Friedrich Nietzsche

Adalék a morál genealógiájához

Előszó

1

Mi tudósok nem ismerjük önmagunkat, és ennek megvan a maga oka. Sohasem kerestük önmagunkat – hogyan is találhatnánk hát egy szép napon egyszer csak önmagunkra? Helyesen mondották egykor: „Ahol a kincsetek, ott a szívetek is”; a mi kincsünk pedig ott van, ahol tudásunk kaptárai találhatóak. Folyvást e kaptárak felé tartunk a szellem született szárnyaló mézgyűjtőiként, szívünk mélyéből voltaképpen csak egyetlen egy dologgal törődünk: valamit „hazavinni”. Egyébként pedig közülünk kiben is lenne akár csak elegendő komolyság is ahhoz, hogy az élettel, az úgynevezett „élményekkel” törődjék? Vagy kinek volna erre elég ideje? Ami ezeket a dolgokat illeti, attól tartok, sohasem tapintottunk igazán a lényegükre: a szívünk nem ott van, de még a fülünk se! Hanem inkább úgy, mint valami isteni szórakozottságban élő, magába forduló lény, akinek a közvetlen közelében fülsiketítően üti el a harang a déli tizenkettőt, hirtelen fölriad álmából, és azt kérdi önmagától: „Hányat is ütött az óra?” – úgy dörzsöljük meg nagy néha mi magunk is a fülünket utólag és csodálkozva, nagy zavarban azt kérdezve önmagunktól: „Voltaképpen mit is éltünk át?” Vagy talán inkább: „Voltaképpen kik is vagyunk mi?”, és amint már mondottam, utólag számoljuk élményeink, életünk, létünk messzire visszhangzó tizenkét harangütését – és persze elszámoljuk magunkat… Szükségképpen idegenek maradunk önmagunknak, nem értjük meg önmagunkat, föltétlenül félreértjük önmagunkat, miránk érvényes mindörökre: „Saját magunktól vagyunk a legtávolabb – a magunk dolgában nem vagyunk tudósok.”…

2

– A morális előítéletek eredetére vonatkozó gondolataim – mert e vitairatban róluk van szó – első szerény, óvatos és átmeneti kifejezésüket az „Emberi, túlságosan is emberi. Könyv szabad szellemű embereknek” című aforizmagyűjteményben találták meg, amelynek lejegyzése Sorrentoban kezdődött egy télen, amely, amint a vándor áll meg, lehetővé tette számomra a megállást, hogy áttekintsem a tágas és veszedelmes vidéket, amelyen szellemem addig végigvándorolt. Mindez 1876-77 telén történt; maguk a gondolatok régebbiek. Voltaképpen ugyanazok a gondolatok voltak, amelyekkel a következő értekezésekben foglalkozom – reméljük, a közben eltelt hosszú idő jót tett nekik, és érettebbek, világosabbak, erősebbek és tökéletesebbek lettek! Az, hogy még ma is ragaszkodom hozzájuk, hogy egyre jobban összetartanak, sőt időközben mindinkább egymásba hatoltak és összefonódtak e gondolatok –, ez a tény erősíti bennem a vidám bizakodást, hogy már kezdettől fogva nem egyenként, összevissza s szórványosan keletkeztek bennem, hanem közös tőről fakadtak, mégpedig a megismerésnek egyre határozottabban a mélységet követelő elemi akaratából.

Amint egy filozófusnál ennek lennie is kell. Semmiben sincs jogunk egyedinek lenni: olyan szükségszerűséggel, ahogy a fa termi gyümölcseit, kell kisarjadnunk egymással rokon és összefüggő gondolatainkból, értékeinkből, igeneinkből, nemeinkből, mindennemű feltételeinkből és esetlegességünkből, amelyek mind egy akarat, egy egészség, egy földrész, egy Nap tanúságai. – Vajon ízlenek-e nektek ezek a mi gyümölcseink? – De hát miért is érdekelné ez a fát? Miért is érdekelne ez minket, filozófusokat!…

