TOVÁBBI GONDOLATOK A CSALÁD KAPCSÁN

Mottó: „az atyák a bűnt úgy fogták föl, mint az emberi nem egységének szétrombolását, mint szétforgácsolást és megoszlást. Bábel, a nyelvzavar és szétválás helye a bűn lényegének a kifejezése. És így a „megváltás” az egység helyreállítása, melyben újra olyan egységre találunk, amely a hívők világméretű közösségében épül.”(XVI. Benedek pápa: A keresztény reményről Szent István Társulat 2008. 19-20. old.)

Legutóbbi együtt-gondolkozásunkkor – 2008. jan. 19-én a Tamás Alajos Házban – a család kérdéskörében próbáltunk olyan összefüggéseket meglátni, ami segítségünkre lehet abban, hogy az életünkben fájdalmasan tapasztalt szétforgácsolódást mégis az egység irányába tudjuk terelni. Lehet, hogy több olyan szempontról is sikerült szót értenünk, ami a megoldás irányába mutat. Mégis azt kell elsősorban elfogadnunk, hogy önerőből képtelenek vagyunk helyreállítani a megbomlott rendet. Így húsvétkor, mikor a szent háromnap misztériumteli történéseiből megérkezve a feltámadott Krisztus biztatása zeng szívünkben „Ne féljetek, én vagyok” bizony reményteljesen indulunk neki a szétrombolt egység összeállítására.

Mint már többször, úgy most is azzal a higgadt tanáccsal fordulok Hozzátok testvérek, hogy mindegyikünknek csak a saját portája előtt kell megpróbálni rendet teremteni. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy „Az embernek a szó igazi értelmében nincs élete önmagában és csak önmagából: az élet kapcsolat. És az élet a maga teljességében kapcsolat azzal, aki az élet forrása. Ha mi kapcsolatban vagyunk azzal, aki nem hal meg, aki maga az élet és maga a szeretet, akkor vagyunk az életben. Akkor „élünk.” (XVI. Benedek pápa: A ker. reményről 31. old) Ennek bizonyossága– különösen így húsvétkor – megszólító.

1

46. 2008. Március

További gondolatok a család kapcsán

Egy csillag születése Hiszek a szeretet

végső győzelmében

Jáki Szaniszló: A zsoltárok imádkozása

Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról

Babits Mihály: Psycoanalysis christiana

Közösségi élet Szent Ferenc nyomában

Böjte Csaba : Kevesebb pátoszt és több áldozatot

Dr.Kühár Flóris: A lélek szemével

Tehát amikor elsősorban a saját vonatkozásaink vizsgálatát kérem, akkor nem a köldöknézése biztatok. A mindannyiunkat körülvevő Isten teremtési tervéből született családunk, ahol az egységre törekednünk kell. S mert az a bizonyos kegyelem, amire oly sokszor hivatkozni szoktunk a természetes rendre építkezik, ezért talán nem pusztán lehetőség vagy értelmiségi időtöltés a családdal való foglalkozás. Vagy a róla való együttgondolkozás. Merjünk szembesülni olyan gondolatokkal, ami a további kifejtés nehézségeit vállalva lehetőséget biztosíthat kérdéseink és feszültségeink feloldására. Ilyen lehet pl. Bene Éve orvos megfogalmazása. „Az egészséges gyermeknevelést a posztmodern kor alapvetően megváltoztatta: a keresztény nevelési elveket kihajították az ablakon, a tradíciókra a feminizmus, az anya munkavállalása, a család szétesése, valamint a médiából áradó liberális korszellem mért csapást. A nőmozgalom élenjáró harcosai közül a legtöbben megvetették és kigúnyolták a férfiakat, soha nem mentek férjhez, nem szerették a gyermekeket, mégis nők millióinak adtak tanácsot, hogyan neveljék gyermekeiket. Az emancipáció a gyermeknevelést is zsákutcába terelte: a nevelés mennyiségi elégtelenségét a nevelés minőségi eltorzításával tette teljessé. Ha a munka az anyát – akinek állandóan a gyermek közelében kellene lennie – akkor szakítja el a gyermekétől, amikor annak a legnagyobb szüksége volna rá, a gyermek számára leírhatatlan, soha nem pótolható hiányt okoz.A gyermeknevelés szempontjából az emancipáció hatása többszörösen negatív. A munkavállalás hátrányosan befolyásolja az anyai hivatást, eltorzítja a nevelést, és jóvátehetetlen hatást gyakorol a felnövekvő nemzedékre.”(Bene Éva. Emancipációs bumeráng, Kairosz Kiadó 2007 110-111. old.)

Még két részletes idézek az orvosnő könyvéből. Szeretném nyomatékosan jelezni, hogy az idézett könyv kiemelt részeit is és a könyv egészét pedig különösen fontos volna igen árnyalt és sok területre kitekintő módon végiggondolni. És a segítség szándékával a lehető legérthetőbb formában megfogalmazni. Szívesen ajánlom a közösségeknek alapos megbeszélésre.

„A családi körből a közélet színpadára lépő nő, munkahelyi „rangja” alapján, hajlamossá válik arra, hogy társadalmi szerepét fontosabbnak képzelje, mint anyai hivatását. Noha lelke mélyén tisztában van vele, hogy mi az igazi feladata. Ez a szereptévesztés belső konfliktusforrás, amely rendszerint felborítja a nő lelki egyensúlyát. Az önértékelési zavart az idézi elő, hogy az ösztön és a manipulált tudat szembekerül és küzd egymással. Melyik az elsődleges? Minden nő ösztönösen anya, de az anyai hivatás mindent megelőző fontosságát a korszellem, esetenként a tehetségből fakadó karriervágy, valamint a liberális – feminista propaganda által megfertőzött tudatállapot háttérbe szoríthatja: és ilyenkor az önzetlen anyaság, valamint a kenyérkereset kényszere, illetve az egoista önmegvalósítás szándéka kibékíthetetlen ellentétbe kerül egymással. Az ösztön és a tudati állapot viszonya igen különböző, és a gyermek helyzetét az szabja meg, hogy éppen melyik kerül túlsúlyba. A dolgozó anya lelkiismerete a női ciklus hormonszintje szerint változik, és ide-oda hullámzik az anyai és a munkahelyi kötelességteljesítés követelményeit követve. A konfliktus mértéke a személyen belül is változik: A hold állása, a hormonszint, a gyermek magatartása, a siker, a főnök dicsérete, és még ezer momentum alkalmas arra, hogy a mérleg nyelvét jobbra-balra billentse. Miután a maradéktalan anyai és munkahelyi helytállás egyidejűleg megoldhatatlan feladat, és óhatatlanul mulasztásokkal jár, az ösztön és a deformált 2

tudat ellentmondása nemcsak kiegyensúlyozatlansághoz és bizonytalansághoz, hanem krónikus stressz állapothoz vezet. A gyakori és nehezen megemészthető frusztráció rossz érzést, félelmet, nemegyszer lelkifurdalást és bűntudatot idéz elő. A lelki konfliktusból és szorongásból pedig gyakran neurózis, depresszió vagy pszichoszomatikus betegség származik.” (113-114. old.)

