásokat s mint változik ennekkövetkeztében koldusságra az ô állapotjuk”– írja Csûry Bálint A magyar Nép Könyv-tára feladatának megjelölésekor. Harmad-felôl pedig a régi magyar próza „szép,tarka képét” idézném meg – Tandori DezsôStílusteremtô Polihisztorság címû jegy-zete szerint – Heltai Gáspár életmûvébôl,mielôtt Csiszér Albert és Bodó György tôs-gyökeres, stílusmûvészetében sajátos két-felvonásos bibliai drámáját bemutatnám.

A misztériumjáték „nem szereti”, hamegörökítik, mert a sötét világ elleni felhá-borodottságát, tiltakozását minden esetbena jövô képének felvillantása követi. „Tudja”,hogy a sötétség gyûlöli a fényt. Tiltakozika merevség, a megmerevítô folyamat el-

len. Érvel a szerzô, a mû, a mûfaj. Az ótes-tamentumi dohos világ Heródese a rugal-masság, hajlékonyság, könnyedség esküdtellensége. Ami eleinte csak kimért, feszes,az fokozatosan merevvé válik. Merevgör-cse a ma emberét is elôbb önveszélyessé,majd közveszélyessé változtatja.

Igen, érvel a dráma a témakezeléssel,a második felvonásban lírai nyelven pár-huzamot teremt az újszövetségi Abiatárés Erzsébet párbeszédében: „Nem hisz ajelekben, hogy megérett már a történelema változásra.” „Aki ugyanazt a nyelvet be-széli, mint én, ugyanazt az istenhitet vall-ja, mint én, ugyanannak a kultúrának azembere, mint én... elérkezett az idôk teljes-sége, ô ezt nem akarja, nem érzi, nemérti...” „Megdöbbentô, de a jel jel maradtovábbra is. Isten mindig az igazság, atestvériség és az élet pártján áll.” Üzeni,hogy a homokon fû akar nôni és a hattyúka felhôbe kívánnak emelkedni.

Történeti hátterérôl már esett szó a Za-bolán is bemutatott misztériumjátéknak.Heródes király Kr. e. 29-ben féltékenység-bôl megölette második feleségét, a szép-séges Mariamnét. Mariamnétól születettfiai, Alexander és Arisztobulosz, Rómábamenekültek. 17-ben innen hívatja hazaôket. A fiúk már nôs emberek, így hát fe-leségükkel együtt indulnak haza. Heródes

Kr. e. 14-ben visszaveszi elsô feleségét,Dorist, fiával, Antipaterrel együtt. A két fe-leségtôl származó három fiú és ezek fele-ségei, illetve a nôi konoksággal célra törôDoris együtt élnek a heródesi palotában,amely immár nôi intrikák, pletykák „vipera-fészke”. Ennek a szövevényes világnaklesz áldozata Alexander és Arisztobulosz.Heródes mindkettôt kivégezteti!

A már beteg Heródes szabad kezet kapAugustus császártól: azt tehet Antipater-rel, amit csak akar. Történt, hogy Heródesa mellette levô szolgától kért almát. A szol-ga urának késsel szolgálja fel a gyümöl-csöt. Heródes a tálcáról elragadott késselfel akarja vágni ereit, hogy véget vessenszenvedésének. A szolga kicsavarja ke-zébôl a kést. A palota börtönében fogvatartott Antipater meghallja a kiabálást, fut-kosást, arra gondol: bizonyára meghaltapja, Heródes. Ajánlatot tesz az ôrnek, akiijedtében jelenti a királynak Antipaterszökési kísérletét. Heródes, aki haldokol-va is a hatalom megszállottja, dühébenutasítást ad harmadik, elsôszülött fia ki-végzésére is. A parancsot végrehajtják,de négy nap múlva maga Heródes is meg-hal. Doris álma, hogy fiát a trónon láthassa,meghiúsul.

Pásztori Tibor Endre

mISZTÉRIUMJÁTÉK – AVAGY „A SZEMLÉLET PSZICHOLÓGIÁJA”

192005 május

más felajánlás és felajánlani-való, mint ez. A felajánlás nem a hála-adás helyett van, de nem lehet meg nélküle – hanem beteljesíti azt.11

A fölajánló papAz egyház fölajánl, de a pap ennek a „szócsöve”, ô ejti ki Krisz-

tus szavait, szentségileg mûködik közre e felajánlásban. A szent-ségi közremûködés miatt aztán egyre inkább a pap szerepéreterelôdik a figyelem. Aquinói Szent Tamás a hangsúlyt erôsen aszentségre tette. Számára az volt a fontos, hogy „a pap Krisztusképét hordozza, akinek a személyében és erejében” változtat át, „apap és az áldozat valamiképpen egy és ugyanaz”. Tamás számáraa felajánlás inkább azt támasztja alá, hogy mi is felajánlhatjuk amisét élôkért és holtakért.12

A II. vatikáni zsinat is beszél a pap szerepérôl. Az egyházrólszóló dokumentumában, a Lumen Gentiumban így ír: „Akit a szol-gálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában kialakítjaés kormányozza a papi népet, Krisztus személyében létrehozza azeucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Isten-nek” (LG 10). A Liturgikus Konstitúcióban is úgy áll a pap elôttünk,mint aki a nép nevében az imákat Isten elé terjeszti (SC 33). A Mi-sekönyv általános rendelkezéseinek bevezetôje is összefoglalja atanítást a pap szerepérôl: „az egész nép nevében is Istenhez for-dul, hálát ad, felajánlja az élô és szent áldozatot, vagyis az Egyházáldozatát, és azt a Bárányt, akinek feláldozása árán Isten kiengesz-telôdni akart, és könyörög, hogy Krisztus teste és vére a mennyeiAtya elôtt kedves és az egész világ javára üdvösséges áldozatlegyen” (RMÁR Bev. 2.). „Az áldozópap Krisztus személyébenmutatja be az áldozatot és áll Isten szent népe közösségének élén”(uo. 4.). „Az imádságokat a pap, aki Krisztus személyének képvise-lôjeként a közösség elöljárója, Istenhez intézi az egész szent népés minden jelenlevô nevében.” (RMÁR 11.)

2003-as enciklikájában a pápa is hangsúlyozza a pap különösszerepét, aki „sajátosan és szentségi módon azonosul az örök Fô-pappal, aki szerzôje és alanya a saját áldozatának, amelyben ôtsenki sem helyettesítheti.”13

A hívek felajánlása Gondolkodásunk legkritikusabb részéhez érkeztünk. Eddig csupa

olyan dologról volt szó, amelyben a szent hagyomány, a katolikusszerzôk mindig is egyetértettek. A hívek bekapcsolódásának kér-dése azonban már sokkal összetettebb probléma.

A középkorig általánosan elterjedt vélekedés volt, hogy Istennépe ajánl fel áldozatot Istennek.

Alexandriai Szent Cirill írja, hogy áldozatainkban képek formá-jában lelkieket ajánlunk föl. Az áldozat megsemmisítés jellegeabban van, hogy lélekben meghalunk a bûnnek, a tiszta életmódértmagunkat majdnem keresztre szögezzük.

Nagy Szent Gergely szerint szükséges magunkat is megölnünk,utánoznunk kell azt, amit a misében teszünk, hogy önmagunkatlelki áldozatokká tegyük.

Nagy Szent Leó arra tanít, hogy a kereszt áldozatában az em-beri természet feláldozását ünnepeljük.14

Sevillai Szent Izidor szerint az eukarisztia alanya az „Egyház”,a „keresztények”, a „hívôk”, „mi” vagyunk. Az egész egyház fölkentés megszentelt, mert Krisztusba testesült a keresztségben.

Lyoni Florus írja, hogy „amit a papok sajátos szolgálatukbanvéghezvisznek, azt hitükkel és áhítatukkal mindnyájan teszik”.

Aquinói Szent Tamás állítja, hogy minden megkeresztelt hatal-mat kapott az imádásra.15

A 16. századra élessé vált a vita az egyház hierarchikus rend-jérôl. Krisztus felhatalmazását keresték a szentségekben. A misé-ben Krisztustól jövô hatalommal, az egyházi hierarchia megbízá-sából a pap konszekrálhat, ilyen szempontból jelentéktelenné válta hívek szerepe, végül is egyéni üdvösségük érdekében elég azáhítatos jelenlétük.16

1947-ben, Mediator Dei kezdetû, liturgiáról szóló enciklikájábanmár XII. Piusz pápa megállapította, hogy a hívôk „nem csak a papkezével, hanem bizonyos mértékig vele egységben” ajánlják fel ál-dozatukat.17

A II. vatikáni zsinat a hívek bekapcsolódásánál nem szorítkozottkorábbi megállapítások ismétlésére. Már a Liturgikus Konstitúció11. pontjában meghirdette a tudatos, tevékeny és gyümölcsözô

részvétel ideáját. A tudatosság azonban jól felkészültséget, a tevé-kenység a szívnek a szavakhoz való igazítását, a gyümölcsözôségpedig a kegyelemmel való együttmûködést jelenti. A 26. pontbankifejti: „a liturgikus cselekmények nem magáncselekmények, ha-nem az Egyház, »az egység szakramentuma«, tudniillik a püs-pökök vezetése alatt egyesült és rendezett szent nép ünneplései”.A 30. pontban még csak a hívek gyakorlati tennivalóit, a feleleteket,énekeket sorolja. A legérdekesebb talán a 48. pont, amely szerinta hívek „a szeplôtelen áldozatot nem csak a pap keze által, hanemvele együtt fölajánlván tanulják meg önmagukat fölajánlani”. A kér-dés az, hogy ez a pappal együtt való felajánlás azt jelentené-e,hogy a misében Krisztust ajánlják fel az egyház nevében? A többirendelkezés egyértelmûvé teszi, hogy nem errôl van szó, továbbra islelki, életfelajánlásról, nem pedig rituális felajánlásról beszélhetünk.

A papi életrôl szóló zsinati határozat is ezt erôsíti meg: „A papokszolgálata által a hívôk lelki áldozata egyesül Krisztusnak, az egyet-len közvetítônek áldozatával, amelyet a papok keze az egész Egy-ház nevében vérontás nélkül és szentségi módon a szentmisébenfölajánl” (Presbyterorum Ordinis 2. p.).

A hívek papi szerepének legfontosabb zsinati dokumentumamégis az egyházról szóló konstitúció, a Lumen Gentium. Ennek10. pontja szól elôször a hívek egyetemes papságáról. A keresz-tény embernek minden cselekedetével lelki áldozatokat kell bemu-tatnia, magát oda kell adnia Istennek tetszô áldozatul. A szolgálatiés az egyetemes papság különbözik, de egymásra van rendelve,és „mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságábólrészesedik”. A 11. pont az egyetemes papság gyakorlását írja le.Ennek színhelye a szentségekben való részesülés és az erényekgyakorlása. A szentségek között az eukarisztiáról olvassuk: „isteni Ál-dozatot ajánlanak föl Istennek, s vele együtt önmagukat; mind afelajánlással, mind a szentáldozással mindenki részt vesz a liturgi-kus cselekményben, de nem egyformán, hanem a különbözôségekmegtartásával”. Ezt azonban a 34. pont pontosítja: Krisztus résztad papi hivatalából lelki istentisztelet bemutatására, azonban a vi-lági hívek minden cselekedetét, amely lelki áldozattá válik, „amelyetaz Eucharisztia ünneplésében az Úr testének felajánlásával együttnagy áhítattal ajánlanak föl az Atyának”.

A felajánlás a misében

A felajánláson több dolgot is értettek a misében, ahogy azt azelôbbiekben már láttuk. Kérdés, hogy a konszekráció mellett a fela-jánlás gesztusának van-e még jelentôsége.

Az adományok elôkészítéseSzent Iréneusz számára a kenyér és bor felajánlása is hozzá-

tartozik az áldozathoz. Ezek a föld zsengéiként a teremtô Istenkezének nyomai, az emberi munka gyümölcseként a Krisztusbanmegváltott keresztény élet eredményei. Ezek után következik majdKrisztusban az átváltoztatás, amely után az adományokat a hívekmagukhoz veszik, de már nem úgy, mint ahogy idehozták ôket.18

A felajánlás a mise szentségi megjelenítéséhez is hozzátar-tozik. Az egyház részese a keresztáldozatnak, kenyeret és bortajánl fel, amelyeket Krisztus szentel meg, nélküle értelmetlen a fel-ajánlás. A teremtmény magát felajánlja Istennek, aki a Szentlélek-ben Krisztus áldozatává teszi, teljesen ingyen.19

A felajánlás gesztusai több helyen is ott vannak a misében.Egyrészt a mai formában a felajánláskor megemeljük a kenyeret ésa bort. Nem egyszerû elválasztás ez, kiválasztás, hanem hálaadás,amit a kísérô ima is mutat: „Áldott vagy, Urunk...” Az adományoknakaz áldozatba való bekapcsolása a híveknek is több szerepet juttat-na, hiszen most adják oda az eukarisztia „anyagát”, vele együttpedig életüket, lelki áldozatukat is.

A felajánlási szertartás elhanyagolt eleme a processzió. Ennekszerepe az, hogy a hívek (és akár a ministránsok is azok) hozzákoda a kenyeret és a bort az oltárhoz. Áldozat-elôkészítés és fel-ajánlás-elôkészítés két oldalról összeérô szép mozzanata ez. Amásik elem a tömjénezés, amely adománynak és felajánlóknakegyaránt szól, ezért lesz megtömjénezve a szent nép is.

A felajánlás szertartását lezáró könyörgésnek hosszabb beveze-tôje van. A pap felszólítása („Imádkozzatok, testvéreim...”) a 9. szá-zadból való, az amiens-i szakramentáriumból. Ebben a pap „meum

Keresztény Szó20

ac vestrum sacrificium”-ról beszél. Tehát nem „áldozatunk”, hanemaz „én és a ti áldozatotok”. Nem mesterséges különbségtétel ez,hanem jelzi, hogy másként, mást, mégis egységben ajánlanak fel,egyfajta áldozati szolidaritásban a hívek a pappal és Krisztussal.20

Az eukarisztikus imákAz alábbiakban az eukarisztikus imáknak a témához tartozó ré-

szeit emeljük csak ki, ahol az áldozat és a felajánlás kifejezésekkeltalálkozunk.

I. Római KánonA Római Kánonban erôsen dominál az áldozati jelleg, többször

beszél adományokról és áldozatról, már a konszekráció elôtt is, va-lamint megjelennek a felajánló hívek, mint körülálló közösség, amelya papok („szolgáid”) mellett áll. / „adományokat és ajándékokat, ezta szent és tiszta áldozatot.” / „Elsôsorban szent és katolikus Egy-házadért ajánljuk fel neked:” / „Emlékezzél meg minden jelenlévôrôl(circumstantes = körülállók) is, akiknek hitét és buzgóságát ismered,akikért ezt a dicsôítô áldozatot felajánljuk, vagy akik ezt felajánljákönmagukért és övéikért, lelkük megváltásáért, üdvösségük és ép-ségük reményében, és hódolatukat bemutatják neked, az örök, élôés igaz Istennek.” / „Kérünk, Istenünk, fogadd megengesztelôdve eztaz áldozati adományt tôlünk, szolgáidtól és házad egész népétôl.”

A konszekráció után a hagyományos oblatio található, majd azószövetségi áldozatokhoz kapcsolja a bemutatás gesztusában. /„és ajándékaidból felajánljuk magasztos Fölségednek ezt a tiszta,szent és szeplôtelen áldozati adományt...” / „Nézd kegyes és jósá-gos szemmel, és fogadd el, amint elfogadtad igaz szolgádnak,Ábelnek ajándékát.”

II. Eukarisztikus imaEbben a kánonban rövidsége miatt csak az anamnézis után jut

rövid félmondat a felajánlásnak, az áldozat szó nem szerepelbenne, az epiklészisznél (lélekhívásnál) beszél még adományok-ról. / „felajánljuk neked, Istenünk, az élet kenyerét és az üdvösségkelyhét.”

III. Eukarisztikus imaEz a kánon a római mintájára erôsebben áldozati jellegû, az

anamnézis után az oblatio is áldozatról beszél, majd a rámutatásáldozati adományról, amelyet világosan azonosít Krisztus kereszt-áldozatával. / „hálás szívvel felajánljuk neked ezt az élô és szentáldozatot.” / „Tekints, kérünk, Egyházad áldozati adományára, ismerdföl benne Fiad áldozatát, amely által kiengesztelôdni akartál.”

IV. Eukarisztikus ima„felajánljuk neked testét és vérét, amely elôtted kedves áldozat,

és az egész világ üdvösségére szolgál.” /

„Tekints, Istenünk, erre az áldozatra, melyet te magad készítet-tél Egyházadnak.”