3

Azzal a rám nagyon is jellemző kétkedéssel, amelyet nem szívesen vallok be – a morált illeti ez és mindazt, amit csak eddig a földön morálként ünnepeltek –, e kétkedéssel, amely életemben már olyan korán, annyira feltartóztathatatlanul, oly hívatlanul lépett fel, olyannyira a környezet, a kor, a példák és a származás ellenében, hogy már szinte jogom volna az „A priorimnak” nevezni –, már jókor szükségképpen kíváncsian és gyanakodva kellett megállnom a kérdésnél: mi lehet az eredete a jónak és a gonosznak. Valójában már tizenhárom éves fiúként a gonosz eredetének problémáját firtattam: e kérdésnek szenteltem, abban a korban, amikor az emberi szív még megoszlik Isten és a gyermekjátékok között, első irodalmi gyermekjátékomat, első filozófiai stílusgyakorlatomat és ami a probléma akkori „megoldását” illeti, amint az dukál, Istennek megadtam azt a tiszteletet, hogy őt tettem meg a gonosz atyjának. Talán éppen az én „A priorim” követelte ezt tőlem? Az a bizonyos amorális vagy legalábbis immorális ,A priori” és a belőle szóló olyannyira Kantellenes, olyan rejtélyes „kategorikus imperativus”, amely iránt a hallásom, és nem csupán a hallásom, időközben egyre jobban kifinomult?… Szerencsére még időben megtanultam különbséget tenni a teológiai és a morális előítélet között, és a gonosz eredetét már nem a világon túl kerestem. Némi történelmi és filológiai előtanulmányok, valamint bizonyos velem született érzék a lélektani kérdések iránt problémámat rövid úton átfogalmazta: milyen körülmények között találta föl az ember a jó és gonosz értékítéleteket? És mi ezeknek az értéke? Gátolták-e vagy előmozdították eleddig az emberi kiteljesedést? Ezek vajon az élet ínségének, elszegényedésének, elfajzásának jelei? Vagy épp fordítva: az élet teljessége, ereje, akarata, bizalma, bátorsága, egész jövője nyilvánul meg bennük? – Mindezen kérdésekre találtam és meg is kockáztattam egynémely válaszokat, megkülönböztettem korszakokat, népeket, bizonyos hierarchiát az egyének között, specializáltam problémámat, a válaszokból megint csak kérdések, kutatások, vélelmek, valószínűségek kerekedtek, míg végre megérkeztem saját országomba, saját földemre, abba a hallgatag, virágzó, burjánzó világba, úgyszólván titokzatos kertbe, amelyről senki még csak nem is sejthetett semmit… Ó, milyen boldogok is vagyunk mi tudósok, feltéve, ha elég sokáig tudunk hallgatni!…

4

A morál eredetéről szóló hipotéziseim kinyilatkoztatásához az első ösztönzést egy világos és okos, túlságosan is okos könyvecske adta nekem, amelyben első ízben vehettem szemügyre a genealógiai hipotézisek nyakatekert és perverz, tulajdonképpeni angol szemléletmódját, azt a jellegzetes vonzerőt gyakorolva reám, amely általában a velünk ellentétes, nekünk ellentmondó dolgok sajátossága. A könyvecske címe így hangzott: „A morális érzékletek eredetéről”; szerzője dr. Paul Rée, megjelenésének ideje 1877. Talán soha életemben semmit nem olvastam, amelynek minden egyes mondatára, minden egyes következtetésére olyannyira nemet és újra nemet mondtam volna, mint e könyvre: azonban mindennemű indulat és türelmetlenség nélkül. Az említett műben, amelyen akkoriban dolgoztam, alkalomadtán, sőt alkalom nélkül is hivatkoztam a szóban forgó könyv egyes mondataira, persze nem cáfoltam

meg őket – mit is kezdenék én cáfolatokkal! –, hanem a pozitív szellemiségre jellemzően, a valószínűtlen dolgokat valószínűbbekkel, időnként egy-egy tévedést valamely egyéb tévedéssel helyettesítve. Amint mondottam, akkoriban hoztam első ízben napvilágra azokat az eredet-hipotéziseket, amelyeknek a következő értekezéseket szentelem, akkor még – ezt magam előtt sem titkolom –ügyetlenül, nem elég szabadon, nem találva meg a dolgok számára a megfelelő nyelvet, gyakorta ingadozva és határozatlanul. Vessék össze, amit az „Emberi, túlságosan is emberi”-ben mondtam (I. 4.) a jó és gonosz kettős előtörténetéről (mármint az előkelők és a rabszolgák köreiből), az aszketikus morál értékével és eredetével, továbbá a közerkölccsel, ezzel a sokkal régebbi és eredetibb morálféleséggel kapcsolatban, amely toto coelo (mint az ég a földtől – a ford.) különbözik az altruista értékelési módtól (amelyben dr. Rée, csakúgy mint az összes angol morálgenealógus, a magánvaló erkölcsi értékelési módot látja); valamint a „Vándor és árnyéka” és a „Hajnalpír” című kötetekben leírtakkal az igazságosság eredetéről mint az egyenrangúak közötti kiegyenlített hatalomviszonyokról (az egyensúly, mint valamennyi szerződés, következésképpen minden jog előfeltétele); továbbá a büntetés eredetéről mondottakkal, amelyekre vonatkozóan az elrettentés célja nem lényegi és eredetére sem jellemző (ellentétben dr. Rée nézetével – mivel ez a cél inkább a későbbiekben járult a többihez, meghatározott körülmények között).