„Az anyai hivatásban a nőmozgalom veszélyes tényezőt látott, amely a nők munkavállalását, a feminizmus céljait fenyegeti, ezért magát az anyaságot is támadták. Az anyák családon belüli gyermeknevelési „monopóliumát” gúnyosan „nevelési matriarchátus”-nak nevezték, sőt egyenesen szükségtelennek minősítették. Az anyák megnyugtatására pedig azt állították, hogy „az a legjobb a gyereknek, ha nem az anyja neveli”! Az anyák terheinek a csökkentése érdekében követték, hogy a társadalom nyújtson nagyobb támogatást a gyermeknevelésben, az u.n. „szimmetrikus család” elve alapján az apák is segítsék és vegyenek részt a háztartásban és a gyermeknevelésben. A feminista ideál szerint az anya dolgozzon, sütkérezzen a dicsőségben, az apa pedig etesse tápszerrel magzatát. A nőmozgalom családi tapasztalatokat nélkülöző, az anyai érzést hírből sem ismerő, szingli élharcosainak fogalmuk sincs, miről beszélnek. A kelet-európai szocialista országokban létre is hozták a bölcsődéket és óvodákat, hogy az anyaság ne akadályozza a nők munkába állását. Kiderült azonban, hogy a bölcsődék több bajt okoznak, mint könnyebbséget; a gondozónők egyik gyermekről a másikra kenik a fertőzéseket, és a csecsemők még ki sem gyógyulnak az egyik betegségből, máris megkapják a másikat. A lázas kiütéses, hányó babákat a legváratlanabb pillanatban kell eltávolítani a bölcsődéből, és ha nincsen mozgósítható nagymama, a szülőnek kell

otthagyni a munkahelyét, hogy haza tudja vinni a beteg gyermeket. Bebizonyosodott, hogy a gyermekek immuniológiai fejlődése nem követi a feminista elképzeléseket, és az is, hogy az anyák „nevelési monopóliuma” valójában nem ruházható át. Bár a bölcsődék jelentékeny részét felszámolták, a gyermekek 10 %-a még ma is bölcsődés, évente kb. 30.000 gyermeket még mindig bölcsődében gondoznak. Évente 30.000 csecsemőt idegen gondozónők látnak el, mert az édesanyjuknak erre nincs lehetősége! (116-117-118. old.)S miközben ezekkel a nagyobb is konkrét kérdésekkel – az életükkel – foglalkozunk, tudatosodjon a pápa most kezünkbe adott figyelmeztetése: „És amennyire hozzátartozik a nagy reményhez a mindenkiért, mert én a többiek ellenére és nélkülük nem lehetek boldog, annyira igaz ennek a fordította is, egy olyan remény, ami engem nem érint, igazában nem is remény. És megmutatkozott, hogy az ilyen remény a szabadság ellen van, mert az emberi dolgok állapota minden nemzedékben újra csak ezeknek az embereknek a szabad döntésétől függ. Ha a társadalmi viszonyok és struktúrák megfosztanák őket a szabad döntéstől, a világ már nem volna jó, mert egy szabadság nélküli világ nem jó világ.” (XVI. Benedek pápa: A keresztény reményről, Szent István Társulat, 2008. 34. old.)

Ezért is látszik „alkalmas szent időnek” a húsvét – a FELTÁMADÁS nagy ünnepének igazán reményteljes beteljesítéséhez, hogy a mindennapi életünkre is vonatkoztatva reményt sugárzóan élhessünk környezetünkben és ne a kívülről diktált boldogulás útvesztőiben veszítsük el szabadságunkat a valódi reménnyel együtt. Fogadjuk meg Testvérek, hogy a mostani pápa Joseph Ratzinger mint a Hittani Kongregáció vezetője 2004. januárjában a Bajor Katolikus Akadémián elmondott töprengéseiben nagyon is valós és mindannyiunkat érintő kérdéseket feszeget, 3

amikor ezt mondja: „Ha a korábbiakban az vált kérdésessé számunkra, hogy tulajdonképpen pozitív morális erő-e a vallás, úgy most az ész meghízhatóságában kell kételkednünk. Végtére az atombomba is az észe terméke; végtére az embertenyésztés és szelektálás is az ész találmánya. Nem az észt kellene-e hát – szemben az előbbiekkel – felügyelet alá helyezni? De kinek vagy minek a felügyelete alá? Vagy talán a vallásnak és az észnek kölcsönösen egymást kellene korlátoznia, a másikat a saját határai közé utasítania és a helyes útra terelnie? E ponton ismét felmerül a kérdés, hogyan lehet a hatalmi mechanizmusokkal, zabolátlan erőkkel, eltérő jogi és morális nézetekkel teli világtársadalomban olyan hatékony erkölcsi evidenciát találni, amelynek elegendő motiváló és meggyőző ereje van ahhoz, hogy megválaszolja a felsorolt kihívásokat, és segítségünkre legyen legyőzésükben? (Jürgen Habermas Joseph Ratzinger: A szabadelvű állam morális alapjai, Barankovics Alapítvány – Gondolat Budapest, 2007) És higgyétek el, nem bizonytalanságból mondja mindezt a bíboros. Remélhetően inkább előbb, mint utóbb elérkezünk a felismeréshez Jézus vonatkozásában, hogy „Az ember azonban, aki teljesen ember és egyúttal több, mint ember: Isten; egy Isten, aki nemcsak a mindig nagyobb, az elérhetetlenül magasztos, hanem aki egyúttal egészen ember is; ilyen kell, hogy legyen a világ eszméje.Nem jelent meg ő nagyon korán? Az egyházatyák és a középkor minden igyekezetével azon fáradozott, hogy megvilágítsa, miért oly későn érkezett el: „az idők végezetével”. Azt kérdezzük, miért nem ma jelent meg, amikor nélküle elviselhetetlenné vált az élet ezen a bolygón. De az van, hogy az a vetés, amit a földbe hintettek, ma hajt ki a talajból és válik láthatóvá egy eddig még soha nem tapasztalt egyértelműségben, nem csupán a hívő ember számára az egyházban, aki mindenkor tudja azt, hanem a kívülálló emberek számára is.

Elérkezett a világnak az az órája, amelyben a testvéri szeretet mint kérdés és valóság egyesíti a keresztényeket és nem keresztényeket. És így ez az időpont olyan óra is, amelyben be kell látni, hogy a maga lényegében a keresztény szeretet túllép a „kereszténységen”: átlép a világnak a terébe. Igen: ez az, ami túllépő mozdulatként képezi a kereszténység lényegét”. (Hans Urs von Balthasar: A mai ember Isten-kérdése Die Gottesfrage des heutigen Menschen, Verlag Herold Wien-München 1955)