A misében nem az egyház általában ajánl fel, hanem a jelenlévô hívekben megjelenô egyház. Az áldozás utáni könyörgések-ben visszatérô mozzanat: „szent lakomával lakattad jól népedet,Urunk” – ez csak az ott jelenlévôkre vonatkozhat.21

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy az egyház a szentmi-sében fölajánlja Krisztust, ezzel megjeleníti az ô egyetlen, minden-korra szóló szeplôtelen keresztáldozatát. Ebben részesülünk, sôtbekapcsolódunk. Rituálisan a misén való tudatos, tevékeny és gyü-mölcsözô részvétellel, a felajánlás szertartásába pedig az adomá-nyok vitelével és a perselyadománnyal kapcsolódunk be. A bekap-csolódásnak azonban ugyanolyan fontos mozzanata az, amikoregész életünket akarjuk odaadni Istennek kedves áldozatul, és eztaz odaadott életet tehetjük mi is a pap által felemelt paténára.

Jegyzetek

1 Gyulai Gaal György, Az oltár áldozata De la Taille szerint. Budapest1941. 21.2 Gyulai Gaal, i.m. 22.3 Gyulai Gaal, i.m. 29.4 Vincenzo Raffa, Liturgia eucharistica. Mistagogia della Messa: dalla sto-ria e dalla teologia alla pastorale pratica. Roma 1998. 762–763.5 Trienti Zsinat XXII. ülésszak (1562. IX. 17.) 2. Fejezet. In: Fila Béla – JugLászló, Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai. Kisterenye–Budapest1997. 1743. sz.6 Marsili, Salvatore, Teologia della celebrazione dell’eucaristia. In: Marsili,Salvatore (szerk.), Anàmnesis III/2. Casale Monferrato 1983. 117–118.7 II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia kezdetû enciklikája. Budapest2003. 12.8 Jungmann, Joseph A., A szentmise. Történelmi, teológiai és lelkipásztoriáttekintés. Eisenstadt 1977. 110–111.9 Jungmann, i.m. 118–119.10 Jungmann, i.m. 112.11 Raffa, i.m. 764.12 Power, David N., Teologia della celebrazione eucaristica. In: Chupungo,Anscar J. (szerk.), Scientia Liturgica. Manuale di liturgia. III. L’Eucaristia.Casale Monferrato 1998. 378.13 Ecclesia de Eucharistia 28.14 Fenti vélemények: Gyulai Gaal, i.m. 23.15 Fenti vélemények: Jungmann, i.m. 112.16 Jungmann, i.m. 124.17 Uo. 127.18 Power, i.m. 377.19 Uo. 379.20 Raffa, i.m. 362.21 Jungmann, i.m. 125.

Több mint hatvan éve, 1944. december27-én halt vértahúhalált Salkaházi Sára szo-ciális testvér. Aki ráérôsen és szeretettelnézeget róla készült fényképeket, embersé-get, meleg együttérzést, bátorító erôt érezmeg benne.

Egyházunk hagyománya – Krisztus pél-dája és az apostoli tanítás alapján – mind-végig megôrizte a teljes önfelajánlás esz-ményét mint Krisztus követésének tökéletes

formáját. Sokak elôtt ismert Loyolai SzentIgnác felajánló imádsága: „Fogadd el, Uram,egész szabadságomat, fogadd el emlékezô-tehetségemet, értelmemet és egész akara-tomat… Mindezt visszaadom Neked és min-denestôl átadom szent akaratodnak, hogyrendelkezzél vele…” Az önfelajánlás tettefel a töviskoronát Salkaházi Sára életére is.

Ki volt ô, akinek Duna-parti emléktáblá-ját az utóbbi években kétszer is eltüntették,

meggyalázták? Ki volt ô, aki nem sejtette„boldogságát”, de bátor volt a vértanú-ságig? Ki volt ô, akinek fát ültettek a YadVashemben, Jeruzsálemben, s aki mind aTerror Háza Múzeumban, mind a Holo-kauszt Múzeumban kitüntetô megemléke-zésben részesül? Ki volt ô, aki annyiraszerette Erdély népét, s akinek munkás-ságát jól ismerte az a másik Igaz Ember,Márton Áron püspök is?

Fodor György

sALKAHÁZI SÁRA, A SZERETET VÉRTANÚJA

212005 május

Készület

1899. május 11-én született Kassán,amely akkor szabad királyi város és mû-velôdési központ volt – ma Szlovákiáhoztartozik. Szülei életét beárnyékolta elôzôgyermekeik halála. Az életben maradtakközül 1897-ben született meg Lipót, majdSára, és 1901-ben Jolán. Apjuk akkor márszívbeteg volt, s még Jolán születésénekévében – csupán 43 évesen – meghalt. Azárvaság, az apátlan gyermek- és fiatalkor

fájdalmas nyomot hagyott Sára életében,szellemi és érzésvilágában egyaránt. Egy1942-ben fogalmazott imádságában ígyfohászkodott: „Ó, Szent József, […] biza-lommal és gyermeki szeretettel ajánlommagam a Te pártfogásodba. Látod, én atyanélkül nôttem fel, családomban sohasemérezhettem az atyai gondoskodás melegétés az atyai szigor bölcsességét…” Özvegyédesanyja kora reggeltôl késô estig dolgo-zott, és közben családjának az ebédet iselô kellett készítenie. Betartotta elhunytférje óhaját, s bár (német anyanyelvûlévén) maga csak törte a magyart, gyer-mekeivel csakis magyarul beszélt. Sáraígy emlékezett róla: „Ott ülünk a kályhaelôtt, mi testvérek: három kisgyerek, és egyfekete ruhás, nagyon szép és nagyon jó, alegjobb és legszebb asszony a világon, ottül mellettünk és mesél, mesél kifogyhatat-lanul. Kicsit kerékbe töri a magyar szava-kat, kicsit összekeveri a kifejezéseket… És

vajon mi, gyerekek, észrevesszük-e, hogyez az osztrák asszony épp így szerzi meg amagyarsághoz tartozandóság szent jogát?”

1909-ben kezdte meg polgári iskolaitanulmányait a kassai orsolyita nôvéreknél,majd ugyanott folytatta a tanítóképzôben.Ott ismerte meg késôbbi legjobb barátnôjétés bizalmasát, Forgách Erzsébetet, aki1945 után így emlékezik vissza arra azidôszakra: „Mihelyt alkalmam volt kiismernimélyen érzô szociális lelkiségét, és mindigtréfálkozó aranykedélyét, valóban kitünte-

tés volt számomra az ô végig kitartó, hûsé-ges barátsága.”

Elsôéves volt, amikor kitört az elsô vi-lágháború. 1917 júniusában kapta meg ta-nítói oklevelét. Valószínû, hogy azért vé-gezte el a tanítóképzôt, mert akkor Kassánez volt a legmagasabb képesítési lehetô-ség egy lány számára. De a tanítást nemérezte igazán hivatásának.

1918 ôszén a magyarországi ôszirózsásforradalommal egyidôben megkezdôdött atörténelmi Felvidék megszállása. A fiatallányban most tudatosult a szülôföld szere-tete. A földé, amelyet addig olyan termé-szetes módon taposott, mint ahogy léleg-zett. A szülôföldhöz való ragaszkodás, ahozzátartozás érzése éppen Trianon utánvált tragikusan megfoghatóvá az utódál-lamok magyarjainak mindennapi életében– így a Sáráéban is.

Salkaházi Sára a történelem ilyen ne-héz óráiban élte fiatalkorának legígérete-

sebb éveit és kereste önazonosságát.1919. február 2-án jelent meg elsô cikkeSyphax álnéven a kassai Esti Újságban.Voltaképpen minden érdekelte: a közélet,az irodalom, a politika, a mûvészet, de írá-saiban már akkor megjelent a szegényekiránti részvét és az értük való tennivágyásis.

1919. március 15-én a következôket je-gyezte le naplójába: „A csehek megtiltottákaz ünnepélyeket és a jelvényeket. El-kergették a tömeget. Kilenckor a dómbamentem… Mise után elkezdték a diákok aHimnuszt és a Szózatot énekelni. Délutánfél háromkor a dómba mentünk Rákóczi ko-porsójához, fenyôvel, virággal teleszórtuk.Majd én tartottam egy rövid beszédet; szól-va arról a megváltozott idôrôl, hogy föld-alatti sírboltba jövünk ünnepelni, de mégisünnepelünk. Délután már mindenki mellé-rôl leszedték a jelvényeket a cseh katonák.”Idôközben Magyarországon kikiáltották aTanácsköztársaságot, s a magyar VörösHadsereg júniusban bevonult Kassára, dea következô hónapban már el is hagyták avárost, mivel a francia miniszterelnök,George Clemenceau jegyzékben ígérte meg,hogy „a román csapatokat abban a pilla-natban visszavonják [Magyarországról],amikor a magyar csapatok kiürítik Cseh-szlovákiát”. Ezt azonban a román csapatoknem tették meg.

Salkaházi Sára 1919 novemberében ka-pott újságírói igazolványt, majd 1920. ja-nuár 2-ától könyvkötôtanonc volt, s így csak„másodállásban” folytatta publicisztikai te-vékenységét.

1925-ig – kis megszakítással – márkönyvkötôsegédként dolgozott. Erkölcsiideálja rendkívül szilárdnak mutatkozott, vi-lágnézetében a meg nem alkuvó katoliciz-mus volt a legmeghatározóbb elem. Összetudta ötvözni a publikáló író és a kétkezimunka életeszményét. Ugyanebben azidôszakban következett be életében egyolyan fejlôdési folyamat, amely nem ke-vesebb „eredményt” hozott, mint magát ahivatást. Amint Forgách Erzsébet írja, tízévig – 1918 és 1928 között – harcolt ahivatás ellen. Egyre erôsebben kezdte érez-ni a meghívást, hogy Isten magának akarjalefoglalni. Aztán nagyon rövid ideig „gyûrûsmenyasszony” lett.

Népéért érzett felelôsségtudata bevitteôt a keresztényszocialista pártba. 1925 vé-gén kilépett a könyvkötômûhelybôl, a pártkassai irodájának lett munkatársa, s ezzelegyidôben a párt Nép címû lapját szer-kesztette három éven keresztül. 1926-banjelent meg novellagyûjteményének elsô kö-tete, a Fekete furulya.

Kapcsolat a szociális testvérekkel

1927 márciusában két erdélyi szociálistestvér négynapos kurzust tartott a város-ban, s ugyanazon év szeptember 12-én aSzociális Testvérek Társasága meg is tele-pedett Kassán. A testvérek egyházközségimunkát végeztek, és megkezdték a Kato-likus Nôszövetség megszervezését. A kö-

Keresztény Szó22

vetkezô év tavaszán egy szociális és nép-gondozó tanfolyamot indítottak, amelyet1928. április 16-a és június 28-a között Sárais elvégzett.

Ezt az apostoli életû társaságot SlachtaMargit (1920-tól a magyar Országgyûléselsô nôi képviselôje) alapította 1923.május 12-én, azzal a céllal, hogy lélekbenmegszentelôdött és képzett munkásokatállítson be a modern élet minden területé-re, ahol erre karitatív, szociális, valláserköl-csi, egészségügyi, kulturális, nômozgalmiés állampolgári vonatkozásban, továbbágyermek-, nô- és családvédelmi szempont-ból szükség van. A késôbbiekben a külföld-re szakadt magyarok szolgálatát is fel-adatuknak tekintették. A társaság sajátoskarizmája a Szentlélek tiszteletének terjesz-tése, jelvénye is a galambbal szimbolizáltSzentlélekre utal. Tagjai azért mertek rend-kívüli feladatokra vállalkozni, mert bíztak– és ma is bíznak – a Szentlélek vezeté-sében.

Sára 1929 egy koranyári napján a tár-saság budapesti anyaházába ment „háztûz-nézôbe”. Annak dacára, hogy szinte pro-vokatív módon rágyújtott és igen elegán-san volt öltözve, jelentkezését elfogadták.A rövid látogatás után Grazba ment, onnanhaza. Ismeretlen kassai visszaemlékezôörökítette meg az újságíróklubban a követ-kezô jelenetet: „Lassú léptekkel közeledettasztalunkhoz. Ott megállt, elôhúzta zsebé-bôl tárcáját, kivett egy cigarettát és a szájafelé kezdte emelni. De a mozdulat abba-maradt, összehúzott szemmel, tûnôdvenézett kis ideig maga elé. Aztán hirtelenvisszatéve a cigarettát, az asztalra dobta atárcát. – Mától fogva nem dohányzom! –mondta halk, rekedtes hangon…” Ezzelmondott „igent” immár véglegesen a hívószóra. Hálával említi lelki naplójában: „hosz-szas, hivatásom elleni küzdelmemet se un-tad meg, hazajuttattál engem…” Jelentke-zését elfogadták, kitûzték a belépés idejét.

Sára elhatározó döntése nemcsak csa-ládját, hanem a magyarlakta terület irodal-mi életét is érintette. Több dokumentum ma-radt fenn errôl, az egyik Mécs Lászlóhozzá írt levele. Valószínû, hogy Sára meg-írta neki azt, hogy immár követi felismerthivatását. A szerzetespap-költô válaszaszinte önéletrajz jellegû. Ezeket írja: „Ked-ves Sári! Már értesültem. Imádkozni fogokMagáért, hogy a noviciátus kegyelmeinekhímpora a lélek lepkeszárnyain ne szür-küljön el soha. Mert a lélek is keresztül-megy hideg és sötét életdarabokon, mint aköltözômadár. Néha viharba, néha földkö-zelbe kerül, míg eljut az állandó melegbeés fénybe… Szeretettel üdvözlöm: MécsLászló.”

Belépési idejét a társaságba 1929. feb-ruár 2-ára vagy 6-ára teszik a visszaem-lékezôk – írja biográfusa, Mona Ilona szo-ciális testvér. Szegváron népes noviciátusttalált, mesterük egy olyan testvér volt, akiazelôtt Franciaországban végzett cseléd-munkát, annak ellenére, hogy doktorátus-sal rendelkezett. Elöljárója tanúsította,hogy Sára jó közösségi lény. Állandóan

tanult abból, amit megismert és tapasztalt.Emberi viszonyát jellemzi az adakozó ésjóakaró szeretet, önmagának nem vár sem-mit. Egyéni hangvétellel szólítja meg azUrat. A társaságba lépése után néhányévvel, életének egy nehéz megpróbálta-tásában írta a következôket: „Nem akaromelhárítani magamtól az ezzel járó szen-vedést, akarom vállalni, mert Te akarod,készségesen vállalni, de azért Neked meg-mondom, hogy nagyon fáj. Nem kérem,hogy add: ne fájjon, csak azt kérem, hogyadj erôt a fájdalom elviselésére. Nemkérem, hogy ne adj gyötrelmet, csak azt,hogy a gyötrelmek és a nehézségek mel-lett adj kegyelmet, hogy Téged, Téged min-dig jobban szeresselek!”

„Nagyböjtben az elöljáró a jelölteketbízta meg, hogy a keresztút egy-egy állo-másánál hangosan elmélkedjenek. Sárá-nak a 12. állomás jutott: Jézus meghal akereszten. Amikor rákerült a sor, csak álltegy kis ideig, azután hangosan mondta:»Uram, halált, nagy halált adj nekem!« Ön-maga halálát kérte, olyan értelemben, hogyelmondhassa, hogy »élek, pedig már nemén, hanem Krisztus él bennem«. Azonbana szíveket vizsgáló Isten megértette ôt, snemcsak lelki értelemben, de a valóság-ban is megadta neki a »nagy halált«, a vér-tanúságot.” (Mona Ilona: Salkaházi Sáraélete)

1930 pünkösdhétfôjén, fogadalomtételemásnapján, Sára ezt írta: „Nem a magamerejébôl mondtam, nem a magam elhatá-rozásából, hanem azéból, aki kiválasztottés meghívott. És ma már nem mondhatoksemmi mást, csak azt, hogy áldott legyenaz Isten! Alleluja, alleluja, alleluja!”

A munka „dandárja”

Sára testvér a kassai Caritashoz kapottbeosztást. Magyarul és szlovákul vezette agyûléseket, és miután rájött, hogy az em-berek nehezen adnak ki pénzt, élelmiszer-gyûjtést szervezett a szegények javára. Ezbevált.

A társaság fô feladata azonban a szo-ciális és nômozgalmi munka, tagjai a nôketakarták ráébreszteni Isten-adta hivatásuk-ra, feladataikra, méltóságukra. 1931 ta-vaszától Salkaházi Sára megkezdte szer-vezô-elôadó körútjait. De közben folytattaa kassai caritas-munkát és szerkesztetteaz akkori Csehszlovákia egyetlen nômoz-galmi lapját, a havonta megjelenô Ka-tholikus Nôt. Aztán, 1932 novemberébenlerakta a társaság komáromi mûködésé-nek alapjait is. Az ottani Caritasban is be-vezette az élelmiszergyûjtést, abból hoztalétre a gyermekkonyhát, ahol mintegy 500gyermek kapott ebédet.