5

Alapjában véve sokkalta súlyosabb gondom volt akkoriban, mint a morál eredetéről szóló egynémely saját vagy idegen hipotézis (pontosabban szólva, mindezek csak egyetlen célra irányuló egy eszközt jelentettek a sok közül). A morál értékéről volt szó – erről pedig szinte csak mesteremmel, Schopenhauerrel tudtam vitatkozni: őhozzá fordult az a könyv, mintha csak jelen lenne, minden szenvedélyével és titkos ellentmondásával együtt (minthogy az a könyv úgyszintén „vitairat” volt). Az „önzetlenség”, az együttérzés, az önbecsmérlés, az önfeláldozás ösztöneiről volt szó, amelyeket éppen Schopenhauer olyan sokáig dicsőített, istenített és tömjénezett, míg végül „magánvaló” értékek nem lettek belőlük, amelyek alapján aztán ő az életre és önmagára is nemet mondott. De pontosan ezek ellen az ösztönök ellen beszélt belőlem valami egyre alapvetőbb, egyre elemibb erejű gyanakvás, valami mindig mélyebbre ásó szkepszis! Pontosan itt láttam az emberiségre leselkedő nagy veszedelmet, e finoman csalogató megtévesztésben és félrevezetésben. – De hát hová? A semmibe? – Éppen itt láttam a vég kezdetét, az egy helyben topogást, a szűnni nem akaró fáradtságot, az élet ellen forduló akaratot, a végső betegséget, amely finoman, ám félreérthetetlenül jelzi önmagát: megértettem, hogy az egyre mélyebben gyökerező együttérzésmorál, amely még a filozófusokat is megmételyezi és beteggé teszi, maga volt európai kultúránk legnyugtalanítóbb szimptómája, amely kultúra maga szintén egyre nyugtalanítóbb képet öltött: merre tart? Kerülő úton talán egy új buddhizmus felé? A nihilizmusba?… Az együttérzésnek ez a modern filozófusi választása és túlbecsülése ugyanis mindenképpen újdonság: eddig pontosan az együttérzés értéktelenségében értettek egyet a filozófusok. Csupán Platónt, Spinozát, La Rochefoucauld-t és Kantot nevezem meg, e négy szellemet, akik már nem is lehetnének különbözőbbek egymástól, ám egyben egyetértenek: az együttérzés lebecsülésében.

6

A szánalom és a szánalommorál értékének ez a problémája (a szégyenletes modern érzelmi ellágyulás esküdt ellensége vagyok) mindenekelőtt elszigetelt kérdésnek, afféle félreeső kérdőjelnek tűnik a szememben; de aki itt egyszer elakad és megtanul kérdezni, az úgy jár,

mint ahogy én jártam: beláthatatlanul tágas térség nyílik meg előtte, szédületként ragadja meg egy lehetőség, mindenfajta bizalmatlanság, gyanú, szorongás vesz erőt rajta, és a morálba, minden morálba vetett hite meginog – végül pedig egészen új igénnyel lép fel. Nyilatkoztassuk is ki ezt az új igényt: szükségűnk van a morális értékek kritikájára, magát a morális értékek értékét kell most már górcső alá vennünk – ehhez pedig szükség van a feltételek és a körülmények ismeretére, amelyekből kinőttek, amelyek között fejlődtek és eltorzultak (morál mint következmény, mint szimptóma, maszk, képmutatás, betegség, félreértés; ám ugyanakkor morál mint ok, mint gyógyír, ösztönző erő, gátló körülmény, mint méreg), mindezeket pedig olyan mélyen kell megismernünk, ahogy eddig nem ismertük, és még csak nem is nagyon akartuk ismerni. Ezen „értékek” értékét általában adottnak, nyilvánvalónak vettük, amely túl van minden lehetséges megkérdőjelezésen; mindmáig senki egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a „jó” értékesebb a „gonosznál” az emberi kiteljesedés, hasznosság, fejlődés szempontjából (az ember jövőjének tekintetében is). Hogyhogy? És mi lenne akkor, ha ennek éppen az ellenkezője volna igaz? Hogyhogy? Ha a .jóban” csupán a visszafejlődés szimptómája rejtőzne, mint valami veszély, csalás, méreg, narkotikum, amely által a jelen a. jövő rovására él? Talán kényelmesebben, veszélytelenebbül, ám kisstílűbben és kicsinyesebben?… Ekképp talán éppen a morál volna a bűnös abban, hogy egy önmagában lehetséges erősebb és értékesebb embertípus sohasem tud kifejlődni? így tehát éppen a morál volna a veszedelmek veszedelme?…