Fontos, hogy amennyire csak lehetséges tudatosodjon bennünk – és erre Assisi Szent Ferenc egész élete felszólít -, hogy a közvetlen testvéri közösségeinkben és különösen családjainkban láthatóvá és tapasztalhatóvá váljék, valamint megfogalmazási kísérleteink révén is „túllépő mozdulatként„ találjunk rá a kereszténység lényegére. Tehát annak félelméből, hogy esetleg nem érthetik meg hozzászólásunkat vagy kiigazítási szándékunkat, nem késztethet hallgatásra. Természetesen annak tudatában próbálkozunk a „túllépő mozdulatokra”, hogy egyre inkább tisztul bennünk, hogy: „ha a testvérben nem Istennel találkozik az ember, ha a szeretetben nem hallható a végtelenség lélegzete, ha a testvért nem azzal a szeretettel szeretem, mely sokkal messzebbről jön, mint véges szerető képességem,, ha tehát mindaz, ami találkozásunkban a szeretet magasztos nevét hordozhatja, nem Istentől jön és nem Hozzá tér vissza, nem éri meg, hogy vállalja a kalandot. Nem fog ugyanis megszabadulni sem a börtöntől, sem pedig a magánytól. Állatok szerethetik egymást anélkül, hogy tudnának Istenről; nincsenek azonban tudatában létük egész mélyén rejlő önmaguknak. Azok a lények azonban, akiknek természete lehetővé teszi ezt és megköveteli ezt a reflexiót, és akik ezt történeti fejlődésük egy meghatározott fázisában – stádiumában oly alaposan 4

megismerték, hogy benne nemcsak az individuum, hanem a faj mint ilyen, az emberiség is elnyerte arculatát: ilyen lények Isten nélkül képtelenek arra, hogy szeressenek.” (Hans Urs von Balthasar: A mai ember Isten-kérdése). Ezért van az, hogy nem elégedhetünk meg a valóság felmérésével, hanem egyidejűleg az Igazságot is meg kell kísérelnünk megfogalmazni ahogy József Attila is kérte Thomas Mann-tól. S ebben újra felszólít bennünket a pápa „Ha nem tudunk többet remélni, mint ami éppen elérhető, vagy amit az uralkodó politikai és gazdasági hatalmak a remény tárgyaként elénk adnak, akkor az életünk hamarosan reménytelenné válik. Fontos tudni: még mindig remélhetek, akkor is, ha életem számára vagy az én történelmi órám számára látszólag már semmi nem várható. Csak a reménynek az a nagy bizonyossága tud bátorságot adni a tevékenységhez és a továbbmenetelhez, hogy saját életem kudarcai és a történelem egésze a szeretet sérthetetlen hatalmába van elrejtve, és belőle fakadóan mindennek értelme és jelentése van.” (VI. Benedek pápa: Spa Salvi, Szt.István Társulat 2008. 38. old.)

A feltámadott Krisztussal találkozván olyan eddig nem ismert és nem tapasztalt tulajdonságokra és erőtartalékokra ébredünk, ami felismerésre késztet az eltévesztett múlt és a kívánatos jövő vonatkozásában egyaránt. Gondoljunk csak az emmauszi tanítványokra. Felsejlik az addig is tudható, bár sokszor figyelmen kívül hagyott bizonyosság: „világosan kell látnunk, hogy egy ember sem önmagában zárt magányos egyed. Kapcsolatban vagyunk egymással és sokszoros hatással vagyunk összekötve. Senki sem él egyedül. Senki nem vétkezik egyedül. Senki nem üdvözül egyedül. Az én életembe állandóan beleszövődik a mások élete: abba, amit gondolok, mondok, teszek, művelek. És megfordítva az én életem is beleszövődik a másokéba: rosszba és jóba

egyaránt. Így a másikért mondott kérésem az ő számára nem idegen, nem külsődleges a halál után sem. A lét egybefonódásában a neki szóló hálán, az érte mondott imádságon az ő tisztulásának egy részét jelentheti. És ehhez nem kell a földi időnket átszámítani az isteni időre: a lelkek közösségében átlépjük a földi időt. Soha nem késő és nem hiábavaló a másik ember szívét megérinteni. Így válik ismét világossá a remény keresztény fogalmának egy fontos eleme. Reményünk lényegileg mindig másokra irányuló remény is; csak így igazi a remény számomra is. Nekünk, keresztényeknek soha nem szabad csak ezt kérdeznünk: hogyan menekülhetek meg én magam? Hanem: mit tehetek azért, hogy mások is üdvözüljenek, és másoknak is felkeljen a remény csillaga? Mert akkor tettem a legtöbbet a saját üdvösségemért is.” (XVI. Benedek pápa: A keresztény reményről Szt.István Társulat 2008. 53. old.)Minden bizonnyal így is átléptem azt a terjedelmet, ami a legkedvezőbben követhető. Nem mentegetőzésként, hanem inkább megnyugtatásként írom, hogy bőségesen maradt mondanivalóm, de a józan ész és a Testvérek szeretete önmérsékletre intett. Természetesen az igényeknek megfelelően folytatni tudjuk. Talán az sem egészen meglepő számotokra, hogy a család körüli kérdés kapcsán hajlok arra, hogy „akár alkalmas, akár alkalmatlan” előhozakodjak vele. Igaz ugyan, hogy nagyon törekszem az alkalmas idő megtalálni.Örömünkre szolgáljon, hogy Jézus Krisztus megmutatja nekünk, hogy a szeretet igazsága hogyan tudja átformálni a halál sötét misztériumát a föltámadás ragyogó fényességévé. Itt Isten dicsőségének ragyogása meghalad minden evilági szépséget. Az igazi szépség Isten szeretete, mely véglegesen a húsvéti misztériumban mutatkozott meg irántunk.”(XVI. Benedek pápa: A szeretet szentsége kezdető apostoli buzdítás Szt.István Társulat 2007. 43. old.)5

Egy csillag születése!(A révfülöpi FVR közösség)

2007. október 28-án a Balaton melletti, kedvelt nyaralóhelyen Révfülöpön, a kis templomban csendes imával várakoznak az FVR közösség tagjai. Szent Erzsébet ereklyéjét fogadják, melyet Sümegről a fájdalmas Szűzanya kegytemplomából N. Pascal ferences pap hozott el. Ez az alkalom azért is különleges, mert három testvér készül Örökfogadalmat tenni. Megkezdődik az ünnepi szentmise, és az idős ferences pap szeme könnyes lesz, amikor arról beszél, hogy lassan két évtizede itt Révfülöpön távol minden ferences templomtól szinte a „Semmiből” egy csillag gyulladt fel. Megszületett. A szienai Szent Bernardinról elnevezett Ferences Világi Rend testvéri közössége. Henrí Nouwen szerint a közösség nem emberi akarat alkotása, hanem keresztény válasz egységünk valóságára. A közösség tagjai tudják: a hosszú évek során és a közösségi élet nehéz pillanatain át nem ők tartottak ki, hanem Isten őrizte meg egyben a közösséget. És ez a közösség most újabb fogadalomtételre készül. Egy négygyermekes édesanya és egy házaspár. Sorba teszik le a fogadalmat – a vendégként érkezett – FVR Országos Képzési felelős jelenlétébe. Áll egymással szemben a két erős férfi – könny csillan meg a szemükben – és az egyik most leteszi Örökfogadalmát, a másik – a volt gimnáziumi osztálytárs – örömével fogadja. Két férfi őszülő halántékkal, de akármilyen rendszer volt is, a hitét egyik sem tagadta meg soha. A kezek sorba összefonódnak és elhangoznak azok a csodálatos szavak: „… befogadlak téged a Ferences Világi Rendbe. Hozzánk tartozásod öröm és remény minden testvér számára.”

Testvéri ölelések, meghatódottság, öröm, a különleges kegyelem érzékelése, és mindez Szt. Erzsébet „jelenlétében”. A csodás ünnepet énekszó zárja: „Szent Erzsébet hallgass meg, énekszóval kérünk, Piros rózsánk, gyönyörű magyar vérünk.”