1934. június 15-én lelkigyakorlaton vettrészt Szatmárnémetiben, majd 1936. au-gusztus 30-án Nagyváradon.

Sára testvér elsô eszköze az ima volt,amelyet nagyon komolyan vett. „Egész na-pom olyan lesz, mint amilyen az elmélke-désem reggel…” – vallotta. Lelki naplójá-ból tudjuk, milyen keserûen vádolta magát,

ha önhibájából elmulasztotta imáját. Má-sodik eszköze a fegyelem megtartása volt.Nemcsak a kereteket tartotta be, de élettelakarta kitölteni. Harmadik eszköze a kö-zösség: „Jól tudom, hogy nem szeretnékközösségen kívül élni, nem tudnék mármásként élni, mint így… hûséges akaroklenni és maradni mindhalálig.”

Elôbb brazíliai, majd Los Angeles-i misz-sziós feladatokkal akarták megbízni, megis tett mindent, ami tôle telt, még útiköltsé-gét is megpróbálta összekoldulni, de mirea formaságok elintézôdtek, kitört a máso-dik világháború.

1939 márciusától 1941 februárjáig Sáratestvér szociális szolgálatot teljesített. Ezmár a világháború idôszaka s a Magyar-országot érintô bécsi döntéseké is.

A harmincas-negyvenes évek fordulójánszülethettek tollából a Krisztus-legendák,amelyeket 1947-ben adatott ki a társaság.A tucatnyi legenda ma is mélyen megérintia krisztusi örömhírre nyitott olvasót.

Sára testvér 1940 pünkösdjén tette leaz örökfogadalmat, amikor elsô mottója, az„Alleluja” mellé egy mondatot illesztett aSzentírásból (Izajástól): „Ecce ego, mitteme!” (Itt vagyok, engem küldj!).

1941 februárjában új beosztást kapott:a Katolikus Dolgozó Nôk és Leányok Or-szágos Szövetségének központi vezetôjelett. Ezt a mozgalmat egy másik szociálistestvér, Rónai Paula hívta életre az 1930-as évek elején. A szövetség a dolgozó nô„ideigvaló és örök javát” tartotta szem elôtt,ezért lelki, szellemi, szakmai, egészségügyistb. téren képviselte érdekeiket és segítet-te a tagokat, hogy XI. Piusz pápa (1922–1939) óhaja szerint saját társadalmi osztá-lyuk apostolai lehessenek. Jó vezetôkéntSára megtartotta, ami jó, és megpróbáltamég jobbá tenni, míg saját meglátásaitigyekezett az eddigi keretek megtartásávalszépen beilleszteni. Három évet dolgozottott, s ezalatt öt új otthont alapított – 290hellyel – a meglévô hat mellé. 1943-ban elô-készítette és elkezdte az elsô MunkásnôFôiskola megépítését, amely 1944 nyará-ra, rekordidô alatt befejezôdött. Ugyancsak1943-ban ünnepelték a mozgalom tízévesjubileumát. Sára testvérnek az ünnepsége-ket záró újságcikkébôl idézünk: „Azon fára-dozunk, hogy a magyar munkás-családoka nemzetnek és az országnak öntudatostényezôi legyenek. Magyarok vagyunk, ma-gyarságunkat a legegyszerûbb hétköznapimunkában is meg akarjuk vallani, azzal atudattal és bizonyossággal dolgozunk, hogya legcsekélyebb, de becsületesen és lelki-ismeretesen végzett munka is ország-építés!”

Sára testvér bejárta és szerette Erdélyts a Székelyföldet, Márton Áron püspök isjól ismerte munkásságát. 1943 márciusá-ban a szatmári irgalmas nôvérek iskolá-jában tartott elôadást, majd ugyanazon évdecemberében Sepsiszentgyörgyön, Csík-szeredában, Székelyudvarhelyen és Szé-kelykeresztúron. 1944. május 5-e és 15-eközött pedig Nagyváradon vett részt lelki-gyakorlaton.

232005 május

Slachta Margit és a Lélek Szava

Köztudott, hogy a társaság alapítófônöknôje, Slachta Margit évtizedeken ke-resztül komoly közéleti munkát is folytatott.1939-tôl már ilyen mondatokkal találkozunkbeszédeiben: „Olyanokkal kerülünk ellentét-be, akik magukról azt hiszik, hogy kereszté-nyek, de cselekedeteikben lépten-nyomonmegtagadják a kereszténység legalapve-tôbb tételeit.” 1940-ben pedig szót emelt amunkaszolgálatosok érdekében, és szá-mos illetékes mellett Horthy Miklósnénak isírt, hangsúlyozva: „Csoda, hogy a vörös ésbarna áramlatok között még fennáll Ma-gyarország.” A német követ ezek után vádatemelt Slachta Margit ellen, akit elsô fokonel is ítéltek, de a Királyi Tábla felmentette.1943 márciusában Margit testvért szemé-lyes kihallgatáson fogadta XII. Piusz pápa,akinek a Tiso-féle szlovákiai zsidó-depor-tálások súlyosságára hívta fel a figyelmét.Látogatása sikerrel járt. A Lélek Szava cí-mû lapban megjelent híressé vált Újévi le-vélben olvashatjuk Margit testvér felhívá-sát. S ebben: „Merd ezekben a halálosankomoly idôkben szívedbôl kiûzni a közönyt,a szeretetlenséget, a gyûlöletet – merdbent, szíved legmélyén testvérednek elis-merni azt a másik anyát és fiát, merd be-fogadni fájdalmát és hordani segíteni ke-resztjét...”

A Lélek Szavát, amelyet a társaság adottki, az 1944. március 19-i német megszál-lás után az elsôk között tiltották be. Margittestvér kiürítette a budapesti anyaházat ésa társaság más házait, hogy azokban me-nedéket kérô zsidókat bújtassanak. Min-dent Isten nevében – pénzt soha senkitôlnem fogadtak el. Válogatás nélkül befo-gadtak mindenkit, aki ezt kérte, köztük sokhíres mûvészt és más közéleti személyi-séget. A testvérek közül csak azok marad-tak a házakban, akiknek jelenléte szük-séges volt a mentési akciókhoz. A többiekátadták okmányaikat, keresztleveleiket amenekítettek megsegítésére, és másholhúzták meg magukat.

Szeptember 23-án a Vörös Hadseregátlépte Arad felôl a magyar határt. Október15-én a rádióban elhangzott az elkésett éselôkészítetlen Horthy-kiáltvány: ezt a há-borút a németek elvesztették, Magyaror-szág fegyverszünetet kér. Aznap délutánazonban már Szálasi Ferenc vette kezébea hatalmat.

Árulás, halál

A nyilas hatalomátvétel után életveszé-lyessé vált munkában Sára testvér az élenjárt. Azokban az években a szociálistestvérek hat ország huszonöt városában– köztük Kolozsváron – fejtették ki áldásosmûködésüket. A több mint ezer ember kö-zül, akik nekik köszönhetik életben mara-dásukat, Sára testvér hozzávetôleg százemberéletet mentett meg.

Az orosz ostromgyûrû 1944. december24-én bezárult a magyar fôváros körül, azemberek azonban errôl mit sem tudtak. A

város élte, ahogy tudta, mindennapi életét,sôt karácsony estéjének ünneplésére ké-szült. Az elsötétítési parancs miatt a püspö-ki kar engedélyezte az éjféli mise délutánicelebrálását. A Bokréta utcai leányotthonkis kápolnájának ablakai vastag fatáb-lákkal voltak ellátva, így ott rendes idôben,éjfélkor mutatta be a szentmisét egy – szá-munkra eddig azonosítatlan – erdélyi új-misés. Sára testvér harmóniumozott ésénekelt. Azokban a napokban az egyik nôi

alkalmazott feljelentette Sárát a zsidóbúj-tatásért, bosszúból azért, mert megfeddteôt kicsapongásáért és áthelyezte egy má-sik otthonba.

1944. december 27-én este a nyilaspártszolgálatosok az otthonban rejtegetettnéhány – szerintük „zsidógyanús” – sze-méllyel valamint Bernovits Vilma hitoktató-nôvel együtt (aki bizonyítottan régi kassaikeresztény családban született) elhurcoltákSára testvért is. Még aznap este menekí-tettjeivel együtt a Duna-parti fôvámház elészállították, levetkôztették és a folyóba lôt-ték ôket.

Schéda Mária Boldog vagy, Sára? címûkönyvének ajánlásában így ír róla Erdô Pé-ter bíboros: „Tanúságtevô halála életéneknem váratlan, összefüggés nélküli záró-eseménye volt, hanem hívô életének, sze-retettôl vezérelt munkásságának summájaés összefoglalása. Nem tulajdoníthatjukmagunknak hôsiességének örök ragyogá-sát. Ki merheti vakmerôen állítani, hogy asaját erejébôl maga is megállná a próbát?De Sára testvér tanúságtételébôl Krisztusereje és szeretete ragyog. A krisztusi em-ber arcának vonásai a történelemnek egy– jaj, nem is távoli – konkrét pillanatában.Úgy tekintünk hát életének tükrébe, hogybenne a hiteles keresztény élet példaképétlátjuk.”

Paskai László bíboros hivatalos kezde-ményezésére a vatikáni SzenttéavatásiKongregáció megindította Salkaházi Sáratestvér boldoggá avatási eljárását. RuppertJózsef, az ügy posztulátora tájékoztatásaszerint az eljárás kedvezô ütemben halad.2005 januárjában kezdte el vizsgálni a hétszakteológusból álló bizottság a SalkaháziSára életérôl és vértanúságáról készítettnagy összefoglaló munkát, az úgynevezettpozíciót. Kongresszuson tárgyalják meg a

szakvélekedéseket, majd a véleményezettköteteket hét bíboros is átnézi és nyilatko-zik az ügyben. Ha semmi sem jön közbe,nyár elején megszülethet a dekrétum Sáratestvér hitéért és embertársaiért vállalt már-tírhaláláról. Ezután már csak a boldoggáavatás idôpontjáról kell tárgyalni. Ha Istenis úgy akarja, a magasztos esemény 2006-ban következhet el.

Salkaházi Sára életpéldája adjon indí-tást minél többeknek a teljes önfelajánlásra,hogy Istentôl elfogadott kedves áldozat-ként szolgálja egyházunk javát.

Források

Hetényi Varga Károly, Akiket üldöztek az igaz-ságért. Budapest 1985.

Jakubinyi György, A szentek nyomában Erdély-ben. Gyulafehérvár 2000.

Mona Ilona – Szeghalmi Elemér, Salkaházi Sá-ra élete és munkássága. Budapest 1990.

Puskely Mária, Keresztény szerzetesség. Bu-dapest 1995.

* * * Salkaházi Sára, a szociális szeretet apos-tola. Kecskemét 1998.

Schéda Mária, Boldog vagy, Sára? Budapest2004.

Török József – Legeza László, A magyar egy-ház évezrede. Budapest 2000.

EmléktáblaSalkaházi Sára

és Bernovits Vilmahalálának helyén,

a pesti Duna-parton

Keresztény Szó24

A kommunizmus útjára lépett Romániába 1948-tól kezdve csaknagyon szórványosan érkeztek be a pápai enciklikák. Az államha-talomnak – miközben a nemzeti (vagyis „kézben tartható”) katolikusegyház létrehozásán fáradozott – gondja volt rá, hogy a katolikusegyházat elszigetelje Rómától. A román állam érvénytelennek te-kintette a közte és a Szentszék között megkötött konkordátumot,amely a római katolikus egyház mûködési feltételeit az országbanszabályozta. A katolikus egyház természetesen továbbra is a me-gyéspüspökök irányításával igyekezett betölteni hivatását. Ezt meg-akadályozandó a politikai és rendôri szervek közvetve vagy köz-vetlenül az egyházi vezetôk, a püspökök fizikai megsemmisítésétis célul tûzték ki. Az összes katolikus püspököt börtönbe vetették.Márton Áron 1955-ben, hat évi börtön után élve szabadult. A püs-pökök és helynökök között azonban vértanúk is voltak, így példáulScheffler János szatmári vagy Bogdánffy Szilárd váradi püspök.

A katolikus egyház a II. világháborút követô új világfelosztásután alaposan megkésve, közel két évtizednyi lépéshátránybanreagált az új kihívásokra, abban az összefüggésben szemlélve azegyház szerepét, hogy „koronás nemzetek” szakadtak részekre,egyházmegyék csonkultak meg és/vagy kerültek idegen nemzeti-hatalmi ellenôrzés alá, megerôsödött az ateista világszemlélet, amarxista-materialista ideológia nem tûrte meg a vallást, a szovjetblokk államaiban megszûnt a felekezeti oktatás. Az állam és azegyház kapcsolatát általában, illetve a kelet-európai kommunistaállamok polgárainak a valláshoz való viszonyát e periódusban kétszámottevô esemény befolyásolta: a II. vatikáni zsinat és a Ma-gyar Katolikus Püspöki Kar hitoktatásra vonatkozó híres rendelete(1974). Kétségtelenül el kell ismernünk ezeknek az egyházi esemé-nyeknek a fontosságát, de nem hallgathatjuk el, hogy a „kivárásból”vagy inerciából adódó nagy lépéshátrány jelentôsen gyöngítetteaz egyházak lehetôségeit és esélyeit a katekézis és a lelkipásztorimunka terén egyaránt.

A zsinat álláspontja az egyház és a világ viszonyáról

A II. vatikáni zsinat (1962–1965) négy ülésszakot hívott össze,amely alatt 168 alkalommal ülésezett a mintegy 2540 szavazatijoggal bíró zsinati atya. A zsinat összehívását boldog XXIII. Jánospápa rendelte el, aki 1963. június 3-án, 82 éves korában, a zsinatidején elhunyt. A zsinat munkáit nem szakították meg, a gyors pá-paválasztás1 lehetôvé tette a munkálatok folytatását. A zsinat céljamindkét pápa akarata szerint: a „mélyebb önértelmezés és ôszinteszembenézés a 20. századi modern világgal.”2 A zsinati atyák több-sége belátta e cél idôszerûségét – és el is fogadta. XXIII. János tu-lajdonképpen semleges „békepolitikát” folytatott, elutasította ugyanaz ateista világszemléletet, de „a kommunista kormányok által ve-zetett népekkel és államokkal szemben szigorúan semleges maga-tartást”3 hirdetett és gyakorolt. Ezeket a hagyományokat követteVI. Pál pápa is.

A vallásszabadságról szóló nyilatkozat vitáját a 1963. szep-tember 23-i ülésen tûzték napirendre. A nyilatkozat védelmezi alelkiismereti szabadságot, amin azt kell érteni, hogy a vallás vál-lalásának és gyakorlásának joga az egyén illetékességébe tar-tozik. Ezt az álláspontot támogatta Wojtyla krakkói érsek is, aki alelkiismereti szabadságot egyfajta pajzsként értékelte a kommu-

nista totalitarizmus uniformizáló törekvéseivel szemben. Az oktatásés nevelés kérdését külön elôkészítô bizottságra – a Papképzésés a Katolikus Oktatás és Nevelés Bizottságára (PKONB) –bízták, amelyet Pizzardo bíboros vezetett. A vallásszabadságrólfolyó vitában azt szögezték le, hogy a vallásszabadság dekretá-lása a mindenféle kényszerítéssel, erôszakkal szembeni szabad-ságot hivatott érvényre juttatni. Wiszynski lengyel és Beran csehbíborosok is úgy vélték, hogy „a vallás megvalósítása és gyakor-lása lényege szerint mindenekelôtt belsô, emberi és szabad csele-kedetekben áll. […] Az ilyenfajta cselekedeteket pusztán emberi ha-talom sem nem parancsolhatja, sem meg nem akadályozhatja.”4

Mindhárman a kommunista országok egyházfôi voltak, akik az or-szágaikban tapasztalt hivatalos ideológiai vallásellenesség alóli „ki-búvó” lehetôségét érezték a vallásszabadság egyetemes egyházimeghirdetésében. Az újszerû benne az, hogy felismerték és meg-fogalmazták, hogy az ateista doktrínákat hirdetô kommunista álla-mokat – de általában a modern államot – az egyház nem tekint-heti a vallás védelmezôjének és hatalmi kényszerítô bázisának.Tudomásul kell venni, hogy a modern állam már nem keresztényállam (ortodox értelemben; érdekei tehát nem fonódnak össze azegyházéval). Ez a szemléletváltás nyilván a katolikus-keresztényvilágra érvényes. Az államnak meghagyja az ôt megilletô jogokat,az egyház fenntartja a maja jogait és az egyénre bízza a döntésjogát.

Nem hagyhatjuk e helyen szó nélkül, hogy a zsinat formálisannem ítélte el a kommunizmust. A zsinati atyák egy 450 fôs cso-portja ez ellen kifogást emelt, és beadványban a zsinat elé terjesz-tette – de a zsinat nem vette figyelembe.