7

Elég az hozzá, hogy amióta megnyílt előttem ez a távlat, jó okom volt rá, hogy magamnak mindegyre művelt, merész és szorgalmas társakat keressek (és teszem ezt még ma is). Arról van szó, hogy a valóban létező és megélt morál távoli, rejtett és ismeretlen vidékeit új kérdésekkel és mintegy új szemmel kell beutazni: mindez pedig nem azt jelenti-e, hogy voltaképpen még fel kell fedezni ezt a földet?… És ha többek között a már említett dr. Rée-re gondoltam, hát ez csak azért fordulhatott elő, mert egyetlen pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ő már csak a kérdéseire jellemző módon is egy helyesebb módszertan kidolgozására törekedett, amely valóban a válaszok felé vezet. Vajon tévedtem-e ebben? Mindenesetre arra vágytam hogy éles és elfogulatlan szemmel, pontosabban, jobban jelölhessem ki a morál történetének valóságos irányát, és időben felhívjam a figyelmet arra, hogy az angolos típusú hipotézisek szétfoszlanak a kéklő messzeségben. Kézenfekvő, hogy melyik az a szín, amely a morál-genealógus számára sokkalta megfelelőbb a kéknél: a szürke, a dokumentum színe, a kézzelfogható, valóban létezett, kimutatható dologé, vagyis röviden szólva az ember morális múltjának egész hosszú, nehezen kihüvelyezhető hieroglifa írásáé! – Ezt dr. Rée nem ismerte; viszont olvasta Darwint – ezért aztán hipotéziseiben, enyhén szólva nevetséges módon, a darwini állat és a lehető legmodernebb, szerény morálpalánta, aki „már nem harap”, szívélyesen nyújt egymásnak kezet, az utóbbi bizonyos jóindulatú és finoman közönyös kifejezéssel az arcán, amelybe némi pesszimizmus és fáradtság is vegyül: mintha egyáltalában nem is volna érdemes a morál kérdéseit komolyan venni. Szerintem éppen fordítva áll a helyzet nem létezik semmi, amit érdemesebb komolyan venni, mint éppen a morál kérdéseit. Mert egy napon csak akkor foghatjuk föl őket vidáman, ha előzőleg komolyan vettük. E vidámság, vagy hogy a magam nyelvét beszéljem, e vidám tudomány, lesz majd a díj, egy hosszú, bátor, szorgos és titkos komolyság díja, amely komolyságra persze nem képes bárki. Ám azon a napon, amikor tiszta szívvel így szólunk: „Előre! Hiszen régi morálunk is komédia csupán!”, a „lélek sorsa” dionüszoszi drámája számára új cselekményt és lehetőséget fedeztünk föl: és biztosra vehetjük, hogy létünk nagy, örök komédiaírója ezt a lehetőséget ki is fogja használni!…

8

– Szerintem nem föltétlenül az én hibám, ha ez az írás bárkinek is érthetetlen vagy nehezen olvasható. Nagyon is jól érthető akárki számára, ha – amint ezt feltételezem – az illető előző írásaimat szintén olvasta, és nem kímélve magát, vette a fáradságot, mert ezek valóban nem túl könnyen érthetőek. Ami például „Zarathusztrá-mat” illeti, senki se tekintheti magát e könyv igazi ismerőjének, akit e könyv minden egyes szava valamikor mélyen meg ne sebzett vagy el ne bűvölt volna: mert egyedül ebben az esetben van rá joga, hogy részesedjen a halkionikus (emelkedetten derűs – a ford.) elemből, amelyből e mű született, fényéből, távlataiból, tágasságából és bizonyosságából csak akkor húzhat nemes hasznot magának. Ellenkező esetben az aforisztikus forma nehézségeket támaszt: mivel ma e formát nem veszik eléggé komolyan. Egy megfelelően kovácsolt, veretes aforizmát egyszerű olvasás útján még nem fejtettek meg; ezzel csupán elkezdődik az aforizma interpretációja, holott a megfejtéshez az interpretáció művészetére van szükség. E könyv harmadik értekezésében bemutattam, hogyan is értem én igazán ezt az „interpretációt”: ezt az értekezést egy aforizma vezeti be, maga az értekezés pedig ez utóbbi kommentárja. Ha az olvasást a művészet szintjén akarjuk gyakorolni, akkor persze olyasmire van szükség, amit éppen mostanában tökéletesen elfelejtettek – és írásaim olvashatósága szintén ezért várat magára –, mert ehhez semmi esetre sem „modern embernek” kell lenni, hanem tehén módjára kérődzni kell rajtuk.

Sils-Maria, Oberengadin, 1887. július