Most nézzünk vissza múltba, hogyan is gyulladt fel az a csillag sok-sok évvel ezelőtt. Isten útjai kifürkészhetetlenek és sokszor a különböző utak találkoznak… 1989. Egy háromgyermekes özvegy édesanya elvesztette legkisebb fiát. Hol is találhatott volna máshol vigasztalást, mint a halott fiát ölében tartó fájdalmas Szűzanyánál Sümegen.Ebben az időben – a rendszerváltás következtében – a ferences rend is a megújulást kereste. Az első rend „feltöltése” hosszabb folyamatot igényelt és így a sümegi rendházban is úgy gondolkodtak a Ferences atyák, hogy a harmadrendet kell újraéleszteni és fejleszteni. A rendház főnöke Bernardin atya betegsége miatt is sietett a „magvetéssel”.Az özvegyasszonnyal történt találkozások és beszélgetések vezették el Bernardin és Konrád atyát Révfülöpre. Ugyanebben az időben Révfülöpön élénk plébániai élet folyt. A fiatalok bekapcsolódtak a Taizé mozgalomba. Közös imádkozások, nemzetközi találkozók a világ más részéből jött fiatalokkal, utazások Franciaországba, Wroclavba, Pozsonyba. 1989-ben Révfülöpön is fogadták a Taize találkozó fiataljait. Ezek a közös találkozások, imádkozások nagyon sok kegyelmet hordoztak, és sok gyümölcsöt teremtek.Ezt a lelkes kis társaságot találta meg a Sümegről induló „gondolat”. Az első összejövetelek a ferences atyákkal Bernardin atya volt pápai osztálytársának otthonában történtek. Révfülöpön. Felragyogott az a csillag. Létrejött a

6

révfülöpi FVR közösség. Sorban történtek a befogadások, majd a fogadalomtételek. A fiatalokat követték a szülők, barátok.Az idősebb testvérek közül már többen Isten országába „költöztek” és onnan imádkoznak a csoportért. Bernardin atya már a közösség alapításánál is beteg volt. Egyszer útban Révfülöp felé rosszul lett, és azt mondta: mindjárt meghalok. A volt pápai osztálytárs, aki a kocsit vezette, kérlelte, hogy csak Révfülöpig tartson ki. Kitartott. A kórházban az ágya mellett felváltva virrasztottak a közösség tagjai. Már ő is „odaátról” imádkozik, és jár közbe a közösségért. Az özvegy édesanya pedig még amikor kiderült a fia betegsége, felajánlotta magát a Jó Istennek. Mikor évek múlva az orvos közölte vele, hogy soha többet nem fog látni, mintha villámütés érte volna. Megértette, hogy az Úr elfogadta felajánlását. Ő most otthon fekszik betegágyán és imáival segíti a közösséget.Bernardin atya osztálytársa is meghalt már. Az ő lánya jelenleg a közösség minisztere és ő volt a kezdet kezdetén is a csoport „lelke”. A fiatalok pedig azóta már felnőttek. Gyermekeik vannak, akiket sokszor elhoznak az összejövetelekre is.A közösség a hosszú évek alatt sok kegyelmet kapott az Úrtól. Sok mindent éltek meg együtt, és sok mindent csináltak és csinálnak most is együtt. Az összejövetelekre a templom pincéjét rendezték be, külön kis könyvtárral. A közösségnek sokat segítettek a Sümegi Rendházból jött lelki asszisztens ferences atyák: Bernardin atya, aki végtelen bölcsességgel, odaadással segíti a közösséget és minden tagjára külön gondja van. A testvérek többször keresik fel a sümegi kegytemplomot, lelkigyakorlatok, ünnepi szentmisék, papszentelés, tranzitus, éjszakai virrasztás, zsolozsmák és egyéb alkalmakkor. Zarándokutakon is többen részt vettek. Ezek közül kiemelkedik a

Rómába tett zarándokút, és az Assisi zarándoklat. Ott a jó Isten kegyelméből Pascal testvér a Szt. Ferenc sírja alatti ferences kápolnában tartott misét a csoport számára, és felhangzott az ismert ének: „áldjuk a földön Isten szegénykéjét.” Montechiariban pedig a Rosa Mystica Szűzanya kegyhelyen imádkoztak a papokért. A közösség számára fontos feladat a mindenkori plébánossal való jó kapcsolat. Ez sem volt mindig zökkenőmentes, de a nehézségeket sikerült áthidalni Szt. Ferenc „segítségével”. „Nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők… Az Úr szentséges testét és szentséges vérét ők érintik kezükkel és másoknak is ők szolgáltatják ki” (Végr. 9-13.)A csoport segíti az egyházközség munkáját, rendezvényeit.A liturgikus életbe aktívan bekapcsolódnak: templomdíszítés, perselyezés, ministrálás, rózsafüzér, szentségimádás… A plébános ezüstmiséjén közel száz ember ült asztalhoz a templom kertjében. A testvérek sok segítséget nyújtanak egymásnak több területen is, de közülük kiemelkedik az egymásért történő közbenjáró ima. Hatalmas erejét már mindegyik testvér megtapasztalta. És végül álljanak itt Jean Vanier sorai a közösségről:„Nem kell keresni az ideális közösséget. Azokat kell szeretni, akiket Isten ma mellénk állított. Ők Isten jelenlétének jelei számunkra… Isten őket adta nekünk, őket választotta ki számunkra. Velük kell létrehoznunk az egységet és élni a közösséget. Barátainkat mindig magunk választjuk, de testvéreinket nem: ők adva vannak számunkra.”Testvéreket adott nekünk az Úr, és ezért a kegyelmért nap mint nap hálát kell adnunk.

Judit nővér7

FERENCES IRODALOMBöjte Csaba OFM: Hiszek a szeretet végső győzelmében!Szent Gellért Kiadó és Nyomda 6-9. old.

Az Úrból elsősorban az Ő műveit láthatjuk. Tavasszal az ember kimegy a természetbe, körülnéz, s valahogy eltelik a szíve örömmel. Szent Ferenc életrajzában olvastam, hogy Szent Ferenc egy virágos réten ment keresztül, és felkiáltott: „Virág testvérek, ne beszéljetek olyan szépen az én Mennyei Atyámról, mert megszakad az én szívem!” Kis Szent Teréz is, amikor tavasszal látott egy kotlóst, ahogy a csibéit próbálta maga köré gyűjteni, letérdelt és elkezdett imádkozni: Milyen nagy lehet az az Isten, aki ilyen jónak teremti a kis tyúk szívét; ennyi anyai szeretetet teremtett bele ebbe a kotlósba.Ha megfigyeljük a virágokat a maguk pompázó színében, csodálatos illatában, rácsodálkozhatunk, hogy mennyi szépség, bölcsesség, fantázia egyesült abban, aki ezt kitalálta! Végtére olyan is lehetne a világ, mint a régi tévé: fekete-fehér. Attól még világ lenne a világ. Minek ennyi szín? Forma? Illat? Íz, zamat? – Mondhatta volna az Úr: van káposzta és van saláta. Kész, osszátok bé, ennyi tellett. Akkor az lenne a természetes. Ehelyett itt van a túláradó, túlcsorduló színvilág, illatvilág, ízvilág – ami betölti környezetünket.Vagy lehetnének a lányok is egyformák. Ha egy kaptafára készülnének, könnyebb lenne nősülni, vagy legényt választani. De milyen jó az Isten, hogy mindenkinek külön kaptafát teremtett! Mindegyikünk más, és nemcsak formára: gondolkodásban, szeretetben, jóságban is mások vagyunk.Ez a világ Isten túláradó ajándéka, neked, nekünk, nekem. Képzeld el, hogy karácsonyra készítesz a gyermekeknek egy kis ajándékot fizetésedből, kis nyugdíjadból, azt, amire éppen telik, szépen becsomagolod, összerakod, és a fa alá teszed. Boldog vagy. A gyermek odamegy, kibontja és eldobja. Mit éreznél, mint szülő vagy nagyszülő? – Isten ötmilliárd év óta formálja, alakítja ezt a világot. És mi gyakran nem tudunk örvendeni egy szál virágnak, naplementének, az éneklő