1965. október 26-án aláírták a Gravissimum Educationis kez-detû nyilatkozatot, a keresztény nevelésrôl szóló zsinati dokumen-tumot, amely tizenkét irányelvben rögzíti az egyén és a családjogát a keresztény neveléshez, és a felekezeti iskolák és egyete-mek kívánatos voltát, hangsúlyozza a szülôk és a lelkészek fele-lôsségét a nevelésben, aláhúzza a tanuláshoz, a lelkiismereti sza-badsághoz és a vallási identitáshoz való alapvetô emberi jogot.

A zsinat értelemszerûen nem jelölt ki aktuális, konkrét felada-tokat, csupán irányelveket fogalmazott meg. Elismerte az állam jo-gát a neveléshez, de azt is rögzítette, hogy az egyháznak részt kellvennie a nevelés fejlesztésében és általánossá tételében.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar hitoktatásra vonatkozó ren-delete

Az MKPK 1974 decemberében Budapesten kelt Püspökkari Kör-levélben fektette le a templomi hitoktatás egységes szabályait, amely1975. január 15-én lépett érvénybe. Ezt a szabályozást nem minô-sítették egyházi törvénnyé, de gyakorlati rendelkezésként kötelezôérvényûnek tekintették. A templomi katekézis szabályai:

1. „A templomi hitoktatás csak templomban és más istentisz-teleti célt szolgáló helyiségben vagy – szükség szerint (télen) – asekrestyében tartható heti két alkalommal egy-egy órában.

2. A templomi hitoktatási órák közül az egyik vasárnap, az ún.diákmiséhez kapcsolódóan, a másik hétköznap tartható, amelyetúgy kell kijelölni, hogy az iskolába járó fiatalok tanulmányi rendjétés fegyelmét ne zavarja.

Albert-Lôrincz Márton

a KATOLIKUS HITOKTATÁS EGYHÁZI SZABÁLYOZÁSA A KOMMUNISTA URALOM IDEJÉN

252005 május

3. A templomi hitoktatáson való részvétel önkéntes. A hat éstíz év közöttieknek és a tíz éven felülieknek a templomi hitoktatáskülön tartható. Amennyiben egy templomban a résztvevôk számakorcsoportonként a 35-40 fôt meghaladja, úgy megengedett mégegy-egy csoport létrehozása.

4. A templomi hitoktatáshoz felhasználhatók mindazok az okta-tási eszközök – hittankönyvek, szemléltetô eszközök –, amelyekaz iskolai hitoktatásnál is megengedettek. Ezen oktatási eszközökfelhasználásánál – hasonlóan az iskolai hitoktatáshoz – meg kelltartani az állami felügyeletre vonatkozó rendelkezéseket.

5. A templomi hitoktatás során érdemjegyet adni és a távol-maradókat felelôsségre vonni nem lehet. Alkalmazni lehet az egy-házi szertartások során használt liturgikus módszereket – példáula közös imát, éneket, a papok és hívek közötti párbeszédet stb.

6. A templomi hitoktatás idejét és helyét – a bérmálási éselsôáldozási elôkészítô oktatáshoz hasonlóan – a lelkészek min-den év október 15-ig (az 1975. évben január 15-ig) írásban köte-lesek bejelenteni a területileg illetékes helyi tanácsnak.”

A gyulafehérvári egyházmegye hitoktatási gyakorlatán is nyo-mot hagytak az egységesítô szabályok. Az utasítások tulajdon-képpen gyakorlati követelmények voltak a hitoktatók számára, ahitoktatás anyagára, módszereire, az egyházi énektanításra ésbibliaismeretre vonatkozóan.

Rendelkezések:1. A hittanórák szükséges száma a heti két óra, de az V–VIII.

osztályosoknál általában csak egy órát lehet megtartani. A fog-lalkozást osztályokra kell bontani. Az elsôáldozókkal legalább azév második felétôl külön is kell foglalkozni, hogy az elsôáldozásramindenki felkészülhessen.

2. A hitoktatás anyagát egy javasolt, osztályokra lebontott tervalapján kell beütemezni, lehetôleg a tanév idejére, de városokbanés a szórványban lehetôvé kell tenni, hogy két-három hét alatt ahiányzások miatt keletkezett hiányosságokat mindenki pótolhassa.

3. A módszerre vonatkozó javaslatok: rendszeres házi leckétôlóvakodni kell, érdemjegyet adni nem szabad, a kikérdezést amegbeszélés, a vissza-visszatérés, az ismételgetés helyettesítse,hangsúlyt kell fektetni a hittani és apologetikai ismeretek mara-déktalan átadására. A III. osztálytól be kell vezetni a gyermeket agyakorlati hitéletbe (szentgyónás, gyakori áldozás, részvétel szent-misén, elsô péntek, elsô vasárnap, rózsafüzér, ministrálás).

4. Liturgia: A mise feleleteit már az elsô osztálytól kell gyako-rolni, a negyedik osztályosnak már tudnia kell.

5. Ének: Legyenek olyan énekek, amelyeket az egész egyház-megye ismer, ezért minden órán kell tanítani, ismételni.

6. Szentírás: Az I–IV. osztályban a bibliai történeteket kell ismer-tetni, késôbb minden órán folytonos bibliaolvasás ajánlott.

7. Minden év bezárultával a hitoktató köteles jelentést küldenia püspökhöz.5

A püspök maga tett javaslatot a hittanórák anyagbeosztására,de nem erôltette a pártállami instrukciókkal való szembehelyez-kedést. A hitoktatói jelentések minden kétséget kizáróan az államiellenôrzés lehetôségét voltak hivatottak biztosítani.

Márton Áron a hitnevelést az erkölcsi és a kisebbségi létre ne-velés eszközének, a keresztényi lét megalapozásának tekintette,és ebben nem ismert engedményt. A hitoktatói jelentések és alevéltári iratok errôl gyôznek meg.

Márton Áron halála után a helyzet némiképp megváltozott. Azúj püspök, a római doktorátussal rendelkezô Jakab Antal politikusierénnyel felvértezve vezette az egyházmegyét. Ô az állami tiltásoklátszatbetartását egyházpolitikai eszköznek tekintette, miközbenaz ellenôrizhetôséget és lefülelést kivédô személyes utasítások,üzenetek magánútjait látta járhatónak. Neki az egyházi intézmé-nyek fennmaradásáért kellett küzdenie a tomboló falurombolás éstemplomrombolás idején.6

A legfiatalabb, a ’80-as években kezdô papi generáció már nemérzékelte, hogy a hitoktatás kérdésében valamiféle összehangoltvezetés és irányítás lett volna. Gergely István csíksomlyói plébá-nost idézem: „A programok minôsége, így a hitoktatásé is, elsô-sorban a programvezetô személyiségétôl, elhivatottságától,munkájától és kitartásától függött. Nem volt központi irányítás, ’80

után még nyilvántartást sem volt szabad vezetni. Én nem tanul-tam gyakorlati pasztorációt, soha nem is gondoltam arra, hogy azifjúsági pasztorációban töltöm le az életem, de a gyakorlat eztmegkövetelte tôlem, és ez mind magától jött.”7

A hitoktatásban fölmerülô fôbb nehézségek

Alább felsorolás-szerûen, konkrét „tanúvallomások”, dokumen-tumok, feljegyzések, beszélgetések részleteit felhasználva foglaljukössze a katekézist akadályozó tényezôket.

– Nem voltak hittankönyvek, a hitoktatóknak/papoknak sajátforrások alapján kellett kiigazodniuk az oktatás során.

– Az iskola vasárnap délelôtti szabadidôprogrammal, ún. „foglal-koztatással” próbálta elvonni a gyermekeket a vasárnapi templomiprogramoktól.

– Az iskolaigazgatók és a pedagógusok egy része kampány-szerû fenyegetôzésekkel, büntetésekkel, ijesztgetésekkel, rámuto-gatással, negatív példaállítással frusztrálta a hittanórára és misérejáró gyermekeket és becsmérelte a papokat.

– A tanítók egy része – a kommunista párt irányelveihez ha-sonulva – a hitoktatást alkotmányellenesnek tekintette, még a temp-lomi hitoktatást is büntetendônek tartotta.

– Az iskolaigazgatók némelyike a paptól írásbeli engedély fel-mutatását kérte, mondván, hogy csak a materialista világnézetalapján szabad oktatni.

– A tanítók, igazgatók az iskolai oktatás végeztével egy dara-bon elkísérték a gyermekeket, nehogy a pap hittanórára hívhassaôket. Néhol a templom elôtt felügyeltek a tanítók és megfenyegettéka templomból kijövô gyermeket.

– Gyakori volt, hogy a hittanóra idejére egészségügyi felvilágo-sító vagy valamilyen konzultációs órát, mozilátogatást iktatott beaz iskola.

– Az iskolában írásban fogadalmat tétettek a gyerekekkel, hogytöbbé nem mennek hittanórára vagy templomba.

– Az iskola(igazgató) figyelmeztetô cédulákat küldözgetett aszülôknek.

– Néhol az oktatók diszkriminatív bánásban részesítették avallásgyakorló gyerekeket (célozgatások, molesztálások, testi fenyí-tés, kipellengérezés). Sok esetben butának, ostobának, csalónakcsúfolták a vallásos gyermeket, sôt még a papot is. A gyerme-keket néhol annyira megfélemlítették, hogy még köszönni sem mer-tek a papnak.

– Az iskolaigazgató saját kezûleg javította ki a magaviseleti je-gyet, ha kitudódott, hogy a gyermek hittanra jár.

– Sok helyen beidézték a lelkészt a néptanácshoz, ahol a leg-határozottabban megtiltották az iskolás gyermekekkel való foglal-kozást, vagy heti egy órára próbálták korlátozni – minden kor-osztálynak egyszerre, és csak a templomban.

– Voltak néptanácsi elnökök, akik a papokat azzal fenyegették,hogy eljárást indítanak ellenük, ha nem szüntetik be a gyermekekvallásnevelését.

– Rendkívüli esetben magánházban tartották a hittanórákat,emiatt azonban a tulajdonosokat állandó fenyegetés érte a nép-tanács részérôl.

– A hatóság emberei szóbelileg és/vagy tettlegesen is inzul-tálták a templomba járókat és a papot. Pléldául Lupényban „1966.február 27-én, március 6-án, 13-án és 20-án – azaz négy egymásutáni vasárnapon – a plébániatemplom bejáratánál kb. 6-8-an(férfiak, nôk), valószínûleg hatósági megbízásból, a templombaigyekvô híveket (felnôtteket, gyermekeket) gúnyos szavakkal inzul-tálták, míg egyeseket fizikai erôszakkal akadályoztak meg abban,hogy a templomba menjenek. A gyermekeket egyáltalán nem en-gedték be, s ha egy-kettô mégis bejutott, azokat a templomból iskivezették.”8

– A párttitkárok attól sem riadtak vissza, hogy pártgyûlésen ki-jelentsék: „Pártunk és kormányunk tiltja a hitoktatást és a temp-lomba járást” (Mihály Sándor pártalapszervezeti titkár). A gödemes-terházi iskola igazgatónôje, Paraschiv Dina azt állította a papnak,hogy nem szabad a gyermekeket hitoktatni, sôt nem szabad be-lépniük a templomba sem.

Keresztény Szó26

– A Securitate emberei megtiltották a külön hittanra járást,mondván, hogy a Regátban sincs, itt miért legyen? Szerintük elég-séges a vasárnapi istentisztelet.

– A tartományi vagy rajoni kultuszmegbízottak (inspektorok) afeléjük érkezô lelkészi támogató kérelmekre kitérô válaszokat ad-tak (pl. Marosvásárhelyen: „Ne hitoktasson, s akkor nem lesz sem-mi baja”)9, vagy válaszra sem méltatták.

– A jelentéstevô papok a hitoktatásban felmerülô nehézségekközött említik a következôket:

• a nagy távolságokat a gyermekek lakóhelye és a templom kö-zött. Pl. „Apanagyfaluban iskolás 2 leányka van. Az egyik ponto-san jár hittanórára, a másik, Fazakas Rozika kb. jó 2 km-re lakikkinn a mezôn, másod(ik) osztályos, egyedül nehezen jöhet el ha-marább, mint a hozzátartozói, iskolába sem jár pontosan.”10

• a hitoktatás végzésére alkalmas helyiség hiányát, • a felnôttek két mûszakban dolgoznak,• a paphiányt (pl. Kolozsváron),• a felnôttek hézagos, rendszertelen jelenlétét, elfoglaltságát,

érdektelenségét. Pl. A medgyesi Somlyai István vicarius substitu-tus tudatja a püspökkel, hogy „a gyermekek legnagyobb részeszinte minden vallási alap nélkül jön az elsô hittanórára. A mini-mális ismeretekkel sem rendelkeznek igen sokan (keresztvetés,legegyszerûbb imádságok). Sokan nem tudják, milyen vallásúak,nem tudják, hogy szüleik járnak-e templomba, és ha igen, me-lyikbe. Ilyenformán az elsô osztály anyaga [...] a legelemibb fogal-makra szorítkozik, és az a szomorú tapasztalat, hogy a szülôk egyrésze ebben sem segít a hitoktatónak. Hetente egyszer tudunk agyermekekkel találkozni, meglehetôsen korlátozott idôre, és akkorkell, ahogy lehet, tanítani, biztatni.”11

• az erôs szektamozgalmat (pl. Nyárádköszvényesen),

• a hittanórák megzavarását az állami hatóságok részérôl (kul-tuszinspektorok, néptanácselnökök, párthivatalnokok) és az isko-lák részérôl (igazgatók, pedagógusok, gondnokok, tanfelügyelôk).Például a kultuszinspektorokon keresztül igyekeztek megtiltani adiafilmvetítést, amely igen vonzotta a gyermekeket, sôt a felnôt-teket is, ellenôrizték ezek beszerzési forrásait, tartalmát. De azelbátortalanítás eszközeként a hittanórások névsorát is ellen-ôrizték.12)

Jegyzetek

1 VI. Pál pápát az 1963. június 19–21-i konklávén választották meg. Ko-rábban a milánói egyházmegye bíborosa volt (Montini).2 Jedin, Hubert, ............ 191. 3 V.ö. XXIII. János, Pacem in terris címû pápai békeenciklikájával. 4 Idézi Jedin, i.m. 200.5 Utasítás a hitoktatáshoz. Gyulafehérvári Érseki és Fôkáptalani Levéltár(GYÉFL), Püspöki iratok, 1945–90.6 Incze Dénes: i.m.7 Albert-Lôrincz Márton, A Salvator kápolna közelében. BeszélgetésGergely Istvánnal: 2003. július 9. kézirat.8 A hitoktatás nehézségeirôl 1966, Lupény (38/1966, E.H. 808/1966.sz.),GYÉFL, Püspöki iratok, 1966/18. sz. dosszié. 9 15-1966 szám. A hitoktatás nehézségeirôl, Gödemesterháza, GYÉFL,Püspöki iratok, 1966/18. sz. dosszié. 10 Aczél András jelentése az 1957. évi hitoktatásról, GYÉFL, Püspökiiratok, 1957.11 Somlyai István medgyesi vic. subst. tájékoztató levele a püspökhöz1964. október. 16-án. GYÉFL Püspöki iratok, 1964.12 Albert-Lôrincz Márton: „Öreg a legény”. Beszélgetés Léstyán Ferenccel.kézirat.

Miután a lelkipásztori konstitúció az em-berrel mint individuummal foglalkozott, amásodik fejezetben az ember közösségi mi-voltának néhány sarkalatos igazságára em-lékeztet (GS 23). A keresztény tanítás sze-rint az az Isten akarata, hogy „az emberekegyetlen családot alkossanak, és testvérnektekintsék egymást. Hiszen mindannyianIsten képére vannak teremtve” (GS 24), smivel „Krisztus mindnyájukat megváltotta,mindnek ugyanaz a hivatása, és az Istenszándéka ugyanaz velük” (GS 29). Ha va-lamennyien egyenlôek vagyunk Isten elôtt,akkor ki kell hatni az emberek közötti kap-csolatra is. „Ezért az elsô és legfôbb pa-rancs Isten és az embertárs szeretete. ASzentírás arra tanít, hogy Istent szeretni nemlehet az ember szeretete nélkül” (GS 24).

Az ember lényege szerint társas lény

A „társadalmi kötelékek közül némelyikközvetlenül tartozik belsô természetéhez,

például a család és a politikai közösség,mások inkább az ember szabad elhatáro-zásából jönnek létre”. A politikai közössé-gen a zsinati dokumentum nem a politikaiberendezkedés egy bizonyos formáját érti,hanem csupán azt a tényt, hogy az emberszükségszerûen be van ágyazva bizonyosközösségi struktúrákba. Ez az ún. szociali-záció „bizonyára rejteget veszélyeket, még-is sok elônnyel jár a személy értékeinekmegszilárdítása és növelése, valamint jo-gainak védelme szempontjából”. Ami pe-dig a szocializáció veszélyeit illeti, ezek és„a társadalmi rendet sûrûn felborító zava-rok oka részben a gazdasági, politikai éstársadalmi formákban lappangó feszült-ség”. Ez azonban nem Istentôl akart, denem is valami objektív adottság, hiszen adolgok világa önmagában erkölcsileg senem jó, se nem rossz, hanem mélyebb okaaz emberi „gôg és önzés”, ezért az em-beren múlik, hogy ezeket megszüntesse.(GS 25).