feketerigónak, embertársamnak, aki szóba akar állni velem.Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Istennek ezeket a csodaszép ajándékait észreveszem. Nagyon fontos lenne mielőbb kicsit kimenned a természetbe, s elgondolkozni, rácsodálkozni mindarra a szépre, jóra, mit Isten szeretetből nekünk ajándékozott!Van egy nagyon kedves ismerősöm, remete. Egyszer elmentem hozzá, éppen kint ült az udvaron. Kérdeztem: mit csinálsz? Azt mondta: „nézem a naplementét”. Leültem melléje. Persze én egy nyüzsgő ember vagyok, fél óra múlva fel akartam állni, de rám szólt, hogy maradjak még. Közben egészen lement a nap. Csodaszép volt az ég. Percről percre változott a táj. Tobzódtak a színek. Csodálatos volt ez a mindennapi szimfónia!Milyen rosszul eshet a mi Urunknak Istenünknek, hogy legtöbbször észre se vesszük pazar ajándékait! Te mit éreznél, ha rendeznél egy színdarabot, beleadnál apait-anyait, de senki sem jönne el, hogy megnézze?Ott van a feleséged, férjed, gyermeked, Isten csodálatos ajándékai. Sokszor kiülök a kolostor elé, jönnek a gyermekek, az ölembe ülnek, s én gyönyörködöm bennük. Milyen szépek, mennyi csoda van bennük!Isten mindezt azért teremtette, mert szeret bennünket, azt szeretné, hogy boldogok legyünk, hogy örvendjünk. Számomra Isten az, aki túláradó, végtelen szeretettel szeret bennünket. Ajándékozó szeretettel szeret.Séta közben is érdemes elgondolkozni, Például ha fölmegyek a lépcsőn, döbbenjek rá, hogy milyen csodálatosan vannak megalkotva a térdizületeim! Hordozzák testem súlyát.Örültem én valaha is annak, hogy van két lábam, amivel el tudok jutni oda, ahova akarok? Ajándék! Van két kezem, amellyel megsimogathatok egy gyermeket, megírhatok egy levelet; van, aki hegedülni is tud vele. Ajándék!

Jáki Szaniszló: A zsoltárok imádkozása (Zsoltármagyarázatok)JEL Kiadó 2003. 41-42. old.

„az 1. zsoltár nem lehetne zsoltár, azaz Istentől inspirált költemény, ha elmulasztaná felhívni az ember figyelmét azonnal az igazi lelki valóságra, amelynek – mint a valóság minden darabjának és részének – két oldala van. Az igaz ember életerejét jelképező fahasonlatnak megvan a háttere: a pelyva képe, ahogy a szél tovasodorja, ami nem kevésbé része a természetnek. „Hajtja a szél” – ezzel a kiáltással van szimbolizálva pelyvaként a gonosz -, és ez bizony a vízpartján szilárdan meggyökerezett fától nagyon is messze mutat.Akár tetszik nekünk, akár nem, a mi való világunk – a természetes éppúgy, mint a természetfölötti – nagyon gyakran magán viseli a pusztulásnak, a gonoszságnak árnyékát. A legelső zsoltár éles perspektívában tárja elénk a kontrasztot, amelyet sok más zsoltár is erősen visszhangoz. Az élet tetszetős és kínos dolgok kemény keveréke. Az egyének nemcsak az erős fa képére emlékeztetnek, hanem a töredezett szalmáéra is, amely könnyen elporlik.Ezért vannak zsoltároknak nevezett imák, amelyek sokkal többek, mint vallásos költemények. A zsoltárokon pecsét van, amely többet árul el, mint csupán emberi géniuszt. Az a tény, hogy Jeremiás ellentétbe állítja az igaz embert – akit a viruló fa szimbolizál – a gonosz emberrel – aki olyan, mint „a terméketlen tamariszk”, amely „kiaszott vidéken van a sivatagban” (Jer 17,5-8) -, sejteti, hogy ő, a legspirituálisabb próféta ennek a zsoltárnak a szerzője. Jeremiás géniusz volt, de bizonyára még ennél is sokkal több. Az Isten álláspontját tolmácsoló Jeremiás prófétai pecsétje más zsoltárokban is észrevehető.Jeremiás jobban áll ki a belső vallásosság, valakinek szívből igaz volta mellett, mint a többi próféta. Sokkal jobban tudja, mint a többi próféta, hogy csak a lélek vallásossága tud úrrá lenni az ember nyomorúságos helyzetén. Tudja, sokszor személyes tapasztalatból, hogy az ember – az igaz ember is, az Isten embere is – elmerül egy valóságban, ahol sötétség és fény, szenvedés és boldogság, gyötrelem és béke állandóan egybefonódik.A zsoltárok hűségesen tükrözik az olyan ember helyzetét, aki Istent keresi, de nem egy álomvilágban, hanem folytonosan visszatérő kemény kihívások közepette. Az 1. zsoltár szerint az ember ne keressen megnyugvást könnyed okoskodásban, divatos frázisokban, amelyeket a „gonoszok tanácsában” agyalnak ki lelketlenül. Ne próbálkozzék vég nélkül abszolút megkövetelt kötelezettségekről beszélni úgy gondolva, hogy ő maga minden nehézség nélkül „járhat a bűnösök útján.” Nem tarthat azokkal, akik sportot űznek abból, hogy gúnyolnak bármit, ami jól bizonyított, mintha nem volna igazság, hanem csak vélemények, vagy amit ők hívják: társadalmi megegyezések.Ez a zsoltár azzal, hogy egy „philosophia perennist” mutat be az éles kontraszt eszközeivel – ugyanis pontosan kimutatja az életnek minden időben érvényes, igazi feltételeit -, arra szolgál, hogy mindig imádkozzunk, akár alkalmas, akár alkalmatlan.”

1. ZSOLTÁRA két út

Boldog az az ember,aki nem követi a gonoszok tanácsát,nem áll a vétkesek útján,és nem ül le a gúnyolódók gyülekezetében,hanem az Úr törvényében leli kedvét,s törvényét éjjel-nappal eszében forgatja!Olyan, mint a folyóvíz melléültetett fa,amely idejében meghozza gyümölcsét,és amelynek nem hull le a lombja.Boldogul minden dolgában.Nem így járnak a gonoszok, nem ígyhanem úgy, miként a szálló por,amelyet elsodor a szél.Ezért a gonoszok meg nem állnak ítéletkor,sem a vétkesek az igazak gyülekezetében.Mert ismeri az Úr az igazak útját,de elvész az istentelenek ösvénye.

LITURGIADobszay László: Jegyzetek a liturgiáról Új Ember 2001. 194-196. old.

A húsvéti misztérium és a keresztség misztériuma minden megkeresztelt ember tudatában szükségszerűen összetartozik. Húsvétkor az Úr halálával és feltámadásával együtt ünnepeljük saját halálunkat és feltámadásunkat, saját keresztségünket, akkor is, ha évtizedekkel ezelőtt kereszteltek meg.Ebből értjük meg a liturgia szerkezetét is. Ennek a liturgiának szinte szentelményi jele az éjszaka. Ahogy a Vörös-tenger egyszerre volt a halál vize (a Fáraó és serege számára) és az élet vize (a megszabadult Izrael számára), ahogy a keresztvíz egyszerre eltemet Krisztus halálába és új életre szül az ő feltámadásában, úgy ez az éjszaka is egyszerre a világ éjszakája, a caligo peccatorum (a bűnök homályának) jele, s ugyanakkor megszentelő éjszaka, melyről az Exsultet azt mondja: ebből az éjszakából megszentelő erő árad, mely .. a bukottnak az ártatlanságot visszaadja,… melyben egyesül a földivel a mennyei, s az emberivel az, mi isteni.A keresztségről beszélnek az olvasmányok: a teremtés elbeszélése, mely az emberi természetet megteremtő, de azt újjá is teremtő isteni erőt egyszerre megjeleníti (mirabiliter dreasti hominem et mirabilius redemisti), majd az átvonulás története, mert ahogy az Úr a Tengeren átvezette Izraelt a rabságból a szabadságra, úgy vezeti át övéit a bűn rabságából a keresztség vizén át Isten fiainak szabadságára.A szertartás tetőpontját a keresztvíz megszentelésekor éri el. A keresztség teológiáját sehol olyan világosan nem mondta el az Egyház, mint a keresztvíz megszentelésének ősi prefációszövegében. (mikor vagy harminc évvel ezelőtt egy egyetemistát a keresztségre készítettem föl, a szentség megértéséhez elég volt végigolvasni vele ezt a felséges szövege.) Gondolatmenete a következő:Bár nem vagyunk méltók e nagy misztériumok véghezvitelére, Isten mégis kezünkbe adta azokat a szentségi jeleket, melyeket kegyelemhatásokkal látott el. E szentségek erejüket a teremtő Istentől veszik, aki megmutatta már a teremtésben, majd a Paradicsom kertjének éltető négy folyamában, azután a vízözönben, hogy milyen tervei vannak a vízzel. Azután Krisztusra hivatkozik a szöveg, ki a kánai csodában, a keresztelkedéskor, a vízen járva közölte hatalmát a vízzel, s aki mennybemenetele előtt elrendelte a vízkeresztséget.Amikor a kút a Szentlélek erejéből befogadja Krisztus húsvéti kegyelmét, akkor ebben a vízben Isten megsokasítja újjászületést adó művét. Az egyházatyák azt tanítják, hogy a keresztvíz – ha nem is azzal a teljességgel, mint a szentmise – ténylegesen magában foglalja a húsvéti misztériumokat. És ezután a prefáció logikusan végigvisz egy képet: a keresztkút alakjára nézve anyaölet mintáz. A benne lévő víz a Szentlélek erejéből megtermékenyül (a húsvéti gyertya bemerítése ennek a megtermékenyítő aktusnak vizuális jele), hogy belőle mennyei új nemzedék, új teremtmény szülessék. Az újszülöttek ugyan különböznek nemükre és természetes életkorukra nézve, de mégis ugyanarra a kisdedi állapotra szüle meg őket a közös kegyelem-anya. Ezért kéri a pap a húsvéti gyertya bemerítésekor, hogy szálljon le a forrás teljességére a Szentlélek ereje (mint hajdan Mária méhébe), e víz egész lényét újjánemző hatással termékennyé tegye, hogy mindenki, aki az újjászületés e szentségével belép, szülessék is meg belőle a valódi ártatlanság új gyermeki létére.Az újszülött gyermekeknek a jó anya emlőjét nyújtja. (Ahogy ezt a 4. nagyböjti vasárnap gyönyörű introitusa már előre megígérte nekik.) A keresztséget tehát természetesen követi az Eucharisztia. A szertartás végére érünk, a sötétségből a világosságra, hiszen ahogy az Exsultet mondta: Amaz éjszaka fénylik, mint a nappal, s az éj világosság lesz majd nékem, mely gyönyörűséget áraszt.

A húsvéti vigília ilyen átélése az egész egyházi évet más megvilágításba helyezi. A hívő nép szíve mélyén elsősorban azt hiszi, amit imádkozik és a szertartásokban átél.

Babits Mihály: PSYCHOANALYSIS CHRISTIANAMint a bókos szentek állnak a fülkébenkívülről a szemnek kifaragva szépen,de befelé, hol a falnak fordul hátok,csak darabos szikla s durva törés tátog:

ilyen szentek vagyunk mi !

Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,érdesen, szennyesen s félig születetlen,hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?

Krisztus urunk, segíts meg!

Hallottunk ájtatós, régi faragókat,kik mindent egyforma türelemmel róttak,nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.

Bár ilyenek lennénk mi!

Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,s ha mit temagadból szégyenkezve nézel,tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden általaz Isten is nézi, az Isten is látja!

Krisztus urunk, segíts meg!

Óh jaj, hova bújhatsz, te magadnak-réme,amikor magad vagy az Itélő kéme?Strucc-mód fúr a percek vak fövenye alábalga fejünk, - s így ér a félig-kész Halál,

s akkor mivé leszünk mi?

Gyónatlan és vakon, az évek szennyévellöknek egy szemétre a hibás cseréppel,melynek nincs csörgője, s íze mindörökreelrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.

Krisztus urunk, segíts meg!

Ki farag valaha bennünket egészre,ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,legfájóbb mélyünkbe belefúró?

Szenvedésre lettünk mi.

Szenvedni annyi, mind diadalt aratni:Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majdan szobros csarnokába. El GrecoKrisztus urunk, segíts meg!

KÖZÖSSÉGI ÉLET SZENT FERENC NYOMÁBAN

„>Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hiszen nélkülem semmit sem tehettek< (Jn 15,5). Gyümölcsöt hozni a keresztény és egyház élet lényegi követelménye, és ezért aki nem hoz gyümölcsöt, nem marad meg a közösségben: >Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, (Atyám) lemetsz rólam< (Jn.15,2).Ez a Jézussal fennálló közösség, amelyből a keresztények egymás közötti közössége forrásozik, a termékenység szükséges feltétele, >mivel nélkülem semmit sem tehettek< (Jn 15,1). Közösségben lenni a többi kiválasztottal: ez a legszebb gyümölcs, amit a szőlővesszők hozhatnak; ez ugyanis Krisztusnak és az Ő lelkének ajándéka.Mivel tehát a közösség közösséget teremt. És saját természeténél fogva annak közösség küldetését hozza létre, Jézus ezért mondja tanítványainak: >Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt< (Jn 15,16)A közösség és a küldetés egymással mélyen összekapcsolódnak és kölcsönösen átjárják egymást, valamint egybefonódnak olyannyira, hogy a közösség és a küldetés forrása és gyümölcse. Ezért a küldetés közösségi jellegű és a küldetés a közösségért van.”