„Az emberek kölcsönös függése egyrefokozódik és lassanként kiterjed az egészvilágra”, épp ezért különösen fontos, hogyvalamennyien a közjót tartsák szem elôtt.De mi is a közjó? A konstitúció szerint „azok-nak a társadalmi életfeltételeknek az ösz-szessége, amelyek mind a csoportoknak,mind az egyes tagoknak lehetôvé teszik,hogy teljesebben és könnyebben elérjék tö-kéletességüket”. A közjó ilyen értelmezésenem engedi meg – amint ezt gyakran ta-pasztaljuk –, hogy egyesek a köz kárára ér-vényesüljenek, de azt sem – amint erre istalálunk példát –, hogy a közjó nevében szi-polyozzák ki az embereket. Az elsô eset-ben önzô egyéni haszonszerzésrôl van szó,míg a második esetben egy anonim kollek-tivizmus oltárán áldozzák föl az egyént.Ezekkel ellentétben az igazi közjó épp azember személyiségének kibontakozásábanrejlik.1 „Az ember számára tehát hozzáfér-hetôvé kell tenni mindazt, ami a hozzá illôéletmódhoz szükséges. Ilyenek a táplálék,

Wildmann János

A reformzsinat üzenete (9)

aZ EMBERI KÖZÖSSÉG

272005 május

a ruházat, a lakás, a jog az életállapot sza-bad megválasztására és a családalapításra,a neveltetésre, a munkára, a jó hírnévre, atiszteletre, a megfelelô tájékoztatásra”,valamint a lelkiismereti és szabadságjogok– beleértve a szabad vallásgyakorlás jogátis. Hogy mindez megvalósulhasson, ahhozszükség van arra, hogy „a társadalmi rendállandóan fejlôdjék, alapja az igazság le-gyen, igazságosságban építsék és szere-tettel itassák át; a szabadságban pedigegyre emberibb egyensúlya felé haladjon.Az egész gondolkodásmódnak meg kell újul-nia; a társadalomban pedig messzemenôváltozásokra van szükség” (GS 26). A zsinatazonban nem akar pusztán elvi síkon ma-radni, ezért a következôkben néhány gya-korlati és idôszerû következményt említ.

„Mindenki köteles embertársait kivételnélkül úgy tekinteni, mint »másik önmagát«”,akinek segítségére kell sietnie, ha szük-séget szenved, legyen az „egy mindenkitôlelhagyott öreg, egy igazságtalanul lenézettvendégmunkás vagy egy hontalan, akár pe-dig egy házasságon kívül született gyermek[...], vagy egy éhezô”. Épp így elfogadha-tatlan az emberi jogok megsértése, mert„gaztett mindaz, ami az élet ellen irányul: agyilkosság bármilyen formája, a népirtás, amagzatelhajtás, az eutanázia, és maga aszándékos öngyilkosság is; mindaz, amicsorbítja a személy épségét: a csonkítások,a testi vagy lelki kínzás, a lélektani kény-szer alkalmazása, mindaz, ami sérti az em-beri méltóságot: az embertelen életkörülmé-nyek megtûrése, az önkényes bebörtönzés,az elhurcolás, a rabszolgaság, a prostitú-ció, a nôkkel vagy ifjakkal való kereskedés;de az is gazság, ha lealacsonyító munka-feltételek között pusztán jövedelmezô esz-köznek tekintik a munkásokat, nem pedigszabad és felelôs személynek” (GS 27). Azemberek között fennállnak ugyan valós kü-lönbségek, akár fizikai, értelmi vagy erköl-csi alapon, de ezek sohasem indokolhat-nak semmiféle „társadalmi vagy kulturálismegkülönböztetést, akár nem vagy faj, akárbôrszín vagy társadalmi helyzet, akár nyelvvagy vallás miatt”. Épp így botrányosakazok a „kirívóan nagy gazdasági és társa-dalmi különbségek..., amelyek az embe-riség egyetlen nagy családjának tagjai ésnépei között mutatkoznak”, nem is beszél-ve arról, hogy ezek „veszélyeztetik a társa-dalmi meg a nemzetközi békét” is (GS 29).A tiszteletet és szeretetet azokra is ki kellterjesztenünk, „akik társadalmi, politikai vagyéppen vallási kérdésekben másként véle-kednek, vagy más magatartást tanúsíta-nak, mint mi”. Nemcsak azért, mert – amintezt általában túl késôn be is látjuk – a kü-lönbözô gondolkodás- és cselekvésmódokkiegészíthetik és gazdagíthatják egymást,hanem mindenekelôtt azért, mert mindenki,még a tévedô ember is „megôrzi személyiméltóságát”. Az egyház, saját hibáiból istanulva arra figyelmeztet, hogy „csak Istenítélhet, csak ô lát az emberek szívébe” (GS28). Csak kevesek képesek arra, hogy mind-azokat, akik másképp vélekednek és cse-lekszenek mint ôk, ne ellenségesen ítéljék

meg. Pedig minden dialógus és együttmû-ködés alapja a másik ember szeretetbentörténô elfogadása. Ez a zsinati tanítás egyiksarkköve.

A mondottakkal összeegyeztethetetlenaz az individualista etika is, amelynek év-századokon keresztül maga a katolikus egy-ház volt a mûvelôje, és amely keresztényektömegeire még ma is jellemzô, miszerintmindenki csak „egy merôben az egyénreszabott erkölcshöz igazodik”. A világ mély-reható és rohamos változásából minden-kinek tanulnia kell, és fölül kell vizsgálniakorábbi álláspontját.2 „Az igazságosság ésszeretet követelményeinek egyre inkábbcsak akkor lehet eleget tenni, ha mindenegyes ember, azon túl, hogy a maga ké-pességei és mások szükségletei szerinthozzájárul a közjóhoz, egyszersmind támo-gatja és segíti is azokat a magán- és köz-intézményeket, amelyek a jobb életkörülmé-nyeket szolgálják.” A konstitúció elmarasz-talja például azokat, „akik nagyvonalú ésfennkölt eszméket hangoztatnak, valójábanazonban úgy élnek, mintha semmi közüksem lenne a közösség bajaihoz [...], sem-mibe veszik a szociális törvényeket és elô-írásokat [...], mindenféle csalással és meg-tévesztéssel kivonják magukat a törvényesadók és a társadalomnak járó egyéb tar-tozások alól”, esetleg mit sem törôdnek„az emberi együttélés szabályaival, példáulazokkal, amelyek az egészség védelmétvagy a közlekedés biztonságát célozzák”(GS 30).

A zsinat tudatában van annak, hogy azemberben „aligha alakulhat ki a közösségifelelôsség érzete, ha életkörülményei nemteszik számára lehetôvé, hogy tudatáraébredjen saját méltóságának”. A szabadságugyanis „elkorcsosul abban, aki nyomorbasüllyed, de veszendôbe megy ott is, aholaz ember egy túl könnyû élet csábításánakengedve elefántcsont-toronyba zárkózik”.De vajon melyik társadalmi rendszer az,amelyik leginkább biztosítja polgárainak,hogy „valódi szabadságban” vegyék ki ré-szüket a közügyekbôl? Korántsem termé-szetes, hogy a zsinat a demokratikus társa-dalmi berendezkedéseket tartja dicséretreméltónak, errôl azonban majd a politikai kö-zösség tárgyalásánál lesz részletesebbenszó (GS 31).

Az ember közösségi mivolta a vallásiéletet is magában foglalja, amint ezt már aLumen gentium kezdetû konstitúció ishangsúlyozta (ld. LG 9). Ha az egyház vi-lághoz fûzôdô viszonyáról beszél, ezzel nemalapítójától fordul el, hanem éppen ellen-kezôleg, Krisztus példáját követi. A közös-ségi jelleget ugyanis „Jézus Krisztus tettetökéletessé és teljessé”, amennyiben ô is„részt akart venni az emberi együttélésben.Ott volt a kánai menyegzôn, betért Zakeusházába, asztalhoz ült a vámosokkal ésbûnösökkel. Beszédeiben […] a társadalmiélet legismertebb dolgait említette, kifeje-zéseit és hasonlatait pedig a mindennapiéletbôl vette. Megszentelte az emberi kap-csolatokat [...] és önként alávetette magáthazája törvényeinek”. Halála és feltáma-

dása után „új testvéri közösséget alakítottki mindazokból, akik ôt hittel és szeretettelbefogadják”. Az egyház feladata, hogy ápol-ja és gyarapítsa ezt a közösséget, amely-ben mindnyájan „a kapott különbözô ado-mányok szerint kölcsönösen szolgálják egy-mást” (GS 32).

Az emberi tevékenység

A következô fejezet az új zsinati gon-dolkodás egyik kiemelkedô példája: azember világi tevékenységét nem fölülrôl, avalóságtól idegen teológiai kategóriákkalközelíti meg, hanem a valós helyzetbôlindul ki, készen a dialógusra, sôt az eddigiegyházi szemlélet korrigálására is. A be-vezetô cikkely megállapítja, hogy az ember„már csaknem az egész természetre kiter-jesztette hatalmát, és egyre tovább terjeszti,elsôsorban a természettudomány és a tech-nika vívmányai révén”, aminek következté-ben „az emberiség nagy családja lassankéntaz egész földkerekségen egyetlen közös-ségnek ismeri föl és szervezi meg önma-gát”. E szédítô fejlôdés sok kérdést vet fel,hogy például „mi az értelme és az értékeennek a fáradozásnak? Hogyan kell hasz-nálnunk mindezeket a javakat? Minô célfelé tartanak az egyénnek vagy a közösség-nek törekvései?” Ahelyett azonban, hogy akonstitúció itt az egyháztól megszokott ki-oktató stílusban közölné az örök érvényestanítást, kijelenti, hogy „az egyháznaknincs mindig keze ügyében a felelet min-den részletkérdésre, viszont ôrzi Isten igé-jét, amelybôl a vallási és erkölcsi élet elveimeríthetôk”. A zsinat ezért csak arra vállal-kozik, hogy megkísérelje egyesíteni „a ki-nyilatkoztatás fényét az emberi tudással”(GS 33). Ez három lépcsôfokon történik.Az ember tevékenységét elôször a terem-tés tükrében, majd a bûn árnyékában, végülpedig Krisztus teste fölépítésének titkábanszemléli.

Az ember „életkörülményei javítására”tett erôfeszítése a teremtés lényegébôl faka-dóan „önmagában véve egészen megegye-zik Isten szándékával”. Eszerint ugyanis azembernek kettôs feladata van. Egyrészt,„hogy vesse uralma alá a földet”, ami azon-ban nem kizsákmányolást vagy önkényural-mat jelent, hanem arra kötelezi az embert,hogy Isten helytartójaként „kormányozzaigazságosan és szentül a világot”. Ebbôlkövetkezik másrészt az is, hogy ne borítsafel a teremtett világ rendjét, hanem „elismer-ve Istent a mindenség Teremtôjének, hoz-zá vezesse vissza önmagát és az egészvilágot”. A zsinat itt nem tudatos vallásivagy teológiai reflexióra gondol, hanemhangsúlyozza, hogy „mindez a leghétközna-pibb dolgokra is érvényes”. Mindazok, akik„a maguk és családjuk fenntartásán fára-doznak és […] a társadalomnak is hasz-nára vannak […], a Teremtô mûvét fejlesz-tik tovább, embertestvéreik javát mozdítjákelô, és személyesen segítik megvalósulniaz isteni Gondviselés tervét a történelem-ben”. Ezért „a krisztusi üzenet nem vonja elaz embereket a világ építésétôl, nem teszi

Keresztény Szó28

ôket közönyösekké sorstársaik iránt, éppenellenkezôleg: még szigorúbban kötelezi ôket,hogy a világ javára munkálkodjanak” (GS34). Joggal mutatnak rá a kommentárok,hogy ez a szemlélet új az egyház törté-nelmében, hiszen ellentétes azzal a régi fel-fogással, amely szerint a keresztény em-bernek türelmesen el kell viselnie sorsát.3Ezen túlmenôen azonban a cikkely igaziújdonsága abban van, hogy hangsúlyozza:az emberi tevékenységnek önmagában vévevan értéke. A világ dolgai ugyanis „többekannál, hogy csupán az erkölcsi és vallásipróbatétel anyagául szolgáljanak, többek,mint »occasiones moralitatis sive pietatis«,amint a középkorban mondták. Az egyházigondolkodást talán még ma is túlságosangúzsba köti a plátoni idealizmus és arisz-totelészi intellektualizmus, olyannyira, hogya természettudomány és a technika önér-tékét még nem tudja teljesen elismerni. Azilyen félresiklás könnyen ahhoz a morali-záláshoz vezet, amely ellen a mai emberjoggal tiltakozik”.4

Sohasem szabad azonban szem elôl té-veszteni a helyes értékrendet, azt ugyanis,hogy az emberi munka és a termelt javaknem öncél, hanem „kiindulópontja is, decélja is az ember […], aki saját magát tö-kéletesíti; sokmindent megtanul, fejlesztiképességeit, kilép önmagából, sôt önmagafölé emelkedik. Ez a gyarapodása, ha jólmeggondoljuk, sokkal nagyobb érték, minta maga körül felhalmozódó vagyon”. Az em-ber kibontakozásának azonban szociálisvetülete is van, ugyanis „a technikai hala-dásnál többet ér mindaz, amit az embereka nagyobb igazságosság, a szélesebb körûtestvériség és a társadalmi viszonyok em-beribb rendje érdekében tesznek. […] Ennekkövetkeztében az emberi tevékenységalapszabálya az, hogy – Isten tervéhez ésakaratához igazodva – legyen összhang-ban az emberiség valódi érdekével, és te-gye lehetôvé az ember mint egyed és minta társadalom tagja számára teljes hivatá-sának szolgálatát és betöltését” (GS 35).Az emberi tevékenység helyes értékrendjeígy egyszerre vonatkozik az anyagi világfölötti uralomra, a személyiség kibontako-zására és az emberi közösség humanizá-lására.

Ha a konstitúció az emberi tevékeny-ség értékét és rendjét Istenre vezeti vissza,sok kortársunk ezt valamiféle újabb ideoló-giai kényszerzubbonynak gondolhatja.5 Ez-zel szemben a zsinat a földi dolgok jogosautonómiáját hangsúlyozza. „Ha a földi va-lóságok autonómiáján azt értjük, hogy ateremtett dolgoknak, maguknak a közös-ségeknek is, megvannak a saját törvényeikés értékeik, amelyeket az embernek lépés-rôl lépésre felismernie, alkalmaznia és ala-kítania kell, akkor az autonómia megköve-telése teljesen jogos; korunk embere igényli,sôt a Teremtô akaratának is megfelel.” Mind-ebbôl több dolog következik. Egyrészt,„hogy minden dolognak megvan a magaállaga, igazsága és jósága, megvannak asaját törvényei, és megvan a saját rendje:ezeket az embernek tisztelnie kell azzal,

hogy elismeri a tudományok és mûvésze-tek saját módszereit ”. Másrészt, „ha való-ban tudományosan és az erkölcsi elvekszem elôtt tartásával folyik a módszereskutatás, akkor ez egyetlen ismeretágbansem kerül soha igazi ellentétbe a hittel,hiszen a földi valóságok és a hit valóságaiugyanattól az Istentôl erednek”. Végül azegyház arra kényszerül, hogy ôszinténszembe nézzen saját, a történelem soránelkövetett túlkapásaival is. A dokumentumitt óvatosan fogalmaz és elkerül mindenfaj-ta konkrét utalást: „Hadd fejezzük ki tehátmély sajnálkozásunkat bizonyos szellemimagatartás fölött, amely néha megnyilvá-nult éppen a keresztények között is, akiknem mindig látták eléggé tisztán a termé-szettudományok jogos autonómiáját. Ez amagatartás nézeteltérésekre vezetett, szen-vedélyes vitákat váltott ki és sokakkal elhi-tette, hogy a hit és a tudomány szembenáll-nak egymással”. A földi dolgok jogos auto-nómiájának hangsúlyozása után a kons-titúció visszautasítja az autonómia hamisértelmezését, mely szerint „a teremtett dol-gok nem függenek Istentôl, és hogy azember a Teremtôre való tekintet nélkül ren-delkezhetik velük. […] A teremtmény ugyan-is a Teremtô nélkül a semmibe zuhan […],ha Isten feledésbe merül, maga a teremt-mény érthetetlenné válik” (GS 36).6

Az eddigiek alapján (ahol az emberi te-vékenységrôl a teremtés tükrében volt szó)az olvasónak az a benyomása támadhat,hogy a zsinati püspököket valami vak ha-ladás-hit kerítette hatalmába és nem látjáka technikai fejlôdés veszélyeit. Hogy ez ko-rántsincs így, azt bizonyítja a következôcikkely, amelyben a témát a bûn miszté-riumában szemlélik. „A Szentírás az örökemberi tapasztalattal összhangban arra ta-nítja […] az emberiséget, hogy a haladás[…] nagy kísértése is lehet: ha megzava-rodik az értékek rendje és a jó a rosszalkeveredik, akkor az egyes emberek és cso-portok már csak a maguk érdekét nézik,másokét nem. Ez az oka, hogy a világ nemaz igazi testvériség hazája, az emberiségnagyra nôtt hatalma pedig már magát azemberiséget fenyegeti pusztulással.” A tör-ténelmen „végigvonul valami élet-halál harca sötétség hatalmai ellen” és mindenkinek„szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitart-hasson a jóban”. Az egyház feladata fi-gyelmeztesse az embert: ne szabja magát„ahhoz az elbizakodottsághoz és rosszin-dulathoz, amely […] munkálkodását a bûneszközévé változtatja”. A kevélység és ön-szeretet által megrontott emberi tevékeny-séget „Krisztus keresztje és feltámadása ál-tal kell megtisztítani és tökéletessé tenni”,hiszen ezáltal lett az ember új teremtmény,aki „a szegénység szellemében a lélek sza-badságával” használja és élvezi a terem-tett dolgokat: „mint akinek semmije sincs,de mindene megvan” (GS 37).