II. János Pál pápa gondolatai (Christifideles laici) találkoznak Konstitúciónk előírásaival:„A Ferences Világi Rendbe való hivatás az Evangélium megélése a testvéri közösségben.” (Konst. 2.3) „A világi ferencesek […] különleges módon élik meg az evangéliumi szegénységet. Ennek megértéséhez és

megvalósításához erős egyéni elkötelezettségre és a testvéri közösség ösztönzésére van szükség […]ˇ.” (Konst, 15,2)Tehát feladatunk is e világban, hogy közösségben éljünk, akár családban, akár munkahelyen, akár testvéri közösségben. Ez pedig alkalmazkodást, lemondást jelent. Ehhez szükséges az erős egyéni elkötelezettség, a szőlőtő és szőlővessző kapcsolatához hasonló egység Krisztussal, ugyanakkor közösségben kell élni környezetünkkel is. Természetesen a munkahelyi környezet meghatározza, gyakran szűkíti az alkalmazkodás lehetőségeit. De ebben az esetben is a közösség közösséget teremt, ahol nekünk küldetésünk van.A világi rendi testvéri közösségben az alkalmazkodást megkönnyíti az, hogy csak meghatározott, szűkre zárt időben vannak együtt a testvérek. Továbbá lényeges eleme ennek a közösségnek a szentháromságos egy Istenben való eredete, léte. Ez láthatatlan, de érzékelhető és igen erős kötelék. Szárnyaló egységet és összhangot teremt, amely segít az egyre tökéletesebb szeretetre, azaz az életszentségre szóló meghívásnak eleget tenni. Segítségére van az evangéliumi szegénység „különleges módon” való megértésében és megélésében. A szent szegénység és a szeretet ugyanis egymástól elválaszthatatlan fogalmak. A szeretet szegénységet is jelent, a ráhagyatkozásból, az önajándékozásból, önkiüresítésből fakadó szegénységet. Ráhagyatkozás Krisztusra és a testvérekre, azt jelenti, hogy közösségben lenni Krisztussal és a testvérekkel. Egymásra hatást, egymástól tanulást jelent, azaz önátadást, ill. önkiüresítést, finom lelkű együttérzést a másik testvér

elfogadásához, gondolatainak befogadáshoz.Miután közösségeinket a Lélek hatja át, a Lélek vezérli, Ő tartja meg a szeretet összhangját az Úrral és a testvérekkel. A Lélek ismeri, tudja a közösség testvéreinek lelkében mélyen meghúzódó ajándékokat. Ha testvérek tudnak kicsinnyé válni, akkor emez az Úristentől kapott ajándékok életre kelnek, megérinti az éppen szükséget szenvedő lelket, lelkeket.Azt szokták mondani, hogy szerencsés az a közösség, amely életkorban, életvitelbe, lelki érettségben egymáshoz hasonló. Lehetséges, hogy ez beszélgetéskor a hasonló problémák, gondok, élethelyzetek miatt lüktetőbb légkört teremt. Ha ez így lenne Urunk gondolataiban is hasznos és számunkra üdvös, akkor nem engedné, hogy vegyes összetételű közösség jöjjön létre (alakuljon ki). Jellemző, hogy világi rendi közösségeink a korábbi történelmi helyzet következtében elidősödtek. Az idős korosztály életvitele, gondolkodása elüt a fiatalokétól. A fiatalok jelentős része idegenkedik idős testvérekből álló közösségbe kerülni, mégis, vagy ennek ellenére. Egy fiatalabb korosztályhoz tartozó nővérünk a családokat szokta példaként állítani: a családi közösséghez nagyszülő, szülő és gyermek tartozik. Igen gyakran az unokának éppen egyik nagyszülője a támasza. A család ezzel a három korosztállyal alkot egységet, szoros összetartozást. Az Istent kereső, az evangéliumi életet jelentő tökéletes szeretet kialakításán fáradozó közösséget is a különböző korú és képességű testvérek összetartozása, egysége jeleníti meg, teszi láthatóvá küldetésüket. Az idősebb testvérek élettapasztalatuk következményeként, szorosabb

istenkapcsolatuk révén bölcsekké tudnak válni, akik érlelő hatással vannak a fiatalabb korhoz tartozó lelkek számára. A fiatalabban rugalmasságuk, életrevalóságuk segítségével élénkítik a légkört.A Lélek munkálkodása figyelhető meg a lelkes csendes átalakulásában. Így válik láthatóvá a testvérek küldetése, a gyümölcsök érlelődése, mely örömteljes és boldogító élményt jelent!Ideális közösségre utal az, ami a fentiek értelmében így létezik. Az idealizmus mellett meghúzódik a sivatag is. A kettőt együtt kezelni csak a tudatos kicsinység és a szeretet összhangjában lehetséges. Léteznek előforduló, gyakran kiáltó emberi gyengeségek, az erőszakos, uralomra törő, birtokló, individualista természetek. Ezeknek bölcs elviselése, megtűrése érleli a közösséget, kapcsolja szorosabban a testvéreket Urunkhoz és egymáshoz. Gyermekkoromban 3 generációs nagycsaládban nőttem fel. Figyelve kritikus helyzetekben a család különböző személyeinek magatartását, rájöttem a nehéz természetű emberek fontosságára: ők teszik szentté a szelídeket. A csendes, alázatos, fájdalmukban is szerető lelkek imádságaikból fakadó kiegyensúlyozottságukkal tartják fenn a család egységét, alakítgatják példaértékű magatartásukkal a gyengébbeket. Így van ez a különböző természetek „összecsapásai”-nál a közösségben is. Érlelő hatással van a közösségre a nehéz természetű testvér. Ajándéknak kell őket tekinteni, hiszen küldetésünk nekik is szól, rájuk is vonatkozik. „Menjetek teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” – mondja a mi Urunk.

Vajnai Herta

Böjte Csaba OFM: Kevesebb pátoszt és több áldozatotSzent Gellért Kiadó és Nyomda 155-158 old

A birtoklás a szárnyalás halála

Ne hagyd, hogy a gonosz apró kavicsokkal rakja tele zsebedet! Még ha valódi gyémántok is, lehúznak. A birtoklás a szárnyalás halála. Mint a pacsirta, csipegess, mindenből vehetsz, érezd jól magad, fürödj a napfényben, minden a tiéd! Isten ajándéka, örvendj neki – de a több napra való rotható mannával nem szárnyalhatsz.Egészségedért – ahogy testednek fogyókúrát írsz elő – birtokló vágyadat meg kell zaboláznod.A történelem során minden reform az anyagiakkal való helyes viszony kialakításával indul el. Buddha, mint király, mondhatott volna bármit, palotájával együtt nevét is betemette volna az idő; de mindenről lemondó szikár alakja a fa alatt az emberiség örök emlékébe égett, mint az olyané, aki boldog volt.Jézus Krisztus, szuverén isteni döntéssel Betlehemben, egy istállóban születik. A világ minden kincsét, gazdagságát felkínálja a Csábító, de Ő nem fogadja el. Keresztelő János lefejezése után királlyá akarták választani, de Ő szétoszlatja a tömeget. Ő nemcsak éli a szegénységet, hanem bennünket is arra buzdít: „Menj, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!’(Mt 19,21)Az evangélium radikális szegénység.Krisztus nyomában igazán azok nőttek naggyá, akik valahogy ráéreztek arra, hogy földi kincsektől, hatalomtól roskadozva szárnyalni nem lehet. Szent Benedek mindent otthagyott Rómában, és a szubioi hegyekben a szegényeknél is szegényebben élt – de Európa védőszentje lett.