A fejezet befejezô része az ember tevé-kenységét Krisztus misztériumában szem-léli, aki maga is „itt lakott az emberek föld-jén, vagyis ízig-vérig emberként lépett atörténelembe, azt magához emelve és ön-

magában újra összefogva”. Ebben az ér-telemben az egész világ mintegy Krisztustitokzatos teste, amit az ember munkája ré-vén épít.7 „Ô nyilatkoztatta ki nekünk, hogy»az Isten a szeretet« […], hogy az embertökéletesedésének, és következôleg a vi-lág átalakításának alaptörvénye az új pa-rancs: a szeretet”. Ô a Lélek erejével „nemcsupán a túlvilág vágyát ébreszti fel” ben-nünk, „hanem éppen ezáltal élteti, megtisz-títja és erôsíti a nemes kezdeményezése-ket, amelyekkel az emberiség nagy csa-ládja emberségesebbé teszi a maga életét,és e célja szolgálatába állítja az egész föl-det”. Az eukarisztia szentsége már rejtvemagában foglalja ezt a valóságot, mert ben-ne „a természet és az emberi munka gyü-mölcsei dicsôséges testté és vérré változ-nak át” (GS 38). Az ember feladata, hogyezt a világtörténelemben is megvalósítsa.Természetesen „a földi haladást gondosanmeg kell ugyan különböztetnünk Krisztusországának növekedésétôl, ez a haladásmégis sokat jelent az Isten országa szem-pontjából, amennyiben hozzájárulhat a tár-sadalom különb rendjének megalkotásá-hoz”. Az ember erôfeszítései az eljövendôúj ég és új föld szempontjából sem fölös-legesek, mert „a szeretet és mûvei megma-radnak, és a mulandóság szolgai állapo-tából mindenestôl fölszabadul a világ, ame-lyet Isten az emberért teremtett” (GS 39).

Jegyzetek1 Semmelroth, O., Kommentar zum II. Kapitel,In: LThK 14, 354–377, itt 362–363. – „»Ki-bontakozni« nem azt jelenti, hogy többet bir-tokolunk, hanem, hogy többek vagyunk. […] Ahaladás célja az emberek teljes kibontako-zása. Más szavakkal, hogy tekintettel legyenaz emberre, valamint szellemi és morális érté-keire.” – Sugranyes, de Franch, R., Die Völker-gemeinschaft, 447.2 „A történelem az egyházat is tanítja, amennyi-ben az emberi együttélés, valamint a teremtésés kinyilatkoztatás új és más szempontjait he-lyezi elôtérbe, amelyek bár mindig is hozzá-tartoztak a keresztény igazsághoz, valójábankevésbé vettük figyelembe azokat. Az új látás-mód új magatartásformákat is követel, ame-lyek a kor megváltozott feltételeinek jobbanmegfelelnek.” Semmelroth, O., Kommentar zumII. Kapitel, In: LThK 14, 354–377, itt 371.3 „Mindez a katolikusok között uralkodó konzer-vativizmus végét jelenti: az embernek, indivi-duálisan és közösségben is, az a feladata,hogy átalakítsa életkörülményeit és környeze-tét”. Smulders, P., Das Menschliche, 207.4 Auer, A., Einleitung, 383. – Aquinói SzentTamás az emberi munkának még négyescéljáról beszélt: a mindennapi kenyérkereset,a restségnek mint fô tehernek az elkerülése,az állandóan lázadozó test aszkézis által tör-ténô megzabolázása, valamint a máson segítôadományozás lehetôségének a megteremtése.5 A kortársak félelme értehetô – írja Alfons Auerprofesszor –, „elvégre létezett már tanítás a»potestas directa ecclesiae in tempralia«-ról(az egyház közvetelen hatalma a világi dolgok-ban – W. J.). Igaz ugyan, hogy ezt késôbb a»potestas indirecta« (közvetett hatalom – W. J.)tanára enyhítették, sokan azonban még ma isúgy gondolják, hogy a természeti törvényrôl

292005 május

szóló ismert tanítás nem egyéb mint egy – aszekularizációs gondolkodáshoz kénytelen-kel-letlen alkalmazkodó – ideológiai formula. Enneksegítségével kísérelné meg az egyház, hogy apotestas indirecta in temporalia (közvetett ha-talom a világi dolgokban – W. J.) tanát egy to-vábbi örökkévalóságig becementezze”. Auer, A.,Einleitung. 385.

6 „A 36. cikkely tulajdonképpen semmi újat nemtartalmaz, de a világ saját értékének elisme-rése nem lesz hatástalan. Az egyház ugyanisrászánta magát arra, hogy véglegesen föladjaazt a középkori törekvését, mely szerint a vilá-got egy egységes rendbe kényszeríti. A világ amaga sajátosságaival együtt szabaddá válik.Auer, A., Einleitung. 386.

7 „Az örök Ige emberré levése által magára öl-tötte az egész emberiséget és az egész világ-mindenséget, úgy ahogy van, és ahogy a törté-nelemben kibontakozik. Minden létezô valóság,minden érték és minden rend benne egyesül.Ez az egyesülés a feltétele annak, hogy az Úrhalála és feltámadása a világ üdvtörténetébenis megvalósulhasson.” Auer, A., Einleitung. 390.

Ezekben a mozgalmas napokban háromszor is hallhattuk Mindenszentek li-tániájának dallamát: II. János Pál pápánk temetésén; a Bíborosi Kollégium be-vonulásakor a konklávé kezdetén és ma: Tu illum adiuva – tartsd meg Szent Péterúj utódját. Minden alkalommal különleges vigasznak éreztem ezt az imádságot.

Mennyire elhagyatottnak éreztük magunkat, amikor II. János Pál, aki több mint26 éven keresztül pásztorunk és vezetônk volt, itthagyott minket! Átlépte a másikélet küszöbét – belépett Isten misztériumába. De nem egyedül! Aki hisz, soha nincsegyedül – sem életben, sem halálban. Akkor az elmúlt évszázadok szentjeihez for-dultunk – barátaihoz, testvéreihez a hitben, hogy élô menetként kísérjék át Istendicsôségébe.

Tudtuk, hogy ott már várják ôt. Most pedig tudjuk, hogy valóban hazaérkezettövéi közé. És újból vigaszt nyertünk, amikor ünnepélyesen bevonultunk a konklávé-ra, hogy megnevezzük, akit az Úr kiválasztott. Hogyan tudtuk felismerni? Hogyantudhatta a 115, különbözô országból és kultúrából érkezett püspök „kitalálni”, ki az,akit az Úr a kötés és az oldás küldetésével kíván felruházni? Ismétlem: tudtuk, hogynem vagyunk elhagyatva; körbevesznek, vezetnek és irányítanak Isten barátai.

És most, e pillanatban, nekem, Isten gyenge szolgájának kell vállalnom ezt ahihetetlen, minden emberi képességet meghaladó feladatot. Hogyan leszek képesezt a feladatot ellátni? Kedves Barátaim, épp most fohászkodtatok ti mindannyian aszentek közösségéhez, amelyet csupán néhány nagy név képvisel Istennek azemberekkel közös történelmében. Ily módon bennem is újraéled a tudat: nem vagyokegyedül. Nem kell egyedül viselnem, amit valójában nem is tudnék magam viselni.

Isten szentjeinek közössége megvéd, megtart és hordoz. A ti imáitok, kedvesBarátaim, jóindulatotok, szeretetetek, hitetek és reményetek kísér utamon. A szen-tek közösségéhez nem csak azok az elôttünk élô nagyok tartoznak, akiknek a nevétismerjük. Mi mindannyian, akik az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében meg-keresztelkedtünk, akik Krisztus testének és vérének ajándékából élünk, aki ezáltalakar bennünket önmagához hasonlóvá tenni, mi mindannyian a szentek közösségevagyunk. Igen, az egyház él – ezt a csodát tapasztalhattuk meg ezekben a napok-ban. A pápa betegségének és halálának szomorú napjaiban éppen ez nyilvánultmeg csodálatos módon a szemünk elôtt: az egyház él és fiatal. Magában hordozzaa világ jövôjét, és így megmutatja mindannyiunknak a jövô felé vezetô utat.

Az egyház él, és mi ezt látjuk: megtapasztaljuk azt az örömet, amelyet a Fel-támadott övéinek megígért. Az egyház él, mert Krisztus valóban feltámadt. A hús-vét napjaiban a pápa arcán látott fájdalomban Krisztus szenvedésének miszté-riumát láttuk, és érintettük sebeit. De ugyanakkor ezekben a napokban egészenmély értelemben a Feltámadottat is megérinthettük. Megadatott nekünk, hogy a sö-tétség rövid ideje után megtapasztalhattuk a megígért örömet, a feltámadásgyümölcsét.

Az egyház él – így köszöntelek nagy örömmel és hálával mindannyiótokat, akikitt összegyûltetek, Bíborosok és Püspökök, kedves Paptestvérek, Diakónusok, Lel-kipásztorok és Hitoktatók. Köszöntelek benneteket, kedves Szerzetes Testvérek ésNôvérek, Isten átváltozott jelenlétének tanúi. Köszöntelek benneteket, hívô Test-véreim, akik belevetettétek magatokat Isten országának egész világra kiterjedôhatalmas építkezésébe.

Szeretetteljes üdvözlettel fordulok mindazokhoz is, akik bár újraszülettek akeresztség szentségében, még nincsenek teljes közösségben velünk; és felétek isZsidó Testvéreim, akikkel a hatalmas Isten visszavonhatatlan ígéretében gyökerezôlelki örökség köt össze. És végül – mint egy tovahaladó hullám – gondolataim kiter-jednek a mai idôk minden emberére, hívôkre és nem hívôkre egyaránt.

Kedves Barátaim! E pillanatban nem szükséges bemutatnom kormányzási prog-ramomat. Néhány feladatomat már megfogalmaztam április 20-i üzenetemben;és lesz még erre alkalom. Az én igazi programom, hogy ne a saját akaratomat

valósítsam meg, ne a magam elképzeléseit kövessem, hanem az egész egyházzalegyütt arra figyeljek, mi Isten szava és akarata, és hagyjam, hogy ô maga vezesseaz egyházat a történelemnek ebben az órájában.

Ahelyett, hogy programmal állnék elô, egyszerûen csupán két jelrôl szeretnékbeszélni, amelyek a liturgiában a péteri szolgálat felvételét mutatják be […].

Az elsô jel a gyapjúból készült pallium, amelyet a vállamra helyeznek. Ôsijelkép ez, amelyet Róma püspökei a 4. század óta viselnek; úgy is értelmezhetjük,mint Krisztus igájának jelét, amelyet ennek a városnak a püspöke, Isten szolgáinakszolgája a vállára vesz. Isten igája Isten akarata, amelyet elfogadunk. Ez az akaratnem külsô teher, ami elnyom bennünket, és elveszi szabadságunkat. Megismerni,amit Isten akar, ami az élet útja – ez okozott Izrael népének hatalmas örömet, ezvolt kiváltsága. Ez a mi örömünk is: Isten akarata nem elidegenít bennünket, hanemmegtisztít – bár talán fájdalmak árán – és visszavezet önmagunkhoz. Ily módonnem csak ôt szolgáljuk, hanem az egész világ, az egész történelem üdvösségét. Apallium jelkép-értéke valójában még konkrétabb: a bárány gyapja az elveszett bá-rányt vagy a beteget, a gyengét jelképezi, akit a pásztor a vállára vesz, hogy elvigyeaz életet adó vízhez.

Az eltévedt bárányról szóló példabeszéd, amelyet a pásztor a pusztában ke-res, az egyházatyák számára Krisztus misztériumának, az egyháznak a képét jelen-tette. Az emberiség – mi mindannyian – az eltévedt bárány, amely a pusztában nemtalálja az utat. Isten Fia ezt nem tudja elviselni; nem hagyhatja az emberiségetebben a nyomorúságos helyzetben. Elindul, otthagyja a mennyek dicsôségét, hogymegtalálja azt a bárányt és visszavezesse, egészen a keresztig. Vállán viszi, hor-dozza emberségünket – ô a jó pásztor, aki életét adja juhaiért. A palliumnak min-denekelôtt az az üzenete, hogy mindannyiunkat Krisztus hordoz. Ugyanakkor arrais felszólít minket, hogy hordozzuk egymást. Így lesz a pallium a pásztori feladatjelképévé. […]

Krisztus szent nyugtalanságának kell mozgatnia a pásztort: számára nem kö-zömbös az, hogy oly sokan élnek a pusztaságban, a szegénység, az éhség, a szom-júság, az elhagyatottság, a magány, az összetört szeretet sivatagában, azoknak akiüresedett lelkeknek a pusztaságában, akik nincsenek tudatában az emberi mél-tóságnak és útjának. A külsô pusztaságok sokasodnak a világban, mert hatalmas-sá vált a belsô sivárság.

Ezért a föld kincsei már nem szolgálják Isten kertjének építését, amelyben min-denki boldogan élhet, hanem kiszolgáltatnak a romboló és a kihasználó hatalmak-nak. Az egyház egészének és benne a pásztoroknak éppúgy, mint Krisztusnak, útrakell kelniük, hogy kivezessék az embereket a pusztaságból az életbe, az IstenFiával való barátságba, ahhoz, aki a teljes életet adja.

A bárány szimbólumának van még egy aspektusa. Az ókori Keleten szokásbanvolt, hogy a királyok magukat népük pásztorának nevezték. Hatalmuk jelképevoltaképpen cinikus kép: a nép olyan, mint a bárányok, amelyek felett a pásztorkedve szerint rendelkezik, mindaddig, míg a mindenek Pásztora, az élô Isten maga isbáránnyá lett – átállt oldalukra. Így fedte fel, valójában milyen is a jó pásztor: „Én va-gyok a jó pásztor… Életemet adom juhaimért” – ezt maga Jézus mondja (Jn 10,14).Nem a hatalom vált meg, hanem a szeretet! Ez Isten jele: ô maga a szeretet.Hányszor szeretnénk, hogy Isten erôsebben mutatkozzon meg! Hogy keményenbüntessen, gyôzze le a rosszat, és hozzon létre egy jobb világot!

Minden hatalmi ideológia ezzel igazolja magát, így igazolja azt, amikor lerom-bolja, ami a haladást, az emberiség szabadságát gátolja. Szenvedünk Isten tü-relméért! De nem kevésbé van szükségünk mindannyiunknak az ô türelmére. Isten,aki báránnyá lett, azt mondja: a világot a keresztre feszített váltotta meg, nem amegfeszítôk. A világot Isten türelme megszabadítja, az emberek türelmetlenségeviszont lerombolja.

A pásztor egyik jellemzôje az kell hogy legyen: úgy szeresse a rábízottakat,amint Krisztus szeret. „Legeltesd juhaimat” – mondja Krisztus Péternek és nekemis ebben a pillanatban. Legeltetni azt jelenti, hogy szeretni, szeretni azt jelenti, hogyaz ember kész szenvedni is. Szeretni annyit tesz: megadni a juhoknak az igazán jót,Isten igazságának, igéjének táplálékát, táplálni jelenlétével, amit az oltáriszentség-ben ad.