Assisi Szent Ferenc a Szegénység úrnőjének a jegyese, s példáján

buzdulva rengeteg kolduló barát járta be az egész világot. Egyszerű, szegény, de végtelenül boldog és vidám életük határtalan távlatokat nyitott. Számukra a szegénység nem valami szükséges rossz, amelyet összeszorított fogakkal el kell viselni egy nagyobb végső jóért, hanem a tudatosan vállalt igazi gazdagságuk, amelyből életük, örömük forrásozik.Hiszem, hogy a reformáció puritán egyszerűsége is sokat lendített hívein. A kevesek számára nyitott reneszánsz pompa és fényűzés helyett tudatosan vállalt szabadságot hozott. Sajnos, akkor egynéhány szellemi érték is tűzre került, amelyek közül a legdrágább az egység.Úgy gondolom, hogy a hatvanas évek végén elinduló diákmozgalmak lényege is a lázadás volt. A fiatalok úgy érezték, hogy rájuk aggatnak, kényszerítenek olyan holmikat, szokásokat, struktúrákat, amelyek megfojtják őket, amelyektől nem kaptak levegőt. Szakadt farmernadrágban összebújni a testvérekkel a hegyekben, a lángcsermely által teremtett törékeny világban, és énekelni, nevetni, szabadnak lenni – erre vágytak, vágynak a fiatalok.Levetni, levetkőzni mindent, ami a szárnyalást sárban tipegéssé, vonaglássá alázza!A birtoklás vágya miatt – legyen szó anyagiakról vagy hatalomról, mindegy – az ember kivetkőzik önmagából, eltapossa a társát, és igazából az emberi közösségi létet a zsákmányosztó rablóhorda szintjére süllyesztheti.Kinek mi jut a költségvetésből? Félelmetes! Úgy gondolom, hogy sok nyugati állam rájött, nem kell gyermeket szülni, mert drága a gyermeknevelés, és emigránsokkal fel lehet tölteni az országot. De nem kell a

család sem, mert, a szingliként egyedül élők, a meddő homokosok mindannyian külön-külön lakást, mosógépet, tv-t vesznek, fenntartják a kölcsönből vett lakást, és dől a pénz, az adó, a TVA, az ÁFA, az államnak is van mit szétosztani. Dolgozz és fogyassz, hogy hasznot termelj talán olyanoknak is, akiket be sem engednél otthonodba!Bennünk van a hiba mindannyiunkban! Hiszen ha bármelyik politikai erő azt mondaná, álljunk már meg, hogy a tizenharmadik havi fizetésből adjuk meg a közös adósságainkat, fogjuk vissza a fogyasztást, éljünk egyszerűen, szegényen, de szabadon és testvéri szeretetben – az a párt megbukna a választásokon. Sajnos az a kormány, amely az Isten teremtette szép világunk tiszteletét a gazdasági növekedésnél előbbre helyezné, elveszítené szavazóit és megbukna. Bennünk van a hiba, hiszen a ma politikusai csak a kapzsi vágyaink termékei, azt mondják, amit hallani akarunk! S mi csak addig hagyjuk beszélni őket, míg a pénzről beszélnek.Ők csupán eszköz-emberek. Bennünk van a hibaA világ Ura tudatosan vállalta a több évtizedes, csendes názáreti életet. Őt nem Heródes tette boldoggá.Mi olyan színvonalon élünk, mint régen a Napkirály, mindenünk megvan. Olyan jómódban élünk, amiről elődeink álmodni sem mertek, és mégis, éhségünk kielégíthetetlen. Habzsolhatsz, birtokolhatsz evilági

kincseket, hatalmat, de mindez soha nem fogja a jóllakottság érzetét adni, mert a bennünk lévő éhesség túlmutat ezeken a horizontokon.Krisztus nem bóvlit árul, nem hamis gyöngyöket. Az evangéliumi szegénység valóban szabaddá tesz, és kitárja előttünk a végtelent.Még diákkoromban írtam rá féltett könyveimre, hogy „Tiéd és mindenkié”. – Nehéz volt kimondani, lemondani a birtoklás jogáról, de minden, ami érték az életemben, ott, akkor kezdődött.„Bizony mondom nektek: Senki sem hagyja el házát, feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne kapna ezen a világon sokkal többet, az eljövendő másvilágban pedig az örök életet.” (Lk. 18,29-30)Életem édes és gyönyörűséges tapasztalata: a lemondásban rejlő végtelen gazdagság, a „kisebb testvérség”. Az a mindent magával ragadó sodrás, amely Gondviselő Atyánktól árad éhes világunkba.Van kiút az önzés láncreakciójában túlhevült és felrobbanni készülő világunk számára! A szeretetből tudatosan vállalt lemondás, és szeretetből vállalt szolidaritás. Oszd meg a kenyeredet az éhezőkkel.Az evangéliumi egyszerűség, szegénység útja mindannyiunk számára nyitva áll!

2006. január 19.

ÁPRILY LAJOS:A csavargó a halálra gondol

Uram, a tél bevert a templomodba.Álltam vaspántos portádon belüls ámulva néztem botra-font kezemresugárban omló fényességedet.Térdelt a nép, én álltam egyedül,úgy hallgattam, amit beszélt papod:„Ez világot szívedben megutáljadÉs úgy menj ki belőle meztelen –„

Uram, te ezt így nem akarhatod.

Tudom, hogy földed nagy területébőlegyetlen barlangod jutott nekem,s megreng az is, ha viharod zenéjevégigrobajlik fenn a tölgyeken.De ha tavaszod jő, enyém az erdőés jó hozzám az erdő: ennem ad,rigószavaddal kelt a kora-reggels odvamba surran este sünfiad.Gazdám, a nyár, az ősszel hull levéllel

új őszig minden gondot eltemet:mezítláb járom harmatos meződets verőfényed füröszti mellemet.S ha kóborolni küld a nyugtalanságs nótázva fut mellettem patakod,kurjantással köszöntöm kék lakásod,s fütyörészem s Uram, te hallgatod.Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,otthon-kínáló tűz nem int felém,de mondd, volt-e valaha szép világodvalakié úgy, ahogy az enyém?

Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámategy rándítással elhullathatom,saruim szíja sem marad velem.Uram, utálni nem tudom világod,de indulhatok, amikor kívánod,igéd szerint: egészen meztelen.

A Ferences Világi Rend képzési levele. Megjelenik kéthavonta.

“Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” Kiadja a FVR Országos Tanácsa belső használatra.

1024 Budapest, Rómer Flóris u. 4.

A Ferences Világi Rend képzési levele. Megjelenik kéthavonta.

“Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” Kiadja a FVR Országos Tanácsa belső használatra.

1024 Budapest, Rómer Flóris u. 4.