Kedves Barátaim! E pillanatban csak ennyit tudok mondani: imádkozzatokértem, hogy megtanuljam mind jobban szeretni az Urat! Imádkozzatok értem, hogymegtanuljam mind jobban szeretni nyáját – benneteket, az egyházat, mindannyió-tokat egyenként és együtt! Imádkozzatok értem, hogy ne meneküljek félelembôl a

ddookkuummeennttuumm

XVI. BENEDEK PÁPA HOMÍLIÁJA A BEIKTATÁSI SZENTMISÉN, 2005. ÁPRILIS 24-ÉN

Keresztény Szó30

TEST LÉLEK SZELLEM TEST LÉLEK SZELLEM TEST LÉLEK SZELLEM

Szent Pál apostol írja a rómaiaknak, hogy „gyöngeségünkbensegítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kellhelyesen imádkoznunk...” (Róm 8,26–27). A gyakorlati élet iga-zolja ezt. Vagy csak kérünk, vagy csak egy pillanatnyi jajistenem-mel „intézzük el”, miközben nem is értjük, nem is tudjuk felfogniaz ima erejét, mélységét és értékét. Az évszázadok folyamán amisztikusok, a szerzetesek, a szentek sokszor próbáltak elme-rülni Isten titkában, nem is akármilyen eredménnyel. A bencések,a karmeliták, a jezsuiták külön mûvészetté fejlesztették a lelki életalapvetô eseményét, az Istennel fenntartott kapcsolat legfonto-sabb eszközét, az imádságot. A jezsuiták pedig a keleti imamód-szerek tanulmányozásával, a lélektan tudományos módszereivelis besegítettek abba, hogy imádságunk tényleg az Isten jelen-létében való elmerülés és önátadás legyen. A nemrég elhunytAnthony de Mello jezsuita évtizedekig tartott lelkigyakorlatokat avilág különféle tájain, hogy „aprópénzre váltva” hatalmas tudásátés imatapasztalatát, megízleltesse a keresztényekkel (de nemcsak velük), miért fontos az ima – mint kapcsolat. Elmélkedéseikönyv formában magyarul is napvilágot láttak (Anthony de Mello,Kapcsolat... Kecskemét, 2003). E könyv gondolatai mentén, a

magam lelkipásztori tapasztalatával próbálok választ keresni arraa kérdésre, mire jó az imádság, hogyan imádkozzunk, melyek azimádság alaptörvényei?

Mire jó az ima?

Sokan felteszik a kérdést: mire jó az imádság. Még hívô em-berek között is találni olyanokat, akik azt mondják, Isten úgyismindenható, az ô akarata mindenképp megvalósul, ôt nem lehetbefolyásolni, rá amúgy sem lehet hatással lenni. Ezért tisztázzukelôbb, mi az ima. Hogy jobban megérthessük, hasonlatokkal fogokélni:

– Az ima arra való, hogy megértsük, hol ered Isten folyója. Eza legmagasabb energiaforma. Alexis Carrel, a hitetlen orvos, egylourdes-i csodás gyógyulást követôen, megtérése után ezt sok-szor megtapasztalta...

– Nem tilthatjuk meg a fájdalom madarainak, hogy felettünkröpködjenek, azt azonban elkerülhetjük, hogy a hajunkban fész-ket rakjanak. Ezt pedig az imádságnak köszönhetjük.

– Az ima Isten adatbankjának jelszava, amellyel behatolha-tunk a „szívéhez”...

– Az imádság az a rádiótelefon, amellyel jelezhetjük a mennyeiirányítótoronynak, hová zuhantunk le...

– Az imádság az az antenna, amellyel ráhangolódhatunk Istenhullámhosszára, amellyel venni tudjuk adását, jelzéseit, hangját,üzenetét...

Nem azért imádkozunk tehát, hogy Istent kioktassuk szükség-leteink felôl, hogy megpuhítsuk, nem azért van az ima, hogy Is-tent akaratunkhoz igazítsuk, hanem hogy a mi akaratunkat iga-zítsuk Istenhez. Nem annyira beszélgetés, mint inkább hallgatás.Odahallgatás.

Az imádságban Isten jelenlétébe helyezem magam. A lélekôszinte vágyakozásáról van szó. Az imádságban megtapasztal-

Sebestyén Péter

kAPCSOLATAnthony de Mello után szabadon

„farkasok” elôl! Imádkozzunk egymásért, hogy az Úr hordozzon bennünket, és meg-tanuljuk egymást hordozni!

A második jel, amelyet a mai beiktatási liturgia bemutat, a halászgyûrû átadá-sa. Péter meghívása a pásztori szolgálatra, amelyet az evangéliumi olvasmánybanhallottunk, a bôséges halászat elbeszélését követi: miután egész éjszaka hiábavetették ki hálóikat, a tanítványok meglátják a parton a feltámadt Urat. Ô felszólítjaôket, menjenek vissza még egyszer halászni, és íme, a hálók úgy megtelnek, hogyalig bírják kihúzni; 153 nagy hal van benne: „Noha ennyi volt a hálóban, nem sza-kadt el.” (Jn 21,11).

Ez a történet megfelel egy kezdeti elbeszélésnek, amikor a tanítványok szinténnem fogtak semmit egész éjjel; Jézus akkor is felszólította Pétert, hogy menjen kiújra a tengerre. És Simon, akit még akkor nem hívtak Péternek, csodálatraméltóválaszt ad: „Mester, ha te mondod, kivetem a hálókat!” És íme a küldetésmegerôsítése: „Ne félj! Mostantól emberhalásszá teszlek!” (Lk 5,1–11).

Ma is azt mondják az egyháznak és az apostolok utódainak: menjenek ki a tör-ténelem tengerére, vessék ki hálóikat, hogy megnyerjenek embereket az evangéli-umnak – Istennek, Krisztusnak, az igaz életnek. Az egyházatyák különleges figyelmetszenteltek ennek a résznek. Ezt mondják: a halnak, amely a vízi életre teremtetett,végzetes, ha kifogják a tengerbôl. Azért fogják ki éltetô elemébôl, hogy az embertáplálékává legyen. De az emberhalász küldetésében ez épp fordítva történik.

Mi, emberek, elidegenedve élünk a szenvedés és a halál sós vizében, a fénynélküli sötétség tengerében. Az Evangélium hálója kiemel bennünket e tengerbôl,és Isten fényének ragyogásába, az igaz életbe helyez bennünket. Tényleg így van– Krisztus példája nyomán az emberhalász küldetésében ki kell menteni az em-bereket az elidegenedésbôl az élet földjére, Isten világosságára.

Valóban: azért élünk, hogy megmutassuk Istent az embereknek. Csak ott kez-dôdik igazán élet, ahol Isten megmutatkozik. Csak akkor tudjuk meg, mi az élet,amikor Krisztussal, az élô Istennel találkozunk. Nem véletlen a létünk és nem értel-metlen a fejlôdésünk. Mindannyian Isten egy gondolatának gyümölcse vagyunk.Mindannyiunkat akar, szeret, és mindenkire szüksége van. Nincs annál szebb, mintamikor elér, megérint az Evangélium, Krisztus. Nincs annál szebb, mint megismerniôt és megosztani barátságát másokkal. A pásztor és az emberek halászának fela-data sokszor fárasztónak tûnik. De szép és nagy feladat, mert határozottan azörömöt szolgálja, Isten örömét, aki be akar lépni a világba.

Még egy dolgot szeretnék tisztázni: mind a pásztor, mind a halász képébennagyon határozottan kiemelkedik a meghívás az egységre. „Más juhaim is vannak,amelyek nem ebbôl az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognakszavamra: egy nyáj lesz és egy pásztor” – mondja Jézus a jó pásztorról szóló példa-beszédben (Jn 10,16). És a 153 hatalmas hal elbeszélése ezzel az örömteli megál-lapítással zárul: „Noha ennyi volt a hálóban, nem szakadt el.” (Jn 21,11)

De jaj, szeretett Urunk, a háló elszakadt! – mondanánk fájdalmunkban. De nem– nem kell elszomorodnunk! A Te ígéretedben bízunk, amelyben nem csalódhatunk,és mindent megteszünk, hogy végigjárjuk a megígért egység felé vezetô utat. Erreemlékezünk az Úrhoz szóló imáinkban, akár a koldusok: igen, Uram, emlékezz azígéretedre! Add, hogy egy nyáj legyünk! Ne engedd, hogy hálód elszakadjon, éssegíts, hogy az egység szolgálói lehessünk! Ebben a pillanatban gondolataim 1978.október 22-re térnek vissza, mikor II. János Pál pápa megkezdte szolgálatát itt, aSzent Péter téren. Azóta is folyamatosan a fülembe csengenek akkor mondottszavai: „Ne féljetek, tárjátok ki az ajtókat Krisztusnak!” A pápa az erôsekhez, a világhatalmasaihoz beszélt, akik attól féltek, hogy Krisztus megfosztja ôket hatalmuktól,ha beengedik ôt. Igen, biztosan elvett volna tôlük valamit: a korrupció uralmát, a jogátértelmezését, az önkényeskedést. De nem vett volna el semmit, ami az emberszabadságához, méltóságához, egy igaz társadalom neveléséhez tartozik.

A pápa ezenkívül minden emberhez is szólt, különösen a fiatalokhoz. Nincsen-evajon mindannyiunkban valamiféle félelem, hogy valamit elvihet az életünkbôl, hateljesen megnyitjuk magunkat Krisztus számára? Nem félünk-e attól, hogy le kellmondanunk valami nagy, egyedi dologról, ami széppé teheti az életünket? Nem áll-efenn a veszélye annak, hogy szorongunk, és szabadságunktól megfosztva érezzükmagunkat? És a pápa újra ezt akarta mondani: nem! Aki beengedi Krisztust, nemveszít el semmit, ami az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Csakebben a barátságban tárulnak ki az élet kapui. Csak ebben a barátságban tárjuk felvalójában az emberi természet nagy képességeit. Csak ebben a barátságbantapasztalhatjuk meg azt, ami a szép és ami megszabadít.

Így, nagy erôvel és meggyôzôdéssel, egy hosszú élet személyes tapasztala-taiból kiindulva szeretném ma azt mondani nektek, kedves Fiatalok: ne féljetekKrisztustól! Nem vesz el tôletek semmit, hanem mindent nektek ad! Aki neki adjamagát, megkapja a százszorosát! Igen, nyissátok ki, tárjátok ki az ajtókat Krisz-tusnak – és megtaláljátok az igazi életet!

312005 május

hatjuk az élô, személyes, minket határtalanul szeretô Istent. Mikell ehhez a megtapasztaláshoz? Vágyakozás, bátorság, nagy-lelkûség. Hogy nem találjuk Istent, annak az oka az, hogy nemvágyódunk eléggé utána. Telezsúfoljuk életünket sok fontos do-loggal, miközben nem vesszük észre: Isten olyan fontos kellenehogy legyen, mint a levegô, amelyet belélegzünk. De Mello leíregy történetet, amely egy hindu templom papjáról szól, aki sze-retett volna találkozni Istennel. Olyan tünetek látszottak rajta, mintaki szerelmes. Lefekvéskor az istenség elôtt keserves sírásrafakadt, és ez így ment hetekig. Isten nem is tudott ellenállni azilyen vágyódásnak, ebbôl az emberbôl, Ramakrisnából India egyiknagy misztikusa lett. Ez a misztikus elmondta egyszer a barátjá-nak, mit jelent az Isten utáni vágyódás. Ha egyszer egy tolvaj

olyan teremben aludna, amelyet csak egy vékony fal választanael az arannyal teli kincstártól, aludna-e a tolvaj akár egy percet is?Egész éjjel fent lenne, és különféle megoldásokon törné a fejét,amelyekkel megszerezheti az aranyat. – Amikor fiatal voltam –fejezi be de Mello történetében a mesét a misztikus –, én mégannál is buzgóbban vágyakoztam Isten után, ahogy a tolvaj só-várog az arany után.

Szent Ágoston híres mondása is ezt sugallja: Nyugtalan a miszívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk. Egy másikhelyen pedig azt mondja: Isten nélkül olyanok vagyunk, mint apartra vetett hal.

Ha nincs meg bennünk ez a vágy, kérhetjük. A kérô ima min-denek elôtt áll, mindent kérnünk kell.

A vágyakozás mellett épp annyira szükséges a nagylelkûségés a bátorság meg a kitartás. Hajlamosak vagyunk „megtaka-rítani” az idôt Istentôl. Unalmas talán a rózsafüzér, fárasztóugyanazt ismételgetni, nehezünkre esik a térdelés vagy a vir-rasztás. De az is lehet, hogy miközben kérünk, imádkozunk,védekezni is akarunk Isten ellen, nem akarunk túl közel kerülni,merészkedni hozzá, inkább észérvekkel körülsáncoljuk ma-gunkat. Pedig az imádság azt jelenti, hogy vállaljuk az Istennelvaló találkozás kockázatát. Bátorság kell ehhez, hisz az Istennelvaló találkozás lehet kellemetlen vagy felkavaró. Isten olyan, minta sebész: elôször vág, utána gyógyíthat. Ha Istennel akarunktalálkozni, nem szabad magyarázkodni, tiltakozni, szabadkozni,fel kell készülni arra, hogy olyasmit hallunk tôle, ami nekünk nemtetszik, nincs az ínyünkre, sérti büszke önérzetünket, nehezenkivívott szabadságunkban korlátoz. De az önátadás nélkül Istenszeretete, jelenléte nem tudja életünket átjárni. Enélkül nem gyó-gyulnak be lelkünk sebei. Jézus sok példabeszédében beszél atiszta örömrôl, amely az Istennel való találkozást, a rátalálást kö-veti (lásd a példabeszédet a földbe rejtett kincsrôl...)

Hogyan imádkozzunk?

Csendben. Mai, rohanó világunkban nagy szükség van acsendre. Isten Lelkét nem lehet kényszeríteni. Tudni kell várni,csendben ülni.

Mi sokszor túlságosan nyugtalanok, türelmetlenek vagyunk.Add meg, Uram, de most!... Az eszünk sem ott jár, a szívünk isállandóan zaklatott. Az ima a szív csendjében születik meg. Ezakár munka közben is lehetséges. Természetesesen a külsôcsend is szükséges, de nem ez az elsôdleges. Egy ember lelkimélységét nagyon is elárulja, hogy tud-e csendben maradni, tud-eelmerülni, meg tud-e feledkezni minden egyébrôl Isten jelenlété-ben? Mert az imádságos csendben nem kell semmit mondanunk,a csend majd megszólal. Lehet, hogy ez eleinte nehéz. Lehet,hogy a szájunkat talán sikerül becsuknunk, de gondolataink márkavarognak, a bennünk levô zaj tombol. Nem arról van szó, hogykizárjuk a világból a szívünket, de arról igen, hogy zárjuk bemagunk mögött az ajtót, és határozottan összpontosítsuk Istenrea figyelmet. És lassan sikerülni fog olyannyira, hogy akár ágyú-val is lôhetnek mellettünk, a figyelmünk nem terelôdik el Istenrôl.Szükség van a csendre. Tanuljuk el Jézustól, aki rendszeresenelvonult, akár egy éjszakára, akár néhány órára a hegyre, vagynegyven napig a pusztába.

A csend azt jelenti, hogy miközben mindig Isten jelenlétébenélünk és végezzük dolgainkat, lelkünknek van egy belsô „tisztaszobája”, egy pusztasága, ahol megtapasztaljuk Isten lágy szel-lôjének érintését, mint Illés vagy Mózes, aki az égô csipkebokor-ra figyelve Isten közelébe került. Jézus így taníthatta meg a leg-szentebb és a legszebb imádságot, a Miatyánkot.

Kérjünk! Amikor imádkozunk, Isten van a középpontban, velekezdjük, egyetlen rögeszménk legyen az ô akarata, a mi üd-vösségünk, az ô országának terjedése és kiteljesedése már itt aföldön. (Ez azért fontos, mert imádság alatt sokszor a mi kis önzôdolgaink vannak elöl, mindig az én: az én hasznom és érdekeim,nem ô!) Ez nem jelenti azt, hogy nem kell belefoglalnunk az imá-ba szükségeinket. Ô nem közömbös az emberi sorskérdésekiránt. Igenis tárjuk elé szükségeinket, kérjük ôt! Hisz mindent ôad. A kérés annak a beismerését jelenti, hogy mindent ô ad: azerôt a munkához, a munka gyümölcsét, az örömet a jól végzettmunka után. Ez segít minket alázatosnak lenni, és elismerni:hiábavaló az ember fáradozása, ha nincs rajta Isten áldása. Jé-zus meg is mondta, hogy mit kérjünk tôle: három dolgot, de ebbena háromban minden benne van: mindennapi kenyeret (tehát nemluxuscikkeket, kényelemfokozó élvezeti javakat), lelkierôt a kísér-tésekben és a bûnök bocsánatát.

A kérô ima megteszi a lehetetlent, megváltoztatja Isten tervét!Isten annyira szeret, hogy hagyja, hogy befolyásolják ôt imáink.Jézus maga ígérte, példabeszédet is mondott errôl (éjjel kenye-ret kérô barát, rámenôs szegényasszony a bíróval stb.).

Itt beszélhetnénk a kérô ima közösségi erejérôl (magyar sors-kérdéseink, családi bajok, egyházközségi célok megvalósulása...).Kérnünk kell, nem szabad belefáradni, kiábrándulni csak azért,mert másnapra még nem teljesült. Igenis befolyásolhatjuk Istenszent akaratát. Higgyük el, hogy hatalmas az ima ereje és meg-kapjuk, amire tényleg szükségünk van. Isten tudja, mi válik ajavunkra, és az Atyánál „kijárja” nekünk.

A rózsafüzér is sokat segít, a sok ismétléssel mi magunkalakulunk oda, hogy megértsük és megtapasztaljuk Isten sze-retetét.

Gyermekké válva

Olyan bizalomra kell szert tennünk, ami csak a gyerekekbenvan meg. A kisgyermek nem keresi meg a kenyerét. Szülei sze-retik ôt és szeretetükbôl jut neki, kenyér formájában is. Ô nemazzal érdemli ki szeretetüket, hogy tesz valamit, hanem egy-szerûen azért, aki: ô a gyerekük. Csak kérnie kell szüleitôl, ésmegkapja. A normális gyermek nem izgul azért, mi lesz vele húszév múlva, nem akar nyújtózkodva mindenáron kinôni a szülôkszeretetébôl és gondoskodásából, hanem rájuk bízza magát, eza természetes. A krisztusi ember is ezért viselkedik istengyer-meki módon.

Keresztény Szó32

TEST LÉLEK SZELLEM TEST LÉLEK SZELLEM TEST LÉLEK SZELLEM

Az imádság törvényei

Sokszor panaszoljuk, hogy imánk nem nyert meghallgatást,durcásan felhagyunk vele, pedig lehet, csak az a baj, hogy mégnem tanultunk meg rendesen imádkozni. Ez a magatartás egyéb-ként olyan, mintha egy építészmérnök azt mondaná, a mérnökitudomány egy fabatkát sem ér, mert akárhányszor ô hidat épít,az mindig összeomlik. Holott az igazság az, hogy a tudományigenis hatékony, csak éppen ô... csapnivaló mérnök. Ha tehát ami imánk nem nyer meghallgatást, valószínû, hogy rosszul imád-kozunk. Jézus egyértelmûen tisztázta az imádság szabályait.

Az elsô alaptörvény: imádságunk mögött mindig legyen szikla-szilárd hit!

Volt már szó arról, hogy a hit ajándék, kegyelem, nem miállítjuk elô, nem lehet erôlködnünk, hanem kérnünk kell! Kérni, ésközben hagyni, hogy Isten társaságában lehessünk (lásd a mus-tármagról szóló hasonlatot). Sôt, már elôre adjunk hálát a kapottkegyelemért! Elôlegezzük meg a bizalmat Istennek. Sokszor azértnem hatékonyak imádságaink, mert már legyengült a hitünk,nem is számítunk arra, hogy Isten tényleg képes megadni, hogymeg is adja, amit kérünk. Úgy hisszük, elég erôsek és felnôttekvagyunk ahhoz, hogy ne mindent Istentôl kelljen „kunyerálnunk”.A kenyeret megvesszük a boltban, ha betegek vagyunk, orvos-hoz megyünk – Isten fölöslegessé válik... felôlünk akár nyugdíj-ba is mehet, mert mi magunk majd megoldjuk... Észrevesszük,hogy a hitetlenség köszön vissza?

Ha nincs hitünk, erôtlen az imánk, és védtelenek leszünk azélet kihívásaival szemben. Készítsünk például egy listát kéré-seinkkel, kívánságainkkal. Meglepôdnénk-e, ha kívánságainkteljesülnének? Ha igen, akkor valószínûleg baj van a hitünkkel.

A mi problémáink sokszor hegyekként tornyosulnak elénk, deaz ima erejének nem tudnak ellenállni. „Minden megadatik, haimádkozva kéritek” – mondja Jézus. Úgy kell imádkoznunk, mint-ha már megkaptuk volna. Ha valakitôl ugyanis például egy csek-ket kapsz, nem köszönöd-e meg már amikor a kezedbe adja,még mielôtt beváltottad volna?

Olvastam egy asszonyról, aki azért imádkozott, hogy kigyó-gyuljon az ízületi gyulladásból. Gyógyulása elôtt három évvelmár hálálkodott Istennek, mert meg volt róla gyôzôdve, hogy fel-épülése úton van. Miért vagyunk mi kicsinyhitûek, amikor imánkmeghallgatását maga az Úr Jézus ígérte meg?

Az imádság második alaptörvénye a megbocsátás.Most nem Isten megbocsátó irgalmára gondolok, hanem arra,

amit rendszeresen imádkozunk a Miatyánkban: miképpen mi ismegbocsátunk az ellenünk vétkezôknek... Gondoltunk-e már arra,hogy imáink azért nem nyernek meghallgatást, mert szívünkmélyén neheztelünk, haragszunk valakire, és nem tudunk vagynem is akarunk neki megbocsátani? (V. ö. Máté 5: ha ajándékodataz oltárra viszed...)

Ha imádságunkból hiányzik a legfôbb erô, annak az lehet azoka, hogy a megbántottság érzését tápláljuk szívünkben: mennyiharag, vélt vagy valós igazságtalanság miatt érzett bosszan-kodás súlyát cipeljük, egészségünket, idegrendszerünket is in-kább tönkretesszük, inkább megkeseredünk a sértôdöttségtôl,mintsem megszabadulnánk tôle. Keserûség, gyûlölet, nehezte-lések – szívesebben megválnánk inkább valamilyen kincsünktôl,mint embertársaink iránt táplált ellenszenveinktôl. (Egy darabföld, felületes megjegyzés, egy részegen vagy indulatból kiejtettszó, egy örökség nyomán fellángolt viszály, pereskedés, rágal-mazás vagy pletyka útján elindított lavina, és szívünk megke-ményedik, bezárkózunk, már-már szinte dédelgetjük magunkbanezt az érzést, és nem vagyunk hajlandóak megbocsátani.)

Pedig Jézusnak az ilyen szívvel mondott ima nem kell. Ô aztmondja: ha nem bocsátasz meg, nincs közöm hozzád. Érdemeslenne egy listát összeállítani azokról, akiket nem kedvelünk,akikre neheztelünk, akiket nem akarunk szeretni, akiknek nemvagyunk hajlandóak megbocsátani. Azokról is érdemes lenne

egy külön listát összeírni, akiket nem tartunk sokra, akiket kevés-bé szeretünk és azokról is, akik nem szeretnek minket. Sok meg-lepetésben lesz részünk...

Megbocsátani természetesen nem könnyû. Elôször magunk-nak kell megbocsátanunk. Aztán annak, aki megsértett. A meg-bocsátás nem gyengeség, nem gyávaság. Igenis bátor cselekedet,felnôtt emberhez illô magatartás.

Miután megmondtuk a „szájunk ízét”, imádkozzunk azokért,akiket pillanatnyilag nem szeretünk. Vegyük észre, hogy Istentervében ôk is benne voltak. Valahol maga Isten hozott összeminket velük, lehet hogy éppen azért, hogy próbára tegyen éserôsítse hitünket. Az indulat, a düh még nem bûn. Talán Isteniránti szeretetem hozta ki ezt belôlem... A szeretet ellentéte nema harag vagy a gyûlölet, hanem a közömbösség. A gyûlölet aszeretetnek csak a másik oldala. Ilyen dühös állapotban álljunkKrisztus keresztje alá, ott hamarosan el fogjuk szégyellni ma-gunkat, hiszen arra is rájövünk, mekkora hûhót csaptunk a min-ket ért kis semmiség miatt.

Legyünk állhatatosak, imádkozzunk Jézus nevében, járjunkközbe családtagjainkért, vélt ellenségeinkért, egyházközségün-kért, nemzetünkért, mert az ima ereje csodákra képes.

Az imádságra idôt kell szakítani, testestôl-lelkestôl ki kellvonni magunkat az élet „forgatagából”. Függünk az idôtôl, mindigúgy érezzük, hogy lemaradásban vagyunk, ezért vagyunk hajla-mosak „összecsapni” az imát, legalábbis szeretnénk, ha az imá-ban is lehetôség volna egy „konyhakész” „nesszimára”. De éppaz emberi kapcsolatok jó példa arra, hogy ha azt akarjuk, hogytartós és mély legyen a kapcsolatunk valakivel, akkor igen sokidôt rá kell áldoznunk. Az idôhiány és az ideges feszültség csakárt a kapcsolatnak, ezért tûnik sokszor az ima is idôpocséklás-nak. Az ima ideje a kairosz, harcol bennünk a földi idôvel, a kro-nosszal. Szükséges tehát a tanulás, a begyakorlás, az idôrá-fordítás és a türelem, hogy az imádság is meghozhassa a gyü-mölcsét életünkben. Sokan divatos érvekkel próbálkoznak, hogynem a mennyiség, hanem a minôség számít. De a tapasztalatépp azt mutatja, hogy minél kevesebbet imádkozunk, annálrosszabb lesz a helyzetünk. Minél kevesebbet imádkozunk, annáljobban elmegy az „étvágyunk” tôle. Imaképességünk elsorvad,fokozatosan elveszítjük vágyakozásunkat Isten után, csökken afogékonyságunk a lelki dolgok iránt, felerôsödik szívünkben azidegenkedés, és lassan nehezünkre esnek a legalapvetôbb val-lási gyakorlatok is. Legfeljebb a kétségbeesés pillanatai taszíta-nak újra Istenhez. Az imához idôre van szükségünk. Hogy meny-nyire és milyen idôre, azt a kegyelem órája szabja meg és nema falióra. Erre viszont nyitottnak kell lenni. Szent Ignác azt taná-csolja: a válság idején sem szabad abbahagyni az imádságot.Ilyenkor se csökkentsük az imára szánt idônket, ne változtas-sunk imarendünkön, inkább még egy kicsit növeljük az imárafordított figyelmünket. Imádkozzunk még többet akkor is, ha úgyérezzük, hogy csak „idônket vesztegetjük”. Az ilyen embernek Is-ten megadja azt a belsô békét, amire talán hónapok óta vágyott.Betölti a szívét, egész lényét jelenlétének tudatával, s az embermélységesen hálás lesz majd azért, hogy nem hagyta abba azimát.

Nem mellékes a hely megválasztása sem. Sokkal könnyebbolyan helyeken imádkozni, ahol szent emberek is megfordultakés imádkoztak. Itt és ekkor értjük meg igazából a zarándoklatokés búcsúhelyek értelmét. Már a „légkör” is segít Istenre han-golódni. Ilyen szent hely lehet egy templom, egy temetô, a ter-mészet „temploma”, de lehet egy park, amely megérintette szí-vünket.

Ahhoz, hogy radikális lelki életet éljünk, állandó igényt kelléreznünk a táplálékra, a támogatásra, az energiára, az életre,amelyet csak az ima adhat. Szomjaznunk kell állandóan az imád-ságot, meg kell éreznünk szívünkben azt az ürességet, az Isten-re utaltság jelét, amit csak ô tölthet be igazán. Mahathma Gandhimondta egyszer önmagáról, hogy napokon keresztül könnyedénmegvolna egy falat étel nélkül, de egy percig sem tudna imádságnélkül élni.

KedvesOlvasó!

A két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik legje-lentôsebb és legmegrázóbb hangulatú regénye a Fekete kolostor.A mû „helyszíni beszámoló” tulajdonképpen, fogolyéletrôl szóló drá-mai történet. Egészen pontosan: a francia internálótáborokban 1914és 1919 között szenvedett foglyoknak a története, akiknek egyikevolt a szerzô, a nyomorúságos állapotokat személyesen is átélt író,Kuncz Aladár (1886–1931).

Májusi lapszámunkban, amelynek fedôlapján Szûz Mária csík-somlyói kegyszobra látható, kiemelek a regénybôl egy részletet,amely egyszerre ôrá és a hozzá folyamodó hívôre irányítja a fi-gyelmet. S teszem ezt a pünkösdi búcsút „reklámozó” szándékkalazért, mert az utóbbi idôben sokan úgy vélekedtek, hogy negatívhatással lesz „jövôjére” (legalábbis a zarándokok számbelisége te-kintetében) a múlt év decemberi anyaországi népszavazás „vég-eredménye”. Nem lenne jó, ha így lenne, hiszen határokon inne-niek és túliak továbbra is együtt vagyunk Nemzet és Isten Népe. A„szívtôl” a „fejig” ugyan hosszú út vezet, de végig kell mennie ezena fáradságos úton mindegyikünknek.

A regényrészlet arról szól különben, hogy bizonyos idô teltévelelviszik a foglyokat (persze katonai kísérettel) a templomba, hogyott lelki igényeiket kielégítve imádkozhassanak. S történik ez a „za-rándoklat” a nyilvánosság kizárásával, hajnalhasadás elôtt, a sötét-ség leple alatt. A templom misztikus csendje az író-fogoly számára(attól a pillanattól kezdve, hogy a rég nem hallott orgonamuzsikahallgatása közben a félhomályból elôbukkan egy kisebb méretû fa-szobor formájában Mária alakja, – ahogy írja – „a foglyok szegénykis, sokat szenvedett istenasszonya”), – megnyugvást ad, amit mû-vészként így önt szavakba: „égô szemében megtalálok mindent,amit keresek: az eget és földet, vidámságot és szomorúságot, éle-tet és halált”.

2005 májusában jó lelkiismerettel ajánlom magunknak, mai „fog-lyoknak” (különféle elôítéletek lelki foglyainak), hogy a pünkösdibúcsú körüli napokban gondolatban bár zarándokoljunk el a csík-somlyói kegytemplomba, s mint Kuncz Aladár, nézzünk Mária égôszemébe, s próbáljuk meg fölfedezni „égi anyánk” tekintetébenmindazt, amit ô ott és akkor fölfedezett: az eget és földet, vidám-ságot és szomorúságot, életet és halált. S mert „alattad a föld, fölöt-ted az ég, benned van a létra” (Weöres Sándor), állítsuk fel az el-dôlt „létrát” magunk és Isten, de magunk és egymás közé is.

Lelkünk csendjében ôszinte önvizsgálatot tartva, kérjük ôt, apünkösdkor „zárt ajtók mögött” az apostolokkal együtt imádkozóistenasszonyt, hogy esdje ki szent Fiánál számunkra Isten megvilá-gosító kegyelmét. A ránk is leszálló pünkösdi Szentlélektôl pedigazt kérjük, hogy lángoló tüzével égesse ki közösségeink életébôl azacsarkodás és széthúzás ördögi szellemét, a már-már bábeli mére-tûvé váló (politikai természetû) nyelvzavart, és adja meg a szótértés,az egy-nyelven-szólás, az egyet-akarás és összefogás pünkösdilelkületét.

Szôcs Béla: Ég és föld találkozik. Avagy Bábeltôl pünkösdig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1

Csíksomlyói beszélgetés. Bakó Béla Pál ésTímár Sándor Asztrik ferences atyákat Jakab Gábor kérdezte . . . . . . . . . . . . . . . . . 4

Csiszár Klára: Egy teológus emlékére. Százegy éveszületett és huszonegy éve halt meg Karl Rahner (1) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6

Lawrence Crabb: Nôk és férfiak (Balla Lóránt) . . . . . . 10Szabó M. Attila: Erdély, Bánság és a Partium történeti

és közigazgatási helységnévszótára (Róth András Lajos) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11

Laptestvérek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11

Ozsváth Judit: Akiket hazavárnak. Szatmári diákélet a kolozsvári teológiai fakultáson . . . . . . . . . 14

Füzes Ádám: Áldozat és áldozat-bemutatók. A pap vagy a hívek áldozata a szentmise? . . . . . . 17

Pásztori Tibor Endre: Misztériumjáték – avagy „a szemlélet pszichológiája” . . . . . . . 18

Fodor György: Salkaházi Sára, a szeretet vértanúja . . 20Albert-Lôrincz Márton: A katolikus hitoktatás

egyházi szabályozása a kommunista uralomidején . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24

Wildmann János: A reformzsinat üzenete. (8) Az emberi közösség . . . . . . . . . . . . . . . . . 26

dokumentum: XVI. Benedek pápa homíliája a beiktatásiszentmisén, 2005. április 24-én . . . . . . . . . 29

Sebestyén Péter: Kapcsolat. Anthony de Mello utánszabadon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30

XVI. évfolyam. 5. szám. 2005 május

Tartalom

Következôszámainkban

• József és Aszeneth apokrif történeteAdorjáni Zoltán

• Hatvan évvel ezelôtt a szovjet paradicsombanLáng Erika

• Szent László és a lovagi eszmény a középkor-banPénzes Loránd

• Az állam és egyházak viszonyának történelmiáttekintése (Szabó László)

• Magyarok StockholmbanOrbán Judit

TEST LÉLEK SZELLEM

KÖNYV